1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette

bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd

érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét
esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-
Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére,
és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét
felbukkannak.
1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető
utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes
lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa
egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?
Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen
– ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő
maga mit veszít el.A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai,
melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és
az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat,
a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.
 MÉLTATÁSOK

„Hogy nagyítóval se találjak hibát egy javarészt a régi Budapesten

játszódó könyvsorozat városleírásaiban, az hagyján. De hogy
önfeledten izguljak, lelkesedjek, meghatódjak, mint kiskamasz
koromban, beleélve magamat a bátyám polcáról elcsaklizott
kalandregénybe? Miközben összevont szemöldökkel kellene
méricskélnem a párbeszédek dinamikáját vagy a szórakoztatás és a
magas kultúra határait? Pokolba az összes skatulyával, éljen az
eleven, örömteli irodalom!”
Saly Noémi
Budapest-kutató, muzeológus

„Cselekményvezetése furmányos, alakjai élnek, a helyszínek, a

szituációk és a történések minuciózus gonddal kidolgozva. Noha ez
egy lányregény. B. Gy. az az ember, aki, ha sárkányt akar eregetni,
azt úgy készíti elő, hogy hét feje legyen, valódi tüzet okádjon és
tudjon beszélni is.”
Váncsa István
író, újságíró, kritikus
B Ö S Z Ö R M É N Y I G Y U L A

AMBRÓZY BÁRÓ ESETEI IV.

Első kiadás
Könyvmolyké pző Kiadó, Sze ge d, 2017
 Írta: Böszörmé nyi Gyula

A szöve ge t gondozta: Csé plő Noé mi

© Böszörmé nyi Gyula, 2017

Fotók: Forte pan

A borítót te rve zte : Magocsa-Horváth Éva

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 262 6

© Kiadta a Könyvmolyké pző Kiadó, 2017-be n

Cím: 6701 Sze ge d, Pf. 784
Te l.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolyke pzo.hu
www.konyvmolyké pző.hu
Fe le lős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki sze rke sztő: Zsibrita László, Ge re ncsé r Gábor

Korre ktorok: Szé li Katalin, Sztics Márta Zita
Nyomta é s kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., De bre ce n
Fe le lős ve ze tő: György Gé za ve zé rigazgató

Minde n jog fe nntartva, be le é rtve a sokszorosítás, a mű bővíte tt, ille tve rövidíte tt
kiadásának jogát is. A kiadó írásbe li e nge dé lye né lkül se m a te lje s mű, se m annak
ré sze se mmilye n formában – akár e le ktronikusan vagy me chanikusan, be le é rtve
a fé nymásolást é s bármilye n adattárolást – ne m sokszorosítható.
Bogi emlékére
 1
Gyász
Tana, 1893. augusztus 25.

– Maga az ürdüng vackolt belé, nékem elhiheted – morogta Berke

Tódor, tömpe ujjaival jómódról árulkodó, borostás tokáját
vakargatva. Közben a tekintete, mely a makkosban járó vaddisznó
óvatos sunyiságát idézte, laposan suhant át a füstös helyiségen,
egyenest a leghátsó sarokban álló asztal felé.
– Hagyja már, kend – csapott apja felé mocskos
konyhakendőjével Berke Luca, jól megszívva kampós orrát, mely
szörcsögő hangot adott. – Hiszen csak gyászol az istenadta.
– Ha ilyen nála a gyász, hát milyen lehet a lakodalom? –
sziszegte Berke Tódor, ám erre feleletet már nem kaphatott, mivel
az asztal felől éles kurjantás harsant.
– Bort! – rikkantotta a kicsiny, ám annál duhajabb társaság
azon tagja, aki már eddig is a prímet vitte. – Jó Berke bátyám, ne
hagyjon minket szomjazni!
A fiatal férfi, aki kora este még igen kellemes kiállású,
húszesztendős, szálfa termetű, a nők szemében nagyon is
csinosnak tetsző legény volt, hajnali négy óra felé már csupán
kótyagos fejű, zavaros tekintetű, kásás beszédű, borfoltos ingujjban
hadonászó, csűrömig elázott részegnek látszott.
– Még több bort és hangosabb nótát, a kutya úristenit ennek a
cudar világnak! – üvöltött fel ismét, s hogy szavait nyomatékkal
lássa el, ökle az asztalra csapott.
A hosszú, meszelt falú ivóban, amit a helybéliek mind csak Új
Korcsmának hívtak, pedig megvolt annak már vagy negyven
esztendeje is, hogy vaskos vályogfalait felhúzták, elölről kezdődött
a dáridó. A cigányok, akiket a fiatalúr három napja egyenest
Budáról, a Tabánból hozatott – vérig sértve ezzel a helyi prímást és
bandáját – új nótába kezdtek. Az öt durván megmunkált, szemre is
mozdíthatatlan, robusztus tölgyfa asztal közül ugyan csak a
leghátsónál ültek emberek, a tivornya hangjai mégis majd
lerepítették fejük fölül a nádtetőt. A cimbalmos e hajnali órára már
legalább fél tucat verőt tört el, a nagybőgősről úgy dőlt a verejték,
mintha a szerencsétlen ember nyári záporban állna, a két hegedű
pedig egymást váltva cincogott, sírt, kacagott, vagy épp jajongott,
ahogy a nótázók kívánták. A zenészek szeme mind véreres volt,
karjuk ina pedig olykor meg-megremegett, elvétve a tiszta hangot.
Berke Tódor a magas pult mögül rosszallóan sunyított a
duhajok felé. A hat férfiból és két nőből álló ricsajos társaság
eredetileg nem együtt térült be az Új Korcsmába. A legtöbbjük
helyi korhely volt, akit az ivó tulaja mind úgy ismert, mint a rossz
pénzt. A férfiakról ebben a maroknyi kis faluban, mely csupán 81
portát és bennük 263 lelket számlált, mindenki tudta, hogy
ingyenélő, lusta, iszákos alakok, akik legalább akkora
vehemenciával kerülik a munkát, mint amekkorával a bort vedelik.
A két nő pedig… Nos, a gúnynevük mindent elmond róluk, hisz az
egyiket Jeride (mert máris ment, bárki hívta a bokrosba) Bözsinek,
míg a másikat Térgyeplő (nem az imádságos kedve miatt!)
Mancinak nevezték.
Ez az ingyenélő társaság máskor sosem verődött egyazon
csoportba, hisz a rendes vendégektől nagyritkán kikunyerálható
potya itóka megszerzésében vetélytársak voltak, ám négy nappal
korábban nagyot fordult szerencséjük bolondos kereke. Hétfőn este
történt, nem sokkal napszállta előtt, hogy a szomszédos kastélyban
lakó ifiúr átlépte az Új Korcsma magas küszöbét. Mivel a nyárvégi,
őszeleji munkák ólomsúlyú fáradtsága minden rendes tanai gazdát
korán ágyba nyomott, az ivóban alig ült néhány bús alak. Berke
uram már épp azon volt, hogy mint a pimasz legyeket,
kihessegesse őket az ajtón, mikor a fiatalúr megjelent. Egyenes
termetén, katonás tartásán, hetyke bajszán és enyhén hullámos,
barna haján nem, de bizonytalankodva rebbenő tekintetén nagyon
is látszott, hogy először jár ilyen helyen. A korcsmáros és lánya
persze rögvest felismerték, hisz számtalanszor látták már őt
kilovagolni a határba, vagy épp kocsin áthajtatni a szomszédos
Szécsenybe{1}, hol bizonyára az Ebergényiek {2} öreg kastélyát és
annak lakóit látogatta meg.
– Méltózságozs úr! – szaladt ki a pult mögül Berke Tódor,
hirtelen nem is tudva, elég lesz-e a meghajlás, vagy kézcsók is
dukál a váratlan jövevénynek. – Tán csak nincs valami baj odaát, a
kazstélyban?
– Van bizony – bólintott a fiatalúr. – Nem kevesebb, mint az,
hogy elzárták előlem a borospince kulcsát, pedig én inni vágyom.
És bizony ivott is, méghozzá nem keveset! Számolatlan hozatta
ki a hűs korsókat, azonnal fizetve a cehhet, ami pedig az uraknak
egyébként nem szokásuk. Berke Tódor eleinte boldog volt, hogy
ilyen jó vendégre tett szert, és persze megvidámodtak az ingyenélő
iszákosok is, akik úgy gyűltek a gyorsan lerészegedő ifiúr
asztalához, miként döglegyek a tehéntetemre. Első este nem is volt
különösebb gond. Az ifjú cigányokat kert, hát Luca elszaladt a
Kajdon{3} lakó Gerzsonért, aki kopott hegedűjén kívül a saját
szedett-vedett bandáját is magával hozta két köcsögdudás meg egy
kanáltáncoltató személyében. A zene azonban, amit ők produkálni
tudtak, sehogyan sem illet a vendég bús hangulatához és finom
ízléséhez, így másnap estére valódi muzsikusok érkeztek a „nagy
faluból”, miként errefelé a magyar hon szép fővárosát emlegették.
Gerzson első indulatában meg akarta bicskázni az idegen prímást,
aki a különös Joszó névre hallgatott, ám mindjárt megbékélt,
miután Berke Tódor a lopótökkel kiütötte az egyik szemfogát.
Eme estétől fogva, mely a keddi volt, a hajnalig tartó
mulatozások mindennapossá váltak. A pesti cigányokat Berke
uram a saját szénapadlásán szállásolta el, és ők – bár látszott
rajtuk, hogy paplanos ágyhoz vannak szokva – ez ellen nem is
tiltakoztak, mivel az ifiúr igen jól megfizette őket. A korcsmáros és
a lánya, Luca, aki rútságáról, valamint béreseket is megszégyenítő
szabados szájáról volt híres a vasi dombságon, egyként elismerte,
hogy Joszó cigány bandájának játéka úgy viszonyul Gerzsonék
cincogásához, mint az angyalok karának éneke az ördög
szellentéséhez.
A vad duhajkodások azonban, melyeknek első órái rendre bősz
nótázással, földpadlót döngető csárdásozással és persze mohó
ivászattal teltek, hajnal felé minden esetben keserves zokogásba
fulladtak. A potyalesők java ilyenkor már a szétlocsolt bor és a
kráfli {4} morzsái között hortyogott, vagy épp odakinn, az udvaron
hevert, hová Berke uram és lánya azért dobta őket, nehogy az ivót
mocskolják be azzal, amit a gyomruk tovább tartogatni már nem
bír. A fiatalúr ilyenkor bús nótákat kezdett rendelni, melléjük pedig
még több bort, amit úgy döntött magába, mintha a belsejét tűz
égetné.
– Nézzse, hogy csorognak a könnyei! – súgta apjának Luca, és
rút arca szinte már megszépült a szánakozástól.
– Amíg fizset, engem az zse érdekel, ha mindjárt a szemit
folyatja izs ki – morogta Berke uram, aki azonban csak külcsínre
volt ily rideg, ám mélyen legbelül ő is sajnálta a szomorú vendéget.
Így telt a szerda és a csütörtök éj is, hát nem csoda, hogy végül
a faluban híre ment a dolognak. Pirkadatkor a földjeikre, szőleikbe
siető gazdák rendre látták a korcsmából előtántorgó, zilált öltözetű,
csapzott hajzatú ifjút, aki úgy nézett körül, mintha nem tudná,
merre lelhető a hazavezető út, pedig Berke Tódor kicsinyke telke
épp szomszédos volt a kastélyt körülvevő mesés ősparkkal,
melynek hátulsó kerítésén nyílt a kiskapu, amin kiszökni szokott.
Végül persze mindig hazatalált, bár közben néhányszor elesett, és
olyankor sistergősen káromkodott, vagy épp újfent sírni kezdett.
– Bajunk leszen még ebbül, Luca, meglázsd, nagy bajunk –
sóhajtott fáradtságtól remegő ajakkal Berke uram. – Ha a
nagyméltózságú asszony hírét veszi, hogy a fia nálunk részegedik
le minden éjjel, ránk küldi a zsandárokat.
– Ugyan mi végre? – csóválta fejét a lánya, aki harmincéves
korára egészen beleszokott a gondolatba, hogy pártában marad (és
látva az ivóba betérő férfiakat, ezt biz’ nem is igen bánta). – Kend
korcsmározs, aki bort mér, ézs ehhez még hivatalozs engedélye izs
van, szóval a zsandárok békaphazssák a bal…
– Ki ne mondd, mer’ mingyárt szájon tenyeröllek! – pirított rá
az apja. – Szegény édezsanyád, ha hallaná, miként beszél a
jánya…
– Hallja azs, ne féljen kend – nevetett Luca. – Odaföntről ügyel
minket, oszt mindég béfogja az Úr fülit, mikor én megszólalok.
Eljött végül a péntek este is, Berke uram pedig rémülten látta,
hogy a várt úri murinak immár egész kis közönsége kerekedett. A
faluból csak néhány legény érkezett, de a Gyöngyös-patakon túli
Sardi-pusztáról, meg a déli szántók közepén gubbasztó Szukosi-
majorból egész kis zászlóalla{5} jött, pedig azok, ha bort kívántak,
közelebb is könnyen lelhettek volna. Lett ebből végül akkora tánc,
vigalom és szoknyapördítő, csizmacsattogtató duhajkodás, mint a
lagzikon. A „vőlegény” azonban, kinek mennyasszonya a gyász
volt, ma éjjel sokkal hamarébb váltott vígből búskomorrá, mint
addig bármikor, így a nézőközönség lassanként elkámpicsorodva
tántorgott ki az ajtón, míg végül csak a szokott vérszívók maradtak
benn.
– Bort! – üvöltött fel ismét szétfolyó szóval az ifiúr, és intett is,
bár a petróleumlámpák gyér fényében már csak nagy nehezen lelte
az irányt, amerre a korcsmárost sejdítette. – Berke uram, most a
legerősebből hozzon! El akarom végre szakajtani a fájdalom
parázsfonalát, ami a torkomat szorongatja.
Leírva két szép, kerekded mondatnak látszik ez, ám akkor éjjel
a kastély ifjú lakójának szájából agyonrágva, mar-már érthetetlen
zagyvalékként ömlött elő. Luca meg is indult, hogy kilépve a
kármentő mögül az asztalhoz lépjen, és újra meghallgassa a
rendelést, mikor a korcsma ajtaja kivágódott. A küszöbön mintha
maga Herkules vagy a mesék szép Árgyélus királyfija állt volna –
legalábbis Berkééknek első pillantásra úgy tűnt. Mikor aztán az
illető beljebb lépett, lovaglócsizmájával verve fel a padló porát,
rögvest megismerték a kastély másik lakóját, ki még a harmincat
sem töltötte be, lénye mégis bölcsességet és tekintélyt sugárzott.
– Hát így! – mondta rezes, szépen zengő, komoly hangon, és
szemét a szánalmas tétovasággal borért hadonászó ifiúrra szegezte.
– Méltózságozs úr, én… – lépett ki a kármentő mögül Berke
uram, ám amint a férfi tekintete rávillant, nyomban elfeledte, mit is
akart mondani.
– Az öcsémért jöttem – mondta a frissen érkezett. – A
mulatságnak vége.
– Azt majd én mondom meg, mikor van vége! – ugrott talpra
az ifiúr, ám egyensúlyát veszítve nyomban vissza is rogyott a
padra, ahonnan csak azért nem esett tovább, mert Jeride Bözsi alvó
teste megtámasztotta őt. – Különben is, édes bátyám, hol látsz te
itt… Hol van itt mulatság? Ez itt, kimondom… Ez itt, bátyám,
halotti tor! Igen! Végtelen tor atyánk emlékére. Atyánkéra, akit én
most… Akit én itt az idők végezetéig fogok gyászolni!
Az ajtóban álló férfi nemes arcán keserűség és némi undor
suhant át. Döngő léptekkel az asztalhoz ment, úgy nézve le az
imbolygó fejű ifiúrra, mint gólya a hőségtől kába békára,
miközben azt fontolgatja, vajon érdemes-e a már félig kiszáradt
falatot felcsippentenie.
– Atyánk meghalt, holnap temetjük – mondta végül csendesen.
– Ne hozz szégyent a nevére azzal, hogy borban fetrengve
gyásznak hazudod a duhajkodást.
– Én nem…! – kiáltott az ifiúr, és újfent talpra szökkent, ám
szesztől zavaros vére hirtelen a fejébe szökhetett, mire ő egyet
horkantva ájult részegen hanyatlott az asztalra, két karjával
szertelökve az ónkupákat, mázas kancsókat és fatálakat.
– Hazavinném – szólt a férfi, egyre csak szánalmas
rongybabára emlékeztető öccsét nézve. – Közel a kastély, a
vállamon is elbírom.
– Hagyja el, méltózságozs úr – lépett előre Berke Tódor. – A
jányom mindjárt előhozza a bakszekeret {6}. Abba bétesszük,
osztánék {7} meg zsegítünk eltúni oda, ahová csak parancsóni tetszik.
– Tartozik még valamivel az öcsém?
– Egyetlen likazs csekellivel {8} zse – csóválta fejét a korcsmáros.
– Pízs ézs búbanat mindég bőzséggel vót nála, csakhogy a
cigányok… Ő hozsatta üket Budáról. Velük mi légyen?
– Joszó, hát maga itt? – vette észre a férfi a prímást.
– Szolgálatára, báró úr. Akarom mondani, eleddig az öccse
szolgálatjára, amit ő bőséggel meg is fizetett.
– Szóval maguknak sem tartozik. Jó! Ezek szerint maradt még
benne némi becsület, ami reményre jogosít. Most menjenek haza, a
szolgálatuk véget ért. És ha kérhetem, Pesten ne beszéljenek
senkinek erről a… kis vidéki afférról.
– Hisz ismer minket, báró úr – bólintott komolyan a prímás. –
Joszó és bandája folyvást zenél, de sohasem pletykál.
A férfi ekkor megkerülte az asztalt, és mivel Luca az ajtóból
jelezte, hogy a bakszekér előállt, grabancon ragadva felemelte,
majd vállára vetette a részeg ifjút, közben valami olyasmit
mormolva:
– Na gyere, te kófic Ambrózy Richárd báró, családodnak
borgőzös szégyene, most szépen hazafurikázunk!

Tana, 1893. augusztus 26.

Két nő ült a hatalmas szalonban, a zöld kanapé jobb és bal

sarkában, mintha maguk közé még várnának valakit. Egyikük
sem szólt, bánatos tekintetük a távolba révedt. Az idősebb ezüst ősz
haját szoros, szigorú kontyba fésülte, miként a fiatalabb sötétbarna
frizőrje is hasonló puritánságot sugallt. Mindketten talpig
gyászfeketét viseltek, csupán az ifjabb ölbe ejtett kezei markoltak
egy hófehér vászonkeszkenőt, amit reggel még élére vasalva vett ki
a fiókból, ám azóta oly ráncosra gyűrt, mint a vén fák kérge.
A cselédek szélesre tártak minden fehér keretes ablakot, így a
levegő szabadon járhatott, lenge léghuzatokkal enyhítve a nyári
késődélután hódító forróságát. Tétova dongó tévedt be, mérgesen
zúgva tett néhány kört, megszemlélve a Makart-csokrok száraz
virágait, majd csalódottan távozott. A nők épp úgy nem figyeltek
fel rá, miként a kastélyt {9} ölelő csodás park, a finom érzékkel
gondozott ősvadon madárzsivajára. A korosabb hölgy az előttük
álló kecskelábú asztalkát és azon a finom teáskészlet cirádás
porcelánkancsóját nézte, ám helyette – ez merengő tekintetéből
látszott – a múlt gyorsan fakuló pillanatait vette sorra. Arcán
olykor halovány mosoly, máskor régi bánatok okozta komorság
suhant át, míg végül egyetlen aprócska fejrázással mindet
száműzte magától.
A fiatalabb nő, kinek telt keble lassan, már-már kiszámítottan
emelkedett és süllyedt az éjfekete ruha alatt, mintha külön ügyelnie
kellene rá, hogy el ne feledjen levegőt venni, a szalon két ablaka
közé függesztett, fekete brokáttal takart tükröt nézte. Kissé férfias
arcán a bánat úgy ült meg, mint aki a magas homlokon, vékony
orrnyergen és vértelen ajkakon máskor is megszokott vendég
volna, a mai napon viszont ünnepet tart, amiért még inkább
kiteljesedhet.
A kastélyt betöltő csend mindaddig szinte tapintható volt, míg
a murvás úton a bejárat elé nem gördült a hintó. A két nő, hallva a
kerekek alatt ropogó kavicsokat, a lovak patáinak dübögését és a
hajtó már-már bántóan hangos „hó”-ját, röpkén egymásra nézett.
Tekintetükben biztató elszánás ült, mely szavakba öntve így
hangzott volna: „Legyen hát meg, ami elkerülhetetlen.”
A kastély lépcsőin sietős léptek kopogtak, majd távoli, tompa
hangok jelezték, hogy az érkezőt az előtérben cseléd köszöntötte. A
férficipők sztakkatója gyorsan közeledett, míg végül a szalon ajtaja
kinyílt. Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert báró fekete frakkos,
nyúlánk alakja sötét szélviharként száguldott előre, vállával épp
csak fel nem döntve a bejáratot vigyázó, timpanonon álló ókori
bölcselők szobrait. Csak midőn a fiatal férfi a szalon közepére ért,
torpant meg a vastag szőnyegen, észrevéve a két nőt.
– Anyám – pillantott Richárd az idősebbre, majd az ifjabb felé
fordult. – Teréz, maguk itt? Azt hittem, a temetés után lepihennek.
– Arra ott lesz az egész éjszaka – szólt nyugodt, kissé tán
kimért hangon Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária
Gobertina grófnő, és bár a fia még mindig jó öt lépésre állt tőle,
csókra nyújtotta kékeres kezét. Richárd néhány pillanatig tétovázni
látszott, tekintete a férfiszalon csukott ajtaja felé rebbent, mintha ott
volna sürgős dolga, majd megadta magát, és az üres székek
egyikére téve cilinderét, anyjához sietett.
– Rettentő odakinn a hőség – mondta aztán, továbbra is
nyugtalanul toporogva. – Csoda, hogy a tisztelendő úr meg nem
gyulladt a palástjában, míg a búcsúztatót mondta.
– Sápadt vagy – szólt az ifjabbik hölgy, és helyéről felállva
kezével finoman, óvón megérintette a fiú arcát. – A szemed alatt
sötét karikák ülnek és a kezed…
Richárd sietve a háta mögé rejtette jobb karját, így takarva el
az épp csak varasodni kezelő, csúnya horzsolást.
– Felbuktam, mikor… Már nem is emlékszem, hogyan történt
– hadarta idegesen, majd a szék felé lépett, hogy cilinderét ismét
magához vegye. – Most, ha megbocsátanak, utána kell néznem
valaminek.
– Apja szalonjában? – kérdezte Agáta mama szigorúan, mint
egy vizsgálóbíró.
– Azt gondoltam, egy szivar most jót tenne, a füst viszont
zavarhatja anyámékat.
Az idős grófnő előrehajolt, és kinyitotta az asztalkán álló ezüst
szivardobozt.
– Parancsoljon, vegyen csak bátran! – mondta. – A füst miatt
pedig ne zavartassa magát. Akad itt más, ami sokkal jobban csípi a
szemet.
– Úgy! – Richárd testtartása hirtelen megmerevedett, arca tán
még sápadtabb lett, mint korábban volt, és oly ideges kapkodással
gyújtott rá, hogy az égő gyufa majdnem a szőnyegre esett. – Már
számítottam rá, de muszáj ezt most? Apánkat alig két órája
helyeztük el a családi kriptában, a tömjén illata még el sem oszlott
a fák alatt.
 – Mire kellene várnunk? – kérdezte Agáta mama, őszinte
kíváncsisággal emelve szeme elé régimódi lornyonját, hogy azon
keresztül vizslassa kisebbik fiát. – Jól tudja, hogy atyját nálamnál
senki nem szerette jobban. Ambrózy Lajos báró tiszta, egyenes,
rendíthetetlen jellem, kiváló katona, szavahihető politikus és
birtokainak gondos gazdája volt, de be kell látnunk, hogy immár…
Eltávozott.
Az idős hölgy hangja csupán eme egyetlen szónál remegett
meg kissé, ám lánya, Terézia felé nyúló, aggódó kezét elhárítva
máris tovább beszélt.
– Tudom jól, fiam, hogy az egész világnál többre becsülte őt.
Védelmezőt, mentort, iránymutató vezércsillagot látott benne, ami
most kihunyt, mire ön… finomabban aligha fogalmazhatok…
azonnal utat tévesztett.
Richárd sarokba szorított, rettegéstől, szégyentől és haragtól
reszkető vadállatként húzódott még távolabb a két gyászruhás
nőtől, majd hirtelen ellentámadásba kezdett.
– Ne higgyen a szóbeszédnek, és a látszattal se törődjék,
anyám! Sápadt és megviselt vagyok? Igaz, de kérdem én, mégis
milyen legyek, mikor az apám idő előtt itt hagyott?!
– Idő előtt? – kérdezte enyhe csodálkozással Agáta mama. –
Maga húszéves, gyermekem! Húsz esztendő, az a férfikor kapuja!
Hangozzék bármilyen kegyetlenül, az apja épp akkor távozott az
életéből, mikor magának így is, úgy is a saját lábára kell állnia.
– Azon állok – emelte fel a hangját Richárd.
– Én úgy látom, inkább csak ténfereg, sőt, tántorog. Egyetlen
hét telt el azóta, hogy az apja meghalt. Egyetlen hét, és maga máris
kezdi lerombolni mindazt, amit Lajos nevelése széppé, finommá,
ígéretessé csiszolt magában.
Csend lett. Nehéz, szomorú párákkal teli, fojtogató csend, mely
szerencsére nem tartott sokáig. Miként nyári viharok előtt a lég
szemnek láthatatlan szikrákkal telik, úgy nőtt a két nő és Richárd
között az elkeseredett indulat, ám Agáta mama távoli égmorajnak
tűnő, lassú szavai némileg enyhítették a feszültséget.
– Az apja, ezt már éltében is többször megmondtam neki,
túlsággal óvta, szerette, dédelgette magát. A legkisebb gyereket
általában az anyja szokta úgy tutujgatni, miként azt az én szegény,
jó uram magával tette. István, a bátyja szigorú, lelket erősítő, férfias
nevelést kapott, és ennek meg is lett a foganatja. Ő a botanikában
már rálelt ama ösvényre, melyen járva hasznot hajthat a világnak,
ám maga, Richárd… Elegendő csak annyit mondanom, hogy
húszesztendősen, második fiúgyermekként e pillanatban egy
katonai iskolában volna a helye, és nem a faluvégi korcsmában,
ahol léhűtőket itat, akik cserébe hamis szánakozással lapogatják a
hátát, miközben a sáros földig leissza magát. Hát valóban ilyennek
kéne lennie a kisebbik Ambrózy fiúnak? Vajon örülne-e szegény
elhalt férjem egy ilyen gyászba görbült, erőtlen, briliáns esze
ellenére ostobán cselekvő utódnak? Ne feleljen, fiam, majd én
válaszolok maga helyett! Ambrózy Lajos még csak két órája, hogy
a sírba került, de kisebbik fia botrányos gyászát látva bizonnyal
máris forgolódni kezdett a koporsójában.
A rövidke vádbeszéd közben Agáta mama lassan felemelkedett
a helyéről, és miközben hangja egyre erősebbé, dörgedelmesebbé
vált, arcán indulat pírja ütött ki. Teréz, mintha a szidás őt is
érintené, mélyen lehajtotta a fejét, és vértelen ajkaival néma imát
mormolt. Azt nem lehet tudni, hogy ama pillanatban az elhunytért,
Richárdért, netán haragvó édesanyjáért fohászkodott-e, ám ha
békét remélt, hát csalódnia kellett.
– Ebből elég! – kiáltott az ifjú báró, felkapva cilinderét. – Nem
hallgatom tovább. Ez túlságosan… Ez elviselhetetlenül…
– Fáj? – kérdezte immár egy arculcsapás erejével Agáta mama.
– Úgy a jó! Vannak betegségek, amik csak kín útján gyógyíthatók,
és maga most bizony beteg!
– Mindenki másként gyászol – a fiú megkerülte a széket, és
dacosan leszegett fejjel a férfiszalon felé lépett.
– Gyászoljon úgy, fiam, miként azt az apja megérdemli:
méltósággal, csendesen, rangjához és szellemi örökségéhez
méltóan. Ezt követeli a név, amit visel, és amit az apja sosem
szennyezett be tivornyázással.
– A bor a férfigyász legjobb patikáriuma – vágott vissza
Richárd, hangjában rátarti fölénnyel. – Ezt maguk, asszonyok,
úgysem értik meg soha.
– Hát jó – bólintott váratlanul megcsendesedve Agáta mama,
ám mielőtt folytathatta volna, Teréz rémülten közbeszólt.
– Muszáj ezt, édes mama? Biztos benne, hogy ez az Úr valódi
akarata?
– Azt nem tudom, mivel az Úr fejébe én be nem láthatok –
felelte a grófnő fagyos hangon. – Annyit viszont bizonyost tudok,
hogy az én akaratom a következő: Richárd még ma
összecsomagol, és elhagyja a tanai birtokot.
– Micsoda? – kiáltott döbbenten Richárd.
– Az Ambrózy családot iszonyú seb érte, midőn a férjem, a
maguk atyja eltávozott – mondta Agáta mama, és szavai épp úgy
ropogtak, miként korábban a hintó kerekei alá került kavicsok. –
Ez a seb pedig most elfertőződni látszik, így tehát a láz okát ki kell
vágni a testből. Fiam, maga holnap a hajnali vonattal Pestre,
Erdődy nagyapához utazik, és ott is marad, míg én haza nem
engedem. Pénzt annyit kap, hogy egy hónapig szerényen
megélhessen. Szállása, kosztja az Andrássy úti villában{10} biztosítva
lesz, ám azon felül minden másról önmagának kell gondoskodnia.
Ha zülleni kezd, hát legyen: a maga döntése, viselni fogja a
következményeit. Ám amennyiben megjön az esze, és hajlandó
hallgatni a nagyapjára, aki legalább oly bölcs, miként a legendás
Salamon király volt valaha, akkor talpra áll, megleli jó helyét a
világban, és mi mához egy esztendőre úgy fogadjuk majd itthon,
mintha soha el sem ment volna.
Ambrózy Richárd falfehér arccal, remegő orrcimpákkal,
megkövültén hallgatta végig az ítéletet, majd kihúzta magát,
katonásan biccentett, és csak annyit mondott:
– Az Isten megáldja magukat – majd e kutyavakkantáshoz
hasonlatos búcsú után várt még kicsit, mintha kellően metsző
szavakat keresne, és végül még hozzátette: – Engem itt, ahonnan a
legnagyobb gyász idején kidobtak, többé bizton nem fognak látni!
Ezzel távozott, úgy bevágva maga után a súlyos ajtót, hogy a
rettenetes döndülésbe az egész kastély beleremegett.
A két gyászruhás nő némán nézte a nagy rézkilincset, mintha
abban reménykednének, hogy az mindjárt újra mozdul, jelezve
Richárd bűnbánó visszatértét. A kislány kora óta csendes,
önmagába forduló Ambrózy Teréz rajongva szerette öccsét, aki
apjuk betegségének kezdetéig örökké víg, sziporkázóan szellemes,
bár kicsit engedetlen, makacs, ám mindig kedves fiú volt. Most,
hogy Richárd ily viharosan távozott, a fiatal nő, akitől a kissé
túlzásba vitt ájtatosság távol tartotta az udvarlókat, hirtelen
végtelenül árvának érezte magát.
– Biztos, hogy jó lesz ez így, mama? – kérdezte könnyeivel
küzdve.
– Az életben soha semmi nem biztos – felelte Erdődy grófnő
fáradt, elhaló hangon, ám mielőtt folytathatta volna, a kilincs, amit
továbbra is mindketten fixíroztak, valóban megmozdult. Az ajtó
lassan nyílt, mintha az érkező attól félne, hogy nem szívesen látják,
ám kerek arca, rémült tekintete végül mégis csak felbukkant a
résben.
– Bocsássék meg a nagyságos grófnő a zavarkodásért.
– Mondja csak, Terka, mi szél hozta! – nézett a jövevényre
Agáta mama.
– Sajnos, hogy az északról fúvó, jeges vihar, mer’ hogy
odafenn, az emeleten a fiatalúr igencsak ergellős{11} hangulatjában
van – felelte a szintén fekete, bár sokkal egyszerűbb szabású
gyászruhát viselő, kötényes asszonyság, kinek lisztes keze arról
árulkodott, hogy imént még tésztát gyúrt a konyhában. – Nem
tudom, miféle ürdüng bútt belé, de a cselédet már megríkatta. Ő
most szegény ott brünnyög{12} nálam a duzmában{13}, én meg
gyöttem szólni, hogy odafönn kitört az erőss üdő{14}.
Miközben beszélt, az asszonyság beljebb merészkedett, kitárva
az ajtót, melynek keretében most Ambrózy István jelent meg.
– Ha jól sejtem – szólt a férfi, mint aki szavak nélkül is mindent
ért, átlesve a kastély szakácsnéja fölött, kitől jó két fejjel volt
magasabb –, a mama mar közölte vele a döntését.
– Tudja, amit kell – bólintott a frissen megözvegyült grófnő, és
mint aki hirtelen ereje végére ért, Teréz lánya karjára támaszkodva
visszalépkedett a kanapéhoz, amire mindjárt le is ereszkedett.
– Akkor hát csomagol – bólintott István, majd hatalmas
tenyerével meglapogatta a szakácsné vállát. – Ne aggódjék, Terka
néni! Rögvest felmegyek, és lecsendesítem az én szélkelep öcsémet.
– Az jó lesz, méltóságos úr – pislogott fel rá az asszonyság,
majd rémült tekintetét ismét a grófnőre szegezve kérdezte: – Akkor
hát a fiatalúr elhagy minket?
– El, Terkám, el bizony – biccentett az ezüstös hajú özvegy.
– No, és ha szabadna kérdenem, hová megy a mi
aranyoskánk?
– Vagy a vesztébe, vagy a boldogságos jövőjébe – felelte Agáta
mama. – S hogy a kettő közül melyikbe, azt majd az idő kereke
szép lassan kiforogja.
 Pest, 1893. augusztus 27.

A vonat fehér gőzt és ragacsos koromtól fekete füstöt fúj-va-

pöfékelve futott be a Nyugati pályaudvar hatalmas csarnokába. A
mozdony fáradt utazóként utolsót szusszantott, majd nagyot
zökkenve megállt. Ambrózy Richárd komótos mozdulatokkal kelt
fel az első osztályú személykupé bordó bársonnyal bevont, öblös
üléséből, fejére illesztve puhakalapját, hogy aztán könnyű
sétapálcáját szórakozottan lóbálva várakozzék. Az utasok egymást
taszigálva, sűrű „pardonok” és „köszönömök” közepette
igyekeztek mihamarább leszállni a vonatról. Az asszonyok, akik
férjükkel, gyermekeikkel utaztak, persze folyvást perlekedtek, míg
a magányos férfiak – legtöbbjük szürke arcú, elgyötört ügynek –
jólneveltségük okán igyekeztek mindenkinek szabad átjárást
biztosítani.
Mikor a kupé végre kiürült, az ifjú báró is a keskeny folyosóra
lépett. Nem sürgette semmi, sőt, a legszívesebben továbbutazott
volna. Szerette Pestet, ahová olykor rokonlátogatóba, vagy apja és
bátyja kíséretében a birtokok ügyeit intézni Tanáról már korábban
is fel-felruccant, ám most egészen más volt a helyzet. Úgy érezte,
hogy az anyja, a szigorú grófnő áristomba küldte őt a végtelenül
unalmas Erdődy nagypapához, akit már jó ideje nem érdekelt
semmi más, mint a Rákóczi-relikviák gyűjtése. Richárd tisztán
emlékezett a sugárúti villára, mely szép és berendezését tekintve
fényűző, ám agglegényi otthonként mégis túl csöndes,
bágyasztóan kies és poros légkörű volt. Erdődy nagypapán kívül a
kastélyt csupán a huszárja{15}, Gáspár lakta, míg a személyzet többi
része – szakácsnéból, cselédlányból és lovászból is egy-egy – a
hátsó, földszintes épületben, az istálló és kocsiszín
szomszédságában hált.
 Richárd épp az üres szobák sorára és az ősi papírokkal, vaskos
gerincű fóliánsokkal tömött polcokra gondolt borzongva, mikor
lelépett a kupé vaslépcsőjén. A kalauz tisztelgését apró biccentéssel
viszonozta, bár közben rá sem pillantott a vasúti alkalmazottra. A
kései óra ellenére – este tíz óra múlt – a Nyugati pályaudvar
nyüzsgött az élettől. Érkező és távozni készülő emberek terelgették
egymást és csomagjaikat, inkább a káoszt, semmint a rendet
növelve. Az általános kavarodásban csupán a kalauzok tűntek
biztos pontnak, így Richárd is visszafordult ahhoz, akinek az imént
biccentett, hogy egyetlen szót vessen felé.
– Hordárt!
– Ahogy a méltóságos úr parancsolja – hajolt meg a vasúti
ember, majd zubbonya alól láncon lógó rézsípot húzott elő, és
különös, szaggatott jelet fújt vele. Az általános zsivajban alig
hallható füttyögést kétszer kellett megismételnie, mire a hullámzó
tömeg hirtelen szétnyílt, és előbb az egykerekű, talicskára
emlékeztető kordé, majd annak kék cájgruhát, fején pedig MÁV-
sapkarózsás, simléderes sityakot viselő gazdája is megjelent.
– Tessen parancsolni! – vágta haptákba magát az alacsony kis
ember, kinek korán szürkülő haja csapzottan tapadt a homlokára.
Ambrózy Richárd továbbra is a tömeget vizslatva nyúlt a
mellényzsebébe, és előhúzva onnan poggyászjegyét, átadta azt a
kalauznak.
– Siessen, Löwy{16} – mondta az katonás szigorral. – A
méltóságos úr nem várakozhat itt óraszám.
– Térülök, fordulok, és már itten is vagyok – zengte
szolgálatkész vígsággal a hordár, majd fogai közé kapva a jegyet,
kocsijával együtt ügyesen befurakodott a szoknyák és nadrágok
rengetegébe.
Mindeközben Richárd bosszankodva állapította meg, hogy
különös szorongás ül a mellén. Rossz előérzet, komor búbánat
telepedett rá, mely arra biztatta, hogy azonnal új jegyet váltson, és
rögvest távozzék Pestről, mindegy, hová.
A hordár négy perccel később ért vissza, nyiszorgó taligáján a
báró nagy utazóládájával. és két kisebb vulkánfíber bőrönddel.
– Meg is vagyunk – jelentette akkora büszkeséggel, mint ha a
poggyászt egy tűzokádó sárkány torkából kellett volna
kimenekítenie. Richárd gyors pillantással ellenőrizte, hogy minden
megvan-e, majd szó nélkül a Berlin-térre{17} nyíló üvegezett kijárat
felé indult. A hordár csendben követte őt, buzgón nyiszorgatva
kordéja kerekét.
A pesti nyárest fülbántó hangjai, az egymást kergető konflisok,
társzekerek dübörgése és a mindent átható füst és lótrágya szaga
áthatolhatatlan falként emelkedett az ifjú báró elé. Épp csak
kilépett a pályaudvar ajtaján, máris émelygő rosszullét fogta el, s
ettől oly hirtelen kellett megtorpannia, hogy a hordár majdnem
elgázolta őt.
– Valami baj van, méltóságos uram? – kérdezte gyanakvón a
vasúti málhás. – Hozzak tán egy pohár vizet?
Ambrózy báró két lépést hátrálva ismét a pályaudvar területén
állt, és ettől mindjárt jobban érezte magát. A járdaszélen sorakozó
konflisok, fiákerek között észrevette a hintót, mely az Erdődy
család címerét viselte. A lovak türelmesen ácsorogva, fejüket
lehajtva várakoztak. A bakon szálfa termetű, kackiás bajszú,
zsinóros mentét, árvalány hajas csákót viselő férfi ült egyenes
derékkal, büszkén felvetett állal.
– A Gáspár – mormolta orra alatt, mint váratlan bosszúság
szülte káromkodást Richárd. – Ezek számítottak rám.
Erdődy nagypapa huszárjának hányatott élete – hisz nemcsak
a gróf úr kocsisa, de világlátott tengerész is volt egykoron –
gyerekként lenyűgözte a bárófit, ám most mégis rabszállító
fegyőrként tekintett Vén Bódis Gáspárra. Agáta mama bizonyára
telegramot küldött a fővárosba, arra kérve az apját, hogy küldje ki
a hintót Richárd elé. Máskor ez természetes gondoskodásnak
tetszett volna, ám most az ifjú báró inkább aranyozott rabbilincs
zörgését vélte hallani.
– Hogy is hívják magát? – fordult hirtelen a hökkent
hordárhoz.
– Löwy, tisztelettel… Löwy Adolf, szolgálatjára.
– Akar-e keresni némi pluszpénzt, fiam?
Habár a hordár legalább kétszer annyi évet élt már, mint a
pengebajszú úrfi, a megszólításon kicsit sem akadt fenn, hisz a
nagyurak mind „lányaiknak” és „fiaiknak” tekintették a náluknál
szegényebbeket, és gyakorta úgy is bántak velük, mintha a
mostoháik volnának.
– A pluszpénzecske sosem árt, nagyságos úr – szólt a hordár
óvatosan. – Csak épp nem mindegy, hogy mit kell érte tenni.
– Látja azt a hintót? – mutatott sétapálcájával az ifjú báró a
címeres kocsira. – Vigye oda a holmimat, és mondja meg a
hajtónak, hogy a poggyászt hazaszállíthatja, engem azonban ne
várjon, mert más dolgom akadt.
A hordár, aki immár huszonöt esztendeje cígölte mások
holmiját, látott már mindent, mi ép vagy akár ferde ésszel
elképzelhető. Cipelt koffert, melyből vér csörgött, és mikor a
rendőrök kinyitották, abban egy vidéki vadászaton vélet-lenségből
meglőtt vizsla tetemét lelték, amit a gazdája úgy szeretett, hogy a
saját kertjében akarta eltemetni. Máskor gyerekkoporsó került a
kordájára, mely gyanúsan zörgött, hát annak tetejét is felemelték
(bár az asszonyság, kié volt, igencsak óbégatott, hogy ne tegyék),
ám a selyempárnák közt nem tetemet, de bizony
betörőszerszámok garmadáját és három flintát találtak, melyek így
sosem okozhattak már kárt annak, aki ellen szánták.
Eme különös tapasztalásokhoz képest – gondolta Löwy Adolf –
ennek a hetyke ifiúrnak a kívánsága semmiség volt. Meghajtotta
hát sapkás fejét, és jobbját előrenyújtva mondta:
– Az asszony örülni fog.
Ambrózy báró a zsebébe nyúlt és húsz fillért pottyantott a
kérges marokba.
– Ezt a cipekedésért – szólt, majd egy egész koronával toldotta
meg az adományt. – Ezt pedig a különleges szolgálatért.
Löwy most először hökkent meg, mióta jó sorsa az ifiúr mellé
sodorta. Munkája szokásos díja sosem emelkedett alkalmanként tíz
fillér fölé, így még a keze is beleremegett az ezüstkoronás súlyába.
– Ennyi pénzért magam tolom el a méltóságos úr poggyászát
oda, ahová parancsolja – mondta rekedten.
– A hintóig és ne tovább – szólt Ambrózy báró, majd
sétapálcájával a kövezetre koppintva, mint ki rettentő súlytól
szabadult, hatalmasat szippantott Pest sűrű levegőjéből. – Most
már csak az érdekelne, hol ehetnék a közelben valami jó hagymás
rostélyost. Hosszú még az éjszaka, kell az erő.
– Javasolnám odaát, a tér túlsó oldalán a Londont {18} – kész-
ségeskedett a hordár. – A Dökker vezette konyha oly híres, hogy
még Budáról is általjárnak miatta az urak.
– Jó lesz – bólintott az ifiúr, és meg sem nézve, mennyit
markolt ki a zsebéből, újabb filléreket csördített a koronás tetejébe.
– Előbb azonban látnom kell, hogy a hintó elhajt.
– Nem telik abba két pislantás se, méltóságos úr, tessen csak
bátran idebízni! – vigyorodott el a hordár, majd zsebre vágva
keresményét megpökte a markát, és oly sebesen tolta ki az
állomásról a kordét, hogy két hölgyet, kik visongva ugrottak félre,
épp csak fel nem borított.
Ambrózy báró az üvegezett ajtó mellé húzódva figyelte, amint
buzgó embere Vén Bódis Gáspárnak magyaráz, majd a két férfi
felpakolja a poggyászt, és végül a hintó elhajt. Csak ezután tette ki
lábát a pályaudvarról, lendületes léptekkel szelve át a Berlin-teret,
hisz a vacsorát követően még sok egyéb olyan terve akadt, amivel a
lelkét szorító búskomor szorongást szándékozta messze űzni.
Pest pedig, ezt mindenki jól tudta akkoriban, bánatkergetés
terén igazi unikumos világváros hírében állt.

– Megvesztek kendtek, vagy csak a csengőzsinórt szeretnék

magukkal vinni? – mordult ki álomittas, mélyről dörmögő
haraggal a kukucsablakon valaki, mire az odakünn állók ijedten
hőköltek hátra.
– Ez itten az Erdődy-villa? – kérdezte aztán egyikük kissé
akadozó, borgőztől csuszamló szavakkal. – Mer’ ha ez, hát
küldeményt hoztunk.
– Hajnali négykor? – szólt az ajtón túlról az, akit legédesebb
álmából rángatott ki a nekibuzdult csengetés.
– Ha most küldték, hát most – harsogta a második férfi, majd
keserves nyögéssel hozzátette: – Nyissék már, kegyelmed, mert
aligha bírjuk tovább tartani.
– Aztán mégis ki küldte azt a valamit, amit kendtek mindjárt
elejtenek? – makacskodott tovább az ajtón túl álló ember.
– Az Ungár{19} úr személyesen, egenyest a Nagymező utcából –
felelte a kásás szavú.
– Ungár? Nekem az se fiam, se borjam – csodálkozott a
kukucsablak őrzője. – A nevét se hallottam soha.
– Az kizárólag a maga baja, ha nem ismeri a mi kedves zenés
törzshelyünk tulaját – sóhajtott az elgyötört szállító. – Az Ungár úr
viszont jól megfizetett minket, mondván: vigyétek ezt a
szerencsétlent az Andrássy útra, egenyest az Erdődy-villába. Azúr
ide, mer’ hogy a briftasnijában egy cédulkára ez a cím van neki
felírva. No, akkor most itt vagyunk, de az erőnknek hamarost vége,
szóval úgy földhöz vágjuk…
Az ajtó zárja akkorát csattant, mint a puskadörrenés, a
következő pillanatban pedig a küszöbön túlról fehér háló-
pendelyben, bojtos sipkában, bajuszkötősen maga Vén Bódis
Gáspár szökkent elő. Az öreg gróf huszárja bal kezében lámpást, a
jobban egylövetű lovassági pisztolyt tartott, és úgy nézte a két éji
látogató által cipelt, a maga lábán megállni képtelen Ambrózy
Richárdot, mint aki rég elveszített mátkáját látja. A mátkát, aki
időközben biz’ rúttá, visszataszítóvá és szánandóvá töpörödött.
– A szentségit neki – sóhajtott Vén Bodis Gáspár. – Ez biz’
pocsolyarészeg.
– Az bijony! – értett egyet nagy lelkesen a kásás hangú, majd
éleset kurjantva hozzátette: – Mi viszont ihatnánk még, naccságos
úr, már ha akad itthol valami!
 2
A lipinkamadár hazatér
Marosvásárhely-Pest, 1901. február 5.

Amint vonatunk áthaladt a székelykocsárdi pályaudvar váltóin, az

étkezőkocsi úgy rázkódott össze, mint valami óriás vadállat, mely
veszélyt érezve egész testében borzong. Ambrózy báró villája
csikorogva csúszott meg a tányér alján.
– Pardon – mondta halkan, és letelte a karcsú evőeszközt.
Nem feleltem, nem is pillantottam rá. A szerelvény immár
egyenletesen robogott tovább Pest irányába, az utasok pedig,
akiket megzavart az iménti kellemetlen rázkódás, újra felvették a
csevegés fonalát. A köröttünk ülő emberek keltette zaj álmosító
morajjá olvadt össze, melyből csak néha szökkent ki egy-egy csésze
csörrenése, kiskanál kocogása.
– Köszönöm, elviheti – szólt vőlegényem a pincérnek, aki épp
az asztalunk mellett haladt el.
– Talán valami gond van a bélszínnel, méltóságos úr? – rémült
meg a fehér kabátkában, fekete pantallóban fölénk hajló
vonatszolga, látván, hogy Ambrózy báró vacsorája szinte érintetlen
– Gond? – kapott észbe az én szórakozott vőlegényem. –
Dehogy, a vacsorával nincs semmi baj, csak épp… Mindegy, vigye
el!
A pincér tapasztalt bútordarab lehetett, így rögtön érezte, hogy
az étvágytalan utas további faggatása teljeséggel értelmetlen volna.
Fölös szócseplés helyett kecses mozdulattal felemelte Richárd
tányérját, s mivel egymás mellé fektettem a kést és a villát,
ugyanígy tett az én vacsorám maradékával is. Mindeközben simára
beretvált arcán komor sértettség ült, úgyhogy biztosra vettem,
amint az étkezőkocsi kicsiny konyhájába lép, első dolga lesz
bepanaszolni minket a séfnek.
Ambrózy báró megvárta, míg a pincér eltávolodik kissé, majd
oly hirtelen állt fel a helyéről, mint aki rugóra jár.
– Ideje nyugovóra térnünk, Mili – mondta
– Meg sem várjuk a kávét, konyakot? – kérdeztem
ajakbiggyesztve, nem mintha bármelyikre is vágytam volna.
– Aligha tenne jót – felelt Richárd a karját nyújtva. – A vonat
kora délelőtt érkezik Pestre, és nekünk ajánlatos kipihenten leszállni
róla. Az állomásról egyenesen a villába megyünk, de…
– Tudom – vágtam a szavába kissé ingerülten. – Amíg maga
nem szól, én is hallgatok az esküvőről.
– Köszönöm a megértését – biccentett Richard.
– Amennyiben úgy gondolja, hogy önre vagyok tekintettel,
téved, báró úr. Számomra csakis Agáta mama és a villa többi
lakójának lelki békéje a fontos.
Egymásba karolva vonultunk végig az étkezőkocsin.
Vadidegenek mosolyogtak ránk, biccentettek felénk és súgtak össze
a hátunk mögött. Biztosra vették, hogy egy pár vagyunk, akik
most egyenest a boldogság legközepébe vonatozunk.
Nagyobbat aligha tévedhettek volna.
Ambrózy báró a hálókocsiban egymással szomszédos fülkéket
bérelt nekünk. Röpke, hivatalos „jó éjt”-et mondva búcsúztunk
egymástól, majd átlépve a magunk küszöbét, bezárkóztunk.
Vonatunk immár nyílt pályán, teljes sebességgel robogott, az én
szívem mégis gyorsabban zakatolt, mint a vaskerekek. Sietve
megszabadultam a ruhámtól, majd a fűzőmtől is, melynek két rég
törött halcsontja kellemetlenül böködte az oldalamat. Pesten első
dolgom lesz újat venni – gondoltam –, elvégre mégsem mehetek
férjhez rongyosan.
Bármit is tettem, mindenről a két nappal korábbi rettenetes
vacsora jutott eszembe. Amint lefeküdtem a hálófülke keskeny
ágyára, és magamra húztam a könnyű takarót, a gázlámpa
halovány derengése árnyakat vetített a kupé plafonjára, melyek
rögvest határozott alakot öltöttek.
Ambrózy bárót láttam, amint kendőjét az asztalra dobva feláll
és beszélni kezd.
– Bocsássanak meg – mondta, és a hangja szokatlanul száraz,
rekedt, már-már ijesztően kimért volt –, de úgy érzem, ha már a
jövőről beszélünk, itt az idő…
Tétovázott, sőt, mintha kissé rémült lett volna. Akkor este túl
gyorsan követték egymást az események ahhoz, hogy az apró
részleteket felfogjam, ám most a hálófülke ívelt famennyezetén
derengő árnyakat a kedvem szerint lassíthattam. A báró feszült
volt, mint a felajzott íj, épp mielőtt elröppenti húrjáról a halálos
nyílvesszőt.
– Nos, aligha volna értelme tovább halogatnom… – bukott ki
belőle a következő kínkeserves mondat, amit újra csak
félbeharapott.
Ha abban a pillanatban közbelépek, és valami úton-módon
végleg elakasztom a szavát, akkor most nem utaznánk mi ketten
úgy Pest felé, mint menyasszony és vőlegény. Helyettem azonban
papuska szólalt meg, akit komolyan kezdeti megijeszteni Richárd
különös viselkedése.
 – Mondd csak bátran, drága öcsémuram, figyelünk.
– Hangay úr – nézett Ambrózy báró egyenest jó apánk
szemébe –, engedje meg, hogy nyíltan, kertelés nélkül szóljak, és
minden további huzavonát kerülve ezennel megkérjem az ön
tisztelt leánya kezét.
Keveset mondok azzal, hogy abban a minutában leszakadt
ránk az ég. Ágyamon heverve ijedten állítottam meg az
emlékfolyamot, majd felültem, az asztalkán álló kancsóból vizet
töltöttem a poharamba, ám végül mégsem ittam.
A leánykérés – ezt rögtön láttam – oly hamis volt, mint
rongyrázó kokott nyakában a gyémántnak hazudott
üvegmedalion. Próbáltam rájönni, hogy a báró miféle aljas játékot
űz velünk, ám ehhez semmiféle kapaszkodóm nem volt, így eleve
kudarcra ítéltettem.
A következő pillanatban az én jó papuskám már hátra is tolta a
székét, majd felállt, és remegő tenyerét jobbról Emma, balról pedig
az én hátamra simította.
– A kezét…? – hebegte előbb ránk, majd újra Richárdra nézve.
– Adom én szívesen, édes öcsém, csak előbb azt áruld el nekem,
hmm, ugyebár, hogy mégis melyiket?
Egyikét sem! Így nem! – akartam kiáltani, ám a torkom
kiszáradt, a nyelvem tehetetlenül lapult a számban, és csak arra
tudtam gondolni, hogy ez az egész valami rossz, beteges lázálom.
amiből menten fel kell ébredjek.
– Nos, épp ez az – hallottam Ambrózy báró hangját, mely újra
szenvtelen, hideg, gyakorlatias volt. Úgy tűnt, az imént csupán a
leánykérés szavai kaparták a torkát, am amint túlesett rajta,
mindjárt visszatalált régi önmagához. – Annak eldöntését, hogy
melyik hölgy részeltet ama szerencsében, miszerint a kezét nyújtja
nekem, inkább a kisasszonyokra bíznám.
– Pardon?! – hőkölt hátra papuska. – Azt hiszem, valamit
rosszul hallottam.
– Bocsásson meg, Árpád bátyám, ha homályosan fogalmaztam
– hajolt meg kissé Ambrózy báró, majd hátracsapva karját le-föl
kezdett járni a nappalinkban, miközben a halkan reccsenő
hajópadló repedéseit vizslatva beszélt. – Most, hogy belegondolok,
magam is látom, hogy barbár mód ajtóstól rontottam a házba. A
leánykérést vettem előre, tán mert számomra az egész ügyben ez a
legkellemetlenebb epizód, pedig önöket inkább a tettem indítéka
érdekelheti.
Én ekkor már a terített asztalon álló míves teáskancsó és a
meggylikőrrel teli kristálypalack között próbáltam dönteni. Úgy
véltem, bármelyiket is vágom először ahhoz a szívtelen,
felfuvalkodott hólyaghoz, aki most épp átkozott köreit rója az
orrunk előtt, elég komoly sérülést okozhatok neki, hogy befogja
végre a száját.
Már épp mozdultam volna, mikor Emma keze rásimult az
enyémre. Nővérem az asztal takarásában érintett meg, miközben
rám nézett. Tekintetében értő szomorúság és bölcs türelem
visszfénye ült, ajka pedig egyetlen néma szót formált: Ne!
– Az egész bolond história, mely arra késztet, hogy
megnősüljek, még januárban vette kezdetét – hallottam Ambrózy
báró hangját valahonnét a rémálmok súlyos, lustán lebbenő
tüllfüggönyén túlról. – Még javában Emma kisasszony ügyében
nyomoztam, mikor… erre Milike bizonyára jól emlékszik…
Milike neked az a sápkóros, monoklitól bandzsa,
rizsporparókás kékvérű ángyikád! – horgadt fel bennem a harag,
ám a nővérem érezte újabb rándulásomat, és még erősebben
szorította a kezemet.
– …az életemre törtek – folytatta Ambrózy báró. – A
merényletet Erdős Renée kisasszony társaságában vészeltem át, és
midőn három nappal később a Kaszinóban bérelt lakosztályomban
próbáltam kiheverni annak következményeit, levelet kaptam.
Richárd szalonkabátja belső zsebébe nyúlt, és onnan vaskos
bőrtokot húzott elő. Amint az asztalra helyezte és szétnyitotta a
tárcát, láthatóvá váltak a benne rejlő papirosok. Egyik oldalt kusza
jegyzetekkel telerótt, füzetekből kitépett lapok, a másikon kicsiny
rózsaszín borítékok préselődtek egymáshoz. Az utóbbi kupacból a
báró fürge ujjai előhúzták a legalsó küldeményt.
– Íme, ez itt az első levél, mely január 11-én érkezett. Kérem,
Mili, nézze meg alaposan, azután olvassa fel.
Úgy mozdultam, mint ama hírneves Kempelen Farkas{20} fából
faragott Törökje, kinek karját fogaskerekek, drótok és rejtett rugók
mozgatták. A borítékon sem pecsét, sem bélyeg nem látszott,
viszont akadt rajta néhány piszokfolt, ami arra utalt, hogy feladója
a Királyi Posta helyett inkább egy utcakölyökre bízta küldeményét.
A címzést, mely csupán a báró teljes nevéből állt, szépen ívelt,
szálkás betűkkel írták rá.
– Bontsa ki, kérem – sürgeteti Richárd.
A művelethez mindkét kezemre szükségem volt, így Emma
bátorító érintését nélkülöznöm kellett. Papuska tenyere azonban
még mindig a hátamra simult, és bár ujjai egyre inkább remegtek,
ebből legalább tudtam, hogy nem vagyok egészen egyedül.
A levél, ami csupán néhány fegyelmezett sorból állt, a
következőképpen szólt:

Hőn szeretett barátom,

hát eljött a nap, melyen játékunk kezdetét
veszi. Kérem, ne tartson semmitől, hisz
amennyiben betartja az általam kiötlött egyetlen
szabályt, vagyis azt, hogy minden kívánságomat
késlekedés nélkül és híven teljesíti, sem Önnek,
sem senki másnak nem esik bántódása.
 Legalábbis addig biztosan nem, míg mi ketten
célba érünk.
Cserébe én magam azt ígérem, hogy közös
játékunk során mindig világos, egyértelmű
utasításokat fogok adni.
Íme az első: haladéktalanul keresse fel A
Danzinger és Neuman{21} céget (címüket egy oly
sikeres magánzó detektívnek, mint Ön,
bizonyára gyerekjáték kideríteni!), és rendeljen
tőlük ennenmagának jakettet, mely főúri esküvőn
a vőlegénynek dukál.
Ezzel tán mindjárt le is lepleztem végső
célomat, de sebaj, nem titkolom:szándékomban
áll Önt, kedves báróm, minél hamarabb nős
emberré tenni!
Kérem, mihamarabb cselekedjék a kérésem
szerint, és akkor mindenki élhet boldogan
tovább.

Öleli hű barátja
Wâr

Habár a keserű indulattól, ami majd’ szétvetett, úgy éreztem,

hogy egyetlen hang sem fog kijönni a torkomon, végül mégis
sikerült felolvasnom a különös levelet. Sőt, ahogy a kíváncsiság nőtt
bennem, úgy fordítottam egyre több figyelmet a betűk alakjára, a
megfogalmazás egyszerre behízelgő, bizalmaskodó és fenyegető
mivoltára, valamint a különös aláírásra, melyet hiába próbáltam
értelmezni.
Ambrózy báró várakozón nézett rám. Oly régóta ismertem
már őt, és figyeltem meg minden rezdülését, hogy abban a
pillanatban is tudni véltem: semmi más nem érdekli, csakis a
véleményem, és persze az, hogy amit majd mondok, mennyire fog
eltérni a saját rég felállított teóriájától.
Mielőtt azonban megszólalhattam volna, papuska kiáltott fel a
hátam mögött.
– Játék?! – kérdezte dohogva. – Ezek szerint valaki játszik
önnel, báró úr. Micsoda impertinencia. Ám úgy vélem, ez még nem
jogosítja fel arra, hogy ön is játszadozzék velünk!
– Hogyan? – nézett rá Richárd, majd felfogva, hogy apánk a
baráti tegezésről ismét távolságtartó magázásra váltott, hirtelen
észbe kapott. – Bocsásson meg, Hangay úr… Vagyis nem, ez
lehetetlen, hisz be kell látnom, hogy a viselkedésem valóban
megbocsáthatatlan. Az imént azt a látszatot keltettem, mintha…
Átkozott história ez, amint már mondtam. ..
– Átkozott – bólintott papuska. – És könnyen lehet, hogy a
folytatásra mi már nem is vagyunk kíváncsiak.
– Ebben tévedsz, papa – szólalt meg ekkor Emma komoly
hangon. – A báró úr nélkül most nem ülhetnénk itt együtt, így
tehát kötelességünk meghallgatni őt.
– Hallgatni azt, hogy valami ostoba játék, fogadás, vagy ki
tudja, miféle úri huncutság miatt feleségül kéri egyikőtöket? –
emelte fel hangját elkeseredetten papuska. – Alig hinném, hogy
méltóak lennénk ilyen megaláztatásra.
– Valóban! – kiáltott Ambrózy báró oly heves indulattal,
amilyet tőle tán még sohasem láttam (kivéve, midőn olykor-olykor
sikerült őt igazán felbőszítenem). – Hangay úrnak tökéletesen
igaza van, midőn a viselkedésemet kifogásolja, és abban sem látnék
semmi kivetnivalót, ha most arra kérne, hogy rögvest távozzam a
házából. Csakhogy nem tehetem! Jelenleg annyi telik tőlem, hogy
maguk elé tárom mindazt, amit tudok, és aztán a kezükbe
helyezem a saját, és még sok más ártatlan ember életét.
Csend lett. Olyan mélységesen nyomasztó, fülledt csend, mely
a nagy nyári viharok előtt üli meg a tájat, mikor a levegő sűrű,
szinte már tapintható, és az ember szíve csak óvatosan, félve mer
dobbanni, nehogy épp ő süsse ki az első villámot.
A báró várakozón nézett ránk, mi pedig sóbálvánnyá válva
viszonoztuk a tekintetét. Papuskában sértett harag tombolt. A
nővérem kíváncsian vizslatta Richárdot, kinek vér-lázító
tapintatlanságával most találkozott először. Én eközben azt
fontolgattam, vajon mi rémítette meg annyira ezt a máskor oly
logikusan cselekvő férfit, hogy összekutyulva a dolgokat előbb a
leánykérést adta elő, és csak azután tisztázta, miszerint valójában
külső kényszerre cselekszik.
– Ülj le, papa! – szólalt meg végre a nővérem, gyöngéd
mozdulattal biztatva jó atyánkat, majd ismét a vendégünk felé
fordult. – Hallgatjuk, báró úr. Kérem, beszéljen!
– Helyes! – biccentett Richárd, mint akinek szekere végre
visszatalált megszokott kerékvágásába. – A levél, amit Mili
kisasszony a kezében tart, csupán a kezdet volt.
– Ha jól sejtem, nem válaszolt rá, és Danzingeréket sem kereste
fel – tippeltem.
– Akkoriban ilyen ostobaságokra nem volt érkezésem.
Egyébként sem tartottam többre a dolgot, mint valami
gyermekded csínyt.
– Csakhogy tévedett!
– Nos, khrm, igen. – Ambrózy báró újabb borítékot nyújtott
felém. – Ez négy nappal később érkezett. Ha kérhetném…
Átvettem a küldeményt, és miután megszemléltem a külsejét
(azonos kézírás, címzés, sőt, még a piszokfoltok is hasonlóak voltak
rajta), felolvastam az üzenetet.

Édes báróm,
maga rossz fiú, hát nem vesz engem komolyan?
 Persze nincs ezen mit csodálkozni, hisz mindig is
végtelenül makacs alak volt, de meg fogja látni,
hogy kitartásban én sem maradok el Ön mögött.
A baj azonban már megtörtént, hisz maga
határozott utasításom ellenére sem kereste fel
a szabókat, így a holnapi nap folyamán a pesti
rakparton valakinek meg kell halnia.
Isten nyugosztalja a szerencsétlent, magát
pedig térítse a jó, vagyis az én utamra!
Wâr

Még fel sem pillantottam a levélből, Ambrózy báró máris elérik

csapott egy nyúlfarknyi újságkivágást, amit szintén a bőrtokból
vont elő. A sárga papirosra nyomtatott hír csupán ennyi volt:

Hölzel Lipót csepeli vendéglős,

aki tegnap kibukott kocsijából
a Lánchid-főnél, ma hajnalban
meghalt a Rókus-kórházban.{22}

– Baleset? – kérdeztem, bár előre tudtam a választ.

– A legkevésbé sem – felelte Richárd. – A lapok ugyan nem
számoltak be róla, mivel Rudnay főkapitány teljes hírzárlatot
rendelt el, ám a boncorvos jelentése szerint Hölzel koponyáját már
korábban meglékelték, majd a hulláját a bakra kötözték. A lovakat
borssal vadítva kergették a hídfőnek, ahol a kocsi felborult. A
vendéglős zsebében ezt találtuk.
A harmadik levél gyűrt volt és véres, de a boríték és levélpapír
minősége azonos a korábbiakkal.

Látja barátom, milyen a vak sors? Hát mégis

 mit ártott magának ez a szegény pofa, hogy
makacskodással előidézte korai halálát? Szívből
reménylem, immár jobb belátásra tér, elkezd
hallgatni rám, és felkeresi a szabókat,
megrendelve tőlük esküvői zsakettjét.
Amennyiben nem teszi, szombaton az óbudai jég
újabb ártatlant dermeszt halálra, ami ismét
csak az Ön lelkét terheli majd.
Wâr

A soron következő újságkivágást kézről kézre adva olvastuk el.

Az óbudai kikötőben levő 385-ös számú vezetékhajó

kormányosa, Tarcsay Dániel léket akart vágni tegnap délután a
Duna jegén. Már elkészült a munkával, a mikor hirtelen
megcsúszott s beleesett a lékbe.
Elő sem került többet, mert a viz a jégpáncél alá sodorta.
Halálát felesége és négy gyermeke siratja.{23}

– Miként szól a valóság? – pillantottam a báróra.

– Tarcsayt leütötték és a lékbe dobták – felelte ő. – A
gyilkosságot három detektív is látta, mivel Rudnay nagy erőket
vezényelt az előre bejelentett bűntény helyszínére, ám ők a túlsó
parton voltak, és mire átértek…
– A szörnyeteg elszelelt – bólintott Emma. – Férfi, avagy nő volt
az illető? A detektívek csak megfigyeltek valami hasznosat.
– Az elkövető a bokrok közül rontott elő. A kezében vascsőhöz
hasonlatos tárgy volt, amivel egyetlen halálos csapást mért az
áldozatra. Öltözéke közönséges napszámosra utalt, melyből tízezer
szám akad a székesfővárosban. A detektívek egyedül a járását
mondták különösnek. Úgy futott, felső testét jobbra-balra ingázva,
mint a mozgóképeken látható, dzsungelmajmokat játszó színészek.
– Ezután mi történt? – ragadtam ismét magamhoz a szót.
– A lék mellett megtaláltuk a vascsövet, melynek végéből ez a
levél kandikált elő.

Báró úr, kezd elegem lenni a vérontásból! Hát

meddig makacskodik még? Ajánlom, mihamarább
teljesítse a kívánságomat, különben legközelebb
nem egy, de legalább tucatnyi vagy annál is
több áldozatra számíthat.
Mivel Ön végtelenül pimasz, öntelt és procc
alak, most nem árulom el, hol és mikor fogok
gyilkolni. Legyen annyi elég, hogy a farsangnak
hála számtalan célpontom akad. Lehet, hogy a
Hólabda-piknik{24} mulatozó fiatalságának
felszolgált puncsot mérgezem majd meg, vagy
az első budapesti Lövész hadastyán egyesület
jótékonyságú báljára gyújtom rá a tetőt, netán
az Operában rendezendő nagyszabású
álarcosbálon robbantok bombát? Oly nehéz
dönteni, kérem, ne is kényszerítsen rá!
Az Ön csalódott híve
Wâr

– Másnap elmentem a Danzinger és Neumanhoz, és

megrendeltem a zsakettet – mondta Ambrózy báró szárazon
roppanó, kiégett szavakkal, én pedig tudtam, hogy olyasmi történt,
ami tán még soha: a titokzatos Wâr legyőzte Richárdot. – Ezután a
Kaszinóban újabb üzenet várt.

Drága barátom, hát nem jobb így, mondja? Én

kérem valami csekélységet, Ön pedig teljesíti,
 és akkor nem kell senkinek meghalnia. Most
darab ideig békén hagyom, hisz látható, mily
sok gondja van, ám azért engemet el ne
feledjen, hisz közös játékunk még csak most
vesz igazán kezdetét.
Öleli hűséges híve,
Wâr

– Január 22. – olvastam a lap alján álló dátumot. – Gondolom,

azóta újabb levelet kapott.
– Ez február 2-án érkezett a Kaszinóba – vette elő az utolsó
borítékot Richárd. – Megkértem Rudnayt, hogy figyeltesse a
postámat, és küldje utánam, bármi is jön Wârtól.
– Szóval az a pincskalapos, pamacsbajszos úr ezért állt meg
lefüggönyözött fiákerével maga mellett a parkban -jutott eszembe
a különös jelenet, amit a szobám ablakából láttam. Papuska kissé
megütközve, Emma pedig elismerően pillantott rám, a báró viszont
a meglepetés legkisebb jelét sem mutatta. – A küldeményt
azonban, amit átvett tőle, maga egy gallyra tűzve elégette.
– Csupán Rudnay sürgönyét áldoztam a lángoknak, Wár
levele viszont itt van. Kérem, Mili, olvassa fel.

Csodás barátom, hát ismét sikerrel járt!

Engedje meg, hogy forrón gratuláljak! A
Hangay-ügy, bármi volt is az, felgöngyölítve, a
bűnösök meglakoltak, így hát kezdődhet a
boldog élet.
Bizony, a boldogság… Mily illékony, éteri dolog
is az! Mind vágyunk rá, mégis olyan keveseknek
adatik meg. Ön nyomban, barátom, eme
szerencsések közé fog tartozni, amennyiben
engedelmeskedik nekem. Olvassa hát második
 parancsomat: két napon belül kérje meg a
Hangay lány kezét, majd haladéktalanul utazza
vele Pestre, és legkésőbb február 10-én a
lapokban tegyék meg közelgő esküvőjükről, mely
március 2-án lesz, az első kihirdetést!
Tudom, hogy szűkös határidőket szabok, de nem
tehetek róla, úgy fűt a türelmetlenség. Önt,
drága báróm, mihamarább boldognak kívánom
látni, és ennek elsődleges feltétele, hogy nőül
vegye a Hangay lányt.
Amennyiben ismét eszébe jutna makacskodni,
közlöm, hogy ha az első kihirdetés elmarad, két
nappal később tűz martalékává fog válni az
áruházak egyike. Az, hogy melyik, legyen az én
édes kis titkom. Csupán annyit árulok el, hogy a
lángok oly hevesen és alattomosan csapnak majd
fel, hogy ezt egyetlen picinyke kisded és az
őket óvó személyzet sem élheti túl.
Wâr

– Hát így – szólt Ambrózy báró, és mint aki a bíróság előtt

bizton kiérdemelt halálos ítéletére vár, ült le a székére.
– Öcsém, én… – kezdett bele papuska, ám köhögés fogta el,
mire Emma sietve bort töltött mindenkinek, és mindjárt ivásra is
biztatott.
– Sok itt a súlyos szó, ám kevés az okos tett – mondta a
nővérem. – Ha tanultam valamicskét a Tabánban, hát annyit
biztosan, hogy a gyötrődés sosem vezet semmi jóra. A báró úr
hibázott, mikor a zsaroló leveleket eltitkolta előlünk. Amennyiben
tudunk róluk, ez a különös leánykérés sem ütött volna ekkora sebet
papácska szívén.
– Hagyd el, kislányom, hisz én voltam a bolond – legyintett jó
atyánk szomorkás mosollyal. – Miként is hihettem, hogy a báró úr
őszinte érzelmeket táplál az egyik leánykám iránt.
Azt hiszem, papuska nem volt tudatában, de utóbbi
mondatával végképp eltaposta Richárd maradék önbecsülését. A
báró előbb rám, majd Emmára nézett, ám egyetlen odaillő szó sem
térült az ajkára. Ehelyett talpra szökkent, kihúzta magát, és a
következő ostobasággal sikerült előállnia:
– Hangay úr és kisasszonyok, engedjék meg, hogy
ünnepélyesen megkövessem kegyedéket. Valóban hibáztam,
méghozzá többszörösen, és erre aligha lehet mentség, hogy a
zsarolómmal képtelen vagyok bármit is kezdeni. Rudnay barátom
épp úgy kétségbe van esve, miként jó magam. Tehetetlenek
vagyunk, ám ez nem jogosít fel minket… Engem arra, hogy
visszaéljek a barátságukkal Bocsássanak meg, ha tudnak, én pedig
ígérem, hogy többé nem zaklatom kegyedéket.
– Hát az árvák? – kérdezte Emma a már indulni készülő bárót.
– Az ő sorsuk senkit nem érdekel?
– Rudnay főkapitány titkos sürgönyben utasította a kerületi
rendőrőrsöket, hogy mindbe szálljanak ki inspekciózni.
– Vidéken is?
– Vidéken? – A báró szemében bosszús fény villant. – Ott
Rudnay nak nincs hatásköre.
– Ezek szerint semmi sincs megoldva – mondta komoran
Emma. – A levél még csak nem is utal rá, hogy a megtámadni
kívánt árvaház hol van. Lehet Budapesten, és akkor a rendőrök
talán… Mondom: talán még időben felfedezik a készülő
merényletet, ám ha a zsaroló vidéki célpontot szemelt ki…
– Úgy tűnik – roggyant meg ismét Richárd tartása a csapda
bezárult.
– Hacsak – állt fel Emma, megkerülve papuskát, hogy aztán
mögém álljon – el nem veszi feleségül a húgomat.
 – Milikét? – jajdult fel atyánk. – Miért épp őt? Hisz még oly
fiatal.
– Erre két jó okot is mondhatok – szólt Emma, kezét a
vállamra téve, mintha így akarna csendre inteni. – Egyrészt úgy
tűnik, hogy a zsaroló igen sokat tud rólunk, hisz alig néhány napja
zárult le a Motta-nyomozás, ő máris gratulált a sikerhez. Ha pedig
az én ügyemmel ennyire tisztában van, akkor akár azt is tudhatja,
hogy jómagam csak félig vagyok Hangay lány.
– Wâr pedig a levelében kifejezetten arra utasított, hogy a
Hangay lányt vegyem el! – tért vissza a szín hirtelen Richárd
arcába.
– Örülök, báró úr, hogy kezd végre önmaga lenni – sóhajtott
megkönnyebbülten Emma. – A másik indok, mely Mili mellett
szól, hogy ő az, akit a Monarchia legkiválóbb magánzó detektívje a
nyomozás művészetére kitanított.
Ambrózy báró töprengett néhány pillanatig, majd egyenesen a
szemembe nézett.
– Kegyed mit szól hozzá? – kérdezte. – Lenne a feleségem, míg
rács mögé nem tesszük a zsarolót?
– Egészen addig? – pattantam talpra, és mire leráztam
magamról Emma kezét, már a Teleki téri kofák tónusában
kiabáltam. – Miért is ne, ha a detektívmunka ezt kívánja! Ám
annyit azért mondanék, báró úr, hogy miután börtönbe kerül a
zsarolója, sürgősen tekerjen pisztolycsövet a nyaka köré, vagy lője
főbe magát Bali Miska egyik kötelével, különben esküszöm, hogy
én magam dugom be azt a kiállhatatlan fejét a Duna jege alá, és ott
is hagyom tavaszig, hadd barátkozzék a halakkal!
A szalonban tartózkodók tán még fel sem fogták tüzes litániám
értelmét, midőn én már a szobámban voltam. Arról pedig, hogy ott
hajnalig sírtam, csupán Emmának lehetett tudomása, aki hiába
próbált vigasztalni, ez egyszer bizony kudarcot vallott.
 Pest-Buda, 1901. február 6.

A vonatról leszállva Ambrózy báró a hordárral fiákért fogatott, és

miután a poggyászunkat felszíjazták, rögvest útra keltünk. Pest
sűrű, nyúlós, lassan hömpölygő köddel fogadott, mely sárgán,
füstszagúan lepte be a várost. A bőrös kocsi ablakán kitekintve
nagy, komor, alaktalan óriásoknak tűntek a házak, melyek lábai
előtt a járdán aprócska riadt árnyakként rebbentek tova az
emberek. A részletek egészen elvesztek ebben a füstszagú
kulimászban, ami álommá varázsolta a valóságot, és bizonytalanná
tette a riadt érzékeket.
A fiáker lassan kocogott, a lovak sem láttak jól, ezért gyakorta
rázták meg idegesen a fejüket. Szemből kiáltás harsant, mely
visszhangot vert a házfalak között.
– Hóhahó! – alaposan megrakott szeneskocsi poroszkált
szembe az út túloldalán, bakján három nagykabátos, bőrmellényes
legénnyel. Egyikük időnként szájához emelte mindkét kezét, és
tölcsért formálva tenyeréből belesüvöltött a híg fehérségbe. Választ
ugyan sohasem kapott, ám abban legalább biztos lehetett, hogy
sem gyalogos, sem másféle jármű nem keveredik az útjába.
– Cseppet sem örül annak, hogy visszatértem – szólaltam meg,
mikor a Váci kőrútról a Szent István térre kanyarodtunk.
– Kiről beszél? – kérdezte Ambrózy báró, továbbra is a kinti
ködöt vizslatva.
– A városról – feleltem. – Nézze, milyen rút arcát mutatja
felém!
– Badarság – húzta ki hátát Richárd, aprót koppantva
sétabotjával a kocsi padlóján, mint mindig, mikor zavarta valami. –
A köd természetes jelenség, ami aligha a kegyed tiszteletére vagy
épp elriasztására ereszkedett le.
– Igaza lehet. Elvégre nem vagyok én olyan fontos, hogy az
egész város gyászfátyolt öltsön a visszatértem alkalmára.
– Apropó fátyol! – fordult felém Richárd. – A következő
napokban számos dolgot kell elintéznünk. Ha nincs kifogása ellene,
holnap bejelentem kegyedet Danzingernél. Mikor a zsakettet
rendeltem, amúgy is kérdezte, számíthat-e rá, hogy a
menyasszonyi ruhát is velük varratjuk, és ha már kéznél van…
– Jó lesz – bólintottam.
– Remek. Ezen kívül templomot kell választanunk, hogy
időben meglegyen az első kihirdetés.
– Nekem megfelelne a Jézus szíve templom a Scitovszky téren.
A nővéremnek volt már ott hamis esküvője, és a családi
hagyományokat ápolni sosem bolondság.
Ambrózy báró sétabotja akkorát koppant a fiáker padlózatán,
hogy már-már attól féltem, átdöfi a deszkákat.
– Higgye el, Mili, én sem repesek a boldogságtól.
– Milyen jó is ezt hallani egy menyasszonynak a vőlegényétől –
jegyeztem meg epésen, majd mielőtt a báró bármit is válaszolhatott
volna, sietve hozzátettem: – Ne aggódjék, Richárd, a világ előtt jó
felesége leszek. Ám amint a zsarolója rendőrkézre kerül…
– Menten érvénytelenítjük a házasságot – ígérte oly hevesen,
mintha máris minden vágya csakis ez volna.
– Ezek szerint nem fél a botránytól?
– Ugyan, Mili, kit érdekel, mit mond az úri társaság?
Valóban, kit is? Már a házasságunk – báró veszi el a
marosvásárhelyi könyvkereskedő kisebbik leányát – sem marad
visszhang nélkül. Pletyka tapos majd pletyka hátán, miként az a
pesti hölgyek zserbó-, likőr- és parfümillatú szalonjaiban, valamint
az úri kaszinók és kávéházak szivarfüstös termeiben szokás. Mivel
régtől fogva az Ambrózy-villa vendége vagyok, akit Agáta
mamának a Női Kaszinó hölgyeivel sem sikerült elfogadtatnia, rút
és sikamlós feltételezések már így is bőséggel keringtek rólam a
városban. Az viszont, hogy Richárdhoz nőül megyek, majd – ha a
nyomozásunk sikerrel jár – mindjárt el is válok tőle, engem örök
időkre páriává fog tenni a jobb körökben, sőt, az egész
székesfővárosban. Lapok cikkeznek majd a „felkapaszkodott kis
senkiről”, aki azt hitte, méltó lehet a megtiszteltetésre, hogy bárónéi
rangra emelkedjék, „ám elbukott, és visszahullott a sárba, ahová
való”.
– Most kezdem csak látni, mibe taszítottalak bele – mondta
Emma kezét tördelve azon a hajnalon, mikor kisírt szemmel ültem
ágyam közepén, ő pedig le-föl járt kicsiny szobámban. – Ez a
műházasság az egész életedet tönkreteszi.
– Mégsem kerülhetem el – hallattam csöndes, keserű nevetést,
letörölve utolsó könnycseppjeimet. – Elvégre én akartam
mindenáron a Monarchia első detektívnője lenni, pedig tudtam,
hogy ez a foglalkozás veszélyekkel jár. Bármikor keresztüllőhet
valami féleszű gyilkos, vagy épp feleségül vehet egy szívtelen báró,
akit ráadásul összes hibája ellenére szeretek.
A ködben poroszkáló fiáker végre a főkapitányság Zrínyi utcai
kapujához ért, Ambrózy báró pedig kilökve annak ajtaját a fagyott
ködtől síkos járdára lépett.
– Pár perc az egész – mondta. – Csupán jelenteni akarom
Rudnaynak, hogy megérkeztünk, és közlöm vele, miféle döntést
hoztunk.
– Magával megyek – nyújtottam felé a kezem. – A főkapitány
úr bizonnyal örömmel lát engem is.
Richárd arcán bosszús rángás futott át, mégsem tiltakozott. A
sárga gomolygásban együtt léptünk a posztos elé, aki kardját
csörgetve tisztelgett, hogy aztán fehér kesztyűs kezével nyissa meg
előttünk a bejáratot. A főkapitányság rideg udvarán úgy fél tucat
utcai nő bújt egymáshoz, akik rongyos kabátjaikba burkolózva,
foszlott tollú kalapjaik alól lesték, amint a báró karján a lépcsőház
felé vonulok. Tekintetükben sem irigység, sem gyűlölet nem
látszott. Túlfestett arcuk, szénnel kihúzott szemük csupán végtelen
fáradtságról, szelíd búbánatról tanúskodott, én mégis
megborzongtam, mert ógörög tragédiába illő, suttogó kórusukat
véltem hallani: „Te sem vagy jobb nálunk, drága, hát meglásd,
hamarost közénk tartozol!”
Hiába mentünk végig a kongó folyosók során, hol
rendőrtisztek, fogalmazók, detektívek és kihallgatásra váró
csibészek hajlongtak felénk köszönésképpen, Rudnay nem volt a
helyén.
– A főkapitány úr az Operába ment – közölte a rendőrtitkár,
miután az előszobába léptünk.
– Nocsak – vonta fel bal szemöldökét Ambrózy báró. – Nem is
tudtam, hogy az én kedves barátom szereti az olasz áriákat.
– Ha szerette is, eztán biztos nem fogja – fancsalodott el a titkár
képe. – Az intendáns ugyanis igen felbosszantotta a főkapitány
urat, aki a mostanság gyakorivá vált színházi lopások miatt úgy
rendelkezett, hogy eztán a székesfőváros minden előadásán jelen
kell lennie néhány detektívnek, akik majd ügyesen kifigyelik a
közönségbe férkőző zsebmetszőket.
– Okos idea – véltem, ám a rendőrtitkár szomorúan legyintett.
– Az Opera megtagadta, hogy ingyenjegyet adjon a
rendőreinknek – mondta már-már suttogva. – Az intendáns oda
nyilatkozott, hogy a detektíveknek is van fülük meg szemük,
amivel az előadást élvezhetik, szóval a fizetést sem bliccelhetik el. A
főkapitány ezt hallva rettentő mód felmérgelte magát, a feje
veresebb lett a friss céklánál, úgyhogy most épp az Operában
ereszti ki a hangját.
– Csak a végén ott ne fogják, mint hőstenort – mosolyodott el a
báró, majd átnyújtotta a névjegyét. – Akkor hát mondja meg a
főkapitány úrnak, hogy holnap ilyentájt visszatérünk.
– Úgy lesz, méltóságos úr – vágta haptákba magát a
rendőrtitkár, mi pedig sarkon fordulva távoztunk Rudnay
irodájának előszobájából.
Az utcára lépve azonban különös látvány fogadott minket. A
kapuban álló posztos és a kocsisunk a fiáker hátuljára rögzített
pakkjainkat nézegették, meg-megrángatva a szíjakat, ám azok
hiba nélkül tartották a poggyászt.
– Valami gond van? – kérdezte a báró.
– Úgy tetszik, hogy semmi, méltóságos úr – felelt a kocsis kissé
zavartan. – Ám mialatt várakoztam, valaki a ködből ideszaladt,
megnyitotta az utca felőli ajtót, majd nyomban elinalt. Az őrmester
úr is látta, igaz, csak az illető árnyékát, így hát ellenőriztük,
minden megvan-e.
Richárd kinyitotta előttem az ajtót, ám alig tettem lábamat a
lehajtott lépcsőre, máris megláttam az ülésen heverő levelet.
– Sváb-hegy, Ambrózy-villa – adta ki utasítását a báró, majd
felszállt utánam.
– Azt hiszem, ez magának jött – nyújtottam felé a kicsiny,
rózsaszín borítékot.
– Mindjárt sejtettem, hogy erről lesz szó – biccentett ő. –Bontsa
ki, kérem, hisz ez a kettőnk ügye.
A levelet ugyanaz a kéz írta, mint a többit, amit
Marosvásárhelyt olvastam fel néhány napja.

Szívből szeretett barátom és Mili kisasszony,

hát megjöttek végre, méghozzá együtt, ami
engem édes reményekre jogosít. Láttukra a kis
 árváknak, akiknek így tán mégsem kell
meghalniuk – helyette békében élhetik le
nyomorúságos napjaikat, melyek sorsukból
kifolyólag bizonyára tele lesznek szenvedéssel,
bűnnel és megaláztatással –, bizonyára
örömkönnyek csordulnának le az orcájukon,
feltéve, ha tudnák, mitől menekedtek meg.
Tűzben elégni szörnyű halál, ám Önök ketten,
édes báróm és kisasszonyom, a szerelem
lángjaiban fognak egyesülni, aminél nagyobb
boldogság aligha képzelhető.
Szívrepesve várom hát az első kihirdetést,
maradva hív barátjuk
Wâr

– A végén meg akar ölni minket – mondtam ki az első

gondolatot, ami olvasás közben az eszembe jutott.
– Magam is így sejtem – értett egyet Ambrózy báró, letekintve
a Lánchídról a jeges Dunára. – Épp ezért úgy vélem… Nos, ha
meggondolta magát, még mindig visszaléphet.
– Örömmel leszek a felesége, báró úr, míg a halál el nem
választ – feleltem. – Csupán egyetlen kérésem van. Mivel az
életemet kockáztatom, ezért arra kérem, hogy kivételesen legyen
velem tökéletesen őszinte. Az ügy minden apró részletéről tudni
akarok, különben aligha segíthetek.
– Így lesz – nézett a szemembe Richárd. – Cserébe azonban én
is kérek valamit. Szeretném megkímélni a családomat ettől az
egész őrülettől, így a zsaroló léte legyen a mi közös titkunk.
– És az esküvő? Mégsem házasodhatunk össze titokban, hisz
annak Wâr nem örülne.
– Estig ne szóljunk róla! – mondta a báró. – Vacsoránál majd én
magam jelentem be, így remélhetőleg anyám haragja is csak
engem fog sújtani.
Agáta mama, te szent egek! – villámlott belém a rémület. –
Hisz eddig eszembe sem jutott, vajon ő mit fog szólni eme váratlan
fordulathoz.
Fogadtatásunk a villában sokkal viharosabb volt, mint
reméltük, ami elsősorban Terka néninek, Istinek és Boginak, a ház
hű ebének volt köszönhető. Kezdetnek vad, örömteli csaholást
kaptunk, amit boglyas szőrű barátunk szédült forgással,
körbefutkosással és havas mancsokkal való felugrálással tetézett.
Lelkesedésének sáros nyomaitól tarkállva léptünk hát be az ajtón,
ahol Terka néni úgy csapta össze a két tenyerét, mintha puskát
durrantott volna, majd átölelt, és addig el sem engedett, míg Agáta
mama finoman érintve a vállát félre nem tolta őt.
– Nagyságos asszony, hát itt van megint a mi kis lipinka-
madarunk – lelkendezett kerekded szakácsnénk, majd észbe kapva
a konyha felé fordult, a lépcsőről kiáltva vissza: – Van ám friss édes
túrós meg ízes bélés! Hozom már, hozom, hisz a nagykabáton át is
látszik, mennyire lesovánkodott a mi kis Milikénk.
Eztán két nagy, lángvörös fül libegett elém, mely Isti vigyorgó
képét keretezte.
– Oda süss, hát mit nem gukkerozok, dejszen ez itt a
kisasszonka! – rikoltott. – Kiskacsóját csókdosom, hát visszagyött!
Felelni sem volt érkezésem, mert a kisinas azonnal a fiáker felé
iramodott, hogy segítsen behozni a holminkat, miközben a mellette
futó Boginak magyarázott:
– Látod, te bolond, megmondtam előre, hogy a kisasszonka
igenis szeret minket, és most már többet sosenem hagyja el ezt a
villát, mert itt van néki minden boldogsága!
Szívesen töprengtem volna arról, vajon Isti pontosan mire
gondolhatott, ám ekkor végre Agáta mama is sorra kerülhetett a
köszöntésben. A szalon ajtajában álló idős hölgyhöz lépve előbb a
fia csókolt neki kezet, majd én pukedliztem, ahogy illik. A grófnő
mindkettőnket alaposan végigmért, majd lornyonjával viseltes
ruhánkra bökött.
– Előbb öltözzenek át, azután pihenjék ki az út fáradalmait –
mondta különös hangon. – A többiről majd vacsoránál
beszélhetünk.
Ambrózy bárónak, aki nagy bejelentésre készült, kérnie sem
kellett, Terka néni hazaérkezésünk örömére magáról is a családi
ezüsttel és a legszebb porcelánnal terített. Bánta is később szegény
nagyon, hogy nem a vaskosabb, ütésállóbb ehcájgot rakta fel,
mivel Richárd épp a desszert végeztével emelkedett szóra, ám
idegességében kendőjével a földre rántotta a kistányért. A
csörömpölésre nyomban előtermett a mi jó szakácsnőnk, így
kiáltva:
– Ne tessenek mondani semmit, míg ki nem viszem az összes
cserepet! A törött edény fölött elhangzó szó mindig rosszra fordul.
– Pedig nekem… Azazhogy nekünk fontos bejelenteni valónk
van – lépte át a törmeléket bosszúsan Richárd, miközben felém
nyújtotta kezét. – Édes mama, közölnöm kell, hogy
Marosvásárhelyt volt szerencsém megkérni Hangay Emília
kisasszony kezét, melyre ő és az édesatyja is igent mondott, így
immár csupán a maga áldására várunk.
Miután a konyhába rohanva hideg vizes ruhát hoztam Terka
néni szívére, mert biz’ a drága asszony Ambrózy báró szavait
hallva ott rogyott össze, ahol épp volt, mindhárman Agáta mama
felé fordultunk. A grófnő egész idő alatt némán ült, minket figyelt,
miként a vacsora alatt is végig. Átható tekintete hol a fiára, hol meg
rám vándorolt, míg végül ezüstfejű botjára támaszkodva felállt, és
miközben a padlón heverő cserepeket nézte, halkan csak ennyit
mondott:
 – Ha így, hát így. Áldásom rátok, gyermekeim.

3
A végén minden csupa vér
Pest, 1901. február 7.

Rudnay Béla rendőrfőkapitány vaskos ujjai idegesen forgatták a

tollszárat, melynek tompa végével időnként rákoppintott az
íróasztal zöld posztójára.
– Hajmeresztő, kérlek, csak ennyit mondhatok – szólalt meg
némi töprengés után. – Annyi biztos, hogy mióta élek, ilyen
hajmeresztő históriát még nem hallottam. Házasság mint
nyomozati módszer! Ilyen grandiózus spektákulumot {25} még azok
a csavaros agyú tintanyalók sem volnának képesek kiötleni, akik a
füzetes regényeket írják.
Ambrózy báró, aki épp az imént adta elő egybekelésünk tervét,
a hátam mögött járkált, teljes egészében kihasználva az iroda
szélességét. Én a kényelmes karszékben, Rudnayval szemben ülve
a térdemre fektetett kesztyűimet rendezgettem, mintha más nem is
érdekelne az egész világból, mint hogy minden apró gyűrődést
eltüntessek róluk.
– Őrült fenyegetésre még nagyobb őrültséggel kell felelni –
szólt Richárd.
– No de, hogy nőül veszed a kisasszonyt! – kiáltott fel a
főkapitány épp csak elfojtva kibuggyanni készülő nevetését.
– Ez azért tényleg mindennek a teteje, kedves öcsém, már ne is
haragudj!
– Hát oly rút, esetleg csálé eszű volnék, akit feleségnek kérni
színtiszta őrültség? – kérdeztem könnyed, játékos mosollyal.
– Pardon, kisasszony, én ezt természetesen nem úgy értettem –
kapott észbe Rudnay, aki hajlamos volt megfeledkezni róla, hogy a
helyiségben vagyok. – Kegyed igen bájos gyermek, ám azt, hogy a
báró úr nősülni akar… Nos, előbb hinném el, hogy a Gellért-hegy
kapja magát, és átköltözködik Pestre, mint ezt.
– Nem is neked kell a házasságunkban hinned, főméltóságú
uram, hanem a zsarolónak – emlékeztette Richárd.
– Igaz is, a titokzatos Wâr. Jelentkezett azóta, hogy utánad
küldtem az üzenetét Marosvásárhelyre?
– Tegnap egy levelet hagyott odakinn, a kapitányság előtt ránk
várakozó fiákerben.
– Szóval minden lépésedet figyeli!
– Méghozzá igen ügyesen.
– Egész bűnbandával lehet dolgunk – komorodott el Rudnay. –
Jól szervezett, mindenre elszánt társaság, amit valaki furmányos
módon a háttérből igazgat. Ehhez ördögi ravaszság és halált
megvető elszántság kell.
– Kevesebb aligha volna elegendő ahhoz, hogy Ambrózy
Richárd bárót az oltár elé citálják – jegyeztem meg csendesen.
– Magam is épp erre utaltam az imént – mutatott rám felvont
szemöldökkel Rudnay, akinek a legkevesebb érzéke sem volt az
iróniához. – Milyen nagyszerű együttállása a csillagoknak, hogy
kegyed hajlandó belemenni ebbe a förtelmes játékba.
– Azért ne túlozz, Béla bátyám – hallottam Richárd enyhén
sértett hangját a hátam mögül. – Hozzám jönni feleségül csak nem
oly förtelmes dolog.
– Az majd elválik – pillantottam rá kalapom szegélye alól. –
Engem most inkább az érdekel, ki lehet ez a Wâr. Igen különös
álnevet választott magának, nemdebár?
– Próbáltam utánajárni a szó eredeti jelentésének, ám egyelőre
mindhiába – mondta Richárd. – Az angol „háború”-ra hajaz, de az
„a” fölött látható graféma{26} kétségtelenné teszi, hogy nem azonos
vele.
– Talán betűszó – találgatott a főkapitány. – Vagy valaminek a
rövidítése.
– Alig hinném – rázta a fejét Richárd. – Ez esetben csupa
nagybetűvel, esetleg központozással írná. Abban viszont, hogy az
álnévnek jelentése van, egészen biztos vagyok.
– Az árvaházi inspekciózások sem jártak sikerrel, habár… –
Rudnay az asztalán halmozódó jelentések közé túrt. – Van itt egy,
ami érdekes lehet. Néhány napja az izraelita nőegylet árvaháza{27}
egész társzekérnyi petróleumot kapott adományba. Sem a kocsis,
sem a gyár nem tudta megmondani, honnét jött a rendelés, és
mivel a pénzt futár útján rendben kézhez kapták, nem is érdekelte
őket a dolog. Elvégre mindig akadnak jótékony lelkek, akik
névtelenségbe kívánnak burkolózni. Az árvaház gondnoka örült a
húsz darab tízliteres üvegpalacknak, hisz a petróleum hasznos és
gyorsan fogyó holmi, így aztán az egész rakományt szépen
levitette a pincébe.
– Kétszáz liter petróleum az árvaház alatt? – mondtam. – Ha
az meggyullad…
 – Porrá égett volna tán az egész kerület is – bólintott Rudnay. –
A detektívjeim szerint az árvaházban nagy a ki- és bejárás. Az
épületbe bárki bármikor beosonhatott volna, és ha netán valakinek
a pincébe is kedve támad lenézni, hogy ott eldobjon egy szál
gyufát, a bamba gondnoktól nyugodtan megteheti.
– Ebből is láthatod, Béla bátyám, hogy Wârt komolyan kell
vennünk – szólt Ambrózy. – Most pedig bocsáss meg, de Milivel
még ezer a dolgunk.
– Esküvő előtt ez mindig így van – állt fel helyéről a főkapitány,
hogy kilépve íróasztala mögül az ajtóig kísérjen minket. – Tedd
csak, amit jónak látsz, öcsém, én mégis azt remélem, hogy jóval az
oltár előtt nyakon csípjük a te zsarolódat.
– A mi zsarolónkat, főkapitány úr! – nyújtottam felé a kezemet.
– Már megbocsássanak az urak, de ebből nem engedhetek, hisz ez
a házasság számomra is éppoly kínos kényszer, miként a báró
úrnak.
Richárd kissé meglepett pillantást vetett rám, mire én gunyoros
mosollyal válaszoltam, Rudnay viszont mindebből semmit nem vett
észre.
– Eszem ágában sincs kegyedtől elorozni a zsarolóból
magácskának járó porciót – mondta a főkapitány negédes
mosollyal, majd a báróra pillantva hozzátette: – Édes gyermek.
Vigyázz rá, öcsém, nehogy bajba keveredjék!
– Ne kívánj tőlem lehetetlen, Béla bátyám! Mili kisasszony
maga a bajkeverés, így én csak annyit tehetek, hogy a nyomában
járva igyekszem enyhíteni a károkat.
– Viccolsz te velünk, öcsém, tréfálkozol – próbálta tompítani a
báró megjegyzésének élét a főkapitány, kevés sikerrel. – No jól van,
most menjetek, én meg végzem tovább a dolgom, és ha találunk
valamit, értesítelek.
A folyosóra lépve eleinte némán ballagtunk a Zrínyi utcai
kijárathoz vezető lépcső felé. Richárd látszólag a gondolataiba
mélyedt, miként magam is. Mikor végre kevesebb lett köröttünk a
kíváncsi fül, a báró így szólt:
– Most elkísérem a templomba, hogy bejelentsük az esküvőt,
de aztán egyedül kell hazamennie.
– Megint külön utakon jár? Nem ebben állapodtunk meg!
– A Kaszinóba kell mennem, ahol néhány úrral van
találkozóm, és ahová kegyed nem jöhet. Egyébként, ha érdekli, a
dolognak nincs köze… hozzánk.
– Hozzánk. Ezt szépen mondta. Viszont az én terveimet ez a
váratlan fordulat egészen felborítja – sóhajtottam. – Szerettem
volna meglátogatni Kaméleonkát, de maga most biztos azt fogja
mondani, hogy egyedül ne tegyem.
– Valóban – értett egyet Richárd. – Wâr figyel minket,
elővigyázatosnak kell lennünk.
– Ha ártani akarna nekem, azt akkor is megtehetné, mikor
egyedül kocsizom. Ráadásul épp az ő kívánsága, vagyis a
házasságunk dőlne dugába, ha bármi bajom esne.
– Ez igaz, és ha kívánja, holnap el is kísérem magát a Lipótra,
ám ma…
– Báró úr, maga itt? – harsant fel ekkor a meglepett kiáltás,
majd rögvest utána egy oly alak lépett elénk, aki (bár jól ismertem
őt) úgy megváltozott, hogy az utcán tán rá sem köszönök.
Tarján Vilmos hírlapíró megnőtt… mi több, szinte
szálfatermetű lett… állát felvetette… ruhája jó szövetből készült és
makulátlan szabású volt… kalapja vadonás új… cipője frissen
suvickolt… a jobb szeme előtt pedig – alig hittem el – csinos cvikker
ült, amit vastag lánc óvott az elkallódástól.
– Magával meg mi történt, Vilike? – csúszott ki a számon. –
Tán kirabolt valami mágnást?
– Annál sokkal jobbat tettem: megírtam az üzelmeit – felelt a
nemrég még csapzott hajjal, kopott öltönyben bűnügyek után
loholó fiú, aki immár magabiztos férfi benyomását keltette. – Ám
kegyedéket most bizonyára nem az én szerencsém érdekli. Sikerült
valamit megtudniuk? Ugye nincs baj az otthoniakkal, Milike?
Richárd és én értetlenül néztünk össze.
– Maga meg miről beszél, Vili? – kérdeztem a hírlapírót.
– Hát a papájáról és Emma kisasszonyról, aki gondolom,
otthon maradt – felelte ő, majd hóna alól előkapva meglobogtatta a
Budapesti Hírlapot. – Vagy tán maguk még nem is olvastak róla?
Én meg azt hittem, hogy épp emiatt jöttek érdeklődni a
kapitányságra.
– Beszéljen már értelmesen, fiam! – kiáltott rá Ambrózy báró,
mire Vili az orrunk alá tolta a cikket, összefoglalva annak lényegét.
– Tegnap Marosvásárhelyt zavargások törtek ki, A Kossuth
téren a tömeg beverte a Transzilvánia-szálló és Bodola szabadelvű
párti jegyző ablakait, a csendőrök pedig közéjük lőttek. Három
halott, sok sebesült{28}.
Először a rézszínű kétfilléres tűnt el az ujjatlan
pamutkesztyűbe bújtatott, ráncos tenyérben, majd mintha bűvész-
mutatványt látnék, a pénz helyén egy apró fehér egér jelent meg. A
nénike, akire a Lipót kapujában leltünk, a nyakába akasztott
fadobozra tette kicsiny állatkáját, ami a nagy hideggel mit sem
törődve rögvest matatni, szimatolni kezdett, majd a ládikában
sorakozó planéták közül ügyesen kirángatott egyet.
– „Hangosan ver a szív, dübörgése minden mást elnyom, de
olykor csitítani kell, hogy eszünk javíthasson a sorson” – olvasta fel
a rágott szélű kártyán látható jósbölcsességet Tarján Vili, majd
nevetve hozzátette. – Na látja, Milike, ez épp nekem szól! Most
húzasson ezzel az okos egérkével maga is! Én fizetem.
Újabb kétfilléres vándorolt a nénike markába, és mivel a jövőt
látó fehér egér még mindig a dobozon volt, az én kártyám is hamar
előkerült.
– „Kanyargós út vezet oda, hol a boldogsága várja, ám ha elég
kitartó, szívbélije végül a két karjába zárja” – olvastam a planétán,
amit Vili nyomban kikapott a kezemből, és galacsinná gyűrve a
hóval teli árokba hajított.
– Ostoba játék – mondta bosszúsan. – Ne is törődjék vele,
Milike!
– Nyugodjék meg, barátom, eszemben sincs – feleltem, majd
köszönetképp rámosolyogva a nénire, aki közben már kendője
mélyére rejtette az egérkét, a kísérőmbe karolva léptem be a tárt
vaskapun.
Bérkocsisunk igencsak csodálkozott, miért nem vitetjük
magunkat vele egészen a tébolyda főépületéig, hiszen az a
Hidegkúti útra tátogó bejárattól még legalább tízpercnyi sétára
volt. Én azonban cseppet sem bántam, hogy friss levegőn járhatok.
A széles, keményre döngölt sétányt hó és latyak borította,
szoknyám szegélye hamar sáros lett, de ez sem érdekelt. A
tébolydát körülvevő őspark téli nyugalma, a hatalmas fák borongó
csendje, a jöttünkre mérgesen károgó varjak lármája lecsendesítette
bennem a nyugtalanságot, ami őrült rohanásban telt délelőttünk
során rám telepedett.
Micsoda órák voltak azok! Elsőként a marosvásárhelyi
zavargásokról akartunk többet tudni. Szerencsére a főkapitány
titkára készséggel állt rendelkezésünkre, így néhány gyorsnak nem
mondható, ám annál recsegősebb telefonozás után sikerült végre
elérnünk az otthoni csendőrparancsnokot.
– Az egész zűrzavar a képviselő-választás miatt tört ki,
méltóságos úr – jelentette Ambrózy bárónak a tiszt. – Délben a
Kossuth Lajos tér sarkán elhaladt egy kocsi, benne a szabadelvű
párt egyik emberével. A tömeg, melyre a csendőreim ügyeltek,
hógolyóval kezdte dobálni a konflist, mire a helyben lévő rangidős
parancsnok utasítást adott, hogy a hőzöngőket szorítsák hátrébb.
Ez meg is történt, kérem tisztelettel, ám a csőcselék a csendőröket is
dobálni kezdte, majd dulakodás kerekedett, mely során az egyik
csendőrt leteperték és kitörték két fogát, a másiknak pedig letépték
a ruháját, és a combján is megsebesítették. Amikor aztán a
lázongok már a csendőrök fegyverei után kezdtek kapkodni, az
osztagparancsnok tüzet vezényelt. Három ember azonnal meghalt,
négy másik veszedelmesen megsebesült. A fegyverdörgést hallva a
tömeg szétfutott, de az izgatottság az egész városban egyre
növekedett, így a zavargás bizonyos helyeken még este is tartott.
Jelenleg nyugalom van, mindenfelé erős őrjáratok cirkálnak. A
főispán úr az esetről táviratban tett jelentést a belügyminiszter úr
őfőméltóságának, a polgármester pedig hamarost Budapestre
utazik, hogy ugyanezt élőszóban is megtegye. A választás
egyébként…
– Az nem érdekel – szakította félbe a túlbuzgó
csendőrparancsnokot Ambrózy báró. – Azt mondja meg, esett-e
baja a Hangay-féle könyvkereskedésnek vagy a ház lakóinak!
– Hangayt mondott, méltóságos uram? Miért épp…
– Az magát ne érdekelje, csak feleljen gyorsan!
– Parancsára, méltóságos úr! Nos, hát… Nézem itten a
papirosokat, de úgy látom, semmiféle jelentés nem érkezett,
melyben a könyvkereskedést említenék.
– Helyes! Akkor most leteszi a telefont, azután őrséget küld a
bolt elé, és ott is tartja őket, míg az egész vircsaft egészen le nem
csendesedik! A Hangay-ház és a benne élők biztonságát tekintse
elsődleges feladatának. Megértette?
– Igenis, méltóságos úr! – recsegte a készülék, mire Richárd
egyetlen katonás „Végeztem!” után helyére akasztotta a hallgatót.
A beszélgetést Rudnay titkára percről percre sápadtabban
hallgatta, mivel az én keményszavú bárómnak aligha volt joga
utasításokat adni a vásárhelyi csendőrparancsnoknak, ám ő pimasz
mód mégis megtette, hisz a budapesti rendőrfőkapitány vonalán,
tehát látszólag Rudnay nevében beszélt.
– Nem lesz nekem ebből valami bajom, méltóságos úr? –
vacogta a rendőrfogalmazó, mire Ambrózy báró csak legyintett.
– Ha bárki vegzálná, fogjon rám mindent! – mondta. – Most
pedig irány a templom, nehogy a végén még kútba essen az
esküvő.
– Micsodás esküvő? – pottyantotta ki meglepetésében
szemgödréből a cvikkerét Tarján hírlapíró, aki mindvégig velünk
volt. – Csak nem…?
– De bizony, Vili, a báró úr és én egybekelünk – közöltem vele
a nagy hírt kissé félve, csendesen. – Mondja, mit szól hozzá?
– Csak annyit, hogy rég itt volt már az ideje, és derék dolog –
felelte az ifjú bűnügyi riporter röpke töprengés után, majd szép
szavakkal gratulált nekünk. Ambrózy báró ezt felettébb hűvösen,
én magam pedig csodálkozva és némi bosszúsággal fogadtam,
mivel Vilin bizony szemernyi szomorúság sem látszott. Az rendben
volt, hogy irántam érzett egykori szerelme, mely sosem lehetett
több bohó szalmalángnál, teljeséggel kihunyt, mégis úgy éreztem,
legalább picinyke bánatot illő volna mutatnia.
A Jézus szíve templomban tett látogatásunk teljes sikerrel járt.
A plébános úr igen örült nekünk, és ígérte, hogy a kihirdetést a
kellő időben megteszi. Richárdnak és nekem az esküvő előtt
néhányszor még meg kell majd látogatnunk őt, hogy minket a
házasság hitbéli kérdéseiről kiokosítson, ám úgy tűnt, egyébre nem
lesz gondunk.
A Scitovszky téren aztán elváltak útjaink. Ambrózy báró kocsit
fogott magának, hogy az Országos Kaszinóba hajtson, boldogan
hagyva rá személyemet Tarján Vilire, aki -hallván kívánságomat,
miszerint a Lipótra szeretnék menni, de nincs kísérőm – még a
főkapitányságon felajánlotta szolgálatait.
Konflisunk lassan haladt a zsúfolt pesti utcákon, át a
Lánchídon, majd tovább a Pasarét felé, így Vilivel bőven volt időnk
alapost kibeszélni közös dolgainkat. Szó került a fogdáról, hová az
ifjú hírlapírót néhány napra becsukták, mert túl sokat tudott
Emma ügyéről, továbbá a „nagy esetről”, egy bizonyos Deutsch
lánykereskedőről, akii Tarján Vili sikeresen leleplezett, és így egy
csapásra a bűnügyi újságírás koronázatlan királyává vált{29}.
– Ezért változott hát meg – néztem a barátomra elismerően. –
Új kabát, kalap, sál, borjúbőr kesztyű. Na és ez a cvikker! Már ne
is haragudjék, de kissé bohókásan néz ki, amint a szemébe szorítva
hunyorog.
– Ez, kérem, az én új bűnvadász fizimiskám – húzta ki magát
Vili. – A lánykereskedő óta minden cikkemet zabálják, már
bocsánat a kifejezésért. A főszerkesztőm boldog, mert jól fogy a lap,
így aztán megemelte a fizetésemet. Nem mondom, hogy Krőzus
lettem, de remekül fut a szekerem.
– Olyannyira, hogy szinte egészen megváltozott. Hol van az én
csöndes, szerény, mindig szolgálatkész Tarján Vilim, titkos
szövetségesem, aki a csinos lányok közelében megszólalni is alig
mert?
– Neki vége van, Milike – szólt komolyan a hírlapíró. – Túl sok
nyomort, aljasságot, gonosz tettet látott, miközben az áruba
bocsátott gyereklányok ügyében nyomozott, és végül nem bírta
tovább a fájdalmat, hát meghalt belé.
– Meghalt? A Vili?
– Halottabb már nem is lehetne szegény flótás, aki azt hitte,
jobbíthat a világon.
– Hiszen jobbított! A gyermekrontó rács mögé került.
– Ő oda, ám a bűntársai ma is szabadon gajdolnak a
Parlamentben, a hadsereg magas posztjain és egyéb elérhetetlen
helyeken. – Tarján arcán elkeseredett düh hullámzott át, majd
megrázva fejét, ha keserűn is, de felnevetett. – Minek bolygatni a
holtakat, Milike? Azt mondom, nyugtassa az Isten szegény Tarján
Vilit, a kis zsurnalisztát, mi pedig örüljünk inkább Tarján Vilmos
véglegesített bűnügyi riportőrnek, aki tovább lohol a pesti
éjszakában, hogy hideglelést hozzon a bűnözőkre. Legalábbis
addig, míg be nem vásárolja magát az egyik lokálba, zenés
kabaréba vagy egyéb mulatóhelyre, ahol tulajként fogja
megcsinálni a maga igazi szerencséjét.
– Hát még mindig ez a terve? Kávéházat akar nyitni?
– Meglássa, Milike, azt fogok – bólintott határozottan a
cvikkeres Tarján Vilmos. – A riportőrködést csak addig nyúzom,
míg a kellő tőkém össze nem gyűlik, és aztán jöhet az éjszakai élet
szebbik fele.
Barátom színeváltozása egészen megdöbbentett. A félszeg Vili
eltűnt, mintha valóban a sír fogadta volna magába, és helyette egy
angol gyapjúkabátot, szürke szövetkalapot, fehér selyemsálat viselő
gigerli csillogtatta felém cvikkerét. A hányaveti magabiztosság
mögött azonban mélységes fájdalom, csalódottság és tán némi
félelem sötét árnya derengett. Tarján Vili túl mélyen tekintett bele az
emberi gonoszság kútjába, és abban olyasmit látott, ami – úgy tűnt
– egészen kiforgatta őt régi valójából.
A Lipótig tartó úton másról már nem is beszéltünk, ám amikor
a sétányon ballagva a tébolydához közeledtünk, Vili végre elszánta
magát, hogy feltegye a kérdést, ami órák óta ott borongott a
homlokán.
– Miért?
Azt hittem, tudom, mire kíváncsi, hát így feleltem:
– Miért megyek hozzá a báróhoz? Tán mert szeretem.
– Ennyit régtől fogva sejtek, és nem is ez érdekel – cvikker
nélkül pillantott rám, tekintetében a régi barátság fényével. – Én
inkább azt szeretném tudni, hogy miért nem boldog?
Varjú károgott gúnyosan egy fölibénk hajló ágon, mire én
dühös lettem.
– Fene azt az éles szemét, Vili, hát ezt is látja? – kérdeztem a
keréknyom szabdalta havat taposva.
– Csak magukra kell nézni – mondta. – A vőlegény harapós,
mint a hamis kutya, és mikor magácskára tekint, szomorúság
felhőzi a tekintetét. Kegyed pedig, Mili… Hisz ismerem már rég.
Elérte szíve titkos vágyát, mégsem kacag, táncol és szertelenkedik,
miként az egy friss menyasszonyhoz illenék. Inkább komor,
elgondolkodó, sőt, szokatlanul csendes, mint a befagyott Duna,
mélyén az alvó halakkal és a Lánchídról leugrott öngyilkos
cselédlányokkal.
– Micsoda morbid hasonlatai vannak magának, Vilmos!
– Meglehet – vont vállat. – Akkor hát elárulja végre, miért
megy hozzá a báróhoz ily hirtelen és kedvetlenül? Tán csak nem –
tekintete a hasamra tévedt, és bár látszott rajta, hogy azonnal
megbánta a gondolatot, végül mégiscsak kimondta – a muszáj
kergeti?
– Mit képzel rólam, maga pimasz?! – kiáltottam. – Szóljon, ha
akar a csiszolt mellé egy olyan monoklit is, amit lánc nélkül se
veszít el, és esküszöm, menten megkaphatja!
Vili játékos rémülettel addig hátrált, míg majdnem felbukott az
útszéli hóban.
– Ne bántson, Milike, csak mert elromlottam, és ott is rosszat
vélek látni, ahol makulátlanság lakozik! – mondta.
– Igen gyorsan ment magánál ez az elromlás – fújtam ki
mérgem maradékát. – Alig néhány nap kellett csak hozzá, hisz
nemrég még a barátom volt, aki csak jót tudott gondolni felőlem.
– Elég ahhoz egyetlen keserves pillanat, hogy az ember
mindenben csalatkozzék – komolyodott meg hirtelen Vili, mint
kinek csúf emlékek karmolják a lelkét. – Azt viszont még mindig
nem tudom, hol bujkál a kegyed boldogsága.
– Messzi tőlem, az Óperenciáson túl – feleltem, meggyorsítva
lépteim. – Annyit mondhatok, hogy a szeme jó, Vili, de többet ne
akarjon tudni, mert nem lehet.
– Akkor hát nyomozás van a házasság hátterében – csillant fel
az ifjú riporter tekintete. – Ez volt a második gondolatom, és
örülök, hogy igazam lett.
– Felőlem akár szekérderéknyi igaza is lehet, több kérdést
viszont ma már nem kérek, köszönöm. Inkább segítsen nekem,
mint hogy fölöslegesen bosszant.
– Szeretem ezt az új, szigorú Milit – morogta orra alá
ravaszkás mosollyal Vili, ám ahogy rávillantottam a tekintetemet,
rögvest elhallgatott.
A főbejárat hatalmas, üvegezett ajtaján túl mindjárt megrohant
minket a tébolyda sajátos légköre. A végtelenbe futó, útvesztőket
alkotó folyosók felől ridegen kongó, különös zajok jutottak el
hozzánk. Valahol ajtó csapódott, máshol tétován csosszanó lábak
csüszütölték a követ, vagy épp felmosóvödör zörrent, széket húztak
karistolva a padlón, és az emeletekről nevetés gördült lefelé, mely
elsőre viuamnak tetszett, ám az értő fül kihallotta belőle a zavart
elmét kínzó rémségek diszharmóniáját.
– Gyűlölök itt – súgta Vili. – Ahányszor csak be kell tennem ide
a lábam valami átkozott bűnügy miatt, folyvást attól félek, hogy
végleg bennfognak.
– Ezt az orvosok közelében inkább ne hangoztassa –
mosolyogtam rá. – A kényszerképzet jó indok rá, hogy tényleg itt
fogják.
A várócsarnokban először is Karlitzky{30} bácsival futottunk
össze, aki máris intett a felénk készülődő portásnak, hogy
maradjon csak kicsiny fülkéjében, majd ő elkalauzol minket.
– Hangay kisasszony, öröm magácskát látni – hajolt meg
előttem a csíkos öltönyben, sárga selyemmellényben feszítő
gondnok. – Ugyebár látogatóba tetszik jönni?
– Rég nem láttam már az én kis barátnémat – mondtam. –
Tarján úr pedig volt szíves elkísérni.
Karlitzky bácsi óvatos pillantást vetett Vilire.
– A szerkesztő úr sem ismeretlen e házban – jegyezte meg némi
éllel. – Fürge tollával egyszer már kipiszkált innen egy csaló
gazembert, aki őrültnek álcázva magát próbált elmenekedni a
törvény elől.
– Bolyó főorvos úrnak hála, aki akkor hitt nekem, a palimadár
megbukott – biccentett Vili. – Bezzeg, ha magára hallgat és
kidobat…
– A kakaskodást hagyják későbbre, uraim! – léptem közbe
sietve. – Inkább azt szeretném tudni, hol találok egy nővért, aki az
osztályra felkísér.
– Épp a délutáni foglalkozások folynak – szabadkozott
Karlitzky bácsi, kinek orcája estére tán meg is fájdulhatott, mivel
hol rám, hol Vilire nézett, és közben széles mosoly és komor
ajakbiggyesztés között váltogatta arckifejezését. Szerencsére a
csarnokon épp ekkor vonult át az irgalmas testvérek főnöknője,
Kartner nővér{31}, akit szintén jól ismertem, és aki szívesen
elkalauzolt.
Kaméleonkát végül a hatalmas épület bal szárnyában, annak is
a legvégén találtam meg. A hosszú és széles folyosón, amit fekete
vasrács választott el a tébolyda többi részétől, különös látvány
fogadott. A kövezetre vastag pokrócokat terítettek, melyeken
frottírköpenyes, hálóinges lányok és asszonyok ültek Kört alkotva.
Középen hatalmas kosár állt, tele szárított virágokkal, melyekből az
orvos, aki szintén a pokrócon ült, időnként kivett egy-egy szálat, és
átadta azt valamelyik betegnek.
– Tessenek kicsinyt várni! – súgta a kulcsos szolga, kire a
folyosói rácskapu felügyeletét bízták, bár rögvest látszott rajta,
hogy maga is ápolt. – Mindjárt vége, és akkor majd be lehet menni.
Elhűlve néztem a különös jelenetet. A nők, akik között éppúgy
akadt testes, rengő húsú matróna, mint csont és bőr leányka,
egyként áhítattal bámultak a körükben ülő fiatal orvosra. A férfi –
ismertem őt, hisz utolsó látogatásomkor vele beszéltem
Kaméleonkáról, bár a neve hirtelen nem jutott eszembe – halk
kérdéseket tett fel pácienseinek, és ha választ kapott, lett légyen az
akár egyetlen kurta, értelmetlen hang is, nyomban száraz virággal
jutalmazta azt. A kórók eztán vagy a beteg kócos hajába
vándoroltak, vagy az ölükben gyűltek, de akadt olyan is, aki szép
koszorút font belőlük.
A kezelés lényege, miként arra hamar ráébredtem, csupán
annyi volt, hogy az ápoltak a virágért cserébe hajlandóak legyenek
kicsit megnyílni és kitekinteni őrületük sörét verméből. A fiatal
orvos – hirtelen meglett a neve: Verubeknek{32} hívták – szólt még
néhány csendes szót, majd felállt, és lesöpörte fehér köpenyét, amit
fekete öltönye fölött viselt. Ez lehetett a jel, hogy véget ért a délutáni
foglalkozás, mivel a kórtermekből, mintha eddig bújócskáztak
volna, hirtelen nővérek jöttek elő, és míg egyikük kezdte felsegíteni
a lomhább betegeket, a másik fürgén összeszedte a pokrócokat
meg azt a néhány virágot, ami a földre hullt.
A kulcsőr buzgó kapkodással nyitotta ki előttünk a rácsot, ám
mire beléphettünk volna, utunkat Verubek doktor állta el.
– Ha jól emlékszem, Hangay kisasszonyhoz van szerencsém –
mondta a maga komoly, mélyről zengő hangján. – Bizonyára
Kaméleonkát kívánja látni.
– Amennyiben ez nem gátolja a kezelését – feleltem
összeránduló gyomorral, mert valahogy éreztem, az orvos
„útonállása” nem véletlen.
– Máskor azt mondanám, halasszuk későbbre a látogatást,
mivel a beteg igen rossz állapotban van, de – oldalra lépett, karjával
mutatva az utat – azt hiszem, ez most úgysem számit.
Vili homlokráncolva nézett Verubekre, akitől csak azért nem
kért azonnali magyarázatot, mert Kaméleonka ügye végtére is rám
tartozott, ő pedig kizárólag a kísérőm volt. Végigvonultunk a
folyosón, el a világos kórtermek előtt, majd befordultunk a sarkon.
Itt sokkal kevesebb volt a fény, mivel ablakból sem jutott annyi.
Jobb kézre négy zárt ajtó sorakozott, melyek valaha épp olyan
cellák lehettek, amilyenben egykor én is raboskodtam, ám úgy
tűnt, mostanság a Lipót orvosi vezérelve változáson ment át, mivel
az ajtókat sehol nem zárták. Odabenn, a félhomályban
vaságyaikon betegek hevertek. Egyikük ütemesen ringatta magát,
valami bolondos gyerekmondókát dúdolva, míg társa feszületet
szorongatott, és merev tekintettel bámulta menetünket.
A negyedik szoba ajtaja éppúgy nyitva volt, mint a többi, ám a
rácsos ablakot itt gondosan bedeszkázták, így a kies kórterembe
szinte semmi fény nem jutott. Verubek doktor a zsebébe nyúlt,
gyufát vett elő, majd életre keltette, és amennyire lehetett,
felcsavarta a falikaron függő, fémhálóval védett petróleumlámpát.
A sarokból halk nyögés szállt felénk. Az egyetlen hálós ágyban,
mely a szürke cellában állt, fehér lepellel takart tömeg mozdult.
– Alszik, vagy legalábbis igen kába – szólt csendesen az orvos.
– Habár ellenkezik az elveimmel, két órával ezelőtt kénytelen
voltam leszedálni őt, mivel dührohamot kapott, és kárt akart tenni
magában.
Az ágyhoz léptem, és lenéztem a takaró alatt heverő apró
testre. Kaméleonka csapzott haja az arcába hullt, homloka
verejtéktől gyöngyözött, a foga mégis vacogott. A két kezét egészen
könyékig csak nemrég kötözhették be, a fehér gyolcs néhol mégis
átázott, vörös foltokat, mint véres virágszirmokat festve az
anyagra.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Ami mostanság nála szinte már mindennapos – felelt
Verubek doktor. – A kislány nagyon nyugtalan, zavart és
kiszámíthatatlan. Sokszor csak ül és maga elé mered, szinte már
egészen kataton{33}. Ilyenkor a külvilágot tökéletesen kizárja, nem
beszél és nem reagál semmire. Aztán történik valami, bár azt, hogy
mi, még csak nem is sejtjük. Hirtelen felugrik, tombolni kezd, és ha
épp nincs senki a közelében, hogy megakadályozza, ököllel esik az
ablaknak, addig ütve azt, míg betörik.
– Szabadulni próbál.
– Magam is így vélem – bólintott az orvos. – Szegény teremtés
pokoli kínokat hurcolhat magával, és képtelenek vagyunk utat
találni hozzá. Tegnap is magam vittem ki sétálni a parkba, hátha a
természet, a puha hó, a friss levegő segít,
– Szereti a madarakat – jutott eszembe egy régebbi sétánk,
mikor Kaméleonka még karon fogva jött velem, és búcsúzóul a
fülembe súgta: „Vigyázz magadra… nővérkém!”
– Az etetőnél, ahová ilyenkor télen a cinkék gyűlnek,
boldognak is látszott – mondta Verubek doktor. – Mikor azonban
meglátta a mindenest, aki távol tőlünk a havat lapátolta, hirtelen
üvölteni kezdett, és kitépve magát a kezemből visszarohant az
épületbe.
Leguggoltam az ágy mellé, és a sűrű rácsfonaton at benyújtva
ujjaim, megsimogattam Kaméleonka homlokát. Ő hevesen
kapkodva szedte a levegőt, mint aki álmában az életéért fut,
miközben két keze rebbenő madárként vergődött, lába pedig
hirtelen az ágy vaskeretébe rúgott.
– Nem! – üvöltött az arcomba, szemét rám meresztve, és
gyorsan elhaló hörgéssel még hozzátette: – Elemészt, hát nem
érted? Téged is elemészt a tűz, a kutya pedig felzabál, és a végén…
A végén minden… Minden csupa… Csupa vér…
 4
Rocambole
Pest, 1893. augusztus 31.

