Lucian

Boia
MIÉRT MÁS ROMÁNIA?



Lucian Boia: De ce este România altfel?

Fordította: Rostás-Péter István
Borítófotó Emanuel Tânjală
 Előszó[1]
A másság filozófiája: válasz néhány kritikára
Álmomban sem gondoltam, hogy ez az esszé ekkora hatást fog kelteni: néhány
hónap alatt 40 000 példány fogyott el belőle, és végeérhetetlen vita kerekedett
körülötte. A saját szempontomból ideális lenne, ha nem kommentálnám önnön
mondandómat, és azt sem, amit mások mondanak róla: már egyszer kifejtettem,
midőn megírtam. Meg kell állapítanom azonban, hogy kicsit túl sok értetlenség-
gel, olykor kimondott rosszindulattal szembesülök, így kénytelen vagyok egy sor
pontosítást ejteni.
Teljesen hamis az a beállítás, amely Mircea Vasilescutól, a Dilema veche című
lap főszerkesztőjétől származik, miszerint ezt a dolgozatot jó „kiadói húzás” cél-
jából rendelték meg: „kitűnő marketing-ötlet”, hogy pontosabban idézzek. „Azt
hiszem – mondja ő –, hogy a címet Gabriel Liiceanu adta”. Mindeddig abban a
hitben éltem, hogy valahol mégis képes lennék egy téma kitalálására, és szükség
esetén akár címet is adhatok neki. Biztosíthatom Mircea Vasilescut, hogy a téma
és a cím egyaránt az enyém: én javasoltam a kiadónak, és nem fordítva. Soha-
sem írtam merkantilista megfontolásokból, és nem az én hibám, hogy az esszé-
ből bestseller lett. Csak azt írom, amit „érzek”, amiről egy adott pillanatban azt
hiszem, hogy érdemes másokkal is megosztanom.
Ugyancsak a Dilema veche hasábjain Cristian Ghinea[2] azzal vádol (vagy
ment fel?), hogy a könyvet „dühömben” írtam. Csakis így vetemedhettem arra,
hogy „szájba rúgjam Romániát” (a kecses kifejezés a sajátja – „le style c’est
l’homme”). Számomra viszont úgy tűnik, hogy nem az én szövegem, hanem
Ghinea úr cikke enervált hangvételű. Miért haragudtam volna meg? Nem voltam
Traian Băsescu támogatója, egyébként is mindenfelől a „távolságtartást” rótták
fel nekem. Másfelől pedig, nem szoktuk volna meg eléggé Romániát, hogy csak
úgy, egykettőre feldühödjünk? Ráadásul semmi olyasmit nem állítottam, ami
nem lelhető fel előző munkáimban: mindössze rövidebben fogalmaztam, és vala-
mivel élesebb hangsúlyokkal, épp ezért szembetűnőbben.
Nem valamiféle ideges állapot stimulált, hanem ellenkezőleg, egyfajta „mulat-
ság”. Szórakoztam azon, hogy elképzeltem, miként maradtak tátott szájjal a nyu-
gatiak, mert semmit sem értettek abból, ami Romániában történt. Ez aztán civili-
zációs törés a javából! Ez jelentette a kiindulópontot. És megkíséreltem a törté-
nelem révén megmagyarázni, miért vagyunk másak, és miért tűnünk óhatatlanul
másmilyennek a többiek szemében is. Ha most újraírnám az esszét, eltekintenék
a 2012-es események túlzottan részletes elemzésétől, szabadon hagyva a nagy
képletet, a román történelem általános értelmezését. De nem nyúlok többé a szö-
veghez: így gondoltam ki, így írtam le, maradjon hát így!
Cristian Ghineának van még egy fura ötlete: nevezetesen az, hogy ha igazam
is lenne (bár nincs!), akkor sem kellene kimondani („ez nem a megfelelő pilla-
nat” – a kommunista rezsim egyik mondása szerint); eltántorítanánk a románokat
éppen most, amikor végre ők is próbálnak valamibe belekezdeni. Akkor már
inkább simogassuk meg a buksijukat: kicsik, még nőniük kell.
Most pedig a másról, a másság filozófiájáról. Egyszerűen megdöbbentem:
ebbe a szóba botlanak bele egyes kritikusaim, közülük néhányan igencsak. Azt
az újdonságot akarják megosztani velünk, mintegy a váratlan és felbecsülhetet-
len felfedezés elégtételével, hogy nem csak a románok, de minden náció más és
más. Most már sajnálom, hogy a könyvemnek nem ezt a címet adtam: Miért más
Románia, mint ahogyan másak a többiek is mind! Lehet, hogy kevésbé lett volna
kifejező, de legalább kezdettől kiiktattam volna az értetlenség fő okát. Mégis
engedjék meg, hogy felhívjam azok figyelmét, akik átugrották a szöveg első
sorait, hogy a szövegem így kezdődik: „Országok és nemzetek különböznek
egymástól. Hasonlóak és eltérőek. A maga során Románia nyilván része a hason-
lóságok és eltérések eme játékának.” Vajon nem eléggé egyértelmű? Értelmem
korlátozott, mint minden emberé, de merem remélni, hogy nem annyira korlátolt,
hogy bárki azt hihetné, tisztessége teljes tudatában, hogy nem érzékelem a
mások másságát. Engem azonban a román másság érdekelt, mert – nyilván – a
románok a maguk módján másként másak. A többiekhez való hasonlításoknak az
a szerepe, hogy pontosabban meghatározzuk Románia hely(zet)ét, de alapvetően
nem a többiek sajátosságai, hanem a jellegzetes honi vonások foglalkoztattak.
Mihez, kihez viszonyítva? Egy tréfás kedvű személy Ruandát emlegette
(amely maga is más, ha nem éppen még annál is másabb). Íme, egy valós megol-
dás arra, hogy Románia európaibbnak tűnjék: Ruandával kell összevetni. De
inkább azt javaslom, korlátozzuk vizsgálódásunkat Európára. De ne a Nyugatra
– pattannak is rögtön egyesek! Legyünk elnézőbbek: hasonlítsuk össze magun-
kat a szomszédos országokkal, amelyek földrajzilag, történelmileg és fejlettségi
szint tekintetében egyaránt közelebb vannak, és, ha lehetséges, inkább Ukrajná-
val, mint Magyarországgal. Elfogadom ezt az igényt is, de csak részben. Kétféle
összevetés létezik. Igen jól ismerem a két (vagy három) Európa közötti távolsá-
gokat: Nyugat-Európa, Kelet-Európa (és, közéjük ékelten, Közép-Európa). A
kérdésről bőven értekeztem a Nyugatról szóló könyvemben (Occidentul. O
interpretare istorică – A Nyugat. Történelmi olvasat). A viszonyítás alapja a
kontinens közép-keleti fele kell, hogy legyen, ahol Románia is van. Több ízben
is utaltam két ilyen támpontra: Lengyelországra és Bulgáriára. Egyesek azt sze-
retnék, hogy csupán Bulgáriával hasonlítsuk össze magunkat (vagy, ha lehet,
inkább csak Moldova Köztársasággal). Mit tehetnék: Románia részben Közép-
Európához is tartozik (nem róhatjuk fel a földrajznak, hogy a román valóság ezt
nem tükrözi kellőképpen). De ne feledkezzünk meg a másik fajta összevetésről
sem: mihelyt Románia a nyugatiasodás útjára lépett, a Nyugattal való összeha-
sonlítás elkerülhetetlenné vált. 1866-ban, az alkotmánykeresőben levő fiatal
román állam nem egyebet másol le (majdhogynem azt mondtam, „plagizálja” –
de ne emlegessünk kötelet akasztott ember házában), mint a belga Alkotmányt
(mely Európa-szerte a leghaladóbb volt). Akkor most jogos vagy sem Belgium-
hoz hasonlítanom az országot? A „Kelet Belgiuma” megnevezést egyébként
gyakran alkalmazták Romániára, mintegy a kor bevett kifejezése volt. Hát a „kis
Párizs”? Nem arra ösztönöz talán, hogy Románia fővárosát „az igazi” Párizshoz
hasonlítsuk? Jelenleg is az egész román eszme- és intézményrendszer formálisan
nyugati vétetésű. Őket utánozzuk, őket akarjuk utolérni. Úgy tisztességes, ha
hozzájuk is mérjük magunkat, ne érjük be azzal, hogy a valósnál nyugatiasab-
baknak tettetjük magunkat, például Fehéroroszországhoz képest.
Tény, hogy tovább merészeltem lépni, azt sugallva, hogy Románia még ennél
is másabb lenne. Értelemszerűen nem egy bizonyos országhoz, hanem egy művi-
leg megalkotott, semleges, „eszményi modellhez” viszonyítva, legyen az európai
vagy akár regionális. Ebben a tekintetben lehetetlen tökéletesen és pontosan
bizonyítanunk a mondandónkat, bár különböző vonatkozásokban elegendő –
elgondolkodtató – statisztikai adatsor áll rendelkezésünkre. A nyugatias homlok-
zattal büszkélkedő, két világháború közötti Románia egyben az az ország, amely
még a szomszédaihoz viszonyítva is tartja az írástudatlanság és a csecsemőha-
landóság rekordját. Nemcsak a „minket” „másoktól” elválasztó különbség lehet
sokatmondó, de a román térségen belüli ellentétek mértéke is. A kommunizmus
is – amely szintén nem értelmezhető csupán önmagában, meg kell vizsgálnunk a
táptalaját is – teljesen sajátosan fejlődik ki ebben az országban. Románia az az
ország, amely a legkevesebb kommunistával lép be a rendszerbe, és a legtöbbel
válik meg tőle. Induláskor még a kommunizmus számára egyáltalán nem megfe-
lelő struktúra jellemzi (rurális, kisbirtokosokból álló ország), ahhoz, hogy az út
végén itt legyen a legnehezebb megszabadulni a kommunista struktúráktól.
Előbb harsány antinacionalista ideológiát hirdet meg, a következő szakaszban
pedig ugyanolyan harsány nacionalista eszmerendszert karol fel. Mikorra a kom-
munista államok majd mindenikében alábbhagy a „személyi kultusz”, Romániá-
ban éppen, hogy felerősödik ez a kurzus. Amikor a többi európai kommunista
ország (Albánia kivételével) bizonyos fokú nyitásra, „liberalizálásra” törekszik,
Románia éppen ellenkezőleg, bezárkózik és elszigetelődik. Ceauşescu „dinaszti-
kus” kommunizmusának nincs európai példaképe, Észak-Koreán kívül sehol
nem találni hasonlót. De míg az ázsiai országban (amint azt valaki találóan meg-
jegyezte) ez a kombináció az apáról fiúra való átöröklésre korlátozódott, Romá-
niában primitívebb módon valóságos „törzsi” vagy klánszerű kommunizmus
honosodik meg, a maga teljes garnitúrájával: az apa, a fiú, de még a feleség is
(és nem is akárhogyan!), ráadásul a kettejük teljes rokonsága. Vajon nem túl sok
ez a sajátosság? Némelyeknek úgy tűnik, túlzok, amikor azt mondom, hogy a
románok (nem mind, de többségük) megérdemelték Ceauşescut. Nem, dehogy,
Isten őrizz! A britek érdemelték volna meg, de nem tudni, hogyan, ő mégis
Romániában landolt.
Még a térképen elfoglalt helye is Románia bizonytalan helyzetére utal. Szigo-
rúan földrajzi szempontból távolról sem balkáni ország (kivéve Dobrudzsát,
amennyiben a Dunát tekintjük a Balkán-félsziget északi határának), és mégis
hangsúlyosan az, a civilizációk egész szövevénye révén. Keleti ország, amely
nyitott az orosz alföld felé, de nem kevésbé közép-európai is, a Kárpátok túlsó
oldalán. Egyetlen európai nemzet sem alakult ki ennyire sok és elkülönült darab-
ból (Bukovina és Dobrudzsa, Besszarábia és a Bánság...). Mindezek a részek
egységesek a többségben levő románok jelenléte folytán, de egyben el is külö-
nülnek a kisebbségek sokszínű palettája és a kulturális lenyomatok változatos-
sága révén (politikai szempontból Olaszország és Németország sokkal töredezet-
tebbek voltak, ám sokkal egységesebb civilizációs teret alkottak).
A lényeg és a forma közötti feszültség Romániában a végletekig fokozódott.
Az 1900-as évek tájékán strukturális szempontból Románia jelentős hasonlósá-
got mutat Oroszországgal. Mindkét esetben „megkésett”, túlnyomórészt rurális
társadalommal számolhatunk, melyet az elnyugatiasodott elit és intézményrend-
szer vékony hártyája borít. Csakhogy az orosz arisztokrata vagy értelmiségi, aki
lehet, hogy még nyugatiasabb, mint a román, alapvetően orosz marad, lélekben
távol a Nyugattól. Mi lehet oroszabb, mint az orosz irodalom? A román elit után-
zása érezhetően hangsúlyosabb volt, hogy ne is beszéljünk az ideológiai tagolt-
ságról és a politikai struktúrákról, amelyeket a románok lelkiismeretesen – és
formálisan – lemásoltak, miközben az oroszok, a forradalmi fordulatok dacára,
kitartottak a saját autoriter vagy fél-autoriter modelljük mellett. Úgy vélem, kul-
turális értelemben a végletek – a legfelső és a legalsó nívó, vagy a nyugatiasodás
és az annak való ellenszegülés – közötti szintkülönbség Romániában a leghang-
súlyosabb, kelet-európai, balkáni és közép-európai viszonylatban egyaránt. Emi-
att a „lényeg nélküli formák” itt a legnyilvánvalóbbak. Ezért román Caragiale, és
az az idő múlásának dacára a legidőszerűbb román író marad.
Súlyos váddal illettek: a támadást Alex Ştefănescu irodalomkritikus jegyezte.
Szerinte hitelrontást követtem el, Romániát becsmérelve. A kifejezést, vitán
felül, remekül megválasztották: az egyenesen a kommunista büntető törvény-
könyvből kölcsönvett terminus egyébként néhány évig tartotta magát az 1989
utáni „eredeti demokráciában” is, hogy azután az Európai Unióhoz való csatla-
kozás folyamatának beindulásával átdobják a korláton. Szerencsére a „hitelron-
tás” Alex Ştefănescu révén menedéket talált az irodalomkritikában. Viszont hala-
dásként könyvelhetjük el, hogy a kritikusok, az ügyészektől eltérően, nem tud-
nak börtönbe juttatni.
Ugyancsak Alex Ştefănescu fogalmazza meg a történelmi „megkésettség”
tudós elméletét. Eszerint nincs azzal gond, hogy a románok későn indultak, sőt,
éppen jó, hogy így történt. Íme a bizonyíték: az Amerikai Egyesült Államok még
később léptek a történelem színpadára, és egyáltalán nem sínylették ezt meg,
ellenkezőleg. Lehet, hogy nekünk is jól megy a sorunk, csak nem vesszük észre!
Annyit mégis megengedek magamnak, hogy felhívjam az újdonsült történelem-
teoretikus figyelmét arra, hogy kétféle típusú „megkésettséget” kavar össze,
amelyeknek a közös megnevezésen kívül semmi közük nincs egymáshoz. A
románok későn lépnek be a történelembe, megkésett struktúrákkal, amelyek szá-
zadokon át fékezik a haladást; az amerikaiak még később startolnak, de akadály-
mentes terepen, a fejlődés csúcsán álló protestáns Európából érkező képzett és
szabad emberekkel („a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme”). Azt taná-
csolom Alex Ştefănescu úrnak, hogy kicsit még „finomítson” az elméletén.
Ám alighogy kilépünk az egyik elméletből, máris belegyalogolunk a másikba.
A románok közönye, a mindenbe beletörődés szelleme, a reakcióhiány – szintén
Alex Ştefănescu szerint – nem a gyengeség, hanem az erő jele. Csak a gyenge
népek izgágák. Íme: a franciák, a lengyelek... a románok otthon ülnek, a tévé
előtt. Erős nép. (Már megint „hitelt rontok”.)
Most pedig Nicolae Manolescuról[3]. A szóban forgó cikk – mint ahogyan azt
már megszoktuk – hosszas fejtegetés a témába való bevezetésről, arról, hogy mit
jelent a másság. Újfent értesülünk róla, ha eddig nem lett volna számunkra elég
világos, hogy az egész világ más. Mivel már meguntam ezt a témát, arra kérem
az olvasót, kicsit lapozzon vissza, és keresse meg, mit mondtam e kényes intel-
lektuális csörte kapcsán.
 Nicolae Manolescu legfőbb sérelme az, hogy neki olybá tűnik, hogy lekicsi-
nyeltem a román antikommunista ellenállást. Újból megjegyzem: minden viszo-
nyítás kérdése. Romániában természetesen létezett kommunista-ellenesség, de
sajnos ez a mozgalom nem talált elegendő visszhangra a lakosság körében. A
hegyekben való ellenállás, meglehet, ádázabb volt, mint bárhol máshol, ugyan-
akkor elszigeteltebb is. Távol állunk az olyan átfogó nemzeti mozgalmaktól,
mint amilyenek Lengyelországot jellemezték szinte végig a kommunizmus ide-
jén, vagy mint ami Magyarországon 1956-ban, vagy Csehszlovákiában az 1968-
as prágai tavasz idején történt. A nálunk kitört Zsil-völgyi (1977) és brassói
(1987) megmozdulások elszigeteltek maradtak. Ami pedig „a kultúra általi ellen-
állást” illeti (amelynek teoretikusává maga Nicolae Manolescu vált), a kifejezés-
ben rejlő igazságot, már amennyi létezik, jó adag mitológia egészíti ki. Vajon el
kell hinnünk, hogy az íróknak mindig sikerült kijátszaniuk a cenzúrát? Vagy a
cenzorok lettek volna ennyire ostobák? Esetleg ők is antikommunisták voltak? A
könyveket „az uraság engedélyével” adták ki (miközben az írók egyéb apró elő-
nyöket is élveztek az értelmiségiek különféle kategóriáihoz képest). A 70-80-as
évek legnagyobb szabadsága abban állt, hogy szigorú kritikával lehetett illetni az
ötvenes éveket, ezt a „nyomasztó évtizedet”, ám csupán a „túlkapásokat”, magát
a rendszert nem. Valamicskét kritizálták a jelenlevő valóságot is. Ceauşescu
maga is támogatta egy bizonyos pontig a negatív állapotok kritikáját, éppen
azért, hogy saját, „emberséges” kommunizmusát hitelesítse ezzel. Marin Preda
Cel mai iubit dintre pământeni (Halandók közt a legszeretettebb) című regényé-
nek megjelenése általános izgalmat keltett. Bevallom, akkor szégyenkezve
olvastam. Ha jól emlékszem, egy ötvenes évekbeli „túlkapást” leplez le: a hőst
jogtalanul néhány év börtönre ítélik. Elég kevés, a korabeli szörnyű, kommunista
terrorhoz képest! A Delirul (Delírium) című regény újra nagy szenzációt hozott:
„nyíltan” beszélt Antonescuról! A marsall „felemás rehabilitációját” – amely fel
is ingerelte a szovjeteket – szintén fentről indítványozták (ezt jelzi egy, a Párttör-
téneti Intézetben dolgozó történész tanulmánya, amelyet a maga során ugyan-
csak sokan kommentáltak); az egyensúly kedvéért az írónak gondja volt arra,
hogy beékeljen egy fejezetet, amelyben színre lép – bár más néven – a ifjú forra-
dalmár Nicolae Ceauşescu is. A fejezetet 1989 után kigyomlálták a szövegből.
Miért is nem írják újra az egész regényt? De miért is kutakodjam az írók között,
mikor átadhatom a szót éppen Nicolae Manolescunak, egy apró, de vélhetően
nem jelentéktelen példa erejéig. 1993-ban értetlenül álltam (ismétlem: 1993-
ban), miután elolvastam Petru Dumitriu Cronică de familie (Családi krónika)
című regényének új (a Forradalom utáni első) kiadásához írt utószavát. Annyi
derült ki számomra belőle, hogy a szöveg 1989 előtt íródott, egy végül letiltott
kiadáshoz. Érdekes, hogy változatlanul jelent meg 1993-ban! Kimondottan iro-
dalmi elemzés, amelyből a történelmi kontextusra vonatkozó leghalványabb uta-
lás is hiányzik. Egy szó sincs az ötvenes évekről, amikor a regény született,
semmi a román történelem – Roller[4] tankönyveinek szellemében elkövetett –
iszonyatos eltorzításáról, ami az irodalmi értékek dacára a narrációt teljes mér-
tékben befolyásolja. Semmi, abszolút semmi, sem kommunista, sem antikommu-
nista szempontból. Sajnos fennáll a veszély, hogy az olvasónak az lehet a benyo-
mása, hogy Petru Dumitriunál minden rendben van a történelmi múltidézés
terén. Amit erről el kellett volna mondani, konkrétan és részletesen szintén Nico-
lae Manolescu fejtette ki a 2008-ban megjelent Istoria critică a literaturii
române (A román irodalom kritikai története) című munkájában. Magam sem
tagadom, hogy a kultúrának, és elsősorban az íróknak köszönhetően fennmaradt
a változatosságnak és a kritikai gyakorlatnak egyfajta minimuma, a szabadság
homályos érzete. Ám innen egészen az antikommunista ellenállásig hosszú az út.
Ami nem fair play Nicolae Manolescu kritikáiban, az a kijelentéseimre vonat-
kozó antiszemita sejtetés. Különben egykor őt magát is jogtalanul vádolták
ugyanezzel. Manolescu szerint az Antonescu-rezsim iránt toleránsabb lennék,
mint a kommunizmus iránt. Állítólag nem tudnék a zsidók közlési jogának meg-
vonásáról és a közéleti részvételük ellehetetlenítéséről. Állítom, hogy tudok
minderről, sőt többet, mint Manolescu úr. A Capcanele istoriei (A történelem
csapdái) című könyvemben sok, a lehető legjobban dokumentált oldalt szentel-
tem ennek a témának. De ilyen volt az Antonescu-rendszer, és nem fogok hazu-
dozásba kezdeni csak azért, hogy teljesen befeketítsem a képet. Antonescu igenis
felelős megannyi zsidó haláláért, és ez szörnyű gyilkosság, mit lehet erről többet
mondani? Hibás ennél még több ember üldöztetéséért és diszkriminálásáért is,
akiket nem küldött halálba. Azonban hogy ez utóbbiak megúszták élve, az nem
„cinikus” megjegyzés (ahogyan ezt Nicolae Manolescu feltételezi), hanem egy
korántsem másodlagos történelmi tény megállapítása. Jobb lett volna, vagy
egyre ment volna, ha mindannyian odavesznek? És, túllépve a zsidó kérdéskört,
a szellemi szabadságot 1941 és 1944 között nem sértették meg nyilvánvaló
módon. A legionáriusok hosszú lajstromot állítottak össze azokról az egyetemi
tanárokról, akiket ki kellett volna zárni a felsőoktatásból; szerencsére nem
maradt idejük, hogy végrehajtsák tervüket. A kommunisták még ennél is több
tanárt dobtak ki, főleg 1947-48-ban (mi több, sok egyetemi oktató börtönbe
került, egyesek ott lelték halálukat). Antonescu senkit sem távolított el az egye-
temekről (a zsidó oktatókat már azelőtt kizárták); a kevés kivétel a bűnügyi
dossziéval rendelkező legionáriusoké, akik az 1941-es lázadásban való részvéte-
lük miatt kerültek ebbe a helyzetbe. Mindezeket a dolgokat értelmezni kell, és
nem itt a helye ennek (megtettem a Capcanele istoriei írásakor). Akárhogy is
legyen, az Antonescu által el nem követett bűnök nem mossák le a marsallról az
elkövetett bűnöket. Többször elmondtam már: nem erény, ha nem gyilkolsz, az
ölés viszont bűn.
