ROBIN

MASH

KÁRHOZOTTAK
HÁZA

KALANDOR KÖNYVKIADÓ
2003.
 A műben szereplő minden név, személy, hely és
esemény teljes méretékben az író fantáziájának
szüleménye. Bármely hasonlóság létező személyekkel,
helyekkel és eseményekkel, kizárólag a véletlen műve.

Első kiadás

Egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás a Glowell

Ltd. engedélyével
(POB 3174, Road Town Tortola, British Virgin
Islands) Magyarországon kiadja a Kalandor Könyvkiadó
1203 Budapest, Mária u. 3.

Felelős kiadó: Földi Tamás cégvezető

Sorozatszerkesztő: Szélesi Sándor, korrektúra:
Németh Attila, borító: Temesi Péter, tipográfia: Nagy
László

ISBN 963 86271 8 2 ISSN 1587-7213

Copyright by Robin Mash © 2003

Sorozatterv és borítóterv: © Bolt Informatikai Kft.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 I.
Derengők
A kutyák idegesen szimatolnak a levegőbe,
hátukon borzolódik a szőr, combizmaik rángnak.
Egyikük – épp amelyik elsőként ért a játékházhoz
– olyan erősen rángatja a pórázt, hogy a gazdája,
egy szőke közrendőr kénytelen rádörrenni. A férfi
reszelős hangjára többen odafordulnak, de a
kutyát ez cseppet sem zavarja. Boldog, hogy
teljesítette a rábízott feladatot, még ha nem is
érti, mi az, amit talált.
Marge Angelson azonban nagyon is tisztában
van vele. A játékház ajtajában áll, s vigyáz, nehogy
megérintse a félfát. A vityilló hat-nyolc éves
gyerekekhez méretarányos. Bájos építmény.
Tetőcsúcsa alig magasabb, mint egy felnőtt
ember, az ajtó szemöldökfája Marge melléig ér. A
teraszon kicsi hintaszék áll, az apró ablakokon
tüllfüggöny és piros sötétítő libeg a huzatban.
Odabenn egyetlen helyiség található, ami
egyszerre nappali, konyha és hálószoba. Minden
kicsi, amitől a felnőtteknek olyan érzésük támad,
mintha Hófehérkévé változva, a törpék otthonára
bukkantak volna.
A játékház a Whosy-birtokhoz tartozó, óriási
vadasparkban áll. Mr. és Mrs. Whosy szikrázóan
fehér, valós méretű palotája innen is látszik, bár a
bokrok, fák lombja a legjavát eltakarja. Talán
ötszáz méterre lehetnek a kavicsos sétánytól,
amin túl a garázsok, majd a mini-golfpálya terül
el. Ezt elnézve senki nem tagadhatja, hogy az
ügyvédek remekül keresnek, főleg a keleti parton.
Marge Angelson kényszeríti magát, hogy ismét
a „babaház” felé forduljon. Két szerencsétlen
nyombiztosító görnyed odabenn, minduntalan
beleakadva a berendezésbe. Kezükön fehér
gumikesztyű, szájuk előtt maszk, arcukon
szokatlan undor. Ezek a fickók százával láttak már
hullákat, most mégis ki vannak borulva. Egyikük
kitárja a kicsiny ablakot, félrevonja a
függönyöket, hogy a fényképész készíthessen
néhány felvételt kintről. Később majd helyet
cserélnek, egyszerre nem férnek be a házba.
Asszonyom, szükség van még a kutyákra? –
kérdi a szőke közrendőr idegesen. – Nagyon
nyugtalanok, és…
– Rendben, vihetik őket – felel Marge Angelson,
s meglepi saját hangjának tompa színe. A nyári
délután mozdulatlan levegője édeskés, iszonyú
bűzzel terhes. A döglegyek tömege felhőkben
kavarog az emberek körül.
 – Jobb lesz hamar végezni – szól most egy
másik hang. Marge a maszk alatt felismeri
Thortensent, akit a rendőrfőnök erősítésként
küldött. – A szülők mindenáron ide akarnak
jönni, mintha nem hinnének nekünk.
– Ne csodáld, mindketten ügyvédek – mondja
Marge, s örül, hogy fintora most takarásban van.
– A kislány…?
– Barbara? – kérdez vissza a nyomozó, s
akaratlanul is lehalkítja a hangját. – Ott van, a
tölgy mögött. Ketten vigyáznak rá.
Marge Angelson bólint, majd ismét a házikót s
a környéken nyüzsgő rendőröket nézi. Három
nappal korábban kezdte sejteni, hogy ki a gyilkos.
Abban ugyanis soha nem kételkedett, hogy a
hatéves Petert nem csupán elrabolták, de meg is
ölték. Ha váltságdíj lett volna a tét, már az első
órában felhívják a szülőket. A gyerekrablók
mihamarabb túl akarnak lenni a dolgon, mintha
maguk is „szennyesnek” éreznék a tettüket.
Peter miatt azonban senki nem telefonált. A
kisfiú hetente kétszer jött a Whosy-birtokra, hogy
Barbarával játsszon. Mivel a gyerek szülei az
ügyvédék szolgálatában álltak, otthonuk az erdőn
túl bújt meg, s így Peter mindig egyedül
közlekedett. Ki bánthatta volna a fegyveres
őrökkel, magas kerítéssel védett vadasparkban? A
szülők nyomban lekerültek a gyanúsítottak
listájáról, mint ahogy a Whosy házaspár is:
egyszerűen „nem olyan típust” képviseltek. Marge
az őrökkel és a személyzet többi tagjával
piszmogott a legtovább. Csakhogy egy részük
bombabiztos alibivel rendelkezett, a többiek
pedig éppúgy gyanún felül álltak, mint a szülők.
Ha a hulla előkerül, mindjárt egyszerűbb lesz
minden. Addig is – elsősorban a szülők
megnyugtatására – a közeli városban, majd az
egész megyében kutatták Peter nyomát. Marge
közölte a főnökkel: biztos benne, hogy ez
időpocsékolás. Csakhogy a Whosy házaspár is
megmozgatta minden kapcsolatát (s volt nekik
bőven! ), így Marge ideje javát értelmetlen
bóklászással töltötte a környék boltjaiban,
kocsmáiban és egyéb helyein. Azután újra és újra
visszatért a birtokra, hogy elbeszélgessen a
személyzettel, s főleg Barbarával.
A kislány igazi angyalka. Szőke, álmodozón
hatalmas, kék szemmel, a nyolcévesek minden
bájával. Nyíltan, őszintén mosolygott a
nyomozónőre már az első alkalommal, s vékony,
csicsergő hangján adta elő a történteket.
– Peter itt volt, azután meg hazament, de előtte
ügyvédes-szolgásat játszottunk. Én voltam az
ügyvéd, akinek a háza óriási nagy, a munkája meg
rengeteg sok. Peter mosta a függönyt, és terített.
Mindent, ahogy mondtam neki, és azután…
Azután meg hazament. Arra ment haza, a fák
között. Arra szokott mindig.
Peter két hete tűnt el, s azóta Marge legalább
ötször járt a fák között gubbasztó játékháznál.
Barbara büszkén mutogatta bútorait, edényeit és
a mini tévét.
– Mindenem van, de azért anyuék nem engedik,
hogy teljesen itt lakjak, mert egyedül félnék
éjszaka – magyarázta. – Pedig én nem félnék.
Hogy a babaház alatt pince is van, azt nem
tudta, inkább csak megsejtette. Reggel újra
benézett a Whosy-rezidenciára. Barbara ragyogó
arccal, régi ismerősként köszöntötte, de mikor
Marge megkérte, hogy mutassa meg a játékház
pincéjét, a kislány elsápadt. A nő ekkor fogta a
mobilját, és kutyákat kért. A rendőrfőnök előbb
nem akarta engedélyezni, de Marge fogadást
ajánlott, tétként az állását téve föl.
A kutyákra végül nem volt szükség. Amint
felnyitották a babaház padlójába rejtett
pincelejárót, a hullabűz elborította a környéket.
Marge Barbara arcát figyelte, míg a rendőrök
öklendezve próbáltak friss levegőhöz jutni. A
kislány nyugodtan állt két egyenruhás rendőrnő
között, karján kedvenc babájával. Angyali arcán
némi szomorúság suhant át, talán mert az egyik
kutya levizelte a házikó sarkát.
Marge Angelson most úgy érzi: immár elég erőt
gyűjtött, hogy megnézze a holttestet. Megkéri a
helyszínelőket, hogy jöjjenek ki, maga pedig
görnyedve lép a játékházba. A pincelejárat
elfoglalja a „nappali” majd egész padlóját. Feltárt
nyílása immár nem sötét, a fiúk két erős lámpát
akasztottak az alacsony keresztgerendákra.
Odalenn tisztára meszelt betonfalak zárják
körbe a hűvös, ki tudja, mire jó helyiséget. Aki a
„babaházat” tervezte, tökéletesen hű maradt a
valósághoz, így még a biztosítékok doboza, és a
szerszámoknak való, mini polcrendszer is
megtalálható odalenn.
Marge leereszkedik a négy lépcsőfokon, de ha a
pincepadlóra lépve kiegyenesedne, feje még
mindig a nappaliban volna. Lehajol hát, bár úgy
érzi, hogy a rothadás homályos felhőjébe kell
alászállnia.
A hulla a hátsó sarokban hever. Két hete oszlik
itt, s bár a pincevalóban hűs, zöldes bőre néhány
helyen már szétfoszlott. Ha Peter üveges tekintete
nem meredne a semmibe, s arca sem viselne lilás
foltokat, arra lehetne gondolni, hogy épp csak
leült egy percre, kipihenni az „ügyvédes-szolgás”
játék fáradalmait.
Marge öklendezve menekül ki a pincéből, majd
a házból. Letépi arcáról a maszkot, berohan az
erdőbe, s egy fának támaszkodva kiadja magából
a reggelijét. Liheg, mint akit megkergettek.
Szemébe könny gyűl, nyelvét marja az epe,
gyomra még mindig ráng, pedig már teljesen
üres. Szétvetett lába előtt bánatos tócsa, s amint
rápillant, egy arc tűnik fel az emlékezetében.
Darla! – dörömböl a tudatában. – Darla
Angelson! A csúnya Darla! A szegény kis Darla!
S ahogy ott támasztja a fát, még mindig
hányingerrel küszködve, Marge Angelsont
megrohanják az emlékek…

***

– A rohadt, tetű szarházi! – üvöltötte tehetetlen

dühében Darla
Angelson. – Az a mocskos kis…
Nem jutott eszébe több káromló jelző.
Pontosabban, ami eszébe jutott, azt inkább nem
mondta ki. Az utóbbi tíz évben kisgyerekek között
dolgozott, s ettől óhatatlanul kialakult benne a
gátlás, hogy igazán ocsmány szavakat ne
használjon. Inkább összes körmét a tenyerébe
vájta, majd ököllel a falba csapott. A tapéta rég
elvált a tégláktól, s most szétrepedt, fehér,
penésszagú felhőt pöffentve ki maga alól.
Az albérlet csótány járta, fénytelen kis luk volt,
de Darlának jobbra nem tellett. Amint
megpillantotta az új sérülést, dühe átcsapott
végtelen elkeseredésbe. Lerogyott a szétdúlt,
vetetlen ágyra, ölébe ejtette két kezét, és hagyta,
hogy arcán könnyek csorogjanak. Szemben, a
kicsi, tükrös fésülködő szekrénykén ott hevert a
nyitott ékszeres ládikó. Néhány értéktelen bizsu
lógott ki belőle, de a lényeg, a nagymama
brillekkel kirakott, arany melltűje nem volt benne.
– Kirabolt a szemét – motyogta zokogástól
fuldokolva Darla, s közben megpillantotta magát
a tükörben. Ez már aztán igazán nem hiányzott a
mai napból. Tisztában volt vele, hogy nem szép,
sőt, arca néha kifejezetten taszító. A sírás pedig
csak rontott az egészen. Sárga haja kuszán
meredt egyszerre minden égtáj felé, előző éjjel
fennhagyott szemfestéke és krémpúdere pedig a
sós könnyek hatására undorító mézgaként
mosódott el.
Felkapta a kispárnát, s vadul dörzsölni kezdte
vele az arcát. Színes foltok jelentek meg a fehér
szöveten, de mielőtt végzett volna, mozdulata
hirtelen megmerevedett.
Joe illata! – gondolta, majd ismét kirobbant
belőle a gyűlölet. – Mit illata? A bűze annak a
görénynek!
Hisztériás sikoltással dőlt rá az ágyra, de
rögtön eszébe jutott, hogy alig néhány órával
korábban még ott hempergett a férfival. Joe-val,
aki buszsofőr, s az utóbbi két hétben tökéletesen
elhitette vele, hogy szerelmes belé. Harmincévesen
egy kifejezetten csúnya nő nem válogathat. Joe
hajlandó volt feljönni a lakására, józan maradt, és
nem verte meg. Ez már elegendő indok a
reményhez. Lefeküdt vele mindjárt az első randin.
Egyikük sem tini, mi a fenére várt volna?
Ma reggelre azonban a férfi elunhatta Darlát.
Csöndben felkelt, miután éjjel még egyszer
alaposan megdöngette őt – talán előzetes
engesztelésül az ellopott ékszerért és illúziókért.
Hajnalban óvatosan magára húzkodta a ruháját,
felfeszítette a dobozkát, és már kinn is volt a
harmadik emeleti albérletből. New Yorknak ez a
negyede éjjel-nappal zajos, Darla pedig mélyen
aludt, így Joe-nak nem volt nehéz dolga. Abban
biztos lehetett, hogy a harmincéves nevelőnő nem
fog a rendőrségre menni, s ha mégis, csupán a
zsaruk rosszmájú megjegyzéseit, és gúnyos
vigyorát gyűjtheti be.
A falban ismét búgni kezdett az a cső.
Vízvezeték talán, ami mindig hallat magáról, ha
az alsó emeletek egyik fürdőszobájában kinyitják
a csapokat. Darla az ismerős hangtól hirtelen
megnyugodott. Most épp valami biztos, állandó
dologra volt szüksége, amibe belekapaszkodhat –
a cső zúgása ilyen valami lett. Feltápászkodott az
ágyról, s gondosan ügyelve rá, hogy ne nézzen a
tükörbe, a bizsukat visszaszórta a dobozba, majd
lezárta a faragott tetőt.
 – Ez is megvolt – sóhajtotta. Csak az utóbbi egy
évben szokott rá, hogy a levegővel társalogjon, s
még nem ijesztett rá ez az újdili. Hisz így is már
annyi van! Mióta elvált második férjétől…
Dick vált el tőled, nem te őtőle!
…minden szombat éjszakáját valamelyik
szakadt bárban töltötte, ahol párra vadászó nők
és kefélni akaró férfiak könyököltek a pulton.
– Csúnya vagy, bogaram, nincs mit tenni! –
szólt gúnyosan, miközben lábával próbálta az ágy
alól előkaparni kopott papucsát. – Örülhetsz,
hogy néha meghajt egy-egy buszsofőr, és csak a
nagyi brossát viszi emlékbe, nem pedig a fél füled.
Ez a gondolat csodálkozásra késztette. Dick hat
évvel korábban adta be a válókeresetet, mikor
megtudta, hogy Darla meddő. Azóta hány
szombat éjjel telhetett el? S hány tucat férfi
mászott rá? Csoda, hogy egy veszélyes perverz sem
akadt közöttük! Jó, néhány fura alak persze igen…
Például az a kopasz utazóügynök, aki nézni akarta
pisilés közben. Vagy a félkarú fűtésszerelő, akit
csak a lába érdekelt, más testrészétől viszont
undorodott. Igazi, veszélyes perverz viszont egy se!
És valahogy a fertőzéseket is elkerülte, pedig
meddősége miatt soha nem használt gumit, csak
mikor a pasi kifejezetten ragaszkodott hozzá.
Darla végre rátalált mindkét papucsára, így hát
indult a fürdőszobába, és ejtette a témát. A
legkevésbé ahhoz volt kedve, hogy férfiakra
gondoljon. A vécécsésze tövében széttaposott egy
csótányt, majd letolta a bugyiját, és a hideg fára
ült. A magasan elhelyezett, apró ablakon napfény
hasított be, átrohant a fürdőszoba légterén, és
nekicsapódott a kád repedt oldalának.
– Semmi pénzem nem maradt – állapította
meg Darla közönnyel. –Dentonék két hét múlva
fizetnek, Carlsonék pedig talán soha. Bár a
Carlson gyerek olyan tündéri, hogy rá ingyen is
szívesen vigyázok. Csak épp enni is kellene
valamit.
Mire a monológ végére ért, dolgát is elvégezte,
felállt hát a vécéről, és meghúzta a láncot. Most ő
„búgatta” a vízvezetéket, s mások voltak dühösek
miatta. A csapnál kezet és arcot mosott, majd
mélyet sóhajtva a tükörbe bámult. Szürke szeme
körül olyan véres volt a fehérje, mint aki
átlumpolta az éjszakát.
– Pedig csak dugtál, cicám! – mordult
barátságosan. – Jól jegyezd meg, mert ilyenben
sokáig nem lesz részed! Főleg ha továbbra is
ennyire szarul nézel ki.
Kinyitotta cserepes ajkait, melyek alól csukott
állapotban is erőszakosan akartak előbukkanni túl
nagy fogai. „Kapa” – mondta rá mindig
valamelyik nagybácsi. Már nem emlékezett rá,
hogy melyik. Amikor ujját végighúzta
hátrafeszített nyakán, egyszerre két elkeserítő
jelenséggel is szembe kellett néznie. Egyrészt
ezernyi ránc ígérte, hogy hamarosan tovább fog
mélyülni. Másrészt keze már-már göcsörtösen
csontos volt, ami lehetetlenné tette a férfiak
számára, hogy lágyan simogassák őt.
– Ez vagy te, bébi! – biccentett tükörképének,
majd visszasietett a szobába. Lerángatta a
lepedőt, ami őrizte Joe gyönyörének nyomát, és
kidobta a nyitott ablakon. Nem kellett attól
tartania, hogy ezt bárki szóvá teszi: a tűzlépcső
állványzatával félig takart ablak örökké kihalt
sikátorra nézett. Ezután Darla tiszta ruhát rámolt
a székre, kapkodva öltözött, sminkelt (csak
szolidan, hisz munkába kellett mennie), és végül
úgy érezte: egész tűrhető állapotba sikerült hoznia
magát.
– Ki mondaná meg rólad, hogy a pasid
kirabolt? – kuncogta, bár hangja ismét elcsuklott
a torkában feszülő sírástól. – Várnak a Denton
ikrek, a nevelőnők rémálmai!
A kockás szoknyáját, és hozzá a csontgombos,
sárga blúzt vette fel, ami olyan bársonyosan
csillogott a napfényben. Ha már a viselője csúnya,
legalább a ruha legyen elegáns! Retiküljébe
kotorva megállapította, hogy a következő két
hétre maradt még tizenegy teljes dollárja. Kevés
az emberi élethez, de sok a gyors éhenhaláshoz.
Muszáj lesz Dentonéktól előleget kérni.
Kinyitotta a bejárati ajtót. Szerencsétlenségére
a házúrnője, Mrs. Freeticker éppen szemben
lakott vele, s bizonyára mást sem csinált álló nap,
mint a fülét növesztette, hogy mindent halljon,
ami a bérleményeiben történik. Ha Darla kezéből
akkor épp nem csúszik ki a kulcscsomó, az élete
talán egészen másként alakul. Csakhogy Joe
emléke, akár akarta, akár nem, még mindig
remegést lopott az ujjaiba, így az összefűzött
fémtárgyak fülrepesztő csattanással értek földet.
Mrs. Freeticker ajtaja nyomban szélesre tárult.
– Miss Angelson!
– Mrs. Freeticker.
– Leejtette a kulcsait!
– Észrevettem, köszönöm.
– Úgyis beszélni akartam magával.
Ez nem lehet igaz! Most vagy Joe-t szúrta ki a
vén spiné, és erkölcsi kiselőadást fog rögtönözni,
vagy a lakbér… Istenem, csak ne a lakbér legyen!
– Elmaradt a lakbérrel, Miss Angelson!
A töpörödött öregasszony alig ért Darla
melléig. Ezüstszín haját olyan szorosan simította
a koponyájára, hogy első pillantásra úgy tűnt:
teljesen kopasz. Ráncos arca redői közül
ébenfeketén villant elő tűhegyes tekintete, s a
túlzottan hegyes állából előmeredő néhány vaskos
sörte égészen „boszorkányossá” tette.
– Tudom, Mrs. Freeticker, és elnézést kérek
érte, de…
– Most ide is adhatja, ha már úgyis
találkoztunk – mondta zavartalanul a hölgy. –
Mindjárt beírom a füzetembe, és akkor maradhat
még egy hónapot.
Ahogy a házinéni rezzenetlen arcát nézte, Darla
hirtelen megértette: a szállásadója tökéletesen
tisztában van az ő fizetésképtelenségével, s
pontosan ezért csapott le rá.
– Ki akar rakni a lakásból, asszonyom? – Darla
képtelen volt leplezni a hangjában megbújó
indulatot. A vénasszony hátrált egy lépést, kezét
saját lakása ajtajára támasztva, hogy egyetlen
mozdulattal bezárhassa azt, ha szükséges.
– Amennyiben nem fizet, kénytelen leszek –
bólintott aztán.
– Mrs. Freeticker, fél éve lakom a házában, és
még egyszer sem…
– Egyébként sem tetszik, hogy férfiakat fogad –
vágott közbe a néni. – Mit tudhatom én, kik azok?
Rablók, gyilkosok, akikkel maga összefekszik.
Ez nyílt sértés volt. Darla a döbbenettől alig
kapott levegőt, s hogy neki kellett támaszkodnia a
falnak, abban semmi eltúlzott gesztus nem rejlett.
A pasi megalázta, becsapta, végül kirabolta…
Most pedig ez a bűzös rongycsomóra emlékeztető
őskövület akarja kirakni a lakásból.
– Fizet, vagy sem? – csipogta Mrs. Freeticker, s
dacosan előreszegezte álla sörtéit. – Mert ha nem,
este nyolcra ürítse ki a lakást!
– Talált másik bérlőt, igaz? – nyögte Darla, bár
cseppnyi levegő sem volt a tüdejében. – Az pedig
ráígért a bérre, hogy engem kirakjon.
– Nyolc dollárral tartozik.
Darla ekkor megfeledkezett a kisgyerekek
között szerzett gátlásairól, s olyan szavakat vágott
Mrs. Freeticker ősz fejéhez, melyekről
megemlékezni fölösleges: úgyis hallhatóak
bármikor, bárhol. A választ nem várta be.
Lerobogott a koszos lépcsőház recsegő korlátjába
kapaszkodva, és többszöri kísérlettel, remegő
ujjakkal kinyitotta öreg Fordja ajtaját. Mikor a
kormányra borulva zokogni kezdett, már nem
érdekelte, hogy a sminkje tönkremegy…

***

– Honnan a fenéből pottyantottak ide? – A

feltehetően kínai származású kölyök gúnyos
mosollyal kikapta Mark kezéből a konzervnyitót.
A mozdulat túl durva és ügyetlen volt, így az
acélpenge felhasította a gyerek tenyerét. Ő
azonban nem árult el fájdalmat, szinte
egykedvűen nézte a fekete bőrén lecsurranó vörös
folyadékot.
A kínai együtt röhögött a többiekkel. Mark a
sebre szorította mocskos zsebkendőjét, amit
dzsekije zsebéből rángatott elő, majd sorra nézte
társait. Vegyes banda volt, s úgy hívták magukat:
a Véres Párduckölykök. Mark ennél idétlenebb
elnevezést még soha nem hallott, bár vér, az már
valóban akadt hozzá. Az ő vére.
– Ki látott ilyet? – vihogott az olasz Luigi,
nyúlszájával cuppogva. –Hogy valaki nyolcévesen
ne tudja kezelni a konzervnyitót!
Mark tudta: most jobb, ha hallgat. Alig három
hete csatlakozott a bandához, nem sokkal azután,
hogy a városba érkezett. Valami mocskos, vén
buzi egyből fel akarta rángatni a lakására, de a
Párducok résen voltak. Mindegyiküknek akadt
már dolga a metróban gyerekekre vadászó
perverzekkel, s gyűlölték őket. A buzit is alaposan
helyben hagyták, bár a legidősebb Pauly sem volt
több tízévesnél.
– Ne cikizzétek már! – szólt bántóan vékony
hangján Carry, a „banda nője”. A kislány talán
hétéves lehetett, és semmilyen emléke nem volt,
amit ne az utcán szedett volna össze. A többiek
legalább tudták, hogy melyik nevelőotthonból,
árvaházból szöktek, vagy hogy hol nem várnak
rájuk a szüleik. – Azt hiszitek, mindenhol
hegyekben állnak a konzervek?
 Buta érvelés volt, de Carryt mindenki szerette,
így a vita kimúlt. Van Ming azért még Mark lába
elé köpött, miközben felhajtotta a rejtekhely
bejáratát takaró műanyag lapot, és kilépett a
folyosóra. Az ősidőkben bontásra ítélt, majd úgy
felejtett bérházban húzták meg magukat, s egész
barátságosan sikerült berendezkedniük. Néha
ugyan el kellett kergetni egy-egy narkóst, aki pont
ott akarta belőni magát, de ez nem jelentett
gondot. Pauly és Smózer már betöltötték a tízet,
és gyorsan, pontosan bántak a késsel. Ha a zsaruk
békén hagyják őket, még sokáig élvezhetik a
„bunker” védelmét.
– Szóval? – bökte oldalba Markot Zik. Az apró
termetű, lenszőke kisfiú volt az egyetlen, aki
őszinte barátsággal közeledett felé, s ezért Mark
nem bánta, ha lökdösi. – Fekete srác, honnan
léptél meg?
Folyton ezt akarták kiszedni belőle. Mintha
bármi jelentősége volna a tegnapnak.
– Sehonnan – felelt Mark. – Épp csak erre
jártam.
– Csak erre járt! – hangzott fel Smózer rekedt
visítása. – Hogy össze ne szarjam magam! Úgy
beszélsz, mint egy lóbaszó fehér iskolaigazgató.
Mark nem tudta, hogy an beszélnek az
iskolaigazgatók, mivel még egyet sem látott.
Nyolc éve létezett a világban, s tizedannyi
tapasztalatot sem gyűjtött össze, mint a hétéves
Carry. Annyit azonban megsúgtak neki az
ösztönei, hogy a Párducok között biztonságban
van, amíg elvégzi azt, amiért a városba jött.
– Alig van már zsetonunk – csörgette a zsebét
Pauly, aki egy személyben volt bandafőnök és
pénztáros. Jegyre gyűjtött, hogy lebuszozhasson
Floridába, ahol majd a nyugdíjas telepek nyanyái
biztosan jól fogják tartani a szurtos kis
utcakölyköt. Persze erről nem szólt a többieknek,
akiket esze ágában sem volt magával vinni.
Mark azonban tudta… Ezt is tudta, csak a fiú
szemébe kellett néznie.
– Rendben – bólintott Smózer, mintha bárki is
kérdezte volna. – Akkor délután újítunk néhány
autórádiót.
– A Hill Avenue környéke jó lesz – vélte Luigi. –
Sok a kis bolt.
A fószerek csak egyetlen percre hagyják ott a
kocsijukat.
Mindenki röhögött, csupán Mark nem. Többek
között ezért voltak olyan bizalmatlanok vele;
túlságosan komolynak tűnt, és ez idegesítette a
srácokat.
– Fekete fiú, nyikorogj már te is valamit a
témához! – kiáltott rá Luigi.
– A Hill Avenue jó lesz – nyögte, mert más nem
jutott eszébe. A tenyere csak most kezdett fájni.
 – Hallottátok ezt? – nyerített Smózer. – A
Fekete Herceg áldását adta az akcióra!
Gúnyolódtak. Állandóan gúnyolódtak vele,
pedig ő megpróbált beilleszkedni. Tegnap
például… Mondani sem kellett, és ellopta a két
magazint, ami a pulton hevert, majd átadta
Paulynak. Ajándéknak szánta, de hiába. Éppen
Pauly volt az, aki a magazinok miatt is
kigúnyolta. Valami rohadt diétás lapokat sikerült
elemelnie.
– Miért is nem tudod használni a
konzervnyitót? – Van Ming a műanyag függöny
mögül lépett elő. – Talán a dzsungelból érkeztél?
– Biztos… – Smózernek olyan hirtelen jutott
eszébe a „megoldás”, s akarta elmondani azt, hogy
nem maradt hozzá elég levegője. Sietve kapkodott
hát utána, majd szinte ordítva folytatta: –
Biztosan egy eltévedt rabszolgaszállító sodródott
partra Manhattennél, arról kecmergett le.
Megkésve!
– Gondolod? – Mark hallotta a saját hangját,
pedig nem akart megszólalni. A banda minden
tagja meglepetten fordult felé. Ebből tudta, hogy
megint úgy szólalt meg. Azon a hangon, amit
képtelen volt előhívni, mikor szüksége lett volna
rá, de rögtön jelentkezett, ha nem akarta.
Összeszorította az ajkait, de azok mégis kinyíltak,
s további szavakat formáltak. – Gondolod, hogy
én egy dzsungelből szalasztott rabszolga vagyok?
Sőt, néha magadban „majomseggnek”nevezel.
Igaz?
Smózer szemében könnyek jelentek meg. A
tízévesen is nyurga, barna hajú srác lassan felállt
a ládáról, amin eddig ücsörgött, és hátrálni
kezdett. Beleütközött a tátott szájjal Markra
bámuló Carrybe, félrelökte a kislányt, és tovább
távolodott.
– Előfordul, hogy arról álmodozol: Paulyt
elkapják a zsaruk, és akkor te lehetsz a főnök –
beszélt tovább azon a hangon Mark, s homlokán
verejték gyöngyözött. – Ezt leginkább azért
szeretnéd, hogy Carry hozzád bújjon, mikor fél.
Ugye, így van, Smózer?
A kérdéstől meglibbentek a körben felszögelt
műanyag függönyök. A bandából egyedül Van
Mingnek akadt annyi ereje, hogy kivonja magát
Mark hangjának bűvköréből. A fiú elé lépett,
felemelte az öklét, és halkan sziszegte:
– Szállj le a haveromról, nigger!
Marknak fájt ez a szó. Nem tudta pontosan,
hogy miért, mégis sajgott. Ahonnan jött, ott nem
volt szokás ilyen kifejezést használni, de a tévében
néha hallotta. A sejtjeibe pedig beleégett a sértés,
amit ősei számos nemzedéke hordozott magában.
Csak sejtette, hogy mi következik. Nem
döntötte el, nem akarta, nem szándékosan tette.
Összevonta a szemöldökét, tekintete belefúródott
a kínai kölyök barna szemébe, majd melléből halk
nyögés szakadt fel. Van Ming sikoltott, és
feltartott ökléből vér csurrant a csuklójára. A
kínai gyerek széttárta ujjait, s döbbenten meredt
a tenyerén húzódó mély sebre. A hanghatása
végre elmúlt. Mark halálosan kimerültnek érezte
magát, de a keze már nem fájt. Egy pillantást
vetett rá: a konzervnyitó vágta vörös vonalnak
nyoma sem maradt.
– Francba már, nem kell ez…! – kiáltott Pauly.
– Most nézd meg, Ming, mit műveltél! Kell neked
hadonászni.
A kínai elhúzódott Marktól, és némán hagyta,
hogy Carry bekösse a kezét egy koszlott
szövetcsíkkal.
– A Hill Avenue messze van – szólalt meg Zik,
mint aki mély álomból ébred. – Jobb lesz indulni,
ha a járőröket el akarjuk kerülni.
Pauly és Luigi helyeseltek. Mark fogta a hurkos
drótot, amivel a kocsizárat már egész ügyesen ki
tudta nyitni, és a dzsekije alá rejtette. Egész úton
ügyelt rá, hogy ne fordítson hátat Smózernek.

***

A gyerekszoba úgy nézett ki, mintha

atomtámadás érte volna. A széthányt játékok
között nem lehetett lépkedni, a cipő talpa alatt
minduntalan műanyag katonák, kisautók,
üveggyöngyök ropogtak. Az emeletes ágy
selyemfüggönye kétharmad részt leszakadt, az
ablakpárkányon felborult a virágváza, immár
utolsó csöppjeit pottyantva az alatta elterülő
tócsába. Piros és sárga szirmok kenődtek a
szőnyegbe, és az öblös bőrfotel…
Mi a fenét keres egy valódi bőrfotel a
gyerekszobában ?
…hátából műanyag kard markolata állt ki. A
pusztítás leginkább a könyveket érte. A
mesekötetek színes lapjai kitépkedve, összegyűrve
hevertek mindenhol. Némelyiküket durván
belegyömöszölték a sarokban álló óriás pálma
cserepébe, majd sárosan, vizesen a falra
tapasztották. A könyvek kemény borítói apró
sátrakként felállítva úgy néztek ki, mint a törpék
falva Káosz-országban.
Darla Angelson megkövültén állt az ajtóban.
Kénytelen volt belekapaszkodni a félfában, mert
néhány pillanatig nem tudta felfogni, amit lát.
Alig öt percre hagyta magukra a Denton ikreket,
hogy anyjuknak segítsen a konyhában. Akkor még
egy teljesen normális gyerekszobát hagyott itt, két
bájos aprósággal, akik békésen játszottak az
ablakon beszökő délutáni napfényben. A lakás
csöndje hirtelen fojtogatóvá vált. Darla tudta,
hogy most okos, szigorú felnőttként kell
viselkednie, de valahol mélyen a mellében
elpattant valami.
A két gyerek a romok közepén állt, és
vigyorogva nézte a bébicsősz t. Nyíltan, őszintén
kíváncsiak voltak, mit fog tenni. Ha mondjuk
Darla elájul, és sápadt arccal a küszöbre omlik,
akkor vad indián táncba kezdenek, megünnepelve
diadalukat. Ha behívja az anyjukat…
Ezt nem tehetem: engem azért alkalmaznak,
hogy Mrs. Dentonnak egyáltalán ne legyen gondja
az ikrekkel napközben.
…akkor ártatlan képet vágnak. Ha
veszélyesebbre fordul a dolog, majd egymásra
fogják a rombolást, ami tökéletesen
átláthatatlanná teszi, kit is kellene megbüntetni.
De az is előfordulhat, hogy a bébicsősz kiborul…
Ennek örülnének a legjobban.
…és kiabálni, sikoltozni, talán még pofozkodni
is fog. Az volna ám a remek móka, mert az ikrek
már kitapasztalták; Darlának úgy kell rendet
tartania, hogy semmiféle erőszakot nem alkalmaz.
Ha megteszi, végül még ki is rúghatja a mama.
Amint Darla felmérte a károkat, a gyerekek
arcát kezdte fürkészni. Sue komoly pszichológiai
kísérletként fogta fel a tettet, így a hatévesek
teljes szemérmetlenségével vizsgálta a nő arcát.
Hátborzongató volt barna tekintete, amiben
semmi mást nem lehetett felfedezni, mint
tudományos kíváncsiságot.
Boby egyszerűbb lélek volt, talán mert tizenöt
perccel a nővére után bújt a világra. A kisfiú
párnás kezét csípőjére támasztotta, hogy jelezze
felnőttes erejét. Szeplős arcán viszont hihetetlenül
széles vigyor ült, két foghíjjal díszítve, melyekben
időnként megjelent rózsaszín nyelve. Ő is
egyenesen Darla szemébe nézett, de kíváncsisága
mellőzött minden tudományos indíttatást. Bobyt
pusztán az érdekelte, miként növelheti tovább a
káoszt. Szerette büntetni a felnőtteket–még ha azt
nem is tudta, miért jó érzés ez.
Darla ellökte magát az ajtófélfától, és belépett a
gyerekszobába. Talpa alatt nyomban pozdorjává
tört egy miniatűr űrhajó. Ez a hang volt a jel a két
gyereknek, hogy kezdhetik learatni akciójuk
gyümölcsét.
– Űrhajóm! – visított fel a kétségbeeséstől
vörös arccal Boby, és szabályosan rávetette magát
Darla bokájára, két keze tíz körmét vájva bele.
Teljesen mindegy volt persze, hogy a bébicsősz
mit taposott össze; a lényeg, hogy ha valamit
összetapos, az mindjárt a legkedvencebb
játékcímét kapja. Sue szánakozva pillantott
öccsére, mint aki megveti az ilyen gyermekded
próbálkozásokat, majd túlüvöltve Bobyt,
megkérdezte:
 – Tetszik? – s széttárta két pufók karját.
Darla érezte, hogy a kisfiú véres csíkokat
karmol a bőrébe. Elrántotta a lábát, máshova
lépett, s így persze újabb játékokat taposott szét
(az ikrek a bejárat elé szórták az összes apró,
könnyen törő vacakot), ezzel pedig Boby friss
sikolyát idézte meg.
– Tehénkém! – és a kicsi kezek ismét lecsaptak.
Darla koponyájában egyre nőtt a kavargó
harag. Lehajolt, megmarkolta Boby vékony karját,
s nem épp finoman talpra rántotta a gyereket.
– Mit bénázol? – kiáltott ekkor Sue, és
félrehajtotta fejét, hogy gesztenyebarna fürtjei a
derekáig érjenek. A kislány tehát folytatta a
„kísérletet”, sőt, igazán csak most kezdett bele.
Darla úgy döntött, előbb Bobyval számol, csak
azután törődik vele.
– Hagyd abba az üvöltést, és állj meg a saját
lábadon! – mondta hideg, kemény hangon a
fiúnak.
– Szart! – kiáltotta diadalmasan Boby.
Egyenesen Darla arcába nézett, s a büszke dactól
pisze orra körül összeráncolódott a bőr. – Szart
hallgatok, szart állok! Szart!
És tehetetlen rongyként összecsuklott. Darla
nem bírta megtartani a súlyát, vagy talán nem is
akarta. Túl sok volt ez mára. Végre engednie
kellett valódi érzéseinek, az elkeseredésnek, a
haragnak, a… Igen, a gyűlöletnek, amit a két kis
vakarcs iránt érzett. Órák óta ugráltatták,
visszabeszéltek, kiszámítottan mentek az idegeire.
Biztos volt benne, hogy a szoba teljes tönkretételét
még előző éjjel kitervelték.
– Csináljál már rendet! – szólt Sue sipító
hangon. A kislány ezzel elintézettnek tudta be a
dolgot, és az ágyhoz indult, aminek felső emelete
békés rendben várt rá: ez sem volt véletlen. Sue
előre tudta, hogy akár menekülnie kell, akár csak
ráun a bébicsősz kínzására, szüksége lesz ágya
kényelmére, tehát a rombolásból kihagyta.
Darla valószínűleg lenyeli dühét, s valóban
elkezdi a rendcsinálást, ha Boby nyugton marad.
A fiú azonban nem volt elégedett az eredménnyel.
Ő azért forgatta fel a szobát, tette kockára játékai
épségét, hogy végretörténjen valami ezen az
unalmas délutánon. Boby botrányt akart, drámát,
üvöltözést. És az anyját akarta, akit kizárólag így
tudott magához csalogatni. Máskor Darla
mindezt átlátja, és időben kivédi a támadást.
Most azonban még mindig a Joe aljassága okozta
fejfájás lüktetett a két halántéka között. És persze
Mrs. Freeticker ráncos arca is felderengett benne,
amint a vénasszony épp kidobja őt a lakásából.
Boby a játékok között heverve, villámgyorsan
mozdult. Két karjával átölelte a lépni készülő
Darla bokáit. A bébicsősz elveszítette egyensúlyát,
kezével a semmibe kapott, de támasztékot nem
talált. Elvágódott a földön, teste legkülönbözőbb
pontjaiba döftek, szúrtak, hasítottak bele a
műanyag és fém játékok. Ajkát az építőkockák
dobozába ütötte, sós vér borította el a nyelvét.
Sue a sikoltásra meglepetten fordult hátra. Darla
a kislány elégedett, öntelt mosolyát pillantotta
meg maga fölött elsőként, mikor a zuhanás okozta
szédület elmúlt. A gyűlölet azonban még mindig
nem volt képes átszakítani az önfegyelem gátját.
Elfordította tekintetét Sue-ról, lenyalta ajkáról a
vért, és két tenyerére támaszkodva fel akart kelni.
A mozdony ekkor találta tarkón. Boby dobta a
préselt alumínium játékot, nem túl erősen,
inkább hanyag nemtörődömséggel. Viccnek
szánta, gonosz évődésnek, s nem is érezte másnak.
A bébicsősz azért van, hogy őket szórakoztassa.
És a legjobb szórakozás a bébicsősz kínzása, amit
úgyis elfelejt, amikor anya kiállítja neki a csekket.
Darla tenyerébe beleállt egy műanyag katona
sisakcsúcsa. A fájdalmat azonban teljesen elfedte
az az éles nyilallás, ami a tarkójába hasított. A
mozdony ütközője felmarta a fejbőrét, beleakadt a
hajába, s a bal válla mellett csüngött. Darla
bensőjében őrjöngve szabadultak el az érzelmek.
Megragadta a játékot, kitépte vele néhány szál
eleven haját, és félfordulatot téve Boby arcába
vágta a mozdonyt. A kisfiú annyira megdöbbent,
hogy a kezét sem emelte fel. A jobb szeme fölött
érte az ütés, aminek nyoma azután három napig
apró, kék foltként megmaradt.
– Anya! – Sue eszelős üvöltése már nem volt
játék. A kislány hisztérikusan toppantott
néhányat, majd egyszerűen összepisilte magát.
Darla lerázta tenyeréről a katona figuráját, és
szétrúgva a többi vacakot, talpra állt. Közben Sue
még fél tucatszor sikoltott anyja után, mire Mrs.
Denton meg is érkezett.
Az ikrek egymás szavába vágva, lihegve és
zokogva mondták el anyjuknak, hogy a bébicsősz
rájuk támadt, fellökte Bobyt, aztán még hozzá is
vágta a vonatot, meg összetaposta DIREKT a
tehenet és az űrhajót… pedig ők csak játszottak!
Mrs. Dentonra legnagyobb hatással az volt,
hogy Sue rémületében becsinált. Ez nem lehetett
normális dolog. Ilyen csak akkor fordulhat elő, ha
a gyerek sokkot kap valamitől… És ha sokkot
kapott, az a bébicsősz hibája.
Darla Angelsonnak tíz perccel később már nem
volt munkája.
Mrs. Denton megengedte, hogy lemossa arcáról
a vért, de nem érdekelte a magyarázata. Pattogó,
kemény szavakkal beszélt, biztosítva őt mélységes
felháborodásáról, amiért ekkorát kellett csalódnia
benne. Hogy a gyerekszoba miért hever
romokban, és Darla bokáján miért sorakoznak
karmolások, mindez hidegen hagyta az asszonyt.
Kitöltötte az utolsó csekket, közölve, hogy a
levonások egyrészt az összetört játékok költségeit,
másrészt Sue és Boby „fájdalomdíját” fedezik.
Darla nem vitatkozott. Legszívesebben Mrs.
Denton csillogó rúzzsal festett ajkai közé tömte
volna a csekket.
Kilépett a házból, elindult a hosszú, murvás
sétányon a kapu felé. Úgy érezte, bal vállát valami
kellemetlenül perzseli. Arra fordult, s
megpillantotta Sue és Boby ellapított orrát a
nappali üvegajtaján, amint az ő távozását nézik.
Bájos gyermekarcukon ragyogott a gonosz diadal.
Darla kinyújtotta feléjük jobbját, és ökölbe
szorított keze középső ujját az égre bökte. Az ikrek
tekintetében csillanó döbbenet legalább némi
megnyugvással töltötte el.

***

Mark sok dolgot nem értett abból, amit a

nagyvárosban tapasztalt. Mióta elhagyta eredeti
otthonát, és a… többieket, igen, a többieket!
…átvágva majd az egész országon, azt figyelte
meg, hogy minél több ember lakik együtt, a
dolgok annál bonyolultabbak. A magányos farmok
lakói egyszerű, arany fényben ragyogtak, olykor
gonosz, fekete sugarakkal keverve, s így könnyen
ki lehetett őket ismerni. A kisvárosokban élők
aurája már valamivel összetettebb volt. A fehér,
vörös, zöld és kék színek békésen kavarogtak
benne, s nem akadt közöttük lényegesen több
fekete, mint máshol. Talán a szürke volt az a szín,
amit Mark leggyakrabban felfedezett a testük
körüli fényburokban.
Azután meglátta a nagyvárosokban élő
embereket, és elborzadt. Szinte mindegyik aurája
alapszínként hordozta a matt szürkét, és
törvényszerűen tartozott hozzá több-kevesebb
fekete. A valóban színes színek háttérbe szorultak,
mintha szégyellni valóak lennének. Mark azt is
felfedezte, hogy errefelé mindenki igyekszik
valamely tulajdonságát, vagyis fényét
megerősíteni a többihez képest. Gyakori volt a
mohó kéjvágy vöröse, a méregzöld düh és törtetés
ragyogása, vagy a hideg, acélkék keménység.
Ritka viszont a békés barna, vagy a valódi szeretet
és ragaszkodás aranyszíne. A bűntelen
hófehérséget már nem is kereste.
Mark aggódott, hogy a saját aurája is
bepiszkolódik, ezért igyekezett mihamarabb
elvégezni a dolgát, hogy továbbállhasson. Persze
esze ágában sem volt visszatérni oda, ahonnan
indult… csak a többiek hiányoznak
…inkább Pauly „kihallgatott” ötletét tette
magáévá: leruccan Floridába! Végül csak sikerül
felnőnie, s felnőttként már nem lesz annyi gondja,
mint nyolcévesen.
Lassan elérték a Hill Avenue környékét. Rég
lehetett, mikor előkelő környéknek számított
Brooklyn ezen része. A házak itt már-már
eljutottak a lepusztultságnak arra a fokára, mikor
kimondják a halálos ítéletüket, és átadják őket a
Véres Párducokhoz hasonló kölyökbandáknak, na
meg a narkósoknak. Addig azonban New York
szegényei még eléldegélnek bennük; az egyik apró
vegyeskereskedését vezeti, a másik meg időnként
kirabolja azt. Hogy melyik éli túl, mindig változó.
Mark egész úton Smózert és Luigit figyelte. A
két srác körül egyre sötétebbé vált a ragyogás,
amint a vadászterület közeledett. Mikor a
maradék sárga és narancs is ellobbant, Mark
tudta, hogy nem kell tartania a támadásuktól.
Most már kizárólag a zsákmányra és a túlélésre
figyelnek, s még őt is „testvérnek” tartják. Egyedül
a kis Carry körül maradt meg állhatatosan a
napszínű fény, s az is egyfolytában Pauly felé
áramlott. Mark sajnálta a lányt, mert a vesztébe
rohant ezzel a vak gyerekszerelemmel, amit a
bandafőnök iránt érzett.
Természetesen nem léptek ki a széles Hill
Avenue-ra. A környező mellékutcákban,
sikátorokban lopakodtak, s nem törődtek a rájuk
morduló nagyobb vadászokkal. A drognepperek,
kurvák, perverzek és más szemete az
emberiségnek nem jelentett veszélyt Marknak.
Messziről felismerte szándékaikat, s elkerülte
őket; az a homokos, akitől a banda mentette meg,
lesből támadt, s azóta Mark sokkal óvatosabb lett.
Időnként még Paulyt is figyelmeztette, ha egy-egy
alak–különös gondolatokat forgatva a fejében –
fordult utánuk.
Mark szerette volna végre elvégezni a feladatát.
Sejtette, hogy az egész országban keresik, még ha
nem is verik nagydobra. Ők tudják róla, hogy látja
a színeket, meg azt, hogy képes furcsahangon
beszélni. Meg a többit. Talán még olyan dolgokat
is, amiket Mark eddig nem fedezett fel
önmagában.
Az is lehet, hogy tojnak rád, hisz annyian
vagytok még!
A kopott Ford egy csemegebolt előtt parkolt, és
nem sok jót ígért. Olyan járgány volt, amit
leginkább egyenesen a roncstelepre volna érdemes
kikormányozni, de a gazdájának talán annyi
pénze sincs, hogy odáig megtankolja. Az efféle
kasznikból hiányzik az autómagnó, és nem rejt
lehúzható hitelkártyákkal tömött táskát sem. A
környéken viszont nem járt senki, a sofőr pedig
épp eltűnt a boltban, tehát néhány percig
biztonságban dolgozhatnak. Időtöltésnek nem
rossz. Pauly intett Smózernak, majd némi
töprengés után Marknak. Mikor a fiú görnyedve
elsurrant mellette, megragadta a vállát, és a
fülébe súgta:
– Gyakorolj, fekete fiú!
Mark látta, hogy Pauly körül felkavarodik az
éjsötét aura. Azt is kiolvasta belőle, hogy a
bandafőnök nem bánná, ha a rejtekhelyéről
végignézhetné, amint a tulaj fülön csípi a kis
tolvajt. Tekintete Smózerre siklott, de az ő aurája
elárulta, hogy nincs a két fiú között előre
megbeszélt terv. Tehát Paulynak épp csak eszébe
jutott ez a lehetőség. Neki pedig most az a dolga,
hogy bebizonyítsa: képes feltörni egy vacak
Fordot, anélkül, hogy lebukna. Szüksége volt rá,
hogy tekintélyt szerezzen a Párducok között, hisz
ki tudja, meddig kell még ebben a városban
maradnia.
Smózerral átszaladtak az úttesten, úgy húzva
össze magukat, hogy a boltból ne láthassák meg
őket. Mark a kocsi hátsó ajtajához kuporodott,
majd fürgén előhúzta dzsekije alól a meghajlított
drótot, és átadta Smózernak. Az elárusító épp a
pultra pakolta mindazt, amit a vevő kért. A kocsi
tulajdonosa a bolt polcai között ténfergett. Mark
most is elámult azon az ügyességen, ahogy
Smózer a dróttal felnyitotta az autót. Aurája
közben kivilágosodott, és az erős koncentráció
ezüstös fényét árasztotta. Ilyenkor a fiú szinte
szép volt. Kattant a zár, s Mark már kúszhatott is
be a vezetőülésre, hogy átkutassa a kocsit. Magnó
persze nem volt, sőt még egy vacak rádió sem. A
két ülés között nejlonzacskó hevert, de amint
szétnyitotta a száját, máris látta, hogy csak női
ruhadarabok gyúródnék benne. Beljebb csúszott,
a két ülés között hátradugta a fejét… és kirázta a
hideg. Harmadszor csinálta ezt életében, s az első
alkalommal valami pokróccal letakart dolgot
pillantott meg a hátsó ülés előtti padlón.
Felpörgött a fantáziája, s mire megemelte a büdös
szövetet, már csak arra tudott gondolni, hogy
biztos egy foszló hulla vicsorog majd rá.
A pokróc alatt penészes könyvek hevertek. Ez a
rémkép mégis beleivódott Mark tudatába, s azóta
mindig, mikor a hátsó ülések következtek, kiverte
a frász.
Ebben a kocsiban csak szemét hevert a padlón.
Ősrégi gyorséttermi kólás poharak,
megkeményedett rágógumik, és egy óvszer
feltépett tasakja. Mark visszahúzódott, s már ki
akart farolni a kocsiból, mikor eszébe jutott a
kesztyűtartó. Bármilyen csóró is a tulaj, egy
stukkert talán tart magánál, ha ilyen környéken
kóborol. Pauly mindennél jobban örülne egy
fegyvernek. Mark gondolatai megint
előrerobogtak, lehagyva mozdulatait. Elképzelte a
súlyos fegyver markolatának recéit, a cső kék
csillanását és az apró tojásokként a tárban
sorakozó töltényeket. Elrejti majd a dzsekije alá,
hogy Smózer ne szúrja ki, s úgy tesz, mintha nem
talált volna semmit. Aztán az első adandó
alkalommal félrehívja Paulyt, és úgy adja át neki
az értékes zsákmányt, mint a legszemélyesebb
ajándékot. Attól kezdve ő lesz a főnök kedvence…
A kocsi ajtaja, amit eddig Smózer tartott, most
lassan nekiütközött a lábfejének.
Mi a francot csinál ez a barom?
Mark kapkodva kinyitotta a kesztyűtartót:
papírfecnik, tamponos doboz, olajos csavarhúzó…
Semmi más. Ekkor meghallotta, vagy inkább
megérezte Smózer távolodó lépteit. Hirtelen
rátört a magány, s már abban is biztos volt, hogy
ez nem csak idétlen vicc. Valami történt odakinn,
és őt nem figyelmeztették.
Éles fütty hasított az utca Hill Avenue-tól
kölcsönzött morajába. Pauly így szokott vészjelet
adni. Mark az ülésen fekve hanyatt fordult, lefelé
nézett. A kocsi tulajdonosa, a sárga hajú,
ijesztően csontos nő ott állt az ajtón túl. Két
karján tömött papírzacskókat tartott, és
döbbenten bámulta az üléseken fekvő fiút.
Mark teljes erejéből belerúgott az ajtóba, ami
kivágódott, és eltalálta az asszonyt. Mindkét
csomag a földre zuhant, széthasadt, kiontva
gyomrából a holmikat. A fiú egyetlen fürge
ugrással a betonon termett, s máris lehajolt,
hátha a nő meg akarja ütni. Ő azonban nem
mozdult, csupán a hasára szorította mindkét
kezét – oda, ahol az ajtó eltalálta. Mark futásnak
eredt. Látta Paulyt és a többieket, akik a sarokról
nézték, mi történik. Előrehajtotta a fejét, hogy
minél gyorsabb lehessen… VÁRJ!
…azután megtorpant. A többiek hitetlenkedve
bámulták a jelenetet. Olyan nagyon lassan történt
minden. Mark a nő felé fordult, s összevonta
szemöldökét…

A vén fószer legalább ezer éve nem volt nővel –

Darla ezt olyan tisztán érezte, mintha neonfénnyel
írták volna a férfi kopaszodó homlokára. Mikor a
leveskockákkal tért vissza a bolt polcai közül,
akkor vette észre, hogy a pult mögött álló pasi a
mellét bámulja.
Olyan átható volt a tekintete, hogy Darla
összerándult az undortól. Pontosan meg tudta
volna mondani, hogy a férfi tekintete most épp a
melltartója pántján kúszik végig, majd
megpróbálja kitapogatnia mellbimbóját.
– Ezt kérem – szólt Darla. A férfi idegesen
mordult, vastag ujjaival megdörzsölte borostás
állát. A rövid, ősz szőrszálak hangosan hersegtek.
– Tart kétszersültet?
– Hátul – bökött az eladó bizonytalanul a
polcok sötétjébe. Darla tett egy lépést a jelzett
irányba, aztán meggondolta magát. Ha volna még
valaki a boltban, elmenne a kétszersültért, de ha a
férfi rázárja az ajtót, amíg ő az áruk között
matat…
Marhaság! Majd pont a saját boltjában
kezdene erőszakoskodni a vevőjével!
Darla felpillantott az ütött-kopott biztonsági
kamera homályos lencséjére. A tudat, hogy most
felvétel készül róla, nevetésre ingerelte. Elindult a
polcok során, de a férfi utánaszólt.
– Várjon csak! – A hangjában volt valami
agresszív, nyugtalanító. Darla nem akart figyelni
rá, mert előre sejtette, mi következik. A férfi ki
van éhezve, akár az öreganyjára is rámászna, és ez
gyűlölettel béleli ki a lelkét. Mivel nem kaphatja
meg a vásárlóját, majd kötekedni kezd vele, felveri
az árakat, és így áll bosszút saját nyomorúsága
miatt.
Továbblépett hát, de az eladó ismét rászólt.
– Azt mondtam, figyeljen!
A hangja… Parancsoló, de nem Darla ellen,
inkább érte az. Megfordult. A férfi kifelé bámult
az üvegajtón, miközben mindkét keze lassan a
pult alatt keresgélt. A mozdulatai… Mint a lesbe
merevedő vadászebeké. Darla értetlenül nézte, mit
művel, s mikor az eladó egy rövid csövű puskát
emelt ki a pult alól, elakadt a lélegzete.
 – Maga… – kezdte, de amaz félbeszakította.
– Nézze!
Darla a bolt ajtaja felé fordult. Az utcán nem
járt senki, az öreg Ford békésen parkolt a
járdaszegély mellett. Már éppen meg akarta
mondani a hapsinak, hogy mivel játsszon az ő
idegei helyett, mikor valami különöset fedezett fel.
A kocsi túloldaláról a vezetőülés ajtajának
visszapillantó tükre a szemébe csillant. Csak
egyetlen pillanatra. Majd semmi… És megint a
csillanás.
A kocsi ajtaja mozgott. Darla egyetlen
pillanatig sem töprengett tovább. Magához ölelve
felkapta a már összekészített, kifizetett
csomagokat, és a kijárat felé indult.
– Maga megőrült! – kiáltott rá az eladó. –
Valaki épp kirabolja a járgányát! Ezek veszélyes
vadállatok…
A folytatást nem hallotta. Sikerült különösebb
zaj nélkül kinyitnia a bolt ajtaját, de azután
hagynia kellett, hogy a rugós szerkezet vad
csattanással zárja azt vissza. A szélvédő mögött
egy gyerekfej jelent meg. A hatalmas szem, a
maszatos ábrázat meglepte Darlát. Annyira
hasonlított a kis Boby Dentonra, hogy néhány
őrült pillanatig azt hitte: a gyerek utána
lopakodott, hogy tovább bosszantsa.
A kölyök kísérteties csöndben, meggörnyedve
rohant át az úton, s tűnt el a következő saroknál.
Nem volt a kezében semmi, s Darla tudta jól: nem
is találhatott semmi értékeset a Fordban. Lerázva
magáról a döbbenetet, megkerülte a motorházat.
Közben hallotta, hogy a boltos kilép az utcára, s a
szeme sarkából azt is láthatta, hogy a férfi még
mindig magánál tartja a puskát.
Nesze neked, civilizáció! Ugyanott tartunk,
mint ezer éve.
Már épp a motorházra akarta tenni az egyik
csomagot, hogy felszabaduló kezével kinyissa az
ajtót, mikor meglátta a másik gyereket. Az első
két ülésen hasalt, és épp a kesztyűtartót forgatta
ki. Aztán mozdulatlanná vált, amint a lassan
becsukódó ajtó megérintette a bokáját, s némi
várakozás után a hátára fordult. Olyan fekete volt,
amilyenek csak az afro-amerikai szülők gyerekei
lehetnek. Vastag ajka, sötét szeme, szakadt ruhája
egy rég szemétdombra vetett játékbabára
emlékeztették Darlát.
A kocsi ajtaja olyan váratlanul vágódott a
gyomrának, hogy a fájdalom egészen elkábította.
Karjáról lecsúsztak a csomagok, és ő nem tudta
megtartani őket. A gyerek kisiklott az ülésekről, és
rohanni kezdett, körül sem nézve, hogy jön-e autó.
Már a felezővonalnál járt, mikor megtorpant.
Darla addigra legyűrte a testét elárasztó
fájdalmat. Tekintete kitisztult, csak enyhe
hányinger emlékeztette az iménti „balesetre”.
Most a kölyök fekete arcába nézett… és a
tekintetük egybeforrt.
…bár maga sem tudta, miért bámulja a kis
tolvajt. A gyerek lassan összevonta szemöldökét, s
ekkor Darla körül megszűnt létezni a világ, vagy
csak kifordult önmagából. A házak homlokzata
megolvadt, néhol behorpadt, máshol
kitüremkedett. A csatornák lecsöpögtek, vagy
tekergő kígyókként egymásra kötöttek csomót, s
közben hangosan durrogtak. Az ablakok mögött
árnyak suhantak, és Darla nyomban tudta…
Honnan? Honnan tudhatod?
…hogy azok mind gyerekek, akik szeretnének
kijönni az utcára, de nem szabad. Valahol
kirobbant keretéből néhány üvegtábla, s mikor
Darla arra fordította a fejét, egy tizennégy év
körüli lányt látott lezuhanni a negyedik emeletről.
Hosszú haja lobogott, mint egy nekivadult
lángcsóva. A lány nem kapálózott; nyugodtan ült
esés közben a semmin, s fenékkel csattant a
betonra.
Az ablakban, ahonnan az imént kiesett…
Ugrott? Lökték?
…iszonyú alak jelent meg, s támaszkodott
röhögve a párkányra, cseppet sem törődve azzal,
hogy tenyerébe üvegcserepek állnak. A torz pofa
hosszú, mocskos, szőke hajat viselt, kampós, már-
már csőrszerű orral. A szemfogait hegyesre
köszörülték.
ZÖLD SZÁRNY! ZÖLD SZÁRNY!
Ezt üvöltötte a lány után, aki kicsavarodott
végtagokkal, tágra meredt, üveges szemmel
bámult vissza rá fektében. Darla oda akart
rohanni hozzá, de izmai nem engedelmeskedtek. S
ekkor újra felfigyelt a néger kölyökre, aki még
mindig néhány lépésre állt tőle, és őt bámulta. A
nő csak most kezdte felfogni, hogy az utca minden
torzulása, az ablakok mögött tébláboló gyerekek,
sőt, az emeletről kizuhant lány és az egyfolytában
nyerítve kacagó szörnyalak is valahogy a fiúból
áramlik. Bár nem értette, hogy an lehetséges ez,
úgy sejtette, a gyerek lelkébe lát.
Meg akarta állítani a borzalmat. Ehhez pedig
az kellett, hogy a fekete kölyök szemét
becsukhassa. Újra próbált mozdulni, s bár ez
megint nem sikerült, mégis közelebb kerültek
egymáshoz. A kisfiú ugyanis maga lépett
Darlához, s komolyan…
Milyen hátborzongatóan komolyan!
…nézett föl rá. Vastag ajka mozdult, felbukkant
rózsaszín nyelve, de a torkából előtörő hang
brutálisan mély zengésű volt, ami semmiképp
nem illett a gyermekarchoz.
Végre! Ez a tiéd, fogd!
Darla úgy érezte, a dörgő szavak szélviharként
kavarják hátra hajszálait, sőt, még az arcbőrét is
lágy hullámokba kényszerítik. A gyerek
valószínűtlenül fehér tenyerén négyrét hajtott,
koszos újságlap hevert. Mivel Darla nem nyúlt
érte, bár talán ez a mozdulat most sikerülhetett
volna, a fiú egyszerűen megfordította a kezét, s
hagyta, hogy a papírfoszlány a földre hulljon.
Iszonyú dörrenés szakította ketté a lágyan
kavargó látomást. Darla levegő után kapkodva
pislogott néhányat, majd a hang irányába fordult.
A boltos állt a járdán. Égre meredő puskája
csövéből halványkék füst kígyózott az ég felé. A
környező bérlakások ablaka egymás után nyílt ki,
s kopott keretükben a lakók kíváncsi ábrázata
jelent meg. A fekete kölyök épp eltűnt a sarok
mögött. Darla rebbenő tekintettel kereste a
járdán szörnyethalt lányt, s fölötte a negyedikről
kacagó alakot. Egyiknek sem volt nyoma.
– Bandák – mondta mélységes undorral a
boltos, és úgy helyezkedett, hogy ha majd Darla
lehajol a szétszóródott áruért, ő megbámulhassa a
nő fenekét. – Mindet agyon kellene lőni.
Hogy milyen helyszínen, azt már nem fejtette
ki. Darla – bár jól tudta, hogy a férfi élvezkedve
bámulja őt – lehajolt, és összeszedte a holmikat.
Közben felmarkolta az újságlapot is, amit a
gyerek ejtett a lába elé.
Mark végzett a Feladattal, s most boldog volt.
Smózer ugyan hazafelé végig piszkálta, amiért
semmiféle zsákmányt nem szerzett a Fordból, s
még ráadásul le is bukott, de nem érdekelte. A nő
több volt, mint tökéletes. Először észre sem vette a
teste körül ragyogó arany fényt, mert azt hitte, a
rémület játszik vele. Azután mégis megfordult,
hogy alaposan kiolvassa a színeit. A nő körül
ugyan sok szürke maszat lebegett, és néhány
egészen friss, vöröslő fájdalmat is látott, de ezek
csak tökéletesebbé tették. Az aranysárga sugárzás
ereje még Markot is megdöbbentette. Ez lehetett
az oka, hogy túl mélyen engedte önmagába az
asszony tekintetét, s az megláthatta a többieket.
Semmi baj, egyelőre mindezt úgyis puszta
látomásnak hiszi.
S mire megérti az igazságot, addigra Mark már
régen Florida
tengerpartján keresi a felnőtté válás útját…

II.
Végzet
– Nem fog menni! – A nő tizenharmadszor
tolja vissza mutatóujjával orrnyergére a
szemüvegét. – Nem megy, mert ez egész
egyszerűen… Ez nem így működik!
 Marge Angelson az íróasztal fedezékében
ökölbe szorítja mindkét kezét. Harminc perce
próbálja meggyőzni az FBI pszichológusát, hogy
engedélyezzék neki Barbara Whosy látogatását.
Hiába. Ez a nő már akkor döntött, mikor Marge
belépett az irodájába, ahol minden idegesítően
ultramodern. A székek csővázán csillog a króm, a
reluxa elektromosan működtethető, és az asztalon
hülye játékszer billeg, amiben sűrű, kék folyadék
próbálja utánozni a tengert.
– Én vezettem a nyomozást – kezdi elölről
Marge. – Ismerem a szülőket, és naponta
beszélgettem Barbarával. Segíthetek maguknak,
hogy megértsék az indítékait.
A pszichológusnő fáradtságot mímelve dől
hátra a bőrfotelben. „Hogy a fenébe nem izzad
bele a bugyijába? – fut át Marge fején az oda nem
illő gondolat. – Vagy nagyon is beleizzad, azért
ilyen csökönyös. ”
– Nézze, Mrs. Angelson… – Miss!
– Elnézést. Tehát… Miss Angelson, maga kiváló
nyomozó, de nem tartozik az FBI kötelékébe. A
szövetségieknél kicsit másként mennek a dolgok,
mint maguknál.
„Ilyen finoman még soha nem mondták, hogy
idióta vagyok! ”
– Talán épp ez a „másfajta” látásmód hiányzik
maguknak, hogy megértsék Barbara indítékait.
Nyolcéves kislány, rendkívül jó anyagi
körülmények között, de elzárva a világtól.
Látszólag mindent megkap a szüleitől, akik
mindketten sikeres ügyvédek, a gyereknevelés
érzelmi részében viszont nem állnak a helyzet
magaslatán.
– Ezzel mind tisztában vagyunk, Marge! – A
pszichológusnő hirtelen a keresztnevén szólítja.
Nem lehet eldönteni, azért teszi-e, hogy
összezavarja a nyomozót, vagy mert valóban
bizalmasabb hangot akar megütni. – Nálunk a
legjobbak dolgoznak. Nem hiheti komolyan, hogy
maga…
Marge úgy dönt, hogy támadásba lendül. Feláll
a székről, arcára szándékosan engedi kiülni a
dühöt; ez általában beválik, hisz nem tartozik a
szép nők közé. Sőt, ilyenkor a vonásai kifejezetten
ijesztőek tudnak lenni majomszerűen csücsörödő
ajkaival. Előrehajol, két tenyérrel támaszkodva a
fényes asztallapra, s nem érdekli, hogy
izzadságfoltot hagy rajta.
– Árulja el a valódi indokot, amiért elutasítja a
kérésemet, és ígérem, azonnal békén hagyom!
A pszichológusnő kellemetlenül érzi magát,
mert kénytelen egészen hátradőlni a fotelban, és
fölfalé nézni, ha Marge szemét akarja látni.
Hangja mégis nyugodt, mikor megszólal, s ez
komoly szakmai gyakorlatról árulkodik.
 – A szülők. Tartunk tőle, hogy nem tetszene
nekik, ha a tudomásukra jutna, hogy maga
továbbra is találkozik Barbarával. Elvégre…
Elvégre én jöttem rá, milyen szörnyeteget
neveltek a lányukból – bólint Marge. – Tehát
pertől félnek?
– Így is elég zavaros a helyzet. Barbarát nem
tehetjük átlagos nevelőintézetbe. Túl veszélyes. Ha
azonban valamivel felpiszkáljuk a Whosy szülőket,
mindent megmozgatnak, hogy a gyerek kikerüljön
a hatáskörünkből.
„S vajon miért ragaszkodtok ennyire hozzá?
Hát nem az volna a tökéletes, ha
megszabadulnátok a kis ördögfiókától? Aztán
majd elkapjátok, ha újra öl. ” – Marge már tudta,
mit kell tennie.
– Ha hozok egy írásos beleegyezést a szülőktől,
hogy Barbara látogatható…?
– Nem elég a beleegyezésük. Kifejezetten magát
kell kérniük.
„Alaposan le akarják fedezni magukat.
Rendben, akkor legyen így. ”

A Whosy házaspár azonnal fogadja, bár erre

nem számított. Alice immár távolról sem
emlékeztet arra a magabiztos, szikével széppé
konzervált jogászra, akit néhány héttel korábban
Marge megismert. George, a férje viszont tartja a
rideg, ragadozó természetű ügyvéd imágóját.
– Mindenki úgy véli, hogy gyűlölnünk kéne
magát – mondja a nő, lepkeszárny rebbenésénél
is gyöngébb hangon. – Ostobaság. Valakinek meg
kellett állítania Barbarát, mielőtt…
– Ne beszélj így! – dörren rá a férfi, majd
azonnal megragadja a felesége kezét, hogy
tompítsa hangja élét. Marge látja, hogy
mindketten remegnek, de egymást erősítve
leplezni tudják. – Minket soha nem bántott volna.
Barbara szeret téged. Gondolj csak arra, hogy
öleli át a nyakad, mikor meglátogatjuk.
Sokáig beszélgetnek. Marge számára világossá
válik: a szülők igyekeznek úgy felfogni az
eseményeket, mintha a lányuk beteg volna.
Halálos, gyógyíthatatlan beteg.
– Felgyújtottam a babaházat, miután az FBI
szakértői lefotózták az utolsó szöget is – közli
George, mint aki meg akarja nyugtatni a
nyomozónőt, hogy a fertőzés fészkét kifüstölte. –
Peter szüleinek…
– Ők elköltöztek a birtokról – sóhajtja Alice.
– …pénzt ajánlottam fel.
– Nem mintha a bocsánatuk megvásárolható
volna.
– Hadd mondjam én végig, kedvesem –
morogja a férfi. Marge arcán akaratlanul
megrándul egy izom: még soha nem hallotta ilyen
hidegen ejteni a „kedvesem” szót. – Tehát pénzt
ajánlottam nekik, de nem fogadták el.
– Értem – mondja Marge. A Whosy szülők
egyszerre néznek a szemébe. Alice megalázva,
George dühösen.
– Mit akar tőlünk?
Szükség volt az egész délutánra, hogy
meggyőzze őket, de végül sikerült. Azzal érvelt,
hogy Barbara ismeri őt, és a kislány várta,
remélte, hogy végül Marge elkapja.
– Ennek oka van, ami összefüggésben lehet az
indítékaival.
– Az indíték, hogy mi rossz szülők voltunk. –
Alice most először sírja el magát.
Ez nem indíték, legfeljebb ok – vitatkozik
Marge. – Szerintem maguk is tudni akarják, mi
tette valóban gyilkossá a nyolcéves lányukat.
Bejött a számítása: a szülők megérezték, hogy
ha sikerrel jár, ők felmentést kaphatnak. Ha nem
is teljes felmentést, de legalább enyhül az iszony.
Csak akkor érzi, milyen mérhetetlenül kimerült,
mikor kocsijával kihajt a Whosy villa kapuján.
Táskájában ott lapul a szülők által aláírt
felhatalmazás: látogathatja Barbarát. Amint
kikanyarodik a város felé vezető főútra, a
visszapillantóban mintha mozdulna valami. A
csillagtalan éjszaka és a környező erdő árnyai
idegessé teszik. Próbál az útra figyelni, de muszáj
újra a visszapillantóra néznie.
Darla sápadt, csontos arca bámul vissza rá.
Mosolyog.
Marge-ot átjárja a hideg…

Órák óta a telefont bámulta. Ütött-kopott,

fekete készülék volt, kistányér méretű tárcsával,
talán még az ötvenes évekből. A motelszobában
megfordult vendégek ujjbegye lekoptatta róla a
számokat, és az egyik sarkán repedés futott végig.
Darlának az első dolga volt, mikor belépett a
dohos helyiségbe, hogy ellenőrizze, van-e vonal.
Volt. Azután rájött, hogy nincs kit felhívnia, s őt
sem fogja keresni senki.
Kipakolta a ruháit, elrendezte a csomagokat a
fal tövében, majd lezuhanyozott. A kád alját sárga
foltok tarkították, amiket képtelenség volt
ledörzsölni. A forró víz jól esett fáradt bőrének, és
itt addig folyathatta, amíg tetszett. A bérlakásban
minden fürdőszobához saját bojler tartozott,
persze a legkisebb űrméretű.
Mrs. Freeticker délután résnyire nyitotta
ajtaját, onnan figyelte a két rakodót. Az utolsó
bútordarab is a teherautóra került, majd a kocsi
elindult a raktárba, ahol Darla helyet bérelt élete
kellékeinek. Végül visszament a lakásba, és
rúzsával a fürdőszoba tükrére írta: DÖGÖLJ
MEG, VÉN KURVA! A pénzt Mrs. Freeticker
küszöbére dobta.
A motel előtt felsírt egy rendőrkocsi szirénája,
hogy azután gyorsan távolodjon. Legalább a Ford
biztonságban parkol, szemben ugyanis a kerületi
rendőrőrs épülete áll. Darla megigazította mellén
a törülközőt, amibe becsavarta magát, miután
megfürdött. Egyedül volt, vendéget sem várt, hát
minek öltözne fel?
Joe jutott eszébe. A férfi úgy fújtatott
szeretkezés közben, mint egy gőzmozdony.
Izomból kefél! – ezt szokták mondani az ilyen
pasikra. Valamitől szoronganak, vagy valamire
örökösen dühösek, ezért hiszik, hogy a szexet
erőből kell „végezni”. Darla az ágyon fekve a
hasára fordult, két karjával magához ölelte a
kispárnát (az is dohszagot árasztott), és lehunyta
a szemét.
Mire mindennel végzett, már késő délutánra
járt. Amint megpillantotta a motelt, tudta, hogy
neki éppen megfelel, hát kivett egy szobát. Nem
tudta megmondani, meddig marad, s ezért a
portás gyanakodva mustrálta végig.
– Nem leszek öngyilkos – vágta a férfi arcába
hirtelen gerjedő haraggal.
– Az olyanokat mi meg szoktuk menteni – felelt
a sokat látott portás. – Aztán kifizettetjük vele a
költségeket, és bepereljük hitelrontásért.
Remek. Ha a csótányaiktól nem fogok okádni,
az emberségüktől biztosan sikerül.
A férfi felvonta a vállát, és szavak nélkül,
pusztán fintorgó orrával kérdezte: kell-e a szoba.
Darla maga felé fordította a vendégkönyvet, és
beírta az adatait.
Az ágyon hasalva majdnem elnyomta az álom.
Gyorsan felült, szétrázta még mindig nedves
fürtjeit, majd kapkodva felkapcsolta az
olvasólámpát. Különös módon a sárga fénytől
egész barátságossá vált a félhomályos helyiség.
Szemközt a pénzbedobós tévé matt képernyőjén
„műsorként” Darla egy nőt látott törülközőbe
csavartan, amint egy motelszoba ágyán ülve
próbálja kitalálni, mit kezdjen kátyúba jutott
életével.
Nem vagyok még öreg! Harminc, az nem sok,
akár szülhetnék is. Persze csúnya vagyok, nincs
állásom, sem lakásom, sem pénzem. Viszont
tehetségem sincs semmihez.
Darla tisztában volt vele, hogy a kétségbeesés
határára ért. Ezután majd jól kibőgi magát, arcát
a párnába fúrja, hogy a szomszédok rá ne küldjék
a portást, s végül ájult álomba menekül. Reggel
pedig semmi sem lesz egyszerűbb, jobb,
felhőtlenebb.
Tekintete ismét a telefonra tévedt.
Nincs kit felhívnom.
Gondolatban tucatnyi arcot idézett fel. Az
anyját, aki akkor került a zárt osztályra, mikor
egyetlen lánya betöltötte a hetedik évét. Nem is
jött ki onnan többé. „Szarrá itta az agyát! ” –
ahogy apa mondta sokszor. Pedig apa még többet
ivott. Vagy csupán Darlának tűnt úgy, mivel
tizenöt éves koráig el kellett viselnie az öreget? A
papa végül meghalt. Betántorgott egy kamion alá,
igen.
És a serdülő Darla megismerte a tökéletes
magányt, mivel a rokonai mind Európában éltek.
Ezután férfiak végtelen sora következett. Nem,
mintha annyira szerette volna őket, csak épp
egyik sem akart „a papa” lenni. Mármint az igazi,
az álombéli „papa”, aki vigyáz rá, megvédi,
kiokosítja.
Csak dugni akartak!
Nem, ez így nem igaz. Akadtak rendes pasik is,
de őket sem tudta megtartani, mert neki nem
férjre, szeretőre, hanem „a papára” lett volna
szüksége.
Megint a telefon. Megragadta a készüléket, és
besúvasztotta az ágy alá. Idegesítő, ha az ember
motelszobájában akad egy működőképes telefon,
de nincs kit felhívnia. Ha mondjuk volna egy
barátnője. Mrs. Carlsonnal sokat beszélgettek,
mikor valamivel korábban érkezett hozzájuk, és a
nőnek még nem kellett munkába indulnia.
Csakhogy Wendy a maga tizenkilenc évével,
még ha édesanya is, túl fiatal volt Darlához.
Naivitása, amivel az életet szemlélte, már-már
meghatotta a bébicsőszt, s nem is merte soha
felvilágosítani a fiatalasszonyt, hogy a dolgok nem
így működnek. Higgye csak, hogy a férje
hamarosan bejut valamelyik szerkesztőségbe,
elfogadják a novelláit, és végül Hollywoodban
kötnek ki.
Darla hirtelen ötlettől hajtva lehajolt a
telefonért, és visszatette az éjjeliszekrényre. Miért
is ne hívhatná fel Wendyt?
– Wendy?
– Ki beszél?
– Darla. Darla Angelson.
Oh, Darla, hát persze. Csak nincs valami baj?
Nem tud vigyázni kis Billre szombaton?
– Dehogy , szombaton ott leszek. Én…
– Bill, kimostam a kék inged! Hallod, Bill, ne a
szürkét vedd fel! … Bocsánat, csak a férjem…
Akkora mélák. Miért is hívott, Darla?
– Én… Szóval, elveszítettem a másik állásom. A
lakásomból is kitettek, és a férfi, akivel jártam… Ő
kirabolt.
– Oh.
– Nem is tudom… El akartam mondani
valakinek.
– Értem… Hát… Ez szomorú. Tényleg sajnálom,
Darla.
Nagyon sajnálom.
– Sajnálja?
– Igen, én nagyon, nagyon sajnálom…
– Mi a szart tudsz te az egészről, hülye kis
picsa? Neked mindened megvan: férj, gyerek,
lakás… Még a hangomat sem ismerted fel a
telefonban, semmit nem tudsz rólam. Most is
csak dadogsz nekem…
Hát nem, igazán nem volna jó ötlet felhívni
Wendyt. Darla elkeseredve vissza akarta tenni a
telefont az ágy alá. Ekkor azonban meglátta a
székre dobott táskát. A kapocs kinyílt, és az
ezernyi apró kacat közül mocskos papírlap
kandikált elő. Mielőtt megérintette volna, már
tudta, mi az. A fekete kölyök parázsló tekintete
jutott eszébe.
Nem félt. Én sem féltem. Pedig ki akart
rabolni, én meg majdnem elkaptam.
Széthajtotta az újságot, amit a fiú már hetek
óta hordhatott a zsebében. Óvatosan kellett
tartania, nehogy tovább szakadjon, vagy szétkenje
a foltokat. Szeme azonnal megakadt az apró betűs
sorokon, amiket vörös tintával többször
bekereteztek.
Darla hanyatt feküdt az ágyon, egyik kezét a
tarkója alá támasztotta, és olvasni kezdett…
 ***

Végül sikerült újítaniuk két autómagnót, és egy

villanyborotvát, amit a gazdája alig két órával
korábban vásárolt, s benn hagyott a kocsiban. Az
üzér, akihez a lopott cuccokat szokták vinni, a
szokottnál is tovább piszmogott, míg végül két
rongyos öt dolcsist tolt eléjük.
– Ne szívózz már, tata! – háborgott Pauly, de
nem volt helye további vitának. A csilingelő ajtón
két néger srác robogott be, akik egyszerűen
félretolták a gyerekeket, hiszen azok alig értek a
csípőjükig.
Tíz dollárból éppen csak kaját meg két hatos
sört vehettek vacsorára. Pauly folyamatosan
szitkozódott, amíg vissza nem értek a
rejtekhelyükre. Nem maradt egyetlen cent sem,
amit félretehetett volna a floridai utazásra.
– Zabáljunk! – ezt persze Luigi üvöltötte. Az
olasz srác folyton éhes volt, s mikor kajához
jutott, az úgy nézett ki, mintha a világot akarná
felfalni. – Carry, légy hasznos!
A kislány mozdult, hogy meggyújtsa a gázégőt,
de Pauly elkapta a karját. Miközben beszélt, hideg
tekintetét Luigira függesztette.
Carry egyedül nekem engedelmeskedik. Senki
másnak nincs joga megmondani, hogy mit
csináljon.
 Mark a sarokban ült, mióta megérkeztek, és
saját gondolataival volt elfoglalva. Most mégis
felpillantott, s látta, hogy Carry körül fényesen
lüktet a váratlan boldogság sárgászöld színe. A
kislányt Pauly pillanatnyilag semmi mással nem
tehette volna boldogabbá, mint azzal, hogy
kijelentette: hozzá tartozik. Luigi körül viszont
gyorsan sötétedett a levegő. Mark szinte
tapintotta az olasz kölyök dühét. Smózer, Zik és
Van Ming is félbehagyták azt, amit épp csináltak,
s várták, mi lesz a váratlan balhéból.
– Kajás vagyok – jelentette ki halkan, már-már
suttogva Luigi. – Carrynek pedig az a dolga, hogy
kaját készítsen.
Pauly látta, hogy most nem lesz elég a szó.
Lassan felállt a törött hintaszékből, ami már rég
nem tudott hintázni, és olyan közel lépett az
olaszhoz, hogy a homlokuk majdnem összeért.
– Kajás vagy? – kérdezte rekedten Pauly. Luigi
foga kivillant, pontosan úgy, mint a vicsorgó
kutyáké.
– Kajás bizony – felelte.
Mark látta a Pauly aurájában fellobbanó vörös
foltot. Előbb vette észre, mint ahogy Pauly ökle
mozdult. És Luigi körül is hamarabb pillantotta
meg a fájdalom vakítóan fehér villanását, mint
ahogy az olasz felüvöltött, s gyomrához kapva
összegörnyedt.
 – Most melegítsd meg a konzerveket! – szólt
Carryhez Pauly, és visszaült hintaszékbe. A
feszültség gyorsan oszlott, bár Luigi még mindig a
gyomrát tapogatta, s valamit morgott is
magának.
Mint a csimpánzok – emlékezett Mark egy
természetfilmre, amit még a Házban látott. –
Megmérkőznek az élelemért, a nőstényért és a
falka első helyéért. Holnaptól nélkülem
csináljátok, fiúk!
Ez a gondolat egészen átmelegítette. Hátát
kényelmesen a műanyag fóliával takart, penészes
falnak támasztotta, és már éppen le akarta
hunyni a szemét, mikor megérezte Zik könnyű
ujjait a bokáján.
– Fekete fiú! – súgta a selyemhajú gyerek. –
Nézd, ezt újítottam a boltban.
A koszos, puha gyerektenyéren két laprágó
hevert.
– Kéred az egyiket?
Markot meglepte az ajánlat. Zik volt a
legkisebb és a leggyengébb a Párducok között, így
folyton a nagyobbak, erősebbek kegyeit kereste.
Mark azonban nem tartozott azok közé, akikkel
érdemes volt jóban lenni.
– Láttam, amit azzal a nővel műveltél –
suttogott tovább a kölyök, miután Mark elvette az
egyik rágót. – Eszelős volt!
 – Nem csináltam vele semmit.
– Dehogy nem, apám! – Zik arcán széles vigyor
terült szét. – A többiek csak bambán bámultak,
de én mindent láttam! Megbabonáztad azt a
ronda spinét, hogy majd a bugyijába csinált.
Mark átvizsgálta a kölyök fényburkát, hátha
kiderítheti belőle, valójában mennyit is látott
mindabból, ami az utcán történt. Ez azonban nem
sikerült, mivel Zik tudatát most teljesen kitöltötte
az igyekezet ezüstös ragyogása, hogy bevágódjon
nála.
– Mondom, hogy nem csináltam semmit –
vonta meg végül a vállát. – Azt hittem, a boltos
hátba fog lőni. Inkább megálltam, nehogy
kilyukasszák a bőrömet. A nevelőben rohadni
jobb, mint a hullaházban.
Zik vitatkozni akart… Ekkor azonban a kihalt
bérház sikátorában felugatott egy kutya, majd
rögtön utána fémes zörgés következett.
– A riasztó! – kiáltott Van Ming. Hogy a
drogosok ne lopózhassanak észrevétlenül a
rejtekhelyük közelébe, Smózer ügyes csapdákat
állított drótokból, damilból és felfűzött
konzervdobozokból. Az egyik ilyen riasztó jött
most működésbe.
A Párducoknak ilyen esetre alaposan
kidolgozott akcióprogramjuk volt, amire Markot
is kitanították. Carry a gyertyákat és a gázégőt
oltotta el, Zik és Van Ming előkapták a
gázsprayket, Smózer, Luigi és Pauly pedig
baseballütőket ragadtak. Mióta Mark köztük élt,
rátestálták a legrohadtabb feladatot: le kellett
botorkálnia a vaksötét lépcsőházba, hogy
megnézze, ki közeledik. A fiú azonban ezt nem
bánta. Elég volt koncentrálnia, hogy a tökéletes
sötétségben is „lásson”. Ilyenkor valahol a
koponyáján belül derengett fel a falak, lépcsők,
bútorok képe, s ha embert pillantott meg, annak
aurája szinte „elvakította”.
A bérház visszabújt iménti némaságába. S ez a
csend most még tömörebb lett, hiszen a Párducok
is némán lapultak, előre kijelölt rejtekhelyeiken.
Pauly pontosan kiötlötte, és egyenként a szájukba
rágta, mit kell tenniük, ha a felderítő nem tér
vissza, s helyette egy idegen ront rájuk.
Mark lassan lépkedett lefelé. A harmadik
emeleten járt, s csak most kezdte felfogni, milyen
nyomasztó, sötét mélység terül el alatta. A romos
lakások közül csak néhánynak volt ajtaja (a többit
eltüzelték a csavargók), a huzat szabadon
rohangált bennük. Néha reccsent, roppant
valami, jelezve az idő múlását.
Mark leért az első emeletre, és a lépcsőforduló
kitört, egykor drótüveges ablakához osont. Amíg
idáig ért, egyetlen alkalommal derengett fel az
elevenekre jellemző fény a koponyájában. A kövér
patkány bútorok roncsai között ücsörgött, és
bizalmatlanul nézte a fiút, majd komótosan eltűnt
a fal repedéseinek egyikében.
Az ablak arra a sikátorra nézett, ahol a riasztó
megszólalt néhány perce. Mark megkapaszkodott
a maltert pergető falban, és kihajolt a perem
fölött. Haját megborzolta a kinti szél, orrát bűz
tömte el, ami a sikátorba szórt szemétből és
ürülékből párázott. Nagyon messziről hallani
lehetett a város forgalmát, de ez olyan zaj volt,
mintha a Tündérvilág üzenne. Mark arra
számított, hogy a sikátor szűk falai között egy
tántorgó ember alakját pillantja majd meg. A
magányos csavargó helyett azonban hat aura
ragyogott fel, olyan élesen, hogy a fiú önkéntelenül
a szeme elé kapta a karját. Könyökével verhette le
azt a kilazult téglát, ami fülsiketítő robajjal
csattant odalenn.
– Világíts oda!
– Ott van!
– Behatolni!
Megpördült, és rohanni kezdett, hármasával
szedve a lépcsőfokokat.
– Emberek! – zihálta, mikor a rejtekhelyre ért.
– Mifélék?
– Drogosok?
– Csavargók?
 A záporozó kérdésekre nem tudót nyomban
válaszolni. Előbb tenyerével két térdére
támaszkodva, előre görnyedve próbált levegőhöz
jutni. Pauly azonban megragadta a vállát, és úgy
rázta, hogy majdnem elesett.
– Pofázz már!
– Zsaruk – nyögte ki végre Mark. – Rengeteg
zsaru.
Ekkor különös dolog történt. A Párducok
egyszerre hátráltak el tőle, és bámultak rá. Carry
égve hagyott egy gyertyát a szoba túlfelén (Pauly
terve szerint a belépőt a láng magához csalogatja,
ők pedig lerohanhatják, kiugrálva a dobozok,
matracok fedezékéből), s annak fényében Mark
tisztán láthatta az arcukat. A gyerekek valamit
megértettek, s most iszonyodva, gyűlölettel nézték
őt.
– Miatta jöttek! – nyögte ki Luigi azt, amit már
mindannyian felfogtak.
– Tessék? – Mark értetlenül tárta szét a karját.
– Igen, csak miattad küldhették ránk ennyit
zsarut! – visította Zik, aki még mindig
nyámnyogott a rágón, amit imént megosztott
Markkal. – Én láttam, hogy valami nincs rendben
vele! Ahogy kicsinálta azt a spinét…!
Látszólag semmi értelme nem volt az
érvelésnek, a Párducok mégis egyetértettek vele.
Pauly mondani akart valamit, de a súlyos cipők
robaja már alig egyemeletnyi mélységből tört fel
hozzájuk.
– Takarodó! – üvöltötte Pauly. Mark tudta,
hogy a banda arra a legvégső esetre, ha túlerő
támad rájuk, szintén fel van készülve. A folyosó
végén sötétlett az egykori szemétledobó nyílása.
Kötélhágcsót erősítettek a belsejébe, amit Van
Mingnek naponta ellenőriznie kellett, hogy nem
rágták-e el a patkányok. A ledobónyílás tetejének
rugóját pedig megjavították, s rendszeresen
olajozták, hogy mikor az utolsó gyerek is
leereszkedett az aknába, az magától a helyére
forduljon. Nincs az az észlény zsaru, aki időben
rájönne, merre tűntek el a szökevények, s mire
mégis, ők már messze járnak.
Elsőként persze Carry, majd rögtön utána
Pauly mászott be a nyílásba. Azután Luigi,
Smózer, Van Ming és Zik következett. Markhoz
egyetlen szót sem szóltak, de a fiú látta a
körülöttük derengő fényben, hogy ébenszínű
gyűlöletet éreznek iránta.
Ha több ideje lett volna vizsgálni az aurájukat,
talán felfedezi a csapdát is. A zsaruk azonban
elérték a harmadik emeletet, s gumibotokat
lengetve, egymással üvöltözve rontottak be sorra a
lakásokba. Elemlámpáik éles fénye úgy cikkant a
falakon, mintha a város fölött villámok tépték
volna szét az éjszakát.
 Mark megkapaszkodott a fűtőcsövekben,
felhúzta magát, s mindkét lábát a szemétledobó
nyílásába dugta. Messziről hallani lehetett, amint
a többiek fürgén ereszkednek lefelé, sőt, mintha
már a talpuk csattant volna az alagsor
cementpadlóján. Cipőjével sokáig kellett
kalimpálnia, mire rátalált az akna széles
fémperemére, amin megállva a hasára
fordulhatott, hogy kezével megkeresse a kötelet.
– Zik, ugorj! – hallatszott végtelen
messzeségből Pauly hangja. – Luigi, rajta!
Mark nem tudta, mit művelnek odalenn a
Párducok, s pillanatnyilag nem is érdekelte.
Azután különös, surrogó hangot hallott, mintha
valami zuhanna a szemétledobó alumíniummal
borított aknájában. Kezével körültapogatta a
ledobó belső peremét. Ujjai hirtelen ráakadtak a
vaskampóra, amihez eredetileg a kötélhágcsó volt
erősítve. S akkor eszébe jutott…
– Nem elég, hogy ott az a rohadt kötél, és
magától visszacsukódik a nyílás fedele –
erősködött Pauly. – Rohadtul nem elég, hát nem
értitek? Mert mi van akkor, ha mondjuk, az
üldözőnk mégis rájön, hogy hol léptünk meg, és
utánunk mászik?
– Rendben – bólintott Smózer, s miközben a
kérdéses kampót nézte, alsó ajkát rágta. – Meg
tudom úgy csinálni, hogy mikor leértünk,
megrántunk egy másik zsineget, ami lehurkolja a
hágcsót.
Akkor már csak ugrani tud, de tuti, hogy kitöri
a nyakát.
Mark megértette: pontosan ez történt. Hiába is
keresné a kötélhágcsót, mivel azt Luigi kioldotta,
s már rég lezuhant az alagsorba. Ő pedig a
fémperemen állva, derékig kilóg a szemétledobó
nyílásából.
A zsaruk körbejárták az emeletet,
szétrugdosták a Párducok búvóhelyét, s közben
minden szentet lekáromkodtak a mennyből.
Egyikük elemlámpája végigvillant a folyosón,
majd a férfi döngő léptekkel elindult Mark felé…

***

Darla alig aludt valamennyit az éjjel, s a

szemetesek hajnali zörgését már éberen ülve
hallgatta. Este addig olvasta a piros tintával
bekeretezett újsághirdetést, míg meg nem tanulta
kívülről…
„Kormányhivatal sürgősen felvesz…”
Mióta hirdetnek újságban a kormányhivatalok?
És miféle kormányhivatal lehet az, amelyik
kénytelen a lapok álláshirdetései segítségével
munkaerőt keresni?
„…szakmai gyakorlattal rendelkező
gyermekfelügyelőt…”
Állami óvoda lehet, igen. Talán olyan, amiben a
washingtoni fejesek kölykeit helyezik el, amíg
papa és mama megváltják a világot. Bár ez persze
sántít, méghozzá többszörösen. A szenátorok,
miniszterek és egyéb államhivatalnokok kölykei
nem járnak óvodába. „…féléves, bentlakásos
idénymunkára. ”
Lakást adnak, ez jó! Nincs bérleti díj, és talán
holmi Mrs. Freetickerek sem tapadnak folyton a
kukucskáló-nyílásra, hogy a magányos nők
magánéletét elemezzék saját, poros erkölcsi
normáik szerint. Nem mintha mostanában egy
hapsi is a közelébe férkőzhetne, de a tudat, hogy
szabadon tehetné, mégiscsak jobb.
„Magas fizetés. ”
Milyen szűkszavúak! Az, hogy egy fizetés
„magas” avagy „alacsony”, igencsak nézőpont
kérdése. Persze Darlának jelenleg bármilyen
fizetés „magasnak” számított, így ezt a mondatot,
mint halvány reményekre jogosító, de azért
óvatosan kezelendő ígéretet jegyezte meg.
„Jelentkezni Mrs. Morrisnál, az 555-59939-es
telefonszámon, éjjel-nappal lehet. ”
Ez már komoly! Olyasmi, amit meg lehet
ragadni, amit később képtelenség félvállról
letagadni: egy számsor. Bár oda volt írva, hogy
„éjjel-nappal”…
 Alszik ez a Mrs. Morris valamikor?
…Darlának mégsem jutott eszébe, hogy
nyomban telefonáljon. Állásügyben az ember
akkor is nappal – méghozzá munkaidőben! –
telefonál, ha egyébként „bármikor” tárcsázhatna.
A vonal túlsó felén ugyanis azonnal éreznék, hogy
nagyon kell neki az állás, ha éjjel csörgetné fel ezt
a Mrs. Morrist.
A hirdetés egyetlen, sokkal apróbb betűvel
szedett sorral zárult:„Munkavégzés helye:
Colorado, Sziklás-hegység, Theyarent” És még
ennyi:
„Kizárólag egyedülálló nők jelentkezését
fogadjuk el. ”
Hát persze, hiszen ki vinné szívesen a Sziklás-
hegységbe a családját? S ha akadna ilyen őrült
némber, azzal meg úgyis csak a balhé volna,
hiszen a férjének is munkát könyörögne, a
gyerekének pedig elhelyezést, amíg ő dolgozik.
Hiába, a kormányhivatalok nagyon
körültekintőek! Darla Angelson valahol mélyen
mégis érezte, hogy ezzel a hirdetéssel nincs
rendben minden. Álmatlanul hevert az ágyán,
szorongatta az újságlapot, immár azzal sem
törődve, hogy összekoszolja a kezét. Aztán újra és
újra elolvasta. Rájött, hogy ez a néhány sor
valójában nem közöl az olvasóval szinte semmit.
Mi a munkakör, ahol várják? Gyerekekre kell
vigyázni, rendben, de… Miféle gyerekekre? Hány
gyerekre, és milyen életkorúakra?
Miért kell rájuk vigyázni? És mit keresnek azok
a kölykök a Sziklás-hegységben?
Theyarent… Soha nem hallotta ennek a helynek
a nevét. Valószínűleg kisváros lehet, vastagon
takarva az ismeretlenség porával. Az elnevezése
mindenesetre éppoly különös, mint minden más
ebben a hirdetésben. Miután Darla képtelen volt
megfejteni a titkát…
Reggel kiderül… Vagy mégsem.
…megpróbált aludni. A motel meglepően
csöndesen terpeszkedett körülötte, pedig az ilyen
helyek állítólag éjjel zajosabbak, mint nappal.
Mégsem tudott elaludni. Ahányszor lehunyta a
szemét, a néger utcakölyök arca sötétlett fel
előtte.
Mosolyog a kis szaros!
Meglepte, hogy így gondol a fiúra. Szerette a
gyerekeket, függetlenül attól, hogy palotába vagy
sikátorba születtek. A gyerek az mindenhol
gyerek, amíg nem kényszerítik rá, hogy felnőjön.
Valóban a hirdetés miatt adta nekem az
újságlapot? Vagy csak utólag magyarázom bele,
pedig a srác egyszerűen kirántotta a zsebéből,
mikor ismét futásnak eredt? Ki a fene emlékezhet
ilyen részletekre, ha közben látomásai vannak,
méghozzá fényes nappal, az utca közepén?
 Darla végül álomtalan álomba forgolódta
magát.
– Jó… Jó reggelt!
Meglepte, hogy a második csengetés után
felvették a kagylót. Hirtelen nem tudta, milyen
napszak van, pedig éppen csak kivilágosodott, s ő
még mindig törülközőbe csavarva ült az ágy
közepén.
– Jó reggelt, hölgyem. Mit óhajt?
A vonal túlsó végén pontosan olyan Mrs. Morris
ült, amilyenre számított. Erős negyvenes, szikár,
száraz hangú, biztosan szemüveges. A haját szolid
gesztenyebarnára festi, mert nem divat az ősz
„melír”, ha dolgozik. Őt nem zavarná, de a főnöke
már rég eltöprengett rajta, hogy ideje felvenni egy
csinos, műkörmös bestiát.
Mrs. Morris azonban a maga módján
nélkülözhetetlen, hiszen egyedül ő az, akire rá
lehet lőcsölni olyan értelmetlen feladatokat is,
mint egy álláshirdetés éjjel-nappali ügyelete.
– Én a hirdetésre… Olvastam az
álláshirdetésüket.
– Gyermekfelügyelet Coloradóban?
Eltalálta! S ezek szerint Mrs. Morrisnál több
hirdetésre is lehetett jelentkezni.
– Igen, a gyermekfelügyelet.
– A fizetés négyszáz dollár, az idény négy nap
múlva kezdődik, és hathónapos.
– Négyszáz dollár havonta?
– Nem, hölgyem. Hetente.
Darla Angelsonban egyszerre több vészcsengő
kezdett visítani. Az egyik arra figyelmeztette, hogy
ez kizárólag átverés lehet. Mrs. Morris bizonyára
egy félhülye, unatkozó özvegy, aki attól élvez, ha
fiatal, magányos nőket elutaztathat a Sziklás-
hegységbe, hogy azután ott álljanak bambán,
mivel Theyarentben semmiféle
munkalehetőségről nem hallott senki.
A másik figyelmeztetés sokkal elmosódottabb
volt, mivel tudata ismeretlen területeiről,
egyenesen az ösztönvilágából tört elő. Nem is
tudta megfogalmazni magának, csupán azt érezte,
hogy elfogadni az állást…
…VESZÉLYES.
– Bocsánat, én… – lecsapta a telefont. Még
magyarázkodjon is, miért vonul vissza, mikor át
akarták verni?
Pocsék hangulatban ücsörgött a vécén, majd
zuhanyozott, és öltözött. Ólmos fáradtságot érzett,
hiszen alig hunyta le a szemét éjjel. Próbálta
meggyőzni magát, hogy nem az álláshirdetés
izgatta fel ennyire, mert szégyenteli lett volna
beismerni önmagának, mennyire ki van
szolgáltatva. Fésülködés közben dúdolgatott, majd
véletlenül belenézett tükörképe szemébe, s ekkor
kirobbant belőle a zokogás.
Húsz percbe telt, mire lecsillapodott. A tükröt
betörte, már nem emlékezett rá, hogy mivel.
Talán nem fizettetik ki vele, ha időben lelép. A
mai napot azonban álláskereséssel kell töltenie,
így szüksége lesz este a szobára. Fogta a
törülközőt, és felakasztotta azt a törött tükör elé,
hogy elfedje vele „bűnét”.
Már a kilincsen volt a keze, mikor megcsördült
a telefon. Döbbenten nézte a készüléket, majd az
ágyra roskadt, és felemelte a kagylót.
– Az imént megszakadt a vonal – Mrs. Morris
recsegő hangját nem lehetett összetéveszteni.
Darla azonban képtelen volt megszólalni.
– Miss Angelson, ott van még?
– A nevem… Honnan tudja a nevem?
– A hotel portása mondta meg.
– És a számomat… A hotel számát honnan…?
– Mi kormányhivatal vagyunk, Miss Angelson.
Olyan kormányhivatal, amelynek nem jelent
gondot visszakeresni a hívó félt.
Különös módon ez megnyugtatta Darlát. Az
állásajánlat mégis valós lehet, hiszen a beteges
fantáziájú, nyugdíjas Mrs. Morris nem tudta
volna kideríteni, hogy ki hívta húsz perccel
korábban.
– Tehát… érdekli az állás, Miss Angelson?
 – Nem tudom. Valójában mit kellene
csinálnom…? – „ennyi pénzért”, akarta még
hozzátenni, de szerencsére időben elharapta a
mondatot.
– Gyerekek felügyeletét kell ellátnia. Van
szakmai gyakorlata?
– Hogyne! Évek óta…
– Remek. Felvettük önt a jelentkezők listájára.
Amennyiben négy napon belül megjelenik a
coloradói Theyarentben, öné az állás. Így rendben
lesz, Miss Angelson?
Darla csupán bólintott, de Mrs. Morrisnak ez is
tökéletesen megfelelhetett, mivel nyomban
bontotta a vonalat.

