Ipari konvergencia, globalizáció és az észak–dél szakadék

Giovanni Arrighi – Beverly J. Silver – Benjamin D. Brewer

In Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai

fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Budapest: Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó,
2011. 151–183.

Absztrakt: A cikk empirikus vizsgálatai kimutatják, hogy az iparosodás fokában a korábbi első
és harmadik világ országai között az elmúlt negyven évben megmutatkozó kiegyenlítődésből
nem következik az, hogy a jövedelem átlagos szintje is kiegyenlítődött volna az országok e két
csoportja között. Kutatási eredményeink ellentmondanak annak a széles körben elterjedt
állításnak, hogy a globális észak és dél közötti jövedelmi szakadék eltűnt volna. E tévedés két
téves feltételezésen alapul. Egyfelől azon, hogy az „iparosítás” azonos a „fejlődéssel”
(development), másfelől azon, hogy az „iparosodott”, ill. „ipari” országok egyben „gazdag”,
„vagyonos” országok is. A cikk magyarázatot kínál az észak–dél jövedelmi szakadék
fennmaradására, melyhez Joseph Schumpeter innovációról alkotott elméletét, Raymond Vernon
termelési ciklus modelljét, valamint Pierre Bourdieu illusio-fogalmát használja fel és egészíti ki.
Azt állítjuk, hogy az észak és dél közötti jövedelmi szakadék változatlanul fennmarad a
harmadik világ gyors iparosítása és a fejlődés/fejlesztés (development) világpolitikai-ideológiai
kontextusában lejátszódó drámai változások ellenére is. (A váltás itt az 1980 körül lejátszódó
átállást jelenti a „fejlődés/fejlődés” [development] projektjéről a „globalizáció” projektjére, más
néven a „washingtoni konszenzusra”.) Miközben hangsúlyozzuk az észak uralta globális
vagyoni hierarchia hosszabb távon is megmutatkozó stabilitását, a cikkben számos olyan
aktuális folyamatra is rámutatunk, amelyek destabilizálják nem pusztán e „globalizációs
projektet”, de azt a vagyon tekintetében megmutatkozó globális hierarchiát is, amely a
kapitalizmus egész történetét jellemzi.

Már több mint 15 éve, hogy Nigel Harris kijelentette, hogy a harmadik világ mint gazdasági
realitás és ideológiai reprezentáció eltűnt. 1986-ban írt A harmadik világ vége. Újonnan
iparosodó országok és egy ideológia hanyatlása című könyvében Harris amellett érvel, hogy
a „globális termelési rendszer” felemelkedése a régi harmadik világ elnevezést reménytelenül
elavulttá tette:

„A független, interakciókra épülő globális termelési rendszer koncepciója szakít a régi

nézettel, mely szerint a világ nemzetállamokból áll, melyek a fejlettség és a központi
tervezés szintje alapján alkotott csoportokba sorolhatóak – így létezik az első, a második
illetve a harmadik világ. E fogalmak egy régebbi gazdasági rendszerhez kapcsolódnak,
melyet a nyersanyagok ipari késztermékekre való cseréje határozott meg. Az új világ,
amely ennek helyére lépett, sokkal összetettebb, és nem írható le egyszerűen az első és
harmadik, jómódú és nincstelen, gazdag és szegény, iparosodott és nem iparosodott
meghatározások mentén. […] A termelési kapacitás diszperziójának folyamata hatalmas
reményt ad azoknak a területeknek, ahol a szegénység annakelőtte mozdíthatatlannak
tűnt. […] Az egyetlen világ rendszerének megvalósítása magában hordozza egy olyan
tudatosan irányított rendszer ígéretét, amelyet lakói határoznak meg a szükség, nem
pedig a haszon vagy a háború alapján.” (Harris 1986: 200–202.)


Arrighi, Giovanni – Silver, Beverly J. – Brewer, Benjamin D.: Industrial Convergence, Globalization, and the
Persistence of the North-South Divide. Studies in Comparative International Development, 2003. 38 (1): 3–31.
Fordította: Kiss Nóra. (A fordítást e fájlban ellenőrizte és javította: Éber Márk Áron.)

1
Harris érvelése, miszerint az észak–dél szakadék eltűnőben van, a globalizáció legavatottabb
elemzői közül sokakat meggyőzött (lásd pl.: Hoogvelt 1997: xii, 145; Held et al. 1999: 8, 177,
186–187; Robinson–Harris 2000; Burbach–Robinson 1999; Hardt–Negri 2000). E nézet
szerint, az elmúlt húsz–harminc év alatt történt térbeli átrendeződés megszüntette a
strukturális szakadékot az első és a harmadik világ között. „A kapitalizmus globális
átrendeződése nyomán megvalósuló globális konvergencia azt jelenti, hogy bár továbbra is
jelentős, de csökken a világ földrajzi megosztottsága, északra és délre, centrumra és
perifériára, vagy első és harmadik világra.” (Burbach–Robinson 1999: 27–28.) A polarizáló
tendenciák még mindig működnek, de inkább az országokon belül, semmint közöttük. „A
centrum–periféria” – Ankie Hoogvelt szavaival élve – „már nem a földrajzi, hanem a
társadalmi viszonyokban kezd megjelenni.” (1997: 145.)

Egyetértünk abban, hogy az első és a harmadik világ koncepciója anakronisztikussá vált,

amikor a második világ összeomlott a kilencvenes évek elején. Sőt, a harmadik világ – mint
ideológiai-politikai erő a politikai térben – már akkorra kifulladt, mire a második világ
összeomlott. Abban is egyetértünk, hogy az ipari konvergencia szintje miatt félreértést
eredményez, ha az első és a harmadik világot az „iparosodott” és a „nem iparosodott”
jelzőkkel kötjük össze. Ugyanakkor, ahogy e cikk bemutatja, az ipari konvergenciát nem
kísérte konvergencia a volt első és harmadik világ lakosainak átlagos keresete és vagyona
tekintetében. Másszóval a volt első világ gazdag országai és a volt harmadik világ szegény
országai közötti szakadék – az észak–dél szakadék – napjaink globális dinamikájának
alapvető eleme marad.

A cikk első része bemutatja elemzésünk előfeltevéseit és konceptuális keretét. A második rész
empirikus elemzésen keresztül mutatja be, hogy a volt első és harmadik világ között
ténylegesen kimutatható a közeledés az ipari fejlettségi szint tekintetében, ugyanakkor ez nem
járt együtt a két országcsoportban a jövedelmek konvergenciájával. A harmadik szakasz
magyarázattal szolgál a konvergenciának az egyik szempont szerint igen magas szintjére –
ami az ipar fejlettségét illeti –, illetve a másik szempont szerint a konvergencia hiányára a
jövedelmek tekintetében. Végül a negyedik, összegző rész azt taglalja, hogy mennyire lehet
fenntartható a globális egyenlőtlenség e formája, egyrészt eddigi dinamikájának fényében,
másrészt a felmerülő lehetséges instabilitás források tükrében.

I. Jövedelmi egyenlőtlenség a világban, fejlődés és „globalizáció”

Harris érveinek ellenére az empirikus irodalomban egyetértés uralkodik abban, hogy a világ
teljes jövedelem-egyenlőtlenségének sokkal jelentősebb komponense az országok közötti,
mint az országokon belüli egyenlőtlenség. Azon legújabb kutatások szerint, amelyek az
országok közötti és az országokon belüli egyenlőtlenségek részarányát vizsgálták a világ
teljes jövedelem-egyenlőtlenségéből, rendre úgy találták, hogy a kilencvenes években az
országok közötti aránytalanság nagyobb volt, a legalacsonyabb adat 68 százalék (Goesling
2001: 752), a legnagyobb 86 százalék (Korzeniewicz–Moran 1997: 1017). Ezek és más
becslések (a Theil mutató lebontása alapján) mind arra jutottak, hogy az országok közötti
egyenlőtlenség a világ teljes jövedelemegyenlőtlenségének legalább kétharmadát tette ki a
kilencvenes években (Lásd még: Milanovic 1999: 34; Firebaugh 1999: 1597–1598; Firebaugh
2001).1

1
A becslések közötti különbségek javarészt annak tudhatók be, hogy a kutatók a jövedelem adatokat az USA
dollár aktuális árfolyamára váltották-e át (FX alapú adat), mindennemű korrigálást mellőzve, avagy vásárlóerő
paritáson számoltak (PPP alapú adat). Korzeniewicz és Moran a különböző országokban realizált jövedelmeket a

2
Abban is széleskörű egyetértés uralkodik az empirikus irodalomban, hogy napjaink hatalmas
országközi jövedelemegyenlőtlensége a 18. század végén, a nemzeti jövedelmekben
megkezdődött „nagy divergencia” eredménye,2 illetve hogy ez a szakadék – legalábbis a 20.
század közepéig – egyre szélesebb lett. A véleménykülönbségek a legutóbbi évtizedek
trendjeihez kapcsolódnak. Roberto P. Korzeniewicz és Timothy Moran (1997) FX adatok
alapján megállapították, hogy a Theil mutató országközi komponense az 1965-ös 79
százalékról 1992-re 86 százalékra nőtt. Ezzel szemben Branko Milanovic (1999: 34, 51) PPP
adatokkal számolva 1988-tól 1993-ig azt állapította meg, hogy nagyjából állandó – 1988-ban
75 százalék, 1993-ban 74 százalék. Szintén PPP adatok alapján, a vizsgált periódust néhány
évvel kiterjesztve, Brian Goesling (2001: 752) arra az eredményre jutott, hogy ez az arány
gyors csökkenő tendenciát mutat. Míg 1992-ben 74 százalék volt, addig 1995-ben már csak
68 százalék. Azonban Goesling maga is elismeri, hogy ha Kínát kizárjuk a vizsgálatból, akkor
az országközi egyenlőtlenségek csökkenésének üteme lassul (2001: 756) – erre a fontos
pontra a befejező részben visszatérünk.3

A fent említett viták a világgazdaságról nem feltétlen az észak–dél szakadék eltűnéséről vagy
fennmaradásáról szólnak – jelen tanulmány központi témájáról. Elméletileg az észak–dél
szakadék abban az esetben is jelentősen halványodhatna, ha fennmarad az országok közötti
szélsőséges jövedelemeltérés. Ez akkor állhatna fenn, ha az országok közötti egyenlőtlenség
együtt járna azzal, hogy az első és a harmadik világ országai között a
jövedelemegyenlőtlenség megoszlása megváltozna. A legegyenlőtlenebb jövedelemmegoszlás
is egyenlő eloszlást eredményezhetne, ha a múltbéli magas jövedelmű szereplők lennének a
jelen alacsony jövedelmű szereplői és fordítva. Mindazonáltal, ha az egyenlőtlen jövedelem-
eloszlásban alacsony a lehetőség a felfelé, illetve lefelé történő elmozdulásra,
megállapíthatjuk, hogy a vagyon hierarchizált. Mivel a gazdagság nem más, mint „hosszú
távú jövedelem” (Harrod 1958).4

Ez pont olyan stabil vagyonhierarchia, mint amit Giovanni Arrighi és Jessica Drangel (1986)
az 1938-tól 1983-ig tartó periódusra állapítottak meg. A világ egy főre eső GNP megoszlása
alapján három országcsoportot különítettek el (magas, közepes és alacsony jövedelmű
országok). Megállapították, hogy az egyes országok csoportközi mobilitása (akár lefelé, akár
felfelé) nagyon ritka. A csoportok közötti mobilitás hiányát Korzeniewitz és Moran (1997: 5.
táblázat) adatai megerősítik. Későbbi adatok alapján, az 1965-től 1990-ig tartó periódusra
állítottak fel egy öt csoportból álló rendszert, s megállapították, hogy az egyes országok
lefelé, illetve felfelé való mozgása a csoportokon belül elhanyagolható volt, mind számban,
dollár aktuális árfolyamán mérik, míg Milanovic és Goesling a vásárlóerő paritást alkalmazza. Korzeniewicz és
Moran eredményei 1992-es adatokon alapulnak, Milanovicé 1993-ason, Goeslingé pedig 1995-ösön. Goesling
eredményei 1992-re ugyanazok, mint Milanovicéi 1993-ra.
2
Lásd O’Rourke (2001) és Firebaugh (2001). Mivel ebben az időszakban egybeesett a nyugat gazdasági
fejlődése a területi expanzióval, a vonatkozó szakirodalom megosztott a tekintetben, hogy napjaink
egyenlőtlenségeiért a nyugati indusztrializmus, vagy a nyugati gyarmati imperializmus felelős-e.
3
Milanovic az egyének jövedelem eloszlását 1988-ra és 1993-ra 91 ország háztartási statisztikai felmérései
alapján számította, melyeket az országok között vásárlóerő paritáson igazított. Ezt a tanulmányt az segítette elő,
hogy Afrikában megszaporodtak a háztartási felmérések, illetve Kínában és a volt Szovjetunióban olyan
forrásokat tártak fel, amelyek addig nem voltak hozzáférhetőek. Ezt a kutatást nagyon nehéz, sőt lehetetlen lenne
megismételni korábbi korszakokra. Goesling megpróbálta egészen 1980-ig visszamenőleg folytatni a kutatást, de
adatok hiányában egy olyan országcsoporttal számolt, amelynek tagjait évről évre nem véletlenszerűen
(elfogultan) változtatja. Így jutott arra a nem feltétlen meggyőző eredményre, hogy a Theil mutató országközi
komponensének százalékban kifejezett egyenlőtlensége már legalább 1980-tól kezdve egyértelműen csökkenő
tendenciát mutat (eltekintve a fent említett Kína problematikától).
4
Vö. Oliver és Shapiro (1995) és Conley (1999) a jövedelem és a vagyon közötti hasonló megkülönböztetéséről,
a vagyon hosszú távon merev, faji alapú rétegződéséről az Egyesült Államokban.