A palack felborult, és tartalma fehéren habzó áradatként zúdult

végig a márványasztalon.
– Az áldóját neki, oda a drága nedű! – ugrott fel ültéből Síegl {34}
úr, ám drága, angol szövetből szabatott nadrágjának bal szára még
így sem kerülhette el a katasztrófát.
– Még hogy drága – harsogta öblös nevetéssel szomszédja, akit
kicsit sem izgatott, hogy a baleset netán az ő öltözékét is
beszennyezheti. – Olcsó magyar pezsgő ez, szinte már víz, ami
foltot sose hagy.
Az Orfeum kávéház{35} figyelmes pincérei közül egy máris ott
termett, és mintha ő okozta volna a bajt, sűrű bocsánatkérések
közepette eltüntette annak nyomait. A márványasztalnál
egyébként öten ültek, akik közül egyedül Siegl Gyula rémült meg
annyira, hogy elhagyja a székét. A nagyhangú, medvetermetű,
sima arcán borvirágokat nevelő Droppa{36}, a pofaszakállas, baltával
faragott, durva arcvonásokkal bíró Vogel Lajos{37}, a korán
kopaszodó, enyhén pocakos, pengebajszú és ravasz malacszemét
folyvást villogtató Piszk Albert {38}, továbbá a makulátlan frakkot
viselő Ambrózy Richárd báró azonban csak nevetett, kellemes
közjátéknak tekintve társuk bosszankodását.
– Égi jel! – döfte mutatóujját a kávéház füstös levegőjébe Piszk,
kölyökképén titokzatosnak szánt mosollyal. – Én mondom, urak, a
pezsgő borulása azt jelzi, hogy ideje komolyabb italra váltanunk.
– Nemrég múlt éjfél, így eme ideával egyet kell értenem –
bólintott Droppa.
– No jó, de mégis mit igyunk? – tárta szét kurta karjait Piszk.
– Diópálinkát kíván a szervezetem – jelentette ki Vogel
főkönyvvezető. – Méghozzá mindjárt három stampedlivel gyors
egymásután, hogy minél hamarébb úgy érezhessem magam, mint
egy vénséges vén, dús lombú diófa.
– Hallotta, ham? – rikkantott a pincérre Piszk. – Jöhet öt
pohárka és egy… Nem! Inkább két palack diópálinka.
– Mellé pedig három tucat forró virsli, de francia mustárral ám!
– rendelkezett Droppa, rögvest úgy nyalogatva vaskos ajkát,
mintha már túl is volna a kései étkezésen.
Az Orfeum kávéház, amit törzsvendégei még mindig „a
Beliczay”-ként emlegettek, pedig névadó tulajdonosa immár két
esztendeje, hogy jobblétre szenderült, átadva kulcsait az
özvegyének, most is zsúfolásig telt. A két nagy helyiségből álló
zengeráj külső fertályát a söntés alkotta, ahol csak italt és legfeljebb
tojást pohárban (a kispénzű vendégek vacsorája) lehetett rendelni.
Itt ültek asztalaiknál, vagy épp biliárdoztak, kártyáztak a Fővárosi
Orfeum artistái, kóristái és kabaristái, továbbá a legkülönbözőbb
lapok riporterei, akik közé sokszor egy-egy dúsgazdag mágnás és
arisztokrata is bekeveredett, elunva saját, vagyonával és rangjával
pozőrködő{39} társaságát. Beljebb, a márványasztalos, brokát-
függönyös teremben, hol a színpad is állt, a hegedűjét mesterien
cincogtató Munczy Lajos{40} és cigánybandája húzta a nótát, míg a
gondosan lefüggönyözött, titokzatos szeparékba, hová az urak
egy-egy csinoska büféhölggyel húzódtak el cicázni, Breitner
Karcsit {41} lehetett jó pénzért behívni, aki aztán leült a pianínóhoz
(melyből minden efféle zugban volt egy), és úgy játszotta fejből a
legdivatosabb bécsi melódiákat, hogy közben soha nem leste meg,
mi folyik a háta mögött.
Nagy élet zajlott tehát Pest eme felkapott helyén, ahová – bár a
híre szinte napról napra kétesebb lett – sok arisztokrata, gazdag
gyáros, gabonakereskedő, tőzsdeügynök, földbirtokos, és persze
azok talpnyaló, vérszívó sleppje járt. Ambrózy báró szótlan figyelte
a szivarfüstben sejtelmes árnyakká olvadó férfiakat és nőket, az
elmosódott testek kísérteties táncát, mely éjfél után valahogy egyre
hamisabbá vált, míg aztán a hajnali fény megmutatta, hogy a
részegen konflis után óbégató vendégek, és a beléjük csimpaszkodó
büféhölgyek arcán mosoly helyett valójában halálvicsorhoz
hasonlatos grimasz ül.
Négy napja már, hogy az ifjú báró minden éjt a Beliczay-ban
töltött, ám még mindig nem csömörlött meg tőle. Első ferdére
sikeredett éjszakáján, mikor a Nyugati pályaudvarról indulva
bebarangolta Pest vagy fél tucat zajos zengeráját, német nyelvű
kabaréját, koszlott bormérését és rosszéletű nőktől ricsajos, olcsó
parfümtől émelyítőn bűzlő éjszakai lebuját, végül az Ungár-féle
kávéházban kötött ki, és itta le magát szó szerint egészen a padlóig.
Itt talált rá Piszk és Droppa, akik – miután rájöttek, hogy egy igazi
bárófival van dolguk – nyomban megszimatolták a lehetőséget, és
önként vállalkoztak rá, hogy hazacipelik őt az Andrássy úti villába.
Dehogy adott nekik ezért jó pénzt Ungár kávés, hisz ő egyszerűen
csak a járdaszélre akarta dobatni az ájult főnemest. A „fuvardíjat” a
két kárhozott lelkű szamaritánus maga markolta ki Richárd
zsebéből, majd másnap délután, mikor az úrfi már kialudta
mámorát, ismét felkeresték és a Beliczayba húzták, vonták, terelték
őt. Ambrózy báró pénzt vett magához a poggyászából, majd
örülve, hogy Erdődy nagypapa a dolgozószobájában ücsörög, úgy
téve, mintha az unokája Tanáról előző este meg se érkezett volna,
sebesen követte a csábítókat.
Piszk és Droppa még akkor éjjel bemutatta neki állandó
társaságuk másik két oszlopos tagját, a pofaszakállas, ötven körüli
Vogelt, és a sikamlós modorú, selymes beszédű Sieglt. Négy vidám
barátra lelt tehát Richárd, akik enni, inni és ledér hölgyekkel
morikálni sohasem voltak restek, különösen, míg akadt oly
személy, ki helyettük állta a cehhet. Az ifjú Ambrózy báró pedig,
hogy lelkét mardosó gyászáról és végtelen magányáról
megfeledkezzék, nem is kérette magát. Első este háromszáz, a
következőn ötszáz, míg tegnap már hétszáz jó forintot számolt le,
ám érezte, hogy a Beliczayban ez még mindig nem számít kiugró
költekezésnek, hisz a fizetőpincér ujjai még csak meg sem
remegtek.
– No végre jön már a Frauenbatallion{42}! – bömbölte két
karjával hadonászva Vogel, egészen megfeledkezve róla, hogy
otthon Paula, a felesége épp úgy ébren várja, miként minden éjjel. –
Urak, elő a színházi látcsövekkel!
Piszk, Siegl és Droppa jól begyakorolt, egyforma mozdulattal
nyúlt felöltője zsebébe és kapta elő a csinos kis szerszámokat.
Közben a színpadra, melynek bordó bársonyfüggönyét aranyszín
zsinórokkal húzták félre, négy teltkarcsú, dús keblű leány sorjázott
fel, kiknek fodros ruháin annyi szalag tekergeti, mintha
selyemkígyók fészkéből bújtak volna elő.
– Brávó, brávó! – tapsoltak a teremben lévő férfiak, lelökve
ölükből a büféhölgyeket, akiket addig itattak és tapogattak.
A négy kisasszony bevárta, míg az érkezésüket jelző tus
elcsendesül, majd jó mélyen meghajoltak, feltárva pimaszul merész
dekoltázsuk szinte minden gyönyörűséges titkát. A közönség erre
ismét tüzes éljenzésbe, tapsba, sőt, lábdobogásba kezdett, aminek
csak az vetett véget, mikor Munczy bandája rázendített az első
kupiéra. A dalocskák, amiket a Frauenbatallion hamis
üvegékszereket szikráztató tagjai felváltva, igencsak hullámzó
tehetséggel (mondjuk ki: leginkább hamisan), mégis óriási sikerrel
adtak elő, mind arcpirítóan pikánsak, sőt, olykor közönségesek
voltak. A hálószobák buja titkairól, a ravasz kis asszonykákról, a
vénségükben szerelemre immár képtelen, bamba férjekről és az
óriás „bajszú” csábítókról szóló kupiék izzásig hevítették a
zengeráj levegőjét. Egyedül a pincérek, a műsorból kimaradt
büféhölgyek és maga Ambrózy báró volt érzéketlen eme
vérpezsdítő, bokavillantó előadásra. Nem is csoda, hisz az előbbiek
már számtalanszor látták és csontig hatolóan unták, míg az ifjú
báró, aki piciny kora óta gyűlölte a hamisságot, egyszerűen
megvetette ezt a talmi parádét.
A második kupié utolsó akkordjai közben, mikor a Kis Bibe
művésznévre hallgató leány épp azt próbálta heves csípőmozgással
érzékeltetni, mennyire örül az általa megénekelt nő az
udvarlójának, végre a korábbi rendelés is megérkezett. Büfékocsin
tolták asztalukhoz a palackokat, pohárkákat, tányérokat és persze
a forró vízgőzt lehelő porcelántálat, melyben frissen főtt virslik
rózsaszín halma állt. Droppa és Piszk nyomban villát ragadott,
kenyeret vett a kosárkából, majd bősz mustármártogatás közben
falni kezdett. Siegl, aki szinte összenőtt színházi látcsövével, ajkát
nyalogatva továbbra is a színpadi nőket bámulta, így csupán Vogel
nyúlt a palackokért, majd sorra teleöntötte a stampedlis poharakat.
– Barátim az úrban, igyunk! – harsogta a főkönyvvezető, némi
malíciával téve hozzá: – Elég már a repedtsarkúakból.
– Nem, nem! – tiltakozott Siegl, anélkül hogy leengedte volna a
látcsövét, és szája sarkában apró nyálbuborék jelent meg. –
Azokból soha nem elég. Jaj, azok az édes bokácskák, kemény
vádlik!
– Majd én csatlakozom – emelte meg poharát Ambrózy báró,
és mindjárt magába is döntötte a sötétbarna szeszt. – Nekem a
diópálinka jobb barátném, mint bármi más.
– Addig lesz csak ez a véleményed, míg a Hédi le nem jön a
színpadról, hogy az öledbe üljön – röhögött Piszk, szaporán őrlő
szájából virslidarabokat szórva, miközben villájával az éneklő nők
egyikére bökött.
– Ilyesmi aligha történhet meg velem, mivelhogy nem ismerem
a hölgyet – mondta Richárd, újratöltve Vogel és a maga poharát.
– Ezen könnyen segíthetünk – kacsintott a báróra Drappá. –
Vedd csak elő a briftasnidat, csapj az asztalra egy százast, rendelj
fölébe egy pezsgőt… de franciát ám, ne azt a pancs magyart! …
aztán várj türelemmel! Amint az utolsó dalocska kicseng, a lányok
lejönnek a színpadról, és körbejárva meglesik, hol lesznek ma
hajnalig jól tartva. A Hédi meg, ezt minden törzsvendég tudja, a
francia pezsgőnek és magyar forintnak igen nagy barátja, szóval le
fog ülni, méghozzá egyenest az öledbe, komám!
Ambrózy báró néhány pillanatig elgondolkodva nézett hol
egyik, hol másik barátjára, majd felhajtotta italát, és mint aki
gyilkolni készül, heves mozdulattal frakkja belső zsebébe nyúlt.
– Nem fog ülni – mondta közben, briftasniját az asztalra dobva
–, mert bizony ez kiürült!
Immár Siegl is elszakította tekintetét a színpadi nőkről, és
három másik társával együtt a lesoványodott pénztárcára meredt.
A zene tovább szólt, a közönség röhögött, tapsolt és kurjongatott,
ám az ifjú báró asztala körül mégis mintha dermesztő csend
töltötte volna be a levegőt. Hallgatott Droppa, Vogel és Siegl, és
hallgatott Ambrózy is, aki immár sápadtabb volt, mint a telihold.
– Üres? – kérdezte végül Piszk, hangjában megrendítő
komolysággal.
 – Egészen az – bólintott a báró, harmadszor is teletöltve
poharát. – Az imént adtam oda a pincérnek az utolsó húszast, ami
még az anyámtól erre a hónapra kapott apanázsból maradt.
A márványasztal mellé visszatért a csend, ám nem sokáig.
– Sok itt a füst, csípi a szemem – mondta Piszk már-már
baljóslatúan, majd ledobva villáját felállt és a báróra nézett. – Gyere
velem, szívjunk egy kis friss levegőt!
Richárd úgy hajtotta fel a harmadik pohárka diópálinkát, mint
aki többé már úgysem iszik, majd némán követte a hivatalnokot.
– Szóval semmid se maradt? – kérdezte csendesen Piszk,
midőn a Beliczay előtti járdán, az Andrássy út gázlámpái alatt
hölgycigarettára gyújtott.
– Egyetlen likas krajcárom se – felelte a báró, cipőjével arrébb
rúgva egy kavicsot. – A mai céh már a rendőr gondja, akit majd
hajnali záráskor rám hív a főpincér.
Piszk résnyire húzott szemmel, sokáig vizslatta Richárdot,
hogy azután nagy tenyerét az ifjú főnemes tarkójára csapva
felnevessen.
– Nem lesz itt semmilyen rendőr, hisz komák vagyunk –
mondta, megropogtatva Ambrózy nyakát. – A cechet bízd rám,
maid én kipengetem. Holnap tudsz-e pénzt szerezni?
– Egy hónapig bizonyos, hogy otthonról egyetlen vasat sem
kapok, rablógyilkosnak, betörőnek pedig tehetségtelen vagyok.
– Ne mondj ilyet, míg nem próbáltad! – szólt Piszk, de mikor
az elanyátlanodott bárócskára nézett, ismét felnevetett. – Viccolok
csak, te kerge, nehogy már komolyan végy. Viszont…
A hivatalnok eldobta félig sem szívott cigarettáját, majd előbb
körbesandított, nincs-e kíváncsi fül a közelben, aztán bizalmasan
Richárd füléhez hajolt.
– Szerzek én neked pénzt, méghozzá annyit, hogy nem csak a
Hédit, de akár mind a négy pacsirtát az öledbe csalogathatod. A
varázsszó Rocambole{43}, és nekem épp rád van szükségem ahhoz,
hogy végre kihasználhassam a bűverejét!

Pest, 1893. szeptember 4.

Az Angol Királynő szálloda mosolytalan recepciósa egyet pattintott

az ujjával, mire nyomban előperdült az inas, aki aligha lehetett
tizennégy évesnél több, kerek sapkájában, rézgombos
egyenruhájában mégis úgy festett, mint egy növekedésben
megtorpant, ám igen lelkes huszárkapitány.
– A méltóságos úr Csáky grófhoz jött látogatóba – szólt a
magas pult mindenható ura szárazon. – Vezesd fel őt a tizennyolcas
lakosztályba!
– Erre parancsoljon méltóságod! – intett kecses mozdulattal az
inas Ambrózy bárónak, aki épp levetett glaszékesztyűit gyűrte
redingotja zsebébe. A vörös márványlépcsőkön felfelé haladva
Richárd könnyű sétapálcája ideges ütemet kocogott, híven tükrözve
gazdája hangulatát. Az emeleti folyosókat szerencsére vastag
futószőnyeg takarta, így a rézborítású botvég zaja senki figyelmét
nem kelthette fel, az ifjú bárónak pedig lassanként sikerült
lecsitítania a lelkében dúló nyugtalanságot. Mire az inas
bekopogott a tizennyolcas számot viselő ajtón, Richárd maga volt
az eleven testbe költözött magabiztosság, amit tán az sem
rendíthetne meg, ha az Angol Királynő hirtelen a levegőbe kapna
és áttelepülne névadója, Viktória királynő szigetországi otthonába.
– Herein! – hangzott bentről a kiáltás, mely feszült volt és szinte
gyermeki.
– Tessék parancsolni – nyitotta ki Ambrózy előtt az ajtót
kísérője, hálás mosollyal köszönve meg a markába csúsztatott
borravalót.
A tizennyolcas lakosztály, miként az a főnemesek, mágnások és
politikusok egyik legkedveltebb szállodájához illett, pazar rokokó
stílben volt berendezve. Súlyos selyemkanapék, kacskaringós lábú
karszékek, aranyozott kereteikben szépelgő olajfestmények és
velencei tükrök hirdették, hogy aki itt lakik, az szinte bármit
megengedhet magának – legalábbis a látszat szerint.
A báró elé lenszőke hajú, nyurga, épp csak pelyhedző állú, ám
világos bajszát gonddal kezelő ifjú sietett. Házikabátot viselt,
bizonnyal azért, hogy idősebbnek lássék, bár ez valójában semmit
nem segített rajta, hisz kölyökképe és esetlensége rögvest leleplezte
a tényt, miszerint valós életkora aligha lehet több, mint az általa
bérelt lakosztály száma.
– Amennyiben nem csalódom, ön az, aki megmenthet engem –
nyújtotta kezét a fiatalember, ám mikor látta, hogy Richárd a
gesztust merev tartással elutasítja, pír szökött az arcába, és
zavartan visszakozott.
– A nevem Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert báró – szólt
a vendég, lekicsinylő pillantást vetve a szalonra, ami pedig a
legkifinomultabb ízlésnek is megfelelt volna. – Közös barátunktól,
kinek nevét most nem mondom ki, úgy értesültem, hogy önnek
átmenetileg anyagi természetű gondjai adódtak
– Sajnos így igaz – a fiatalember, ha lehet, még inkább elpirult,
de arisztokratikus neveltetése végre győzedelmeskedett, és
haptákba vágva magát, fejét biccentve bemutatkozott. – Gróf
kőrösszeghi és adorjáni Csáky Adorján{44}, szolgálatodra.
– Örvendek, öcsémuram – mosolyodott el végre a báró, aki
ugyan alig két esztendővel volt idősebb rangban fölötte álló
vendéglátójánál, mégis csak azután mutatott hajlandóságot a
könnyedebb társalgásra, hogy a hivatalos bemutatkozáson
túlestek. – Halljam hát, mi az az infámis{45} ügy, ami miatt
találkozni óhajtottál velem!
– Szégyenletesnek azért nem mondanám – helyesbített Csáky
gróf. – Inkább csak felettébb kellemetlen.
Ambrózy báró a kanapéhoz ment, ledobta rá sétapálcáját és
kalapját, majd mint aki immár tökéletesen otthon érzi magát,
melléjük telepedett. A fiatal gróf ezt máskor kissé pimasz
viselkedésnek gondolta volna, ám most lenyűgözte a báró
magabiztossága.
– Hozassak valamit? – kérdezte kapkodó mozdulatokkal intve
a bejárat felé. – Az Angolban még nem sejtenek semmit, a hitelem
él, úgyhogy csak kérned kell…
– Térjünk inkább a tárgyra! – legyintett Ambrózy báró. – Ha
jól értesültem, drága öcsém, szerelmes vagy.
– Egek, hát már erről is beszélnek? – rémült meg a kölyökgróf,
épp csak a szemközti szék legszélére ereszkedve, mint aki attól tart,
hogy mindjárt menekülnie kell. – Ez a város valóságos
pletykafészek.
– Minden város az, amiben asszonyok élnek. Szóval igaz?
– Micinek hívják. Bökker Mici.
– A nevéből ítélve aligha nemesi származású.
– Ugyan mit számít az, ha gyönyörű, édes, elragadó és
viszontszeret? – gyúlt ki ismét a gróf arca.
– Én nem ítélkezem, csupán a tények érdekelnek – szólt
könnyed mosollyal Richárd. – Elvégre mindannyiunknak megvan
a maga bűbájos kis kóristája, baletrisze{46} vagy virágárus lánya,
nem igaz? Közös bennük, hogy szépek, odaadóak és igencsak
drágák.
– Mici nem afféle – rázta meg a fejét sértetten Csáky gróf. – Ő
soha nem kért tőlem ékszert, új ruhát, cipellőt, még egy
szalagocskát sem. Mindent, amit kapott, önszántamból adtam
neki, és ő csak hosszas szabadkozás után fogadta el. Most
viszont…
– A pénz elfogyott, Mici pedig valahogy kezd kevésbé
odaadónak mutatkozni – tippelt Ambrózy báró.
– Szó sincs ilyesmiről – Csáky gróf hirtelen felugrott, és szőke
fürtjeit rázogatva le-föl kezdett járni a szalonban. – Nagyon kérlek,
te se feltételezz róla ilyet. Mici szeret engem. Szeretjük egymást, de
valamiből meg kell élnie, és mióta nem támogathatom, egyre
kétesebb hírű lebujokban kénytelen fellépni, ahol mindenféle
alakok… Eh, de mit érdekel ez téged! A lényeg, hogy pénzre van
szükségem, ám az apám folyósította apanázs, amit a
tanulmányaim fedezésére és rangomhoz méltó életkörülményeim
fenntartására kaptam, elfogyott. Három hónap múlva fordul az év,
december derekán otthonról utánpótlást kapok, ám addigra Mici,
ki tudja, miféle vén bakkecske karjaiba kénytelen omlani, csak
hogy ne haljon éhen.
Ambrózy báró hosszan, elgondolkodva figyelte az ifjú grófot,
aki mondandója végére érve ismét leült, és hosszú ujjaival idegesen
dobolva várta az ítéletet.
– Tegyük fel – szólalt meg végül Richárd, szándékkal nyújtva
minden szót, mintha a kimondásuk keserves megerőltetésébe
kerülne –, hogy rendelkezésedre tudok bocsátani hatvanezer
forintot.
– Azzal egyszerre két életet mentenél meg – lelkesedett Csáky
gróf, majd hirtelen elkomorulva mormolta maga elé: –
Amennyiben Micit elveszítem, öngyilkos leszek.
– Ez igazán nagy ostobaság volna, öcsém. Maradjunk inkább
az életet jelentő lehetőségeknél. Tudok neked szerezni két órán belül
hatvanezer forintot, amennyiben…
A báró szürke felöltője belső zsebéből kér hosszant összehajtott
papírlapot vett elő, és a középen álló, kecskelábú kis zsúrasztalra
dobta.
 – Amennyiben ezt a két váltót aláírod.
– Erre én még nem vagyok jogosult, hisz alig múltam
tizennyolc – keseredett el mindjárt Csáky gróf.
– Épp ezért a magad kézjegye mellé oda kell biggyesztened az
apádét is.
A fiatalember oly kapkodva kezdte szedni a levegőt, hogy
Ambrózy báró attól tartott, mindjárt elájul.
– Ha az apám ezt megtudja…
– Ugyan miért kéne megtudnia? – kérdezte Richárd. – Te
magad mondtad, hogy december közepén nagyobb összeghez
jutsz. Abból majd szépen kifizeted ezt a két, egyenként
harmincezer forintról szóló váltót, és az ügynek slussz-passz, már
vége is.
– Igaz – Csáky gróf remegő ujjai közé vette és széthajtogatta a
cirkalmas betűkkel írt kötelezvényt. – Apámtól jóval többet fogok
kapni, mint hatvanezer rongyos forint, ami viszont most
megmenthet minket.
– No látod, milyen egyszerű ez! – állt fel Ambrózy báró,
kezébe véve botját és kalapját, mint aki nagyon siet. – Mi,
arisztokrata ifjak tartsunk össze. Most én segítek rajtad, ám
könnyen lehet, hogy egyszer majd te mentesz meg engem.
– Igaz! – mondta ismét, immár teljes hittel Csáky gróf, és a két
papirost az ablak alatt álló kicsiny íróasztalhoz vitte. – Tudod,
drága Richárd, ha nem egy hasonszőrű arisztokrata ajánlaná ezt a
lehetőséget, aligha mernék belevágni, na de így… Parancsolj,
kérlek, íme a két váltó, rajta apám és az én kézjegyem.
Ambrózy Richárd ellenőrizte a tollvonásokat, majd zsebre
vágva a papirosokat a kijárat felé indult.
– Na, és a pénz? – kérdezte már-már gyermekien ijedt hangon
Csáky gróf.
– Természetesen ennyit sohasem hordok magamnál – felelte az
ifjú báró kioktató hangon. – Most elmegyek a bankba, és két óra
múlva hozom a teljes összeget.
– Úri becsületszavadat adod?
– De édes öcsém, mégis miféle kérdés ez? – vonta össze a
szemöldökét Ambrózy báró, mire Csáky gróf immár sokadszorra is
mélységes zavarba esett.
– Bocsáss meg, kérlek, hisz a mi köreinkben az ilyesmit ki sem
kell mondani – hebegte. – Akkor hát itt várlak.
– Igyekszem, ahogy tudok – biccentett Ambrózy báró, majd
távozott.

Este újra mind törzsasztaluknál, a Beliczayban ültek, túl öt palack

francia pezsgőn és némi konyakon. Vogel épp harmadszor akart
tósztot mondani a ravasz Rocamboléra, aki – bár csupán kitalált
regényhős – a nagystílű csalók koronázatlan királyának számított,
ám Piszk leintette őt, majd Richárd hátát kezdte lapogatni.
– Az igaz, hogy tudományunkat a Rocambole-regényekből
szedtük, ám sosem hajthattuk volna végre a dolgot a mi drága
kománk nélkül – mondta malacszemét villogtatva a hivatalnok. –
Ezek a főrendi vigécek csakis egymásban bíznak. Jól mondom,
édes egy cimborám? Mi hiába kopogtattunk volna be Csáky
grófhoz, sosem hitt volna nekünk.
– A papája nevét pedig biztos végképp nem hamisította volna
rá a váltókra – értett egyet barátjával Siegl. – Úgyhogy éljen soká a
mi bárónk, aki megtömte a tárcánkat!
– Megtömtem? – Richárd részegségtől bizonytalan pillantást
vetett a négy férfira, ám csak füstben pácolt, elmázolt körvonalakat
látott. – Mmm… mégis mivel, hiszen csak k… két nyamvadt
papirossal tértem vissza.
 – Ami decemberben nekünk kerek hatvanezer forintot fog
fialni – kacagta Piszk. – Hát nem magyaráztam el neked az egész
machinációt?
Ambrózy báró oly bizonytalanul bólogatott, hogy az felért a
tagadással.
– Egyszerű, mint a pofon – hőbörgött Droppa pénzbeszedő. –
Csáky gróf azóta már tövig rágta a körmét, de persze hiába várt, te
se pénzzel, se anélkül nem tértél vissza hozzá, ugyebár.
– Ugyebár – ismételte Richárd, elfogadva a poharat, amit Piszk
teletöltött neki.
– A váltók viszont attól, hogy ő nem kapott értük semmit, még
élnek, és mi decemberben ügyvéd által fel is fogjuk szólíttatni
őkelmét, hogy vegye vissza mindkettőt, vagy a papáját keressük
meg a dologgal.
– Az örrr… öreg Csáky azonnal látja majd, hogy a vö… a
váltók hamisak – motyogta Richárd.
– Persze hogy! – bólintott erre Piszk. – Botrányt viszont biztos
nem akar. Olyasmit meg főleg nem, hogy a fiacskáját okirat-
hamisítás miatt vegzálja a rendőrség meg a sajtó. Ezek a nagyurak
semmitől se félnek, kivéve a nyilvános megaláztatástól. Hidd el, az
öreg Csáky igenis hajlandó lesz kiegyezni, mi pedig rendes
gyerekek vagyunk, és a váltókat ötven-, esetleg negyvenezerért
szépen átadjuk neki.
– Mindenki jól jár – helyeselt a sima szavú Siegl. – A Csáky
vagyon ennyit meg se érez, a botrány elmarad, az ifjú gróf pedig,
ha akar, tanul az esetből, és legközelebb majd olcsóbb rüfkébe lesz
szerelmes.
– Mert hát a Mici nem olcsó, az biztos – röhögött Vogel. –
Ráadásul veszett mód okos, amiért szólt nekünk a pumpolni való
pupákról. Igyunk a Bökker Micire!
Ittak hát a Helvécia kávéház{47} ledér büféhölgyére, aki ujja köré
csavarta, majd a Piszk-banda karjaiba lökte az ifjú grófot, és ittak
az ő saját bárójukra is, aki nélkül sosem lett volna meg a nagy
fogás. Már épp a harmadik kört emelték a magasba, hogy saját
csavaros eszüket dicsérjék, mikor az asztalon sorakozó palackok
közé egy vaskos sétapálca csapódott. A bot akkorát csattant a
márványasztalon, hogy bár a zene most is teljes csinnadrattával
szólt, a vendégek java pedig torkaszakadtából nótázott, néhányan
mégis felfigyeltek rá.
– Vérszívó pojácák, tudom ám, hogy miben mesterkedtek! –
ordította rekedten az ezüstgombos sétapálca tulajdonosa. – Ha
volna bennetek szemernyi becsület, nyomban párbajra hívnálak
mindőtöket, de ti még a pisztolyból is kilopnátok a lőport, kurafik!
Az öregúr, aki az asztal fölé tornyosult, igencsak ijesztő
látványt nyújtott. Eső áztatta, bő köpönyegén látszott, hogy épp az
imént érkezhetett kintről. Még a kesztyűjét sem húzta le, kopott
cilindere pedig csálén imbolygóit őszülő fején. Májfoltos ajkai
között agyonrágott, de még füstölő szivar fityegett, melynek
hamuja most feladta a kapaszkodást, és az eszelős tekintetű férfiú
mellig érő, torzonborz szakállára hullott.
– Hagyjon minket békibe a gróf úr – nézett föl rá tömény
undorral Piszk Albert. – Mi sem háborgatjuk a maga köreit,
szóval…
– Pofád befogod, tintanyaló! – kiáltotta a torzonborz férfiú,
részeg indulatában megtántorodva. – Régóta figyellek benneteket.
Tudom, miként hálózzátok be a gyanútlan, de pénzes ostobákat,
hogy aztán minden krajcárt kipréseljetek belőlük, de téged… –
botjával hirtelen Richárd felé bökött. – Téged még sosem láttalak,
fiam. Vigyázz, mert ezek itt hétpróbás gazemberek, akik előbb-
utóbb mind akasztófán végzik Azt ajánlom, ne akarj velük lógni…
– Elég ebből! – állt fel Droppa, akit a hóhérkötél emlegetése
valamiért különösen érzékeny pontján talált. – Takarodjék innét az
úr, különben…
– Különben mi lesz, nyavalyás? – ordított rá oly hévvel az öreg,
viharvert gróf, hogy még a szivarját is kiköpte, egyenest Siegl
poharába. – Akarsz tán a képedre a botommal?
Droppa az óbudai csónakházakhoz járt le rendszeresen, így a
gyakori sportevezés vaskosra növelte az izmait, hát nem ijedt meg a
vénembertől. Verekedésre azonban mégsem került sor, mivel két
pincér nyomban ott termett, és félig erővel, félig gyorsan hadart,
tisztelettudó rábeszéléssel kikísérték a hőbörgő öreget.
– Ez meg ki a bakszakáll volt? – kérdezte Ambrózy báró, aki a
hökkenettől némileg kijózanodott.
– Eh, csak a Somssich{48} – legyintett Piszk, habár látszott rajta,
hogy az inzultus őt is felzaklatta. – Gróf, aki a vagyonát már rég
eltapsolta. Most egy özvegyasszonynál var kegyelemből koszt-
kvártélyon a Zerge utcában, és bár a fene se tudja, miből, de
időnként leissza magát, aztán meg kötözködik.
– Amíg valaki jól fejbe nem veri – morogta az evezős
pénzbeszedő, visszaereszkedve a székére.
– Azok nem mi leszünk, hisz mi mik vagyunk?! – emelte
poharát Piszk, mire Vogel, Siegl (félredobva az elázott
szivarcsonkot), Droppa és Richárd is rögvest ugyanezt tette,
miközben kórusban felelték:
– Jó fiúk!
Hajnali ötre járt, mire elunták a zengerájt, ahol addigra már
úgysem maradt más, csak néhány asztalra borulva alvó korhely és
karikás szemű, gyűrött büféhölgy. Amint kiléptek a derengésbe,
arcukat lágyan permetező, meleg eső mosta le, és az öt „jó fiú”
egymásba kapaszkodva indult el az Andrássyn. Alig léptek
azonban néhányat, mikor az egyik kapualjból egércincogásnál alig
hangosabb szó szállt feléjük.
– Albert, kérem!
 Richárd csodálkozva fordult a hang irányába. A kapualjból
csinos, riadt szemű, kicsinyke szalmakalapot, tiszta polgári ruhát
viselő leány lépett feléjük, két karjával fázósan ölelve körbe
önmagát.
– A szentséges kutya úristenit az ostoba fejednek, te meg mit
keresel itt? – lépett elé Piszk, épp csak meg nem ütve a lányt, aki
számíthatott is ilyesmire, mivel kissé összehúzta magát.
– Ne haragudjék rám, drága Albert, de már egy hete is megvan
annak, hogy színét se láttam, és aggódtam, hátha baja esett.
– Hét napja nem mentem feléd, te máris a nyakamra jársz? –
üvöltötte Piszk, majd karon ragadva a lányt, belökte őt a sötét
kapualjba, és utánament. Ettől kezdve csak némi nyivákolást, meg
egy-két csattanást lehetett hallani, ami azonban a szétkergetett
macskáktól is eredhetett.
– Hát ez? – intett a kapualj felé Ambrózy báró, aki az éj
folyamán próbált annyit inni, hogy ne lássa folyvást maga előtt a
szerencsétlen Csáky gróf reménykedő, bizalommal teli ábrázatát,
ám bizony nem sok sikerrel járt, így lassanként józanodván percről
percre cudarabbul érezte magát.
– Ez csak az Irma{49} – legyintett cigarettájával megvetően
Droppa. – Fél éve tartja a Piszk ágymelegítőnek, bár nem értem,
miért, hisz bármelyik kezdő rima ügyesebb lehet ennél a kis
társalkodónőnél.
– Szóval ő nem… rossz lány?
– Dehogy! – mondta Siegl. – Becsületes a szentem, és pechére
szerelmes is, méghozzá pont a mi Albertünkbe, aki viszont
igencsak élvezi, ha kínozhatja.
– Miért? – értetlenkedett az ifjú báró.
– Azért, mert teheti – tárta szét a karját Vogel. – Mert ilyen neki
a természete.
A kapualjból ekkor lépett elő Piszk, szorosan magához ölelve a
leányt, kinek orcáján tisztán látszott a frissen kapott pofonok helye,
ám mégis rajongva pillantott fel a férfira.
– Mehetünk, urak? – kérdezte a hivatalnok vígan, mint aki épp
megoldotta a világbéke súlyos kérdését, ám feleletet csak Ambrózy
bárótól kapott, aki annyit tudott mondani:
– Pardon! – majd a villanyoszlopba kapaszkodva mind kiadta
magából az éjjel fogyasztott mustáros virslit.

Pest, 1893. szeptember 22.

Siegl a nála lévő bőrtáskából egymás után hat újságpapírba tekert

csomagot vett elő és tett a poharak és palackok között lévő üres
helyre. A Piszk-banda kivételesen nem a törzsasztalánál, hanem a
Beliczay egyik szeparéjában gyűlt össze. Gondosan behúzták az
erkély függönyét, melyen tú) most is folyt a mulatozás, a
tapétaajtónak pedig karba font kézzel Droppa támaszkodott,
nehogy véletlenül benyisson valaki.
– Úgy – Piszk Albert meredten nézte a csomagokat, miközben
tenyerével verejtékcseppeket törölt le majdnem teljesen tar
koponyájáról. – Szóval fizetett.
– Mint a katonatiszt – dőlt hátra elégedetten Siegl. – Elég volt
megmutatnom neki a váltókat, rajta a fiacskája kézjegyével, szinte
már kapkodott is a tárcája után.
– Szinte?
– Előbb még muszáj voltam csevegni neki kicsinyt a sajtóról –
vont vállat Siegl, mint aki a zsarolás eme mellékkörülményét
elhanyagolható apróságnak érzi. – Eszébe juttattam, micsoda
skandalum kerekedne abból, ha a firkászok megtudnák, hogy a fia
néhány hamis váltó miatt lőtte szíven magát.
A hír, hogy Dulánszky Gusztáv{50} 26 éves magánzó a London
szálloda egyik szobájában mellbe lőtte magát, úgy két hete érte el a
társaságot. Akkoriban Ambrózy báró az alkoholgőzön át, mely
immár minden éjjelét kitöltötte, csak homályosan fogta fel, Piszkét
mily nagyon megrémítette ez az öngyilkosság.
– Ebből még bajunk is lehet – mondta akkor cserepes ajkát
rágva a hivatalnok. – Az apja magas rangú katonatiszt, aki
Bécsben, az udvarnál szolgál.
– Katona, gyáros, kereskedő, főnemes – sorolta megvető
fintorral Vogel –, mind egykutya. Hidd el, komám, ez is fizetni fog,
akár a többi, csak megvédhesse neve becsületét.
– Lehet – mondta Piszk. – Ám a leányzó fekvése most kicsit
más, mivel a fia meghalt. Hé, Siegl, a Gusztit te rocamboléztad!
Mondd csak, látszott-e rajta, hogy hajlamos efféle tettre!
– Éppeg annyira, mint az összes többi nyafka úrficson, aki a
szülői vagyonból akar hősszerelmes, híres kártyabajnok vagy
nagyvilági léhűtő lenni. A Guszti történetesen a zöld posztón
vitézkedett, annyi adósságot halmozva fel, hogy az az
államkincstárnak is sok volna. Könnyű volt őt megrocambolézni,
de azt, hogy végül ledurrantja magát, nála sem lehetett
komolyabban venni, mint a többinél.
– Benne volt a pakliban – szellemeskedett Vogel, vállon
veregetve Piszkét. – Ne aggódj miatta, az apja fizetni fog. Siegl
majd ügyesen kijárja nála a dolgot.
Erre a nyugtalan, rossz ízű beszélgetésre Ambrózy báró két hét
távolából is tisztán emlékezett, és lám, a durva képű
főkönyvvezetőnek végül igaza lett. A szeparé aprócska asztalán
most ott állt halomban hat csomag, és ahogy Piszk az egyiket
vajkésével megpiszkálta, előtűntek a papírszalaggal átkötött,
ropogós százkoronások.
 – Vérdíj – szólalt meg kásás hangon az ifjú báró.
– Beszélsz sületlenségeket! – ripakodott rá Piszk, majd heves
mozdulatokkal osztogatni kezdte a friss zsákmányt. Egyet-egyet
Vogelnek, Sieglnek, Droppának dobott, kettőt maga elé húzott, az
utolsót pedig Richárd ölébe tette. – Te is kapsz belőle, bár a
dologban nem vettél részt.
– Akkor meg miért? – kérdezte Droppa durcás indulattal.
– Mert én így akarom – felelte Piszk, megpaskolva Richárd
térdét. – Tedd el, hisz tudom, hogy már jó ideje nincs semmi
pénzed. Közénk tartozol, sok rocambolét csinálhatsz még nekünk,
szóval… Tedd csak el.
Ambrózy Richárd alig hallotta a bandafőnök szavait, az
értelmük pedig még kevésbé jutott el hozzá. Ezen az estén, mint
hetek óta mindig, a Beliczayba érkezve gyors pálinkákkal kezdte a
tivornyát, hogy mihamarább eltompuljon benne a fájdalom. Már
rég nem hőn szeretett apját, és nem is a családját – mely kivetette őt
– siratta. Kínt inkább önmaga tévútra került élete miatt érzett,
amiért egyre lejjebb csúszik onnan, ahová egykor az apja túlzó
szeretete emelte. Nem volt már többé ünnepelt bárófi, ragyogó
szemű nemesúr, báltermekben a fiatal lányok és lányos apák
kedvence, aki lóháton járja be a családi birtokot, és mindenki úgy
véli róla, hogy egyszer majd valamiben biztos sokra viszi.
A nagyapja is… Erdődy Istvánná] lakott már jó ideje, de az
öreg – úgy tűnt – az első perctől fogva lemondott róla. Richárd
eleinte titkon abban reménykedett, hogy az öreg egy szép nap
végre beront a szobájába, kirángatja őt a pezsgőmámoros
kábulatból, és elhalt atyja nevében addig pofozza majd, míg észhez
nem tér, hogy aztán megtévedt fiúként zokogva kérhessen
bocsánatot.
Erdődy gróf azonban még csak hasonlót sem tett, sőt, mintha
bujkált volna az unokája elől. Az Andrássy úti villa mindig csendes
és jórészt kihalt folyosóin tántorogva Richárd, ki a részeg
hajnalokon immár saját kulcsával nyitott magának ajtót, csupán a
személyzet egy-egy tagjával – lég többször Vén Bódis Gáspárral –
találkozott. A szálfatermetű huszár éppúgy nem szólt hozzá, mint
a házban senki, ám a tekintetéből oly dermesztő megvetés áradt,
amiről az ifjú báró csupán félliternyi diópálinka elfogyasztása árán
volt képes megfeledkezni.
– A tiéd – lökte meg az ifjú báró karját ingerülten Piszk. –
Hallod-e, mit mondok? Tedd el, vagy szólok Droppának, hogy ezen
minutumban hajítson le téged a szeparé erkélyéről!
Ez nem kérés volt, és nem is évődő, baráti unszolás. A négy
férfi meredt szemmel, rezzenetlen arccal bámult az ifjú báróra.
Várták, mit tesz, mert attól függött, nekik mit kell tenniük. Richárd
végignézett rajtuk, majd remegő ujjakkal felvette öléből a
csomagot, és többszöri hiábavaló próbálkozás után frakkja belső
zsebébe gyűrte azt.
– Fájintos gyerek vagy, bárókám – pofozgatta meg Piszk
Ambrózy sápadt arcát. – Nálunk a sorból kilógni nem lehet, mert
aki különcködik, az veszélyes. Tudod, mi négyen mar rég
szövetséget kötöttünk egymással, és biztosítékunk is van rá, hogy
egyikünk se nyomhassa fel a többit, de te… Te még új vagy, hát
muszáj bizonyítanod.
– Eltetted a rocamboléból származó dohányt – szólalt meg
Vogel is. – Mostantól fogva éppúgy bűnrészes vagy…
– Bűnrészes a rossznyavalyát! – csattant fel Piszk. – Hol látsz te
itt bűnt, marha?! A Siegl, a Droppa vagy én tán hamisítottuk azt a
Dulánszky-féle váltót? Mi csak pénzt ajánlottunk neki, ő pedig
szépen alákanyarította az apja nevét, vagyis ő hamisított. Mi
közűnk hozzá, hogy mivel pénzt mégsem kapott, végül szíven lőtte
magát?
– Eltettem – szólalt meg ekkor Ambrózy báró, és hirtelen
pokoli józannak érezte magát. – Elég a semmire való beszédből.
Inkább hozassunk fel még néhány palackkal.
– Inni fogunk, de nem itt – állt fel Piszk, a maga dupla
csomagjából zöld színű százkoronást nyújtva Droppának. –Vegyél
pezsgőt, amennyit elbírsz, és hozd utánunk!
– Hová megyünk? – csodálkozott Siegl.
– Oda, ahol kíváncsi fül nem hallhat minket – felelt a
bandavezér, majd jussát éltévé útra kelt, bizton tudván, hogy mind
követni fogják.
Korán volt még, hajnali három óra, így a Beliczay főpincére
kissé hökkenten konstatálta, hogy Piszkék távoznak. Okos ember
lévén azonban semmit nem kérdezett, csak intett a szolgának,
hogy segítse fel az urak könnyű kabátját, így mire Droppa is
csatlakozott hozzájuk, izmos karjain egész ládányi pezsgőt
egyensúlyozva, már mind menetkészen álltak.
Az Andrássy út e kései (másoknak viszont korai) órán szinte
teljesen kihalt volt. Csupán a közeli mulatók, zenge-rájok és
kávéházak előtt bóbiskolt néhány bérkocsis a magas bakon,
miközben a járdán éji pillangók libbentették szoknyáik fodrát. Az
egyik glaccsos megriadva ajánlkozott, hogy elviszi az urakat,
ahová csak akarják, ám Piszk ügyet sem vetett rá. A bandafőnök
egyenest a Duna felé vette az irányt, sétapálcájával ideges ritmust
kopogva, társai pedig szó nélkül követték őt. Hiába volt azonban a
nagy elszánás, a társaság mégsem jutott messzire, mivel a
kapualjak egyikéből újra csak egy karcsú, sötét alak toppant
elébük.
– A fenébe, hát már sosem tudlak levakarni magamról, te
pióca?! – kiáltotta részeg indulattal Piszk Albert.
Ambrózy Richárd nyomban felismerte a vékonyka, barna
szoknyás, riadt szemű leányt. Vitái Irma az utóbbi hetekben rendre
elébük állt, bármily későn is hagyták el a Beliczayt, és csendesen
tűrte a szitkokat, pofonokat, amiket ilyenkor Piszk kiosztott neki.
Volt, hogy a papírkereskedés hivatalnoka azzal ült le a
törzsasztalhoz, hogy a délutánt Irmánál töltötte, aki – mondta –
„megkapta tőlem, ami jár, szóval most néhány napig nyugtunk
lesz tőle”. Ez, bár sosem tudták meg, hogy a leány előleget, avagy
szerelmet kapott-e Piszktől, valóban hatott, és Irma kis időre
elmaradt.
– Bocsásson meg, de nem tehetek róla – mondta most is, mint
mindig, sápadtan, a hajnali hűvösségtől vacogva. – Az eszem
figyelmeztet, hogy maradjak otthon, de a szívem…
– A te bolond szíved – vágott a szavába Piszk, és úgy lépett
felé, mintha meg akarná ütni. Irma összehúzta magát, de csak úgy,
hogy a férfi azért mindenképp elérhesse őt. Richardot ezt látva
émelygő rosszullét környékezte. „Miért van az – gondolta –hogy
egyes nők akár a kínzást is boldogan viselik, csak hogy
választottjuk, ha másként nem, hát legalább ütlegelés közben
megérintse őket?”
Piszk végül nem ütött, sőt, belekarolt Irmába.
– A kórság vinne el, te csutak! – mondta neki már-már
kedvesen. – Hát jó, egy darabon elkísérhetsz minket, de amikor
szólok, sipirc haza. Megértetted?
Irma felelet gyanánt fejét kiscica mód Piszk álla alá fúrta,
vékonyka testével a férfinak dőlve.
– Urak, irány a Duna! – vezényelt sétapálcájával a hivatalnok,
a többiek pedig újra csak szó nélkül szegődtek a nyomába, mint
méla vágómarhák, akiket kötélen húznak.
Átvágva a Váci körúton a Marokkói-, majd az Erzsébet tér
mellett elhaladva a Fürdő utcán{51} haladtak tovább, hogy végül a
Ferenc József-térre{52} érkezzenek. A Lánchíd kőoroszlánjai
hívogatóan pillantottak rájuk, ám amikor megközelítették őket,
Piszk eltolta magától Irmát.
 – Most menj! – mondta. – Enyelgésből mára nekem ennyi
bőven elegendő.
A leány hátrált kicsit, majd megállt.
– Albert, maga nem szeret engem – mondta csendesen, mégis
tisztán csengő hangon.
– No nézd már a professzor nőt! – nevetett Piszk, rákacsintva
Sieglre, aki szintén kuncogott. – Ha ilyen okos vagy, hát épp ott van
mögötted az Akadémia. Csöngess be szépen, hisz az ilyen
nagyeszűeket a kecskeszakállú tudós urak biztos szívesen látják.
– Maga gúnyol engem, Albert, én mégis szeretem –
dacoskodott tovább Irma, ám ez csak feldühítette a hivatalnokot.
– Ez az éjszaka arra való, hogy a férfi igyék és asszonyt öleljen
– kiáltotta. – Igazi asszonyt, és nem olyan kótyomfitty, tépett
verebet, mint te vagy! Na, takarodj!
Piszk hirtelen előrelépett, és sétapálcájával leverte a lány
szerény kis szalmakalapját. A könnyű holmi gurult néhány lépést,
majd a konflislovak által hátrahagyott potyadékba ragadt. Irma
arcán könnycsepp gördült, ám végül összeszorította az ajkát, és
mégsem kezdett sírni.
– Azt a leborult Máriáját neki, hát hogy lehet valaki ilyen
ostoba? – sisteregte Piszk immár hátat fordítva kedvesének. – Most
mondjátok meg, urak, hát nincs ebben a cudar világban egyetlen
értelmes nő sem?
– Hogy is várhatnál a természettől repülő disznót, ha az olyat
sosem alkotott? – szólt gúnyos vigyorral Vogel. – A nő csak nő,
semmi több.
– Hát ne is legyen – morogta Piszk. – Főleg ne pióca, mert
különben kénytelen leszek eltaposni őt!
– Többé nem kell rám tipornia – mondta ekkor Irma, felvéve
kalapját, amiről a szenny nagyobbik részét sikerült leráznia. –
Megtette azt már korábban számtalan alkalommal, de még sosem
mondta ki, hogy rám unt.
– Hát most ezt is hallhattad – fordult felé ismét Piszk komor,
fenyegető pillantással, ami a Ferenc József-tér gázlámpáinak
homályában már-már baljóslatú volt. – Igenis unlak, szóval tűnj el
végre az életemből!
Ambrózy báró visszafojtott lélegzettel figyelte, amint Irma a
fejére illeszti bepiszkolódott szalmakalapját, alá rendezi hajának
néhány elszabadult tincsét, majd szó nélkül sarkon fordul, és az
Akadémia melletti keskeny utca felé indul. Mikor a karcsú alakot
elnyelte az éjszakai sötétség, Richárd csak akkor mert ismer levegőt
venni. Érezte, hogy sétapálcájának gombja fájdalmasan töri a
tenyerét. „Mégsem kell használnom” – gondolta
megkönnyebbülten, pedig korábban már elszánta magát, hogy ha
Piszk ismét kezet emel a lányra, addig fogja ütni vele a lelketlen
gazembert, míg vagy annak koponyája, vagy a bot bele nem
reccsen.
– Csakhogy ezen is túl vagyunk – nevetett fel a hivatalnok,
széttárva karjait. – Most pedig irány a rakpart, uraim! A híd alatt
bontunk pezsgőt, és a csillagos égre tekintve mondunk hálát a
Mindenhatónak, amiért mi férfinak születhettünk.
– Az effélét én a bordélyban szoktam ünnepelni – jegyezte meg
Droppa, ám mivel a karját már igencsak húzta a ládányi pezsgő,
tovább nem vitatkozott.
A dugó pukkanva szökkent ki a palackból, és a habzó áradat
fröcsögve, sisteregve loccsant a rakpart kövére.
– Be szép az élet – sóhajtott Siegl a lépcsőn ülve, egyik kezében
vékony szivarkával, a másikban zöld üveggel.
– Szép bizony, mert dugig van ostoba úri kölkökkel, akik
könnyedén megpumpolhatók – bólintott Piszk.
– Kár, hogy némelyikük végül belehal – jegyezte meg Vogel.
– Hagyd már azt a szerencsétlen Dulánszkyt! – legyintett
hölgycigarettájával Piszk. – Gyenge jellem volt. Az ilyenek előbb-
utóbb mindenképp végeznek magukkal.
– Ez a természet rendje – bólogatott Siegl. – Jól mondom, báró
úr?
Richárd kezében is volt egy bontott palack, de még bele sem
kortyolt. Valahogy meggyőződésévé vált, hogy a máskor oly édes,
könnyű italt marólúgra cserélték a gyárban, és ha iszik, irtózatos
kínok között fog kimúlni.
– Darwin – kiáltott bele az éjszakába Siegl. – Hallottatok már
róla?
– Jó ember aligha lehet, ha nem magyar – vélte Droppa.
– Ánglius pofa – közölte Siegl. – Ő írt arról, hogy a
természetben mindig csakis a legerősebbnek szabad életben
maradnia, mert különben elsatnyul a faj. Úgy hívta a dolgot, hogy
természeti kiválasztás, vagy valami hasonló, már nem tudom.
– Ezek szerint Dulánszky a legtermészetesebb módon selejtezte
ki önmagát, belátva, hogy lóganyét se ér az élete –hahotázott
Piszk. – Na, ez tetszik, erre iszom!
És valóban ivott, ám a második korty majdnem a torkán akadt,
megfojtva őt.
Előbb a kiáltást hallották meg valahonnan a magasból, egészen
fentről.
– Vitál Irma vagyok!
Majd rendőrsípszó tépett bele a csöndes éjszakába valahonnan
az Erzsébet-tér irányából, amit dühös férfiordítás követett.
– Megállni, hallja?! A törvény nevében…
Ezután látták meg azt a kicsi, fekete árnyat, mely elvált a
Lánchíd tetejétől, a pillér csúcsától, és aztán csak zuhant, zuhant
lefelé.
A csattanás, mikor a test a rakpart kövére csapódott, felért egy
puskadörrenéssel. Vitál Irma alig húsz lépésre hevert tőlük, rángott
még néhányat, majd végleg elcsendesedett. A rendőr, ki a térről
észrevette az ugrani készülőt, rohanvást érkezett a helyszínre.
– Hát maguk? – kiáltott a megdermedt férfiakra. – Látták őt
felmászni?
– Nem – rázta a fejét Vogel.
– Ismerték talán?
– Azt kiáltotta, hogy ő Vitál Irma – szólalt meg Piszk –, de mi
sohasem hallottuk ezt a nevet.
– Akkor meg táguljanak innét! – dörrent rájuk a rendőr, majd
ismét a sípjába fújt.
Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a bontatlan pezsgőket
magukkal vigyék, sőt, a már megkezdett üvegeket is odalenn
hagyták. Felbaktattak a rakparton, nézték a környező utcákból
elősiető rendőröket, meg azt a néhány bámészt, aki valamiért épp
erre járt. Tíz perccel később már legalább tucatnyian vették körbe
Vitál Irma összetört testét, ügyelve, hogy a vérébe bele ne lépjenek.
Piszk a Mária utca sarkán fordult csak vissza, és szürke arccal
a rakpart felé köpött.
– Hála az égnek, ez se szívja többet a véremet – mondta, majd
átölelve Vogel és Siegl vállát, aki viszont Droppába karolt bele, a
négy férfi továbbindult az úton.
Ambrózy báró csendben követte őket.{53}
 5
Az ördög vallomást tesz
Buda, 1901. február 8,

A 'Princesas szigaretti füstje lágyan ringó, kék pászmákkal redőzte

be az Ambrózy-villa szalonját. A sötét hasú, komor hófelhők,
melyek már napok óta ontották magukból a pelyheket, dél körül
végre eltakarodtak, így a patyolatfehér táj szikrázó napsütésben
fürödhetett. Igaz, ebből épp a szalonban szinte semmi nem látszott,
hisz a franciaablak a meredek partoldalra nézett, mely felfelé tört,
hátán hordva a Széchenyi-emlékhelyhez vezető utat, azon túl pedig
az erdőt.
Agáta mama még délelőtt megüzente Terka nénivel, hogy ma
délután öt órakor ozsonnára vár engem.
– Nyavalya se érti, mi bozsog{54} itt a fejekben – morfondírozott
drága szakácsnőnk, haragosan húzkodva köténye szélét, bár
annak semmi hibája nem volt. – Slájer{55} kerül hamarost a
kisasszonkánk fejére, oszt ez a ház mégis olyan, mint a kripta. A
bárófi hírből se ismeri a mosolyt, a grófnő naphosszat ki se mozdul
a szobájából, magácska meg… Édes kis lipinkamadaram, hát
ilyennek kell lennie egy boldog menyasszonynak?
– Honnét tudhatnám azt, Terka néni? Még sosem voltam
menyasszony.
 – Akkor majd megmondom én a valót – harciaskodott széles
derekú szakácsnénk. – Az igazi menyasszony, ha örömmel megy
az oltár elé, biz’ nem ilyen!
A fakanalak bölcs mesterének igaza volt. Richárd bejelentése
óta, miszerint nagy hirtelen összeházasodunk, Agáta mama
egyszer sem lépett ki a szobájából, az ételt is oda kérte, és látogatót
is csupán kétszer fogadott, méghozzá a fia személyében.
– Elmondta neki? – faggattam a bárót, ő azonban a fejét rázta.
– Próbálta kitudni, mi végre akarunk ily hirtelen egy bekelni,
ám az igazságról jobb, ha nem tud. Wâr nemcsak minket, de a
környezetünket is figyeli, és ha valami nem az ő szája íze szerint
történik…
– Ugyan mit tehetne Agáta mama, amivel feldühítené a
zsarolót?
– Anyám igen nyakas és hagyománytisztelő asszony – felelte
Richárd. – Ha megtudná, hogy csupán külső kényszer hatására
cselekszünk, azon nyomban visszavonná az áldását, és akkor…
Richárd elharapta a mondatot, én meg erre ámulva
összecsaptam a tenyeremet.
– A szakramentumát! – kiáltottam, két kezemmel takarva el a
kibuggyanni készülő nevetést. – Csak nem azt akarja közölni a
báró úr, hogy anyai áldás nélkül akkor sem venne el, ha Wâr ránk
gyújtaná az egész Monarchiát?
– Éppen azt – ismerte el ingerülten Richárd.
– No és ebben mégis hol van a detektívlogika és nyomozói
racionalitás?
– Ne keresse, mert nincs – Ambrózy báró szigorú daccal
pillantott rám. – Tessék, most boldog lehet. Végre rátalált egyetlen
gyöngeségemre: körömszakadtáig ragaszkodom az őseimtől
örökölt nemes hagyományokhoz.
– Egyetlen gyöngeség, jól hallom, valóban ezt mondta? –
billentettem oldalra a fejemet, mint szemtelen kiskölök, mikor
hamisságon éri a felnőtteket. – Recitáljam tán a többit is?
– Felőlem olyan bolondságra tékozolja az idejét, amilyenre
akarja, csak azt ígérje meg, hogy anyámnak nem árulkodik.
Így végül hallgatási fogadalmat tettem, amit betartani eleinte
nem is volt nehéz, hisz Agáta mama úgy került engem, mint
esőfelhő a sivatagot. Azt a kevés időt, amit a villában töltöttem,
javarészt Terka néni és Isti társasága varázsolta színessé. Míg
Ambrózy báró és Agáta mama a szobáikban borongtak, Gáspár
bácsi pedig az új istállót és kocsiszíni rendezgette, a mindenes
boldog cserfeléssel engem próbált szórakoztatni. Keserves dolog
volt azon buzgólkodni, hogy eljátsszam előtte a boldog
menyasszonyt, de szerencsére ő sokkal inkább törődött a saját
örömével, semhogy észrevette volna titkolt bánatomat.
A szalonba lépve azonban, midőn megpillantottam a karcsú
lábú fotelben ülő Agáta mamát, az erőm hirtelen kezdeti cserben
hagyni.
– Jöjjön, gyermekem! – szólt a grófnő, hosszú szipkájának
végén füstölgő szigaretlijével a kanapé felé intve. – Ha sokáig
várakoztatjuk Terka kakaóját, még fölt növeszt.
A kicsiny asztalkán a meisseni készlet, az ezüstkanálkák
vajkések, villák és a batisztkendőket egyben tartó, díszei rézgyűrűk
úgy szikráztatták a franciaablak tüllfüggönyein át beáradó
napfényt, hogy majd megvakultam. Mielőtt leültem volna, légies
pukedlit mutattam be, majd kézcsókért járultam a grófnőhöz.
– Köszönöm a kedves meghívást, Agáta mama – suttogtam
megilletődve.
– Hamarost elég lesz a mama is, nemdebár? – mosolygott rám,
rögvest a lényegre térve. – Persze csak akkor, ha semmi nem jön
közbe.
– Az előkészületek rendben folynak – próbáltam kevésbe
vészterhes vizek felé terelni beszélgetésünk ingatag ladikját – A
kihirdetést elintéztük, a templom vár minket, és mái az esküvői
ruhámat is megrendeltem a Danzinger és Neumannál.
– Jobb szerettem volna a Stollt {56} vagy a Girardit, de végső
soron ez a maga esküvője, gyermekem.
A grófnő közelebb húzta a fotel mellett álló sárgaréz
hamutartót, és gondosan kitörte szigaretlijéből a parazsat. Füstcsík
kószált fel a mennyezetre, a kandallóban halkan pukkant egy
fahasáb, én pedig kibontottam és az ölembe terítettem a kendőm. A
szalonban, nem számítva a tűz ropogását, akkora volt a csend,
hogy hallani véltem a szívem dobogását. A kanapé szélére ülve
óvatosan kitöltöttem a sűrű, barna kakaót, majd kezembe véve a
tortalapátot végignéztem a kínálaton.
– Mit tetszik parancsolni, Agáta mama? Van itt mazsolás
kuglóf, torta a Zachertől, kalács és hozzá méz, vaj, és háromféle
lekvár a tanai birtokról.
– Parancsolni? – nézett rám elgondolkodva a grófnő. -Azt nem
szeretnék. Kérdésem viszont több is akadna.
Vajon látta, hogy megremegett kezemben a tortalapát? Ezt
nem tudtam, abban viszont egészen bizonyos voltam, hogy a
játszadozásnak vége. Erdődy Agáta grófnőt nem olyan fából
faragták, aki a végtelenségig tűri a hamisságot, különösen, ha az a
saját házában és családjában üti fel rút fejét.
– Tessék kérdezni, és én, ha tudok, felelek – tettem le a
tortalapátot, ölembe fektetve két kezemet, miközben kihúztam a
hátam, és egyenest a szemébe néztem.
– Tudni tud, ebben nem kételkedem, de vajon akar-e? – a
grófnő kissé megfeszítette az állát, mintha a kimondani kívánt
szavakat egészen mélyről kéne előcsalnia. – Kezdjük a
legegyszerűbbel. Mondja, gyermekem, szereti maga az én fiamat?
– Természetesen igen.
 – Úgy érti, szerelemmel szereti?
– A válaszom erre is igen – mondtam, sietve hozzátéve: – Bár
ha őszinte akarok lenni, még soha életemben nem éreztem ilyesmit
senki iránt, így akár tévedhetek is.
Agáta mamát ritkán láttam nevetni, ám a röpke mosoly, mely
ekkor a szája sarkában megjelent, nagyon hasonlatos volt ahhoz.
– Ügyes válasz – mondta. – Jöjjön hát a következő kérdés, ami
már sokkal fogósabb. Árulja el, gyermekem, mit kedvel leginkább
a fiamban?
– Úgy gondolom, az eszét és rendíthetetlen jellemét – feleltem
habozás nélkül, mire Agáta mama arcán szomorkás,
elégedetlenségre utaló felhő suhant át.
– Tisztában van vele, hogy a házasság során a férjünknek nem
csupán a jó tulajdonságait, de a testét is el kell viselnünk?
Azt hiszem, még soha életemben nem pirultam el annyira,
mint abban a pillanatban. Tekintetem kétségbeesetten rebbent
körbe a szalonban, ám hiába kerestem kapaszkodót, a szemem
akkor épp valahogy semmi mást nem látott meg, mint a
festményen nyújtózó görög istennő fürdőző alakját, az erdőből rá
leselkedő szatírok kéjsóvár ábrázatát és a kandalló fölötti ébenszín
egyiptomi nőszobor mezítelen kebleit.
– Ha… ha attól tetszik tartani, hogy nem vagyok tisztában a…
azzal, mit vár feleségétől a férj a… a nászi ágyban, akkor… –
hebegtem halálos zavarban, ám Agáta mama, miközben újabb
szigaretlit illesztett a szipkájába, fejét csóválva leintett.
– Ugyan már, aranyom, tudom én, hogy maga nem ostoba –
mondta. – Különben pedig az efféle dolgokat két ember, ha valóban
szereti egymást, előbb-utóbb úgyis sikerrel megoldja. Nem,
drágám, nekem eszem ágában sincs kioktatni magát házastársi
kötelességeiről. A témához csupán annyit fűznék hozzá, hogy ha
valóban kötelességgé válik, akkor az a frigy megérett a válópörre.
 Alig hittem a fülemnek. Miközben Ambrózy báró akár az
egész Monarchiát veszni hagyná a tradíciók betartása érdekében, a
mamája úgy beszél a hálószobái titkokról, akár Erdős Renée.
– Engem inkább az érdekelne, gyermekem, hogy nem zavarja-
e magát Richárd… nos, a fiam testi hiányossága? – döntötte rám,
mint ólajtót (így mondják ezt mifelénk) a kérdést Agáta mama.
– A hiányzó karjára tetszik gondolni?
– Másról nem tudok.
– Nos, be kell vallanom, bizony zavar.
A grófnő szemöldöke feljebb szökkent, ajka pedig rászorult a
szipka csutorájára.
– Zavar – folytattam –, de nem a hiánya, inkább csak a hiány
oka.
– Oh!
Ennyit kaptam csak válaszul, és már-már összeszedtem a
bátorságomat, hogy faggatni kezdjem a grófnőt, ám ő megelőzött.
– Ezek szerint Richárd még nem mondta el magának, miként
lett oda a karja?
– Ha csak körüldöngöm a kérdést, mint dongó a virágot, máris
dühösen ellegyez – feleltem, mire ő:
– Az baj. Nagyon nagy baj – majd kis hallgatás után oly
szigorú, X-sugaras tekintettel nézett rám, amitől ismét
megrettentem. – A fiam életének sarokköve az az elveszített kar, és
ha mégsem beszél róla a menyasszonyának, akkor a sejtésem igaz.
Ebben az esküvőben valami suskus van, ám sem Richárd, sem
maga, gyermekem, nem hajlandó őszintén beszélni velem.
– Én még sohasem hazudtam Agáta mamának – kezdtem
háborogni, ám mire a mondat végére értem, már meg is bántam
hirtelenkedésemet. – Na jó, egyszer, midőn a perzsa sah miatt
elszöktem itthonról, talán kicsit mégis füllentettem, de máskor
sohasem.
 – Jó – bólintott ő. – Akkor hát halljam, kedvesem, miért kell ez
a szertelenül összetákolt esküvő? Richárd arra kért, hogy a bátyján,
Istvánon, valamint a maga atyján és nővérén kívül egyetlen rokont
vagy ismerőst se hívjak meg, pedig egy Ambrózy házasságkötésén
még a miniszterelnök is szíves-örömest vizitálna.
– Sajnálom, Agáta mama – vettem akkora levegőt, hogy a
fűzőm halcsontjai belereccsentek. – Igazán sajnálom, de erről nem
beszélhetek.
– Úgy – mondta a grófnő csendesen, és a hangja valahogy
rettentő fáradtnak, szomorúnak tűnt. – Akkor hát… ozsonnázunk.
Szólni többet nem mertem, csak a csészémért nyúltam, és
láttam, hogy kakaónkon fázósan bőrzik a föl.
 Pest, 1901. február 9.

Ambrózy báró a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Ferenc József-teret

körbefutó széles út közepén állt, vagyishogy sétapálcáját
előrebökve körbeforgott, mint valami megkergült, félkarú
madárijesztő. E késő délelőtti órán nagy volt a forgalom, így sokan
megbámulták őt. A társzekerek, konflisok, kordákat húzkodó piaci
hórukklegények lelassítottak, a környék piros sapkás rikkancsai
csapatba verődve mutogattak rá, két cselédlány a tér kopasz,
hópárnás ágú fái alatt vihogott, és néhány komoly úr, akik épp az
imént léptek ki az Akadémia főkapuján, cilinderes fejét csóválva
haladt tovább.
Én a hídra felfutó járdán, a vámpénzes házikó előtt ácsorogva
vártam, hogy az én különc báróm befejezze mutatványát.
Mellettem Detrich felügyelő vágott gúnyos képet, ami nála egészen
megszokott volt, hisz másmilyen arckifejezést aligha ismert.
– Akár a cirkuszban is felléphetne – mondta fehér párafelhőket
lehelve a fagyos légbe. – Körbemutogatva megmondaná, a
közönségből ki kapott náthalázat, ki nézett előző éjjel a pohár
fenekére, és mely madárról származik a hölgyek kalaptolla. Nagy
produkció lehetne, csak úgy dobálnák neki a garasokat.
– Még mindig jobban járna önnél, aki ha cirkuszban
mórikálná magát, fellépti díjul csakis banánt kaphatna, semmi
mást – mosolyogtam rá a legciánosabb pillantásommal.
– Pimasz csitri! – sisteregte köcsögkalapja alól a detektív. –
Egyszer úgyis…
Azt, hogy Detrich mit szándékozik velem tenni a jövőben,
sajnos már nem tudhattam meg, mivel Ambrózy báró hirtelen
nekilódult, és a hídra felhajtani készülő kocsik közt cikázva
hozzánk sietett.
 – Arról jött tehát? – mutatott a Dömösi propellerállomás felé,
melynek csinos épületén hatalmas, szépen festett táblák
reklamírozták Lustig Ede úri divatüzletét, valamint Brayer és Társa
boltját, ahol kiváló minőségű festék, kence és lakk kapható.{57}
– Éppen arról – bólintott kelletlenül Detrich felügyelő, kabátja
belső zsebéből noteszt véve elő, amit aztán felcsapott, hogy
hunyorogva olvassa saját kézírását. – A felesége oda nyilatkozott,
hogy a Elölzel hetente legalább egyszer bejött Csepelről áruért a
baromfi- és gyümölcspiacra.
– Hiszen az sokkal lentebb van – mutatott Ambrózy báró az
épülő Erzsébet híd irányába. – Hogy került akkor ide és borult fel a
Lánchídnál?
– Azon kevés szemtanú, tételesen két szenesember, egy
masamód és néhány télen is korzózni kívánó gyanús nőszemély
elmondása szerint a kocsija végigrobogott a rakpart fölött, de hogy
honnét indult, azt senki nem látta – felelt Detrich, majd a hidegtől,
mely igen csavarhatta az orrát, még hozzátette: – Én előre szóltam,
hogy úgysem találunk itt semmit. A rendőreim mindenkit
kikérdeztek akkor reggel, mikor Hölzel Lipót testére rátaláltunk, a
többi nyomot meg azóta elvitte az ördög.
– Jó – bólintott Ambrózy báró, magához intve a ránk várakozó
bérkocsist. – Akkor majd kikérdezzük őt!
– Mármint az ördögöt? – rémült meg a felügyelő. – Tán tudja
méltóságos úr, hogy hol található?
– Természetesen – kiáltott hátra Richárd úgy, mint akit
felettébb bosszant, ha olyan kérdést tesznek fel neki, amire
nyilvánvaló a válasz. – Előlem még ő sem bújhat el.
A Ferenc József rakpart felső útján végigkocogva nem győztem
ámulni Pest kétarcúságán. Ha balra néztem, szebbnél szebb
épületeket láttam, kezdve a Vigadóval, a hatalmas palotákkal,
banképületekkel, egészen az impozáns Bristol Hotelig, míg jobbra
az alsó rakpartot zsúfolásig töltötték a hosszú raktárak, kacska
felépítményű uszálydaruk, meg a bádogtetejű fabodegák.
Közöttük rongyos népek bóklásztak, akik nyáron rakodói munkát,
télen elszórt krumplit, szenet vagy bármi más, számukra még
hasznos szemetet keresgéltek.
Nyáron persze a híres pesti korzó egészen más arcát mutatta.
Olyankor a promenádon fehér napernyőiket lassan forgató,
leginkább párban, de legfeljebb négyesével kóricáló úri hölgyek
szoknyasuhogása, fel-felhangzó nevetése tette széppé a városnak
ezt a részéi. Az úton lassan haladtak tova a hintók, mellettük
gavallér úrlovasok poroszkáltak magukat kelletően, és még a
gyalogos mód ténfergő, girardi kalapos vigécek, no meg az alsó
rakparton félmeztelenül dolgozó, bronzbarnára sült hajóslegények
is csak azért léteztek e földön, hogy az unatkozó úriasszonyok
kedve jobb legyen.
Ambrózy báró a Fővám téren állította meg a konflist, és
miután fürgén a hólatyakos macskakövekre lépett, majd nekem is
segített leszállnom, Detrichre mordult.
– Maga maradjon itt, felügyelő, mert ha az ördög
megszimatolja, hogy a közelben jár, sosem bújik elő.
– Miket nem beszél már a méltóságos…
Eddig hallottuk a detektív háborgását, amit aztán a gyorsan
növekvő távolság meg az épp arra zörgő szemeteskocsi kerekeinek
zaja szerencsére elnyomott. Ambrózy bárót követve, szoknyámat
kicsinyt megemelve vágtam át a téren, egyenest a meredek
lépcsőhöz, mely az alsó rakpartra vezetett. A Vámház téri piacról,
miként azt emlegették – pedig valójában az „alatt”, a Dunától
elorzott, hosszanti, feltöltött sávban terült el –, úgy sejtettem, hogy
nyáron bizonyára vidámabb képet mutat. A magas kőfal tövén,
mely a fent futó utat és így a várost is védte árvíz idején, számtalan
deszkabódé sorakozott. A legtöbb lelakatolva, csöndesen,
elhagyatottan várta a tavaszt, mikor vidékről megérkeznek majd
szekereikkel a libások, jércések, kacsások, tojásosok, és persze a
kellő termésidőben az almások, körtések, meggyesek,
cseresznyések, szilvások is. Télen azonban a sok. bódé és kalyiba
közül legfeljebb tucatnyi, ha nyitva volt. A köztük vezető keskeny
labirintusok sáros macskakövein alig néhány vásárló lézengett,
nagy hangon alkudva kiskályhák mellett vacogó árusokkal a
kiszemelt madárra, ami majd a család vagy épp a méltóságosék
vasárnapi asztalára kerül.
Ambrózy báró határozott léptekkel vágott át ezen a rakparti
labirintuson, orrát magasra tartva, mintha az ördögből – akit
ugyebár kihallgatni kívántunk! – áradó kénkőszag után kutatna.
Jómagam hamarost úgy éreztem, mintha már nem is Pesten,
inkább a pokol valamely kellemesebb bugyrában bolyonganék,
ahol emberek helyett a házi szárnyasok bűntől való megtisztítása
piaci kótyavetye, darabokra bontás, majd sütőbe kerülés útján
történik. Libák gágogtak rám könyörgőn a bodegák mögött
sorakozó kicsiny ketrecekből, tyúkok káráltak az életükért, és
csupán a különös néma kacsák hallgattak megátalkodottan,
mintha nekik már úgyis minden mindegy volna.
Az én szédült báróm tucatnyi váratlan kanyar után, amit
követni is nehezemre esett, végül egy, a rakpart legszélén álló
házikó előtt torpant meg, mely nem csupán bejárattal, pulttal, de
még saját Dunára néző ablakkal, sőt, egy békésen füstölgő,
félrecsapott vaskalpagú kéménnyel is bírt. Az ezüstfejű sétabot
koppintására azonban sokáig nem jött válasz, és mivel egyre több
kofa, hórukklegény és más toprongyos alak bámult minket,
jobbnak láttam közbelépni.
– Nincs itthon senki – mondtam. – Az ördög ilyentájt biztos a
Császár fürdőben gyúratja magát.
– Ezt meg honnét veszi? – csodálkozott Ambrózy báró.
 – Abból a két régebbi fürdőjegyből, amit a bódé melletti
szemétkupacra dobtak – mutattam. – Alig hiszem, hogy a piacosok
oda járnának, aki meg vásárolni jön, az nem itt üríti ki zsebéből a
már fölöslegessé vált cetliket. Így tehát a Császárba járó biztos
azonos az ördöggel, aki ugyebár itt lakik, a szemetét is itt dobja el,
csak épp most nincs idehaza.
– Mili, a kegyed szeme kiváló, a következtetésein azonban
volna még mit csiszolni – Richárd botjával immár ak korát vert az
ajtóra, hogy az épp csak be nem hasadt. – E szánalmas kis
kulipintyó állandó lakója igenis itthon tartózkodik.
– Ezt meg honnét veszi? – dobtam vissza neki az iménti
kérdést.
– Pofonegyszerű. Érzi a füstöt, ami a kéményből árad?
– Hát persze, hisz a folyó felől épp erre fújja a szél –
szimatoltam kicsit. – Akácfa kevéske szénnel és… Oh, értem mar!
Rablóhús sül odabenn!
– Amit még maga az ördög sem hagyna odaégni, még ha rá is
döntik a házat – harsant fel ekkor ama két méternél is magasabb,
szakállas fickónak a bömbölése, aki végre kinyitotta az ajtót. –
Lássam, ki fia-borja unta meg az életét, hogy meg meri zavarni
Teufel {58} Jakab ebédjét?
A piacfelügyelő – merthogy ő lakott a rakparton álló viskóban
– bütykös hüvelykujjaival húzkodta széles nadrágtartóit, miközben
torzonborz hajzata alól villogtatta ránk vad tekintetét. Vastag,
cserepes ajkai közt fog csak elvétve látszott, nyelve viszont sűrűn
ki-kicsapott, mintha kígyó módjara szimatolna, ragyaverte
ábrázata pedig, mely gyermekkorban átvészelt himlőről
tanúskodott, oly vörös volt, mint az állatkerti páviánmajom ülepe.
– Örülök, hogy látom, Herr Teufel – érintette meg kalapja
karimáját Ambrózy báró.
– Részemről a fáklyásmenet, báró úr – hajolt meg a
piacfelügyelő kifigurázva a piperkőc francia módit, vagyis bal
karját hátul a derekához szorítva, jobbjával pedig gyors körző
mozdulatokkal hadonászva. – Mi az ótvaros rossznyavalya kergette
ide, és ki ez a csinoska fehércseléd az oldalán?
A két férfi nem különösebben kedvelte egymást, ez azonnal
látszott, mégis összeláncolta őket valami. Úgy tűnt, mindketten épp
csak eltűrik a tényt, miszerint a másik életben van, ám ez ellen nem
áll érdekükben tenni, bár aligha kellett volna hozzá sok, hogy
titokzatos ismeretségük vérontásba torkolljon.
– Tartozik nekem – mondta Ambrózy báró.
– Sosem tagadtam – vont vállat a bivaly méretű piacfelügyelő.
– Akkor most behajtanám – lépett a viskó lépcsőjére Richárd,
mire Teufel kelletlenül visszahúzódott otthona füstös belsejébe, utat
engedve nekünk.
Szűk, dohos, halszagú helyiségre számítottam, ahol a mocskos
rongyszőnyegen ládákból tákolt asztal, szúette székek, mások által
már többször is szemétre hányt konyhaszekrény és rogyadozó
vaságy adja a szegényes bútorzatot. Ehhez képest a kívülről épp
csak össze nem dőlő ház belülről bármelyik nagypolgári család
díszére válhatott volna. A míves téglákkal kirakott hátsó falnál nyílt
tűzhely, afféle nagy konyhai kandalló lobogtatta lángjait, előtte a
padlón medvebőr hevert, a Dunára néző ablakok alatt
bársonyhuzatú kanapé állt, középen súlyos ebédlőasztal és négy
masszív karfás szék terpeszkedett, a falakat pedig annyi kisebb-
nagyobb festmény díszítette, amennyit tán még a Belvárosi
galériák sem birtokoltak. Amint beljebb értünk, feltűnt egy további
ajtó, amit félig nyitva hagytak, így beláthattam a hálófülkébe,
amiben épp csak elfért a sárgaréz dupla ágy, mellette a
mosdóállvánnyal, a falhoz lapuló, lakkozott ruhásszekrénnyel és
egy üveges vitrinnel, ami telis-tele volt mindenféle kupákkal,
érmekkel és egyéb trófeákkal.
 – Iszunk! – jelentette ki Teufel parancsokon, és feltárva a
pohárszék üvegajtaját, karcsú kristálypalackot és három poharat
tett az asztalra. – Görög bor. Vaskos, mélyvörös és édes, mint a
méz. A szerb matrózoktól vettem még a tavaszon. A legjobb
csempészáru, ami a Dunán felfelé lopakodik.
Azzal, hogy törvénytelen úton érkezett italt kínált nekünk, a
piacfelügyelő egyértelműen Ambrózy bárót akarta bosszantani.
Bozontos szakállal keretezett arcán folyvást gúnyos vigyor ült,
szemében pedig oly fény villogott, mint amilyen a kötekedni
igencsak szerető emberek tekintetében szokott. Az ilyen alak a
szemétdomb tetején is császárnak érzi magát, onnan néz le
mindenki mást, míg végül valakinél betelik a pohár, aki aztán a
kocsma mögötti sikátorban megkéseli őt.
A bor bíborvöröse vérként csillant az asztal fölött lógó
petróleumlámpa fényében. Teufel felénk tolta a poharakat, ezáltal
a/.t is kijelölve, hogy mely székekre üljünk le. Ambrózy báró az
asztalra fektette sétabotját, rádobta puhakalapját, majd kivárva,
míg leülök, maga is helyet foglalt. A piacfelügyelő ezalatt halkan
dudorászva a kandallóhoz ment, és a tűz fölé szerelt vasrácson
sorra megforgatta a fémpálcákra húzott húsokat. Pecsenyeillat
töltötte be a házat, zsír sercegett, nekem pedig akaratlanul is
összefutott számban a nyál.
– Igazán jól tartott macska volt – szólalt meg Teufel, háttal
nekünk. – Amikor nyakon csíptem, karmolt a büdös dög, de elég
volt egyetlen gyors roppantás, és rögvest belátta, hogy ebédként
jobb szolgálatot tehet nekem, mintha a csizmámhoz dörgölőzve
naphosszat dorombolna.
Kérdőn pillantottam Ambrózy báróra, csupán a tekintetemmel
tudakolva, vajon hihetem-e, hogy az ismerőse épp macskát süt a
tűzhelyén, ám ő figyelemre sem méltatott. Ehelyett kezét az
asztalra tette, és az érintetlen borospohár mellett kopogtatva a
politúrozott falapot, így szólt:
– Meghalt egy ember. Bizonyos Hölzel Lipót.
– Az emberek már csak ilyenek – mondta Teufel, miközben
aranyszegélyű porcelántálra rakta a rablóhúst. – Születnek,
éldegélnek darab ideig, aztán meg huss, egyszer csak jobblétre
szenderülnek.
– Hölzelt megölték – beszélt tovább Ambrózy báró. –
Méghozzá itt, a maga piacán.
– Az se lehetetlen – fordult félénk Teufel, ránk villantva ritka
fogú, rémisztő mosolyát. – Méltóságod is tudja jól, hogy milyen sok
vér folyik itt. Persze leginkább tyúkoké, kacsáké, meg egyéb
szárnyasoké, ám néha emberé is, ha úgy hozza a sors. Ahol pénz
forog, ott az élet olykor igen olcsóvá válik.
– Január 16. – mondta Ambrózy báró. – Szerdai nap. Hölzel
szokása szerint a saját kocsiján érkezett ide Csepelről, hogy a
vendéglője számára vásároljon.
– Alacsony, vöröses hajú, malacpofájú ember – biccentett a
piacfelügyelő, miközben a megrakott tálat az asztal közepére tette.
– Ha kívánják, adhatok hozzá ehcájgot is.
A biedermeier tálalószekrény fiókjából a legfinomabb
ezüstvillák, -kések kerültek elő, olyan míves porcelántányérkák
mellé fektetve, amilyeneket még a perzsa sah lakosztályában
felszolgált étkezések során sem láttam. A fémpálcákra húzott hús,
mely hagymával, szalonnával, kolbászkarikákkal osztozott a
sorsán, ínycsiklandó illatot árasztott, mégsem támadt gusztusom
rá.
– Szóval ismerte őt? – kérdeztem, mire Teufel halkan
felröhögött.
– Nédd mán, csipog a csibe! – mondta, ám nem hozzám, csakis
a báróhoz beszélt. – Már kezdtem aztat hinni, hogy valami önjáró
baba a Vurstliból.
 – Ismerte Hölzelt? – tettem fel újra a kérdést kissé emelt
hangon. A piacfelügyelő kérdőn pillantott Richárdra, aki aprót
biccentve jelezte, hogy engem is emberszámba vehet, és
megadhatja a választ.
– Annyira ismertem, mint bármely más vásárlót, aki furtonfurt
jön – ült le velünk szemben Teufel. – Tudja meg kiskegyed, hogy
nekem ez itten a dolgom: figyelni, lesni, folyton szemmel tartani
árust, trógert, matrózt, kódist, utcakölyköt, cselédet, szakácsnőt,
úriasszonyt, málházót és mindenki mást, aki a birodalmamba
téved. Nagy felelősség, súlyos teher, de hát mit lehet tenni?!
Piacfelügyelőnek születni kell, és engem a jó anyám
ceruzacsonkkal, felíró táblával együtt hozott e bűnös világra.
– Hölzel hajnalban jött, és még hét óra sem volt, mikor
kocsijával a Lánchídnál felborult – vette vissza a szót Ambrózy
báró.
– Szóval egészen odáig jutott? – Teufel rablóhúst tett a
tányérjára, és bár kést, villát korábban magának is rakott, kézzel
kezdte tépkedni a falatokat, az ujján csorgó zsírt pedig az épp
bekapni szándékozott kenyérfalattal itatta fel.
– Persze jó lovai voltak, annyi szent. Hiába a bors, szegény
párák még megvadulva is addig tartották úton a kocsit, amíg csak
bírták.
– Maga látta az egészet? – hűltem el.
– Én mindent látok, ami a Fővámház környékén történik –
csámcsogta a piacfelügyelő.
– A gyilkosságot is?
– No, azt éppeg nem. Ha látom, hogy egy férfi a reggeli
derengésben, mikor a sűrűn szakadó hó miatt még a piaci
hórukklegényeknek sem akaródzott kivakarózni a tetves takaróik
alól, a Hölzel mögé oson és alapost fejbe csapja, majd
visszarángatva a kocsijához, a bakra kötözi őt, hogy aztán borsot
fújva a lovak orrába megvadítsa szegény párákat… Szóval ha
mindezt láttam volna innét, ebből a felső rakpartra néző ablakból,
ahol állni szoktam reggelente, akkor egész bizonyos, hogy rögvest
rendőrért kiáltok.
– Csakhogy nem kiáltott.
– Nem hát, kisasszony, mivel én mindezt egyáltalán nem
láttam.
– Pontosan milyen férfit nem sikerült akkor reggel meglesnie
ebből az ablakból? – faggattam tovább.
– Kék cájgruhás, hatalmas mélák, erősen billegő járással,
simléderes sapkában, amit a nagy cipekedésben egyszer még el is
hagyott. Ilyen lett volna, ha látom, csakhogy…
– Tudom: nem látta – intettem le. – Ahogy, gondolom, azt sem,
hogy miután a kocsi Hölzellel elrobogott, ő merre távozott.
– Darabig semerre se. Állt a hóesésben, mint jó katona, aki
parancs nélkül akkor se mozdul, ha az égbolt rászakad. Nézett a
Lánchíd felé, pedig akkor már aligha láthatta a kocsit, majd mikor
a nő…
– Miféle nő? Eddig nem mondta, hogy nőt is látott.
– Láthattam volna – hangsúlyozta Teufel, figyelmeztetőn
emelve fel a nyársat –, ha kinézek az ablakon.
– Értem – mentem bele az ostoba játékba. – Akkor hát
beszéljen a nőről, akit láthatott volna.
– Csinoska volt, épp úgy, miként a kisnaccsád – vigyorgott
zsírtól csillogó szakállal a piacfelügyelő. – Kabátja prémgalléros,
kalapja széles karimájú, az arcát dupla háló takarta.
– Mit csinált?
– Mondom ta-kar-ta!
– Nem úgy értem. A nő mit csinált?
– A sarki ház kapualjából lépett elő, és egenyest az ingajárású
férfihoz ment, aki még álltában is előre-hátra lógázta magát,
mintha mindjárt a Hölzel kocsija után akarna iramodni. Az
asszony szólt hozzá, majd belékarolt és elvezette. Egészen úgy
néztek ki ők ketten, mint valami épp lejárni készülő mekanikus
masina, meg az ő bomlott elméjű alkotója, aki most szépen
hazatereli elcsatangolt gépét.
Teufel bánatosan sóhajtva dőlt hátra a székén, majd ekként
fejezte be különös vallomását:
– Bárcsak kinéztem volna akkur reggel az ablakon. Micsoda
különös látványról maradtam le. Ahogy az a két ember a Kálvin tér
felé ballagva eltűnt a hóesésben… No, eb vigye, most már
mindegy! Faljanak inkább egy kis cirmost! Borsot is tettem rá
bőven, úgyhogy nem érzik a macskaíz!
A bódéból kilépve az orromnak jobban esett a baromfi-ólakból
áradó bűz, amit még a jeges levegő sem volt képes elnyomni, mint
Teufel Jakab pecsenyéjének illata.
– Ez az ember, ha az egyáltalán, förtelmes alak – mondtam
Ambrózy bárónak, miközben a vásárosok kalyibái között siettünk
a lépcső felé. – Honnan ismeri, és miért tartozik magának?
– Régi ügy – felelte Richárd. – Megölt három embert, és bár
lelepleztem, sőt, bizonyítékot is találtam ellene, mégis futni
hagytam.
– Micsoda?! – cövekeltem le hirtelen. – Én ezt nem… Ez
képtelenség.
– Pedig elhiheti – mondta csendesen Ambrózy báró, nehogy
más is meghallja. – Két esztendeje történt, nyár derekán. A mólónál
mindig sok hajó és uszály horgonyoz. Egyik éjjel Teufel sikítást
hallott az egyikről, és átment, hogy megnézze, mi történik a
birodalmában. Kiderült, hogy három szerb matróz a Dunán le-föl
hajózva különböző kikötőkben gyereklányokat rabolt, akiket aztán
a rakomány mögött egy összetákolt ketrecben tartottak, ópiummal
csendesítve őket Az egyik azonban idő előtt megébredt, kiáltozni
kezdett, és mikor Teufel betoppant a rejtekhelyre, kitört a baj.
– Mindhárom matrózzal egyedül végzett?
– Így történt – bólintott a báró. – Látta, mekkora mélák, és
ráadásul fürge is. Valaha hivatásos sportoló volt számos díjat nyert,
és bar a szerbek sem voltak gyönge legények…
– Mi történt aztán?
– Teufel maga hívta ki a rendőröket, akik úgy vélték, hogy a
matrózok a török háremekbe és bordélyházakba szánt
zsákmányon veszhettek össze, és egymást szurkálták agyon.
– A lány, aki sikoltott, miért nem mondta el az igazat?
– Mert mire Teufel az uszály aljába ért, ő már meghalt. Túl
hangos volt, ezért átvágtak a torkát, rabtársai pedig mindeközben
mély bódulatban voltak.
– Maga viszont észrevett valamit… – húztam össze a
szememet.
– Teufel a hármas gyilkosság után átöltözött, véres ruháit
elégette, és alaposan meg is mosdott. Épp az, hogy még mindig
nedves volt a szakálla, keltette fel a gyanúmat, ezért megkértem,
hadd nézzék körül az otthonában. A mosdóvizet kiöntötte ugyan,
de a tál oldalán ott maradt ujjainak véres lenyomata, ami még friss
volt, rajta pedig sehol nem látszott seb. Ha szólok Zsarnaynak, aki
magával hozott a tetthelyre…
– Csakhogy nem szólt. Miért?
– A kislányok közül a legidősebb sem volt még tizennégy –
felelte Richárd komoran. – Kinek lett volna jó, ha felkötik Teufelt,
csak mert végzett három szörnyeteggel, miközben önmagát védte?
Csendben ballagtunk tovább a felső rakpartra vezető lépcső
irányába, melynek tetején Detrich felügyelő, ki végül mégis
elhagyta a bérkocsit, türelmetlenül le-föl járkált.
Mindaz, amit Richárdtól az imént hallottam, annyira el-
borzasztott, hogy szinte megdermedtek a gondolataim, ám félúton,
mikor a detektív még nem fülelhetett, csak kibukott belőlem:
– Azért ez az alak akkor is rettentően visszataszító.
– Nem minden az, aminek látszik – jegyezte meg Richárd. –
Sem Teufel, az ártatlan gyilkos, sem a rablópecsenye, ami sosem
látott macskát.
– Hát nem az volt?
– A malachús illatát aligha téveszteném össze a pirított
cirmoséval – mosolygott Ambrózy báró. – Sajnos már volt
alkalmam mindkettőt érezni.
– De akkor miért mondta az a nyomorult, hogy macskát eszik?
– Mert mulattatta kegyed arckifejezése.
– Mondom, hogy bolond! – kapott el a pulykaméreg, amitől
máris jobban éreztem magam. – Megengedem, hogy nem annyira,
mint akik a sárga házban laknak, de azért őt se dobnák ki a
Lipótról, azt lefogadom.
– Megkerült-e az ördög? – fogadott minket epetői zöld
ábrázattal Detrich felügyelő a lépcső tetején.
– Csupán a szárnysegédje, ám az is van akkora, hogy magát
keresztben nyelné le – feleltem pajkos hunyorítással, mire dühös
vicsort kaptam.
Ambrózy báró néhány gyors mondatban összegezte, mit
sikerült kiderítenünk, am azt, hogy kitől hallottunk az ingó járású
férfiról meg az őt kísérő nőről, nem árulta el.
– Ez, kérem, a hivatalos nyomozati munka akadályozása –
pufogott Detrich.
– Ha valóban van itt ilyen gikszer, akkor az csakis maga lehet –
közöltem a felügyelővel, aki bizonyára valami nagyon durva
sértéssel kívánt visszavágni, ám Richárd pillantása elnémította.
A Fővám téren végre megszabadultunk a detektívtől, aki a
fökapitányságra igyekezett, míg mi hazafelé tartottunk. Mivel
Ambrózy báró a gondolataiba mélyedve, némán bámult kifelé a
konflis ablakán, én magam is jobbnak láttam csendben maradni.
Emma levele járt a fejemben, amit reggel hozott fel a villába a
tejesember. Nővérem részletesen beszámolt a marosvásárhelyi
zavargásokról, a politikától egészen megvadult emberek ép ésszel
fel nem fogható tetteiről, a betört kirakatokról, ablakokról és
megvert szerencsétlenekről, akiknek legtöbbször semmi más
bűnük nem volt, csak annyi, hogy úgy vélték róluk, nem arra a
képviselőre szavaztak, akire az ütlegelők szerint kellett volna.
Emma köszönte szépen a báró ügyes intézkedését, hisz a házunk
elé állított csendőrök jelenléte megóvta a könyvkereskedést, sőt,
bizonyos respektust is ébresztett papuska iránt, aki – okoskodtak
az emberek – fontot személy lehet, ha szuronnyal őrzik a
biztonságát.
A nővérem írt arról is, hogy megvették a szomszédos házat, a
mérnök pedig már a felújítás, átalakítás költségeit számolgatja, így
tavasszal elkezdődhet az oda álmodott kicsiny panzió kialakítása.
Szinte láttam magam előtt papuskát, amint napról napra boldog
izgalommal sürgölődik, pallért, ácsot, bádogost keres, és bútor-,
szőnyeg-, porcelánkereskedőkkel alkudozik a kívánt berendezés
ügyében, ám Emma szavai mögül mégis kiéreztem a csöndes
szomorúságot.
A testvérem sok év keserves bujkálás után végre hazatalált,
mégsem érezte magát otthon. Egyetlen sort sem írt arról, hogy régi
barátnéi felkeresték vagy teára hívták volna őt, sem a városi
mulatságokról, bálokról, zsúrokról és műkedvelő előadásokról, ahol
jól érezte magát. Nem írhatott ilyet, mert a városban – miként
karácsonykor rólam és a „nyomorék bárómról” – úgy róla is rút
pletykák terjedtek szerte, így Emmát egykori barátnéi levegőnek
nézték, meghívást pedig sehová nem kapott.
„Ha nem volna oly jó szomszédunk a drága özvegy Bissingen
grófné – írta a nővérem –, aki mindig örül nekem, ahogy a
gyermekei is, egészen apácamód élnék itthon. Nóra nem törődik a
pletykákkal, sőt, azzal tesz ellenük, hogy ahányszor csak
kikocsizik vásárlásait intézni, vagy csupán szellőzködni,
ragaszkodik a társaságomhoz. A részeg fiatalemberek ellen
azonban, akik éjjelente olykor az ablakom alatt füttyögnek,
kiabálnak, mert a rossz nyelvek elhitették velük, hogy évéken á1
kokottként éltem valahol, és onnan a nagy vagyon, amiből most
panziót építünk, még ő sem tehet semmit.”
– El vagyunk átkozva – leheltem akaratlanul is hangosan a
konflis párás ablakára titkos gondolatomat, mire Ambrózy báró
hökkenten fordult felém.
– Maga meg miről beszél?
– Rólunk – feleltem. – A Hangay lányokról.
– Átok? Badarság! Ugye nem kezd itt nekem hirtelen
meghabarodni?
– Ha így volna, akkor sem a maga kedvéért tenném –
nyugtattam meg. – Bár épp az ön által oly nagyra becsült
orvostudorok állítják, hogy a túl sok gondolkodás árt a női
agyvelőnek.
– Statisztikai tény, hogy a hisztéria leginkább azon nőkön üt
ki, akik túl sok romantikus regényt olvasnak.
– Miként az is, hogy az ilyen művek rajongóinak éleiében
nyomokban sem mutatható ki valódi romantika – fejem
félrebillentve, számat elhúzva néztem rá. – Ezek szerint könnyen
lehet, hogy a női elmebaj igazi kiváltója nem a túlzásba vitt olvasás,
inkább a rideg, megkérgesedett és öntelt férfiszív, mely
felsőbbrendűsége tudatában már-már dobogni is elfelejt. Mit
gondol erről, báró úr?
– Leginkább semmit – mondta, és a téma iránti közönye
őszinte volt. – Engem most kizárólag az a nő érdekel, aki a
Vámház térről elvitte a gyilkost.
 – Na tessék, már megint egy olyan kijelentés, aminél sértőbbet
a vőlegénye szájából aligha hallhatna egy menyasszony –
sóhajtottam megjátszott búval. – Nem kellene inkább kicsinykét
udvarolnia nekem?
– Udvarolni?! – Ambrózy báró úgy meredt rám, mintha valami
förtelmesen illetlent javasoltam volna.
– Persze nem az én kedvemért – tettem hozzá sietve. –Csupán
azért, hogy a zsarolónk elégedett legyen.
– Ez esetben Wârnak mindenképp csalódnia kell, mivel én az
udvarláshoz cseppet sem értek.
– Akkor hát fülig vagyunk a pácban – bólintottam, mire ő
fürkészem meredt rám, majd hirtelen megrázta a fejét, és bosszús
sóhajjal ismét az ablak felé fordult.
Újra leült közénk a csend, ám én ezt cseppet sem bántam, mert
az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy Richárddal együtt
hallgatni, némán létezni is jó.
 6
A pecsét
Nagysziget{59},1901. február 11.

Míg meg nem láttam nevemet a Jézus szíve templom fakeretes

hirdetőtábláján, igazán fel sem fogtam, hogy mibe csöppentem. A
szép, vajsárga lapra túlcirkalmazott, mégis jól olvasható betűkkel a
következőket írták:

Repeső szívvel hirdetjük ki az örömhírt, miszerint

Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert
báró
és
Hangay Emília úrkisasszony
eljegyezték egymást és a házasság szent köteléke
által
1901. március 2. napján
templomunkban egybekelnek.

Megtörtént hát, többé nincs visszaút. Kihirdetésünk a

szószékről is elhangzott, bár a templom padsoraiban aligha ült
olyan, aki ismert volna minket. A törvénynek és szokásnak eleget
téve más dolgunk immár nem maradt, mint hogy a fenti szöveg
aranykeretes kartonlapocskákra nyomtatott példányait szétküldjük
azoknak, akiket közelgő házasságunk érint. Én csupán két
borítékot címeztem meg, remegő kézzel csúsztatva beléjük a
kártyákat. Az egyik természetesen Marosvásárhelyre ment, míg a
másikon Tarján Vili neve állt, aki már úgysem lepődhetett meg a
dolgon, hisz rég tudott mindenről.
Íróasztalomon egy harmadik boríték is hevert, ám hosszas
töprengés után inkább félretoltam. Erdős Renée, rég nem látott
drága barátném neve és címe hiányzott róla, akit – ezt tudtam –
kötelességem volna értesíteni, csakhogy képtelen voltam rászánni
magam a nyilvánvaló hazugságra. A szédült költőnő bizonyára
rögvest rám rontana, kérdésekkel halmozva el azt illetően, hogy
mikor, hogyan és mily körülmények között történt a váratlan
leánykérés, nekem pedig ízetlen, hamis meséket kéne kiagyalnom,
becsapva őt, miként az egész világot, és kicsit tán önmagamat is.
Ambrózy báró feleségül kért, és én hamarosan hozzámegyek.
Milyen egyszerű, tiszta, szépen csengő tény lehetne ez, ha nem
külső, gyilkos kényszer hatására születik. Csak mikor a kártyákat
borítékba tettem, akkor értettem meg, hogy Wár a legtitkosabb
vágyamat szennyezte be, zsarolása nyálkás nyomát hagyva az
álmaimon, épp úgy, miként meztelen csiga a friss salátán.
Már nem tudom, miért sírtam. Talán a tehetetlen düh, az
önsajnálat vagy a hirtelen rám szakadó magány csalta elő a
könnyeimet, ám ez nem is számított. Mire utolsót szipogtam,
ronggyá áztatva a zsebkendőmet, már azt is éreztem, hogy épp
erre volt szükségem. Mióta Marosvásárhelyről elindultunk, szinte
egyetlen percet sem tölthettem egyedül. A villában boldog, izgatott
menyasszonyt kellett játszanom, meglehetősen pocsék alakítást
nyújtva, ami arra mégis elegendőnek bizonyult, hogy Terka néni
megnyugodjon, Isti és Gáspár bácsi pedig ne sejtsen semmit.
Egyedül Agáta mamát nem tudtam becsapni, ám ő kínos
beszélgetésünk óta alig szólt hozzám és Richárdhoz. Rajta kívül
talán még Bogi sejthetett valamit, mert ahányszor csak a
közelembe férkőzött, mindig vigasztalón nyalogatta a kezemet, és
buksi fejét a tenyerembe nyomta.
A villán kívül nem várt rám más, mint unalmas ruhapróbák,
templomi látogatások fárasztó sora, valamint a kínkeservesen
óvatos és lassú nyomozás, mely szinte jottányit sem haladt előre.
Annyit az első gyilkosság helyszínén már sikerült megtudnunk,
hogy Wâr nem egyedül dolgozik, tán egy egész bűnbandát irányít,
ám a titokzatos nő és a majomjárású férfi nyomát a Kálvin térnél
elvesztettük.
– Mi ottan álltunk, kérem, annál a nagy kőnél – mutatott a
túlpart felé Makkay{60} detektív.
– Vagy inkább arra, lejjebb – lendítette sétabotját Benits{61}
nyomozó, harminc lépéssel távolabb határozva meg a helyet.
– Fene se tudja azt már pontosan megmondani – rántott a
vállán Makkay. – Láthatja a méltóságos úr, hogy odaát, ahogy itt, a
szigeten is mindent benőttek a bokrok, fák. Fölfelé akár órákig is
gyalogolhatunk, csak a parti bozótos látszik.
Ambrózy báró elgondolkodva hordozta körül a tekintetét. A
lankás, kövecses, hó borította parton immár semmi nyoma nem
volt annak a halálos támadásnak, amit január 19-én Tarcsay Dániel
hajókormányos ellen követtek el. Mi a Nagyszigeten állva néztünk
Óbuda felé, ám a kopasz fák, tüskés bokrok rengetegén túl csupán
a téglagyár szürke ég felé böködő, lustán füstölgő vörös kéményeit
láttuk. Délre tőlünk a hajógyár komor épületei sorakoztak, míg
északra a szigetcsúcsig erdő kísérte a partot, amibe akár egy egész
regiment is könnyedén elbújhatott volna.
A Duna keskeny ága, mely nyugatról kerülte meg a karcsú
Nagyszigetet, szűz fehéren, vastag hóval takarva hallgatott. Alig
ötven méterrel lejjebb, az innenső parthoz tapadva három ütött-
kopott vontatóhajó vesztegelt a tavaszra várva.
Kettőnek a kéményéből lágy, szürkéskék füst bodorodott az ég
felé, jelezve, hogy a teknők télvíz idején otthonul szolgálnak a
személyzetnek, vagy legalábbis az erre rászorulóknak. A hozzánk
legközelebb álló bárka a puritán 385-ös számú vezetékhajó névre
hallgatott. Vaskorlátjánál hárman álltak. Három kendőbe, foltozott
kabátba, vastag sálba bagyulált gyerek, akik méretben úgy
követték egymást, mint az orgonasípok: kicsi, közepes, nyurga.
Alighogy felbukkantunk a parton, leóvakodva a gyökerektől
szabdalt, alattomosan csúszós meredélyen, ők máris előbújtak a
hajó rozsdás gyomrából, és némán figyelték ténykedésünket.
– A Tarcsay árvák – súgta fehér, dohányszagú párát lehelve
Benits detektív. – Úgy hallottam, nem elég, hogy elveszítették az
apjukat, a kikötőmester már fel is szólította őket a költözködésre.
Csak az a magasságos jó Isten a megmondhatója, hová mennek
szerencsétlenek most, hogy oda a család egyetlen kenyérkeresője.
– Aha! – kiáltott fel ekkor Ambrózy báró, gyors léptekkel
közelítve a vontatóhajó felé. – Ott történt, ha nem tévedek!
Botjával a parttól jó húsz méterre lévő jégre mutatott, ahol a
friss hó kissé besüppedt.
– Micsoda szeme van a méltóságos úrnak – ámult Makkay
nyomozó. – Az ott valóban a lék nyoma lehet.
– Miért vág bárki is lukat a Duna jegébe? – kérdeztem
Benitstől.
– A felesége szerint horgászni készült. A hidegtől meglassúdott
halak a fényt látva a lék közelébe merészkednek, és mivel éhesek,
szinte gyerekjáték kifogni őket.
– A gyilkos onnét rohant elő – mutatott Makkay a partsávhoz
közeli bokrosra. – A kormányos hallotta, hogy valaki közelít. Meg
is fordult szegény ember, ám egyetlen rémült kiáltásnál többre már
nem telt tőle. Az a pribék a jégen csúszva vett lendületet, aztán
ütött, és egy svunggal be is lökte őt a lékbe.
– Onnantól a Duna erős sodra intézte a többit – vette át a szót
Benits. – Még láttam Tarcsay kezét. Próbált a lék szélébe
kapaszkodni, de aztán a víz belekapott a vattakabátjába, és
magával rántotta őt.
– Szóval még élt, mikor a jég alá került? – borzadtam meg.
– A vascső, amit a gyilkos fegyverként használt, a jobb
halántékán találta el, ám a kormányos keményfejű ember lehetett,
nem veszítette el az eszméletét.
– Halat akart enni, és most őt eszik a halak – kiáltott le a
magas part tetejéről Detrich felügyelő, aki nem volt hajlandó
velünk tartani, nehogy bepiszkolódjék a cipője.
– Hallgasson már, maga őstulok! – sziszegtem felé, hiszen a téli
hidegben, a magas partoldalak és a jég fölött messze szállt a
hangja, amit így a három kis árva is tisztán hallhatott. – Hát nincs
magában semmi jó érzés?
– Bennem, naccság, csupán félsz van, hogy mindjárt meghűlök
– felelte gúnyos vigyorral a felügyelő. – Mondják, meddig
bóklászunk még itt, ahol én és az embereim már amúgy is mindent
átvizsgáltunk?
– Amíg maga csonttá nem fagy, hogy aztán kiállíthassuk a
panoptikumban, mint a darwini evolúció elrettentő példáját –
villogtattam meg jártasságomat a modern kori tudományokban.
– A levél a csőben volt? – szakította félbe épp kibontakozó
perpatvarunkat Ambrózy báró, aki most épp a bokrok között
kutakodott.
– Ahogy a jelentésemben írtam – bólintott dühösen Detrich. – A
pecsétet magam törtem le, és alatta…
– Pecsétet?! – pördült felé Richard. – Miféle pecsétet, felügyelő?
A jelentésében semmiféle pecsétet nem említett.
– Nos, meglehet – Detrich idegesen simította le vikszolt bajszát,
és valahová messze, Óbuda felé tekingetett, mint aki inkább ott
szeretne lenni. – A vascső üreges volt, és mindkét végét vörös
pecsétviasszal zárták le. Az egyik még akkor elveszhetett, mikor a
fegyver lesújtott, ám a másik megvolt. Magam törtem fel, úgy
találtam meg a báró úrnak címzett levelet.
– Hol van? – meredt a felügyelőre Ambrózy báró, annak
ellenére, hogy már sejtette a választ.
Detrich bizonytalan mozdulatot tett a folyó felé.
– Hát, kérem alássan, méltóságos úr, én biz’ már csak arra
emlékszem, hogy a lék mellett álltunk Benitscsel és Makkayval. Így
volt-e?
– Pontosan így – bólogatott egyszerre két keménykalapos fej. –
A gyilkosságot látva mindketten a jégre léptünk, és futottunk át a
túlpartról, ahogy csak bírtunk, de persze hiába.
– Ezen az oldalon senki nem őrködött? – fordultam Detrich
felé.
– Harminc rendőrt kaptam, annyit kellett az óbudai parton
elosztanom – tárta szét karját a felügyelő. – A Nagyszigetre hat
jutott belőlük, de mind lentebb, a hajógyárnál, vagy valamivel
fentebb őrjáratoztak.
– A gyilkos hosszú órákig állt lesben – intett a bokros felé
Ambrózy báró. – Még mindig látszik a nyoma annak, ahogy
unalmában gallyakat tördelt
– Azt a szél is tehette – legyintett Detrich.
– Alig hinném, hogy bármely viharnak elegendő szem mértéke
volna épp félhüvelyknyi darabokra aprítani a vékony ágakat, és
kicsiny gúlákba rakosgatni azokat.
A felügyelő ha lehet, még dühösebben csikorgatta a fogát, ám
jobbnak látta, ha hallgat.
 – Még nem felelt a báró úr kérdésére – figyelmeztettem. –Hová
tette a pecsétet, amit letört? A főkapitány megmutatta nekünk a
begyűjtött bizonyítékokat, de azok közt nem volt.
– Azok közt nem is lehetett, mert… – Detrich két ujja közé
csippentette pincskalapja karimáját, és körülményeskedve újra
megigazította az addig is tökéletesen álló fejfedőt. – Mert elejtettem.
– Hogyan?!
– Beismerem, kérem, hogy ügyetlenül – emelte fel ismét, majd
csapta tehetetlenül a kabátjához két karját a felügyelő. – Kicsúszott
az ujjaim közül, kérem, és aztán plotty, már ment is egyenest
Tarcsay után a Duna fenekére.
– Milyen érdekes, hogy épp ezt az ön által elkövetett malőrt
felejtette ki a jelentéséből – jegyeztem meg, mire Detrich vöröslő
fejjel ordítani kezdett.
– A gyanúsítgatását, Hangay kisasszony, a leghatározottabban
visszautasítom! A rendőrségi jelentés nem babakelengye-varrás,
amivel magácskának ahelyett kéne foglalatoskodnia, hogy itt
csetlik-botlik a komoly detektívmunkát végző férfiak között. A
jelentésemből pedig azért hiányzik a pecsét elejtése, mert annak a
vacaknak egyébként sincs semmi jelentősége.
– Habár a minta, ami kirajzolódott rajta, talán érdekes lehet –
szólalt meg csendesen Makkay nyomozó.
– Mit mondott? – toppant elé Ambrózy báró. – A pecséten
minta volt?
– Alig látható, szinte egészen elmosódott, de igen – ismerte be a
detektív, idegesen pillogva a partoldalon álló Detrich felé, aki nem
hallhatta, miről pusmogunk, és ettől még idegesebb lett. – A
vascsövet, amit a gyilkos eldobott, én emeltem fel, és mielőtt a
felügyelő kiragadta volna a kezemből, még volt időm rápillantani.
Úgy láttam, bár nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy a
viaszba kerek pecsétet nyomtak, ami egy folyondárral, avagy
virágos ágakkal körbefuttatott C és S betűket mutatott.
Ambrózy báró úgy meredt Makkayra, mintha a férfi épp a
gyilkost nevezte volna meg.
– Egészen bizonyos ebben? – kérdezte csendesen, átható
tekintetével szinte keresztül döfve a detektívet.
– Mint mondtam, a minta igen halovány volt, és mire
alaposabban megnézhettem volna, a felügyelő úr már el is ragadta
tőlem, de… Nos, igen. C és S, amit levelek és virágok fontak körbe.
– Maguk meg mit pusmognak ott? – kiáltott felénk Detrich,
mire a báró előbb gyilkos pillantást vetett rá, majd hirtelen a
közöny álarcát öltötte magára.
– Minden a legnagyobb rendben, felügyelő úr – hazudta. –
Csupán bebizonyosodott, hogy a pecsétnek valóban nincs semmi
jelentősége.

Buda, 1901. február 13.

Úgy rontott ránk, mint gyanútlan piknikezőkre a váratlan nyári

fergeteg. Az egyik percben még a villa földszinti kisszalonjában
teáztunk Agáta mamával, az esküvői előkészületek unalmas
részleteit beszélve meg. Habár Richárd többször is határozottan
kijelentette, hogy a lehető legkisebb hajcihőt szeretné, ezalatt a
grófnő egészen mást értett, mint a fia.
– Az arisztokrata esküvők nem bírnak kicsik, csöndesek és
szerények lenni – jelentette ki a grófnő. – Egyszerűen nem olyan
nekik a természetük. Ahhoz túl nagy és túlságosan is rátarti a
család, nem beszélve a tágan vett rokonságról. Ambrózyk, Zichyk,
Esterházyk, Klingspak, Dolinayk, Edelsheimek, Podmaniczkyak…
A magyar arisztokrácia olyan, mint valami hatalmas nyúltenyészet.
Egymás közt házasodunk, így egyetlen nagy családot alkotunk,
tehát valamilyen fokon mindenki mindenkinek a rokona. Ha
valakit kifelejtünk a meghívandók közül, az előbb-utóbb
valamiként biztos bosszút áll.
Látva megrökönyödésemet a grófnő elmosolyodott.
– Csodálkozik, milyen tiszteletlenül beszélek a saját társadalmi
osztályomról? – mondta. – Nem bántani akarom őket, hisz magam
is közéjük tartozom, de jobb az őszinteség, elvégre hamarosan
kegyed is közénk tartozik majd. Kicsinyke vadnyúl az
angóraketrecben. Ez lesz maga, gyermekem, amint hozzámegy a
fiamhoz, és ha már így alakult, hát szeretném, ha felkészülne rá: a
kényes angórák is tudnak am harapni!
A bejárati ajtó csengettyűje épp akkor szólalt meg, mikor
Agáta mama az Ambrózyk és Erdődyk kiterjedt rokoni viszonyait
próbálta elmagyarázni nekem. Azt tudtuk, hogy Richárd, aki ismét
az Országos Kaszinóba ment, hogy megpróbálja lebeszélni
ismerőseit holmi vad legénybúcsú szervezéséről, még nem érhetett
haza. Terka néni a konyhából caplatott fel, hogy ajtót nyisson, am a
vendéget bejelenteni már nem maradt érkezése, mivel az sebesen
levéve nercgalléros bundáját kikerülte őt, és már ott is volt az
ebédlőben, melyre a kisszalonból ráláttunk.
– Hát micsoda egy lehetetlen pofa vagy te, csibém? – kiáltotta
Erdős Renée, kinek teltkarcsú alakja sötétlila ruhájában és
kocsikerék méretű tollas kalapjában valóban úgy festett, mint
holmi szertelen nyári fergeteg földre ereszkedett viharfelhője. – A
lapokból kell megtudnom, hogy fülön csípted végre a te
bárócskadat?
Míg ezt elharsogta, tovább nyomult előre, és mikor megkerülte
a hosszú ebédlőasztalt, végre azt is észrevette, hogy nem vagyok
egyedül.
– Oh, pardon! – torpant meg hirtelen, és kerekded arcába vér
szökött. – Ha tudtam volna, hogy a grófnő is itt van…
– Akkor nem lett volna, kedves? – vonta fel kíváncsian a
szemöldökét Agáta mama.
– Bizonyos, hogy kevésbé szemtelenül fejezem ki örömömet kis
barátném szerencséje miatt – hajtotta le fejét Renée, akin életemben
először láttam, hogy őszintén zavarban van.
– A fiam tehát fülön lett csípve – biccentett a grófnő, miközben
botjára támaszkodva felállt. – Bárcsak igaza volna, kedvesem.
Bárcsak igaza volna.
Renée ijedten rebbentette rám a tekintetét, majd erősen
megkésve térdet hajtott Agáta mama előtt, aki ezt észre sem véve
indult a konyha, azon túl pedig a szobája felé.
– Magukra hagyom a kisasszonyokat – mondta. – A jó
barátnéknak mindig sok a megbeszélnivalójuk, és ez különösen
igaz akkor, ha egyikük hamarost férjhez megy.
– Tehát igazat írtak a lapok – könnyebbült meg Renée, mivel a
grófnő korábbi megjegyzéséből már-már arra következtetett, hogy
az újsághír csupán tévedés vagy aljas tréfa.
– Az esküvő igaz – felelt Agáta mama, lassan haladva át az
ebédlőn. – A fülön csípés viszont… No, arról majd Milike elmond
magának annyit, amennyit akar.
A grófnőt állva, főhajtással kísért pukedlivel búcsúztattuk, ám
egymáshoz szólni még mindig nem tudtunk, mivel a következő
pillanatban Terka néni lépett be az ebédlőbe.
Látszott rajta, hogy dúl-fúl, erősen meg van sértve, és nem is
tett lakatot a szájára.
– Hoztam a teához tiszta csészét, pedig a tekintetes kisasszony
aligha érdemli meg – nézett egyenest Renée szemébe, ám mielőtt
az bármit szólhatott volna, kifakadt. – Ebbe a házba nem szokás,
kérem, úgy bebecstelenkedni, mint hegyi medve a málnásba.
Magácska csönget, én nyitok, erre veszi a kabátját és szinte a
fejemre dobja, hogy hirtelen azt se tudom, hol vagyok, aztán
megjön tovább, mint a tavaszi áradat, pedig még be sem
jelentettem kegyedet. Hát szabad ezt? Hál ilyen egy úrinő
komilfója, vagy hogy a rossebbe mondják?
Erdős Renée hosszan, komolyan viszonozta mérges
szakácsnőnk pillantását, aki magasra emelt állal nézett rá, mivel
barátném legalább két fejjel magasabb volt nála.
– A mi kicsi Milink hamarost férjhez megy – szólalt meg végre
a költőnő csöndes, nyugodt hangon, ami hirtelen gyöngyöző
nevetésbe csapott át. – Ha ettől sem, hát ugyan mitől volna jogom
elveszíteni az úrilányos modoromat, drága Terka néni?
Ezt hallva szakácsnénk rám sem pillantva kezembe nyomta az
üres csészét, melynek alját majdnem elejtettem, és két vaskos karját
kitárva borult Renée keblére.
– Édes kis tekintetes, hát most mondja meg az őszintét, vajon
érhetett volna e minket ennél nagyobb öröm? – kiáltotta közben, és
pufók arca máris könnyes volt.
A termetes költőnő és gömbölyded szakácsnénk ölelkezését
látva végül engem is elfogott a nevetés, bár vidámságom gyönge
lángja hamar kihunyt, midőn eszembe jutott, milyen hamisságnak
is örülnek ennyire.
– Mesélj! – ült le velem szemben a kisszalon kanapéjára Renée,
amint Terka néni végre magunkra hagyott.
– Mire vagy kíváncsi?
– Mindenre és még annál is többre – mondta, miközben
frizőrjéből fürgén kihúzta a borostyánköves tűket, megszabadulva
kalapjától. – Ne csigázz, csibe, hisz tudod, mily türelmetlen
nőszemély vagyok.
– Előbb inkább te mesélj! – próbáltam hűteni heves
kíváncsiságát, azt remélve, hogy közben lesz időm kitalálni, mit
füllentsek neki szerelemről, leánykérésről, házasságról. – Oly rég
hallottam felőled. Hogy élsz, mi van veled?
– Ugyan mi volna velem, csibe? – hőkölt hátra. – Annyit írok,
hogy esténként majd’ leszakad a kezem. Havi 160 korona fixért
heti egy tárcát kell kipréselnem az Egyetértésnek, ami önmagában
is kellemes kereset, ám mostanság már más lapok is kérnek tőlem
ezt-azt. Ha így fut tovább a szekerem, még ebben az évben
beköltözhetek Rákospalotáról Pestre, ami igen praktikus volna,
mivel amúgy is szinte minden időmet a Centrálban töltöm. Jut
eszembe, a kis Heltai Jenci kézcsókját küldi, és üzeni, hogy sosem
feledi azt az éjszakai vonatozást.
Renée huncut kacsintással zárta szóáradatát, ám mielőtt
magyarázkodni kezdhettem volna, hogy mégis miféle vonaton,
melyik éjjel és hogyan ismerkedtem meg a fiatal íróval, ő már
tovább cserfelt.
– Szóval tényleg megcsípted a bárót? Tudtam én, hogy végül ez
lesz, vagy ha mégsem, hát amilyen bolondos a természeted, a
Dunába ölöd magad.
– Azt hittem, ennél jobban ismersz – ráncoltam a homlokomat.
– Előbb nyomnám Richárd fejét a víz alá, semhogy miatta
öngyilkos legyek.
– Szóval már Richárd? – húzta száját kedvesen gunyoros
mosolyra barátnőm, aprókat csettintve a nyelvével. – Eddig sosem
emlegetted másként, mint hogy „így az én okos báróm, meg úgy
az én eszes báróm”.
– Ad egy: ez nem igaz! – háborodtam fel. – Egyszer tökfejnek,
másik két alkalommal pedig nyakas öszvérnek is tituláltam! Ad
kettő: Richárd valóban megkérte a kezemet, én pedig igent
mondtam, arról azonban mégsincsen szó, hogy én megcsíptem
volna őt. Valójában nem tettem semmit, még csak nem is mutattam
ki az érzéseimet, sőt, ahányszor alkalmam volt rá, szúrtam,
martam, karmoltam rajta, mert…
 – Mert?
– Mert jólesett – rántottam meg a vállam, nem törődve azzal,
mily kislányosan dacos is ez a gesztus. – Aztán Emma előkerült, a
bűnösök meglakoltak, mire a báró elénk állt, és megkérte a
kezünket. Vagyis… Akarom mondani a kezemet! Jaj, látod, Renée,
már egészen kezdesz összezavarni!
– Én?! Hisz mukkot se szóltam.
– Versben a három pont sugallta csönd is jelentéssel bír -vágtam
vissza harciasán, pedig ellenség a hét határban nem volt.
Erdős Renée most az én arcomat fürkészte oly töprengőn, mint
korábban a háborgó Terka néniét. Azt vártam, mindjárt mond
valami rettentő bölcset, esetleg sziporkázóan szellemest, ám ő
ehelyett felállt, teát töltött mindkettőnknek, majd a pohárszékhez,
lepve hosszan keresgélt, bele-beleszimatolva az ott sorakozó
kristálypalackokba.
– Rum sajnos nincs – mondta végül, kezében a választott
üveggel. – Az volna az igazi, ám helyette tán néhány csöpp konyak
is megteszi.
Löttyintett a teánkba, mindkettőt felkavarta, végül pedig,
mintha én járnék nála vendégségbe, kezembe adta a csészét.
– Kortyolj nagyot, és dőlj hátra a székben! – adta ki szigorú
parancsát. – Azután pedig halljam, hol a bibi!
– Bibi? Miféle…?
– Korty! – intett a csészém felé, én pedig engedelmeskedtem. –
Úgy! Most pedig mondd, hogy nem tekintesz többé a
barátnédnak, és már itt sem vagyok, vagy áruld el végre, mi a
kórság folyik itt!
Újra ittam, mert semmi jobb nem jutott eszembe. A konyakkal
bélelt tea máris kezdett a fejembe szállni, hát magamban
megfogadtam, hogy a zsaroló levelekről, gyilkosok által kicsikart
házasságról és kényszerű leánykérésről semmit nem mondok.
Renée szemében őszinte aggodalmat, nővéri szeretet és csakis igaz
barátnők között létező, végtelen féltést láttam. Azt hiszem, épp ez
ébresztett rá az egyetlen helyes megoldásra: oly irányba kellett
terelnem barátném érdeklődését, mely számomra ugyan
kellemetlen volt, mégis tökéletesen kielégíthette a kíváncsiságát.
– Májusban töltöm be a tizennyolcat – mondtam.
– Mi ezzel a gond? – kérdezte homlokráncolva. – Gyönyörű
életkor.
– Csakhogy én még előtte asszony leszek.
Erdős Renée előbb levegő után kapott, majd egy szuszra kiitta
teáját, végül pedig a kanapénak vetve hátát felsóhajtott.
– Oh, az én bolond fejem, hát erre eddig nem is gondoltam!
Kétség sem férhetett hozzá, hogy sikerrel jártam. Barátném
észkereke máris azon a pályán zakatolt, amire titkon én tereltem,
és mivel tudtam; e téma versben, prózában, sőt, gyakorlatban is a
kedvencei közé tartozik, biztos, hogy többé le sem tér róla.
– Te a nászéjszakádtól félsz, csibe! – nyújtotta felém a kezét,
hogy a székről átcsábítson maga mellé, a kanapéra, hisz bizalmas
beszélgetéshez bizalmas közelség dukál. – Gyere ide, te kis bolond,
hadd mondjak el neked mindent, amit a dologról tudok, és
meglásd, a végén belátod, hogy nincs mitől tartanod.
Amint mellé kucorodtam, ő pedig mindkét karjával szorosan
átölelve, hajamat simogatva a szerelem misztériumáról kezdett
duruzsolni, menten elszégyelltem magam, amiért ily rútul csali
vágányra vezettem. Ráadásként az is eszembe jutott, hogy ha élne
a mamám, most tán ő is épp így próbálna kiokosítani mindarról,
ami jó családban sosem beszédtéma, ám esküvő előtt mégis szóba
kell hozni.
– Most a férfiakról fogok neked beszélni, csibe – mondta Renée.
– Hisz mindig róluk beszélsz – emlékeztettem hosszú sétáink
örök témájára.
 – Eddig csupán a férfiak egyszerű lelkéről, könnyen
kiismerhető természetéről, folyton azonos irányba tekeredő eszéről
tanítgattalak, de most… Tudod, csibe, a házasságban nemcsak két
szív, de a test többi része is egyesül. Vajon a te báród mennyire
tapasztalt ilyen téren? Úgy játszik-e majd rajtad, mint Beethoven a
zongoráján, a legmegrázóbb dallamokat csalva ki belőled, vagy
inkább mint egy ötéves kisfiú, ököllel fogja verni a billentyűidet?
– Hát ezt meg honnét lehetne tudni előre?
– Sehonnét – felelte Renée. – Minden férfi lutrijegy. Ha jót
húzol, nincs más dolgod, mint élvezni a boldogságot, ám ha
rosszat…
– Akkor tűrni kell – találgattam, mire ő háborogva így kiáltott:
– Frászkarikát, csibe! Akkor elő kell venni az ágyban
alkalmazandó női praktikákat, és kitanítani az ostobát, hogy végül
ő is Beethoven legyen!
Ezután az én nyílt szavú barátném, mellőzve minden
illemszabályt, oly őszinte részletességgel tárta elém a férfitest, no
meg az általa nyerhető szerelem részleteit, amitől engem a
következő két órában felváltva öntött el lázas forróság és jeges ár.
 Buda, 1901. február 15.

