JAVIER SIERRA

A tiltott út
 Fordította
V. Pánczél Éva
 JAVIER SIERRA

A tiltott út

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2008
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
La ruta prohibida

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

A titokzatos vacsora
A kék dáma titka

Copyright © Javier Sierra, 2007

Hungarian translation © V. Pánczél Éva, 2008
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008

ISBN 978 963 254 188 4

Szüleimnek, akik sohasem tiltották meg,

hogy az utamat járjam, bárhová vezessen is.
És Évának, aki most velem tart útjaimon.
 Bevezetés

MIÉRT ÍROM EZT A KÖNYVET

„Minden templomok anyja”, a Szent Sión lett a sorsom ezen a májusi reggelen. Efelől semmi
kétségem sem lehetett. Több mint egy évtizede nem jártam Jeruzsálemben, és ahogy átvergődtem
a meredek, szűk sikátorok útvesztőjén, egyszer csak ott magasodott előttem. Egyszerre minden
földerült bennem és körülöttem. Ahogy megálltam az ősi szentély előtt, különös nyugtalanságot
éreztem. Egy zöld tábla váltotta ki belőlem, amely három nyelven tudatta: Dávid király sírja.
Eszembe juttatta, hogy a Har Zion fehér falai között találtam meg A titokzatos vacsora
kiindulópontját.
Hogyhogy nem gondoltam erre korábban? Miért nem vettem észre semmiféle jelet
kézitérképemen, vagy bármiféle más utalást e találkozás előtt?
Két éve, hogy befejeztem kutatásaimat a mára negyven országban megjelent könyvemhez, és
nem tagadom, borzongás futott át rajtam, amikor hirtelen egykori lakásom közelében találtam
magam, ahol minden elkezdődött. A keresztes lovagok ezt az állapotot „a titkok szobájának” (1)
nevezték. Úgy tartották, hogy létezik egyfajta mágnes, amely vonzza a lelkük megvilágosodására
vágyókat. Már kezdtem hinni benne.
– Minden rendben, Javier?
Zoé Valdés kubai írónő kedves hanglejtése ráébresztett, hogy nem vagyok egyedül.
Odapillantottam a szemem sarkából. Attól, hogy mellém szegődött a zsidó negyed épületének
elhagyott udvarában, még nyugtalanabb lettem. Mit keres ő itt? Szerencsére zavarom csak rövid
ideig tartott. Jelenlétének megvolt az oka. Véletlenül ismerkedtünk meg a Földközi-tenger átelleni
partján, Torreviejában, 2004 szeptemberében, egy jelentős regényírói díjkiosztáson. Ez
alkalommal mindketten pályáztunk munkánkkal. Zoé A pillanat örökérvényűsége című, kínai
ihletésű meseregényével nyert, az én regényem, A titokzatos vacsora pedig, amelyik döntős lett,
innen néhány lépésre született. A sors keze. Ennek így kellett lennie!
A hófehérbe öltözött Zoéval az oldalamon beléptem a kereszténység egyik
legtiszteletreméltóbb szentélyébe, és különös egybeeséseket sejtettem.
– Jól vagy? – kérdezte újra.
Azt hiszem, nem, válaszoltam. Mindketten egy íróknak és fordítóknak rendezett
kongresszusról szöktünk meg, amelyet Spanyolország és Izrael diplomáciai kapcsolatai
felvételének huszadik évfordulójára rendeztek. Szabad levegőre vágytunk, kedvünkre akartunk
barangolni az óváros utcáin, kikerülve az izraeliek gondoskodó felügyelete alól. Sétánk épp a
Sión Hegye Miasszonyunk templomának hátsó bejáratához vezetett bennünket. Ez pedig, ezúttal
biztos voltam felőle, nem lehetett véletlen.
– Tudom már, mit érzel! – Széles mosoly jelent meg Zoé arcán, amint elolvasta a zöld tábla
feliratát. – Ez itt az utolsó vacsora színhelye! Pontosan Dávid király sírja fölött!
Bensőséges borzongás futott rajtam keresztül-kasul. Igen. A sors akarta így. Zoé biztos volt a
dolgában.
Ott, a Sión hegygerincén szemléltem meg azt a keveset, ami megmaradt az egykori keresztes
templomból és abból a bizonyos, hozzá tartozó teremből, ahol a hagyomány szerint megtartották
Jézus búcsúvacsoráját. Kubai barátném észrevette rajtam, hogy képtelen vagyok megoldani két
apró kérdést: Mit keresünk éppen itt mi ketten? Véletlen-e, hogy Zoé, akit valamely módon A
titokzatos vacsora lelki anyjának tartottam, Jeruzsálemben először az én oldalamon látja meg ezt
a helyet?
Emlékeztettem arra, hogy a Sión hegye ihlette Leonardót fő műve: az Utolsó vacsora
megalkotására. Jóllehet a toszkán lángelme sohasem járt ebben a teremben, mégis ügyelt minden
részletére. Leonardo elképzelte a légkörét, nem is gondolt rá, hogy a 15. században még állt az
épület az Utolsó vacsora színhelyén. Megteremtette a csodát: keresztények nemzedékeivel hitette
el, hogy a Cenacolo négyszögletes, háromablakos, lapos tetős teremben zajlott le, ahol a falakat
pompás szőnyegek borították…
Ez a látvány azonban, amint az várható volt, egyáltalán nem egyezett a történelmi valósággal.
Mit számított ez!
Zoé villámgyorsan nekirugaszkodott a Szent Sión belsejébe vezető lépcsőknek, mintha
ugyanott még a lángnyelveket is megcsodálhatná, amelyek, mint ismeretes, megvilágították a
tizenkét tanítvány elméjét. Sajnos az eléje táruló látvány lehervasztotta arcáról a lelkesedést. Egy
csapásra elillantak illúziói. Üres gótikus teremben álltunk, a csupasz, négyszögletű helyiség
boltíves mennyezetét régi márványoszlopok támasztották; semmi sem sugározta azt az
ünnepélyességet, ami a reneszánsz legnagyobb elméjének művéből árad. A déli falba vájt fülke
arra utal, hogy mecsetnek használták a termet. Egy arabul följegyzett dátum pedig megerősíti,
hogy mindössze huszonhét év telt el azóta, hogy Leonardo befejezte a Cenacolót a Sforza család
megrendelésére, amikor Nagy Szulejmán ottomán császár elfoglalta ezt a helyet az iszlám
vallásgyakorlás számára. A képtelen helyzet betetőzésére az alatta levő szinten nyugszik Dávid
király föltételezett sírjában. Amelyre a Zoéval együtt megszemlélt zöld tábla felirata utalt.
– Ez Jeruzsálem a legősibb állapotában…! – suttogta egy katolikus pap néhány lépéssel odébb,
ékes spanyol nyelven vezetve egy zarándokcsoportot. – Zsidók, muzulmánok és keresztények
tisztelik ugyanazokat a köveket. – De hát nem ezek a fontosak – jegyezte meg elkomolyodva. –
Az értékük nem önmagukban rejlik, hanem abban, amit képviselnek.
Egy darabig még ott maradtunk a hűvösben, az egyik oszlopnak támaszkodva. Nem hagytuk,
hogy elragadjon bennünket a képzeletünk az 1. századig, amikor itt vacsorázhatott Jézus a
tanítványaival. Hasonlót éreztem, mint amikor Leonardo freskóját tanulmányoztam. Ő
egyszerűen folytatta a Santa Maria delle Grazie ebédlőjét, egy kolostori helyiséget festett meg,
ezzel otthonos légkört teremtett a látogató számára, csakhogy minden utalás nélkül az eredeti
helyszínre.
– Tudod-e, mi jutott eszembe? – súgta Zoé, amikor a pap, nyomában híveivel elhagyta a
termet. Háttal állt nekem, úgy válaszolt saját kérdésére. – írhatnál egy könyvet, amelyben
elmagyarázod, mi is történt valójában az olyan helyeken, mint ez is. Rávilágítanál regényeid
eredetére, és segítenél nekünk megítélni, hogy mi bennük a fikció és mi a valóság.
Meglepve fordultam feléje.
– Regényeim eredete?
– Hát persze!
őszinte mosoly húzódott holdvilágarcán, mielőtt folytatta:
– Hogy ne menjünk messzire, tudni szeretném, milyen lehetett a valóságban az a helyiség,
ahol megtörtént az utolsó vacsora. Aztán szép egymásutánban föltárnád, mi az, ami valós a
könyveid történeteinek helyszínei, szereplői közül.
Egy percig csöndben gondolkodtam rajta. Nem is rossz ötlet. Kivált hogy a „titkok szobája”
árnyékában született.
– Rendben – egyeztem bele. Ismét próbára kívántam tenni a titkos erőt, amely idehozott
bennünket. – Hagyjuk a döntést a sorsra! Mit szólsz hozzá?
Nem tulajdonítottam különösebb fontosságot e kijelentésemnek. Még nem tudhattam, milyen
következményei lesznek.
Alig egy óra – csupán egyetlen óra! – múlva, amikor Zoéval ismét útra keltünk, a Siratófal
irányába, az a bizonyos erő, amelyre hivatkoztam magamban, már megtette a magáét. Akkor
történt, amikor védett helyet kerestünk a nap elől meg valami frissítőt. Megszólalt a
mobiltelefonom. Hívás Spanyolországból: Manuel Llorente keresett, az El Mundo napilap
kulturálisrovat-vezetője, aki különös módon fölbátorított. Miközben beszéltem vele,
körvonalazódott az ötlet; azonnal rájöttem, hogy ez az a könyv, amelyen törtem a fejemet.
Zoénak földerült az arca, miközben hallgatta a beszélgetést.
– Hát megvan – tapsikolt örömében. – Most már nem menekülhetsz a sorsod elől!
Azon a napon már tudtam, hogy ez a könyv meg fog jelenni. Hogy sok más tervem közül
előresorolom, és olvasóimnak útmutatóul szolgál, akár egy atlasz, hogy eligazodhassanak
történelmi megszállottságaim különleges világában. El kell ismernünk: sok minden úgy
kezdődik, hogy értetlenül állunk az olyan gyermek előtt, aki ugyan imádja a földrajzot, a
történelmet meg a hittant is, de folyton kérdésekkel ostromolja türelmes tanárait. „Miért késett
annyit Amerika felfedezése, amikor már a rómaiak is építettek az Atlanti-óceánt átszelni képes
hajókat?”; „Még mindig nem tudunk semmit Izrael Biblia által említett tíz elveszett törzséről?”;
„Miért nem tanítják az iskolában Fatima jelenéseit, ha annyira fontosnak tartják?”
Az ilyen kérdésekre kapott nem kielégítő válaszok késztettek arra, hogy a magam eszközeivel
keressem tovább a magyarázatokat.
Azt is tudom, hogy amikor ehhez a láthatatlan, titkos erőhöz folyamodtam, amiről egyszer
majd érdeméhez méltón beszámolok, már láttam előre, hogy nem nyugszom, amíg meg nem
találom kérdéseimre a választ. Így is történt. Néhányszor egy csapásra megvilágosodott előttem
egy régi rejtély, máskor viszont, az esetek többségében, elhintettem a talány magvait; előbb vagy
utóbb jelentőségükhöz mérten foglalkozom majd velük. Néhány esetben, mint azon a májusi
reggelen Jeruzsálemben, egészen a történelmi esemény küszöbéig merészkedtem.
Ez a könyv tehát a sors ösztönzéseinek gyümölcse. Ennek és saját kíváncsiságomnak
köszönhetek mindent.
 ELSŐ CÉLPONT

AMERIKA

Kolumbusz Kristóf nem felfedezte,

hanem újra felfedezte Amerikát.

THOR HEYERDAHL,
Ra-expedíció (1)
 1. fejezet

A TILTOTT ÚT

Kétszer is el kellett olvasnom azt a mondatot, hogy megbizonyosodjam felőle: tényleg azt
írták oda. A szememet dörzsöltem kétkedve, és harmadszor is odapillantottam. Hogyhogy öt
évszázadon át senki sem vette észre? Velem szemközt a lenyűgöző római Szent Péter-bazilika bal
oldali folyosóján, VIII. Ince pápa síremlékén büszkén hirdeti a teljesen anakronisztikus felirat:
Novi orbis suo aevo inventi gloria. „Övé a dicsőség az Újvilág felfedezéséért.”
Ennek az égvilágon semmi értelme.
A genovai VIII. Ince, világi nevén Giovanni Battista Cibo kormányozta az egyház hajóját
1484-től 1492. július végéig. Erős hasi fájdalmakkal, magas lázzal halt meg egy héttel azelőtt,
hogy Kolumbusz Kristóf felszedte a horgonyt Palos kikötőjében, ugyanaz év augusztus 3-án. Így
hát hogyan lehetséges, hogy fekete márványba vésett emléktáblája mindenki szeme láttára azt
hirdeti, miszerint az övé lenne Amerika felfedezésének érdeme?
Számomra ez határozottan titkot sejtetett. Ugyanaz a sors, amelyik tréfát űzött velem
Jeruzsálemben, most rávezetett a helyes útra.
Ezúttal Ruggero Marino, a római Il Tempo újságírója tett nekem jó szolgálatot 1997-ben
megjelent, Kolumbusz Kristóf és az elárult pápa (1) című könyvével. Marinót, a szívélyes,
közlékeny lombardot olyannyira megragadta ez a nyilvánvaló anakronizmus, hogy mindazokkal
megosztotta kutatásának eredményeit, akik erről bővebbet akartak hallani. Jómagam
természetesen közéjük tartoztam.
Nem akármilyen talány előtt álltunk: egy pápa sírfelirata került szóba. Méghozzá ugyanazon a
kőlapon még egy, különös adatot is találunk: a pápa diadalmas szobra alatt ez is olvasható: Obit
an. D.ni MCDXCIII. (Meghalt az Úr 1493. esztendejében.)
Hát nem 1492 nyarán halt meg VIII. Ince? Megint egy megmagyarázhatatlan, bosszantó
történelmi félreértésbe botlottam? Avagy netán valószínűsíthetően szándékos csúsztatással állok
szemben? Ha ez utóbbi, mi céllal csúsztatták bele ezt a hibát ország-világ szeme láttára?
Egy dologban biztos lehettem: 1493-ban már a spanyol VI. Sándor (Rodrigo de Borgia) a
pápa. Az ő kormányzata minden eddiginél jobban ösztönözte Spanyolország katolikus királyait
amerikai célkitűzéseik megvalósításában. Vajon ki és miért akarta megmásítani ezt a tényt a pápa
elődjének örök nyugvóhelyén?
 A titkos keresztes hadjárat

Talán közelebb kerülünk a síremlék meg a Kolumbusz Kristóf vállalkozását övező

rejtélyekhez, ha jobban szemügyre vesszük Cibo pápa megszállottságát.
Ruggero Marino, akivel legutóbb 2006 februárjában találkoztam Madridban, nem hagyta,
hogy a pápa aggodalmairól kérdezzem. Diákos lelkesedéssel kezdte sorolni a felfedezéseit:
– 1490 nyarán VIII. Incét nyugtalanította a muzulmánok előretörése a Földközi-tenger
térségében – kezdte. – Konstantinápoly 1453-ban került a birtokukba. Ezzel csapást mértek a
kereszténységre, de nem álltak meg itt. 1480-ban, jóval közelebb Rómához, Otrantóban, „Itália
sarkantyújában” a törökök nyolcszáz keresztényt fojtottak a tengerbe. Megálljt kellett parancsolni
az előretörésüknek, ennek pedig egyetlen hatásos módja egy keresztes hadjárat szervezése. Ezzel
semlegesítik az ellenséget és visszahódítják a Szentföldet.
– 1490-ben viszont semmilyen keresztes hadjárat sem szerveződött – vetettem közbe, a 15.
századi időrendemet tanulmányozva.
– Valójában lett volna egy… ám az zátonyra futott, mielőtt elkezdődött volna.
Ruggero Marino elkomorodva fűzte hozzá:
– Kevesen emlékeznek rá, hogy Ince pápa terve szerint Európában három nagy hadsereg
alakult volna. Az egyiket a Pápai Állam, a másikat Magyarország, Németország és
Lengyelország, a harmadikat pedig Spanyolország, Franciaország és Anglia állította volna fel.
Ám a magyar király váratlan halála meghiúsította a tervet, közvetlenül a csapatok összehívása
előtt.
Vagyis Marino ezen a délutánon azt bizonygatta, hogy a közbejött akadályok ellenére VIII.
Ince pápa nem tett le tervéről. Támogatóit még két éven át arra ösztönözte, hogy teremtsék meg
Jeruzsálem visszafoglalására szőtt tervének anyagi fedezetét. Aranyat követelt, mégpedig sokat.
De honnan szerezzen? És kinek a segítségével?
Ekkor lép színre az Óceánok Admirálisa. Marino legutóbbi tanulmányában, a Kolumbusz
Kristóf, az utolsó templomos lovagban (2) megállapítja, hogy a pápa egy másik genovait bízott
meg a keresztes hadjárat fedezetének megszerzésével, aki hozzá hasonlóan genovai, ugyanazzal a
messianisztikus szellemmel átitatva, és akinek meggyőződése, hogy felsőbb érdeket szolgál.
– A korszak szelleme azt sugallta, hogy a küszöbönálló Szentév: 1500 tökéletes alkalmat kínál
a Szentföld bevételére. Valószínűnek látszik, hogy a pápa Kolumbuszban látta meg a tervezett
vállalkozás tökéletes megvalósítóját – bizonygatta nekem Marino.
Cibo pápa, aki Kasztília és Aragónia királyi párjának a „katolikus” jelzőt ajándékozta, tervével
összhangban egyengette Kolumbusz útját a spanyol uralkodóháznál és támogatta a felfedezés
merész vállalkozását.
– Ha így nézzük – fűzte hozzá –, VIII. Ince sírfeliratának megvan a magyarázata. Nem
gondolod?
Ruggero Marino hamiskásan mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy az olasz kolléga rejteget még
valamit a tarsolyában.
– Tudom, hogy vitatható, amit most mondok – figyelmeztetett. – Azt hiszem, be tudom
bizonyítani, hogy az igazi ok, amiért a pápa Kolumbuszra bízta ezt a feladatot, a rokoni
kapcsolatuk. Lehet, hogy Kolumbusz Cibo törvénytelen fia volt.
Szólni sem tudtam a meglepetéstől.
– Több minden is erre utal. Például a zavarba ejtő fizikai hasonlóság Kolumbusz egyes régebbi
keletű és Ince pápa néhány ránk maradt képmása között. Ráadásul ez a pápa zsidó eredetű volt,
egy szaracén nő unokaöccse, muzulmán nagyapával. Az ő leszármazottjaként Kolumbusznak
nyilván minden oka megvolt rá, hogy titkolja gyökereit, mint ahogy ezt is tette.
Még hozzáfűzte:
– Ez azt is megmagyarázza, hogy került első útján annyi genovai Kolumbusz hajójára. És
miért nevezték el Kubának az első földdarabot, ahol kikötöttek. Első pillanatban bennszülött
eredetűnek látszik, ám a szó a Cibó-ból ered. Ez a pápa polgári neve, amely a Cubos, illetve
Cubus szavakból ered.

Kolumbusz jóslatai

– Végül is mire jutott Cibo pápa keresztes hadjáratának terve? – kérdeztem a hallottaktól
kábán.
– A választ keresd a sevillai Kolumbusz-könyvtárban. Ott őrzik Kolumbusz egyetlen
fennmaradt, saját kezű írását: a Jóslatok könyvét. Tanulmányozd.
Bevallom, azon a zord, februári késő délutánon, forró kávé mellett ülve egy madridi
kávézóban, Ruggero Marino mondhatni Pandora szelencéjét nyitotta fel előttem. Meggyőződtem
róla, hogy valóban a sevillai székesegyház levéltárában őrzik ezt a Kolumbusz Kristóf saját
kezével írott 70 lapos – eredetileg 84 lapból álló –, pergamenbe kötött könyvészeti kincset. Mi
több, tartalma eloszlatta néhány kétségemet. Első mondatainak egyike meghatározta az írásmű
célját, és igazolta Marino feltételezését a „keresztes hadjáratról”:

„A könyv, vagyis a fontos igazságok, mondások, szentenciák és jóslatok gyűjteményének első

része a Szent Város és Isten hegye, Sión visszaszerzésével, valamint India szigeteinek és
népeinek megtalálásával és spanyol uralkodóinkhoz történő visszatérítésével foglalkozik.”

Ez a szöveg, amelyet érthetetlen módon egészen 1984-ig ki sem adtak, és még ma sem könnyű
hozzájutni a könyvesboltokban, az admirális eddig ismeretlen arcát mutatja meg. Jobban mondva
keresztes lovagként felvázolt önarcképét. A Jóslatok könyvében művelt emberként mutatkozik
meg; bibliai idézetek rajongó gyűjtője, amely idézetek – szerinte – előrevetítették saját történetét.
Tökéletesen meggyőződött annak a küldetésnek a fontosságáról, amelyet rábízott a sors. Talán
ezért írta alá leveleit a titokzatos „Christo Ferens” anagrammával, a Kristóf görög-latin
megfelelőjével, ami „Krisztus hordozóját” jelenti. És talán ugyanez a hódító szellem vezette,
amikor első utazása alkalmával hajóinak vitorlájára három hatalmas templomos keresztet tűzött
ki. Avagy a talpas kereszt titokzatos lovagjai értesítették először Rómát, hogy léteznek új
amerikai területek, már a 13. században?
– Akárhogyan is – magyarázta Ruggero, aki hozzám hasonlóan sok mindent hallott az
Amerikába eljutott keresztes lovagokról –, amikor Kolumbusz a dúsgazdag partokra lépett,
legalább annyira keresztesnek érezte magát, mint azok a templomosok, akik Jeruzsálemet viselték
a szívükön három évszázaddal azelőtt.
Egyetlen kételyem maradt a Marinóval történt találkozásom után. Súlyos történelmi
következményekkel járó, fontos kérdés: honnan merítette a bizonyosságot Kolumbusz és Cibo
pápa, hogy Herkules oszlopain túl rálelnek az annyira áhított aranyhoz vezető útra? Talán a
templomosoktól? Avagy mások találgatásai szerint zsidó hajósoktól?
Messzire vezetne ennek a rejtett oknak a kutatása. Első úti célom az egykori Konstantinápoly
partjaira vitt.
 2. fejezet

A VILÁG VÉGÉNEK TÉRKÉPE

1998 augusztusában érkeztem Isztambulba azzal a feltett szándékkal, hogy tanulmányozom a

világ legkülönösebb térképének történetét. Érdeklődésem tárgya egy öt évszázaddal ezelőtti
tengeri térkép, amely – ha elfogadjuk, amit feliratai elárulnak – Amerika felfedezésével
összefüggő eddigi ismereteink újragondolására késztethetne bennünket.
Az 1513-as dátumot viselő szóban forgó atlasz, amelyet 90 x 65 centiméter nagyságú, cserzett
gazellabőrre rajzoltak, részletesen ábrázolja Spanyolország, Portugália, Afrika szarva, valamint
Közép- és Dél-Amerika atlanti partjait. Eltekintve attól, hogy a Maldív-szigetek körvonalai is
megjelennek, amelyeket csak 1592-ben térképeztek föl először, és az Amazonas folyó andokbeli
eredetét is jelzi, amelyről nem is tudtak a 16. század elejéig, ezek valójában csak a kisebb
talányokat jelentik.
Mára joggal lett híres ez a fölöttébb titokzatos „tengerészeti térkép”. Matilde Asensi regénye:
Az elveszett eredet (1) hatására igazi kultusz alakult körülötte ebben az évtizedben. Magam is
foglalkoztam vele egy korábbi, Az aranykor nyomában (2) című munkámban. Jóllehet nem
győztem hangsúlyozni, hogy ez a térkép fontos adatokat rejt Amerika felfedezésének
történetében, mégis kevesen tudják, hogy egy török hajós, név szerint Muhiddin Piri Ibn Ahi
Mehmet, ismertebb nevén Piri admirális, avagy Piri reisz készítette ajándékul Egyiptom akkori
ottomán szultánjának.
Piri reisz Gallipoliban, Törökország legismertebb kikötővárosában született a 16. században. A
város hajógyárai Európa-szerte nagy hírnévnek örvendtek. A kor legjobb hajóit készítették itt, és
a középkortól kezdve pompás területet alakítottak ki a kikötőben a nagy hajórajok kapitányainak
kiszolgálására. Piri ifjúkorában beutazta a Földközi- és az Égei-tenger partjait, beleértve a
spanyol partvonalat is, és pontosan rögzítette mindazt, amit útközben tapasztalt. Segített
nagybátyjának, Kemal reisznek a katolikus királyok által Granadából kiűzött muzulmánok
evakuálásában, és részt vett tucatnyi támadásban keresztény hajók ellen.
Elsőrangú térképész volt, és minden részletre ügyelő, kiváló rajzoló. Ezenfelül említést
érdemel az a megrögzött tulajdonsága, hogy térképein feltüntette mindazt a hasznos tudnivalót,
amit kalózcsatározásai közben tapasztalt, így született a Kitáb-i Bahrije (A hajózásról). A 215
térképpel illusztrált, 209 fejezetből álló hajózási kézikönyv a Dardanelláktól a Gibraltárig olyan
pontossággal tárgyalja a részleteket is, hogy évszázadokig használták a török hajósok.
Ezzel együtt, Piri egyik térképe sem érte volna el azt a hírnevet, ami napjainkban körülveszi az
egyiptomi szultánnak készített ajándékát. Mára török nemzeti büszkeség rangjára emelkedett. Az
új tízlírás (kb. 4,7 euró) bankjegyekre nyomták, megjelent Isztambul falain kőből, mozaikon, és
gyakran látható az ország idegenforgalmi irodáinak plakátjain. Széles ismertségét Musztafa
Kemal Atatürknek, a modern, világi Törökország atyjának köszönheti, hiszen az ő vezetése idején
találták meg a térképet. Pontosabban annak nyugati felét – az időközben elhagyott Topkapiban, a
törmelékek között.
Atatürk 1929-ben „magáévá fogadta” ezt a felfedezést, és a föltámadó köztársaság egyik
jelképévé tette. Sikert aratott vele: nincs olyan, az Újvilágot ábrázoló atlasz, amelyik ne közölné
fő helyen ezt a Piri-féle térképet. Teljes joggal. Jóval azelőtt, hogy az európai térképészek
nekifogtak volna Amerika részletes ábrázolásának, egy török térképrajzoló hallatlan pontossággal
már megtette ezt. A kérdés csak az: hogyan csinálta?
Bármennyire hihetetlennek tetszik, egy ilyen egyszerű térkép is rejthet időzített bombát az
Amerika-kutatóknak. Rajzolója, Piri reisz gondoskodott az ábrázolt területek történetének
elmeséléséről is: részletesen ismerteti az amerikai földrész jellemzőit. Éppen a mai Kuba
környékének leírásánál találjuk a robbanásveszélyes részletet:

„Ezek a partok az Antillák nevet kapták. Az arab (muzulmán) naptár szerinti 890. évben
fedezték fel. Úgy hírlik, hogy egy Qulünbü (Kolumbusz) nevű hitetlen találta meg ezt a
helyet.”

Ez a gyúanyag ott volt mindenki szeme láttára, csakhogy mostanáig senki sem figyelt föl rá:
„a muzulmán naptár 890. éve” anakronizmus. Újabb adalék az Újvilág felfedezésének titkos
történetéhez. A dátum a keresztény naptár 1485-dik évének felel meg. 1485-ben azonban még hét
év hibádzott ahhoz, hogy egy európai megvesse a lábát az Atlanti-óceán másik partján. Esetleg a
török térképész tévedett? Piri reisz előbbre hozta Amerika felfedezésének dátumát?
Valami azt súgta nekem, hogy nem hibázott senki; sem ennél, sem pedig VIII. Ince
sírfeliratánál.
 „Senki sem látta Atatürk óta”

Amikor megérkeztem a Topkapiba, és szerettem volna megtekinteni az eredeti térképet,

igencsak meglepődtem. Annak ellenére, hogy az összes katalógus szerint a „Piri reisz” itt
található, egyik kiállítóhelyen sem láttam. Nevetségesnek tartottam az ügyet. Hogyhogy az
aláírása: R. 1633 közkincs, a térképe viszont nem? Beszélni akartam ezután a múzeum
igazgatónőjével, dr. Filiz Cagmannal, aki nem győzött szabadkozni, hogy nem tudja teljesíteni az
óhajomat.
– Teljesen szokatlan az ön kérése – jelentette ki. (3)
„Szokatlan? Egy térkép megtekintése?” Hallgattam. Cagman asszony nem óhajtotta
megmagyarázni, miért kellett archiválni egy ilyen híres térképet, és kitérő válaszokat adott a
kérdéseimre. Közölte, hogy nagyon törékeny, kényes az állapota, és senki sem látta évtizedek óta.
Nem hittem el.
Nem értettem, miért kezelik úgy ezt a térképet, mintha államtitok volna. 1998-ban, a
Lisszaboni Világkiállításon meghirdették a bemutatását, a hatóságok azonban nem teljesítették
ígéretüket. Vajon mi a gond vele? Cagman miért óvja ilyen makacsul, szinte az udvariasság elemi
szabályait is áthágva?
Mindjobban megerősödött bennem az akarat, hogy megbizonyosodjak felőle: valóban „a
890-es év” szerepel rajta, nem pedig más. Ezúttal úgy hagytam ott a Topkapit, hogy tudtam, nem
engedek belőle, amíg el nem érem, amit terveztem.
A következő hónapokban bürokráciái csatát folytattam, hogy saját szememmel láthassam
végre azt az átkozott hajózási okmányt. Végül 2002 októberében visszatértem Isztambulba a
szükséges engedélyekkel. Vajon ezúttal láthatom?
Napóleon mondása jutott eszembe: „a legállhatatosabbé a győzelem”, azzal meggyorsítottam
lépteimet a Topkapi palota igazgatónőjének ismerős irodája felé. Fura fordulat. Amikor már azt
hittem, hogy legyőztem minden akadályt, dr. Cagman asszisztense, Göksen asszony állt az
utamba… Megint! Néhány méter választott el a térképtől, ám a török hatóságok úgy döntöttek,
hogy még egy kicsit megnehezítik a dolgomat.
– Atatürk kora óta senki sem látta – közölte velem komoly arccal, hivatkozva a már jól ismert
érvre – nekem pedig nincs rá felhatalmazásom, hogy megmutassam.
– Akkor hát?
– Rendelkezésére bocsáthatunk egy professzionális felvételt a térképről, ha akarja.
Elöntött a pulykaméreg. A kulturális és idegenforgalmi minisztérium számtalan főosztályával
folytatott pengeváltások, a hitegetések miatti felháborodott tiltakozásaim után végre megjött az
utasítás, hogy tegyék szabaddá az utamat Piri reisz atlaszához. 2002. október 17-én, pontban
reggel tízkor a Topkapi egyik könyvtárosa végre odakísért.
Nagy pillanat volt ez számomra.
Az alkalmazott szertartásosan előhúzta egy fadobozból a csaknem egy méter hosszú,
hártyapapírral és kartonnal fedett, díszes bőrdarabot. A térkép élénk színekben pompázott. Első
ránézésre kitűnő állapotban maradt meg. Egyetlen általam eddig vizsgált másolat színei sem
ragyogtak így: a fehér szinte világított a bőr felületén. A Piri admirális rajzolta vonalak a két
szélrózsával együtt egészen frissnek látszottak.
– One photo only – csak egy felvétel, nem több, mondták nekem. Ez volt a hatóságok utolsó
engedménye. Talán a hercehurca miatt. Úgyhogy eldöntöttem: kihasználom.
Komótosan fölszereltem az állványra a digitális fényképezőgépemet, az asztalra helyeztem,
amelyre kiterítették a térképet. Miközben eljátszottam, hogy beállítom az optikát, elindítottam a
videokamerát, amelyet elrejtettem a bonyolult fényképezési felszerelésembe. Nem akartam
egyetlen részletet sem veszni hagyni. Egyébként tisztában voltam vele, hogy a digitális felvétel
semmiféle kárt sem okoz az öt évszázados bőrnek, és sok információt nyújthat még a jövőben.
– Miért nem állítják ki ezt a csodát? – kérdeztem, miközben a felvevőgépem mindent rögzített.
A könyvtáros nem szűnő mosollyal vállat vont.
– És hogyhogy megvásárolható a térkép másolata az emléktárgyak között a boltban, miközben
az ötvenes évek óta senki sem csodálhatta meg ezt a térképészeti kincset?
Újra csönd. A térkép mintha csak most került volna ki a rajzoló keze alól. Az idő múlása
nyomot sem hagyott rajta. Az, hogy a török hatóságok megszállottan rejtegetik, mind
érthetetlenebbnek tűnt fel a számomra.
– Tudja olvasni a régi török írást? – kérdeztem, hogy leplezzem zavaromat.
Végül a könyvtárosnő büszkén bólintott.
– Mit ír itt?
ő pedig figyelmes pillantást vetett a térkép leghosszabb bejegyzésének elejére, majd ezt
mondta:
– Az arab naptár 890. esztendeje… Vagy talán 896. Nem egészen világos. Mégis inkább 890.
– És tudja, hogy ez mit jelent?
– Igen – mondta. – Egy dátum. 1485 vagy 1491.
Felsóhajtottam. Ebben rejlik ennek a térképnek a nagy talánya. Még nagyobb, mint a
találgatások a jégmentes Antarktiszról vagy a vadláma ábrázolása – Chile és Argentína őshonos
őzfajtája –, amelyet még fel sem fedeztek a spanyolok 1513-ban.
Megérte az erőfeszítés. Valóban itt rejtezett a nagy titok. Eggyel több abban az
anakronizmusláncban, aminek a nyomára akartam jutni.
Folytattam hát a térkép bejegyzéseinek tanulmányozását, amikor észrevettem, hogy Piri reisz
Amerika-térképét egy olyan spanyol fogoly ismereteire alapozta, aki elkísérte Kolumbusz
Kristófot első három útján. Ő szolgáltatta a részleteket, és ő említett egy bizonyos térképet
(előtérképnek mondhatnánk), amelyet az admirális magával vitt a vállalkozásain.
De hát miért vétette el a fogoly Kolumbusz Újvilágba tett első utazásának időpontját?
Vagy el sem vétette?
Ruggero Marino szerint Piri reisz térképének feltételezett melléfogása azt bizonyítja, hogy
Kolumbusz Kristóf tett egy „titkos, felderítő utazást” Amerikába, hét évvel hivatalos átkelése
előtt. A Kolumbusz Kristóf, az utolsó templomos lovag szerzője szerint ez nem sokkal azután
történt, hogy az eljövendő admirális rájött: II. János, Portugália királya elárulta őt.
Hogy világosabb legyek: Kolumbusz meg akarta győzni a portugál uralkodót arról, hogy
Herkules oszlopain (a Gibraltáron) túl gazdag területek találhatók. Látszólag senki sem figyelt föl
erre, ám a portugál király Kolumbuszt megkerülve útnak indította Mare Tenebrossum nevű
hajóját Domingo de Areo madeirai kapitánnyal a fedélzetén, hogy nézzen utána ezeknek az
állítólagos területeknek. 1484 végén Areo útja során hajótörést szenvedett, ám a király szándéka
Kolumbusz fülébe jutott, aki megbántódva elhagyta János király udvarát. Egy év múltán,
1486-ban bukkant fel újra a katolikus királyok, a spanyol trón előtt téve tiszteletét. Ebben a
„kieső időben” eljutott-e Amerikába Kolumbusz? Piri reisz helyesen jegyzi-e fel térképén az első
utazás dátumaként 1485-öt, a „titokzatos évet”? Talán ennek az előutazásnak tulajdonítható, hogy
Kolumbusz kezdettől fogva bízott vállalkozása sikerében?
Nem véletlenül, nagyjából ez idő tájt terjedt el egy másik, hihetetlen híresztelés. Több,
1574-től (4) nyilvánosságra került beszámoló szerint, mintegy tíz évvel Kolumbusz első hivatalos
útja előtt egy Alonso Sánchez de Huelva nevű kapitányt egészen Amerika partjaihoz sodort a
tengeri vihar. Ez az Alonso, akinek Vizcayából Angliába kellett volna érkeznie, hajótörést
szenvedett, eltört az árboca. Hajója távol Spanyolországtól, ismeretlen területekre sodródott; az
ott élő bennszülöttek istenként fogadták. Sánchez megsejtette, hogy valami nagy jelentőségű
dologba botlott. Megpróbálta hajónaplójában rögzíteni az eseményeket, ameddig emberei rendbe
hozzák a hajót és előkészítik a visszaútra. Amikor elkészültek, elindultak hazafelé, de újabb
veszélyek leselkedtek rájuk. Kis híján ismét hajótörést szenvedtek, amikor kikötöttek Gomera
szigetén. Inés de Peraza, a sziget grófnője vette őket gondozásába. A java azonban még hátravolt.
Juan López de Velasco 16. század vége felé készült beszámolója szerint a véletlen úgy hozta,
hogy Sánchez megismerkedett Kolumbusszal. Az eljövendő admirális karjaiban halt meg a
kapitány, és az utolsó pillanatban átadta neki az utazásáról készült térképet, hozzá az átélt
viszontagságokról írt részletes beszámolóját.
Ez lehetett az „őstérkép”, amely Kolumbuszt, később pedig Piri reiszt is vezette?
 Piri reisz titokzatos forrásai

Afet Afetinan doktor asszony, Atatürk nevelt lánya az a tudós, aki a legtöbbet kutatta a
Topkapiban ma őrzött atlaszt. Egyik tudományos beszámolója régóta foglalkoztat. Azt állítja,
hogy Piri reisz legalább húsz-harminc térképet tanulmányozott, mielőtt elkészítette a sajátját.
„Ezek közül húsznak nincs dátuma. Csak öt származik muzulmán kéztől, ezekből két példány
Isztambulban található. Az egyiket Tuniszi Ibrahim (1413) rajzolta, ma a Topkapi palota
könyvtárában őrzik, a másik Trabluszi Ibrahimtól (1460) származik, és az isztambuli Hajózási
Múzeumban található.” Hozzáfűzte még: „Másik négy új térképet portugálok rajzoltak, egy arab
térképen feltüntették az Indiai-óceánt, Kína tengereit, valamint Afrika egyes részeit. Kolumbusz
Kristóf térképe a déli féltekét ábrázolja.” (5)
Sajnos nem ismerjük a legfontosabbak, köztük Kolumbusz térképe lelőhelyét. No meg a
feltételezett Sánchez de Huelváét, akinek emlékét mindössze egy komor szobor őrzi a
pompázatos Október 12. téren. E komoly dokumentációs hiányok miatt évek óta kutatok
különböző régi térképek között. Hozzá hasonló, vitatott személyekről lesz szó a következőkben
is.
 3. fejezet

VINLANDIA-MŰVELET

Legutóbb 2002-ben történt, hogy a tudomány (nem pedig a gyakran merészebb történelem)
kétségbe vonta Kolumbusz vállalkozásának elsőbbségét. Ez esetben egy apró radioaktív izotóp
ébresztette a kételyt.
Az észak-amerikai tudományos folyóiratban, a Radiocarbonban (1) megjelent cikk a
legkülönösebb láncreakciót indította el, amire valaha is emlékszem. Ez a hétoldalas szöveg
összefoglalta dr. Garman Harbottle és az arizonai Brookhaven Nemzeti Laboratórium kutatási
erőfeszítéseit, hogy szénizotópos módszerrel meghatározzák egy kezdetleges, talán 15. század
eleji térkép pontos keletkezési idejét. A térképen az amerikai partok részleges körvonalai
láthatók.
Harbottle természetesen nem akármilyen dokumentumot vizsgált. Az anyagot jól ismerték az
Amerika-kutatók. „Vinlandia-térképnek” nevezték el, és fél évszázada botránykőnek számított a
tudományos világban. Megvolt rá az okuk. Ha hinni lehet a feltételezésnek, ez a térkép, a 27,8 x
41 cm-es pergamen a 15. század első feléből való, és egy névtelen európai térképész munkája,
ahogyan ezt északi források állítják a viking hős, Erik Thorvaldsson, azaz a Vörös Erik (Leif
Erikson leszármazottja) gestájával összefüggésben. Azt tartják róla, hogy Grönland felől 1000
körül eljutott Amerikába.
Végérvényesen bebizonyosodott tehát, hogy Kolumbusz Kristóf mégsem elsőként lépett volna
az Újvilág földjére? Ez volt tehát az „őstérkép”, amelyből a genovai merített, mielőtt nekivágott a
tengereknek, hogy beteljesítse a maga gestáját?
A pergamenen olvasható írás ezt sugallja:

„Isten akaratából, Grönland szigetéről délnek indulva a nyugati tenger messzi vidékei felé,
hosszú utazás után, jégtől körbevéve, tartva a déli irányt, társaink: Björn (Byarnus) és Leif
Erikson (Leiphus Erissonius) új földet fedeztek föl, amely igen termékeny, és még szőlő is
terem rajta. Így hát elnevezték Vinlandiának. Erik (Henricus) pápai legátus, Grönland és
vidékei püspöke megérkezett erre a nagy kiterjedésű, gazdag földre. Szeretett Pascal atyánk az
utóbbi évben hosszú időt töltött itt a Mindenható Isten nevében nyáron és télen is, majd
északkeleti irányban visszatért Grönlandra, ahol alázatos engedelmességgel alárendelte magát
feljebbvalói akaratának.” (2)

Hátramaradt a kétségek tisztázása. Vajon az utalás „Vinlandia szigetére” az első ismert

történelmi hivatkozás az Újvilágra? A Yale Egyetem, 1965-től a „kincs” tulajdonosa, nem kis
késlekedést követően végül úgy döntött, hogy a legjobb lesz a szénizotópos mérési módszerrel
egyszer s mindenkorra tisztázni ezt a kérdést.
A múlt század közepétől a C-14 izotóp a legmegbízhatóbb módszer hatvanezer évesnél nem
régebbi csontok, szövetek, papírok és faanyagok – egyszóval szerves anyagok –
kormeghatározására. A „Vinlandia-térkép” éppen beleillett a kormeghatározás feltételeibe. Eljött
az ideje, hogy a térképet elhelyezzék az időben ezzel a „csalhatatlan” módszerrel.
Dr. Harbottle ezt a következőképpen magyarázta nekem:
– Hogy miért nem végezték el korábban ezt az elemzést, annak az az oka, hogy a hetvenes
évekig, a C-14-es miniatürizált kormeghatározás felfedezése előtt, ehhez fel kellett volna áldozni
a térkép nagy részét, legalább ötvenszer nagyobb darabot, mint a mostani próba. A hetvenes
évtizedtől kezdve Brookhavenben miniatürizáltuk a folyamatot, így az anyagnak csak egészen kis
töredékét használtuk fel. Röviddel ezután fölfedezték a tömeggyorsító spektroszkópot, azaz
színképelemző műszert. Ezzel lehetővé vált néhány milligramm anyagból is a kormeghatározás.
(3)
Úgy kezdődött, hogy a brookhaveni Nemzeti Laboratórium és a Smithsonian Intézet
tudományos munkatársai 1995 februárjában leválasztottak egy 28 milligrammos, vékony csíkot a
szóban forgó térképről, és elküldték az Arizonai Egyetem részecskegyorsítójába. Ott bizonyos
időt vett igénybe, amíg fertőtlenítették a próbaanyagot és előkészítették a kormeghatározásra.
Mindannyian tudták, mit tartanak a kezükben: „Ha a térkép valódi – mondogatták egymást közt a
szakértők –, Észak-Amerika első térképészeti ábrázolásával állunk szemben. Dátuma azért
lényeges, hogy egyértelművé tehessük az európaiak ismereteit az Atlanti-óceán északnyugati
partjait szegélyező területek történetéről.” Még hozzátették: „Azt a lényeges kérdést is újra
felveti, hogy Kolumbusz hozzáférhetett-e vagy sem ezekhez az ismeretekhez.” (4)
Igazuk lett. 2002. július végén tették közzé a gyorsító eredményét, ami forradalmasíthatja
Amerika felfedezésének hivatalos történetét. A szénizotóp mérése szerint a térképet 1434-ben
készítették, tizenegy éves hibahatárral. Ha minden beigazolódik, ez az első térkép az Újvilágról.
Hatvan évvel korábban rajzolták, mint ahogy Kolumbusz Kristóf fölszedte a horgonyt Palos de la
Frontera kikötőjében és elindult az ismeretlenbe; nyolcvan évvel azelőtt, hogy Piri reisz
elkészítette a saját atlaszát.
Miért nem érdekelt senkit sem ez a történet? Ezeknek az adatoknak a megvilágításában nem
kellene-e sürgősen kijavítani az iskolai tankönyveket? A szakértők, akiket ezekben a napokban
megkérdeztem, kétkedtek.
Rövidesen megértem majd az okát…
 A viking összeesküvés

Szóval így botlottam egy olyan történetbe, amit el kell mesélnem.

– A Vinlandia-térkép? Csak óvatosan – figyelmeztetett Sevillában Juan Eslava Galán, aki
évekkel ezelőtt már írt erről az ügyről. – Sötét érdekekkel bélelt darázsfészekbe nyúlsz. Ne bízz
senkiben.
Juan igazat beszélt. Nem maradt más hátra, utána kellett néznem a térkép föltalálási
körülményeinek, hogy világosabban lássak. 1965. október 12-én, a Hispánok Napján a Yale
Egyetem és a British Museum három szakértője bemutatta annak bizonyítékát, hogy a vikingek
fedezték fel Amerikát, négy évszázaddal Kolumbusz előtt. (5) Ha Kolumbusz dicsőséges
történetét akarták elorozni a spanyolok elől, hát ez kis híján sikerült is nekik. A nyilvánosság elé
tárt bizonyíték hatására sok történész elképedt: az a nehézfegyver, amivel szembe találták
magukat, egy pergamenre rajzolt világtérkép volt, az Újvilág felfedezésének hivatalos dátumánál
legalább ötven évvel korábbra keltezve. Ezen bejelölték a Vinilandia Insulát, amelynek
körvonalai Terranovát és a Labrador-félszigetet jelzik. A Hudson-öbölig terjed az ábrázolás, a
közelben kipontozva felismerhető Grönland is. Kétségkívül ez a Vinlandia-sziget a mai Kanada
első ismert térképvázlata.
Azon a távoli októberi napon Raleigh A. Skelton térképészeti, George D. Painter
ősnyomtatvány-szakértő a British Museumban, valamint Thomas E. Marston a Yale Egyetem
középkori és reneszánsz kéziratok könyvtárosa bejelentette: a birtokukban tudják „Amerika első
térképét, ahogyan a földrészt felfedező északi hajósok megrajzolták”. (6)
Az Atlanti-óceán innenső partján nem késlekedtek erre a válaszok.
Spanyolországban Torcuato Luca de Tena emlékezetes cikket írt az ABC napilapba, és az
egészet csalásnak minősítette. „Merészségnek tetszett a számomra, hogy a megtalálásuk után
több évszázaddal rajzolták meg azokat a partokat, amelyeknek később nyomát vesztették. Még
erősebbek azonban a kétségeim, tekintve, hogy a vikingek nem ismerték a szextánst, az iránytűt
és az asztrolábiumot” – írta. (7)
 Kémia a történelemmel szemben

Az Európa minden sarkából özönlő bírálatok hatására, amelyek fölvetettek néhány kételyt a
keletkezés korát tekintve, a Yale Egyetem újabb elemzéseknek vetette alá leletét. Az első vegyi
vizsgálatot Walter McCrone professzorra bízták, aki mindenki meglepetésére azt állapította meg,
hogy a vitatott Vinlandia-szigetet olyan színezőanyagot tartalmazó tintával rajzolták be, amelyet
csak a múlt század húszas évtizedétől állítottak elő. A térkép tehát hamis?
Jóllehet McCrone óvatos lévén, nem talált egyértelmű bizonyítékot a hamisító személyét
tekintve, mások tovább merészkedve már nevet is említettek. Juan Eslava Galán megjegyezte,
hogy „a legvalószínűbbnek látszik a jugoszláv kánonjogi szakértő, az 1922-ben elhunyt Luka
Zelic”. Szerinte Zelic azért hajtotta végre tettét, „hogy bebizonyítsa saját kósza elméletét, amit
azután nemzetközi katolikus kongresszusokon nagyobb feltűnés nélkül a nyilvánosság elé tárhat:
Amerikát a katolikus vikingek evangelizálták, még Kolumbusz érkezése előtt”. (8)
A bírálatok azonban nem merültek ki ebben. Rövidesen más érv is előkerült. A „sziget” mellett
olvasható latin felirat ellentmond a történelmi tényeknek: „Isten akaratából Groenlandia
szigetétől a nyugati tenger távoli része felé, jég között hajózva, a délnek tett hosszú utazás után
Bjarni és Leif Erikson társunk új földet fedezett fel, amely nagyon termékeny és még szőlőtőkék
is találhatók ott, ezért nevezték el Vinlandiának.”
Luca de Tena azzal is megtámadta a vizsgálat hitelességét, miszerint a „Vinlandia – a szőlő, a
bor országa” hihetetlen anakronizmus. Hiszen a szőlőtőkéket elsőül az európai telepesek vitték
magukkal, 1492-nél és a kolumbuszi vállalkozásnál jóval később.
Ennyi pontosítás és vita sem ingatta meg Kanadát, ahol 2000-ben mégis megünnepelték a
vikingek e partokra való érkezésének millenniumát. Tizenhárom korabeli hajóból álló flottát
állítottak fel egy bizonyos Gunnar Marel Eggerston vezényletével, aki magának Eriksonnak az
egyenes leszármazottja.
A Yale Egyetemen sem engedtek vélt igazukból. Követelték McCrone eredményének
felülvizsgálatát. Jóllehet az első kétségek után kivették a kiállítási tárlóból a térképüket, és még
az 1966-os tudományos konferencia sem vont le végérvényes következtetéseket, a tekintélyes
testület továbbra is védte álláspontját a „Vinlandia-ügyben”. Hatásos érvekre támaszkodhattak:
egy gazdag adakozó, Paul A. Mellon ajándékozta a pergament az intézménynek; 1958-ban
vásárolta egymillió dollárért egy connecticuti antikváriustól, aki viszont Genfben jutott a
térképhez. Egy kézírásos füzet is járt hozzá: bizonyos Juan Plano Carpini szerzetes útinaplója
Beszámoló a tatárokról címmel, amely azonban nemigen segített a tisztánlátásban a térkép és
meglepő tartalma tekintetében.
Egymillió dolláros értéket kellett volna kidobni?
A dolgok ilyen alakulása miatt a Yale 1987-ben a Kaliforniai Egyetem Fizikai Intézetére bízta
a térképet, hogy egy újabb, kevésbé károsító módszerrel, protonnal elemezzék. A tinta elemeit
vizsgálták: „a tintában levő titán mennyisége miatt hitelesen középkorinak minősíthető,
hasonlóan Gutenberg Bibliájához.” (9)
A különös az, hogy dr. T. A. Cahill, az új vizsgálatok felelőse szerint a titán csak igen kis
mennyiségben észlelhető, és egyáltalán nem igazolja a csalás gyanúját.
Végül a Yale Egyetem megtalálta az indokot, hogy újra elővegye a legvitatottabb „ereklyéjét”.
1996-ban, a térképről rendezett újabb nemzetközi tanácskozással egy időben tizennyolc millió
euróra biztosították – mára huszonkét millióra becsülik az értékét –, és úgy őrizték, mintha
legalábbis a brit koronaékszereket birtokolnák. Azóta újra visszanyerték hitüket Vinlandiában.
 Kulcskérdés a tinta

Mindenesetre a szigorú őrzés nem bizonyította a hitelességét. Sem pedig a legutóbbi

szénizotópos datálási vizsgálat.
Egy alkalmas „véletlen” hozta, hogy az Analytical Chemistry amerikai folyóirat 2002
augusztusában, egy hónappal a Radiocarbon cikke után közölte a térkép tintája legutóbbi
vegyvizsgálatának eredményeit. Dr. Robin Clark és dr. Catherine Brown Londonban egy nagy
teljesítményű Raman spektroszkóp segítségével megvizsgálta a tinta összetételét. Ezt követően
fölerősödött a csalás gyanúja a Vinlandia-ügyben. Eredeti mintát vizsgáltak; lézerrel „olvasták le”
a molekulák összetételét. A színskálán, a térképen rajzolt vonalak „digitális ujjlenyomatán”
megjelent egy uralkodó, sárga szín. Ez az árnyalat a szakértők szerint az anatáz, a titán-dioxid
ritkább válfaját jelzi, amely egyébként a természetben található; ezt említette évtizedekkel ezelőtt
Walter McCrone is. A bökkenő csak az, hogy az atanázt 1923-ig nem állították elő szintetikus
úton. Ebből Clark és Brown megint csak arra a következtetésre jutott, hogy a térképen látható
rajzok (nem a térkép anyaga, amely valószínűleg 15. századi) a 20. század közepe tájára
datálhatok.
Az Egyesült Államokban kisebb háború robbant ki a laboratóriumok között ez ügyben. A
szénizotóp és a Raman eredményei 2002. július 29-én kerültek nyilvánosságra; szinte előzmény
nélküli egyidejűséggel. Mindkét eredmény támadhatatlan és megbízható érvekkel
fölfegyverkezve. Clark és Brown például arról értekeztek munkájukban, hogy a nyomdászat
feltalálása előtt a tintákba nagy mennyiségű szenet vegyítettek, ám ezt egyáltalán nem találtak a
térképnél. Ugyanakkor megállapították, hogy a „sárga nyomok” gyakoriak a középkori
kéziratoknál. Egy hamisító könnyen juthatott atanázhoz, hogy leplezze tettét a szakértők előtt. „A
Raman spektrográf nem feltétlenül képes megkülönböztetni az ásványi és a szintetikus atanázt –
ismerte el dr. Clark az év nyári elektronikus levelében –, ám McCrone munkája eredménnyel
járt.” (10)
Hát akkor?
A londoni vegyi elemzésnek és az egyesült államokbeli szénizotóp eredményeinek közzététele
nem kerülte el dr. Clark figyelmét: „érdekes egybeesés, kivált azért, mivel a radiokarbonos
kormeghatározás már sok éve tárgyalt téma”. Azt ugyan elismerte, hogy a pergamen valóban
1434-ből származhat, ám sejteni engedte, hogy „egy hozzáértő hamisító megszerezhetett egy
ilyen, Európában elérhető régi pergament, amelyre rárajzolhatta a térképet”.
A Vinlandia-térkép datálásáért felelős vegyész, Garman Harbottle zárójelentésében megjegyzi,
hogy „jóllehet a keletkezési időpont önmagában nem bizonyítja a térkép valódiságát, mégis új
evidenciát jelent, ami figyelmet érdemel azok részéről, akik a lelet kapcsán térképészeti értéket
nem képviselő hamisítást emlegetnek”, (11)
A polémia megmosolyogtatott. Valójában semmiféle térkép nem szükséges annak
bizonyítására, hogy nem Kolumbusz volt az első nyugati ember, aki Amerika földjére lépett.
Jómagam is egész sereg kézzelfogható anyagot gyűjtöttem egybe, amelyek mind ez irányba
mutatnak. Meglepő utalások sora látható a közönség által látogatható múzeumok tárlóiban.
Egy napon talán a történészek is fölfigyelnek rájuk?
 4. fejezet

ELJUTOTTAK A TEMPLOMOS LOVAGOK AMERIKÁBA?

Percek teltek el, amíg felfogtam, amit láttam. Egy pillanatra elvesztettem az időérzékemet,
hirtelen nem is tudtam, hogy Európában vagyok-e, vagy pedig az Andok szívében, ahol valójában
tartózkodtam. Nem akármiről volt szó.
Bolíviában, a La Paz-i Nemzeti Múzeum egyik kiállítótermében ragadott meg az egyik kis
szobor: egy szakállas ember. Mint tudjuk, a fennsík indiánjai csupasz állúak, ennek meg még egy
görög keresztet is akasztottak a nyakába, kőbe vésve. Kihívóan nézett vissza rám. Az alig
harminc centiméteres, andoki szürke kőből durván faragott szobor csuklyás férfialakot ábrázolt
sűrű szemöldökkel, kecskeszakállal, és alig tűnt ki a teremben kiállított többi tárgy közül. Ha nem
tudtam volna, hogy az amerikai földrészen vagyok, akár egy Franciaországban vagy
Spanyolországban készült, kezdetleges román kori kőfaragó munkájának is nézhettem volna. Egy
templomos ábrázolásának.
A tárló előtt kinyitottam fotóstáskámat, a legjobb beállítást keresve megörökítéséhez. Eközben
mind határozottabb meggyőződésemmé vált, hogy ez a kőszobor nem a megfelelő helyre került.
Nem kerülhetett ide. A vele együtt kiállított tárgyak jóval az első spanyolok Bolíviába érkezése
előtti időkből valók. Feltehetően ilyen szerzetesi külsővel senki sem vetődött ide a fennsíkra a 16.
század előtt.
„De hát akkor mit keresek én itt?” Mintha ezt kérdezné halkan ez a különös figura.
Miközben gyors diasorozatot készítettem azon fohászkodva, nehogy felhívjam az őrök
figyelmét a villanófénnyel, az igazgatóhoz indultam, hogy kérdezzek tőle néhány dolgot. Amikor
visszakísért a „tréfás” szerzeteshez, hogy megtudja, miről is beszélek, a szavai megerősítették
azt, amitől tartottam.
– Nem, nem – válaszolta rögtön. – Nem a konkvisztádorok érkezése után keletkezett. Nem
gyarmati eredetű. Prekolumbiánus, a Tiahuanaco-kultúrából való: 1957-ben lelték fel, La Paz
mellett. Carabucóban.
– Hogyan lehetséges, hogy a hódítás előtt valaki ilyen… ennyire keresztény szobrot faragjon?
Az igazgató bizonytalanul vállat vont.
– Ne felejtse el – mondta végül –, a kereszt általános elem az andoki kultúrában.
Az igazgató igazat mondott. Huszonnégy órával a Nemzeti Régészeti Múzeum meglátogatása
előtt gyalog bejártam a Tiahuanaco (1) védett területét. Az Andok leghatalmasabb romterülete a
fővárostól 70 kilométerre, egy síkságon terül el; a látványa is megragadó, habár mára
sajnálatosan többtonnányi szemét és hulladék borítja.
A régészek által feltárt kevés helyek egyike a Kalaszaszaja avagy a „Félig Földbe Temetett
Templom”, a Carabucóban talált kis szobornál tízszer nagyobb kőoszlop. Az óriás több
mindenben hasonlít az én kis „szerzetesemhez”. Ugyanolyan T alakú szemöldök, kerek szem,
száj, és főként az egyáltalán nem jellemző, „lehetetlen” szakállal körített arc. Még egy közös
részlet: egyik szoboralaknak sem látszik a lába. Talán azért, mert a szobrászok nem akarták,
esetleg nem tudták kifaragni, vagy pedig a hosszú, tunikaszerű öltözetük miatt, amely tetőtől
talpig befedte őket.
A Tiahuanacói Óriást 1932-ben ásta ki Wendell C. Bennett, és már az első régészeti
jelentésében szakállas ember ábrázolásaként említi. A tizenötödik számú bálványként ismerték,
mielőtt Kontikinek (2) nevezték el. Említésre érdemes ötujjú keze. Fontos részlet, ha számításba
vesszük, hogy a néhány méterrel távolabb álló, szögletes szemű, többi kőszobor „társának”
csupán négy ujj található a kezén. Ami kétségkívül az istenségek ismérve.
Ha nem mitológiai alakkal találtam szembe magamat, akkor hát ki az a „szakállas”, aki a
carabucói meg a tiahuanacói ábrázolást ihlette? Talán egy tekintélyes látogató? Esetleg európai
mintára, talárba öltözve?
Ezek a kétségek vezettek arra az útra, amelyet korábban el sem tudtam volna képzelni. Hetek
alatt felhalmoztam tucatnyi, történelmi fejtörésre késztető jelenség darabjait. Egész sereg szerzőt
leltem, akik amellett kardoskodtak, hogy ezek az ábrázolások a következőket bizonyítják: már
jóval Kolumbusz előtt egy vagy több egyházi rend, templomos lovagok, sőt bibliai apostolok is
partra szálltak Amerikában, bejárták a földrészt keresztül-kasul, és hirdették az igét!
Csak egy hóbortos csoport képzelte ezt? Vagy talán akad a feltevéseik közt olyan, ami méltó a
kutatásra?
 Az előtérítők talánya

Jacques de Mahieu francia-argentin közgazdász-író nyitotta meg az effajta elképzelések sorát.

Könyveiben azt próbálta bizonyítani, hogy előbb a vikingek, majd a templomosok zsákmányoltak
a gazdag ezüstbányákból. Az viszont biztos, hogy senki sem figyelt fel rájuk, egészen a
Vinlandia-térkép megjelenéséig.
Mahieu szerint az európai gyarmatosok kitermelései nyomon követhetők a földrész összes
bányájában. A vikingek Brazília Santos és Parnaiba bányáiból termeltek ki ezüstöt, majd a
templomosok váltották fel őket a 12. és a 13. században. Mahieu szerint ez a magyarázata annak,
hogy a fehér köpenyes lovagok miért tették meg hajóhadaik legfontosabb kikötőjének a
franciaországi La Rochelle-t az Atlanti-óceán partján, nem pedig Marseille-t vagy más
földközi-tengeri kikötőt, amikor ezen a tengeren bonyolódott le a kor egész kereskedelme.
Ugyanígy áraszthatták el Nyugat-Európát „olyan ezüstpénzzel, amelynek eredetét mindvégig
titok fedte, ám a normandiai néphagyomány szerint az óceán túloldalán keresendő a titok nyitja.
Ha végiggondoljuk, adódik a következtetés – írta a templomos rend hozta az ezüstöt Amerikából
Európába.” (3)
Talán az egyik templomos lovag a modellje a carabucói szakállas szobrocskának?
Egy spanyolok előtti paraguayi legendán dolgoztam, amikor De Mahieu új, érdekes útra terelt.
Szerinte a helyi szakállas istenség, aki 1250 körül elhozta a kultúrát Paraguayba, és akit az
indiánok fehér öltözékű férfinak írnak le, keresztény szerzetes volt. Tőle származnak olyan fontos
földrajzi nevek, mint például a bolíviai Santa Cruz de la Sierra, ahol Gnupa néven ismerték ezt a
külföldit. Biztosan eljutott Carabucóba is, a „kőszerzetes” falujába.
A meglepetéseknek ezzel nem lett vége. Amikor visszatértem Bolíviából, meglátogattam a
guipúzcoai Loyola-szentélyt, amelynek könyvtára több mint harmincezer, a 15-18. századból
való kötetet őriz. Miközben a gyűjteményből Szent Ignác és útitársa, Francisco de Borja egyes
levélváltásait tanulmányoztam, különös kötetre leltem Történelem és természetes mágia (4)
címmel. Hernando Castrillo cádizi jezsuita írta 1692-ben. A tizenhetedik fejezetben Elérkezett-e a
hit üzenete Amerika végeire? mottóval a jámbor atya olyan adatokat közöl, amelyek szinte
csodával határos módon megegyeznek az „én” bolíviai szerzeteseméivel.
Castrillo bámulatos magabiztossággal állítja, hogy Jézus egyes apostolai, küldetésükhöz híven,
hogy terjesszék a megváltás hírét az egész világon, annyira komolyan vették ezt a feladatukat,
hogy eljutottak Amerika partjaira is. Elbeszéléséből kitűnik továbbá, hogy ennek a történetnek az
igazi hőse Tamás, a kétkedő apostol. Fölteszi, hogy szégyenkezve amiatt, amiért a Messiás
feltámadásában hitetlenkedve ujjával annak sebeit illette, Paraguayba menekült, ahol Pay
Zuménak adta ki magát. Ezenkívül bejelentette az indiánoknak a jezsuiták érkezését… Öt
évszázaddal a rend megalapítása előtt!
Ennyi leplezetlen propaganda után már éppen be akartam csukni a könyvet. Szerencsére
azonban a sok hasznavehetetlen adat között észrevettem néhány figyelemre érdemeset is Castrillo
művében. Említést tett például egy 120 éves, Fernando nevű, megkeresztelt indiánról, aki
1600-ban beszámolt a jezsuitáknak, hogy ősei ismertek egy „magas termetű, hozzájuk hasonlóan
öltözött, fehér ruhás férfit, aki prédikálva azt hangoztatta, hogy egyetlen istent imádjanak, és
ostorozta a bűnöket. Keresztet hordott magánál, amelyet egy Carabuco nevű falu népe előtt
magasba emelt, mire a bálványok elnémultak, és többé nem válaszoltak.” (5)
Az én szavam is elakadt, akárcsak a bálványoké. Carabuco! Ismét!
Ez a négy szótag visszhangzott a fülemben, a földgolyó két átellenes pontján, 11 ooo kilométer
távolságra egymásról, egy hónap leforgása alatt. Vajon a „fehér szerzetes” – a maga nemében
egyedülálló – ábrázolását láttam La Pazban, aki Fernando elődjeinek prédikált? Esetleg ő Pay
Zumé, akiről Mahieu ír?
Ha meg egyik sem kettejük közül, akkor vajon kit örökített meg a névtelen művész, akinek
szerzetest ábrázoló szobra a bolíviai Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán látható?
 5. fejezet

A VIRAKOCSÁK

A kérdésnek, amely hetekig motoszkált a fejemben, meglett a válasza. Legalább olyan

egyszerű, mint amilyen talányos, és az első hódítók történeteiben keresendő. A carabucói
szerzetes egy virakocsa volt. Fehér ember, aki jóval 1492 előtt érkezett a tengerentúlról.
Pierre Honoré (1) meglepő tanulmányában bukkantam erre az adatra. A tudós megszállottan
próbálta felderíteni az Indiák első krónikásai által homályosan hagyott pontokat.
Honoré figyelmesen megvizsgált néhány régi leírást, köztük Pizarróét az inkákról, amelyet
1533-ban vetett papírra, azután, hogy kapcsolatba került velük.