***

Végre pirkadt. Mark a fémperemen

egyensúlyozva úgy érezte, mintha a combjában
izzó tűket forgatnának. Ennél azonban még sokkal
jobban fájt a hasfala, hiszen azzal támasztotta
magát, immár negyedik órája. Karját már alig
érezte, s hol az egyiket, hol a másikat lógatta ki a
nyíláson, hogy vér áramolhasson bele.
A rendőr gyors léptekkel robogott végig a
kongó folyosón, egyenesen a szemétledobó nyílása
felé. Hosszú rúdlámpájának fénye durván
csapkodott ide-oda, mintha a falakat akarná
büntetni azért, hogy a gyerekek elrejtőzhettek
előlük.
Kapd el! A tekintetét kell elkapnod! Legalább
egyetlen gondolat erejéig…
A lépcsőfordulóban még hárman tűntek fel.
Egyikük tányérsapkát viselt, és kövér ujjai folyton
a pisztolytáska csatján matattak. A másik kettő
sötét öltönyben, fehér ingben torpant meg a
lépcsősor tetején, s ahogy an öltözékük, úgy az
arcuk is egyformán idegen volt a külvárosi
nyomor háttere előtt. A zsaru vakító
fénypászmájával végigvágott Markon. A fiú
próbált nem mozdulni. A szemétledobó nyílásából
derékig előkandikálva vadászott a férfi rebbenő
tekintetére.
Megvan!
A rendőr egyenesen Markra nézett, de a lámpát
nem fordította felé. Verejtéktől csillogó arcán
együgyű kifejezés terült el, ajka némán formálta a
szavakat. Azt akarta mondani, hogy végre
megtalálta az egyik gyereket. Talán épp azt,
amelyiket a kétöltönyös majom keresi. Hang
azonban nem jött ki a torkán, s ahogy elröppentek
a másodpercek, ő egyre inkább
elbizonytalanodott.
Ne engedd áramlani a gondolatokat! Nem
moccanhatnak, különben véged!
– Joe, találtál valamit? – szállt a türelmetlen
kiáltás a lépcsőforduló irányából. A rendőr kissé
megrázkódott, majd gyorsan tett még három
lépést. Marknak a peremen egyensúlyozva hátra
kellett feszítenie a derekát, különben orra
hozzáért volna a kék zubbonyhoz.
– Hallod, Joe?
– Semmi – bődült el a férfi. Olyan közelről
bámult bele Mark arcába, hogy a fiú érezte a
csokoládépuding illatát, amit a rendőr korábban
evett. – Meglépett a rohadék.
– Nem! – ezt az egyik öltönyös kiáltotta.
Hangja üvegen végighúzott körmök csikorgására
emlékeztette Markot. – Lehet, hogy az
utcakölykök elmentek, de ő… A mi kis porontyunk
még itt van.
A rendőr megfordult, de közben gondosan
ügyelt rá, nehogy lámpája fénye Mark közelébe
kerüljön.
– Higgye el, uram, itt nincs senki – mondta, s
elindult a csoportba verődött egyenruhások felé.
– Szarok a véleményére! – A másik öltönyös
sokkal fiatalabb volt, mint a rendőr, de a szavakat
mégis maró gúnnyal köpte felé. – Addig
mászkálunk a házban, amíg a társam azt nem
mondja, hogy mehetünk. Ha kell, kivárjuk a
reggelt.
Pontosan ezt tették. Mark négy órán át
hallgatta, hol közelről, hol távolabbról, amint a
rendőrök újra meg újra átfésülik a szobákat,
minden emeleten.
Érez téged! Az egyikük érzi, hogy itt vagy, csak
nem tudja pontosan, hol.
– Csapdába esett – jelentette ki az ügynök két
órával később. – Ha tudna mozogni, már rég
lelépett volna.
A közrendőrök halálosan unták az értelmetlen
kóborlást a kihalt bérházban. Néha Mark
közelében is megtorpantak, hogy rágyújtsanak, s
közben suttogva beszélgettek.
– Az öltönyösök meghibbantak.
– És mi a szart kezdesz velük?
– Semmit, csak úgy… Van tüzed?
– Hulla vagyok. Mehetnénk már haza. Vagy
legalább leválthatnának.
A szemükbe nézz! Kapd el a tekintetüket!
Marknak háromszor sikerült elhitetnie a
rábukkanó rendőrrel, hogy nincs ott semmi és
senki. Az egyik fel is kiáltott, amint meglátta a
nyílásból kilógó srácot, de szerencsére senki nem
hallotta meg. Néhány pillanattal később pedig
már bosszankodva mesélte két emelettel lejjebb,
hogy szellemeket vélt látni.
Ha a fiú ki tudott volna mászni a
szemétledobóból, könnyedén meglép. Az
alumínium borítás azonban csúszott, s ő egyre
gyengébbnek érezte magát. Ha páros lábbal
elrugaszkodik, s közben egész testével előrelendül,
talán nem zuhan le. Egyszer már-már rá is szánta
magát, de a „művelet” hatalmas robajjal járt
volna, s a rendőrök soha nem mentek elég messze.
Végül pirkadni kezdett. A sikátorokba csak
megkésve ért el a napfény, és a mocskos ablakok
sem szívesen engedték át a sugarakat. A rendőrök
karikás szemű, árnyékos arcú zombikként
botorkáltak szobáról szobára Mark a
végkimerülés határára érve már nem is bánta
volna, ha elkapják. A sötétben félre tudta vezetni
a rendőröket, de világosban úgyis meglátják.
Elképzelte, ahogy erős férfikarok ragadják meg, és
kiemelik az aknából.
Csak ne az öltönyösök találjanak rád! Ne ők!
Szándékosan intézte úgy, hogy a Joe nevű
közrendőr lássa meg. Szinte már ismerősként
nézett a pocakos férfira, aki éjjel féltucatszor
szuszogta végig az emeleteket, s káromkodott rá
minden lépcsőfokra. Igen, ez a Joe rendes
fickónak tűnik. Ráadásul túl fáradt hozzá, hogy
pofozkodással kezdje a napot.
– A szentségit! – hördült a rendőr, mikor
meglátta a szemétledobóból kilógó kölyköt. Tudta,
hogy itt valami rohadt nagy disznóság van, hiszen
nem egyszer elment már a nyílás előtt. Lehet,
hogy a kölyök végig odabenn kucorgott, s most
elszánta magát a szökésre? Ha így van, baromi
rosszkor mászott elő. – Ne mozogj!
Ott maradj, hallod?
Mark tekintete elhomályosult. Végre nem kell
koncentrálnia. A combja mindjárt megpihenhet,
és a hasát sem nyomja tovább a nyílás pereme.
– Uram, itt van! Uram, megtaláltam a
gyereket!
A lépcsőházban mintha vihar kelt volna. A két
öltönyös rohanni kezdett fölfelé, míg a rendőr
óvatosan Markhoz ment, egyik kezében
gumibotot egyensúlyozva.
– Hol a jó francban voltál eddig? – kérdezte.
Mark rámosolygott, bár a bágyadt gesztus akár
vicsornak is beillett. – Na gyere, bújj ki onnan!
– Hagyja békén!
A rendőr döbbenten fordult a ráripakodó
öltönyös felé. Engedelmeskedett, teste ugyanis
hamarabb felismerte a parancsot, mint ahogy a
lelke tiltakozhatott volna, de azért mégsem lépett
túl messze a fiútól. Szerencsétlen kölykön látszott,
hogy halálosan kimerült. Vajon hányszor kapták
el majdnem az éjjel? És mióta egyensúlyoz abban
a rohadt lyukban, félig a semmi fölött lógva?
– Álljon hátrébb! – A két öltönyös közül a
magasabbik dirigált. Társa, aki eddig is csak,
mint visszhang vett részt a buliban, most
különösen ideges mozdulatot tett: jobbjával
hátralökte az öltönyt, és előhúzta a pisztolyát.
 – Uram? – A rendőr kövér arcán egészen friss
verejtékcseppek gördültek le. Az öltönyösök mögé
pislogott, remélve, hogy a többi egyenruhás is
felér végre az emeletre, de egyikük sem
mutatkozott.
– Még hátrébb! – üvöltötte az ügynök,
miközben egyetlen pillanatra sem vette le
tekintetét a gyerekről. Markot hányinger
kerülgette, megint homályosan látott, térde
remegett. Szerette volna, ha Joe segít neki végre
kimászni a szemétledobóból.
– Álljon egészen a falhoz, és fogja be a pofáját!
– A magasabb ügynök szintén elővette fegyverét, s
annak csövét a plafonra tartotta. – Megvan végre
a kis rohadék! Végig itt volt. Az orrunk előtt.
Joe szeme elkerekedett. Mintha lelassított
filmet nézne, úgy látta, amint az ügynök ráfogja
fegyverét a gyerekre. A kölyök halkan nyögött,
mozdult, felemelte a fejét, és a rendőrre nézett. A
tekintete rettegéstől sötétlett. Joe nem értett
semmit, pedig tisztán látott mindent. Az ügynök
orra a feszültségtől kihegyesedett, alsó ajkát
beszívta, bozontos szemöldöke összehajolt az
összpontosítástól. Pisztolyának krómozott csöve
pontosan a gyerek homlokára mutatott…

– Biztos, hogy az FBI küldte őket? – Stent

annyira felzaklatta a történet, hogy a pultra
támaszkodva immár a harmadik sörért intett.
Nem csoda, hisz neki is volt két fia; az egyik hat, a
másik kilencéves. Joe körül népes hallgatóság
gyűlt össze. Retten még egyenruhában, a többiek
civilben, mégis valahogy látni lehetett rajtuk,
hogy mind rendőrök. A Green Mouse-ba mások
nem is jártak, mint a törvény képviselői, s néha
egy-egy idegen, aki erre tévedt, megszomjazott, és
nem tudta, miről van szó.
– A kapitány utasított minket, hogy kísérjük
őket, ahova menni akarnak, és segítsünk nekik a
kutatásban – bólintott Joe megkésve, mivel előbb
kiitta a sörét. – Ő elkérte az igazolványukat. Meg
le is szóltak fentről, hogy kiemelt nyomozást
folytatnak.
– Tetű banda! – szólt valaki a háttérből.
Néhányan biccentettek, vagy csupán helyeslően
mordultak.
– Felfogjátok, hogy nem tudtam, mit csináljak?
– verte ököllel a pultot Joe. Kövér teste szinte
rázkódott a megindultságtól. – Egész éjjel
kerestük. Ott volt, a szemétledobó aknájában,
félig kilógva, de valahogy nem vettük észre.
– A kis niggerek veszettül el tudnak bújni.
– Főleg éjjel! – A humorosnak szánt
megjegyzésen most senki nem nevetett.
– Ordítottam, hogy megvan – folytatta Joe. –
Bár ne tettem volna.
 – Nem tudhattad – vigasztalta sután Sten. –
Honnan kellett volna tudnod?
– Simán lelőtte, értitek? – Joe érezte, hogy
agyára zsongító ködöt von az alkohol. Már nem a
kölyköt sajnálta, hanem önmagát, de piszkosul
ám. – Durr! A gyerek agya befestette a falat. Ha
arra jártok, nézzétek meg! Ocsmány munka.
– A barom… – Sten rámarkolt új, teli üveg
sörére. – Ezért a sitten fog megrohadni. Akárhogy
is, de lelőni egy gyereket…
– Azt kérte, segítsek neki – vette vissza a szót
Joe. – Ezt… Ezt én nem tudom nektek
elmagyarázni, de… Rám nézett! Értitek? Bele a
szemembe. És nem beszélt, egy kurva szót se!
Mégis hallottam a hangját, valahogy így: „Segíts!
”
– Hagyd már abba! – lökte oldalba Joe-t valaki.
– Nekem ma még az utcára kell mennem. Kiver a
frász attól, amit mondasz.
– Pedig így volt. Aztán durr! És az ügynök
megkergült. Mindjárt azután, hogy szétlőtte a
kölyök koponyáját. Térdre esett, motyogott
valamit, és a halántékára tartotta a csövet. Én
meg a társa vettük el tőle a pisztolyt.
– Becsukják – lapogatta Sten a barátja hátát. –
Ha nem sittre, akkor a vigyorgóba, de becsukják,
míg él.
Joe bólintott, ivott, később még sírt is keveset.
Hetekig próbálta elfelejteni Mark hangját, de nem
sikerült. Akkor kilépett a testületből, és
átköltözött Chicagóba, ahol irodaszerekkel kezdett
kereskedni.

***

– Ezzel rendben is volnánk! – küldött széles

vigyort a portás Darla felé, és besöpörte a pénzt.
Addig egyik sem képes mosolyogni, amíg ki
nincs fizetve minden–gondolta a nő. Bánatosan
pillantott a zöld bankjegyek után, amiket sokkal
jobban is el tudott volna költeni, mint hogy
odaadja egyetlen éjszakáért ennek a borostás
fickónak. Szerencsére a törött tükröt még nem
vették észre, s talán nem is fogják, míg le nem lép.
– A taxi hamarosan jön – szólt a portás. – Addig
leülhet oda.
Darla nem köszönte meg a felkínált széket. A
vén tákolmány talán már több motelt is kiszolgált,
mert annyi fájdalommal nyiszorgott, mint egy
epebajos csimpánz. Két bőröndje az üvegezett
bejárati ajtó mellett állt. Most azokat kezdte
bámulni, mintha arra várna, hogy maguktól útra
kelnek.
Végül mégis elfogadta az állást. Napközben
többször megfordult a fejében, hogy talán
egyszerű lustaságból tette; így nem kell
munkahely után rohangálnia, miközben attól
retteg, hogy kiteszik az utcára. S mire talált volna
valamit, az első, s talán a második fizetése is
rámegy a motelszámlára, meg a hitelben vásárolt
élelmiszerre.
Colorado ugyan messze van, s az egész olyan,
mintha vakon ugrana egy medencébe, amiről nem
árulták el, hogy fel van-e töltve. Mindegy. A világ
végére is elutazhat, s akár elveszhet ott örökre, az
sem tűnne fel senkinek.
A bútorokat megvásárolta egy ószeres, anélkül,
hogy különösebben vizsgálgatta volna az árut.
Darla sejtette, hogy a pasinak semmi szüksége
nincs az ő vacakjaira, inkább csak megszokásból
vesz. A lényeg, hogy fizetett. A Forddal már sokkal
nehezebb dolga volt. Az autókereskedő még a
kormány borításának repedéseibe is belekötött, s
a kocsi minden mondata után néhány dollárt
veszített az értékéből.
Mégis összejött a repülőjegy ára. Mikor
felemelte a telefont, hogy beszéljen a repülőtérrel,
s meghallotta a megafon monoton, távoli
„dallamát”, elfogta az izgalom. Utazni fog,
méghozzá nagyon messze, és nagyon gyorsan.
Múltba merül mögötte a város, a hapsik, a
bárok… minden. Most már valóban kizárólag
rajta múlik, hogy képes lesz-e megszabadulni az
emlékeitől. Azt mégsem merte kimondani
(gondolni is alig), hogy új életet kezd.
– Wendy?
– Kivel beszélek?
– Oh, bocsánat. Darla vagyok.
– Mit akar? – csúszott ki a fiatalasszony száján,
s a beszélgetés hátralévő részében már nem is
tudott megszabadulni a zavarától. – Jézusom,
elnézést, csak… Tudja, Bill rosszalkodik…
– Semmi baj, Wendy. Azért hívom…
– Nem úgy gondoltam. Komolyan…
– Megértettem. Csak azért hívom, mert meg
kell mondanom, hogy nem tudom tovább vállalni
Bill felügyeletét.
– Mégsem ér rá szombaton?
– Sem szombaton, sem soha többé, Wendy.
Elutazom. Állást kaptam Coloradóban.
– Állást, értem – a fiatalasszony hangja hirtelen
megtelt gyűlölettel. – Sajnálom. És Bill is szomorú
lesz.
– Így alakult. Remélem, találnak valaki mást.
– Hogyne, biztosan – a vonal megszakadt.
Darla őszinte szomorúságot érzett, amiért nem
láthatja többé a kis Billt. A szülei viszont nem
fognak hiányozni.
– Megjött! – lelkesedett a portás, orra hegyére
húzva fekete keretes szemüvegét.
– Tessék? – rezzent össze Darla. A férfi
újságjával az ajtó felé intett.
– Megjött a taxija. Jó utat, hölgyem!
Darla felállt (közben vészesen megbillent alatta
a szék), és felemelte a bőröndöket. Nem köszönt el
a portástól, hisz a férfi úgyis szidni fogja, mikor
felfedezi a törött tükröt. A taxis éppúgy nem
segített berakni csomagjait hátra, mint ahogy
kivinni sem. Kényelmesen ült a kormány mögött,
bojtos sapkáját mélyen a szemébe húzta, és egy
bluest dúdolt.
– A repülőtérre! – mondta Darla, mikor
elhelyezkedett a hátsó ülésen.
– Melyikre?
Darla megmondta, majd várt, hogy az autó
elinduljon, de hiába. Ekkor figyelt csak fel arra a
húsz-harminc nőre, akik hevenyészve festett
táblákkal köröztek a rendőrőrs előtti útszakaszon.
Valamit ütemesen kiabáltak is, de a kocsi rádiója
olyan hangosan bömbölt, hegy a szavakat
értelmetlenné maszatolta a zene.
– Mi történt? – hajolt előre a törhetetlen üveg
nyílásához Darla. A taxis, aki le sem tagadhatta
volna ír származását, olyan képpel fordult felé,
mintha az utasa súlyos értelmi fogyatékos volna.
– Tüntetnek a niggerek – böffentette, olyan
undorral ejtve a szót, amitől Darlának is felfordult
a gyomra. Csak most fogta fel, hogy a táblával
menetelő nők valóban mind feketék. – Amíg a
kölykeik autókat lopnak, és drogot árulnak a
sarkon, addig egy kurva szavuk nincs. De ha az
egyik ilyen kis szarost elkapják a zsaruk, mindjárt
sír a pofájuk!
A taxis tovább beszélt, miközben a kocsi lassan
gurulni kezdett.
– A zsaruk nem vacakoltak. Hajnalban lelőttek
egy fekete kölyköt, azért áll a bál.
Darla hirtelen hátradőlt az ülésen. Nem akart
egyetlen szóval sem többet hallani az ügyről.
Minden erejével arra kellett figyelnie, nehogy
telerókázza az ír taxis kocsiját, s közben olyan
rettegés fogta el, amilyet még soha életében nem
érzett.

III.
Érkezések
Úgy kuporog a magas széken, mint egy apró
termetű Aliz, akit kiűztek Tükörországból.
Aranyszín cipőbe bújtatott lábait felváltva
lógázza, karjával szorosan öleli magához a
bánatos, szürke csacsi plüssfiguráját, és halkan
dúdol valamit. Mikor nyílik az ajtó, nyomban
elhallgat, de a tekintetét nem emeli fel.
 – Szia, Marge – mondja tisztán csengő, mégis
közönyös hangon.
Marge kénytelen megtorpanni a látványtól. Úgy
tűnik neki, már órák óta bolyong az FBI hatalmas
irodaházában, amiről a kívülállók nem tudhatják,
hogy más is akad benne, mint dolgozószobák.
Végül a tizedik emeletre irányították, ahova dupla
biztonsági rendszeren, elektromos rácskapukon
keresztül juthatott be. Ez, és felfelé még két
emelet az épületnek azon része, ami egyfajta
„börtönként” szolgál. Az FBI olyan, előzetes
letartóztatásban lévő személyeket tart itt, akiket
még nem lehet állami börtönbe szállítani, mert a
nyomozás folyik, de a rendőrség fogdáiban sem
hagyhatják őket, mert annál fontosabbak. A
nyolcéves Barbara Whosy ilyen rab.
– Honnan tudtad, hogy én jöttem be? – kérdezi
Marge, mikor becsukja maga mögött a párnázott
ajtót.
– Mindig ezt csinálja – előzi meg a válasszal
Barbarát a fegyőrnő. Marge ideges pillantást vet a
szemközti sarokban álló ügynökre. Az FBI
gyerekfelügyelője szürke szövetszoknyát, fehér
blúzt, és fölötte szintén szürke blézert visel.
Divatjamúlt és szívfájdítóan rideg a megjelenése.
Az ügynöknő ráadásul a kövérek ama fajtájához
tartozik, akik gusztustalanul híztak el: fehér húsa
mindenhol igyekszik előbugyogni öltözéke alól, s
ahol ez sikerül (a tokájánál és a blúz ujjából), ott
bőre diadalmasan csillog a vékony
verejtékrétegtől.
– Hagyjon magunkra! – Marge akaratlanul is
durván szól a nőre. Ő azonban nem sértődik meg;
tökéletesen le tudja vetkőzni emberi mivoltát,
mikor szolgálatba lép. Így nyomban a szoba hátsó
ajtajához megy, övéről függő kilincsével kinyitja
azt (mint az elmeosztályokon: a legtöbb ajtóban
nem, vagy csupán kívülről van kilincs), és távozik.
– Végre! – szakad ki a megkönnyebbülés
Barbarából, és felemeli a fejét. – Olyan büdös
volt!
Marge elmosolyodik. A Whosy-szülők régebben
említették neki, hogy a lányuknak különlegesen
érzékeny szaglása van… Hogy volt képes elviselni a
kis Peter hullájának bűzét? – Leülhetek?
Barbara nem válaszol ostoba kérdésekre. A
szamár fejét vakargatja annak két hatalmas,
lelógó füle között, mintha eleven állattal volna
dolga. Marge körülnéz a majdnem üres
kihallgatóban. Két széken kívül semmiféle
berendezés nincs a helyiségben, a falakat
bőrborítás teszi puhává, a két ablak belülről
rácsos.
– Anyu sokat sír – közli Barbara. – De mindig
csak olyankor, ha apu nem látja.
– Honnan tudod? Elmesélte, mikor látogatni
volt?
A kislány most sem válaszol. Mikor a nyomozás
alatt naponta találkozott vele, Marge már kezdett
ráérezni, hogy Barbara bizonyos dolgokat
lényegtelennek tart, s azokat meg sem hallja.
Mindig ő irányítja a beszélgetéseket, ebből nem
enged.
– Nos, leültem. Szeretnél rajzolni? – az ölébe
fektetett óriási jegyzettömbre teszi a tenyerét.
Táskájában alig fél órája vásárolt zsírkréták
színkavalkádja lapul.
– Nem akarok rajzolni. Muszáj?
– Semmit sem muszáj. Beszélgessünk?
– Mire vagy kíváncsi?
Marge máris érzi, hogy ez a nap elveszett.
Barbara úgy dönt, becsukódik. Akkor pedig nincs
mit tenni.
– Eleget faggattak már a nyomozók. Engem
semmi nem érdekel.
– Hazudsz!
– Igaz. Elmenjek?
– Mindegy. Akár el is mehetsz, vagy
maradhatsz, mert nekem ma semmihez nincs
kedvem.
– Hiányzik Peter?
Marge megrémül a saját kérdésétől. Nem
töprengett rajta, s ha eszébe jut előre, akkor
biztosan úgy dönt, hogy EZT nem kérdezi meg. A
szavak maguktól bukkannak elő a szájából, s csak
utólag fogja fel, mit is mondott.
– Igen, nagyon – Barbara közönye szilánkosan
robban szét. Darabjai gyűlölettel telnek, amit
Marge a bőrén érez, s összerándul az érintéstől.
Most azonban már tudatosan folytatja a kegyetlen
„műtétet".
– A halott Peter hiányzik, vagy az élő?
– A halott Peter nagyon büdös volt. Annyira
nagyon büdös, hogy fájt tőle a fejem. Nem
akartam vele játszani, de…
– Muszáj volt?
Barbara most először néz a nőre. Tekintetében
remény és rettegés keveredik.
– Te tudod! – kiáltja. – Honnan tudod, hogy
muszáj volt játszanom vele?
– Néha muszáj megtennünk dolgokat.
– Hülyeség! – Barbara ismét két lógázó lábát
nézi, amint el- és feltűnnek, egymást váltva. –
Csak akkor muszáj, ha valaki mondja.
Én nem akartam, de rám parancsolt, hogy
csináljam.
Marge-nak ekkor folytatnia kellene a
beszélgetést, mégis képtelen rá. Telnek a lassú
másodpercek. Barbara elméjében gyorsan
csukódik az a kapu, ami mögé be kellene látnia,
mégsem tud megszólalni. Nézi a kislány kusza
fürtjeit, ahogy feje tetején mintákat, alakzatokat,
formákat adnak ki az aranyszőke hajszálak. A
gyomra görcsbe rándul, s bár igyekszik meggyőzni
magát, hogy látomása van, a szeme egyre
élesebben „tudja”, amit az agya tagadni akar.
Barbara sűrű hajának rejtekén kövér férgek
vonaglanak.
Felugrik a székről, öléből a padlóra hull
minden. A kislányhoz lép, két tenyere közé
szorítja a kicsi koponyát, és közel hajol hozzá.
A húskukacoknak nyoma sincs. Elengedi a
kislányt, s bár még kapkodva szedi a levegőt,
igyekszik nyugodtan megszólalni.
– Bocsáss meg. Sajnálom, én csak…
– Te is láttad őket, igaz? – mondja Barbara. –
Amikor fésülnek, akkor a legrosszabb. Olyankor
egészen befúrják magukat a fejembe, mert félnek
a fésűtől.
Marge a kislány álla alá támasztja az ujját, és
felemeli az angyali arcot. A kóbor gondolat, ami
ismét a „semmiből” bújik elő, már meg sem lepi:
„Darla is ezt érezhette akkoriban…"

***

A fiú egyszerűen lefordult a székről, s mivel

senki nem kapott utána a körülötte állók közül,
feje hangos koppanással verődött a padlóhoz. Alig
múlt tizenöt, arca most mégis egy öregember
vonásaiba gyúródott. Végtagjai görcsösen
gabalyodtak egymásba, rekedt üvöltése sűrű
nyálat fröcskölt szerte.
Sam Forbes szeretett volna kirohanni a
teremből. Mentora és jó barátja, Thomas
McCansy atya megérezhette tanítványa
szándékát, mert finom mozdulattal a könyökéhez
ért, s mikor a fiatal pásztor ránézett, szemöldökét
nyugtatóan összevonta.
„Kibírod, fiam. Mindannyian kibírjuk” – ezt
üzente a közel hetvenéves atya tekintete. Sam
pedig tudta, hogy igaza van. A tornaterem jobb
oldali falánál felsorakoztatott énekkar még
hangosabban zengte a zsoltárt, Jézus neve
ágyúdörgésként hullámzott végig az üres
középiskolán.
– Távozz a testvérünkből, átokverte démon! –
ordította a pásztor, aki fekete öltönyében, fehér
ingében, halszálkás nyakkendőjével inkább utazó
ügynöknek nézett ki. A jobbjában magasra emelt
feszület és a bal kezével melléhez szorított Biblia
azonban egyértelművé tette, hogy épp „harcban
álló” pappal van dolga a jelenlévőknek. Sam
Forbes az ördögűzésre meghívottak csöndes
csapatában ácsorgott, borzadva mindattól, amit
lát.
A földön fetrengő fiú hirtelen talpra ugrott,
hatalmasra nyitotta könnyektől vörös szemét, és
sikoltva a pásztor felé lendült. Az előre tartotta a
feszületet, épp a „megszállott” homlokának
magasságában, mire a srác hörögve hőkölt hátra.
Samnek felfordult a gyomra ennyi színpadias
gesztustól. Mintha valami agyament hollywoodi
rendező rémálmát kellene néznie, méghozzá
élőben. A fiú üvöltve pörögni kezdett saját
tengelye körül, majd megtorpant, terpeszbe állt,
és összevizelte magát.
A kórus elérte hangereje legfelső határát, s
most olyan zsoltárba fogott, ami leginkább a
szuronyrohamra emlékeztette Samet. Jézus neve
érezhetően az „aduász” volt, mivel az énekesek
megnyomták, s a szöveg többi részét szinte
igyekeztek átugrani, hogy újra Jézushoz érjenek.
– Sátán kárhozatban teremtett szörnyetege,
hagyd el testvérünk törődött testét! – A pásztor
egész közel lépett a remegő fiúhoz, és nem törődve
a cipőjére csorgó vizelettel, a „megszállott”
homlokának nyomta a feszületet. A srác visítva
rogyott térdre. – Jézus nevében parancsolom
neked: távozz a Pokol mélyére, démon!
Hirtelen minden félbeszakadt. A zsoltár
pontosan a megfelelő pillanatban érkezett az
utolsó „Jézus”-kiáltáshoz, a pásztor jókor helyezte
a térdeplő fejére a Bibliát, és a fiú is épp ekkor
hördült utolsót, majd omlott a földre. Tátott
szájából vastag sugárban mélysárga hányadék
zubogott elő, förtelmes tócsát hagyva az
ördögűzéshez kibérelt tornaterem padlóján.
Savanyú bűz tette sűrűvé a levegőt, s ezt szinte
tapintható csönd követte. Hogy tovább lendülhet
az idő, arra a pásztor adott jelet, mikor letérdelt a
fiú mellé, és jobbjával (a feszületet átvette a másik
kezébe) gyöngéden megsimogatta a csatakos
homlokot. A háttérből néhány fiatal szaladt elő.
Pokrócokat, vödröt, felmosófát hoztak.
Gyöngéden betakargatták a fiút, aki félig aléltan
hagyta, bármit is csináltak vele. Három
fiatalember felemelte őt a földről, s miután
elvitték, két lány takarítani kezdett.
Sam Forbes látta, hogy a kórusból sokan
megbabonázva bámulják a fiú homlokán vöröslő,
feszület alakú nyomot. A pásztor alaposan fejbe
vághatta vele a szerencsétlen kölyköt.
– Én ezt… – kezdte Sam, de Thomas atya
erősen megszorította a könyökét, s közben ezt
súgta:
– Majd odakinn!
A Jefferson Középiskola Los Angeles egyik
legszebb kertvárosi környezetében állt. Parkja
megtervezetten európai, a sövények metszően
élesre borotváltak. A környék jómódú baptista
családjai járatták ide gyerekeiket, s adták bérbe
olykor egyházi célokra a tornatermet, vagy egyéb
helyiségeket. Természetesen két sarokkal odébb
díszlett a baptista imaház is, de valamilyen okból
az ördögűzést és a jótékonysági rendezvényeket
inkább a középiskolában tartották – ez már
hagyomány volt.
– Bocsásson meg, Thomas atya, de nekem ezt
nem veszi be gyomrom! – szakadt ki Samből a
dühödt tiltakozás. Mentora még távolabb
vonszolta a park sövényeinek takarásában, míg a
tornateremből távozók hallótávolságon kívülre
kerültek.
– Azt akarod mondani, hogy szerinted csalást
láttunk? – kérdezte végül az idős pásztor. A válasz
komolyan érdekelte, nem volt a hangjában semmi
vád.
Nem, én… Nem tudom. – Sam kétségbeesetten
kereste a megfelelő szavakat.
– Első tanácsom: ha ilyen megrázó élmény ér,
előbb adj magadnak időt arra, hogy feldolgozd, s
csak azután kezdj beszélni róla! A második… –
Thomas atya szava elakadt, néhány pillanatig
csodálkozva nézett maga elé, majd felkuncogott. –
Nocsak, nincs is második tanácsom.
Sam Forbes idétlen papnövendéknek érezte
magát. Évek óta volt tanítványa az öreg
pásztornak, mindenhova elkísérte, bármit
megkérdezhetett, és meg is kérdezett tőle. Most
mégis úgy tűnt, mintha éppoly ostoba volna, mint
mikor elhatározta, hogy pásztor lesz.
– Valójában nem értem, amit láttam – fogott
bele újra. – Annyi biztos, hogy abban a fiúban
semmiféle démon nem vert tanyát. A Sátán ennél
kifinomultabb módszerekkel dolgozik. Amit
láttunk, az a középkor!
– A fiú rákapott a kábítószerre, és képtelen volt
szabadulni tőle– szólt Thomas atya. – Hitt benne,
hogy csapdába esett, s hogy ezt a csapdát egy
démon állította, amelyik beléköltözött.
– Attól még nem lesz igaz valami, ha egy
ember…
– A lelkészéhez fordult, aki elhitte neki, hogy a
Sátán keze van a dologban – folytatta Thomas
atya, mint aki dolgozószobája csöndjében, a maga
kedvtelésére elmélkedik. – Kihirdették, hogy a fiú
egyedül nem képes megszabadulni az őt gyötrő
démontól, és ezért ördögűzést tartanak. Ma
összejött a gyülekezet, mert hitték, hogy az ének, a
közös ima, no és a pásztor harcos parancsai
megszabadítják testvérüket.
A kölyökre nem figyelnek a szülei, kevés
szeretetet kap, vagy kamaszkori szexuális
problémái vannak, ezért nyúlt a droghoz –
vitázott felindultan Sam.
– Ismerem a gyereket: mélyen vallásos. így
könnyen elképzelhető, hogy egy ilyen trauma
után, amit az imént élt át, képes lesz lemondani a
kábítószerről. A szülei is jobban törődnek vele egy
ideig, és több szeretetet, figyelmet, sőt, talán némi
rajongást is kap a gyülekezetbe járó lányoktól.
Elvégre megküzdött egy förtelmes démonnal!
Sam érezte az atya hangjában búvó iróniát, s
hirtelen megértette a lényeget.
– Színjáték a gyógyulásért! – mondta.
– Színjáték? Nekem és neked bizonyára. A
többiek közül is néhánynak, másoknak viszont
valóság. A lényeg azonban az eredmény!
Az ördögűzéstől megrendült gyülekezeti tagok
lassan átvonultak a park fái között, és elbúcsúzva
egymástól, autóba ültek. Sam megpillantotta a
fiút; szülei támogatták a kapuhoz, de
minduntalan meg kellett torpanniuk, hogy a srác
fogadhassa a kórus tagjainak gratulációit – szép
számmal akadt köztük fiatal lány is.
– Beszéljünk az utazásodról, Sam! – Thomas
atya háta mögött összefogott kézzel könnyed séta
ritmusát vette fel. – Szeretném, ha mihamarabb
indulnál.
– Valóban szükség lesz ott rám? – kérdezte
Sam Forbes. Valahol a mellében érezte ismét azt a
szorongást, ami azóta gyötörte, hogy megtudta: el
kell hagynia mentorát. – Talán nem vagyok még
felkészülve rá.
Az önmagadban való bizonytalanság
egészséges, csak ne vidd túlzásba! Legyen elég,
hogy én tudom: elküldhetlek.
Sam Forbes, bár ezer kétség fojtogatta, inkább
hallgatott. Megpróbálta elképzelni a távoli
kisvárost, ahol Istent kell szolgálnia a csekély
számú baptista körében. Ehelyett azonban egy
kertes ház sötét tömbje tolakodott az agyába. Egy
házé, aminek ajtaján vörös rendőrségi pecsétek
hirdették: tilos belépni.

***

A Dodge motorja egyenletesen búgott, amint a

kanyargós és meglehetősen meredek hegyi úton
kapaszkodtak felfelé. Darla Angelson csak most,
mikor hátradőlt a bőrillatú ülésben, kezdte érezni,
mennyire fáradt. Előző nap indult gépe New
Yorkból, és alig pár órás repülés után landolt. Az
utazásnak azonban még korántsem volt vége,
hiszen fel kellett jutnia Theyarentbe, ami – úgy
tűnt – kicsivel az Isten háta mögött helyezkedik
el.
Nem szívesen emlékezett vissza az éjszaka
kavargó részleteire. Csupán foszlányok maradtak
meg benne buszállomásokról, egyre kisebb
városokról és égre araszoló hegyekről. Végül
elérkezett Boulderbe, ahonnan csak másnap
indult járat Theyarentbe.
– Sajnálom, hölgyem, de Theyarentbe még ez
az egy busz is sok – vonogatta vállát a jegykiadó
szűk fülkéjében kucorgó férfi. – Legtöbbször el
sem indul, hacsak nem szól valaki fentről
telefonon, hogy le szeretne jönni.
„Itt az amerikai civilizáció pereme! ” –
gondolta keserűen Darla.
– Elnézést, asszonyom! – A férfi, aki
megszólította, gyanús foltokkal tarkított
narancsszín kezeslábast, és az Angol Királyi Golf-
klub sildes sapkáját viselte. – A theyarenti
fűszeres vagyok, s akaratlanul is hallottam a
beszélgetést.
A jegyárusító barátságosan a fűszeres felé
biccentett.
– Bevásároltál, Dan?
– Tele a kocsi, csak győzze a meredélyt! –
vigyorgott vissza a megszólított, majd ismét
Darlához fordult. – Ha nem veti meg egy leharcolt
Dodge anyósülését, szívesen felviszem a városba.
Útközben érte őket a hajnal. Darla Angelsonnak
elakadt a lélegzete, mikor a csúcsok mögül kibújó
napkorong éles fénye megvilágította a tájat. A
szerpentin egyik oldalán mélybe zuhanó,
méregzöld fenyvessel borított szakadék, míg a
másikon szinte függőleges sziklafal emelkedett.
Beérve a kanyarba Dan Keller talán szándékosan
lassított, vagy az öreg furgon nem bírta szusszal,
de Darlának volt ideje megcsodálni a völgyben
elterülő kisvárost. Fölötte havas csúcs tartotta az
égboltot, s ezért a piros háztetők úgy festettek,
mint a mesebeli törpék bájos otthonai.
– Gyönyörű, nem igaz? – mondta büszke
vigyorral a férfi. – A boulderiek meg a messziről
jöttek persze sokszor leszólják, mert nincs saját
középiskolánk, és én vagyok az egyetlen, akinél a
cipőfűzőtől a chilipaprikáig minden kapható.
Mégsem cserélném el semmiért ezt a csodálatos
levegőt.
Darla előrehajolt az ülésben, hogy alaposabban
szemügyre vegye Theyarentet. Sokkal nagyobb
volt, mint azt elsőre hitte, mivel szélein a házak
messze „elkeveredtek” a fákkal, ligetekkel.
Némelyik magányosan ült egy-egy távolabbi
dombtetőn, vagy épp a magas hegység lábánál. Az
útkanyarból azt is látta, hogy a főtéren emberek
mennek a dolguk után, s néhány komolyabb,
emeletes középület előtt autók is állnak. Ez
valahogy megnyugtatta.
Mielőtt a kanyarból kiérve végképp eltűnt volna
a város, Darla felfedezte, hogy Theyarent keleti
oldalától távolabb kerítéssel körbevett
lakókocsipark terül el. Vagy húsz fémtestű,
régimódi kerekes otthon csillogott a napfényben.
– Kirándulók? – kérdezte.
Dan Keller büszke mosolya a reggeli párával
együtt szállt el.
 – Ugyan! – mordult. – Theyarentbe soha nem
jönnek olyanok.
– De a lakókocsik…!
– A Házé. – A fűszeres borostás, pufók állával
bizonytalan irányba bökött, s talán még inkább
elkomorodott. – Theyarent fölött vagy hat
mérfölddel áll a Ház. A lakóparkot ők tartják fenn.
Azok élnek ott, akik idénymunkára érkeznek a
Házba.
Darla észrevette Dan megvetését, s így jobbnak
látta, ha nem szól róla, hogy ő is a lakókocsik
egyikében fog lakni. A Dogde motorja hirtelen
megkönnyebbült hörrenést hallatott, mivel elérték
a meredek tetejét. Innen kettéágazott az út. Balra,
lefelé Theyarentbe juthattak, egyenesen pedig
tovább, a hegyek rideg oldalán felfelé, ki tudja,
meddig. Tábla nem jelezte az utóbbi út célját, de
Darla sejtette, hogy a Ház lehet az.
Az iménti vánszorgáshoz képest szinte szédítő
sebességgel robogtak le a kisvárosba. Az első
házak szívfájdítóan kedvesek voltak számára, aki
már oly régóta szerette volna megteremteni a
saját otthonát. Takaros kertek, természetes
helyükön békén hagyott fák a kerítéseken belül, és
tornácok, szúnyoghálós ajtókkal. Néhol emberek
tűntek fel egy-egy pillanatra, és Darlának az is
tetszett, hogy felismerve a furgont, mindegyikük
intett Dannek. A férfi kedve ettől ismét felderült.
 – Látja, hölgyem, ez itt a mi báltermünk! –
mutatott egy fából épült, földszintes ház tucatnyi
ablakára. – A közösség építette, hogy együtt
ülhessük meg az esküvőket, születésnapokat és
halotti torokat. Bár az előbbiből egyre kevesebb,
az utóbbiból pedig egyre több van.
– Csodálatos kis város – lelkesedett őszintén
Darla. – Én eddig New Yorkban éltem, s
álmomban sem gondoltam, hogy vannak ilyen
szép helyek.
– Köszönjük, Miss Angelson – biccentett Dan
széles vigyorral. – No, ott az én kis boltom! Látja?
A főtéren, épp a városháza mellett, az a zöld
ablaktáblás!
Darla látta a házat, aminek utcafrontján három
ablak után egy napfénytől szikrázó kirakat
következett. Maga a városháza két emelettel
büszkélkedett, bár sejthető volt, hogy ez némileg
nagyzolás. A Dodge megkerülte a tér közepén álló
szökőkutat, s lefékezett a fűszerbolt előtt.
– Megérkeztünk – jelentette Dan, de kezét nem
vette le a kormányról. Most úgy szólalt meg, mint
a súlyos helyi titok őrzője. Darlának el kellett
fojtania a mosolyt, nehogy kigúnyolja ezt a kedves
embert. – Nézze, Miss Angelson. Nem tudom,
miért jött a mi kis csoda országunkba, de
szerencséje van, hogy összetalálkoztunk
Boulderben. Így elmondhatok magának néhány
apróságot, amit jó tudni.
– Hallgatom, Mr. Keller.
– Rendben. Az első: az itt élők kedves emberek,
de szeretik a magányt. Ezért is ragaszkodnak
Theyarenthez, pedig itt egyetlen telefonvonal van,
és a tévéműsort időnként nem lehet fogni a
viharoktól.
– Senkit nincs szándékomban zaklatni –
védekezett Darla.
– Nem is úgy gondoltam – legyintett
bizalmasan Dan. – A másik: láthatta fentről, hogy
jó néhány ház épült az erdőbe, kissé távolabb a
várostól. Azok mind fura, még inkább maguknak
való emberek, tehát, ha nem egyenesen az
egyikükhöz jött, akkor ne sétálgasson feléjük!
– Nem fogok – ígérte komolyan Darla, bár
kezdte kissé kellemetlennek érezni a kioktatást.
– És a harmadik: egyetlen motelunk van, amit
Ruth Hannigan vezet. Megbízhat benne, mert
Ruth volna az első, aki főbe lövi magát, ha poloska
kerül az ágyba, vagy mócsingos a steak. Viszont
vigyázzon, mit mond neki, mert a szája
hangosabban és fürgébben kelepel, mint a
Mauser géppuska!
Darla felkacagott. Amióta megpillantotta a
kisvárost, olyan könnyűnek érezte magát, mintha
a csontjait héliummal töltötték volna fel. Talán a
hegyi levegő tette, talán más – nem volt fontos. A
kedves lakóházak, a napfényes utcák és a vakítóan
fehér hegycsúcsok kitakarítottak belőle minden
szorongást.
– Köszönöm a tanácsokat, és ígérem, hogy
megfogadom őket. – Kezét Dan karjára tette, s az
is jó volt, hogy ezt a mozdulatot a férfi nem
értette félre. – Most már megismerhetem a
feleségét?
– Hogyne! – Dan kinyitotta az ajtaját, és két
rövidet dudált. – Szerintem egy ideje a
babkonzervek árnyékából lesi, kivel pusmogok.
Darla kiszállt a kocsiból, levette a platóról a
gyümölcsládák közé szorított csomagját, majd
megkerülte a motorházat. „Remélem, a munkám
is hasonlóan csodás lesz! ” – jutott eszébe. Ettől, s
hogy megpillantotta Dan Kellert és asszonyát,
akik mosolyogva vártak rá a bolt ajtajában,
hirtelen rossz érzése támadt. „Becsapom őket!
Eltitkoltam, hogy a Házba jöttem dolgozni, pedig
úgy tűnik, ez a kedves fickó valamiért nem kedveli
a munkahelyemet. ”
– Hát ő az! – mondta Dan, mintha rég várt,
távoli rokont mutatna be a feleségének. – Miss
Angelson el van ragadtatva a városunktól.
– Igen, ez igaz – mondta Darla, miközben kezet
fogott a csupa mosoly, kerekded Mrs. Kellerrel.
Majd gyorsan, mielőtt a félelem meggátolta volna,
még hozzátette: – Remélem, az új munkahelyem
szintén ilyen szép lesz.
– Dolgozni jött, kedves? – ámult az asszony, és
férjére pillantott, hogy ezt miért nem mondta
neki. Dan tanácstalanul felvonta mindkét vállát. –
Azt hittük, rokona él Theyarentben.
„Ebbe ügyesen belemásztál, Darla. ”
– Nem, én… A Házban vállaltam állást.
A levegő hirtelen lehűlt, s mintha hófelhők
kezdtek volna gyülekezni a hegycsúcsok között.
Dan Keller úgy mordult fel, mint a sebesült
medve, de jóindulatát Darlával szemben nem
veszítette el. – Ha így áll a dolog, ne menjen
Ruthhoz; úgyis adnak szállást magának azok.
Tőlem pedig kap még egy tanácsot: soha ne
feledje, hogy nevezzük mi, helyiek a Házat.
Darla várakozón nézett rá, de a felesége
válaszolt helyette.
– Mióta az egykori szállodát elfoglalták azok,
Theyarentben mindenki csak a Kárhozottak
Házaként emlegeti.

***

„Hisznek egyáltalán Istenben ezek a zombik? ”

– kérdezte magától Sam Forbes, alig két órával
azután, hogy megérkezett a kisvárosba. A
mindössze alig harminchárom éves baptista
lelkész tudta magáról, hogy rendkívül indulatos
természettel bír, s azt mindig igyekezett is
elfojtani. Mégse járja, ha az Úr felszentelt
pásztora utálatot érez embertársai iránt. A
városka lakosai azonban szinte kiprovokálták
Samből ezt az érzést.
Mint megtudta, rendkívüli szerencséje volt,
hogy busszal érkezhetett meg: errefelé csak
napjában egyszer közlekedett a járat. A vénséges
Ford üléseiből áporodott izzadságszag áradt, az
ablakokat zsíros mocsok takarta, és a sofőr épp
csak le nem köpte, amiért miatta teljesítenie kell
a kötelességét. Sam ugyanis az egyetlen utas volt,
s hiába remélte, hogy a buszvezetővel kedélyes
csevegésben töltheti az időt. A táj bizonyára szép
lehetett, a délelőtti napfény pedig még
tündöklőbbé tehette volna a látványt, ha a busz
mocskos és természetesen kinyithatatlan ablakai
el nem takarnak előle mindent. Jobb híján Sam
Forbes saját gondolataiba burkolózott, de ez még
elkeserítőbb tevékenységnek bizonyult. Meg sem
érkezett, máris mardosó honvágy gyötörte. Los
Angeles nyüzsgése, a baptista gyülekezet lélekben
gazdag darázsfészke, és elsősorban Thomas atya
megnyugtató közelsége annyira hiányzott neki,
hogy már-már fizikai fájdalmat érzett. Megértette
persze, hogy most itt van rá szükség…
– Az Isten háta mögött!
…s azt is, hogy a Világmindenség legapróbb
porcikája is az Úr teremtése, tehát fontos. Los
Angelest azonban valahogy több figyelemmel,
lelkesedéssel találhatta ki a Teremtő, mint ezt a
porfészket.
A busz felküszködte magát a kanyarok során,
bár néha úgy viselkedett, mintha nyomban
visszafelé szándékozna gurulni. Sam Forbes
elhatározta, hogy megszabadul az előítéleteitől, és
igenis a szépet, jót fogja meglátni… Amint
kiszabadul a homályos ablakok börtönéből, s
egyáltalán láthat valamit. A motor hangja
váratlanul egyenletessé vált, s a férfi érezte, hogy
gyorsabban haladnak. Közel hajolt az ablakhoz,
elővette zsebkendőjét, s feláldozva azt,
megpróbálta letörölni az üveg tenyérnyi részét.
Közeledhettek a céljukhoz, mivel odaát néha egy-
egy ház körvonalai úsztak el hátrafelé, mintha
iszapos vízben állnának. A busz kanyarodott még
néhányat, majd recsegve-ropogva, éles féksikollyal
megállt. A sofőrt cseppet sem érdekelte utasa
sorsa. Kinyitotta az ajtót, fogta autóstáskáját, és
hátra sem pillantva az utastérbe, leszállt a
sokkerekű szörnyetegről.
– Isten hozott, barátom! – morogta önmagának
Sam Forbes, majd lekínlódta súlyosra tömött
sporttáskáját a csomagtartóról. Ha abban
reménykedett, hogy hangulatát a kellemetlen
utazás rontotta el, és leszállva a buszról majd jobb
lesz minden, hát csalódnia kellett. Lelépve az
utolsó lépcsőfokról (hajszál híján elvágódott),
mélyet sóhajtva nézett körül. A kisváros főtere
lehetett az a ragadós porral takart, kutyaszarral
pettyezett ovális terület, ami elé tárult. Körben
roggyant házikók támasztották egymást, s
közülük az egyik emeletes…
Talán a városháza lehet.
Ez is több mint száz éve bámulta bamba
ablakaival a semmit. A tér közepén kiszáradt
szökőkút állt, ami soha nem működött, de az
elhízott sellőre emlékeztető vízköpő halfarkán
mégis vastagon zöldellt az alga. Az egyetlen
mozgás, amit Sam felfedezett, egy családi házzal
kombinált fűszerbolt matt fényű kirakatában tűnt
fel. Nyomban elindult arra, bár a gyomra
összeszorult, mikor meglátta a babkonzervek
árnyékából sunyin leskelődő asszony pletykákra
éhes tekintetét.
– Jó napot kívánok! – szólt szándékolt
kimértséggel, amint belépett a tárt ajtón. Nem
tudta nem észrevenni, hogy a bolt polcainak java
üres. Ami áru mégis akadt, azon dagadtra hízott
legyek araszoltak.
– Mit akar? – jött a válasz. A nő úgy bújt elő a
konzervek mögül, mint akit mélységesen
felháborít, hogy beszédre kényszerítik. – A férjem
hátul van, a raktárban.
 Sam Forbes nem értette, mit akar a nő a
férjével. Aztán rájött: bizonyára azt akarja közölni
vele, hogy ne próbálkozzon semmi olyannal, amit
az átutazó idegen szoktak tenni, mert azt hiszik, a
kisvárosokban nincs rendőrség. A lelkészt először
még bántotta a feltételezés, hogy ő esetleg kisstílű
bolti rabló. Azután be kellett látnia, hogy
agyonkopott farmerja, gyűrött inge s a
verejtékfoltok a hónaljánál nem lehetnek
túlságosan bizalomgerjesztők.
– Most érkeztem a busszal, asszonyom – szólalt
meg végre. A túl hosszúra nyúlt hallgatás még
inkább felpiszkálta a nő gyanakvását, mert
ahelyett, hogy eléje ment volna, behúzódott a
magas pult fedezékébe. – A nevem Forbes. Egész
pontosan: Forbes atya. Az új baptista lelkész
vagyok.
Megkönnyebbült nevetésre, széles mosolyra,
kapkodva kitárt karokra számított, de megint
tévedett. Az asszony, ha lehet, még mogorvább és
bizalmatlanabb lett. Kétkedve mérte végig Sam
öltözékét szőke hajától a sportcipőig, majd vissza.
Ez időbe telt. A férje talán már elejétől fogva
hallgatózott a raktárajtó mögött. Legalábbis
Samnek az volt az érzése, hogy úgy lép be a
boltba, mint egy középszerű színdarab rosszul
rendezett szereplője a végszó után.
– Baptista? – hörrent a pocakos, narancsszín
kezeslábast viselő férfi. Sam nem emlékezett rá,
hogy Los Angeles legveszélyesebb környékén is
látott volna ennyire rosszarcú embert. Az utálat
csupán alaphangulat volt lefittyedő szájsarkában,
ehhez még hozzá jött főszólamként a tekintetéből
áradó gyűlölet. – Ki a büdös rossznyavalya akar
ide egy baptista lelkészt?
– Talán az Úr – felelt jéghidegen Sam Forbes.
Hirtelen úgy érezte: minden a legnagyobb
rendben van. Ha veszélyes helyzetbe került, előbb
a végtagjaiban, majd az egész testében nyugalom
áradt szét; ez volt az egyik legjobb tulajdonsága.
Soha nem esett pánikba, az adrenalin őt
higgadttá, magabiztossá tette.
– A városban aligha élnek baptisták – mondta
a fűszeres.
– Én nem is azért néztem be magukhoz, hogy
engedélyt kérjek itt maradni. – Sam sem hátrált,
sőt, tovább növelte a feszültséget. Most már
érdekelte, hogy ez a vidéki magányban
megkérgesedett lelkű házaspár meddig megy el.
Talán puskát fognak rá? Esetleg el is sütik azt?
Fékezd a fantáziád, barátom! – csitította magát, s
majdnem elmosolyodott.
– Egyébként vannak baptisták a városukban, de
önök bizonyára nem állnak velük barátságban –
folytatta, mielőtt bármiféle választ kaphatott
volna. – Ettől függetlenül nagy szeretettel látjuk
majd önöket vendégként hétvégi közös imáink
alkalmával.
Most mondtál búcsút a friss tojásnak, az ehető
konzerveknek és a penésztelen kétszersültnek!
Ez tökéletesen nyilvánvaló volt, ha a házaspárra
nézett. Az asszony nem érezte jogosultnak magát,
hogy beszéljen, mióta a férje is jelen volt. A férfi
pedig, úgy tűnt, túlságosan lassú észjárású,
semhogy közbevágjon.
– Megmondanák, hol vehetek ki egy kényelmes
szobát a maguk bájos városkájában? – tette fel
végre azt a kérdést Sam, amiért egyáltalán a
boltba lépett. Számított rá, hogy a fűszeres
válasza pusztán egy cifra káromkodás lesz, vagy
még annyi sem. Ha így történik, a lelkész erkölcsi
fölénye boldog tudatában vonulhatott volna ki a
boltból. A fűszeres azonban másként döntött.
– Átmegy a tér túloldalára, onnan már láthatja
Ruth moteljét.
– Értem, és…
– Sárga épület, öt kékre festett ablakkal – szólt
most mégis az asszony. – De Ruth utálja a
baptistákat.
– Úgy látom, ebben a városban mindenki utálja
az idegeneket, tehát nem lesz nagy
megrázkódtatás – vigyorodott el Sam, s végre
kifordult az ajtón. Hátában érezte a házaspár
késdöfésre emlékeztető tekintetét, ami Los
Angelesben bántotta volna, itt azonban hidegen
hagyta. Majd megszokják őt. Vagy – és ezt
remélte leginkább – nem lesz idejük rá, hogy
megszokják. Amint átvágott a poros téren, s a
szemközt tornyosuló, fenyvessel borított hegyfalat
nézte, eszébe jutott Thomas atya néhány
mondata:
– Odamész, megtudod, amire kíváncsiak
vagyunk, nem nyúlsz semmihez és senkihez! Aztán
jöhetsz is vissza, ahogy szoktál.
– Remekül hangzik – morogta magának Sam
Forbes. – Csakhogy közben úgy kell tennem, mint
aki baptista gyülekezetet akar létrehozni.
Lelkesen, tele hittel és tűzzel, ahogy az már lenni
szokott. Uram, időnként meglehetősen furcsa
kereszteket raksz a te szolgád vállára!
Forbes lelkésznek hirtelen az a nyomasztó
érzése támadt, hogy körülötte a visszataszító,
csöndes Theyarent rajta röhög.

***

Darlának elég volt belenéznie Mrs. Worbsky

hidegkék szemébe, hogy elveszítse mindazt a
derűt, amit Theyarent lopott a lelkébe. Máris
gyűlölte a Ház igazgatónőjét, pedig még meg sem
szólalt, leszámítva a bemutatkozást, és hogy
hellyel kínálta az irodájában. A tágas, koloniál
stílusú szoba (vagy inkább szobák összessége) az
emeleten kapott helyet, így hatalmas ablakain át
látni lehetett a hátsó park díszbokrait.
Pedig olyan szépen indult minden! Nem
számított, hogy egész éjjel utazott, sem az, hogy
Theyarentből megint stoppal kellett feljönnie a
Házhoz. Hiszen még ebben is szerencséje volt:
már épp el akart búcsúzni a mesésen kedves
Keller házaspártól, mikor a fűszerboltba fehér
munkaruhát viselő nő lépett. Így nézhettek ki a
hajdani Alcatraz női részlegének fegyőrei, vastag
ajkán azonban éppoly kedves mosoly ült, mint
Theyarentben bárki más arcán.
Hamarosan kiderült, hogy ő Buffy… Egyszerűen
csak Buffy, édes!
…s történetesen a Házba indul kisteherautóján,
mivel ő a helyi mosoda munkatársa, sőt,
tulajdonosa. Nyomban felajánlotta Darlának,
hogy elviszi, s meg is várja, amíg az igazgatónőnél
végez, hiszen a szállását úgyis Theyarent mellett, a
lakókocsiparkban fogják kijelölni.
– Ez nagyszerű, de hogy fogok én minden nap
eljutni a munkahelyemre?
– A Háznak saját buszjárata van – nyugtatta
meg Dan. Darla figyelmét nem kerülte el, hogy a
házaspár és Buffy legszívesebben kerülnének
minden témát, ami a Házzal kapcsolatos, de a
kedvéért erőszakot tesznek undorukon. –
Néhányan pedig robogót vásároltak maguknak.
Darla jó öt éve nem ült motoron, de teste még
emlékezett az élményre, s most kellemes izgalom
járta át. Miért is ne? A táj gyönyörű, és amíg ilyen
szép az idő… Az első fizetéséből talán futja egy
használt robogóra.
– Ön tehát Miss Angelson – állapította meg
Mrs. Worbsky, zsúfolt íróasztalának papírhalmai
között turkálva. – Telefonos jelentkezéséről már
értesített a központ.
Hétszentség, hogy leszbikus a vén kurva! –
gondolta Darla. Mivel az igazgatónő még mindig
a papírjait lapozgatta, neki bőven jutott alkalma
arra, hogy szemügyre vegye új főnökét. A
pengevékony, mégis vastagon rúzsozott ajkak
éppúgy taszították, mint a vörösre mázolt, de
rövid körmök. Mrs. Worbsky vajsárga blézere
alatt férfihoz méltó izomkötegek duzzadtak, térd
alá érő szoknyájából oszlopszerű lábak bújtak elő,
s hatalmas mellei szuperbiztos lökhárítóként
akarták szétrobbantani a csupán sejthető
melltartó kosarát. Mindehhez a „tömörséghez”
zavaróan hosszú és karcsú nyak, valamint
zongoristához illő, kecses ujjak tartoztak. A
„jelenség” betetőzéseként, mint egy, a hatvanas
évekből ottfelejtett korona, gömbszerű, fénylő
lakkal kőkeményre erőszakolt frizura ült Mrs.
Worbsky fején.
 Jézusom, ez brutálisabb lehet az ágyban, mint
egy kikötői rakodómunkás! – Darla képtelen volt
megszabadulni a leszbikus fantáziaképektől,
melyek az agyába tódultak. Ha új főnöke még
sokáig hallgat, hagyva őt töprengeni, hát nem
fogja kibírni röhögés nélkül.
– Nos, Miss Angelson, örülünk, hogy ilyen
gyorsan megérkezett–emelte fel végre a tekintetét
Mrs. Worbsky. Darla képtelen volt komolyan
venni a nőt, mióta „látta” képzelete képernyőjén
egy törékeny, valóban nőies lánnyal ölelkezni.
– Megkérdezhetem, asszonyom, hogy ki az ami?
– Tessék? – Mrs. Worbskyt arcul csapta a
kérdés pimasz hangsúlya.
– Azt mondta az imént:örülünk, hogy ilyen
hamar megérkezett – emlékeztette Darla,
miközben a homloka mögött egyre dübörgött a
gondolat:Hagyd már abba, mit művelsz, te hülye?
Végül
nem kapod meg az állást, és stoppolhatsz vissza
New Yorkba!
– Ezt mondtam volna? – vonta fel szemöldökét
az igazgatónő. Meggyűrődő homlokán halványan
csillogott az alapozókrém. – A cégre gondoltam,
amelyik szívesen alkalmazza önt a Házban.
Amennyiben sikerül megállapodnunk.
Ez hatott. Mrs. Worbsky olyan hideg
rendreutasítással hangsúlyozta a mondat utolsó
felét, hogy Darlának összerándult a gyomra.
– Igen, természetesen – motyogta, s
akaratlanul is meghajtotta a fejét. – Mit kell
tudnom a munkáról?
– Ön gyermekfelügyelő lesz nálunk, Miss
Angelson. – Az igazgatónő most már elégedett
volt. – A hármas tanulócsoporthoz osztom be.
Negyven fiú és lány, hat-, hét-, és nyolcévesek. A
részleteket menet közben megismeri. Hogy tetszik
önnek a Ház?
Darla torkában érdes csomó lüktetett az
idegességtől, s előbb le kellett azt nyelnie, hogy
meg tudjon szólalni. Mikor Buffy mosodai
kisteherautója kibukkant a fenyvesből, a
napfényben tündöklő lapály szinte az arcába
robbant. Hat mérfölddel feljebb voltak, mint
Theyarent, mégis úgy tűnt, mintha kívül kerültek
volna a való világon. A környező, havas
hegycsúcsok olyan hirtelen kezdtek emelkedni a
völgy körül, hogy már-már nyomasztó volt a
közelségük.
A Ház sokkal nagyobb volt, mint amire Darla
számított. Három, egymástól jól
megkülönböztethető tömb forrt egy épületté,
négyemeletnyi ablaksora vakítóan szikrázott a
napfényben. Különös volt, hogy a bal oldali szárny
tetejét méregzöld cserepek fedték, míg a többit
szokványos, bordó födém takarta. A házat
hatalmas park vette körül, melyben minden helyet
kapott, ami egy magashegyi luxusszálloda kelléke
lehetett. Amint a mosodai kocsi begördült az
elektronikusan nyitható kovácsoltvas kapun…
A több mérföld hosszú, teljesen körbefutó,
vastag fal tetejébe színes üvegcserepeket
malteroztak, s fölöttük még drótkerítés három
sora is feszült. Na és a biztonsági kamerák!
Tízméterenként egy-egy kíváncsi objektív forgott
körbe. Az én arcomba is belebámult valaki, amíg
a kapunyitásra vártunk.
…Darla égszínkék úszómedencéket, óriási,
csúszdákkal, mókuskerékkel, apró körhintával,
gyerekekhez méretarányos babaházakkal felszerelt
játszótereket és állatok formájára nyírt
sövényparkot látott. A hosszú, murvás kocsiút
enyhe kanyarokkal közelítette meg az épület
főbejáratát, kétoldalt strázsáló ősfenyők sorával
kísérve. A Ház lenyűgöző volt, ahogy a hely…
Ez itt a világ teteje! Olyan ismerős… De
honnan?
…torokszorítóan fenséges. Amikor még
szállodaként működött, bizonyára rengeteg
dúsgazdag vendége volt a Háznak. Most azonban
Darla csak távolról pillanthatott meg egy csapat
gyereket, akik kék egyenruhában, szabályos
hármas sorban vonultak át az egykori golfpályán.
A menet elején és hátulján két-két nő kísérte őket,
de túl messze voltak, hogy az arcukról bármit
leolvashasson.
– Gyönyörű – mondta Darla erősen megkésve, s
így kapkodó lelkesedéssel.
Mrs. Worbsky hűvösen biccentett, majd felállt,
jelezve, hogy lényegében az „elbeszélgetés”
befejeződött.
– Tudnia kell, hogy ön mostantól a kormány
alkalmazottja – mondta, s közben kihúzta
íróasztala egyik fiókját. – A munkaköre bizalmas,
de ennek részleteit úgyis elolvashatja a
szerződésében. Talán nem kell figyelmeztetnem: a
Ház legapróbb ügyei sem tartoznak a theyarenti
lakosokra, vagy bárki másra. Tessék, ezeket tegye
el!
Az igazgatónő karikára fűzött kulcsokat, ruhára
tűzhető, fényképes jelvénytokot és egy személyi
csipogót tett az asztalra. Darla döbbenten vette a
kezébe kártyát, amin rajta állt a neve, beosztása,
és az a fényképe, amit egykor a jogosítványához
készíttetett.
– Honnan…? – kezdte, de Mrs. Worbsky
félbeszakította.
– Mint említettem: a Ház a kormány tulajdona!
És ebből nekem értenem kellene, hogy egyetlen
nap alatt megszerezték minden adatomat, s
fényképes igazolványt csináltattak nekem?
– Tudom, hogy rengeteg kérdése van, és egy
ideig napról napra egyre több lesz – beszélt
tovább az igazgatónő. Kilépett az asztal mögül, s
hatalmas termetéhez képest könnyed
macskaléptekkel indult az ajtó felé. Jobbját
finoman Darla vállához érintette, ezzel
kényszerítve a nőt, hogy vele tartson. – Mégis
megkérném: ne faggatózzon. Idővel minden
világossá válik, higgye el.
Buffy széles hátát fehér furgonja oldalának
vetve, két karját összefűzve várt rá a főbejárat
előtt.
– Mehetünk? – kérdezte, s hangjában
keveredett az udvariasság és a feszült
türelmetlenség. – Ha lehet, nem töltök több időt
itt, mint amennyi feltétlenül szükséges.
Darla némán bólintott, és beült a kocsiba.
Kezében még mindig ott tartotta az igazgatónőtől
kapott holmikat. Tudta, hogy a kulcsok az A/42-
es lakókocsihoz tartoznak, ami mostantól az ő
otthona. S azt is tudta, hogy hazaérkezve első
dolga lesz alaposan átolvasni a szerződését, hátha
kiderül belőle… Buffy váratlanul nagyot fékezett.
– Francba ezekkel a kis szarosokkal! –
káromkodta el magát a mosodás. Darla
csodálkozva pillantott túl a motorházon. Még
mindig a Ház murvás útján voltak, belül a kapun.
A kocsi előtt egy nyolc év körüli, vörös hajú
kislány állt, s fejét kissé oldalra billentve őt nézte.
–Úgy bukkannak fel, hogy az embert kitöri a
frász. Majdnem elütöttelek, te szerencsétlen!
Buffy, miközben dühöngött, vadul tekerte a
kormányt, gázt adott, és kavicsokat röptetve a
levegőbe kikerülte az eleven út akadályt. Darla
mellében égető érzés áradt szét, mint mikor a
cigarettafüst rossz helyre szorul. Nézte a kislányt,
aki utánuk fordult. Az óriási visszapillantóban
aztán újra meglátta: a gyerek utána integetett.
 IV.
Vörös haj
Amint átlépi a küszöböt, Marge máris tudja: jó
döntés volt kiharcolni, hogy Barbara szobájában
beszélgethessenek. A helyiség alig négy lépés
hosszú, és ugyanannyi széles, tehát épp megfelelő
a kislánynak. Ha az embernek sikerül nem
figyelnie az elektromos zárral ellátott biztonsági
ajtóra és az ablak előtt sorjázó vasrácsokra, akkor
könnyen elhiszi, hogy egy nyolc éves gyerek
otthonában van. Az ágyat mintás takaró fedi,
fejrésznél két hatalmas, csipkés párna
domborodik. A ruhásszekrényt, a könyvespolc
oldalát, de még a tévé burkolatát is
rajzfilmfigurák matricái takarják. Ezeket már
Barbara tette ki. Naponta ad rendelést az őt
felügyelő ügynöknek, hogy másnap mit hozzon
neki.
Ahogy telnek a hetek, Barbara környezete egyre
inkább megfeledkezik arról, amit a kislány tett.
Az imént, mikor Marge bejelentkezett, válthatott
néhány szót az ügyeletessel. A nő…
 „Távolról üvölt róla, hogy aggszűz a szentem! ”
…elsorolt néhány mulatságos esetet, ami vele és
Barbarával történt a napokban.
– Rendkívül okos apróság! Hihetetlen, hogy
milyen borzalommal vádoljuk!
Marge nem vitatkozott az ügynöknővel. Elvégre
nem azért jött, hogy a felügyelők lelkét gondozza,
de talán szólni fog a főnöknek, hogy jobban
figyeljen az embereire. Barbarát nem kell kínozni
– viszont arról sem szabad megfeledkezni, hogy
gyilkos.
A padlóra terített, hatalmas bohócfejet formáló
szőnyeg már-már ijesztő. Bármilyen nevetséges,
Marge inkább megpróbál ellépni mellette; ez a
vigyorgó pofa talán leharapná a lábát, ha a
szájára taposna.
– Szia! – mondja Barbara. Az ágyán ül, s fel
sem néz a nőre; elmélyülten folytatja eddigi
tevékenységét. Előtte nagy halom képregényfüzet,
azokból vagdos ki figurákat. Vagdos… Olló!
– Mit csinálsz? – kérdi Marge, és leül az ágyra.
Barbara kivárja, amíg látogatója súlya alatt
megbillen a matrac. Addig mozdulatlan, nehogy
az olló rossz helyre szaladjon. Azután óvatosan
tovább vezeti az éles pengéket, épp egy ló szépen
ívelt hátának mentén. – Elárulod, ki adott neked
ollót?
– Tilos? – Barbara kirobbanni készülő haraggal
emeli tekintetét a nőre. Kezében kicsit sem remeg
az éles szerszám.
– Talán még nőnöd kellene hozzá – bólint
nyugodtan Marge. Gyűlöli, hogy közben ki kell
számolnia: miként fogja elkapni Barbara vékony
csuklóját, ha a kislány mégis…
– Olyan röhejes vagy ilyenkor! – a gyerek arcán
akkora mosoly fut szét, mint a szőnyegbohócén.
– Milyenkor van most?
– Amikor mást mondasz, mint amire gondolsz
– felel Barbara. – Szerinted nem volna szabad
nekem ollót adni, nehogy megszúrjak valakit, úgy,
mint…
Elhallgat, de nem zavarában. Jól kiszámította
ezt a csöndet, s kíváncsi rá, hogy bosszantja-e vele
a nőt. Nem bosszantja, s emiatt csalódott, hát
tovább vágja a lovat.
– Szóval? – Marge mozdul az ágyon, hogy
váratlanul megbillentse Barbara kezét. Ha belevág
a ló képébe, talán azon a falon is repedés
keletkezik, amit a kislány emelt önmaga köré. Az
olló valóban megcsúszik, de a pengék elkerülik a
lovat, s csupán a fölötte bodorodó felhőt szelik
ketté.
– Ne mocorogj!
– Véletlen volt.
– Hazugság! Direkt csináltad!
 – Nem szoktam hazudni.
– Most is hazudsz!
Barbara ismét felemeli a fejét, arcán ugyanaz a
bohóc-vigyor.
– Félsz tőlem – biccent a kislány, s mintha
elszomorodna. – Így nem lehet beszélgetni.
Játszani sem lehet, ha félsz.
A nő érzi, hogy most valami fontosat hallott.
Ha rá tudna kérdezni… Ha most ügyes volna… Ha
nem kellene folyton azt a kibaszott ollót figyelnie…
– Ne beszélj csúnyán! – Barbara undorodva
fintorog.
– Semmit nem mondtam. Te hallottál valamit?
Zsákutca. Egy hete majd minden beszélgetésük
így ér véget: látszólag értelmetlen tőmondatokkal
bombázzák egymást, aztán a kislány megbántódik
valamin, vagy úgy tesz, mint aki megbántódott, és
kész. Egyetlen szót sem lehet többé kihúzni belőle.
Most azonban Marge hozott magával valamit.
A táskájában lapuló rajzra gondol, amit maga
készített előző éjjel. A középiskola óta nem vett a
kezébe szénceruzát, pedig Mrs. Brook azt mondta,
ritkán kerül a keze alá olyan nyilvánvaló tehetség,
mint ő. Miért is nem lett belőle grafikus? És mit
szólna a csupa szív, gurgulázó nevetéssel telt
tanárnő, ha látná a rajzát?
„Hoztam egy rajzot. ”
Marge reméli, hogy sikerül elég erősen
koncentrálnia. Az olló elhagyja a lovacska hátát, s
a sörény szélben borzolt, kusza vonalai előtt
megtorpan. – Mutasd!
Most először sikerül, hogy választ kapjon a
gondolataira. Marge már rég, a kis Peter
holttestének megtalálása előtt sejtette, hogy
Barbara képes „elkapni” egy-egy erősebb
gondolatot. Ez nem gondolatolvasás, inkább csak
a szokottnál fejlettebb intuíció. Bizonyítéka
azonban – egész mostanáig – nem volt rá.
Előveszi a rajzot. Szándékosan ügyetlenek,
lassúak a mozdulatai, hogy a kislány izgalma
lerombolja az óvatosságát. Az olló pengéi még
akkor sem mozdulnak a helyükről, mikor Barbara
beharapja az alsó ajkát. Mintha a keze külön
akaratnak engedelmeskedne.
– Tessék, ezt én rajzoltam – mondja Marge, és
a kemény rajzlapot a kislány ölébe fekteti. A
szénnel húzott fekete vonalak ilyen közelről
zavaróan gabalyodnak egymásba. A kislány mégis
nyomban felismeri a saját, lehajtott fejét, fürtös
hajszálait, s közöttük a vonagló, tekergő férgeket.
Marge hajnalban, mikor végre úgy érezte,
sikerült azt rajzolnia a papírra, ami az
emlékezetében él, még sokáig képtelen volt
elaludni. Vajon mi lesz a kislány reakciója? A
„közös titok”gyerek és felnőtt között mindig
hídként működik, és segíti a bizalom születését.
Feltéve, ha átlagos, normális gyerekről van szó.
Barbara azonban képes volt napokon át
nyolcévesként viselkedni, majd hirtelen
átváltozott kilencvenesztendős matrónává, aki túl
sokat tud az életről ahhoz, hogy szerethesse azt.
– Szép – mondja a kislány. Egyik kezében a
lovat, a másikban az ollót tartja, így nem tud
mást tenni a megunt rajzzal, mint hogy
megemelve két karját, lelöki azt. A papírlap a
szőnyegbohóc pofájára vitorlázik. – Ügyes vagy.
– Köszönöm. – Marge látja, hogy az olló halálos
pontossággal kerülgeti tovább a sörény hullámait.
– Elárulod nekem, mit ábrázol a képem?
– Már azt hittem, soha nem kérdezed meg –
kuncog Barbara. – A gondolatai.
– Tessék? Nem értem.
– A kukacok a fejemben – bök állával a rajz
után Barbara. – Az ő gondolatai. Valójában
nincsenek kukacok a fejemben, de te így látod
őket. Ügyes vagy, hogy látod, és még le is tudod
rajzolni.
Az eddig gondosan vezetett pengék hirtelen
elfordulnak, és levágják a lovacska fejét. Barbara
lerázza ujjairól az ollót, felveszi a távkapcsolót, s
bekapcsolja a tévét. Majd szétreped a hangszóró,
amint üvölteni kezd a rajzfilmkacsák indulója.
Marge feláll az ágyról, s közben gyors
mozdulattal magához veszi az ollót. Majd lehajol a
bohóchoz, de Barbara rászól.
– Add nekem! Ki akarom tenni az ágyam fölé,
hogy tudja: te is látod a gondolatait.
A nő nem nyúl a szőnyegen heverő rajzhoz.
Hármat kopog az ajtón, arcát a biztonsági
kamera felé tartja, majd átlépi a küszöböt. Hátán,
hasán, fenekén verejték patakzik. Barbara
szobájából szűk irodába érkezik, aminek falai
csupaszok, s az egyetlen íróasztal, rajta a
monitorral alig fér el. Előhúzza zsebéből az ollót,
és az ügyeletes elé dobja.
– Ne adjanak neki ilyet!
Az ügynöknő döbbenten nézi az éles
acélszerszámot.
– Mi nem… Biztosan nem…
– Meglehet – bólint Marge, és kilép a folyosóra.
Csak most kezdi érezni, hogy él.

***

Monoton koppanások, már órák óta. Darla

talán már ezredszer fordult meg a keskeny ágyon,
derekával érezte a meggyűrt lepedőt, kezével
előbb felemelte, majd a fejére szorította a
kispárnát. Süket, tompa csönd. A koppanások
valahogy átszivárogtak a vastag szöveten, a tollak
rengetegén, és ismét elérték őt. Ha ilyenkor nem
mozdult, csak hunyt szemmel várakozott, akkor a
halk, éles zaj mélyülni, öblösödni kezdett, míg
végül ijesztő dörrenésekké vált. Mintha valaki
közeledne az éjszakában. Vagy inkább két súlyos
öklével verné a fémburkolatú lakókocsi oldalát.
Nem követelőzve, nem is sürgetően, de kitartóan.
A koppanásoknak két tónusát lehetett
megkülönböztetni. Az első rövidebb, fémesebb, a
második hosszabb, öblösebb volt.
Az első a lépte… A második a szívdobbanása.
Darla levegő után kapkodva ült fel az ágyon.
Annyira figyelt a hangokra, hogy túl erősen
szorította arcára a párnát. A lakókocsi kékes
fényben úszó berendezése ellenségesen vette körül,
s ettől csak tovább nőttek rossz érzései.
Verejtékpatak gördült le a két melle között.
Rászorította a csiklandó nedvességre pizsamáját,
ami nyomban magába szívta azt.
– Bolond picsa! – dorgálta csöndesen önmagát.
– Hányszor költöztél életedben? Ez a lakókocsi
sem más, mint a többi lyuk, amit ideiglenes
otthonodnak neveztél ki.
Ahogy a sötét falakat nézte, felderengett előtte
néhány korábbi hálószoba képe. A Prong utcában
álló kertes kis csodát szerette a leginkább.
Akkoriban már egyedül élt, és egy hihetetlenül…
Számodra, aranyom, csak számodra!
…gazdag házaspár csemetéjére ügyelt, akik
többet fizettek hét napra, mint amennyit két
másik családtól egész hónapra kapott. Így telt a
Fordra, és külön házat is bérelhetett magának. De
az egész nem tartott sokáig: a kis Missy beverte a
szekrénybe azt az akaratos fejecskéjét, és őt
kirúgták.
A kopogás hirtelen ütemet váltott, s Darla
rémületében majdnem felsikoltott. Forró düh
öntötte el. Lerúgta magáról a nehéz takarót…
Rohadt hideg van a hegyekben éjjelente.
…és meztelen talppal a linóleum padlóra lépett.
– Holnap szőnyeget kell venned, ez fontos! –
figyelmeztette magát, ismét hangosan, mert el
akarta nyomni a lakókocsin átdübörgő zajt. Nem
kereste a papucsát. A gondolatra, hogy pucér
lábával a sötét ágy alatt matasson, kellemetlenül
megborzongott. Inkább felállt, két karját
széttárta, hogy ha megbotlana, a falakba
kapaszkodhasson, majd útra kelt. A lakókocsi
túlsó vége, ahová a „konyhát” építették, valóban
olyan távolinak tűnt, mintha hosszú túrával
lehetne csak elérni.
A halványkék derengés a kicsi ablakok félig
leeresztett redőnyein át szökött be, s a telep
ostorlámpáitól származott. Odakinn némán
sorakoztak a fémburkolatú, betontalpakra
eresztett lakókocsik. Bennük a Ház dolgozói
várták a reggelt.
Darla fejébe tompa fájdalom hasított. A
koppanások most még hangosabban rontottak rá,
s neki más vágya sem maradt, mint hogy
megszüntesse azokat. Mégis lassan kellett lépnie,
mert még nem volt ideje kiismerni új lakhelyét. A
gyönge fényben hatalmasra meresztett szemmel is
alig látta a beépített szekrényeket, a plafonról
lógó mini tévét, a felcsapható széket és
íróasztalt… – Jaj, a francba!
…amit lefekvés előtt elfelejtett a falhoz hajtani,
s most a sarkába verte a combját. Mégis
eltapogatózott a kocsi közepéig, ahol a
legsötétebb volt, itt ugyanis nem nyíltak ablakok.
Jobbra az ajtó tömör párnaborítása
domborodott, míg szemben vele, balkézről, bordó
függöny hullámzott a padlóig. Darla tudta, hogy
mögötte a zuhanyfülke bújik meg, krómozott
tálcájával, vízrózsájával, és a nyomasztó méretű
tartállyal a plafonon, amit néhány veszélyesen
rozsdás csavar tart fenn.
– Minden kocsinak van valami halálos trükkje!
– mondta a kerek pocakból, szédületesen
domborodó fenékből és kurta lábakból összetákolt
Cara Dorten, aki a telepen Darla szomszédja volt.
– A hatos tavaly kiverte egy lány bal szemét a
leszakadó karnissal. A nyolcas elektrosokkot adott
a lakójának, álmában: valami cseles zárlat. A
tizenegyes pedig…
A tizenegyes kocsi helyén feketére füstölődött
betontömbök álltak, semmi más.
– Abban két lány aludt, mikor kigyulladt –
emlékezett unott arccal Cara. – Az egyiket
kihoztuk, de bár ne tettük volna. Ő sem köszönte
meg soha, igaz, hangja sem maradt hozzá.
Az apró termetű nő szintén a Házban dolgozott,
mint felügyelő.
– Itt nincs szomszédolás, csibe! – sorolta a
szabályokat. – Ha bedöglött a fűtésed éjjel, ne
kopogj át, mert leszarom. Ha elfogyott a sód, vagy
elfelejtettél tampont venni, azt is leszarom. És ha
a pasid, akit Theyarentben szedtél fel, bicskát
nyom a torkodnak, ne sikíts, mert azt meg kétszer
szarom le!
Bármilyen sötét is volt, Darla tisztán látta, hogy
a zuhanyfülke függönye megmozdul.
Derékmagasságban lassan kidomborodott,
mintha belülről nyomná valaki, s kezdett
szétnyílni. A koppanások még élesebben,
hangosabban dörömböltek a kaszniban. Darla
átjutott a kocsi hátsó részébe, ahol ismét
világosabb volt. Csak félig fordult meg, s még
látta, amint a függöny domborulata lassan a
helyére simul.
– A rohadt… – nyögte, s a hangja keserűen
kaparta a torkát. Soha nem gondolta volna, hogy
félni lehet egy lakásban, ahol egyedül van, és a
zárak biztonságosak. Mert azok legalább tényleg
jók, ellenőrizte napnyugtakor.
A lakókocsi hátsó szakasza barátságosan
tágasnak tűnt, talán a körbefutó panoráma-
ablakok miatt. Ráadásul szemben állt az egyik
ostorlámpa, s fénye már-már nappali világosságot
csent be a tüllfüggönyökön át.
Ki kell mosnom azokat a rongyokat! –
állapította meg délután
Darla. – Mind dohánysárga a sok nikotintól. S
úgy látom, néhány üres sörösdoboz is hever a
sarokban.
A térség közepét négyszemélyes asztal foglalta
el, tele olyan holmikkal, amiknek még nem talált
helyet. Kétoldalt a falra hajtható, párnázott
széksorok lapultak, mellettük keskeny szekrények
emelkedtek a plafonig. Az asztalon túl kezdődött a
„konyha”. Semmi nem választotta el a lakókocsi
többi részétől, s valójában csak a mosogató
acélcsészéje s a fölé görbülő csap jelezte, hogy
mire szolgál. Mikor Darla meglátta a lakókocsi
végébe épített főzőfülkét, eltöltötte az
otthonosság. Majd átjönnek a többiek, ő főz
valami finomat, leülnek az ablakok elé, kávéillat
tölti be a kocsit, és…
Azután megismerte Carát, akinek nem tudott
olyat mondani, amit le ne szart volna, s valahogy
elment a kedve a vendégektől.
A koppanások a konyhából jöttek. Darla
beletúrt az asztalra halmozott holmikba, s kézbe
vette egyik bugyiját. A „kis csipkés” épp megfelelt
a célnak, hát nem tétovázott tovább. Megkerülte
az asztalt, a mosogatóhoz lépett. Rögtön rátalált
az ablak alatt, burkolat nélkül futó csövek közül
arra, amelyik kövér vízcseppeket izzadt ki rossz
tömítéseiből. A fehérneműt dühös mozdulatokkal
rátekerte, megkötötte, majd várt. A csönd még
ijesztőbb volt, mint a folytonos kopogás. Darlának
hirtelen az jutott eszébe, hogy ha megfordulna,
most ismét kidomborodva látná a zuhanyfülke
függönyét… Meg az, hogy nem lesz mersze
visszamenni az ágyába.
Megtapogatta a csőre tekert bugyit. A szövet
máris átázott, néhány perc múlva újra kopogni
fognak a vízcseppek. Az asztalról találomra elvett
egy nagyobb ruhadarabot…
A pulcsi, amit Dick az utolsó karácsonykor vett
neked.
…és a mosogatóba tette, hogy felfogja a
hangoskodó vizet. Azután gyorsan, hogy meg ne
gondolja magát, a zuhanyfülke felé pillantott. A
súlyos függöny valóban kidomborodott, s Darla
ettől ma éjjel már másodszor akart sikoltani.
Úgyis leszarom, bármiért üvöltesz!
A függöny lassan visszalebbent a helyére.
– A huzat! Az a kurva huzat! – szakadt ki a
megkönnyebbült felismerés Darlából. Leült a
párnázott pad szélére, s még mindig remegő
kézzel előkereste a holmik alól a cigarettáját.
Mikor a gyufa sárga lángját elfújta, csak akkor
látta meg. Ha a panorámaablak tüllfüggönye épp
ott nincs kicsit félrehajtva, soha nem veszi észre,
de így…
Odakinn állt, az ostorlámpa tövében. Bokáig
érő, könnyű hálóinget viselt, amin mackók
kergettek nyuszikat, kit tudja, miért. A lábán
semmi nem volt, apró ujjai szép rendben
sorakoztak egymás mellé. Két kezét összekulcsolta
maga előtt, fejét kissé oldalra billentette, mint aki
nagyon elmélyülten vizsgál valamit. Egyenesen
Darla szemébe nézett, s közben hosszú, kibontott
vörös haját meg-meglebbentette a hegyek közül
lerohanó szél. Nem mosolygott.
Darla felugrott a székről, ismét beverte combját
az asztal sarkába, de most fel sem figyelt a
fájdalomra. Úgy érezte, órák telnek el, míg az ajtó
három zárja végre engedett, s ő szinte kizuhant a
lakókocsiból. A hideg rögtön a csontjáig hatolt.
Futva kerülte meg a lakókocsit, majd megtorpant
az ostorlámpa alatt. A kislány azonban már nem
volt sehol.

***
A szék lassan felemelkedett a levegőbe,
átfordult a támláján, s lábával hármat koppantott
a plafonra. Ettől Samnek muszáj volt nevetnie.
Tisztában volt vele, hogy álmodik, s nem akarta
félbeszakítani a mulatságot.
A fáradtság teszi. Meg a sok idegeskedés.
Imádkoztál te elalvás előtt?
A hirtelen tudatába rontó kérdés nyugtalanná
tette. Égni kezdett az arca, mintha a tengerparti
nap kapta volna meg. Régi pofonok emléke.
Csípős csattanások apja tenyerétől, amiért
elfeledkezett az esti imáról. Sam Forbes, a
tizenkét éves tanuló nem tudta, de igazságérzete
megsúgta neki, hogy túlzott ez a büntetés. Mit
mondhatott volna Hugó Forbesnak, a hithű
baptistának, aki egyszerű életében nagyobb bűnt
talán soha nem ismert, mint az elbliccelt esti
imát?
A szék érdektelenné vált, hát lezuhant a
padlóra, s négy lábbal felfelé meredve ott maradt.
A kicsi motelszobát petróleumlámpa sárga fénye
töltötte be. Az egyetlen világítóeszköz (a gyertyát
nem számítva), amelyik képes átláthatatlan,
fekete árnyékokat teremteni. Sam Forbes
álmában megpróbálta lehunyni a szemét, hogy
végre tényleg elaludhasson, de mintha
hiányoznának a szemhéjai, nem történt semmi.
Még végül bebeszélem magamnak, hogy van
VALAMI az ágy alatt.
Megpróbált nevetni, de ekkor VALAMI tényleg
megmozdult az ágy alatt. A lelkész mellére
rettenetes súly nehezedett…
Úgy látszik, megint hason fekve aludtam el.
Rossz szokás, nagyon rossz szokás!
…hogy alig kapott levegőt. Álmában lassan
felült, vigyázva, nehogy valamelyik oldalon
lelógassa a kezét. Még elkapná az a VALAMI, és
húzná, ráncigálná be az ágy pókhálós,
pormacskás sötétjébe. Máris érezni vélte a
sokéves mocsok keserű ízét, amint küzd a
VALAMI ellen, de hiába kapálózik és üvölt.
Újabb hang hallatszott ki az ágy alól. Most még
tisztábban, erőszakosabban. Halk, gyorsan pörgő
koppanások sora, mintha gonosz vigyorral, vörös
hajkoronával, kampós orral bíró manó dobolna
odalenn. Sam Forbes kezdett megfeledkezni róla,
hogy mindez csak álom, s ettől megdagadt
mellében a rettegés.
Az Úr az én pásztorom, dús mezők… Dús
legelők…
Kínjában, hogy elfelejtette az ima szövegét,
halkan felnyögött. Vagy inkább az ajtó adott ki
ilyen hangot, ami a szűk, repedezett tapétás
motelfolyosóra nyílt. Sam Forbes hirtelen kinn
találta magát az ágyából, sőt, kívül Ruth
Hannigan theyarenti moteljén. Az utcán állt,
éjszaka. A telihold úgy ült a hegyek csúcsán,
mintha óvatlanul fennakadt volna rajtuk égi útja
során.
Ideje lesz felébredni. A jó álom pihentető, a
rémálom… A rémálom, az valami egészen más.
Ekkor ébredt rá, hogy találkája van. Olyan
tudás volt ez, ami csakis az álmodókra jellemző:
senki nem szól róla, nem hall róla, és nem is
olvassa sehol. Egyszerűen csak tudja, amit addig
nem is sejtett.
– Miért nincs itt közvilágítás? Rohadtul fázom!
– mondta ki hangosan azt, amit érzett. Mezítláb
állt a főtér aszfaltján, hosszú szárú, kényelmesen
bő alsónadrágban. Két karjával átölelte magát,
majd a motel felé fordult. A szobájában égett az
olvasólámpa, s Sam Forbes hirtelen azt is tudta,
hogy Sam Forbes odafönn még mindig olvas.
Hogy a jövevény cipősarkai fémesen csattantak
az éjszaka csöndjében, ez határozottan
bosszantotta a tiszteletest. Ismét megfordult,
mert a szemébe akart nézni annak, aki miatt
majdnem meztelenül, dideregve kell a kisváros
főterén ácsorognia.
– Ne akarja megfejteni a motívumokat! – szólt
a férfi. – Nincs különösebb jelentése sem a
teliholdnak, sem annak, hogy ön gatyában jött
elém.
Sam Forbes azonnal megismerte Berry
Bergendelt. A majd hetvenéves, medve alkatú,
pocakos férfi csíkos pizsamát, fölötte elegáns
háziköntöst viselt, melynek két zsebébe dugta a
kezét. A nyakában bordó selyemsál domborodott,
utcai cipőjét viszont zokni nélkül húzta fel, ami
sietségre utalt.
– Beszélni akar velem, Mr. Bergendel? –
kérdezte Sam Forbes idegesen.
– A halottak nem akarnak elevenekkel
társalogni. Nincs mondanivalónk az önök
számára. Ha néha mégis úgy tűnik, az csupán az
élők vágyálma.
– Akkor mit keresünk itt?
– Maga az, aki beszélni szeretne velem.
– Ha úgy vesszük… – vonta meg meztelen vállát
Sam. – Bár nem így képzeltem.
– Megértem – biccentett félmosollyal az idős
úr. – Hát jó, akkor ne raboljuk egymás drága
idejét! Gondolom, szívesebben álmodna
ártalmatlanul bűnös dolgokról, mint például a
miami strand hölgyei.
Mr. Bergendel félfordulatot tett, cipője sarka
csikorgott a kavicson. Ekkor azonban Samnek
mégis eszébe jutott valami fontos.
– Uram, elárulná, hová rejtette a feljegyzéseit?
Ostobaság az egész. Miért mondaná meg? Sőt…
Hogyan mondhatná meg a saját álomszereplőm
azt, amit magam nem tudok?
Az idős férfi ismét a lelkészre nézett. Előhúzta
két kezét a zsebéből. Tétova mozdulatából Sam
néhány pillanatig arra következtetett, hogy Mr.
Bergendel megszánta őt, és át akarja adni neki a
köntösét, hogy ne dideregjen.
– Borzalmasan sajog a vállam. – A férfi két keze
hirtelen, mintha csak gumiból lenne,
hátracsavarodott, és fölnyúlva masszírozni kezdte
lapockacsontjainak csúcsát. A groteszk látványtól
Samnek hányingere támadt. – Soha nem volt
bajom az ízületeimmel, de itt, a hegyek között
már az első nyirkos téltől reumát kaptam.
– Értem, uram, de…
– A reuma olyasmi, amit illendő komolyan
venni. Ez a Sátán egyik legkedvesebb betegsége!
Zihálva ébredt, messze rúgva magáról a
takarót. Először azt hitte, ezernyi apró hangya
rohangál a testén, de mikor felkapcsolta az
olvasólámpát, meglátta a meztelen bőrén
lecsurranó, csiklandó verejtékcseppeket.
– Az első rémálom – állapította meg Sam
Forbes, s mint ilyenkor mindig, gondolkodás
nélkül kipattant az ágyból. Nem volt szabad
töprengenie, felidézni a jeleneteket, képeket, mert
a rettegés újra meglepte volna. Ami fontos, úgyis
megmarad. Szerencsére a motel minden
szobájának saját mosdója volt, így nem kellett
végigbotorkálnia a kihalt folyosón, ahol most
bizonyára a csótányok tartottak felvonulást.
 Ocsmányul nézel ki!
A homályos tükör kissé megnyújtotta és
eltekerte a vonásait; tehát pontosan azt mutatta,
ahogyan Sam érezte magát. A csapból előbb
hörögve, prüszkölve, majd őrjöngő fröcsköléssel
tört elő a jéghideg víz. Sam alátartotta mindkét
tenyerét, és sokáig mosakodott. Átjárta a friss,
tiszta borzongás, amitől nyomban jobb lett
minden.
– Még hogy reuma – morogta Sam, miközben
puha törülközőjébe temette arcát. – Igazán kösz a
segítséget, Berry.
Amint leült az ágy szélére, már tudta, hogy
képtelen lesz elaludni. A hideg víz, vagy talán a
rémálom okozta, hogy minden idegszála pendülve
feszült. Magára kapkodta ruháit, majd feltúrta a
sporttáskát. A nagy teljesítményű elemlámpa
rúdja úgy festett, mint valami veszedelmes
fegyver.
– Nem vagyok normális – csóválta fejét az
ablakon túli éjszakára sandítva. – Uram, hát
elveszed a józan eszem? Vagy az csak úgy magától
távozik?
Óvatosan nyitotta a szoba ajtaját, bár sejtése
szerint az egyetlen vendég ő volt Ruth Hannigan
lepusztult moteljében. Meglepte, hogy a
kehelyburás lámpák mindegyike halványan
dereng, borongó tónusokkal festve meg a drapp
szőnyeget és a szűk lépcsőfordulót. A ház időnként
halkan reccsent.
Theyarentben nem volt szokás betörőktől
rettegni. A bejárati ajtó ugyan zárva volt, de a
kulcsot belülről benne hagyták. Sam örült, hogy
nincs szüksége az elemlámpára, mivel az
előtérben is világított a portáségő. Mégis jobb így,
mintha betörőként kellene kiosonnia a saját
szállásáról.
Az utcára érve várta az igazi meglepetés. A
várost köd borította. Fehér, sűrű, nyálkás
pászmák úsztak a házak között, bizonytalanná
téve nem csupán a körvonalakat, de az
ostorlámpák fényét és a hangokat is. Sam tett
néhány lépést, de cipője olyan kongó zajt csapott,
mintha egész sereg követné őt. Kezével
belemarkolt a levegőbe, mert úgy hitte, a
közelében ellebbenő ködfátyolt akár meg is
érinthetné – s ekkor rádöbbent, hogy ami a
városra telepedett, az nem hajnali pára.
– Felhő! – nevetett Sam halkan. – Felhőben
járok!
Eredetileg az erdőbe akart menni. Még délután,
mikor beköltözött a motelba, kért Ruth
Hannigantől egy térképet a környékről.
Szakadozott, barna kávéfoltokkal, ősrégi
tojáskrém-pecsétekkel szennyezett példányt
kapott, amit még valamikor a század elején
nyomtattak. Az idős hölgy azonban vette a
fáradtságot, és tussal berajzolta az azóta épült
házakat, sőt, megszámozta az apró négyzeteket, és
egy listát írt hozzá. Ennek segítségével Sam
legalább hozzávetőlegesen tudta, merre kell
keresnie Mr. Bergendel házát. Csakhogy a felhő
teljesen elvette a kedvét. Már-már visszafordult
volna, hogy olvasással töltse az időt reggelig,
mikor a tér túlsó felén sárga derengést vett észre.
A fényfoltok imbolyogtak, változtatták alakjukat,
de mikor a felhő elvékonyodott, hatalmas ablakok
rajzolódtak ki mögötte. Sam sejtette, hogy a
képzelete játszik vele, mikor friss kávé illatát érzi,
mégsem állt ellen a kísértésnek, átvágott a téren.
Joel’s Café – állt a kétszárnyú, üvegezett ajtó
fölött. Sam arra számított, hogy apró rézcsengő
szólal meg, mikor benyit; s valóban, éles
csengőszó köszöntötte. Gondosan megtörölte a
cipője talpát az odakészített felmosórongyban,
majd bezárta az ajtót, kétszer is ránehezedve a
kilincsre. Csak ezután nézte meg, hová is érkezett.
A kávézó volt az első valóban barátságos hely,
amit Theyarentben talált. Kellemes meleg töltötte
be a meglehetősen nagy, nyolc asztalt, székeket s
hosszú pultot magába fogadó helyiséget. Jobbra,
a fal mellett ősöreg, lemezes zenegép állt,
üvegburáján tompán csillogott a drapp ernyős
lámpák fénye. Az asztalokat kockás térítők
takarták, a székeket fényesre koptatták a
vendégek. Samnek olyan érzése támadt, mintha jó
hatvan évet, vagy még többet repült volna vissza
az időben. A magas bárpult a westernfilmek
kocsmáit idézte, felületén mintha a tovalökött
üvegek nyoma is látszott volna. A hátsó falat végig
polcrendszer takarta, amin egymást váltották a
legkülönbözőbb palackok és fura emléktárgyak.
Kettétört hótalp, rozsdás orsójú horgászbot,
csónaklapát, néhány dísztányér, melyre a
hegyeket festették.
A kávézóban (sokkal inkább kocsmának tűnt)
mindössze ketten voltak. Egyikük a tulaj, a pult
mögött poharakat törölgetett, és beesett, szálkás
vonásokkal rótt arcát, égő tekintetét a jövevényre
fordította. Samnek Joel Culkinról (nevét a pulton
álló, mókás névtábláról olvasta le, amin két
mókushelytelenkedett)szintén az időutazás jutott
eszébe. Ilyen figurát filmekben, vagy western
skanzenekben lehet látni. Majd két méter magas,
csupa csont, borostás.
Pecsétes kötényt, kék inget, s persze farmert
viselt.
 Korai vendég, jó vendég! – zengte Joel, s
elvigyorodott. Bár ne tette volna: arca a mosolytól
annyi új ráncot kapott, hogy a gyenge
világításban úgy tűnt: szilánkokra esik szét. –
Jöjjön a pulthoz, tiszteletes, vagy üljön valamelyik
asztalhoz!
Sam a „tiszteletes”-megszólításra kissé
összerándult.
– Szólítson Samnek, kérem – mondta.
– Ahogy gondolja, Sam tiszteletes.
– Csak Sam, kérem – hangja már-már
könyörgő volt. Joel arcán meglepetés suhant át,
majd rántott egyet csontos vállán, és letette végre
a csillogó poharat.
– Magam Joel vagyok. Mit iszik? És miért ilyen
korán?
– Nem tudtam aludni. – Sam a pulthoz ment,
felült a magas bárszékre, és félretolta a mogyorót
kínáló tálkát. – Jól esne egy kávé.
Joel a falnál álló főzőlaphoz lépett, és felvette a
könnyű párát lehelő fémkancsót.
– Az sem mai darab! – intett állával Sam. A
tulaj ismét csodálkozott; kedvenc gesztusa volt a
felhúzott szemöldök.
– Alig két éve vettem – mondta, és forró kávét
töltött a pult alól elővarázsolt bögrébe. Sam nem
akart vitatkozni, de bármerre nézett, egyetlen
holmit sem látott, ami ne a harmincas évek előtt
készült volna. – Ismerje meg Tonyt! Tony, köszönj
az új lelkészednek!
Az asztalok egyikénél görnyedt alak mozdult.
Samnek erőltetnie kellett a szemét, ha ki akarta
venni a kávéja fölé hajló, idős férfi vonásait. Ősz
szakáll, megdöbbentő méretű, bibircsókos orr,
kopaszságtól fénylő, májfoltos koponya és
fogatlanságtól behorpadt arc: ez volt Tony.
Műfogsora a kockás térítőn hevert, mint valami
időtől sárgult, de még veszélyes szörnyeteg.
– Helló, tiszteletes! – jött a rekedt köszöntés.
– Üdv, Tony! – intett felé bögréjével Sam. –
Most újra megkérem önöket: ne szólítsanak
tiszteletesnek! Nem szeretem.
A két férfi összenézett, s mintha gúnyosan
mosolyogtak volna.
– Tony Theyarent egyetlen baptista híve –
magyarázta Joel, s hangja úgy zengett, mintha
egy nagyon ritka, különös állatot akarna
bemutatni a turistáknak. – Nem is értjük, miért
küldték magát ide.
Odakinn fény villant. Sam talán felelt volna
valamit, de a jelenség egészen lenyűgözte. Előbb
úgy hitte, egy autó fényszórói hasítanak bele a
felhőbe, majd rádöbbent:csupán a hajnal köszönti
ilyen hirtelen a kisvárost. Előbb vakítóan sárga,
majd néhány perccel később szikrázóan kék
ragyogás töltötte be a teret, s pillanatok alatt
eltüntette a fehér párát.
– Idefenn ez már csak így megy – biccentett
Joel, mintha a gyors napfelkelte magyarázatra
szorult volna. – Tony nagyon magányos, mióta
Mr. Bergendel meghalt.
Sam kíváncsian fordult vissza a két férfihoz.
– Úgy hallottam, Mr. Bergendel is baptista volt
– szólt, talán túlságosan is mohón. – Azt akarják
mondani, hogy ne is számítsak több hívőre?
– Rám se számítson! – cuppantott üres szájával
Tony, és kiitta maradék kávéját. – Mi az Úrral
személyes kapcsolatban vagyunk.
Nincs szükségünk közvetítőre.
Értem, de… – Sam nem fejezhette be
mondandóját, mivel az ajtó fölött függő
csengettyű éles hangon megszólalt.
– Szép reggelt az uraknak! – kiáltotta vidáman
az idős hölgy, aki elsőként lépett a helyiségbe.
Sam nem hitt a szemének: a halcsontos fűzőt, bő
szoknyát éskocsikerékkalapot viselő asszonyság
mintha egy népszerű családregény-tévésorozatból
pottyant volna közéjük. Apró, fürge léptekkel
nyomban a hatalmas ablak melletti asztalhoz
telepedett, s kibontotta állán a széles, kék
selyemszalagot, ami ódon fejfedőjét tartotta.
– Magának is szép reggelt, Mrs. Broom! –
kiáltott Joel.
 Társnője, aki szorosan a nyomában érkezett,
sem volt sokkal modernebb jelenség. Bár barna,
szigorú kontyba erőszakolt frizuráján nem
hordott kalapot, s kartonruhája is inkább a
negyvenes éveket idézte, Sam mégis zavarba
ejtően réginek látta a hölgyet.
– Mrs. Julky, milyen jó színben van ma reggel!
– bólintott széles-ráncos mosollyal a tulaj, majd
buzgón hozzátette: – Máris kész a reggelijük,
drágáim!
Samnek határozottan tetszett ez a családias
hangulat. Most először kezdett reménykedni
abban, hogy mégis elviselhető lesz az idő, amit
Theyarentben kell töltenie.
– A tiszteletessel épp arról beszélgettünk, hogy
nem számíthat népes gyülekezetre – kiabálta a
pult mögött nyíló konyhából Joel. Forró zsír
sercegett odabentről, s a sülő szalonna illata
összekeveredett a friss kávé meleg párájával.
– Tiszteletes? – fordult Sam felé kíváncsian
mindkét hölgy. – Tehát maga volna a baptista?
Sam nem tudta eldönteni, a kérdés ellenséges,
vagy pusztán tolakodó-e. Viszont szükségét érezte,
hogy a nők asztalához lépve bemutatkozzon.
Miután ez megtörtént, a két matróna máris
barátságosabbá vált.
– Mi a theyarenti Keresztény Leányok
Egyletének tagjai vagyunk – közölte némileg
hivatalos hangnemben Mrs. Julky. – De ne
higgye, tiszteletes, hogy elvakultak lennénk!
Semmi bajunk a maga egyházával.
– És természetesen magával sincs semmi
bajunk – buzgólkodott Mrs. Broom is. Neki olyan
magas, csipogó hangja volt, hogy Sam majdnem
felnevetett. – Sőt, nagyon szeretnénk, ha részt
venne a közösségi életünkben.
– Úgysem lesz sok elfoglaltsága azzal az
egyetlen báránnyal, akit az Úr Theyarentben
magára bízott.
– Tudja, kit nevezzen maga birkának! –
cuppogott dühösen három asztal távolságból Tony
Culkin. A hölgyek azonban nem törődtek a vén
zsémbessel, kíváncsian várták Sam válaszát.
– Nagyon köszönöm a bizalmat, de magam sem
értem, miért küldtek ide. – A fiatal lelkész úgy
döntött, megpróbálja elkerülni a Keresztény
Leányok tárt karjait. – Azt hiszem, felhívom a
főnökömet, és megkérdem tőle, nem történt-e
tévedés.
– A telefon ott van, hátul – ezt szenvtelen
hangon Joel közölte, aki épp megérkezett a
hölgyek reggelijével. Hatalmas alpakka tálcán
tojást, pirítóst, szalonnát és kávét egyensúlyozott.
Samnek a látványtól eszébe jutott, hogy utoljára
valahol útközben Theyarent felé kapott egy
szendvicset.
 Nem, köszönöm, van mobilom – hárította el az
ajánlatot, s mintha rögtön bizonyítani szeretné,
elővette készülékét. Mozdulata azonban elakadt,
mivel észrevette, hogy a kávézóban minden arc
(még a morózus Tonyé is) meglepve fordul felé.
– Hogy mije van magának, barátom? –
csipogta Mrs. Broom.
– Mobilom – mutatta fel enyhe zavarral Sam a
készüléket. – Mobiltelefonom.
A hölgyek előbb egymásra, majd Joelre
pillantottak, végül mind megvonták a vállukat.
– Soha nem hallottam ilyen szerkezetről – szólt
Joel. – Azt akarja mondani, hogy ezzel a tenyérnyi
aprósággal maga tud telefonálni?
– Természetesen. – Sam most már kezdte
pokolian érezni magát. –Ha megbocsátanak…
Otthagyta a hitetlenül fejet csóváló társaságot,
és a pulthoz lépve bekapcsolta a mobilját. Az apró
képernyő azonban azt közölte vele, hogy nem talál
megfelelő adótornyot. Sam mélyet sóhajtott, majd
közel ment a kijárathoz… Semmi. Végül kilépett
az utcára, s elment egészen a kiszáradt
szökőkútig.
Telefonja azonban használhatatlan maradt.