Ambrózy báró úgy járkált le s föl ördöngős laborszobájában, hogy

lépteitől szinte zengett a ház.
– Ölbe tett kézzel várakozni, miközben tehetnénk is valamit –
füstölgőit magában, bár én is jelen voltam.
– Ugyan mit tehetnénk? – kérdeztem. – Rudnay főkapitány
szent esküvéssel fogadta, hogy minden detektívet, akit csak
nélkülözni tud, a mi ügyünkre…
– Maga is tudja – vágott a szavamba Ambrózy báró –, hogy ez
mesebeszéd.
– Rudnayban eddig még sosem kellett csalódnunk.
– A detektívjeiben annál inkább. Emlékeztessem Detrichre?
– Ő valóban tökfej, de ott van még Zsarnay…
– Elég baja van neki nélkülünk is – a báró felvett valami
rongyot a lombikokkal, pipettákkal és porcelántálkákkal zsúfolt
asztalról, megszagolta, majd undorodva visszadobta korábbi
helyére. – Bárcsak szabadon mozoghatnék.
– Hisz oda megy, ahová akar – csodálkoztam. – Tegnap is
átmentünk Pestre, holnap pedig a templomba várnak…
– Miközben árgus szemek figyelik minden lépésünket –
Richárd oly kétségbeesett pillantást vetett rám, hogy majd a szívem
szakadt. – Úgy tűnik, hogy Wâr bandája behálózza az egész
várost. Csak sejteném, hogy mit akar.
– Egyelőre annyit, hogy mi egy pár legyünk – jegyeztem meg
halkan.
– Valóban! – toppantott fordulás közben az én rácsok közé zárt
oroszlánként viselkedő báróm. – Milyen kár, hogy én ennek semmi
értelmét nem látom.
Az bizony kár – gondoltam magam is, bár eszem agában sem
volt kimondani. Helyette inkább megpróbáltam őt kissé lecsitítani,
hisz épp tőle tanultam, hogy a fölös indulat elhomályosítja az
elmét. Egyszerű módszerem egyetlen aprócska szóból állt.
– Csüccs!
– Parancsol? – kapta felém a fejét Ambrózy báró.
– Azt mondtam, csüccs!
– Nem értem.
– Akkor mutatom – felálltam a székről, amin eddig ültem,
majd finoman megragadva Richárd mindkét vállát, lenyomtam őt
korábbi helyemre. – Próbáljon hűvösebb vérmérsékletet mutatni,
még ha ez a jelenlétemben bizonyára cseppet sem könnyű.
– Mit zagyvál itt össze, Mili?
– Csupán annyit, hogy közelgő frigyünk engem is halálos
rettegéssel tölt el, ám mégsem hagyom eluralkodni magamon a
pánikot.
– Azt hiszem, kegyed teljességgel félreért – tiltakozott
Ambrózy báró. – Engem nem az esküvő, csakis az ügyünk…
– A mi ügyünk jelenleg nem más, mint az esküvőnk,
méltóságos úr! – vágtam most én az ő szavába, miközben le-föl
járkálva utánoztam iménti viselkedését. – Wâr alaposan kibabrált
velünk, ráadásul ügyes és szemfüles kópékkal figyeltet minket, és
épp ezzel éri el, hogy végképp összezavarodjunk.
– Azt hiszem, igaza van – ismerte el hirtelen lecsendesedve. –
Jól ismer, így pontosan tudja, hová kell döfnie.
– Egyenest a szívébe – bólintottam, felkapva a mocskos
rongyot, amit korábban Richárd szórakozottan megszagolt, hogy
utam végén mintegy mellékesen a papírkosárba dobjam. –
Szabaduljunk meg a zavaró érzelmi tényezőktől, vagyis attól, hogy
maga egyáltalán nem akar engem feleségül venni, én pedig ettől
olykor szomorú vagyok.
– Hogyan?! – emelkedett fel ültéből kissé a báró, ám mivel épp
arra jártam, rögvest visszanyomtam őt a székre.
– Ne vesszünk el az apró részletekben! – javasoltam egy
szigorú pedellus hangján. – Wâr ölni, pontosabban másokkal öletni
is képes azért, hogy mi boldogtalan házasok legyünk. Férfiakat és
nőket fizet vagy kényszerít arra. hogy figyeljenek minket, és ha
kell, engedetlenségünkért végezzenek valakivel. Persze nem velünk,
hisz akkor nyomban elromlana a játéka, amit velünk űz.
– Bosszú, amit zavarodott, ám mégis zseniális elme szült – vélte
Ambrózy báró, aki végre ismét kezdett önmaga lenni.
– Azt hiszem, érdemes volna átgondolni a régebbi eseteit. Talán
a maga által leleplezett tettesek vagy azok rokonai, barátai,
bűntársai között keresendő a Wâr név mögött rejtőző illető.
– Meglehet, bár…
Nem hagytam beszélni, sietve hadartam tovább, hátha ki
tudom ugrasztani a nyulat a bokorból.
– És könnyen lehet, hogy sokat segítene, ha elárulná nekem,
mit jelent a pecsétviaszba nyomott jel, amiről hallva azonnal holtra
sápadt.
Ambrózy báró úgy pattant fel a székről, mintha kötőtűvel
böktem volna meg az alfelét.
– Már megint ezek a badarságok – kiáltotta. – Ígéretet tettem,
hogy semmi fontosat el nem titkolok kegyed előtt, különösen, mivel
ez az átkozott ügy magát és a családját is végtelenül kellemetlen
helyzetbe hozta. A pecsét lenyomata azonban, amit csupán
Makkay detektív leírása alapján ismerünk, túlságosan
bizonytalan…
Ekkor szólalt meg a bejárati csengő, és mivel a faliórára
pillantva sejtettem, ki érkezett, biztos voltam benne, hogy
beszélgetésünknek immár vége. Ambrózy báró, mint aki menekül,
ugrott az ajtóhoz és lépett ki a folyosóra.
– Hagyja csak, Terka néni, majd én átveszem – hallottam
Richard hangját, amit zavart mormogás követett.
– Tiszteletem, méltóságos úr – emelte sapkája sildjéhez kezét a
postás. – Megint van itt levél dögivel, már ha meg nem sértem.
Küldeményeink mennyisége esküvőnk első bejelentése óta
valóban jelentősen nőtt, így az Istenhegyi úti hivatal postamestere
többé nem merte azokat a tejesemberre bízni, inkább egyik
hivatalnokát szalajtotta fel velük a hegyre minden nap. Szegény
ember vastag kabátján látszott, hogy a sáros, havas úton többször
is elesett, ám ő ezt cseppet sem bánta, mivel Terka néni kivételes
szolgálataiért mindennap jóféle szilvóriummal kínálta a konyhán
Ambrózy báró a borítékok vaskos halmát egyenesen a
szalonba vitte, és az íróasztalra téve szortírozni kezdte azokat.
Gratulációk, üdvözlőkártyák, hosszú táviratok tanúskodtak róla,
hogy az Ambrózy és Erdődy család minden ága-boga megkapta
az értesítést, miszerint az ifjú és különc báró végre frigyre lép. Az
első napokban még én is átnéztem az üzeneteket, ám hamar rá
kellett jönnöm, hogy hozzám egyetlenegy sem szól: a gratulációk
kizárólag Richárd férfiúi elszántságát, bölcsességét, szerencséjét és
még ki tudja, mijét méltatták, amiért nősülésre adja a fejét, ám
jövendő hitveséről, vagyis rólam egy mukkot sem írtak, ami
egyrészt női mivoltomnak, másrészt kisnemesi származásomnak
volt köszönhető.
Persze Ambrózy báró sem a laudációk miatt túrta fel oly
türelmetlenül a levélhalmot. Napról napra azt kereste, vajon
küldtek-e át a Kaszinóból valamit, ahol még mindig fenntartotta a
lakosztályát, bár csak ritkán töltötte ott az éjszakát.
– Végre! – emelte fel a rózsaszín borítékot, mely külsőre
tökéletesen megegyezett a korábban Wâr által írt küldeményekkel.
– Lássuk, most miféle őrültséget kíván!
Együtt olvastuk a szépen kerekített betűket, melyek a
következő üzenetté álltak össze:
 Drága báróm,
elképzelni sem tudja, mily boldoggá tett. Eleinte
kicsit haragudtam magára, amiért sorra
látogatta a makacskodása által kiváltott
gyilkosságok helyszíneit, és ráadásul azt az
édes kislányt, Milikét is magával vitte, no de
üsse kő, fátylat a szomorú múltra. Csupán az
számít, hogy végre megtörténik az első
kihirdetés – láttam ám a kártyákat,
csodaszépek.
Mivel pedig a dolgok ily csodásan haladnak, itt
az ideje, hogy a jövendő ifjú pár fészket
rakjon. Azt akarom, keressenek maguknak
Pesten valami szép lakást, ahova az esküvő után
kettesben mindjárt be is kell költözniük.
Hagyják bátran az öreg grófnét a villában, hisz
ő sem lesz egyedül, maguknak pedig a nászhoz,
kedves bárom, kelleni fog a nyugalom.
Szívből gratulál és csókjait küldi
Wâr

Én Richárdot néztem, ő pedig a levelet, amit lassan az asztalra

tett, majd ujjával rákoppintva mondta:
– Ha fészket kell rakni, hát fészket rakunk.
 7
Túl sok halál
Pest, 1893. szeptember 24.

A fekete frakkot, vakítóan fehér ingmellet viselő urak és a

társaságukban lévő, fodros toalettjeikkel, hercig kalapjaikkal
pompásan tüntető, cérnakesztyűs nők egyaránt vörösre tapsolták a
tenyerüket. A zenekari árkon túl magasodó, fényes lámpásokkal
megvilágított színpadon két nő gyűrte, taszigálta, markolászta,
löködte egymást. Öltözékük meglehetősen szokatlan, már-már
nevetséges volt, hiszen a ruhák felső része állig begombolt, testhez
tapadó páncélnak tűnt, míg deréktól lefelé szoknyának szeretett
volna látszani, ám valójában buggyos, bokánál szorosan elkötött
nadrágnak bizonyult.
– A kék lesz az! – kiáltotta valaki a színpadközeli asztalok
mellől. – Én a kék kisasszony győzelmére voksolok!
Erre aztán a zsúfolásig telt nézőtér egésze zúgni, ordítani
kezdett, színeket és biztatásokat üvöltve, mintha ezzel bármit is
érnének, hisz valódi fogadást kötni itt hatóságilag tiltva volt. A két
nő, akik közül az egyik talpig kék, míg a másik piros jelmezben
volt, ezt hallva még hevesebben küzdött tovább.
– Fenomenálisak! – nevetett Piszk, magasra emelve
pezsgőspoharát. – Én mondtam, hogy ezt érdemes lesz megnézni.
A Fővárosi Orfeum, amit mostanság kezdtek Somossy-féle
orfeumként emlegetni, pedig az új tulaj csak a jövő évre tervezte a
hivatalos megnyitót, a hó eleje óta tartotta műsorán a
hölgybirkózást{62}. Két svájci atlétanőt szerződtettek erre a célra,
kiknek küzdelme pikáns ínyencségnek számított, ám az üzlet
igazán akkor indult be, mikor pesti nők is jelentkeztek, hogy
szívesen kiállnának ellenük. A nemzeti érzés rögvest felbuzgott, a
jegyeket jó előre elkapkodták, a színpadon pedig drabális
testalkatú, kockaállú, csúnya asszonyok estek egymásnak, hogy
földre döntsék társnőiket.
– Bocsáss meg, drága cimborám, de szerintem ez merő unalom
– könyökölt a damasztterítővel, poharakkal, üvegekkel és
túlcsordult hamutartóval takart asztalra Siegl. – Ha legalább
cseppenne némi vér, roppanna néhány bordácska, vagy letépnék a
ruhát egymásról, nem mondom, akkor tán engem is felvillanyozna
a dolog, na de így…
– Attól tartok, hiába fosztanák meg öltözéküktől egymást a
hölgyek, akkor se látnánk semmi ínycsiklandót, mivel szegények
mind igencsak rusnyák – csatlakozott a fanyalgókhoz Droppa is,
aki pedig a női nem híres hódolói közé számította magát.
– Való igaz – bólogatott buzgón Siegl, izgatottan nyalva meg
ajkát. – Én a Somossy helyében fiatal, csinoska jánykákat
ugrasztanék össze, akiken több sincs, mint vékony selyem
ingecske.
– No, és te, komám? – fordult Piszk az ifjú báró felé. – Te hogy
látod a dolgokat?
– Olcsó vásári mutatvány ez, semmi több – felelte Richárd,
jobbjával a színpad felé intve. – Nézzétek a küzdők mozdulatait.
Messziről is látszik, mennyire vigyáznak, nehogy kárt tegyenek a
másikban, különben holnap már nem lesz előadás és bevétel sem.
Az pedig, hogy illetlen helyeken markolják meg egymást, és
közben bőséggel verejtékeznek, nyögnek, csak a közönség kéj
sóvárgását igyekszik kiszolgálni.
– Micsoda savanyú alakokkal ülök én itt egy asztalnál –
csóválta a fejét Piszk, majd kiitta a poharát. – Hozassunk még
pezsgőt, vagy inkább menjünk innen a fenébe?
A társaság java az utóbbira szavazott, így hát kifizették a
cechet, és szedték a sátorfájukat.
– Korán van még – sóhajtott az orfeum előtt állva Siegl. – Tíz
óra se múlt.
– Akkor hát irány a Beliczay – javasolta Droppa, ám Piszk
tiltakozott.
– Oda én nem megyek. Legyen inkább a Helvécia. Igazi nőkre
vágyom, akik udvarlás nélkül is engedékenyek, és cserébe egyetlen
pohárka habzó bornál meg öt forintnál többet sosem kérnek.
– Hát ilyen volna az igazi nő? – kérdezte fanyar mosollyal
Siegl, mire Piszk makacsul bólintott.
– Nekem mostantól ilyen. Na gyerünk, urak, várnak minket a
cafkák!
A bandára, bár sosem beszéltek róla, Vitái Irma halála óta
nyomasztó hangulat telepedett. Piszk folyton feszült, Siegl
rosszkedvű, Droppa ingerlékeny volt, Vogelnek pedig két napja a
színét sem látták. Richárd szintén köpönyeget váltott, bár hogy
miféle lelkének új öltözéke, azt megállapítani aligha lehetett. Annyi
biztos csupán, hogy az ifjú báró folyvást hallgatott, és sokkal
kevesebbet ivott, mint annak előtte.
A Helvéciába gyalog ballagtak át, fogadásukra pedig maga a
tulaj érkezett, kövér ujjain aranygyűrűk sorát, öltönyén szikrázó
brilltűt villogtatva.
– Minő öröm önöket újra látni, drága Piszkém – tárta szét
kurta karjait Reich úr, majd vaskos szivarjával rögvest játékosan
megfenyegette őket. – Az utóbbi időben nagyon hűtlenek lettek
hozzám! Azt rebesgetik, általszoktak a Beliczayba.
– Nézze el nekünk ezt a kicsinyke eltévelyedést, Reich bácsi –
szólt Piszk. – A tévutaknak immár vége, ismét itt vagyunk.
– Tudtam én, hogy így lesz, hiszen a barátjuk már két napja
foglalja maguknak az asztalt, és ha valaki a közelébe megy, arra
veszett kutyaként morog.
– A Vogel itt van? – robogott be a füstös, zajos, olcsó parfümök
és szeszek párájától terhes levegőjű kávéház zsúfolt legközepébe
Droppa, akire rögvest két nőcske is rácsimpaszkodott. – Hol az én
drága komám, hadd ropogtassam meg a csontjait!
Vogel Lajos főkönyvvezető a leghátsó szeparéban ücsörgött
egymaga, és nekivadulva konyakozott. Mikor meglátta barátait,
csupán egy biccentéssel jelezte, hogy leülhetnek, ám amikor
ugyanezt a Droppára akaszkodott lányok is meg akarták tenni,
rájuk ripakodott:
– Tűnés innét, repedtsarkúak, míg szépen vagyok!
– Hallja, micsoda pokróc a maga barátja – nyafogott a nők
egyike Droppa fülébe, ám ő elhessegette a lányokat.
– Túl sok lesz már – szólalt meg csendesebben Vogel, miután
mind leültek, és a pincér felvette a rendelésüket.
– Ugyan miből? – kérdezte Piszk, merthogy az iménti mondat
is neki lett szánva.
– A halálból, öregem, abból lett hirtelen túl sok – hajolt rá
konyakospoharára Vogel. – Előbb a Zellerin, majd a Dulánszky
gyerek, most meg Irma…
– Ne pofázz! – sistergett rá a hivatalnok. – Aki túl sokat
pofázik, annak hamar kihűl a gyomra.
Csend telepedett a szeparéra, mely itt valójában csak az
angolok által boxnak nevezett, fából emelt falakkal és barna
függönnyel volt elkülönítve a kávéház többi részétől. Nem is szólt
senki egészen addig, míg a pincér meg nem hozta a karcsú üvegbe
mért szilvóriumot, és hozzá a három palack pezsgőt. Miután ittak,
mindenki hátradőlt, a szivarfüstbe bámult és várt, ki tudja, mire.
Végül az szólalt meg, akinek szavára senki nem számított.
– Közétek akarok tartozni – mondta elszánt, csöndes, komoly
hangon Richárd.
– Dejszen már rég közibénk tartozol, öcsém – csodálkozott
Siegl. – Azóta, hogy megrocamboléztad a Csáky kölköt.
– Az nem számú, csupán körömpiszok – legyintett Ri-chárd. –
Ti mondtátok, hogy köztetek titkos szövetség van, ami lehetetlenné
teszi az árulást. Nem vagyok ostoba, hát tudom, hogy majd csak
akkor tartozom egészen közétek, ha ebbe engem is belevontok.
A négy férfi komor pillantást váltott, Piszk pedig oly finoman,
mintha attól félne, hogy eltöri, Richárd vállára eresztette a kezét.
– Nagy dolgot kell ám ahhoz végrehajtani, hogy bevegyünk,
öcsém – mondta. – Olyat, ami egész hátralévő életedre a mi óvó
vagy ártó kezünkbe teszi a sorsodat. Olyat, aminek két fő
tulajdonsága van. Az egyik, hogy ha kiderül, azon nyomban
elmetszi a torkodat. A másik, hogy mi tudunk róla, ám amíg hű
vagy hozzánk, sosem fedjük fel azt senki előtt. Igazi bűnt kell
elkövetned, és nem holmi kedves kis rocambolét, fiam.
Ambrózy Richárd egyenest Piszk szemébe nézve felelt:
– Mindezzel tisztában vagyok, és szándékom
megmásíthatatlan.
– Tán már azt is tudod, mit fogsz tenni? – kérdezte Siegl
izgatott vigyorral, mire az ifjú báró egyetlen névvel felelt.
– Somssich.
– A részeges gróf, aki, ha összeakadunk vele, átkokat szór a
fejünkre? – kerekedett el Droppa szeme. – Mit akarsz tőle? Hisz
annyi pénze sincs a baleknak, hogy rendesen berúgjon.
 – Most még nincs, de hamarost lenne, ha én ki nem forgatnám
őt remélt vagyonából.
A Piszk-banda négy tagja izgett-mozgott, hitetlenkedve fejet
csóvált és morgott, ám mielőtt bármelyikük legyintett volna a
dologra, Ambrózy báró tovább beszélt.
– Van már egy hete, hogy míg rátok vártam a Beliczayban,
meghallottam, hogy a gróf fényes jövőjével dicsekszik. Azt mondta,
végre beérik a termés, amire oly régóta vár, és novemberben nőül
veszi Kaszap Lilla{63} úrasszonyt.
– Erről én is hallottam – bólintgatott nagyokat Droppa.
– Azt mondják, a vénasszony elmúlt hatvan, és oly rút, mint a
Belzebub ülepe.
– Somssich grófnak nem ez számít, hanem a vagyon, melyre a
házassággal ráteheti a kezét – folytatta Richárd.
– A matrónának itt Pesten van lakása, így ismerte meg a grófot
is, de valójában Pásztó az otthona, ahol szép úri házzal, nagy
földbirtokkal, sok ékszerrel, jó értékpapírokkal, továbbá legalább
40.000 forint készpénzzel bír.
Siegl elismerőn füttyentett, Vogel felhajtotta konyakját, Droppa
tömpe ujjaival a kockás asztalterítőn dobolt, míg Piszk
állkapcájában rángani kezdett az izom.
– Ennyit megszerezni egy csapásra fejedelmi rocambole volna
– szolt megfontoltan a hivatalnok. – Csakhogy Somssichról
beszélünk, aki ismer és gyűlöl minket.
– Bízzátok rám a dolgot – húzta ki magát Ambrozy báró,
kinek tekintetében a részeg homályt tiszta elszánás váltotta fel. –
Gondoskodom róla, hogy miénk legyen a birtok, a ház, az ékszer,
és minden más vagyon, amiről Somssich gróf e pillanatban úgy
hiszi, hogy a házassággal reá száll. Nekem csak annyit kell
tudnom, hogy ha a szemetek láttára, fületek hallatára végrehajtom
a dolgot, beveszlek-e engem is rendes tagnak.
A négy férfi most nem egymásra, csakis Piszkre nézett, aki
sokáig bámult töprengve maga elé, majd hirtelen Ambrózy báróra
villantotta ravasz tekintetét, és így szólt:
– Úgy legyen!

Pest, 1893. szeptember 26.

A kulcsra zárt, vastag dupla ajtó mögül levegőt szelő bot suhogása,
majd súlyos puffanás hallatszott, amit fájdalmas kiáltás követett.
Erre aztán Siegl ideges vihogásba kezdett, Vogel szikár arcán
mélységes undor terült szét, Droppa pedig fel akart ugrani a
kanapéról, ám a mellette ülő Piszk a karját érintve visszatartotta őt,
majd mutatóujját ajkára illesztve csendre intette a társaságot.
Öt órája kucorogtak ebben a valaha jobb napokat látott, ám
azóta jócskán megkoszlott, szürkére kopott szobában, mely a Nyár
utca 7. alatt található, Fekete bak {64}-hoz címzett fogadó egyik
emeleti lakásához tartozott. A komor bérház más egyébben nem
különbözött ócska szomszédaitól, csupán abban, hogy földszintje
hatalmas korcsmateremként működött, míg a fölötte lévő szinten
kiadó szobák sorakoztak. A második és harmadik emelet viszont
már nem a hírhedt vendéglőhöz tartozott, így annak napfényt
sosem látó, aprócska lakásaiban kispénzű bérlők,
kereskedősegédek, piaci trógerek, szemetesek és azok családtagjai
tengették nyomorúságos életüket.
A Piszk-banda négy tagja este hét órára kapott meghívást a
Fekete bakba. Úriember ide soha be nem tette a lábát, hisz ez a
vidéki fuvarosok, szegény napszámosok, alkalmi munkákból élő
szerencsétlenek, valamint a pancser zsebtolvajok, részeges
bicskások, máshonnak kiutált, beteg és kivénhedt melkerek {65}
törzshelye volt. Esténként a kapu fölött himbálózó lámpa fényére
úgy gyűltek ezek a rongyos alakok, mint lepkék a gyertyalángra,
hogy aztán a korcsmaterem pultjánál lefizessék a maguk tíz
krajcárját, amiért cserébe elvackolhatták magukat az egyik
sarokban. Télvíz idején volt olyan éjszaka, hogy a rossz sörtől és
mosdatlan testektől bűzlő ivóban kilencven-száz férfi és nő aludt
egymás hegyén-hátán, míg az emeleti szobákban a kissé
módosabb vendégek kést szorongattak a pokróc alatt, attól félve,
hogy a lenti hálótársak közül valaki tán feloson, és csekélyke
vagyonkájukért elmetszi a torkukat.
Ebben a vendéglőnek csúfolt koszfészekben bérelt ki Ambrózy
báró egy lakrészt, mely két egymásba nyíló szobával bírt. Hét
órakor a Piszk-banda csendben elhelyezkedett az egyikben, míg a
másikat Richárd foglalta el.
– Pisszenést se halljak, különben a terv kútba esik –
figyelmeztette barátait. – A két szoba közötti ajtót kulcsra zárom,
nehogy a vendégünk véletlenül rátok nyisson.
– Legalább valami bort hozathatnánk – vélekedett savanyú
képpel Siegl, miközben azt kutatta, a mocskos székek és a kanapé
közül melyikre ülhetne le anélkül, hogy életre szóló fertőzést ne
kapjon.
– Ha a Fekete bak borából innál, már rendelhetnéd is a
koporsódat, komám – közölte vele Ambrózy báró, és az arcán
szemernyi gúny sem látszott. – Majd akkor ünneplünk, mikor ezen
túl leszünk, addig viszont…
– Hallgatunk, mint potyka a paprikás lé sűrű mélyén –bólintott
Piszk. – Te pedig, fiacskám, tedd csak szépen a dolgodat, miként
eltervezted.
Somssich gróf este nyolc órakor tántorgott be a Nyár utca 7.
vizeletszagú kapualjába, és korai részegségében majdnem tovább
is ment a ház belső udvarára, ahol a kocsiszín és az istálló állt.
Szerencséjére azonban épp akkor lépett ki a Fekete bak
korcsmájából a csapos, hogy bádogvödréből a kövezetre löttyintse
mindazt a mocskot, amit odabenn felmosott, és látva a
bizonytalankodó úri vendéget, rögvest felterelte őt az emeletre, ahol
– erre a Richárdtól korábban kapott ezüstkoronás emlékeztette –
már vártak rá.
Piszkék ugyan nem ihattak, ám négy órán át hallgathatták,
amint a szomszédos szobában Ambrózy és Somssich megállás
nélkül vedel, nótázik és anekdotákat mesél. A gróf élete során
bejárta egész Európát, megnézte magának a gyorsan gazdagodó
Amerikát, és oroszlánra, elefántra, orrszarvúra lődözött a vad
Afrikában, így volt mire emlékeznie.
– Míg tartott a vagyon, eszembe sem jutott hazatérni –mondta
Somssich bortól csuszamlós, rekedt hangon. – Mert hát mi van itt,
édes öcsém? Úgy értem, ebben az Árpád apánk lovának
trágyájából fundált, Habsburg által nyomorgatott országban.
Megmondom én neked, mi van! Alföldi rónaság, tele négy- meg
kétlábú marhával. Erdély hegyei, hol ha nem a medve harap ketté,
akkor a román paraszt veri beléd a vasvellát. Pest meg tele sunyi
tóttal, acsargó svábbal, sima beszédű ráccal és pajeszos zsidóval,
akik mind a magyar vérit szíjják. Ez van! No, de nem kell ám
félteni engemet, mert az Iván nem halt meg, sőt, megint élni fog és
helyreüti magát.
– Ebben bízva hívtam meg tekegyelmedet erre a kis italozásra,
urambátyám – kedélyeskedett Richárd, újratöltve a poharakat
olyan erős mecseki borral, amit délután külön kocsival hozatott a
Fekete bakba. – Mert láttam ám én, hogy nekünk egy húrra
pendül a lelkünk.
– Másként nem is lehet, hisz mindketten ősi família szép sarjai
vagyunk – helyeselt Somssich gróf. – A barátaid viszont… Na,
azok már más firmamentum alatt születtek.
– Piszkékre gondol, bátyám? Ittam velük olykor, de nem
barátaim. Hamar rájöttem, micsodás gazember társaság, hát
elmaradtam tőlük.
– Akkor jól van, fiam – könnyebbült meg Somssich, újra
emelve poharát. – Suba a subához, guba a gubához, így a helyes.
Mi pedig, akik ezüstkanállal a szánkban születtünk, még ha
később ki is csavarta azt a sors a fogaink közül, tartsunk össze, és
szerezzük vissza jogos jussunkat.
– Nekem azzal nincs gondom – vont vállat Richárd. – Amint
betöltöm a huszonegyet, elhalt atyám révén szép summa száll rám.
– Az én örökségem sem volt csekély, de az évek során valahogy
mégis elkopott – merengett a gróf, majd hirtelen felkurjantott. –
Csípje kánya, kit érdekel, hisz az én Lillám hamarost nőül jön
hozzám, és ismét vagyonos emberré tesz engemet.
– Aztán fiatal és szép-e az ara, bátyám?
– Nekem fiatal is, szép is, mert gazdag – nevetett Somssich
hamiskásan kacsintva. – Persze mások azt mondják, hogy vén és
randa, mint a kiszolgált konflisló segge, na de nem is nekik nyújtja
a vagyont érő, ráncos kezét!
– Ez szépen van így – sóhajtott Ambrózy báró. – Csakhogy az
esküvőig is élni kell valamiből.
– Az már igaz, egyöcsém – a gróf hirtelen ismét komorrá lett. –
Két napja nem ettem rendesen, ruhám sincs tisztességes,
adósságom pedig annyi, hogy ha innét kilépek, a hitelezőim tán
agyon is vernek.
– Azt hiszem, én segíthetek – mondta Ambrózy báró,
nekikezdve a tukmálásnak, ami majd egy órán át tartott, ám
Somssich, bár igen részeg volt, mégsem akart semmilyen váltót
aláírni.
– A rocambole megbukott – súgta hajnali három felé Vogel, ki a
szomszédos szobából átszűrődő beszélgetést hallgatva néha
elszunyókált, ám a lényeget azért felfogta. – Akár mehetnénk is.
– Bízz a fiúban – sziszegte erre Piszk. – Van még benne
spiritusz.
Richárd tényleg nem adta fel a dolgot, bár egyre ingerültebbé
vált.
– Ne legyen már ekkora bolond, bátyám! – mondta. – Nézze
ezt a három papirost! Csak alá kell írnia őket, és már kézbe is kap
tízezer ropogós koronái, a többit pedig holnap magam szállítom a
kezeihez.
– Kihúzom inkább az esküvőig – makacskodott a gróf.
– Dehogy húzza, hisz már most sincs egy vasa se! A váltók
Kaszap asszonyság birtokára, házára, ékszereire szólnak, amik
jóval többet érnek, mint amennyit én kínálok, így a lagzi után akár
a mellényzsebéből is ki tudja majd fizetni az adósságot.
– Igaz – bólintott részeg mélabúval Somssich gróf. – Csakhogy
nem fogom, mivelhogy kölcsönt se kérek. Veszélyes.
– Tán nem bízik az úri becsületszavamban, mellyel most
megfogadom, hogy bár a váltók a teljes vagyonra szólnak, én
egyetlen krajcárral se követelek majd öntől többet, mint amennyit
adtam?
– Úri becsületszó – nevetett fel rekedten a gróf. – Rég nem több
az már, fiam, mint lófing az esti szélben.
– Pedig alá fogod írni a papírokat, vén bolond, különben…
Ekkor kezdődött a botsuhogások, puffanások és jajkiáltások
hátborzongató sora, melyre a Fekete bakban, ha hallották is, senki
nem ügyelt, hisz a törzsvendégek tudták: más kínzásába, netán
gyilkosságába ütni az orrukat errefelé komoly illetlenségnek
számít.
– Ne verj, édes öcsém, könyörgök, ne csépelj tovább, inkább
tessék… Látod? Tessék, itt a toll, bármit aláírok – vinnyogta,
zokogta és hörögte Somssich gróf, mire röpke csönd támadt.
– Úgy! – szólalt meg dühtől remegő hangon Ambrózy báró,
majd némi lökdösődés, dulakodás és cipők dübögése hallatszott,
hogy aztán kinyíljon a körfolyosóra vezető üvegezett ajtó. – Most
pedig takarodj innét, részeges gazember! A váltókkal a menyegző
után felkereslek, te pedig szépen fizetni fogsz, különben törvény elé
citállak, hogy aztán az adósok börtönében rohadj meg, te
nyomorult.
Fél percbe sem telt, kulcs fordult a zárban, és a szoba küszöbén
Richárd jelent meg. Az ifjú báró ingujjban volt, dús haja csapzottan
lógott a szemébe, a megerőltetéstől pedig még mindig lihegett, de
arcán üdvözült mosoly ült.
– Íme, a kincs, mit a magam kezével kapartam ki – mutatta fel
a három aláírt váltót. Piszk felállt, hosszasan vizslatta az iratokat,
majd Richárd ingmellére bökött, amin néhány vércsepp piroslott.
– Túléli? – kérdezte komor képpel a hivatalnok.
– A verést? – pillantott Ambrózy báró önmagára, majd mint a
pocsolyában óvatlanul játszó gyerek, kicsinylőn legyintett. –
Semmi ez.
– Hát a pénz?
Richárd nadrágja zsebéből kötegnyi százkoronást dobott a
továbbra is idegesen vihogó Siegl ölébe.
– A vén hülye nálam feledte, pedig becsület istenemre
mondom, ha már úgyis megfosztjuk mindenétől, ezt vigaszdíjul
neki akartam adni.
A banda várakozón nézett főnökére, aki még mindig igen morc
pofát vágott.
– Eszerint – szólalt meg végül Piszk, zsebébe süllyesztve a
Somssich-váltókat – a mai éjszakát veszteség nélkül, sőt, dús
nyereséggel zártuk, és ami ennél is fontosabb, új taggal
gyarapodtunk. Méltóságos Ambrózy Richárd báró, légy üdvözölve
köztünk!

Pest, 1893. szeptember 27.

A nyomasztóan alacsony, boltíves plafonnal bíró, ablaktalan

pincehelyiség modern villanyos világításban ragyogott. A fehérre
meszelt falak mentén nyolc hatalmas Wertheim szekrény állt,
melyek közül egynek kitárva ásított az ajtaja, büszkén mutogatva a
páncélban rejlő szürke acélkazetták sorát. Ambrózy báró érezni
vélte a fölöttük tornyosuló Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank
Nádor utcai palotájának {66} teljes súlyát, a többemeletnyi márvány,
tégla, üveg, fa, tetőcserép, no meg a falak közt járó emberek
soktonnányi tömegét, és ettől néhány pdlanatra összeszorult a
torka.
A páncélteremnek nevezett helyiség közepén nagy, üres asztal
állt, szék azonban egy sem akadt. A Piszk-banda, melynek tagjai,
bár odakinn már késő délutánra járt, ma még egyetlen kortyot sem
ittak, ezzel is jelezve, hogy a titkos ceremónia mily fontos nekik.
Engel Sándor{67}, a bank főpénztárosa percekkel korábban vezette le
őket ide, nyitotta ki a hármas számot viselő Wertheim szekrényt,
majd sietve távozott.
– Húsz percük van az uraknak – szólt még vissza a rácsos ajtó
mögül, amit rájuk zárt, és miután Piszk bólintással jelezte, hogy
megértették, Engel úr átlépte a külső, acélpántokkal megerősített
ajtó küszöbét, amit aztán becsukott.
– Itt még az Isten se leshet meg minket – kuncogta Siegl.
– Ő talán mégis, de az emberek soha – mondta Vogel. – Ennyi
pedig nekünk bőven elég.
Az asztal egyik végéhez a Piszk-banda tagjai, a másikhoz
Ambrózy báró állt. A négy férfi úgy nézett Richárdra, mint
farkascsorda a kölyök ordasra, aki bár girhes, kiéhezett, beesett
oldalú, ám mégis megfontolandó, hogy befogadják-e, hisz a
tekintetében tűz lobog.
Piszk Albert acélkarikára fűzött kulcsokat vett elő, melyekbe
számokat ütött a vésnök. Társai híven, szinte ugyanazzal a
mozdulattal követték példáját. Az asztalon négy karika, és azokon
négy-négy kulcs csörrent.
– Elhoztad? – kérdezte a bandafőnök.
Ambrózy báró öltönye belső zsebéből kétrét hajtott papírlapot
húzott elő, és maga elé helyezte. Siegl mozdult érte, hisz mindig is
ő volt a legnyughatatlanabb, és izgatottan nyalogatva ajkait
átnyújtotta Piszknek az irományt.
– Én, Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert báró ezennel
beismerem, hogy 1893. szeptember 26-a éjszakáján kényszerrel,
véres ütleggel és lelki erőszakkal…
A vallomás hosszan és részletesen taglalta a Somssich gróf ellen
elkövetett rocambole eseményeit, ám Piszk mégsem volt rest azt
lassan, érthetően, egy-egy mondatnál olykor élvezettel elidőzve
olvasni. Miután végzett, a papirost a bank fejléces borítékjába tette,
melyből ilyen célra az asztalon egész kötegnyi állt.
– Gyönyörű – mondta Vogel.
– Parancsolsz? – nézett rá Droppa.
– Egyikünk sem írt ilyen szép, kimerítő, már-már irodalmi
babérokra érdemes vallomást – magyarázta a főkönyvvezető. –
Milyen kár, hogy csupán mi négyen élvezhetjük a báró úr stílusát.
– Nekem különösen az a rész tetszett, mikor Somssich feje
betörik – heherészett Siegl. – A vérfröccsenet ívének leírása…
– Erre most nincs időnk – szólt közbe Piszk, majd felvéve
kulcsait a Wertheimhez lépett. Alulról a harmadik sorban volt az a
négy acélszürke kazetta, amit a Piszk-banda a magáénak
tudhatott. A főnök sorra kinyitotta mindet, és a bennük lévő
borítékokat Richárdhoz vitte.
– Siess az olvasással – mondta. – Íme a bűneink.
A négy vallomás sokkal több borzalmat rejtett, mint amennyire
az ifjú báró számított. A rocambole-trükk semmi nem volt ahhoz
képest, ami most a szeme elé tárult. A kissé már megsárgult, ám
mindig új lapokkal bővített paksaméták aljasul kifosztott
üzletfelekről, öngyilkosságba kergetett gyártulajdonosról,
elsikkasztott milliókról, szórakozásból agyonvert koldusról,
konkurensek felgyújtott raktárairól, megerőszakolt cselédlányokról
és… Uram, irgalmazz! Siegl förtelmes mániájáról vallottak, mely
rögeszme arra késztette a pénzbeszedőt, hogy időnként a
Százházba menjen, ahol a patkányoktól, tetvektől, csótányoktól
hemzsegő, bűzös proletárlakások mélyéről gyereklányokat vásárolt
magának, és miután kiélte velük beteges vágyait, az utcára lökte
őket.
Ambrózy báró olvasás közben mindvégig magán érezte a négy
férfi vizsla tekintetét. Miután végzett, az utolsó vallomást is
visszahelyezte a saját borítékjába, majd a vaskos paksamétákra
tenyereit.
– Úgy látom, urak, van hová fejlődnöm – mondta, rezzenetlen
tekintettel mérve végig társait. – Ha mégis maguk közé fogadnak,
azt megtiszteltetésnek veszem.
– Helyes beszéd! – rikkantott fel Siegl, mire az egész bandán a
megkönnyebbülés langymeleg halláma söpört végig. Piszk elvette
és sorra a maga rekeszébe zárta a vallomásokat, utoljára hagyva a
báró borítékját. Mellényzsebéből ehhez vadonás új karikát és öt
kulcsot vett elő, és miután ezt az acélkazettát is bezárta, társaihoz
lépett.
– Mindenki kap egy kulcsot Ambrózy barátunk széfjéhez –
szólt ünnepélyesen, szétosztva a nevezett tárgyakat. – Ő pedig
szintén mindőnk rekeszéhez kap egyet-egyet.
Acélkarika csörrent, rajta Piszk, Siegl, Vogel és Droppa
kulcsaival.
– Így biztosítjuk, hogy soha el ne árulhassuk egymást – zengte
a ceremóniához tartozó mondatot Vogel.
– Így legyen, mert így akarjuk! – kiáltotta a négy bandatag,
Ambrózy báró pedig a maga kulcskarikáját zsebébe süllyesztve
ismételte utánuk:
– Így legyen, mert így akarjuk!
Engel Sándor pontban korábbi távozása után húsz perccel jött
értük,
– Minden rendben, uraim? – érdeklődött, miközben kinyitotta
a terem vasrácsos ajtajat.
– Másként hogyan is lehetne, Engel úr? – mosolygott rá Piszk.
– Az önök bankja mindig kiváló szolgáltatást nyújt, különösen az
értékmegőrzés terén.
– Bizony, kérem alássan, nálunk az ügyfél az első – pirult bele
a dicséretbe Engel. – Innen még soha semmi nem került ki, hacsak
a tulajdonosa másként nem kívánta.
Hosszú, pincehűvös, villanyos lámpákkal megvilágított,
kriptaszerű folyosón mentek a lépcsőig, mely a bank első emeletére
vitt. A földmélyi csendből a főpénztáros irodájába érkezni olyan
volt, mint fuldoklónak áttörni a víz felszínét Az ablakokon túlról
utcazaj szüremlett be, a bőrfotelek, perzsaszőnyegek, pácolt fával
bontott falak, csinos márványszobrocskák, olajfestmények és a
hatalmas íróasztal pedig mind-mind azt üzente, hogy a világ
gazdag, eleven és szeretnivaló.
Az immár öt tagból álló Piszk-banda sorra aláírta a
hivatalszolga által elébük tartott trezorkönyvet, melyben a
széftulajdonosok minden látogatásai rögzíteni kellett. Ezután maga
Engel úr nyitotta ki előttük a párnázott ajtót, mely közvetlenül a
bank fogadócsarnokára nyílt.
– Legyen máskor is szerencsénk – hajolt meg külön-külön a
távozó kuncsaftok mindegyikének a főpénztáros. – És ha tehetik,
méltóztassanak ajánlani minket a barátaiknak. Most remek
hitelkonstrukcióink vannak kizárólag mágnások részére.
– Úgy lesz, persze – legyintett kesztyűjével Yogel, amit épp
felhúzni készült, ám a mozdulat hirtelen félbeszakadt.
A bank Nádor utcára nyíló fogadóterme szinte kongott az
ürességtől. A márvánnyal borított falak és aranyozott
timpanonokkal díszített mennyezettartó oszlopok között sorakozó
asztaloknál egyetlen hivatalnok sem ült, miként a míves ráccsal
védett pénzkiadó pult is üres volt.
– Mi a kórság? – hördült fel Droppa, ám belé szakadt a szó,
amint az egyik oszlop mögül termetes, katonásan rövid hajú és
szakállú, tömött bajszú, szúrós tekintetű férfi lépett elébük. A
kerekded arcú, komor jövevény fekete öltönyt, fényesre suvickolt
cipőt és angol mintára készült keménykalapot viselt.
Mellényzsebéből ezüst óralánc csüngött, jobbjában
borostyángombbal ékített, vaskos sétabotot tartott, és szemernyi
kétséget sem hagyott afelől, hogy velük van dolga.
– Uraim, ha kérhetem… – szólalt meg érces hangján, ám most
őt szakították félbe.
– Kicsoda ön, hogy az utunkat állja? – kiáltott rá Siegl
elvékonyodó, már-mar hisztérikus hangon. – És hová lett innen
mindenki?
– Ha nem csalódom, Vogel Lajos, Droppa Béla, Siegl Gyula és
Piszk Albert urakhoz van szerencsém.
– Ahogy mondja, öregem – húzta ki magát pimasz mosollyal
az utóbbi, baljával Richárd vállára csapva. – Bár a mi drága
barátunkról megfeledkezett, így kénytelen vagyok én bemutatni
önnek Sédeni-Ambrózy Richárd bárót.
 A keménykalapos férfi pillantásra sem méltatta az ifjú
főnemest, helyette a zsebéből pecsétes irományt húzott elő.
– Uraim, én Zsarnay Győző rendőrtanácsos vagyok, és azért
jöttem, hogy letartóztassam önöket – mondta, felmutatva a
hivatalos parancsot.
– Letartóztat? – vonta fel a szemöldökét Piszk. – Aztán mégis
miféle váddal?
– Az majd mindjárt kiderül – szólt a detektív, és Richárdra
nézett. – Megvan?
Ambrózy báró lerázta magáról a döbbent bandavezér kezét,
azután előrelépve átnyújtotta Zsarnaynak a frissen szerzett
kulcskarikát.
– Öt széf a hármas Wertheimben 301-től 305-ig – mondta. – A
vallomásaik mind kézjeggyel és dátumokkal hitelesítve.
– Te mocsok áruló! – sikoltott fel ekkor Siegl, és öltönye
rejtekzsebéből vékony pengéjű olasz tőrt rántva elő a báróra
rontott. Zsarnay ballal, szinte oda sem pillantva, visszakézből ütötte
őt szájon, mire a pénzbeszedő fülrepesztőt sikkantva zuhant
hanyatt.
Az oszlopok mögül rendőrök ugrottak elő, kezükben súlyos
vasbilincsek zörögtek, és a Piszk-banda egyetlen perc alatt
vezetőláncra került.
– Édes egy öcsém! – harsant fel hirtelen a lelkes kiáltás, amit az
a torzonborz alak adott ki magából, aki mindeddig szintén rejtőzni
volt kénytelen. – Már attól féltem, hogy ezek a gazemberek
odalenn felporcióznak, és a darabkáidat éppeg úgy széfbe rakják,
miként a saját bűneiket.
– Nagydarab vagyok én ahhoz – mosolyodott el Ambrózy
báró, békésen tűrve, hogy Somssich gróf jobbról és balról is vagy fél
tucat szőrcsiklandó csókkal illesse.
– Ez meg hogy kerül ide? – kiáltotta Vogel, erősen küzdve a két
rendőrrel, akik lefogták.
– Én biz’ a két ruganyos lábamon – nevetett rá az öreg gróf. –
Vagy tán azt hitted, a báróm úgy elvert, hogy még mindig az
ágyat nyomom? Hát akkor tudd meg, te fajankó, hogy a tegnap
éjjelt csupán az a bolháktól hemzsegő kerevet bánja, amit Richárd
a botjával alaposan kiporolt.
– És a vér? – kérdezte Droppa. – Mind láttuk, hogy véres lett az
inge.
Ambrózy báró válaszul felmutatta bal kezének kisujját,
melynek begyén apró, máris forradó vágás piroslott.
– Vigyék őket a káposztás kocsira! – intett Zsarnay, ám mielőtt
a rendőrök engedelmeskedhettek volna, Piszk dermesztőén fagyos
hangja töltötte be a bank előcsarnokát.
– Ezért meg fogtok dögleni! Halljátok, szarcsimbókos főurak?
Mindegy, hogy gróf vagy báró, hamarost így is, úgy is a dunai
halak fogják zabálni a húsotok!
Piszk Albert akkora erővel küzdött a két rendőr ellen, hogy
lassanként attól kellett tartani, elszabadul{68}, ám ekkor Ambrózy
báró a ziháló férfi elé lépett, és annak arcába hajolva szólt
– Vitál Irma üzeni, hogy miután a hóhérral randevúztál, tárt
karokkal vár odaát.
A hivatalnok, csaló és gyilkos ezt hallva oly gyorsan ernyedt el,
mintha maga a márványpadló szívta volna ki belőle az életet. A
rendőrök a banda négy tagját immár könnyedén cipelték ki,
Zsarnay pedig elismerően biccentett Richárd felé.
– Szép munka volt, báró úr – mondta. – Okosan tette, hogy a
szegény lány halálának éjszakáján bejött a kapitányságra, hogy
feljelentse ezt a rühes csürhét.
– Korábban kellett volna – felelte Richárd.
– Ha korábban teszi, aligha szerezhettünk volna ellenük oly
erős bizonyítékokat, mint a saját kezükkel aláírt vallomások
 – Ez igaz – biccentett a báró. – Ám az se hamis, hogy igen
nagy szerencsém volt, amiért akkor éjjel épp maga adta az
ügyeletet, tanácsos úr. Más aligha hitt volna nekem.
– Meglehet – mondta Zsarnay, majd hirtelen ideától
villanyozva a fiatalemberre vetette élénk tekintetét. – Arra kérnélek,
fiam, hogy mától szólíts engemet Győző bátyámnak, mert biz’ te
nekem… ha megengeded, méltóságos uram., ezentúl Richárd
öcsém leszel.
– Megtisztelsz, Győző bátyám – csapta magát katonás
vigyázzba Ambrózy báró.
– Tudod, gondolkodtam – karolt bele Zsarnay a fiatalemberbe,
hogy visszakísérje őt a páncélterembe, ahonnan bírói rendeletre
még elő kellett hozniuk a Piszk-banda elleni bizonyítékokat –, és
végül igen szomorú lettem.
– Ugyan mitől?
– Hát csak attól, Richárd öcsém, hogy ezt az egész furmányos
csapdát te eszelted ki, ám detektív, bár nagy talentumot mutatsz
hozzá, mégsem lehetsz, mivel kék a véred.
– Úgy véled, Győző bátyám, hogy egy báróból sosem válhat
igazi nyomozó?
– Dehogynem, fiam – nevetett keserűen Zsarnay Győző. –
Majd ha szoknyás detektívekről ír az újság, akkor biztosan{69}.
 8
Pecsétviasz
Buda, 1901. február 18.

Az Ambrózy-villa minden lakója számúra óriási szenzációt jelentett

az új hintó érkezése, még ha ezt saját vérmérsékletünk szerint más-
más módon fejeztük is ki. Miként az előző, tűzben pusztult jármű,
ez is Kölberék {70}, a hírneves kocsikészítők műhelyében épült, és a
legények, akik jókor reggel hoztak, még azután is büszkén
pucoválták, hogy mind kivonultunk azt megcsodálni.
– Jesszompepi, ki látott már ilyen szépet! – csapta össze két
tenyerét Terka néni.
– Lássák csak meg Pesten, ahogy a bakon kakaskodok,
mindjárt lesz respektusom a haverek szemében – vigyorgott Isti,
nyomban begyűjtve napi első könnyed nyaklevesét, amit szigorú
szakácsnőnk tálalt fel neki.
– Adok én neked kakaskodást, te kajla – nevetett hozzá. – A
báró úr csak nem hagyja szégyenbe hozni magát azzal, hogy a
bakra enged, ahol a szél folyton csattogtatná azt a lapátfüledet.
Az új Kölber nagyobb, kényelmesebb volt, mint szomorú sorsú
elődje. Az utasokat merev, sarkain szépen kerekített, kemény
bőrtető védte, puha ülésein pedig akár hat személy is kényelmesen
elfért. A kerékagyak rézborítása szikrát hányt a reggeli
verőfényben, hátul vasveretes, széles bőrszíjakkal ellátott
poggyásztartó várt az úti teherre, a magas bakot jól kipárnázott
deréktámasz tette kényelmessé, a laprugók pedig szinte minden
rázkódást lágy ringássá szelídítettek.
– Úgy hiszem, nincs vele gond – állapította meg Agáta mama,
akit a hintón semmi más nem érdekelt, mint az ajtókra pingált
sédeni Ambrózy címer. – Az oroszlán szép, a sasnak sincs hibája, a
bárói korona pedig épp megfelelő méretű.{71}
– Topognak a lovak – intett Gáspár bácsi a nemrégiben
újjáépített istálló felé, és bár igyekezett komoly, megfontolt
ábrázatot vágni, a szeme úgy csillogott, mint két fényesre csiszolt
smaragd. – Hallották a kocsizörgést, hát nem bírnak magukkal.
– Ha topognak – szólt Ambrózy báró, közöttünk az egyetlen,
aki semmi érzelmet nem mutatott hát fogja be őket. Próbaútra épp
jó az idő.
– Ne feledje, uram, hogy délben az Andrássy úton várnak
minket! A házügynök be akarja mutatni a lakást, amit maguknak
talált.
– Addigra bőven visszaérünk, és ha a kocsi jól fut, majd azzal
megyünk át Pestre – felelt a báró, faképnél hagyva villanyos
kedélyű társaságunkat.
Húsz perccel később Maci és Foltos, a villa két lovacskája már a
hámba kötve toporgott, horkantgatott, alig várva az indulást. A
bakon Gáspár bácsi feszített aranyzsinóros kék dolmányában,
melyre most a hideg ellenére sem vette fel prémbéléses bundáját,
hadd lássa mindenki, hogy ő biz főúri kocsis. Isti, aki a lovak
zabláját tartva strázsált, szintén kirittyentette magát, bár ez nála
alig jelentett többet, mint hogy fekete rövidkabátja derekát
rézcsatos övvel szorította karcsúra, lapátfüleit pedig nyúlszőrös
bőrsapka alá szorította.
 Ambrózy báró az ebédlő ajtaján át hagyta el a villát, és
lendületes léptein, valamint ahogy a sétabotját lengette, látszott,
mennyire örül, hogy végre elhagyhatja otthonát Előbb a bakon ülő
Gáspár bácsihoz ment, aki oldalra hajolva hallgatta végig az
utasítást.
– Le a Diana, majd az Istenhegyi úton, aztán a Vérmezőnél át
a Krisztinára, egészen Pasarétig. A Szép Ilona vendéglőnél
forduljunk rá a Budakeszi útra, és menjünk rajta egészen addig,
míg nem szólok.
– Igenis, méltóságot úr – biccentett Gáspár bácsi
szolgálatkészen.
Mire Ambrózy báró a címeres ajtóhoz lépett, Isti már ott állt,
keze a kilincsen, hogy csengő hangon jelenthesse:
– Bocsánat, ha rosszul tettem, de két kővel rakott ládikót
szíjaztam a poggyásztartóra, hogy a teherbírás is ki legyen
próbálva.
– Okos gondolat, István – mondta Richárd, ám hiába várta,
hogy a villa mindenese végre kinyissa előtte az ajtót. Istinek még
akadt mondanivalója.
– Ha nem veszi szemtelenségnek a báró úr, szeretnék magam
is a bakra ülni.
– Gáspár, maga mit szol ehhez? – nézett fel Richárd a bakra.
– Bőséggel elfér a hónom alatt, és ha mégsem, hát ráülök.
A báró újra csak bólintott, mire Isti képén szinte körbefutott a
mosoly. Máris nyitotta a kocsi ajtaját, lehajtva a vadonás új lépcsőt,
majd így kiáltott:
– Tessen parancsolni, méltóságos úr! Odabenn már várják,
úgyhogy nem fog unatkozni
Richárd még csupán félig húzta fel magát a kocsira, ám amint
meglátott, mozdulata elakadt.
– Hát maga? – kérdezte.
 – Hasznos súlyként szerepelnék az utaslistán, ha volna
ilyenünk – mosolyogtam rá fehér prémmel szegett kapucnim alól,
mely vajsárga télikabátom éke volt.
– Jómagam inkább kölöncként írnám fel kegyedet – morogta
epésen a báró, és megadva magát a sorsnak, végre leült. Úgy
döntöttem, hogy a nyilvánvaló sértést inkább elengedem a fülem
mellett, és rögvest a tárgyra térek.
– Magának célja van ezzel a kocsikázással.
– Valóban – ismerte el Richárd. – Célom, hogy kipróbáljam az
új Kölbert.
– Ehhez aligha volna szükség egészen a Kamara-erdőig menni.
– Kamara-erdő, Solymár vagy a Margit-sziget, egykutya. Vagy
mégsem! A Budakeszi út eléggé rázós. Ha a kocsi bírja…
– Maga ígéretet tett nekem – vágtam a szavába, morc szigorral
nézve a szemébe.
– Mire gondol? – kérdezte kissé összezavarodva.
– Csupán arra, hogy semmit nem titkol el, ami Wârral
kapcsolatos.
Ambrózy báró hátradőlt a bőrülésen, botját a tartóba
csúsztatva, és hosszan, töprengőn vizslatott.
– Hát jó, legyen, bár a dolognak valószínűleg semmi
jelentősége – bökte ki végül. – A nagyszigeti gyilkosság alkalmával
használt vascső viaszpecsétje…
– Tudtam! – szakadt fel belőlem a lelkes kiáltás. – Szóval mégis
emlékeztette valamire a virágokkal körülfont C és S betű.
– Nem C és S, hanem CS – mondta. – Láttam már valahol ezt a
mintát, és most meg akarok bizonyosodni ama sejtésemről,
miszerint a pecsétnyomó mégsem lehet azonos azzal, amit évekkel
ezelőtt a kezemben tartottam.
– A Budakeszi úton!
– Ott – Ambrózy báró kabátja belső zsebéből újságot vett elő,
majd komótosan széthajtogatta azt. – És most, ha megbocsát,
elolvasnám a napi híreket.
A villa, mely előtt végül megálltunk, az erdővel borított,
fenséges János-heggyel szemben, a Budakeszi út jobb oldalán várt
ránk. A Kölberről – mely egyébként remekül vizsgázott – leszállva
mindjárt látszott, hogy a házban napok óta nem járhatott senki,
mivel a kert- és kocsikapu előtt lábszárközépig ért a hó. Isti ennek
ellenére a csengőig küzdötte magát, hogy aztán hosszan és persze
hiába rángassa azt.
– Nincsenek idehaza – tárta szét karját a kis mindenes, majd
felcsillant a szeme. – Bémásszak? Ez a vaskerítés meg se kottyan.
Csodálkozva láttam, hogy Ambrózy báró komolyan
elgondolkodik az ajánlaton, ám mielőtt döntésre jutott volna, a
hatalmas telek Pasarét felé eső sarkán lassan közeledő alak tűnt fel.
A kopott nagykabát, a cammogó járás és a kucsma alól felénk
forduló, dohányfüsttől sárga bajszot hordozó ráncos arc csupa
kíváncsiság és jóindulat volt.
– Adjon az Isten szép napot! – emelte meg borzas fejfedőjét az
öreg, aki mindjárt be is mutatkozott. – Suszter János volnék
szolgálatukra. Miben segíthetek?
– A háziakat keressük – intett botjával a vaskapu felé Ambrózy
báró.
– Az rendben is volna, csak épp melliket? – kérdezte a
vénember, aki maga is botra támaszkodott, bár az övé egyszerű,
egyenest a közeli erdőből metszett ág volt, amit a sokéves használat
fényesített, koptatott nemes eszközzé. – Mer’hogy a tulajdonosok,
a két Bors jány már rég nem lakik itt. Előbb férjhez mentek, aztán
megözvegyültek, és mivel közben elröppent vagy negyven
esztendőcske, már nem is vágyakoztak vissza a szülői házba.
– Akkor ez a szép villa folyvást üresen áll? – kérdeztem, mire a
bácsi előbb alapost megnézett magának, majd ki igen örül, hogy
végre van kinek mesélnie, derűs mosollyal felelt.
– Már hogy állna üresen, mikor az öreg Borsné halála óta,
vagyis egész pontosan 1875 tavaszától mindég ki volt adva bérbe.
Előbb a Csenterycsék, aztán a Müllerék, meg a fene se tudja, miféle
népek telepedtek ide. Volt, aki lefizette a díjat egész évre, aztán sose
jött többet, másokat meg rendőrrel kellett kirakatni, mert ingyért
bitorolták a villát. Legvégül aztán a Prohászkayék laktak benne,
ám ők szegények igen rosszul jártak.
– Nocsak? – biztattam egyre növekvő kíváncsisággal az öreget.
– Tán kirabolták őket?
– Olyasmi nálunk nem szokás, pedig akad itt jó néhány
gazdag ház – emelte meg büszkén az állát Suszter úr. – Magam is
ott lentebb, a Széher-villának {72} vagyok a gondnoka, kertésze, és ha
kell, harcos őrizője. Prohászkayéknak se a betörők, inkább a tűz
miatt kellett innét elhurcolkodnia.
– Miféle tűz, tata? – kotnyeleskedett közbe Isti, és mivel épp
nem volt velünk Terka néni, meg is úszta büntetlenül. – Innét
semmi kárt nem látok a házban.
– Mert a kár bévül keletkezett – magyarázta szomorkásán
Suszter úr. – Azt mondta a tűzoltóparancsnok, hogy valami
rongyok tömődtek a kéménybe, amik aztán lángra kaptak, és
visszafordították a füstöt. A dolog már vagy egy hónapja történt, de
úgy hírlik, szegény jó Prohászkayné kisebbik jánya még mindég
köhög.
– Akkor tehát a villa január közepe óta áll üresen? – szólalt
meg végre Ambrózy báró, aki addig egészen ránk hagyta a
kérdezősködést.
– Üresen is, meg nem is – vonogatta vállát Suszter úr. – A
tűzriadalom és Prohászkayék költözése után alig két nappal
benézett hozzám a Bors nővérek ügyvédje. Azt mondta, máris
akadt új bérlője a háznak valami úri hölgy személyében. Az
asszony egyedül vette ki a villát, és azt mondta, a károkat tavasszal
majd ő maga hozatja rendbe, de azóta mozgást itt nemigen láttam
– Miért épp magának mondta ezt el az ügyvéd? – faggatózott
tovább a báró.
– Csak mert a Széher-villa van ide a legközelebb, és a
padlásszobából, amiben én lakom, télvíz idején, mikor a fák még
nem eresztenek lombot, épp rálátni a házra. Pótkulcsot is kaptam
baj esetére, és az ügyvéd úr arra kért, tartsam szemmel a dolgokat.
– Benézhetnénk? – kérleltem a bácsit, aki nyomban a kabátja
zsebében kezdett matatni. – Olyan szép kis villa ez, és én úgy
szeretném belülről látni.
– Mivel a Prohászkayék minden bútort elvittek, magácska
pedig aligha erőszakos lakásfoglaló, hat miért is ne?! – mondta az
öreg, aki az Isti által kitaposott ösvényre lépve máris nyitotta a
kiskaput.
A hatalmas park közepén álló, ősfákkal, valamint szőlő és
rózsalugasokkal körülvett épület úgy vonzott, mint mehet a nektár.
A bejáratig vezető kőlapokat rég nem söpörte senki, de bánta a
fene, hogy a cipőmbe hóié csorog, szoknyám szegélye pedig
csatakossá ázik. Az oszlopok által tartott, háromszögletű timpanon
felirata – Csendilla{73} – végképp elbűvölt.
– Milyen szép neve van – kiáltottam. – Különös szó. Vajon mit
jelenthet?
– Ezt már meg nem mondhatja senki sem, mivel az öreg
Borsné, aki valamikor a negyvenes években elkeresztelte a villát,
már rég jobblétre szenderült – felelte csendes, dallamos szóval az
öreg, mini ha csak verset idézne. – No gyöjjenek csak beljebb, de
vigyázzanak, hová lépnek, mert ami a tűzoltás közben eltört, azt a
Prohászkayék mind szertehagyták.
A villa szemből, a Budakeszi út felől nézve kicsinek tűnt, ám
hamar kiderült, hogy valójában tizenegy szobából és a hozzájuk
tartozó mindenféle mellékhelyiségekből áll.
– Hiszen itt akár el is lehetne tévedni – mondtam, mire a
hangom meglepő erővel gördült végig az üresen álló épületen.
– Ha kérhetném, Mili, inkább ne tegye – szólt rám ingerülten a
báró, aki a küszöböt átlépve egyre nyugtalanabbnak látszott. – Én
most felnézek az emeletre, maga pedig Istvánnal járja be a
földszintet, de ne nyúljanak semmihez.
– Pedig úgy látom, már megbocsásson az őszinte szóért a báró
úr – tárta szét két karját a földszinti szobák egyikében Suha Isti –,
hogy itt máshoz nemigen, csakis a nagy büdös semmihez
nyúlhatnánk.
A villát egészen bejárni alig telt húsz percbe, és bizony néhány
törött bútoron, tűz marta bársonyfüggönyön, szétzúzott tányéron,
korommal lepett szőnyegen kívül alig találtunk valamit. Az tisztán
látszott, hogy a Prohászkayékat elkergető vész a hátsó kertre néző
szalonban tette a legnagyobb kárt. A kandalló felső párkánya és
fölötte a fal meg a mennyezet szénfekete lett a kicsapó lángoktól,
továbbá a hátrahagyott, végképp tönkrement bútorokból is ott
akadt a legtöbb.
– Mondtam én, hogy nincs itt már semmi érdekes – sóhajtozta
Suszter úr, mintha emiatt önmagát szégyellné. – Akkor tetszettek
volna látni, mikor a Müllerék laktak itt. A Csendillát még azok is
megbámulták, akik nyáridőben kirándulni jöttek erre, mert hogy,
kérem, ennek a háznak bája volt, sőt, kelleme.
A kiskapu nyikorogva zárult be mögöttünk, és miután
Ambrózy báró egy ezüst ötkoronást nyomott Suszter úr kicsit sem
ódzkodó markába, elindultunk haza.
– Lelt-e valamit? – kérdeztem Richárdot, amint a Kölber
megfordult.
– Bizonyságot, hogy igazam volt. A pecsétnyomót sok
esztendővel ezelőtt a Csendillában láttam utoljára, mivel az a
házhoz tartozott.
– Virágokkal körülvett CS betű – bólintottam. – Szóval a
kedves kis laknak saját pecsétje volt.
– A villa azonban üres, a pecsétnyomó pedig már rég
elkallódhatott valami ószereshez, aki aztán továbbadta, hogy végül
kideríthetetlen utakon Wârhoz jusson.
– Vagy mégsem – hajoltam közel a báróhoz, és tenyeremet
kinyitva megmutattam, ami a kesztyűmön hevert. – Ezt a
konyhaasztal alatt leltem, ami túl súlyos volt ahhoz, hogy bárki el
akarja vinni. Ha nem tévedek…
– Pecsétviasz! – Richárd a fogával tépte, húzta le kezéről a
bőrkesztyűt, és vette ujjai közé a leletet. – Még nem száradt ki,
egészen sima, így tehát aligha olvaszthatták meg egy évnél
régebben.
– A színe pedig – mosolyodtam el – épp olyan árnyalat,
amilyennek Makkay detektív a vascső pecsétjét leírta.

Pest, 1901. február 18.

A majd’ két méter magas, jó kiállású férfit az utcán látva divatos

„sportsman”-nek néztem volna, aki épp csak betöltötte az ötvenet,
ám fizikuma és szellemi ereje teljében sok elpuhult harmincévessel
is felvehette volna a versenyt. Markáns arcát különösen vonzóvá
tette rövidre nyírt, egészen ősz pamacsszakálla, mely különös
kontrasztot képzett ajka fölött húzódó ébenfekete bajuszával.
Hátrafésült haja szintén őrizte egykori színét, bár halántéka szépen
őszült, amitől ez az alak valahogy titokzatossá, kiismerhetetlenné
vált.
Könnyen meglehet, hogy Blum Bernát {74} ingatlanügynök
valóban űzött valami sportot, ám ez természetesen nem került
szóba. Ehelyett az Andrássy út 27. alatt álló Fischer-Sonnenberg
palota{75} második emeletén található lakásról beszéltünk, melynek
kiterjedése engem szó szerint elképesztett.
– Íme, a nagy szalon – állt meg a hatalmas helyiség közepén
Blum úr, kinek minden mozdulata kimértnek, hűvösen
visszafogottnak és jól átgondoltnak tűnt Esze ágában sem volt ránk
tukmálni az ingatlant, sőt, mintha nem is különösebben érdekelte
volna, hogy végül megvásároljuk-e, és ez nekem nagyon imponált.
– Mint látja, méltóságos asszonyom, a helyiség három nagy
ablakkal rendelkezik, így bőven áradhat be rajta a délutáni
napfény. Mivel az Andrássy út igen széles, a szemközt álló Opera
pedig valamelyest még beljebb is van a járda síkjától, mint a többi
épület, semmi nem árnyékolja be a palota homlokzatát.
– Nyáron túl meleg lehet – nézett körül lornyonján át Agáta
mama, bár a szalonban rajtunk kívül gyakorlatilag semmi nem
volt, leszámítva a plafonról függő ódon csillárt.
– Erre valók a spaletták, méltóságos asszonyom – lépett
közelebb az ablakokhoz Blum úr, ám végül mégsem mutatta meg
a kihajtott falapokat, inkább továbbindult a következő ajtóhoz. –
Kérem, kövessenek. A hölgyeknek bizonyára tetszeni fog a konyha,
mely a legmodernebb berendezéssel bír.
Immár kerek egy órája kóricáltunk az Andrássy úti lakásban,
amit a Blum & Wertheimer ingatlankereskedő cég ajánlott a
figyelmünkbe, miután felkerestük őket, közölvén, hogy Richárddal
fészket kívánunk rakni Pesten. Közelgő frigyünk cseppet sem
hatotta meg őket, sőt mi több, szerencsére nem is játszották ezt
meg, miként a legtöbb kereskedő tette. Ahogy nekem, úgy
Ambrózy bárónak is elege volt az esküvőnk hírére meghatott és
persze hamis könnycseppeket kipréselő úri szabókból,
kelengyeárusokból, díszfogatosokból, virág- és
ékszerkereskedőkből, akik földig hajolva fejezték ki
jókívánságaikat, hogy aztán mindent méregdrágán igyekezzenek
ránk sózni.
Blum Bernáton ehhez képest az látszott, hogy valójában nincs
is szüksége a pénzünkre. Ha megvesszük a lakást, legyünk benne
boldogok, ám ha mégsem, hát neki úgy is jó. Mikor a ház előtt
találkoztunk vele, épp a földszinten üzemelő Budapest kávéház
bérlőjével beszélgetett, és bár látta címeres hintónkat megállni, csak
azután sietett az üdvözlésünkre, hogy udvarias búcsút vett
Rosenberg úrtól.
Szó sincs arról, hogy ez a részéről rátartiság, közöny vagy
hányavetiség lett volna. Blum úr testileg-lelkileg-anyagilag
kiegyensúlyozott férfiúnak tűnt, aki tudta, mit vár tőle a vevő, és
azzal is tisztában volt, hogy cserébe neki csupán higgadtnak,
becsületesnek, korrektnek kell maradnia.
– Íme az ebédlő, melyből rövid közlekedőn át érhető el a
konyha – vezetett tovább minket Blum úr. – Tessék parancsolni! A
csempék minden falon vállmagasságig rakottak, és egy sem repedt
vagy lötyög. Mosogatáshoz két nagy falikút áll rendelkezésre, a
sparhelt ötplatnis, kétsütős, vadonás új.
Az ügynök megnyitotta előttünk a konyha hátsó ajtaját, ám
előtte felhívta figyelmünket a rajta fityegő tekintélyes lakatra.
– A kamra zárható és feltörhetetlen. Amennyiben a lakás
úrnője nem bízik a cselédjében… és ugyan melyik cselédben
lehetne megbízni manapság…, akkor a kulcsot magánál tarthatja,
naponta porciózva ki a szükséges lisztet, zsírt, cukrot. A kamra
egyébként tökéletesen száraz, a legnagyobb nyári melegben is
hűvös és garantáltan egérmentes.
Blum úr úgy szökkent át az oldalsó ajtóhoz, mint aki már
ezerszer bejárta ezt az útvonalat. Újabb, bar a korábbiaknál sokkal
keskenyebb, ablaktalan közlekedőbe léptünk, melyről négy ajtó
nyílt.
– Ez itt a személyzet lakrésze, amiből önök is láthatják, hogy
igazán különleges ingatlanról van szó, hiszen a legtöbb lakásban a
szolgák egyetlen kicsiny helyiségben, sőt, a konyhában
kénytelenek aludni – az ügynök villámsebesen nyitott ki három
ajtót. – Itt azonban, bár szűken, de hat vaságynak van hely, így a
ház ura és úrnője akár külön komornyikot, komornát, szakácsnőt,
cselédlányt is tarthat, nem beszélve a nevelőnőről, ha majdan,
ugyebár, szükség lesz rá.
Eszemben sincs tagadni, nekem mindezt hallva bizony
földbe… Akarom mondani halkan reccsenő hajópadlóba
gyökerezett a lábam.
– Cselédekről eddig szó sem volt – súgtam oda Richárdnak, ám
a szűk folyosón csodásan terjedt a hang, így megjegyzésemet
mindenki hallhatta. Blum úr úgy pillantott rám, mintha illetéktelen
behatoló volnék, hisz jövendő otthonomat eddig is kizárólag Agáta
mamának mutogatta, gondolván, hogy a jövendő házasok
(Richárd és én) még túl fiatalok vagyunk a komoly döntésekhez.
– A személyzet elengedhetetlen – okított feddőn a báró. –Talán
maga akarja elkészíteni a vacsoránkat?
– Miért is ne? – csodálkoztam. – Hisz pendelyes korom óta
tudok főzni, és papácskat sem látta el más, míg otthon laktam,
szóval…
– Sajnálom, Mili – torkolt le Richárd, és a szeme nagyot villant
–, de Ambrózy báróné nem engedheti meg magának, hogy
személyzet nélkül éljen a Fischer-Sonnenberg-palotában!
Éreztem én a figyelmeztető tónust, és hallottam a szűkös
cselédszobákat lornyonján keresztül vizslató Agáta mama
aggodalmas sóhajtását, ám ha egyszer végre kinyitottam a számat,
nehezemre esett azt becsukni.
– Ha nekem komornám lesz, maga sem ússza meg komornyik
nélkül. Majd olyat keresünk, aki nemcsak kikeféli a cilinderét és
reggelente felöltözteti, de kiolvassa maga helyett az újságokat, eljár
a kaszinóba szivarozni, kártyázni, politizálni, és ha igazán ügyesen
teszi a dolgát, akkor magából akár még a Parlamentbe soha be
nem járó, a komornyikja kezével mégis voksoló főrendi házi
képviselő is lehet.
Replikámat derült, őszinte mosollyal adtam elő, ám Ambrózy
bárón kívül senkit nem hoztam vele zavarba. Sőt, Blum úr, aki ízig-
vérig üzletember volt, rögvest a mellényzsebébe nyúlt, kivéve
onnan egy névkártyát.
– Ajánlhatom esetleg a méltóságos úr figyelmébe a Krakauer{76}-
féle cselédszerző hivatalt? Ők csakis a legjobb áruval dolgoznak,
gondosan ellenőrizve a kiajánlandó személyzet előéletét és…
– Árut mondott? – kérdeztem én, mire a lakásügynök ridegen
meredt rám.
– Parancsol a kisasszony? – kérdezte úgy, mintha csak most
vett volna észre, ami bizonyos értelemben megfelelt a valóságnak.
– Jól hallottam, hogy árunak nevezte a cselédeket?
– Ami pénzért kel el… és a személyzet bizony ilyen… az
nálunk árucikk, igen – Blum úr ezt a lehető legtermészetesebben
mondta, sőt, mintha kissé csodálkozott volna azon, hogy akadhat,
aki ezt másként gondolja.
A sármos sportsman egyik pillanatról a másikra változott át a
szememben lelketlen szörnyeteggé, akivel vitába keveredni sem
érdemes, hisz látszott rajta, hogy a szíve helyén csupán a degeszre
tömött pénztárcája lakozik.
A lakásbemutató szerencsére hamarosan véget ért. Az ügynök
még megmutatta, hogy a negyedik, legkeskenyebb ajtó mögött a
fűtőfolyosó rejtőzik, mely épp csak leányvállnyi szélességű volt és a
vége vaksötétbe veszett. Megtudtam, hogy a cselédnek telente
minden hajnalban ide kell beszuszakolnia magát, hogy aztán a
kényelmes hálókban, és egyéb úri helyiségekben lévő
cserépkályhákat megrakja, méghozzá hátulról.
– Ez a megoldás régi, ám igen praktikus – mondta Blum úr. –
Így a lakásban sosem kell szénportól szutykos, pléhvödröt cipelő
cseléddel találkozni, aki úgyis csak bekoszolna az értékes
szőnyegeket, miközben motozásával felveri békésen szendergő
gazdáit.
Milyen szép is lesz ez – gondoltam borzadva. – Mialatt az ifjú
pár, azaz Richárd és én a meleg, puha ágyban alszunk, a fal
mögötti, patkányjáratnak is szűk fűtőfolyosón egy cselédlány fog
fulladozni a füstben, azon igyekezve, hogy közben a lehető
legkevésbé égesse meg magát, és ha ez mégsem sikerül, majd
szénporos tenyerét a szájára tapasztja, nehogy idejekorán
felébresszen minket a sikolyával.
Az utcára lépve Blum úr azt javasolta, hogy üljünk be a
Budapest kávéházba megbeszélni a részleteket, ám erre Agáta
mama természetesen nem volt hajlandó.
– Az ügyvédünk hamarosan felkeresi önöket – mondta.
– Úgy vélem, a lakás rangunkhoz, valamint a fiamhoz és a
jövendőbelijéhez méltó.
– Nagy örömömre szolgál ezt hallani, méltóságos grófnő –
csókolt kezet Blum úr előbb Agáta mamának, majd kelletlenül bár,
de nekem is. – Akkor hát hamarost találkozunk a szerződés
aláírásakor.
Hazafelé kocsikázva persze nem álltam meg szó nélkül a
dolgot.
– Mégis mire kell nekünk négy szoba, bálteremnek is beillő
szalon, ebédlő, könyvtár, sőt, külön dohányzó, ahová Blum úr
szerint a trófeákat szokás akasztani? Egek, Richárd, hisz maga
nem is vadászik!
– Oh, dehogynem! – nevetett fel az én szédült báróm, aki igen
jól szórakozott a pufogásomon. – Csak épp akit én veszek célba, az
végül inkább bitófára, vagy legalábbis börtönbe kerül.
– Mondhatom, nagyon szellemes – simítottam le dühösen a
szoknyám, pedig az nem is vetett ráncot. – Én akkor sem akarok
falban motozó cselédeket!
– Nyugalom, drágám, a személyzetet majd én válogatom –
csitított Agáta mama, aki végre levetette a lakásügynök számára
felöltőit merev és szigorú grófnői maszkot. – Több tapasztalatom
van ebben, mint a családban bárki másnak. A komornát viszont…
mert egy báró Ambrózynénak, ha Pesten lakik, muszáj, hogy
legyen komornája… magának kell kiválasztania.
– Mégis honnét akasszak én le egy olyan komornát, aki el tud
engem, a marosvásárhelyi polgárlányt és székesfővárosi magánzó
detektívet viselni? Hacsak… Hm, azt hiszem, támadt egy remek
ötletem!

Pest-Buda, 1901. február 19.

– Mán hogy a lófarába ne mennék, ha egyszer illen szíves szóval

hínak? – kiáltott Mück Márika, és már bogozta is ki derekán a
patyolat cselédkötényt, amit Róza asszony külön neki varratott.
Tán épp ez a gazdasszonyoknál szokatlan jótett jutott eszébe a
kislánynak is, mivel mozdulata hirtelen megakadt, és úgy nézett
arra, aki befogadta, mint tilosba tévedt borjú az anyjára. – Ne
tessen mán haragudni a ténsasszonynak, hogy ennyire kurtán-
furcsán, hirtelenkedve dobom le magamról a szógálatot, de hát a
szerelmes szívnek nem lehet parancsolni.
– Micsoda szerelmes szívnek, te kölyökmacska? – nevetett Pest
Rózsája a kisszalon selyemkanapéján, puha párnák közt félig ülve,
félig heverve.
– Hát a Mili kisasszony meg a báró úr szerelmes szívének, na –
magyarázta a kis cseléd. – Mer’ teccik látni, ők úgy egymásba
gabalyodtak, mint két szőlőkacs, ami másmás tőkéről eredt, nekem
pedig muszáj az igaz szerelem közelében lennem, hátha végül rám
is ragad abból az érzeményből.
– A szerelem aligha úgy terjed, mint a tavaszi nátha – vélte a
Magyar utca 20. úrnője.
– Pedig másként nem lehet, mer a tapasztalás is aztat mutatja,
hogy tavasszal a méhecskétől a főminiszterig mindenki hajlamos a
szerelemre – bizonygatta Márika. – Láttam én abból eleget a
Tabánban, hogyan osonnak az első meleg napsugár hívására a
varró-, mosogató-, de még az urasabb leányok is a fészer mögé,
vagy a zegzugos sikátorokba, hogy ottan a ficsúrok
megmarkolászhassák őket. Tavasz és szerelem, az egy, és ha én egy
új szerelem közelében lehetek, tán rám is ragad belőle annyi, hogy
megtaláljam végre az ideálom.
– Jól van hát, Márika, ezennel elbocsátalak a szolgálatból –
bólintott nevetve Róza asszony. – A kötényt viszont ne vedd le.
Hasznos lehet az még az új helyeden.
– Komornának nem kell, de azért köszönettel veszem –
vigyorgott kapafogait villogtatva a kislány. – Mer’hogy magánál
komorna leszek, igaz-e, Mili kisasszony?
– Magam sem tudom biztosan, mire való egy komorna –
feleltem –, de igen, te az leszel.
– Nem lehet az nagy kunszt – legyintett magabiztosan Márika.
– Voltam én már rajzoló, házi mindenes, szakállas lótolvaj és Emma
kisasszony mellett társaskodónő is. A komornaság se foghat ki
rajtam.
– Ebben nem kételkedem – mondtam. – Most menj és készítsd
össze a holmidat, mert hamarosan indulunk. Amíg az új lakásba be
nem költözünk, a villában fogsz lakni, hogy összeszokjunk.
– Az se kunszt, hisz Mili kisasszony az Emmácska húga, ő
pedig nekem tesvéri barátném – okoskodott magabiztosan Márika,
majd olyasmit tett, ami valószínűleg pukedli szeretett volna lenni,
ám ahhoz sehogy nem sikerült hasonlítania.
Miután a kislány távozott, Róza asszony felém fordította egész
ügyeimét.
– Hiányozni fog – szólt csendes derűvel. – Igaz, a múlt héten
orrba vágott egy udvari tanácsost, mert az illető azt hitte, hogy
nálam a cselédeket is éppúgy lehet csipkedni, mint a… Nos, mint a
lányaimat. Márika vidámságot hozott ebbe a házba.
– Én sem fogok mellette unatkozni, annyi biztos – bólintottam
szemlesütve, mivel Róza asszony átható tekintetétől szinte
meztelennek éreztem magam.
– Azt hiszem, még nem is gratuláltam – mondta ő lassú,
hosszan nyújtott, óvatos szavakkal, mint aki koromsötétben
tapogatózik. – A lapokból persze már tudtam, és a szalonomat
látogató urak is pletykálták, hogy hozzámegy Richárdhoz, ám ez
idáig nem volt alkalmam kifejezni jó kívánságaimat. Jut eszembe, a
mi drága bárónk miért nincs magával, merre kóricál?
„A mi bárónk” – ezt hallva láthatatlan kezek rántották
kegyetlenül szorosra a fűzőm, kipréselve belőlem minden levegőt.
Emma is mondta, és én magam is éreztem már korábban, hogy
Pest Rózsájának és Richárdnak közös múltja van, ám hogy miféle,
azt még mindig homály fedte.
– A báró úr kora reggel távozott a villából, méghozzá se szó, se
beszéd – feleltem, midőn sikerült újra levegőhöz jutnom.
– Igen, ez nagyon is jellemző rá. Ő a lidércláng ebben a
nagyvárosi mocsárban. Hol itt, hol ott látható, ám előre sosem lehet
tudni, merre bukkan fel legközelebb. Magának viszont, kedvesem,
úgy tűnik, végre sikerült őt a lámpásába fognia.
Róza asszony nem hitt abban, hogy Richárdot és engem a
szerelem vett rá a házasságra. Suskust, csalást, titkos machinációt
sejtett a dolog mögött, és bár ezt nyíltan nem mondta ki, a
viselkedéséből, arckifejezéséből nyilvánvaló volt a dolog.
Elpirultam, ő pedig ezt tökéletesen félreértette.
– Jaj, drágám, nehogy azt higgye, hogy ezzel a buta lámpás
hasonlattal valami illetlenségre céloztam – nevetett, majd felállt, és
miközben tovább fecsegett, másodszor is teletöltötte a köztünk lévő
asztalkán lévő meggylikőrös poharakat. – Mivel a házam örvend
bizonyos hírnévnek, amit nyugodtan nevezhetünk kétesnek, sajnos
bármit mondok, azt sokan azonnal sikamlósnak vélik, pedig
higgye el…
Róza asszony csak beszélt és beszélt, ám az én gondolataim
ekkor már Richárd körül forogtak. Vajon hol lehet? Előző nap
közöltem vele, hogy Márikát szeretném komornámnak, és bár
meglepte az ötlet, semmi kifogása nem volt ellene.
– Tudtommal Kovátsékkal lakik a Tabánban – mondta. –
Szólok Gáspárnak, hogy reggel fogja be a lovakat, és érte mehet.
Akkor fel sem tűnt, hogy csak rólam beszél, önmagáról nem. A
hintó valóban készen várt, mire a reggelivel végeztem, ám
Richárdnak nyoma sem volt.
– A báró úr jókor hajnalban lesétált a fogaskerekű állomásra,
hogy bérkocsit fogjon – közölte a hírt Gáspár bácsi. – Nekem csak
annyit mondott, dolga van, és hogy a kisasszonyt vigyem, ahová
kéri.
Az Attila-körút 7. szám alatt, az úgynevezett „cigányházban”,
hol Kováts Joszó prímás egész pereputtya lakozott, csalódás ért.
– Mári nincsen itt – mondta Fecska, gondosan ügyelve rá, hogy
szépen domborodó hasát észrevegyem. Gratuláltam neki az új kis
prímáshoz, majd tovább faggattam Márikáról.
– Én úgy tudtam, a nővérem hozzátok küldte lakni, míg
véglegesen el nem rendezi a sorsát.
– Két napig bírta köztünk – villogtatta bogárszemét Fecska
büszkén, mintha nagy hadigyőzelemről számolna be. – Áztat
mondta, nem bírja tovább a rajcsúrt, ami nálunk van, és inkább
visszakérezkedik ahhoz a rosszéletű nőhöz.
– Róza asszonyra gondolsz?
– Arra hát, a flancos mádámra – bólogatott megvető fintort
vágva a cigánylány, kiből Pitykó, az ő hites ura immár asszonyt,
sőt, gyönyörű várandós mamát csinált. – Nem mondom, nálunk
tényleg folyvást szaladoz vagy fél tucat purdé, de hát úgy szép az
élet, ha gyerekzsivajtól hangos, nem igaz?!
A Magyar utca 20.-ban aztán kisült az igazság.
– Dehogy a purdék miatt gyöttem el a Fecskáéktól – kacagott
Márika, akit Róza asszony szívesen vett vissza korábbi állásába. –
Az, kérem tisztelettel, szemenszedett hazugság, amit én magam
tanáltam ki a szép eszemmel, mert szégyellettem megmondani a
valót.
– Pedig ha a jövendő Ambrózy báróné komornája akarsz lenni,
előtte nem lehetnek efféle titkaid – figyelmeztette őt Róza asszony.
– Hát jól van, na – vonogatta vállát Márika, és közben a
szőnyeg kacskaringóit nézte. – Annyi az igazság, hogy a Pitykó
öccse miatt menekítettem el onnét magamat.
– Tán csak nem bántott az a fiú?
– Bántás az, ha úgy néznék valakire, mintha pendely nélkül
adna ott, egy szál szemérmetes sóhajtásban? Mer’ én éppeg úgy
éreztem magamat, mikor az a málé Kis Pitykó rám meregette a
szemit
– Hát ha szerelmes volt a lelkem! – nézett komolyan a
kislányra Róza asszony. – Hisz te úgyis folyton a szívszerelmet
vágyod, most meg, ha jönni látszik, elszaladsz előle. Hogy is van
ez, te bütyök?
– Úgy, ténsasszony, hogy nékem más az ideálom – sóhajtott
merengőn Márika. – Az én ideálom huszárkapitány, tüzérezredes,
de legalábbis postamester, esetleg vasutas vagy villanyos kalauz.
Ennél alább én, kérem, nem adom, mert a szívemet csakis a
kifényesített gombok dobogtatják meg.
– Van ambíciód, fiam, nem mondom – mosolygott Róza
asszony, majd felém fordult. – Vigyázzon, kedves Mili, a lakásába
lépő egyenruhás vendégekkel, nehogy valamelyik végül elrabolja a
komornáját.
Mialatt én Budát-Pestet, azazhogy hegyet-völgyet bejártam
Márika után, sejtésem sem volt róla, hogy Ambrózy báró a
Székesfővárosi vendéglő{77} előtt ücsörög. A János-hegyi kilátóhoz
közeli, gyönyörűséges fapalota, mely a világkiállításon erdész- és
vadászpavilonként működött, ám az ünnepségek után szétszedték,
és végül a János-hegy oldalában újra felállítva közkedvelt
kirándulóhelyet csináltak belőle, télen sem volt üres. Odabenn, a jól
fűtött panorámás étteremben a vacogva érkező, ám télvíz idején is
elszánt kirándulóknak forró tyúklevest, vadpecsenyét és a hatalmas
kandalló nyílt lángja fölött rotyogtatott babgulyást szolgáltak fel. A
kevésbé fázós vendégek kiülhettek a kerthelyiségbe is, ahol a
kocsányos tölgyek alatt sorakozó hosszú asztalokat és sörpadokat
épp úgy letakarították minden reggel, mint nyaranta szokás.
Itt ücsörgött Ambrózy báró is, keze ügyébe húzva az ón-
kancsót, amiben a forralt bor úgy gőzölgött, mintha nagy
testvéreihez, a gyárak kéményeihez kívánna hasonlítani.
– Parancsol még valamit a vendég úr? – kérdezte a cingár, öreg
pincér, kinek hegyes bajsza finoman remegett, jelezvén, hogy a
gazdája által viselt fehér kabátka igencsak elégtelen viselet ebben a
cudar időben.
– Parancsolni nem, inkább kérdezni szeretnék – mondta
Richárd, és kesztyűs keze duplaannyi pénzt tett ki az asztalra, mint
amennyibe a forralt bor került. – Feltéve, ha bírja még kicsinyt a
hideget.
 A pincér fürgén eltette a bevételt, majd finoman összekoppintva
sarkait meghajolt.
– Ha szabad ily élccel élnem, dermedek szolgálatára,
nagyságos uram.
Ambrózy báró kissé hökkenten fogadta a szellemeskedést, de
úgy döntött, nem törődik vele.
– Csupán arra volnék kíváncsi, rég szolgál-e itt? – bökött a
vendéglőre.
– Kereken húsz esztendeje, méltóságos úr – felelt a pincér. –
Még a két éve szerencsétlen körülmények között elhunyt ifjabb
Erber János alatt kezdtem.
– Szerencsétlen körülmények? Mégis, hogyan halt meg a
vendéglőse?
– Főbe méltóztatta lőni magát, pedig még csak 39 éves volt. Ja,
kérem tisztelettel, a nők, ugyebár! A nők szeretik, ha miattuk a
férfiak ledurrantják egymást vagy önmagukat, csak épp utólag
már hiába sóhajtoznak, hogy lám-lám mégis érdemes volt
kegyeikre a szegény ipsze, lukkal a fejben nem sokra mennek vele.
-- Szomorú história – ismerte el Ambrózy báró minden érzelem
nélkül. – Úgy tehát maga már 1894-ben is itt szolgált?
– Ahogy tetszik mondani.
– Történt abban az évben valami különös a környéken?
Az öreg pincér erősen ráncolta a homlokát, ujjaival még az állát
is megvakargatta, majd hirtelen felcsillant a szeme.
– Lindauer urat hasba rúgta az egyik fiákerló – mondta
boldogan. – Megjegyzem, annak az állatnak tökéletesen igaza volt,
mivel a Lindauer úr, mint a Budai Biciklista Egylet tagja, gyakorta
felkarikázott ide, és miután elfogyasztott néhány korsó sert, mindig
kiment a kocsiálláshoz, arról magyarázva, hogy amint a
mérnököknek sikerül motort eszkábálniuk a velocipédekre, a lovak
máris mehetnek a vágóhídra.
 – Valami más? – kérdezte elégedetlenül Ambrózy báró.
– Sajnálom, de abban az évben más szenzáció itt nem történt –
felelt a pincér kissé sértődötten, amiért a vendég nem értékelte
nagyszerű történetét.
– Hát a kilátó? – intett Richárd botjával a hegycsúcs felé. – Van
még benne tűzőr?
– Minden éjjel ott strázsál a Tóth.
– Tóth? Nem Buhának hívták?
– Az régen volt, méltóságos úr – legyintett a pincér. – Mindkét
Buha rég meghalt már. Az egyiket a vízibetegség, a másikat meg
erdőtűz vitte el.
– Szóval ketten voltak? Gondolom apa és fia.
– Ez nem valószínű, merthogy az egyiknek két, a másiknak
meg négy lába volt. Buha Gerzson és a kutyája, kit szintén
Buhának hívtak, vigyázta akkoriban az erdőt.
– Értem és köszönöm – bocsátotta útjára az immár fogvacogva
toporgó pincért Ambrózy báró, majd lassan elkortyolgatta a bor
felét, és közben a tekintete egyetlen pillanatra sem szakadt el az
erdőségből csorba óriásfogként előugró Tündér-szikla fehér
szirtjéről.
 9
Interventio amica
Buda, 1901. február 19.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy az egykori zsebmetsző,

alkalmi lótolvaj, majd bordélyházi cseléd komornává való
kinevezése ennyi gondot zúdít a nyakamba. Kezdődött azzal, hogy
mikor megérkeztünk az Ambrózy-villába, Terka néni fogadott
minket az ajtóban.
– Hát ez a fityfiritty meg honnét hullott már megint a Mili
kisasszonyka nyakába? – mérte végig Mück Márit gyanakvón
széles derekú szakácsnőnk.
– Én mán csak illen visszajáró lélek vagyok, ténsasszony, csak
éppeg az eleven fajtából – nevetett Márika, akit a hintón való
kocsikázás igen bőbeszédűvé tett. – Laktam én mán itten néhány
napot, mikor először gyöttem el a Pilisy-házból.
Róza asszony rezidenciájának nevét hallva Terka néni kerekded
orcája menten vörösleni kezdett, konyharuhájával pedig oly
mozdulatot tett, mintha rontást akarna elhessenteni.
– Kisasszonka, hát a boldogságtól tán egészen elment mán az
esze?! – meredt rám. – Ebbe a tisztességes házba akarja béhozni ezt
a… Jaj, ha kimondom, amit gondolok, penitenciaként hajnalig kell
morzsolnom a Miatyánkot!
 – Mégis mi baja magának ezzel az ártatlan kislánnyal, Terka
néni? – kérdeztem, magam előtt tolva Márikát, hogy végre ne a
hidegben toporogjunk.
– Még hogy ártatlan, te szentséges fakereszt, kire Jézus
urunkat felfeszítették – tolatott előlünk billegő járással a villa
szakácsnője. – Már hogy is lehetne ártatlan az, aki egy olyan
házban élt?
– Nagyon jó kis ház az – vetette fel állát Márika, és már
villogott is a szeme. – A tető sehol se ázik be, a falak vastagok, és
egér is alig akad.
– Ki beszél itt tetőről meg egerekről, te bunamári {78}? – kavarta
két vaskos karjával a levegőt Terka néni. – Nekem az facsarja az
orromat, amit ti ott a férfiakkal míveltek!
– Én a Róza asszony házában csakis egyszer míveltem bármit
is férfival, igaz, abban tényleg szerepelt egy orr, méghozzá az övé,
mivelhogy bevertem neki – közölte harciasan a kis cseléd, csontos
öklét mutogatva.
– Elég a pörölésből – léptem közbe. – Terka néni, tessék szépen
elfogadni, hogy Márika eztán velünk lakik!
– Aztán mégis hol az Isten csudájában? – szakadt ki
szakácsnőnkből a hirtelen harag, amit mindjárt meg is bánt, hisz
hiába vette szájára az Úr nevét. – Na tessék, ez máris tíz Miatyánk!
Helyünk viszont akkor sincs, hacsak nem az istálló szénapadlásán.
– Hideg szállás volna az a komornámnak, Terka néni –
próbáltam csitítani. – Majd a szobám padlóján vetek neki ágyat
pokrócból, díszpárnából. Azt a néhány hetet, amíg még itt lakunk,
úgy is ki lehet bírni.
– Aludtam én már dikón, árokparton, mi több, egyszer még a
tabáni temető sírhalmai közt is – dünnyögte Márika dacosan az
orra alá, és látszott rajta, hogy bár igyekszik titkolni, azért mégis
bántja szakácsnőnk iránta táplált ellenszenve. – Jó lesz nekem a
csupasz padló is a Mili kisasszony ágyának lábánál.
– Fittyfenét lesz jó – legyintett ismét törlőkendőjével Terka néni.
– Még csak az kéne, hogy a mi kis drágánk egész éjjel azt a romlott
levegőt szíjjá, amit te kiszuszogsz.
– Hallja kend, ténsasszony, nekem ne mondjon ilyeneket, mert
a tabáni kőkeresztre fogadom, menten megbúbolom! –visította
Márika könnyes szemmel. – Én igenis tisztességes jány vagyok! Ha
loptam, aztat is kényszerből tettem, a Róza asszonyról meg annyit
se tud, mint köröm alatt a piszok, úgyhogy ne mocskolja őt,
különben…
Az, hogy miféle rettentő bosszú fenyegeti szegény Terka nénit,
már sosem derül ki, mivel ekkor csendesen nyílt az ajtó, és a
nagyszalonból Agáta mama lépett elő.
– Maguk ketten jöjjenek be! – nézett Márira és rám a grófnő
összevont szemöldökkel. – Maga pedig, Terka, lásson végre hozzá
az ebédhez!
Akkora csendben indultunk mind a jelzett irányokba, hogy
még az emeleti óra szomorú ketyegését is hallani lehetett. A
szalonba lépve Márika és én egymás mellé álltunk, mint két
kihágásért előállított regruta, és lehajtott fejjel vártuk, mit ítél
fölöttünk a század parancsnoka.
– Maga tehát… – Agáta mama várakozón nézett a kislányra,
aki észbe kapva nagy hirtelen majd földig roggyantotta a térdét.
– Mück Mári a nevem tisztelettel, főméltóságos grófnő
nacssága – mondta, majd elejét véve minden további
hercehurcának büszkén jelentette: – A Pilisy-házból gyöttem, ahol
eddig a Róza asszony jóságának hála cselédként koptattam a
kenyeret, de azon se szégyellek semmit, hogy tabáni árvaként
nőttem fel.
– Helyes – biccentett Agáta mama. – Egyenes jellem sosem
tagadja le a múltját. Szóval – a grófnő továbbra is Márikat
szemlézte, ám közben már hozzám beszélt – ő volna az, akit
komornájának szeretne kinevelni, kedves?
– Mindig is izgattak a lehetetlennek tűnő kihívások – feleltem
magabiztosan.
– Mivel néhány hét múlva hozzámegy a fiamhoz, ebben
cseppet sem kételkedem – jelent meg Agáta mama szájsarkában az
a picinyke mosoly, ami nála a féktelen derültség jele volt, majd
tekintetét ismét a kislányra fordította. – Aztán mondja csak, fiam,
mit gondol, alkalmas maga a jövendő báróné mellett elvégzendő
komornai feladatokra?
– Ez, nagyméltósága, éppeg úgy ki van zárva, mint Horák úr,
aki egyszer tök részegen tántorgott haza, és a felesége nem engedte
bé, mert attól félt, hogy az urában meggyullad a pálinka, oszt
rájuk ég a ház – vágta ki Márika, alaposan meglepve ezzel
mindkettőnket.
– Szóval úgy véli önmagáról, hogy alkalmatlan komornának?
– Hót ziher, kérem tisztelettel, mivelhogy nékem igen vidám a
természetem.
– És az miért baj?
– Csak azért, mert a nevében is benne van a komornai
foglalatosságnak, hogy az ilyen munkát végző személynek mindég
búsnak, azazhogy komornak kell lennie.
Ezt már nem álltam meg nevetés nélkül, és miközben
kacagtam, még meg is ölelgettem nővérem kicsi barátnőjét. Agáta
mama elgondolkodva nézett, majd ismét magához ragadta a szót.
– Ahogy a hadapród se mind kicsiny termetű, úgy a
komornának sem kell folyvást búslakodnia – mondta. – A maga
feladata, fiam, abból fog állni, hogy az úrnője körül tüsténkedjen.
Rendben tartja a boudoirját, mossa, vasalja, ha muszáj, megvarrja a
fehérneműit, naponta többször segít neki öltözni-vetkezni, és hű,
bizalmas barátnőjeként kezeli minden titkát.
 – És közben beszélhetek is, méltósága? – kérdezte töprengőn
ajkát rágva Márika.
– Amennyit az úrnője enged.
– Akkor hát nincsen itten semmi gólesz{79}, hisz komornának
lenni majdnem ollan, mint Emma kisasszony mellett volt a
társaskodónőség – vigyorodott el a kis cseléd.
– Az öltözéke viszont… – Agáta mama aggodalmasan
szemlélte Mück Mári Tabánból hozott, rongyos szélű szoknyáját, és
a hóna alá csapott papírcsomagot, amiből a Róza asszonytól kapott
cselédruha kandikált elő.
Anélkül, hogy a grófnő folytatta volna félbeszakított
gondolatát, a csengőhöz lépett és meghúzkodta azt. Mialatt arra
vártunk, hogy Terka néni felérjen a konyhából, Agáta mama az
íróasztalhoz ment, pénzt vett elő, és borítékba téve a kezembe adta
azt.
– Mit tetszik parancsolni a méltóságos asszonynak? – kérdezte
szakácsnőnk, kinek arcán egyszerre látszott sértettség, amiért a
„kis fityfiritty” még mindig a villában van, és remény, hogy most
végre ki lesz penderítve.
– Terka, szóljon, kérem, Gáspárnak, hogy tüstént át kell vinnie
Mili kisasszonyt és a komornáját Pestre, a Gólya Áruházba{80}.
– Dejszen Istivel épp most fogták ki a lovakat!
– Akkor szépen fogják vissza őket! – mélyítette szigorún a
hangját Agáta mama, jelezve, hogy elege van az
akadékoskodásból. – Mialatt a hölgyek bevásárolnak, Isti takarítsa
ki a kazán melletti zugot, ahol napközben szundikálni meg titkon
pipázni szokott, mert az elkövetkező néhány hétben Mück
kisasszony ott fog aludni. Vigyenek le vánkost, takarót, lepedőt,
meg ami kell a kényelemhez, de alapos munkát végezzenek, mert
magam fogom ellenőrizni!
Szegény Terka néni mást nem, csak bólogatni bírt, és már ment
is volna, ám a grófnő még utánaszólt.
– Este pedig, miután a kisasszonyok megérkeztek, mártsa bele
ezt a kislányt a fürdőkádba, és alaposan csutakolja le. Elvégre
mégse járja, hogy egy báróné komornájának koszcsíkos legyen a
füle töve, nem igaz?!
– Ablakot nem pucolok – jelentette ki azonnal, mikor
megtudta, hogy majd az egész második emelet a miénk. – Tetszik
tudni, kisasszonka, a munkától nem fáztam soha, de erősen
szédülős vagyok.
A vásárlás sem ment könnyen, pedig ami Bleier úr üzletének
kínálatát a női konfekció területén illette, az bizony akkoriban
páratlan volt egész Pesten.
– Fenemód puccosak ezek az ancúgok hozzám, Mili
kisasszony – sóhajtozott Márika. – Ilyen ruhákat én eddig csak a
Tabánba mulatni járó teátrumi művésznőkön láttam, ezek a
kalapok meg a cseresnyékkel, művirágokkal annyira szépek, hogy
rájuk nézni is félek.
– Nem is neked kell őket csodálni – biztattam a megszeppent
kislányt. – Elég, ha majd a fiatal urak ámuldoznak, mikor
végigvonulsz az Andrássy úton.
Ez a gondolat tetszett Márikának, hát máris vígabban
válogatott a holmik között, amit egyszerre három eladólány
hordott elibénk. Csupán akkor makacsolta meg magát, mikor a
fűzők kerültek sorra.
– Vigye innét ezeket a szörnyű holmikat, naccság – mordult rá
a szolgálatkész áruházi alkalmazottra. – Nem vagyok én rab
madár, hogy halcsontból eszkábált kalickába zárjam magamat.
Végül Gáspár bácsi hat nagy csomagot szíjazott fel a hintó
hátuljára, míg a kisebb holmikat magunk mellé raktuk az ülésre.
– Mit fog szólni Emma kisasszony, ha ezekben az úri
hacukákban meglát? – merengett Márika. – Tán meg se ismer
többé.
– Ha így lesz, majd szépen bemutatkozol neki, és megmondod,
hogy immár kiskacsából hattyúvá cseperedtél.
Mielőtt hazahajtattunk volna, Márika még be akart menni a
közeli Avilai Szent Teréz-templomba. Azt hittem, hálát akar
mondani az Úrnak, hogy ekkorát fordult a sorsa, ám ő, miután
térdet hajtott az oltár előtt, egyenesen az oldalsó hajó fülkéjében
ücsörgő, ott színes szentképeket árusító kispaphoz ment, és saját
pénzecskéjén alaposan bevásárolt nála.
– Úgy hesszöltem – mondta már a kocsiban, hazafelé –, hogy a
maguk szakácsnője igencsak istenes asszony. Ha néki adom ezeket
a képeket, amiken a hitük miatt csupa megkínzott, lenyilazott,
máglyára állított szent látható, tán irányomban sem lesz eztán
olyan szigorú.
Az esti fürdetés alatt hallható rettenetes hangok – úgymint
éktelen visítás, káromkodás és töménytelen szitokszó – alapján
azonban jómagam Márika és Terka néni békekötésére egy likas
krajcárt sem adtam volna. Így aztán mikor később beléptem a
konyhába, a szemem-szám elállt
A mi terebélyes szakácsnőnk kiglancolt, új ruhájába öltöztetett,
szépen megfésült komornám fölött állt, aki az asztalnál ülve
ragyogó mosollyal tömte magába a zsemlyegombócot vadas
mártással és füstölt hússal, miközben korábbi ellenfele a hátát
simogatta, így biztatva őt:
– Egyél csak szépen, drága kis galambom, egyél! – mondta,
könnyű csókot lehelve Márika feje búbjára. – És ha már elég volt
ebből, hát akad itt még friss cukrászsütemény.
Számat tátva hátráltam ki a folyosóra, magamban
megállapítván, hogy a rég holt szenteknek még ma is igen nagy a
csodatevő erejük.
 Buda, 1901. február 22.

Amikor épp nem az esküvői előkészületek vagy a zsaroló személye

kapcsán szerzett csekélyke információmorzsák bogarászása kötötte
le a figyelmemet, akkor Márika komornává való kiképzésén
fáradoztam. Ez sem tűnt kisebb feladatnak, mint fülön csípni egy
többszörös öldöklést elkövető, ravasz gyilkost, mivel a kislánynak
egészen egyedi elképzelései voltak frissen szerzett munkaköréről. A
dolog „társaskodónői” része azonnal remekül ment neki – vagyis
be nem állt a szája –, a ruháim közt is szívesen válogatott – a
szekrényajtó nagytükre előtt önmaga elé próbálva mindet –, ám a
frizurámhoz, amit reggelente elvileg a komornámnak kellett volna
megfésülnie, nem volt hajlandó hozzányúlni.
– Ha én eccer fűsűt kapok a kezembe, és megfodrászolom
magácskát, akkor éppeg úgy teccik majd járni, mint a Mrizsákné
az Aranykacsa utcából – tódította. – Az a szegény asszony oly
nagyon hitt a reklamírozó tábláknak, miként sápatag kispap a
szentírásnak, oszt ezért gondolkodás nélkül meg is vette a Blau és
Fia mágikus hajbodorító balzsamját. Minekutána nagy
suttyomban a fejére kente a kulimájszt, ahogy az az útmutatóban
állt, törülközőt tekert a fejire, oszt várta haza az urát, mert néki
szánta a bodor hajat huncut meglepetésként. Jött is a Mrizsák
tanító, csakhogy aznap későn, mivel előbb elkuglizgatott kicsinyt a
kollegáival. Már jócskán bésötétedett, mikor Mrizsakné hallja ám,
hogy nyiszorog a bejárati ajtó. Kapta hát magát, és anélkül, hogy
lámpást gyűrött volna, a konyha közepibe cövekelt, oszt amint az
ura átlépte a küszöböt, lerántotta fejiről a törülközőt. Mrizsák az
utcáról bészivárgó fényben meglátta őt, majd felordított és kézbe
kapva a kisbaltát menten agyonütötte szeretett hitvesét. A hiba
ugyanis, teccik tudni, ott történt, hogy a Blau és Fia által
forgalmazott csodabalzsamtól a Mrizsákné haja nem
bégöndörödött, hanem csomókban kihullt, és reátapadva a
törülközőre elhagyta gazdája bús fejit. Csóri asszony úgy nézett ki
ott, a félhomályos konyha közepin, de még később, a boncasztalon
is, hogy reánézve a bíró tüstént felmentette Mrizsákot, mondván:
az ördögöt ő maga se kímélné meg a kisbabától, ha ily hirtelen és
rút alakban toppanna elé.
Márika tehát efféle történetekkel szórakoztatott, miközben –
bár volt már komornám – továbbra is magamnak kellett
fésülködnöm és öltöznöm. Igaz, ezt cseppet sem bántam,
különösen, miután életem első, bár igen apró termetű személyzete
közölte velem, hogy…
– Mán nem haragszok ám magára, Mili kisasszony.
– Ennek őszintén örülök – feleltem. – Különösen, mert eddig
nem is tudtam, hogy haragudtál.
– Hát mán hogy az ótvarba ne haragudtam vóna, ha eccer el
tetszett happolni előlünk a szép báró urat! – magyarázta nagy
vehemenciával Márika.
– Előletek?!
– Igenis, hogy előlünk! Az Emma kisasszony meg az én orrom
elől! Mer’ úgy volt az, hogy mikor a Róza asszonynál lakoztunk, én
mán egészen kerekre megálmodtam, milyen szépen fogunk
éldegélni egy erdőszéli kicsinyke házban, ahol minden reggel
szépen szól a pitypalatty, az ablakok ládái tele muskátlikkal, és a
közelben csinos kaszárnya áll, ahonnét hozzám a villanyossal
rendre kijár az ideálom, a fess huszárkapitány.
Elképzeltem, amint Ambrózy báró a muskátlis ablakban
könyökölve hallgatja a fülemülét, miközben az erdei házikó előtt
tovacsörgő villanyosról huszárkapitányok ugrálnak le, kezükben a
Márikának szánt virágcsokrokkal, bonbonokkal, és bizony
elkapott a nevetés.
– Aztán gyött magácska, Mili kisasszony – folytatta a kislány
–, és szer’usz tündérszagú álomvilág, az egésznek menten vége lett.
Mondta is az Emma kisasszony meg a Róza naccság, hogy amint
magácska szóba kerül, a báró úron azonnal kiütközik a heves
szívdobogás.
– Ezt nem csodálom – mosolyogtam rá –, hisz akkoriban igen
sokat bosszantottam a méltóságos urat.
– Ahogy azt kell! – bólintott értőn Márika, mint a szívügyek
komoly szakértője. – Mer’ úgy van az, kérem, hogy mi, okos
leányok csakis akkor szurkapiszkáljuk a férfiembert, ha tetszik a
fizimiskája.
Eszem ágában sem volt vitatkozni a komornámmal, inkább
ráhagytam a dolgot, ám magamban azért mosolyogva emlékeztem
rá, hogy Isti épp tegnap panaszolta, miszerint „ez az új fehércseléd,
aki tegnap még jasszkáli vót, ma meg mán naccságának képzeli
magát, folyvást kötözködik velem”.
Sajnos a jó dolgok mellé valahogy mindig betüremkedik a
rossz. Mück Mári vidám fecsegése ugyan elterelte gondolataimat a
közelgő esküvőről és Wârról, ám a szorongásom néhány órával
később újraéledt, midőn váratlan vendégeim érkeztek.
– Ez itt, kérem, nem baráti vizit – jelentette ki Tarján Vili a
földszinti kisszalonban állva, ahová bebocsátás után Terka néni
terelte őt és a társaságában érkezett költőnőt.
– Bizony, csibe, ez inkább, hm… – Erdős Renée rúzsos ajkát
beharapva töprengett, keresve az ide illő szót, majd ujjával pattintva
rám bökött. – Megvan! Nevezzük interventio amicá{81}-nak!
– Emlékszem még a latinórákra, de mégsem értem, mi a
szándékotok – szóltam gyanakodva.
– Vannak az életnek oly pillanatai – kezdett a magyarázatba
Tarján Vili, levéve, majd ismét szemüregébe illesztve a cvikkerét,
amitől egyszerre tűnt tudálékosnak és sültbolondnak –, mikor az
igaz barátoknak kutya kötelességük közbelépni, mielőtt még a
számukra oly kedves személlyel valami végzetes nem történik.
– Mármint velem? – kérdeztem immár valóban nyugtalanul,
azon töprengve, vajon mennyit tudhatnak ők ketten életem
jelenlegi titkairól. – Miféle végzet sújthatna le rám?
– Természetesen az elhamarkodott házasság végzete – lépett
hozzám Renée, meleg tenyerébe fogva mindkét kezemet. – Vilivel
alaposan átbeszéltük a jeleket.
– Hát jelek is vannak?
– Méghozzá tömegével – kapta elő jegyzetfüzetét a bűnügyi
riporter, és tintaceruzája megrágott végével ütögetni kezdte a
felcsapott lapot. – Itt van mindjárt a nyilvánvaló boldogtalanság.
– Az enyém?
– Ne tagadd, csibe! – biztatott Renée.
– De hisz én nem…
– Jó, megengedem, ha boldogtalan nem is vagy, de a
boldogság, ami pedig a menyasszonyi állapot természetes része
kéne, hogy legyen, sem látszik rajtad. Abban az esetben pedig, ha
a menyasszony az esküvője előtt nem repes az örömtől, és ahelyett,
hogy a csillagok közt lebegne, inkább a talajon járva vonszolja
magát, bizony a boldogtalanság legsúlyosabb szimptómájáról
beszélhetünk.
– Ahogy a naccságos asszony mondja, ez pittyre pontosan úgy
van! – kiáltott fel a konyhaajtót kitárva Terka néni is, aki persze
„véletlenül” még a közelben volt és mindent hallott. – Főztem én
már néki erdélyi tőtött káposztát, és sütöttem fahéjas almás rétest
is, amit igen szeret, de mindhiába, no, mert a Milike valahogy
mégse nem tanál rá a menyasszonyi boldogságra. Ez pediglen
csakis aztat jelentheti…
– Hogy Hangay kisasszonyt valaki avagy valakik erőnek
erejével kényszerítik bele ebbe a házasságba – fejezte be sietve Vili a
megkezdett mondatot, mivel ő szeretett lenni az, aki a
konzekvenciát levonja.
Erdős Renée mélyen a szemembe nézett, úgy kérdezte:
– Ambrózy báró az? Esetleg az anyja? Mondd meg, csibe, és
úgy kiszerkesztetem őket az összes székesfővárosi, de még az
országos hírlapokban is, hogy arról koldulnak!
Tiltakozni akartam, ám a pergő szavak úgy kopogtak három
felől szegény fejemen, mint cseréptetőn a jégeső.
– A Vasárnapi Újságnál dolgozó cimborám értesített, hogy az
esküvőt szokatlanul kicsiny vendégsereggel tervezik megtartani –
ütött füzetére Tarján Vili. – A lap társasági hírekkel foglalkozó
riportere úgy tudja, csupán kétszáz hölgy és úr lesz jelen, akiknek
estebédre a Hungária Nagyszálló dísztermét foglalták le, tánc
pedig egyáltalán nincs tervezve, pedig ez a főúri menyegzőkön
mondhatni kötelező.
– Kétszáz? – nyögtem elkerekedő szemmel, mire Renée úgy
megszorította a kezemet, hogy szinte már fájt.
– Nem az a lényeg, csibe, hogy a grófnő sajnálja tőled a
rongyrázást – mondta. – Engem csak az érdekel, hogy te valóban
hozzá akarsz-e menni a báróhoz, vagy kényszer hatása alatt
cselekszel.
– Én nem… vagyis igen… – habogtam egészen
összezavarodva.
– A grófnő meg az úrfi biztos nem akar a Mili kisasszonynak
semmi rosszat – toppantott ekkor Terka néni, két öklét a csípőjére
támasztva. – Ilyen gonoszságot még csak ne is tessenek gondolni
róluk, különben menten elfelejtem, hogy vendégszerető természet
vagyok!
Szakácsnőnk harcias fellépése végre megakasztotta barátaim
szóáradatát, mégse maradt időm közbelépni, mert a következő
pillanatban Márika rontott be az ebédlőbe.
– Én most itten komornás minőségemben vagyok jelen –
süvöltötte vöröslő fülekkel Mück kisasszony, kezében rázva a
ciroksöprűt, amit jó esetben a főbejárat mellett, a cipőkön érkező
sár ellen szoktunk tartani –, és ezen minutában kijelentem, hogy a
fess báró úr meg a Mili kisasszony házaspárnak igenis ideál!
– Az érzelmeknek itt nincs helyük – emelte fel hangját Vili,
hevesen kopogtatva jegyzeteit. – A tények, kérem, arra mutatnak…
– Majd megmondom én, hová dugja a tényeit az úr! –
ripakodott rá Márika, ám mielőtt cselekedhetett volna, Erdős Renée
is csatlakozott a vitához.
– Az a házasság, melynek már az elején teljes behódolást
várnak el a nőtől, reákényszerítve a férfi akaratát, csakis pokoli
lehet.
Láttam, amint négy barátom nagy levegőt (sőt, Márika a
cirokkal még lendületet is) vesz, hogy aztán általános ribillióba
fullasszák a délutánt. A torkomba gyűlt keserűség oly hirtelen
robbant ki belőlem, hogy már a könnyeimet sem tudtam
visszatartani, és miközben kezemet kirántva Renée szorításából az
ajtó felé rohantam, csak annyit tudtam kiáltani:
– Hisz pokol az már most is!
Aztán faképnél hagytam őket.

Jó húsz perc is beletelt, míg mindenki békén hagyott, ám azután

türelmetlen kopogás zavarta meg magányomat.
– Kitettem a szűrét a gonoszoknak – süvöltötte a kulcslyukon
át Márika. – Tessen mán béengedni, Mili kisúrnőm! A Terka
naccság aztat mondta, hogy nekem komornás kötelességem
magácskát alaposan megvigasztalni. Ugye nem akarja, hogy
elveszítsem az állásomat, csak mer’ becsukatérozta magát, én meg
kívül rekedtem?
Megtöröltem a szememet, a tükörbe pillantva gyönge kísérletet
tettem rá, hogy kisimítsam alatta a sírástól keletkezett táskákat,
majd az ajtóhoz lépve elfordítottam a kulcsot.
– Na, végre hogy! – egyenesedett ki Márika. – Mán kezdett
egészen elmacskásodni a térgyem.
Mondta és jött volna befelé, ám én továbbra is az ajtórésben
álltam.
– Szeretnék kicsit egyedül lenni – közöltem vele.
– Hát a vigasztalással mi lesz? – nézett rám kétségbeesve.
– Vedd úgy, hogy máris sikerrel jártál – biztattam mosolyogva,
és nem is egészen hamisan, hisz buzgó esetlensége tényleg
felvidámított kissé. – Most el kell gondolkodnom néhány dolgon.
– Csak nem a lagzit akarja visszamondani, Milike úrnő?! – ijedt
meg Mück Mári, aki új ruhájában inkább tűnt megelevenedett
hajas babának, semmint bárói háznál szolgáló, felelősségteljes
komornának. – Akárhogy is, de a fess báró urat ki ne tessen
engedni a hálónkból! Lehet, hogy őkegyelme kissé mufurc és
kiállhatatlan pofa, meg hát az öleléshez is csak egy karja van neki,
de higgye el, Milike, olyan ember az, mint az Ördögárok menti
agyagos sár.
Csodálkozón, homlokomat ráncolva néztem rá, mire ő sietve
folytatta.
– Mán nem úgy értem, bocsánat a szóért, hogy olyan büdös,
barna és ragacsos vóna. Dehogy, kérem! Én inkább arra
gondoltam, hogy bár első látásra nem éppeg szívbéli ideál, hisz se
nem kedves, se nem egyenruhás, viszont ügyes leánykézzel
könnyen alakítható.
Márika beljebb nyomakodott kissé, és bizalmas suttogással
még hozzátette:
 – Higgyen nekem, kicsi úrnőm, a férfi olyan cifra párna, amire,
ha ügyesen ülnek, menten a kívánt alakba formálódik, oszt
onnéttól kezdve kényelmes, mint az édes álom.
Ha az imént még úgy is éreztem, hogy megfojt a bánat, most –
Marika bolondos fecsegésének hála – komor hangulatomnak
nyoma sem maradt. Kitártam az ajtót, ő pedig úgy röppent be a
szobámba, mint utcára lökött dühös részeg kezéből a
kocsmaablakba hajított bosszúálló fél tégla.
– A barátai pedig mind bolondok – jelentette ki szigorú arccal
aprócska komornám – Hát hogy lehet úgy rárontani a Milikére,
ahogy macska teszi a lesántult egérrel? Na, dejszen mi jóra is
számíthatnánk az ilyen skriblerektól, nem igaz? Költőnő meg
hírlapszerkesztő, na hiszen! Mindkettő folyvást a hupilila felhők
közt kot'icál, oszt hol verslábat, hol meg rémhírt fabrikál, hogy
azzal verje hókon az ártatlan olvasót.
– Ők akkor is a legjobb barátaim, Marika – emlékeztettem –
Az egyetlen barátaim.
– Ha, nem mondom én azt, hogy tűzre velük! Csak éppeg
tudni kell, mihez van nékik tudásuk, és mihez nincs. A szívbéli
dolgokhoz például aligha értenek úgy, mint az, aki a Talmiban
járta ki az udvarlás oskoláját.
Komornám nagy bőszen böködte a mutatóujjával saját
mellkasát, jelezvén, kire is gondol pontosan.
– Mer’ úgy van az mifelénk, Milike, hogy a pasinger mind
formátlan agyaggolyóbisként gyön erre a szertelen világra –
magyarázta lángoló fülekkel. – Mindet alapost meg kell gyúrni,
püfölni, taposni ahhoz, hogy végül valami elfogad ható formája
legyen. Ott van mindjárt a Gruchek Tódor a Holdvilág utcából.
Piszok egy fráter volt világ életében, aki már nyolcévesen híres
hamiskártyásként csalta ki az emberek szemit, a rövidnadrágból
kinőve pedig akkora korhely lett belőle, mint az egész Gellért-hegy
Citadellástul.
– Azután egy szép nap – találgattam –, midőn Gruchek
hajnaltájt hazafelé tántorgott, hirtelen megpillantotta a leányt, akit
addig csak álmában látott, és az ő szerelme kedvéért talpig
becsületes, dolgos emberré változott.
– Hááát… – fintorgott Márika. – Nem egészen így vót. A
szerelem ugyan tényleg letaglózta Tódort, abban nem volt semmi
hiba. Csakhogy választott párja, a Szivaros Mici utcai nőként
iparoskodott, és gonoszságban, elvetemültségben még ezerszer
rosszabb volt néki a híre, mint a Grucheknak.
– Hol van akkor itt az agyaggyúrás? – kérdeztem gyanakodva.
– Hát ott, kisúrnőm, hogy a Mici lassanként rablógyilkossá
dömöszkölte a szegény, ártatlan hamiskártyást, akit aztán a hóhér
szépen kötélvégre is tett, úgyhogy neki szer’usz világ, annyi lett –
tárta szét karját Márika. – Mindebből pedig az a kalendáriumi
tanúság, hogy amilyen a fazekas, olyan lesz az agyagkorsó.
– Értelek – bólintottam –, csakhogy attól tartok, az én
agyagom már rég kiszikkadt, így hiába is próbálnám gyúrni.
– Eb fülét! – legyintett komornám, levervén asztalomról
néhány könyvet, amit aztán sietve össze is szedett, ám közben sem
állt be a szája. – A báró úr béfogadta magát, kinyomozta az Emma
kisasszonyt, és segített Fecskán, mikor az a toloncban senyvedett.
Mindez pedig nékem aztat mutassa, hogy igenis van ott még
gyúrható szív, csak éppeg valahol mélyen legbelül, a megkövült. .
Újra kopogtattak, mire mindketten a csukott ajtóra néztünk.
– Tán a Terka naccság – súgta Márika. – Nagyon el vót ám
kámpicsorodva a ribillió miatt.
Az iménti három kimért koppantás immár sürgetőbben
ismétlődött, én pedig rögtön tudtam, ki áll az ajtó előtt.
– Márika, kérlek, engedd be a báró urat.
Komornám komoly ábrázatot öltve simította le szoknyáját,
majd mint valami rosszul olajozott mekanikus masinéria az ajtóhoz
lépett. Mielőtt azonban a kilincsre tette volna a kezét, rám nézett és
ujjaival olyan mozdulatokat tett, mintha kenyértésztát dagasztana,
s közben biztatón bólogatott
– Örülök, hogy jó kedvében találom, Mili – szólt Ambrózy
báró, megpillantván visszafojtott nevetésemet.
– Épp magáról beszélgettünk, báró úr, és ez engem mindig
felderít – mondtam, gyors pillantást vetve Márikára, aki viszont
komornai komorságáról egészen megfeledkezve, áhítattal bámulta
Richárdot.
– Nos, khrm, ennek, azt hiszem, örülnöm kéne – lépett a szoba
közepére Ambrózy báró. – Most azonban ennél sokkal komolyabb
dolgokról kell szót váltanunk, méghozzá lehetőleg négyszemközt.
Vártunk, ám Márika fikarcnyit sem mozdult.
– Mück kisasszony, távozhat! – szóltam rá hivatalos hangon,
hátha így magához tér révületéből. Ez meg is történt, ám nem a
kellő eredménnyel.
– Menjek ki? – nézett ránk szigorúan. – Jól van, de az ajtót
nyitva hagyom!
– Már miért tennéd? – csodálkoztam.
– Mer’ nekem komornás kötelességem az úrnőm becsületét
védeni – vetette fel az állát Márika, majd mély meggyőződéssel
hozzátette: – A férfiember mind alamuszi sunnyogó!
– Elfeledkezel róla, hogy a báró úr a vőlegényem –
emlékeztettem nagy komolyan, miközben remekül szórakoztam.
-- Az nem tesz semmit, kérem szépen! Láttam én mán
vőlegényt, aki az esküvő előtt alapost kettesben maradt a
menyasszonyával, oszt az oltárig végül el se jutott, inkább világgá
szaladt, a szegény jány meg nevelhette egyedül a kis porontyát.
– Nem lesz itt semmiféle… poronty – álltam fel, hogy magam
tessékeljem ki végre harcias komornámat. – A báró úr és én
bizalmas nyomozati ügyekben tárgyalunk, ami nálunk
megszokott.
– Hát jó’ van – engedett Márika –, de itten leszek ám
sikoltásnyira!
Miután az ajtó becsukódott, hellyel kínáltam Ambrózy bárót,
ám ő ezt természetesen észre sem vette.
– Hallottam délelőtti látogatóiról – mondta, miközben az
ablakon túli parkot kémlelte szórakozottan.
– Suha Istinek túl sokat jár a szája – sóhajtottam.
– Csupán a kötelességét teljesíti.
– Úgy! Tehát azzal bízta meg, hogy kémkedjen utánam?
– Szereti magát és aggódik.
– Nocsak, tán bajban vagyok?
– Igen – Ambrózy báró sötét pillantást vetett rám. – Hisz
hozzám fog jönni nőül.
Ez fájt, pedig korábban már elhatároztam, hogy Richárd
egyetlen rideg gondolatát, mely jövendő álházasságunkra utal, sem
fogom komolyan venni.
– Maga bánt engem – mondtam –, aminek következtében…
hisz ismer… én is bántani fogom magát, így végül értelmetlen
perpatvarrá válik a beszélgetésünk.
– Sajnálom, ha a megjegyzésemet önmagára vette – vont vállat
már-már közönyösen Ambrózy báró. – Valójában csak arra
utaltam, hogy a házasságunk magának bizonyára a
legkeservesebb dolog, amit eddigi életében el kellett szenvednie.
– Egyszer Emma véletlenségből rácsapta az ajtót a kezemre.
Az jobban fájt, mint igent mondani báró Ambrózy Richárdnak a
pap előtt.
– Ez megnyugtató – biccentett ő.
– Persze lehetne ez a házasság…
– Nem, Mili, nem lehetne! – vágott a szavamba hirtelen támadt
indulattal. – Tekintsük annak, ami: egy érthetetlen és aljas zsarolás
kellemetlen, ám szükségszerű következményének. És mivel az,
nem csodálom, hogy Erdős kisasszony és Tarján úr megpróbálták
róla lebeszélni.
– Nekik fogalmuk sincs róla, mi folyik a háttérben, így
meggondolatlan tetteikért nem is hibáztathatóak.
– Valóban! – értett egyet Ambrózy báró, aki láthatóan örült,
amiért csipkelődés helyett hajlandó voltam komolyra fordítani a
szót. – Mindazonáltal ők is megkönnyebbülhetnek majd, midőn
megoldjuk az ügyet és beadjuk a válópört.
– Ez szép – szóltam fanyar mosollyal. – Két Hangay lány lesz a
világon, akik sosem élvezhették a boldog nászt, ám az egyikük
máris özvegy, míg a másik húsz év alatti elvált asszony. Azt
hiszem, báró úr, a válópör után jobb lesz nekem, ha világgá
megyek, mert a Monarchiában egyetlen tisztes ház ajtaja sem
nyílik majd meg előttem.
– Magánzó detektívként ez aligha érdekelheti, Mili – nézett
rám fürkészőn Ambrózy báró. – Ha pedig megold még néhány
olyan ügyet, mint az 502-es éjszakai járat briliáns esete…
– Nem briliáns! – javítottam ki. – Borostyán!
– Én a munkája minőségére céloztam, de ha most elpirul itt
nekem, amiért megdicsértem, menten visszavonom minden
szavamat – mosolyodott el Richárd, persze csak igen arisztokrata
mód visszafogottan, hogy aztán rögvest elkomorodjék. – Tehát
amennyiben a választott pályáján sikeres lesz, már senkit nem fog
érdekelni, hogy maga egykor rövid ideig a feleségem volt.
Legfeljebb engem, te bikfafejű pasasér! – gondoltam keserűen,
ám aznapra már bőven elegem lett a szívsajgásból, hát feltettem a
kérdést, amire Ambrózy báró azóta várt, hogy átlépte a szobám
küszöbét.
– Halljam hát, mi történt?
 Ő erre elégedetten biccentett, majd a mellényzsebéből négyrét
hajtogatott távirati blankettát húzóit elő.
– Ez az imént érkezett – mondta. – Olvassa, kérem.