Íme egy Eminescura vonatkozó mondat: „Bizonyos naiv állításokat nehéz
lenne megmagyarázni: az Eminescut megtagadó fiatalokat nem követték a fel-
nőtt kritikusok, mert még az 1990-es években sem lehetett szabadon írni a »nem-
zeti költőről«.” Nos, ez egy valóban nehezen értelmezhető naivitás. De ennél is
nehezebb megmagyarázni, hogy hol talált rá Nicolae Manolescu ezekre az inkri-
mináló állításokra. Minden bizonnyal nem az én könyvemben. Ajánlatos lenne,
ha a kritikusok előbb olvasnának, és csak azután szólalnának meg.
Végül, a Capcanele istoriei-ről lévén szó, a kritikus, kissé szokatlan módon,
azzal vádol, hogy készakarva azokat az értelmiségieket említettem, akik kiváltak
politikai opportunizmusukkal, hogy ezáltal hitelteleníthessem a kategória egé-
szét. Ám legyen, de amikor az írók közül az első sorba Sadoveanut, Rebreanut,
Arghezit, Blagát, Ion Barbut, Camil Petrescut, G. Călinescut helyezem...”gya-
nús” ez a sorrend, nem az értékek egyértelmű szelekciójáról van itt szó? Vagy
akár a történészek közül Iorga, Brătianu, Giurescu, Panaitescu... kit kellett volna
választanom, hogy reprezentatív és gerinces értelmiségi legyen? Nem az én
hibám, ha a legkiválóbbak közül egyesek hajlongtak az új rezsim előtt, hogy
megőrizhessék az előző rendszerben elnyert státusukat. Ilyesmi még ma is elő-
fordul!
És ha már szóba került Eminescu, nem tudok eltekinteni annak a kritikusnak
az extravagáns cikkétől, akinek, azt hiszem, szolgálatot teszek azzal, ha nem
fedem fel a kilétét. „Irodalomból nulla”, sütötte rám, nyilván Eminescu okán.
„Lesült volna a képemről a bőr, ha valaha is ilyen állításokat közöltem volna
Eminescuról.” A poéta (általam állítólag megkérdőjelezett) felsőbbrendűsége
kikezdhetetlen bizonyítékának A csillaghoz című verset tekinti, nem csupán iro-
dalmi, hanem tudományos okokból is. A vers olybá tűnik, mintha a tudomány és
az irodalom legfelső összefonódását szemléltetné egy olyan időszakban, „amikor
nálunk még nem léteztek csillagvizsgálók”. Más szóval, még ha nem is tudott
belepillantani egy látcsőbe, Eminescu megsejtette a csillagok létezését az égbol-
ton. „Az asztrofizika – olvashatjuk a cikkben – nem volt még köznapi terminus”.
Ez azt jelentené tehát, hogy a „fényévek” szintén a zseniális eminescui intuíció
eredményei? Szomorú, ha valakinek el kell rabolni az illuzióit, de el kell monda-
nunk, hogy az említett vers tudományos alapvetésének egésze közszájon forgott
abban a korban, amikor számtalan, asztronómiát népszerűsítő, csillagokról és
több ezer fényévnyi távolságok rejtelmeiről szóló írás látott napvilágot. De mi
köze mindennek az irodalomhoz? Irodalmi szempontból A csillaghoz közepes
fajsúlyú vers, mondhatni kissé iskolás (ha „szabad” ezt a kifejezést használnom).
Még ha zseniális lenne is, ez nem Eminescu eredeti műve, hanem egy átdolgo-
zás, sőt, inkább egyszerű fordítás, Gottfried Keller Der Stern című verse alapján.
Lehetett volna más verseket választani, az eminescui líra valódi csúcsait. De a
cikk szerzője azon igyekezetében, hogy bebizonyítsa velem szemben Eminescu
különlegességét (amit egyáltalán nem tagadok), éppen saját meglátásaim mal-
mára hajtotta a vizet, amelyek a költőnek a német irodalomtól való függőségét
igazolják.
Teljesen más minőségű Daniel Cristea-Enache[5] kommentárja, amely valóban
érdekes szögből közelít a kérdéshez. A szerző majd mindenben egyetért az álta-
lam mondottakkal, de úgy véli, meg kellene mutatni az érem másik oldalát is, a
hiányosságok mellett az értékeket is figyelembe kell venni. Elvben osztom a
véleményét: úgy gondolom, minden egyén vagy közösség a hibáinak megfelelő
értékeket mutat fel, mint ahogyan ez fordítva is igaz. Futólag jómagam is jelez-
tem egyes „pozitív” vonásokat; nem időztem el fölöttük, mert azt kellett bizonyí-
tanom, hogy miért nem működik Románia, miért vagyunk Európa sereghajtója.
Bármikor kész vagyok megejteni a szükséges pontosításokat. A Nyugat jó olda-
lához tartozik, hogy szervezett és fegyelmezett; másrészt meg túl merev. A romá-
nok szervezettsége siralmas, de tehetséggel improvizálnak. Nem okosabbak (és
nem butábbak) a többieknél, mindössze jobban feltalálják magukat. Emlékszem,
ahogyan közvetlenül 1989 után az országba érkező és segíteni óhajtó nyugati
orvosokra milyen mély benyomást tettek román kollégáik készségei: az övéiket
részben olyan felszerelések helyettesítették, amilyenekkel a románok nem ren-
delkeztek. A románok kevésbé „korrektek politikailag”, ahogyan azt a jelenlegi
nyugati modell megkövetelné, ami rossz is lehet, de jó is, esete válogatja; egy
értelmiségi vitában valahogy szabadon érzem magam Romániában. A románok
utánzási képessége szintén figyelemre méltó: nem egyszerűen másolást jelent,
hanem az átvett modellek újratermelését, ami gyakorta nem jár túl fényes követ-
kezményekkel (például a jogállam hibás működése), de maga az utánzás aktusa
időnként „zsenialitásról” tanúskodik (a román irodalom eredetisége, Daniel Cris-
tea-Enache szerint, nem annyira az őshonos alapból eredeztethető, mint inkább a
rendkívül változatos idegen források sajátos kombinációjából). Egy megjegyzést
mégis engedjenek meg: ha nincs ok a kudarcok abszolutizálására, ne túlozzunk a
jó oldalakkal sem; ez utóbbiak dacára tény, hogy Románia egyáltalán nem
működik jól, és mindenekelőtt ezt kellene szem előtt tartanunk.
A becsület tekintetében azonban elhatárolom magam Daniel Cristea-Enache
túlzottan prózai és szűken utilitarista értelmezésétől. Idézem: „Többre tartom az
alakíthatóságunkat, a hajlékonyságunkat, mint a történész által egy egész fejezet-
ben megidézett becsületet. Érdekes, hogy a nemzeti mítoszok leépítője nem érzé-
keli a terminus mitizálását, aminek az egyén szempontjából vagy Walter Scott
regényeiben van értelme, de nem egy nemzet történelme tekintetében.” Előbb
tisztázzuk a „mítoszromboló” címkét, amelyet úgy tűnik, visszavonhatatlanul
rám ragasztottak. A mítoszok dekonstrukciója, amelyet történészként becsülete-
sen gyakorlok, nem jelenti azt, hogy szintén történészként nem értékelném a
mítosz irdatlan erejét, és elkerülhetetlen jelenlétét az egyén és a közösségek éle-
tében... Hogy is nézne ki egy olyan világ, amelyben senki sem hisz semmiben,
senkinek sincs magasztos célja a létfenntartáson kívül? A románok tévesen hittek
az „egyesítő” Vitéz Mihályban, de jó, hogy hittek benne, mert így jött létre
később Románia. Ezért nem örvendek, amikor „mítoszrombolónak” neveznek:
én hiszek a mítoszokban: nem a valóságtartalmukban, hanem a funkciójukban.
Ami pedig a tisztességet illeti, az igazat megvallva, a románoknak nincs tisz-
tességkultúrájuk, ellentétben a szomszédokkal, a magyarokkal, lengyelekkel,
még a balkáni népekkel is. A románoknak kompromisszum-kultúrájuk van. Szá-
zadok alatt fejlesztették ki a túlélési stratégiáikat. A magyarázat szintén törté-
nelmi jellegű: nem képviseltek számottevő hatalmat, de nem is tűntek el egy
adott pillanatban a térképről, ahogyan az megtörtént az összes többi szomszéd-
dal, akiket bekebeleztek a nagy birodalmak. Mindig is apró, törékeny államocs-
kák voltak, képtelenek a becsület művészetének gyakorlására, mert be kellett
hódolniuk a túlélésért. A becsület fogalmának hiánya (hadd ne túlozzak: ritka-
sága) a túlélés ára. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy ha ellenállsz, akkor fel-
tétlenül veszítesz. Lehet, hogy megéri kipróbálni, de akkor igazán meg kell
tenni. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a becsület ajánlatosabb a kompro-
misszumnál. Lehet, hogy ez utóbbi gyakran egészségesebbnek bizonyul. Ám
nem tehetjük meg azt sem, hogy visszakézből félretoljuk a becsületet, mint
valami olyasmit, ami csak a lovagregényekbe illik, pusztán azért, mert románok
vagyunk, és ritkábban gyakoroljuk. A német harckocsik elleni lengyel lovassági
támadást gyakorta nevetség tárgyává tették. De az 1944-es varsói felkelést? És
az egész ellenállást, az egyedüli teljes, szakadatlan, antikommunista ellenállást?
Egy ország, ahol a lovasság nem szállt volna szembe a páncélos harckocsikkal,
valószínűleg nem hozta volna létre a Szolidaritás szakszervezetet, és nem adta
volna a világnak II. János Pál pápát sem. És, elvégre, nem éppen mindegy, hogy
tisztelnek vagy megvetnek.
Egy más irányból érkező, újabb megjegyzés szerint nem tértem ki eléggé az
ortodox egyháznak a szerepére Románia profiljának alakításában. Említettem
viszont néhány dolgot, most kiegészítem pár sorral. Világos, hogy az ortodox
egyház nem ösztönözte a cívis szellemet, mint ahogy a pillanatnyi hatalmasok
előtti gerinces magatartást sem. A szociális életben aktívan részt vevő és a köz-
életben is jelenlevő nyugati egyházakhoz képest az ortodox egyház (nemcsak
Romániában) mindig csak a szigorúan vett teológiai szférában nyilvánult meg.
Ad litteram alkalmazta a jézusi mondást: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a
császáré, és Istennek, ami az Istené.” Az egyház mindig tisztelettel viseltetett a
politikai rezsimek iránt, beleértve az ateista kommunizmust is. Nem csekély
azon klérustagok száma, akik egyénileg tiltakoztak a kommunizmus ellen, egé-
szében az Egyház azonban soha nem lépett fel (még akkor sem, amikor a temp-
lomrombolási kampány sorra tiporta el szimbólumait). Nem habozott elégtétellel
elfogadni a kommunista rendszer jelentős, bár mérgezett ajándékát, a görög-
katolikus egyház 1948-as feloszlatását, amikor majdnem az összes hívő és „az
unitusok” vagyona átkerült az ortodoxia kebelébe (miközben az unitus papok
alkották a bebörtönzöttek legnagyobb különítményét). 1989 után pedig az orto-
dox egyház addig fékezte, amíg csak lehetett, a rivális egyház újbóli színre lépé-
sét, főleg az egyházi javak visszaszolgáltatásának megtagadásával. Úgyhogy
Románia ortodoxabb ország lett, mint amilyen volt (a lakosság majdnem 90%-
áról van szó). Továbbra is igen vallásos ország (a szekularizált Nyugathoz
képest). Másfelől (Romániában mindig létezik „másfelől” is) a bezárkózásra
való hajlam dacára valamennyi ortodox keresztény egyház közül a román orto-
doxia maradt máig a legnyitottabb Nyugat felé. A román ortodox egyház részéről
nem jegyezhetünk számottevő ellenállást a nyugatiasodás folyamatával szemben.
A görögök – amint azt Neagu Djuvara megállapította – régebbi nyugati kapcso-
lataikra alapozva gyorsabban nyugatiasodhattak volna. Nem tették meg, ponto-
san azért, mert náluk az ortodoxia ellenállása sokkal erősebb volt. A román „két-
értelműség” és a kompromisszumos megoldások megtalálásában való jártasság
újból megvillantották „erényeiket”. Jelképértékű esemény volt II. János Pál pápa
1999-es romániai látogatása, amelyet Teoctist pátriárka meghívására tett: első
ízben látogatott el egy pápa ortodox országba. Az orosz és a görög egyház hal-
lani sem akart ilyesmiről.
Még egyetlen pontosítást kell tennem „a román nép lélektanára” vonatkozóan.
Néhányszor odasoroltak Dumitru Drăghicescu (Din psihologia poporului român
– A román nép lélektanáról, 1907.), vagy Emil Cioran (Schimbarea la faţă a
României – Románia színeváltozása, 1936.) mellé. Határozottan kijelentem,
hogy semmi közöm ezekhez a munkákhoz (amelyeket különben ismerek, sőt
kommentáltam is, de teljesen más összefüggésben). Nem hiszek „a román nép
pszichológiájában”, mert általában nem hiszek a „néplélektanban”, és Drăghi-
cescu elméletét aberránsnak tartom. Bármikor meg lehet kísérelni (nagy hozzá-
vetőlegességgel és a megfelelő kockázatokkal) egy „pillanatfelvételt”: így néz-
nek ki a románok most, összességükben (merthogy egyénenként nyilván nagyon
különbözőek). Ámde nem lehet a románok „lényegi” és „állandó” pszichológiá-
járól beszélni úgy, mint amelyek meghatároznák a történelmüket: a múltat, a
jelent, és következésképp a jövőt. A románok gondja társadalmi-kulturális jel-
legű, és nem pszichológiai. Nem a románok sajátos létmódja befolyásolta törté-
nelmüket egy adott irányba, hanem ellenkezőleg, a történelem tette őket valami-
lyen módon ilyenné vagy amolyanná, és alapjában véve különbözőkké korszak-
ról korszakra. Szintén a történelem fogja a továbbiakban is alakítani a románsá-
got, mint bármilyen más társadalmat.
Végezetül még egy megjegyzés. Egyesek rettenetesen borúlátónak találtak. Ez
meglep: nem érzem magam pesszimistának, mint ahogyan derűlátónak sem.
Akárhogy is, a pesszimizmust vagy optimizmust sem a múltra, sem a jelenre
nem lehet alkalmazni, csakis a jövőre érvényesek. Ám én nem hiszek a jövőben.
Pontosabban nem hiszek a jövő előrevetítésének a lehetőségében, éspedig azért,
mert a jövő nem létezik, hanem létezni fog – egyelőre azonban nincs mit hozzá-
fűznünk egy megíratlan oldalhoz. Ahogy az esszé zárósoraiban is megvallottam,
nem tudom, mi fog történni Romániával, mint ahogyan azt is képtelen vagyok
megmondani, mi lesz általában a világgal. Amiről viszont úgy hiszem, hogy biz-
tosan tudom, az az, hogy nem létezik előre kijelölt útvonal. A történelem eddigi
menete semmilyen módon nem kötelez. A jövő minden lehetőséget magában
rejt, és bizonyára más lesz (elnézést kérek azoktól, akik kiütést kapnak ettől a
szótól!).

2013 áprilisa
 Prológus. Átok ülne rajtunk?
Országok és nemzetek különböznek egymástól. Hasonlóak és eltérőek. A
maga során Románia nyilván része a hasonlóságok és eltérések eme játékának.
De nem másmilyenebb, még ennél is? Más szóval, nem „különcködőbb-e” min-
denfajta vetületében, mindahhoz mérten, ami az európai középmezőnyt vagy a
viszonylagos normalitást jelenti?
Az az extravagancia, amivel 2012 nyarának politikai pszichodrámája lezajlott,
azt a benyomást keltette, hogy az ország meghibásodott. Ez a benyomás bizo-
nyára jóval erősebb azokban, akik kívülről figyelik a történéseket, mint a romá-
nokban, akik úgy-ahogy már megszokták saját magukat, de még az ő soraikban
is fokozódik az elkeseredés. Valami nem működik Romániában, nem csak fent, a
politikai osztály szintjén, és nem csak tegnaptól vagy tegnapelőttől. Átok lenne
mindez?
Nem, mindössze történelem. De lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.
 A megkésettség
Tetemes késéssel kezdődött el minden. A román államok – Havasalföld és
Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatat-
lan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő
területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, vala-
mennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meg-
lepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként
használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy
pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít. Ha a dolgok nem is állnak
így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román tér-
ségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít.
Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már
több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat
dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kor-
mányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról
nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül
létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a
Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek
éppen hogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent
Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet ala-
pított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn
megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk
nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként
ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazal-
lusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak
arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé
fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság
aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időn-
ként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen.
Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent
megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az
ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál
ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti
Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürí-
tett Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európában a rómaiak számára a
Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világ-
tól. A. D. Xenopol[6] határozottan állította, hogy a dák területek annektálása
„hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu[7] hazafihoz méltón vitába
szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következménye-
ként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában
csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelen-
legi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a
Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig
a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon
történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szé-
lekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopo-
litikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is.
Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan
is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy
impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a
román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e
szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett.
Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől.
Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszige-
teltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól
való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképes-
sége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a króni-
kás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt
eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogé-
konyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfoga-
dás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció
nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen
megfejthető.
A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jel-
legzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-
román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az
eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egy-
mással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”,
kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok”, akiket a modern történészek
ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem
képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről
érkeztek (ex toto orbe romano, ahogyan Eutropius mondja); tegyük hozzá,
később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összeke-
veredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a
románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római
(tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük”; Dáciában nem
Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de
nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is
spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az
idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok
megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba
integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett
szert.
A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keve-
redést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé
latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó
tükrözi. Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan,
gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX.
században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag
kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók
a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került
át (beleértve az annyira „román, ” ‘pásztor’ jelentésű ciobant is), a többi pedig az
Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony ling-
visztikai termékeként; a XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát
is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómi-
ában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a ‘töltött káposzta’
jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzá-
adódnak még görög, magyar szavak (a ‘nemzet’ jelentésű neam, amelyet gyak-
ran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más
eredetű jövevényszavak.
Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási
mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel.
A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes
politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették
át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bol-
gáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták
évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk
használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első törté-
nelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem
más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megne-
vezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan
szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek).
Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált
modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv,
Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom
modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században.
Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki.
A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár
román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti,
némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a
városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat
foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett, és többnyire az isztambuli görög
Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból
valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejede-
lemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román
eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti
„elbolgárosodás” után.)
A gyenge államszerkezet a román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és
többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autori-
ter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyen-
gék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét
hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy
olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kor-
mányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegé-
nyek voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és
parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről
nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét.
A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi.
Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben
is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az
került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán,
amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett
volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a
Basarabok, Moldvában a Muşatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házas-
ságon kívül születettek és azok leszármazottai is...”Örmény” János vajda pél-
dául, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvényte-
len fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az
egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi ural-
kodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért
nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a
Vitéz Mihályé, Jó Petraskó[8] fejedelem házasságon kívüli, és halála után szüle-
tett fiáé. Nicolae Iorga[9] felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu[10]
kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román
fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a
románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és
egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt –
amennyiben hiszünk Radu Popescu[11] krónikás szavainak. C. C. Giurescu
később eldöntötte a vitát, mikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „első-
sorban saját tetteinek szülötte”(!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egy-
ben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hata-
lomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül
politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is hasz-
nálták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad töb-
bet” elve alapján), végül pedig (az 1711-1812 közötti fanarióta korszakban) köz-
vetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselő-
ket.
A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a
nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat
követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak
hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedé-
sük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak
fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen
szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építke-
zés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal.
A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román
fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a
kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajá-
tosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem-
román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek
és a magyarok egyértelműen többségben vannak; de Havasalföldön és Moldvá-
ban is jelentős a „nemromán” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmé-
nyek, görögök, zsidók... Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó
arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt
ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és kereskedelmet.
 Nyugatra tekintve. Külföldi hatások
Elérkezünk a XIX. századba, Románia modernizálásának korszakába. A
román történetírók közül többen hajlamosak eltúlozni a korábbi nyugati kölcsön-
hatások jelentőségét. Ezek valósak, de kimondottan esetre szabottak. Nem vál-
toztatják meg a rendszert, nem hatnak ki a román társadalom szerkezetére. A
megkésett korszerűsítés legintenzívebb periódusa 1830 és 1860 közé tehető. A
modernizáció egyenértékű a nyugatiasodással: a világ jelenlegi civilizációja min-
den előnyével és hátrányával együtt, ideértve a technológiát, a tudományosságot,
a racionalizmust, a liberalizmust, a demokráciát... és így tovább (a kolonializ-
must, fasizmust, vagy kommunizmust sem hagyhatjuk ki a sorból), majdnem tel-
jes mértékben nyugati vétetésű. Mindaz, ami annak előtte volt, kevésbé nyom a
latban, illetve annyiban számít, amennyiben hígítja vagy fékezi a modernizációs
folyamatot. Titu Maiorescu[12] 1868-ban „keleti barbárságról” beszélt, amelytől
a románok alighogy megváltak. A Maiorescunak végletesen ellentmondó Nico-
lae Iorga viszont nem győzte eleget ismételni, hogy a románság ősi civilizációt
képvisel, amelynek lényege, eredete a történelem folyamán a kontinens keleti
felében keresendő, ahol a románok a bizánci kultúra továbbörökítői voltak.