Peru birodalmának uralkodó osztálya világos bőrű, hajuk sötétszőke, mint az érett búza. A
nagyurak és hölgyeik többségükben fehér bőrűek, akár a spanyolok. Láttam egy indián nőt
gyermekével; bőrük olyan világos volt, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket a szőke hajú,
fehér emberektől. Azt mondták rájuk, hogy ők az istenek gyermekei. (2)

Kik voltak ezek az andoki fehér emberek, akik uralták a területet Pizarro partraszállása előtt?
Honnan jöttek? Miattuk hitték az inkák isteneknek az első spanyolokat, akiket megláttak? Ebben
keresendő az ok, amiért szinte egyáltalán nem tanúsítottak ellenállást a partra szállókkal
szemben?
A Kolumbusz előtti Amerikában nemcsak Peruban voltak fehér emberek. Kolumbusz is úgy ír
naplójában ezekről az indiánokról, mint akik „Spanyolországban sem tűnnének fel, olyan fehér a
bőrük”. (3) Elámult azon, hogy egyesek közülük mennyire hasonlítanak honfitársaira. Talán
évszázadok óta eltűnt családok leszármazottai lehettek?
Peruban Pizarrót és embereit nevezték virakocsáknak (4). Az inkák szívélyesen
megvendégelték őket, mintha istenek volnának. Amit kezdetben udvariasságnak véltek, annak
hamarosan kiderült a valódi oka: az újonnan érkezettek ruházata, viselkedése és a bőrük színe a
bennszülötteket a térítő „Virakocsa istenségre” emlékeztette, akinek kultusza már elterjedt a Nap
Birodalmában.
Így magyarázza ezt a jelenséget a történész Garcilaso de la Vega, „az Inka”, Igaz történetek
című, 1609-ben írt művében: hasonló eset történt Jáhuar Huácac (1350-1410) uralkodása alatt,
jóval Pizarro partraszállása előtt. Az inka fejedelem, megriadva a jelektől, amelyek
Tahuantinszuju, azaz az inka birodalom gyászos végét jósolták, úgy döntött, hogy már nem indít
több hódító hadjáratot. Elsőszülött fia, a fiatal, vakmerő harcos, aki nyolcadik inka királyként
foglalja el majd a trónt, ellenszegült a döntésnek, ezért száműzték az uralkodói birtokra,
állattenyésztőnek. Büntetése három évig tartott, ennek végeztével a herceg visszatért Cuzcóba.
Olyan esetről számolt be, aminek személyesen részese lehetett, és meglepte vele az egész udvart:

Tudd meg, uram, hogy egyedül lévén, délidőben lefeküdtem egy nagy szikla alá (nem tudnám
megmondani, hogy ébren voltam-e vagy álmodtam), amelyekből számosat találni a Chita
hágóin, ahová rendeltél, hogy legeltessem Nap Atyánk juhait. Akkor elém állt egy különös
ember a miénktől eltérő öltözékben és alakban: tenyérnyinél nagyobb szakállat viselt, hosszú,
bő öltözéke földig ért (a szerző kurziválása). (5)
 Ez a különös ember Virakocsaként mutatkozott meg a herceg előtt, és közölte vele, hogy
Tahuantinszuju tartományainak különválása Cuzco uralmának a végét jelenti. A „Virakocsa Inka”
jóslatán kívül a látogató külsejének leírása keltette föl legjobban a figyelmemet.
A mexikói történész, Maria Luisa Rivera erről az elbeszélésről készült tanulmányában (6)
megjegyzi, hogy ez a Virakocsa „hajótörött is lehetett, hiszen olasz, portugál, spanyol és holland
hajósok híres hajóutakat tettek már a középkortól kezdve, de később is az afrikai partok mentén”.
A kutatónő hozzáfűzte, hogy „a hajótörött” egyaránt tájékoztathatta a püspökséget, de a fiatal
inka herceget is más, távoli kultúrák létezéséről, és elmesélhette ezek lényegét is.
A hajótöröttötletnek, ha mégoly látványos is, nincs valós alapja. Egyetlen hajótörött kezdett
prédikálni Cuzcóban, Carabucóban, Paraguayban? Egy küldetéses keresztény megtérítette a fél
andoki birodalmat?
Aki már járt Cuzco hegyeiben, tudhatja, hogy ez lehetetlen egyetlen ember számára. Nem. Ha
európai rejlik a sok „szakállas Virakocsa” mögött, egy egész szervezetnek kellett léteznie… Vagy
törzsnek.
 6. fejezet

A NYOMA VESZETT TÖRZS

Ezt a történetet érdemes elmesélni.

Amikor mi, spanyolok megérkeztünk Amerikába, álmainkat szerettük volna megvalósítani. A
kalandvágyó konkvisztádorok a földi paradicsomot vélték megtalálni. Mások a domboldalak
mangroverengetegében Eldorádó nyomait kutatták, Cibola hét aranyvárosát vagy az örök ifjúság
titkát. Az okosabbak, akik hideg fejjel érkeztek az Újvilágba, nekiláttak elméleteket gyártani
arról, hogyan lehetne ezeket a területeket benépesíteni fehér bőrű, nyugati külsejű férfiak és nők
által alkotott családokkal a földek fejlett módszerű megművelésére.
Bartolomé de las Casas atya, az Indiák Apostola nyilvánította ki elsőként kétségeit írásban: a
fehér népességet kivéve az indiánok a sasorrukkal, barna bőrükkel és azzal, hogy nem ismerik el
Jézust Messiásnak… esetleg nem Izrael elveszett tíz törzsének valamelyikéhez tartoztak-e,
akikről a Biblia is szól?
Ezzel megszületett egy mítosz.
A kutatás e törzsek után a Szent Grál, a Frigyláda vagy a Miséző János (Preste Juan)
nyomainak kereséséhez mérhető. Bibliai ihletésű regék foglalkoztatták századokon át a nyugati
világ képzeletét. Az Indiák történeteiben számtalan utalást találni az elveszett héber törzsekre.
Torquemada egyenesen Las Casasnak tulajdonítja azt a feltevést, hogy Kuba földrajzi neve a
koponya héber nevéből ered. Vagy hogy a mai Dominikai Köztársaságot átszelő, második
legnagyobb folyó, a Yuna, Jónás próféta indián neve. Mások, például Diego de Landa püspök
Beszámolók Yucatanról (1566) című munkájában foglalta össze hasonló feltételezésektől
hemzsegő, saját elképzeléseit. Csatlakozott Diego Durán és szerzetestársai állításához, miszerint
az aztékok valamelyik elveszett héber törzsből származnak, akik a Jahvénak bemutatott
áldozatokat később saját halotti szertartásaik részévé tették.
E sok képzelgés hatására csapongani kezdtek a gondolataim arról, hogy mi minden
történhetett Amerikában Kolumbusz 1492-es partraszállása előtt. Különös összefüggéseket
kezdtem fölfedezni Simon Wiesenthal, a neves nácivadász mintájára. Kolumbusz talán a
katolikus királyok által Spanyolországból elüldözött zsidó közösségektől nyerte értesüléseit? ők
talán tudtak a tengerentúli területek létezéséről? Véletlen volt-e, hogy a zsidók utolsó napja az
Ibériai-félszigeten 1492. augusztus 2-a, és Kolumbusz huszonnégy órával később futott ki Palos
kikötőjéből az Újvilág irányába?
 Zsidó szikla Új-Mexikóban

1994 márciusában, bolíviai utam előtt két hetet Új-Mexikóban töltöttem, és zsongott a fejem a
sok mendemondától. Hallottam róla, hogy a sivatag mélyén, Los Lunas falutól 30 kilométerre
található az a szikla, amely bizonyítja, hogy Izrael elveszett törzsei jóval a spanyolok előtt léptek
Amerika földjére. 1994-ben még nem állt rendelkezésemre az internet, így csak úgy
ellenőrizhettem ezt az állítást, ha elmegyek a helyszínre. Nem késlekedtem.
Ám nem mondhatom, hogy simán megbirkóztam a feladattal. Az „írott kő” – 70
tonnás sziklatömb egy magányos, vöröses domb legmeredekebb lejtőjén. Amikor ráleltem,
semmiféle jelzést sem találtam. Nem szerepel a térképeken. Egyetlen országúti étkezdében vagy
benzinkútnál sem hallottak róla. Egy dolgot tudtam biztosan, hogy engedély nélkül
magánterületre léptem, nem sokkal napnyugta előtt, olyasmit keresve, amit nem biztos, hogy
megtalálok. A kockázat azonban, mint csaknem mindig, most is megérte.
Amint ott álltam előtte, megértettem, hogy miért tartott róla évekig egyes történészek
pengeváltása. Annyit tudni, hogy legalább 1800 óta itt található, amikor az indiánok a „furcsa
írások szakadékának” nevezték ezt a helyet. Két négyzetméternyi felületén kilencsoros, 214
betűs, sémi eredetű szöveg. Épp ezt találtam különösnek. Föníciai, kananita és héber betűk
archaikus keveréke; utoljára Kr. e. 1000 körül használták. De hát mit keres ez itt? A felirat ebből
a korból származik? És ki véste ilyen gonddal ebbe a kőbe, a semmi közepén?
Az első tudós, dr. Robert H. Pfeifer, a Harvard Egyetem Sémi Múzeumából, 1949-ben jött ide,
ugyanezen a poros ösvényen. Ő másolta és fordította le először e titokzatos írást. Munkája
végeztével ő lepődött meg a legjobban: a kilencsoros felirat annak a Tízparancsolatnak az
összefoglalása, amelyet Mózes kapott Jahvétól a Sínai-hegyen; Los Lunastól mintegy 15 000
kilométer távolságra!
Pfeifer mellett Frank Hibben, az Új-mexikói Egyetem antropológiaprofesszora is megpróbálta
elmagyarázni, hogyan kerülhetett ilyesmi a Río Grande egyik mellékfolyójának partjára. Szerinte
valószínűleg a 19. század vége felé idevetődött mormonok egyike véste kőbe ezt az írást.
Akkoriban a héber Talmud volt a bibliájuk, ezért ebből idéztek töredékeket.
Ezt a magyarázatot azonban szinte senki sem fogadta el; ezt követően robbant ki a vita.
Mormon elemzők a utahi Utolsó Napok Szentjei Jézus Krisztusának Egyházából elvetették a
mormon vándorlás föltevését. Megállapították, hogy viszonylag új keletűeknek látszanak a
bevésések. Nem vették figyelembe, hogy mire ők ideértek, tudósok, kutatók már számtalanszor
kijavíthatták a betűket, hogy láthatóbbá tegyék a fotókon.
 Héber vagy navaho?

1964-ben az „írott kő” odavonzott egy albuquerque-i bírót, Robert LaFollette-et. Új-Mexikó
legfontosabb városától csupán 45 kilométerre található a kő, ezért nem került túl nagy
erőfeszítésbe az üggyel foglalkozni és lefordítani a jeleket… újra. Miközben megállapította, hogy
a legtöbb közülük föníciai eredetű, mindegyikhez rendelt egy fonetikai értéket is. Ennek
következtében olyan szöveg keletkezett, amely erősen hasonlít a navaho indiánok eredeti
nyelvéhez. Ez volt az első lépés.
LaFollette figyelmen kívül hagyta, hogy a nagy inkvizítor, Gregorio Garda atya már 1607-ben,
Az Újvilág indiánjainak eredete című munkájában utalt rá, hogy a föníciaiak hatottak a
bennszülött amerikaiak nyelvére és szokásaikra. García szerint a megfáradt hajósok
áthatolhatatlan titkokkal övezett területre tévedtek. Hozzá hasonlóan Gómara, Alonso de Zamora
vagy Jerónimo de Mendieta történetírók úgy találták, hogy az indiánok valójában egyfajta
„rontott héber” nyelvet beszéltek. A navaho nyelv talán Ábrahám nyelvének elveszett nyoma?
LaFollette bíró kikérte egy navaho tolmács tanácsát. Amit megtudott, azzal csak újabb olajat
öntött a tűzre: egyáltalán nem vallásos szöveget véstek a kőbe, hanem egy Kolumbusz előtti
utazás pontos történetét. Az a feltételezés, miszerint a Los Lunas melletti kőtömb egyfajta
„Vinlandia-térkép” kőbe vésett változata, ütközött néhány hívő csoporttal, amelyek szentté
avatták a sziklát. Azonban Dixie L. Perkins a latin, görög és ékírásos feliratok szakértő fordítója
is megerősítette a szöveg görög-föníciai eredetét… és világi tartalmát.
Perkins asszony a Ciprus körüli mediterrán térség Kr. e. 4. századi nyelvészeti
jellegzetességeinek vizsgálatakor különleges figyelmet szentelt a fordítás folyamatának, amely a
vésett szöveg epikus változatában csúcsosodott ki: „Azért jöttem e tájra, hogy itt maradjak”,
kezdi mondandóját a szikla, majd tovább meséli a görög neveltetésű Zakümerosz tengerész
történetét, aki a Río Grandén átkelve érkezett az Újvilág szívébe.
 A Történelem tudomást sem vesz róla

Sok idő múlt el, amióta térdre ereszkedtem az „írott kő” előtt, hogy szemügyre vegyem betűit,
és mind a mai napig nem hagy nyugodni a tudósok félelmetes közömbössége a „lelettel”
szemben. Sorsára hagyták, indián régészeti emlékek özönével körbevéve. A „titkok köve” az
enyészeté. A homoktenger és sziklás hegyek között megbúvó, rejtélyes kőtömböt egyáltalán nem
jelzik és nem óvják.
Talán azok a felelősek ezért a galádságért, akik a feliratot egyszerűen hamisításnak kiáltották
ki. Jack Kutz (1), azon kevés „történészek” egyike szerint, akik manapság érdeklődnek a szikla
iránt, nem valószínű, hogy valaki 1880 körül csak úgy belevésett volna ebbe a kemény, régi
bazaltkőbe. Főként miután kétezer évesnek álcázza, miközben számol vele, hogy ezt a kis
„remekművét” esetleg sohasem találják meg.
De hát mi az, amin még meglepődöm? Talán a – nem megérdemelten nagybetűs – Történelem
foglalkozott-e valaha a „jelentéktelen” bizonyítékokkal?
 MÁSODIK CÉLPONT

KOZMIKUS METAFORÁK

Ma már tudjuk, hogy az asztrológia az évszázadok folyamán

közös nyelvvel (lingua franca) ajándékozta meg a
Földközi-tenger térségében élő embereket. Feltétlenül el kell
ismernünk azonban, hogy kezdetben az asztrológiának
szüksége volt asztronómiai ismeretekre.

GIORGIO DI SANTILLANA
és HERTHA VON DECHEND:
Hamlet's Mill (1)
 7. fejezet

AZ ILIÁSZ ELTŰNT KÓDJA

Egy ilyen „jelentéktelen ügy” következik.

Sok-sok idővel ezelőtt, amikor még csak kevesen olvastak, és nem ismerték a könyvet a mai
formájában, a dél-görög birodalmak addig soha nem látott módon mozgósítottak. Lenyűgöző hadi
gépezetekkel fölszerelt, hatalmas hadsereg indult a Földközi-tengertől a Fekete-tenger
partvidékére, hogy ostrom alá vegyék Tróját; a várost a katonák Ilionnak nevezték.
Becsületbeli küldetés volt. A történetet egy máig ismeretlen tudós gyűjtötte százötvenezer
szavas hősi énekbe, ami az utána következő négyszáz éven át szájról szájra járt.
Nem lehetett könnyű Homérosz tanítványainak fejben tartani a mester huszonnégy énekét. 15
690 versszakban leírja, hogyan rabolta el és vitte titokban városába Parisz, a trójai király fia szép
Helenát, Ménelaosz spártai király hitvesét. A becsületükben vérig sértett spártaiak fölfegyverzett,
hatalmas seregükkel könyörtelen háborút indítottak a 45 ezredből álló görögök és trójaiak
csapatai ellen. Homérosz részleteiben gazdagon írja le összecsapásaikat, nem kevesebb, mint
hatszázötven, egyedi, színes vonásokkal jellemzett harcos nevét megörökítve.
A történészek szemenszedett legendának minősítették az Iliászt mindaddig, amíg 1869-ben
Heinrich Schliemann német régész több, egymásra épült város maradványaira bukkant egy domb
alatt, a mai Hisszarlik törökországi város közelében. Lelete alaposan megleckéztette a
történészeket: nem szabad semmit sem lebecsülni, ha mégoly jelentéktelennek látszik is a
mítoszba burkolt üzenet.
 A kozmikus Trója

Éppen erre gondolhatott az asztronómia fiatal rajongója, Edna Johnston Leigh, amikor
1943-ban olvasni kezdte az Iliászt. Tizenhárom évvel azelőtt, 1930-ban a szomszéd gazda fia, a
kansasi Clyde Tombaugh nemzetközi hírnévre tett szert, amikor fölfedezte a Plútó törpebolygót.
Edna már akkor érdeklődni kezdett a csillagászat iránt. Időközben férjhez ment az angol légierő
egyik pilótájához, és átköltözött az Egyesült Királyságba. Hétvégeken londoni lakásából a
Manchester-közeli Boltonba utazott férje családjához. A vonatút idejét Homérosz olvasásával
töltötte. Egy napon váratlanul a szemébe ötlött valami. Az Iliász második könyvében Homérosz
részletes leírást ad a Tróját megtámadó mind a 45 görög ezredről. Nehézkes olvasmány ez a
felsorolás, megtöri az elbeszélés ritmusát, ám a költő elengedhetetlennek tartotta. Ednának
hirtelen az eszébe ötlött klasszikus olvasmányaiból Platón egyik tanítványának, Aratusnak Kr. e.
270-ben keletkezett, Phaenomena című munkája. Ebben Aratus felsorolja mind a 45 csillagképet.
45-öt?
Ugyanannyit, mint amennyi a harcoló ezredek száma?
Csak véletlen egybeesés?
Hátha valami fontos dologba botlott?
Esetleg egy titkos asztronómiai kódba?
Sorra átlapozta könyveit és a régi folyóiratokat. Emlékezett rá, hogy régóta gyanítják: az Iliász
valamiféle kódolt üzenetet rejt. Homérosz több angol fordítója is közzétette gyanúját e tárgyban.
Alexander Pope például 1715-ben kiadott fordítása előszavában már sejteni engedte, hogy
„számtalan titkos természeti és filozófiai ismeret” (1) rejtezik a lapok között. A 20. század közepe
táján W. F. Jackson Knight Homérosz eposzának különböző olvasatairól írott tanulmányában
megállapítja, hogy képes kifejezései, allegóriái kétségtelenül a görög természetszemléleten
alapuló igen fejlett tudományról és filozófiáról tanúskodnak. (2)
Miféle tudományra utaltak?
Edna Johnston úgy gondolta, hogy ez bizonyára az asztronómia.
Egész életén át azon dolgozott, hogy ezt bebizonyítsa, egészen 1991-ben bekövetkezett
haláláig. Szerencsére leánya, Florence és veje, Kenneth Wood összegyűjtötték jegyzeteit, és
1999-ben közzétettek egy tanulmányt, amelyben rendszerezték felfedezéseit. Matematikatanár
leánya, Florence homályosan emlékezett anyja görögországi, delphoi utazásaira a második
világháború után, és rögeszméjére a 45-ös számmal, a görög csapatok és a csillagképek
összefüggéseiben.
Ám Edna nem elégedett meg ezzel.
Azt állította, hogy a homéroszi szöveg ennél sokkal bonyolultabb asztronómiai kódot rejt. Így
amikor Homérosz név szerint említi a harcosokat, valójában az égbolt csillagait sorjázza. E
szerint Akhilleusz a Szíriusz metaforája lett a Nagy Kutya csillagképben; Odüsszeusz az Artúr
csillag az Ökörhajcsárban; a vörös hajú Ménelaoszt Antarészhez, a vörös bolygóhoz hasonlította
a Skorpióban, Agamemnónt, a királyt pedig, aki a híres mükénéi oroszlánkaput fölemelte, az
Oroszlán csillagképben levő Regulus csillaghoz. És valóban, ezeknek a szereplőknek minden
cselekedete – színre lépésüktől egészen halálukig – követhető volt a görög éjszaka csillagos
égboltján. Ez pedig már egyáltalán nem véletlen egybeesés!
 A dráma odafent történik

Edna Johnston zseniális technikát fejlesztett ki: valahányszor fölfedezett az Iliászban egy
csillagászati szempontból értékelhető mondatot, nyitott egy új kartotékot, és utánanézett a
csillagászati évkönyvekben, hogy történt-e valamikor hasonló esemény. Így botlott váratlanul a
következőkbe: Homérosz – és vele együtt a görög civilizáció – kétségkívül ismerte a Föld
úgynevezett precessziós mozgását.
Meg kell állnom, hogy ezt elmagyarázzam. Mindannyian tudjuk, hogy a Föld a Nap körül
kering, eközben két jól ismert mozgást ír le. Az egyik a forgás saját tengelye körül; minden
huszonnégy órában egy teljes fordulatot tesz meg, miáltal váltakozik a nappal az éjszakával. A
másik mozgással háromszázhatvanöt nap alatt bejárja Nap körüli pályáját, ez adja az évek
egymásutánját. Évszázadok telhettek el, amíg fölfedezték a Föld harmadik, sokkal bonyolultabb,
titkos mozgását: az úgynevezett precessziót. Ez úgy jön létre, hogy a Föld tengelye nem teljesen
függőleges, mintegy 23 fokos az eltérés. Ezáltal világunk csigavonalban halad előre az
Univerzumban. Ez az eltérés okozza, hogy a csillagok nem állnak mindig ugyanott az égbolton,
hanem bizonyos időközönként eltűnnek a horizontról, majd újra feltűnnek 25 776 évenként
váltakozva.
Edna Johnston szerint Homérosz tudta ezt. És megírta az Iliászt, hogy közölje ezt a drámát az
égbolt változásairól, az időszámításunk előtti nyolcadiktól a negyedik évezredig. Kiváltképp a
„Nap-konstellációkat”. Ez volt, amit elődjeink láthattak a Nap feltűnése előtt a napfordulatokban
és a napéjegyenlőségekben.
Ezek a csillagok, amelyek meghatározzák az évszakok kezdetét, különösen nagy tiszteletet
váltottak ki a múltban. Ha a mozdulatlannak vélt égen valami megváltozott, máris riadalom
támadt. Homérosz ezt a rettegést a saját korába helyezte át.
Az Iliász szerzője megtalálta a formát, amivel közölhette megfigyeléseit a naprendszer
csillagainak „eltűnése” és „új” csillagok keletkezése tekintetében: egy harcos halála vagy
győzelme elbeszélésén keresztül. Így ha Ménelaoszt, a Skorpiót megtámadta Pandarosz, a Nyilas,
és meghalt az ütközetben, ez azt jelentette, hogy a Skorpió tűnt fel a Nyilas helyén a
napéjegyenlőség hajnalán. A különös, hogy ez valóban megtörtént. Csakhogy nem Kr. e. 800
körül, hanem Kr. e. 4400 táján.
Homérosz hozzáférhetett ilyen régi csillagászati adattárakhoz?
Még látványosabb a metafora Akhilleusz visszatéréséről a harcmezőre. Johnston számára ez
kétségkívül valamilyen becsapódást jelképezett: az égbolt legfényesebb csillagának, a
Szíriusznak újbóli feltűnését Kr. e. 8700-ban! A precessziós hiba miatt ez a csillag Kr. e. 15 000
körül tűnt el.
Hogyan jutott Homérosz ezekhez az adatokhoz?
Jóllehet a régészek már feltárták a történelmi Tróját, nem kerültek elő a költő által leírt háború
nyomai. Talán nem is kellene előkerülniük. Homérosz a háború tizedik évében kezdi a történetet,
és műve végén nem számol be a város elestéről. Ha a szerző mindezt nagy kozmikus metaforának
szánta, érthető lenne a régészeti eredmény. A „trójai háború” csak az egekben ment végbe.
Mindenesetre, még ha elfogadnánk is ezt a feltevést, megoldatlan maradna a rejtély: hogyan
jutottak ezek az ősrégi csillagászati megfigyelések minden idők legnagyobb görög költőjének a
birtokába.
És ez aztán igazi rejtély.
 8. fejezet

A TEMPLOMOSOK KAPUI

Ne higgye senki, hogy a kozmikus metaforák kora Homérosszal véget ért. Valójában
kultúránkat át- meg átitatják. Én pedig megszállottan a nyomukba eredek.
Olvasóim már tudják, hogy kedvenceim közé tartozik a keresztes hadjáratok korának
Európája. És mint minden valamirevaló talány, ez is egy sereg ésszerű kétségből született.
Például: talán csak egy kollektív misztikus őrület magyarázhatja meg, miért épült alig két
évszázad leforgása alatt, csak Franciaországban 2136 román kori apátság. (1) Avagy miért épp
ebben az országban alakult ki az előbbieknél jóval kifinomultabb, szebb és kiszámítottabb új
építészeti stílus, amellyel nem kevesebb, mint 96 katedrálist emeltek? Honnan került elő ennyi,
ilyen jól képzett építő?
A gótikus művészet megjelenését körbelengő talányok – ezt a kőbe álmodott art-gotot
maroknyi mester művelte – első templomuk, a chartres-i katedrális építésekor kezdődtek.
1220-ban készült el a mű. Egyetlen az új stílusú székesegyházak közül, amelyik egyhuzamban
épült; az egyetlen, ahol nem hiányzott sem a munkaerő, sem az építész, sem a pénz. És mindez
egy olyan kisvárosban, ahol a lakosság a 13. század elején nem haladta meg a tizenötezret.
A nem olyan távoli 1965-ig azonban senki sem figyelt fel e sok ismeretlen tényre.
Abban az évben Louis Charpentier francia író járt Chartres-ban, a Párizstól kilencven
kilométerre délkeletre található városban, ahol rögtön szembetalálkozott a misztériummal. Június
21-ét írták. E napon a környékbeliek egy csoportja összegyűlt a templom jobb hajójának egyik
szegletében, várva a csodát. „Maradjon csak”, mondták neki. „Itt történni fog valami.”
De még mennyire hogy történt!
Pontban tizenkettőkor a déli nap első sugara áthatolt a Saint-Apollinaire üvegablakán levő
kerek nyíláson, és megvilágította az egyetlen, többitől eltérőnek látszó követ a padló burkolatán.
A hófehér fénynyaláb így jelezte ünnepélyesen a nyár kezdetét. Ezen a nyáron kezdte bombázni
az Egyesült Államok Vietnamot.
Ma, négy évtizeddel később is pontosan megismétlődik az asztronómiai csoda, ami
idegenforgalmi nevezetességgé vált.
Ez a „fénycsoda” annyira magával ragadta Charpentier-t, hogy egyetlen könyvbe kívánta
összegyűjteni a számos titkot. Fölfedezte, hogy a templomot nem csupán a lélek menedékének
szánták, hanem precíziós óraként is szolgált.
A chartres-i katedrális talánya a következő évben jelent meg, és a Titkos történelem sorozat
klasszikusa lett; mindmáig újra meg újra kiadják. Valóban, elég elolvasni, hogy
megbizonyosodjunk róla: a „fénycsoda”, amit Charpentier bemutat, csak ürügy, hogy
megismerkedjünk a gótikus művészetről vallott elképzeléseivel.
Magam is láttam több ilyen „fénycsodát” más európai felszentelt helyeken. Nem kell messzire
mennünk: minden tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején a déli nap egy sugara nyolc percig
megvilágítja a burgosi Camino de Santiagóban a remete Szent János oszlopfőjét. A megvilágított
dombormű bemutatja a Szűzanya titokzatos teherbe esését, azt a pillanatot, amelyet Fra Angelico
is megörökített; az „isteni sugarat”, amely anyává tette Máriát az Angyali üdvözlet híres
táblaképén. A fénysugár, amely a „primitív” helyi építész jóvoltából évről évre életre kel a
Szűzanya fölött, egyúttal jelzi az évszakok változását.
 Charpentier nagyon is tudta, hogy a templomok és katedrálisok naptárként működtek a
középkorban. Jelezték az ünnepeket, az aratást azokban az időkben, amikor még nem volt jobb
mód az idő mérésére. Ez a gyakorlat azután tovább terjedt a 18. századig, a mechanikus templomi
toronyórák révén. Egyes tudósok szerint különös módon ugyanebben az időben „igazították meg”
a chartres-i katedrális „napóráját”. (2)
Valóban: a Charpentier-t annyira magával ragadó, híres „fénycsoda”, amelyet látogatók százai
tekintenek meg áhítattal minden nyári napfordulón, nem 1220-ban, hanem 1701-ben kezdett
„működni”. Én is beleestem Charpentier csapdájába, amikor hittem a titkos középkori
bölcsességben. (3) Mea culpa. Ma már tudjuk, hogy a 18. század első évében Claude Estienne, a
katedrális akkori kanonoka átfúratta a Saint-Apollinaire üvegablakát, hogy működtesse ezt az
úgynevezett asztronómiai „időmérőt”. Nem tudjuk, miért tette. Talán ezzel kívánt megemlékezni
Chartres egykori építőiről, olyan tehetséges csillagászokról, mint San Juan de Ortega. Az viszont
biztos, hogy az idő múlásával és a lelkes, de kevéssé tájékozott leírás hatására Charpentier
könyvében, ez a napéjegyenlőséget jelző csoda a középkor egyik eredményeként vonult a
köztudatba, távol a korszak technológiai lehetőségeitől.
Később a százéves Yves Delaporte (1879-1979) chartres-i püspöki levéltáros és az
üvegablakok nagy szakértője, akit bosszantott a zarándokok özönlése, azt találta mondani a
csodáról, hogy az „körülbelül annyira érdekes, mint amikor a Párizsból Mansba közlekedő vonat
menetrend szerint befut a chartres-i állomásra”. (4)
Delaporte azonban nem volt igazságos Charpentier-vel és híveivel. A levéltáros elfelejtette
megemlíteni, hogy a „fénycsoda” modern kivitelezése előtt a 12. és a 13. század építkezéseinél
alkalmaztak nem egy különb tudományos alapú csodát. Talán nagyobb horderejűt, mint egy
lyukfúrást az üvegablakon, hogy beharangozza a jó időt.
Chartres egy kozmikus metafora kiválasztottja, ebben biztos vagyok. És mindenkor készen
állok arra, hogy széllel-viharral, Charpentier kritikusaival szembeszállva minden jelet
összegyűjtsék, ami ezt bizonyítja.
 Az első templom a Szűzanyának

Lássuk az egyiket közülük: a chartres-i katedrálist 1220-ban emelték, és rögtön

Miasszonyunknak szentelték fel. Megvalósulása forradalmasítani látszott a korszakot. Ennek
elindítója pedig nem más, mint Bernard de Clairveaux (Clairveaux-i Szent Bernát) (5), a
templomos rend ösztönzője és az Európában ez idő tájt készülődő változások fő eszmei vezére.
A Mária-kultusz mind fontosabb szerepet kapott a kereszténység történetében. Az egyik első
templomos, Hugo gróf champagne-i grófságában például egész katedrálisegyüttes nőtt ki a
földből, amelyek alaprajza a Szűz csillagkép rombuszalakját idézi. Kétségtelenül a titokba
beavatatlanok előtt észrevétlen, jelképes tiszteletadás ez Máriának. Charpentier pedig, szokott
módján sebészi pontossággal írja le ezt a tényt: „Ha a katedrálisok városainak neveit a Szűz
csillagkép egyes csillagai fölé írjuk, a Szűz csillagkép Kalász csillaga Reims; a Gamma Chartres;
a Zeta Amiens; az Epszilon Bayeau… A kisebb csillagok nyomán sorakozik Évreux, Étampes,
Laon és Miasszonyunk nagy korszakának többi városa.” (6)
Charpentier szerint ez a „nagy korszak” az első egyszerű, tiszta gótikus templomok építésének
ideje. A gótika 1130-ig nagyobb igények nélkül lépett színre, de utána gyorsan elérte
csúcspontját. Ahogy írja, „az a különleges, hogy egy csapásra elegendő pallér, kézműves és
építőmunkás került elő, hogy kevesebb, mint száz év alatt több mint nyolcvan hatalmas
műemléket alkossanak meg”. (7) Ez volt a nagy korszak. Másfél évszázad múlva azonban már
alábbhagy ez a művészi alkotókedv – eltűnnek a nagy mesterek –, hogy átadja helyét a
túlcifrázott, az eredeti tisztaság szellemétől és formáitól távol eső gótikának.
Persze hogy elbűvölt engem ez a téma. Hogy lehetséges az, hogy a középkor közepén
építőmesterek egy csoportja 33 600 négyzetkilométeren, Asturias hercegséghez mérhető területen
kirajzolja egy csillagkép körvonalait? És miért? A felfedezéstől föllelkesülve nekifogtam mennél
több információ begyűjtésének. A végén regényt írtam belőle A templomosok kapui címmel, hogy
így találjak magyarázatot a talányra.
Az igazat megvallva, itt sem illeszkedtek hiánytalanul Charpentier kirakókockái. Például a
Szűz csillagkép több fontos csillagához, mint amilyen a Beta Virginis, egyáltalán nem tartozott
katedrális. Mégis, a kisebb hiányok ellenére az a felfedezés adta a legfőbb meglepetést
számomra, hogy fölöttébb ősi eredetű törekvés az eget utánozni a Földön… a tetejébe nagyon is
keresztény eredetű.
Újabb példa ennek bizonyítására: Örményország és Törökország határán él a jezidik népe – az
integrista iszlám üldöztetés miatt mára közel a kihaláshoz akik azt állítják, hogy a múltban állt
hét torony Niger, Szudán, az Urál, Turkesztán, Libéria, Irak és Szíria területén, amelyek
elhelyezkedése a Nagy Medve körvonalait követte. Szerintük az egyes tornyok a hatalom fontos
helyeit, a „sátáni energiák” Földre való behatolásának kapuit jelölték. Sajnos nem sok maradt
ezekből az építményekből, így lehetetlen bizonyítani, hogy megoszlásuk Ázsia és Afrika területén
vajon kiadja-e vagy sem valamelyik csillagkép vonalait. Számukra nem elsősorban az
építményeknél nem elhanyagolható mérnöki tudomány volt a mérvadó, hanem a francia
történész, Michel Lamy szavaival szólva az, hogy „feltehetően olyan helyekre tervezték a
tornyokat, ahol a föld alatti erőkkel kapcsolatot teremthettek”. (8)
Ezenkívül adott az a jelentős körülmény, hogy az ősi egyiptomiak pontosan ugyanezt az
elgondolást ültették át a gyakorlatba. Úgy hitték, hogy országuk az ég pontos tükröződése, ezért a
legteljesebb, hermetikus elzárkózás elvét követték, miszerint „ami odafent, az történik idelent”. A
valóságban a „hermetikus” csak később vált döntővé, de híven tükrözi a régiek szenvedélyes
szándékát, hogy megalkossák az éjszakai firmamentum „tükröződését”. A görögök a Hermész
Triszmegisztosz nevet adták az egyiptomi Thot istenségnek, a tudás felelősének. A hagyomány
szerint ő magyarázta el a Nílus-part lakóinak, hogy országuk egyfajta visszhangja azoknak a
csodáknak, amelyek megfigyelhetők sötét égboltjukon.
Valóban, a legnépszerűbb elméletek szerint a piramisok elhelyezkedési irányait – a későbbi
katedrálisépítések mintájára – az éjszakai mennybolt bizonyos csillagainak elhelyezkedése
határozta meg. De nem akármilyen csillagok, hanem azok, amelyeket az évezredes vallásos
szövegek gyűjteménye El Duatnak jelöl meg. E néven az Orion gyűrűjét alkotó három csillagot
ismerik Egyiptomban – mifelénk a „három Máriának” nevezzük őket. Az egyiptomiak jelképes
kapunak hitték, amelyen keresztül lép be a fáraó a túlvilági királyságba. A piramisok e bejárat
kőből készült „mását” példázták; a beavatás helyét, ahol Egyiptom kormányzója felkészült léte
legfontosabb utazására: a halálra.
Lehet, hogy ilyen ősi hitvilágból merítettek a francia katedrálisok építői?
 Egyiptomi kereszténység

Christian Jacq nemzetközi hírű egyiptológus és író több könyvet is megjelentetett a

katedrálisok rejtett jelentéséről. Némelyikükben kiemeli azt az egyáltalán nem elhanyagolható
összefüggést, amely szerinte kimutatható a fáraók hite és az első gótikus templomok tervező
építőit, Charpentier szavaival a „nagy korszak” mestereit lelkesítő eszmék között. Az
összefüggések ismertetése az apró részletektől bizonyos rítusok mélyebb értelméig terjed. Jacq
rámutat közülük néhány szemmel láthatóra:
„Az egyiptomi papiruszokra – írja – piros tintával rajzolták az egyes fejezetek első
hieroglifáját.” Ugyanezt a gyakorlatot követik a keresztény liturgiái munkák, a „rubrikák”, azaz a
„piros betűk”. (9) Amint az effajta részletekben, úgy von párhuzamot az ikonográfiákban is. Ízisz
istennő a kisded Hórusszal ölében és Mária a kis Jézussal (román kori jellegzetes
Mária-ábrázolás…), továbbá az Utolsó ítélet megjelenítése egyiptomi papiruszon, valamint az
összes gótikus katedrális homlokzatán, beleértve Burgos és León spanyol katedrálisait is; ezek az
egyiptomi párhuzamok azonban tarthatatlanok.
Valóban létezett olyan hagyomány – és ez a nagy titok –, amely a csillagok kultuszát az
istennők imádásával hozta összefüggésbe. Ez a Nílus mellett született, és átjárta az európai
középkor kereszténységét. Ezt az adatot ismerve, talán meg tudjuk oldani a régi talányt, ha
idézünk a Smaragd Táblából:

Fenn az ég,
lenn az ég;
csillagok fent,
csillagok lent;
Ami ott fent, az látszik lent.
Aki ezt megoldja, boldog lesz, meglátja. (10)

Vállalkozik rá valaki?
 9. fejezet

CHARTRES FELEMELKEDÉSE

Többször jártam Chartres-ban. Kedvelem meredek utcáit, kerthelyiséges vendéglőit, előkelő

házait, de mindenekelőtt szeretek elidőzni tekintélyes katedrálisa körül. Az élet arrafelé egészen
más, mint Párizsban. Jóllehet Chartres már több mint negyvenezer lakosú város, még mindig
inkább falusias életet élnek itt az emberek. A szomszédok nagyrészt ismerik egymást, köszönnek
az utcán, és napjaik úgy zajlanak, mint bármely családban. Ha azonban valaki észrevétlen
kívánna maradni, Eure-Loire megyeszékhelye erre a legkevésbé alkalmas hely.
Felesleges mondanom, hogy nem állt ilyesmi a szándékomban. Engem nem feszélyezett, ha
tudtam, hogy figyelnek a katedrális körüli házak ablakfüggönyei mögül. Az sem, ha a tarkómon
éreztem a kávézó közönségének tekintetét. 2004-ben, azon a nyári délutánon sem óhajtottam
elveszíteni ezt a szokásomat. A Sába királynőjéhez címzett kényelmes étteremben reggeliztem, a
templom déli kapujától néhány méterre. A következő két órát a tűző nap elől a templom árnyas
hűvösébe húzódva kívántam eltölteni. A pincér engem figyelt a szeme sarkaból. Már máskor is
látott ott térképekkel és furcsa jegyzetekkel körülbástyázva. Ezúttal magammal hoztam hűséges
jegyzetfüzetemet a Smaragd Tábla bőséges jegyzetekkel ellátott soraival. Kell-e ennél jobb hely,
mint Franciaország első gótikus katedrálisa, a Gamma Virginis földi vetülete, hogy megoldjam a
talányt? – gondoltam.

Fenn az ég,
lenn az ég;
csillagok fent,
csillagok lent;
ami ott fent, az látszik lent.
Aki ezt megoldja, boldog lesz, meglátja.

Délután két órára „célpontom” szinte teljesen elnéptelenedett. Fulbert püspöknek, az 1000. év
látnokának nagy műve, aki egy pogány szentély maradványaira tervezte ezeket a falakat, igazán
lenyűgözött. A katedrális felépítése előtt ő emelte a két tornyot is. 1134 körül húzta fel,
harmincméternyire a kezdetleges templomtól. Rendkívüli tornyok: az északi a magasabb, 112
méteres, a déli valamivel 100 méter fölötti. A két, hegyes végű, templomától távolabb álló óriás
szokatlan látvány lehetett abban a korban. 1194-ben azonban megváltozott a táj. Az alkalmatlan
román kori kis templom leégett – egyesek szerint felgyújtották –, csak a két harangtorony maradt
állva. A megszentelt terület adott helyet a Nyugat legtitokzatosabb templomának.
Az új bejárati kapu a két torony között a kereszténység forradalmát vetítette előre. Ezt a helyet
a Szűzanyának szentelték; ez az első Miasszonyunknak ajánlott katedrális Európában. A
Nagyasszonynak szánt új díszkaput pedig nyomban Királykapunak keresztelték. Itt léptem be.
Igazából, mielőtt beléptem, Oscar Wilde mondata jutott eszembe, aki akaratlanul is örökre
emlékezetessé tette ezt a látogatásomat: „Az igazi titok a világon nem az, amit nem látunk,
hanem amit látunk.”
„Amit látunk”, ismételgettem magamban. Ezt az elvet kell szem előtt tartanom.
Lehet, hogy a brit Wilde igazat állít?
 A kulcs annak bizonyításához, hogy Chartres kozmikus metaforaként épült éppen ide, itt hever
a lábam előtt, csak le kell hajolnom érte? Fulbert talán bevésett valahova egy csillagot,
csillagképet, amely igazolná a templom égi küldetését? A két tornyot azért építette a régi
templomtól elkülönítve, hogy az ég egy bizonyos pontjára irányítsa?
Nem sejthettem, hogy a sors még azon a délutánon választ ad kérdéseimre.
Jegyzetfüzettel a kezemben pásztáztam végig a katedrális homályos zugait, remélve, hogy
rábukkanok valamire. Nem siettem. Onnan, ahol álltam, vizslattam a boltozatot, szemügyre
vettem az üvegablakokat, a csúcsos boltíveket a kórus fölött meg a kőfalakat. Még a régi
építkezés hátramaradt nyomai sem segítettek. Nem érdekelt semmi más. Negyven percen
keresztül nem voltam képes egyetlen csekély jelet fölfedezni, ami fölkeltette volna
érdeklődésemet. Semmi sem utalt rá, hogy „itt alkottuk meg az X csillagbirodalom földi mását”.
Hermész istenségről sem találtam itt képet, nem úgy, mint Sienában, a katedrális padozatába
vésve. Lényegében semmi, ami a fenn az ég, lenn az ég jelmondatára emlékeztetne.
Chartres-ban minden az ortodoxia elvét látszott szolgálni. Jézus, a Szűzanya, a szentek meg a
Ótestamentum prófétái, továbbá a bibliai királyok tekintenek vigyázón a templom belsejébe az
üvegablakokról; ezt teszik már csaknem nyolcszáz éve. Amikor pedig közelebb léptem ahhoz a
bizonyos kiálló kőhöz a padozaton, a „csillagászati jelzéshez”, amelyre csak a nyári napfordulón
vetül a nap sugara, zavaron kívül mást nem éreztem.
Már tudtam, hogy nem ez a 13. századi műremekek mestereinek titkos üzenete, ami után
kutatok. Vajon rábukkanok-e? Találok valamiféle összefüggést ebben a templomban a Smaragd
Tábla verssoraival? Fölfedezek egy másik „fénycsodát”, ami elkerülte az utolérhetetlen Louis
Charpentier figyelmét?
Egy pillanatra kilátástalannak éreztem a helyzetemet.
Nem látok a szememtől?!
A középkor embere esetleg jobban eligazodna ebben a szentélyben, mint a magunkfajta, a 21.
század tudományával és műszaki eszközeivel felvértezve?
Milyen, azóta elveszett adottságokkal bírtak azok az emberek? Mi volt nekik, ami belőlünk
hiányzik?
Az utóbbi kérdésre valójában eléggé egyszerű a válasz: a hit. De nem csak ez. A régiek
rendelkeztek az élet mágikus szemléletével, ami érzékennyé tette őket a természet mindennapos
kis csodáira. A naplemente, a csillagos ég, a nyári aratás; mind-mind csodát jelentett a számukra.
De hogyan találkozhattak szembe az efféle jelenségekkel egy ilyen helyen?
 Egy pogány jel

Egy tíz-tizenegy éves kisfiú oldotta meg – kéretlenül – számomra a talányt. Elszakadt a
szüleitől, és sétálgatott a katedrális széksorai közti járáson, mit sem tudva gondjaimról. Egyik
kőről a másikra ugrált, ügyesen kikerülve valamit, amire nem akarta rátenni a lábát. Jobban
odanéztem, és megláttam a misére odakészített székek alatt, mindkét oldalon az első nekem szánt
„jelet” ezen a délutánon. Olyan nagyméretű volt, annyira a szemem előtt terült el, hogy nem
figyeltem föl rá. Oscar Wilde jól mondta! A kisfiú azt próbálgatta, hogyan tudja bejárni a
padozatra vésett, 13 méter átmérőjű, hatalmas méretű, kígyózó labirintust. Az egész világ ismeri
ennek rajzát, könyvborítókat díszítettek vele, ékszereket terveztek, még blúzokon, sőt még
egérpadokon is megjelent a rajzolata. Valóban nincs párja. Nem csupán a legnagyobb labirintus,
amely egy gótikus katedrálisban található, hanem a legismertebb is, amelyet valaha egy francia
katedrális padlójába véstek.
Hogyhogy nem vettem észre előbb?
Ez a labirintus az egyetlen jelkép, amely nem illeszkedik a többihez. Charpentier A chartres-i
katedrális talánya című könyvében néhány oldalon méltatja. Pedig hát itt található. A pogány
világból származik a rajza, Thészeusz, Ariadne és a Minótaurosz minószi mondája nyomán. Amit
viszont Egyiptom szent helyéről, a Hawaráról lestek el; itt létesítették az ókori világ első
labirintusát. (1) Egyértelműen kereszténység előtti jelzés, amelyet Fulbert és követői a katedrális
főhajójába helyeztek, okkal. De milyen okkal?
– Ó! Nézze csak a labirintust… – A kisfiú anyja odaállt mellém, és súgott valamit angolul.
Csak mi ketten néztük a padlót, ahelyett hogy a katedrális látványos bolthajtásos mennyezetét
csodálnánk. – Tudja, olvastam valahol, hogy a régiek „jeruzsálemi mérföldnek” nevezték. Hát
nem érdekes?
Bólintottam. Párizsban senkinek se jutott volna eszébe, hogy megszólítson valakit egy
templomban. Chartres más. Ott kevesebb a turista, érdeklődő, bátrabban beszélgetnek az
emberek.
– Azok adták neki ezt a nevet, akik nem engedhették meg maguknak, hogy a Szentföldre
zarándokoljanak – magyaráztam az asszonynak. – Ahelyett hogy nekivágtak volna a tízezer órás
útnak, térden tették meg ezt a „rövidített utat”, és úgy érezték, ugyanaz a lelki öröm tölti el őket,
mintha elérkeztek volna Jeruzsálembe.
– Nem Jeruzsálembe – igazított ki széles mosollyal ismeretlen társnőm. Fehér bőrű, a szeme
majdnem olyan kék, mint a tőlünk néhány lépésnyire levő üvegablak-Madonnáé: Notre Dame de
la Belle Verriére. – Ez itt az ég ábrázolása. A mennyei Jeruzsálem. Vagy nem tudja, hogy a
középkorban az eget körrel ábrázolták?
Kis időre az volt az érzésem, hogy az asszony vizsgáztat engem. Az „égi Jeruzsálemet”
említette? A várost, amely az Apokalipszisben, azaz a Jelenések könyvében leszáll a földre az idők
végezetén?
– Ma már sajnos, szinte senki sem járja végig – jegyezte meg szemrehányón. – Néha
péntekenként, nagyböjt után eltávolítják róla a székeket… Ez azonban nem elég. Jönnek ide a
világ minden részéből, és sokan úgy mennek el, hogy nem sikerült bejárniuk.
Miért nem figyeltem fel időben? Nem jöttem rá, hogy nem ez lesz az egyetlen eset, amikor
valaki kisegít szorult helyzetemből egy francia katedrálisban. Később, Amiens-ben is megesett
velem. (2)
– Említette az ég jelképét, ugye? – kérdeztem az asszonyt. – Azt akarja mondani, hogy ez a
labirintus jelképezi a…?
Nem tudtam folytatni. A meglepetéstől. Az anya karon ragadta fiát, és a kijárat felé sietett. El
sem búcsúzott.
Egy darabig kábán néztem utánuk, és azon töprengtem, maradjak-e még, hogy szemügyre
vegyem ezt a „titokzatos” labirintust a székek alatt. Az órámra néztem. Három óra. Hirtelen
eszembe jutott valami, amit erről a helyről olvastam. Az év minden napján, három óra körül
(greenwichi idő) a nap pontosan a Királykapuval szemközti üvegablakokra tűz, és élénk
színekkel teríti be a templom főhajóját. Ilyen derült időben fenséges látvány lehet. Végül is
Chartres a világ egyetlen katedrálisa, amelyik érintetlenül megőrizte üvegablakait: 176 többszínű
ablak 2600 négyzetméter felületen. Az ólomkeretbe illesztett képeket különleges – alkímiai
eredetű – kobaltkékkel színezték. Egyedülálló kincs, felbecsülhetetlen érték, egy örökre letűnt
kor tanúja.
Gondolkodtam néhány másodpercet. Ha Louis Charpentier jelen volna, bizonyára itt ülve
várná be ezt a pillanatot. Hátha történik még valami más „fénycsoda” is. Mit veszíthetek, ha
rászánok még néhány percet, a „jeruzsálemi mérföld” társaságában?
A várakozás ezenkívül még más hasznot is hozott. Chartres több mint egy fokkal keletebbre
esik a greenwichi meridiánnál, azaz délkörnél, így a három óra GMT (Greenwich Meridian Time)
az én órám szerint (GMT + 1) négy óra lesz. Az órám mutatóját figyeltem, közben azt próbáltam
elképzelni, milyen lehetett a labirintus közepét egykor díszítő rézlap, amikor rátűzött a déli nap,
és felragyogott, mint az olvadt arany. A király, a püspök és a katedrális mára elfeledett építőjének
képmását örökítették meg rajta. Mintha a labirintus lett volna a kézjegyük, az utolsó vonás ezen a
nagy művön, és a Nap minden délben megáldja nemes megvalósítóit.
 Csoda háromkor

Majdnem egy teljes órán át töviről hegyire átvizsgáltam a chartres-i labirintust. A

legnagyobbat a létező labirintusok közül (a kisfiúnak mintegy háromszáz lépést kellett volna
tennie), egyben a megmaradt legrégebbit. Valójában kettő megelőzte: az auxerre-i és a sens-i
katedrálisban a 12. század elején létesítették őket, de 1690-ben, illetve 1798-ban szétrontották. A
chartres-i bizonyult a legellenállóbbnak: túlélte a francia forradalmat és a két világháborút.
Mivel maradt még elég időm, valami irracionális ösztönzésre, talán kis vezetőm példáját
követve, aki „megmutatta” nekem a labirintust, elhatároztam, hogy végigjárom, fittyet hányva
minden akadályra. Miközben követtem az irányt és körbejártam, minduntalan székekbe
botlottam. Tudtam, hogy figyelnek, de senki sem utasított rendre. Nyilván nem én voltam az első
őrült, aki így járt el.
Fölfigyeltem arra, hogy a labirintus négyzetekre osztott, és az ösvény, amelyet követtem,
hétszer fordult meg mindegyikben. „Hét”, jegyeztem meg. „Mint a hét szabad művészet, amelyet
ebben a városban tanítottak, és kitüntetett hely lett általa Chartres a középkorban: grammatika,
dialektika, retorika, zene, számtan, geometria és csillagászat. A Trivium és a Quadrivium.”
A labirintust kívülről szegélyező, különös fogazatokat vagy bevágásokat is számításba vettem.
Száznegyvennégyet találtam belőlük. Bibliai szám, aznap már másodszor is a Jelenések
könyvéhez kellett folyamodnom. A 144 000 igaz, akik János jelenései szerint (Ján. 7. 4.)
megmenekülnek az Utolsó ítéletnél.
Egy ideig csak számoltam, számolgattam és vázlatokat készítettem a labirintusról. Így érkezett
el végre a várva várt pillanat.
A greenwichi idő szerinti délután három óra.
Időnként odapillantottam a geometriai ábra üresen maradt közepére. Éppen a templom
tengelyében helyezkedik el, mintegy ott felejtve a főfolyosó kellős közepén. Az éppen érkező
turisták lépéseinek kitéve.
Ekkor a már ismerős bizsergés a gyomrom tájékán figyelemre késztetett.
Kezdetben különösnek találtam. Kint a nap már elhagyta a keleti homlokzatot, és a
Királykaput világította meg. Bent azonban a rózsaablak alatti három üvegablak a padlóra vetítette
képeit. Lassan, feltartóztathatatlanul haladt előre a központi ablak jelenete a labirintus közepe
felé. Milliméterenként. Teljes csöndben.
Felkavaró élmény.
Az üvegablakon ábrázolt történet: Krisztus élete elevenedik meg a köveken. Később
megtudtam, hogy ez a templom legrégebbi ablaka. Még az 1194-es tűzvész előtt keletkezett;
Fulbert püspök hívei helyezték oda, amikor a katedrális új kapuját emelték. Ez az ablak 11 méter
magas, és Jézus életének 29 jelenetét ábrázolja: Gábor arkangyal látogatásától Szűz Máriánál, a
Heródes általi üldöztetést, menekülésüket Egyiptomba, egészen Jézus megkeresztelkedéséig a
Jordán folyóban. Egytől egyig az Újszövetség jelenetei. Ám az üvegablak legnagyobb méretű,
legmagasabb, 2 méteres fesztávolságú – a többinél kétszer nagyobb – ábrázolása keltette föl
igazán a figyelmemet.
Nagyon lassan, célirányosan, az összes többit megelőzve haladt előre a főtemplom középső
folyosója irányába. A gyönyörűséges Mária-képet mandula (vagy ovális) alakú, kék keretbe
foglalták. Két kezében sárga színű jogar, ölében a gyermek, fején korona. Az üvegablakot alkotó
művész mintha az üvegablak asztronómiai jelentőségét kívánta volna kiemelni, a kétoldalt
megjelenített Nap és Hold teszi teljessé a Boldogasszony ábrázolását. És mindez teljes egészében
rávetült a katedrális sima kőpadozatára.
Mi ennek a magyarázata?
Chartres építői azért alkották meg ezt az üvegablakot, hogy a Szent Szűz naponta három
órakor végigjárja a folyosót, és eljusson labirintusán át a Paradicsomba?
A templom külső falán ugyanezen ablakok alatt a nap rátűz egy kőbe faragott jelenetre,
amelynek nagyon is sok köze van ahhoz, amit az imént boncolgatni kezdtem. Mintha a jelképes
program a kő és az üveg kölcsönhatása révén visszhangra találna a külső szobroknál. Valóban: a
Királykapu jobb és bal oldali kapuboltozatain megcsodálhatjuk az alvó és a mennyekbe emelkedő
Szűzanyát. Ha a labirintus, ahogy gyanítottam (Ó, Hermész!), az égbolt metaforája, akkor ez a
délután háromórai fénytani hatás a Szűz mennybemenetelére és az égi birodalom felé tett
utazására utal?
Hiszen a chartres-i volt az első, Máriának ajánlott nagy keresztény templom! Talán nem a
Királykapu irányult ugyanabba az irányba, mint a tornyok, amelyeket Fulbert építtetett, jóval a
chartres-i katedrális előtt? Hátha mindez a középkor mára elfeledett, ritka zseniális csillagásza
elgondolását követte?
Hirtelen felgyorsult a szívverésem. Csak néhány nap hiányzott augusztus 15-éig. A
Mennybemenetel ünnepéig. Ezen a napon ünneplik a keresztények Mária mennybe érkezését.
Belém hasított a kétség. A mandulás Madonna nemcsak megközelítette a labirintus közepét,
hanem pontosan a közepét foglalta el. Ez nem pontosan az év 15. napján lett volna esedékes?
 Chartres titka

Időbe telt, amíg bizonyítani tudtam sejtéseimet. Magammal vittem ezeket az észrevételeimet,
és mivel úgy találtam, hogy számításaim szerint az üvegablak vetülete augusztus 15-én sem érte
volna el a labirintus közepét, elfeledkeztem a dologról. Részben az vigasztalt csalódottságomban,
hogy bebizonyíthattam: a két jogar a Szűzanya kezében égi és földi hatalmát hivatott jelezni.
Ebben azonban a szerencse is mellém szegődött.
Később ugyan, de találtam egy tanulmányt, amelyben két, művészettörténetben jártas szakértő
tizenkét évvel azelőtt részben ezt a kérdést taglalta. De nem csak ezt: találóan szellemes választ
adtak a fentebb ismertetett „fénycsodára” is. Az ő munkájuk váratlanul egy londoni
antikváriumban került a kezembe, két évvel emlékezetes látogatásom után.
A szóban forgó tanulmányt John és Odette Ketley-Laporte írta, és 1992-ben jelentette meg egy
kis chartres-i kiadó. (3) A „déli fénycsodát” tanulmányozva jutottak el a felismeréshez, hogy a
csodás kék Mandulás Madonna minden év augusztus 22-én, greenwichi idő szerint délután 3
órakor éri el a labirintus középpontját. Ezen a napon és órában a 31 méter magasban üvegablakba
zárt Szűzanya pontosan akkora távolságot tesz meg, amekkora elválasztja a labirintustól. Ez…
geometriai csoda.
Augusztus 22.
Pontosan följegyeztem a dátumot.
Ha ez augusztus 15-én történik, minden pontosan illeszkedett volna. De hát 22-én következett
be. Jóllehet a katolikus naptár e napon Szűz Mária Égi Királynő ünnepét jelzi – ennél
alkalmasabb ünnep nem is lehetne a két jogart tartó Szűzanya tiszteletére –, a 15. század óta nem
tartották számon az ünnepek között. Az is igaz viszont, hogy 1220 körül, amikor a chartres-i
katedrálist felépítették, augusztus 22-én még Szent Fabriciust ünnepelték.
Vajon létezik-e ennek az egy hét eltérésnek ésszerű magyarázata, miközben én feltételeztem az
üvegablak vetülete és a labirintus tökéletes egybeesését?
A Ketley-Laporte páros megtalálta a magyarázatot. Ismét Wilde-dal szólva: a „láthatóban”.
A hiba nem önmagában az egybeesésben keresendő, hanem a naptárban. Az ügy magyarázatra
szorul: több mint háromszáz évvel a chartres-i katedrális építési munkálatainak befejezése után
XIII. Gergely pápa elhatározta, hogy megváltoztatja a Julius Caesar kora óta érvényes keresztény
időszámítást. Számot vetett azzal a nem kevesebb, mint tíz nap eltéréssel, amely a csillagászati év
és a naptár között fennállt. Ez a rendezetlen állapot gondot jelentett a Szenthét kezdeti
időpontjának megállapításánál, hiszen ez mozgó ünnep; minden év húsvét vasárnapján kezdődik
az első telihold és a tavaszi napéjegyenlőség között. Így hát Gergely pápa úgy határozott, hogy tíz
napot „kitöröl” a történelemből. A Julianus-naptár szerinti 1582. október 4. csütörtök éjfél után
október 15. reggelére ébredtek az új rendszerű naptárral.
Tíz nap tehát elveszett.
Chartres-ban azonban tíz helyett csak hét napot veszítettek.
Különös módon ennek is megvan a magyarázata. A 13. században a Julianus-naptárat még
csak héttel kellett volna „megrövidíteni”, azaz ennyi eltérést észleltek. (4) Így hát, maradva az
augusztus 22-énél, a Gergelynaptár előtt ez egy héttel kevesebb volt, tehát 1220-ban a Szűzanya
üvegablak-vetülete a labirintus kövén… a mennybemenetele napján vált láthatóvá!
Most már minden tökéletesen illeszkedett. Fenn az ég, lenn az ég. A labirintus betöltötte
elsődleges feladatát ezen a helyen, jelezve szoros kapcsolatát az égivel, az istenivel. A Szűz
árnyéka hosszú ideig áldón borult a templom építőinek rézbe öntött képmására, ezzel is jelezve,
hogy Chartres legalább egyszer minden háromszázhatvanöt napban a Mennyei Atya
birodalmának hiteles kapuja. Az égi Jeruzsálemé.
Számomra a Smaragd Tábla Chartres-ban nyer teljes értelmet: Ami ott fent: az látszik lent.
Ennek ismeretében talán elérkezett a pillanat még valamit fölfedni. Ez a rejtett Mária-kultusz,
amely kozmikus metaforákat használt, hogy alátámassza az asszonyi szentséget, nem ért véget a
katedrálisok korával. Valójában egészen napjainkig ér, legismertebb jelképeinkbe rejtve.
Igencsak meglepődhet az olvasó, ha lapoz egyet. Aki ezt megoldja, boldog lesz, meglátja.
 10. fejezet

CORONA STELLARUM DUODECIM

Az alábbi kozmikus metafora nem régi keletű; azt bizonyítja, hogy elődeink bölcsessége
tovább él köztünk. 1986. május 29-én kezdődött; több mint két évtizede. A brüsszeli Európai
Bizottság székháza, a Berlaymont-palota előtt ekkor vonták fel először a kék zászlót a kört
formázó tizenkét csillaggal: az öreg kontinens közös zászlaját.
Előző nap az Európai Tanács akkori főtitkára, Marcelino Oreja örömét fejezte ki a sajtó előtt,
hogy az 1955-ben készült tervezetet fogadta el az Európai Tanács minden európai zászlójának.
Oreja azonban nem tért ki arra – talán nem is tudta –, hogy milyen titokzatos eredetű ez a jelkép.
Tény, hogy sok éven át, egészen pontosan 2004 nyaráig senki sem érdeklődött az eredete után.
2004 júliusában a leghíresebb franciaországi Máriaszentély zarándokok közt terjesztett lapja, a
Lourdes Magazine közzétette egy elzászi művész, Arsène Heitz bizonyos megjegyzéseit, amivel
eléggé nagy vihart kavart értelmiségi körökben. Heitz azon polgárok egyike, akik 1955-ben részt
vettek az Európai Tanács jelképének megtervezésére hirdetett pályázaton. „Isten ihletett – vallott
erről –, „amikor a kék zászlóra a Szeplőtelen Fogantatás Rue de Baci látomásának tizenkét
csillagát rajzoltam. Az európai zászló Jézus anyjának zászlaja, aki megjelent az égen, tizenkét
csillaggal megkoronázva.”
Heitz nem kevesebbet állít, mint azt, hogy két misztikus hatás is érte az európai zászló
tervének elkészítésekor. Az egyik: a francia szent, Catherine Labouré 1876-ban történt látomása,
amikor a párizsi Bac utcában eksztázisában megjelent előtte Szűz Mária a tizenkét csillagos
koronával; a másik: a Jelenések könyve 12. fejezetéből egy titokzatos idézet: „És láttaték nagy jel
az égben: egy asszony, aki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében
tizenkét csillagból korona.” (Károli Gáspár fordítása) (Corona Stellarum Duodecim latinul)
Hogyhogy nem vették észre ezt a világiasságot hangsúlyozó Európában?
Amikor hónapok múlva, 2004. október 28-án a brit The Economist helyt adott ennek a
feltűnést keltő nyilatkozatnak, már keresztül-kasul tárgyalták, és vitatkoztak azon, hogy Európa
központjának vallásos jelképe van. A vita ugyan már hónapokkal előtte kirobbant, amikor a
Vatikánból II. János Pál bírálta az Európai Alkotmányt, mert nem szerepelteti benne a
„keresztény gyökereket”, mint ösztönző erőt. Igaz, hogy a pápa megszólalásaiban őrizkedett attól,
hogy szóba hozza a zászlót és annak katolikus jelentését. Nem utalt azokra a mély történelmi
kötődésekre sem, amelyek összekötik a Szűzanyával Európa történetét. Ha így tesz, meg kellett
volna említenie, hogy az európai földrészt felajánlották Máriának V. Kelemen (a 14. század) óta,
és ez a „felajánlás” folytatódott „titokban” a zászló révén, ezáltal kifogásai nem hatottak volna
kellő erővel. Vagy, ami még rosszabb, mély ellenérzésekkel fogadták volna a protestáns többségű
országokban, mint Németország vagy az Egyesült Királyság.
Wojtyła talán arról álmodott, amit XXIII. János fejezett ki Pacem in Terris enciklikájában,
hogy az Egyesült Európa „a legnagyobb katolikus szuperállam lesz, amely valaha is létezett a
világon”. Erre gondolt II. János Pál pápa, amikor bírálta az Európai Alkotmányt?
 Katolikus összeesküvés az Európai Unióban?