3
mind a világ össznépességéhez viszonyított arányukban. Ezek az eredmények egybevágnak
azzal az elmélettel, mely szerint az OECD országok egy „konvergencia klubot” alkotnak. Ez
azoknak az országoknak azon csoportja, melyek jövedelme egymáshoz viszonyítva
konvergens, viszont a világ többi országához viszonyítva nagy eltérést mutat (Abramovitz
1986; Baumol–Blackman–Wolff 1989; Peacock–Hovver–Killian 1988; Jones 1997). Ezek az
eredmények rámutatnak arra, hogy a politikai földrajz továbbra is fontos meghatározója a
világ jövedelem- és vagyonmegoszlásában tapasztalt hierarchiának.

Mint már fentebb említettük, a vonatkozó szakirodalomban egyetértés uralkodik a tekintetben,

hogy a vagyonmegoszlás globális hierarchiája a nyugati országok 19. és a kora 20. századi
ipari és területi expanziójának eredménye.5 Ez a konszenzus egybevág azzal a korábbi
várakozással, hogy a dekolonizáció és a harmadik világ iparosodása nagyban csökkenti majd
az észak és dél között fennálló jövedelemkülönbséget. A dekolonizáció után az ideológiai
spektrum szinte minden nemzeti fejlődési elmélete nagyjából egyhangúlag állította, hogy
valamilyen jellegű iparosodás elengedhetetlen feltétele annak, hogy a harmadik világ országai
elérjék az első világ országai által élvezett vagyonszintet. A harmadik világ országainak
általánosan elfogadott célja az volt, hogy fejlődésük során elérjék az első világ országainak
jövedelemszintjét. A harmadik és az első világ ipari fejlettsége között fennálló szakadék
csökkentését, szintén általánosan elfogadottan e cél elérésének fontos és hathatós eszközének
tartották.

Azt a várakozást, hogy az indusztrializáció és a jövedelem-konvergencia kéz a kézben járnak,

erősítette az a feltételezés, hogy az első világ gazdag országainak fejlődése fokozatos
deindusztrializációval jár majd, amit Daniel Bell (1973) a „posztindusztriális társadalom
eljövetelének” hívott.6 Mivel a szolgáltatási szektor termelékenységét általánosan
alacsonyabbnak tartották, mint az ipari termelését (lásd főként Clark 1957 és Baumol 1967),
úgy vélték, hogy az egy főre eső jövedelemnövekedésnek a gazdag, deindusztrializálódó
országokban csökkennie, míg a szegény, iparosodó országokban nőnie kell. Egyszer majd
minden ország eléri a posztindusztriális szintet, de addigis úgy vélték, hogy az
indusztrializáció a legbiztosabb módja annak, hogy a harmadik világ országai utolérjék az
első világ jövedelmi szintjét.

Olyannyira erős volt az egyetértés ebben, hogy a tudományos életben legtöbben az

indusztrualizációt a fejlődés szinonimájaként emlegették. A fejlődés céljának (az első világ
vagyonszintjének utolérésének) és annak leghatékonyabbnak tartott módszerének (az ipari
fejlődésnek) e szemantikai összemosása megerősíti Harris álláspontját, mely szerint a
termelési kapacitás földrajzi elterjedése azt jelenti, hogy már nem tudunk megkülönböztetni
többé-kevésbé állandó jelleggel prosperáló területeket (az észak, avagy a volt első világ) és
többé-kevésbé permanensen pangó területeket (a dél, avagy a volt harmadik világ). De Harris
egyáltalán nem az egyetlen, aki összemossa az iparosodottat a gazdaggal, az iparilag fejletlent
a szegénnyel és az indusztrializációt a fejlődéssel. Ugyanez a fogalmi összemosódás áll Alice
Amsden álláspontjának hátterében, mely szerint „a többiek” – azon országok csoportja,
melyek kívül esnek az Észak-Atlanti térségen, és amelyek a világ lakosságának több mint
felét adják – „jelentősége megnőtt”. Ennek az álláspontnak az alapja az, hogy a fejlődést
5
Nem kérdőjelezhetjük meg ezt a konszenzust. Nem próbáljuk eldönteni a vitát, hogy az észak és dél között
tapasztalható jelenlegi jövedelmi megosztottság a nyugati indusztrializmus vagy a nyugati gyarmati
imperializmus eredménye-e. Az eredeti szakadék e két forrása közötti összefüggésrendszerről lásd Arrighi–Silver
1999, 4. fejezet.
6
Daniel Bell arra alapozta e feltevését, amit Colin Clark írt le egy korábbi elemzésében (1957) az ipari
tevékenységről a szolgáltatásokra való szektorális váltásról a gazdasági fejlődésben. További elemzéseket lásd
Rowthorn–Wells (1987) valamint Anderson (1999).

4
azonosítja a „humán és fizikai tőke elvonzásával, a kereskedelemtől és a mezőgazdaságtól
(tág értelemben vett) át az ipari termelésbe.” Annak ellenére, hogy egyre több a bizonyíték
ennek az állításnak az ellenkezőjére, az indusztrializáció és a fejlődés kifejezések még mindig
szinonimaként használatosak, mintha az indusztrializáció önmagában cél lenne, nem pedig a
nemzeti vagyonszerzés eszköze – sőt, ahogy egyre jobban megfigyelhető, inkább hatástalan
eszköze.7

Az első oka annak, hogy az indusztrializációra koncentrálunk az, hogy empirikusan

megvizsgáljuk az érvényességét annak a széles körben elfogadott hipotézisnek (amely már-
már axióma), hogy az iparosítás a leghatékonyabb módja a nyugati vagyonszint utolérésének.
A második ok az, hogy az indusztrializációnak ugyanúgy van ára is, mint haszna. E károk
sokszor – úgymint a levegő- és vízszennyezés, a termőföldek eróziója és a természeti szépség
pusztulása – sokszor ugyan nehezen számszerűsíthetők mesterséges mutatókkal, de legalább
láthatóak. Más károk – mint a Marx által leírt „elidegenedés”, a Weber által leírt „szolgaság
háza” és a Durkheim leírta „anómia” – nemcsak hogy nehezen számszerűsíthetőek, de szabad
szemmel nem is láthatóak. Ahogy Dean Tipps észrevette (1973: 208) az a fajta ambivalencia,
amely jellemezte Marx, Weber és Durkheim írásait a modern ipari társadalomról, teljesen
hiányzik a korai modernizációs és fejlődési gondolkodásból. Ugyan az ökológiai és
környezeti aggodalom napjainkban már számottevően jelen van a fejlődési diskurzusban, az
indusztrializáció okozta károkat még mindig alulbecsülik a valós, vagy képzelt hasznokhoz
képest.

Az országközi jövedelmi egyenlőtlenségekről szóló legújabb kutatások teljesen

elvonatkoztatnak attól, hogy a harmadik világ országai milyen károkat, illetve milyen mértékű
nehézségeket vállalnak fel annak érdekében, hogy utolérjék a nyugati vagyont és jóléti szintet.
Valójában az állandósult jövedelmi szakadék teljesen mást jelent abban az esetben, ha nő,
illetve ha csökken a két csoport ipari fejlettsége közötti különbség. Az észak és dél közötti
jövedelmi szakadékról szóló elemzésünk célja többek között az, hogy megállapítsuk, hogy a
harmadik világ fejlesztési próbálkozásai sikeresnek, avagy elbukottnak tekinthetők-e, a
próbálkozások kárainak és intenzitásának tekintetében.

Végül pedig megvizsgáljuk azt az alapvető változást, amely 1980 körül történt a világban, s
melynek során a harmadik világ fejlesztési erőfeszítései előtérbe kerültek. Phillip McMichael
(2000) úgy írta le ezt a változást, mint a hegemón hatalom politikájában bekövetkező váltást
az 1940-es évek végén és 1950-es évek elején meghirdetett „fejlesztési projektről” az 1980-as
1990-es évek neoliberális washingtoni konszenzusának „globalizációs projektjére”. E váltás
eredményeként az Egyesült Államok kormányzata – közvetlenül vagy a Bretton Woods-i
intézményeken keresztül – visszavonta támogatását az „államot központi helyzetbe hozó”,
„befelé tekintő” stratégiáktól, melyeket a nemzeti fejlesztési politikák legtöbb elmélete
védelmezett az 1950-es 1960-as években, és ezek helyett tőkebarát, kifelé tekintő stratégiákat
kezdett támogatni.8 Ez a hegemón hatalom által hirdetett nemzeti fejlesztési politikákban és
ideológiákban bekövetkező változás egybevág azzal, amit Christopher Chase-Dunn (1997)
„ideológiai globalizációnak” nevez. 1980 körül történt egy másik igen fontos változás is a
globális politikai gazdaságban. A globalizáció ideológiai és politikai előtérbe kerülésével
együtt – de csak részben ennek hatására – erősödött a verseny nyomása a harmadik (és

7
Az indusztrializáció mint a jövedelem/vagyonszerzés eszközének egyre csökkenő hatékonyságáról lásd
Arrighi–Drangel (1986: 53–57).
8
A fejlődéselméletekben bekövetkezett változásokról lásd: Toye (1993) és Gore (2000). A második világháború
fejlesztési elméleteivel kapcsolatban Hans Singer (1997) kiemeli, hogy ugyan helyesen nevezzük őket államinak
és befelé fordulónak, ugyanakkor az ezekhez kapcsolódó derogáló konotáció csak az 1980-as években alakult ki.

5
második) világ országaira. A verseny kiéleződése fontos eleme annak, amit Chase-Dunn
(1999) „strukturális globalizációnak” hív.9

Hogyan hatott a harmadik világ országainak fejlesztési erőfeszítéseire a strukturális és

ideológiai globalizáció e kettőse? Könnyítette, vagy nehezítette az őket az első világtól
elválasztó jövedelmi szakadék csökkentését? Hogy megválaszoljuk e kérdéseket, össze kell
hasonlítsuk a harmadik világ 1980 előtti és utáni fejlesztési próbálkozásainak eredményeit.
Így a következőkben összehasonlítjuk az ipari és jövedelmi konvergencia – vagy divergencia
– irányait két, nagyjából azonos hosszúságú periódusban, az 1980 előtti és utáni két
évtizedben.

II. Ipari konvergencia és az észak–dél szakadék fennmaradása

Ahogy már fentebb megállapítottuk, több tanulmány bemutatta, hogy az észak (avagy a
régebbi első világ) egy „konvergencia klubot” alkot, amely a világ jövedelemeloszlási
skálájának felső rétegében helyezkedik el. Ezt a megállapítást alapvető állításként kezeljük, és
megállapítjuk, hogy az e klubhoz való csatlakozás (avagy tagjai átlagjövedelmének utolérése)
a dél (avagy a régi harmadik világ) országainak és fejlesztési próbálkozásainak elsődleges
célja napjainkig. Ebből kiindulva vizsgáljuk a fejlesztési törekvések eredményeit, mely során
az egyes országok teljesítményét a következő hányadossal mérjük:

yt = yi / yN
ahol yi egy i ország egy főre jutó GNP-je egy adott évben, az y N pedig az első világ
országainak egy főre jutó GNP (súlyozott) átlaga ugyanabban az évben. Ha y t időben
növekszik, az i ország és az első világ közötti jövedelmi szakadék csökken, ha y t csökken, a
szakadék nő. A mutató számolásánál, mind az első, mind a harmadik világ esetében az ország
a lakosságszámmal súlyozva szerepel.10