***

– New Yorkban nem lehet ám ilyen gyönyörűen

pisze orrocskákat látni, mint a tiéd! – jelentette ki
Darla őszinte meggyőződéssel. Kate boldogan
felkacagott, akkora lendülettel, hogy a fejét is
hátravetette. Talán hatéves sem volt, s felnőtt
annyit még nem viccelődött vele, mint ez az új
felügyelő az utóbbi félórában. Pedig Darlának
öklömnyire szorult össze a szíve. Régóta dolgozott
gyerekekkel, így gyorsan megállapíthatta: a
Házban lakó csemeték erősek, egészségesek,
semmiben nem szenvednek hiányt – viszont
mohón kapnak minden apró figyelmesség után.
– Igazán New Yorkból jöttél? – visította
boldogan a kis Kate. – Vannak ott lovas kocsik, és
boltok, amikben csak játékot lehet vásárolni?
A hálóteremben húsz apróság igyekezett
elfeledkezni álmáról, és mihamarabb magára
rángatni ruháját. Darla hajnalban a busszal
érkezett, s majdnem elaludt az ülésen. Éjjel,
miután megpillantotta a vörös hajú kislányt,
sokáig képtelen volt lehunyni a szemét.
– Siessetek, gyerekek, vár a kakaó! – hangzott
fel Cara Dorten éles hangja a mosdók irányából. A
gömbölyded nő villámgyorsan közlekedett az
ágyak között, és ahol kellett, durva, erőszakos
mozdulatokkal segített a gyerekeknek öltözni.
Darla még a buszon értesült róla, hogy
szomszédja egyben a párja munkahelyén. Nem
tudta elképzelni, miként jöhetnének ki a
golyószerű, tüskefrizurás nevelővel, de kellemesen
kellett csalódnia. Cara sokkal kedvesebb volt
hozzá a munkakezdéskor, mint előző nap, bár
ahogy a gyerekekkel bánt, attól Darlának enyhén
remegni kezdett a keze.
– Ne vacakolj velük túl sokáig! – mondta Cara,
miközben elrobogott mellettük. – Fegyelemre
vannak szokatva, s ha elkapatod őket, a fejedre
nőnek.
Kate iménti vidámsága nyomtalanul
elpárolgott, mikor meglátta a nőt. Darla bátorítón
megcsippentette a pisze orrocskát, s jutalmul
halvány, futó mosolyt kapott.
Reggeli után levisszük őket a parkba –
magyarázta Cara. Ahogy a gyerekekről beszélt, az
úgy hangzott, mintha valami óriási raktárkészlet
értéktelen és unalmas tételeit emlegetné.
Leszbikus
picsa! – gondolta Darla. Azért kiegyenesedett, s
közben enyhén megtaszította Kate hátát, hogy
indulásra ösztökélje a kislányt.
– A fiúkat már lerendeztem – hadarta tovább a
nevelőnő. – Ketten összeverekedhettek az éjjel.
Néhány vércsepp a párnán, és egy meglazult
szemfog. Ha te veszed észre, biztos kikönyörgik,
hogy a gyengélkedőre küldd őket, de ennek sem
szabad bedőlni. Ravasz társaság ez, hidd el
nekem.
 Darla emlékeiben felderengett az a sokféle
család, akiknél gyerekekre vigyázott. Akadt ott
alkoholista apa, prostituált anya, sőt, még egy
homokos párocska is, akik egy kisfiút fogadtak
örökbe. Mindegyik több érzelmet mutatott a
kölykök iránt (még ha az az érzelem időnként a
vegytiszta gyűlölet volt is), mint ez a lila
körmökkel, fekete harisnyanadrágban,
keményített köpenyben grasszáló ál-nőstény.
– Ma csak délután lesznek tanóráik – folytatta
Cara az eligazítást. Immár mindketten az utolsó
bevetetlen ágy mellett álltak, s egymás kezéből
vették ki a munkát. A kislányok csöndben,
fegyelmezett csoportban ácsorogtak a folyosóra
vezető ajtónál, amiben nem volt kilincs. – Lassan
majd megszokod és megtanulod a napi beosztást.
Ajánlom, hogy ebből a csoportból Moosyra, arra a
ravasz szemű kis ördögre, a fiúk közül pedig
Frederickre ügyelj különösen!
Cara még csak kísérletet sem tett rá, hogy
elrejtse hangját a gyerekek elől.
Tényleg azt hiszed, hogy nem hallják, miket
mondasz róluk? És hogy nem fáj nekik?
Végeztek az ággyal, majd mindketten a csoport
felé indultak. Darla megpróbált rámosolyogni a
gyerekekre, de a legtöbben inkább elfordították a
fejüket, vagy a padlót, cipőjüket nézegették. Közel
egyforma szoknyáikban, blúzaikban úgy festettek,
mint a munkába induló törpék.
– Sorakozó! – kiáltotta Cara. A gyerekek
minden sietség nélkül, rutinosan kettős sorba
álltak. – Mindig számold meg őket, mielőtt
kinyitod az ajtót! Hajlamosak… Francba, hol van
Martha? Martha Dorsie, gyere elő!
Fölösleges volt megszámolni a kislányokat,
hiszen a hátsó sorból kivirított a foghíj. Carát
kezdte elborítani a düh, mikor hiába kiáltotta a
lány nevét.
– Megnézem a fürdőben – ajánlotta Darla, s
máris indult a terem túloldalán nyíló ajtók felé. A
jobb oldali a gardróbba vezetett, ami
tulajdonképpen raktár volt, míg a bal oldali
mögött csempézett, rideg terem bújt meg.
– Légy óvatos, hallod? – kiáltotta Cara. Darla
csodálkozva megtorpant egy pillanatra, s
önmagára lett dühös, amiért tényleg lassan
nyitott be a fürdőbe. Az időtől és vízkőtől sárgult
csempéken félig lekopott, színüket vesztett
matricák sorakoztak. Valaha talán egy vidámabb
lelkű nevelő, vagy valamelyik látogatóba érkezett
szülő hozhatta Snoopy kutyát, Micimackót és
Peter Pánt.
Egyáltalán: mikor van itt látogatás?
A bal oldali falat vécéfülkék foglalták el.
Repedezett fatákolmányok, amik alatt be lehetett
lesni. Szemben velük hat mosdókagyló: egy sem
akadt közöttük, amelyik ne csöpögött volna. A
fogkefék katonás rendben sorakoztak a
poharaikban, fölöttük viszont egyetlen tükör sem
volt. A kislányok talán még soha nem látták a
saját arcukat, pedig némelyik igazán bájos
teremtés.
Darlát hányinger kerülgette a tömény
fertőtlenítő-bűztől. Úgy sejtette, Martha Dorsie az
egyik vécékagylón kucoroghat, s próbál
tökéletesen néma maradni. Nesztelenül lépve
lehajolt, majd továbbosont, és megint lehajolt.
Látszólag az összes fülke üresen állt.
Szóval felhúztad a lábad!
Darla most jött rá, hogy fogalma sincs: hogy
néz ki a lány, akit keres. A húsz apróság közül
egyedül a pisze Kate-et tudta beazonosítani, mivel
az ébresztő óta…
Cara berontott a sötét hálóterembe, tenyerével
rácsapott a villanykapcsolókra, és azt üvöltötte:
„Jó reggelt! ”, miközben tömzsi alakját
„villámlásba” vonták a pislákolva erőre kapó
neoncsövek.
…kizárólag az ő öltöztetésével készült el.
Kolleganője néhányszor szemrehányóan pillantott
rá, de nem szólt semmit.
Benyitott az első fülkébe. Lassan, óvatosan
tette, mert nem akarta megijeszteni a kislányt,
akinek bizonyára jó oka volt elbújni. Különben
sincs megalázóbb annál, mint ha egy vécén
ücsörgőre rányitnak. A második, harmadik,
negyedik és ötödik fülke is üres volt. Odakinn
Carát bizonyára már majd szétrobbantotta a
türelmetlenség, s dühét a két sorban álló
gyerekeken töltötte ki.
– Martha, tudom, hogy itt vagy – mondta halk,
meleg hangon Darla az utolsó fülke előtt állva. A
fürdőszobában ugyan volt még két öblös ülőkád és
három zuhanytálca (függöny nélkül! ), de azokat
már korábban ellenőrizte. Tenyerét az
olajfestéktől fényes ajtónak támasztotta, és
benyitott.
A fülke üres volt.
Ebben a pillanatban Darla mégis megérezte a
kislány jelenlétét. Nem tudta, mitől robban szét
benne a pánik, nehezülnek el a végtagjai, s miért
sikoltana legszívesebben. Megpördült a sarkán,
két szemét kerekre nyitva, mint aki bármilyen
borzalomra el van készülve.
A kislány a szemközti csap mellett állt.
Mindvégig ott volt, ott kellett lennie, hiszen sehol
nem bújhatott el, és a néma fürdőszobában a
legapróbb nesz sem kerülhette volna el Darla
figyelmét. Hosszú, hullámos, vörös haja két
vállára omlott, kezét maga előtt összefűzve
tartotta…Épp mint éjjel, az ostorlámpa alatt.
– Én vagyok Martha, asszonyom – szólalt meg.
S ez a mély, dübörgő férfibariton megremegtette
a falakat.
Darla úgy látta, valami felfalja a fényt. Hogy
homloka a kőhöz koppan, azt már nem érezhette
– addigra elveszítette az eszméletét.

– Az én hibám – mondta minden sajnálkozás

nélkül Cara. – Szólnom kellett volna, hogy
Marthának ilyen a hangja.
Darla Angelson úgy érezte, egy kád langyos
vízbe merítették, s az alól látja most a környező
világot. Felismerte a plafont, közepén a négykarú
csillárral, de az egész hullámzott. Oldalra
fordította a fejét, hogy elmúljon az émelygés, ettől
azonban még rosszabbul lett. A hullámokon túl
valaki behajolt a képbe, eltakarva a fehér plafont
és a szoba sarkának rég megkopott, valaha
aranyfüsttel díszített stukkóit.
– Jobban van? – a követelőző hang kisimította
a tárgyak lebegését, helyére rántotta a dolgokat.
Mrs. Susan Worbsky…
Milyen férfi volt képes elvenni feleségül ezt a
tankot?
…két ujjával megcsippentette Darla állát, és
könnyedén rázogatta a fejét.
– Mi történt?
Darla kérdésére az igazgatónő feje mellett
megjelent Cara arca. Ő válaszolt.
 – Elájultál a lányok fürdőjében. Martha
ijeszthetett meg… A hangjával.
Én vagyok Martha, asszonyom! – A
kislánytorokból férfibariton dörög elő.
– Igen, már emlékszem. – Darla felült az őrző
kanapéján. Reggel már járt ebben a kicsiny
szobában, ami a szolgálatban lévő nevelők
„társalgójaként” szolgált, és berendezése enyhén
szólva spártai volt. Néhány fém öltözőszekrény,
egy íróasztal, rajta alumínium olvasólámpával, s a
bőrkanapé, hozzá illő, kényelmetlen székekkel. –
Marthát kerestem a fürdőszobában. Nem volt a
fülkékben, sem a kádban, és… Aztán megszólalt
mögöttem.
– Mindig ezt csinálja – bólintott Cara. – Meg
fogja kapni érte a büntetését.
Darla tiltakozni akart, de Mrs. Worbsky olyan
durván nyúlt a tarkója mögé, hogy ujjai
beleakadtak a hajába, és kitéptek néhány szálat.
– Mozgassa a fejét, hajoljon néhányszor előre! –
utasította, sőt, hihetetlen erővel rá is segített a
mozdulatokra. – Miss Dorten, maga menjen a
gyerekek után az ebédlőbe! Miss Angelson
azonnal követni fogja.
Cara biccentett, s távozott. Darla, hogy
megszabaduljon az igazgatónő fájdalmas
gyámolításától, felállt a kanapéról, bár még
meglehetősen bizonytalannak érezte a
mozdulatait.
– Maga terhes? – csattant Mrs. Worbsky
hangja. Darla döbbenten nézett a főnökére,
akinek hidegkék tekintete belefúródott a
koponyájába.
– Nem, én… Szó sincs róla!
Miért kéne szégyenkezned, ha terhes volnál? S
mi köze hozzá, ha az vagy?
– Ettől függetlenül… – az igazgatónő ruhája
mély zsebébe nyúlt, és kicsi, műanyag, kupakkal
lezárható tégelyt vett elő, amit nyomban Darla
felé nyújtott. – Produkáljon nekünk mihamarabb
vizeletmintát! Remek laborunk van a Zöld
Szárnyban.
Mikor vehette magához az üveget? Talán még
az irodájában, amikor telefonáltak neki, hogy
elájultam? Igen, valamelyik szekrénye mélyén
biztosan glédában állnak a sterilizált
gyűjtőedénykék, hogy időnként minden dolgozóját
meghugyoztassa.
– Nem hinném, hogy erre szükség volna. –
Darla hátizma megfeszült. Mrs. Worbsky kissé
oldalra billentette bivalyfejét, szemében sötét
árnyék jelent meg.
– Ha én úgy ítélem meg, hogy szükség van rá,
akkor maga szó nélkül engedelmeskedik –
mondta halkan, acélkeményen. – Aláírta a
munkaszerződésünket, aminek hetes pontja
kimondja, hogy a dolgozóink kötelesek bármilyen
orvosi vizsgálatnak alávetni magukat,
amennyiben én utasítást adok rá.
Az a kurva szerződés! Nem olvastam el. Túl
fáradt voltam, elfelejtettem.
Darla elbizonytalanodott. Ez épp elég volt
ahhoz, hogy Mrs. Worbsky a kezébe nyomja a
tégelyt, megragadja a vállát, és kivezesse őt a
folyosóra. Úgy mozgott, mint egy marionett
figura.
– Induljon dolgozni! – szólt az igazgatónő,
majd távozott a folyosók találkozásánál álló két
lift felé.
Darla Angelson hátát a falnak támasztotta,
lehunyta a szemét, és megpróbált lassan, mélyen
lélegezni. Megalázottnak, ostobának érezte magát.
Dühösen a zsebébe tömte a műanyag tégelyt, s
közben papírlap zörrent ujjai mellett.
A szerződés…
Előhúzta a négyrét hajtogatott lapot, és
kisimította. Tekintete előbb a hetes pontra
vándorolt; Mrs. Worbsky valóban szó szerint
idézte az imént: köteles bármilyen orvosi
vizsgálatnak alávetni magát, ha azt a felettese
szükségesnek látja.
Azután az igazgatónő kusza, olvashatatlan
aláírására félig ráütött, kerek pecsét kék feliratát
kezdte böngészni. Körben ez állt: Coloradó-i
Theyarent Napsugár Ház. Ez bármi lehet:
nyugdíjas üdülő, luxus szálloda, nevelőintézet.
Semmi nem derül ki belőle, főleg, hogy ki
üzemelteti, s miért.
Végül Darla összevonta a szemét, hogy
kivehesse a pecsét alján sorakozó, egészen apró
betűket. Csupán három volt belőlük:FBI.
 V.
Halálokok
„A szemét kis ribanc! ” – gondolja Marge
Angelson, s majd megfullad a dühtől.
Legszívesebben felugrana a bohócpofájú
szőnyegről, amin ülve egyébként is folyton az a
kényszerképzete támad, hogy a piros ajkak közül
rózsaszín nyelv türemkedik a lába közé. S ha már
talpon van, letépkedné a falra ragasztott,
körbenyírt állatfigurákat, magazinokból kitépett
tájképeket, és Barbara minden rajzát, amit
állítólag neki készített… Szeretetből!
„Még hogy szeretet! Honnan ismerhetné ezt a
szót a kis szörnyeteg? ”
Barbara álmatag tekintettel, csodálkozva
bámul Marge-ra.
– Haragszol rám? – kérdezi, s mintha a szája
sarkában gúny lapulna. – Érzem, hogy most
gyűlölsz, nem kell kimondanod.
„ A legrosszabb, hogy képtelenség hazudni neki.
” – Marge beharapja alsó ajkát. – „Ebbe
mindenki beleőrülne. Lehet, hogy Peter sem
bírta…? ”
– Akkor is unatkozom, ha utálsz érte. –
Barbara hangja tele sajnálkozással, s ettől
valahogy Marge minden dühe elpárolog.
– Tudod, harmadik órája nyaggatsz, hogy
meséljek neked a munkámról – szólal meg lassan,
kimérten, mint mikor egy felnőtt biztos akar lenni
abban, hogy megértik. – Én nyomozó vagyok, s
amivel naponta foglalkozom, az nem nyolcéves
lányoknak való.
Barbara az ölében heverő Marge-babával
játszik (ő nevezte el egyetlen látogatójáról), s most
mintha a két fülénél fogva akarná meglóbálni.
Aztán mégsem, de a nyomozónőnek akaratlanul
bizseregni kezd a füle. Ez már tényleg nevetséges.
– Miért nem akarod, hogy a szüleid
meglátogassanak?
– Csak két hete nem akarom – von vállat a
kislány, de nem néz a szemébe. – Anya állandóan
Peterre gondol. Fáj neki, hogy megöltem őt.
– Ez mindenkinek fáj.
– Ha hozzám jön látogatóba, akkor rám
gondoljon! – Barbara most mégis felpillant, s
tekintetében dac villan. – Apa pedig már szarik az
egészre. Az ügyvitelen van egy szőke. Ha azzal van,
sikerül elfelejtenie engem.
Marge nem tehet róla, de még mindig
beleborzong, ha szembesülnie kell vele, hogy
Barbara időnként milyen pontosan képes olvasni
mások gondolataiban.
– Mióta beszélsz ilyen csúnyán?
Barbara ismét ránt a vállán. Ezt a szokást, és
hogy ocsmány szavakat mond, úgy három hete
vette fel.
– Három hete – mondja ki hangosan.
– Már megbeszéltük: nem szeretem, ha olvasol
a fejemben! – figyelmezteti Marge, s a harag
megint dagadni kezd benne.
– Nem tehetek róla, ha ilyen hangosan
gondolkodsz. – Barbara rányújtja a nyelvét, s
bájos arca ijesztően eltorzul. – Különben is: szar,
szar, kaka!
Marge leteszi az addig combján heverő
képeskönyvet, és felkel a szőnyegről. Hirtelen
megkönnyebbül, hogy a szőnyegbohóc szája nem
tapad a fenekére.
– Elmész? – Barbara hangjában rezdülő
rémület.
– Ahogy ígértem: mindig őszinte leszek hozzád.
S most nehezen visellek el. Haragszom rád.
– Az nem harag – rázza meg fürtjeit a kislány.
– Bordó színe van, úgyhogy inkább undor. Tisztán
látszik.
– Szeretném, ha elmondanád végre, ki tett a
fejedbe gondolatokat. –Marge az ágy fölé
függesztett rajzra pillant, amit ő készített, már
vagy két hónapja. Borzadállyal tölti el, hogy a
kislány szívesen alszik a horrorfilmbe illő kép
alatt, s a kedvencének nevezi.
– Nem mondhatom meg. – Barbara felkacag,
és a szoba túlsó sarkába dobja Marge-babát,
majd maga is feláll, hogy páros lábbal ugráljon a
szőnyegbohóc bal szemén. Közben kántálva
kiabál: – „Megdöglött az első, követte még tíz.
Elég, ha ránézel, és kiver a víz! ”
– Milyen jó a kedved! – Marge nem tudja,
honnan származik a mondóka, de Barbarától már
több részletét is hallhatta az utóbbi hetekben. Úgy
hangzott, mint egy játékos tömegmészárlás
krónikája óvodásoknak. – Engem viszont tényleg
dühít a hallgatásod, úgyhogy most elmegyek!
Az ajtó felé indul, hogy kopogjon az ügyeletes
őrnek. Barbara sikoltása állítja meg, ami úgy
hangzik, mintha a kislányt elevenen nyúznák. Felé
fordul, közben próbálja csitítani heves
szívdobogását, de már tudja, hogy késő: a harag
utat tört benne.
– Elég ebből, fogd be a szád! – kiáltja, és
mindkét kezével megmarkolja Barbara vékony
vállát. Olyan erővel rázza a kislányt, hogy annak
feje tehetetlenül bicsaklik előre-hátra, Marge
pedig képtelen parancsolni önmagának. Talán ha
kiengedi a hangját, a benne feszülő dühöt, akkor…
– Te szemét kis féreg, felfogod, mit műveltél?
Kötőtűt döftél Peter orrába, fel az agyáig, te
rohadék!
Nem hallja, hogy kinyílt az ajtó, de megérzi az
ügyeletes jelenlétét. Már nem kiabál. Mély levegőt
vesz, lenyeli fölös nyálát, s reméli, hogy mikor
megfordul, viszonylag emberi az arca.
– Nincs semmi baj – hallja saját hangját. –
Mindjárt indulok.
A fiatal ügynöknő holtsápadt, de bólint, és
csöndben visszahúzódik. Marge elengedi Barbara
vállát… „Véraláfutások lesznek a bőrén, te hülye! ”
…és a szemébe néz.
– Miért csinálod ezt velem? – kérdezi halkan. –
Mert tudom, hogy te csinálod. Én nem vagyok…
Nem vagyok „ilyen”.
– „Ilyen” is vagy – felel Barbara, aki most
öregebb, mint a saját nagyanyja. – Én csak
kihozom belőled.
Marge az ajtó felé lép, azután meggondolja
magát. A szoba túlsó sarkába megy, s a
tévéállvány alól felveszi Marge-babát.
Megsimogatja a műanyag hajat, eligazítja szürke
kosztümjét, s végül a táskájába teszi. Szó nélkül
akar távozni, de mikor kezét a kilincsre teszi,
Barbara felnyög.
– Adj egy búcsúpuszit!
– Nem érdemled meg – mondja Marge, és saját
kegyetlenségétől majdnem elsírja magát.
 „Mégiscsak egy nyolcéves gyerek, bezárva egy
szobába! ”
– Tényleg nem érdemlem meg – suttogja
Barbara. – De most muszáj. Ha nem látunk többé
valakit, annak puszit kell adni!
– Holnap jövök – felel Marge, és kimegy. Az
apró őrzőben megtorpan. Hallja, amint az
ügynöknő gondosan rázárja Barbarára a
páncélajtót.
„A végleg távozóknak jár a búcsúcsók! ”
Kitől hallotta ezt? Sok évvel ezelőtt, mikor még
maga is akkora kislány volt, mint Barbara. Ki…?
Darla! Szegény Darla, szerencsétlen, csúnya
Darla! Ő mondta:
„A végleg távozóknak jár a búcsúcsók! ”
Mégsem megy vissza a kislányhoz…

Sam Forbes szégyellte, hogy olyan ingerült

gondolatai támadtak a Keresztény Leányok
Egyletének tagjairól. ASZOTT SZIPIRTYÓK…
KÉTSZÍNŰ SZENTFAZEKAK, AKIKNEK ANNYI
FOGALMUK SINCS JÉZUSRÓL, MINT AZ
ALMÁS PITÉRŐL… Mrs.
Julky és hat barátnője egyetlen percre sem
hagyta nyugton Samet, immár négy napja.
Először csupán teára invitálták, némi
süteménnyel és bájos csevegéssel kísérve. De
mindjárt megkérték, hogy tartson rögtönzött
előadást„Mikis azok a baptisták? ” témakörben, s
mivel ez igen nagy sikert aratott, hát az öreg… és
pokolian unatkozó
…hölgyek összes jól ápolt körmükkel a fiatal
lelkészbe kapaszkodtak. Mire Sam észbe kapott,
már majdhogy nem ő vezette a Keresztény
Leányok Egyletének összes teadélutánját. Mrs.
Broomot és társnőit elsősorban a nagyvárosokban
tomboló bűn, bujaság és szabadosság mikéntjei,
hogy tanjai érdekelték, így Sam lassan úgy érezte:
ő a Sátán módszertanának hírvivője. Hogy végül
miként sikerült kiharcolnia egyetlen szabad estét,
arra már nem is emlékezett. Miközben
motelszobájában várta, hogy elérkezzen az éjfél,
folyton a kipirulva szörnyülködő hölgyekre
gondolt, akik nem tudtak betelni Los Angeles
ördögi borzalmaival.
Nem csodálom, hogy Mr. Bergendel is olyan
furcsa leveleket írt Theyarentből – gondolta. – Ez
a város elmebajt okoz.
Hogy felfrissítse emlékezetét, elővette
sporttáskája mélyéből laptopját. Közben
félmosollyal arra gondolt, hogy mit szólnának Joel
kocsmájának törzsvendégei az aktatáskára
emlékeztető, lapos szerkezet láttán, ha már a
mobiltelefonjáról is napokig simulva beszélgettek.
Minden reggel, mikor lement meginni immár
szokásos kávéját, valaki biztosan odajött, hogy
rekedt zavartsággal megkérje:mutassa már meg
azt a csuda tákolmányt, amivel állítólag
lehetne telefonálni, ha volna Theyarentben…
TÉRERŐ.
Megtette, s minden alkalommal feldühítette a
gondolat, hogy valóban nem működik a mobilja.
Annyira haragudott emiatt, hogy még mindig
nem volt hajlandó Joel ősöreg, falra szerelt
készülékét használni, így Thomas atyával sem
beszélt.
A laptop lassan bemelegedett, opálfényt
árasztva a szobában. Barátságosan kattogtak a
billentyűk, amint kikereste a „Bergendel” fájlt, s
megnyitotta azt.
„Tisztelt McCansy atya, bocsásson meg, amiért
innen, a tér, az idő és az Úr birodalmán kívülről
merészelem zavarni soraimmal. ”
Mr. Berry Bergendel, a hetven fölött járó
baptista hívő mindig ezzel a cikornyás bevezetővel
kezdte leveleit. Azután jött a lényeg:„…
kényszerűségből költöztem Theyarentbe, miután
elveszítettem mindent, mit egész életemben
gyűjtöttem, s gyermekeim is
hamarabb elhaltak, mint én magam, valamint
drága feleségem. Megörököltem ezt a házat, anyai
nagybátyám hagyatékaként, de soha meg sem
néztem volna, ha nem kényszerítenek rá bizonyos
belső…”
 Berry Bergendel nem azért költözött
Theyarentbe, mert távolabb akart kerülni a
túlságosan is modern világtól, s közelebb az általa
annyira imádott Úrhoz. Erre többször utalt
leveleiben, de végül az igazi okot soha nem írta le.
Mintha üldözte volna valami a vénembert, aki
egész életében meglehetősen kicsapongó
időtöltéseknek szentelte életét, de hatvanéves
kora körül hirtelen zuhanni…
Igen, ez egész különösen igaz! Mintha
belezuhant volna a vallásba, a miszticizmusba,
Jézus eszméjébe, s nem felfedezte azt, mint
mások, mikor a tapasztalatok bölcsességgé érnek
bennük.
Sam ujjai néhányszor lecsaptak a billentyűkre,
hogy új levelet nyissanak ki.
„…ma éjjel ismét nem aludhattam. A ház körül
járt, benézett volna az ablakokon, de a spalettákat
már soha nem fogom nyitva felejteni
napnyugtakor. Hallottam, vagy inkább éreztem,
hogy odakinn jár…”
Mr. Bergendel hatodik levele volt az első,
amiben említést tett láthatatlan látogatójáról.
Soha nem nevezte meg, nem írta le az alakját,
sem azt, hogy mit gondol róla pontosan. Éppoly
ködös figurának őrizte meg, mint amilyennek a
rettegő vénember érezhette odakinn, az erdő
magányában gubbasztó házban. Thomas atya
sokat bosszankodott a hetente érkező
beszámolókon, mert biztos volt benne, hogy egy
újabb szerencsétlen vallási őrülttel van dolga.
Szeretett volna Mr. Bergendelen segíteni.
Levélben felajánlotta neki, hogy vendégül látják
Los Angelesben, és összeismerteti egy remek
pszichiáterrel, aki elbeszélgetne vele.
„…maga azt hiszi rólam, hogy megzavarodtam!
Ha nem tudnám, hogy ön a Sátán mai, valós
megnyilvánulásainak egyik legjobb szakértője,
soha többé nem jelentkeznék. De talán egyszer
majd hinni fog nekem. Igen, a halálom majd
meggyőzi, hogy Theyarentben nem pusztán
emberi gonoszság található. Én már eleget éltem,
mégis félek a haláltól. Főleg mert tudom, hogy
szükségem végzése közben ér, ami önmagában is
megszégyenítő körülmény. Mindvégig vacogni
fogok nedves ruháimtól…”
– Szerencsétlen elmebajos – sóhajtott szobája
csöndjében Sam Forbes, és becsukta a laptopot.
Ezután már csak két zavaros, szinte érthetetlen
levél érkezett Mr. Bergendeltől. Majd a rendőrség
kereste fel McCansy atyát, mivel megtudták, hogy
levelezésben állt az öregúrral: tőlük értesültek a
haláláról, s hogy a házát a Los Angeles-i
gyülekezetre hagyta.
Sam az órájára pillantott, majd felvette a
dzsekijét, és zsebébe süllyesztette a hosszú
elemlámpát. A Bergendel-ház négy mérföldre
nyugatra, az erdő mélyén lapult. Alig használt
dűlőút vezetett hozzá, amit máris kezdett
visszahódítani a vadon. Eltéveszteni mégsem
lehetett, mivel az elektromos vezeték póznái
jelölték irányát. A Sziklás-hegység növényzete
ebben a magasságban még nem csupán
örökzöldekből állt, így Sam jól tette, hogy
óvatosan haladt előre, nehogy elkeveredjen a sűrű
bokrok között.
A ház sötét tömbje már önmagában is ijesztő
volt, s a körötte terjengő ködfoltok még
nyomasztóbbá tették. A terasz egészen
körbefutott az épületen, kivéve a bal falat, ahová a
garázst illesztették. Sam maga sem tudta, miért,
de előbb oda nézett be. Elemlámpája erős
fénypászmája széthasította a sötétséget, amint
közel került a csiszolt deszkákból rótt épülethez. A
veranda lépcsőjén és a garázs ajtaján egyaránt
sárga műanyag szalagot zörgetett a szél: a
rendőrség lepecsételt mindent.
A garázsban egy öreg, faburkolatú családi Ford
állt. Bizonyára még működőképes. Talán nem is
nyúlt hozzá senki, mióta Mr. Bergendel utoljára
leparkolt vele. Sam kísértést érzett, hogy
megtapintsa a motorháztetőt…
Talán arra számítasz, hogy még meleg?
…azután letett róla. A garázs túl sötét,
árnyakkal zsúfolt belseje ideges remegést lopott a
gyomrába. A veranda és a bejárat ajtaja elé
feszített kordont le kellett tépnie, hogy
beléphessen. Mr. Bergendel ügyvédje eljuttatta
McCansy atyához a kulcsokat, s így Sam
látogatása nem számított betörésnek – bár
mindenki megütközött volna a szokatlan
időponton.
Előbb a szúnyogháló keretét nyitotta ki, majd
beillesztette a kulcsot. Ahhoz képest, hogy az öreg
mennyire rettegett titokzatos éjszakai
látogatójától, a zár meglehetősen egyszerű
szerkezetnek bizonyult. Az ablakok fa spalettái
most is szorosan a helyükre voltak csukva. Amint
kinyitotta a bejárati ajtót, Sam Forbes öklendezni
kezdett a bűztől. A rohadó hús jellegzetesen
émelyítő szaga sűrű masszaként csapott az
arcába, s még percekkel később is könnybe lábadt
tőle a szeme. Mégsem jutott eszébe, hogy
visszavonuljon. Sőt, a kényszerképzeteinek sem
engedett. Egyenesen a konyhába ment, és amit
sejtett, az beigazolódott: a rendőrök alaposan
átvizsgálták a házat, de eszükbe sem jutott, hogy
a Mr. Bergendel által hétvégére vásárolt másfél
kiló marhaszegyet kidobják. A felmelegedett
hűtőszekrény középső polcán ocsmány, zöld
kupacként hevert a megbüdösödött hús.
Sam felkapcsolta a villanyt a konyhában, a
hallban és a nappaliban, majd kitárta az
ablakokat. A feje megfájdult, de más baja nem
esett. Hamarosan az éjszaka friss levegője
elviselhetővé tette a ház légkörét. A lelkész csak
ezután nézett körül a barátságos lámpafényben
fürdő helyiségekben.
Nem tudta pontosan, hogy mit keres. McCansy
atya úgy sejtette, hogy a szerencsétlen öregember
nem csupán a neki írt levelekben emlékezett meg
a vele történt eseményekről. Bizonyára készített
jegyzeteket, esetleg naplót is vezetett, amire a
rendőrök nem bukkantak rá. A házkutatás
különben sem volt olyan alapos, mint
bűncselekmények esetében. Mr. Bergendelre a
fürdőszobában talált rá a postás. Az öregúr a
vécén ült, csuromvizes pizsamában. Az elrozsdállt
vécétartály ütötte agyon, ami leszakadt
csavarjairól, s épp a feje tetején találta el,
miközben vízbe áztatta az egész fürdőszobát.
Sam Forbes a hall közepén állt. Akaratlan a
mosdó felé kellett pillantania. Annak ajtaja
résnyire nyitva volt, odabenn sötétség uralkodott.
A lelkészt kirázta a hideg. Kapkodva körbejárt a
helyiségben, de egyetlen olyan helyet sem talált,
ahol bármit el lehetett volna rejteni. Közben
megcsodálta Mr. Bergendel patinás ízlését, amivel
berendezte otthonát. A házban nem volt televízió,
sem rádió. Akadt viszont jó néhány olyan tárgy,
ami a múlt század középpolgári hangulatát
árasztotta.
A folyosóra lépve eljutott a ház hátsó részébe. A
háló és a dolgozószoba egymással szemben
nyíltak. Sam mindenhol felkapcsolta a villanyt,
így végül fényárban úszott a Bergendel-rezidencia.
Illik ez a kifejezés a vénemberhez. Az Úr adjon
a lelkének békét!
A hálóban vetetlen volt az ágy, sőt, látszott
rajta, hogy kapkodva kelt fel belőle a tulajdonosa.
Sam elképzelte azt az éjszakát. Mr. Bergendel
megírta soros levelét McCansy atyának, és a hall
kisszekrényére tette, mivel számított rá, hogy a
postás érte fog jönni másnap.
Végül a rendőrök kézbesítették azt a négy-öt
kusza sort.
Majd lefeküdt, álmatlanul bámulta a plafont, s
hallgatta a környező erdő neszeit. Nem csoda,
hogy ebben a végtelen magányban, túl élete
minden derűs pillanatán, Mr. Bergendel hallani
vélte, amint odakinn valaki megpróbál belesni az
ablakain. Bizonyára elhalt szeretteivel, s persze az
Úrral próbált szót váltani, hogy pánikba ne essen.
Azután fel kellett kelnie. Talán vacsorára ehetett
valami rosszat, vagy feszült idegei késztették rá,
hogy éjjel a mosdóba menjen.
S azok a rozsdás csavarok épp abban a percben
adták meg magukat az enyészetnek.
 Sam a matrac alatt sem talált semmit, pedig
erre a rejtekhelyre nagyon számított. A
gardróbban még mindig érezhető volt az
öregember-illat, az elegáns öltönyök, pantallók és
mellények zsebében azonban nem lapult titkos
fiók kulcsa. Mint ahogy a polcok cipődobozai is
csupán cipőket őriztek.
A dolgozószobában Sam legalább egy órát
töltött. A súlyos, meggyfából készült íróasztal
minden fiókját nyitva találta: amit eredetileg
bezártak, azt a rendőrök feszítették fel. Számlák,
szerződések, fényképek, régi levelek, rövid és
érdektelen emlékeztetők. Kiderült, hogy Mr.
Bergendel rendkívül alapos férfi volt: a McCansy
atyának írt hosszú beszámolókat előbb
piszkozatban írta le, s csak azután másolta át
merített levélpapírra. A piszkozatok alig tértek el
attól a szövegtől, amit Sam már ismert. Azután
mégis rábukkant valamire, s attól újra émelygés
fogta el.
A középső fiók hátára vaskos papírcsomag volt
erősítve. Ha Mr. Bergendelt meggyilkolták volna,
a rendőrök bizonyára megtalálják ezt is. Így
azonban épp csak feltúrták az öregember
holmijait, és soha nem szembesültek szégyenével.
A csomagból több tucat fénykép és néhány
oldal kézzel írt jegyzet fordult ki. Sam remegő
kézzel válogatott a fotók között, amik vad
pornófelvételek voltak, egyértelműen kiskorú
lányokkal és idősebb férfiakkal. A képeket
magazinokból vágták ki, vagy az Internetről
töltötték le, majd nyomtatták ki. A lányok közül
egy sem lehetett tizenhárom évesnél idősebb, s
némelyik a hatodik életévét sem töltötte be.
Sam most sokkal rosszabbul érezte magát,
mint mikor rátalált a rothadó húsra. Félretolta a
képeket, és átolvasta a jegyzeteket. Mr. Bergendel
beszámolt róla: negyvenévesen döbbent rá arra a
vágyára, hogy legszívesebben gyereklányokkal
létesítene kapcsolatot… De soha nem lépett túl a
fantáziáláson, s mindig szenvedett ettől. Tizenöt
évvel korábban úgy hozta a sors, hogy kapcsolatba
került olyanokkal, akik kellő juttatásért bármikor
„szállítottak” volna a számára kislányokat – s
mivel érezte, hogy ellenállása meg fog törni,
inkább Theyarentbe menekült. Az Úrhoz
fohászkodott, s remélte: előbb meghal, mint hogy
ellenállása megtörjön.
Sam a kandallóhoz vitte a képeket, és sorra
meggyújtotta mindet. Mr. Bergendel vallomásával
tétovázott… Majd a zsebébe gyűrte a sárga
lapokat.
Szinte érezni vélte a házat megülő rettegést.
Gyorsan akart végezni, s már nem remélte, hogy
bármit is talál, ami igazán érdekelheti. A
folyosóra lépve meglátta a padlástér lehajtható
lépcsőjét, de hiába rángatta a fogantyút. A
feljárót talán még Mr. Bergendel előtt szögelték le,
mivel a fémfejeket vastagon lepte a vörös rozsda.
Ekkor hallotta meg a zajt. Mintha a falon belül
futó csövek kezdtek volna rángani, halk moraj
kúszott végig a házon, s megzörgette az ablakokat.
Sam a hallba lépett. Az a határozott érzése
támadt, hogy a fürdőszoba ajtaja most jobban ki
van nyitva, mint mikor egy órával korábban látta.
A hall csillárjának fénye nem tudott behatolni a
helyiségbe, s ha Sam ott is lámpát akart gyújtani,
be kellett nyúlnia a sötétségbe.
Az Úr az én pásztorom… Az Úr az én…
Lassan belökte az ajtót. Össze kellett szűkítenie
a szemét, hogy lásson valamit a derengésben.
Ekkor megpillantotta magával szemben a férfit.
Majdnem felüvöltött. Vagy talán üvöltött is, de a
fülében dübörgő véráramtól nem hallotta.
Végtelenül lassan jutott el a tudatáig, hogy
saját tükörképével néz szembe. A mosdó, és
fölötte az üvegajtós szekrényke opál fényben
fürdött. Sam előrelépett, hogy cipője orra a
küszöböt érintse. Balra felfedezte a kád árnyát, s
úgy sejtette, a vécékagyló… ahol megtalálták az
öreget
…jobbra, az ajtó mögött lehet. Betapogatózott,
a falon kereste a villanykapcsolót.
Ott van. Most is ott ül, téged vár.
 Halkan kattant a kapcsoló, de fény nem gyúlt.
Sam fogai között elropogtatott egy káromkodást,
amiért később majd imájában bocsánatot kér.
Aztán belépett a fürdőbe, maga elé tartva az
elemlámpát.
Az öreg valóban ott volt. Félrebicsaklott,
hátravetett fejjel ült a vécén, bokájánál
harmonikába gyűrődött a pizsamanadrág. A vér
nyitott szemébe és tátott szájába csörgött. Ősz
hajából víz csöpögött.
Sam Forbes most már valóban üvöltött.
Majdnem elejtette az elemlámpát, de végül csak a
feje fölé lendítette, hogy üssön. A fénypászma
végigvágott a sötét fürdőszobán, és…
A vécén nem ült senki. A fára rátették a
leszakadt víztartályt, annak a sötét tömbje tűnt
Mr. Bergendel alakjának.
Sam kitántorgott a fürdőszobából, s a házat is
elhagyta. Egyetlen villanyt sem kapcsolt le.
Képtelen lett volna újra végigjárni a néma
helyiségeket. A bejárati ajtót is nyitva hagyta, és
már-már futva indult el a dűlőúton.
Az első villanyoszlopnál azonban ismét meg
kellett állnia. A bokrok alján óriáskígyóra
emlékeztető, fekete vezeték tekeredett. Az
elemlámpa fényét követve Sam felnézett a
magasba, s látta, hogy az elektromos kábelt a
szolgáltató tőből levágta. Ekkor a ház felé fordult.
 Az ablakokból nem szűrődött ki fény…

***

Darla Angelson soha életében nem látott még

olyan ősöreg liftet, mint a Házé. Igazság szerint
liftek soráról volt szó, hiszen a hallból, melyben
valaha fogadták a szálloda vendégeit, három
monstrum is indult, ha szükség volt rá. Mióta
Darla itt dolgozott, volt alkalma megfigyelni, hogy
a fogadópulthoz legközelebbi felvonóba gyerekek
és felnőttek egyaránt be szoktak lépni, míg a
másodikat kizárólag a személyzet használta.
Ez valami helyi népszokás lehet.
A harmadik lift mindig egyhelyben állt,
legalábbis Darla soha nem látta, hogy bárki
belépett volna vasrácsos ajtaján. Mivel a
csoportja Cara Dortennel már felment a parkból,
s az ő munkaideje lejárt, hirtelen engedett a
kíváncsiságának, és a felvonókhoz ment.
Szerencséjére a pult mögött nem ügyelt senki, és a
hall is csöndes volt; közeledett a vacsora és a
takarodó ideje.
Darla előbb a legelső ajtót vette célba. A
kovácsoltvas biztonsági rács most kétoldalt,
szétnyitva lapult a tokban. A kopott bársonnyal
bélelt, matt fényű tükörrel díszített lift „gyomra”
hívogatóan tárult felé. Darla azonban csak
behajolt, s egyetlen pillantással ellenőrizte azt,
ami érdekelte: a harmadik emelet kapcsolóját
vörös szigetelőszalaggal leragasztották. Ugyanez
volt a helyzet a második fülkében is, tehát ott sem
vesztegette az idejét. Az utolsó lift biztonsági
rácsát azonban csukva találta…
még soha nem láttam nyitva
…bár lakat nem lógott rajta. Óvatosan érintette
meg a fogantyút, s a jól olajozott görgőkön szinte
maguktól, hangtalanul csúsztak tokjukba a
tölgylevél mintás rácsok. Darla kissé hátra hőkölt,
mikor szembenézett tökéletes tükörképével.
– Mit csinálsz ott? – kiáltott a főbejárattól
valaki.
– Te vagy az, Tru? – ismerte meg Darla az
egyik nevelőnőt. Ahelyett, hogy zavarba jött volna,
harag és dac parázslott fel a lelkében, bár nem
tudta, miért. – Lejárt a műszakom, megyek
átöltözni.
– Értem, de… – A csupa szeplő, bamba
tekintetű lány bizonytalanul a hármas liftre
mutatott. – Azzal?
Darla úgy tett, mint aki egyáltalán nem érti,
miért ne mehetne azzal a felvonóval, amelyikkel
csak akar. Átlépte az épp szintben lévő küszöböt, s
a kapcsolókra sem nézve, megnyomta az egyik
gombot. A szörnyeteg életre kelt. Valahol a
hatalmas akna tetején felhördült a motor, s egyre
hangosabban bőgette az áttéteket. Láncok,
acélrudak lendültek mozgásba, miközben az egész
kaszni rázkódott, remegett és csikorgott. Darla
kapkodva összehúzta a biztonsági rácsokat…
Még hogy automatika? Szó sincs ilyesmiről!
…majd behajtotta a belső ajtókat is. Néhány
pillanatig nyomasztó, süket csend vette körül, s a
fények is tompán, beteges-sárga derengésben
ölelték körbe. Feje fölött a lámpabura halkan
búgott.
A liftkocsi akkora rándulással indult útnak,
hogy Darla kénytelen volt háttal a tükörnek dőlni.
Egész testében érezte, amint belső részei kissé
„lemaradnak” csontjaitól, mintha a föld
marasztalná őket. A liftakna bőgött, dörömbölt,
zúgott körülötte, s időnként az acélsodronyok
pengve egymásnak csapódtak.
Darla egész súlyát a falnak támasztotta,
összefonta maga előtt két karját, és lehunyta a
szemét. Nyomban Mrs. Worbsky tenyérbe mászó
ábrázata jelent meg előtte. Mióta az igazgatónő
utasította, hogy küldjön vizeletmintát a Zöld
Szárnyba, bárkinél jobban gyűlölte azt a vén
boszorkányt.
Miért nem hitte el, hogy negatív lesz a teszt?
Miért kellett megláznia?
Hogy a terhességi teszt valóban negatív lett-e,
arról nem értesítették: ha terhes, már nem
dolgozna a Házban. Nem is az eredmény
nyugtalanította, sokkal inkább a
kiszolgáltatottsága. A szerződés – azóta többször,
alaposan átolvasta – minden alkalmazottat
kötelezettségek, rendszabályok és a teljes
titoktartás kötelékeibe szorította. Valakinek
muszáj volt erről beszélnie, ezért vásárlás ürügyén
betért a Keller házaspár vegyeskereskedésébe.
Addig bóklászott a polcok között, mint aki
gondos háziasszonyként csak a
legszükségesebbeket keresi, míg végre távozott az
egyetlen vevő. Ha jól látta, az a fiatal lelkész volt,
akit egész Theyarent sajnálkozó megvetéssel
emlegetett. Darla csupán kétszer látta eddig, de
neki szimpatikus volt a baptista.
– Mindenkivel ezt csinálják, aki állást vállal a
Házban – bólintott nagyot Mrs. Keller, mikor a
vásárlandók mellé Darla a bánatát is kipakolta
elé. – Időnként egy-egy lány is felmegy, mert nem
akar elköltözni a városból. Más munka meg nincs.
De a legtöbben végül alá sem írják a szerződést.
 Annyi benne a szabály, előírás és kikötés,
mintha börtönbe vonulnék. – Darla tétován
simogatta a zacskóba tömködött, lefejezett csirke
hátát. – És a teszt…
– Én azt mondom, drágám, ne engedje ki a
kezéből a gyeplőt! –
Mrs. Keller átnyúlt a pulton, és megpaskolta a
nő száraz kézfejét. – Menjen el a mi
doktornőnkhöz, és csináltassa meg vele a saját
tesztjét.
– De én biztosan tudom, hogy nem vagyok
terhes.
– Éppen azért! Hivatalos papírja lesz róla, ami
soha nem árt. És a mi doktornőnk társaságnak
sem utolsó.
Így került Darla Dr. Ramsay rendelőjébe.
A lift hűvös falának támaszkodva egész
kellemes érzés volt az az enyhe rázkódás, ahogy a
kaszni felfelé emelte. Már nem nyugtalanította,
hogy a drótkötelek olyan furán pengnek a feje
fölött, s az sem, hogy a motor bőgése egyre
közeledik, mint valami vérengző vadállat
morgása.
Lehunyt szemhéja mögött felderengett dr.
Vanessa Ramsay arca. Élénk, barna tekintet,
húsos ajkak, bájosan pufók zsírpárnák, szolid
festék. Darlát a doktornő a reklámok mindig tárt
karral és finomságokkal váró nagymamáira
emlékeztette, akikhez jó odabújni, akár baj van,
akár túlárad a boldogság. Elég volt dr.
Ramsayre…
– Szólíts Vanessának, drágám!
…néznie, hogy értse, miért beszél róla mindenki
szeretettel a kisvárosban.
A vizsgálat eredményére várni kellett. Addig dr.
Ramsay… – Vanessa!
…megkínálta feketével, cigarettával, és leült
vele a barátságos nappaliban. Egyetlen más beteg
sem várakozott a rendelő előterében.
– Mintha keveset aludnál mostanában – szólt a
doktornő, s Darla semmi kivetnivalót sem talált
abban, hogy máris ennyire bizalmas hozzá. –
Sötét karikák ülnek a szemed alatt!
– Előfordul. Szokatlan a lakókocsi és a
munkahelyem… Eddig családoknál vigyáztam
gyerekekre.
– A Kárhozottak Háza komor hely, hiába van
tele apróságokkal.
Darlát megütötte a csúfnév. Nem gondolta,
hogy dr. Ram… HogyVanessa is így hívja a Házat.
– Ismerős vagyok odafönn – folytatta a
doktornő. – Havonta egyszer megvizsgálom a
csemetéket, s ha valami sürgős gond akad, akkor
is engem hívnak.
Darla izgatott lett.
 – Ezek szerint te is szerződésben állsz a… – nem
akarta kimondani a kormányhivatal nevét. – A
Házzal?
Vanessa mosolygott.
– Igen, bizonyos értelemben. Épp annyira, hogy
tudjam: több titokzatossággal veszik körbe a
gyerekeket, mint az atomrakétákat.
Darla kérdezni akart, de Vanessa már el is
terelte a beszélgetést. Majd egy órán át csevegtek
New Yorkról, a gyereknevelésről, és arról, hogy
milyen ruhában nem ildomos megjelenni
Theyarentben egy magányos nőnek, ha el akarja
kerülni a pletykát. Csak mikor elkészült a
terhességi teszt (természetesen negatív lett, s erről
Darla hivatalos igazolást kapott), hozta szóba
ismét futólag a Házat dr. Ramsay.
Ha úgy érzed, szétrepeszti a fejed mindaz, amit
nem mondhatsz el senkinek, látogass meg bátran.
– Darla a karján érezte a doktornő kezének
bátorító érintését, s majdnem elsírta magát ennyi
kedvességtől. – Szerintem én több titkot tudok a
Házról, mint te, úgyhogy nekem bátran
fecseghetsz.
A lift iszonyú rándulással torpant meg. A
csörlők csikorogva mozdultak tovább, talán a
lendülettől, s még néhány ujjnyit húzták a kasznit.
Darla látta, hogy a küszöb jó egy lépcsőfokkal
magasabban áll, mint a folyosó padlója.
Félrehajtotta a belső ajtókat, majd a biztonsági
rácsok felé nyúlt.
– Maga mit keres itt? ! – csattant a kérdés a
folyosóról. Darla csodálkozva bámult át a rácsok
résén, s egy ismeretlen, kockaállú, már-már
férfias nőt pillantott meg, aki halványkék kórházi
nővérruhát viselt. Lapos bal mellén…
Kizárt, hogy melltartót hordana!
…vörös keretű azonosító kártya fityegett.
– Eltévesztette a liftet! – kiáltott ismét a nő.
Darla épp felelni akart, de ekkor a kovácsoltvas
szőlőlevelek között megpillantott… Valamit?
Valakit? Mi az Isten…?
…egy alakot. A folyosón imbolygott, majd
nekitántorodott a falnak, homlokával koppantva
azt. S az illető, bár nem volt magasabb a tízéves
gyerekeknél, háromszor akkora koponyát cipelt,
mint az átlagos, felnőtt férfiak.
– Menjen vissza a földszintre, és többé ne
használja ezt a liftet!
Darla úgy tett, mint aki csak most ébred rá,
hogy rossz gombot nyomott meg. A
kapcsolótáblát bámulta.
Elnézést – mondta, vagy csupán gondolta.
Bezárta a belső ajtókat, de előtte még újra látni
akarta azt a fura alakot. Csak a vállát pillanthatta
meg, mert a többit kitakarták a rács levelei.
Mire leért a földszintre, már nem volt benne
biztos, hogy a kockaállú nő mögött egyáltalán állt
valaki.

***

– Örülök, hogy hallom végre a hangod, fiam! –

Thomas McCansy atya szavai sok száz mérföldes
távolságból recsegtek. Sam Forbes majdnem
elnevette magát, mikor a füléhez szorította a
hosszú zsinór végén fityegő hallgatót, és
meggörnyedve hajolt szájával a beszélő tölcsére
elé. Eddig kizárólag a múlt század végén játszódó
filmekben látott ilyen készülékeket.
– Sajnálom, atyám, de itt nem működik a
mobiltelefon – válaszolt Sam.
– Mit mondasz, fiam? Nem értelek, nagyon
rossz a vonal.
Joel Culkin állította, hogy ez az egyetlen
készülék egész Theyarentben. Valaha volt még egy
a városházán, de azt húsz éve falhoz verte az
akkori polgármester, s még nem vásároltak
másikat. A Joel’s Café falára szerelt hatalmas,
fekete szörnyetegbe nem kellett pénzt dobálni…
„Majd utólag a pultnál kifizeti a hívást. ”
…viszont az oldalán kurblival kellett életet
tekerni bele, mire a telefonközpontos jelentkezett,
s kérte a számot, amivel beszélni akartak.
Majd megpróbálom hangosabban! – Sam már-
már kiabált. Több kíváncsi arc fordult felé az
asztalok mellől, hiszen késő délután volt, az első
sör ideje. – Így jobban hall, atyám?
– Valamivel. – McCansy atya hangjából még
ilyen távolságból is elővibrált az elégedetlenség. –
Mit végeztél az eltelt néhány hétben?
Sam hirtelen nem tudta, hogy an válaszoljon. A
kávézó minden vendége tisztán érthette a szavait,
s neki esze ágában sem volt eléjük tárni azt,
amiért Theyarentbe jött.
– Minden a legnagyobb rendben – mondta
végül. – A gyülekezet ugyan kicsi… Egyetlen fő, s
az sem jár templomba. Én viszont remekül érzem
magam.
A vonal túlsó végén zavart csönd volt a válasz.
Sam kétségbeesetten hallgatta az elektromos
sercegéseket, s szinte megrémült egy-egy
hangosabb kattanástól.
– Nem tudsz beszélni! – kiáltott váratlanul az
atya. – Vannak körülötted?
– Ahogy mondja! – könnyebbült meg Sam.
– Akkor próbáljuk meg úgy, hogy én kérdezek,
és te „igennel” vagy „nemmel” válaszolsz. Voltál a
Bergendel-házban?
– Igen.
– Találtál valami érdekeset?
– Feltétlenül!
 – Mit?
Sam nem tudta, mit mondjon. Homlokát a
telefonkészülék fadobozának támasztotta, és
halkan felnyögött.
Persze, erre nem tudsz válaszolni. – McCansy
atyát egyre inkább idegesítette az együgyű
beszélgetés. – Kérd meg azt, aki ott van, hogy
hagyjon kicsit magadra, mert magánügyekről
szeretnél…
– Ez nem fog menni – szólt közbe Sam. – Egy
kávézóban vagyok.
– Értem. Szerinted tudnak latinul?
Samnek most valóban nevethetnékje támadt.
Az öreg zseniális!
– Teljesen igaza van, atyám! – váltott át az ősi
nyelvre, amit ugyan erősen törve, sok hibával
beszélt, de így más nem érthette, mint akinek a
szavait szánta. – Áldott legyen az Úr bölcsessége,
hogy önt is bölcsességgel áldotta!
– Milyen választékos lettél hirtelen – kuncogott
saját, modern készülékébe McCansy atya. – Tehát
mit találtál a Bergendel házban?
– Valójában nem bukkantam rá az öregúr
jegyzeteire, ha egyáltalán készített olyasmit.
– Biztosan készített. Alaposan körülnéztél?
– Nem tudtam – vallotta be Sam. – Éjjel
mentem, hogy ne lásson meg senki, és a
padlásfeljárót zárva találtam. A ház viszont
kísérteties, azt meg kell hagyni. Én talán már
pusztán attól elmebajt kapnék, ha éveket töltenék
egyedül, a vadon közepén.
– Érzem, hogy mégis nyugtalanít valami –
mondta lassan, kimérten az idős lelkész. – S
komoly lehet a dolog, ha ilyen pocsék vonalon át is
kihallom a hangodból.
Sam tétovázott. Természetesen nem is egy
olyan apróság akadt, ami nyugtalanította, de
most, hogy fel kellett volna sorolnia azokat, mind
bolondságnak tűnt. Végül épp a leghomályosabbal
kezdte.
– Valami valóban van itt, atyám. Valami… –
nem jutott eszébe a megfelelő latin kifejezés –
hátborzongató.
– Ha kérhetem, légy pontosabb! – szólt rá
McCansy atya.
– A házban felkapcsoltam a villanyokat, de épp
ott nem égett, ahol Bergendel meghalt: a
fürdőszobában.
– Lehet egyszerű véletlen. Tovább!
– Amikor elhagytam a házat, akkor fedeztem
fel, hogy az egyetlen elektromos vezetéket régen
levágták.
– Nos, ez már valami! – McCansy atya izgatott
lett, és ez bátorította Samet is.
 – A városban mindenki mogorva,
barátságtalan. Nem örülnek, hogy itt vagyok,
főleg nem az egyetlen baptista hívő, Mr. Tony
Driuna.
Amint kimondta a nevet, Sam máris tudta,
hogy hibát követett el. A kávézóban ismét felé
fordult néhány vendég, s a többiek is elhallgattak.
Bizonyára izgatta őket, milyen nyelven, s főleg mit
fecseg ez a kölyökpap, az egyik lakos nevének
hallatán pedig végre információhoz jutottak. Sam
végül úgy döntött, nem törődik a dologgal.
– És az imák, atyám…
– Mi van velük? – csattant türelmetlenül a
lelkész hangja. – Miféle imákról beszélsz?
– A saját imáimról. Eleinte az új lakhelynek, a
barátságtalan környezetnek tudtam be, de most
már… Tény, hogy egyetlen imát sem tudok
hibátlanul végigmondani. Még akkor sem, ha
előre leírom, s aztán felolvasom. Valahol mindig
megakadok, eltévesztek egy-egy szót.
– Írd fel őket! – kiáltott McCansy atya.
– Tessék?
– Ezentúl minden szót, amit eltévesztesz ima
közben, írj külön papírra! Hátha kialakul
belőlük… valami.
– Értem. Nos, mást egyelőre nem tudok
mondani. Szándékozom visszatérni a házba, és
szerszámokat is viszek, hogy kinyissam a
padlásfeljárót.
– Tedd ezt, de lehetőleg nappal! Nem árt az
óvatosság. – McCansy atya néhány pillanatra
elhallgatott, s Sam már el akart köszönni, mikor a
lelkész ismét megszólalt. – Én is találtam ezt-azt a
levéltárakban. Hallottál már róla, hogy
Theyarentben a legmagasabb a gyermekhalálozás
egész Coloradóban?
– Hogyan? Én nem…
– A lakosság lélekszámához képest,
természetesen. A statisztikák szerint az utóbbi
negyven évben majdnem negyven gyermek halt
ott meg, a legkülönbözőbb okokból.
– Nincs kórház – jutott eszébe Samnek az első,
kézenfekvő magyarázat.
– Ostobaság! – kiáltott McCansy atya. – Autó,
helikopter, kutyaszán mindig akad, ha baj van.
Theyarent nem az Isten háta mögött van.
Legalábbis a térkép jelzi.
– Gyerekek? – töprengett Sam, s idegességében
beharapta alsó ajkát. – Mr. Bergendel fiókjának
hátára ragasztva találtam egy csomagot.
Fényképek voltak benne. Pornográf képek,
gyerekekről. – Az Úr irgalmazzon a lelkének! –
McCansy atya őszintén megdöbbent.
– És néhány sor vallomás arról, hogy soha nem
esett valódi bűnbe, de a vágya hajszolta távol a
világtól – folytatta Sam. – Gondolja, atyám, hogy
lehet valami összefüggés a gyermekhalálozás és…
A hallgató élesen kattant, majd süket búgást
közvetített. Sam Forbes értetlenül bámult a
készülékre, majd a pult mögött álló Joel felé
fordult, aki épp felkapcsolta a villanyokat.
– Megszakadt? – bólintott a csapos, és állával
az ablakok felé bökött. – Lement a nap. Mindig ez
van: napnyugta után képtelenség használni azt a
vacakot.
Sam a helyére akasztotta a hallgatót, és
hirtelen nyomasztó magány telepedett a lelkére.

***

Darla Angelson annyira szerette volna lehunyni

a szemét, hogy már-már megfájdult tőle a feje.
Tarkóját a kerti pad kemény fájának akarta
támasztani, és élvezni a csodásán simogató
napsugarakat. Az évszakhoz képest meleg volt, s
most a magas, hófödte hegycsúcsok felől sem
áradt hideg, alattomos légáram. A gyerekek
legalább félórája nem adtak munkát. Koradélután
hozták le őket a játszótérre, ami körül nyírott
sövény húzódott, s minden jóval felszerelték,
amire az aprónép szívesen felmászott. Cara a
térdére támasztott újság keresztrejtvényével
birkózott… Hat betű, és a szívhez szól… Mi lehet?
 …körberágva szegény golyóstolla végét. Darlát
már nem zavarta, hogy képtelen beszélgetni a
munkatársával. Eleinte sokat kérdezett a
gyerekekről, a Házról, de Cara vagy meg sem
hallotta őt, vagy megpróbált válaszolni, szavai
azonban mindig zavarosak, értelmetlenek voltak.
Darla ezután Cara magánéletébe igyekezett
behatolni, azzal a mindig működő trükkel indítva,
hogy előbb önmaga apró titokfoszlányait
lebbentette fel. A kerek pocakját dédelgető nő
meghallgatta őt – aztán nem felelt.
Darla felkelt a padról, megtörölte a
zsebében
hordott mindenki zsebkendőjével Kate pisze
orrát…
Milyen hálásan pislog ez a töpörtyű! Vajon hol
vannak a szülei?
…de nem volt semmi kedve visszaülni Cara
mellé. Inkább lassú sétába kezdett a homokozó és
az éppen üres csúszdák között. Előtte komoran,
mozdíthatatlanul tornyosult a Ház keleti szárnya,
ablaküvegein vadul szikráztatva a napfényt. Darla
a fából épített tündérvárnak támasztotta hátát,
feje halkan koppant a gyalult deszkákon, s érezte,
hogy mindjárt lecsukódik a szeme…
Ablakok. Egy sor… Két sor… Hár…
Még soha nem vette szemügyre kívülről
alaposabban a Házat. Talán taszította valami,
vagy egyszerűen nem érdekelte. Hajnalban, mikor
a busz bekanyarodik vele a főbejárat elé, még
túlságosan fáradt. Délután pedig, letéve a
szolgálatot, csak az jár a fejében, hogy mennyire
szeretne Theyarentben lenni.
Most megszámolta az emeleteket. A
homlokzaton négy sor ablak helyezkedett el
egymás alatt. Földszint, első, második, harmadik
emelet. Ott azonban sok vak, hátborzongatóan sík
falrész következett. A harmadik emelet számos
ablakát befalazták.
Darla Angelson szeméből kiröppent az álom.
Tarkóját még mindig a tündérvárnak
támasztotta, úgy nézte a harmadik emeletet.
Tisztán ki tudta venni az elütő színű vakolást ott,
ahol újabb téglák lapultak a malter alatt.
Mi a fene lehet…?
Majd hirtelen, a szeme sarkából felfedezett
valami érdekeset. Oda kapta a tekintetét, nehogy
elszalassza. Napfény csillant a magasban, amint
kitártak egy ablakot… A harmadik emeleten!
Darla tenyerével ernyőzte el szemét, hogy
jobban lásson. Mióta Theyarentbe költözött,
megtanult kételkedni az első benyomásokban. De
az az ablak valóban ott volt, a harmadik emelet
magasságában, s épp mindkét szárnyát kinyitotta
valaki. Darla ellökte magát a tündérvártól, és
lassú léptekkel oldalazott, hogy megláthassa az
illetőt.
Férfi volt, talán középkorú: ezt mozdulatai
szögletességéből ismerte fel. Pedig legalább
derékig érő, szőke hajkoronát viselt, aminek
finom szálait most elkapta a hegyek felől
feltámadó szél, és kilebbentette a párkány fölött.
Darla tovább botorkált, s csak futólag jutott
eszébe, hogy egyre távolodik a gyerekektől, akikre
vigyáznia kellene.
A férfi rákönyökölt az ablakpárkányra, s úgy
nézelődött, mint aki nyaralni jött a Házba, s most
nagyon elégedett a döntésével. Ekkora távolságból
Darla természetesen nem láthatta az arcát, mégis
biztosan tudta, hogy találkoztak már. A szőke férfi
még inkább kihajolt az ablakon, és egyenesen rá
nézett. Nem lehetett tévedés…
Odafönn… Mi van ott, a harmadik emelet vak
ablakai mögött?
…hiszen jobbját lassan felemelve integetni
kezdett. Talán mosolygott is, vonásait azonban
összemosta az erős napfény, csupán fehér foltot
hagyva a száj, orr és szemek helyén. Darla
megborzongott. A hegyek fuvallata érte el, vagy az
érzés rémítette meg, amit a férfi keltett benne.
Honnan ismerjük egymást?
A kitárt tenyér lassan lengett ide-oda, mintha
lassított felvétel volna. Aztán a férfi néhány
pillanatra eltűnt az ablakból, s mikor újra
felbukkant, valami nagy dolgot emelt két kézzel a
feje fölé. Darla még a játszótéren állva is jól látta,
hogy az illetőnek erőlködnie kell, nehogy elejtse,
amit mutatni akar.
Végül mégis elejtette, de szándékosan. A
halványsárga holmi kitöltötte az ablakkeretet, s
mikor a férfi lökött rajta egyet, Darla két
görcsösen kapaszkodó kezet pillantott meg. Az
ujjak megpróbálták körmüket belevájni a perem
fájába – hiába. A szőke férfi utolsó erőfeszítéssel
végre kilökte áldozatát, és szomorúan, mégis
érdeklődve nézett utána.
A harmadik emeletről pongyolába öltözött,
vörös hajú kislány zuhant alá. Végtagjaival
idétlenül kalimpált, majd félúton a hasára fordult,
és arccal csapódott a betonra.
Darla rohanni kezdett. Majdnem elvágódott a
játszótér szélén lefektetett locsolócsőben, de
sikerült megtartania egyensúlyát. Kikerülte a
sövényt, átugrott a kavicsos sétányon, s már ott is
volt a fal tövében.
A lány nem volt sehol. Darla felnézett, mert azt
hitte, futás közben eltéveszthette a helyet. S talán
a szemébe akart nézni a szőke férfinak is. A Ház
harmadik emeletének minden ablakát befalazták,
már vagy tíz éve. Darla megzavarodva téblábolt a
betonsávon, és ujjával kétségbeesetten dörzsölte a
halántékát.
 A sikoly a homokozó irányából érte utol. Darla
tétován fordult a hang irányába, így azonban a
késő délutáni nap egyenesen a szemébe tűzött, és
elvakította. A második sikoly végre életet pumpált
a tagjaiba. Ismét rohant, most az ellenkező
irányba.
A homokozóban magasra szálltak a finom
szemcsék a verekedők körül. Három gyerek
gyűrte, gyötörte maga alá a negyediket, aki hason
feküdt, s csupán a lábával tudott kapálózni. Két
kislány a hátán és a karján térdelt, míg a
harmadik teljes súlyával nyomta a homokba az
áldozat arcát. A többi gyerek megbabonázva,
félkörben állva nézte a jelenetet.
Darla végre tudta, mit kell tennie. Nem
törődött a nevelési tanácsadók által írt füzet
extrém helyzetekre előírt utasításaival; eszébe
sem jutottak. Megmarkolta a két lány haját, és
lerántotta őket…
Úgy, hogy fájjon, különben soha nem hagyják
abba!
…az immár mozdulatlan áldozatról, majd
hatalmas pofonnal döntötte oldalára az utolsó
verekedőt. Lehajolt, és vállánál fogva a hátára
fordította a lányt, akit már messziről felismert:
Martha Dorsie volt, a fürdő „férfias hangú”
jelenése.
– Mi történt? – szólalt meg az alig három
lépésre ücsörgő Cara, s miközben felállt a padról,
térdéről a földre esett a keresztrejtvény.
– Azt hiszem, kicsit elaludtam.
Darla a kislány tarkója alá nyúlt, és tartotta a
fejét, amíg az kiköhögte a lenyelt homokot. A
többi gyerek máris visszatért békés játékaihoz,
képtelenség lett volna megmondani, melyik
három akarta az imént megfojtani Marthát.
Darla ekkor tisztán hallotta, amint mögötte, a
Ház harmadik emeletének magasságában egy
ablak zörögve becsukódik.

***

Imádkozz csak: az Úr mégsem tölti meg

számodra a légteret térerővel, és Mr. Bergendelt
sem támasztja fel ott, azon a klotyón!
Ilyen, s hasonló idióta gondolatok szökkentek
néha Sam Forbes tudatába, s a fiatal lelkész
elképzelni sem tudta, honnan erednek. Leginkább
olyankor találtak rá, mikor valóban
megpróbálkozott a csöndes elmélyüléssel. Kiskora
óta szeretett az Úrral beszélgetni, még azokban a
rettenetes években is, mikor kételyek gyötörték.
Volt, hogy az imát nem is hitte beszélgetésnek.
Úgy vélte, senki sem hallja azt, amit magában
mormog, vagy áhítatosan elgondol, de ima közben
még olyankor is könnyebben tudott tisztázni
mindent – legalább önmagával.
Azután eljött a nap, hogy visszanyerje hitét,
méghozzá erősebbet, többet, magabiztosabbat,
mint annak előtte bármikor. Olyasmit látott a
saját két szemével, ami meggyőzte Isten
létezéséről – s meggyőzte a sátán létéről is.
– Ez mind nem véletlen! – mondta ki új
felismerését a motelszoba csöndjében. Ismét
feladta, hogy imából nyerjen erőt, mivel nyelve a
harmadik szónál összeakadt. S ha csupán
elgondolni akarta, amit az Úrnak szánt, a szavak
szintén egymásba gabalyodtak, értelmetlen,
nyálkás ragaccsá álltak össze. Ráadásul McCansy
atyával sem tudott újra beszélni, mióta néhány
nappal korábban, a napnyugta idején egyszerűen
megszakadt a vonal. A Joel’s Caffeban ücsörögve
jó néhányszor látta, amint mások minden gond
nélkül intézik telefonjaikat, de mikor ő lépett a
készülékhez, a kagylóból csupán bántó recsegés
tört elő.
– Nagyon nem akarod, hogy megtudjam a
titkaid! – Ezelőtt Samnek nem volt szokása, hogy
a Gonoszhoz szóljon. Most mégis megtette
néhányszor, s lám: olyankor soha nem voltak
beszédproblémái.
Talán a Keresztény Leányok Egyletének
valamelyik teadélutánján (ezekre mindig
meghívták Samet, hogy rácsodálkozhassanak a
baptistára, mint valami gusztustalan bogárra)
említhette az egyik hölgy dr. Ramsay nevét. Igen,
így lehetett. Sam Forbes utólag már magának
sem tudta volna felidézni, hogy miért, de úgy
döntött: felkeresi a doktort. Természetesen biztos
volt benne, hogy nincs fizikai oka a szavak ima
közbeni botlásának. Talán pszichológiai, de azzal
meg specialistához kellene fordulni.
Nem, dr. Ramsayt azért kereste fel, mert
vágyott végre egy tanult ember társaságára.
Ebben nem is kellett csalódnia. Viszont az
alaposan meglepte, hogy a doktor nő. Méghozzá
nem is fiatal, bár idős kora ellenére bájos
jelenség. A közös érdeklődés abban a pillanatban
nyilvánvalóvá lett, mikor Sam megpillantotta a
nappali közepén álló, valószínűleg rendkívül
értékes sakkasztalkát.
– Játszik? – kérdezte Vanessa Ramsay, követve
a lelkész tekintetét.
– Műkedvelő módján – biccentett a férfi. –
Lenyűgöz az összetettsége.
Engem pedig az, hogy végre Theyarentbe tévedt
egy ember, aki szeret sakkozni.
Éjjel két óráig játszottak, s még akkor sem
szívesen fejezték be. Miközben az elefántcsont
bábokat rakosgatták, volt alkalmuk egyre inkább
megismerni egymást. Végül Sam bevallotta
magának: lenyűgözte dr. Ramsay egyénisége. A nő
bölcs volt, de nem okoskodó, érzékeny, de nem
kényes, az élet nemes szabályait tisztelő, de nem
maradi. A lelkész nem értette, miért él az eldugott
Theyarentben, és miért…
– Mindehhez nincs közöm – állapította meg,
mikor hazafelé ballagott a néptelen utcákon. –
Bizonyára Vanessa… már csak így emlegette
magában, mint egy kedves, régi barátot
…életének is megvan a maga iszonyú
tragédiája, amit ki kell hevernie, vagy le kell
vezekelnie.
Erről ismét Mr. Bergendel, és a férfi rejtett
fényképei jutottak eszébe. Meg persze a feladata,
amit látszólag elhanyagolt. Ezek a gondolatok
rágták a lelkét, s ahogy teltek az értelmetlen
téblábolással töltött napok, Samet egyre inkább
dühítette, amiért képtelen rendszeres kapcsolatot
fenntartani McCansy atyával. Szüksége van
valakire, akivel átgondolhatja a dolgokat, akivel
megbeszélheti mindazt, ami felmerül benne. S ha
nem McCansy atya… Nem, dr. Ramsayt nem
akarta beavatni.
– Néhány ártalmatlan kérdés mit árthat? –
nyugtatta magát a motelszobában. – Ma ismét
elmegyek Vanessához sakkozni. Délután üzent
Mrs. Julkyval, hogy ha van kedvem néhányszor
megveretni magam a kockás mezőn… Nos, majd
elválik.
 Vette a dzsekijét.
Megint éjjel méltóztatik hazatévedni? –
recsegte Ruth Hannigan, a vendégpult mögött
szöszmötölve. Samben egyetlen pillanatra felforrt
az epe, és hirtelen úgy döntött:megtréfálja a
hölgyet.
– Mondja, Miss Hannigan, valóban gyakori a
gyermekhalál itt, Theyarentben?
Csupán meg akarta döbbenteni az idős nőt.
Ruth ráncos madárarcából azonban egyetlen
pillanat alatt kifutott minden vér, és a
moteltulajdonosnak meg kellett kapaszkodnia a
pultjában, nehogy elvágódjon.
– Miért kérdezett szegény Ruthtól ilyen
ostobaságot? – fordult mérgesen Vanessa
Samhez, miután beadta az injekciót Miss
Hannigannek, és magára hagyta a hölgyet a
hálószobájában.
A lelkész rohant el a doktornőért, miután a
moteltulajdonos szó szerint a karjába omlott,
levegő után kapkodva, kezével bal mellét
markolászva. – Maga olyan értelmes
fiatalembernek látszik. Ráadásul pap… Vagy mi.
Sam Forbes a motel halljának bőrkanapéján
gubbasztott, két kezét szorosan összekulcsolta, de
persze hiába próbált imádkozni.
– Nem tudom – tárta most szét a karját. –
Esküszöm, soha életemben nem voltam ilyen…
Ennyire durva.
– Túlozni nem kell. – Vanessa leült mellé, és
megpaskolta a férfi combját. – Honnan tudhatta
volna, hogy a mi Ruthunk, bár soha életében nem
volt férjnél, mégis szült három gyermeket, de
egyikük sem élte meg a felnőtt kort?
Samet kirázta a hideg. Ilyen mérhetetlenül
beletrafálni valakinek a lelkébe…!
Hogy van? – intett bizonytalanul a belső ajtó
felé.
– Jobban – Vanessa bársonyos hangja valóban
megnyugtató volt. –Beadtam neki egy nyugtatót,
s amíg elszenderedett, beszélgettem vele. Nem
haragszik magára. Azt mondta, tulajdonképpen
megérdemelte, mert mióta nála lakik, csak
piszkálta magát.
– Imádkozom érte, – Samnek semmi jobb nem
jutott eszébe, de mikor kimondta, idegességében
ismét összerándult a gyomra.
– Mondja, fiam… – Vanessa hátradőlt a
kanapén, s néhány rendetlen tincset a tarkója felé
simított. – Miért épp a gyerekhalálozásról
kérdezte Rutht?
– Én igazán nem tudtam…! – kiáltott Sam, de a
doktornő szigorúan rávillantotta tekintetét,
csöndre intve őt. – Fogalmam sem volt róla, hogy
ő…
 – Ezt elhiszem, és elhiszi Ruth is. De miért
kérdezte éppen ezt?
Sam Forbes bizonytalanul megvonta a vállát.
– Valójában magát akartam a dologról
megkérdezni. – Hirtelen erős kísértést érzett,
hogy mindent elmondjon a doktornőnek. Beszélni
akart McCansy atyáról, Mr. Bergendel leveleiről,
és a küldetésről. Vanessára pillantott… s
megzavarta a nő arcán ülő kíváncsiság. – Mikor
említettem egy barátomnak, hogy ide küld az
egyház, kiderült: ő ismeri Theyarent nevét.
Gyermekbetegségekre specializálódott kutató, és
valahol olvasta, hogy a maguk kisvárosa vezeti
Colorado megyében a gyermekhalálozási
statisztikákat.
A doktor összerándult. Olyan nagyon pici volt
ez a mozdulat, hogy Sam néhány perccel később
már nem volt biztos benne, látta-e.
– Ennyire figyelnek ránk? – billentette oldalra a
fejét Vanessa.
Ez csak egy adat – legyintett Sam.
– Nem, barátom, ez nemcsak egy adat. Ez a
szám halott gyerekekről szól!
– Bocsásson meg, én nem tudom, mi van ma
velem. – Sam felállt, és járkálni kezdett a hallban.
– Általában nem vagyok ilyen érzéketlen.
– Mit akart kérdezni tőlem? – szólt rá némi
szigorral dr.
 Ramsay.
– Hogyan? … Ah, persze, a gyerekek…! Hogy
egyáltalán valós-e, amit a barátom állított. És ha
igen, akkor…
– Miért? – előzte meg Vanessa, s
nagymamásan bájos arcára keserű mosoly ült ki.
– Sajnos igaz, nagyon sok gyerek meghalt
Theyarentben. Miért? Ahány gyermek, szinte
annyi ok. Mi itt télen el vagyunk vágva a világtól,
de a lakosaink nyaranta sem kóborolnak el
messzire. Magunknak való közösség vagyunk, így
a szülők nem egykönnyen egyeznek bele, hogy a
gyermeküket levitessem a kórházba. Erőt nem
alkalmazhatok, még akkor sem, ha tisztán látom,
hogy tragédia lesz a vége. Aztán… A hegyek!
Néhány gyerek egyszerűen elkóborolt, némelyiket
napokig kerestük a vadonban, és későn találtunk
rá. Bezuhantak a szakadékba, vagy elsodorta őket
a megduzzadt patak. Theyarent a nagyvárosi
fogalmak szerint kissé még civilizálatlan, de hát
valamikor minden amerikai telepes ilyen
körülmények között élt.
– Értem. – Sam úgy érezte, tökéletes
magyarázatot kapott, de a doktornő folytatta.
– Van még egy tényező, fiatalember! A
Kárhozottak Háza.
– Miért nevezi még maga is ezen a morbid
néven?
 Mert igaz. – A doktornő arca most még
keserűbbé vált, s mintha könny is csillant volna a
sarkában, bár lehet, hogy csak a lámpák fénye
játszott Sammel. – Azok a gyerekek odafönn… Ők
is növelik a rossz statisztikát, hisz sokan vannak.
Mármint a város felnőtt lakosságához képest.
A lelkész tudta, hogy Vanessa eredetileg valami
mást akart mondani. Mára azonban már végképp
eljátszotta a lehetőséget, hogy bárkit is piszkáljon
a faggatózásával. A doktornő egyébként is felállt a
kanapéról, és orvosi táskájával a kezében a kijárat
felé indult.
– Ma elmarad a sakkpartink – mondta az
ajtógombra téve kezét. –Inkább maradjon itthon,
és kérem, éjjel nézzen be néhányszor Ruth-hoz!
– Természetesen – bólintott Sam, s boldog volt,
hogy valamit tehet a vendéglátójáért, akivel ő
bánt el ilyen csúnyán. – Majd itt alszom a
kanapén, hogy halljam, ha kiáltana. Csak ketten
vagyunk jelenleg a házban.
– Helyes. – Vanessa kinyitotta az ajtót, majd
mégis visszafordult néhány pillanatra, és átható
tekintetét Samre szegezte. – Ha nem őszinte
hozzám, fiam, akkor nem tudok segíteni!
 VI.
Beszélgetések
A gyerekek nőnek, cseperednek, és úgy hiszik,
bármi lehet belőlük. Keveset tudnak a világról, a
szabályokról és a törvényekről, így tényleg
biztosak benne, hogy bármilyen nyomorult
családba is születtek, anya végül leszokik a
zugivásról, apa sem mindig a dúsgazdag
ügyfeleivel lesz elfoglalva, és az ő kislányuk… az ő
elfelejtett kislányuk
…végre a nyakukba borulhat, mert szeretni
fogják – mire felnőtt lesz.
– Bizonyára elunta magát a kis dög! – vicsorog
nikotintól sárga fogaival Thortensen nyomozó,
akit Marge után küldött a rendőrfőnök. A férfi
végül a kórházban érte utol őt, miután hiába
autózott ki a Whosy-birtokra. – Próbáltam
felhívni! Miért nem kapcsolható a mobilja?
– Lemerült – veti oda a választ Marge, és a
vizsgáló üvegablakán túl zajló eseményekre figyel.
Mr. Whosyt az imént tolták a lifthez, hogy
felvigyék a műtőbe. Legalább hatan sürgölődtek
körülötte. A férfit elborították a csövek, vezetékek
és a vér.
– Honnan tudta, hogy ide hozták őket? –
faggatózik tovább Thortensen, mintha Marge-ot
gyanúsítaná valamivel. – Nem szállna le rólam?
A nyomozó dacosan rángatja a vállát, de
hallgat, majdnem egy egész percig. Közben a
vizsgáló asztalán segítenek felülni Mrs.
Whosynak, az orvos rámosolyog az asszonyra,
majd a szemébe világít. A nő blézere rongyokba
vágva hever a padlón, homlokán széles, friss kötés
fehérlik, bal karját begipszelték.
– Alaposan elintézte a szüleit! – int Thortensen
az üvegablakra, amin elfelejtették bezárni a
műanyag reluxát. Marge a férfi cinikus arcába
néz. Közben akaratlanul megdörzsöli jobb
kézfejét. Bőrén horzsolás, ami pokolian ég.
– Honnan tudja, hogy Barbara piszkálta meg a
kocsijukat?
– Hiszen nyilvánvaló! A kislány éjjel meglépett
a kibélelt fészkéből. Mellesleg: az FBI-nál áll a bál.
A gyereknek egyértelműen felnőtt segítsége volt,
méghozzá olyan, aki jól ismerte az épületet. Belső
ember! – Thortensen tudálékosan felvonja
szemöldökét. – Ha kérdezik, mondja, hogy én
mondtam! Belső ember volt, valamelyik nagyokos
öltönyös ügynökhölgy, akinek megesett a szíve a
kis szörnyetegen.
– Még nem jártam a székházban. – Marge a
háta mögött kulcsolja össze két kezét. – Hogy
történt?
– Simán – röhög rosszindulatúan Thortensen.
Mindennek szívből örül, ami árt az FBI-nak. –
Valaki hajnalban leütötte az ügyeletest. Volt
belépőkártyája, és ismerte a hátsó „kertkaput”,
meg a biztonsági kamerák helyét. Átjutott
mindegyiken, anélkül, hogy a felvételeken az
árnyékán kívül bármi látszana. Aztán ököllel
csapta meg az ügyeletes nőt, bár az neki is
fájhatott. Az ügynöknő nyakláncának medálja
valahogy hátra keveredett, és beleállt a mi
szabadítónk kezébe. Tiszta vér volt minden. Most
próbálkoznak a laborosok, bár nagyon maszatos a
minta.
– Aztán?
– Aztán semmi. Az illető kivitte Barbarát az
épületből. Úgy tűnik, meg sem álltak a Whosy-
birtokig. Ott a kiscsaj belopózott a garázsba.
Ismerte a járást, és a kutyájuk… Micsoda
vérfagyasztó dög az! Szóval a kutyájuk sem
bántotta.
– Miért ment volna Barbara a szülei garázsába?
– Ezért – int kékre borotvált állával a vizsgáló
felé Thortensen – Megpiszkálta az ősei kocsiját,
azok meg reggel beborultak az árokba. A pasit
nem hinném, hogy sikerül összefoltozni a
dokiknak. A nő még egész szépen megúszta. Ha
engem kérdez…
Marge magára hagyja Thortensent, és lassan
benyit a vizsgálóba. Mrs. Whosy és a doktor
egyszerre fordulnak felé. Egyedül a nővér végzi
tovább nyugodtan, lehajtott fejjel a dolgát.
– Maga…? – hörren az asszony, és egész teste
megfeszül, ahogy a magas asztalon ül. – Maga mit
keres itt?
Marge-on korbácsként vág végig az ellenséges
hang. Nem számított rá, de valahogy jogosnak
érzi.
– Nyugodjon meg! – szól az orvos, és hatalmas
tenyerét az asszony vállára fekteti. Mrs. Whosy
azonban lerázza magáról a doktor ujjait, és épen
maradt bal kezével Marge-ra mutat.
– Miért engedték, hogy ez történjen? – kiáltja.
– Miért nem tartották bent? Látja, mit művelt
velünk az a… az a…
– A lánya! – Marge tudja, hogy éppen erre nem
kellene figyelmeztetnie a nőt, mégis megteszi.
– Nem! – Mrs. Whosy úgy ugrik le a
vizsgálóasztalról, mintha öngyilkosságot akarna
elkövetni. A nővér még időben megtámasztja,
csak ezért nem zuhan a padlóra. – Az a szörnyeteg
nem a lányom! Át… átalakult valamivé, ami
gyilkol. Az én Bar… Barbarám aranyos,
engedelmes, tündéri kislány volt, de belebújt
valami. Megszállott lett, igen! Nézze, mit tett
velünk! A fér… a férjemet most műtik odafönn!
Az asszony egyre közelebb küzdi magát Marge-
hoz, pedig ketten is igyekeznek visszafogni.
Kiabálása magas hangok közé csúszik, eszelős
rikácsolássá változik. Vágni, döfni, hasítani akar a
szavaival.
– Maguk engedték ki! Maga! Ránk eresztették,
mert megelégelték, hogy nem értik. Bizonyítékot
akartak, hát most megkapták.
Az a lány démon, hallja? Démon, sátán,
túlvilági förtelem!
– Menjen ki! – ordít az orvos Marge-ra, miután
Mrs. Whosy belekarmol az arcába, és törött
karjával a nővér gyomrába döf. – Menjen már!
Marge tétovázik néhány pillanatig, s szinte
esdeklően nyújtja jobbját a tomboló asszony felé.
Ekkor megpillantja két ujjperce között a mély,
friss sebet, s inkább kirohan.
– Na, ez megkattant! – vigyorog Thortensen a
folyosón. – Nem csoda, hogy a lánya is elmebajos.
– Barom! – veti oda Marge a nyomozónak, s őt
is faképnél hagyja. A lifteknél összefut azzal a
nővérrel, aki felkísérte a műtőbe Mr. Whosyt. –
Hogy van?
– Kómában – felel a nő, fáradt szemében
szemernyi biztatás sincs. – Nem hiszem, hogy
valaha is felébred belőle. Maga ugye nem
hozzátartozó?
– Nem. Rendőr vagyok.
– Hála az égnek. A rokonoknak nem
mondhatunk ilyesmit, mert a főorvos leszedi a
fejünket. Tényleg a lányuk csinálta ezt?
Marge megdörzsöli lüktető jobb kézfejét.
– Talán… Nem tudom… Majd kiderítjük – feleli
hadarva, s kihasználja, hogy éppen nyílik a
liftajtó.