BR. AMBRÓZY RICHÁRD KEZEIHEZ – stop –

ÚJABB GYILKOSSÁG TÖRTÉNT – stop –
AZONNAL JÖJJENEK A RÁKOSI
RENDEZŐ PÁLYAUDVARRA – stop
– RUDNAY FŐKAPITÁNY S. K. -
 10
Henri, Paul és egy asszony virággal
Párizs, 1893. november 3-4.

Ambrózy Richard, az ifjú báró immár majd’ két hete tartózkodott

Párizsban, ám az utóbbi három napját kizárólag a Montmartre{82}-
on töltötte. A nyüzsgő nagyváros északi szélén emelkedő dombot
senki nem ajánlotta a ügyeimébe, hiszen a párizsiak szerint nem is
akadt ott semmi érdekes. A Montmartre csupán tömérdek falusi
ház és az azok között tekergő meredek utcák, lépcsők, sikátorok
szegényes halmaza volt, hol kizárólag két dologból akadt bőséggel:
a bohémek által látogatott kisvendéglőkből és kutyaürülékből.
Richárd kíváncsi tekintete azonban egészen mást látott.
Bekóborolta az egész dombot, megcsodálva az immár 17 éve épülő
Sacré Coeur-bazilikát {83}, mely még közel sem készült el, majd
betévedt a rue des Moulins-re, ahol egymást érték a rogyadozó,
egyetlen emelettel (és fáradtságukat temérdek arcpirosítóval fedő
lányokkal) szerénykedő bordélyházak, míg végül – mert a csípős
novemberi szélben átfagyott – az útjába kerülő kicsiny pékségben
ült le melegedni, ahol a gyors beszédű péknétől vastagon vajazott,
forró croissant-t kapott.
 – Olyan ez a Montmartre, mint nálunk a Tabán – sóhajtott az
ifjú báró, aki Buda eme nevezetes, egyszerre víg és szomorkás
városrészében ugyan csak egyszer járt, ám Párizs faluból lett
bohémtanyáját mégis azonnal otthonosnak érezte. A macskaköves,
olykor nyaktörően meredek, gyakorta lépcsőkké váló utcákon
bandukolva, hol minden idevalósi hangos „Bonjour{84}”-ral
köszöntötte őt, mintha régi ismerős volna, olyan békesség szállta
meg Richárdot, amilyet imádott apja halála óta még egyszer sem
érzett.
Késő délután, a rue des Saules-on talált rá a Lapin Agile névre
hallgató kisvendéglőre, és mivel megszomjazott, hát beült oda. A
piros kockás terítővel fedett sarokasztal mellől hallgatta, figyelte a
nagyhangú, víg kedélyű franciákat, akik egyáltalán nem olyanok
voltak, mint a magyar korcsmalátogatók. Odahaza Richárd
sokszor tapasztalta a régi mondás igazát, miszerint „sírva vigad a
magyar”. A franciák hozzájuk képest keveset és igazi ínyencként
ittak, lassan kortyolgatva borukat, miközben sűrű kacagásokkal
cifrázták pergő beszélgetésüket. Ha némelyikük végül be is rúgott,
az asztalok közt sétáló tangóharmonikástól sosem szomorú dalt,
inkább csiklandó, nevettető kupiét rendelt, amit aztán a
kisvendéglő teljes vendégserege együtt énekelt.
Richárd oly jól érezte magát a Lapin Agile-ban, hogy végül ott
vacsorált. Miközben a vesepecsenyét fogyasztotta, azon merengett,
milyen kár, hogy már csak egyetlen napig maradhat Párizsban.
Ha volna saját pénze… Ha találna itt valami olyan foglalatosságot,
ami kielégítené kíváncsi természetét… Ha a maga ura lehetne…
Csupa álom és tétova vágy volt ez, ám a valóság mindennek
ellene szólt. Igazság szerint párizsi útját a nagyapja, Erdődy gróf
fizette, akivel a Piszk-banda leleplezése után végre sikerült szót
értenie. Ebben nagy segítségére volt Zsarnay detektív, aki alapost
kifaggatta az ifjú bárót arról, miként is keveredett a csalók közé, és
mikor atyja haláláról, valamint az Andrássy úti villában élő
nagypapáról is tudomást szerzett, így szólt:
– Holnap tiszteletemet teszem a gróf úrnál, és szépen helyre
ütjük a dolgotokat!
A koros Erdődy István bölcs ember volt, aki jól látta, mekkora
fájdalom dúl unokája lelkében, ezért hagyta, hogy Richárd maga
leljen rá saját útjára. Tűrte, hogy az ifjú báró hajnalonként részegen
jár haza, másnap délig alszik, majd ismét lemerül Pest emberi
sarába, pedig Vén Bódis Gáspár sokszor mondta neki:
– Meg kéne inkább adjusztálni a bárófit. Néhány jókor, kellő
helyt alkalmazott atyai pofon bizton segítene.
– Az atyai meglehet – vélte Erdődy gróf. – Ám sem én, sem te
nem vagy Richárd apja, így a részünkről érkező dörgedelem csak
izzítaná benne a haragot, amit most az egész világ iránt érez.
– Akkor mégis mi legyen? – kérdezte Vén Bódis Gáspár, aki a
tétlenséget mindig rosszul tűrte.
– Várunk – felelte az öreg gróf. – Az unokám életkereke
lekapott az útról, de ki még nem siklott egészen. Ha most löködni,
taszigálni kezdjük, sosem talál vissza a rendes vágatba, ezért hát
azt mondom: türelem! A szállást, kosztot megleli nálunk, és ha nem
züllik el végleg, akkor majd jó szót, tanácsot, ölelést is kap. Addig
meg…
– Fogcsikorgatva reménykedünk – fejezte be gazdája
gondolatát Vén Bódis Gáspár, tehetetlen mérgében épp csak ki nem
köpve az olajozott padlóra.
A békülés első lépéséhez jól jött Zsarnay segítsége, azután
pedig már ment minden a maga útján. A detektív töviről-hegyire
elmondta a grófnak, Richárd miként toppant be az éjszakai
ügyeletre italtól, dühtől és kétségbeeséstől kótyagos fejjel, előadván
Vitál Irma értelmetlen halálának körülményeit, majd sorra a Piszk-
banda általa ismert ocsmányságait.
 – A rocambole-stiklikről {85} persze mi is tudtunk – mondta a
detektív –, ám a törvény nem csíphette fülön a jómadarakat, mivel
a károsultak nem tettek feljelentést. Inkább csendben fizettek,
nehogy szégyenfolt szennyezze a nevüket. Az ön unokája
azonban, méltóságos úr, kivételes bátorságról téve tanúságot,
mintegy beépített ügynökünkként vállalta, hogy kitudja a banda
titkait, és végül a maga fundálta briliáns csel útján, melyben
Somssich gróf is fontos szerepet játszott, rács mögé juttatta a
gazembereket.
Ezt hallva Erdődy nagyapa hosszan, komolyan nézett
Richárdra, mintha át akarna látni rajta, majd annyit mondott:
– Isten hozott itthon, fiam – és megölelte unokáját.
Ettől kezdve Ambrózy báró legalább annyira otthonülővé vált,
mint maga Erdődy gróf. Nem vágyott már a mulatókba, sőt, Pest
utcáira sem, inkább az Andrássy úti palota könyvtárában ült és
naphosszat olvasott.
– Sehogy se lesz ez így jó, méltóságos uram – morogta Vén
Bódis Gáspár. – A szilaj csikó, ha óvatlan vágtáz, és a lába sérül,
meglehet, hogy túlsággal félénkké válik, így ha meggyógyul is, az
istállóból kilépni mégse mer, végül pedig ott pusztul el a szalmán.
– Az unokám nem ló, a könyvtáram nem istálló – ráncolta
homlokát Erdődy gróf.
– Attól még a sérülés, az ijedelem és a magányos bévackolódás
mind igaz – makacskodott Vén Bódis Gáspár.
– Fene a jó dolgodat, hogy te mindig bogarat tudsz ültetni a
fülembe! – csapta a hamutartóba félig sem égett szivarját a gróf,
majd az öblös fotelből kezét nyújtotta a huszárjának. – Na
gyerünk, te tengerjáró kocsis, segíts fel gyorsan, mert dolgom van
az emeleti istállóban. Úgy tudom, akad ott egy megrettent csikó,
akit ideje lesz újra kicsapni a világ mezejére.
Erdődy grófnak idős korára egyetlen szenvedélye híres
Rákóczi-gyűjteményének gondozása, rendezése, gyarapítása volt.
A javarészt levelekből, parancsokból, hadijegyzékekből és egyéb
irományokból álló kincset csodálni, kutatni olykor az Akadémia
tudósai közül is eljöttek néhányan. Egyikük hozta nemrég a hírt,
miszerint néhány Rákóczi által írt levél az akkori emigránsok révén
külhonba keveredett, és most épp Párizsban készülnek azokat
elkótyavetyélni.
Az idős gróf, kinek munkájába az utóbbi hetekben Richárd is
szívesen besegített, rögvest tudta, hogy ennél jobb alkalom a
„rémült csikó” gyógyítására aligha adódhat.
– Csomagoljon, fiam, holnap utazik – szólt Erdődy nagypapa a
könyvtárba lepve.
– Visszaküld Tanára? – kapta fel a fejét olvasmányából Richard.
– Annál kicsit messzebb szalajtom magát – mondta az idős
gróf. – Ha vállalja a küldetést, holnap hajnalban felszáll az Orient
Expresszre, és Párizsig meg sem áll.
Így került hát Ambrózy báró az élveteg királyok, piperés
hölgyek és csalóka fények városába, azon belül pedig a
Montmarte-ra, amit annyira megszeretett. A Rákóczi-leveleket két
nap alatt sikerült felkutatnia és jó pénzért megvásárolnia, maradék
idejét pedig csendes bóklászással, merengéssel töltötte. Szerette,
hogy itt senki nem ismeri, nem tud az őt ért bánatról, az őrült
gyász miatt elkövetett bűneiről, és a lelkiismeret-furdalásról, amit
még mindig érzett. A kisvendéglőt is csak akkor hagyta el, mikor
odakinn a gázlámpákat már meggyújtották, és a novemberi éj
csillagai ezüstszegecses, ében kupolát borítottak a Montmartre fölé.
A rue des Saules, mely valójában egy igen meredek, széles és
végeláthatatlan lépcső volt, a maga girbe-gurba módján a Place
Pigalle-ra tartott. Ezen indult el Ambrózy báró, hogy a hoteljébe
visszatérve megpihenjen végre. A kicsinyke temető mellett baktatva
kedves, bár igencsak kopott házacskák mellett haladt el. Az
ablakokból barátságos lámpafény áradt, sok helyről asszonyi
nevetés, gyermekkacaj vagy épp férfiak hahotája hallatszott ki, ami
szinte mesébe illővé tette ezt a különös városrészt.
Richárd épp a rue des St. Vincent-hoz ért, mely nem messze a
Lapin Agile-tól keresztezte a lépcsőt, mikor a bal kézre eső
sikátorból dühös kiáltást hallott.
– Legyetek akár tucatnyian, ha rögvest nem hagytok békén, a
pálcám végével csiklandom meg a torkotokat, de nem ám szemből,
a szátokon át, inkább a hátsó kapu felől támadva, átokverte
gazemberek!
Ha a fenyegetés nem ily cikornyás, Ambrózy báró tán ügyet
sem vet az éjszakai csetepatéra. Ám mivel a sziporka arra utalt,
hogy a megtámadott különös szellemi képességekkel bír, érdekelni
kezdte a dolog, hát elindult a félreeső utcán, ahonnan a sötét sikátor
nyílt. A dohos házfalak alkotta járat mélyéről csatakos sarat taposó,
súlyos lábbelik dobogása, majd gúnyos ordibálás szállt felé.
– Nédd mán a törpét, még hepciáskodik!
– Te lépsz a szájába, vagy én verjem le azt a mocskos ánglius
kalapját?
– Utoljára figyelmeztetem önöket, útonálló uraim, hogy nem a
méret a lényeg – szólt ismét a megtámadott szenvtelen, kimért
hangon. – Különben sem vagyok törpe, hisz szűken, de azért
elérem a 152 centit, úgyhogy amit önök állítanak, sértés, amiért
elégtétellel tartoznak nekem.
Ambrózy báró immár biztos volt benne, hogy bár ő csak
látogató ebben a városban, mégis közbe kell lépnie, hisz az áldozat
nem csupán művelt, de jelentős fizikai hátrányban is lehet. Mikor a
sikátor bejáratához ért, a gyér fényben négy alakot pillantott meg.
Egyikük két kidobott hordónak vetve hátát védekezőn maga elé
emelte a sétabotját, míg vele szemben három megtermett
montmarte-i hóhemvagány – vagy miként Párizsban mondják,
clochard{86} – toporgott támadásra készen.
– Kicsinyálunk, porbafingó! – lendült előre egyikük, mire az
arcát villámgyors ütés érte.
– En garde{87}! – kiáltott immár nekitüzesedve a harcias kis
ember, aki valóban igen különös alaknak tűnt. Felső teste normál
méretűnek látszott, melyhez képest rövid szakállal keretezett feje,
amin keménykalap ült, aránytalanul nagynak tetszett, míg a
végtagjait valahogy túlságosan is rövidre méretezte az
anyatermészet. A sétabotja viszont, amit vívótőrként suhogtatott, a
következő pillanatban két másik támadónak is bevitt egy-egy
csontrepesztő ütést, úgy felbőszítve őket, hogy egyikük kést
rántott.
– Hol marad a híres francia becsület? – szólalt meg ekkor
Ambrózy báró a clochard-ok mögött, és bár tudta, hogy kiejtése
nem tökéletes, azért remélte, hogy megértik őt. – Hárman egy
ellen, uraim? Hát lovagias ez?
A támadók döbbenten fordultak hátra, míg az apró termetű
ember így kiáltott:
– Bárki ön, monsieur, hagyja csak rám a dolgot! Három ilyen
meztelen csigát magam is bármikor a botom végére tűzök.
A harc, ami persze végül elkerülhetetlenné vált, alig tartott
egyetlen percig. A clochard-ok közül kettő kést lengetve, vad
őrjöngéssel rontott rá Richárdra, míg a harmadik egyedül próbált
elbánni a kis emberrel. A végeredmény két törött kar, négy repedt
borda, valamint három kivert fog és számos jelentéktelenebb
zúzódás képében jelezte, hogy a sétabotok megfelelő kézben sokkal
hatékonyabb fegyverek, mint a részegen forgatott pengék.
Richárd és az alacsony, kacsázó járású emberke a sikátorból
kilépve előbb elrendezte zilált öltözékét, majd egymással
szembefordulva mindketten meghajoltak.
– Monsieur, ön engem az imént mélységesen lekötelezett – szólt
a különös kis fickó, visszahelyezve orrára zsinóron lógó csiptetős
szemüvegét. – Engedje meg hát, hogy reggelig én álljam a
szórakozását. Mondja, mit kíván: abszintot{88}, nőt, esetleg
ópiumot? Bármit is, csak szólnia kell, én megszerzem önnek, vagy
ne legyen a nevem gróf Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec-
Monfa{89}.
– Maga gróf? – hökkent meg Richárd, ám rögvest zavarba is
jött, mivel érezte, hogy csodálkozását akár sértésnek is veheti az
apró termetű férfiú. Ő azonban csak felnevetett, majd sétabotját a
macskakőre pattintotta, és mikor az erős fa a levegőbe ugrott,
röptében elkapva azt a rue des Saules felé indult.
– Hagyja csak el a címet, mon ami {90}, hisz annyit sem ér, mint a
kimetszett kakashere – mondta közben. – Személyiségem grófi
részét olykor már magam is feledem, ám hogy festő vagyok, azt
büszkén vállalom.
Együtt kelt hát útra Ambrózy Richárd báró és Toulouse-
Lautrec gróf, akik – miután megállapították, hogy mindketten az
arisztokrácia tagjai, bár ez egyiküknek sem túl mérvadó – vidám
csevegésbe merülve baktattak lefelé a lépcsőn.
– Ön tehát fest? – kérdezte a kis embertől Richárd
– Pingálgatok ezt-azt, oui {91} – biccentett nagy fejével Toulouse-
Lautrec, majd kikacsintott kalapja alól. – Ám az italt és a
hölgytársaságot sem vetem meg, sőt! No és ön, báró úr, mivel üti el
az időt, amiben élnie adatott?
– Még nem leltem rá a hivatásomra – vallotta be Richárd. –
Hagyom magam sodortani a széllel, hátha utamba kerül az, ami
iránt szenvedélyes érdeklődést érzek.
– A szenvedély, mon ami, veszélyes szerető, ám ha keresgélni
kíván, olyan helyre viszem, ahol eme csodából temérdek akad.
A lépcső aljára érve a Montmartre déli határát alkotó Place
Pigalle-on bukkantak fel. A térbe futó széles Clichy Boulevard-on –
bár jócskán elmúlt már éjfél – hatalmas volt a nyüzsgés. A
gázlámpák alatt tollas kalapban, kopott bundácskákban fázós
hölgyek ácsorogtak, a járdákon pedig a legkülönbözőbb férfiak
siettek céljuk felé, kezdve a szajnai matrózoktól egészen a cilinderes
nagyurakig.
– A Pigalle! – tárta szét kurta karjait Toulouse-Lautrec. – Érzi
ezt az aromát, mon ami?
Leginkább lócitrom, sár és a kéményekből áradó faszén keserű
szagát érzem – mondta őszintén Ambrozy báró.
– Jaj, ne legyen már oly vak, mint az a három gazfickó, akiket
helyben hagytunk! – pirított rá Toulouse-Lautrec. – Ők, ha rám
néztek, egy fura kis nyomorékot láttak, észre sem véve a festőt,
maga pedig, ha a Pigalle-ra néz, mást se lát, csak mocskot. Na,
szépen vagyunk! Pedig ez a hely itt, nekem elhiheti, fiatal barátom,
a világ romlott, ám mégis vérbőn, forrón, elevenen lüktető szíve.
Ami a Pigalle-on nincs, az nem is érdekes, és aki még nem járta be
minden zugát, különös tekintettel a bordélyokra, az még egyetlen
percet sem élt.
– Azt hiszem, monsieur, ön szerelmes Párizsba – találgatott
röpke félmosollyal Richárd, és jutalmul hatalmas bólintást kapott.
– Ahogy mondja, mon ami. És mostantól azon leszek, hogy ez
a város, mely a mindenség legtündéribb és egyben
legtapasztaltabb szajhája, magát is az ujja köré csavarja. Jöjjön!
Toulouse-Lautrec botjával intette le az épp arra poroszkáló
fiákért, és miután elhelyezkedtek a repedezett bőrülésen, a kocsisra
kiáltott.
– A Moulin Rouge{92}-ba, de sebesen, mert már vagy fél órája
nem ittam semmit!
Eme tikkasztó tényt a párizsi kocsis maga is rendkívül
aggasztónak találhatta, mivel a fiáker nyomban nekilódult.
– Valóban egy malomba kell mennünk, ha inni akarunk? –
kérdezte a báró.
– Malomba, ahol nem búzát, inkább Párizs lényegét, az élet
utáni mohó vágyat és szenvedélyt őrlik eszenciává – felelte
Toulouse-Lautrec. – És persze azért is épp oda viszem magát, mon
ami, mert a Moulin Rouge minden plakátját én készítettem, híressé
téve azt a kócerájt, így végtelen náluk a hitelem.
Párizs a zenés mulatók, orfeumok, tánccsarnokok és színházak
fővárosaként az egész világon híres, vagy inkább hírhedt volt. A
Clichy Boulevard mindkét oldalán egymást érték az efféle
szórakozóhelyek, ahonnan színes fény, fülledt meleg, kupié és
sanzon áradt végtelen hullámokban. A Moulin Rouge a Blanche
téren csupán egy volt közülük, bár meg kell hagyni, hogy az
egyébként jelentéktelen földszintes épület tetejére eszkábált vörös
malom miatt, melynek szélkerekeit úgy világították meg, mintha
azok forogni volnának képesek, valóban különleges helynek
tetszett.
– Monsieur Henri! – köszöntötte a zsinóros kabátban,
aranygombos sapkában feszítő ajtónálló az apró termetű festőt,
tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy gróffal van dolga. – Hol
kóborolt eddig? Már azt hittük, ma nem is jön el.
– Nincs nektek olyan szerencsétek – nevetett fel a majd’
kétméteres, fekete bőrű fickóra Toulouse-Lautrec. –
Megmásíthatatlan szándékom, hogy ma éjjel kiiszom a bárt,
továbbá elcsábítom minden táncosnőtöket, és ehhez most
kivételesen erősítést is hoztam. Az úr magyar, ráadásul kiválóan
verekszik, szóval ha végül ki kell minket dobnod, vigyázz vele
– Ahogy kívánja, monsieur Henri – vigyorgott az ajtónálló,
kesztyűs kezével tárva ki előttük a bejáratot. – Ha úgy alakul, majd
hátulról, a szódásüveggel csapom fejbe. Attól még a legduhajabb
vendég is menten elcsendesedik.
A Moulin Rouge belülről alig volt nagyobb, mint bármely más,
közönséges pesti zengeráj.
A félköríves nézőtéren, amit egyszerű páholyok öleltek körbe,
kicsiny, vörös térítőkkel takart, gyertyás lámpácskákkal
megvilágított asztaloknál ült a közönség, mely zajos volt és folyton
nyugtalan. A színpadon gyorsan váltották egymást a számok,
különösen, ha a művészt nemtetszésük jeléül a nézők szalvétákkal,
kenyérgalacsinokkal, pezsgőspalackok dugójával dobálták meg. A
műsor leginkább a zenés színházzal, kabaréval és cirkusszal elegy
varietét idézte, hol nem a minőség, sokkal inkább a harsányság volt
a mérvadó.
A két főnemes az egyik színpadközeli asztalhoz ült, miután két
pincér az ott bóbiskoló, már rég nem rendelő részeg urat kivezette.
– Akkor most újra kérdem: érzi ezt, báró úr? – kiabálta túl a
sikamlós kupiét éneklő művésznő rekedt hangját Toulouse-Lautrec.
– Szívja magába mélyen az itteni levegőt, aztán elemezze ki.
Richárd engedelmeskedett.
– Szivarfüst, olcsó hölgypor, szeszek és túl sok parfüm illata,
mely verejtékkel keveredik – mondta aztán. – Már, ha meg nem
sértem.
– Az igazság sosem sértő! Magának tökéletesen igaza van, bár
a lábszagot kifeledte. Ez itt, mon ami, az élet tömény aromája. Én
ebben a sűrű légkörben érzem igazán otthon magam. Tudja, miért?
Mert őszinte, mon ami! Kendőzetlen, nyílt, nyomorára is büszke
létforma. Itt a férfiak nem szégyellik, hogy csupán két dolog, a nő
és az ital érdekli őket, az asszonyok pedig…
– Netán itt ők is őszinték?
– Haha, barátom, magának aztán van humora – kacagott fel a
kis ember. – A nők soha, sehol nem őszinték, és ez így természetes,
mivel a férfiak által uralt világban ezt nem is tehetik. A nőknek
folyvást résen kell lenniük, ezért nem fedhetik fel igazi lényüket.
Ügyes kis túlélő, ravasz bestia mind. Igen, igen, még ez az édes
cigarettaárus lányka is, aki épp most libbent el mellettünk. A nő, ha
boldogulni akar, mást nem is tehet, mint hogy hazudik, álcába
bújik és becsap minket. Én pedig épp így szeretem őket, mert ettől
oly titokzatosak.
Ambrózy báró az éjszakai élet szakértőjeként kezdte szemlélni
a Moulin Rouge közönségét és személyzetét. Az asztaloknál
leginkább koros, testes urak ültek, akik már rég foltot
csöppentettek kora este még makulátlan ingmellükre, mellényük
pedig úgy feszült a pocakjukon, hogy a gombok majd lepattantak
róla. Társaságukban erősen kipirosított, stuccolt hajú, fiatal nők
viháncoltak, kiknek mély dekoltázsa a rizsportól szinte világított, a
frizőrjükbe tűzött lenge tollak pedig folyvást a füstös levegőt
kavarták.
Toulouse-Lautrec és magyar vendége konyakot ivott, bár a
grófnak – ez már a rendelésnél kiderült – egyetlen vasa sem volt.
Ráadásul a hitelét, amiért nem szállította időre a beígért új plakátot,
a Moulin igazgatója ideiglenesen befagyasztotta.
– Úgy tűnik, némileg megszorultam – vallotta be a festő. –
Anyám rendszeresen küldi havi apanázsomat, melyért cserébe
olyan leveleket vár, amikben arról írok, hogy Párizs számomra
nem több, mint poros kisváros, ahol unalmas és egyhangú az élet.
Persze tudja ő, hogy a fiacskája bordélyokban alszik, a „zöld
tündérrel” hentereg, és ami a legförtelmesebb, festőnek állt, de erről
olvasni ő nem akar, én pedig nem is írok ilyet, szóval jól megértjük
egymást. Sajnos a drága mama legutóbbi utalványa már két napja
elfogyott, így ma éjjel, mon ami, én vagyok Párizs legpocsékabb
vendéglátója.
Richárd az első perctől fogva kedvelte a kis grófot, ám nála is
csupán annyi pénz volt, hogy fejenként egyetlen pohárka konyakot
rendelhessen.
– Ez katasztrófa – keseredett el Toulouse-Lautrec. – Szárazon
még én sem vagyok képes elviselni a Moulin-t. Szent egek, ráadásul
a bohócok jönnek!
A színpadra ordenáré trombitarecsegés közepette valóban két
vásári komédiás bukfencezett be. Egyikük zöld-sárga pepita, míg a
másik rózsaszín-kék pöttyös ruhát viselt, a fejükön Napóleon kalap
billegett, a képükön pedig, amit hófehérre mázoltak, az orcájukra
kent vörös foltok vasúti szemaforként villogtak. A közönség
hujjogott, a nők sikítottak, a két bohóc pedig – nem tudni, miért –
menten összeugrott, akrobatikus ügyességgel dobva, lökve,
perdítve, gáncsolva, taszigálva egymást.
– Ócskaság! – csapott tenyerével az asztalra Toulouse-Lautrec,
felborítva a máris kiürült poharakat. – Gyerünk innen, mon ami.
Tudok egy helyet, ahol…
Indulatos mondatát azonban nem fejezhette be, mivel ekkor
egy nyurga pincér magasodott fölé, és tálcájáról teli üveg konyakot
helyezett az asztaluk közepére.
– Fogyasszák egészséggel – mondta a cickafark bajszú
felszolgáló. – Ha pediglen bármi más kívánságuk volna, intsenek
bátran, én máris jövök. A cechet reggelig az az úr állja.
Richárd és Henri egyszerre fordultak a jelzett irányba. Két
asztallal távolabb magas, széles vállú, lóképű úr ült, kinek arcából
hatalmas sasorr meredezett elő, versenyre kelve szintén erőteljes
állával. A bajszos, beretvált, dús hajzatéi férfi egyszerű szürke
öltönyt, hozzá piros-fekete csíkos, rendkívül széles nyakkendőt és
kerek kalapot viselt, táskás, szomorú szemei alatt pedig betegesen
sötét karikák ültek.
– Gauguin{93}, drága cimbora! – kurjantotta Toulouse-Lautrec,
miközben felpattanva székéről szélesre tárta karjait. Sajnos közben
elfeledte, hogy jobbjában ott a sétabot, ami így suhanó ívet írva a
levegőbe, leverte a szomszédos asztalnál ülő úr cilinderét. – Pardon,
monsieur – biccentett felé az apró festő, a megbánásnak legkisebb
jelét sem mutatva –, de épp most mentették meg az életemet.
Richárd és Henri fogták a konyakot, és nyomban áttelepültek a
magányosan ücsörgő úr asztalához.
– Íme Paul Gauguin, a mai éjszaka hőse – mutatott a bús arcú
férfira Toulouse-Lautrec. – Tán mondanom sem kell, hogy szintén
festő, méghozzá a legjobbak közül való, hisz italt vett nekünk.
– Ne hallgasson erre a széllelbélelt grófra, Monsieur – legyintett
lustán a férfi. – Mióta hazatértem, alig volt ecset a kezemben.
– Haza? – kapott a szón Richárd. – Tán külföldön járt?
– Annál is messzebb: a paradicsomban, amit csak úgy
emlegetnek, Tahiti.
– Az ugyebár egy sziget?
– Mint mondtam, sokkal több annál – sóhajtott Gauguin. –
Mily kár, hogy már az. ott élőket is megrontottuk a pénz
imádatával. Tavaly annyi képet tudtam ott festeni, mint életemben
még soha, de végül nem maradt egy nyavalyás vasam se, így
augusztusban kénytelen voltam az ingyenes hazatelepítésemet
kérvényezni.
– Akkor ez a konyak miből termett? – igazgatta meg
orrnyergén a csiptetőjét Toulouse-Lautrec.
– Halálból, barátom – pillantott karikás szemével baljós-latúan
két vendégére Gauguin, majd göcógve felnevetett. –Hazaérve várt
a hír, hogy a bácsikám, aki volt oly kedves és elhunyt, 13.000
frankot hagyott rám. Ahhoz kevés, hogy visszatérhessek Tahitira,
ám arra épp elég volt, hogy berendezzek magamnak egy kis
műtermet, és meghívjalak benneteket némi itókára.
A három férfi eztán pirkadatig együtt maradt. Végignézték a
műsort legalább kétszer, miközben Paul és Henri mértéktelenül,
Richárd viszont csak igen óvatosan ivott. Őt nem a mámor
érdekelte, inkább a két festő beszélgetését hallgatta színekről,
fényről és vászonra tett álmokról, amiket oly kevés ember ért, ám
nekik mégis a létezés lényegét jelentették. Titkon irigyelte őket, hisz
látszott rajtuk, hogy a szenvedélyükért akár az életüket is
feláldoznák – mint ahogy nyomorogva, vedelve és a rossz lányoktól
újra meg újra elkapva a szifiliszt, lassanként meg is tették.
Hajnalban, mikor a Moulin Rouge asztalai között már csupán
a fáradt pincérek, kibomlott hajú táncos lányok és elmaszatolódott
festéktől rút arcú artisták lézengtek, a három barát is útra kelt. A
Clichy Boulevard-on fiákerek helyett ilyenkor szinte csak
társzekerek és kétkerekű, öszvér vontatta kordék zörögtek, amik
friss pékárut és tejet hordtak szét a nagyvárosban. Még az éjjel,
mikor a színpadon épp húsz gyönyörű, csinos nő ropta vad táncát,
visongva dobálva égnek lábait, hogy a fodros szoknyák alól
elővillanhassanak karcsú bokáik, kerek térdeik és húsos
combjaik… Szóval e szédítő kavargás közepette derült ki, hogy
Gauguinnek aznap tárlata lesz a Montmartre-on.
– Muszáj eladnom néhány képet – mondta a görbe hátú festő.
– Az örökségem fogyatkozóban, és ha már festékre sem telik, akár
fel is köthetem magam.
– Ott leszünk – fogadkozott Toulouse-Lautrec harciasan, bár
igencsak akadozó nyelvvel. – Richárd és én majd jó hangosan
dicsérjük a mázolmányaidat, hátha így sikerül megnyitnunk
néhány tömött tárcát.
A kiállítás azonban, mely késő délután nyílt, csúfos bukásnak
mutatkozott. Közönségben ugyan nem volt hiány, ám Gauguin
képeit, melyek legtöbbjén tahiti nők és férfiak pózoltak az idegen
napfényben, mindenki csendes fanyalgással fogadta.
– Egyetlen festmény sem kelt el – közölte barátjával a búsképű
festő.
– Ez tévedés – mondta Toulouse-Lautrec. – Valaki
megvásárolta, becsomagoltatta és már el is szállíttatta az Asszony
virággal {94} című képedet.
 – Különös – ráncolta homlokát Gauguin – Hozzám miért nem
jött oda, és… Apropó, hová lett a mi magyar barátunk?
Ambrózy báró sajnálta, hogy búcsú nélkül hagyta ott a két
festőt, ám attól félt, ha ismét szóba áll velük, többé nem szabadul
szenvedélyük különös varázsa alól. Nem mintha úgy érezte volna,
hogy hatásukra belőle is montmartre-i festő válna, am a tűz, ami
bennük égett, veszélyesnek tűnt.
– Az én utam másfelé vezet – súgta a kékruhás tahiti nőnek,
aki a képről (mely szállodai szobájában a székre támasztva állt)
nem rá, inkább a titokzatos, messzi távolba révedt. – Ön pedig,
hölgyem, hogy sohase feledjem Henrit és Pault, most velem tart.

Párizs-Budapest, 1893. november 5-6.

Ambrózy báró vonata este nyolc órakor futott ki a párizsi Gare de

Lyon állomásról, ám alig néhány órával később mar meg is állt,
méghozzá a nyílt pályán, nem sokkal Nancy előtt.
– Vite{95}, vite, monsieur! – kiabálta a kalauz, ököllel verve a
halófülke ajtaját. – Keljen fel, kérem! Feu!{96} Feu!
Richárd, aki a vacsoráját érdekes társaságban költötte el az
étkezőkocsiban, alaposan megismerkedve két amerikaival, akik jó
üzletet remélve utaztak Bécsbe, kissé bódult fejjel kapkodta magára
ruháit.
– Vite, monsieur! – ismételte az ideges kalauz, amint végre
feltárult a fülke ajtaja. – Tűz ütött ki a vonaton. Minden kinek le
kell szállnia.
A kupé keskeny folyosóján keserű, fojtogató, olajos füst
terjengett oly sűrűn, hogy Richárd csupán elmosódott alakokat
látott. Valahol egy nő sikoltozott, két férfi pedig, nem férve el
egymástól, ölre ment, és vaskos káromkodások kíséretében
igyekezett felpofozni a másikat. A kalauz ezt látva magára hagyta
az ifjú bárót, és megpróbált véget vetni a csetepaténak, ám csak
annyit ért el, hogy az ő sapkáját is leverték, szegény mamája pedig,
aki immár öt éve a rue Claude Lorrain-on lévő temetőben
nyugodott, sírjában forgolódva kérte ki magának az alaptalan
vádat, miszerint valaha ledér életet élt volna.
Ambrózy báró zsebkendőt szorított az arcára, majd a
peronajtó felé indult. A fülkékben alvó utasok közül immár
mindenki a folyosón tülekedett, sokkal inkább akadályozva,
semmint segítve egymást. Valaki azt kiabálta, hogy nyissák ki az
ablakokat, mire többen is elkezdték lebeszélni erről, hisz a huzat
felélesztené a lappangó lángokat. Richárd arcát női kalaptollak
simították végig, majd egy hegyes könyök a bordái közé vágott. A
gomolygó füsttől könnyek lepték el a szemét, így már annyit sem
látott, mint korábban.
– Vite, vite, leszállás, arra! – süvöltötte valahonnan a kalauz, ám
a hangja végül szaggatott köhögésbe fúlt.
Ambrózy báró nem akart senkit félrelökni, sem a
menekülésben bármi más módon megelőzni, ám érezte, hogy a
folyosón lévő emberek rémületükben egészen egymásba
gabalyodtak, így a közlekedés végképp megrekedt.
– Pardon! – kiáltott rá a testes hölgyre, aki az imént oly
harciasán taszította őt hátra, és ügyes, bár meglehetősen intim
udvariatlansággal elfurakodott mellette. A térde mellett ekkor már
egy kislányka sírt, kinek kezét két oldalról folyamatosan sikoltozó
anyja és vadul ordítozó, ám előrébb így sem jutó apja rángatta
kegyetlenül. Richárd két erős karjára kapta a gyermeket, kitépve őt
szülei kezéből, majd térdhajlaton rúgta az előtte tehetetlenkedő
férfit, aki így visszatántorodott a fülkéjébe. Ezután az ifjú báró
vállával falhoz taszított két egymással dulakodó alakot, és végül a
kislánnyal együtt leszállt a vonatról.
– Itt várj! – mondta a rémülten levegő után kapkodó
gyereknek, majd visszaszállt a szerelvényre, és a füstben
tapogatózva sorban megtalálta, majd lerángatta onnan az
összezavarodott utasokat.
A hálókocsiban, melynek mindkét peronajtaján úgy dőlt kifelé
a fekete füst, mintha odabenn maguk a pokol démonai rendeztek
volna bált, senki nem maradt. Ambrózy báró a kalauzt kereste, aki
a töltés oldalán ülve próbálta kiköhögni magát, ám mielőtt
megszólíthatta volna, különös dologra lett figyelmes. Igaz, hogy
siettében csupán a szeme sarkából látta a hálókocsi hatalmas
ablakait, fényt pedig azon a két lámpáson kívül, amit a feléjük futó
vasutasok lóbáltak, máshonnan nemigen kapott, ám mégis úgy
vélte, hogy odabenn, a sűrű füstben valaki végigrohan a
hálókocsin.
– Hol a tűz? – kérdezte a kalauztól, ám ő csak a fejét rázta,
beszélni nem tudott. Gesztusaiból derült ki végül, hogy a lángokat
ő maga sem látta, a sűrű és gyorsan terjedő füst viszont épp
elégséges indoknak tűnt számára a vészfék megrántásához.
Miután ezt tisztázták, a vonatvezető, a két fűtő és a személyzet
további három tagja vastag kendőt kötött az arca elé, majd
tűzoltószekercét ragadva felhágtak a meredek lépcsőn. Hosszú
percek teltek el, miközben az utasok hangos háborgással vagy épp
csendes pityergéssel és immár teljességgel értelmetlen
jajveszékeléssel adták ki magukból a feszültséget. A házaspár
Richárdhoz járult, megköszönve neki, hogy elsőként az ő imádott
kislányukat mentette ki a borzalomból, egy úr pedig, aki sistergő
haraggal sántikált le-föl a többiek között, az iránt érdeklődött,
látta-e valaki azt a gazembert, aki a tumultusban megrúgta őt.
Mikor a novemberi hidegben vacogó utazóközönség már épp
arról kezdett pusmogni, hogy a vasutasok tán mind megfulladtak a
kupéban, hirtelen lenyílt az első, majd a második, a harmadik és a
negyedik ablak is.
– Mesdames et messieurs{97}, örömmel tudatom önökkel, hogy a
vész immár elmúlt – kiáltott le a vonatvezető, magasra tartva a
lámpást, melynek fényében úgy tűnt, hogy örömében sír, pedig
csupán a füst marta a szemét. – Nincs tűz, sőt, nem is volt. Mint
megállapítást nyert, a toalettben kezdett izzani néhány ott felejtett
olajos rongy, amire valaki cigarettacsutkát dobhatott.
Ambrózy báró összevonta a szemöldökét, majd sietve felugrott
a vonatra, és a keskeny kis toalettajtóban toporgó vasutasok válla
fölött belesett a piciny helyiségbe. A padlón valóban ott hevert
néhány elfeketedett rongydarab, amit a fűtők már széthúzkodtak
és jó alaposan meg is tapostak, eloltva a parázs maradékát. Richárd
úgy látta, nem csupán égett szövet és olaj, de némi faszén is
szerepet játszhatott a pánikkeltő füst létrehozásában. A vonatvezető
valószínűleg szándékosan titkolta el a már így is félholtra rémült
utasok elől ezt az aprócska, ám annál hátborzongatóbb tényt, mely
egyértelműen arra utalt, hogy szó sem volt itt semmiféle
cigarettacsutkáról, és főleg nem véletlen balesetről.
– A levelek! – jutott eszébe hirtelen Richárdnak a ritka kincs,
amiért Erdődy nagypapa Párizsba küldte őt, és már rohant is a
fülkéjéhez. A vasutasok csodálkozva néztek utána, nem értvén az
ismeretlen nyelven kimondott szót, mely leginkább a Szajna
sekélyebb csatornáiban bőséggel termő békák énekére emlékeztette
őket.
Richárd kapkodva túrta fel útibőröndjét, félrehányva ingeit,
kézelőit, gondosan hajtogatott mellényeit, nyakkendőit, meg azt a
néhány fuszeklit, amit még Párizsban vett, hogy aztán végre-
valahára a titkos rekeszhez férjen. Ki sem kellett azonban nyitnia a
bőrönd bélésével egyszínű zsebet, máris látta, hogy ahhoz bizony
senki nem nyúlt. A Rákóczi-levelek éppúgy érintetlenül hevertek a
rejtekhelyükön, miként arany zsebórája, mandzsettái és apró brillel
díszített nyakkendőtűje a fülke asztalkáján, Paul festménye pedig
az ággyal szemközti falnak támasztva.
– Talán mégsem én voltam a célpont – könnyebbült meg
Ambrózy báró, lassan körbefordulva a fülkében, hogy annak
minden négyzetcentiméterét ellenőrizhesse. – De ha én nem,
akkor…
– Segíthetek, monsieur? – kérdezte a kalauz, aki időközben
szintén visszaszáll a vonatra, méghozzá a jelek szerint a megkerült
hangjával együtt, és gyanakvón pislogott a magában motyogó
magyar utasra.
– Hogyan? – kapta fel fejét Ambrózy báró. – Oh nem,
köszönöm, minden a legnagyobb rendben.
– Talán – aggodalmaskodott tovább a kalauz – hiányzik valami
a holmijából?
– Ahogy látom – fordult ismét körbe Richárd – mindenem
hiánytalanul megvan. Miért kérdi? Esetleg más utasok
panaszkodtak ilyesmiről?
– Utasok? Ők nem, dehogy – rázta a fejét idegesen a kalauz. –
Szerencsére ilyen panasz hozzám nem érkezett.
– Akkor hát… – próbált tovább faggatózni Ambrózy báró, ám
ekkor valaki személyzet után kiáltott, mire a kalauz gyorsan
bocsánatot kért és távozott.
A rejtély fél órával később, midőn befutottak a nancyi
állomásra, megoldódni látszott. A szerelvényt annak ellenére komor
arcú civil ruhás detektívek árasztották el, hogy a vonaton
nemrégiben történt különös balesetről értesülhettek volna. Miután
ellenőrizték az iratait, Richárd épp a peronon sétálgatott, és szinte
véletlenül ütötte meg a fülét ama nyugtalan, pattogó beszélgetés,
ami a vonatvezető, valamint a nyomozók főnöke, bizonyos
Dillon{98} felügyelő között folyt le.
– Hogy nézett ki az utas?
– Magas, jó kiállású, negyvenes, őszes halántékú úr.
– Bajusz, szakáll?
– Csupán az utóbbi, és abból is a vékonykára beretvált, fültől
fülig futó.
– Stimmel. Őt keressük.
– Sajnos eltűnt. A második hálókocsi hármas fülkéjét vette ki,
ám poggyásza nem volt, és miután a füst eloszlott, ő maga is köddé
vált.
– Kiküldjük a csendőrséget, bár alig hiszem, hogy megtalálják.
A ravasz gazember sejthette, hogy Nancyban várunk rá.
A hosszú utazás, mely Ambrózy báró számára másnap délután
négy óráig tartott, további kalandokat már nem tartogatott. Midőn
az Orient Expressz befutott a Nyugati indóház vascsarnokába,
Richárd – leszállván a még mindig kissé füstszagú hálókocsiból –
nyomban Pest jól ismert és általa őszintén szeretett, soknyelvű
nyüzsgésében találta magát. Az ügybuzgó hordárnak, aki hívás
nélkül is rögvest nála termett, átadta kofferjét és a festményt, amit
még Párizsban képszállításra való, csatokkal ellátott, nagy
bőrtáskába tétetett, majd a kijárat felé indult.
Azaz csak indult volna, ám ekkor egy jól öltözött, sportos
alkatú és igen fess képű úr, aki a nyüzsgés közepette kalapját
kezében tartva, csatakos homlokkal ide-oda szaladgált, véletlen
nekirohant, méghozzá olyannyira, hogy majd fellökte őt.
– Na de kérem, ezt mégis hogy képzeli?! – dörrent rá a báró,
mire a férfi bocsánatkérésképpen hányavetin felé biccentett, majd
rohant tovább. – Pimasz alak – morogta bosszúsan Richárd az
illető után nézve. A férfi úgy cikázott a peronon tolongó tömegben,
mint nyúl a mezőn, ha róka kergeti. Nekiment ő sváb kofának,
osztrák kereskedőnek, tót lakatosnak, szász bányamérnöknek,
zsidó szabómesternek és két váci tanítókisasszonynak is, akik
kirakatokat nézni jöttek be a nagyvárosba. Bocsánatkérő szó
eközben egyszer sem hagyta el csinos bajuszkával díszített szájat,
igaz, arra sem hederített, ha szitkokat küldtek utána.
– Valóban pimasz egy alak – állapította meg Ambrózy báró
elgondolkodva, majd sarkon fordult, sétapálcáját a kőre
koppintotta, és elindult, hogy megkeresse a rá várakozó hordárt.
 11
1894/VHU/323-R
Pest, 1901. február 22.

Dermesztő szél süvöltött a sínek fölött, megtépázva kabátunkat és

korommal szennyezett porhót csapva az arcunkba. Mögöttünk a
Laborfalvi utca{99}, mely kövezetlen, sáros kátyúkkal tarkított
hátával csupán vidéki dűlőútra emlékeztetett, kihaltan nyújtózott a
Rákos-patak és a mellette szerénykedő Rákos tér felé. Élet csupán
tőlünk balra, a jó tízpercnyi járásra lévő egyemeletes állomásépület
körül látszott, ám ott annál nagyobb volt a nyüzsgés. Ideges
kalauzok, vasúti tisztek, kalákájukból előmerészkedő jegyszedő
kisasszonyok és felriasztott távírászok próbálták rávenni a kíváncsi
utasközönséget, hogy ne induljon el felénk, megtekinteni, mi folyik
a tolatóvágányok között. Néhány merészebb suhanc még így is
kicselezte őket, és a bokrok takarásában osonva addig-addig
ügyeskedett, míg végre sikerült a közelünkbe férkőznie. Egyikük
aztán meg is bánta a dolgot, mivel az elé táruló látványtól menten
felfordult a gyomra, kiadva magából mindent, amit aznap
elfogyasztott.
– Detrich, intézkedjék! – kiáltott Rudnay a semmibe révedő
felügyelőre. – Távolítsa el innen a civileket!
Parancs- és hozzá néhány szitokszó harsant, mire az
egyenruhások kergetni kezdték a kölköket, akik közül persze végül
csak az az egy került rendőrkézre, aki a bokrok közt még mindig
háborgó gyomrával viaskodott. Szegényke rosszullétét két
csattanós saller tetézte, örökre elvéve kedvét a leselkedéstől, így
végre mi, a helyszín hivatalos látogatói nyugodtan folytathattuk
áldatlan tevékenységünket.
– Ottan is van – mutatta társának a kihívott hullaszállító. –
Nem látod? Ottan piroslik a sín tövén!
– Ez csak egy cafat – emelte fel a jelzett darabot a girhes
asszony puszta kézzel.
– Cafat, nem cafat, hozzája tartozik, szóval dobjad beléfelé a
tepsibe – intett indulatosan a cájgruhás férfi, kezében egy lábfejjel,
amiről a hirtelen mozdulatnak köszönhetően lecsúszott a cipő. –
Fene megesz, te meg essél még széjjelebb!
Mi hárman a nevezett pléhtepsitől egyetlen lépésre álltunk, azt
kockáztatva, hogy a két helyszíntakarító által beledobált
testrészekről vér fröccsen ránk. A hullaszállítók épp olyan
bőrkötényt viseltek, mint a vágóhídi mészárosok, ám ez aligha
számított sokat, mivel eszükbe sem jutott óvatosan vagy netán
kegyelettel bánni az egykori ember szerteszóródott darabjaival.
Csonka testrészek, felismerhetetlen húsdarabok, zúzott csontok,
belsőségek toccsantak egymásra a tepsiben, melynek borzalmas
tartalmáról csupán azért lehetett tudni, hogy nemrég még emberi
lény volt, mivel néhol megmaradt rajta a ruha.
– Készen vagyunk, méltóságos kapitány úr – jelentette néhány
perccel később a hullaszállító, akivel már korábban is volt
alkalmam találkozni, és kampós keresőbotjával félkört írt le a
levegőben.
– Frászt vannak kész, Sulek! – kiáltott Rudnay ingerülten. –
Hát a feje hol van a szerencsétlennek?
– Igaz is, a rossebbe – kapott homlokához a férfi, tömény
pálinkabűzt lehelve a vonatfüstös levegőbe, majd fejkendős
asszonyára ripakodott. – Fejet nem tanáltál, Verocs?
– Ha tanáltam vóna, bédobom a tepsibe – felelte kelletlenül a
nő, és mintha a beszéd okozta erőfeszítés tenné, megtántorodott.
– Maguk mindketten részegek – vonta le a nyilvánvaló
következtetést Rudnay.
– Eztet a redvás munkát – kondította meg botja végével a
koporsóforma pléhtepsi oldalát Sulek Jóska – aligha lehetne józanul
végezni, instállom.
Ebben bizony igazat kellett adnunk neki, ám ő nem várt
tőlünk semmit, inkább hirtelen mozdulattal sarkon fordult, és
rekedten ráripakodott a nejére.
– Gyerünk a fejér’, Verocs! Annak is itten kell lennie valahol,
hogy a radai rosseb rohasztaná meg az összes vonatot.
– Ezt, kérem tisztelettel, nem a vonat csinálta – szólalt meg
ekkor a hátunk mögött Pitrolffy{100} állomásfőnök, akit tíz ökörrel
sem lehetett volna közelebb vonszolni a tepsihez. – Én már sok
gázoltat láttam. A rákosi rendező nagyon forgalmas állomás, ezért
az életuntak is igen kedvelik, hisz itt gyakorta kínálkozik alkalom a
gyors meghalásra. Ezt viszont, kérem – mutatott remegő kézzel a
maradványokra –, ezt biztosan nem vonat csinálta.
– A telefonban még azt állította, hogy gázolás történt –
emlékeztette Rudnay.
– Mert akkor még nem láttam a testet. Vagyis hát azt, ami
maradt belőle. Nekem a Munkhárt {101} szólt, hogy baj van, hulla
fekszik a sínek közt. Én a pályaszám alapján úgy véltem, hogy az
éjszaka folyamán már megint a 102-es expressz alá ugorhatott be
valaki. Az öngyilkosok nagyon kultiválják ezt a járatot, mivel a
Nyugati indóház felé haladva itt csupán lassít, de sosem áll meg.
– Miután telefonozott – szólt közbe Ambrózy báró, aki már
nagyon unta a hosszadalmas magyarázkodást –, mégis kijött ide,
és a hajnali derengésben azonnal felfedezte, hogy itt szó sem lehet
egyszerű gázolásról.
– A vonat nem csinál ilyet – mutatott ismét a tepsire Pitrolffy. –
Több darabba vágja, lefejezi, olykor be is gyűri a szerencsétleneket,
ám sosem tépi őket ennyire apró cafatokra.
– Valóban! – bólintott a báró, egészen közel hajolva a
maradványokhoz. – A boncorvos is meg fogja állapítani, miszerint
az áldozatot már azelőtt kibelezték és jócskán feltrancsírozták,
hogy a vonat alá került. Nocsak, az ott egy zsebóra fedele?
Richárd izgatottságában már-már kézzel kotort a véres cafatok
és ronggyá szakadt ruhadarabok közé, ám még időben észbe
kapott, és végül a sínek mellett talált drótdarabbal tette meg
ugyanezt.
– Sajnos nincs rajta gravír, ám ez akkor is kétségtelenül értékes
nyom – jelentette ki, majd a közelben álló Detrichnek dobta az
órafedelet, aki azt hökkenetében alig bírta elkapni – Most pedig
szeretném végre megtudni, miért hívtak ide minket?
A kérdés persze Rudnaynak szólt, aki erre télikabátja bal
zsebéből vérmaszatos kincstári papírzacskót húzott elő.
– Ezért – mondta, átadva Richárdnak az egyentasakot, amit a
székesfővárosi rendőrség (francia mintára) csak nemrég
rendszeresített annak érdekében, hogy nyomozói ne a saját
zsebükbe vagy épp a táskájukba gyömöszöljék a bizonyítékokat.
Mivel a báró fél kézzel aligha boldogulhatott volna a zacskóval,
a segítségére siettem, és felnyitottam azt. A rózsaszín boríték, habár
lucskos volt a vértől, mégis régi ismerősként siklott a tenyerembe.
– Aha! – kiáltott fel alig leplezett örömmel Richard. – Újabb
üzenet! Hol találták?
– Az áldozat jobb keze szorongatta, ami viszont az árokpartról
került elő – bökött a Laborfalvi út felé Rudnay.
– Ez nem stimmol – jegyeztem meg. – Az áldozat egyéb
testrészei mind a sínek közt hevertek, az árok viszont épp az
ellenkező irányban és legalább húsz lépésre van innen.
– Hol az a kéz? – tért vissza Ambrózy báró a pléhkoporsóhoz,
egészen úgy viselkedve, mint mohó ínyenc, ha csemegéstálat lát.
Mivel én képtelen voltam az emberi maradványokra pusztán
érdekes nyomként tekinteni, inkább hátat fordítottam, míg ő a
korábbi drótdarab és a hullaszállítók kordéjában talált,
karbolsavtól bűzlő rongy segítségével rátalált a keresett testrészre.
– Balta – hallottam a hangját, majd a toccsanást, mikor a kéz
visszakerült iménti helyére. – Valószínűleg olyan kisebbfajta
fejszével csapták le a végtagot, amilyet a kertészek gallyak
aprítására szoktak használni.
– Kert akad itt bőven – nézett a Rákos-patak irányába Detrich
rosszindulatú vigyorral. – Kívánja a báró úr mindet végiglátogatni?
– Ennek aligha volna értelme – vetette oda félvállról Richárd,
majd hozzám lépett. – Lássuk azt a levelet!
A borítékot ezúttal vörös viaszpecsét zárta le, amin jól látszott a
CS betű, amit virágok fontak körbe.
– Feltörjem? – kérdeztem meggondolatlanul.
– Eszébe ne jusson! – rémült meg Ambrózy báró. – Béla
bátyám zsebében biztos akad egy bicska.
Rudnay oly büszkén vette elő és nyitotta ki a szarvasagancs
nyelű kést, mintha azt maga a nemrég elhunyt Viktória királynő
adományozta volna neki.
– Tessék parancsolni, Milike – nyújtotta felém a veszedelmes
szerszámot. – A magácska keze bizton ügyesebb, mint az enyém.
Támaszték nélkül nehéz volt ugyan a vékony pengét a pecsét
alá csúsztatni, de végül sikerrel jártam. A viasz engedett, és bár a
papír két helyen is megszakadt, a boríték kinyílt.
Már épp a levelet húztam volna elő, mikor Pitrolffy
állomásfőnök iszonyodva felkiáltott.
 – Szent Katalin{102}, ne hagyj el, hisz ez a Kacskovics!
Mindannyian meglepve fordultunk a Pitrolffy úr tekintete által
jelölt irányba. A síneken át, félreállított tehervagonokat kerülgetve
Sulek és neje botladozott felénk. Előbbi ragyogó szemmel, mellét
düllesztve emelt magasba egy emberi fejet, már messziről kiabálva.
– Begurult a szénszállító alá. A vonat kereke dobhatta fel, majd
egészen odáig repítette, ni! – és mivel neki mindkét keze foglalt
volt, helyette a neje mutatta, hol leltek a fejre, bár közben az
asszony karja oly bizonytalanul lengett, hogy akár a fél
pályaudvart is érthettük alatta
– Tegyék a többihez – rendelkezett Rudnay fáradt, elgyötört
hangon. – Ez már nekem is sok.
– A Kacskovics – ismételte meg halkan rebegve az
állomásfőnök.
– Szóval az áldozat vasutas volt – bólintott Detrich.
– Ugyan, kérem, hisz ez eddig sem lehetett kétséges –
prüszkölte türelmetlenül Ambrózy báró. – A torzón lévő
ruhafoszlányok rég elárulták az áldozat foglalkozását.
– Ki volt az a Kacskovics? – fordult Rudnay az
állomásfőnökhöz.
– Fékező, kérem, semmi több, de annak kiváló – felelte
Pitrolffy úr. – Tíz éve szolgált már nálunk, de még mindig olyan
fürgén mozgott, mint a csík. Ha ő volt kinn a rendezővágányoknál,
a masiniszták bátran megguríthatták a kocsikat, mert Kacskovics a
leggyorsabb alá is időben oda tudta dobni a sarut.
– Ha fékező volt, mit keresett itt, ahol az áthaladó
gyorsvonatok futnak? – kérdeztem.
– Este nyolc órakor tette le a szolgálatot, és mivel a fűtőházi
munkástelepen lakott, hazafelé mindig erre vágott át – válaszolta
kelletlenül az állomásfőnök, aki sok nadrágos társához hasonlóan
rosszul tűrte, ha egy szoknya faggatta.
 – Foglaljuk tehát össze – lépett Sulekhez Ambrózy báró, és
miközben beszélt, kezével intett, hogy a férfi forgassa körbe a
vérmocskos, viaszsárga fejet, mert szeretné azt minden oldalról
alaposabban megvizsgálni. – Kacskovics fékező tehát este nyolc
után átvágott a síneken, hogy otthonába térjen, ám közben
rátámadtak és… Igen, itt van, önök is láthatják! A koponya jobb
oldali hátsó fertályán mély, hosszúkás seb tátong, mely bezúzta a
csontot és összeroncsolta az agyvelőt. Senki nem kíván közelebbről
meggyőződni róla? Sebaj, a boncnok majd igazol. Ez a seb
könnyen származhat olyan szekercétől, amivel a jobb kezet
lecsapták. A gyilkos ezután tomboló dühében már-már darabjaira
vágta áldozatát, és ami még megmaradt belőle, a 102-es
gyorsvonat útjába dobta, melynek személyzete valószínűleg észre
sem vette, mikor áthajtottak rajta, még inkább szétdarabolva a
testet. A már említett jobb kéz viszont más sorsra jutott. Azt a
gyilkos elsőként metszette le, hogy azután a nekem szánt levelet a
halott ujjak közé szorítsa és az árokpartra vesse, ahol könnyen
megtalálhattuk.
– Ez átgondolt cselekvésre vall – szóltam közbe, vigyázva,
hogy a Sulek által szorongatott fejre ne kelljen ránéznem. – Maga
viszont az előbb úgy vélte, a gyilkos eszelős dühvel vagdalkozott.
– Jól látja, Mili – lelkesedett Ambrózy báró. – Gyilkosunk
hidegvérrel ölt, ám amint a levelet úgymond kézbesítette, hirtelen
megszállta a düh, amit bizonyára az üzenetében is viszont fogunk
látni. Olvassa, kérem, olvassa fel hangosan!
A kézírás, mely a finom papíron állt, kétségtelenül Wáré volt,
ám a betűk most kuszáknak, izgatottan jobbra-balra dűlőknek és
ziláltnak mutatkoztak.

Báró, maga aljas… maga hitszegő, gyáva,

semmirekellő paniperda.
Régóta tudom, hogy egyetlen szavában sem
bízhatok, de úgy láttam, ha a további
halálesetek nem is térítették jobb útra,
legalább megértették önnel, hogy
engedelmeskednie kell.
Erre mit tesz? Kirándulgat, erdőbe és hegyre
jár, ott pedig mindféle szánalmas alja néppel,
villacsősszel és vén pincérrel diskurál. Azt hiszi,
nem láttam, maga gazember?
Hát téved!
Igenis a saját szememmel láttam, mint igyekszik
megcsalni, kijátszani a szövetségünket. Pedig én
csupán annyit akarok, hogy maga végre
felhőtlenül boldog legyen. Hát oly merész vágy,
vagy kérés volna ez?
Ha igen, azt sem bános. Bárkivel és bármivel –
akár Önnel is – szívesen megküzdök, csak
lássam, amint a ma még oly szép Milikével a
házasság szent kötelékében és a szerelmes nász
lázában egyesülnek.
Hány embernek kell még meghalnia, hogy
Ambrózy Richárd báró boldog legyen? Engem
nem érdekel, akár vértengert is szívesen
fakasztok, beléfojtva az egész romlott
székesfővárost.
Magára viszont most nagyon haragszom,
barátom. Ezt láthatja abból is, ahogy ez az
ember, kinek kezében a levelemet megleli,
végezte. Haragszom, tehát megbüntetem. Mától
fogva az Országos Kaszinóban bérelt
lakosztályában kell raboskodnia, ahonnan majd
csak az esküvője napján léphet ki. Nincs
 apelláta, és ne gondolja, hogy félrevezethet.
Elég a vérből, barátom. Akarjon végre boldog
lenni, és engedje, hogy én azzá tegyem!
Wâr

A rákosi rendező pályaudvarról Rudnay Béla társaságában

hajtattunk a főkapitányságra, és mivel a kocsiban velünk utazott
Detrich felügyelő is, a társalgást egyikünk sem erőltette. A hangulat
határozottan feszült volt. Ambrózy báró botja szöges végével
folyvást a padló borítását kocogtatta, Rudnay idegesen macerálta a
bajszát, én pedig kínomban a zsebkendőmet gyűrögettem, hol
elővéve, hol megint eltéve azt. Egyedül Detrich tűnt teljességgel
nyugodtnak, sőt, közönyösnek. A fickó ködös tekintettel bámult ki
az ablakon, és tán épp azon tűnődött, ebédre vajon brassói
aprópecsenyét vagy inkább bécsi szeletet rendeljen-e a kávéházból.
A főkapitány irodájába már csupán hárman léptűnk be.
Rudnay az előszobában úgy tépte, cibálta le magáról a télikabátot,
mintha égetné a hátát, majd minden udvariasságot mellőzve
előrement, és mikor az altiszt becsukta mögöttünk a párnázott
ajtót, hatalmas öklével irtózatos ütést mért az íróasztalra.
– Mi a büdös istenverése folyik itt, méltóságos úr? – üvöltötte
vöröslő arccal. – Mint a székesfőváros rendőrfőkapitánya, ebben a
minutumban magyarázatot követelek!
Én nehezen ijedek meg, ám Rudnay ökölcsapásának hangja és
harsogó szavának áradata őszinte szorongással töltött el. Még
sosem láttam a főkapitányt ilyen dühösnek. Valójában még soha
senkit nem láttam annyira kikelve magából, mint akkor őt.
Rudnay tekintete lándzsaként döfött felénk, ajka idegesen rángott,
egész teste remegett, és az ökle, mely még mindig az asztalra
nehezedett, egészen elfehéredett. Attól tartottam, menten
szívszélhűdést vagy agylobot kap, pedig halálból aznapra már épp
elég jutott.
– Hallgatom, báró úr, a magyarázatod – sisteregte a
főkapitány, egyre csak Richárdot nézve, aki épp a kesztyűjét húzta
le, és mivel ezt a fogai segítségével kellett végrehajtania, egyelőre
hallgatott. – Figyelmeztetlek: a barátságunk forog kockán, ha nem
vagy képes elfogadható választ adni. Miért kellett egy újabb
ártatlan polgárnak meghalnia? A levél arról tanúskodik, hogy te…
– Hogy én forró nyomra leltem – szólalt meg végre Ambrózy
báró, kesztyűjét kalapjával és botjával együtt az egyik székre
dobva.
– Miféle forró nyom – üvöltött fel ismét Rudnay –, és én miért
nem tudok róla?
– Mert amíg a levelet meg nem kaptam, én magam sem
tudtam, mennyire forró – Richárd végtelen nyugalma pusztán álca
volt, ő mégis úgy rendezkedett az irodában, mintha az a sajátja
volna. Először is felém nyújtotta a kezét, és a vendéglátói
kötelességeiről teljességgel megfeledkezett Rudnay helyett egy
székhez kísérve leültetett. Ezután ő maga is helyet foglalt, zsebéből
cigarettatárcát vett elő, és könnyed mozdulattal rágyújtott.
Féltem, ha mindezt azzal a pimaszsággal tetézi, hogy füstöt fúj
Rudnay felé, sőt, a maga öntelt módján még el is mosolyodik, a
főkapitány egyszerűen előveszi fiókjából a szolgálati revolverét, és
miként a komornám mondaná: „Piff-puff, oszt a snájdig
bárónknak szer’usz világ!”
– A helyzet igen egyszerű – szólalt meg Richárd. – Detrich
felügyelő a nagyszigeti gyilkosság helyszínén a lékbe ejtett egy
rendkívül fontos nyomot, ám szerencsére… Vagy inkább
Kacskovics fékező pechére mégis megtudtam, milyen
pecsétnyomóval zárták le a vascső végét. A minta CS betűt formált,
körötte virágokkal, ami a kamaraerdei Csendilla villa…
– Már megint a Csendilla – hördült fel Rudnay, és mint akiből
hirtelen minden erő kifutott, leült, mi több, szinte rázuhant öblös
karszékére. – Amilyen gyönyörű, épp oly átkozott az a hely.
– Ne essünk ezoterikus túlzásokba, drága kapitányom! –
legyintett Ambrózy báró.
– Te meg hogy lehetsz ennyire halvérű? – meredt rá Rudnay. –
Hiszen a Csendillában…
– Ez most mellékes – szakította félbe Richárd, és bár azt
hihette, nem veszem észre, röpke pillantást vetett felém.
Rudnay értett a néma jelzésből. Zavartan rám pillogott, majd
megköszörülte a torkát, és rendkívül rossz színészi alakítást nyújtva
bólogatott.
– Persze, no, hisz az már rég elévült, ósdi história – mondta. –
Beszéljünk inkább arról, hogy miattad úgy hullanak a város
ártatlan polgárai, mint ősszel a legyek.
– Bulvárzsurnalisztának kéne állnod, barátom, annyira
rákaptál a túlzásokra – figyelmeztette kedélyesnek tetsző, ám
meglehetősen hamis könnyedséggel Ambrózy báró. – Átokverte
villa, tömegmészárlás… Ugyan, Béla bátyám, ez mind badarság.
Az ártatlanok halála persze engem is megráz, különösen, mert
látszólag miattam végeztek velük, ám épp ezért nem engedhetem
meg magamnak, hogy a fölös érzelmek eltereljék a figyelmemet.
Rudnay tekintete ismét felém rebbent, majd nagyot bólintott.
– Persze, persze, öcsém, ebben teljességgel igazad van, de
mégis… – homlokráncolva kereste a megfelelő kifejezést. – Úgy
tűnik, valami olyat tettél, ami iszonyú dühre késztette a zsarolódat.
– Valóban! – sóhajtott Ambrózy báró, gondosan
szétnyomkodva a hamutartóban tövig szívott szigaretlije csonkját.
– A pecsétnyomot követve Mili kisasszony és én ellátogattunk a
Csendillába.
 – Ezek szerint kegyed is tudja…? – fordult felém
megkönnyebbülten Rudnay, ám Richárd ismételten félbeszakította
őt.
– Teljességgel fölöslegesnek érzem, hogy az esküvőnk előtt rég
elfeledett ügyek érdektelen részleteivel traktáljam a
menyasszonyomat.
– Oh, pardon, már mindent értek – fújt visszavonulót a
főkapitány, és magas homlokán hatalmas reklamírozó betűkkel
fénylett, hogy titkon arra gondol, „mégsem egészen sültbolond a
báró, hisz a fruska előtt továbbra sem fedi fel a Csendilla titkát”.
Én viszont e pillanatban arra gondoltam, hogy fel kéne állni és
jó alaposan bokán rúgni mindkét öntelt frátert. A kívánság igen
heves volt bennem, mégis fékeztem magam, tovább játszva a
rendkívül érdeklődő, ám kissé bamba leányt. Tudtam, hogy
Richárdot ezzel nem tévesztem meg, ám Rudnay ettől kezdve igen
bennfentes képet vágott, én pedig abban reménykedtem, ha
folytatódik a beszélgetés, talán elszólja magát.
– Nos, igen – morogta egy tüskebozótba tévedt tigris
óvatosságával a főkapitány. – tehát megnézték azt a csodás kis
villát. Lakik most benne valaki?
– Úgy vélem, jelenleg maga Wâr bérli az épületet – felelte
Ambrózy báró.
– Akkor mire várunk? – hajolt előre Rudnay, két kezével a
karfára nehézkedve, mint aki felállni készül. – Rögvest
összetrombitálok néhány markos rendőrt…
– Nyugalom, barátom – csitította Richárd. – Wâr nem
tartózkodik a Csendillában, bár bizonyosan járt ott, amire épp
Hangay kisasszony talált bizonyítékot néhány csöpp pecsétviasz
formájában. A villa egyébként kisebb tűzkárt szenvedett, vélhetően
szintén Wâr jóvoltából, aki a kéménybe tömködött rongyok
segítségével érte el, hogy az előző bérlők sietve kiköltözzenek.
 – Micsoda ravasz gazember! – csettintett nyelvével Rudnay. –
De ha nem akar a Csendillában lakni, minek kergette el a lakókat?
– Miért mészárol le ártatlan embereket, és kényszerít ezzel
arra, hogy megnősüljek? – legyintett Ambrózy Richárd, a szegény,
szerencsétlen báró, akire nem kisebb borzalom leselkedik, mint
hogy engem nőül kell vegyen (hogy fulladna meg a neve napján!).
– Őrült! – csapott tenyerével az íróasztalra Rudnay. – Csakis ez
lehet a magyarázat!
– Meglehet, bár ezzel aligha vagyunk előrébb, mivel, ha őrült
is, attól még valóságos bűnözői géniusz – sóhajtott rideg szívű
jövendőbelim. – Lám, alig lettem egyetlen lépést felé, ellátogatva a
Csendillába, majd a János-hegyre…
– Mikor volt maga a János-hegyen? – bukott ki belőlem a
meglepett kérdés. – És ha nyomozni ment oda, miért nem vitt
magával?
– Az időpont lényegtelen, a jelenléte pedig aligha járt volna
bármi haszonnal – pillantott rám Richárd. – Akkor még nem
sejtettem, hogy forró nyomra leltem, arról pedig végképp
fogalmam sem volt, hogy könnyed kutakodásom ilyen féktelen
haragra gerjeszti a zsarolómat.
– Wâr épp annyira az én zsarolóm, mint amennyire az öné –
emlékeztettem immár sokadszor a tényre, ám bizony hajlamos volt
elfeledni. – Egyébként pedig magam sem járulok szívesebben
kényszer hatására az oltár elé, mint a báró úr!
– Ssssz! – szívta a fogát gunyorosnak szánt, fájdalmas fintorral
a főkapitány. – Ezt alapost megkaptad, édes öcsém!
– Bizonyára nem érdemtelenül – állt fel Richárd, jelezvén, hogy
máshol van dolga. – Most azonban mindannyian jobban tennénk,
ha aprócska sértődések helyett az ügyre fordítanánk a
figyelmünket.
– Mondd, hová küldjem a rendőreimet, hogy végre vasba
verhessék ezt a Wârt meg a véres kezű cinkosait! – emelkedett fel
székéről Rudnay is.
– Ezt sajnos még nem tudom – felelt Ambrózy báró. – A
Csendillába többé biztos nem teszi be a lábát, úgyhogy akárhol
lehet. Nekem viszont ismételten engedelmeskednem kell, különben
újra ölni fog.
– Ezek szerint beköltözik a Kaszinóba? – kérdeztem, és bár
magam sem értettem, miért, görcsbe rándult a gyomrom.
– Aligha tehetek mást – mondta ő. – Megkérem, szóljon
anyámnak, hogy az esküvőig már nem térek haza, így minden
gond rá és kegyedre hárul.
– Faggatni fog az ok felől.
– Valóban – biccentett Richárd. – Maga pedig majd kitalál
valami hihető ostobaságot. Hány óra van?
A váratlan kérdés Rudnayt épp úgy meglepte, mint engem, így
mielőtt válaszolhattunk volna, a báró már elő is kapta aranyfedeles
zsebóráját, és maga felelt önmagának.
– Éppen dél. Nagyszerű! Ha jól tudom, ilyentájt jönnek a
bűnügyi tudósítók a sajtóirodára, hogy meghallgassák, miféle
rémtettekkel riogathatják az olvasóikat.
– A pályaudvari darabolásról nem adunk ki semmit – értette
félre Richárdot a főkapitány. – A holnapi újságok legfeljebb annyit
írhatnak róla, hogy a gyorsvonat óvatlan fékezőt gázolt.
– Helyes, de… – Ambrózy báró, aki immár útra készen tette
kezét a kilincsre, úgy rázta meg a fejét, mintha bosszantaná, hogy
fölösleges magyarázkodással kell töltenie az időt. – Mindegy, nem
érdekes. Jöjjön már, Mili! Mielőtt bevonulok a kalickámba, nekünk
kettőnknek még akad némi dolgunk.
– Bocsánat, de én ezt nem bírom idegekkel – fakadt ki lassan hűlő
kapucínere fölött felém pislogva Tarján Vili.
– Ugyan mit, kedves Vilmos? – kérdeztem őt szenvtelen
csodálkozással.
– Hát azt, hogy a kisasszony megorrolt rám.
– Pisze vagyok én ahhoz, drága uram, hogy egy akkora nagy
bűnügyi riportőrre és jövendőbeli kabarétulajdonosra, mint ön, aki
ráadásul még mások szívügyeinek is szakavatott tudora,
megorroljak.
– Lássa, Milike, épp erről beszélek – kocogtatta csészéjét
cvikkerével Vili. – Kegyed gúnyolódik és önöz! Hát hogyan lehet
ezt kibírni?
– Javaslom a néma fogcsikorgatást – feleltem kegyetlenül. – Én
magam is sokat gyakoroltam, midőn Renée és ön kivesézték, miért
látszom az esküvőm előtt boldogtalannak.
– Hát nem az? – nézett rám merőn Tarján Vili, amitől hirtelen
én kezdtem kellemetlenül érezni magam.
– Beszéljünk inkább a feladatunkról! – javasoltam, és hogy időt
nyerjek, ajkamhoz emeltem a kapucínert.
A Centrálban ültünk az egyik sarokasztalnál, messze a
hatalmas üvegportáloktól, melyeken keresztül az utcán járók
megbámulhattak volna minket. Kora délután kevés vendég akadt,
a pincérek és a magas pultban ülő szép kasszírnő leginkább
unatkoztak, ám ezt nem mutathatták, mivel a kávéház tulaja,
Grüneck {103} úr rendre előjött az irodából, ellenőrizvén, hogy minden
rendben megy-e.
Rudnaytól kilépve alig vártam, hogy a kusza és komor
folyosók néptelenebb szakaszára érve karon ragadhassam a bárót.
– Maga becsapott engem! – néztem a szemébe.
– Ugyan mivel? – csodálkozott a pimasz.
– Megfogadta, hogy közöttünk nincs több titok, a Csendilláról
mégis hallgat.
– Valóban – bólintott Richárd, miközben finom mozdulattal
kiszabadította szorításomból a könyökét, és belém karolva
haladásra kényszerített. – Ez pedig továbbra sem változik, mivel
sietnünk kell.
A rendőrségi sajtóirodára mentünk, ahol két elgyötört
fogalmazó legalább tucatnyi szenzációra éhes tollforgatóval
viaskodott.
– Legalább annyit mondjon, hányszor szúrták hasba azt a
szerencsétlen matrózt! – kiabálta a Budapesti Hírlap munkatársa.
– A kés pengehossza? – lökte félre őt könyökével a Pesti Napló
riportere, tintaceruzáját a jegyzettömbje fölé tartva. – Az olvasók
zabálják az ilyen pikáns részleteket.
Ambrózy báró intett, hogy maradjak le kissé, majd a tolongok
mögé lépett, és vércseként csapva le, kiragadott közülük egyet. A
legtöbb újságíró észre sem vette, hogy számuk megfogyatkozott,
engem viszont menten elkapott a pulykaméreg, mikor a báró elém
penderítette Tarján Vilit.
– Jöjjenek! – adta ki eztán Richárd az ukázt, mi pedig
egymásra pillogva (az ifjú hírlapíró szeppenten, míg én szikrázó
haraggal) követtük őt.
A bérkocsiban, ami az Országos Kaszinó felé vitt minket, szó
nekünk továbbra sem jutott, mivel folyamatosan Ambrózy báró
beszélt. Elsőként pontról pontra elmondta Vilinek, hogy mi történt
előző éjjel a rákosi rendező pályaudvaron, egyetlen borzalmas
részletet sem hagyva ki, ám mindjárt közölve vele, hogy mindebből
semmit nem írhat meg.
– Akkor hát mi szükség rám? – kérdezte kétségbeesetten az ifjú
riporter, aki már meglehetősen unhatta, hogy Richárd és én
folyvást világszenzációs bűnesetekbe rángatjuk bele, ám azokból
írói karrierje szinte soha semmit nem profitálhat.
 – Magának, barátom, igen fontos feladata lesz – nyugtatta
meg Ambrózy báró. – Előbb azonban Mili kisasszonyt kell
ellátnom instrukciókkal.
– Gondolom, menjek azonnal haza, zárkózzam a szobámba, és
bújjak az ágy alá, nehogy bajba keveredjek – találgattam.
– Hogyan? – hökkent meg a báró, majd bosszúsan a fejéi rázta.
– Nem, erről szó sincs. Kegyednek az lesz a dolga, hogy a lehető
leghamarabb bejut a rendőrségi irattárba, és onnan előkeresi, majd
kilopja az aktát, aminek a számát felírtam erre a papírra.
Átvettem a cetlit. A jelsor – 1894/VHU/323-R – számomra nem
mondott semmit, bár az évszám különös bizsergéssel töltött el.
– Azt mondta, bejutok és kilopom? – hullott le végre
tudatomban a felismerés méla falevele. – Miért nem kérhetek
segítséget Rudnay főkapitánytól?
– Mert ő rögvest megsejtené, mely irányba szimatolunk, és
amilyen vehemens ember, szertecsapva az egykori tanúk között,
felriasztaná Wârt, aki a legjobb esetben is végképp kereket oldana,
ám valószínűbb, hogy inkább újra ölne.
– Értem – mondtam, és a torkom összeszorult. – Bejutok a
rendőrségi irattárba…
– Ami a főkapitányság pincéjében található – vetette közbe
Richárd.
– És kilopok onnét egy régi aktát – fejeztem be iménti
gondolatomat. – Ennél, ugyebár, mi sem egyszerűbb.
– Helyes – biccentett a báró, és mivel kocsink az Országos
Kaszinó előtti járdaszegélyhez állt, megragadta a kilincset. – Amint
az akta megvan, személyesen hozza el nekem. Gottvald úr
bizonyára szívesen segédkezik kegyednek abban, hogy
észrevétlenül bejusson a lakosztályomba.
– Miután magához tér a szívrohamból, amit a kérésemmel
okozok majd neki, egész biztosan – értettem egyet.
 – Jó – bólintott ismét a báró, hogy aztán az ifjú hírlapíróra
förmedjen. – Tarján úr, maga most velem jön! Egyetlen perc az
egész, aztán visszaszáll a kocsira, és hazakíséri a kisasszonyt!
Dühöngve lestem az ablakon át, amint eltűnnek a Semmelweis
utca sarkán. Úgy – gondoltam –, tehát az én karót nyelt báróm
emlékszik rá, hogy a szájról olvasás művészetében egész ügyes
vagyok!
Három perccel később bukkantak fel újra teljes egyetértésben.
Ambrózy báró kalapja karimájához érintve sétabotját köszönt el a
riportertől, aki a kocsihoz futott, és miután közölte a hajtóval, hogy
a Centrálba megyünk, beült hozzám.
– Halljam hát, mi az a szörnyű nagy titok, amit a vőlegényem
nem közölhetett önnel a jelenlétemben! – próbáltam kifaggatni
Vilit.
– Vigyáznom kell kegyedre, míg a báró úr házi őrizetben lesz –
hazudta ő merészen, bár cvikker ide vagy oda, kettesben velem
már nem volt oly magabiztos férfiú, mint egyébként.
– Akkor hát nehéz dolga lesz – mondtam. – Ha elfelejtette
volna, épp most készülök betörni a rendőrségi irattárba.
– Majd együtt kitaláljuk a dolgot – biztatott. – Ezért is
megyünk most a Centrálba. A hátsó asztaloknál senki nem
hallgathat ki minket.
Eszem ágában sem volt tiltakozni, főleg, mert a bárótól kapott
lehetetlen feladat kellő végrehajtása egyedül valóban túl nagy
falatnak tűnt. Ültünk hát a Centrálban, köröttünk zsongott Pest
mindennapi élete, a terv azonban, amire szükségünk volt, csak
nem akarta megmutatni magát.
– Talán ha keresnénk egy jó mackóst – suttogta Vili, nehogy a
pincérek meghallhassák.
– A rendőrségi irattárhoz legalább egy medvés kellene –
sütöttem el az első, meglehetősen szellemtelen szóviccet, ami
eszembe jutott. – Én inkább amondó vagyok…
– Szóval így állunk! – szólalt meg ekkor asztalunk fölött Erdős
Renée, aki előbb engem mért végig, majd lesújtó pillantást vetve
Vilire, hozzátette: – Áruló!
És aztán tovavonult.
 12
Az akta
Pest, 1901. február 25.

Özvegy Hádlné{104} és húszéves lánya, Vica a Gróf Haller utca 52.

szám {105} alatt lakott. A háromemeletes bérkaszárnya komoran,
sötéten, málladozó homlokzattal tekintett a szemközt terpeszkedő
országos vásártér sáros, kietlen pusztaságára.
A homályos ablakszemek mögött leginkább a ferencvárosi
gyárakban dolgozó lakatosok, segédmunkások, valamint
szíjgyártók, hentesek, mészárosok, péklegények és napfényt sosem
látó, sárga bőrű, véreres szemű cipészek, meg persze azok
családtagjai laktak.
– Öltözéke legyen a lehető legszerényebb, és semmiféle értéket
ne hozzon magával – tanácsolta Vili, idegesen rágcsálva alsó ajkát –
Gyűrű, nyaklánc, bross, mi több, a díszes kalaptű is tilos. Tudom,
hogy hideg van, ám én magácska helyében kesztyűt sem húznék.
A Ferencvárosban lakó egyszerű népek szemében, akik a két
kezükkel nem retikült markolnak, hanem a mindennapi betevőt
kaparják össze, a kesztyű puszta hivalkodás.
– A hajam ne vágassam le, barátom? – néztem rá bosszúsan.
– Arra nincs semmi szükség, viszont rejtse kalap alá – felelt ő
úgy, mint aki gúnynak szánt kérdésemet teljesen komolyan veszi. –
Apropó, kalap! A szalagok, bokréták, viaszgyümölcsök és színes
masnik kéretnek mellőzni. A cipőcske is legyen egyszerű. Ha kissé
kopott, az se baj.
– Higgyenek tehát az ott lakók szegény vidéki tanítónőnek, aki
puszta véletlenségből tévedt a Ferencvárosba?
– Valahogy úgy, igen – bólogatott Tarján Vili, majd keserves
nyögést hallatva még hozzátette: – Hattyú lép önként a
rókalyukba. Szerelmes egek, hogy mi lesz ebből?
Csupán annyi lett, amire számítottam, semmi botrányos,
hajmeresztő és veszedelmes.
A Gróf Haller utcába érve bérkocsisunk kijelentette, hogy innen
úgy megyünk haza, miként a kedvünk és szerencsénk tartja, mivel
ő háromszoros díjért sem hajlandó megvárni minket.
– Veszélyes környék ez, kiskezit csókdosom, még fényes
nappal is – gurgulázta rossz szeszektől rekedt hangján a bakról,
miután Vili és én a sáros járdára leptünk. – Amíg magácska odabe’
ki tudja, mit csinál, engemet legalább tucatszor kirabolnak, és még
szerencsésnek mondhatom magam, ha közben halefot nem
nyomnak a bordáim közé.
Tarján hírlapíró kétségbeesetten bámult a sebesen távolodó
konflis után, én azonban karon ragadtam őt, és már húztam,
vonszoltam is a kapu felé.
– Nincs időnk merengeni, kedves – mosolyogtam rá biztatóan.
– Jöjjön és mutasson be gyorsan annak az asszonynak, akit
emlegetett.
Hádlné és lánya a káposzta- és szénfüstszagú második
emeleten, a cselédlépcső mellett lakott. Ezt a hangzatos nevű és
igen csipás Rákóczi {106} úr közölte velünk, miután kizörgettük őt
udvari otthonából.
– Nincsen maguknak jobb dóguk, mint a szegény embert ebéd
utáni szendergésében piszterkálni? – füstölgött kifelé az ajtórésen,
oly undorral mérve végig mindkettőnket, mintha legalábbis a
ferencvárosi csatornákból másztunk volna elő. – Úri népek, hogy
dűlne rájuk a Bazilika!
Vili korábban csak egyetlen alkalommal találkozott Hádlnéval,
méghozzá Krecsányi rendőrtanácsos jóvoltából, aki időnként a
sajtó képviselőit is meghívta az éjszakai razziákra{107}. A neves
detektív azt remélte, hogy ha az újságírók kiszerkesztik mindazt,
amit a külvárosi munkástelepeken látnak, a székesfőváros vezetése
tán hajlandó lesz végre tenni valamit a nyomor és bűn eme
förtelmes fészkei érdekében.
– Az itt lakók legtöbbje rendes, becsületes mesterember, ám a
gyárakban vagy a maguk iparában oly keveset keresnek, ami még
az éhenhaláshoz sem elegendő – sugdosta Vili, miközben felfelé
baktattunk a macskahúgytól bűzlő, sötét lépcsőházban. – Itt,
kérem, nincsenek úri lakások. Az utcai otthonok is legfeljebb két,
az udvariak pedig csak egy szobával bírnak, és ha jutott melléjük
előszoba, amibe a konyhát is bepréselték, akkor a főbérlő már
szerencsésnek mondhatja magát.
Az első emeletre érve kitekintettem a gangra. A szegénység
szinte tapintható, szemmel látható és orral különösen jól érezhető
volt. A téli hideg ellenére valami savanyú, gyomorforgató szag
áradt a falakból, melyeken a gyerekek és felnőttek egyaránt
otthagyták sokszor illetlen firkálmányaikat. A második emeleti
gangon két asszony állt, és a korlátra terített szőnyeget porolta.
Mikor észevettek, jól megnéztek, majd egyikük félrefordult, és
hatalmasat köpött a mélybe.
– Jöjjön, Milike, ne keltsünk feltűnést – érintette meg a
könyökömet Tarján Vili, akinek a Ferencvárosban eszébe sem jutott
feltenni a cvikkerét. – Amikor Krecsányival itt jártam, tíz rendőr
kísért minket, és bizony elkelt a karhatalmi erő. Hiába mondom,
úgysem fog hinni nekem, de itt éjszakánként legalább húszszor
annyi ember alszik, mint ahány be van jelentve.
– Hússzor annyi, Vili? – vontam össze a szemöldökömet. –
Ugyan hol férnének el?
– Egymás hegyén-hátán. A főbérlők azzal egészítik ki a
jövedelmüket, hogy néhány krajcárért ágyrajárókat fogadnak be.
Persze ágy az valójában nincs is, csupán padlóra dobott
szalmazsák, lópokróc meg rongy jut az itt alvóknak, akik oly
szorosan fekszenek egymás mellett, mint dobozban a heringek.
– Mégis kik ők, és nappal hol vannak?
– A legtöbbjük közönséges zsebmetsző, betörő és kirakat tolvaj,
de akad köztük rablógyilkos is. A razzia során csak ebben a
házban négy régtől fogva körözött rosszéletű nőt, hat srenkert, két
markecolót és egy olyan pofát állított elő Krecsányi, aki korábban
különböző vétkekért már háromszor ült, és örökre kitiltatott a
székesfővárosból. Ez azonban, mármint a tolonc, semmit se számít
ezeknek. Folyton visszasettenkednek, mert a pénz és az érték, amit
ellophatnak, a városban található. Sok az üzlet, a piac és a
gyanútlan, gyönge úri nép. Ráadásul itt a tömeg is nagy, így
napközben könnyen eltűnhetnek benne, éjszakánként pedig az
efféle kültelki bérházakban húzzák meg magukat.
Özvegy Hádlné lakása a gangra nyílt. Az ajtó mögött, aminek
üvegszemeit télire újságpapírral fedték be, hogy kevesebb meleg
szökhessen el, alig négylépésnyi, hosszúkás helyiség lapult, melybe
az asszonynak csodás módon sikerült valahogy begyömöszölnie a
vén tűzhelyet, a két hokedlit és a romos kredencet. Mivel itt csak
állni tudtunk volna, betessékelt minket a szobába. A berendezés két
keskeny kórházi vaságyból, ugyanannyi katonaládából (a
nagyobbik szolgált asztalként), egy háromajtós ruhásszekrényből,
négy rogyadozó székből, valamint a falba vert kampós szögön lógó
feszületből állt. Azonnal észrevettem, hogy a padló szabadon
maradt részén még négy fekhely hever szorosan egymás mellett,
amiket koszos pokrócokból és szeméttelepről guberált rongyokból
alakítottak ki.
– Bajunk lesz ebből, naccságos kisasszony – rázta egyszerre
korán őszülő fejét és piszkafa karját Hádlné, miután előadtam
szokatlan kérésemet. – Mióta szegény uram, aki a Szent István
kórházban volt szolga, hullamérgezést kapott és itten hagyott
minket, a kisjányommal éppeg csak eltengődünk valahogy. Az
ágyrajárók miatt úgyis folyvást zargat a rendőr, és ha ez kiderül…
– Csakhogy nem derül ki, Hádlné – győzködte Tarján Vili, aki
a razzia éjszakáján ismerte meg az asszonyt. – Jól emlékszem,
hogy maga és a lánya a főkapitányságra jár takarítani?
– A Vicus most is ott van – bólintott az özvegy. – Jó állás az,
bizalmi! Semmi pénzért nem kockáztatnám.
– Arra nincs is szükség, néni – fogtam meg a kezét, amitől úgy
meglepődött, hogy még az állát is leejtette. – Egyetlen alkalommal
szeretnék a lánya bőrébe bújni, és ha elcsípnének, akkor sem
árulom el a zsaróknak, hogy ismerem magát. Majd azt hazudom,
hogy a ruhákat loptam, a Hádl nevet pedig akkor hallgattam ki,
amikor legutóbb ott jártam.
– Hát magácska rendszeres látogató az oberhén? – ámult az
asszony, és mindjárt gyanakodni is kezdett, hogy fiatal korom
dacára máris valami hétpróbás kokott vagy még rosszabb lehetek.
– Ismernek ott, ezért kell az álruha – vallottam be, mire ő újra
csak heves tiltakozásba fogott.
– Nincs az a pénz, hogy…
Végül 200 koronában állapodtunk meg, amennyi pénzt
Hádlné egyben tán sosem látott, birtokolni pedig még biztos nem
volt szerencséje.
Másnap az egész rendőr-főkapitányság megtapasztalhatta,
milyen az, ha Hádl Vica rossz passzban van. A máskor mindig oly
lepcses szájú, a munkájába belegyalogoló zsarócsizmákkal,
írnokcipőkkel, detektívlábbelikkel folyvást perlekedő lány most a
falak mellett osont csendesen, és bár mióta ismerték, a pléhvödör,
partvis, felmosófa nagymesterének tudták, ma fura mód sokszor
látták ügyetlenkedni.
– Ne csapkodd azt a rongyot, te liba! – ripakodott rá kedvesen
Zsarnay felügyelő is, mikor elhaladt mellette, arra számítván, hogy
mint szokás, Vica majd ordenáré mód visszanyelvel, amin aztán jót
lehet derülni. A takarítólány azonban válaszai most csak valami
bocsánatkérésfélét motyogott, miközben oly hirtelenkedve fordult a
falnak, hogy szoknyájával majd feldöntötte a mocskos vízzel teli
vödröt.
– Ezt meg mi lelte? – csodálkozott a fogalmazók egyike, mire a
kollégája kacsintva felelt.
– Biztos másfelé ácsingózik a szeretője partvisa.
A röhögés így végül mégis megvolt, a lány pedig már el is tűnt
felszerelésével együtt az alagsorban.
– Te meg mit keresel itt, piszkafa? – dörrent Schmuck
rendőrírnok rezes hangja, mikor pincébe rejtett irodája ajtajúban
Hádl Vica megjelent. – Itt nem szokás a tefélédnek kóricálni.
– Teccik látni, éppeg ez a baj – feleltem, miközben csípőre tett
kézzel úgy néztem végig az irattár végtelenbe nyúló polcsorain,
mint hadvezér, aki a legyőzendő ellenséget fürkészi. – Panasz gyött
az itteni állapotokra odafentről.
Schmuck írnok zsíros tarkójára tolta egyensapkáját, és a
boltíves plafonra nézett.
– Odafentről? – kérdezte szorongva. – Aztán mégis mennyire
fentről?
– A legmagasabb posztok egyikéről, ahová néha még a nap is
besüt, nem úgy, mint magához.
– No és miféle jellegű volna az a panasz?
 – Afféle, hogy a tiszt meg a detektív urak szerint ahányszor
csak egy aktáért legyönnek ide, azután három napig folyvást
ragad a cipőtalpuk. A feleségeik már rekedtre sikítozták magukat
mérgükben, amiért a férjeik koszt visznek haza, nem is beszélve
arról, hogy a gazemberek üldözése sem tud a kellő sebességgel
haladni, mivel ragadós cipőben nehezebb kergetőzni.
Mivel Schmuck úr a beszédem alatt lassanként felállt és kilépett
az asztala mögül, kezdtem attól tartani, hogy túlzásba vittem a
dolgot. Szerencsémre azonban az igazi Vica sosem járt még az
alagsorban, így az írnok sem láthatta őt máskor, mint mikor
szolgálatba jött, avagy onnan távozott, ez pedig édeskevés ahhoz,
hogy valakit meg- és aztán később felismerjünk.
– Akkor most – vakargatta meg tarkóját Schmuck rendőr – mi
lesz?
– Annyi, hogy maga szépen kitelepül ide, az ajtó elé, én pedig
még annál is szebben felmosok. Ne féljék semmit az altiszt úr, mert
jó fával és ronggyal alig két szempillantás az egész.
Az igazat megvallva még a döglött krokodilusok is sebesebben
rebegtették volna a szemüket, mint ahogy én vízzel árasztottam el
az egész irattárat, ám végül – számtalan gyanút kioltó
vödörzörgést, rongycsapkodást és cifra külvárosi káromkodást
hallatva – csak megleltem, amit kerestem.
Az Ambrózy báró által kért akta Hádl Vica alsóinge és az én
mezítelen hátam közt épp napszálltakor hagyta el a rendőr-
főkapitányságot.

Pest, 1901. február 26.

Azt, hogy követnek, csak a Gizella téren átvágva kezdtem biztosra

venni, pedig a tarkóm már a Vízivárosban is erősen bizsergett. A
Vigadó mögött elsuhanva immár sokadszor tekintettem ki fiákerem
kicsinyke hátsó ablakán, és igen, ott volt a kopott konflis, melynek
kocsisa vadonás újnak tetsző, piros bojtos ostort suhogtatott.
Jókor reggel keltem, és mivel Istinek leveleket (bizonyára
esküvői meghívókat) kellett a postahivatalba vinnie, hát vele együtt
hagytam el az Ambrózy-villát. A zimankós időben vidáman
ballagtunk végig a meredek Karthauzi úton, egészen a fogaskerekű
állomásáig, ahol mindig állt néhány bérkocsi.
– Dikmán, egy pingvinmadár! – vigyorgott pimaszul a villa
mindenese, és állával a Deák-szobor előtt várakozó konflis felé
bökött. A kocsi utasterében valóban ült valaki, ám azt, hogy apáca
az illető, csakis Suha Isti éles szeme vehette észre első pillantásra. –
Persze télvíz idején nem is csoda, hogy a messzi északföldről idáig
csoszognak.
– Ne szemtelenkedj a szentéletű nővérek kárára, te, mert a
végén még bűnödül róják fel neked a túlvilágon – figyelmeztettem,
bár a mosolyomat alig bírtam titkolni.
– Az már, kisasszonka, régen el van intézve – vont vállat Isti. –
Annyi rosszaságot sikerült nékem elkövetni, mikor az utcán éltem,
hogy az őrangyalomnak bizton elfogyott az összes tentája, mire a
felét lejegyezte.
– Annál inkább vigyázhatnál, hogy ne tetézd a bajt. Azt
javaslom, hogy miután feladtad a leveleket, menj tovább kicsit, és
nézz be a Felhő utcai kápolnába. Néhány Miatyánk még senkinek
nem ártott.
– Csak annak, aki ilyen cudar időben mondta el, oszt
megfázott a torka – feleselt Isti, ám szinte azonnal meg is bánta, és
végül nagy sóhajjal rábólintott. – Jól van hát, legyen. A kisasszonka
kedviért én még vezekelni se vagyok rest. Azt viszont előre
megmondom, hogy ha a vén pap, aki a kápolnában szók a
bűnösökre lesni, a Miatyánkot pofonokkal akarja tetézni, hát
reverenda ide, szent élet oda, én úgy képen sirítem őkelmét, hogy a
maradék fogát, ami lehet vagy három, mind lenyeli!
Mivel a Felhő utcai kápolnában őrködő atyát jól ismertem, és
tudtam róla, hogy inkább gyámolítani, mint fenyíteni szokta a
hozzá betérőket, így nyugodt szívvel engedtem útjára Istit, és
választottam magamnak bérkocsit, amivel az Országos Kaszinó
mellékbejáratához akartam hajtatni. Felszállás közben a tekintetem
ismét valahogy a konflisra tévedt. Láttam, mennyire sovány a
lovacska, ami húzza, feltűnt a bőrtető kopottsága is, továbbá az,
hogy a hajtó nemrégiben vehetett új ostort, mivel annak piros bojtja
még egyáltalán nem koszolódott be. Az utastérben valóban egy
apáca ült, akiből azonban semmi mást, csupán az arcát körülvevő
fehér kendőt vehettem ki.
Vajon mit kereshet itt kora reggel? – morfondíroztam. – Talán a
Vaskovics-féle vízgyógyintézetből vár beteget, akit aztán a rendje
által működtetett ispotályba kell kísérnie? Aligha, hisz akkor
inkább a szanatórium előtt várakozna.
Hajtóm leszedte lovainkról a pokrócokat, majd visszamászott a
bakra, és a fiáker komótosan útra kelt. Átvágtunk Budán, el a
várhegy alatt, majd rákanyarodtunk a Lánchídra. Mivel a tarkóm
ekkor már ezernyi képzelt hangya fészkének tűnt, hátrafordultam,
hogy megnézzem, mi zavar.
A piros bojtot lengető ostor ott libegett közvetlen mögöttünk. A
Ferenc József- és Gizella-tér között még vagy fél tucatszor lestem ki
a kicsinyke hátsó ablakon. Az apácát szállító kopott konflis, ha el is
tűnt néha, előbb-utóbb mindig felbukkant az egyre növekvő
forgalomban.
– Meggondoltam magam – szóltam a hajtómnak, kihajolva az
oldalsó ablakon, miközben kalapomat kénytelen voltam a fejemre
nyomva tartani, nehogy elsodorja a szél. – Vigyen inkább a
Centrálba.
Deák Ferenc, majd Bécsi utca… Szervita tér… Korona-herceg
utca… Ferenciek tere…
A konflis mindvégig a nyomunkban maradt.
– Várjon meg! – kértem a hajtót, miután kiszálltam, ám ő a
fejét rázta.
– Sajnálom, kisnaccsád, de eztet nem ígérhetem – mondta. –
Olyan környék ez itten, ahol a glaccsos egyet se pislant, máris új
fuvarra rendelik.
– Hát mondja azt, hogy foglalt.
– Áztat se nem lehet, kisnaccsád, mert a végén még valami
magas polcon ülő miniszteriális úr, akit a kegyed kedvéért
elzavarok, bévonatja az engedélyemet.
Kifizettem hát a kocsist, sokáig számolgatva a pénzdarabokat,
miközben kalapom karimája alól lestem, felbukkan-e ismét a
kopott konflis. Közben a helyemre már két ideges úr is ácsingózott,
így amint a tartozásom törlesztve lett, a fiákerem azonnal
továbbhajtott, én pedig nyomban megláttam a piros bojtot, ami
épp eltűnt az Egyetem utca sarkán.
Az ajtón belépve egy pincér ügyesen lesegítette rólam a
kabátot, majd a boámmal együtt a sárgaréz fogasra akasztotta azt.
– Erre tessék, kisasszony – mutatta eztán az utat, át a kicsiny
kávéházi asztalok között. – Remek helyet tudok kegyednek a…
– Várjon! – szóltam rá. – Azt hiszem, ismerőst látok.
A Ferenciek terére néző üvegportál mellett Erdős Renée foglalta
el az egyik dupla asztalt. Előtte kéziratok hevertek kiterítve, ő
pedig gondos figyelemmel lebegtette fölöttük a tollat, és olykor
piros tintával javítást, húzást, bejegyzést firkantott a sűrű sorok
közé. Egyedül volt és oly elmélyülten dolgozott, hogy csupán
akkor figyelt fel rám, amikor megálltam mellette.
– Nocsak, a csibe! – mondta vitriolos hangon.
 – Nocsak, a mérges tyúkanyó! – vágtam vissza hasonlóképp,
mire ő felnevetett, és tollszárával a szemközti székre bökött.
– Ülj le, kis titoknok, és kérj Ferikétől, amit kívánsz! – javasolta.
– Egyetlen perc, és a tiéd vagyok.
A pincér, kinek tehát a neve Ferenc volt, szolgálatkészen
várakozott, míg leadtam neki a rendelést. Renée tolla eközben
papírt karistolva le-lecsapott a hibákra, majd dolgát bevégezve az
asztalon heverő tartóba került.
– Akkor hát mégsem haragszol rám? – kérdeztem barátnémat,
aki csészéjének pereme fölött fürkészte arcomat.
– Haragudtam – ismerte el. – Bár korántsem annyira, mint
Vilire.
– Miért nevezted őt árulónak? Valami csúnya suskust sejtek a
háttérben.
– Csúnyaságról szó sincs, hisz mindketten szeretünk téged, de
a suskus igaz – bólintott Renée, visszatéve csészéjét az asztalra. – A
villában elkövetett interventio amica után, mikor oly hirtelen
kipenderítettél minket…
– Már ne is haragudj, de úgy rontottatok rám, mint valami
tatár sereg – vágtam közbe.
– Igaz – értett egyet Renée. – Hibát követtünk el, ezen nincs
mit szépíteni. Vili és én akkor mar napok óta azon rágódtunk,
miért vagy boldogtalan, ha egyszer életed álma hamarost beteljesül
– Az volna tehát életem álma, hogy Ambrózy báró felesége
legyek? Ennél azért többre is tarthatnátok!
– Ne kezdjünk újra civódni, csibe! – nyúlt át az asztalon Renée,
megérintve a karom – Inkább, ha szeretsz még és bízol bennem
kicsit, válaszolj néhány kérdésemre.
Csupán a szememmel jeleztem, hogy hallgatom.
– Még mindig gyöngéd érzéseket táplálsz a báró iránt?
– Igen.
 – Hozzá kívánsz menni feleségül?
– Amennyiben tiszta szívből kér, természetesen.
– Amennyiben… – ismételte alig hallhatóan, elgondolkodva
Renée, majd hátradőlt a székén, és szigorú, már-már komor arcot
vágva bólintott. – Itt van hát a kutya eltemetve!
Ferenc pincér meghozta a kapucíneremet, így a felszolgálás
röpke ideje alatt mindketten hallgattunk.
– Félek, hogy hiába faggatnálak, e tárgyban úgysem
válaszolnál több kérdésre – szólt ismét Renée.
– Vannak dolgok, amikről nem beszélhetek. Most semmiképp
sem.
– Annyit azért árulj el mégis: Tarján Vili többet tud, mint én?
– Fikarcnyival sem – feleltem. – Igazságtalanul vádoltad őt
árulással.
– Majd adandó alkalommal megkövetem – ígérte Renée,
miközben szipkájába hölgycigarettát illesztett. Ferenc pincér szinte
azonnal az asztalunknál termett, és miként Ambrózy báró szokta,
fél kézzel lobbantott gyufát. – Milyen ügyes ujjai vannak
magának, Ferike! – csodálkozott rá barátném a fiatal fiúra, aki ettől
fülig pirult.
– Igyekszik az ember, kéz’csókolom – motyogta, majd sietve
távozott, mivel három asztaltól is érte pisszegtek.
– Az interventio amica után Vili azt ígérte, hogy segít kideríteni
boldogtalanságod okát, még ha ezzel a báró érdekeit is sérti – tért
vissza a témához Renée.
– Próbálkozott, de hiába. Aztán a báró kettőnkre bízott
valamit…
– Újabb bűnügy?
– Olyasféle, bár ezt most nekem kellett elkövetnem.
Drága barátném úgy meredt rám, mint ki máris a Lipót
gumiszobájában lát.
 – Megvesztél, csibe? – kérdezte fojtott hangon. – Még az
esküvőd előtt börtönbe akarsz kerülni?
– Nyugodj meg, már túl is vagyok a dolgon – mosolyogtam rá,
önkéntelenül is a szoknyám alá rejtett paksamétára téve a
tenyeremet. – Csupán néhány papírt kellett elcsennem valahonnan,
és ebben segédkezett Vili.
– Úgy? – Renée már-már átdöfött fürkész tekintetével. –Szóval
miközben folynak az esküvői előkészületek, ti azért nyomozgattok
kicsit.
– Ahogy mondod.
– Őrült páros bolond barátokkal körítve – rázta fejét
hitetlenkedő nevetéssel Renée. – Igaza volt Rózának: titeket
egymásnak teremtett az ég.
Hirtelen összeszorult a torkom.
– Te beszéltél rólunk Róza asszonnyal? – kérdeztem.
– Muszáj volt, csibe. Egyszerűen nem láttam más lehetőséget,
mint hogy azon nőhöz forduljak tanácsért, aki… nem számítva a
grófnőt… a legrégebb óta ismeri a te báródat.
– Hát ez remek, mondhatom! Pont ettől tartottam a leginkább.
A pletyka máris terjed.
– Mármint miféle pletyka?
– Az, hogy valami nem stimmol a báróval kötendő házasságom
körül.
– Miért, tán nem így van? – billentette félre a fejét Renée, dús
ajkán kaján mosollyal.
– Jaj, ne faggass már, kérlek! – álltam fel hirtelen. – Tudod, ha
másra sem vagy képes, mint a titkaim után kutakodni, inkább
elmegyek.
– Jól van, csibe, nyugodj meg, kérlek – barátném hangja és
arckifejezése ismét komolyra váltott. – Ígérem, az ügyed kapcsán
már csak annyit mondok, hogy Róza asszonynál bármilyen titok
biztos helyen van, különösen, ha az a báróra vagy rád vonatkozik.
Én sem tudtam kiszedni belőle semmit, pedig látszott rajta, hogy
sejti, mi áll a boldogtalanságod hátterében.
– Azt erősen kétlem.
– Meglehet – vont vállat Renée. – Mindenesetre üzeni, hogy ha
a báróddal kapcsolatos gondjaidról kívánsz beszélgetni valakivel, ő
bármikor szívesen áll a rendelkezésedre. Most hát visszaülsz végre?
Megtettem, amit kért, annál is inkább, mivel a
kapucíneremhez még hozzá sem nyúltam. Barátném széles
mosollyal jutalmazott, ám aztán újabb kérdést tett fel.
– Mondd csak, csibe, miféle fertelmes bűnt követtél el, hogy az
egyház külön őrizőt rendelt melléd!
– Te meg miről beszélsz? – csodálkoztam.
– Inkább kiről, drágám. Már egy ideje figyelem azt az
Erzsébet-rendi nővért {108}, aki a túlsó sarkon áll, és egyértelműen
téged vizslat.
Tanultam már eleget Ambrózy bárótól ahhoz, hogy ne kapjam
rögvest oda a fejem. Inkább elővettem a kistükrömet, és mintha
csak a kalapomat igazgatnám, meglestem az apácát, aki viszont
engem lesett.
– A svábhegyi fogaskerekű állomása óta követ – mondtam
Renée-nek –, de fogalmam sincs, mit akarhat tőlem.
– Akkor hát kérdezzük meg – szökkent talpra Renée. – Abban
a rettenetes szűzi hacukában aligha futhat el előlünk.
A titkos leányálmok szakértője ennél nagyobbat tán még
életében nem tévedett. Amint kiléptünk a kávéházból, a nővér
rögvest megérezte, hogy lelepleződött, és sarkon fordulva a
Ferenciek tere felé iramodott. Mi persze követtük őt, ahogy csak
sokrétegű szoknyánk és nagykabátunk engedte, ám az apáca
hirtelen befordult az egyik kapualjba, így szem elől tévesztettük.
Az udvarra érve sehol nem látszott a barna ruha, és léptek zaja sem
visszhangzott a falak között. A házmesterné, aki épp szennyes vizet
öntött a csatornába, semmiféle apácát nem látott, amit el is hittünk
neki, mivel mindkét szemén opálos fényű szürke hályog ült.
Renée az udvar hátsó fertálya felé indult, ahová a napfény is
csak üggyel-bajjal, az összeszoruló épületekről visszaverődve
juthatott el.
– Kijárat a Curia utcára – mutattam a kaput. – A
pingvinmadár elröpült.
– Ám előtte még – szólt Renée, és a fal mellett sorakozó kukák
mögül barna reverendát, fehér főkötőt és fekete fityulát húzott elő –
fürgén levedletté a bőrét.
 Pest, 1901. február 27.

A nadrág ott vágott, ahol azt a legilletlenebbül tehette, ráadásul

libegő szára a bokámig sem ért.
– Meztelen vagyok – jelentettem ki kétségbeesetten, miközben
komornám és legjobb barátném tekintetétől követve
körbetopogtam a szobám közepén.
– Még nem eléggé – mutatott Márika a fenekemre. – A
bugyingó csipkéje általüt a szöveten.
– Ezt lássa meg valaki – kacagott Renée. – Londinerfiú, aki a
nadrágja alatt női fehérneműt visel.
– Milikét egyből lefogná a hé közbotránykodásér’, oszt akkor
szer’usz világ! – tódította víg kedéllyel a komornám is.
– Nevessetek csak, miközben én mindjárt sírok, gonoszok –
fújtam rájuk. – Hát hogy képesek a férfiak ilyen ancúgban járni?
– Peckesen – vágta rá Renée. – Tán épp azért olyan kakasos
nekik a tartásuk, mert a nadrág szorítja a…
– Ki ne mondd! Mára épp elég volt a pironkodásból. Inkább adj
tanácsot, miként kéne viselnem ezt a borzalmatosságot.
A Tarján Vili által szerzett ruha egyébként nem is volt olyan
csúnya. Bordó nadrág és azonos színű zsinóros kabátka tartozott
hozzá, amit csinos cipő és egy kerek sapka egészített ki, melynek
sildje fölött a Hotel Huncutka felirat állt apró porcelántáblán.
– Tessék, még ez is! – mutattam a fejfedőt. – Miféle szállodanév
az, hogy Huncutka?
– Az ócskás szerint, akitől Vili vette, a ruha egykor színházi
kellék volt – magyarázta Renée elém guggolva, hogy két kezével
próbálja valamicskét lejjebb rángatni a nadrágom szárát. – A
darab, amiben viselték, biztos nagyon sikamlós lehetett.
– Ne tessen fázni, kisasszonka, a londinerek nem könyvek,
hogy olvasgassák őket – legyintett Márika. – Annyi csak a fontos,
hogy mindig úgy tessen loholni, mint az olajozott villám. A
küldöncöknél ugyanis ez hivatali kötelességből adódó megszokás.
Akármit csinálnák, aztat gyorsan teszik, azér' van már vagy hat
porontya az Aranykakas utcai Katznénak is, akinek az Angolban
londiner az ura.
A kegyetlenül szűk álöltözet, bár sehogy nem akart hozzám
idomulni, végül mégiscsak csomagba került, és cukorspárgával jól
átkötöztetett.
– Hadra fel! – adta ki a parancsot Erdős Renée. – Irány a
Centrál!
Mivel még előző este elkértem Agáta mamától a hintót, Gáspár
bácsi már a villa udvarán várt ránk. Isti lehajtotta a vaslépcsőt, és
segített felszállnunk, miközben Márika bánatos szemmel integetett
utánunk az ebédlő ajtajából.
Az új Kölber úgy siklott az úton, mint az álom. Sebesen
hagytuk magunk mögött a Sváb-hegy oldalát, majd a
Krisztinavárost, és kanyarodtunk a Lánchídra. Útközben gyakorta
lestem hátra, ám minden kocsi, ami a nyomunkban poroszkált,
előbb-utóbb más útra tért.
– Se apáca, se püspök, vagy legalább egy nyomorult kispap? –
gúnyolódott a költőnő, ki köztudottan nem kedvelte a klérust. –
Hát már az anyaszentegyház sem érdeklődik utánad, csibe?
– Addig jó nekem – mondtam, bár a torkomban feszülő
gombóctól alig bírtam megszólalni. – Richárd így is biztos leszedi
rólam a keresztvizet.
– Ugyan miért tenné?
– Mert kerek huszonnégy órai késéssel viszem el neki a kért
aktát.
– Tegnap, miután észrevettük és lelepleztük a leskődő apácát,
aligha lett volna okos dolog a Kaszinóba menned – vélte barátném
megkomolyodva. – Valaki figyel téged, csibe, és nem tudni, miért.
Ha bezörgetsz abba a bús férfibarlangba, ahol a szoknyasuhogás
oly tilalmas zajnak számít, mint szentmisén a káromkodás, a végén
még beárult volna az az álapáca. Akkor pedig egészen biztos, hogy
rendőr cibál el a báród mellől, őt pedig örökre kitiltják az Országos
Kaszinóból.
– Ez ma épp úgy megeshet – sóhajtottam remegő hangon, és
kezemet az ülésen heverő csomagra tettem. – Mégis ki nézne
engem valódi londinernek ebben a kölök méretű egyenruhában?
– Az igazi londiner láthatatlan – felelte Renée. – Senki nem
veszi észre addig, míg valami bajt nem csinál.
– Úgy? Tehát csak annyi a dolgom, hogy láthatatlan legyek?
Azt hiszem, ez menni fog, elvégre legtöbbször még Ambrózy báró
sem vesz észre.
A Centrál női mosdóját már nem először használtam arra,
hogy ruhát váltsak. Miután barátnémmal leültünk a Ferenciek
terére néző üvegportál mellé, hogy ha les valaki, hát ne kerüljön túl
nagy fáradságába, hosszú percekig úgy viselkedtünk, mint két
gondtalan nagyvárosi nő, akik szabadon élvezik a kávéházi
légkört. Később Renée a csomaggal együtt távozott, hogy néhány
perccel később felfrissülve és üres kézzel térjen vissza.
– Harmadik fülke, a víztartály mögött – súgta, fanyar
mosollyal hozzátéve: – Remek találmány ez az angol toalett, bár a
fajansz kissé hideg. Igazán kiötölhetnének rá valami puhább,
melegebb ülőkét, mondjuk fából.
A hideget hamarost magam is megtapasztaltam, igaz, egészen
más formában. A szállodai londinereknek ugyanis akkor sem
szabad kabátot vagy egyéb melegebb holmit az egyenruhájuk fölé
venniük, mikor küldöncként a városban járnak. A
hoteltulajdonosok úgy vélekednek, ha már pénzt költöttek a
személyzet kicsinosítására, hát igenis lássa mindenki, honnét való a
fiú, akit a vendégek cigarettáért vagy levelek, csomagocskák
kézbesítése okán az utcára szalajtottak. Ingyen hírverés ez a
szállodának, ám szinte biztos nátha a szegény londinernek.
Fogvacogva futottam én is az Országos Kaszinóig, persze
mindvégig gyalog, hisz a küldöncöt a büszke bérkocsis akkor sem
venné fel, ha az a lovak elé vetné magát.
– Üzenetet hoztam Ambrózy Richárd báró úr részére –
lihegtem a főportás ezüstgombjainak, hogy ne kelljen a szemébe
néznem. Kezemben boríték fehérlett, benne meghívó az
esküvőnkre, amit a saját asztalomról vettem magamhoz.
– Itt várj! – mutatott a főbejárat melletti sarokra a portás.
– Nem lehet – ráztam a fejem dacosan, ezzel nyomban halálra
rémítve magamat, mivel éreztem, hogy a kerek kis sapka alá
gyömöszölt, tucatnyi hullámcsattal összefogott hajam bomladozni
kezd. – Személyesen kell a báró úr kezébe adnom. Azt mondták,
ebben nincs apelláta.
A főportás morgott valamit a fölös fontoskodásról, majd egy
inast inteti mellém.
– Felkíséred ezt a szállodás pimaszt az Ambrózy báró úrhoz –
adta ki szigorú utasítását. – De ha közben egyetlen minutára is
leveszed róla a szemedet…
– Akkor a Krajcsovics úr hüvelykje lesz az utolsó, amit
életemben látok – gajdolta vigyorogva a már sokszor hallott litániát
a kék egyenruhás gyerek, saját hüvelykjével szemkinyomást
imitálva, azután jelezte, merre kell mennünk.
A cselédlépcsőn vágtattunk felfelé, hátunkkal mindannyiszor a
falhoz lapulva, ha épp tálcát cipelő pincérrel, avagy bor-, szivaros-,
esetleg újságosfiúval találkoztunk.
– Te a félkarúhoz mész – állapította meg közben az inas. –
Rendes pofa különben, mindég szép jattot ád.
Erre nem tudtam mit mondani. A fiú várakozón pillantott rám,
de mivel én továbbra is makacsul hallgattam, végül lekicsinylő
fintorral vette tudomásul, hogy még a londinerekhez képest is
neveletlen vagyok.
– Ez lesz az – állt meg végül a lakosztály előtt, kesztyűbe
bújtatott kezével mindjárt be is kopogtatva. – Add át, amit hoztál,
aztán sipirc! Mi nem szíveljük itt a kóbor szállodásokat.
Richárd maga nyitott ajtót, és rögvest felismeri.
– Sürgős üzenet a méltóságos úrnak – mondtam, ám a levelet
nem nyújtottam felé. – Saját kezeihez… Akarom mondani. ..
Bocsánat.
– Marha! – sziszegte fülembe az inas, majd kikapva ujjaim
közül a levelet, mély főhajtással átadta azt Ambrózy bírónak. –
Elnézését kérem a küldönc miatt, méltóságos úr. Szólni fogok a
főportásnak, hogy szemtelenségéről értesítse a szállodáját, ahonnét
szalajtották. Többé biztos…
– Jöjjön be! – vágott az inas szavába Richárd, parancsát nekem
címezve. – Alighanem válasz is lesz, amit el kell vinnie.
– Ahogy kívánni méltóztatik – léptem át a küszöböt, ám
mielőtt rácsuktam volna az inas orrára az ajtót, még lopva nyelvet
nyújtottam felé.
– Hol van? – kérdezte Ambrózy báró, a lakosztály szalonjának
asztalára dobva a kezében tartott borítékot. – Ebbe biztos nem
férne bele.
– Magának is derűs napot, báró úr – mondtam epésen, egész
testemmel rátapadva a cserépkályhára. Ő hökkenten bámulta meg
különös öltözékemet, kiemelt figyelmet szentelve túl feszes
nadrágomnak.
– Mili, maga egészen… Felháborítóan…
– Csinos? – segítettem ki.
– Inkább szemérmetlen.
– Ez két okból is téves megállapítás – okítottam. – Először, mert
a londineröltözet csakis akkor erkölcsromboló, ha leány viseli, én
viszont jelenleg a világ szemében fiúnak számítok. Másodszor
pedig a maga menyasszonyaként…
– Az álmenyasszonyomként!
– Egykutya – legyintettem. – A lényeg, hogy ha ilyen szörnyen
passzentos ruhában mutatkozom maga előtt, akkor önnek, báró úr,
hivatali kötelessége engem szerelmes pillantásokkal illetni.
– Előadná végre az aktát, Mili? – köszörülte a torkát ingerülten
Richárd.
– Miből gondolja, hogy sikerült megszereznem?
– Abból, hogy képes volt félpucéron szaladgálni a városban, és
most itt van.
– Jól van, na, maga búkóros gyászhuszár – mutatóujjammal
köröket rajzoltam a levegőbe. – Fordítson nekem hátat, és
megkapja a nyamvadt aktáját.
– Ne játsszon tovább, Mili, erre nincs időnk.
– Játsszék magával az éhes havasi ordas, hisz én csak a
maradék jó erkölcsét próbálom megóvni – nyelveltem vissza. –
Vagy inkább azt szeretné, hogy a szeme láttára gomboljam ki a
zubbonyomat?
Nem akarta, hát persze, hogy nem. Kicsit szomorkásan
vetkeztem neki, hogy a vékony selyemingem alá rejtett aktát
elővegyem. Mikor ismét teljességgel komilfó voltam, sőt, még
kibomlani készülő hajamat is rendre tanítottam a sapka alatt, így
szóltam a báróhoz:
– Tessék a kért rendőrhatósági akta. Még egészen friss meleg,
mivel a Centráltól idáig futnom kellett, nehogy megfagyjak.
Richárd átvette az iratot, majd a szemembe nézett.
– Olvasta?
– Hisz ismer – vontam meg a vállam.
– És mit gondol róla?
 – Azt, hogy nem értem, miért érdekli magát egy Trittner Anna
nevű 18 éves polgárleány, aki az V. kerület Zrínyi-utca 3. szám alatt
lakott a szüleivel, és kinek a hulláját 1894. március 16-án a Csepel-
sziget északi csücskén fogták ki a Dunából.
– A boncorvosi jelentés is benne van? – kérdezte Ambrózy báró.
– Hacsak el nem hánytam útközben – feleltem, ám látva, hogy
megint morc képet vág, sietve hozzá tettem: – Persze, hogy benne
van, hát hol lehetne másutt?
Richárd sietve oldotta ki az aktát egyben tartó szövetmasnikat,
majd hosszan tanulmányozta a törvényszéki boncnok latin
szavakkal tűzdelt kacifántos jelentését. Míg ő a betűkkel volt
elfoglalva, én az arcát figyeltem, mely egyre sápadtabbá vált, épp
úgy, mint mikor először hallott a Csendilla pecsétjéről. Végül még a
székre is lerogyott, meredten bámulva a régi írást, majd
megfeledkezve róla, hogy jelen vagyok, önmagának súgta:
– Én bolond, ezt hogy nem vettem észre? De akkor is… Nem,
ez lehetetlen!
– Olyan nincs – szóltam hozzá, mire megrezzent, és rám
emelte csodálkozó tekintetét.
– Tessék?
– Maga tanította, hogy nyomozáskor semmire nem
mondhatjuk rá: „ez lehetetlen”. Ha valami annak is tűnik, az
csupán azért van, mert még nem ismerjük a logikus okát.
– Igaz – bólintott Ambrózy báró, majd kezembe nyomta az
aktát. – Ezt vigye magával, kérem, és zárja be a villa széfjébe.
Nekem most gondolkodnom kell – mondta még, majd minden
további szó nélkül sarkon fordult, és átvonulva a belső szobába
magamra hagyott.
 13
Látszat és valóság
Pest, 1893. november 11.