Eltérő érzelmi töltettel, másféle szóhasználattal valójában mindketten ugyanazt a
történelmi valóságot határozták meg. Barbárság vagy ősrégi civilizáció – a
románság gondja az volt, hogy valamiképpen meghaladja ezt a stádiumot, bárho-
gyan is nevezzük ezt, hogy a lehető leghatékonyabban elsajátítsa a nyugati érték-
rendszert és eszköztárat. Mindezt előbb vagy utóbb, kisebb-nagyobb mértékben,
több vagy kevesebb sikerrel mindannyian átvették, Oroszországtól és Törökor-
szágtól kezdve egészen Japánig és Kínáig...
A román elit ekkor már jelentős tapasztalattal rendelkezett a külső modellek
átvételében. Ezúttal is a lehető leggyorsabban zárkózott fel, és néhány évtized
leforgása alatt a változás kiteljesedett, legalábbis látszatra. Eltűnt a keleties öltö-
zék: előbb a nők körében, majd a fiatal férfiaknál, utánuk a valamivel visszafo-
gottabb idősebbeknél, míg végül mindannyian átvették az európai viseletet
(méghozzá az utolsó párizsi divatnak megfelelőt). Eltűnt a kultúra nyelveként
szolgáló görög is, helyét a francia vette át. Feladták a cirill betűs írást, igaz, vala-
mivel nehezebben, mert használata vallásos konnotációkkal bírt: ez kötötte a
románokat az ortodoxiához (a keleti keresztények közül csak a románok használ-
ják a latin ábécét). Kezdetben az írás kérdése olyan újítást eredményezett, amely
némileg ironikus példája annak, hogyan törekedtek a románok a kölcsönzések
alkalmazására. Néhány évtizedig az úgynevezett átmeneti ábécét használták,
amely a kecske-káposzta dilemmát próbálta áthidalni: a betűk egy része cirill írá-
sos maradt, a többit már latin karakterekkel jegyezték. Meglehetősen bizarr mód-
szer, az eredmény pedig mindenképpen nehezebben megfejthető, mint a homo-
gén írás. Végérvényesen 1860-ban fogadták el a latin ábécét, ekkor törvénybe
foglalták a használatát. Az instabilitás azonban megmaradt a helyesírásban (egy
másik, újabb jeleként az általános román bizonytalanságnak); mindegyik nemze-
déknek kijutott legalább egy helyesírási módosítás (az utolsó 1989 után követke-
zett be, mert ha már nem lehetett átvilágítási törvényt hozni, legalább így jelez-
zék a kommunizmustól való elkülönülést; az i-ből és az a-ból származtatott î,
illetve â betűk küzdelme volt ez: az előbbit „szlávos” külleme miatt részesítették
előnyben a kommunizmusban, a másik írásforma viszont „latinosabb”, úgymond
inkább nyugatbarát!).
Egyébként az egész törvénykezés elnyugatiasodott, főleg a francia jogszabá-
lyok és intézmények mintájára, az Alkotmányt meg 1866-ban egyszerűen az
1831-es belga Alkotmányról másolták le. Románia, a maga mélységesen rurális
és patriarchális társadalmával egyáltalán nem hasonlított a városias, iparosodott
és liberális Belgiumhoz, de mindez szemmel láthatóan semmiben nem akadá-
lyozta ezt az országot, amely „Kelet Belgiumává” akarta kinőni magát.
Szintén nyugati típusú létesítmények az egyetemek is (Jászvásár (Iaşi), 1860.;
Bukarest, 1864.), akárcsak a Román Akadémia (alapítva 1867-ben, Román Aka-
démiai Társaság néven). Az irodalom, a művészet mindenben követi a nyugati
műfajokat és kifejezésmódokat. Az írók és művészek „imitációs” készsége
figyelemre méltó. De ne várjunk tőlük már a kezdeteknél túl merész alkotói szel-
lemet – nagyon jó tanulók, de még nem magiszterek. Nicolae Grigorescu, a
„nemzeti festő” a lehető legnemzetibb témákat választja: parasztasszonyok,
pásztorfiúk, „szénásszekerek” végeláthatatlan, több száz festményből álló soro-
zata (egyébként igen találó „országbrand” a XIX. századi Románia számára);
művészeti technikája révén viszont Grigorescu egyáltalán nem román: a barbi-
zoni iskola és az impresszionizmus kereszteződésénél elhelyezkedő „francia”
festő. A nyugati szemlélő értékelni fogja a művész tehetségét és a vásznak szép-
ségét, de nem talál majd ebben a festészetben semmi rendkívülit, semmi valóban
újítót (a megjegyzés a többi jelentős román festőre is érvényes, Theodor Aman-
tól Ion Andreescuig és Ştefan Luchianig; nem lelni köztük egy Gauguint vagy
egy Cézanne-t).
Mihai Eminescu, a „nemzeti költő” esete már kényesebb, hiszen a román szel-
lemiség meghaladhatatlan csúcsának tartott, mitikus személyiségről beszélünk.
Róla nagy körültekintéssel kell szólni, mert érzékeny húrokat érinthetünk. Tény,
hogy Eminescu maga is „nyugatias”, főként a német költészetből és filozófiából
merítkezik. Vitatható és viszonylagos, hogy európai, romantikus költőként
mennyire tekinthetjük eredetinek a költészetét. A románokat versei megdöbbentő
zeneiségével hódította meg. Fordításban ez a titokzatos minőség elvész, így nem
csoda, hogy Eminescu „exporttermékként” szinte nem is létezik. Ő sem volt for-
mabontó művész, így nincs esélye arra, hogy a világ legreprezentatívabb poétái
között tartsák számon. Most a játszma – bizonytalan – tétje mindössze az, hogy a
román irodalmi hierarchia csúcsán maradjon. Hiszen egyre több fiatal már hal-
lani sem akar olyan költészetről, amely nem felel meg a saját érzékenységének.
Nicolae Manolescu 2008-ban kiadott, Istoria critică a literaturii române (A
román irodalom kritikai története) című könyvében az Eminescu költészetét
illető, meglehetősen szigorú fenntartások jóindulatú értékelésekkel vetekednek,
és talán határozottabbak lennének, ha a téma valóban „szabad” lenne...
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban
játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a szám-
vetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül („komplexusok
nélkül” – így jóval nehezebb!) határozta volna meg tényleges befolyásukat a
nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia nyugat felé való fordulását:
objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és,
amennyiben választásról beszélünk, ezt a döntést a román elit tette meg. A
román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt
modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a
szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok
alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé
hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a
parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a nyu-
gat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati
iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak tel-
jes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaor-
szág, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel
lehetett pótolni a hiányosságokat.
A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az
európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik
ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériu-
mokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszor-
szágból... Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban
mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szüksé-
gük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogad-
niuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni...
és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a
kikötőkben telepszenek meg, a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy
időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szuli-
nán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzí-
vebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából,
elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők,
akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva
(az 1900-as évek tájékán Jászvásáron (Iaşi) is); nagy számban élnek továbbá
Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalé-
kát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük
Ausztria-Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt még Svájcból
is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak a szakmunkásoktól,
sőt akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek)
kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig... Az olaszok szintén hozzák
a szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok
is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira,
hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással:
Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX.
század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta”
román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára
kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A
román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nemro-
mán többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül
a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest
már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban
tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalma-
zottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki);
a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11%-os arányban képviseltették magukat,
jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelen-
léte még szerényebb volt: 39,5%, miközben a zsidóké elérte a 40%-ot. Összessé-
gében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok
alkalmazottaiból állt) több „nemromán” elemet számlált, mint románt.
 Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a
hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről
érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán
francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi
rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia meg-
teremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdet-
ben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi
palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapít-
vány épületét; Albert Galleron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest
szimbólumértékű épülete)... és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlék-
művek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik
fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Argeş-i kolostorát (a legnevezetesebb
középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi[13] templomot...
Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet megho-
nosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi, vagy a cseh
Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos
témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal
azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egy-
szerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról
csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is
egy ideig), főképp a köztéri szobrok elkészítésére francia, német, olasz művésze-
ket kérnek fel. Vitéz Mihály szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest közép-
pontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alko-
tása (az anekdota szerint Jeanne D’arc egyik szobrát alakította át, hogy a rende-
lésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román-
francia kulturális szimbiózisát); és szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-
nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely
a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Az idegenek seregszemléje pedig folytatódik. A román fejedelemségek első
modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok
műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828-1829-es orosz-török háborút köve-
tően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére. A
románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfonto-
sabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet
egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló
szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói
között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi
és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szerve-
zeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel
igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a ren-
det és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek
Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem telje-
sedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A
rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) ural-
kodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első lec-
két pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő eré-
nyeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi
időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra
lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-
tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse
ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarest-
ben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbe-
szélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontos-
sággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor
Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra
Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát;
a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan
megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megje-
lenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és
társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyel-
mezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása
volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosí-
totta a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően
bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rend-
szerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király.
Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk
azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és
következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz
megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden
összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol
vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó
magatartás.
Sajnos a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia.
 Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv
mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt
valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kel-
lett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a
szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába
már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki,
aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy
alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak”
kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de
sohasem egész kézzel – jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a
helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy
tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd
herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!”
Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és
a nyughatatlan politikai osztály fölött.
 A kisebbrendűségi komplexus
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke.
Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot),
hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység
tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-
es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden,
románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi
és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti
korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes
országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett.
A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték
magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem
román. Ezért Vitéz Mihály „egyesítése” csupán a középkori valóság modern
fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a
bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem
a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy
egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés
gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a
nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a
XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Első-
sorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében,
ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princí-
piumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox
szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az
ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó
görög- és orosz-ellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé
tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.
Néhány most körvonalazódó sajátosságot máig nyomon követhetünk. Itt elő-
ször is a komplexusokról, pontosabban a kisebbrendűségi komplexusról kell
szólnunk. Ha diagnosztizálnom kellene a román társadalmat, ez lenne az első
betegség, amelyet azonosítanék... A románok ekkor fedezik fel saját „jelentékte-
lenségüket”: mások kénye-kedvének folytonosan kiszolgáltatott kis országok. A
„nemzeti”, az ideális Románia területének jókora része közvetlen idegen uralom
alatt áll (Erdély a magyaroké vagy az osztrákoké, Besszarábia az oroszoké, Dob-
rudzsa a törököké). Az idegenektől való tanulás örökös kényszere, átvenni mind-
azt, amit alkottak, állandóan valaki pótkocsijának lenni...
Ebből a komplexusból dölyfös építmény születik: a birodalmiság, mely arra
hivatott, hogy a jelen parányiságát ellensúlyozza. A hangot az erdélyi románok
adják meg, ők, akik a románok között a leginkább alárendelt állapotban, a
magyar arisztokrácia és a Habsburg-államgépezet „talpa alatt” éltek. Az Erdélyi
Iskola[14] még 1800 előtt zászlajára tűzi a latinitást. A románok a Dáciában meg-
telepedett római telepesek, és csakis azok egyenes ági leszármazottai, a dákok
pedig nyomtalanul eltűntek; és ezek a telepesek fajtiszta rómaiak, akiket Itáliá-
ból rendeltek ide. Nemes és birodalmi eredet, teljes ellentétben a kontinens szé-
léről érkezett gyülevész népséget alkotó, „elfajzott” magyarokéval (ahogyan
Petru Maior érvel az 1812-ben megjelent, Istoria pentru începutul românilor din
Dachia (A dáciai románok történetének kezdete) című könyvében). A legtovább
August Treboniu Laurian jutott el, aki az 1853-as Istoria românilor (A románok
története) című munkájában kijelenti, hogy a rómaiak és románok teljes mértékű,
közös identitással rendelkeznek, a románok történelme pedig Róma i.e. 753-as
megalapításával veszi kezdetét.
Később Octavian Goga versben emlékeztette a románokat: „Hogy fejedelmi
sarjak ők, / Egy messzi szép hazából, / S egykor övék volt, mind övék / E föld
közel meg távol...”[15]
A XIX. század második felétől a dákok újból képbe kerülnek, a történészek
többsége mégis kitart a római származást előnyben részesítő előítélet mellett.
Nicolae Densuşianu[16] színrelépésével és a monumentális Dacia preistorică (A
történelem előtti Dácia) című művének megjelenésével (posztumusz kiadása
1913-ban látott napvilágot) a dákok újra lecsapnak, váratlanul és látványosan.
Végtére is, a román komplexusok ki kellett, hogy termeljenek egy Densușianut
is. Ő is tiszta nációnak tartja a románságot, de egyáltalán nem rómainak, hanem
dáknak. Ez nem leminősítést jelent, sőt. Sok-sok évvel a rómaiak és a görögök
előtt, itt, a prehistorikus Dáciában büszke civilizáció létezett, amely szétsugár-
zott a világ minden tájára, de legalábbis Európa egészére mindenképp. Innen
indult mindenki, a rómaiakat is beleértve. Nem a románok a rómaiak leszárma-
zottai, hanem bizonyos módon a rómaiak a románok utódai. Ami a nyelvi azo-
nosságot is megmagyarázza: nem a román a latin nyelv, hanem a latinnak van
„román” jellege. Ezek a zagyvaságok a román nacionalisták „őshonos-párti”
irányzatának egyfajta bibliájává lettek. Densuşianu elméletét 1980 táján vette át
a kommunista történetírás legprimitívebb, legnacionalistább közege, és ma is
töretlen lendülettel vallják azok a románok, akik a dákokkal (sajnos csupán fiktív
dákokkal) szeretnék kezeltetni komplexusaikat.
Egy másik – szintén XIX. századi – mitologikus elmélet középpontjában a
függetlenségért vívott küzdelem áll, amelyet a keresztény Európának az oszmán
terjeszkedés elleni védelmével társítanak. Így nyert magyarázatot – a hősiességet
bizonygató érveléssel – a román államok megkésettsége, a folytonos háborúk
okozta kopás következményeként, másrészt így figyelmeztetni lehetett a Nyuga-
tot arra, hogy mégiscsak tartozik valamivel a románoknak. Innen ered az a
nevetséges kijelentés is, miszerint a nyugatiak a román pajzs oltalmában építet-
ték volna fel a katedrálisaikat. Néhány egyedi esetre vonatkozó túlzás mellett
létezik egy átfogó aránytévesztés is. A konkrét ferdítések között szerepel: az
Öreg Mircea[17] diadalával végződött rovinei csata, amely valójában erősen
bizonytalan tény marad; Călugăreni-nél Vitéz Mihály inkább veszített, mint győ-
zött (a hegyekbe visszavonulva újrakezdte az offenzívát erős erdélyi... vagyis
magyar támogatással); III. István (Ștefan cel Mare) pedig, bármennyi szakasz-
győzelem után is, de végül elveszítette a törökökkel folytatott háborút (mint aho-
gyan Moldva egy részét és Dél-Besszarábiát is).
Az általános túlzással kapcsolatban: a román-oszmán viszonyok konfliktusos
része tulajdonképpen kevésbé nyom a latban, mint a román fejedelemségeknek
az oszmán politikai és gazdasági rendszerbe való több, mint fél évezredes integ-
rációja. A románoknak azonban heroikus történelemre és dicső eredetre volt
szükségük, hogy a jelen frusztrációit ellensúlyozzák.
A külföldi hatások túlhangsúlyozása szintén a XIX. században körvonalazódó,
mindmáig napirenden levő magatartásforma. A különböző modelleket felmutató
külföldiektől „bekerítve” és az országban élő, hasznos munkát végző avagy
harácsoló idegenek által szorongattatva, a románok aligha maradhattak közöm-
bösek a „másik” iránt. A csodálat és az ellenségeskedés között a teljes skála
megmutatkozik, olykor az ellentétes attitűdök vegyülékével. Tény, hogy objektív
okok (a lakosság kevert jellege, a történelmi fejlődés megkésettsége) miatt
Romániában az idegen jelenlétnek és hatásoknak egyfajta „túltelítettsége” is
érzékelhető volt. A románok egyrészt nem nélkülözhetik mindazt, ami idegen,
másrészt igencsak szeretnének a maguk erejéből révbe jutni – nyilván a magatar-
tásformák korról korra változnak, illetve váltakoznak. A görög-ellenesség a XIX.
században tetőzik, majd enyhül és eltűnik. Törökellenességről, úgy tűnik, a
románok esetében nem beszélhetünk, a harcias mitológia dacára (tehát nem is
voltak annyira rossz viszonyban?). Az erdélyi románságot „elnyomó” magyarok-
ról kialakult kedvezőtlen kép viszont hosszú ideig fennmarad. A maguk során az
oroszok úgy jelennek meg egy adott pillanatban, mint a kis latin szigetet fenye-
gető szláv veszedelem. A XIX. századi Romániában a számbelileg egyre gyara-
podó zsidókat marginalizálják; néhány egyéni kivétellel (nem túl sokkal) csak az
első világháború után kapnak román állampolgárságot. Igaz, hogy gyors és
tömeges letelepedésük, főleg Moldvában, aggasztónak tűnhetett. Létezik egy
küszöb, amelyen túl, bármit is mondjanak a jó szándékúak, felütik fejüket az
etnikai és vallási feszültségek. Nem kevésbé igaz viszont, hogy a zsidók (a többi
kisebbséghez hasonlóan) vállalkozóbb szelleműeknek és hatékonyabbaknak
bizonyultak az őshonos lakosságnál – akkor hát kié volt a felelősség? A romá-
noknak nincs ínyükre, ha azt állítják róluk, hogy antiszemiták, vagy hogy koráb-
ban azok voltak. Az igazság az, hogy a román társadalomban meglehetősen szé-
les körű volt az antiszemitizmus, bár egészen a második világháborúig nem
öltött szélsőséges formát. A zsidóellenes megnyilvánulások távol álltak a cári
Oroszország pogromjaitól. Ám ha a nácizmus előtti Németországhoz viszonyít-
juk, az összevetés nem vet jó fényt Romániára: Németországban a zsidók lénye-
gesen jobban integrálódtak (több volt a vegyes házasság; jelentős a zsidó egye-
temi tanárok száma, ahhoz képest, hogy Romániában milyen kevesen állhattak
erre a pályára...).
 Tartalom nélküli forma
Románia modernizálásában a legnagyobb gondot a régi szocio-kulturális
beidegződések és az importált intézmények, szabályok összehangolása jelentette.
Más szóval: a románok valóban beléptek a nyugati típusú civilizációba, vagy
beérték pusztán az utánzással? Részben mindkét állítás igaz. A patriarchális
vidéki világban, ahonnan indultak (és amelyet, a korszerűsített intézményrend-
szer dacára, még nem sikerült maguk mögött hagyniuk), az egyének közötti köz-
vetlen és konkrét viszonyok többet nyomtak a latban, mint az elégtelen intézmé-
nyi vértezet. A társadalmi és politikai élet intézményesülése nem hozott radikális
változást. A románok továbbra is jobban bíztak az „informális” stratégiákban,
mint a törvények absztrakt erejében. Felülmúlhatatlanok maradtak az elvek és
szabályok árnyékában megbúvó, különféle „elintézések” terén. A korrupció és a
klientelizmus jórészt a hagyományos társadalomból öröklődött át – nyilván nem
így nevezték ezeket a jelenségeket, hiszen a dolgok természetes rendjébe illesz-
kedtek.
Ebben az összefüggésben a Vezér jelképes töltettel bíró, központi személyiség
volt, és mindmáig az is maradt. A hatalmak és felelősségek összetett, kiegyensú-
lyozott rendszerének hiányában a felületesen szervezett „patriarchális” társadal-
mak masszívan befektetnek a csúcson álló jelképes személybe: bevett kifejezés-
sel, a Vajdába. Ő az igazságtevő, ő biztosítja az ország előrehaladását... Ilyen
premisszák mellett bármikor számítani lehet az önkényes kilengésekre, hiszen
maguk a vezetők is azt hiszik, hogy a közösség mindenben támogatja őket. Az
első ilyen kisodródás az önkény irányába már az államlét hajnalán bekövetke-
zett, mégpedig Alexandru Ioan Cuza uralkodó 1864-es államcsínyével. I. Károly
eléggé kiegyensúlyozott volt ahhoz, hogy ne éljen vissza előjogaival: kimondot-
tan arra használta ezeket, hogy megtanítsa a románoknak, milyen lehet egy sza-
bályokra, és nem személyekre vagy egyezségekre alapozó állam. Sajnos saját
unokaöccse, a leendő II. Károly volt az első, aki nem értette meg ezt a leckét.
A behódolás szokása szintén a hagyomány része. Évszázadok alatt a románok
tapasztalatot szereztek ebben: a bojár előtt porig alázkodó paraszttól a Magas
Porta előtt földig hajló uralkodóig. „A lehajtott fejet nem vágja le a szablya” –
egyike a leggyakrabban idézett román közmondásoknak. A behódolás ugyanak-
kor kompenzáló stratégiákat is kitermel: pontosabban szólva megoldásokat nyújt
arra nézve, hogyan tudod „átverni” azt, akinek látszólag behódolsz. Egyfajta
passzív ellenállás ez, ami a románoknál sokkal gyakoribb, mint a nyílt ellensze-
gülés. A feszültségek azonban időnként (ritkán) felgyülemlenek, és látványosan
felszínre törnek. Így történt 1907-ben, amikor az elkeseredett parasztság felgyúj-
totta az országot – az uralkodó osztály meglepetésére, amely éppen csak a
parasztok sorsával nem törődött, bár az ő munkájukból élt.
Még I. Károly uralkodása alatt is, a modernizációs erőfeszítések, a kezdetleges
iparosítás dacára Románia megmaradt hangsúlyozottan vidéki és mezőgazdasági
jellegű országnak. Lakosságának ekkor több mint 80%-a falvakon élt, ráadásul
nagyon rossz életkörülmények között. A nyugatiasodás kizárólag az elit szintjét
érintette, és ez a szocio-kulturális szakadék elmélyüléséhez vezetett. 1859 és
1914 között Románia fejlődött ugyan, de nem eléggé hangsúlyosan ahhoz, hogy
a régi lemaradást csökkentse. A globális társadalmi-gazdasági mutatók tükrében
továbbra is Európa sereghajtója maradt.
A mai irányzat ellen a román kultúrában[18] című híres, 1868-ban megjelent
cikkében Titu Maiorescu a román társadalom kegyetlen látleletét nyújtotta: „Lát-
szatra, a külső formákat számba vevő statisztika szerint a románok ma birtoká-
ban vannak majdnem az egész nyugati civilizációnak. Van politikánk és tudomá-
nyunk, vannak újságjaink és akadémiáink, vannak iskoláink és van irodalmunk,
vannak múzeumaink, konzervatóriumaink, színházunk, sőt van alkotmányunk is.