***

A legtöbb gyerek már ágyba bújt, álláig húzta a

takarót, és alvást színlelt. Kiabálniuk, visonganiuk
kellene – gondolta Darla, és bénító szomorúság
lepte meg. – Hiszen gyerekek! Cara két kislánnyal
a fürdőbe vonult. A nő távolléte érezhetően
oldotta a többiek hangulatát. Néhányan felültek
az ágyban, egyikük még a párnáját is játékosan a
feje fölé emelte, mintha párnacsatát akarna
kezdeményezni.
Dobd el, kicsim, dobd el, nem szidlak meg!
A kislány Darla felé pislogott, és gyorsan letette
a párnát.
Martha Dorsie lehúzta hosszú, vörös hajáról a
gumit, és az éjjeliszekrényre tette. Ekkor
találkozott tekintete Darláéval. A nő felfedezte a
kislány homlokán annak a sebesülésnek a gyorsan
halványuló nyomát, amit Martha néhány nappal
korábban, a homokozóban szerzett. Erről eszébe
jutott a harmadik emelet nyitott ablaka, ami
éppúgy tűnt el, mint ahogy majd az a seb is végleg
semmivé lesz.
Ha Martha elfordítja róla a tekintetét, Darla
soha nem indul el felé. A kislány azonban néhány
pillanattal tovább nézte őt, mintha csak most
fedezte volna fel a nőt.
– Jól érzed magad? – kérdezte Darla
csöndesen, miközben az ágy vastámlájába
kapaszkodva leguggolt.
– Semmi bajom – felelt Martha. Darlát ismét
kirázta a hideg, s félt, hogy az arcán is átfut az a
görcsös undor, ami mindig elfogta, mikor
meghallotta a kislány férfias baritonját. A
látvány… bájos kislányarc, hullámos hajkorona,
álmodozó, szelíd tekintet
…olyan mérhetetlenül nem illett a torkából
előtörő, recsegő hangokhoz, hogy a nő akaratlanul
is folyton megrémült tőle.
– Szeretnék veled beszélgetni – mondta mégis.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy néhány közeli
ágy takarójának réséből kíváncsi tekintetek lesik
őket. – Fáj még a homlokod?
Martha megrázta a fejét. Ahányszor csak
lehetett, elkerülte, hogy meg kelljen szólalnia.
– Én annyi mindent nem értek itt, és kicsit meg
vagyok zavarodva – folytatta a nő. Közben arra
gondolt: a trükk, mikor a felnőtt kér tanácsot a
gyerektől, mindig beválik. Ráadásul most nem is
hazudott. – Te már régóta élsz a Házban?
 – Nem emlékszem. – Martha válasza azonban
hazug volt, s ezt nem is próbálta titkolni. A
kislány máris kezdte bezárni az „ajtókat”, amit
mozdulataival szintén kifejezett: felemelte lábát,
és bebújt a takaró alá, félig elheveredve.
Darla azonban tudott makacs is lenni.
– Miért bántottak a többiek a homokozóban?
Martha orra mellett kétoldalt egy-egy gyanakvó
ránc jelent meg. Tekintete abba az irányba
rebbent, ahol a legközelebbi ágy tulajdonosa a
takarója alól leste őket.
– Játszottunk – mondta a kislány hangosan, jól
érthetően.
– Az nem játék volt, Martha! Én láttam, hogy
nem.
– És még mit láttál?
Darla szeme elkerekedett a meglepetéstől.
Biztos volt benne: Martha a harmadik emeleti
ablakról kérdezi.
– Amióta itt dolgozom, sok olyan dolgot láttam,
amit nem értek – beszélt tovább. Közben a fürdő
felé pillantott, s magában rimánkodott, hogy Cara
még ne jöjjön vissza. – Például… Te néha ugye
kiszöksz a Házból, és lesétálsz Theyarentbe?
Mondjuk éjszakánként.
A kislány arca merev, kifejezéstelen maradt,
épp mint egy márványszoboré. Darla látta, hogy
ez az út nem vezet sehová. Előbb neki kell
nyújtania valamit, hogy azután ellenszolgáltatást
kérhessen.
– Már az is nagyon különös volt, ahogy
megkaptam ezt az állást–próbálkozott egy
mosollyal, bár tudta jól, hogy (túlságosan előre
álló szemfogai miatt) ez inkább nevetségessé,
mint kedvessé teszi az arcát. – Én New Yorkban
éltem, de épp elveszítettem az állásomat, és a
lakásom bérét sem tudtam tovább fizetni. Akkor
történt, hogy egy kisfiú ki akarta rabolni az
autómat. Én észrevettem, és ő menekülés helyett
nekem adta az újságját, amiben valaki
bekarikázta a Ház hirdetését. Úgy gondoltam…
– Fekete? – szólalt meg váratlanul Martha.
Darla egészen belefeledkezett a saját történetébe…
Ott láttam először a szőke fickót, Istenem, hogy
felejthettem el?
Ott is ablakban állt, igen…
…így csupán most tűnt fel neki, Martha milyen
izgatott lett.
– Mit kérdeztél?
– Az a fiú, aki lopni akart tőled… A fiú fekete
volt?
– Igen, fekete, de…
– És nyolcéves?
– Nem tudom pontosan, de igen, nyolc év
körüli lehetett.
 Martha ekkor olyasmit tett, ami Darlát még a
férfias hangjánál is jobban megrémítette:
mosolygott. A kislány lefeküdt, bal karját
párnaként használva hajlította a feje alá, de a
szemét nem hunyta be. A hálóterem legtávolabbi
sarkába nézett, és úgy mosolygott, mintha egy
idegen, torz világ szülötte volna, aki most hírt
kapott az otthonáról.
– Martha, ne csináld ezt, kérlek! – szólalt meg a
nő, és saját hangjában őszinte félelmet hallott. –
Megijesztesz!
A kislány elszakította tekintetét a terem
sarkától, és a nőre nézett. Lebiggyesztette ajkát,
orrával fintorgott, majd szinte bocsánatkérőén
biccentett.
– Jól van, nem teszem többé.
– Elárulod nekem, miért vagy itt? Hol vannak a
szüleid, és miért nem jönnek érted? Szokott itt
látogatás lenni? A többiek… Az igazgatónő és
Cara soha nem mondanak nekem semmit.
– Téged miért érdekelnek a válaszok? – Martha
szeme vidám fényben csillogott. Darla érezte,
hogy a kislány pontosan tudja azt, amiről őt
faggatja. – Cara meg a többi dolgozó soha nem
kérdez semmit.
– Lehet, hogy én rossz vagyok. – A nő cinkosan
kacsintott.
– Te nem vagy rossz, csak olyan, mint mi. –
Martha finom mozdulattal körbeintett a
hálóteremben fekvő gyerekeken. – Te is para
vagy.
Darlának nem tetszett a magyarázat, s ráadásul
semmit nem értett meg belőle.
– Mi az, hogy para vagyok? Miért van itt annyi
gyerek, Martha? Miért?
Ekkor a kislány hirtelen felkönyökölt ágyán, és
átnézett a nő válla fölött. Darlának muszáj volt
megfordulnia, hogy lássa, amire Martha felfigyelt.
Ráadásul a kislány kinyújtotta jobbját, rámutatva
a hálóterem ajtajára.
– Ezért vagyunk itt – súgta rekedten.
A folyosóra nyíló ajtóban egy kilenc év körüli
fiú állt, szűk pizsamában, mezítláb. Jobbja még a
kilincsen nyugodott. Láthatóan eltévesztette a
hálótermet, mivel figyelmét egészen lekötötte az,
amit csinált.
Darla lehunyta a szemét, majd még nagyobbra
nyitotta, de a látomás nem tűnt el. A kisfiú
előrenyújtott bal tenyere fölött fogmosó pohár
lebegett a levegőben. A fogkefe halkan zörgött,
amint a pohár bizonytalankodva ide-oda billent.
Aztán a fiú rájött végre, hogy rossz teremben
jár. Néhány másodpercig rémülten nézett
egyenesen Darlára, majd fürgén elkapta a lebegő
poharat, és kihátrált a folyosóra. Ezért… Ezért
vagyunk itt!
 ***

„Barna haja csapzottan tapadt az arcába, sáros

pólója felgyűrődött zöldeskék, püffedt hasán. A
szoknyája sem maradt a helyén, mutatva, hogy az
egykori Anika Gorth három nappal korábban a
virágmintás bugyiját vette fel. Harold seriff
lehajolt, és eligazította az imént kiemelt vízihulla
ruháját. Mi, akik részt vettünk a kislány utáni
kutatásban, mind úgy éreztük, hogy elveszítettük
a csatát.
Sőt, a háborút…”
Sam Forbes remegő ujjai közül kihullott a
papírlap, és a ragacsos porral fedett padlóra esett.
Az elemlámpát vagy két órával korábban a
keresztgerendára támasztotta, hogy épp megfelelő
helyre világítson. Most észrevette, hogy a fénye
kissé megsárgult, s ő elfelejtett tartalék elemeket
magával hozni.
Persze nem számított rá, hogy órákat fog
eltölteni a kihalt Bergendel-házban. Az ötlet, hogy
Thomas atya tanácsa ellenére visszatér, méghozzá
éjjel, olyan hirtelen fészkelte be magát a tudatába,
mintha nem is a sajátja volna. A Joel’s Caféban
üldögélt, valami régi lapot olvasgatott, mikor
lement a nap. Az ifjú lelkész képtelen volt
megszokni, hogy a hegyek között korábban jön el
az este, ráadásul olyan hirtelen, mintha Isten egy
hanyag mozdulattal leoltaná a lámpát. Felugrott a
helyéről, intett a pult mögött folyton poharakat
törölgető Joelnek, hogy úja a többihez, majd
szinte futva ment át a motelbe. Negyven perccel
később már a hegyi ösvényen botorkált, miután
vetett egy vágyakozó pillantást dr. Ramsay
házának barátságos, sárga fényt ontó ablakaira.
Bemehetett volna sakkozni, a doktornő bizonyára
nem dobja ki. Ő mégis a Bergendel-házhoz
igyekezett, pedig a félelemtől már félúton vacogni
kezdett a foga.
A villanyokkal most szándékosan nem
próbálkozott. Akármi is történt legutóbb, bármire
is emlékezett lázas elméje, a leszaggatott
elektromos vezetékeket most is láthatta a fa
tövében; tehát a házban NINCS áram! Félt
kipróbálni az igazát. Érdekes módon az
elemlámpa ide-oda ingó, különös árnyakat vető
fénykévéje kevésbé volt kísérteties, mint mikor
legutóbb kivilágította az összes helyiséget.
A padlásfeljáróba vert szögeket sokkal
könnyebben ki tudta feszíteni, mint ahogy
számított rá. A fehérre festett deszkák rozsdás
zsanérjaikon halkan nyikorogva hajoltak ki, a
létra viszont borzalmas robajjal ereszkedett alá.
Ahogy Sam az első fokra tette a lábát, az a
kényszerképzete támadt, hogy Mr. Bergendel
odafönn áll a sötétben. Szétrepesztett
koponyájából már nem csorog vér, kezében fejszét
tart készenlétben, hogy egyetlen ügyes suhintással
fogadja a nyílásból felbukkanó Samet.
„Ma eltemettük a kis Anikát. A szülei egymást
támogatták, de mikor a koporsó nekicsapódott a
gödör oldalának, az anyja így is térdre esett. Én és
Joel emeltük fel, mivel Mr. Gorth alig állt a lábán.
Ez reggel történt, szemerkélő esőben, mintha a
kislányt a hegyek is siratnák. Délben összeütöttem
valami ennivalót – muszáj lesz Kelleréknél
bevásárolnom, pedig a felém áradó gyűlöletük
minden falatot megkeserít – azután
túrabakancsot húztam, fogtam a szöges végű
botom, és nekivágtam a meredélynek. Lett vagy
hat óra – a nap már erősen ráhajolt a Sipka-
csúcsra –, mire rábukkantam arra, amit
kerestem. Anikát jó négy mérfölddel lejjebb
találtuk meg az Easpeak medrébe hajló ágak közé
akadva. Én azonnal láttam, s mondtam is Harold
seriffnek, hogy a kislány nem ott esett a folyóba,
de láthatóan nem érdekelte. A dolog eldöntetett:
az alig kilencéves Anika elkóborolt a z erdőben,
megcsúszott a sáros partoldalon, és megfulladt.
Az a rengeteg apró seb, zúzódás, ami a testét
borította, egyértelműen arra utalt, hogy sokáig
úsztatta a folyó. És azok a sötét foltok, körben a
nyakán… Nem érdekelték a seriffet. Én viszont
követtem a medret, és a Szarvas-tisztás közelében
rátaláltam arra, amit kerestem. A füvet
letaposták, néhol a bokrok ágai is letörtek,
mintha két medve verekedett volna össze. Anika
hiányzó cipője – a seriff szerint elvitte a víz – a
fák közé dobva hevert. Messze a folyótól. Ahogy a
sála sem a partoldalon akadt egy tüskébe. A
kislány menekült valami – valaki – elől, majd
kifulladt, elrejtőzött, de ügyetlenül. A fövenyen jól
látszott a hely, ahol csapdába esett, és a földre
került… Elvittem Haroldnak a cipőt. Szinte
gúnyosan mondta, milyen ügyes vagyok, majd
villant a szeme, mintha rám gyanakodna. Akkor
döntöttem úgy, hogy békén hagyom Anika ügyét.
Történt, ami történt, nem rám tartozik.
A sálat azért megtartottam…”
Sam megdörzsölte fáradt szemét. A lapokból
álló napló újabb két oldalát olvasta végig, és még
legalább háromtucatnyi hevert előtte. Mikor
felmászott a padlásra, azt hitte, a szíve megbénul
a rémülettől. A pókhálók hatalmas árnyakként
lebbentek a huzatban, a kacatok kusza halmai
alatt mintha patkány surrant volna.
Megdöbbent, hogy szinte keresnie sem kellett:
Mr. Bergendel feljegyzései madzaggal átkötve egy
penészes bőrönd tetején hevertek, nejlonba
csavarva. Mintha neki készítette volna oda az öreg
baptista. Nyomban olvasni kezdett, s perceken
belül megfeledkezett arról, hogy egy halott üres
házának padlásán, éjjel, az erdő közepén kuporog.
A rendezett, szépen kalligrafált betűk már-már
megbabonázták.
„Tudom, hogy Ő csalta be Anikát az erdőbe…
Tudom, hogy miért tette. Álmaimban, amiket
nem uralhatok, látom az Ő vágyait, érzem a
kínlódását, és értem minden lélegzetvételét.
Egyszerre gyűlölöm, mert megtette ezt a
borzalmat azzal a szerencsétlen kislánnyal, és
irigylem, mert meg merte tenni. Ha belegondolok,
hogy alig néhány mérföldre innen, ahol most ezt
írom, Anika az életéért menekült, majd belátta,
hogy veszített… S én közben vacsorát főztem, fát
hasogattam, vagy… Mindegy. Megölnie akkor sem
kellett volna. A gyilkosság iszonyú bűn. Nem,
mégsem irigylem Őt, mert a vágyaiban ugyan
osztozom, de nem tudnék értük ölni. Nem…”
Ekkor szólalt meg a televízió. Sam Forbes
először azt hitte, túlterhelt idegei játszanak vele.
Egész teste megfeszült, s úgy hallgatózott, mint az
űzött vad. Azután – anélkül, hogy gondolkodott
volna azon, amit tesz – a padlásfeljáróhoz ugrott,
megragadta, és felrántotta a rozsdás láncot. A
lépcső öreg rugóinak engedelmeskedve
emelkedett, s különös módon most sokkal
halkabban csúszott a helyére, mint ahogy
leereszkedett. Mielőtt a zár a helyére kattant
volna, a gyorsan szűkülő résben Sam meglátta,
amint felkapcsolódik a folyosó csillárja. A
nappaliból idegesítő hangerővel bömbölt a tévé,
valami reklámmal tömve meg a ház minden
zugát.
Sam Forbes összekuporodott a padláson, és
öklét a fogai közé tömte, hogy a lelkén eluralkodó
pánikot némaságba fojtsa. Odalenn valaki gyors
léptekkel végigment a folyosón.

***

Ragacsos, sűrű, álomtalan álomban vergődött.

Hiába csapott oldalra a karjával, a semmit érte
vele, és hiába meresztette a szemét, a semmit
látta csak. Azután eszébe jutott, hogy ha a
mozdulatok, a tekintet, sőt, a gondolatok is
kudarcot vallottak, akkor a hang még talán
segíthet.
Sikoltott. Végre felriadt.
Darla Angelson tüdeje hangosam sípolt, amint
az ágyán ülve, két melle között dörzsölni kezdte a
bőrét, mintha a szívének akarna segíteni, nehogy
leálljon. A póló tökéletesen átázott a testén, s
feneke alatt a lepedő is lucskos volt. Lerúgta
magáról a takarót, felállt – most észre sem vette,
milyen dermesztően hideg a lakókocsi padlója–és
öltözni kezdett. Vakon rángatta magára a reggelre
előkészített farmert, inget, miközben recsegve
tépte le magáról az átizzadt ruhadarabokat.
Odakinn a kocsipark két köztéri
ostorlámpájának egyike halkan búgott a ködben.
Darla a friss levegőt mélyen beszíva kezdett
magához térni. Nem tudta, hova indult, de még
mindig úgy érezte: belepusztul, ha egyedül kell
maradnia.
Álma egyre ott lopakodott a sarkában, és
csöppet sem lett kevésbé félelmetes attól, hogy
most már tudta: csupán álom. A telep környékén
elterülő erdő árnyai is mintha erről akarnák
meggyőzni, sötéten és ellenállhatatlanul
szorították vissza a lámpák fényét. Épp a mindent
elborítani akaró sötétség mutatta meg Darlának a
harmadik, élénken sziporkázó fényforrást: Cara
Dorten ablakának sárga négyzetét.
Késő van, talán már éjfél is elmúlt. Cara
azonban nem alszik, így biztosan nem lesz
haragos, ha néhány percre bekopog hozzá. Elég
lesz a szemébe néznie, a hangját hallania… Elég,
ha megbizonyosodik róla, hogy a világ nem ürült
ki, élnek még rajta kívül emberek.
– Mit akarsz? – Cara pufók arcán gyanús állagú
krém vastag rétege feszült, ami betegesen szürke
színbe burkolta vonásait. Vastag ajkai között
cigaretta füstölt.
– Ne haragudj! – Darla fázósan húzta össze
magán a vékony inget. – Bemehetek néhány
percre?
Cara nem örült neki, mégis félreállt a keskeny
ajtóból. Előtte azonban körbekémlelt a csöndes
környéken, mintha arra számítana, hogy Darla
csupán a csalétek azoknak, akik meg akarják őt
támadni.
– Siess! Kurva hideg van.
– Köszönöm. – Darla behúzta maga után az
ajtót, s kétszer is ellenőrizte, hogy a zárnyelv a
helyére kattant-e. – Én csak…
– Iszol? – Cara gömbölyű testét ledobta a kocsi
végét kitöltő félköríves kanapéra, és az asztalon
álló, félig már kiürült üvegre mutatott. A brandy
aranysárgán löttyent a pohárba, ragadós
cseppeket szórva a terítőre. – Én sem tudok
aludni. Inni kell hozzá.
Darla először járt Cara lakókocsijában. A
rendetlenség, a mosogatóba halmozott szennyes
edények és a savanykás bűz elborzasztották. Ha
egy nő így él, az már lemondott arról, hogy valaha
is boldog legyen.
– Rosszat álmodtam. – Darlát átmelegítette az
első korty, s valahogy a szavak is könnyebben
bugyogtak fel a gyomrából, ahol eddig súlyos
kőrakásként várakoztak. – Eltévedtem az
erdőben, és valaki üldözött. Vagyis… Lehet, hogy
csak jött utánam, arra járt, esetleg segíteni akart.
Nem tudom.
 – Ezt soha nem is lehet tudni – jelentette ki
Cara bölcsen. Darla megértette, hogy a nő már
elázott, de ez most nem érdekelte.
– Az utolsó percben, mielőtt utolért volna…
Hallottam a lihegését!
– Pasi volt! – biccentett értőn Cara.
– Szóval mielőtt beért volna, találtam egy
magányos házat. Lakott benne valaki, mert
szépen be volt rendezve, de épp nem volt otthon.
Az ajtót nyitva…
– Csapda! Neked volt nyitva az az ajtó,
anyukám! Te meg bementél, mi?
– Bementem – Darla már-már szégyellte
álombéli ostobaságát. - Ráfordítottam a kulcsot,
de alig ültem le a nappaliban, mikor rájöttem,
hogy az üldözőm odakinn van.
– Dörömbölt?
– Nem, csak a léptei… A verandán mászkált,
aztán sorra benézett az ablakokon. Épp arra
gondoltam, hogy a konyhában keresek valami
kést, vagy más fegyvert, amikor meghallottam,
hogy gyufát gyújt.
– Behallatszott?
– Be. És már azt is tudtam, hogy rám fogja
gyújtani a házat. - Darla gyorsan kiitta a poharát.
Cara újra töltött, az üveg kiürült.
– Megégtél? – kérdezte aztán, mint aki
lemaradt a szappanopera legutóbbi részéről, s
most a barátnőjétől szeretné megtudni az
eseményeket.
– Felébredtem – rázta fejét Darla. – Mázlista.
Én meg szoktam égni.
– Te is álmodtál már ilyet?
– Mióta a Házban dolgozom, azóta igen. A
paráktól lehet.
Darla Angelson egy csapásra megfeledkezett az
álmáról, és az általa keltett szorongásról. Ültében
közelebb hajolt Carához, mintha attól tartana,
hogy szavait más is meghallhatja.
– Kik azok a parák?
– A kölykök. Ők a parák. – Cara úgy nézett a
kollegájára, mint valami végtelenül ostoba, s ezért
gond nélkül eltaposható rovarra. – A parák! Van
közöttük néhány remek kis fickó, de a legtöbbnek
soha nem fordítanék hátat. Bár… Úgyis mindegy.
– Már akartam kérdezni, csak nem mertem… –
Darla ujjával szórakozottan szétmázolta a terítőre
cseppent ital néhány foltját. – Miért vannak itt
ezek a gyerekek? Hol vannak a szüleik? Mit akar
tőlük az FBI?
Cara Dorten gömbteste most mintha még
nagyobbra fúvódott volna. Új cigarettára gyújtott,
és nem kínálta meg Darlát.
– Baszott egy nő vagy te, hallod! – mondta, s
szájából kék füst dőlt a szavak ütemére. –
Ilyesmiket nem kérdezünk! Nézünk, figyelünk, de
nem kérdezünk. Soha!
– Egymás között vagyunk, Cara! Én láttam…
Láttam egy kisfiút, aki mintha a tenyerével
lebegtetett volna egy poharat. Tudod, a
levegőben!
– Ezek a parák – bólintott a nő. – Ha lebegett
az a kibaszott pohár, hát lebegett. Ilyeneket
művelnek. Meg még… Más dolgokat.
Melyik kölyök volt?
– Nem ismerem.
– Nem baj, majd én…
– Az FBI ezért gyűjtötte össze őket? A Ház… A
munkahelyünk valami kísérleti telep? – Darla
érezte, hogy a hetek óta benne feszülő kérdések
majd szétrobbantják a koponyáját. A kolleganő
azonban perzselő gyűlölettel nézett rá.
– Megmondtam már, hogy bármikor hajlandó
vagyok elmenni – kiáltotta váratlan indulattal. –
Mondd meg neki: elmegyek, és biztos lehet benne,
hogy senki nem szed ki belőlem egyetlen árva szót
sem a rohadt Házáról. Csak hagyjon végre
elmenni, különben szarrá iszom az agyam!
– Kiről beszélsz? – Darla hátrébb húzódott, de
Cara felállt a pamlagról.
– Ő küldött, tudom én! – folytatta a részeg
hőzöngést. – Én nem akartam a harmadikon
dolgozni. Küldtek! És semmire nem emlékszem az
egészből. Csak annyira, hogy nem szabad
emlékeznem rá. Hát mikor hiszi el, hogy
kitörlődött? Nincs! Finita!
– Jól van, én… – Darla kénytelen volt felállni,
ha nem akarta, hogy a felé nyomuló Cara két
hatalmas mellével az arcára telepedjen. A nőből
áporodott szagok – szesz nikotin, és verejték –
áradtak. – Nem kellett volna átjönnöm.
– Kellett, baszottkám, mert ő küldött –
üvöltötte Cara. – Szétcsapom a fejed! Az jó lesz
neki? Vagy neked? És nekem? A paráknak jó lesz?
Darla alig bírta kinyitni az ajtót. Végre sikerült
elfordítania a gombot, lehátrált a meredek
lépcsőn, de Cara a szegélylécbe kapaszkodva
„kilengett” fölé, mintha rá akarna ugrani, s
közben nyálát fröcsögtetve ordított.
– Mondd meg neki, hogy engedjen el, különben
meg fogok neki itt dögleni! És akkor majd
keresnek! Ha nem hívom fel hetente a húgomat
Detroitban, akkor eljön, és keresni fog! Az pedig
senkinek nem lesz jó!
A harmadik lakókocsiban fény gyulladt, s egyik
ablaka kivágódott.
– Cara, fogd már be! Nem kell a cirkusz,
inkább igyál még!
Darla nem tudta, a nevelők közül melyik hajolt
ki az ablakon. Hangja erős, bántóan éles volt, s ez
megtette a hatását. Cara elnyomott egy
káromkodást, és beintett Darlának, középső ujját
a csillagok felé bökve. Végül becsapta a lakókocsi
ajtaját. Messze, az erdő fölött narancsszínű
derengés vibrált, mintha a távolban
meggyulladtak volna a fák.

***

„Eleinte csak sejtettem, azután már biztosan

tudtam, hogy éjjelente a ház körül járkál. Nem
minden éjjel, de elég gyakran ahhoz, hogy
egyetlen éjszakát se aludhassak végig nyugodtan.
A lépteit csupán akkor hallhattam, mikor a
verandára ért, vagy véletlenül rátiport egy-egy
száraz gallyra. Óvatosan járt, de nem úgy, mint
aki el akarja titkolni a jelenlétét. Sőt. Akarta,
hogy tudjak róla! Egyszer még a sarkon álló
vizeshordóba is belerúgott. Az a mély, tompa
kondulás olyan volt, mintha nevetne. Igen,
kinevetett engem! ”
A napló mondatai maguktól kúsztak Sam
Forbes tudatába. A padláson feküdt, fülét a lejáró
deszkáira hajtva, s cseppet sem érdekelte, hogy a
ruhája felszedi a több esztendős mocskot. Valaki
járkált odalenn. Bekapcsolta a tévét, hangosra
csavarta, majd otthonosan tett-vett a különböző
helyiségekben. Felkapcsolta a villanyokat,
kinyitotta a ruhásszekrényt. Egyszer mintha
halkan fütyörészett volna, bár ebben Sam nem
volt biztos. Legtöbb dolga a nappaliban akadt, de
betért a dolgozószobába és a hálóba is. Csak a
fürdőszobát hagyta ki.
Talán húsz perc telhetett így el, mikor Samben
egyik pillanatról a másikra vad, dacos harag
horgadt fel. Nem értette, miért kuporog a
padláson, miért koccannak össze a fogai, és miért
hempereg a koszban ahelyett, hogy egyszerűen
lemenne a házba, hogy megnézze, ki tört be a
néhai Mr. Bergendel otthonába. Előbb mégis
megvárta, amíg az illető visszatér a nappaliba –
közben mintha víz csobogott volna, amerre az
idegen járt és csak ezek után nyúlt a lépcső
retesze felé. Megpróbált elmormolni egy gyors,
halk imát, de a hatodik szónál szokás szerint
összeakadt a nyelve. A „mennyekben”-ből kusza,
összerágott hangzagyvalék lett csupán.
A fémcsap nem engedett. Néhány óvatos
próbálkozás után Samet már nem érdekelte, hogy
a betolakodó esetleg meghallhatja. Feltérdelt, és
két kézzel kezdte rángatni a zárat, mindhiába.
Végül ráállt a csapóajtóra, s páros lábbal ugrott
rajta néhányat. A deszkák hangosan döndültek,
réseikből por szitált a folyosóra.
Sam megértette, hogy a csapóajtót kívülről
zárták be. Percekkel korábban valóban hallotta,
mintha az idegen matatna valamit, nem messze
lehajtott fejétől, de a félelem annyira
megbénította, hogy akkor fel sem fogta, mi
történik.
„Egyszer meglestem. Pontosabban kísérletet
tettem rá, hogy találkozzunk, de bizonyára
számított erre. Napnyugtakor az erdőbe mentem,
s elrejtőztem a bokrok között. Magammal vittem
a puskát, bár tudtam, hogy soha nem használnám
ember ellen. Talán úgy gondoltam, nem biztos,
hogy emberrel van dolgom? Vadállat nem lehet,
ahhoz túl kiszámított, megfontolt minden
látogatása. Ha pedig sem ember, sem állat, akkor
a puska nem sokat érhet.
Két éjjel semmi nem történt. Harmadik éjszaka
pedig akármi történhetett volna: a fáradtságtól
elaludtam, és a hajnali harmat hidege ébresztett
fel. Azután végre eljött. Nem láttam, csak
éreztem, hogy a házhoz oson, sőt, egyszer
hallottam, hogy megkoccan a nappali ablaka. A
szemem azonban cserbenhagyott. Hiába
meresztettem, s később hiába lopóztam közelebb,
kockáztatva, hogy felfedem magam. Ott volt,
mégsem láttam.
Ekkor kezdtem rettegni…”
Sam döbbenten bámulta a bezárt csapóajtót.
Aki odalenn jár, felfedezhette a kihúzgált
szögeket, s jobbnak látta a biztonság kedvéért
ráfordítani a reteszt, nehogy a lépcső fejbe vágja,
mikor épp arra megy. Ez logikusnak tűnt. Vagy
tudja, hogy valaki van a padláson? Akkor miért
nem kiabál fel hozzá? Nem, ennek semmi értelme!
Valahogy biztosan reagálna arra, hogy tud
Samről.
Az idegen most a konyhába ment. Járt már ott
korábban is, felkapcsolta a villanyt, és valami
nagyobb méretű fémkannával zörgött. Most újra
a kőpadlón koppantak a léptei, s talán kinyitotta
az egyik csapot, mivel hangos csobogás szűrődött
fel a padlástérbe. Sam, mellőzve minden
óvatosságot, döngő léptekkel a konyha fölé ment,
s ott ugrott néhányat. Ezt bárkinek meg kellett
hallania odalenn, hacsak nem tök süket.
A csobogás abbamaradt néhány pillanatra,
majd folytatódott. Sam lehasalt a padlóra,
tenyerével gyorsan söprögetni kezdte a
gerendákra rakódott porréteget. Hamarosan
rátalált arra, aminek létezésében csupán
reménykedett: két hajópadló között ujjnyi rés
engedte át a lenti fényt. Sam fölé hajolt, és
belesett a konyhába.
A mosogató felét, a krómcsap végét (el volt
zárva), valamint a kőkockák mintáit láthatta.
– Hé, maga! – kiáltotta, száját a résre
tapasztva. A tévé hangosan bömbölt a
nappaliban. – Figyeljen rám! Bezárt a padlásra!
Engedjen le, nem fogom feljelenteni!
Nem jött válasz. Sam újra a réshez hajolt, bár
először nem értette, amit lát. A konyha padlóján
folyadék terjedt, ahogy a mosogató szélén is kövér
cseppek ültek, a csap azonban továbbra is el volt
zárva. Már éppen újra kiáltani akart, mély levegőt
vett…
Azt a kesernyés, maró illatot semmivel nem
téveszthette össze. A gyorsan párolgó gázolaj
valószínűleg a garázsból származott, s a behatoló
azért keresett korábban egy bádogedényt, hogy
azzal merje ki a tartályból, amit maga után
vonszolt. Sam hamarosan hallotta, amint a fém
megcsikordul a konyha küszöbén. A csobogás
most már a folyosóról hallatszott, majd a
nappaliban folytatódott.
– Ember, mit művel? Hall engem? Itt vagyok, a
padláson!
Fel akart állni, de sietségében megcsúszott,
elesett. Végül mégis sikerült feltápászkodnia,
ekkor azonban már nem tudta, hogy az illető
merre járhat a lakásban. Valószínűleg többé nem
is találja meg, ha az véletlenül le nem veri a Mr.
Bergendel dolgozószobájának asztalán álló
bronzszobrot. A csattanás visszhangot vert a falak
között. Sam két kézzel kaparta a hajópadlót, és új
rést sikerült nyitnia a deszkák között.
 A gyufa sercenése tisztán hallatszott. A gázolaj
hörrenve lobbant lángra, a sárga lobogás
másodpercek alatt terjedt tova. Az idegen
végigfutott a folyosón, néhány pillanatra azonban
megtorpant a padlásfeljáró ajtaja alatt. Nem volt
kétséges: ellenőrizte, hogy elég alaposan bezárta-
e.
Sam tehetetlenül toporgott az öreg bútorok,
egymásra halmozott kacatok között. Az
elemlámpa ezt a pillanatot választotta, hogy
színét mélysárgára változtassa, csupán annyi
fényt adva merülő telepeiből, ami még
kísértetiesebbé tette az árnyakat. Odalenn a tűz
egyre hangosabban bömbölt, helyiségről
helyiségre terjedve.
A tévé éles csattanással, szikrát szórva robbant
szét.
Samet elfogta a köhögés. A hajópadló
láthatatlan nyílásain át sűrű, fojtogató füst
gomolygott fel. A lelkész kezébe vette az
elemlámpát, s annak halvány fényével próbált
valamilyen… Bármilyen kiutat találni a csapdából.
Közben tekintete a napló lapjaira tévedt…
„…azért imádkoztam, hogy mihamarabb
bejöjjön a házamba. Tudtam, hogy meg fogja
tenni, s féltem, mert ébren akartam lenni, mikor
elszánja magát. Egy ideje csak nappal mertem
aludni néhány órát. Éjjel az ablakokat, ajtókat
ellenőrzőm újra és újra. A padlásfeljárót
beszögeltem, mivel a tetőnek kívülről is van
ajtaja, amit nem ellenőrizhetek bentről…”
Sam felmarkolt vagy kéttucatnyi lapot – több
nem fért a kezébe – és a dzsekije belső zsebébe
gyűrte azokat. A többit ott kellett hagynia, de a
javát már úgyis olvasta.
A padlásfeljáró környékén néhány lángnyelv
átküzdötte magát a repedéseken, és meggyújtotta
a lomokat. Sam átbukdácsolt a tartógerendákon,
közben felborított néhány holmit, amiről nem is
tudta, micsoda. A gyerek méretű tetőajtó valóban
ott volt, persze zárva. Az elemlámpa végképp
megadta magát a sorsának, már csupán az égő
izzószála sziporkázott fénytelen narancssárgán.
Sam eldobta a használhatatlan eszközt, majd két
kézzel megkapaszkodott a keresztgerendában, és
páros lábbal rúgott a kicsiny ajtóba. A zár nem
engedett.
A lángok elérték a konyhát, s mohón
körbenyalták a gázpalackot.
Sam újra és újra próbálkozott, de pusztán
annyit ért el, hogy az ajtó kétujjnyira kilendült
minden rúgásra, majd a helyére ugrott. A lelkész
elkeseredett dühében, vakon a szemét maró
füsttől, vállal ugrott előre. Cserepek reccsentek.
Elvétette az ajtót, s mellette roppantotta össze a
tetőt. A rég elkorhadt cserepek engedtek, Sam
majdnem kizuhant a padlásról. Deréktól fölfelé
lógott a mélység fölött, de némi kapálózással
visszanyerte egyensúlyát. Sejtette, hogy el fogja
törni a lábát, ha leugrik, de inkább ezt választotta
volna, mint a tűzhalált.
A hálószoba ablaka felrobbant, és a kicsapó
lángok megvilágították a környéket.
Odalenn állt valaki, két kezét a padlásajtóhoz
támasztott létrán nyugtatva. Sam azt hitte,
látomása van. Az alak fölfelé nézett, egyenesen rá,
mintha csodálkozna, hogy látja őt. Aztán
megragadta a létrát, arrébb rángatta, és éppen
Sam lába előtt támasztotta a falnak.
– Jöjjön! Jöjjön már! – kiabálta túl az őrjöngő
tűzvészt. Sam megfordult, rálépett az első fokra…
Később nem emlékezett rá, hogy an került a létra
aljára. Csupán akkor tért magához, mikor dr.
Ramsay megragadta mindkét vállát, és az
arcába kiáltott. – Szedje össze magát, fiam! El
kell mennünk innen!
A rémület, vagy talán a hiábavaló menekülési
kísérletek szívták ki minden erejét; Samnek rá
kellett támaszkodnia a nőre, hogy járni tudjon.
Épp elérték az erdő szélét, mikor a gázpalack
irtózatos dörrenéssel szétvetette maga körül a
Bergendel-házat. A robbanást Theyarentben is
hallották.
 ***

Valahogy minden megváltozott.

Darla Angelson hajnalban mély álomból ébredt,
felöltözött, majd lement a buszállomásra.
Elsőként ért oda, a többi nő percekkel később,
kisebb-nagyobb csoportokban közeledett. Halkan
beszélgettek, szavuk összekeveredett a hegyek felől
folyton duruzsoló széllel. Darla nem nézett rájuk,
és nem szólt egyikükhöz sem, de mintha most
először látta volna őket a maguk valóságában. Az
arcuk szürke, mozdulataik tétovák. Tekintetük
üres, mint az elhagyatott lakótelepek kukája: csak
valami ősi mocsok száradt az alján. Bármit is
mondtak egymásnak, annak semmi jelentősége
sem volt.
Darla felszállt a buszra. Leghátul, egyedül ült le,
és bár nem nézett ki útközben az ablakon, előre
tudta, hogy a Ház sem lesz már ugyanaz. A
vaskapu persze a helyén volt, a magas fal tetején
megcsillantak a malterba ágyazott üvegcserepek,
és a murva is fülsértően ropogott a busz kerekei
alatt. Valahogy mégis megváltozott a táj. A tompa
fényű ablakok mögött most arcok halvány
körvonalai derengtek, tenyerük az üvegre tapadt,
orruk ellapult. Őt nézték. Rá vártak.
Cara Dorten késett az ébresztőről. Darla ezt
csak akkor fogta fel, mikor egyedül lépett a
hajdani szállodai szobákból falbontással
összeszabott hálóterembe, és felkapcsolta a
neonlámpákat. A legtöbb gyerek álmosan
pislogva, de tiltakozás nélkül indult a fürdőszoba
felé. Megszokták, hogy soha nem fejezhetik be az
álmaikat.
Mikor megpillantotta Martha vörös
hajzuhatagát, amint lávafolyamként ömlik végig a
fehér párnán, Darla döntésre jutott. A gondolat
pedig felszabadította, örömmel és
megkönnyebbüléssel töltötte el. Legszívesebben a
kislányhoz futott volna, hogy közölje vele…
Vége a bódulatnak, ébren vagyok! Felébredtem,
és számíthatsz rám!
…elhatározását, de azután nyomban
óvatosságra intette magát. Nem szólt hát, viszont
látott! Látta a kislányok elgyötört vonásait, a
hulló vakolatot, a tejfehérre festett ablakokat,
amiken csak ott hatolhatott be némi eleven
napfény, ahol valamelyik engedetlen gyerek a
körmével utat kapart neki. Ezt eddig észre sem
vette: a napfény tiltott holmi volt a Házon belül.
Segített felöltözni Kate-nek, aki pisze orrát
fintorgatta, hogy megnevettesse őt. Darla
azonban Marthát figyelte. A lány még mindig
nem kelt fel, pedig csoporttársai megfésülködve,
előírásosan indigókék ruhában ültek saját
ágyukon, és várták a sorakozóra hívó parancsot.
Kate meglepődött, mikor Darla a szokottnál
gyorsabban, talán durvábban gombolta be
szoknyája pántját, majd rögvest magára hagyta
őt.
– Hé, mi van veled? – suttogta a nő, leguggolva
a látszólag még mindig alvó Martha ágya mellé.
Finoman félrehajtotta a vörös haj sátrát, s
megrémült attól, amit látott. A kislány órák óta
sírhatott.
Szeme vérben és könnyben úszott, alatta puha,
püffedt táskák ültek. – Bántott valaki?
– Senki.
Darlát most is szinte mellbe taszította a kislány
dörömbölően férfias baritonja. Nem tehetett róla,
képtelen volt megszokni, de már tudott irtózásán
uralkodni.
– Akkor… miért sírsz?
– Beárulták Duke-ot – felelt halkan Martha.
– Nem értelek. Duke az a fiú, aki valamelyik
nap betévedt ide, és a poharat…?
– Igen, ő Duke – bólintott a kislány, s már
tényleg nem sírt.
– Ki árulta volna be? És egyáltalán…Mit árult
be az a valaki Duke-ról?
Martha felkönyökölt az ágyában. Már többen
őket figyelték, hisz elég különös volt, hogy az egyik
lány nem kel fel időben… talán beteg
 …és a nevelő mégsem üvöltözik vele, sőt,
mintha bizalmasan beszélgetnének egymással.
– A paráknak tilos… Szigorúan tilos a
képességeiket használniuk–lehelte Martha, s
tekintetében vad fény kezdett izzani. Darla eleinte
nem ismerte fel ezt a… ragyogást
…de végül mégis megfejtette: a kislány gyűlölte
őt.
– Ha egy para mégis használja a képességét,
akkor elviszik – mondta Martha. – Elviszik a Zöld
Szárnyba.
S nem törődve azzal, hogy minden szobatársa
jól láthatja a mozdulatát, kinyújtott karral
mutatott a nyugati ablakok felé. Darlában
hirtelen harag lobbant. Forró, bizsergő érzés volt,
a gyomra tájékáról indult, és gyorsan terjedt a
végtagjai felé. Sejtette, hogy ha engedi az ujjaiba
futni, meg fogja pofozni a kislányt.
Ekkor nyílt ki a folyosó ajtaja. Darla lerántotta
Martháról a takarót, és rákiáltott.
– Azt mondtam, felkelsz! Nincs lázad, csak az
oktatást akarod megúszni, de engem nem csapsz
be! – A düh elpárolgott a testéből. Azzal, hogy
felemelte a hangját, megmentette a kislányt, és
önmagát is. Az ajtóban Cara állt.
– Sorakozó! – kiáltott a nevelőnő. Pufók arca
csak úgy ragyogott a boldogságtól, apró szemében
nyoma sem látszott az előző éj részeg homályának.
– Szedjétek a lábatokat, nem érünk rá egész nap!
Darla lassan, megfontoltan mozgott. Látszólag
kíméletlen erőszakkal rángatta fel Marthára a
ruhadarabokat, bár a lány már elég nagy volt
hozzá, hogy maga öltözzön. Csakhogy nem akarta
Carát a közelébe engedni, s ezt Martha is felfogta.
Mikor véreres szemébe nézett, ott már szikrája
sem maradt a gyűlöletnek.
A csoport kivonult a folyosóra, onnan végig a
dzsungelmintás szőnyegen az emeleti hallba, ahol
a liftajtók sorakoztak. Nem fértek be egyszerre a
zörgőládákba. Darla néhány lánnyal utolsónak
maradt, és szórakozottan sétált a tökéletesen
fölösleges dohányzóasztalka meg a négy fotel
között. Valaha a vendégek talán használták
ezeket, de a gyerekek biztosan nem.
A hall ablakait csak félig mázolták be fehér
festékkel. A kölykök így nem láthatták az udvart,
de a nevelők kileshettek a mesterséges páraréteg
fölött. Darla két tenyerét a széles párkányra
támasztotta, fél füllel figyelve, nem jön-e még
visszafelé a lift.
Duke Karamipulos úgy feküdt a hordágyon,
mint akiből már rég elszállt minden élet. A kisfiú
feje ide-oda billent az ápolók lépteinek ütemére,
egyik vékony karja pedig ernyedten csüngött elő a
fehér takaró alól. Hogy nem takarták le az arcát,
az véletlen is lehetett. A Zöld Szárnyhoz vezető
murvás ösvényen vitték, keresztül a néma parkon.
A lift megérkezett, és éhes szörnyetegként
feltárta csattogó ajtaját…
 VII.
Gyerekholmik
Négy mocskos, véres ujj markol a macskakőbe,
míg a hüvelykujj torzan elcsavarodik, mintha egy
valamivel távolabb heverő, üres sörösdobozba
akarna belebújni…
Sokat sírt. Ebben Marge Angelson biztos,
amint meglátja a kislányt. Órák óta bolyong már
a külvárosban. Kocsiját öt sarokkal és egy egész
világegyetemmel távolabb állította le,
megkockáztatva, hogy amire visszatér, a
dísztárcsák, az autómagnó és az URH is hiányozni
fog belőle. Magasról szarik az adófizetők
vagyonára; majd vesznek másik rendőrautót.
Barbara melléből hangos, szortyogó sóhaj
szakad fel, amint meglátja őt. A sikátor leghátsó
sarkában két, soha nem ürített szemétkonténer
között kucorog, térdét álláig húzza, és a karjával
átfonja. Haja minden ragacsot felszedett az
utóbbi két napban, ami csak a közelébe került.
Harisnyája csak foltokban maradt meg,
féloldalason folyik az orra, de mikor kapkodva
levegőt vesz, a „takonykukac” félve visszamenekül
rejtekébe.
– Jó itt, csöndes – mondja Barbara, s
megpróbál mosolyogni.
– Azt szeretném, ha velem jönnél – szól Marge.
Lassan lépked a nagyvárosi törmelékben, s
képtelen megszabadulni attól a
kényszerképzetétől, hogy valamit nem lát, pedig a
szeme előtt van, hát a keze folyton a
pisztolytáskája felé mozdul.
– Nem kell félned, kettesben vagyunk – a
kislány már megint olvas a gondolataiban. –
Mióta itt hagytál, alig találkoztam néhány
emberrel. Az egyik enni adott. A másik is, de ő
cserébe… Nem érdekes, elment.
– Én? Azt mondod, én hagytalak itt? – Marge
érzi, hogy jobb kézfején ismét égni, lüktetni kezd
a seb, ami pedig már majdnem teljesen
begyógyult. Barbara odanéz.
– Fáj még? Az ügynöknő viselhetne kevésbé
veszélyes ékszereket – suttog, majd mintha
kuncogna. Marge megszédül, s bár undor tölti el,
kénytelen bal tenyerével megtámaszkodni a
bérház falán. A malter pereg, penészes papíron
kopog, s alatta a fal elevenen, melegen lüktet. A
nyomozónő gyorsan elkapja a kezét, mielőtt az
épületből bármi… valami
…megérezné a jelenlétét, és felé indulna.
 – Tehát én hoztalak ki az FBI-tól? – Ez nem is
kérdés, inkább megállapítás.
– Hiszen végig tudtad! – Barbara összevonja
szép ívű szemöldökét.
– Sejtettem. – Marge-ot hirtelen megrohanja
az aggodalom, a szeretni akarás. Óvni akarja ezt a
kicsi, törékeny teremtményt, bármilyen
szörnyeteg is lakozik benne. Mert nagy különbség,
ha „valakiben benne lakik a gonosz”, vagy ha „ő
maga az”. És Barbara jó. Igen, ő egész biztos jó.
A kislány elmosolyodik, mint aki pontosan
tudja, mit gondol róla a másik.
– Olyan régen mondom neked, hogy Ő súgja a
rossz dolgokat. A
Kedves Néni, aki hajlandó volt beszélgetni
velem, mikor anya és apa dolgoztak, s Peter sem
jött át játszani. Ő szeret engem, és szeret téged is.
Marge a kislányhoz rohan, letérdel mellé, és
szorosan magához öleli. Barbara úgy tesz, mint
aki örül ennek, de közben az ajkát nyalogatja,
tekintete pedig a szemét között keresgél érdekes
holmik után.
– Miért hoztalak ki, Barbara? – súgja Marge. –
És hogy an vettél rá?
– Otthon aludtál, én pedig belebújtam az
álmodba…
A nő fejében felvillan egy kép: pillanatfelvétel,
amit túlvilágítottak. Az ágyán könyököl, Barbara
pedig szemben áll vele, hálóing van rajta, egy
babát szorít magához, és valamiről beszél.
A kép kihuny.
– Amikor beültél az autóba, az volt a
legnehezebb – folytatja a kislány. – Nem tudok
vezetni. Majdnem karamboloztál…
Fény-kép! Szembe rohan a teherautó, ő pedig
nem érti, hogy an kerül a volán mögé, mit keres
az úton, hisz az imént még az ágyában aludt.
Mégis félrekapja a kormányt, a teherautó
fülrepesztően dudál.
Nincs tovább.
– A Kedves Néni segített végül: megüzente, mit
kell a fejedbe küldenem. Azt is mondta, hogy meg
kell ölnöd az ügyeletest, mert akkor már soha
többé nem tudsz majd nekünk ellentmondani. De
én nem akartam, hogy mérges légy rám.
Emlék-ár! Vér szökkent az ökléből, mikor
leütötte a nőt, de a fájdalom csupán puha,
homályos ködpárák mögött izzott. Aztán lehajolt,
megragadta az eszméletlen ügyeletes állát és
koponyáját, hogy egyetlen erős rántással eltörje a
csigolyáját. A szeme iszonyattól kerekedett, látva,
mire készül. A kislány ott állt mellette, karján a
babával, hálóinge könnyedén lebbent a huzatban.
Ő megfeszítette az izmait, de az utolsó
pillanatban érezte, hogy mégsem kell megtennie.
Majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől.
 Ennyi.
– Végig te irányítottál? – Marge valamivel
kevésbé szorítja Barbarát.
– A Kedves Néni azt akarta, hogy anyuék
meghaljanak – szól a kislány. – Meghaltak?
– Nem. Apukád kómában van, anyukádnak
csak a karja… Meg akartad őket ölni?
– A kutya emlékezett rám. A Kedves Néni nem
ismerte a kocsinkat. Túl modern, ő ilyet még nem
látott, de azért végül megtaláltuk a fékcsövet.
Marge kénytelen elhúzódni a lánytól. A
szenvtelen hang… A vékony karok, amik lazán
kulcsolódnak össze a hátán… Legszívesebben
messze futna Barbarától.
– Ne hagyj itt! – A kislány egyik kezével
megmarkolja a karját, de valójában nem azzal
tartja vissza. – Unatkozom. És éhes is vagyok.
– Hogyan csinálod? – Marge megfogja a lány
kerek állát, és a szemébe akar nézni. – Nem
akarom soha többé, hogy irányíts!
– Nekem muszáj azt csinálnom, amit a Kedves
Néni mond – von vállat Barbara. – Jókat
tanácsol, hiszen Peter a barátom lett. Addig
folyton egyedül voltam, de a Néni megmondta,
hogy an kell belebújnom Peter fejébe. Mindig úgy
játszottunk, ahogy nekem tetszett. Majdnem
mindig, de Peter egyre többször tudta azt
gondolni, hogy „nem”, és akkor úgy kellett
játszani, ahogy ő akarta. Az unalmas volt.
– A Kedves Néni pedig azt mondta: ő tud egy
másik, izgalmasabb játékot, de ahhoz előbb meg
kell ölnöm az engedetlen Petert. – Marge most
úgy érzi, mintha ő olvasna a kislány fejében.
Barbara hármat bólint, pusztán viccből, majd
állát erősen a mellére szorítva beszél tovább.
– A Kedves Néni szeret minket.
– Én pedig szeretnék beszélni vele! – Marge
gyomra ráng a félelemtől, mégis megragadja
Barbara csuklóját, és már-már durván talpra
rántja a kislányt. – Mutasd meg, hol van a Néni!
Barbara úgy indul kifelé a sikátorból, mintha
egyenesen a keresett személyhez menne. Ajka
közben zárva marad, Marge mégis
„hallja” a szavait:
„ A Kedves Néni is szeretne veled találkozni, de
nem most. Rengeteget kell játszanunk addig, és te
velünk játszol majd, különben lemaradsz
mindenről. Nem akarsz lemaradni semmiről,
igaz, kicsi Marge? ”
A nyomozónő úgy rántja el kezét Barbara apró
ujjai közül, mintha áramütés érte volna. Levegő
után kapkodva markolja meg mellén a blúzát,
torkába keserű nyál gyűlik. Szeretné megragadni
a kislány dús haját, és módszeresen, ütemesen a
falba verni a gyerek sima homlokát, míg szét nem
reped a koponyája.
 – Mi vagy te? Hallod? Mi a fene vagy te?
Barbara bájosan félrebiccentett fejjel néz föl rá,
és mosolyog.
– Akkor most visszamegyünk abba a nagy
házba? – kérdi. – Kakaót fogok kérni, és rengeteg
csokis fánkot.
A sikátoron kívül, a világban elhúz egy
halványzöld Plymouth, ablakából fekete arcok
üvöltenek kifelé. Marge ismét megfogja a kislány
kezét, és úgy vonszolja magával, hogy Barbara
néhányszor majdnem elesik. A sikátor kijáratából
váratlanul visszafordul, és szabad kezével édesen
integet vissza.
– Szia, légy jó!
– Kitől búcsúzol? – néz hátra Marge, aki
mintha látna valamit, de aztán mégsem, pedig
látnia kellene. Barbara nem felel.
Később…
– Visszahoztad?
– Szerencsém volt. Küldj ki egy járőrt az Eat és
Hurry sarkához.
Nézzék végig a környék sikátorait!
– Mit keressenek?
– Valamit, amit én nem láttam, pedig…
Mindegy, nézzenek szét alaposan!
Barbara visszakerült a cellájába. Széles
mosollyal köszöntötte az ügyeletest, aki félve
lépett el az útjából.
 – Angelson nyomozó!
– Igen?
– A járőr megtalálta… Ha „azt” kereste. Egy
csavargó hullája. A bal szemébe széklábat döftek.

***

„Az Úr időnként megajándékoz minket a

Megoldással. Amikor eleget könyörgünk hozzá –
nem szóban, imában, de a rettegésünkkel, a
kétségbeesésünkkel –, akkor szánni kezd, és juttat
egy-egy morzsát az Ő végtelen Bölcsességéből. Így
történhetett, hogy bár semmiféle bajom nem
akadt az egészségemmel, tegnap délután a
fűszerestől jövet mégis lefékeztem a doktornő
háza előtt. Vanessa csodálatos nő. Alig ötvennyolc
éves, és talán az idők kezdetén költözött
Theyarentbe. Mintha… Olyan misztikus az érzés,
hogy leírni is alig merem. Mintha ő és én
valamiként közös sorsot birtokolnánk. Elég volt
egyetlen órát beszélgetnem vele, s azt éreztem,
hogy dr. Ramsay éppen úgy menekült valami elől,
ahogy an engem is a saját démonaim kergettek
ebbe a kisvárosba.
Talán mégsem kellett volna beszélnem neki
Róla… Láttam az arcán, hogy megütközik éjszakai
látogatóm történetén. Csak azt nem tudtam
eldönteni, őrültnek tart, képzelgőnek, ártalmatlan
magányosnak, vagy netán elhiszi, hogy valaki…
valami… a házam körül settenkedik éjjelente…”
Sam Forbes baptista lelkész meg volt győződve
róla, hogy egész teste, de legalábbis a feje
valahogy víz alá került. Épp ezért teljes erejéből
lendítette végtagjait, vakon ütött, s figyelte, hol
legkisebb az ellenállás. Csakhogy a lábát mintha
gumiszalagok rögzítették volna, a két karja pedig
semmi kapaszkodóra nem lelt, pusztán a levegőt
hasította értelmetlenül.
– Elég volt, fiam, hagyja abba! – Dr. Vanessa
Ramsay hangja valahonnan a dimenziókon túlról
érkezett. Megnyugtató volt, lágy és magabiztos.
Talán kicsit bosszús. – Még lever nekem valamit,
aztán hallgathatom a bocsánatkérését.
Sam felnyitotta a szemét. Keskeny pamlagon
feküdt, pokrócokkal szorosan betakarva, ezért
nem volt képes szabadon rugdalózni.
Két keze viszont görcsösen begörbített ujjakkal
markolta a levegőt, ahogy an a felszínt kereső
fuldoklók szokták.
– Magához tért végre? – hangzott ismét dr.
Ramsay hangja, s a nő telihold-arca feltűnt a
fiatalember látóterében. A barátságosan
berendezett nappaliban, ami egyben a betegek
fogadására is szolgált, csupán két olvasólámpa
égett, de ez most segítette, hogy Sam
mihamarabb megnyugodjék.
 – Jól vagyok – motyogta a férfi.
– Na, azt nem hiszem – kuncogott Vanessa, és
puha tenyerét Sam homlokára simította. Érintése
hűvös volt, s ezzel az éjszakai vadont idézte. –
Majdnem bennégett egy házban, utána meg
lezuhant a létráról. Pedig tartottam, ahogy
bírtam, de maga nem volt képes kivárni, amíg
rendesen a falnak támasztom.
Sam Forbest hirtelen megrohanták az emlékek.
A Bergendel ház poros levegőjű, pókhálóktól
ragacsos sötétje… A sárgán derengő elemlámpa
haláltusája… Léptek odalenn…A gyufa, mikor
sercen… És a mohó, bömbölő, őrjöngve terjedő
tűz…
– Mikor felrobbant a gázpalack, még magánál
volt – mesélte dr. Ramsay, mintha csak tudná,
hogy a férfi meddig jutott az emlékezésben. –
Aztán úgy csuklott össze, mint akiből kihúzták a
csontokat. Alig bírtam berángatni a furgonba,
hogy hazahozzam.
Sam végre elég erősnek érezte magát ahhoz,
hogy felüljön. Nagy nehezen kicsomagolta lábát a
takarók szorításából, a padlóra tette csupán
átnedvesedett zokniban borzongó talpát. A puha
szőnyeg érintése olyan valóságos, annyira jó volt.
– Nem értem, mi történt – mondta, miközben
elfogadta a felé nyújtott, gőzölgő kávésbögrét. Dr.
Ramsay az öblös fotelba ült, szemben vele, s úgy
tett, mint akit semmi más nem érdekel ebben a
pillanatban, csak hogy az italát élvezhesse. –
Felmentem a padlásra…
– Kezdjük ott, hogy mit keresett szegény Mr.
Bergendel házában – vágott a szavába Vanessa,
szigorú nagymama módján. – Akkor vettem észre
magát, mikor ellopakodott az utcán. Előbb nem
akartam törődni vele, hiszen mi közöm hozzá,
merre jár a lelkész éjnek idején. Végül mégsem
hagyott nyugodni a dolog, hogy bajba keveri
önmagát. Kocsiba ültem, és adjon hálát az Úrnak,
hogy még időben utolértem.
– Időben? – Sam gondolatai tört szárnyú
madarakként vonszolódtak. Talán füstmérgezést
kapott, legalábbis ez tűnt logikusnak. – Követett
az autóján?
– Úgy valahogy – biccentett dr. Ramsay. –
Maga olyan úton indult a hegyeknek, amin csak
két célja lehetett. Vagy a Bergendel ház… Erre
tippeltem! Vagy a vadon mélye, a Hód-hágó, és
azon túl az éhhalál. Mikor aztán megláttam a
tüzet, már tudtam, hogy tényleg bajba keveredett.
– Valaki… Istenem, valaki meg akart ölni! – A
felismerés iszonyú erővel szakadt ki Samből. A
lelkész egész testében remegni kezdett, szeme
felfelé fordult, mintha végleg el akarna tűnni a
koponya belsejében, s ujjai majdnem elengedték a
bögrét.
 – Nyugalom, ember, térjen magához! – Dr.
Ramsay kövérkés testét és korát meghazudtoló
fürgeséggel ugrott fel, és rázta meg Sam vállát. A
férfi tekintete kitisztult, de ziháló légzése elárulta:
a sokkon éppen csak átesett. – Való igaz, hogy
láttam valakit elfutni az erdőben. Talán egy
csavargó lehetett, aki bevette magát az üres
házba, de a tűzgyújtásnál elbabrált valamit, és
felrobbantotta az egész kócerájt.
– Nem, ez nem így… Másként történt! – Sam
annyira igyekezett meggyőzni Vanessát, hogy
kezdett elfeledkezni a rémületéről. – A padláson
voltam, és hallottam, hogy odafönn mászkál. Le
akartam menni, de rám zárta a csapóajtót. Akkor
kiabáltam, mert a gázolaj szaga betöltötte a
házat…
– Biztos, hogy kiabált? – ráncolta homlokát dr.
Ramsay, aki ismét a fotelban ült.
– Hogy érti ezt?
– Néha, mikor túlságosan feszült helyzetben
vagyunk, csakúgy véljük, hogy teszünk valamit,
pedig nem.
Sam kissé összezavarodott. Ez a gondolatmenet
mellékvágány volt, amire nem akart rátérni. Most
nem fontos, hogy ő képzelte a saját hangját, vagy
sem. A házban mászkáló alakot nem képzelte,
mint ahogy a tűzvészt, a létrát, a robbanást sem!
– Maga látta őt? – nézett fürkészőn a doktornő
szemébe.
– Láttam valakit, igen, ebben biztos vagyok.
Mikor megállítottam a kocsit, a ház nagy része
már lángokban állt. Akkor rontott ki a hátsó
ajtón, és befutott a fák közé. Először azt hittem
maga az, mégis közelebb mentem… Soha nem
láttam még, hogy an ég le egy ház. A tűzoltókat
pedig hiába értesítettem volna. A theyarenti
önkéntesek lassúak, mint a vakbélgyulladás első
stádiuma.
– Én akkor a padláson voltam. Megpróbáltam
kijutni, a füst egyre fullasztóbb lett.
– Már éppen távolabb akartam húzódni, mikor
kirúgta a cserepeket. – Vanessát mintha
szórakoztatta volna a történet.
– A fejemmel törtem át – vont vállat némileg
szégyenkezve Sam. –Majdnem lezuhantam.
– Tudom, egészen közel voltam. Fogtam a
létrát… A létra… Igen, a létra!
– Köszönöm, hogy segített. – Sam a
dohányzóasztalra tette félig kiürült bögréjét, majd
felállt, és a két lépésre álló szék karfájáról
leakasztotta a dzsekijét.
– Én vetkőztettem le – mosolygott Vanessa. –
Remélem, nem baj.
Sam csöppet sem volt abban a hangulatban,
hogy értse a tréfát. Szótlanul belső zsebébe nyúlt,
és onnan egy köteg gyűrött, sárga lapot emelt ki.
– Ezt kerestem a padláson – mondta. A
doktornő váratlan fürgeséggel kapta ki kezéből a
papírokat. – Mr. Bergendel naplója. Már ami
megmaradt belőle. Azt hiszem, a javát sikerült
magamhoz vennem, mielőtt a füst teljesen
elvakított.
– Képes volt az életét kockáztatni… ezért? –
Vanessa értetlen pillantást vetett a lapokra, majd
az egész köteget az asztalon álló kislámpa alá
ejtette.
– Nem tudtam előre, hogy ezért valaki gyilkolni
is képes. – Sam tétován toporgott a nappali
közepén. A torkát szinte marta a kikívánkozó
titok. Beszélni akart McCansy atyáról, a baptista
egyháztól kapott küldetéséről, Mr. Bergendel
titkáról…
„Láttam az arcán, hogy talán őrültnek tart…
Mégsem kellett volna beszélnem neki az éjszakai
látogatómról? Mintha a sorsunk közös gyökérből
fakadna…”
– A legjobb lesz, ha most gyorsan hazamegy – a
doktornő nem tűrt ellentmondást. Felállt a
fotelből, kivette Sam kezéből a kabátot, és úgy
adta rá, ahogy an kisfiúkat öltöztet a napközis
tanárnő. – Van még néhány nyugodt óránk
reggelig. Délelőtt rendelek, de ebéd után azt
akarom, hogy jöjjön el hozzám, és akkor újra
megbeszélünk mindent. A seriffnek is tudnia kell,
hogy leégett a Bergendel-ház. Majd én szólok neki.
– Köszönöm – motyogott ismét Sam. Azért volt
hálás, mert Vanessa helyette döntött. Elindult az
ajtó felé, ahol a cipőit látta, de eszébe jutottak a
papírok.
– Nem! – Dr. Ramsay tenyerét a napló
maradékára fektette. – Ezek itt maradnak.
Semmi szükség rá, hogy alvás helyett még inkább
felizgassa magát. Majd én átolvasom az irományt,
s nálam megtalálja holnap. Induljon már, maga
mamlasz!
Sam Forbes máskor csodásnak látta a hegyek
sötét csúcsai közé szorított csillagos égboltot –
most vacogva összevonta magán a dzsekit, és
sietős léptekkel indult a motel irányába. Közben
halk imát mormolt, s még az sem érdekelte, hogy
minden harmadiknegyedik szónál összeakad a
nyelve. Az Úr bizonyára így is érti, mennyire fél…

***

Martha pontosan tudta, hogy el kell

kéredzkednie a nevelőtől, ha vécére akar menni.
Most ugyan az első emeleti társalgóban volt az
egész gyerekhad, fiúk és lányok együtt múlatták
az időt, a hatalmas ablakokon át beszökő álmos,
délutáni napfényben, neki mégis engedélyt
muszáj kérnie. Felemelte hát tekintetét a
rajzlapról, amin félig készen… félig ébren
…barnállott egy labdával játszadozó kutyapár.
Martha mindig őket rajzolta, a két kutyakölyköt.
Régen egészen más képek kerültek ki a keze alól.
Akkoriban az álmait vitte papírra… kavargó
sárförgeteg, melyből üvöltő férfiarc rajzolódott ki,
ha az
ember elég figyelmesen bámulta; s alá azt írta
– Papa
…de azokat folyton elvették tőle a nevelők, és
átadták a ködös tekintettel bóklászó, fehér
köpenyes pszichológusnak. Az pedig öttíz rajz
elkészülte után behívatta Marthát az irodájába, és
órákon át faggatta arról, miért ábrázolja egykori
családját egy kopasz fa ágaira akasztva.
Anyu folyton idegen pasikról ábrándozott… ha
egyszer, csak egyetlen alkalommal magamra
húzhatnék belőlük legalább hármat, egyszerre
három kant.
…apa pedig tudta ezt, és whiskyvel
fertőtlenítette a lelkén vöröslő sebhelyet. A
testvérei nem gondolkodtak, az ő fejük üres volt,
kivéve azt a néhány fényes ösztönszikrát, amiknek
hatására aztán betörtek a fűszereshez, elloptak
egy autót, hogy összetörjék a külvárosban, vagy
közösen erőszakolták meg az egyedül hazafelé
siető szomszéd lányt. Jobb volt, hogy a fán lógtak.
 Martha lopva körülnézett a társalgóban. A
szabad foglalkozáskeserves két órája percegett a
Házban. A gyerekek ilyenkor úgy tettek, mint akik
játszanak, a nevelők viszont rejtvényújságjaikba,
szerelmes regényeikbe, vagy álmos gondolataikba
merültek. Cara Dorten gömbölyded teste egy jobb
napokat látott fotelba szorulva fehérlett a középső
ablaknál, míg Darla Angelson megint a kis Kate-
et pátyolgatta, halkan sugdosva tanácsait a
kifestőkönyv titkairól.
Martha macskaügyességgel állt fel az asztaltól,
és osont a folyosói kijárat irányába. Néhányan
ugyan felfigyeltek rá, de egyik gyerek sem érzett
elég lendületet hozzá, hogy lebuktassa. Ha Martha
olyan ostobaság miatt is képes büntetést szerezni,
mint a pisilés, hát tegye.
A puha szőnyeg szerencsére elnyelte léptei
hangját. Mozgó alakja még így is elárulhatta,
hiszen az éles napfényben, az egy helyben
ülőgyerekek között nagyon feltűnő lehetett, ha
bármi mozdul. Cara azonban elakadhatott a
keresztrejtvényben…öt betű,
és a szívhez szól
…hájas homlokán puha hullámokat vetett a
gond. Darla pedig… Darla egészen belefeledkezett
a kis Kate nevelésébe. Martha megfogta a
hatalmas, európai mintára készült rézkilincset,
lassan lenyomta, és nehéz sóhajával könyörgött,
hogy ne nyikorogjanak a sarokvasak.
A Ház halkan, monoton gyomorhangon
morgott, mint mindig. Télen ez eredhetett a
pincében teljes erővel üzemelő kazánoktól, de
ilyenkor még nem fűtöttek. A falak mégis hangot
adtak ki magukból. Martha éjjelente sokszor
töprengett el azon, hány szó, kiáltás, suttogás,
sikoly és nevetés keringhet még mindig az
épületben, ami valaha szálloda volt, most pedig…
most a Ház lett belőle, se több, se kevesebb – a
Ház
…kiadja magából mindazokat, apránként,
mintha mesélni akarna. Csak a történetek
szereplői meg ne elevenedjenek egyszer!
A folyosón már gyorsan haladt, hiszen ott nem
kellett attól tartania, hogy bárki meglátja.
Lelkéből a félelmet kiszorította az ujjongó diadal.
Ismét sikerült kijátszania egy hülye szabályt, s
egyelőre észre sem vették. Kiabálni, szökdelni lett
volna kedve. Majd hirtelen elöntötte a
búskomorság, mert rádöbbent, mennyire
gyerekes az öröme. Hiszen csak pisilni szökött ki,
ez aztán igazán nem hőstett.
A fürdőszobát ezen az emeleten egykori
lakószobákból alakították át. Miután a Ház már
nem szolgált többé szállodaként, a legtöbb
hangulatos, kellemesen kicsi helyiséget
egybenyitották, háló- és oktatótermeket, játszó- és
edzőszobákat alakítva ki – na és persze fürdőket,
illemhelyeket. A kislány óvatosan csukta be maga
mögött az ajtót, s néhány pillanatig megütközve
nézte a csupa csempe, hosszú helyiséget. Ilyenkor
azt játszotta, hogy ő egy előkelő vendég a
szállodában, aki csupán néhány percre hagyta el a
szobáját, de közben történt valami, s mikor
visszatért kényelmes franciaágya,
pipereasztalkája és bőröndjei helyén egy
fürdőszobát talál. Nem ijed meg, hiszen mindenre
fel van készülve, mint jó nevelést kapott úrilány.
Tehát lopakodni kezd a vécéfülkék
fertőtlenítőszagú sorfala előtt, belepillant a matt
tükrökbe, s még a sarokban álló pedálos kukát is
megvizsgálja, hátha nyomra bukkan.
Hólyagja váratlanul éles szúrással üzente, hogy
túlságosan megtelt. Martha bosszúsan fintorogva
belépett az első fakeretes ajtón, a kallantyút a
helyére akasztotta, majd elhelyezkedett a hideg
ülőkén. A hangos csobogás, ahogy könnyített
magán, szinte viharos hangorkánná vált a
némaságban. Martha sietett, mert… erről igazán
nem tehetett
…egy ideje (talán egy éve) az a kényszerképzet
fészkelte magát a fejébe: egyszer majd, ha egyedül
lesz a vécén, a lenti bűzös sötétségből fel fog
nyúlni egy kéz, hogy megérintse ott. Mindig
vaskos ujjú, szőrös férfikézre gondolt ilyenkor, és
a gyomra nagyot rándult az undortól.
Épp eligazította a szoknyáját, mikor
meghallotta, hogy már nincs egyedül. A zaj olyan
csekély volt, hogy inkább sejtette, mint tudott
róla. Selyemruha suhog így, mikor a kamaszlány
dacosan leveti hálóingét a túl forró, nyári
éjszakán, hogy életében először meztelenül
aludjon, bár ezt a neveltetése tiltja.
Azután meglátta a falon vonuló árnyékot.
Mikor belépett a fürdőszobába, természetesen
felkapcsolta a villanyt, hisz soha nem mert volna a
fülkébe lépni a sötétben, a helyiségnek pedig nem
volt ablaka. Most a sárga fényű, poros
villanykörték ontotta világosságot egy felnőtt
alakjának árnya törte meg. Lassan mozgott, kissé
meggörnyedve, de fejét néha hirtelen oldalra
kapta, mint aki támadástól tart. Martha
visszafojtotta saját lélegzetét, hátha meghallhatja
a másikét, de hiába. Mintha az nem vett volna
levegőt… mintha nem volna szüksége levegőre
…csak mozdult, leskelődött, közeledett. A
kislány ekkor lenézett saját lábára, s rádöbbent,
hogy az könnyedén felfedezhető az ajtórésen át. A
lopakodónak csupán egy kicsit kell lehajolnia,
hogy a csatos szandálokban remegő lábujjakat
meglássa. Martha két karját oldalra nyújtotta,
tenyerét rátapasztotta az olajfestéktől síkos furnér
falakra, és lassan… végtelenségig tartó idő alatt
 …leült a deszkára, hogy azután a levegőbe
emelhesse a lábát. Sikerült volna, ha a bal
szandálja csatja nem oldódik ki. A fémnyelv a
legrosszabb pillanatban bújt elő a használattól
hatalmasra tágult bőrlyukból, és zörrent össze az
alumínium füllel.
Odakinn a lopakodó mozdulatlanná dermedt.
Árnyéka rezzenetlenül rajzolódott a falakra, csak a
feje fordult a hang irányába. Martha tudta, hogy
lebukott, sőt, azzal is tisztában volt, hogy nincs
merre menekülnie. Azután tekintete rátévedt a
beakasztott kallantyúra, s ettől furcsa mód
megkönnyebbült. Nem nyithatják rá az ajtót…
csak úgy
…mert az a görbe vacak biztosan ül a
vaskarikában. Most már sóhajtani is mert, s a
friss oxigéntől szinte megszédült – soha még ilyen
sokáig nem tartotta vissza a lélegzetét.
Az ajtó megrándult, döndült, a kallantyú éles
hangon csattant. Az első kísérlet után néhány
másodperc döbbent csönd következett, majd aki
odakinn volt, újra, egyre sűrűbben próbálkozott.
Az állandósult zaj erőt csepegtetett Martha
izmaiba. Ha átbújna a szomszédos fülkébe… majd
tovább… A lopakodó elveszítené a nyomát,
legalábbis pillanatnyilag. És azután?
Kit érdekel, mi lesz azután? Akár a
végtelenségig elbújócskázik így, míg a lopakodó rá
nem un a játékra, és békén nem hagyja. Talán
rádöbben, hogy jobb neki visszabújni az egykori
szálloda falaiba… mert onnan jött elő, az biztos!
…és tovább álmodni saját poros, rég elfeledett
történetét.
Az ajtó hatalmasat reccsent, amint a lopakodó
türelmét veszítve neki feszült. A rozsdás
facsavarok kezdték megadni magukat, a
kallantyút immár csak a megszokás tartotta a
helyén. Ekkor Martha lehunyta a szemét, és
előhívta koponyája hátsó falától a Fényt. Apró,
éles, tűhegynyi érzésvolt, amit a kislány nem
szeretett használni, mert maga is félt az erejétől.
Négyévesen fedezte fel, hogy ez a valami a fejében
lakik, s eleinte szórakoztatónak találta, mert sok
érdekes dolgot tudott vele csinálni. Csak hívnia
kellett, erősen figyelve az útjára, ahogy
előkanyarog homloka közepéig, ott megsűrűsödik,
s aztán… HOPP!
…elengedni, miközben arra gondol, ami a Fény
feladata. De a dolgok folyton felgyulladtak, porrá
omlottak, s végül a bátyja mellkasán is átszökkent
a Fény, füstölgő, fekete lyukat hagyva maga
mögött.
Nem kellett volna a copfodat rángatnia!
A Fénynek köszönheti, hogy a Házban kell élnie.
A Fény miatt nevezik parának, s annak is a Fény
az oka, hogy a lopakodó rá vadászik.
 Csak természetes, hogy a Fény fogja
megmenteni! Martha szorosan lehunyta a szemét,
hallgatta az ajtó döndüléseit, a fa recsegését,
amint egyre inkább engedett az erőszaknak… És
érezte a Fény forró, borzongató áramlását, amint
a homlokához közelít, útközben kioltva minden
egyéb gondolatot.
A heves robbanás tenyérnyi darabot tépett ki
az ajtóból, faforgácsokkal és keserű füsttel töltve
meg a vécét. A lopakodó felsikoltott, Martha
pedig ráismert a hangjára. A pánik hatalmasra
nyitotta a szemét, megfeszítette összes izmát, s
kiáltania kellett.
Háromszor feszült neki, még az elgörbült
kallantyút sikerült kiszabadítania. Az ajtó
közepén tátongó lyuk széle még mindig parázslott,
amint feltárta azt, és előrontott a fülkéből.
Darla Angelson a fekete-fehér kockakövén
hevert, és jobb vállát a bal tenyerével szorította.
Ujjai alól kilátszott a megpörkölődött köpeny
szövete. Martha letérdelt mellé, és megsimogatta
a nő hamuszürke arcát.
– Nem akartam – mondta. – Azt hittem… Én
nem akartam.
Darla sietve felült, hogy mutassa, nem esett
komoly baja.
– Csak a ruhám… A bőröm is kicsit, de a
köpenyt találta el igazán.
 Martha lassanként felfogta, hogy hajszál híján
megölt valakit. Pontosan azt, akiben egyedül
bízott.
– Láttalak kiosonni, és… Már beszélni akartam
veled, azért jöttem utánad. – Darla lassan lábra
állt, s felsegítette a kislányt is. A fürdőszobában
megszorult a füst, és az égett szélű lyukat
mutogató vécéajtó meglehetősen különös látványt
nyújtott. – Nem értem, mi folyik itt, de már látok.
A gyerekek… Ti mind parák vagytok, igaz?
Martha bólintott.
– Azért tartanak itt benneteket, mert
különleges képességeitek vannak. Nem mehettek
haza, és titeket sem látogathat senki – folytatta
Darla, mint aki leckét mond fel. – Kísérleteznek
rajtatok? Mondd, kicsim, Duke-ot azért vitték a
Zöld Szárnyba, hogy bántsák?
– Már nem – felelt Martha, és férfias hangja
bezengte a helyiséget. – Mióta léteznek a
homálynapok, azóta nincsenek kísérletek.
– Hogyan? Homálynap? Mi az? – Darla az
imént már azt hitte, minden titkát megfejtette a
Háznak. Amit azonban Martha mond, az nem illik
a képbe. – Miféle homálynapról beszélsz?
– Neked még nem volt… homálynapod? – A
kislány csodálkozva nézett a nőre, azután mintha
eszébe jutott volna a megoldás: – Hát persze,
hiszen ő téged választott!
 Darla ismét kérdezni akart. Ekkor azonban a
folyosóról sietős léptek zaja szűrődött be: a szabad
foglalkozás véget ért, s a tanulócsoportok
kiözönlöttek a folyosóra.
– Mennem kell – szólt Martha, és fürgén
megkerülve a nőt, kisurrant az ajtón. Darla
Angelson követni akarta, de szerencsére meglátta
a tükörben összeégett köpenye fekete foltját.
Lerángatta magáról a ruhadarabot, és beletömte
a kukába, majd az ajtóhoz lapulva kivárta, amíg
odakinn elcsendesedik minden.
Addig is a vécéfülkén tátongó lyukat nézte, s
testét egyre inkább rázta a hideg.

***

Eső kopogott az ablakon. Sam Forbes talán erre

riadt fel, talán másra. Örült, hogy megszabadul az
álmaitól, amik máris halványodni kezdtek, pedig
az imént még olyan valóságosnak tűntek. Valami
folyosó… Sötét, árnyakkal teli épület, aminek
csupán belseje van, kijutni belőle azonban nem
lehet… És azok az árnyak a falakból lépnek elő, a
mintás szőnyegből bukkannak ki, a csillárok
melletti résen préselik át magukat… Igen, Sam
Forbes az, akivel találkozni akarnak, de ez a
randevú végzetes volna…
Az éjjeliszekrényen álló digitális óra zöld
számai negyed ötöt mutattak. A szerkezet
alattomosan kattogott, mintha egyfolytában azzal
próbálkozna, hogy eltalálja az ablaküvegen
kopogó esőcseppek ritmusát.
Ha sikerül neki, akkor VÉGE!
Sam gyorsan felült az ágyban, és dühös
mozdulatokkal cigaretta után kutatott a
félhomályban. Az utcán álló ostorlámpák loptak
némi derengést a motelszobába, mint akik épp
csak bekukucskálnak az alvóra. Sam leverte a
földre az órát, s csattanása ráébresztette, hogy
immár több mint tíz éve nem dohányzik. Ettől
még inkább elkeseredett.
Majdnem felüvöltött rémületében, mikor
meglátta… úgy vélte, hogy látja
…a takaró halma mögül felbukkanó koponyát.
Persze nem volt ott senki. Sam mégis lerúgta a
pokrócot, mintha azzal bármit is megállíthatna,
ami rá akar mászni.
– Túl sokat dolgoztam az utóbbi évben –
motyogta.
Olyan gyorsan öltözött, ahogy csak bírt. Közben
elhatározta, hogy ma addig nyüstöli Joel öreg
telefonját, míg nem sikerül vonalat kapnia Los
Angelesbe. Muszáj beszélnie McCansy atyával,
vagy bárki mással, aki nem ül ennek az
elmebajnak a közepében. Istenem, gyerekeket
öltek, és… Valami van itt, ami láthatatlan, érzem!
 Sam Forbes megrémült saját zavaros
gondolataitól. Már bánta, hogy éjjel hagyta magát
rábeszélni, és nem olvasta végig Mr.
Bergendel naplóját a doktornő házában. A vén
perverz feljegyzései biztosan megmagyaráznak
mindent. S ha nem is derítenek fényt az összes
gyermekhalálra, a lényeg talán ott rejtőzik a sorok
között. Akkor pedig végre megnyugodhatna, a
gondolatai ismét egymásba tudnának
kapaszkodni, és…
Nem vacognál a megfoghatatlan pániktól
ennyire!
…lezárhatná a Theyarent-aktát. Egyáltalán…
Egyáltalán mit érdekli a baptista egyházat ez az
egész? Neki, Sam
Forbesnak idősekkel… akik nem sütik meg
nyárson a saját unokáikat …kellene törődnie, vagy
nyomorékokkal… akik az éjféli gongütésre sem
alakulnak át zombikká …illene foglalkoznia!
Ruth Hannigan szerencsére még az igazak
álmát aludta. Igazak álma? – Ennek semmi
értelme ebben a városban.
Sam átvágott a főtéren, két kezét fázósan
gyömöszölve dzsekije zsebébe. Joel kávézójának
melegsárga fényei hívták, húzták magukhoz, de
azért a szeme sarkából meggyőződött róla, hogy a
sarkon álló furgonnal senki nem akarja majd
elütni, mikor lelép a járdáról. Elvégre valaki meg
akarta gyilkolni a Bergendel-házban. Ma
bizonyára híre megy, hogy az egész épület leégett,
s ha a doktornő kitálal, akkor az sem marad
titokban, hogy Sam ott volt. Eddig sem szerették
a helyiek – most majd gyűlölni fogják. Vajon a
seriff milyen fickó lehet? Sokat kekeckedik majd,
vagy…
Úgy rontott be a kávézóba, hogy az ajtó fölött
majd leszakadtak a csengettyűk. Joel a pult
mögül, kezében fehér kendővel s egy
söröspohárral, csodálkozva nézett rá.
– Elnézést, és… jó reggelt – morogta a lelkész.
– Reggel? – a kocsmáros szeme elkerekedett. –
Hol van még a reggel?
Sam nem tudta, hol van. Abban is kételkedett,
hogy lesz-e, de most csupán a telefon érdekelte.
Átvágott az üres asztalok között, megbámult egy
felborított cukortartót. A fehér kristályszemcsék
mintha Mr. Bergendel árnyképét adták volna ki.
Sam csak akkor vette észre, hogy remeg a keze,
mikor leemelte a fém kampóról a telefon
hallgatóját.
– Mit akar, lelkész úr? – Joel hangja meglepően
rideg volt. Sam feléje fordult, és kényszeredett
vigyorral felmutatta a kagylót. Beszélni nem volt
kedve, legalábbis nem Joellel. A pultos biccentett,
és tovább törölgette a már szikrázóan csillogó
poharat.
 A kagyló kopott bőrborítása rátapadt Sam
fülére, amitől mindig undora támadt. A vonal
egyenletes búgása azonban megnyugtatta, így
csak várnia kellett, amíg a távoli központos végre
felfigyel a tábláján villódzó lámpára. Ez
hamarosan meg is történt, a vonal reccsent,
kattant…
– Mondja a számot, uram!
„Honnan a fenéből tudja, hogy férfi akar
telefonálni? ” – gondolta bosszankodva Sam, de
azért bediktálta McCansy atya számát. A
recsegés, kattanás, sercegés egymást váltotta,
majd szaggatott búgás hallatszott, s aztán… Süket
csönd. Sam elvette fülétől a kagylót, s úgy
bámulta, mintha azt várná, hogy mindjárt egy
sárga-fekete mérges kígyó tekereg elő belőle.
Majd rácsapott néhányszor a készülék oldalából
előmeredő fémkallantyúra, és várt. A vonal
azonban néma maradt, pontosabban süket,
sötétcsönd töltötte be a kagylót.
– Mi a fene van ezzel? – fordult segélykérőn
Joel felé.
– Néma?
– Tökéletesen. Mintha ólmot öntöttek volna
bele.
– A nap! – Joel a törlőronggyal az ablakok felé
intett. – Nincs még elég magasan.
– Barátom, ez egyszerűen ostobaság! – Eddig
Sam soha nem vitatkozott a helyi elmélettel,
miszerint Theyarentből kizárólag nappal lehet
telefonálni, de most kezdett elege lenni. – Minden
kisiskolás tudja, hogy a nap állásának semmi köze
a… – Semmi köze máshol – mondta nyomatékkal
Joel.
Sam még vagy húsz kísérletet tett, hiába. A
napfelkelte ugyan elérkezett, aranyszín ragyogás
árasztotta el Theyarent kihalt főterét, a telefon
azonban – mintha dacolni akarna vele – néma
maradt.
– Kér kávét? – kiáltott Joel, s hangjában
határozott vidámság szikrázott.
– Tartsa melegen, kérem. – Sam a helyére
akasztotta a hallgatót, és a kijárat felé indult. –
Elugrom dr. Ramsayhez, és mikor visszajövök
tőle…
– Akkor nyugodtan üljön le, és igya meg a friss,
forró kávéját! – A csapos ezt úgy mondta, mint
aki egyértelmű parancsnak szánja. – A doktornő
még azelőtt elhajtott a kocsiján, mielőtt maga
hajnalban beesett ide, és kínozni kezdte a telefont.
Sam előbb fel sem fogta, amit hall. Tett még
három lépést az asztalok között, mire eljutott a
tudatáig, hogy nincs értelme távoznia.
– Elhajtott? Mi az, hogy elhajtott?
– Hát… – vont vállat Joel. – Az olyan, hogy
valaki beül az autójába, elfordítja a kulcsot, gázt
ad…
– Ne szórakozzon velem, Mr. Culkin! – Sam
remélte, hogy ez a megszólítás hatni fog, de a
csapos továbbra is vigyorgott.
– Kivel szórakozzon az ember, ha nem egy
pappal?
Csörrent a bejárati ajtó üvege. Hárman
érkeztek, és Sam egyiküket sem ismerte. Férfiak
voltak, s leginkább favágókra emlékeztettek.
Gyűrött arcukon koromcsíkok sötétlettek, kezük
fekete volt a szénportól, ahogy a ruhájuk is.
– Leégett a Bergendel-ház – kiáltotta egyikük
köszönés helyett.
– Hogyan? – hökkent meg Joel.
– Alaposan – volt a válasz. – Semmi nem
maradt belőle.
Sam Forbes szükségét érezte, hogy sürgősen
átgondolja az új fejleményeket. Leült hát kedvenc
asztalához – mennyire elkeserítette, hogy már van
neki kedvenc asztala! –, és kibámult a térre.
Emberek kezdtek szállingózni a járdákon, néha
autók surrogtak a kavicsokon, és a Keller-
fűszerüzlet fémrolója is feltárta üvegszemét.
A doktornő elment. Talán beteghez hívták, vagy
a naplóban bukkant valami érdekesre? Nem, a
naplót biztosan nem nézte meg nélküle. Akkor
tehát beteghez hívták, vagy… Sam gyomra
görcsbe rándult. Vanessa éjjel látott valakit a
Bergendel-háztól elfutni. És ha az is látta
Vanessát? Ha végignézte, amint a doktornő
megmenti őt, azután követte őket, és az ablakon is
belesett? Tudhatta, hogy Sam rátalált az öreg
naplójára, a lapokat pedig a doktornőnél hagyta.
Várt néhány órát, hogy ne keltsen gyanút, majd
beteghez hívta Vanessát, így csalva ki a házból.
Sam Forbes érezte, hogy tennie kellene valamit.
Sürgősen, józanul, de mégsem késlekedve. Keresse
fel a seriffet? Azt sem tudja, hol van ebben az
elátkozott városban a rendőrség. És ha vaklárma
az egész?
Más nem jutott eszébe, s mivel mégis muszáj
volt mozdulnia, ismét a telefonhoz rohant. Süket
csönd várta. Mikor befejezte következő harminc
reménytelen kísérletét, s visszaindult az
asztalához, durva ujjak markoltak rá a karjára.
Csodálkozva fordult az asztalhoz, ami mellett
néhány perce még senki nem ült. Tony Driuna ősz
szakálla, májfoltokkal tarkított, kopasz feje
meredt rá.
– Beszélnem kell magával, lelkész! – súgta a
vénember, és hangosan cuppantott száraz
ajkaival. – Sürgősen beszélnem!

***

Késő délután sikerült szabaddá tennie magát.