Azért az egy főre jutó GNP-vel számolunk, és nem az egy főre jutó GDP-vel, mert
figyelmünk középpontjában a nemzeti jövedelem- és vagyonkülönbségek állnak. A GNP azon
bérek/fizetések, kamatkifizetések, bérleti díjak, és profitok, illetve ezek kombinációinak
(kevert jövedelem) összege, amelyet egy adott politikai egység (általában szuverén állam)
lakói szereznek meg. Így az egy főre jutó GNP egyszerűen a politikai egység lakosainak
átlagjövedelme. A GDP megegyezik a GNP-vel, csak nem tartalmazza az igazgatási egység
lakosainak külföldi transzferekből származó jövedelmét (úgy, mint a külföldön megtermelt
vállalati profit, vagy az emigránsok hazaküldött jövedelmét), viszont tartalmazza a külföldre
utalt jövedelmeket. A GDP azon jövedelmeket méri, amelyeket egy országban állítanak elő
(termelnek meg), míg a GNP az ország lakosainak jövedelmét méri.11
9
A verseny nyomásának erősödéséről, és az emögött rejlő mechanizmusokról lásd részletesen: Arrighi 1994;
Arrighi–Silver 1999.
10
Az arányok számításánál az első világ körébe a következő országokat vesszük: USA, Kanada, Nyugat-Európa,
Ausztrália, Újzéland és Japán, míg a harmadik világ csoportjába Szubszaharai Afrika, Latin-Amerika, Nyugat-
Ázsia és Észak-Afrika, Dél-Ázsia és Kelet-Ázsia (kivéve Japánt). Mind a jövedelmi, mind az ipari adatok a
Világbank adatbázisából származnak.
11
A GNP mutatókat aktuális áron váltottuk át USA dollárra (FX adat), anélkül, hogy figyelembe vettük volna a
megélhetés költségeit (PPP adat). Míg a PPP adatok jobban írják le a tárgyi fogyasztás tendenciáit, addig az FX
adatok jobban mutatják a világgazdaság egyes országainak lakosai relatív jövedelemszintjei közötti
különbségeket. A világgazdaságban a vagyon azt a lehetőséget jelenti, hogy az egyének rendelkezzenek egymás
javaival és szolgáltatásaival a világpiacon. A PPP adatok épphogy elfedik azt, amit mérni szeretnénk. Vegyük
például azt, hogy annak ellenére, hogy egy Kínában vagy Indiában előállított könyv sokkal olcsóbb, mint egy, az
Egyesült Államokban előállított könyv, bármelyik könyv megvásárlása arányaiban sokkal kisebb százalékot vesz

6
Azt, hogy a harmadik világ országainak sikerül-e csökkenteni az őket az első világtól
elválasztó jövedelmi szakadékot, az yt hányadossal mérjük. Azt, hogy sikerül-e csökkenteniük
az ipari fejlettségi különbségeket, a következő hányadossal mérjük:

mt = mi / mN

Ahol mi egy i ország GDP-jében az ipari termelés aránya egy adott évben, m N pedig ugyanez
az arány az első világ országaiban összesen ugyanabban az évben. Ha m t időben növekszik, az
i ország és az első világ közötti ipari fejlettségi különbségek csökkennek, ha pedig csökken,
akkor ezek nőnek. E mutató számolásánál minden országcsoport esetében (az első vagy a
harmadik világ egésze), az országokat a GDP nagyságuk alapján súlyozzuk.12

Mivel az iparosodottsági mutató (mt) és a jövedelmi mutató (yt) alakja azonos, egyszerűen
össze lehet őket hasonlítani. Ez alapján az összehasonlítás alapján felmérhetjük, hogy
mekkora az eltérés a harmadik világ teljesítményében az ipari fejlettségi szakadék, és a
jövedelmi szakadék csökkentésében. Első lépésben összehasonlítjuk e két mutatót az 1960-től
1980-ig tartó periódusban, majd ugyanezt megtesszük az 1980-tól 1998/99-ig tartó
periódusban is. Így megállapíthatjuk, hogy milyen hatással volt a világ politikai és gazdasági
viszonyaiban 1980 körül végbement változás a harmadik világ fejlesztési törekvéseire.

Az 1. ábra az 1960-as (x tengely) és az 1980-as mi / mN arány természetes logaritmusának (y

tengely) szórását mutatja. Az átlós egyenes az, ahol a kettő egyenlő (azaz nem történt változás
1960 és 1980 között az mi / mN értékében). Az egyenes feletti pontok az ipari fejlettségi
szakadék csökkenését, az egyenes alatt elhelyezkedő pontok pedig a növekedését jelentik.

el az Egyesült Államok egy átlagos polgárának jövedelméből, mint akár egy kínaiéból, akár egy indiaiéból.
Érdemes elgondolkodni ez alapján azon is, hogy mekkora a különbség a világ különböző részein található
egyetemek között abban, hogy mennyi ráfordítást igényel egy színvonalas könyvtár fenntartása.
12
Az ipari termelés egy nagyon összetett kategória, mely termékeit változó szintű verseny nyomása sújtja, és
változó a jövedelmezőségük. A következő szakasz központi érve az, hogy léteznek bizonyos mechanizmusok,
amelyek újra- és újratermelik az ipari tevékenység jövedelmezőségének földrajzi eloszlását, egy már fennálló
geopolitikai (észak–dél) vonal mentén. Ez annak ellenére így történik, hogy a dél folyamatosan törekszik arra,
hogy befektessen olyan termelési tevékenységekbe, amelyek időben bármikor a legmagasabb profitot hozzák.

7
A legszembeötlőbb e diagramon az, hogy az ipari fejlettségi szakadék nagyarányú csökkenő
tendenciát mutat. Látnunk kell, hogy e tendencia egyrészt az első világ
deindusztrializációjának, másrészt pedig a harmadik világ indusztrializációjának eredménye.
Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy csak egész kevés országnak nem sikerült csökkentenie az
ipari fejlettségi szakadékot (azok az országok, amelyek az átlós vonal alatt, vagy rajta
helyezkednek el). Mindazonáltal a harmadik világ több országának (amelyek az x tengely
fölött, vagy rajta helyezkednek el) sikerült bezárni ezt a szakadékot, vagy egyes esetekben
akár meg is előzni az első világot. Sőt, mivel a regressziós egyenlet meredeksége

ln m80 = 0,06 + 0,639 ln m60 (korrigált R-négyzet) (n = 60)

kisebb, mint egy, az ipari fejlettségi szintek konvergenciája nem csak az első és a harmadik
világ között, hanem a harmadik világ egyes országai között is tapasztalható. Más szóval a
harmadik világ országai között a legkevésbé fejlettek indusztrializációja volt a leggyorsabb.13

Éles ellentétben az ipari fejlettségi szint átfogó közeledő tendenciáival, a jövedelmi

szintekben nem volt hasonló általános konvergencia. Az általános konvergencia hiányát
bemutatja a 2. ábrán látható szórásfüggvény, melyen az x tengely az 1960-as évre, az y
tengely pedig az 1980-as évre jellemző yi / yN természetes logaritmusa. A legtöbb pont az átlós
egyenes alá esik, azaz az ábra azt mutatja, hogy a vizsgált országcsoport egy főre eső GNP
szintjét az első világ országainak átlagos szintjétől elválasztó szakadék nőtt. Ezenfelül, mivel
a meredekség

13
Az e cikkben használt regressziós egyenleteket nem okozati viszony modellezésére használjuk, hanem mint
leíró statisztikát – azaz hogy meghatározzuk az ipari és a jövedelmi konvergencia/divergencia közötti kapcsolat
törvényszerűségeit. A III. részben magyarázattal szolgálunk az ebben a részben felfedett törvényszerűségekre.

8
 ln y80 = 0,053 + 1,10 ln y60 (korrigált R négyzet = 0,5) (n = 60)

nagyobb, mint egy, a harmadik világ országai között sem volt konvergencia a jövedelmi
szintekben.

Röviden összefoglalva, annak ellenére, hogy az ipari fejlettségi szintek konvergenciát

mutattak (ez a harmadik világ fejlesztési törekvéseinek általánosan előirányzott módszere), az
első és a harmadik világ közötti jövedelmi szakadék nem csökkent (nem teljesült e törekvések
általánosan elfogadott célja). Összességében az első világ egészét tekintve az ipari termelés
aránya (mN) a GDP-ben 28,9 százalékról 24,5 százalékra csökkent, míg ugyanez az arány a
harmadik világ esetében (ms) 21,6 százalékról 24,3 százalékra nőtt. Az ms / mN arány 32
százalékkal növekedett, az 1960-ban 0,75 volt, míg 1980-ban 0,99 (lásd 1. táblázat). Tehát
1980-ra e mutató szerint a harmadik világnak látszólag sikerült teljesen bezárni az ipari
fejlettségi szakadékot, amely elválasztotta az első világtól. Ugyanakkor az egy főre eső GNP-
je az első világ egy főre jutó GNP-jének arányában (y s / yN) egyáltalán nem nőtt, sőt egy
hajszálnyit csökkent, míg 1960-ban 4,5 százalék volt, 1980-ban már csak 4,3 százalék lett
(lásd 2. táblázat).

Az első és a harmadik világ GDP arányos ipari termelési adatai alapján megállapíthatjuk,
hogy az ipari konvergencia ebben az időszakban inkább volt köszönhető az első világ
deindusztrializációjának, mintsem a harmadik világ indusztrializációjának. Ugyanakkor az
ipari konvergencia jövedelmi konvergencia nélküli paradox folyamata nem csupán heterogén
nemzeti tapasztalatok összegzett eredménye. Ez azt foglalná magába, hogy voltak országok,
amelyek esetében csökkent mind az ipari fejlettségi, mind a jövedelmi szakadék, és voltak,
amelyeknél nem. Ez sokkal inkább annak az eredménye, hogy hiányzik bárminemű pozitív

9
korreláció az ipari és a jövedelmi teljesítmény között. Ezt bizonyítja a következő regressziós
egyenlet:

ln y80-60= -0,17 – 0,19 ln m80-60 (korrigált R négyzet = 0,0) (n=58)

ahol y80-60 és m80-60 az 1960-as értékek, és az azoknak megfelelő 1980-as értékek hányadosai.
Ahogy a korrigált R négyzet mutatja, a változások a harmadik világ országainak ipari
teljesítményében nem jelzik előre a jövedelmi teljesítményekben bekövetkező változásokat.

1. táblázat:
A régiók részesedése %-ban a termelőipari GDP-ben az első világ GDP-jének százalékában
Régió 1960 1970 1980 1990 1999
Szub-Szaharai Afrika 53 63 71,1 88,1 77,6
Latin Amerika 97,1 94,8 115,3 113,1 105
Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika 37,7 43 41,1 70,4 71,1
Kelet-Ázsia (Kína és Japán nélkül) 47,9 51,2 71,2 81,6 79,1
Kína 48,5 67,9 95,4 115,3 130,0
Harmadik Világ* 74,6 78,3 99,4 108,1 118,8
Észak-Amerika 95,9 87,5 88,0 84,4 92,8
Nyugat-Európa 101,5 101,3 97,0 96,8 97,3
Dél-Európa 90,6 91,8 111,3 99,7 95,7
Asztrália és Új Zéland 87,1 86,0 80,3 68,3 67,0
Japán 119,5 127,4 119,5 127,6 119,1
Első Világ** 100 100 100 100 100
forrás: Vilábank (1984, 2001) alapján saját számítások
*A Harmadik Világba tartozó országok:
Szub-Szaharai Afrika: Benin, Botswana, Burkina Faso, Kamerun, Közép Afrikai
Köztársaság, Cság, Kongói Dem. Közt., Kongói Közt., Elefántcsontpart, Gabon, Ghana,
Kenya, Lesotho, Malawi, Mali, Mauritania, Mauritius, Niger, Nigéria, Ruanda, Szenegál,
Dél-Afrika, Togo, Zambia, Zimbabwe
Latin Amerika: Argentína, Brazília, Csíle, Kolumbia, Costa Rica, Dominikai Köztársaság,
Ecuador, El Salvador, Guatemala, Honduras, Jamaica, Mexico, Nicaragua, Panama,
Paraguay, Peru, Uruguay
Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika: Algéria, Egyiptom, Marokkó, Omán, Szaud Arábia,
Tunézia, Törökország
Dél-Ázsia: Bangladesh, India, Pakisztán, Sri Lanka
Kelet-Ázsia: Hong Kong, Indonézia, Malájzia, Fülöp Szigetek, Szingapúr, Dél-Korea,
Thaiföld
Kína
**Az Első Világba tartozó országok:
Észak-Amerika: Kanada, Egyesült Államok
Nyugat-Európa: Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Luxemburg,
Hollandia, Norvégia, Svédország, Egyesült Királyság [Hollandia 1970-ben kimaradt]
Dél-Európa: Görögország, Olaszország, Portuglia, Spanyolország
Ausztrália és Új Zéland
Japán

Összegezve, az 1980 előtti húsz évben a harmadik világ országainak sikerült csökkenteni az
ipari fejlettségi szakadékot, ami elválasztotta őket az első világ országaitól. Ugyanakkor
annak ellenére, hogy elszenvedték a nagyobb fokú indusztrializáció látható és láthatatlan
kárait, nem élvezték annak hasznát, a jövedelmi szakadék csökkenését. Ahogy azt majd a
következőkben látni fogjuk, az, hogy a fejlesztési törekvések nem váltották be a hozzájuk
fűzött reményeket, hozzájárult ahhoz a válsághoz, amely megrázta a fejlődéselméleteket az
1970-es években. Egyelőre azonban tekintsük át azt, hogy az 1980-as évek elején

10
bekövetkezett globális politikai és gazdasági változások okoztak-e bárminemű változást a
harmadik világ fejlesztési törekvéseinek eredményességében.