Margaret Thatcher, az egykori brit miniszterelnök asszony az Európai Uniót „katolikus

összeesküvésnek” titulálta. Innen nézve, a „Vaslady” nem véletlenül táplált ellenérzéseket a
közös terveket tekintve. Tudta, hogy a modern Európa atyjai közül többen hívő katolikusok
voltak (Adenauer, Delors, Schuman). Ha jobban utánanézett volna a történetnek, és fölfedezte
volna a modern Európa jelképeire irányuló némelyik javaslatukban a katolikus-keresztény
utalásokat, még jobban fölemelte volna a hangját.
A zászló terve nem volt mentes efféle vitáktól, de ritkán jutott el a közvélemény szintjére. Így
amikor az Európai Tanács 1955-ben elfogadta azt a zászlót, amely ma ott leng minden hivatalos
európai intézményen, jó pár egyértelműbben keresztény ihletésű javaslatot is maga mögött
hagyott. A legtöbb zászlóterv keresztet ábrázolt, mivel úgy ítélték meg, hogy ez az eszme nem áll
távol az európai szellemtől. Dánia, Görögország, Írország, Norvégia, Svédország és az Egyesült
Királyság zászlóiban is szerepel a kereszt. Valójában a keresztes hadjárat szelleme az unió
egyetlen nagy történelmi előzménye, amely a tervezőket vezethette. Ebben azonban, egy
évtizeddel a második világháború után ajánlatos volt az óvatosság. Az Európai Tanács nem kívánt
érzékenységeket sérteni – például a nem keresztény Törökország esetében vagy az akkor még
kommunista tömb országainál, ahol a vallásos jelkép sértő lehetett volna.
Mesteri fordulattal oldották meg a zászlókérdést. Visszautasították a zászlón feltüntetett nagy
„E” betűt, és utána rögtön nagyobb eséllyel szavazhatták meg a tizenkét csillagos zászlót.
Salvador de Madariaga spanyol író és diplomata nyújtotta be a mindenki számára elfogadható
javaslatot: kék mezőben csillagok csoportja jelképezze az Európai Tanácsban képviselt országok
fővárosait. Ezek vegyék körül a nagyobb csillagot: Brüsszel központot. Sajnos az ő terve, habár
népszerű lett, alulmaradt közvetlen versenytársa, Arsène Heitzével szemben.
Valamely titokzatos okból eldöntötték, hogy tizenkét csillag legyen, a tagállamok létszámától
függetlenül. Tizenkettő – a tökéletesség és a teljesség jelképe – az akkori főtitkár, Ludovico
Benvenuti szerint. „A tizenkettes szám jelképezi az összes európai népet, éppúgy, mint az
állatövek a teljes Univerzumot”, írta. Az ötletét azonban meg kellett magyarázni a társadalom
számára is. Az állampolgárok minden csillagot egy országhoz hasonítottak, az Egyesült Államok
zászlajának példájára. Ám ez nem szerepelt Heitz tervében. Talán a tizenkét csillagos korona
változtathatatlanságát szándékozta kifejezni, hogy ekként őrizze meg e zárt kör titkos jelentését?
 A Szeplőtelen Fogantatás zászlaja

1985-ben, az Európai Közösség zászlójának harmincadik évfordulójára újabb fejezetet

nyitottak az értelmezésére. Robert Bichet kereszténydemokrata politikus (1955-ben az Európai
Tanács alelnöke) burkoltan elismerte könyvében a zászló Mária-vonatkozását. Le drapeau de l'
Europe (Európa zászlója) című művében Bichet megmagyarázza a csillagos korona szimbolikus
jelentését egy bizonyos Gaetano G. di Salesre hivatkozva: „Tizenkettő a tökéletesség és a
teljesség jelképe – írja –, mint a tizenkét apostol, Jákob tizenkét fia, a nap tizenkét órája, az év
tizenkét hónapja, a tizenkét állatöv.” (1) Bichet nem említi, hogy Di Sales pietista, jámbor
hangvételű, közelebbről Mária-tárgyú műveiről ismert szerző volt. Arról sem számol be, hogy az
Európai Tanács kék zászlójának elfogadása után három nappal, 1955. december 11-én, vasárnap
ez a szervezet ünnepélyesen átadott egy üvegablakot a strasbourgi székesegyházban, amely Szűz
Máriát ábrázolja a Jelenések könyvéből megismert Corona Stellarum Duodecim, azaz a tizenkét
csillagos koronával a fején. Az üvegablak ma is cinkos kacsintás közös zászlónk titkos
jelentésének értelmezésében.
Ismertetőjel, amelyet először 1955. december 8-án fogadtak el. Közelebbről: a Szeplőtelen
Fogantatás ünnepén.
Véletlen?
És miért teszik számomra oly nehézzé a megértését?
 11. fejezet

CSILLAGMEZŐ

Ehhez a ponthoz érve – most csak röviden – szeretnék kitérni valamire. Egy másik kozmikus
metaforára, amely az európai területeket érinti. Olyan súlyú, hogy előbb vagy utóbb
jelentőségéhez mérten foglalkoznom kell vele.
Addig is, „előlegként” belekezdek.
Kevesen emlékeznek rá, hogy Louis Charpentier: A chartres-i katedrális titka című könyv
szerzője több mint harminc éve fölvetette egy másik nagy kérdés kutatandó alapjait. Miközben
fölfedte a világ előtt, hogy a legjelentősebb katedrálisok a Szűz csillagkép rajzát követve épültek
fel, újabb szokatlan földrajzi jelenségre bukkant: valaki úgy tervezte meg városok sorát
lakosaival együtt a Pireneusok két oldalán, hogy azok egyenként száz kilométeres tengelyen a 42.
északi szélességi kör fölött vagy alatt helyezkednek el. Ezek az enklávék, elnevezésük alapján
szent helyek, mind a csillagokat szerepeltetik nevükben. Szinte bizonyos, hogy a réges-régi korok
tervezőmérnökei meglepő pontossággal rajzolták meg ezek „útvonalát”. „Meg kell jegyeznünk,
hogy egyes népek messze nagyobb tudással rendelkeztek, mint amit a történelem előtti korok
kutatói feltételeznek távoli elődeinkről” (1), írta Charpentier, nem fejtve ki bővebben felfedezése
részleteit.
A kérdés azonban nem veszített jelentőségéből. Végül is a 42. szélességi kör a spanyol
Santiago de Compostela, azaz Szent Jakab zarándokútja, már a katedrálisok építése idején is a
legbiztosabb zarándokútvonalnak számított. Ezt az utat sohasem tévesztették el a zarándokok,
mert a Tejút nyomát követték szemükkel. A csillagok vezették őket.
Ez a feltevés, akár igaz, akár nem, évek óta nem hagyott nyugodni.
Charpentier már elfeledett Compostela rejtélye című munkájában azt állítja, hogy a modern
Szent Jakab útja közelében még ma is föllelhetők ennek a 700 kilométeres, képzeletbeli
párhuzamos vonalnak a nyomai. A délre eső vonal kiindulópontja az ismert Pic d'Estelle a francia
Pireneusokban, Bains de Boulou közelében. Az első csillagot (Estelle) követi a Puig de l'Estelle,
majd tovább a Puig de Tres Estelles, átkelve a Pireneusokon, 400 kilométerre nyugatra eléri
Estellát, avagy Lizarrát a 42° 30' szélességi körnél. Más navarrai települések, mint Astráin –
Charpentier szerint a latin asterből (csillag) ered – sorolnak be a különös tengelyt kirajzoló
„kozmikus” helységek füzérébe. Véletlen vagy épp az ellenkezője? Charpentier valamiféle
elfeledett „földrajzi minta” nyomaira bukkant?
A második vonal legalább olyan fontos, vagy még jelentősebb: az elsővel párhuzamos,
egyenes vezetésű, tőle 40 kilométer távolságra; Les Eteilles-ből, Luzenac közeléből indul, a 42°
40' szélességi körön. Innen Estiliónt érintve Pamplona felé tér el, pontosabban Lizárraga irányába
(ezt a földrajzi nevet Charpentier az izarral, a baszk csillag szóval rokonítja), így érkezik el
Compostelába. Kétségtelen, hogy Santiago de Compostela, a Camino, a Szent Jakab útja
zarándokainak Mekkája, nem pontosan a 420 46', hanem a 42° 53' északi szélességi körön áll,
enyhén eltérve a „tervrajztól”. Ez az árnyalatnyi különbség nem bátortalanította el a francia
szerzőt, hanem újabb felfedezésre indította: az egyetlen enkláve, amely tökéletesen illeszkedik a
vonalba: a Pico Sacro. A compostelai legenda szerint itt volt Szent Jakab apostol első sírhelye.
Ezek az útvonalak csak akkor fedik fel igazi értéküket, ha a Compostela földrajzi név eredetét
alaposabban megvizsgáljuk. A ma elfogadott változatok nem veszik figyelembe az eredeti
szóösszetételt: campo de la estrella, első része a latin compostum vagy compositum, ami temetőt
jelent. (A szó második része a már említett csillag.) Persze létezik egy alkímiai változat is, amely
szerint Compostela a compostból, a tégely alján levő csillagból ered, amit mindig odarajzolnak,
mielőtt nekifognának a Nagy Műnek.
Egy napon, ahogyan ígértem, foglalkozom majd ezzel. Előbb azonban, Spanyolországban
maradva arra térek ki, hogy a csillagok földbe rejtése nem csupán a már elfeledett, nagyszerű
földrajztudósok kiváltsága volt. Olyan nagy elméket is foglalkoztatott például a művészetek
történetében, mint Velázquez.
Az ő története is egyike ezeknek az ellenállhatatlan csillagmetaforáknak.
 12. fejezet

MARGARITA INFÁNSNŐ MÁGIKUS KÉPE

A spanyol aranykor festőinek legnagyobbika, Diego Velázquez jó sok titkát magával vitte a
sírba. Legalábbis ezt hitték azok az udvaroncok, akik a festő halála után csapatostul ellepték
szobáit a madridi Alcázarban, hogy szemrevételezzék hátrahagyott javait.
Ámulatukban elakadt a szavuk attól, amit ott találtak: a király udvari festője, akit az érzéketlen
kritika utólag műveletlen alaknak tartott, életében kitűnő könyvtárat gyűjtött össze asztronómiai
és asztrológiai könyvekből. Kincsei közt lehetett találni latin, olasz és spanyol nyelvű
matematikai, filozófiai és mitológiai munkákat, valamint „távolbalátók”, azaz látcsövek
kisebbfajta arzenálját, amelyek segítségével órákon át szemlélhette a csillagokat. IV. Fülöp
portréfestője a középszerű udvaroncok előtt, meglepetésükre úgy mutatkozott meg, mint komoly
művek nagybani olvasója. Olyan könyveket találtak a polcain, mint Antonio de Nájera: Suma
astrológica (1632) vagy Juan Tarnier: Isagogica astrologiae judiciarae (1559) című munkája.
Hogyan volt mindez lehetséges?
Miért titkolta előlük a sevillai ezeket az olvasmányait?
Azóta sem tulajdonítottak ennek a felfedezésnek olyan figyelmet, amit megérdemelne. Talán
tartottak attól, hogy az inkvizíció utólag megfosztja a megbecsüléstől a Santiago Érdemrend
lovagját, akit szent földbe temettek. Valóban, 1925-ig nem hozták nyilvánosságra a 17. században
alkotó zseniális festőművész teljes hagyatéki leltárát. (1) A kritikusok pedig évszázadokat vártak
annak vizsgálatával, hogy ezek a könyvek milyen hatást fejtettek ki a ma oly híres festői
életműre.
Ezt sokan még ma sem ismerik el.
 Az udvarhölgyek jelentéktelen mű?

Szomorú dolog, de a Pradóban senki sem kutatja, amit a sevillai festő elrejtett műveiben.
Kivált a mind között leghíresebben: Az udvarhölgyekben.
2004 áprilisában nekikezdtem, hogy beszerezzem a szükséges engedélyeket ennek a
festménynek a filmezéséhez a madridi televízió egyik műsora számára, amelynek én voltam a
főszerkesztője. Ugyanott szerettem volna a műről megszólaltatni a múzeumi szakértőket, de
minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Senki sem óhajtott a képről általánosan elterjedt
nézettel ellentétes véleményt nyilvánítani, sem pedig a kamerák előtt beszélni a művész
manapság annyira lesajnált „okkult tudományok” iránti nyilvánvaló vonzódásáról.
Számukra a IV. Fülöp családja – vagy ahogyan a 19. század óta ismert: Az udvarhölgyek –
véletlenül, egy „kedves közjáték” kapcsán keletkezett. A legtöbb művészettörténeti könyv
egyszerű kis történetet, szinte mesekönyvbe illőt kanyarít a festmény köré. Elmagyarázzák, hogy
miközben Don Diego a királyt és feleségét, Fülöpöt és Ausztriai Mária Annát festette az Alcázar
egyik termében, kislányuk, Margarita beszaladt hozzájuk, és köhögni kezdett. Erre a bal oldali
udvarhölgy, Maria Sarmiento egy korsóban friss vizet nyújtott neki. A kép másik oldalán álló
csoport elmerülten szemléli a királyi pár mozdulatát; ők a terem mélyén levő tükörben is láthatók.
Velázquez tehát egy bensőséges családi jelenetet örökített meg, látszólag nyoma sincs elvont
mondanivalónak.
Ma már megállapíthatjuk, hogy nem színesíteni kívánta a képet, és nem is a véletlen műve a
jelenet. Don Diego megtervezte ezt az óriási, 3,18 x 2,76 méteres vásznat, és ügyelt a kompozíció
minden kis részletére. A királyi család magánlakosztálya számára készült, és elrejtett benne egy
apró titkot is. Ezt a rejtélyt csak annak az időszaknak az ismeretében érthetjük meg, amikor a
festmény készült. 1973-ban kezdett fény derülni rá, immár több mint harminc éve.
– Véletlenül fedeztem föl torrelodonesi nyaralómban – magyarázta Ángel del Campo y
Francés útmérnök, a San Fernando Királyi Szépművészeti Akadémia tagja.
Kilencvenkét évével, ragyogó, friss szellemmel emlékezett don Ángel 2006 nyarára: felkavaró
fölfedezésére.
– Sok-sok órát szenteltem a perspektíva tanulmányozására Velázquez műveiben, kivált Az
udvarhölgyek izgatott nagyon. Egyedül a csillagászat iránti szenvedélyem tudott még lekötni. A
Madrid környéki hegyekben levő házunkban kialakítottam egy kis obszervatóriumot; innen
néztem a csillagképeket a nyári égbolton. Az egyik ilyen éjszakán rájöttem valamire.
Ángel del Campo fölfedezte, hogy létezik bizonyos mértani összefüggés a csillagképek és Az
udvarhölgyek nőalakjainak elhelyezése között. A jobban megvilágított alakok – a festő
önarcképe, Sarmiento udvarhölgy, Margarita infánsnő, Isabel de Velasco udvarhölgy és a
festmény hátterében álló José Nieto, a királynő szobainasa – az Északi Koronát alkotó csillagok
szerint állnak fel. Ez a csillagkép öt nagy és több kisebb csillag alkotta félkör az északi féltekén.
– Akkor jöttem rá, hogy valami fontosat fedeztem föl, amikor megtudtam, hogy az Északi
Korona legnagyobb csillagát Margarita Coronaenek nevezik. Margaritának! Akárcsak Az
udvarhölgyek központi alakját!
Don Ángel lánya, Mayte del Campo művészettörténész-professzor jól emlékszik erre:
– Apám levegő után kapkodva rontott ki a dolgozószobájából. Heuréka! Ez volt az arcára írva.
– Velázquez ezt készakarva festette így. Nem lehet véletlen – enyhít rögtön a megállapításán
Ángel del Campo. – Úgy helyezte el művének alakjait ebbe a csillagképbe, hogy IV. Fülöp leánya
pontosan a Margarita csillag helyét foglalja el.
 A talizmángyártó

A sevillai mester azonban még más titkot is elrejtett. Don Ángel szerint Velázquez
beleillesztett Az udvarhölgyekbe egy másik csillagászati rajzolatot. Ha ugyanis bezárjuk a
képzeletbeli kört, amelyet az Északi Korona szereplői alkotnak, és húzunk onnan két vonalat; az
egyiket a két hátul álló személy – Marcela de Ulloa, az infánsnő társalkodónője meg a vele
beszélgető Diego Ruiz de Ancona – irányába, a másikat pedig a szelindek mellett álló két törpe,
Maribárbola és Nicolasito felé, akkor… a Bak csillagkép körvonalait fedezhetjük fel!
Sem Velázquez, sem a király, sem Margarita infánsnő nem e jegyben született. Akkor hát kire
utalt ez a jegy? Del Campo Az udvarhölgyek mágiája című tanulmányában úgy véli, hogy
Ausztriai Mária Annának szánta az üzenetet. 1656-ban, a festmény keletkezési évében az egész
udvar feszülten várta, hogy a királyné fiú trónörököst szüljön, aki az uralkodóház folytonosságát
jelentené. Margarita születése előtt a király hitvese már elszenvedett két vetélést. Sőt 1655-ben
epilepsziás leánygyermeket hozott világra, aki röviddel utána meg is halt, a következő
esztendőben született gyermeke is csak huszonnégy órát élt. IV. Fülöp felesége 1656
decemberében, huszonkettedik születésnapján újra gyermeket várt.
Ángel del Campo parádés technikai bravúrral, a fényviszonyok tanulmányozása segítségével
(2) állapította meg, hogy melyik napon készült a kép. Ez a számára egyszerű módszer a
következő: tudta, hogy a mester Az udvarhölgyeket a régi madridi Alcázar délkeleti szárnyának
földszinti termében festette. Megállapította, hogyan vetődik a fény a kastélyokban télen
használatos gyékényszőnyegre, ebből számította ki a napot és az órát, amikor a kép készült: 1656.
december 23-án, 17 órakor. A királyné születésnapján.
Felfedezése új értelmet adott Az udvarhölgyekbe rejtett Bak csillagképnek. A királyné
állatövének rajzát a festő a legalkalmasabb talizmánnak vélte, amit felajánlhatott az
uralkodócsalád tervének teljesüléséhez. Varázsszernek szánta a termékenység elősegítésére.
Felülemelkedést kívánt az élet és a halál harcában – a vizeskorsót nyújtó, az ifjúságot és az életet
jelképező Hébe udvarhölgy alakjában – ; az ajtónál álló férfi alakjának árnya pedig az átmenetet
képviseli a túlvilágra.
Sajnos azonban, ahogy a történelemből tudjuk, ez a varázsszer sem sokat segített. II. Károly,
aki végül IV. Fülöp örököse lett, nem csupán az uralkodóház végét jelentette, hanem az utókor
megszállottként emlékezik meg róla.
Újra meg kell ismételnem: semmi sem a véletlen műve.
HARMADIK CÉLPONT

A HIT REJTÉLYEI

A szándék a lélek egyesítésére Istennel csak tovább élteti azt

az illúziót, hogy a kettő elkülönült egymástól.

KEN WILBER:
A misztikus tapasztalat (1)
 13. fejezet

A KIRÁLY KÉK MÉDIUMA

Alaposan megismertem IV. Fülöpöt.

Tanulmányoztam az életét, amikor anyagot gyűjtöttem első regényemhez, A kék dámához. Ma
irracionálisnak tekintenénk mély vonzalmát a hiedelmekhez. Talán a nehéz idők tették,
amelyekben uralkodása alatt 1640-től osztályrésze volt: addig hű tartományai, Katalónia és
Aragónia kiválása, majd a Franciaország elleni háború arra sarkallta, hogy az uralkodó a
természetfölöttihez, az Isteni Gondviseléshez folyamodjon segítségért. Velázquez asztrológiai
gondoskodása már nem elégítette ki, így ezekben a „gyászos években” átadta magát a
földöntúliak sugalmainak.
Nem metaforának szántam. Nem is az én ötletem. Úgy történt, hogy a spanyol uralkodó, az
akkori világ ura egy szentnek tartott szerzetes apácába helyezte bizalmát, aki a sivár Kasztília
legmélyén élt a spanyol Aranyszázadban.
 Csodák IV. Fülöp udvarában

Bármilyen hihetetlen, de igaz lehet. 1665 pünkösd vasárnapján az apáca nyugodt arccal
sóhajtotta háromszor: „Jöjj, jöjj, jöjj”, és kitárta karját a halálnak.
Ezek után nem lep meg, hogy teste mind a mai napig épen pihen kristályüveg koporsójában,
az ágredai Szeplőtelen Fogantatás-kolostorban. Abban a hideg templomban, egyedül és szinte
elfeledve várja María Jesús de Ágreda, világi nevén Maria Coronel, hogy a történelem értékelje
valódi hatását IV. Fülöp Spanyolországára, valamint arra, hogy a Vatikán talán rövidesen, végre
szentté avassa.
Még mielőtt IV. Fülöppel találkozott, a világ Kék dáma néven hallotta emlegetni a
szerzetesnővért. Azután kapta ezt a nevet, hogy 1623-tól legalább tizenöt alkalommal „repült át”
Új-Mexikóba, Arizonába és Texasba. Az Aranyszázad több okirata is tanúsítja, hogy hirdette az
„igaz hitet” az észak-amerikai indiánok közt, még mielőtt megkeresztelték őket a spanyol
misszionáriusok. Ám eközben teste egy pillanatra sem hagyta el kasztíliai zárdáját. Valóban,
ugyanezek a források megállapítják, hogy María Jesús nővér eksztázisában 10 000 kilométert is
megtett zárdájától a Rio Grandéig, az amerikai Far Westig, hála adottságának: a bilokációnak.
Misztikus képességeinek köszönhetően egyszerre két vagy több helyen is tudott lenni.
IV. Fülöpöt lenyűgözte ez a csoda.
1998-ban Samaniego atya beszámolója és róla szóló életrajza megragadott, ugyanígy hatott
rám Quevedo és Emilia Pardo Bazán csodálata az utazó szerzetesnővér iránt. Bejártam az
Egyesült Államok délnyugati csücskének nagyobbik felét, hogy fogalmat alkossak erről a
„repülésről”. Egyúttal összegyűjtöttem a regényemhez szükséges idézeteket azoknak az
igehirdetőknek az írásaiból, akik a Kék dáma által már megtérített teljes indián törzseket találtak.
Amit akkor nem végeztem el, az IV. Fülöp és a szerzetesnővér sűrű levelezési kapcsolatának
dokumentálása. A király mély válsága idején kezdődött. 1643 júliusában, miközben a király arra
készült, hogy elfojtsa a felkelést Katalóniában, megállt Ágredában, hogy tárgyaljon a
szerzetesnővérrel, akiről csodákat hallott mesélni. Az erős, fegyelmezett apáca hatása alá került,
ami gyakori levélváltást eredményezett köztük. Én meg nem tulajdonítottam ennek különösebb
jelentőséget. Most helyrehozom a hibát.
Ha vettem volna a fáradságot, hogy átböngésszem a találkozásukat követő huszonkét évben
váltott 618 levelet, rájöhettem volna, hogy a bilokáció volt a legkevesebb María Jesús képességei
közül.
 Első utazások a purgatóriumba

Szerencsére soha sincs késő újraírni egy történetet. Az apáca különös jóstehetsége is kiderül
IV. Fülöppel folytatott levelezéséből. Anélkül hogy valaha is kitette volna lábát a zárdájából,
távol a palota intrikáitól meg az udvari összeesküvésektől, María de Ágreda nővér előre
megmondta, hogy IV. Fülöp seregei legyűrik a katalán lázadást, és azt is, hogy elfoglalják Léridát
1644 márciusában. Ugyanígy megjósolta Barcelona meghódítását és visszatérését a korona
fennhatósága alá, az előző évi zavargásokat követően, Tortosa ostromát, Balaguer bevételét a
franciák elleni háborúban. És ami a legfontosabb volt a számára: levélről levélre mindjobban
sikerült megnyernie a király bizalmát a természetfölötti kérdésekben.
A királyt megvigasztalták találkozásai a szent hírében álló szerzetesnővérrel, levelei pedig
olyan őszinteségről tanúskodnak, ami más, tőle származó szövegekben nem tapasztalható. Atyja
példája nyomán IV. Fülöp úgy találta, hogy az apácára bízhatja titkait. III. Fülöp, apja és elődje is
ugyanezt tette kora másik misztikusával, a Carrión de los Condesből való María Luisa de
Ascención nővérrel, aki többek közt arra is rábeszélte az uralkodót, hogy ferences csuhában
temettesse el magát. Ágredai Maríához hasonlóan a Carrióni María Luisa nővér is látó volt,
próféta, és a tetejébe ő is rendelkezett a bilokáció képességével.
1644 őszén IV. Fülöp már tudta, hogy jól választotta meg szellemi tanácsadóját. Felesége,
Bourbon Izabella korai halála október 6-án, csütörtöki napon, csak siettette a történéseket.
Napokkal azelőtt, hogy a hír elérkezett a zárdába, a szerzetesnővér különös jelenést látott.
„Láttam, amint a Föld kettéválik”, írta. „Szélesre, mélyre nyílt, és tűz csapott fel belőle.” Saját
tanúsága szerint ez a barlangszerű üreg a purgatórium. María nővér biztos volt benne. Többször is
látta akkor, amikor úgy érezte: leszállt oda, hogy megvigasztalja Atilana de la Madre de Dios
nővért a szerzetesrendjéből vagy más, Ágredában elhunytakat. Ám nagyon meglepődött, amikor
a királyné lelkét látta onnan felemelkedni, aki alamizsnát és segítséget kért tőle. Csak nem IV.
Fülöp felesége halt meg?
Még el sem csitult benne a látomás hatása, amikor másnap, október 9-én levél érkezett
Madridból, amelyben arról értesítették, hogy a királyné felépült betegségéből. Zavarban volt, azt
hitte, hogy az ördög tréfát űz vele. De nem. Az ok egyszerűbbnek bizonyult: azokban a napokban
a posta a megszokotthoz képest késve érkezett. Egy héttel később María nővér látomása
beigazolódott… Időközben újabb események is történtek. Október 19-én este tíz és tizenegy óra
között ismét csak összetalálkozott a királynéval. „Díszes ruhába öltözve jelent meg előttem,
abroncsos szoknyában, amelyet a dámák viselnek; csakhogy lángnyelvek csaptak ki a ruhájából”,
írta. (1) Az elhunyt Bourbon Izabella vele üzent a férjének: „Mondd meg a királynak, ha
találkozol vele, hogy minden hatalmával tiltsa meg a világban viselt efféle profán öltözékeket,
mert Isten sértve érzi magát és felháborodik miatta; sok lélek elkárhozásának okozói.”
 Baltazár Károly herceg védelmezője

Izabella megszállott véleményét az öltözködés egyszerűségéről Ágreda anya is osztotta. A két

nőt sok közös vonás jellemezte, mint például különleges keresztes háborújuk Olivares őrgróf
ellen, mert őt tartották felelősnek az uralkodó könnyelműségeiért. Sikerült is kegyvesztetté
tenniük az őrgrófot.
Ettől eltekintve egyéb ügyekkel kapcsolatban is biztosra vehető, hogy IV. Fülöp készpénznek
vette a szerzetesnővér minden szavát, és arra kérte, hogy rendszeresen értesítse hitvese
purgatóriumbeli hogylétéről. Végre egy év múltán, halottak napján, 1645. november 2-án María
Jesús nővér „észrevett” két angyalt, amint a pokol tornáca, a purgatórium felé igyekeznek. Azt
mondták neki, hogy kiemelik a királynét szenvedéseiből, és Isten elé viszik.
1646 őszén azután megismétlődik az eset. Ez idő tájt a király és az apáca hetenként két-három
levelet is váltott. IV. Fülöp nagy erőfeszítéssel készítette elő Baltazár Károly herceget az
utódlásra. Néhány hónappal azelőtt, április 19-én a király másodszor állt meg Ágredában, hogy
beszéljen a szerzetesnővérrel. Pamplonába tartott, ahol örököse letette a hűségesküt a navarrai
rendi gyűlés előtt. María Jesús nővér ekkor ismerte meg a tizenhét éves félénk, mosolygós ifjút,
akinek tragikus véget szánt a sors.
A király egyetlen fiúörököse 1646. október 9-én lázas betegséget kapott Pamplonában, és
Zaragozában meghalt. A lesújtott IV. Fülöp nem egészen egy hónap múlva, harmadszor, utoljára
kereste fel kolostorában María nővért, hogy híreket kapjon fia hollétéről. A szerzetesnővér, aki az
újabb veszteséget büntetésnek ítélte meg a király bűneiért, megígérte: minden lehetőt megtesz,
hogy újra leszállhasson a purgatóriumba és megkeresse ott a trónörököst.
A „Kék dáma” 1647 januárjában írt, többoldalas beszámolójában arról tájékoztatta őfelségét,
hogy többször is sikerült beszélnie Baltazár Károllyal. „Megjelent előttem őfelsége korábbi
emberi külsejével, rajta a purgatóriumi szenvedés nyomaival”, írta María. A herceg, akárcsak a
király elhunyt felesége, üzenetet küldött a királynak a síron túlról: „Közöld apámmal, hogy
veszélyben él; rengeteg csalás, hamisság, hazugság és ködösítés veszi körül a hozzá közel állók
és a különböző tisztségviselők részéről.” (2)
IV. Fülöp túljutott ezen a válságon. Még új örököst is sikerült nemzenie: II. Károlyt, akinek a
népnyelv a megszállott melléknevet adta. Fia nemcsak a koronát, a birodalmat, hanem a Kék
dáma iránti függőségét is örökölte. II. Károly 1677. június 5-én, már királyként ellátogatott
Ágredába, és a Szeplőtelen Fogantatás zárdájának apácáitól azt követelte, hogy mutassák meg
neki a király bizalmasának ép tetemét. Neki sikerült, ami nekem nem: megcsókolta az élettelen
kezet, és ezt súgta a fülébe: „Anyám, érted élek.” (3)
A misztikum világa iránti igézetem még épphogy elkezdődött.
 14. fejezet

LEHETSÉGES EGYSZERRE KÉT HELYEN LENNI?

Kalifornia, 1973. július 21.

Délután öt óra múlt nyolc perccel. A San Francisco-öbölhöz közeli Menlo Park egy ablaktalan
helyiségében ketten dolgoztak egy különös kísérleten. Egyikük dr. Harold Puthoff, fiatal
észak-amerikai fizikus, aki a Stanford Egyetemen posztdoktori munkájával és a nagy
teljesítményű infravörös lézer kifejlesztésével szerzett hírnevet, a másik pedig Ingo Swann, aki
művésznek szereti neveztetni magát, és médium. Azt állítja, hogy gyermekkora óta egész sor
különleges tapasztalatot élt át. Jóllehet inkább más korok misztikusaira emlékeztet, Swann
feltételezett természetfölötti tulajdonságai fölkeltették a nagy hatalmú észak-amerikai hírszerző
szervezet, a CIA érdeklődését. Langleyben bíztak abban, hogy tökéletes technikák birtokában
kiképezhetik a jövő kémeit.
Percekkel azelőtt, hogy leültek egymással szemben, dr. Puthoff bizonyos földrajzi
koordinátákat tartalmazó zárt borítékot kapott kézhez. Tartalmát a CIA egyik munkatársa
választotta ki találomra, aki a SCANATE = SCANning CoordinATE (összehangolt letapogatás)
titkos műveletben dolgozik. Ennek fő tevékenysége különleges pszichikai adottságokkal
rendelkező személyek segítségével olyan katonai objektumok kifigyelése, amelyekhez nem
férkőznek hozzá kémrepülőgépeik. A koordináták: 49° 20' délre, 70° 14' keletre. Ez a céltárgy.
Swann figyelemmel hallgatja dr. Puthoff földrajzi útmutatásait. Arra következtet, hogy valahol
az Atlanti-óceán déli felén kell keresgélni, és elkezd relaxálni. Lélegzése ütemesen lassul, amint
lehunyja szemét… „Hirtelen eltűnt a helyiség, ahol tartózkodtam – emlékezik később Swann. –
Felhős területet láttam, először azt hittem, csak a képzeletemben jelent meg. Ám azonnal
rájöttem, hogy nem csak képzelem. Az objektum ott állt, ködbe burkolózva. Nagy kiterjedésű,
sötét épület, átcsapnak rajta a hullámok. Aztán megláttam.”
Puthoff figyelő tekintete előtt az érzékelő sziklás szigetet ír le több, teljesen azonos épülettel.
Az egyik narancsszínű, két nagy, fehér víztartállyal. Vajon mi lehet?
Napok múlva a CIA közli dr. Puthoff-fal, akit külön erre a feladatra szerződtettek (1985-ig a
Társaság élén állt), hogy a kísérlet sikeresnek bizonyult. Swann megközelítő pontossággal írta le
a délisarkkör-közeli, az Indiai- (nem pedig az Atlanti-) óceánban levő Kerguelen szigetén
létesített francia-szovjet klimatológiai kutatóbázist.
A sikeren felbuzdulva a CIA újabb kísérletek indítását határozta el.
 Ellenőrzött bilokációk

Ebben a beszámolóban semmi sem a képzeletem terméke. Az a kísérlet, amelynek Ingo

Swannt 1973-ban alávetették, műfajában az elsők egyike. Amióta az észak-amerikai
titkosszolgálatok elindították a SCANATE-programot, több személy is részt vett már ehhez
hasonló kísérletben. Köztük Richard Bach, a Juan Salvador Gaviota ismert írója, a légierő volt
pilótája, akinek a CIA által „ellenőrzött” repülései ihlették valószínűleg a Semmi sem véletlen
című könyvét. Ebben arra biztatta olvasóit, hogy nézzék meg felülről saját országukat, valahogy
úgy, ahogyan Swann tette Kerguelen szigetével. De hát lehetséges ez? Ülhetünk kényelmes
otthoni karosszékünkben távoli vidékeket kémlelve?
Mielőtt Puthoff belefogott ezekbe a kísérletekbe Russell Targgal, az SRI, a Stanfordi Egyetem
kutatóintézetének munkatársával, a Swann-féle egyéneket egész egyszerűen látóknak nevezték.
Ez olyan elmebeli képesség, amely az alanynak lehetővé teszi, hogy tőle messzire levő dolgokat
is lásson. Ezt a megnevezést Puthoff és Targ rövidesen távolba látó bilokációval cserélte föl,
elkerülendő minden lebecsülő felhangot. A két tudós hitt benne, hogy olyan egyedek, mint Swann
vagy Bach – akik egyébként 40 000 dollárt érdemeltek ki a kísérletért – képesek egyszerre két
helyen lenni. (1) A régi misztikusok még ösztönösen hidaltak át évszázadokat.
A klasszikus bilokációk eseteinek többségében a szereplők távol tartózkodnak „dublőrjüktől”.
Az „eredeti” nem is tudja, mit művel a másik. Eltekintve a vallásos irodalomban említett
esetektől, világi eseteket is följegyeztek neves „megkettőződésekről”. Például az ellentmondásos
brit költőt, Lord Byront 1811-ben, önkéntes száműzetésében, a görögországi Patraszban
értesítették arról, hogy Londonban együtt látták III. György királlyal. Még arról is beszámoltak
neki, hogy alteregója megörökítette aláírását a palota látogatói jegyzékében. „Most már csak azt
kívánom, hogy dublőröm lovagiasan viselkedjen”, jelentette ki, amikor ezt meghallotta.
Németországban az ilyeneket Doppelgängereknek nevezik. A francia író, Guy de Maupassant
különleges szerencséjére sikerült találkoznia is pontos másával 1888-ban, amikor párizsi
dolgozószobájában írta regényét. Noha meghagyta a házvezetőnőjének, hogy senkit se engedjen
be hozzá, valaki mégis belépett a helyiségbe, az ő pontos mása. Melléült, majd diktálni kezdte
neki az írása folytatását. Hallucináció? Az őrület jele, amivel bevégezte életét a szifilisz miatt? És
hogyan értelmezzük azt, ami a különben egészséges Johann Wolfgang von Goethével történt
1771-ben, és ő maga mesélte el önéletrajzi írásában?
Akkor történt, amikor a német költő lóháton igyekezett Drusenheimbe, nem sokkal azután,
hogy elhagyta kedvese, Frederika Brion házát. Az út közepén szembejött vele egy arany csíkos
szürke ruhába öltözött, fura alak, aki ellenkező irányba tartott. Nem tudta, miért, de ez az alak
saját magára emlékeztette. Még furcsább azonban, hogy nyolc évre rá ugyanazon az úton ő maga
viselt szakasztott olyan ruhát, mint egykor „ikertestvére”… mintha azon a délutánon, 1771-ben
saját jövőbeni alakját látta volna.
 Megint a Kék dáma

Az effajta történetek közül, amelyeket gyűjteményemben őrzök, kiragyog az én nagyra becsült

apácám: María Jesús de Ágreda életútja. Lord Byronnal, Guy de Maupassant-nal vagy Goethével
szemben ő majdnem mindent megörökített, amit a „mása” művelt.
María Jesús nővér a 17. századdal együtt született, és 1620-1625 között jó néhány bilokáció
főszereplője volt. Zárdájától több mint 10 000 kilométer távolságra látták az akkor még igen
távolinak számító Új-Mexikóban, Arizonában és Texasban. Valóban: ha hihetünk a különböző
indián törzsfőnökök által 1629-ben, a terület ferences főbiztosa kérdésére előadott történeteknek,
egy égszínkék köpenybe burkolt hölgyet láttak e törzsek tagjai a Spanyolországnál kétszerte
nagyobb területen. A Kék dáma látogatása olyan hatással járt, hogy utána több mint nyolcvanezer
indiánt keresztelhettek meg a spanyolok. Mindegyik indián azt állította, hogy egy fehér bőrű
hölgy a saját nyelvükön értesítette őket a fehér ember érkezéséről.
Amikor María Jesús nővért azonosították e látogatások felelőseként, kétszer is kihallgatta őt az
inkvizíció: 1635-ben és 1650-ben. E kihallgatások aktáiban a jámbor apáca gazdagon részletezte
az általa „meglátogatott” tengerentúli vidékeket, miközben nem tudta elmondani, hogyan és miért
repült el odáig. Befejezetlen önéletírásában María Jesús érdekes kulcsot ad a bilokációihoz,
amikor három kategóriába sorolja őket. Az első a „szellemi látomás”, amikor szerinte a Szent
Szűz a tudtára adta, amit fontosnak tartott. A második a „képzeletbeli látomás”, melynek során a
szerzetesnővér távoli tájakat, népeket láthatott. A harmadik a „megtestesült látomás”, amiről azt
írta, hogy akkor „egy angyal vagy szent földi, illetve légi testet ölt” (2), és az ő személyét
felhasználva, az ő nevében látogatja meg Amerikát. Ez az „angyal” képes állandó
alakváltoztatásra, úgyhogy Ágreda anya szerint ezzel magyarázható az is, hogy az „eredeti” alany
nem értesül alteregója cselekedeteiről.
A Kék dáma esete azonban ennél jóval bonyolultabb. Nem véletlenül vallotta az apáca az
inkvizíció bírái előtt a kihallgatásakor, hogy otthagyott néhány tárgyat Amerikában, amelyeket a
zárdájából vitt el oda. „Egy alkalommal – írja – odaadtam az indiánoknak a nálam levő néhány
rózsafüzért, ők szétosztották egymás közt, és nem is láttam viszont ezeket a rózsafüzéreket.” (3)
A Kék dáma által Amerikában szétosztott rózsafüzérekről és kelyhekről ma már semmit sem
tudunk. Megpróbáltam föllelni néhány kézzelfogható nyomát az új-mexikói Isleta település
Páduai Szent Antal missziós házában, amelyet a Kék dáma 1629-ben többször is meglátogatott,
de semmiféle tőle származó tárgyat nem sikerült találnom. Ha voltak is ilyenek, nyomuk veszett
az 1680-ban kirobbant, spanyolok elleni indián felkelésben, amikor mindent megsemmisítettek,
ami a spanyoloktól származott.
Vajon tényleg járt María Jesús nővér az Újvilágban? Ez esetben hogyhogy senki sem hiányolta
a kasztíliai zárdájában? Hogy még bonyolultabb legyen a történet, visszaemlékezései más helyén
elmeséli, hogy gyönyörű arcú angyalok „puha felhőt tettek alám(…), fölemeltek a levegőégbe,
miközben annyi mindent mondtak nekem, figyelmeztettek, korholtak hibáimért, tudtomra adták,
hogy mennyire méltatlan dolog Isten ellen vétkezni”. (4)
Bajos lenne valaha is megtudnunk, vajon milyen eszközön repült María Jesús nővér, de
legalább rendelkezünk saját kezétől származó írásaival: ezeket kézirat formájában a madridi
Nemzeti Könyvtár őrzi. A Föld kerek voltáról és Értekezés a kerek Földről című írásaiban
beszámol arról, mit látott fentről, mégpedig olyan aprólékos valósághűséggel, ahogyan egy
gyermek mesélné el napjainkban első repülős utazását.
 A repülés érzése

Ezek a „látomások fentről” megfelelnek azok látomásainak, akik átélték az „asztrális

megkettőződést”. A kifejezés csalóka: általánosságban javarészt ismert látomásokról
beszélhetünk, amelyek akkor keletkeznek, ha balesetet szenved valaki vagy megáll a szíve.
„Valami” mintha kilépne az alany testéből. „Valami”, ami a lényege, az énje, és képes rá, hogy a
magasból szemlélje saját testét és környékét. Egy Robert Monroe nevű észak-amerikai
hangmérnök jelentős haladást ért el 1958 óta folytatott kutatásai során a különös repülések
természetének tanulmányozásában.
Számára akkor kezdődött mindez, amikor komoly alvászavarok kezdték gyötörni. Nemsokára
olyasfajta érzései támadtak, amiket azelőtt sohasem tapasztalt. „Egytenyérnyire testem fölé
emelkedtem, még mielőtt rájöttem volna, mi történik velem”, írja. „Rémületemben megpróbáltam
visszatérni fizikai valómba. Biztos voltam benne, hogy a halálomon vagyok. Mindent megtettem,
de nem tudtam elkerülni, hogy ne ismétlődjön meg újra ez a tapasztalat.” (5)
Az első orvosi diagnózisok visszautasítása után, amelyek „idegi eredetűnek” nyilvánították e
tapasztalatokat, Monroe saját magán kezdett kísérletezni, mert választ akart kapni látomásaira.
Fölfedezte, hogy bizonyos hangok elősegítik vagy akadályozzák ezeket az akaratlan repüléseket,
és hamar rájött, hogy mindez az ő agyában játszódik le. Azt tapasztalta, hogy az agyi hullámok
frekvenciájától függően tudata mintha különválna testétől.
Kísérletei annyira eredményeseknek bizonyultak, hogy a hetvenes évtized elején
szabadalmaztatta eljárását, amivel képes volt csillagközi utazásokat: „asztrális repüléseket”
előidézni (saját számításai szerint alanyai 25%-ánál). A Hemy Sync-technológia (hemiszfériumok
szinkronizációja) lényege, hogy a stúdiójában szintetizált hangokat összehangolta a két emberi
agyfélteke által kibocsátott hullámokkal, ezáltal idézte elő a megkettőződést.
Amint az várható volt, az észak-amerikai titkosszolgálatok értesültek Monroe eredményeiről.
Úgy döntöttek, hogy hasznosítják ezeket „pszichikai” kémeiknél és a „távolba látó
bilokációknál”. A titkosszolgálatok egyik tisztje, Skip Atwater 1977-ben megkereste Monroe-t,
hogy kipróbálja a Hemy Sync-technológiát. Atwater átélt már saját, spontán csillagközi utazást, és
részt vett ellenőrzött távolba látó kísérletben is. Hamar belátta, hogy a Monroe által szinkronizált
hangok javítják az eredményeket. Atwater közvetítésével azután fölkereste Monroe-t az INSCOM
(Titkosszolgálati és Biztonsági Parancsnokság) két felelőse, John Alexander ezredes és Albert
Stubbelbine tábornok, akik késznek mutatkoztak, hogy alkalmazzák a módszert „pszichikai
kémeik” bevetésénél. Megvolt rá a jó okuk. A hidegháború idején tökéletes fegyvernek bizonyult
egy „megkettőződött” katonát küldeni a kiszemelt katonai objektumhoz; kockázatmentes, olcsó,
és lehetetlen észrevenni…
 A katonai titok vége

Semmit sem lehetett tudni róla egészen a kilencvenes évtized második feléig. Az akkor
hivatalban levő amerikai elnök, Bill Clinton 1995 júliusában engedélyezte annak az első 270
oldal információs anyagnak a nyilvánosságra hozatalát, amely kilátásba helyezte egy
pszichikailag „bilokációra” képes hadosztály felállítását. Ebben a dokumentumban áttekintették a
Stanford Egyetem által koordinált különféle kísérleteket, köztük a SCANATE titkos műveleteit
is. Grill Frame (Agyagkorsó), Center Lane (Középső út), Sunstreak (Napsugár) vagy Stargate
(Csillagkapu) álneveken évtizedeken át irányították az Egyesült Államok kormánya
„paranormális” kutatásait páratlan eredményekkel.
Alig két hónappal ezeknek az információknak a felszabadítása után Jimmy Carter korábbi
elnök egy atlantai előadásán nyilvánosságra hozott egy leleplező esetet: elnöksége idején egy
észak-amerikai repülőgép lezuhant Zairében. A műholdak nem tudták azonosítani a
szerencsétlenség színhelyét. Tudtán kívül – legalábbis ezt állította Carter – a CIA akkori
igazgatója, Stanfield Turner „bevetette” Pat Price volt rendőrfelügyelőt, a titkos pszichikai
program részvevőjét, hogy megállapítsa a helyszín koordinátáit. És megtalálta! Jóllehet a
„távolba látó bilokáció” nem hozott mindig százszázalékos eredményt, de igazolta a kutatásokba
fektetett, sokmilliós beruházásokat.
1996-ban, mindössze két évvel azelőtt, hogy A Kék dáma című regényem megjelent, és
hozzájutottam ehhez az információhoz, a titkosságukat vesztett információk már 90 ezer oldalt
tettek ki. (6) E liberalizáció hatására egymás után jelentek meg könyvek katonatisztektől és
hivatalos személyektől, akik e kísérletek körül ténykedtek. Az egyik ilyen mű: a Psychie Warrior
(Pszichikai harcosok) szerzője, David Morehouse százados, a Stargate-terv résztvevője nem
csupán leírja e „katonai bilokációk” feladatait, hanem arról is beszámol, milyen helyiségekben
mentek végbe ezek a megkettőződések. (7) Félhomályos helyiségekben hallatszottak az
ismétlődő hangok az utazók számára, hogy megkönnyítsék repülésüket. Elképzeltem a zárdai
cellákhoz hasonlító kis fülkéket, ahová csak a tudatmódosult egyedek léphettek be, akárcsak a
legérzékenyebb szerzetesek.
Az érzékenység „őrültséget” jelent? Esetleg „elmebetegség?
Ez a kérdés messzire röpítene.
 15. FEJEZET

SZENT TERÉZ KÜLÖNÖS EPILEPSZIÁJA

Megragadott dr. Esteban García-Albeának, a Madrid környékén levő Alcalá de Henares-i

Asturias Hercege Egyetemi Kórház orvosának figyelemre méltó biztonsága, ahogyan
dolgozószobájában beszélgettünk. A sajtóban azokban a napokban jelent meg egy utalás arról,
hogy végre sikerült azonosítani azt az agyi elváltozást, amelyben a történelem több nagy
misztikusa szenvedett. Különös, ritka betegség: a szakértők szerint jóleső érzést, örömöt ad –
mindenfajta nemi kísérőjelenség nélkül. Béke, szépség veszi körül a misztikust az eksztázis
idején, miközben úgy érzi, hogy teste Isten előtt lebeg.
Az idő tájt minden érdekelt, aminek valami köze lehetett a misztikus repülésekhez.
– Nagyon is valószínű – jelentette ki magabiztosan a doktor, miközben eléje helyeztem a
mikrofont –, hogy Szent Teréz olyan különös epilepsziában szenvedett, ami ezeket a tüneteket
mutatta. Napjainkban ezt „eksztatikus vagy Dosztojevszkij-epilepsziának” diagnosztizáljuk.
Meglepetésemet észlelve („betegség?,” suttogtam), még hozzáfűzte:
– Sok híres személyiségnél kimutatható. Például Dosztojevszkij olyan, pozitív érzelmi
állapotot előidéző rohamokat élt meg, amiket azután felhasznált Miskin herceg alakjának
megformálásánál A félkegyelműben. Részletes, irodalmi leírásának köszönhetően az
orvostudomány újabban kezdi megérteni ennek a betegségnek a jellemzőit. Mindenesetre, ha
korábban tanulmányozzuk Szent Teréz önéletírását, már jóval előbb hozzájuthattunk volna
ezekhez az információkhoz.
Az említett kórház neurológiai osztálya vezető főorvosának kijelentései elgondolkodtattak.
Nem az övé az egyetlen magyarázat a 16. századi spanyol misztika minden idők leghíresebb
csodáira. Következtetései megbízhatók, jól dokumentáltak, semmi közük a szent életének
korábbi, hisztériával vagy tüdőbajjal magyarázott részleteihez. Az 1996 januárjának végén
megjelent Szent Teréz, egy híres epilepsziás (1) című tanulmánya több mint két éven át tartó, a
misztikusok szövegeinek aprólékos elemzésén és ezek összehasonlításán alapul mai, e ritka
eksztatikus epilepsziában szenvedő betegek eseteivel.
– Pontosan milyen epilepsziára gondol Szent Teréz esetében? – kérdeztem rá nem leplezett
kíváncsisággal, jegyzetfüzetemet lapozgatva. Végül is Spanyolország történetének egyik igen
jelentős személyiségét hoztuk szóba. Ávilai Szent Teréz élete csodák sorozata születése, 1515 óta
egészen 1582-ben bekövetkezett haláláig. Misztikus látomásai már korán megmutatkoztak, ám
ami igazán híressé, az egyháztudomány doktorává tette, azt negyvenes évei után szenvedte el.
Ezek a szélsőséges eksztázisok fölemésztették egészségét, ugyanakkor egyedülálló elbeszélői
stílusra ragadtatták; kora spanyol nyelvének fejlődését indította el, de olyan mai orvosok, mint
García-Albea elképzeléseit is segítik kétségeik eloszlatásában.
– Nézze, az epilepsziának két nagyobb válfaját ismerjük – jelentette ki végül az orvos. – A
legismertebb az „elterjedtebb”, ami esésekkel és többé-kevésbé heves rángógörcsökkel jár. A
második kategória a „részleges” epilepszia, ami az agynak csak egy részét érinti, csak ez
viselkedik rendellenesen, nem viseli magán a másik fajta epilepszia téveszthetetlen jeleit,
eltekintve az agy bizonyos megtámadott részeire kifejtett hatásától.
– Melyik kategóriába sorolja az eksztatikus epilepsziát, amiben ön szerint Szent Teréz
szenvedett?
 – Ez részleges epilepszia, és mindig váratlanul jelentkezik. Gyakran fény látványával
kezdődik, aztán bénultság következik, majd hallucinációs epizódok. Mindez különlegesen
fogékony állapotban, ami pozitív előjelű.
– Ez az ismertetés tehát egybevág azzal, amit Ávilai Szent Teréz írásaiban elmesél?
– Pontosan. A szent gyakran utal rá, hogy misztikus szakaszai „nem tartanak tovább egy Ave
Mariánál, máskor meg egy Miatyánknál”. Utána egy ideig zavart állapot következik. Ugyanez
következik be annál a néhány páciensnél, akik eksztatikus epilepsziában szenvednek, és alaposan
ki tudtuk vizsgálni őket.
García-Albea megpróbálja jobban megértetni kutatási tárgyát. Odahozza Dosztojevszkij összes
művét, amelyben kijelölte az érdekesebb részeket, köztük A félkegyelmű részletét, amelyet
elolvastat velem:

A szomorúság, szellemi sötétség és depresszió közepette agya hirtelen mintha lángra gyúlt
volna néhány pillanatra… Azok a pillanatok elvakították, mintha villám cikázott volna a
közelében. Elméjében és szívében szétáradt az erős fény… (2)

Majd folytatásul Szent Teréz életéből mutat néhány aláhúzott sort. Íme:

Ezt érezvén, hirtelen magamba szálltam és hatalmas belső fény öntött el… Végül a képzelet
föl nem éri, bármilyen érzékeny legyen is; nem lehet megfesteni, sem leírni, milyen is ez a
fény…

– Látja? – kérdi mosolyogva. – Mindent megtalál a szövegekben. De továbbmegyek: ott

olvasható a Bibliában, a Koránban meg bizonyos középkori szövegekben. Szent Pál, Mohamed,
Jeanne d'Arc is látta ezt a fényt, és meglepték őket misztikus rohamok. Valószínűleg ugyanabban
a betegségben szenvedtek, mint Szent Teréz és Dosztojevszkij.
Nem szóltam. Ha García-Albea állítását elfogadom, ez lesz aztán a „gyúanyag”!
 A levitáció megmagyarázhatatlan

Az orvos ugyanakkor beismerte, hogy forradalmi elméletének vannak bizonyos korlátai. Az

„eksztázisos epilepszia” nem alkalmazható minden misztikus jelenségre, sem pedig a történelem
összes látnokára. Mások, mint Szent Teréz kortársa és barátja, a látnok Keresztes Szent János
például nem szerepel a diagnosztizáltak közt. Az ő tapasztalásai sokkal intellektuálisabbak voltak,
gazdag költészetet hoztak létre, ez pedig nem patológiai, hanem nagyon is érzékeny lelki
jelenség. Továbbá az eksztázisos epilepszia magyarázat nélkül hagyja a „miszticizmus fizikai
jelenségeit”. Ilyen jelenségek a személyek spontán elemelkedése a földről (levitáció), a stigmák
megjelenése, a túlélés szilárd ételek fogyasztása nélkül és még egész sereg „külső”, fizikai
jelenség, ami nem a misztikus személy szubjektív átélésének tárgya.
Szent Teréz is megtapasztalt néhány ilyen „külsőséget”. Az ő szentté avatásának
alátámasztására az egyház által összegyűjtött, bőséges anyagban találhatók szemtanúk
beszámolói, akik látták őt lebegni. Segoviai Anna nővér például jelen volt, amikor az ávilai
misztikus imádkozás közben elemelkedett néhány tenyérnyire a földtől. Amikor magához tért, azt
parancsolta a megdöbbent tanúnak, hogy szigorúan őrizze meg a titkot a látottakról.
García-Albea doktor nem óhajtotta minősíteni ezeket a történeteket, és így hárította el a
lebegés kérdését: „a szent azt írja, hogy úgy érezte, mintha lebegne”. Még hozzáfűzte:
– Teréz világosan megmagyarázta, amikor arra utalt, hogy a szelleme, nem pedig a teste repült.
A jezsuita szerző, Herbert Thurston erről a jelenségről írt vaskos tanulmánykötetében (3)
nemcsak hogy azt állította: Szent Teréz testben és lélekben repült, hanem hogy később más
egyházi személyek is megismételték ezt a csodát, tucatnyi tanú előtt, hívőt, hitetlent egyaránt
ámulatba ejtve. Assisi Szent Ferenc vagy Loyolai Szent Ignác, akit 1524-ben többször is láttak
lebegni Barcelona központjában, a különc elit szentek sorába tartoznak. A legsikeresebb lebegő a
copertinói Szent József olasz misztikus a 17. századból, aki legalább százszor emelkedett föl
tanúk jelenlétében. Egyik híres repülésének 1645-ben tanúja volt a Szentszéknél akkreditált
spanyol nagykövet, aki meglátogatta Copertinót és látta Józsefet, amint fölemelkedik a földről, és
a Szent Szűz egyik szobráig repül.
Az emberi lény régóta repül – testben vagy lélekben –, jóval a repülőgép feltalálása előtti idők
óta. A Kék dáma tudta ezt. Csodálója, Szent Teréz úgyszintén. Vajon miért tanúsít ellenállást a
tudomány és a történelem, hogy elismerje?
 16. FEJEZET

MÁRIA MAGDOLNA UTOLSÓ REJTEKHELYE

1888-ban Les Saint Maries de la Mer kis francia halászfalu egy csapásra az újságok
címoldalára került. Alig fél évszázada választotta új nevét Notre Dame de la Mer helyett, amikor
egy 35 éves, fiatal holland festő tette meg egy időre tartózkodási helyéül. Vincent van Gogh, így
hívták a festőt, örökre megjegyezte, amit ott, a tengerparton látott. A Földközi-tenger
hullámverése, amint beleömlik a Rhone folyó, a fény és tengerzúgás elvarázsolta. Annyira
megihlette mindez, hogy rekordidő alatt több mint kétszáz képet festett, több képen megörökítette
a tengerpart homokját meg a vitorlás hajókat.
Ma már tudjuk, hogy ez bizonyult Van Gogh legtermékenyebb korszakának, és itt írta az
újkori művészet történetének egyik legbriliánsabb fejezetét. Azt viszont teljes bizonyossággal
sohasem fogjuk megtudni, hogy itt-tartózkodása alatt sikerült-e közelebb kerülnie a nagy
titokhoz, amit évszázadok óta rejteget Franciaországnak ez a csücske. Arról sincs tudomásunk,
hogy szóba került-e, miért változtatott ez a hely olyan sűrűn nevet az ő ideérkezése előtt.
Érdekes, hogy legutóbb, amikor meglátogattam a mintegy 2500 lakost számláló kis települést,
még mindig büszkélkedtek kisvárosuk érdekes nevével. Számon tartották, hogy elődeik így
tartották tiszteletben azt a réges-régi, vitatott legendát, miszerint Mária Magdolna, María Salomé
és Szent Jakab apostol anyja, Mária itt szálltak partra, Krisztus után 40-ben. Az első
keresztényüldözések elől menekültek, és hajójukon – egyfajta vitorla és evezők nélküli tutajon –
elkísérte őket a feltámadt Lázár, húga Márta, Aix-en-Provence leendő püspöke Miksa, valamint
Sára, egyesek szerint Magdolna lánya, mások szerint a szolgálója.
Ugyanez a legenda azt meséli még, hogy amikor a menekültek partot értek, csak egy római
tábort találtak itt, amely Rá egyiptomi isten nevét viselte. Rufus Festus Avienus római
földrajztudós és költő Descriptio Orbis Terrae című, négyszáz évvel későbbi művében azt írja,
hogy Rá először a nevezetes látogatás után változtatott nevet; a katonai tábor helyét Ratis nevű
település vette át. Az elnevezés latinul tutajt jelent. Jóllehet nincs rá közvetlen utalás, hogy a név
összefüggésbe hozható-e Máriáék bárkájával, ez azonban több mint valószínű.
 Jézus leánya?

Les Saint Maries de la Mer manapság igen népszerű lett a misztériumok kedvelői körében.
Senki sem kérdezősködik már Van Gogh felől. Ezzel szemben úton-útfélen Sára származását
latolgatják. Valóban Mária Magdolna lánya volt? És ki lehetett az apja? Mindenki találgatja, de
senki sem tudja föltevését bizonyítani. Manapság Sára, a „Kali” ott a cigányok védőszentje.
Minden év május 25-én ezrek gyűlnek oda közülük, körmenetet rendeznek a tiszteletére. Kali
jelentése: „fekete nő”. Habár minden évben megmerítik a Földközi-tengerben fekete képmását, a
jelkép máshonnan származik. Kemet volt Egyiptom régi neve, ami annyit jelent: „Fekete”. A
cigányokat régebben „egyiptomiaknak” nevezték. Ám Margaret Starbird Mária
Magdolna-szakértő szerint „a fekete az ismeretlen királyné titkolt helyzetének jelképe is, akit az
egyház évszázadokig mellőzött, megvetett és lenézett, megtagadva tőle gyermekét, hogy
megtarthassa doktrínáját Jézus isteni mivoltáról és cölibátusáról”. (1)
Starbirddel 2006 áprilisában találkoztam Seattle-ben. Könyveit nemrég még csak szűk körben
terjesztették, mára azonban már igen népszerű az Egyesült Államokban. Dan Brown többször is
kikérte tanácsát A Da Vinci-kód írása közben. A könyv sikere neki is nem várt hírnevet hozott.
Találkozásunkon végigvesszük tételeit, kiváltképp egyet: a Mária Magdolnáét. A legenda szerint
kilenc év körüli gyermekkel érkezett Franciaországba – Jézussal kötött szent házasságának
(hierosz gamosz) gyümölcsével. A legenda folytatása: az ő leszármazottai a francia Merovingok.
– Elgondolkodott azon, hogy mit jelent a Meroving név? – kérdezte tőlem Starbird, egy keleti
ételekkel megrakott tál fölött, a válaszomat várta. – Két szótagjának egyike, a mer az ófrancia
Máriára utal, a másik szótag, a vin a bor, Mária bora, méhe gyümölcsének metaforája.
Jószerével azt sem tudjuk, hogy van-e bármi valós alapja ennek a legendának. Ahhoz viszont
nem fér semmi kétség, hogy óriási a hatása. A Da Vinci-kód megjelenése előtt tíz évvel Peter
Berling már regényt írt e szakrális leszármazásról A Grál fiai címmel. A Beszélgetés a vámpírral
és más gótikus horrortörténetei révén nevet szerzett Anne Rice 2005-ben vallásos érdeklődésre
váltott, és megírta Jézus elfeledett évei ürügyén A zsidó kisfiút. Könyve a házasságáról még
hátravan.
A legérdekesebb az egészben, hogy ez a „fikció” a középkorból indult.
1448-ban Les Saint Maries-ban fedeztek fel a három Mária-mítosz-relikviából kettőt. Az egyik
Szent Jakab leszármazottjához, a másik María Saloméhoz tartozott. Ezzel beindult az egész
térség képzeletvilága. E távoli korban a kultusztárgyak gyártása, a különböző csontmaradványok
azon nyomban ellenállhatatlanul vonzották a kegyelettisztelőket. A zarándokok képviselték a kor
idegenforgalmának fő motorját, és sokan választották úti célnak a kegytárgyak megtekintését.
Egy ideje már más helyeket is felkerestek a zarándokok: a Szent Miksa-templomot Saint
Baume-ban, ahol alabástromtégelyben őrzik a „szent balzsamot”, amely hagyományosan Mária
Magdolnára emlékeztet.
Saint Baume-ban hantolták ki Szent Magdolna koponyáját és még néhány maradványát. 1279.
szeptember 9-én II. Anjou Károly, Nápoly jövendő királya kisajátította a leletet. Később VIII.
Bonifác pápa jóváhagyta Magdolna kultuszát, figyelmen kívül hagyva, hogy más ősi, fontos
város, a bourgogne-i Vézelay is igényt tartott ugyanezekre a csontokra.
Elutaztam oda is. Látni akartam, mi maradt abból a hagyományból, ami 1030 körül
bontakozott ki nagy erővel. Mária Magdolna feltételezett maradványait máig közszemlére teszik
úgy és ahogyan vártam: kristályedényben a róla elnevezett bazilika kriptájában. Kis fülkében
látható, liliomokkal – a királyok díszvirágával – körbevéve, szemben egy oltárral, ahol az
egyiptomi keresztet, az ankhot formázó, aranyozott szentségtartó áll. Talánynak szánták? Avagy
kikacsintás egy másik ősi francia legendára, miszerint Magdolna Egyiptomban szülte meg
gyermekét?
A 6. században a tours-i püspök, a későbbi Szent Gergely De miraculis című művében egy
másik Mária Magdolna-legendát ír le. Ebben azt állítja, hogy Szent Magdolna Alexandriába
menekült a keresztények üldözése elől, és ott hozta világra Sárát; „Kalit”, az egyiptomi lányt,
akinek legendájával Les Saint Maries-ban találkoztam. Igaz, Szent Gergely munkájában
egyáltalán nem említi a két nő tengeri útja során Franciaországot. Ehelyett Efézusba helyezi a
partraszállásukat, ahol életük hátralevő részét töltik el. Sára apjáról egyetlen szót sem ejt. Tudott
valamit Gergely püspök, amit mi nem?
Odahagytam Vézelayt és Szent Magdolna emlékezetét az ezer és egy legendával, amiket lassú
tűzön kotyvasztanak mind a mai napig a szűk, meredek utcácskák homályában. Még más francia
templomokban is körül kell néznem újabb bibliai csontok után.
Valójában már korábban találtam belőlük néhányat.
 17. FEJEZET

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS TITOKZATOS FEJE

Amikor átléptem az amiens-i katedrális küszöbét, és először kerültem hűvös belsejébe, egy
percre megtorpantam. Mi hozott ide engem? Észak-Franciaország még az 1999. augusztus 11-ei,
nagy hatást keltő teljes napfogyatkozás izgalmában élt. A sajtó ezekben a napokban Nostradamus
jóslatait idézte a „szörnyűséges, igazságosztó király” eljöveteléről, továbbá Paco Rabanne kósza
híresztelését arról, hogy a MIR űrállomás Párizsra fog zuhanni. Miért húzódtam be Franciaország
legméretesebb katedrálisába, ha már odakint, a való világban a Nyugat a legérdekesebb
babonáival szembesül? Talán csak nem azért, mert megelégeltem a sok titkot?
Nem sokáig tartott a kérdés megoldása. Egy jó tartású, magános, idős úr figyelt engem az
utolsó padsorokból. Amint meglátta, hogy előveszem a jegyzetfüzetemet és körbejártatom a
tekintetemet, közelebb jött hozzám.
– Ön spanyol?
Bólintottam. (Vajon miből találta ki?)
– Először jár Amiens-ben?
Ismét rábólintottam.
– Ez esetben, uram, nem mehet el innen úgy, hogy nem csodálta meg a templom lelkét.
És a tiszta arcú, világos bőrű, egyenes tekintetű idős úr, akinek sem nevét, sem elérhetőségét
nem jegyeztem fel, ekkor a kereszthajóhoz közeli falhoz vezetett, és biztatott, hogy nézzek be egy
kis ajtón. Érdekelni kezdett a dolog. Valaki egy apró ablakot vágott a faajtóba, amelyen keresztül
váratlanul egy emberi koponyát pillantottam meg, amelyet egyfajta aranysisakba szorítottak és
drágakövekkel díszítették. Arccal fölfelé nyugodott, szemét valami emberi bőrhöz hasonló anyag
fedte. Egy mumifikált fej!
– Nem csupán egy fej – súgta mögöttem az öregúr erős pikard spanyolsággal –, hanem
Keresztelő Szent János valóságos feje.
Jó darabig ott maradtam, hogy alaposan szemügyre vegyem. Úgy láttam, egy pillantásra se
méltatja senki ezt a kis szobát a katedrális északi kereszthajója közelében.
– És miért mondta, hogy ez a templom lelke? – kérdeztem, le nem véve tekintetemet a
koponyáról. Senki sem válaszolt. Amikor hátrafordultam, az idős úr már nem állt ott. Soha többé
nem találkoztam vele.
 Az amiens-i múmiafej

Így kezdett igazán érdekelni ez a különös ügy. Kinek az intézkedésére került egy emberi
koponya Franciaország legnagyobb katedrálisába, és mi volt vele a célja? Hiszen eléggé
borzalmas látványt nyújt gyermekeknek, erre fel nem készült híveknek. Ha nem került volna egy
alkalmas vezetőm, valószínűleg sohasem akadtam volna rá. Most azonban már ragaszkodtam
hozzá, hogy valaki megmagyarázza ezt nekem.
Nemsokára megtudtam, hogy ennek az emberi maradványnak a története nyolc évszázaddal
ezelőtt kezdődött, 1204-ben, amikor az amiens-i katedrális kanonokja, Wallon de Sarton
Konstantinápolyban rálelt Keresztelő Szent János és Szent György mumifikált fejére. A relikviák
századát élték. Értéket képviselt minden csontdarab, még a nem létező szenteké is; azé is, aki a
hagyomány szerint megölte a sárkányt. A legtöbb nagy európai templom fölfedezte ezeknek a
maradványoknak a hívőkre kifejtett hatását – és a gazdagságot, ami ezáltal a püspökségükbe
áramlik. Végül is a zarándokok képezték a középkor tömeges turizmusát.
Amikor 1206-ban Szent János feje megérkezett Amiens-be, még nem állt ott katedrális.
Tizennégy évre rá kezdődtek a munkálatok, ám ahogy a titokzatos öregúr sejteni engedte, főként
Keresztelő Szent János tisztelete ösztönözte őket erre. Valóban ő lett a templom lelke. Ez a lélek
vonzott oda a 13. századtól kezdve királyokat, királynékat. Szent Lajos 1264-ben leborult a
koponya előtt. Fiai, Fülöp, VI. Károly és VII. Károly is ezt tették. Századokkal később, 1604-ben
VIII. Kelemen pápa annyira a relikvia hatása alá került, hogy az arc egy darabját a római Lateráni
Szent János-templom részére követelte, bárhol legyen is az. Olyannyira gondosan tervezték meg
a katedrálist, hogy még csillagászati szempontokat is figyelembe vettek. Nem is olyan régen
állapították meg, hogy a templom tengelye a reggeli nap első sugara irányában áll: az azimutja
292° 30' és a hosszúsága 49° 53', ez pedig november 6. hajnala az akkor érvényes Julianus-naptár
szerint. (1) E napon ülték meg a „szent relikviák” ünnepét, amelyek közül az első Szent János
feje. őt csak Jézus, a tanítványai és a mártírok előzték meg, ami a relikviákat illeti.
Michel Lamy, A templomosok másik története című könyv szerzője csak mosolygott, amikor
végighallgatta történetemet. Az extremadurai Jerez de los Caballeros-ban beszéltünk meg
találkozót, ahol a vitatott szerzetes katonák rendjéről tartott kongresszuson vettünk részt. Két
évvel azelőtt jártam Amiens-ben.
– Igazából lehetetlenség megtudni, hogy ez volna valóban a Keresztelő feje – mondta nekem.
– A Biblia szerint Salomé bűne, hogy lefejezték, mert ő kérte Heródestől a nyakazást, aki
beleegyezett ugyan, de elásatta a fejet. Babonás létére attól tartott, hogy szerencsétlenséget hoz
rá. Nyoma veszett, egészen a Kr. u. 5. századig, amikor is egy szerzetesnővér álmot látott. E
szerint Szent János személyesen mutatta meg neki, hol van a feje elásva. Akkor a nővér
kihantolta, és a fejet Konstantinápolyba vitték. Ha hiszel az ilyesfajta kinyilatkoztatásokban, az
amiens-i fej a Keresztelőé. Ha nem hiszel, akkor vesztettél.
Lamynak igaza volt. Ez valóban nem a tudomány terepe, hanem a hité. Az orvosoknak már
megvolt a lehetőségük, hogy eloszlassák kétségeinket, amikor H. V. Vallois professzor, a párizsi
Embertudományi Múzeum igazgatója 1959 áprilisában megvizsgálta a Keresztelő feltételezett
fejét. Ez alkalommal arra kérték Vallois-t, hogy határozza meg a koponya korát és eredetét, amit
az átmenetikőkorszak-közeli időszakra tett: „ezer évnél több, de kétezer-ötszáznál kevesebb”. A
koponyáról megállapította, hogy huszonöt és ötven év közötti férfifej, „mediterrán fajtípus, mint
a mai beduinok”. További következtetésekre nem merészkedett.
Jerez de los Caballerosban tehát alkalmunk adódott Lamyval a témáról beszélni. Nem
véletlenül került újra meg újra terítékre Keresztelő Szent János. A templomosok egyenesen a
szent imádatát hirdették, mondta nekem. Európa-szerte templomok, kápolnák végtelen sorát
szentelték a Keresztelőnek, és felhasználták Krisztushoz kötődő jelképét: a bárányt. Agnus Dei –
Isten Báránya –, amit János hordoz, a keresztény ikonográfiában gyakran megjelenik a
templomok boltívein és képzeletvilágában.
– Emlékeztetnélek rá, hogy a templomosokat eretnekséggel vádolták többek között azért, mert
egy hosszú szakállú, titokzatos, mumifikált fejet imádtak – jelentette ki Lamy rejtélyesen. –
Baphometnek nevezték.
– Baphomet? Ez meg miféle név?
– Baphomet valóban különös név – hagyta meg. – Egyesek úgy hiszik, hogy a görög baphé
(keresztelés) és meteosz (beavatás) szavakból ered, ugyanis a fejet csak bizonyos rangú uraknak
mutatták be előléptetéskor vagy beavatáskor. Mások viszont úgy vélik, hogy ez a név Mohamed
prófétára utal, hiszen a kereszteseket a hitetlenekkel fenntartott jó kapcsolatokkal vádolták.
Valójában senki sem tudja a jelentését.
Ez a Baphomet lehet Keresztelő Szent János feje? A templomosok ellen meghozott, vitatott
ítélet irataiból sem derül ki semmi. Az ítéletet 1314-ben hajtották végre: Párizs utolsó
nagymesterét máglyára küldték. Feltehető, hogy több ilyen fejet is birtokolt, de egyet sem
foglaltak le. Mindössze egy Caput LVIII m feliratú női felsőtest megtalálása sejtette, hogy egész
sereg imádásra szolgáló fej lehetett a birtokukban. Vajon miért?
 Különleges hatalmú koponyák