A valóságban azonban mindez holt termék, minden tartalmat nélkülöző nagyké-
pűség, kísértet test nélkül, illúzió valóság nélkül. A román felsőbb osztályok
műveltsége pedig egyenlő a nullával, semmit sem ér, s napról napra mélyebb a
szakadék, amely bennünket az alsó néposztálytól elválaszt. Egyetlen valóságos
osztályunk a román parasztság, és az egyetlen valóság a szenvedés, ennek
mélyéről sóhajt fel a felső osztályok képzelgései miatt. Mert az ő mindennapi
verejtékéből teremtődnek elő az anyagi eszközök ennek az egész fiktív épít-
ménynek a fenntartására, amelyet román kultúrának nevezünk...” Maiorescu
ezekkel a szavakkal hirdette meg közismert elméletét a tartalom nélküli
formáról. Szavaiban elég sok túlzás van még az 1868-as pillanathoz viszonyítva
is, de jó adag igazság is: kijelentései nemcsak 1868-ra, de 2012-re vonatkoztatva
is érvényesek. Az erezetben felsejlik a mai Románia, akár Caragiale meghökken-
tően időszerű színműveiben és karcolataiban, amelyek a maiorescui „tartalom
nélküli forma” teória leghívebb irodalmi ábrázolásai. Egy nem éppen megállapo-
dott Románia elé tartanak tükröt, egy olyan ország elé, amely eljátszadozik az
európai formákkal (mint „Leonida naccsás úr” a „reakcióval” és a „revolúció-
val”).
Románia, a komolytalan? Igen, ez is egy lehetséges jellemzés.
A feszültségek levezetésére szolgáló mindenkori szelep a humor volt, és az is
maradt. Egy jellemző népi mondás szerint a román „tréfát űz a bajból”. A „baj”
elleni lehetséges stratégiák különfélék lehetnek. Egyesek megpróbálnak a dolgo-
kon változtatni, a románok viszont a maguk módján kezelik a problémát: tréfál-
kozva. „Ó, gyászos ország, te merő nevetség...” (G. Bacovia)[19]
 Nagy-Románia. Egységes nemzetállam?
Hatékony gazdaság? Kiteljesedett demokrácia?
1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A „nemzeti” román értelmezések sze-
rint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P.
Carp[20] szavairól sem: „Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szük-
sége még politikusokra is.” Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne
elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a
szegletében. Ha Ausztria-Magyarország nem szenved vereséget, Erdély „levá-
lasztása” már nem lett volna olyannyira kézenfekvő, annál is inkább, hogy a
többségi románok mellett itt jelentős magyar és német népesség élt (1910-ben,
az utolsó magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 53,8%-a román ajkú,
31,6%-a magyar és 10,8%-a német ajkú volt. Lévén, hogy a bejegyzési kritérium
a nyelv volt, és nem az etnikum, a magyarok jó néhány százalékkal felkerekít-
hették számarányukat, elsősorban a zsidók besorolásával; viszont az erdélyi zsi-
dók végül is inkább magyarok voltak, mint románok). Az ideális megoldás talán
a birodalom radikális átszervezése lett volna, hogy a dualista Osztrák-Magyar
Monarchiából egyenrangú népek közössége váljék. Mihelyt ez az út járhatatlan-
nak bizonyult, maradt az elkerülhetetlen végkifejlet: a „nemzet”államokra való
széttördelés, államokra, amelyek valójában csak megközelítőleg vagy egyáltalán
nem voltak nemzetiek. A román többségű területek esetében ez a Nagy-Románi-
ában való egyesülést jelentette. A román történészek „eldöntötték”, hogy Nagy-
Románia egységes nemzetállam volt. „Egységes”, nyilván, éspedig közigazgatási
értelemben. Már Románia 1859-es megalakulásakor kizárták a föderális vagy
autonomista képletet, pedig ez lett volna leginkább kézenfekvő. Tulajdonképpen
éppen mivel annyira kézenfekvő volt, és mivel jelentkezett a széteséstől való
félelem is, a hangsúly a különböző provinciák minél erősebb összekovácsolására
került, amelyeket nem szabad az autonómia kénye-kedvének kiszolgáltatni. Köz-
igazgatási modellként Franciaországét választották, Európa legcentralizáltabb
államáét, amely autonóm régiók helyett a központból irányított, prefektusok
vezette megyékből áll. Egységes állam, igenis, egységes. De nemzetállam-e? Az
is, meg nem is. Ausztria-Magyarország utódállamai közül a „legnemzetibb”
Románia volt, kivéve természetesen Ausztriát és Magyarországot, amelyek terü-
letét minimálisra csökkentették, és mindent „lekapartak” róluk, ami a szigorúan
vett nemzeti területet meghaladta volna. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Lengyel-
ország nyilván többnemzetiségű államok voltak, ezért nem is maradtak fenn ere-
deti határaik között. Romániában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság
71,9%-a volt román etnikumú, ami korántsem elhanyagolható arányú – 28%-os
– kisebbséget jelent. A hozzácsatolt provinciákban nem éppen nemzetinek
nevezhető profil körvonalazódott. Egyes tartományokban a románok aránya csak
kevéssel haladta meg az abszolút többség küszöbét: a történelmi Erdély: 57,6%
román (29,1% magyar; 7,9% német); Bánság: 54,3% román (10,4% magyar;
23,8% német); Körös-vidék és Máramaros: 60,7% román (23,1% magyar, 4,8%
német); Besszarábia: 56,2% román... Két tartományban a románok csak relatív
többséggel bírtak: Bukovinában 44,5%-os, Dobrudzsában 44,2%-os arányban
voltak jelen. A városi lakosságot tekintve ezek a százalékok még kedvezőtleneb-
bek voltak, a románok szempontjából. A korábban Ausztria-Magyarországhoz
tartozó városokban a magyarok és a németek messze meghaladták a román
lakosság számarányát: Erdélyben a románok mindössze 35,9%-át képezték az
urbánus lakosságnak, a Bánságban 35%-át, a Körös-vidéken és Máramarosban
33,1%, Bukovinában 33%, Besszarábiában 31%-át. Még Moldvában is csupán
kevéssel haladta meg a 70%-ot a városi román lakosság aránya (a zsidók 23%-ot
képeztek). Hadd ne nyújtsuk a szót: nemzetállam, vagy többnemzetiségű állam?
Nemzeti is, meg multinacionális is, a választott perspektívától függően. Ha ez
egy újabb ellentmondás, úgy akkor nem egyéb, mint – ismét – egy olyan ellent-
mondás, amely Románia sajátja...
Valamit még meg kell állapítanunk a kisebbségekre vonatkozóan: rendkívüli
változatosságukat. A két világháború közötti Románia a legszélesebb etnikai,
kulturális és felekezeti palettát felmutató európai állam. Magyarok Erdélyben,
németek Erdélyben és Bukovinában, ukránok Bukovinában és Besszarábiában,
törökök, tatárok, bolgárok Dobrudzsában, zsidók nagyjából mindenütt... A
románság körében pedig felerősödik a nacionalista és idegengyűlölő áramlat. Ha
már létrejött Nagy-Románia, akkor ez a románoké kellett volna, hogy legyen.
Különösen a városok jórészt nemromán jellege volt zavaró, és a kisebbségek túl-
reprezentáltságánál is jobban az a tény, hogy ők igen nagymértékben űzték a
városi közeg legfőbb tevékenységeit: kereskedelem, kézművesség, ipar, bank-
szféra, egyéb szabad foglalkozások. A román modernitásnak továbbra is inkább
nemromán színezete volt.
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik viszonylag jelentős állama
volt (295 000 négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 000
négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók
szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon. 1938-ban, a perió-
dus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az
egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv
szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelor-
szágban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bul-
gária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németor-
szág: 338, Nagy-Britannia: 378). Az ipar valamelyes, de korántsem látványos
fejlődésnek indult; a mezőgazdasági termelés pedig helyben toporgott, sőt, némi-
leg visszaesett az 1920-as agrárreformmal felaprózott birtokok és a kedvezőtlen
nemzetközi konjunktúra miatt. A földhöz juttatás így nem sokat segített a
parasztság zömén. Túl sokan is voltak, hiszen a város / falu demográfiai arány
változatlan maradt: 80%-os vidéki lakosság a 20%-os városihoz képest. A
parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami
távolról sem biztosította a megélhetésüket. A mezőgazdaság termelékenysége a
legrosszabbak közé tartozott Európában, még alacsonyabb volt, mint Bulgáriá-
ban. A háború előtti időszakhoz képest csökkent a gabonatermelés, és megfo-
gyatkozott az állatállomány is. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat;
most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé tette azzá. A gazdasági
szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából –
II. Károly uralkodásának idejére tehetők. Sajnos csupán néhány esztendőről
beszélhetünk, az évtized elején megjelenő válság, és a vége felé kirobbanó
háború közé ékelődve. Az ipari termelési mutató, amely 1929-ben elérte a 100-
at, 1931-ben 91-re csökken, 1932-ben 97-re kúszik fel, hogy aztán 1938-ban
elérje a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt). Ami a társadalmi-
kulturális mutatókat illeti, több közülük aggasztó képet mutat: a két világháború
közötti időszakban Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási
arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják
nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57%-a
tudott írni-olvasni, és közülük 85,1% végezte el részben vagy teljesen az elemi
osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A
civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó. Mindez súlyos tehernek bizonyul
Románia későbbi fejlődésében, a következmények még ma is jól látszanak. A
fentieket az alulfejlettség tipikus jegyeiként határozhatjuk meg. Számot kell vet-
nünk azzal is, hogy a globális mutatók mögött hangsúlyos társadalmi eltérések
rejlenek. Románia nagyon jól állt a csúcselit szempontjából, másfelől nagyon
rosszul, ami a szegényparasztságot illeti. Ebből a szempontból Bulgária az az
ország, amely viszonyításra kínálja magát, bármennyire is zavarna egyeseket ez
a közelség. Bulgária kiegyensúlyozottabb volt, mivel a hosszas oszmán uralom
alól felső osztállyal nem rendelkező, paraszti társadalomként szabadult fel; a
középbirtokosság jelentősebb volt, a mezőgazdaság változatosabb és nagyobb
termelékenységű, a parasztságot pedig összességében inkább „számba vették”
azok, akik az ország sorsáról mindenkor döntöttek. A román demokrácia pedig
végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul,
amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A
háború után változott a helyzet: a (férfiak) általános választójoga, az elemi szintű
oktatás korlátozott, de valós, és vidéken is tapasztalható előrehaladása, a közép-
osztály számbeli gyarapodása egyre erőteljesebb közéleti részvételt eredménye-
zett. A politikai paletta kiszélesedett, és változatosabb lett: egyre több és több
párt jelent meg, már igen-igen sok... A korabeli sajtó – főleg a 30-as évekbeli –
jól tanúsítja ezt a sokszínűséget: a vélemények teljes skálája megjelenik benne,
és gyakran indulatosan jut kifejezésre, el egészen a szélsőjobbig és a szélsőbalig.
A választók tömege viszont amorf, és minden irányból befolyásolható marad. Az
is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszer-
zett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a
tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrup-
cióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom olda-
lára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennma-
radt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kor-
mány szervezi meg ahelyett, hogy új kabinet alakuljon a választások következté-
ben.) Ilyen körülmények között az 1937 decemberi eredmények valóságos szen-
zációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszí-
tette a választásokat, első ízben Romániában! Ezt akár a demokrácia felé tett
lépésként is értékelhetnénk, ha nem aggasztó üzemzavarok – a pártok hangsú-
lyos töredezettsége, korrupciós botrányok, a király önkényeskedései, a radikális
és erőszakos szélsőjobb előretörése – közepette fordult volna elő. A románoknak
tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással.
Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932
közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi vissza-
utasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és
a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok
voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot (Maniu
egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok
széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmu-
sára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Buka-
resttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követel-
ményeinek).
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően
könnyen bekövetkezett; ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott,
mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivéte-
lektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől –
eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak, és mások rendkívül fesztelenül
tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári
öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a „Front” egyenruháját öltsék magukra.
Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündö-
köl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és
méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy
diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyako-
rolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a
reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti
újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” ref-
lex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony
stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzé-
sére irányultak. 1938-ban az egyetemi professzorok és docensek fele valamely
párt tagja volt, nagy részük a két fő kormányalkotót, a liberális pártot vagy a
nemzeti parasztpártot választotta (ám senki sem iratkozott be közülük a kor-
mányzás szempontjából esélytelen szocialistákhoz, és még kevésbé a kommunis-
tákhoz). Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. Mire volt ez jó?
Úgy tűnik, így inkább biztonságban érezték magukat, hiszen „védelemben”
részesültek. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan
(közülük Ion Petrovici esete a legmeghökkentőbb) többször is pártot váltott,
lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját
naplójában): „Ha beiratkoztam egy politikai pártba, azt biztosítéknak tekintettem
az esetlegesen engem érő igazságtalanságok ellen... Ha nem lennék túl idős (a
bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az
értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste,
annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben.
Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pil-
lantani, az 193-40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal,
hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve
a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy
előrejelzi „a nagy Kondukátor”[21] iránti végtelen hódolatot.
 Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsősé-
ges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfu-
tár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna
őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan
hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítvá-
nyok Folyóirata) két, testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt
dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antones-
cut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
 Aranykor?
A két világháború közötti aranykor mítosza 1989 után alakult ki. A kommu-
nizmustól megszabadulva, és őszintén vagy demagóg módon ítélkezve felette, a
románok más paradigma keresésébe fogtak, és milyen más előzményre hagyat-
kozhattak volna, mint a kommunizmust megelőző időszakra? Valójában – amint
azt megállapíthattuk – egyes részleges megvalósítások ellenére ez a korszak sem
gazdaságilag, sem politikailag nem volt éppenséggel tündöklő. Bár a mai Romá-
nia is távol áll a kitűnő vizsgaeredménytől – ideértve a demokrácia tantárgyat is
– mégis sokat fejlődött a világháborúk közötti időszakhoz képest. A mítosz azon-
ban nem éppen a semmiből született. Ha nem is teljességében, de bizonyos szeg-
menseiben a 30-as évek Romániája jobban nézett ki, mint most. A Victoria út[22]
például minden bizonnyal! Tovább sorolva: a középosztály, bár számbelileg nem
túl jelentős, sokkal jobb minőségű volt. És az értelmiségi elit, amelyet éppen az
imént értünk tetten a politikai opportunizmus kirívó vétségén, most valóban
kimagasló szellemi szintre jut. A nyugati modell átvétele óta eltelt évszázad
eredményei beértek, az értelmiség esetében legalábbis már nem beszélhetünk
lényeg nélküli formákról. A 30-as évek pezsgő kulturális életet hoznak, még a
politikumot megmételyező szélsőséges ideológiák is hozzájárultak a maguk
módján az intellektuális vita és alkotás megtermékenyítéséhez. A nyugatiasodott
román alkotók már nem akarnak felkapaszkodni a Nyugat utánfutójára, saját
hangjukat akarják hallatni, és a legkülönbözőbb regiszterekben szólalnak meg. A
román próza és vers Sadoveanutól és Rebreanutól egészen Argheziig és Blagáig
most éli legpompásabb időszakát. Román közegben ekkor debütál Mircea Eli-
ade, Emil Cioran és Eugen Ionescu, mintegy előkészülve világirodalmi és nem-
zetközi pályafutására. A nyugati áramlatoktól korábban jócskán lemaradó román
irodalom és képzőművészet (Eminescu az „utolsó nagy romantikus” volt – vall-
juk be, ez valamivel szerényebb érdem, mintha az első lett volna) most olyan
előőrsöt termel ki, amely az európai avantgárdnak is megadja a hangot. Constan-
tin Brâncuşi a XX. századi szobrászat úttörő személyisége (művei nyilván már
egészen máshová illeszkednek az egyetemes művészettörténetben, mint teszem
azt Nicolae Grigorescu festészete), Tristan Tzara pedig kitalálja a dadaizmust.
Az abszurdot borzoló társadalmi-politikai játékoktól körülvéve és a tartalom nél-
küli honi formákat környező szürrealizmustól stimulálva a „szürreálisnak” fenn-
tartott fejezetben a románok már teljesen otthon érzik magukat. Caragialétól
Urmuz szövegein át egészen Eugen Ionescuig tart az az ív, melynek mentén
végigkövethetjük az abszurd irodalmának fejlődését (Ionescu saját román örök-
ségéből kivonatolt abszurditás-adaggal gazdagította a világirodalmat).
A 30-as évek a román egyetemi élet csúcsidőszaka is. Elegendő, ha fella-
pozzuk a három (bukaresti, kolozsvári és jászvásári) egyetem évkönyveit, hogy
olyan illusztris személyiségek neveire bukkanjunk, akik végérvényesen bekerül-
tek a nemzeti kulturális örökségbe. Aki Bukarestben történelmet akart tanulni,
Nicolae Iorga, Constantin C. Giurescu, P. P. Panaitescu, később (kezdetben a
jászvásári egyetemen oktató) Gheorghe Brătianu előadásait hallgathatta. Az
egyetemi oktatás kétségkívül színvonalasabb volt, mint a mai, még ha bizonyára
nem is állt mindenki a szellemi élet csúcsán.
A zsidók számottevő jelenléte Románia szellemi életében, főleg a harmincas
években, elkendőzhetetlen és nem lebecsülhető jelenség – semmiben sem maradt
el a gazdasági életben betöltött jelentőségüktől. A saját kulturális szférájukba
többé-kevésbé bezárkózó németekhez vagy magyarokhoz képest a zsidók teljes
mértékben integrálódtak a román kultúrába, sajátos jegyekkel gazdagították, és
változatosabbá tették azt. Ennek tudható be, hogy a román nacionalisták még
veszélyesebbnek tartották őket: a belső idegent látták bennük, a román szellem
megrontóit. A tipikus románhoz viszonyítva a tipikus zsidó a politikai paletta bal
oldalán helyezkedett el (hiszen a hangsúlyossá váló demokratizálódás a teljes
mértékű integrációját szavatolta volna); általában kozmopolitább volt, és a kul-
túra területén rendkívül nyitott mindenfajta kísérletezésre. A 30-as években a
zsidók jelentős szerepet játszottak a román közvélekedés alakításában, elsősor-
ban az Adevărul-Dimineaţa sajtótröszt révén. Ugyanebben az időszakban a
román irodalom és művészet, főképp az avantgárd számos alkotója került ki
soraikból (Victor Brauner, aki Párizsban jutott pályája csúcsára, Marcel Iancu,
Jules Perahim, H. H. Maxy...).
 De mi lesz a becsülettel?
Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely
már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „követke-
zetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indo-
kolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez
idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem hogy megpró-
báljon szembeszállni vele. A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) füg-
getlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az
ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek
kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatal-
mak között...
Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt.
1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén
1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti
időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németor-
szág oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult...
Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokol-
ható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon:
Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyaror-
szág jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte.
Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek.
Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a
határokat bármilyen áron meg kell védeni. Idézet II. Károlynak a törvényhozó
testületek ülésszakának megnyitóján elhangzott „trónbeszédéből” (1939. június
7.): „...békepolitika, de nem bármi áron, hanem csakis a szabadság, a független-
ség, az egységesség és a nemzeti méltóság tiszteletben tartásával. Kormányom
fegyverbe szólított több tartalékos hadosztályt, és határozottan kijelenti, hogy a
szent határokat bármilyen áldozat árán meg fogja védeni. Különleges büszkeség-
gel állapítottam meg ezen körülmények között, hogy népem újra meglelte ősi
erényeit.”
A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek
a szovjet ultimátumnak és a német-olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszará-
biát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország
javára – ezek után a Kvadriláter[23] visszaadása már szinte nem is számított. A
legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A hely-
zet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen
a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembe-
sülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két
ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált
meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második
világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése
volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel?
 Román dilemma: volt-e vagy sem holokauszt?
Meglehetősen sokan vannak, akik nem akarják elfogadni, hogy Romániának
bármi köze lenne a zsidóknak a második világháború idején való megsemmisíté-
séhez. Mivel a románok nem fogadják el, hogy antiszemitáknak tekintsék őket,
számukra ebből az következik, hogy a maguk módján példásan viselkednek a
„többiekkel”... Valójában a romániai holokauszt kérdésköre újfent kiemeli azt az
ellentmondásosságot, amelyet csak nehezen lehet egységes képletbe foglalni.
Azt írják a románokról, néhány elismert külföldi szerzőt is beleértve, hogy a
második világháborúban ugyanolyan virulens antiszemiták voltak, mint a náci
Németország lakói, vagy mindenképp legalábbis a második helyre kerülhetnek
ebben a tekintetben. Viszont ettől igen eltérő, a románokra nézve jóval előnyö-
sebb vélekedéseket is megfogalmaztak már – köztük zsidók is. Antonescu mar-
sallról szintén megoszlanak a vélemények, hogy legyilkolta-e, vagy éppenséggel
megmentette a zsidókat. A válasz megint a román kultúra, mentalitás és magatar-
tásforma kettősségét szemlélteti. Igen, Antonescu marsall zsidókat mentett meg,
és igen, Antonescu marsall halálba küldött zsidókat. Nem tudom, melyiket
válasszuk ebből, ismét a román közegben tapogatózunk, amely lényegénél fogva
bizonytalan. Volt-e Romániában holokauszt? Romániában volt holokauszt.
Romániában nem volt holokauszt. Mindkét vélemény fenntartható, és végül arra
kényszerülünk, hogy a kettőt együtt vizsgáljuk. A nyers valóság az, hogy nagyon
sok bukovinai és besszarábiai zsidó veszett el a transznisztriai lágerekben, mint
ahogyan Auschwitzba küldték az – akkor Magyarországhoz tartozó – Észak-
Erdély zsidóit. Románia többi részén (leszámítva az 1941 júniusában lezajlott,
kegyetlen jászvásári pogromot) az egyébként következetlenül alkalmazott anti-
szemita intézkedések nem célozták a zsidó lakosság megsemmisítését. A zsidó-
kat megalázták, kisemmizték, évekig halálos fenyegetés lebegett a fejük fölött,
ugyanakkor azonban megengedték nekik, hogy kulturális tevékenységeket foly-
tassanak és fenntartsák tanintézményeiket, beleértve a felsőoktatásiakat is. A leg-
fontosabb az, hogy életben maradtak. Ebben az esetben a román fejetlenség jobb,
illetve legalábbis kevésbé ártalmas következményekkel járt, mint a kifogástalan
német szervezettség.