Carának azt mondta, hogy a konyhában kell
kisegítenie, a konyhalánnyal viszont közölte, hogy
a kertben van dolga. Azután a Ház hátsó fala
mentén elosont a hatalmas, rácsozott ablakok
alatt. Tudta, hogy odabenn néhány para
megérezte, amint óvatos léptekkel a Zöld Szárny
felé tart, de nem érdekelte. A gyerekek talán nem
árulják be.
Mikor Darla Angelson harmadszor kerülte meg
az épületrészt, kellemetlen émelygés fogta el. Ez
lehetetlen! Valamit biztosan elnéztem! –
dörömbölt a kétségbeesett gondolat a
homlokcsontja mögött. Bejáratot ugyanis egyet
sem talált. A Zöld Szárny pontosan úgy nézett ki,
mint a Ház többi része, csupán a tető színe tért el.
Legalább két ajtónak kellett volna nyílni rajta. Az
egyiknek elöl, ami az egykori szállodai vendégek
kényelmét szolgálva lehetővé tette, hogy
közvetlenül is kijuthassanak a parkba. A
másiknak hátul, a személyzet részére, hogy a
vendégeket nem zavarva mehessenek a ma már
romos szolgálati lakások sorához. A Zöld Szárnyon
azonban egyetlen ajtó sem látszott. A földszinti
ablakokat itt is rácsok takarták, és az üvegeket
nem csupán szemmagasságig, te teljesen fehérre
festették.
Odabenn állandó a fejfájdító félhomály.
Darla dühében beleöklözött az öreg épület
falába. Kőpor tapadt a bőrére, és minden ujjperce
sajgott. Visszafordult a főépület felé, és most már
minden óvatosság nélkül sietett el az ablakok
alatt. Alig tíz lépésre lehetett a konyha hátsó,
szerényen mázolt ajtajától, mikor felfedezte a
földön heverő, falevelekkel és egyéb törmelékkel
félig takart fémajtót. A rozsdás kallantyúk szinte
hívogatták, de minden erejét össze kellett szednie,
hogy végül megmozdíthassa a lejárat egyik
szárnyát.
Lentről dohos, fojtó pára szállt fel, s bár a nap
még jócskán a hegycsúcsok fölött volt, Darla
mégsem látott be a lába előtt tátongó sötétségbe.
A lépcsőt évek óta nem használták, erről
tanúskodott a kőfokokon megtelepedett zöld
mohák vastag rétege. Kétoldalt a falakat is valami
szürke, ragacsos anyag fedte, amiről Darla nem
akarta tudni, hogy mi lehetett egykor.
Villanykapcsolót persze hiába keresett.
Már a harmadik lépcsőfokon állt, derékig
merülve a lejáratba, mikor eszébe jutott, hogy
nem ártana valamivel rögzíteni a vasajtót. A
fémlapot ugyanis nem lehetett teljesen kihajtani a
földre, majdnem függőlegesen megakadt valami
horganyban, s a szél minden rohamára hangosan
zörgött, ingott. Darla nem szerette volna, ha
rácsukódik a lejárat… Vagy ha rácsukja valaki. De
hiába törte a fejét, semmi megoldás nem jutott
eszébe, amivel rögzíthette volna a vasajtót.
Ha a szél csapja be, fel tudom nyomni. Ha
pedig valaki szándékosan… Akkor úgyis mindegy.
A zsebébe kotort, és kivette zsebkendőjét. A
hófehér vászondarab szinte ragyogott a sötét,
dohos környezetben. Ráfűzte a vasajtó
kallantyújára, hogy ha valaki erre járna,
megértse: nyitva kéne hagyni a lejáratot, mert
odalenn tartózkodnak. Ha nincs rossz szándéka az
illetőnek, akkor békén fogja hagyni az ajtót.
Amint egyre lejjebb lépett, Darlának az a
nyomasztó érzése támadt, hogy sűrű,
áthatolhatatlan mocsárba merül. Hamarosan
csak a nyílás égszínkék téglalapját látta a feje
fölött, reménytelen messzeségben. Szeme mégis
gyorsan hozzászokott a félhomályhoz, s kezdte
kivenni a terem apró részleteit. Annyira öreg
helyiség volt, hogy már a pókhálókat is vastagon
lepte a por. A talajt fedő keramitkockák
megrepedeztek, s Darla minden lépése lágyan
lebbenő porfelhőt kavart fel.
Mi lehet ez a hely?
Három ajtó vezetett tovább, három irányba. Az
egyik azonban beomlott, a félköríves mennyezet
téglái elengedték egymást, és derékig érő
törmelékben nyugodtak a folyosón. A szemközti
járatot fémajtó fedte, rajta akkora lakat, mint egy
kisgyermekfej. Tehát csak az utolsó lehetőség
maradt járható. Ha az a folyosó nem éppen a Zöld
Szárny felé mutat, Darlának esze ágában sem lett
volna elindulni rajta.
Csakhogy éppen a Zöld Szárny felé mutatott!
– A tetves pincétek! – súgta a csöndbe. Nem
tudta, kikre gondol, kié lehet a pince.
Természetesen a Házé, de nem úgy, mint a fenti
szobák, hálótermek, folyosók, melyeknek jelenleg
a kormány a tulajdonosa. Ezek a rég elfeledett,
föld alatti odúk a Ház egész történetéhez
tartoztak, és tulajdonosai azok voltak, akik valaha
itt éltek, járkáltak… Tettek bármit.
Darla először attól tartott, hogy semmit nem
fog látni, ha eltávolodik a lejárattól. Aztán meg
attól, hogy végérvényesen eltéved. Valóban úgy
tűnt, hogy egyre inkább fogy az a kevéske
napfény, ami merészelte őt követni fentről. Néha
meg kellett állnia, hogy a szeme még inkább
megszokja a homályt. Aztán megint továbbindult,
pedig immár csak sejtette a tárgyak körvonalát.
Épp vissza akart fordulni, mikor elöl, valahol
messze, halványsárga derengésre lett figyelmes.
Tett még néhány lépést. A fény valóságos volt.
Lámpából származhatott, amolyan rácsokkal
védett, ovális pincelámpától, amilyet kizárólag a
föld alatti bunkerekbe szokás beépíteni. Talpa
alatt időnként halkan roppant valami, de csak
mikor már jobban látott, akkor jött rá, hogy
patkányok kiszáradt koponyáin lépked.
Mennyire lehet biztonságos egy hely, ahol még
ezek a dögök sem képesek életben maradni?
Olyan hirtelen érkezett meg a kivilágított
terembe, mintha az szándékosan ugrott volna felé.
Darla hátrahőkölt, megbotlott, s most először,
ösztönösen kapaszkodott bele a falba. Ujjai tövig
merültek a nyálkás, szürke masszába, ami alól rég
megszorult gázok törtek ki sziszegve, fojtogató
bűzt árasztva.
Bassza meg, mit művelek?
És mögötte a folyosó tompán, de érthetően
visszhangozta a gondolatát:
Bassza meg, Darla, mit művelsz? – Csilingelő
gyerekkacaj zárta le a mondatot. Darla
hátrafordult, de persze semmit nem látott.
Mintha valaki befalazta volna a járatot, amin
idáig jött. Újra a sárga lámpákkal megvilágított
terembe nézett, ahol penésszel fedett, szétrágott,
porladó bútorok hevertek egymáson. Középen
viszont olyan tárgyak alkottak embermagas
halmot, melyek sokkal később…
Talán napokkal korábban!
…kerültek ide. Látványuk percekre
megbénította Darlát, aki képtelen volt leküzdeni a
rátörő remegést. Csupa gyerekholmi volt.
Cipőcskék százával, sálak, kesztyűk, kötött sapkák,
fülvédők. Mellettük, valamivel távolabb kabátkák,
felnőtt mintára szabott, de kicsi dzsekik,
farmernadrágok, apró öltönyök, hozzájuk illő
nyakkendőkkel. Darla ellökte magát a faltól, és
tétova léptekkel átvágott a termen, néha bokáig
gázolva a leszórt holmikban.
A játékok látványától görcsölni kezdett a
gyomra. Biztos volt benne, hogy pillanatokon
belül a szőke hajas babák, tűzoltóautók, zöld
zubbonyos katonák, és plüss kutyák közé fog
okádni. Mint valami morbid temető, vagy… A
náci haláltáborok szemüveg-, jegygyűrű- és
aranyfog-gyűjteménye! A játékhegy egyik oldala
megcsúszott, s Darla nem bírta tovább
visszafojtani eszelős sikoltását, mikor lábát
elborították a bájos bábok.
Ott lesznek! Alattuk lesznek a gyerekek,
szemgolyótól fosztott koponyával, vicsorgó
fogsorral, foszló hússal, vigyorogva. Igen,
mindjárt…
A leomló játékok lavinája megállt, s alattuk
szintén játékok voltak. Sárgák, régiek,
divatjamúltak, amilyeneket ma már egyetlen
üzletben sem próbálnának eladni. Mattra
koptatott kisautók, kirepedt hasú Mickey Mouse-
ok, lefejezett Télapók.
Darla ekkor hallotta meg ismét a gyerekkacajt.
Az imént úgy vélte, túlfeszített idegei játszanak
vele, de ez a hang most tisztán, jól kivehetően
szállt felé. Az irányát is meg tudta határozni. Arra
fordult, és a rakott szoknyácskák, vállpántos
rövidnadrágok buckáin túl újabb folyosót
pillantott meg. Előbb át akart vágni arra, hiszen a
pincében gyerekek vannak, akik biztos engedély
nélkül jöttek le. Azután megbénította a félelem. A
nevetés valóban gyerekektől származott, de hideg
volt, mint a disznóölésre fent késpenge.
Játsszunk könyörgőst! Gyerünk, könyörögj,
rajta!
A hang a folyosók kusza kanyarulatain
keresztül ért el Darlához–vagy a fejében kelt
életre.
Itt van egy másik, érzitek? Eljött hozzánk egy
másik, pedig nem hívtuk!
Kapjuk el! Vele sírósát játszunk!
És a hangok közeledni kezdtek.
Bőg-ni fogsz! Bőg-ni fogsz! Ha rád ta-lá-lunk,
bőg-ni fogsz! – gajdolták vidáman.
Darla sarkon fordult, és rohanni kezdett. Már
nem érdekelte, hogy leomlanak mögötte a ruhák,
játékok egymásra dobált halmai. Néha
megbotlott, nyögve, visítva lökte félre az útjából a
régi és új tárgyakat, amik mintha le akarták volna
húzni maguk közé. Mikor sikerült felállnia, a
hangok már egészen közelről zengték:
Bőg-ni fogsz! Bőg-ni fogsz!
Hirtelen megpillantott egy ajtót, amit addig
nem látott. Vaskos, zöld nyíl mutatott felé, amire
játékos kezek filctollal cigarettázó halálfejeket
firkáltak. Darla tudta, hogy rábukkant arra, amit
keresett: itt az egyetlen átjáró a Zöld Szárnyba. Az
ajtóhoz rohant, megragadta a fémkart, ami
kilincs gyanánt szolgált.
Bőg-ni fogsz! Zo-kog-ni fogsz!
Az ajtó dörrent, port szórt az arcába, de nem
engedett.
A könnyeddel mosunk kezet! A könnyeddel
mosunk fogat!
A gyerekhangok immár a terem túlsó végében
zengtek, bár odáig nem láthatott el, ahhoz a
pincelámpák túlságosan elmocskolódtak.
Otthagyta a fémajtót, tett néhány bizonytalan
lépést a fal mentén, s épp valami fegyver után
akart nézni…
Te megütnél egy gyereket? Hát ilyen rossz
vagy?
…mikor szinte bezuhant egy folyosóra. Vakon,
néha négykézláb botorkált tovább, s mikor újra
fényt látott, gondolkodás nélkül kínlódta magát
sírra. A lejáratot senki nem zárta be. A zsebkendő
ott lengett a fogantyún, a nap azonban épp elérte
a hegyek csúcsát.
Bőg-ni…
Darla teljes erejét beleadva csapta le a
fémajtót. A zsebkendője odalenn maradt, a
túloldalon, s többé nem is jut ki a sötétségből.
Cara kissé csodálkozva nézett végig rajta,
mikor belépett a hálóterembe. A haja még nedves
volt, hiszen az imént percekig próbálta lemosni
magáról a pincében felszedett mocskot.
– Lekésted a vacsorát és a fektetést.
– Elnézést, a konyhán… Mindegy. – Darla most
szívből gyűlölte Carát, és semmi kedve nem volt
magyarázkodni. A nevelőnő megvonta a vállát,
szemében viszont hideg elégedettség csillant.
– Nézd a kedvencedet! – intett a hálóterem
közepe felé. – Nem tudom, mi történt vele. Már
vacsorázni sem jött le.
Darla tekintetével követte Cara intését, és
Marthát pillantotta meg. A kislány az ágya szélén
ült, ferdén felrángatott hálóingben, kibontott
hajjal. Nem mozdult. Szeme a padló egyetlen
pontjára tapadt, s úgy tűnt, kihűlt benne minden
fény.
Martha csak hagyta, hogy bénán lecsüngő
állkapcsáról sűrű nyál csorogjon az ölébe.
 VIII.
Köd
Hanyatt fekszik, a plafont bámulja, ahogy az
utcába forduló autók fényszórói végig vágnak
rajta. Feneke alatt érzi, hogy kezd kellemetlenül
hideggé válni az imént odacsordult nedvesség.
Idegen férfi nedve. Arrébb csúszik az ágyon, s
ekkor meghallja az öblös csobogást. Arra fordul. A
férfi nem csukta be maga mögött a vécé ajtaját…
„Szándékosan, a barom, hogy lássam, milyen
jólesően vizel. ”
…így kiveheti a félhomályban kisterpeszbe
merevedett alakját. A pucér ülep szinte világít, a
combok fatörzsekként barnállnak a sűrű
szőrzettől. Marge Angelson gyomra felfordul a
gondolatra, hogy néhány perccel korábban az a
test még rajta vonaglott. Mindkét kezével a
combjai közé szorítja a takarót, és hátat fordít a
látványnak.
– Megjöttem, bébi! – szól a férfi, s már bújik is
be az ágyba. – Neked nem kell pisilni? Szívesen
megleslek!
Marge nem válaszol. Próbálja felidézni a férfi
arcát, de csak a bár színes fényei villódznak az
emlékezetében. A pohara gyorsan kiürült, és ez a
hím mindig újratöltette. A pulton könyököltek
mindketten, a férfi szólította meg, s Marge
annyira rettegett az egyedülléttől, hogy hagyta,
hadd beszéljen. Azután megengedte azt is, hogy
taxival hazavigye, feljöjjön vele a lakására, és
rámásszon. Jó volt, hogy a pasi nem vár tőle
semmiféle aktivitást, sem valami beteges dolgot.
Egyszerűen berakta, tornázott rajta, aztán elsült.
Ha azután nyugton marad, és elalszik, mint a
többiek szokták, akkor Marge némi elégedettséget
érezhetne.
„Ez viszont pofázik! ”
– Remek voltál, hallod? Amikor megláttam a
széles csípődet, már tudtam, hogy príma leszel.
Mondj már valamit, hiszen dicsérlek!
– Nincs kedvem beszélgetni – feleli Marge, és
marad háttal a nyakába szuszogó férfinak. –
Aludj!
– Frászt alszom, én nem olyan vagyok.
Különben is… Mindjárt kezdhetjük újra, csak
magához tér a Kis Mester.
– Nincs kedvem.
– De legyen! Láttam ám, hogy valami bajod
van, azért ücsörögsz a bárban. Szemem van az
ilyen nőkhöz. Hetente kettőt-hármat húzok meg.
Istenem, hát nekem ez a dolgom a Földön:
boldoggá tenni a magányos nőket.
Marge eljátszik a gondolattal, hogy könyökkel
szájba vágja a férfit.
„Csupa vér lenne az ágynemű. ”
–Ha rálehelnél a Mesterre, egyből kihúzná
magát, hallod? – A hapsi hangjában éledő
feszültség vibrál. Marge-nak erről a rendőrfőnök
jut eszébe, aki azt mondta délután: „Jobb, ha
senkinek nem beszél róla, hogy maga lopta ki az
FBI-tól a gyereket. Rendben, nekem elmondta, de
más úgysem hinné el, hogy pszichésen
kényszerítve volt. Vizsgálat kezdődne, a belső
ügyosztály még a nagyanyámat is megszívatná.
Úgyhogy hallgasson, és ne menjen be többé ahhoz
a kis szörnyeteghez! ”
– Hallod, mit mondok? - A férfi tenyere
ránehezedik a vállára, és maga felé akarja
fordítani. – Kapd be…
– Szűnj már meg! – Marge kemény akar lenni,
de túl fáradt. – Ha nem tudsz aludni, menj el!
Valóban elhatározta, hogy többé nem látogatja
meg Barbarát. S ahogy ezt kigondolta, pokoli
fejfájása lett. Később már képtelen volt
szabadulni a gondolattól, hogy a migrén cseppet
sem véletlen.
– Üljek a szádra? – a férfi feltérdel az ágyban,
és egyetlen erős rántással a hátára fordítja
Marge-ot. – Csak kezdd el, bébi, és megkívánod te
is. Mind megkívánjátok, mikor a Mester kinyúj…
Marge jobb ökle épp állcsúcson találja, a feje
hátracsuklik, de ez nem elég.
– A kurva anyádat, te…! – A pasi rávetné
magát, de Marge lehengeredik az ágyról, s a
padlón fektéből halántékon rúgja. Azután már
talpon van, s bár kicsit zavarja, hogy mellei
szabadon lengenek minden mozdulatra,
meztelenül lép a táskájához. A sötétben is tudja,
hova tette: mindig megjegyzi.
A férfi feláll, fújtatásából lehet érezni, hogy ütni
akar. Ütni, amíg engedelmességre nem tanítja
„ezt a piszkos ribancot”. A pisztolyt azonban még
így is felismeri.
– Hé, nyugi, baszd meg! Nem akarok én semmi
gázt, hallod ?
– Takarodj, fatökű! – Marge hangja álmosan
közönyös. A férfi még mondana valamit, de a nő
szabad kezével most a rendőrjelvényt emeli a
pisztoly mellé.
– Zsaru vagy! A szarba, te zsaru vagy? – A férfi
felkapkodja széthányt ruháit. Pénisze
nevetségesen himbálózik két combja között. Mar-
ge-nak muszáj nevetnie.
Végre elmegy. A zár kattanása után még
káromkodik a lépcsőházban, azután csönd lesz.
Sűrű, nyomasztó csönd. Marge lerángatja az
ágyneműt, összegyűrve berugdossa a fürdőbe,
majd a forró zuhany alá áll. Addig dörzsöli a
bőrét, amíg érzi a férfi érintésének nyomait.
Lágyan gomolyog a gőz, mikor elzárja a vizet,
és kilép a zuhanyfülkéből. Törülközni kezd, a puha
szövet legalább valóban simogatja. Véletlenül néz
bele a csap fölötti tükörbe, s mozdulata
félbeszakad. A tükörképe mosolyog. Marge
elbillenti a fejét, és ellenőrzi az arcizmait. A
tükörkép nem mozdul, s nem is fintorog.
– Hiányzol! Nagyon hiányzol, magányos vagyok
nélküled. Kérlek, gyere…
Marge kirohan a fürdőből, a küszöbön térdre
esik, s miközben tenyerét a vérző sebre nyomja,
ismét a tükörbe néz. Arcmása mosolyog, szeméből
könnyek csurrannak…

***

Theyarentre köd borult. Ha Sam jól emlékezett,

ez úgy három nappal korábban történt, s azóta
ragacsos, fehér pászmák úsztak a házak között.
Sőt, belopakodtak az épületekbe, felhömpölyögtek
a lépcsőkön, vaskos szőnyegük bevonta a padlót. A
helyi lakosok nem csodálkoztak a jelenségen, sőt,
mintha észre sem vették volna. Csak
ingerültebbek lettek, durvábban feleltek a
legegyszerűbb kérdésekre is…
„Megérkezett már a Smooty-virsli, Mrs. Keller,
amit ígértek ? ” „Ki a fenét érdekli a maga büdös
virslije? Van annál jobb dolgom is! ”
…és valahogy nem lehetett a szemükbe nézni.
Nem mintha Sam Forbes annyira vágyott volna a
theyarentiek tekintetére. Napközben a szobájában
maradt. Pontosabban reggel, dél körül és este
elsétált a doktornő házához, majd bekapott
valamit Joelnél, de ezenkívül valóban minden
idejét a motelban töltötte.
Treff… Bubi… megint Treff… Kurva Asz, hol
vagy már? !
A laptop képernyőjétől vibrált a szeme, mikor
elfordította a színes kártyalapokról. Úgyhogy
inkább nem fordította el. Joelnél néha vetett egy-
egy keserű pillantást a telefonra, ami teljesen
beadta a kulcsot. Az egyik vendég inkább letépte a
hallgatót róla, mert idegesítette a hiábavalósága.
Kör… Igen, ide a Kör Dáma kellene, de persze
nincs sehol a kurva!
Végül a Smooty-virsli mégis megérkezett. Ma
reggel üvöltött ki a boltjából Mrs. Keller, mikor
Sam a doktornő háza felé lépkedett.
Nagyon el volt gondolkodva… a Pikk Kilences
szándékosan a Nyolcas elé került, hogy ne
jöhessen ki a passziánsz
…ezért alig hallotta meg az asszony
rikácsolását. Csak mikor az anyjáról mondott
valamit, akkor kapta fel a fejét. A ködtől
elmosódott árnyként látta Mrs. Kellert.
–Szüksége van még a kibaszott virslijére? Mert
itt van, megérkezett!
A Smooty-virsli szétázva, felpuhulva lötyögött a
műanyag zacskóban. Még szerencse, hogy
alaposan leforrasztották.
– Hogy képes ezt a moslékot megenni? – bökte
meg undorodva az árazógéppel Mrs. Keller a
csomagot.
– Igaza van, sehogy. – Sam tétován vette kézbe
a küldeményt. – Ez megromlott.
– Kifizeti! – közölte a fűszeres. – Szarok bele,
ha ilyen baromságokat rendel, de kifizeti, az
ziher!
Sam fizetett, majd a bejárat mellett álló
szemetesbe dobta a csomagot. Némi szomorúság
lengett át a lelkén, éppúgy, ahogy a köd ülepedett
Theyarentre.
Dr. Ramsay soha nem volt otthon. A tiszteletes
eleinte csöngetett, kopogtatott, egyszer még a
szomszédot is megkérdezte…
„Dolga van valahol. Magának meg az a dolga,
hogy békén hagyjon. Értve? ”
…azután leszokott minderről. Csak a napi
három séta maradt. Mikor tíz lépésre
megközelítette a doktornő házát, a ködön át már
látnia kellett volna, ha odabenn égnek a lámpák.
De nem látta, mert nem égtek. Akkor sarkon
fordult, s vigyázva, nehogy a tejfölös levegőben
valamelyik autó elé lépjen, Joel kávézójához
ballagott.
Kör Ász! Itt a szaros! Persze rosszkor, mert
most a Pikk Hetes kellene…
A szeme sarkából látta, hogy valami elsuhan az
ablak előtt. Próbált nem figyelni rá, de mikor a
Kör Bubi… Kör Bubi, hát megvagy végre!
…pördült a képernyő közepére, az a valami
ismét az ablak elé került. Most muszáj volt
odanéznie, s ettől dühös lett. Felemelte a fejét,
pedig nyakában az izmok kínosan recsegtek. Az
ablak üvegén túl fehér hálóköntösbe öltözött nő
lebegett. Két karját széttárta, fonnyadt melleit
lengette a szél, s az utcai lámpák fénye
átderengett a szöveten, körberajzolva vékony
combjait. Egyik kezét előrenyújtotta, és durván
megkocogtatta az üveget. Sam hirtelen hatalmas
levegőt vett; majdnem megfulladt, mert mióta
felnézett, elfelejtett lélegezni.
A kopogás még kétszer ismétlődött. Azután az
öregasszony hátravetette ősz fejét, és némán
kacagott. Száraz ajkai közül vaskos ködpamacsok
pöffentek ki, és olvadtak bele a tejszínű felhőbe.
Sam már meg sem próbált imádkozni. Mióta a
kisvárost elborította ez a köd…
Pikk Ász! Keresd a Pikk Ászt!
…azóta az ima első szavát sem volt képes
kimondani. Néhányszor fájdalmasan ráharapott a
nyelvére, azután megrémítette a fajdalom, és az
állán lecsurranó vér.
Ellökte magától a laptopot, és felugrott az
ágyról. Mire az ablakhoz ért, a vénasszony már
beleveszett az éjszaka fátyolos sötétjébe. Pedig ha
ott marad, Sam kinyitja az ablakot, hogy végre
történjen meg… Történjen bármi. A kopogás most
sokkal hangosabban, türelmetlenebbül
hallatszott, mint az imént. Csak épp a másik
irányból, a motelszoba ajtaja felől.
– I…Tessék!
Sam összehúzta magán a dzsekit, amit
elfelejtett levenni, mikor délben visszatért Joeltől.
Az ajtó kivágódott, s keretében fehér hálóköntöst
viselő, ősz vénasszony állt. Alakját a folyosó
kérlelhetetlen sötétje bántóan élessé rajzolta.
– Miss Hannigan! – nyögte Sam, s le kellett
ülnie az ágyra, hogy ne roggyanjon össze a térde.
– Valami baj van, asszonyom? Rosszul lett, vagy…
Segíthetek?
A motel tulajdonosa úgy mosolygott, mint
akinek mézzel kenegetik az ajkát.
– Elegem van magából tiszteletes! – mondta. –
Úgy jár-kel a házamban, mint valami nyúvadt
kísértet. Ha nem szünteti be az éjszakai
kirándulásait, holnap kereshet magának másik
szállást.
 – Hiszen én… – Sam Forbes szerette volna
megmagyarázni az idős hölgynek, hogy ő csupán
kora este mozdul ki a motelből, mikor vacsorázni
megy. Valahogy azonban elbizonytalanodott…
Tényleg csak akkor? Máskor soha? Éjjel nem ?
…s inkább nem válaszolt. Valójában már nem
is volt kinek felelnie. Miss Hannigan eltűnt az
ajtóból, bár papucsainak csosszanásai még
legalább két percig hallhatóak maradtak, amint
távolodott.
Sam felkelt az ágyáról, majd mégis a laptop fölé
hajolt…
Kör Hatos… Treff… Treff… Megint Treff, sok ez
a jóból!
…és elhelyezett még néhány lapot a kirakósban.
Talán folytatja reggelig a játékot, de a gép halkan
zümmögni kezdett, s a képernyőn kicsiny
ablakjelent meg, ami rendszerhibáról értesítette.
Sam rábólintott, arcát keserű mosoly uralta el.
Tíz perccel később zsebbe süllyesztett kézzel
lépkedett kifelé Theyarentből. Valahol messze
hatalmas hegyek emelkedtek, de látványukat
kitörölte a valóságból a köd. Autó fényszórója
tapogatózott a sűrűségben, hörrent a motor, sötét
lett. Sam Forbes mégis pontosan tudta, merre kell
mennie. Annyiszor megtette már az utat, hogy ha
csupán a két lába előtt nézi a beton repedéseit,
akkor is odatalál.
 Lassú gondolatai a laptop körül keringtek.
Biztos volt benne, hogy gyorsan rendbe tudja
hozni a programot, csak érne már vissza a
szobájába! És akkor új játszma! Előbb azonban el
kell mennie a doktornő házáig…
Nem lesz otthon. Ilyen alaposan talán még soha
nem ment el hazulról.
…ott aztán sarkon fordul, irány Joelhez. A forró
kávé ízét két napja alig érzi, de nem is baj; Joel
tegnap cukor helyett sót tett bele.
„Ha nem ízlik, kiköpi, tiszteletes! Köpni még
tud, nem? ”
Ritkultak az épületek, s egyre több fa komorlott
a ködön túl. Sam elhagyta azt a repedést, ami
McCansy atya szemüvegére emlékeztette. Onnan
már csak három lépés, és felemelheti a fejét…
Összeütköztek. A nő sikoltott, persze csak
annyira, ahogy ilyenkor illik. Mind a ketten talpon
maradtak.
– Elnézést kérek, én voltam a figyelmetlen. –
Sam ráemelte a tekintetét, és elszomorodott attól,
mennyire csúnya ez a nő. Sárga, félhosszú haját
csontos válla körül borzolta a szél, szürke szeme
beleolvadt a ködbe, kapafogai pedig
majomszerűvé tették az ajkát.
– Én csak megyek itt… – vont vállat Sam.
Sejtette, hogy már találkoztak valahol, de cseppet
sem érdekelte a dolog. – A doktornőhöz… Bár
biztosan nincs itthon.
– Szerintem igen. – A nő lendületes
mozdulattal mutatott a fehér ködfátylakon túl. –
Égnek nála a villanyok.
Sam döbbenten bámulta dr. Ramsay házát. A
rendelő és a hálószoba utcára néző ablakai
valóban ragyogtak a lámpák sárga fényétől.
Harmadik napja akar Vanessával beszélni, és
most… Most maró keserűség gyűlik a torkában,
mert itthon találta. Ez mindent felborít. Ha
bemegy a doktornőhöz, akkor elkési Joelnél a sós
kávét, és a rendszerhiba is tovább villog a
képernyőn…
– Nem csönget be? – kérdezte a nő. – Nincs
még olyan késő. Én is Vanessához igyekeztem, de
ha magának fontosabb, várhatok.
Sam Forbes lába alatt körbefordult a
szemüvegre emlékeztető betonrepedés. Nem
érezte a testét, most akár fel is darabolhatnák.
– Úristen, jól van? – kiáltott a nő, s
megragadta a tiszteletes mindkét karját. Ahhoz
azonban túl gyenge volt, hogy talpon tartsa. Sam
térdre zuhant, két karjával sem védte az arcát.
Dőlt, mint egy búzával túltöltött zsák, de mégsem
ért le a járdára.
Hirtelen minden a helyére került. Szemernyi
köd sem kúszott a házak között, az esti égbolton
kristálytisztán szikráztak a csillagok.
 – Uram, minden rendben? – A nő még mindig
csúnya volt, ahogy leguggolt elé. – Annyira
megijesztett.
– Igen, jól vagyok – bólintott Sam. – De három
napig… Ezt nem értem. Három napig ködben
fürdött az egész város.
A nő arcán látszik, hogy egyetlen szót sem ért
az egészből.
– Ha úgyis a doktornőhöz akart menni, jöjjön,
elkísérem hozzá – mondta. – Nem ártana
megnézetni magát.
– Nem, semmi szükség rá. – Sam kapkodva
felállt, de valami mély ösztön sugallatára nem
engedte el a nő karját, s az sem tiltakozott ellene.
– Maga is Vanessához igyekezett?
– Igen, én… De nem olyan fontos.
– Volna kedve… Meginna velem egy kávét?
Szívesen beszélgetnék valakivel, aki nem
Theyarentben lakik.
A nő előbb el akarta utasítani, ezt Sam
pontosan érezte. Aztán vállat vont…
Kár, hogy ilyen csúnya.
…és lépteit az övéihez igazította.
– Szeretnék magának elmesélni valamit – szólt
Sam. – Három napja megszólított egy férfi a
kávézóban. Úgy hívják, Tony Driuna.
Meglehetősen visszataszító vénember, de nagyon
érdekes dolgokat mondott…
…
– Sürgősen beszélnem kell magával! – szól Tony
Driuna, száraz ajkaival hangosan cuppantva. –
Beszélni akarok. -. . Most!
Sam Forbes gyűlöli, hogy ez a mocskos
vénember rámarkol a karjára, és az arcába liheg.
Gintől bűzös a lehelete, maradék fogai pedig
egészen belerohadtak az ínyébe. Mi a fenét akar
tőle? Beszélni! Ugyan miről ?
– Sürgősen – ismétli Tony, és már emeli az
ülepét a székről. – De nem itt. Itt mindenki
hallgatózik, figyel.
Valóban! A kávézó összes vendége feléjük
fordul, a nyakát tekeri, derekát csavarja, csak
hogy láthassa őket.
– Jöjjön! – sziszegi dühösen Sam Forbes, s
életében talán először…
NEM! MÁSODSZOR!
…utálja magát, amiért lelkész lett. Tony piszkos
ujjaival úgy markol a karjába, mintha Sam volna
az utolsó esélye. Mire? Mindegy, csak jussanak ki
innen. Most már úgyis tudja az egész város, hogy
Sam Forbes tiszteletes „lepaktál” a vén eszelőssel.
– Nem gondoltam volna magáról, atyám –
csóválja aszott fejét
Mrs. Julky a Keresztény Leányok Egyletéből. A
barátnői (hasonló múmiák) követik példáját.
Mintha a három boszorkányt egy óramű
mozgatná.
– Soha nem gondoltam volna, hogy Isten
szolgájaként hagyja magát bemocskolni egy ilyen
förtelmes alak érintésével.
Sam Forbes egyetért az öregasszonnyal, de nem
tehet semmit. Majd később megmagyarázza… A
következő teadélutánon, ha még elhívják ilyenre
egyáltalán.
– Sietnünk kell! – szörcsögi Tony Driuna, s
immár ő vonszolja a lelkészt, miközben rávicsorog
a három idős hölgyre, akik viszont keresztet
vetnek. A kávézón kívül aztán szembefordul
Sammel. – Itt nem hallhatnak. Csak arra
vigyázzon, ha mond valamit, takarja el az arcát,
mert képesek szájról olvasni.
– Ostobaság. Beszéljen már, mit akar?
Tony Driuna nem néz a szemébe, mindvégig a
nadrágszíja csatját bámulja.
–Az Úr akarja, hogy Theyarentbe, egyetlen
eleven baptista se maradjon. Ebben nem ismer
tréfát.
– Maga miről beszél ?
– Ha kell… Ha másként nem megy, akkor
magához szólítja őket… Minket. Az Úr szereti igaz
híveit, ezért a baptistáknak el kell hagyniuk ezt a
várost. így vagy úgy – s mikor azt mondja: „így”,
két lábon járó alakot mutat a kezével, majd mikor
azt mondja: „úgy”, akkor pedig kiterített halottat.
– Magának, tiszteletes, nem lett volna szabad ide
jönnie. Különben is, rajtam kívül nem maradt
több báránykája, akit óvnia kellene.
És harákolva röhög. Sam Forbes óvatos
pillantást vet a kávézó kirakatai felé. A vendégek
továbbra is őket nézik.
– Jóember, árulja el végre, mit akar tőlem?
– Theyarentben teljes hatalommal bír a Sátán
– nyögi Tony Driuna. – Az Úr bölcs, ha kimenti
innen igaz híveit. Ha azzal, hogy magához veszi a
lelkűket, hát azzal. Én sem maradok már sokáig.
A rég kiszáradt ősóceán jön értem, ölel magába.
– Maga beteg. Orvosra van…
Tony Driuna hátrahőköl, borostás arcára
mészfehér iszony ül ki.
– Nehogy megbetegedjen, tiszteletes!
Könyörögve kérem, az Úr szerelmére, ne legyen
beteg! Ha érez is valamit… De nem, semmiképp
nem szabad megbetegednie!
– Én jól vagyok, de…
– Mr. Bergendellel a saját démona végzett. –
Tony Driuna az övcsatot nézve rázogatja a fejét.
Koponyáján a máj foltok kísérteties képekké
olvadnak össze. – A démont magával hozta, azt
gondolva, itt majd elsorvad, kimúlik, vagy
legalábbis nyugton marad örökre. Szegény ember,
honnan sejthette volna, hogy ezt a várost… a
völgyet az élőholt gyerekek uralják ?
– Élőholt gyerekek? – Sam Forbes közelebb lép
az öreghez, de arra mégsem képes rászánni
magát, hogy megragadja a vállát. – A meggyilkolt
gyerekekről beszél? Mi közük volt Mr.
Bergendelhez?
Tony Driuna két karjával tétován belelegyez a
levegőbe.
– A beteg tiszteletes sose jó. Maradjon
egészséges, kérem! És még arra… Arra is
megkérem, hogy ha az ősóceán engem elsodor,
mondjon imát a lelkem üdvéért! Ha tud, ha
egyáltalán képes lesz imádkozni. Lehet ezt… ?
– Kérnie? Természetesen. De…
Tony Driuna ezzel befejezte a beszélgetést.
Egész pontosan hátat fordít Sam Forbesnak, és
átbotorkál a főtéren, hogy azután eltűnjön az
egyik mellékutcában. A tiszteletes tétován
ácsorog, képtelen magához térni. Tennie kellene
valamit, bármit, akármit. A kávézó vendégei
kirakatüvegeik mögül lesik, hogy an dönt. Ha
visszamegy közéjük, kérdezgetni fogják, gúnyos
megjegyzéseket tesznek, a vénasszonyok gondosan
reszelt körmüket mélyesztik a lelkébe. Ehhez nincs
kedve, sem ereje.
Inkább ő maga is átvág a téren, és találomra
választ magának egy mellékutcát. Ma korán
sötétedik. Theyarentben napról napra korábban
sötétedik, mintha a tél rohanvást érkezne az idén,
pedig még csak július… augusztus… van? Sam
Forbes gépiesen lépked, jobb lába a
macskakövön… majd bal lába a macskakövön…
jobb lába a macska-kövön… és bal lába a puha
futószőnyegen…
Úgy kapja fel a fejét, mint akit áramütés ért.
Előtte végtelenbe vesző folyosó, falán karos
körtelámpák barna ajtókkal váltakoznak. Az
ajtókon számok, kilincsükön kartonlapok „NE
ZAVARJANAK” felirattal. Lába alatt a fekete-
barna mintás szőnyeg bolyhokkal rajzolja ki a
kecses női tűsarkúak és otrombább, hegyes orrú
férficipők alakját. Sam Forbes hátranéz… a
kisvárosi utcán nem jár senki. Azután megint
előre… az egyik ajtó halkan megnyílik, és mögüle
tüllszoknyás, szőke kislány libben ki. Nézi a férfit,
fejét kissé oldalra billenti, vérpiros ajka néma
dallamot dúdol.
Sam Forbes elhatározásra jut. A kislányhoz lép,
leguggol elé, és mosolyogva az arca felé nyúl, hogy
megsimogassa, mintegy ismerkedésként. A gyerek
jobb ökle éppen homloka közepén találja el,
iszonyú erővel. Hanyatt esik, fejét a
macskakövekbe üti, ettől elszédül. S ezután sokáig
csak az ütéseket, rúgásokat érzékeli a világból.
Örül, mikor végre érzi, hogy mindjárt elájul…
…
 – Ennyi volt – fejezte be a történetét Sam
Forbes. – Mikor magamhoz tértem az egyik
mellékutcában, mindent köd borított. És ez a…
Ez…
– A köd! – segítette ki Darla Angelson.
– Igen, köszönöm. Tehát a ködről csak most
derült ki, hogy nem valóságos. Hogy csak a
fejemben… Most, mikor maga belém ütközött.
– Azt hiszem, jó, hogy összeütköztünk –
mondta komolyan Darla. Sam erre rábólintott.
– Mindenképpen jó.
Néhány pillanatig némán nézték egymást, majd
hirtelen nevetés buggyant ki belőlük.
– Úgy gondolom, ennél idétlenebb párbeszédet
nehezen tudtunk volna összehozni – mondta
Darla.
–Egyikünk sincs formában ma. – Sam
körülnézett a néma utcán. Theyarentbe
belopakodott az éjszaka, s ők eddig észre sem
vették. – Vanessához… A doktornőhöz igyekezett?
– Már késő van. – Darla bizonytalan pillantást
vetett dr. Ramsay barátságos fényű ablakai felé. –
Nem illendő ilyenkor zavarni, ha nincs
életveszélyben az ember.
– Túl sokat beszéltem, bocsásson meg.
– Nem, dehogy ! Sőt, köszönöm, hogy
megbízott bennem. A látomásai… – Darla
zavartan vonogatta a vállát. – Én odafönn
dolgozom, a Házban. Gyerekekre vigyázok.
– Igen? – Samet nagyon is érdekelte a nő
munkája. Valahogy már nem látta őt annyira
csúnyának, mint mikor találkoztak. Kicsit elállnak
a fogai, és lehetne élénkebb színű a haja, de
egészen bájos, ha nevet.
– Rosszul mondtam: szerintem maga nem
látomások áldozata – folytatta Darla rekedten. –
Én is sok különös dolgot tapasztaltam odafönn.
Ezt akartam megbeszélni Vanessával, mivel úgy
tűnik, ő az egyetlen helyi lakos, aki nem gyűlöl.
Amikor megérkeztem Theyarentbe, meseszerűen
szép városkának láttam. Ragyogó napsütés,
kedves emberek, akik szívesen látnak. Épp, mint a
tévéreklámokban.
– Különös, én épp az ellenkezőjével találkoztam
– emlékezett a férfi. – Nyúlós köd, borult ég,
kopott kis házak és utálatos emberek. Hogy lehet
ez?
– Nem tudom, de azóta már én sem érzem
olyan mesebelinek Theyarentet.
Samet forró részvét öntötte el. Legszívesebben
belekarolt volna Darlába, hogy Joelnél
megigyanak egy kávét, s tovább beszélgessenek.
Tiszteletesként soha nem félt az elutasítástól,
most azonban összeszorult a gyomra.
– Akkor én búcsúzom – szólt váratlan
lendülettel Darla, és csontos kezét nyújtotta a férfi
felé. – Lemondok a látogatásról a maga javára. Én
majd holnap benézek Vanessához.
Sam képtelen volt bármi értelmeset válaszolni,
hát elfogadta a nő kezét, bár kissé tovább
szorította, mint illett. Azután elindult dr. Ramsay
háza felé…
…és hat lépés után összeesett. Mintha szemből
leütötték volna, néhány másodpercig fogalma sem
volt a világról, sem önmaga létezéséről. Csak
feküdt az aszfalton, és megpróbált lélegzethez
jutni.
Darla hajolt fölé.
– Mi történt? Szóljak a doktornak? Beteg?
Sam – maga sem tudta pontosan, miért –
pánikszerű gyorsasággal markolta meg a nő
kabátjának ujját, és húzta közelebb őt.
– Nem! Nem kell orvos. Mindjárt… Segítsen
felállni, kérem!
Darla segített.
–Arra – mutatott Sam bizonytalanul a főtér
felé. A nő támogatta, s mikor Sam már nem
támaszkodott rá teljes súlyával, halkan
megkérdezte:
–Csak nem akar a kávézóba menni? Az ilyenkor
zsúfolt és füstös. Jöjjön inkább hozzám, a
lakókocsim nincs messze. A város szélén. Készítek
teát, beszélgetünk.
 – Beszélgetünk – biccentett Sam.

***

Olyan ez, mintha én is álmodnék. Csakhogy ez

sokkal kellemesebb, mint amilyen
lidércnyomásról Sam mesélt nekem. Sam… Nyolc
órával ezelőtt a nevét sem tudtam. Most meg vele
álmodom, közös képeket látunk, egyformán
vagyunk boldogok, vagy rettegünk. Repülés…
Nem, inkább lebegés, ami most velem történik.
Bár így maradhatna, de persze nem fogják
engedni. Kik? Nem tudom, csak azt, hogy
léteznek, és nem engedik a tiszteletest
elszabadulni. Vagy engem akarnak inkább? Néha
úgy érzem, én vagyok a kedvencük. Felém nyúlik a
karjuk, kaparják a lakókocsi ablakait, zörgetik
odakinn a faleveleket. Nem szeretik, ha
álomtalanul, nyugodtan alszom. Mikor viszont
álmodni kezdek, belebújnak, beköltöznek, és
kísértenek. Rémálommá erőszakolják a pihenést…
De most jó, csöndes. Nagyon csöndes…”
Ez és még sok más gondolat keringett Darla
fejében. Néha megmozdult az ágyon, mert
zsibbadni kezdett a karja, vagy a lába. Nem érzett
álmosságot, csak némán zsibongó, könnyű
elégedettséget. Odakinn a hegyekből lezúduló szél
rázta, tépte a fákat, úgy suhogtatva lombjukat,
mintha üzenni akarna a hangjukkal. A lakókocsi
néha megingott, pedig vaskos betontalpakra
állították. Ilyenkor a plafonon árnyak mozdultak.
Darla óvatosan oldalra fordította a fejét.
Kinyújtott bal karjára nehezedett Sam feje. A férfi
lassan, reszelős hangon lélegzett, s az orrából
áramló forró levegő néha megcsiklandozta a nő
bőrét.
„Jézus, lefeküdtem egy pappal! Hogy
történhetett ez? Az eseményekre természetesen
emlékszem, egyetlen részlete sem halványodott
még el. Sam beleegyezett, hogy eljön hozzám, de
azután meggondolta magát. Én is féltem a saját
ötletemtől, hisz túlságosan magányosak voltunk
mindketten. Azért elkísértem a motelig, mert még
mindig bizonytalanul járt. Mi lehet vele? A
látomások borították ki ennyire, vagy… A
látomásoknak kell, hogy okuk legyen, ezt később
megbeszéltük. Mindegy, a motelbe már nem
mehetett be. A szállásadója, valami vén ribanc, az
előtérben várt rá, és amint beléptünk, rikácsolni
kezdett. Istenem, hogy lehet egy embernek
annyira bántó a hangja? Minden szava hasított,
mint a jól fent acélpenge. Szegény Sam csak
pislogott rá, és sokáig fel sem fogta, mit akar tőle
a vénasszony. ”
Darla most szabad kezével óvatosan
megsimította a férfi homlokát. Olyan nagyon rég
nem érinthetett így embert: őszintén, szeretettel.
Talán ezentúl minden szépre változik, még ebben
a rettenetes porfészekben is, hiszen nincsenek
többé egyedül. Miért gondolja, hogy Sam reggel
nem megy el örökre? Mert pap? Majd zavarban
lesz önmaga előtt, amiért megszegte a
fogadalmát…
Van ilyen fogadalma a baptista
tiszteleteseknek? Mintha ők nősülhetnének. Szex
persze akkor is csak a templomi esküvő után
lehetséges… Szóval Sam mindenképpen csalt
velem.
…és zavarban lesz, mert a teste által ígért
hűséget nem tartja meg Darla iránt. Egyedül volt,
kielégült, megkönnyebbült, tehát felhúzza a
gatyáját, és lelép. Más különbség nem várható,
mint hogy ő legalább nem lopja el az anyja
brossát.
„Meggyőztem, hogy ha már kidobták a
motelből, az éjszakát nálam kell töltenie. Valóban
nem volt hova mennie. _Ketten cipeltük a
csomagjait, s már félúton nevettünk. Nekünk jó
együtt! A szex is… Igen, a szex is sokkal jobb volt,
mint amit egy tiszteletestől vártam. ”
Darla halkan kuncogott, mire Sam álombéli
morgással válaszolt. A nő lehunyta a szemét, és a
testére figyelt. Bőre még mindig parázslott a
takaró alatt, de immár nem a vágytól, csupán a
ténytől, hogy egy férfi meztelensége simul hozzá.
Mintha ezt a gondolatot Sam álmában is
megértette volna, mozdult, és térdét Darla tárt
combjai közé nyomta.
„Bele tudnék szeretni. Milyen volna
tiszteletesnéként élni? Hogyan birkóznánk meg a
hitetlenségemmel, a csalódottságommal, a…”
Sam felnyögött, majd hátat fordított Darlának.
Homlokát a lakókocsi hideg falának koppantottá.
A nő elzárta gondolatai útját, mert szinte biztos
volt benne, hogy az ő bizonytalankodása miatt
ébredezik Sam. Az álom azonban még mindig
elkerülte… A végén arra ébredsz, hogy az egészet
csak képzelted.
…ezért inkább a beszélgetésükre emlékezett.
Megérkeztek a lakókocsihoz – Cara néhány
pillanatra elhúzta ablaka undorító virágmintás
függönyét és amíg Sam megmosta az arcát, Darla
teát készített. Került némi rum is bélésnek.
Leültek a kocsi félköríves
„tálalójában”, két tenyerükkel ölelték a forró
csészéket, és akkor
Sam azt mondta… …
– Rendesen a nyakába varrtam magam, Miss
Angelson.
– Szólíts a keresztnevemen, kérlek!
– Köszönöm, Darla. Elég volt megbotlanom a
járdán, és máris rád zúdítottam minden
nyomasztó gondomat.
– Amivel feljogosítottál rá, hogy én se
kíméljelek. – Darla belekortyolt a teába, bár
tudta, hogy még ihatatlanul forró. Valahogy
palástolnia kellett a zavarát. – Most, ha akarom,
én is kitálalhatok neked.
– És akarsz? – Sam végre megszabadult a
három napja rátelepedett ködtől, a szorongástól,
Miss Hannigantől, sőt, valahogy önmaga lelkészi
„bőrét” is a lakókocsin kívül hagyta. S ez
mérhetetlenül jó volt. – Szívesen meghallgatom a
történetedet.
 Nincs történetem. Ami a sajátom belőle, az
mind Theyarent előtt történt, és pontosan olyan,
mint százezernyi amerikai nő élete. Unalmas,
szürke, elkeserítő.
Sam át akart nyúlni az asztalon, hogy
megérintse Darla kezét, de a nő épp felemelte azt,
és égő szemében szétdörzsölt néhány
könnycseppet.
– Te tudtad, hogy a Ház az FBI tulajdonában
van? Egész jó állásnak tűnt, amíg meg nem
érkeztem. Sejthettem volna, hogy valami bűzlik
körülötte.
– FBI? – Sam megdöbbent. – Ezt még nem
hallottam.
–Vanessa sem említette? Különös. Pedig ő
biztosan tud róla. -
Darla szórakozottan elhúzta a függönyt, és
kilesett a lakókocsik közötti üres területre. A
lámpák fénye alig bírt megküzdeni az éjszaka
sötétjével, s az árnyak így folyton hullámzottak. –
A Házban gyerekek élnek. Olyan az egész, mint
valami emberöltőkkel ezelőtti zárda, vagy inkább
árvaház. Igen, ez a pontos: árvaház! A
gyerekekhez soha nem jönnek látogatók, a szüleik
nem keresik őket. Talán azt sem tudják, hogy
élnek.
– Mi értelme ennek az egésznek ?
– Ők…A kölykök parák. – Kimondva Darla
nevetségesnek érezte a szót. Mielőtt Sam tovább
kérdezősködött volna, gyorsan folytatta. – A
legtöbbnek van valami különleges képessége.
Olvas mások gondolataiban, a holnapba lát, vagy
poharakat lebegtet. A többiek… Velük nem
találkoztam, csak beszéltek róluk. Szóval a többiek
iszonyú dolgokat követtek el.
–A gyerekek? – Sam képtelen volt titkolni a
hangjában bujkáló kételkedést.
Állítólag van közöttük, aki megölte az
osztálytársát, kivégezte a pániját, megmérgezte a
családját. Vagy csak megpróbálta, nem tudom.
Mikor róluk beszéltek, én inkább nem figyeltem
oda.
– Szóval a Ház… gyerekbörtön? – Sam
megborzongott. – Akkor sem értem…
– Istenem, hát én sem értem az egészet! –
Darla váratlan kitörése mindkettejüket meglepte.
– Bocsáss meg, nem akartam. Olyan dolgokat
láttam az utóbbi hetekben, amiket képtelen
vagyok összeilleszteni. Valahogy az egész millió
cserépdarabként lebeg körülöttem, s bár tudom,
hogy egyetlen kép részei, nem tudok velük mit
kezdeni.
– Talán ezért vagyok itt. – Sam valójában ezt
néma gondolatnak szánta, mégis hangosan
mondta ki. így viszont már muszáj volt
megmagyaráznia. – Annyi mindent elmondtunk
egymásnak a titkainkról, hogy a maradékot már
nem érdemes rejtegetni. Engem a baptista egyház
küldött Theyarentbe, nem mintha lelkészre volna
szükség a városban. Egyetlen hívünk van, az is
félbolond iszákos. De volt egy másik… Mr.
Bergendel, aki nemrég meghalt. Miatta vagyok
itt.
– Ez úgy hangzik, mintha a Rózsa nevéből léptél
volna ki. – Darla hitetlenkedve mosolygott. –
Nyomozópap vagy? Valóban van „ilyen”?
– Hát… – Sam már bánta, hogy belefogott, de
nem hagyhatta félbe.
– Az egyházunkon belül létezik egy titkos rend,
ami a csodák kutatásával foglalkozik.
Csodák? – A nő immár nyíltan nevetett. – Most
viccelsz velem?
– Dehogy ! Gondolj csak bele: ha hiszünk Isten
létezésében, talán a csodák létét elvethetjük?
– Persze, hogy nem, de… A XXI. században
élünk!
–Ami századunkban is létezik Isten, és ha ő
valós, akkor a csodái is. – Sam nem szeretett a
munkájáról beszélni, mert tudta, hogy minden
kívülállót megdöbbent, s őt komolytalanná teszi.
Most azonban nem kényeskedhetett, mert
Dadában végre szövetségesre lelt. – Ha akarsz,
most nevethetsz csak igazán: ha Istenben és a
csodatételeiben hiszünk, akkor joggal
feltételezhetjük, hogy a Sátán is valóságos.
Darla két karjával kitámasztotta az asztalt,
mintha attól tartana, hogy Sam rá akarja
borítani. Arcáról eltűnt a pír, alsó ajkát
beharapta, és lassan csóválta a fejét.
–Ezt nem akarom hallani – mondta. – Egészen
biztos vagyok benne, hogy erre nem vagyok
kíváncsi.
Sam számtalan hasonló beszélgetést lefolytatott
már, így tisztában volt vele: most csöndre van
szükség. Az emberek legtöbbször megrémülnek,
azt hallva, hogy egy komoly egyház titkos
kutatásokat végez… a Sátán nyomában. Ez
természetes. Először neki is felfordult a gyomra,
keserű csalódottságot érzett, s ha nem McCansy
atya száraz, rezignált hangja világosítja fel a
tényekről, valószínűleg dühöngve faképnél hagyja
azt, aki efféle őrültségeket zagyvái össze.
–Te… Azt akarod mondani, hogy a Sátán után
nyomozol? – Darla próbálta ismét nevetésbe
burkolni a szavait, de ez most nem ment.
– Eleinte legtöbbször úgy tűnik, igen. Aztán
persze az esetek javáról kiderül, hogy közönséges
hisztériáról, vagy különösen kegyetlen bűntényről
van szó.
–Az… esetek… javáról…? – tagolta gyanakvón
Darla.
– Én még nem találkoztam valódi
misztikummal.
– De akkor…
– ÉN nem! – emelte fel a hangját Sam. –
Mégis, hidd el: a munkánk nem értelmetlen
sületlensége néhány begyepesedett misztikusnak.
– Értem – fújta ki a levegőt Darla, és felvette a
bögréjét. Sam látta, hogy innentől valóban
beszélgetni fognak, és boldog volt, hogy nincs
egyedül. – Van valami elképzelésed arról, mi
folyik Theyarentben és a Házban ?
Az éjszaka felét ezután azzal töltötték, hogy
minden élményüket részletesen megosztották
egymással. A kép azonban még szilánkosabb,
értelmetlenebb lett, s ettől mindketten rettegést
éreztek. Halálos kimerültség telepedett rájuk,
mikor Darla órájának kismutatója elérte a
hármast. Odakinn még inkább feltámadt a szél,
már-már viharos erővel tépte a sötét fákat. Talán
ezért bújtak össze a takaró alatt. Talán ezért volt
szükségük a másik érintésére, lélegzetének
hangjára. A lakókocsi vékony fémfalai semmitől
nem tudják megvédeni őket, ezt mindketten
érezték.
Más választásuk nem maradt a rettegés ellen,
mint hogy egymás testébe feledkezzenek…
…
Darla érezte, hogy arcán lustán legördül egy
könnycsepp. Sam újra morgott, fordult, és
álmában átölelte a vállát. A hála őrjítő
hullámokban áradt szét Darla testében.
Viszonozta az ölelést, gyöngéden megsimogatva a
férfi hátát.
Odakinn vihar tombolt, hangosan nyikorgatta
a betontalpakon álló lakókocsit, de őket most nem
bánthatta. Reggelig biztosan nem…
 IX.
Suttogók
Marge Angelson a váróban ücsörögve döbbent
rá, hogy az utóbbi napokban csupa olyan dolgot
kellett tennie, amitől viszolygott. Kiudvarolta az
engedélyt a rendőrfőnöktől, hogy újra bemehessen
Barbarához… Találkozott a kislánnyal…
Különleges orvosi vizsgálat céljára rendkívüli
pénzkiutalást kunyerált.
Most meg itt ül a váróban. A berendezés
kényszeredetten „barátságos”, a műbőr borítású
fotelek túlságosan puhák, a könnyező pálmák
természetellenesen méregzöldek. A párnázott
ajtón metálezüst alapon cirkalmas, fekete betűk:
„Dr. Roger Greefond pszichiáter”. Semmi
fölösleges hivalkodás, ez legalább rendben van.
Marge vagy századszor simítja le szoknyája
ráncait. Kényszeres mozdulat ez, de valahogy
megnyugtatta. Retikülje a bal bokája mellett, a
padlószőnyegen hever. Odakinn a titkárnő el
akarta venni, ahogy Barbara és az ő kabátját is,
de Marge nem adta; a pisztolya lapul benne.
Lelőnéd? Ha bármi őrültségre próbálna
rávenni, valóban lelőnéd?
Marge képtelen válaszolni a folyton visszatérő
kérdésre. Hogy rálőjön… a 45-ös golyói tenyérnyi
húsdarabokat szakítanak ki a testből
…egy alig nyolcéves kislányra, ez eddig
elképzelhetetlennek tűnt számára. Mióta azonban
megismerte Barbarát, már ez sem tetszett
annyira groteszknek. A párnázott ajtó hangtalan
megnyílik. Jó, ha valami tökéletesen működik, de
a zsanérok némasága most szinte feldühít.
– Készen is vagyunk – kedélyeskedik dr.
Greefond. Szálfatermetű alkatából, , ezüstősz
hajából, aranykeretes szemüvegéből sugárzik az
üzenet: „Nálam minden csak színjáték! ” –
Barbara, foglalj helyet néhány percre, amíg a…
Hm. A barátnőddel is beszélgetek.
– Én mondtam neki, hogy a barátnőm vagy –
közli komolyan Barbara. Marge aprót biccent, s
már fel is áll, kezébe véve retiküljét, hogy kövesse
az orvost legbensőbb szentélyébe. Azután
elbizonytalanodik.
– Nem csinálok semmit – szól a kislány,
hanyagul lezöttyenve az egyik fotelbe. – Ígérem! –
és két keze mutatóujjait a szája előtt keresztbe
téve rájuk csókol.
Marge Angelson ellép a doktor előtt, aki a
küszöbön egyensúlyozva ad neki utat, mint valami
ötvenes évekből itt rekedt sármőr.
„Szívesen lehúzná a bugyidat, aztán… Pfuj, ezt
inkább nem árulom el, de a nyelvével csinálná! ”
 Barbara vékony hangja megdöbbentően tisztán
dübörög Marge koponyájában. A nyomozó egész
teste belerázkódik az élménybe, pedig a kislány
mostanában egyre gyakrabban küld neki
gondolatokat. Visszafordul, de nem marad ideje
szólni.
– Bocsánat – néz rá ártatlanul Barbara. – Csak
gondoltam, jobb, ha tudod.
–Valami baj van? – értetlenkedik dr. Greefond.
Arcán látszik, hogy nehezen képes megőrizni az
„én mindent tudok” magabiztos mosolyát.
– Semmi – rázza meg fejét Marge, de képtelen
eltitkolni a szája sarkában ráncot vető undort,
mikor a pszichiáterre néz. – Végezzünk gyorsan!
– Rendkívül érdekes kislány – a doktor ezt
akkor mondja, mikor becsukta maguk mögött az
ajtót. – A koránál sokkal értelmesebb, és…
– Nem akarom sokáig magára hagyni. – Marge
hirtelen fordul szembe a pszichiáterrel, mintha
tetten akarná érni. Nem téved: a férfi mereven
bámulta a fenekét, s most zavartan pislog. – A
legkevésbé sem érdekelnek a maga ocsmány
gondolatai, doktor. Csak az érdekel, hogy a
városban ön a legjobb, aki ért a regresszív
hipnózishoz.
– Ocsmány gondolatok? Mifélék? – Dr.
Greefond végképp kezdi elveszíteni a
magabiztosságát. – Szeretném tisztázni…
 – Ne akarja tisztázni! – Marge mutatóujját a
férfi mellének böki.
– Amint már mondtam: nem szabad túl sokáig
magára hagyni, mert veszélyessé válhat. Odalenn
ugyan áll két FBI-ügynök, de őket úgy elfújja,
mint hurrikán a homokdombot. Szóval regresszív
hipnózist akarok… most!
A pszichiáter valamelyest összekaparja
önérzete maradékait. Immár eszébe sem jut, hogy
Marge-ra mint nőre nézzen, bár még mindig nem
érti, honnan a fenéből jöhetett rá, mit fantáziáit
vele kapcsolatban.
– Rendben, de tudnom kell, mire kíváncsi –
mondja rekedten. Marge olyan gyorsan beszél,
hogy a szavak néha összemosódnak, de azért
érthetőek. Szerencsére a doktornak órákkal
korábban átfaxolta Barbara teljes anyagát, amit
az mostanra átolvasott. így csupán a Kedves
Néniről kell szólnia, akit sehol nem említett a
jelentéseiben, hisz úgysem hitték volna el.
– Azt szeretném, ha ellazulnál. – Dr. Greefond
szemben ül a kislánnyal, aki engedelmesen
lehunyta a szemét, miután behívták, és hellyel
kínálták. – Csak a hangomra figyelj! Nincs most
semmi más érdekes a világban, mint az én
hangom, ami elringat, és egy gyönyörű, távoli
utazásra visz. A hangom fog vezetni téged az
ösvényen, mely a tegnapba és a tegnapelőttbe fut.
Lélegezz lassan, egyenletesen, és engedd, hogy a
karodból kifusson az erő! Aludni fogsz, s álmokat
látsz majd, amiket elmesélsz nekem. A hangom a
te jó barátod, a hangom a te testőröd…
A doktor tényleg érti a dolgát. Bár Marge az
imént még majd felrobbant a feszültségtől, most
egészen ellazult a férfi lágy, monoton tónusától.
Vajon Barbara is ezt érzi? A kislány ravasz, és az
elméje sokkal erősebb, mint azt bárki hinné. Ezzel
Marge van leginkább tisztában. De talán hagyja
magát hipnotizálni, pusztán a játék kedvéért…
– Itthon vagyok… a kerti házban játszunk
ügyvédest, de Peter már megint unja…
Mostanában mindig unja, nincs is kedve átjönni,
de én erősen üzenek neki, és akkor muszáj. Ma…
ma olyan erősen kellett üzennem, hogy vérzett az
orra, mikor kilépett a fák közül. Fog majd még
jobban is vérezni, ha nem élvezed a játékomat,
Peter!
Barbara álomittas hangjától Marge feje
tökéletesen kitisztul. Egyetlen pillanatra
összenéznek az orvossal, aki most nem férfi,
hanem valódi szakember. A tekintete acélhideg,
arcán a ráncok árokmélyek, ajkai fehéren
tapadnak egymásra.
– Bántani akarod Petert, amiért nem élvezi
veled az ügyvédes játékot? – fordul Dr. Greefond a
kislányhoz. Barbara halványan elmosolyodik, de a
szeme csukva marad.
– Dehogy , az butaság volna – leheli. – Van
játék, amit én se szeretek, mégsem döfnek kötőtűt
az orromba… Szép is volna! Csupa kötőtűs hulla
heverne az utcákon, tereken, a
bevásárlóközpontokban, játéktermekben,
iskolákban. Az iskolákban főleg…!
–Akkor miért bántod Petert? Már ott a
kezedben a kötőtű. Mire gondolsz most?
– Vitatkozunk… Hangosan kiabálok én is, meg
ő is. Mondom neki, hogy fájni fog, ha szúrok, de
őt nem érdekli. Azt feleli, a fájdalom nem tart
majd sokáig, és utána sokkal közelebb leszünk
egymáshoz, mint eddig.
– Miért szeretné Peter, hogy közelebb…
– NEM Peterről beszélek! – üvölti az első szót
Barbara. A többit viszont éppoly hirtelen váltással
normális, csevegő hangon mondja, amitől Marge
émelyegni kezd. – Peter nyafog, siránkozik és
bepisil. Belepisil félelmében a gatyájába a kis
disznó. A fájdalomról vele beszélgetünk…A Kedves
Nénivel. Ő akarja, hogy megszúrjam Petert.
– Honnan ismered a Kedves Nénit, Barbara ?
A lány nem felel.
– Mióta ismered őt?
– A hetedik születésnapomon hallottam először
a hangját. Felköszöntött. Azt mondta, én vagyok
az ő szerencsetündére, aki megszabadíthatja. S
azt is mondta, hogy régóta keres engem, mert mi
megértjük egymást. Anya folyton vendégeket
vár… Apa dolgozik… De a Kedves Néni szeret
beszélgetni velem.
–Miről szoktatok beszélgetni? – A doktor
szemérmetlenül közel hajol a lányhoz, de most
nincs benne semmi rossz gondolat. – Mi a
kedvenc témátok ?
Barbara ültében hirtelen kihúzza magát, csinos
arca elsápad, alsó ajkát beharapja, és körmei a
fotel karfáját kaparják.
– Hullák! – mondja. – A halottakról
beszélgetünk.
– Kik haltak meg?
– Kik? – Barbara halkan kuncog, majd kinyitja
mindkét szemét.
„ A francba, átvert minket! ” – gondolja Marge,
és már ellökné magát az íróasztaltól, aminek
addig nekitámaszkodott. Aztán észreveszi,
mennyire tompa a kislány tekintete. Mintha
szürke hályog borítaná a szemgolyóit,
rezzenetlenül, üresen bámulnak a pszichiáter
arcába. Mikor ismét megszólal, a hangja recsegő,
mély, mintha a torka egyik pillanatról a másikra
hetven évet öregedett volna. A puha ajkak közül
egy öregasszony szavai buknak elő.
– Sokan voltak, megszámolni sem tudom. Kis
ribancok meg apró pöcsösök. A romlás
letéteményesei mind. Habzsolták a világot.
Belerondítottak, tönkretették, pusztították, hátha
megismerhetik.
Sorban elkaptam, amelyiket csak tudtam.
Barbara hátraveti a fejét, és zsíros, vastag
hangon kacag.
– Vinnyogni tudtak a leginkább. Alig akadt
olykor egy, amelyik nem hugyozta volna össze
magát a kezem között, de némelyik be is szart.
Hát nem undorítóak? Nincs bennük semmi
méltóság. „Anyu, csokit akarok! ”, „Apu, fogd a
kezem! ”, „Anyu, meséljél, mer’félek a mumustól!
”… Én voltam a mumus! Most pedig te leszel, kicsi
Barbara. Miért is ne? Látod, milyen könnyen
szalad a kis Peter orrába a kötőtű. Fel… fel…
egészen az agyába! Húzd csak ki! Szürke maszat
lesz a végén! … Jaj, ez piros a vértől! A kis szaros
elrontotta még ezt a játékot is. Sebaj, dugd vissza,
húzd ki újra… Na, mit mondtam, szürke!
–Barbara! – a doktor megpróbál közbevágni,
de a lány üres tekintete most felé fordul.
– Befogod a pofádat, igen? ! – hörgi a mutáns
hang. – Hagyjátok békén az én kis barátomat! A
faszt akartok tőle, hiszen még gyerek! Inkább
kúrd meg a nyomozót, úgyis…
A doktor tenyere villámgyorsan csattan
Barbara arcán. A kislány tétován felemeli a kezét,
pislog, és bizonytalanul az arcához nyúl.
 – Elaludtam? – kérdi. A hangja újra a sajátja.
– Kicsit, de nem baj. – Dr. Greefond szélesen
elmosolyodik. – Jól érzed magad?
– Ühüm – bólogat a kislány, és hátraveti magát
a fotelban. – Éhes vagyok.
–A jelentésem holnapra önnél lesz, de…
Szerintem a kislány kitalálta magának a Kedves
Néni horror-figuráját, hogy ne kelljen szenvednie
a lelkiismeretétől – mondja dr. Greefond, miután
újra kettesben maradt Marge-dzsal. – Nem is
hinné, a gyerekek mennyire bele tudják élni
magukat az ilyen álombarátok bőrébe. Én a
maguk helyében nagyon óvatos lennék vele, mert
Barbarát semmiféle gátlás nem köti gúzsba.
Bármit megtehet, hiszen ráfogja a Nénire, és kész.
– Frászt van kész, doki – morogja Marge
dühösen. – Egy frászt!
***

Olyan halkan lopózott a lakókocsi végébe,

ahogy csak képes volt. Meztelen talpát égette a
padló ott, ahol a rongyszőnyegek nem takarták.
Mégsem vacakolt vele, hogy kikerülje a
fémborítású részeket. Néha a háta mögé
sandított, de az ágyon nem mozdult semmi. Végre
elérte a konyhaszekrényt. Most arra kellett
ügyelnie, hogy meg ne zörrenjenek az
evőeszközök, mikor kihúzza a fiókot.
 Sikerült. Közben mindvégig kifelé bámult az
ablakon, de fel sem fogta, hogy hajnalodik. A gyér
derengés, ami már nem az ostorlámpáktól,
hanem a hegyek mögül előbukkanni akaró naptól
származott, idegesítette. Jobb volna sötétben
elvégezni…
Az ágy irányából halk nyögés hallatszott, s
mintha meztelen bőr siklana a lepedőn. Azután
csend lett, de ő néhány percig a lélegzetét is
visszatartotta. Végül sikerült annyira kihúznia a
fiókot, hogy két ujjal előkotorhassa a kést.
A legnagyobbat akarta választani, de az nem
tűnt annyira hegyesnek, mint a mellette lévő. A
barna fanyél csodásán simult a tenyerébe, s a
penge hideg fémcsillanása megnyugtatta. Elindult
vissza az ágyhoz, át a rongyszőnyeg tócsákon, és
fémpadló síkokon. Bőre felforrósodott, homloka
tüzelt, két halántékán lüktetett egy-egy nekivadult
ér. Megállt az ágy mellett, enyhe terpeszben.
Mikor lefelé nézett, megpillantotta saját
pucérságát, s ettől furcsa módon felizgult.
Megrázta a fejét, hogy elterelje a gondolatait.
Amikor mindkét kezével rámarkolt a kés
nyelére, és a feje fölé emelte a fegyvert, az ágyon
fekvő férfi felébredt. A hátán feküdt, pislogott.
Rosszul látott a félhomályban.
– Te mit…? – szólalt meg.
A penge pontosan kettészelte a férfi bal
mellbimbóját, s markolatig szaladt a húsba. A vér
ütemesen érkező buzgárokban tört elő a sebből,
mikor visszahúzta a kést…
…Darla levegő után kapkodva ébredt. Ülő
helyzetbe lökte magát, letaszítva a válláról Sam
súlyos karját. A férfi halkan morgott valamit, és
hátat fordítva neki tovább aludt. Az iménti
iszonyú álom képei, s főleg hangulata csak lassan
halványodtak. Ahogy Darla befelé figyelt, egyre
tisztábban érezte, hogy a Sam iránt érzett gyűlölet
nem akar múlni. Iszonyodva nézett a mellette
heverő meztelen férfira…
Pap létére megkúrt, kislány! Szentéletű
fickóként verte beléd, hát mit szólsz ehhez?
…gyomra felkavarodott, s legszívesebben
rögtön ki is adta volna a tartalmát. Kicsúszott a
takaró alól, talpát égette a hideg fémpadló, de
nem törődött vele. Olyan gyorsan öltözött, ahogy
csak gémberedett tagjaitól telt. Nem vacakolt a
fehérneművel…
A tiszteletes húzta le rólad, emlékszel? Hát
szabad ilyet egy felszentelt embernek?
…a farmernadrág és az ing érintése valamelyest
megnyugtatta. Fordult, és újra Samet nézte
töprengve. Miért utálja ilyen hevesen, mikor
néhány órája még mint friss szerelmes aludt el a
karjaiban? Attól rettegett, hogy a férfi el fogja
hagyni reggel, hiszen megkapta…
 Meg bizony, te ribanc! Jól odaadtad neki, hogy
nem sül le a képedről a bőr!
…amit akart. Miért volna jobb, mint a többiek,
akiknek szintén csak arra kellett a csúnya Darla?
Most pedig teste minden porcikája bizsereg a
haragtól, a megvetéstől…
A gyűlölettől, igen! Darla kapkodva
összegumizta a haját, a kocsi konyharészébe
ment, és letépte a falinaptár legfelső lapját. A
ceruza remegett az ujjai között, mikor felrótta
esetlen, kisiskolásán dülöngélő betűit. A papírt az
asztalon hagyta, sarkára téve az éjjel ott hagyott
teásbögrék egyikét, nehogy elfújja a huzat. Aztán
az ajtóhoz ment, zoknit, cipőt és kabátot húzott,
majd szinte feltépte a zárat.
A hajnal borzongatóan hideg lehelete
megnyugtatta. A lakókocsira nem nézett vissza,
bár kíváncsi volt, Sam felébredt-e a távozására. A
harag azonban továbbra is ott izzott a mellében,
vállában, karjában, s főleg az ágyékában.
Megvetette a tiszteletest… Megbaszott, puncika,
jól megkúrt a kis papocska!
…és undorodott önmagától is; attól a nőtől, aki
képes volt lefeküdni a vadidegen pasival, csupán
néhány órás zagyva beszélgetés után.
„Ördögvadász! ” – böffent fel benne a gúny, de
megrémült saját rekedt kuncogásától.
A buszállomáson Cara Dorten és a többi
ápolónő rácsodálkoztak Darlára. A haja a
szokottnál is rendezetlenebb volt, a kabátját
ismeretlen eredetű sárfoltok pettyezték…
Mikor azt a kurvapecért támogattad, bébi,
akkor mocskoltad össze magad!
…és nem viselt sálat, holott azt eddig még soha
nem felejtette otthon. Darlát azonban nem
érdekelték a vizsla tekintetek. Arra ügyelt, nehogy
a lakókocsi felé pillantson, mintha azzal elárulná
magát. Ha nyugton marad, s úgy tesz mindent,
mint máskor, talán Sam is tovább alszik, és nem
buktatja le őt.
A busz megérkezett, ajtaja szisszenve nyílt.
Darla elsőnek lépett fel a lépcsőjére, azonnal a
leghátsó üléshez igyekezett, és elfoglalta a helyét.
Csak akkor mert megkockáztatni egyetlen
rebbenő pillantást a lakókocsi felé, mikor a busz
hörrenve, rándulva ráfordult a Házhoz futó útra.
Mintha a konyha ablakainak függönye kissé
megmozdult volna…
Felkelt a fasz, téged keres, bébi!
…de ebben nem lehetett biztos.
A napnak épp akkor sikerült felkínlódnia
magát a keleti csúcsok fölé, mikor bekanyarodtak
a Ház kocsifelhajtójára. A sofőr durván fékezett
(nem aludta ki magát), s ezt többen szóvá is
tették az utasok közül. Darla nem, bár neki meg
kellett kapaszkodnia a szemközti ülés
háttámlájában.
Azután elkezdődött a nap. A kölykök nyűgösen
ébredtek, nyafogásuk pengeként hasított Darla
fejébe. Szünet nélkül Sam testére gondolt, a férfi
obszcén (akkor szerelmesnek, szépnek tűnt)
mozdulataira, ahogy ki akarta őt elégíteni, s
kereste a maga kielégülését. Darla teste az
undortól egyre inkább görcsbe merevedett. Mikor
a kis Kate öltöztetés közben az arcába
nyöszörgött, a nőn kitört az önsajnálat.
– Mi a szar bajod van már, te kis picsa? –
kiáltotta, majd a nyomaték kedvéért rárántotta
Kate-re a pulóvert. A csönd átható volt.
Darla nem akart felnézni, de tudta, ennek
előbb-utóbb meg kell lennie. Kate már csöndben
volt, de hatalmas szemében könnytócsák rezegtek.
– Öltözni kell – súgta Darla. Igyekezett
nyugodtabban mozdulni, de ujjaiból tökéletesen
elveszett minden gyöngédség. Rettenetes erő
feszült bennük, amivel simogatni nem, csakis
fojtogatni lehet. A hálóteremben újraéledtek a
zajok, de csak mint félve libbenő lepkék. Darla
végzett a kis Kate-tel, a kijárat felé fordította, és
óvatosan megtaszította a hátát, hogy indulásra
késztesse.
A kislány sikoltva esett arcra. Darla értetlenül
nézett utána. Csak most fogta fel, mekkora erőt
adott bele a mozdulatba; egy felnőtt ember sem…
 Egy álló fasz! Mondjuk csak ki bátran, igaz-e,
ribanc? Egy felnőtt fasz sem!
…lett volna képes talpon maradni. Gyorsan
lehajolt Kate-hez, hogy felsegítse, de a kislány
immár elveszítette minden bizalmát. Már-már
pánikba esve kúszott arrébb a földön, majd talpra
ugrott, és a kijárathoz futott, ahol néhány
nagyobb lány várta.
Ekkor Darla végre felnézett. A többi ágy mellől
tucatnyian bámultak rá. Szemükben a fény
kihunyt. Helyette a döbbenet sötét kútja mélyén
megvetés derengett. A lányok nézték őt, ajkukat
összeszorítva, mint a cirkuszi porond közepén
megmerevedett bohócot, aki az imént valahogy
kiesett a szerepéből, és kedves viccek helyett
elküldte a gyerekközönséget a kurva édesanyjába.
Darla Kate ágyához fordult, és kezdte
eligazítani rajta az éjjel meggyűrt lepedőt. Már
nem perzselte testét a gyűlölet. Ahogy az előbb
Kate álla hangosan koppant a padlón, belőle
valahogy kiröppentek az idegen érzelmek, s az
ébredése óta koponyájában fel-feldübörgő
ocsmány gondolatok is elhallgattak.
Rettenetesen félt. Most értette meg, hogy a
haragja nem a sajátja volt! Hiszen szereti Samet,
és ugyan kit érdekel, hogy pap? Jó volt vele
minden perc, végre oldódott a magánya ebben a
pokoli… Igenis, ördögi!
 …kisvárosban. Soha nem tudta volna elképzelni
önmagáról, hogy ráripakodik egy hatéves
kislányra, s még fel is löki, mint valami agyament,
idétlen kamasz, vagy… elmebeteg!
Darla torkában gombóccá gyűlt a sírás. Muszáj
volt kimennie, menekülnie a fürdőszobába, mert
ha a hálóteremben ereszti szabadjára az
érzelmeit, azt Cara is észreveszi. Átrobogott a
fekvőhelyek és a még mindig őt bámuló
gyereklányok között. Egyetlen pillanatra meglátta
az ágyban fekvő, mozdulatlan Marthát. A lány
harmadik napja úgy hevert takarója alatt, mint
aki kómába esett, de senki nem törődött vele.
Talán orvosra volna szüksége… Kórházba kellene
vinni… Kit érdekel? Cara naponta durván lemosta
Martha közszemlére kitett testét, visszadobta rá a
takarót, és ezzel elintézettnek tekintette a dolgot.
Darla kőmerevvé erőszakolta az arcát, bár félt,
hogy a maszk repedezni kezd, mielőtt eléri az
ajtót. A kilincs engedelmesen hajlott le a tenyere
alatt, és mikor mindkét lába átkerült a küszöbön,
egy másik világban találta magát. A különbség
nem fedezhető fel azonnal. Ez is fürdőszoba volt,
itt is vécéfülkék álltak a bal oldali fal mentén,
mosdókagylók sorakoztak jobbra, szemközt kád és
zuhanyrózsák váltották egymást.
A hangok azonban tompán gördültek, a
mozdulatok mintha sűrű mézben vágtak volna
utat, és a színek… Nem voltak színek, csak a
szürke különböző árnyalatai játszottak kifestőst
egymással.
– Végre itt vagy, kurva! – szörcsögte az első
vécé torka. – Lefeküdtél a papnak! Hát igazán
szétraktad neki a lábad1 ?
– Megtette… megtette…! – zengte a többi
szerelvény. Darla bénultan állt közöttük,
miközben az ajtózár mögötte halkan bekattant.
–Jól tette, hogy meglovagolta! – zörgött a
kéztörlőtartó. – Ne bántsátok érte!
– Elvégre értünk dugott! – vihogott a szélső
zuhanyrózsa minden apró lyuka külön-külön. –
Csakis ér… – Elég legyen, takarodjatok!
Darla megremegett, amint az új, tiszta hang
kisöpörte a helyiségből… az elmémből?
…a többieket. A mélyen dörgő férfibaritont
azonnal felismerte: Martha vetett véget a
gúnyolódásnak.
– Gyere! – súgta a lány. Darlának fogalma sem
volt róla, hogy honnan, de tudta, hova hívja őt
Martha. Jobbra fordult, s bár végtagjait még
mindig lassította az a különös, álombélién
„mézes” érzés, gyorsan az első csap elé lépett. A
tükörből Martha nézett vissza rá. – Nem
maradhatsz ennyire gyenge! Kérlek, szedd össze
magad, különben végeznek velünk. Veled, velem,
mindannyiunkkal.
 – Kik végeznek? – kérdezte Darla. – Kiknek a
hangját hallottam az előbb?
– Most elkergethettem őket, mert azt hitték,
hogy velem már nem kell törődniük. – A kislány
tükörképe sápadt volt, mintha órákkal korábban
meghalt volna. – Hamarosan visszatérnek, és
erősebbek lesznek. Számíts rá, hogy ezentúl
bármikor belesúghatnak a gondolataidba, ha
engeded.
– Ők gyűlölik Samet, igaz? Nem én gyűlöltem
meg, hanem ők.
– Hívd ide! – Martha ismét figyelmen kívül
hagyta a kérdést. – Rá is szükségünk van, majd
meglátod. Itt kell lennie, benn, a Házban. Hozd
magaddal Sam Forbes atyát!
A csapba őrjöngve zúdult a víz, s mivel Darla a
lefolyóba ejtette a szappant, a hullámok kezdtek
átcsapni a peremen. Kapkodva elzárta a csapot.
Mikor a tükörbe nézett, mintha egyetlen
pillanatra még látta volna Martha vörös hajának
árnyát… Azután már csak saját tört fényű, fáradt
tekintete nézett vissza rá.

***

Sam Forbes ismeretlenül is ismerős…

Nincs ennek semmi értelme, fiam! Vagy mégis
?
 …épület végtelenül kusza folyosóin botorkált.
Soha még nem érezte magát ennyire fáradtnak,
törődöttnek és… Kíváncsinak! Fel akart deríteni
mindent, mielőtt rájönnek, hogy tiltott helyen jár,
és összefognak, hogy kidobják. Hiszen nem
akarják, hogy itt legyen, szobákba nyisson be,
kérdezősködjön… Esetleg még az irodák
könyveibe, aktáiba is benézzen, és…
MEGDÉZSMÁLJA A HŰTŐT!
Az ajtók azonban maguktól nyíltak ki, neki
hozzá sem kellett érnie a gombokhoz. Előbb csak
résnyire, majd hirtelen egészen kitárultak azok a
szép, egyforma ajtók. Azt Sam nem láthatta, mi
van odabenn, mert a folyosón erős fényű lámpák
égtek, a küszöbön túl viszont sűrű sötétség
uralkodott. Akik azonban ajtót nyitottak, nem
szégyenlősködtek… Csöppet sem!
…szívesen jöttek elé. Mind kislányok, kisfiúk
voltak. Nevettek, és semmi ruhát nem viseltek.
Mozdulataik, arcuk sokkal többet ígértek, mint
barátságot. Sam előbb értetlenül hátrált előlük,
majd végre rádöbbent…
Rá mert döbbenni!
…hogy a gyerekek felkínálkoznak neki.
Elfogta a hányinger. Átverekedte magát
közöttük, lesöpörte az apró, mohón matató
kezeket, és rohanni kezdett a folyosón. Befordult a
sarkon, nekitámaszkodott a falnak, közben
óvatlanul felborított egy súlyos hamutartót. A
gyerekek meztelen talpa kígyót idézve surrogott a
vastag szőnyegen.
Sam Forbes ellökte magát a faltól, tovább
botladozott…
Fogy az erőd, vészesen fogy! Megvénültél, te
besurranó tolvaj!
…s közben rámeredt a kezére, amin sötét
májfoltok, betegesen kék erek, mély ráncok
keveredtek a vénség festményévé.
Valami azt súgta neki, hogy ha időben eléri a
liftet, nem lesz semmi baj. Akkor megússza az
akármit, a bármit, amit a gyerekek akarnak vele
elkövetni. Felemelte a fejét, fájdalmasan recsegtek
nyakában az Ízületek, s megpillantotta a liftet.
Rézráccsal borított, évszázados szörnyeteg volt,
ami most gonoszul bezárta előtte pofáját. Sam
szinte rázuhant a hívógombra, s kissé
megkönnyebbült, mikor hallani vélte a földszinten
záródó ajtók csattanását. Felbúgtak a lift
motorjai, pendült a drótkötelek sodronya, amint
emelni kezdték a súlyos szekrényt.
Az első gyerek ekkor fordult be a sarkon, és tárt
karokkal indult Sam Forbes felé. A kislány már-
már nő volt, de azért mégsem, ezért a vágy, ami a
szemében parázslott, borzadállyal töltötte ki a
lelkész egész lényét. Dühösen rácsapott a
hívógombra, bár tudta, hogy ezzel nem sürgetheti
a liftet. A gyerekek közeledtek, erősek és fürgék
voltak, ujjaik a levegőt hasították…
S ekkor végre megszólalt a lift érkezését, ajtók
nyitását jelző csengő. Sam Forbes elfordult a
kölyköktől, félretaszította a rácsot… A liftajtó
azonban nem nyílt ki. A csengő ismét, majd újra
és újra megszólalt, fülrepesztő sürgetéssel, de
hiába. Sam kétségbeesve ugrott neki az ajtóknak,
mert érezte, hogy elkésett, s körmeit próbálta
beszorítani a résbe. A liftcsengő újra…
Sam Forbes végre kiszabadult rémálmából.
Zihálva, verejtékben úszva nézett körbe, de sokáig
képtelen volt felfogni, hol van. A lakókocsi
fémfalai között tovább dübörgött, csapódott ide-
oda a csöngetés.
– Telefon? – morogta Sam értetlenül, majd
felkiáltott. – Telefon!
Mobilja a kabátja zsebében, kabátja a széken
hevert. Kiugrott atakaró alól, s néhány pillanatra
döbbenten bámulta saját meztelenségét. Most
rémlett fel előtte Darla arca, az éjszaka néhány
képe, s egyáltalán az, hogy mit… TETT.
A mobiltelefon követelőzve csörgött tovább,
elektromos csipogással zúzva szét a reggel
csöndjét. Sam a dereka köré csavarta az ágyról
lerángatott lepedőt, s végre a kabát zsebébe nyúlt
a készülékért.
– Forbes – mondta, sőt, kiáltotta. A telefonból
azonban csak zavaros, gurgulázó hangok törtek
elő. – Tessék, Forbes beszél!
Itt is beszélnek! Itt benn is beszél valaki, talán
nem érted?
Sam eltartotta magától a készüléket, és néhány
pillanatig gyanakodva nézte. Nem volt biztos
benne, hogy valóban érthető szavakat hallott az
imént, vagy csak a fantáziája játszott vele. A
kicsiny képernyő mutatta, hogy vonalban van.
– Sam Forbes vagyok, ott ki beszél?
A sikoltás majdnem berepesztette a
dobhártyáját. A férfi megtántorodott, és az ágyra
huppant, elejtve a telefont. Az éter zavaros,
bugyborékoló, hörgő hangjai felerősödve törtek
elő a készülékből, majd elcsitultak.
–Mi a fene…? – Sam felvette a telefont, és nem
törődve azzal, hogy egy lepedőnél többet nem
visel, kiment a lakókocsiból. Hallott már olyat,
hogy a fém képes leárnyékolni a mobilokat. A
lakókocsi pedig javarészt alumíniumból és vasból
készült.
–Forbes vagyok! – mondta újra, bár már
kezdte idétlennek érezni saját neve ismételgetését.
– Van ott…
–Fiam… én… atya…
Sam úgy szorította a füléhez a készüléket,
mintha azt akarná, hogy hozzánőjön.
– McCansy atya? Maga az?
 –Én vagyok… Hála a… tőnek, végre fel tudlak
hívni. Nagyon figyelj rám!
Sam legszívesebben ugrált volna örömében,
mint egy megveszett kamasz.
– Figyelek, atyám! – üvöltötte, és még inkább
eltávolodott a lakókocsitól.
–Két napja megérkezett Mr. Bergendel utolsó
levele. – Az atya hangja mintha örvénylő, viharos
tengerben küszködne, nehogy elmerüljön örökre.
A hörgés, sivítás néha megrémítette Samet, de
azért a lényeget értette. – A kézirat hónapok óta
hányódott… Csupa szakadás, mocsok, de…
olvasnom.
– Mit írt Mr. Bergendel, atyám? – süvöltötte
Sam.
–Nem fontos… elolvasod, ha… most csak az…
gyere haza azonnal! Nem szabad… marad…
– Miért? – Sam az egyszerű kérdést féltucatszor
ismételte meg, közben csak füttyögés, csattogás és
sercegés jutott el hozzá.
– Theyarent életveszély… Ez már nem a mi
dolgunk, nem bírhatunk vele… Hallod? Nyomban
gyere el a városból, de a környékéről is! A várost…
uralják! A gyerekek… gyilkosság… ők mind
élettelenek!
– A gyerekek, akiket megöltek? Ki a veszélyes?
– Sam kétségbeesve forgott a lakókocsik között,
hátha megjavul a vétel. – Nem értem, atyám!
 –A doktornő… ő fontos… a gyerekek mind…
doktornő semmit… Gyere el onnan! Azonnal
gyere!
A telefon hirtelen megsüketült. Sam Forbes
leeresztette a készüléket, tehetetlenül bámulta a
képernyőt… Kapcsolat bontva!
…mintha azt várná, hátha visszahívják. Öt
perccel később ő maga próbálkozott, de a térerő
hirtelen elporladt, szétoszlott a hegyek csúcsán, s
a telefon végképp használhatatlanná vált. Sam
Forbes fázni kezdett.

***

– Igazán nem akarok gondot okozni magának –

mondta Darla, de alig bírta leplezni örömét. –
Valóban megtenné nekem… Nekünk?
A busz enyhe ívben követte a Theyarentbe
vezető út vonalát, így mindketten balra dőltek
valamelyest. A szomszéd ülést Mrs. Adamson
megtermett alakja foglalta el. A fekete asszonyon
valahogy minden vaskos volt, de hájat mégsem
lehetett felfedezni rajta. „Vastag csontú” –
mondják az ilyenekre. Mrs. Adamsonnak azonban
nem csupán a csontjai, de a karja, lába, nyaka,
még az orra is vaskos volt, mintha az Úr véletlenül
dupla annyi anyagból teremtette volna. Egyébként
sárga rózsákkal díszített ruhát, fekete retikült,
kontyba fogott, drótszerű hsgán pedig áttetsző
selyemkendőt viselt. Kissé lapított forma orrán
félhold lencséjű szemüveg ült, amit most
komolykodva feltolt.
– Ne vicceljen, Angelson kisasszony! – mondta,
bársonyos hangjával túlkiabálva a busz
motorzúgását. – Húsz éve dolgozom a Házban
mint takarítónő, de még soha nem akadt annyi
munkám, hogy mellette el ne fért volna némi
segítség a barátoknak. Ha holnap felhozza
magával Mr. Forbest, én szívesen megmutogatok
neki mindent… Már amit magam is láthatok.
Mert tudja, a főnökségünk milyen gyanakvó! A
harmadik emeletre még nekem sem szabad
belépnem, mintha ott őriznék Amerika nem létező
királyának koronáját. De a többit, azt mind
megmutatom a barátjának.
Darla most valóban könnyűnek és szabadnak
érezte magát. Reggel meg tudta volna fojtani az
egész világot, annyi harag és gyűlölet feszült a
lelkében. Azután belépett a fürdőszobába,
„találkozott” Marthával, s attól valahogy minden
keserűség semmivé lett. A lány azt kérte tőle…
arra utasította
…hogy másnap vigye magával Samet, mert a
férfira szükség lesz. Hogy kinek, minek, az Darlát
most nem izgatta. Csak az jelentett gondot, hogy
neki nem lesz ideje a férfit kísérgetni a Házban,
Cara azonnal feljelentené őt az igazgatónőnél. Azt
pedig végképp nem tűrnék, hogy egy idegen
mászkáljon egyedül az épületben.
Most azonban, hogy Mrs. Adamson felajánlotta
a segítségét…
Biztos nem véletlen, hogy a buszon egymás
mellé ültünk, és beszélgetni kezdtünk. Már nem is
tudom, mi volt az első mondat… Mindegy. Mrs.
Adamson húsz éve takarít a Házban, s mindig
csak azt hallottam róla, hogy szeretik a gyerekek,
és szeretik a nevelők is. Nincs jobb, akire
rábízhatnám Samet!
…így már minden rendben lesz.
A busz hirtelen kibukkant a sűrű erdőségből, és
bekanyarodott a lakókocsi-park megállójába.
– Akkor holnap reggel! – figyelmeztette széles
mosollyal Darlát Mrs. Adamson. Ő csak most
vette észre, hogy a takarítónő egyik szemfogát
arany korona borítja.
– Igen, reggel – erősítette meg Darla, és
legszívesebben átölelte volna a fekete asszonyt. A
lakókocsija felé lépkedve máris azt próbálta
megfogalmazni, hogy an adja majd át a jó hírt
Samnek. Azután a murva közé keveredve
megpillantotta az első műanyagdarabkát. Azonnal
összerándult a gyomra, bár még nem ismerte fel,
amit látott. Újabb, még nagyobb roncsok
következtek, majd a nyomtatott áramkör zöld
lapon tekergő ezüst vonalait azonosította be.
Végül a kettérepedt apró képernyő értette meg
vele, mit talált.
A mobiltelefont valaki a lakókocsi oldalához
vágta, ott tört darabokra. A fémborításon látszott
a friss horpadás.
S mintha ez a különös látvány juttatta volna
eszébe, Darla előtt megjelent a papírcetli, amit
reggel fojtogató gyűlölete íratott vele. Feltépte a
lakókocsi ajtaját. Az ágy vetetlen… a lepedő
groteszk torzóként a zuhanyfülke előtt, a padlón
hever… kávé ömlött a gáztűzhely peremére, de
még nem volt ideje megszáradni…
A cetli ott hevert az asztalon. A tetején
felismerte saját kusza, zaklatott betűit:
TAKARODJ, NE LÁSSALAK TÖBBÉ!
Alatta Sam szálkás betűivel ez állt:
MEGÉRTELEK. ISTEN VELED.

***

Bármilyen különösen is hangzik, Sam Forbes

bódító békességet érzett, miután a lakókocsihoz
csapta használhatatlan mobiltelefonját. Eddig
folytonos stresszben teltek a napjai.
Nyugtalanította, hogy nem tud beszélni
mentorával, McCansy atyával. S az is
nyugtalanította, vajon az öreg mit gondolhat
erről. Most ez a szorongás végképp megszűnt,
hiszen a telefon darabjaira hullt.
Azután megtalálta Darla levelét. Ez sem tudta
kizökkenteni friss nyugalmából. A nőt kedvelte…
Az Istennek se vallaná be, hogy szereti.
…s talán féltette is kissé mindattól, ami rá
leselkedik. Mert Sam a zsigereiben érezte: az ügy
nem ért véget, mi több, még csak most vett igazi
lendületet. Nézte Darla kapkodó betűit, majd
fogta az asztalra dobott ceruzacsonkot, s
hozzáírta a maga üzenetét. Mintha ezzel végleg
lerendezné a kapcsolatukat, rábólintott a
pillanatra, és felöltözve távozott a lakókocsiból.
Elengedve az ajtó peremét, amibe lépés közben
kapaszkodott, az a biztos tudat fogta el, hogy soha
többé nem tér vissza ide.
Egyértelmű volt, hogy McCansy atya azonnali
hazatérésre szólította fel. Sam ezt cseppet sem
bánta. Theyarent az általa ismert világ
legrohadtabb pontja lett, tele kicsi és nagy, de
egyértelműen ocsmány titkokkal, melyek mind
emberiek. Samet viszont a nem
emberi titkok érdekelték!
És Darla… Sam Forbes évek óta nem gondolt
magára úgy, mint férfira. Abban sem volt biztos,
hogy valaha is tekintett magára úgy. A kamaszkor
viharai idején még nem, később pedig pappá lett,
s ezt ő komolyan vette. Komolyan, az előző
éjszakáig. Megtörtént azonban, ami megtörtént,
és Forbes tiszteletes nem érezte, hogy bűnt
követett volna el. Sőt, biztosan tudta, hogy az Úr
sem várja el tőle a lelkiismeret-furdalást. Ha
nincs ma reggel az asztalon az a gyűlölettől és
keserűségtől gyűrt papírfecni, Sam nem lépne le
szó nélkül, mint aki jól végezte dolgát. Darla
kívánságát azonban… TŰNJ EL, TAKARODJ AZ
ELETEMBŐL!
…tiszteletben kellett tartania.
Theyarent délelőttje álmos, unalmas, poros
volt, mint mindig. Sam a buszállomáson
megnézte, mikor fog ütni szabadulásának ideje –
délután hatkor indul a távolsági buszjárat,
halleluja! -, majd betért Joelhez.
– Helló, tiszteletes! – horkantott a csapos,
kezében söröskorsót dörgölve egy tiszta ronggyal.
– Szeretnék kávét, brióst, és a reggeli lapokat –
mondta vidáman Sam. Joel letette a korsót (nem
koppant, bizony, NEM koppant üveg a fához! ), és
a kávégéphez fordult. A „reggeli lapokat” meg sem
hallotta: Theyarentbe semmiféle lapok nem
jártak.
– A doki megérkezett az éjjel – közölte Joel,
mikor letette Sam elé a rendelést. – A kocsija
csupa sár. Még a teteje is, mintha
meghempergett volna az erdőben.
Sam Forbes felnézett a csaposra, és gyomra
környékén érezte, hogy most rabolják el tőle friss
elégedettségét.
– Otthon van?
– Arra hajtott, épp mikor kinyitottam –
bólintott Joel. – Nem tudom, hol járhatott, de a
kocsija…
– Köszönöm, Joel! – szólt közbe Sam. – Ezt már
mondta.
– Hát persze, ezt már igen – Joel
visszaballagott a pult mögé, kézbe vette a rongyot
és a korsót. – Maga az első vendégem ma. A
reggelije ajándék.
Sam alig evett két falatot, majd kortyolt a forró
kávéból, s már állt is fel az asztaltól. Pénzt hagyott
a tányérja mellett: őt ne hívja meg senki, semmire
Theyarentben.
A doktornő valóban hazaérkezett az éjjel.
Autója mégsem állt a háza előtt, csupán a friss
keréknyomok árulkodtak arról, hogy nemrég járt
ott. A sár (éjjel esett – Sam emlékeiben az
esőcseppek kopogásába ziháló női sóhajok
keveredtek) engedelmesen őrizte a kocsik és
csizmák nyomait. Dr. Ramsay azonban ismét
elmehetett valamerre, bár a nappali és a konyha
ablakaiban egyaránt égtek a lámpák.
Sam benyitotta a kertkapun, végiggyalogolt a
terméskövekből kirakott sétányon, és végül
hármat ütött a koppantóval, ami természetesen
egy vicsorgó oroszlánfejet mintázott. Nem történt
semmi. Már épp sarkon akart fordulni…
Pedig beszélne kéne vele. Nem értettem tisztán,
mit mondott a telefonba McCansy atya, de
annyiból is kiderült, hogy dr. Ramsay fontos
szereplője az itteni eseményeknek. Talán
veszélyben van. A napló nála maradt lapjait
mindenképp el kell kérnem tőle.
…mikor mégis közeledő léptek zaját hallotta a
haliból. Minden második csosszanás után halk
koppantás következett, majd ismét csosszanások.
Sam az ajtó felé fordult, s a közepén elhelyezett
prizmaüveg torzításán át próbálta felismerni a
közeledőt. Ez persze teljes képtelenség volt, a
mozdulatokból mégis arra következtetett, hogy
„az” odabenn nem Vanessa – hacsak nem
öregedett néhány nap alatt harminc évet.
A kulcs kétszer is rá volt fordítva, majd
következett a biztonsági lánc, amivel az ajtót
nyitó csak nehezen boldogult.
– Mrs. Julky! – Sam őszintén meghökkent. –
Maga meg mit keres itt?
A válasz hevesen feltörő zokogás volt. Sam
Forbes aggódva lépett be a lakásba, és
megtartotta a nyolcvanas éveit taposó hölgyet, aki
összecsuklani látszott.
– Jöjjön a váróba, kérem – duruzsolta az ilyen
alkalmakra tartogatott, megnyugtató hangján
Sam. Felrémlett előtte az a számtalan Los
Angeles-i matróna, akiket az imaházban, egy-egy
megrázóbb prédikáció után ugyanígy kellett
hazakísérnie. – Üljön le, Mrs. Julky! Kér egy
pohár vizet?
– Nem vagyok szomjas – rázta madárfejét a
hölgy, s váratlan abbahagyta a pityergést. – A
doktornő drága nincs idehaza. Sürgősen el kellett
mennie, pedig szegény alig állt a lábán.
Sam Forbes, miközben támogatta új védencét,
szemügyre vette a sáros csizmapárt, a mocskos
esőköpenyt, s az éjszakai hazatérés egyéb
nyomait. Tehát a doktornő valóban távol töltötte
az utóbbi napokat, ráadásul nem a civilizáció
áldott kényelmében.
– Hová ment Vanessa? – kérdezte, leguggolva a
hölgy elé. A válasz ismét sírógörcs lett, de már
korántsem olyan meggyőző, mint az imént.
Néhány könnyű simítás az aszott kezeken meg is
szüntette.
– Mint tudja, én vagyok Tony bejárónője –
kezdte Mrs. Julky.
– Nem, ezt nem tudtam. – Sam elnyomta
kételyét. Az öreg hölgy járni is alig bírt, nem hogy
bejárónőként dolgozzon bárkinél. Ráadásul eddig
úgy értesült, hogy a helyi Keresztény Leányok
Egylete, kiknek oszlopos tagja volt Mrs. Julky is,
szívből gyűlölik a baptista öregurat. Hogy „koszos
farmernak”, „bűnös szájú ördögfinek” emlegették,
azt viszont többször is hallotta.
– A bejárónője voltam… immár harminc éve a
bejárónője – bólogatott Mrs. Julky, s Sam Forbes
még akkor is megérezte volna, hogy újabb
mocskos kis titkot tudott meg, ha oda sem figyel.
De figyelt, mert elfogta a „vadászkutya-ösztön”,
ami McCansy atya mellé sodorta valaha. –
Hetente mentem hozzá, ahogy kell. De ma… Ma
reggel…
Ki kellett várni, míg a könnytelen sírás elmúlik.
Az illem így kívánta.
– Mi történt, Mrs. Julky? Tony rosszul lett?
– Tony meghalt – sóhajtott a hölgy, mint aki
rég rejtegetett titkot mondhat ki végre. – De nem
csak meghalt. Megölték! Én tudom, hogy
megölték, mert őt az ördög se tudta volna
elvonszolni a világból, csak úgy… Csak ha gyilkost
küld rá.
Sam még félórát maradt Mrs. Julky
társaságában. Úgy tett, mint aki némi rendet
igyekszik rakni a váróban, s közben figyel a hölgy
szaggatott, sóhajokkal és könnyű zokogásokkal
tarkított beszámolójára. Tony Driuna a
konyhájában lelte halálát, az arca egészen
sötétkék volt, mint aki megfulladt. Talán pont ez
történt. Mrs. Julky, ahogy telt tőle, olyan gyorsan
ment Harold seriffért, majd jött át a doktornőhöz,
aki még (vagy inkább már: hisz hajnalban ért
haza) aludt.
–Nyomban öltözött a drága, és Tony házához
hajtott. Azt mondta, itt várjam meg.
– Értem, Mrs. Julky – morogta sokadszor Sam.
A váró közepén állt, s érezte, hogy elfogytak az
ötletei: az eltelt időben feltűnés nélkül kutatott a
Bergendel-napló lapjai után, de sehol nem találta
őket. – Nincs sehol.
– Mit keres, tiszteletes? – kapta fel fejét Mrs.
Julky.
– Oh, én… csak… Egy könyvet, amit
kölcsönadtam a doktornőnek. Most szükségem
volna rá, azért jöttem, de nem találom sehol.
A hölgy bólintott, majd visszatért saját
emlékeihez: Tony lila arcához, üvegmerev
tekintetéhez.
– El kell mennem – hajolt le Sam Mrs.
Julkyhoz. – Muszáj. Ugye nem lesz baj?
– Már nem – sóhajtott a hölgy. – Egy darabig
már semmi.
Az eltűnt lapok annyira kitöltötték Sam Forbes
gondolatait, hogy a következő húsz percben
semmi mást nem látott, mint egymást váltó cipői
ritmusát. Mikor végre felemelte a tekintetét, rá
kellett döbbennie, hogy teljesen máshol van, mint
ahova menni akart. Korábban már érdeklődött
felőle, merre áll Tony Driuna háza, de most nem
ismerte fel, hová keveredett. A kisvárost
eltakarták a vadon fái, s az ösvény, amin elindult,
olyan cselesen kanyargott, hogy Sam képtelen volt
megállapítani a helyzetét. Nyomban sarkon
fordult, zsebre dugta két kezét, és gyorsított
léptein. Ha majd meglátja az első házakat, arról
tudni fogja, hol van. Az ösvény azonban egyre
szűkült, pedig nem emlékezett rá, hogy amikor az
imént erre jött, ingéhez hozzáértek volna az ágak.
Aztán kitárult előtte a tisztás. Mielőtt elhagyta
volna az utolsó fákat, Sam már hallani vélte a
nyikorgást. Monoton, álmosító, mégis idegesítő
hang, mintha egy távoli osztályterem tábláját
valaki villával vagy a körmével gyötörné. Nem
kellett látnia, hogy felismerje: hinta láncai adnak
ilyen hangot.
A kislány virágos blúzt, rövid szoknyácskát
viselt, amit minden előrelendüléskor a hasára
simított az ellenszél. Erősen markolta a hinta
láncait, s mikor Sam felé repült, lábát szorosan
egymás mellé nyújtotta – az egyikről hiányzott a
cipő. A tisztáson túl nem vezetett tovább ösvény,
mintha ez végállomás volna az erdei túrázóknak.
A hinta maga óriási, öreg tölgy ágán függött, s
annyira régi volt, hogy a négy ülődeszkából egy
korhadtan kettétört, s csak lógott a semmiben.
Sam értetlenül bámulta a kislányt néhány
pillanatig. A fémcsikorgás ritmusa keservesen
kínozta a fülét. S nem kevésbé zavarta a lány
furcsa, merev mosolya, ami inkább vigyorra
emlékeztette.
A tölgy mögül ekkor két kisfiú lépett elő.
Rövidnadrágot, pamutinget viseltek. Kezükben
egy-egy lécdarabot tartottak, melyekből rozsdás,
görbe szögek meredtek ki.
– Hé, srácok! – szólalt meg végre, s erősen
kényszerítenie kellett magát, hogy ne rohanjon
vissza az ösvényen. – Ti meg mit…?
A két kölyök hihetetlen gyorsasággal lendült
előre. Samnek semmi ideje nem maradt, mielőtt
az első léc térden találta. Erezte, amint két öreg
szög a húsába hatol, elcsavarodik, majd kiszakad
onnan. A fájdalom tűzfolyama végigszáguldott a
testén, fel az agyába. A második ütés a hátán érte,
s lendülete a kislány felé taszította, de mielőtt túl
közel került volna hozzá, térdre esett.
– Mi…? – üvöltötte Sam, karjával próbálva
védeni fejét, de hiába. A két kölyök némán,
módszeresen püfölte, míg az oldalára nem dőlt.
Csak ekkor vette észre, hogy az egyik gyerek
vízfejű, míg a másik nyúlszájjal született.
A verés pokoli pontossággal folytatódott. A
lécdarabok és gyerekkezek azonban nem lehettek
olyan erősek, hogy teljesen kiüssék a férfit. Sam
végül oldalra hengeredett, sikerült talpra állnia, és
elkapta, majd kicsavarta ellenfele kezéből az egyik
fadarabot.
– Most játsszunk valami mást! – üvöltötte Sam,
s abban a pillanatban megrémült saját hangjától.
Ütni akart ő is, sőt, talán ölni.
Újra köd lopakodott a tudatába, de még időben
szétkergette. A fák közé dobta az elkobzott
fegyvert, és a fiúk felé indult.
Fogalma sem volt róla, hogy olyan közel került
a hintához. A szeme sarkából látta meg a suhanó
kislányt. Arra fordult. A hinta ülőlécei villantak
elé, körbeölelve a szoknya fodraival. Azután két
erős láb fonódott a nyaka köré, és tarkóját a
vashoz szorította. Torkában égő fájdalom éledt,
tüdeje kínlódva próbált levegőhöz jutni. A hinta
közben engedelmeskedett saját törvényeinek:
zuhant a holtpont felé, s ezzel elrántotta a férfit.
Sam rámarkolt a kislány egymásba fűzött
bokáira, de képtelen volt azokat szétszedni. A
hinta – félig fekvő helyzetben – húzta magával,
cipői sarka széles sávokat martak a puha erdei
talajba.
– Megmondta a vén pap, hogy takarodj a
városunkból! – szállt a kiáltás gyerekhangon. Sam
elcsavarta a fejét, s bár levegőhöz így sem jutott,
végre láthatta a kislány merev, sápadt arcát. A
finom bőrön, körben a nyakon kék véraláfutások
lánca sorakozott. A két fiú közül az, amelyik még
nem veszítette el fegyverét, most Samhez lépett. A
hinta nem tudott továbblendülni, a lány és a férfi
súlya megállította, így a tiszteletes immár a
földön ült. Hallotta, hogy mozdul mögötte valaki…
Látta a kislány halmerev tekintetét, amint elnéz
fölötte, és vicsorogva nevet. A szép, fehér
fogacskák között zöld hínár tapadt.
Sam kínlódva megfordult, próbált kibújni a
combok közül… így érte halántékán az ütés…