A hiedelem, miszerint a szentek koponyája természetfölötti erőt bocsát ki, egyidejű a

civilizációval. Már az ókori Egyiptomban tisztelettel adóztak Ozirisz fejének; úgy tartják, hogy
Abidoszban föléje emelték Szeti templomát. A Biblia is említ híres fejeket: Góliátét, akit Dávid
szabadít meg a fejétől röviddel azután, hogy legyőzte. Ugyanakkor a Keresztelővel egy időben
működő bizonyos zsidó szekták teraphimot imádtak, azaz híres emberek vagy misztikusok
bebalzsamozott fejét, istenné nevezve ki őket (Teremtés 31, 19 és 30). Ez a szokás elterjedt a
közösségekben, például a nazarénusokéban is.
E tekintetben az általam ismert legmerészebb feltevést évekkel ezelőtt Keith Laidler brit
antropológus doktor fogalmazta meg. The Head of God (Isten feje) (2) című könyvében azt
állítja, hogy Jézus a nazarénus szekta kiemelkedő tagja volt. Valóban ebből ered „a názáreti”
melléknév, nem pedig a hasonnevű város után, hiszen mint tudjuk, Jézus Betlehemben született.
Laidler azonban ezt még tetézi azzal az állításával, hogy a teraphimot imádó szektatársak új
bálványt kívánva maguknak, akivel a jövőjükről cserélhetnek eszmét, levágták és
bebalzsamozták Jézus fejét, testét pedig eltüntették. A feltámadás tehát, a protestáns író szerint
csupán mítosz. Szerinte ez a fej került a templomosok birtokába 1118-ban, jeruzsálemi
tartózkodásuk idején, és ebből alakították ki Baphomet titkos kultuszát.
Ezek és még más elméletek kísértek el, valahányszor Amiens-ben jártam, hogy
megszemléljem a Keresztelő fejét. Tudom, hogy Nemours-ban, Saint Jean d'Angely-ben, a római
San Silvestro in Capite és még több ereklyeőrző, ibériai helyen találhatók ugyanennek a szentnek
koponyái. Számításaim szerint legalább tíz. Nincs jelentősége. Az igazi titok nem a számuk, sem
kétes megszaporodásuk. Az igazi talány: mi módon vagyunk képesek ilyesmit imádni.
Bárcsak az amiens-i kis öregember fölbukkanna egy napon, és válaszolna a kérdéseimre!

l8. FEJEZET

HAJSZA A NÁCI GRÁL UTÁN

A látvány újra meg újra megjelent az emlékezetemben. Olyan tisztán, mintha csak saját
szememmel láttam volna. Ha szabadjára engedem a képzeletemet, még a helikopter motorját is
hallhattam volna.
2006 egyik márciusi napján a francia Pireneusok lenyűgöző rajzolata már megmerítkezett a
kora reggeli fényekben, amikor levegő után kapkodva megálltam az út egyik kanyarulatában. Föl
kellett érnem a Montségur csúcsára még a forróság beállta előtt, hogy elkészülhessenek az első
felvételek az 1200 méteres csúcsot uraló kathar erődítményről a Discovery Channel brit
dokumentumfilmes adó számára. Lisa Harney, egy apró, ideges és művelt nő, annak az
eretnekségről készült riportfilmnek a producere, amely olyan regények ihletője volt, mint A Da
Vinci-kód és A titokzatos vacsora, megállt mellettem.
– Mire gondolsz, Javier? – kérdezte. Tétováztam.
– Elképzelem, mi történt itt hatvankét évvel ezelőtt, egy olyan márciusi napon, mint a mai.
– Hatvankét éve? – Lisa vállat vont. – A katharok története nem 13. századi?
A sziklának támaszkodva elmondtam neki látomásomat.
 Annyit olvastam erről a történetről, hogy felidézhettem, mintha magam is ott lettem volna.
1944. március 16-án, amikor a nácik bevonultak Franciaországba, a Harmadik Birodalom
félelmetes SS-divíziója csapatokat vont össze Toulouse közelében, miközben veszteségeket
szenvedett az orosz fronton. Azon a reggelen, nagyjából ugyanebben az órában egy csoport
„illegális” kiránduló elindult fölfelé a hegyre, hogy megemlékezzen egy véres történelmi
évfordulóról. Éppen hétszáz évvel azelőtt, 1244. március 16-án a hatalmas erődítmény utolsó
eretnek lakói inkább feláldozták magukat, semmint hogy ellenségeik kezére kerüljenek. IV. Ince
pápa csapatai kilenc hónapig ostromolták Montségurt, és a kathar harcosok (bon-hommes)
ellenálltak a szinte megközelíthetetlen, meredek hegyormon épült erődben. Az ostromlók arra
akarták kényszeríteni őket, hogy tagadják meg az Istennel közvetlen kapcsolatot valló, a pápát el
nem ismerő hitüket, és a vele járó, pogány szokásokat követő aszketizmusukat.
Egy ismert okcitán legenda szerint az erőd eleste előtti éjszakán, a sűrű ködben négyen a
kathar hősök közül leereszkedtek a csúcs legmeredekebb sziklafalán. Magukkal vitték a katharok
kincsét, ami összetartotta a közösségüket. Amint átjutottak az ellenséges vonalakon, tüzet
gyújtottak az egyik közeli hegyen, jelezve az ostromlottaknak, hogy a kincset sikerült
kimenekíteni.
Hajnalban azután az eretnekek nyugodt szívvel indultak a máglyára, örökre odahagyva a
bevehetetlen erődöt.
Lisa Harney rám pillantott. Jól ismerte ezt a történetet. Sőt igyekezett a nyomára jutni a kincs,
szerinte a Szent Grál lelőhelyének.
– És mi történt 1944-ben? – kérdezte.
A kirándulók, a kathar hagyományokat feléleszteni kívánó fiatal okcitánok engedélyért
folyamodtak a nácikhoz, hogy Montségurben éjszakázva megemlékezzenek a tragédia
évfordulójáról. Kérelmüket elutasították azzal, hogy a hegy „német terület”, a Harmadik
Birodalom jogot formál rá. Így hát a fiatalok, életüket kockára téve fölkapaszkodtak a romokhoz
a hajnali derengésben. Amit láttak, attól a szavuk is elakadt: egy német felségjelű légcsavaros
repülőgép, „Fieseler Storch” közelített a csúcshoz. Néhány kört írt le a fejük fölött, majd
függőleges irányt véve különös légi mutatványt hajtott végre. A gép cikcakkban repülve hatalmas
kathar keresztet írt a levegőbe, mielőtt eltűnt Toulouse irányába.
Mi lehetett ez? A nácik is tisztelték a mártír eretnekeket? És vajon miért?
 A fekete lovag

A Kis Gólya (Fieseler Storch) különös repüléséről sok szó esett. Azt rebesgették, hogy Alfred
Rosenberg is a gépen tartózkodott, aki a náci párt ideológusa és ezotéria-szakértő lévén évekkel
azelőtt megalapította „A Grál-keresők Társaságát”. Ha ez nem volna elég, hát huszonnégy órával
előbb egy másik náci tiszt, Otto Skorzeny is a területen tartózkodott, valami után kutatva a
környéken. Lehet, hogy sohasem tudjuk meg, kinek a parancsára járt ott a Führer hőse, aki egy
évvel azelőtt, elhíresült vállalkozásával kimenekítette Mussolinit, ám nem kevesen gondolták azt,
hogy a Grál után keresgél.
Kétségtelenül, nem Skorzeny volt az első náci, aki ezt tette. Egy azonos keresztnevű
fiatalember, Otto Rahn már megelőzte. 1931 nyarán érkezett Montségurbe, ahol három hónapig
kutatott a környező térségben, beleértve a karsztos barlangok bonyolult útvesztőit.
Németországba visszaérkezése után kiadta könyvét: Keresztes háború a Grál ellen (1933).(1) A
kiadvány elnyerte az akkori náci teoretikusok tetszését. Ebben arra a következtetésre jut, hogy
Montségur valójában Montsalvat; Wolfram von Eschenbach jelölte meg a 13. században a Grál
rejtekhelyéül. Továbbá hangsúlyozta, hogy szerinte ez a relikvia inkább egy gradal (könyv
okcitánul, azaz provanszál nyelven), mint egy grasal (edény). Szerinte a katharok ezt megőrizték
egészen Montségur elestéig. Rahn könyve szerint a Grál kőtáblákból vagy falapokból állt, ősi
rúnabetűkkel írott szöveggel. A vizigótok hozták a térségbe Róma kirablását követően, ahová
azután került, hogy Titus hadvezér Kr. u. 70-ben kifosztotta Salamon templomát.
– De hát a nácikat miért érdekelte egy zsidó eredetű relikvia? – kérdezte Lisa.
Nem is olyan egyszerű erre válaszolni. Egyes szakértők szerint Hitler irigyelte azt a vallást,
amelyik több mint háromezer éven át érintetlenül megőrizte hagyományait. Michel Bertrand és
Jean Angelini 1971-ben Jean-Michel Angebert álnéven megjelentetett Hitler és a katharok című
munkája arról számol be, hogy a Führer „új náci vallást” (2) készített elő, és megfelelő alapot
keresett hozzá. Ezért bízta meg Otto Rahnt, hogy tegye tűvé egész Okcitániát, és kerítse elő a
Grált.
1937-ben, hét évvel a Kis Gólya titokzatos repülése után Rahn visszatért a terepre, hogy
folytassa kutatásait. A Grálról írott könyve, majd ezt követő tanulmánya: Lucifer udvara
Európában (1936) (3) kézről kézre járt a Harmadik Birodalomhoz közel álló körökben. Ezekben
egy régen megjövendölt vágy beteljesülését sejtette. A Rosenberg-féle „Grál-keresők Társasága”
valami miatt azt hitte, hogy ők hivatottak véghezvinni a Monségur elestekor megfogalmazott
jóslat megvalósítását: „Hét évszázaddal később újra kizöldül a babér.” Jelképes utalás a harcosok
(bonnes-hommes) visszatérésére és az elrejtett Grál birtokbavételére.
Ezért írt le kathar keresztet az a német gép, a pusztulás hétszázadik évfordulóján?
 Otto Rahn titokzatos halála

1937-ben Otto Rahn több hónapot is eltöltött a területen, anélkül hogy bármi eredményt elért
volna a kutatásban. Lisa Harneyt elkísértem az Ornolac kis falu közelében a sziklaszirtek közé
rejtett Bethelem kathar szentélyhez. Megmutattam neki a sziklába vájt kis fülkét, ahol Otto Rahn
sejtette a „Grál-könyv” imádását.
– És mi történt, amikor Rahn beismerni kényszerült kudarcát a Führer előtt? – kérdezte az üres
kőfülke előtt.
– Igazából senki sem tudja – mondtam neki.
A náci párt napilapja 1939 májusában hivatalos közleményben tudatta, hogy Otto Rahn
meghalt a svájci Alpokban egy hóviharban. Ám halála napjának március 16-át jelölték meg, és az
a tény, hogy sohasem találták meg a holttestét, találgatásokra adott okot. Még az is helyet kapott
köztük, hogy keresztnevét Rudolfra változtatta, és a háború vége felé barátja, Karl Wolff
tábornok hathatós támogatásával német nagykövet lett Rómában. Mindenesetre látták
Barcelonában Heinrich Himmler társaságában a Montserrat szentélyében, ahol a Grálról
kérdezősködött; 1940. október 23-án. A nácik azt akarták megtudni: vajon ez a hegy – ahogy
Monségurról hitték – a Grál-történetek Montsalvatja-e. A montserrati szerzetesek azonban nem
tudtak mit válaszolni.
Rahn eltűnt a köztudatból. Skorzeny Madridban halt meg, anélkül hogy fölfedte volna, mit
keresett a francia Pireneusokban 1944-ben. Rosenberget, a Harmadik Birodalom legnagyobb
műkincsrablóját pedig a nürnbergi bíróság ítélte golyó általi halálra. Senki közülük nem említette
a Grált.
– Biztosan nem is látták soha – jelentette ki megkönnyebbült sóhajjal Lisa.
– Szerencsére.
 19. FEJEZET

ISTEN ELVESZETT JAVAI

Öt nap hiányzott karácsonyhoz, de egy közbejött esemény elfeledtette velem az ünnepi

előkészületeket. Megtudtam, hogy Shimon Shetreet, Izrael egykori vallásügyi minisztere egy
villámlátogatás után, 2005. december 20-án utazik el Barcelonából. A politikus huszonnégy órára
érkezett a tartományi fővárosba, hogy részt vegyen a Mediterrán Kultúra Intézetének
tanácskozásán, és még aznap visszaindul Tel-Avivba. Reggel hét órakor leptem meg szállodája
kapujában, épp egy taxiba készült beszállni.
Beszélnem kellett vele!
Halaszthatatlan beszélgetésünk tárgya: II. János Pál 1996. január 17-ei, vatikáni audienciája
Shetreettel. Igaz, csaknem tíz év telt el azóta, de nem tudtam kiverni fejemből az ott történteket.
Ezen a találkozón a „célszemélyem” és a Szentszékhez akkreditált izraeli nagykövet, Samuel
Hadas különleges kérést intézett a pápához. „Tudomásunk van róla, hogy a Vatikán pincéiben
őrzik azt a jelképet, amely nagyon nagy fontossággal bír Izrael számára – mondták. – Ez pedig a
Menóra: a hétkarú gyertyatartó, amely a jeruzsálemi Szentélyben állt.”
Ezért kellett mindenáron beszélnem Shetreettel!
– Rendben – fogadott meglepve. – Elkísérhet a repülőtérre. Útközben válaszolok a kérdéseire.
Éppen erre gondoltam én is. Az egykori miniszter elhelyezkedett a kényelmes Mercedesben,
és belefogott a történetébe.
– Kormányunk tudomást szerzett róla, hogy 1995-ben szakértők tanácskoztak a Menóráról
Vatikánvárosban. Úgy gondoltuk, hogy azért tárgyalnak olyan természetességgel a mi
relikviánkról, mert valószínűleg ott is őrzik valahol, ahogy egyes római legendák állítják.
Ennyi lett volna az egész? Shimon Shetreet vállat vont.
– Adódott az alkalom. Amikor erről értesültünk, már kitűzték az audiencia időpontját. Ezért
úgy döntöttünk, hogy más témák közt ezt a kérdést is napirendre tűzzük. Mint tudja, szóba
kerültek Wojtyła holokausztban elpusztított zsidó barátai, diplomáciai kérdések, amíg egyik
tárgyról a másikra térve elérkeztünk a Menóra kérdéséhez.
– Hogyan fogadta őszentsége?
– Ó – mosolygott. – Egyáltalán nem válaszolt. Sem ő, sem pedig az államtitkára. Kérdésünket
viszont felvették az audiencia jegyzőkönyvébe, és eljutott a közvéleményhez. Annyit mondtak,
hogy utánanéznek, ott van-e valahol. Ám egy évtized múltán sem kaptunk semmilyen hírt róla.
 Az elrabolt kandeláber

Shetreet miniszter és Hadas nagykövet találkozása a pápával közvetlen következménnyel is

járt: a Rai-2 Élet forrása című, a római zsidó közösség által támogatott műsora arra vállalkozott,
hogy bebizonyítja: a Menóra mind a mai napig a város valamely titkos pontján található, így a
január 21-ei adásban Fausto Zevi professzor, a római Sapienza Egyetem ókori régészeti
tanszékének vezetője a zsidó történészre, Josephus Flaviusra (Kr. u. 37-103) hivatkozott elmélete
bizonyítására. E szerint a Zsidó háború című munkájában az ókori történész azt írja, hogy
Salamon templomát utoljára Kr. u. 70-ben fosztották ki, elhurcolva berendezését. Titus hadvezér
leromboltatta a Moria-hegyre vezető mesterséges dombot, és magával hurcolta Jahve kincseit. „A
templomban valószínűleg nem csupán egy karos gyertyatartó állt, hanem kettő, de lehet, hogy
három, különböző korokból. Az Első Templom asmóneus eredetű gyertyatartóját a makkabeusok
hozták rendbe. A Második Templomba Nagy Heródes állíttatott gyertyatartót az első római
megszállás idején”, jelentette ki Zevi professzor a Rai-2-nek.
Közülük valamelyik lehetett az eredeti Menóra?
A hétkarú kandeláber értéke a híres Frigyládához mérhető. Az Ószövetség Zsidóknak
Egyiptomból eljöveteléről szóló könyvében ez olvasható: „Csinálj gyertyatartót is tiszta aranyból;
vert aranyból készüljön a gyertyatartó; annak szára, ága csészéi, gombjai és virágai ugyanabból
legyenek.” (Károli Gáspár fordítása) Itt olvashatunk arról is, hogy Mózes először a Sínai-hegyen
látta ennek tervét, Jahvéval történt találkozásakor. Ott tanulta meg, hogyan készítse el a
Frigyládát, a gyertyatartót és más relikviákat, mint amilyen például „Salamon asztala”. De
miképpen maradt meg a Menóra Jeruzsálemnek a Titusét megelőző kifosztásai során? És hogy
sikerült elrejteni Nabukodonozor mohósága elől, aki kirabolta és felgyújtotta Jahve templomát
Kr. e. 587-ben?
Különös módon a kétségekre a választ majdnem kétezer év elmúltával, ország-világ szeme
láttára – Rómában kell keresni!
 Titus útvonalai

Titus sikeres vállalkozása után a Szentföldről való visszatértekor elrendelte, hogy emeljenek
két diadalívet, amelyek megörökítik az általa irányított hadjárat krónikáját. Az egyiket a Circus
Maximus egyik kanyarulatában állították fel, ez azonban eltűnt a középkorban. A másik: Arcus ad
Septem Lucernas ma is megtekinthető az ókori Forum Romanum helyén, a Via Sacra elején. Már
a neve elárulja titkát: a Hétkarú Gyertyatartó Diadalíve.
A diadalív belső oldalán látható domborműveken végigkövethetjük Titus hadjáratát és
visszaérkezését Rómába. Kőkatonák menete vonul be az Örök Városba, vállukon a dús
hadizsákmánnyal: a templomi ezüsttrombitákkal – a hazozerotókkal –, az aranyasztallal… és a
hétkarú gyertyatartóval! Semmi kétség: a Menórát Rómába vitték a Caesarok idejében. Ám ha
megalapozott Shetreet gyanúja, hogy került századokkal később a Vatikán birtokába?
Megint elmosolyodott a volt miniszter a taxiban, amely az El Prat repülőtérre vitt bennünket.
– Tudja, még ma is találkozom újságírókkal, akik ugyanezt kérdezik tőlem, amit maga most
fölvetett. És mindig ezt válaszolom nekik: miért nem nézik meg a pápák történetét? Nem hallott
róla, hogy némelyikük nagyon is törekedett rá, hogy megszerezze?
Ezúttal nem sikerült meglepnie. Jól ismertem a történetet, amire utalt. 1750-ben XIV. Benedek
tűvé tette a Szent Péter-székesegyházat és környékét a hőn áhított relikvia után. Elküldte emberei
egy csoportját a Tevere-sziget melletti Ponte Fabrizio hídhoz, hogy kotorják át a folyót egy 1,5
méter magas, színaranyból készült kandeláber után. A főpap jól ismerte a legendát, miszerint a
Menóra a capitóliumi Jupiter templomából történt egyik átszállításakor megbillent és a Teverébe
zuhant. A másik történet szerint az eset nem is volt olyan véletlen, mint amilyennek látszott. A 6.
században Nagy Szent Gergely pápa a barbárok közeledésére határozott úgy, hogy a folyóba rejti
az ereklyét, megvédendő a meggyalázástól. Ott kell keresni. Valóban, Kaiszareiai Prokopiosz A
gótok háborúja című munkájában egyedüliként igazolja vissza Gergely pápa sajátosan
szélsőséges módszerét, miszerint sok kincset szórt a folyóba.
– Sejtheti, hogy nemegyszer átkotorták már a Teverét – jegyezte meg Shetreet. – Mégsem
sikerült szert tenniük egyetlen gramm aranyra sem, nemhogy a megszentelt gyertyatartó egyetlen
karját megtalálták volna.
Az egykori miniszter jól látta. A múlt század ötvenes évtizedében a római zsidó közösség
gazdag amerikai zsidók segítségével akarta átkutatni a folyót. De a tervük nem sikerült. Néhány
évvel azelőtt, 1938-ban közelebb voltak a megvalósításhoz, amikor Michele de Benedetti
benyújtotta különleges tervét a város Szépművészeti Főtanácsához, és a Tengeri Műveletek Olasz
Szövetsége felajánlotta, hogy elvégzi a Tevere megszűrésének bonyolult munkáját… Csakhogy
közbejött a második világháború, és Mussolini jóváhagyása már nem bizonyult elegendőnek
ahhoz, hogy megkezdjék a kutatást.
– II. János Pál a zsidó nép barátja volt – mondta még Shetreet, amikor kiszállt a taxiból. – Ha
megtalálták volna a Menórát a raktárukban, visszaadta volna. Ebben meglehetősen biztos vagyok.
Talán a Tevere mélyében nyugszik, Salamon asztalával együtt. Miért nem kezdi keresni?
Barátságosan kezet szorítottunk. A Menóra biztosan Rómában található – mondtam még neki
–, viszont Salamon asztala Spanyolországba került. – A politikus rám meredt.
– Biztos benne?
– Legközelebb, ha találkozunk, elmesélem a történetet – ígértem.
Gondolom, a következő oldalak tanúsítják, hogy megtartottam a szavamat.
 20. FEJEZET

SALAMON KIRÁLY INGATAG ASZTALA

– Van magánál Biblia?

A biztonsági őr nem tréfált. Azt kérdezte, hogy magammal hoztam-e a Szentírás egy
példányát, ahelyett hogy fegyverek iránt kutakodott volna. Rendjén való ez? Kissé zavarba ejtett
a viselkedése, és miközben kinyitotta a hátizsákomat, majd aprólékosan átvizsgálta, nemet
intettem a fejemmel.
– Nem lehet Bibliát bevinni a mecsetek terére?
A mogorva, tájékozatlan turistákhoz szokott őr váratlanul hosszabb fejtegetésbe bocsátkozott.
– Uram, ez Jeruzsálem – mondta. – A tér pedig, ahová belépni szándékozik, azon a dombon
található, ahol egykor Salamon temploma állt. Ha Bibliát hoz magával, amelyben részletesen
olvasható e hely akkori története, mi muszlimok ezt hittérítői buzgóságnak tekintjük.
Még hozzáfűzte:
– Immár hat éve tilos bevinni bármiféle, az iszlám tanításaitól eltérő vallásos anyagot. Tartania
kell magát az előírásokhoz, különben már fordulhat is vissza oda, ahonnan jött.
Rámosolyogtam. Szerencsére ezen a májusi reggelen híre-hamva sem volt nálam a
Szentírásnak, de igyekeztem mielőbb odahagyni ezt a területet. Nemigen van még egy ilyen hely,
amelyet részletesebben írtak volna le egy több mint háromezer éves szövegben. A Biblia kitűnő
kalauznak bizonyul ehhez. Egyetlen szent helyiségről sem áll rendelkezésünkre annyi ismeret,
mint Salamon temploma berendezési és kultikus tárgyairól. A Krónika második könyve a
templom méreteiről és pompájáról, a Kivonulás könyve pedig a berendezéseiről fest pontos képet.
Ennek köszönhetően tudunk arról, hogy Jahve szólította fel Mózest: készíttesse el a templom
összes „szent bútorát” színaranyból és drágakövekből. A Biblia leírásai – ideszámítva még Mózes
V. könyvét, a Királyok és Jeremiás könyvét – tökéletesen megegyeznek az 1. századi zsidó
történész, Josephus Flavius részletes ismertetésével a Szentélyről, amelyet Heródes építtetett újjá,
kilenc évszázaddal Salamon után. Egyetlen mai történész sem vonja kétségbe, hogy léteztek ezek
a kegytárgyak, köztük a Menóra, azaz a hétkarú gyertyatartó, vagy a Frigyláda. Értékük
felbecsülhetetlen.
Éppen Flavius művéből kiindulva követelte a közelmúltban Izrael Állam a Vatikántól a
Templomból elrablott kincsek egy részének visszaszolgáltatását. Ez 1996-ban történt, amint azt
az előző fejezetben kifejtettem. Azóta is az járt a fejemben, amit Izrael volt vallásügyi minisztere,
Shimon Shetreet mondott nekem Barcelonában:
– Olvassa a történetírókat. ők állítják azt, hogy Salamon kincsét Rómában rejtették el. Így
tettem.
 Az elveszett kincs

Josephus Flavius A zsidó háború című munkájában leírja, hogy rabolták ki Titus légiói a
Szentélyt izraeli hadjáratuk során. „A sűrű fosztogatások közül is a legnagyobb méretű,
legjelentősebb Jeruzsálem templomának kirablása: a több talentum súlyú színarany asztal és
gyertyatartó…”, olvasható a könyvben.
Bizonyára eszébe sem jutott Flaviusnak, hogy A zsidó háború húsz évszázadon keresztül
folytatott, valóságos „kincs utáni hajszát” indít el, amelyből hadvezérek, írók, politikusok és
tudósok egyaránt kivették a részüket. Akadtak, akik egészen az Ibériai-félszigetig követték a
kincs nyomát.
És ami a legkülönösebb: mindig találtak rá elegendő okot, hogy itt keressék.
Nézzük hát: utoljára Rómában látták együtt Salamon templomának kincses berendezését,
mielőtt Alarik gót király Kr. u. 410-ben kirabolta volna a várost. Prokopiosz bizánci történetíró A
háborúkról (Peri polemón) című fő művében ír erről. Szerinte a barbár hadvezér „megszökött a
zsidók királyának, Salamonnak fölöttébb látványos kincseivel”; a zsákmányt Toulouse-ban,
franciaországi főhadiszállásán helyezte biztonságba. 507-ben azonban utódának, II. Aslariknak
menekülnie kellett az előretörő franciák elől, így hát magával vitte a kincseket Spanyolországba.
A jelek szerint Toledóba.
A Tejo jobb partján született újabb legendák azután mágnesként vonzották az újabb
kincsvadászokat: a muzulmánokat. ők hatoltak be az Ibériai-félszigetre 711-ben, Salamon kincse
után vizslatva a mendemondák nyomán; ezek a „Zárak Palotáját” emlegették a kincsek
lelőhelyeként. Valószínűleg a gótok zárható helyiségbe rejtették el a kincseket, amelyhez minden
uralkodó egy újabb zárat tétetett fel. Odabent pedig a „Kenyérosztó Asztal”, avagy Salamon
Asztala rejtőzött. Muza, az első arab hadvezér, aki behatolt az Ibériai-félszigetre, végre
szembenézhetett vele. „Amikor meglátta ezeket a tárgyakat – számol be a Ben Qutaiba álnevű
arab történetíró –, rögvest bizalmi embereire bízta az őrzésüket, lelkükre kötve, hogy úgy
vigyázzák, mint a szemük fényét, hiszen olyan értéket képvisel ez, meg az érkezésük után
Spanyolország-szerte talált többi kincs, amelyeket a seregből senki sem tudna (még
megközelítőleg sem) fölbecsülni.” (1)
Muza hadvezér helytartója, Tariq elvakulva a hírvágytól, meg akarta szerezni vezérétől az
asztalt, és azóta sem derült rá fény, vajon hogy sikerült letörnie róla az egyik aranylábat. Ha
hihetünk a krónikásnak, miközben Tariq igyekezett kincsét elrejteni urának vad dühe elől, a
kincsnek kézen-közön nyoma veszett… mindmáig.
 Mi is volt valójában az Asztal?

A középkori arab és keresztény források e tárgyban annyira ellentmondásosak, hogy gyakran

egészen különböző asztalokról írnak. A Biblia is homályosan fogalmaz e tekintetben. Létezett egy
asztal, amelyen kenyeret áldoztak Jahvénak. A másik ilyen, a Templomhoz tartozó nevezetes
fémtárgy: a Bronztenger viszont 5 méter átmérőjű, tükörfényesre csiszolt félgömb, amelyet
tizenkét bronzökör tartott.
A dolgot tovább bonyolítja, hogy a berber szerző, Akbar Mahmua a 8. században leír egy
Spanyolországba került, 365 lábon álló smaragdzöld asztalt. Leírása, a bibliai utalásoktól
függetlenül, egészen más tárgyra is utalhat. Washington Irving Mór krónikák (1829) című
könyvében olvashatjuk, hogy egyetlen, hatalmas smaragdból faragták ezt a „csodás hatalommal
bíró gépezetet”. Talán arra az arab elképzelésre utal, miszerint az „asztal” valójában
„varázstükör”, amelyben meglátható az „Univerzum hét földöve” (sic!).
Ez a kőkorszaki „televízió” kelthette fel az arabok valamiféle ókori „titkos fegyver” utáni
vágyát, hasonló magyarázatot sejtet, hogy a nácik a második világháború idején a Grál után
kutattak, vagy hogy a lándzsát akarták mindenáron föllelni, amellyel a centurion Krisztus bordái
közé szúrt, José Luis Borges egyik elbeszélésében három rejtekhelyet is megjelöl, ezek: Toledo,
Ceuta és Jaén. (2) Washington Irving földrajzi okokból ugyanezt Guadalajarától északra,
Medinacelibe teszi. Irving szerint ott történt Tariq és Alarik összetűzése az értékes tárgy elrejtése
miatt. A helység neve így lett Medinaceli (avagy az ég városa). Irving így ír erről magyarázó
jegyzetében: „Az arabok ennek emlékére nevezték el a várost Medina Almeydának: az Asztal
városának.” (3)
Tariq és Muza összecsapása a kincs miatt a damaszkuszi szultánt arra késztette, hogy
közvetítsen a konfliktusban. Mindkettőjüket magához hívatta személyes beszámolóra. Sohasem
tértek vissza a félszigetre, ám egyes írók szerint zsákmányuk sohasem hagyta el Al Andalust. Jó
helyszín lehet még a Sierra Morenában olyan helységnévvel, mint Montizón (Sión hegye),
ahonnan el lehet jutni Jaénba a nagy fontosságú szent zsidó tárggyal, amelynek végállomása
Arjona lehetett. Ez lenne a mi asztalunk útja?
– Hallja csak, nem maga az a hibbant, aki még mindig Salamon kincsét keresi?
Amikor már a második napon is ott lát engem az őr, aki a jeruzsálemi mecsetek terére ad
bebocsátást, furcsa bizalmassággal fordul hozzám.
– Legyen észnél – veregeti meg a vállamat. – Itt úgyse talál semmit. Keresse Rómában. Vagy
még odébb. Aztán jöjjön vissza, és mesélje el nekem!
Egy napon meg is teszem.
Szavamat rá.
 NEGYEDIK CÉLPONT

EGYIPTOMIAKRÓL
ÉS SZABADKŐMŰVESEKRŐL

Amikor a hagyomány élteti egy civilizáció szívét, akkor az

templomokat emel. Amikor azonban az emberek a
körülmények miatt titkos és titkolt társaságokba menekülnek,
akkor a közösségük gyárakat, állomásokat, kulturális
központokat épít, amelyek hatnak az emberek eszére és
testére, de nem az egész emberre.

CHRISTIAN JACQ
A katedrálisok misztériuma (1)
 21. FEJEZET

MI A PIRAMISOK KORA?

Ez az új kaland igazából nem is az enyém volt. Röviddel a második világháború befejezése

után, 1945 végén vagy 1946 elején kezdődött, főszereplője pedig a Közel-Keletre szakosodott
London Fumigation Company technikai vezetője, Herbert Cole. A vastag csontkeretes
szemüveget viselő, szikár úriember akkoriban az Alexandria kikötőjében megforduló brit
hadihajók fertőtlenítését végezte cége megbízásából. Előtte is hasonló feladatokat látott el
Damaszkuszban, míg végül Egyiptomban telepedett le; nyugodt kikötőre vágyott, távol a háború
zajától.
Ám e régmúlt idők egy napján Kairóból valakik az ő szolgálatára tartottak igényt; egy
különleges munkára kapott hivatalos megbízást. Az ország hatóságai fertőtleníttetni akarták vele
a Khephrén-piramist, a Gíza-fennsík második legnagyobb építményét, amelyet a háború alatt
zárva tartottak, de elárasztották a denevérek, svábbogarak és más kellemetlen rovarok.
Cole természetesen engedett a kérésnek.
Megbízása nem ígérkezett könnyű feladatnak. Cián-hidrid gáz kellett a rovarok
elpusztításához. Ezt alkalmazták a nácik a megsemmisítő táborokban. Úgy tervezte, hogy a gázt
nyomás alá helyezve juttatja be a piramis belsejébe, majd nagy szívóerejű berendezéssel
keringteti a folyosókon. Később megfordítja a ventilátorok irányát, kiszellőzteti a mindennemű
élőlénytől megszabadított piramist.
A berendezés felszerelése közben Cole meglepő leletre bukkant. Az egyik szívófejet készült
rögzíteni a kőtömbök rései közé, amikor egy fa szilánkja meg egy csontdarab hullott ki a
vájatból. A fadarab négy részre tört, elvesztette eredeti színét: szürkés lett és teljesen kiszáradt. A
világosbarna csont: egy emberi hüvelykujjperec, amelynek közepén lyuk képződött. Igen réginek
látszott.
Cole úgy gondolta, hogy jó lesz neki emléknek. Eltett három fadarabot a négyből meg a
csontot, és egyiptomi tartózkodása végeztével magával vitte London környéki házába, High
Wycombe-ba. Ott őrizte emlékként egészen 1993-ban bekövetkezett haláláig.
 Orion a hibás

Sohasem tudjuk meg, hogy Herbert Cole tisztában volt-e az efféle leletek fontosságával. A
régészek évtizedek óta felhasználják a szervesanyag-maradványokat a műemlék
kormeghatározására, amelyben találták. Valóban, a Vinlandia-térkép esetében is tapasztalhattuk,
hogy e célra a szénizotópos vizsgálati módszer a legpontosabb. Mivel nem rendelkezünk a kövek
esetében kormeghatározási eszközökkel, csakis ily módon tudunk következtetni a régészeti
rommaradványok keletkezési idejére.
Az elmélet egyszerű: abból indulnak ki, hogy a szén radioaktív izotóp, amely minden
élőlényben azonos mennyiségben található. A halál beálltával ez az izotóp fokozatosan eltűnik,
így az emberi test vagy szerves anyag szénizotóp-veszteségét kell csak kiszámítani, hogy
megközelítő pontossággal megállapítható legyen a halál időpontja. Ez a technika alkalmazható
növényi alapanyagú szövetek, magok, fa és természetesen csontok esetében.
Persze a piramisokban talált régebbi csontleletek még nem oldottak meg semmiféle talányt a
korukat tekintve. Amikor 1818-ban az olasz komédiás és felfedező, Giovanni Battista Belzoni
elsőként hatolt be a Khephrén-piramis belsejébe, egy bika maradványait találta a királyi
szarkofágban. (1) Sohasem állapították meg a korát. A Howard Vyse angol ezredes által irányított
kutatóút (1836-1837) során Mükerinosz piramisában emberi maradványokat találtak, valamint
egy szarkofágfedelet a fáraó nevével. Ha alkalmazzák a szénizotópos módszert, a keresztény kor
hajnalára tehették volna a lelet korát. (2)
Cole leletei egy dologban különböznek az előbbiektől, és ettől érdekesebbek: talán még a
piramis építése idején a kőtömbök közé szorultak. Michael Cole idézte föl, mit gondolt erről
elhunyt apja: „úgy sejtette, hogy a csont az egyik munkás kezéből való (aki az építkezésen
dolgozott), ami odaszorult, amikor a kőtömböt a helyére illesztették”.
Michael ezt így le is írta 1998 októberében Robert Bauvalnak, Az Orion titka (3) című híres
tanulmány szerzőjének. Ezt a könyvet olvasva Michael Cole éppen ott tartott, hogy 1872-ben egy
Wayman Dixon nevű brit mérnök az apjáéhoz hasonló leletre bukkant. Dixon fedezte föl azt a
„kétcsatornás szellőzőrendszert”, amely ma is megcsodálható a Nagy Piramis Királyné termében.
E piramis egyik helyiségében talált a mérnök három különös tárgyat: egy dolerit kőgolyót, egy
kisméretű rézkampót és egy mintegy 3 centiméter hosszú cédrusdarabkát. Amikor Michael ezt
elolvasta, eszébe jutott az apja lelete. Gondosan becsomagolta, és elküldte Robert Bauvalnak, egy
feltétellel: „Örülök, hogy átadhatom Önnek ezeket a darabokat – írta. – Szeretném, ha Carbon
14-gyel (szénizotóppal) bevizsgáltatná, és ha bebizonyosodik, hogy eredeti, elküldené az
Egyiptomi Régiségi Főtanácsnak.”
Bauval természetesen elfogadta a felkérést.
Mit veszíthetett? A fadarabot, amelyet Dixon a Nagy Piramisban talált, sohasem vizsgálták be,
mert elveszett. Bauval jól tudta, mi a tét. Dixon leleteit nyomon követte, előbb a mérnök bátyja,
John Dixon, majd a Piazzi Smith Skót Királyi Csillagászati Levéltár révén. Végül a leleteket a
British Museumban találta meg, ahová John Dixon dédunokája helyezte el. Csakhogy hiányzott a
leletanyagból a fadarabka.
Cole relikviái a mérnök leleteinek is új reményeket ígértek.
 A Khephrén-csont útra kel Spanyolországba

Bauval azonnal nekifogott az új leletek feldolgozásának. Gyors, hiteles kormeghatározást

remélt tőlük. Ezért Az Orion titkának szerzője még 1998 októberében meglátogatta dr. Vivian
Davist a British Museumban, hátha ez az intézmény felvállalja a szénizotópos vizsgálatot.
Amikor Davis végignézte a műanyag tasakban hozott darabokat, kitért a kérés elől. Azt tanácsolta
Bauvalnak, mutassa meg a tárgyakat Zahi Hawasnak, a Gízai Egyiptomi Régiségi Ügynökség
akkor újonnan kinevezett igazgatójának. Hawas azonban, miután kétségét fejezte ki
eredetiségüket tekintve, nem kívánt foglalkozni velük. Néhány más intézmény után végül a
Bostoni Egyetem geológusa, Robert Schoch sem volt hajlandó saját zsebéből fedezni a
szénizotópteszteket. Az ügy csaknem két év után holtpontra jutott.
2000 márciusában, Bauval a piramisokhoz közeli szállodában beszélt nekem először a
relikviákról.
– Esetleg egy független spanyol tudományos szervezet kézbe tudná venni az elemzés
kérdését? – vetette föl nekem.
Nem sokkal ezután Robert meglátogatott Madridban, a gondosan fadobozba csomagolt
leletekkel. A következő hetekben saját szememmel is láthattam őket, és megtehettem az első
lépéseket elemzésük érdekében. A Tudományon túl című folyóirat vállalta a költségeket,
amelynek akkor főszerkesztője voltam.
A tudományos teendőket az első pillanatoktól kezdve dr. Fernán Alonso látta el, a rocasolanói
Fizikai-Kémiai Intézet geokronológiai (földtani időrendi) laboratóriumából. Ez az intézmény a
CSIC-hez, a Tudományos Kutatások Igazgatási Központjához tartozik, az ország legjobb
laboratóriumaival. Itt választották le a radioizotópos kormeghatározáshoz szükséges
próbadarabkákat: 500 milligramm csontot és mindössze 28 milligramm fát, amelyeket dr. Alonso
az arizonai Tucsonba, a National Science Foundation a világ e tekintetben legjobb
laboratóriumába küldött el. Egyedül ez a laboratórium rendelkezik olyan részecskegyorsítóval,
amely alkalmas az effajta régészeti munkákra.
A Herbert Cole leleteiből vett mintákat a szükséges okmányok aláírása után 2000. május 16-án
indították útnak az Egyesült Államokba. Néhány nap múlva Arizonában már ki is vonták a
csontból a szükséges kollagént a kormeghatározáshoz. „A-38550” lett a jele.
– A kollagénben nem feleződik a széntartalom, nem érzékeny a szennyeződésre, ami hibás
kormeghatározáshoz vezetne – magyarázta Dr. Alonso, amikor már sokadszor kérdeztem a
vizsgálatok folyamatáról. Türelmetlen lettem. Hiszen már Arizonában is fertőtlenítették, mielőtt
elkezdődött az elemzése.
A sürgetésem nem sokat segített. A teszteredmények majdnem egy évet várattak magukra. A
National Science Foundation (Nemzeti Tudományos Alap) elsőbbségi munkái miatt várólistára
tették a mi próbamintáinkat, így fel kellett készülnünk több hónapos, türelmes várakozásra.
– Mindennek eljön az ideje, Javier – nyugtatgatott ezekben a napokban Robert Bauval
elektronikus leveleiben. – Az a fontos, hogy jól sikerüljön. El tudod képzelni, mi lenne, ha a
szénizotóp olyan dátumot adna meg, amikor még „hivatalosan” föl sem épültek a piramisok a Kr.
e. 25. században?
Bauval jól sejtette. Megérte várakozni.
 Kleopátra fája

2001. január 30-án véget ért a „tortúra”. Dr. Mitzi de Martino, az arizonai laboratórium vezető
munkatársa közölte Robert Bauvallal és velem, hogy a faminta nemsokára a részecskegyorsítóba
kerül. Másfél hónap múlva már meg is érkeztek az első, zavarba ejtő eredmények.
Dr. Alonso kedvező híre már elgondolkodtatott. „Megkaptuk az A-38549 jelű faminta dátumát,
az alábbiak szerint: kora: 2215 + 55 év BP (Before Present).”
Kezdetben nem is a dátum miatt támadtak kétségeink. Robert meg én azt gondoltuk, hogy a
Kr. e. 2215. év nagyjából egybevág a Khephrén-piramis „hivatalos” építési idejével:
megközelítőleg 2520-2494. Végül is nem olyan rossz eredmény, jóllehet nem erősítette meg
Bauval feltevését, hogy a piramisok ennél jóval régebbi eredetűek. Ezt állította nekem, amikor Az
Aranykor nyomában című könyvemet írtam. Legalábbis hangsúlyozta ezeknek az építményeknek
igen magas korát.
Csakhogy hiba csúszott a kor megállapításának értelmezésébe. Arizonából szó szerint a
következő dátum jött át: 2215 BP. Azaz úgy kellett értelmezni, hogy a fadarab 2215 éves, de nem
Kr. e., hanem mostantól visszafelé számítva! (Before Present!)
A kérdésre megkaptuk a választ. Eszerint a fadarab a ptolemaioszi korszakból való. Ez pedig
legalább huszonegy századdal Khephrén utánra tehető. A piramisok – efelől semmi kétség – nem
ennyire „új keletűek”.
A famaradvány tulajdonságait bemérve a radiokarbon-vizsgálat kimutatta, hogy az A-38549-es
minta kora Kr. e. 395 és 157 közé tehető. Jóllehet az eredmény nem a piramis korát állapította
meg, ám egy másik titkot sejtetett.
Megmagyarázom. Az egyiptológusok szerint az ókorban a Khephrén-piramist pecséttel zárták
le a külvilág elől. Nem sokkal ezután következett be első kirablása, feltehetően nem sokkal a
fáraó halála után. Hérodotosz görög történész, aki a Kr. e. 5. században ellátogatott Gízába,
egyáltalán nem ír bejáratról, és tévesen állapítja meg: „a föld alatt egyáltalán nincsenek halotti
kamrák”. (4) így vélekedett négyszáz évvel később a szicíliai Diodórosz, majd idősebb Plinius is
a Kr. u. 1. században.
E beszámolók olvasásakor fölvetődik a titkot sejtető kérdés: ha a fadarab, amelynek sikerült
megállapíttatnunk a korát, a Kr. e. 3. vagy 2. században került a piramis belsejébe, hogyhogy nem
említi Diodórosz a bejáratot, amelyen keresztül bevitték oda? Lehet hogy csak az utolsó
„beavatottak” pecsételték le, akik használták az építményt?
Az 1818-ban Belzoni által fölfedezett bikának a csontjai, amely a ptolemaioszi fáraók szent
állatának számított, nem azt bizonyítja-e, hogy a Khephrén-piramis nyitva állt, legalábbis
Kleopátra koráig? Esetleg azt, hogy a piramis, azon túl, hogy temetkezési hely, még valamiféle
rituális szertartás színhelyéül is szolgált?
A bikákat – Mark Lehner, a Chicagói Egyetem és a Keleti Intézet professzora szerint – „a
késői korban a fáraók vagy Ozirisz jelképeként temették el”. (5) Ha valaki révén bekerültek ezek
a csontok, akkor a mi fadarabunkat is ugyanígy bevihettek.
Ám még mielőtt megoldanánk ezt a kérdést, hátravan egy ennél fontosabb: a Cole-féle
csontlelet korának megállapítása.
Mit mondanak Arizonából az A-38550 jelű mintánkra?
 Váratlan meglepetés

Robert Bauvallal együtt türelmetlenül vártunk ez utóbbi elemzés eredményére. Több mint egy
hetet kellett még várnunk, de végre-valahára megérkezett! Az eredmény az előbbinél is zavarba
ejtőbb volt. Dr. De Martino, a laboratórium tudományos munkatársnője szerint az A-38550 jelű
minta kora úgy 128 + 36 évre (BP) tehető. Ha 95,4%-os biztonsági mutatóval átszámítjuk,
1801-1943 között kerülhetett a piramisba! Mit jelentsen ez?
A CSIC-ben dr. Alonso is meglepődött a két minta közti nagy korkülönbségen, de felhívta a
figyelmemet valamire:
– A csont kora éppen a szénizotóp kormeghatározási küszöbértékén áll. A gyakorlatban
alkalmazott átszámítási kulcs szerint ez 1825 és 1850 közé tehető.
Kinek a hüvelykujja lehetett a Cole-féle lelet? És hogy került oda?
Két lehetőség kínálkozik a megoldáshoz: az egyik a már említett, a piramis eredeti, felső
bejáratát 1818-ban feltáró Belzoni egyik munkása körül keresendő. Nem is túl látványos
helyzetet kell elképzelni: ez az ember észrevehetett egy fadarabot két kőtömb között, és
megpróbálta onnan kihúzni. Eközben beszorult az ujja, és kénytelen volt megválni tőle. A másik
Howard Vyse-hoz vezet. Ez a brit ezredes 1837-ben fedezte föl az „alsó bejáratot”. Vyse
robbanószert is használt a „feltárás” során, így azon sem lehetne csodálkozni, ha egyik
alkalmazottja a művelet közben otthagyta volna a hüvelykujját.
Mindkét feltevés akár igaz is lehet, ám föl kellene kutatni hozzá részinformációkat, mielőtt
valamelyik megoldást elfogadjuk.
 Több fát!

Vége tehát a reményeknek, hogy a piramisok korát a bennük talált szerves maradványokból
lehessen megállapítani?
Egyáltalán nem. Ahogy értesültünk róla, maradt még mérésre alkalmas szerves anyag a Nagy
Piramisban. 1993 márciusában fedezte föl az Upuaut II kis robot 24 méter mélyen, a Királyné
Szobájának északi csatornájában. Ezt a 20x20 centiméteres csatornát a német mérnök, Rudolf
Gantenbrink által feltalált, zseniális kis masina kutatta át, és talált is olyan fadarabot, amilyet
Dixonék a déli csatornából hoztak fel, de aztán elveszett. A robot ezenkívül fölfedett egy hosszú
fémrudat is, de sem ezt, sem a fadarabot nem sikerült még felszínre hozni. Pedig 2002
szeptemberében a National Geographic által finanszírozott új robot ismét átvizsgálta ezeket a
járatokat, és igazolta a fadarab ottlétét, de nem hozta felszínre.
Ki tudja? Talán egy napon megállapíthatják a piramisok korát, ha hozzájutunk ehhez az utolsó
szerves lelethez.
 22. FEJEZET

A FELTÁMADÁS GÉPEZETE

Nem távolodnék el nagyon a gízai piramisoktól.

1799. augusztus 12-én, a 18. század egyik kegyetlen nyarán történt valami a Nagy Piramis
belsejében, ami éveken át nem hagyott nyugodni. Három nappal harmincadik születésnapja előtt
a fiatal és türelmetlen tábornok, Napóleon Bonaparte egyedül éjszakázott legtalányosabb
táborhelyén: a Király Kamrájában.
A Nagy Piramis olyan hely, ahol minden logika csődöt mond. 1995 nyarán jártam ott először,
és azóta nem múlt el év, hogy ne kísértsen meg a vágy visszatérni hozzá. Vegytiszta misztérium.
Kétmillió-háromszázezer, átlagban kéttonnás kőtömbből építették. (1) Négy oldala pontosan a
négy világtáj felé néz. A legváltozatosabb számítások elvégzése után megállapították, hogy
bolygónk szárazföldi részének legközpontibb pontján áll. Szélességi és hosszúsági vonalai
(északi 30° és keleti 31°) minden másnál több szárazföldet szelnek át. Ha képzeletben
meghosszabbítanánk a tengerig a Nagy Piramis északkeleti és északnyugati sarkától kiinduló
átlókat, a keletkezett háromszög magában foglalná az egész Nílus-deltát.
Nem csoda, ha ez a kiemelkedő építmény, az ókori világ hét csodája közül az egyetlen,
amelyik még áll, azonnal fölkeltette Napóleon figyelmét. A tábornokot a kairói imám vezette el a
Nagy Piramishoz. Amint belépett annak legelőkelőbb termébe, kijelentette, hogy egyedül akar
maradni.
Ebben a helyiségben történt, a vörös gránitfalak között, sötétben, rémisztő csöndben, hogy a
megszálló francia csapatok legfőbb felelős vezetője élete legkülönösebb tapasztalatát szerezte.
Miféle tapasztalatot?
Az titok!
Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, mi vonzotta a tábornokot a 10 x 15 méteres
helyiségbe, amely fölé kilenc, egyenként 50 tonnás csiszolt kőtömb nehezedett. (2) Katonai
szempontból nem lehetett értelme semmifajta különcködésnek. Mégis megtörtént. Minden
életrajzírója megemlíti, noha nem tulajdonítanak az esetnek túlzott jelentőséget. Engem viszont
ez az észlényekre nem jellemző magatartás gondolkodóba ejtett.
Több év munkám fekszik benne. Megpróbáltam Napóleon egyiptomi titka (3) című regényem
középpontjába helyezni, és eközben néhány érdekes bizonyosságra leltem.
Az egyik az, hogy bizonyára olvasmányai késztették erre a különös elhatározásra. Az őt
Egyiptomba szállító hajó, a L'Orient kabinjában gazdag könyvtárat is elhelyeztek keresztény,
muzulmán és hindu vallásos szövegekből; Thuküdidész, Plutharkhosz vagy Tacitus műveiből,
valamint népszerű regényekből, köztük a 18. századi bestsellert: Seti ou Vie tirée des monuments
et anecdotes de l'ancienne Égypte (Szeti, avagy az ókori Egyiptom élete műemlékek és érdekes
történetek tükrében). 1731-ben adták ki, de folyamatosan újabb kiadásai jelentek meg; egy
Terrasson nevű abbé képzeletének szüleménye Szeti fáraó beavatási szertartásáról, amelyet éppen
abban a gránitfalú helyiségben celebráltak. Bonaparte tovább gazdagította ismereteit Kairóban
helyi történetekkel nagy elődjei, Caesar és Nagy Sándor éjszakázásairól a Nagy Piramisban. Így
történt, hogy azon a bizonyos augusztus 12-én, amikor Mohamed imámot és saját kíséretét is
kitessékelte a piramisból, fejében hemzsegtek a mágikus képek és titkos vágyak.
 Napóleon szeszélye

Bonaparte kalandja hivatalosan másnap ért véget, amikor a sápadt, bizonytalan léptű tábornok
úgy döntött, hogy a piramis szűk folyosóin át visszatér a napvilágra. Franciaország eljövendő
császára már ekkor sem volt hajlandó válaszolni emberei kérdésére. „Mi történt?”, kérdezték.
ő pedig tétovázott.
„Ha elmesélném, akkor sem hinnék el”, válaszolta végül. És tényleg nem mesélte el soha. Még
életrajzírójának, Emmanuel Les Cases-nak sem, Szent Ilona szigetén töltött későbbi
száműzetésében.
Amiről szinte senki sem tudott: a kaland Napóleon számára egy évvel azelőtt kezdődött.
Mindennek megvan a maga logikája.
1798 júliusában, nem sokkal Alexandriába érkezése előtt Bonaparte megalapította az
Egyiptomi Intézetet, amely attól kezdve kutatta, rendszerezte és törekedett megfejteni a fáraók
civilizációjának talányait. Napóleon 167 francia tudóst gyűjtött össze a legkülönbözőbb
tudományágakból, és magával vitte őket a sereggel együtt Egyiptomba. Az egyik közülük,
Francois Jomard fiatal földrajztudós elsőként kutathatott a Nagy Piramis belsejébe vezető szűk
folyosókban. Szűk, meredek járatokról ír, amelyek szinte áthatolhatatlanok a rengeteg
denevérürüléktől. Talán még annál is rettenetesebb állapotokat tapasztalt, mint ami Herbert Cole-t
fogadta 1946-ban. Belül szörnyű bűz, alig tudott levegőt venni, és a tetejébe úgy látta, nincs is ott
semmi olyan érték, ami megérné a látogatást.
Még ez a vélemény sem riasztotta el Napóleont.
1798 egyik legforróbb nyári napján, éppen egy évvel Bonaparte ideutazása előtt, a franciák
részben megtisztították azt a fennsíkot, amelyen a Nagy Piramis áll. Fölmérték eredeti
kiterjedését, felmásztak rá. Jomard elképedt, amikor rájött, hogy az egyiptomiak használtak olyan
mértékegységeket, mint a stádium, könyök, láb, és hogy tizedes pontossággal ismerték a Föld
méreteit. „Továbbadták nekünk a földgömb kiterjedési mintáját és a pólusok változatlanságának
felbecsülhetetlen ismereteit”, írta. Következtetései éles vitákat váltottak ki a csoport tudósai közt,
kivált amikor Jomard fölvetette, hogy a Király Kamrája nem sír, hanem „méretminta”, valamely
ősi ismeret megőrzésére…
Napóleont, a matematikai elmét elbűvölte ez a feltevés. Kiszámította, hogy csupán a Nagy
Piramis köveiből 3 méter magas, 1 méter vastag fal épülhetne, amely egész Franciaországot
körbevenné. Az is csodálatra késztette, hogy a piramis négy oldala pontosan a négy világtáj felé
fordul. Az egyiptomiak – gondolta –, úgy látszik, mindent tudtak.
 Misztikus tapasztalatok a Nagy Piramisban

A francia tudósok siserahada hiába taposta egymás sarkát Gíza körül, alig maradt megbízható
adat arról, mivel töltötte idejét Napóleon a látogatás során. A szakértők gyakran keverednek
ellentmondásba, kétes dátumokat emlegetnek egy olyan esemény körül, ami – szerintem – nagy
horderejű következményekkel járt Napóleon életében. Talán a legközelebb jár a talány
megoldásához az ismert észak-amerikai egyiptológus, Bob Brier. Véleménye szerint Napóleon
érdeklődése a Nagy Piramis iránt azzal magyarázható, hogy a hadvezér „mágikus
tulajdonságokat” vélt felfedezni saját magában.
Miféle tulajdonságokat?
Az 5. fáraódinasztia (Kr. e. 2465-2323) kriptáiban talált vallásos feliratok, az úgynevezett
Piramisszövegek szerint ezeket az emlékműveket egyfajta „feltámadási erőtérnek” tekintették a
királyok számára. E csoda előidézésére az ókori főpapok három állomást határoztak meg. Az első
az elhunyt felébresztése a piramison belül; a második az egeken keresztül átjuttatása a túlvilágra;
a harmadik pedig beléptetése az istenek köreibe mágikus varázslatok segítségével.
Caesar, Nagy Sándor és később Napóleon is e különleges fáraói beavatást keresték?
Szerettem volna választ kapni a Király Kamrája más, híres látogatóinak tapasztalatából.
Például Paul Bruntontól.
A 20. század eleji brit író és utazó 1935-ben engedélyt kapott rá, hogy a piramisban
éjszakázzon. A rá következő évben közreadta összegyűjtött élményeit A titkos Egyiptom (4)
címmel. Noha egyetlenegyszer sem említi Napóleon különös virrasztását, részletesen beszámol
arról a tizenkét óráról, amit a Nagy Piramisban bezárva töltött. Szerinte a sötétben maradva
valóságérzékelése apránként változni kezdett. Hamarosan nyomasztani kezdték
olvasmányélményei, az arab mondavilág, amelyben kísértetek uralják Gíza fennsíkját, hozzá a
teljes csönd. „Lassan vánszorogtak a percek, én pedig megéreztem a Király Kamrája különös
erőterét, amit lelki hatásnak neveznék” (5), írta.
Azon az éjszakán Paul Brunton úgy érezte, furcsa dolgokat él át: „az alvilág gonosz
kísérteteitől” két ókori főpap látogatásáig. Ez utóbbiak felkérték, hogy feküdjön bele a terem
közepén levő üres szarkofágba, amelyet azután „átszállítottak” egy bizonyos „tudás szobájába”,
az épület valamely titkos zugába.
Bonaparte is hasonló látomásokat élt át?
Ahhoz, hogy megértsem, én is bezárattam magam egy éjszakára a Nagy Piramisba, 1997
nyarán. Már Bruntonnak sem lehetett könnyű dolga a szükséges engedélyek beszerzésével, hat
évtizeddel később ez már szinte kivihetetlenné vált. Mégsem adtam fel. Odabenn én is
tapasztaltam a hideget, ugyanazt a magárahagyatottságérzést és annak szörnyű tudatát, hogy
elborít a fekete sötétség az ember által egyik legrégebben épített szentélyben. Az ókori világ hét
csodájából a még megmaradt utolsóban élve eltemetve éreztem magam. Hosszú órák múlva
beletörődtem, hogy a halálom közeledtét érzem. Meghalni! Felszippant ez az áthatolhatatlan
sötétség, beleroskadok ebbe az üres, csorba szarkofágba, amely mintha az én méretemre készült
volna, az életet e végeláthatatlan órák alatt távoli, üres tapasztalatnak láttam.
Ám a legfontosabb még hátravan.
Amikor kiléptem a piramisból és újra megláttam a nap fényét, a langyos hajnali levegő
meglegyintette arcomat. Akkor úgy éreztem: feltámadtam.
Soha nem tudom meg, hogy mit (vagy kit) látott Bonaparte ott bent, azt azonban most már
tökéletesen megértem, mit érezhetett, amikor kijött onnan. Legyőzte a párkákat. A sötétséget. Ez
az eufória elkísérhette őt egész életében. Valóban: aki „meghal”, az egyszer s mindenkorra
elveszíti félelmét a Kaszástól. Vagy mégsem?
 23. fejezet

AZ ÉRTELEM VALLÁSA

Az olasz szélhámos, Cagliostro álgróf, akinek sikerült beférkőznie a 18. századi európai
nemesi világba, állítólag különös jóslatot hagyott ránk. 1786 végén Londonba menekült azután,
hogy csorba esett a hírnevén, amikor nem sikerült rászednie Rohan bíborost, XVI. Lajos király
udvari káplánját. Rejtekhelyéről, a Temze partjáról, a botrány színhelyétől távol fogalmazta meg
bűnbánó szívvel a Lettre au peuple franais című írását. Ebben békés forradalomra szólítja Párizs
polgárait: a Nemzetgyűlés összehívására, a Bastille lerombolására, a helyére pedig Ízisz
templomának felépítésére. (1)
Alig három év múlva minden megvalósult, a békés jelzőt kivéve. Valóban minden. Még a
pogány istennek szentelt hely, ez a különös óhaja is pontosan teljesült.
 A francia forradalom titkos terve

Ez az egyik kedvenc „titkos történetem”.

Amint azt minden jó tanuló tudja, 1789. július 14-én a Bastille bevételével kezdődött a francia
forradalom. Csaknem ezer elégedetlen polgár kapaszkodott fel a falakra, amelyek Voltaire-t
tartották fogva meg a „Vasálarcost”. Eddig ismert a történet. Az már nem annyira, hogy másnap
egy helyi építési vállalkozó, név szerint Pierre Franois Palloy kezdte el a börtön bontását, és egy
hónap alatt sikerült eljutnia az alapokig. Mit kezdjenek a kövekkel?
Palloy érdekes módon először egy piramisra gondolt, az egyiptomiak mintájára. De aztán a
kezdeményező mégsem valósította meg az ötletet, pénzhiányra hivatkozva. Több mint négy
évnek kellett eltelnie, amíg a város felső vezetése kissé kiegészítve újra elővette az ötletet.
1793-at írtak, Robespierre ez idő tájt Párizs ura, a forradalom lezajlott; a kormányzat olyan új
jelképeket kívánt a polgárok elé állítani, amelyekben megbízhatnak. A korona és a kereszt letűnt
időkre emlékeztetett. Más hivatkozási pontokat kellett kitalálni a nép számára. Másféle ikonokat.
Robespierre új propagandaminiszterére, Jacques-Louis David festőre bízta ezt a feladatot.
Amint azt várni lehetett, elsőként a Bastille került sorra. Az „új rend” itt mutatta ki igazán a
foga fehérjét; világnézetté vált a népakarat kifejezése.
David hirtelenében tervezett egy hat méter magas kutat, amelynek központi alakja egy két
oroszlán által őrzött trónon ülő hatalmas Ízisz-szobor. Cagliostro sohasem látta. Valószínűleg nem
is tudott róla, hogy pontosan beteljesült a jóslata. Szélhámosunknak nem kedvezett a szerencse:
lecsapott rá az olaszországi inkvizíció, és eretnekséggel vádolva bezárta az észak-olaszországi
San Leone ősi várába. A pápa, ha tehette volna, David minisztert is bezárta volna melléje.
Megtudta ugyanis, hogy a festő egyfajta óriási „keresztelőmedencét” kíván kialakítani a Bastille
helyén. Itt a párizsi polgárok ihatnak Ízisz kebeléből, és búcsút vehetnek kereszténységüktől.
Elképzelhető ennél nagyobb eretnekség?
Ma már egyetlen történelemkönyv sem említi ezt az „újjászületés forrását”, még kevésbé az
emlékmű terveit, amelynek mára nyoma veszett. Robespierre-rel együtt David is egy új hit
magvait készült elhinteni a kereszténység helyett, amit az értelem vallásának neveztek. Ugyanez
év telén Párizs utcáin sajátos köztéri látványosságok zajlottak. A korszak ismert művésznői, mint
Aubry, Maillard és Lacombe kisasszonyok fehér ruhát, kék tunikát öltöttek, fejükbe frígiai vörös
sapkát nyomtak, és beiktatták őket az új kultusz istennőiként. November 7-én az egyik ilyen
horda hite megtagadására kényszerítette Párizs püspökét, 10-én pedig betörtek a Notre-Dame-ba,
hogy „visszaállítsák”, mint mondták, a hely eredeti szertartásait: azaz Ízisz istennő kultuszát,
szerintük minden értelem forrását.
Íziszt – tehát Egyiptomot – a franciák a szívükbe zárták. Nem csoda, ha néhány év múlva
Bonaparte Napóleon az „anyaország” meghódítására indul, és ismerkedik vallásával.
 Párizs istennője

Nem térek ki a magyarázat elől.

Az 1793. év forradalmárait furcsa módon jó adag régi hagyomány is megtámogatta abban,
hogy „visszatérjenek” az egyiptomi istennő karjaiba. Egyesek 14. századi elvekből indulnak ki,
mint az a párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött kéziratban is látható: egy dáma érkezik hajón a
városba, ahol egyházi személyek és nemesek fogadják. A rajzot kísérő írás nem hagy kétséget:
„Az ősi Ízisz, az egyiptomiak istennője és királynője.”
A képen ott ábrázolják érkezését, ahol ma Párizs katedrálisa áll, ez pedig úgy hatott, hogy
Párizs címerébe kezdetben bevették Ízisz hajóját. Jacobus Magnus Ágoston-rendi szerzetes a 15.
századból szintén támaszul szolgálhatott a forradalmároknak. A Szajna partján épült Iseumot,
azaz Ízisz-szentélyt említ, mégpedig azon a helyen, ahol ma a Saint-Germain-des-Prés-templom
áll. „Párizs a következő értelmezésnek köszönheti nevét – írja –: Parisius azt jelenti: egyenlő
Ízisszel (Par Iseos)” (2)
Court de Gebelin, a 18. századi híres „egyiptológus” és író, továbbá a teljesség kedvéért az
egyiptomi tarot-kártya megalkotója, röviddel a forradalom kitörése előtt nyilatkozott arról, hogy
Ízisz a Barís nevű hajón érkezett a városba. Gebelin szerint a név erős északi ejtése változtatta a
nevet Párizsra.
 Forradalmi piramismánia

Ettől kezdve az új hatalom megszállottsága következtében az egész várost ellepték az

egyiptomi jelképek. Robespierre nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy tömeggyűléseket
szervezzen a forradalom mártírjaira emlékezve, ahol „díszpiramist” emeltetett a tiszteletükre. Az
első 1792. július 14-én jelent meg a Mars-mezőn, aztán látni lehetett belőlük a Tuileriáknál.
Egyes piramisok kerteket díszítettek, mint a Monceau parkban levő, amelyet Poyet építész állított
Philippe d'Orléans, a franciaországi Nagy Kelet szabadkőműves nagymestere megbízásából.
Ez a különös megszállottság, ami Párizst egyiptomi várossá tette Európa közepén, nem múlt el
a forradalmi direktórium bukásával. Napóleon, a fiatal, ígéretes tábornok egy teljes évet
Egyiptomban töltött, ezen belül egy teljes éjszakát egyedül, a Nagy Piramis belsejében. Uralma
idején Párizs egyre csak szépült szfinxekkel, fáraókat idéző képekkel, obeliszkutánzatokkal. Saját
maga választotta ki uralma jelképét: egy méh körvonalait fejedelmi rangja jelképeként; ugyanazt,
amit a fáraók használtak több ezer évvel azelőtt. Biztosnak mondta a legendát, ami fővárosát
Íziszhez kötötte, sőt megkérdőjelezhetetlen történelmi igazságnak nyilvánította. Senkit sem lepett
meg, amikor rövidesen megjelent a Louvre egyik belső udvarában az istennő összetéveszthetetlen
ábrázolása.
Ez az istenábrázolási program Bonaparte bukása után sem szűnt meg. Sőt Párizs
egyiptomiasítása új erőre kapott, amikor 1814-ben, Talleyrand közreműködésével XVI. Lajos
öccse XVIII. Lajosként trónra került. Louis-Stanis ｳ as Xavier ugyanis szabadkőműves volt.
Csakúgy, mint a francia forradalom kirobbantói. Örökölte tőlük az ősi jelképek iránti vonzalmat,
ami átszállt utódára, X. Károlyra is.
1827-ben X. Károly megbízta az egyiptomi hieroglifákat megfejtő Jean-Franois Champolliont,
hogy hozzon Párizsba egy 3500 éves obeliszket, amelyet az egykori guillotine helyére állítanak
fel. A francia kormányzat sürgető szükségét érezte, hogy egyiptomi jelképekkel díszítsék
Párizsnak ezt a negyedét a közelgő 1889-es első centenárium miatt. Louis-Franois Leheureux
építész ekkor hozta nyilvánosságra tervét egy piramis emeléséről, Napóleonnal a tetején.
Sohasem valósult meg. Az sem merő véletlen, hogy ugyanezt a helyet: a Louvre udvarát szemelte
ki Mitterrand kormánya, hogy 1989-ben, a forradalom kétszázadik évfordulóján felállítsák oda a
híres kristálypiramist.
Több mint érdekes egybeesés, hogy ebből a piramisból vezet az út az ókori Egyiptomnak a
világon található leggazdagabb gyűjteményéhez.
Számomra ez most már egyáltalán nem véletlen.
 24. fejezet

SIR JOHN SOANE EGYIPTOMI TALIZMÁNJA

1825 márciusa. Újabb egyiptomi kaland vár ránk Európa földjén.