 Áttérés a kommunizmusra
1989 után a kommunizmussal való szakítás kitermelte azt az őszintén vagy
képmutatóan hangoztatott tételt, miszerint a románok alapvetően sohasem csatla-
koztak a kommunista ideológiához. Románia ezek szerint teljesen ellenszegült a
kommunizmusnak, a rendszert (a szovjet terjeszkedés következtében) kívülről
erőszakolták rá. Igaz is, nem is: újabb ellentmondás, amelyet hozzáírhatunk a
román ellentmondások hosszú sorozatához.
1944-ben a Román Kommunista Párt alig ezer követőt számlált. Minden
bizonnyal a legjelentéktelenebb kommunista párt volt azok közül, amelyek hata-
lomra jutottak Európának ebben a felében. Ráadásul a tagok többsége nem is
volt román: a zsidók és a magyarok együttesen jóval meghaladták a románok
számarányát. Ez a tény nagymértékben az ország társadalmi szerkezetének tud-
ható be: kevés városlakó, ennél még kevesebb ipari munkás, parasztok tömegei.
Teljes ellentétben a régió leginkább urbánus és iparosodott országával, Csehszlo-
vákiával, azaz Csehországgal, amely a térség legnagyobb kommunista pártját
tudhatta magáénak, és ahol a legtöbben szavaztak a kommunistákra. Romániá-
ban a módosabb parasztoknak semmiféle okuk nem volt arra, hogy elcsábuljanak
a kommunista ideológiától: kikerekíteni szerették volna a birtokaikat, és nem
elveszíteni; másfelől a szegényparasztok rettenetesen műveletlenek, jobbára
analfabéták voltak, úgyhogy igen kevéssé vonzotta őket az ideológia, legyen az
kommunista vagy bármi más. Idetartozik még az is, hogy a Kommunista Pártot
törvényen kívül helyezték, azzal az indokkal, hogy idegen (pontosabban moszk-
vai) érdekeket képvisel – ami különben tökéletesen igaz volt. Akárhogy is, a párt
„nemromán” összetétele amúgy sem kölcsönzött számára túl sok szimpátiát a
románok körében. Az ország véleményformáló, értelmiségi elitje többségében a
jobboldal felé hajlott, mivel inkább a nacionalista áramlat ösztönözte, mintsem a
demokrácia elmélyítésének gondja.
Mindebből azonban nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, hiszen
Románia végül egyike lett a legkommunistább kommunista államoknak, és
ennek a fordulatnak meg kell, hogy legyen a magyarázata. Először is el kell
mondanunk, hogy a 30-as évek Romániájának kommunista potenciálja érzékel-
hetően nagyobb volt, mint az apró kommunista párté. Ha a párt törvényesen
működött volna, és a romániai választásokat teljesen méltányosan rendezik meg,
a „látható” kommunisták száma bizonyára nagyobb lett volna (még ha valószí-
nűleg nem is „nagyon nagy”). A hangsúlyosan baloldali nézetű értelmiségiek
száma nem volt éppenséggel csekély (még ha sem számarányuk, sem ismertsé-
gük nem érte el azokét, akik különböző mértékben a jobboldal felé irányultak). A
Kommunista Párt taglétszáma pedig az 1944-ben számlált ezerről 700 ezerre
„ugrik” 1947-ben. Nyilván nehéz megítélni, mennyi meggyőződést és mennyi
opportunizmust fejez ki ez a tömeges csatlakozás, illetve mennyiben értékelhet-
jük úgy, hogy az emberek egyszerűen megadták magukat a hatalmat egyre job-
ban birtokló politikai erőnek. Az okoktól függetlenül az eredmény számottevő:
százezrek iratkoztak be a kommunistákhoz, miközben létezett még, legalábbis
formálisan, egyfajta politikai pluralizmus.
A fordulat kulcsa a társadalmi törésvonalakban keresendő. Románia társa-
dalma rendkívül egyenlőtlen volt (talán a legegyenlőtlenebb a kommunista kísér-
letet megtapasztaló közép- és délkelet-európai országok közül); a középosztály –
a modern társadalmak fő kötőanyaga – alulfejlettségében képtelen volt a szélső-
ségek egyensúlyban tartására. Megosztott nemzetről beszélhetünk, a különböző
társadalmi kategóriák anyagi helyzete és kulturális hozománya szempontjából
egyaránt. A kommunista ideológia iránt kezdetben igen kevesen érdeklődtek, a
tan virtuális tartalékai azonban már számottevőek voltak. Elegendő, ha figye-
lembe vesszük pusztán azt a tényt, hogy a lakosság nagy részét a jórészt írástu-
datlan vagy félig analfabéta szegényparasztok alkották (három elvégzett elemi-
vel Ceauşescu ehhez a kategóriához tartozott, mint ahogyan Elena Ceauşescu is),
és hasonló helyzetben volt a városlakók egy része is. Ennek a rétegnek semmi
oka nem volt arra, hogy a régi állapotok miatt bánkódjék. Intellektuális szintjük
nem ellensúlyozhatta a kommunizmus ideológiai hatását; az ő esetükben a kom-
munista „tanítás” szűz terepen vetette meg a lábát. Könnyűszerrel magához
édesgette őket: majdnem azonnali társadalmi előrehaladást ígért nekik, olyant,
amilyenről addig nem is álmodhattak. Elégtételt adott azzal is, hogy a felemelke-
désükkel egy időben mások, akik addig fölöttük álltak, most lejtmenetbe kerül-
tek vagy tönkrementek (olyan élvezet ez, amely az emberi természet kevésbé
dicséretes oldalához tartozik). Elmondhatjuk, hogy a kommunista egalitarizmust
Románia büntetésként kapta a korábbi egyenlőtlenségek miatt.
Ezúttal is megmutatkozott Romániában a Hatalom előtti behódolás immár
meggyökeresedett szokása. Természetesen nem mindenki vetette magát alá az új
hatalomnak, léteztek kategorikus antikommunista magatartások is: számos
paraszt ellenállt a kollektivizálásnak, sokan a hegyekben harcoltak... A romániai
folyamatokat nem elég önmagukban vizsgálnunk. A behódolás itt általában sok-
kal hangsúlyosabb volt, mint más országokban: elegendő, ha az 1956-as magyar-
országi forradalomra, a Prágai Tavaszra (1968-1969), vagy az egyház és a len-
gyel Szolidaritás szakszervezet kettős offenzívájára gondolunk. Akik Romániá-
ban a rendszer „ellenében” működtek, elszigetelődtek abban a közegben, amely
kevésbé kedvezett a nagyarányú, kollektív megnyilvánulásoknak.
A régi értelmiségiek voltak a hangadók. Egyesek ugyan börtönbe kerültek, de
azok, akik az első pillanattól az új rezsimhez csatlakoztak, kitűntek opportuniz-
musukkal, sőt szervilizmusukkal. Sokan közülük annak idején II. Károlyt dicsőí-
tették, most meg nyíltan, habozás nélkül a Párt politikáját támogatják. Magánbe-
szélgetéseik során élesen kritizálják, és a Szekuritáté tud erről, hiszen megfigyeli
őket, de nem lép fel ellenük, mert mégiscsak a rezsim előkelő értelmiségijeinek
számítanak (sok példát adhatunk régi, élvonalbeli értelmiségiekre, akik most
hamis új intellektuelekké váltak: Mihail Ralea szociológus és esztéta, George
Călinescu író, irodalomkritikus, Alecsandru Rosetti nyelvész, Constantin Daico-
viciu régész, Victor Eftimiu író... Nem feledkeztünk meg a listavezető Mihail
Sadoveanuról sem, de ő annyira jól alkalmazkodott, hogy már azzal sem fárasz-
totta magát, hogy a rezsimről pletykáljon). Tipikus román vígjáték, mondhatni
Caragiale és Sztálin keveréke. A későbbi fejlemények valamivel több szabadsá-
got biztosítottak az értelmiségieknek, ily módon még indokoltabbá vált a megfi-
gyelésük. Sokatmondó helyzet, hogy Romániában a kommunizmus idején nem
létezett illegális könyvkiadás (a „szamizdat” jelenség, amely éppen a Szovjetuni-
óból indult ki). A rendszer és az értelmiség között egyfajta hallgatólagos egyez-
ség érvényesült: a rezsim elfogadta, hogy az értelmiségiek, elsősorban az írók
elmondják a féligazságot, és ők a maguk során beletörődtek abba, hogy félha-
zugságokat mondjanak, illetve írjanak (az apróbb hiányosságokat kritizálva, és
megkerülve az elégedetlenség igazi forrását: magát a kommunizmust).
A csalárd játéknak Romániában jókora hagyománya volt – a kommunizmus
ezt tökélyre fejlesztette. Az emberek megszokták, hogy egyet gondoljanak és
mást mondjanak, és hogy még inkább diszkreditálják az intézményeket és törvé-
nyeket. Paradox helyzet, de könnyen megmagyarázható. A kommunista rendszer
egy hozzávetőleges intézményekkel és magatartásformákkal rendelkező államot
vett át, és hozzáfogott annak megerősítéséhez és fegyelmezéséhez. Ez viszont
már totalitárius rendszer volt, mégpedig nem is akármilyen, hanem a lehető leg-
átfogóbb és a legnagyobb kényszert alkalmazó rezsim. Túlságosan nagy kény-
szert. Ez a túlságosan pedig feje tetejére állította a dolgokat. Az emberek ful-
lasztó bürokráciába, egy nehézkes gépezet kerekei közé kerültek. Olyan rend-
szerbe, amelyben az elutasítás (vagy a végeérhetetlen halasztás) jóval kézenfek-
vőbb volt, mint a jóváhagyás. A kommunizmusban az alapvető javak vagy szol-
gáltatások megszerzése sem volt könnyű. A rendszer belső nehézkessége a vég-
letekig fokozódott a rezsim fennállásának utolsó évtizedében bekövetkezett gaz-
dasági kudarc és a bürokratikus apparátus egyre általánosabb bénultsága miatt.
Röviden, a kommunizmusban az embereket egyrészt arra kötelezték, hogy této-
vázás nélkül betartsák a szabályokat, másrészt viszont arra kényszerültek, hogy
ki-ki a legjobb tudása szerint találja fel magát. Kettős játék, kettős élet. A szemé-
lyes kapcsolatok – a „pilák”, vagy a megvesztegetéssel megszerzett szolgáltatá-
sok még a kommunizmus előtti időkhöz képest is hasznosabbakká váltak. Egy
útlevél megszerzéséért (mely olyannyira áhított okmány volt) „tiszta” dossziét
kértek, de szükség esetén ennél is jobban működött egy jó „pila”. Földalatti gaz-
dasági körforgás alakult ki, főleg a fogyasztási cikkek esetében, és ez a kapcso-
lati hálózat a „az egész nép tulajdonát” képező, „hivatalos” gazdaság árnyékában
működött. A Kent cigaretta csomagja, vagy nagyobb elvárások esetén tíz csoma-
got tartalmazó „kartonja” éppen a kicsinyesség okán vált ironikus jelképévé
ennek a „párhuzamos” társadalomnak. A szóban forgó cigarettát legtöbbször
nem is szívták el. A tanárnő megkapta a „karton” cigarettát a tanulótól, hogy
ennek fejében ne buktassa meg, illetve nagyobb jegyet adjon neki, utána meg
átadta mondjuk az őt kezelő orvosnak. A maga során az orvos, mivel gyerekei
voltak, odaadta egy tanárnőnek (esetleg nem éppen ugyanannak!). Félretéve a
tréfát, a Kent cigaretta szimbolisztikája a (természetesen az államtól ellopott)
javak és pénzösszegek tetemes méretű cseréjét leplezte. Az emberek megszok-
ták, hogy minél többet lopjanak, és minél kevesebbet dolgozzanak: könnyen
elsajátítható, „kettős” szakosodás, amellyel később igen nehéz lesz felhagyni:
„Ti teszitek magatokat, hogy fizettek, mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk.” A
hazugság, a lopás és a korrupció tökélyre fejlődött ezekben az években.
Az 1948-as, tényleges bevezetését követő években a román kommunizmusnak
„internacionalista” irányultsága volt, magyarán szovjetpárti és nemzetellenes
(abban az értelemben, hogy a kulturális örökség legnagyobb részét elvetette és
radikálisan eltorzította, el egészen addig, hogy az idegengyűlölő és reakciós
Eminescunak a „forradalmi” költészetét kezdte előtérbe helyezni). Ekkoriban a
párt vezetésében a románok (Gheorghe-Gheorghiu Dej) a zsidókkal (Ana Pau-
ker) és a magyarokkal (Vasile Luca / Luka László) osztoznak a hatalmon, teszik
egyébként ezt mindannyian Moszkva ellenőrzése alatt. A párt később elrománo-
sodik, egészen az „idegenek” kizárásáig, a csúcson csak egy-egy „szolgálatos”
magyar marad meg. Román jelleget ölt az ideológia is, fokozatosan egyre nacio-
nalistábbá válik. Ebben a tekintetben 1980 teljes ellentéte lesz 1950-nek, holott
ugyanarról a – látszólag – abszolút igazságokat birtokló politikai rezsimről
beszélünk. A leginkább nemzetellenes európai kommunista rendszernek a legna-
cionalistábbá sikerült válnia. Nehéz lenne felbecsülni, vajon mit értettek meg
mindezekből az irányváltásokból azok, akik a kommunizmus előtt „nulla” kultú-
rával rendelkeztek. Kétségtelen viszont, hogy sok román csatlakozott az új
kurzushoz, beleértve az értelmiségieket is, köztük a „régieket”. Akárhogy is
nézzük, elfogadhatóbb volt (még ha nem is feltétlenül tisztességesebb) a román
kultúra, hagyomány, történelem felülértékelése, mint annak leminősítése vagy
semmibevétele. Az ötvenes évek olyannyira káros antinacionalizmusa fölös ali-
biként szolgált a későbbi nacionalista túlzásokhoz. Úgy tűnhetett, hogy a háború
előtti nacionalizmus éledt újjá, bár ezúttal a nacionalizmust a kommunizmus és
főleg a Kondukátor parttalan ambícióinak szolgálatába állították. Kétségtelen
viszont, hogy legalább két évtizeden át a kommunista rezsim azon dolgozott,
mégpedig módszeresen és minden eszközt felhasználva, hogy az emberek tuda-
tába rögzítse a nacionalizmussal erősen átitatott történelmi-kulturális szemléle-
tet.
Ezzel párhuzamosan zajlott Románia erőteljes románosítása is. A kommuniz-
musból kilépő Románia érzékelhetően románabb, mint amikor belépett a rend-
szerbe. Nyilván, ekkor éppen elveszítette Besszarábiát, Észak-Bukovinát és a
Kvadrilátert, ezeket a többnyire más nemzetiségek által lakott provinciákat;
Dobrudzsából már elmentek a bolgárok és a németek, mint ahogyan a törökök
egy része is. A kommunizmus a maga kényszerítő eszközeivel és korlátozásaival
emigrálásra késztette (sokukat a szó szoros értelmében „darabra” vásároltak meg
nemzettársaik) a zsidókat és a németeket, ezt a két, nagy létszámú etnikai közös-
séget, amelyek jelentős szerepet töltöttek be a román társadalom kulcságazatai-
ban. A változás főleg a városokat érintette: elveszítették a kommunizmus előtti
jórészt nemromán, de legalábbis mindenképp határozottan kozmopolita jellegü-
ket, és szinte teljesen elrománosították őket (nemromán többséggel már csak
néhány nem túl nagy város bír a főleg magyarok lakta Kovászna és Hargita
megyében). Furcsa érzés manapság egy-egy hajdani német város jellegzetes
házakkal szegélyezett utcáin sétálni, hiszen egyetlen szót sem hallasz a település
alapítóinak nyelvén. (Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg ezt az „apró
részletet”: Kolozsvár Kolozsvár-Napocává (Cluj-Napoca) való, fölöttébb kínos
átkeresztelését, hogy dák, római vagy ki tudja, miféle régi és őshonos helynévvel
enyhítsék a „magyar” elnevezést. Természetesen ez így is maradt, bár érdekes,
hogy a lakosok továbbra is „csak” kolozsváriaknak (clujean) nevezik magukat).
Románabb Románia, az őshonosságot bizonyító elmélet folytán még naciona-
listább románokkal, mint annak előtte. Ám a külföld, elsősorban a Nyugat – és
általában minden, ami idegen – egyre jobban frusztrálja az országot, elmélyíti
kisebbrendűségi komplexusát. A XIX. században a Nyugat vonzereje kimondot-
tan kulturális jellegű volt: kizárólag az elitre vonatkozott. Most átfogja a társada-
lom jó részét, de okai a legtöbb esetben már a köznapi élethez kötődnek. A 80-as
években, a kommunizmus utolsó szakaszának nyomorában majdnem minden,
ami idegen, a felsőbbrendűség levegőjét árasztja. Így történhetett meg – szélső-
séges példával élve –, hogy a Romániában tanuló arab, zömükben palesztin diá-
kok, vagyis akik ebből a világviszonylatban nem éppen a leggazdagabb ország-
ból jöttek, néhány dollárral a zsebükben kis potentátoknak tűnnek. Az ország
déli részén élő románok pedig alaposan nekifognak a bolgár nyelv tanulmányo-
zásának, mihelyt elfordítják antennáikat, hogy a bolgár televízió műsorait befog-
hassák; eközben Jászvásár Chişinău felé tekint; a kiváltságos temesváriak pedig
– mily fenséges élvezet – a szerb és a magyar műsorok közül válogathatnak. A
nacionalista mitológia tehát a külföld mitológiájával fonódik össze, és mindkettő
a végletekig korbácsolja a kedélyeket: olyan keverék ez, amely aggasztó módon
kikezdheti a józan észt.
 Ceauşescu: a dinasztikus kommunizmus
Ceauşescu szintén jellegzetesen román jelenség volt, melyet elsősorban a
Hatalom hagyományos megszemélyesítésére és a paternalizmusra való hajlandó-
sággal magyarázhatunk – természetesen mindkettő szerves része lett a kommu-
nista totalitarizmusnak. A „Lenin-modell”, mely szerint a hatalmat egy csekély
számú vezetőcsoport ragadja magához, gyakori volt a kommunizmusban. A
„Sztálin-modell” viszont mindenki más fölé emeli az egyetlen, nagy, zseniális
vezetőt. Románia újabb különös ismérve, hogy ez utóbbi modell jóval Sztálin
eltűnése után jutott tökélyre, mikorra már (Albániát kivéve) majdnem minden
európai kommunista országban elvetették a személyi kultuszt, és visszatértek a
„kollektív” vezetéshez. De ez még nem minden. Miután elsőbbséget biztosított
magának, Ceauşescu átruházott egyet-mást a kiváltságaiból... saját családtagja-
ira, megalapítva ezzel a dinasztikus kommunizmust. Feleségi minőségében
Elena Ceauşescu ellenőrzése alá vonta az állami és pártügyek jelentős részét,
ezen felül háromosztályos képzettsége dacára orcátlanul akadémikusnak és
„világhírű tudósnak” titulálta magát; fiukat, Nicu Ceauşescut pedig lehetséges
örökösnek tekintették, mi több, a rezsim liberalizálásában reménykedő románok
közül sokan már várták, hogy bekövetkezzék az utódlás: szerencsétlen megoldás
lett volna, mindenesetre! Ilyesmi sehol nem fordult elő Európában, nemzetközi
szinten az egyedüli hasonló eset az észak-koreai. Mondjuk ki köntörfalazás nél-
kül: ez a kisiklás Románia szégyenfoltja marad. Nem lehet egyszerű történelmi
balesetként elkönyvelni, hiszen jól ismert tényezőkből fakadó üzemzavarról van
szó: a politikai maturizálódás hiánya, az ellenállás kultúráját felülíró behódolás
kultúrája, a paternalista beidegződés... A románok (nem mind, de sokan) azért
kapták Ceauşescut, mert megérdemelték. Mindegyik társadalom azt kapja, amit
megérdemel.
És a románoknak jutott az az elégtétel (amelyért megfelelő árat fizettek), hogy
részesei lehettek Románia (és valószínűleg bármely más, hasonló méretű és
jelentőségű ország) lehető legambiciózusabb politikájának. A kisebbrendűségi
komplexus most megbosszulta magát, mégpedig éppen azzal, amivel kompen-
zálni szerették volna: a nagyravágyást kielégíteni hivatott megoldásokkal. Cea-
uşescu egy Isten háta mögötti falu peremén álló, szegényes házból indult; rájött
– természetesen! –, hogy megdicsőülését a világ legcsillogóbb palotájában kell
megérnie. A Nép Háza nem más, mint a Scorniceşti-i házikó által fogant, ször-
nyűséges kitüremkedés. És itt már nemcsak Ceauşescuról van szó. Az őt körül-
vevők közül a legtöbben (mint általában a kommunizmus által létrehozott új elit)
hasonló pályát futottak. Kezdeti frusztrációikra pompás gyógyírt találtak. Való-
színűleg a románok többsége eleinte hazafias elégtétellel figyelte az ország
kirobbanó megnyilvánulását. Az elégtétel viszont kissé alábbhagyott, amikor
még az élelemről is le kellett mondaniuk ahhoz, hogy az ország – a bevett meg-
fogalmazás szerint – „a fejlődés és a civilizáció új csúcsaira” emelkedjen.
Ceauşescu uralmának huszonöt éve alatt többet építkeztek, mint az összes
addigi uralkodó idején együttvéve – a dák királyoktól a vajdák korszakán át el
egészen a modern Románia vezetőiig. Az országot ellepték az ipari létesítmé-
nyek. A szükséges nyersanyagok majdnem teljes hiányában, de azokat impor-
tálva Románia odáig jutott, hogy az egy főre eső acéltermelése nagyobb volt,
mint az olyan régi kohászati hagyománnyal rendelkező országoknak, mint Nagy-
Britannia vagy Franciaország, a végeláthatatlan tömbháznegyedek pedig teljesen
eltüntették a hagyományos városképet (mely, az igazat megvallva, nem volt min-
denütt valami ragyogó). Mindent összevetve Romániának urbánus és monumen-
tális országgá kellett válnia. Egészen pontosan a hagyományos Románia, a fal-
vak és szerény építmények országának ellenpólusává. Az egyetlen korábbi pró-
bálkozás – mely arányaiban sokkal kiegyensúlyozottabb, és tényleges megvaló-
sulásaiban is korlátozottabb – II. Károly kézjegyét viseli (ennek tanúja néhány
monumentális, fővárosi épület: a Katonai Akadémia, a Belügyminisztérium,
mely később a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának székhelyévé
vált, a Minisztertanács Palotája...). Most viszont mindent, ami régi, el kellett tün-
tetni, hogy felszínre kerülhessen az új, impozáns külsejű Románia. A városok
korszerűsítése természetesen szükséges volt, és senki sem vitatja például az
ebben az időszakban elkészült bukaresti metró jelentőségét. Csakhogy mindez
igen hamar túljutott a jóérzés határain – franciául ezt a tünetet „la folie des gran-
deurs”-nek nevezik. Feltételezhető, hogy amennyiben Ceauşescunak még lett
volna rá tíz éve, és a szükséges források is rendelkezésére állnak, a régi Buka-
restből majdhogy semmi sem maradt volna. A legaberránsabb tervet eddig nem
is említettük, ez a falurombolási projekt volt: mindegyik falunak el kellett volna
tűnnie, hogy kisebb, urbánus jellegű agglomerációk váltsák fel őket (például
vezetékes víz nélküli tömbházak, mert honnan is lenne a falvakon vízhálózat; a
tömbházbeli parasztnak négy emeletet kellett volna legyalogolnia, hogy kijusson
az udvarra, az illemhelyre). Legalábbis megszabadultunk volna a falusi szárma-
zás „szégyenétől”.