***
– Tölthetek még egy whisky? – kérdezte az
üveget emelve Darla Angelson.
– Igen, természetesen! – kuncogott erre Darla
Angelson, és poharát az aranysárga italnak
tartotta. Sötétedés óta azt játszotta (játszották
egymással), hogy ketten van – így könnyebb volt
elviselni a magányt.
Pokolian hiányzott neki Sam Forbes. Az
esetlen, fiatal tiszteletesre képtelen volt másként
gondolni, mint férfira, hiszen akárhányszor
felidézte az arcát, ágyékába bizsergés mart. Miért
is írta azt az átkozott cetlit? Honnan gerjedt
benne az a hajnali harag, ami a ceruzát vezette?
A pohár túlcsordult. Darla bosszúsan tette le az
üveget, s nyúlt a törlőrongyért… Ekkor valami
mozdult a lakókocsi ablakán túl. A függöny
sejtelmes árnyakat varázsolt az üvegre, odakinn
már-már viharos széllel köszöntött be az éjszaka.
Darla mereven nézte az ablakot, mint aki fél, hogy
elárulja magát.
Semmi. A fák ágai időnként hangosan,
fájdalmasan csattantak a lakókocsi tetejéhez…
Holnap felmászom, és lefűrészelek néhányat.
így képtelenség aludni.
…de a Hold még nem bújt elő a hegyek mögül,
elirigyelve fényét a tágtól. Darla arra gondolt,
hogy soha életében még nem lakott ennyire
rémisztő helyen. A vadon, a hófödte csúcsok a
távolban, a kisváros mogorva lakói, a Ház… És
persze a „drága kolleginák”, akikhez nem mehet
át, hiába laknak csupán néhány méterre. Tán le is
harapnák a fejét. „Itt nem szokás szomszédolni! ”
– figyelmeztette Cara az első napon.
Az ablakon túl sötétségbe fulladt minden.
Azután megdöndült a lakókocsi oldala. Ez nem
lehetett faág, ahhoz túl alacsonyan csapódott a
fémborításnak. És ez a nyikorgás. Körmök
szántanak így az alumíniumon.
Elhatározta, hogy nem fog félni. Ettől persze
még félt, de végre meg tudott mozdulni. Már első
éjszaka az ajtó mellé készítette a baseballütőt,
amit talán az előző lakó felejtett ott. Most kézbe
vette. A sima, tenyérbe illő fa súlya erővel,
biztonsággal töltötte el.
– Ne! – Ha Sam Forbes csöndben marad, s
nem préseli ki magából a gyönge kiáltást, Darla
valószínűleg fejbe vágja. A nő csupán egy ember
tántorgó alakját látta odakinn, mikor hirtelen
kilökte az ajtót, s már emelte is az ütőt… Azután
elejtette, és kilépett a lakókocsiból.
– Jézusom, mi történt veled? – Az utolsó
pillanatban nyúlt Sam hóna alá, hogy feltartsa a
zuhanását. A férfi rettenetesen nehéz volt, teljesen
elhagyta magát, s egyfolytában értelmetlenül
motyogott. Darlának végre sikerült rávennie, hogy
fellépjen az első, majd a második lépcsőfokra.
Odabenn, a lámpafényben aztán meglátta, mit
hozott haza.
Sam Forbes fél arca lila daganattá vált, nyakán
vörös horzsolások futottak körbe, testéről
leszakadt az ing, s alvadt vértől kemény sebek
takarták a hátát. Bal kezének két ujja eltört,
néhány foga is meglazult, de mikor biztonságban
érezte magát, kezdett észhez térni.
– Bocsáss meg – súgta. – Nem tudtam hova
menni.
Darla válasz helyett megsimogatta a haját (föld
és fűcsomók hullottak a padlóra), majd munkához
látott. A lakókocsiban nem volt
fájdalomcsillapító, de akadt néhány aszpirin,
amit sorra Sam dagadt ajkai közé préselt.
– Rágd el! – adta ki a parancsot, majd forró
vizet engedett egy lavórba, a mosdókesztyűjét
dobta bele, és letérdelt az ágyon fekvő Sam mellé.
A férfi szótlanul tűrte a gondoskodást, időnként
néhány pillanatra ismét elvesztette az eszméletét.
Mikor Darla becsavarta egy tiszta lepedőbe, már
sokkal jobban volt, bár a keze iszonyúan
megdagadt, és sebesült fél arca is pokolian égett.
–Tetanusz kéne – suttogta. – A szögek…
Rozsdás volt minden szög abban az átkozott
lécben.
Darla whiskyt hozott. A szesz marta a férfi
ajkát, mégis leküzdött néhány kortyot. Azután
elmesélte, hogy an találkozott az erdőben a
gyerekekkel, miként verték össze, s tért magához
napnyugta után.
– Nem mehettem máshoz – ismételte Sam.
– Ezt már megbeszéltük. – Darla mosolya
őszintén boldog volt. – Holnap elviszlek dr.
Ramsayhez.
– Egyébként sem ártana beszélnünk vele –
értett egyet a férfi, és sziszegve, fintorogva az ágy
sarkába húzódott, helyet adva Darlának.
– Azt hiszem, veszélyben van. A gyerekek… Ha
gyerekek voltak egyáltalán…
– Gyerekek ilyet nem tesznek! – A nő
homlokráncolva vizsgálta Sam feldagadt arcát. –
Szerinted azért támadtak rád, hogy ne
találkozhass a doktornővel?
–Kitalálod a gondolataimat. – Sam megpróbált
mosolyogni. – Ami most nem is árt, mivel elég
fájdalmas beszélnem.
– Tehát első dolgunk a doktornőhöz menni –
bólintott Darla. Jól érezte magát: Sam visszatért,
és szüksége volt rá. – Azután, ha akarod, felviszlek
a Házba.
A faágak óriásit csaptak a lakókocsi tetejére.
 X.
Holtak dossziéja
„– Maga valóban elhiszi, hogy az a nő…
– A Kedves Néni! – segítette ki főnökét Marge
Angelson, s legszívesebben elrejtőzött volna a
rendőrfőnök íróasztala mögött.
– Nos, igen, a Kedves Néni… Hogy ő létezik?
Elhiszi?
– Én tudom, hogy létezik! ”
A két órával korábban elhangzott szavak
berúgott madarakként kóvályognak a nyomozónő
koponyájában. Lefékezi az autót, s maga sem
tudja, hogy miért, kiteszi tetejére a mágneses
villogót. A hajdani kertváros lepusztult házainak
némelyikében még laknak, s azok most gyorsan
behúzzák ablakaik függönyét. Errefelé gyűlölik a
rendőröket, de félnek is tőlük.
Marge kiszáll a kocsiból, megkerüli azt, és az
elvadult gyepre lép. Úgy tizenöt éve járt itt
utoljára. A ház mintha megroggyant volna az
eltelt idő súlyától. Valahogy kisebb, s persze
ezerszer nyomorúságosabb. Az ablakokat
bedeszkázták, azután a deszkákat a suhancok
lefeszegették, az üvegeket betörték. Egy üresen
álló ház mindig tele szellemekkel – így hiszik az
öregek és a gyerekek. A verandára vezető három
lépcső közül kettő már teljesen szétporladt, a
korlát a magas fűbe dőlt, és a négyjegyű
házszámból már csupán egy fityeg a szögön, az is
fejjel lefelé: .
Marge Angelson az utóbbi hetekben
megtanulta nem kutatni, mit miért tesz. Az
ösztöneire hagyatkozik most is, mikor
meglátogatja gyermekkora gyűlölt színhelyét. A
nevelőszüleivel lakott itt valaha… Ők már
meghaltak: Elisa mama és Bruth papa. Igen, ők
itt haltak meg, ebben a házban. S mintha az ő
iszonyú távozásuk lett volna a kezdet, a jelzés
arra, hogy a kertváros romlásnak induljon.
Az ajtó zárva. Marge csak egyetlen pillanatig
csodálkozik ezen. Azután eszébe jut, hogy a
suhancok mindig az ablakon keresztül hatolnak
be szellemeket lesni. Úgy „igazibb”, izgalmasabb.
Előveszi az elemlámpáját, de alig kell
megérintenie vele az öreg óriáslakatot: a rozsda
már semmi tartást nem hagyott a vasban. Előbb
maga felé nyitja a fakeretes, tépett szúnyoghálót
lengető külső ajtót, ami persze nyomban lehull a
sarokvasakról, s mintha megkönnyebbülten
sóhajtana, ahogy a terasz padlójára dől. Majd a
belső ajtó következik, ami sokkal büszkébb,
tartósabb – még nyikorgásra is futja tőle, akárha
köszönteni akarná rég nem látott lakóját.
 Bentről dohszag árad. A folyosó vigasztalanul
poros, és valahogy a napfénynek is ellenáll, őrizve
megszokott félhomályát. Marge igyekszik lassan
lépni, hogy meg ne zavarja… Ugyan mit?
Bosszúsan felkapcsolná az elemlámpái, aztán
mégse. Éppen elég a fény az emlékezéshez.
Különös „vetítés” veszi kezdetét. Ahogy Marge
járja a helyiségeket (néhány ősöreg, a
hajléktalanok és kölykök által meggyújtott, majd
gyorsan eloltott tüzek nyomát magán viselő
bútorroncson kívül semmi nincs bennük), olykor
eszébe jut valami az „akkorból”, s nyomban élettel
telnek a falnak. Rég elhangzott szavak koppannak,
mozdulatok, illatok, színek jelennek meg.
Félbetört, sárfoltos csésze az egyik sarokban…
A nappali közepén asztal áll, rajta hófehér
damaszt, azon szépséges teáskészlet.
Elisa mama mosolyog, miközben felemeli a
csészét, tányérjánál fogva: tudja előre, hogy egy
keveset úgyis ki fog lötykölni. Bruth papa a széken
feszengve simogatja le a pocakján minduntalan
meggyűrődő kendőt, és várja, nagyon várja a
teáját.
Elisa néni mozdulata hirtelen megakad, s
mosolyát nem veszítve pillant Marge-ra.
– Igazán meglátogathatnád anyádat. Most is
olyan kedves lapot írt, és szinte könyörög…
– Nem, soha! – hasít a kamasz Marge hangja
onnan, ahol most a felnőtt Marge áll. Ettől a kép
szétpáráll, a nappali ismét dermedt, üres, néma.
A folyosó elég tágas volt hozzá, hogy kalaptartó
szekrénykét állítsanak bele. Bár kalapot senki nem
hordott a családban, sem az ismerőseik közül, a
szekrény azért ott pöffeszkedett. Most csupán
néhány mély, fekete karistolás mutatja, merre
tolta Marge dühében, mikor véletlenül belerúgott.
A szobája… Az ajtót valaki félig letépte, alig lehet
kinyitni. A helyiség nyomasztóan szűknek hat,
mivel az ablakán érintetlen a deszkázás. Sötét
van, s kifejezetten hideg… Hideg, mint akkor éjjel.
Ágya az ablak alatt helyezkedett el; másnap
rendezte át a szobát, hogy minél távolabb legyen a
hátsó udvarra néző nyílástól. Ült a szőnyegen,
szólt valami zene a rádióból, s ő színes
magazinokból filmszínészek fotóit vágta ki.
Annyira ügyelt, nehogy belehasítson Kirk Douglas
orrába, hogy még a nyelvét is kinyújtotta.
Aztán felnézett. Nem tudta, miért. Fel kellett
néznie, és kész. A ház hátsó udvarát már órákkal
korábban eluralta az éjszaka. Hófúvás csapkodta
a meztelenül alvó fákat, és ő először azt hitte: a
függöny vet különös hullámot. Elég volt azonban
megmozdulnia, rögtön felismerte az ablakon
bebámuló arcot. Nem, nem is rögtön! Amit
néhány pillanatig látott, az csupán egy iszonyba
torzult szörnypofa volt, ami egyenesen őt bámulja
mohó, vad, véreres szemekkel.
A sikoltására előbb Bruth papa, majd Elisa
mama is berontottak a szobába. Látták a
tizenhárom éves lányt, amint a szőnyegen ülve
üvölt, kezében olló meg újságrongy rázkódik,
megdermedt tekintettel bámul az ablakra. Be is
pisilt félelmében, de ezt csak később vették észre.
Az üvöltést csak akkor hagyta abba, mikor Bruth
papa kihívta a rendőröket. A telefon zörgése
visszarántotta a pokolból a való világba.
– Sokkot kapott – rebegte Elisa mama.
– Most már nem lesz semmi baj, asszonyom,
elkaptuk – a rendőrnek érdes volt a hangja. – A
kutyaólban próbált elbújni, de persze észrevettük.
– Rég nincs kutyánk… Pedig nem ártana –
bólogatott Bruth papa.
– Akkor most visszaviszik?
– A kislány anyját? Oh, hogy ne, egyenesen az
elmeosztályra, ahonnan megszökött. – A rendőr
kifelé menet még rápillantott Marge-ra, akit
immár megnyugtatott az orvos injekciója. –
Szegény gyerek, hogy ilyen anyja van! Többször
nem ijeszti meg. Ezt én ígérem, mondják meg
neki!
Marge, a felnőtt, most gyorsan kifordul egykori
szobájából, ahol soha többé nem tudott békésen
aludni. A folyosón tétovázik néhány percig.
Szemben van Elisa mama és Bruth papa
hálószobája, de oda most nem akar bemenni. A
fürdőszobába pedig még annyira se! Nem, oda
semmiképp! Valahogy mégis arra lép, fogja az
ajtógombot, s ekkor meglátja cipője orránál az
elmocskolódott, ősrégi rendőrségi zárpecsétet. Az
emlékek most nem csupán a felszínre lopakodnak,
de vulkánként, mindent elsöpörve törnek elő.
Kinyitja a fürdőszoba ajtaját, éppoly remegve,
mint aznap, mikor hazaért az iskolából, s a ház
dermedt csöndben várt rá…
– Elisa mama! … Papa, hol vagytok? – kiáltotta
sokadszor. Végül csak a fürdőszoba maradt,
ahova még nem nézett be. S ahogy kezét az
ajtógombra tette, már tudta, mit fog odabenn
látni.
Elisa mama még élt. Nem hiába mondogatta
mindig: a nők ezerszer szívósabbak! A töméntelen
nyugtató azonban, amit beszedett, ködössé tette a
tekintetét, s azt a néhány szót is, amit még el
tudott suttogni:
–Annyira szerettünk élni, de… muszáj volt,
kislányom…
Marge nézte őket, meg a tükrös polcon
sorakozó, kiürített gyógyszerdobozokat. És a
borotvát, amivel egymás ereit vágták fel, mintha a
délutáni szunyókálás helyett kivételesen ezt a
mókát ötlötték volna ki, hogy megvicceljék őt. A
búcsúlevelük sarka átnedvesedett Bruth papa
vérétől, de azért tökéletesen olvasható maradt.
– Elfáradtak – bólintott a bíró. – Láttam már
ilyet: látszólag minden rendben, de valahogy
elunták az életet.
– Nem unták! – üvöltötte Marge könnyes
arccal, és megpróbálta kiszabadítani két kezét az
ápolónők szorításából. – Hallja, maga barom, én
tudom, hogy megölték őket! Meggyilkolták a
nevelőszüleimet!
A felnőtt Marge olyan gyorsan hátrál ki a
fürdőszobából, hogy a korhadt küszöbön
majdnem hanyatt vágódik. Igyekszik nem
kapkodni a levegőt, a felkavart por marja a
torkát. Nekidől a falnak, mikor hangos koppanás
hallatszik a hálószobájából. A hangot nem értheti
félre, nem gondolhatja emléknek, képzelgésnek:
ahhoz túlságosan tiszta, éles. Keze gyakorlottan
siklik a pisztoly agyára, oldalazva lép az ajtóhoz,
majd az elemlámpát és a fegyvert egyszerre tartva
fel, befordult a sötét helyiségbe.
Az előbb még tökéletesen üres szoba közepén
mély fotel áll, háttal neki. A karfára öreg
asszonykéz vékony ujjai simulnak, de többet nem
lát belőle. Emlékektől zaklatott tudatában
egyetlen gondolat dobol: „Nekünk soha nem volt
ilyen fotelunk! Egyáltalán soha! ” A nő ekkor kezd
suttogni.
– Vártalak! Olyan sokáig vártalak, hát nem
érezted? Lapokat írtam, kiloptam őket, mert nem
engedték, hogy … Hogy zaklassalak. – Marge
mozdulni látja a szoba sarkában heverő
törmeléket. Mintha hurrikán kavarná fel azt, s
közben a nő már nem suttog, inkább kiált, hörög,
végül üvölt: – Hiába vártalak, te hálátlan, ostoba
kis ribanc! Könyöröghettem neked, a lelkem, a
testem, az életem adhattam, te még egy
látogatást, egyetlen órát is sajnáltál tőlem. Tőlem,
az anyádtól!
Marge későn veszi észre, hogy a félig kidőlt ajtó
sarokvasa megadja magát a szélviharnak. Felé
repül, épp a fejét találja el, s ő kizuhan a
folyosóra…

Egyetlen percet sem aludtak hajnalig, a buszon

mégis ők ketten tűntek a legfrissebbnek. Darla
Angelson tolakodó, irigy, sőt rosszindulatú
tekintetekre számított, így kissé megrémítette,
hogy nyílt gyűlölet áradt feléjük.
– Ne törődj vele! – súgta a nő hajába Sam
Forbes. – Kisváros, kisemberek, kicsinyes
érzelmekkel.
Darlának azonban nem úgy tűnt, mintha
útitársaik haragja „kicsi” volna. A Ház dolgozói,
ápolónők, takarítók, Cara Dorten, de még a
buszsofőr is mintha vicsorgott volna, mikor
felszálltak, és a leghátsó üléshez lépkedtek.
Szerencsére az út alig tartott tizenöt (kínos,
ijesztő) percig, aztán csikorogva, kavicsot
ropogtatva megálltak a Ház feljáróján.
Megvárták, amíg mindenki leszáll, nem csupán a
tekinteteket kerülendő, de azért is, mert Darla
sehol nem látta Mrs. Adamsont.
– Ezt nem értem – morogta egyre idegesebben,
s úgy forgott a távozó busz hűlt helyén körbe-
körbe, mint egy megveszett mosómedve. –
Tegnap azt ígérte, hogy elkalauzol téged a
Házban, amíg én dolgozom. A busszal kellett
volna jönnie.
– Talán lekéste. – Sam megvonta a vállát, mire
fájdalmas rángás futott végig az arcán. Előző napi
„kalandja” nem múlt el nyomtalanul: fél arcán
még mindig sötétlila foltok éktelenkedtek, s úgy
sejtette, hogy egy vagy több bordája is
megrepedhetett.
Darla már-már remegett az idegességtől. Rossz
előérzet volt ez a részéről, semmi több, de a
Házban muszáj komolyan venni a rossz
előérzeteket. Felszaladt a főbejárathoz vezető
lépcsőkön, s mire Sam utána indult, ő már a pult
mögött ülő fehérköpenyes nővel beszélt.
– Már modtam magának: nálunk nem dolgozik
semmiféle Mrs.
Adamson!
Darla értetlenül rázta a fejét, keze ökölbe
szorult a gesztenyebarna asztallapon.
– Most úgye viccel velem? – mondta. –
Takarítónő, csupa erő, nagydarab, örökké
mosolyog. Fekete nő.
– Felőlem rózsaszín vagy metálzöld is lehet. – A
pultos lassan emelkedni kezdett, s mire felállt,
legalább másfél fejjel volt magasabb Darlánál.
–Mi folyik itt? – Az igazgatónő mintha a
semmiből bukkant volna fel. Lenyűgöző méretű
mellei uralták az előcsarnokot, Darlának most
mégsem támadt nevethetnékje a látványtól. –
Magának már a munkahelyén kellene lennie!
– Mrs. Adamsont keresem – kezdte újra Darla.
– Ez itt azt állítja, hogy soha nem dolgozott a
Házban ilyen nevű takarítónő, de…
A pultos szó nélkül az igazgatónő felé fordította
a számítógép monitorát. Mrs. Worbsky átfutotta
a személyzeti listát, majd Darlára nézett.
–Azonnal takarodjon dolgozni, különben
elköszönhet az állásától! – szólt, s hangja nem
hagyott kétséget felőle, hogy komolyan gondolja.
– Fogalmam sincs, ki az az Adamson.
Valószínűleg csak álmodott róla, mert a Ház
fennállása óta egyetlen ilyen nevű nőt sem
foglalkoztattunk.
– Tegnap a buszon együtt… És amióta itt
dolgozom mindennap találkoztam vele. – Darla
ezt egyre bizonytalanabb hangon mondta,
miközben önkéntelenül hátrálni kezdett. –
Eltüntették? Hát létezhet, hogy egyszerűen
letagadják…?
– Nos? – az igazgatónő széles álla megfeszült.
Darla bólintott.
– A táskám… kinn felejtettem. – Választ sem
várva a lépcsők irányába indult.
– Azt mondják, soha nem dolgozott Adamson a
házban – mondta, és megragadva a férfi
könyökét, a feljáró árnyékába húzta őt. –
Mindenki ismerte, a gyerekek szerették. Cara egy
hete kölcsönkért tőle egy pár kötőtűt, és a pultos…
Igen, biztos vagyok benne, hogy ez a pultos
nevetett a leghangosabban, mikor a takarítónő
viccet mesélt.
– Most ezzel ne törődj! – Sam Forbes
nyugtalanul figyelte a Ház főbejáratát, de senki
nem jött Darla után. – Megpróbálok észrevétlen
maradni, te pedig menj dolgozni! Délután, mikor
a busz indul, itt találkozunk.
– Egyedül akarsz körülnézni?
– Ha elkapnak, legfeljebb kidobnak – vont
vállat Sam, bár mosolya nem sikerült olyan
derűsre, mint remélte. – Ha megtörténik, a
lakókocsiban várok rád.
Darla még szerette volna megkérni, hogy
vigyázzon magára, de a férfi megszorította a
kezét, s már el is tűnt a játszótér bokrai között. A
pultosnő gonosz vigyorral pillantott Darlára,
mikor az átsietett az előtéren.
– Elveszítette? – kiáltott éles hangon.
–Tessék? – Darla a lift előtt torpant meg, keze
remegett a védőrácson.
– A táskáját! Azt mondta, kimegy érte.
–El… elfelejtettem, hogy ma nem hoztam
magammal. – A hazugság olyan szerencsétlenre
sikerült, hogy csak nevetni lehetett rajta. A
pultosnő valóban felnevetett, s még a távozó után
kiáltotta: – Így csak a nigger takarítónő tudott
felderíteni a hülye favicceivel!
Darla Angelson a liftben emelkedve hirtelen
megértette: a játék elkezdődött, s nem ő alakítja a
szabályokat.

***

Miközben Sam Forbes arra várt, hogy Darla

Angelson az emeletre érjen – így talán nem
hozzák vele összefüggésbe, ha a felderítés első
lépésénél lebukik -, egyre inkább úgy vélte, hogy
zenét hall. Bódító, kísérteties, lassú és nyúlós
dallamokból állt össze a „mű”. Csupa fúvós, de
főleg hegedűk, és a háttérben néha mély hangú
üstdob…
Amikor azonban megpróbált figyelni a zenére,
semmit sem hallott. Csupán az émelygés maradt
meg, s az a különös, kellemetlen borzongás, ami a
tarkóján felborzolta a hajat. Ha képes lett volna
rá, elmormol egy imát. Persze túl közel volt
Theyarenthez, ezért biztosan tudta: megint csak
belebotlana saját szavaiba. Ráadásul mióta együtt
töltött egy éjszakát Darlával, nem érezte
helyénvalónak, hogy beszélgetést kezdeményezzen
az Úrral.
És újra csak a zene…! Nem csupán a ragacsos,
lassú dallamot hallotta, de még a vonók finom
nyikkanását is, mikor irányt váltanak. Mintha egy
film háttérzenéje jutna el hozzá: amíg másfelé
kalandoztak a gondolatai, addig jelen volt a
dallam. Mikor azonban nyakon akarta csípni,
elporladt, némaságba fúlt.
Mint az első esete, amit McCansy atya rábízott.
Romániába, egész pontosan Erdélybe küldte az
atya – a kettő nem teljesen azonos, bár Sam azóta
sem érti, miért. A helyiek (leginkább csöndes,
gyanakvó, bár mosolyogni is képes hegylakó
parasztok) azonban hamar a tudomására hozták:
ők nem románok, hanem erdélyiek!
Az egyik katolikus lelkész keltette fel McCansy
atya figyelmét. Baptisták mindenhol akadnak.
Legalábbis Samnek egyre gyakrabban támadt
ilyen érzése, hisz lám csak: tegnap még
Theyarentben is élt egy! Az erdélyi faluban szintén
találtatott közülük néhány, s egyikük állandó
levelezésben állt a bukaresti tiszteletesekkel.
Rajtuk keresztül értesültek Pulas atyáról, a
katolikus plébánosról, aki – ezt először maga
McCansy atya is szemhunyorogva olvasta – „az
Ördöggel cimborái”.
– Épp jó lesz neked, tekintsd vizsgafeladatnak!
– mondta az öreg.
Az eset megoldása végül sokkal inkább volt
szánalmas, mint rejtélyes. A faluba érve hetekig
tartott már az is, hogy megtudja, miért hívták. A
baptista hívő éppolyan szótlan volt, mint
mindenki más. Hiszen ő csak megemlítette a
bukaresti rendfőnöknek a dolgot, de nem
gondolta, hogy Amerikából szalajtanak valakit…
Ráadásul egy katolikus plébános miatt!
Végül mégis megnyílt. Elmesélte, hogy az egész
falu tudja, hiszen látták, amint Pulas plébános
több hétre való élelemmel, ruhaneművel
felmálházva eltűnik a Havasokban, s két hónap
teltével, a nyár végén jelenik meg újra.
Pontosabban: akkor találtak rá a favágók egy
kiszáradt patakmederben, s hozták haza
hordágynak összerótt ágakon. A plébános az
éhhalál szélén volt. Két csuklóján, bokáján és
nyakán harapásnyomok, de nem farkastól (az
nem hagyta volna életben), inkább mintha…
ember marta volna meg a katolikus papot.
Sam Forbes ismét hallotta a zenét, amint a Ház
játszóterén kuporogva idézte emlékeit. A dallam
jól illett a históriához.
Kiderült, hogy a közvéleményt csak elsőre rázta
meg az eset – öt évvel korábban. Azóta ugyanis
Pulas atya minden tavasszal kiveszi szabadságát,
összekészül, felhág a hegyekbe, hogy végül a
favágók, a vadászok vagy turisták találjanak rá, a
végkimerülés határán, sebekkel tele. Sam tudta,
hogy hiába keresné fel a papot, az nem beszélne
neki titokzatos kirándulásairól. Miután vészesen
közeledett a tél, ő pedig már nem
reménykedhetett sikerben, úgy döntött,
hazarepül.
– Ott maradsz! – kiáltotta a telefonba McCansy
atya, és hangja több ezer kilométer távolságból is
fájdalmat okozott. – Azért küldtelek, hogy
megoldást találj!
Sam három napig csak feküdt a szénától illatos
parasztház vendégszobájában, amit jól
megfizetett a háziaknak. Aztán felkelt, és
körbejárta a falut, bevásárolva mindent, ami egy
téli, hosszadalmas és veszélyes hegyi
kiránduláshoz kellhet. Ügyelt rá, hogy őrült
tervének minél nagyobb híre keljen, s mikor ezt
elérte, indulni készült.
– Hova akar menni? – kérdezte Pulas atya, aki
váratlanul felkereste. A katolikus lelkész
koromfekete szemöldökei összenőttek, szeme
szikrázott a haragtól. Sam vonogatta a vállát,
majd, mint aki mindent tud, így felelt:
– Ahova maga szokott. Ennek ugyanis véget kell
vetni.
Fogalma sem volt róla, miről beszél – blöffölt.
Remélte, hogy alelkész azonnal megtörik, de Pulas
atyát keményebb fából faragták.
Sam végül mégis jól számított. Másnap
hajnalban nekivágott a Havasoknak, majd elbújt
egy olyan helyen, ami mellett a papnak el kellett
haladnia, ha követi őt. így történt. Három napig
kapaszkodott Pulas atya nyughatatlan alakja
után, és sikerült észrevétlennek maradnia.
Végül egy kunyhóhoz vezette őt a férfi. A
kalyibában fél-állati létben élt egy talán huszonöt
év körüli nő, aki azonnal nekiesett a lelkésznek,
megharapta a csuklóját, és mohó kortyokban
nyelte a vérét. Pulas atya egy ideig tűrte, majd
finoman lefejtette magáról a nő ajkait. Sam a
rejtekhelyén hányni kezdett.
A lányt hat évvel korábban a rendőrök
erőszakolták meg. Tudta mindenki a faluban, de
szólni csak a plébános mert. Pulas atyát két hétre
elvitték a városba, s mikor visszatért, már nem
volt ugyanaz a szelíd pap. A lány közben
megzavarodott, eltűnt az erdőben: a falusiak úgy
hitték, öngyilkos lett, de a lelkész rátalált. A lány
megroppant elméje azt sugallta neki, hogy
vámpírrá vált, s Pulas atya táplálta, mikor nála
járt, remélve, hogy imái és szelíd rábeszélése majd
feltisztítják az őrület ködét. Beteges, szerencsétlen
kapcsolat volt ez közöttük, és Sam gyűlölte, hogy
neki kell lelepleznie.
A papot letartóztatták, a lányt elmekórházba
vitték. Később hallott még róluk. Pulas atya
öngyilkos lett a vizsgálati fogság alatt, a lány
pedig néhány héttel később éhen halt, pedig
csövek segítségével táplálták.
A Ház egyik földszinti ablakát zörögve
becsukták. Sam Forbes úgy érezte, nyomasztó
álomból riad. A zene foszlányai még ott úsztak
körötte, de végre sikerült megmozdulnia. Kilépett
a játszótér magas sövényfala mögül, és felment a
bejárat széles lépcsősorán. Az üvegajtón át látta,
hogy a pult mögött nem ül senki, és az előtér is
üres. Lassan benyitott, léptei zaját elnyelte a
vastag szőnyeg. A jobb oldali folyosót választotta,
mert úgy sejtette, az vezet a személyzeti
lépcsőkhöz.
Körülötte az épületmonstrum mintha lélegzetet
vett volna. Sam megtörölte verejtékező homlokát,
majd ment tovább. Nem kellett csalódnia, rátalált
a lépcsőházra. A távolból hangokat hallott, de
annyira eltorzítva, tompán, hogy nem tudta
megállapítani, vajon a gyerekek vagy vigyázóik
csapnak zajt.
 Az első emelet olyan szakaszára érkezett, ahol a
régi szálloda szobáit nem nyitották egybe, hogy
termeket alakítsanak ki. Itt az ajtókon számok
sorakoztak, a folyosón szinte tapintható volt a
csönd.
Sam töprengés nélkül benyitott az elsőn.
Hangszigetelt szoba volt, vastagon párnázott
falakkal, minden berendezés nélkül.
A többi helyiség is hasonló képet mutatott,
némi eltéréssel. Volt, amelyiket kettéosztott egy
fal, svéd tükörrel felszerelve, mely lehetővé tette,
hogy a megfigyelők láthatatlanok maradjanak.
Akadt, amelyikben egyetlen szék állt középen,
csakhogy azt vastag szíjak borították. Sam nem
szerette volna, ha őt kötözik bele.
A hatodik szoba után már nem látta értelmét,
hogy további ajtókat nyitogasson. Egyértelművé
vált számára, hogy olyan helyen jár, ahol
kísérleteket, gyakorlatokat végeznek a
gyerekekkel. S erre hamarosan bizonyítékot is
talált.
Éppen ki akart lépni egy pasztellzöld falakkal
labirintussá alakított szobából, mikor zajt hallott
a folyosóról. Jobbnak látta, ha nem kapkod. A
léptek hamar elhaltak, s mikor kidugta a fejét, a
sarkon csupán egy gyerekcipő sarkát láthatta
eltűnni. Pontosan tudta, melyik helyiségből
távoztak az imént, mivel az ajtaja még nem
csukódott vissza.
Az ablaktalan szoba padlóján különböző
tárgyak hevertek. Láthatóan a méretük, súlyuk,
anyaguk eltérései voltak fontosak a kísérlethez, s
nem az, hogy mire használhatóak.
A szoba légterében még ott lebegett egy
narancsszín gumilabda. Sam Forbes úgy érezte,
nem kap levegőt. Beljebb lépett, mire a játék
feléje mozdult, de mintha hirtelen elhagyná az
ereje, a földre zuhant, s éppúgy pattogott, mint
bármely más gyermeklabda. A férfi kihátrált a
laborból. Körülötte a falak halk, sustorgó hangott
hallattak, majd bántó cipőkopogás közeledett.
– Maga mit keres itt? – A nagydarab nő
ugyanaz volt, aki az előtérben kérdőre vonta
Darlát. – Tisztában van vele, hogy a Házba
illetéktelenül behatolni bűncselekménynek
számít?
A két mondat egészen hétköznapi volt, még
csak különleges fenyegetést sem lehetett kiérezni
belőle. A tónus azonban összekeveredett a falak
suttogásával, s mintha a padlószőnyeg is
csatlakozna a megrováshoz Sam talpa alatt,
enyhén megmozdult.
– Álljon meg! – kiáltotta az igazgatónő. Sam
Forbes tagjait azonban ugyanaz a pánik
mozgatta, amit az erdőben is érzett, mikor a
hintázó kislány szólt hozzá. Rohant a lépcsőház
felé, bár törött bordái iszonyú kínt okozva döftek
a tüdejébe.
A földszintre vezető lépcső nem volt a helyén. A
tiszteletes összezavarodva bámulta azt a falat,
ahol emlékezete szerint egy ajtónak kellene lennie,
bár ott most csupán két tájkép függött.
Továbblökte magát, mert cipői kezdtek
beleragadni a szőnyegbe. Ajtók előtt rohant el,
melyek mögül furcsa gyerekhangok szűrődtek ki:
kántálás, dalfoszlányok, és valahonnan sikoly,
amiről nem lehetett megállapítani, hogy öröm
vagy fájdalom váltotta-e ki.
Végül vasalt dupla ajtó zárta el az útját. Sam
lihegve a falnak támaszkodott… Most egész
tisztán hallotta a suttogást…
– Ebből elég volt! – mondta az igazgatónő, aki
már nem volt egyedül. Két ápoló lépett Samhez, és
gyakorlott mozdulattal hátracsavarta a karját. –
Akárki maga, nincs keresnivalója a Házban. Ez
a mi Házunk!
–Engem… Engem meghívtak! – lihegte Sam,
aki nem akart beszélni, de mintha láthatatlan
marok préselné ki elméjéből a szavakat, képtelen
volt elhallgatni. – A maguk munkatársa… Miss
Angelson barátja vagyok.
– Értjük – bólintott az igazgatónő. – Dobják ki!
Sam Forbes a Ház kapuján kívül lekuporodott
az erdő szélére, és hosszú percekig bámult maga
elé. Kételkedett benne, hogy él. A csodák eddig
ugyanis elkerülték.

***

A gyerekek időnként tévézhettek. Egész

pontosan: az igazgatónő által korábban
kazettákra vett rajzfilmeket nézhették, ha épp
nem az Oktatásokon, gyakorlatokon, játszótéren
múlatták az időt. Az időt, amiből soha, egyetlen
perc sem volt a sajátjuk.
Martha Dorsie most azért ülhetett be a
tévészobába, miközben csoporttársai a Ház más
részeiben keményen dolgoztak, mert néhány
napja hasznavehetetlenné vált. Az első három
napban csak hevert az ágyán, a plafont bámulva.
Majd Cara unszolására…
néhány pofon volt az, semmi komoly
…mégis felkelt, bizonytalan mozdulatokkal
ruhát húzkodott magára, és állt. Csak állt,
tekintete homályosan meredt a semmibe,
szájsarkából egy idő után sűrű nyál csurrant. Cara
adott neki még néhány pofont, kevés
meggyőződéssel. Sejtette, hisz rég dolgozott a
párák között, hogy itt a verés nem segít. Martha
vagy kikeveredik az elméjére borult homályból,
vagy benne marad, vegetál még néhány hónapig,
majd szépen, csöndesen belehal a lebegésbe. A
 Házban így nevezték… lebegés
…azt az állapotot, mikor valamelyik para éber
kómába zuhant. Senki nem tudta, talán az
igazgatónő kivételével, hogy ilyenkor mi történik
velük. Mintha a lelkűk eltávozott volna egy távoli,
ismeretlen tájra, ahol végre valódi gyerekként
létezhet.
A képernyőn kietlen sivatag porzott, benne
vörös hajú kislány botorkált, fölötte mókás
keselyűk köröztek. A rajzfilmfigura nem hagyott
nyomot maga mögött.
– Martha, kicsim! – Darla Angelson a lehető
leghalkabban igyekezett suttogni, bár a tévéből
pattogó, harsány aláfestő zene ömlött.
– Tudom, hogy hallod, és felfogod a szavaimat.
Azt is tudom…
Itt egyetlen pillanatra megbicsaklott a hangja,
ami elárulta, hogy mégsem olyan biztos benne.
– Azt is tudom, hogy csak ezeknek játszod el a
lebegést.
Darla magában csodálkozott, hogy máris
milyen folyékonyan használja a Ház szlengjét.
Leguggolt a szék mellé, amin Martha ült, és
tenyerébe rejtette a lány apró ujjait. Martha nem
vette le a szemét a képernyőről, ahol a
rajzfilmfigura dugós puskájával szétkergette a
keselyűket, s a következő pillanatban már egy tó
partján állt.
 –Martha, kedvesem, szükségem van rád –
folytatta Darla, s torkában keserű könnyek
készülődtek kitörni. – Behoztam a Házba Samet.
Tudod, a tiszteletest! Valahol itt van, körülnéz. Te
mondtad… Üzented, hogy hozzam.
Martha merev háttal, frottír fürdőköpenyében
ült a széken, mint valami majdnem tökéletes
gipszöntvény. Az ujjai egyike azonban lassan,
mégis határozottan megnyomta Darla tenyerének
közepét. A nő boldogan elmosolyodott, majd
tekintetét az ajtó felé kapta, nehogy meglássák
őket. Amikor ismét Marthára akart pillantani,
szemét ellenállhatatlanul magára vonzotta a
képernyő, s
Darla ettől kezdve szótlanul bámulta a
rajzfilmet…
A tópart vadon burjánzó őserdőt nevelt, a
liánokon azok a majmok ugrándoztak, akik már a
Dzsungel Könyvében is szerepet kaptak. A fák
közül most egy ügyetlenül megrajzolt néger
fiúcska lépett elő. Vonalai elnagyoltak voltak, a
szája karikatúrákra jellemzően fehér és vastag,
két szeme óriás, haja köröket vetett a
göndörségtől. Az égre pingált kikericssárga
napkorong kinyújtotta egyik kesztyűs -igen,
kesztyűs – sugárkezét, és megkocogtatta a fiúcska
fogsorát, mire az szikrákat vetett.
– Helló, Mark! – kacagott a sivatagon át idáig
botorkáló lányka, és tiszteletlövést adott le a
dugós puskából.
Darla Angelson a szék mellett guggolva érezte,
hogy résnyire nyílik a szája, és sarkán sűrű nyál
csordul ki. Mégsem volt képes mozdulni, vagy a
nyelvét kidugni. Hang sem jött ki a torkán, mégis
kiabált Marthával.
„Ezt te csinálod? Te csinálod ezt velem? Miért?
Martha, miért bénítottál meg? ”
A tóparton összeölelkezett a két gyerek, majd a
nézők felé fordulva, egymás vállát átkarolva
énekeltek, táncoltak. A dal a barátságról szólt. A
szöveg meglehetősen bugyuta, bár a rajzfilm – a
műsorújság szerint – öt és tíz éves kor között
nézhető.
„Mark volt a barátom, és én az ő barátja
voltam. Mi ketten tehát barátok voltunk. Akadt
még egy harmadik barát is…” – Itt a képernyőre
betáncolt még egy alak: a feje neki is hatalmas
volt a testéhez képest. Hófehér arcán szeplők
virítottak, fogsora szabályzó után könyörgött,
barna haja a szemébe lógott. – „…akit Duke-nak
neveztünk. Mi hárman szerettük egymást, és
szerettük a többi gyereket is. A nap azonban
bújócskát játszott velünk, mióta csak
megszülettünk, soha nem akart szépen sütni
ránk…” – A képernyőn kesztyűt viselő napkorong
ráncolta fényes homlokát, majd sértődötten
felhőket vont orcája elé, mint aki most haragszik.
– „…pedig mi jó gyerekek szerettünk volna lenni.
Elment hát Mark, aki közöttünk a legügyesebb,
elment messze, hogy megkeresse azt, aki elég
nagy, hogy segíteni tudjon rajtunk. Kereste sokat
a völgyben, a hegyen. Végül rátalált a városban, és
elküldte hozzánk, mert mi vártunk rá. Mark nem
jöhet már vissza, baj történt vele… ” – A tóparti
tánccsoportra lecsapott néhány hülyén vigyorgó,
rendőrsapkát viselő keselyű, és a levegőbe
ragadták a néger fiúcskát, aki mégse kapálózott.
Tűrte, hogy messze repüljenek vele, s közben
kacagva integetett, mint aki megszabadult…
valamitől megszabadult örökre – „…de hozzánk
elküldte a nagy segítőt, aki majd tisztára mossa a
napocska ábrázatát, hogy a gyerekek újra
játszhassanak a fényében… a fényében… a
napfényben…”
Darla megfeledkezett a félelemről, amit bénult
izmai miatt érzett. Kezdte felfogni, hogy an kell
néznie a rajzfilmet, s újra tudott üzenni
Marthának is.
„Miért vagytok itt, kicsim? Miért volt a Házban
Mark? ”
A képernyőn a táncoló kislány fejéből
gondolatbuborék emelkedett ki, s abban
sematikus pálcika-figurák mozogtak. A
nagyobbik, valahogy robusztus figura karika-
fejéből pipa nyúlt ki, füstpamacsokat pöffentve. Ő
futott, kergetve egy kicsi alakot, aki megbotlott,
és akkor… A vázlatolt rajzot nem lehetett
félreérteni: a nagyobbik alak megerőszakolta a
kicsit, majd elégedetten hátat fordított neki, mire
a kicsi a levegőbe lebegtetett egy baltát… Nem
fogta, nem emelte: a fejéből előtörő
hullámvonalakkal emelte a baltát, s annyiszor
sújtott le a nagyobbik figurára, míg az öt darabra
nem esett.
A képernyőn kipukkant a gondolatbuborék, de
a fehér arcú fiúcska fejéből új sarjadt, s valahogy
tudni lehetett… Darla tudta, hogy most Duke a
saját történetét „meséli”. A buborékban egészen
kicsi alak feküdt az ágyon, fölötte a hold sarlója
lebegett. Majd a hold mögül rettenetes alakok
bukkantak elő, halottak torz arca vigyorgott, és
rontott rá az ágyban fekvő gyerekre, aki bebújt a
takaró alá, majd a szekrénybe, végül pedig
átfutott a szüleihez. De a papa és a mama
kacagtak, a hasukat fogták, és varázslósüveget
adtak a kicsiny figurára. Pódiumra ültették, és
ráparancsoltak, beszélgessen a hold mögül érkező
rémekkel: mondja el azt, amit hallott, a pódium
előtt toporgó, mohón várakozó embereknek.
Végül a kicsiny alakért napszemüveges,
öltönyös pálcikaemberek jöttek, mindenkit
félrelöktösdek, és a gyereket magukkal vitték. A
buborék elpattant.
„És te, kicsim? Te hogy an…? ”
A képernyő éles, fehér fényben lobbant. Eltűnt
a tó, a dzsungel, a majmok és a szeplős kisfiú. A
vörös hajú lány is a háttérbe merült, éppen csak
látszott a bal alsó sarokban. Majd a fehér
kavargásban vonalak, színek, alakzatok jelentek
meg, s végül egy nyüzsgő nagyváros sikátora
rajzolódott ki. A szemetes konténerek mögött
valami történt. A rajzoló úgy alakította a
vonalakat, mintha kamera közelítene az
események felé, s végül a néző kibukkant a
konténer takarásából.
A szétszórt gyümölcsös ládák halmán rémült,
meztelen lány vergődött. Senki nem nyúlt hozzá,
mégis úgy rángatózott, mint akit legalább négyen
fognak le, s képtelen kiszabadulni. Fölötte fiatal
fiú állt. Hosszú, szőke haja lobogott a feje körül,
két szeme pedig hihetetlen méretűre duzzadt,
írisze körül vörös vérerek lüktettek. A tekintetével
tartotta fogva a lányt, aki könnyezett, némán
jajveszékelt, és saját hullámzó hasát bámulta. A
hasát, amin hirtelen meghasadt a bőr, szétfordult
a hús, és a lány belei rózsaszín lávaként
kifordultak oldalra, a ládák egyikébe.
A hosszú hajú rajzfilmszörny hátravetette a
fejét, széttárta két karját, kacagott. A kép gyorsan
nyitott… a néző láthatta, hogy tucatnyi lakásban,
sikátorban, autóban hevernek még ilyen
széthasított lányok, mind a fiú mögött, a
múltjában.
Ekkor a képernyő sarkában a vörös hajú lány
alakja nőni kezdett. A hosszú hajú felfigyelt rá,
idegesen toporgott körbe, mert a kislány hajából
széttekeredő finom, szép selyemszalagok lassan
körbefonták, kitapogatták jelenlétét. Azután
rendőrök jelentek meg, és a lány rámutatott a
fiúra, akit elfogtak, de ő véreres szemével az
utolsó pillanatban leleplezője felé pillantott, mire
a kislány selyemszalagjai elszáradtak, s a rajtuk
terjedő fertőzés bekúszott a fejébe is. Orvosok
jöttek… De az orvosokat elzavarták azok az
öltönyösök, akik már Duke gondolatbuborékjában
is megjelentek. Végül vállukra kapták a lányt, és a
hosszú hajú után vitték.
„Értem. Én…”
– Mi történik itt?
A közéjük robbanó hangtól Darla majdnem
elveszítette az eszméletét. Martha továbbra is
rezzenetlen bámulta a rajzfilmet…
A kislány ismét a sivatagban botorkált, fölötte
gúnyos keselyűk.
…de ő végre meg tudott mozdulni. Felállt a szék
mellől, és önmagát is meglepő nyugalommal
nézett az igazgatónőre.
– Marthával néhány napja van egy kis
probléma.
– Lebeg – biccentett Mrs. Worbsky. – Semmi
szükség rá, hogy itt gubbasszon mellette.
Különben sincs oka az ilyen derűs együttlétek-re.
A barátját, azt a papot, az imént dobattam ki.
Darla talán elsápadt valamelyest, de mást nem
tett, mint hogy aprót biccentett.
– Mr. Forbesnak tilos a Ház területén
tartózkodnia. Ezt maga is pontosan tudta, mégis
felhozta ide – folytatta az igazgatónő, de már
fordult, hogy távozzon. Gonosz gesztus volt ez,
semmi több, hiszen még akadt valami
mondandója: – Csak azért nem rúgom ki magát
is vele, mert hamarosan úgyis távoznia kell. Jobb,
ha tud róla: a tesztje pozitív lett. Ön terhes, Miss
Angelson!

***

Az öreg busz hangosan hörögve kigördült a

kapun, és máris eltűnt a Theyarentbe vezető út
első kanyarulatában. A motorzajt gyorsan
elnyelték a fák, Sam mégis várt még vagy tíz
percig. A nap másfél órával korábban elérte a
hegycsúcsot, és megmártózott mögötte a
semmiben. A hőmérséklet gyorsan csökkent, a
levegőben lopakodó láthatatlan pára lecsapódott
a férfi hátára, és átnedvesítette az ingét. A
távirányítással működő vaskapu halk búgással
becsukódott, de még hosszú percekig hallani vélte
az elektromotorok morgását.
Az erdő csendje ijesztette leginkább. Mintha a
fák között igenis számosán rejtőznének. Várnak.
Mint ahogy an ő is rejtőzött, várakozott. A Ház
egyre több ablakában aludt ki a fény, míg végül
csak a főbejárat hatalmas üvegajtaja ontotta a
feljáróra sárga sugárkockáit.
Ekkor Sam Forbes kilopakodott a bokrok közül,
és lerázta magáról a korhadt faleveleket. Arra
számított, megkönnyebbülés lesz kívül az erdőn,
de még jobban vacogni kezdett a félelemtől. Vagy
csupán a hidegtől? A fák között vándorló szél
ágakat csapott egymáshoz… minta léptek s ez
arra ösztönözte a férfit, hogy mihamarabb a
kerítés túloldalára kerüljön. A feladat azonban
nehezebb volt, mint remélte.
Akik távol akarták tartani a betolakodókat…
vagy inkább odabenn tartani a lakókat
…alapos munkát végeztek. A kerítés ugyan
egyszerű drótháló volt, áramot sem vezettek bele,
de a tetején éles acéltüskék sorakoztak
kiszámíthatatlan rendben. Háromszor vágta meg
magát, mire átjutott rajtuk, és a nadrágja is
elhasadt. Azután meggörnyedve futott keresztül a
nyílt terepen, míg a park fái végre árnyékot
vetettek rá.
 Egyenesen a főbejárathoz ment. Amint átvágott
a játszótéren, majd a sövényből kialakított
labirintuson, biztosra vette, hogy máris
felfedezték. Eszébe jutott Darla… ott ült a buszon,
látta előrehajtott fejét a hátsó ablakon túl …s
remélte, hogy neki nem okoz még több bajt.
Majd McCansy atyára gondolt: milyen dühös lesz
az öreg, ha a fülébe jut, hogy beosztottját
letartóztatta az FBI, mert behatolt az egyik
telepére.
Telep. Ez a szó hátborzongatóbb volt, ha az
ember tisztába jött azzal, hogy a Házban
kisgyerekek laknak. Amint a sajtó ráharap a
sztorira, országos botrány, szövetségi nyomozás
lesz belőle. Az Elnök majd cáfol, ahogy szokott,
aztán beismer, de államtitokra hivatkozik.
A pult mögött most sem ült senki, de az
előtérben égett minden villany. Sam Forbes
próbálta a tekintetével felfedezni a biztonsági
kamerákat, de azok vagy hiányoztak, vagy nagyon
is ügyesen álcázták őket. Nem merte
megkockáztatni, hogy egyszerűen besétál az ajtón,
mint délután. Túl nagy volt a csönd, és ha eszébe
jutott pánikszerű menekülése a folyosókon,
kirázta a hideg. Bár azóta ezerszer is átgondolt
minden apró részletet, és arra a következtetésre
jutott… arra a következtetésre kényszerítette
magát …hogy annak az
 őrült futkározásnak a java túlfeszített idegeinek
játéka volt. Valószínűbb, hogy egyszerűen
összetalálkozott az igazgatónővel, majd ostobán
elfutott előle, s végül a nyomába eredő személyzet
kitessékelte. Nem történt semmi, az égvilágon
semmi rendkívüli vagy hátborzongató. Hacsak
azok a különösen berendezett vizsgálók nem
tekinthetők rendkívülinek.
Elindult a Zöld Szárny irányába (ott egyetlen
ablakból sem szűrődött ki fény), mint aki a
megérzéseire hagyatkozik. A harmadik támfal
mögül kilépve rémületében majdnem felüvöltött.
Az éjszakai félhomályban valami légies, hatalmas
dolog lebbent elé, még az arcát is súrolta. Sípolva
kapkodott levegő után, repedt bordái izzó kínt
permeteztek szét a mellkasában. A lebegő valami
egy függöny volt, amit a huzat sodort ki az
ablakon, és időnként úgy nyújtóztatta bele az
éjszakába, mintha a szoba akarna valamit
elcsípni a parkból. Az ablak talán valamelyik
vizsgálóé vagy raktáré lehetett, és nem zárta le
rács. Nyitva felejtették, s ez most Sam számára
főnyeremény volt.
Néhány perccel később már a sötét, kongó
folyosókon lopakodott abba az irányba, ahol
délelőtt elkapták. Szerencsére a memóriája
mindig is kitűnően rögzítette a „térképeket”, így
nem kellett attól tartania, hogy eltéved. A sikertől
annyira megrészegült, hogy még az előcsarnokba
is belesett. A pult mögött megpillantotta az
ügyeletest, aki papírfedelű könyvet fektetett a
térdére, és egészen belefeledkezett.
Samet most nem érdekelték a vizsgálók. Ha
éjjel találja magát szemközt egy levegőben lebegő
labdával, ami elindul felé, biztosan nem lett volna
képes megőrizni a hidegvérét. S különben is
érezte,
tudta, hogy amit keres, az a vasalt ajtó mögött,
a Ház Zöld Szárnyában rejtőzik.
A zárszerkezet komoly volt, de mégsem kártyás,
mágneszáras.
Egyszerű számkombináció nyitotta – a
túloldalról. Innen azonban elég volt meglökni. A
légmentességet biztosító gumipárnák szisszenve
engedtek, és Sam szinte beesett a folyosóra.
Ahogy számított rá, koromsötét fogadta. A Zöld
Szárny legtöbb ablakát évekkel korábban
befalazták, s azt a keveset, amit békén hagytak,
mára fémzsalukkal látták el. Sam akár
megpróbálkozhatott volna a villanykapcsolóval,
hisz nem valószínű, hogy rajta kívül más is van az
épületnek ezen a részén. Ő mégis az elemlámpa
mellett döntött, amit bármikor kiolthat, elbújva a
sötétben.
A Zöld Szárnyat valaha szállóvendégek,
londinerek, szobalányok népesítették be. Azután a
semmi évei következtek, bár Sam egészen biztosra
vette, hogy mikor üresen, kiégve állt az egykori
szálloda, akkor sem volt elhagyatott. Egy ilyen
hely, ahol emberek jöttek-mentek ezrével éveken
át, egyszerűen képtelen kiürülni. Majd jött a
kormány, a gyerekek, az ápolók, és velük a
kutatók, akik megkapták az egész Zöld Szárnyat.
A szobákat laborokká, a társalgókat vizsgálókká,
műtőieké, a többit raktárrá alakították. Most
Sam sorra pásztázta lámpája fényével a tejüveg-
berakásos ajtókat, melyekre hatalmas számokat
és katonás betűket festettek.
I. labor, II. labor, CT, X-labor, IX. kötöző…
Benyitott az egyik hatalmas, csarnokszerű
vizsgálóba. Az orvosi műszerek, műbőrrel fedett
ágyak, krómacél szekrények, fehér
nejlonfüggönyök kísérteties összképet mutattak. A
zöld csempe mellmagasságig ért, a mosdókba
néha egy-egy csepp víz érkezett kongva. A
gyógyszerszekrényeket évekkel korábban
kiürítették, csak néhány szétszakadt, málló doboz
maradt bennük. Az egerek befészkelték magukat a
papírvatták fiókjába, de már ők is elköltöztek.
A vizsgálóból két ajtó nyílt. A jobb oldali
kétszárnyú, fémborítású, téglalap alakú, kicsi
ablakokkal, melyeket fehér zúzmara borított.
Samet kirázta a hideg, mert tudta… persze, hogy
tudod, TUDOD, A ROHADT ÉLETBE!
 …hogy az hűtőkamra, vagyis hullaház.
A bal oldali ajtót repedezett, barna bőrpárnák
borították, szemmagasságban ezüst névtáblával.
Sam odament, és sokáig bámulta a kacskaringós,
szép betűket, de a doktor neve nem mondott neki
semmit. Benyitott a szobába. A helyiség bizonyára
a laborvezető irodája lehetett egykor. A
berendezés hiánytalanul megvolt, az íróasztalon
olyan rendetlenség uralkodott, mintha a „főnök”
csak az imént rohant volna el. Valóban így
történhetett, csak épp négy éve. Sam döbbenten
látta a kinyitott dossziét, s mellette kistányéron a
feketére penészedett süteményt, meg a
kávésbögrét, aminek aljába olajszerű mocsok
száradt.
Az ablakot itt is deszkák fedték, hát
felkapcsolta az olvasólámpát. Az irodából apró, de
kényelmes fürdőszobába lehetett lépni. Legalábbis
kényelmes, barátságos hely volt valaha, most
azonban Sam iszonyodva fordult ki onnan. A csap
elromlott, egyfolytában csöpögött, a kád lefolyója
pedig eldugult, így az évekkel ezelőtt megtelt
vízzel, s mivel állandóan kapott némi utánpótlást,
mára iszapos, sűrű, bűzlő nyálkatengernek adott
otthont. Sam nézte néhány pillanatig a zöld pépet,
de mikor olyan érzése támadt, hogy a felszíne
alatt lustán mozdul valami, inkább visszazárta az
ajtót.
 Már éppen el akarta hagyni az irodát, mikor
szemközt az íróasztallal valami felkeltette a
figyelmét. Az ajtó mellett plafonig nyúló,
alumínium kartotékrendszer állt, tele dossziékkal.
Ez természetes, ha valahol intenzív kutatás folyik.
Nem is érdekelte volna, ha elkerüli az a sürgető,
szinte bántó érzés, hogy valamit nem vett észre,
ami pedig fontos. Fogta a kislámpát, és rugós
szárán a polcok felé fordította.
Kartonok, dossziék, irattartók, és újra
kartonok, dossziék…
A polc fémfelületei tisztán, élesen csillogtak. A
kartonok szélét nem rágta le a nedves levegő, a
dossziékba nem marta bele magát a mocsok. Az
irattartók bőrfedelén egyetlen porszem sem ült.
Sam Forbes torka összeszorult az izgalomtól. A
lámpa kivételével mindent lesöpört az asztalról,
majd egyszerre legalább tucatnyi dossziét emelt le
a polcról, találomra. Személyi akták voltak, ahogy
előre gondolta. Előbb csak átfutott néhány nevet,
hisz úgysem ismerheti őket. Majd ezt olvasta:
Dan Keller
Keller… Keller… Tudta, hogy ismeri ezt a nevet,
de honnan a fenéből? Fellapozta a dossziét. Hát
persze, Dan Keller, 54 éves, theyarenti lakos,
foglalkozása szerint a helyi fűszerbolt tulajdonosa.
Arra számított, a polc a Házban tartott
gyerekek adatai őrzi. Ehelyett sorra rátalált Ruth
Hannigan (theyarenti moteltulajdonos), Joel
Culkin (a csapos), és még három tucat lakos
anyagára. De ott voltak a Házban dolgozó
nővérek, ápolók, takarítók, konyhalányok
kartotékai is.
Sam Forbes értetlenül tologatta az aktákat.
Miért? Mi értelme ennek az egésznek? Tudta,
csak úgy értheti meg, ha alaposabb munkát végez.
Nem mert a főnök székébe ülni, valahogy rossz
érzés lett volna. így inkább egyik tenyerével a
ragacsos asztalra támaszkodott, próbálva úgy
helyezkedni, hogy a légzés a lehető legkevesebb
fájdalmat okozza, míg a másik keze lapozott.
Először azonban nem talált mást, csupán száraz
adatokat. Rokonsági, ismeretségi táblázatokat.
A rovat, ami minden dossziéban egyetlen
dátumot tartalmazott, annyira jelentéktelen volt,
hogy Sam sokáig észre sem vette. Többször
átsiklott rajta a tekintete, hiszen csak számok,
nap, hónap, év.
Végül mégis elolvasta a rovat fekete betűit:
A homály dátuma:
És a számok. Négy éve… három és fél éve… két
év négy hónapja… két hónappal ezelőtt…
Sam Forbes szinte őrjöngve kezdett túrni a
polcon maradt dossziék között. Most már konkrét
neveket keresett. A… An… Angelson, Darla,
megvan! Letépte a rögzítőszalagot… Felvéve…
 Terhességi tesz negatív… A homály dátuma…
A rovat üres volt. Samből síráshoz hasonló,
megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Bár nem
értette… nem akarta érteni
…hogy mit jelent pontosan a homály dátuma.
Valamiféle befolyásoltságot, hatalmat érzett a
kifejezés mögött. Akire ráborult a homály, az nem
volt többé önmaga. Zombivá vált, de nem a szíve
szűnt meg dobogni, csupán az elméje került
idegen akarat alá. Pedig beszélt ezekkel az
emberekkel; kávét vett az egyiktől, konzervet a
másiktól. Mégis érezte, hogy az nagyon jó, ha
Darla dossziéjában még nem töltetett ki ez a
dátum.
Saját magáról nem talált anyagot. Sem dr.
Ramsayről, s ennek talán még jobban örült. Mr.
Bergendelnek viszont nagyon is vaskos
iratcsomója gyűlt össze, s abba Sam rögtön bele is
lapozott.
„…a férfi beteges szexuális vonzalmat érez a
gyermekek iránt, de ezt egész életében elfojtotta…
Hogy kimozdítsuk a holtpontról, elvittük hozzá K.
J. tizennégy éves lányt, aki közösült vele… Mr.
B. -ről kiderült, hogy túl későn kezdtünk
foglalkozni vele. Bár K. J. -n keresztül zsarolható,
mégis megbízhatatlan, téveszmék gyötrik, s félő,
hogy bevonva közösségünkbe, hibákat okozna a
tudatunkban. Mivel tudomásunkra jutott, hogy
naplót vezet, amiben leírja gyanúit, megérzéseit,
azonnali HALÁL a megoldás…”
– A jó kurva anyátokat! – sziszegte Sam. –
Akárkik is vagytok, most végetek!
Alig hitte, hogy az asztal sarkán álló telefon
működőképes, de az volt. A vonal békésen,
reccsenés nélkül búgott, bár Sam tudta, hogy ez
csalóka. Csupán Theyarentet lehet elérni innen, s
ott is csak a seriffet, Joel kocsmáját, és dr.
Ramsay rendelőjét. Az utóbbi számát tárcsázta.
–Hajnali három van, úgyhogy nagy legyen a
baj, amiért felkeltett! – hallatszott a doktornő
álomittas hangja.
– Vanessa! Dr. Ramsay, Sam Forbes vagyok!
–Az elveszett tiszteletes! Hol bujkál'?
– A Házban vagyok, pontosabban a Zöld
Szárnyban.
–A Zöld…?
– Igen, de most nem tudok mindent
elmagyarázni. Rátaláltam a bizonyítékokra.
Halottak! A fél város rég halott! A testük nem, de
az agyuk… Az elméjük homályba borult,
uralkodnak felettük… Én nem értem, majd a
rendőrök kiderítik. Hívja őket!
–A rendőröket?
–Azonnal! Szóljon a seriffnek, ő még
megbízható, nincs itt anyaga. Siessenek, én itt
várok, különben eltüntetnek mindent.
 Érti, Vanessa?
–Azt hiszem, értem. Persze, azonnal
intézkedem…
– Rendőrökkel jöjjön! És… Kérem, útközben
vegyék fel Darlát! Darla Angelsont a lakókocsi-
parkból. Ő is veszélyben van.
Dr. Ramsay akart még mondani valamit, de
ekkor Sam üvöltve eldobta a kagylót. A bakelit
egyik pillanatról a másikra tűzforróvá vált, a
szobát pedig orkánszerű, mélyen dörgő férfihang
töltötte meg.
– Ezt azonnal fejezd be!
Sam körbefordult, de a szobában nem volt
senki. Ekkor lassú loccsanást, majd nedves
puffanást hallott a fürdőszobából. Nem tudott
tovább uralkodni a pánikon. A dörgő férfihang
újra rácsapott a sötétből.
– Ne arra fuss! Hallgass rám! – s mintha a
szekrény matt felületén egy vörös hajú kislány
könnyes arca derengett volna. Épp úgy mozgott a
szája, ahogy a szavak dübörögtek, és ez még
inkább összezavarta a férfit. Kirontott a laborba,
átbukdácsolt néhány műszeren, felborult
infúzióállványon, majd megragadta a kilincset.
Mikor bezárta maga mögött az ajtót, máris
rádöbbent, hogy a sötétben eltévesztette a
kijáratot. Bőrét apró jégszilánkok szurkálták,
torkát perzselte a fagy, izzadt inge pillanatok alatt
megkeményedett.
A laborban valaki felkapcsolta a neonokat. A
vibráló, kék fény beszivárgott a hűtőkamra
keskeny ablakain, így Sam megláthatta, hogy egy
keréken gördíthető betegágy szélébe kapaszkodik.
Az ágyon hatalmas, groteszk módon domborodó
test hevert. A hulla fejéről lecsúszott a műanyag
takaró.
Mrs. Adamson fekete arcának ráncaiba fehér
csíkokat rajzolt a dér. Halott szeme egyenesen
Sam Forbes tiszteletest nézte, s mikor pislogott, a
jég recsegve pergett le a szemhéjáról.
– Gyóntasson meg, tiszteletes! Talán még nem
késő, hogy bevalljam magának a legfőbb bűnöm:
meg fogom ölni magát.
 XI.
Homálynap
A villanyszerelők vezetője úgy fest, mint aki az
Üdvhadsereg boltjából vásárolja a ruháit. Farmer,
szürkére mosott ing, széles nadrágtartó.
– Biztos, hogy nem lesz ebből bajom? – kérdi a
férfi, és borostás állával a csomagolópapírra
skicceit vázlatra bök. – Tudja, elvehetik a
munkaengedélyem. Pedig sok családot kell
eltartanom.
Most a háta mögött toporgó emberei felé
biccent. Azok bambán, üres tekintettel nézik a
nőt. Már megállapították róla, hogy inkább egy
láda sört választanának ahelyett, hogy „berakják
neki”. Ezt Marge pontosan érzi, és enyhe
hányinger kerülgeti.
– Csinálják, amit megbeszéltünk! – Átadja a
háza kulcsait. – Délután készen kell lenniük,
addigra visszajövök.
A villanyszerelő összehajtja a terveket, és
hátraadja valamelyik segédjének. Vastag, fekete
vágásokkal borított ujjai között még egy
papírlapot tart, amin gépelt szöveg, kerek pecsét,
és cirkalmas aláírás, címeres fejléc van.
– Ha nem az FBI adott volna rá engedélyt, nem
vállalnám – mordul. – Hallja, fura dolgokat
művelnek maguk. Kezdek hinni a tévének. A
kormány ufókkal tárgyal, mi ?
Marge Angelsont a többi nem érdekli. Szó
nélkül megkerüli a verandáján ácsorgó férfiakat,
és a kocsijához megy. Miközben indít, még kikiált
az ablakon.
– Ötre itt vagyok!
A belvárosban rettenetes a forgalom. Percekig
kell várnia minden pirosnál, s azalatt kénytelen
gondolkodni, pedig ehhez nagyon nincs kedve.
Még a szerelőkkel tárgyalt, mikor telefonon
értesítették, hogy a városi ügyész hozzájárult a
kéréséhez, de utasította a rendőrfőnököt, hogy
erről azonnal tájékoztassa a Whosy házaspár
ügyvédjét. Marge számított rá, hogy egy órán
belül újabb telefont kap. Nem tévedett.
–Marge?
– Maga az, főnök ?
– Itt van Mrs. Whosy, és hozott magával egy
kutyafejűt. – A rendőrfőnök hangja vibrált az
idegességtől. – A nő nem akarja engedni, hogy
Barbara elhagyhassa a celláját.
– Oh, a szerető anyuka! – csúszott ki Marge
száján a gúnyos megjegyzés, majd gyorsan
hozzátette: – Azonnal ott vagyok.
 Az „azonnalból” legalább háromnegyed óra lett.
Az FBI épület mélygarázsában már ott toporog a
főnök egyik kölyökképű fullajtárja…
Egyszer belőle is ügynök lesz.
…aki nyitja Marge-nak az ajtókat, és előrefut a
lifthez, hogy lehívja azt.
– Mrs. Whosy! – Marge megpróbál szívélyesen
indítani, de képtelen mosolyt varázsolni az arcára.
– Maga ki akarja vinni innen a lányomat? – Az
asszonynak még a hajszálai is remegnek az
indulattól. – Maga rá akarja szabadítani az
emberekre azt a… azt…
– A lányát, hölgyem! – A bevitt „ütés”
tökéletesen talált. A nő hirtelen nem tud többet
mondani, csak kékre festett szemét öntik el a
könnyek. így gyorsan fekete lesz az arca a
szénceruza nyomától, ronda árkokat vájva a
vastag krémpúder rétegeibe. Marge úgy gondolja,
máris megnyerte az első csatát, bár a háború java
bizonyára a család ügyvédjére van bízva. Az
erősen kopaszodó, köpcös, szemüveges kis férfi
máris előrelép, bár eltakarnia nem sikerül az
asszonyt, akit védeni próbál.
– Nyomozó, magának ehhez nincs joga! – szólal
meg az ügyvéd. Marge kénytelen elnyomni egy
felszakadni akaró kacagást, amint a kasztrált
sipítást meghallja. – A szóban forgó kiskorú teljes
jogú gyámja még mindig az anya, pontosabban a
Whosy házaspár. Tudtommal ez nem változott a
letartóztatás után. Így tehát kizárólag ők
járulhatnak hozzá, hogy Barbara kikerüljön az
FBI…A börtönből…
„Senki, még az ilyen tetű kutyafejű sem képes
megszokni, hogy egy nyolcéves kislányt egy
mondatban említsen a börtönnel” – állapítja meg
Marge. Táskájából előveszi az ügyész engedélyét,
és az ügyvéd kezébe adja, aki olyan mohón csap le
rá, mint csimpánz a banánra.
– Ezen rágódjon, uram, amíg én Mrs. Whosyval
beszélek! – mondja, és megkerüli a férfit. A
folyosón állnak, így az irodákból ki-belépő
ügynökök mind megtorpannak néhány pillanatra.
Ismerik a szereplőket, és tudomásuk van Barbara
tettéről. Jó tudni, hogy ők mellette állnak, bár
máskor az FBI és a városi rendőrség emberei
fújnak egymásra.
– Nem engedhetik ki a lányom! – sziszegi az
asszony, és hátrál egy lépést Marge elől – Hallja,
mit beszélek? A férjem magához tért, és azt
mondta… Annyit mondott, hogy a saját kezével
fojtaná meg, ha módja volna rá.
Marge figyelmesen nézi a nőt, és arra gondol,
hogy ez már nem félelem. Ez rettegés. Velőt
fagyasztó pánik, mikor az ember minden gátlástól
megszabadul, csak hogy a saját életét mentse.
– Mrs. Whosy, Barbara nálam fog tölteni
három napot, teljes biztonságban – kezdi nyugodt
hangon. Idefelé a kocsiban végig ezeket a szavakat
formálta, gyúrta, most mégis olyan nehezen
akarnak megszületni. – Higgye el, nem engedem
el sehova egyedül, még csak az ablakon sem
nézhet ki engedély nélkül. Az utcában
folyamatosan lesz két járőrkocsink és egy mentő.
Erre a három napra azonban szükség van, hogy …
– Nem! - A nő műkörmei belevájnak saját
karjába, eszelősen rázza a fejét. – Megöl
mindenkit. Hát nem tudják, mit tett szegény kis
Peterrel? Előre szólt, hogy megteszi, de a férjem
csak nevetett rajta. Azt mondta a kis dög…
Kis dög – hát szabad ilyet mondani egy
anyának a saját lányára ?
…azt mondta, hogy egy aranyos néni biztatta
fel. Nem is volt néni, a környéken se voltak idős
nők! Hallja, mit beszélek? A lányom újra ölni fog!
Marge válaszolna, de ekkor az ügyvéd lép
közéjük. Lehajtott, tar fejetetején csillog a
lámpafény, kezében döglött madárként hever az
ügyészi engedély.
– Ez sajnos szabályos, asszonyom – mondja
halkan. – Azt tesznek a lányával, amit csak
akarnak, ha a nyomozás megkívánja.
A villanyszerelők vezetője olyan büszke vigyort
produkál, mintha a házat építette volna újjá.
– Elkészültünk! – jelenti, mikor Marge kiszáll a
kocsiból. A férfi egyedül van, segédei már
távoztak a furgonnal. – Szeretnék mindent
megmutatni, nehogy rám kenjék, ha elcsesznek
valamit.
Marge hülyén érzi magát, amiért egy vadidegen
vezeti végig a saját lakásán, mintha
múzeumlátogatáson volna.
– Amint látja, az utcai hálózatról vastagabb
kábelt kötöttünk be, hogy bírja a terhelést.
Minden ablak előtt fémháló, az ajtók előtt szintén,
rákötve a rendszerre. Ezzel a gombbal
kapcsolhatja rá az áramot.
A férfi felmutatja a kezében lévő dobozt. Pont
olyan, mint egy távirányító, bár csupán hat
kapcsoló kapott rajta helyet. Mindegyik külön
védőretesszel van ellátva, hogy véletlenül ne
lehessen megnyomni őket.
– A kettes-ötös csappantyúk…
Egek, melyik bolygóról küldték ezt az ürgét ?
…áramot nyomnak a helyiségek padlójára
fektetett fémrácsokba. Egyik sem látszik, lépéskor
nem érezhető, erre ügyeltünk. Jegyezze meg:
kettes a hall, hármas a háló, négyes a konyha, ötös
a fürdő. Nehogy azt kapcsolja be, amelyikben
éppen van, mert a talpa azonnal odasül!
Röhög, és bosszantja, hogy Marge nem vevő a
humorára.
– Végül a kedvencem, bár gőzöm sincs, minek
ez magának – a hatodik gombra mutat, majd fel
is hajtja a reteszt. – Ez folyamatos feszültséget ad
a házon körbefutó eresznek, pontosabban az
ereszbe fektetett vezetékeknek. Ha galamb ül rá,
már vacsorázhat is, bár kissé szenes lesz. A többi
vezeték tíz perc után megolvad, tüzet okozhat, de
ezt… Ezt nyugodtan használhatja akár napokig.
Olyan elektromágneses koszorút varázsol a háza
köré, hogy a madarak azt fogják hinni, a Déli
sarkra tévedtek.
Marge kiveszi a férfi kezéből a távirányítót, és
megnyomja a hatos gombot. A nappaliban állnak,
mégis tisztán hallják, amint a nagyfeszültségtől
mélyen, idegtépőén búgni kezdenek a
bádogereszek.

***

Éjfélkor még biztosan nem jött álom a szemére.

Emlékezett az ágy melletti kisszekrényen álló
vekker két, egymást fedő, zölden sziporkázó
mutatójára. Mintha szeretkeznének. Arra
azonban már nem tudott visszaemlékezni, hogy
látta volna a kismutatót az egyesen. Talán
addigra elnyomta a kimerültség…
Vagy csupán nem nézett az órára. A lakókocsi
plafonját bámulta, az ablak odavetített,
mozdulatlan fénykockáit, amikben
kiszámíthatatlanul mozgott néhány faág árnya.
Darla szorosan magához ölelte a kispárnáját, a
lehető legkisebbre húzta össze magát az ágyon, és
Samre gondolt. Arra, hogy hová tűnhetett a férfi,
miután kidobták a Házból. Vagy ki sem dobták?
Az igazgatónő, meglehet, hazudott. Az a szipirtyó
képes rá, ebben Darla egészen bizonyos volt. De
akkor…
Ilyen gondolatokkal aludt el.
S mikor a lakókocsi ajtaját megrázta a
dörömbölés, megint csak Sam Forbes volt az első
gondolata. Biztosan a férfi az. Talán megint
megverték, de végül elmenekült, megúszta, és
most ápolhatja végre. Majd vizet melegít, a
mosdókesztyűt szerencsére még este, mikor
hazaért, kimosta. Ha nem tört csontja, vagy nincs
nyílt sebe…Majdnem elaludt újra, megálmodva
gondolatait, de ekkor ismét felhangzott a
dörömbölés. Ez végre egészen felébresztette.
– Már attól féltem, nem találom itthon –
nyögte dr. Vanessa Ramsay, aki lihegve
kapaszkodott a lakókocsi ajtajába. Ahogy Darla a
lépcső tetején, ő meg a földön állt, olyan kicsinek,
öregnek és védtelennek tűnt. – Beengedne,
kedves?
Darla kapkodva segített neki felkapaszkodni a
három fokon, erősen a hóna alá nyúlva. Közben
vetett egy pillantást a többi kocsira és a
környékre, ahogy ez az utóbbi napokban a
szokásává vált. Látta, hogy bár még minden
lefüggönyözött ablak mögött sötét van, a hajnal
nem lehet messze, hiszen a hegyormok komor
körvonalai már halványan kirajzolódtak az ég
hátterén.
– Kérhetnék egy pohár vizet? – Vanessa a
szavakat halkan lehelte, két ajka közül párafelhő
távozott. Darla előbb segített neki leülni a
„nappaliban”, majd a szekrényből tiszta poharat
vett elő. Majdnem elejtette, annyira remegett a
keze, miközben a csapnál megtöltötte. A doktornő
mohón kezdett inni, de mikor letette a poharat,
látszott, hogy alig vett magához egyetlen apró
kortyot.
– Köszönöm, ez életet mentett – mondta, majd
véreres szemét Darlára emelte. A nő arra gondolt:
ezt jobb volna, ha nem tenné. Az ilyen pillantások
után mindig valamilyen tragikus hírt szoktak
bejelenteni. – Harmadik órája vagyok talpon, és
az utóbbi napokban szintén nem aludtam túl
sokat.
– Történt valami? – Darla képtelen volt
kieszelni ennél értelmesebb kérdést. Ráadásul
nem akart hallani semmit. Semmire nem volt
kíváncsi.
– Telefont kaptam Samtől – biccentett
Vanessa, és pufók arca hirtelen betegesen
megnyúlt. – Nagyon különös hívás volt, úgy
három órával ezelőtt. Azt mondta, a Házban van…
– Odafönn? – szakadt ki Darlából. A
legrosszabb sejtései kezdtek igazolódni.
–A hangja… Hogy is mondjam… A hangja
olyan volt, mint egy eszelősé – folytatta a
doktornő, és mindkét kezével a vizespoharat
forgatta az asztalon – Hadarva beszélt, én meg
akkor ébredtem a legmélyebb álomból. Ezért
lehet, hogy csak én… Hogy csak nekem volt nehéz
a felfogásom.
– Mit mondott?
– Azt, hogy beszökött a Házba. A Zöld
Szárnyból hívott, ami elképzelhető, mert a helyi
telefonhálózat rá van kötve a Ház néhány
készülékére. Ha segítségre volna szükségük,
mondjuk orvosra, akkor elérhetnek engem.
Előfordult már korábban… – Sam! Mit mondott
Sam?
– Persze, Sam. – A doktornő újabb, verébnek
való kortyot ivott.
– Arról beszélt, hogy a Zöld Szárnyban végre
nyomára bukkant a rejtélynek. Én ezt nem
értettem, hiszen azt sem tudtam, hogy nyomoz
valami után.
–Ez… Ez nagyon bonyolult, de én értem –
legyintett Darla, aki biztosra vette, hogy minden
másodperccel közelebb kerülnek valami
iszonyathoz, amit pedig még megállíthatnának. –
Nagyon kérem, folytassa!
– Rendben. – Vanessa ismét ivott. – Azután azt
mondta, hogy üljek kocsiba, ébresszem fel a
seriffet, és rendőrökkel menjünk érte. Nem,
bocsánat, valamit kihagytam. Azt is mondta, hogy
útközben vegyük fel magát, mert talán veszélyben
van.
– De akkor… Akkor miért nem jöttek értem? –
Darla gyomrából düh szállt fel, s megakadt a
torkán.
Ez a hülye kurva biztos visszaaludt!
– Azonnal odaérek – bólintott dr. Ramsay, és
különös mód haragos szikra lobbant a szemében,
mintha „hallotta” volna Darla előbbi, önkéntelen
gondolatát. – Letettük a telefont, és én nyomban
öltözni kezdtem. Ez azonban már nem megy olyan
fürgén az én koromban, drágám, mint mondjuk
magánál. Gyors öltözés, vetkőzés, ugye!
Darla néhány pillanatig úgy érezte, ez
gonoszkodó, sőt, durva megjegyzés akart lenni a
Sammel való kapcsolatára. Végül elhessegette,
hiszen a doktornő… aszott, vén ribanc
…erről aztán igazán nem tudhatott semmit.
– Kellett vagy húsz perc, mire elindultam az
ajtó felé, s akkor újra megszólalt a telefon –
mesélt tovább Vanessa. – Úgy gondoltam, csakis
Sam lehet. Talán elfelejtett valami fontosat, hát
visszamentem. A hangja nagyon nyugtalan volt.
Mondom: mint aki nincs eszénél. Egyszerre
boldog és kétségbeesett, tettre kész és pánikbeteg.
De az a második telefon, az nem ő volt.
Hatásszünetet tartott. Darla döbbenten nézte,
és alig bírta felfogni: Vanessa tényleg képes
hatásszünetet tartani az elbeszélésben, mintha
csak valami kurva filmben játszana.
– A Házból hívtak, Mrs. Worbsky beszélt a
vonal túlsó végén.
– Az igazgatónő? – Darla tagjaiból kifutott az
erő.
– Ő, igen. Azt mondta, valaki betört a Házba, a
Zöld Szárnyba, és hogy … Hogy baleset történt.
A következő tucatnyi mondatot Darla nagyon
messziről, vastag fiiggönyrétegek mögül hallotta
csupán. Nézte a doktornő vaskos ujjai között
forgó poharat, a löttyenő vizet, mintha rátalált
volna élete legérdekesebb látványára.
– Nem szóltam neki arról, hogy Sam percekkel
korábban telefonált. Autóba ültem, elmentem a
seriffért, de magát nem akartam belekeverni a
dologba. Sejtettem, hogy Sammel valami történt,
és nem tudtam volna megmagyarázni az
igazgatónőnek meg a rendőröknek, miért van
szükség magára… Aztán megérkeztünk a Házba.
Mrs. Worbsky személyesen vezetett minket a Zöld
Szárnyba, s közben elmesélte, hogy a gyerekek
egyike vette észre az elemlámpa fényét egy olyan
ablakban, ahol éjjel senki nem tartózkodik. Az
ügyeletes ápolók és az igazgatónő mentek át
megnézni, mi történik a Zöld Szárnyban, és ott…
az egyik labor fagyasztókamrájában rátaláltak
Samre, de már későn. Úgy tűnik, valamit keresett
a sötétben, megcsúszott, és beverte a fejét.
Meghalt, Darla! Sam Forbes meghalt.
Darla bólintott, hogy érti. Meg is szólalt, bár
hangja szintén távolról, fátyolosán hangzott.
– Tudom, doktornő, hogy nem fog nekem hinni,
de itt… A városban, és főleg a Házban van valami,
ami ártani akar az embereknek. Segítenie kell.
Sam nyomozott utána, és belehalt. Valószínűleg
én sem úszom meg, ha egyedül maradok. Segít
nekem?
Vanessa nem felelt, csak rátette egyik tenyerét
Darla kezére. Ez a nőnek pillanatnyilag bőven elég
volt.
– Most mennem kell – szólt percekkel később
dr. Ramsay. – A seriff leviteti a holttestet a
városba. A nyomozástól eltekint, egyszerű
balesetként fogják fel. Hisz nem volna jó, ha a
sajtó meghurcolná Sam emlékét és az egyházát
egy ilyen szerencsétlenség miatt.
– Értem én! – bólogatott Darla égő szemmel, és
keserű nyál gyűlt a szájába. – Higgye el nekem, ez
is a Ház érdeke. Sam azt akarná, hogy jöjjenek a
nyomozók, és forgassanak fel mindent, de… Még
ezt sem sikerült elérnie a halálával.
A doktornő aggódva vonta össze szemöldökét,
de nem felelt. Még egyszer megérintette Darla
arcát, és elindult a kocsija felé. A Nap ekkor
bukkant ki a hegyek mögül, őrjítő ragyogással
árasztva el a völgyet. Darla nem várta meg, amíg
vendége beszáll a furgonba. Visszament a
hálófülkébe, leült az ágyra, és a rongyszőnyeget
nézte.
Csak hosszú percekkel később fogta fel, mit
bámul. A szék háttámláján ott függött Sam
dzsekije. A férfi előző reggel nem akarta magával
vinni a Házba, mivel sebei csak még inkább
sajogtak volna, ha a durva, kemény bőr hozzájuk
ér az ingen át. Darla most a kezébe vette a súlyos
ruhadarabot, és beletemette az arcát, miközben
önkéntelenül is arra kellett gondolnia, mennyire
melodramatikus ez a mozdulat.
A bőr és a bélés között megzörrent valami.
Darla először nem akart vele törődni, a
kíváncsiság azonban nem hagyta békén. Belenyúlt
a zsebekbe, s a harmadik alján széles szakadást
talált. „Megvarrom neki” – gondolta, s erre
majdnem zokogni kezdett. Ujjai tovább kutattak
a bélésben, s hamarosan néhány kettéhajtott
papírlapba akadtak. Óvatosan húzta ki őket, és
már az első pillanatban látta, hogy nem Sam
kézírását őrzik. Szálkás, öreg betűk voltak, sűrű
sorokban.
Félórával később, mikor végzett az olvasással,
már tudta, hogy Mr. Bergendel naplójának
néhány olyan oldalára bukkant, amit Sam sem
olvasott. Még a Bergendel-ház padlásán gyűrhette
őket a zsebébe, a többi lappal együtt. Ezek
véletlenül becsúsztak a bélésbe.
S ezzel talán megmentették Darla Angelson
életét.

***

Hogyan lehetne megragadni azt, ami arctalan,

testetlen, hangtalan…? És mégis létező. E
pillanatban ők ketten ilyenek voltak. Átérezték
ezt, és tudtak a szabadságukról. A téren, a létező
anyagi világon kívülre sodródtak. Szóltak
egymáshoz, hallották egymást, bár mindegyikük
teste más és más helyen volt. Ami meglepte őket,
az csupán a szavak tónusa, zamata volt.
Mindegyik egész sor érzést, gondolatot, annak
mellékszálait, következtetéseit vitte magával,
miközben mégis megőrizte önmaga értelmét. És
persze a hangok, a hangjaik neme is megmaradt:
a fiú fiúként gondolt, a lány lányként suttogott…
Hogyan lehetne ezt bárkinek elmagyarázni, ha
még soha nem beszélgetett így?
 – Hol vagy? – rezgett a lány hangja.
– Hol lehetnék, az ágyamban! – terjedt az
ingerült fiú-válasz.
– Ssss! Fogd vissza magad, nehogy
meghalljanak!
– Ugyan, ők… – és a szó arcok tucatjait hozta
magával, melyek megrémítették a lányt – …most
egymással vannak elfoglalva. Engem is ezért
engedtek ki a Zöld Szárnyból, különben még
mindig ott gyötörnének.
– Borzalmas… – könny, bánat, sajnálat, ölelés
szállt a kérdéssel …volt? Nehezen viselted?
– Mint máskor. Addig kell labdákat, székeket,
kockákat dobálnom az agyammal, amíg nem kezd
vérezni a fülem. Meg még egy kicsit, hogy
elájuljak a kimerültségtől, s ne kívánjak mást,
mint azt, hogy hagyjanak meghalni. És akkor
vége. Eddig még mindig megálltak itt.
A lány most nem küldött szavakat, csupán
érzéseket. Lassú, meleg, puha mindent, hogy
beburkolja vele távoli társát.
–Mama! – szakadt ki a gondolat a fiúból, de
nyomban utána dühös hullám érkezett. – Ne
csináld ezt! Jó, de akkor se csináld!
– Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.
– Én pedig nem akarok anyura gondolni. – A
fiú „hangja” vibrált.
 – Itt egyikünk sem akar az anyjára gondolni,
csak te csinálod ezt folyton.
A lány más gondolatra próbált hangolódni,
nem is sikertelenül. Egy férfi alakját vetítette a fiú
felé. A férfi nem is állt többől, mint alakból.
Hiányzott az arca, mint ismeretlen „terület”, és a
ruhája is elnagyolt maradt, épp csak jelzésként.
– Megölték – ragasztotta a lány a képhez.
– A Zöld Szárnyban – lökte vissza a férfi alakját
a fiú, ezzel is jelezve, hogy elfogadta a témát. –
Talált valamit.
– Tudom, vele voltam – ez vallomás volt a lány
részéről, s körbelengte némi megbánás,
szégyenkezés.
–Megbeszéltük, hogy idegenek elméjének
nem… – Itt egy nem létező fogalom következett,
amit kimondva soha nem használtak, így nem is
voltak hangjai. Mindketten tudták, hogy a testből
való kilépést, érzések, gondolatok fogadását,
közvetítését, és még ezer más dolog egységét
jelenti. – …ha nem az életünk múlik rajta.
– Az életünk múlt rajta, hogy a tiszteletes ne
kövessen el ostobaságot. – A lány kezdődő haragja
bíborszínű volt. – Figyelmeztetnem kellett, hogy
ne telefonáljon, és arra is, hogy csapdába fut.
–Mégsem hallgatott rád. Megrémült a
gondolataidtól, hiszen még soha nem hallotta
őket. – A fiú felől áramló szemernyi megvetés
őszintén sértette a lányt. Máris bezáródott volna,
de maradt még mit „megbeszélniük”.
– A tiszteletes nélkül is van esélyünk? –
kérdezte.
– Fel akarod adni? – A fiú megrémült,
félelmének színe zöldessárgán derengett. – Akkor
hiába szökött meg Mark, és hiába küldte hozzánk
a nőt.
–A nő… – merengett a lány, és tökéletes
élességgel képzelte maguk közé Darla arcát. –
Rendben, de sietnünk kell. Csodálom, hogy még
nem menekült el.
– Sietünk, hiszen… – a fiú igyekezett elnyomni
a hosszú, szőke hajat viselő alak képét, de az
körvonalaiban mégis megjelent – …ő személyesen
ölte meg a tiszteletest. Ez pedig tudjuk, hogy mit
jelent.
– Tudjuk – a lány körül örvénylett a félelem. –
Aludjunk, Duke, mielőtt felfedeznek minket.
–Jó éjt, Martha. – A fiú utolsó gondolata
virágos mezőn álló csöndes ház képét vitte
magával, ahol ketten élhetnek, s a fák megvédik
őket. A lány hálásan mosolygott, immár igazi
arcával.

***

Cara Dorten kerek arcán bamba döbbenet ült.

Látszott rajta, hogy megdermedt, ott ragadt
abban a pillanatban, mikor a szőke kisfiú
rákapcsolódott az elméjére. Lehetett egy utolsó,
önálló gondolata, olyan „Istenem, mi történik
velem? ” Rémület, csodálkozás – aztán semmi.
Darla lélegzetvisszafojtva leste kolleganőjét a
folyosó sötét beugrójának rejtekéről. Erezte
Martha vékony, erős ujjainak szorítását a
csuklóján. A kislány egyfolytában „beszélt,
sugdosott” a koponyáján belül…
Nem árulhatjuk el magunkat! … Maradj
veszteg, akármit látsz is!
…amit még mindig nem tudott teljesen
megszokni, de legalább már nem törte ki tőle a
frász. Beljebb húzódott az árnyékba, hogy biztos
lehessen benne: a szőke kisfiú nem láthatja meg.
Arra azonban képtelen volt, hogy elfordítsa a
tekintetét Caráról.
– Ott van az ajtó! – kiáltott a gyerek.
Hangjában jeges parancs keveredett a féktelen
játékkedvvel. – Arra menj, nem hallod?
Cara szembefordult a második emelet félreeső
folyosójának meztelen falával, és teljes erővel
belerohant. Homloka tompán kongott, bőrén
fehér mészfolt maradt. A nő tágra nyílt szemmel,
kissé szétvetett tagokkal tántorgott; nem tudta,
mit tegyen.
– Menj be azon a kurva ajtón! – visította a
szőke kisfiú. Cara hátrált egy lépést, és újra a
falnak rohant. A harmadik, negyedik, ötödik
próbálkozását Darla már nem bírta nézni. A nő
arcán, orra két oldalán vastag vércsíkok
csordultak le, meggyűltek a szájsarkokban,
továbbindultak, s végül lecsöpögtek a vastag
szőnyegre.
A kisfiú kacagott.
– Most pedig nyúlj a bugyidba, te szemét
ribanc! – kiáltotta. Darla megérezte a gyerek
hangjában: utánoz valakit. Egy felnőttet, régi
ismerősét, vagy talán az apját. – Turkálj a
bugyidban, gyerünk!
Gyerünk! – „hallotta” Darla a koponyája
mélyén Martha öblös hangját. A lány végre elég
biztonságosnak érezte a folyosót. A kisfiút
tökéletesen lekötötte a rabszolgája, aki minden
parancsát híven követte.
Véletlenül találkoztak ezzel a rettenetes
párossal. A Ház olyan részén jártak, ahol csupán
raktárszobák meg néhány rég nem használt
vizsgáló és előadóterem rejtőzött. Martha akkor
fogta kézen, mikor néhány percre sikerült
kettesben maradniuk, s ellentmondást nem
tűrően parancsolta: menjen vele.
– Mutatnom kell neked valamit – mondta. –
Féltünk, hogy többé nem is jössz dolgozni, miután
a tiszteletes…
 Martha talán tapintatból nem folytatta. Darla
előtt sorra felrémlett minden perc, mióta dr.
Ramsay felébresztette. A hajnal első fényei,
melyek úgy mutatták meg a tájat, ahogy az
valóban kinéz… A Sam dzsekijének bélésében rejlő
néhány oldal Mr. Bergendel iszonyú naplójából…
A rádöbbenés, mikor az utolsó sort is elolvasta: ha
Sam időben felfedezi ezt a „relikviát”, még mindig
élne… És a gyémántkemény elhatározás, hogy
nem hátrál meg.
Felszállt a buszra. Cara Dorten malacszemeiben
kárörvendő, gusztustalan kíváncsiság. Vajon hová
lett a férfi, akit előző nap látott Darla
társaságában? Nem kérdezte szavakkal, csupán
arckifejezéssel, de ez még tolakodóbb volt. A busz
éppen akkor kanyarodott a főbejárat elé, mikor a
theyarenti seriff és Mrs. Worbsky kiléptek azon. A
ragyogó reggeli napsütésben olyan kedélyesen
csevegtek egymással, mintha a gyerekek számára
tervezett meglepetés-partit készítenék elő.
– Oh, Miss Angelson! – csapott le Darlára az
igazgatónő, amikor el akart menni mellettük. –
Úgy tudom, maga ismerte szegény Forbes
tiszteletest. Hallotta, mi történt?
– Hallottam, igen.
– Teljességgel érthetetlen a számomra, hogy
mit keresett éjjel a
Zöld Szárnyban. – Mrs. Worbsky szinte
megduzzadt a jóindulattól. – Arról beszélgettünk
a seriffel, hogy valószínűleg vallási fanatikus
lehetett, aki úgy vélte, hogy a Házban ráakad a
Sátán nyomára.
– Annyira nem ismertem. – Darla csodálkozott,
hogy még mindig nem szakad ki belőle
artikulátlan üvöltés. – Éppen csak összefutottunk
néhányszor Theyarentben, és megkért, hogy
hozzam fel ide. Megtettem, mert nem tudtam,
hogy papoknak is tilos látogatni a Házat.
– Nem tilos, semmi sem az! – tiltakozott
nyájasan az igazgatónő. – De bejelentés nélkül
téblábolni a folyosóinkon, ha nem tudunk az
illetőről semmit…Muszáj volt kiutasítanom,
megértheti.
Darla bólintott. Nem nézett a férfira, de érezte,
hogy Harold seriff egyfolytában őt figyeli.
– Nos, lezártuk ezt a szomorú ügyet, bár én
sajnálom, hogy nem ért ide korábban – beszélt
tovább Mrs. Worbsky. – Szívesen megmutattam
volna a holttestet. Már csak azonosítás céljából,
ugye.
A vegytiszta gonoszság most áradt
legnyilvánvalóbban a nőből.
– Erre semmi szükség, hiszen a tiszteletest én is
láttam néhányszor Joel kávézójában – szólalt meg
végre Harold seriff. Darla most kénytelen volt
felnézni rá, annyira meglepte a rendőr tiszta,
nyugodt hangja. – Kérem, hölgyeim, menjenek
vissza a gyerekekhez! Biztos meg kell nyugtatni
őket, hiszen látták a járőrkocsikat, sőt, a
hullaszállítót is.
Darla megbotlott a küszöbön, s ettől újra a
jelenben találta magát. Martha a folyosók kusza,
kiismerhetetlen rendszerén keresztül az alagsorba
vezette őt, s most egy meredek pincelejárat előtt
álltak.
–Mutatnunk kell neked néhány dolgot – súgta
a kislány, aki folyton többes számot használt, bár
csupán ketten voltak. – Maradj csöndben,
akármit is látsz!
–Máris láttam néhány érthetetlen borzalmat. –
Darla visszahúzta a kezét, bezárta a folyosóra
vezető vasajtót, és hátát a hűvös falnak
támasztotta. Szüksége volt néhány perc pihenésre,
és válaszokra. – Mi történt az előbb Carával?
Martha összevonta szép ívű szemöldökét,
félrehajtotta a fejét, s ettől egészen úgy nézett ki,
mint egy nyolcéves kislány, aki lélekben sem
idősebb.
– Carát ne sajnáld, ő gonosz. Ma homálynapja
van, szolgálnia kell a páráját, de holnap nem fog
emlékezni semmire.
„Theyarent a halottak városa. Erre csak akkor
döbbentem rá, mikor már nem menekülhettem
innen. Vajon Ő az első perctől fogva tudott erről?
Bizonyára elég volt ránéznie néhány lakosra, a
fűszeresre, és persze a parákra, fenn, a Házban. Ő
azonnal tudta, hogy neki való ez a hely. Hatalmas
előnye volt velem szemben… Harminc év előnye.
És persze az, hogy közéjük való. Nem tudta, csak
mikor Theyarentbe költözött, hogy vannak még
olyanok, mint Ő. Hogy ilyen sokan vannak. De
amint szembe találta magát az első két lábon járó,
homálynapba burkolt halottal, már tudhatta,
hogy nincs egyedül. Felfedezte a parákat, a
testvéreit, de azok nem tudtak róla. Sokáig nem, s
Ő ezt alaposan ki is használta. De még milyen
alaposan! ”
Darla két halántéka között hangosan
dübörögtek a napló szavai. Annyira hangosan,
hogy néhány foszlányát még Martha is
meghallotta.
– Ezen most ne töprengj! – szólt a kislány, és
újra megfogta Darla csuklóját. – Carának semmi
baja nem esik. Időnként így játszanak a párák a
Házban dolgozókkal, majd meglátod. Azokkal,
akik már teljesen a hatalmukba kerültek.
A szavak megdermesztették Darla lelkét.
Némán, engedelmesen követte Marthát. Szabad
akaratából. És ennél semmi nem volt fontosabb.