Három egymást követő éjszakán különös ünnepet ülnek London kellős közepén, a Lincoln's
Inn Fields 13-as szám alatt. A vendéglátó nem más, mint Sir John Soane építész, aki a Bank of
England épületét tervezte. Napóleon nagy csodálója, fémpénzeit gyűjtő numizmata és a brit
birodalom nagy létesítményeinek tervezője. A fél város sustorogja, hogy Soane felkérte
vendégeit: óvatosan lépjék át új háza küszöbét, és kövessék a gyertyatartók, kandeláberek,
olajlámpák százainak fényét, amelyeket a padlón helyezett el. Minden képzeletet felülmúló a
hatás. A fények különös árnyakat vetítenek a házban található rengeteg dísztárgyra. Minden
sarokban kincs lapul: itt egy etruszk váza, amott egy Ízisz-szobor, tucatjával a mitikus jeleneteket
ábrázoló festmények, Bonaparte-mellszobrok, medálok, féldomborművek… Mindet nagy
gonddal helyezték el. Semmi sem véletlenül került kiállítási helyére.
Soane hagyja, hogy a vendégek maguktól, segítség nélkül fedezzék fel a nekik készített
meglepetést. A kriptában található, a lépcsőn lefelé. Kis, fedett helyiség, a négy világtáj felé
igazítva. Közepén különleges tárgy csillog. Több mint háromezer éves, finom erezetű
alabástromból faragott láda, az építész segédei lámpákat helyeztek el benne. Magával ragadó a
hatása. A csiszolt kőre réz-szulfátból öntött kis figurákat rögzítettek több sorban, és a hátsó
megvilágítás a közeli falakra vetíti árnyékukat. Varázslatnak hat. Soane pedig boldog, nagy
hatalmú ókori varázslónak érzi magát. Ezen az éjszakán meg akarja mutatni egész Londonnak,
hogy Lincoln's Inn Fields valóban egy varázsló háza.
 A régi egyiptomi láda

Ez a csodálatos szarkofág máig ott található Soane kriptájában. Ugyanazon a helyen, ahol
fényt árasztott azon a három emlékezetes éjszakán.
Az ezer meghívottból, akik akkor megcsodálták, mára több tízezer látogatója lett. A Lincoln's
Inn Fields valószínűleg a világ egyik legkülönösebb múzeuma. Ritka szépségű szarkofágja pedig
olyan értékes egyiptomi tárgy, amelyből kevés található magánkézben. Nem kisebb személyiség,
mint I. Szeti fáraó, a híres II. Ramszesz atyja, az egyik legjelentősebb Nílus-parti uralkodó utolsó
nyugvóhelyéül szolgált.
Valahányszor Londonban járok, szakítok néhány órát rá, hogy megcsodálhassam. És mindig
ugyanaz a kérdésem: vajon miért utasították vissza a British Museum illetékesei a felfedező 2000
font sterlinges árajánlatát? Ez a 3 méter hosszú, 1 méter széles láda ennél sokkal, de sokkal
többet ér. Miért nem tartottak rá igényt?
Ezt a csodát 1817 októberében Giovanni Battista Belzoni kalandor és mérnök lelte föl.
Ugyanő, aki egy év múlva megtalálta a szent bikacsontokat a Khephrén-piramisban. A sírt, benne
az alabástromszarkofágot viszont a thébai Királyok Völgyében levő óriási föld alatti folyosó
rejtette. A környékéhez hasonlóan ezt a sírt is kifosztották az ókorban; a fáraó múmiájának nyoma
sem maradt.
Belzoni szerencséjére a „kabin”, amelyben az elkallódott utas a túlvilágra utazott, érintetlen
maradt. Olasz föllelője azonban nem is sejtette, kihez tartozott ez a pompás szarkofág. 1817-ben
még nem fejtették meg a hieroglifákat, így az „örökkévalóság nyughelyének” gazdáját előbb
Pszamisznak, később Ouszireinek nevezték el. (1) Isten tudja, miért.
Ma, csaknem kétszáz évvel a föllelése után, a történészek nem tudják megfejteni, mi késztette
Sir John Soane-t, hogy mindenáron megszerezze e ritka darabot, és ezzel díszítse házának
leggyászosabb helyiségét. Talán ha veszik a fáradságot, és kutatnak az életében, rájöhettek volna,
hogy ez nem is annyira furcsállni való.
 Múzsák temploma

Soane-t elbűvölte az okkultizmus, ami még ma is jellemez néhány modern építészt. Ebben
kereste azokat a jelképeket, amelyekkel azután felruházta épületeit, hogy legyőzze – saját
szavaival – „a spirituális intenzitás hiányát a modern korban”. (2) Az antik tárgyak kényszeres
gyűjtése Soane-nál végül a 15-16. századbeli Wunder-kabinetts (Csodák gyűjteménye) mintájára
múzeum alapításában teljesedett ki. Példaképei ritka, különleges, csodálni való tárgyakat
gyűjtöttek össze, egyúttal a szemlélőket gondolkodásra is késztették. Számára a múzeum szó
szerint „a múzsák temploma”, az elmélyülés, az ihlet helye. Ehhez pedig szüksége lett egy fő
műre, amely szentesíti ezt a helyet.
Soane valahogy úgy rendezte el gyűjteményét, hogy megdöbbentse a látogatót. Miután
tudatosan alakította ki ezt az elrendezést, 1833-ban, négy évvel halála előtt elérte, hogy a brit
parlament jegyzőkönyvbe foglalta: szavatolja, hogy háza és gyűjteménye változatlan
elrendezésben maradjon fenn az utókor számára. Beleértve az alabástromkoporsót is.
Egyik legutóbbi látogatásomon a múzeumházban valami feltűnt nekem, ami nem hagyott
nyugodni. Az a levél, amelyet barátja, James Christie küldött neki 1825. március 21-én és
megköszönte benne a titokzatos „szarkofágünnepet”. Ez adta a megoldás kulcsát, miért is
ragaszkodott Soane az alabástromkoporsóhoz. „A látványa különleges jelentőséggel bírt a
számomra – írta Christie a kivilágított koporsó megdöbbentő hatása alatt –, hiszen igen közeli
összefüggésbe hozhattam az eleusziszi fények alkalmazásáról alkotott elképzeléseimmel.”
A levélíró természetesen az Eleusziszi Misztériumokra, egy görög eredetű, ezeréves beavatási
szertartásra utalt, amely a Perszephoné halála és feltámadása körüli mítoszhoz kötődik. E szerint
Plutón, a Halál Ura, az alvilág istene elrabolta a szép Perszephonét, és magával ragadta sötét
birodalmába. Anyja, Démétér kitartó keresése után arra kötelezte Plutónt, hogy adja vissza lányát
a halandók birodalmába. A mítosz végtelenül sok változata – Kübelé és Atisz, Asztarté és
Adonisz, Ízisz és Ozirisz – ihlette az ókor… és a modern kor nagy beavatási szertartásait. Mint
például a szabadkőművesekét.
Sir John Soane szabadkőműves volt.
Ezt tanúsítja az 1828 és 1830 között általa épített New Masonic Hall, néhány száz méterre
saját házától, a Lincoln's Inn Fieldstől csakúgy, mint a múzeumában függő olajfestmény. A kép
három évvel a nevezetes estélye után készült, ezen a beavató társaság jellegzetes öltözékében
ábrázolja Sir John Soane-t.
A szabadkőműves-szertartás, amelynek során a beavatottból mester válik, különös módon az
életből a halálba történő átmenetet, majd az életbe való visszatérést jeleníti meg. Ennek során a
Salamon első Templomát építő Hiram Abiv türoszi építőmester testét – jelképesen – kihúzzák a
koporsójából. Kell-e alkalmasabb koporsó egy ilyen rítushoz, amelyben valaki magával viszi az
„útmutatást” a „túlvilági” utazáshoz?
Megmagyarázom: amikor lefordították a Szeti szarkofágján található hieroglifákat, kiderült,
hogy azok a Kapuk könyvéből való részletek. Ez az a mágikus szöveg, amivel a fáraó a holtak
birodalmában minden próbát kiáll, aminek alávetik. A szabadkőművesek egy ideje már
gyanították ezt. Nem véletlenül mormoltak egy litániát a mesterré avatás szertartásán, habár nem
tudták, mit jelent. Századok óta ismételgették a következőket:

Ma'at neb-men-aa, Ma'at at ba-aa. (3)

 Amikor 1822-ben Champollion olvasni kezdte az egyiptomi írásjeleket, hamarosan felismerte,
hogy ez a titokzatos litánia valójában egy ősi egyiptomi mondat. Himnusz Maat istennőhöz és a
mesterhez, aki őt szolgálta. Hiramhoz?
John Soane e mitikus építész örökösének érezte magát?
Miért is ne?
 25. fejezet

GEORGE WASHINGTON SZABADKŐMŰVES-TITKA

Legújabb korunkban sem csupán Soane-t bűvölte el az okkultizmus, hanem egész nemzeteket
is. Itt, szinte az orrunk előtt.
„Titkokat rejt ennek a köztársaságnak a megszületése.” (1)
Ezt a mondatot 1897-ben írta le az Egyesült Államok katonatisztje, az amatőr történész
Charles A. L. Totten. A száraz kijelentő mondat olyan dolgot sejtet, amire eddig kevesen figyeltek
föl: a világ legnagyobb hatalmú nemzete is erős ezoterikus gyökerekkel rendelkezik.
Totten kapitány több mint egy évszázada jutott erre a megállapításra, miközben az egydolláros
bankjegyet ma díszítő Nagy Pecsétet fürkészte. A pecsétet a dollárnál korábban terveztette
Thomas Jefferson, John Adam és Benjamin Franklin. 1935-ben lett a dollár dísze, Franklin D.
Roosevelt javaslatára. Az érme egyik oldalán – ugyanis eredetileg érmének tervezték – az
amerikai sas látható, hatágú csillagkoronával, a másik oldalán pedig egy csonka piramis, fölötte
egy háromszögben nagy szem. Egytől egyig szabadkőműves-jelképek, hiszen Franklin, Adam,
Jefferson is azok voltak, és természetesen Roosevelt is. Ez lehetett hát a titok, ami megragadta
Tottent, de nem akarta nyíltabban kifejteni?
Egy jókor jött látogatásom Washingtonban, 2006 áprilisában segített eloszlatni a kétségeket.
Úti célom a Fehér Háztól 11 kilométerre, a Potomac folyó fölé magasodó „Lövész-dombon”
emelkedő torony, körös-körül a zöld mezőktől pompázó Maryland. 1922-ben építették a
nevezetes, mintegy 100 méter magas tornyot az Alexandria város földrajzi középpontjában levő
14 hektáros területen. Ez a torony különleges emlékhely: The George Washington Masonic
Memorial.
Már amikor rátértem a King Streetre, azonnal felfogtam ennek az építménynek az okkult
jellegét. Az ókori világ hét csodája közül az utolsónak, a híres Alexandriai Világítótoronynak a
mása. És persze egyáltalán nem véletlen, hogy a másolat felállításakor Alexandria város
központjának legmagasabb pontja jöhetett csak számításba.
– Az igazat megvallva, mi, szabadkőművesek itt mindannyian az egyiptomi jelképrendszer
bűvöletében élünk – siet megjegyezni a vezető, akit kijelöltek mellém, amint beléptem az
emlékhely görög stílusú oszlopcsarnokába. – Bizonyára feltűnt önnek a Capitóliummal szemben
álló, 152 méter magas obeliszk, amely szintén az első amerikai elnök emlékére áll ott.
– Ó! Washingtont érdekelte Egyiptom? – kérdezek rá.
Ciceroném, hatvanas éveinek közepe táján járó önkéntes, aki nagy lelkesedéssel látja el
küldetését, mosolyogva súgja a fülembe:
– Mint minden szabadkőművest, uram.
Emberem igazat szólt. Utánanézve az épület történetének, hamar fölfedeztem, hogy a húszas
években a Helmle and Corbett vállalkozás építészei emelték; ugyanazok, akik Manhattanben az
egyiptomi obeliszkeket idéző felhőkarcolókat építették fáraójelképeket is alkalmazva, mint
amilyen a Chrysleré. Ezen építészek többsége „szabadkőműves testvér”, akiket elbűvölt az
1922-ben fölfedezett aranykincs Tutenkamon sírjában. Tornyaik Ízisz és Salamon király, a
„szabadkőművesek őseinek” a jegyeit viselték. Az ő építésztársaik hozták el, még 1880-ban
Egyiptomból New Yorkba azt az eredeti obeliszket, amelyet a Central Parkban állítottak fel, a
Metropolitan Museum mellett. A szertartásra kilencezer „beavatott” gyűlt össze. (2)
 Ezek az emberek tényleg a Nílus menti ország bűvöletében éltek.
– Országunk valójában a szabadkőművesek országa – bizonygatja a kísérőm. – Szervezetünk a
francia katedrálisépítők céhéből ered; tagjainak meg kellett őrizniük mesterségük titkait olyan
rítusok és tanok kíséretében, amiket a mesterek közvetítettek a beavatottaknak.
– És mik ezek a titkok? – kérdem tőle, mire emberem megvonja a vállát, majd azt javasolja,
hogy nézzek körül.
Ennek az Alexandriai Világítótoronynak az előcsarnokában fölfigyelek egy hatalmas
falfestményre, amely George Washingtont örökítette meg a hagyományos bőrkötényben,
vakolókanállal a kezében, egy fontosnak látszó összejövetelen, magas rangú beavatottak körében
a szabadban.
– Tudja, hogy mit ábrázol ez a kép?
Vezetőm kérdése válasz nélkül marad. Megvonom a vállamat.
– A Capitolium alapkövének lerakását 1793. szeptember 18-án, a washingtoni
Jenkins-dombon. Mint látja, a mi demokráciánk szó szerint a szabadkőműves mesterek műve…
meg a franciáké, akik 1789 után elhozták forradalmi eszméiket.
A falfestmény mellett Washington tábornok 5 méter magas, 8 tonna súlyú bronzszobra
hagyományos öltözetében figyeli lépteimet. Vezetőm még mást is suttog nekem: a Capitolium
térségét és a Fehér Házat is személyesen Washington tervezte. Az utcák meg a sugárutak ezért
alkotnak szabályos nyolcszöget és „körzővonalat”, a templomosok és a szabadkőművesek
geometriai jelképeinek megfelelően. Nem is beszélve a gyémánt alaprajzú utakról, amelyek
összekötik a Capitoliumot a Lincoln-emlékhellyel; kabbalisztikus, szefírótikus „életfát”
formázva.
– Nézzen csak a város térképére, és saját maga is meggyőződhet róla. Minden leolvasható
onnan: a főváros térképének titkos geometriájából.
Apránként értelmet nyer Totten kapitány figyelmet érdemlő megállapítása: valóban létezik
nem kevés (szabadkőműves) titok az amerikai köztársaság születésével összefüggésben.
 Elnökök bőrkötényben

George Washington csak az első volt az Egyesült Államok szabadkőműves elnökei sorában.
Közte és Gerald Ford között nem lebecsülendő számú elnök állt csatasorba titkos parancsoknak
engedelmeskedve, és itt hagyták nyomaikat ebben a különös alexandriai építményben. A
világítótorony harmadik emeletén, az úgynevezett Grotto-szobában szembesülök néhánnyal e
vezetők közül. Roosevelt, a dollártervező, ezüstérméről mosolyog. Amikor modellt ült ehhez,
még nem sejthette, hogy a „csillagtitok”, amelyet elrejtett a sas koronáját képező csillagképben a
Nagy Pecsét ábrájában, a 21. század elejére nyílt titokká válik.
– A hatágú csillagot Dávid-csillagnak és Salamon pecsétjének is nevezik. A bibliai bölcs
Salamon király építette az első Templomot, amely a nevét viselte. Amikor a templomosok
Jeruzsálembe érkeztek, ez a templom a rögeszméjükké vált, de ez képezi a szabadkőművesek
mitikus helyét is – magyarázza vezetőm. – Ezért rendeztük be ennek az épületnek a kilencedik
emeletét Salamon templomának belseje után. És ezért nevezik Camp Davidnek az elnökök nyári
rezidenciáját. Erre ugye nem gondolt, uram?
Kísérőm várja arcomon a megdöbbenés jelét, majd így folytatja:
– Figyelje csak meg a sas fölött a csillagokat. Ha képzeletben összeköti őket egy vonallal,
hatágú csillagot kap, Dávid csillagát!
A Grotto-szoba, ahol ez a bizalmas közlés elhangzott, még más meglepetéseket is tartogat: a
háború utáni szigorú elnök, Harry S. Truman bőrkötényes fényképét; az Apolló-program hat
űrhajósát ábrázoló pénzérméket, levelezőlapokat, hiszen szabadkőművesek voltak mind a hatan;
ott található Edwin Aldrin is az Apolló XI-ről, valamint emléktárgyakat az összes elnöktől, aki itt
járt; Calvin Coolidge-ról is megemlékeztek, aki 1922-ben lerakta az emlékhely alapjait, és
Herbert Hooverről, aki egy évtized múlva felavatta.
Kísérőm ravaszul megszólal:
– Nem tudja, ugye, hogy Coolidge elnök milyen vakolókanalat használt, amikor elhelyezte
ennek az épületnek az alapkövét?
Ezúttal nekem sikerült őt meglepnem:
– Hadd képzeljem el. Ugyanazt, amit George Washington a Capitolium alapkő-letételi
ünnepségén.
– Eltalálta. Azt viszont senki se gondolta volna, hogy itt őrizzük, igazi relikviaként.
 26. fejezet

BLASCO IBÁÑEZ, A FÉNY FIA

Amerikán kívül is akadtak tekintélyes közéleti személyiségek a titkos társaságok beavatottai

közt. Nem is kevesen.
Például ki hitte volna, hogy a modern bestseller igazi megalkotója szabadkőműves volt, és a
tetejébe spanyol! Dan Brown, Ken Follet, John Grisham, Stephen King vagy Michael Crichton
spanyol előfutára csaknem száz év távlatából nem más, mint Vicente Blasco Ibáñez. Az
egyetemre készülve épphogy csak hallottam róla. Irodalomtörténeti jegyzeteimben is csak futólag
említették, mint a „valenciai korrajzregény” megalkotóját. Alig többet. Senkitől se hallottam
arról, hogy 1919-ben, amikor az Egyesült Államokban megjelent Az Apokalipszis négy lovasa
című regénye, a legnépszerűbb szerzőként ünnepelték. Az 1919. december 7-ei The New York
Times-értékelés szerint Ibáñez „kétségtelenül uralkodó helyet foglal el az év fikciós
irodalmában”. (1) Az első világháború borzalmait megjelenítő mű, amelyben az író a lövészárkok
tudósítójaként a saját bőrén megtapasztaltakat írja le, csupán Amerikában több mint tízmillió
példányban kelt el. Kiütötte a nyeregből az összes, az idő tájt megjelent többi regényt, ily módon
don Vicente a legnemzetközibb írónkká lépett elő.
Lovasai ezenfelül irodalmi árucikké is váltak, hiszen szappan- és szivardobozcímkéken
egyaránt feltűntek. A George Washington Egyetem irodalmi díszdoktorává avatta. Még a Times
magazin is interjút készített vele a Lorraine óceánjáró kajütjében, amely Amerikába vitte. Ott hat
hónapon át templomokban, zsinagógákban… és szabadkőműves-páholyokban is tartott
előadásokat.
Ott még ma is emlékeznek rá.
Amikor 2006 tavaszán regényem, A titokzatos vacsora megjelent angolul, és a legjobban
eladott könyvek listáján az élre ugrott, még élt ennek a rettenthetetlen spanyolnak az emléke.
„Ismeri Vicente Blasco Ibánez munkásságát?”, kérdezték tőlem, az n ejtése nélkül. Nem túl
határozottan bólintottam. Hogyan is mondhattam volna meg nekik, hogy Spanyolországban mára
már csaknem teljesen elfelejtették? Elhinnék-e, ha azt mondanám, hogy egyetlen töredéket sem
olvastam műveiből iskolás éveim alatt? Vagy hogy saját hazájában is inkább művei
filmváltozatából, mint írásaiból ismert?
Utamról visszatérve megfogadtam, hogy igyekszem többet megtudni arról a spanyol íróról, aki
kitalálta a bestsellert. Akiről azt írták a keleti part újságjai, hogy a Biblia után az ő könyveit
veszik a legtöbben.
Arra azonban nem számítottam, hogy föltárulnak előttem a titkai.
 Don Vicente, a szabadkőműves

Blasco Ibáñez 1867-ben született Valenciában, és már korán nekifogott az írásnak. Tizennégy
éves korában írta meg első regényét, és még nem érte el a nagykorúságot, amikor saját folyóiratot
alapított. Regényei, mint A talizmánok (1884) vagy A templomos kardja (1887), amelyeket
ifjúkorában írt, már fölkeltették érdeklődésemet iránta. Ibáñez rajongott a történelemért, azon
belül is a bonyodalmakért, nem csupán a szűk távlatú, szegényes valenciai életből indult ki.
Nekiállt hát kutatni.
Rájöttem, hogy a megmagyarázhatatlan iránti bűvölete elkísérte utolsó napjaiig. A francia
Azúr-parton bekövetkezett halála évében megjelent A Nagy kán nyomában (1928) című regényét
Kolumbusz utazása ihlette, amelyhez csatolt egy szöveget az admirális személyét övező titkokról.
Az író saját maga jelentette ki, hogy tizennyolc évet szentelt a talány feloldására, ugyanakkor
utalt Kolumbusz esetleges zsidó eredetére, ami megmagyarázná, miért tartotta titokban Amerika
felfedezője a családi kötelékeit.
Don Vicente életrajza azonban ennél is nagyobb meglepetést tartogatott: az akkori
Spanyolországban forradalmi, monarchiaellenes eszméiről ismert író szabadkőműves volt. És
egész biztosan nem is akármilyen. Manuel Azañával ellentétben, aki 1932-ben lett beavatott, de
sohasem vett részt a szabadkőművesek ülésein, Blasco Ibáñez szoros kapcsolatot tartott ezzel a
mozgalommal. 1887. február 28-án lépett be a 14-es számú, Unió nevű páholy valenciai
egységébe. Egy hónappal azelőtt töltötte be huszonegyedik évét, a beavatáshoz szükséges
korhatárt. Ekkor írta A templomos kardja című regényét, amelyet valószínűleg a beavatás
folyamata ihletett, vagy a szabadkőművességhez több szálon kapcsolódó templomosok körül
keringő mítoszok.
A taggá válás után a névválasztásnál fölfedte másik szenvedélyét a francia forradalom iránt:
Danton lett a „mozgalmi neve”. Nem csupán a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség eszméit
vallotta a szabadkőművesekkel együtt, hanem saját politikai személyiségét is megjelenítette e név
által. Georges-Jacques Danton híres szabadkőműves (2) egyike volt azoknak, akik XVI. Lajos
lefejezésére szavaztak, ezt követően 1794-ben ő maga is a forradalom áldozata lett.
Juan Antonio Sánchez, a valenciai Blasco Ibáñez páholy szóvivője hathatós segítségével
hozzájuthattam nem csupán az író belépési okiratához, amelyet egyik sarkában saját kézjegyével
látott el, hanem a 25. számú, Akác páholy (mára megszűnt) tagdíjfizetési könyvéről készült
másolatokhoz is. 1877 és 1888 között az Unió páholyból tért át az Akác páholyba, ahol
lelkiismeretesen fizette tagdíját.
– Ez utóbbiban Blasco Ibáñez hozzám hasonlóan a szóvivő rangját töltötte be – magyarázta
Sánchez. Ő ügyelt rá, hogy páholyában minden a szabályoknak megfelelően menjen végbe. őt
bízták meg a páholy határozatainak megszerkesztésével és végleges formába öntésével.
Ésszerű döntés, hiszen az író 1887-ben már ismert újságíró. Fiatal kora ellenére a páholy
kiaknázta képességeit a nyilvánosság előtti szónoklatoknál. Megbízta azzal, hogy tartson gyújtó
hatású beszédeket a nőknek a társadalomban kifejtett aktív szerepe érdekében. Ugyanez év
december 3-án, egy nők és gyermekek részvételével rendezett szertartáson ezt mondta:

Mi, a fény fiai magánosan tevékenykedünk, és a nők, akiknek széttörtük láncait, és föl akarjuk
őket emelni méltó helyükre, elborzadva átkoznak bennünket (…). Miért történhet ez? Azért,
mert a nőket és a gyermekeket még mindig a plébános meg a jezsuita tartja hatalmában, mert
változatlanul a katolikus egyház hideg árnyékába húzódnak, és borzadva hányják a keresztet a
 haladás minden lépésére, amit az emberiség megvalósít.

Kétségtelenül egyházellenessége és forradalmi eszméi miatt mellőzték műveit a spanyol

kulturális színtéren a polgárháború éveiben. Agnosztikusnak bélyegezték, ez a címke azonban
éles ellentétben állt legmélyebb hitvallásával.
Egyik füzetében olvasott rövid jegyzete feltárja előttünk legbenső meggyőződése valódi
dimenzióit. Hét hónappal azelőtt írta, hogy belépett a szabadkőművesekhez: 1886 júliusában, egy
baleset után. Ez akkor történt, amikor menyasszonyához, María Blasco del Cachóhoz tartott.
„María lakásával szemközt elütött két villamos – írta. – Azt hittem, meghalok, de szerencsére
csak néhány zúzódást szenvedtem. Mintha valami természetfölötti kéz segített volna ki a kerekek
alól. Valami hatalmas, ismeretlen lény! Ha így vigyázol rám, talán valami nagyot tartogatsz
nekem?”
Hite az eleve elrendeltetésben és a „kimondhatatlan erőben” fokozatosan közel hozza
Wagnerhez. A német zeneszerző művei divatba jöttek Európában, és nem maradtak észrevétlenül
don Vicente előtt a Grálra és a templomosokra tett utalások ezekben a művekben. Egyik fiát
például Siegfriedre keresztelte, a Wagner-opera hatására.
Ibáñez több hibát is elkövetett, amivel magára haragította kritikusait, akik eltávolodva tőle,
kétségbe vonták írói mivoltát. Inkább politikusnak tekintették, mint regényírónak. Továbbá nem
nézték jó szemmel az újságírás és az irodalom közti átjárását. Sokak számára „erkölcstelen”, ha
az író sok pénzt keres műveivel. Örömmel fogadták, hogy a kortársak, a 98-asok generációja
mellőzte őt. És persze szabadkőművessége is szerepet játszott mindebben.
Vajon mindezt miért nem mondták el nekünk az iskolában?
 ÖTÖDIK CÉLPONT

ELVESZETT CIVILIZÁCIÓK

Mit számít nekem, ha Platón a történelemben csillagokkal

koronáz-za nevem, ha közben elfeled engem a hálátlan
emlékezet és rátelepszik létemre a végtelen tenger?

JACINTO VERDAGUER:
Az Atlantisz (1)
 27. fejezet

A MEXIKÓI ISTENEK CSILLÁMPALÁJA

Száz évvel ezelőtt még nem lehetett piramist látni Teotihuacán-San Juanban. A négy
kilométeres Holtak útja és a ma ismert Nap- és Hold-piramis egyszerűen nem létezett. Helyükön
enyhe lejtésű, fura dombok emelkedtek, egymástól azonos távolságban, ami valószínűsítette,
hogy emberkéz emelte építmények rejtőznek alattuk. Századok teltek így el, föld és növényzet
borította be az elfeledett dombokat. Amikor Hernán Cortés elhaladt mellettük, úton az ősi
Tenochtitlán felé, alig méltatta figyelemre. Ugyanígy tettek az újkori mexikóiak is, egészen a 20.
század elejéig.
Porfirio Díaz tábornoknak, 1911-ig Mexikó elnökének az egyik tisztje, Leopoldo Batres a
fejébe vette, hogy visszaadja ennek az ősi helynek régi fényét. Meg is győzte a tábornokot, hogy
folyósítson egy nagyobb összeget (több mint félmillió akkori pesót, ma 45 000 eurót) és adjon
neki egy hadseregnyi kubikost, akik eltakarítják ezekről a dombokról a fölösleges földet, hogy
előtűnjön alóla a kő. Don Leopoldo munkásonként 25 centimóért kívánt örök dicsőségre szert
tenni.
Ez a kifent bajszú, ravasz tekintetű uracska jó eséllyel pályázott dicsőségre. Ha beigazolódik a
sejtése, és piramist fedez fel a legmagasabb domb alatt, Porfirio Díaz-nak lesz mivel ünnepelnie
1910-ben nyolcvanadik születésnapját: egy mesés jelképpel. Ennek segítségével újult erővel
indulhat a választásokon, és méltóképpen megülhetik Mexikó függetlenségének centenáriumát. A
tábornok tehát megtalálta a számítását.
Ennek a különleges régészeti vállalkozásnak a története vitt engem Teotihuacánba, 2004
novemberében. Batrest ugyan érzéketlen ásatógépnek kiáltották ki, mivel legalább 7 métert
lefaragott a hatalmas Nap-piramis kerületéből, de elismerik érdemeit a terület helyreállításában,
amely évente több mint egymillió látogatót vonz ide.
– Mi itt egyszerre szeretjük és gyűlöljük őt – jegyezte meg a hely egyik felügyelője, aki nem
akarta fölfedni kilétét, amikor szó esett Batresről. – ő alapította meg az 1964-ig működő első
múzeumot Teotihuacánban, ugyanakkor kihasználva Porfirio Díaz elnökhöz fűződő előjogait, sok
mindent elhordott és eladott az itt talált tárgyakból. Csak az isten a megmondhatója, mi mindent
vitt el innen!
 Egy földerítetlen rablás

Pontosabban e rablások közül egynek szerettem volna a nyomára jutni. Tudtam róla, hogy don
Leopoldo egy Ramón Almaraz nevű mérnök 1864-ben kelt jelentése ismeretében akarta
mindenáron felásatni Teotihuacán dombjait, ebben arról tájékoztatott, hogy a dombok kincseket
rejtenek és nagy mennyiségű aranyport. Arról is értesültem, hogy Batreshez csatlakozott Antonio
García Cubas, a hely régi fosztogatója, aki 1890 óta ásott a domb déli oldalán, a Hold-piramisnál
azzal a meggyőződéssel, hogy folyosókra, kamrákra bukkan az egyiptomi Nagy Piramis
belsejéhez hasonlóan.
Nyilvánvaló, hogy ennél többet akartam megtudni.
A múlt század első évtizedét az álmodozók, kalandorok idejének tekinthetjük Indiana Jones
módjára: olyan emberek korszakának, akik kevés pénzzel nagy célokat tűztek maguk elé. Ez
esetben azonban másként alakult a helyzet, Porfirio Díaz lelkes támogatásának köszönhetően.
Persze nem véletlenül, hiszen Batres a tábornok bizalmi emberének a törvénytelen fia volt, aki
don Porfirio lányával, Carmennal kötött házasságot. Vér szerinti kapcsolatuk tehát családi üggyé
tette az ásatásokat.
1905. március 20-án kezdődtek a munkálatok. Elsődleges célként meg akartak bizonyosodni
afelől, hogy létezik-e piramis a nagyobbik, csaknem 70 méter magas domb alatt. „Le kellett
hámozni” a magaslatot, hogy ráleljenek az épületre; százezer tonnányi homokot kellett
megmozgatni az „óriás” kiszabadítására. Valóban, több mint egy év is eltelt, mire felbukkantak az
első részletek. De sikerült.
1906 októberében Batres csapata valami váratlanra lelt: a piramis felső teraszainak négy
sarkában levő kamrákban emberi csontokat találtak. Nem akármilyen testek csontvázait. Minden
helyiségben 12 embrióhelyzetben levő, 6 éves gyermek maradványai aludták örök álmukat. Élve
temették el őket, talán áldozatul Quetzalcoatl isten előtt, akinek néhány kisméretű
obszidián-szobrára is rátaláltak.
Ez a lelet rácáfolt Batres Teotihuacánról alkotott, idealizált képére; ő a toltékok szellemi
központjának képzelte, akikről azt gondolta, hogy kifinomult, hívő művészlelkek voltak, akik
legfeljebb virágokat vagy kismadarakat áldoztak isteneiknek.
Azon az őszön a gyermekcsontvázak után rövidesen még más is napvilágra került.
Az épületegyüttes magasabbik, ma Nap-piramisnak nevezett tagja ötödik teraszán az egyik
munkás vastag csillámpalaréteget fedezett fel, amely nagy felületet borított be. Szokatlan ezen a
helyen. Azonkívül 1906-ban hihetetlen piaci értéket képviselt. Kondenzátorok gyártásánál,
valamint elektromos és hőszigetelőként használták kedvező tulajdonságai miatt, mivel csak 1100
Celsiusnál magasabb hőfokon olvad. Valamely homályos okból terítették ide Teotihuacán építői
civilizációjuk csúcspontján, a Kr. e. 2. század körül.
Csak az a kérdés: vajon mi célból?
Batres sohasem tüntette fel írásban ezt a felfedezését. A piramis önkényes helyreállításakor
egyszerűen kisajátította. Nem sokat foglalkozott azzal, hogy került ide, ehelyett jó áron
értékesítette ipari célokra.
 A csillámpala talánya

A Nap piramisába került csillámpala mind a mai napig kihívás a régészek számára. A
romterület felügyelőnője, aki Batresről is beszélt nekem, lefelé terelt egy bekerített térség felé, a
piramis nyugati oldalától mintegy 300 méterre dél felé. Ez a terület teljesen észrevétlen a látogató
előtt. Vulkáni kövekből és cementből emelt, egyszerű fészerféle áll ott, feltehetően ősrégi
kőalapzaton. Az egyszerű építmény egy talajba mélyített vasajtót rejt, az pedig… váratlan
kincset.
– Néhány évvel azután, hogy Batres kegyvesztett lett és Párizsba száműzték, egy
régészcsoport visszatért Teotihuacánba, hogy csillámpalát keressen.
Beszélgetőtársam, a terület titkát őrző felügyelőnő kulcsot húzott elő zöld zubbonya zsebéből,
és kinyitotta a vasajtót záró lakatot.
– Szerencsére még mindig itt van. Érintetlenül. Saját szemével láthatja.
Kíváncsian vettem szemügyre.
– A csillámpala templomának nevezzük ezt a helyet – jelentette ki.
Nagyvonalú elnevezés, hiszen nem maradt ott már semmiféle templom, a csillámpalát pedig
„szigetelőnek” rakták le az építői. Hogy valójában mi volt vele a céljuk, továbbra is titok marad.
– Összesen körülbelül huszonnyolc négyzetméter csillámpala van itt szétterítve a padlón, hat
centiméter vastag rétegenként. Amilyen törékenyek, senki sem tudja a magyarázatát, hogyan
tudták épen elhozni idáig.
Az áttetsző padló egyik sarka letört az eredeti rétegről. A felügyelőnő a kezembe adta.
– Tudja, hogy egész sereg legenda forog közszájon erről Teotihuacánban?
Kértem, hogy folytassa.
– A csillámpala ellenáll a hőnek és az elektromosságnak; magasfeszültségű gépek
szigeteléséhez használják. Azt is tudják róla, hogy áthatolhatatlan a nukleáris sugárzással
szemben. Vannak, akik úgy hiszik, hogy egy elfeledett berendezés ismeretlen, „primitív”
technológiájának részét képezte. Senki sem tud biztosat.
Kísérőmnek igaza volt. Egy tényt azonban nem említett, s ez még meglepőbb. A terület
fölfedezője, a Viking Alapítvány elemzése szerint ugyanis a csillámpala semmivel össze nem
téveszthető DNS-t tartalmaz, amelyből kimutatható, honnan származik. Olyan specifikus
oligo-elemekből áll, amelyekből meg lehetett tudni, hogy 3200 kilométer távolságból, egy sziklás
hegycsúcsról szállították ide. Brazíliából. Ez aztán az igazi talány: hogyan sikerült huszonkét
évszázaddal ezelőtt csaknem 30 négyzetméter csillámpalát kivágni és épen elszállítani egészen
idáig utak, korszerű szállítóeszközök nélkül?
A felügyelőnő vállat vont, és nem túlságosan meglepve elnevette magát.
– Uram, zsenik voltak, akik ezt ideszállították. Vagy talán nem tudja, mit jelent
Teotihuacán?… „A hely, ahol az emberek istenekké változnak.” ők mindent tudtak.
 28. fejezet

A VILÁG LEGRÉGEBBI HOROSZKÓPJA

A környék jellegzetes furgontaxija, a dolmus zökkent egyet, mielőtt nekiindult az utolsó

emelkedőnek. Észak-Mezopotámia török részéről, kahtai bázisunkról kiindulva 50 kilométert
tettünk meg, és már látótávolságba került úti célunk: a Kr. e. 1. században épült piramis. Némán
várt ránk a Középső-Toros hegység legmagasabb hegyláncán magasodva.
– Legyen üdvözölve Nemrutban. Az ókori világ nyolcadik csodája várja.
Mahmud Arslan figyelte, hogy fogadom szavait, miközben kinyitotta előttem az ősi szentély
kapuit. Évek óta a terület felügyelője. Ő a negyven tudósból és régészből alakult nemzetközi
projekt egyik irányítója, és 1998 óta dolgozik a mesterséges domb titkainak kikutatásán.
– Csak nem titkokat kutat? – mosolygott rám. – Szerencsés a választása. Ma láthat néhányat.
Nemrutot 1881-ben fedezte föl Karl Sester útépítő mérnök, aki az imént bejárt utat tervezte.
Alig egy év múlva honfitársa, Otto Puchstein megállapította ennek a sajátos leletnek, az 50 méter
magas, kőzúzalékból épült piramisnak az eredetét. Sírdombnak épült annak idején, másik hatvan
hasonló építménnyel együtt; Kommagéné királyság leghatalmasabb uralkodója építtette. A
Felső-Eufrátesz Kleopátra korabeli kis állama csak nehezen tudott ellenállni az asszírok,
párthusok és rómaiak ajánlatainak. I. Antiokhosz, Nagy Sándor és I. Dareiosz távoli
leszármazottja ezen a kihalt helyen emeltetett sírhelyet magának, ahol húsz évszázadon át
érintetlenül, elfeledve nyugodhatott.
30 000 köbméter zúzott kővel borított, ötven méter magas, 150 méter átmérőjű piramis
védelmezi ma is a király halotti kamráját. A sírdombot két rituális terasz veszi közre, szemközt az
emlékmű keleti és nyugati oldalával. Ezeket a király elődjeit ábrázoló domborművekkel díszített
folyosón át lehet megközelíteni. Az elém táruló látvány emlékeztet egyfajta „családi
fényképalbumra”.
– Szinte elképzelhetetlen, mekkora emberi erőfeszítéssel építették a síremléket ezen a 2150
méter magas hegycsúcson – jegyzi meg Arslan, aki velem együtt kimerült, mire gyalogosan
felértünk a csúcsra.
Kommagéné fejedelmének, Antiokhosznak, valamint Fortuna istennőnek, Zeusz-Ahura
Mazdának, Apollón-Mitrásznak és Héraklész-Herculesnek az óriás szobrai néznek ránk
bizalmatlanul.
– Bármilyen titokzatosnak látszanak is, Antiokhoszt bizonyos ösztönzők késztették, hogy épp
ilyen szobrokat emeltessen, nem pedig másféléket – fűzi még hozzá.
 Egy hajdani július 6.

Valóban: Nemrut kolosszusai kínálják a hely másik rejtélyét. A helyi Mitrász-kultusz és a

görög hitvilág közti sajátos vallási szinkretizmust tanúsítják, ugyanakkor a szakértők szerint egy
mára elfeledett csillagkultusz részét is alkotják.
Legutóbb 1996-ban Adrian Gilbert brit író tette közzé feltevését e tárgyban: észrevette, hogy a
keleti és a nyugati teraszt díszítő istenek, noha mindkét oldalon ugyanazok, mégis más és más
rendszer szerint helyezkednek el. Feltételezte, hogy helyzetük valamiféle üzenetet hordoz. A
részleteket vizsgálva arra jutott, hogy a rejtélyt az asztrológia oldja meg. Szerinte a kolosszusok a
bolygórendszer különböző állásait képviselik, mintha óriás horoszkópok volnának.
Tudunk róla, hogy Kommagéné főpapjai sikerrel művelték az asztrológiát. A nyugati teraszon
látható például egy 1,75 méter magas, 2,40 méter hosszú, Antiokhosznak ajánlott, kőbe faragott
égi térkép, amelyet ma „oroszlánhoroszkópként” ismerünk. Más szobrok és táblák is sűrűn
tanúskodnak csillagászati megfigyeléseikről. Gilbert mindenesetre úgy hiszi, hogy az
„oroszlános” kicsinyített mása a teraszon álló óriások horoszkópjának. A keleti teraszon a király a
Nap; Kommagéné istennője a Hold; Zeusz, Apollón és Héraklész pedig Jupiter, Mercurius és
Mars helyén áll. „Ezek sorrendje hátulról nézve, azaz a sírdomb felől, ahol Antiokhosz van
eltemetve, kiadja a Kr. e. 62. év július 6-át.” Gilbert szerint ez a dátum fontos lehetett ennek a
királynak a politikai pályáján.
Ez az elképzelés fölvetődött Otto Neugebauer és H. B. van Hoesen régész-csillagászoknál is,
akik évekkel őelőtte úgy gondolták, hogy megtalálták a helyes dátumot az „oroszlános
horoszkópban”. Szerintük az emlékmű a fennmaradtak közül a legrégebbi személyes
csillagtérkép. Hatalmas macskafélét ábrázol tizenkilenc csillaggal körülvéve, mellén a növekvő
Holddal. Csupán hármat lehetett közülük görög nevükön is azonosítani – Jupitert, Mercuriust és
Marsot –, a többi egy oroszlán körvonalait adja ki. Neugebauer érkezéséig sokan Antiokhosz
horoszkópját látták ebben a sztélében. Mégsem az. Jupiter csak tizenkét évenként egyszer halad
el az Oroszlán előtt, a Mars kétévenként, a Mercurius viszont minden évben. Hogy jobban
alátámassza állítását, Neugebauer számításba vette, hogy a Hold mindössze 29,5 napot késik
ahhoz, hogy teljes kört tegyen meg az állatöv körül, míg az Oroszlánban csupán két és fél napot
tölt el. Mindezeket a változatokat figyelembe véve Kommagéné időszakában, öt valószínű dátum
kínálkozott e horoszkóp szerint, ebből a két német csillagász a Kr. u. 62. év július 6-át vagy 7-ét
valószínűsítette: azt a napot, amikor Pompeius, a római hódító megkoronázta Antiokhoszt.
– Sok éven át tartotta magát ez a dátum – jegyezte meg Arslan, miközben hagyja, hogy
minden szögből lefényképezzem ezt a mészkő horoszkópot –, ám furcsállottuk, hogy Antiokhosz
épp azt a megaláztatást kívánta volna megörökíteni, amikor egy külföldi megerősíti a trónján.
Ezért átnéztük a tanulmányokat, és a valószínűbb, Kr. e. 109. év július 14-e este fél nyolcban
maradtunk.
Ez a király születési dátuma.
 Három királyi múmia?

A számos ritka érdekességet rejtő síremlék fölkeltette érdeklődésemet. Megszentelt területen

jártunk, egyfajta szupernaptár belsejében, amely elhagyatva állt Kr. u. 72-től, IV. Antiokhosz
idejétől. Azóta egészen a 19. század végéig senki sem háborgatta, nem fosztották ki, nem
rombolták le, így megőrizhette titkát az utókornak. Hogy lehetséges, hogy senkit – rómaiakat,
ottománokat – sem érdekelt, mit vitt magával a sírba Antiokhosz király?
– Mindez Egyiptomra emlékeztet – súgtam Arslannak csodálattól letaglózva, aki éppen az ott
található egyik fejet méricskélte.
– Hát persze! – válaszolta. – Hiszen most éppen az egyiptomi piramisok pontos mása fölött
járunk.
Mahmud nem hagyott időt rá, hogy meglepődjek. Ott, a nyugati oldalon, a kommagénéi
istennő bájos feje mellett állva még mást is mondott:
– Antiokhosz egészen különleges módon építtette meg sírdombját. Előbb kivájták a sírt az élő
sziklából, majd lépcsősen több teraszt helyeztek rá, végül mindezt beborították több ezer
köbméter zúzott kővel. Alapítványunk legutóbbi geofizikai kutatásainak eredményeként sikerült
lokalizálni a király sírját.
Ez a módszer mindenképpen egyiptomi mintára vallott: Dzsószer fáraó alkalmazta ezt híres
lépcsős piramisa építésekor, huszonöt évszázaddal Antiokhosz előtt. Kísérőm jó néven vette,
hogy följegyzem szavait, ezért folytatta:
– A halotti kamra három tetemet rejt: a királyét, apjáét, Mitridatészét és egy harmadik
ismeretlenét. Majdnem biztos, hogy bebalzsamozták őket. Nemrut ajándék, és előbb vagy utóbb
bevonul a történelembe. Abból, amit itt láthatunk, ebben a sírkamrában, sokat tanulhatunk. Talán
valamivel többet tudhatunk meg az ókori csillagászatból is.
Így legyen. És minél előbb.
 29. fejezet

FÖLD ALATTI LABIRINTUSOK TÖRÖKORSZÁGBAN

Törökországi távozásom előtt még várt rám egy másik, felettébb átláthatatlan régészeti titok.
Nemrutnál jóval messzebb, Antiokhosz kolosszusaitól több mint ezerötszáz kilométerrel délebbre
találtam rá.
Századokkal azelőtt, hogy Oszama bin Laden divatba hozta a föld alatti búvóhelyeket
Afganisztánban, egy másik, csaknem ismeretlen civilizáció már ásott magának ilyeneket,
számunkra mindmáig ismeretlen céllal. A vulkáni sziklák alatt húzódó, több tíz kilométeres
alagutak igazi, emberléptékű hangyabolyokra emlékeztetnek lakóhelyiségekkel, szellőztetőkkel,
kezdetleges hangszórókkal, olajütőkkel, malmokkal és raktárakkal.
2002 októberében arrafelé irányítottam utamat. Abbas Ataman, a Törökország szívében levő
Göreme szállodaigazgatója szélesen elmosolyodott, amikor meghallotta, mit tervezek.
– Végig akarja látogatni Kappadókia mindegyik föld alatti városát? – nevetett rám sokat
sejtetően. – Akkor hosszabb idejű itt-tartózkodást tervezzen. Harminchatot már megnyitottak a
közönségnek, de legalább kétszázról tudnak.
Szerencsére. Ataman megsajnált, és elrendezte, hogy néhányat megmutathasson közülük. Arra
kértem, hogy hozzon össze Ömer Demirrel, a térség idős régészével, aki amióta 1963-ban
fölfedezte az első várost, úgy ismeri ezt az át- meg átlyuggatott föld alatti világot, akár a tenyerét.
– A véletlen hozta – meséli Demir egy nádfedeles kis ház árnyékában, Derinkuyuban. – Ott
szemben állt egy régi ház, és amikor lebontották, előtűnt egy föld alatti folyosó lejárata. Amikor
kutatni kezdték, kiderült, hogy legalább nyolc emelet mélységű, és végighúzódik az egész
település alatt.
Demir fekete szembogara kitágult, ahogy visszaemlékezett rá.
– És tudja, mi a leghihetetlenebb? Odalenn legalább tízezer ember férhetett el. A felszínen
viszont alig háromezren éltek. Valamit azonban megsejtettek a fentiek: Derinkuyunak nevezték el
a helységet, ami törökül „mély kutat” jelent.
 Föld alatti telefon

Amikor arról kérdem Ömer Demirt, hogy kik és mi célból építették ezeket a járatokat, válasz
helyett megvonja a vállát. Ő kalauzolta a legtöbb, felfokozott érdeklődéssel ideérkező írót,
régészt, történészt, és megszokta, hogy végighallgassa a legkülönbözőbb elméleteket.
– Háromszor is végigjártam ezeket a föld alatti városokat Erich von Dänikennel – magyarázza.
– Szerinte több ezer évvel ezelőtt azért ásták ezeket az alagutakat, hogy valamiféle
földönkívüliek támadása elől meneküljenek. Én nem hiszek ebben. Egyet azonban meg kell
mondanom: amióta Däniken könyve, Az istenek válasza megjelent az itt látottakról, évente
emberek ezrei keresik fel ezt a helyet…
Az történt, ami a perui Nazca-sivatag vagy a chilei Húsvét-sziget esetében: ennek a svájcinak
a földönkívüliek látogatásáról írt könyvei tették ismertté Derinkuyut is. Mára már visszaesett az
idegenforgalom, alig néhány helyi család tud jól-rosszul megélni belőle. Nem sokan érdeklődnek
iránta, hogy kik és mi célból építették.
– Szerencsére ma már sokkal többet tudunk ezekről a helyekről, mint 1977-ben, amikor
Däniken könyve megjelent. Akkor még csak tizennégy várost ismertünk. (1) Mára már a
harminchatodiknál tartunk – közli Demir. – A felső emeleteket a hettiták ásták ki Kr. e. 1850-ben.
Az biztos, hogy utánuk a frígiaiak is használták, majd Nagy Sándor követői, a rómaiak és a
szeleukidák elől menekülő keresztények a hetedik században. Szeretne körülnézni odalenn?
Az első látogatás Derinkuyu föld alatti birodalmában döbbenetes élményt adott. Ömer Demir
és Abbas Ataman egymással összeköttetésben levő alagutak útvesztőjét mutatták be, ami akár
valamelyik távoli bolygót is idézhetné A galaxisok háborújából. Megbocsátottam Dänikennek
kalandos elképzeléseiért. Odalenn még akár el is lehetne hinni mindezt. Valóban: amikor Demir
cigarettára gyújtott a „mínusz nyolcadik emeleten”, és megláttam, hogyan kígyózik a füst a
helyiség 52 szellőzőnyílásának egyike felé, már tudtam, hogy ezt a „várost” nagy tudású
mérnökök tervezték.
– És még telefonjuk is volt – mosolyog sejtelmesen Demir. – Látja ott azt a lyukat a feje
fölött?
Néhány centiméterre tőlem egy alma átmérőjű lyukat fúrtak a mennyezetbe, amely folytatódik
a felsőbb emeleteken is.
– Ezen keresztül valaki rendelkezéseket továbbíthat a felszínről. Ön pedig tisztán hallhatja itt
lent a harminc méterrel följebb elhangzottakat.
 Menedék a klímaváltozás elől

– Rendben – szakítom félbe Demirt, aki a hely technológiai csodáit taglalja. – Hagyjuk most
Dänikén földönkívülijeit. Inkább azt mondja meg nekem, hogy véleménye szerint mi célból
épültek ezek az alagutak.
Kísérőm eloltja kézilámpáját, és a turistáknak rendszeresített halvány világítás mellett rám
szegezi átható tekintetét.
– Erre nincs válasz, uram – mondja. – Noha mi nem tudtunk lejjebb jutni a nyolcadik szintnél,
még legalább tíz szint rejtőzik a lábunk alatt. A régészek nem szorgalmazzák a feltárását. Létezik
egy föld alatti folyó is meg egy alagút, amelyik összekötötte ezt a várost a szomszédos, nyolc
kilométerre levő Kaymaklival. Hogy lehetne ezt megmagyarázni?
Ömer Demirrel való találkozásom előtt már értesültem róla, hogy több írót is bevitt mélyen az
alagút belsejébe. A legnagyobb, 20 x 9 méteres, három méternél magasabb, kereszt alaprajzú
helyiségben álltunk meg. Sokan templomnak gondolják. Andrew Collinsnak, az eltűnt
civilizációk titkait kutató szakértőnek Demir mutatott valamit: ennek az alagútrendszernek a
régebbi szakaszai magasabbak, mint az „újak”. Mintha a régebbiek magasabb embereknek
készültek volna. Azt gondolja, hogy a föld alatti városok korát akár a kőkorszakig is vissza
lehetne vezetni.
– Collinsnak volt rá egy válasza – emlékszik vissza Demir. – Úgy hiszi, hogy a Kr. e.
kilencedik évezred körül Törökországot kisebb jégkorszak érte el, amely ötszáz évig tartott.
Ekkor a térség nálunk magasabb termetű lakói a külső hideg és hó elől menekülve városokat
ástak maguknak, ahol állandó volt a hőmérséklet. Mint például itt, ahol sohasem süllyed
tíz-tizenkét fok alá.
Andrew Collins az olyan ismert angolszász szerzőkkel együtt, mint Graham Hancock, Rand
Flem-Ath vagy Colin Wilson azt állítja, hogy léteztek fejlett civilizációk
Mezopotámia és Egyiptom előtt is, csakhogy ezek eltűntek az utolsó jégkorszak
következtében. Ez a tizenegy-tizenkétezer évvel ezelőtti klímaváltozás az ő számukra történetük
összeroppanását jelentette. Így született az egész bolygón elterjedt Özönvíz-legenda vagy
Atlantisz elsüllyedésének mítosza. Esetleg Derinkuyu az egyik ilyen történelem előtti civilizáció
nyomait őrzi? Véletlen talán, hogy éppen ebben a régióban virágzott Shamballah mítosza a
képzeletbeli, föld alatti királyságról, amely járataival állítólag egész Ázsiát behálózta?
Azzal az érzéssel hagytam el Derinkuyut, hogy egy nagy álom nyomaiban jártam, és
továbbindultam, hogy meglátogassam Kappadókia többi hangyabolyát is. Ömer Demir sok
szerencsét kívánt.
 Több mint egymillió lélek

Meziköyben álltam meg legközelebb. Nyomorúságos kis település krumpliföldek között, távol
a turisztikai központoktól. Akár egy kísértetfalu.
– El sem tudod képzelni, hogy hol van itt a föld alatti város lejárata – mondta nekem
tréfálkozva Abbas Ataman.
Ámulva rázom meg a fejem. Amikor a falucska szalmatetős vályogházai közé érünk, és
bemegyünk az egyikbe, földbe gyökerezik a lábam meglepetésemben. Egy döngölt padlójú
helyiség belsejében kőkerék állja el az utunkat, amely mögött ott az „egyszintes város”, legalább
háromszáz ember számára. Kaymakli, Tatlarin, Aksar vagy Kirsehir hasonló látványt kínál.
Mindegyikben bonyolult labirintust lehet találni, ami elbizonytalanítja a régészeket és a
történészeket.
– Mit gondol, hány embert tudtak befogadni Kappadókia föld alatti városai, amikor teljes
üzemmódban működtek?
Abbas Ataman megvárja, amíg előveszem jegyzetfüzetemet.
– Egymillió-kétszázezret. Nem ez az igazi titok?
Bólintok. És megfogadom: visszatérek, amint valaki megoldja ezt a talányt.
 30. fejezet

AZ „X”-KULTÚRA

Bolygónk 510 millió négyzetkilométeres felszínéből 361 millió négyzetkilométert víz borít.
Érthetőbben kifejezve ez azt jelenti, hogy Földünk felülete 71%-ának alig ismerjük a titkait,
számunkra alig megközelíthető az a világ.
Sok éve már annak, hogy Antonio Ribera fölkeltette bennem az érdeklődést a tenger titkai
iránt. Akkoriban egyike volt Spanyolországban a tenger alatti kutatás úttörőinek; Jacques
Cousteau személyes barátja, jó író és a rejtélyek imádója. Kerek perec kijelentette nekem:
– Nem a Mars, nem az egyiptomiak, de még csak nem is a földönkívüliek az igazán érdekesek
számunkra, hanem azok a kincsek, amelyeket a tengerfenék rejteget!
Nagy igazságot mondott ki.
Csakhogy Antonio, aki olyan volt nekem, akár a nagyapám, 2001 szeptemberében itt hagyott
bennünket. Egy hónap választotta csak el attól, hogy megjelenjenek azok a kutatási eredmények,
amelyekről ebben a fejezetben szeretnék beszámolni.
Barcelonától pár kilométerre, Ribera Sant Feliu de Codines-i dolgozószobájában többször is
szóba került köztünk az a képtelennek látszó, de határozott állítása, mely szerint Odüsszeusz
idejében a Földközi-tenger nem ugyanazon partok között terült el, mint manapság. Mint ahogyan
bolygónk többi óceánja sem maradt érintetlenül. A hozzánk „közeli”, Kr. e. 8000 körüli
időszakban, amikor a sarkvidéki jégsipkák zsugorodni kezdtek, hirtelen hatalmas változások
történtek a partvonalakban. A légkör felmelegedése mindössze 27 millió négyzetkilométernyire
csökkentette ezt a hatalmas jégtakarót. Kr. e. 8000-től kezdve, noha kisebb mértékben, de
szüntelenül tapasztalható ez a folyamat.
– Gondold csak el: az összes ókori civilizáció hagyományai arról tudósítanak, hogy nagy
szigeteket, szárazföldi tömböket egyik pillanatról a másikra egyszer csak elnyelt a víztömeg.
Atlantisz platóni mítosza, Lemúria legendája, és még sok más monda megtörtént eseményre
utalhat – mondta nekem Antonio.
Vajon jól gondolta-e?
Egyik legkedveltebb története a Krakatau-sziget eltűnése volt 1883-ban, a Szundra-szorosban,
Jáva és Szumátra között.
– Egyetlen vulkánkitörés a levegőbe röpítette. Negyven méter magas cunami keletkezett; a
robbanás Madagaszkárig elhallatszott. És tudod-e, mi volt a legkülönösebb? – Antonio értett
hozzá, hogy ébren tartsa hallgatósága figyelmét. Hófehér kecskeszakállát simogatva folytatta: –
1928-ban, ugyanazon a helyen, ahol Krakatoa elsüllyedt, sziget emelkedett ki az óceánból. Ma
Ana Krakatoának, „Krakatoa leányának” nevezik, és néhány évtized múlva eléri anyja méretét.
Hidd el, Javier, a világ változik.
Én el is hittem neki!
Ma már az őséghajlattan tudósai sem tagadják, hogy léteztek ilyen változások. Sőt azt állítják,
hogy bolygónk jégtömegeinek visszahúzódását először hatvanezer évvel ezelőtt kezdték észlelni,
és ez a folyamat azóta sem állt meg. (1) A legutóbbi, 8000 évvel ezelőtti globális klímaváltozás
idején hirtelen megemelkedett vízszint szigeteket, egykori öblöket és (ki tudja?) talán egész
városokat, sőt civilizációkat temetett hullámsírba. Talán ez vetett vissza bennünket a
kőkorszakba, örökre eltemetve azt az aranykort, amelyről legendák egész sora mesél nekünk.
 Miért is ne volna lehetséges?
Nem eléggé meggyőzőek a bolygónk minden tájáról származó legendák százai az özönvízről?
Hátha ezek a mítoszok az utolsó emlékei a civilizációnk hivatalos kezdetét megelőző időknek?
Ha lehet, még kivételesebb a Földközi-tenger helyzete. Glenn Milne, a Durhami Egyetem
Földtani Intézetének professzora 1970 óta dolgozik egy informatikai programban annak a
folyamatnak a leképezésén, amelynek során megváltoztak a Föld partvidékei az utóbbi
huszonkétezer évben. Munkáját „áradási atlasznak” nevezi. A Mare Nostrum (a Földközi-tenger)
esetében a tudós meglepetéssel szolgál: ez a kis tenger az igazi főszereplője a mintegy
tizennyolcezer-háromszáz évvel ezelőtt kezdődött, a partok mentén bekövetkezett nagy
változásoknak. A Gibraltári-szoros a mainál is szűkebb volt: Korzika és Szardínia egyetlen
szigetet képezett; Málta 8-12 kilométerrel szélesebb kiterjedésű volt. Az olvadás megindulásakor
hatalmas víztömeg zúdult Európából a Földközi-tenger térségére. Gibraltár képtelen volt mindezt
az Atlanti-óceánba csatornázni, így a Mare Nostrum vízszintje 60 méterrel megemelkedett!
Hogyan hatott ez a katasztrófa az emberiségre?
A történetírók többsége egyáltalán nem tér ki rá. Viszont kutatók mindinkább növekvő tábora
osztja azt a véleményt, hogy Kr. e. 10 000 évvel létezett egy vagy akár több fejlett civilizáció a
Földközi-tenger partvidékén, azonban mindörökre odavesztek a hullámokban.
Ezek a szakértők, akikkel Az Aranykor nyomában című könyvem írásakor interjúkat
készítettem, úgy vélekedtek, hogy a tengerszint hirtelen megemelkedésekor városközpontok
tucatjai semmisültek meg, visszavetve az emberiséget a barlangok, sziklaüregek korába.
Egyszerre valós értelmet nyernek Hésziodosz leírásai a Munkák és napokban, vagy Ovidiuséi az
Átváltozásokban: az volt az emberiség Aranykora. Nem mítosz tehát, hogy az Olümposz istenei
ki akarták törölni ezt a korszakot az emberiség történetéből, ezért bocsátották rá a hatalmas
vízözönt.
Eddig rendben is vagyunk, de vajon tudjuk-e, hol találhatók ezek az elsüllyedt városok?
Sikerül-e a modern technológia bevetésével föllelni ezt a mesés örökséget, és megmenteni
múltunk egy alapvető fontosságú részét?
 Egy romantikus Máltán

2002-ben egy író magánosan vágott neki a titáni kalandnak, hogy megtalálja az elsüllyedt
Aranykor feltételezett maradványait. Akár korunk Schliemannja az ő Trójája után, ez a férfiú
elhatározta, hogy átfésüli az óceánokat ott, ahol a legendák szerint elsüllyedtek ezek a városok.
Úgy számolt, hogy a Föld egykori felszínének legalább öt százaléka került víz alá az elmúlt
tízezer évben, eszerint mintegy 25 millió négyzetkilométernyi területet kell átkutatnia
bolygószerte. (2) Graham Hancock tehát eldöntötte, hogy a földgolyó tengereinek akkora
területét gereblyézi át, mint Európa és Kína együttvéve…
Grahamet Tenerifén, a Kanári-szigeteken ismertem meg. Hónapokat töltött ott, filmet forgatott
az Egyesült Királyság Channel 4 tévécsatornája részére romantikus kalandjairól a tenger alatti
romok keresése közben. Mielőtt vállára erősítette a légzőkészüléket, nem sokat tudott ezekről a
romokról. Egy dologban azonban biztos volt ez a világos tekintetű, rögeszmés skót: az Aranykor
embereit erősen foglalkoztatták a csillagok, és hogy ezt a tudásukat átörökítették az utánuk
kialakult civilizációknak is. Szerinte ez történt Indiában, Egyiptomban, Közép-Amerikában, a
megalitikus földközi-tengeri szigeteken és Kínában is. Ezek partjain remélte megtalálni ezeket az
ősi, elfeledett civilizációkat.
Hancock Teneriféről Cádizba tartott, Milne „áradási atlaszát” követve. Ebből tudta, hogy a
vízszint nagyfokú emelkedését a Mediterráneumban főként a Gibraltári-szoros, Málaga, Almería
partjai, az Adriai-tenger, Málta, Szardínia és Szicília partvidéke szenvedte el. Hancock és
felesége, Santha Faiia mindenhová lemerültek ezek közül, de csak egyetlen ponton ragadta meg
valami a figyelmüket: Málta kis szigetvilága. Érdekes módon ezeken a szigeteken találhatók –
kivált a nagyobbikon, amelyikről a szigetegyüttes a nevét kapta – a világ legrégebbi megalitikus
műemlékei. Tarxien temploma és Hal Saflieni víz alatti temetője Kr. e. 3100 és 2500 között épült.
Gigantija romjai, köztük 5 méter magas, 15 tonnás kőtömbök a Kr. e. 5600 és 3600 közötti időre
tehetők. Az óvatosabb szakértők feltételezik, hogy az első emberi települések Máltán a hideg
időszak beálltával, hétezer-kétszáz évvel ezelőtt alakultak ki.
Ma már tudjuk, hogy elszámították magukat.
Málta egyébként maga is titok. Ezek az évszámok pedig több mint vitathatók. Minden a már
említett C-14-es, azaz szénizotópos vizsgálaton alapult, amely a kövek mellett talált kevés
szerves anyagból vett mintákat elemezte. Arról azonban nincs egyértelmű bizonyítékunk, hogy a
kőemlékek már ott álltak, amikor odakerültek az azonosított csont- és kerámialeletek. Ez olyasmi
lenne, mintha a Szent Péter-székesegyház korát mondjuk a IX. Pius sírjában található
csontmaradványokból próbálnánk megállapítani.
– Az egyetlen mód, hogy meggyőzzük a tudósokat Máltával kapcsolatos kormeghatározási
tévedésükről – magyarázta Hancock egyik San Marinó-i találkozásunkon –, hogy találjunk egy
megalit korból való, ismert templomhoz fogható építményt, de a víz alatt, még a legutóbbi
jégkorszaki mediterrán tengerszint-emelkedést megelőző időszakból. Ez valóban nem hagyna
kétséget a kormeghatározásban!
Hancock azonban tévedett.
1994-ben egy Scicluna nevű búvár már talált egy ilyen helyet. (3) Leletét azonban figyelmen
kívül hagyta a tudományos világ csakúgy, mint a sajtó, és 1999-ig senki sem beszélt róla. (A
búvár 2001-ben halt meg.) Egy Hubert Zeitlmair nevű német újra felkutatta a terepet helyi
búvárokkal, GPS-szel rögzítette koordinátáit, majd röviddel utána közzétette felvételeit. Nagy
kőtömböket, a talajban „sínekre” emlékeztető, párhuzamos bemélyedéseket lehet látni ezeken a
képeken, meg kutakat idéző üregeket, amelyek kétségkívül emberi kéz művei.
Zeitlmairral az volt a gond, hogy nem az akadémiai elvárásoknak megfelelően tálalta leletét,
hanem az eltűnt civilizációk szenvedélyes kutatója, „Atlantisz-vadásza” minőségében. Ez a
közgazdász-amatőr régész még azt a hibát is elkövette, hogy Zecharia Sithin New York-i író
hívének vallotta magát, aki viszont évek óta hangoztatta, hogy a legrégebbi ókorban földöntúliak
látogatták meg a Földet. Ezzel a bemutatkozásával Zeitlmair kivívta a máltai régészek teljes
érdektelenségét.
Részemről nem tápláltam hasonló előítéleteket. Ezért kerestem meg 1999 decemberében a
németet egy interjúra Szardínia szigetén. Teljes kétségbeesésben találtam. Birtokában volt a
máltai vizekben föllelt templom víz alatti felvételeinek, amelyek azonban senkit sem érdekeltek!
– Fölfedeztem, hogy a huszonhárom, Málta partjainál található megalit templom a naprendszer
égitesteinek a helyzetét követi – mondta. – Az újabb, víz alá került építmény helyét úgy sikerült
meghatároznom, hogy követtem a templomegyüttes építőinek ezt az elvét. Miért nem hallgatnak
rám a hatóságok? (4)
Graham Hancock érdeklődését fölkeltették ezek a megjegyzések, és még ugyanabban az
évben, majd 2000 júniusában még egyszer Máltára utazott. Több eredménytelen merülést
követően Santhával együtt sikerült lépcsőfokokat, boltíveket, sőt sehova sem vezető egész
lépcsősort találniuk, amelyek minden kétséget kizáróan ősrégi építmények.
Az Egyesült Királyságba visszatérve, megint csak Glenn Milne „áradási atlasza” segítségével
be tudta határolni tizenöt-tizennyolcezer évesre az épületmaradványok korát (5), és Zeitlmairénál
kevésbé meghökkentő véleményt fogalmazott meg:
– Ez a víz alá merült templom azt üzeni nekünk – jelentette ki hogy a megalit kort újra kell
datálni, legalább tizenháromezer évvel korábbra.
Milyen műveltség határozta meg ennyi idővel ezelőtt a mediterrán népek életét? Kik emelték
ezeket a csodálatos máltai templomokat? Sőt, hogy jutottak a távoli csillagok helyét megállapító
ismeretekhez?
Az ügy érdekessége, hogy ha ezeket a kérdéseket a 19. században fogalmazták volna, a máltai
régész, G. G. de Vase habozás nélkül azt válaszolja, hogy a rejtély nyitja az Atlantis emléke.
Zeitlmair azonban már más idők embere. Vele együtt Joseph Bosco 1922-ben és Anton Misfud
2000-ben azt vallotta, hogy Málta annak az elmerült, mitikus szigetnek víz felett maradt része,
amelyre Platón utalt Timeójában. (6)
Túlzott képzelődés?