Románia nemzetközi ténykedése szintén méltó volt a globális projekt arányai-
hoz. Ceauşescu kora egyik nagy világszereplőjeként nyilvánult meg, mint az
egyetlen vezető, akinek olyan ország élén sikerült nagypolitikát művelnie, amely
nyilván egyre nagyobb szeretett volna lenni, de valójában pontosan akkora volt,
amekkora. Tagadhatatlan intelligenciáról és biztos intuícióról tett tanúságot,
mihelyt a törésvonalak mentén eszményi közvetítőként avatkozott be: az Egye-
sült Államok és a Szovjetunió, a Szovjetunió és Kína, Izrael és az arab orszá-
gok... Ceauşescu mindenütt ott volt. Legfelsőbb elismerésként még a brit
királynő hintójában is sétakocsikázott.
Mire volt jó mindez? Semmire. Nemcsak, hogy nem használt, de irdatlan árat
kellett fizetni érte. A románokban – már akik hagyták magukat bevonni a játékba
– azonban azt az újszerű benyomást keltette, hogy jó úton haladnak afelé, hogy
fontos országgá váljanak, olyan állammá, amelyet egyenlő félként kezelnek a
világ hatalmasai.
Miközben a többi kommunista államban (még a kommunizmus hazájának
tekintett Szovjetunióban is) polgári mozgalmak fejlődtek ki, és megjelentek a
rendszeren belüli disszidensek, a románok nyugton maradtak, és a saját dolgaik-
kal törődtek, elsősorban azzal, hogy boldoguljanak, mindenki a maga módján.
Körülbelül 1980-ig az elégedetlenségnek nem voltak komolyabb okai (bár min-
den totalitárius rezsim önmagában is elégedetlenség forrása kellene hogy
legyen). A konkrétabb okok között mégis ott szerepelt az abortusz 1966-tól való
betiltása, miközben a fogamzásgátló eszközök majdhogynem egzotikus portéká-
nak számítottak Romániában (az intézkedés célja az ország „megnövelése” volt,
a lakosság számának gyarapításával), továbbá a külföldi utazások végletes meg-
nehezítése. A románok viszont akkor sem tiltakoztak, amikor a helyzet súlyosbo-
dott, 1980 után pedig már évről évre rohamosan romlott. Az élelmiszerüzletek
kiürültek (az étel utáni rohangálás valóságos nemzeti sporttá vált), télen „a tömb-
házban” kegyetlenül szenvedtek a hideg miatt, és időről időre a villanyáramot is
elvették, amitől meg gyászosak lettek az esték. A románok pedig továbbra sem
tiltakoztak, és ezt nem lehet pusztán a Szekuritáté mindenütt való jelenlétével
magyarázni. A Szekuritáté is azért volt erős, illetve azért látszott még erősebb-
nek, mint amilyen valójában volt, mert a románok hagyták, hogy az legyen, vagy
hogy annak tűnjék. Ellenállásra ugyan volt példa, de ezeket a spontán jellegű és
egyéni akciókat gyorsan elfojtották az amorf társadalmi közegben. Amikor Cea-
uşescu megkezdte a templomok lerombolását, mert azok nem illeszkedtek a
városképbe (legjobb esetben elköltöztette, hogy egyéb épületek mögé rejtse
őket), az ortodox egyház semmilyen módon nem állt ellen. Mindazok, akik ma
az egyház nevében erről beszélnek, mondhatnak, bizonygathatnak bármit: tény,
hogy az egyház akkor nem tiltakozott. Pedig olyan intézményről beszélünk,
amely úgy-ahogy megőrizhette az államhatalomtól való függetlenségét. Ha az
egyház nem tiltakozott, mit mondhatunk a teljesen atomizált társadalom reakció-
hiányáról? Mi történt volna Lengyelországban, ha a kommunista rezsim hozzá-
fogott volna a templomok lerombolásához? Egy ilyen feltételezés abszurduma
mindent elmond a két ország közti óriási különbségről.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a románok mindent helybenhagy-
tak. Egyre kevésbé tették ezt, viszont túlságosan beléjük ivódott már a behódolás
kultúrája. Egyedüli fegyverük a humor maradt: futószalagon gyártották a „vicce-
ket”, látszólag ez volt az egyetlen alternatív diskurzus. Sokkal inkább, mint bár-
mikor, a románok „tréfát űztek a bajból”. „Ó, gyászos ország, te merő nevet-
ség...”
Egyre gyakrabban hangzott el a mondás: „A puliszka nem robban.” Még a
külföldiek is csodálkozva nézték a románok apátiáját. A rezsim megkergült, de
úgy tűnt, hogy a románok mindent elfogadnak anélkül, hogy a legkevésbé is tet-
szene nekik. A megítélés téves volt: a puliszka igenis tud robbanni. A román kul-
túrából hiányzik a demokratikus önszabályozás napi gyakorlata, amely a dolgo-
kat egyensúlyban tarthatná, és kiküszöbölhetné a veszélyes kisiklásokat. A romá-
nok nem avatkoznak be, kollektív megoldások helyett személyes megoldásokat
keresnek, így viszont semmi lényeges eredmény nem születhet, a feszültség
pedig egyre csak gyűl. 1989 decemberében a minimális párbeszéd, tiltakozás és
a legcsekélyebb kompromisszum hiánya vezetett el a hatalmas robbanáshoz. A
volt kommunista államokban aránylag békésen zajlott le az átmenet, és habár a
Szovjetunióban is jegyeznek erőszakos fejezeteket ebből az időszakból – mint
amilyen a moszkvai puccs volt – ezek nem hasonlíthatók hevességükben és vér-
áldozatban ahhoz, ami Romániában történt. Románia újból a „többiektől eltérő”
országként nyilvánult meg.
 Kiút a kommunizmusból: a hazugság stratégiája
A románok többsége megszokta a kommunizmust. Nem ment különösebben
jól a soruk, de nem is túlságosan rosszul (legalábbis 1980-ig). Nem biztosítottak
nekik sok mindent, de nem is görnyedtek meg a munkától. Közepes jövedelmü-
ket az állam vagyonából „kivont” pótlékkal egészítették ki. Volt ennivalójuk,
tömbházban laktak (nagyjából mindenki hasonló körülmények között, frusztráló
társadalmi különbségek nélkül), egyesek „meghúzták a nadrágszíjat” („joghurton
élve” – ahogy akkoriban mondták), és boldog gépkocsi-tulajdonosokká váltak, a
gyerekeik iskolába, egyetemre jártak... A társadalmi stabilitás, a munkahely és a
holnap biztonsága jórészt kompenzálta a középszerű állapotokat. A kommuniz-
mus egyik legfőbb büszkesége az volt, hogy a kapitalizmustól eltérően nem
ismerte a munkanélküliséget. „Munkanélküliséget akartok?” – kiáltotta Cea-
uşescu utolsó érvként akkor decemberben a több százezer tüntetőnek, akik más-
valamit kértek, ők maguk sem tudták pontosan, hogy mit.
Persze nem álltunk jelesre a „szabadság” fejezetből, de az efféle „árnyalatnyi
finomságok” a többséget nem érdekelték. Még az értelmiség is megelégedett a
Hatalom bizonyos apró engedményeivel, amelyekért a saját kompromisszumai-
val fizetett. Nem, a kommunizmus nem filozófiai jellegű indokokból omlott
össze. „Élelmezési” okok miatt dőlt össze: egy adott pillanatban már nem tudta
biztosítani „a mindennapi kenyeret”. A gazdaság elakadt. Marxnak itt igaza volt,
amikor a gazdaságot a társadalom életének legfőbb tényezőjeként jelölte meg.
Viszont egyáltalán nem volt igaza, amikor azt képzelte, hogy a kapitalizmus
ellentmondásaitól mentes kommunista gazdaság hibátlanul fog működni. Romá-
niában a kommunista gazdaság egyszerűen a saját súlya alatt omlott össze: túl
sok acél, túl sok cement! Túl sok utópia!
A legtöbb román nem a kommunizmusra haragudott: az életkörülményeik
romlása ejtette őket kétségbe. Erről később úgy vélekednek, mint a kommuniz-
mus elkerülhetetlen következményéről. Természetesen ez így is van, de az embe-
rek nem így látták: számukra az ideális megoldás a jóléti kommunizmus lett
volna, sokkal inkább, mint a kapitalizmus. Vagy legalábbis egy olyannyira
„visszafogott” kommunizmus, ami az 1970 körüli esztendőket jellemezte.
Amikor Ion Iliescu, Románia új vezetője azzal vádolta Ceauşescut (ezek vol-
tak a hatalomátvétel utáni első szavai), hogy „bemocskolta a kommunizmus
nemes ideáljait”, nem követett el hatalmas bakit, mint ahogyan most hajlamosak
lennénk megítélni, hanem egy olyan többséghez szólt, amely alapvetően így
gondolkodott. Idővel árnyalta álláspontját, de az ő projektje lényegében a lassú,
és lehetőleg soha ki nem teljesedő átmenet volt. Ami gazdasági téren mindössze
korlátozott magántulajdont engedett volna meg, politikai síkon pedig egyfajta
szintézist (a románoknál minden lehetséges!) jelentett volna az egypártrendszer
és a többpártiság között. Ez volt a híres, szerencsére korán elhalálozott „eredeti
demokrácia”; a korábbi időszak képtelenségei után a románok nem átallottak
rátenni még egy lapáttal: létezett volna az uralkodó párt (a Nemzeti Megmentés
Frontja), árnyékában különféle pártokkal, és főleg „pártocskákkal”, minél többel
és minél kisebbekkel, hogy ne legyenek aztán ki tudja, miféle elvárásaik.
Az 1990-es választásokat tekinthetjük az egyetlen olyan véleményfelmérés-
nek, amelynek adataiból következtetést vonhatunk le arról, hogy a románok
milyen mértékben csatlakoztak a kommunizmushoz. A kommunista periódusban
lezajlott választásoknak ilyen értelemben nyilván semmi értékük. Akkoriban
nem készültek közvélemény-kutatások sem, és ha készültek volna, akkor sem
tükrözték volna a valóságot. 1990-ben természetesen nem a kommunizmusra
vagy ellene szavaztak; Iliescura és az ő égisze alatt kezdeményezett kurzusra,
vagy ellene voksoltak. E két magatartástípus közé nem lehet éppen egyenlőség-
jelet tenni, de arányaiban nincs túl nagy különbség köztük. Iliescut nemcsak a
kommunizmus pártolói részesítették előnyben; mégis meg kell itt említenünk,
hogy igen kevesen voltak képesek ráütni a pecsétet azok közül, akik valóban
ellenségesen viszonyultak a kommunizmushoz. Iliescu a szavazatok 85%-át sze-
rezte meg. Természetesen a sok félretájékoztatás is közrejátszott ebben: a „törté-
nelmi” pártok (Nemzeti Liberális és Nemzeti Parasztpárt) és a képzeletbeli „legi-
onáriusok” ellen undorító kampányt folytattak. De ez sem elegendő „mentség”: a
félrevezetés éppen azért működött, mert kedvező talajra talált. Egyébként a csa-
lás, mely valószínűleg megkerülhetetlen a románoknál, mégis „elfogadható”
határok között zajlott, úgyhogy a választásokat „szabadnak” és „korrektnek
„lehetett tekinteni. Következésképp: az antikommunista románok kisebbségben
voltak.
Méreteiben és hatékonyságában a hazugság megdöbbentő volt. A hazugság,
vagy eufemisztikusabb kifejezéssel a félretájékoztatás, mely elválaszthatatlan a
politikától, mióta csak világ a világ. A demokrácia is hazugsághoz folyamodik,
hiszen hogyan lehetne valaki sikeres a választásokon, ha csupa kellemetlen dol-
got mond? A demokráciában mégis inkább póteszköznek, és nem lényeges adott-
ságnak számít. A románoknál azonban 1989 decembere után a hazugság a poszt-
kommunista Románia eredetmítoszába csempészte be magát. Mi volt igaz, és mi
volt hamis a Forradalomból – senki sem tudja. Léteztek-e „terroristák” avagy
sem, ez csupán értelmezés kérdése lett (jelenlétük és agresszivitásuk nyújtott
egyedül „okot” a vérfürdőre, amely nem a Ceauşescuval való konfrontálódáskor
zajlott le, hanem a megdöntése után). A tévében „élőben közvetített Forradalom”
hatalmas manipulációnak bizonyult (és tömény hazugságexportnak az egész
világ részére). A Ceauşescu-házaspár pere méltatlan és gyászos paródiának
nevezhető, a Kommunista Párt feloszlatása pedig egyszerűen szemenszedett
hazugság volt. A régi kommunisták másnapra új demokratákká váltak, és semmit
nem lehetett a szemükre hányni, mihelyt aligha voltak kommunisták – azon egy-
szerű oknál fogva, hogy már nem létezett a Kommunista Párt. Ilyen stratégiát
egyetlen posztkommunista országban sem alkalmaztak. Romániában az utólag
Szociáldemokrata Párttá alakult Nemzeti Megmentés Frontját sokan – főképp
ellenfeleik – a Kommunista Párt utódjának tekintik, de a születési bizonyítvá-
nyában ilyesmi nem szerepel. Nem csak a párt élt tovább, miközben azt a látsza-
tot igyekezett kelteni, hogy már nem létezik: az állam összes intézményét válto-
zatlan formában vette át az új rezsim, és csak időközben újították meg hellyel-
közzel ezeket. A Szekuritáté nevet változtatott, lehet, hogy a szokásai is módo-
sultak, de kezdetben hosszú évekig ugyanazokat az embereket – főképp a vezető
beosztásúakat – foglalkoztatta. Hogy más példával is éljek, az egyetemekről sen-
kit sem tettek ki; vajon nem ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy egy kis taka-
rítást hajtsanak végre? A Román Szocialista Köztársaság Akadémiája újra
Román Akadémia lett, de ugyanazokkal a tagokkal (Elena Ceauşescut leszá-
mítva); egészen másként zajlott ez a kommunizmusban, amikor a régi Akadé-
miát feloszlatták (több tagját bebörtönözték, volt, aki oda is veszett).
A kommunizmusból való kilépéskor sehol sem nyilvánult meg ekkora eltérés a
kinyilatkoztatott szakítás és a tulajdonképpeni folytatás között. A kommunista
hazugságzuhatag után – nem beszélve a tartalom nélküli forma és a fedezet nél-
küli szó őshonos betegségéről – a román közszellemnek nem hiányzott ez a
„kezelés”.
Bizonyos, hogy a kommunista „elit” úgy döntött: bármi áron az ország ura
marad. Miután a hatalom és a vagyon miatti versengés befejeződött, résnyire
megnyílt a kapu a kevésbé „eredeti” demokrácia felé is. Addig viszont a félretá-
jékoztató apparátus a hatalom minden visszaélését szükségesnek és indokoltnak
tüntette fel. Így következhetett be a bányászjárás: néhány alkalommal, a főváros-
ban levő rendetlenség miatt „felháborodott” bányászok husángot kaptak a
kezükbe, és eljöttek, hogy lecsendesítsék az embereket. Újabb román premier:
egy totalitárius rezsim az állambiztonsági csapatokat vagy a hadsereget mozgósí-
totta volna; az „eredeti” demokrácia nem kevésbé eredeti megoldáshoz folyamo-
dott: husánggal felszerelkezett bányászokkal védette meg a jogállamot.
Mindez jónéhány éve történt, ám a mai Románia „eredendő bűnét” képezi.
„Ballábbal” indultunk. Az országban belviszály dúlt, a külföld pedig megdöb-
benve fedezte fel ezt a zavaros Romániát, ahol minden megtörténhet, és ahol
nehezen lehet a valót a hazugságtól elválasztani.
Az erőltetett iparosítás dacára a kommunizmusnak nem sikerült behoznia
Románia gazdasági megkésettségét. 1989-ben az egy főre jutó nemzeti összter-
mék szempontjából Románia Albániával került holtversenybe az európai sereg-
hajtó nem túl dicsőséges helyezéséért. 1938-hoz képest az élbolyhoz viszonyított
távolság változatlan maradt, vagy éppenséggel nőtt. A látszólag hatásos, nagy
befektetésekkel fenntartott ipar híjával volt a termelékenységnek, a minőségnek,
hatékonyságnak és versenyképességnek.
A 90-es évek katasztrofálisak voltak, jórészt a nagyprivatizáció késlekedése és
a külföldi tőkeinfúzió aránylag szerény volta miatt: a megkésettség a kommuniz-
musból átörökölt gazdasági elit érdekeit szolgálta, amely meg akarta tartani saját
előjogait, és igyekezett minél többet kifacsarni az állami vagyonból. Gazdasági
szempontból csak a 2002 és 2008 közötti időszak nevezhető kedvezőnek, ekkor
erőteljes növekedés volt tapasztalható – ezt az is magyarázza, hogy igen ala-
csony szintről indultunk. Ekkor sikerült valamicskét lefaragni az európai átlag-
hoz viszonyított lemaradásból, de a dolgok itt megrekedtek, ha nem éppen
visszaestek 2008-hoz képest. Röviden, Románia Bulgáriával versengve az Euró-
pai Unió sereghajtója marad. A XIV. századtól kezdve egészen máig úgy tűnik,
hogy a románok helyben topognak: egyetlen lépést sem tettek a többi európai
országhoz képest.
 Értékek zűrzavara. A román mahala[24]
A politikai, gazdasági, értelmiségi elit (a fogalom technikai, értékítélettől men-
tes értelmében) jobbára a kommunizmus teremtménye, korábban a társadalom-
nak ez a rétege meglehetősen szűkkörű volt. A kommunizmus ennek csak egy
részét, az értelmiségi komponens kisebb hányadát hasznosította (egyesek
elhagyták az országot, az itthon maradottakat „leminősítették”, és gyakran meg-
járatták velük a börtönöket, ahol egyébként a politikai elit csúcsán levők oda-
vesztek). Ha valamikor majd rendszeres kutatásokat végeznek a kommunizmus
utáni elit tagjairól, mindegyikük pályakezdési pontját pontosan meg tudják hatá-
rozni; tény, hogy túlnyomó többségüknek úgymond „jó káderlapjuk”, „egészsé-
ges származásuk” volt, más szóval a társadalom alsóbb rétegeiből törtek fel,
Románia lakosságának szegénységbe és tudatlanságba süppedt feléből. A jelen-
legi elit körében nyilván kisebbségben vannak a „középosztályból” érkezettek,
vagy akik a régi értelmiség soraiból kerültek ki, hogy a nagytőkés vagy arisztok-
rata eredetűekről ne is beszéljünk.
Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk.
Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legma-
gasabb csúcsra is feljuthat. Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen
teljesen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a
„kulturalizálódási” folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óha-
tatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek
jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyo-
mai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz
ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok
politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intel-
lektuális szintet illeti...
Az értelmiségi elit is egyenetlen, beleértve az egyetemi közeget is, egészen a
professzorok felső szintjéig. Döbbenetes, hogyan jutottak egyesek oda, ahol
éppen vannak; nem nyújtottak túl sokat a saját szakterületükön ahhoz, hogy
megérdemeljék pozíciójukat, mihelyt pedig elérték a céljukat, még kevesebbet
ténykedtek – miért is igyekeztek volna? A kiválóság és a csalás jól megférnek
egymás mellett Romániában. A (kezdetben legalábbis tisztán merkantilista okok-
ból) gomba módra elszaporodó magánegyetemek még lejjebb helyezték a lécet:
ezek az intézmények a politikusok és az őket körülvevő emberek fő diplomaszál-
lítóivá váltak. Viccen innen vagy túl, kijelenthetjük, hogy Romániában csak az
nem lesz egyetemi professzor, aki foggal-körömmel védekezik ellene.
Victor Ponta (aki „történetesen” Románia miniszterelnöke is) doktori disszer-
tációjának nemrég lezajlott botránya kissé fellebbentette a fátylat a doktorátusok
és mesteri képzések „iparáról”. A kiváló munkák kétes, vagy annál is rosszabb
doktori dolgozatokkal kerülnek egy halomba. Nehéz elképzelni, hogy egyedül a
kormányfő követett el valaha plágiumot. Számba kell venni itt a hamisításnak
azt a különleges kategóriáját is, amikor maga a szerző sem tud róla, hiszen nem
ő írta meg a dolgozatot. A „Ponta-ügyben” felparázslott vita kimondhatatlanul
kínos volt. Két tábor – egyik pro, a másik kontra – ütközött össze ebben a látszó-
lag olyannyira kényes kérdésben, hogy végül számtalan értékelő bizottságot kel-
lett összehívni, „nemzetközi” részvétellel. Elfogadhatónak minősült az az érvelés
(még a vádlott részéről is), miszerint tíz évvel ezelőtt másak voltak az akadémiai
normák és elvárások; ebből mintha az következne, hogy 2002-ben a plágiumot
melegen ajánlották. A szóban forgó dolgozat esetében kétségtelenül bebizonyo-
sodott: egyharmadát más munkákból másolták (szóról szóra, idézőjelek és az
illető dolgozatokra való utalás nélkül). Plágium ez vagy sem? Még megvárunk
néhány bizottságot. Ha ez a helyzet egyes doktorátusokkal, fölösleges is szóba
hozni a rendszerint futószalagon készülő mesteri dolgozatokat. Nehéz lenne
bizonyítékokkal is alátámasztani, csak találgatni lehet, hogy tulajdonképpen mi
lehet emögött. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem hiszem, hogy mindezek elsődle-
ges oka a korrupció lenne. Valószínűleg sokkal inkább a szigor és a felelősség
akut hiánya, ami egyre terjed a román társadalomban, beleértve az akadémiai
közeget is.