***
 Álmot látni ébren is lehet. De álmot látni
ébren, az csakis rémálmot jelenthet.
A Ház évtizedek óta használaton kívül helyezett
pincerendszerének néhány helyisége úgy festett,
mintha valami istenverte középkori festmény
elevenedett volna meg. A névtelen (és bizonyára
eszelős) piktor vallási őrületében a pokol
különböző bugyrait akarta ábrázolni, s beteges
fantáziája bizony nem ismert határokat.
A Sátán vad szolgahada párákból állt.
Gyerekek, akik épp nem valamelyik emeleten
mutatták a világnak, hogy velük minden rendben,
mivel rájuk a kormány felügyel. Darla közöttük
járva szinte egyfolytában hallgatta a fejében
duruzsoló Martha mély hangját, amint a kislány
magyarázta a megmagyarázhatatlant.
Ide csakis a kiválasztott párák jöhetnek le.
Azok, akik Őt szolgálják, akik önként csatlakoztak
Hozzá.
O… Hozzá… E szavak kíséretében Darla
koponyájának vetítőernyőjén mindig felderengett
a hosszú, szőke hajat lobogtató fiú képe, akit éber
látomásaiban már többször volt szerencséje látni.
Olyankor mindig egy lányt lökött ki az ablakból.
Először még New Yorkban, azután már itt, a
Házban.
Mark (a néger kisfiú arca a bolt előtt), Duke (a
poharát lebegtető srác) és én is közéjük tartozunk,
de úgy, mint a filmekben a kettős ügynökök. Azt
hiszi, Ót szolgáljuk, s bár gyanakszik ránk, eddig
csak Mark árulta el magát a szökésével.
Darla hagyta magát kézen fogva vezetni a sárga
villanykörtékkel megvilágított termekben.
Hamarosan rádöbbent, hogy egyszer már járt itt.
A Zöld Szárny alatt vannak, ahova leereszkedett,
és rátalált a gyerekholmik iszonyt sugárzó, néma
halmaira. Akkor rögtön megértette, hogy a Ház
parkjának távoli sarkában meghúzódó temető
fejfái nem olyan ősiek, mint azt a készítőik
igyekeztek elhitetni. A kopott, mohos fejfák már
kopottan, sőt, mohával befuttatva kerültek ki a
mester keze alól, s név, évszám egyikre sem került.
Csupán számok, jelzések, amiket talán senki nem
értett. A temetőt később Darla igyekezett
elfelejteni, de a cipőcskék, ruhák, játékok halmai
ismét eszébe juttatták.
Amelyik para csatlakozik Hozzá (hidegen
vigyorgó arc), és hajlandó különleges képességeit
a szolgálatába állítani, az időnként lejöhet ide,
hogy homálynapot játsszon.
A „játék” igen egyszerűnek tűnt, ahogy Darla
megfigyelte. A gyerekek legtöbbje minden
teketória nélkül kínozta az elkábult, bénult
ápolókat, konyhalányokat, kertészeket. Tűkkel
döfködték legérzékenyebb testrészeiket,
elszorították az ujjukat, hogy az már-már
megfeketedett, vagy olyasmire adtak utasítást,
ami az állatnál is aljasabbá silányította az
áldozatot.
A dolgozók elméjét Ő (libbenő haj felhő) tartja
fogva ilyenkor. Hatalmas ereje van, de mindenre
mégsem képes. Nem láthat a te fejedbe, sem az
enyémbe. Körülöttünk mindenki azt hiszi, én így
kínozlak: sétával.
Darla eleinte nem értette, miként lehet a kéz-a-
kézben séta kínzás. Azután meglátta az egyik
teremben azt a társaságot. Három para, két
kislány és egy kisfiú serénykedett két felnőtt körül.
Darla megismerte őket. Egyikük a második
emelet nevelője volt, míg a másik kertészként
dolgozott a Háznál. Mindketten Theyarentben
laktak, mint férj és feleség.
– Most a nevelt lányod vagyok, és elviszel
engem az állatkertbe, de miközben a krokodilokat
nézzük, csak arra tudsz gondolni, hogy a
feleséged, akit imádsz, éppen megcsal a
munkatársaddal – kiabálta utasításait az egyik
para. A férfi engedelmesen megfogta a kezét, s
úgy sétálgattak a rozsdás vízvezetékek alatt,
mintha tényleg az állatkertben… De a férfi arcán
elviselhetetlen kín hullámzott. Néha vinnyogó
hangokat adott, és arcán könny patakzott.
Képes elérni, hogy azt érezzék, amit a kínzóik
akarnak, s annál még sokkal többet. A lelki
fájdalmak fizikai tünetekben jelentkeznek. Nem
ritka, hogy valaki valóban vért izzad a
homálynapján.
Darla elfordult a vinnyogó kertésztől. A
buszsofőrrel találta szembe magát, aki minden
reggel felhozta őket Theyarentből. Mindig is
kíváncsi volt, mivel töltheti az idejét napközben,
mikor nincs fuvara. A kövér férfi alsógatyában,
négykézláb állt a mocskos betonpadlón, heréi
kilógtak a virágmintás szövet alól, s azokra egy fiú
ütemes csapásokat mért egy fadarabbal.
– Ha menekülni próbálsz, vagy csak pislogni
mersz, a gyerekeid csontjáról lerohad a hús! –
figyelmeztette a sofőrt, és újra ütésre emelte a
lécet. A férfi egész teste verejtékben úszott,
összecsinálta magát, de a szeme mereven, tágra
nyitva bámult előre.
Miért? – Darla most először sugárzott Martha
felé kérdést. Miért csinálják ezt?
A párák (ingerlően édes kacagás kísérte a
gondolatot) nem gyerekek. A parák… parák.
Mutánsok, vagy ha tetszik, az emberiség
vadhajtása. Hisz ezért gyűjtöttek minket ide, hogy
vizsgáljanak, kísérletezzenek velünk, s megtudják,
mire vagyunk jók. Ha nincs O (sápadt, cserepes
ajkak), még mindig nyitva állna a Zöld Szárny, és
én az egyik laborban, elektródákkal a
koponyámban bizonyítanám a gondolatátvitel
létezését.
Darla torkában dübörgőit a vér, vörös karikák
pattantak szét a látótere szélén. A következő
pinceteremben csupán két kislány és az egyik
földszinti felügyelőnő gubbasztott. Levevőst
játszottak, a kusza cérnafonat körbe-
körbevándorolt a három pár kézen. Azután a nő
elrontotta.
– Bal! – szólt csöndesen az egyik kislány. A
felügyelőnő (Darla csak látásból ismerte) üres
tekintettel a betonpadlóra fektette bal tenyerét. A
lecsapó kalapács csontot is tört, ez nem volt
kétséges. A nő üvöltése többször visszaverődött a
cementes falakról, mire elhalt végre. A
cérnafonatot már nem volt képes megfogni, ezért
a két kislány elégedetlenül állt fel, és intett neki.
–Gyere, visszaviszünk a kertbe. Majd azt
mondod, elestél, és alád gyűrődött a kezed –
mondta az egyik gyerek.
Darla nekitántorodott a falnak. Előbb már azt
hitte, kezdi érteni, mi folyik a Házban. A párák
néhány éve fellázadtak, és egy különösen erős
csoportjuk, vagy csupán az az Egy, a szőke átvette
a hatalmat rabtartói fölött. De mi köze
mindehhez Theyarent lakosainak, és miért kell
ezerszer kegyetlenebbnek lenniük, mint…
A kegyetlenség nézőpont dolga – duruzsolt a
fejében Martha hangja. Hát persze: a lány folyton
„kihallgatta” a gondolatait. – Mégis igazad van:
meg kell állítani Ót (kéjes, undorító lihegés).
Hárman léptünk be a szolgálatába úgy, hogy
valójában ellene vagyunk. Ellene, és a hívei ellen.
Mert nem minden para csatlakozott hozzá. A
legtöbben rettegnek tőle, vagy nem bírnak elég
erővel, hogy értékessé váljanak a Számára (ökölbe
szorított, fehér kéz). Mark megszökött. Vele
találkoztál New Yorkban. Ő azért ment el, hogy
megtalálja, és ideküldje azt, aki segíteni tud
rajtunk.
Darla tágra nyílt szemmel bámult Marthára. A
kislány még mindig fogta a kezét, és úgy nézett fel
rá, mintha délutáni sétán volnának a Central
parkban.
Mi a fenét segíthetnék én nektek? – küldte
kétségeit a nő, s csodálkozott, milyen hamar
belejött az efféle társalgásba. – Semmiféle
különleges képességem sincs!
A terembe új para lépett. Kócos, barna haja a
szemébe lógott, a Házban kötelező egyenruha
hanyagul állt rajta. Darla azonnal felismerte, bár
a plafonról lógó egyetlen villanykörte nagyon
kevés fényt adott.
Nem várhatunk tovább, amíg erőre kap, és
bízni kezd önmagában–gondolta „hangosan”
Duke Karamipulos, és közelebb lépett.
Martha most felé fordult, arcán rémület áradt
szét.
Még nem lehet! – válaszolt olyan erővel, hogy
Darla ismét megszédült. – Ő (pelyhes kamaszáll)
azonnal megölné! Ha Mark velünk volna…
Mark küldte el hozzánk! – Duke gyerekökle
megszorult két combja mellett.
Darla megfeledkezett minden óvatosságról. A
helyzet túllépte a morbiditás azon fokát, amit
még el tudott viselni. Ezek itt ketten a „feje fölött”
tárgyalnak a sorsáról, mintha jelen sem volna;
mintha nem látna bele a gondolataikba. Talán
ezért szólalt meg most valóban hangosan, a torkát
használva, mint bárki más.
– Fogalmam sincs, mi a fenét vártok tőlem, de
avassatok be, és megteszem!
Martha és Duke felnézett rá. Végül a fiú
válaszolt, szavak nélkül, bársonyfekete
gondolatokat küldve.
Fel kell menned a harmadik emeletre… Hozzá…
(velőt szaggató, vért öklendező, förtelmes, rángó
hörgés) Azután csönd.
 XII.
A fiú
– Mit szólnál hozzá, ha vacsorára pizzát
rendelnénk?
Barbara a tévé előtt, a szőnyegen ül; nem
mozdul, de olyan hangot hallat, mint az
elégedetten morgó kutya. Marge nem tehet róla,
de ettől muszáj összerándulnia. A nappaliban álló
íróasztalnál ül, előtte szétterített papírlapok,
kitárt dossziék. Négy nap apró betűkkel írt,
bonyolult jelentései, amiket újra és újra átnéz.
Nem mintha attól tartana, hogy kifelejtett
valamit. Inkább abban reménykedik, hogy a saját
szavai végre magyarázatot adnak arra, amit
képtelen kibogozni.
Barbara az első napot azzal töltötte, hogy
felderítette Marge lakását. Minden zugot legalább
féltucatszor megszemlélt, sőt, kézzel érintett,
mintha nyomot akarna hagyni. „Még jó, hogy
nem pisil a hűtő sarkára! ” – gondolta Marge, s az
sem érdekelte, ha a kislány történetesen épp
olvasna a gondolataiban. – Azért ez mégis olyan,
mint az állatoknál: megjelöli a területének
határait. Az egész lakásom az övé lett. ” Miután
Barbara végzett csöndes kőrútjával, leült a tévé
elé, maga alá húzta vékony lábát, és a
távirányítóval megkereste a rajzfilmcsatornát.
Azóta napközben nem lehet vele beszélgetni. A
rendőrfőnök emberei időnként benéznek,
átvonulnak a lakáson, szemrevételeznek mindent,
majd a verandán átveszik Marge-tól az előző napi
jelentés eredeti példányát. A nő tudja, hogy
ilyenkor őt is „megfigyelik”, nem áll-e tudati
irányítás alatt. S azt is pontosan tudja, hogy ha
így volna, a nyomozók azt sem vennék észre. Majd
a két civil ruhás távozik. Marad a járőrkocsi,
benne az értetlen egyenruhás zsarukkal, akik
biztosak benne, hogy a főnökeik esze elment,
amiért 24 órán át meg kell figyelniük egy nőt, és
egy kislányt.
Barbara csatornát vált, tehát hét óra van.
Ilyenkor kezdődik az a borzalmas bábfilm,
amiben négy dagadt manó… Marge a mobilja
után nyúl, és észreveszi, hogy remeg a keze. Hát
persze, hét óra. Este tízre bizonyára ismét a
pokolban találják magukat. Hirtelen nem jut
eszébe, mivel is kezdődött. Fellapozza a
jegyzeteket, a papírlapok szárazon zörögnek.
Igen, a „hang”! Először azt hitte, Barbara
valamit a kád lefolyójába öntött, ami túl sűrű
hozzá, hogy egyszerűen eltűnjön a csatornában.
Gurgulázó hörgés, és nem akart megszűnni.
Marge végül ököllel verte a fürdőszoba ajtaját. Az
elektromos hálózat távirányítója a ruhája alá
rejtve nyomta a csípőjét.
Az ajtó nyitva volt. Barbara az előbb állhatott
fel a vécéről, bugyija még a bokája körül
gyűrődött, de a kislány üres tekintettel, tátott
szájjal „azt” a hangot adta ki. Marge a vállánál
fogva megrázta, s mintha ettől valami
helyrekattant volna a gyerek torkában.
Néhány szó bukott ki a száján:
– Üdv idehaza! Igazán szépen élsz, jó az ízlésed.
Csakhogy a tekintete közben sem veszítette el
azt a kavargó homályt, ami jelezte, hogy Barbara
még mindig nem tért magához. Reggelig már
nem is nyerte vissza az öntudatát. Első éjjel
egyetlen percet sem aludhattak. A többin sem.
Barbara… Nem, EZ nem Barbara.
…újra meg újra bejárta a lakást. Időnként ki
akart törni. Mikor
Marge lefogta, hogy ne tördelje bele az
ajtórésbe minden körmét, akkor visított,
harapott, rúgott. Majd hirtelen lehiggadt, de a
torkán ismét az az iszonyú hörgés szakadt fel, ami
szavak egybefolyó, fortyogó masszája lehetett.
Néha pedig egy-egy értelmes szó.
„Otthon… hazatérés… végtelen várakozás… a
türelem türelmetlensége… vér, nagyon sok vér…
hiábavalóság…” – olvassa most Marge a
jegyzeteiben. Legtöbbször ez a szó került papírra:
 „Gyere! ”
Amint a nap felkelt, Barbara megrázkódott, és
elveszítette az eszméletét. Ez csupán az első
alkalommal volt ijesztő. A kislány délig aludt, s
közben arca újra kisimult, de az önmagának
okozott sebek nem akartak gyógyulni. Pedig
azokból két éjszaka alatt jócskán szerzett. Főleg,
mikor a testét megszálló… Nincsen erre jobb szó,
a fenébe is!
…személy elveszítette az önuralmát, és azzal
akarta kikényszeríteni az akaratát, hogy megöli
Barbarát. Fejjel rohant a sütő acélsarkának, vagy
az asztalra mászva levetette magát onnan.
Legelőször a konyhában keresett éles tárgyakat,
de Marge ezeket már akkor eltüntette, mikor még
a szerelők sürgölődtek körülötte.
Nappal alvás, majd tévénézés, szótlanul.
Barbara talán nem emlékezett rá, mi történt vele
az éjjel, vagy nem akart róla beszélni. Közönyös
volt, sőt, majdnem jókedvű. Hangosan kacagott a
rajzfilmeken, de azért mindig vigyázott, hogy
sebes ujjaival óvatosan érintse meg a tárgyakat.
– Nem tudnál végre beszélni vele?
Marge-ot annyira váratlanul éri a kislány
hangja, hogy majdnem felsikolt. Az imént teljesen
belefeledkezett a jegyzeteibe, így nem vette észre,
hogy Barbara otthagyta a tévét, és most az
íróasztal túloldalán áll.
 – Mit kérdeztél? – mondja, s közben egyetlen
dühös gondolat dörömböl a fejében: „Hiba, hibát
követtél el, nem vagy elég óvatos! ”
– Beszélhetnél vele – szól Barbara, és alvadt
vérrel borított ujjaival megérinti a papírlapokat.
Arca rándul a fájdalomtól. – Ha ma éjjel sem
tudtok szót érteni, én már nem leszek itt, hogy
segítsek nektek.
– Nem leszel itt? Miért, hova mész?
– Sehova. – Barbara unatkozva sóhajt, és
visszaül a tévé elé.
Marge felhívja a pizzafutárt, majd összepakolja
a dossziékat.
Eleinte bezárta azokat a páncélszekrénybe, de
most már tudja, hogy Barbarát nem érdekli, mit
ír róla. Barbarát tulajdonképpen semmi más nem
érdekli, csak Vízfejű Brúnó kalandjai a Műanyag
Sivatagban.
A pizza szokás szerint kihűl, mire megérkezik.
A motoros srác idegesen pislog a háta mögé, mert
a járőrkocsi egyik egyenruhása az ajtóig kísérte.
Marge a sütőbe teszi a vacsorát, majd az órájára
pillant: van még harminc percük, hogy egyenek.
Szeretne előtte lezuhanyozni. A surrogó forró víz
mintha közvetlenül a csontjait melegítené.
Csukott szemmel, hátrahajtott fejjel reméli, hogy
soha többé nem kell kilépnie a fülkéből. Ekkor
odakintről tompa puffanás hallatszik. Marge a
ruhája tetején hagyott órára néz. Még tizenöt
perc, semmi gond. Bár… Miért olyan biztos
benne, hogy a „roham” – így nevezi magában–
ugyanakkor kezdődik, mint eddig?
Barbara a konyha közepén áll, meztelenül.
Ruháját hosszú csíkokra hasogatta, és szétszórta a
lakásban, valamilyen rend szerint, amit Marge
nem ért. A kislány egyik kezében a forró pizzát
tartja kettéhajtva, és néha lassan, kéjesen harap
belőle. A feltét jó része már a földön hever.
Barbara másik kezében az az egyetlen kés
szikrázik, amit Marge megtartott…
Kés nélkül egy szelet mogyorókrémes kenyeret
sem lehet megkenni.
…de mindig gondosan elrejtett a szekrény
tetejére. Az lehetetlen, hogy Barbara elérte.
– Add ide, kérlek! – Marge leguggol, és előre
nyújtja balját. A pizza kifordul Barbara kezéből,
és szétterül a konyhakövön. Ezzel egy időben a
kislány eltátja a száját. Ismét az a rettenetes
fortyogás tör elő a torkából, mély tónusban,
mintha a gyomrából áradna. Most valahogy
mégis más: dühös, fékevesztett.
Később Marge csak töredékesen tudta felidézni
a történteket. A kés után nyúlt, arra számítva,
hogy Barbara megpróbálja majd megvágni őt. A
kislány azonban tovább üvöltött, megfordította a
pengét, és a saját hasába döfte. Elengedte a
nyelet, megfordult, és berohant a nappaliba.
Marge utána vetette magát, de megcsúszott a
pizzaszósz és vér keverékén, így szinte bezuhant a
szobába.
Barbara fölötte állt, és lenézett rá ködös
tekintetével. Szétnyílt az ajka, hogy végre többé-
kevésbé értelmes szavakat okádjon magából
üvöltve, de értelmüket a nő csak sokkal később
fogta fel. Akkor nem tudott másra figyelni, mint a
kés barna nyelére, ami a kislány hasfalából
előmeredve, a szavak ütemére mozgott.
Barbara álion rúgta, de meztelen lába nem
árthatott neki. Majd megfordult, félelmetes
ügyességgel felkapaszkodott a ruhásszekrény
tetejére, és arra készült, hogy leugorva onnét, a
pengével teljesen átdöfje önmagát. Marge azt
hitte, nem éri el, mégis sikerült. A két karjánál
ragadta meg a zuhanó gyerektestet, így
Barbarának csupán a térde csattant a padlón. A
kislány üvöltve felhúzta magát, és csontig harapta
a nő bal csuklóját.
El kellett engednie. Ekkor Barbara mindkét
kezével rámarkolt a kés nyelére, és eszelősen
röhögött.
Marge hátrált. Nekiütközött az ajtófélfának,
kiért a konyhába. A kislány meztelen testét fényes
verejték és sötét vér borította. Nevetett, de a
szemében mintha egyetlen pillanatra iszonyú
félelem és némi értetlenség csillogott volna.
Marge ujja akkor nyomta meg a nappali
áramrácsának gombját, mikor Barbara épp
mozdult, hogy felhasítsa saját hasfalát. A kisülés
óriási dörrenéssel járt. A kislány végtagjai
görcsbe rándulva csavarodtak a testére, szeme
befordult a koponyájába. Összeesett.
A lángok másodperceken belül szétterjedtek az
egész házban. A szerelők talán elszámoltak
valamit, mert a kisülés többszörös zárlatot
okozott, és a katasztrófát már semmi nem
állíthatta meg. Ha nincs a közelben az a
járőrkocsi, mindketten bennégnek. A fiatal
egyenruhások azonban jó munkát végeztek, bár a
füstmérgezéstől ájult Marge-ot előbb
megbilincselték: mást nem hihettek, mint azt,
hogy ő szúrta le a kislányt.
A mentők kórházba vitték őket. Marge közös
szobába került Barbarával. Most még nem néz rá,
csupán a falat bámulja. Mikor végre magukra
maradnak, halkan megszólal:
– Szóval te vagy az! …Te vagy a Kedves Néni!
A szomszéd ágyon fekvő, fehér kötésekbe
bugyolált test nem mozdul, de torkából lassú,
elhaló hörgés tör ki, s áll össze szavakká.
– Látni akarlak! Gyere el hozzám!
– Látni fogsz, de hagyd békén ezt a lányt! –
Marge felkönyököl az ágyon, és olyan gyűlölettel
néz a kislányra, ami önmagában is gyilkolni
tudna.
– Várlak! – szisszen Barbara torkából az utolsó
szó, majd a kislány halkan, kimerültén sírni kezd.
Marge felkel, hozzá lép, és átöleli.

***

A Ház harmadik emeletére csak az juthatott fel,

akinek Ő megengedte. Már nagyon régen így volt,
és örökre így is maradt volna, ha Samet életben
hagyják. A fiatal tiszteletes halála azonban
túlságosan elkeserítette Darlát, és
elbizonytalanított néhány parát, akik eddig az Ő
hívének vallották magukat.
Ne feledd: gondolkodj „halkan”!
A figyelmeztetés egyfolytában ott kerengett
Darla fejében, mint a cölibátusba beleőrült kispap
a klastrom kertjében. Csak nem hangosan
gondolkodni! Hát persze, hiszen bármikor felé
tapogatózhatnak a parák, ellenőrizve az érzéseit.
Tudják róla, hogy ismerte Samet, és…
Olyan ez, mint valami zavaros rémálom. Darla
liftbe szállt, felment a másodikra, be a késő
délután még üres hálóterembe. Martha és Duke a
pincében maradtak… Mármint a testük még
mindig a pincében volt, de a tudatuk már azon
dolgozott, hogy Darlának szabad utat
biztosítsanak a harmadik emeletre. Bár a nő nem
hallott és nem is látott semmit, azért érezte a
jelenlétüket. A kislány melegen, lágyan gondolt rá.
A fiú szúrósan, gyanakvón.
A földszintről már hallani lehetett a vacsorára
terelt gyerekek zajongását (ilyenkor a nevelők sem
voltak olyan szigorúak, mint a nap többi
részében), mikor Darla megérezte a „lökést”. Kis
taszítás volt ez, ami a tudatában jelent meg.
Kilépett a folyosóra, és a lifthez ment. Máskor
mindig kirázta a hideg, amint a biztonsági
rácshoz ért, hogy zörögve félretolja azt. Most nem
volt ideje undorodni, sem félni. Ügyelt, hogy a lift
hátsó falára szerelt tükörben elkerülje saját
tekintetét. Rámarkolt a régimódi rézfogantyúra,
amit ugyan kiváltottak a modern, nyomógombos
indítással, mégis a fülkében hagyták, talán a múlt
tisztelete gyanánt. Kapaszkodni éppen jó volt. Az
ajtók záródtak, s a keskeny, homályos ablakokon
túl elmerült a rácsok árnyéka.
Darla hirtelen úgy érezte, mintha satuba
fognák a koponyáját. Martha előre figyelmeztette,
hogy az utóbbi napokban érzékenyebbé vált a
gondolathullámokra, melyek a harmadik
emeleten sokkal sűrűbbek, mint a Ház többi
részén. Mindenre akkor sem tudta felkészíteni.
Arra semmiképpen, ami Darlára várt, miután a
liftajtó kinyílt.
 A fiú feje háromszor volt nagyobb, mint azt az
arányok megkövetelték volna. Ráadásul valahogy
oldalra csavarodott: a szája elől volt, de az orra a
jobb arcára csúszott, két szeme közül pedig az
egyik a tarkóján csillogott. Az artikulálatlan
hörgés, ami elhagyta a torzszülött torkát, talán
örömujjongás volt az ismeretlen látogató láttán.
Két karját előbb meglengette, majd jobbjával
pizsamanadrágja résébe nyúlt, és vadul, hevesen
onanizálni kezdett.
Darla elsurrant mellette, s lehorgasztott fejjel
indult a folyosó végtelenjébe. Hallotta, amint
mögötte összecsattannak a lift ajtajai, és az
automatika a mélybe rántja a fülkét. Itt nem volt
szőnyeg a padlón, helyette hideg kőkockák fekete-
fehér sakktáblája mérte a lépéseket. Az egykori
szálloda szobáit kórtermekké alakították, bennük
rácsos, hálós ágyak fémrúdjain csillant a neonok
fénye. Darla befordult a sarkon, s mikor már
biztos lehetett benne, hogy a torzszülött nem
látja, csak sikkor merte felemelni a tekintetét.
Szemben két kislány állt, gyűrött, ételfoltos
hálóingben. Érdeklődve bámulták a nőt, hatalmas
szemükből émelyítő gondolathullámok vibráltak
felé.
Halkan gondolkodni! Halkan!
Darla éppen rájuk akart mosolyogni, mikor a
lányok elunták az új jövevényt, és sarkon
fordultak. Ezt egyszerre tették, méghozzá
bonyolult koreográfia szerint. Egyikük volt a
fordulat tengelye, míg a másik körbejárt
körülötte. Amint elindultak, Darla rádöbbent,
hogy a lányok a csípőjüknél össze vannak nőve.
A harmadik emelet hangjai egy zárt osztály
kakofóniáját idézték. Mivel itt minden, a szállodát
puhává, meleggé, csöndessé tévő kárpitot,
szőnyeget, függönyt le- és felszedtek, a rideg falak
a legapróbb szót is többszörösen visszaverték.
Sikolyok, kiáltások, csattanások, lábdobogás,
cipősarkok kopogása, vihogás, sírás – mind
egyszerre volt jelen a levegőben.
S még valami, amit Darla néhány nappal
korábban nem érzékelt volna. A gondolatok sűrű,
lassan hullámzó masszája töltött be mindent.
Ebben lépett, aki lépett, mozdult, aki tehette. A
„légellenállás” rettenetes volt. Darla egymás után
három kórterembe is benézett. Mire ezzel végzett,
halálosan fáradtnak érezte magát. A berácsozott
ágyakban torzszülöttek ugráltak, nyáladztak,
gyűrögették pelenkájuk sarkát, nyújtogatták
kacsos kezüket, tagolatlanul rikoltozva. Némelyik
már egyáltalán nem volt gyerek. A folyosó végén
két olyan szobát talált, amikben csupán egyetlen,
acélrudakkal megerősített ágy állt. Az egyik lakója
előre-hátra ingott a maga alá gyűrt párnán, s arca
elé tartott kezének remegését figyelte, olyan
feszülten, mintha ezen múlna az élete. A másik
először teljesen normális, huszonéves nőnek tűnt,
aki méltósággal viseli a rabságot. Amint Darla
közelebb lépett az ajtóhoz, hogy jobban lássa őt, a
lány ránézett. Arca tiszta, nyugodt derűt
sugárzott.
– Vigyázzon a padlóra! – figyelmeztette Darlát,
és az ágy rácsain kidugva karcsú kezét, lefelé
mutatott. A szoba betontalaját fémrács fedte, ami
alig halhatóan búgott a belé vezetett
nagyfeszültségű áramtól. – Úgy érzem, maga
most jár először közöttünk. Ezért szóltam: nem
szeretném, ha valami baja esne.
– Köszönöm – biccentett Darla, s bármennyire
is tiltakozott ellene óvatossága, mégis szánalmat
kezdett érezni a lány iránt.
– Az emberiség legnagyobb átka a túlnépesedés
– szólt meleg hangon a para. – Ha mindenki azt
tenné, amit én, elhárulna felőlünk ez a veszély.
Darla fejében megszólalt a vészjelzés. Hátat
fordított a kórteremnek, s már majdnem elindult,
mikor közvetlenül a füle mellett hallotta meg a
lány suttogó hangját. Annyira közel, hogy érezte
forró leheletét.
– Nem is érdekli, mit tettem?
Darla megpördült. A lány az ágyában ült, s őt
nézte.
– Nem, mégsem akarom elmondani – sóhajtott
– Ki tudja: talán egyszer sikerül becsalogatnom a
szobámba, és akkor megismételhetjük azt az öt
évvel korábbi éjszakát.
Darla érezte, hogy jobb lába magától
megemelkedik, s már a fémháló fölött lebeg.
Egyensúlya előre került, mint aki lépni
szándékszik, csípője elfordult…
A lány üvöltve dobta hanyatt magát az
ágyában, mint akit homlokon lőttek. Darla
elugrott az ajtótól. Talpa alig kétujjnyira volt a
szoba padlójától, mikor Duke gondolathulláma
szétszaggatta az elméjét fogva tartó béklyókat. A
lány sikítozva vergődött, majd ráharapott az ágy
rácsára. Tiszta hangon roppant el néhány foga.
Köszönöm! – gondolta Darla, és a falba
kapaszkodva berohant a következő folyosóra.
Eddig még soha nem látott nővérrel találtam
szemben magát. A fehér köpeny mellrészén FBI
kitűző fityegett, fejjel lefelé.
– Maga mit keres…?
A nővér hangja elakadt. Darla látta, amint
arcán előbb enyhe csodálkozás suhan át, majd
megérezte Martha akaratának közelségét. A
folyosón néhány kisebb para mélázva billegett,
kaffogott, rángatta pizsamáját, miközben a fejét
rázta: láthatóan mindegyik a maga zárt világával
volt elfoglalva.
– Értem már! – súgta komolyan a nővér –
Miért nem mondta mindjárt, hogy Ő hívta
magát? Megértem, elvégre még eleven, és végül is
maga nő… ha úgy vesszük.
Darla nem tudta, mit válaszoljon, de nem is
volt rá szükség. Martha gondolathulláma
körbevette a nővér tudatát, és olyan
magyarázatokat sugárzott bele, amiknek nem
lehetett ellenállni.
– Arra menjen! – mutatta Darlának a folyosó
végén függönnyel takart részt – És legyen vele
engedelmes, hátha lenyugszik kicsit.
Darla ismét érezte hátán a könnyű taszítást. Ez
most Duke volt, aki végig arra figyelt, hogy más
gondolathulláma ne férkőzhessen a közelükbe. A
nővér továbbment a folyosón, majd szinte
bebotlott az üres szennyesraktárba. Ha valaki
figyelt volna, talán meghallja az ájultan elzuhanó
test robaját.
Igyekezz! – zengte váratlanul Martha rémült
gondolata minden zugból. – Megérezte, hogy
Duke és én eltakarjuk a jelenlétedet!
Nem tudunk tovább…
Csönd lett. Darla a folyosó felénél járt, mikor
néhány, közelben tébláboló para csodálkozva felé
fordult. Ketten megpróbálták elállni az útját, de
könnyedén félrelökte őket, s eltűnt a függöny
mögött. A hirtelen ráboruló sötétségben előbb
nem ismerte fel, amit látott. Azután a szeme
hozzászokott a félhomályhoz, és végre rájött, hogy
egy vasalt ajtó zárja el a további utat. Az ajtó, ami
mögött Ő van.
A zárban benne volt a kulcs.

***

A kézírás szálkás, egymást kergető betűi sűrűn

lepték a sárgult papírlapokat.
„Az álmok eleinte úgy rontottak rám, mint
valami gyilkos kór.
Képtelen voltam időben felriadni belőlük,
muszáj volt mindegyiket végignéznem. Később a
bőröm alatt a halálos kimerültség bizsergését
éreztem. Izmaim már attól is rángatózni kezdtek,
ha a kávéscsészét kellett megemelnem, és a
fejem… A fejem úgy zsongott, lüktetett, mintha
épp átvergődtem volna egy betegségen, amibe
mindenki más belehalt volna. Ez az állapot két-
három napig tartott, s csak lassan múlt el.
Ilyenkor kaptam egyetlen nyugodt éjszakát. Talán
csak azért, nehogy idő előtt belepusztuljak a
dologba. Azután megint egy álom következett.
Tudom, hogy írnom kell a rémlátásaimról,
pedig biztos vagyok benne: a puszta felidézésük
újrateremti mindet. Most már teljesen mindegy.
Először egy család lemészárlását néztem végig,
mintha én volnék a tettes. Apa, anya, kishúg,
kamasz báty, nagyapa. A középpolgári, szolid és
barátságos ház a boldogság szigetének tűnt volna,
ha nem tudom előre, hogy mit tervezek… Én? Én
terveztem, én tettem? Dehogy ! Hiszen csak álmok
voltak, méghozzá nem is a saját álmaim! … Ne
hisztériázz, vénember! Tudod a neved: Berry
Bergendel. EZ vagy te. Soha életedben nem öltél
embert. A vágy, a merengés nem számít. Megvan
neked a saját mocskos kis bűnöd, miért vennéd
magadra másét? A kislányok… Nevetséges, hogy e
szót leírva is megremeg a kezem.
Tovább, a fenébe is! Talán az első alkalom után
sejtettem, hogy az álmok a valóságot mesélik el.
Az egykori valóságot, igen. Szobámból a konyhába
lopóztam, és magamhoz vettem a legnagyobb
kenyérszelő kést. Előbb a húgom szobájába
mentem, mert tőle féltem a legkevésbé. Nem
számítottam rá, hogy kapálózni fog, hisz egyetlen
lendülettel döftem torkába a pengét. Hatalmasra
nyitotta a szemét, rémülten meredt rám, és
aztán… Felém nyújtotta mindkét puha kezét, hogy
segítsek.
Nem értette meg, hogy éppen én vagyok az, aki
bántja. Az utolsó pillanatban sem értette.
Bosszantott, hogy telefröcskölte a pizsamámat
vérrel. A kis dög!
A bátyám sokkal simában jutott át a túlvilágra.
Nyitott sliccel, szétvetett tagokkal, takaró nélkül
aludt el. Mellén ott hevert a Playboy egy száma.
Elfogott az undor, amint rájöttem, mit művelt,
mielőtt elnyomta utolsó álma. Talán ez adott több
erőt, és segített minden vacakolás nélkül átvágni
a légcsövét. A forró vér beáradt a tüdejébe,
rángott néhányat, és vége lett.
Azért megszurkáltam OTT is, nehogy újra
kedve támadjon.
Nagyapa következett. Semmi különös: a
vénember szivacsossá itta az agyát, és rég
számított a halálra. Épp ezért szívesen életben
hagytam volna, hadd kínlódjon még néhány
rohadt évet. De már akkor, tizenkét évesen is
szerettem mindent alaposan tenni.
A kést benne hagytam a horpadt mellében. Jól
nézett ki, és nem is volt már szükségem rá.
A benzineskannát meg néhány feltöltött flakont
már előző nap becsempésztem anyámék
hálószobájába, mikor hazalógtam a suliból az
üres házba. Szintén benzint töltöttem két
vízipuskámba is – ezek a színes műanyagból
fröccsöntött vásári bóvlik most jó szolgálatot
tehettek. Azért attól tartottam, hogy apám
felriad, amíg én körülöttük vacakolok, de hát
miben nincs kockázat? A flakonokat óvatosan a
lábukhoz, hasukhoz tettem, a kannának
egyszerűen kinyitottam a kupakját, s mivel eleve a
földön hevert, most bugyogva ömleni kezdett
belőle a bűzös lötty. Akkor gyorsan az ajtóig
hátráltam, és a foszforos gyufát végighúztam a
félfán. A sercegésre anyám megmozdult, álmosan
felkönyökölt, és értetlenül nézett felém. Eldobtam
a gyufát, majd felkaptam a vízipuskát, és már
spricceltem is rájuk a benzint. Az egész kurva
hálószoba egyszerre kapott lángra, még a
szemöldökömet is leperzselte a robbanás.
Apám égő bábaként ki akart támolyogni az
ajtón, de én hátrálva nyomtam rá a friss benzint,
míg arcra nem esett.
…Máskor pedig mást álmodtam. A
rendőrnőről, akinek egyszerűen kiharaptam a
csuklójából az ütőeret… A vékony buziról, aki
felcsábított a lakására, én meg levágtam neki, és
megvártam, amíg elvérzik… Meg a lányról, akit
kidobtam a hatodik emeletről.
Róla álmodtam a legtöbbször.
Nem emlékszem már, mikor jutott eszembe
először, hogy lemenjek a könyvtárba. Szerencsére
volt folyóirat-olvasójuk, és bármilyen lapszám
mikrofilmjét viszonylag gyorsan meg tudták
hozatni, bármely államból. Alig kellett beleásnom
magam a dologba, máris rátaláltam arra, amit
kerestem.
„B. J. tizenkét éves T-i lakos kiirtotta egész
családját. Az adószakértő apa és háztartásbeli
anya középső gyermeke leszúrta húgát, bátyját, és
nagyapját majd rágyújtotta szüleire…” Ő az, hát
persze! Az Ő álmát láttam!
„A nevelőintézetbe, pszichiátriai megfigyelés
alá helyezett B. J. immár tizennégy éves, és most
újra ölni akart. A rendőrtiszt, akinek átharapta a
csuklóját, még mindig életveszélyes állapotban
van, mivel rengeteg vért veszített. ”
Szinte éreztem… Nem, nincs „szinte”! Ereztem
a jelenlétét a házamban, mikor közeledett az este.
Tudtam, hogy újra álmodni fogok, mert még nem
mesélt el mindent.
„ A huszonegy éves B. J. , aki Washington D. C. -
ben telepedett le, miután orvosai nem tartották
szükségesnek továbbra is fegyintézetben tartani,
tegnap délben a hatodik emeletről kilökte E D.
tizenhat éves tanulót. A Járókelők percekig
tehetetlenül nézték, amint a lány próbál
megkapaszkodni az ablakkeretben, míg végül az
elmebeteg B. J. legyűrte ellenállását. ”
Én sem voltam képes kitiltani őt a
koponyámból. De félni csak akkor kezdtem tőle,
mikor megtudtam, hogy B. J. -t végül a Colorado
hegységben létesült, különlegesen védett FBI
intézményben helyezték el, hogy ott tartsák fogva
élete végéig – az újságíró szerint az intézményt
csak úgy emlegetik: a Ház. ”
…
Darla Angelson erősen megrázta a fejét, hogy
szétkergesse a Bergendel-napló betűit. Sikerült
újra a vasajtó vastag fogantyújára koncentrálnia,
így kitisztult előtte a kép, és már mozdulni is
tudott. Ujjai ráfonódtak a fémre… Ekkor
megérezte azt a maróan éles fájdalmat a háta
közepén. Félfordulatot tett, s meglátta a torzult
fejű fiút, akivel a liftnél találkozott. A pizsamás
torzszülött hátát a szemközti falnak vetette, hogy
minden erejét a tudat pengébe sűríthesse, amivel
Darlára támadt.
Martha sikolya nem volt valóság a harmadik
emeleten, de megrázta az egész pincerendszert. A
kislány rongybabaként csuklóit össze, miközben
körülötte párák szaladtak szerte, arcukon rémült
undorral.
Darla csupán érezte, hogy valaki a torzszülött
és az ő elméje közi veti magát. Tudta, hogy
Martha az. A teljesen eldeformálódott fiú
orrlyukaiból két vékony vérpatak futott elő,
kikerülte a borotvált szájat, és lecsöppent a
padlóra.
Darla elfordította a tekintetét, és belökte a
fémajtót. A szobában nyomasztó félhomály
uralkodott, amit az egyetlen állólámpa képtelen
volt legyűrni. A nő engedte maga mögött
becsukódni az ajtót, aminek rontott zára halkan a
helyére kattant. Darla hirtelen fulladozni kezdett
az elviselhetetlen, édeskés bűzben. Szemét könny
futotta el, torkában keserű epe gyűlt. Öklendezett
néhányat, de nem görnyedt előre, pedig nagyon
szeretett volna hányni. – Szia! – hangzott a túlsó
sarokból.
Darla hátrasimította arcába lógó, seszínű
fürtjeit, tenyerére ragacsos verejték tapadt. A
mozdulattól valahogy megkönnyebbült,
magabiztosabbá lett. Látta, hogy a szobának
nincs több ajtaja, mint amin bejött, sőt, ablaka is
csupán vörös téglák hányavetin lemeszelt kockája.
A berendezés egy emberi patkány odúját idézte. A
bútorokat évekkel korábban szétverték, a ruhák,
szemét, műanyag tányérok, gyűrt újságok fészket
alkottak az egyik sarokban, épp a befalazott ablak
alatt. Egyedül az állólámpa volt sértetlen.
Magányosan meredt a szoba közepén, körötte
félméteres körzetben semmi törmelék nem
látszott. A szoba lakója saját életénél is jobban
vigyázott a lámpára, s a hozzá tartózó két tucat
tartalék villanykörtére, aminek kék dobozai
piramist alkotva álltak a sarokban.
Darla tisztában volt vele, hogy most Ő az, akivel
egy levegőt szív. A helyzet annyira végletessé vált,
hogy a félelem szóba sem jöhetett. Egyedül az
zavarta, hogy hólyagja hirtelen pukkadásig
megtelt, és kínzón görcsölt, hogy kiürülhessen.
– Itt vagyok! – szólt ismét Ő. A fészek másfél
méter magas halma középen megmozdult néhány
papírpohár, penészes doboz gördült le a tetejéről,
majd felbukkant egy sebhelyes, kopasz fej és két
óriási, fekete szem. – Igazán megtisztelő a
látogatásod!
Darla az állólámpához lépett, és könnyedén
megérintette annak sárga ernyőjét. A szövet
horzsolta a bőrét, a körte okádta a bűzös meleget.
Ő most derékig előfúrta magát a szeméthalomból,
idegesen rágva alsó ajkát. Darla csodálkozva
állapította meg, hogy … szép. Igen, a rászáradt
mocskot leszámítva a fiú arcvonásai már-már
nőiesen lágyak, simogatást kívánóim érzékiek
voltak. A tekintete inkább riadt, segítséget kérő,
semmint veszélyes. A nő hirtelen
elbizonytalanodott. Talán rossz helyre nyitott be,
friss érzékei félrevezették, és ez itt nem is Ő.
Ekkor a fiú jobbja előkerült az emberi
patkányfészek mélyéről, s ujjai között gondosan
fésült, szőke paróka libegett. Fürgén feltette azt
varas koponyájára, gyakorlottan eligazította, két
vállára simította a fürtöket, majd Darlára
mosolygott.
– Most már megismersz?
Ő volt az.
…
„Rosszabb sors is van, mint az enyém. Ezerszer
rosszabb például, ha valaki elköveti a bűnt, aztán
egész életében gyötri miatta a lelkiismeret. Én
legalább soha nem tettem meg! Gondolatban
ezerszer, persze. De a valóságban soha nem értem
egyetlen kislányhoz sem úgy. A gondolatok
pedig… A gondolatok nem számítanak
büntetendő cselekménynek. Én mégis bűnhődtem
miattuk, ahányszor csak ránéztem egy-egy
miniszoknyába bújt, copfos tinire az utcán, és
kiszáradt a szám, mert elképzeltem…
A fényképek talán mégis bűnnek számítanak.
Az évek során begyűjtöttem jó néhány fotót arról,
amit más vén kéjencek meg mertek tenni…
Helyettem. Nézegettem őket, elképzeltem, hogy én
csinálom, hogy velem csinálják a kicsikék. És
kínlódtam lelkem egészséges felével, átzokogva
számtalan éjszakát. Végül ott volt Isten. Segített
talán, hogy hiszek benne? Cseppet sem! Sőt, csak
növelte a bűntudatom, mert tudom, hogy van
valaki… Egy természetfölötti valaki, aki ismeri,
látja, hallja minden ocsmány gondolatomat.
Amikor B. J. beköltözött az álmaimba,
rádöbbentem, hogy már ketten vannak, akik
tudnak a titkomról. Előbb megmutogatta, mit
követett el ő. Azután kiszívta belőlem az
emlékeket, és hahotázva kacagott be nem váltott,
meg nem valósított perverzióimon. És végül
megkérdezte: akarom-e, hogy végre
beteljesüljenek?
Akkoriban már úgy társalogtunk B. J. -vel,
mintha valóban meg-meglátogatna éjjelente. Bár
fizikailag egyedül főztem a teát, hasogattam a
tüzelőt, néztem a tévét, ő sokszor ott duruzsolt a
koponyámban. Hol volt már az az idő, mikor
kizárólag az álmaimat rondította tele? Én pedig
válaszoltam neki, rászokva, hogy magamban
beszélek. Csak egyetlen alkalommal buktam le.
Nem vettem észre a postást, akinek valamivel
lejjebb az úton bedöglött a furgonja, és gyalog
hozta fel a leveleimet.
– Maga meg kit akar rábírni, hogy kösse fel
magát? – nevetett az a hülye, miután – ki tudja,
mióta – hallgatózott a hátam mögött.
Mindegy, a postás úgyis minden hatvan fölötti
embert elmebajosnak hisz.
B. J. napközben elmesélte az életét, s hogy kit,
miért ölt meg. Lényegében az indokai között alig
akadt különbség. „Felállt, és el is durrant, mikor
vért láttam. Érted, vén szivarkám? ! " Értettem.
Közöltem vele, hogy én soha nem akartam
bántani a kislányokat, sőt… Szeretni szerettem
volna őket, csak épp nem úgy, mint egy normális
nagybácsi. Erre felajánlotta, hogy megtehetem, s
nem csupán a közös álmainkban. Mert ott
néhányszor már hozzásegített, ezt sem
titkolhatom. Gyakorlatilag azt vetített a fejembe,
amit csak akart.
„Mit szólsz ahhoz a kis barnához? Tizenkét
éves, és nem te volnál neki az első. Az apja három
éven át okította a szexre, mielőtt az a kis ribanc
átvágta a torkát. Itt lakik a Házban! ”
Hiába próbáltam megtudni bármi
kézzelfoghatót a Házról. A theyarentiek
összevissza pletykáltak, a fent dolgozók pedig
befogták a szájukat. A régi újságok írtak ugyan
néhány sort arról, hogy a szállodát a kormány
vásárolta meg, fel is újította, és valami kísérleti
kollégiumot, vagy mit, hozott létre benne, de több
semmi. Gyerekek laknak odafönn, ennyi biztos.
Gyerekek, akik mind különlegesek valamiben –
leginkább a kegyetlenségben, azt hiszem.
„Leküldhetem hozzád! – győzködött B. J. –
Szívesen megtesz neked bármit, amit valaha is
elképzeltél. Semmi erőszak, csak kérned kell! ”
Semmi erőszak, igen. Ma sem tudnék bántani egy
gyereket. Ezért nem hittem B. J. -nek. Ha nekem
nem is kellene erőszakoskodnom a kislánnyal,
akkor sem hiszem, hogy önként teljesítené a
kéréseimet. Ugyan nem én kényszeríteném, de va-
la-mi kényszerítené, és így ez majdnem mindegy.
Ő azonban nem hagyta abba, tele volt ötletekkel.
Ekkoriban jöttem rá, hogy B. J. valahogy
irányítja odafönn a Ház eseményeit. Ahogy an az
én fejembe, úgy bele tud nyúlni a dolgozók és a
gyerekek agyába is. Megcsavarint, elteker ott
néhány dolgot, mire engedelmesebbek lesznek a
birkáknál. Ereje van, a rohadt életbe, hatalmas
ereje! Arra is ráébredtem, hogy ez az erő
egyszerűen a gátlástalanságából fakad. B. J.
bármit könnyedén meg tud tenni, mert minden
hidegen hagyja. Egyetlen alkalommal értem
hazugságon. Mikor azt mondta: kéjvágyból
gyilkolt. Nem igaz. Semmi örömét nem lelte az
ölésben. Pusztán azért követte el azokat a
borzalmakat, hogy megmozdítsanak benne
valamit.
Később rádöbbentem arra is, hogy B. J. nem a
jéghegy csúcsa. Fölötte is van valaki. B. J. uralja
és irányítja a gyerekeket, a Ház dolgozóinak nagy
részét, és néhány theyarenti polgárt – de őt is
irányítják. Nekem pedig nem B. J. -től kell
tartanom.
Akkor éjjel elfogadtam a szörnyeteg ajánlatát,
mert tudtam: hamarosan halott leszek.
…
Darla Angelson merőn nézett a fiú két szemébe.
Közben bőrén belül önmaga, s bőrén kívül a világ
pánikszerűen igyekezett egymástól elkülönülni,
nem venni tudomást a másik létezéséről.
– Mi a neved? – kérdezte szárazon. Magát is
megdöbbentette, mennyire érzéketlen, már-már
gyűlölettel teli a hangja. A fiú kényelmesen
elhelyezkedett a szeméthalomban, jobbja mocskos
körmeivel a mellét vakarászta, és vigyorgott.
 – Nincs nevem – lehelte aztán, megjátszott
titokzatossággal. – Én vagyok a Ház!
– Ostobaság! – Darla oldalra lépett, hogy ne
vakítsa el a középen álló lámpa, s az se érhesse
váratlanul, ha valaki berontana az ajtón.
– Mindenkinek van neve, akit anya szült.
– Anya! – sóhajtott a fiú. Ujjai melléről a szőke
paróka fürtjei közé emelkedtek. – Elmesélek
magának egy zavaros és unalmas történetet. Meg
akarja hallgatni?
– Arról, hogy miért kellett lemészárolnod a
családodat, és még két tucat ártatlan embert
életed során? – Darla érezte, hogy szája gúnyos
fintorba torzul. – Egyetlen őszinte szót sem volnál
képes erről mondani, hát jobb, ha hallgatsz.
– Nincs kedvem hallgatni! Beszélni van
kedvem! Volt egy pillanat… Igen, azt hiszem,
egyetlen pillanat alatt történt, hogy elhatároztam:
én leszek a Gonosz megtestesülése ezen az
átkozott sárgolyón. És lőn! A Manson-család
bekaphatja!
A fiú hátravetett fejjel kacagott, a paróka
lecsúszott a koponyájáról. Most, hogy újra látszott
minden régi és új sebhelye, még visszataszítóbb,
de valahogy szánalmasabb is lett.
– Tudja, mit, asszonyom? Igaza van! A történet
eleje álmosítóan unalmas. Hullák, vér, a hús
kínja, sikolyok, könnyek. Soha nem értettem, az
áldozataim rokonai miért sírnak. Hiszen a gyerek,
akinek átharaptam a torkát, előbb-utóbb úgyis
meghalt volna. Én csupán megkíméltem
számtalan csalódástól, kudarctól, fájdalomtól.
– A gyilkosok ócska cinizmusa!
– A vallató ridegsége! – A fiú visszahúzta fejére
a parókát. Darla érezte, hogy sikerült feldühítenie.
– Azért az csak érdekli magácskát, hogy mi folyik
itt, a Házban?
– Mármint… benned?
A fiú vicsorogva csapott szét két karjával, a fél
szobát penészmarta szeméttel borítva be.
– Nem így képzeltem ezt a beszélgetést! –
visította. – Egyáltalán nem ezt akarom hallani a
maga ocsmány pofájából!
Darla kényelmesen a falnak dőlt, és összefonta
karját.
– Hát jó, hallgatlak. Mi folyik a Házban?
A fiú vérfagyasztó gyorsasággal váltott dühből
elégedettségbe.
– Így már jó, de tényleg! Szeretem, ha figyelnek
rám. Bár… – szemét két keskeny réssé szűkítette,
így vizslatva a nőt. Darla megborzongott. A fiú
körbetapogatta a koponyáját, és időnként
megpróbált belehatolni. Képtelenség, de mégis…
Pontosan ez volt az érzése, mert pontosan ez
történt. – Maga védi az elméjét. Ez fantasztikus!
Pedig néhány napja még úgy járhattam ki-be a
koponyáján, ahogy nekem tetszett. Istenem, azok
a pajzán képzelgések Sam farkáról…!
Darla Angelson karba font keze ökölbe szorult.
– A Házról akartál mesélni! – figyelmeztette a
fiút.
– Rengeteg időnk van, fölösleges
türelmetlenkednie.
Elvégre Samnek soha többé nem áll fel.
– Ocsmány féreg vagy – sziszegte Darla.
– Köszönöm, ez jól esett. Szóval a Ház… Hol is
kezdjem? Undorító egy hely, nem igaz? Azt hiheti,
hogy én tettem ilyenné, pedig nem. Amikor végre
elfogtak, és beutaltak ide, már akkor is ilyen volt.
Tele elmebajos parákkal, akik mind a maguk zárt
univerzumában léteztek. Az egyik kinyírta a
szüleit, mint én. A másik felturmixolta az
iskolatársai agyát, amíg azok ki nem ugrottak az
ablakon. Piti alakok egytől egyig, még a gyilkosok
is. Azokat nem is említem, akik egyszerűen csak
tárgyakat képesek lebegtetni, olvasnak mások
gondolataiban, vagy látják a holtak lelkét. A
legtöbb para túl fiatal ahhoz, hogy kihasználja a
tehetségét.
– Bezzeg te tudod, mit kell tenni, igaz? ! –
Darla küszködött a megvetés okozta hányingerrel.
– Nincs olyan, hogy kell – legyintett a fiú, s
kivételesen komoly, eltöprengő volt az arca. –
Tökéletesen szabad akarattal bírunk, és bármit
megtehetünk, amire képesek vagyunk. És amit
merünk, természetesen! Régen ücsörgők ebben a
szobában, volt időm gondolkodni, de már előtte is
tudtam, hogy nincs jó és rossz tett. Csak tett van!
– Ha a te torkodat vágná át valaki…
– Mondjuk maga? – A fiú mohón hajolt előre.
Ez Darlát teljesen megzavarta, mert a rámeredő
szempárban egyértelműen felfedezte a
vágyakozást.
– Én nem ölök – rázta meg a fejét. – Nem
volnék rá képes.
– Mi különbség van két mozdulat között? Mi
különbség van aközött, ha megsimogatja az
arcom, vagy ha kikaparja a szemem?
– A következmény a különbség – felelt Darla,
bár kezdte nevetségesnek érezni ezt a sehova nem
vezető, eszelős beszélgetést. – A te elméd ezerszer
erősebb bármelyik páráénál, akit ismerek. Nem
tudom kezelni a s^ját hatalmamat, hiszen csak
néhány napja döbbentem rá, hogy van. De az
ösztöneim irányítják azt.
– És mit súgnak az ösztönei?
– Azt, hogy te magad vagy az értelem nélküli
akarat. Nem szeretsz ölni, de nem is érzel
bűnbánatot miatta. Egyszerűen megteszed.
– Egyszerűen megteszem! – kapott a
kifejezésen a fiú, aki izgalmában még jobban
kimászott a patkányfészekből. – Hát nem
gyönyörű ez? Isten talán nem így teremtette a
világot?
– Amit a kormány művel a parákkal, az
iszonyú. Gyerekek, akiket elszakítanak a
szüleiktől, kitépnek a világ testéből, hogy
tanulmányozhassák őket. Azt hittem, ez csupán az
írók eszement fantáziájában létezhet.
– A Tűzgyújtó ötletét innen lopták, ha erre
gondol – biccentett a fiú, s a paróka fürtjei
arcába hullottak. – Az az eszelős drogos, aki írta,
járt itt. Rövid ideig látomásai voltak a jövőről,
ezért hozták be, de azután kiderült, hogy csak
hablatyol. Kimosták az agyát, de néhány dolog
még mindig dereng az emlékezetében. Ezekből úja
a könyveit.
– Remek. – Darla ellökte magát a faltól, mintha
az ajtó felé indulna. – Majd eladom a sztorit
valamelyik szennylapnak.
– Hallgasson meg! – rikácsolta a fiú. Darlát
nem tudta megtéveszteni: félt.
– Szóval mégis maradt néhány szélsőséges
érzelmed – mosolyodott el a nő. – Rettegsz attól,
hogy kisétálok innen, leleplezem a játékodat, és te
végképp egyedül maradsz.
– Nem jutna ki élve. – A fiú magabiztos képpel
hanyatt dobta magát a szeméthalmon, felfedve
meztelen altestét. Darla kénytelen volt elfordulni.
A fiú egyszerre volt nő és férfi.
– Ez csupán az egyik jelentéktelen titkom, amit
eddig nem tudott. A másik, hogy csak addig
voltam boldog a Házban, amíg csokorba
gyűjthettem a parákat, és uraltam őket. Azután
történt valami…
Darla kíváncsisága legyőzte undorát. Újra a
fiúra nézett, aki visszaásta magát a szemétbe,
egészen nyakig. Most úgy nézett ki, mint a városi
hulladékgyűjtőben talált, levágott fej.
– Alig zártak be ide, én körbetapogattam a
lakókat, és az első gondolathullámomra tucatjával
kapcsolták erejüket az enyémhez. Megszüntettem
a kísérleteket, az élveboncolást, az elektrosokkot.
Közben ámultam. Engem mondtak szörnyetegnek,
rólam írta minden lap, hogy a „kölyökképű
mészáros”, miközben a kormány itt, az Isten ülepe
alatt gyerekek lelkét csonkította meg. Joannának
egy szobában kellett ülnie naphosszat, és
kiküldeni az erejét a szovjetekhez, hogy lássa, mit
forralnak. Végül az agya minden hajszálere
felrobbant, és a hétéves Joanna kivérzett, mint
egy megszúrt disznó. A kis John tárgyakat tudott
más dimenziókba áttuszkolni, így azok eltűntek a
mi világunkból. A kubai válság idején az oroszok
konvoját akarták kitöröltetni vele. John fáradt
volt, de hiába mondta, hogy nem lesz ereje
kordában tartani az erejét, elektrosokkal
fenyegették, ha nem teszi. Megpróbálta. Ott
voltam vele, éreztem, hogy tudja:a térszakadás
visszacsap, és őt zárja a dimenziókon túlra. Halk
pukkanás… A hatéves John nincs többé. Vagyis
van, csak máshol, máshogy an, örök rabságban. A
mosolygós Alexandra…
– Elég! – sikoltotta Darla, és a fiú felé ugrott.
Tudata legbensőbb része csodálkozva nézte
karomszerűen előrenyújtott ujjait. Megtorpant,
bár nehezére esett. – Azt akarod, hogy igazat
adjak neked? Le kellett állítani a kutatásokat, de
nem így!
– Az élet választások sorozata – vigyorgott a
fiú. – Kerülhet még maga is a helyembe, a
szemétdombom bármikor a magáé. Akkor majd
meglátjuk, hogy an… – Folytasd!
– Alig öltünk meg néhány embert, esküszöm –
vont vállat a fiú egykedvűen. – Tényleg csak
azokat, akiket nagyon muszáj volt. Néhány
eszesebb FBI-ost, és persze az orvosok javát. Az
utóbbiak közül egyet-egyet szimpla bosszú ért
utol, én csak nem akadályoztam meg benne a
párát. A többi dolgozót magam vontam ellenőrzés
alá. Ma már azt teszik, amit akarok, s arra
emlékeznek, amit meghagyok a fejükben. Nincs
több gyermekkínzás, csonkítás, sokk.
– És a kormány? Nem hiányolják a korábbi
eredményeket? Nem követelik, hogy a parákkal
végzett kísérletek fegyvereket, információkat
termeljenek nekik?
– A kormánynak nincs oka panaszra – a fiú
sápadt arcán öntelt mosoly terült szét. –
Megkapják, amit akarnak, csak most önként
dolgozunk nekik, kényszer nélkül. És persze sokkal
kisebb sikerrel. Amit ők kínzással elérhetnének,
azt mi kipótoljuk fantáziával. Az igazgatónő pedig
engedelmesen jelenti, amit én sugallók a számára.
– Akkor miért nem jöttél már ki rég a
celládból?
A fiú csodálkozva nézett körül, mintha azt
keresné, mi baja lehet Darlának a szobájával.
– Jól érzem itt magam – mondta. –
Megszoktam.
Hazudott. Darla most először érezte a
beszélgetésük során, hogy a fiú rejteget előle
valamit. Tehát nem jöhet ki a szobából! Valami
vagy valaki benntartja az ablaktalan helyiségben,
és ezt – újabb
felbukkanó érzelem! – szégyelli.
– Nem szoktam hozzá! – kiáltott a fiú, ismét
közel a hisztériához. Leszórta magáról a tárgyak,
rongyok törmelékét, talpra állt, és elindult Darla
felé. A nő erőt vett magán, hogy ne szippantsa be
a bűzét, de el se hátráljon előle. A melléig érő,
kopasz gnóm felnézett rá, tekintete perzselő
sugara Darla arcán matatott. – Nem szoktam
hozzá, hogy más olvassa a gondolataimat!
– Csupán érzem őket – vonta meg vállát a nő. –
Kitől félsz? Ki nem enged ki innen? Ki használ fel
a saját céljaira?
A fiú sikoltani akart, majd kínlódva hörgött.
Látszott egész meztelen testén, hogy béklyók ellen
küzd, melyek csöndet parancsolnak, de a nyelve
kiszabadult, és mindjárt beszélni…
…
„Már az első theyarenti gyermekgyilkosságból
rá kellett volna jönnöm. Az idióta rettegés
azonban, hogy majd engem kezdenek gyanúsítani,
teljesen megbénította az agyam. Ráadásul a
szörnyeteg, az én átkozott szörnyetegem minden
éjjel bombázott élete álmaival. Nem csoda, hogy
kihagyott a logikám. Azután jött még kettő,
akiknek a nevére sem emlékszem. Egy fiú, ötéves,
és egy lány, négyéves. A seriff azt fontolgatta, hogy
kihívja a Szövetségieket, de végül letett róla.
Letett róla, hát persze! Én hülye, mit is
képzeltem valójában?
Anika Gorth elcsavargott, és a folyóba fulladt.
Ezt hitték Theyarentben, s valahogy még a szülők
is elfogadták, hogy a lányuk ilyen ostoba volt.
Mindenki elfogadta, csak én nem. Akkor éjjel a
szörnyem zaklatottan keresett fel, és megmutatta,
hol és hogy an halt meg Anika. Megjegyzem:
voltak már sejtéseim, hogy a gyerekek halálához
köze van a Háznak. De végül kiderült, hogy a
kapcsolat nem több, mint hogy Ő tud róluk.
A fülembe lehelte minden rettegését: „Nekem
akar bizonyítani! Megmutatja az erejét, és jelzi,
hogy a közelben van! Veszem a lapot, nemhiába
hívtak egykor a Kölyökképű Mészárosnak.
Szakmabeli vagyok, vagy mi a kurva élet? Még
lemészárol néhány gyereket, aztán feljön a Házba.
Addigra minden para, aki csatlakozott hozzám,
tudni fog a létezéséről, és behódol neki. Akkor
pedig a mi barátságunknak is vége, édes
cimborám! ”
Addigra legalább tucatszor járt nálam az a kis
lotyó a Házból. Nem álmomban, nem
gondolatban! Teljes valójában, tizenkét éves
üdeségével, túltéve a legromlottabb városi
szukákon. B. J. pedig megfenyegetett, hogy
beárulja a… kapcsolatunkat…? Igen, mindezt a
mocskot, ha nem szabadítom meg az új parától,
aki gyerekeket gyilkol. Olyan könnyű lett volna
sugallatott küldenie a seriffnek, hogy hol keresse a
Polaroid képeket, amiket magunkról csináltunk a
kislánnyal.
Alig tudok írni, visszatértek az emlékek.
Minden sejtem remeg, rázkódik.
Anika cipőjét ott találtam, ahol B. J. sugallta.
Hívtam a seriffet, mutattam neki a nyomokat, de
ő, mint a birka, folyton félrenézett. NEM LÁTTA
azt, ami kiverte a szemét: hogy Anikát
meggyilkolták, s csak azután dobták a folyóba. És
NEM LÁTTA a cipőnyomokat, a gyilkos nyomait,
amiket nem tudott elmosni az eső, mert fölöttük
túl sűrű volt a lomb. Pedig a lenyomatok szinte
üvöltöttek a gyilkos nevét: még én is rögtön
rájöttem, bár alig láttam a szememet maró
könnyektől.
A barátom volt. Azt hittem, az. Beszéltem neki
a naplómról, és McCansy atyának küldött
leveleimről. Ő szemben ült velem, kedvesen
mosolygott, whiskyt töltött a poharainkba, lépett
egyet a sakktáblán, és megnyugtatott: nála
minden titkom biztonságban van. B. J. -ről
azonban nem mondtam neki semmit (már nem
élnék! ), így egyelőre biztonságban érezhettem
magam – Ő csak gyerekeket öl, ha nem
kényszerítik másra a körülmények.
Miután a Hannigan-kölyköket is eltette láb alól,
B. J. figyelmeztetett, hogy cselekednem kell,
különben végünk. Előbb neki, majd nekem is.
„Most már fel fog jönni a Házba. Elszakít a
paráktól, engem megöl, átveszi a hatalmat.
Láthatod: én arra használtam a magam és a
suhancok képességeit, hogy békében élhessünk
idefönn. Az a néhány pszichomókus, sintér és
ápoló, akik elpusztultak, csekély veszteség ahhoz
képest, amennyit Ő fog gyilkolni. Mert Ő SZERET
ölni, főleg gyerekeket! Gyerekből pedig idefenn
bőven akad, úgyhogy mozdulj végre! Üsd el, mikor
átmegy az utcán, vagy vágd bele a kést, mikor
sakkozás közben elszunyókál. Mit bánom én, csak
TEDD végre meg! ”
Soha nem szunyókált el sakk közben. Ha pedig
elütöm az utcán, engem vágnak sittre, és
bármilyen vén is vagyok, a magam nyomorult
élete éppen elég börtön számomra. Féltem B. J. -
től, de talán még jobban féltem Tőle. Ez
gyávaság?
Tényleg felment a Házba, de nem ölte meg B. J.
-t. Csupán rázárta saját elméjét, és örökre eldobta
a kulcsot. Ha nem akart Neki engedelmeskedni,
kínozta. Ezt innen, az erdőben álló otthonomból is
éreztem, bár soha nem mertem túl közel
tapogatózni hozzájuk. Rákényszerítette B. J. -t,
hogy továbbra is irányítsa a parákat, de már az Ő
parancsait követve. így elég ereje maradt, hogy
Theyarentben továbbra is kézben tartsa a
dolgokat.
Az utcán egyre több zombi mászkál. így hívom
őket, bár nem igazi élőholtak: elevenek, akiknek
homályba burkolták az elméjét…”
…
– Fejezd be, hallod? Ezt azonnal abba kell
hagynod, a rohadt életbe! – Darla Angelson
önmagából teljesen kifordulva, az őrjöngés
határán üvöltözött. Két karja a levegőt kaszálta,
mintha csak általa látható szellemekkel
viaskodna, és vesztésre állna. A fiú azonban nem
hallgatott rá. Szétrugdalta a patkány fészket, a
szoba légterében rohadt ételmaradék,
papírtányérok, sötétbarnára szennyeződött
magazinlapok és még ezerféle törmelék röpködött.
A paróka is közöttük volt, amit a fiú elsőként
dobott Darla felé, mintha azzal akarná agyonütni.
– Testek…! Testektestektestek! Torzók! Akarsz
egy fejet? Bal lábszárat? Vagy kezet, ujjacskákat.
Lemetélt lábujjacskákat akarsz, ribanc? Pöcsöt!
Ez az! Szeretnél egy levágott pöcsöt a seggedbe,
ribanc?
A fiú nem a saját hangján üvöltött. A szavak
idegen tárgyakként hullottak ki a szájából,
koppantak neki a falaknak, verődtek onnan vissza.
Azután kivágódott az ajtó. Darla megpördült,
rúgni és karmolni készült, s közben elkerülte a
figyelmét, hogy elméje körül valahogy
megváltoztak a dolgok. Az ajtóban Martha Dorsie
állt. A vörös hajú kislány lihegett, arca maszatos
volt a könnyektől és piszoktól. Néhány iszonyú
pillanatig a tomboló B. J. -re bámult, majd teljes
lendülettel belerohant Darlába. Átölelte a fenekét
(azt érte el), és fejét az ölébe fúrta.
A nőben egyszerre minden mást félresöpört az
anyai ösztön. Magához szorította a remegő
gyereket, hevesen simogatta tenyerével a hátát, és
értelmetlen, ostoba szavakat dünnyögött neki.
A fiú elnémult. Meztelen lábbal túrta félre a
padlón szétszórt szemetet, amint az egymásba
kapaszkodó pár felé indult. Darla félfordulatot
tett, takarva Marthát, de a szörnyetegre nézve.
Érezte, amint homloka közepéből féktelen erejű
taszítást küld felé, hogy távol tartsa. A fiú
azonban könnyedén hatolt át azon, arca széles
vigyorba torzult, tar koponyáján minden sebhely
külön-külön vöröslött, s némelyik vért préselt ki
magából.
– Oh, hölgyem, végre elhoztad nekem a
legfinomabb csemegét! – hörögte B. J. , és
megnyalta cserepes ajkát. – Sam bátyót kicsinálni
alig volt élvezet. A papocska szinte azonnal
feladta, amint Mrs. Adamson hideg ujjai a
nyakára szorultak. Te tudtad, hogy a megfojtott
férfiak a haláluk pillanatában elélveznek?
Darla az ajtó felé indult, de megbotlott
Marthában, aki eszeveszett erővel szorította őt.
Fel akarta emelni a gyereket, de az izmaiból
kifutott az erő.
– Add ide nekem a kicsikét! Szeretem, ahogy
vinnyognak, mielőtt végük lesz.
B. J. előreugrott, pucér teste megfeszült, s jól
látszott, hogy perverz izgalmat érez. Belemarkolt
Martha dús hajába, és lerántotta őt a nőről. Darla
értetlenül nézte saját két karját, amik szinte
semmilyen ellenállást nem voltak képesek
kifejteni. A fiú elvonszolta a kapálózó kislányt, aki
nem lépett, így elesett, és a testével vágott folyosót
a szemétben.
Darla megrázta a fejét, mert valahogy mindent
olyan homályosnak érzett. A szoba falain hullám
gördült végig, s mikor az egykori fészekhez ért, ott
megjelent egy ablak. B. J. élvezettől nyüszítve
rángatta oda Marthát, és a hajánál fogva, iszonyú
erővel a párkányra dobta. Csörögve tört ki az
üveg, a keretből tenyérnyi szilánkok meredtek elő.
Darla látta, hogy nincs már ideje semmire.
Hacsak…
– Repül a kislány, várja a beton! – sikoltotta B.
J. , és nyálas csókot köpött a holtra vált Martha
szájára. – Görögdinnye az az okos, szép fejed,
édesem! Szétloccsan, és szerteszórja az
agyvelődet, amivel annyi gondot okoztál nekem!
Repülj…!
Az állólámpa körtéje szétrobbant, amint Darla
a falhoz vágta. Mintha dárdát használna,
előreszegezve rontott rá B. J. -re, és minden
maradék erejével a bordái közé döfte. Nem
számított rá, hogy komoly sebet ejthet a fiún.
Nem erre számított, hanem az áramütésre.
B. J. üvöltése másodpercek alatt mély hörgésbe
fordult. A szörnyeteg szinte rátapadt a falra, s
mint valami borzadályt keltő, förtelmes
szoborkorcs, rángatózott. Koponyáján több helyen
széthasadt a bőr, s Darla ekkor meglátta, hogy
csont egyáltalán nem burkolja a fiú agyát. A
szürke agyvelő nedves tekervényei között az apró,
kék szikrák pattogva váltottak helyet egymással.
B. J. tátott szájában a vörös nyelve szédült
kereplőként járt, majd az izmokat végképp
összerántotta az áram, s a nyelv a földre hullott.
Martha két kézzel kapott az ablakkeret felé, de
csak ujjai hegyével érhette el azt. Hátradőlt, lábai
lassan emelkedtek a levegőbe. Már nem tudta
volna senki meggátolni, hogy kizuhanjon az
ablakon.
A kislány arca mégis nyugodt volt. A lelassult
időben tekintete előbb a falhoz szegezett fiúra
fordult, s mintha leheletnyi szomorúság suhant
volna át rajta. Azután Darlára nézett, aki még
mindig teljes súlyával dőlt bele a két kézzel
markolt lámpába.
– Miért kéne mindent elhinned, amit látsz? –
szólt Martha valahonnan nagyon messziről. Az
utolsó hang hullámot kergetett körbe a szoba
falain, s mikor elérte, eltüntette az ablakot és a
lányt. Martha iménti helyén rongyossá ölelt párna
billegett a valaha székként szolgáló roncs
háttámláján.
 B. J. felröhögött. Nem lehetett másként
értelmezni a hangot, ami sötét vérével együtt
kibukott a szájából. Darla elengedte az állólámpa
rúdját, mire a fiú összerogyott a fal tövében, de
karjával megtámasztva magát sikerült ülve
maradnia. Szavai egyenesen Darla fejében
zengtek, miközben tekintete átfúrta és
mozdulatlanságra késztette a nőt.
– Köszönöm neked. Köszönöm, hogy engedtél a
gyűlöletednek. Nem hagyott… Ezer éve nem
hagyott meghalni, de… Végre szabad vagyok!
Az ajtó most valóban kinyílt. Darla érezte, hogy
a belépő gondolathulláma gyengéden lefejti róla
B. J. erőszakos akaratát. A fiú feje oldalra bukott,
elárasztva saját testét a szájából felhabzó vérrel.
– Jól csináltad – mondta csöndesen Martha
Dorsie hideg, szenvtelen hangon. – Ügyes lány
vagy, Darla Angelson!
 XIII.
Gátszakadás
Marge Angelson sokáig néz a távolodó
rabszállító után, s úgy érzi, többé nem lesz képes
megmozdulni. Végül elered az eső, rideg cseppjeit
a szél beveri az FBI székház kapualjába, s ez
rákényszeríti a nőt, hogy mégis az autójához
induljon. A hatalmas parkoló betonsivataga sötét
színű járművek tömegét fogadja magába, melyek
úgy gubbasztanak a szürke égbolt alatt, mint
megkövült szörnyek.
– Várjon! – A férfi reszelős hangja szélvédők
között csapódik ide-oda, s majdnem elvész a
vigasztalan, elapadni nem akaró eső
kopogásában. – Miss Angelson! Nyomozó, álljon
már meg!
Marge végre ráeszmél, hogy a rendőrfőnök
„kergeti”. Néhány perce még az FBI épületében
együtt adták át Barbarát a kommandónak, a
megállapodás szerint. A kislány szülei nem
akartak elbúcsúzni gyermeküktől.
– Főnök?
– A fenébe, remek kondícióban van – lihegi a
férfi, és hátával a nő kocsijának támaszkodik,
nem törődve azzal, hogy könnyű balonkabátja
átázhat. – Volna még néhány kérdésem.
– Köszönöm, remekül vagyok, nincs szükségem
szabadságra. – Marge szeretne mihamarább
egyedül maradni, s ezért azt sem bánja, hogy
udvariatlan.
– Eszem ágában sincs magát szabadságra
küldeni. – A rendőrfőnök arcán megjelenik az a
jellegzetes ránc, ami azt jelzi: mostantól nem érti
a tréfát. – Így is alig van néhány épelméjű
nyomozóm.
Csak beszélni akarok magával, mert nekem
néhány dolog még nem világos.
– Néhány? – A nő cinikus mosolyt küld felé, de
mielőtt választ kaphatna, inkább kinyitja a kocsi
ajtaját. Beül a volán mögé, átnyúl a túloldalra, s
miután felhúzta a biztonsági reteszt, kikiált a
férfinak.
– Üljön be!
– Hallani akarom a mese végét! – jelenti ki a
rendőrfőnök, miután elfoglalta a helyét.
Nyűgös gyerek lehetett… Ha volt valaha
egyáltalán gyerek.
– Miféle mesének akarja a végét hallani?
Barbara Whosy pszichopata, még ha kiskorú is,
ezért zárt osztályra kerül. Ez a mese vége.
– A sajtó számára igen – biccent a férfi. –
Csakhogy én tudni akarom, miért kellett a
kislánynak gyilkossá válnia. Barbara nem akart
ölni. Valaki… akit maga korábban a Kedves
Néniként emlegetett, de az FBI előtt elfelejtett
említést tenni róla… Szóval ez a Kedves Néni áll a
háttérben. Miért nem kapjuk el?
Marge idegesen dobolt a kormányon, s ebből a
főnöke nyomban értett.
– Nincs rajtam „füles”, nem kell aggódnia –
mondta. – Csupán érdekel, hogy a legjobb
nyomozóm miért fedez egy olyan őrültet, aki
gyerekeket vesz rá arra, hogy öljenek.
– Egyetlen gyerekről, Barbaráról van szó –
helyesbít Marge indulatosan. – És a hölgyet nem
kell elkapni, mert már… – Igen? !
– Nem tud ártani többé senkinek – fejezi be a
mondatot Marge. A rendőrfőnök nem néz rá.
Hallgat, bólint, és kinyitja a kocsi ajtaját.
– Azért nézzen utána, hogy a Kedves Néni
valóban ártalmatlan-e – veti oda a főnök, miután
kiszállt az autóból. – Ha erre hivatkozik,
bármikor kaphat szabadságot.
– Majd… – bólint Marge. – Talán később.
Mikor már én is kaptam néhány választ.
Az eső lustán kopog a kocsi tetején…

***

Darla Angelson csupán most fogta fel a

rothadás áporodott bűzét, ami évek óta betöltötte
az ablaktalan cellát. B. J. vékony, régi és új
sebekkel borított teste gyorsan kifehéredett a
hatalmas vérveszteségtől, s szinte belemerült a
szemétbe, törmelékbe, megszáradt mocsokba.
Oldalán az állólámpa ütötte seb, és körötte a
kisülések fekete koromcsíkjai groteszk módon
Jézus keresztről leemelt corpusára emlékeztették
a nőt.
– Megöltem – mondta halkan. Martha (a
valódi) megragadta a kezét, és saját forró arcához
szorította azt.
– Öngyilkos lett – szólt a kislány, egyszerre
használva torka és elméje hangját. – Ezért hívott,
ezért engedett magához téged.
– A párák utamat állták – tiltakozott Darla,
bizonytalanul intve a folyosó felé.
– Színjáték volt. – Martha kényszerítette a nőt,
hogy végre elszakítsa tekintetét a fiúról. – Rég
meg akart halni. Éreztük, de nem hittük. Mióta
megszűnt felettünk a hatalma… Mióta mástól
kapott parancsok szerint kellett minket
irányítania, már azt a kevés szabadságát is
elveszítette, amit addig birtokolt. Csoda, hogy
nem őrült meg.
– Nem őrült meg? – Darla szinte sikoltva
fordult a kislányhoz. – Szerinted normális volt?
– Amennyire egy para normális lehet –
bólintott Martha. Hatalmas, ártatlan szeme
nyíltan bámult a nőre, aki kénytelen volt hinni
neki, hiszen érezte az őszinteségét. – Pontosan
tudta, hogy mivel képes rávenni téged a
támadásra.
– Azzal, hogy elhiteti velem: téged öl meg, ha
nem teszem.
– Ennyire fontos vagyok neked? – Martha
tekintete már-már követelőző volt. Darla nem
tudott, vagy inkább nem akart válaszolni.
– Mi lesz most? – szólalt meg kapkodva, mint
aki víz alól bukkan fel. A kislány arcán sötét
árnyék futott át, de szinte azonnal eltűnt.
– A parákat nem irányítja senki, mióta a fiú
meghalt. – Darlának feltűnt, hogy Martha nem
használja a szörnyeteg nevének kezdőbetűit. A
kislány sietve tovább beszélt, miközben elengedte
a kezét. – Van közöttük néhány nagyon veszélyes…
Ti úgy hívjátok őket: pszichopata. És persze az
ápolók, az igazgatónő…Ők évek óta nem
gondolkodhattak szabadon. Amikor
homálynapjuk volt, zombikként viselkedtek, de
máskor sem voltak teljesen maguknál. Most úgy
érzik, mintha rémálomból ébrednének, s nem
értik, mi történt.
– Mire emlékeznek?
– Mindenre.
Darla előtt felrémlett Cara, amint a kisfiú
parancsára fejjel rohan a falnak, majd a
fehérneműjében turkál. Felfordult a gyomra.
– Mit tegyünk? – Martha után lépett, aki a
bokáig érő törmelékben bóklászott, mintha a
játszótér pázsitjában keresne szép kavicsokat. A
kislány csodálkozva nézett rá.
– Mit…? – súgta merengve. – Igazán nem
tudom. Mark azért szökött ki, és küldött téged,
hogy a fiútól megszabadíts minket. Ő jött rá, hogy
a szörnyeteg csapdában van, uralkodik fölötte
valaki, és meg akar halni.
– Hiszen ő irányított mindenkit! Miért nem
parancsolta meg az igazgatónőnek, hogy … Hogy
mondjuk lője le?
– Az ő elméjük üvegből van. Láthatóak a
gondolataik, így a fiún uralkodó idegen
megakadályozhatta volna. Te viszont képes vagy
mindent eltitkolni, amit csak akarsz. Ezt tetted,
amióta csak megérkeztél Theyarentbe, még ha
nem is voltál tudatában. A fiú felhasznált téged,
hogy meghalhasson, és ez nekünk jó. De azt nem
tudom, mit kéne tennünk ezután. Soha nem
gondolkodtunk ezen.
Darla idegesen ütögette a térdét, a monoton zaj
azonban növelte a feszültséget.
– Értsd meg, én itt idegen vagyok! – kiáltott
Marthára. – Szinte semmit nem tudok a párákról,
a Házról. Még rólad sem! Ki vagy te,
Martha Dorsie? És…
 – Hagyatkozz a képességeidre!
– Miféle képességekre? – Darla úgy érezte,
hatalmába keríti a hisztéria. – Minden para
másra képes, és én nem látom a rendszert. Amit
én tudok, az csupán annyi, hogy elfedem mások
elől a gondolataimat, de…
Martha elmosolyodott, mire Darlában
bennakadt a szó.
– Sokkal többre vagy képes, mint hinnéd –
mondta Martha. – És ezt mostantól percről
percre érezni is fogod. Valóban nem látod még át
a párák hatalmának rendszerét. Bármelyik para
képes szinte bármire, legfeljebb nem használja.
De csak néhányan vagytok olyanok, mint te és B.
J. ; hogy a hétköznapi emberek és a párák elméje
fölött is uralkodni tudtok.
– Azt mondod…?
– Azt mondom, hogy mostantól akármilyen
paraképességet előhívhatsz önmagadból, csak
összpontosítanod kell. És persze nem árt
gyakorolni, ha…
A kislány hirtelen magasra tartotta jobb kezét,
csendre intve Darlát. A szemközti fal néhány
pillanatra színes tapétát öltött. Mintha
áthullámzott volna rajta a tapétaemléke. Halk,
türelmetlen kopogás hallatszott az ajtón. Darla
régi beidegződésnek engedelmeskedve kiáltotta: –
Szabad!
 Az ajtó… drága, vörös műbőrrel borított, és
nem fém, mint még egy perccel korábban
…csupán annyira nyílt ki, hogy az asszony
kalapjának pereme kényelmesen beférjen rajta. A
kalapon néhány giccses műrózsa között rafia
csalogány ült.
– Elnézést kérek, itt lesz a felolvasás? Jaj,
látom, hogy rossz helyen járok. – Az asszony
vastagon púderezett, pufók arca apró
malacszemeket rejtett, melyek mohón
körbetapogatták a helyiséget, majd
megállapodtak a fiú holttestén. – Istenem, csak
nem rosszul lett a fiatalember? Én elsősegély
tanfolyamon vettem részt két esztendeje a…
Hangja lassan elmosódott, ahogy a feje, kalapja
és az ajtó bőrborítása is. Darla megkövültén nézte
a nő hűlt helyét, és a résnyire nyitva hagyott ajtót.
– Tűnjünk el innen! – kiáltotta élesen Martha.
– Nem akarok itt maradni!
Darla nézte a kislányt, akit ilyen állapotban…
rémült, kétségbeesett, bizonytalan
…még soha nem látott. Martha eddig otthon
volt a parák világában, de most…
– Gyere! – Megfogta a kezét, és az ajtóhoz
lépett. Kilesett a folyosóra. A súlyos függöny
azonban mindent eltakart. Előrelépett, s ekkor
mintha egyszerre rohant volna rá a Ház összes
hangja. A folyosók, szobák, átjárók, csarnokok,
pincék mind nyüzsögtek az élettől. Mindenélettől,
mely valaha megfordult e falak között.
– Hallod? – suttogta. – Keringő!
Lentről, talán a földszinti váróból, mely valaha
a szálloda bálterme lehetett, most valóban zene
szűrődött fel. Lakkcipők fémveretes orra, tűsarkú
csodák sarka koppant, egymásnak felelgetve.
Vaskos férfinevetésre diszkrét női kuncogás volt a
válasz. Az első emeleten néha hangosan csattant
valami, vándorolva a folyosókon. Mindebbe
üvöltések, sikolyok, futó lábak botlása keveredett.
– Elszabadultak – küldte csöndes, remegő
gondolathullámát Martha, és erősen
megmarkolta Darla ujjait. – Elszabadultak a
párák, és szabad… Szabad a Ház is.
A nő nem értette, miről beszél. Kinyújtotta
kezét a függöny felé, s meg akarta ragadni azt, de
a nehéz szövet elpárolgott az időben. A folyosó
színesen rikító tapétája, rézlevelektől csillogó
lámpái, puha futószőnyege a Ház aranykorából
derengett elő.
A két lépésre lévő szobormélyedésben a
pizsamás, torz arcú para kuporgott, és saját öklét
harapta félelmében. Szobalány tipegett el
mellette, diszkréten másfelé nézve; elvégre a
személyzetnek nem szabad észrevennie a
vendégek különcségeit. Szemközt zörögve megállt
a lift, belülről egyenruhát viselő boy nyitotta az
ajtót, majd a rácsot, s fürgén félreállt, hogy ne
legyen útjában a kiszálló utasoknak. A zsakettes
urak, suhogó selyemszoknyát viselő hölgyek
vidáman csevegve árasztották el a folyosót,
tudomást sem véve arról a két páráról, akik a
lábuk között próbáltak elsurranni.
– Segíts nekem! – szólt Darla a kislánynak, és
húzni kezdte őt a folyosón. Mikor a torz fiúhoz
értek, megtorpant. – Tudsz nekik parancsolni?
– Azt nem, de küldhetek képeket a fejükbe –
mondta a lány, még mindig sápadtan a félelemtől.
– Talán hallgatnak rám.
– Akkor próbálj minél több párát rávenni, hogy
kövessen minket!
Az első emeleten már legalább húsz gyerek
tolongott mögötte. A Ház minden folyosója,
szobája más idősíkban létezett, de szabadon
átjárhattak közöttük. A kórtermeket
luxuslakosztályok, majd kiégett, kormos „üregek”
váltották, minden logika nélkül. Néhol
brokátfüggönyöket lebbentett a huzat, máshol
hatalmas pókhálók tapadtak az arra járókra. De
ez valahogy senkit nem érdekelt, pedig a Ház
zsúfolásig megtelt.
– Önhöz tartoznak ezek a csavargók,
asszonyom? – állta el Darla útját egy pocakos,
szemhéjával cvikkert szorító, fekete öltönyös férfi.
–Mert ha igen, akkor nyomatékosan meg kell
kérnem…
– Nyomatékosan tűnjön az utamból! – Darla
brutális képet küldött a férfi fejébe arról, mit tesz
vele, ha nem hagyja békén. Ez hatott. A pocakos
úr, bárki is volt, máshol keresett elintézendőket.
– Elkaplak, te kis szaros! – száguldott végig az
eszelős üvöltés az emeleten. Martha halkan
felnyögött, a párák egymáshoz húzódtak. – Majd
én megmutatom neked!
Az olcsóbb szobák irányából egy kisfiú rohant
feléjük. Arcának egykor bájos vonásai most a
pániktól szétmarcangolva, a végső összeomlás
képét vetítették előre. Teste körül fényes derengés
látszott, amiről Darla jól tudta, mit jelent.
– Gyere hozzánk, siess! – kiáltott a fiúra, aki
néhány másodpercre valóban megtorpant, rájuk
meredt, mintha szellemeket látna. Aztán
befordult a mellékfolyosóra, és eltűnt. Darla utána
akart rohanni, de Martha elkapta a karját.
– Hagyd, ő nem közénk tartozik!
– Hiszen para, és valaki üldözi!
– Para, de a múltból, a Ház múltjából. Nekünk
épp elég a saját paráinkkal törődni.
– Úgyis megtalállak, te kis szaros! – üvöltötte
az iménti hang, s most már a gazdája is
megjelent. Vértől mocskos, nyálat fröcsögtető
torzó volt csupán; már rég nem emberi lény.
Kezében valamiféle kerti játékhoz való ütőt lóbált,
néha rácsapott a falra, fehér gipszfelhőket
szakítva ki a tapéta alól. Mikor befordult a
mellékfolyosóra a kisfiú után, mindannyian
látták, hogy a hátából egy konyhakés áll ki.
Darla úgy terelte a sok rémült párát, mint a jó
pásztor a nyájat. Néha ápolónőkkel találkoztak,
akik most hirtelen visszaemlékeztek az eltelt
néhány év borzalmaira, és szédülten tántorogtak a
vendégek, tűzoltók, régimódi tányérsapkát viselő
rendőrök között. Soha véget nem érő vándorlás
után a Ház előcsarnokában találták magukat.
Talán itt volt a legnagyobb a káosz. A pult mögött
visítva veszekedett az ügyeletes nővér két egykori
főportással, és az ötvenes évek theyarenti
seriffjével, aki tán soha nem volt józan, mióta
világra jött. Apácák ültek hatalmas
utazóládáikon, s néha szerényen megkérdezték,
mikor érkezik a taxijuk, amit rég megrendeltek. A
bár irányából három selyemsálas művészféle és
két fehérköpenyes pszichológus szédelgett elő. Az
előbbiek csalásra, az utóbbiak tömeghipnózisra
gyanakodtak.
Darla kivezette a parákat az autófelhajtóra, és
elzavarta a bokrétás konflist kínálgató, cilinderes
kocsist. A tűzoltók ósdi autója mögött
viszonylagos nyugalomra leltek. A gyerekek leültek
a fűbe, a legtöbben egymás vállán sírtak. Most
egészen úgy viselkedtek, mint a teljesen átlagos
kölykök, akik rohadtul meg vannak rémülve.
Martha felmutatott a Házra, ami
díszkivilágításban ragyogott az éjszakai égbolt
alatt. Egyes részein gázégők, máshol neonok vagy
kristálycsillárok ontották a fényt. A Zöld Szárny
egyharmadát lángok falták, míg a maradéka már
csak füstölgő, üszkös romhalmaz volt.
Martha megrángatta a nő karját, hogy magára
terelje a figyelmét, de ez nem ment könnyen.
Végül rákiáltott.
– Meg tudod mondani, most mit tegyünk?
Darla Angelson hallgatott.

***

– Mama!
– Merre vagy, mama?
– Biztos megint a konyhában bujkál. Mama, mi
vagyunk! – Anyuka, gyere már elő!
Ruth Hannigan ujjaival két halántékát
dörzsölte, fejét előrehajtva, s egészen
meggörnyedve a motel pultja mögött. Szeme előtt
már második órája ezüstös karikák pattogtak, a
mellkasa kellemetlenül szorított a bal oldalon.
Talán újra rohama lesz? A szobák üresen állnak,
mióta a tiszteletest elzavarta…
Vajon miért tettem? Kedves, szolid fiatalember
volt, csak… ANNYIRA felidegesített a folytonos
mászkálásával!
…így segítségre nemigen számíthatott. Most
meg ezek a hangok.
– Mamikám, elég már a bújócskából!
Ez Dotty. Zsúfolt bevásárlóközpont őrjöngő
tömegében is megismerné a hangját, ahogy kicsit
túlnyújtja a szavakat. Mindig arra gondolt, hogy
majd kényeskedő úrinő válik belőle, fényes
cicomákkal ékítve.
– Anya, látni szeretnénk!
Oh, a kis Pet! Még csak hatéves… Hat éves volt!
Alig kopott le szavairól a selypítés, mint ahogy a
reszelt, cukrozott almáról sem tudta leszoktatni.
Üvegtálban kellett elkészítenie, aztán kevés
porcukorral összekeverni. Istenem, hányszor
karcolta véresre a kezét azzal az átkozott, öreg
almareszelővel!
– Mama, megjöttünk!
Lucy, a kilencéves tündérkirálynő. Mennyit
nevettek rajta az asszonyok, mikor a fodrásznál
vagy a boltban a hollywoodi gyereksztárokat
utánozta! Két ujja közé csippentett, kissé felemelt
szoknyácskájában pukedlizett, mosolygott, és
őszinte hittel jelentette ki mindenkinek, hogy az ő
felnőtt foglalkozása tündérkirálynő lesz.
Ruth Hannigan úgy érezte, mintha valamelyest
enyhült volna a migrénje. Kinyitotta a szemét, de
a szikrázó karikák nyomban visszatértek. Az
oldala viszont nem nyomott annyira, hát felállt a
kényelmetlen portásszékről, és becsukta a
vendégkönyvet. A lapok közül finom por szállt fel.
Felnyitotta a pult lapját, kilépett a nyíláson,
majd visszaeresztette azt a helyére. A motel
kicsiny előterének két asztala, négy fotelje és az
óriáspálmák cseppet sem voltak hívogatóak.
Rutht hirtelen heves vágy fogta el, hogy végre
megfordítsa a bejárati ajtó kulcsát, feltegye a
biztonsági láncot, és beléphessen a hatalmas
nappaliba.
Ott fény várja. Kedves bútorok, kényelmes fotel,
aranyozott keretben bámuló fényképek. És a
televízió, ami immár sok éve egyetlen társa.
– Anya, most már kezdünk megharagudni!
Ruth összerándult. Dotty hangja annyira
valóságosnak tűnt, mintha tényleg az emeletről
igyekezne lefelé. Hallani vélte a tizenhárom éves
lány vászoncipőinek surranását. Sőt, a lélegzetét
is, amint néma dalt dúdol maga elé.
Bezárta az ajtót, de a kulcsot nem vette ki.
Éppen a láncot tolta erős acélházába, mikor
rácsodálkozott a saját kezére. Ráncok, fonnyadt
bőr alatt kéklő, vaskos erek és néhány halvány, de
annál biztosabban látszó májfolt. Szomorú
látvány.
A nappali valóban barátságosan fogadta. Az
öblös fotel mellett zsúrasztal állt, rajta magazinok
és a reggeli teásbögre. A falon függő hatalmas,
múlt század eleji ingaórára pillantott. Mindjárt
kezdődik az egyik kedvenc sorozata, amiből ma
talán kiderül, hogy az esküvő után…
– Mama, miért csinálod ezt velünk?
Dotty hangja a háta mögött, alig két lépésről
hallatszott. Ruth Hannigan mégsem torpant meg,
nem is fordult felé. El kellett telnie néhány
nyomasztó másodpercnek, mire felfogta, hogy
most nem hallucinál.
– Itt az anyu! Itt az anyu! – kiabálta boldogan
Pét, s hallatszott, hogy közben egyhelyben ugrál.
Ruth megfordult. Dotty egészen az ajtófélfához
simult, mintha az volna élete nagy szerelme, még
piros arcát is hozzányomta. Biztosan attól
melegedett ki ennyire, hogy a mamát kereste a
motel minden zugában. Pet – a hatévesek
túláradó energiájával – valóban egyhelyben
ugrált. Közben megpróbált tapsolni is, de csak
ritkán sikerült rendesen eltalálnia egyik
tenyerével a másikat.
– Itt a mama? – kiáltott az előtérből Lucy, és
két masnival megkötött copfját lengetve
felbukkant testvérei mögött. – Igen, itt van végre!
– Ti… – Ruth Hannigan képtelen volt többet
kipréselni a torkán. Látta, hogy Dotty szemében
szörnyülködő értetlenség csillan.
 – Hogyan tudtál ennyire megöregedni, mama?
! – kérdezte a lány.
– A mama öreg lett, a mama…
– Hallgass már, Pet! – Lucy hátulról
megtaszította az öccsét. – Nem azért jöttünk,
hogy bántsuk a mamit.
– Akkor… – Ruth Hannigannek muszáj volt
megkapaszkodnia a fotel támlájában, nehogy
elvágódjon a padlón. – Miért jöttetek? Hiszen ti…
– Kérdezni jöttünk, mama. – Dotty nagyon
komolyan nézett rá, s ettől két kistestvére is
elcsendesedett. – Szeretnénk tudni, miért küldtél
el vele?
– Vele? Kivel? Hova? – Ruth Hannigan elméjén
hirtelen felrepedt az évek óta rákényszerített
mocskos üledék. Eddig is volt, hogy némely dolog
nem jutott eszébe. Különösen abból az évből,
mikor mindhárom gyermeke meghalt, de
valahogy soha nem erőltette az emlékezést. Most
minden egyszerre, azonos pillanatban jutott
eszébe.
Iszonyú fájdalom hasított a bal oldalába, s
végig a karjába.
– Azt mondta, hogy betegek vagytok. – A
gyerekek komolyan, csendesen figyelték anyjukat.
– Hogy el kell… Muszáj elküldeni benneteket
kórházba, különben…
 – Különben meghalunk? – kíváncsiskodott
Lucy. – Hát… tényleg meghaltunk.
– Szépen egymás után, ahogy a kiskacsák
mennek a tóra! – kántálta körben forogva a kis
Pet. És forgott… forgott… S minden fordulatkor
megcsillant a hátából kiálló kés pengéje.
– Hogyan, kisfiam? Mit mondasz, nem ér…
– Ezt mondogatta, miközben sorra leszúrt
minket – felelt a leghétköznapibb, társalgási
hangnemben Dotty. – Miért engedted, hogy
elvigyen minket?
– Betegek…
– Nem voltunk betegek, mami! – rázta
masnijait Lucy. – Semmi bajunk sem volt!
Igen, már Ruth is emlékezett. Ült a hallban az
aprónép…
Istenem, így hívtam őket magamban: az
aprónép! S olyankor mintha ezüstcsengők szóltak
volna.
…a kanapén sorban. Odakinn este, vagy talán
már éjszaka. Épp lefekvéshez készültek, mikor
váratlanul csengettek, és Ő azt mondta: a
gyerekek betegek. Tiltakozni akart, de Ő újra azt
mondta: a gyerekek betegek. Akkor Ruth az
aprónépre pillantott, s azok valóban gennyes
kiütésektől borítottan, lázasan hevertek a
kanapén. Azután Ő azt mondta: el kell vinnie őket
a kórházba, de ne féljen, mert semmi baj sem lesz.
Meggyógyítják őket hamar, s jöhetnek haza.
Várta a híreket. Nem akart látogatóba menni,
mert Ő azt mondta, hogy nem akar látogatóba
menni. Majd jött a hivatalos értesítés, hogy a
gyerekei meghaltak. Fertőző betegség, a nevére
már nem emlékszik. Kicsit szomorú volt, de nem
vitatkozott. Olyan jólesett, hogy a városban
mindenki sajnálta.
– Szegény mami – súgta Pét. Elindult volna
Ruth felé, de Dotty megállította.
– Most mennünk kell – mondta a nagylány. –
Nem haragszunk, anya.
Ruth Hannigan ellökte magát a foteltől, lépett,
de az oldalába maró fájdalomtól összegörnyedt. A
gyerekek hátráltak, majd eltűntek az előtér
félhomályában.
– Már emlékszem! Halljátok? Mindenre…
Mindenre emlékszem!
Térdre esett, de néhány pillanatig még sikerült
megtámaszkodnia. Azután egy láthatatlan,
iszonyú erejű kéz megmarkolta szívét, s többé
már el sem engedte.

***

A Zöld Szárny teteje földet rengető robajjal

beszakadt. Darla megbabonázva nézte azt a két
tűzoltót, akik a felső ablakokból lángoló
fáklyákként vetették ki magukat az utolsó
pillanatban. Három emeletnyit zuhantak, de
mielőtt földet értek volna, eltűntek.
– Mit keresnek maguk a szállodában? –
üvöltötte az egyik, régimódi egyenruhába öltözött
rendőr, gumibotjával a fűben kuporgó gyerekekre
mutatva. Darla hosszan a férfi szemébe nézett.
Valódinak tűnt. Igen, teljesen valódi volt, mint
ahogy a múlt század eleji vendégek, a tűzoltók, az
apácák, és a gyerek, akit odabenn talán már
utolért az apja.
– Igaza van! – kiáltott Darla, és a Ház felé
futott. Az előbb látta Cara Dorta, aki teljesen
megzavarodva téblábolt az előcsarnokban. Most
meg akarta találni, mert őt ismerte a
munkatársnői közül a leginkább. Helyette
azonban Mrs. Worbsky rohant lefelé a lépcsőkön.
Az igazgatónő hálóingben volt, hatalmas mellei
szabadon csapódtak ide-oda, mintha nem is
tartoznának hozzá. Máskor szigorú kontyba
rendezett frizurája most félig szétbomlott, s ettől
úgy nézett ki, mint egy Shakespeare-feldolgozás
elmebajos szereplője.
Darla elkapta a nő karját, és maga felé
fordította.
– Mrs. Worbsky! Asszonyom! – üvöltötte túl a
Házból hömpölygő sikolyok, recsegés-ropogás és
zene áradatát. – Asszonyom, figyeljen rám!
 Az igazgatónő könnyáztatta arccal meredt rá,
majd eszelős vigyorra húzta a száját.
– Hát nem megmondtam, hogy maga terhes?
Már akkor megmondtam, amikor még le sem
feküdt a pappal! – és hátravetett fejjel kacagott,
majd fuldokolni kezdett, mert megpillantott
valamit a második emeleten. Darla követte a
tekintetét. Az egyik ablak imént kitört, miután
valaki egy széket dobott ki rajta. Az puffanva
érkezett a gyepre, és megakadt a sövényben.
Körötte millió üvegcserép záporozott a talajra. Az
ablakban hatalmas termetű nő jelent meg,
kihajolt derékig, és túlharsogta a zajt.
– Mit csinálnak maguk odalenn? Ki zárt be az
irodámba, és hol vannak az ápolók?
Az ablakból Mrs. Worbsky igazgatónő
üvöltözött. Darla úgy engedte el a mellette álló,
hálóinges hasonmást, mintha égetné a kezét. Az
nyomban sarkon fordult, és éles vihogással
belerohant az éjszakába.
– El kellene innen menni – szólt Martha, aki
időközben Darla mellé lépett. – Nem jó itt, ahol
minden egyszerre történik.
A nő megszorította a kislány vállát. A szeme
sarkából meglátta végre Carát. Az ápolónő
gömbölyded alakját nem lehetett összetéveszteni
senkivel. Két tűzoltó támogatta, mert alig állt a
lábán, de sokkal inkább észnél volt, mint körülötte
mások.
– Hagyják, majd én gondoskodom róla –
vetette oda Darla a tűzoltóknak. – Figyelj rám! –
Felemelte a nő állát, és összerázkódott. Cara
szemében színes fények örvénylettek, mintha egy
őrült festő kevergetné az íriszét.
– A több éves para-fogság utóhatása – szólt
Martha. – Lehet, hogy többé ki sem tisztul a
tudata.
Cara állán nyál csurrant le, szemgolyói úgy
jártak, mint az álmot látóké, akik ezernyi képet
próbálnak felfogni egyszerre.
– Próbálj figyelni rám! – kiáltotta Darla, és
megrázta a nő vállát. – Ki kell hoznunk minden
gyereket a Házból, és levinni őket Theyarentbe.
Hallasz engem? Muszáj észhez térned, egyedül
nem tudom…
– Elloptak engem… Elraboltak… Álmodtam…
Messze jártam. És miket láttam, Jézusom, hát
miket! – Cara elmélázott saját szavain. A
hatalmas pofon hangjára még a távolabb állók is
odafordultak. Egy zsakettes úr rosszallóan
megrázta a fejét, két londiner és a társaságukban
tébláboló szobalány egyszerre kezdett vihogni.
Darla csak egyetlen pillanatra nézett rájuk, de
mikor ismét Cara felé fordult, annak arcán
meglepve látta az égővörös foltot, amit a tenyere
hagyott.
 – Jól vagyok. Semmi… Semmi bajom –
suttogta az ápolónő. Szemében még mindig
színek kavarogtak, de már sokkal kevésbé, mint az
előbb. – Darla, te vagy az? Biztosan te vagy Darla
Angelson?
– Igen, én vagyok. Cara, szépen kérlek, szedd
össze magad! A Háznak vége. Ki kell hozni a
gyerekeket és a dolgozókat. Csak te segíthetsz, rád
hallgatnak.
Cara Dorte lassan bólintott.
– Kihozzuk őket. – Lefejtette magáról Darla
kezét, és eligazította ruháját. – Megőrülni azután
is ráérek, nem igaz?
Az időnek már semmi értelme nem volt. Darla
mégis úgy érezte, hogy talán másfél óra alatt
tereltek egybe minden párát és dolgozót, akit
egyáltalán rá tudtak venni arra, hogy az előtérbe
jöjjön. Azért oda, és nem a parkba, mert hamar
rádöbbentek, hogy odakinn néha az idősíkok
elvándorolnak, egymásba mosódnak. Az egyik
vendéget halálra gázolta a semmiből előrobogó
tejszállító, míg a kertészt (ki tudja, melyiket a Ház
számos kertésze közül, akik a nyolcvan év alatt itt
szolgáltak) egyszerűen elnyelte az egykori halastó,
ami rögtön visszaváltozott játszótérré.
– Maradjatok együtt! – kiabálta Darla. A
mintegy hetven para és dolgozó riadt
birkanyájként szorult egymáshoz.
 – Mi is találtunk kettőt! – A három apáca
kézen fogva lépett ki a liftből két pizsamás
kisfiúval. Darlához vitték őket, majd boldogan
indultak tovább kutatni.
Ebbe bele fogok zavarodni! Hiszen már rég
halottak, legalább ötven éve voltak vendégei a
szállodának, és most… Most? Mikor?
Úgy döntött, inkább megpróbál nem
gondolkodni.
– Cara! Induljatok, Cara! – kiáltotta túl a
vendégek, a valcer, a bárban duhajkodó olaszok és
a bömbölő tűzorkán zaját. Az ápolónő intett neki,
s terelni kezdte a gyerekeket. Sok dolgozót éppen
úgy kellett istápolni, mint a megzavarodott
kölyköket. Idegösszeomlást kaptak, félőrülten
kóvályogtak a ház legkülönbözőbb zugaiban.
Néhányan végeztek magukkal.
– Hogy vígjaik le őket Theyarentbe az éjszaka
közepén? – lépett Darlához egy csinoska,
megszeppent lány, aki a konyhások kötényét
viselte. – Szuroksötét van az úton, és félek, hogy
szétszélednek.
– Nincs más lehetőségünk – mondta Darla, és
bíztatóan megérintette a lány arcát, aki erre
elsírta magát.
– Velem olyat… olyat műveltek… – fuldokolt
saját könnyeitől.
 – Most ne gondolj erre! A gyerekeket le kell
vinni a városba, ez a legfontosabb. Majd aztán…
Azután kezdünk valamit az emlékeinkkel is.
A parák és az ápolók kitódultak az ajtón. A
vendégek ámulva, sajnálkozva nézték őket. Nekik
eszük ágában sem volt elhagyni a szállodát, hiszen
várt rájuk kényelmes szobájuk, és különben sem
látták okát a menekülésnek. Volt, aki az igazgatót
kereste, hogy panaszt tegyen, amiért „ez a sok
beteg kölyök egyszer csak megjelent mindenhol”,
de a személyzet csak a vállát vonogatta.
– Hát jó… – Darla körbefordult az
előcsarnokban, utoljára felnézett az emeletre futó,
széles lépcsőkre, és a folyton le-fel siető liftekre.
Ha volt is még para vagy ápoló a Házban, rajtuk
nem segíthet.
A kijárat felé fordult… Lépett, de a szőnyeg
elindult a lába alatt visszafelé, s éppannyit
csúszott, amennyit ő haladni akart. Elvesztette az
egyensúlyát, térdre esett. A pult mellett álló óra
hangosan kondult. Nem többet, csupán egyet.
Darla körül mindenki megtorpant, összesúgott,
nyakát nyújtogatta. Mint akik várnak valakit.
Majd eltűntek.
Az üvegajtón túl a gyerekek már leértek a
parkba. Leghátul Cara terelte őket, aki most
visszanézett. Darla felugrott, lelépett a szőnyegről,
és az ajtó felé rohant, de mielőtt elérhette volna, a
szárnyak becsukódtak. Megragadta a
fémfogantyúkat, és felsikoltott fájdalmában: az
ajtó égetett. Odakinn a gyerekek megtorpantak.
Martha fölfelé indult a lépcsőn, de Cara
megragadta a karját.
– Menjetek! – ordította Darla, majd
gondolathullámot küldött a kislány felé. –
Tűnjetek el a Ház közeléből! Gyorsan!
Cara megfordította Marthát, majd intett a
menetnek, ami a kapu felé indult.
Darla egyedül maradt.