A Tudományos Akadémia kapuján kilépve Ambrózy bárót jeges

borzongás járta át. Tudta jól, ez nem csupán a Duna felől fújó,
kemény telet ígérő szélnek köszönhető, de része van benne a
Lánchíd látványának is, ahonnan Vitál Irma levetette magát. A
Ferenc József-tér körül, a főkapitányság előtt e kora délutáni órán,
mint rendesen, most is nagy és zajos volt a forgalom. Fiákerek,
konflisok tülekedtek az úton, a rakpart irányából ide hallatszott a
jég híján még mindig üzemelő propeller gőzpöfögése, a Zrínyi utca
felől pedig egy vörös sipkás rikkancs cikázott át a járókelők között,
süvöltő hangon kiáltozva.
– Merénylet Wekerle miniszterelnök ellen! Megégett kisleány a
rakparton! Még több köztisztasági munkás kell a kolera
megállításához!{109}
Ambrózy báró magához intette a fiút, és vett tőle egy Pesti
Hírlapot.
– József Ágost főherceg esküvője! Merénylet Wekerle… –
üvöltött fel ismét a rikkancs, eltéve a bevételt, és már futott is
tovább.
Mióta Párizsból hazatért, Richárd először mozdult ki az
Andrássy úti palotából, és most is csupán Erdődy nagypapa
kérésére tette ezt. Legszívesebben az öreg dolgozószobájában vagy
az emeleti könyvtárban tartózkodott, ahol az ódon irományok
rendszerezése, a megfakult betűk bogarászása, másolása és óvó
dossziékba helyezése különös nyugalommal árasztotta el. Az öreg
gróf örült ugyan unokája jó útra térésének, ám mégis túlzásnak
érezte eme pálfordulást.
– Maga fiatal, de az élet dolgaiban még igen tapasztalatlan –
mondta.
– Én úgy érzem, máris túl sok rossz tapasztalatot szereztem –
szólt csendesen Richárd.
– Épp ez az! Rosszat már kapott a sorstól eleget, ám jót még
alig.
– Jó az, ami örömmel tölt el, és engem jelenleg Rákóczi levelei
tökéletesen boldoggá tesznek.
– Mondd csak, Gáspár, hisz te mindkettőnknél többet láttál a a
világból – fordult ekkor Erdődy gróf a huszárjához –, szerinted az
én drága unokám hülye? Mert ha az, én esküszöm, menten
bolondházba csukatom!
Vén Bódis Gáspár, aki már igen jól ismerte az öreg gróf ritkán
megmutatkozó, ám annál sarkosabb humorát, vigyázzba vágva
magát felelt.
– Én ezt, kérem, méltóságos úr, megállapítani nem tudom.
Eleddig csak úrkocsis és tengerész voltam, az ideggyöngeség
orvoslásába pedig kizárólag oly módon kontárkodom bele, hogy
ha valami hülye alak kötözködött velem, hát lecsaptam az illetőt.
– Eszemben sincs kötözködni – mosolygott Richárd. – Inkább
meghúzom magam itt, az irathalmok mögött, mint csendes őrült,
csak kérem, ne bántsanak.
A szolid győzködés tehát, hogy kimozdítsák Richardot
mélabúsnak tűnő állapotából, zátonyra futott, ám az ifjú báró – ha
nem is vágyott a palotán kívülre – a maga módján azért követte a
világ eseményeit. Mindennap megvetette Gáspárral a lapokat, és
azokat komótosan, első betűtől az utolsóig kiolvasta. Így értesült
róla, hogy a rendőrség nagy fogást csinált, midőn szeptember 27-
én letartóztatta Piszk Albert hivatalnokot, rábizonyítva a
sikkasztást és más bűnös tetteket. Nagyjából ugyanekkor kezdtek
cikkezni a nagy botrányt kavart Zellerin-iigyről {110}, melyben
többek között gyanúsítottként bizonyos Vogel, Siegl és Droppa
urak neve is felmerült. Az újságírók persze nem tudták, hogy a
közkedvelt gyárost módszeresen kifosztó, majd öngyilkosságba
kergető gazemberek miként kerültek horogra – Richárd
nyomatékosan kérte Zsarnayt, hogy az ő szerepe maradjon
titokban –, sem azt, hogy ezen kívül még számos más, förtelmes
tettük is napfényre került.
Ambrózy báró azt remélte, hogy a lelkében dúló vihar, mely
leginkább a Vitál Irma halála miatti önmarcangolásból állt, a Piszk-
banda leleplezése után csitulni fog. Olyan pillanatokban viszont,
mint most, mikor az Akadémia előtt állva a Lánchídra nézett, az
önmaga régi énje ellen érzett düh – „Megakadályozhattam volna,
hisz heteken át láttam, mit művelt szegény lánnyal az az ocsmány
alak!” – ismét felhorgadt.
– Méltóságos úr – szólt le a bakról Vén Bódis Gáspár, aki
zsinóros mentéjére prémbélésű kabátot húzott, mégsem volt
melege. – Indulhatnánk!
– Persze, persze – bólintott Richárd a járdaszél mellett várakozó
huszárnak, majd a friss újságot hóna alá szorítva megragadta a
címeres hintó ajtókilincsét.
– Méltóságos úr, jaj be jó, hogy látom méltóságodat! – zengett
fel ekkor Richárd mögött az ismeretlen hang, mely egyszerre volt
sikamlósán lágy, szolgai és erőszakosan karistoló, sőt, tolakodó.
– El sem képzelheti, méltóságod, mennyire kerestem önnel a
találkozást – folytatta az illető, aki a felé forduló bárónál fél fejjel
alacsonyabb, tíz hüvelykkel szélesebb, és öltözékéből ítélve
legalább egy, ha nem több társadalmi ranglétrával lentebb lévőnek
tűnt. – Már a névjegyemet is többször beküldtem az Andrássy úti
palotába, hogy audienciát kérjek, ám választ sosem kaptam.
– Névjegy? – csodálkozott Richárd, röpke pillantást vetve Vén
Bódis Gáspárra, kinek az Erdődy-palotában a vizitkártyák átvétele
és címzettjükhöz való eljuttatása is a feladatai közé tartozott. – Én
nem tudom…
– Semmi baj, méltóságos báró úr – legyintett pökhendi hévvel a
keménykalapos, kockás felöltős férfiú, mellső zsebéből új lapocskát
húzva elő, amit mindjárt Richárd orra alá is tolt. – A nevem Fuchs.
Fuchs Berthold, tisztelettel, és az Ehrentreu és Fuchs testvérek {111}
bútor, kép, tükör és asztalos cikkek árusításával foglalkozó cég
nevében váltanék önnel néhány igen fontos szót.
– A gróf úr utasítása, hogy az ügynökök, kereskedők, kéretlen
házalók vizitkártyáit, reklamírozó lapjait és hasonló irományait
egenyest a szakácsnénak továbbítsam – mordult le a bakról Vén
Bódis Gáspár, ostorát készenlétben tartva.
– Miért épp a szakácsnőnek? – hökkent meg Richárd.
– Az ő birodalmában van nálunk a legnagyobb nyílt tűz.
– Én, kérem, nem vagyok ügynök, és főleg nem házaló – húzta
ki magát felháborodva Fuchs Berthold. – A mi cégünk jó hírnévnek
örvend, magam pedig az egyik legismertebb festménykereskedője
vagyok Pest városának. A királyi várba is adtam már el képeket,
nem beszélve azon főúri kastélyokról, palotákról és báltermekről,
ahol az általam ajánlott művészeti alkotások díszítik a falakat.
– Oh, tehát ön műkereskedő, Fuchs úr?!
– Többek között.
– És ha kérdhetem, mit szándékozik nekem eladni?
– Eladni? – a kékre beretvált arcú férfi tekintetében mohó fény
villant, ám különös mód, mintha hirtelen valami más jutott volna
eszébe, a következő pillanatban ki is hunyt. – Jelenleg semmit, bár
a későbbiekben természetesen állok rendelkezésére. Most, mint
vevő állok ön előtt.
– Alig hinném, hogy én akár egy roggyant sámlival is bírnék,
Fuchs úr – mosolyodott el Ambrózy báró. – A bútorok, tükrök és
minden más efféle holmik, melyek közt jelenleg élek, a nagyapám
tulajdonát képezik.
– Kivéve egyet! – emelte fel szattyánbőr kesztyűbe bújtatott
mutatóujját a kereskedő. – Tudomásom van róla, méltóságos úr…
Ne kérdezze, honnan, mivel ez bizalmas szakmai információ! …
hogy ön nemrégiben Párizsban járt. Stimmt?
– Valóban.
– Azt is tudom, hogy a nevezett városból ön egy igen ritka
műkinccsel tért haza. Stimmt?
– Gauguin festményére gondol? – csodálkozott Richárd. –
Sosem gondoltam volna, hogy szegény Paulról már Pesten is
hallottak.
– Gauguin? – Fuchs úr arcán némi unalom látszott. – Így
hívják azt, aki a bennszülött nőt lefestette?
– Asszony virággal – felelt Ambrózy báró homlokát ráncolva. –
Ez a kép címe, és igen, Paul Gauguin festette.
– Ha maga mondja, méltóságos úr, én készséggel elhiszem, sőt,
megveszem – csapott mindkét karjával a novemberi légbe Fuchs
Berthold.
– Mármint a képet, amit még meg sem nézett?
– Arra semmi szükség. Közölje, báró úr, mennyit kér érte, és én
máris leszámolom önnek a teljes összeget.
– Bármennyit kérhetek?
– Bizonyos, hm, igen bő határokon belül, természetesen – jött
némi zavarba a képkereskedő. – Azért ez mégis csak egy festmény
valami franciától, úgyhogy hétezer koronánál többet nehezen
ajánlhatok.
– Nekem legfeljebb ötszázba került – vallotta be Ambrózy
báró, ám Fuchs szeme meg sem rezzent.
– Sebaj, a műkincskereskedés már csak ilyen – mondta
nagyvonalúan. – Akkor hát áll az alku?
– Alig hinném, Fuchs úr – felelte az ifjú báró, és annak ellenére,
hogy ez a legnagyobb sértéssel is felért, a sáros kövezetre ejtette a
képkereskedő névjegyét. – Úgy vélem, önt tisztességtelen szándék
hajtja, bár elképzelésem sincs, hogy mi okból. Abban viszont
egészen bizonyos vagyok, hogy sem önnel, sem a cégével nem
szándékozom üzleti viszonyba keveredni, különösen, ha az a
barátom, Paul Gauguin festményét érinti. Most pedig, ha
megbocsát, távozom!
Az Ehrentreu és Fuchs testvérek cégének oszlopos tagja, aki
imént még oly magabiztosnak mutatkozott, egészen addig állt
megkövülten az Akadémia előtt, míg a címeres hintó – körbejárva a
Ferenc József teret – el nem tűnt a Fürdő utcában. Ambrózy báró
két kezét sétapálcájára támasztva ringatózott a bőrülésen, és azon
töprengett, vajon mi lehetett a kereskedő valódi szándéka. Paul
képére tett ajánlatot, ez igaz, de maga a festmény nem is érdekelte,
ráadásul olyan összeget kínált érte, amit Magyarországon tán még
Munkácsy remekműveiért sem adtak soha.
– Hétezer korona kész vagyon – morfondírozott az ifjú báró, és
különös mód nem aggodalmat, inkább a rejtély keltette izgatott
bizsergést érzett. – Utána kéne nézni ennek a cégnek, és különösen
Fuchs Berthold képkereskedő úrnak
Az Andrássy úti palotába érve azonban, midőn a hintó beállt a
hátsó udvarba, Richárd rögvest megfeledkezett a különös esetről.
Figyelmét az a szokatlan tény terelte el, hogy a hátsó verandán
magát Erdődy grófot pillantotta meg, aki eddig szinte soha nem
mutatkozott a palota kocsiszínre, istállóra és cselédszállásra néző
fertályán.
A nagy házhoz tartozó, mégis csekély számú szolganép –
szakácsnő, konyhalány, két cseléd, valamint a kertész és a lovász –
ügyes-bajos dolgait általában Vén Bódis Gáspár rendezte el, most
mégis úgy tűnt, hogy a gróf úr maga intézkedik.
A lépcsők alján két alak állt, egyformán alázatos, görbe háttal,
levetett és maguk előtt gyűrögetett fejfedővel, ám mégis felfelé, a
ház urára irányított tekintettel.
– Tán valami baj történt, míg elvoltunk, méltóságos úr? –
kérdezte Vén Bódis Gáspár, mikor az ifjú báróval együtt a
verandához értek.
– Elhágy minket az István – felelte Erdődy gróf, tekintetével a
magasabbik legényt vizslatva. – Habár nemigen értem, miért.
– Hogy van ez, Pista? – morrantott rá a megszeppent férfira
Gáspár, pedig az már így is fehérebb volt a meszelt falnál.
– Három éve gondozod a lovainkat, baj sosem volt veled, és te
sem panaszkodtál semmire. Mondd hát meg sebesen, mi lelt, hogy
itt akarod hagyni a szolgálatot?
– Idesanyám izent értem – suttogta alig érthetően a lovász,
gyors pillantást vetve a mellette álló emberre, mintha az ő szeméből
akarná kiolvasni saját mondandóját. – Apánk nagyon beteg.
Elkelne otthol a dolgos kéz.
– Dolgos kéz, te málé? – ripakodott rá Vén Bódis Gáspár. –
Hisz itt egyeden hóban annyi a keresményed, mint a faludban fél
esztendő alatt! Többet segíthetsz anyádnak, ha magad helyett a
pénzt küldöd haza!
– Ezt eddig is megtettem, de most mégis mennem kell – a
legény, bár jócskán elmúlt már húszesztendős, mégis könnyben
fürdő szemmel fordult a gróf felé. – Tessék engemet elengedni,
méltóságos úr. Lássa, hoztam magam helyett másik lovászt, aki
nyomban szolgálatba is állhat.
A kalapját gyűrögető, alacsonyabbik férfi behízelgő vigyorral
hajlongott néhányat.
– Értek a lovakhoz, hisz a Monarchia seregében is a
huszároknál voltam – mondta. – Egyet se tessenek félni, jó cseréje
leszek a Pistának.
Ambrózy báró a lépcsőn felhágva mondani akart valamit a
nagyapjának, ám ő a tekintetével csendre intette, majd az alant
állókhoz szólott.
– Gáspár, add ki István bérét, és bocsásd el békességgel, az új
lovásznak pedig mutasd meg, mi nálunk a módi!
Richárd ismét csak szólni akart, de érkezése nem maradt rá,
mivel Erdődy gróf sarkon fordult, és bement a palotába. Csupán
este találkozott vele újra, mikor a könyvtárba lépve azt látta, hogy
ő és Vén Bódis Gáspár a míves párbajpisztolyokat tisztítják,
porozzák, töltik.
– Fegyverkezünk – mondta a gróf komoran, és
puskapálcájával a gyilkos szerszámok egyikére bökött. – Elvégre ki
sejthetné, mikor szakad reánk az ég?

Pest, 1893. november 15.

A csetepaté tán tíz percig sem tartott, ám mégis annyi ricsajjal,

zörömböléssel, durrogással és bősz hangon ordított szitokszóval
járt, mintha maga a rég elbukott Napóleon Grund Arme{112}-ja tört
volna rá az Andrássy úti szép palotára. A támadók négyen voltak
és a gazdasági udvaron, majd a hátsó veranda ajtaján át hatoltak
be az épületbe. Zárat törniük nem kellett, mindent nyitva találtak,
így egészen a földszinti fogadóteremig csendben osonkodtak.
 – A törvény nevében megállj! – harsant fel ekkor a mélyről
zengő, már-már dörmögésre emlékeztető kiáltás, mire feleletként
dühödt üvöltés érkezett.
– Zsarók! Pucolás!
A márványpadlós teremben a négy alak négyfelé futott.
Egyikük visszafordult a keskeny folyosóra, ami a verandához
vezetett, ám ott ketten állták útját, és bár káromkodva küzdött,
hamar legyűrték. Társa a palota főbejáratát vette célba, botor mód
azt remélve, hogy azon át az előkertbe, onnan pedig az utcára
juthat, de rajta vesztett. Az oszlopok mögül előlépő rendőr vetett
neki gáncsot vasalt csizmájával, és miközben a betörő zuhant,
botjával még alapost tarkón is vágta őt. A harmadik hóhemvagány
kést rántott, elszánva magát, hogy ha kell, akár emberélet árán is,
de kijut a csapdává lett épületből. Lépett is néhányat, pengéjén az
utcai gázlámpák sanda fénye sápadtan csillant, majd két dörrenés,
vakító villanás következett, és a fickó holtan terült el.
A negyedik gazember még azelőtt az emeletre vezető, széles
lépcsőre hágott, hogy a rendőri felszólítás elhangzott volna.
Miközben cimborái sorra elvesztek, ő fürge léptekkel a galériára,
onnan pedig a könyvtárba ért. Pontosan tudta, hová tart, hisz jól
kiismerte már a házat. Átvágott az ódon papírok poros illatától
terhes helyiségen, csupán annyi időre torpanva meg, hogy az egyik
súlyos széket felemelje, és az előkertre néző ablakba vágja.
Irtózatos reccsenés, tört üveg csörömpölése, végül pedig a régi,
ezért igencsak tömör bútordarab tompa puffanása hallatszott
odakintről. A férfi ekkor továbblépett, s közben a zsebébe nyúlt,
ahonnan görbe pengéjű, borotvaéles körmölő kést {113} húzott elő.
Erdődy gróf dolgozószobáját rövid folyosó kötötte össze a
könyvtárral. A fürge srenker gondosan becsukta maga mögött az
első, azután a második ajtót is. Abban reménykedett, hogy az
üldözésére induló rendőrök majd azt hiszik, a szék után ő maga is
kiugrott az ablakon, és mire rájönnek az igazságra, már túl késő
lesz.
Az viszont, hogy az íróasztal mögött terpeszkedő karszékben
ülve vár rá valaki, egyáltalán nem szerepelt a tervei között.
– Álljon meg ott, ahol van, és dobja el a fegyvert! – szólt
Ambrózy báró, bal kezével feljebb csavarva a petróleum-lámpa
eddig épp csak pislákoló lángját, miközben jobbjával régimódi
párbajpisztolyt fogott a hívatlan látogatóra. – Ha netán vonakodna
engedelmeskedni, kénytelen leszek keresztüllőni önt.
– Azzal az ósdi mordállyal, báró úr? – a férfi hangjában gúny
rezzent, mint hegedűn a félrecsúszott hang. – Alig hinném, hogy
e’tanálna véle.
– Próbáljuk ki – biccentett Richárd és elsütötte a pisztolyt. A
golyó legalább két arasszal a férfi feje mellett süvített el, meg se
borzolva annak haját.
– Attól tartok, igaza volt – dobta az íróasztal zöld bársonyára
kilőtt fegyverét az ifjú báró. – Ezek a régiségek felettébb
megbízhatatlanok.
– Akkor most én gyövök – szólt a fickó fenyegetőn, és már
mozdult volna, hogy késével rárontson a még mindig nyugodtan
ücsörgő Richárdra, mikor a szoba sötét sarka felől fémes kattanás
ütötte meg a fülét.
– Vagy inkább én, kutya!
Az idős gróf a hálószobájába vezető tapétaajtó mögül lépett elő,
karján kétcsövű vadászpuskát tartva, mellyel egyenest a srenker
hasára célzott.
– Őzbakra való sörétes patront töltöttem bele – közölte a
megkövült férfival. – Alig hinném, hogy négy lépés távolságból célt
tudnék téveszteni.
– A bőr hűlne a fajtátokra – vicsorogta a srenker, szétnyitva
ujjait, hogy kése a padlóra hulljon.
Az Andrássy úti palota előcsarnokában felcsavarták a
gázvilágítást. A metszett üvegbúrák mögött felragyogó lángok
rémítő csatateret tártak a jelenlévők elé. A hóhemvagányok közül a
legelszántabb holtan, szétvetett végtagokkal, terebélyes
vértócsában hevert a kövezeten, míg egyik társa eszméletlenül
terült el a főbejárat előtti szőnyegen, a másikat pedig Vén Bódis
Gáspár és egy friss monoklit viselő rendőr cipelte be épp a
folyosóról.
– Hová lett a negyedik gazember? – kiáltott Zsarnay Győző
medvehangján, éltévé revolverét, melynek csövéből még mindig
szivárgott némi füst.
– Itt hozzuk – szólt Erdődy gróf az emeleti galériáról. – Haja
szála se görbült, pedig szívesen keresztüllőttem volna.
– Tudós emberhez nem méltó a vérontás – szólt Zsarnay
csendesen. – Bízza csak rám a brigantit, méltóságos uram, majd én
akkurátusán kipofozok belőle mindent.
A háromfős menet, melynek élén az a lovász ballagott felemelt
karokkal, akit csak a minap vettek fel a házhoz, lassanként leért a
lépcsőn. Amennyiben látta volna valaki az egybegyűlt társaságot,
biztos nem állja meg csodálkozó hümmögés nélkül, mivel rendesen
felöltözve csupán a rendőrök és a betörők voltak Erdődy gróf széles
hózentrágerrel tartott, szürke pantallót, törökpapucsot, egyszerű
gyolcsinget viselt, míg Ambrózy báró kék hálóköntösben feszített,
melynek zsebére gondos kezek családi címert hímeztek.
– No lám, a Bibirce! – lépett a lovászhoz Zsarnay, hatalmas
tenyerével megpaskolva a férfi borostás képét. – Régi ösmerősök
vagyunk mi ketten, igaz-e?
– Ahogy mondani méltóztatik a kapitány urnák –
alázatoskodott a hóhemvagány, aki mintha az emeleten felejtette
volna korábbi magabiztos pimaszságát.
 – Bizony, Bibirce fiam, nekünk már szép múltunk van. Elsőnek
piaci tolvajlásért füleltelek le vagy húsz esztendeje. Csak rá kellett
néznem arra a sunyi fizimiskádra, azonnal tudtam, hogy visszajáró
vendég leszel a kapitányságon.
– Később akadt még verekedés, marhecolás, rajzolás és
lányfuttatás is – sorolta készségesen a hóhemvagány, mintha iskolai
előmenetelének fényes állomásaira emlékezne.
– Ne feledjük azt a hat betörést sem, amiért megint csak én
ültettelek fel a káposztás kocsira – emlékeztette kedélyesen
Zsarnay.
– Bizony, volt az is – vigyorgott Bibirce. – Bár abból kettőt
valójában nem is én…
Akkora hirtelen pofont kapott, hogy menten elterült a padlón.
– Bocsánatát kérem, méltóságos gróf úr, de ezekkel csak így
lehet – hajolt meg a ház ura felé Zsarnay. – A szép szó sosem
csiklandja ki belőlük az igazságot, pedig nekünk most arra volna
égető szükségünk.
– Tegye a kötelességét, rendőrtanácsos úr – felelte Erdődy gróf,
vadászpuskáját jobb karjának hajlatában egyensúlyozva. –
Megérdemelné a sikert, ha már az embereivel együtt három éj óta a
házam biztonságát vigyázza.
– Szent igaz, méltóságos úr, hogy nem volt könnyű estétől
pirkadatig egy sámlin kucorogva várni, történik-e valami –
ropogtatta meg fáradt csontjait a detektív – De lám, a báró úrnak
igaza lett!
– Tisztán látszott, hogy nagyapám régi lovásza fél, sőt,
egyenesen retteg valamitől, és az állását sem jószántából hagyja el –
szólalt meg Richárd, majd a laposan pislogó Bibimére mutatott. –
Ez az ember pedig… nézzenek csak a kezére, ami szokatlanul
megkímélt… akkor látott lovat közeiről, mikor az utcán elment
mellette a társas kocsi.
 – Ügyes megfigyelés – bólintott Zsarnay, miközben a két
rendőr bilincset tett a betörőkre, kivéve persze azt, aki két
ólomgolyóval lett nehezebb. – Bibircének muszáj óvnia a kezét,
hisz zsebekben turkálni bütykös ujjal aligha lehetne. No, lássuk
csak, mi van még itt.
A rendőrtanácsos előbb a hátsó folyosóról visszahurcolt férfihoz
lépett, kinek arcát Vén Bódis Gáspár ökle alapost megadjusztálta.
– Téged még sohasem láttalak. Mondsza a neved!
– Komorházi Géza, tisztelettel – motyogta az, mire szédítő
pofont kapott.
– Az igazi nevedet, barom! – dörrent rá Zsarnay. – A komor
házba már amúgy is mindenképp bé leszel dugva, szóval ne játssz
velem.
– Kracsa – köpött a betörő véres nyúlósat a padlóra. – Kracsa
Mihályként kereszteltek, de mindenki csak Kacsának mond.
– Helyes – a detektív ekkor a földön heverő eszméletlenhez
ment, és megragadva annak vállát, hanyatt fordította őt. – Ezt
aztán alapost helyben hagyta, Tóth.
– Pedig éppeg csak megsimítottam kicsinyt – vonogatta széles
vállát a rendőr, hátrébb tolva a derékszíjáról fityegő ólmos botot,
mintha bűnjel volna.
– Semmi baj – legyintett Zsarnay, cipője orrával a fény felé
fordítva az ájult betörő arcát, melynek különös ismertetőjegye a
felső ajkát egészen eltorzító, nyúlszájnak nevezett hasíték volt. –
Zörgőnek kemény a koponyája. Tudom, hisz a kapitányságon
ütöttük már ezt a senkiházit eleget. Marhec, zsebmetszés, részeg
verekedés, és legalább egy, de lehet, hogy két rablógyilkosság is
nyomja a lelkét, bár az utóbbit sajnos nem tudtuk rábizonyítani.
Most viszont végre kinéz neki vagy húsz év fegyház.
– Engem az ok érdekelne – szólt fáradtan Erdődy gróf. – Miért
törtek be hozzám?
 – Hallod ezt, Bibirce? – fordult a hamis lovászhoz Zsarnay. –
Danolj, pacsirtám, különben megbúbollak!
A hóhemvagány testén különös borzongás futott végig, és
mielőtt nagy nehezen válaszolni kezdett, többször is az ajkába
harapott
– Szajré – nyögte ki végül. – Nekem aztat mondták, hogy itten
gazdag lé vár. Elegendő volt kicsit megfenyegetni azt a málé szájú
lovászt, hogy bicskát verünk a szívszerelme hasába, akivel
vasárnaponként a Lizsébe jár, máris általadta a helyét. Így
kerültem bévül a birtokon, hogy kellő időben nyitva hagyjam az
ajtókat a havereknek. A srenk pedig, hát az könnyűnek ígérkezett,
hisz tudtuk, hogy a házat csupán egy… Már megbocsássék a
méltóságos úr! Szóval, hogy itt csak egy vén trotty, a pelyhedző állú
onokája meg a szolga lakik, aki mar maga is fél lábbal a sírban
van.
– Huszár vagyok, nem szolga – hördült fel Vén Bódis Gáspár,
öklét a megbilincselt férfi orra alá tolva. – A lábam pedig akárhol is
lehet, a kezemmel azért még mindég ki tudom figurázni a képedet!
– Szajré? – kérdezte csodálkozva Zsarnay. – Tudtommal a gróf
úr híresen puritán életet él. Akad valami értékes ebben a házban?
Erdődy gróf tanácstalanul pillantott Richárdra, mint akinek
fogalma sincs róla, hogy a betörők mit tekintenek érteknek.
– Ezüstnemű a tálalóban – mondta az ifjú báró. – Néhány brill
a mandzsettákon, arany nyakkendőtűkön és valamicske költőpénz
a vaskazettában. Többről nem tudok.
– Hát a Rákóczi-levelek? – kapta fel a fejét szinte sértődötten
Erdődy gróf. – Mind egyedi darab, nemzetünk történelmi ereklyéi!
– Vagy a festmények – jutott eszébe Ambrózy bárónak. – Függ
néhány ritkább darab nagyapám dolgozószobájának falán,
ráadásul a gazfickónál ezt találtuk.
Zsarnay átvette és érdeklődve forgatta a hosszú nyelű, görbe
pengéjű szerszámot.
– Nocsak, egy juhászbicska – mondta. – Ki a jó fenét akartál te
itt megkörmölni, Bibirce?
– Én, tisztelt kapitány úr, senkit se, hisz ismer. Lopok,
ügyeskedek, zsebekbe nyúkálok, ammár igaz, de a vérontás nem
az én szakmám.
– A keretből képeket kivágni viszont egy ilyen eszközzel
remekül lehet – vélte Ambrózy báró. – Ezt az embert a
dolgozószobában csíptük el, kezében a körmölővel.
– Festmények? – mormolta Zsarnay Győző, majd némi
töprengés után megrázta a fejét. – Túl bugris banda ez ahhoz,
hogy műkincsekre vadásszon. Sebaj, a pofozás végére úgyis
minden kiderül. Tóth, megjött már a kocsi?
– Éppeg most állt a kapu elé, tanácsos úr – jelentette a rendőr. –
A sarki posztos hívta, amint a lövések kihallatszottak, miként azt
korábban meg tetszett neki hagyni.
– Helyes. Ezt a három jómadarat tegyék fel a káposztásra,
aztán kerítsenek egy hullaszállítót a maradéknak! A kapitányságon
folytatom a kihallgatást.
A széles farú muraközi lovak által vontatott zöld rab-szállító
kocsin négy újabb rendőr érkezett, így végül hatan kísérték ki a
három rabot. Erdődy gróf a bűnözők távozta után letörte puskája
csövét, és a fegyvert Vén Bódis Gáspár kezébe adta.
– Holnap első dolgod legyen visszahívni azt a szegény Pistát! –
mondta a ház ura. – Nyugtasd meg őt, hogy a veszedelem elmúlt,
aztán teremtsd le, amiért nem mondta el, miért menekül!
– Úgy lesz, méltóságos úr – bólintott a huszár.
– Ön pedig – fordult Erdődy gróf a detektívhez –
személyemben örök időkre lekötelezett hívére talált. Köszönöm,
hogy hitt az unokám megérzésében, és őrt állt fölöttünk.
– Örömmel tettem, méltóságos úr – csapta össze cipősarkait
Zsarnay Győző. – Megjegyzem, a báró úr már nem először
bizonyította, hogy különös érzéke van a bűn… Már bocsánat, ha
így mondom- megorrontásához.
– A bűn, igen – bólogatott csendesen a gróf, kinek szemét a
kialvatlanságtól sötét karikák ölelték körbe. – Túl sok van belőle itt,
Pesten, én pedig túl vén és fáradt vagyok ahhoz, hogy mindezt
elviseljem. Csendre vágyom, barátom. Nyugalomra és békés
elmélyülésre, amit ez a zajos város, úgy tűnik, már akkor sem
hajlandó megadni nekem, ha magamra zárom a házam ajtaját.
A szomorkás vallomásra okosat mondani senki nem tudott, így
a kínos hallgatást végül ismét a gróf törte meg.
– Azt hiszem, rám férne némi pihenés. A holttest elszállítása
felől…
– Már intézkedve lett – nyugtatta meg őt Zsarnay.
– Én majd mindenről gondoskodom, nagyapa – szólt Richárd
is. – Reggelre itt minden épp olyan lesz, mint annak előtte.
A hullaszállítók – hallgatag kőbányai sintér és annak ösztövér
öccse – bő két óra múlva érkeztek csak meg szamár húzta
kordájukkal, melybe két bádogtepsi fért. Zsarnay személyesen
akarta felügyelni az eseményeket, így Richárddal együtt
várakozott, cseppet sem bánva a dolgot, mivel egyrészt maga is
fáradt volt, másrészt igen jót diskurált az ifjú báróval.
– Sehogy sincs ez rendjén – mondta végül távoztában.
– Mármint mi, Győző bátyám? – kérdezte Ambrózy Richárd.
– Az, hogy te itt penészedsz a négy fal között. Elhiszem, hogy
amit eddig a pesti életből tapasztaltál, az förtelmesen keserű ízt
hagy a szájban, de hidd el, azért akad mifelénk számos szép,
szemnek, fülnek, sőt, léleknek is egyaránt kellemes dolog.
Ambrózy báró már-már szóra nyitotta a száját, ám ekkor a
rendőrtanácsos kabátja belső zsebéből díszes névkártyát vont elő,
azzal intve csendre őt.
 – Tudom is, hol találhatsz rá ismét az élet zamatára – mondta.
– Tessék, itt az a hely, ahol újra olyan ifjúvá válhatsz, amilyennek
lenned kell. Magyar utca 20. Nincs apelláta, drága barátom, ide
egyszerűen muszáj eljönnöd! Magam is ott leszek, ha gardedámra
volna szükséged, ám bízom benne, hogy Róza asszony szalonjának
varázsa önmagában is elegendő lesz a sikeres gyógykúrához.

Pest, 1893. november 18.

Ambrózy báró percről percre rosszabbul érezte magát, pedig

eleinte minden olyan ígéretesnek tűnt. A Magyar utca 20. alatt álló,
kékre festett ház második emeleti nagyszalonjában, a ragyogó
csillárok ontotta fényözönben előkelő urak és fodros ruháikban
könnyű léptű tündérekre emlékeztető hölgyek múlatták az időt
kártyával, fecsegéssel, szolid pezsgőkortyolgatással.
A férfiak közül majd’ mindegyik valamely ősi, főnemesi vagy
nemesi család nevét viselte, és látszott rajtuk, hogy a Pilisy-
szalonban igazán otthon érzik magukat. Az sem zavarta őket,
hogy holmi hírlapírók, költők és egyéb plajbász-koptatók is
közéjük keveredtek, sőt, úgy társalogtak, nevettek, ékelődtek velük,
mintha mind egyazon társadalmi réteghez tartoznának.
Richárd újsütetű látogatóként az első fél órában még
feszélyezve érezte magát, ám azután a jégen tartott pezsgő, amit a
fürgén mozgó cseléd kínált tálcáról, megtette a hatását. Habár
senkit nem ismert személyesen, és úgy tűnt, ebben a házban nem is
volt szokás a vendégeket egymásnak bemutatni, végül rátalált a
maga tökéletes szórakozására: egy könyvecskére, amit valaki
óvatlanul az ablakpárkányon felejtett. A mű valami hajósról szólt,
aki kikötőről kikötőre járva női szíveket tör össze, bár ezt cseppet
sem gonoszságból teszi, hiszen az általa hátrahagyott hölgyek
mind…
– Maga olvas? – szólt rá ekkor az egyik kisasszony, hangjában
csípős éllel. – Tán nem élvezi a társaságunkat?
– Bocsásson meg – fordult katonás fejbiccentéssel a hölgy felé
Richárd, hóna alá szorítva a borjúbőr fedelű kötetet, vigyázva, hogy
ujja a lapok között maradjon, hisz különben honnan tudhatná, hol
tartott. – Azt hiszem, mi még nem vagyunk egymásnak
bemutatva.
– És ez ok lehet az udvariatlanságra? – emelte fel sértetten pisze
orrát a kisasszony.
– Pardon, de nem hinném, hogy bárkit is megbántottam volna.
– Ha a jelenlétünkben olvas, az nyílt sértés, kedves, hm… Tudja
mit? Amennyiben magának oly fontos a név, hát majd én
bemutatom magamat – a leány Richárd orra alá lendítette
cérnakesztyűs, karcsú kacsóját. – Tinka vagyok. Most jöhet a
kézcsók, azután árulja el, miként szólíthatom, maga kedves
nyámnyila.
Ez volt az a pillanat, midőn Ambrózy báró szeméről lehullott a
hályog.
Persze már korábban is el-elcsípett néhány mondatot a
környezetében zajló beszélgetésekből, így tudva meg, hogy a
férfiak legtöbbje báró, esetleg gróf vagy legalábbis ország-gyűlési
képviselő, gyártulajdonos, netán fontos lap főszerkesztője, ám azt a
tényt, miszerint a hölgyek mindegyikét Zizinek, Frufrunak,
Kokónak és persze Tinkának hívják, a tudata valahogy nem volt
hajlandó feldolgozni. Orra alatt a cérnakesztyűs kézzel azonban
már egészen más lett a dolgok állása. Rádöbbent, hol is van
valójában, és ettől mélységes szégyen töltötte el.
– Sajnálom, de én nem… – hadarta a finom kis csuklónak, és
már épp menekülőre fogta volna a dolgot, azzal sem törődve, hogy
ez a legnagyobb szemtelenség, amit egy csókra nyújtott kéz
tulajdonosával szemben elkövethet, mikor valaki elvette tőle a
könyvet, és a megüresedett helyre a maga karját dugta be.
– Hagyd békén a báró urat, Tinka! – szólt a lágyan búgó,
bársonyos hangú hölgy, aki észrevétlenül közelítette meg és fűzte
könnyű kezének rabláncára Richárdot. – Ő még új nálunk, nem
szabad elijeszteni.
A pimasz kis céda ajakbiggyesztve engedte le karját, majd apró
vállrándítással fordult sarkon, azonnal friss célpontot keresve
magának.
– Bocsásson meg szegény teremtésnek, hisz oly egyszerű lélek
– mosolygott Richárdra a megmentője. – Neki még nincs hozzá
szeme, hogy a keményített ingmell mögé, egyenest a férfiszívbe
lásson.
– Bezzeg ugyanez önről már nem mondható el, igaz,
Madame?! – szólt fagyosan az ifjú báró, kivonva karját a nő
öleléséből.
– Kérem, ne szólítson így. Ez mifelénk Pesten a kuplerájosnék
titulusa.
– Akkor telibe találtam.
– Hohó, fúj és karmol, mint valami morc kiskandúr! – nevetett
fel a nő, majd hirtelen és váratlan erővel mindkét kezével
megragadta Richárd karjait, szembe fordítva magával a férfit. –
Nézzen a szemembe! Kérem!
A7 ifjú bárónak ugyan esze agában sem volt engedelmeskedni,
ám a bársonyosan forró, már-már igéző hang szinte
megbabonázta. Tekintete anélkül vándorolt a nő arcára, hogy
agyától erre utasítást kapott volna, és aztán rögvest rabul is esett.
Nem a ház gazdasszonyának szépsége volt az, ami
megragadta a férfit. Pilisy Róza bájos, kerek arcú, csinos
teremtésnek tűnt már korábban is, mikor távolról rápillantott, ám
Richárd lelkének húrjait valami egészen más pendítette meg.
A nő tekintete nyílt volt, őszinte, kíváncsi és főleg bölcs
értelemmel teli.
– Jó! – mondta Róza elégedett félmosollyal, és szabadon
engedte az ifjú bárót. – Azt hiszem, Ambrózykám, hogy mi végül
egészen kiváló barátok leszünk.
– Végül? – Richárd kétségbeesetten próbálta összeszedni a
gondolatait. – Én nem azért jöttem… Különben honnan tudja a
nevemet, hisz még be sem mutattak egymásnak minket.
– Ez a hivatalos bemutatkozás valami vesszőparipája
magának? – nevetett fel a ház úrnője, ismét belekarolva az immár
cseppet sem tiltakozó férfiba. – A nevét különben a darum árulta el
nekem. Tudja, az a kedves kis ezüstmadár, amibe érkeztekor a
vizitkártyáját dobta.
Richárd természetesen emlékezett a csinos edénykére, amit a
kabátját lesegítő cselédlány tartott elé. Minden úr, aki a küszöböt
átlépte, köteles volt névkártyáját az ezüstdaruba helyezni, Róza
pedig szépen átolvasta mindet, különösen, ha új látogató tévedt a
szalonjába.
– Pletykás madár, pedig nem is énekes – jegyezte meg
Ambrózy báró, aki végre kezdett önmagára lelni.
– Ne féljen, csak nekem dalol – nyugtatta meg Róza, magához
intve a cselédlányt, hogy a tálcáról pezsgőt emelhessenek le. – A
Pilisy-szalon diszkrét hely, épp ezért láthat itt oly sok
kormánytagot, nevének tisztaságára kényes főurat…
– És lapszerkesztőt, akit épp az efféle pletykák éltetnek – szólt
közbe epésen Richárd.
– Megbotránkoztattuk magát, kedves? – mosolygott rá a nő. –
Fiatal kora ellenére igencsak maradi.
– Vidéken nőttem föl. Az efféle pesti… hm, vigalom nekem
túlságosan…
 – Ledér? Igen, megértem, bár úgy hallottam, nemrégiben még
igencsak kitartó látogatója volt bizonyos kávéházaknak, ahol az éji
pillangók sokkal sűrűbb rajokban szálldosnak, mint nálam.
– A kávéház igaz – vallotta be Richárd, magában megfogadva,
hogy amint találkoznak, nyomban Zsarnay tyúkszemére lép, hisz
csakis ő informálhatta erről a ház asszonyát. – A pillangókra
viszont ügyet sem vetettem.
– Amennyiben a hűvös és érinthetetlen ifjút kívánja alakítani,
hát itt sem kötelező a flört – nyugtatta meg Róza. – Mivel látom,
hogy az irodalmat viszont kedveli, javaslom önnek a
felolvasásainkat, apró jeleneteinket, amiket mi magunk írunk és
adunk elő. Higgye el nekem…
Gondolatát azonban a ház szép asszonya már nem fejezhette
be, mivel a tárt ajtón át egy magas, csupa izom és erő férfiú rontott
a szalonba, és egyenest hozzá sietett.
– Beszélnünk kell! – sisteregte tömött bajsza alól, melynek két
végét viasszal felfelé pöndörítette.
– Gyulám édes, te itt? – lepődött meg Róza, nyomban
elengedve a báró karját. – Ma nem számítottam rád.
– Akkor most bizonyára csalódott vagy – a férfi korán
kopaszodó, kerek fejének gyér hajzatába túrt, miközben
bikanyakán kidagadtak az erek. – Gyere a kisszalonba, méghozzá
ebben a minutumban!
Kettős döbbenet kerítette hatalmába Ambrózy bárót. Egyrészt
felháborította a fiatal férfi erőszakossága, aki megragadva Pilisy
Róza karját az ajtó felé vonszolta a nőt. A kínos jelenet inasoknak is
feltűnt, ám a ház asszonya egyetlen hunyorítással tudatta velük,
hogy nincs semmi baj, maradjanak veszteg Másrészt viszont
Richárd alig hitt a szemének, mivel rá kellett ébrednie, hogy ezt az
alakot ő már látta valahol. Nyomban felsejlett előtte a Nyugati
indóház széles peronja, hol a tömegben éppen ez a pimasz fickó
öklelte, taszigálta az útjába tévedőket.
Habár Róza asszony látszólag önként követte a férfit, Richárd
mégis kész volt rá, hogy közbelépjen, ám mire megmozdult volna,
újabb szereplő toppant a színre.
– Drága öcsém, be örülök, hogy látlak! – Zsarnay Győző kitárt
karral lepett a báróhoz, és míg egyik kezével a vállát lapogatta, a
másikkal erős markába szorította a jobbját. – Ideje volt, hogy
előmerészkedj a grófi odúból. Bagolyvár az, és te sasmadár vagy.
No mesélj, hogy tetszik a Róza háza!
– Sehogy – szakította el tekintetét a sebesen távozó párról
Richárd. – Elsőként is azt kérdeném, ki ez a tenyérbe mászó alak?
– Ja, hogy a Pekár{114}? Aligha érdekes figura. Ha jól tudom,
mostanság éppen írogat, bár azt mondják, nem túl tehetséges.
Atlétának viszont kitűnő. A dunai evezősök közt ő az egyik
legjobb, és ez látszik is rajta, hisz az izmai majd’ szét-repesztik az
öltönyét. Különben meg a politika az, amiben még jól éviekéi, de az
Isten mentsen meg tőle minket, hogy valaha is magasabb polcra
kerüljön, mert biz’ igen aljas neki a természete.
– Ez stimmel – biccentett az ifjú báró, néhány érzékletes
szóban mondva el pályaudvari tapasztalatait. – Vajon Róza asszony
miért nem dobja ki? Alig ismerem ugyan, de annál mégis okosabb
nőnek gondolom, semhogy eltűrje ezt az alakot.
– A szerelmes nő, barátom, miként a szerelmes férfi, sosem
okos – súgta keserű mosollyal a detektív. – Róza pedig, szegény,
fülig bele van habarodva ebbe a dúvadba, bár tény, hogy magam
sem értem, miért.
– Latod, Győző bátyám, én éppeg ezért kerülöm az
asszonynépet – közölte kissé rátartian Ambrózy báró. – Az eszemre
nekem van szükségem, nem kívánom azt híggá oldani holmi olcsó
románcban.
– Annak is eljön majd az ideje – hagyta rá Zsarnay, ám
Richárd tovább nyúzta a témát.
– Ez a hely sem az, ami kedvemre való volna – villant körbe a
tekintete. – Léha nők és kéjsóvár férfiak találka helye, hol a
madame csupán látszatra különb a Conti vagy Bérkocsis utcai
kuplerájosnéknál, de valójában…
– Öcsém, te most épp arra készülsz, hogy az egyik
legkedvesebb barátnémat sértegesd – mordult a detektív, kinek
szeme oly hirtelen feketült el, mintha a koponyájában valaki
lecsapta volna a villanyos kapcsolót. – Semmit sem tudsz Rózáról,
úgyhogy jobb, ha hallgatsz.
– Beszélni sem vele, sem róla nem kívánok többé, inkább máris
távozom – felelt kimérten az ifjú báró. – Attól tartok, bár te, Győző
bátyám jót akartál, mégis hiba volt elfogadnom a meghívást.
– No, azt még majd meglátjuk, édes fiam! – gerjedt sötét
indulatra Zsarnay, és mintha ez a Magyar utca 20. alatt valami
általános sporttevékenység vagy helyi népszokás volna, Richárd
karját megragadva a kijárat felé vonta őt. – Jer csak velem szépen!
Mutatok valamit.
A második emeletről nem a fényesen kivilágított, pikáns
álgörög szobrokkal díszített, barna szőnyeggel takart fő-, hanem a
félhomályos, kopott és ridegen kongó cselédlépcsőn ereszkedtek
egészen a földszintig, majd a macskaköves udvarra léptek. Fentről
talán Mimi vagy Frufru élveteg kuncogása hallatszott, amint
valamely úrral a gangon évődik, majd ajtó zörrent, és újra csend
lett.
– Hová…? – szólalt meg Richárd, ám Zsarnay rádörrent.
– Hallgass és figyelj, mert ha az eszed és a szíved a helyén van,
miként remélem, akkor most tanulhatsz valamit.
Az öreg bérház, mely teljes egészében Pilisy (valódi nevén
Schumayer) Róza tulajdonát képezte, oly feketén tömörödött
fölébük, mintha agyon akarná nyomni őket. Zsarnay átvágott a
macskaköves udvaron, és a leghátsó, alacsony ablakú
cselédlakáshoz ment. Bentről petróleumlámpa sárga fénye
szivárgott ki a rongyfüggöny résein, megszínezve a novemberi
fagyos sarat. A rendőr kopogott az ajtó üvegén, mire bentről
reszkető felelet érkezett.
Zsarnay maga mellé intette az ifjú bárót, majd lenyomta a
kilincset.
– Bocsánat az alkalmatlankodásért – mondta, miután fejét
lehajtva a kicsiny szobába lépett.
– Főfelügyelő úr, az Isten hozta magát – szólt őszinte örömmel
az asszony, kinek ezerszer foltozott szoknyájához három kisgyerek
tapadt. – Ne csimpaszkodjatok mán, inkább poroljátok le a széket,
hisz vendég érkezett!
A nagy szemű, soványka apróságok buzgón pattantak, hogy
anyjuk parancsát teljesítsék, ám Zsarnay elhárította a kínálást.
– Nincs érkezésem hosszasan maradni, Leiningenné, de
köszönöm. Most csak kérdezni jöttem, hogy jól megvannak-e.
– Róza asszony úgy bánik velünk, mintha az édes gyermekei
volnánk – bólogatott a nő, kinek fél arcát rettenetes véraláfutás
sárgálló szélű, sötétlila foltja takarta.
– Helyes – biccentett Zsarnay. – Az urától pedig ne tartson. Itt
nem találhat magukra, én pedig rajta tartom a szememet, és ha a
legkisebb stiklit is elköveti, azonnal lecsukatom. A kóterben aztán
majd szépen leszoktatjuk róla, hogy verje magukat, erre szavamat
adom.
Az asszony kezet akart csókolni a detektívnek, ám ő gyorsan
kihátrált a szobából, majd az udvar közepére vitte Richárdot.
– Ottan három zsebmetsző lakik – mutatott Zsarnay sorra a
földszinti lakásokra. – Még egyik sincs tízesztendős, úgyhogy tán
megjavíthatók. Én csíptem fülön őket, ám ha a törvény kezére
bíznám a sorsukat, a bíró lelencbe dugná mindet, ahol kis
csavargóból nagy gazemberré nőnének. Amott egy utcai nő
haldoklik. Egyszerre tört ki rajta a bujakor és a tüdővész, ám mivel
az állapota reménytelen, pénze pedig semmi nincs, egyik kórház
sem fogadta be. Ha Róza nem ád neki egy ágyat, az árokparton
kellett volna kilehelnie nyomorult lelkét, így azonban a végső
távozás előtt még lett némi nyugodalma. Az ötös lakásban…
– Jó, elég, megértettem! – szólt Ambrózy báró, dühösen rúgva
meg a macskakövek közül előszökkenő poroló gerendáját. – Róza
asszony és lányai odafönn pénzt gyűjtenek a fényes szalonban,
amiből aztán idelenn béke és biztonság lesz a sorsüldözötteknek.
– Nem azt mondom, hogy minden krajcár erre megy –
Zsarnay cigarettát vett elő, és felkattintva tárcáját, megkínálta a
bárót is. – Róza okos, és arany a szíve, de nem született apácának.
Szerelmet árul, ez igaz, ám annak bevételéből életeket ment. Mikor
olyan nyomorultra akadok, akin a törvény úgysem segítene, mert
túl szegény, túl mélyen van a sárban, vagy egyszerűen csak a bíró
uraknak túl érdektelen, ide hozom. Titkos szövetség ez Róza és
köztem, amiről immár te is tudsz, öcsém.
Ambrózy báró mélyen leszívta a füstöt, majd végignézve a
földszint sötétjében kucorgó lakásokon, csendesen kérdezte:
– És mondd csak, Győző bátyám, lehet-e úgyis támogatni a
Pilisy-szalont, hogy közben az ember nem veszi igénybe a…
Szóval a hölgyek kedvességét?
Zsarnay hatalmasat hahotázva verte hátba az ifjú bárót, majd
így felelt:
– Már hogy a fittyfenébe ne lehetne, édes barátom? Elég, ha
máskor is eljössz, és távozáskor néhány könnyű bankót felejtesz az
asztal sarkán. Róza majd tudni fogja, hol van az adománynak jó
helye.
 14
A menyasszonyi ruha
Pest-Buda, 1901. február 28.

A vonat pontban délután négy órakor futott be a Nyugati pályaudvar

hatalmas fémcsarnokába. A mozdony megfáradt szörnyetegként
fújta ki fehér gőzét, a vagonok összekoccanva megálltak, és
vaslépcsőikről kalauzok ugráltak le. Márika és én az első osztályú
utasok számára elkerített peronrészen várakoztunk. Komornám,
aki már reggel óta türelmetlen versenylóhoz volt hasonlatos, mely
patájával folyvást a földet kapálja a startállásban, miközben szünet
nélkül fúj és prüszköl mindenkire, hirtelen előrelódult, és majd
feldöntve az útjába kerülő hordárt, a vonat felé iramodott.
– Kisasszonkám! – süvöltötte közben, két karját kitárva, és
bizony csoda volt, hogy Emma hanyatt nem esett, mikor Márika a
nyakába zuhant. – Csakhogy végre láthatom mán azt a szép fejit!
A vasúti személyzet és a többi utas kissé megütközve nézte,
amint a két leány, kik öltözékükből ítélve más-más társadalmi
rangban voltak, egymást ölelve nevetnek.
– Megváltoztál, fruska – tartotta távolabb magától Emma a
kislányt, hogy alaposabban is megszemlélhesse új ruháját. – Hová
bújtattad el az én tabáni barátnémat?
 – Itten van az, bévül, a szívem mélyén – vigyorgott Márika. –
Csak rája húztam a komornás gúnyát, hogy a Mili kisasszonkának
ne kelljen a rongyai meg a nagy szája miatt szégyenkeznie. Mer
teccik tunni, Emmácska, feltörtünk ám, mint huszár ülepe a
hadgyakorlaton. Az ám! Nemsokára egészen főnemesekké leszünk,
miután elvesz minket a szép báró úr.
Miközben a nővérem és komornám egymással voltak
elfoglalva, én a kupéhoz lépve papácskának segítettem leszállni.
– Szép vagy – mondta ő, hosszan fürkészve arcomat. – Mit is
beszélek, dehogy szép. Inkább gyönyörű, mint az angyalok. Csak
épp a szemed… Van tán valami baj, kislányom?
– Szemernyi se, papácska – öleltem át, hogy ne láthassa,
hazudok. – Jöjjenek hát, a kocsi odakinn vár.
Drága vendégeinkért természetesen a címeres hintóval
mentünk ki az állomásra, ehhez ugyanis Agáta mama szigorúan
ragaszkodott.
– Az édesapja és a nővére mindenből a legjobbat érdemli és
kapja, míg a székesfővárosban tartózkodik – jelentette ki. – Sajnos
a villa túl kicsi, hogy éjszakára vendégül lassúk őket, ám én már
voltam bátor erről is gondoskodni. A Vadászkürtben{115} várják
magukat, ahol két lakosztályt foglaltattam az én drága
nászuramnak és a leányának. Előbb tehát oda vigyék őket, hogy
az utazást kissé kipihenhessék, ám azután elvárom mindőjüket
vacsorára. Apropó, ha lehet, ne késsenek! Még csak az kéne, hogy a
leves kihűljön, a pecsenye túlsüljön, a szuflé pedig összeessen, mert
ha ezek közül bármelyik megtörténik, hát az Isten sem ment meg
minket Terka rettentő haragjától.
Láttam már, milyen az, ha kerekded szakácsnőnk haragos, így
sebesen hordárt fogtam, hogy Emma és papácska útiládáit a
hintóhoz vigye. Arra azonban nem számítottam, hogy édesapa, aki
utoljára jó negyven éve járt Pesten, a pályaudvar csarnokából
kilépve egyik ámulatból a másikba esik, és körbeforogva egyre
csak azt ismételgeti:
– Nem, ez aligha lehet a magyar székesfőváros.
– Miért, mi baj vele? – kérdeztem.
– Baj, az nincs, de ez itt túl nagy, túl zajos, és túl sok benne a
fényes palota meg a kéregető utcagyerek.
A Váczi körúton papuska nagy örömére csak lépésben
haladhattunk, akkora volt a forgalom. Ő az ablaknál ülve, mint
egy kisgyerek, csak ámult a tovacsörgő, fakasznis villanyosokon, a
széles úttest macskakövein zötyögő, egymást taszigáló bérkocsik,
társzekerek, hintók tömegén, és a járdákon hömpölygő
embertömegen.
– Hát nem csodálom – motyogta, mikor a Deák Ferenc térnél
befordultunk.
– Mit, papus? – kérdeztem tőle.
– Csak azt, hogy Emma elveszett ebben a nekivadult
forgatagban – felelte. – Ha kitennétek a kocsiból, kettőt fordulnék
magam körül, és már azt sem tudnám, merre az arra.
Ha Pest nyüzsgése elkábította papácskát, hát a Vadászkürt
szálló előkelősége valósággal megrémítette. A vendégek fogadására
szolgáló hallban két embermagas kínai váza strázsált, a
futószőnyegben szinte elmerült a cipőnk, a tapétás falak mentén
pedig, melyekre óriás olajfestményeket aggattak, nagy faládákban
fáknak is beillő pálmák idézték a trópusokat.
– Nem fussa nekünk erre, kislányom – súgta a fülembe
papuska, mielőtt a portásfülkéhez értünk volna.
– Minden fizetve van – nyugtattam meg. – Visszautasítani
pedig nem lehet, mert akkor a grófnő igen megsértődne.
Az aranyzsinóros kabátban feszítő, gőgös portás tenyérrel
csapott a pulton álló csengőre, melynek lágy hangja mindjárt
három inast hívott elő a semmiből.
 – Hangay Árpád méltóságos úr és leánya, Hangay Emma
kisasszony lakosztálya készen áll – közölte a szálloda cerberusa. –
A csomagjaikat máris felviszik. Addig talán javasolhatom a kedves
vendégeknek, hogy vegyék igénybe az Árkádiát.
Habár fogalmunk sem volt, mire gondol, az egyik inas oly
határozottan mutatta az utat, hogy annak ellenállni aligha lett
volna értelme. Úgy tűnt, ebben a híres szállodában, mely
vetélytársával, az Angol Királynővel egy utcában és a Vigadó
közelében állt, a személyzet jobban tudta, mit akar a hozzá betérő,
mint maga a vendég.
És bizony igazuk volt! Az Árkádiáról hamarost kiderült, hogy
nem más, mint mesés télikert, melynek csinos ebédlőasztalait
mindenfelől faládákban pompázó páfrányok, pálmák, kerti
virágok vették körbe. Valahol a háttérből szolid, kellemes
szalonmuzsika áradt, bár a zenészeket oly alaposan eldugták, hogy
egyikük sem látszott. Odafönn, a galérián szintén asztalok
sorakoztak. A mellettük ülők úgy tekinthettek le az alant
étkezőkre, mint Zeusz pereputtya a halandókra. A küszöböt elérve
az inas átadott minket a főpincérnek, aki karjára terített fehér
kendőjét lengetve irányított asztalunkhoz, mely a Reserved
táblácskának hála csakis ránk várt.
– Azonnal küldöm a borfiút, méltóságos úr – mondta
papuskának, majd távozott.
– Szólni kéne neki, hogy könyvkereskedőként csupán
tekintetes vagyok, és az is csak ünnepnapokon – morfondírozott
papuska.
– Maga most Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta
grófnő vendége – mosolygott rá Emma. – Így kijár a magas titulus.
– Meglássátok, virágszálaim – kontrázott erre papuska –, hogy
az én kis vendégfogadómban minden betérő uram bátyám és
kisnaccsád lesz.
 – Kisnaccsád? – nevetett Márika. – Még a vén csoroszlyák is?
– Azok leginkább, drága – bólintott katonásat papácska. – A
ráncos szatyornak kell ám a hízelkedés, nehogy kiszakadják a hasa
alja.
Mivel még messze volt a vacsora, az út pedig
Marosvásárhelytől Pestig rendesen elpillesztette kicsiny családomat,
úgy döntöttünk, megozsonnázunk. Már épp a habos tejeskávé és
omlós kuglóf utójánál tartottunk, mikor valaki megállt az
asztalunk mellett.
– Nahát, Gyula úr! – álmélkodott a nővérem. – Maga meg hol
jár erre?
– Bátorkodnék bemutatkozni, ha nem zavarok – hajolt meg a
bajszos fiatalember, puha kalapját a mellére szorítva. –
Engedelmével, méltóságos uram, a nevem Krúdy Gyula, és a
Karlinka kisasszony régi ösmerőse volnék.
– Annak én nagyon örvendek, barátom, ha magának akad egy
Karlinka nevű ismerőse – állt fel papuska, kezet nyújtva az írónak.
– Egyszer tán majd nekünk is lesz szerencsénk a kisasszonyhoz,
ám addig se búsuljon, inkább üljön le közénk.
– De hiszen… – bámult Emmára Krúdy, majd mint aki úgy
érzi, valami különös titok közepébe trappolt, inkább elengedte a
dolgot. – Nem érdekes, bizonyára én tévedtem.
– Csak részben, kedves Gyula – nyugtatta meg Emma. –
Papuska, ez a fiatalember itt Schumayer Karolinként ismert meg
engem, mikor még Róza asszonynál rejtőzködtem. Úgy tűnik,
közös barátunk volt oly diszkrét, hogy azóta sem árulta el Gyula
úrnak az igazi nevemet.
– Hangay Árpád – rázta meg a csodálkozó Krúdy kezét jó
erősen papuska. – Mármint az én nevem. Magamon kívül van
szerencsém bemutatni önnek a leányaimat…
– Na, most aztán csak les ki abból az okos fejiből, mint a
Bálám szamara, igaz-e?! – nevetett Márika. – De aztán meg ne írja
ám a dógot valami könyvben, mer’ mi az Emmácskával továbbra is
inkognitosok vagyunk.
– Te meg honnan tudsz ilyen szavakat? – nézett rá elkerekedő
szemmel Emma.
– Hát – vonta meg a vállát kis komornám –, úgy van az, hogy
ha az ember jánya nyitott füllel jár-kel a világban, a koszon kívül
olykor más is ragad rája.
A következő másfél órában Krúdy szórakoztatott minket,
elárulván, hogy bár a pénztárcája aligha engedi meg, néha be-
benéz az Vadászkürtbe, úgymond vadászgatni.
– Kiváló figurákat lehet itt látni – mondta csendesen. – Nézzék
csak azt a hölgyet ott fenn, a karzati asztalnál. Mindjárt leejti a
zsebkendőjét. Igen, már hullik is a finom kis damaszt, méghozzá
épp annak a fess fiatal úrnak az ölébe, aki idelenn eddig
magányosan ült. Most aztán van jó indok rá, hogy az ipsze
felszaladjon a hölgyhöz, akivel eddig csak távolról, a korzón vagy
épp tüzes hangvételű levélkék útján érintkezett, és a
visszaszolgáltatott keszkenő segítségével bemutatkozzék. A többi,
kérem, már Ámor meg a bamba férj dolga, ha egyáltalán rájön
valaha, hogy édes kis neje így kerít magának házi barátot.
– Maga huncut – nevettem Krúdyra. – Honnét veszi, hogy az a
keszkenő nem véletlen hullott alá?
– Remegő kéz, ideges oldalpillantások, pihegő légzés… Ennyi
kell csupán, hogy a tilosba tévedő… – a fiatal író meggondolván
magát legyintett, – Mit tévedő?! Egyenest oda siető asszonyok
előttem lelepleződjenek.
– Igaz, ami nem hamis – bólogatott Márika. – A Gyula úr nagy
éceszgéber{116}, ha szoknyákról van szó. A Róza asszony szerint egész
Pesten ő a női szívek legnagyobb ismerője.
Ezt vitatni egyikünknek sem jutott eszébe, és egyébként is
indulnunk kellett, hát búcsút vettünk Krúdytól.
Míg papácska és Emma felmentek a szobáikba, hogy a
vacsorához átöltözzenek, Márika és én azzal szórakoztattuk
magunkat, hogy az írót utánozva megpróbáltuk kitalálni, a többi
vendég vajon miért ült be az Árkádiába.
– Annak ott fáj a hasa – bökött egy kövér úrra a komornám. –
Mást se iszik, mint keserűvizet, és olyan fancsali pofát vág, mint
akinek egerek rágják a nagylába ujját.
– Az a hölgy pedig a tollas kalapban titkos kémnő –
magyaráztam, – Eddig már vagy ötször forgatta meg a kezében
lévő gyöngyös retikült, de ki még nem vett belőle semmit.
Szerintem így ad jeleket a pálmák mögött leskelődő bűntársának,
hogy most nem alkalmas az összeesküvés, mert a vele szemben ülő
asszonyság valójában az álruhás Detrich felügyelő.
– Hát a bajsza megvan hozzá – kuncogta Márika. – Az meg
ott…
Papuskának a lakosztályban leginkább a carrarai márvány
mosdókagyló tetszett, melyből bármikor folyathatta a kézvizet.
– Hogyan csináljak, csak arra tudnék rájönni – lelkendezett. –
Megkérdeztem az inast, és ő mondta, hogy a szálloda minden
szobájában falból folyik a víz, így nem kell azt lavórban felhordani.
Hová tart már a tudomány, az ész megáll!
A Svábhegy oldalába érve aztán a hangulat hirtelen kezdett
feszültté válni. Emma ugyan próbálta megnyugtatni a papát, hogy
Agáta mama nem szokott könyvkereskedőket vacsoráink ő mégis
egyre csak azt hajtogatta, hogy:
– Mégis csak egy grófnő, édes szíveim. Nagy család, híres
család sarja, igazi matrona familiáris{117}. Hogy jövök én, a kis
vásárhelyi papírkereskedő ahhoz, hogy néki nászúra legyek?
– Úgy, papácska, hogy Mili hamarost hozzámegy a fiához –
nevetett Emma.
 – Akkor pedig jobb lesz, ha minket is bárónénak tetszik majd
szólítani, különben még megsértődünk, oszt jön a bárdos nyakazás
– fenyegette meg szegény papánkat nagy szigorúan Márika, és bár
ő komolyan gondolta a dolgot, jó atyánk végre elnevette magát.
A vacsora viszont, amit Agáta mamával költöttünk el, végül
valóban nagyon különösre sikeredett. Először is a grófnő elnézést
kért, amiért fia, Ambrózy báró nem vesz részt ezen a jeles családi
eseményen, de sürgősen Tanára kellett utaznia, hogy az új
lakásunkba szánt bútorokat az ottani kastély berendezéséből
kiválogassa. Ezt persze Richárd és én találtuk ki ürügyként, ekként
magyarázva, hová tűnt el őkelme éppen abban az időben, mikor a
legnagyobb szükség lett volna rá.
Később, már a sült jérce közben a grófnő Emma tervei iránt
érdeklődött. Nővérem meglehetősen kuszán, néha már-már
értelmetlenül magyarázott valamit papácska készülő
vendégházáról, és a sok teendőről, ám saját jövőjéről semmit nem
mondott. Annál inkább papuska, akit hirtelen elkapott a hév, és
ezüst késével-villájával épp csak nem a terítőbe karcolta, hová
tervezi a szálloda éttermét, kamráját, jégvermét és – uram bocsá’ –
a női és férfi toaletteket.
– Csak arra tudnék rájönni, hogy lehet a falból vizet fakasztani
– csóválta a fejét.
– Tessen tán megkérdezni Mózest – javasolta Márika, aki
komornai kötelességéhez híven a vacsora alatt mindvégig
mögöttem állt, és bár kértük, hogy ne tegye, olykor jó tanácsokkal
látott el minket. – A Szentírásban benne áll, hogy ő mán a régi
időkben is nagy tudora volt a vízfakasztásnak.
A desszert alatt Agáta mama továbbra is papácskát faggatta,
sőt, beszéltette, amitől bennem hirtelen rossz sejtelem támadt. A
grófnő úgy tett, mintha az épülő szálloda utolsó szöge is érdekelné,
és közben váratlan kérdéseket intézet papushoz arról, miként folyt
le pontosan a leánykérés, mi volt a menü, ki hol ült, és egyáltalán,
melyik kereskedőtől vettük a petróleumot, ami akkor a lámpákban
égett.
Tudja – gondoltam a tányérom fölé hajolva –, vagy legalábbis
sejti, hogy Emma és papácska sokkal több ismerettel bír, mint ő, és
végül ki is fogja belőlük szedni!
Asztalt bontani azonban csakis Agáta mamának volt joga, így
cselhez kellett folyamodnom. Még szerencse, hogy Terka néni nagy
ügybuzgalmában aranygaluskát és hozzá sűrű, édes sodót is
készített, aminek karcsú lábon álló, öblös tálja – ezt a pechet! –
ügyetlenkedésemnek köszönhetően egyszer csak felborult.
Sodóban ázott terítő, ehcájg, szalvéta, sütemény. Márika
sikított, Terka néni berontott, papuska pedig hosszasan ecsetelte,
hogy szertelenségem csakis az ő hibája, hisz egyedül nevelt, amiért
ezúton is elnézést kér, és ha a grófnő megengedi, nagyobbik
leányával együtt most inkább távozik, hisz úgyis későre jár.
Agáta mama lornyonján keresztül elismerő pillantást vetett
felém, majd áldását adta az asztalbontásra.

Pest, 1901. március 1.

– Mivel holnap lesz a nagy nap – szólt Erdős Renée hamiskás

mosollyal –, ezt a mi kis ozsonnánkat tekinthetjük akár
leánybúcsúnak is. Ha pediglen az, akkor most nekünk habos kávé
helyett inkább pezsgő dukál.
A Vadászkürt télikertjében ülve négy leány nézett össze kérdőn.
Mück Márinak a pezsgő hallatán izgatott csillámok kezdtek
villódzni a szemében, Emma komolyan fontolgatta a dolgot, míg
én tiltakozni akartam, ám Renée megelőzött.
– Hallhatta, fiam – nézett fel az asztalunk mellett várakozó
pincérre. – Hozzon egy palack jégbe hűtött pezsgőt a franciáktól,
mellé pedig négy szép adag vegyes fagylaltot ostyával.
– Ahogy parancsolni méltóztatik, nagyságos asszonyom –
hajolt meg és iramodott el máris a pincér.
– Korán van még a pezsgőhöz – jegyeztem meg.
– Miként bizonyos esküvőkhöz is, mégsem jut eszébe senkinek,
hogy tiltakozzék – jegyezte meg barátném gonosz fintorral.
– Már úgy érted, rajtad kívül – vágtam vissza.
– Ezer bolond közt csak szükség van egyetlen épeszűre!
– Hölgyeim, csendesebben! – csitított minket Emma. – A
szomszédos asztaloknál máris felfigyeltek ránk.
– Hallgatózzanak csak, a véleményemhez akkor is
ragaszkodom – makacskodott Renée. – Elvégre ez a csibe itt nekem
olyan, mintha az édes húgom volna, így aztán képtelen vagyok
csendben nézni, amint a vesztébe rohan.
A nővérem és Márika megütközve hallgatták barátném
pufogását, és persze kettejük közül kis komornám volt az, aki nem
tett lakatot a szájára.
– Amondó vagyok, naccsád, hogy magának annyi gőze sincs
az igaz szerelemről, mint egy likas teáskannának – jelentette ki
nagy hévvel. – Hát miként mondhassa mán aztat, hogy Milike
veszettségbe rohan a holnapi esküvéssel, mikor éppeg ahhoz megy
hozzá, aki neki az igazi szívbélije?
– Ambrózy báró volna az igán? – billentette oldalra kétkedőn a
fejét Renée, akin látszott, hogy kifejezetten kötekedő hangulatban
van. – És vajon miből derül ez ki, drága?
– Abból, hogy ők ketten… – lengette két karját Márika az
értékes és leheletfinom porcelánok fölött. – Hogy amikor egymásra
néznek… Meg amikor gyilkosságokról észt cserélnek… Szóval
mindég…
– Mindig „mi”? – sürgette barátném felindult komornámat.
– Mindég ííígy guvad nekik a szemük, ami pediglen, drága
naccsád… és eztet nem a kisujjamból szopom, hisz bármellik
tabáni házasságszerző matróna megmondhassa! …a szívbéli
szerelem legbiztosabb jele!
– Azé, vagy a golyváé – biccentett Renée, én pedig már attól
féltem, hogy Márika mindjárt a maga módján, azaz némi
asztalborogatással vág vissza neki, ám ekkor szerencsére
megérkezett a fagylalt.
– Hűtsék le magukat a hölgyek! – javasolta Emma, miközben a
pincér kerekes tálalókocsijáról sorra elénk helyezte az öblös
kristálykelyheket. Ha pedig ez a csodás desszert sem segítené
hozzá kegyedéket a megbékéléshez, ígérem, hogy a pezsgővel
érkező jeges vödörbe sajátkezűleg fogom beletunkolni azt a forró
fejüket. Ne feledjék, darab ideig cirkuszos voltam, azután pedig a
Tabánban slepperkedtem, úgyhogy a dolog nem esne nehezemre.
Renée és Márika hökkenten és mély tisztelettel néztek a
nővéremre, aki mindezt úgy adta elő, mintha a legújabb párizsi
divatról értekezne. Csupán a pincér arcszíne halványodott hozzá a
citromfagylalthoz, barátném és komornám viszont ettől kezdve
egyként az édességnek szentelte figyelmét.
Az Árkádia kellemes társasági zsongása és a paraván mögül
előkúszó szalonzene hamis biztonságba- ringatott.
A hölgyekkel még előző nap megbeszéltük, hogy az ozsonnát
együtt költjük el. Papuska a lakosztályában pihent, Agáta mama
az esküvői előkészületek utolsó simításait végezte, Ambrózy báró
pedig a Kaszinóban raboskodott, így összejövetelünket valóban
egyfajta leánybúcsúnak tekinthettük.
A jó kedély azonban mégis elkerült, mivel korán reggel levelet
kaptam a vőlegényemtől, amit – nem bízván a postában – Tarján
Vili által juttatott el hozzám.

Kedves Mili,
nagyon kérem, legyen rendkívül óvatos. Rudnay attól
tart, hogy Wâr merényletre készül. Rendőrök
kutattak át és őrzik most is a templomot, valamint
annak környékét. A dísztermet, ahol a vacsora lesz,
különös gonddal jártak be, a séfek, pincérek,
konyhalányok és inasok előéletét mind lenyomozták,
a vendégeket szállító bérkocsisokat pedig maga a
főkapitány válogatta ki, épp úgy, miként tette ezt a
perzsa. sah látogatásakor. A ceremónia. alatt húsz
álruhás detektív vegyül a vendégseregbe és figyel
minden gyanús alakot.
Szép és bölcs dolog mindez Rudnaytól, ám úgy
védem, ennek ellenére sem érezhetjük magunkat
biztonságban. Épp ezért képzelje azt, Máli, hogy
most térdre ereszkedem kegyed előtt, és úgy
kérem: az esküvőig semmiféle ürüggyel ne hagyja el
a villát (amit egyébként szintén detektívek
figyelnek). A fennálló időt töltse azzal, hogy a
menyasszonyi ruhájába,, amit tudomásom szerint a
Danzinger és Netvmam már egy hete leszállított,
titkos zsebet varr, ahová elhelyezheti a Bulldog
revolvert, amit tőlem kapott. Kényelmetlen., ám.
feltétlenül szükséges óvintézkedés ez, hát
könyörgöm, ne mulassza, el!
A holnapi viszontlátásig maradtam, híve,
Richárd

Post scriptum:
Bocsásson meg, ha tud, amiért ilyen lehetetlen
helyzetbe hoztam! A kényszerű leánykérés és az
esküvő… Nyomozóként viszont be kell lássa, hogy
képtelenség másként cselekednünk: holnap muszáj
 lesz frigyre lépünk.

Ambrózy báró, ez a szívtelen, édes gazember most sem

tagadta meg önmagát. Levele felzaklatott, dühített, mosolyt csalt
az arcomra, majd a következő mondatával rögvest le is törölte azt
onnan. A kérését, miszerint maradjak a villában, eszem ágában
sem volt megfogadni, viszont tetszett, hogy erre – ha levélben is –
térden állva kért. „Helyes a bőgés, oroszlán!” – gondoltam
magamban, és úgy döntöttem, hogy kizsarolt esküvő ide vagy oda,
revolvert semmiképp nem viszek rá. Még csak az kéne, hogy a
boldogító igen elhangzásának pillanatában tüllszoknyám mélyén
az a fránya fegyver valahogy elsüljön, és a golyó kilukassza a férfit,
akinek épp a kezemet nyújtom.
Valahol itt tartottam merengésemben, mikor a pincér
elpukkantotta a pezsgőt.
– Édes, habos és bódító – zengte Erdős Renée. – Minden benne
van tehát, ami az életből hiányzik.
– Maga ma nagyon maródi {118}, kedves – nézett rá a nővérem
fürkészőn.
– Maga?! – meresztette szép szemét a költőnő. – Ej, nehogy
már azt mondd nékem, hogy maga! Kezünkben a pezsgő, hölgyek,
emeljük hát fel és igyunk pertut! Szervusz, Emmám, szervusz,
Márika!
– Szervusz, Renée! – nevetett a nővérem.
– Szer’usz, naccsága – lelkendezett kis komornám is.
Ittunk, majd barátném hirtelenkedő mozdulatokkal szipkás
cigarettára gyújtott, és elővéve a már ismert kottát, régi nótáját
kezdte fújni.
– Böki a csőrömet valami.
– Mondd el, mi az, hátha segíthetünk – javasoltam
meggondolatlanul.
 Renée hosszan nézett engem, majd Emmát is, méghozzá úgy,
mintha mélyen ülő titkokat próbálna a puszta tekintetével
előkaparni. Mikor végre megszólalt, azt a vásári jósnőkre jellemző
rekedt hangon tette, bár könnyen lehet, hogy ez csupán a
cigarettának volt köszönhető.
– Mitől van az, hogy mindkét Hangay lány épp akkor a
legboldogtalanabb, mikor a legboldogabbnak kéne lennie?
– Neked, drága naccsád, már megbocsáss az őszintéért, a sok
költészettől odakozmált kicsinyt az agyad veleje, éppeg úgy… –
mondta nagy komolyan Márika, ám Emma a szavába vágott.
– Igazad van.
– Tudom én aztat, merhogy… – komornám olyannyira a
pezsgőjével volt elfoglalva, hogy észre sem vette a félreértést, csak
mikor a nővérem ismét félbeszakította.
– Nem, csipisz, nem neked, inkább Renée-nek van igaza, mikor
azt mondja, hogy a két Hangay lány boldogtalan.
A Vadászkürt télikertjét hirtelen megpördülni láttam magam
körül, pedig a pezsgőből épp csak egy kortyot ittam.
– Nem tudhatom – beszélt tovább csendesen Emma, egyenest
barátném szemébe nézve –, hogy a húgom mennyit árult el neked
mindabból, ami velem történt, de ez most nem is érdekes. A lényeg,
hogy Ambrózy bárónak és Milinek hála immár újra szabad
vagyok. Igen… – nővérem szája sarkában keserű mosoly jelent
meg. – Néhány hóval korábban még magam is úgy hittem, ha
végre hazatérhetek, ismét boldog leszek. Marosvásárhely azonban,
ahonnét rossz sorsom öt esztendeje kiragadott, úgy tűnik, többé
nem fogad vissza.
A következő egy órában mindhárman csöndben, egyre
növekvő szomorúsággal hallgattuk Emmát, aki elmondta, miféle
borzalmas pletykák terjedtek el róla és kényszerű távollétéről a
szülővárosunkban. Én mindig sejtettem, hogy a fényes polgári
szalonjaik kanapéján unatkozó hölgyeknél, akik délutánonként
egymáshoz járnak teára, vagy a boltok hátsó, félhomályos
fertályain dugják össze mennyei frizőröktől dús fejüket, így
pusmogva mindarról, ami – szerintük – a világban zajlik… Szóval,
hogy eme jó családból származó, bár leginkább tanulatlan
polgárasszonyoknál kegyetlenebb szörnyetegek az indiai
gyarmatok dzsungeleiben sem élnek. Puszta szavuk, melynek léha
és olykor beteges fantáziájuk ad tápot, elég volt ahhoz, hogy végül
Emma egyedül az utcára se léphessen ki. A gimnazista suhancok,
modortalan férfiak, sőt, még az utcakölykök is folyvást pimasz
szavakkal, szemérmetlen ajánlatokkal, förtelmes sértésekkel illették,
és bár eleinte megfelelt nekik, mikor az egyik úr – valami
kishivatalnok a városházáról – bátor válasza miatt botot emelt rá,
Emma úgy döntött, többé ki sem teszi lábát a könyvkereskedésből.
– Papuska olyan jó, és annyira boldog, amiért végre
megépítheti régi álmát, a vendégfogadót, hogy mindebből
kummányit sem vesz észre – mondta a nővérem, kinek szép arca a
vallomástétel alatt lassanként a márványszobrok ridegségét öltötte
magára. – Én azonban szemernyit sem vagyok boldog, sőt, épp
úgy csapdában érzem magam, mint mikor a Tabánban Hülné rám
zárta az ajtót.
– Lemegyek én abba a sárfészekbe – fogadkozott pirosló füllel
Márika –, oszt viszek magammal mindjárt néhány kipróbált tabáni
csibézert is, akikkel aztán ollan pofozkodást rendezünk, de ollat…!
– Hogy mindjárt negyvenévi várfogságot kaptok Kufsteinben –
mosolygott rá Emma. – Nem, csipisz, itt a puszta erő aligha érne
valamit, és sajnos az sem segít, hogy Bissingen grófné a kegyeibe
fogadott. Papácska mellett kell maradnom, míg bírok, és azután…
– Mit tervezel? – kérdeztem a kezét fogva.
– Azt nem tudom, de annyi biztos, hogy anno még a Donnert
Cirkusszal vándorolva is boldogabb voltam, mint most. Így tehát a
magam részéről beismerem, hogy Renée-nek igaza van.
– Na tessék, hogy a fene esne belém! – mordult bosszúsan
barátném, mintha ő tehetne az áldatlan vásárhelyi állapotokról. –
Olykor jobb szeretnék tévedni, és ez a dolog most pont ilyen.
– Tőlem viszont ne várj hasonló vallomást! – mondtam neki. –
Elégedj meg annyival, hogy holnap Ambrózy báró és én az oltár
elé lépve kimondjuk az oda illő szókat, ám mindvégig háttal állunk
majd a násznépnek, így senki nem fogja látni, hogy közben
mosolygunk-e vagy épp sírunk.
Renée szóra nyitotta a száját, ám látva, hogy megáll mellettem
a szálloda inasa, inkább csendben maradt.
– Hangay Emília kisasszony? – kérdezte az egyenruhás fiú.
– Igen?
– Üzenete érkezett – mondta a londiner derékban meghajolva,
hogy az apró tálcán heverő borítékot átnyújthassa.
Alig pillantottam a címzésre, mely csupán a nevemből állt,
azonnal ráismertem Wâr kacskaringós, könnyed betűire.
– Ki hozta? – kérdeztem, miközben a boríték mellé felkínált
papírvágó kést is átvettem.
– Egy fátyolos kalapot viselő hölgy adta le a portán azzal, hogy
sürgős – felelt az inas.
Minden erőmre szükség volt, hogy kezem remegését
visszafogjam, a finom levélpapír így is megzörrent az ujjaim közt.

Édes kis Milikém,

itt az idő! Ugye boldog? Ugye repes a szíve?
Már csupán néhány óra, és végre-végre-végre
egybekelhet azzal, akit úgy szeret, és akit
kötelessége…
Felfogta ezt azzal a csacsi leányfejével?
AKIT kutya kötelessége maradéktalanul
boldoggá tenni!
Ehhez viszont semmi szükség arra, hogy
leányélete utolsó napját bosszantóan ostoba
barátnők, testvérek és komornák társaságában
töltse.
Megértett, kedves Mili?!
Menjen szépen haza, méghozzá ebben a
minutumban, mert otthon óriási meglepetés
várja. Bizony, bizony, magácskának most az
Ambrózy-villában a helye, ahol átveszi és
remélhetőleg hálatelt, sűrű könnyeivel öntözi
majd az én különleges nászajándékomat.

Barátja az örökkévalóságig és azon túl,

Wâr

A doboz nagy volt, elfoglalta majd’ a fél ágyamat. Drága, vastag,

fehér kartonból készült, amilyet áruik csomagolására csakis a
legjobb üzletek használnak, és széles, sötétvörös, sőt, inkább
rozsdabarna selyemszalaggal kötötték át.
– Éppeg csak meg nem szakadtam, míg a kaputól
felcepekedtem ide – büszkélkedett Suha Isti, mutatva, hogy
küzdött a terebélyes küldeménnyel.
– Ne anzágolj{119} itt nekünk, inkább aztat mondjad sebesen,
hogy ki hozta ezt a holmit! – fújt Mück Mári a fiúra, aki ezt már
egyáltalán nem vette a szívére, hisz tudta, hogy a szoknyát viselő
macskák sokszor csak azért karmolnak, hogy valós érzéseiket
eltitkolják.
– Korán volt még, alig valamivel azután, hogy a kisasszonkáék
elglaccsoltak Pestre – emlékezett Isti. – Senki nem húzkodta a
csengőt, de Bogi úgy ugatott, hogy mán attól féltem, kiköpi a
plejsnijét. Terka néne éppeg fülig volt a kulimászban, mivel hogy
tésztát dagasztott, úgyhogy én futottam ki a ház elé, megnézni, mi
a ragyaverés hergeli a kutyát. Na, és akkor ott volt.
– Mi volt ott és hol? – kérdeztem tőle.
– Hát az a pofa – felelte Isti úgy, mintha ezt mindenkinek
tudnia kéne. – Nagy marha ember fekete kabátban, széles
karimájú föstőkalapban és… már bocsánat a szóért …akkora
szartaposó csizmában, mint amekkorának a mesebeli
hétmérföldest képzelhetnénk. Csak állt ott bamba képpel toporgott,
mint a tojógalamb, hóna alatt ezzel a csomaggal.
– Nem mondott semmit?
– Akkor még nem, mer’ mialatt a lépcsőn felcaplatva odaértem,
csak a Bogi próbálta nagy mérgesen szóra bírni.
– Folytasd onnan, hogy végre megérkeztél a kiskapuhoz! –
javasoltam.
– Ahogy a kisasszonka parancsolja – egyezett bele Isti.
– A kapuhoz érve először is megbeszéltem a Bogival, hogy
fogja bé a száját, mer’ az ugatásától a saját szuszogásomat se
hallottam. Ez, kérem alássan, eltartott egy darabig, mivel a mi
kutyánkban igen erős lábakon áll a felelősségérzet. Miután érvényt
szereztem az általam kihirdetett csendrendeletnek, végre teljes
hessz alá vettem az idegent, megállapítván, hogy igen borzas.
– Borzas?
– Az, kérem tisztelettel, de nem ám a haja, hiszen aztat a
kalapjától nem is láttam, inkább a tekintete.
– Beszélsz mán bolondokat, te kerge kos! – támasztotta
csípőjére két öklét Márika, bár ez a testtartás aligha illet egy bárói
komornához.
Isti megint csak elvigyorodott, fejét biccentve a kislány felé.
 – Igen szépen köszönöm kegyednek ezt a titulust, hisz
köztudott, hogy minél kergébb a kos, annál jobban öklel.
– Oh, te… te… – Márika vöröslő arccal kereste a megfelelő
szót, ám ha rá is talált, inkább magában tartotta, nehogy újabb
munícióval szolgáljon a villa mindenesének.
– Azt mondtad, a fickó borzas volt – tereltem vissza a helyes
ösvényre Istit.
– Az vót, kiskezit csókdosom, de mint mondám, nem a haja,
inkább a tekintete. Állok bévül a kiskapun, ő meg odakinn, oszt
szólok hozzá, kérdezvén, mit akar? A pasinger meg nem felel, csak
toporog, és közben a fejit ide-oda forgatva valahová a messzi
egekbe nézdegél, mintha lipkét kergetne a szemivel. És ez még
semmi se vót, mer’ amikor már ötödször kérdem hangos szóval,
kicifrázva mondandómat néhány kültelki kedveskedéssel, hát végre
rám néz, de attól meg majdnem a gatyámba csurrantottam.
– Hé, vigyázz a szádra te! – ripakodott rá Márika. – Hát hogy
beszélsz te az én úrkisasszonkámmal?
– Magyarul, kisnaccsád, eszem a szívedet – tárta szét karját
ártatlanul Isti, majd folytatta beszámolóját. – Mondom, ahogy vót.
Az ipsze rám nézett, oszt valahogy mégse, mer közben mindkét
szemegolyója egyvégtében remegett, mint ahogy nagy hidegben a
fog vacog, csak éppeg nem le-föl, inkább ódalazva. Ha meg nem
szólal, hát aztat kellett vóna hinnem, hogy igényest a sírból gyött
elő, olyan rémisztő pofa vót.
– Azután mi történt? – faggattam tovább.
– Semmi különös – vont vállat Isti, mint aki sajnálja, hogy több
borzalomról nem számolhat be. – Megin’ kértem tőle, hogy bökje
ki végre, mit akar, különben kénytelen leszek felrúgni, mire ő aztat
mondta, itt ez a csomag, amit a kisasszonkának hozott.
– Semmi másról nem beszélt?
– Csak annyit habogott még, hogy nászi meglepetésről van
szó, amit senki más nem nyithat ki, mint maga a kisasszonka.
Aztán átadta szépen a csomagot, és elcsámpázott a fogaskerekű
állomás felé, úgy ingatva azt a böhöm testit, mintha nem is szilárd
út, de viharos tengeren hányódó bárka vón alatta.
A dobozhoz léptem, és hosszan néztem a külsejét, meg a széles,
rozsdavörös selyemszalagot, melyből a tetején míves csokrot kötött
a feladó.
– Aufsóheroljuk-e{120}? – türelmetlenkedett Márika. Én felelet
helyett leguggoltam, és óvatosan megszimatoltam a szalagot.
Sejtelmem beigazolódott. A bomlás édeskés, bár alig
észrevehető illata áradt a selyemből, amit ma reggel vagy legfeljebb
előző éjjel festettek vörösre.
– Segítsetek nekem – álltam fel. – Ezt a dobozt azonnal le kell
vinnünk a báró úr laborjába.
– Tán valami veszedelmes van benne? – vonta össze gyanakvón
a szemöldökét Isti.
– Az majd kiderül, ha felnyitom – válaszoltam. – Ehhez viszont
szerszámokra lesz szükségem.
Ambrózy báró első emeleti laborjában, az ördöngös ajtó
mögött minden volt, ami a világ legparányibb és leggigantikusabb
dolgainak vizsgálatához csak kellhetett. Ékszerészmonoklitól az
emberfejnél is nagyobb lencsékig, óráscsipesztől a kovácsfogóig,
picinyke üvegvágótól a mészárosbárdig minden ott sorakozott,
amire szükségem volt. Miután hosszas unszolás árán végre
kizavartam segédeimet, akik a munkapadra helyezték
hátborzongató nászajándékomat, gyorsan bőrkötényt vettem,
hajamat a lovaspólóhoz használt sisak alá szorítottam, szememet
pedig az új bolondéria, az automobil hajtás szerelmesei által
feltalált üvegbetétes okuláréval védtem.
– Ha pokolgépet rejtesz, mindezzel nem sokra megyek –álltam
a doboz elé –, bár ha cafatokra tépsz is, a frizőröm legalább ép
marad.
Nem siettem, mert ilyenkor – miként azt a báró alaposan a
fejembe verte – a kapkodás egyenlő a biztos halállal. Előbb a vérbe
áztatott masnit bontottam le, majd csipesszel a kézben
ellenőriztem, hogy a doboztetőt nem tartja-e még valami zsinór,
ami kioldhatná a robbanószerkezetet.
Semmi gyanúsat nem találtam.
– Akkor hát tárulj, Szezárn! – sóhajtottam, felemelve a
doboztetőt.
A finom selyempapír boldog ünnepek hangulatát idézve
zörgött. Középen cédulkát gombostűztek hozzá, melyen Wâr
kézírásával csak ennyi állt:

Drágám, azt kívánom, viseld egészséggel, és

míg rajtad van, légy e a legboldogabb az egész
földkerekén.

Wâr

Óvatosan húztam ki a tűt, a kártyát pedig már épp félre

akartam tenni, mikor észrevettem, hogy a másik oldalára is írtak
valamit.

Mivel tudom, olykor mily nehéz a felfogásod,

figyelmeztetlek: ha nem akarsz nagyon-nagyon
szomorúvá tenni – és miért akarnál, mikor
tudod, hogy annak minden esetben értelmetlen
halál a vége –, akkor ezt a ruhát viseled holnap,
midőn az oltár elé járulsz.
Csókollak, édes
Wâr
 A ruha gyönyörű volt. Első látásra is sokkal szebb, bár
egyszerűbb és kevésbé hivalkodó, mint amit a Danzinger és
Neuman varrt számomra. Vigyázva hajtogattam szét előbb a
menyasszonyi fátylat, a hónaljig érő kesztyűt, majd végül magát a
ruhát. Sehol nem láttam rajtuk hibát, félrecsúszott öltést vagy
bármiféle szennyeződést. Nagyítót ragadva a belsejét is tüzetesen
átvizsgáltam, hátha rejlik valahol egy aprócska tű, amit méregbe
mártották, vagy testhőtől, súrlódástól összehúzódó merevítés, mely
bordát törhet, és tán meg is fojthat.
– Semmi – morogtam az orrom alatt –, de akkor hol rejtőzik a
csapda?
Fogtam az ajtó mellett álló akasztót, leszedtem róla minden
sav- és tűz marta köpenyt, munkáskabátot és laborkötényt, majd
középre állítva feltettem rá a ruhát. Amint eligazgattam a hófehér
szoknya ráncait, a derekat ölelő, vékony övét (mely menyasszonyi
ruhán igen szokatlannak, sőt, fölöslegesnek tetszett), a bodros
vállakat és a dekoltázst fedő, leheletvékony muszlint, azonnal úgy
éreztem, ismerőst látok.
Hátrébb léptem, levettem a védőszemüvegemet, és lassan
körbejártam a különös nászajándékot.
– Láttalak már valahol, csak épp nem…
A felismerés úgy hasított belém, mint a villám.
Keresztülfutottam a laboron, magamhoz véve Ambrózy báró
tolvajkulcskészletét, ám idegességemben a sok gyakorlás ellenére is
jó tíz percbe telt, mire sikerült feltörnöm a zárat.
A titkos hátsó szobában, ahol már többször is jártam, még
mindig ott lógott a Rózsalányt ábrázoló gyászszalagos festmény,
amin a karcsú leányalak az én új menyasszonyi ruhám szakasztott
– bár égszínkék – mását viselte.
 15
Az esküvő
Pest, 1901. március 2.

Soha nem láttam még oly szürkének, kormos hótól szennyezettnek

és túlzsúfoltnak Pestet, mint az esküvőm napján. Hajnalban keltem
ki az ágyból, de az igazat megvallva az éjszaka sötét óráiban sem
sokat aludtam. Az Ambrózy-villában nálam talán csak Terka néni
volt nyugtalanabb, akit a lépcsőn lesurranva a konyhában találtam.
– Jaj, édes kis lipinkamadaram, hát hogy lesz ezután? –
sopánkodott. – A két vén kotlós itten marad az üres házban, míg a
fiatalok odaát, a Duna túlfelén tengetik az életüket.
– Úgy mondja ezt, Terka néni, mintha Richárd és én
várfogságra ítéltettünk volna – próbáltam vigasztalni. – Különben
meg Agáta mama aligha örülne, ha hallaná, hogy vén kotlósként
emlegeti.
– A grófnő jól tudja, mi a valóság és mi nem az – legyintett
széles derekú szakácsnénk. – Aranypálcás okuláréján át tisztábban
lát mindent, mint bárki más Isten nyomorult gyermekei közül. Ha
pediglen ő nem mosolyog, midőn a kisebbik fia nősülni készül…
pedig a kisasszonkát úgy szereti, mintha a saját jánya volna …
akkor az azt jelenti, hogy olyan ijesztő dolgot lesett ki, amitől
nekünk is félni kell.
A baljóslatú szónoklat után Terka néni forró tejeskávét tett
elém, majd hozzálátott a reggeli elkészítéséhez. A reggelihez,
amiből végül csak Isti és az álmos szemekkel előbotorkáló Márika
evett, mivel az én gyomrom öklömnyire szorult,
Agáta mama pedig anélkül vonult hálószobájából a
nagyszalonba, hogy üres teán kívül bármi másért csöngetett volna.
A ruha, amit a polgári esküvőre varrattam a Danzinger és
Neumannál, egyszerű szabású, halványkék öltözet volt hosszú
ujjakkal, szolid szoknyafodrokkal, nyakig gombos puritán
kabátkával, és magas gallérral. A kalapomon csupán egyetlen,
szintén halványkék szalag futott körbe, baloldalt masnira kötve és
az állam alatt lazán átvezetve. A borostyánbross, amit Bécsből
Anton Budil kereskedő köszönetképpen küldött, amiért az 502-es
éjszakai gyorsvonatot megtaláltam a tőle elrabolt ékszereket,
kitűnően illett hozzá, így prémszegélyes pelerinemet azzal fogtam
össze.
Ambrózy báróval és a bátyjával, valamint Erdős Renée-vel a
városháza előtt találkoztunk. István forró kézcsókkal és széles
mosollyal üdvözölt, amiből rögvest tudtam, hogy az esküvőnket
körüllengő sejtelmes titkokból ő bizony semmit nem sejt. Gáspár
bácsi és Isti segített leszállnunk a címeres hintóról, a járdán állva
Márika igazgatta el a ruhámat, Agáta mama pedig, aki az egész
úton komor haliga tásba burkolózott, kabátja alól csinos kis csokrot
varázsolt elő, és a kezembe nyomta azt.
Richárd arca nyúzott volt és sápadt.
– Íme a vágóhíd – súgta Renée a fülembe, kezével a Városháza
épülete felé intve. – Amott pedig a sorsát sejtő ökör méghozzá
talpig klakkban-frakkban.
– A vőlegényemről beszélsz, drágám – figyelmeztettem csípős
nyelvű barátnémat. – Vigyázz, mert a végén még frissen szerzett
hitvesi hűségem nevében megemelem a szoknyám szegélyét, és
alaposan bokán rúglak!
– Vállalom – szegte fel kerek állát dacosan Renée. – A
véleményem azonban akkor sem fog változni. A te báród igazi
hatökör, ha úgy vesz nőül, hogy te ennek, csibe, képtelen vagy
felhőtlenül örülni. Persze most még csupán a járdán állunk, szóval
akár vissza is. .
– Elég – szóltam rá kissé komolyabban. – Ennek ma meg kell
lennie, és én téged azért hívtalak ide, hogy ne a kerékkötőm,
inkább a tanúm légy.
– Az leszek, csibe – bólintott ő immár mosolytalanul. – Most az
esküvői, és ha kell, később a válópörös tanúd, aki örömmel igazolja
majd, hogy a báródban annyi emberi érzés sincs, mint abban a
póznában, amihez a lovakat kötik.
Papuska és Emma a Vadászkürtből kissé késve érkeztek.
– Ezer bocsánat, méltóságos grófnő – szabadkozott jó apánk. –
Mondhatnám, hogy a leányom túl sokáig készülődött, ami a
kishúga esküvőjének napján akár hihető is lehetne, ám valójában
én vagyok a hibás. Tetszik tudni, olyannyira érdekelt a falakban
futó vízvezeték csodája, hogy ma reggel Emma és én felmentünk a
szálloda padlására, ahol végre valahára sikerült kiderítenem a
titkot. Tartályok, kérem tisztelettel, két hatalmas bádogtartály a
dolog nyitja. A szolgák minden éjjel vödröket ragadnak és
számtalan menetben az udvari kútból favödrökkel hordják tele a
két fenti medencét, így mikor a vendég reggel megnyitja a csapot,
friss folyóvízben pancsolhat, ha úgy tartja úri kedve.
– Olykor jobb nem tudni, hogy a kényelem, amit élvezünk,
másoknak milyen verejtékes, kínkeserves munkájába kerül – szólt
Emma szomorkás fintorral. – A vízhordó gyerekek között egy sem
volt tizenöt évesnél több, és mikor a szállodai személyzetet kijátszva
fellopakodtunk a padlásra, ők mmd halálosan kimerülve a
tartályok tövében aludtak.
– Másrészt viszont az ottani keresetük híján bizonyára koldulni
vagy lopni kényszerülnének – vélte Renée. – Ha pedig így
nézzük…
– Akár túl is eshetnénk a dolgon – lépett hozzánk ekkor
Ambrózy báró, kezében zsebórájával. – Öt perc múlva várnak
minket a házasságkötő irodában.
Az egyetlen dolog, ami ezen a napon Richárd kérése szerint
alakult, az a polgári esküvő volt. Minden másban – a templomi
esküvőre meghívott vendégek számától kezdve a díszvacsora
ülésrendjéig – Agáta mama döntött, úgy közölve velünk a kész
tényeket, mint ezredes a kaszárnya udvarán felsorakozott bakákkal
a napiparancsot.
Az állam által megkövetelt házassági ceremónia rövid volt,
rideg és csupán néhányan vettünk részt rajta. Ez Richárdnak
tökéletesen megfelelt így, engem pedig nem különösebben érdekelt.
Meghallgattuk a hivatalnok által eldarált szöveget, miszerint
mostantól az osztrák-magyar császári és királyi államhatalom –
amennyiben ezt mindketten akarjuk, és tanúk előtt kimondva
aláírásunkkal is hitelesítjük – egy párnak tekint minket. Csupán
mikor a hatalmas anyakönyv fölé hajoltam, akkor remegett meg
kissé a kezem, de a tollszár szerencsére vadonás új volt, így nem
ejtettem pacát az okiraton.
– Kislányom – ölelt magához papuska könnyes szemmel, mire
legszívesebben sikítozni kezdtem volna, tudomására hozva
mindenkinek, hogy ez az egész nem más, mint ócska
szemfényvesztés. Ha Emma nem néz rám oly biztatóan, és Renée
sem szorítja meg lopva a kezemet, tán mégis megteszem, ám végül
nagy levegőt véve sikerült türtőztetnem magam.
A Városházáról kilépve két fotográfus és három hírlapíró várt
ránk. Richárd próbálta őket elhessegetni, ám Agáta mama villámló
tekintete hamar jobb belátásra bírta. Így végül a Vasárnapi Újság
hölgyolvasóinak kedvéért hosszan pózoltunk a kamera előtt, és a
riporterek is megtudhatták, hogy – bár ez cseppet sem látszott
rajtunk – rettentő boldog párnak erezzük magunkat, a csókot
viszont, amit a fotográfus követelt, természetesen megtagadtuk.
Ezt letudva a hölgyek és én visszaszálltunk a címeres hintóba,
míg papuska, István és Richárd a saját bérkocsijukon az Országos
Kaszinóba hajtattak. Minket a Vadászkürt várt, mert Agáta mama
menetrendje szerint nekem Emma lakosztályában kellett
felkészülnöm az igazi, vagyis a templomi esküvőre. A szálloda
igazgatója, Kommer{121} úr a hallban várt minket két akkora
virágkosárral, hogy akár el is bújhattunk volna bennük.
– Engedje meg, a méltóságos grófnő és a fiatal báróné, hogy
szállodánk nevében elsőként fejezzem ki szívből jövő gratulációmat
– hajolt szinte földig a köpcös férfi. – A lakosztályban hűtött pezsgő
várja a hölgyeket, ami a Vadászkürt ajándéka, miként eme két
szerény bokréta is.
– Köszönjük, barátom – szemlélte meg lornyonján keresztül a
„bokrétákat” Agáta mama, miközben azokat két-két remegő inú
londiner máris a lépcső felé cipelte, hogy mire felérünk, már Emma
szalonjában pompázzanak. – Remélem, minden más is készen áll.
– Ahogy kívánni méltóztatott a grófnő – felelte Kommer úr. – A
pedikűrös lány, a három frizőrkészítő hölgy és a biztonság kedvéért
ide rendelt varrólányok is már mind a lakosztály előtt várakoznak.
A Vadászkürt teljes személyzete azon van, hogy az ifjú báróné
életének legszebb napján úgy klappoljon minden, mint… Nos,
mint a… Szóval ahogy annak klappolni kell.
Életemben már másodszor hivatkoztak rám úgy, mint
bárónéra, és ettől hirtelen kezdett minden túlságosan is valóságossá
válni.
– Baj van, kisnaccsága? – támasztotta meg hátulról a
derekamat Márika, észrevéve, hogy roggyanni készül a térdem. –
Mondtam én, hogy túl szoros lesz az a nyüves míder, de hát ki
hallgat rám?! A puccparádét, aztat nagyon értik a naccságáék, csak
épp arra nem gondolnak, hogy a menyasszonynak a gyűrűn kívül
levegőt is kéne kapnia, különben mindjár’ összeesik itt nekem, oszt
akkor szer’usz, te rongy-rázós világ!
Komornám suttogására Emma és Renée is felfigyelt, így két
oldalról belém karolva addig tartottak, míg Agáta mama – akit
természetesen semmiképp nem sürgethettünk, és nem is
előzhettünk meg – végre elindult a lépcső felfelé.
– Dehogy a míder – mondtam, mikor végre ledőlhettem a
kanapé párnáira –, inkább ez a gyűrű présel ki belőlem minden
levegőt.
Az apró gyémántokkal körbevett csodás rubin, ami színarany
foglalatában úgy csillogott az ujjamon, mint aprócska
világítótorony, csupán afféle „előgyűrűnek” volt tekinthető. Agáta
mama, aki a polgári esküvőt pusztán hivatali ügyintézésnek
tekintette, engedélyt szerzett rá, hogy az igazi karikagyűrűket
majd csak a templomban kelljen egymás ujjára húznunk. Én ezt a
végzet hamis elodázásának tekintettem, és egészen addig nem is
törődtem vele, míg Richárd meg nem pecsételte vele a sorsunkat.
– Egyenesen a szemembe nézett – mondtam Emmának, akivel
sikerült néhány percre kettesben maradnunk. – Érted ezt? Úgy
nézett rám Richárd abban a pillanatban, mintha komolyan
venné… Mintha tényleg és valóban azt gondolná, hogy mi
ketten… A szakramentumát, ki sem tudom mondani1
– Neked ma többet nem is kell szólnod, csupán annyit, hogy
„igen” – ült mellém Emma, keblére vonva a fejemet. – Olyan ez,
mint mikor a porondon Alfi bácsi felém dobta a késeket. Tudtam,
ha megijedek és akármerre is picinykét elmozdulok, a penge
engem talál el. Higgadtnak kell maradnod, Mili, különben Wâr fog
győzni, és úgy sejtem, az valóban megpecsételné a sorsotokat.
– Igazad van – ültem fel hirtelen. – Gyerünk a hálóba,
nővérkém, és hívd a frizőrhölgyeket! Öltsük hát magunkra a
jelmezt, amiben ennek a piszkos játszmának a következő lépését
meg kell tennünk.
Négy teljes óránk volt rá, hogy átalakuljunk. Ragaszkodtam
hozzá, hogy ebben Emmán és Márikán kívül senki ne vegyen
részt, kivéve persze a jó nevű höígyszalon hajszobrászait,
varrólányait és pedikűrösét.
– Egen fájintos ez az ancúg – ismerte el komornám, miután
magamra öltöttem a Wár által küldött ruhát. – Csak éppeg a
főméltóságos grófnő fog szívhűlést kapni, mikor meghesszöli, mer
hogy ez nem az a puccparádés ruha, amit a kisasszonyka rendelt.
– Bízzunk benne, hogy Agáta mamát keményebb fából
faragták, mint gondolod – mondtam. – Ebből a szobából
egyébként is csak akkor lépek majd ki, mikor már nem lesz idő
újra átöltözni.
– Azért ez különös – járt körbe Emma. – A szabása inkább
utcai öltözékre vall, semmint menyasszonyi ruhára.
– Hófehér selyem, tüllhabbal a vállán és áttetsző muszlinnal
ott, ahol kell – feleltem kissé ingerülten. – Ráadásul a fátyol
legalább három méter hosszú, és vékony aranyszálak futnak benne
végig, ahogy a kesztyűkön is. Kívánhatnék ennél többet?
– Azér’ egy ropogó csak elkelne még, már ha a kis… –
komornám két kezével hevesen legyezve javította ki önmagát. –
Akarom mondani, az ifiasszonka nem akarja mindjár a
nászéccakán képen prüszkölni a hites urát.
Cipőt Wâr ugyan nem küldött – vajon miért? –, ám szerencsére
a Danzinger és Neuman helyette is gondoskodott erről. Legvégül a
magas tükör előtt állva azt a két gyémánt fülbevalót tettem fel, amit
előző nap Agáta mama nyújtott át nekem, mondván:
 – Ezt még az édesanyám, Justine von Müller-Hörnstein viselte
az esküvőjén, és bár továbbra sem értem, miféle sötét felleg lebeg a
maguk kapkodva összetákolt frigye fölött, abban biztos vagyok,
gyermekem, hogy kegyed méltó örököse lesz ennek a családi
ékszernek.
Emma hálószobájából kilépve úgy éreztem, bármilyen
borzalmakat tartogat is számomra ez a nap, fel vagyok rájuk
készülve. Legelébb arra számítottam, hogy Agáta mama von
kérdőre, amiért nem a Danzingernél készült ruhát viselem, ám
csalódnom kellett. A grófnő megszemlélt, lassú léptekkel körbejárt,
majd bólintott.
– Megfelel.
Márika és Emma tartották a fátylamat, míg kivonultam a
lakosztályból.
A Vadászkürt széles főlépcsőháza nyüzsgött az emberektől. A
dohánybarna futószőnyeggel takart lépcsőfokok mindkét végén
egy-egy szobalány, inas, pincér állt feszes vigyázzban, hátukat a
falnak, illetve a kőkorlátnak vetve, mintegy díszőrség gyanánt. Én
szoknyámat emelve csigalassúsággal tudtam csak haladni. Féltem,
nehogy orra bukjak, mert ez rendkívül rossz előjel, az élclapoknak
remek nyersanyag, számomra pedig rendkívül fájdalmas baleset
lett volna. Agáta mama és Renée mellettem haladva ügyelte
minden mozdulatomat, míg a nővérem és Márika azon igyekeztek,
hogy a fátylam egyetlen pillanatra se érinthesse a talajt.
Ami a szálloda csodás halljában várt, mégis majdnem a
vesztemet okozta. A lépcső felénél járva már hallottam a különös
morajt, ami lentről áradt fölfelé, ám csak mikor a földszintre értem,
jöttem rá, honnan származik.
A Vadászkürt hallja olyannyira megtelt emberekkel, hogy tán
még a Vurstli híresen csontsovány, ketrecben élő éhező –művésze
sem fért volna be közéjük. Jöttek a szálloda kávé- és serházából,
étterméből, télikertjéből, sőt, még az utcáról is, pedig a bejárat előtt
négy rendőr posztolt, mindenkit azonban ők sem állíthattak meg.
Amint lábam a márványpadlóhoz ért, kitörő éljenzés és tapsvihar
zendült, két fotográfus elvakított magnéziumos villanóporával,
majd idegen arcok tolakodtak elém, izgatott kérdésekkel árasztva
el.
– Hogy érzi most magát, Hangay kisasszony?
– A Pesti Napló hölgyolvasói kérdik, mi a jó parti titka.
– Hiányzik-é Erdélyország kegyednek?
– A ruhája, kérem, hol készült? Ezt a Vasárnapi Újságnak
feltétlenül tudni kell.
– Továbbra is segédkezik a báró úrnak a nyomozások során,
vagy ezentúl csakis asszonyi kötelességeinek él?
Sűrű tüllfátylamon át mohó tekinteteket, gyorsan pergő
ajkakat, jegyzettömbök fölött remegő tintaceruzákat láttam. Valaki
a szoknyám szélére lépett, másvalaki majd kiverte kezemből a
csokrot, amit Agáta mama köttetett nekem, én pedig egyetlen
lépést sem tehettem, mert az újságírók teljesen elállták az utamat.
– Kérem, uraim, hát miféle viselkedés ez? – harsant fel ekkor
Kommer úr hangja. – Cseppet sem szégyellik magukat? Még a
végén agyontapossák a gyönyörű menyasszonyt, nahát! Tessék,
kérem, hátrébb lépni, és utat engedni a hölgyeknek, különben
karhatalmat hívok!
A szállodaigazgató nem csak kiabált, de két kurta karját
széttárva közém és a riporterek közé furakodott, majd határozott
léptekkel megindulva, mint egyszemélyes rendőrkordon,
lassanként hátranyomta őket. Közben a szállóvendégek tapsa
továbbra sem csendesedett, sőt, néhány úr bravót kiáltott, bár nem
tudni, hogy ez nekem vagy inkább Kommer úr határozott
fellépésének szólt-e. További erősítésként Márika jelent meg
mellettem, feltéve a legkülönösebb kérdést, amit ez az úri társaság
valaha is hallhatott.
– Ki az, aki komornás képentörlésre ácsingózik? Jelentkezzék
szépszerével, és én úgy megkűdöm néki a búráját, hogy annyit se
lesz ideje mondani: szer’usz világ!
A pofonért senki nem állt sorba, és mivel az igazgató, valamint
a segítségére siető londinerek sikerrel jártak, végre folytathattam
utamat. A bámészkodó hölgyek és urak között elvonulva egyre
csak azt hallottam…
– Milyen szép!
– Azt mondják, eleddig a báró kitartottja volt.
– Kórságot, hisz ő maga is magánzó detektív!
– A lapok azt írták, a halálvonaton egyedül leplezte le a
gyilkosokat.
– Na hiszen, ez a kis fruska? Hiszi a piszi!
– Akkor is szép menyasszony.
– Vacak kis könyvkereskedő jánya, semmi több, aki most a
báró hátán kapaszkodik fel az urak közé.
– Hát nem kész tündérmese?!
A tüllfátyolnak és az általános zajnak köszönhetően senki nem
vehette észre, mikor felnevettem. Hirtelen minden nyomasztó érzés,
ami addig a lelkemen ült, semmivé lett, mert megértettem, hogy
köröttem hamis színjáték folyik. A bámészok úgy tesznek, mintha
velem örülnének, miközben irigy, mérgező pletykákat öklendeznek
ki magukból, nem tudván, hogy én is csupán játszom, hisz
valójában Richárd nem akar nőül venni, így pedig jómagam sem
kívánok a hitvesévé válni.
Ármány, hazugság, csalfa komédia az egész, amit Wâr
kényszerített ránk. Ám ez még mindig sokkal jobb volt, mintha az
esküvőnket szívből kívánt, szerelemmel áldott eseményként kéne
végigcsinálnom, miközben azt hallgatom, hogy ócska férjvadász,
felkapaszkodott senki, a báró által kitartott, ám végül mégis
feleségül kért céda vagyok.
– Remélem, mindenki jól szórakozott – mosolyogtam rá
útitársaimra, midőn a hintó útra kelt velünk, és én felemelhettem a
fátylamat.
– Jobb is lehetett vón, ha Erdős kisasszon nem fogja le a
kezemet, mikor szájon akartam summantani azt a banyát –
mutogatta csontos öklét Márika.
– Az a banya egy államtanácsos neje volt – mondta barát ném.
– Dejszen én is csak tanácsot akartam néki adni – érvelt
harciasán kis komornám. – Méghozzá aztat, hogy mégeccer ne
merje a Milikén köszörűni a lepcses nyelvit, különben csípejéig
rántom a kalapkarimáját.
– Örvendetes, hogy ennyire szereti és óvja az úrnőjét – szólalt
meg Agáta mama, szája sarkában szemernyi mosollyal – Ám a
tettlegesség aligha megoldás bármire.
– A tettesség, ha bebizonyosodik, nem is, mer’ akkor sittre
vágják az ember jányát – magyarázta Márika. – Viszont a jó
időben elhelyezett durranós pofon, na aaaz, drága grófnő naccsága,
tessen nékem elhinni, sokszor aranyat ér.
Látva váratlan jött derűmet immár kísérőim sem vágtak oly
búskomor képét, mint korábban. Címeres hintónk sebesen haladt
át a varoson, nyomában azzal a két bérkocsival, amiben Rudnay
védelmünkre rendelt civil ruhás detektívjei ültek. Gáspár bácsi
csupán ott lassított, ahol a Múzeum körút a Kálvin térbe torkollik,
hogy aztán lassú balfordulóval rátérhessen a Baross utcára.
– Nézd, Mili! – mutatott ki Emma az ablakon. – Úgy vélem,
nem kell attól tartanunk, hogy egyedül fogjuk érezni magunkat a
templomban.
Az utca mindkét oldalán, a magas járdaszegély mentén
egymást érték a díszes fogatok, hintók es kocsik. A legtöbbet
szépen felszalagozták, a hajtok ostorát és kalapját színes
selyemcsokréták díszítették, sőt, még a lovak hátára is ünnepi
takarót terítettek. A vendégsereg már rég bevonult a templomba, a
Scitovszky téren és a környező utcákban mégis akkora tömeg
ácsorgott, mintha legalábbis a király érkezését várnák. Hintónk a
Reviczky tértől kezdve rendőrsorfal között haladt, minek
következtében Márika szinte rátapadt az ablakra, és úgy bámulta
a sok bajszos, beretvált képű, kivont karddal tisztelgő egyenruhást,
mint éhező gyermek a Gerbeaud kirakatát.
– Mennyi fess dalia – sóhajtott csendesen. – Süssék meg, hát
hogy válasszon így közülük a szegény jány, ha mind ollan snájdig?
– Snájdig vagy sem, ez ma nem a te esküvőd – szólt rá Renée. –
Szedegesd szépen össze a szemedet, aztán figyelj, mert hamarost
megérkezünk.
Gáspár bácsi gondosan a templom lépcsőin lefutó bordó
szőnyeg mellé igazította a hintót, Isti pedig már ugrott is le a
bakról, hogy zsinóros mentéjét, kócsagtollas kadétsapkáját
büszkén eligazítva magán kinyissa nekünk az ajtót.
– Fátyol! – figyelmeztetett Emma, mire én újfent eltakartam az
arcomat. A mozdulat egyszerű volt, nekem mégis beleremegett a
kezem, mivel eszembe jutott, hogy legközelebb majd csak akkor
emelhetem fel a tüllt, mikor Richard-dal hitvesi csókot váltunk.
Elsőként Mück Mári, majd Renée szállt le a hintóról.
Harmadikként Agáta mama ereszkedett a szőnyegre, melynek
mindkét oldalán kivont kardú, magas csákót viselő, veres kabátos
huszárok sorakoztak fel. A téren néma csend honolt, a
bámészkodók áhítozva várták, hogy végre én is megjelenjek.
– Jól vagy, kedves? – kérdezte Emma, mikor a kocsiban
kettesben maradtunk. – Ugye, végig tudod csinálni?
– Ha már idáig elvergődtem, az oltárig sem lehet nehezebb –
feleltem csöndesen. – Csak azt tudnám, mi lesz azután.
– Bármi jön, én melletted vagyok – biztatott nővérem. – Na
eriggy, majd én tartom a fátyladat.
A rendőrkordon által hátraszorított tömeg egy emberként
hördült fel, amint a vaslépcsőn megjelentem, ami – lássuk be – kész
bolondság, hisz épp olyan menyasszony voltam, mint az összes
többi. Esküvőnk azonban mégis sokakat izgatott, mivel a szegény
sorsú polgárlányok az általuk is titkon remélt csoda beteljesedését,
míg a felsőbb körök hölgyei zamatos pletykák lehetőségét látták
benne.
Miközben én immár szilárd talajon állva tűrtem, hogy Renée és
Márika eligazgassák a szoknyám és fátylam redőit, a huszárok
mellől Rudnay főkapitány sietett elő, hogy karját nyújtva Agáta
mamának, bekísérje őt a templomba. Mikor végre úgy néztem ki,
mint valami édes tejszínhabbal leöntött kirakati báb, a lépcső
tetején álló férfiú, aki bizonyára a ceremóniamester lehetett,
diszkrét biccentéssel jelezte, hogy elindulhatok. Renée, Emma és
Márika mögöttem ballagtak, egész székében széthúzva hímzett
fátylamat, melyben a belé szőtt aranyszálak igézőn csillogtatták a
téli napsugarakat.
Papácska a templom ajtajában várt rám, és úgy ragyogott az
arca, hogy ha odabenn nem gyújtják meg az összes kandelábert, ő
akkor is beragyogta volna Isten házát.
– Drága kincsem – sóhajtotta, majd kissé hunyorogva közelebb
hajolt, próbálván belesni a fátyol mögé. – Ugye te vagy az?
– Hát ki lenne más, papácska? – nevettem rá hálásan, amiért a
bennem ismét mocorogni kezdő nyugtalanságot, ha akaratlanul is,
de sikerült ijedt kérdésével elzavarnia. – Nincs e föld kerekén még
egy akkora bolond, mint én, aki csak azért megy férjhez, hogy
leleplezzen valami ágrólszakadt, őrült gyilkost.
– Meglásd, majdcsak jóra forog ez is – karolt belém papácska.
– Szegény édesanyád mondta nékem mindig, mikor rossz napok
jártak a boltra, hogy aszongya: „Egyet se féljen, Árpád, mert amíg
szusz jön ki az orrunkon, addig van remény, aztán meg már úgyis
mindegy.”
– Tudom már, honnét örökölted a humorod – súgta a fülembe
Emma, majd aprót lökött a könyökömön. – Na, sipirc, húgocskám,
menj férjhez gyorsan, aztán a te báró férjeddel együtt csípjétek
végre fülön azt az átkozott imposztort, mielőtt még több halált
okoz.
Azt hittem, immár tényleg mindenre fel vagyok készülve, ám a
templom főhajójába lépve elakadt a lélegzetem. A padsorok
zsúfolásig teltek emberekkel. Annyi volt ott a díszmagyar, a
zsinóros atilla, az ébenfekete frakk és cilinder, a gyémánttal,
zafírral, türkizzel kirakott érdemrend, nyaklánc, melltű, diadém és
gyűrű, a hölgyek kalapjain a színes madárvilág kitépett tollazatja,
valamint a súlyos bársony- és selyemruhák szemkápráztató
kavalkádja, hogy a puszta látványuktól épp csak el nem szédültem.
Ráadásként mindenki felém fordult, kivéve tán néhány idősebb,
reumás nyakú hölgyet és unatkozó urat, a tekintetük pedig úgy
perzselt, mint magialáng a boszorkányt. Zichyk, Esterházyk,
Orczyk, Eötvösök, Podmaniczkyk, Andrássyk, és persze sok-sok
Erdődy- meg Ambrózy-rokon pillantott meg életében először, úgy
véve szemügyre, mint azt a polgárlányt, aki most készül közébük
felemelkedni.
A leghátsó padsorokban megláttam Terka nénit, Tarjan Vilit,
Wassermann Mórt az EMKE-ből, Bolyó Károly főorvos urat, a
török fezt viselő Vámbéry Ármin bácsit, sőt, egészen a legsarokban,
az oszlopok mögött ott ült Róza asszony, Krúdy és Heltai is.
Mosolyuk rögvest elfeledtette velem a grófok, bárók, államtitkárok,
bankárok és nejeik fürkésző, számon kérő, rideg vagy épp
közönyös pillantásait, így a léptem máris könnyebbé vált.
Az én elviselhetetlenül makacs, távolságtartó és titokzatoskodó,
ám mégis imádnivaló báróm az oltár előtt állva várt rám. Mögötte
István, a bátyja úgy vigyorgott, mint a szüreti lopótök, bár
elképzelni sem tudtam, minek örül ennyire. Lassan haladtunk
végig a padsorok között, miközben az orgonából Wagner
nászindulója zengett, előttem pedig három rózsaszín tüllhabba
öltöztetett ismeretlen kislány ballagott, kosárkáikból
virágszirmokat szórva.
A ceremóniára alig emlékszem. Annyi biztos, hogy a pap sokat
beszélt az asszonyi kötelességről, a jegygyűrűket pedig
aranybilincseknek titulálta, melyek – némi képzavarral –
mindörökre egybeforrasztják a házas feleket. Miközben ezt
mondta, Richárd és én előremeredtünk, ám biztos vagyok benne,
hogy egyikünk sem tartózkodott épp ott, ahol a teste volt. Én
kislány korom álmait idéztem fel a fényes esküvőről, és persze a
remélt vőlegényről, aki csakis úgy vihet az oltár elé, ha előbb
tűzön-vízen-szélviharon átverekedve magát kiszabadít, ha nem is a
sárkánybarlangjából, de legalább a hétköznapok unalmából.
Ambrózy báró eközben – efelől szemernyi kétségem sem volt –
romantikus egybekelésünk helyett mindvégig Wârra gondolt,
annak indítékait és következő lépését a hideg logika könyörtelen
fegyverével kívánva felderíteni.
Percekkel vagy tán órákkal később végre elhangzott a két
bűvös szó is. Én halkan, lehajtott fejjel, már-már suttogva ejtettem
ki az igent, és összerezzentem, mikor erre Richárd v Jasza tisztán
csengőn, magabiztosan, az egész templomot betöltőn érkezett.
Csodálkozva néztem rá, ám az arca kifürkészhetetlen maradt.
Egyébként is a g) űrűkkel voltunk elfoglalva, amit Ambrózy István
– e perctől kezdve sógorom – tartott elénk a bársonypárnán.
Mikor a pap engedélyt adott a csókra, Richárd felhajtotta a
fátylamat, amiben nekem is segédkeznem kellett, ám ettől
valahogy mélységes szomorúság fogott el.
Ezt akartam, erről álmodtam, erre vágytam régóta, de nem
így! – üvöltött bennem az elkeseredett harag.
Richárd látta, hogy könnyel telik meg a szemem, és a piszok
fráter mindjárt ki is olvasta a gondolataimat.
– Tudom – súgta közel hajolva, majd miután gyors, könnyű
csókot lehelt az ajkamra, még hozzátette: – Bocsásson meg nekem!