2. táblázat
GNP per fő az egyes régiókban az első világ egy főre jutó GNP-jének százalékában
Régió 1960 1970 1980 1990 1999
Szub-Szaharai Afrika 5,2 4,4 3,6 2,5 2,2
Latin Amerika 19,7 16,4 17,6 12,3 12,3
Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika 8,7 7,8 8,7 7,4 7,0
Kelet-Ázsia (Kína és Japán nélkül) 5,7 5,7 7,5 10,4 12,5
Kína 0,9 0,7 0,8 1,3 2,6
Harmadik Világ* 4,5 3,9 4,3 4,0 4,6
Észak-Amerika 123,5 104,8 100,4 98 100,7
Nyugat-Európa 110,9 104,4 104,4 100,2 98,4
Dél-Európa 51,9 58,2 60,0 58,7 60,1
Asztrália és Új Zéland 94,6 83,3 74,5 66,2 73,4
Japán 78,6 126,1 134,1 149,4 144,8
Első Világ** 100 100 100 100 100
forrás: Vilábank (1984, 2001) alapján saját számítások
*A Harmadik Világba tartozó országok:
Szub-Szaharai Afrika: Benin, Botswana, Burkina Faso, Kamerun, Közép Afrikai
Köztársaság, Cság, Kongói Dem. Közt., Kongói Közt., Elefántcsontpart, Gabon, Ghana,
Kenya, Lesotho, Malawi, Mali, Mauritania, Mauritius, Niger, Nigéria, Ruanda, Szenegál,
Dél-Afrika, Togo, Zambia, Zimbabwe
Latin Amerika: Argentína, Brazília, Csíle, Kolumbia, Costa Rica, Dominikai Köztársaság,
Ecuador, El Salvador, Guatemala, Honduras, Jamaica, Mexico, Nicaragua, Panama,
Paraguay, Peru, Uruguay
Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika: Algéria, Egyiptom, Marokkó, Omán, Szaud Arábia,
Tunézia, Törökország
Dél-Ázsia: Bangladesh, India, Pakisztán, Sri Lanka
Kelet-Ázsia: Hong Kong, Indonézia, Malájzia, Fülöp Szigetek, Szingapúr, Dél-Korea,
Thaiföld
Kína
**Az Első Világba tartozó országok:
Észak-Amerika: Kanada, Egyesült Államok
Nyugat-Európa: Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Luxemburg,
Hollandia, Norvégia, Svédország, Egyesült Királyság [Hollandia 1970-ben kimaradt]
Dél-Európa: Görögország, Olaszország, Portuglia, Spanyolország
Ausztrália és Új Zéland
Japán

Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy a harmadik világ országai számára – vagy legalábbis
legtöbbjüknek – az új környezet legalább olyan kedvezőtlen maradt fejlesztési törekvéseik
sikere szempontjából. A 3. és a 4. ábra ugyanazokat a szórásfüggvényeket mutatja, mint az 1.
és a 2., csak 1980-tól addig a legutóbbi évig, amikorra rendelkezésünkre álltak
összehasonlítható adatok (1999 a jövedelmek és 1998 az ipari termelés terén). 14 A
legszembetűnőbb ezeken a diagramokon az, hogy mennyire hasonlítanak a korábbi periódus
diagramjaira. Az általános tendencia, amit a 3. ábrán megfigyelhetünk, az első és a harmadik
világ közötti ipari fejlettségi szakadék csökkenése, ugyanúgy, mint az 1. ábrán. Sőt,
ugyanúgy, mint a korábbi időszakban, a lejtési együttható

ln m98 = -0,012 + 0,545 ln m80 (korrigált R négyzet) (n = 61)

14
Az országok osztályozásáról és a forrásokról lásd a 10 számú lábjegyzetet.

11
kisebb, mint egy. A harmadik világ országainak ipari fejlettségi szintje 1980 után szintén
továbbra is konvergens tendenciát mutat.

3. ábra: Változások a termelési különbségben: 1980–1998 (Afrika, Észak-Afrika – Nyugat-

Ázsia, Latin-Amerika, Ázsia)

* Lásd az 1. táblázatot a forrásokért és vizsgált országokért

Hasonlóan szembetűnő, hogy az ipari fejlettségi szintek közötti általános konvergencia

továbbra sem okoz konvergenciát sem az első és a harmadik világ jövedelemszintjei között,
sem a harmadik világ országainak jövedelemszintjei között. A 4. ábrán ismét (úgy, mint a 2.
ábrán) az országok legtöbbje az átlós egyenes alatt helyezkedik el, ami azt mutatja, hogy az
első és a harmadik világ között egészében nőtt a jövedelmi divergencia. Ugyanakkor, mivel a
regressziós egyenlet

ln y99 = -0,06 + 1,05 ln y80 (korrigált R négyzet = 0,9) (n=71)

még mindig nagyobb, mint egy, az első és harmadik világ közötti jövedelmi konvergencia
hiánya mellett továbbra is jellemző a harmadik világ országai közötti jövedelmi konvergencia
hiánya.

Összesített szinten 1980 és 1998 között az ipari termelés aránya a harmadik világ országainak
GDP-jében egy hajszálnyit csökkent, 24,3 százalékról 23,3 százalékra, míg az első világ
esetében ugyanez az arány tovább csökkent, 24,5 százalékról 19,8 százalékra (lásd 1. ábra).
Ezzel együtt az ms / mN arány 19 százalékkal nőtt, 1980-ban 0,99 volt, 1998-ban pedig 1,18.
azaz e mutató szerint a harmadik világ nemhogy utolérte az első világ ipari fejlettségi szintjét,
hanem le is hagyta azt. E konvergencia ellenére a jövedelmi szakadék nem csökkent, a

12
harmadik világ egy főre eső GNP-je az első világ egy főre eső GNP-jének arányában csak
elhanyagolható mértékben növekedett, 1980-ban ez az arány 4,3 százalék volt, 1998-ban
pedig 4,6 százalék.

4. ábra: A jövedelmi különbség változása: 1980–1999 (Afrika, Észak-Afrika – Nyugat-Ázsia,

Latin-Amerika, Ázsia)

* Lásd az 1. táblázatot a forrásokért és vizsgált országokért

Ahogy az ipari termelés fentebb leírt GDP arányos adatai mutatják, ebben az időszakban az
első és a harmadik világ közötti ipari konvergencia kizárólag az első világ
deindusztrializációjának köszönhető. Továbbá, pont úgy, mint az 1960–80-as periódusban, az
első és a harmadik világ egésze közötti erős ipari konvergencia és a láthatólag nem létező
jövedelmi konvergencia közötti ellentmondás az 1980 utáni periódusban is az ipari és a
jövedelmi teljesítmény közötti korreláció általános hiányának köszönhető. Ezt láthatjuk a
regressziós egyenletből

ln y98-80 = -0,20 + 0,06 ln m98-80 (korrigált R négyzet) (n = 59)

Ahogy a korrigált R négyzet ismételten mutatja, a harmadik világ országainak ipari

teljesítményében bekövetkezett változások nem jelezték előre a jövedelmi teljesítményben
beállt változások egyikét sem. Egyébiránt míg továbbra is különbséget tettek az iparilag fejlett
és fejletlen világ között, ez a feltételezés gyakorlatilag érintetlenül hagyta a hatalmas
szakadékot, amely elválasztotta a deindusztrializálódó észak vagyonát az indusztrializálódó
dél szegénységétől.

Ugyanakkor volt egy nagyon fontos különbség az 1980 előtti és utáni időszakok között.
Ahogy a 2. táblázat bemutatta, már 1980 előtt jelentős regionális eltérés mutatkozott a

13
harmadik világon belül a gazdasági teljesítmény tekintetében. De 1980 után ez az
egyenlőtlenség jelentősen megnövekedett azzal, hogy Szubszaharai Afrika és Latin-Amerika
teljesítménye jelentősen romlott, míg Kelet-Ázsiáé jelentősen javult. A következő részben
amellett érvelünk, hogy ez a kettőség a harmadik világon belül fontos dimenziója az észak–
dél jövedelmi szakadék újratermelődésének az 1980-as 1990-es évek strukturális és ideológiai
globalizációjának körülményei között.

III. Globális kapitalizmus és az észak–dél szakadék újratermelődése

Magyarázatot kíván az a kérdés, hogy miért buknak el folyamatosan a nemzeti fejlesztés

általánosan elfogadott előírt eszközei (az ipari fejlesztéspolitikák), azaz miért nem érik el
elsődleges céljukat (utólérni az első világ jóléti színvonalát). Elsősorban azért, mert ugyanez a
probléma két – a globális politikai és gazdasági kontextus tekintetében – alapjaiban eltérő
időszakban ismétlődött meg. E kérdés megválaszolásához kiindulópontul Joseph Schumpeter
„kreatív rombolás” elmélete szolgál. E szerint a kapitalista gazdaságban a nagyobb
profitorientált innovációk generálják és tartják fenn a verseny nyomását. Ezen innovációk, az
általánosan elfogadott értelmezés szerint azzal járnak, hogy új termelési módokat vezetnek be,
új áruk jelennek meg, új ellátási források keletkeznek, új kereskedelmi útvonalak és piacok
nyílnak, és a szerveződés új formái jelennek meg. Ezek az innovációk ugyan jelen voltak a
nem kapitalista társadalmi rendszerekben is, ám a kapitalizmus égisze alatt megjelenésük
„újra és újra belülről forradalmasítja a gazdaság szerkezetét, újra és újra lerombolja a régit,
újra és újra újat alkotva” (Schumpeter 1954: 83).

A kreatív rombolás folyamatának két fő hatása van. Egyrészről Schumpeter amellett érvel,
hogy „nemcsak a haszon legfontosabb közvetlen forrása, hanem közvetetten – a folyamat
által, amit elindít – ez teremti a legtöbb olyan helyzetet, amelyekből váratlan nyereségek és
veszteségek származnak, és amelyekben a spekulatív műveletek jelentős teret nyernek”
(Schumpeter 1964: 80). Másrészt viszont a versenyt végzetes hajszává változtatja át, ami
széleskörű az előzetes termelési kombinációkat elavulttá téve veszteségeket okoz.
Következésképp a

„(látványos) nyereményekhez – amelyek sokkal nagyobbak, mint ami szükséges ahhoz,

hogy előidézzen egy bizonyos erőfeszítést – csak a nyertesek elenyésző kisebbsége jut
hozzá. Egy egyenlőbb és igazságosabb eloszlásnál viszont ez sokkal hatékonyabban
hajtja előre az üzletemberek nagy többségének tevékenységét, akik cserébe nagyon
kevés viszonzásban részesülnek. Vagy semmit nem kapnak, vagy még annál is
kevesebbet. És mégis megteszik a tőlük telhető legjobbat, hiszen nagy nyeremények
lebegnek a szemeik előtt, így pedig túlbecsülik annak esélyét, hogy hasonló sikereket
érjenek el.” (Schumpeter 1954: 73–74.)

Schumpeter megfigyelte, hogy a gazdaság szerkezetében a forradalmak különálló hajszákban

történnek, amelyek élesen elválnak a viszonylagos csend időszakaitól. Ennek megfelelően
Schumpeter felosztotta a kreatív rombolás szakadatlan működő folyamatát két fázisra: magára
a forradalom fázisára, és a forradalmi eredmények elnyelődésének fázisára.

„Amikor ezek a dolgok kezdődnek, élénk költekezést és elsősorban prosperitást

tapasztalhatunk […] és amikor kiteljesednek, és az eredményeik továbbcsordulnak, az
ipar szerkezetének elavult elemeit felszámolják, és a pangás a jellemző.” (1954: 68.)

14
Eszerint a profitorientált újítások (és a hatásuk a versenyre) időben elkülönülnek, amivel
előidézik a gazdaság hullámzó mozgását, olyan hosszabb időszakokból, amelyeket elsősorban
prosperitás jellemez, olyanokba, amelyeket elsősorban visszaesés jellemez. Az is feltehető,
hogy ezek térben is elkülönülnek. Azaz kicserélhetjük fenti idézetben az „amikor” szót arra,
hogy „ahol”, és értelmezhetjük úgy, mint a prosperáló és a depresszív területek térbeli
polarizációjáról szóló leírást (Arrighi–Drangel 1986: 20).

Ez a helyettesítés már valamilyen szinten magába foglalja a gazdasági fejlődés két igen
elterjedt modelljét, amelyeket Schumpeter innovációs elmélete inspirált: Akamatsu „repülő
vadlibák” modellje (1961) és Raymond Vernon „termékciklus” modellje (1966, 1971: 3.
fejezet). Mindkét modell az ipari innovációk elterjedésének leírására szolgál. Szerintük ez egy
térben strukturált folyamatként megy végbe, melynek kiindulópontja a „fejlettebb” (azaz
gazdagabb) országok régiója, és fokozatosan terjed át a szegényebb – fejletlenebb –
országokra. Mindkét modell – Akamatsué még inkább, mint Vernoné – kiemeli, hogy a leírt
országok az idő előrehaladtával iparilag mind fejlettek lesznek, azaz homogenizálódnak.
Ugyanakkor e két modell maga is elég okot szolgáltat arra, hogy feltételezzük, hogy az
újítások térbeli strukturálódása hajlamos lesz újratermelni a jövedelmi különbségeket,
amelyek elválasztják a folyamatot vezető „vadlibákat” a követőktől, még akkor is, ha az
utóbbiak ipara fejlődik.