***

Harold seriff dühösen az asztalra dobta a

papírkötéses könyvtári kötetet. A barnára
tapogatott, rongyosra lapozott regény
végigcsúszott a nyitott aktán. Szétlökte a tollak,
ceruzák, gemkapcsok kupacát, majd úgy akadt el
a kávésbögrében, hogy majdnem felborította azt.
– Még hogy a fej beszélt a föld alatt! –
szuszogta a rendőr. – Istenem, John, miért kell
neked éjszakai ügyeletben ilyen baromságokat
olvasnod?
Nehézkesen eltolta székét az asztaltól, hogy
terebélyes pocakja ne akadályozza a felállásban.
Látta, hogy hasán megfeszül, szétnyílik az
egyenruha, s a gombok között elővirít fehér
trikója.
– Nem ártana… – végül nem mondta ki a
gyűlölt szót. Hosszú évek óta tudta, hogy
sportolnia kellene, s erre minden adottság
kitűnőnek mutatkozott Theyarentben. Csodálatos
környék, szép hegyi ösvények, amiket mintha
kifejezetten a kocogóknak vágtak volna, és persze
idő. Rengeteg idő, hiszen a kisváros alig produkált
egy-egy bűnesetet. Harold seriff az íróasztalánál
állva a szemközti falra pillantott, s igazán fel sem
fogta, hogy a majd negyvenéves, akadémiai
osztályképét nézi. Csupa csinos, izmos, Carter-
mosolyú amerikai lány és fiú, fekete
egyenruhában. Közöttük ő, John Harold végzős
rendőr, aki el van szánva rá, hogy
sorozatgyilkosok, drogbárók, maffiafőnökök
rettegjék a nevét.
– Még a kutyám sem tart tőlem – mordult. –
Ruby is csak vigyorog, ha rászólok.
Harold seriff nehézkesen szuszogva átcaplatott
az iroda jobb oldali ablakához, ahol a kávéfőző
egy kisasztalon állt. Kipillantott az éjszakai
városka főterére, amit a halogén lámpák rideg
fénye tett még kietlenebbé.
– Mikor is szoktál rá, hogy magadban beszélj,
öregem? – ékelődött önmagával. – Hohó, ki
emlékezne arra? Egy ehhez hasonló ügyelet alatt
történhetett, de már kinyomozhatatlan a pontos
dátum. Bizonyára akkor is feldühített valamelyik
regényíró ostobasága. Levágtad a kötetet, és… És
megszólaltál. Bizony, csak így történhetett!
A villanymelegítő csak langyosan tartotta a
kávét, pedig Harold seriff a legmagasabb
fokozatra állította. Bekapcsolta hát a rezsót,
elővett egy fémbögrét…
Olyan hang volt, mintha acélfogakkal
harapnának vasrácsokba. John Harold
csodálkozva fordult meg, kezében a fémbögrével.
Az iroda bejárati ajtaja zárva, a kulcscsomója
benne lóg, mozdulatlanul. A csupán két
olvasólámpával megvilágított helyiség sötét
sarkaiban az árnyak szintén változatlanok, ahogy
már több évtizede megszokta őket. A
puskaállványon három fegyver, leláncolva. Az
iratszekrény fémszörnyetege komor tömeg. Az
íróasztal mögött, kissé balra, a sarokban rácsos
ajtó. Az vezet a cellákhoz, amik persze régóta nem
láttak mást, legfeljebb egy-egy hőzöngő, vagy
hazatalálni képtelen részeget. A többit már csak
elképzelni tudta: a cellasor végén ismét fal, azon
ajtó, méghozzá az áttörhetetlen, páncélozott
fajtából. Számkombinációs zárjának kódját elő
kellene keresnie a noteszéből, olyan ritkán
használják. A fémajtó mögött hatalmas, szinte
már teremnek nevezhető raktár, tele plafonig érő
polcrendszerek sorával meg a falak mellett
felhalmozott kartondobozokkal. Ott tart mindent
a helyi rendőrség, amire senkinek nincs szüksége.
Megsárgult akták, jelentések, újságcikkek és a
bűncselekményekhez kapcsolódó tárgyi
bizonyítékok. Rengeteg kacat, amit eltüzelni
kellene inkább, de a szabályzat… a törvények…
Az újabb zajt Harold seriff csak úgy tudta
meghatározni, hogy attól röhöghetnékje
támadt:borzonganak az alumínium polcok! S
talán tényleg felnevet, ha nincs egyedül. Hátra
sem fordulva letette a fémbögrét a kisasztalra,
miközben tekintetével „fogva tartotta” a
cellasorhoz vezető rácsajtót. A zaj onnan jött, vagy
inkább azon túlról. John Harold előrelépett,
íróasztalának káoszából kitapogatta pisztolyát,
míg a ballal a farzsebben lapuló notesz után
kutatott.
Éles csattanás. A seriff érezte, ahogy kerek
pocakja megremeg, amikor izmai összerándulnak
a hájréteg alatt. Megnyalta ajkát, majd három
gyors lépéssel a rácsnál termett. Kinyitotta,
benyúlt a sötétségbe, felkapcsolta a villanyt. A
kétoldalt sorakozó cellákban és a folyosón búgva,
sercegve életre keltek a neoncsövek. Vibrálásuk
néhány pillanatig elvakította a seriffet. S épp
ezalatt hallatszott három tompa, mégis tisztán
kivehető puffanás. Nem a celláktól, azokon túlról
jött. A férfi bizonytalanul az asztalán álló
telefonra nézett.
– Most ébresszem fel Jacket, éjjel háromkor?
Mit mondjak neki? Hogy valaki rendetlenkedik a
raktárban? Annak az átkozott kazamatának még
ablaka sincs…
Hirtelen kuncogni kezdett. Pisztolyát a tokjába
csúsztatta, és hatalmasat fújt
megkönnyebbülésében.
– Patkányok, hát persze! – nyögte. – Azok a
kibaszott rémregények mennek az agyamra.
Döngő léptekkel végigment a cellák között,
melyek csupán rácsokból álltak, s mindegyik
ajtaja nyitva volt. A számkombináció notesze
leghátsó lapján volt felírva, és úgy megkopott,
hogy alig bírta elolvasni. Egyszer tévesztett is,
amit a készülék éles sípszóval adott tudtára.
– Baszódj meg! – ajánlotta Harold seriff a
zárnak, és beütötte a jó számokat. Mielőtt
ránehezedett volna a csikorogva mozduló
kallantyúra, felkapcsolta a benti villanyokat, s
elmosolyodott a még mindig tudatában
sziporkázó félelmen. – Felnőtt férfi, méghozzá
seriff, és be van…
Üvöltése többszörös visszhangot vert a
hatalmas, polcrendszerekkel zsúfolt helyiségben,
ahol nem égett a villany. Hátratántorodott,
hangosan zihálva rángatta elő pisztolyát, s mivel
már közben kibiztosította, hajszál híján a saját
lábába lőtt. A dörrenés mintha megrázta volna az
egész épületet. A golyó, amit ideges ujja küldött ki
a csőből, a lába előtt csapódott a padló
keramitkockáiba, négyet pozdorjává zúzott, de
nem tűnt el a cementben. Gellert kapva, fütyülve
átzúgott a raktáron, és a szemközti falba vert
lyukat.
Anika Gorth, akitől a seriff ennyire megrémült,
továbbra sem mozdult. A cellasoroktól beszűrődő
fényben, talán ötlépésnyire állt a bejárattól. A
hatalmas polcsorok között alakja kicsinek,
törékenynek tűnt. Csuromvizes ruhájából zöldes lé
csöpögött a betonpadlóra, két apró lábfeje körül
máris hatalmas tócsát hagyva. A kislány két
copfja előrelógott a vállain, és szintén zöld
nedvességet eresztett. John Harold látta: Anika
pontosan úgy néz ki, ahogy rátaláltak. Felpuffadt
hasa majd szétrepesztette a csinos kis ruhácskát,
bőrén egymást váltották a véres karmolások és a
hullafoltok.
Nyakán fekete ujjnyomok virítottak…
Egyértelmű, hogy megfojtották. De akkor…
Akkor miért NEM láttam ezt? Miért írtam a
jelentésbe, hogy baleset?
…tágra nyílt szeme pedig a koponya belsejébe
fordult, fehér szemgolyókat tárva fel. A kislány
kinyitotta a száját. Ajkai közül sűrű, barnás
váladék ömlött kerekded hasára, s onnan
csattanva érkezett a talajra.
Harold seriff ettől a zajtól tért magához.
Iszonyatos fejgörcs robbant az agyába, a kíntól
hangosan nyögnie kellett. Mintha rég megtapadt,
megkeményedett rétegeket tépnének le az
agyvelejéről. A fájdalom elviselhetetlenné nőtt. A
férfi nekitántorodott a cellák rácsának, kezéből
kicsúszott a fegyver, és a földre érve ismét elsült.
A dörrenés megrezzentette az armatúrák
fénycsöveit. A golyó élesen pendült egy rácson,
majd az iroda iratszekrényének oldalába
csapódott.
Anika Gorth a halottak türelmével várakozott.
John Harold úgy érezte, hogy az agyát
tisztogatókezek az utolsó simításokat végzik, s
ezzel együtt a fájdalom is jelentősen enyhült.
Remegve nézett végig magán, miután visszanyerte
egyensúlyát. Inge, nadrágja feketére ázott a
verejtéktől, s neki az jutott eszébe:Ez ám a
fogyókúra!
Megkapaszkodott a raktár ajtajának szélében,
és végre visszanyerte egyensúlyát. Fejében a kín
enyhe, bizsergő emléke maradt csupán, s ezért
néhány másodpercig reménykedett benne, hogy
Anika alakja az agyérgörcs mellékhatása volt.
Mégis óvatosan lesett be a raktárba. A kislány
továbbra is előbbi helyén állt, kristályfehér
tekintetét a seriffre függesztve. Majd hirtelen
megmozdult, oldalra lépett…
A cipő! Hiányzik az egyik cipője!
…felnyúlt a polcokon sorakozó holmik közé,
ujját beakasztotta egy hatalmas kartondoboz
sarkába, és az egészet a földre rántotta. Akták,
tárgyak, jegyzetek, fényképek garmadája zuhant a
padlóra, szóródott szét. Néhány holmi a zöld
pocsolyában landolt, ami Anikáról csöpögött le.
Később Harold seriff nem tudta volna
megmondani, a halott kislány mikor tűnt el.
Voltak pillanatok, mikor még ott állt, s aztán
olyanok, mikor már nem. A férfi viszont erről
senkinek nem beszélt.
– Unatkoztam, hát gondoltam, körülnézek a
régi akták között – mesélte az FBI nyomozóinak
két hónappal később, s akkor már hitte is, amit
mondott. – így találtam rá Anika Gorth meg a
többi theyarentben meghalt gyerek ügyére. És
ahogy ott olvasgattam a jelentéseket, néztem a
fényképeket… Hirtelen minden összeállt.
Nem így történt. John Harold még legalább egy
órán át nem mert megmozdulni. Azután belépett
a raktárba, kapkodva visszadobált mindent a
kartondobozba, és fújtatva, a rémülettől halkan
vinnyogva kirángatta azt az irodába. Majd
visszament a raktárhoz, megbámulta a
betonpadlón gyorsan halványodó, zöld vízfoltot, és
kapkodva bezárta a kódzáras ajtót.
 Hajnalig görnyedt a régi iratok fölött. És
valóban összeállt minden. Minden, aminek
akkoriban is nyilvánvalónak kellett volna lennie.
Anika Gorth… a Hannigan-testvérek… és a többi
kölyök, akik meghaltak Theyarentben. Igen, az
aktáik mind tiszták, lezártak, s látszólag
egyértelműek: betegség, baleset, gondatlanság,
amiről senki nem tehet. Harmincöt gyerek húsz
év alatt. Már ez a szám… Már ennek is fel kellett
volna tűnnie!
John Harold agya olyan frissen, lendületesen
dolgozott, ahogy an hosszú évek óta soha. Úgy
döntött: azon később töri a fejét, hogy miként
csináltak belőle ostoba, nyálcsorgató, elhízott
vadbarmot, aki akkor sem veszi észre a
bizonyítékokat, ha azok kiverik a szemét.
Nem, ez ráér. Ami ennél sürgősebb, az egy név.
Annak a neve, aki megölte a gyerekeket.
Végül rátalált a névre is. Ott volt minden ügy
aktájában. Megtisztult tudattal egyértelműnek
tetszett az összefüggés, s ez még inkább
elkeserítette a seriffet.
Éppen végzett az utolsó jegyzőkönyvvel…
Mintha az elmeosztály lakói írták volna
mindet… Hol volt az eszem?
…mikor hangokat vélt hallani az utcáról.
Harold seriff feltápászkodott a padlóról.
Holnaptól kocogni járok! – gondolta, s ettől
kellemes borzongás járta át. Majd az ajtóhoz
lépett, és elfordította a kulcsot.
A főtérre ekkor érkeztek meg a Házból
menekülők.
 XIV.
Végjáték
Darla Angelson sokszorosan egyedül maradt.
Egyedül, mint hús-vér ember, ha nem
számítjuk azt a néhány szerencsétlen,
megzavarodott gyereket és egykori gondozót, akik
sötét zugokba, a pince rejtett járataiba,
szekrények aljába bújtak, s a rettegéstől félholtan
ziháltak. És egyedül, mint szellemi erőket
birtokló, különös elme, aki csak nemrég tudta
meg magáról, hogy „para”, és ezzel a tudásával
nem is igazán volt képes élni.
A Ház elnémult. Nem bömbölt már tűz a Zöld
Szárnyban, nem zajongtak különböző idősíkok
vendégei a szobákban, folyosókon, termekben.
Csak a szél… A hegyekből lezúduló, a közelgő tél
hírét hozó viharos, hideg szél süvített a falakon
kívül. Darla látta a sötétségben eltűnni Cara
Dorten fehérköpenyes, gömbölyded alakját. Biztos
volt benne, hogy a nőnek különlegesen erősnek
kellett lennie, ha félre tudta tenni a rá szakadó
emlékek iszonyatát. Erősnek, vagy őrültnek.
Darla nekifeszült még néhányszor az ajtónak,
majd a pult mögül előhozta az ügyeletes nővér
székét, és belevágta az üvegtáblákba. Semmi
hatás. A szék úgy pattant le az üvegről, mintha az
utóbbi gumiból volna. Ugyanezt megkísérelte
három ablaknál, de az eredmény nem változott.
– Tehát van itt valami dolgom – mondta
hangosan. Körülnézett a csillároktól fényes
előcsarnokon, majd elindult a bár felé, de félúton
visszariadt. Az egykori szalonnak természetesen
már nyoma sem volt. A lengőajtón túl tornaterem
helyezkedett el, ahogy azt az igazgatónő utasításai
szerint átalakították. A bordásfalak,
tornaszőnyegek, gyerekekhez tervezett „erőgépek”
középkori kínzókamrát idéztek a félhomályban.
– Önként nem sétálok csapdába – rázta meg a
fejét Darla. – Gyere ide, ha akarsz tőlem valamit!
Szándékosan kiabált. Nem tudta pontosan,
hogy a Házhoz beszél-e, vagy ahhoz, aki a Ház
erejét irányítja. A lényeg, hogy hallja, és mutassa
meg magát.
– Gyere elő, amíg fel nem kell a Nap! A fényben
nem vagy olyan erős, igaz? Félsz a világosságtól,
mert te magad is sötétségből állsz.
Előbb azt hitte, nem kap választ
melodramatikus felszólítására. Aztán kopogni
kezdett az öreg írógép, amit a pult egyik
szekrényében, elzárva tartottak. Csak néhány
betűt ütött le, de azok élesen, keményen
csattantak a visszhangos teremben. Darla
megkerülte a pultot. Az utolsó betű hangja akkor
halt el a folyosók kusza rendszerében, mikor
szemben állt a faburkolatú szekrényajtóval. A
kulcs nem volt a zárban, de Darla tudta, hogy hol
tartják: egyszer megfigyelte, mikor az
ügyeletesnek új szalagot kellett befűznie az alig
használt ócskaságba.
A kulcs a helyén volt, a jobb oldali legfelső
fiókban, sok más, értéktelen holmit őrző ajtó,
szekrény kulcsa között. A számozás alapján Darla
gyorsan megtalálta, de mikor a zárba illesztette,
elbizonytalanodott. Néhány másodperc után
azonban ismét elárasztotta a düh, ami eddig is
átsegítette minden borzalmon.
Az írógépbe mindig friss lapot fűztek, csak
azután zárták el. Ez affélebiztonsági
intézkedésvolt, amit az igazgatónő még FBI-os
múltjából hozott magával: értelmetlen, de
megszeghetetlen. Darla kissé kijjebb húzta a
vasszörnyet, ami legalább harminc kilót nyomott,
hogy a fény megvilágítsa a papírt.
„JÁTSSZUNK! ”
Ez az egy szó állt rajta. Darlának még ideje sem
maradt, hogy eltöprengjen a jelentésén, mikor
velőtrázó sikoly szaggatta szét a csöndet. A hang
az első emeletről érkezhetett, de a pucér falak
annyira felerősítették, mintha a lány az
előcsarnokban volna. Darla nem gondolkodott
azon, mit kell tennie. Valaki bajban van, tehát
segítenie muszáj, még akkor is, ha csapdába fut.
Különben sem biztos, hogy a sikoltozás (ami
kevésbé hangosan, de folytatódott) a
megelevenedett írógép üzenetéhez tartozik.
A liftet elkerülte. Valahogy még kevésbé bízott
a vasrácsos, zörgő szörnyetegben, mint eddig. A
lépcsőház, ha rosszul megvilágított is, sokkal
biztonságosabbnak tűnt. Amint a korlátba
kapaszkodva felrohant az első emeletre, a
sikolyokat, zihálást, nyögéseket futó lábak dobaja
egészítette ki. Pontosabban: nem voltak ezek „futó
léptek”.
Inkább mintha valaki üldözői elől menekülne,
meg-megcsúszva a folyosó szőnyegén, míg
mögötte ráérősen, néha bizonytalankodva
cipősarkak kopognának a jégeső kegyetlenségével.
A szobalány annyira váratlanul toppant elé,
hogy Darla alig bírt félreugrani az útjából. A lány
tizenhat esztendős lehetett, bár ezt csupán
törékeny alkatából, alacsony termetéből ítélhette
meg. Amint elkerülte Darlát, nekitántorodott a
falnak, s úgy tűnt, azonnal elájul. Fényes, barna
haja kibomlott a fehér fityula alól, előírásos
szobalányi egyenruhája több helyen széthasadt,
egyik gyereklány-melle szabadon derengett elő.
Két meztelen karján és a nyaka körül friss
zúzódások, véres karmolások látszódtak, s egyik
szeme teljesen eltűnt egy sötétlila duzzanat alatt.
 – Ne… Ne bántsanak… Kérem… – motyogta, s
állán vér csurrant. Fehérneműje a két bokájára
tekeredett, így alig bírt lépni. Mégis továbblökte
magát a faltól, mikor ismét meghallotta a
lépteket. Darla elhűlve nézte azt a csapatnyi
részegurat, akik a folyosó túlfelén tűntek fel.
– Ott a kis vadmacska! – üvöltötte egyikük.
– Csípjük el a huncutot! – hörögte egy
irdatlanul hájas, jó ötvenes férfi, és tömzsi
ujjaival a slicce körül matatott. – Van itt neked
valami, hallod-e?
A többi férfi sem volt csendesebb vagy
józanabb. Öltözékük zilált és erősen hiányos.
Mégis felismerhető volt, hogy valamikor a tízes
években lehettek divatosak. Ketten félig ürült
pezsgőspalackokat lóbáltak, melyek nyakán egy-
egy női harisnya tépett maradéka csüngött. Mikor
megpillantották a szerencsétlen szobalányt,
botladozva futásnak eredtek. A többiek szuszogva,
„hujj, hujj”-t kiáltva követték őket.
Darla eléjük akart állni. A harag úgy izzott
benne, hogy biztos lehetett: akár mindet megöli,
ha egyetlen ujjal is a lányhoz érnek. Mielőtt
azonban bármit tehetett volna, a lány elérte a
lépcsőházi korlátot. Rágörnyedt a számtalan kéz
által koptatott, fényes fára, és az üldözői felé
fordult.
– Úgy maradj, ne mozdulj! – üvöltötte az egyik
férfi.
– Így épp jó leszel nekem! – röhögött vele a
kövér úr.
Darla látta a szobalány szemében, hogy mire
készül. Felé lépett, de a lány hangosan felnyögött,
majd lendületet vett, és átfordult a korláton. Úgy
tűnt, percek teltek el, mire a könnyű test iszonyú
csattanása a földszinti előtérből felért hozzájuk.
Az urak megtorpantak, a hátsók az elsőkbe
futottak, ketten elestek. Az egész társaság bamba,
döbbent arcot vágott.
– Hoppá! – motyogta egyikük, de ez már
senkinek nem hatott mulatságosan. A kövér úr
arcán hirtelen könnyek kezdtek patakzani.
Fiatalabb társa zavartan rángatta a vállát, mintha
azt mondaná: „Én nem értem, mi történt, hogy an
történt és miért történt. ”
Aztán eltűntek. Darla Angelson hátát a falnak
vetette, és saját nehéz, sípoló lélegzetét hallgatta.
– Tehát ez a játék! – súgta a szemközti ajtónak.
– Milyen borzalmak emlékét dédelgeted még?
Mintha a Ház vagy annak őrzője felelni akarna,
halk zúgás zengett fel valahonnan. Darla előbb azt
hitte, csupán a szél búgatja a régi
kéménykürtőket, de a zaj egyre hangosabbá vált.
Néha morajlott, mint a tengerár, máskor élessé,
már-már sípolóvá vált, és egyértelműen
közeledett. Darla az ösztöneire hallgatott, s futni
kezdett a végtelennek tetsző folyosón. Félúton
járhatott, mikor felfedezte, hogy talpa alatt
megváltozott a szőnyeg mintázata, és kétoldalt az
ajtók avítt stílusú számokat viselnek. A lámpák
falikarjai valahogy a negyvenes éveket és a
megfilmesített Agatha Christie történeteket
juttatták eszébe. Az egyik szobából a liftesfiúk
zsinóros kabátját viselő, tizenéves srác lépett elő.
Épp a sapkáját igazgatta, mikor Darla elrohant
előtte.
– Asszonyom, ez itt a személyzet lakrésze!
A zúgás hirtelen elviselhetetlenné vált. Darla a
válla fölött hátrapillantott. Ahol néhány
pillanattal korábban a megerőszakolt szobalány
vetette át magát a korláton, most örvénylő, fekete
felhő gomolygott. A liftesfiú tátott szájjal,
bénultan nézte, amint a milliónyi rovar felé repül,
s csak akkor kezdett eszelős sikolyokkal
hadonászni, mikor elborították őt. Darla tovább
rohant. A folyosó nem akart véget érni, pedig
biztos volt benne, hogy az egész épület maga sem
lehet ilyen hosszú.
Amikor az első darázs beérte, és a hátába mart,
rávetette magát a legközelebbi ajtóra. Bezuhant a
szobába, könyökével lökte az ajtót, s úgy érezte,
valami képlékeny, nagy tömeg ellenáll neki.
Felüvöltött, sarkát a padlónak feszítette, és
hátával az ajtónak dőlt. A zár éles kattanással
ugrott a helyére. Darla felkapta a rongyszőnyeget,
amin állt, összegyűrte, és a küszöb résébe
tömködte. A kulcslyukra is vetett egy pillantást, s
mivel benne volt a kulcs, ráfordította. Ekkor
érezte meg, hogy a testén legalább húsz csípés
lüktet. A kinti zúgás tömör hangján kívül élesebb,
közelebbi hangot is hallott, s amint fordult, egy
darázs az arcára tapadt.
Öt rovart vert agyon, s még három lángoló
daganatot gyűjtött be. Csak ezután tudta
megnézni, hova került. A szoba szegényes
berendezése, a faspaletták kopott festékrétege és
az ócska, kitaposott szőnyegek mutatták, hogy a
Ház olyan idejében van, mikor ezeket a
helyiségeket valóban a személyzet szállásaként
használták. Fényt csupán egy sárga ernyőjű
olvasólámpa adott, amit a rézágy fölé szereltek.
Az ágyban feküdt valaki. Darla óvatosan
ellépett az ajtótól, miután ellenőrizte, hogy a
rongyszőnyeg biztosan a helyén van. A takarók
halma valahogy furcsán, túlságosan magasra
emelten gömbölyödött az ágyban fekvőn, mintha
külön merevítők tartanák. Így az illető fejét sem
láthatta. Csupán hörgő, nehézkes légzése jutott el
Darláig, aki most köhögéssel küzdött, mert a
szobában fojtogatóan bűzös volt a levegő.
Félúton járt az ajtó és az ágy között, mikor a
takarók megmozdultak. Egyszerre rúgta le
magáról mindet a férfi, s már a padlón csattant
két meztelen talpa.
– Maga! … Maga tehet róla, átkozott gazember!
– hörögte, egyáltalán nem emberi hangon, és
felemelte két karját.
Darla a látványtól majdnem elveszítette az
eszméletét. A férfi (egykor legalábbis az lehetett)
bőre vörösen, lilán, néhol feketén és fényesen
feszült a testén. Emberi alakját elveszítette a
daganatok, fekélyes sebek, gennyet folyató
repedések rettenetes tájképétől. Arcából sem
maradt semmi, ami értelmes lényre utalhatott
volna. Meztelen volt, s Darla a lepedőn látta, hogy
már régóta fekhetett a saját mocskában.
– Maga! – rikácsolták a formátlan ajkak. –
Megmondtam, hogy a tetőre nem megyek!
Megmondtam, hogy előbb ki kell füstölni a
darazsakat! De maga kitett volna az állásomból,
hát felmentem.
Elkaptak a dögök. Most én kapom el magát!
Darlának ugrania kellett, hogy elkerülje a
lesújtó öklöt. A borzalmas látványtól és a bűztől
szédelgett. A férfi egyre gyorsabban mozgott, a
bőre számos helyen felrepedt, a hólyagok halk
pukkanással kidurrantak, s a padló vértől,
gennytől lett csúszós. Darla sokkal gyorsabb volt,
mint az ember, aki valaha bizonyára a Ház egyik
alkalmazottja lehetett. Itt halt meg, ebben a
rettenetes lyukban, elhagyatva, de gyűlölete
átitatta a falakat, s utolsó percéig csak arról
fantáziáit, mit tenne a főnökével, ha az bejönne.
Darla a falig hátrált, két keze kétségbeesetten
tapogatott a háta mögött. Végre rátalált az apró
ajtógombra. Elfordította, és beugrott a
sötétségbe. A beépített szekrényben felkavarodott
a por, amitől csak még nehezebben lélegzett.
Térdével kitámasztotta az ajtót, amire a
következő pillanatban tompa ütések záporoztak.
Amikor a sötétben ujjai a ruhák, ócska cipők,
üres dobozok között rátalált egy ottfelejtett,
elgörbült piszkavasra, már tudta, hogy nem tehet
mást. Kivárta, amíg a szerencsétlen roncs újra
lendületet vesz, s akkor kirúgta az ajtót. A férfi
közel állt. Annyira közel, hogy Darla megláthatta:
a sebeibe legyek raktak petét, és fehér nyűvek
próbálják magukat befúrni az eleven húsba.
A piszkavas hegye a homlokcsontot találta el, és
beleakadt. Darla megpróbálta visszarántani, s
ezzel majdnem magára húzta a férfit. Meglökte
hát a szerszám nyelét, mire a torzó üvöltve
elvágódott a padlón. Két lába rúgott még
néhányat, majd végleg elcsendesedett.
Darla átlépte a holttestet, és a szoba
kijáratához ment. Sejtette, és nem is tévedett: a
darazsak eltűntek. Mire megfordult, már a
szerencsétlenül járt alkalmazottnak sem volt
nyoma. Kilépett a folyosóra, mely most rideg, zöld
csempékkel burkoltan fogadta, ahogy an
eredetileg megismerte.
– Egyre mocskosabb játékot űzöl – kiáltotta a
Ház csöndjébe. – Ideje megmutatnod magad!
– Nem kapkodja el.
Darla a hang felé fordult, s mindkét kezét a
szájára tapasztotta, hogy ne sikoltson. A folyosón,
alig öt lépésre tőle, Sam Forbes állt. A fiatal
tiszteletes azt a ruhát viselte, amiben a nő
utoljára látta. Inge félig kilógott a nadrágjából,
koszfoltok tarkították, és néhány helyen mintha
macskakörmök hasították volna fel.
– Sam – súgta Darla. – Istenem, Sam, mit tett
veled?
A férfi, talán válaszként, kissé megemelte az
állát. Torkán fekete véraláfutások sorjáztak.
Azután tett egy lépést a nő felé, de Darla
önkéntelenül hátrált. Sam tekintetében szomorú
fény csillant, ami még hátborzongatóbbá tette
halott arcát. Látszott, hogy megpróbál beszélni,
de a fojtogatástól dagadt torka csak értelmetlen,
kásás hangokat volt képes kipréselni. Ekkor
kapkodva körülnézett a folyosón, mintha keresne
valamit, de hiába. Kétségbeesetten pillantott
Darlára.
– Mit… Akarsz valamit mutatni?
Sam vadul bólintott, majd tekintete hirtelen
megakadt a nő fehér köpenyének mellrészén.
Jobbját nyújtotta felé, de Darla a hullafoltos
ujjaktól újra megrémült. Sam Forbes éledő
türelmetlenséggel mutogatott, s közben tátogva
ki-kilökte szederjes ajkai közül sötétlila nyelvét. A
nő végre kezdte megérteni. Lenézett magára, de
semmi különöset nem látott. A nővérruhát viselte,
fehér csontgombokkal. Ebben a vékony, rövid
öltözékben mindig meztelennek érezte magát, s
biztosan tiltakozott volna ellene, ha nem gyerekek
között kell szolgálatot teljesítenie. Még így is néha
az volt az érzése, hogy némely kamaszodó kölykök
összevigyorognak a háta mögött, alaposan
megszemlélve a fehér köpenyen keresztül tisztán
kirajzolódó fehérnemű vonalát.
– Mit akarsz mondani, Sam? – tárta szét
karját. A férfi idegesen csapott a térdére, majd
egyik tenyerét táblaként tartva, a másik
mutatóujjával téglalap formát rajzolt rá. Azután
saját mellére, végül a nőre bökött. Darla végre
megértette. Bal melle fölött odacsíptetve fityegett
a fényképes azonosító kártya.
– Ezt akarod? – Levette a műanyag tokba
rejtett lapocskát, de képtelen volt rászánni magát,
hogy közelebb lépjen Samhez. Túlzott lendülettel
dobta a kártyát, ami átrepült a másik feje fölött.
A férfi lehajolt érte, és az egyik falhoz lépett. Darla
ekkor vette észre, hogy Sam lába körül valahogy
megolvadt a padló, s ő a két bokájáig belemerült a
szőnyegbe. A férfi majdnem elbukott, de végül
sikerült egyik tenyerével megtámaszkodnia a
falban, míg a másikban a kitűző fémcsatját
szorította, éppen úgy, mintha túl rövidre faragott
ceruza volna.
Sam Forbes kapkodva véste kusza betűit a
fehér festékre. Vakolat pergett a felpuhult
szőnyegre, ami már térdig elnyelte a férfit, és
néha hangosan, édes szagú gázokat eregetve
felbugyogott. Darla elméjében érezte, hogy Ő, a
Ház gazdája egyre növekvő dühvel árasztja el a
Sam Forbes alakú jelenést.
A kártya végül a földre hullott, és azonnal
elmerült a padlószőnyegben. Ahogy Sam Forbes –
vagy ami a lelkét jelképezte – szintén eltűnt,
utolsó pillantást vetve a nőre. A talaj azonnal
megmerevedett, s csupán a futószőnyeg apró
gyűrődése emlékeztetett arra, hogy mi történt ott
egyetlen perccel korábban. Darlának nem kellett
közelebb lépnie a falfirkához, onnan is
elolvashatta, ahol addig állt.
MENJ A ZÖLD SZÁR…
Sam Forbes idáig jutott, majd eltűnt. Darla a
plafonra emelte tekintetét, úgy súgta:
– Átkozott! – majd futásnak eredt a folyosón. A
Ház ismét teljesen néma volt, míg meg nem
közelítette a pincelejárót. A vasajtó sokkal
közelebb lett volna, de a nő sejtette, hogy azt
zárva találná.
A pincén keresztül, még ha veszélyesebbnek is
tűnt… Veszélyes? Bármelyik lépésnél elintézhet!
…mégis sokkal biztosabban eljuthatott a
céljához.
A pincelejárat sötét, nyirkos és szédítően
meredek volt. Hangokat sehonnan nem hozott a
Házban kerengő huzat, Darla koponyája mégis
zsúfolásig telt sikolyokkal, hörgéssel, üvöltéssel. A
falak árasztották az iszonyú hangokat, azok
okádták ki mindazt a borzalmat, amit majd száz
év alatt összegyűjtöttek. Darla biztos volt benne,
hogy a játék még nem ért véget. Ha valahol
sikerrel támadhat rá a Ház, akkor az a pince.
Szinte vakon botorkált, két kezével tapogatta a
penészes falakat. A harminc lépésenként
felszerelt, vasrácsos bányalámpák alig adtak némi
fényt.
A gyerekcipők embermagas halma mellett
ment el éppen, mikor megérezte, hogy nincs
egyedül. A hatalmas, mogyoróbarna szemek
mágnesként vonzották a tekintetét. A kislány félig
beásta magát a cipők közé. Testtartásán látszott,
hogy ha újra veszélyt érezne, másodpercek alatt
eltűnne a lábbelik alatt, magára omlasztva a
rakás tetejét.
– Te vagy az? – szólt a gyerek.
 – Én itt dolgozom, a Házban – mondta, de nem
lépett közelebb.
Szinte biztos volt benne, hogy jelenéssel van
dolga, és megint csupán egy ocsmány, rémítő
játék lesz az egészből. – Te mit keresel a
pincében?
– Szóval te ölted meg B. J. -t. – A kislány
megmozdult, de csak azért, hogy kényelmesebben
helyezkedjen el. Két könyöke a cipőkön, kitárt
tenyerein pedig az álla támaszkodott, s majdnem
hason feküdt. Darlának az az iszonyatos
gondolata támadt, hogy a gyerek nem folytatódik
a halom belsejében. A dereka csupán véres,
elfűrészelt húshalmaz, amiből még mindig
szivárog az életerő.
– Én szerettem B. J. -t. Igazán muszáj volt
megölnöd? – szólt ismét a gyerek. Hangja
higgadt, sőt semleges volt, mintha a vacsora után
érdeklődne.
– Nem… Illetve… – Darla próbálta összeszedni
a gondolatait. – Igen, én öltem meg B. J. -t, de ő
akarta, hogy ez történjen.
– Az életből nekem is elegem van. – A lány
szurtos arcán ravasz fintor jelent meg. – Akkor
most engem is megölsz?
Darla váratlanul erősnek, magabiztosnak érezte
magát.
 – Ha nem kényszerítesz rá, biztosan nem foglak
bántani – mondta, és leguggolt a gyerek elé, hogy
azonos magasságban legyenek. – Akarsz
kényszeríteni?
A kislányt láthatóan meglepte ez a válasz.
Töprengett kicsit, majd jobb mutatóujjával
mélyen beletúrt az orrlyukába, s amit talált
(bőven talált), azt leszopogatta a körméről. Csak
ezután szólalt meg.
– Mi most már mindannyian meghalunk. Ugye
bezáródtak előtted az ajtók?
– És az üvegek törhetetlenné váltak.
– Sejtettem. Minket meg akar ölni. Téged azért,
mert ellenálltál neki, engem pedig, mert gyerek
vagyok. Imád gyerekeket ölni.
Darlát kirázta a hideg. Körülöttük a
pincerendszer árnyai kissé arrébb mozdultak,
mintha az idő múlását akarnák jelezni.
– Nem engedem, hogy bántson téged. Gyere
velem, megkeressük a kijáratot.
A lány kinyújtotta jobb karját, és a terem
legsötétebb sarkába mutatott.
– Arra van a Zöld Szárny – szólt, és
kényelmesen visszatámaszkodott. – Én nem
mehetek veled, de ha kell, segítek kinyitni az ajtót.
Az ajtó!
A gondolathullám ellentmondást nem tűrően
robbant Darla tudatába. A nő már egészen
megfeledkezett arról, hogy egy parával társalog,
így most néhány pillanatra elfogta a pánik. Ez
elegendő volt hozzá, hogy a Ház falainak zihálása
ismét a közelébe férjen. Gyorsan összpontosított,
visszaemlékezve mindarra, amit Martha tanított
neki.
– Rendben. – Felállt, és a sötét sarokba lépett.
A vasajtót a túloldalról reteszelték el. Sok rúd
dinamitra lett volna szükség, hogy kinyissák. –
Most mit tegyek?
– Állj kicsit oldalt! – A kislány tekintetét az
ajtóra függesztette. Szembogara tűhegynyire
zsugorodott, alsó ajkát beszívta, két válla
megfeszült. Darla érezte, amint láthatatlan
kisülések íve pattan át a termen, kergetőzik a
vízvezetékeken, s a kisebbek közül néhány a
hajában talál menedéket.
Az ajtó fehér füstcsíkokat kezdett eregetni, s
közben mély, dörrenő hangokat hallatott. Azután
a zár felizzott, egyre vakítóbban fénylett,
elgörbült. A résből és a szegecsek mellől
könnycseppekre emlékeztető olvadék gördült ki, a
padlóra hullott, és bántóan sistergett. Darla
kénytelen volt még távolabb húzódni, mert a forró
fém hője égette a bőrét. A lemez felhólyagzott, a
zsanérok sikoltottak kínjukban, aztán…
A gőzrobbanás tőből kitépte az ajtót, és
berepítette a pincébe. Darla éppen csak el tudott
hajolni előle, meztelen karját így is megsütötte
néhány izzó forgács. A fémajtó ott landolt, ahol
imént a kislány könyökölt. Darla odaugrott, de
nem tudta megfogni a roncsot. Lehajolt, s
megpillantotta a gyereket. A fejét groteszk módon
elcsavarta a rácsapódott súly, a keresztpánt
letépte arca egyharmadát. Az égett hús szaga
fojtogató felhőben terjengett.
– Erre… – nyögte a kislány – erre nem
számítottam. Ő…Ő nagyon nem akarja, hogy
bejuss a Zöld Szárnyba, de… szabad az…
Darla a kézfejére húzott egy-egy bőrcipőt, hogy
azzal lökje félre az ajtót, de hiába. A füst
áthatolhatatlanná vált, mikor az izzó fém alatt
előbb felparázslott, majd lángra lobbant a
gyerekcipők halma. Már nem segíthetett a lányon.
Kirohant a frissen tárult résen, de a küszöbről
még visszaküldte elméjét, hogy megtudja, mi
történik a pincében. A kislány tudata ekkor hunyt
ki.
Darla Angelson sarkon fordult, és rohanni
kezdett. A Zöld Szárnyban volt. Kétoldalt rég nem
használt laborok, vizsgálók, irodák sorakoztak. A
lágy, zöld fény mindent valahogy betegessé,
émelyítővé varázsolt.
– Sam, merre? – zihálta Darla. – Sam, segíts,
hová menjek?
 Fogalma sem volt, hogy kiabál-e, vagy csupán
suttog. Elérte a Zöld Szárny földszintjének
lépcsőházát, és felfelé rohant. A rideg falak
elnyelték az általa keltett zajokat, s helyettük rég
elhalt kiáltásokat, sikolyokat és röhögést adtak
vissza. Az első emelet éppolyan kietlen és néma
volt, mint az előző. Az ajtók kétoldalt semmiben
sem különböztek bármelyik rohadt közkórház
lepusztult osztályától.
– Sam! – üvöltötte Darla. Talán a saját hangja
tette, vagy a kimerültség, de végre gondolkodni
kezdett. Tenyerét rászorította a halántékára, és
befelé figyelt.
Álmodom, vagy… Képzelem ezt az egészet. Igen,
talán nincs másról szó, csupán arról, hogy
kiborultam Sam halála miatt, és azóta
egyfolytában… Egyfolytában a saját lázálmomban
bolyongok.
A ház körülötte most még csöndesebb volt,
mint eddig bármikor. Máshogy volt csöndes, mint
korábban. Az üres szobák, termek, raktárak,
fürdők, toalettek úgy voltak némák, ahogy an az
egy elhagyatott épülettől várható.
Darla Angelson a legközelebbi
villanykapcsolóhoz lépett, és felkattintotta azt. A
Zöld Szárny laborfolyosójának teljes hosszában
előbb vilidózni, halkan búgni kezdtek a
neoncsövek, majd magabiztos, rideg fényt
ontottak.
– Baszódj meg! – suttogta megkönnyebbülten a
nő. – Képes lettem volna halálra ijeszteni magam.
Hiszen nincs itt semmi! Csak az agyam… Az a
hülye agyam szórakozik velem.
Lépett néhányat a folyosón, és dacosan
belerúgott a legközelebbi ajtóba. Annak egyik
szárnya lassan kinyílt, és úgy is maradt. Darla
benyúlt a fal mentén, kitapogatta, és felkapcsolta
a benti világítást. Fény vibrált, gáz búgott, majd a
neonfény hidege áradt szét. Meglehetősen nagy
vizsgáló, vagy inkább ami maradt belőle: ez tárult
a nő elé. Középen asztal, zöld műtőslepedővel
fedve. A falaknál kiürített műszerszekrények, a
földön egy elgörbült infúziós állvány.
Sam Forbes a fémborítású ajtó mellett állt,
testén átderengtek a mögötte lévő csempefal
kockái. Jobb karját kinyújtotta, és a terem
túloldalára mutatott, miközben ködszemével
Darlát nézte. A nő halkan kuncogni kezdett.
– Megőrültem – közölte Sammel. – A
szellemedet látom, amint egy párnázott ajtót
mutat nekem. Biztosan azt akarod, hogy
bemenjek oda.
Sam nem mozdult, de alakja kezdett beleégni a
csempefalba. Darla rádöbbent, hogy elméjével
akaratlanul is iszonyatos hőhullámot küld a
jelenés felé, s az máris csendülve elpattintott
néhány kerámiakockát.
– Hát jó – bólintott Darla, és újra akarata alá
vonta képességeit. – Ha te mondod, hogy menjek
be oda, be fogok menni. Előbb azonban tudni
akarom, mi ez az egész? Elmebeteg lettem, igaz?
Megőrültem? Vagy… A Ház, a párák, B. J. és te…
A szellemed… Ti mind léteztek?
Sam Forbes eltűnt. A csempén azonban
kirajzolódott az alakja ott, ahol nem engedte
bekormozódni azt.
– A kurva életbe! – Darla ököllel törölte le
arcáról a könnyeket és a verejtéket. – Akkor
lássuk, mi ez.
Átvágott az egykori vizsgálón. Mikor a vastag
bőrszíjakkal felszerelt ágy mellé ért, tisztán
hallotta, amint a műbőr alól gyereksikolyok
bújnak elő. Igyekezett nem figyelni rájuk. Kezdte
végre megérteni, mitől para ő. Nem attól, hogy a
tekintetével tüzet tud gyújtani, vagy látja a
halottakat. Ezek mind természetesek bármelyik
átlagos képességű para számára. Ő azonban képes
volt kihallania múltat, a múlt érzelmektől feszülő
perceit a tárgyakból. Ha egy ágyon harminc évvel
korábban szeretkeztek, Darla ereje kiszabadította
a matracból a zihálást és a végső örömkiáltást. És
ha egy kádban feldaraboltak valakit, akkor a
márványból Darla előcsalta a hús és a csontok
recsegését.
 A párnázott ajtó mögött iroda várt rá. Az
íróasztalon égett az olvasólámpa, a fal mellett álló
alumínium polcrendszerről valaki… Sam! … Sam!
…lerángatta a dossziék javát, amik most színes
szárnyú, döglött madarakként hevertek a
szőnyegen. Bal kézre keskeny ajtó nyílt résnyire,
odabenn unottan csöpögött a víz. Darla gyomra
felfordult az átható dögszagtól.
Az asztalon egyetlen dosszié feküdt, szétnyitva,
szemben a bejárattal, mintha valaki… Sam! …
Sam!
…szándékosan neki hagyta volna ott. Darla
lépett, megérintette a hártyavékony lapokat,
amiket itt-ott átlyukasztott a túl erősen lecsapott
írógépbillentyűk ereje.
…terhessége felvételekor még csupán várható,
de 98%-ban bizonyos…
A dosszié elejére lapozott, a saját nevét látta
felírva, de ez nem lepte meg. Pontosan erre
számított, tehát visszatért az irat érdekesebb
részéhez.
…Sam Forbes tiszteletessel elegendő egyetlen
nemi aktus, mivel a megtermékenyítést tudati
szinten személyesen ellenőrzőm. Egyik alany sem
sejt semmit, s mindketten teljes bizalommal
vannak irányomban, ezért elméjükbe hatolnom
nevetségesen egyszerű. Innentől a fürge kis
spermákon a sor. Miss Angelsonról ugyan nem
lehet állítani, hogy „kiéhezett” volna (nemrég még
rendszeres szexuális életet élt), de ezt
ellensúlyozza nyomasztó magánya. Sam Forbes
pedig… fiatal pap. Kell ennél többet mondani? A
születendő gyermek nemét előre nem határozom
meg: szeretem a meglepetéseket. A lényeg, hogy
Miss Angelson a Házban szüljön (a vajúdás
megindítását rábízhatom majdan B. J. -re – ezt
még talán képes megoldani), lehetőleg a
pincében, hogy az anya testét feltűnés nélkül
eltüntethessem.
A gyermek…Ő kizárólag az enyém. Vagy (hadd
legyek pontosabb) a gyermek én magam leszek…
Darla Angelson érezte, hogy megroggyan a
térde, azután mégis erőt vett magán. Nem ájulhat
el. Most nem. Tovább lapozott az aktában.
Néhány vérvizsgálati eredmény után újabb kézzel
írt, apró betűs feljegyzés következett.
A vénemberről kiderült, hogy egész rohadt
életében titkolt és ki nem élt vágyai végül
impotenssé tették. Képtelen volt teherbe ejteni a
lányt, akit leküldtem hozzá. Pedig hogy
küszködött a vén disznó! És közben rá kellett
jönnöm, hogy B. J. megpróbál kijátszani.
Titokban „látogatta” Bergendelt, s majdnem az
őrületbe kergette. Valamit tennem kell azzal a
mocsok parával, de meghalni nem hagyom.
Bergendel kiesett a játékból, de nem bánom
különösebben, mivel alig volt birtokában valami
kevés paraképességnek.
Nem is tudott róla. Ha sikerül teherbe ejtenie a
lányt, a születendő csecsemő valószínűleg csupán
átmeneti megoldás lett volna a számomra. Ezzel
szemben Miss Angelson váratlan felbukkanása
nyugodtan nevezhető főnyereménynek. Ez a városi
cafka majd felrobban az erőtől, s nem tud róla.
Most már csak apát kellett találnom, és ekkor jött
a pap. Milyen helyes kölyök! Néha már szánom,
hogy az imádkozó sáska hímjének sorsára kell
jutnia: miután elvégezte a megtermékenyítést,
halott lesz.
Darla Angelson két kezét a gyomrára szorította,
és előregörnyedve öklendezett. Végül mégsem
hányt, csupán keserű epét és nyálat csorgatott a
padlón heverő dossziékra. Hasa alja égett, mintha
parazsat rejtettek volna a méhébe. Mikor
valamelyest megnyugodott, remegő kézzel tovább
lapozott, a következő bejegyzésre.
Bergendel őrzi az irattárat, de mivel a teste
már majdnem teljesen feloszlott, kénytelen vagyok
a hullakamrába helyezni egy frissebb, mozgatható
zombit. A nigger takarítónő épp megfelel.
Nagydarab, erős izomzatú. Rögtön az első
alkalommal, mikor távolról irányítva használnom
kellett, remekül bevált: a pap torkát úgy
roppantotta el, mint a tojáshéjat. Miss Angelson
azonban nyugtalanságra ad okot. Mintha sejtene
valamit… Mintha kezdene tudatára ébredni saját
erejének. Rég érzem, hogy a kölykök között akad
néhány, aki ellenem, vagy inkább B. J. ellen
szervezkedik. Ügyesen fedik le a
gondolathullámaikat, de előbb-utóbb elkapom
őket. A gond igazán az, hogy Miss Angelsont még
néhány hónapig itt akartam tartani, hiszen a
gyerek az enyém. Csakhogy ez most már erőszak
nélkül nem lesz megoldható. Vigyázni B. J. -re!
Nélküle most nem tudnék ennyi élő és holt elmét
az ellenőrzésem alatt tartani. Hová juthat az
ember, egek! Először csak kíváncsi voltam, milyen
az a pillanat, mikor egy gyerek rádöbben, hogy
meg fog halni… Szép volt. Nem, annál sokkal
több: gyönyör! Most meg…
Mindegy, ma már azért kell ölnöm, hogy
életerőt nyerjek a kis szarháziakból.
Darla Angelson egész testében összerándult a
rémülettől. A terem folyosóra vezető, kétszárnyú
ajtaja éles csattanással bezárult. Tisztán
hallhatta, amint a zárban elfordul a kulcs, sőt, a
retesz is a helyére kattan. Összecsukta a dossziét,
aztán mégis az asztalon hagyta. Itt már nincs
szükség arra, hogy bizonyítékokat gyűjtsön.
A Ház megélénkült, de nem úgy, mint eddig. Az
egykori hangok visszahúzódtak a falakba,
helyettük láthatatlan erő szikrázott a levegőben.
Darla lassan körbefordult. Mindig csak a szeme
sarkából látta, hogy árnyak, hullámok futnak át a
tárgyakon, de mikor odanézett, a jelenés már
eltűnt. Elég volt azonban összpontosítania, hogy
tudja: iszonyú energiák sisteregnek a közelében.
A résnyire nyitott ajtón belül megszűnt a víz
monoton csöpögése. Darla nézte a sötét rést, és a
vizsgáló felé hátrált. A fürdőszobából loccsanás,
majd tompa puffanások hallatszottak, mintha
valaki kiszállt volna egy kádból, s most néhány
pillanatig tétovázik, hogy mit tegyen. A nő sarkon
fordult, és kirohant a vizsgálóba. Egyenesen a
folyosó ajtajához futott, közben belerúgott a
földön heverő infúziós állványba, és megbotlott.
Az ajtót valaki kívülről zárta be.
– Itt vagy! – Darla ököllel verte a törhetetlen
üveget. – Érzem, hogy ott állsz, a folyosón. Miért
nem te magad intézel el? Hallod, te beteg
szörnyeteg? Gyere be, és…
Darla mögött fémes kattanással kinyílt a
hullakamra ajtaja. Megfordult, hátát a kijáratnak
támasztotta, majd lassan oldalazni kezdett, míg el
nem érte a csempézett falat. A hullakamra ajtaja
nagyon lassan tárult fel, s ez kétségbeesett
nevetésre ingerelte Darlát. Mint egy ócska,
hollywoodi thrillerben, úgy követték egymást a
jelenetek. A hullakamrából fehér pára gomolygott
elő, de nyomban le is csapódott a padlóra,
bútorokra. Majd csosszanó léptek zaja hallatszott,
s megjelent Mrs. Adamson. A fekete takarítónő
bőrét zúzmara fedte, drótszálú haja fagyottan
meredt minden irányba. Halszemével Darlát
kereste, s mikor rábukkant, arcán torz vigyor
terült el.
Az iroda párnázott ajtaja leszakadt a
zsanérokról, és átrepült a vizsgálón, hogy aztán
pozdorjává zúzza az egyik üvegszekrényt. Ami
onnan érkezett, már alig emlékeztetett emberre.
Hónapokon át hideg vízben ázott, felpuhult húsa
javarészt lerohadt róla, s minden lépésnél újabb
cafatok csattantak a padlóra. A fehér koponya
egyik szemüregében még sárgállott a szemgolyó,
míg a másikban férgek tekergőztek, ahogy a
hasüreget is ilyen förtelmek töltötték ki. A férfi
(valaha az lehetett) előbb a takarítónőt bámulta,
majd nehézkesen Darla felé fordult és lépett.
Szemközt, a vizsgáló egész hátsó falán végigfutó,
tejüveges ablakok halványan derengeni kezdtek.
Darla felmérte a távolságot, ami elválasztotta a
két mozgó hullától, majd lehunyta a szemét.
Előbb befelé figyelt, és nem csalódott.
Elméje fényes buroktól ölelten biztonságban
volt. Azután kiterjesztette gondolatait, és máris
felszisszent a fájdalomtól. Két vaskos, izzóan
„forró” energiacsáp húzódott keresztül a termen.
Közös pontból indultak, valahonnan a folyosóról.
Áthatoltak a falon, és az élőholtakhoz kúsztak,
körbefolyva egész testüket, hogy mozgatni tudják
őket, mint a marionett bábukat.
Darla megjegyezte, hol kapcsolódnak a
gondolathullámok, majd kinyitotta a szemét. Épp
jókor. Mrs. Adamson már alig két lépésre volt
tőle, és ostoba, értelem nélküli vigyorral nyúlt felé.
Darla lehajolt, átsiklott az asszony karja alatt, s
közben felkapta az infúziós állványt. A könnyű
fémrúd tökéletes fegyverként szolgált.
Mr. Bergendel teste hamarosan magától is
darabokra hullott volna. Az állvány suhogva szelte
át a levegőt, a csontkoponya bal halántékát találta
el, és letépte a férfi fejét. Darla érezte, amint a
folyosóról érkező energiafolyam elszakad. A
kádban rohadó tetem végre megadhatta magát az
enyészetnek.
Mrs. Adamson hullája azonban sokkal
használhatóbb állapotban volt. Darla felüvöltött
fájdalmában, mikor az egykori takarítónő körmei
belemartak a hátába, felhasítva a köpenyt. A
fehér szövetet vér áztatta át. Az állvány kihullott
Darla kezéből, s ő maga térdre esett. A hátán tíz
mély, húst és izmokat átszakító árok futott végig.
Tudata úgy zuhant a fájdalom örvényébe, mint a
hegyoromról levált szikla. Alig maradt egyetlen
éles, fehér fénypont, amire még képes volt figyelni
– arra koncentrált, abba kapaszkodott, és hirtelen
felismerte. A gyermek, akit magában hordott! A
magzat már öntudatra ébredt, és most az ő
akaratába kapaszkodott.
A kívülről irányított hulla jéghideg ujjai
rákulcsolódtak a nyakára. Mrs. Adamson teljes
súlyával lenyomta, és a hátára térdelt. Darla
megpróbálta eltépni az energialáncot, ami a
gazdájához köti, de ahogy közelített felé,
idegszálaiba izzó fájdalom hasított. A tüdejét
savként marta az oxigénhiány, s ő ismét merülni
kezdett az örvényben, egyre távolodva a valóság
fényeitől.
Az ablak úgy robbant be, mintha gránátot
hajítottak volna rá. Darla erre az utolsó, váratlan
zajra még kinyitotta a szemét, s mivel feje épp a
megfelelő irányba fordult, meglátta, hogy valaki
beugrik a vizsgálóba, keresztül az üvegcserepeken.
Apró alak volt, mint egy törpe, s a nő biztos volt
benne, hogy ez a halál előtti agónia jelensége. A
hátán térdeplő Mrs. Adamson hirtelen még
inkább ránehezedett, mintha siettetni akarná az
elkerülhetetlent.
A rothadó hullabűztől terhes levegő sivítva
áramlott be Darla tüdejébe. A nő előbb fuldokolva
kapkodta az oxigént, majd köhögni kezdett, égő
torkára tapasztotta mindkét kezét. Az iszonyatos
súly, ami eddig a földhöz szögezte, megszűnt. A
magzat tudata éppen csak pislákolt, de sértetlen
maradt. Darla kínlódva feltápászkodott a
mocsokból, és az ablakhoz botladozott. Mohó
kortyokban nyelte a friss, tiszta hegyi levegőt, s
arca egyszerre lett nedves a könnyektől és a
permetező esőtől. Odakinn pirkadt.
Épp csak ki nem hunyt tudatába most
egyszerre robbant bele mindaz, ami előbb történt.
Megfordult. A vizsgáló egyik sarkában ott hevert
Mr. Bergendel férgektől hemzsegő, pépessé
oszlott, lefejezett teteme. Középen az egykori
takarítónő úgy feküdt a vizsgálóasztalon, mint aki
épp csak egy pillanatra döccent le oda, de közben
szívroham érte, és már nem tudott felkelni. Két
hatalmas, szétfolyó melle között üvegcseréppel
hasított rés tátongott. Martha Dorsie apró keze
ebben a véres szakadékban kotorászott, könyékig
elmerülve. A kislány időnként elfújta az arcába
hulló, rakoncátlan hajtincseket, s szemében erős
összpontosítás fénylett.
– A gerinc… Ha megszakad az idegpálya, már
nem lehet őket távolról mozgatni – mondta,
mintha csak a Barbie babák öltöztetésének
rejtelmeiről magyarázna. Mrs. Adamson hirtelen
felült az ágyon, és egyik kezével megmarkolta
Martha haját. Hátrafeszítette a kislány fejét,
majd eltátva a száját, a torka felé hajolt.
Darla felkapta az első kezébe eső tárgyat. A
vesetál átszállt a termen, és homlokon találta a
hullát, ami csodálkozva fordult új támadója felé.
Marthának ennyi idő épp elég volt. Kicsi ujjai
megtalálták végre, amit kerestek. Hangos
roppanás hallatszott Mrs. Adamson óriási
testéből, s a nő elernyedve zuhant le az ágyról.
Darla hitetlenkedve bámulta a jelenetet. A
megejtően törékeny, vörös hajú kislány, amint
könyöktől ujjhegyig vértől mocskosan tekint rá…
Az ébenbőrű takarítónő kövér teste, megnyitott
mellkassal… A lefejezett, foszló vízihulla férgektől
hemzsegő torzója… Ez mind olyan groteszk volt,
hogy a nőben váratlanul kétség ébredt. Talán nem
is történt meg az utóbbi negyed óra. Ő még
mindig New Yorkban él. Legutolsó szeretője
ugyan kirabolta, de azért nincs különösebb baja.
Holnap majd átböngészi az álláshirdetéseket,
hogy …
Mennünk kell!
A gondolathullám vibráló fájdalmat keltett a
koponyáján belül. Darla Angelson úgy nézett körül
a vizsgálóban, ahova a hajnal első sugarai sárga
fénypászmákat varázsoltak, mint aki mély
lidércnyomásból ébred. Martha éppen befejezte
véres karja törölgetését, és a koszos rongyot, amit
a földön talált, eldobta. A folyosóra nyíló,
tejüveges ajtó mögött árny mozdult.
Előbb a kislány mászott ki az ablakpárkányra.
Az első emelet mélysége fölött magabiztosan
egyensúlyozott néhány pillanatig, majd kinyúlt, és
megkapaszkodott a rozsdás tűzlétrában. Nem
beszélt hangosan, csupán gondolatokat sugárzott,
azok viszont erőszakosan dübörögtek Darla
fejében.
A tetőre kell mennünk! Le nem mászhatunk: a
Ház környéke nyüzsög a temetőből előbűvölt
zombiktól. Mindet Ő irányítja.
Hogy kerülsz ide? – kérdezte a nő, és szintén
kiült a széles párkányra. A vizsgáló üvegajtaja
megzörrent.
Érted jöttem – vibrált Martha válasza. –
Egyedül nem jutsz semmire, mert… Valamit még
nem tudsz róla.
Mindent tudok róla. Tudom a nevét, és azt,
hogy szeret gyerekeket gyilkolni. Azt is tudom,
hogy régóta él Theyarentben. Az elméje minden
páráénál erősebb, így volt képes B. J. fölött
átvenni a hatalmat, és rajta keresztül uralni a
Házat. Rájöttem, hogy a város lakosai közül is a
legtöbbet ő irányítja, s akit nem, azt is álomszerű,
ködös állapotban tartja. Megölette Samet, miután
valahogy elintézte, hogy teherbe essek tőle, mert
szüksége van a gyerekre. Előbb Mr. Bergendelt
akarta ugyanerre használni, leküldve hozzá egy
kislányt, de a vénember képtelen volt
megtermékenyíteni a kiválasztottat. Egy para
csecsemőre van szüksége, de azt nem tudom,
miért. Tőlem viszont nem kapja meg.
E gondolatok átsugárzása Darla számára
egyetlen másodpercig sem tartott. Martha mászni
kezdett az éjszakai esőtől még mindig csúszós
létrán, fel a Ház tetejére. A lejtős cserépsíkon
képesek lesznek megállni, még járni is, ha elég
óvatosak. Darla egy utolsó pillantást vetett a
vizsgálóban hagyott borzalomra, azután követte a
kislányt. Martha elérte az esőcsatornát, felhúzta
magát a tetőre, és úgy egyenesedett ki a
háromemeletnyi magasságban, mintha odalenn, a
játszótéren állna.
Bevárta Darlát, majd a tetőgerinc felé indult,
valamelyest előredőlve, hogy kiegyenlítse a
cserepek lejtését.
Még valamit tudnod kell róla. – Martha mély
tónusú gondolathulláma akkor érte el Darlát,
mikor mindketten a Ház legmagasabb pontján
álltak, meg-megbillenve a heves szélben. A
napfelkelte gyönyörű volt. Alattuk a Ház mintha
időnként nyugtalanul mocorgott volna, bár ez
csupán érzékcsalódás lehetett.
– Mit kell tudnom? – szólalt meg hangosan
Darla. A torka még mindig fájt Mrs. Adamson
hideg ujjainak szorításától, de muszáj volt eleven
szót használnia. Martha megfordult, és felnézett
rá.
– Halhatatlan – felelte csöndesen a kislány. –
Azt hiszem, több száz éve él. Nem azért öl
gyerekeket, mert őrült, vagy mert élvezi. A friss
életerőre van szüksége, ami nem engedi meghalni.
S ha a testét mégis elpusztítják, átköltözik másba.
– A csecsemő! – szakadt ki Darlából a
felismerés. Martha aprót biccentett, s tekintetével
a Ház tömbjét vizsgálta, miközben tovább beszélt.
– Kizárólag olyan testbe költözhet, ami
rendelkezik az erőnkkel. Ez ideális hely volt a
számára: csupa para, és mind fiatalok. Mintha
szándékosan neki gyűjtöttek volna egy helyre
minket. De te elküldtél mindenkit.
– Hiszen az előbb… A vizsgálóban meg akart
öletni azzal a két szörnyeteggel. – Darla értetlenül
bámult maga elé. – Ha szüksége van a
gyerekemre, akkor miért…?
– Elfogyott az ideje, már nem tudja kivárni,
hogy a csecsemő megszülessen. Túl nagy
felfordulást okoztál, és fél az erődtől. Át kell
költöznie egy másik para testébe, de már rólad is
lemondott, ezért irányította úgy a zombikat, hogy
végezzenek veled. Megérezte, hogy jövök. Most
már engem akar.
– Nem fog megkapni, Ígérem. – Darla
botladozva, csúszkálva, néha négykézlábra
ereszkedve követte a kislányt, aki hirtelen
megindult a Ház déli részének irányába.
– Ha megöljük a testét, egyikünk szállást kell
adjon a szellemének – beszélt tovább Martha. – A
gyereked erre nem alkalmas, ahhoz előbb meg
kellene születnie. Minden más para pedig túl
messze van.
– És ha… – Darla megcsúszott, de visszanyerte
az egyensúlyát. –
Ha valakit elfoglal, annak a lelke, a tudata…
– Az ő hatalma alá kerül, örökre elnémul, és
többé nem tud a felszínre törni – szólt közbe
Martha, s férfias hangja türelmetlenségtől lett
karcos. – Hacsak nem erősebb nála. Akkor
kordában tarthatja.
– Te képes volnál rá?
– Talán. Nem tudom. Néha elrejtőznöm is
nehéz volt előle. Te pedig még nem gyakoroltad
eleget a hatalmadat.
Darla hátán iszonyú fájdalom csapott végig,
mintha korbáccsal támadtak volna rá. Elvágódott,
és gurulni kezdett a tetőn. Martha megpördült,
felé nyújtotta mindkét kezét. A nő a következő
pillanatban erős, magabiztos, bár láthatatlan
ujjakat érzett a csuklóira fonódni. Azok addig
tartották, míg fel tudott állni. Csak ekkor látta
meg a tűzlétránál lebegő alakot.
– Gyerünk! – kiáltotta a kislány, és futni
kezdett. Darla követte, de fél szemmel néha az
őket üldöző felé nézett. Az nem sietett, mégis
gyorsan közeledett. Lába nem érintette a tetőt,
fölötte siklott, mint egy rémálomba illő jelenés.
A Zöld Szárny egykori, hegyvidéki napozásra
épített erkélysorát már évekkel korábban
üvegfallal, üvegtetővel takarták. Martha most
megtorpant a fémperemen, és némi tétovázás
után kiemelt a helyéből egy meglazult cserepet. A
feje fölé emelte, elengedte. A zöld cserép néhány
pillanatig a levegőben lebegett, majd fütyülő
hangot adva, hihetetlen sebességgel az üvegtetőbe
csapódott. A folyosó plafonja beszakadt, a
hatalmas üvegtáblák durranva törtek szét a
padlón. Martha ugrott, s eltűnt a résben. Darla
ismét csak gondolkodás nélkül követte a kislányt,
de esés közben rádöbbent, hogy rosszul
számította ki a mozdulatot. Az ő súlya sokkal
nagyobb volt, mint a gyereké, így a megérkezése is
keményebbre sikerült. Bal bokájába éles fájdalom
szúrt, az oldalára zuhant, karjába üvegszilánkok
százai döftek. Martha már majd húsz lépésre
távolodott a napfénytől vakítóan fényes folyosón.
Most megfordult, és visszaindult.
Kelj fel! – küldte gondolatát Darlának, s vele
együtt valahogy erőt is adott neki. A nő
elhengeredett a nyílás alól, bár a bőrét hasogató
üvegszilánkok még hevesebb kínt okoztak neki,
mint kificamodott bokája. Martha felé
botladozott, közben néhányszor a falnak zuhant, s
mikor végre elérte a gyereket, ismét térdre esett.
 Ekkor fordult hátra, és látta, amint üldözőjük
hihetetlenül lassan, a megsűrűsödött levegőn állva
leereszkedik a folyosóra. Darla Angelsonban a
rettegés gyűlöletet nemzett. Sikoltva ép lábára
kínlódta magát, és szembefordult a szörnyeteggel.
– Helló, Vanessa – mondta, meglepett örömöt
játszva. – Milyen rossz szél hozta közénk?
Dr. Ramsay talpa alatt ropogott az
üvegpozdorja, amint elindult feléjük.
Milyen kár, hogy így alakult! – dörögte az
asszony hangja Martha és Darla tudatában. –
Gyorsan kell végeznünk.
Távolról szirénák keserű sírása közeledett.
Darla először azt hitte, már megint a Ház
bolondult meg, és a múltból előrángatott
tűzoltóautók lepik el a parkot. A Martha körül
derengő reményből azonban megértette, hogy
segítség érkezik.
Dr. Ramsay hirtelen felgyorsított. Egyenesen a
kislányra nézett, kövérkés arcán gonosz vigyor
terült szét, jobbjában szike villant. Martha futni
kezdett. Ahogy az asszony két lépésre ért Darlától,
tekintete egyetlen pillanatra rátévedt. A nő
bordákat reccsentő ütést érzett a mellkasán, és a
falnak csapódott.
Veled utána számolok! – érkezett a gondolat.
Martha a folyosó végén megállt, és
szembefordult a felé rohanó doktornővel. A
kislány holtsápadt arcán szomorúság, lemondás
ragyogott.
Darla Angelson leküzdötte a teste minden
sejtjében izzó kínt. Homloka elé, lezárt szeme
magasságába egy fehér, gyorsan pörgő gömböt
képzelt. Belesűrítette minden energiáját, és a
doktornő után küldte. Egyetlen gondolat volt az
egész:
Nincs időm kivárni!
Dr. Vanessa Ramsay felhördült, megállt, és
Darla felé fordult. Arcán látszott, hogy a
gondolathullám ereje nem csupán meglepte, de
elméje legérzékenyebb pontján találta el. Felelni
azonban nem maradt ideje. Darla jobbja nagy
ívben lendült. A markába szorított üvegcserép
hegye áthasította Vanessa torkát, elmetszve az
ütőeret, és ropogva akadt meg a nyelőcsőben. A
forró vérsugár, ami gejzírként tört ki a sebből,
megfestette a folyosó falát. Az asszony tüdejéből
előbb sípolva, majd bugyborékolva szökött ki a
levegő. A lendületét vesztett test elzuhant, és vad
rángásba kezdett.
Darla sem bírt tovább talpon maradni, de még
tudta irányítani, hogy hova essen. Elterült
Vanessa mellett úgy, hogy az arcuk egymással
szembe került. Nézte a nő gyorsan homályosuló
tekintetét, s hirtelen, alig néhány pillanatig
felismert egy hajdan volt, kedves és segítőkész
nőt, aki embereket akart gyógyítani. Ehhez még
különleges képességgel is rendelkezett: valahogy
megérezte, mi a baj, csak érintenie kellett a másik
embert. Ez az egykor élt Vanessa Ramsay nem
tudta, hogy ő para, sőt, nem is ismerte ezt a szót.
Egy éjjel aztán haldoklóhoz hívták. Ült az
ismeretlen férfi mellett, fogta a kezét; és szégyellte
magát, mert szegény öregember arcát nézve
irtózott tőle. A vénség valahogy gonosznak tűnt,
sötétség vette körül, pedig ilyet gondolni egy
haldoklóról igazán nem orvoshoz illő. Hajnali
háromkor elérkezett az utolsó lélegzetvétel ideje.
Az öreg elcsendesedett. Vanessa távozni készült,
de ekkor a száraz ajkak megrebbentek, s ő
közelebb hajolt, hogy hallja az öreg utolsó
gondolatát.
Fogadj be! – lehelte a vénség, és fogatlan ínye
közül feketén derengő felhő libbent át Vanessára,
aki azt nyomban belélegezte… S többé nem
szabadulhatott tőle.
Darla ennek a rég elveszett, s most, a halál
pillanatában újraéledő Vanessa Ramsaynek látta
meg döbbent, fájdalmas tekintetét, ami szinte
azonnal ki is hunyt – immár végleg. A sűrű
vérhabot vető ajkak azonban még szavakat
formáltak:
– Fogadj be! Fogadj magadba, Darla Angelson!
 ***

Ha az a vörös hajú kislány nem áll ki az

ablakba, hogy integessen a rendőröknek, még
órákig nem találtak volna rájuk. Harold seriff
fújtatva, szuszogva kínlódta fel magát a Zöld
Szárny harmadik emeletére, mivel itt már régóta
nem működtek a liftek.
Aztán csak állt hosszú percekig a napfényben
fürdő üvegfolyosón, és nem volt kedve
megszólalni. Akkor és ott úgy érezte, hogy
mindenért ő a hibás, de ezt csak sok évvel később,
a szeretetház egyik kedves nővérkéjének suttogta
el, percekkel a halála előtt. A Zöld Szárnyban
inkább befogta a száját.
A doktornő halott volt, ez még tíz lépés
távolságból is tisztán látszott. Vanessa az oldalán
feküdt, körülötte annyi vér, amivel egy
gyerekkádat is meg lehetett volna tölteni. Az
asszony torkából húszcentis üvegszilánk állt ki.
Mellette egy fiatal, meglehetősen csúnyácska
nővér hevert. A leszakadt mennyezet cserepei
alaposan teletűzdelték, és a hátán széthasadt
köpeny látni engedte, hogy valaki puszta kézzel
próbálta letépni róla a húst – de legalább élt.
Sokkos állapotban nyögdécselt, néha megmozdult,
szavakat mormolt, amiket senki nem értett. A
kislány, aki kinyitotta az ablakot, és lekiabált a
járőrkocsikon érkező zsaruknak, azt mondta, hogy
a lányt Miss Angelsonnak hívják.
– Hívják ide a mentősöket és… a hullaszállítót!
– rendelkezett komoran Harold seriff, és átlábalt
a háborús övezeten. – Nesze neked Akadémia!
Hogyan vigyázzunk ilyen helyen a nyomokra, a
rohadt…
– Uram! – a Dicky Smart névre hallgató,
kölyökképű segédrendőr megállt a lépcső tetején,
és falfehéren lefelé mutogatott. – Uram, az elsőn!
Ezt látnia kell. Az egyik lezárt vizsgálóban még két
hulla, de… Én nem is tudom.
A seriff komoran bámult a fiúra, majd
legyintett.
– Hívjátok az FBI-t! Ők majd tudják. Ők
mindig, mindent tudnak.
Dicky Smart eltűnt a lépcsőház kongó
üregében. Harold seriff megállt a doktornő
holtteste fölött, és két párnás kezét összefonta az
ágyéka előtt. Lentről felhallatszott végre a
mentőtiszt ideges kiabálása, amint a sofőrt és az
ápolót szidja.
Miss Angelson ekkor kinyúlt, és megfogta a
seriff bokáját. Mintha az érintéstől hirtelen
visszakerült volna a valóságba, sőt, erőt is
merített belőle, feltérdelt. A rendőr megragadta a
nő csuklóit, és talpra állította.
– Jól van? Az orvos mindjárt megnézi magát.
 – Nem is érdekli, mi történt itt? – kérdezte
Darla. Tekintetében a kötekedő fény, ajkán a
gúnyos mosoly nagyon nem illett a helyzethez. –
Tudtommal maga itt a főzsaru. Akkor kérdezzen
ki! Miért nem kérdez ki?
Harold seriff megrökönyödve elengedte a nő
kezét. A bőrére tapadt, félig alvadt vér perzselte a
tenyerét, hát mintegy mellékesen a nadrágjához
dörzsölte. A vörös hajú kislány ekkor lépett
hozzájuk, és kikerülve a doktornő tetemét, át
akarta ölelni a nőt.
Ahogy mondani szokták: minden olyan gyorsan
történt. Darla oldalra ugrott, nekiütközött a seriff
terjedelmes pocakjának, és majdnem hanyatt
lökte a férfit. Harold felkiáltott, két karjával
próbált egyensúlyozni, s közben tehetetlenül
nézte, hogy a nő kiemeli tokjából a hatlövetűt.
Ügyetlenül fogta, nehéz is volt neki a súlyos
pisztoly, így minden mozdulata valahogy nőiesen
suta lett. Végül mégis kibiztosította, és a kislány
felé fordította a fegyver csövét.
Ha a mentőtiszt vérébe az első emeleten látott
borzalmak nem löknek mérhetetlen mennyiségű
adrenalint, talán elkésik, vagy lassan kapcsol. Így
azonban a lépcső tetejére érve azonnal felfogta,
hogy az a fehérköpenyes nő elvette a seriff
fegyverét. Sőt, azt is, hogy le akarja vele lőni azt a
gyereket. Hála különleges talpú cipőjének, alig
csúszott meg a vértől iszamós padlón. Elérte
Darlát, és fellökte őt. A lövés eldördült, a golyó dr.
Ramsay már amúgy is élettelen testébe fúródott.
Az őrjöngő, hajmeresztő káromkodásokat és
átkokat szóró Darla
Angelsont hárman bilincselték meg, s vezették
le az emeletről. Harold seriff arca kezdte
visszanyerni a színét, bár a keze még akkor is
remegett, mikor átölelte a vörös hajú lány vékony
vállát.
– Szegény nő megzavarodott. Nyugodj meg,
most már tényleg nem lesz semmi baj – mondta.
A gyerek azonban elnézett mellette, tekintete
Darlát követte. A seriff azt hitte, már nem kap
választ, mikor Martha mégis megszólalt:
– Köszönjük neked, Darla. Mindannyian
köszönjük.

***

A kivénhedt Plymouth szebb időket látott

motorja fájdalmasan hörög, amint a hegyi út
meredélyére ér. Marge Angelson oda sem figyelve
vált vissza, majd elszántan rámarkol a kopott
kormányra. Fejében mondatok, számadatok
kergetik egymást. Mind abból a vaskos
iratkötegből származik, amit éjjel, a motelben
olvasott végig harmadszor. Az FBI jelentése a
Házban történt eseményekről. Huszonkét évvel
korábbi dátumok, elévült tettek, poros tárgyi
bizonyítékok listái.
Vallomások. Az egész kusza, már-már
érthetetlen katyvasz, amin érezhető a nyomozók
és az ügyész izzadságszaga, hogy valami hihető,
józan ésszel elfogadható történetté gyúrják a
borzalmak sorát.
„Dr. Vanessa Ramsay 1964-ben pályázta meg,
és nyerte el a Theyarent városa által kiírt orvosi
állást. Tizenöt éven át, 1979-ben bekövetkezett
haláláig praktizált a városban, és vállalt alkalmi
ügyeleteket a Házban. Betegei, a város vezetése,
valamint ismerősei egyaránt nyíltszívű,
intelligens, barátságos és segítőkész orvosnak,
embernek mondták. A nyomozás fényt derített rá,
hogy dr. Ramsay a tizenöt év alatt feltehetően
harmincöt gyermek és fiatalkorú halálában volt
elkövető. A pszichiátriai jelentés…”
Pszichiátriai jelentés egy halott nőről, utólagos
vallomások alapján. Ostobaság. A legjobb esetben
is csak találgathattak. Marge gázt ad, hogy elérje
az emelkedő tetejét, de hogy sikerül-e, abban az
utolsó pillanatig sem biztos. Körülötte az erdő
komor és fenyegető, bár az ég tisztán ragyog. A
nyomozónő lassan veszi be a kanyart, erősen
markolja a kormányt. Fél. Képtelen
megszabadulni a szorongástól, pedig már három
hónap is eltelt azóta, hogy kiengedték a
kórházból. Azóta készül erre az útra.
A kanyar után hirtelen válik járhatóan simává
az út, és tárul elé a völgy látványa. Valóban
gyönyörű, ahogy mondták. Az erdőkkel körülvett
kisváros minden nyugalomra, békére vágyó ember
álma lehetne. A híre azonban még ma, húsz évvel
a Ház tragédiája után is kísért, így Theyarent
nem számíthat rá, hogy fiatal házasok költözzenek
ide.
Marge – anélkül, hogy tekintetét levenné az
útról – hátranyúl, és a szomszéd ülésre emeli a
dossziét. Fellapozza, a vékony, töredezett papírt
ujjai tapintásával is azonosítani tudja. A
helyszínelők első, második és harmadik jelentése.
A Theyarent környéki erdőkben kutató, s végül
gyermekek tömegsírjára bukkanó csoport
összefoglalója. Beszámoló az ügyben szereplők
további sorsáról.
A Házat felszámolták. Az FBI tökéletes munkát
végzett, mikor sikerült távol tartania a sajtó
hiénáit. Koncként dr. Ramsay, „az elmebeteg
orvosnő” sztoriját dobták az újságírók elé, és ők
boldogan turkáltak az ocsmány masszában.
Néhányon persze mégis rákérdeztek arra, mit
keresett száznál több árva a Házban, FBI-
felügyelet alatt. Róluk másnapra kiderült, hogy a
lakásukon pornófényképeket készítettek a kiskorú
unokahúgukról, vagy drogosok.
A firkászok értelmes emberek. Elég volt három
elrettentő eset, hogy felfogják: van, amiben
dagonyázhatnak, s van, amitől jobb, ha távol
tartják szimatoló orrukat.
Marge végre rátalál arra az összefoglaló
jelentésre, amit keresett. Mindössze három, sűrűn
telegépelt lap. A dátum 1980 – a nyomozók, és az
ügyészség ekkor zárta le az ügyet. Nem volt ki
ellen vádat emelni, így tárgyalásra sem került sor.
Dr. Ramsay baleset következtében halt meg,
mikor az egyik ápolónőt és a következő
áldozatának szánt Martha Dorsie-t üldözte. A Ház
akkor már üresen állt, mivel a dolgozók előző éjjel
levittek minden gyereket a városba. Tették ezt
azért, mert rájöttek, hogy a doktornő ki is
valójában. Azóta mind szétszéledtek a hatalmas
országban, s próbálják elfelejteni mindazt, ami
velük történt. Egyikük, akit Cara Dortenként
ismert meg a tévénéző közönség, egy talk-
showban arról beszélt, hogy éveken át „tudati
befolyás” alatt állt, „sugározták” az elméjét, és
borzalmas dolgokat végeztettek vele. Miss Dorten
azonban túl összefüggéstelenül, kapkodva, végül
üvöltve és sikoltozva adta elő „emlékeit”, így még
a botrányt imádó showman is „szerencsétlen,
zavarodott nőszemélynek” bélyegezte. A többi
szemtanú hallgatott. Arról már nem szóltak a
jelentések, hogy a Ház egykori ápolói közül a
következő öt év során tizenketten követtek el
öngyilkosságot, hatan váltak drogfüggővé, és
ketten kerültek zárt osztályra.
Marge a fékbe tapos. Az út egyre
meredekebben rohan
Theyarent felé, s szemből most feltűnik a helyi
buszjárat fémszínű „csatahajója”. A sofőr széles
vigyorral integet Marge-nak. Nem ismerik
egymást, de errefelé ez a szokás.
Mrs. Susan Worbskynak, a Ház egykori
igazgatónőjének holtteste irodájának ablaka alatt
hevert, mikor hajnalban a seriff és emberei
megérkeztek Theyarentből. Az épületben további
hat hullát találtak. A Zöld Szárny kezelőjében két
olyat, amiket régóta „őrizgethettek ” már, s így
erősen oszlásnak indultak. A harmadik emelet
egyik zárt szobájában talált fiú holtteste arra
utalt, hogy Bernard Job ápoltat fogva tartották és
kínozták, majd meggyilkolták. További két test a
pincében hevert; mindketten gyerekek voltak. Az
egyik bennégett, míg a másik, Duke Karamipulos
agyembóliát kapott. A nyomozók arra a
végkövetkeztetésre jutottak, hogy minden
áldozattal dr. Ramsay végzett, így vagy úgy. Az
elmeszakértő szerint a doktornőn az addig
lappangó „dili” végül teljes erővel tört ki a
végzetes éjszakán. A ház parkjának hátsó részén
húzódó temetőt is feltúrta valaki, néhány régi
holttest, csontváztöredék szabadon hevert, de
ezzel már senki nem törődött igazán.
Marge Angelson már messziről látja, hol ágazik
ketté az út. Balra Theyarentbe juthat, míg jobbra
egyenesen a Házhoz érkezik. Lassít, körülnéz a
kereszteződésben, bár forgalomra itt aligha
számíthat. A kisváros 1979 óta valamelyest
változott. Nagyobb nem lett, új házak sem
épültek, de néhány régi épületet lebontottak vagy
átalakítottak. A főtéren is nyílt két új bolt, és Joel
kávézója teraszt kapott, ahol napernyők óvták a
törzsvendégeket a nyári sugaraktól.
A nyomozónő nem akar beszélni senkivel, de
kénytelen megállni néhány percre. Különös
borzongás fut végig a testén, mikor kiszáll a
kocsiból. A száraz szökőkút, a bedeszkázott
ablakú, egykori motel és a kertészeti
felszereléseket árusító, valaha fűszerboltként
szolgáló üzlet mind ismerősei. Fényképeken látta
őket, húsz évvel korábbi újságok címlapjain, vagy
a rendőrség aktáiban. Ahogy felidézi a tanúk
neveit, mintha szellemük felderengene egy-egy
pillanatra a kirakat üvege mögött, vagy a
mellékutca árnyékában.
A kávézó végtelen pultja mögött vidám,
kölyökképű férfi áll. Egyik kezében kockás kendő,
a másikban söröskorsó, amit értő műgonddal
tisztogat.
– Üdvözlöm, asszonyom! Bárhol leülhet,
minden asztal szabad.
Marge egyenesen a toalett felé veszi az irányt, s
csak mintegy mellékesen veti oda:
– Kávét, lesz szíves!
Miután végzett, a helyiségbe lépve egy öreg,
falra szerelt telefonkészüléken akad meg a
tekintete. Megérinti a fülhallgatós, múlt századi
masinát, majd a fölé szerelt, kicsi réztábla
kacskaringós betűit olvassa.
– Nem működik, csak dísz – szólal meg
közvetlenül a háta mögött a pultos. Marge
akaratlanul is összerándul a meglepetéstől, de a
fickó már folytatja is. – Ja, hogy a táblát nézi! Az
emlék. Valami pap halt itt meg… Mármint nem
itt, a telefon mellett, hanem fenn, a hegyekben. Az
egyháza küldte ezt az emléktáblát.
– Sam Forbes tiszteletes – olvassa lassan,
tagoltan Marge.
– Ja, az a Forbes! A faterom még ismerte.
Emlegette néha, hogy itt kávézott. Az volt a
kedvenc asztala, az ablak mellett. Mindig
hajnalban, meg késő éjjel jött, és… A fater azt is
mondta, hogy lökött volt, de amolyan „jó” lökött,
ha érti, mire gondolok. Aztán megölték. A
hegyekben fenn, nem itt!
Marge alig kortyol bele a kávéjába, rögtön fizet,
és indul. Hátán érzi a kölyökképű pultos, ifjabb
Joel csalódott tekintetét. Éppen úgy utálhatja a
savanyú, szótlan vendégeket, mint valaha az apja.
A Plymouth mintha kifújta volna magát, most
sokkal könnyebben robog a Ház felé. Marge ismét
a dossziéban matat, majd a kiválasztott lapot a
kormány elé fekteti. A babonás szorongástól nem
tud megszabadulni, így inkább lassít. Őrültség
volna most kitörnie a nyakát, mikor hamarosan a
végére járhat mindennek.
A nyomtatott oldal sokkal frissebb, mint az
összes többi. Alig két hete írta alá a főügyész, és
pecsételte le a titkárnője. Marge még egyszer
ellenőrzi a végzést, majd a pedálok mellé ejti.
„Barbara Whosy… tartós elmeorvosi kezelés… zárt
osztály, fokozott felügyelet… szülei nem kívánják
látogatni… elhelyezése…” – A szavak abroncsként
szorítják a nyomozó koponyáját.
Hirtelen tapos a fékbe. Balra keskeny aszfaltsáv
tér le a főútról. Erről egészen megfeledkezett.
Vagy talán meg akart feledkezni. Nagy ívben
kanyarodik rá a mellékútra, s bár próbál
felkészülni a látványra, mégis megdöbbenti az,
amit talál. A lakókocsik közül a legtöbbet
szétszerelték, alkatrésznek használták sufnikhoz,
nyaralókhoz vagy horgásztanyákhoz. A lerobbant
vázak kibelezett őshüllőkként hevernek a téren. A
kerítés is kidőlt több helyen, a villanyoszlopok
egyikét kettétörte a vihar. Marge lefékez a terület
közepén, szemben az egyetlen kocsival, ami még
többé-kevésbé ép maradt. Egy nagyvárosi
hajléktalan kényelmes lakhelynek látná. Ajtaját a
szél csapkodja, ablaka kitört, belátni a
„nappaliba”.
Marge kapkodva indít, porzik a Plymouth négy
kereke. Most nem törődik az óvatossággal, kifarol
a főútra, felbőgeti a motort, és már-már őrült
sebességgel indul a Ház felé. Az A/42-es lakókocsi
képe azonban már beleégett a lelkébe.
„Ott kezdődött… Számomra ott kezdődött…
minden. ”
A Colorado megyei Szent Ferenc Elmekórház
mintha a Mennyország földre csüngő sarkán
állna. Marge lélegzete eláll a panoráma láttán,
amint végighajt a platánsoron, egészen a
kocsiknak kialakított, kényelmes parkolóig,
ahonnan csak ötven lépés a főbejárat. A szélesre
tárt kaputól kezdve, végig a sétányon, és a
parkban betegek, ápolók csoportjait látja sétálni.
A lélek rettenetes betegségeitől sújtott, torz arcú
vagy angyalian szép emberek kedélyesen
integetnek a látogatónak, s ő hamarosan azon
kapja magát, hogy viszonozza a köszönésüket.
Izmaiban azonban vibrálni érzi a növekvő
feszültséget.
A kocsit leállítva tétovázik, mit tegyen a
szolgálati fegyverével. Nem volna okos dolog az
autóban hagyni, de be sem viheti az épületbe.
Végül mégis az utóbbi mellett dönt. Majd átadja
a portásnak, ha van itt egyáltalán olyan. A
hatalmas pszichiátria főorvosa a lépcsősor tetején
vár rá, és kitárt karral, napsugaras nevetéssel
fogadja.
– Miss Angelson, láttam az irodám ablakából –
kiáltja, és hosszan szorongatja a nyomozó kezét.
Teniszhez szokott, széles tenyerében szinte elrejti
a nő vékony ujjait. – Boldog voltam, mikor
értesített, hogy eljön hozzánk látogatóba. Mert ne
higgye, hogy nem jutott el hozzám a híre annak,
mit köszönhetünk magának!
Marge néhány pillanatig nem érti, miről beszél
az ötven körüli férfi. Ez kiülhet az arcára is, mert
a főorvos, miközben könyökét érintve felfelé vezeti
a lépcsőn, új magyarázatba kezd.
– Nekem személy szerint szakmai elismerés,
hogy hozzánk utalták be Barbarát. Nehéz eset a
kislány, nagyon nehéz, de nem reménytelen.
Borzalmas dolgok vannak mögötte, de a hangsúly
azon van, hogy „az” már a múlt. Nálunk
biztonságban van, és…
Marge a következő néhány tucat mondatot nem
hallja. Valóban ő harcolta ki az ügyésznél, hogy
Barbarát ide, s ne bármely más
elmegyógyintézetbe szállítsák, miután felépült
égési sérüléseiből. Ragaszkodnia KELLETT hozzá,
ha nem akarta, hogy minden elölről kezdődjön. Az
ügy szerencsére épp elég zavarba ejtő volt ahhoz,
hogy az ügyész hallgasson rá, és egy
vállrándítással áldását adja a coloradói kórházra.
– …a harmadik emeleten laknak azok a
betegeink, akiket egyelőre nem engedhetünk a
többiek közé. Ők általában… Nos, igen, ők
emberölésért kerültek ide, s van közöttük néhány,
aki nem gyógyítható. A tévképzeteik túlságosan…
Barbarának nem voltak tévképzetei. Ő valóban
hallotta a Kedves Nénit, aki kihasználta a kislány
különleges érzékenységét, és elvégeztette vele
mindazt, ami „felhívta rá a figyelmet”. Milyen
finom kifejezés – Marge a liftbe szállva elnyom
egy keserű mosolyt.
A harmadik emelet folyosója úgy néz ki, mint
az ország bármely elmekórházának luxus osztálya.
Léptek zaját elnyelő, vastag szőnyeg fut a padlón,
a betegek által festett, szolidabb képek lógnak a
falakon. Az egyetlen különbség talán csak annyi,
hogy a kórtermek ajtaja erős, fémbetétes,
számkódos zárral ellátott.
– …Barbara és a néni az első naptól fogva
remekül kijönnek egymással. Megvallom: eleinte
nyugtalanított a kérése, hogy engedjük őket közös
szobába, legalábbis napközben. Tudja, a hölgy
meglehetősen agresszív időnként. Pontosabban
agresszív volt, amíg Barbara meg nem jelent. Hát,
itt is volnánk: az egyes szoba.
– Egyedül szeretnék bemenni. – Marge hangja
már-már rideg, s ezzel megbántja a főorvost. A
férfi végül mégis úgy dönt, nem vitatkozik.
Csupán annyit mond, hogy hív egy ápolót, aki az
ajtó előtt fog állni, ha bármi…
– Nem fog történni semmi. Ezt, kérem, tartsa
magánál! – Marge előveszi a fegyverét, és a
megdöbbent orvos kezébe adja. – Fél órát kérek.
– Annyi időt kap, amennyit csak akar. – A férfi
hátrébb lép. Úgy tartja a 45-öst, mint valami
oszlásnak indult madárhullát, de arcán ismét
megjelenik az iménti nyájas mosoly. – Elvégre
Barbarát maga hozta el hozzánk, és… Most
először fog találkozni azzal, akiről talán már
mindörökre lemondott. Annyit szeretnék még
mondani, hogy én az ilyen esetek miatt hiszek
Istenben. Mi más volna ez, mint az ég csodája?
Gyilkossági ügyben nyomoz, és véletlenül épp oda
utaltatja a tettest, ahol a maga…
– Köszönöm! – vág közbe Marge, mert nem
akarja hallani azt az átkozott szót.
– Igen, természetesen. – Az orvos tovább hátrál
a folyosón. – Az ajtó kódja DA 2341. És küldöm az
ápolót.
Végre sarkon fordul, és eltűnik a folyosó
fordulójában. Marge a billentyűk fölé emeli a
kezét, és beüti a kódot, mielőtt kitörhetne rajta a
pánik. Az elektromos zár bántóan éles
csattanással nyílik. Odabenn félhomály fogadja,
mert a keleti fekvésű ablakok elé dohánybarna
függönyöket húztak. A szoba berendezése múlt
század eleji hangulatot áraszt, talán csak az
elektromos kandalló modernebb a szokottnál. A
díszesen faragott ágy, és a szekrénysor, mely
roskadozik a könyvektől, nyugodt vadállat módján
lapul a fal mentén. A zsúrasztalon sütemények
illatoznak, a fürdőszoba ajtaja mellett
tévékészülék áll. Középen, szemben a kandallóval,
háttal az ajtónak hatalmas karosszék
terpeszkedik. Marge halk szavakat hall, mikor
beljebb lép, és engedi becsukódni az ajtót.
Megkerüli a fotelt, és leül az odakészített székre.
– Marge! – kiáltja Barbara. A kislány szeme
ragyog a boldogságtól, mégsem mászik le a hölgy
öléből, aki eddig mesét olvasott neki a térdére
fektetett könyvből.
– Barbara – szól Marge, s igyekszik kellő ideig a
kislány szemébe nézni, nehogy megbántsa. Aztán
a Kedves Nénihez fordul. A ráncoktól gyötört,
csúnyácska asszonyarc néhány pillanatig
rezzenetlenül mered rá, majd a homályos
szemekben könnycseppek jelennek meg.
– Éppen ilyennek képzeltelek – mondja a hölgy,
és még szorosabban öleli magához Barbarát, aki
ezt mosolyogva viszonozza. – Jó, hogy összehoztál
minket. Ha sikerül Tőle megszabadulnom, az
ennek a csöppségnek lesz köszönhető.
– Elbánunk Vele, ne félj – súgja Barbara a
hölgy ősz hajába. – Mióta itt vagyok, csak egyszer
sikerült a felszínre jönnie.
Marge megborzong, mikor a nő arcán átfutó
groteszk rándulást látja.
– Igen, mostanában már csak ilyen
grimaszokkal tud bosszantani–bólint a hölgy.
– Szeretnék tisztán látni – szól közbe Marge,
akaratlanul is a kihallgatásokon használt, kemény
hangon. – Húsz évvel ezelőtt dr. Ramsay meghalt.
Te ölted meg.
– Igen, én voltam. – A hölgy fejét Barbara
vállára hajtja. – Vanessa meghalt, de Ő, aki
fölötte uralkodott, átköltözött az én testembe. A
kis Marthát akarta, de én éreztem… Nem, inkább
csak reméltem, hogy le tudom győzni.
– Nem tudtad.
– Néhány hónapig magától szunnyadt, míg
lezárult a vizsgálat, és én elmehettem
Theyarentből. Mikor megszültelek téged, akkor
ébredt fel újra.
Marge Angelson teste megbénul, ahogy Darla
Angelson szavait hallja. Még nem képes úgy
gondolni erre a koraősz asszonyra, mint az
anyjára. Most még nem.
 – A szülés után beléd akart költözni, de én
inkább megszöktem a kórházból, hogy távol
tartsam tőled. Aztán végképp eluralkodott rajtam.
A folytonos rettegés, bujkálás a rendőrök elől,
akik akkor újra kerestek, hiszen gyanússá tett,
hogy a kórházban hagytalak, és a
kiszolgáltatottság elgyengített. Ezért nem tudtam
tovább kordában tartani. S talán a lelkem is
megtört. Annyira szerettelek volna magamhoz
ölelni, mégsem maradhattam veled. Ő uralkodni
kezdett fölöttem, s én csupán annyit tudtam
tenni, hogy nem engedtem Őt a közeledbe.
Borzalmas dolgokat tettem ezzel a két kézzel.
– Nem te tetted! – kiált Barbara. – Ő volt, és
nem te!
– Szerencsére elfogtak, és bezártak ide. Addigra
a Házból elmekórház lett, és itt legalább ismerem
a falak hangjait. A csönd, a nyugalom és a hegyek
látványa adott annyi erőt, hogy meg tudjam
fékezni. Néha ugyan kitört. Olyankor
megszöktem, és felkerestelek a nevelőszüleidnél. …
Kérlek, ne haragudj érte! Ő mozdította a lábam,
de én uraltam Őt akkor is annyira, hogy ne
bánthasson téged, és ne is költözhessen beléd…
Azután… Sok év telt el, míg új erőre kapott. Már-
már azt hittem, végképp legyőztem, mikor rátalált
Barbarára. Őt arra használta, hogy téged ide
csaljon. Barbarának azért kellett gyilkossá válnia,
mert Ő tudta, hogy te fogsz nyomozni az ügyben,
és így végül magához csalhat. A rögeszméjévé vált,
hogy te az Övé vagy, az Ő testét bitorlod.
Marge kénytelen egymásba fonni az ujjait, de
még így sem képes teljesen eltitkolni a remegését.
A hölgy elmosolyodik.
– Remélem, a rettegésed neki, és nem nekem
szól – mondja. – Hogy befejezzem: Barbarát
váratlanul érte a távolból érkező támadás, és
egészen meg is zavarta.
– Nem akartam bántani Petert, de muszáj volt.
– A kislány arcát a fehér hajba fúrja. A hölgy
megsimogatja a hátát, és vigasztalón mormog.
– Tudom, kicsim, és Marge is tudja, hogy nem
tehetsz róla. – Ekkor ismét a lányához fordul. –
Nem számított rá, de Barbara és az én erőm
együtt lassan megöli. Tudom, hogy soha nem
fogsz bennem megbízni, hiszen akár Ő is
beszélhet hozzád az én számmal. Nekem már
úgyis itt telik el az életem. De Barbarát egyszer
majd engedjétek ki! Amikor Ő végre elpusztul.
Marge feláll a székről. Nem tudja, mit akar, s
azt sem, mit tehet. Az ajtó felé indul, de az utolsó
pillanatban megtorpan, és a karszék
háttámlájának mondja:
– Máskor is eljövök… mama.
Vége