Szardínia, az elfeledett sziget

A kétkedők fő érve szerint ahhoz, hogy álmok helyett bizonyossághoz jussanak, a többi fontos
mediterrán szigeten is meg kellene találni ennek az „X”-kultúrának a nyomait.
Meg is találták.
Máltán kívül még más közeli szigetet is elborítanak az ősrégi kőemlékek. A történészek több
mint félmillió évre becsülik az első emberi település megjelenését Szardínián. Napjainkra azt
feltételezik, hogy Kr. e. 10 000-ben kezdtek működni az első jelentős kőfeldolgozó manufaktúrák
a szigeten.
Annyit meséltek nekem „felfedezésre váró” régészeti csodáiról, hogy végül meglátogattam
Cagliari múzeumát, ennek a feltételezett előcivilizációnak a nyomait kutatva. Meglepetésemre
olyasmit láttam meg a kiállítási tárlókban, amire nem számítottam: Kr. e. 3500 és 2700 között a
fejlett, helyi ozieri kultúra uralta Szardíniát. Magas műveltség jellemezte ezt a népet, fejlett
ízléssel díszítették kerámiáikat, amelyek maradványai finom keleties vonásokkal tűnnek ki a zárt
üvegtárlókból.
Az ozieriknek tulajdonítják a sziget legtitokzatosabb építményét: egy 9 méter magas, 37 és 30
méteres oldalméretű, lépcsős piramist, amelyet három lépcsősor oszt meg. A neve Monte
d'Accoddi. Egyetlen szárd útikönyv sem piramisként említi, pedig kétségkívül az.
– Jegyezze meg jól – mondja nekem a múzeum figyelmes titkárnője, úti jegyzetfüzetemre
pillantva. –A sziget északi részére kell elutaznia, Sassari közelébe. Ha titkokat kutat, akkor ott
nagy fogást talál.
Azzal átadott nekem néhány fényképmásolatot arról az építményről, amelyről „úgy tartják,
hogy leginkább hasonlít a mezopotámiai zikkuratokhoz”. (7) Megígértette velem, hogy feltétlenül
megnézem.
Biztosan megteszem.
 A csillagászati kút

Nem a Monte d'Accoddi az egyetlen „sumer” nyom, amellyel találkoztam Szardínián. Az

ígéretes piramishoz vezető úton bérautómmal egyszer csak egy másik, nehezen besorolható
látványosságba botlottam. Mai neve Szent Krisztina kútja, és a sziget mértani közepén található.
Egyértelműen kereszténység előtti létesítmény, jóllehet a közelben élt népszerű remete nevét
viseli. Nem kevesen tartják úgy, hogy kissé… furcsa képződmény.
Bazaltkőből gondosan kimetszett, hengeres kiképzésű kút; egyáltalán nem emlékeztet egyetlen
közeli építményre. Noha nuraghik, durván megmunkált, megalit kőtornyok veszik körül a Kr. e.
1700-900. évekből, alakja teljesen eltér ezektől.
Ez a kút kőből metszett „gépezet”. Precíziós szerkezet.
Leereszkedtem a belsejébe a 25 lépcsőfokon, a talajba vágott fura, trapéz alakú kapun át.
Amikor megpillantottam, egy science fiction film díszletei között éreztem magam. Az alig három
méter mélybe vezető lépcső egyfajta szabályos kúp alakú kürtőbe torkollott, amelynek keskeny,
felső nyílásán keresztül áradt lefelé a fény Az egész építmény mélységesen áhítatos légkört
árasztott.
Talán egy régvolt sumer portya és a szigetlakók kapcsolatának „lenyomata” előtt álltam,
ahogyan ezt egyes helyi történetmesélők sugallták nekem?
Hamar fölfedeztem, hogy Szent Krisztina kútjának legfeltűnőbb jellegzetessége csillagászati
szerepe. A Cagliari Egyetem professzora, Enrico Atzeni éveken át tartó vizsgálata megállapította,
hogy az építmény keletkezési ideje a Kr. e. első évezred körüli időszak. Ma azt gondolják, hogy a
víz tiszteletét egyesítették itt a Hold kultuszával. Valóban: ha lentről pillantunk fölfelé a kút
kürtőjén át, mintha távcsőbe néznénk, amelyen keresztül decemberben és januárban a teliholdat
látni. Ugyanis ezt a műemléket körültekintő csillagászok közreműködésével építették.
Hasonló következtetésekre jutott külön-külön Carlo Maxia és Eduardo Proverbio is: egyikük a
Cagliari Egyetem Antropológiai, másikuk a Csillagászati Intézet professzora. Szerintük a kút
felső nyílása titkának következő a magyarázata:

…Ha a megfigyelő a kút mélyének északi felén helyezkedik el, az ő nézőpontjától 11,51'-os a
zenitális távolság maximuma. Azaz pontosan ugyanaz, mint a Hold minimális zenitális
távolsága a Szent Krisztina-kút szélességi fokán (+40'). Ilyen körülmények között a Hold a
legnagyobb elhajlása idején rövid időre visszatükröződik a kút alján, a téli napforduló idején.
(8)

Legalább harminc szent kút található szétszórva szárd területen, és noha néhányuknál
csillagászati funkciók is kimutathatók, az biztos, hogy egyik sem olyan tökéletes, mint a Szent
Krisztina. Aki már látott inka szentélyeket bolygónk másik felén, megmagyarázhatatlan
hasonlóságokat tapasztal a mediterrán kőépítményekkel.
Inkább csak sejtés, de miért ne gondolhatnánk, hogy ennek a kútnak az építői és a perui
fennsík kultúrájának művelői azonos kútfőből merítették tudásukat? Miért is ne fogadhatnánk el
munkahipotézis gyanánt a Földközi-tenger térségének anyakultúráját, aminek elvesztettük a
nyomát a legutóbbi jégkorszak kitörése végjátékakor?
A válasz talán Monte d'Accoddi piramisánál vár. Már szaporáztam is lépteimet odafelé.
 31. FEJEZET

A SUMER ODISSZEA, AMELYET SOHASEM MESÉLTEK EL

Giovanni Semerano – a szakértők véleményével ellentétben – évtizedek óta hallani sem akarja
az indoeurópai nyelv említését a bolygónkon beszélt nyelvek java részének ősnyelveként. A
kilencvenöt éves nyelvész, a Nápolyi Egyetem egykori professzora egy terjedelmes értelmező
szótár szerzője meglepő elmélettel állt elő: nyelveink sumer földön születtek, a mai Irak területén.
Az indoeurópait kitalálták, sohasem létezett. A nyelv igazi „forrása” a sumer. Ez a nép jelölte a
Nyugatot úgy, hogy erebu, ebből lett Európa neve. Asu annyit tesz: ahol a Nap születik; az Ázsia
név őse. Még Arábiának is megvan a mezopotámiai neve: arbu, azaz sivatag. Sőt szerinte Ádám
és Éva is ezen a nyelven beszélt.
Évekkel ezelőtt hallottam emlegetni ennek a filológusnak az elméletét. Különös módon az
ősnyelv keresése közben eljutott egészen addig, ahol a régiek az Édenkert egykori helyét
sejtették. Az „egybeesés” fölkeltette érdeklődő rokonszenvemet. Azt is bevallhatom, hogy nem is
igen vettem komolyan egészen addig, amíg tudomást nem szereztem arról, hogy ezek a sumerok
– esetleg csak egy kis csoportjuk, hajótöröttek vagy egy csoport véletlenül idevetődött telepes –
zikkuratot, azaz lépcsős tornyot építettek… a Földközi-tenger mai európai részének kellős
közepén!
 Az elveszett zikkurat

Szardíniái látogatásom idején saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy az olaszok
kedvelt nyaralóhelyén, Szardínia szigetén valóban rejtőzik-e egy sumer építmény.
Miért nem említette senki?
Olyan nehéz lett volna belátni, hogy ez a nép már használt hajózási utakat négy-ötezer évvel
ezelőtt?
A Szent Krisztina-kúttól a „Carlo Felice” nevű, 131-es számú, meredek út egy kietlen területre
vezet, a szárd autópályától 800 kilométerre. Itt emelkedik az a furcsa hegyfok, amelyről annyit
hallottam beszélni. Innen csak 11 kilométer Sassari, a sziget második legnagyobb városa,
fővárosa, Cagliari pedig kétórás autóút.
Ahogy nekiindultam a pusztaságnak, teljesen egyedül, kíváncsiságomtól hajtva, senki és
semmi nem akadályozta lépteimet. A környék egyetlen dombjának déli oldalához igyekeztem, és
akkor jöttem rá, hogy ez a 9 méter magas, 30 x 40 méter felületű megfigyelőpont nem más, mint
egy tökéletes piramis. A szigeten senki sem így nevezte – valamely okból inkább „oltárként”
vagy „szertartási helyként” határozták meg –, de egyszerű szemrevételezés után látni való, hogy
egy háromszintes, lépcsőzetes masztaba. Továbbá eróziós állapotát tekintve felettébb régi korú
építmény.
– A szakértők nem tudnak dűlőre jutni abban, hogy milyen régi. Monte d'Accoddinak nevezik,
de erről sem igen tudni, mit jelenthet – magyarázta nekem visszaérkezésem után Stefano
Salvatici, a cagliari Nonsoloterra kulturális egyesület elnöke. – Kr. e. a negyedik és az első
évezred közé teszik a korát. Valóban piramisnak épült. Valószínűleg elsőrangú csillagászati
templom.
Amikor nekiláttam, hogy jobban megismerjem a hely történetét, rögtön föltűnt nekem, hogy
az első régészek összefüggéseket láttak a Monte d'Accoddi és a mezopotámiai zikkuratok között.
Aztán az is, hogy milyen hamar elfelejtették ezt az ötletüket. Ercole Contu, a szárd régészet egyik
tekintélye 1952 és 1958 között végzett ásatásokat a környéken, és a terasz alól mintegy hatezer, a
Kr. e. 4000 és 3200 közötti időszakból származó tárgyat ásott elő. Tehát az egyiptomi piramisok
koránál jóval régebbieket, egyidőseket a Stonehenge-megalitokkal. „A legjobban az ókori Uruk
zikkuratjához, Anuhoz hasonlít. Az építése is megközelítőleg erre a korra tehető.” (1)
A sumerok eljutottak-e Szardíniára? Ez a kézzelfogható bizonyíték, amelytől Semerano
professzor nyelvészeti elgondolásainak bizonyítását remélte?
1984-ben egy újabb felfedezés még inkább megtámogatta ezt a különös elméletet: a
feltételezett zikkurat dombja alatt, 5,5 méter mélyen egy 30 négyzetméter nagyságú hosszúkás,
folyosószerű helyiséget találtak, falait ugyanúgy vörösre festették, mint a mezopotámiai
templomokét. Emilio Spedicato, a Bergamói Egyetem matematikai tanszékének professzora, az
ókori történelem szerelmese hívta fel figyelmemet a „hajótörött-elméletre”, ami magyarázatot
adhatna rá.
– Lehet, hogy négyezer évvel ezelőtt, Nagy Sarrukín király korában egy sumer vagy akkád
hajó zátonyra futott a sziget északi partjainál, és valami ismeretlen ok miatt megtelepedni
kényszerült a szigeten. Ez azt is megmagyarázná, hogy a helyi nyelvben, a szárdban miért maradt
mind a mai napig annyi sumer eredetű szó.
Spedicato bizonyára ismerte Semerano professzor elméletét, és hozzá hasonlóan ő is úgy ítélte
meg, hogy a térség helység- és személyneveibe, sőt ősrégi mondatfordulataiba bevésődött
„nyelvészeti kövületek” kínálhatják a rejtély kulcsát. Senki sem tudja biztosan, vajon miért
nevezik Monte d'Accoddinak a szardíniai zikkuratot. A szó ugyan Akkádiára, Sarrukín
királyságára emlékeztet, mások viszont úgy gondolják, hogy accoddi a szárd megfelelője a
hazatérés, visszavonulás szónak. Továbbá jelenti még a „szerelmeskedést” is. Virgilio Tetti
professzor szerint „Monte de Code” földrajzi névből ered, amelyből a Code jelentése: „kő”.
Érdekes módon a sziget spanyol megszállása idején (17. század) valóban „Kőhegynek”
nevezték ezt a helyet.

Hajózó királyok

– Kutakodjon csak Sarrukín király legendájában, és fölfedezi benne, miért hiszik azt egyesek,
hogy az ő idejében juthattak el a sumerok partjainkhoz – súgja nekem Spedicato professzor,
mielőtt befejeznénk beszélgetésünket. – És gondolkodjon el azon, hogy amit a Monte
d'Accoddinál látott, egybevág-e azzal, amit majd megtud róla.
Kihívásnak hatottak ezek a szavak. Föl is vettem a kesztyűt, és egy darabig foglalkoztam az
anyaggal. Ercole Contu régész írásainak köszönhetően megtudtam, hogy Monte d'Accoddi csak
egyike az övezet 287 régészeti objektumának. Mivel a zikkurat kétségtelenül mind közül a
legrégebbi, adódott a gondolat, hogy ottléte „szakralizálta” a sziget északi részét, szentély lett
több mint kétezer éven át.
Raffaele Sardela a szardíniái kezdetleges nyelvekről írott egyetemi tankönyvében arra utal,
hogy Monte d'Accoddi építőinek eltűnése után másik nép, a nuraggi vette át a régi zikkurat
ellenőrzését, amelyet ki is bővítettek. „A nuraggi vallás – írja – egészen biztosan túlélte a
karthágói és a római uralmat, mivel a mágiára, horoszkópokra és jóslásokra épült, amit a külföldi
hódítók annyira kedveltek.” (3)
Annyi biztos, hogy Monte d'Accoddi mágnesként vonzotta a sziget legkülönbözőbb
gyarmatosítóit. Valószínűleg ugyanazt látták ebben a dombban, amit Nagy Szargon, azaz
Sarrukín király látott a zikkuratjaiban: az Ég és a Föld érintkezési pontját, azt a helyet, ahol az
emberek beszélni tudnak az isteneikkel. Szargon többet is épített belőlük, és kivétel nélkül
magasabbakat, mint az elfeledett szardíniai „oltár”. Ám azt is tudjuk, hogy nem hagyta
közömbösen birodalmának e távoli szeglete. Egy korabeli szövegben Szargon király (Kr. e.
2370-2285) átvette „ a nagy tenger túlsó partján levő két terület ellenőrzését”, amely sumer utalás
szerint a Mediterráneum. Az egyik Kaptar („krétai föld”), a másik Anaku („ón földje”). Szardínia
pedig bővelkedett ónlelőhelyekben. Anakunak nevezték sumerul ezt a szigetet?
James Bailey, A királyistenek és a titánok (4) című ismert könyv szerzője 1973-ban azt
találgatta, hogy a „túlsó part területein” nem Amerikát értették-e? Ott azonban egyáltalán nem
találhatók zikkuratok, sem pedig olyan nyomós nyelvészeti bizonyítékok, mint Szardínián. Nem
is említve a dzsunka típusú hajókat, amelyek az ókori Szardínia vizein ugyanúgy megtalálhatók
voltak, mint a sumer vagy egyiptomi partok mentén.
Ha pedig Szardínia valaha sumer gyarmat volt, márpedig nagyon úgy látszik… akkor meg
kellene írni ezeknek az elfeledett felfedezőknek a történetét. A történelem igazságtalanul bánt
velük.
Legyünk mi is azok?
 32. FEJEZET

NAGY SÁNDOR ELVESZETT SÍRJA

A tompa tekintetű, foszlott ingű Arafat Szaad barátságtalan arcot vágott, és tetőtől talpig
végigmért bennünket. Bizonyára föl se tudta fogni, mit keres két külföldi „az ő” temetőjének
kapujában, távol a turistaútvonalaktól, Alexandria e kevéssé népszerű szegletében. Kísérőm,
Robert Bauval híres egyiptológus azonban, aki ebben a mediterrán városban született, tudta,
mivel enyhítheti meg Szaad szigorát.
– Iszkander sírja miatt jöttünk – súgta neki.
– Iszkander?
A Terra Sancta latin temető őrének sötét ráncai hirtelen cinkos mosollyá simultak:
– Jöjjenek csak utánam.
Az arabok adták Nagy Sándornak az Iszkander nevet, és a jelek szerint Egyiptomnak ezen a
részén a Szezám, nyílj meg! jelszó megfelelőjeként működik. Miközben elindultunk befelé az
elhanyagolt keresztény temetőbe, Bauval elmagyarázta nekem, hogy a muzulmánok a macedón
hőst még mindig prófétának tekintik, ezért Szaad számára nagy megtiszteltetés, ha ismeretlenek
kérdezősködnek a próféta sírja felől.
– Egy pillanat! – állítottam meg útközben Bauvalt. – Azt akarod ezzel mondani, hogy itt
található Nagy Sándor híres-nevezetes sírja, amelyet időszámításunk negyedik százada óta keres
a fél emberiség? Épp itt?!
Robert Bauval futólag körbepillantott. A hely valóban inkább emlékeztetett veteményeskertre,
mint temetőre. Ünnepélyességnek semmi nyoma. Ledőlt sírkövek mellett, gondozatlan fák
árnyékában vezetett utunk.
– Kell-e alkalmasabb hely egy sírnak, mint egy régi temető, nem igaz? – nevetett rám.
Az ösvény végéhez érve Arafat Szaad egy omladozó lépcsőlejárathoz kalauzolt bennünket.
Tizenegy lépcsőfokkal lejjebb egy kívül durván faragott, belül gondosan csiszolt
alabástromkocka fogadott.
– Iszkander – szólt kalauzunk.
 Hosszú vadászat Szoma után

Meglepett a hely. Bárkire ugyanígy hatna. Józan, szinte avantgárd felépítésű, méretét tekintve
egy nagyobb kocsi is beleférne, ugyanakkor valamiféle vallásos ünnepélyességet sugároz. Nincs
rajta egyetlen felirat, sem pedig figurális dísz, dombormű, ami támpontot adhatna eredete felől.
Bauval örült, hogy meglephetett, és azon nyomban elmesélte a sír történetét. E szerint az
alabástromsírt 1907-ben tárta fel az alexandriai Görög-Római Múzeum igazgatója, Evaristo
Breccia olasz régész (1). Kezdetben azt hitte, hogy a Nemeseionra bukkant, amelyet Caesar
építtetett Pompeius fejének őrzésére. Akkor még a hatalmas alabástrom kőtömbök egymás
hegyén-hátán hevertek, minden látható rendszer nélkül. Utóda a múzeum élén, Achille Adriani
helyesbítette néhány év múlva Breccia feltevését. Úgy vélte, hogy ezek a kőtömbök egy nagy
emlékmű előszobáját alkothatták. 1966-ban hasonlóságokat fedezett föl néhány macedóniai
királyi sírkamrával. A következő évtizedben, röviddel halála előtt Adriani Nagy Sándor sírjaként
azonosította az alexandriai alabástrom sírkamrát.
De hát lehetséges lenne ez? A klasszikus világ leghíresebb alakja földi maradványainak sírja
előtt állok?
Hálásan fogadtam Robert Bauval magyarázatát, amihez még hozzáfűzött valamit:
– Ennek a sírnak a kutatása a Szent Grál kereséséhez hasonlítható. ősképet keresünk. Egy
álmot.
Bauval jól mondta. Ez az álom csaknem kétezer éve kelt szárnyra, amióta Kr. e. 323-ban
Babilonban mindössze harminchárom évesen elhunyt a történelem leghíresebb, macedón
származású uralkodója.
Tábornokai halála napjától versengtek földi maradványainak birtoklásáért. A tetejébe az udvari
jós, Arisztandrosz dicsőséget és jólétet jósolt annak a földnek, amelyikben a nagy halott
nyugszik. Vajon katonái tiszteletben tartották-e végső kívánságát, hogy hamvasszák el a távoli,
egyiptomi Sziva-oázisban, közel a mai Líbia határához, ahol Nagy Sándor elnyerte Amon Ra
isten áldását, hogy fáraóvá kiáltassa ki magát?
Alexandrosz kívánságát azonban nem teljesítették. „Hívei” egyiptomi módra bebalzsamozták
testét, és Szicíliai Deodórosz szerint aranyszálból szőtt halotti lepelbe göngyölték, amely
megőrizte vonásait. Két éven át készítették elő felszereléseit az örökkévalóságba vezető útjához;
hatvannégy ökör vontatta kocsira helyezték, amellyel 3000 kilométeres utat tettek meg.
I. Ptolemaiosz Szótér fondorlatát dicséri, hogy elérte Alexandrosz Egyiptomba szállítását. Az
ál-Kalliszthenész, a kortárs krónikás arról számol be, hogy az elhalt uralkodót előbb
Memphiszbe, majd Alexandriába vitték. Ott nyugvóhelye rövidesen a szoma megjelölést kapta,
ami görögül „testet” jelent.
– Ennek a sírnak tehát itt kell lennie Alexandriában – összegzem a hallottakat, miközben
Bauval még egyszer alaposan körbejárja az alabástrom síremléket. – Vagy nem?
– De igen – helyesel. – A kérdés csak az, hogy ebben a temetőben vagy egy másikban.
 Alexandrosznak feleség kell

2000 januárja és szeptembere között bejártunk Bauvallal több helyet is, amelyekről
feltételezik, hogy ott nyugszik a dicső halott. Csodálatra késztettek Sztrabón, az említett
Diodórosz vagy Zenobiosz beszámolói még az ókorban a sírnál megjelent látogatókról; Iulius
Caesar, Caracalla vagy Augustus elismeréssel adóztak annak a személyiségnek a földi
maradványai előtt, aki a világot uralta a Kr. e. 4. században. Sőt ha hihetünk Cassius Dio
Cocceianus római szenátornak és történetírónak, az utóbbi még meg is sértette a múmia orrát,
amikor virágkoszorút akart odahelyezni. Az idő tájt már eltűnt alóla az arany szarkofág, egyesek
úgy vélik, hogy IV. Ptolemaiosz vagy VII. Kleopátra olvasztatta be a hadikiadások fedezésére.
Sztrabón azonban írásba adta, hogy az aranykoporsót egy áttetsző kristályszarkofággal váltották
fel, amely teljes fenségében láttatta a macedón uralkodó testét.
Az alabástromsír felfedezése előtt, legkitartóbb legendák a szomáról Alexandria
városközpontja: a Fuad utca és a Nebi Daniel körül keringtek. Afrikai Leó 16. századi arab író
úgy vélte, hogy Iszkander sírját a Szent Márk kopt templom körül kell keresni. Onnan csupán 300
méterre található Dániel próféta mecsete. Érthetetlen módon hiányzik mellőle a minaret; belül
uralitfalú, egyhajós templom, és mindjárt a bejárat mellett vallásos iskola működik benne. Vajon
a padozata alatt nyugszik a macedón hadvezér?
Arrafelé vesszük lépteinket. Mint tudjuk, Heinrich Schliemann, Trója felfedezője 1888-ban
engedélyt kért ásatásra az egyiptomi hatóságoktól, de kérelmét elutasították. Mások jobban
jártak. 1960-ban egy lengyel csoport 15 méteres kutatóárkot ásott, de semmit sem találtak. Az
1991-ben, majd 1996-ban végzett munkálatok sem hoztak eredményt. Még Achille Adriani is
kutatott a padozat alatt, de azután rájött, hogy más irányban kell körülnéznie. Mindezek a
munkálatok egy impozáns, román kori gránitoszlopokkal körülvett, kerek építmény körül
zajlottak, a mecset imaterme alatt.
– Iszkander?
A Szezám, nyílj meg ismét működött. Gamal, kalauzunk a Nebi Danielben, odavezetett
bennünket az imaterem nyitott üregéhez.
– Semmi kétség, itt található. Csak ásni kell. Azt természetesen nem fogjuk hagyni, hogy bárki
elvigye tőlünk a prófétánkat – jelentette ki büszkén.
Gamal súgta meg nekünk azt a történetet is, amit „mindenki ismer Alexandriában”. Elmesélte,
hogy tizenöt éve egy asszony sorban állt mozijegyért ebben az utcában, amikor egyszer csak
megnyílt alatta a föld, és elnyelte a mélység.
– Minden kísérlet kudarcot vallott, hogy megtalálják – közölte.
A rendőrség szerint a város alatti sok vízér valamelyike magával ragadta, és messzire sodorta.
– Mi azonban tudjuk, mi történt valójában – mosolygott Gamal. – Alexandrosz feleségre
vágyott, ezért magával vitte az asszonyt.
 Téves helyek

Jean-Yves Empereur francia régész, több alexandriai ásatás és tenger alatti kutatás felelőse
szerint különös ötlet a Nebi Danielben keresni a szomát. Abdel Halim Nureddinnel, a
Régiségügyi Főtanács egykori vezetőjével egybehangzóan Empereur is azt sugallja, hogy
Alexander mauzóleuma abban a temetőben keresendő, ahol én is elkezdtem utána kutatni.
– Természetesen azt a feltevést is el kell vetni, hogy Nagy Sándor sírja a Sziva-oázisban
keresendő – jegyezte meg.
1995-ben egy különös görög régész, Liana Szuvaltszi jelzett találatot, amikor ebben a távoli
pálmaligetben, a líbiai határ mentén ásatásokat folytatva egy folyosóra bukkant, amelyről
feltételezte, hogy elvezet a macedón fejedelem sírjához. (2) Igaz, hogy egy másik csapat végül is
egyszerű római romoknak nyilvánította a leletet. Noha egyetlen klasszikus szerző sem említette
Szivát, Szuvaltszi számára kétség sem fért állításához. A görög régésznő New York Times-beli
nyilatkozata szerint ezt a kígyók súgták meg neki! (3) Különcködése miatt hamar elvesztette
hitelét; az egyiptomi hatóságok 1996-ban visszavonták ásatási engedélyét, elméletét pedig nem
hangoztathatta tovább.
„Hol található tehát Alexandrosz sírja?”, kérdezte joggal Aranyszájú Szent János már a 4.
században, híveit oktatva az ismeretlenre. Alexandria akkoriban meglehetősen zokon vette, hogy
a jámbor konstantinápolyi püspök éppen Alexandrosz földi maradványainak föllelhetetlenségével
szemléltette, hogy még a történelem legnagyobbjai is nyomtalanul eltűnnek. Így bizonyította,
hogy csak Isten él tovább, minden időkben.
Ez a tanulsága az én kutakodásaimnak is?
 33. FEJEZET

A KÉK VÉR TALÁNYA

Ezúttal szinte véletlenül találtam rá a tárgyamra. Felső-Egyiptomban, Luxor templomának

szentélyében járva majdnem elmulasztottam megnézni egy domborművet, végül az ösztönöm
vezetett el hozzá. Kár lett volna érte.
Pár lépésnyire a thébai együttes főútjától, a születés termében (az egyiptológusok
mammiszinek mondják) találtam rá a nyugati falon, valamivel szemmagasság felett. Névtelen
művész vésője örökített meg egy nem mindennapi jelenetet háromezer-négyszáz évvel ezelőtt.
Nem színezett ez a dombormű. Körvonalai alig emelkednek ki a mészkő alapból, és megfelelő
világítás híján alig lehet látni. Ezért még ma is észrevétlen marad a helyet naponta százával
látogató turisták előtt.
Kétségtelen, hogy ennek a falnak nem esztétikai minősége a felbecsülhetetlen értéke. Az idő
kikezdte a három isten és a királynő ábrázolását a kép közepén. Sajátos, szinte példa nélküli az
elhelyezkedésük: a dombormű felső részén Amon Ra főisten padon ül, kézen fogva Mutemiua
királynővel, III. Amenhotep fáraó anyjávai. Alattuk Szelkit és Neith istennők; hajukat
ismertetőjelük, a skorpió és a keresztbe tett nyilak díszítik: mintha kezükkel gyengéden
megtámogatnák ezt a találkozást. Mindenesetre csak a jelenet két oldalát szegélyező
hieroglifákból értesülhetünk róla, mit akart ábrázolni a szobrász. Kivált a jobb oldali oszlop
szolgál felvilágosítással: Amon főisten szavait idézi, mégpedig azokat, amelyekben utal bizonyos
meghitt találkozására Egyiptom királynőjével.

Amikor meglátogatta, a királynő a palota mélyén pihent. Az asszony felébredt az isten illatára.
Ő pedig feléje tartva rámosolygott. Magáévá tette, aztán megmutatkozott neki isteni valójában.
(1)

Ismerősnek találtam ezt a történetet. Ki ne találná annak! Az egyiptomi főisten Igéjének

hatalmával megtermékenyíti a királynét – pontosan úgy, ahogyan Jahve jelenik meg a héber
mitológiában –, majd Amon be is jelenti rögtön, mi lesz a kapcsolatukból születendő gyermek
neve. Valami ehhez hasonló ismétlődik meg tizenöt évszázaddal később egy isten háta mögötti
palesztinai faluban, ahol Isten küldötte bejelenti egy fiatal szűznek, hogy születendő fia
megváltoztatja a történelem menetét.
Vajon véletlenek ezek a párhuzamok?
A terem többi falán hasonló vagy még rosszabb állapotú domborműveket találtam, amelyek
mind ennek a különös teremtési folyamatnak egyes lépéseit ábrázolták. A kosfejű Knum isten két
fiúgyereket teremt az egyik sarokban. Az egyik a későbbi Amenhotep, Amon és Mutemuia
királyné találkozásának gyümölcse, a másik az ő szellemi hasonmása: ka, aki tekintetével Ízisz
segítségét kéri. A harmadik képben Knum beszámol munkájáról Amonnak, és megcsodálhattam
azt a jelenetet, amelyben Thot és Ízisz segítik a királynőt a szülésben. A folyamat végén a
gyermek fáraó iszik a különböző istennők kebléből, majd Hórusz és Hekau – a mágia istene a
régi Egyiptomban – bemutatja őt atyjának, Amonnak.
A szakértők az ilyen elbeszélést teogóniának, azaz az istenek származástörténetének nevezik.
E szerint az istenek és emberek fizikai egyesülésének eredményeként jönnek világra azok a
„hibridek”, akik nagy tetteket hajtanak végre. A világ csaknem minden szakrális szövege átveszi
ezeket az epizódokat. Kínában például úgy hitték, hogy a császárok ilyesfajta találkozásokból
születtek; ezért nevezték őket Tien-cének, azaz az „Ég fiainak”. De a mi Teremrésünkben is
találunk erre utalást, amikor „Isten fiai az ember fiaival” keveredtek, hogy egyfajta titánok
szülessenek.
Honnan ered ez az elképzelés? És miféle tény – ha volt ilyen e mítoszok születése körül –
hozta létre az ókori teogóniákat?
Luxori felfedezésem, a dombormű hosszas töprengésre késztetett. Végül úgy döntöttem, hogy
Napóleon egyiptomi titka című regényem kulcsmotívumaként fogom felhasználni. Rájöttem,
hogy talán ezen a fali domborművön találhatjuk meg az eredetét a rejtélyes, mégis mindennap
használatos szavunknak: „kék vér”. Az ősrégi hiedelem szerint egyes uralkodók ereiben nem
ugyanaz a vér folyik, mint a halandókéiban.
 Amon vérárama

René Schwaller de Lubicz elzászi filozófus tanulmányozta a legelmélyültebben a luxori

romvárost. The Temple of Man című nagy terjedelmű tanulmányában hivatkozik erre a rendkívüli
teogóniai jelenetre. Szerzőnkhöz hasonlóan mások is úgy értelmezik, hogy ez a dombormű
összegzi a régi Egyiptom legmélyebben gyökerező hiedelmei egyikét: királyaik isteni eredetét.
Az e tárgyú írásokat olvasva arra lehet következtetni, hogy a jóval későbbi európai uralkodók
„kék vér”-mítosza is valószínűleg innen ered. Amont rendszeresen kék bőrszínnel ábrázolták az
ég kékjét jelképezve; leszármazottai pedig jelképesen örökölték kék véráramát.
Talán az egyiptomi templomok mélyén, papjaik titkos szertartásain hangzott el a „kék vér”
megjelölés?
Meglepetésemre III. Amenhotep esete nem egyedüli az egyiptomi őstörténetben. Az V.
memphiszi dinasztia három első királya: Uszerkaf, Szahuré és Neferirkaré (Kr. e. 2498-2467) is
Ra isten közreműködésével jött a világra. (2) Gaston Maspero, a modern kori egyiptológia atyja
szerint, aki Schwallernél reálisabb szemléletű tudós, ezek a legendák valójában politikai
stratégiák, és a kétes családi hátterű fáraók hiteles leszármazását hitelesítették. (3)
Mutemiua, a luxori dombormű világi nőalakja nem királyi származású, ezért fia nem léphetett
volna trónra. Hatszepszut is hasonló gonddal találkozott, ezért Deir el Bahari templomában Amon
lányaként lépett fel, elhallgattatva ezzel a papság gyanakvását. Végül is az egyiptomiak
képzeletgazdagságát tekintve mit számított a királyi vér, ha valaki egyenesen az istenektől
származott?
Mára már tudjuk, hogy az „égi” vér mítosza nem múlt el a régi Egyiptommal. A keresztény
hagyomány is átvette: e szerint Jézus szűz anyától született, miután Isten személyesen
termékenyítette meg; másrészt viszont maga Szűz Mária is hasonló teogóniai történet szerint
született az apokrif evangéliumi leírások szerint (Máté, Szent Jakab).
Az első keresztények vették át ezt a mítoszt? „Lemásolták” a piramisok árnyékában született
ezredéves hagyományokat?
E kétségekre igenlő a válasz.
Rövidesen meggyőződöm róla.
 34. FEJEZET

NÁZÁRETI OZIRISZ

– Tudta, hogy názáreti Jézus nem az egyetlen történelmi személy volt, aki meghalt, majd
feltámadt „a harmadik napon?” Vagy hogy mások is jártak a vízen, nemcsak ő? És nyilván hallott
már olyanokról, akik megsokszorozták a kenyeret meg a halat, hogy jusson ennivaló a
követőiknek? És hogy Jézus sem az egyetlen gyermek volt, akit a bölcsőjében imádtak a
titokzatos, keleti Háromkirályok?
Llogari Pujol lenyűgöző hévvel beszélt nekem erről dolgozószobájában, a Barcelona melletti
Taradellben. Pujol 1987-ben jelentette meg feleségével, Claude-Brigitte Carcenackal együtt
könyvét (1), amelyben megválaszolja ezeket a kérdéseket, és arra a meglepő következtetésre jut,
hogy a Jézus életében bekövetkezett csodák az egyiptomi istenektől ellesett események.
Természetesen alig vártam, hogy hallhassam az ő változatát.
Llogari széles műveltségű, kellemes beszélgetőtárs. Közepes termetű, rózsás arcbőrű,
mosolygós férfiú, akiből csak úgy árad a tenni akarás. Kiugrott pap, katolikus teológus és
pszichiáter. Feleségét akkor ismerte meg, amikor sejtéseire alapozva kutatni kezdte a keresztény
hitvilág és a piramisok építőinek vallása közti összefüggéseket.
Szerinte évszázadokkal a keresztények Messiásának megszületése előtt egyiptomi istenségek
és királyok már főszereplői voltak ugyanolyan történeteknek, amilyeneket az Újtestamentum
Jézusnak tulajdonít. A Kr. u. 50 és 125 között élt görög történész, Plutarkhosz arról ír, hogy
Ozirisz istent egy pénteki napon ölték meg, és harmadnapra feltámadt. A legelfogadottabb
számítások szerint Atyr hónap 17. napján (augusztus vége és szeptember eleje között) halt meg,
és 19-én jelent meg újra élve. Az V. dinasztia (Kr. e. 2465-2323) piramisainak falaira írt híres
Piramisszövegekben külön kiemelik a „harmadik napot”, amikor a fáraó Ozirisz teste életre kel,
hogy útnak induljon a csillagok honába.
Pujol más meglepő egybeeséseket is tartogatott számomra: beszélgetésünkön elmondta, hogy
Oziriszt, akárcsak Jézust, hozzá közel álló, árulókká vált személyek ölték meg. Ozirisz esetében
testvére, Széth volt a hóhér. Jézust viszont egyik kedvelt tanítványa, Iskárióti Júdás árulta el. És
mindkét esetben asszonyok – Ízisz és Mária Magdolna – tanúsították elsőként visszatérésüket az
életbe.
– Azt is tudnod kell, hogy a khresztosz (a görög jóságos, szeretetre méltó) jelzőt Jézus és
Ozirisz esetében egyaránt használták.
A teológus tekintete felvillant, mielőtt folytatta:
– Ezenkívül a kereszt jelképében is osztoztak. Az egyiptomi isten számára az anh (füles
kereszt) az életet jelképezte, Jézus követőinek viszont a kínzás eszköze változott különös módon
a halállal szembeni ellenállás jelképévé.
E párhuzamok csupán „véletlenszerűek”, egyszerű egybeesések, csupán a történetmesélés
szintjén értékelhetők?
Llogari nem az első teológus, aki fölvetette ezt a zavarba ejtő tényt. Mások, például a
reneszánsz filozófus, Marsilio Ficino – akinek az életét A titokzatos vacsora írása közben
tanulmányoztam – „vallásosan ésszerűnek” próbálták beállítani ezt a hihetetlen egybeesést.
Értekezése: De vita coelitus comparanda XVIII. fejezetében azzal érvel, hogy a kereszt
jelképének használata Egyiptomban nem is lehetett más, csakis Krisztus jövőbeni eljövetelének
jelzése, próféciája. (2) Sajátos módon 1600-ban megégettek egy másik neves teológust, a
domonkos Giordano Brunót, amiért védelmezte a kereszt fáraói eredetének elvét.
 Egyiptomban avatták be Jézust?

A reneszánsztól napjainkig ezt a párhuzamot két igen különböző nézőpontból értelmezik. Az

egyik azt sejteti, hogy mivel a történeti Jézus Egyiptomban tanult, magával vitte Palesztinába a
Nílus partján megszerzett ismereteket. A másik ezzel szemben azon szélsőséges feltevés mellett
áll ki, hogy Jézus sohasem létezett; életét, gondolatait és tanításait szó szerint egyiptomi
forrásokból másolták.
Az előbbiek számára az evangéliumok, a Talmud és a Kr. u. 3. századtól keletkezett, nagy
fontosságú történeti és vallásos héber írások tanúsítják, hogy Jézus gyermekkora egy részét a
piramisok árnyékában töltötte. Ez a Palesztinából történt menekülésük és a 12 éves Jézus
jeruzsálemi templombeli feltűnése között eltelt éveket jelenti. Máté evangéliumának második
fejezete azt beszéli el, hogyan menekültek Jézus szülei Heródes jövendőbeli Messiás-üldözése
elől. A Talmud is utal rá, hogy a rómaiak egyiptomi varázslás vádjával fogták le. Valóban: a vízen
járás vagy a víz borrá változtatása Kánában az egyiptomi varázslók eszköztárába tartozott,
legalábbis ezt veti fel Morton Smith 1978-ban A varázsló Jézus című könyvében (3), amit azzal
támaszt alá, hogy olyan észrevétlen részletek, mint Jézus megvádolása „gonosztevőként” Pilátus
előtt, a római jogi nyelvhasználatban „rontásnak”, azaz gonosz varázslásnak felelnek meg.
A Talmud is ezt az elgondolást erősíti, amikor Jézust egy bizonyos Ben Stadával veti egybe,
aki jóval a názáreti előtt be akarta vezetni a hébereknél a Jahve tiszteletétől eltérő, egyiptomi
jellegű kultuszt. A keresztény apologéta, Szent Justinianus Kr. u. 160-ban utal egy vitára a zsidó
Trifonnal, aki a rabbi Jézust „galileai mágusnak” nevezi.
Vajon csupán a názáreti hitelét csorbító híresztelések ezek? Avagy épp ellenkezőleg,
rámutatnak Jézus hatalmának forrására? Az elképzelés határozottabb védelmezői rövidre zárják a
kérdést. Szerintük ugyanis Jézus nem Egyiptomban tanulta a varázslást, hanem egész életét
átitatták a Nílus-parti mesék és tanok.

Még ma is imádjuk a pogány isteneket

Llogari Pujol, számomra meglepően, csatlakozik ezekhez az elgondolásokhoz.

– Kezdetben még ellenálltam a kísértésnek, hogy elfogadjam – vallja meg őszintén. –
Csakhogy amint gyarapodtak a hasonvonások Jézus alakja és az egyiptomi vallás tanítása között,
arra kényszerültem, hogy megkeressem a kereszténység szilárd alapjait, hogy megtarthassam
hitemet. Nem óhajtottam a hiszékenység hibájába esni.
Így kezdődött Pujol személyes kalandja, ami máig nem ért véget. Amit föltárt, arra késztették,
hogy búcsút mondjon a reverendának. Találkozott az elzászi Claude-Brigitte Carcenac
történésszel, akivel megosztoznak szerelmükben és kutatásaikban.
Amikor Claude-Brigitte megjelentette doktori disszertációjának light változatát Jézus, 3000
évvel Krisztus előtt címmel, már nem létezett visszaút.
– Azt állítottuk ebben, hogy a kereszténység Egyiptomban született, azoknak a zsidóknak a
hatásra, akik az első század előtt a Szerapisz-kultusz híveivé szegődtek. Ez az Ozirisz-kultusz
hellenizált változata, ami vegyítette a görög és az egyiptomi hitvilágot. Hozzáfűzte még:
– A kereszténység eredetét én arra a pillanatra teszem, amikor az egyiptomi zsidók hírét
veszik, hogy lerombolták a jeruzsálemi Templomot. Akkor határozzák el, hogy új kultuszt
teremtenek.
 – De hát ez 70 évvel Krisztus után történt! – vetem közbe.
– Valóban – válaszol Pujol meglepően higgadtan. –Tényleg nem létezik semmiféle ezt
megelőző dokumentum, amiben ennél korábbról szó esne Jézusról vagy a keresztényekről. Kr. u.
125-ből származik egy egyiptomi papirusz az első ismert töredékkel Jézus szenvedéseiről, János
evangéliuma szerint. Ezen kívül semmiféle szavahihető, egyértelmű dokumentum nem bizonyítja
keresztények korábbi létezését.
A vitatott teológus szerint nem nehéz követni a „forgatókönyvet”. A 4. században, a
Ptolemaiosz-fáraók idején Egyiptomban kialakult Szerapisz-kultuszt a zsidók egyszerűen
lemásolták, ebből „fabrikálták” a kereszténységet, mindazokkal az egzotikus hiedelmekkel
együtt, amelyek annyira megfeleltek nekik. Ezért mutat annyi párhuzamot a Szerapisz-imádat a
keresztény tanokkal. Szerapisz hívei például egyéni üdvözülésükre törekedtek, ami viszont
bűnbánatot követelt meg. Az alexandriai Szerapeumban a papok gyóntattak és bűnbocsánatot
hirdettek vízbe merítéses szertartás keretében. Az Íziszből, Oziriszből és Hóruszból álló „szent
családot” imádták, az egynejűséget szorgalmazták, és ami a legmeglepőbb: fő ünnepük december
25-ére esett, amikor is Hórusz születését ünnepelték.
Pujol még hozzáfűzi: Szerapisz és Ízisz népszerűségét az első keresztények körében a korszak
névadási gyakorlatában is nyomon követhetjük. A római kori Hispániában például sok Serafinát
sőt Isidorót, azaz Ízisz zászlóvivőjét (Isis doro) találhatunk.
Amikor már azt hiszem, hogy Pujol nem hozakodhat elő ennél hajmeresztőbb történetekkel,
újabb leleplező tényt közöl: feleségével együtt állítják, hogy az Újtestamentum könyveit teljes
egészében Egyiptomban írták, titokban egyiptomi forrásokból másolva.
– Amikor az Apostolok cselekedeteiben Pál útjáról és annak nehézségeiről írnak, ezt a részt a
szerző az egyiptomi hajótörés történetéből vette át, ugyanazt, amit már Vergilius is plagizált
Aeneisében.
Később, amikor rátérünk Szent Péter római útjára, ahogy az Újtestamentum elénk tárja, Pujol
pontosít:
– Ez is a történelem egyik hatalmas félreértése. Péterről sehol sem állítják azt, hogy Rómában
lett volna, hanem azt, hogy Babilóniában tartózkodott. A bibliamagyarázók évszázadok óta
hangoztatott véleménye szerint az említett Babilónia nem lehetett más, mint a Caesarok városa.
Ez tévedés. A régi Kairó mellett létezett Babilónia, amelyet a perzsák alapítottak fővárosuk
emlékére, amikor Egyiptomot elfoglalták. Alexandrosz is több Alexandriát alapított…
Llogari Pujol eddigi kutatását papirusztöredékek, egyiptomi domborművek és az
evangéliumok szövegrészleteinek összehasonlítására összpontosította. Aprólékos, fáradságos
munkáját az ókori nyelvek szakértői segítségével pontosítja, akik készek elfogulatlanul
szembenézni az igazsággal, vallásos hitbéli felfogásuktól függetlenül.
– Tudom, hogy súlyos dolgokat állítok – látja be –, hiszen nem könnyű elfogadni azt, hogy az
evangéliumok az egyiptomi papiruszok szó szerinti másolatai, hiszen a szavaknak több mint
nyolcvan százaléka megegyezik.
Miközben ezt mondja, Llogari Pujol sűrűn teleírt lapokat tesz elém, amelyekben kimutat
néhány ilyen párhuzamosságot… A forrása egy 1911-ben megjelent könyv: Les contes populaires
de l'Egypte ancienne. A neves francia egyiptológus, Gaston Maspero összegyűjtött benne néhány
mesét a fáraók korából. Egyik közülük egy bizonyos Szenozirisz (Ozirisz isten fia)
születéstörténete. Anyja, Mahituaszkhit, „bőkezűséggel (malaszttal?) teljes”, egy este látogatót
fogad: szellem érkezik hozzá, aki bejelenti az asszonynak fia születését. Az összehasonlító
táblázat, amelyet Pujol mutat nekem, az esemény párhuzamára utal; még az egyiptomi elbeszélés
és Máté evangéliumának a szövege is egybevág. A gond csak az, hogy több mint ezer év választja
el a két történést.
 – Ha jól megfigyeled – mondja Pujol – észreveheted, hogy Máté használja a transzpozíció
irodalmi technikáját, átemelve evangéliumába az események ugyanolyan rendjét, és csaknem
ugyanazt a frazeológiai szerkezetet, ami a Szatmi-mese igazi értéke.
 Hitetlenkedve beleolvasok:

Szatmi meséje (Máté I, 20-25)

Szatmi egyik este lefeküdt, 20. …ímé, az Úrnak

és álmában angyala álmában
valaki ezt mondta neki: megjelenek neki,
Mahituaszkit asszonyod, mondván:
gyermeket ne félj magadhoz venni
vár tőled. Máriát, mert mi benne
fogantatott, a Szent
Lélektől van az.

Fiúnak fog életet adni, 21. Szül pedig fiat

Akinek neve Szenozirisz nevezd annak nevét

lesz Jézusnak

és számosak lesznek (?), mert ő szabadítja meg

Csodái népét annak bűneiből.

Amikor Szatmi felébredt, 24. József pedig álmából

álmából, felserkenvén

szíve örvendezett attól, (Lukács I, 46-47

amit álmodott. Magasztalja az én
A várandósság hónapjai lelkem az Urat)
elteltével, amikor
eljött az ideje, hogy világra Lukács I. 57: …betelek
hozza, az ő szülésének

Matihuaszkit fiúgyermeknek ideje, és szüle fiat.

adott életet.

Szatmi ekkor a Szenozirisz

nevet adta neki, Máté I. 25. … és nevezé,
ahogyan az álmában annak nevét Jézusnak.
megmondták neki.

Táblázat: Claude-Brigitte Carcenac

Hónapokig foglalkoztatott ez a táblázat, meg az, amiről órákon át beszélgettünk Llogari

Pujollal. Ez a nyughatatlan katalán teológus talán fölfedezett valami olyan csalást, ami két
évezreden keresztül lóvá tette a történészeket?
Hamar rájöttem, hogy vendéglátóm és felesége nem is elsőként találtak ilyen párhuzamokat.
Ugyanabban az évben, amikor Spanyolországban megjelent vitatézisük, az Egyesült Királyság
könyvesboltjaiban tarolt egy különleges tanulmány, Külföldi a Királyok Völgyében (4) címmel.
Az egyiptomi származású ügyvéd és újságíró Ahmed Osman könyve a Biblia teljes
újraértelmezését javasolja. Szerinte a Teremtés könyvében szereplő József patriarcha, akit alig
tizenhét évesen eladtak testvérei, új identitással fejezte be életét. Egyiptomi neve Juja lett, és IV.
Tutmoszisz fáraó veziri, azaz miniszteri tisztét töltötte be.
 Ebből kiindulva Osman módszeresen értelmezni kezdte a Biblia történeteit az egyiptomi
királyi házak tükrében. 1992-ben kiadott egy második könyvet A Messiás háza (5) címmel.
Ebben arra a következtetésre jut, hogy III. Tutmoszisz volt Dávid király, III. Amenofisz az igazi
Salamon, Ehnaton Mózes megfelelője, Nofertiti Szűz Mária, végül Tutenhamon… a názáreti
Jézus!
Osman szerint a Biblia és az egyiptomi vallás közötti párhuzamok arra vezethetők vissza,
hogy a héber történetírók a fáraók történetének átalakított változataként írták meg saját
elbeszéléseiket. Szerinte ami az evangéliumokat illeti, azokat egyszerűen Keresztelő Szent János
követői állították össze. Ők „találták ki” Jézus történetét, hogy beteljesülhessenek a Keresztelőre
vonatkozó próféciák, meg ami utána következett.
Amint az várható volt, nyomban feltámadtak a kritikus hangok Osmannal szemben. A. N.
Wilson, a Szentírás tudós kutatója szerint az evangéliumok és az egyiptomi vallás közti
párhuzamosságok az 1. századnál sokkal később kerülhettek az eredeti szövegekbe azért, hogy
„ismerősebbé” tegyék a történeteket a pogányoknak, ezáltal könnyebben megtéríthessék őket.
Spanyolországban a Madridi Egyetem újtestamentumi filológia tanszéke professzorának,
Antonio Piñeró-nak véleményét kértem erről az állításról. Ezenkívül 2004-ben sikerült őt
megnyernem a Telemadrid televíziós vitaműsorába Llogari Pujollal.
– A legtöbb, amit egy történész elismerhet, hogy léteznek az említett párhuzamok; csakhogy
ezek a mitológia egyetemes szellemi kincsei, azaz a mitopoieszisz, a mitológiaalkotás részei…
Nem vélem tudományosnak azt kimondani, hogy az evangéliumok pontos másolatai – mondjuk –
kétezer évvel azelőtti szövegeknek.
Egyetlen dologban azonban engedni látszanak minden oldalról ebben a különös
történészvitában, mégpedig abban, hogy Jézus – személyében és tanításaiban egyaránt – olyan
elveket testesített meg, amelyek csak abban a korszakban voltak jellemzőek a piramisok
országában.
Számomra legalábbis nem elhanyagolható ez a következtetés. Majdhogynem felér azzal, hogy
a Nyugat vallása így vagy úgy az ősi Ozirisz-kultusz kiterjesztése.
Ez pedig nem csekélység.
 HATODIK CÉLPONT

A TITKOS KULTÚRA

Rosszul teszed, ha dicséred,

még inkább, ha rosszallod azt,
amit nem ismersz.

LEONARDO DA VINCI
Vázlatfüzetek (1)
 35. FEJEZET

A PÁPA, AKI NEM HITT ISTENBEN

A megbízást enyhén szólva furcsállhatta a jó Pinturicchio mester. Ha nem erősködik az új pápa

meg a pápai palota intézője, akkor Bernardino di Betto – ez volt a művész valódi neve –
egyáltalán nem alkotta volna meg ezt a… meglehetősen kockázatos festői művet.
A frissen megválasztott pápa, VI. Sándor, aki 1492-ben foglalta el Szent Péter trónját, nem
kevesebbel bízta meg a festőművészt, mint hogy fesse ki magánlakosztálya falait egyiptomi
mitológiai jelenetekkel: Ízisz, Egyiptom királynője a tudományokat és a törvényeket tanítja
Mózesnek és Hermész Triszmegisztosznak. A mennyezet másik hajlatában a nagy egyiptomi
istennő éppen összeilleszti férje és fivére, Ozirisz testének darabjait. Mellette látható az elhunyt
istenség finom aranyszálakból szőtt palástjával fedett koporsója, amelyet Ápisz bika őriz Ízisz
oldalán, egy pompázatos felvonuláson.
Ez a pogány képzeletvilág ma is ott látható a római Vatikáni Múzeumban. Aki belép VI.
Sándor lakosztályába, az úgynevezett Szentek hajlékába, mennyezetén olyan univerzumot fedez
föl, amelyet csak akkor érthet meg, ha részletesen tanulmányozza ennek a Borgiának (eredeti,
spanyol neve: Borja) a korszakát, aki csaknem akkor lett pápa, amikor Kolumbusz hajói Amerika
felé indultak.
 A hermetikus VI. Sándor

A titokzatos vacsora című könyvem előkészületei során tanulmányoztam ezt a korszakot, arra
kerestem a választ, vajon mi indította ezt a pápát ilyen különleges megbízásra, és váratlanul
meglepő felfedezésre jutottam: VI. Sándor szentül hitte, hogy családja egyenesen Ozirisztől
származik. Ezt a hiedelmét Giovanni Annio de Viterbo domonkos szerzetes táplálta benne, még
bíboros korában. Nemsokára már bizonyosságként kezelték, hála a „hazudozás fejedelmének”
csúfolt szerzetes ügyes manővereinek.
A Pápai Palota frissen kinevezett intézőjeként tekintélyt szerzett Annio de Viterbo arról
győzködte a pápát, hogy nem véletlenül került címerébe a bika (vagy az ökör), hiszen azt Ozirisz
egyik klasszikus ábrázolásának tekintik. Szerinte Ozirisz-Ápisz Itáliában is járt, hogy megtanítsa
az ott élő őslakosságot a halászatra és a földművelésre.
De Viterbo, mielőtt VI. Sándorral ismeretségbe került, érdemtelenül ugyan, de művelt ember
hírében állt. Állítólag ő találta meg Beroso kaldeus püspök több mint gyanús irományait, amelyek
Ozirisz európai kalandjairól számolnak be. De Viterbo azt állította, hogy Ozirisz-Ápisz uralkodott
is Itáliában; ő a névadója az Appenninek hegységnek, és nyomot hagyott olyan Alpokon túli
helységneveken is, mint Osiricella.
Hihetők vagy sem, ezek a kabbalák tovább ösztönözték Anniót, hogy újabb és újabb
bizonyítékokat gyártson mind különlegesebb állításaihoz. Régészeti leleteket tárt fel: frízeket,
sztéléket, oszlopokat hieroglifafeliratokkal, amelyeket ő hamisított és rejtett előtte a földbe. És
minden új „feltáráskor” nagy lelkendezést csapott a pápánál.
A csalásról keringő hírek sem ingatták meg VI. Sándort. A szentatya előtt palotájának intézője
megmaradt tudós embernek. És természetesen senki sem mert kritikai hangokat pengetni az
udvarnál, a pápa jelenlétében.
Talán az is hozzásegített mindehhez, hogy VI. Sándor tizenegy évig tartó pápasága idején a
legszokatlanabb, legsajátosabb és eretnek pápája volt Rómának. Mozgalmas érzelmi életén,
gyermekei: Cesare és Lucrezia kilengésein túl, Sándor egyetlen pápaként közel került ahhoz,
hogy az egyház történetét hamis egyiptomi forrásokhoz vezesse vissza. Egyik ilyen jelentős
lépéseként 1493-ban fölmentette Pico della Mirandolát az egyiptomi mágia és a héber kabbala
pártolójának vádja alól, amivel VIII. Ince sújtotta, üldözve azokat az értelmiségieket, akik e
tanokat legjobb eszköznek tekintették a hívek meggyőzésére. A Borgia pápa Pico della
Mirandolát az egyház „hű fiának” tekintette, és ő maga is érdeklődéssel látott neki az elhajló
tanok megismeréséhez.
Della Mirandola és Annio de Viterbo mindenkinél jobban szorgalmazta a pápaság fáraói
vonásainak erősítését, így született a hermetizmus. A név Hermész Triszmegisztoszra, a görög
nevű, de egyiptomi istenségre utal, aki igazából Thot, a bölcsesség istene. Valóban, pár évvel VI.
Sándor Rómába érkezése előtt, az idősebb Cosimo 1439-ben a firenzei zsinaton megbízást adott
egy varázslási kézikönyv latinra fordítására, amiről azt állították, hogy ennek az istennek a
sugallatára íródott. A Corpus Hermeticum nyomokat hagyott az elkövetkező évszázadok
művészetén és kultúráján.
Frances Yates, a hermetizmus világszerte legelismertebb szakértője VI. Sándor uralkodásának
azt a korszakát tanulmányozta, amikor a Corpus Hermeticum népszerűsége elérte a csúcspontját,
és arra a következtetésre jutott, hogy „a pápa ki akarta nyilvánítani szakítását elődje politikájával,
magáénak vallva Pico della Mirandola véleményét a mágia és a kabbala alkalmazásáról a vallás
kiegészítőjeként”. (1)
 Az elgondolás nem is olyan furcsa, mint elsőre látszik. Végül is, ennek a reneszánsz tudósnak
a szemében az egyiptomi – vagy hermetikus – és kabbalisztikus mágia célja az Ég és a Föld
egyesítése. Pico ezt nagyon is „keresztény” filozófiának tekintette.
 Pápák, akik fáraók szeretnének lenni

Az ókor, az elődök elveszett tudása iránti érdeklődés rövidesen legfontosabb jellemzőjévé vált
ennek a történelmi korszaknak. Az 1585-ben pápává koronázott, „a reneszánsz utolsó pápájának”
nevezett V. Sixtus (2) is igyekezett hatalmába keríteni ezt a tudást; építkezési, közmunkatervei
legfontosabb céljának jelölte meg egyiptomi obeliszkek felkutatását. Az ő célja nem az átitatódás
volt az egyiptomi tanok hatásával, hanem azok uralása, így történt, hogy az Augustus idején a
császári Rómába szállított 42 obeliszket (3) sikerült föllelni, megtisztítani és felállítani.
Nem is kell messzire menni: a Szent Péter tér közepén égnek törő, 27 méter magas „hegyes
követ” is ez a pápa restauráltatta és állíttatta fel. Az obeliszket Caligula uralma idején hurcolták el
a rómaiak Heliopolisz szent városából. Azóta a Szent Péter tér egy félreeső zugában hevert,
szeméttel vastagon beborítva. Az a furcsaság is jellemzi ezt a kőemléket, hogy V. Sixtus a
kereszténységnek a pogány kultuszokon aratott felsősége bizonyítására, a csúcsán kereszttel
megjelölve helyezte a tér közepére. Még a gonosz szellemet is kiűzték belőle, és eltüntették a
hieroglifákat mind a négy oldaláról.
– Megszabadítlak a gonosztól, teremtett kő, a mindenható Isten nevében – jelentette ki
Ferratini püspök a pápa jelenlétében, amikor 1588. szeptember 27-én meghintette szenteltvízzel.
– Mostantól a szent keresztet tartod, gonosztól megszabadított kő: mentes lettél minden
szennytől, pogányságtól és szellemi tisztátalanságtól. (4)
Azért neveztem „furcsaságnak”, mivel V. Sixtus pápa akaratlanul, a szimbolikus szóhasználat
nélkül is egy régi, nagy hatású pogány jelet elevenített föl. Megmagyarázom: az ókori
Egyiptomban a kereszttel megjelölt obeliszk hieroglifája Heliopolisz szent városát jelképezi: a
fáraók „Vatikánját”.
Graham Hancock és Robert Bauval Talisman című könyvükben leírják, hogy 1588-ban még
nem készült el teljesen ez az „akaratlan hieroglifa”. A kereszt és az obeliszk hegye köré nyolc
részre osztott kört vagy ellipszist terveztek, ami a hieroglifák rendszerében „várost” jelent (5). A
sors különös játéka folytán hét évtizeddel később, VII. Sándor pápasága idején Bernini
megtervezte híres oszlopsorát az obeliszk köré, mégpedig ellipszis alakban, nyolc részre osztva!
Ezzel kiegészült a hieroglifa!
 A Vatikán titkos térképe

„Egybeesés? – kérdezi Hancock és Bauval. Vagy létezett egy titkos csoport, amelyik évtizedeken
keresztül befolyásolta a pápaságot, olvashatta az ókori Egyiptom hieroglifáit, mégpedig jóval
azelőtt, hogy a 19. század tudósai megfejthették volna?”
Ez valóban érdekes kérdés.
Ha a megfejtő Champollion és a rosette-i kő hieroglifái elolvasása előtt létezett kor,
amelyikben alaposan tanulmányozták az egyiptomi írást, az éppen a reneszánsz. Egy napon a sok
lángész közt, akiket az a kor segített napvilágra, talán előbukkan a géniusz, aki kőbe álmodta a
mai Vatikánt alkotó hieroglifákat.
Egy napon.
 36. FEJEZET

IN PERSECUTIONE EXTREMA

Mennyire szerettem volna ott lenni, hogy a helyszínen láthassam a francia rendőrség által
foganatosított rendkívüli intézkedéseket!
Több mint tízezer francia csendőr, tűzszerészek, mesterlövészek osztaga, francia helikopterek,
az elmaradhatatlan négy testőr társaságában óvták szüntelenül II. János Pál minden lépését
Lyonba érkezése pillanatától. Nem lehettem ott. Akkor még csak 15 éves voltam. Meg kellett
elégednem azzal, hogy televízión keresztül követem a pápa látványos franciaországi látogatását.
Valóban szüntelenül rajta tartottam a szememet.
Jóllehet kevesen ismerték be, hogy ezt a szokatlan mértékű biztonsági hadműveletet egy régi
jóslat beteljesedésétől való félelem indokolta, én nagyon is felfigyeltem rá. A jóslatot véletlenül
hallottam meg egy tévé hírmagyarázatában. Noha a hölgy enyhén gúnyos mosollyal olvasta fel,
nem nyugtatott meg, ellenkezőleg, még jobban odafigyeltem az eseményekre. A végén már
biztosra vettem, hogy valami homályos figyelmeztetés mégiscsak létezett arról, hogy II. János
Pált célba vehetik ezen a látogatásán. Érzékelni lehetett, hogy a rendvédelmi erők ezt sokkal
komolyabban vették, mint az újságírók.
Így is lett. Azon a távoli 1986. október 4-én Karol Wojtyła megérkezett Lyonba, félresöpörve
tanácsadói figyelmeztetéseit. Attól tartottak, hogy a kis híján az életébe került 198l-esnél jobban
előkészített, újabb merénylet végezhet vele. Ezt vetítette előre egy 16. századbeli provence-i
orvos, bizonyos Michel de Notredame egyik könyve 975 négysorosának, 141 jövendölésének és
58 hatsorosának némelyike. Nostradamus jóslata (ugyanis ezen a néven vonult be a történelembe)
nem lehetett volna egyértelműbb:

Róma főpapja, őrizkedj a várostól,

hol két folyó találkozik,
ott ontják ki véredet s a tieidét,
amikor a rózsa virágzik. (1)

A Vatikán persze a legrosszabbtól tartott. Habár „a város, ahol két folyó találkozik”, illett
Lyonra (a Rhne és a Sane folyik rajta keresztül), a szentatya mindezt szóra se méltatta. A pápát az
őt megillető tisztelettel fogadta Lyon repülőterén Francois Mitterrand, „amikor a rózsa virágzik”
(?). II. János Pál több mint háromszázezer hívő előtt misézett a védelmére kihelyezett, száznál
több mesterlövész figyelő őrködése mellett. Hívei elnézését kérve elmondta nekik, hogy ez a
készültség egy terrorista csoport akciójának elhárítására áll fenn… vagy Nostradamus ominózus
jóslatának elkerülésére. Szerencsére semmi sem történt.
 II. János Pál, akit megjövendöltek

Vagy majdnem.
Az biztos, hogy ez a jövendölés annyira felkorbácsolta serdülő képzeletemet, hogy ettől kezdve a
próféciáktól való félelem árnyékát láttam újra meg újra a vatikáni politika néhány jelentősebb
megmozdulásában. Ma már, tudatosan visszagondolva, azt hiszem, nem tévedtem. II. János Pál
bőségesen szolgáltatott példát arra, hogy figyelt az ilyesfajta jóslatokra. Pápaságának huszonhat
évében egymást követik az ilyesfajta „jelek”. Mégis, egyik sem olyan nyilvánvaló, mint a 2000
májusában hozott döntése arról, hogy nyilvánosságra hozza Fátima úgynevezett „Harmadik
titkát”.
Ki ne emlékezne rá?
Ez a titok 1917-ben született Portugáliában, ahol a Szent Szűz állítólag megjelent, és három
üzenetet bízott a halálra rémült kis pásztorgyerekekre, habár inkább látomásról lehetne beszélni,
hiszen ők ott azt hitték, hogy eljött a világvége. A legidősebb közülük, Lucia dos Santos harminc
év múlva írásban is rögzítette Cova de Iría-beli találkozásait. Az első: tűzben, fájdalmakban
bővelkedő pokolbéli látomás. Másodjára tudatták vele a második világháború kitörését, és
figyelmeztetés hangzott el a kommunista Oroszország szerepének megnövekedéséről, ami már az
1917-es októberi bolsevik forradalom után elkezdődött. Ám a harmadik találkozást, amelyet a
spanyol-portugál határon levő Tuy kolostorában írt le az egykori pásztorlányka, úgy ítélték meg,
hogy nem hozzák nyilvánosságra mindaddig, amíg el nem jön az ideje.
Természetesen Róma obskurantizmusa tág teret nyitott mindenfajta találgatásnak. Miért nem
fedték föl Fatima Harmadik titkát, ahogy azt megtették a két előzővel? Csak nem a harmadik
világháborút jelentette be? Esetleg a világvégét? Vagy talán az egyház megszűnését?
Amikor II. János Pál eldöntötte, hogy felfedi a titkot, azonnal kiderült, hogy azért nem tette
eddig, mert úgy találta, hogy az őrá vonatkozik.
A pápa előtárta érveit. Nemhiába cselekedett így. 1981. május 13-án a Szűz feltételezett első
portugáliai megjelenésének hatvannegyedik évfordulóján lőtték meg Karol Wojtyｳát a Szent
Péter téren. Évekkel később mesélte el, hogy a Fátimai Szűz csodálatos beavatkozással, „anyai
kezével” térítette el a golyót, megakadályozva idő előtti halálát.
Ettől az eseménytől kezdve már semmi sem azt jelentette a pápának, mint annak előtte:
komolyan megnőtt az érdeklődése a portugáliai jelenések iránt. Ma már tudjuk, hogy bekérette
olvasásra ennek a híres harmadik titoknak az összefoglalóját, amikor a római Gemelli-klinikán
lábadozott a golyó ütötte sebbel. Megdöbbent az olvasásakor. Nem is kicsit. Csakis ezzel
magyarázhatók ezt követő cselekedetei. Nemcsak hogy meglátogatta hóhérát, a török terrorista
Mehmet Ali Agcát, hanem ellátogatott Fatimába is, és elrendelte, hogy foglalják bele az ottani
Szűz Mária-szobor koronájába az egyik golyót. A Vatikán ezt az egyetlen golyót nem adta át a
rendőrségnek, mivel az a pápamobilba szorult a meghiúsult egyházfői gyilkosság során. A pápa
azonban a hirtelen jött fátimai kegyeletesség hatására újabb történelmi döntést hozott:
nyilvánosságra bocsátja a Harmadik titkot. Meggyőződött róla ugyanis, hogy szövege azt a
merényletet vetíti előre, amit ő túlélt.
Minden logikusnak hatott. Könnyen megérthetőnek. Sőt egyszerűnek is.
Csakhogy akadt ebben a históriában valami, amitől nem állt össze nekem a kép. Kivált azután,
hogy a Szűzanya tiltott üzenete 2000-ben került nyilvánosságra. Meg hogy Róma sokkal nagyobb
súlyt helyezett a „hivatalos értelmezésre”, mint magára a jóslat szövegére.
 Ebben a jövendölésben, amit a jelenés három tanúja közül az egyetlen, felnőttkort megélt
Lucia dos Santos fogalmazott meg, arról értesülhetünk, hogy egyszerre nagy fakereszt jelent meg
egy meredek hegy csúcsán. „A szentatya úton a hegy felé – írta halála előtt a szerzetesnővér 2005
februárjában a coimbrai karmelita kolostorban – egy romokban heverő városon kelt át reszkető
tagokkal, bizonytalan léptekkel, fájdalomtól, kínoktól gyötörve, és imádkozott az útközben látott
holttestek lelki üdvéért.” Aztán így folytatta: „A hegy csúcsára érve térdre borult a nagy kereszt
tövében, így halt meg egy csapat katona tűzfegyverei és nyilai által; ugyanígy haltak meg egymás
után a püspökök, papok, szerzetestestvérek és – nővérek, laikusok, különböző osztályú és
helyzetű férfiak és nők.” (2)
Ez a híres harmadik titok valóban előzetes figyelmeztetés lett volna a II. János Pál elleni,
1981. évi merényletre?
Az azóta XVI. Benedek néven pápává választott, akkor kardinális Josef Ratzinger több mint
negyven lapból álló szöveget szerkesztett, ebben alátámasztja ezt az elgondolást. 2000. június
26-án bemutatta ezt a nemzetközi sajtó képviselőinek, meglehetősen hitetlenkedő környezetben.
Meggyőződéssel állította, hogy a Wojtyła elleni merényletet a Szűzanya jelentette be Lucia
nővérnek 1917-ben.
Az igazat megvallva, nehezemre esett elfogadni ezt az állítást. A szó szerinti szöveg püspökök,
papok, szerzetesek, nővérek halálát írja le, utal a „romokban heverő” Rómára, de sehol nem szól
a pápa mint egyén elleni merényletről.
Ma már megérthetjük II. János Pál elődjeit, ha borzadva olvasták ezeket a sorokat. Köztük
XXIII. János pápát is, aki 1959 augusztusában, miután feltörte a pecsétet az utolsó fátimai
üzeneten, úgy döntött, hogy nem fedi fel a tartalmát a nyilvánosság előtt. (3) A jó pápa elődjeihez
hasonlóan különösen érzékenynek mutatkozott e jövendölésre, és jobbnak látta, ha nem kondítja
meg a vészharangot a kereszténység fölött. A jövendölés ugyanis nem merényletre, hanem Róma
és a Vatikán Kúriája elleni mészárlásra utalt.
 XII. Pius, az angyali pápa

Ki tudja, nem elődjében, XII. Piusban kell-e keresni XXIII. János pápa félelmének indítékát ettől
a titoktól. Ez a pápa, aki fontos szerepet játszott a második világháború egyes meghatározó
pillanataiban, vakon hitt Lucia nővér próféciáiban, ezenkívül azonban egy másik tekintélyes, 12.
századi szentnek tulajdonított jóslatban is. E szerint még 111 pápa fogja követni egymást
Rómában, mielőtt bekövetkezik az Utolsó ítélet. XII. Pius tehát úgy számolt, hogy nem ő az
utolsó ebben a sorban.
A fátimai jóslatok különös logika szerint hatottak XII. Piusra. Akárcsak II. János Pálnál,
Pacelli esetében is különféle személyes vonatkozások adódtak, amelyek a jóslatokhoz kötődtek.
Például Eugenio Pacellit 1917. május 13-án nevezték ki a Sixtus-kápolnában Sardi érsekének.
Pontosan ugyanezen a napon történt az első portugáliai jelenés.
A kedvező egybeesés okán Pacelli érdeklődéssel fogadta a Szűzanya első titkának fölfedését.
Már hogyne érdekelte volna, ha egyszer újabb globális háborút jósolt, az 1914-esnél is
borzalmasabbat, ugyanakkor a kommunizmust az emberiség legaljasabb bűnei egyikeként jelölte
meg. Szerencsétlen módon a jóslat nem csupán beigazolódott, hanem az előrevetített események
egyik akaratlan főszereplőjévé is tette XII. Piust, kijelölve pápai pályafutásának és politikájának
ívét, beleértve a titokzatos „Nap-táncot” is, amelyet lelkesen szemlélt meg a Vatikán kertjéből
1950. október 30-án. (4)
Ma már csak akkor érthetők meg ennek a pápának a döntései, ha számot vetünk azzal, hogy
XII. Piust mennyire áthatották Szűz Mária feltételezett portugáliai üzenetei. Megmagyarázom.
1940-ben Lucia dos Santos, aki immár felnőtt karmelita nővérként visszavonulva él egy coimbrai
zárdában, levelet ír XII. Pius pápának, amelyben arra kéri: ajánlja fel Oroszországot Mária
Szeplőtelen Szívének, ahogyan azt 1917-ben a Senhora elrendelte. XII. Pius két évig késlekedett
a válasszal, amíg 1942. október 31-én üzenetet sugárzott szerte a világba. Ebben utalt
Miasszonyunkra és Oroszországra, azon fohászkodva, hogy ez az ország „térjen vissza ismét a
nyájba”. (5)
Nem egészen két hónap múlva, 1942. december 8-án a pápa nem csupán Oroszországnak,
hanem az egész világnak szentelte a fátimai látnok nagy figyelmet kiváltott jóslatát. Éppen
ezekben az években, azaz 1944-ben juttatta el Lucia nővér a borzalmas harmadik titkot a pápának
azzal, hogy az 1960-ban uralkodó pápa törje fel a pecsétet.
XXIII. János, engedelmeskedve a Szűz Máriát látott apáca parancsának, ki is nyitotta a levelet
a megjelölt időpontban… aztán újra lepecsételte.
 Szent Malakiás jóslatai

XII. Pius még egy „lidérces próféciától” tartott, és több szentatya is osztotta ebbéli nézetét.
Pápává koronázásának napján egy latin mondás vezérszóként járt szájról szájra: Pastor
angelicus. A 12. században élt ír szerzetes, Malakiás jóslata Péter követőinek sorrendjében éppen
illett XII. Piusra.
Ha elfogadjuk a legendát, Armaghi Szent Malakiás másik száztíz vezérszóval együtt ezt is egy
szokatlan isteni kinyilatkoztatás keretében kapta. Bizonyos tekintetben magyarázat nélkül hagyott
módon belepillanthatott az eljövendő nyolc évszázadba, vezérszavanként felismerhette az
egymást követő pápákat saját korszakától egészen „az idők végezetéig”. Azt állította, hogy az
utolsó pápa után üldözési hullám indul meg az egyház ellen, amelynek egy Péter nevű férfiú vet
majd véget.
Természetesen zavaróan hatott rám a fátimai harmadik titokkal meglevő párhuzamosság. Szent
Malakiás szavai:

A szentegyház utolsó üldöztetése után egy Péter nevű római foglalja el a trónt. Nagy
nehézségek közepette tartja egyben a nyájat, aztán ezek elmúltával a hét domb városát
lerombolják, és kegyetlen ítélőbíró dönt majd a népek felett.