A jelenség banalitását jól illusztrálja egy ellenzéki hölgy zamatos vallomása.
Nemrég miniszter volt, és nyilván ő is „egyetemi oktató” az egyik – nyilván –
magánegyetemen. Elismerte, hogy a maga során ő is plagizált: nem egy doktori
tézist, csak egy szerencsétlen cikket. Hozzátette: „Meg fogom dorgálni a barátai-
mat, akik ezt a szöveget írták. Íme, ezért is nem akartam doktori képzésre felirat-
kozni: ez azt jelentette volna, hogy a barátaim és a tanáraim írják meg a tézise-
met.”
Az értékválasztás csak erősen sántítva, de többnyire egyáltalán nem működik
a román társadalomban. A személyes kapcsolatok vagy a csoportviszonyok
elsőbbséget élveznek az intézményi elvárásokkal szemben: olyan régi betegség
ez, amely a kommunizmusban fejlődött ki teljesen, és amely 1989 után nyakló
nélkül terjedhetett. A totalitarizmus bilincseiből kitörve szabadfogású verseny
kezdődött az első sorbeli székekért, valamiféle önző vadság megnyilvánulása-
ként. A versengésből nem feltétlenül a legjobbak és a legbecsületesebbek kerül-
tek ki győztesen, és a jól elhelyezkedett nyertesek barátaikat és kegyenceiket is
maguk mögé állították. Ha ez a helyzet az elittel, a néptömegek sem állhatnak
jobban. A fő probléma az, hogy Románia hagyományos társadalma ugyan fel-
bomlott, de a lakosság nagy része még nem modernizálódott, legalábbis semmi-
képpen sem a nyugati típusú modernizáció szempontjából. Megrekedt egy „köz-
tes”, meghatározatlan állapotban. Mindenekelőtt érdekes megállapítanunk, hogy
a kommunista iparosítás és urbanizációs offenzíva dacára az ország vidéki lakos-
ságának aránya továbbra is 45% körüli maradt. A kommunizmus előtti 80%-hoz
képest nyilvánvaló a változás, de továbbra sem elégséges. A harmadik évezred
elején Románia az arányaiban igen jelentős (45%-os) falusi lakosságával az
Európai Unió (Bulgáriát is beleértve) legkevésbé urbanizált országa. Mi több, a
román falvak nem sokban hasonlítanak a nyugati, hasonló méretű településekre;
a falvak zömében nincs vezetékes víz, egyesekben még villanyáram sem műkö-
dik. A parasztoknak visszaszolgáltatták a földjeiket, de mivel egyebük nem volt
(a kisajátításkor minden mezőgazdasági felszereléstől megfosztották őket, ezek-
ből semmit sem kaptak vissza), a felaprózott birtokokon be kellett érniük a meg-
élhetési gazdálkodással. A fiatalok így elhagyják a falvakat, és tömegesen kül-
földre mennek dolgozni. A falu szerkezete pedig megbomlott, és egyre inkább a
külvároshoz hasonlít. Csak néhány elszórt szöglet emlékeztet arra, ami egykor a
vidéki civilizációt jelentette. Miközben a falu már nem falu, a városok lakossága
is csak részben integrálódott az urbánus jellegű kultúrába. Ebben az „átmeneti”,
nehézkes, végtelen átmeneti térben terül el diadalmasan a mahala. Azzal fenye-
get, hogy ellepi az egész országot. A kulturálatlanság és az ízléstelenség mind-
össze apró vétkei ennek a szociális közegnek: ennél jóval rosszabb, ha a dzsun-
gel telepszik meg ott, a maga törvényeivel. A mahalabeli egyed legértékesebb
erénye a dörzsöltség és az agresszivitás, és utolsó gondja a másik ember és a
közjó iránti tisztelet. Mindehhez a zenei aláfestés sem hiányzik: az összetéveszt-
hetetlen dallamvilágú manele[25] már lassan a nemzeti zenéjévé fejlődött.
A dzsungel még az Otopeni repteret is elözönlötte, amely elvileg az ország
legjobban felügyelt és ellenőrzött helye. Itt évek óta háborítatlanul működik a
szállítási maffia: áltaxisok, akik „foglyul ejtik” és kifosztják a naiv vagy kevésbé
éber utasokat. A hatóságok természetesen mit sem tudtak erről egészen a mina-
pig, amikor egy ilyen alak megerőszakolt, kirabolt és meggyilkolt egy japán
diáklányt. A japán nagykövetség erélyes fellépése kellett ahhoz, hogy az illetéke-
sek ellenőrzést rendeljenek el, amelynek nehéz lenne megmondani, hogy lesz-e
valami foganatja (a bukaresti Északi pályaudvaron bizonyára nem, ahol hasonló
a helyzet, de eddig még éppen nem öltek meg senkit). A dolgok azonban ennél is
rosszabbul állnak: kiderült, hogy a tettes sorozatgyilkos volt, számtalan nemi
erőszakkal, rablással és gyilkossággal a rovásán. És itt nincs vége: a legképtele-
nebb az egészben az, hogy a rendőrség több ízben már kihallgatta, és mindannyi-
szor elengedték azzal, hogy „menjen a dolgára”. Hátborzongató belegondolni,
hogy a hatóságok minden „tehetetlensége” valószínűleg nem csupán erre az
egyetlen ügyre koncentrálódott. Vajon hány betörő, gyilkos és nemi erőszakot
elkövető szaladgál háborítatlanul Romániában? És miért? Nemtörődömség,
inkompetencia, cinkosság? Amennyire csak tehetik, a románok elkerülik már az
államhatóságokat. Ezek a szerencsétlen események meg egészen biztosan nem
fogják növelni az intézményekbe vetett bizalmukat.
 Országbrand: egy zöld levél.
Nemzet-e még a román?
Általában véve a románok valószínűleg nem kevésbé képzettek, mint a nyuga-
tiak, viszont minden bizonnyal kevésbé műveltek. A képzés bizonyos ismeret-
rendszer elsajátítását, a műveltség pedig egy szabályrendszer felvállalását jelenti:
a családban és társadalomban való viselkedésbeli szabályoktól el egészen a mini-
mális állampolgári öntudatig. Egészen megdöbbentő, hogy a románok körében
mennyire nem létezik polgári magatartás, és ez a legapróbb gesztusokból is kivi-
láglik. A románt nem érdekli a másik ember, s ha ez esetleg mégis előfordulna
vele, akkor a közösséggel nem foglalkozik (meglehet, kissé túlzok ezzel az álta-
lánosítással). Szimbolikusnak nevezhető az a mód, ahogyan a szemetet kész-
akarva, vagy mindössze pofátlanságból mindenfelé eldobálják, a városok utcáitól
egészen a hegycsúcsokig.
Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román?
Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a
magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a
töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani – meglehet,
azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres
„országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A
látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.)
Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű
könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek
benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriem-
ber felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romá-
niát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem
zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a
cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván az egzotikuma miatt
került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan
román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig
léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai
Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett
Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílus-
ban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – Ír szerző tollából született.
Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi
van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett
Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Megle-
het, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs.
A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg
a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni,
mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változ-
tatták volna meg ők is a nevüket? A rromaként[26] való írásmód bevezetése
eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak
fejében uralkodó zűrzavart, akik egyre kevésbé észlelik a románok és romák
közötti, számukra túlságosan szubtilis különbséget. Már csak azért sem, mert a
Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdon-
képpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok. Amikor a cigá-
nyok Párizs utcáin lopnak vagy kéregetnek, a „kéregető” címkét egyszerűen a
románok homlokára ragasztják. Koldusnemzet! (Ezen a témán jól el is szórakoz-
tak az egyik francia tévéadón.)
A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról
van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” ami-
att, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyen-
kezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó
honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magu-
kat. Egy, az értelmiségi elithez tartozó hölgy bevallotta nekem (titoktartás
pecsétje alatt, úgyhogy nem fogom felfedni a nevét), hogy Olaszországban len-
gyelként mutatkozott be. Vajon eszébe jutna-e egyetlen lengyel nőnek is, hogy
románnak vallja magát?
Túl sok a cigány, a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy
németből, és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon
nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják
magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két
kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól
értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között.
Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország
„rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelme-
zettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajá-
tosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztal-
ható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az
első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelke-
zett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem
az eredeti Meštrović-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy
románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan
cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Nem ellenőrzött értesüléseink szerint
tulajdonképpen az első helyen állt, de kissé kozmetikázták az eredményeket,
nehogy egy németet kiáltsanak ki a legnagyobb románnak. Ám legyen, III. Ist-
ván sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való
gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni pol-
gármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt), akit
szintén „németes” okokból egy pártkoalíció (sikertelenül) miniszterelnöki pozí-
cióba igyekezett taszítani. Hogy rendbe hozza az országot.
 A román közöny
Romániában a lehető legnehezebb dolog közösségi akciót indítani. Még ha
nincs is ínyére az, ami az országgal és saját magával történik, a román ember
lenyeli a gombócot, és a lehetőségekhez mérten egyéni megoldásokat keres,
hogy kijusson a zsákutcából. Ezt nemrég is láthattuk, amikor egyetlen tollvonás-
sal nem kevesebb, mint 25%-kal csökkentették a fizetéseket (szándék szerint ez
a vágás a nyugdíjakat is érintette volna). Nem magát az intézkedést vitatom:
hogy lehetett volna-e vagy sem másként cselekedni. A gond itt az emberek reak-
ciója, jobban mondva (majdnem) teljes reakcióhiánya. Más államokban a leg-
drasztikusabb bérnyesések sem haladták meg az 5%-ot, mely elegendő volt
ahhoz, hogy Spanyolországban vagy Görögországban százezrek vonuljanak az
utcára. Franciaországban tréfának tűnne, ha valakinek eszébe ötlene a béreket
mondjuk akár egy százalékkal csökkenteni. A nyugdíjkorhatár (mely Franciaor-
szágban amúgy is egyike a legalacsonyabbaknak) megemelésének tervezete két
éve nagyarányú tiltakozásokat váltott ki. A románok fogcsikorgatva ugyan, de
nyugton maradtak. A hivatalban levő kormányfő érdekes magyarázatot nyújtott a
jelenségre: az emberek azért nem protestáltak, mert megértették a fájdalmas, de
elkerülhetetlen döntés szükségességét, hiszen csak így lehet a válságból kilá-
balni. Vajon a románok bölcsebbek lennének az összes többi európainál? Napnál
is világosabb, hogy nem bölcsebbek, és a bércsökkentést sem kedvelik jobban.
Mindössze közönyösebbek. A fentieket igazolja, hogy azóta sokan neheztelnek
Traian Băsescura, akinek az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy ő maga jelentse
be – látszólagos elégedettséget sugározva! – a drákói intézkedéseket. Viszont
tüntetni fárasztó, mi több, fölösleges, mert tévéközvetítésen úgyis végignézheted
a tiltakozást. Odajutottunk, hogy két-háromszáz fő gyülekezését már nagyarányú
megmozdulásnak tekintenek Romániában.
Gyors történelmi áttekintésünk során több ízben is találkoztunk Lengyelország
példájával. Nincs ebben semmilyen, előre megfontolt szándék: így következtek a
dolgok a maguk rendjén. És minden egyes alkalommal antitézis körvonalazó-
dott: a történelmi Nagy-Lengyelország, a kis román fejedelemségek. Nálunk a
templomrombolás, náluk az ellenálló egyház. Az ő gyors átmenetük és a végelát-
hatatlan román átmenet. Következzék most egy másik apró történet, az Európai
Unióról. „Szeretném látni – mondta akkoriban egy lengyel diplomata –, hogyan
képzelik el az Európai Uniót Lengyelország nélkül!” Tény, hogy a lengyelek a
csatlakozás minden egyes pontját makacsul végigtárgyalták, mintha nem is
annyira ők, hanem inkább a többiek óhajtanák a belépést. Hogy még egyértel-
műbbé tegyék az üzenetüket, az utolsó pillanatban feje tetejére állították az egész
csatlakozási ceremóniát, amelyre az utolsó estén Koppenhágában Dánia király-
nője jelenlétében került volna sor. Igazából még volt tárgyalni valójuk, úgyhogy
egészen hajnalig tárgyaltak. Madártávlatból is látszik, hogy felsőbbrendűségi
komplexussal van dolgunk. Kérdés, hogy mennyire indokolt, és nyilván milyen
mértékben helyénvaló, de úgy tűnik, előnyösebb, mint a románokra oly jellemző
kisebbségi komplexus (mely, hogy még harsányabb legyen, időnként megújuló
nemzeti büszkeségrohamokkal keveredik). Ugyanebben a helyzetben, a csatlako-
zási folyamat során a románok meg sem mukkantak, feltétel nélkül mindent elfo-
gadtak. Később értelemszerűen úgyis a maguk feje szerint intézték a dolgaikat,
mert azt meg kell hagyni, hogy a román sohasem hódol be csak úgy egyszerűen,
hanem előbb aláveti magát, majd úgy tesz, mintha nem értette volna meg eléggé
a lényeget.
Európai uniós csatlakozása után Románia meglehetősen szürke, egyéniség és
kezdeményezés nélküli tagnak bizonyult, amely rendszerint elfogadja a többiek
döntését. Még az új státusával járó előnyöket sem tudta kihasználni, mihelyt a
vissza nem térítendő uniós alapokból a 2014-es határidőhöz közeledve mind-
össze 10 százalékot tudott lehívni. Ez az arány unió-szerte messze a legalacso-
nyabb, Lengyelország (ismét Lengyelország!) lehívási aránya: 100%.
Bulgária az egyetlen európai ország, amelyhez Románia hasonlítható. Bulgá-
ria, amely még szegényebb, és amely egy adott pillanatban az államcsőd szélére
került, de amely ugyanakkor Romániához képest szemernyivel több felelősség-
ről tett tanúbizonyságot. A bolgárok eljutottak addig, hogy egyfajta német gaz-
dasági protektorátust fogadtak el, és sokkal komolyabban, a nemzeti érdek
nagyobb fokú felismerésével vitték véghez a reformot (legalábbis Romániához
képest, de akár a sokkal hatékonyabb államokhoz viszonyítva is). Nevetséges
ellentét alakult ki az idegenforgalom megszervezése kapcsán, nevezetesen a bol-
gár szervezettség és a román szétziláltság ellentéte. Romániában még ebben a
leginkább nyereségesnek ígérkező ágazatban is összevisszaság uralkodik, és a
megkerülhetetlen személyes érdekek felülírják a közérdeket.
 A politika komédiája
A román politikai élet a „hiteltelenség” benyomását kelti. A tartalom nélküli
(vagy a látszólagostól eltérő tartalmú!) formák megerősödve kerültek ki a kom-
munizmusból. A politika színháza nagyrészt kevésbé látható, ám igencsak való-
ságos versengést rejt a színfalak mögött: a források utáni hajszát. A pénzről
beszélünk itt, mely annyira valós és oly jelképes egyben. Ez nem kommunista
vagy posztkommunista találmány, viszont elmondható, hogy a kommunizmus
jelentősen stimulálta a jelenséget. Az emberek természetes „birtoklási” vágyára
ráerőszakolt hosszas „diéta” mohó nyerészkedési vágyat gerjesztett; a nemzeti
vagyon (amely majdnem teljesen az államé volt, vagyis „az egész népé”, tehát
senkié) a legjobb zsákmánynak bizonyult, miután a kommunizmus a tisztesség-
gel kapcsolatos aggályok java részét is felszámolta. Ebből a szempontból a poli-
tikai osztály a román társadalom hű tükörképeként jelenik meg. Mindazok, akik
az állam ügyeit igazgatták – leszámítva néhányukat, akiket kivételként tisztelhe-
tünk –, nem feledkeztek meg önös érdekeikről. A román politikus egyben üzlet-
ember is, vagy ha nyilvánosan nem is az, akkor egy-egy hozzá közel állót hasz-
nál paravánként. Velük együtt Románia „tőkéseinek” jó része ugyancsak az
állami vagyont csapolta meg.
Ebben a helyzetben az ideológiák, más szóval – konkrétan és pontosabban –
az ország javát célzó projektek némileg kevesebbet nyomtak a latban. Romániá-
ban semmi sem természetesebb a pártváltásnál, még akkor is, ha az illető pártok
– legalábbis elvileg – a politikai paletta eltérő zónáiban helyezkednek el. A nyíl-
tan felvállalt pártszínezet többnyire csak máz. Elsőként a Nemzeti Megmentési
Front bizonyította ezt, a nagy alapítópárt, amelynek két, egyenes ági leszárma-
zottja a Szociáldemokrata és a Demokrata Párt volt. Az ízig-vérig kommunisták-
ból lett szociáldemokraták ajándékozták meg első ízben gazdag politikusokkal
az országot. Feltalálták a nyilván mások által is átvett jelszót: „nem erény sze-
génynek lenni”, bár a gazdagságot aligha tarthatjuk a legfőbb erénynek egy
olyan párt esetében, amely a közemberek jólétének szenteli magát. A Demokrata
(később Demokrata-Liberális) Párt ugyanolyan fogantatású: évekig a Szocialista
Internacionálé tagja volt. Amikor a nemzeti-parasztpártiak hirtelen eltűnésével
megürült a „keresztény-demokrata” vagy „néppárti” pászma, bejöttek a „demok-
raták” számításai: baloldalon a mozgástér leszűkült a szociáldemokraták miatt, a
jobboldalon viszont bőven akadt hely. És így, egyik napról a másikra a Demok-
rata Párt „szocialistából” átvedlett „népivé”, baloldali pártból jobboldalivá vált.
Szükséges még megjegyeznünk, hogy ugyanilyen gyorsan változtak a meggyő-
ződések is?
Közvetlenül 1989 decembere után újra megjelent a két történelmi párt: a libe-
rális és a nemzeti-parasztpárt. Tulajdonképpen egy harmadik, kissé jelentéktelen
alakulat is, a Szociáldemokrata Párt, amely viszont szintén történelmi volt. Ez
utóbbi szerepe csupán arra korlátozódott, hogy hitelessé tegyen fontosabb, ám
nem éppen kimondottan tiszteletre méltó pártokat, amelyek a Szocialista Interna-
cionáléba való felvételükre vártak. A Szociáldemokrata Párt előbb a Demokrata
Párthoz társult, amelyet bevitt magával az „Internacionáléba”, majd, miután ezt a
feladatot teljesítette, elszakadt tőle, és egyesült – valójában hagyta magát felfa-
latni – a Ion Iliescu pártjával (hogy ne kavarodjunk túlságosan bele az igen
gyakran váltakozó megnevezésekbe). Nászajándékként két értékes dolgot hozott
a frigybe (mindössze ennyi maradt neki): a történelmi nevet és a Szocialista
Internacionálé tagsági minőségét. A Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális
Párt is némileg mesterségesen kelt újból életre, a régi párttagok alkotta magok
köré csoportosulva. A szinte ötven évvel azelőtti tagok túlélték a kommunizmus
évtizedeit, majd’ mindenikük megjárta a börtönöket, ahol – főleg a parasztpár-
tiak közül sokan – valóságos „rekordokat” értek el a rájuk szabott esztendők szá-
mával. Óhatatlanul különféle „új” emberek csatlakoztak hozzájuk: a családi
hagyomány révén, vagy személyes meggyőződésből magukat parasztpártinak
vagy liberálisnak vallóktól egészen a telivér opportunistákig. Mindenesetre a
legbizarrabb a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt esete: szokatlanul
hosszú neve már a kezdetekkor is bizonyos ideológiai hozzávetőlegességet
sugallt, bár jogelődje, a Nemzeti Parasztpárt a kommunizmus előtt sem volt túl-
ságosan strukturált. A 90-es években, Corneliu Coposu meggyőzőerejének
köszönhetően rövid ideig nagy párttá nőtte ki magát: formátlan, mesterségesen
felpumpált, és annál gyorsabban lelohadó politikai erővé. Azt, ami megmaradt
belőle – vagyis majdnem semmi – egy immár negyedik pártjánál tartó politikus
vezeti, ami nyilván felhatalmazza arra, hogy teljes mértékben azonosuljon a párt
történetével és doktrínájával. A Nemzeti Liberális Párt meg, amely kezdetben
úgy tűnt, hogy jobban körvonalazott doktrínával rendelkezik, végül nem habo-
zott kimondottan választási hatékonyságra hivatkozva összeállni az úgynevezett
Konzervatív Párttal, mely nem egyéb, mint egy tévécsatorna körül összeeszka-
bált kétes alakulat. A liberálisok következő lépése az évekig fő politikai ellenfél-
nek tekintett Szociáldemokrata Párttal való szövetségkötés volt.
„Hiteltelennek” bizonyult végül a kommunizmus ünnepélyes elítélése is. Tra-
ian Băsescu elnök kezdeményezésére egy szakértő bizottság fáradozott azon,
hogy a letűnt rendszer törvényszegéseit és túlkapásait feltárja (ami nem is volt
oly nehéz). A zárójelentést a Parlament ünnepélyes ülése megszavazta, a kom-
munista rezsimet illegálisnak, törvénytelennek és gyilkosnak nyilvánította. Ennél
határozottabb megválást és egyértelműbb ítéletet nem is lehetett volna elkép-
zelni. Nem tudom, milyen jogi következményekkel kell járnia annak, ha egy
rezsimet az ország legmagasabb szintű képviselői törvénytelennek minősítenek.
Logikus lenne, ha a rendszer minden egyes aktusát semmisnek nyilvánítanák,
kezdve a köztársaság kikiáltásával. Nyilván senki sem gondolt ilyen merészet, de
valószínűleg akadtak, akik abban reménykedtek, hogy mindez többet jelent a
puszta szóbeli kijelentéseknél. Valójában semmi sem történt. Az időközben nyu-
galomba vonult szekusok továbbra is felvették „pofátlan” nyugdíjukat, bár egy
„törvénytelen és gyilkos” rezsimet szolgáltak, és gyakran annak legmocskosabb
ügyeit intézték. A hajdani lakástulajdonosok zöme továbbra is reménytelenül
várja, hogy visszaszolgáltassák az ingatlanjaikat, amelyeket ugyanaz a „törvény-
telen és gyilkos” rendszer sajátított ki. Románia volt az az ország, amelyik, noha
megkésve, a legkeményebb szavakkal ítélte el a kommunizmust. Ugyanennek az
országnak az élén túlnyomórészt ma is kommunista vétetésű politikai és gazda-
sági osztály áll.