Mindkét szerző kihangsúlyozza, hogy az innovációs folyamat inkább a gazdagabb

országokban kezdődik. De úgy tűnik, sem Akamatsu, sem Vernon nem fogja fel e tendencia
velejáróit. Az innováció forrásaiként számon tartott országok lakosainak a legjobbak az
esélyei arra, hogy megnyerjék a (Schumpeter-féle) „látványos nyereményeket”. Azaz rájuk
vonatkozóan igaz az a megállapítás, hogy „a haszon sokkal nagyobb, mint ami kiegyenlíti az
értet tett erőfeszítést.” E folyamat azért kezdődik inkább a gazdag országokban, mert a magas
jövedelmek kedvező körülményeket teremtenek a termékfejlesztéseknek; a magas költségek
kedvező körülményeket teremtenek a technológiai fejlesztésnek; az olcsó és könnyen
hozzáférhető hitelek pedig kedvező környezetet teremtenek az ilyen és más innovációk
finanszírozásához. Ráadásul mivel a gazdag országokban az innovációk az erőfeszítéshez
viszonyítva igen magas jutalommal járnak, az idők folyamán ezekben az országokban az
innovációk számára a környezet egyre kedvezőbb lesz, s ezzel a magas jövedelmek és az
innovációk pozitív visszacsatolási láncolatát generálja.

E kör visszáján egy másik (negatív) tendenciát találunk, azt, hogy a szegényebb országok,
amelyek a folyamat befogadó oldalán állnak, alig, vagy egyáltalán nem élvezik az innováció
hasznát. Ahogy főként Vernon „termékciklus” elmélete hangsúlyozza, az innovációk
elterjedése együtt jár azzal, hogy hétköznapivá válnak, azaz a szélesebb globális környezetben
már megszűnnek innovációnak lenni. Ennek eredményeképpen mire az „új” termékeket és
technológiákat alkalmazni kezdik a szegényebb országokban, addigra a verseny olyan erős
lesz, hogy már nem hozzák ugyanazt a hasznot, amit a gazdagabb országoknak hoztak. Ebből
a szempontból a szegényebb országok arra a csoportra hasonlítanak, amit Schumpeter „az
üzletemberek nagy többségeként” írt le, azaz akik erőfeszítéseit a „látványos nyeremények”
hajtják, amit csak a „győztesek elenyésző kisebbsége” nyer el, míg ők csak „igen szerény
viszonzást kapnak, vagy semmit, vagy még annyit sem” (Schumpeter 1954: 73–74).

Legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb – egy harmadik tendencia, amit mind Akamatsu,
mind Vernon figyelmen kívül hagy. Ez az innováció romboló aspektusa, amit Schumpeter „az
ipari struktúra elavult elemeinek felszámolásának” hív (1954: 68), de nagy általánosságban
beletartozik minden olyan gazdasági és társadalmi elváltozás, ami közvetlenül vagy

15
közvetetten a nagy innovációkból ered. A szegény országok nem feltétlenül vannak jobban
kitéve az innovációk romboló hatásának, mint a gazdag országok. Ugyanakkor mivel a
gazdagabb országok országosan és globálisan is nagyobb mennyiségű és változatosabb
összetételű erőforrás felett rendelkeznek, ez sokkal nagyobb gazdasági és társadalmi
alkalmazkodóképességgel ruházza fel lakosaikat. Ők így sokkal könnyebben lépnek túl a
bomlasztó erőkön, és váltanak azokról a tevékenységekről, amelyek az innovációk hatására
kevésbé jövedelmezővé váltak, azokra, amelyek jövedelmezőbbé váltak. Ennek
eredményeképpen a gazdag országok még akkor is összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben
vannak, mint szegény vagy közepes jövedelmű országok, mikor nem ők kezdeményezik az
innovációt. Sokkal könnyebben szerzik meg hasznukat, és hárítják át költségeiket és kárukat
másokra.15

Röviden összefoglalva, a gazdasági előny esélye, ahogy egymás után jelentkezik az

országokban, nem szolgáltat egyenlő esélyeket az összes országnak. Miközben a világ
lakosságának egyre nagyobb hányadát adó országok próbálják iparosítással utolérni az első
világ jóléti szintjét, egyre intenzívebb lesz a világpiaci verseny az ipari inputok keresletében,
illetve az ipari outputok kínálatában. Ebben a folyamatban a harmadik világ országai – mint a
Schumpeter által leírt „üzletemberek többsége” – hajlamosak voltak túlbecsülni az esélyeiket
arra, hogy megnyerjék a „látványos nyereményeket”, azaz amit az első világ országai nyertek
az indusztrializációval. Ugyanakkor hajlamosak voltak alábecsülni annak az esélyét, hogy a
saját sikeres indusztrializációjuk generálta intenzív verseny harcának vesztesei legyenek.
Természetesen a harmadik világ néhány országának sikerült az ipari fejlesztés segítségével
felkúsznia a hierarchiában – a legszembeszökőbb példa erre Dél-Korea és Tajvan.
Ugyanakkor az, hogy nincsen látható korreláció a jövedelmi és az ipari teljesítmény között
(lásd a fenti II. részt) azt sugallja, hogy a legtöbb ország esetében az indusztrializáció
hatástalan eszköze volt a gazdasági fejlődésnek.

E megállapítások fényében úgy tűnik, hogy a gazdagságnak az a fajtája, amit az első világ
országai elértek az indusztrializációval, példa arra, mit Roy Harrod (1958) „oligarchikus
vagyonnak” hív, azzal szemben, amit „demokratikus vagyonnak”. A demokratikus vagyon az,
mikor elviekben mindenki az erőfeszítéseinek intenzitásával és hatékonyságával egyenesen
arányosan rendelkezik az erőforrások felett. Ezzel szemben az oligarchikus vagyon esetében
nincs semmilyen összefüggés a résztvevők erőfeszítéseinek intenzitása és hatékonysága, és az
erőforrásokban való részesedés között. Ha mindenki megpróbál részt szerezni belőle, az
növeli az összes résztvevő költségeit, és csökkenti hasznukat. Fred Hirsch értelmezésében
„egy összetételi hibával állunk szemben. Ahogy a gazdasági fejlődés esélyei egymás után
sorozatosan mutatkoznak meg az egyes aktorok előtt, nem tartogatnak egyenlő esélyeket az
összes számára a gazdasági fejlődésre. Amit minden egyes […] elérhet, az összes nem tudja.”
(1976: 4–5.)

Ahogy majd a későbbiekben kifejtjük, ez a „összetételi hiba” nem csak azokat érintette, akik
az oligarchikus vagyon eléréséért küzdöttek (a harmadik világ országai), hanem azokat is,
akik azért küzdöttek, hogy megtartsák (az első világ országai). Sőt, az „összetételi hiba”
ellentmondásos hatásai mind az első, mind a harmadik világban (és ezek rá adott válaszaiban)
mély válságot idézett elő az 1970-es években, ami pedig az 1980-as 1990-es évek legnagyobb
változását idézte elő a nemzeti fejlesztés globális kontextusában.

15
Erről a folyamatról, különös tekintettel arra, hogy a gazdag országok miért küzdöttek meg sokkal könnyebben
a társadalomban az indusztrializáció nyomán fellépő bomlásokkal – főként az erős munkásmozgalmak
fellépésével – lásd Silver (2003, főként 3. fejezet) illetve Silver (1990).

16
Ugyanakkor az általános indusztrializációs törekvésekből eredő intenzív verseny nem csak a
harmadik világ országait gátolta meg abban, hogy elérjék céljaikat. Az első világ országai
oligarchikus vagyonának ipari alapjait is aláaknázta. Ez a tendencia főként a hetvenes
években volt érvényben, amikor úgy tűnt, hogy a globális verseny az ipari termelőkre ható
erősödő nyomása negatívabban érinti az első világ országait, mint a harmadik világ országait.
Sőt, a hetvenes években a harmadik (és a második) világ sok országa húzott hasznot a
természeti erőforrások (főként az olaj) magasabb árából, és az igen kedvező hitel- és
befektetésforrásokból, amit az első világ országai között erősödő verseny generált. 16 Bár a
harmadik világ gazdasági pozíciójának az elsőhöz viszonyított tényleges javulása a hetvenes
években szerény volt (lásd 2. táblázat), relatív ipari fejlődése jelentős volt (lásd 1. táblázat).
Ez az ipari fejlődés egyszerre okozott helyi szinten társadalmi változásokat a
deindusztrializálódó első világban – főként az Egyesült Államokban –, és komoly „hanyatlási
félelmeket” ugyanott.

Az ipari fejlesztés hatásai a harmadik világ országaiban is jelentősen alulmúlták a „fejlesztés

projektjéhez” fűzött várakozásokat. A harmadik világ csalódottsága a változás ütemével
kapcsolatban főkét a hetvenes években volt igen erős, miután általánosan úgy vélték, hogy a
világ politikai erőviszonyainak mérlege az ő javukra billen.17 Ennek eredményeképp a
harmadik világ kicsi, de növekvő létszámú csoportja fenyegetőzött azzal, hogy kilép – vagy
tényleg ki is lépett – a fejlesztési játszmából, valamilyen radikális „szakító” és „deviáns”
viselkedéssel, míg a nagy többség egyesített erővel kereste a játékszabályok újratárgyalásának
módját, s követelte az Új Nemzetközi Gazdasági Rend (NIEO) szerinti újraelosztási
intézkedéseket (vö. Krasner 1985).

Eleinte úgy tűnt, hogy az első világ országai meghajolnak a harmadik világ nyomásának (lásd
elsősorban Brandt Bizottság 1980), még a GDP-jük 1 százalékát is felajánlották a harmadik
világ országainak. Amíg azonban ezeket az ajánlatokat megtették, történt egy hirtelen
fordulat. Az első világ országai az USA vezetésével elhagyták azokat az elméleteket, amelyek
addig meghatározták tevékenységüket (a tág értelemben vett keynesianizmust), és áttértek
más – azelőtt kétségbe vont neoutilitarista, minimál-állam felfogású – doktrínákra. Ahogy
majd a későbbiekben érvelünk, a „játékszabályok” e hirtelen változása kulcsfontosságú volt
az észak–dél szakadék omladozó alapjainak újjáépítésében.

A hirtelen változás elsősorban az USA hegemóniájában bekövetkező szélesebb válságra adott

válasz. Az 1970-es évek során az Egyesült Államok úgy próbálta visszanyerni
versenyképességét a világban, hogy expanziós monetáris politikát folytatott, azaz leértékelte a
dollárt, és biztosította az USA bankjainak és vállalatainak a likviditást, amelyre szükségük
volt ahhoz, hogy külföldön terjeszkedjenek, közvetlen vagy egyéb befektetésekkel. Eleinte
úgy tűnt, hogy ez a stratégia kifizetődő, de 1979-re világossá vált, hogy van egy akaratlan
következménye is: mélyíti az USA hegemóniájában elkezdődött válságot. Növekedett az
inflációs nyomás mind belföldön, mind világszerte. A vietnami kivonulással az USA pénzügyi
és katonai ereje elindult egy lefelé vezető spirálon, amely mélypontját az 1970-es évek végére
érte el: az iráni forradalommal, amikor az olajárak újfent az egekbe szöktek, a szovjetek
bevonultak Afganisztánba, a dollárral szemben pedig megrendült a bizalom (Arrighi 1994:
308–323; vö. Parboni 1981: 3–4 fejezet; Brenner 2002).

16
Részletesebben tárgyalja Arrighi (1994); Arrighi–Silver (1999); egy kicsit más értelmezésben Brenner (1998;
2002).
17
A harmadik világ növekvő politikai erejét alátámasztotta az USA veresége Vietnámban, Portugália veresége
Afrikában, Izrael nehézségei az 1973-as háborúban, és a Kínai Népköztársaság felvétele az ENSZ Biztonsági
Tanácsába.

17
Ebben a környezetben, a Carter kabinet utolsó évében következett be egy drasztikus változás
az Egyesült Államok politikájában, amit később a Reagan adminisztráció idején még nagyobb
elkötelezettséggel követtek. Szigorúan csökkentették a rendelkezésre álló pénzállományt,
növelték a kamatlábakat, csökkentették a vagyonosabbakat sújtó adókat, és eltöröltek
gyakorlatilag minden olyan intézkedést, ami útjában állt a szabad kapitalista vállalkozásnak.
Ezzel az intézkedéscsomaggal az USA kormánya elkezdett keményen küzdeni világszerte a
tőkéért, hogy finanszírozza az USA fizetési mérlegének egyre növekvő külkereskedelmi és a
folyó fizetési mérleg hiányát. Ezzel éles emelkedést idézett elő világszerte a
reálkamatlábakban, és nagyarányú visszafordulást a globális tőkeáramlás irányában. Míg az
ötvenes, hatvanas években az Egyesült Államok a világ első számú likviditás- és közvetlen
külföldi tőkebefektetés forrása volt, addig a nyolcvanas, kilencvenes évekre a világ legfőbb
kölcsönfelvevő országa lett, és messze a legfőbb külföldi tőke befogadó.