A Vigadó földszinti éttermében kétszáz főre terítették meg az U

alakban elhelyezett hosszú asztalokat, ám végül úgy harminc szék
üresen maradt. Ez annak a kisebb botránynak volt köszönhető,
ami még a Jézus szíve templomban kezdett dagadozni, és amiért
egyértelműen Agáta mama volt a felelős.
– Ezt én a leghatározottabban kikérem magamnak! –hallottam
pufogni egy kövér hölgyet, mikor Richárddal a padsorok között
kifelé vonultunk. – Hát hogy jövök én ahhoz, hogy azonos
asztalhoz ültessenek egy ilyennel?
Azt hittem, hogy megint az én személyemet kifogásolja valaki,
ám még sikerült elcsípnem a hölgy barátnőjének válaszát is,
melyből kiderült a tévedésem.
– Tökéletesen igazad van, drága Jusztinám. Én még a Magyar
utcán sem vagyok hajlandó átkocsizni, ahol az a perszóna lakik,
nemhogy együtt vacsoráljak vele.
Hamarost kiderült, hogy a vendégsereg hölgytagjai között
futótűzként terjedt a hír, miszerint a meghívottak között ott van
Pilisy Róza is. A szóbeszédből hamar hisztéria lett, és bár egy főúri
esküvő díszvacsorájáról lemondani igen keserves dolog, többen is
kijelentették, hogy nekik mára elegük van az ifjú pár ünnepléséből.
– Így válik el ocsútól a búza – jegyezte meg finom mosollyal
Agáta mama, midőn a ceremóniamester kétségbeesetten jelentette,
hogy számos vendég kocsira szállt, ám ahelyett, hogy a városon
átvonuló fényes menetünket követte volna, féltve őrzött férjeikkel és
fiaikkal inkább hazahajtattak.
Maradtunk persze még így is épp elegen ahhoz, hogy a
díszvacsora zajos, színes, vidám kavargás legyen. Az éttermet
fényesen kivilágították, a pódiumon halk zenét játszó vonósnégyes
nyűtte hangszereit, a damasztabrosszal takart asztalokon pedig a
legpompásabb teríték fogadott, amit csak valaha láttam. Az U
alján, épp középen Richárd és én foglaltunk helyet. Újsütetű férjem
mellett a grófnő, majd a bátyja, István és családja, valamint a
nővére, Terézia, mellettem pedig papuska és Emma ült. Agáta
mama tervezte az ülésrendet, amibe korábban én magam is
belepillantottam, ám csak most, mikor a vendégek sorra helyet
foglaltak, tűnt fel, hogy anyósom itt sem tartotta be az etikettet. A
bevett szokások szerint az ifjú pár közvetlen közelében a
családtagoknak kellett ülnie, ami még rendben is volt, ám utánuk
nem a távolabbi rokonság legrangosabb személyei következtek
hercegtől a földbirtokosig, hanem a barátaink. Emmán túlról Erdős
Renée integetett felém, mellette Róza asszony impozáns alakja
virított, Ambrózy Terézia mellett pedig Tarján Vili, Heltai és Krúdy
Gyula ült.
És ha ez még nem lett volna elég, a mi asztalsorunk legvégén,
ahol az U kanyart vett, egy kupacba került villánk majdnem teljes
személyzete, vagyis Terka néni, Suha Isti és Mück Mári, aki
komornai minőségét hirdetve oly szúrós szemmel nézett vissza az
őt vizslató gróf-, báró- és bankárnékra, hogy azok inkább sietve a
másik irányba kezdtek nézdegélni. Egyedül Gáspár bácsi nem volt
hajlandó részt venni ebben a palotaforradalomban.
– Megbocsásson, nagyságos asszonyom – mondta, midőn a
Vigadó előtt leszálltunk a hintóról –, de úgy gondolom, az ön
kedves édesatyja, Erdődy gróf ezt aligha nézte volna jó szemmel,
én pedig ízig-vérig az ő nevelése vagyok.
 – Ahogy kívánja, Gáspár – biccentett Agáta mama. – Üljék be
hát a többi kocsis közé, hisz nekik is teríttettünk az alagsorban, de
ne feledje, hogy maga már rég épp úgy családtag, miként Terka,
Suha fiatalúr és immár Milike is.
Richárd és én az étterem kitárt ajtajában állva fogadtuk a sorra
érkező vendégek jókívánságait. Most először volt szerencsém
találkozni férjem – mily különös, borzongató szó ez! – nővérével, a
sötétkék ruhát és régies főkötőt viselő Teréziával, aki lágyan
megölelt, majd hüvelykjével, mint az öreg parasztasszonyok
szokták, keresztet rajzolt a homlokomra. Őt követték végtelen
sorban az Erdődy és Ambrózy család tagjai, kik között mindenféle
akadt. Volt, aki okuláréján keresztül úgy nézett rám, mintha a
tekintete bonckés volna, mások hamis mosollyal fedték el
megrökönyödésüket – áh, szóval így néz ki egy könyvkereskedő
félárva lánya! –, míg akadt néhány olyan is, különösen az urak
között, aki őszinte örömmel üdvözölt a családban.
Mindez a fárasztó hajbókolás legalább egy kerek órán át
tartott, így végül már alig bírtam talpon maradni. Ambrózy báró a
helyemre kísért, Agáta mama pedig jelt adott a pincéreknek, hogy
kezdődhet a tálalás.
A hatfogásos díszvacsora óramű pontossággal zajlott. A
hatalmas porcelán levesestálakban és ezüsttálcákon érkező étkeket
három étellift emelte fel a konyhából, a személyzet pedig fürge
léptekkel hordta körbe, kínálta és szedte ki a vendégeknek. Előttem
úgy cserélődtek a tányérok, hogy olykor észre sem vettem, ám
néhány falatnál több nem ment le a torkomon.
A desszert után a ceremóniamester arra kért mindenkit, hogy
fáradjon fel az első emeleti táncterembe, ahol a vendégeket újabb,
némelyek szerint botrányosan szokatlan meglepetés várta. A légies
valcert és keringőt játszó zenekar helyett ugyanis, mely a főúri
esküvők már-már kötelező kelléke volt, Kováts Joszó
cigánybandája zendített rá a tusra, ezzel köszöntve az ifjú párt.
– Úgy gondoltam, haladjunk a korral – súgta Agáta mama a
fülembe. – A bálokon épp eleget keringőzhetnek még, bár kétlem,
hogy a fiamat valaha is rá tudja bírni olyan léhaságra, mint a tánc.
Miután a férfiak egy része a szivarterembe vonult, a falak
mellett sorakozó kanapékat pedig mind elfoglalták, én egyenest a
pulpitushoz mentem, hogy köszöntsem régi ismerőseimet.
– Ma éjjel csakis magácskának és a báró úrnak játszunk –
mondta az öreg Joszó cigány. – Tessen rendelni bármit, ha ismerjük,
már húzzuk is.
– Nem azért jöttem én, Joszó bácsi – mosolyogtam rá. –Inkább
Fecskát kérdezném, hogy jól van-e.
– Már mér ne volnék, naccsága? – lépett elő a zenekar mögötti
bársonyfüggöny takarásából a cigánylány. – Csak éppeg akkora
vagyok, hogy a Gellért-hegy is kényelmest elbúhatna mögöttem.
Fecska pocakja tényleg hatalmasnak tűnt, főleg, mert ő maga
soha nem volt nagytermetű, ám oly büszkén tolta maga előtt édes
terhét, mintha nem is Pitykó porontyát, de az egész világ
boldogságát hordaná magában.
– Dikmán, hát te is itten vagy, csupafog! – nézett nagyot a
cigánylány.
– Ne nevezz így, mer én már komorna vagyok – prüszkölt
vissza Márika.
– Komorna-e? No nem baj, az is elmúlik eccer – kacagott
Fecska, hogy aztán széttárja rézkarikáktól csörgő karját. – Jaj hát,
gyere mán ide, te málé, hadd ölelgessem meg aztat a durcás
fejedet.
A Hül-ház egykori lakói boldogan borultak egymás nyakába,
és amikor Emma is csatlakozott hozzájuk, az úri társaság több
tagja sarkon fordult, hogy sietve elhagyja a Vigadót.
– Egyre csak fogyunk – jegyezte meg Agáta mama, miközben
karját az enyémbe fonta, és a kanapék felé irányított. – Most meg
kell, hogy kínozzam kicsit, gyermekem.
– Fájni fog?
– Mint borjúnak a billogozás – biccentett a grófnő. – Ám
annak, aki a mi famíliánkba lép, át kell rajta esnie.
Éjfélig, miközben Joszó bácsi bandája játszott, legalább száz
alkalommal roggyantottam térdet, hajtottam fejet és mutatkoztam
be úgy, miként e naptól hívtak – báró Ambrózy Richárdné –, és
tettem hozzá: „boldog vagyok, hogy megismerhetem”. Agáta
mama kíméletlenül felsorolt mindenkit, akihez épp odavitt, halk,
lassú, jól tagolt szavakkal vésve a fejembe, hogy az illetővel miféle
rokoni, baráti, esetleg üzleti viszonyban állunk. Szerencsére az
unalmas lajstromhoz minden esetben hozzátoldott egy-egy
csiklandós, kuncogtató vagy netán szomorú, borzongató pletykát,
mely segített megjegyezni a sok ismeretlen arcot.
Amint az óra elütötte az éjfelet, Ambrózy báró úgy jelent meg
mellettem, mint valami kifordított mesebeli herceg, aki ahelyett,
hogy hagyott volna üvegcipőstül eltűnni, belém karolt és indulásra
kért.
– Ahogy óhajtja, báró úr – mondtam. – Már amúgy is zsong a
fejem a temérdek cifra titulustól és a sok parfümtől, amit
belélegeztem.
Ám ha egyetlen pillanatig is abban reménykedtünk, hogy
csendben távozhatunk, csalódnunk kellett. Márika mindenképp
szükségét érezte, hogy elbúcsúzzék Fecskától, aki akkor éjjel csakis
a mi kedvünkért döcögött át a Tabánból, hisz kerek pocakjával sem
táncolni, sem énekelni nem tudott. Joszó bácsi azonban,
meghallván távozásunk hírét, tust húzatott, majd a Nincsen annyi
tenger csillag az égen… kezdetű nótát kezdte bazseválni, méghozzá
oly szívfacsaróan, hogy a két cigánylányhoz, akik énekeltek,
hamarost a közönségből is csatlakozott jó néhány kapatos úr.
 – Hallja ezt, drága férjuram? – néztem fel Richárdra annál a
résznél, mely így szólt: „Ha te engem, szint oly híven szeretnél /
Mélyebb lenne, nagyobb lenne szerelmünk a tengernél.”
– Hallom én, Mili, hogyne hallanám – bólintott csendesen,
majd olyat tett, amire álmomban sem gondoltam volna. Először is
kivonta karját az enyémből, a közelünkben álló pincér tálcájáról
leemelt egy pezsgőspoharat, és a fülembe súgta: – Az én strófám
azonban a harmadik, amire pedig most maga figyeljen! – és ezzel
középre perdülve zengő hangon énekelni kezdte, hogy: – „Én
vagyok a falu rossza egyedül, egyedül. / Engem ugat minden kutya
messziről. / Sem az anyám, sem az apám nem volt rossz, / Csak
egyedül, csak egyedül, magam vagyok a gonosz.”
Keveset mondok, ha azt állítom, hogy leesett az állam.
Ambrózy báró mulatott! Igaz, amúgy magyarosan, sírva-vigadva
tette, no de akkor is…!
– Azt a cudar mindenit, hát kihez mentünk mi hozzá? –
kerekedett Márika szeme. – Jobb lesz vigyázni, Milike naccsága,
mer amellik férfi pohárral a kezében képes nótázni, az biz’
nagyobb gazemberségekre se rest.
Mivel az ifjú férj megalapozta a hangulatot, az úri közönségből
is sokan csatlakoztak a nótához, így végül majd ránk szakadtak a
Vígadó kristálycsillárjai. Csak néztem, bámultam az én folyvást
morc bárómat, aki most oly arcát tárta elém, amit még sosem
láttam, sőt, a létezését sem hittem volna. Úgy éreztem, épp valami
ősi titok, melyre ásott rejtély halovány visszfényét látom
felderengeni, és ettől kellemetlen borzongás futott végig a gerincem
mentén.
Ahogy Richárd magasra emelte poharát…
Ahogy a cipőjével toppantott és a fejét rázta…
Ahogy a szeme csillogott, és az ajkai közül előszökkent a nóta,
az mind abból a múltból szüremlett elő, amiről én semmit nem
tudtam, és abban a pillanatban valahogy nem is kívántam
megismerni.
– Megyek és kimentem onnan – szólalt meg mellettem
Ambrózy István, majd választ sem várva átverekedte magát a
nótázók gyűrűjén, és vállát átölelve felém terelte Richárdot. – Itt van
az ura, kicsi sógornőm – mondta nekem, elvéve öccsétől a poharat.
– Vigyázzon rá, nehogy a házasság igájától félve ez a bestefi újra
elkanászodjék.
Újra?! – figyeltem fel a szóra, ám kérdezni már nem maradt
időm, mivel a vendégsereg egy része úgy döntött, hogy elkísér
minket új otthonunkig. A víg társaság viharsebesen robogott le a
Vigadó márványlépcsőin, én pedig kapkodva vettem búcsút Agáta
mamától, Emmától, Róza asszonytól és Terka nénitől.
Az utcán derült ki, hogy Tarján Vili, Krúdy Gyuszi és Heltai
Jenci, akik jócskán beittak, és így nagy volt bennük az
ügybuzgalom, Joszó bácsi bandájának is odafüttyentettek egy
bérkocsit, így aztán harsány nótaszóval vonultunk végig a
belvároson. Ambrózy báró ismét csendes volt, nyoma sem maradt
iménti duhaj kedvének, ám azzal újra csak sikerült meglepnie,
hogy a hintóban ülve hirtelen megfogta a kezemet, és úgy
kérdezte:
– Fél, Mili?
– Mitől kéne félnem? – néztem rá csodálkozva. Arcán az
elsuhanó utcai gázlámpák tünde fénye csalóka árnyakat kergetett,
így hol jóságos barátnak, hol komor és veszedelmes alaknak láttam
őt.
– Ha nem fél, örülök – mondta Ambrózy báró. – Félek én
maga helyett is.
Vajon mire gondolhatott? Megkérdezni ismét csak nem maradt
érkezésem, mivel hat kocsiból álló zajos karavánunk épp megállt a
Fischer-Sonnenberg-palota szépséges épülete előtt. Krúdyék
mindenkit levezényeltek a járdára, ahol Joszóéktól szerenádhoz
való nótát rendeltek, melynek dallamai összekeveredtek a Budapest
kávéházból kiszűrődő muzsikával. Hamarost ki is lépett onnan
néhány későig kártyázó vendég, nyomukban a kíváncsi
pincérekkel, és csendre intve odabenn a Rácz-féle cigányzenekart, a
mi tiszteletünkre kezdték énekelni – vagy leginkább óbégatni – azt
a nótát, amit épp Joszóék játszottak. Süvöltött, vonyított, bömbölt
és harsogott ott író, gróf, vidéki földesúr, bűnügyi riporter, mágnás
és színházi titkár, rangot feledve kapaszkodván egymásba, hogy
így kívánjanak nekünk hosszú, boldog életet.
Az ablakra, ami a második emeleten, a saroktoronyban nyílt
ki, először Márika figyelt fel.
– Tessen mán nézni, Milike – mutatott felfelé csodálkozva. – Az
ugye ottan a mi új lakásunkhoz tartozik?
– Az? Nahát, igen.
– Akkor hát úgy tetszik, hogy a báró úr már cselédet is
fogadott bele, aki vár ránk.
A sarki szobában, mely emlékezetem szerint a szalon lehetett,
halvány fény derengett. Az ablak egészen kitárult, a keretében
pedig egy nő jelent meg. Lenézett ránk, majd eltűnt néhány
pillanatra, hogy aztán egy nagy, fonott kosarat emelve a fejünkre
zúditson valamit.
A nótázók először észre sem vették a dolgot, Ambrózy báró
azonban résen volt, és a karomnál fogva hátra rántott. Ijedelemre
azonban igazi ok nem akadt, mivel a kosárban csupán
virágszirmok voltak, melyek nagy része egymáshoz tapadva
zúdult az éneklőkre, míg néhány kósza példány szertelebegve hullt
Richárd, Márika, a bakon ülő Gáspár bácsi és az én vállamra.
– Mily szíves fogadtatás – lelkendezett Krúdy. – Mondhatni
romantikus, bár kissé ragadós.
A szirmok valóban nedvesek voltak. Ambrózy báró megfogta
az egyiket, ami a ruhámra esett, ám amikor elvette azt, a fehér
selymen vörös folt maradt.
Richárd után Tarján Vili volt a második, aki ráébredt a
valóságra. Az úttestre ugorva felnézett, ám az ablakban már nem
állt senki.
– Elkapom! – kiáltotta, és már be is rontott a kapun, amit a
házmester korábban megnyitott nekünk. Ambrózy báró a
nyomába eredt, Rudnay főkapitány pedig, aki a Vigadóból szintén
velünk tartott, sípját előrántva riasztotta a környék posztosait.
– Mi a lófara ez? – nyúlt Márika a hófehér menyasszonyi ruhát
szennyező folthoz.
– Vér, aranyom – feleltem neki émelygő gyomorral. – És csak
remélni merem, hogy nem emberé.
 16
Anna kisasszony
Pest, 1893. december 27.

A lepedőnyi újság halkan zörrent, amint Ambrózy báró átlapozta

azt.
– Mondja csak, fiam, ma akad-e a sok bötűbogár közt olyan,
amit érdemes kisilabizálni? – kérdezte mély foteljében kényelmesen
hátradőlve Erdődy gróf, kinek jobb kezében a vaskos szivar kékes
füstöt eregetett.
– A Kossuth-könyvtár ügyére immár pont került – szólt ki a
lapok mögül Richárd. – Titkos gyűjtést szerveztek, melynek
köszönhetően alig tíz nap alatt összeadatott az a 16 000 forint, amit
már el is utaltak Kossuthnak, cserébe a gyűjteményéért.
– Nagyon helyes – bólogatott az öreg gróf mélyet sóhajtva.
Richárd tovább böngészte a Pesti Hírlapot, miközben nagyapja
a deres ablakok felé hunyorgott. A szürke Andrássy úton, mely
idén még egyetlen pihényi havat sem látott, kocsik zörögtek tova,
és a háztetők fölött kémények füstje szálldosott. A grófi nagyapa és
unokája a palota földszinti nagyszalonjában ült, hol a kandalló
kellemes meleget árasztott, a sarokba állított ünnepi fa édes
gyantaillata pedig arra emlékeztette őket, hogy bár kettesben töltik
a karácsonyt, azért a család többi, távol lévő tagja biztos szeretettel
gondol rájuk.
Nyílt az ajtó, és küszöbén Vén Bódis Gáspár jelent meg
zsinóros zubbonyában.
– A szakácsné nem bír magával – közölte komoran, majd
oldalra lépve utat engedett a cselédlánynak. – Mondtam néki, hogy
nálunk az ilyesmi nem szokás, ő mégis édes tésztát sütött, és
fűszerszámos forralt bort rotyogtatott mellé.
Vanília illata terjedt szerte az ezüsttálcáról, amint a cselédlány
letette terhét a kisasztalra, majd csészéket pakolt a ház urai elé. A
porcelánkancsóból mélyvörös forralt bor csur-rant, csiklandó
aromát adva a szivarfüsthöz és fenyőillathoz.
– Ne morogj, Gáspár! – nevetett fel csendesen a gróf.
– Már hogy is ne morognék, méltóságos úr, mikor ennek a
bornak hat forint palackja – fintorgatta bajszát a huszár –, ez a
némber meg összepancsolja itt nekünk valami lőrévé. Az édes
tészta meg… Hát az gyereknek való, pedig abból egy sincs ebben a
házban.
– Ha diós patkóról van szó, én szívesen leszek újra gyerek –
tolta félre az újságot Richárd, átvéve a felé kínált kistányért, amin
négy frissen készült sütemény illatozott.
– Mondja meg a szakácsnénak, Sára – szólt Erdődy gróf a
dolga végeztével csendesen visszavonuló cselédlánynak –, hogy
köszönjük a bort, a tésztát meg a gondoskodását is. Ezzel a vén
medvével pedig, akit biztos csak a bolhák bántanak, ne törődjenek.
– Parancsára, méltóságos úr – pukedlizett röpke mosollyal a
lány, majd sietve távozott.
– Így! – biccentett elégedetten a gróf, látván, hogy Richárd
máris eltüntette tányérjáról az összes finomságot, és ujjairól a
porcukrot kendőbe törölve ismét az újságért nyúl. – Látod, Gáspár,
nem kell mindig oly szigorúnak lenni. A spórolás okos, a
szerénység bölcs, a katonás visszafogottság nemes dolog, ám néha
muszáj lazítani a derékszíjon, különben belénk reked a búbánat.
– Az engemet, méltóságos úr, nem fenyeget – jegyezte meg
Vén Bódis Gáspár. – Én ugyanis minden áldott reggel békapok egy
kanálnyi szilvalekvárt.
Az öreg gróf és az ifjú báró ezt hallva akkorát nevetett, hogy
tán még a zúzmara is olvadni kezdett az ablakokról. Richárd fejét
csóválva lapozott tovább, tekintetével a sűrű sorokat pásztázva,
miközben a gróf belekortyolt a forralt borba, a huszár pedig arra
készült, hogy az általa keltett derültséget hátrahagyva távozzék.
– Ez nem lehet! – kiáltott fel ekkor hirtelen az ifjú báró, és
arcából kiszaladt minden szín.
– Mi lelt, fiam? – nézett rá Erdődy gróf, ki rögvest látta, hogy
unokája hangulatát az újság egyik híre fordította vígbői
rémületesen komorrá.
– Itt azt… Azt írják, hogy Somssich gróf meghalt{122} – hebegte
Richárd, tekintetével tovább falva a sorokat. – Tegnap hajnalban a
rendőrjárőr talált rá a Vámpalotánál, odalenn, a rakparton,
szétzúzott fejjel.
– Somssich, Somssich? – morfondírozott Erdődy gróf homlokát
ráncolva. – Talán ismertük őt?
– Én igen – Ambrózy báró lecsapta a lapot, majd felállt. –
Bocsásson meg, nagyapa, de nekem most el kell mennem.
– Ilyenkor? Hisz mindjárt vacsorálunk!
– Befogassam Pistával a lovakat? – kérdezte Vén Bódis Gáspár.
– Arra nincs idő – legyintett Richárd, elrobogva mellette. –
Majd fogok egy konflist, az gyorsabb.
Miután a báró közölte vele, hogy a rendőr-főkapitányságra
akar menni, a kocsis egyenest a Ferenc József-térre hajtott. Utasa
mindvégig komoran, kesztyűbe bújtatott kezét ropogtatva bámult
ki az ablakon, ám sem az ünnepi fényekben pompázó kirakatokat,
sem a járdákon szinte egymásba botló, különböző ispotályoknak és
szegényeket támogató segélyszervezeteknek gyűjtő,
bádogbögréket zörgető nőket nem látta. Azt viszont mindjárt
észrevette, hogy a konflis a kapitányság főbejárata előtt állt meg, és
mivel nem akart feltűnést kelteni, ajtaját résnyire nyitva új utasítást
adott.
– Menjen át a Zrínyi utcai kapuhoz!
– Ahogy a méltóságos úr parancsolja – vonta meg vaskos
bundába csomagolt vállát a kocsis, bár igen különösnek vélte, hogy
egy olyan előkelő úr, mint az utasa, miért ott akar az épületbe
lépni, ahol köztudottan csak az alja nép, vagyis a rendőrségi
tudósítók és az orvosi vizsgálatra berendelt bárcások közlekednek.
– Igaz a hír? – kérdezte Ambrózy báró minden teketória
nélkül, miután a kopogást is mellőzve berontott a második emeleti
irodába.
– Igaz – nézett fel íróasztala mögül Zsarnay Győző. –Somssich
gróf halott.
– Megölték?
– Egyelőre ennek nincs jele, de úgy vélem, igen. A holttestet
most vizsgálják. Az előzetes jelentés azt sugallja, hogy részegen
tévelygett, és véletlen zuhant a rakpart kövére, amit máskor víz
borít, ám mostanság a Duna szintje igen alacsony.
– Kirabolták?
– Sajnos nem – a rendőrtanácsos mellényzsebéből apró kulcsot
vett elő, és kinyitotta vele asztala egyik oldalsó fiókját. A barna
papírzacskóból, amit onnan vett elő, néhány apró holmi csusszant
a zöld bársonyra. – Egy erszény 8 forint 85 krajcárral, értékes
nikkel zsebóra vastag aranyláncon, két magyar államsorsjegy,
továbbá néhány vizitkártya a saját nevével.
– Semmi más?
– Semmi – rázta a fejét Zsarnay. – A rablógyilkos viszont,
bármilyen málé, az órát és a láncot biztos nem hagyta volna hátra.
– Akkor tán mégis baleset történt – ült le Ambrózy báró a
detektívvel szemben
– Alig hiszem.
– Miért?
– Mondjuk megérzésnek – vont vállat Zsarnay, olyan fintort
vágva, mintha a saját indoka még őt magát sem elégítené ki
teljesen. – Alig múlt el néhány hét azóta, hogy ti ketten
lelepleztétek a Piszk-bandát. A gróf sajnos nem volt olyan diszkrét,
mint te, fiam, így a kávéházakban és más lebujokban, ahol azóta
megfordult és ivott… Mert bizony vedelt szegény, méghozzá a
remélt örökség kontójára! Szóval ezen szutykos
műintézményekben sokan hallhatták tőle hősies tettetek történetét.
– Fene a jó dolgát a vén bolondnak! – csapott kesztyűjével a
térdére Ambrózy báró.
– Van itt még más is – sóhajtott Zsarnay, és miután gondosan
elzárta Somssicb gróf csekélyke hagyatékát, az egyik iratkupac
tetejéről vékonyka mappát tolt Richárd elé. – Vigyázva olvasd, meg
ne kergülj belé! Én majd’ agylobot kaptam, mikor a kezembe
adták.
A mappa, melyen a gyűjtőfogház pecsétje kéklett, csupán
egyetlen, szálkás betűkkel írt, szikár jelentést tartalmazott.
– Ez meg hogy történhetett? – emelte fel tekintetét Ambrózy
báró, arcán oly értetlen döbbenettel, mintha a rendőri értesítés arról
szólna, hogy ügyes tolvajok előző éjjel ellopták a Lánchidat.
– Előfordul az ilyen – mondta Zsarnay. – A bűnös lelkek
olykor, ha alkalmuk és kellő elszántságuk van hozzá, felkötik
magukat a cellájukban.
– No, de mind a három, akit akkor éjjel elfogtunk?! – Richárd
dühösen felugrott, majd háta mögött összekulcsolt kézzel járkálni
kezdett az irodában. – Ez képtelenség!
 – Én inkább gyilkosságnak mondanám – szólt borúsan a
rendőrtanácsos.
– Akkor a fegyőrök keze is benne van!
– Méghozzá könyékig.
– Folyik már a vizsgálat? Letartóztattak valakit?
– Nincs vizsgálat – mondta Zsarnay. – A főkapitány elrendelte
volna, ám leszóltak fentről… Igen, valahonnan egészen fentről,
hogy három rovott múltú hóhemvagány gyanús öngyilkossága
miatt, amit egyazon éjszaka követtek el a gyűjtőben, nem érdemes
az őrszemélyzetet vegzálni {123}.
– Vegzálni?! – Ambrózy báró remegett az indulattól. – Hisz
egyértelmű, hogy az őrök végeztek velük!
– Egyértelmű akkor volna, ha bizonyítékot találnánk rá.
Csakhogy nincs vizsgálat, az ügyet lezárták, a hóhemvagányok
pedig már sosem árulhatják el nekünk, hogy ki küldte őket Erdődy
gróf palotájába.
– Akkor hát vége?
– Ezt sem hiszem – a rendőrtanácsos felállt, megkerülte az
asztalt, és tenyerét az ifjú báró hátára tette. – Azt ajánlom,
barátom, légy nagyon óvatos. Úgy sejtem, Piszk mocskos
mancsának nyoma virít Somssich gróf és talán a három
hóhemvagány halálának lezárt aktáján is.
– Bosszúval fenyegetett minket – idézte fel Richárd a napot,
mikor a bankban leleplezte egykori ivócimboráit. – No, de a rácsok
mögül csak nem intézkedhet!
– Talán igen, talán nem – Zsarnay az ajtó felé terelte vendégét.
– Ha most képes is rá, már nem sokáig. A fentről érkező
utasításokat én meg nem változtathatom, de adhatok ki oly
parancsokat, amik Piszkét és társait végképp elzárják a külvilágtól.
– Hogyan?
– Ezzel ne törődj! – nyitotta ki Ambrózy báró előtt az ajtót
Zsarnay. – Neked most csupán annyi a dolgod, hogy vigyázol a
saját bőrödre, holnap pedig ismét eljössz a Pilisy-házba, hisz a
gondűzésre nincs jobb mód, mint a kellemes hölgytársaság.
Richárd fejében még mindig a rendőrtanácsos vészjósló szavai
zakatoltak, midőn a Szent István-térre érve, a Nagykorona utca
sarkán megpillantotta az üzletet. Hirtelen igen szerencsésnek érezte
magát, amiért úgy döntött, hogy kiszellőzteti a koponyáját, és
gyalog indul haza. A nagy üvegportállal dicsekvő Sneider és Fia
reklamírozó tábláján arról adott hírt, hogy odabenn az úriemberek
ruhatárához kínálnak különleges kiegészítőket. Ambrózy báró
minden további töprengés nélkül lépett be a boltba, megcsörrentve
az ajtó fölötti csengettyűt.
Húsz perccel később kezében új szerzeményével, egy súlyos
ezüstfejjel bíró, szöges végű kígyófa sétapálcával lépett ki az
üzletből, melyről senki meg nem mondta volna, hogy belsejében
acél tőrpengét rejt, ami egyetlen gombnyomásra levedli fabőrét,
hogy aztán gyilkos fegyverré válva védje gazdája életét.

Pest, 1893. december 28.

Úgy ült a leány az ablakmélyedésbe állított, kacskaringós lábú

karszéken, mint aki kész az első bántó szóra, zajra, történésre
felugrani és kirohanni a világból.
– Jól adod a bankot, Szilveszter – szólt gunyoros nevetéssel
Malonyai {124}. – Engem azonban nem győzöl meg. Az irodalom új
szelei igenis szebben fújnak, mint a régiek.
– Fújni fújnak, ezt nem tagadom – vont vállat az ősz szakállú
bohém költő, kinek csokornyakkendője úgy állt, mint amit az
említett szelek szertelenkedtek össze. – Ám azt is nézni kell, mit
hordanak a képünkbe.
– Te úgy véled, csupa szemetet – kezdett vörösleni Malonyai
kerek képe, amit az elfogyasztott bor már korábban is
megszínezett.
– Hááát… – húzta hamiskásan a szót Erdélyi {125} úr, akit
azonban a hivatalok kivételével mindenki csak Szilveszternek
szólított.
– Elég ebből, drága barátaim – lépett a kerek kártya-asztalhoz
Pilisy Róza, egyik kezét az öreg költő, másikat a dühös műkritikus
hátára simítva. – Nálam az írott szót és annak avatott művelőit
szidni nem lehet.
– Akkor sem, ha pancserek? – kapta fel fejét az asztalnál ülő
négy férfi közül Thallóczy{126}, a politikai machinátor.
– Még akkor sem, jó Lajosom – mosolygott rá Róza asszony. –
Azokat, akik tehetségtelenek, mégis úgy döntenek, hogy tollat
ragadnak, egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk.
Csütörtök volt, Ambrózy báró pedig ama egy hónap alatt,
mióta a Pilisy-szalonba járt, megtanulta, hogy a Magyar utca 20.-
ban mind között ez a legjobb nap. Ilyenkor elmaradtak a főurak,
mágnások és zsíros képű, brillantinozott hajú kereskedők, és nem
jöttek a bután kuncogó, kirojtolódott szoknyaszegélyeiket térdig
húzkodó kóristalányok, balettpatkányok sem. A csütörtököket
Róza asszony kizárólag a művészeteknek és azok művelőinek
tartotta fenn, és bár ezen inkább veszített, semmint keresett, ő
maga mégis ezeket az estéket kedvelte leginkább. Az emeleti
szalon ilyenkor egészen barátságos, meleg zuggá változott, ahol az
egyik, kakaóval és mazsolás kuglóffal terített asztalt idősebb,
sokszor gyászruhás, felettébb titokzatos dámák, míg a másikat
nagyhangú, leginkább kopott öltönyös, rendetlen hajzatú, ám
annál elmésebb férfiak foglalták el.
 A leány, aki az ablakmélyedésben megbúvó széken ült már
akkor is, mikor Ambrózy báró megérkezett, most Szilveszter úr
harsogó nevetésétől összerezzent.
– Nem addig van az, tekintetes Rózácska – csapta a zöld
posztóra fakó lapjait a vén költő. – Az irodalomról igenis vitázni
kell, mert csak attól javul.
– Még te beszélsz javulásról, mikor a moderneket mind
megveted? – replikázott Malonyai, hevesen böködve saját
mellkasát. – Én, csakis én kajtatom be egész Pestet, ülök
naphosszat füstös kávéházakban, büdös redakciókban, hogy Róza
asszonynak a legígéretesebb, frissen ropogós tehetségeket
felkutassam.
– Azt, hogy ropognak, én el nem vitatom – figurázott olcsó
szivarjával Szilveszter úr. – Sőt, leginkább recsegnek, csiszorognak,
mint a megvetemedett kocsikerék.
– A te nyikhaj budai költőid tán… – emelkedett fel székéről
immár komoly haraggal Malonyai, ám be nem fejezhette
gondolatát, mivel Róza asszony erős keze visszanyomta őt a
helyére, miközben szája elől is elragadta a szót.
– Ha már füstös kávéházak és orrfacsaró redakciók kerültek
terítékre, nem gondolják az urak, hogy valamivel kevesebbet is
pöfékelhetnének a szalonomban? Ez a keserű dohányszag egészen
beveszi magát a függönyökbe, szegény cselédek alig győzik mosni
őket.
– Arról nem is beszélve – szólalt meg a szomszédos asztalnál
ülő öt dáma egyike, mondandóját néhány pillanatra megszakítva
fekete csipkés zsebkendője mögé rejtett, nyilvánvalóan hamis
köhögésével –, hogy már levegőt is alig kapni.
– No látják! – nézett feddőn Róza a férfiakra. – Maguk csak
máriásozzanak tovább, én majd intézkedem. Anna drágám, ha
megkérhetnélek, nyisd ki az ablakot!
 A leány, aki egész este a szék legszélén ülve próbált teljességgel
észrevétlen maradni, ráébredve, hogy kőszoborálcáját
„leleplezték”, ismét összerezzent.
– Ott, igen, mögötted, azt az ablakot! – biztatta Róza asszony
türelmesen, mintha értelemben gyenge, lassúdad gyermekkel volna
dolga.
Richárd, aki a máriást játszó férfiak között a harmadik volt,
lapjairól megfeledkezve figyelte, amim a leány tétován mozdul,
feláll, a megszokásnak engedelmeskedve két kezével lesimítja kék
bársonyszoknyáját, majd hátat fordítva a szalonnak, áthajol a
támlás széken, és megragadja az ablak rézkilincsét.
Ambrózy báró nem értette, hogy Anna, akinek eddig még a
nevét sem tudta, mit keres a Pilisy-házban. Ha bármely más estén
találkozik vele, mikor a pénzért vehető szerelem kipirosított, mégis
szürke egérkéi, a kóristalányok, táncosnők és elszegényedett
polgári családok nyomorult kisasszonyai lepik el a házat, akik
ölelésükért cserébe pénzt kapnak, amin ételt, meleget vehetnek,
csak azért, hogy másnap újra ölelhessenek… Szóval, ha köztük
pillantja meg Annát, Richárd tekintete bizonyára átsiklik fölötte,
ám a csütörtök – miként azt Erdődy gróf szakácsnéja mondogatta
gyakran – „egészen más tészta”.
Persze az ifjú báró eleinte azt sem értette, mit keresnek a
bohém írók, sápatag költők, folyton paprikás hangulatú hírlapírók
és merengő esszéisták közt a fekete ruhás matrónák. Végül a
Bécsből épp Belgrádba utazó, Pesten csupán néhány víg napig
időző Thallóczy világosította fel őt.
– Édes barátom, nézze meg ezt a boszorkányhadat
alaposabban, mert Róza számára fontosabbak ők, mint mi
mindahányan. Retten közülük Pest legjobb és egyben
leghírhedtebb bordélyházait vezetik nagy szigorral, míg a többi
csupa főnemesi családnál szolgáló komorna.
 – Jó, de mire kellenek ezek Rózának?
– Ők, kérlek, a Nachtmeisterek {127} – súgta 'Ihallóczy. – Diszkrét
intézők, akik pletykákat szállítanak a ház úrnőjének, így mindig
pontosan tudja, mi történik az úri felvilágban és a züllött
alvilágban. Férfikorba ért valahol egy hercegecske, aki nem bír a
vérével? Semmi gond, a hölgyek máris addig keverik a kását, míg
Rózánál köt ki, hogy a férfiúi feszültségtől és persze a pénzétől is a
legfinomabb körülmények közt szabadulhasson meg. Máskor bús
öregurakat szállítanak, persze csakis kormánykörökből vagy a
képviselők házából, akik öregecske feleségüktől már nem kapnak
semmi kedvességet, itt viszont…
– Értem, ne is folytassa – sóhajtott Ambrózy báró. – Itt minden
csakis a kéjről és a pénzről szól.
– Tévedésben van, barátom – mosolygott Thallóczy. – Van
ebben vastagon politika is.
– Csak nem?
– Mégis mit gondol, én tán a két vizenyős, ráncoktól keretezett
szemem kedvéért lehetek itt? Magam is Nachtmeister vagyok, mint
azok a boszorkányok ott, csak épp a nemzetközi piacon. Ha
valamely fontos személy minisztertől fölfelé Pestre készül,
diszkréten közlöm vele, hogy amennyiben ittléte alatt
hölgytársaságra vágyik, azt csakis a mi Rózánknál keresse, és
akkor garantáltan nem fog csalódni. Küldtem én már ide angol
lordot, perzsa kánt, egyiptomi kedivét és bukott királyt is, aki itt
próbálta kiheverni gyalázatos trónfosztása miatt érzett mélységes
bánatát. Szép Magyarország diplomáciai megítélése a világon
sokszor Róza asszony szoknyaráncainak suhogásától függ,
barátom, úgy bizony!
– Ez, kérlek, förtelem! – háborgott Ambrózy báró, annak
ellenére, hogy lelke legmélyén valójában cseppnyi felháborodást
sem érzett. Már megtanulta, hogy az emberek sokszor gyarlók,
rosszak, szánalmasan esendők és hamisak, ám mindez puszta
tényként csapódott ki elméje lombikfalán. Neveltetése mégis arra
késztette, hogy legalább szóban tiltakozzék az általánosan
elfogadott erkölcstelenség ellen.
– A förtelmes nem ez, hanem amit néhány esztendővel ezelőtt
még Thaisz{128} és neje, a lompos Fáni művelt – paskolta hátba a
diplomata Richárdot, belekezdve néhány olyan rémtörténetbe, amit
Budapest székesfőváros első rendőrfőkapitányáról tudott.
Most, hogy Richárdban felderengett a hetekkel korábban
folytatott beszélgetés, még kevésbé értette, mit keres ez a barna
hajú, csöndes és riadt leány a Pilisy-házban. Töprengeni azonban
nem maradt ideje, mivel az ablaktáblák akkorát zörrentek, mint az
égzengés.
– Jaj, gyermekem, vigyázz, még betöröd! – kiáltott Róza
asszony, aki már indult volna, hogy segítsen Annának, ám Richárd
megelőzte őt.
– Inkább majd én – mondta csöndesen, megállva a leány
mellett. – Persze csak ha a kisasszony megengedi.
– Bocsánat – súgta Anna, elengedve a kilincset, amit egyébként
is csak az ujjai hegyével érintett. – Azt hiszem, ehhez én szörnyen
ügyetlen vagyok.
Ambrózy báró nem értette, miért, de kifejezetten bosszantotta,
hogy a leány – engedve a korszellemnek – megalázkodik előtte,
ügyetlenebbnek és gyöngébbnek állítva be magát, mint valójában.
Mikor az ablakhoz lépett, azonnal látta, hogy Anna már majdnem
kinyitotta azt, csak épp a szék útban volt neki, ezért nem járt
sikerrel. Kedélyét tovább rontotta, hogy mikor a kilincset
könnyedén elforgatta, a háta mögött taps és éljenzés tört ki.
– A férfierőnek nincs párja – kiáltotta Malonyai, aki a
„vadtulok” Pékár Gyula baráti köréhez tartozott, így az ifjú báró
még inkább rühellte. – Íme a bizonyosság, hogy a nők nélkülünk
semmik!
– Miként maguk is azok nélkülünk – szólt metsző hangon
Róza asszony, mire a műkritikus a ház úrnőjének keze után nyúlt,
és anélkül, hogy helyéről felállt volna, cuppanós csókot nyomott rá.
– Már meg ne haragudjon rám, drága, de tudja, hogy ami a
szívemen, a számon – bömbölte Malonyai.
– Akkor hát elég odvas szíve lehet – vonta vissza a kezét Róza
asszony szemét szűkítve, amiből rögvest tudta minden jelenlévő,
hogy a műkritikus néhány hónapig biztos nem kap aranykeretes
meghívót a szalonba. Eközben Richárd szélesre tárta az ablakot,
amin dermesztően hideg, száraz levegő tódult be.
– Köszönöm – mondta Anna, mintha az ő kívánsága lett volna
a szellőztetés. Richárd egyetlen kurta biccentéssel felelt, és már-már
sarkon fordult, hogy visszatérjen a kártya-asztalhoz, amikor Róza
belékarolt.
– Látom, végre megismerkedtek – mondta. – Egész este azt
lestem, mikor váltanak szót, hisz maguk ketten itt a legfiatalabbak.
– Sajnálom, ha csalódást okozok – szólt Ambrózy báró –, de én
csupán az ablakot…
– Oh, hat persze, hisz maga a konvenciók híve ugyebár –
nevetett Róza asszony. – Amíg nincsenek egymásnak hivatalosan
bemutatva, addig ismeretségről szó sem lehet. Hát jó, ha már
képtelen kiköpni azt a karót, amit az úri neveltetés során letoltak a
torkán, majd én segítek a dolgon. Báró úr, a hölgy itt Trittner
kisasszony, kisnemesi polgárcsalád makulátlan sarja, akit hozzám
kizárólag a költészet iránti szeretete vezérelt. Anna, bemutatom
neked Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert bárót, akiről
elképzelni sem tudom, mit keres a szalonomban, mivel amit e falak
között mi adni vagyunk képesek, abból őt legfeljebb a máriás
érdekli.
– Örvendek – nyújtotta kacsóját kézcsókra a kisasszony, és
eddigi alázatos, riadt testtartásából most először emelte fel a fejét.
Richárd könnyed mozdulata, midőn megpillantotta a
hatalmas, smaragdzöld szemeket, hirtelen elakadt.
– Valami baj van, báró úr? – kérdezte gyanakvón Róza asszony.
– Talán már ismerik egymást?
– Még sosem találkoztunk – felelt a férfi helyett Anna zavartan
–, de rettentő boldog vagyok, hogy ez végre megtörténhetett.
– Végre? – emelte kissé feljebb bal szemöldökét Richárd, ám a
leány kezét, melyet még mindig úgy tartott, mintha törékeny
kismadárnak nyújtana ülőágat, nem engedte el.
– Már sokat hallottam a báró úrról – mondta Anna. – A lapokat
én az első betűtől az utolsóig kiolvasom. Nem csak a
sorozatregények, de a világ dolgai is érdekelnek. Így értesültem
róla, hogy nemrégiben ön leplezte le a Piszk-banda rémtetteit.
– A rendőrség, és különösen Zsarnay detektív végezte a dolog
nagyját – Ambrózy báró sietve letudta a kézcsókot, aztán
szabadon engedte a leány kezét. – Én csupán kotnyeles résztvevője
voltam az eseményeknek.
– Ohohó! – hangzott fel ekkor Malonyai hangja. – A mi
Rózánk nagy machinátor!
– Nem tudom, kedves Dezső, hogy mit ért ez alatt – fordult felé
jegesen a ház úrnője –, de ha valaha is át akarja még lépni a
Magyar utca 20. küszöbét, ajánlom, hogy ma este több
szellemeskedést már ne engedjen meg magának!
– Lehet, hogy a műkritikához értesz, barátom – vigyorgott ki
Szilveszter úr dús szakálla mögül, ravaszkásan hunyorítva a
megkövült Malonyaira –, de a diszkréció cseppet sem erősséged.
– Erről jut eszembe, remek pletykát hallottam Bécsben – ült le
Ambrózy báró korábbi helyére Thallóczy, mindjárt kezébe is véve
annak lapjait, mintha szerepcseréjüket a kártyaasztalnál előre
megbeszélték volna. – Hírlik, hogy Mária edinburghi hercegnő, a
román trónörökös menyasszonya…
Ambrózy báró és Trittner Anna úgy maradtak kettesben a
kitárt ablak előtt, hogy észre sem vették. A decemberi lég azonban
hamar távolabbra, az alaposan megpakolt kandalló közelébe
kergette őket, ahol történetesen egy szabad, puha párnákat kínáló
kanapé is állt, melyre leülhettek.
Jócskán elmúlt már éjfél, mikor a társaság oszlani kezdett.
Elsőként Szilveszter úr távozott, magára öltve híres barna
köpönyegét, majd Anna kérte meg a cselédlányt, hogy hívjon neki
egy konflist.
– Örömömre szolgált… – fogott a búcsúzáshoz Richárd, ám a
leány kapkodva közbevágott.
– Igen, nekem is. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen ifjú
úr, mint ön, ennyire olvasott. Azt hittem, az arisztokráciánk mást se
csinál, mint reggel kilovagol, délben fogad a derbin, este pedig
kaszinóba, színházba és orfeumba jár.
– Akad ilyen is, olyan is – mondta már-már bocsánatkérőn
Richárd.
– Az ilyen nekem igazán kedvemre való – mosolyodott el
Anna, ám zavarában rögvest lángra is gyúlt az arca. Szerencsére a
cselédlány épp jelentette, hogy a kocsi odalenn vár, így gyors
biccentéssel köszönt, majd jól nevelt úri hölgyhöz méltatlan
sietséggel leviharzott a lépcsőn.
Ambrózy báró elgondolkodva nézett utána, miközben
tárcájából szigaretlit vett elő, és oda sem figyelve gyufát gyújtott.
– Vigyázzon, barátom – szólalt meg ekkor mögötte Róza
asszony különös, tőle szokatlan mód nyugtalan hangon –, nehogy
megégesse magát!
 Pest, 1894. január 15.

Amint a bőrfedeles konflis megállt az Andrássy úti palota előtt,

Ambrózy báró rögvest tudta, hogy valami baj van.
A hó, mint az év első napja óta szinte mindig, most is sűrű
pelyhekben hullott, tiszta, fehér lepellel fedve el Pest városának
szürkeségét. Richárdnak a kényelmes ülésből, a meleg pokróc alól,
amit a kocsis terített a lábára induláskor – mert Budán, ahonnan fél
órája elindultak, még akadtak olyan konflishajtók, akik effélével
kedveskedtek az utasoknak –, nem akaródzott kibújni. Nézte a
palotát, a szép fehér tetőt, a zöld zsalugátereket és ajtót, pusztán a
tekintetével próbálva kideríteni, mi várhat rá odabenn.
Az utóbbi hetek bűvös álomban teltek az ifjú báró számára.
Majd’ minden este zsakettet öltött, és midőn Vén Bódis Gáspár
szólt, hogy a címeres kocsi készen áll az indulásra, köpenyét vállára
borítva sietett a Pilisy-házba. A duhajul mulató urakat és festett
leányokat ugyan nem kívánta látni, ám Trittner Annát, aki az
ablakmélyedésbe húzódva várt rá, annál inkább. A leány eleinte
húzódozott attól, hogy a csütörtöki szolid estéken kívül máskor is a
Pilisy-házba menjen, de végül beadta a derekát. Ebben nagy
segítségére volt Róza asszony, aki szigorú, határozott hangon
hessentett el a közeléből minden férfit, lett légyen az léha főúri
ficsúr vagy öregecske miniszter.
– Sajnálom, barátaim, de Anna kisasszony tiltott gyümölcs –
mondta. – Elégedjenek meg a többi szépséggel, akiket a maguk
kedvéért csokorba szedtem, és ne zargassák a kisasszonyt,
A kapatos férfiakat azonban, akiket rangjuk és vagyonuk arra
nevelt, hogy elvegyék, ami tetszik, nehéz volt kordában tartani.
Mikor Róza asszonyt elszólította a kötelesség, a tiltás ellenére
megpróbálták becserkészni a titokzatos szép leányt, aminek az lett
a vége, hogy Anna többé nem volt hajlandó a Pilisy-szalonba
menni. Ettől kezdve Richárd délutánonként kereste fel őt,
méghozzá Róza asszony különleges engedélyével, aki beleegyezett
– bár ez nem volt szokása, és láthatóan nem is fűlt hozzá a foga –,
hogy a fiatalok nála, az első emeleti kisszalonban találkozzanak.
Gardedámként sokszor ő maga vagy valamelyik állandó vendége –
idős festő, hervatag kávéházi énekesnő, és más, akit a ház
vendégszobái ideiglenesen befogadtak – ült mellettük, mivel Róza
asszony adott intézménye jó hírére.
– Az esti szalon arra való, hogy hölgyek és urak kellemesen
töltsék egymással az időt, és ha eközben félrevonulnak egy-egy
órácskára, hát egészségükre váljék – jelentette ki. – Ám arról, hogy
nálam nappal, a nyitvatartáson kívüli időben illetlenség történjék,
hallani sem akarok!
A Pilisy-ház szigorú szabályait Anna és Richárd egyáltalán
nem bánták. Ők csupán beszélgetni akartak költészetről,
regényekről, tudományról, a világ csodáiról, amiket még egyikük
sem látott, ám mindketten szerették volna felfedezni azokat. Lassú,
szinte gyermeki ismerkedés volt ez, amit óvatos türelem édesített.
Első alkalommal úgy maradtak kettesben, hogy közben több
ezer ember tolongott körülöttük. Az év hatodik napján tartották
ugyanis Jókai díszünnepét a Vigadó nagytermében, ahol az írót a
vidéki olvasókörök küldötteiről a magyar művészeti élet jeles
tagjain át egészen a kormányig azért éltették, mert immár ötven
éve alkot. Richárdnak nagyapja révén sikerült két belépőt szereznie,
hisz tudta, Anna mennyire szeretné színről színre látni a „nemzet
írófejedelmét”, ám végül a hatalmas tömeg miatt csupán az
előcsarnokig jutottak el.
– Sebaj – mosolygott a leány, kezét Richárd karjára téve –,
olvasni úgyis jobb őt, mint megbámulni. Jöjjön, üljünk be inkább
valahová, ahol forró csokoládé kapható.
 Az ifjú báró és Trittner Anna e naptól fogva már nem csupán a
Pilisy-ház kínai selyemmel bevont kanapéját koptatta. Habár
továbbra is Róza asszonynál találkoztak, szinte mindennap útra
keltek, hogy Pest egyenes és Buda zegzugos utcáinak titkait
felfedezzék. Kalandos, tanulságos és sokszor kacagtató túrák voltak
ezek, mikor is a bérelt konflis mögöttük, az úton poroszkált,
miközben ők a járdán ballagva, ódon házak udvarára be-befutva,
vagy épp a téli álmát alvó Tabán sikátoraiban bolyongva
ismerkedtek a várossal és persze egymással.
Mindeközben Ambrózy báró csupán háromszor érintette meg
Trittner Annát, nem számítva persze azon alkalmakat, mikor a
kocsiról való le- és felszálláskor a kezét nyújtotta neki. Elsőként a
leány kapaszkodott belé a Tabánban, hol a meredek lépcső síkos
volt a jégtől, így okosabbnak tűnt egymást támogatniuk.
Másodszor a Harisbazárban{129} értek össze az ujjaik, midőn a
villanyos lámpák egyike rettentő csattanással szétdurrant, és Anna
megijedt.
A harmadik érintés azonban, mely épp ma délután, az Auguszt
cukrászdából {130} kilépve, annak boltíves, csakis a szállítók által
használt mellékajtajában történt, hirtelen mindent megváltoztatott.
A leány lépett, ám cipője sarka kibicsaklott, és ő a kapualjba
tántorodott. Richárd utána ugrott, elkapva a derekát, nehogy a
lucskos, stráflovak gyúrta sárba essen, és aztán már nem is engedte
szabadon, hisz érezte, hogy ezt Anna sem akarja.
Az a csók…
– Méltóságos úr, jól van?
Ambrózy báró a kopogtatást hallva összerezzent. A kocsis,
kinek arcából a szőrkucsma és gyapjúsál miatt alig látszott valami,
aggódva pillogott be az ablakon.
– Megérkeztünk ám – mutatott háta mögé a fickó. – Ez itten
az Erdődy-palota.
 – Hogyne, persze – lökte le magáról Richárd a takarót. – Nincs
semmi baj, csak kicsinyt elmerengtem.
A járda annak ellenére síkos volt, hogy alaposan felszórták
homokkal. Az ifjú báró fizetett, majd a kapu felé indult, ám mire
borjúbőr kesztyűje a hideg kilincshez érhetett volna, azt már ki is
tárta valaki.
– Igencsak vártuk a kisméltóságost – mondta Vén Bódis
Gáspár szemrehányón. – Vendégünk van, és ha engem kérdez,
nem a jó fajtából.
– Vendég? – csodálkozott Richárd. – Talán az Akadémiáról
valaki?
– Ha onnét gyött volna, én se bánnám – morogta a huszár. – A
professzor urak ártalmatlan lények, de ez… No, majd mindjárt
meglátja maga is.
Ambrózy báró rég hozzászokott, hogy Vén Bódis Gáspár
mindig kimondja a véleményét, akár kérik tőle, akár nem. A koros
huszár inkább volt bizalmas barátja Erdődy grófnak, semmint a
szolgája, így olyan előjogokkal bírt, amiket csak sok év hűséges,
feddhetetlen szolgálattal lehet kiérdemelni.
A házba lépve a cselédlány lesegítette Richárdról a hópettyes
kabátot, majd elvette és a helyére tette a sétapálcát, kalapot,
kesztyűt, legvégül pedig a sálat is.
– A gróf úr a földszinti szalonban várja méltóságodat –közölte
aztán, olyan pillantást vetve Richárd lucskos cipőjére, mint aki előre
látja szomorú sorsát, amint szőnyeget sikálva görnyedez.
Ambrózy báró a nagy, barna ajtóhoz lépett, és egyetlen
könnyed koppintás után, választ sem várva benyitott.
– Megjött hát végre a mi amorózónk – harsant a fiatal férfi
hangja, aki Erdődy gróffal szemben, Richárd szokott helyén ült, és
kezében metszett konyakospoharat lötykölt. – Már azt hittük,
egészen belegabalyodtál a szoknyaráncokba.
 Az inkább füstös kártyaasztal mellé, semmint úri ház
szalonjába illő, durva tréfa cseppet sem lepte meg Ambrózy bárót.
Régről ismerte már a rövidre nyírt, kerek szakállat, pödrött bajuszt
viselő Semsey Lászlót {131}, az abaúji főispán egyetlen fiát, akivel
néhány bálon és egyéb összejövetelen már volt szerencsétlensége
találkozni. A fiatal, életerős férfi, aki kerek öt évvel tudhatta magát
idősebbnek Richárdnál, mindig úgy viszonyult a „kis
Ambrózyhoz”, mint kinek kötelessége őt sikamlós legényviccekkel
okítani.
– László, hát téged meg miféle szél söpört be az utcáról? –lépett
a fotelből köszöntésére felálló, derűsen mosolygó, sőt, már-már
vigyorgó férfihoz.
– Doktor László, ha kérhetem, méltóságos bikfic úr! –
kedélyeskedett az. – Sikeres jogtudori vizsgát tettem, úgyhogy
vigyázz, mert egyetlen rossz kancsalítás, és lepörlöm rólad meg a
nadrágot is. Bár úgy hallom, ezt ott, ahová mostanság jársz, a
hölgyek tán nem is bánnák annyira.
Hát híre ment – gondolta Richárd bosszúsan. – Persze mit vár
az, aki naponta zörget a Pilisy-ház ajtaján?
– Hagyjuk most a szórakozást – ütötte el a témát Ambrózy
báró. – Inkább arra felelj, mit keresel nálunk?
– A válasz igen egyszerű – Semsey visszaült korábbi helyére,
majd hatásszünetként belekortyolt aranybarna italába. – Fészket
rakok.
– Nálunk?
– Inkább magamnál – nevetett a férfi. – Tudod, kedves
bikficem, úgy alakult, hogy még az idén két nagy fordulat vár
rám. Tavasszal bevonulok a seregbe, letudni a szolgálatot, amit
tisztességes magyar nemes soha el nem bliccelhet. A hetes huszárok
várnak, ám előtte még – újabb korty következett, majd végre
kibökte – megnősülök!
 – Nocsak! – játszotta az érdeklődőt Ambrózy báró, átvéve Vén
Bódis Gáspártól a maga poharát, amit az öreg töltött meg neki. –
És ki az a szegény hölgy?
– Ej, bikfic, látom, a te nyelveden is köszörült az idő. Nagyon
helyes! A hölgy pedig nem más, mint Dessewffy Karolina grófnő.
– Magas lajtorja ez egy főispán fiának, aki a maga jogán még
semmiféle hivatalt be nem töltött – próbált tovább ékelődni a
férfival Richárd, ám úgy tűnt, véletlenül épp az elevenébe
találhatott, mivel Semsey elcsendesedve bólintott.
– Magas bizony, de reménylem, hogy végül méltó leszek hozzá
– mondta. – Így hát itt vagyok, mert…
– Ezt inkább én, ha megengeded, öcsém – szólt ekkor Erdődy
gróf, és Vén Bódis Gáspár erős karjára támaszkodva felállt a
fotelből. – Úgy érzem, ez az én reszortom.
– Ahogy parancsolja, méltóságos uram – szökkent talpra
Semsey is, így immár mind állva nézték, amint az öreg gróf két
kezét a háta mögött összekulcsolva, tekintetét a padlóra szegezve
járkálni kezd.
– Mint azt maga is jól tudja, fiunokám – mondta halk, ám
mégis erős hangon, szavait Richárdnak címezve –, a tavalyi
esztendőben sikeresen bétöltöttem a nyolcvanadik életévemet. Szép
kor ez, sokak szerint tiszteletreméltó, ám én leginkább csak annyit
érzek belőle, hogy itt sajog, amott húz, máshol meg nyilall, szaggat
és hasogat. Ráadásként a türelmem is fogy. Nem kedvelem már az
emberek társaságát, a zajos várost, sem a modern idők
szénporszagú, gőzt sistergő ricsaját. Száz szónak is egy a vége:
nyugalomra vágyom, így hát visszavonulok a vasvörösvári
birtokomra, ezt a házat pedig eladom{132}.
– Mikor? – szaladt ki a már-már ijedt kérdés Richárd száján,
bár mindjárt tudta, hogy a saját jövője miatti félsz merő
kicsinyesség.
 – Valójában túl is vagyunk a dolgon – jelentette be Semsey
széles mosollyal. – A papírosokat aláírtuk, a 120 000 forintot pedig
még ma rendezi a bank.
– Mi lesz a személyzettel? – kérdezte az ifjú báró, hogy ne
lássék annyira önzőnek, amikor majd a maga dolgára tér
– Ebben Karolinnak kell döntenie, hisz ő lesz a ház úrnője, de
szerintem mindenki maradhat.
– Nem mindenki – szólt Erdődy gróf. – Gáspár olyan régi
bocskor, amit én már le nem vetek, amíg élek.
– Ha Vasvörösváron kell ezentúl meleg sót tennem a sajgó
derekára, hát ott fogom hozzá a tűzhelyet bégyújtani – morogta
megkönnyebbülve az öreg huszár.
– Értem – bólintott Richárd, majd hirtelen felhajtotta italát, ami
úgy marta a torkát, hogy még a szeme is könnybe lábadt. – Most
már csak azt nem tudom, én hová legyek.
– Reméltem, hogy velem tart – nézett rá Erdődy gróf. – Az
utóbbi hónapokban nagy segítségemre volt az iratok rendezésében,
a gyűjteményt pedig Vasvörösváron is méltón kell kezelni. Sok még
a munka…
– Sajnálom, nagyapa, de ez így aligha lesz jó – fakadt ki
Ambrózy báró, épp csak össze nem roppantva a kezében tartott
poharat.
– Inkább Tanára menne? Édesanyja már biztos megbocsátott…
– A mama valóban kibékült velem, levélben többször is hívott
haza, én azonban…
– No?! Bökje ki bátran, közülünk legföllebb Gáspár harap.
– Inkább maradnék.
– Pesten? Mi az isten csudájáért?
Richard hökkenten pillantott az öreg grófra, akit ily
indulatosan beszélni még sohasem hallott.
– Ez… – muszáj volt a torkát köszörülnie. – Ez hadd legyen az
én dolgom.
– Hát ezt is megéltük végre, bikfic! – kurjantott Semsey, hátba
veregetve az ifjú bárót, aki ezért legszívesebben párbajra hívta
volna őt. – István bátyám, ne kényszerítse ezt a legényt költözésre,
ha már a szíve ide horgonyozza. Mert nő van a dologban, igaz-e,
Richárd? Látom én, van hozzá szemem!
– Nő? – került most a hökkenet sora Erdődy grófra. – Miféle
nő? Hát a délutánokat nem azzal a hogyishíjják detektívvel tölti?
– Zsarnay mostanság nem ér rá – magyarázkodott Richárd. –
Minden percét az újpesti rablógyilkosság{133} köti le. Ami pedig a
délutánjaimat illeti… Nos, azokat valóban egy kisasszonnyal
szoktam tölteni.
Erdődy gróf bosszús pillantást vetett Semseyre, akinek mindezt
aligha kellett volna hallania, majd lemondón fújt egyet, és immár
csendesebben kérdezett.
– Aztán olyasféle az a kisasszony, akit ebben a házban is be
merne mutatni?
– Anna tiszta, becsületes teremtés, rossz szó sehonnan nem
érheti – húzta ki magát Richárd, mintha már a puszta kérdés is
bántó volna.
– Ezt örömmel hallom – csitította unokáját Erdődy gróf. –
Akkor hát invitálja őt az asztalunkhoz szombat estére. Szeretném
megismerni.
– Nagyszerű – lelkendezett Semsey, bár a dologhoz aligha volt
bármi köze. – Én pedig azt mondom neked, bikfic, hogy ha a gróf
úr el is költözik, te május végéig nyugodtan itt maradhatsz. Légy a
vendégem, használd a házamat és a gróf úr által hátra hagyott
személyzetet kedved szerint, elkápráztatva véle a kisasszonyodat,
aki biztos szívesen időz majd itt veled.
– Jó idea ez, öcsém? – morrantott közbe Erdődy gróf, nem
titkolva, hogy amit hall, az bizony nincs ínyére.
 – A legjobb – biccentett magabiztosan Sernsey. – A szerelem
ugyanis ama ifjonti korban, melyben a mi Richárdunk is jár, olyan
természetű, hogy bar nagy dérrel-dúrral, villámokat szórva támad,
ám hamar kitombolja magát. Higgye el, István bátyám, mire az
ibolya nyílik, és friss arámmal be kell költöznünk ide, már nyoma
sem marad eme lángoló érzeménynek.
Ezt hallván Ambrózy báró komolyan eltöprengett azon, hogy
grabancon ragadja az ifjú jogtudóst, és aztán vagy az ajtón, vagy
az ablakon át, de kipenderíti őt a hóra. Látván azonban, hogy
nagyapja komolyan fontolóra veszi az ajánlatot, inkább lenyelte
Semsey békáját, hisz ha időt akart nyerni Anna és a maga
számára, ahhoz ez volt az egyetlen járható út.

Pest, 1894. január 17.

Az Andrássy úti Erdődy-villában, amit hamarost már csak Semsey-

villaként fognak emlegetni, hatalmas volt a felfordulás. Az öreg
gróf előző nap még a szokásosnál is korábban, hajnali négykor
kelt, és összetrombitálva a személyzetet úgy kezdte pergetni ajkáról
az utasításokat, mint valami vezénylő tábornok. Kezdetét vette hát
a csomagolás, amiből Richárd sem vonhatta ki magát. A padlásról
hatalmas, rég nem használt utazóládákat cipeltek le, melyek
vasalatát tán még akkor kovácsolták, mikor Ferenc József császár
pendelyben szaladozott a dadája elől, és telepakolták azokat a ház
kincseivel. A könyvtár maga megtöltött egy egész stráfkocsit, a
bútorok – bár a gróf a legtöbbet hátrahagyta – még kettőt, nem is
beszélve a ruhaneműkről, festményekről, ezüst- és
porcelánkészletekről, apróbb használati tárgyakról.
Ambrózy báró a legfontosabb feladatot kapta, amit csak a
költözés során ki lehetett osztani. Ő csomagolta egyenként puha
selyempapírba, majd tette ládába a Rákóczi-gyűjtemény azon
részét, amit eddig Pesten tároltak. A többi már rég Vasvörösvár
tölgyajtós tornyában várakozott gazdájára, így Richárdnak az a
különös érzése támadt, hogy a régi papírosok szinte bizseregnek az
ujjai közt, alig várva a testvéreikkel való találkozást.
A költözés miatt az ifjú báró képtelen volt elszakadni a háztól,
így csupán egy üzenetet küldhetett a Pilisy-házba, kérve Anna
bocsánatát, aki hiába várt rá. Válasz ugyan nem érkezett, Richárd
mégsem nyugtalankodott, mivel biztosra vette, hogy a leány
megérti helyzetét.
A ház már egészen a feje tetejére állt, s nem volt elég, hogy az
ember mindenfelé kisírt szemű cselédlányokba, szomorkás képű
szolgákba, meg persze a különösen harapós kedvű Vén Bódis
Gáspárba botlott, ráadásként még újabb bonyodalom is támadt.
Libériás inas csöngetett az ajtón, és midőn bebocsátást nyert,
furcsálkodón körbesandítva közölte, hogy estve nyolc órakor
Erdődy Gyula gróf és hitvese{134}, akik épp a katolikus nagygyűlésen
időznek, tiszteletüket kívánják tenni.
– A kirilejszumát neki – fújt mérgesen Richárd nagyapja –,
hogy a fiamnak is épp ezen a napon jut eszébe vizitálni!
– Az ezüstöt már elcsomagoltuk – mondta Vén Bódis Gáspár.
– Akkor majd esznek a kezükkel – legyintett az öreg gróf.
– Poharak sincsenek a szekreterben.
– Csak akad néhány bádogbögre a konyhán – nevetett
Richárd. – Igaz, a boroshordóink már útra keltek a vasúthoz, de
csapvizet tölthetünk beléjük.
Végül a Nemzeti Kaszinó konyhafőnöke mentette meg az estét,
aki készséggel állt Erdődy gróf rendelkezésére, és nem csupán
evőeszközöket, poharakat, de kiváló minőségű hegyaljai bort is
küldött a villába.
 – Ezeket mind kibéreljük vasárnapig – mondta Richárd
nagyapja, midőn a két konyhainas, aki a szállítást felügyelte, sorra
kinyitotta előtte a ládákat.
– Vasárnapig? – csodálkozott Ambrózy báró. – Hát Gyula
bátyámon kívül is várunk még vendégeket?
– Csupán egyet – felelte szinte oda sem figyelve Erdődy gróf. –
Vagy tán elfeledte, hogy szombat estére meg kell hívnia azt a
kisasszonyt, hm… Mi is a neve?
– Trittner Anna – mondta Richárd, átkozva magát, hogy
korábban ily könnyen besétált a csapdába. – Csakhogy még nem
volt alkalmam beszélni vele.
– Majd lesz – pillantott rá szúrós szemmel az öreg gróf. – Ma
hétfő van, a szombat messze, én pedig a rákövetkező kedden
utazom Vasvörösvárra, szóval semmit nem kell elkapkodni. Vagy
tán meggondolta magát?
– Hogy érti ezt, nagyapa?
– Talán mégsem érzi olyan hölgynek a kisasszonyt, aki leülhet
az asztalunkhoz?
– Annával nincs semmi baj – felelte kigyúlt arccal Richárd. –
Igaz, hogy az atyja nem ősi arisztokrata, csupán kisnemes, aki sem
nagy vagyont, sem dús birtokokat nem hagyott a lányára, de azért
talpig becsületes…
– A francia festmény – vágott közbe Erdődy gróf, miközben a
rakodók munkáját figyelte.
– Tessék?
– Azt kérdem, mit szándékozik tenni a képpel, amit Párizsból
hozott? A többi festményt már mind becsomagolták, ám ahhoz
még nem nyúlt senki.
– Úgy gondolom, egyelőre jó helyen van a dolgozószoba falán,
ahová akasztottuk – morogta Richárd.
– Míg Semsey be nem fészkeli magát, addig biztosan – vélte
Erdődy gróf. – Ám ha május végén magának is tovább kell állnia,
ne hagyja itt neki. Sose tudható előre, tán valamikor majd érni fog
valamit.
A ház lakói jóval éjfél után kerültek ágyba, ám legtöbbjüknek a
fáradtságtól vagy épp a titkolt szorongástól – hisz hamarost
elveszítik megszokott gazdájukat, és helyette újat, ismeretlent
kapnak – még sokáig nem jött álom a szemére. Ambrózy báró az
ágyán heverve szintén a plafon gipszstukkóit bámulta, melyek
kacskaringós mintáit az utcai gázlámpák beszüremlő fénye
szeszélyes indákká, kígyókká, ágbogakká varázsolta. Persze most
is Anna járt a fejében, vág)' inkább az a különös, számára is
érthetetlen vonzalom, amit iránta érzett. A leány törékeny,
gyönyörű virágszálnak tűnt, ám Richárd már kitapasztalta, hogy
erős és szenvedélyes is tud lenni, ha arra van szükség. Talán épp az,
hogy Anna folyton meg tudta őt lepni hol értelmével,
olvasottságával, hol titokzatos magabiztosságával, derűjével,
talpraesettségével, volt az oka annak, hogy az ifjú báró egészen a
rabja lett.
– Holnap… – súgta a félhomályba, ám ekkor a földszinti
szalonban álló öreg óra kettőt ütött, rezes hangjával egészen
betöltve a villát. – Akarom mondani, még ma délelőtt nagyapának
kell segédkeznem, ám délután, a szokott időben újra ott leszek a
Pilisy-házban.
Fogadalmát bevégezve átölelte párnáját, oly szorosan, miként
Annát még sohasem ölelte, és nyomban édes álomba merült.
– A fiatal méltóságos úrnak látogatója érkezett – jelentette
délelőtt tíz óra tájt Vén Bódis Gáspár, szokása szerint fancsali
képpel, hisz rühellte, hogy olykor lakájszerepbe kényszeríti a sors.
– Látogatóm nekem? – emelte fel fejét a mély ládából Richárd,
melynek alján épp megpróbált elrendezni néhány vaskos fóliánst. –
Mégis ki a csuda?
 – Egy cselédlány, khrm, abból a házból – felelte Gáspár,
egyértelműen jelezve, hogy a nevezett épületnek még az utcájába
sem tenné be soha a lábát, nehogy a végén még bepiszkolódjék. –
Azt mondja, levelet hozott.
Ambrózy báró oly sebesen robogott le az emeletről, mintha a
tatár kergetné. Az előtérben valóban a Pilisy-ház egyik cselédlánya
toporgott, úgy bebagyulálva nagykabátba és hárászkendőbe, hogy
még a két riadt szeme is alig látszott.
– Eztet a tekintetes Róza asszony kűdi – nyújtotta
mosogatóiétól vörös kezével Richárd felé a lepecsételt rózsaszín
borítékot, és midőn átadta azt. már ment is volna.
– Ne siess annyira, te! – szólt rá Ambrózy báró kissé
nyersebben, mint akart. – Hát a választ ki viszi el?
– A Róza ténsasszony aztat mondta, hogy nem lesz válasz,
mer’ nincsen rá semmi szükség – felelt a cselédlány megszeppenve,
majd szinte sírós hangon tette hozzá: – Tessen engemet elengedni.
Várnak otthol, és nagyon szakad a hó!
– Egyetlen percet még kibírsz – dörrent rá Richárd, majd
Gáspár bácsihoz fordult. – Vigye a konyhára, és adassék neki forró
teát! Mire megissza, én is végzek ezzel – mutatta a levelet, majd
felsietett a szobájába, hogy nyugodtan olvashassa Róza asszony
sorait, melyek hajszálra imigyen szóltak:

Drága Barátom,
higgye el, hogy amit most leírok, az legalább akkora
fájdalmat okoz neked, mint amekkorát magának fog. Az
utóbbi hónapokban sokszor járt a házamban, és mindig
szívesen látott vendégnek tekintettem. Titkon figyeltem
magát, így mára bizton állíthatom, hogy önnél nemesebb
tisztább lelkű, becsületesebb ifjút ritkán terem a magyar
föld, ám a bölcsességnek és előrelátásnak még igencsak
híján van. Épp ezért, s mert igen megkedveltem, kedvesem,
 arra kell kérnem, hogy többé ne jöjjön el hozzám.
Ma délelőtt, midőn felkeresett, hogy ön iránt érdeklődjék,
ugyanezt kértem Annától is, ám mivel makacskodni
kezdett, végül kénytelen voltam a házamból kerek-perec
kitiltani.
Hogy miért, arra nyílt, egyenes választ nem adhatok, mivel
én magam sem látom tisztán a helyzetet, de abban bizonyos
vagyok, hogy magának, drága báróm, többé nem szabad
ezzel a leánnyal találkoznia. Ismer jól, sosem beszélek a
levegőbe, így ha azt mondom, Anna kisasszonytól jobb lesz
távol tartania magát, akkor tudnia kell, hogy komoly okom
van rá. Mivel mostanáig csak nálam találkoztak, még ha
aztán hosszú kirándulásokat is tettek, merem remélni, hogy
ez a kapcsolat nélkülem megszakad. Persze nem vagyok
ostoba, így azt is tudom, hogy máshol szintén egymásra
találhatnak, ám ebben az esetben legalább nem én leszek
érte a hibás. Nincs szándékomban egy olyan kapcsolathoz
segédkezet nyújtani, mely – úgy sejtem – veszélyt jelent
önre. Azt sajnos nem tudom, hogy a baj mely irányból
fenyegeti, de azt biztosra veszem, hogy ha továbbra is
fenntartja a kapcsolatot Anna kisasszonnyal, annak
szomorú vége lesz. Legyen okos, barátom, hallgasson rám!
Végezetül még csak annyit: kérem, e levél olvasása után
álljon ellen a kísértésnek, és ne rohanjon el hozzám, hogy
hirtelen dühében alaposan lekutyapicsázzon{1 35}. Semmi
értelme nem volna a civódásnak, tisztább magyarázattal
sem szolgálhatnék, ám a barátság, amit ön iránt
változatlanul érzek, bizonnyal megszenvedné a dolgot.
Maradtam a távolból is hű barátnéja
Róza

Húsz perc sem telt el, és Ambrózy báró már ököllel verte a
Magyar utca 20. ajtaját. A cselédlány, akit magával rángatott,
feltuszkolva őt a leintett konflisra, pityeregve állt mellette, egyre azt
motyogva, hogy ezért a Róza naccsága darabokra fogja tépni őt.
 – Csendesebben, fiatalúr! – szólt Merkel Jakab dörgő hangon,
házmesteri mivoltában nyitva ki és állva el a bejáratot.
– Beszélnem kell a Rózával – mondta Richárd, és már lépett is
volna be, ám a termetes férfiú, aki egykor vashajlító erőember volt a
Vurstliban, két karját hordómellén összefűzve továbbra sem adta
fel a torlasz szerepét.
– Ez sajna nem lehetséges – közölte Merkel úr.
– Tán nincs itthon az asszonya?
– Itthol van az, hol lenne másutt?
– Akkor hát engedjen be hozzá – intett dühösen Ambrózy
báró. – Szót kell váltanom vele bizonyos életbevágó dolgokról.
– Az, kérem, engem nem zseníroz{136} – sóhajtott Merkel, mint
aki halálosan unja a társalgást. – Viszont az asszonyom
meghagyta, hogy magát, fiatalúr, ezen a küszöbön által többé nem
engedhetem.
– Ez hallatlan impertinencia{137}! – kiáltotta Ambrózy báró.
– Az se lehetetlen – egyezett bele a házmester, bár csak
homályos sejtései voltak arról, mit is jelenthet a makrancos vendég
által kiejtett szó. – Én csak annyit tudok, hogy ezen az ajtón a fiatal
nagyságos úr bé nem jöhet. Ja, és mielőtt tévedésbe kerülne, ez az
ablakokra és a padlásszellőzőkre is vonatkozik!
Richárd már-már azt fontolgatta, hogy erővel próbál betörni a
Pilisy-házba, ám ekkor a sarkon feltűnt egy rendőr, aki gyanakvó
kíváncsisággal kezdte szemlélni a jelenetet.
– Hát jó, majd visszajövök máskor – mondta a báró
fogcsikorgatva, és botja végét dühösen a járdára koccantva a
Reáltanoda utca felé indult. Háta mögött a pityergő cselédlány
fürgén elosont Merkel úr mellett, aki harcias döndüléssel csapta be
az ajtót.
– Pszt, hahó, fiatalúr, tessen már ide figyelni! – hallotta meg
ekkor Richárd a gyöngécske hangot, mely a ház első emeleti
kisszalonjának ablakából szólt. Felnézett, és az egyik kóristalányt
pillantotta meg, aki rendszeres látogatója volt a Pilisy-háznak.
– Rezi, hát maga meg mit akar tőlem?
– Én azt akarnám, maga szép ember, amit sosem kért, pedig
ingyér is adnám – selypegte a bájos, ám igen butácska kis kokott,
majd kinyújtva karját valami papírszeletet röptetett le a magasból.
– Eztet magának küldik, bárócska. Csak aztán be ne árulja
Rózának, hogy a postása voltam!
A levélkét sietve, remegő betűkkel írták.

Jöjjön Budára, a Kamara erdőbe! A Csendellában várom.

Anna

Ambrózy báró a Károlyi-kert vaskerítésénél várakozó fiáker

felé füttyentett, és előre fizetve a busás borravalót, sebes vágtát
parancsolt a kocsisnak.

17
Bárótlanul
Pest, 1901. március 6.

– 'Bocsásson meg, asszonyom – szólt Malvin kimért, rideg hangon a

nappali ajtajában állva. Én a japáni sárkánymintáktól tarkálló
szófán ültem, ölemben azzal a hatalmas albummal, amit néhány
napja Rudnay Béla küldetett át nekem a főkapitányságról. A
vaskos, fekete lapokon százával sorakoztak az apró, cakkos szélű
fotográfiák, amik az utóbbi években kéjelgésért, lopásért, csalásért,
kerítésért, gyújtogatásért, közbotrányokozásért és gyilkosságért
letartóztatott nőket ábrázolták.
– Asszonyom! – emelte kissé feljebb a hangját Malvin, és
idegességében tán még cselédköténye szélét is meggyűrte a két
kezével, ám ezt nem láthattam, mivel továbbra sem emeltem fel a
fejemet.
Csak mikor némi torokköszörülést követően harmadszor is
megszólított, akkor ébredtem rá, hogy én vagyok az, akit itt
„asszonyomnak” titulálnak.
– Oh, elnézését kérem, drága Malvin, de még nem szoktam
meg, hogy így szólítsanak – pillantottam rá, mire ő már-már dühös
grimaszt vágott.
– Ne tessék engem magázni, nagysága – kérte –, mert én itt
csupán cseléd vagyok. Korábbi gazdáim leginkább „fiamnak”
szólítottak, és semmilyen körülmények közt nem magáztak, mivel
az ilyesmi jó házaknál nem szokás.
Fáy Malvin{138}, aki két napja szolgált nálunk, korábban pedig
Kozonits{139} kapus házvezetőnője volt, komoran nézett a
szemembe. Biztosra vettem, hogy egyetlen hónapot sem fog
nálunk kitölteni, mivel az életmódunk számára túl szabadosnak
tűnt.
– Halljam hát, fiam, mit akar! – emeltem fel gőgösen az orrom,
csak hogy a kedvében járjak. A lekezelő stílus nyomban elnyerte a
tetszését, szögletes arcvonásai megenyhültek, két keze a köténye
mellé simult.
– A szakácsné kérdezteti, hogy a nagyságos úr itthon vacsorál-
e?
 – A báró úr terveiről nincs közvetlen tudomásom – hajoltam
vissza a fényképalbum fölé, amiben hiába kerestem az apácát, aki
néhány napja a Centrál kávéházig követett. – Ám úgy vélem, mint
minden este, a férjem tálalásra ma is hazajön, mint rendesen.
„Mint rendesen” – milyen különös volt ezt kimondani pusztán
négy házasságban töltött nap után. Malvin újabb pukedlivel
köszönte meg a kapott információt – vagyis a nagy semmit –, és
csendben távozott. Én megkönnyebbült sóhajjal dőltem hátra, és
fejemet a magas támlának hajtva lehunytam a szememet.
Kerek négy nap telt el pokoli nászéjszakánk óta, mégsem
voltam képes kipihenni magam. Most is, midőn szemhéjam kizárta
az Andrássy útra néző ablakokon beszivárgó borús koraeste gyér
fényét és a csillár ragyogását, nyomban rémképek kezdtek
kavarogni a fejemben. Tisztán emlékeztem a lépcsőház rideg
kongására, amint Richárddal, Rudnayval, Márikával és Gáspár
bácsival felfelé trappoltunk. Kis komornám próbálta tartani a
fátylam, ám az beakadt a lépcsőfordulóban, úgy rántva hátra a
fejemet, hogy majd hanyatt estem. Mivel előbb meg kellett
szabadulnom a haszontalan dísztől, így alaposan lemaradtam a
többiektől.
Lakásunk ajtaját a legügyesebb zártörő sem nyithatta volna ki
csendesebben, mint az a nő, aki korábban véres szirmokat szórt
ránk. Feszegetésnek, erőszaknak nyoma sem akadt, viszont
órákkal később nappali fénynél már látszottak a tolvajkulcs okozta
karcolások.
Újdonsült otthonunk, amit Ambrózy báró az Országos
Kaszinóban raboskodva egy hivatásos lakberendező segítségével
ízléses és igen praktikus fészekké varázsolt, szinte teljes rendben
vart minket. Kivételt egyedül a szalon képezett, ahol megtaláltuk a
kosarat, alján néhány odatapadt szirommal, valamint a
hálószobánk, mely maga volt a borzalom barlangja.
 Korábban Richárd és jómagam előreküldtünk számos
személyes holmit – ruhákat, fehérneműt, a mindennapi
kényelemhez szükséges apróságokat –, hogy közös életünket
zökkenőmentesen kezdhessük el. Akkor éjjel, midőn beléptünk a
hálóba, a széles franciaágyon egy nagy kartontáblát találtunk,
melynek széleit vérbe mártott szirmok díszítették, rajta pedig Wâr
kézírásával a következő szöveg állt:

ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR!

KÖVETKEZZÉK A NÁSZ!

A fejtámlához támasztott tábla előtt, a félig megbontott ágy

takarója alatt Richárd kék bársonypizsamája és az én vajszín
pongyolám hevert. Ambrózy báró lassan közelített a ravatalnak is
beillő fekhely felé, majd óvatos mozdulattal felhajtotta a paplant. A
pizsama és a hálóing egyaránt vérben úszott, ám az ő ruhadarabja
a bal karjánál, míg az enyém hastájékon volt leginkább eláztatva.
Nászéjszakánkat népes társaságban töltöttük. Rudnay azonnal
riasztotta az általa életre hívott különleges detektívcsoportot,
melynek tagjai közt két fehér köpenyes tudós is akadt. Geyer
rendőrorvosnak holttest híján nem akadt különösebb dolga, bár az
ő érdeme volt, hogy gyorsan megállapíttatott: a vér, mely a
virágszirmokat és a hálóruháinkat beszennyezte, disznóé lehetett.
Az ágy alatt megleltük a kannát is, aminek alján még mindig
lötyögött némi gyorsan alvadó folyadék. A különleges
detektívcsoport másik tagja, bizonyos Weisz{140}, aki szintén fehér
köpenyt viselt, bádogdobozkát, finom szőrű ecsetet és nagyítót
ragadva látott munkához. Szorgos és felettébb különös
ténykedésének eredményeként hamarost a hálószoba minden
négyzetcentiméterét fekete grafitpor fedte, ám használható
ujjlenyomatot alig talált, és amit mégis meglelt, arról feltételezhető
volt, hogy a bútorszállítók hagyták maguk után.
– Meglépett a dög – jelentette kifulladva Tarján Vili húsz perccel
azután, hogy a lakásba léptünk. – A cselédlépcsőn futott le, tisztán
hallottam a lépteit, hát az udvar felé iramodtam, hogy elébe vágjak.
Azt hittem, szoknyában csak nem lehet gyorsabb nálam, de az a
bestia… Bocsánat, még mindig szúr az oldalam. Szóval a bestia
tudta, amit én nem, vagyis azt, hogy a pincelejárat mellett kiskapu
nyílik a szomszédos ház udvarára.
Kértem Márikát, hogy hozzon vizet a viharvert riporternek, aki
a nappali egyik székére rogyva zihált.
– Azért mégsem tudott ám teljesen átdobni a palánkon –emelte
fel mutatóujját figyelmeztetőn Vili. – Meghallottam a zsanér
nyikkanását, és uccu, ismét a nyomába eredtem. Ő keresztülfutott
a szomszédos ház udvarán, aztán ki a Szemesen utcára.
– Mégis hogyan? – értetlenkedtem. – Ezen a környéken a
házmesterek nem zárják éjszakára a kapukat?
– Zárják azok, de ez a furmányos női személy idefelé sorra
feltörte mindet – legyintett Vili. – Azért a Vasvári Pál utcában
majdnem sikerült nyakon csípnem a jasszkálit.
– Honnét tudja, hogy csibésznővel van dolgunk? – kérdezett
közbe Ambrózy báró.
– Ja, azt csak úgy mondtam – helyesbített Tarján, kipottyantva
szemgödréből a monoklit, mely ettől kezdve tétlen fityegett vastag
láncán. – Annyi biztos, hogy nem lehet túl szégyenlős fehérnép,
mivel futtában majd a nyakáig emelte a szoknyáját. Én azért végül
mégis utolértem volna, ha a Király utca sarkán fel nem ugrik egy
arra poroszkáló bérkocsira. Szegény glaccsos úgy megijedt, hogy
még a cilinderét is leverte a saját fejéről, ám a nő ráordított: „Ötven
kroncsit kapsz, ha most azonnal vágtába csapsz!”, mire a fickó
ostort durrantott, és uzsgyi, már csak a port nyeltem utánuk.
 – A szám – kiáltott Ambrózy báró. – Megnézte a kocsi számát?
– Arra nem volt érkezésem – vont vállat Tarján Vili. – Viszont a
nő arcát, mikor a kocsira ugorva hátra nézett, a sarki gázlámpa
fényében tisztán láttam. Nagyon szép, tán harmincas asszony
lehetett, hatalmas szemekkel, fitos állal és annyi gyűlölettel a
tekintetében, ami akár az egész világot Belzebub kénköves
katlanává nyomoríthatná.
– Lám, megint csak abba a titokzatos fehércselédbe botlunk
bele, aki a Vámház térről elvezette Wârt, miután az leütötte,
kocsijára kötözte és a Lánchídnak szalajtotta Hölzer vendéglőst –
morfondírozott Rudnay. – Bizonyára a szeretője lehet, aki ebben az
egész eszement gazságban segédkezik neki.
– Azt hiszem, én is láttam őt – vallottam be. – Erzsébet-rendi
apácának öltözve követett néhány nappal korábban, ám mikor
Renée-vel megpróbáltuk kérdőre vonni, álruháját hátrahagyva
köddé vált.
– Tapasztalt és ravasz csirkefogókkal van tehát dolgunk –
állapította meg a főkapitány. – Könnyen lehet, hogy a nő volt már
letartóztatva, és ha ez az utóbbi két esztendőben itt, a
székesfővárosban történt, fotográfiát is készítettünk róla. Átküldöm
a gyűjteményünket. Félelmes pofák sora van benne, ám ha kegyed,
Milike vagy Tarján úr ráismer valamelyikre, máris előrébb
lehetnénk.
Így került hát hozzám a rosszéletű, megtévedt leányok és
asszonyok fényképeit tartalmazó rendőrségi gyűjtemény, ám a
dolognak sajnos nem lett eredménye. Vilivel többször is átlapoztuk
a vaskos könyvet, de Wâr kedveséhez – mert immár én is így
gondoltam rá – még csak hasonlót sem leltünk.
– Nagyságos asszony, az úr megérkezett – rezzentem össze
Malvin hangjára, aki oly nesztelen tudott ajtót nyitni, mintha nem
is cseléd, de annak szelleme volna.
 Ambrózy báró nyúzott arccal, karikás szemmel toppant be a
nappaliba, bár ezen én cseppet sem csodálkoztam, hisz szegény
uram az utóbbi három éjt azon a keskeny kanapén töltötte, amin
most épp én ücsörögtem. Ráadásul mindezt a legnagyobb titokban
kellett tennie, miután személyzetünk mit sem sejtő tagjai, Fáy
Malvin, az úrhatnám cseléd, özvegy Horákné{141}, a morgós
szakácsnő, Boskó{142}, a tétova, sőt, kifejezetten bamba komornyik és
Márika nyugovóra tértek.
– Jaj, báró úr, hát a kaszinóban sem hagyták kicsinykét
szundikálni? – kérdeztem inkább csípős, semmint együttérző
hangon, miután Malvin távozott. – Pedig épp azért ment oda, hogy
a könyvtár sarkában, ahová az urak közül szinte soha be nem tér
senki, valamelyest kipihenje magát.
– Most betért – sóhajtott Richárd, lerogyva a fotelbe. – Hiába
terítettem magamra a Budapesti Hírlapot, Tasziló{143} rám talált, és
egész délután a lovaival nyaggatott.
– Szegény férjuramnak beszélgetnie kellett, miközben a neje
idehaza fonnyadtra unatkozta magát – mondtam epésen.
– Elég a szurkapiszkából, Mili – nézett rám könyörgőn. –
Tudom, miért haragszik, de arról, hogy az ügyünk fikarcnyit sem
halad előre, a legkevésbé én tehetek.
– Talán ha Tasziló bácsi lótenyésztési előadásának
meghallgatása helyett inkább a vérszirmos nyomába eredne…
– Mutassa, merre induljak, és már itt sem vagyok.
Be kellett látnom, hogy ebben igaza van, így mindjárt le is
nyeltem további morcongásomat, és mint jó feleség, békülékenyen
megkérdeztem, kíván-e vacsora előtt valami frissítőt. Választ
azonban nem kaphattam, mivel a nappali ajtaja két halk koppintás
után kinyílt, és a küszöbön Boskó, a tésztaképű, rebbenő tekintetű
komornyik jelent meg.
– A nagyságos úrnak látogatója érkezett.
 – Valóban! – mordult ingerülten Richárd. – Méghozzá egy
olyan komornyik, aki arra sem képes, hogy a kopogás után kivárja,
míg bebocsáttatik.
Szegény Boskó, akiről első nap óta sejtettük, hogy valójában
még sohasem szolgált úri háznál, ám erről valahogy mégis sikerült
meggyőznie a cselédszerzőt, aki kiajánlotta nekünk, zavarában
dadogni kezdett.
– El… élné… elnézést k… k… kérek a sz… sz…
szemtelenségemért, d… d… de a v… v… vendég úr…
– Álljon már el az útból, jóember! – kiáltott rá ekkor Tarján Vili,
félretaszítva a döbbent, lesújtott és immár meg is alázott
komornyikot. – Az ügy percnyi halasztást sem tűr. Báró úr, az a
férfi… Tudja, akit a Kaszinónál adott utasítása alapján fel kellett
kutatnom…
Ambrózy báró úgy szökkent talpra, mint akit bolha csíp, mire
a bűnügyi tudósító rám pillantott, és most ő jött zavarba.
– Nahát, Milike, észre sem vettem, úgy beleolvad a kanapé
mintáiba – nyögte.
– Bizony erről vagyok híres – biccentettem felé mérgesen. – A
mimikrim felérhet a kaméleonéval, hisz csak szoknyát kell öltenem,
maguk férfiak mindjárt átnéznek rajtam.
– Én nem azért… Nem úgy… – zavarodott bele Vili, ám
Ambrózy báró félbeszakította.
– Rátalált?
– Mármint a keresett pasasra? Hát… – a hírlapíró lapos
pillantást vetett felem, majd végre kibökte. – Nos, igen!
– Helyes, akkor hát indulhatunk is. Boskó, kalap, kabát, bot,
de tüstént, különben mehet vissza fizetőpincérnek a Koronába{144}!
– Honnét tetszik tudni, hogy én ott… Hogy én onnét…? –
rémüldözött a komornyik, ám a férjem leintette.
– Tudom és kész, ahogy azt is, hogy négy éhes gyerek meg az
asszony várja az itteni keresményét, szóval hozza azt a kabátot,
kalapot, botot, különben ma én csinálok fájrontot magának.
Boskó úgy ugrott, majd a nyakát szegte, én pedig mielőtt
kettőt pisloghattam volna, megint egyedül ültem a nappaliban.

Pest, 1901. március 7.

Éjjel két órára járhatott, Mück Mári mégis úgy futkosott le-föl a
nappalinkban, mint valami komornaruhás gőzmozdony.
– Mán meg ne tessen haragudni rám, Mili asszonka, de ez
mégiscsak egetverő disznóság a báró úr részéről – pöfögte kezét
tördelve. – Itten várjuk őt a rég kihűlt vacsorával, a forró
szerelemről nem is beszélve, ő meg ki tudhassa épp merre csavarog,
mint valami lumpen krakéler. Na, de gyöjjön csak haza, lesz neki
szer’usz világ!
– Tán megvered? – kérdeztem halovány mosollyal, pedig az én
kedvem sem volt jobb, mint az övé.
– Ha az kell, hogy végre tisztességgel szeressen minket, hát
meg én! – toppantott apró lábával dacosan kis komornám.
– Azt ugye tudod, Márika, hogy a báró úrhoz csak én mentem
hozzá, és nem mind a ketten?
– Hozzámentünk, oszt jó napot, csakis ez számít – felelte a
kislány, tán fel sem fogva kérdésem lényegét. – Ha pediglen a báró
úr belátásához az kell, hogy kapjék nehány durranóst arra a szép
pofájára, akkor aztat nekem lesz muszáj adnom, mer’ a Milikének
a férjverésben még nincs praxisa.
– Mert neked van?
– Ne tessen engemet holmi Duma Fáninak {145} gondolni, de
sokat láttam a Horgony utcában, miként várja haza az urát
Broncsikné a huszonhétben. Na, attól az asszonytól, kérem, lehetett
tanúni! Olyan szép poffokat tudott az osztani, hogy még a Kereszt
téren is hallatszott, Broncsik úrnak pedig sose kellett szájorvoshoz
járnia, mer’ akár fájt neki, akár nem, a felesége sorjában mind
kiverte a fogát.
Jó lett volna könnyű szívvel nevetni Márika cserfelésén, ám
képtelen voltam rá. Ambrózy báró hosszú órákkal korábban
rohant el Tarján Vili társaságában, és azóta egyikük sem
jelentkezett. Vajon ki lehetett az a pasinger, akinek a felkutatását a
hírlapíróra bízta Richárd? Egész biztos, hogy a dolog Wárral
kapcsolatos, mivel a báró jó ideje nem vállalt más ügyet, ráadásul
Vili bejelentése után oly izgatott lett, mint még soha.
– Kocsi jön! – ugrott az ablakhoz Márika, félrehúzva a
tüllfüggönyt. – Áh, már tovább is ment. Biztos valami lumpen alak
viteti magát haza a kávéházból.
Halálosan fáradtnak éreztem magam, mégsem akartam
lefeküdni. Az esküvőnk óta eltelt napok egyszerre voltak
nyomasztóan zsúfoltak és unalmasak. Miközben Márika tovább
koptatta a nappali szőnyegét, én sorra felidéztem minden fontos
pillanatot.
Rémült barátainkat, akik a Vigadóból hazáig kísértek, nehéz
volt meggyőzni arról, hogy bár valaki gonosz tréfából feltörte a
lakásunkat, a veszély már elmúlt, hát hazatérhetnek. Krúdy volt a
társaságban a legrészegebb, így mindenáron a nászágyunk lábánál
akart aludni, hogy megvédjen minket. Végül Heltai és valami fiatal
gróf, akinek már nem emlékszem a nevére, feltuszkolták őt az
egyik bérkocsira, és bár teleóbégatta az Andrássy utat, minden
kései járókelőre ráförmedve, miszerint tudja ám, kicsoda és miféle
vérszirmos aljasságban sántikál, azért valahogy csak hazavitték.
Rudnay különleges detektívcsoportja és minden más barátunk
távozása után hárman álltunk a lakás közepén.
 – Ma éjjel a bejárati ajtó elé ülök – közölte Ambrózy báró,
megragadva az egyik széket. – Reggel pedig első dolgom lesz
utasítani a házmestert, hogy hívjon lakatost, és szereltessen fel új,
megbízhatóbb zárat.
– A főkapitány úr hagyott őrséget a kapunál – emlékeztettem.
– Különben sem hinném, hogy az a bolond nő még ma éjjel
visszamerészkedne ide.
– Valóban – értett egyet Richárd. – A hálószobánk azonban
teljességgel használhatatlan. A grafitpor meg a vér… Gondolom,
míg ki nem cseréltetjük az egész berendezést, kegyednek úgysem
lesz kedve ott aludni.
– Attól félek, azután sem, de hát mit tehetnénk.
– Ma éjjel pihenjen le az egyik cselédszobában, azután
majdcsak kiókumláljuk, miként legyen tovább.
Márika boldog volt, hogy ha csak néhány órára is, de
falszomszédok lettünk, másnap pedig a sok gond, lótás-futás és
intéznivaló lehetetlenné tette a töprengést. Richárd személyesen
ellenőrizte az új zár, majd a tönkrement hálószobai bútorok,
ágyneműk, szőnyegek elszállítását és a sebtében kiválasztott friss
holmik megérkeztét. Én eközben a személyzettel ismerkedtem,
kiosztva köztük a feladatokat, amikkel – úgy vélem – nélkülem is
tökéletesen tisztában voltak.
Este aztán, midőn Richárddal elköltöttük első közös
vacsoránkat, ő felállt és bejelentette, hogy adnunk kell a látszatra.
– Megvárom, míg kegyednek segít lefeküdni a komornája,
majd magam is a hálóba megyek, ám miután a személyzet
elcsendesedett, rögvest átosonok a nappaliba, és a kanapén töltöm
az éjszakát.
– Micsoda kifordított, vad romantika ez – húztam el a szám
keserű gúnnyal. – A lányregényekben épp ellenkezőleg, a hálóból
nem ki-, inkább beosonni szokott a férfi.
 – Wâr bizonyára ezt is várná tőlem – bólintott Ambrózy báró
szinte oda sem figyelve. – Ám valahol meg kell húzni a határt.
– Úgy érti, pont a küszöbömön?
– Feltétlenül.
– Ha tanácsolhatom, báró úr, térképésznek sohase álljon, mert
csapnivaló munkát végezne, az fix!
Második együtt nem töltött éjszakánk után drága férjurammal,
akin már kezdtek kiütközni a kanapén alvás szomorú tünetei,
Emmát és papuskát kísértük a vonathoz. Búcsúnk sajnos cseppet
sem sikeredett oly bensőségesre, mint szerettem volna, mivel
Ambrózy báró és jómagam folyvást a peronon hömpölygő tömeget
vizslattuk, hátha feltűnik valahol az ingajárású óriás vagy a barna
reverendát viselő apáca. A nővérem észre is vette a dolgot, és bár
előttük gondosan elhallgattuk nászéjszakánk borzalmait, még
papuska is kissé megütközve nézett ránk
– Ugye úriemberként viselkedik veled a te ideiglenes férjed? –
súgta Emma a fülembe, mikor a felszállás előtt megcsókolt.
– Mint az északi tengerekről érkezett fagyasztott tonhal –
feleltem.
– Légy türelmes! – szólt ő talányos mosollyal. – Előbb-utóbb
még a jéghegy is felolvad, na délre sodródva elég kitartóan tűz rá a
nap.
A Nyugati indóház acélcsarnokából kilépve közöltem a
báróval, hogy útjaink elválnak.
– Márika és én átruccanunk Budára – mondtam felvetett állal,
mint aki hosszas vitára számít, ő azonban csak biccentett, majd
átengedve nekünk a bérkocsit, amivel jöttünk, másik fiáker után
nézett.
– Fityiszt se számítana neki, ha a Dunának mennénk –
zsörtölődött kis komornám, épp úgy meglepődve és felháborodva a
báró közönyén, mint én. – Jaj, te szent mosóteknyő, hát miféle
férjet fogtunk magunknak?
Amennyiben Richárd úgy gondolta, hogy Agáta mamát
akarom meglátogatni, hát tévedett. A kocsist arra kértem, vigyen
egyenest a Lipótra, Márikát pedig útközben megpróbáltam
félkészben i, hová és kihez megyünk.
– Egyet se tessen fázni, naccságos asszonykám, akadt mán
nekem dógom bolondokkal – legyintett ragyogó szemmel a
kislány. – Ott vót mindjárt a Hülné, meg az az istenverése fia, a
Jenő. Na, kérem alássan, én bizton állíthatom, pediglen nem
vagyok egy diplomatikus orvos, hogy azok ketten bőséggel kitettek
egy egész Lipótmezőt! Ha csak aztat nézzük, hogy az özvegy
inkább ötödszörre is megfótoztatta a lábost a drótos tóttal, semmint
újat vett vón, pedig az ágytámlája dugig volt véres pízzel, hát
máris igazam van. A Jenő meg, na az külön nóta, sőt, egész
dalcsokor, mer’ biz őkelrne úgy őtözködött, mint a sima modorú,
kikent-kifent gigerlik, a nőkkel viszont másként nem, csakis a
tenyere suhintásának útján tudott bármit is kezdeni. Szegény
Annácska… Tudja, Milike, a társnőnk, akit meggyilkoltak! Na, hát
ő súgta meg nekem, hogy bár a világ előtt szeretőjeként emlegette
őt a Jenci, ám legtöbbször hiába próbálkozott az a
majompotyadék, és mikor nem ment neki az… Teccik érteni,
micsoda!
…hát akkor dühében rendre szegény Annácskát verte meg.
A tébolydába érve ránk mosolygott a szerencse, mivel az a
fiatal és kedves orvos, aki legutóbb bevitt Kaméleonkához, épp
ügyeletben volt.
– Verubek doktor, örülök, hogy látom – állítottam meg a
folyosón. – Kérem, mondjon valami biztatót.
– Az önök védence, báróné, két napja egészen kivirult –mondta
a doktor, finoman jelezve, hogy figyelmes újságolvasó, így már
értesült róla, hogy Richárd és én összeházasodtunk. – Igaz,
korábban sok baj volt vele. Egyszer még a rácsos ágyból is sikerült
valahogy kiszöknie, és mielőtt bármit tehettünk volna, puszta
kézzel betörte az egyik ablakot, összevagdosva a karját. Mostanra
viszont… Tudják mit, kérem, inkább jöjjenek velem, és tekintsék
meg a saját szemükkel!
Kaméleonka a közös teremben ült, és betegtársaitól
elkülönülve, de azért látszólag víg kedéllyel két rongybabát
dédelgetett, hol az egyik, hol a másik nevében motyorászva.
– Nem, nem – szólt dörmögő férfihangon. – Ez így nem lesz jó,
kedves. Bízd rám, inkább feldarabolom.
– Akkor minden csupa kosz és maszat lesz – sápítozta a női báb.
– Lehet, hogy később még megcsókolnám, de ha elgurul a feje, ezt
aligha tehetem.
– Szegényke, ha most van jobban, képzelem, milyen lehetett
annak előtte – suttogta Márika, aki a bolondháztól mintha kissé
mégis megszeppent volna, hisz úgy csüngött rajtam, mint Vili
nyakában a monokli.
– Itt az idő, hogy véres bosszút álljunk apunkért, testvéreinkért és
persze érted – szólt a férfi báb.
– Én inkább édes bosszúra vágyom – felelt a rongyszoknyás alak.
– Sűrű mézbe fojtani őt, ez minden vágyam.
Borzadva hallgattam a különös párbeszédet, és hirtelen egy
kérdés ötlött fel bennem.
– Honnan vannak ezek a bábok? – néztem fel doktor
Verebekre. Ő kissé zavartan vonta meg a vállát.
– Nos, azt nem tudom. Talán valamelyik ápoló vagy kedves
nővér adta a betegnek. Bár azt hiszem, ez aligha lényeges. Csak az
a fontos, hogy mióta megkapta őket, a leánynak egyszer sem volt
rohama.
Kaméleonka tudta, hogy ott vagyok, bár egyszer sem nézett
rám. Szívesen hallgattam volna tovább a bábok fecsegését, ám
Verubek doktor hamarosan megkért, hogy távozzunk, mert
kezdődik az ebédosztás, és a páciensek rosszul tűrik, ha bármi
megzavarja a szokott napirendet.
A nappali órája hajnali harmat ütött, és ez végre felriasztott
félig álomnak tűnő merengésemből. Épp elhatároztam magam,
hogy mégis nyugovóra térek, mikor Márika, aki időközben
abbahagyta a mászkálást, és az ablakpárkányra könyökölve
bóbiskolt, hirtelen felkiáltott.
– Kocsi, kocsi! Gyorsan jön és… Igen, megállt a ház előtt!
Túl későn tártuk ki az ablakot ahhoz, hogy láthassuk, ki
érkezett, ám a lentről felhallatszó türelmetlen csengőszó jelezte, a
mi házunkba akar bejutni Soha nem éreztem még annyira
lassúnak házmestert, mint akkor a miénket, aki meleg ágyából
kikelve nyitott kaput. Mire az érkező feltrappolt a második
emeletre, Márikával már a bejárati ajtónál voltunk, és mikor
csöngetett, azonnal felrántottuk azt.
A küszöbön túl Makkay Lajos detektívfelügyelő olyan döbbent
képet vágott, mintha egy egész felé vágtató bivalycsordával találta
volna magát szemközt.
– Oh, pardon, én… – habogta. – Nahát, a hölgyek még ébren
vannak?
– Miféle nyomozó az úr? – ripakodtam rá. – Hát fel sem nézett
a kocsiból kiszállva, hogy lássa a lámpavilágot?
– Bocsánat, én nem gondoltam… Vagyis… Későre jár.
– Vagy koránra – szólt bele az értelmetlen társalgásba Márika
is. – Attól függ, hogy honnét nézzük. Ahogy egy zsoké ismerősöm
mondta mindig: ha a ló fogát látod, még korán van rá felülni, ám
ha a fara mosolyog rád, akkor biz’ piszokul elkéstél.
– Ööö, igen… Meglehet, hogy a kisasszonynak igaza van, én
azonban olyan ügyben merészelem a hölgyeket zavarni, ami nem
tűr halasztást, bár attól tartok, a látogatásom miatt nagyon
megütöm még a bokámat.
– Beszéljen már, ember, miért csöngetett fel? – sürgettem.
– Előbb kérdeznék – komorodutt el Makkay. – A báró úr itthon
tartózkodik?
– Nem, de…
– Mindjárt sejtettem – vágott szavamba a detektív. – Akkor hát
kegyednek mondom el, hogy Tarján Vilmost megtámadták. A
Vérmező bokrai közt találtak rá két órával ezelőtt. Úgy tetszik,
rettentő mód fejbe verték, néhány bordája is eltörött, és az orra sem
lesz már a régi.
– Hol van most?
– A Szent Rókusba vitték, kérem. Most épp a műtőasztalon
fekszik, de az orvosok nem sok jóval…
– Hozd a kabátomat, Márika! – fordultam a kislányhoz, aki
azonnal ugrott. – Megyünk a Rókusba!
– Jaj, ne tessék, nagyságos asszonyom – markolt
kétségbeesetten mellkasa elé tartott kalapjába Makkay. – Már azzal
is hivatali vétséget követtem el, hogy éjnek évadján ide jöttem, de
muszáj volt, mivel Tarján a báró úr nevét motyogta, mielőtt elájult,
és úgy gondoltam…
– Jól gondolta – ragadtam meg a karját, miután Marikával
együtt kizúdultunk az ajtón, és már rántottam is magammal a
lépcsőház felé. – Jöjjön, detektív, és míg a kórházba érünk, mondjon
el mindent részletesen!

Miután Makkay detektív segítségével nagy nehezen sikerült

meggyőznöm a Gyöngytyúk {146} utcai portást, hogy a kései (vagy
korai?) időpont ellenére engedjen be minket, három nyomasztó
órán át ücsörögtünk a Szent Rókus Kórház II. számú Sebészeti
Osztályának folyosóján. A rideg épület klórszagú levegőjétől
émelygés fogott el, a fáradtságtól oly kor szédelegni kezdtem, ám
nyugtalanító gondolataim még akkor is ébren tartottak, miután
Márika a vállárára hajtva a fejét elaludt. Időnként egy-egy éjszakai
ügyeletben lévő apáca vagy irgalmas rendi ápoló ment el
mellettünk, ám szinte ránk sem néztek, akadt dolguk nélkülünk is
elég. A tizenkét ágyas kórtermekben, melyből négy nyílt a mi
folyosónkra, valaki folyton nyögött, harákolt, horkolt, vagy épp
elhaló hangon orvosi segítségért, esetleg isteni könyörületért
kiáltott.
– Ki bánthatta és miért? – szólalt meg hajnali öt óra körül
Márika.
– Azt hittem, alszol.
– Kicsinykét elnyomott a buzgóság, igaz, de rosszat álmodtam.
Setét alakok jöttek ki a Hül-lakásból, kés volt a kezükben, parázs a
szemük, és én hiába zörgettem be sorra az udvar minden ajtaján,
senki nem segített. Az emberek gonoszak.
– Mi itt vagyunk egymásnak – simogattam meg kis
komornám hátát. – És a barátok azért vannak, hogy segítsenek a
bajban.
– Vili urat mégis lecsapták, pedig sok barátja van. Még olyan
félelmetesek is akadnak köztük, mint a báró úr, meg az az
ordítozós főhekus, a Rudnay, oszt tessék, mi lett a vége.
– Attól tartok, hogy még semminek sincs vége, sőt, most
kezdődik csak igazán a tánc – sóhajtottam.
– A nyomozó aztat mondta, a támadó már rég elinalt, mire
valami munkások rátaláltak a Vili úrra – morfondírozott tovább
Márika. – De vajon mit keresett éjnek évadján az a bolondos
skribler a Vérmezőn, és hová lett a báró úr, mikor otthonról együtt
mentek el?
Makkay a kórházban hagyva minket, ígéretet tett, hogy
rögvest kimegy a helyszínre, és alaposan körülnéz, hátha talál
valami nyomot, ha pediglen sikerrel jár, értesít engem. Persze úgy
sejtettem, erre majd csak jócskán napfelkelte után számíthatok,
hisz lámpással a kézben botorkálni a Vérmező bokrai, fái közt
aligha lett volna célravezető.
A folyosó végén kinyílt egy ajtó, fityulás kedves nővér pillantott
felénk, majd visszafordulva a szobába mondott valamit az odabenn
tartózkodónak.
– Ülj fel szépen! – szóltam rá Márikára, aki azonnal
engedelmeskedett. – Azt hiszem, most végre megtudunk valamit.
Az orvosi szobából, ahonnan a nővér az imént kitekintett,
alacsony, körszakállas, erősen kopaszodó férfi lépett elő. Fehér
köpenyét kigombolva viselte, így mikor gyors léptekkel megindult
felénk, az úgy lobogott körötte, mintha viharos szélben járna.
Félúton járt, mikor erős, hosszú ujjai a mellényzsebébe nyúltak, és
onnan aranyláncon függő órát húztak elő. A kórházfolyosón
kivételesen akkora volt a csend, hogy az apró órafedél kattanása is
tisztán hallatszott.
– Ambrózy báróné, ha nem tévedek – állt meg előttünk
komoran az orvos. – Mondja, kedves, magácskának teljesen elment
az esze?
A fensőbbséges, mi több, már-már ellenséges hangtól néhány
pillanatra egészen megdermedtem, de aztán felhorgadt bennem az
arisztokratikus büszkeség, amit ugyan még csak négy napja
gyakoroltam, mégis egész jól ment.
– Kit tisztelhetnék az úrban, ha majd találok benne tisztelni
valót? – kérdeztem a padról fel sem állva.
A férfi intelligens tekintetében elismerő fény csillant.
– Kétségtelen, hogy ön az, akinek gondolom – biccentett,
továbbra is tenyerén tartva nyitott óráját. – Hallottam már hírét,
hogy az ifjabb Ambrózy báró újdonsült nejének nyelve élesebb,
mint az én szikém.
– Ezt most bóknak veszem – mondtam békülékenyen, és
csókra nyújtottam a kezem. – Mivel már tudja, én ki vagyok, tán
ideje volna önnek is bemutatkoznia, uram. Azután, ha úgy kívánja,
tovább sértegethetjük egymást.
– Doktor Haberern{147}, a sebészeti osztály főorvosa –
koccantotta össze cipősarkát és hajolt meg épp csak valamicskét a
férfi, a kezemre viszont ügyet sem vetett, inkább az órájára bökött.
– Ez itt azt mutatja, hogy kegyedék immár három órája ülnek a
huzatos folyosón, pedig én már az érkezésük után nem sokkal
megüzentem, miszerint a műtét sikerült, a beteg altatásban pihen,
új fejlemény pedig az ébredéséig aligha várható. Talán a nővér
elfeledte megkeresni kegyedéket?
– Szó sincs róla – feleltem. – Üzenetét maradéktalanul
megkaptam.
– Akkor hát mégis jogosan kételkedem a báróné
elmeállapotában – kattintotta be órájának fedelét doktor Haberern.
– Arra ugyanis semmi épeszű magyarázatot nem látok, hogy miért
kockáztatja a meghűlést, mikor ennek fikarcnyi értelme sincs.
– Ami az egyik embernek bolondság, az a másiknak kulcs
lehet az üdvösséghez – szóltam halovány mosollyal, miközben
felemelkedve a padról egyenest az orvos szemébe néztem. – Tarján
Vilmos a barátunk, és mivel tegnap este a férjemmel együtt indult
el valahová, ám eleddig kettejük közül csupán a szerkesztő úr
került elő, méghozzá igen rossz állapotban, ezért némi kórházi
huzat és az ön arroganciája sem gátolhat meg abban, hogy a lehető
leghamarabb friss hírekhez jussak.
Ekkor doktor Haberern, felrúgva az etikett minden szabályát,
hátrébb lépett, két kezét köpenye zsebébe süllyesztette, és oly
hűvös tárgyilagossággal mért végig, mint festő a mezítelen modellt,
akiről aktot készül pingálni.
 – Legyen hát – mondta nagy sokára. – Halljam, miféle kérdései
vannak a bárónénak?
– Tarján úr sérüléseinek természete érdekel.
– Van belőlük bőven. A jobb oldalon két borda eltörött, a
koponya hátsó részén repedés keletkezett, az orrát pedig meg
kellett reparálnom, bár attól tartok, ennek örök időkre nyoma
marad.
– Megállapítható, mivel bántalmazták a szerkesztő urat?
– Érdekes, hogy ezt kérdezi – vonta össze dús szemöldökét a
sebész, ami igen furcsa látványt nyújtott, mivel homloka majd a
tarkójáig ért. – A bordákat igen durva, gyilkos dühvel végzett
rugdosás törhette el. A cipőnyomok haloványan ki is vehetők a
beteg bőrén. A koponyát és az orrot viszont… Nos, erre még az
asszisztenciát végzők is felfigyeltek a műtőben. Ezt a két sérülést
valamiféle fémtárggyal, talán rövid nyelű kertészlapáttal
okozhatták. Az arcon nyomot hagyott a szerszám pereme, oly
szépen kirajzolva annak alakját, mintha a tettes üzenetet kívánt
volna hagyni nekünk.
– Miféle ember járkálhat a Vérmezőn éjnek évadján lapáttal? –
töprengtem hangosan.
– Talán egy mániás kertész, aki holdfénynél szeret ültetni –
tárta szét karját a sebész, hogy aztán tenyerével a két combjára
csapjon, így jelezve tanácstalanságát.
– Mikor beszélhetek Tarján úrral? – faggattam tovább.
– Az altatás hatása dél körül múlik el – felelte doktor Haberern.
– Ám azt, hogy a koponyasérülés mennyire súlyos, és a beteg
felébred-e belőle egyáltalán, jelenleg még én magam sem tudom
megmondani.
– Köszönöm a segítségét, főorvos úr – mosolyogtam rá, mint
egyik cinkos a másikra. – Azt pedig különösen, hogy
egészségünkért érzett aggodalmában még a jó modorról is
hajlandó volt megfeledkezni.
– Erre tettem esküt, báróné – hajolt meg ő hasonlóan
kétértelmű arckifejezéssel.
– Én viszont arra esküszöm, hogy csak ennyi kellett vón –
mutatott két ujjával morzsányi távolságot Márika, miután
kiléptünk a kórház kapuján –, és ha még egy rossz szót nyikkan a
Mili naccságáról, hát én úgy megrúgom őkelmet, hogy menten a
saját sintérasztalára röpül, oszt akkor műthette volna magát
napestig!
– Ne bántsd őt, te kis méregzsák! – nyugtattam haragtól piros
fülű komornámat. – Haberern doktor kissé nyers modorú ugyan,
de igazán jó ember. Azt hiszem, Vili aligha kerülhetett volna
ügyesebb kezekbe.
Kocsit fogtunk a hajnali derengésben, és egyenest haza
siettünk, ám arra egyikünk sem számított, hogy Andrássy úti
otthonunkban teljes felfordulás fogad.
– Sajnálom, nagyságos asszonyom, de én egy főúri családhoz
szándékoztam elszegődni, és nem a bolondok házába – jelentette ki
Malvin, aki a bőröndjén ülve várt minket az előszobában. –
Önöknél, kérem, se rend, se fegyelem, se méltóság nincsen, épp
ezért kénytelen vagyok azonnali hatállyal beadni a felmondásomat,
kikérve egész havi béremet, ahogy az jár.
– Majd mindjárt megmondom én, mi jár neked, te likas orrú
cúgos cipő! – tört ki Márikából a rég elfojtott feszültség. – Tán azt
hiszed, nem láttam, hogy még csak három napja szógálsz nálunk,
máris meglovasítottál két zsacskó cukrot meg három pakli
dohányt? Na rakjad ki magadat szépen az ajtón, mer ha én teszlek
ki, akkor neked szer’usz világ!
– Hát cselédünk, az már nincs – állapítottam meg a kanapéra
rogyva és úgy tűnik, miként azt egyszer Terka néni mondta,
báróból is erős hiányosság mutatkozik.
 – A szakácsné meg az a málészáj inas még kitart – jelentette
Márika a konyha felől érkezve, karján tálcával, amin a vaj, lekvár,
tojás és sonka mellett illatos tea gőzölgött. – Aszongyák, igen
megijedtek, mikor a Malvin patáliázni kezdett, mert felkelve a
gazdái közül senkit nem lelt idehaza, a bejárati ajtó viszont tárva-
nyitva állt.
Az, hogy távoztunkkor a lakást elfeledtük becsukni, engem
már meg sem lepett, hisz a mögöttünk lévő éjszakánál rémesebbet
eddig még sosem éltem át. Bár egyikünk sem merte kimondani, de
mindketten biztosra vettük, hogy Tarján Vili nem egyedül
keveredett bajba. Ambrózy báró az ő hívására és társaságában
távozott az este, így szinte kétségtelennek tűnt, hogy a támadás is
együtt érte őket.
Rohanhattam volna persze fűhöz-fához, Rudnaytól kezdve
Makkayn át egészen Agáta mamáig, ám ennek abban a
pillanatban nem sok értelmét láttam. A grófnőt csak felizgatnám, a
detektívet zavarnám a nyomkutatásban, Rudnay pedig e korai
órán tán még a bajuszkötőjét sem oldotta ki, így a történtekről
aligha tudhat többet, mint én.
Az a néhány falat és két csésze mézes tea, ami lement a
torkomon, épp csak annyi erőt öntött belém, hogy az ágyamig
elbotorkáljak. Márika segített megoldani a míderemet, majd
mindketten ledőltünk, és úgy aludtunk el egymás karjában,
mintha kupán vágtak volna.
Két óra jócskán elmúlt, mikor Horákné félve bekopogott.
– Bocsássák meg a nagyságos asszony, de a rendőrségtől
vannak itt – motyogta. – Nem az én dolgom volna szólni, csak hát
a cseléd ugye elment, a Boskót meg mégse küldhettem be a
nagysága hálószobájába.
Midert még olyan gyorsan nem fűztek be, mint ahogy Márika
keze járt. A nappaliban Makkay várt ránk szürke arccal, táskás
szemekkel.
– Meglett a fegyver, amivel Tarján urat leütötték – mondta
minden kertelés nélkül.
– Rövid nyelű kertészlapát, ha nem tévedek.
A detektív karikás szeme akkorára kerekedett, mint egy
csészealj.
– Honnét tetszik tudni?
– Haberern főorvos úr szakvéleményéből – feleltem. –Találtak
rajta ujjlenyomatokat?
– Találtunk, kérem, többet is. Jelenleg három éles szemű
őrmesterünk firtatja őket nagyítóval, de még nem leltek azonosat
az ismert bűnözők katalógusában.
– Valami más nyom?
– Körbekérdeztük a Vérmezővel szemközt lakókat – csóválta a
fejét elkeseredetten Makkay –, csakhogy mindenki aludt. Egyedül
valami Bartosek {148} állította azt, hogy a fájós gyomra miatt
virrasztott, és az ablakon kitekintve látta, amint egy nagydarab
glaccsos valami részeg alakot tuszkol be a kocsijába, aztán sietve
elhajt. Még csodálkozott is, hogy mióta ilyen jó szamaritánusok a
bérkocsisok, de ha nem kérdezek rá, mostanra már elfeledte volna
a dolgot.
Mivel a detektív több hírrel nem szolgálhatott, ráadásul alig állt
a lábán, útjára bocsátottam őt, majd Márikával sietve rendbe
szedtük a toalettünket, és rohantunk a kórházba.
– Sajnálom, de a beteg még mindig nem tért magához –
mondta az ügyeletes kedves nővér. – Haberern doktor szerint egy
olyan komoly fejtrauma esetén, mint amilyen a Tarján urat érte, ez
teljességgel megszokott. Tessenek talán holnap érdeklődni.
A Szent Rókusból a főkapitányságra hajtattam, és bár a titkár
próbált megállítani, egyenest a tárgyalóba mentem, mivel azt
mondták, hogy Rudnay épp ott tart eligazítást.
 – Ambrózy báró eltűnt – közöltem a főkapitánnyal. – Úgy
vélem, elrabolták.
– Magam is erre a következtetésre jutottam – bólintott
komoran Rudnay. – A délelőtt folyamán értesültem róla, hogy
Tarján Vilmost megtámadták, Makkay pedig töredelmes vallomást
tett a kegyednél tett kétszeri látogatásáról.
– Ne hibáztassa őt, hisz csak jót akart.
– A detektív kihágása most a legkisebb gondom – legyintett a
főkapitány. – Riadóztattam az egész állományt, de fogalmam sincs,
hol kerestessem a maga széllelbélelt báróját.
– Én most hazamegyek – mondtam. – Biztosra veszem, hogy
Wârnak, bármit tervez, rám is szüksége van. Azt akarom, hogy a
nyomorult megtaláljon, és a báróhoz vigyen.
– A legjobb embereimmel fogom figyeltetni a házat.
– Kérem, ne tegye. Bőven elég lesz egyetlen posztos, hogy Wâr
ne fogjon gyanút, és merjen cselekedni.
– Nem engedhetem, hogy magát is… – rémült meg Rudnay,
ám ajkamra tett ujjammal elnémítottam.
– Pedig engednie kell, főkapitány, különben sosem akadunk
Richárd nyomára – mondtam. – Ezt most a báró módszereivel lesz
muszáj intéznünk, azokat pedig nálamnál jobban senki nem
ismeri.
Lakásunk bejárati ajtaja ismét tárva-nyitva állt, a küszöbön
pedig Boskó inas tördelte fehér kesztyűs kezét.
– Csakhogy végre itthon tetszik lenni, nagyságos asszonyom –
nyöszörögte kétségbeesetten. – Látogatója… Azaz hogy
küldeménye… Nem, inkább mégis csak látogatója, igen… Szóval
úgy vélem… Bár hangsúlyoznom kell, hogy nem vagyok benne
egészen bizonyos, de azt hiszem, a nagyságos asszonynak vendége
érkezett, amit… Akarom mondani, akit ideiglenesen a nappaliban
helyeztünk el, ám…
 Kénytelen voltam szegény Boskót félretolni az utamból,
megszakítva szóáradatát, hogy végre a lakásba jutva a saját
szememmel lássam, miről zagyvái. Ám ami végül elém tárult, arról
még percekkel később sem tudtam elhinni, hogy igaz lehet.
A nappali közepén, a vaskos szőnyegen kényszerzubbonyba
csomagolva, arcán nyáltól csillogó, széles mosollyal Kaméleonka
ült.
 18
Kaméleonka
Pest, 1901. március 8.

– Ha még egy falatot legyűrök, úgy járok, mint Halusekné nyulai

mikor vizes lucernát ettek: egyet nyekkenek, azután kipukkadok,
oszt szer’usz világ! – szállt a kacagós szó Márika hangján,
csakhogy nem Márika szájából.
– Azannya köcsögit! – ámult el kis komornám az
étkezőasztalnál ülve. – Ez aztán a bűvészmutatvány! Hallod-e,
akár a cirkuszban is felléphetnél vele!
Kaméleon Ica, akinek nyakában szilvalekvártól, lágy tojástól és
méztől foltos kendő hirdette, hogy alaposan bereggelizett, elégedett
szusszanással dőlt hátra a székén. Mióta előző nap kiszabadítottuk
őt abból az átkozott bolondházi zubbonyból, folyton csacsogott,
hol engem, hol Márikát vagy épp a magára kereszteket hányó
Horáknét, meg az idegességében dadogó Boskó inast utánozva.
Arra azonban, hogy ki hozta ki a tébolydából és miért,
egyetlen mukkal sem válaszolt.
– Nagydarab, m… mo… morc férfiember volt az illető,
nagyságos asszonyom – mondta Boskó, aki távollétünkben az ajtót
kinyitotta. – Olyan p… po… pofa, már elnézést a szóért, akivel
fényes nappal se szívesen t… ta… találkoznék, nemhogy éjjel,
valami s… si… sikátorban. Tapasztalataim szerint, amik a
Koronában t… tő… töltött éveknek hála igen számosak, az ilyen
ipszék h… ha… hajlamosak elfeledni, hogy még nem egyenlítették
ki a cechet, és ha a szegény p… pi… pincér ezt szóvá teszi, hát
hozzávágjak az asztalt, sőt, néha még a sz… szé… széket is,
mondván, hogy az a b… bo… borravaló.
– Na, és mondott valamit? – kérdeztem.
– Csupán annyit, hogy a B… Bo… Bolyó professzor úr
utasítására ab… bá… báró úr lakásán kell hagynia ab… be…
beteget, és mire közölhettem volna v… ve… vele, milyen szokatlan
ez az eljárás, ő már le is b… bi… billegett a lépcsőn.
Márikával első dolgunk volt, hogy Kaméleonkát kimosdassuk,
és tiszta ruhát húzzunk rá. A fürdőben láttam először, hogy
egykori cellatársam mily rettentően sovány, és mennyi régi heg,
valamint néhány újabb keletű seb akad rajta. A karján lévő
vágásokat, amiket bizonyára a betört ablak üvege okozott, szépen
bekötöztük, a hátán virító égővörös hurkákra, zúzódásokra pedig
gyógykenőcsöt kentünk.
– Hát miféle pokolbéli hely az a Lipót, ahol így verik a
betegeket? – dühöngött Márika, miután Kaméleonkát vacsora után
lefektettük.
– Nem hinném, hogy Kaméleonkát a személyzet bántotta –
mondtam. – Legalábbis nem azok, akikre Verubek doktor felügyel.
Ő biztos nem tűrné az ilyesmit.
Éjjel aztán alig jött a szememre az álom. Folyvást csak arra a
levélre gondoltam, ami Kaméleonka kényszerzubbonya alól
pottyant ki.

Legdrágább Milikém,
te édes, drága, bájos fiatalasszony, hidd el,
számomra égő gyötrelem, hogy nekem kell
 közölnöm veled, miszerint a férjecskéd nagyon-
nagyon-nagyon rossz fiúcska volt, ezért úgy
döntöttem, megbüntetem. Tudom, mennyire
hiányozhat őneked, hisz még csak néhány napja,
hogy boldogságtok szárba szökkent, épp ezért
Richárdért cserébe aprócska ajándékot küldök
neked. Kaméleonka – ez az a borzalmas név,
amit a tébolydában ráaggattak, pedig hogy
gyűlölöm – legyen vigaszod abban a néhány
napban, ami még hátra van kicsiny játékunkból.
Most pedig figyelj rám jó, te cafka! A báród
kényre-kedvre kiszolgáltatva nálunk van, és
egyedül csak rajtad múlik, meddig ver az a
hazug szíve. Szaladgálhatsz felőlem a
főkapitányságra, vagy ahová csak kedved
tartja, de a székesfővárost el nem hagyhatod.
Várd az utasításaimat, és teljesítsd híven
minden parancsomat, különben…
Hisz te is tudod, édes Milikém, mi lesz
különben, nígy így?!