És mi történt az átvilágítási törvénnyel? A kommunizmus összeomlása utáni
első hónapokban beterjesztett törvény (a Temesvári Kiáltvány híres 8. pontja)
akkor nyert volna értelmet, ha már a kezdet kezdetén hatályba lép, hogy a kom-
munistákat kulcspozícióikból, felelős beosztásaikból eltávolíthassák, és ezzel
utat nyissanak az új politikai osztálynak. Az új hatalomnak azonban ez nem állt
szándékában, ellenkezőleg. Az átvilágítás kérdése újra napirendre került, jókora
késéssel, másfél évtizeddel a rezsimváltás után, amikor már nem lett volna sok
haszna: ez olyan dolog, amit ha nem oldasz meg az elején, vagy legalábbis nem
túl későn, akkor inkább ne is kezdd el. Még így is a törvénytervezetet öt éve
sétáltatják a Parlament és az Alkotmánybíróság között. Hogy minél alkotmányo-
sabb legyen, különféle kategóriákat kiiktattak belőle: már nem érinti a diploma-
tákat, a Kommunista Ifjúsági Szövetség volt aktivistáit (ez az intézkedés nyilván
kategóriák és személyek védelmét szolgálja, beleértve az egykori, valamikor
funkciót viselő miniszterelnököket is). Mindennek a tetejébe a törvény nem
hatna ki „a nép választottjaira” (honatyák, polgármesterek), hanem csak külön-
böző tisztségekbe kinevezett személyekre. Más szóval Románia elnöke lehet egy
volt aktivista, de ugyanaz a személy már nem nevezhető ki államelnöki tanácsos-
nak. Mindezek viszont a legcsekélyebb jelentőséggel sem bírnak, mihelyt úgy
tűnik, hogy a törvény nem arra ítéltetett, hogy valaha is érvénybe lépjen.
 „Mint minden pártatlan román-román”[27]
De ki játszik korrektül Romániában?
Mindazok, akik nem ismerik Romániát, vagy (mint az európai vezetők) csak
madártávlatból figyelik, értetlenül álltak a 2012 nyarán kirobbant politikai (és
szélesebb értelemben össztársadalmi) válság előtt. Dacára annak, hogy Ceauşes-
cutól a Forradalmon át egészen a bányászjárásokig a román „kivétel” már aligha
nevezhető titoknak.
Mivel ebben a társadalomban minden kétértelmű, az Alkotmány sem lehet
más: túl nagy teret hagy az értelmezéseknek, a hatalom mérlegének nyelvét haj-
lamos a Parlament felé billenteni, vagy épp fordítva, ha kell, elismeri az elnök
egyáltalán nem mellőzhető szerepét is. A félelnökinek nevezhető rendszer
inkább parlamenti, mint elnöki, ám a legtisztább, „legegységesebb” legitimitás
az elnöké, akit közvetlen általános szavazással választanak meg. Régi hagyo-
mány szerint a románok számára a hatalom a lehető legszemélyesebb. Az élen
állótól várnak el mindent, mint ahogy őneki kell majd fizetnie, ha szükséges, a
kudarcért is.
Ez a paternalista hajlandóság jó alapul szolgált egy hajóskapitány képzettségű,
„vezérléshez” szokott elnöknek, hogy kénye-kedve szerint gyakorolja készsé-
geit. Traian Băsescu – a „játékos elnök”, ahogyan saját magát meghatározta –
türelemmel szőtte meg a hálóját, és lassacskán közvetlen autoritást biztosított
magának az állam fő intézményei felett. A kormány az elnök csatolmányává silá-
nyult, a maga során magához ragadva a parlamentet is, ahol az ellenzéki pártok-
ból való szenátorok és képviselők „kiszakításával” megszerezte a szükséges
többséget. (Romániában ez semmiféle nehézségbe nem ütközik, lévén, hogy a
„pártváltás” kimondottan parlamenti sportág). A törvénytervezetekről való vég-
telen vitákra ráunva a kormány eldöntötte, hogy felelősségvállalással futószala-
gon fogadja el azokat (több mint tucatnyi törvényról van szó, gyakorlatilag vala-
mennyi fontos jogszabályról). Ezáltal kizártak mindenféle vitalehetőséget és
kompromisszumos megoldást, a Parlament pedig egyfajta iktatóhivatallá alakult.
Ha szükség volt rá, mert a dolgok történetesen nem a tervek szerint alakultak,
megismételték a szavazást, hogy a „helyes” eredményre jussanak (mint az
Alkotmánybíróság egyik kulcsfigurájának esetében), vagy a látszat dacára (mert-
hogy a jelenetről felvétel készült) a ténylegesen leadott igenlő szavazatok duplá-
ját számolták össze. Korai lenne megállapítani, hogy mindezek a „bocsánatos”
kisiklások – ahogy egyesek fenntartják – az állam, és főleg az igazságszolgálta-
tás valós reformjának számlájára írandók. (Némi hasonlóságot állapíthatunk meg
itt Cuza autoriter uralkodásával, amely lehetővé tette a modern Románia alapjait
megvető átfogó reformok véghezvitelét.)
Megsértette Traian Băsescu az Alkotmányt? Ha nem is annak betűjét, de a
szellemét igen, midőn túlontúl az elnöki rendszer irányába tolta el a dolgokat.
Pengeélen táncolt, időnként átlépve a határokat, még az elnöknek egyébként
kedvező Alkotmánybíróság értelmezése szerint is, merthogy Băsescunak ebben a
testületben is sikerült megszereznie a többséget. Traian Băsecu tehetsége végső
soron abban nyilvánult meg, hogy minden szálat a kezében tartott anélkül, hogy
ez a demokratikus felépítmény formális architektúráját sértette volna. Nyilván,
nem volt korrekt játék. De ki játszik korrektül Romániában?
Az Európai Bizottság és a különféle egyéb európai politikai tényezők azonban
nem az elnökre nehezteltek, hanem azokra, akik le akarták őt váltani. Ez utób-
biak is az Alkotmány és a törvények határait feszegetve játszottak, mert – ismét-
lem – Romániában ez így megy. Az ellenzők sürgősségi kormányrendeletekkel
függesztettek fel törvényeket, alkotmányos előírásokat, és így tovább. Néhány
nap alatt leváltották a nép ügyvédjét és a két ház elnökét, sőt magát Băsescu
elnököt is felfüggesztették tisztségéből. Jegyezzünk itt meg újból egy szintén
sajátosan román jelenséget: ugyanaz a Parlament, változatlan összetételben,
mukkanás nélkül támogatta a „Băsescu-kormányok” túlzottnak tartott intézkedé-
seit, hogy aztán később ugyanolyan fegyelmezetten felfüggessze az Elnököt. Ha
a szükség úgy hozza, megfelelő létszámú honatya egyszerűen átszavaz a másik
oldalra. „Mint minden pártatlan román-román” – fogalmazta meg a lehető leg-
pontosabban Caragiale. A „pártatlanok” most a Románia Haladásáért Nemzeti
Egyesületbe tömörülnek (azt is mondhatnánk, mindenekfelett az erkölcsi haladá-
sért); középre játszanak, előbb elárulták a szociáldemokratákat, akiktől elszakad-
tak, majd Băsescu demokrata-liberálisait hagyták cserben. Băsescu leváltási
kísérletét „puccsként” vagy „államcsínyként” emlegették: annyira volt „állam-
csíny”, amennyire a Băsescu-rezsim „diktatúrának” nevezhető... vagyis a semmi-
nél inkább, de nem sokkal!
Az Európai Bizottság, amely Băsescu kisiklásait még elnézte, az újabb kilen-
géseket már nem tolerálta. A magatartásbeli eltérés elsősorban az idő tényezővel
magyarázható. Traian Băsescu fokozatosan és óvatosan, éveken át építgette poli-
tikai konstrukcióját, míg az „államcsíny” szerzői mindent kendőzetlenül, mind-
össze pár nap alatt követtek el.
A Brüsszelbe szólított Victor Ponta miniszterelnök egy „11 parancsolatot” tar-
talmazó listát kapott, és kötelezte magát arra, hogy azokat pontosan és időben
teljesíti. Akarva-akaratlanul is újra Lengyelországra gondolok; mi történne, ha
hasonló, ultimatív rendelkezéseket továbbítanának a lengyel kormányfőnek?
Hogyan reagálna? A románok azonban, régi szokásuk szerint elfogadják a paran-
csokat, hogy aztán, amennyire csak lehet, eltekintsenek tőlük. Legmesszébb
ebben a tekintetben akkor mentek el, amikor Victor Pontát még az Otopeni repté-
ren tartózkodó, átszálláshoz várakozó brit külügyminiszter is magához rendel-
hette. Utóbb a kormányfő, és a nála is harsányabban megnyilvánuló Crin Anto-
nescu ideiglenes államelnök úgy vélte, hogy visszavágnak azzal, ha mindenféle
tréfát engednek meg maguknak az európai vezetőkkel szemben. Különösképpen
Angela Merkel kancellárt célozták meg, akit arra bátorítottak, hogy vigye magá-
val Băsescut, ha már olyan nagyra tartja őt. Egyidejűleg vagy alternatív módon a
románok alávetett helyzetben levőnek, de a „méltóságukra” szörnyen érzéke-
nyeknek láttatják magukat. Nem ártana megtalálni a középsodort, kevesebb haj-
longással és egy adag visszafogottsággal, amikor bizonyos kifejezéseket haszná-
lunk. Nyilván a Demokrata-Liberális Párt üdvözölte Európa közbelépését,
miután pár hónappal azelőtt az éppen ellenzékben levőket pontosan azért vonta
felelősségre, mert külföldi bíráskodást igényeltek volna.
A konfrontáció hevessége erősen ellentétes az ideológiai töltet gyengeségével,
valamint a Romániára vonatkozó, valós alternatív projektek hiányával. Inkább
személyek és csoportok ádáz birkózása volt, mintsem különböző elvek egymás-
nak feszülése. A felek földbe akarták döngölni egymást: Traian Băsescu demok-
rata-liberálisai már egy ideje „be akarták kebelezni” a liberálisokat, a liberálisok
pedig a maguk során, a szociál-demokratákkal vállvetve (a Szociál-Liberális
Unióban) egy olyan politikai konstrukcióról álmodtak, amelyben csak e két párt
marad talpon – egyiküknek a jobboldal jutna, míg a másik elfoglalná a baloldalt.
Az összeütközés egyébként koncentrált formában felszínre hozta a román poli-
tika és közéleti szellemiség rossz beidegződéseit: a hatalom túlzottan személyes
jellegét, az önkényuralomra való fokozott hajlandóságot, a szabályok mellőzését
vagy kijátszását, a szennyes kiteregetését a külföld előtt, amelyet helyzettől füg-
gően hol támogatónak, hol meg ellenfélnek tekintenek.
A felfüggesztésére kiírt referendum relatív sikere, de jogi kudarca (íme, egy
újabb román kétértelműség) következtében Románia elnöke visszatérhetett a
Cotroceni-i Palotába, ahol néhány nap múlva Litvánia elnök asszonyát fogadta.
A litván államfő rövid és lényegre törő üzenete Băsescu torkára forrasztotta a
szót: „Nőjetek fel, és viselkedjetek felelősségteljesen.” Ilyen megjegyzéseket
nem szokás ennyire magas szintű hivatalos látogatások során tenni, de ma már
senki sem fárasztja magát protokolláris formaságokkal, amikor Románia képvi-
selőivel beszél. Mindez azt jelzi, hogy milyen mélyre süllyedt az ország, vagy
legalábbis mások hogy látják ezt kívülről. A nyugatiakat – akik civilizációjukat
éppen egy norma- és szabályrendszer felvállalására, betartására alapozták – két-
ségbe ejti az, ahogyan a románok a szabályokkal játszanak: előbb úgy tesznek,
mintha betartanák, hogy aztán még inkább megkerüljék azokat.
A politikai osztály kicsinyes, eredménytelen iszapbirkózásai az utóbbi időben
a monarchia felértékelődéséhez vezettek. Újabb megkésettség: úgy tűnik, a
románok „az elszalasztott helyzetekre” szakosodtak. A lehető leghiggadtabban
átgondolva elképzelhető, hogy a dinasztikus és alkotmányos monarchia lenne a
legmegfelelőbb rendszer a mindenkori román társadalom számára. Biztosítaná
számára azt a jelképértékű személyiséget, akire szüksége van, és aki a bíró szere-
pét is betöltené a politikai harcokban; a román társadalom krónikus fejetlenségé-
ben egyetlen választott, és óhatatlanul pártos elnök sem válhat a felek által elfo-
gadott döntőbíróvá, a tisztán parlamentáris rendszer pedig valószínűleg csak
elmélyítené a hazai állapotok ziláltságát. Ám az történt, hogy miután a románo-
kat (sikeresen) monarchistákká nevelték, bekövetkezett a republikánussá való
(szintén sikeres) átnevelésük. A fejükbe verték, hogy a királyság elévült állam-
forma (mely ugyan megfelel az olyan elmaradott országoknak, mint Nagy-Bri-
tannia vagy Belgium)... Egy olyan Románia, melynek 1990-től Ion Iliescu
helyett Mihály király áll az élére, más pályát futott volna be. Nyilván mindez
meddő szófecsérlés: elő sem fordulhatott volna ilyesmi, már csak azért sem,
mert a románok nem spanyolok. A kérdés továbbra is hiábavaló marad, hiszen
Mihály király a román uralkodói család utolsó, kétségtelenül legitim tagja. Úgy
tűnik, rajta kívül nincs más, aki hitelesen, kellő szimbolikus töltettel képvisel-
hetné a monarchikus megoldást.
 Epilógus. A történelem sodrában
A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan,
amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azono-
síthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlag”-léttől, és ame-
lyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is
sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely maka-
csul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem
pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy
társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.
Nem erény, ha helyesen jársz, fogyatéknak számít, ha félrelépsz. Mi lehet
aggasztóbb annál, hogy a fiatalok közül sokan, és egyre többen, köztük a legígé-
retesebbek, kizárólag Románián kívül képzelik el a révbejutásukat? Mindenek-
előtt kritikai, és a lehető legkíméletlenebb szemléletre van szükségünk, hogy
egyszer s mindenkorra elkülönítsük az értéket a középszertől és a csalástól. Mos-
lékba velük! – kiáltott fel Titu Maiorescu 1886-ban. Olyan próbálkozás ez, ame-
lyet időszerűvé kellene avatni. Romániának vajon sikerül-e megtennie?
Ami engem illet, nem tudok megoldást ajánlani, és nem is hiszem, hogy egy-
általán létezne megoldás azon kívül, mint amit az idő fog meghozni. Sok minden
függ attól, hová fejlődik az emberiség egésze. Fogalmunk sincs arról, merre
halad Európa, merre tart a világ. A történész illetékessége, mely a maga nemé-
ben viszonylagos, a mai napnál nem terjed tovább. A holnaphoz már nincs köze.
 Könyvészeti jegyzet
Egy túlnyomórészt személyes rálátást kifejező esszé, mint amilyen ez is, nem
követel föltétlenül könyvészeti utalásokat, kivéve akkor, ha egy bizonyos szerző-
től közvetlenül átvett információkról vagy gondolatokról van szó. Elsősorban
saját könyveimből merítettem: Történelem és mítosz a román köztudatban
(magyarul megjelent: Kriterion, 1999.), România, ţară de frontieră a Europei
(Románia, Európa határországa), Capcanele istoriei (A történelem csapdái),
Elita intelectuală românească între 1930 şi 1950 (A román értelmiségi elit 1930
és 1950 között)... Árnyalataiban néhány részletet átértelmeztem, az olvasó lehet,
hogy nem is fog felfigyelni ezekre. Egyébként a leginkább „kizsákmányolt”
könyv, amelyhez adatokért és a gazdasági értelmezésekért folyamodtam, Bogdan
Murgescu munkája, a România şi Europa. Acumularea decalajelor economice
(1500-2010) (Románia és Európa. A gazdasági különbségek halmozódása
(1500-2010). Polirom, Iaşi, 2010. Elena Siupiur szintézise – Emigraţia: condiţie
umană şi politică în sud-estul european (Az emigráció: politikai és emberi lét-
forma a délkelet-európai térségben). Editura Academiei Române, Bucureşti,
2009. – hasznos perspektívát nyújt arról a tényről, amelyet megpróbáltam
kihangsúlyozni: az „idegenek” hozzájárulásáról a modern Románia létrejöttéhez.
Ugyanebben a témakörben gondolatébresztő lehet Alexandru Florin Platon mun-
kája is: Geneza burgheziei în Principatele române (A román polgárság genézise
a Fejedelemségekben). Editura Universităţii „Alexandru Ioan Cuza”, Iaşi, 1997.
Egy idegen közösség román közegben való megtelepedéséről Hilda Hencz írt
könyvet: Bucureştiul maghiar (A magyar Bukarest). Editura Biblioteca Bucureş-
tilor, Bucureşti, 2011. Ami az „első” román átmenetet illeti a nyugati civilizáció
felé, megkerülhetetlen Ştefan Cazimir könyve: Alfabetul de tranziţie (Átmeneti
ábécé). Humanitas, Bucureşti, 2006. (első kiadása: 1986). A román kommuniz-
mus értelmezési javaslatai magukba foglalják Daniel Barbu egyes szempontjait
is, amelyeket a Destinul colectiv, servitutea involuntară, nefericirea totalitară:
trei mituri ale comunismului românesc (Kollektív sors, önkéntelen szolgaság,
totalitárius boldogtalanság: a román kommunizmus három mítosza) című cikké-
ben fejtett ki, és amely Lucian Boia szerkesztésében a Miturile comunismului (A
kommunizmus mítoszai) című könyvben jelent meg (Nemira, Bucureşti, 1998,
175-197 old.). A román társadalom jelenlegi állapotaira vonatkozóan említésre
méltóak azok a szociológiai adalékok, amelyek a Cătălin Augustin Stoica és Vin-
tilă Mihăilescu által koordinált kötetben jelentek meg: Iarna vrajbei noastre.
Protestele din România, ianuarie-februarie 2012 (Viszályunk tele. A romániai
tiltakozások 2012 január-februárjában). Paideia, Bucureşti, 2012.

(2012 szeptember-októbere)
 Jegyzetek

[1] Ez a fejezet a második román nyelvű kiadás előszavaként jelent meg. (A kötetben szereplő valamennyi
lábjegyzet a fordítótól származik.)
[2] Cristian Ghinea politológus, újságíró.
[3] Nicolae Manolescu irodalomtörténész, a Román Írószövetség elnöke.
[4] Mihail Roller (1908-1958) történész, az ötvenes években kiadott iskolai tankönyvei tulajdonképpen a
marxista-leninista tanok alapján szerkesztett pártpropaganda-anyagok voltak.
[5] Daniel Cristea-Enache irodalomkritikus, a Bukaresti Tudományegyetem docense
[6] Alexandru Dimitrie Xenopol (1847-1920) történész, filozófus, író, nevéhez fűződik az első román törté-
neti szintézis.
[7] Constantin C. Giurescu (1901-1977) akadémikus, történész.
[8] Örmény” János vajda (Ioan Vodă „Armeanul”, „cel Cumplit”, „cel Viteaz”), uralkodott: 1572-1574; Ist-
ván vajda (Ştefăniţă): 1517-1527; III. István (Ştefan cel Mare): 1457-1504; Neagoe Basarab: 1512-1521;
Matei Basarab: 1632-1654; Vitéz Mihály (Mihai Viteazul): szül. 1558., megh. 1601.; Jó Petraskó (Pet-
raşcu cel Bun): uralkodott: 1554-1557.
[9] Nicolae Iorga (1871-1940) történész, politikus, a román történetírás és a két világháború közti közélet
egyik legjelentősebb személyisége.
[10] Petre P. Panaitescu (1900-1967) történész, akadémikus.
[11] Radu Popescu (1655?-1729) udvari krónikás, Havasalföld uralkodóiról írt átfogó művet.
[12] Titu Liviu Maiorescu (1840-1917) irodalomkritikus, esszéíró, a Román Akadémia megalapítója, politi-
kus.
[13] A három szent főpapról elnevezett templom – a ford.
[14] Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană): XVIII. századi, a felvilágosodás eszméit hirdető kulturális mozga-
lom, mely az újonnan alakult görög-katolikus egyház megalakulását követően jött létre.
[15] Németi Rudolf fordítása.
[16] Nicolae Densuşianu (1846-1911) jogász, történész, a Román Akadémia levelező tagja.
[17] Mircea cel Bătrân – havasalföldi uralkodó: 1386-1394 – a ford.)
[18] În contra direcţiei de astăzi în cultura română. Dávid Gyula (szerk., ford.): Bírálatok, vitacikkek, tanul-
mányok. Kriterion, 1985.
[19] Kiss Jenő fordítása.
[20] Petre P. Carp (1837-1919) konzervatív párti politikus, diplomata, az első világháború idején támogatta
Románia belépését a tengelyhatalmak oldalán.
[21] Kondukátor – a conducător szó jelentése vezető, vezér, az idézett formában magyarul is elsősorban
Nicolae Ceauşescura alkalmazták.
[22] Calea Victoriei – Bukarest belvárosának egyik patinás főútja.
[23] Kvadriláter – dél-dobrudzsai, vitatott hovatartozású terület, mely az 1877-es függetlenségi háborútól
 1913-ig Bulgária része, a második Balkán-háború után Romániához csatolják, 1940-től ismét Bulgáriá-
hoz tartozik.
[24] Török jövevényszó a románban, jelentése: külváros. Átvitt értelemben (de mahala): útszéli, vulgáris,
faragatlan.
[25] Népzenei alapú populáris zenei műfaj a Balkánon, különösen Romániában népszerű (főleg vidéken,
illetve szegény városi környezetben).
[26] A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése érdeké-
ben a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Jelenleg mindkét változat használatban
van.
[27] Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél. Seprődi Kiss Attila fordítása.
TARTALOM
Előszó[1] A másság filozófiája: válasz néhány kritikára
Prológus. Átok ülne rajtunk?
A megkésettség
Nyugatra tekintve. Külföldi hatások
A kisebbrendűségi komplexus
Tartalom nélküli forma
Nagy-Románia. Egységes nemzetállam? Hatékony gazdaság? Kiteljesedett
demokrácia?
Aranykor?
De mi lesz a becsülettel?
Román dilemma: volt-e vagy sem holokauszt?
Áttérés a kommunizmusra
Ceauşescu: a dinasztikus kommunizmus
Kiút a kommunizmusból: a hazugság stratégiája
Értékek zűrzavara. A román mahala[24]
Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román?
A román közöny
A politika komédiája
„Mint minden pártatlan román-román”[27] De ki játszik korrektül
Romániában?
Epilógus. A történelem sodrában
Könyvészeti jegyzet
Jegyzetek