A fordulat mértéke megbecsülhető az Egyesült Államok fizetési mérlegében bekövetkezett

változások alapján.18 Az 1965-től 1969-ig tartó öt évben a mérleg még 12 milliárd dollár
többlettel rendelkezett, ami a G7 országok össz többletének majd felét (46%) tette ki. Az
1970–74-es időszakban ez a többlet 4,1 milliárd dollárra, azaz a G7 országok össz többletének
21 százalékára zsugorodott. A következő öt évben – 1975–79 – a többletből 7,4 milliárdos
hiány lett. Ezek után ez a hiány azelőtt elképzelhetetlen magasságokba szökött, 146,4 milliárd
dollár volt az 1980–84-es időszakban, 660,6 milliárd 1985–89-ben. Majd az 1990-től 1994-ig
tartó időszakban 324,4 milliárdra esett vissza, mielőtt 912,4 milliárdra duzzadt volna 1995–
99-ben. Míg a G7 országai az 1970-es években tőke kihelyezők voltak, 46,8 milliárd dollár
nettó outflow-val (szilárd folyó fizetési mérleg többlet 1970–79), addig az 1980–89-es
időszakban, az USA rohamosan növekvő deficitje miatt ez átfordult, és 347,4 milliárd dollár
inflow jellemezte a tőkemérleget, 1990–99-ben pedig 318,3 milliárd dollár inflow.19

Ez a rendkívüli fordulat azt mutatja, hogy az Egyesült Államok képes arra, hogy tőkét
halmozzon fel, nem csak úgy, hogy a kapitalista játszma létező szabályaival összhangban
játszik, hanem úgy, hogy a cél érdekében képes megváltoztatni akár magukat a szabályokat is.
Hasonló folyamat játszódik itt le ahhoz, amiről Pierre Bourdieu ír: amikor az alacsonyabb
pozíciójú csoportok a felfelé törekvő verseny során fenyegetni kezdik a domináns pozíciót
elfoglaló csoportokat, az utóbbiak fokozhatják a befektetéseiket úgy, hogy újratermelik azt a
relatív szűkösséget, ami domináns pozíciójuk alapját képezi. A „kulturális tőke” elosztásával
így a társadalmon belüli különböző pozíciók újratermelődnek (lásd például Bourdieu 1984).
Ez történt például akkor is, amikor beléptek a tudományos fokozatok megszerzéséért
folytatott versenybe azok a társadalmi csoportok, amelyek azelőtt nem használták ki az
iskolarendszer nyújtotta lehetőségeket. Ekkor azok a csoportok, amelyek státuszukat korábbi
egyetemi vagy főiskolai okleveleiknek köszönhetik, „fokozzák befektetéseiket, hogy
fenntartsák képesítéseik relatív szűkösségét, és ennek következményeként a helyüket az
osztályok rendszerében” (Bourdieu–Passeron 1979: 77–78). Ugyanakkor ez a stratégia az
oklevelek inflációját generálja, ami aláássa a résztvevők hitét a játszmában és a tétjeiben – ez
az, amit Bourdieu illusionak hív (a ludusból, a játékból) –, amivel csökkenti a játszma
hatékonyságát a kulturális szféra különböző pozícióinak újratermelésében. Így a domináns
csoportoknak fel kell vállalniuk bizonyos szimbolikus küzdelmeket, hogy újrafogalmazzák a
játszma tétjeit és szabályait. Azaz nem csak arra kell játszaniuk, hogy

18
Ha eltekintünk a „tévedésektől és kihagyásoktól”, a folyó fizetési mérleg többlete nettó tőkekiáramlást jelent,
és a nettó beáramlások deficitjét.
19
Minden számot IMF adatok alapján számoltunk ki (különböző évek).

18
 „Növeljék a tőkéjüket […] összhangban a játszma hallgatólagos szabályaival, és a
játszma és tétjei újratermelésének előfeltételeivel, hanem […] arra is […], hogy részben,
vagy egészben átformálják a játszma immanens szabályait. Törekedhetnek például arra,
hogy megváltoztassák […] a különböző fajtájú tőkeeszközök közötti átváltási
árfolyamot, olyan stratégiát alkalmazva, melynek célja kétségbe vonni a tőke azon
formáit, melyeken az ellenfeleik ereje alapszik […], és felértékelni a tőke azon fajtáját,
amellyel saját maguk rendelkeznek” (Bourdieu–Wacquant 1992: 98–99).

Bourdieu kategóriái alapján az Egyesült Államok kezdeti válasza a világpiaci verseny

erősödésére és az USA hegemóniájának ezt kísérő válságára úgy jellemezhető, mint a
befektetések fokozása az állami cselekvés és a tőkefelhalmozás dezintegrálódó keynesiánus
keretein belül. Ugyanakkor, ahogy már megállapítottuk, a stratégia akaratlan eredményeképp
tovább mélyült az USA hegemóniájának válsága, valamint fokozódtak a szimbolikus
küzdelmek az első és a harmadik világ között a fejlesztési játszma szabályai körül. Az
Egyesült Államok 1980 körül kikristályosodó válasza azonban rövidre zárta e küzdelmeket
azzal, hogy új fejlesztési játszmát állított fel, amely felértékelte azt a fajta tőkét, amellyel az
első világ országai általánosan, de főleg az USA rendelkezett.

Ez a fajta tőke a finánctőke. Az USA-ból származó tőke már a hetvenes évek elején elkezdett
kivonulni az árutermelésből és kereskedelemből, s a pénzügyi műveletek és a spekuláció felé
fordult. Csak akkor vált nyilvánvalóvá az, hogy az USA a globális pénzügyi műveletekre és
spekulációra szakosodott, mikor a kormány olyan fiskális és monetáris politikát kezdett
folytatni, ami nyíltan támogatta ezt.20 Bizonyos értelemben a high finance-re való szakosodás
nem más, mint a termék ciklus logikájának folytatása, más eszközökkel. Egy adott korszak
vezető kapitalista szervezetei számára a termékciklus logikája az, hogyha erőforrásaikat
valamilyen innováció segítségével mindig átcsoportosítják a piac azon szegmenseiről,
amelyek túlzsúfolttá válnak (és ezért kevesebb hasznot hoznak) olyan szegmensekre, amelyek
kevésbé zsúfoltak (és ezért több hasznot hoznak). Ahogy fokozódik a verseny, drasztikusan
csökken az árupiacok valósan és potenciálisan rendelkezésre álló, relatíve üres, és magas
hasznot hozó szegmenseinek száma. Ekkor a korszak vezető kapitalista szervezeteinek egy
utolsó mentsvára van, ahová visszahúzódhatnak és ahonnan kompetitív nyomást
gyakorolhatnak a többiekre. Ez az utolsó mentsvár a világ pénzpiaca; az a piac, ami –
Schumpeter szavaival élve – „mindig a kapitalista rendszer központja volt, és lesz, ahonnan a
parancsok kimennek az egyes részlegekbe” (1961: 126).

Az, aki birtokolja a kapitalista rendszer központjait, ugyanakkor újra és újra képes lesz a
tőkefelhalmozásra, de csak addig a pontig, amíg a rendszer szerkezete meg nem változik,
hogy ellássa a központokat a tőke mindig növekvő keresletével és kínálatával. Az Egyesült
Államok politikájának 1979 és 1982 közötti változásaiból következett, hogy a tőke
áramlásának irányát átfordították az USA felé. Ez már magában élénkítő hatással volt egy
ilyen szerkezetváltásra. Ezek az intézkedések azzal, hogy újra felduzzasztották a valós

20
Történetileg ez a fajta spekuláció képessé tette a globális kapitalizmus hanyatló hegemón államait arra, hogy –
legalábbis egy ideig – saját hasznukra fordítsák a hegemóniájukat aláásó fokozódó versenyt. Ahogy Halford
Mackinder mondta egy beszédében, amit londoni bankárok egy csoportja előtt tartott, más országok ipari
fejlődése fokozza minden egyes klíring intézet jelentőségét. És a világ klíring intézete „mindig ott lesz, ahol a
legnagyobb a tőketulajdon […] Mi (a britek) alapvetően azok vagyunk, akiké a tőke, és azok, akiké a tőke,
mindig részt vesznek más országok agyának és izmainak munkájában.” (idézi: Hugill 1993: 305.) Ma „azok,
akiké a tőke” – mindenki másnál nagyobb arányban – az Egyesült Államok lakosai. Amit Mackinder mondott
Nagy Britanniáról a 19. század végén, a fortiori áll az USÁ-ra a 20. század végén. A jelen USA központú
pénzügyi expanzió és a régebbi expanziók hasonlóságairól és különbségeiről lásd: Arrighi (1994) és Arrighi–
Silver (1999).

19
keresletet az Egyesült Államokban, és leapasztották azt a harmadik világban, arra ösztönözték
a tőkét, hogy az USÁ-ba áramoljon. Így a harmadik világban a hetvenes években tapasztalt
tőkeáradat a nyolcvanas évekre hirtelen elapadt. Ezt az „apályt” elsőként Mexikó
fizetésképtelenné válása jelezte 1982-ben, s valószínűleg ez volt messze a legfontosabb
tényező, ami hozzájárult a harmadik világ gazdasági teljesítményének általános romlásához az
1980-as években (lásd 2. táblázat).

A tőkeáramlás irányának e változása tette ugyanakkor lehetővé az Egyesült Államok számára,

hogy magas külkereskedelmi deficitet halmozzon fel, s ezáltal növelje a keresletet az olyan
áruk importjára, melyek termelését az amerikai vállalatok már nem tartották jövedelmezőnek.
Mivel a verseny kiváltképp az ipari termékek piacán vált intenzívvé, ezek az importcikkek
inkább ipari, mint mezőgazdasági termékek voltak. Ez a tendencia volt az elsődleges oka
annak, hogy a harmadik világ régiói a nyolcvanas–kilencvenes évek folyamán vagyon
szempontjából két csoportra különültek el. Az egyik csoportba tartoznak azok a régiók (főként
Kelet-Ázsia), amelyek történelmi okoknál fogva hatalmas előnnyel rendelkeztek az Egyesült
Államok olcsó iparcikkek iránti növekvő keresletének kielégítéséért folyó versenyben. Ezek a
régiók inkább nyertek a tőkeáramlás irányának megváltozásán, hiszen így javult a fizetési
mérlegük, aminek következtében kevésbé voltak rászorulva arra, hogy versenyre keljenek az
Egyesült Államokkal a világ pénzpiacain. Másrészről viszont voltak olyan régiók (főként a
Szubszaharai Afrika és Latin-Amerika), melyek történelmi okoknál fogva hatalmas hátránnyal
indultak az észak-amerikai kereslet kielégítéséért folyó küzdelemben. Ezeknek a régióknak
problémáik akadtak a fizetési mérlegükkel, ami abba a reménytelen helyzetbe hozta őket,
hogy közvetlenül kellett versenyre kelniük az Egyesült Államokkal a világ pénzpiacain.21

Ezt a globális újrarendeződést a Washingtoni Konszenzus által hirdetett új illusio szilárdította

meg, amit John Toye (1993) találóan a fejlesztési elméletek „ellenforradalmának” nevezett. A
régi fejlesztési modell válságát kihasználva, az új washingtoni konszenzus képviselői arra
ösztönözték a harmadik világ országait, hogy hagyják el a fejlesztési elmélet által hirdetett
etatista, befelé forduló stratégiáikat, és egy teljesen más játszma szabályai szerint játszanak
tovább. Azaz nyissák meg nemzetgazdaságaikat az erősödő világpiaci verseny jeges szelei
előtt, és versenyezzenek egymással, és az első világ országaival úgy, hogy területükön a
lehető legnagyobb mozgásteret és szabadságot biztosítják a kapitalista vállalkozás számára. A
hegemón hatalom szempontjából e stratégiák előnye az volt, hogy szélesítették és mélyítették
az USA központú globális pénzpiac kiterjedését, és ezáltal növelték a financializáció
hatékonyságát az Egyesült Államok gazdagságának és hatalmának magához térítésében (vö.:
Arrighi 1991; Toye 1993: 8. fejezet; McMichael 2000; Bracking 1999: 208; Bienefeld 2000).
Legyen az ok akár az, hogy kiábrándultak a régi stratégiákból, vagy az, hogy a verseny egyre
erősödött, vagy egyszerűen a hihető alternatívák teljes hiánya, mindenesetre a harmadik világ
országai hajlottak hinni a „piac varázslatában” és a játszmát az új szabályok szerint játszani. A
kérdés, amit még a konklúzió során ki kell fejtenünk az, hogy várhatóan mennyire lehet stabil
ez az új illusio, és hogy láthatjuk-e a jelenlegi trendekben bármi jelét annak, hogy a jövőben
megváltozik a vagyon globális hierarchiája, amelyet jelenleg az észak dominál.

IV. A neoliberális ellenforradalom határai és ellentmondásai

Azzal érveltünk, hogy az észak–dél jövedelmi szakadék újratermelődése két fő

mechanizmuson alapul – egy strukturális és egy ideológiai mechanizmuson. A strukturális
21
Előzetes elemzésért Kelet-Ázsia komparatív előnyeiről, és a Szubszaharai Afrika hátrányairól a nyolcvanas–
kilencvenes évek új globális környezetében lásd Arrighi (2002: 24–31).