Csókollak, drága, örökké hűséges híved,

Wâr

– Menjünk rögvest az oberhére! – pattant talpra Márika

miután elolvastuk a levelet.
– Menjünk rögvest az oberhére! – visszhangozta Kaméleonka is
maszatos képpel, holtra rémítve komornámat, ak: akkor hallotta
először, kis védencem milyen tökéletesen tudja utánozni mások
hangját.
Én hosszan tanulmányoztam a szépen kalligrafált sorokat,
majd határozottan megráztam a fejemet.
 – Nem – mondtam. – Ennek semmi értelme nem volna. Már
közöltem Rudnayval, hogy ezentúl külön utakon járunk. Ő küldje
csak szét a detektívjeit, keresse a maga módján az emberrablók
nyomát, én viszont Ambrózy báró tanítását követem.
– Akkor hát mit teszünk? – kérdezte Márika izgatottan.
– …mit teszünk? – fordult felém Kaméleonka is.
– Egyelőre semmit. A kapkodás most végzetes lehet. Holnapra
majd kitalálom, merre tovább.
Jókor reggel becsöngettem Boskót, kezébe nyomva egy
papirost és némi pénzt.
– Kérem, siessen a legközelebbi postahivatalba, és adja fel ezt a
táviratot!
– Ahogy parancsolja, méltóságos asszonyom – válaszolt
teljességgel folyékonyan, amiből azonnal tudtam, hogy Horákné a
reggeli teába némi rumot is löttyintett. – Engedelmével, báróné,
egyúttal a tisztítóba is elmennék, mivel a cseléd távozása óta nekem
kell hajnalban a kandallókat begyújtanom, és
tapasztalatlanságomból kifolyólag ezt a hálóruhám kissé
megsínylette.
– Tegyen belátása szerint, Boskó, de csak miután a távirat
elment – feleltem szinte oda sem figyelve, mire az inas meghajolt és
távozott.
– Megy ez, kérem, mint csavargók hasa szilvalopás után –
vigyorgott Márika.
– Te meg miről beszélsz?
– Az urizálásról, naccságos asszonykám – intett komornám az
ajtó felé, amin Boskó az imént kiment. – Úgy teccik mán
pattogtatni a személyzetet, mintha kiskegyed is ezüstkanállal a
szájában gyött vón a világra.
– Igazán? Na jó, akkor most új feladatot kapsz, Márika –
mondtam neki szigorúan. – Mint komornámnak ezentúl
kötelességeddé teszem, hogy ha fennhéjázáson, urizáláson vagy
kőszívűségen kapsz, azonnal rúgj bokán.
– Az menni fog – bólintott hasonló komolysággal a kislány. –
Csak attól félek, hogy hamarost a többi cseléd a házban mind úgy
fog emlegetni engemet, mint a sánta báróné komornáját.
Nem tudom, mi lett volna velem ama borzalmas napokban
Márika és Kaméleonka nélkül. Talán beleőrülök a Richárd iránt
érzett aggodalomba, vagy tehetetlenségemben elgyengülök, és
végképp feladom a harcot. A két különös kislány azonban elterelte
a gondolataimat mindarról, amivel amúgy sem lettem volna képes
mit kezdeni, és ha nem is tudtak róla, segítettek helyes irányba
terelni maradék erőmet.
Erdős Renée épp az Úrangyala imádságra hívó harangszó{149}
idején robogott be a nappalinkba, és mivel igen felindult állapotban
volt, ráadásul a kalapja karimájáról esővíz csöpögött, egészen úgy
festett, mintha maga is viharvert angyali hírnök volna.
– Jöttem, amint kézhez kaptam a táviratodat – harsogta
harciasán, megijesztve ezzel a szőnyegen játszadozó Kaméleonkát
és Márikát. – Halljam, csibém, mi az a végzetes veszedelem, ami
miatt végre eszedbe jutottam.
Szóra nyitottam a számat, ám ő még korántsem fejezte be a
mondandóját.
– Persze amennyiben arról szeretnél panaszkodni, hogy a
házasélet mégsem olyan mámorító, mint azt remélted, már itt sem
vagyok! Tudod, csibe, én előre szóltam, hogy az elkapkodott
házasság…
– Richardot elrabolták – vágtam a szavába, ő pedig egész
testében megrendült, és ha Márika sietve alá nem tol egy széket,
tán még össze is rogy.
– Ne bolondozz, csibe! A táviratod csak azért talált otthon, mert
könnyű meghűlés gyötör, így ma rosszul tűröm a tréfát.
 – Szó sincs tréfáról, sőt, akad még több rossz hírem is –feleltem
szándékosan lassú, patikamérlegen kiporciózott szavakkal, és mivel
immár biztosra vettem, hogy Renée teljes figyelme az enyém,
minden titkomat elébe tártam.
– Gyilkosságokkal kizsarolt leánykérés? Őrült levelekben
küldözgetett utasítások? Hamis esküvő? – morzsolta az alig
felfogható szavakat.
– Az esküvőnk nem volt hamis – helyesbítettem. – Teljesen
törvényesnek és valódinak kellett lennie, különben Wâr felbőszül,
még több ártatlan életet oltva ki.
– Valódi vagy sem, most már értem, miért látszottál olyan
boldogtalannak – Renée szörnyülködve csóválta a fejét. – A te
báród igazán piszok egy alak, hogy belerángatott ebbe az egészbe.
– Ebben is tévedsz – feleltem. – Richárdnak szemernyit sem
kellett engem unszolnia, teljesen önként vállaltam a dolgot, elvégre
magánzó detektívként mást nem is tehettem.
– Szóval még most is véded azt a pernahajdert! Jól van, tedd
csak, ez most aligha fontos. Inkább arról beszélj, hogy van szegény
Vili?
– Ma még nem néztem be hozzá, de úgy vélem, továbbra sem
tért magához, mert arról értesítést kaptam volna.
– Kitől?
– Haberern főorvos úr ígéretét bírom, hogy amint Vili felébred,
küldöncöt meneszt hozzám.
– Eh, csibém, te még hiszel az ilyen alakoknak? – legyintett
Renée. – Egyik kezükkel az ápolónők után nyúlkálnak, a másikkal
épp valamelyik beteg máját metélik fel, közben meg azt sem
tudják, hol jár az eszük. A legjobb lesz, ha máris indulunk a
Rókusba, de előbb áruld el, miért hívtál ide?
– A segítségedre van szükségem – mondtam Kaméleonka mellé
guggolva, hogy megsimogassam a fejét. Ő rám pillantott,
mosolygott, majd tovább játszott a két nyűtt bábbal, ami a levéllel
együtt a kényszerzubbony alól került elő. – Valakire rá kell bíznom
a védencemet, míg én a bárót keresem.
– Hát rám aztán nem, csibém – jelentette ki már-már rémülten
Renée. – Nagyon bájos teremtés a maga módján, bár az orrát nem
ártana időnként megtörölni… Igen, úgy, köszönöm, Márika… de a
gyermekkertész szerepére jómagam teljességgel alkalmatlan
vagyok. Mutass rá bármelyik férfira, csibém, én kettő perc alatt
elcsábítom, bökverset írok róla, vagy ha az kell, beverem a fejét az
esernyőmmel, ám mint mondám, a pesztráláshoz annyit sem értek,
mint kazánkovács a keresztszemes kézimunkához.
– Majd én ügyelek rá – ajánlkozott kis komornám, de én ismét
csak a fejemet ráztam.
– Téged a közelemben akarlak tudni, bárhová is megyek –
magyaráztam. – Horákné és Boskó sem alkalmas a feladatra, pedig
nekem most szabad mozgásra volna szükségem.
– Vidd vissza a Lipótra – javasolta Renée, majd rögvest
gondterhelt fintort vágott. – Bár ha jobban belegondolok, én oda
csakis az ellenségeimet tenném be.
– Azt hiszem, Kaméleonka valamiként kapcsolatban áll a
zsarolással és így Richárd elrablásának valódi okával – böktem ki a
gondolatot, ami fél éjszaka ébren tartott. – Wâr nem csak azért
küldte hozzám a kislányt, hogy lefoglaljon vele. Olyan ez inkább,
mintha… Nem is tudom, hisz csak megérzés, de mintha
Kaméleonka maga volna az üzenet, amit Wâr nyíltan nem akar
közölni, ám azt szeretné, hogy megfejtsem.
– Kirakós játék – bólintott értőn Renée. – A kislány pedig fontos
darab.
– Ezt akarom kideríteni, csak épp nem tudom, kire bízhatnám
szegénykémet, míg én a várost járom.
– Na látod, csibe, mégis csak jól tetted, hogy engem hívtál
segítségül, mert pesztonka ugyan nem lehetek, viszont van egy
remek ideám – állt fel barátném hirtelen, széles kalapjáról még
mindig apró vízcseppeket permetezve szét. – Öltözzetek gyorsan,
én addig fogok egy bérkocsit.
– Hová lesz a merre, naccsád? – kiáltott utána Márika.
– Oda, ahol Miliért akár a csillagokat is leszaggatnák az égről –
kukkantott vissza az ajtófélfába kapaszkodva Erdős Renée. – Vagy
tán már elfeledted, csibe, hogy néhány nap óta nemcsak férjed, de
anyósod is van?

Agáta mama az emeleti nagyszalonban fogadott, megölelt, hellyel

kínált, majd miután ő maga is leült, csupán ennyit mondott:
– Halljam hát a teljes igazságot!
Úgy peregtek belőlem a szavak, mint a kinti lassú, márciusi eső
hideg cseppjei, melyek a franciaablakon túl az Ambrózy-villa
tavaszt váró parkjának sáros földjére hulltak. A grófnő rezzenetlen
arccal hallgatta végig a Wâr-féle zsarolás eszement históriáját.
– Tarján szerkesztő úr még mindig eszméletlen – értem végére
a mondandómnak. – Idefelé jövet benéztünk a Rókusba, ám
Haberern doktor nem sok jóval biztatott. Attól tart, hogy a
fejsérülés nyomán vérömleny keletkezett, ami akár végzetessé is
válhat. Mikor ott jártunk, épp a röntgengépbe vitték szegény Vilit,
hogy belenézzenek a koponyájába.
– Imádkozni fogok érte – mondta száraz gallyroppanáshoz
hasonlatos hangon Agáta mama. – Megérdemli, hisz igazán jó és
becsületes fiatalember, aki nagyon szerette a fiamat.
Szerette – a múlt idő használata szíven ütött.
– Richárdot minden bizonnyal elrabolták, de fogalmam sincs,
milyen céllal – mondtam.
 – A végső cél számomra nem kétséges – felelte Agáta mama,
miközben kissé megemelte az állát, mintha így akarna
szembenézni az elkerülhetetlenül rárontó szélviharral. – Mindig
tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, bár azt reméltem, nem élem
meg.
– Miféle nap?
– Az, amelyiken a kisebbik fiam áldozatául esik a
szenvedélyének. A bűnt üldözni nemes életmód, ám legalább olyan
veszélyes, mint háború idején katonaként a frontvonalban küzdeni.
Richárd tudta ezt, és remélem, kedvesem, hogy immár maga is
felfogja: a magánzó detektívek ritkán hosszú életűek.
– Meglehet – ölemben heverő kezem ökölbe szorult, és én is
felvetettem az államat. – Csakhogy eszem ágában sincs ebbe
belenyugodni. Én tudom… Tökéletesen tisztában vagyok vele, sőt,
megértem, hogy a grófnő immár nem tekint többé a rokonának,
mi több, talán még a barátjának sem. Becsaptuk önt, igen.
Hagytuk, hogy megszervezze és levezényelje hamis esküvőnket, és
még csak be sem avattuk ebbe az egész galádságba. Richárd… A
báró úr azt mondta, a grófnő sosem egyezne bele, hogy holmi
zsarolásnak engedve bohóctréfát űzzünk az Erdődy és Ambrózy
családdal, tudtukon kívül némaszereplőnek használva őket ehhez
az aljas kutyakomédiához. Mindketten úgy véltük azonban, hogy
a gyilkosságokat meg kell állítanunk, ehhez pedig Agáta mama…
Nos, ehhez a grófnő félrevezetése még elviselhető árnak tűnt.
Elhallgattam, ő pedig nem válaszolt, csupán fekete
csipkekesztyűbe bújtatott kezét nézte, melynek ujjai szorosan
összefonódtak. Az ablakon túl elviselhetetlen zajt keltve hullt a
méla eső, a szalon kandallójában égő tűz lángjai fülsiketítőn
harsogtak, valahol a házban pedig molylepke szárnya vert
hadimarsot egy lámpabúrán.
– Amint e förtelmes ügy lezárul – szólaltam meg ismét, hogy
ne kelljen tovább hallgatnom a fenti ricsajt –, Richárd azonnal
elválhat tőlem. Ha a család becsületének megóvásához az kell,
hajlandó leszek ismét eljátszani a gyengeelméjű fiatalasszonyt, aki
a házaséletet megismerve hisztériába esett. Bolyó professzor
bizonyára hajlandó lesz kiállítani erről a megfelelő orvosi
papírokat, így Richárd nevén nem esik folt, legfeljebb szánni
fogják, mily nagyon melléfogott velem. A válópör után pedig
örökre eltűnők az életéből, hisz ő úgysem azért kérte meg a
kezemet, amiért én… Amiben én oly régóta reménykedtem. A
házasságunkat egy őrült gyilkos kényszerítette ki, és bár én
őszintén szeretem Richárdot, ő nem…
– Ennyi elég is lesz mára a gyónásból – vágott a szavamba
mély sóhajjal Agáta mama, miközben felállt a helyéről. – Ha jól
hallottam, vendéget hozott a házhoz.
Magam is felemelkedtem a székről, és egyenesen a grófnő
szemébe nézve feleltem.
– Kaméleonka kulcsszereplő lehet az ügyben, de nem értem,
miért. Szeretném őt néhány napra az Ambrózy-villa gondjaira
bízni, míg én utánajárok néhány dolognak.
– Mire készül pontosan?
– Richárd módszereit követve eredek Wâr nyomába, és
leleplezem a gazembert, mielőtt bánthatná a férj… A báró urat.
Annak látványába, ahogy a következő pillanatban Agáta
mama arcán röpke mosoly suhant át, egészen beleszédültem. A
grófnő elém lépett, megfogta mindkét kezemet, és mélyen a
szemembe nézett.
– Menjen, gyermekem – mondta halk, biztató hangon –, és ha
képes rá, mentse meg az én önző, makacs, gyönyörű, szerencsétlen
fiamat. Útravalóul pedig csak annyit, hogy bármerre is fordul a
sors kereke, Richárd igenis a kegyed férje, én pedig, Milikém,
örökké a menyemnek, sőt, szeretett leányomnak fogom tekinteni
magát.
A régi szobámban mindent úgy találtam, ahogy hagytam,
leszámítva azon dolgok hiányát, amiket már régebben átvittem az
Andrássy úti lakásba. Amire azonban most szükségem volt, az
még mindig az asztalom kulcsos fiókjában rejtőzött, így hamar rá
is leltem.
A Bulldog revolver markolata hűvösen simult a tenyerembe. A
töltényeket tartalmazó dobozzal együtt a fegyver is kényelmesen
elfért a retikülömben, amit épp abban a pillanatban kattintottam
össze, mikor Renée bekukkantott az ajtón.
– Indulhatunk, csibe? – kérdezte nyugtalanul. – A kocsis
odakinn már pacallá ázott, így biztos dupla viteldíjat fog követelni.
– Ne félj semmit, drágám! – mosolyogtam rá, baljóslatban
lóbálva meg a retikülömet. – Mostantól bárki hepciáskodik velem,
van itt elég muníció, hogy kifizessem.

Mikor megláttam szemében a borzadályt, inkább úgy döntöttem,

hogy Márikát mégis az Ambrózy-villában hagyom, és Erdős Renée
társaságában megyek a Lipótra. Kis komornám úgy tett, mintha ez
nagyon bántaná, elvégre mellettem volna a helye, de végül nagyon
is könnyen hagyta magát meggyőzni arról, hogy neki most sokkal
több hasznát veszem, ha Kaméleonkára vigyáz.
Agáta mama azt szerette volna, ha a címeres hintóval megyek,
mert úgy Gáspár bácsi vigyázhat rám, én azonban nem akartam
feltűnést kelteni. Így is biztos voltam benne, hogy Wâr tekintete
mindenhova követ, hát miért könnyítettem volna meg a gazember
dolgát? A fiákert, amivel Pestről érkeztünk, szerencsére nem
engedtem el, és mivel Terka néni behívta a jó meleg konyhába, a
kocsis sem volt olyan morc, mint azt Renée feltételezte.
 A bőrtetőn egyhangúan kopogtak az esőcseppek, midőn
leereszkedtünk a Svábhegyről. Én a párás ablakon bámultam
kifelé, de éreztem, hogy barátném egész úton engem fürkész.
– Úgy tűnik – szólalt meg végül, mikor épp a hadapródiskola
előtt hajtottunk el –, hogy a te báród valóban talpig úri ember.
Csodálkozva pillantottam Renée-re, mire ő nyomban
megválaszolta ki nem mondott kérdésemet.
– Honnan veszem ezt? Nos onnan, hogy bár feleségül vett, és
több éjszakát is együtt töltött veled, ennek ellenére te még mindig
az a… Miként is fejezhetném ki magam úgy, hogy bele ne pirulj?
Szóval még mindig romlatlan kiscsibe vagy.
– Ennyire zöldnek látszom?
– Nem zöldnek, sőt! Inkább olyan érett gyümölcsnek, amit
még nem szakajtottak le.
– Elfelejted, kedves, hogy a mi frigyünk csupán erővel
kikényszerített komédia.
– Az érzelmek viszont, amik benned lakoznak, nagyon is
valódiak – kacsintott rám Renée. – Ám úgy tűnik, a te báród volt
olyan gentleman, hogy ezt nem használta ki.
– Vagy épp én nem hagytam magam – vetettem fel büszkén az
államat, mire barátném úgy paskolta meg a térdem, miként a
füllentés gyermekek feje búbját szokták.
– Hát persze, kiscsibém – mondta csalafinta fél mosollyal –,
másként aligha történhetett.
Mivel az eső még inkább rákezdte, eszem ágában sem volt a
kapunál kiszállni. Fiákerünk végighajtott a parkon átvezető széles
úton, majd fel a kocsirámpán, és végül az esővetővel védett
főbejáratnál állt meg. Amint beléptünk a hangosan zörgő,
üvegezett ajtón, a tébolyda nyomasztó légköre azonnal rám
telepedett. Bezzeg Erdős Renée egészen másként reagált. A
hatalmas előcsarnokban megállva széttárta a karját, és mélyen
beszívta a klórtól és emberi végtermékektől szagló, sűrű levegőt.
– Érzed ezt, csibe?! – mondta átszellemültem – Mindig is
kíváncsi voltam, milyen egy tébolyda belülről, és tessék, pont erre
számítottam. Ez a ház tele az emberi lélek legmélyéből felbugyogó,
tökéletesen kendőzetlen kipárolgásokkal. Itt nincs megjátszás,
hazugság, titkolózás. A falakból nyílt kéjvágy, szabadjára engedett
gyűlölet, fékezhetetlen sóvárgás, őszinte harag és hamisság nélkül
kimondott szeretet árad.
– Meglehet, bár én egészen más kipárolgásokat vélek érezni –
jegyeztem meg csendesen.
– Az őrültek sosem hazudnak, épp ezért tekintik őket őrültnek
– közölte határozott véleményét Renée. – Ha csak néhány napot
tölthetnék közöttük, olyan, de olyan verseket tudnék írni…
– Folytasd csak így tovább, és akkor bizonyára teljesül a
vágyad – biztattam lila ködökben lebegő barátnémat. – Ám addig
is megkérnélek, inkább nekem segíts.
A portás végre meglátott minket, és bizonyára fel is ismert,
mert úgy rontott ki apró fülkéjéből, mint aki tűzvész elől menekül.
– Nagyságos báróné! Hölgyem! – hajlongott előttünk oly
mélyen, hogy majd leesett fejéről az egyensapka. – Máris üzenek a
doktor úrért. Csupán egy perc, vagy annyi sem. Addig is, kérem,
tessenek bátran helyet foglalni itt, esetleg amott.
Az előcsarnok ablakokhoz közeli részét kényelmesnek tetsző
pamlagok, karszékek és apró, bár igen egyszerű asztalkák
foglalták el. Némelyiken fonnyadt cserepes virágok, bádog
hamutartók és ottfeledett, régi újságok hevertek.
– Te csibe, ezek már vártak rád – súgta Renée, miután leültünk.
Közben a csoszogó léptű portás térült-fordult, és máris előkiabált
egy beteget, akit – lévén szellemileg jobb állapotú – afféle tébolydái
londinerként használhattak.
– Magam is úgy vélem – bólintottam. – Csak azt tudnám,
miért?
A lipótmezei tébolyda gigantikus méretű épületegyüttes volt,
így nem csoda, hogy a fiatal Verubek doktor csak jó tíz perccel
később került elő.
– Bocsánatát kérem, báróné, amiért megvárakoztattam –
csókolt kezet meglehetősen idegesen. – Egyben hadd fejezzem ki
egész intézményünk legmélyebb sajnálatát. A vizsgálat már
folyamatba tétetett, a rendőrséget is értesítettük, így minden
remény megvan arra, hogy a beteg hamarost előkerül.
– Tartsuk be az illendőség követelte sorrendet, doktor úr –
pillantottam rá kalapom pereme alól. – Először is hadd mutassam
be önnek a kíséretemben tartózkodó hölgyet. Erdős Renée
kisasszony, ez itt Verubek Gusztáv doktor, az én kis védencem
kezelőorvosa.
– Nagyon örvendek – biccentett kissé hanyagul a férfi. –
Magácska az a költőnő, aki azokat a botrányos verseket írja a fiatal
leányok titkos álmairól.
– Ön is úgy véli, hogy botrányosak? – kérdezte Renée, és nem
nyújtotta kézcsókra a kezét.
– A legkevésbé sem – felelte Verubek. – A kamaszkorban
felszínre kerülő erotikus vágyaknál nincs természetesebb,
mondhatni, emberibb megnyilvánulás, elfojtásuk viszont gyakorta
okoz hisztériát, mely könnyen fokozódhat elmezavarrá.
Amennyiben kegyed versei néhány olvasóban segítenek feloldani
eme pszichés gócokat, úgy akár kolleginának is tekinthetem önt.
– Nos, azt hiszem, ezt jobb lesz bóknak vennem – vonta össze
szemöldökét Renée, kinek aligha tetszett a férfi orvosi
felsőbbrendűsége.
– Az etikettnek eleget téve – ragadtam ismét magamhoz a szót
most végre rátérhetünk közös dolgainkra. Elárulná nekünk, doktor
úr, miért emlegetett az imént vizsgálatot és rendőrséget?
 – Hát kegyedet még nem értesítették? – Verubek gyilkos
pillantást vetett a kissé hátrébb várakozó portásra, majd újra felém
fordult. – Az ön védence, báróné, eltűnt.
Felmerült bennem, hogy kínzom még kicsit a pasast, ha már
oly lekezelő volt az imént Renée-vel, de aztán ráébredtem: nincs
időm efféle kislányos játszadozásra.
– Megnyugodhat, doktor úr, Kaméleonka jó helyen van –
mondtam. – Tegnap beállított hozzánk egy különös alak, aki azt
állította magáról, hogy a tébolyda ápolója, és átadta nekünk a
beteget.
– Az nem lehet, kérem – kiáltott Verubek Gusztáv. – Mi égre-
földre keressük őt, és az alkalmazottaink egyike sem merészelné…
– Pedig higgyen nekem, valaki igenis merészelte, bár
megengedem, hogy nem ápoló volt. Kaméleonkát
kényszerzubbonyba csomagolva tette át a küszöbünkön, azt
állítva, hogy Bolyó igazgató úr utasítására cselekszik.
– Ez mindjárt kettős nonszensz – rázta a fejét értetlenül
Verubek doktor. – Egyrészt a Lipóton már évek óta nem
alkalmazzuk a mechanikai restraint {150}, sőt, immár a kémiai
restrainnel is kezdünk felhagyni, mivel a chloraihydrat és a
hyoscin{151} fölös izgalmat, mozgásvihart, sőt, gyakorta ijesztő
hallucinációkat, víziókat váltott ki a betegeknél. A rácsos ágyat és a
párnázott cellába zárást is csak akkor vetjük be, mikor a páciens
ön- és közveszélyes. Ami pedig Bolyó kollégát illeti, nos, ő négy
napja Bécsben tartózkodik, így semmiképp nem adhatott utasítást
a beteggel kapcsolatban.
– Talán még az elutazása előtt tette – vetette közbe Renée.
– Az én tudtomon kívül biztosan nem – húzta ki magát a fiatal
orvos már-már sértetten. – A nevezett beteg az én páciensem.
– Nos, doktor úr, akárhogy is, Kaméleonka jelenleg nálam van,
és remekül érzi magát – néztem fel rá annyira szigorúan,
amennyire csak tudtam. – Én pedig most azért jöttem, hogy
kiderítsem, mi folyik ebben a nagynevű intézményben.
Megkérhetem önt, hogy legyen ebben a segítségemre?
– Természetesen, báróné, habár fogalmam sincs, hogyan…
– Majd én megmondom. Mint bizonyára tudja, a férjem igen
neves magánzó detektív.
– Ki ne ismerné Ambrózy báró bravúrjait?
– No persze – biccentettem. – Mivel jómagam is segítek neki a
bűnügyek felderítésében, bizonyos vagyok benne, hogy
Kaméleonka nem véletlenül lett kicsempészve az önök patinás
műintézményéből. A kislány múltjának valamiként köze kell,
legyen az esethez, amin Ambrózy báró jelenleg dolgozik, így
rendkívül sokat segítene, ha megengedné, hogy bepillantsak a
kartotékjába.
– A beteglapok nálunk szigorúan titkosak – jött zavarba
Verubek. – Talán, ha Bolyó igazgató úr itt volna…
– Ki helyettesíti őt a távollétében?
– Salgó főorvos úr.
– Remek, őt ismerem – szóltam magabiztosan, és belekaroltam
a döbbent orvosba. – Megkérhetném, doktor úr, hogy kísérjen
minket az irodájába?
Amint Salgó Jakab meglátott, jócskán tar fején azonnal apró
verejtékcseppek ütköztek ki. Felugrott az íróasztala mögül, elém
sietett, miközben indulatosan közölte:
– Azt sem tudom, hová legyek az aggodalomtól, drága
Hangay kis… Akarom mondani, tisztelt báróné. Annyit azonban
ígérhetek, hogy amint a felelősök előkerülnek, magam csukom
őket a karcerbe.
– Az imént Verubek doktor úr épp arról tájékoztatott, hogy
önöknél már nem dívik a mechanikai restrain – mosolyogtam rá. –
Különben pedig nyugodjék meg, Kaméleonka immár jó kezekben
van, és ott is marad, míg ennek a csúnya ügynek a végére nem
járunk.
A főorvos, aki korábban kis védencem egyik legnagyobb
szakmai csodálója volt, elhűlve hallgatta végig beszámolómat a
gyanús ápolóról.
– Hogy nézett ki az az alak? – kérdezte sz.űkre húzott
szemmel.
– Sajnos jómagam nem láttam, a személyzetem pedig a
megfigyelésben nem túl ügyes, de annyit mondhatok, hogy
tagbaszakadt, durva arcú férfi volt, akinek feltűnően ingó a járása.
– Érdekes – morfondírozott íróasztalának támaszkodva Salgó.
– Ez a leírás emlékeztet valakire, ám sajnos ha elektrosokkolnának,
sem jutna eszembe, kire.
– A villanyossagot később is ráérünk bevetni – legyintettem,
mint aki komolyan veszi a lehetőséget. – Most beérném azzal is, ha
megengedné, hogy belekukkantsak Kaméleonka aktájába.
– Én említettem a bárónénak, hogy nálunk az orvosi
titoktartást igen szigorúan vesszük – motyogta Verubek doktor.
– Ami nagyon helyes – bólogattam. – Ebben az esetben viszont
könnyen lehet, hogy az akta olyasmit rejt, ami nem csupán
Kaméleonka tébolydából való kilopására, de egy ennél sokkal
súlyosabb bűntettre, sőt, gyilkosságok sorára is fényt deríthet.
A két orvos lopva pillantott egymásra. Verubeken látszott, hogy
szívesebben tartaná magát a szabályokhoz, elvégre én nem a
törvény embere – rendőr, ügyész vagy bíró –, csupán egy magánzó
detektív locsifecsi felesége és az ápoltjuk pártfogója vagyok. Salgó
viszont régebbről ismert, továbbá tudott Bolyó professzor és
Richárd különleges együttműködéséről is, így végül ő határozott.
– Legyen hát! Kérem, kolléga úr, személyesen hozzon ide
minden iratot, ami a Kaméleonka néven ismert betegre vonatkozik.
Húsz perccel később mind a négyen döbbenten álltunk az
íróasztal körül. Értetlenségünk oka kettős volt. Egyrészt a Verubek
doktor által elhozott papírok legtöbbjét valaki vörös tintába mártott
tollal összefirkálta, egyetlen szót írva rájuk számtalanszor:
HAZUGSÁG. A merénylő oly heves indulattal tette a dolgát, hogy
a papír sok helyen felhasadt, és úgy tűnt, különösen azok az
oldalak dühítették, amiket a kislány felvételekor maga Bolyó
professzor töltött ki.
Az őrült pusztítást látva Salgó főorvosnak eszébe jutott, hogy
az igazgató szobájában lévő Wertheim szekrényben minden beteg
anyagából őriznek egy másolatot, hát átment Kaméleonka
anyagáért. Mikor azt kinyitottuk, akkor szakadt ránk a második,
még felfoghatatlanabb meglepetés.
– Ez nem stimmol – mutattam az összefirkált és az ép felvételi
kartonokra. – Az osztályon őrzött lapon azt írták, hogy a kislányt
1890. március 21-én hozták be az utcáról. „Hozzávetőlegesen
hétesztendős, rendkívül rossz állapotban lévő gyermek, aki
teljességgel zavart és képtelen a beszédre.”
– Magam is így tudom – bólintott Salgó doktor. – Igaz, én nem
voltam jelen az érkezésénél, akkoriban a férfiosztályon dolgoztam,
de később elfogadtam a kartonra felvezetett adatokat.
– Nos, akkor önt is becsapták. A páncélszekrényben őrzött
lapon ugyanis az áll, hogy Kaméleonkára 1894. március 14-én
találtak rá a Virányosban, a villanyos vasút végállomásának
közelében Öltözékéből ítélve, mely csupán hálóingből, kiskabátból
és fél pár cipőcskéből állt, a rendőrök úgy vélték, hogy elszökhetett
otthonról, ám hiába várták a szülők jelentkezését, soha nem kereste
senki.
– Ez négy év különbség – kiáltott Verubek doktor. – Ha
mindkét esetben hétévesnek saccolták a kislányt, akkor az egyik
felvételi karton szerint jelenleg tizennyolc, míg a másik szerint
csupán tizennégy éves lehet.
 – Amilyen állapotban rátaláltak, még az sem biztos, hogy a
kislány valóban hétesztendős volt – legyintett Salgó doktor. –
Engem inkább az érdekelne, hogy lehet nálunk ugyanannak a
betegnek két merőben különböző adatlapja.
– Csakis úgy, ha meghamisították – igazítottam ismét egymás
melle a két papirost. – Ezt pedig senki más nem végezhette el, mint
az az orvos, aki annak idején Kaméleonkát felvette és mindkét
kartont aláírta.
Verubek és Salgó egyszerre hajoltak a lapok fölé, kezükkel
igazgatva ezüstkeretes szemüvegüket.
– Bolyó Károly főorvos – koppintottam a papírokra. – A két
aláírás teljesen azonos, önök pedig bizonyára igazolni tudjak, hogy
hitelesek-e, hisz naponta látják az igazgató úr kézjegyét.
A két orvos kényszeredetten bár, de elismerte a tényt: főnökük,
aki épp Bécsben tartózkodott, valóban meghamisította Kaméleonka
más kollégák által is látható kartonját, miközben az eredetit a
széfjében őrizte.
– Hohó! – szólalt meg ekkor Renée, aki a páncélszekrényből
származó iratok közül kötegnyi számlát húzott elő. – Ezt nézd
meg, csibe!
A doktorok becenevem hallatán kissé hökkenten kapták fel a
fejüket, ám engem sokkal inkább az érdekelt, amit a barátném
talált.
– Kaméleonka ápolásáért 1895 májusa óta egészen a múlt
hónapig rendszeresen nagy összeget fizetett valaki – mosolygott,
mint a telihold, Erdős Renée. – No, és vajon ki a csuda lehetett az?
Ambrózy Richárd br. – állt a számlák alján jól olvashatóan.
 19
És eljő a Kerberosz
Buda-Pest, 1894. március 9.

A szeszélyes, lágy hullámokat vető tüllfüggönyön és a dupla üvegű

ablakon túl domborodott a Hárs-hegy és előtte az erdővel borított,
gyönyörű völgy. Richárd tudta, hogy ha a magas támlájú ágyban
kissé feljebb húzódna, háta mögé gyűrve a párnákat, akkor
mindezt a panorámát teljes szépségében csodálhatná, ám félt
megmozdulni. Anna, bár dél is elmúlt, még mindig mélyen aludt,
hisz az előző éjjelt végigtáncolták. A Vigadóban rendezett
Tündérest, mint minden évben, most is rendkívül népszerű éke volt
a farsangi bálok sorának. A fellépők között csupa olyan híresség
találtatott, mint az utolérhetetlenül huncut Blaha Lujza, a sejtelmes
Küry Klára és a bájos Török Irma, aki Herczeg Ferenc csakis eme
alkalomra írt kicsiny komédiájában, A nyolcadik Gyurkovics lány
című jelenetben kacagtatta meg az úri közönséget.
Richárdnak még mindig zsongott a feje, ha a fényes báli
forgatagra gondolt. Nem kedvelte az efféle összejöveteleket, de
Anna minden egyes alkalommal, mikor táncolhatott, oly boldog
volt, mint a kalickájából kiengedett énekesmadár. Az ifjú bárónak
pedig – ez nem tagadható – már majd’ két hónapja kizárólag az
töltötte ki minden gondolatát, hogy a most csendesen mellette
heverő leányt boldoggá tegye.
Azon a borzalmas napon kezdődött ez a különös liezon, mikor
a Pilisy-házból mindketten kitiltattak. Hála a kis kokottnak, ki
Anna levelét ügyesen kézbesítette, Ambrózy báró egyenest a
Kamara-erdőbe hajtatott, és a Budakeszi út 73-as szám alatt meg is
lelte a Csendilla névre hallgató villát. A fehér épület az utcai kapu
felé egy, míg az ősfás parknak is beillő hátsó birtokra két emelettel
nézett. A főbejárathoz kövezett sétány vezetett, a széles lépcsők fölé
kinyúló terasztetőt dór oszlopok tartották, és az üvegezett ajtót
szigorú ábrázatú, dragonyos alkatú cselédasszony nyitotta ki.
Hogy eztán mily sorrendben követték egymást az események,
arról Richárdnak már csupán homályos emlékei maradtak. Anna
sírt, ez bizonyos, és nem értette, hogy Róza asszony, aki korábban
mindig oly kedves volt vele, miért dobta ki őt a házából. Az ifjú
báró sem tudott magyarázattal szolgálni, ám erősen fogadkozott,
hogy valahol, valamikor igenis a nő közelébe fog jutni, és akkor
addig rázza majd, míg ki nem hull szájából az igazság.
– Addig viszont, ha úgy kívánja… Ha úgy akarod, mindennap
eljövök ide. Nem érdekel, hogy ki és mi okból akar tőled távol
tartani, mert amit irántad érzek…
Ambrózy báró csak másnap tért vissza az Erdődy-palotába,
ahol senki nem faggatta, ő pedig konokul hallgatott. Nagyapja
ugyan látta, hogy a költözködéssel járó gondok terhére vannak az
unokájának, ám mivel Richárd napközben továbbra is buzgón
rakosgatta az iratokat, megtöltve velük a vasalt ládák gyomrát, és
csupán estefelé hívott konflist, hogy aztán reggelig színét se lássák,
így a gróf sem feszegette a dolgot.
Szombat este aztán minden egy csapásra szebb lett. Trittner
Anna egyszerű, közvetlen bája, szellemes humora, tájékozottsága a
világ dolgaiban, és főleg hatalmas, smaragdzöld szeme éppúgy
elbűvölte Erdődy grófot, miként az unokáját.
– Ön, kisasszony, igazi unikum! – búcsúzott a vacsora
végeztével Annától. – Örömmel tölt el, hogy Richárd ily ritka
ékkőre lelt.
– Bocsássa meg a szemtelenségemet, gróf úr, de ön tévedni
méltóztatik – felelt a leány, oly lágyan, finoman simítva meg a
mellette álló Richárd karját, mely mozdulat csakis az érett
asszonyok őszinte, óvó szerelmének jellemzője. – Az ékkő nem én
vagyok. Ez a bók inkább az ön unokájára illik, kinek jómagam
legfeljebb szerény foglalata kívánnék lenni, amennyiben nincs
ellene kifogása.
– A kisnemes is nemes – talált a köztük lebegő kérdés leg-
közepébe Erdődy gróf. – És mivel modern időket élünk, ki vagyok
én, hogy bármi nemesnek az útjába álljak?
Miután Anna egyetlen este így „megfőzte az öreget”, Ambrózy
báró biztosra vette, hogy a későbbiekben Agáta mama sem emel
majd kifogást a kapcsolatuk ellen. Csupán Vén Bódis Gáspár
fintorgott, morgott naphosszat, egyre csak a rosszhírű házat
emlegetve, ahol a fiatalok megismerkedtek, ám rá senki nem
figyelt.
Két nappal később Erdődy gróf elutazott Vasvörösvárra,
Richárd pedig ettől kezdve szinte minden percét a Csendillában
töltötte. Néha ugyan átrándult Pestre, ahol hivatalosan lakott, ám
rosszul viselte az üres palota rideg csendjét és a megmaradt
személyzet lapos pillantásait.
Mennyire más élet várt rá Budán! A fiatal szerelmesek nem
csak egymással voltak képtelenek betelni, de a frissen feltalált
szabadság sem hagyta nyugodni őket. Folyton színházba,
kiállításokra és koncertekre jártak. Részt vettek Beniczkyné Bajza
Lenke{152} idei utolsó estjén, az EMKE tündöklő bálján és a Károlyi
Alajosné Múzeum és Esterházy utca sarkán álló palotájában
rendezett koronás bazáron{153}, ahol a talált gyermekeket gyámolító
Fehérkereszt Egylet javára árverezték el mindazt a számtalan
dísztárgyat, festményt, szőnyeget és bútort, amit a jótékony
lelkületű, tehetős urak és hölgyek felajánlottak.
Mindezt az idillt csupán rövid időre zavarta meg Erdődy gróf,
aki maradék hivatali kötelezettségei miatt néhány napra kénytelen
volt visszatérni a székesfővárosba. Előbb a német császár
tiszteletére adott díszebéden, mint Ferenc József főlovászmestere
vett részt a királyi várban, majd Lobkowitz herceg látta őt
vendégül, természetesen sok más főúrral egyetemben. A két hivatali
esemény között háromszor is együtt vacsorált Annával és
Richárddal, elégedetten látva, hogy Semsey gonosz jóslata,
miszerint az ifjúkori szerelem gyorsan hervad, mégsem vált igazzá.
– Kész-passz, letudva – mondta az idős gróf február első
napján, midőn a vasútállomásra indulva Vén Bódis Gáspár
rásegítette a bundát. – Immár végleg elhagyom ezt az önnön
fontosságától meggabalyodott várost. Maguk pedig, gyerekek,
vigyázzanak egymásra úgy, mint eddig – kacsintott huncutul,
majd hirtelen komolyra váltva a szót, Richárdra nézett. – Hamarost
itt a tavasz! Ideje lesz elgondolkodnia, fiam, hogy meglátogassa az
édesanyját Tanan.
– Úgy lesz, nagyapa.
– Időben küldjön értesítést, hogy mely napon érkezik – tette
hozzá Erdődy gróf. – És persze arról is, ha ezt nem egyedül teszi!
Én már írtam nekik ezt-azt, így tudom, hogy Agáta cseppet sem
bánná, ha ki kéne nyittatnia az egyik vendégszobát.
E naptól fogva Richárd és Anna folyvást jövendő közös életüket
tervezték. A leány egyre azért nyúzta az ifjú bárót, hogy adja fel
végre Andrássy úti lakhelyét, és költözzék egészen hozzá, a
Csendillába.
– Hisz úgyis mindig itt vagy, akkor a holmidnak sem kéne a
Duna túlpartján kuksolnia. Hozd át a ruháid, a könyveid, meg azt
a különös festményt, amit Párizsban vettél. Hidd el, mindennek
találunk jó helyet.
A tény, hogy ez még a mai napig sem történt meg, Ambrózy
bárót is nyugtalansággal töltötte el. Az ágyban fekve, miközben
csendesen szuszogó, kibontott hajú kedvesét nézte, egyre a saját
lelkében kutatott, remélve, hogy végre rátalál az okra, amiért
folyton elodázza a végleges költözést. Bűnben éltek, persze,
bizonyára már pletykáltak is róluk, ám ez őt kicsit sem érdekelte.
Valami más, mélyebb indok volt az, ami tétovázásra bírta, ám
amikor erre gondolt, mindig Róza asszony szomorú arca derengett
fel előtte, amivel aztán végképp nem tudott mit kezdeni.
Anna mozdult, sóhajtott, keze Richárd után kutatott, és mikor
rátalált, elmosolyodott.
– Mondd ki! – súgta. – Hallani akarom.
– Előbb nézz rám – felelt a férfi, követve kicsiny játékuk
menetrendjét.
– Hisz tudod, hogy csak akkor vagyok hajlandó kinyitni a
szememet, mikor már hallottam a legszebb fohászt.
– Szeretlek, kedves, mint sas a magasságot, cethal a mélységet,
csillagos homlokú csikó a végtelen pusztát, mint teve…
– Jaj, hallgass már, te bolond, bolond fiú! – kacagott fel Anna,
és körülfonva Richárd nyakát oly közel hajolt hozzá, hogy a
lélegzetük egybekeveredett. – Kezdesz kifogyni a nemes állatokból.
Még hogy teve…
– Az is igen nagyra becsült jószág a beduinok között – érvelt az
ifjú báró.
– Csakhogy púpos, édesem, vagyis testi hibás, ami rólad
szerencsére nem mondható el.
– Tán úgy már nem is szeretnél, ha bandzsítanék, vagy
hiányozna valamely végtagom?
 – Hááát… – nyújtotta a szót kacéran Anna, ujjaival Richárd
dús haját cirógatva, ám amikor szomorúságot látott csillanni
kedvese szemében, gyorsan félbehagyta a gonoszkodó játékot. –
Akkor is szeretnélek, te bolondos fiú, ha bicebóca volnál, vagy
kiesne minden fogad. A lelked az, ami feléd fordította a szívemet,
bár valljuk be, az se hátrány, hogy csinos pofa vagy.
– Csinos pofa?! Na megállj, te boszorkány, ezért most
meglakolsz!
Fenyegetését azonban nem tudta beváltani, akármit is
tervezett, mivel ekkor a szoba ajtaja kivágódott, és azon egy
tízegynéhány éves, loknis hajú kislány rontott be.
– Csinos pofa! Csinos pofa! Csinos pofa! – gajdolta, miközben
hatalmas lendülettel felmászott az ágyra, majd babájával együtt,
amit magához szorítva hozott, a párocska közé vetette magát.
– Fanni kisasszony! – hangzott fel ekkor Lendvainé, a villa
egyetlen cselédjének kiáltása, aki az ajtóban állva hadonászott a
konyharuhájával. – Bocsásson meg, naccsága, és maga is,
méltóságos úr, de esküszöm a borsovai Szűz Máriára, csak egyetlen
minutára fordultam el, Fannika máris kereket oldott.
– Semmi baj, Matild – ölelte át a kislányt Anna. – Már úgyis
ideje volt megébrednünk.
Richárd, aki még mindig nem tudta megszokni, hogy mások
előtt neglizsében mutatkozzék, állig húzta a takarót, ám a kislány
fölébe hajolt, és picinyke orrát hozzádörgölte az övéhez.
– Eszkimó puszi! – kacagott Fanni. – Hogy aludtál, csinos
pofa?
– Te meg honnét tanulsz ilyen szavakat? – játszotta a háborgót
Anna, majd Lendvainéhoz fordult. – Hagyja csak itt a húgomat,
Matild, mi majd elbánunk a kis ördögfiókával.
Fannika úgy bújt Richárdhoz, ahogy csak az olyan gyermekek
szoktak, akik apa nélkül nőttek fel. Az ifjú báró, aki eleinte
nemigen tudott mit kezdeni Anna kishúgával, lassanként
beleszokott a különös szerepbe, sőt, végül már maga is igen
megszerette a kislányt. Történetük, amit a kedvese akkor éjjel
mondott el neki, mikor először maradt éjszakára a Csendillában,
bár nem volt szokatlan, mégis megrendítette Richárdot.
– Apánkat öt esztendeje szívszélhűdés vitte el, anyánk pedig
alig két hóra rá követte őt. Úgy maradtunk árvák, hogy még
rokonságunk sem volt, akihez segítségért fordulhattunk volna.
Ráadásul Fanni testben és szellemben sokkal lassabban fejlődik,
mint a többi gyermek, hisz tizenhárom évesen is úgy viselkedik,
mint egy hatéves. Szerencsére apánk gondos gazda, jó birtokos
módjára kezelte szerény vagyonúnkat, így az örökségünk elegendő
hozzá, hogy még néhány évig kényelemben éljünk. Azért is jöttem
Fannival a székesfővárosba, és béreltem ki a Csendillát, mert azt
reméltem, hogy francia nevelőként, házi kisasszonyként, netán
társalkodónőként állásba mehetek, ám ebben eddig még nem volt
szerencsém.
– És most már nincs is rá szükség – fogadkozott Richárd
akkora hévvel, melyre eddig önmagát sem tartotta képesnek. – Ha
tényleg, igazán, valóban szeretsz, Tanán mind a hárman boldogok
lehetünk.
– Csinos pofa, tudd is meg, hogy az se hátrány, ha csinos pofa
vagy – bohóckodott tovább a kislány, oly tökéletesen utánozva
Anna korábban kihallgatott hanglejtését, hogy az már-már
hátborzongató volt.
– Kértelek ezerszer, hogy ezzel ne élj vissza! – szólt rá Anna
feddőn, majd leszedve kishúgát Richárdról, megcsókolta őt. – A
képességed Isten adománya, nem szabad buta játékokra
tékozolnod.
– Akkor most körmöst kap a Fanni – szólalt meg Lendvainé,
csakhogy nem a saját torkán át, hanem a kislány szájából. –
Körmöst a rosszaság!
A házicseléd rekedtes, kissé tótos szavait hallani a rózsás ajkak
közül egyenest ijesztő volt. Anna szigorúan összevonta a
szemöldökét, és Fanni is érezte, hogy ez már több kettőnél.
Richárd, hogy elkerülje a testvéri perpatvart, szégyenlősségét
feledve mindkét karjával kinyúlt a takaró alól, és csiklandozni
kezdte a lányokat.
Kacagás töltötte be a Csendillát, még ragyogóbbá téve az
amúgy is szikrázóan napfényes délutánt. Később mindhárman
felkeltek, és a kései reggeli, avagy korai estebéd után sétálni mentek
a Kamara-erdőre.

Pest, 1894. március 12.

A Pilisy-ház emeleti nagyszalonja este hét óra tájt már készen állt a
vendégek fogadására, bár azok java csak jóval később volt várható.
A cselédek felvirágozták a vázákat, apró kis pampás üvegcsékből
parfümöt permeteztek szét, és jégbe állították az első
pezsgőspalackokat, amikből hajnalig még bizonyára tucatjával fog
fogyni.
A cifra mintás, egymással szembe fordított két kanapén öten
ültek, pergő beszélgetésbe merülve. A prímet Szilveszter, a piros
mellényes, ősz szakállú költő vitte, aki épp valami csiklandós
anekdotát mesélt két úrról, akik egyazon férjes asszonynak csapták
a szelet, nem tudván róla, hogy a csalafinta nő valójában a cselédjét
öltöztette be saját ruháiba, s miközben az sűrű fátyollal takarva
arcát fogadta a bókokat, ő maga konyhai főkötősen szolgált fel
nekik, élvezettel hallgatva, miként vall forró szerelmet a két szédült
kiskakas a szolgálónak.
– Mindezt csak maga találta ki, Szilveszter – fenyegette meg
ujjával a bohém költőt Róza asszony. – Nincs két ily bolond férfi az
egész Monarchiában.
– Ennél még sokkal bolondabbak is akadnak, de most ne
politizáljunk – nevetett a félrenyelt szivarfüsttől göcögve a boglyas
hajzatú, vén rímfaragó. – Inkább hallgassa meg kegyed eme
három ifjú tehetség egy-egy versét. Az Ámorban leltem rájuk, ahol
épp lapalapítást fontolgattak, bár más tőkéjük aligha van hozzá,
mint ifjúi elszántságuk.
A pirosló arcú fűzfapoéták máris kopott öltönyeik zsebeiben
kezdtek kotorászni, kávéfoltos kéziratokat véve elő, ám ekkor nyílt
az ajtó, és új vendég érkezett.
Pekár Gyula fel volt dúlva, ez rögvest látszott rajta. A
társaságot megpillantva alig érthető „adjisten”-t vakkantott feléjük,
majd átrobogott a hosszú helyiségen, és felrántotta a kicsiny
pihenőszoba ajtaját. A három ifjú költő zavartan, Szilveszter úr
elkomorodva nézte a csupa erő, energia és lendület férfiút, aki
megállt a küszöbön, és feléjük fordult, mintha várna valamit.
– Bocsássanak meg, uraim – állt fel Róza asszony. – Most
néhány percre magukra kell hagynom önöket, de hamarost
visszatérek, és meghallgatom a verseket.
Szilveszter úr bosszúsan morgolódva biccentett, a költők pedig
talpra szökkenve strázsáltak, míg a ház úrnője a pihenőszoba felé
indult. Pekár a kilincsen tartva kezét, felszegett állal, pökhendien
meredt mindenki feje fölé, és miután Róza bevonult a szalonból
nyíló kis helyiségbe, utánament és behúzta az ajtót.
– Maga nyomoztat utánam? – sisteregte dühtől vörösödve a
férfi. – Kopókat küld a nyakamra?
– Semmi ilyesmiről nincs tudomásom – fordult szembe
kedvesével Róza asszony, és hangja csitító, lágy tónust ütött meg. –
Kérem, aranyom, ne csináljon botrányt.
– A botrány nem tőlem jön – hadonászott vádlón jobbjával
Pekár. – A botrány maga és az, amit a hátam mögött manipulál!
– Sosem ártanék magának, ezt ön is tudja, kedves.
– Tehát tagadja, hogy detektívet küldött rám?
– Magára soha – felelt Róza asszony, leülve a zöld bársonnyal
bevont székre, mely a pihenőszoba dohányzó asztalkája mellett
állt. – Én csupán annyit kértem Győzőtől…
– Győző?! – üvöltött fel hirtelen Pékár, kinek férfiasan szép arca
immár egészen vörösbe borult. – Semmi Zsarnay úr, Zsarnay
rendőrtanácsos, Zsarnay tata, hanem mindjárt Győző!
– Maga féltékeny, Gyula? – mosolyodott el hitetlenkedve, és tán
kissé boldogan Róza asszony. – És éppen a Győzőre?
– Ostoba nő – ugrott Pekár titkolt szeretőjéhez, és vállon
ragadva felrántotta, majd rázni kezdte őt. – Hát képtelen felfogni
azzal a tyúkeszével, hogy tönkretesz, ha utánam kutakodik? Azt
akarja, hogy megfojtsam? Hogy kitekerjem a nyakát, míg végre
nyugton nem marad, maga… maga…
– Ne mondjon olyat, Gyula – kiáltott Róza asszony –, amit
később kutya mód bánni fog!
– Én már csak azt bánom, hogy magával valaha is szóba
álltam – lihegte Pékár.
– Kérem, ne… – Róza arcán könnycseppek csordultak le. –
Hisz semmi mást nem tettem, mint hogy megkértem Zsarnayt,
nézzen kicsit utána annak a Trittner lánynak. Maga hozta őt ide, és
kérte, hadd járjon a szalonomba, mert régtől fogva távolról
szerelmes Ambrózyba, akit addig csak színházban vagy az utcán
láthatott. Én nem tudtam, kiféle-miféle ez a lány, de az ön kérését,
hisz ismer, korábban sem tagadtam meg soha. Ám ez az ügy…
– Miféle ügy? – vicsorogta Pekár, még hevesebben szorítva a nő
karját.
 – Ez fáj!
– Azt kérdeztem, miféle ügy?
– Valami készül az ifjú báró ellen – feszítette meg magát Róza
asszony, mint aki ellentámadásra készül. – Elképzelésem sincs, mi
lehet az, de holnap első dolgom lesz felkeresni Ambrózy bárót, és
megmondani neki, hogy Trittner Anna…
– Azt nem teszi! – hördült fel ekkor Pekár, majd ellökve
magától szeretőjét hátralépett, a zsebébe nyúlt, és revolvert rántva
lőtt.
A dörrenés alig volt hangosabb, mint egy pezsgődurranás.
Róza megtántorodott, az oldalához nyúlt, és csodálkozva látta,
hogy bordó ruháján kerek lyuk keletkezett, melyből vér csordogál.
Pekár imént még lángvörös arca hirtelen falfehér lett.
– Ne! – nyögte. – Jaj, ne, ne, ne!
Ujjai közül kifordult és a vastag perzsaszőnyegre koppant a
pisztoly.
– Átkozott lotyó! – mondta eztán a férfi, majd megkerülve
Rózát a pihenőszoba tapétaajtajához rohant, mely egyenesen a
folyosóra nyílt. Így sem kerülhette el, hogy a szalonban ülők
meglássák, amint elrohan, de legalább nem kellett nekik köszönnie,
vagy kérdéseikre válaszolnia.
Róza asszony nem érzett fájdalmat, bár a bordáit mintha most
a szokásosnál is jobban szorította volna a fűző. Merengve nézte a
padlón heverő fegyvert, és azon töprengett, mi dolga vele. Végül
tétován előrelépett, lassan lehajolt, tenyerével szorítva sebét,
melyből egyre bővebben patakzott a vér, és kezébe vette a
revolvert.
Odaát, a szalonban Szilveszter úr ősz koponyáját csóválta.
Látta Pekárt elrohanni, hallotta korábban a pukkanást is, ám csak
most, hogy Róza asszony még mindig nem tért vissza, kezdett
motoszkálni benne valami rút sejtés. Végül felállt, eligazította
folyton rendetlen, lila nyakkendőcsokrát és a pihenőszoba ajtajához
lépve kopogott.
Mivel a harmadik, immár erőteljes dörömbölésre sem érkezett
válasz, a vén költő és ifjú társai felrántották az ajtót.
Pilisy Róza a szoba közepén állt, kezében fegyvert tartott, lába
körül pedig már tócsába gyűlt a szoknyája szegélyéről csöpögő vér.
– Megöltem magamat! – mondta elhaló hangon, majd a földre
rogyott{154} .

Buda, 1894. március 13.

Buha Gerzson megigazgatta magán a subát, amit még húsz

esztendővel korábban vett valami vásáron, aztán amennyire csak
lehetett, elfészkelődött az öreg, recsegős széken. A János-hegy{155}
tetején álló, fából eszkábált és immár igencsak rogyadozó
kilátótorony, amin egykor – nem is oly rég – még Sisi királyné is
megfordult, a világ legcsöndesebb helye volt. Buha, aki sohasem
kedvelte a fölös palávert, emberi ricsajt és jövés-menést, boldog
embernek tudta magát azóta, hogy tűzőrré nevezték ki. Jó volt
esténként feljönni ide, Buda legmagasabb ormára, ahonnan szép
időben egészen Pozsonyig ellátott, és hallgatni a semmit. Éjjel
tizenegy óra tájt persze már igen csípős szél fújdogált a kilátó vén
gerendái közt, no de hát épp erre volt jó a kócos suba.
Buha Gerzson kezébe vette a Tűzoltó Közlöny{156} legfrissebb
számát, és úgy tartotta, hogy a gerenda szögére akasztott
viharlámpás fénye a lapokra essék. A bolhabetűk azonban nem
adták könnyen magukat, szegény tűzőrnek hunyorognia kellett,
aminek persze az lett a vége, mint mindig: Buha elszundikált.
Meddig hortyogott így a nagy erdei csendet háborgatva, az
nem tudható, ám annyi egészen bizonyos, hogy vad morgás
riasztotta fel.
– Ördög vinné a jó dolgodat, Buha, téged meg mi lelt? –
horkantott a hatalmas szelindekre, mely kölyökkorában került
hozzá, és mivel sosem adott neki nevet, végül a sajátja ragadt rá.
– Ott megy a két Buha! – szoktak rajtuk gúnyolódni a János-
hegy oldalában, a kilátótól kissé lentebb fényeskedő vendéglő
pincérei. – Egyik kutya, másik eb.
Sértő szavukat egyik Buha sem bánta. A konyháról gyakorta
kaptak finomságokat, a szakácsok megbecsülték őket, a taknyos
orrú pincérekkel meg, akik úgyis sűrűn váltották egymást, ugyan
miért kellett volna törődniük.
A négylábú Buha azonban most sehogy nem fért a bőrébe.
Felugrott, körbefutotta a kerek kilátót, majd két hatalmas mellső
mancsával a mellvédre támaszkodva ismét vad, mélyről dörgő
csaholásba kezdett.
– Erre nincs medve – morgott rá a gazdája, kinek semmi kedve
nem volt hozzá, hogy kikecmeregjek a meleg suba alól. – Tán
macskát, rókát vagy menyétet érzesz?
A kutya hátranézett, nagy füleit úgy lebbentve, mint
jelzőzászlókat, és kettőt vakkantott, majd ismét lefelé szimatolt,
folytatva a csaholást.
– A rossebbe! – káromkodta el magát Buha Gerzson,
lerugdalva magáról súlyos takaróját. – Ha hiába költöttél fel, én
Mária könnyeire esküszöm, kimiskároltatlak!
A négylábú Buhát eme fenyegetés aligha hatotta meg,
mivelhogy szukának teremtette őt az Úr, így nem csoda, hogy
tovább ugatott. Gazdája fázósan topogva lépett mellé, megpaskolva
az izmos nyakat, majd arra kezdett hunyorogni, amerre a
szelindek orra mutatott. A fák fölé magasodó kilátóról még éjjel is
messze lehetett látni, bár leginkább csak a sötétséget. A
Szépjuhászné fogadó környékén és a Budakeszi út mentén, hol
elszórtan villák, majorok sorakoztak, persze pislákolt néhány
lámpás, még távolabb pedig a Tabán, a Krisztinaváros, a Vár, sőt,
Pest fényei is idepillogtak valamelyest, ám a legtöbb, amit Buha
Gerzson láthatott, maga a hegyeket borító erdőségek
szurokfeketéje, fölöttük meg a csillagpettyes ég tündöklése volt.
– Róka lesz ez – morogta borús kedvvel a tűzőr, ám mégsem
hagyta ott a mellvédet. Ehelyett két tenyérrel a fakorlátra
támaszkodva előrébb hajolt, és mélyet szippantott a bódítóan tiszta
márciusi légből.
A következő pillanatban már tudta, mit ugat a kutya. Buha
úgy lett kiképezve, hogy ne az erdő vadjait, netán a rossz úton járó
csavargókat, inkább az égő fa füstjét jelezze. A közelben ólálkodó
rókát, menyétet persze megugatta, hisz a természetének
teljességgel ő sem állhatott ellent, de kergetni őket sohasem kezdte.
A nyílt lánggal viszont, ami fába mar, bozótost emészt, már
egészen más volt a viszonya. Úgy vonzotta az, mint lepkét a
gyertyaláng, bár Buhának több ész adatott, mint eme éji pilléknek,
mivel megégetni magát azért mégse hagyta.
– Csitulj, koma, jól van – sustorgott társának Buha Gerzson –,
már én is érzem!
A János-hegy fái fölött szemmel láthatatlan, orral is csak alig
szimatolható, kesernyés füst szállt. A tűzőr csizmáját döngetve
ment a torony középső gerendájához, és leakasztotta onnan
sárgaréz csőbe vont látcsövét, amit egykoron a csálé képű szerb
folyami hajóstól vásárolt.
A kutya orra a Virányos felé mutatott, hát elsőre Buha is ott
kezdte vizslatni a hegyoldalt. Messze alant a Remete és Csiga utca
mentén álló házacskák némelyikének egy-egy ablaka pislákolt
haloványan, a Hunyadormon inneni völgyben pedig a villanyos
vasút végállomása ragyogott ki az általános sötétségből, ám ezen
kívül a Zugliget teljes sötétségben lapult a János-hegy keleti
lábához.
– Pedig ha füst van… – motyogta csendesen Buha Ger-zson,
tovább pásztázva a tájat, s aztán hirtelen felkiáltott:
– A rohadás gyüjjön rá!
A Tündér-hegy orma alatti erdős, bozótos területen magasra
nyúló, sárga és vörös lángok nyaldosták a fekete ég alját. A tűz oly
gyorsan tört ki és harapózott el, mintha petróleummal locsolkodó,
őrült boszorkányok szították volna.
Buha Gerzson összetolta látcsövét, azután döngő léptekkel
ismét a főgerendához sietett, és leakasztotta, majd remegő kézzel
meggyújtotta a jelzőlámpát. Ez a szerencsére ritkán használt,
ormótlan szerkezet valójában közönséges viharlámpás volt, amit
azonban bádogházba zártak, egyetlen szűk kiutat engedve
pléhtükörrel erősített fényének, az üvegét pedig pirosra festették. A
sötét, erdővel borított hegyoldal fölött tisztán látszott a vörös
fénysugár, mely a kilátóból immár egyenest a Tündér-szikla felé
mutatott.
Buha Gerzson tudta, hogy a Virányosban strázsáló tűzőr –
hacsak nem bóbiskol, mint ő az imént – nyomban kongatni kezdi
a vészharangot, mire az önkéntes tűzoltó egylet tagjai csizmába
ugranak, és lajtos kocsijukra kapva már robognak is az általa
jelzett irányba.
– Jól van – szólt ekkor az izgatottan farkát csóváló, minden
ízében remegő kutyához mehetsz!
A négylábú Buha éleset vakkantott, és lerohant a falépcsőkön,
majd eltűnt az erdő sűrűjében. Gazdája a maga tempójában
követte őt, eligazítva övében a kicsi, ám borotvaélesre fent szekercét
– sohasem tudhatja az ember, hogy miféle népekkel találkozik ott,
ahol tűz ég!
Ha Szilveszter urat, a vén költőt kérdeznénk, ő bizton azt állítaná,
hogy a szikra, mely a Tündér-hegy oldalában lévő száraz bozótost
és a tavaszi ébredést épp csak megérző fákat lángra lobbantotta,
még előző nap pattant ki ama gonosz pisztolyból, mely Róza
asszonyt megsebesítette. Szép gondolat ez, ám az igazsághoz
közelebb áll, hogy a végzetes események hét órával korábban
vették kezdetüket, midőn Ambrózy báró hosszú bolyongás után
ismét a Csendillába érkezett.
– Bocsáss meg, kedves, de az a fránya pipa… – fogott
szabadkozásba, ám megpillantva Annát, rögvest elhallgatott.
Richárd három napja hagyta magára kedvesét, engedve
nagyatyjának, aki Vasvörösvárról hosszú sürgönyben kérte őt,
hogy járjon utána a Rákóczi-pipa{157} rejtélyének, amit állítólag majd
kerek egy hónapja leltek. A talányos ügy érdekében Richárdnak
egészen Szeged városáig kellett utaznia, ám hiába ment, mivel a
ritka ereklyét addigra a Nemzeti Múzeum már lefoglalta. A bárót
rettentő mód bosszantotta a balsiker, de mikor a Csendilla
nagyablakos, kopasz rózsalugasokra néző szalonjába lépett, és
meglátta a kanapén ücsörgő Annát, menten megfeledkezett a
dologról.
– Ki beteg? – sietett a leányhoz, letérdelve elé, hogy a kezét
foghassa. – Fannika jól van? Csak nem ütötte fel a fejét itt is a
kolera?
– Ő jól van – felelt Anna halk, sírástól fátyolos hangon. –
Nekünk azonban, kedves, többé már nincs holnapunk.
Richárd fagyos szellemkéz simítását érezte végigsuhanni a
gerincén, ám rögvest kinyújtózott benne a harcos akarat. Sejtelme
sem volt, mi lelhette Annát, és miért néz ki úgy, mint akit a
következő percben akár már temethetnének is, de elhatározta,
hogy bármi legyen a baj, megküzd vele.
– Szeretlek, és ezen semmi nem változtat – mondta csöndes,
nyugtató hangon. – Halljam hát, mi bánt!
Anna töprengőn nézett Richárd szemébe, majd a
selyempárnák mögé nyúlt, és onnan a Budapesti Hírlap legfrissebb
számát húzta elő. A ropogós lapszám, amit a nyomdából a
budakeszi villákba a naponta erre járó tejesember szekerezett ki,
szárazon zörögve terült az ifjú báró elé.
– Olvasd – mutatott a lány egy rövidke cikkre, mely „A
magyar kaméliás hölgy” címet viselte. Richárd sebesen átfutotta a
sorokat, majd döbbenten sóhajtott.
– Róza meglőtte magát.
– A lap ezt írja, de téved – mondta Anna, kivonva kezét kedvese
ujjai alól.
– Hogyan? Ezt nem értem.
– Másvalaki húzta meg a ravaszt, méghozzá miattam.
Ambrózy báró felállt, tett néhány lépést a hátsó kertre nyíló
franciaablak felé, majd hirtelen visszafordult, és leülve a kanapéra
félrelökte az újságot, hogy aztán ismét megfogja Anna kezét.
– Miattad lőtték meg Rózát? – kérdezte, nyugalmat erőltetve
magára.
– Miattam, igen – bólintott a leány, és ajka sírásra rándult.
– Mégis mi okból?
– Mert megtudta és el akarta mondani neked a titkomat.
Ambrózy bárónak be kellett látnia, hogy lelke legmélyén
pontosan erre a válaszra várt. Két hónapja szinte minden percét
ezzel a gyönyörű teremtéssel töltötte, és bár Anna sokat mesélt régi
életéről, kislánykoráról, aradi birtokukról, ő mégis folyton azt
érezte, hogy valami fontos részlet hiányzik a képből.
– Értem – mondta. – Olyan titok ez, amit továbbra is őrizni
akarsz?
 – Már nem lehet – rázta a fejét Anna. – Az, hogy Róza asszony
rájött, és ezért meg kellett halnia…
– Hát meghalt?
– Erről nem jött hír, de a cikk leírása alapján a seb nagyon
súlyos lehet.
– Ezt majd a holnap felfedi – tette félre a kérdést Ambrózy
báró. – Most a titokról beszélj! Őrzöd tovább, vagy megbízol
bennem, és engeded, hogy segítsek?
– Ha meghallod az igazságot, többé nem akarsz majd látni
sem, nemhogy segíteni.
Richárd a leány álla alá nyúlt, és maga felé fordította könnyes
arcát. A smaragdzöld szemek látványa ismét szédítő örvénybe
akarta húzni, ám most mély levegőt vett és ellenállt.
– Újra mondom: szeretlek, és azután is szeretni foglak, hogy
kimondod, mi nyomaszt.
– Hát jó, essünk túl rajta – szólt Anna elszántan. – A keserű
pirulát is okosabb hirtelen lenyelni. Tudd meg hát, te édes, kedves,
egyetlen Richárd, hogy én nem Trittner Anna vagyok. A valódi
nevem, amit Róza asszony valahogy kikutatott, Voigt von
Leitersberg baronesz, és annak idején azon előre megfontolt
szándékkal léptem be a Pilisy-szalonba, hogy téged
megkörnyékezzelek.
– Ami sikerült is, én pedig azóta boldog vagyok – bólintott az
ifjú báró.
– Az ég szerelmére, hát még mindig nem érted? – húzódott
hátrébb a leány. – Egyetlen szó sem igaz abból, amit neked
mondtam. Édesanyám ugyan Aradon született, és magam is sokat
időztem ott kiskoromban a nagyszüleimnél, ám a családom
valójában Párizsban él, apám pedig a francia hadsereg tábornoka.
Ambrózy báróból akaratlan tört ki a nevetés.
– Nézd el nekem, kedves – mondta sietve –, de ez a rémmese
többszörösen sántít.
– Sántít?
– Hát persze. Ad egy: ne feledd, hogy immár régóta veled élek,
így, bár nem kutakodtam, mégis volt alkalmam belepillantani az
irataidba. Az asztalfiókodban őrzött útlevél, miként az Aradon
kiállított keresztlevél is Trittner Anna névre szól. Ad kettő: Fanni
édes kis szélkelep, akinek folyton csacsog a szája, ezért kétlem,
hogy meg tudta volna őrizni a titkot, miszerint Párizsból jöttetek.
Ad három: a Voigt von Leitersberg név aligha lehetne jellemző egy
francia tábornokra, hiszen a hangzásából szinte süvölt Stájerország
levegője.
Anna résnyire szűkített szemmel, komoran hallgatta Richárd
érveit, majd bólintott, mély levegőt vett, és úgy szólalt meg, mint
aki saját kriptája rideg mélyéről beszél a halandókhoz.
– Jól van, tudd hát meg a teljes igazságot, mielőtt rám csapod
az ajtót, és örökre elhagysz. Apám valóban osztráknak született, és
ifjú korában a császári seregben szolgait. Mivel magas rangú
nemesi család sarja, hadnagyként a vezérkari tisztek mellé
helyezték adjutánsnak, és így hamarosan minden szigorúan titkos
okmányhoz hozzáfért, amit a maga céljaira ki is használt. Éveken
át kémkedett hol a poroszoknak, hol a törököknek, olykor az
oroszoknak és persze a franciáknak is. Közben elvette anyámat, és
amikor forró lett a talpa alatt a talaj, Párizsba menekült, ahol
tábornoki kinevezéssel várták. Jelenleg ő irányítja a francia katonai
hírszerzést, méghozzá kiválóan, hisz a kémkedéshez nálánál
jobban aligha érthet valaki.
– Ez igazán érdekes, de…
– Várj, még nem fejeztem be – Anna arcán a vallomás lázától
felszáradtak a könnyek, szemében szomorú, sőt, elkeseredett láng
lobogott. – Apám szívtelen, rideg, kegyetlen ember, akit semmi
más nem érdekel, mint a munkája. A sikerért bárkit és bármit
hajlandó feláldozni. Csal, hazudik, félrevezet, lop, hamisít, gyilkol,
és ha kell, hát a saját lányait is felhasználja, hogy sikert érjen el.
Nemrégiben pedig akkora bajba keveredett, midőn a francia
hadügyminisztériumból, mondhatni az orra elől valaki titkos
iratokat lopott ki, hogy azóta tán még elszántabb, mint eddig
bármikor. Engem apám küldött ide, álcaként a húgommal együtt,
hogy becserkészve téged visszaszerezzem az okmányokat, amik
híján neki hamarost a fejét veszik. Az idő elfogyott, én kudarcot
vallottam, így apám még ma elküldi értem az embereit, mert Róza
asszony kutakodása úgy hatott rá, mint a vészcsengő. Ennyi hát a
nagy titok, ami örökre elválaszt minket, pedig…
Ki sem kellett mondania, a báró tudta, mire gondol, és rögtön
megfelelt rá.
– Ha az alapnak, amire a kapcsolatunk épült, minden téglája
hamis, csorba, repedt és törött is, a szerelem, ami habarcsként
összetartotta azt, igazi. Vagy tán tévedek?
– Nem, de…
– Jó! – Ambrózy báró bólintott, felegyenesedett, és háta mögött
összekulcsolt kézzel úgy kezdett a szalonban le-föl járkálni, mint
hadvezér, aki épp az előtte álló csata tervén töpreng. – Akkor hát
lássuk, miként is oldhatnánk meg ezt a zavaros ügyet. Elsőként
több információra van szükségem. Azt mondod, atyád még ma
értetek jön?
– Inkognitóban érkezett Budapestre, miután az emberei arról
értesítették, hogy én kudarcot vallottam – felelte Anna.
– Mi lett volna a feladatod?
– Elcsavarni a fejed…
– Ez sikerült – Richárd oly ridegen mondta ezt, mint aki
kipipálja az első tételt.
– Azután megszerezni tőled a titkos okmányokat, mielőtt azok
a bécsi vagy a magyar kormány kezébe kerülnek.
 – Csakhogy nálam nincsenek semmiféle iratok.
– De igen, vannak. Párizsból hoztad őket magaddal, bár nem
tudtál róluk.
– Az áldóját neki, azt hiszem, már értem! – kiáltott Ambrózy
báró egészen felvillanyozva. – A tűzeset Nancy előtt! Az egyik utas,
aki bizonyára osztrák kém lehetett, és sejtette, hogy a francia
titkosrendőrség már a nyomában van, szándékosan keltett
zűrzavart, majd a füst leple alatt a poggyászomba rejtette a
papírokat.
– Annak a festménynek a hátuljában vannak, amit Párizsban
vettél – mondta Anna.
– Ezt az apád mondta neked?
– Igen.
– És ő vajon honnét tudta? – morfondírozott Richárd. – Talán
mégis elfogták a kémet, és kiszedték belőle, hová rejtette az
iratokat. Igen, ez lehetséges. Hát a betörés? Az is a dokumentumok
miatt történt?
– Apám itteni emberei szervezték, ám kudarcot vallottak. –
Anna leszegett fejjel a zsebkendőjét gyűrögette. – Én és Fanni
akkor már itt voltunk, persze hamis papírokkal, hátha szükség lesz
a tartalék tervre, vagyis ránk.
– Hál’ istennek így is lett – szólt széles mosollyal Ambrózy
báró.
– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen becsaptalak!
– Szeretsz? – kérdezte Richárd.
– Szeretlek, de ez nem volt a tervben.
– A legcsodásabb malőr, ami történhetett – az ifjú báró derűs
kedvét immár semmivel sem lehetett elrontani. – Atyád tehát még
ma ide jön. Azt is megüzente, mi a terve?
– Téged megöl, mert úgy a hagyatékodnak számító
festményre, amit eladni sem voltál hajlandó, könnyebben ráteheti a
kezét…
– Ez igazán ötletes idea – ismerte el Richárd. – Bocsánat!
Folytasd, kérlek.
– Minket pedig hazaküld.
– Nos, ez tehát az a két dolog, amit meg kell akadályoznunk –
jutott döntésre Ambrózy báró, és már fel is kapta a székről (ahová
érkezésekor szertelen mód lehajította) kalapját, sétabotját,
kesztyűjét és nehéz télikabátját. – Hány órára várod a tábornok
urat?
– Este kilencre ígérte magát – felelte értetlen ámulattal Anna.
– Addigra én is bőven megjövök, és majd együtt várjuk őt.
– Richárd, te még mindig nem értesz semmit. Az apám meg
akar téged ölni!
– Hidd el, édes, az apósjelöltek mind efféle gondolatokat
forgatnak a fejükben, mikor jövendőbeli vejükre néznek, ám végül
valahogy mégis megjuhászodnak – mosolygott Ambrózy báró,
majd gyors csókot lehelve Anna ajkára, távozott.

A sötétbarna, vaskos boríték, amit a francia hadügyminisztérium

zsinóros viaszpecsétjével zártak le, valóban ott volt, ahol Anna
mondta. Gauguin festményének hátulját vastag kartonlap védte,
amit rajzszögekkel rögzítettek a kerethez. Elég volt kissé
meglazítani ezt a burkolatot, a boríték máris Ambrózy báró kezébe
csusszant.
– Kinyitni, vagy sem, az itt a kérdés – idézte kissé falsul a nagy
angol költőt Richárd, majd zsákmányát bontatlanul a belső
zsebébe tette.
Fél kilencre járt, mikor visszaért a Csendillába. Fanni kitörő
örömmel fogadta, és mindjárt a nyakába akart csimpaszkodni, ám
az ifjú báró lefejtette magáról a vékony kis karokat, majd a kislány
szemébe nézett.
– Most bújócskát fogunk játszani – mondta. – Lendvai néni és
te elrejtőztök a padláson, és addig nem mozdultok onnan, míg a
nővérkéd vagy én rátok nem találunk.
Különös módon a tenyeres-talpas tót cselédnek semmi kifogása
nem volt a dolog ellen, bár annyit azért megjegyzett, hogy a tető
alatt igencsak cúgos lesz kucorogni.
– Nem tart soká – biztatta Richárd. – Öltözzenek melegen, és
bármit is hallanak idelentről, ne jöjjenek le!
– Értem, naccságos úr, értek én mindent – morogta Lendvainé,
kézen fogva a különös éjjeli bújócska hírétől megszeppent Fannit,
aki egyelőre nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e vagy inkább
féljen. – Odafönn leszünk csendeskén, mint két kisegér.
A szalonban álló üveges óra épp kilencet ütött, mikor a
lefüggönyözött bérkocsi megállt a ház előtt. Richárd az ablakhoz
lépve figyelte, amint három férfi száll le róla, és mint akik
hazaérkeznek, csöngetés nélkül nyitnak be a kiskapun.
– Bízz bennem, kedves – lépett Ambrózy báró Annához, hogy
röpke csókkal illesse annak homlokát –, nem lesz semmi baj.
A várt, bár hívatlan vendégek a házba is úgy nyomultak be,
mint akik minden este ezt teszik. A szalon tárt ajtajában előbb egy
tagbaszakadt, foltos köcsögkalapot, kopott kabátot viselő férfi
jelent meg, egyszerre fordítva körbe vizsla tekintetét és a revolvert,
amit a kezében tartott. Mikor látta, hogy odabenn csupán ketten
vannak, helyeslőn mordult, majd félreállt, utat engedve egy igen jól
öltözött, közepes testalkatú, úgy 165 cm magas, tömött, őszes
bajuszt és ehhez hasonló körszakállat, valamint deres hajat viselő,
barna arcú férfinak, kinek homloka magas, szemöldöke és szeme
fekete, orra és szája pedig egészen szokványos volt. Az illető
mögött a harmadik látogató is megjelent, ám annak
szövetsapkájából, borostás képéből és kezében tartott, lefűrészelt
csövű vadászpuskájából, amilyet állítólag a szicíliai gazemberek
szeretnek használni, egyelőre nem sok látszott.
– Bonsoir, mon Général!{158} – hajolt meg Ambrózy báró épp
csak annyira, hogy az udvariasságnak eleget tegyen, ám úri
tartásából mégse veszítsen. – Örömmel látom, hogy az osztrák
pontosságról Párizsban sem mondott le.
A férfi tekintete dühösen villant Anna felé.
– Úgy, tehát mindent elmondtál neki – pattogtatta német
akcentussal tűzdelt francia szavait. – Rien de mal {159}. Egy okkal
több, hogy az úr mihamarabb a fűbe harapjon.
– Milyen költői – ismerte el Richárd. – Vajon az emberei is ilyen
jól bírják a franciát? – mondta, majd a nagydarab fickó felé fordult
mosolyogva: – Votre visage, mon ami, révèle que votre mère était une
brebis et votre père un cheval de joug.{160}
– Oui, Monsieur{161} – bólintott a fickó, némi zavarral
viszonozva a mosolyt, mire a tábornok németül ripakodott rá.
– Stad, Dumme!{162}
– Ahogy sejtettem – sóhajtott gondterhelten Ambrózy báró,
továbbra is tartva magát a francia nyelvhez. – Ön, tábornok úr,
súlyos hibát követett el, mikor nem a saját embereivel érkezett szép
fővárosunkba, inkább helybéli gazembereket bérelt fel.
– Az itteniek épp oly alaposan ki tudják lyukasztani a
koponyáját, mint a francia ügynökök – vetette fel kerek állát a férfi.
– Ebben nem kételkedem – biccentett Richárd. – Ám ez esetben
az ön nemzetek fölött átívelő hírszerzői pályafutásának vége,
drága… Hm, mon beau-père{163}!
– Hogy merészeli?! – ordította az ősz bajszos úr, majd Annára
nézett, és közben sáros cipője mellé, a padlóra mutatott. – Ide
gyere!
– Előbb hallgasd meg őt, papa! – szólt a leány két kezével
átfonva a báró bal karját. – Azt hiszem, neked is hasznos lesz, amit
mondani akar.
Voigt von Leitersberg fogcsikorgatva bár, de némi habozás
után bólintott.
– Jól van, báró úr, beszéljen!
– Nos, amint kedves leányától értesültem – vágott bele
Ambrózy báró, miközben kivonva karját Anna öleléséből, két kezét
hátul összekulcsolta, és szokásához híven járkálni kezdett –, ön
jelenleg igen nagy bajban van. A francia hadügyminisztérium
osztrák ügyekkel foglalkozó legfőbb embereként magára bíztak
egy szigorúan titkos dokumentumot, amiből csupán egyetlen
példány létezik, es amit valaki… Khrm, hogy is fogalmazhatnék
finomabban? Meglovasított a széfjéből.
– Már pusztán az a tény, hogy erről tudomást szerzett,
érdemessé teszi a golyóra – vetett villámló pillantást a lányára Voigt
von Leitersberg.
– Az ön világában bizonyosan, Monsieur. Csakhogy most nem
a titkos nemzetközi kémek intrikáktól sűrű levegőjét szívjuk. Ez itt
a Budakeszi út, mi pedig a Csendillában vagyunk, ahol távol öntől
az utóbbi két hónapban a leányai végre boldogok lehettek.
– Á propos{164} hol van Fanni? – nézett körül a tábornok.
– Nyugodjon meg, biztos helyre küldtem – felelte Ambrózy
báró.
– Aha! Szóval vele akar zsarolni!
– A kisebbik lányával? Ostobának néz, monsieur? Anna
beszámolójából tudom, hogy ha azzal visszaszerezhetné becses
iratait, habozás nélkül feláldozná őt és Fannit is.
– Hiszen csak lányok – vont vállat Voigt von Leitersberg. –
Több bajt okoznak, mint amennyi hasznuk valaha is lehet.
– Civilizált körökben aligha nevezné magát bárki is apának –
húzta el kissé a száját Ambrózy báró. – Így már értem, miként volt
képes arra kényszeríteni Annát, hogy ide utazzék és velem viszonyt
kezdjen.
– Hisz láthatja, hogy még ezt az egyszerű feladatot sem volt
képes tisztességesen megoldani – fújt dühösen a tábornok. – A
csábítás persze ment neki. Amint hosszú szoknyát kap, a
kacérkodás minden nőnek megy, ám ez az ostoba lány a saját
csapdájába esett, midőn megfeledkezve küldetése céljáról magába
szeretett.
– Ennek a történetnek eddig ez a legcsodásabb fordulata – állt
a tábornok elé Ambrózy báró. – Ki is használnám mindjárt az
alkalmat, monsieur, és tisztelettel megkérném a leánya kezét.
– Teljesen megbolondult, fiam? – kiáltott Voigt von Leitersberg.
– Esküszöm, ha nem tér mindjárt a lényegre, az embereim kezére
adom, hogy feltörjék azt a kőkemény magyar koponyáját, és
kiszedjék belőle, hol vannak az iratok.
– Erőszakra semmi szükség – mondta Ambrózy báró, és
öltönye zsebébe nyúlva elővette a barna borítékot. A tábornok úgy
kapta ki Richárd kezéből a paksamétát, mint vércse a fészkében
lapuló galambfiókát.
– Ezt felnyitották – vette észre rögvest a törött pecsétet.
– Sajnos más úton nem juthattam hozzá a tartalmához.
– Tehát elolvasta őket?
– Első betűtől az utolsóig – bólintott Ambrózy báró. –
Mondhatom, ha mindez napvilágra kerülne, holnap arra
ébrednénk, hogy az egész világ háborúban áll.
– Ettől immár nem kell félnünk – Voigt von Leitersberg zsebe
elnyelte a borítékot. – Önnek pedig, ha beszélne is róla, úgysem
hinne senki. Anna, kerítsd elő a húgodat, és induljunk végre!
– Monsieur, maga még mindig nem vesz engem komolyan –
sóhajtotta Ambrózy báró. – Az imént megkértem a leánya kezét, a
választ azonban nem hallottam.
 – Örüljön, maga tökfilkó, hogy nem lövetem agyon! – döfte
pökhendien orrát a légbe Voigt von Leitersberg.
– Valóban megtehetné, ám – az ifjú báró újabb, hengeres
papírtekercset vont elő a zsebéből, amit a szűk hely ugyan
meglapított kissé, ám alakját hamar visszanyerte – még itt van ez
is!
A tábornok döbbenten szemlélte a fotográfiát.
– Ez csupán egyetlen oldala az önnél lévő iratoknak –
magyarázta Richárd –, de higgye el, a többi is épp ily jól olvasható.
Látja, ott a lap alján a kézjegye, amellyel hitelesítette, hogy ez a
titkos akta egyetlen példányban készült, és azt az ön széfje őrzi.
Vagyis csak őrizte, míg ki nem lopták onnan.
– Átkozott csirkefogó! – hörögte a tábornok. – Maga
lefotografálta az összes oldalt?
– Így van! – bólintott Ambrózy báró. – Sőt, letétbe is helyeztem
azokat egy neves és igen megbízható ügyvédnél, azzal az
utasítással, hogy ha nem jelentkezem nála hetente egyszer, akkor
rögvest juttassa el mindet a sajtónak.
– A nevét! Hogy hívják az ügyvédet?
– Csak nem képzeli, monsieur, hogy kiadom magának Anna,
Fannika és az én életem egyetlen biztos zálogát? Erről szó sem
lehet! Arról viszont igen, hogy mind jól járjunk. Önnek négy napon
belül vissza kell érnie Párizsba, mielőtt a közelgő minisztériumi
ellenőrzés feltárná széfje hiányosságát. Tessék, a kért papírokat
megkapta, elmehet! Ám előbb atyai áldását adja Anna lánya velem
kötendő frigyére, és esküt tesz, hogy soha többé nem jön a
közelünkbe, nem küld ránk kopókat, bérgyilkosokat, és semmilyen
más módon nem próbál a boldogságunk útjába állni.
– És ha most mégis lelövetem magát, vagy holnap elüti a
villanyos, esetleg hat hónap múlva Anna lázat kap és belehal? –
vonta szűkre két szemét a tábornok.
 – Akár én távozom az élők sorából, akár csak úgy tűnik, hogy
ön mégis ellenünk fenekedik, a másolatok a sajtóhoz kerülnek –
tárta szét karját Ambrózy báró. – Ebben az esetben pedig a francia
kormány rögvest úgy fogja gondolni, hogy maga, Monsieur,
másodszor is árulóvá lett, csakhogy most az ő rovásukra, és ezért
tárgyalás nélkül nyomban kivégzik.
Voigt von Leitersberg vöröslő homlokkal, bajsza végét
harapdálva nézett hol Richárdra, hol a lányára. A csendet, mely
betöltötte a Csendilla szalonját, csupán a csillár körül szédülten
kerengő korai légy zümmögése zavarta. A tábornok végül a földre
szegezte tekintetét, a büféasztalkához lépett, és komótos
mozdulatokkal válogatni kezdett az italok között.
– Ön az imént megzsarolt engem, fiam – mondta, és a
hangjában könnyed elismerés bujkált. – Próbálta ezt már más is,
de még senki nem élte túl.
Ambrózy báró hallgatott. Szeme sarkából látta, hogy a
nagydarab pribék a társa mellé lép, a füléhez hajol és súg valamit,
mire az száját tenyerével takarva felel, választ kap, majd
mindketten egyszerre bólintanak, mint akik dűlőre jutottak.
– Azt azonban el kell ismernem – folytatta Voigt von
Leitersberg, miközben két pohárba konyakot töltött –, hogy
ügyesen keveri a kártyákat. Sarokba szorított, így mást nem
tehetek, mint hogy magának adom a lányaimat, tegyen velük,
amit akar.
Ambrózy báró elfogadta a felé nyújtott poharat, ám felelni nem
volt érkezése, mert a puha sapkás fickó megelőzte.
– Indulnunk kell! – mondta a budai svábokra jellemző, kissé
esetlen, konyhai németséggel. – Még épp elérhetjük az éjszakai
gyorsvonatot.
A tábornok kissé meglepetten pillantott emberére.
– Nincs szükség pufogtatásra – mondta aztán szinte kapkodva,
majd magasra emelte poharát. – Kössünk örök békét, és igyunk rá
áldomást. Ex!{165}
Ambrózy báró csodálkozva vonta fel bal szemöldökét.
– Nem tudtam, hogy a franciáknál is szokásban van áldomást
inni.
– Náluk nem is – nevetett kényszeredetten a tábornok. – Ám az
én gyökereim a Monarchiáig nyúlnak, még ha a legtöbbet már rég
el is téptem.
– Sietnünk kell! – szólalt meg ismét a puha sapkás immár
parancsolón. – Uram…!
– Hát hogyne, persze – bólogatott Voigt von Leitersberg,
anélkül hajtva fel poharának aranyszín tartalmát, hogy Richárddal
koccintott volna. – Sajnálom, de nincs több vesztegetni való időnk.
Anna, viseld jól magad, és főleg maradj életben! Au revoir!{166}
A három férfi egyetlen szempillantás alatt távozott. Ambrózy
báró letette érintetlen poharát, majd csendre intve a leányt, aki a
nyakába akart ugrani, az ablakhoz lépett, és kissé félrehúzta a
függönyt.
– Mi baj, kedves? – lépett mellé Anna, tenyerét a férfi hátára
simítva.
– Várj! – súgta az ifjú báró.
A kapuhoz vezető nyílegyenes járdát nem takarták bokrok, így
az ablakból tökéletesen láthatta a három távozó férfit, akik egymás
mellett haladtak. Középen a tábornok lépkedett és széles
gesztusokkal magyarázott, mire két embere hasonló hevességgel
felelt. Végül elérték a kiskaput, és a bérkocsi mellett állva még fél
percig beszélgettek.
– Itt valami nem stimmel – mondta Ambrózy báró, de tovább
nem figyelhette a különös jelenetet, mivel Anna maga felé fordította
az arcát.
– Túl vagyunk rajta – szólt a leány csitító hangon, – Ismerem
apámat, így mindig tudom, mikor kész visszavonulni, és ez most
olyan alkalom. Veszített, de megkapta, amit akart, szóval…
– Nem – fordult vissza az ablakhoz Ambrózy báró. A kapun
kívül álló kocsiba előbb Voigt von Leitersberg, majd a szövetsapkás
fickó is felszállt, am a harmadik nem követte a példájukat. A hajtó
pattintott az ostorával, a fiáker nagy ívben a Krisztinaváros felé
fordult, majd nekilódult.
A nagydarab hóhemvagány ellenőrizte revolverét, azután
visszaindult a házhoz.
– Még nincs vége – mondta Ambrózy báró elfordulva az
ablaktól. – Kérlek, csavard le a lámpákat, azután bújj a sarokba.
Anna szó nélkül engedelmeskedett. Előbb székre állva a csillár
hat petróleumlámpáját, majd falikarokon álló társaikat csavarta
halovány fényre. Eközben Richárd az előtérbe ment, és kikapta
tartójából a sétabotját. Halk kattanás, majd fémes szisszenés
hallatszott, és a csupasz tőrpenge hidegen villant.
A gazfickó nem teketóriázott. Határozott léptekkel a bejárati
ajtóhoz ment, belökte azt, ám a félhomály meglepte.
– Nocsak, hát vártok rám? – suttogta a sötétbe.
Ambrózy báró a szalonban, a kitárt ajtótól jobbra helyezkedett
el. Miként azt a vívóleckék során tanulta, igyekezett lecsitítani
kapkodó lélegzetét és úrrá lenni keze remegésén. A tőrpengét félig
rejtve, a lábszára mellé simítva tartotta, készen rá, hogy amint a
bérgyilkos a szalonba lép, rögvest támadásba lendüljön.
A köcsögkalapos férfi azonban sokat tapasztalt, dörzsölt pribék
volt. Az előtéren átosonva baljával leakasztotta Richárd kabátját, és
mikor az ajtóhoz ért, azt hajította be maga előtt. A penge túl
könnyen hatolt át a szöveten, se húsba, se csontba nem akadva. Az
ifjú báró azonnal tudta, hogy hibázott.
– Megvagy! – ordított fel a hóhemvagány, és elsütötte
revolverét. A villanás vakító volt, a csőből szikrák csaptak ki, ám a
golyó célját tévesztve fúródott a falba.
Ambrózy báró előrevetette magát. A tőrpengébe akadt
télikabát lehúzta a kecses fegyvert, így azt pillanatnyilag nem
tudta használni, ám ballal mégis a támadó felé ütött. Még a fehér
glaszékesztyűn keresztül is – amit egész este viselt, hangsúlyozva
arisztokrata mivoltát – érezte a gazfickó orrcsontjának reccsenését.
Fájdalmas üvöltés járta be a Csendillát, majd súlyos dübbenés
jelezte, hogy a hóhemvagány padlóra került. Richárd elengedte a
tőrpenge markolatát, és rávetette magát a támadóra.
Ütések zaja, keserves nyögés, dühödt hörgés következett. A
köcsögkalapos férfi megpróbálta fegyverét Ambrózy báró felé
fordítani, közben újra elsütve azt, de a második golyó sem tett kárt
másban, mint az ártatlan – bár tény, hogy kissé túlcifrázott –
falikárpitban. Richárd baljával ellenfele revolvert tartó kezét
tartotta, míg a másikkal többször is sikerült állón vágnia a
mindvégig fröcsögve káromkodó férfit.
Az utolsó csapás ismét a törött orrot találta el, amitől a
hóhemvagány szemébe könny szökött, két karja pedig tétován
lehanyatlott.
– Anna, hozd a függönyzsineget – kiáltott Ambrózy báró, teljes
súlyával a kába gazfickóra nehezedve. – Azt hiszem…
Fannika velőtrázó sikítása épp csak meg nem repesztette a
lámpabúrákat. Richárd a szalon konyhába nyíló ajtaja felé kapta a
fejét, ám ama röpke pillanat alatt, amíg még eszméleténél volt,
mást aligha láthatott, mint egy fölé tornyosuló, szoknyás alakot,
aki két kezét felemelve épp lesújtott rá a sodrófával.

Ambrózy báró pontosan húsz perccel később tért magához,

elkeseredetten konstatálva, hogy a korábban kért függönyzsinórt
végül megkapta, ám az épp a háta mögé csavart csuklóit köti
fájdalmas gúzsba.
– Nédd mán, megébredt végre az úrfics!
A lámpák közül csupán hármat csavartak nagyobb lángra, de
ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ifjú báró tisztán lássa a helyzetet.
Míg ő maga háttal a falnak támasztva ült a padlón, vele szemben, a
kanapén Anna, mellette pedig a könnyes arcú Fannika foglalt
helyet. A lány két kezét elöl kötözték össze, miként a húgáét is, a
bársonyzsinegek pedig biztos csomóval kapcsolódtak egymáshoz,
nehogy a rabok különválhassanak.
– Indulhatnánk, ha már talpra tud állni – szólt Lendvainé,
kezében a sodrófával. A hóhemvagány sziszegve tapogatta máris
hatalmasra dagadt orrát, ám az indítványt hallva mindjárt
bólintott.
– Minél hamarább, annál jobb – mondta, majd revolverét az
övébe dugva talpra rántotta Richárdot. – Aló mars, bárócska!
Sétálni megyünk.
Lendvainé a lányokat noszogatta, de eleinte nem volt könnyű
dolga. Fannika, aki nem értette, hogy a korábban mindig oly
kedves cselédasszonyt mi lelte, alig bírt talpra állni. Fia a nővére
nem támogatja, a második lépésnél biztos összerogy, így azonban,
bár botladozva és vacogó foggal, de kiporoszkált az előtérbe.
– Várjék kicsinyt, míg visszaérek – szólt ekkor Lendvainé a
köcsögkalaposra.
– Hová megy?
– Hozom a cafka papírjait.
– Azt meg minek?
– Úgy kell csinyálni, hogy mikor megtanálják őket, a zsarók
egyből tudják, kikkel van dolguk.
– No, hát kikkel is? – ráncolta homlokát a fegyveres gazfickó.
– Két szédült eszű szerelmessel, akik együtt mentek a halálba –
nevetett Lendvainé már a lépcső derekánál járva. – Ha
kihallgatnak… Mer' ki fognak, az hót ziher! …majd azt mondom
nekik, hogy már hetek óta sírtak-ríttak, amiért a két család hallani
sem akar a házasságról, így más utat nem leltek maguknak, csak
azt, ami a túlvilágra visz.
– Hát a gyerek? – bökött pisztolyával Fannikára a
hóhemvagány, mire a kislány még szorosabban simult a nővéréhez,
és halkan nyöszörögni kezdett.
– Őtet is magukkal rántották, merthogy bolondok voltak mind
a ketten – legyintett Lendvainé. – Tele ez a város ilyen háborodott
lelkekkel. Csoda, hogy a Duna meg nem reked a sok csalódott
szerelmes hullájától. Na, várjék kend, mindjárt gyövök!
Anna holtsápadtan pillantott Richárdra, összekötözött kezével
ölelve magához remegő kishúgát. Az ifjú báró kétségbeesetten
járatta körbe a tekintetét. Tőrbotja a padlón hevert, mellette a kabát
alamuszi óriásmacskaként domborodott. A hóhemvagány a kijárati
ajtó mellett állt, fegyverét előreszegezve, és bár időnként fintorogva
véres bajszához ért, a szemét egyetlen minutára sem vette le róluk.
Ha legalább a kezemet kiszabadíthatnám – csikorgatta fogát
Ambrózy báró, ám a függönyzsinór oly mélyen vágott a
csuklójába, hogy az ujjai máris bénultan zsibogtak. A két mindenre
elszánt, szívtelen gyilkos sem gondolhatta komolyan, hogy a
detektíveknek vagy később a halottkémnek nem tűnik majd fel a
kötelek nyoma. Úgy tűnt azonban, hogy bőséggel megfizették
őket, az arany csengése, bankó ropogása pedig az apró részletek
iránt süketté és vakká teszi azt, aki mohó.
Lendvainé alig két percet időzött az emeleten, és már hozta is a
négyrét hajtott, Trittner névre kiállított pecsétes papirost.
– Lássuk csak, hová… Oh, már meg is van! – mondta, majd
durván félretaszítva Fanni fejét, kigombolta Anna ruháját, az
útlevelet pedig a vékony szövet és a halcsontos fűző közé
dömöszkölte. – Jó lesz! Várjon, ne fészkelődjék, visszakapcsolom.
Mégse mehet úgy a túlvilágra, mint valami félig vetkezett utcai
rongy.
A némber és a hóhemvagány röhögését hallva Fannika
zokogásban tört ki.
– Elhallgass már, te béka! – ripakodott rá Lendvainé. – Jobb is,
ha többé nem leszel. A frász tört ki mindig, mikor engemet
utánoztál, te kis szörnyszülött.
Végre aztán útra keltek. A nő ment elöl, erősen markolva Anna
kötelét, míg Ambrózy báró hátát a hóhemvagány pisztolyának
csöve böködte. A széles Budakeszi út ezen a kései órán egészen
kihalt volt, legfeljebb a tiszta égboltozaton sziporkázó csillagok
láthatták őket. Lendvainé egyenest a túloldalon sötétlő erdőbe
vezette a menetet, szabad kezével magasra tartva a viharlámpást,
melyből egyet sereghajtó társának is adott.
– Ha pisszenni mer valaki, vagy netán arra gondol, hogy befut
a fák közé, azt menten lelövöm – morogta a köcsögkalapos pribék.
– Ne légy mán olyan szigorú! – nevetett hátra Lendvainé. –
Hamarost úgyis végük. Felőlem akár búcsúzkodhatnak is, ha
csendesen teszik!
Keskeny, kanyargós ösvényen haladtak felfelé a János-hegy
oldalában. Hely az andalgáshoz nemigen volt, Anna szoknyája
minduntalan bokrok karmos agába akadt, Richárd valahogy mégis
a lány közelébe férkőzött.
– Nem lesz semmi baj – súgta, bár maga sem tudta, miféle
csodát remél.
– Apánk megőrült – felelte Anna fátyolos hangon, szorosan
ölelve Fannikát, aki már jó ideje egy fikarcnyi hangot se adott ki
magából.
– Nem hiszem, hogy ezt ő rendelte volna el – mondta Ambrózy
báró. – Még akkor sem, ha rájött, hogy a fotográfia csupán blöff
volt.
– Blöff? – meredt Richárdra a lány. – Hiszen a saját
szememmel láttam!
– Egyetlen oldalt a ötvenből. Mindössze ennyit tudtam délután
lefotografáltatni. A művelet bonyolult, hisz előbb üvegre, majd
újabb exponálás révén papírra kell helyezni a képet, méghozzá
olyan kamera segítségével, amit nem erre terveztek.
– Ezek szerint a dokumentumokból nincs is másolat?
– Nincs.
– Akkor valóban végünk – csuklott el Anna hangja. – Legyen
átkozott…
– Kusti, te! – fordult hátra Lendvainé. – Erdőben járunk, ahol
már sokan felakasztották magukat. Még csak az kéne, hogy az
átkozódásod előhívja a bolyongó lelkeket.
A némber babonás félelme valahogy Fannikéra is hathatott,
mivel a kislány ismét sírni kezdett. Richárd látta, amint Anna óvó
keze a húga haját simogatja, majd a sötét fürtök közül kibogozza
és a tenyerébe rejti a pillangós csatot. Elég volt egyetlen pillantást
váltaniuk, máris értették egymást. Az ifjú báró lépett néhány
nagyobbat, megelőzve a lányokat, majd hirtelen úgy tett, mintha
megbotlana. Anna és Fanni beleütköztek a férfiba, a festett pléhcsat
pedig átkerült Ambrózy báró kezébe.
Kétség sem férhetett hozza, hogy a két pribék úgy ismeri a
János-hegyet, mint a tenyerét. Eleinte keskeny, néhol csupán
vadcsapásnak tűnő ösvényeken terelgették foglyaikat, majd
rátértek a Tündér-hegy útnak nevezett sétányra, mely csupán azért
viselhette az előkelőbb „út” titulust, mivel a Magyar Turista
Egyesület Budapesti Osztálya ezt oly szélesre vágatta, hogy akar
könnyű hinták is elfértek rajta. Húsz perc néma botorkálás után
Lendvainé ismét irányt váltott, letérve a nyári andalgók kényelmes
ösvényéről, hogy egyenest az erdő mélyébe vezesse őket.
 Ambrózy bárónak kérdeznie sem kellett, immár anélkül is
tudta, hová tartanak. A János-hegy oldalában, annak büszke
kistestvéreként púposodó Tündér-hegy fehér sziklacsúcsát, a
szépséges Tündér-sziklát holdfény ezüstje vonta be. A sűrű erdő
március elején lombot még alig vetett, így a csillagpettyes ég felé
nyújtózkodó fatörzsek, ágak-bogak között áttekintve is tisztán látta
a meredélyt, melynek tövében sűrű bozótos sötetlett.
– Na, báró úr és kisasszonyok, csak előre szépen! – állt félre
Lendvainé, viharlámpásával egyenként az arcukba világítva. –
Mostantól nincs más út, csak felfelé.
A sziklaoromhoz vezető meredek, kacskaringós ösvényt
keresztben átvonuló vízmosások, meg-meginduló kavicsfolyamok,
talp alól könnyen kiforduló, alattomos kövek tették szinte
járhatatlanná. Ambrózy báró már a második lépésnél elesett, és az
oldalára fordulva visszacsúszott.
– Ha eloldanák a kezemet, tán még sikerülne is feljutnom –
mondta, miután a köcsögkalapos cifra káromkodások kíséretében
talpra segítette.
– Ez bolondnak néz minket – csóválta rút fejét Lendvainé,
majd lámpását lendítve Annáékra ripakodott. – Maguknak elöl van
megspárgázva a kezük, segítsenek hát neki!
A lányok, bár a függönyzsinór alig engedett valamicske szabad
mozgást, az ifjú báró mögé álltak, és a két könyökét, hátát
támasztva próbálták őt egyensúlyban tartani. Az út felfelé így is
kínkeserves séta volt, mely legalább annyi időbe telt, mint a
Csendillától idáig jutni, ám a két pribék nem türelmetlenkedett.
Lendvainé a harmadik kanyar után még valami csöndes
dalocskába is belefogott, halkan dúdolva annak egyszeri dallamát,
miközben hatalmas fejét ide-oda billegtette. A hóhemvagány ezen
csak röhögött, ám amikor a testes asszony rávillantotta tekintetét,
jobbnak látta, ha inkább hallgat.
 A Tündér-szikla magasan a környező erdő fölé nyúlt, lapos
tetejével természetes kilátót képezve. Nyugatra a János-hegy
hatalmas, sötét domborulata ugyan túlnőtt rajta, ám a három
másik égtáj felé többé-kevésbé szabad volt a kilátás. Ambrózy báró
a sziklatető lapályára érve azonnal lerogyott, és kimerülten lihegve
nézett a Hunyad-ormon túl pislákoló városi fények felé. Anna
remegő térdei sem bírták tovább a megterhelést, hát Fannikát – aki
szinte rátapadt – magával húzva az egyik málladozó kőtömbre ült.
– A büdös életbe! – zihálta a hóhemvagány, kinek homlokáról a
csípős hideg ellenére dóit a verejték. – Mégis csak jobb lett vón a
padláson felakasztani őket, ahogy én javallottam.
– Barom – köpte Lendvainé megvetőn. – A szerelmesek sosem
bajmolódnak kötéllel. Az nekik túl macerás, ráadásul a kilógó
nyelv miatt, ami a fulladás után setétlila, nem is elég romantikus.
Aki szívbaj miatt keresi a halált, az vagy lepuffantja magát vagy
ugrik.
– Hát a lúgkő?
– Az cselédtempó – legyintett a nő. – Ezekhez nem illene.
– Hej, de nagy szakértője a témának, naccsád – vigyorgott a
köcsögkalapos, letéve a lámpását. – Tán csak nem…?
Az erős selyemszálakból font függönyzsinór már a kaptató
felénél engedett. Ambrózy báró áldotta úri hóbortját, amiért egész
este viselte a fehér glaszékesztyűt, mert bár Fanni csatjának pereme
nem volt túl éles, azért a sok dörzsölés, mellyel a kötelékét elvágta,
bizonyára felsebezte volna az ujjait. Mire a Tündér-szikla tetejére
értek, Richárd kezébe visszatért az élet, így már csupán a megfelelő
alkalomra várt, ami végre elérkezett.
A kő, amit fektében a derekánál talált, tökéletesen illett a
markába. Mikor a hóhemvagány övébe tűzte a revolverét, hogy
kockás zsebkendőjét elővéve megtörölje az arcát, az ifjú báró talpra
szökkent és dobott. A kő épp a homloka közepén találta el a
gazembert, és bár a keze, mely arra matatott, felfogta az ütés egy
részét, azért a váratlan támadás elég volt hozzá, hogy a férfi
üvöltve hátratántorodjék.
Richárd tudta, hogy csak akkor győzhet, ha két ellenfele közül
legalább az egyiket mihamarább harcképtelenné teszi. A
hóhemvagány túl messze volt, ráadásul pillanatnyilag nem is
jelentett veszélyt, így figyelmét inkább az asszony felé fordította.
Lendvainé lámpását magasra tartva épp csak felfogta, hogy mi
történik, mikor az ifjú báró lendületet vett és nekirontott. Jobb vállal
taszította meg a nőt, aki dühödt ordítást hallatva, szabad kezével
kapaszkodó után hadonászva botlott hátra, ám sarka alól
kifordultak a kövek, ő pedig egyensúlyát veszítve lezuhant a szikla
pereméről. Ambrózy báró hallotta, amint a súlyos test egyre lejjebb
gördül, hol fák törzsének, hol a talajból kiálló gyökereknek,
szikláknak csapódva. Fájdalmas sikolyok, hördülések
visszhangzottak lentről, majd üvegcsörömpölés, végül pedig fojtott
káromkodás következett. Lendvainét igen szerethette az ördög,
mivel nem hagyta, hogy a némber szétzúzza magát a mélyben,
bár a foglyaitól így is legalább húszpercnyi keserves kapaszkodó
választotta el.
A hóhemvagány azonban sokkal közelebb volt, és már kezdte
összeszedni magát. Zsebkendőjét eldobva a revolvere után kapott,
elő is húzta azt, és „amáriádat” kiáltással célba vette Richárdot.
A dörrenés megrengette az egész hegyoldalt. Ambrózy báró
várta, hogy a forró pisztolygolyó a testébe üt, ám hiába. Suhanó
árnyak lebbentek elé, majd könnyű sikoly szállt, amint Anna,
magával rántva kishúgát, a lövés útjába vetette magát. A két lány
nyomban elvágódott, és nem lehetett tudni, hogy a bárónak szánt
golyó melyiküket találta el. Richárd, kihasználva ellenfele
hökkenetét, előrevetette magát, és a fegyvert félreütve hanyatt
taszította a hóhemvagányt.
 Ekkor hirtelen, mintha a reggeli pirkadat a neki rendelt időt ki
sem várva az éj közepén jött volna el, egyre világosabb lett.
Fannika sikoltott, mert a játszi fényben meglátta, hogy mindkét
keze csupa vér. Anna viszont, kinek ruháján a tépett lyukat
deréktájon vörös folt szennyezte be, nem a lüktető fájdalomra,
inkább a sebesen növekvő derengésre figyelt.
A Tündér-szikla alatt és annak oldalába kapaszkodó száraz
bozótos egyetlen pillanat alatt kapott lángra, köszönhetően
Lendvainé összetört lámpásának. A tűz előbb csak a szomszédos
bokrokat nyalogatta, majd mohón a nagyobb fákra is rávetette
magát. Előbb jött a fény, majd a recsegve-ropogva pusztuló erdő
harsogó jajkiáltása, mely hamarost nekivadult bömböléssé vált. A
lángvihar palackból szabadult, őrjöngő dzsinnként ölelte magához,
falta be az esőt, havat rég nem látott növényzetet, egyre csak az ég
felé nyújtózva. A Tündér-szikla három oldalán fényes, forró tűzfal
emelkedett, elzárva az utat lefelé. Csupán a semmibe nyúló
kiszögellés volt elég messze a lenti erdőtől ahhoz, hogy a lángok ne
érhessék el, igaz, ott épp nem is égett semmi, mert a szel másfelé
fújta a tüzet.
Anna kitörölte szeméből a keserű füst okozta könnyeket, és
nem törődve az oldalát mardosó kínnal, talpra állt. Fannival még
mindig egymáshoz voltak kötve, ami jó is volt így, mivel a kislány,
kinek idegei immár végképp felmondták a szolgálatot, sikítva,
tombolva, fejét rázva próbált egyenest a lángok közé rohanni.
Nővére megragadta, majd a Tündérszikla legvégébe vonszolta őt,
ahol a forróság és a torokszorító füst valamelyest távolabb került
tőlük.
Mindeközben Ambrózy báró a puszta életéért küzdött. A
hóhemvagány jobb karját sikerült leszorítania, a revolvertől tehát
egyelőre nem kellett félnie, ám ezalatt ellenfele kétszer is a
gyomrába térdelt, megreccsentve bordái védfalát. Az éles
fájdalomtól Richárd majdnem elveszítette az eszméletét. Levegő
helyett füst áradt a tüdejébe, köhögnie kellett, s mivel ez másfelé
terelte a figyelmét, a hóhemvagány két tiszta ütést mérhetett az
arcára, lehengerítve magáról a bárót.
– Dögöjjé’ mán meg, tetves! – hörögte a fickó, torkon ragadva
Richárdot, aki még mindig csakis arra ügyelt, hogy a revolvert
tartó kart leszorítsa. Ezzel nem is volt gond, ám közben a
pribéknek, ha nem is egészen, de legalább félig sikerült a báró fölé
kerekednie, azon igyekezve, hogy lassanként kiszorítsa belőle a
maradék levegőt.
Hosszú percekig ütötték, gyömöszölték, rugdosták így
egymást, miközben a Tündér-szikla gyér növényzete is tüzér
fogott. A tavaszra immár hiába váró bokrok és a magasba törő,
merész fácskák parazsat, kormos üszköt, lángoló gallyakat szórtak
a két férfira. A hóhemvagány kabátjának szára meggyulladt, mire
Richárd kiszabadult, ám a következő pillanatban a törött bordái
okozta kín ismét leterítette őt, és minden kezdődött elölről.
Végül aztán eljött a pillanat – percekkel, vagy tán órákkal
később? –, mikor Ambrózy báró feje egy különösen kegyetlen
ütéstől félrebicsaklott, ő pedig meglátta Belzebub földre szállt
szörnyetegét. A kutya akkora volt, mint egy borjú, vicsorgó agyarai
közül sűrű nyál csordogált, a szemében pedig az égő fákon táncoló
lángok vörös visszfénye lobogott.
Ilyen tehát Kerberosz, az Alvilág őre – gondolta Richárd,
félelmet nem, csakis némi kíváncsiságot érezve. – Vajon hol hagyta
a többi fejét?
A revolver magától sült el, senki nem célzott vele. A golyó
egyenest a kutya felé szállt, megperzselve szőrét és feltépve nyakán
a bort. A szelindek előbb rémült vinnyogást hallatott, majd
megrázta magát, és nem fékezve tovább gyilkos ösztöneit, a két
férfira rontott. A hóhemvagány látta a közelgő veszedelmet, és
feladva előnyös helyzetét, oldalra hengeredet!.
Ambrózy bárónak nem maradt választása. A kutya egyenest a
torkára támadt, amit csakis úgy védhetett ki, hogy bal karját az
agyarak közé ékelte. Hallotta a porcok roppanását, a csontok
reccsenését, és érezte a felhasított hús alatt szétroncsolódó idegek
tüzes kínját, melytől a tudata ködös, tétován lebbenő homályba
merült. Messze volt még attól, hogy elveszítse az eszméletét, ám a
valóságot sem befolyásolhatta többé, csupán távolról szemlélhette
azt.
A szelindek őrjöngve rázta az embert, kinek karját sikerült a
fogai közé kapnia. A vadászat véres gyönyörétől hajtva áldozatára
nehezedett, és épp akkor ugrott át annak másik oldalára, hogy
magával vonszolja őt, mikor a revolver ismét eldördült.
Ez a golyó, ha nem is neki szánták, azonnal megölte a tűzőr
kutyáját. Ambrózy báró bágyadt csodálkozással vette tudomásul,
hogy a szelindek rázuhan, és bár még mindig a fogai közt tartja
félig leszakított karját, nem mozdul többé.
A hóhemvagány biztosra vette, hogy a golyók valamelyike az
ifjú báróba csapódott. Tévedett, ám ennek felismerésére már nem
maradt érkezése. Anna, akinek közben sikerült megszabadulnia a
kötelektől, felragadva egy égő ágat a férfi hátára sújtott.
Ambrózy báró a szelindek alatt heverve lassan hömpölygő,
füstből, árnyból és lobogó lángokból szőtt rémálomként látta,
amint a hóhemvagány megfordul, majd újra tüzel. A golyó ezúttal
célt tévesztett, Anna mégis hátratántorodott, és mivel a lába nem
tartotta meg, a belé kapaszkodó Fannikéval együtt a mélybe
zuhant.
Ezután – órákkal, vagy csupán percekkel később? – emberek
jöttek címeres sisakban, kormos képpel, kezükben
tűzoltószekercével, ám erre Ambrózy báró, aki közben elveszítette
az eszméletét, már nem emlékezhetett…
 20
Megtaláltalak
Pest, 1901. március 9.

– Maga igazán pocsékul fest, kedves Vilmos.

– Nagyon köszönöm, Milike – küldött felém halovány mosolyt
a puha párnákon heverő, bepólyált fejű, ragtapaszokkal és
fapálcikákkal kipányvázott orrú bűnügyi riporter. – Bóknak
veszem, amit mond, mert ez azt jelenti, hogy legalább valahogy
kinézek.
A Rókus kórházi szolgája délelőtt tíz óra tájt csöngetett be az
Andrássy úti lakásba Haberern doktor üzenetével, miszerint Tarján
Vilmos végre magához tért. Szegény hírhozó igencsak meg volt
szeppenve, mert a kapuban strázsáló, Rudnay főkapitány által
hátrahagyott két rendőr alaposan kifaggatta, sőt, az egyik egészen
az ajtómig kísérte őt, hátha valami rosszban sántikál.
Mivel Renée tegnap óta egyetlen percre sem tágított mellőlem,
és az éjszakát is nálam töltve jelen volt, mikor a kórházi szolga
becsöngetett, így vele együtt siettem a Rókusba. A II. sebészeti
osztály hármas kórtermében nyolc beteg feküdt, ám én rögvest
tudtam, a sok állig betakart szenvedő közül melyik Vili, mivel az ő
ágyának végében nagy halom újság hevert.
 – Mindet kiolvasta? – kérdezte barátném a betegtől.
– Próbáltam, de a betűk rendkívül engedetlenek. Ahányszor
csak rájuk nézek, nyomban futkározni kezdenek, mint Vurstliban
a medvecukortól szédült gyerekek.
– Ha jó fiú lesz, felolvasom magának a legérdekesebb híreket –
fogadkozott Renée. – Ám előbb vallomást kell tennie!
– Vallomást? Nekem? Hölgyeim, ne tréfáljanak, hisz én vagyok
az, akit elagyabugyáltak.
– Az egyik kárvallott valóban maga – ragadtam magamhoz a
szót, és folytattam is volna a mondandómat, am Vili hirtelen
megpróbált feljebb tápászkodni, és bár ez az oldalába hasító
fájdalom miatt végül nem sikerült, kétségbeesett kérdése
félbeszakított.
– A báró úr hogy van? Csak nem őt is…?
– Nyugodjon meg, kérem, és ne mocorogják! – hajoltam fölé,
megigazítva a párnáját. – Ambrózy báró eltűnt.
– Akkor hát elrabolták – nyögte Tarján Vili, egészen
belesüppedve ágyának matracába. – Szóval erre ment ki az egész.
– Miféle egész, szerkesztő úr? – kérdeztem oly rideg, szigorú
hangon, amennyire csak tőlem tellett. – Beszélje el végre, miféle
suskusban vettek részt maguk ketten! Miért rontott be hozzánk
akkor este, kit kellett a legnagyobb csendben megtalálnia, és hová
mentek Richárddal az Andrássy úri lakásból?
– Nincs tovább, Vili – hajolt közelebb Renée is, széles karimájú
kalapja fenyegető árnyát bontva az ágyban fekvő,
megszomorodott riporterre. – Ambrózy bárónak napok óta híre-
hamva sincs.
– Tálán már meg is ölték? – sóhajtott fel a sebesült.
– Azt nem hinném – feleltem. – Még biztosan nem. Wâr-nak
további tervei vannak velünk, ezt egyértelművé tette az azóta írt
levelében, ám ha nem cselekszünk gyorsan…
 – Értem én, kérem, ne tessenek engem tovább győzködni! –
emelte fel védekezőn a kezét Vili. – Elmondok mindent, amit csak
tudok, de előre kell bocsátanom, hogy az bizony együttvéve sem
lesz túl sok.
– Annál biztosan több, mint amennyit jelenleg tudunk -ültem
le az ágya szélére, vigyázva, nehogy ezzel fájdalmat okozzak neki.
– Halljam hát, ki után kellett Ambrózy báró megbízásából
nyomoznia?
– Az illetőt Pásztory Rózsa Jánosnak hívják – felelte Tarján Vili.
– Lecsúszott alak, aki már többször állt a törvény előtt, pedig régi
nemesi család sarja. Valaha ő maga is kúriai tanácsjegyzőként
kezdte itt Pesten. Jó jövedelme, előkelő lakása, szép családja volt a
magácskáék mostani otthonának közelében, bár az Andrássy utat
még Sugárútnak hívták, vagy épp akkoriban nevezték át.
– Úgy 1886-ról beszélünk – vetette közbe Erdős Renée.
– Meglehet – vont vállat Vili, amitől megint csak fájdalmas
fintorba rándult az arca. – Annyit tudok csak biztosan, hogy Rózsa
János mindezt, de főleg a pénzt kevesellte, hát váltóhamisításba
fogott, méghozzá nem is egyedül. Igazi családi vállalkozás volt az,
kérem tisztelettel, mert mint a hosszadalmas bünpör végül felfedte,
a bandából János testvérei, Pásztory Rózsa Szerafin és Tibor,
valamint Rózsa Jenő, az unokatestvérük sem hiányzott. Egyetlen
tagjuk, akit nem fűzött rokoni szál a Rózsa-bandához, egy
Hohemberg Móric nevezetű vésnök volt, aki a hamisításhoz
szükséges pecséteket készítette.{167}
– Különös, hogy sosem hallottam róluk – mondtam.
– Pedig hatalmas port vert fel az ügy, mivel a Rózsák a
lebukásuk előtt, ami végül 1886-ban következettbe, már évek óta
csalásból, sikkasztásból, hogy úgy mondjam, mások palánkon való
átdobásából éltek, méghozzá minden gátlás nélkül. Elsőként a saját
nővérüket, Pásztory Zsófiát károsították meg, de János nem
kímélte a sógornőjét, Voigt Irmát sem, aki egyébként akkoriban
Pest híres szépasszonya volt.
– Hány évet kaptak ezek a piszok alakok? – kérdezte Renée.
– Sehányat – felelte Vilmos. – János rokonai és a vésnök mind
megúszták a dolgot.
– Az meg hogy lehet?
– Hát csak úgy, hogy a magyar bíróságokon igen lassan
döcögnek előre az ügyek, így a pörre csak 1893-ban került sor, és
az is elhúzódott még két évig.
– Ebbe bele kell őrülni!
– Higgye el, Milike, nem érdemes, hacsak nem a vádlottak
padján ülünk, mert akkor van a dologban ráció. Bocsánat,
kaphatnék egy kis vizet? Egészen kiszáradt a szám.
Mialatt Renée megitatta a beteget, én folyvást azon
töprengtem, mi köze lehet a Rózsa-banda régi esetének Ambrózy
báróhoz, de nem jutottam semmire.
– Folytassa, Vili – biztattam a riportert. – Ám ha kérhetem,
fogja kerekebbre, mert sürget az idő.
– Sokat már amúgy sem tudok mondani. Az 1894-es
ítélethozatalra a legtöbb tanú ismeretlen helyre költözött vagy
elhalálozott. Pásztory Rózsa Szerafin és a vésnök szintén meghalt,
Jenőt, az unokaöcsöt felmentették, Tibor pedig beleőrült a
végtelenségig nyúló pörbe, és végül valami tébolydában végezte.
Így a bandából egyedül csak Jánost tudták elítélni, méghozzá két
év fegyházra, ám többszöri fellebbezés után, 1895 szeptemberében
azt is egy év börtönre enyhítették, amiből ráadásul két hónapot
azonnal letöltöttnek nyilvánítottak, mivel a vádlott épp ennyit ült
korábban a vizsgálati fogságban.
– Hát a családja? – kérdeztem. – Velük mi lett?
– Ez sem egyszerű, kérem – vonta fel szemöldökét Vili, rögvest
megbánva, mivel felállványozott orra ezt az aprócska mozdulatot is
igen rosszul tűrte. – A rossebb… Pardon! Hol is tartottam? Ja, igen!
János kétszer nősült, ám arról, akit még Aradon, a családi birtokon
vett nőül, semmit nem sikerült kiderítenem. Rebesgetik, hogy
néhány évi házasság után szegény asszony a szülésbe halt bele, a
gyermek viszont életben maradt, bár erre nem mernék mérget
venni. Az viszont biztos, hogy János 1881-ben újranősült, elvéve a
mára híressé lett zongoraművésznőt, a csinos és nagyon tehetséges
Voigt von Leitersberg Gizellát {168}.
– Hiszen ő Göllerich{169} zeneszerző felesége – szólt Renée. –
Olvastam róluk a lapokban.
– Ma ez már így igaz – helyeselt Tarján Vili. – Ám mielőtt 1893-
ban elvált volna a Rózsa-banda fejétől, hogy aztán azonnal hozzá
menjen Göllerichhez, még szült Jánosnak három gyermeket. Két
kislányt, akik a Gizella és Pálma, valamint egy kisfiút, aki a
Kázmér névre hallgat.
– Jó – álltam fel a bűnügyi riporter ágyáról, nem bírván tovább
türelmesen elviselni mindazt a zagyvaságot, ami az imént
hallottaktól a fejemben zuborgott. – Most már csak azt szeretném
tudni, megtalálták-e ezt az alakot.
– Meg bizony – válaszolta kissé szeppenten Vili. – Jelenleg a
Krisztinavárosban, az Attila út 109. szám alatt lakik.
– Hisz az épp szemközt van a Vérmezővel, ahol magát
helybenhagyták!
– Nincs ezen mit csodálkozni, Milike. Miután Ambrózy báró
felment Jánoshoz, hogy négyszemközt beszéljen vele, én
unalmamban elsétálgattam kicsikét a fák között. Szép éjszaka volt,
a csillagok úgy ragyogtak, mint a mesebeli ezüst patkószegek, de
aztán hirtelen mind kihunyt, és én itt, ebben a nyiszorgó
vaságyban tértem magamhoz
– Ezek szerint fogalma sincs róla, mi dolga volt Ambrózy
bárónak Rózsa Jánossal?
 – Annyit se tudok erről, mint Schiaparelli{170} marsi csatornáiról,
pedig azok is nagyon érdekelnének.
– Akkor mi most megyünk.
– Tán csak nem a Marsra? – rémüldözött Tarján Vili.
– Inkább a Krisztinavárosba – teleltem. – Szemébe akarok
nézni a Rózsa-banda egykori fejének.

Buda, 1901. március 9.