Tudjuk, hogy Malakiás furcsa láztól szenvedve Clairvaux-i Szent Bernát karjában halt meg.
Szent Bernát írta meg Malakiás életrajzát. Kétségtelenül sajátos tény, hogy ebben még csak meg
sem említi barátja drámai profetikus látomásait.
1595-ben tették közzé először ezeket a jóslatértékű vezérszavakat Arnold de Wion belga
szerzetes értekezésében. Ma is meglep, hogy sohasem kifogásolta ezeket sem az egyház, sem
pedig annak végrehajtó keze, a Szent Hivatal (inkvizíció). Annál feltűnőbb, hogy több pápa
szívesen fogadta lemmáját (vezérszavát), és önazonossága részének tekintette. Az biztos, hogy a
16. századtól kezdve elfogadták érvényesnek, és utoljára 2005 áprilisában, Josef Ratzinger
bíboros esetében vették elő a konklávé idején, amikor II. János Pál utódaként szóba került
megválasztása.
Malakiás óta minden szentatya jó okot talált rá, hogy ne vesse el ezeket a személyes
próféciákat; egyesekhez már úgy hozzánőtt, akár a gyűrű az ujjukhoz. Wion például az 1143-ban
uralkodott pápát, II. Celesztint hozta össze az első lemmával. Az Ex castro tiberis (Tiberis
várából) szükségszerűen utal a pápa születési helyére, az egykori Tiphernumra, tövében a Tiberis
főnévvel.
Az 1595 után következő pápák már igényelték ezt a prófétai figyelmet. E dátumot követően a
már nyilvánosságra hozott vezérszavakkal nem vetülhetett rájuk semminemű manipuláció vagy
csalás árnyéka. Még a pápai címerek, születési helyük megjelölései is részben vagy egészben
egybevágnak Malakiás profetikus bölcsességeivel. XIII. Leó (1878-1903) esetében is. Az ő
vezérszava (a 102. a sorban) Lumen in coelo (Világosság az égen). Címerében valóban látható az
égen száguldó üstökös. Malakiás egyik legutóbbi magyarázója, Jean-Charles de Fontbrune még
messzebbre ment, amikor kijelentette, hogy ez, akárcsak a többi vezérszó, mélyebb
jelképrendszert takar. Szabadkőművesnyelven „fényt nyerni” beavatást is jelent a
szabadkőművesség titkaiba. Csakhogy kevés pápát találni, aki nagyobb erővel vette volna fel a
harcot ellene, mint éppen XIII. Leó.
XII. Pius, akinek tizenkilenc év, hét hónap és hét nap pápaság adatott meg, az első naptól
kezdve minden fenntartás nélkül vállalta profetikus lemmáját. A sajtó ezt nagyon hamar világgá
röpítette, ezáltal meghonosított egy olyan szokást, ami napjainkig tart: az új pápa
megnevezésével egy időben közzéteszik Malakiás neki megfelelő vezérszavát.
Ez történt XXIII. János esetében is (Pastor et nauta, vagyis „Főpap és hajós”). Az ő
lemmájából azonnal felismerhető, hogy Velence, a hajósok városa pátriárkája volt. VI. Pál Flos
floruma (Virágok virága), akárcsak XIII. Leó esetében, egybevág címerpajzsának rajzával: a
három liliommal.
I. János Pál, Wojtyła közvetlen elődje esetében telibe talált a malakiási jóslat: a 109. De
medietate lunae; ami többszörösen is figyelmeztető lehetett. Albino Luciani papi hivatásának
java részét Belluno püspökségben töltötte. (Bel-luno a Holdat rejti.) Az Albino (fehér) keresztnév
pedig a Hold fehér fényével hozható összefüggésbe. Mégis, ami a legjobban felhívta a figyelmet,
az a medietate melléknév. Fontbrune szerint ez megkettőződésre utal, mintha Malakiás előre látta
volna két pápa megjelenését, akik közül mindketten a János Pál nevet fogják viselni.
Emlékezhetünk arra is, hogy VI. Pál, majd I. János Pál korai halála közti időben tört ki Irán
történetének legsúlyosabb összecsapása a forradalmi és a konzervatív erők között…
A Hold pápája rövid küldetése után, ami alig egy holdfázis idejéig tartott, elérkezett a Nap
pápája. De labore solis (A Nap munkálatairól); ezt a vezérmondást szánta Malakiás II. János
Pálnak. Kiemelkedő főpap, a történelem legtevékenyebb pápája, akire tökéletesen illett
jelmondata.
És XVI. Benedek? Mit várhatunk a 111. számú pápától, az utolsótól a sorban?
 In persecutione extrema

Szent Malakiás vezérszavai ezúttal teljesen egyértelműek: Wojtyła halála után következik De
gloria olivae, „az olajág dicsősége”, az a pápa, akit egyesek szerint Nostradamus is megjövendölt
a Jóslatokban.
A reneszánsz orvos, Nostradamus jóslatainak igazi ismerője, Jean-Charles de Fontbrune
biztosan állítja, hogy sajátos összefüggéseket talált Malakiás és Nostradamus között. A két jós
szavainak és jelzőinek azonos használata jelképes kapcsolódási pontokra utal, amelyek néha
kiegészítőként működnek. Ilyen például Nostradamus 19. hatsorosa, ahol megjelenik az olivier
(olajfa); Fontbrune ezt hozza összefüggésbe a De gloria olivaevel. A verssorok haragról,
gyűlöletről, irigységről szólnak, amelyek szörnyű háborúba torkollnak. A 49. hatsorosban viszont
ugyanez az olivier nagy békességet teremt, és virágzó korszak nyílik meg az emberiség előtt.
Josef Ratzinger pápasága mottójául vagy vezérelvéül váratlanul a paxot, a békét választotta,
nevéül pedig a XVI. Benedeket. A választás nem is lehetett volna „profetikusabb”: a Szent
Benedek-rendet „olajfás rendnek” is nevezik, vezérszavuk pedig a pax (béke). Az olajág a béke
jelképe. De gloria olivae?
A meglepő mindenesetre az, hogy Nostradamus csakúgy, mint Malakiás egybehangzóan
keserves időket és üldöztetést jósolnak az egyháznak a XVI. Benedek utáni időkre.
Szent Malakiás bejelenti az utolsó pápa, a római Péter érkezését, és ezt mondja: „Ezek után a
hét domb városát lerombolják, és kegyetlen ítélőbíró dönt majd a népek felett.”
Lehetetlenség nem észrevenni ezekben a sorokban Szent Malakiás látomása és a harmadik
fátimai titok közti igen jelentős összefüggést. Ez utóbbi is említ egy pápát és egy várost
romokban.
Ez lehetett tehát a valódi ok, hogy évtizedeken át ne tárják fel a fátimai titkot a világ előtt? És
az egyházon belül miért nincs valaki, aki hajlandó lenne hangosan gondolkodni ezekről a
kérdésekről?

37. FEJEZET

MI TÖRTÉNT VALÓJÁBAN FATIMÁBAN?

Érthető módon évek óta foglalkoztatnak a Fatimában történtek.

Többször is jártam ezen az észak-portugáliai kegyhelyen, legalább tíz éven át interjúkat
készítettem tanúságtevőkkel, kutatókkal, és mennél több az ismeretem róla, annál különösebbnek
tűnik föl nekem ez a misztérium.
Legutóbb 2005 februárjában látogattam el oda. Lucia nővér, az események utolsó élő tanúja
temetésén vettem részt, egyúttal szerettem volna tisztábban látni e misztérium körül kialakult
áhítat mibenlétében. Vele lezárult a történelem egy fontos fejezete. Unokatestvérei: Francisco és
Jacinta, szintén a jelenések tanúi, 1919-ben és 1920-ban náthalázban meghaltak. Lucia túlélte
őket nyolcvanöt éves koráig.
Sohasem tudtam interjút készíteni ezzel a kedves karmelita nővérrel. Szinte senkinek sem
sikerült. Évtizedeket töltött coimbrai zárdájában, a külvilágtól és alkalmatlankodó kérdésektől
elzárkózva. Szerettem volna tőle hallani annak a hölgynek a leírását, aki a „napnál is fényesebb
volt”; megkérdeztem volna három híres látomásáról, beszélgettem volna vele a „Nap-csodáról”,
amitől 1917-ben hívők ezrei ámultak el. Nem sikerült. Halála, egy 13-ai napon – ugyanaznap,
mint amikor az őt híressé tevő látomások történtek – megfosztott ettől a kitüntetett lehetőségtől.
Mégsem tekinthetem hiábavalónak ezt a legutóbbi, fátimai látogatásomat. Tanúja lehettem,
amint szokatlan módon Portugália politikai és vallási tekintélyei kifejezik gyászukat; még a
haldokló II. János Pál is elküldte részvétnyilvánítását Coimbrába, aki alig negyvenkilenc napra rá
maga is eltávozott. Lucia nővérnek állami temetést rendeztek. Kissé szokatlan ez egy rang nélküli
szerzetesnővér számára… Csakhogy Róma ezt másként látta.

Lucia nővér elzárása

Valamilyen érthetetlen okból a Vatikán mindig is ügyelt rá, hogy rajta tartsa szemét Lucián.
Amikor 1928-ban, alig huszonegy évesen a Pontevedra melletti Tuy kolostorában fogadalmat tett,
Luis Fischer teológiai doktor már célzott rá, hogy az egyház zár alatt tartja a látnokot. Dr. Fischer
többször is megkísérelte, hogy találkozzon Luciával, „ám a nem lebecsülendő ajánlólevelek,
főként a toledói érsek fölöttébb szívélyes támogatása ellenére azt közölték velem, hogy lehetetlen
beszélni vele” írta (1).
Miért ez a féltés?
Szerintem a válasz abban a tényben keresendő, hogy a látnok élő személy volt. Valami miatt
szigorú egyházi ellenőrzést kellett foganatosítani. De mi miatt?
Nem kívánva ismétlésbe bocsátkozni, három pontban foglalnám össze ezt a bonyolult
történetet.
1917. május 13-án, Fatima közelében, juhokat őrző három portugál kisgyerek váratlanul
szembetalálkozott egy „fényes hölggyel”, aki egy tölgyfa csúcsán lebegett. A látomást
megelőzően szikraeső hullott Cova d'Iria 500 méter széles, félkör alakú mélyedése fölött,
mintegy jelezve a sugárzó hölgyalak leszállását. A gyermekek a kezdeti meglepetés után rövid
beszélgetést folytattak látogatójukkal, aki megfogadtatta velük, hogy az elkövetkező fél év
minden hónapjában ugyanazon a napon és órában legyenek azon a helyen.
Június 13-án ők hárman pontosan a megadott időben elmentek a megjelölt helyre, néhány
tucat tanúval együtt. Kivétel nélkül mindegyikük megcsodálhatta a különös „villanásokat”,
hallhatták a titokzatos zúgást a tölgyfa körül, eközben a három, önkívületben levő kisgyerek
mintha beszélt volna egy láthatatlan lénnyel. Az őket kísérők döbbenten észlelték, hogy a fa
levelei minden látható ok nélkül megmozdultak, mintha valami ismeretlen erő mozgatta volna
őket.
Ennyi történt.
Ahogy elterjedt a csoda híre, a következő hónap 13-án emberek ezrei sereglettek a helyszínre.
Sokan láttak fényes gömböket, színes felhőket, mennydörgést hallottak nem tudni, honnan,
valamint egy sor „vitathatatlan” jelét észlelték annak, hogy Szűz Mária megjelent a tíz-, kilenc-
és hétéves kis pásztoroknak.
Lucia dos Santos és unokatestvérei: Francisco és Jacinta Martos akaratlanul is egy
szenvedélyes vita közepébe kerültek a katolikusellenes, republikánus politika dacára mélyen
vallásos, vidéki Portugáliában. Ez a sajátos helyzet, meg a Vatikán utólagosan lelkes fogadtatása
tette kényes üggyé a gyermekek eredeti beszámolóját a kor egyházi köntörfalazását is beleértve,
ezért jámbor kezek gondjaira bízták az eredeti dokumentumokat.
 Hat évtized szilencium

1978-ig kevés történész férhetett hozzá a „Fátima-ügy” eredeti aktáihoz. A gyermekekhez intézett
első kérdéseket, a Cova d'Iria y los Valinhosban megjelent „hölgyről” készült rajzokat, valamint
korabeli magas rangú egyházi és hatósági személyek tanúskodásait a portugál egyházi
intézmények mindvégig a legszigorúbban zár alatt tartották. Nem csupán a hozzáférést tiltották
meg, hanem mindennemű érdemi beszélgetést is Lucia nővérrel.
A legidősebb látnok gyermek tizennégy évesen belépett a vilari dorottyások kolostorába
Oportóban. Onnan Pontevedrába, majd Coimbrába került, ott halt meg 2005. február 13-án.
Azonban, mint utaltam rá, a titkolózó magatartás, ami kezdettől fogva körülvette a jelenéseket,
1978-ban váratlan fordulatot vett. Ekkor Fina d'Armada portugál történész előtt feloldották a
Fátima-archívum jelentős részének hozzáférési tilalmát. Mindenekelőtt a jelenések első kutatója,
a santaremi papi szeminárium professzora, José Nunes Formigão magánlevéltárát. Formigão atya
több munkát is megjelentetett a jelenésekről, ám levéltárában még bőségesen lehetett találni
kiadatlan feljegyzéseket, nyilatkozatokat és leírásokat. Némelyikük annyira meglepett engem,
hogy haladéktalanul megkerestem D'Armada professzor asszonyt; első kézből szerettem volna
hallani a véleményét.
Fina igen szívélyesen fogadott. Csontkeretes szemüvege sem tudta elrejteni világos, élénk
szemét és megindultságát, ahogyan visszaemlékezett első találkozására ezzel a misztériummal.
– Épp akkor nyertem el a Tudományos Kutatások Nemzeti Intézete ösztöndíját a portugál nők
társadalmi és politikai szerepének elemzésére az Első Köztársaság (1910-1926) idején – kezdte a
beszélgetést a történész Oportóban, 1994-es első találkozásunkon. – Érdekelt a fátimai jelenések
történelmi hátterének kutatása, hiszen annak az időszaknak a közepe táján történtek, amit
tanulmányoztam, így hát ösztöndíjammal és meghatalmazásommal Fatimába érkezve engedélyt
kértem, hogy az ügy eredeti irataiba betekinthessek, hiszen dolgozatom tárgyába vágott, hogy
Lucia, a tanúk és még a feltételezett főszereplő, a Szent Szűz is nő.
– És mit talált?
– Nagy mennyiségű kiadatlan információt találtam az esetről, főként egy sereg olyan
jelenségről, amit addig nem vettek számításba a katolikusok. Például az esettel egyidejű,
„hivatalos” vizsgálatot folytató Formigão atya papírjai között olyasmit is fölfedeztem, aminek
későbbi terjesztése súlyosan árthatna pályámnak…
– Azokra az adatokra gondol, amelyek alapján elkészítették a fátimai jelenés „fantomképét”?
Fina érdeklődve nézett rám. Meglepte, hogy olvastam a kutatásairól, jóllehet beszélgetésünk
idején még alig publikáltak tőle valamit Portugálián kívül. (2)
– Igen – válaszolt. – A gyermekek első nyilatkozatait tartalmazó egyházközségi
dokumentumok vizsgálata közben ért néhány meglepetés. Ezek a feljegyzések alig két héttel az
első jelenés után készültek, így sem a szemtanúkat, sem másokat nem befolyásolhatta senki. A
gyermekek elmondták, hogy találkoztak egy személlyel, aki egy méter tíz centiméter magas volt.
Öltözéke Lucia leírása szerint kabátból, szűk szoknyából állt, keresztben aranycsíkokkal.
A jelenség világító gömböt vitt a kezében, ezt később egyfajta csúcsos medálnak látták, végül
Mária tüskéktől körülvett szívének.
Ezen a délutánon Fina még mást is fölfedett előttem: a Cova d'Iriában történt esemény
manipulációja akkor érte el a csúcspontját, amikor 1920-ban Gilberto dos Santos megbízást adott
a Casa Fnceres bragai műhelynek a Fátimai Szent Szűz hivatalos, a látó kisgyermekek első
leírásától nagyon is távol eső megjelenítésére. A ma is látható szobor alkotói a Nossa Senhora da
Lapa mintájára alkották meg újabb munkájukat, hiszen az előző is az ő műhelyükben készült. A
Fatimában látható szobor semmiben sem emlékeztet a három kis pásztor által látott „Szent Szűz”
jellegzetes vonásaira.
 A látókat „felkészítették”

Ha Fina D'Armada ilyen biztosan állította, akkor ez ügyben igencsak sok lehetett a titkolnivaló.
Lucia, Jacinta és Francisco egymást követő találkozásai ezzel a különös „fényes hölggyel” hat
hónapon át folytatódtak, nem csekély fejtörést okozva az egyházi hatóságoknak. Minden hónap
13-án pontban délben letérdelt a három gyermek a tölgyfa tövében, hogy fogadja a „hölgy”
üzeneteit; az egyetlen augusztus hó kivételével, amikor 19-ére halasztódott a találkozás, mert Vila
Nova de Ourém polgármestere feltartóztatta a látókat. E tekintetben érdemes kiemelni egy
jelentős részletet: a D'Armada által vizsgált dokumentumok közül egyikben sincs utalás arra,
hogy a gyermekek kifejezetten említenék „Szűz Máriát”, mivel a szóban forgó hölgy sohasem
nyilvánult meg ekképpen. Ilyen „tanúsági hiány” tapasztalható a La Salette-ben (1846) vagy a
Lourdes-ban végbement jelenéseknél is; szinte általános minta lett a hasonló eseteknél.
D'Armada szerint két tényező járult hozzá a Fátima-jelenések vallási értelmezéséhez: az egyik
a paraszti, jámbor közeg, amelyben jelentkezett, a másik pedig, hogy Salazar diktátor
ultrakatolikus rendszere kihasználta a jelenséget az elnyomás ellensúlyozására.
– Sőt több mint valószínű, hogy 1930-ban a Vatikán kizárólag azért hagyta jóvá e jelenéseket,
hogy a Salazar-rendszer konzervatív politikáját támogassa általa – fűzte még hozzá Fina.
Eltekintve a politikai vonatkozásoktól, az 1917-ben történtek körül sok még a nyitott kérdés.
Például mivel magyarázható, hogy a Fatimába azóta összesereglett hívők ezrei fényjelek
sokaságát láthatták az égen, különös hangokat hallottak, de nem látták, nem is hallották a
„hölgyet”, aki kapcsolatba lépett a gyerekekkel?
– Volna egy feltevésem – sietett válaszolni Fina. – Húsz évvel a jelenések után, Lucia először
1937-ben, majd 1940-ben megírta Emlékirataiban, hogy unokatestvéreivel együtt láttak egy
angyalt, mielőtt a „hölggyel” találkoztak volna. 1916-ban háromszor is összetalálkoztak ezzel az
„angyallal”, aki adott nekik enni- és innivalót. Lucia ezt „ostyának” vélte… ami azonban nagy
felfordulást okozott az egyházi hatóságoknál. Hogy adhatott az Úr angyala ostyát a
gyermekeknek áldozás formájában, amikor még csak meg sem gyóntak? Szerintem azonban ez az
„angyal” olyasmit adott a gyermekeknek, amely később „látóvá” tette őket. Azt gondolom, hogy
valakik felkészítették őket jövőbeni találkozásukra. Lucia azt is leírta, hogy ezen „ennivalók”
elfogyasztása után mindhármukon olyan tompultság vett erőt, hogy csak napfölkeltekor tértek
magukhoz. Azaz több órán át eszméletvesztés állapotába kerültek.
– Úgy gondolja, hogy valamilyen tudatmódosító szert vehettek be?
– Azt nem tudom – vont vállat a professzor asszony. – Bármit, ami fizikai változásokat
idézhetett elő bennük, és olyasmit láthattak, amit mások nem.
– De hát ki idézhetett elő ilyesmit 1917-ben?
Fina félénk mosollyal ingatta a fejét.
– Nem tudom.
 Ki látogatta meg Fatimát?

1982-ben Fina D'Armada és a portói Fernando Pessoa Egyetem történészprofesszora, Joaquim

Fernandes részleteket tett közzé kutatásukból egy vitatott műben Intervenão Extraterrestre em
Fátima címmel. Ebben megszámlálhatatlan dokumentumot idéznek más, „fénylő lények” különös
megjelenéséről Cova d'Iria térségében, jóval a három pásztorgyerek találkozásai előtt. 1994
őszén, Fernandesszel Portugáliában folytatott beszélgetéseim során a professzor kijelentette, hogy
meggyőződése szerint minden előkészített terv szerint történt.
– Kétség sem férhet hozzá, hogy tudatosan készítették elő a „hölgy” látogatását. Erre utal egy
fej nélküli alak megjelenése 1913-ban, Cova d'Iria közvetlen közelében. Nem is beszélve az
„angyalokról”, akik a jelek szerint felkészítették Luciát a találkozásra azzal a valakivel, akit
később Szűz Máriával azonosítottak.
A Fernandes-D'Armada alkotta kutatópáros vizsgálódásai során újabb gyanús esetet fedezett
föl: egy gyakorlatilag elfelejtett negyedik fátimai látót.
– Egy kiadatlan dokumentumnak köszönhetően, amelyhez hozzájuthattam – közölte velem
D'Armada –, újabb tanúra bukkantunk: egy tizenkét éves, Carolina Carreira nevű kislány
beszámolójára. 1917. július 28-án (tehát nem a „hölgy” és a másik három gyermek megállapodott
találkozói időpontjában) Carolina elmondta, hogy látott egy kis termetű, tízévesforma lényt, akit
ő angyalnak gondolt. Leírása a „hölgyről” megegyezett a Luciáéval, még abban is, hogy egy
belső hang sugallta neki: lépjen közelebb a tölgyfához, ahol az „angyal” várja. Érthetetlennek
találtuk, hogy miért hallgattak erről a negyedik tanúról.
 Mikrohullám-sugárzás Cova d'Irián

Az a csillogó hölgy, akit a gyermekek úgy írtak le, hogy kopasz volt, testhez álló ruhát viselt és
odaföntről érkezett, továbbá egyáltalán nem mozogtak az arcizmai, újabb, érdekes kutatási
irányokat nyitott meg. A legfontosabb kétségtelenül a zúgás, amit a tölgyfa közelében lehetett
hallani a jelenések közepette, miközben a gyermekek transzba estek.
Maria Carreira, a „negyedik látó” anyja, a fátimai első kápolna létesítésének egyik
előmozdítója adta a legjobb leírást e sajátos jelenségről: „Követtük a gyermekeket, és
letérdeltünk a bokrok között. Lucia magasba emelte kezét és ezt mondta: – Kegyelmességed
iderendelt. Mit óhajt tőlem? – Ezután olyan hangok hallatszottak, mint amikor zúg a fenyő. Azt
hiszem, akkor beszélt a hölgy.”
Még Lucia is ezt erősítette meg João de Marchi atyának (3), amikor beszámolt erről a
jelenségről és meggyőződéssel állította, hogy amikor a „hölgy” elfoglalta helyét a tölgyfán,
„valami vékony hangot kezdtünk hallani, de nem lehetett érteni, mit mond; mintha fenyőfák
zúgtak volna”.
1980-ban a Villamos- és Elektronikai Mérnökök Kanadai Intézete tudományos kutatóinak egy
csoportja az erős mikrohullám-kibocsátások másodlagos hatásait vizsgálva megállapított
bizonyos „auditív jelenséget”, ami virtuálisan azonos a fenyőzúgással; ilyet észleltek Fatimában,
és ez csupán 200 és 300 megahertz között állítható elő (4).
– Lehetséges, hogy mikrohullámokat használtak Fatimában a sugárzó lény és a „látó”
gyermekek közötti kapcsolat létesítésére – érvel Joaquim Fernandes az adatok ismeretében. – Ez
azonban csak találgatás. Fizikusok vizsgálták a mikrohullámok tulajdonságait, amelyek igencsak
egybevágnak a Fatimában tapasztaltakkal a magas hőérzettől, a hamar megszáradó ruhától
egészen a látszólagos öngyógyulás előidézéséig.
 A Nap csodája

Fernandes ezzel a felsorolással utalt a leglátványosabbra a sok csoda közül, amit Fatimában
tapasztaltak: az 1917. október 13-ai „Nap-táncra”.
Több mint hetvenezer tanú jelenlétében mintegy tizenkét percen keresztül bolyongott egy
fényes tárgy az égen Cova d'Iria fölött, amelyet sokan összetévesztettek a Nappal.
Aznap a meteorológia felhős, esős időt jelzett a helység fölött csaknem egész napon át, el is
áztak az összegyűlt hívők, a térség áthatolhatatlan sártengerré vált. Az egybehangzó korabeli
beszámolók szerint a „Naptánc” alatt a talaj felszáradt, a tócsák elpárologtak, és az egybegyűltek
ruházata is megszáradt.
A mikrohullámok hatására?
Több évvel a történtek után John Haffert, a fátimai „Kék hadsereg” szellemi atyja
összegyűjtött néhány tanút, akik leírták, hogy egy furcsa felhő húzott el a helység fölött,
percekkel a „tánc” előtt. Mario Godinho, a jelenések egyik legelső kutatója szerint e látomás után
megjelent egy „hátulról megvilágított, homályos üvegkorong, amely elkezdett forogni a tengelye
körül, és azt hittük, a fejünkre száll”.
A jelenség aprólékos vizsgálata után, amit Fernandes és D'Armada végzett el meteorológusok,
geológusok és matematikusok csapatának segítségével, megállapíthatták, hogy a tárgy, amely a
„Nap-csodát” előidézte, alacsony nyomáson kialakult korong volt, amelyet csak Fatima közvetlen
körzetében láthattak. Következtetéseik részét képezik az utóbbi fél évszázad legmódszeresebb
kutatásainak, és arra ösztönöznek, hogy újra megvizsgálják – nem kizárólag vallási szemszögből
– a jelenések összefüggéseit.
 A szellemidéző kapcsolat

Mintha mindez nem lett volna elég a „Fátima-ügy” kapcsán ismétlődő beszélgetéseink során,
Joaquim Fernandes és Fina D'Armada újabb felfedezésekkel lepett meg a Cova d'Iria környéki
jelenésekkel összefüggésben.
Az 1917-es, első fátimai jelenés előtti, nagy példányszámú portugáliai napilapokat forgatva,
továbbá belepillantva a portugál spiritiszta társaságok értesítőibe, kiderült, hogy 1917. február
7-én egy lisszaboni médium automatikus írás útján érdekes üzenetet kapott fordított, azaz
tükörírással. A szóban forgó üzenet bejelentette, hogy az év május 13-án a folyamatban levő
európai háború szempontjából különleges fontosságú esemény történik.
– Abban az évben – jegyezte meg Fina D'Armada – különösen jelentős mágneses
perturbációkat lehetett tapasztalni. Egyes kutatók szerint ez a sajátosság befolyásolhatta az
érzékenyebb idegrendszerűek pszichikai képességeit. Ami külön furcsaság, hogy abban az évben
február 7-én észlelték a legerősebb perturbációt. Ez a dátum azonos azzal a nappal, amikor a
médium megkapta az egyjegyűekből álló számsort: „1917513”. Azaz 1917. május 13-a.
A jelek szerint a lisszaboni spiritiszták a dátumot az első világháború befejezése napjának
vélték, vagy legalábbis közösségük üldöztetésének végét várták Portugáliában. Két hónappal a
jelenések előtt közölték üzenetüket fontos napilapokban, például a portói Diário de Noticiasban,
sőt még az esemény napján, május 13-án is megjelentették olyan spiritiszta folyóiratokban, mint a
La Liberdade vagy a Primeiro de Janeiro. A közleményben csak annyit jeleztek, hogy valami
fontos fog történni ezen a napon, de nem tértek ki rá, hogy mi.
Amikor hónapok múlva a lapok elkezdtek cikkezni a jelenésekről Cova d'Iriában, május 13-át
jelölve meg mint a „fényes hölgy” és a három pásztorgyermek találkozásainak kezdetét, a
spiritiszták igencsak elcsodálkoztak. Nem tudtak nem arra gondolni, sok katolikussal együtt,
hogy a „fényes hölgy” üzenetei összefüggnek a Nagy Háború kifejletével, mindezt spirituális és
transzcendens szemszögből nézve.
2005 februárjában az összes tény fényében, Lucia nővér nyitott koporsóját elnézve a nagy
felhajtású temetésen, csalódottan, mert sohasem beszélhettem vele, világossá vált előttem, miért
nem engedte az egyház, hogy őrzés nélkül beszélhessen: ennek a jóságos szerzetesnőnek túl sok
volt a hallgatnivalója.
Most már békében nyugodhat.
 38. FEJEZET

AKI MEGJÓSOLTA SAJÁT HALÁLA NAPJÁT

Felkaptattam a Szent Lőrinc-székesegyházba torkolló meredek úton. Nem akartam hinni a

szememnek. A francia Provence egyik legpatinásabb kisvárosa, Salon történelmi központja teljes
egészében a 16. századi orvos, Michel de Notredame, ismertebb mágusnevén: Nostradamus
emlékét idézi. Háza, az Órás kapu jellegzetes, régi barokk épület pár lépésnyire az Újváros
utcától, amelynek végén óriás méretű falfreskó fogad a híres reneszánsz jós arcmásával. Néhány
méterrel odébb a látnok kubista szobrán valami kézféle mutatja az utat a ház felé, ahol utolsó
éveiben lakott. Körös-körül mindenfelé szuvenírárusok sátrai, sőt még a „szakosított” cukrászdák
is igyekeznek hasznot húzni a híres szomszédságból.
Az igazat megvallva azonban, engem ezen a reggelen egyedül a Szent Lőrinc-székesegyház
érdekelt. Ez az erődített templom szolgál Nostradamus legegyértelműbb és leginkább elfeledett
próféciája helyszínéül. A jövőbe látó nagy hatást fejtett ki királyokra és pápákra, így keltette föl
érdeklődésemet oly mértékben, hogy saját szememmel is látni akartam ezt a templomot.
Nostradamus, aki hatvankét éves korában, 1566-ban halt meg, hírneve csúcspontján Joseph
Roche jegyzővel írásba foglaltatta a helyet, ahol majd eltemetik… kétszáz év múlva. Erről
akartam meggyőződni. Nem esett nehezemre elképzelni, hogy a szkeptikus Roche jegyző miért
húzta ki ezt az utalást, kínos törlést hagyva ügyfele végrendeletén. A hivatalnok tudta, hogy
özvegye kifejezett kívánságára Nostradamus egész más helyen lesz eltemetve. Felesége ugyanis
megmakacsolta magát a ferencesek kolostora mellett, nem törődve a próféta végrendeletével.
Miért hagyta figyelmen kívül a végrendeleti rendelkezést, miszerint „a síremlék Salon város
Szent Lőrinc katedrálisa Miasszonyunk kápolnájának falai között legyen” (sic!)?
Amikor átmentem a régi, alacsony boltív alatt, amely belépést enged a felújított templomba,
megremegtem. Ha jól számítottam, nagy meglepetés vár rám Nostradamus egyetlen nem
kétértelmű jóslata kapcsán. Az egyedüli, amit nem kódolt kétértelműségekkel, homályos
metaforikus nyelvezetével. Ez pedig egyáltalán nem csekélység e vitatott személyiség esetén.
 Nostradamus testamentuma

Aki valaha érdeklődött Michel de Notredame munkássága iránt, tudhatja, mi minden ment végbe
a történelem során az ő homályos prófétai négysorosai, hatsorosai és egyéb jóslatai szerint. E
centúriáknak is nevezett kisebb költeményekben Nostradamus mintha civilizációnk történetét írta
volna meg, egészen 3797-ig. Négysorosai – általában tíz szótagosak, szabálytalan rímekkel –
előre jelezték Napóleon hatalomra kerülését; Hitler fölemelkedését és bukását (akit Histernek
nevezett); a hirosimai atombombát, egészen az ember Holdra lépéséig. Latinnal, héberrel,
göröggel kevert szavai anagrammákkal és szóvégek elhagyásával annyira népszerűvé tették a
maga korában, hogy halála után is fel-felbukkantak újabb neki tulajdonított, apokrif versek
egy-egy fontosabb történelmi esemény alátámasztására.
Ez a furcsa szokás egészen napjainkig tart. Alig negyvennyolc órával az egyesült államokbeli,
szeptember 11-ei merénylet után a próféta könyvei máris listavezetők lettek az Amazon.com-on
és a New York Times bestsellerei között. Ezzel egy időben az interneten megjelentek hamis
négysorosai, amelyekben bejelentették, hogy „a harmadik nagy háború akkor kezdődik, amikor a
nagy város lángba borul”. Vonzereje odáig terjedt, hogy a nagy spanyol és külföldi tévécsatornák
televíziós naplókat rendszeresítettek, ahol korabeli és modern stílusú – hamisított – verseket
olvastak be.
Engem ez igazából nem lepett meg. Ismertem a különböző történeteket arról, hogy
Nostradamus halála után első sírját több sírgyalázó is feldúlta, és több új versét is elrabolta.
1789-ben, a francia forradalom kitörésekor valóban lerombolták a ferencesek kolostorát.
Felnyitották a látnok sírját, csontjait szétszórták. Ám a sírban nem találtak se könyvet, se
papírokat, semmiféle iratot. Sem akkor, sem később. Csak 1791-ben szedte össze valaki a
csontjait, elvitte a Szent Lőrinc-templomba, hogy ott eltemesse. Csakhogy bármennyire
hihetetlennek tetszhet, nem a kétszázhuszonöt évvel azelőtt diktált, módosított végrendelet
indította erre az ismeretlent, hanem a sors különös játéka. Az iratot, amely megjósolta a helyet,
ahová Nostradamus a saját sírját szánta, egészen 1990-ig nem találták. Akkor egy kutatója,
Robert Benazra közzétette Répertoire chronologique nostradamique című munkájában, amely
mára a téma kutatóinak fő forrásmunkája.
 A titokfüggöny

A kőlapra vésett sírfeliratot olvasva – „a Miasszonyunk kápolnájában, amelynek falai között lesz
a síremlékünk” – elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy ez a latin nyelven írt tíz sor csak a látható
része egy nagyobb horderejű talánynak: Nostradamus nem csupán a helyet látta előre, ahol majd
földi maradványai nyugszanak, hanem halála pontos napját is.
Történetének még csak az elején járunk; vissza kell pillantanunk az 1547. évre, amikor Michel
de Notredame doktor Salonba érkezett első felesége és két fia elvesztése után. Szinte egyszerre
vitte el őket a bubópestis. A doktor depresszióba esett, és csak úgy tudott rajta úrrá lenni, hogy
beutazta fél Európát, ahol olyan eretnek tudományokkal ismerkedett, mint a kabbala és az
asztrológia. Valójában nem is ismerkedés volt ez, hanem újabb találkozás, hiszen Michel zsidó
családból származott, nagyapja megtanította a héber betűk írására és olvasására; már
gyermekkorában rácsodálkozott az Életfa és az alkímia titkaira.
Vándorútja Salonban ért véget. Ebben a nyugalmas, mediterrán városkában kezdett érdeklődni
az okkult tudományok iránt, ahelyett hogy orvosi mesterségét folytatta volna. 1550-től elindította
csillagjóslásokat tartalmazó Almanachját, amely hamar sikerkiadvány lett. Notredame doktor
folytatta csillagjóslásait évkönyvei számára, miközben a nagy hírnevet szerző, történelmi
jelentőségű Próféciáit csak hat évvel később jelentette meg.
Az 1566. évi asztrológiai kalendáriumban a halála hónapjának megfelelő oldalra odaírta: „Des
grands mourir”. Ezt a jelet hagyta hátra elsőként.
David Ovason, az okkultizmus történetének szakértője és a legjobb Nostradamus-tanulmány
szerzője (1), amit valaha olvastam, érdeklődni kezdett e különös részlet iránt, és kitartó
munkájának köszönhetően egyebet is fölfedezett. Almanachjában a látnok pontos asztrológiai
előrejelzéseket adott, kitért a bolygók mozgására, holdfázisokra; mindössze egy hibát vétett. Ez
pedig – minő véletlen – éppen halála napjának reggelére: 1566. július 2-ára vonatkozott. Egy
jelentéktelennek tetsző utalás a Nap-Hold-szembenállásra, ami csak másnap következett be.
Ovason szerint a látnok készakarva csempészte bele ezt a hibát; ezzel szándékozott valamire
felhívni a figyelmet. „Mi másra következtethetünk ebből, mint hogy Nostradamus így akarta
elrejteni benne halála dátumát?”, kérdezi a szerző, egyúttal ezt a módszert „titokfüggönynek”
nevezte el.
Szemtől szemben Nostradamus sírfeliratával a Szent Lőrinc-katedrálisban még egyszer,
figyelmesen elolvastam a szövegét. E szerint:

(Itt nyugszanak) a hírneves, minden halandók közt elismerésre érdemes Michel Nostradamus
csontjai, akinek szinte isteni tolla nyomán megelevenednek az egész világ eljövendő
eseményei a csillagok befolyása nyomán. 62 évet, 6 hónapot és 17 napot élt (és) Salonban halt
meg 1566-ban. Te, aki ezt olvasod, ne sajnáld nyugalmát. Hitvese, Anna Pontia Gemella de
Salon búcsút vesz tőle, és boldogságot kíván néki.

A ferencesek kolostorában összetört sírkő szövegét Nostradamus fia, César fogalmazta. Ennek
másolata került a kápolna falára. A látnok neki ajánlotta halhatatlan Próféciáit. A jelek szerint
César is értett azokhoz a verstani fogásokhoz, amelyeket apja alkalmazott centúriáiban. A fiú
örökölte apja könyvtárát. Ő fedezte föl elsőként Johannes Stadiusnak, az Almanach legfőbb
vetélytársának Naplóját, benne a látnok keze írásával ugyanannak a júliusnak a napjánál: Hic
prope mors est (itt közel a halál).
 Nostradamus tudta. Ismerte halála napját és azt is, hogy csontjai Salonban, azon kőlap mögött
fognak pihenni, amellyel szemtől szemben állok.
Egyedül Isten tudja, miképpen.
 39. FEJEZET

MIASSZONYUNK?

Dr. Leoncio Garza-Valdés nem felejti el azt az 1999. február 4-éről 5-ére virradó éjszakát, amíg
csak él. Antonio Macedo, a mexikói Guadalupe bazilikájának plébánosa; monsignore José Luis
Guerrero, a Guadalupei Kutatóintézet igazgatója; dr. Gilberto Aguirre és Lester Rosebrock, a
texasi San Antonio Egyetem fotográfusa társaságában több órát eltöltött Amerika legvonzóbb
ereklyéje közelében. Meg akarta vizsgálni a poncsót, amelyre 1531-ben csodás módon
rárajzolódott a Guadalupei Szűz képe. Ma ezt a ruhadarabot páncélozott helyiségben őrzik
vastag, golyóálló üveg mögött, bonyolult szerkezetek, monitorok segítségével. A hívek így nappal
megtekinthetik, éjszaka pedig teljes biztonság védi, akár egy ritka ékszert.
Dr. Garza-Valdés lelkesen fogadta ezt a kihívást.
Nem sokkal előtte jelent meg a Torinói lepelről írt könyve The DNA of God? címmel az
Egyesült Államokban. Ebben Garza-Valdés elutasította a szénizotópos vizsgálat eredményét,
amely a középkorra teszi a vitatott lepel korát. Azzal érvelt, hogy a laboratóriumban nem vették
figyelembe az egyes mikroorganizmusok által termelt „biomasszát”, amely megváltoztatta a
végeredményt, így Norberto Rivera, Mexikó érseke bizalma e felettébb éles elméjű személyben
legalábbis indokoltnak tetszett. Garza-Valdés nem csupán híres mikrobiológus volt, aki már több
fontos ereklyével szembesült, hanem gyakorló katolikus is. A „csak az igazat, mindig csak az
igazat” alapelvet követte.
Kamerák egész arzenálját vitte magával ultraibolyafény-szűrőkkel, és több sorozat képet
készített a poncsóról. Senki sem vette le a golyóálló üveget. Úgy gondolták, hogy később is ráér.
A doktor magával vitt táskájában egy 1982-ből keltezett szakértői véleményt arról, hogy a képet
emberi kéz festette a poncsóra (1). Dr. Garza-Valdés ezt nemsokára megerősíti vagy
visszautasítja. Igen fontosnak tartották a véleményét.
 Az első meglepetések Guadalupéban

Sok minden forgott kockán. 1999-ben a vége felé közeledtek az előkészületek a guadalupei
jelenések utolsó látójának szentté avatásához. Döntő lehetett egy olyan szakértői vélemény,
amely a „Guadalupei legendában” elmesélt eset megtörtént voltát igazolja. A néphit szerint a
Szűz képmását nem emberkéz festette. 1531. december 12-én, Mexikó környékén, a
Tepeyac-szorosban csodás módon rárajzolódott a poncsóra.
Aznap Juan Diego indián szállásán egy „fényt sugárzó” hölgy jelent meg. A dáma arra biztatta
az indiánt, hogy lépjen kapcsolatba az egyházi hatóságokkal, mert ő szükségesnek tartja azon a
helyen egy szentély építését. Természetesen senki sem hallgatott rá. Juan de Zumárraga, Mexikó
főérseke ennél fontosabb dolgokkal törődött. Érthető: alig hat évre rá III. Pál bullája kimondta,
hogy a bennszülötteknek nincs lelkük. Akkor meg miért érdekelné őt, hogy mit akar mondani az
indián? Ám azon az 1531. december 12-én a „dáma” bizonyítékot adott az indiánnak: egy csokrot
olyan virágokból, amelyek sem a környéken, sem pedig abban az évszakban nem termettek. Juan
Diego engedelmesen a poncsójába nyalábolta a csokrot, hogy bemutassa Zumárragának. Amikor
kibontotta a főérsek előtt a poncsót, a vásznon a dáma képét láthatták belerajzolódva.
Garza-Valdés jól ismerte a történetet. Tudta, hogy az első dokumentum erről, a Nican
Mopohua 1649-ben jelent meg először nahuatl nyelven, benne mesélik el a dáma történetét.
Száztizennyolc évvel a csoda után. Jóllehet a mű összeállítója, a „nagy mesélő”, Luis Lasso de la
Vega biztosan állította, hogy a Nican Mopohua valójában Antonio Valeriano bíró 1544-ben
készült jelentése, mindaddig senki sem látta a történet eredetijét. A történészeknek még más
gondjuk is akadt: Juan de Zumárraga érsek sohasem említette egyetlen levelében vagy
szövegében, de még részletes, 1548. június 2-ai végrendeletében sem ezt a jelenést, nem találni
nyomát nála sem Juan Diegónak, sem pedig a poncsónak a csodás képpel. Ugyanígy nyoma
veszett a „fényes dáma” által állítólag megrendelt remetelaknak is a Tepeyac-szorosban.
Föltárnak-e valamilyen titkot dr. Garza-Valdés felvételei? Hoznak valamilyen bizonyosságot
ebbe a zűrzavarba?
Amikor 1999. február 10-én megkapta az eredményeket, már motoszkált a bogár a fülében. A
mikrobiológus azt tapasztalta a szentély golyóálló termében, hogy az imádásra bocsátott
vászondarab nem is poncsó. Ahhoz túl hosszú. Aztán meg nem agávérostokból vagy
pitakenderből készült, ahogy rendesen, hanem egyszerű kenderből. És a tetejébe festésre volt
előkészítve.
A fényképfelvételek aztán megadták a kegyelemdöfést a diagnózisnak: az ultraibolya sugarak
két képet is fölfedeztek a most látható Szűzé alatt. Ráadásul szignálták is őket! A régebbi, alsó
képen Garza-Valdés M. A. kezdőbetűket talált, fölötte a dátum: 1556. A középső képen újabb
betűk: J. A. C. és a dátum: 1632. Az utolsón elmosódott vonásokkal egy harmadik dátum: 1632.
Ebben rejlett a kép csodás mivolta?
 Vitatott történet

Garza-Valdés eredményei egyáltalán nem tetszettek Rivera Carrera bíborosnak, aki nem engedte
a mikrobiológust újra a „poncsó” közelébe. Az eredmény, amire jutott, nem segítette elő a
kanonizáció ügyét. Garza-Valdés azonban nem adta fel: sikerült azonosítania a festőket a
Guadalupei Szűzhöz kötődő festményeik alapján. M. A. például Marcus Aquino vagy Marcos
Cipac. J. A. C. pedig Juan Arrue Calzonzi, ismert 17. századi mexikói festőművész. Az elsőt még
idézik is egy meglepő szövegben: Jelentés 1556-ból Mexikó érsekéről, Alonso de Montúfar
testvérről címmel.
A tizenkilenc lapból álló, 1556-ból származó, lepecsételt ügyirat 1888-ig titkosnak minősült;
az érsek és Francisco Bustamante testvér, a város ferences rendfőnöke között keletkezett vitáról
számolt be. Montúfar érsek Zumárraga utódaként abban az évben úgy határozott, hogy támogatja
egy indián által festett kép kultuszát. Lelkesültséget azonban nem nézte jó szemmel Bustamante
atya, aki 1556. szeptember 8-án e kultusz ellen prédikált, „amelyet tegnap (sic!) találtak ki”, és
egy egyszerű képet csodának tartanak, amelyet „egy indián, Marcos festett”.
Ellenkezését egy jelentésben foglalta össze, amelyet háromszáz évig senki sem olvasott el.
Most, ennek a dokumentumnak köszönhetően megtudhattuk, hogy valójában Montúfar
ösztönözte az új Guadalupei Szűz kultuszát… Ezenkívül Garza-Valdés arra is rájött, hogy a
mexikói érsek bízta meg Marcos Aquinót a „csodás kép” megfestésével.
Ez lehetett az 1556-os dátumú kép, amelyet az ultraibolya sugarak megtaláltak a mostani kép
alatt. Ezt fedték le fehér festékréteggel, és még kétszer festettek rá a 17. században.
 Létezett Juan Diego?

2002 novemberében Garza-Valdés megjelentette Tepeyac, öt évszázad csalás című könyvét,

miután mérhetetlenül felháborodott Juan Diego ugyanaz év júniusában történt szentté avatásán.
Ebben azon túl, hogy jó néhány dokumentumot összegyűjt, amelyek arról tanúskodnak, hogy az
egyház manipulálta az indiánok hitét, kitalálta nekik a „mesztic Szűz” jelenéseit, rámutat arra,
hogy Juan Diego sohasem létezett. És ezzel a véleményével nem ő az egyetlen. Más szakértők is,
egymástól függetlenül ugyanerre a következtetésre jutottak, mint Stafford Poole tisztelendő vagy
a guadalupei bazilika volt apátja, Guillermo Schulenburg. A Vatikán azonban mindmáig
figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket.
A titok itt nem a Szűz csodájában vagy Juan Diego történeti hitelességében keresendő, hanem
annak kiderítésében, hogy ki és milyen szándékkal manipulálta – egyesek szerint még mindig ezt
teszi – hívek millióinak őszinte hitét. Ahhoz, hogy erre válaszolhassunk, pillanatnyilag sajnos
csak feltevéseink lehetnek.
 40. FEJEZET

A HALHATATLAN SÍRJA

Lehet-e halhatatlan hírű embernek sírja? Létezhet-e ellentmondásosabb objektum, mint egy sírkő,
rajta annak nevével, aki ilyen hírbe került? Amint megtudtam, hol található Európában az
egyetlen, feltételezett halhatatlan sírköve, azonnal odasiettem. Le kellett ülnöm szemben ezzel a
képtelen sírkővel, hogy megfejtsem titkát: ha valaki úgy vonult be a történelembe, hogy sikerült
legyőznie a halált – igazán elenyésző azok száma, akiknek ez sikerült –, vajon mi értelme lehet
kőbe vésett sírfeliratának?
Ez alkalomból kíváncsiságom űzött a lépcsőkre, amelyek a középkor leghíresebb
faliszőnyegéhez vezettek: ez pedig A dáma és az Egyszarvú. Ettől a csodás mesterműtől néhány
lépésre, a párizsi Cluny Múzeum egy jelentéktelen sarkában teszik közszemlére Nicolas Flamel
sírkövét. A középkori közírnok és alkimista 1330-ban született Pontoise-ban. Kora leghíresebb és
leggazdagabb embere lett, egyúttal a legtitokzatosabbja is.
1413-ban, röviddel hivatalos halála előtt hét templomot és három kápolnát alapított, azonkívül
tizennégy kórházzal is ellátta városát. Legalább harminc ház és tanya tulajdonosaként korabeli
nemesekével vetekedett hatalmas vagyona. Polgárként így szerzett hírnevet 1418. március 22-én
bekövetkezett haláláig. A házához legközelebb eső, Szent Jakab Zarándokai-templomban
temették el, saját kezűleg gondosan megfaragott sírköve alá.
Flamel a látszat szerint békésen távozott a túlvilágra, függetlenül a környezetében keletkező
mendemondáktól.
Nem egészen egy évszázaddal eltemetése után már hatalmas vagyonának eredetéről
sugdolózott egész Párizs. Óriási vagyonára tekintettel sokan arra következtettek, hogy Flamel
titokban alkímiával foglalkozott, és sikerült előállítania a „bölcsek kövét”. Ez mindent
megmagyarázott: nála a legendás „kő” mindenfajta nem nemes fémet nemesfémmé, azaz arannyá
változtatott, így halmozta fel mértéktelen gazdagságát. Ugyanakkor visszavonult életének is ez
lehetett a magyarázata; meg akarta őrizni műhelyének titkát és leplezni kitűnő kapcsolatait a
környékbeli, háza közelében működő ékszerészekkel.
Ám a gyanakvások nem értek itt véget. Ugyanezek a szóbeszédek azt állították, hogy
tudásának kulcsa azokban a domborművekben keresendő, amelyekkel háza homlokzatát
díszítette. És nem csak azt. Azokon a kapukon is bizonyára megtalálhatók, amelyeket Flamel
tervezett az Ártatlanok temetője és a Mészárosok, más néven a Zarándokok Szent
Jakab-temploma bejáratának.
1700-ra már úgy fölerősödtek ezek a hangok, hogy bekerültek az irodalomba is. Ebben az
évben Flamel először jelenik meg regény szereplőjeként. Montfaucon de Villars abbé Gabalis
grófja című regényében a hírneves írnokot titkos alkimistaként festi le, akinek valamilyen
titokzatos tanulmány birtokába jutva sikerült előállítania a „követ”. Rajta kívül még olyan
szerzők, mint Larguier (1936), Marguerite Yourcenar (1968), vagy J. K. Rowling első Harry
Potter-könyvében felhasználták ezt a történetet, hogy máig elevenen tartsanak vele egy mítoszt:
Flamel nem csupán meggazdagodott kémiai találmányai révén, hanem sikerült előállítania az
örök ifjúság varázsitalát is, amellyel megtréfálta a halált.
 Alkimista turizmus Flamel sírjánál

Az évtizedek alatt a „halhatatlan” emléktáblája a párizsi Szent Jakab-templom főhajójának

legvégén zarándokhellyé változott. A 17. század végén Henri Sauval történész már
turistaútvonalnak írja le – A Da Vinci-kód párizsi útleírása modorában –, amelyre a
halhatatlanságra áhítozók vállalkoztak. Sauval szerint ezek az örökélet-őrültek nem mulasztották
el, hogy megnézzék „a Flamel-ház köveit a Marivaux utca sarkán, a két vendégfogadóét a
Montmorency utcában. Onnan a Szent Genovéva-, a Szent Gyárfás-kórház, a Szent Como-, a
Szent Márton- és a Mészárosok Szent Jakab-templomához vezetett útjuk, ahol szemügyre vették
az általa tervezett kapukat.”
És persze az emléktáblájánál fejezték be a sétát, ahogyan én is elmentem oda, hogy
megnézzem. Nem kevés ezoterikus felfedeznivalót lehet benne találni.
Csakhogy az emléktábla nem sokáig maradt a helyén.
1797-ben tűnt el, amikor a Szent Jakab-templomot – a lángoló gótikus tornya kivételével –
lerombolták. Ebben az évben végleg megszilárdult a mítosz: sírját felnyitották, és a sok
bámészkodó előtt kiderült, hogy üres! Becsapta őket a ravasz Flamel? Igaz a szóbeszéd, hogy él;
elrejtőzött Ázsiában vagy talán Spanyolországban?
Az eltűnt emléktábla felirata – „Porból jöttem, porrá leszek” – találgatások sorát indította el.
Sokan az író és utazó Paul Lucastól, XIV. Lajos régiségkereskedőjétől származó leleplezésre
támaszkodtak, aki 1711-ben hosszú utazást tett Keleten. Utazás Görögországban, Kis-Ázsiában,
Macedóniában és Afrikában című könyvében elmesélte egy kalandját, amely a törökországi
Bursza városában esett meg vele. E szerint egy titokzatos dervissel beszélgetve Flamel legendáját
hozta szóba, és amikor megemlítette, hogy mennyire elterjedt Európában a halhatatlanokról szóló
csalárd hiedelem, beszélgetőtársa a torkára forrasztotta a szót. „Flamel nem halt meg”, jelentette
ki. „A dervis – Lucas állítása szerint – igazi filozófus volt, és sem ő, sem a felesége hallani sem
akartak a halálról. Még három éve sincs, hogy elváltam tőlük az Indiákon.” (1)
Biztosan így történt ez?
Valószínűleg nem. Az ábrándos Lucas bizonyára e halhatatlan nyomába eredt. Fölfedte, hogy
Flamel a titkát egy arannyal, rézzel szegélyezett, nagy könyvből merítette, amelyre 1357-ben tett
szert és gondosan őrizte. A könyv hét lemezt tartalmazott, amelyek leírták az ólom arannyá
változtatásának folyamatát. Ezt a könyvet „Ábrahám, a zsidó herceg, pap, asztrológus és
filozófus” jegyezte. Flamel csak a feleségének, Pernellnek mutatta meg. Miután megbeszélte vele
ennek a titokzatos szövegnek a fontosságát, elhatározta, hogy elmegy Spanyolországba, hogy
keressen egy zsidót, aki el tudja olvasni a szöveget.
Úgy tetszik, hogy emberünk Leónban találta meg, akit keresett. És nem is egy akármilyen
városban, hanem azon a helyen, ahol mindössze egy évszázaddal azelőtt egy Moises de León
nevű rabbi megalkotta a Zohár, avagy a Fényesség Könyve című munkáját, az első kabbalisztikus
szöveget, amely történelmi jelentőségű lett. Flamel talán egy kabbalisztikus szövegre bukkant?
A Canches (vagy Sánchez?) nevű rabbi, akivel Flamel megismerkedett, elkísérte őt hazafelé
útján Franciaországba, hogy értelmezze számára a könyvet. A zsidó azonban már öreg volt, és
nem bírta ki az utat Orléans-ig. Meghalt, anélkül hogy lefordíthatta volna a Flamel által birtokolt
Ábrahám-könyvet.
A többi már történelem: Flamel meggazdagodott, Paul Lucasnak nem sikerült megismerkednie
az alkimistával, háromszáz évvel azután, hogy hivatalosan meghalt. Igaz, 1737-ben ő is
eltávozott az élők sorából, talán éppen a halhatatlan nyomait kutatva. Flamel 1797-ben eltűnt
kőtábláját száz év múlva, a párizsi Csarnok (Les Halles) átépítési munkálatai közben találták
meg. Évtizedekig egy mészárszék használta húsdarabolásra, anélkül hogy valaki megnézte volna
a hátoldalát.
Nem hiszem, hogy Flamel még él, és jót szórakozik az én hiszékeny párizsi utazásomon.
Bármilyen furcsa is, szívesen fogadnám. Mi lehetne izgalmasabb, mint egy halhatatlan nyomába
eredni és megkérdezni a titkát?
Néha-néha véletlenül vetek egy pillantást az emléktáblájáról készült fényképekre. Bárcsak
megadatna, hogy akaratlanul ráakadjak valami olyan nyomra, ami elvezet hozzá.
 41. FEJEZET

AZ ALEXANDRIAI KÖNYVTÁR

„És hová lettek a könyvtár maradványai?”

Az Egyesült Államok elnöke, Richard Nixon e váratlan kérdése 1974. évi hivatalos látogatásán
Egyiptomban megválaszolatlan maradt. Alexandriában senki sem tudta neki megmutatni a helyet,
ahol ezerhatszáz évvel azelőtt az ókori világ legfontosabb kulturális intézménye állt. Nyoma sem
maradt annak az épületnek, amely annak idején hétszázezer könyvnek és tekercsnek adott helyet,
és virágkorában több mint tizennégyezer, a fizika-, műszaki, csillagászati, orvos-, matematika- és
biológiatudomány iránt érdeklődő hallgatót fogadott be.
Három egymást követő rombolás végzett ezzel a szellemi kinccsel, és visszavetette fajtánkat a
tudatlanság poklába. 1450-ben, röviddel a nyomtatáshoz szükséges betűk feltalálása és az első
nyomdák megjelenése előtt egész Európában annak a könyvmennyiségnek mindössze a tizede
létezett, ahány kötetet a tűz elemésztett Alexandriában (1). Először Kleopátra idejében égették
fel, Kr. e. 48-ban, amikor Iulius Caesar csapatai „véletlenül” tüzet okoztak a könyvtár
főépületében; akkor ötvenezer kötet semmisült meg. Csaknem négyszáz év múlva Alexandria
úgynevezett „királyi negyede” teljesen eltűnt, vele együtt a könyvek eredeti helye, amelyek
között, úgy tudni, az Ótestamentum első görög fordítása is ott volt. A „testvérkönyvtára” azonban
megmenekült, a városon kívül emelkedő Szerapisz templomának melléképületeként. Ezt azután
Theophülosz, a város keresztény érseke romboltatta le, Krisztusban való hite nevében, Kr. u. 400
körül.
Az épületek lerombolása és a kéziratok megsemmisítése olyan eredménnyel járt, hogy a
Nixon-látogatás idején a régészek legfeljebb csak feltételezhették, hol is állt egykor a nagy
könyvtár. Ha a történelmi véletlen úgy hozná, hogy ma hangzana el ez a kérdés, a mai
Alexandriában mindenki egy irányba mutatna: a Földközi-tenger partja felé. Ott, a népes
tengerparti sétányon különös acél-üveg tömegű épület emelkedik; a közepénél elfelezett csonka
kúp átmérője 170 méter, és 85 ezer négyzetméter hasznos alapterületen ad helyet az új
Alexandriai Könyvtárnak.
A futurista vonalú épület nyolcmillió kötet befogadására képes, csaknem hét év alatt építették
fel ezerötszázmillió eurónak megfelelő összeg ráfordításával. Külső falain megcsodálhatjuk a
világ legnagyobb szemléltető tábláját: az összes ismert ábécé betűit bevésték ide. Építését
kezdettől fogva viták kísérték részint futurista alakja miatt, mert nincs összhangban a mostani
nagyvárosi környezettel, részint azért, mert nem végezték el az alapok régészeti kutatásait,
mielőtt a markolók durván nekiláttak volna az ezeréves maradványokkal telehintett terület
feltúrásának.
Mára már mindez történelem. Cement, acél, gránit a hely új ura. 2002 októberében avatták fel
hivatalosan. Gyakori Nílus-parti látogatásaim egyikén sort kerítettem a meglátogatására. Az
egyiptomi idegenforgalmi ügyek minisztere, Mamduh El-Beltagi még Kairóban felhívta a
figyelmemet mindarra, ami ebben a modern Bábel tornyában vár majd rám:
– Gondoljon csak arra, hogy az ókori alexandriai könyvtár, a Bibliotheca Alexandrina nem
egyszerűen könyvek lerakataként működött, hanem kulturális párbeszéd színhelyeként is. A kor
tudósai, filozófusai ott fejtették ki elgondolásaikat, eszmét cseréltek róluk és fejlesztették tovább
gondolataikat. A tudomány és a gondolatok e sokféleségét szolgáló intézmény régi szerepét
hivatott visszaállítani az új Bibliotheca Alexandrina.
Cinkos mosollyal hozzáfűzte:
– Amikor majd ellátogat oda, tapasztalni fogja, hogy szeretnénk újraéleszteni azt a
szellemiséget. Nem szeretnénk, ha csupán könyv- és irattár lenne. Arra törekszünk, hogy
visszaszerezze régi, ókori rangját: a dialógusok központja legyen, ahol a különböző kultúrák
találkozhatnak, és az emberek szabadon kinyilváníthatják véleményüket.