20
mechanizmus lényege, hogy a gazdasági élet szervezésének profitorientált innovációi
hajlamosak arra, hogy polarizálják a teret többé-kevésbé folyamatosan „prosperáló”, és többé-
kevésbé folyamatosan „pangó” zónákra. Az első világ országainak koncentrációja többé-
kevésbé folyamatosan prosperáló zónákra, illetve a harmadik világ országainak
koncentrációja többé-kevésbé folyamatosan pangó zónákra az 1960-as években, főleg az 1800
táján kezdődött nyugati területi és ipari expanzió öröksége volt. 1960 után azonban magában
az, hogy a harmadik világ országai sikeresen tették magukévá azokat az ipari
tevékenységeket, amihez az első világ jóléte kötődött, olyan versenyt gerjesztett, ami élesen
csökkentette a hasznot, amit előzőleg hoztak e tevékenységek. 1980 körül egy, az Egyesült
Államok politikájában beállt radikális változás az előző rendszerben kialakult ipari
szerkezetek jelentős átalakulását okozta. Az új globális rendszerben csak azok az ipari
szerkezetek működtek vagy terjeszkedtek tovább, amelyek világviszonylatban jövedelmezővé
tudtak válni. Amelyek nem tudtak, azok háttérbe szorultak vagy teljesen felszámolódtak.
Ebből a szempontból az 1980 előtti és utáni két időszak között a legfőbb különbség az, hogy
míg 1980 előtt a harmadik világ országai között a kapcsolat nem volt versengő, s fejlesztéseik
nagyon hasonló eredményt értek el, addig 1980 után a kapcsolatok versengővé váltak, s a
harmadik világ egyes régióinak fejlesztési próbálkozásai élesen különböző eredménnyel
jártak.

A strukturális mechanizmus nem ideológiai vákuumban működött. Inkább azt mondhatjuk,

hogy a nemzeti fejlődésről alkotott hiedelmek és elméletek formálták, melyek a harmadik
világ fejlesztési törekvéseit az adott irányba terelték. Ezek a hiedelmek és elméletek
alapjaikban voltak ellentmondásosak, hiszen a hegemón hatalom két teljesen összeférhetetlen
dologra vonatkozó erőfeszítéseit tükrözték. Egyszerre teret engedni a harmadik világbéli
országok azon szándékának, hogy utolérjék az első világ gazdagsági szintjét, valamint
megtartani az oligarchikus vagyon színvonalát saját magának és legközelebbi
szövetségeseinek. Ebből a szempontból az a fő különbség az 1980 előtti és utáni két időszak
között, hogy míg az első időszakban az uralkodó irány a harmadik világ fejlesztési
törekvéseinek támogatása volt, addig a másodikban az oligarchikus vagyon megtartásának
igénye került előtérbe.

A századfordulón előtérbe kerülő jelenség nem egy célravezető és széles körben elfogadott
illusio, nem az Amsden-féle „a világ nem-nyugati és nem-északi részének felemelkedése”, és
biztosan nem is az a „racionálisan rendezett rendszer, amelyet a lakói határoznak meg a
szükség, és nem a profit, vagy háború alapján”, amit Harris képzelt el (Harris 1986: 202). Ez a
globális rendszer sokkal inkább nagy és tartós egyenlőtlenségek igen bizonytalan keveréke, s
fontos tartópillére az olyan erkölcsi érzések kiaknázása, mint például az egyetemes emberi
jogok, amelyek szemben állnak az alapvető gazdasági realitásokkal. Egy előző írásunkban
részletesen taglaltuk napjaink kapitalista világrendszerének látens instabilitását (Arrighi 1994;
Arrighi–Silver 1999; Silver 2003). Végezetül röviden áttekintjük azokat a folyamatokat,
amelyek legvalószínűbb, hogy destabilizálják a „globalizációs projektet”, illetve azokat,
amelyekben legalább rejlik némi potenciál arra, hogy felforgassák az észak dominálta
vagyonhierarchiát.

Az instabilitás első és legfontosabb forrása az Egyesült Államok hatalmának és a nyugati

vagyon visszaállításának természete. Az 1980-as években az Egyesült Államoknak játszi
könnyedséggel sikerült a globális pénzpiacokon erőforrásokat mozgósítani, hogy legyőzze a
Szovjetuniót. Ezt követően, az 1990-es években hosszú gazdasági expanziót tudhatott
magáénak, ráadásul a new yorki tőzsde is hirtelen fellendült. Mindez azt sugallta, hogy
„Amerika visszatért”. Még akkor is, ha feltételezzük, hogy az USA globális hatalma tényleg

21
olyan mértékben támadt fel, ahogy ez a hiedelem sejteti, az akkor is a hatalomnak egy teljesen
más fajtája lenne, mint az, amivel az USA hegemón hatalma fel lett ruházva. Annak a
hatalomnak az volt az alapja, hogy meg tudott oldani olyan problémákat, amelyek az egész
világot megfertőzték az európai gyarmati imperializmus végső válságának idején. Ezzel
együtt az Egyesült Államok képes volt arra, hogy példátlan pénzügyi forrásokkal egy olyan
globális gazdasági expanziót indítson el, amely reprodukálta a létező vagyonhierarchiát, de
ugyanakkor az országok közötti versenyt pozitív összegű játszmává változtatta. Ezzel
szemben az a hatalom, amit az USA a nyolcvanas–kilencvenes évekre élvezett, azon az alapon
nyugodott, hogy a globális pénzpiacokon jobban teljesített majdnem minden más országnál.
Ezzel az új hatalmával az USA már nem a globális keresletet fokozta, mint az ötvenes–
hatvanas években. Épp ellenkezőleg, a világ többi részének likviditását szívta le. Így az USA
hatalma helyreállt, a globális vagyonhierarchia konszolidálódott, viszont ezzel együtt az
államok közötti verseny negatív összegű játszmává vált (Arrighi–Silver 1999: 272–274;
Arrighi–Silver 1999).

Kétséges, hogy ez a negatív összegű játszma még sokáig fenntartható lesz-e. A neoliberális
ellenforradalom nyomán elkezdett megszorító monetáris politikák hatására összességében
csökkent a globális kereslet, s ennek köszönhetően sikerült megfékezni a hetvenes évek
inflációs tendenciáit. De továbbra is fenyeget annak a veszélye, hogy a mérleg nyelve egy
globális túltermelési válság ellenkező oldalára billen, mint ahogy az majdnem megtörtént
1997–98-ban, és ahogy az akár épp most is történhet, az „új gazdaság” generálta buborék
kidurranásának kezdetén. Ráadásul ezt az egész folyamatot mind az első, mind a harmadik
világban a társadalmi és politikai dezintegráció irányába ható tendenciák sokasága kísérte.

Ez elvezet minket az instabilitás második fontos forrásához. Az Egyesült Államok kormánya

és a bretton woods-i intézmények egyre nehezebben tudták meggyőzni a második és a
harmadik világ kormányait arról, hogy valójában a saját nemzeti érdeküket szolgálja az, ha
megnyitják nemzeti gazdaságaikat a külföldi áruk és a tőke szabad uralma előtt. A nyolcvanas
és a kilencvenes évek folyamán, részben saját döntésük alapján, részben kényszerből, a
harmadik világ kormányai betartották a neoliberális washingtoni konszenzus diktálta fejlődési
stratégiákat. De ugyanezek a kormányok úgy tűnik, kezdik elveszteni a türelmüket, hiszen
nem materializálódott az a haszon, amit azoknak ígértek, akik az új játszma szabályai szerint
játszanak. A 2. táblázat szerint az 1980 után legrosszabban teljesítő két régió (Szubszaharai
Afrika és Latin-Amerika) az a két régió volt, amelyeket leghamarabb és legintenzívebben
vetettek alá a neoliberális washingtoni konszenzus előírásainak. Ez a két régió volt az is,
amelyekre a legnegatívabban hatott a harmadik világ országai közötti verseny erősödése.
Nehéz megmondani, hogy a gyenge gazdasági teljesítménynek vajon elsősorban a
következménye volt-e, avagy az egyik fő oka az, hogy ezek az országok alávetették magukat
a neoliberális előírásoknak. Ugyanakkor még a Világbank egyik kiváló közgazdásza, William
Easterly is megjegyezte, hogy ha egy „fejlődő ország” túl erősen ragaszkodik a washingtoni
konszenzus által hirdetett politika betartásához, az általában azzal jár, hogy gazdasági
teljesítménye élesen leromlik. Az egy főre eső jövedelem átlagos növekedési rátája az 1960–
79-es 2,5 százalékról 1980–98-ra 0 százalékra esett (2001: 135–145).

Az, hogy a washingtoni konszenzus kudarcot vallott ígéretei beváltásában, nagyban

hozzájárult ahhoz, hogy az 1999-es seattle-i WTO-találkozón a harmadik világ küldöttei
sikerrel torpedózták meg az USA törekvéseit arra, hogy elindítsa a kereskedelem
liberalizálásáról szóló tárgyalások egy újabb fordulóját (vö. Silver–Arrighi 2000). Seattle-ben
és az azt követő UNCTAD találkozókon, Bangkokban és másutt is észrevehettük, hogy most,
teljesen új történelmi körülmények között, újra előtérbe kerülhet a NIEO létrehozására

22
vonatkozó követelés, amit a harmadik világ országai a hetvenes években terjesztettek elő
minden siker nélkül. Ha ezeknek az új – egy NIEO létrehozására vonatkozó – követeléseknek
kevés befolyásuk lesz az események eljövendő alakulására, nem a harmadik világ
instabilitásának köszönhető. Kelet-Ázsia újra a világgazdaság legdinamikusabb régiója lett,
mint ahogy az volt, mielőtt teret nyert a 19. századi nyugati vagyonhierarchia. A 20. század
két utolsó évtizedében Kelet-Ázsia egész régiójára olyan nagyfokú ipari expanzió ment
végbe, amihez foghatót mind gyorsaságában, mind terjedelmében keveset találunk a
történelemben. Ráadásul Kelet-Ázsiában, a harmadik világ többi régiójával ellentétben, az
indusztrializácó együtt járt az egy főre jutó GNP relatíve nagymértékű növekedésével (2.
táblázat), és jelentős pénztöbblet gyors felhalmozásával. Így az ellenkező oldalán annak a
folyamatnak, melynek során az Egyesült Államok a világ legnagyobb adósa lett, a
kilencvenes években felemelkedtek az olyan országok, mint Japán és Kína (Taivan, Hong
Kong, Szingapúr és Délkelet-Ázsia nagyobb kereskedelmi központjai) mint a világ elsőszámú
hitelezői (Fingleton 2001; Arrighi–Hui–Hung–Selden 2003).

Igaz, annak hatására, hogy Japán nem volt képes magához térni az 1990–92-es összeomlás
után, és hogy ezt egy, az egész régióra kiterjedő pénzügyi válság követte (1997–98), sokakban
felmerült a kérdés, hogy mekkora is valójában Kelet-Ázsia gazdasági és pénzügyi ereje. A
kilencvenes évek kelet-ázsiai pénzügyi és gazdasági válsága azonban egymagában nem
alapozza meg azt a következtetést, hogy „Kelet-Ázsia felemelkedése” csak délibáb. Az
ezelőtti átmenetek folyamán mindig a világ tőkefelhalmozásának felemelkedő központjai
voltak azok, ahol a legmélyebb pénzügyi válságok jelentkeztek. A pénzügyek terén elnyert
önbizalmuk messze túlszárnyalta intézményi kapacitásukat a területükről ki- és beáramló
súlyos mozgó tőke összegek szabályozására. Ez igaz volt Londonra és Angliára a 18. század
végén, és még inkább New Yorkra és az Egyesült Államokra a harmincas években. Ez alatt
nem azt értjük, hogy az 1929–30-as nagy wall street-i összeomlás, és az USA azt követő
válsága érv arra, hogy a tőkefelhalmozás globális folyamatának epicentruma a 20. század első
felében nem tolódott el Nagy-Britanniáról az Egyesült Államokra. És a kilencvenes évek
kelet-ázsiai pénzügyi válságából sem vonunk le semmi ehhez hasonló következtetést
(Arrighi–Silver 1999, főként az 1. fejezet és az összegzés).

Akárhogy is legyen, ahhoz hogy megértsük a globális vagyonhierarchia jelenét és jövőjét, a

legfontosabb tendencia, amire koncentrálnunk kell, Kína folyamatos gazdasági expanziója.
Mivel Kína demográfiai és történelmi súlya miatt központi jelentőséggel bír a térségben, ez a
folyamatos expanzió sokkal nagyobb jelentőséggel bír a globális vagyonhierarchia
felforgatásában, mint az azelőtti összes kelet-ázsiai gazdasági „csoda” együttvéve. Mivel ezek
a csodák (Japánt is beleértve) egy alapjaiban stabil globális vagyonhierarchián belüli felfelé
irányuló mozgás esetei voltak, a hierarchia be tudta fogadni egy maroknyi olyan kelet-ázsiai
állam (kettő közülük városállam) felfelé irányuló mobilitását, amelyek összesen a világ
lakosságának egy huszadát adják. Ugyanakkor egy olyan állam felfelé mobilitásának
elfogadása, amely egymagában a világ lakosságának nagyjából ötödét teszi ki, már teljesen
más helyzetet jelent. Ez statisztikailag felborítaná a hierarchia piramisának alapvető formáját.
Ahogy arra már az I. részben rámutattunk, a globális jövedelemegyenlőtlenségekkel
kapcsolatos legújabb kutatások valóban kimutattak egy statisztikai trendet a kilencvenes évek
folyamán az országközi egyenlőtlenségek csökkenésének irányába. Ez teljes egészében
egyetlen országnak – Kínának – volt köszönhető. Sőt, Kína akármilyen jelentős felfelé való
elmozdulása a világ vagyonhierarchiájában maga után vonná a piramis szerkezet felborulását,
nemcsak statisztikai, hanem a politikai és kulturális alapon is.

23
Természetesen – e nagy haladás ellenére – Kína még mindig egy alacsony jövedelmű ország.
Az egy főre eső GNP-je 1999-ben csupán 2,6 százaléka volt az első világénak (lásd a 2.
táblázatot). Arra sincsen semmilyen garancia, hogy Kína gazdasági növekedését nem
szakítják majd meg válságok. Sőt, nagy az esélye annak, hogy megszakítják, hiszen – ahogy
az imént megjegyeztük – a válságok szerves részei a felemelkedő gazdasági központoknak.
Ráadásul azok a „spontán” tendenciák, amiket e cikkben végig hangsúlyoztunk – azaz hogy a
globális vagyonhierarchia hajlamos reprodukálni önmagát – továbbra is erősítik egymást.
Kína gyors növekedése akut formában veti fel a természeti erőforrások abszolút és relatív
szűkösségének problémáját. Ezt a problémát az oligarchikus vagyon második világháború
utáni világa úgy oldotta meg, hogy a világ népességének nagy többségét kizárta a nyugat
tömeges fogyasztásból. A demokratikus vagyon világában egy olyan új fejlődési modellre lesz
szükség, ami kevésbé pazarló, mint az Egyesült Államok szponzorálta tömegfogyasztói
modell.

Ehhez szorosan kapcsolódva több kérdés is felmerül: vajon a kínai kormány kihasználja-e
Kína vagyonát és az ahhoz kapcsolódó hatalmát (feltéve, hogy mindkettő tovább növekszik)
arra, hogy befolyásolja a globális fejlesztési játszma szabályait? Vajon Kína latba veti-e erejét
annak érdekében, hogy megalakuljon egy NIEO, ami egyszerre igazságosabb, kevésbé
pazarló és fenntarthatóbb, mint egy USA központú gazdasági rend? Vagy továbbra is utánozza
majd – mint ahogy eddig tette – a fenntarthatatlan és nagy erőforrás igényű amerikai fejlődési
modellt? Kína hirtelen gazdasági növekedése együtt járt az országon belüli hatalmas
egyenlőtlenségek növekedésével is (Riskin–Zhao–Li 2001). Ez a trend tovább erősíti annak
valószínűségét, hogy Kína növekedését nagy társadalmi, politikai és gazdasági válságok
szakítják majd meg. E problémák megoldásához szükség van egy minimális politikai
belátásra és jóindulatra (kétségkívül ritka jószág mindkettő napjainkban), nem is említve a
világnak e lenyűgözően új, hegemonikus vízióját. Még akkor is, ha jelenleg kevés látható
belőle, úgy tűnik, hogy Kelet-Ázsia felemelkedése a legreménytelibb jele annak, hogy az
európai gyarmati imperializmus idején kialakított, és az USA hegemóniája alatt
megszilárdított szélsőséges globális egyenlőtlenségek végül utat engednek egy igazságosabb
és egyenlőbb világnak.

Hivatkozások

Abramovitz, Moses: Catching Up, Forging Ahead, and Falling Behind. Journal of Economic
History, 1986. 46: 385–406.

Amakatsu, K.: A Theory of Unbalanced Growth in the World Economy. Weltwirtschaftliches

Archiv, 1961. 86 (1): 196–210.

Alderson, Arthur S.: Explaining Deindustrialization: Globalization, Failure or Success?

American Sociological Review, 1999. (64): 701–721.

Amsden, Alice: The Rise of „The Rest”. New York: Oxford University Press, 2001.

Arrighi, Giovanni: World Income Inequality and the Future of Socialism. New Left Review,
1991. (189): 39–64.

Arrighi, Giovanni: The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origin of Our Times,
London: Verso, 1994.

24
Arrighi, Giovanni: Az afrikai válság. Világrendszerbeli és regionális aspektusok. Eszmélet,
2008. 20 (78): 72–99.

Arrighi, Giovanni – Drangel, Jessica: The Stratification of the World-Economy: An

Exploration of the Semiperipherical Zone. Review (Fernand Braudel Center), 1986. 10
(1): 9–74.

Arrighi, Giovanni – Po-keung Hui – Ho-Fung Hung – Mark Selden: Az államok, a piacok és a
kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából. Eszmélet, 2008. 20 (78):
41–71.

Arrighi, Giovanni – Beverly J. Silver – I. Ahmad – K. Barr – S. Hisaeda – P. Hui – K. Ray –

T. Reifer – M. Shih – E. Slater: Chaos and Governance in the Modern World System.
Minneapolis, MN: University of Minnesota Press, 1999.

Arrighi, Giovanni – Beverly J. Silver: Hegemonic Transitions: A Rejoinder. Political Power

and Social Theory, 1999. 13: 307–315.

Baumol, William J.: Macroeconomics of Unbalanced Growth: The Anatomy of Urban Crisis.
American Economic Review, 1967. 57 (3): 415–426.

Baumol, W.J. – S.A.B. Blackman – E.N. Wolff: Productivity and American Leadership: The
Long View. Cambridge, MA: MIT Press, 1989.

Bell, Daniel: The Coming of Post-Industrial Society. New York: Basic Books, 1973.

Bienefeld, Manfred: Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?

Review (Fernand Braudel Center) 2000. 23 (4): 533–582.

Bourdieu, Pierre: Distinctions: A Social Critique of the Judgement of Taste. Cambridge, MA:
Harvard University Press, 1984.

Bourdieu, Pierre – Jean-Claude Passeron: The Inheritors. Chicago: University of Chicago

Press, 1979.

Bourdieu, Pierre – Loic Wacquant: An Invitation to Reflexive Sociology. Chicago: University

of Chicago Press, 1992.

Bracking, Sarah: Structural Adjustment: Why It Wasn’t Necessary and Why It Did Work?
Review of African Political Economy, 1999. (80): 207–226.

Brandt Bizottság: North–South: A Program for Survival. London: Pan Books, 1980.

Brenner, Robert: The Economics of Global Turbulance: A Special Report on the World
Economy, 1950–1998. The New Life Review, 1998. (229): 1–264.

Brenner, Robert: The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. New York: Verso,
2002.

25
Burbach, Roger – W. I. Robinson: The Fin de Siécle Debate: Globalization as Global Shift.
Science and Society, 1999. 63 (1): 10–39.

Chase-Dunn, Christopher: Globalization: A World Systems Perspective. Journal of World

Systems Research, 1999. 5 (2): 176–198.

Clark, Colin: The Conditions of Economic Progress. London: Macmillan, 1957. 3. kiadás.

Conley, Dalton: Being Black, Livin gin the Red: Race, Wealth and Social Policy in America.
Berkeley: University of California Press, 1999.

Easterly, William: The Lost Decades: Developing Countries’ Stagnation in Spite of Policy
Reform 1980–98. Journal of Economic Growth, 2001. (6): 135–157.

Fingleton, Eamonn: Quibble All You Like, Japan Still Looks Like a Strong Winner.
International Herald Tibune, 2001. január (2): 6.

Firebaugh, Glen: Empirics of World Income Inequality. American Journal of Sociology, 1999.
104 (6): 1597–1630.

Firebaugh, Glen: The Trend in Between Nation Income Inequality. Annual Review of
Sociology, 2001. (26): 323–339.

Gereffi, Gary: Rethinking Development Theory: Insights from East Asia and Latin America.
A. D. Kinkaid – A. Portes (szerk.): Comparative National Development. Society and
Economy in the New Glogal Order. Chapel Hill NC: University of North Carolina Press,
1994.

Goesling, Brian: Changing Income Inequalities within and between Nations. New Evidence.
American Sociological Review, 2001. 66 (5): 745–761.

Gore, Charles: The Rise and Fall of the Washington Consensus as a Paradigm for Developing
Countries. World Development, 2000. (28): 789–804.

Hardt, Michael – Antonio Negri: Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press, 2000.

Harrod, Roy: The Possibility of Economic Satiety. Use of the Economic Growth for
Improving the Quality of Education and Leisure. Problems of United States Economic
Development 1. New York: Committee for Economic Development, 1958.

Held, David – Anthony McGrew – David Goldblatt – Johnathan Perraton: Global

Transformations, Politics, Economics and Culture. Stanford, CA: Stanford University
Press, 1999.

Hirsch, Fred: Social Limits to Growth. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1976.

Hoogvelt, Ankie: Globalization and the Postcolonial World: The New Political Economy of
Development. Baltimore MD: Johns Hopkins University Press, 1997.

26
Hugill, Peter J.: World Trade Since 1431: Geography, Technology and Capitalism. Baltimore
MD: Johns Hopkins University Press, 1993.

Nemzetközi Valutaalap. Különböző évek. Nemzetközi Pénzügyi Statisztikai Évkönyv.

Washington DC: Nemzetközi Valutaalap.

Jones, Charles I.: Convergence Revisited. Journal of Economic Growth, 1997. (2): 131–153.

Korzeniewicz, Roberto P. – Timothy P. Moan: World-Economic Trends in the Distribution of

Income, 1965–1992. American Journal of Sociology, 1997. 102 (4): 1000–1039.

Krasner, Stphen D.: Structural Conflict: The Third World against Global Liberalism.
Berkeley: University of California Press, 1985.

McMichael, Philip: Development and Social Change: A Global Perspective. Thousand Oaks,
CA: Sage, 2000. 2. kiadás.

Milanovic, Branko: True World Income Distribution, 1988 and 1993. Policy Research
Working Paper 2244. Washington DC: Világbank, 1999.

Oliver, Melvin L. – Thomas M. Shapiro: Black Wealth/White Wealth: A New Perspective on

Racial Inequality. New York: Routledge, 1995.

O’Rourke, Kevin H.: Globalization and Inequality: Historical Trends. NBER Working Paper
Series 8339. Cambridge, MA: National Bureau of Economic Research, 2001.

Parboni, Riccardo: The Dollar and its Rivals. London: Verso, 1981.

Peacock, Walter – Greg Hoover – Charles Killian: Divergence and Convergence in

International Development: a Decomposition Analysis of Inequality in the World
System. American Sociological Review, 1988. (53): 838–852.

Riskin, Carl – Zhao Renwei – Li Shih: Retreat from Equality: Essays on the Changing
Distribution of Income in China, 1988 to 1995. Armonk, NY: M.E. Sharpe, 2001.

Robinson, William I. – Jerry Harris: Towards A Global Ruling Class? Globalization and the
Transnational Capitalist Class.: Science and Society, 2000. 64 (1): 11–54.

Rowthorn, Robert E. – John R. Wells: De-Industrialization and Foreign Trade. Crambridge:

Cambridge University Press, 1987.

Schumpeter, Joseph: Capitalism, Socialism and Democracy. London: Allen & Unwin, 1954.

Schumpeter, Joseph: A gazdasági fejlődés elmélete. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kvk.,

1980.

Schumpeter, Joseph: Business Cycles: A Theorical, Historical and Statistical Analysis of the
Capitalist Process. New York: McGraw Hill, 1964.

27
Silver, Beverly J.: Forces of Labor: Workers’ Movements and Globalization since 1870.
Cambridge and New York: Cambridge University Press, 2003. Megjelenés alatt.

Silver, Beverly J: The Contradictions of Semiperipheral Success: The Case of Israel. In

William G. Martin (szerk.): Semiperipheral States in World Economy. New York:
Greenwood Press, 1990. 161–181.

Silver, Beverly J. – Giovanni Arrighi: Workers North and South. In Leo Pantitch – Colin Leys
(szerk.): Working Classes, Global Realities (Socialist Register, 2001. London: Merlin
Press, 2000. 51–75.

Singer, Hans: The Golden Age of the Keynesian Consensus: The Pendulum swings Back.
World Development, 1997. 25 (3): 293–295.

Tickner, J Ann: Reaganomics and the Third World: Lessons from the Founding Fathers.
Polity: The Journal of the Northeastern Political Science Association, 1990. 23 (1): 53–
76.

Tipps, Dean C.: Modernization Theory and the Study of National Societies: A Critical
Perspective. Comparative Studies in Society and History, 1973. 15 (2): 199–226.

Toye, John: Dilemmas of Development. Reflections on the Counter-Revolution in

Development Economics. Oxford: Blackwell, 1993. 2. kiadás.

Vernon, Raymond: Sovereignty at Bay: The Multinational Spread of US Enterprises.

Harmondsworth: Penguin Books, 1971.

Vernon, Raymond: International Investment and Interntinal Trade in the Product Cycle.
Quarterly Journal of Economics, 1966. 80 (2): 190–207.

Világbank: World Tablets 1–2 kötet. Washington DC: Világbank, 1984.

Világbank: World Development Indicators. (CD ROM.) Washington DC: Világbank, 2001.

28