A tudás tengelye

Az I. Ptolemaiosz Szótér fáraó koronaékszereként Kr. e. 294-ben alapított ókori alexandriai

könyvtár sohasem rendelkezett két futballpályányi olvasótérrel. A miniszter túlságosan
visszafogottan ismertette a könyvtár újkori változatát. Odaérkezésemkor számítógépek tucatjai
sorakoztak fémoszlopok támasztotta tető alatt, mintha csak a Felső-Nílus vidéke templomainak
oszlopcsarnokát idéznék. Kilométeres hosszúságban polcok sorjáznak; ősnyomtatványok
restaurálására létesített műhelyek, termeikben Spanyolországban és más európai országokban
kiképzett munkatársak szorgoskodnak a kamerák előtt. Titáni, félelmetes munka. A műhelyekben
három levilágítóhelyen rögzítik, külön helyen tárolják az ókori szövegeket, amelyeket apránként
hoznak helyre és osztályoznak. Mégis, vajon egyértelműen megállapítható-e, hogy ez a futurista
épület folytatója az elenyészett ptolemaioszi könyvtárnak? Kháled Azab, az új létesítmény
szóvivője eloszlatja kétségeimet:
– Mindkettő alapvető elhivatottsága – szögezte le –, hogy az emberiség tudásának kincsestára
legyen.
Több királyi ház, köztük a spanyol, az UNESCO intézményei és még külön szervezetek is
hozzájárulnak e nagyra törő célok megvalósításához. Spanyolország például egy ötezer kötetes
gyűjteményt, valamint mikrofilmen arab nyelvű dokumentumokat bocsátott az új könyvtár
rendelkezésére, amelyeket a Madridi Egyetem és a kulturális minisztérium az Escorial könyvtári
anyagából másoltatott le. Ugyanarról a helyről, ahová Benito Arias Montano elrejtette II. Fülöp
királysága idején az inkvizíció pusztító mohósága elől az araboktól, zsidóktól elkobzott,
gyaníthatóan mágiára, alkímiára utaló, hatalmas mennyiségű szövegeket. Arab könyveket
fizikáról, asztronómiáról, matematikáról, de varázsszerekről, vallásról is, amelyek most érdekes
utat bejárva visszakerültek arra a helyre, amely sok évszázaddal ezelőtt ihlette őket.

Az ősi mágiát utánozva

Természetesen megpróbáltam mélyebben beleásni magam ebbe a kérdéskörbe. Végül is, amikor
Ptolemaiosz eltervezte a Muszeiont (a múzsák templomát) és híres könyvtárát, figyelembe kellett
vennie a Nílus menti ország nagy hatású templomait. E szentélyek mindegyike ősidők óta saját
mágiakönyvtárat tartott fenn, ahol Christian Jacq egyiptológus és regényíró szerint „a rituális
praktikákhoz szükséges műveket és a seborvosi képzéshez szükséges ezoterikus tanításokat”
őrizték (2). Ezek a szentélyek létfontosságú szerepet töltöttek be a hagyományőrzésben, és
Ptolemaiosz felismerte, hogy ha egy helyen őrzi ezeket a könyveket, akkor a hatalmában tarthatja
a hagyományokat s velük együtt az országot is, amelyet nem is olyan régen egy külföldi, Nagy
Sándor (Alexandrosz) hódított meg.
Igaz, Ptolemaiosz is görög eredetű és kultúrájú fáraó volt, aki elhatározta, hogy a szigorú
egyiptomi mágiához hozzátársít a Földközi-tenger túlsó feléből származó könyveket is. Ezeket a
kikötőjébe érkező hajókról kobozta el. Világos parancsa úgy hangzott, hogy az odalátogató
hajókon talált könyveket kobozzák el katonái, ezt követően másolják le, majd juttassák vissza
jogos tulajdonosának. III. Ptolemaiosz ennél messzebbre ment. Az athéni könyvtártól kölcsönbe
kérte minden görög szerző művének egy másolatát, ám sohasem szolgáltatta vissza azokat.
Jóllehet a mai történészek többsége úgy emlegeti a ptolemaioszi könyvtárat, mint a kor
legnagyobb görög klasszikus szerzőinek gyűjteményét, legalább annyira tekinthető mágiáról,
alkímiáról és ezotériáról értekező művek tárházának is. Amíg manapság alig negyvennégy teljes
görög színházi művet számlálhatunk, addig Alexandriában Szophoklésztől 123 tragédiát,
Aiszkhülosztól 90-et, Euripidésztől 92-t, Arisztophanésztól pedig 54 komédiát tartottak a
könyvtárban. Csaknem mind odaveszett. (3) Hozzávehetjük még, hogy a Kr. u. 3. században az
alexandriai zsidó Máriát is az itt fellelt alkímiai olvasmányai ihlették, amikor feltalálta a
„Mária-fürdő” alkímiai folyamatot. A könyvtár anyagából meríthetett az egyházhoz később
megtért Alexandriai Kelemen felvilágosult tanaihoz. Valóban, a Kr. u. 208-ban elkészült
Sztrómateisz című művében történelmi léptékkel is először használja az „ezoterikus” jelzőt a
„belső” vagy „titkos” tanításokra, amelyek csak keveseknek juthattak osztályrészül.
 Az 1. század Leonardója

Ezeknek a szövegeknek a jelenléte csodákat művelt a városban. Hérón, az 1. századbeli tudós, aki
a könyvtár mellett lakott, azok közé tartozott, akik a legtöbb hasznát látták az ott felhalmozott
ismereteknek. Feltaláló, zeneszerző, mérnök és földmérő volt egy személyben. Bemutatta, hogy
képes kiszámítani az Alexandria-Róma közti távolságot csupán azzal, hogy megfigyel egy hold
vagy napfogyatkozást; olyan szerkezeteket állított elő, amilyeneket az emberiség tizennyolc
évszázaddal később láthatott csak újra. Az egyik történetesen egy gőzzel működő, zseniális
rendszer volt, amely a távolból kitárta egy templom kapuját.
Úgy tervezte meg, hogy amikor a pap meggyújtotta a lángot az oltárnál, a hő felmelegítette a
kellően elrejtett vezeték körül a levegőt, amely lökést adott egy vizet tartalmazó edénynek, ez
pedig megbillentette a helyiség másik végén a kapuszárnyak tengelyéhez rögzített köteleket,
kimozdítva őket helyzetükből. Ez a technológiai „mágia”, amely még a gőzgép feltalálóját, James
Wattot is elsápasztotta volna, csak a jéghegy csúcsa azoknak a technikai fejlesztéseknek a
tengerében, amelyek közé tartozott az 5 drachmával működő szenteltvíz-adagoló, csakúgy, mint a
széllel és gőzzel hajtott olajütő, sőt a felvonó is.
Mi lett ezekkel a technológiákkal? Hová tűnt az a szerkezet, amely a hiedelmek szerint a város
világítótornya csúcsán levő „robotot” működtette, hogy segítse a kikötő öblébe befutó hajókat?
Ennek a hagyatéknak a teljes megsemmisítésével és Hérón halálával a város a lehető
legmélyebb szellemi hanyatlásba zuhant. Azt jelképezte, hogy az egyiptomiak dicsősége a
végéhez érkezett. Elfogyott a pénz a Muszeion tanulóinak ingyenes képzésére, akik szállást,
ellátást és munkaeszközöket kaptak a bőkezű Ptolemaiosztól. És utána már semmi sem lett
Alexandriához fogható, egészen a Medici-család berobbanásáig az olasz történelembe, ezerötszáz
évvel később; velük indult útjára a reneszánsz megmozdulása a tudósok és művészek Akadémiája
révén.
Nem véletlen az egybevetés.
Azt az Akadémiát Marsilio Ficino irányította; a tudós, aki Platónt fordította latinra, a Thot
egyiptomi isten görög megfelelőjének, Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított írásokat pedig
Dante nyelvére. Az eredetije valószínűleg szintén odaveszett Alexandriában. Jóllehet ez másik
történet, amit a maga idejében szintén elmesélek majd, a párhuzam mégis megrendít: Alexandria
szelleme támadt fel a 15. századi Itáliában… És a 21. században visszatér oda, ahonnan elindult?
Insallah!
 42. FEJEZET

A MŰVÉSZETTÖRTÉNET LEGNAGYOBB TALÁNYA

Soha nem fogom megtudni, hányan gondolták A titokzatos vacsora olvasói közül velem együtt
úgy, hogy feltétlenül el kell utazniuk Milánóba, és belépőjegyet kell venniük, hogy saját
szemükkel csodálhassák meg Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című alkotását. Az sem
valószínű, hogy az olasz hatóságok valaha is ki tudnák számítani, mennyien lehettek azok a
látogatók, akik az én regényem hatására járultak e falikép elé. Nem lényeges. Idáig eljutva azt
már tudom, hogy aki egyszer belekóstolt ebbe a kutakodásba, a művészet transzcendens
szemlélésébe, már nem megy el egy reneszánsz műalkotás mellett úgy, hogy ne keresne egy
szokatlan helyen levő kezet, különös mozdulatot, aktot vagy kétes pillantást a vásznon.
Egy biztos: nem kell sokáig keresgélni ahhoz, hogy titokzatosságok egész sorára bukkanjunk a
Cenacolóban. A 4 méter 20 centiméter magas és 9 méter 10 centiméter széles falfestményen a
titkok ott rejtőznek, mindenki szeme láttára.
Leonardo ezt a munkáját a művészettörténet legnagyobb talányaként alkotta meg: arra készteti
a szemlélőt, hogy átvegye a Tizenkettek nyugtalanságát, akik elképedve hallgatták Jézus
bejelentését: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem.” (Ján. 13,
21.) Valóban, Leonardo nemzedékeket késztetett rá, hogy keressék az árulót, s ehhez több
különös csapdát is elrejtett a művében. Például a szereplők egyikének fejét sem övezi glória. Más
Utolsó vacsorákon a Mestert megtagadót egyszerű azonosítani, hiszen az egyetlen férfiként az
asztalnál, nincs a feje fölött glória. Leonardo da Vinci esetében ez „nem működik”. A művész
nem ültette Iskárióti Júdást az asztal végébe, nem is festette rútabbnak a többinél. A festmény
látogatóinak más eszközhöz kell folyamodniuk, akárha „intelligenciatesztet” teljesítenének,
mielőtt kiérdemlik ezt a felismerést.
 Az Utolsó vacsora – kemény dió?

Az elsők közt a német író és költő, Johann Wolfgang von Goethe lépett be a Santa Maria delle
Grazie Holtak kolostorába, hogy alávesse magát ilyenfajta megmérettetésnek. 1810-ben
észrevette, hogy a festmény titkot rejteget. A Színtan című több mint ezeroldalas munkájában
Goethe az Utolsó vacsorát választotta metaforaként a fény titkának bemutatására. Isaac Newton
tézisét kívánta vitatni, Leonardót használva faltörő kosnak. Az angol fizikus szerint ugyanis a
színek nem önmagukban léteznek, hanem a szemünkben alakulnak azzá, a bekerült fény
hullámhosszától függően. Goethe véleménye ezzel szemben az, hogy a fény igenis valóságos,
kívülről jövő, és nem kevesebből eredeztethető, mint a világosság és a sötétség örök harcából. Ezt
a csaknem misztikus, spirituális jelenséget az Utolsó vacsora csodálatos módon ábrázolja a
jelenet félig megvilágított, félig homályban tartott részeivel.
Ilyen egyszerű volna ez a titok?
Azóta sokan figyelmen kívül hagyták a költő magyarázatát, és a mű rejtett kulcsát kutatták.
Josephin Péladan párizsi író, drámaíró, a Rózsakeresztes mozgalom tagja, egy bizonyos Szent
Grál és a Templomosok rendje alapítója Leonardo da Vinci saját írásaiban próbált magyarázatot
találni kérdéseire. Ő fordította le francia nyelvre 1910-ben a Traktátus a festészetről című
Leonardo-feljegyzéseket. Olyan szakaszokat talált benne, ahol a művész érveket sorakoztat fel,
miért az övé a legmagasztosabb művészet: „írd le Isten nevét valahol, és hasonlítsd össze az
ábrázolásával”, jelentette ki. „Akkor meglátod, melyik a tiszteletteljesebb.” Péladan arra a
következtetésre jutott, hogy Leonardo foglalkozott a „képteremtés tudományával”, ami
hozzásegítette, hogy egy egyszerű képből hipnotikus, mágikus alkotás váljék, amely telve van
bölcsességgel. Ez végső soron jóval fölötte áll bármiféle költeménynek vagy zenei
kompozíciónak. Sajnos azonban sem Péladan, sem más a tanítványai közül – Erik Satie is
közéjük tartozott – sohasem fejtette ki, hogy pontosan mit értsünk „ezen”.
Elsőként Nicola-Sementovski-Kurilo és a római Képzőművészeti Akadémia professzora,
Franco Berdini közelített a válaszhoz. Ptolemaiosz, Higinusz és Hipparkhosz műveit figyelembe
véve, amelyeket Leonardo tanulmányozott, érdekes következtetésekre jutottak. Mindketten úgy
vélték, hogy az Utolsó vacsora a világmindenség felépítését modellezi. E szerint Jézus központi
alakja a Nap, a Tizenkettek pedig az állatöv egyes csillagképei. Így tekintve, a tanítványok
sajátos, hármanként négyes csoportba osztása megfelel a csillagjegyek négy természeti elem (víz,
föld, levegő és tűz) szerinti megoszlásának. Sementovski szerint „Leonardo ezáltal az isteni és az
emberi közötti egyességet ábrázolja, ami másfelől a kereszténység lényegét jelenti”. (1)
Berdini professzor azonban elgondolásával tovább is lépett. Biztosra vette, hogy a Tizenkettek
egyenkénti ábrázolásakor az állatjegyek ihlették Leonardót, ahogy azt a Kr. e. 2. században
Hipparkhosz leírta azóta elveszett csillagjegyzékében. A trigonometria görög feltalálójának, a
Bibliotheca Alexandrina egykori igazgatójának tulajdonítják a csillagjegyek grafikai ábrázolása
részleteinek java részét is. Amikor például Leonardo megfesti az asztal jobb szélén ülő Simont, a
Koshoz hasonlítva kis szakállt fest neki. Mellette Júdás Tádé a Bikát személyesíti meg, őt
hirtelen haragúnak, támadónak mutatja. Máté Ikrek: karját széttárva párbeszédre szólít, ez a jegy
jellemzője. A következő hármas csoport Fülöppel kezdődik, aki mellére teszi kezét, mintha a Rák
ollói lennének. Az idősebb Jakab széttárt karjával az állatöv legközlékenyebbje: Oroszlán.
Mögötte feltűnik Tamás, a hitetlen, ujját égnek emeli a Szűz jegyében, ahogy Leonardo jó barátja,
Dürer Immagini del globo terrestre című művén látható.
Berdini kiterjeszti következtetéseit a többi tanítványra is: a lányos arcú János a Messiás
oldalán összekulcsolja kezét, fejét a Mérleg serpenyőjeként hajtja félre. Júdás, az áruló kétrét
görnyed, akár a kígyó. A forróvérű Péter karját János nyakához nyújtja, ahogy azt a lovas Nyilas
teszi íjával. András mélyebb lélektani ábrázolást igényelt a Bakban: zárkózott, magába mélyedő,
a jelnek megfelel előrenyújtott, nyitott tenyere. A barátságos Vízöntőt az ifjabb Jakab
kézmozdulata tükrözi, aki megpróbálja csitítani Péter haragját. Végül Bertalan a Hal jegyében:
köpenye úgy veszi körbe, mint a két halat összekötő fonal Hipparkhosz ábrázolásában.
 Hatalmas partitúra?

Jóllehet az asztrológiát nagy megbecsülés övezte Leonardo korában, a Cenacolo „kozmikus”

magyarázata engem mindig hidegen hagyott. Miért alkalmazott volna a művész ilyesfajta
metaforát? A toszkán géniusz ugyan kedvelte a kétértelmű képeket, az ilyesfajta megfeleltetés
azonban eléggé szembetűnő lehetett volna. Így határoztam el, hogy ezt kizárom, és nem
használom fel a csillagok kulcsát könyvemben. Ám amikor az Utolsó vacsora egyéb irodalma
között tallóztam, találtam köztük egy meglepőt. Húsz éve fogalmazta meg dr. Renzo Mantero
világhírű tekintélyű, kézoperációiról híres olasz orvos. A tizennyolc különböző sebészműszernek
és tizenöt operációs módszernek nevet adó kézsebész a Cenacolo titkát a Tizenkettek
kézmozdulataiban vélte megtalálni.
Mantero tudta, hogy Leonardo jó barátságot ápolt Franchino Gafurio zeneszerzővel, a milánói
székesegyház kórusának vezetőjével az idő tájt, amikor az Utolsó vacsorál festette. Talán őt kérte
fel a milánói Ambrosiana Képtárban található Zenész képmása modelljének. Mindenesetre
Gafurio Theorica musicae című szakkönyvében leírja, hogy kell használni a kézjeleket a zenei
lejegyzések megjelenítésére… Ha pedig ezt a módszert követjük a Cenacolo kézjeleinél, az
eredmény egy dodekafon kompozíció, amit akár elő is lehetne adni. Ez lenne hát a titka?
Leonardo nemcsak megfestette az Utolsó vacsorát, hanem meg is zenésítette?
Még ha tudatlannak tartanak is érte, én nem hiszek ebben. Máshol kell keresni a talányt. Akik
olvasták A titokzatos vacsorát, már tudják a megoldást.
 43. FEJEZET

LEONARDO DA VINCI HÁRMAS REJTÉLYE

Miért éppen az Utolsó vacsora körüli titkokat szellőztette meg az irodalom, és figyelmen kívül
hagyta a többi bonyodalmat, ami például Leonardo más nagy művét, például a Sziklás Madonnát
körülvette?
Nem szándékom senkinek sem ötletet adni egy újabb regény írásához, csakhogy ebben az
ügyben a világ minden rejtélye és fondorlata benne rejlik, a legtisztább Leonardo-módon,
úgyhogy nem állom meg, hogy ne osszam meg olvasóimmal.
Aprólékosan szemügyre veszem minden részletét.
Leonardo da Vincinek kétszer is meg kellett festenie a Sziklás Madonnát. Legalábbis ezt hittük
sokan egészen 2005 októberéig, amikor az Adriai-tenger menti városban, az itáliai Anconában
rendeztek egy kiállítást, ahol bemutatták egy eddig ismeretlen Leonardo-képen ugyanannak a
jelenetnek egy harmadik változatát. Minden kétséget kizáróan újabb Leonardo-műről volt szó
azokhoz képest, amelyek a párizsi Louvre és a londoni National Gallery falán függnek.
Valószínűleg a 20. század elején szerezte meg a képet a párizsi Chéramy magángaléria, onnan
került a svájci tulajdonoshoz, aki átengedte a képet a Leonardo: Genio e visione in terra
marchigiana címet viselő kiállításnak.
Carlo Pedretti, a Kaliforniai Egyetem (UCLA) hetvenhét éves professzora és Giovanni
Morillo, az esemény biztosai nem tudtak eléggé büszkék lenni erre a különleges műre. Vajon
miért festette meg Leonardo háromszor ugyanazt a képet? És miért adott hozzá vagy vett el
belőle egy-egy látszólag apró, jelentéktelen részletet? Talán valamilyen valós, titkos kódot rejtett
el, amely megfejtésre vár?
 Miért festette meg háromszor a Sziklás Madonnát?

Mindhárom Sziklás Madonna lényegében ugyanazt a jelenetet ábrázolja: Mária védőn nyújtja
karját a két kisgyermek: János és Jézus felé Uriel arkangyal figyelmes tekintetétől kísérve.
Mindez egy barlang belsejében játszódik, ahonnan látni a szemközti meredek hegyoldalt a
sziklabarlang rései közül. Bármilyen furcsa, erről a jelenetről egyik evangélium sem emlékezik
meg. Valahol az Újtestamentumban ugyan megemlítik, hogy János és Jézus gyermekkorukban
találkoztak, de egy szó sincs arról, hogy ez Egyiptomban, egy út menti sziklabarlangban történt
volna, ahogy erről Leonardo mesél nekünk.
Akkor hát honnan merítette ötletét a mester?
Az első megbízás 1483-ban érkezett Leonardóhoz és a De Predis fivérekhez a Nagy Szent
Ferenc milánói templom oltárképének elkészítésére. Az elkészült kép azonban nem nyerte el a
megrendelő ferences rendi testvérek tetszését. A kép egyik alakján sem látható glória, ami annál
különösebb, mivel még az Isten fiát is megfosztotta tőle ez az ábrázolás. Továbbá a műalkotást
Szent János uralja, nem pedig az eljövendő Messiás. S ha még hozzávesszük, hogy a megbízói
szerződésben a művész feladata szerint a Szüzet próféták körében kellett volna ábrázolnia (akik
egyáltalán nem jelennek meg a képen), máris adott volt kezdettől fogva a vita.
Miért tért el Leonardo a ferencesek elgondolásától? És miért kellett háromszor megfestenie ezt
a képet?
Pietro Marani, az Utolsó vacsora restaurátorcsoportjának társigazgatója figyelmesen
tanulmányozta a kérdést, és csak hat év múlva fedte fel a nyitját Leonardóról 2000-ben, New
Yorkban megjelent könyvében:

Úgy tetszik, Leonardo az Apocalipsis Nova című, félig eretnek írásból merített, amely a
nagybecsű João Mendes da Silva, ismertebb nevén Amadeo de Portugál műve. (1)

Marani szerint ez a bizonyos kétes hírű cádizi, Amadeo, írásaiban azt a nézetet képviselte,
hogy az Újtestamentum valódi főszereplői a Szűz és a Keresztelő, ezért ők a keresztény hit
megteremtői. Nem pedig Jézus. Azzal, hogy ilyen forrásból merített Leonardo, kihívta maga ellen
megbízóit. De vajon miért?
 Jézus és ikerfivére

Amint várható volt, a Nagy Szent Ferenc-templom szerzetesei nem vették át a Sziklás Madonnát,
ehelyett bíróság elé vitték az ügyet. Több mint tíz évig elhúzódó, kiéleződött viták után a bírák
arra kötelezték Leonardót, hogy fesse meg újra a képet a főoltár számára; teljesítse szerződését. A
nyakas toszkán elfogadta az ítéletet. Csakhogy az új képen megismételte az eretnek ábrázolást,
néhány apró részletet kivéve. Így született a második változat, amit ma Londonban láthatunk.
Hanem a harmadik? Mikor és miért festette meg Leonardo ezt a „középső” változatot, amelyet
Anconában állítottak ki?
Napjainkban ez a három változat található Európában szétszórva, abban a reményben, hogy
egy valamikori kiállítás majd együtt mutatja be őket. Ha megtörténik, a látogatók keresik majd a
glóriákat. A louvre-beli képen egy sincs, a Chéramy-félén csak a Szűz viseli, a londoni változaton
már a kép minden alakján ott ragyog a glória.
Ez lenne a kulcs? De minek a kulcsa?
Addig is, amíg megoldódik ez a talány, foglalkozzunk e táblaképeket érintő másik vitával. Ez
pedig az, hogy ha figyelmesen megvizsgáljuk a louvre-beli és a Chéramy-féle változatot, a
gyermek János és Jézus mintha ikertestvérek volnának. Ugyanolyan a hajuk, a pufók arcuk, s
még a mosolyuk is. Néhány szerző úgy véli, hogy nem véletlenül; hozzájuk csatlakozom én is.
A sors különös szeszélye folytán azt a művet, amely segít megoldani ezt a rejtélyt, ugyanezen
az anconai kiállításon mutatták be, néhány méterre a Leonardo-táblaképtől. Ott lehetett látni 2006
januárjáig egy Leonardót utánzó festő, név szerint Bernardino de'Conti (1450-1525) Három szent
gyermek című képét. Főszereplői: a kis Szent János, a gyermek Jézus és ikertestvére! Még a
kiállítás katalógusa is kitér rá: „Hatásos mű, amely szokatlan, gnosztikus témaként Jézust és
hasonmását választotta.”
Ha felocsúdtunk meglepetésünkből, újabb hihetetlen egybeesést állapíthatunk meg: De'Conti
ikreit ugyanazokkal a mozdulatokkal ábrázolja, mint amilyeneket a Sziklás Madonna gyerekeinél
láthatunk.
A kiállítás kurátorainak nem lehetett kétségük afelől, hogy De'Conti bizonyos üldözött, apokrif
hiedelmekből merített, amelyek szerint Jézusnak volt ikertestvére. És ez a történet – bármennyire
hihetetlennek tetszik – nagyon is elfogadottnak számított a kereszténység első évszázadainak
szakértői előtt. Valóban: Egyiptomban, a kairói Kopt Múzeum egyik tárlójában látható egy régi,
vallásos töredék, amely így kezdődik:

Ezek azok a titkos szavak, amelyeket az élő Jézus mondott, és ikertestvére, Júdás Tamás
jegyzett le.

Ez az írás azzal az ötvenkét tekerccsel együtt került elő, amelyet 1945-ben, egy agyagkorsóban
találtak a földben, az egyiptomi Nag Hammadi faluban, Luxor mellett, és az úgynevezett
„gnosztikus hagyomány” részét képezik. Különös keresztények, akik testüket börtönnek
tekintették, amelyből ki kell szabadulniuk, ha el akarják érni az igazi spiritualitást. A 4. századtól
megszerveződött egyház üldözte, megsemmisítette szövegeiket, amelyek el is tűntek teljesen.
1945-ig alig néhány töredéket ismertek, azt is az egyházatyák idézeteiből, meg az írásokat
támadó inkvizítoroktól.
Tulajdonképpen azért üldözték őket, mert olyan furcsa hiedelmeket vallottak, hogy Jézusnak
ikertestvére volt. A gnosztikus szemlélet szerint Tamást, a hitetlen tanítványt nem is így hívták,
hanem Júdásnak. Tamás csak a beceneve volt, ami arameusul „ikret” jelent. János Evangéliuma
egyenesen „Kettősnek” nevezi. Didimo, a görög kifejezés pedig szintén ikret jelent.
A kérdés csak az: hogy jutott mindez Bernardino de'Conti vagy Leonardo da Vinci
tudomására, ha ez a fajta gnosztikus irodalom nem is létezett Európában? A zseniális Leonardo
ezzel akarta leplezni hitét Jézus ikertestvérében, amelyre az amúgy is eretnek első Sziklás
Madonna műve utal? Ezért született meg a harmadik, Chéramy-féle változat?
Igazából semmit sem zárhatunk ki ez ügyben. Giorgio Vasari, a toszkán mester kortársa és első
életrajzírója 1550-ben kijelentette róla, hogy „Leonardo olyan eretnek eszméket vallott,
amelyekkel egyetlen valláshoz sem közelített, sokkal inkább filozófusnak, mint kereszténynek
tartotta magát”. (2)
A filozófia körül kellene körülnéznie annak a vakmerőnek, aki nekifogna, hogy kibogozza ezt
a talányt.
Leszámítva azokat, akik e könyvet hívják hozzá segítségül.
 VÉGJEGYZET

A MONTSERRATI ESKÜ

Mielőtt pontot tennék e munkám végére, még el kell mesélnem valamit. Személyes vallomás,
szinte felfedezés, ami sok olvasóm szemében igazolás lehet, amiért évek óta annyi fáradságot,
lelkesedést rászánva alig várom, hogy szembesüljek egy rejtéllyel.
Ezt a dolgot tisztáznom kell.
Húsz évvel ezelőtt, egy csillagfényes éjszakán, a Montserrat-hegyről lefelé vezető,
szakadékokkal szegélyezett út szélén, Barcelona külterületén tanúja voltam valaminek, ami
mindörökre megváltoztatta az életemet. Olyasvalami volt ez, amit már a hely régi krónikásai is
megörökítettek az ódon pergameneken, engem pedig megtanítottak rá, hogy a régi misztériumok
sohasem enyésznek el.
1345 óta a nevét is ismerjük.
A közeli Manresa lakosai hat évszázaddal ezelőtt katalán nyelvükön misteriosa llumnak,
„titokzatos fény”-nek nevezték el.
E távoli év február 21-én a fényjelenség, amelynek nevet is adtak, áthatolt a Carmen-templom
falain, három részre vált az egyházközség tagjai és a köztiszteletben álló apát, Bernat Carnicer
testvér döbbent tekintete előtt, majd újra egy fénysugárrá egyesülve eltűnt a Montserrat csúcsai
irányába. Meglepetésemre egy Pere de Pulcrosano nevű jegyző írásba is foglalta a csodát. (1)
Ebből kiindulva nem kevesen gondolták úgy, hogy maga a Szentlélek küldte a jelet a helységnek.
De mit jelzett?
Csaknem két évszázaddal később, 1523-ban foglalta el szerzetesi celláját a közeli Manresa
domonkos kolostorában a későbbi Loyolai Szent Ignác, aki hivatásának tekintette, hogy
megváltoztassa a spanyol reneszánsz kor politikai és vallásos életét. És az egyik derült éjszakán,
amikor elmélyülten szemlélődött a Szent Dimas remetelak mellett, a Montserrat-hegy lejtőjén, a
rejtélyes fény: a titokzatos llum visszatért, hogy megmutatkozzon előtte. Szent Ignác „sokszemű
kígyóként” írta le, és olyannyira elevenen hatott további életútjára ez a látvány, hogy
megalapította Jézus Társaságát és megírta Lelkigyakorlatok című művét.
Egy biztos: a beszámolók erről a megfoghatatlan fényről egészen a 9. századig vezetnek
vissza. Ez a fény mutatta meg a pásztoroknak, hogy melyik sziklarésben találják meg a
Montserrati Szűz képmását, amely 711-ben tűnt el a muzulmán beözönlés idején, és azt is, hová
építsék a Benedek-rendi szerzetesek remetelakát.
Én pedig, olvasva ezeket a leírásokat, balga létemre azt hittem, hogy ez a jelenség századok
óta „elenyészett”.
Tévedtem.
Soha nem gondoltam volna, hogy 1987-ben, miközben ennek a llumnak az adatait gyűjtöttem,
szemtől szembe találkozom majd vele.
Hogyan hihettem volna, hogy még mindig itt „tanyázik” e sziklák között?
Most, két évtized múltán kezdem csak igazán felmérni a hatást, amit ez a tűzgolyó keltett
bennem. Éjféltájt egy tüneményes fehér fénysugár suhant végig néhány percig a kilátó előtt, ahol
másik két személy társaságában tartózkodtam. A jelenség erős smaragdzöld fényű magja csillogó,
narancsszínű szikracsóvát húzott maga után. A llum nem egészen százméternyire volt a fejünk
fölött, aztán váratlanul elnyelte az éjszaka, és hirtelen visszazökkentünk a valóságba.
 Életemben még nem éreztem ilyen félelmet. Ott fenn mi hárman ki voltunk szolgáltatva ennek
a fénynek, amely még a talajt is megvilágította a lábunk alatt.
– Mi lenne, ha jeleznénk neki, hogy térjen vissza? – kérdezte egyik kísérőm, bátorságát
fitogtatva.
Nem kapott rá választ. Némán, még a tovaröppenő jelenség döbbenetével szemünkben
visszatértünk a kocsinkhoz, és teljes sebességgel elhajtottunk Barcelona központja irányába.
Évekig tartott bennem a határozatlanság.
Mostanra már tudom. Azon az 1987. július 24-én különös bizonyosság fészkelődött be örökre
a szívembe. Amit a Montserraton láttunk, az maga volt a vegytiszta Misztérium. Élő. Valóságos.
Közeli. Olyan, mint az idők kezdetén.
Akkor, a kivilágított Barcelona és az éjbe olvadó tenger horizontja előtt megesküdtem, hogy
addig járok utána, amíg bizonyosságot nem nyerek felőle.
Tudom, hogy furcsának tűnhet fel. Nevetségesnek. Mégis akárhogy forgatjuk, egyetlen
magyarázat sem lesz kielégítő mindarra, amit akkor láttunk. Nem repülőgép volt – az El Prat
repülőtér légi irányítása elvetette ezt a feltevést, az aznapi légi forgalmat áttekintve –, de nem is
az atmoszférába visszatért űrszemét, sem pedig valami meteor vagy optikai hatás.
A llum volt az. Nincs miért keresni egyéb magyarázatot. Az is biztos, hogy az emléke máig
érvényben tartotta eskümet.
Végül is, mi lehet nagyszerűbb annál, mint amikor egy ilyen emlék vezérel?
Mint ez a fény.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezek az oldalak sohasem jutottak volna el az olvasókhoz, ha nem adóznék mély csodálattal a
történelem iránt; azok iránt, akik írták és akik tanították nekem életem különböző szakaszaiban.
Nem szeretnék igazságtalan lenni irányukban, ezért e tantárgyban első mesteremnek, José
Olivernek fejezem ki hálámat, aki nemcsak hogy tanította a történelmet, hanem kételkedni is
megtanított. Részben ezen kételyek révén – amelyeket tanítványai igyekeztek megválaszolni az ő
segítségével – kerültem a misztériumok bűvöletébe.
A válaszok keresése részemről nem bizonyult magános vállalkozásnak. Egyiptom,
Törökország és Madrid idegenforgalmi hivatalai segítettek megtervezni utazásaimat, és a
legtöbbet hasznosítani érdeklődésemből történelmi hagyatékuk kevésbé hagyományos
szempontjai iránt. Kiváltképp Maged Abu Wael és Teresa Herrero segítettek sokat. Kétségkívül
köszönetet érdemelnek helyi kísérőim, főként Mohamed Ahmed Wael – a tudás bámulatos forrása
–, Mahmut Arslan, Ömer Demir és Faruk Ögretmen, akik feledhetetlen útitársaknak bizonyultak.
A biztatásban, hogy megírjam ezt a könyvet, kulcsszerepet játszott Manuel Llorente, Julio
Miravalls és Ignacio Gil a madridi El Mundo napilaptól; az ő erősködésük nélkül soha nem
gyűjtöttem volna egybe azt a rengeteg feljegyzést és útijegyzetet A titokzatos vacsora nemzetközi
bemutatói közepette. Ana D'Atri, a Planeta kiadója csodálatos módon „örökölte” ezt a tervezett
kiadást. Most már tudom, hogy valahol meg volt írva: együtt fogunk dolgozni. A Planeta teljes
csapatát beoltotta lelkesedésünkkel A tiltott út iránt, még Marcela Serrast és Marc Rocamorát is
az értékesítéstől és a sajtó dream teamjét: Laura Franchot, Lola Sanzot és Laura Verdurát.
Nem csekély Carmen S. Fraile, Clara Tahoces és a Más Allá folyóirat egész csapatának
érdeme, akik olyan türelmesen elviselték távollétemet a titkok ügyében, amikor még
főszerkesztőjük voltam. Vagy Paloma Gómez Borrero és Isabel Pisano, Itália szerelmesei, akik
megfizethetetlen segítséget nyújtottak kapcsolat létesítésében e vonzó ország nagykövetével.
Köszönet nekik csakúgy, mint a könyvtáraknak és levéltáraknak, amelyek megnyíltak előttem
– így az isztambuli Topkapi, a madridi Nemzeti Könyvtár, az amszterdami Bibliotheca
Philosophica Hermetica vagy a londoni British Museum könyvtára. Elismeréssel adózom
mindegyiknek. Az ő anyagaik nélkül sok mindennek nem akadtam volna nyomára, és elvesztem
volna a nyomtatott betű áthatolhatatlan tengerében.
Utoljára maradt az a kitűnő kollektíva, amelynek tagjai ott találhatók minden egyes munkám
mögött, és ugyanúgy féltékenyen őrködnek fölötte, mint jómagam:
Köszönet Antonia Kerrigan és ügynökei lelkes csapatának; Eva Pastornak a Juan Sol
főnökasszonyának; Gloria Abadnak, aki olvasóim élgárdáját biztosítja; David Gombaunak és a
mind sikeresebb Akashico Archívumnak az internet révén. Külön kell megemlítenem Iker
Jiménezt és Carmen Portert, emlékezve feledhetetlen titkos összejövetelünkre 2006-ban a
Földközi-tenger partján, ahol megújítottuk – tudatosan és soha nem sejtett globális kitekintéssel –
véleményünket a Fényről, amire az előző oldalakon utaltam.
Köszönöm, hogy bíztak bennem. Mindenkinek köszönet.
 JEGYZETEK

Bevezetés
1. Martin Lev, The travellers key to Jerusalem, Harrap Columbus, London, 1990, 168. o.

ELSŐ CÉLPONT
1. Thor Heyerdahl: Las expediciones Ra, Editorial Juventud, Barcelona, 1972, 17. o.

1. fejezet
1. Ruggero Marino: Cristoforo Colombo e il papa tradito, RTM Edizioni, Roma, 1997.
2. Ruggero Marino: Cristobal Colón, el último de los templarios, Ediciones Obelisco,
Barcelona, 2007.

2. fejezet
1. Matilde Asensi: El origen perdido, Planéta, Barcelona, 2004.
2. Javier Sierra: En busca de la Edad de Oro, Plaza & Janés, Barcelona, 2006, 128-140. o.
3. Javier Sierra: i. m. 129. o.
4. Az utolsó, amin az én történetem alapult, Torcuato Luca de Tena America y sus enigmas c.
könyvében, a 42. és az ezt követő oldalakon található; Planeta, Barcelona, 1992.
5. Afet Afetinan: Life and Works of Piri Reis, Turkish Historical Society, Ankara, 1987, 27. o.

3. fejezet
1. D. J. Donahue, J. S. Olin és G. Harbottle: Determination of the radiocarbon age of
parchment of the Vinland Map, Radiocarbon, 44. kötet, 1. sz., 2002. augusztus, 45-52. o.
2. R. A. Skelton, T. E. Marston és G. D. Painter: The Vinland Map and the Tartar Relation,
Yale University Press, New Haven, 1965, 139. és 140. o.
3. Javier Sierra: „Interjú dr. Garman Harbottle-val”, Más Allá folyóirat, 163. sz., 2002.
szeptember, 62. és 63. o.
4. Donahue és mások, i. m. 45. o.
5. A bejelentést megelőzte egy terjedelmes jelentés The Vinland Map and the Tartar Relation
címmel, amelynek szerzői: R. A. Skelton, Thomas E. Marston és George D. Painter; Yale
University Press, New Haven, 1965.
6. Luca de Tena: America y sus enigmas, Planeta, Barcelona, 1992, 28. o.
7. Luca de Tena: i. m. 29. o.
8. Juan Eslava Galán: Tartessos y otros enigmas de la Historia, Planeta, Barcelona, 1994. 214.
o.
9.Pedro Rodríguez: „Vörös Erik Amerika-térképe” ABC napilap, 1996. február 14.
10. Saját elektronikus levél, 2002. augusztus 1.
11. News Release: „Scientist determine age of New World map”, Brookhaven National
Laboratory (www.bnl.gov), 2002. július 29.

4. fejezet
1. Tiahuanacói kutatásaimról bővebbet lehet megtudni már idézett könyvemben: En busca de
la Edad de Oro (Az aranykor nyomában), 60. o.
2. Úgy kapta ezt a nevet, hogy Thor Heyerdahl ráfestette a monolit szoborarcot kezdetleges,
andoki hajója vitorlájára. Kon-Tiki nevű hajóján szelte át az Atlanti-óceánt 1947-ben, hogy
bebizonyítsa: az ókorban is megtehették ezt a tengeri utat. (Magyarul: A Kon-Tikitől a
Rá-ig, Gondolat, 1974; A Ra-expedíciók, 1972.)
3. Jacques de Mahieu: Colon llegó despues, Ediciones Martínez Roca, Barcelona, 1988, 59. o.
4. Hernando Castrillo: Historia y magía natural o ciencia defilosofía oculta, con nuevas
notícias de los más profundos misterios y secretos del Universo visible, en que se trata de
animales, peces, aves, plantas, flores, yerbas, metales, piedras, aguas, semillas, Paraíso,
montes y Valles. Juan García Infanzón nyomdája, Madrid, 1692.
5. Castrillo: i. m. 127. o.

5. fejezet
1. Pierre Honoré: La leyenda de los dioses blancos, Destino, Barcelona, 1965.
2. Honoré, i. m. 22. o.
3.Kolumbusz Kristóf Útinaplójának 1492. december 13-ai bejegyzésében olvashatunk a
Santa Maria tengerészeinek találkozásáról a többieknél fehérebb bőrű emberekkel: „… a
nők közt láttak két leányzót, kiknek bőre oly világos volt, hogy akár spanyol nőknek is
elmehettek volna.” (Ford.: Szerb Antal, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 32. o.)
4.1551-ben fejtették meg először a „Viracocha” szó értelmét: „ a tenger habja”, ami
bizonyára a lenyugvó Nap (az óvilág) irányában, a tengerben történt eltűnésére utal, és
ígéretére, hogy visszatér.
5.Garcilaso de la Vega, Comentarios reales de los incas, Universidad Nacionál Mayor de San
Marcos, Lima, 1960, XXI. fej., 54. és 55. o.
6. Maria Luisa Rivera: „Az Andok világa közvetlenül a felfedezés előtt” Leopoldo Zea Ideas y
presagios del descubrimiento de America című tanulmánykötetében, Fondo de Cultura
Económica, México, 1991, 23. o.

6. fejezet
1. Kutz, Jack: Mysteries & Miracles of New Mexico, Rhombus Publishing Co., Corrales (New
Mexico, USA), 1988.
 MÁSODIK CÉLPONT
1. Giorgio di Santillana és Hertha von Dechend, Hamlet's MM, David Godine Publishers,
Boston, 1977, 345- o.

7. fejezet
1. Alexander Pope bevezetője Homérosz Iliászához, Grant Richard, London, 1902.
2. W. F. Jackson Knight: Many-minded Homer, Allén & Unwin, London, 1968.

8. fejezet
1. Louis Charpentier: Los misterios templarios, Ediciones Apóstrofe, Barcelona, 1995, 53. o.
2. Jean Viliette és Joseph Lemarié: „Quelques réflexions á propos du livre Les mystéres de la
cathédrale de Chartres” a Notre Dame de Chartres folyóirat 1977, 33. számában.
3. Javier Sierra, En busca de la Edadde Oro, Plaza & Janés, Barcelona, 2006, 49. o.
4. Idézet John és Odette Ketley-Laporte-tól, Le labyrinthe déchiffré, Éditions Garnier,
Chartres, 1992, 50. o.
5. Alain Desgris, a Sorbonne professzora, a templomosok legismertebb szakértője
egyértelműen kijelentette: „Bernát találta ki a »Miasszonyunk« eszméjét.” Lásd: Misterios
y revelaciones templarias, Ed. Belacqua, Barcelona, 2003, 122. o.
6. Louis Charpentier: El enigma de la catedral de Chartres, Plaza & Janés, Barcelona, 1969,
39. o.
7. Charpentier: i. m. 18. o.
8. Michel Lamy: La otra história de los templarios, Ediciones Martínez Roca, Barcelona,
1999, 199. o.
9. Christian Jacq: El misterio de las catedrales, Planeta, Barcelona, 1999, 79. o.
10. Idézet: Graham Hancock: El espejo del paraíso, Grijalbo, Barcelona, 2001, 11. o.
 9. fejezet
1. Sztrabón a Géographikában (I. XVII. 1.) írta le ezt az első egyiptomi labirintust a Moeris
mesterséges tó partján. Óriási méretű palota volt, ahonnan csak vezetővel lehetett kijutni. A
krétai labirintus pontosan ugyanilyen volt. Egyiptom ismételten egyetemes jelképek
forrásaként mutatkozik meg.
2. L. e mű 17. fejezetét.
3. John és Odette Ketley-Laporte: Le labyrinthe déchiffré, Éditions Garnier, Chartres, 1992,
50. és köv. oldalak.
4. Nagyon egyszerű a kiszámítás. Húsvét megünneplésének napját 325-ben, a niceai zsinat
alatt tűzte ki az egyház, elfogadva a 365,25 napos évet, ahogyan Iulius Caesar
megállapította. Eszerint négyévenként egy szökőévet is beiktattak, hogy elkerüljék a
nagyobb eltolódásokat. Csillagászatilag kétségtelenül pontatlan ez az időszámítás. Egy
csillagászati év 365,424 napos. Még ha csekély mértékben is, de a különbség évente
tizenegy percnyi eltérést eredményez. Ha ezt a hibahatárt 895 évvel megszorozzuk (ennyi
idő telt el a niceai zsinat és a chartres-i katedrális 1220-as felszentelése között), 6,8 nap az
eredmény. Egy hét.

10. fejezet
1. Idézet: Robert Bichet: Le drapeau de l'Europe Jacques et Demontrond, Bruxelles, 1985, 7.
o. Interneten: http://www.ena.lu/mce.cfm

11. fejezet
1. Louis Charpentier: El misterio de Compostela, Plata & Janés, 1973, 34. o.

12. fejezet
1. F. J. Sánchez Cantón: La librería de Velázquez, Menéndez Pidal emlékére, Madrid, 1925,
III. kötet, 379-406. o.
2. Ángel del Campo: La magía de las Meninas, Colegio de Ingenieros de Caminos, Madrid,
1978.
HARMADIK CÉLPONT
1. Aldous Huxley és mások: La experiencia mística, Kairós, Barcelona, 1980, 280. o.

13. fejezet
1. A „Bourbon Izabella királyné lelkének feltárulkozása Maria nővérnek” átirat melléklete
Carlos Seco Serrano Cartas de sor Maria de Jesús de Ágreda y de Felipe IV. című
könyvében. Biblioteca de Autores Espanoles, Madrid, 1958, II. kötet, 257. o.
2. Seco Serrano: i. m. 262. o.
3. Marcos Molinero: „A Kék Dáma próféciái”, Más Allá folyóirat, 178. sz., 2003. december.

14. fejezet
1. Paul H. Smith: Reading the Enemy's Mind, Tor Books, New York, 2005, 78. o.
2. Sor Maria Jesús de Ágreda: Mistica Ciudad de Díos, V. kötet (Biográfia de su autóra), Juan
Gili Editores, Barcelona, 1914, 150. o.
3. Sor Maria Jesús de Ágreda: i. m. 137. o.
4. Sor Maria Jesús de Ágreda: i. m. 225. o.
5. Robert A. Monroe: El viaje definitivo, Luciérnaga, Barcelona, 1995, 10. és 11. o.
6. Paul H. Smith: i. m. 11. (?) o.
7. David Morehouse: Psychic Warrior: Inside the CIA's Stargate Program, St.Martin's Press,
New York, 1996.

15. fejezet
1. Esteban García-Albea Ristol: Teresa de Jesús: una ilustre epiléptica, Fundación Wellcome
Espana, Madrid, 1995.
2. F. M. Dosztojevszkij művei 1-10., Európa K., Budapest, 1970-74.
3. Herbert Thurston: Los fenómenos físicos del misticismo, Ediciones Dinor, San Sebastián,
1953.

16. fejezet
1. Margaret Starbird: Maria Magdaléna. ?Esposa de Jesús?, Ediciones Martínez Roca,
Barcelona, 1994, 86. o.

17. fejezet
1. Paul de Saint Hilaire: L'univers secret du Labyrinthe, Robert Laffont, Paris, 1992, 89. o.
2. Keith Laidler: The Head of God, Phoenix, London, 2005.

18. fejezet
1. Otto Rahn: Cruzada contra el Grial, Hiperión, Madrid, 1982.
2. Jean-Michel Angebert: Hitler y la tradíción cátara, Plaza & Janés, Barcelona, 1972, 43. o.
3. Otto Rahn: La corte de Lucifer, Círculo Latino, Barcelona, 2005.

20. fejezet
1. Idézet Jesús Callejótól: Secretos medievales, Ed. Temas de Hoy, Madrid, 2006, 198. o.
2. Jorge Luis Borges: „La cámara de las estatuas” elbeszélés in: História universal de la
infamia, Alianza Editorial, Madrid, 2001.
3. Idézet Callejótól: i. m. 102. o.

NEGYEDIK CÉLPONT
1. Christian Jacq: El misterio de las catedrales, Planeta, Barcelona, 1999. 170. o.

21. fejezet
1. Mark Lehner: The complete pyramids, Thames & Hudson, London, 1997. 41. o.
2. I. E. S. Edwards: The pyramids of Egypt, Penguin Books, London, 1947 (átdolgozott kiadás
1993), 143. o.
3. Robert Bauval: El misterio de Orion, Emecé Editores, Barcelona, 1995.

4. Hérodotosz: Historia, Biblioteca Básica Gredos, Madrid, 2000, II. könyv, 127. o.
5. Lehner: i. m. 124. o.

22. fejezet
1. Mark Lehner: Todo sobre las pirámides, Destino, Barcelona, 2003, 108. o.
2. Nacho Ares: El enigma de la Gran Pirámide, Oberon, Madrid, 2004, 62. o.
3. Javier Sierra: El secreto egipcio de Napóleon, DeBolsillo, Barcelona, 2004.
4. Paul Brunton: El Egipto secreto, Kier, Buenos Aires, 1969.
5. Brunton: i. m. 68. o.
 23. fejezet
1. Gérard Galtier: La tradíción oculta, Oberón, Madrid, 2001, 39. o.
2. Idézet Jurgis Baltrusaitistól, En busca de Isis, Siruela, Madrid, 1996, 73. o.

24. fejezet
1. Nicholas Reeves és Richard H. Wilkinson: Todo sobre el Valle de los Reyes, Destino,
Barcelona, 1998, 59. o.
2. Idézet dr. David Watkintól; Sir John Soane and Enlightment Thought címmel tanácskozás a
Royal College of Surgeonsban 1996. március 7-én, Sir John Soane Museum, 1966.
3. Christopher Knight és Robert Lomas: La clave masónica, Ediciones Martínez Roca,
Barcelona, 2002, 223. o.

25. fejezet
1. Idézet David Ovasontól, The secret symbols of the dollar bill, Harper Collins, New York,
2004, vi. o.
2. Martina D'Alton: The New York Obelisk, The Metropolitan Museum of Art, New York,
1993, 41. o.

26. fejezet
1. „The years achievements in books”, The New York Times, 1919. december 7.
2. Micheal Baignent és Richard Leigh: Masones y templarios, Ediciones Martínez Roca,
Barcelona, 2005, 209. o.

ÖTÖDIK CÉLPONT
1. Jacinto Verdaguer: La Atlantida, Planéta, Barcelona, 1992, 24. o.

29. fejezet
1. Erich von Däniken: La respuesta de los dioses (Javier Sierra előszavával és jegyzeteivel),
Ediciones Martínez Roca, Barcelona, 2003, 394. o.

30. fejezet
1. Graham Hancock: Las huellas de los dioses, Ediciones B, Barcelona, 1998, 248. o.
2. Graham Hancock: Underworld, Penguin Books, London, 2002, 53. o.
3. 2001 júniusában hunyt el.
4. Egyedi interjú, Cagliari, 1999. december 12.
5. Hancock: Underworld, i. m. 350. o.
6. David Hatcher-Childress: Lost cities ofAtlantis, Ancient Europe & the Mediterranean,
Adventures Unlimited Press, Illinois, 1996, 191. o.
7. Ercole Contu: L'altare preistorico di Monté d'Accoddi, Carlo Delfino Editoré, Sassari, 2000,
39. o.
8. Idézet Umberto Cordiertől, Guida ai luoghi misteriosi d'Italia, Piemme, Roma, 1996, 465.
o.

31. fejezet
1. Ercole Contu: L'altare preistorico di Monté d'Accoddi, Carlo Delfino Editoré, Sassari, 2000,
63. o.
2. Contu: i. m. 37. o.
3. Raffaele Sardella: 77 sistema linguistico della civiltá nuragica, Ediservice, Cagliari, 1995,
133. o.
4. James Bailey: Los dioses reyes y los titanes, Noguer, Barcelona, 1975.

32. fejezet
1. A felfedezés ugyan 1907-ben történt, Breccia mégis csupán 1914-ben hozta nyilvánosságra,
a város ókori nevezetességeit ismertető Alexandrea ad Aegyptum című könyvében.
2. Liana Souvaltzi: The Tomb of Alexander the Great at the Siwa Oasis, Editions Georgiadis,
Athén, 2002.
3. Nicholas J. Saunders: Alexander's Tomb, Basic Books, New York, 2006, 181. o.

33. fejezet
1. Schwaller de Lubicz fordítása, The temple of man (II. kötet), Inner Traditions, Vermont
(USA), 1998, 1010. o.
2. Pierre Saintyves: Las madres vírgenes y los embarazos milagrosos, Ediciones Akai,
Torrejón de Ardoz, 1985, 106. o.
3. Gaston Maspero: „Comment Alexandre devient Dieu en Egypte”, Annuaire pour 1897 de
l'École des Hautes Études, Paris, 1896, 16-20. o.

34. fejezet
1. Carcenac Pujol, Claude-Brigitte: Jesús, 3000 ahos antes de Cristo, Plaza & Janés,
Barcelona, 1987. Új kiadás: Grijalbo, Barcelona, 2003.
2. Frances A. Yates: Giordano Bruno y la tradíción hermética, Ariel, Barcelona, 1983, 92. o.
3. Morton Smith: Jesús el mago, Ediciones Martínez Roca, Barcelona, 1978.
4. Ahmed Osman: Extranjero en el Valle de los Reyes, Planéta, Barcelona, 1988.
5. Ahmed Osman: La casa del Mesías, Planéta, Barcelona, 1993.
HATODIK CÉLPONT
1. Leonardo Da Vinci: Cuaderno de notas, Ediciones Felmar, Madrid, 1975, 266. o.
2. Leonardo da Vinci: Válogatott írások, Művelt Nép Kk., 1953, Kardos Tibor előszavával.

35. fejezet
1. Frances A. Yates: Giordano Bruno y la tradíción hermetica, Ariel, Barcelona, 1983, 141. o.
2. Graham Hancock és Robert Bauval: Talisman, Penguin Books, London, 1994. 304. o.
3. F. J. Gómez Espelosín és A. Perez Lagarcha: Egiptomanía, Alianza Editorial, Madrid, 1997,
114. o.
4. Idézet Boris de Rachewiltz és Anna Maria Partini művéből, Roma Egizia, Edizioni
Mediterranee, Roma, 1999, 107. o.
5. Hancock és Bauval: i. m. 305. o.

36. fejezet
1. II. százsoros, 97. négysoros.
2. A Harmadik titok teljes szövege, ahogyan Lucia nővér leírta – huszonhét évvel a látomásait
követően –, így hangzik: „Én Istenem, néked engedelmeskedve írom ezt, mert így rendelted
őexcellenciája, Leiría nagytiszteletű püspöke és Szentséges Szűzanyánk által. Azon
részletek után, amelyeket már feltártam, Miasszonyunk balján, kissé magasabban láttunk
egy angyalt, bal kezében tüzes karddal. Szikrázó lángokat bocsátott ki, mintha a világot
 akarná felégetni, de elaludtak a lángok, amint Nagyasszonyunk sugárzó jobb kezét
kinyújtotta feléje. Az angyal jobbjával a földre mutatott, és fennhangon ezt mondta:
„Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!” És vakító fényt láttunk, olyat, mintha Isten lett volna,
mint amikor az emberek magukat látják, amint elmennek egy tükör előtt: egy fehérbe
öltözött püspök jelent meg. Úgy éreztük, mintha a Szentatya lett volna. Még más püspökök,
főpapok, szerzetesek és szerzetesnővérek is mentek fölfelé a meredek hegyre, amelynek
tetején egy nagy, ácsolt fakereszt állt, mintha parafából lett volna. A Szentatya, mielőtt
elérkezett oda, még keresztülment egy félig romokban heverő, nagy városon, reszketegen,
bizonytalan léptekkel, kínoktól, fájdalmaktól gyötörve, imádkozott az útközben látott
holttetemek lelkéért. Felérve a hegytetőre, térdre borult a nagy kereszt tövében, és ott halt
meg, katonák egy csoportjának golyó- és nyílzáporában. Ugyanígy haltak meg egymás után
a püspökök, főpapok, szerzetesek és szerzetesnővérek, laikusok, különböző osztályú és
helyzetű férfiak, nők. A kereszt két szárnya alatt két angyal, mindegyik kezében
kristálykorsó; abba gyűjtötték a mártírok vérét, avval öntözték az Istenhez közeledő
lelkeket.” (Tuy, 1944. január 3.)
3. Marc Dem: El tercer secreto de Fatima, Tikal, Gerona, 1994, 130. o.
4. John Cornwell: El papa de Hitler, Planéta, Barcelona, 2001, 80. o.
5. Cornwell: i. m. 304. o.

37. fejezet
1. Luis Fischer: Fatima, a Lourdes portuguesa, Lisboa, 1929, 23. o.
2. Mára ez a helyzet megváltozott. Bővebbet Fina d'Armada és Joaquim Fernández
könyvében: Heavenly Lights, EcceNova Editions, Victoria, Canada, 2005.
3. Joáo de Marchi: Era urna Senhora mais brilhante que o Sol, Missőes Consolata, Fatima,
1966.
4. James C. Lin, Sergio Sales-Cunha, Joseph Battocletti és Antony Sances: „The Auditory
Microwave Phenomenon”, Proceedings of the IEEE, 68. kötet, 1. sz., Canada, 1980. január.

38. fejezet
1. David Ovason: Los secretos de Nostradamus, Plaza & Janés, Barcelona, 1998.
 39. fejezet
1. A jelentést José Sol Rosales Mexikó-szakértő állította össze, amint ezt Garza-Valdés is
elismerte a Proceso folyóiratban. „La Guadalupana: tres imágenes en una”, Rodrigo Vera,
Proceso, 2002. május 25.

40. fejezet
1. Idézet Nigel Wilkinstől, Nicolás Flamel. De oro y libros, José de Olaneta Editor, Palma de
Mallorca, 2001, 141. o.

41. fejezet
1. VV. AA.: Feats and wisdom of the ancients, TimeLife Books, Virginia, 1990, 8. o.
2. Christian Jacq: El saber mágico del antiguo Egipto, Edaf, Madrid, 1998, 34. o.
3. VV. AA., i. m. 7. o.

42. fejezet
1. Idézet Umberto Cordiertől, Guida ai luoghi misteriosi d'Italia, Piemme, Asti, 1996, 104. o.

43. fejezet
1. Pietro C. Marani: Leonardo da Vinci: The complete paintings, Harry N. Abrams, Inc., New
York, 2000, 138. és 139. o.
2. Giorgio Vasari: Las vidas de los más excelentes arquitectos, pintores y escultores italianos,
Cátedra, Madrid, 2002, 473. o.
 VÉGJEGYZET

1. Az érdeklődők kedvéért közlöm Pere de Pulcrosano iratának teljes szövegét, amelynek

döntő része volt abban, hogy Manresa mára legbecsesebb ünnepeként tarthatja számon
különös módon éppen ezt a titokzatos fényt (llumot):

„A Carmen-templomban tartózkodtam éppen, a Szentháromság oltára mellett, a

naptár szerinti március 9-e napján (1345. február 25-én), Szent Péter székfoglalása
előtti napon, nap fölkelte után, amikor megláttak egy lángot vagy fényesen felvillanó
jelet a mondott oltár sekrestyéjében; ez a csillagnak tetsző fénysugár kijött a
sekrestyéből, lassan leszállt és minden sietség nélkül visszafordult a sekrestyébe;
akkor azok a személyek sürgősen értesítették a szerzeteseket; megkondították a
mondott templom nagyharangját, és a barátok a Salve Reginát énekelték; ott látták a
csodát, és énekelték a versszakokat; hogy ez a láng vagy fényes jel megmutatkozott
ebben a mondott templomban, és komótosan leszállt a Szentháromság-kápolna fölé,
aztán fölszállt az említett kápolnából és végigsuhant a templom főhajóján; aztán
onnan a Szentkereszt és a Megváltó kápolnája fölé telepedett, ezt követően már nem
látták többé a jelet, lángot: a csodát.”
TARTALOM

Bevezetés: Miért írom ezt a könyvet

ELSŐ CÉLPONT
Amerika

1. fejezet
A TILTOTT ÚT
A titkos keresztes hadjárat
Kolumbusz jóslatai

2. fejezet
A VILÁG VÉGÉNEK TÉRKÉPE
„Senki sem látta Atatürk óta”
Piri reisz titokzatos forrásai

3. fejezet
VINLANDIA-MŰVELET
A viking összeesküvés
Kémia a történelemmel szemben
Kulcskérdés a tinta

4. fejezet
ELJUTOTTAK A TEMPLOMOS LOVAGOK AMERIKÁBA?
Az előtérítők talánya

5. fejezet
A VIRAKOCSÁK

6. fejezet
A NYOMAVESZETT TÖRZS
Zsidó szikla Új-Mexikóban
Héber vagy navaho?
A Történelem tudomást sem vesz róla

MÁSODIK CÉLPONT
Kozmikus metaforák

7. fejezet
AZ ILIÁSZ ELTŰNT KÓDJA
A kozmikus Trója
A dráma odafent történik

8. fejezet
A TEMPLOMOSOK KAPUI
Az első templom a Szűzanyának
Egyiptomi kereszténység

9. fejezet
CHARTRES FELEMELKEDÉSE
Egy pogány jel
Csoda háromkor
Chartres titka

10. fejezet
CORONA STELLARUM DUODECIM
Katolikus összeesküvés az Európai
Unióban?
A Szeplőtelen Fogantatás zászlaja

11. fejezet
CSILLAGMEZŐ

12. fejezet
MARGARITA INFÁNSNŐ MÁGIKUS KÉPE
Az udvarhölgyek jelentéktelen mű?
A talizmángyártó

HARMADIK CÉLPONT
A hit rejtélyei

13. fejezet
A KIRÁLY KÉK MÉDIUMA
Csodák IV. Fülöp udvarában
Első utazások a purgatóriumba
Baltazár Károly herceg védelmezője

14. fejezet
LEHETSÉGES EGYSZERRE KÉT HELYEN LENNI?
Kalifornia, 1973. július 21
Ellenőrzött bilokációk
Megint a Kék dáma
A repülés érzése
A katonai titok vége

15. fejezet
SZENT TERÉZ KÜLÖNÖS EPILEPSZIÁJA
A levitáció megmagyarázhatatlan

16. fejezet
MÁRIA MAGDOLNA UTOLSÓ REJTEKHELYE
Jézus leánya?
17. fejezet
KERESZTELő SZENT JÁNOS TITOKZATOS FEJE
Az amiens-i múmiafej
Különleges hatalmú koponyák

18. fejezet
HAJSZA A NÁCI GRÁL UTÁN
A fekete lovag
Otto Rahn titokzatos halála

19. fejezet
ISTEN ELVESZETT JAVAI
Az elrabolt kandeláber
Titus útvonalai

20. fejezet
SALAMON KIRÁLY INGATAG ASZTALA
Az elveszett kincs
Mi is volt valójában az Asztal?

NEGYEDIK CÉLPONT
Egyiptomiakról és szabadkőművesekről

21. fejezet
MI A PIRAMISOK KORA?
Orion a hibás
A Khephrén-csont útra kel Spanyolországba
Kleopátra fája
Váratlan meglepetés
Több fát!

22. fejezet
A FELTÁMADÁS GÉPEZETE
Napóleon szeszélye
Misztikus tapasztalatok a Nagy Piramisban

23. fejezet
AZ ÉRTELEM VALLÁSA
A francia forradalom titkos terve
Párizs istennője
Forradalmi piramismánia

24. fejezet
SIR JOHN SOANE EGYIPTOMI TALIZMÁNJA
A régi egyiptomi láda
Múzsák temploma
25. fejezet
GEORGE WASHINGTON SZABADKŐMŰVES-TITKA
Elnökök bőrkötényben

26. fejezet
BLASCO IBÁNEZ, A FÉNY FIA
Don Vicente, a szabadkőműves

ÖTÖDIK CÉLPONT
Elveszett civilizációk

27. fejezet
A MEXIKÓI ISTENEK CSILLÁMPALÁJA
Egy földerítetlen rablás
A csillámpala talánya

28. fejezet
A VILÁG LEGRÉGEBBI HOROSZKÓPJA
Egy hajdani július 6.
Három királyi múmia?

29. fejezet
FÖLD ALATTI LABIRINTUSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
Föld alatti telefon
Menedék a klímaváltozás elől
Több mint egymillió lélek
30. fejezet
AZ „X”-KULTÚRA
Egy romantikus Máltán
Szardínia, az elfeledett sziget
A csillagászati kút

31. fejezet
A SUMER ODISSZEA, AMELYET SOHASEM MESÉLTEK EL
Az elveszett zikkurat
Hajózó királyok

32. fejezet
NAGY SÁNDOR ELVESZETT SÍRJA
Hosszú vadászat Szoma után
Alexandrosznak feleség kell
Téves helyek

33. fejezet
A KÉK VÉR TALÁNYA
Amon vérárama

34. fejezet
NÁZÁRETI OZIRISZ
Egyiptomban avatták be Jézust?
Még ma is imádjuk a pogány isteneket

HATODIK CÉLPONT
A titkos kultúra

35. fejezet
A PÁPA, AKI NEM HITT ISTENBEN
A hermetikus VI. Sándor
Pápák, akik fáraók szeretnének lenni
A Vatikán titkos térképe

36. fejezet
IN PERSECUTIONE EXTREMA
II. János Pál, akit megjövendöltek
XII. Pius, az angyali pápa
Szent Malakiás jóslatai
In persecutione extrema

37. fejezet
MI TÖRTÉNT VALÓJÁBAN FATIMÁBAN?
Lucia nővér elzárása
Hat évtized szilencium
A látókat „felkészítették”
Ki látogatta meg Fatimát?
Mikrohullám-sugárzás Cova d'Irián
A Nap csodája
A szellemidéző kapcsolat

38. fejezet
AKI MEGJÓSOLTA SAJÁT HALÁLA NAPJÁT
Nostradamus testamentuma
A titokfüggöny

39. fejezet
MIASSZONYUNK?
Az első meglepetések Guadalupéban
Vitatott történet
Létezett Juan Diego?

40. fejezet
A HALHATATLAN SÍRJA
Alkimista turizmus Flamel sírjánál
41. fejezet
AZ ALEXANDRIAI KÖNYVTÁR
A tudás tengelye
Az ősi mágiát utánozva
Az.1. század Leonardója

42. fejezet
A MŰVÉSZETTÖRTÉNET LEGNAGYOBB TALÁNYA
Az Utolsó vacsora – kemény dió?
Hatalmas partitúra?

43. fejezet
LEONARDO DA VINCI HÁRMAS REJTÉLYE
Miért festette meg háromszor a Sziklás Madonnát?
Jézus és ikerfivére

Végjegyzet
A montserrati eskü

Köszönetnyilvánítás

Jegyzetek
 KEDVES OLVASÓNK!

Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a

www.ulpiushaz.hu

című honlapon.
Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról
hírlevélben
tájékoztatjuk olvasóinkat,
amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Kepets András
Szerkesztette Dornbach Mária
Felelős szerkesztő Huszti Gergely
Tördelte Jeges Erzsi
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 281334
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 Mi a teljes igazság Amerika felfedezéséről? Elképzelhető, hogy Salamon kincsei a
Vatikán birtokában vannak? Milyen titkos üzeneteket olvashatunk ki a világhírű
festők képeiből? Javier Sierra tizenkét országot járt be, hogy megírhassa A tiltott utat.
A már fiatalon világhírű író úgy ír ősi rejtélyekről, soha meg nem fejtett talányokról,
amelyeket – úgy hittük – ismerünk, hogy folyamatos meglepetéssel szolgál.
Kutatásainál gyakran hozzáférhetetlen vagy eddig ismeretlen forrásokat is felhasznált,
tiltott helyekre nyert bebocsáttatást, sok évszázadon át jól őrzött ajtók nyíltak meg
előtte, s ennek eredményeként A tiltott út egyedülálló, semmihez sem hasonlítható
könyv lett. Egy kulcs a titkainkhoz, a múltunkhoz, a jövőnkhöz.

Javier Sierra mára a legsikeresebb spanyol szerzők egyike, akinek művei huszonöt
nyelven, több millió példányban fogynak. Sikerét egyesek Paulo Coelhóéhoz mérik.
A titokzatos vacsora Spanyolországban idáig tizennyolc kiadást ért meg, itthon pedig
A kék dáma titka című regénye a tavalyi év bestsellere volt.