A cipőm orra előtt a kopott szőnyegbe taposva egy svábbogár rég

kiszáradt hullája feketéllett.
– Mindig éjszaka jönnek elő a dögök – intett rövid,
orrfacsaróan büdös szivarjával a dög felé Pásztory Rózsa János. –
Van, hogy rám jön a szükség, lámpát meg nincs kedvem gyújtani,
és miközben az árnyékszékre ballagok, úgy ropognak lábam alatt
a kis rohadékok, mint a száraz falevelek.
Göcögve, slejmet gurgulázva nevetett. Zavarba akart minket
hozni, ám látva, hogy ez nem sikerült, hirtelen elkomorult.
– Halljam hát végre, mit óhajtanak tőlem a hölgyek!
Szótlan néztem az arcába. Immár tudtam róla, hogy
ötvennégy éves, közepes testalkatú, tömött bajsza és körszakálla,
miként a haja is őszes, ám ezt az öregedő uraknál oly barátságos
vonást szinte ijesztően ellenpontozta dús, fekete szemöldöke és
szeme. Az Attila úti ötemeletes ház legfelső szintjén bérelt kicsiny
lakást, mely csupán egyetlen szobából, aprócska konyhából és a
hozzá passzított kamrából állt. A szolid lakbér magába foglalta a
körfolyosó végén lévő közös árnyékszék, valamint a mosókonyha
és a pince fa- és széntároló rekeszeinek használatát. Mindezt a
házmester súgta meg ötven fillér ellenében, bizalmasan téve hozzá,
hogy Pásztory úr igen sóher természetű, mi több, fennhéjázó alak,
aki mélységesen lenézi a ház többi lakóját, pedig szemernyivel sem
jobb náluk.
– Kiböknék végre, mit akarnak? – csattant fel immár a
korábbinál is ingerültebben a férfi. – Gondolom nem azért jöttek,
hogy kiirtsák a csótányokat.
– Még az is lehet – feleltem hűvösen, és mivel egyikünket sem
kínált hellyel, magam ültem le az ágy mellett álló székre, aminek
támláján egy hózentráger fityegett.
– Szemtelen – röhögött fel Pásztory. – Ez tetszik!
– Örülök, hogy máris elnyertem a megbecsülését.
– Megbecsülés? Nos, ahhoz azért több kellene ám. – Az öblös
fotelben, nyűtt házikabátban ücsörgő férfi ravaszkásan
összecsippentette a szemét. – Ha tetszik érteni, mire gondolok!
– Mivel jó nevelést kaptam, inkább úgy teszek, mintha nem
érteném.
– Fenomenális! – kacagott hátradőlve Pásztory. – Ki hinné,
hogy mainapság már a bárónék is úgy viselkednek, mint a piszkos
térdű cselédlányok?
– Vigyázzon a modorára, uram! – szólalt meg ekkor a
mögöttem álló Erdős Renée, hangjában sötét, fenyegető tónussal. –
Ön jelenleg Sédeni-Ambrózy Richárd báró feleségével diskurál.
– Tudom én azt jól, csókolom a kacsóját, hisz korábban már
bemutatkozott – intette le a férfi még mindig víg mosollyal. –
Csupán az nem akar itten sehogy se kiderülni, hogy mi a
rossznyavalyát akar tőlem.
– Sok mindent tudok magáról, Pásztory úr – vettem vissza a
szót.
– Na, ennek örülök – gúnyolódott a férfi. – Úgy kevesebbet kell
fecsegnem.
 – Tudom, hogy egykor maga volt a Rózsa-banda feje –
folytattam. – Azon bűnszövetkezeté, mely 1884 óta számtalan
csalást, okirathamisítást és egyéb bűncselekményt hajtott végre,
míg végül a törvény keze le nem csapott rá.
– A törvény keze, na hiszen! – röhögött fél kesernyésen Rózsa. –
A bíráink százszor nagyobb gazemberek voltak, mint mi, pitiáner
kis ügyeskedők. Nem mondom, akadt persze néhány szép
húzásunk, a pénz csak úgy dőlt hozzánk, ám ennek örökre vége.
Szerafin, a bátyám halott, Tibor öcsém szép esze világgá ment, én
meg… Hát tessék, láthatják a hölgyek! Mostanság alkalmi
hírlapíróként próbálok megélni, de a rövidke riportok, kis színesek
egy-egy állatvásárról, konflisbalesetről vagy jelentősebb kocsmai
verekedésről épp csak annyit hoznak a konyhára, hogy éhen ne
halljak.
– Milyen szomorú, hogy a gyermekei nem segítik –
sóhajtottam hamis együttérzéssel, ám ő ezt észre sem vette. – Pedig
ha jól értesültem, hárman is vannak.
– Hárman? – komorult el hirtelen Pásztory. – Most már csak
három, az igaz, hisz szegény kicsi Fannikám és a szép Anna oda
lett.
– Fanni és Anna? – csodálkozott Renée. – Mi csak Gizelláról,
Pálmáról és Kázmérról hallottunk.
– Úgy tehát alig tudnak valamit a családomról – horkantott
elégedetten Pásztory Rózsa János. – Lássák hát, mily’ őszinte
vagyok kegyedékhez: elmondom, miként is van ez. Még fiatal
legény voltam, alig 24 éves, mikor odahaza, Pécskán liezonba
keveredtem egy helyi földbirtokos 18 esztendős leányával, nevezett
Sófalvy Terézzel. Terike szép volt, mint a tavaszi mező, és bolond,
mint a piros kalpagos gomba. A kurizálásomat jól fogadta, és mire
észbe kaptam, már úton is volt a gyerek, úgyhogy el kellett őt
vennem feleségül, pedig cseppet se fűlt hozzá a fogam. Ha akkor
tudom, hogy Annácska születése után Teréz fokról fokra végképp
elveszíti az eszét, inkább kiszaladok a világból, semhogy nőül
vegyem. Mondom, bolond volt szegény, bár nem annyira, hogy bé
lehetett volna csukatni. A gyereket és a háztartást úgy-ahogy
ellátta, ám folyvást verte a cselédeket, máskor meg melankóliába
esve üvegdarabokkal vagdosta a saját karját.
– Miért nem hívtak hozzá orvost? – kérdeztem.
– Mert aki fejben hibádzik, azon úgysem lehet segíteni –
legyintett kialudt szivarcsonkjával Pásztory. – Én magam nyolc
kínkeserves éven át tűrtem a házi tébolydát, míg végre jó
komáimnak hála hivatalt vállalhattam itt, Pesten.
– Otthagyta a családját Pécskán?!
– Ott én, mint Szent Pál az oláhokat – bólintott hányavetin a
férfi. – Terinek azt mondtam, fészket csinálok nekik a
székesfővárosban, de persze eszem ágában sem volt felhozni őket.
A testvéreimmel, akik szintén Pesten nyertek hivatalt, víg
legényéletet éltünk, és hogy legyen miből fedezni a jó pezsgőt meg
a zengeráji nőket, néhány apróbb stiklivel egészítettük ki a
jövedelmünket.
– Mondhatom, szép kis alak maga – szólt Renée mélységes
megvetéssel, ám ez Pásztoryt cseppet sem zavarta.
– Láthatják a hölgyek, nincs titkolnivalóm – gyújtott új
szivarkára, pedig a hideg, fűtetlen lakásban már vágni lehetett a
füstöt. – Ambrózy bárónak is megmondtam akkor éjjel, mikor
nálam járt, hogy a bűntetteimről már rég beszámoltam a földi
hatóságok előtt, a többiről meg majd az Isten határoz, midőn elébe
kerülök. Na, de hogy szavamat ne feledjem, két év pesti
tartózkodás után voltam oly botor, hogy néhány napra mégis
hazalátogattam. Így történt, hogy a következő esztendőben, vagyis
1881-ben megszületett Pannika, Teréz viszont… legyen szegénynek
könnyű a föld …biz’ belehalt a gyermekágyi lázba, otthagyva a
nyakamon a 11 esztendős Annát, meg a nyivákoló csecsemőt.
– Maga gonosz ember, Pásztory úr – állapítottam meg minden
indulat nélkül.
– Az bizony könnyen lehet, bár erről még sosem
gondolkodtam – nevetett rám szélesen, feltárva a tényt, miszerint
elöl két foga is hiányzik, a többi pedig oly sárga, mint az avas vaj. –
Annyit azonban mégis a javamra írhatnak a hölgyek, hogy a két
kislányról azonnal igyekeztem gondoskodni. Friss özvegyként,
szomorú pofával jártam a pesti társaságot, és hamarost rá is
akadtam a fiatal és csinos Voigt von Leitersberg Gizire, aki úgy
megsajnált, hogy még abban az évben nőül jött hozzám.
– Micsoda sunyi himpellér maga! – sziszegte Renée.
– Köszönöm az elismerést – hajolt meg ültében Pásztory. –
Magam is úgy vélem, hogy rendkívül ügyesen és leleményesen
oldottam meg a váratlanul rám szakadó özvegység gondját. A
lányoknak ismét lett anyjuk, méghozzá sokkal jobb minőségben,
mint annak előtte, én pedig ráadásként csinos és tehetséges
feleséget kaptam, aki végül az önök által már említett három
gyermekkel ajándékozott meg.
– Hogy azután 1893-ban elváljon öntől – emlékeztettem.
– Istenkém, hát akkoriban kicsit rám járt a rúd – tárta szét a
karját Pásztory. – Azaz hogy pontos legyek, a pech-szériám még
1886 augusztusában kezdődött, mikor is első alkalommal került
rám bilincs. Szerafint, Tibort, Jenőt és Hohemberg Móricot csípték
fülön legelébb, engem pedig akkor ismert fel egy detektív, mikor
Bécsből visszatérve a vonatról leszálltam.
– Micsoda csapás – jegyeztem meg csípősen.
– Bizony az, kis báróné, ahogy mondani tetszik – bólogatott
Pásztory. – Pedig annak előtte milyen szépen mentek a dolgaink!
Gizellát és a gyerekeket minden évben Gmudenbe küldtem
gyógyfürdőzni, magam pedig Bécsbe rándultam át, ahol a
lóversenytér volt a törzshelyem, hisz ott lehetett csak igazán
átverhető, megpumpolható palikat fogni. Az az átkozott 1886-os év
azonban mindent elrontott. A pör miatt kitettek a kúriáról, az
Andrássy úti lakást is fel kellett adnunk, Gizella pedig úgy
megharagudott rám, hogy az öt gyerekkel külön háztartásba
költözött. Persze lehet, hogy Göllerich, az a pálcával hadonászó
pojáca már akkoriban is a feleségem körül legyeskedett. Ezt nem
tudom, és nem is érdekel. A lényeg, hogy kezdetét vette a bírósági
huzavona, ami hála Weisznek, a védőügyvédemnek, egészen 1894-
ig elhúzódott.
– A végtárgyalásról már tudunk – vágtam a szavába. -Addigra
Szerafin meghalt, Tibor megőrült, Jenőt pedig felmentették.
– Pontosan! – Pásztory rosszkedvűen ütötte le szivarjáról a
hamut, egyenest a szőnyegre. – A nejem 1893-ban vált el tőlem. A
papírok aláírásakor mind az öt gyerek jelen volt, aminek nagyon
örültem, hisz rég láttam őket, ám amikor kiléptünk az ügyvédi
irodából, olyan meglepetés ért, amire nem számítottam. Gizella
bejelentette, hogy Bécsből, ahol addig éltek, Nürnbergbe költözik,
ahol zeneiskolát fog vezetni, ám oda az én Terézzel közös
gyermekeimet már nem szándékozik magával vinni. „Van nékem a
Fő úton egy kis lakásom – mondta –, amit a lányainak hajlandó
vagyok ingyért kiadni. Sőt, ha úgy kívánják, rezsit, cselédet és
némi szerény évjáradékot is fizetek nekik, hisz tudom, hogy önnek,
János, a díjnoki állásából aligha telne a lányok eltartására.” így
maradt hát ismét a nyakamon Anna és Fannika, amit azonban
csak eleinte bántam, mivel hamarost kiderült, hogy mindketten
nagyon eszesek és ügyesek.
– Csak nem bevonta őket is a piszkos ügyleteibe?
– Semmi fertelmes dologra ne tessék gondolni, drága báróné –
állt fel foteljéből Pásztory. – Egy kis stikli itt, füllentés amott, és már
csordogált is a pénz. Anna igen fogékonynak mutatkozott a
dologra, ráadásul kellett is nekik az a kicsinyke plusz, mivel a
Gizellától bérelt lakás valójába alig volt több egy penészes
egérlyuknál, a cseléd folyvást meglopta őket, az apanázs pedig… –
a férfi keserűn legyintett. – Az, kérem tisztelettel, még az
éhenhaláshoz sem volt elegendő.
– Úgyhogy megtanította a lányait csalni, lopni, hazudni –
sisteregte Renée.
– És még sok egyéb csízióra is – biccentett Pásztory, kinek a
tekintete egyre sötétebbé vált. – Aztán jött az az átokverte Herrix…
– Kicsoda?
– Jótól kérdi a kis báróné, mert biz magam sem tudom, mivel
az illető sosem mutatkozott be. – A férfi, miközben ezt mondta,
hirtelen hátat fordított nekünk, és a vitrines szekrénybe zsúfolt
kacatok között kezdett turkálni. – Mi csupán úgy emlegettük őt,
hogy „a Herrix”.
– Vagyis Herr X! – értettem meg végre.
– Sportos, jó kiállású, sima modorú, sunyi pofa volt különben,
aki az arcát sosem fedte fel. Csupán néhányszor láttam őt, ám
ilyenkor mindig lefüggönyözött kocsiban ült, vagy sűrű, fekete
selymet borított a cilinderére. Kizárólag velem volt hajlandó
találkozni, pedig elsősorban Anna segítségét vette igénybe. Nagy
svindlit hajtatott végre velünk, és annyi pénzt ígért érte,
amennyiből mindhárman életünk végéig dőzsölhettünk volna.
Pásztory hangja egyre ingerültebbé vált. Még mindig háttal
állt nekem, és tovább pakolászott, így én is felemelkedtem a
székről, mert valahogy rossz érzésem támadt.
– Csodásan ment a dolog – folytatta a férfi. – A lányaim
brillíroztak, én a háttérből irányítottam őket, míg végül sikerrel
nem jártunk. Ám a krach mégis beütött.
– Mi volt a baj? – kérdeztem.
– Hogy mi?! – kiáltott Pásztory Rózsa János dühödten, és
felénk pördülve revolvert fogott ránk. – Azt kérdi, mi volt a baj?
Megmondom én! A maga férje, drágaságom, igen, ő volt a mi
végzetünk! Ambrózy Richárd báró elcsavarta az én gyönyörű
Anna lányom fejét, és bár a svindli sikerrel járt, a mi sorsunk mégis
megpecsételődött. Herrix nem akart olyan tanúkat hátrahagyni,
akiket zavaros érzelmek irányítanak, ezért bérgyilkosokat küldött
ránk. Én már a Csendillában sejtettem, hogy valami nem smakkol,
de csak a tabáni sikátorban, ahol átadtam neki a paksamétát,
jöttem rá, hogy végünk. Könyörögtem, hogy kegyelmezzen, ám
addigra már túl késő volt. Nekem ugyan sikerült kereket oldanom,
a lányaimat viszont… Tessék, kimondom, hisz mikor itt járt, a báró
előtt sem takargattam a véleményemet: az én kicsi lányaimat igenis
a maga férje, Ambrózy Richárd hagyta meghalni! Most pedig,
hölgyeim, ha élni akarnak, ebben a minutumban takarodjanak, és
mondják meg a bárójuknak, hogy legyen ezerszer átkozott!

Pest, 1901. március 10.

Kora reggel Boskó kezébe két olyan levelet adtam, amit sem a
megbízhatatlan küldöncökre, sem a lassú Királyi Postára nem
szívesen bíztam volna.
– Először a főkapitányságra menjen, és ott keresse meg
Zsarnay Győző urat – mondtam.
– A híres d… de… detektívet? – habogta elhűlve Richárd inasa.
– Pontosan őt.
– Istenkém, ezt nem hiszem el – vigyorgott Boskó boldogan, és
pufók orcája lángvörös lett.
– Ezt a másik levelet csak azután kézbesítse, ha az elsőt a
rendőrtanácsos úr már elolvasta – nyújtottam felé a küldeményt. –
Személyesen adja Pilisy Róza asszony kezébe, egyéb megoldás
szóba sem jöhet.
– B… hí… ízhatik bennem a méltóságos asszony -- tette a
leveleket lakájöltönye belső zsebébe Boskó, tenyerével jól lesimítva
azokat. – Ha szabad m… me… megjegyeznem, önöknél szolgálni
mennyei b… bo… boldogság. Nincs egyetlen p… pe… perc
nyugalom, mindennap t… ta… tartogat valami meglepetést,
izgalmat, kalandot, most meg itt ez a k… ké… két levél, amivel
Pest két leghíresebb személyéhez m… me… mehetek én, a névtelen
kis fizetőpincér, hát ez, kérem, f… fe… fenomenális.
– Örülök, ha szívesen szolgál nálunk, Boskó, de annak még
inkább örülnék, ha végre útra kelne. Fogjon kocsit, úgy gyorsabb,
és mindkét helyen várja meg, amíg az üzenetet elolvassák, mert
választ várok.
– Igenis, m… mé… méltóságos asszonyom – hajolt meg az
inas. – Máris t… té… térülök, f… fo…
– Boskó!
– P… pa… pardon, már itt sem v… va… vagyok!
Renée sokáig aludt, és mivel tudtam, hogy az előző nap
eseményei nagyon megviselték, sietnünk pedig egyelőre nem volt
hova, hát hagytam őt pihenni. Jócskán elmúlt tíz óra, mikor
hálóköntösömbe bugyolálva bebotorkált a szalonba, és rögvest
szabadkozni kezdett:
– Bocsáss meg nekem, csibe, de nem mindennap fognak rám
fegyvert holmi őrültek.
– Pásztory úr akkor sem lőtt volna, ha tovább faggatom –
feleltem. – Valóban tönkrement és velejéig züllött ember, de nem
gyilkos.
– Megengedem – rogyott le a kanapéra táskás szemű
barátném. – Ám attól még a te báród elrablásában benne lehetett
az a piszkos mancsa.
– Ezt sem hiszem. Emlékezz rá, mit mondott utoljára. Velünk
üzent Richárdnak, tehát a Rudnay által kiadott hírzárlatnak
köszönhetően még arról sem értesült, hogy miután tőle távozott, a
bárót elrabolták.
– Igaz – töprengett el Renée, majd mint aki rendet akar
teremteni a gondolatai közt, hirtelen megrázta a fejét, és a hajába
túrt. – Na, és az a sok zagyvaság, amit a családjáról összehordott! A
felét sem tudtam megjegyezni.
– Ne aggódj, Ambrózy báró elemző módszerét követve az
önmagukban érthetetlen mozaikdarabkákból lassacskán össze fog
állni a teljes kép.
– Én csak azt a két szegény lányt sajnálom. Gondolod, hogy
igaz lehet, amit az a szörnyű alak állított?
– Hogy Richárd hagyta őket meghalni? Több okból sem
hihetem. Ad egy: a Pásztory lányok 1894-ben haltak meg, és bár
pontos dátumot még nem tudok, úgy sejtem, ez ugyan azon a
napon történhetett, amikor a báró elveszítette a karját. Ad kettő:
nem úgy ismertem meg Richárdot, mint aki a szerelmét veszni
hagyná.
– Szent egek! – kiáltott Renée. – Akkor hát készpénznek
veszed, amit Pásztory arról mondott, hogy a báród elcsavarta a
lánya fejét?
– Régóta tudom, hogy Richárd múltjában volt egy nő –
feleltem. – Emlékszel a fotográfiára, amit a Pannónia hotel
kávéházában mutattam neked?
– A Rózsalány?
– Így neveztem el a száraz rózsák után, amik a képe előtt
álltak, mert akkor még nem tudtam a nevét, de immár biztosra
veszem, hogy Pásztory Rózsa Annának hívták. A Richárd
titokszobájában függő festmény is őt ábrázolja, bár úgy vélem, az
már jóval a halála után, a fotográfia alapján készülhetett.
– Jó, ezt is megengedem, de még így sem értem, mi volt az a
svindli hét évvel ezelőtt, amit a lányok által hamvaiból felkelt új
Rózsa-banda kavart, és ki volt a háttérből irányító Herr X.
– Látod, ez az a pont, ahol az én tudományom is megáll –
ismertem el, majd felkelve a kanapéról meghúzkodtam a
cselédcsengőt. – A legfontosabb kérdést pedig még fel sem tettük.
Vajon ki az, aki hét esztendő múltával előrángatja ezeket a poros
csontvázakat, és oly dühös, elszánt és őrült, hogy képes a férjemet
elrabolni.
Renée bájos arcán mosoly terült szét, szemében pedig huncut
fény csillant.
– Férjednek nevezted a bárót – kuncogta. – Szerintem miután
ez az egész vircsaft véget ér, szívesen megtartanád őt ebben a
státuszában. Ne is merd tagadni, csibe!
– Eszemben sincs – mondtam. – Csakhogy kettőn áll a vásár, és
a báró egyértelműen biztosított róla, hogy ő válni akar.
– Tudja is egy férfi, hogy mi a szíve valódi vágya – legyintett
indulatosan Renée. – Azt nekik mindig a nő sugallja, amióta világ a
világ.
Dél is elmúlt már, mire Boskó kifulladva hazatért.
– B… bo… bocsánatáért esedezem, méltóságos asszonyom, de
a rám b… bi… bízott feladatot nehezebb volt teljesíteni, mint
először g… go… gondoltam – lihegte verejtékes homlokkal. –
Először is a Zs… Zsa… Zsarnay detektív urat nem sikerült
fellelnem a f… fő… főkapitányságon. Azok a m… ma…
mamlaszok sehogy nem akarták elárulni n… ne… nekem, hogy
merre lehet, de aztán elővettem a sz.. szí… szigorú arcomat, ami
még a legmakacsabb n… ne., nem fizető vendéget is ráveszi a
szarnia k… ki… kiegyenlítésére, és ez végre hatott. Így tehát
azonnal átkocsiztam az Ámor k… ká… kávéházba, mert a
főkapitányságon azt mondták, hogy ha épp nincs s… sü… sürgős
nyomoznivalója, akkor a Zs… Zsa… Zsarnay út ott szokja
elkölteni a t… ti… tízóraiját.
– No, és ott volt? – próbáltam sürgetni a pincérből lett
komornyikot.
– Feltétlenül, k… ké… kérem tisztelettel, ott bizony – jelentette
ő sugárzó arccal. – Habár a tízórai túlzásnak b… bi… bizonyult,
mivel a rendőrtanácsos úr egyetlen üres f… fe… feketén kívül
semmi mást nem m… mé… méltóztatott fogyasztani.
– Boskó, ne bosszantson, mert menten a tyúkszemére lépek –
figyelmeztettem. – Arról beszéljen, átadta-e a levelemet!
– Át, kérem, mivelhogy épp ezért t… te… tetszett odaküldeni –
rémült meg a komornyik. – Tán mégse k… ke… kellett volna?
– A választ szeretném hallani, barátom – próbáltam nyugodt
maradni. – Mit üzent nekem Zsarnay úr, miután elolvasta a
levelemet?
– Csak annyit, hogy v… va… vas{171}.
– Tessék, hát vénségére ez is megbolondult – csapott a térdére
Renée, aki addigra már felöltözött. – Detektív helyett kovácsnak
képzeli magát.
– Dehogy bolondult – intettem le. – Épp ezt a választ vártam
tőle.
– Akkor jó, mert igen f… fé… féltem, hogy ha átadom ezt a
nyúlfarknyi üzenetet, f… fe… fel tetszik engemet p… po… pofozni
– sóhajtott megkönnyebbülten Boskó.
– Nem vagyok én olyan verekedős – nyugtattam meg őt. – Hát
a Róza asszonyt otthon találta-e?
– Mint a pinty – lelkendezett Boskó. – Csak épp eleinte s… se…
sehogy se akartak hozzá felengedni, ám én akkor elővettem a sz…
szi… szigorú arcomat, amitől még a legmakacsabb. ..
– Ezt már ismerem – szóltam közbe. – A hölgy üzenetét
mondja.
– Ő sokkal bőbeszédűbb volt, kérem t… ti… tisztelettel, mert a
levél elolvasása után azt mondta: „K… kö… közölje az úrnőjével,
hogy a dolog minden t… to… további nélkül abszolválható.”
– Remek – fordultam ismét Renée felé, miközben az ingaórára
pillantottam. – Akkor hát készülj, drága, mert hamarost ismét
kimozdulunk.
– De ugye ott, ahová megyünk, a töltött revolverek száma
elhanyagolható? – fintorgott ő bizalmatlanul.
– Ezt sajnos nem garantálhatom – teleltem. – Viszont ha
lesznek is fegyverek, azokat baráti kéz tartja majd.
Csínytevő gonoszkodásra hajlamos kislánytermészetemnek
engedve egészen addig titkoltam, hová megyünk, míg konflisunk
meg nem állt a Magyar utcai ház előtt. Szükségem volt erre a buta
kis játékra, mert ha ez sem lett volna, tán bele is őrülök a
szorongásba, mely napok óta nyomasztott. Erdős Renée hatalmas,
megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a dolgot, mert biztos volt
benne, hogy Pest eme parfümillatú, tiltott szerelemtől terhes
zugában nem érheti oly veszedelem, amitől tartania kéne.
Pilisy Róza a kisszalonban fogadott minket. Ahogy reméltem,
már Győző bácsi is jelen volt, aki tiszteletünkre fürgén pattant fel a
kerevetről, és mindkettőnket hódolatteljes kézcsókkal köszöntött.
– Hálás vagyok, amiért ily gyorsan és zokszó nélkül
teljesítették a kérésemet, és hajlandóak beszélgetni velem –
mondtam, elfogadva a felkínált helyet.
– A leveléből, kedves, nyomban kiéreztem, hogy nem pusztán
megnyerő társaságunkra vágyik – mosolygott rám Róza asszony.
– Habár nyereségként az sem elhanyagolható – vetette közbe
kedélyesen az öreg detektív.
– Így igaz. Én azonban most ennél sokkal többet kérek. Győző
bácsi talán már tud róla, bármily szigorú is a főkapitány hírzárlata,
hogy Ambrózy bárót elrabolták és jelenleg ismeretlen helyen
tartják fogva.
Elég volt látnom, ahogy Róza asszony és a detektív pillantást
váltanak, hogy megértsem, a dolog egyiküknek sem újdonság,
– Azért kértem, hogy találkozzanak velem – beszéltem tovább
–, mert fel akarom kutatni a bárót, és persze azokat is, akik az
életére törnek.
– Ezek szerint úgy gondolja, hogy Richárd még él? – kérdezte
szinte félve Róza asszony.
– Egészen biztos vagyok benne. A zsaroló, aki házasságra
kényszerített minket…
– Hogyan?! – döbbent meg Pest Rózsája. – Hát maguk nem
szerelemből keltek egybe?
– Ez most cseppet sem fontos – mondtam. – A lényeg, hogy
mihamarabb meg kell találnom Richárdot, különben Wâr …így
nevezi magát a zsarolónk… mindkettőnkkel végez.
– Miért nem tette meg már korábban? – értetlenkedett Győző
bácsi. – Ha képes volt elrabolni a bárót, aki pedig nagyon is tud
magára vigyázni, akkor a kegyed megközelítése sem jelenthet
számára különösebb gondot.
– Vár valamire – jelentettem ki. – És én már azt is sejtem, mire,
de hogy bizonyosságra leljek, a maguk segítségére van szükségem.
– Megkapja, de előbb válaszoljon egy kérdésre – nézett rám
merőn a vén detektív. – Eddig mennyit sikerült megtudnia?
– Szinte mindent, mégis túl keveset. Számtalan apró morzsát
csipegettem össze, a teljes kép mégis homályos, ám abban bizonyos
vagyok, hogy az ügy gyökerei egészen 1894-ig nyúlnak vissza.
Zsarnay Győző és Pilisy Róza ismét egymásra pillantottak, és
míg egyikük szivar után kezdett matatni öltönye zsebében,
másikuk keze önkéntelenül fűzőjének bal oldalára, a mell alá
vándorolt.
 – Maga nagyon titokzatos kislány, hallja-e? – nevetett fel végül
a detektív. – Szóval azt mondja, ha most töredelmes vallomást
teszünk a múltról, úgy jó eséllyel ki tudja szabadítani azt az önfejű
fiút?
– Legalábbis közelebb kerülök a megoldáshoz, ami máris itt
van az orrom előtt.
Győző bácsi kék füstöt pöffentve bólintott.
– Halljuk hát, mire kíváncsi? – szólt a detektív.
– Leginkább arra, hogy mi történt, miután Richárd Tanáról
Pestre költözött?
A következő fél órában hallhattam a fiatal Ambrózy báró
züllött életéről, valamint a Piszk-bandáról, melynek először tagja,
később pedig – még épp időben – a leleplezője lett. Az általam
ismert Richárdtól az egész olyannyira idegen volt, hogy már-már
kételkedni kezdtem Győző bácsi őszinteségében, bár el sem tudtam
képzelni, miért hazudna nekem.
– Mikor azt kellett látnom, hogy a fiatalúr a nagyapja mellett
kezd egészen begubózni – fejezte be mondandóját a detektív –,
jobb ideám nem lévén Róza asszonyra bíztam őt.
– Azóta sem tudom – szólalt meg ekkor a Fehérkaméliás Hölgy
–, hogy emiatt áldjam vagy inkább átkozzam magát, Győző.
– Átkozzon csak nyugodtan, rajtam már aligha fog – vont
vállat morózusan a vén detektív. – A mese folytatását viszont
kegyed ismeri jobban, mivel én ettől kezdve szinte alig láttam a
báró urat.
– Volt egy leány, igaz? – kérdeztem türelmetlenül. – Itt, a Pilisy-
házban.
– Igen, volt, bár valójában nem ide tartozott – bólintott hosszas
hallgatás után Róza asszony. – Egy barátom… Egy igen jó
barátom kért meg rá, hogy adjak módot a leánynak a báróval való
találkozásra, akibe távolról már rég és őszintén szerelmes.
Kisnemesi család jómódú, ám egészen elárvult sarjaként mutatta be
magát. Szép volt, sőt, mondhatni gyönyörű, ami önmagában még
nem baj, ám ráadásul okos és ravasz teremtésnek tűnt Trittner
Anna. Így mutatták be nekem.
Számítottam e névre, ám amikor meghallottam, a szívem
mégis hatalmasat dobbant.
– Trittner Annát valójában úgy hívták… – kezdtem bele, ám
Győző bácsi megelőzött.
– Pásztory Rózsa Anna. Igen, bár ez túl későn derült ki.
– Elmondanák végre, mi történt 1894. március 13-ának éjjelén?
A két összeesküvő – mert abban a pillanatban annak láttam
őket – ismét egymásra nézett. Zsarnay Győző harákolt kicsit, majd
biccentett, Róza asszony ujjai pedig egészen belenyomódtak bal
melle alatt az oldalába.
Azután egymás szájából kapva ki a szót elmondták, miként
vesztette el Ambrózy báró a karját.
– Most már mindent értek – mondtam. – Csupán azt nem,
hogy miért kellett ezt oly sok éven át titkolni.
– Kinek és minek mondtuk volna el? – kérdezte Győző bácsi. –
Az ellopott, majd visszaszerzett titkos papirosok létét úgysem
bizonyíthattuk, és a nemzetközi politikába amúgy sem ildomos
belekeveredni. Ambrózy báró élet-halál közt lebegett, és bár
sikerült kiderítenem, hogy Trittner Anna valójában a Pásztory
Rózsa család tagja, ez a dolgokon mit sem változtatott. Pásztory
Jánost persze kihallgattam, de az az istenverte csibész tagadta,
hogy a lányaival bármi rosszban sántikált volna. A Tündér-
sziklánál történtekből végül ügy se lett. A kiküldött kolléga jelentése
szerint Ambrózy báró sétálni ment az erdőbe, de eltévedt, és mivel
jött az éjszaka, meg akarta gyújtani a nála lévő lámpást, ami
összetört, majd lángra lobbantotta a száraz növényzetet. A báró…
így írta jelentésében az a tökfilkó rendőr… bizonyára menekülni
próbált, ám a tűzőr kutyája megijesztette őt, mire rálőtt, csak épp
elsőre rosszul találta el, ezért a megvadult szelindek
szétmarcangolta a karját, amit később amputálni kellett.
– Hát a fegyver? – kérdeztem.
– Azt nem találták, hisz nem is találhatták, mert a pribék, aki
lőtt vele, magával vitte – vont vállat a detektív. – A rendőrök viszont
úgy vélték, hogy a báró valami üregbe ejthette, és nem is nagyon
keresték. Richárd hónapokkal később mondta el nekünk, mi történt
valójában, és megkért, ne forszírozzuk a dolgot. Így aztán
jómagam és Róza asszony eme hiábavaló titok hű őrizőivé lettünk.
Hosszan beszélgettünk még a régi dolgokról, Ambrózy báró
lábadozásáról és persze a mély gyászról, amit Trittner-Pásztory-
Rózsa Anna, vagyis a Rózsalány és kishúga, Fannika elvesztése
miatt érzett. A fejemben lassanként összeállt a kép, amivel
korábban Renée-nek példálóztam, ám néhány jelentős darab még
hiányzott.
Győző bácsi nem maradhatott ozsonnára, így végül hárman
kortyolgattuk illatos teánkat, mikor Róza asszony mély levegőt
vett, és oldalát tapintva halk, rekedt hangon ismét megszólalt.
– Valamit még tudnia kell, Mili. Erről Zsarnaynak sem
beszéltem soha. Igaz, a vén salabakter nem is kérdezett rá, aminek
csakis az lehet az oka, hogy máshonnan már rég tudja a választ,
ám hogy engem kíméljen, nem akar vele foglalkozni.
– Hallgatom – mondtam csendesen, érezve, hogy olyan
vallomás következik, ami Pest Rózsájának legmélyebb,
legféltettebb titka.
– Egy nappal azelőtt, hogy Ambrózy Richárd elveszítette
Trittner Annát és a karját, engem meglőttek – szólt Róza asszony. –
Fent történt, a nagyszalon melletti szobában.
Kérdezni akartam, de ő felemelt ujjával csendre intett.
– A golyó itt hatolt be – nyúlt ismét az oldalához –, ám
szerencsémre a fűző lelassította, így nem ölt meg.
– Ki tette?
– Az illető neve Pekár Gyula. Akkoriban a szeretőm, sőt, én
úgy hittem, a szerelmesem volt. Én legalábbis addig a napig
rajongva, sőt egészen vakon imádtam őt.
– Miért lőtt kegyedre?
– Ő volt az, aki megkért, hogy adjak alkalmat Trittner
Annának megismerkedni a báróval. Mikor gyanakodni kezdtem a
lányra, megkértem Zsarnayt, hogy nézzen kicsit utána, kiféle-
miféle szerzet, és honnét került Pestre. Kiderült, hogy Trittner Anna
nem is létezik, a bőrében Pásztory Rózsa Anna férkőzött a báró
közelébe. Ekkor kérdőre vontam Pekárt, megfenyegetve őt, hogy
leleplezem Richárd előtt a machinációt, bár akkor még nem
tudtam, mire megy ki a játék. Veszekedtünk, ő pedig…
– Lőtt.
– Igen, így történt, de erre azután, hogy a kórházban
magamhoz tértem, még sokáig nem emlékeztem. Köröttem
mindenki arról beszélt, hogy szerelmi bánatomban én lőttem meg
magamat. Állítólag a szobába berontóknak is ezt mondtam, a
kezemben pedig ott volt a pisztoly, így eszembe sem jutott
kételkedni a dologban, hisz akkoriban tényleg sokat szenvedtem a
szerelmi bánattól. Pekár megkínzott, kihasznált, és később az is
eszembe jutott, hogy lelőtt.
– Miért nem jelentetted fel a disznót? – kiáltotta Renée, aki
egészen belesápadt a hallottakba.
– Hogy bizonyíthattam volna az igazamat, miután hónapokig
magam is öngyilkosságnak mondtam a dolgot? – nézett rá
szomorúan Róza asszony. – Pekár közben persze elhagyott,
pontosabban attól a naptól kezdve soha többé nem nézett felém,
így mindenki azt hitte volna, hogy utólagos vádaskodásommal
bosszút akarok állni. Még Ambrózy báró előtt sem fedtem fel ezt a
titkot, mert amilyen igazságszerető jellem, nyomban párbajra hívta
volna azt az imposztort, aki közben igen nagy ember lett a
kormányban. Kegyedéket is arra kérem, soha ne beszéljenek erről
senkinek. Most is csak azért fedtem fel életem eme legnagyobb
titkát, mert úgy érzem, segíthet megtalálni a bárót.
– És milyen jól érzi, drága Róza – dőltem hátra karszékemben
elégedetten. – Ez volt ugyanis a kirakós utolsó darabja, amit még
kerestem.

Buda, 1901. március 11.

Ambrózy báró titokszobájában ültem, szemben a hatalmas

olajfestménnyel, és Annát néztem, ő pedig visszanézett rám. A kép
alatt álló kisasztalon sorakoztak az emléktárgyak, amiket a
kisszekrényből vettem elő. Néhány fakult fotográfia, Zsarnay
névjegykártyája, fél tucat, a báró nevére szóló meghívó a Pilisy-
házba és a véres, egykor fehér férfi-kesztyű.
Tekintetem a festményen vándorolt. A barna haj lágyan omlott
a lány vállára, az acélkék ruha kirajzolta tökéletes alakját, ujjai
szinte alig érintették a rózsát, amit a kezében tartott.
Pásztory Rózsa… Vagy inkább Trittner Anna?
Utóbbi haláláról a rendőrségi akta, amit a főkapitányság
irattárából csentem el, az ölemben hevert. Sokszor átolvastam már,
most mégis újra fellapoztam. Az első oldal annak a rendőrnek
egyszerű szavakkal megfogalmazott jelentése volt, akit hivatalos
közegként hívtak a helyszínre.

1894. március 15.

Je le nte m tiszte le tte l, hogy az e sti órákban a Cse pe l-szige t é szaki vé gé n ké t
 gyári munkás, ne ve ze tt Tóth Tihamé r é s Sóházi János női hullát ve tt é szre a
parton. Azonnal kijje bb húzták, ne hogy tovább sodorja a víz, majd riasztották
a hatóságokat. Jómagam e stve 8 (azaz nyolc) óra 12 (azaz tize nké t) pe rckor
é rke zte m a he lyszínre , é s me gállapítottam, hogy e gy fiatal, ke lle me te s
öltöze tű, csinosnak mondható, barna hajú női sze mé ly az áldozat, aki
bizonyára vízbe fúrt. Táskájában, amine k szíját a nyakába akasztotta, így a
víz azt e l ne m sodorhatta tőle , 2 (azaz ke ttő) korona 30 (azaz harminc) fillé rt,
e gy hímze tt ke szke nőt, 2 (azaz ke ttő) használt villanyosje gye t (zuglige ti
viszonylat) é s e gy Trittne r Anna né vre szóló magyar császári é s királyi
útle ve le t találtam.
Kauzinszki Ákos
másodosztályú közre ndőr
II. számú e rzsé be tfalvai örs

A megsárgult lapok szárazon zörögtek a kezemben. Néhány

kusza betűkkel rótt, szűkszavú átvételi elismervény következett,
melyek igazolták, hogy a leánynál talált ingóságokat, valamint
Trittner Anna földi maradványait leltár szerint átadta, illetve átvette
előbb az erzsébetfalvi őrs, majd a hullaszállítással megbízott „tepsis
ember”, végül pedig a Törvényszéki Orvostani Intézet, ahol a
boncolást végezték.

BONCOLÁSI
JEGYZŐKÖNYV

Ke lt: 1894. március 16.

A boncoláson je le n van:
dr. Kulcsár Barna {172} törvé nyszé ki orvos
Safrane k János {173} boncse gé d
1. Külsőle g:
A pácie ns 171 cm magas, barna hajú, világos bőrű, jól táplált, de ne m kövé r,
arányos te stalkatú, fe jle tt nő. Fe lté te le zhe tő é le tkora 18-22 é v. Külsé re lmi
nyomok: a. a koponya hátsó ré szé n 2 cm átmé rőjű zúzott se b, súlyos trauma,
me ly a koponyacsontot is be törte , b. horzsolások az arc bal, valamint a ké t
kar könyök alatti külső fe rtályán é s a jobb te nyé re n, c. a corpus e gé sz
fe lüle té n sze de rje s hullafoltok, valamint víz okozta e nyhe fe lázás látható,
me lyne k mé rté ke arra e nge d köve tke zte tni, hogy a te st le gfe lje bb 24 órát
tölthe te tt a vízbe n. Se mmi e gyé b külsé re lmi nyomot ne m találtunk.
2. Be lsőle g:
A nye lv a jobb oldalon 1,2 cm hosszan e lharapva. Az Y be me tszé st köve tőe n
me gállapíttatott, hogy az e lhalt sze mé ly se mmifé le krónikus sze rvi bajban
ne m sze nve de tt. A szív é s e gyé b be lső sze rve k é pe k, e gé szsé ge se k. A
tüdőbe n ne m találtunk vize t. Fe lté te le zhe tő, bár ne m bizonyos, hogy a
pácie ns a halála e lőtt né hány órával ne mi é le te t é lt.

Konklúzió:
A boncorvosok e gyhangúlag kije le ntik, hogy a holtte stné l talált papírok
alapján Trittne r Anna (fe lté te le zhe tőe n) hajadonnak gondolt sze mé ly
öngyilkosság áldozata le tt. Úgy vé ljük, a Lánchídról ve the tte magát a
mé lybe , ám e lszámította az ugrást, é s így háttal a rakpart le gszé lső köve ire
csapódott, ahol is a be tört koponya okozta traumába azonnal be le halt. Az
e le rnye dt te st csak e zután csúszott a Dunába, é s mive l az áldozat már ne m
lé le gze tt, így víz se m ke rülhe te tt a tüde jé be . A bűnte tt e she tősé gé t ne m
látjuk igazoltnak.

Az utolsó papírlap ismé t e gy re ndőri je le nté s volt ké t hé tte l ké sőbbről.

Je le nte m, hogy nyomozati cé lból fe lke re ste m az 1894. március 13. avagy 14-
é n e lhunyt Trittne r Anna V. ke rüle tbe n található, Zrínyi-utca 3. szám alatt
lé vő lakását.
A házme ste r é s több otthol tartózkodó lakó kihallgatása után
me gállapítottam, hogy az é püle tbe n ilye n ne vű sze mé lyt ne m isme rne k,
soha ne m is hallottak róla, é s annak sze mé lyle írása se m illik a házban
e gyé bké nt lakó fe hé rsze mé lye kre .
Barabás Pé te r{174}
he lye tte s de te ktív-fe lügye lő
Budape sti Re ndőr-főkapitányság
Ke lt: 1894. március 28.

A rendőri és boncorvosi jelentések szűkszavú hányavetisége, és

az, hogy bár rájöttek, a Trittner névre kiállított útlevélben hamis
lakcím szerepel, mégsem folytatták a nyomozást, egyértelművé
tette, mily kevéssé érdekelte a hatóságokat a lány halála. A többi
szerencsétlen életunt közé sorolták őt is, akik szinte naponta
ugráltak le hidakról, mérgezték meg vagy lőtték főbe magukat a
székesfővárosban.
Engem azonban nem is ez, sokkal inkább az érdekelt, mit
láthatott az aktában Ambrózy báró, mikor azt a kaszinóbéli
lakosztályában megmutattam neki, és vajon miért mondta holtra
váltam „Én bolond, ezt hogy nem vettem észre? De akkor is…
Nem, ez lehetetlen!”
Ezért olvastam el újra és újra a jelentések minden sorát, ám
hiába. Ambrózy báró tudott valamit Trittner Annáról, amit én nem,
így hiába kutakodtam, kudarcra voltam ítélve.
Fáradtan csuktam össze az aktát, és néztem fel ismét a
festményre. Anna mosolya most inkább gunyorosnak, semmint
szomorúnak tűnt, bár tisztában voltam vele, hogy ez csupán az én
lelkiállapotomnak köszönhető. Mindig is gyűlöltem a tétlen
várakozást, most azonban más egyébre nem volt [ehetőségem,
mivel a következő lépést – melyet reméltem, hogy elhibáz –
Wârnak kellett megtennie.
Az udvarról leánykacagás szállt fel a titokszoba ablakáig.
Felkeltem és félrehúzva a súlyos brokátfüggönyt, lepillantottam. A
kocsiszín sarkánál Mück Mári csámpázott játékos, széles
mozdulatokkal lengetve karját, mint aki rettentő mód tanácstalan.
Az istálló ajtajában Suha Isti kócos feje jelent meg, és ő is úgy tett,
mint aki keres valamit.
Kaméleonka kettejük között guggolt a lovak által keményre
taposott placc kellős közepén, fején az itatáshoz használt egyik
favödörrel, melynek pereme alól kikacsingatva kacagott, élvezve,
hogy biz’ senki nem veszi észre.
Hirtelen erős vágyakozás fogott el a nővérem és papuska után.
Újra kislány szerettem volna lenni, akinek legfőbb gondja, hogy
vasárnap elmehet-e korcsolyázni, kap-e medvecukrot a vásárban,
és magára húzhat-e végre a kurta gyerekszoknya helyett valami
igazi nagylányos, cifra viseletét.
 Gondosan bezártam a titokszoba ajtaját, és lesiettem a villa
parkjába. Márika már messziről integetett, hogy el ne rontsam a
játékot.
– Mi jót kerestek itt összevissza ahelyett, hogy dolgoznátok? –
kiáltottam feléjük csípőre tett kézzel.
– Jaj, ne tessen most minket zargatni, kisbáróné – óbégatta
Márika –, mert büdösül nagy ám a baj. A Kaméleonka elveszett,
oszt hiaba kajtatjuk szerte meg szana, nincs sehol.
Ezt hallva kis védencem úgy kacagott, hogy csak úgy kongott
fején a vödör.
– Na, akkor csak keressétek szépen – hagytam rájuk,
megindulva az istálló felé. – Ám ha ti nem dolgoztok, úgy én
vagyok kénytelen megitatni a lovacskákat, amik már rettentő
szomjasak.
Kaméleonka egészen kicsire húzta össze magát, ám én mellé
érve lekaptam fejéről a vödröt, majd ijedten ugrottam hátrébb.
– Nézzétek már, mit találtam!
– …mit találtam – visszhangozta nevetve a kislány, aki a
villában töltött napok alatt kezdett egészen kigömbölyödni, sőt,
mintha nőtt is volna néhány centit.
– Hát végig itt volt az orrunk előtt – csapta össze álmélkodva a
két tenyerét Isti. – Mi meg hiába guvasztottuk a szemünket, csak
nem láttuk.
– Még szerencse, hogy Milike rátanált, különben Terka néni
mindkettőnket fültövön senderített vón, oszt akkor nekünk abban a
minutumban szer’usz világ!
– …szer’uszvilág!
Néztem Kaméleonkát, aki még mindig a földön guggolt, és hol
egyikünkre, hol másikunkra kacagott rá kissé ijesztő, bolondos
vadsággal.
És ekkor nekem hirtelen oly őrült gondolatom támadt, amibe
egész testem beleremegett. Leguggoltam én is, egészen közel kis
védencemhez, és amikor felém fordult, tisztán és érthetően azt
mondtam neki:
– Megtaláltalak… Fannika.
Ő erre elkerekítette a szemét, féktelen vigyorgása lágy
mosollyá szelídült, majd mindkét karjával átölelve nyakamat
lassan, szinte dadogva súgta a fülembe:
– Megtaláltál.
 21
Rhodon, wrodon, wurrdã,
avagy wurtinnu
Buda, 1901. március 13.

Az Ambrózy-villában napok óta szinte tapintani lehetett a

feszültséget. Mindenki szótlanul, komor arccal tette a dolgát,
egymásra is csak akkor pillantva, ha nagyon muszáj volt. Gáspár
bácsi és Isti felporozták a régi pisztolyokat, megtisztították a
vadászpuskákat, és naponta többször is körbejárták a birtokot,
ellenőrizve a kerítést, és hogy nem jár-e idegen a környéken. A
mint Bogi ugatni kezdett – ami, hála a mókusoknak, kóbor
macskáknak és menyéteknek gyakorta megesett –, a villa két
férfiembere rögvest előtermett, hogy megnézzék, mi a gond.
Eközben Terka néni, amellett, hogy ellátta napi feladatait a
konyhában, vagy hangosan sopánkodott, vagy halkan sírdogált.
– Ha valami baja esik a bárófinak, én esküszöm, hogy a
Dunának menet – mondogatta szipogva. – Hát kinek fogok én
lekváros papucskát sütni, ha ő már nem leszen?
– De leszen, Terka néni, ne tessék félni, leszen – próbáltam
vigasztalni. – Hisz tudja maga is, hogy a báró úrnál nincs
makacsabb ember a föld kerekén.
 – Már hogyne volna? – pislantott rám megrökönyödve. – Itten
áll éppeg előttem.
– Jó, én kicsit tán még nála is makacsabb vagyok, elismerem.
Úgy akkor bennem tessék bízni, mert én igenis vissza akarom
kapni a bárómat, és ha kell, ennek érdekében akár az eget is
összeborítom a földdel.
– Na lássa, ez a helyes beszéd, Mili naccsága – szólalt meg a
konyha ajtajában állva Mück Mári, akin a komornai öltözék, bár
sokat küzdött ez ellen, még mindig úgy állt, mintha csukott
szemmel hányták volna rá. – A mi szép bárónkat nem bánthassa
senki, mer’ ha mégis megteszi; hát annak személlesen kaparom ki
a szemit, mielőtt annyit mondhatna, hogy szer’usz világ!
Egymásban tartani a lelket azonban igen nehéz volt úgy, hogy
közben egyre csak vártunk és vártunk, hátha történik valami.
Agáta mama mindennap háromszor járta körbe a villát, benézve
majd az összes helyiségbe, mintha szemlét tartana, és ha
találkoztunk, minden alkalommal szótlan megszorította a kezemet.
Az engem fürkésző óvatos pillantások elárulták, hogy a ház összes
lakója tőlem várja a megoldást, én azonban – bár sokkal többet
tudtam és még többet sejtettem Richárd elrablása kapcsán, mint ők
– egyelőre tehetetlen voltam.
A fojtogató, baljóslatú dermedtségbe, mely a villára telepedett,
csupán Erdős Renée futó látogatása hozott valamicske
változatosságot.
– Vilike szinte óráról órára jobban érzi magát – értesített a pesti
eseményekről szívbéli barátném. – Ez abból is látszik, hogy maga
írta meg az ellene elkövetett támadásról szóló cikket.
– Szent egek, de ugye nem…? – rémültem halálra.
– Nem, csibe, a báródat egyetlen betűvel sem említi benne –
nyugtatott meg Renée. – Egyrészt az a fiú, bár alapost főbe
kólintották, még mindig viszonylag épeszű, másrészt én is ott
voltam, mikor elkészült, és kihúzattam vele a báróról szóló
bekezdéseket.
Miközben hiába vártám Rudnay főkapitány jelentkezésére –
őszintén szólva, nem is nagyon számítottam rá, hogy a hivatalos
nyomozás bármiféle eredményt hoz –, időm nagy részét
Kaméleonkával töltöttem. Arról, hogy sikerült felderítenem kis
védencem valódi kilétét, az Ambrózy-villában senkinek nem
szóltam. A tény, hogy Kaméleonka nem más, mint a halottnak hitt
Pásztory Rózsa Fanni, csupán újabb kérdések özönét zúdította
volna rám, erre pedig akkor épp semmi szükségem nem volt.
– Honnét jöttél rá, hogy ők ketten azonosak?
– Hány éves valójában Fannika?
– Miként talált rá Ambrózy báró, és miért fizette titokban
hosszú éveken át a kislány gyógykezelését?
– Bolyó doktor miért volt hajlandó meghamisítani Fanni
kartonját?
– Vajon Pásztory Rózsa János tudja-e, hogy két lánya közül
valójában csak az egyik halt meg ama végzetes éjszakán?
És persze a legfontosabb kérdés, melyre én is csak sejtettem a
választ:
– Ki ismerheti oly tüzetesen az 1894-ben történt tragikus
eseményeket, hogy rátalált Anna és Fannika egykori otthonára, a
Csendillára, sőt, még a nekem küldött mennyasszonyi ruhát is a
Rózsalány festményen viselt öltözéke alapján varratta meg?
Röviden: ki az a Wãr, és vajon mi a fenét akar a bárótól és tőlem?
Mivel erre még én magam sem tudtam a választ – bár erős
sejtéseim voltak –, jobbnak láttam hat hallgatni Fannika kilétéről,
nehogy fölös pánikot keltsek. A kislány, miután az itatóvödör alatt
„rátaláltam”, egy csapásra leszokott arról, hogy bárkit utánozzon,
és a Lipótról magával hozott bábokkal sem játszott többé. Ám ami
még ennél is feltűnőbb változás volt, hogy állapotában rohamos
javulás állt be. Már nem kellett a nyakába zsákvászon előkét kötni,
hogy felszívja kicsorduló nyálát, mozgása pedig sokkal
kiegyensúlyozottabb, kevésbé kapkodó és szertelen lett. Amikor
kettesben voltunk, gyakorta rám mosolygott, a tekintetében pedig
mintha a valós értelem szikrája csillant volna. Beszélgetni azonban
továbbra sem tudtam vele, mert a mindennapi kérdéseken kívül –
mit kér ebédre, akar-e szükségre menni, van-e kedve játszani? –
semmire nem felelt.
Visszaesést csupán egyetlen alkalommal tapasztaltam nála, és
az úgy megrémített, hogy rögvest lemondtam a további
kísérletezésről. Az udvari bújócska után megozsonnáztunk, majd
kézen fogtam Kaméleonkát, és felvittem őt Ambrózy báró
laborjába. A töménytelen különös holmi, a csillogó sárgaréz
műszerek, karcsú lombikok, szép gerincű könyvek, kerek
nagyítók, melyeken általtekintve az ember szeme viccesen nagyra
nőni látszik, szinte elvarázsolták őt. Kuncogva járt körbe, ám
semmit nem érintett meg addig, míg engedélyt nem kapott rá, a
scioptikont pedig, mely saját asztalán állt, oly csodálattal nézte,
mint jósdobozban élő aprócska fehér egér hegy méretű
mutatványos kollégáját, a cirkuszi elefántot.
A baj akkor következett be, midőn kinyitottam a titokszoba
ajtaját.
– Gyere, Fannika, mutatok valamit – nyújtottam felé a
kezemet, ő pedig boldogan sietett hozzám, azt gondolva, hogy
további fényes, izgalmas, különös dolgok várnak rá.
Elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a festményre, azonnal
rátört a roham. Először csupán megdermedt, majd a két kezével
repdeső pillangókat utánozva hadonászni és halkan nyögdécselni
kezdett.
– Ah… ahna… ahna… nem… ahna nem… – kapkodta a
levegőt, azután hátat fordított a titokszobának, és a labor kijárata
felé kezdett botorkálni. – Őh nem… nem őh… ahna nem…
A küszöböt elérve összeesett, és rángatózva, merev tekintettel
bámult a semmibe. Márika, aki a folyosón várt ránk, azonnal
mellette termett, és letérdelve ölébe vette a kislány fejét.
– Jól van mán, bogaram, törékeny levendulavirágom, hát
nincsen semmi baj – duruzsolta Kaméleonkának, miközben én
berántottam a titokszoba ajtaját, és átrohanva a laboron magam is
melléjük térdeltem. – Mondjad el szépen Márinak, ki bántott, és én
úgy megbúbolom az illetőt, hogy antul kezdve ahányszor csak
levegőt vesz, a cifra csuklás fogja a nadrágjából kirángatni.
Fanni, megérezve, hogy én is a közelében vagyok, hirtelen
felém fordult, elkapta a karomat, és a titokszoba felé nézve zihálta.
– Ahna nincs… Őh nincs… Nem szabad… Ahna nincs…
– Nincs, hát persze, hogy nincs, ne félj – mondtam neki,
csendben átkozva önmagam, hogy rég halott nővére képével így
megijesztettem.
– Jó – mondta lassuló lélegzettel Fanni. – Ahna nincsen… Nincs
már…
Elég volt lekísérnünk őt a kisszalonba, Kaméleonka szinte
azonnal elfeledkezett a megrázkódtatásról. Mück Márival elmélyült
kártyapartiba fogtak, mely leginkább arról szólt, hogy kis
védencem minden egyes figurás lapról megkérdezte, kit ábrázol, és
végül kijelentette, hogy senki más, csakis a Tök Filkó lehet majdan
a komornám férje.
– Ebben egyetértünk – bólintott fancsali képpel Márika. – Mert
ugyan ki más venne el egy olyan női személyt, aki úgy őtözködik,
mint én: félig asszonynak, félig meg öltönyös pasasérnak?
– Én azt hittem, szeretsz a komornám lenni – hökkentem meg.
– Azzal nincsen is bibi, nacsságos Milike, de a véle járó
ancúg… Hajaj, mikor én a Tabánban megpörgettem azt a rongyos
szélű kisszoknyámat, hát úgy guvadt az utcabéli kölkök szeme,
mint szegény Lipsitz úré, mikor az örömlány, akit elfeledett
kifizetni, ott rúgta meg a nadrágjai, ahun a két szár
öszvetanálkozik.
Késő délutánra járt, mikor a kapucsengőt rángatni kezdték.
Bogi alig egy fél minutával korábban már jelezte, hogy a villa előtt
vezető magas úton kocsi állt meg, így az érkező mindjárt két
marcona alakkal találta szemben magát. Vén Bódis Gáspár
zsinóros mentéjére csak úgy panyókán vetette rá birkabundával
bélelt bekecsét, ami alól két ódon pisztoly markolata kandikált elő.
Suha Isti még ennyit sem vacakolt az öltözködéssel, csupán
felkapta a mostanság folyvást keze ügyében lévő kétcsövű sörétest,
és már ment is a kapuhoz.
– Kicsoda az úr, és mit akar? – dörrent kocsisunk hangja.
– Én, kérem, orvos vagyok – rebegte az idegen.
– No, akkor rossz helyen jár, mer’ ebben a házban mindenki
makkegészséges, és hogy ez így is maradjon, arról mi magunk
gondoskodunk a saját szerszámainkkal – emelte feljebb a sörétest
Isti.
– Félre tetszenek érteni – rázta két nyitott tenyerét a kalapos úr
a kiskapun túl. – Én ugyanis elmeorvos vagyok.
– Az jó – biccentett elégedetten Gáspár bácsi. – Akkor
bizonnyal ki tudja majd kúrálni magát a csalódásból, ha meghallja,
hogy nálunk mindenkinek normálisan ketyeg az agya veleje.
Ekkor jelentem meg én, felfigyelve a nagyszalon
franciaablakan is átszűrődő különös párbeszéd hangjaira.
– Gáspár bácsi – kiáltottam a bejárati ajtóból –, kérem,
engedjék be a doktor urat.
– Hála az égnek, nagyságos báróné – lelkendezett Salgó Jakab,
a tébolyda főorvosa, miután bevezettem őt a szalonba, ahol az
imént még egyedül olvasgattam. – Ez a maguk személyzete, már
meg ne haragudjék, de felér bármely bakonyi betyárbandával.
 – Még az is lehet, hogy onnan fogadtuk fel őket, hisz a
Bakonyból már rég eltűnt az összes – kínáltam hellyel az orvost,
aki kalapját régi módi szerint a széke alá tette, míg kampós
sétabotját a háttámlára akasztotta. – Árulja el, doktor úr, minek
köszönhetem a váratlan látogatást.
– Valóban nem jelentkeztem be, ám úgy vélem, hogy a hír,
amit hoztam, érdekelni fogja kegyedet.
– Nagy figyelemmel hallgatom.
– A kertészünk meghalt – bökte ki oly hirtelen, mint aki már
eddig is alig bírta magában tartani a dolgot. – Igen, kérem,
meghalt, sőt, ami még ennél is rosszabb, meggyilkolták.
– Szóval a kertészüket meggyilkolták – ismételtem meg lassan
a kijelentést, ezzel is jelezve, hogy nem igazán értem, mi közöm a
dologhoz.
– Már úgy értem – helyesbített zaklatottan integetve Salgó
doktor hogy a Lipót kertésze az, akit megöltek. Ma hajnalban
találtak rá a Holzspach vendéglőhöz{175} közeli erdőben. Agyonverték,
kérem, legalábbis a rendőrök ezt mondták. Ha nem jár arra
néhány rőzsegyűjtő asszony, tán soha meg sem lelik. Mélyen benn
feküdt… így beszélik… a fák között. A detektív szerint
rablótámadás történhetett, mivel Schreynernél {176}… így hívták,
kérem, a kertészünket. Szóval a Ferinél egyetlen petákot sem
találtak, a zsebeit pedig mind kiforgatták.
– Mit keresett Schreyner azon a kies környéken? – kérdeztem.
– Bizonyára Holzspachhoz indult a szokásos esti sörét meginni,
mielőtt hazafelé vette volna az útját. A vendéglőig azonban már
aligha juthatott el, mivel ott tegnap este nem látta őt senki.
– Értem – bólogattam, miközben már az Agáta mama
fiókjából kölcsönzött térképet tanulmányoztam. – Itt van a Lipót,
tőle északra a vendéglő és… Hol is lakott ez a Schreyner úr?
– Az első kerületben, a Virányos utcában.
 – Tehát pontosan az ellenkező irányban.
– Úgy van.
– Akkor az esti sörét miért épp a Holzspachban fogyasztotta el?
Ha egyenesen hazafele megy, akkor is találhatott volna útközben
akár több italmérést is.
– Az meglehet, ám amióta a főpincér nejét mi kezeljük, a
dolgozóinknak a Holzspachnál állandó kedvezménye van –
magyarázta kissé húzódozva Salgó doktor, majd hirtelen új
mondandója támadt. – Akad itt még más is. A detektív úgy véli,
hogy Schreynert nem az erdőben, vagy legalábbis nem ott ölték
meg, ahol rátaláltak, mivel a sérülésekhez képest a talajon túl kevés
volt a vér.
– Próbálták követni a nyomokat visszafelé?
– Lehetetlen, nagyságos asszonyom – tárta szét karját az orvos.
– Tegnap kora este óta egyfolytában hol szemereg, hol meg szakad
az eső. Én nem is értem, kérem, hogy a kertészünk miért a
munkakabátjában indult el a vendéglőbe, miközben a felöltője még
mindig ott lóg a sufniban, ahol a szerszámokat tartjuk.
– Ez valóban nagyon érdekes – mondtam –, és persze
rendkívül szomorú, de…
– Már tudom, ki a csámpás – kiáltott közbe Salgó doktor.
– Parancsol?
– Talán emlékszik rá a nagyságos asszony, hogy legutóbbi
beszélgetésünk során említést méltóztatott tenni egy alakról, akinek
különös ingó járása van. Én akkor megjegyeztem, hogy a
személyleírás felettébb ismerős, de sehogy nem jutott eszembe, kire
illik. Hát kérem, most már tudom. Az egyik régi betegünk, aki
munkaterápiás célból gyakorta segített a mi kertészünknek, hisz
nyugodt természetű, békés, vagy miként a köznyelv mondaná,
igazi csendes őrült volt, pontosan így, amolyan tengerészmódra járt.
– Miért beszél róla múlt időben, doktor úr? Csak nem őt is…
 – Isten őrizzen meg tőle, méltóságos asszonyom, jaj dehogy. Őt
nem ölték meg, csak épp nem találjuk sehol. Úgy tűnik,
megszökött.
– Oh – sóhajtottam csalódottan.
– Pedig tessék nekem elhinni – bizonygatta Salgó doktor –, az
a beteg mindig engedelmes, szelíd, barátságos természetű fickó
volt, aki annyira jól érezte magát nálunk, hogy a viziteken folyvást
azt mondogatta: „Drága főorvos urak, engemet innen csakis lábbal
előre fognak kivinni, vagy ne legyen a nevem Pásztory Rózsa
Tibor.”
Amint Salgó Jakab kimondta a számomra oly ismerős nevet, a
kapucsengő ismét megszólalt. A szalon franciaablakán át láttam,
amint Bogi vad csaholással fut fel a lépcsőn, mögötte pedig Isti
jelenik meg. A kapun kívül egy tíz év körüli kisfiú ácsorgott barna
szövetkabátban, nyaka körül sötétzöld sállal, a fején félrecsapott
sapkával. Hidegtől pirosló, maszatos kezében rózsaszín borítékot
tartott, arcán izgatott mosoly ült, am amikor meglátta a puskával
felé caplató, komor képű Suha Istit, azonnal hátrálni kezdett.
Szerencsére végül mégsem futott el, sőt, minden bátorságát
összeszedve átadta a levelet, és mikor a villa mindenese néhány
fillérrel jutalmazta, még a korábbi vigyor is visszatért kerek arcára.
– Ha megbocsát egy pillanatra, doktor úr… – álltam fel, mire
az orvos is nyomban talpra szökkent.
– Csak nyugodtan, báróné, ne zavartassa magát. Én már úgyis
menni készültem, hisz mindent elmondtam, amit tudtam.
– Várjon még néhány percet, ha kérhetem – mutattam a
székre, miközben az ajtóhoz léptem. – Azt hiszem, kérdeznék még
egyet s mást a betegéről.
Isti egyenest a szalonba hozta a levelet.
– Ez mostan gyött, Milike – adta át a küldeményt. – A küldönc
aztat mondta, hogy valami rossz pofájú alak bízta rá a fogaskerekű
állomásnál.
– Köszönöm – vettem át a borítékot, amin azonnal felismertem
Wâr kiművelt kézírását. – Kérlek, szólj Gáspár bácsinak, hogy
fogja be a lovakat. Vissza kell vinnie Salgó doktort a Lipótra.
– Bocsánat, de erre semmi szükség – állt fel ismét az orvos. –
Odakinn vár rám a konflis, amivel jöttem.
– És amit én most szíves engedelmével lefoglalok – mondtam,
miközben már a levelet bontottam. – Pillanat türelmét kérem, amíg
ezt elolvasom.
Igen határozottnak tűnhettem, mivel a doktornak eszébe sem
jutott tiltakozni, így a következő sorokon zavartalanul futhatott át a
tekintetem.

Drága kis Milikém,

hát megéltük ezt is! Eltelt a hét szűk esztendő,
mialatt az óra számtalanszor körbejárt, és a
kígyó végre önnön farkába haraphat.
Ugye tudja, minek az évfordulója van ma?
1894. március 13.
Bizony, bizony, épp ma hét esztendeje történt,
a mi nagyszerű Ambrózy Richárd bárónk egyik
minutáról a másikra elveszítette a karját, a
szerelmét és velük együtt ama képességét is,
hogy boldogságra leljen.
Ugyan, Milikém édes, ne legyen féltékeny!
Különösen ne egy olyan nőre, aki már hét
esztendeje halott. Higgye el nekem, ma mindent
végérvényesen elrendezünk. A bűnösök és
látszatra ártatlanok egyaránt meg fogják kapni
méltó büntetésüket.
Erre a napra várok hét esztendeje, Milike,
úgyhogy el ne rontsa nekem! Ha jó kislány lesz,
 még az is lehet, hogy kegyedet felmentem az
ítélet alól. Így tehát ne szóljon a rendőrségnek,
csak tegye a dolgát szépen, ahogy engedelmes
feleséghez illik, és akkor még a mai nap újra
láthatja szerelmetes férjét.
Levelem kézhezvétele után tüstént üljenek
kocsiba Fannival (Hogy Kaméleonkának ez az
igazi neve, arra már bizonyára rájött, ám ha
mégsem, hát most lelepleztem őt.) Kitérők és
megállás nélkül hajtsanak a Csendillába. Mivel
már nem lesz rá szükség, a kocsit küldjék el
nyugodtan, majd menjenek be a villába, amit
nyitva találnak.
Azután csak várjanak türelmesen, ha kell, akár
másnap reggelig. Javaslom öltözzenek melegen!
Repes a szívem, hogy hamarost személyesen is
találkozhatunk. Ugye, Ön is örül, kedvesem?
A közeli viszontlátásig csókolja
Wâr

Miután háromszor egymás után átfutottam, a kisasztalra

dobtam a levelet, majd átrobogtam a szalonon.
– Újfent csak türelmét kell kérnem, főorvos úr – vetettem oda
közben a tétován toporgó Salgó Jakabnak, de valamit még
sürgősen el kell… Igen, itt is van!
Agáta mama íróasztalának jobb felső fiókjából levélpapírt,
borítékot vettem elő, és le sem ülve sebesen írni kezdtem. Úgy a
felénél járhattam mindannak, amit papírra akartam vetni, mikor
az ajtó kinyílt, és a grófnő lépett be.
– Nagyságos asszonyom, boldog vagyok, hogy láthatom –
hajolt meg Salgó doktor, lágyan érintve a kézcsókra nyújtott
necckesztyűs kezet.
 – Tán csak nem háborodott meg közülünk valaki, hogy a
tébolyda orvost küldött hozzánk? – kérdezte Agáta mama, és bár
tréfának szánta, amit mondott, az arcán aggodalom ült.
– Jómagam jelenleg inkább privátim vagyok jelen – jött
zavarba az orvos. – Tetszik tudni, a kis báróné…
– Történt valami? – fordult felém hirtelen Agáta mama, hozzá
cseppet sem illő durvasággal szakítva félbe Salgó
magyarázkodását, aki ettől még inkább zavarba jött.
– Már tudom, hol van Richárd – feleltem, miközben tovább
írtam.
– Látom, befogatta a hintót – lépett közelebb a grófnő. – Érte
megy?
– Sajnos, nem tehetem – böktem a tollszárral Wâr levele felé,
mely továbbra is a kisasztalon hevert. – Én más utasítást kaptam,
és ha nem hajtom végre azonnal, a báró úrnak befellegzett.
– Értem – bólintott megfontoltan Agáta mama. – Akkor hát
árulja el, hol van a fiam, és magam megyek érte. Gáspár és Suha úr
bizonyára szívesen elkísér, ha netán erőfitogtatásra volna szükség.
– Félek, az ő tagadhatatlan bátorságuk aligha volna elegendő
Ambrózy báró felkutatásához.
– Hisz az imént mondta, hogy már tudja, hol van!
– Tudom, hogy nagyjából merre lehet, de… Jaj, bocsásson meg,
Agáta mama, ha most nincs időm a hosszas magyarázkodásra.
Kérem, bízzon bennem, és higgye el, hogy tudom, mit teszek.
– Jól van, gyermekem, cselekedjék csak a legjobb belátása
szerint – ült le a grófnő kedvenc karszékébe, a beugróban lévő
kisasztal mellé –, és szóljon, ha bármiben a segítségére lehetünk.
Néhány perccel később Suha Isti kopogott be.
– A hintó készen áll, de Gáspár bácsi nagyon ideges – jelentette.
– Aszongya, ha ő mostan a doktor úrral a Lipótra megyen, akkor
ki fog ügyelni a házra? Én mondtam néki, hogy magam is
ledurrantok bárkit, aki csúnyán néz felénk, ha pediglen a Milike
komornájának is adunk fegyvert, ak kor itt háborúság esetén kő
kövön nem marad, de az öreg mégis morog.
– Pedig most mindenkinek azt kell tennie – néztem rá
szigorúan –, amit mondok, különben…
– Szer’usz világ! – lépett be a szalonba Márika, kézen fogva
Kaméleonkát.
– Nahát, a mi kis betegünk – csodálkozott rá a lányra Salgó
doktor.
– Nahát, a mi kopasz doktorunk – viszonozta a köszöntést
Fannika, és kissé hátrébb óvakodott, nehogy a főorvos érte nyúljon,
visszahurcolva őt a tébolydába.
– Isti, ezt a levelet lóhalálában vidd Zsarnay detektívnek a
Philadelphia kávéházba! – nyomtam az éppen csak leragasztott
borítékot mindenesünk kezébe.
– A Philibe? – ámult el ő. – Dejszen az a Krisztinavárosban
tanáltatik. Mit keres Zsarnay ideát, Budán, mikor a törzshelye…
– Nincs több fecsegés! – szóltam rá, leemelve nyakából a sörétes
puskát. – Erre most nem lesz szükséged. Konflist fegyver nélkül is
szerezhetsz a fogaskerekű állomásán.
– Az nem olyan biztos, mer’ biz ha nagy a forgalom, olyan
ritka a szabad glaccsos, mint juristák közt a becsületes – vonogatta
vállát Isti, szomorkásán pillogva a sörétesre, amit a piszkavasak
tartójába állítottam.
Miután a villa mindenese távozott, én magam olyat tettem,
aminél illetlenebbet egy jól nevelt hölgy aligha követhetne el
társaságban: Mück Márihoz lépve átöleltem a nyakát, és hosszan a
fülébe sugdostam.
– Parancsára, méltóságos kisnaccsád! – vágta haptákba magát
Márika, sőt, még szalutált is, mivel a fejében valahogy
összekeveredett a katonaság a komornasággal, ami tán nem is
csoda, hisz mindkettőhöz fegyelem és egyenruha kell. – Minden
úgy lesz, ahogy kívánni tetszik. Na gyere szépen, Kaméleonka,
mert nekünk most fontos küldetésünk lett!
Márika és Fanni elsiettek, én pedig Salgó Jakab elé plántáltam
magam.
– Doktor úr, meg tudná nekem mondani, miféle betegségben
szenved az ön által korábban említett Pásztory Rózsa Tibor? –
kérdeztem tőle.
– Tüchtig{177} paranoid skizofrén, kérem alássan – jelentette ki a
főorvos. – Azaz, hogy érthetőbb legyek, időnként fel felbukkanó
tévképzetekkel társított üldözési mamája van, amit olykor
tudathasadásos metódusok tarkítanak
– Ez az ön diagnózisa?
– Nem, kérem, ezt még a hírneves Moravcsik {178} kolléga
állapította meg róla 1893-ban. Fia jól emlékszem a páciens valami
bűnperben lett volna vádlott, ám a kor úgy elhatalmasodott rajta,
hogy végül a Lipótra került.
– Mondja csak, doktor úr, de őszintén: lehetséges, hogy
Pásztory úr valójában nem is beteg?
– Az, kérem, teljességgel ki van zárva – háborodott fel az
elmeorvos. – A Lipóton lakott, tehát betegnek kell lennie!
– Értem – gondolkodtam el, miközben Wâr leveléért nyúltam.
– Nekem most…
– Pardon! – koppintott tömzsi mutatóujjával a rózsaszín
papirosra Salgó. – Tudom, nem lett volna szabad, de akaratlanul is
belepillantottam eme irományba, és nyomban feltűnt ez a különös
aláírás…
– Sajnos, nem tudom önnek megfejteni – mondtam. – Az angol
„háború” szóra emlékeztet, de…
– Nem az! – jelentette ki magabiztos mosollyal Salgó doktor. –
Tudják, hölgyeim, én szabadidőmben gyakorta foglalkozom
nyelvészettel. Kedvencem az ősi népek, rég kihalt kultúrák
nyelvének tanulmányozása. Nos, ez a szó itt az a’ betű fölött
látható különös circumflex miatt keltette fel az érdeklődésemet.
– Úgy véli, tudja, mit jelent? – kérdezte Agáta mama.
– Az aláírásként szereplő szó őseredete az ógörögök által az
oszk nyelvből kölcsönzött rhodon, avagy wrodon kifejezés lehetett,
melynek gyökerei az arámi wurrdá, az asszír wurtinnu és az óiráni
warda szóban is fellelhetőek, ilyen circumtlexszel azonban, miként
a levél alján is áll, egyedül csak a párthusok írták.
– Ez gyönyörű – mondtam kissé ingerülten. – Most már csak
azt árulja el, drága doktor úr, hogy mit jelent maga a szó?!
– Mi mást is jelenthetne, kérem – húzta fülig a száját Salgó
jakab –, mint azt, amit az általam imént felsorolt összes többi
kifejezés: rózsa!

Mire a Budakeszi úton álló Csendillához értünk, egészen

besötétedett. A konflis csak lépésben haladhatott, mivel a városra
sűrű köd ereszkedett, mely hideg, nyirkos hullámokban
hömpölygött és rátapadt mindenre, amit megérintett. Az egyre
ritkuló házak ablakai sejtelmes holdudvarokként, piszkossárga
fénytócsákba merülve fulladoztak, a kocsikerekek nyikorgása
messze visszhangzott, és mindezt a tompaságot csupán lovunk
elégedetlen horkantása és a zabla lánccsörgésre emlékeztető zaja
törte meg olykor-olykor.
Útitársnőm alig láthatóan, de reszketett. Megfogtam
bársonykesztyűs kezét, hogy némi bátorságot öntsek belé, ő pedig
némán viszonozta ujjaim szorítását. Mindketten sötétkék ruhát
viseltünk, melyen némi szolid, azonos színű fodron kívül semmiféle
más díszítés nem látszott. Kalapjaink is egyformák, kicsik és
minden cifraságot mellőzőek voltak, ahogy a rájuk borított sűrű,
fekete fátyol – mely egészen a váltunkig ért, eltakarva arcunkat –
sem különbözött egymástól.
Úgy néztünk ki, mintha temetésre induló nővérek volnánk,
akiket tetőtől talpig elborított a gyász.
A Csendillából fény szűrődött ki.
– Egészen bizonyos, hogy a hölgyek itten akarnak kiszállni? –
aggodalmaskodott a kocsis. – Rosszféle környék ez ilyenkor.
A sáros Budakeszi út valóban nem a legszebb arcát mutatta.
Balkézre a János-hegy komor halma épp csak átderengett a ködön,
melyből úgy nyúltak ki az erdő legszélső ágai, mint csontkezek a
temető kerítésén. Az út folytatása és az a szakasz, amit már
elhagytunk, szintén sárgásfehér párába burkolózott, ami csakis
azért volt látható valamelyest, mert a konflis lámpásai fényburkot
vontak körénk.
– Odabent várnak minket – intettem a Csendilla felé.
– Hááát… – vont vállat a kocsis. – A naccságáék tudják.
Átnyújtottam neki a viteldíjat, majd megvártam, míg
visszakecmereg a bakra, óvatosan megfordítja a kocsit, és elhajt a
Krisztinaváros felé. Csak azután karoltam bele útitársnőmbe, és
léptem vele a villa kiskapujához, miután a konflis lámpásainak
fénye elenyészett a ködben.
A nagy vaskilincs vonakodva engedett, a zsanérok fájdalmas,
síri nyiszorgással fordultak el. Hónak már nyoma sem volt. Az
utóbbi napok szorgalmatos esőzései és a napközben valamicskével
null fok fölé emelkedő hőmérséklet még a rejtett zugokban is
elolvasztotta a fehér földtakarót, cipőnk alatt viszont vékony
jégréteg roppant, amint a kőlapokkal kirakott járdán a ház felé
haladtunk.
Milyen szép lehetett ez a villa, mikor még lakták – gondoltam
szomorúan. – Az út felé néző ablakokból hívogató lámpafény
ragyoghatott szerte, a szalonból pedig bájos klavírhang
hömpölyöghetett ki a hatalmas franciaablakokon túlra.
A bejáratot résnyire nyitva hagyták. Miként azt Ambrózy báró
tanította, oldalra húztam kísérőmet, és magam is a félfa mellé
álltam, majd tenyeremmel lassan benyomtam az ajtót.
Semmi nem zuhant le fentről, és szemből, az előtér sötétjéből
sem dördült lövés.
A sejtelmes fény, amit már az utcáról is láttam, a szalon elülső
ablakán szivárgott át. Elővettem Eveready zseblámpámat,
melynek apró izzója és durván megmunkált réztükre alig volt
képes valamicske derengést teremteni, ám ahhoz mégis
elegendőnek bizonyult, hogy az előtér padlóját borító törmelékben
ne essünk hasra. Óvatosan lépkedtünk at a kongó termen, melyből
több ajtó is nyílt, hátul pedig széles lépcső indult az emeletre.
Üvegcserepek ropogtak a cipőnk alatt. Vajon kicsoda, mikor és mit
törhetett itt össze, hisz legutóbb még közel sem volt ekkora
felfordulás?
Az egykor bizonyára gyönyörű berendezéssel bíró, az egész
ház hosszán végignyúló szalon épp oly lehangoló látványt nyújtott,
mint legutóbb. Az egyetlen különbséget a kiégett, kormos kandalló
párkányán álló gyertyatartó és a benne pislákoló gyertyacsonk
jelentette. A lecsorgott viaszból látszott, hogy már órák óta éghet.
Mellette gyufásskatulya és további két, még érintetlen gyertya,
valamint egy rózsaszín boríték hevert.
Miközben felbontottam a nekem címzett levelet, bosszúsan
vettem észre, hogy remeg a kezem.

Édes Milikém,
hát eljött végre hozzám! Remélem, hogy
mindenben pontosan úgy cselekedett, miként azt
kértem, és nem hemzseg a környék a kopóktól.
Ha így van, hát megdicsérem. Okos kislány
 maga, ám az eszére ma éjjel aligha lesz
szükség. Báró Ambrózy Richárdné, született
Hangay Emília, kegyednek innentől semmi más
dolga nincs, mint hogy szép, engedelmes,
csöndes és odaadó feleség legyen.
Amennyiben erre képtelennek érezné magát,
percet ne aggódjék, kedves! Majd én
gondoskodom róla, hogy szeleburdi, folyvást
makacskodó és cserfelő természete semmiképp
ne zavarhassa meg ama szépséges végzetet,
melynek még ma be kell teljesednie.
Jelenleg nincs más dolga, mint várni, és ügyelni
rá, hogy Fannika meg ne hüljön ebben a zord
villában, mert az engem igen haragossá tenne.
Örökké híve
Wâr

Csak mikor kétszeri olvasás után becsuktam a levelet, vettem

észre, hogy a gyertyák és a skatulya mellett a kandalló párkányán
hever még valami. Nagy bronznyélnek tűnt, mely kerek fejben
végződött. Amint a kezembe vettem, meglepett, mennyire súlyos.
Az ódon tárgy lapos végén szépen kidolgozott véset látszott, mely
körbefutó rózsákat és közöttük nagy CS betűt formázott.
– A villa pecsétnyomója – mondtam ki akaratlanul is hangosan.
– Ezek szerint Wâr nem szándékozik több levelet írni.
Kísérőm halk nyögést hallatott. Láttam, hogy vacog, de nem
tudtam eldönteni, hogy ezért a mezítelen falakból áradó hideg
vagy a félelem okolható-e. Visszatettem helyére a pecsétnyomót,
majd fürge mozdulatokkal új szálra cseréltem a gyertyacsonkot.
Mivel a zseblámpám máris kezdett lemerülni, inkább a frissen
meggyújtott gyertyát vettem magamhoz, és átölelve társnőm
vállát, az előtér felé tereltem őt.
 – Gyere! – súgtam. – Nem tudom, meddig kell itt várnunk,
úgyhogy akár körül is nézhetünk.
Az emeleti hálószobák semmit sem változtak legutóbbi
látogatásom óta. A villa utolsó lakói, Prohászkayék sietve költöztek
ki, hátrahagyva mindent, amit a nagy kapkodásban összetörtek,
elfelejtettek bepakolni, vagy épp a házat betöltő kormos füst
annyira tönkretett, hogy többé már nem lehetett használni. A
gyertya sejtelmesen vibráló fénye tapogatózva derítette fel a
sötétséget, hol egy csorba, oldalán heverő széket, hol néhány
padlóra vetett gyermekruhát, régi újságot, szakadt gurtnit, valaha
szép levesestál szomorú cserépdarabjait világítva meg.
Az emeleti nagy hálószobába lépve különös, nyugtalanító érzés
fogott el. Bútor itt nem maradt, a halkan recsegő, rég olajozatlan
parkettán csupán egy szakadt legyező, két fuszekli és valami színes
rongydarab árválkodott, ami egykor tán kalapkötő selyemsál
lehetett. Gyertyával a kézben a hatalmas, dupla üvegű ablakhoz
léptem. Odakinn a köd puhán ringó, lágy fodrokba rendeződő
paplanként takarta el a hatalmas birtokot, melynek ősfái most nem
csupán éji sötétbe, de titokzatos homályba is burkolóztak. A
holdfény, mely máskor ezüstös derengésbe vonta volna a Hárs-
hegyet és lábánál az erdővel borított völgyet, most csupán arra
lehetett képes, hogy opálos vibrálássá varázsolja a tapadós, rideg
párát.
Valójában nem is számítottam rá, hogy bármit láthatok
odakinn, így annál inkább meglepett, mikor a köd mélyén egyetlen
bizonytalanul imbolygó, a fák között hol eltűnő, hol ismét
felbukkanó, de határozottan a Csendilla felé igyekvő fényfoltot
pillantottam meg.
– Jön valaki – mondtam, és összeszorult a torkom. – Gyere,
fogadjuk a vendéget úgy, ahogyan illik.
A lépcső tetején állva néztünk le a nyitva hagyott bejárati
ajtóra. Súlyos csizmák dübbentek a villát körülfutó járdán, majd a
lépcsőn, míg végül átlépték a küszöböt. A férfi, kinél termetesebbet
tán még életemben nem láttam, viharlámpást tartott a kezében,
melynek szűk rostélyán át csupán egy keskeny, ám annál élesebb
fénysugár szökött ki. A fehér falakról visszaverődő derengés
nyomban felfedte, hogy rendőrrel van dolgunk. Sisakján
pléhjelvény csillogott, magas gallérján két krumplivirág fehérlett,
rézgombjai tisztára suvickolva szikráztak, derékszíja széles csatján
pedig a 323-as szolgálati sorszám virított. Jobbjával a lámpát
tartotta magasra, lassan pásztázva végig a helyiséget, míg bal keze
a kardmarkolatán pihent, ahogy az a rendőröknél már szokás.
Valami mégsem stimmolt. Amint jobban megnéztem
magamnak a fickót, rögvest észrevettem, hogy a lábán nem a
székesfővárosi rendőrség számára előírt, inkább a tanyákon
trágyahordásra alkalmatos csizmát visel, melybe durva
lenvászonból készült cájgnadrág szárát gyűrte.
– Üdvözlöm, Pásztory úr! – szólaltam meg a lépcső tetején. –
Látom, akitől a ruháját kölcsönözte, a lábbelijét és nadrágját már
vonakodta odaadni.
A viharlámpás fénye oly hirtelen vágott a szemembe, hogy
néhány pillanatig egészen megvakultam, és még percekkel később
is apró szellemfény vibrált előttem, ahányszor csak lehunytam a
szemem.
– Maga – mondta a férfi émelyítően gurgulázó, gyűlölettel teli
hangon. – Maga az!
– Amennyiben báró Ambrózy Richárdné született Hangay
Emíliára gondol, eltalálta – igyekeztem magabiztosnak látszani,
bár csupán remélhettem, hogy sikerrel járok. – Ön pedig, ha nem
tévedek, Pásztory Rózsa Tibor, a lipótmezei tébolyda egykori
lakója.
– Egykori, igen, ez jó – röhögött fel idegesen a férfi, hatalmas
testét néhányszor kissé jobb oldalra ringatva, mintha készülne
elindulni, ám folyvást meggondolná magát. – Csakhogy többé már
nem, úgy bizony. Többé már sohasem megyek vissza, pedig a
kert… Hamarost kezdődik az ültetés, Tibor. Hallod-e, amit
mondok? Ásni kell, sokat ásni, csak épp a vér… Hová lett az a sok
szép vérem, mi? Hát hogy ássak most már nélküle, Tibor?
Rögvest tudtam, hogy sokkal nagyobb pácban vagyunk, mint
amekkorára számítottam. Sejtésem, hogy a Csendilla-ban Rózsa
Tiborral fogunk találkozni, beigazolódott, ám a tébolydából szökött
többszörös gyilkos egyáltalán nem tűnt olyan „szelíd és csendes
őrültnek”, miként őt Salgó doktor volt szíves leírni.
– Tibor… Ugye szólíthatom a keresztnevén?
– Tibor vagyok, igen. Rózsa Tibor – motyogta a férfi, majd
hirtelen torkaszakadtából felüvöltött. – A Pásztoryt, azt nem
szeretem! Értesz engem, rima? A Pásztoryt ki ne mondd újra,
különben lemetszem a nyelved hegyét!
Talán, hogy jelezze, mennyire komolyan beszél, a kőpadlóra
tette a viharlámpást, majd meglehetősen gyakorlatlan, ám annál
határozottabb mozdulattal húzta ki hüvelyéből a kardot.
– Scheiße – állapította meg immár sokkal tárgyilagosabb
hangon, miután futó pillantást vetett a penge élére. – Azok a bugris
zsarók nem értenek a fenéshez, nálam meg nincs kő.
– Ugyan, Tibor, hisz nem is azért jött, hogy megöljön minket –
próbáltam csitítani.
– Nem, valóban nem – rázta meg fejét a férfi, ám mivel ebben
zavarta a sisak, baljával letépte és a sarokba vágta azt. Csupán
ekkor vettem észre, hogy a rendőrzubbony mellén, épp a
szívtájékon rojtos szélű repedés virít, mely körül a szövet alvadt
vértől sötétlik.
Rudnay főkapitány iszonyú haragra fog gerjedni, midőn
megtudja, hogy az egyik közrendőrét szíven szúrtak és
levetkőztették – gondoltam, bal kezemmel még erősebben
kapaszkodva a lépcsőkorlátba, mint addig.
– Miért is jött el ma hozzánk, kedves Tibor? – kérdeztem a
kardpengét bámuló fickót a lehető legkellemesebb társalgási
tónusban. – Szolgálhatunk tán valamivel annak érdekében, hogy
jobban érezze magát?
– János-hegy – rángatta fejét groteszk mozdulatokkal a
néptelen Budakeszi út felé a férfi. – Oda kell kísérnem őket.
Magukat. Igen.
– Fel a János-hegyre?
– Nem egészen fel. Nem, dehogy. Csak oda, ahol a
Tündérhegyi és a Lugas-út találkozik. Elég lesz odáig, aztán
mehetek a báróért, de… – Rózsa Tibor hangja elcsuklott, és
arcának minden kis izma különböző irányokba kezdett
rángatózni, mintha belülről akarna szétesni. – Ő már nincs… Nincs
többé… A báró… Érte már hiába mennék.
Úgy éreztem, menten lezuhanok a lépcsőről, de végül valahogy
mégis sikerült nyugalmat erőltetnem magamra.
– Hogy érti ezt, Tibor? – kérdeztem. – Mit jelentsen az, hogy a
báró nincs többé?
A fickó válasz helyett szabad kezével apró pofonokat helyezett
el a saját arcán, majd hirtelen felnyögött.
– Végre elgrattolhatok {179}, csak előbb felviszem hozzá… Fel
oda…
Be kellett látnom, hogy Richárdról több információt e
pillanatban nem húzhatok ki belőle, hát témát váltottam.
– Amennyiben a hegyen várnak ránk, talán in…
– Nem! – üvöltött fel ismét a férfi oly váratlanul, hogy
kezemben megremegett a gyertyatartó. – Magát nem viszem oda.
Maga egy sliff {180}. Egy jabranc{181} büfédáma, semmi több. Én csak
a Fannikat viszem magammal, bármit is parancsolt ő.
 – Ugye most Wârról beszél, Tibor? – léptem lejjebb két fokot
lassan, óvatosan, – Attól kapott parancsot, aki a leveleket írta, es
akit épp úgy Rózsának hívnak, mint magát.
– Én nem mondtam ilyet – rázta fejét rémülten az óriáspasas. –
Semmi ilyet nem ejtettem ki a számon. Én tudok hallgatni, nem
kell a büntetés.
– Nem is volt rá szükség, hogy tiltott dolgokról beszéljen, hisz
jól tudom, hogy magát is irányítják. Wâr parancsolta, hogy ölje
meg Hölzel csepeli vendéglőst, Tarcsayt, a folyami kormányost, és
Kacskovics fékezőt a rákosi rendező pályaudvaron. Jól mondom,
Tibor?
– Dühös volt – sziszegte Rózsa. – Nagyon dühös. Azt mondta,
nekem is dühösnek kell lennem, mikor kicsinálom őket, mert én az
vagyok neki, mint Istennek Gábriel arkangyal. Igen, kis ribanc, én
a bosszú angyala vagyok, úgy ám, bizony! Angyal, aki lesújt!
– Csakhogy már nem akar neki engedelmeskedni – mondtam
csendesen. – Ő arra utasította, hogy vigyen mindkettőnket a János-
hegyre, ám maga ezt épp készül semmibe venni.
– A táskát! – szegezte rám a kard hegyét Tibor, bár még
legalább hat lépésre voltam tőle. – Ide azt a puccparádés táskádat,
cafka, különben kettőbe váglak, mint a vasutast!
Leakasztottam vállamról a retikült, és kissé meglóbálva a lába
elé hajítottam azt. Súlyosan, fémes csattanást hallatva ért kőpadlót
a táska, nekikoccanva Tibor csizmájának.
– Tudtam – vigyorodott el a férfi, és miközben zavaros
tekintetét mindvégig rám szegezte, lehajolt a retikülért. – Ő előre
figyelmeztetett, hogy ez lesz. Aljas kis szuka, hát azt hitted,
egyszerűen lelőhetsz, mint valami kóbor kutyát?
A hatalmas fekete revolver, amit a táskámból rángatott elő,
vészjóslóan simult a férfi tenyerébe, ám ehhez előbb le kellett tennie
a kardot. Mialatt ez megtörtént, én újabb két lépcsőfokot
közeledtem félé, ám ekkor a pisztolyt rám fogva felegyenesedett.
– Fannika, gyere ide hozzám! – mondta ezután kedvesnek
szánt, mégis erőszakos hangon. – Hallod-e, kincsem, én a bácsikád
vagyok. Úgy ám! Na, gyere szépen, különben a szemed láttára
puffantam le ezt a luvnyát.
Hallottam, amint útitársnőm szoknyája halk suhogással érinti
a lépcsőfokokat. Mikor mellém ért, oly fürgén vette ki kezemből a
gyertyatartót és lépett tovább, hogy tiltakozni sem maradt időm.
Én már rég felemeltem arcom elől a kalapfátylat, ő azonban
továbbra is úgy festett, mint egy rémálomba illő, hátborzongató
gyászmenet törékenynek tetsző, ám valamiként mégis vérfagyasztó
tagja.
– Emlékszel rám, ugye? – szólt hozzá Rózsa Tibor, elorzott
revolveremet továbbra is rám szegezve. – Persze, hogy emlékszel,
kincsem, hisz a tébolydában oly sokszor meglátogattalak. Vittem
neked babákat, hogy játszhass velük, és egyszer még őt magát is
becsempésztem hozzád. Ugye, milyen jót beszélgettetek akkor? Ő
elmondta neked, hogy ezzel a sliff jasszkálival, aki most itt meregeti
rám azt az ostoba szemét, nem szabad többé szóba állnod, mert az
fájni fog. Huhú, fájt is, bizony, mert te csak egyre utánoztad és
utánoztad őt, mire dühbe gurult, és megmutatta neked, mennyire
fog fájni, ha nem engedelmeskedsz neki.
A hátamon jeges borzongás futott végig. Csak most értettem
meg, hogy annak idején miért romlott oly hirtelen Kaméleonka
állapota. Miért vált vaddá, gyakorta őrjöngővé, és kellett végül
rácsos ágyba tenni. Különös, de úgy tűnt, hogy később épp Tibor
csutkababái segítettek a kislánynak feldolgozni a Wârral való
iszonyú találkozást. Miután azokat megkapta, többé nem tombolt,
nem akart bántani senkit, és az ablakok is biztonságban voltak
tőle.
– Jól van, Fannika, akkor most elviszlek hozzá megint – nézett
le kis védencemre Rózsa Tibor –, ám előtte még kicsinálom ezt az
úri cafkát.
A revolver egyenesen a szívemre szegeződött. A férfi kissé
állított a célon, majd biztos ujjal meghúzta a ravaszt.
A kakas lecsapott, ám a závárzat üresen csattant, és a csőből
nem jött ki semmi sem.
– Hoppá – mondtam, fejemet kissé oldalra billentve. – Úgy
vélem, Rózsa úr, itt valami mekanikus malőrrel állunk szemben.
Vagy tán nem egy pisztolygolyónak kellene most épp felém
röppennie?
– Te büdös kis… – bődült fel ekkor az óriás, és elhajítva a
haszontalan fegyvert (melyből indulás előtt én magam vettem ki a
töltényeket), a földön heverő kardért hajolt.
– Hogy a bűr hűlne rád, te lipótházi dilinyós – kiáltott fel
hirtelen útitársnőm, miközben a levegőbe dobta a bronz
gyertyatartót. A míves tárgy kecses ívet írva le a magasban
megfordult, kivetve magából a viaszrudat, majd visszahullott a
kislány tenyerébe, hogy aztán máris lecsapjon, csontroppantó
randevúban részesítve a férfi halántékát. – Bárki mocskolja az én
kis bárónémat, annak szer’usz világ, hallod-e?!
Rózsa Tibor azonban már nem hallotta, mivel mozdulatlanul,
hunyt szemmel és vérző fejjel hevert a kőpadlón.
– Jaj, ugye nem nyuvasztottad ki? – siettem oda közös
áldozatunkhoz.
– Ha igen, hát utazok Marokkóba{182} – emelte fel a gyászhálót
Mück Mári –, ennek a slemilnek az ocsmány beszédjit viszont csak
nem tűrhettem tovább. Elvégre én vónék a Milike naccságosné
komornája, akinek munkakörös kötelezősége megvarrni a
bugyogóját és vigyázni a becsületére. Vagy tán rosszul jár a szám?
– Nincs semmi baj – állapítottam meg, miután a férfi mellé
guggoltam. – Úgy látom, még szuszog, és minket sem lyukasztott
ki.
– Akkor hát irány a János-hegy! – vezényeli apró termetű
komornám, egyik kezében Tibor viharlámpásával, a másikban a
bronz gyertyatartóval. – Ez a Rózsa mán leszakajtva. Most nyessük
meg azt is, amellik halálra akar döfködni minket!
 22
Volna itt még egy kérdés
Buda, 1901. március 13.

Amint Mück Mári hangtalanul összeesett, rögvest tudtam, hogy

óriási hibát követtem el.
Éjfélre járhatott, mire elértük a Tündérhegyi és a Lugas-út
találkozását. Köröttünk a János-hegyet borító erdő a legrútabb
boszorkányhistóriák helyszíneit idézte, ahol a kopasz ág-bogak,
odvas fatörzsek és földből kibukkanó gyökerek csakis arra várnak,
hogy a közébük tévedt ártatlanokat megfojthassák. Csend ült
mindenütt, amolyan hátborzongató erdei csend, mely halk
roppanásokból, zizzenésekből, motozásokból és a fel-feltámadó
hideg szél sóhajaiból állt össze.
A meredek ösvényen ballagva a Csendillában hagyott Rózsa
Tiborra gondoltam. Mielőtt útra keltünk, a szerencsétlen őrültet
alaposan megkötöztük, én mégis úgy éreztem, hogy a
nyomunkban jár. Olykor hallani véltem nehéz zihálását, máskor
pedig néhány szót sugdosott a fülembe.
– A báró nincs… Ő már nincs többé!
Tudtam: csupán a képzeletem játszik velem, mégis rettentő
nehéz volt megállnom, hogy vissza ne rohanjak a Csendillába, ahol
aztán addig ráznám, pofoznám, ütlegelném a gazfickót, míg ki
nem nyögi, mit jelentenek a szavai. Ha nincs velem Márika – akitől
először is elkoboztam a gyertyatartót, mint a ruhájához cseppet
sem illő, túlságosan feltűnő kiegészítőt, majd visszavetettem vele a
kalaphálót –, tán meg is teszem. Így azonban valahogy mégis
sikerült megemberelnem magam, és a viharlámpással elöl haladva
vezettem fel őt a hegyre.
A hőmérséklet fagypont körül járhatott, de szerencsére nem
esett, sőt, olykor még a hold is előbukkant a felhők mögül. A fák
között ködpászmák úsztak, valahol a távolban kutya ugatott, és
mikor – elértük a két sétány találkozását, a váratlan pisztolylövés
hangja ágyúdörrenésként gördült le a János-hegy oldalán.
A golyó valahol a bal fülem mellett süvített el, és hangos
csattanással fúródott bele a fák egyikébe. Márika rémülten
összekucorodott, és utánam kapva engem is le akart rántani a
földre, ám én még lendületben voltam, így csupán két további lépés
után álltam meg, túlságosan messze kerülve tőle. A viharlámpás
fénypászmáját arra irányítottam, amerről a lövés jöhetett, ám
sejtelmes árnyaknai, sűrű bozótosnál és rémalakoknak tetsző,
fölénk magasodó fáknál többet nem láttam.
– Miiiliiikeee! – nyöszörögte alig hallhatóan Márika.
– Ssss! – próbáltam csendre inteni, miközben továbbra is az út
menti növényzetet pásztáztam. – Nem lő le minket, csupán az
erejét fitogtatja.
Wâr valahol ott volt a közelünkben, és én a szemébe akartam
nézni. Tudtam, mi okozna neki örömöt. Azt akarta, hogy
meneküljek, vessem magam a sárba, vagy legalábbis az életemért
könyörögve sikoltozni kezdjek.
Nekem azonban eszem ágában sem volt úgy táncolni, ahogy
Wâr fütyül. Elegem lett belőle, hogy miközben ő a sötétből
utasítgat, én jó kislány módjára engedelmeskedem, egyre közelebb
jutva a csapdához, amit felállított nekünk.
– Láthatja, hogy csupán ketten vagyunk, és nincs nálunk
fegyver. Ha akarja…
Jobbra tőlem megzörrentek a gallyak. Odakaptam a lámpám
fényét, mire a bokrok aljáról két rémítően foszforeszkáló, hatalmas
szem meredt rám.
– Máiiááj! – vernyogott dühödten a vadászat közben
megzavart macska, majd beiszkolt az erdő mélyébe.
– Fene beléd! – sisteregtem az orrom alatt, és már épp azon
voltam, hogy ismét Wârnak kiáltsak, mikor meghallottam azt a
rémülettel teli, elhaló nyögést.
Márika úgy dönthetett, hogy jobb volna neki a közelemben,
hát felállt, ám a helyéről már nem mozdulhatott el. A hold sápadt
fényének hála a szemem sarkából láttam, amint két kezével az arca
felé kap. Rögvest arra fordítottam a lámpást. Kis komornám
mögött sötét alak állt, bal karjával átfogva Márika nyakát, míg
jobbjával fehér rongyot szorított az arca elé.
– Ne rúgkapálj, édes! – hallottam Wâr selymes, lágy és mégis
oly kegyetlen hangját. – Mindenkinek jobb lesz, ha te most alszol
kicsit.
Márika próbálta letépni arcáról a kezet, ám azután elernyedt,
és lassan a földre rogyott.
Hibáztam, ehhez kétség sem fért. Hagytam, hogy Wâr
szétválasszon minket, megosztva azt a csekélyke erőt, amit ketten
birtokoltunk. Ám arról, hogy feladjam a küzdelmet, szó sem
lehetett, jobb kezem azonnal a szoknyám rejtett zsebébe csusszant,
és miközben ballal megvilágítottam Wârt, a Bulldogot – amit a
Csendillában nem volt érkezésem használni – előrántva tüzeltem.
A sikerhez nagyban hozzájárulhatott volna, ha marad időm
célozni. Mivel azonban eme luxus nem állt a rendelkezésemre, a
golyó legalább másfél méterrel jobbra zúgott el Wâr mellett, aki
párduc módjára vetette be magát a bozótosba, ahol ismét
láthatatlanná vált.
Azonnal Márika mellett termettem, és a lámpást letéve mellé
guggoltam. A kislány arcát még mindig fátyol takarta, ám csöndes,
egyenletes légzése tisztán hallatszott. Mellette hevert az a vastag
gyolcsdarab, ami úgy árasztotta magából az éter átható szagát,
hogy néhány pillanatra még én is beleszédültem.
– Kíván még fogócskázni, Milike? – hallatszott az erdő
sűrűjéből, amit a köd végképp átláthatatlanná tett.
– Bújjon végre elő! – kiáltottam.
– Hogy kényelmesen lepuffanthasson? – kacagott Wâr –
Köszönöm, de egyszer már meglőttek, és nem volt túl kellemes. Ha
javasolhatom, inkább hallgasson rám, kedvesem. Dobja el szépen
azt a csúnya fegyvert, és helyezzük kényelembe Fannikát, mielőtt
meghűl szegényke.
Képtelen voltam megállapítani, merről jön a hang. Az erdő fái
és az egyre sűrűbbé váló köd szeszélyes játékot űztek, az apró
neszeket felerősítették, a kiáltást tompították és szerteszórták a
hideg levegőben.
Levettem a kalapomat, és a fátyollal együtt Márika feje alá
tettem, majd kinyitottam a viharlámpás rostélyát, hogy minél
nagyobb területet világíthassak be. Mindez legalább egy percig
tartott, mivel közben a pisztolyt sem tehettem le.
– Kezdem unni a makacsságát, drágám – szólalt meg ismét
Wár valamivel ingerültebben. – A tolvajoknak bűnhődniük kell.
– Maga meg miféle tolvajokról beszél? – kiáltottam a
fénykörön túli sötétségbe.
– Természetesen kegyedről és a férjéről. Különösen a férjéről,
igen.
– Mit loptunk el?
– Oh, mondhatni csupán valami csekélységet. Másnak
bizonyára említésre sem méltó, ám nekem egykor igen fontos volt.
– Miről beszél?
– Az életemről, drága – felelt gyűlölettől elmélyülő, rekedt
hangon Wâr. – Az én nyavalyás, vacak, szánalmas életemről!
Felegyenesedtem, és egyik kezemben a lámpással, a másikban
a Bulldoggal lassan körbefordultam. Amerre néztem, a köd
felragyogott, opálos árnyakat hömpölyögtetett magában, és még a
legközelebbi tárgyak körvonalait is bizonytalanná tette.
– Ha így haladunk, a végén még lekéssük a nagy találkozást –
mondta Wâr, én pedig a rémülettől összerándultam, mivel a hangja
egészen közelinek tűnt, mintha csupán karnyújtásnyira állna
tőlem. – Tiborka igen megbízható. Lám, magácskát is felküldte ide,
ahogy kértem, és bizonyára a bárót is hamarost leszállítja a kellő
helyre.
– Hová? – kérdeztem, hogy időt nyerjek.
– Amennyiben nem makacskodik tovább, oda kísérem
Tiborra gondoltam, aki abban a pillanatban a Csendilla
padlóján hevert gúzsba kötve, a szavai viszont még mindig a
fülembe csengtek- „A báró nincs többé.”
– Hát jó – mondtam. – Legyen, ahogy kívánja.
A Bulldog csillanó fényívet húzva repült be a bokrok közé.
– Most pedig vezessen Richárdhoz! Látni akarom, jól van-e,
– Ajánlom neki, hogy jól legyen – szólt dermesztő hangon Wár.
– elvégre oly sokat fáradoztam a boldogságán.
A tőlem bal kézre eső bokrok közül lépett elő. Tetőtől talpig
feketébe öltözött, így nem csoda, hogy korábban képtelen voltam
őt észrevenni. Buggyos szárú török nadrág, szorosra gombolt
kisbabát, bőrkesztyű, könnyű lovaglócsizma és simléderes
szövetsapka volt rajta.
Különös szépsége még mindig úgy ragyogott, mint a Richárd
titokszobájában függő festményen, bár néhány keserűség szántotta
ránc már kiütközött a szája sarkán.
– Anna – mondtam. – Ugye szólíthatom az igazi nevén?
Pásztory Rózsa Anna.
– Mióta tudja? – kérdezte ő, rám szegezve forgótáras
revolverét.
– Azt hiszem, akkor leltem bizonyosságra, mikor rájöttem,
hogy kicsoda is valójában Kaméleonka. A tébolydában ismertem
meg őt, és mindig is kislányként tekintettem rá, így rettentő nehéz
volt elfogadnom a tényt, hogy még nálam is idősebb.
– Szegény kishúgom betegen született.
– A kórházi kartonokból, amiket részben meghamisítottak,
részben összefirkáltak…
– Mert csupa hazugság állt bennük! – sziszegte gyűlölettel
Anna.
– Így igaz, ahogy a Trittner Annáról szóló hivatalos jelentés,
miszerint a Dunába ölte magát, szintén teljességgel hamis. Fannika
azon a borzalmas éjszakán megzavarodott, és végül ismeretlen
leányként a Lipótra került. Itt találta meg később Ambrózy báró,
én pedig úgy gondoltam, ha az egyik lány megmenekült, talán a
másik is életben van.
– Folytassa, Milikém, izgatottan hallgatom – lépett közelebb a
nő, kinek tekintetében valóban mohó kíváncsiság csillogott.
– Aztán ott volt még a Csendilla pecsétje, ami egyértelművé
tette, hogy Wâr mostani zsarolásának köze van a hét évvel korábbi
eseményekhez. Ambrózy báró is erre a következtetésre juthatott,
ám szokásához híven és ígérete ellenére sem osztotta meg velem a
gondolatait.
– Richárd már csak ilyen zárkózott fiú – nevetett fel halkan
Rózsa Anna. – Tán ez az egyik olyan kiállhatatlan tulajdonsága,
amit annyira szeretünk benne, nem igaz?!
A bizalmaskodó hangtól émelygés fogott el, de nem mutattam.
 – Végül a maga boncolási jegyzőkönyve tette fel az i-re a
pontot – mondtam, miközben a vállamról lassan lecsúsztattam és
jobb kezem csuklója köré csavartam a retikülöm szíját. – Mikor
megmutattam Richárdnak az aktát, ő szinte megdermedt a
döbbenettől. Azt mondta, bolond volt, hogy annak idején nem vett
észre valamit, ám továbbra is azt hajtogatta: „ez lehetetlen”.
– Nem akarta elhinni, hogy élek, pedig…
– Pedig a Csepelnél kifogott Trittner Annán nem volt lőtt seb –
vágtam a szavába. – Én is csak később tudtam meg, hogy
Ambrózy báró a felépülése után Zsarnay felügyelőnek részletesen
beszámolt ama végzetes éjszaka eseményeiről, megemlítve azt is,
hogy magát meglőtték.
Anna bal keze az oldalára simult.
– Valóban így történt, bár a seb cseppet sem volt súlyos. A
fűzőm eltérítette és lelassította a golyót, ami épp csak felhasította a
bőrömet.
– Ki volt az a lány?
– Parancsol?
– Kit fogtak ki a Dunából a maga papírjaival?
– Ja, hogy ő? Valami kis rongy lehetett: konyhalány, varrónő
vagy hasonló – vont vállat Rózsa Anna közönyösen. – Akkor éjjel
minél messzebb akartam kerülni a Csendillától, mert komoly esély
volt rá, hogy a ránk szabadított bérgyilkosok a nyomomban
vannak. A lányt hajnali négy óra tájt pillantottam meg a Döbrentei
utca egyik kapualjában. Épp valami koszos bakától búcsúzkodott,
majd elindult haza. Utánaosontam és…
– Megölte.
– Muszáj volt, Milike, ezt igazán be kell látnia – Anna a
csínytevő kisgyermekek ártatlanságával billentette oldalra a fejét, és
a hangjában a durcás sértettség hátborzongatóan őszintének tűnt.
– Ha életben akartam maradni, el kellett hitetnem a világgal, hogy
halott vagyok.
A lábam előtt heverő Márika halk nyögést hallatott, és bal keze
előbb felemelkedett, majd visszahullt.
– Nincs több időnk fecsegni, pedig annyira élvezem – sóhajtott
Rózsa Anna feljebb emelve fegyverét, miközben szép arcának bájos
vonásai hirtelen megkeményedtek. – Menjen oda, kérem. Igen,
ahhoz az öreg bükkfához. A bokrok közt talál egy kordét. Rá kell
emelnie a húgomat, hogy magunkkal vihessük őt. Remélem,
egyedül is elbírja, hisz olyan kicsi, én pedig most ugyebár nem
segíthetek.
A revolver csöve minden mozdulatomat pontosan követte.
Kihúztam az útra a bokrok közé rejtett kétkerekű kordét, majd
minden erőmet latba vetve ölbe vettem és a csupasz deszkákra
fektettem Márikát, aki egyáltalán nem volt oly kicsiny és könnyű,
miként azt Rózsa Anna hitte. Éterálomba merült komornám
közben hol nyöszörgött, hol halk szavakat motyogott, ám az arcát
takaró fátyol továbbra is gondoskodott arról, hogy valódi kiléte
titok maradjon. Miután sárból felszedett kalapomat ismét Márika
feje alá tettem, a lámpást pedig a kordé egyik rúdjának végére
akasztottam, a bőrhámba bújva fordultam őrizőm felé.
– Most merre?
– Úgy sajnálom, hogy ezt kell mondjam – szólt rettentő
hamisan Rózsa Anna –, de bizony a mi utunk felfelé visz, végig a
Tündérhegyi úton. Mondja, hogy bírni fogja, Milike! Nem venném
a lelkemre, ha valami baja esne, mielőtt Richárddal találkozik.
„A báró nincs többé” – zúgott, zsongott, visszhangzott
fejemben Rózsa Tibor hangja, mégsem feleltem semmit, csak
némán nekiveselkedtem, és elindultam a széles sétányon fölfelé.
A következő háromnegyed óra kínkeserves lassúsággal telt. Az
olvadástól és esőtől sáros út, amit ráadásul a Jánoshegyi kilátóhoz
igyekvő korai kirándulók lovainak patái ragacsossá gyúrtak, nem
könnyítette meg a dolgomat. A kordé kerekei folyvást leragadtak, a
hám széles szíja a vállamba vágott, és bár nem számoltam, de
legalább tucatszor csúsztam meg és zuhantam a dermesztőén
hideg latyakba.
– Jaj, édesem, vigyázzon a ruhájára! – szólt rám Rózsa Anna
bosszúsan. – Csinosnak kell lennie, mikor a boldogságuk
beteljesedik.
Mögöttünk jött, sőt, hátrapillantva azt is láttam, hogy már-már
álmodozva andalog. A ködben úszó fákat nézte, közben valami
gyermekdalt dúdolgatott, és ha nincs nála az a hatalmas revolver,
akár férfiruhába bújt, ábrándos leánynak is nézhettem volna. A
retikül, aminek hosszú szíját korábban a csuklómra csavartam,
még mindig ott fityegett, ám a kordéba kötve esélyem sem volt azt
használni.
Ott, ahol a Tündérhegyi út éles kanyart véve egyenest a János-
hegy csúcsa felé kanyarodott, hirtelen egyszerre két váratlan dolog
is történt. Már épp azon voltam, hogy szóljak: az előttünk lévő
meredélyen képtelen leszek egyedül felvonszolni a kocsit, mikor
Rózsa Anna rám kiáltott:
– Megállj!
Az éles hangra, mely visszhangot vert a néma erdőben, hirtelen
Márika is megriadt, és két karjával kaszáló mozdulatokat téve felült
a kordén.
– Holmiez? – motyogta kábán, mire én elengedtem a kocsi
rúdjait, ő pedig a megbillenő deszkákról fenékkel a sárba huppant.
– Kezd magához térni a kis drágám – mondta Rózsa Anna. –
Így legalább könnyű dolga lesz vele, Milike. Na, jöjjön szépen,
nyalábolja fel Fannikát, mert innentől azt az ösvényt követjük,
amott!
A revolver csöve egyenest a komor erdő felé bökött, ahol csak
akkor vettem észre a keskeny járatot, mikor a lámpás rávilágított.
Kibújtam a hámból, megkerültem a kocsit, és a tétován motyogó
Márika hóna alá nyúlva talpra segítettem őt.
– Hét esztendővel ezelőtt minket is erre hoztak, emlékszel,
Fannika? – kérdezte Rózsa Anna, miután nagy ívben kikenik
minket. Kis komornám feje ide-oda imbolygott, amit akar
bólogatásként is lehetett értelmezni, így őrizőnk nem faggatta
tovább.
A meredeken lejtő ösvény, amit a kirándulók taposhattak ki,
szeszélyesen kanyargott egészen a Tündér-hegy tövéig, megkerülve
annak lábát. A vaskos ködtől alig lehetett látni néhány lépésnyire,
pedig a lámpás fénye hősies harcot vívott a vajsárga párával.
Márika bal karját a nyakam köré fűztem, jobb kezemmel pedig
megmarkoltam derekán a ruhát. Ő eszméletének minden aprócska
szikráját arra használta, hogy – bár fogalma sem lehetett róla, hová
vezetem és miért – talpon maradva velem botorkáljon.
– Hát nem gyönyörű ez az éjszaka? – sóhajtott fel mögöttünk
Rózsa Anna. – Legszívesebben táncra pördülnék kegyeddel, drága
Mili. Bizony, az volna szép: örömtánc a ködben, hegy
megünnepeljük a boldogság beteljesedését.
A tisztásról, melyen ismét megállított, meredek ösvény vezetett
fölfelé.
– Innentől nagyon óvatosan kell lépnie, édesem –
figyelmeztetett Rózsa Anna bensőséges, már-már barátnői hangon.
– Ez az út a Tündér-sziklára vezet, és tele van gördülő kövekkel,
alattomos vízmosásokkal, lábat botlasztó gyökerekkel.
Figyelmeztetem, ha elesik, magával rántva a húgomat,
megkeresem idelenn, és ha a zuhanás közben még nem történt
volna meg, hát én magam töröm ki a nyakát.
Komolyan gondolta, ehhez kétség sem férhetett. Nagy levegőt
vettem, szorosabban fogva Márikát, majd elindultam felfelé. Rózsa
Anna tisztes távolból jött utánunk, hátha valóban megcsúszunk,
így a nála lévő lámpás épp csak derengő fényt szórt a lábunk elé.
Mire a Tündér-szikla előtti kőlapályra értünk, a tüdőm égett, a
két karom és a lábam remegett, a szemem előtt pedig színes
karikák pattogtak.
– Tibor! – kiáltott ekkor Rózsa Anna. – Tibor, hol bujkáltok? Én
vagyok az, te eszement, az unokahúgod! Gyere elő!
Válaszul csupán az alattunk elterülő erdő riadt csendje, gallyak
zizzenése és egy méltatlankodó kuvik huhogása érkezett.
– Már itt kéne lenniük – morfondírozott Rózsa Anna, kilépve a
meredély szélére, hogy megszemlélje az ösvényt, amin az imént
felcaplattunk.
Jártányi erőm sem maradt, így csupán a gondolattal
játszhattam el, hogy vajon – ha bírnám – most lelökhetném-e őt a
sziklaperemről. Miközben Márikát óvatosan a földre engedtem, és
magam is lerogytam mellé, csodálkozva állapítottam meg, hogy
mélyen önmagamban még mindig inkább szánalmat, semmint
gyűlöletet érzek Rózsa Anna iránt.
– Tud róla, hogy az édesapjuk a mai napig gyászolja magukat?
– szólaltam meg, mikor végre ismét levegőhöz jutottam.
– Milyen kedves tőle – biggyesztette le ajkát Rózsa Anna. – Az
én drága, rossz apám mindig is szentimentális ember volt. Folyton
valami trükkön, stiklin, szolid üzletecskén járt az agya, de
aprópénznél többet sosem sikerült velük összekaparnia. Csak nem
beszélt vele, Milikém?
– Néhány napja jártam nála. Kíváncsi voltam, részt vesz-e a
Wâr… Akarom mondani, a kegyed által szervezett zsarolásban, de
úgy tűnt, teljesen ártatlan. Még azt sem sejtette, hogy mindkét
holtnak hitt lánya egy városban él vele.
– Az évek során olykor-olykor eszembe jutott, hogy felkeresem,
de valahogy sosem vitt rá a lélek. Gondolom, semmit nem változott.
Ma is az a sármos, vén csibész, aki hamis váltókkal machinál és fut
a rendőrség elől.
– Én inkább magányosnak és összetörtnek láttam – mondtam.
– Beszélt nekem a Rózsa-banda viselt dolgairól, a Herr X-től kapott
különleges megbízatásról, a festménybe rejtett titkos
dokumentumokról, és hogy maga azért csábította el Ambrózy
bárót, mert meg akarta szerezni azokat.
– Elcsábítottam volna? – töprengett a sötét égboltra tekintve
Anna. – Én nem így emlékszem, Milike, de ha maga mondja…
– Nem! – szólalt meg ekkor rekedten, gyöngén, mégis tisztán
érthetően egy olyan hang, mely egyikünkhöz sem tartozott. – Nem
ő mondja, hanem én!
A Tündér-szikla lapályát körbefolyó bozótos megzörrent, és a
sötétből két alak lépett elő, méghozzá épp úgy összekapaszkodva,
mint ahogy korábban én támogattam Márikát. Egyikük Zsarnay
Győző detektívfelügyelő volt, aki jobbjával revolvert fogott Annára,
míg ballal az épp csak állni képes Ambrózy Richárd bárót
támogatta.
– Nocsak, hát itt vagy végre! – szólt Rózsa Anna, fegyverét az
újonnan érkezettekre fogva. – Szégyellhetnéd magad, amiért így
megvárakoztattál, nem is beszélve az öltözékedről.
Richárd iszonyú állapotban volt. A ruha, amit az elrablása
idején viselt, rongyokban lógott rajta, ingét rég beszáradt vér- és
mocsokfoltok tarkították, arcát erős borosta tette sötétté, két szeme
körül fekete karikák ültek, ajka felrepedt, csuklóján rozsdavörös
nyom jelezte, hogy napokon át bilincset viselt.
– Kérdeztem már tőled, Anna – szólalt meg ismét Ambrózy
báró, és lerázva válláról Zsarnay kezét, előrébb lépett. – Kérdeztem,
mikor a Lipót erdejében megbúvó régi erdészlak pincéjében
felkerestél, hogy mit akarsz tőlem.
– Most sem mondhatok mást, mint akkor, drágám – felelt a nő
negédesen. – Boldognak akarlak látni. Azt szeretném, hogy
mindent megkapj, amire én is vágytam egykor. Szerelem, család,
bizalom, csók, ölelés. Persze az utóbbi számodra némi gondot
jelenthet, hisz az a csúnya kutya megrágcsált kicsit, de sebaj, Milike
majd dupla hévvel ölei téged, és akkor végre beteljesülhet a…
– Bosszúd?
– A kívánságom – helyesbített Rózsa Anna előrelépve.
– Álljon meg! – kiáltott rá ekkor Zsarnay.
– Ez a jó ember kicsoda? – pillantott rá a nő úgy, mintha csak
most venné észre, majd ismét Richárdra nézett. – Neked Tiborral
kellett volna érkezned, a vendéglistán több név nem szerepelt.
– A maga nagybátyját elfogtuk – mondta a detektív. – A
Csendilla padlóján hevert gúzsba kötve, és egyre csak valami
démoni boszorkányról hablatyolt, aki egyenest az égből sújtott le
rá, és akkorát tudott ütni, mint amekkorát egy sörösló rúg.
– Tudtam! – toppantott egyik lábával Rózsa Anna durcás arcot
vágva. – Biztosra vettem, hogy az a bolond előbb-utóbb végzetes
hibát vét.
– A hiba az volt, hogy megölte a Lipót kertészét – mondtam,
miközben lassú, óvatos mozdulatokkal felálltam. – Amint hírét
vettem, hogy holttestet találtak a tébolyda közelében, és az áldozat
személyére is fény derült, már tudtam, hol rejtegetik a bárót.
Levélben kértem Győző bácsit, hogy kutassák át az egész
intézményt, különös tekintettel Schreyner úr kertészkunyhójára.
– Harminc jó emberrel szálltam ki – vette át a szót Zsarnay. – A
kertészlakban semmit nem leltünk, úgyhogy széles csatárláncba
állítottam a rendőröket, hogy átfésüljük az erdőt. Ez, most már
belátom, hiba volt. Az egyik emberem pechjére összeakadt a maga
bácsikájával, aki megölte és levetkőztette őt, majd egyenruhába
bújva eltűnt a szemünk elől. Másfél óra kutakodás után végre
rátaláltunk a régi erdészlakra, és közelében a beszikkadt
vértócsára, ami a kertészből folyt ki. Rózsa Tibor naponta vitt ételt,
vizet a fogolynak, ám az egyik alkalommal Schreyner bizonyára
követte őt, és mikor kérdőre vonta, hogy kit rejteget a pincében, az
az átkozott őrült vele is végzett, a holttestet pedig eltalicskázta a
Holzspach vendéglő közelébe.
– Azt hiszem, kénytelen leszek megbocsátani neki – sóhajtott
mélázva Rózsa Anna. – Az én aranyos bácsikám a kedvemért
igazán mindent megtett, hogy ma éjjel végre mind boldogok
lehessünk.
– Mi történt veled? – szakította félbe az eszelős szóáradatot
Ambrózy báró. Hangja immár a régi erővel, magabiztossággal
csengett, ám amikor ránéztem, láttam, hogy alig áll a lábán, és a
kabát, amit bizonyára Zsarnay terített a hátára, lassan kezd
lecsúszni. – Hét éve nem hallottam felőled, Anna. Érdekelne, merre
jártai, miért bujkáltál, és mi vett rá, hogy… Hogy végül Wârrá válj.
A Tündér-szikla tövében fények villantak, és fojtott kiáltások
zengtek fel. Az erdőből rendőrök tucatjai tódultak elő, lámpásaik
keresztül-kasul szabdalták a ködöt.
– Rendőrbiztos úr, merre van?
– Zsarnay detektív, adjon életjelet!
– A hétszentségit neki, marha bagázs, pofa be! – üvöltötte
Győző bácsi. – Várjanak csendben, és ne zavarkodjanak! Hamarost
mind lemegyünk.
– Lesz, aki igen – mondta ridegen Rózsa Anna, majd hirtelen
felnevetett, és leült Márika mellé, szorosan magához ölelve a kába
lányt. – És lesz olyan is, akiért majd bádogtepsivel kell feljönni ide,
igaz, cicám?!
Feléjük akartam lépni, ám Anna a bal karjával villám gyorsan
körülfonta Márika nyakát, pajzsként vonva maga elé kis
komornámat, miközben a revolver csövével lefordította fejéről a
fátylas kalapot.
– Nohát, mik vannak, hisz ez itt nem is az én húgocskám –
kuncogta Rózsa Anna, akkora erővel nyomva fegyverét Márika
halántékának, mintha azzal akarná átfúrni a koponyáját. –
Csúnya, csúnya, rossz lányok, hát szabad ily rútul becsapni egy
hölgyet? Azt hiszem, ezért büntetés jár. Te mit gondolsz erről,
drága Richárd?
– Úgy vélem, tökéletesen igazad van – felelt a báró. –
Csakhogy a kapkodás mindent elrontana. Ha te most lelövöd azt a
lányt, a felügyelő nyomban végez veled, és akkor sosem tudom
meg, min mentél keresztül az elmúlt hét esztendő során.
– Igazán fel nem foghatom, miért kellene a barátodnak rám
lőnie – ráncolta homlokát Anna, ám a tekintetében látszott, hogy
elfogadja a báró érvelését. – Én vagyok az, akit ez a két kis cafka
megbántott, ezt mindenki könnyen beláthatja.
– Valóban – bólintott Richárd. – A dolgok azonban nem mindig
alakulnak úgy, ahogy szeretnénk. Kérlek, mondd el a történetedet,
és megígérem, hogy utána azt lősz le közülünk, akit csak akarsz.
– Bárkit?
– Természetesen.
– Akár téged is?
– Elsősorban engem, ha kérhetek ilyen kiváltságot.
– Hát jó – Rózsa Anna továbbra is szorosan tartotta Márikát,
ám a fegyvert az ölébe eresztve felénk fordította. – Különben az
egész história nem is olyan érdekes. Emlékszel, hogy Fannikával
együtt lezuhantunk a szikláról?
– Miután téged meglőttek, igen.
– Oh, az a seb igazán semmiség volt – nevetett Rózsa Anna. –
A gallyak viszont csúnyán megtépték a ruhámat, és a frizurám is
tönkrement, Fannika pedig… én legalábbis akkor úgy hittem…
egyenest a tűz közepébe esett.
– A húgod megmenekült, bár az elméje a sokktól
összezavarodott.
 – Igen, ezt már évek óta tudom – bólogatott víg kedéllyel
Anna. – De inkább menjünk sorjában.
– Ahogy parancsolod – egyezett bele Ambrózy báró, kinek
hangja immár egészen úgy csengett, mintha a villa ebédlőasztala
mellett ülve a turf napi érdekességeiről fecsegne. – Mi történt veled
azután, hogy szerencsésen földet értél?
– Lássuk, mi is? – harapta be alsó ajkát töprengőn Rózsa Anna.
– Sokáig botorkáltam az erdőben, elkerülve a tűzoltókat, akik
bizonyára orvos, majd rendőr kezére adtak volna. Később
átvágtam a Tabánon, két részeg pofa utcai nőnek nézett, ám
miután meglátták, hogy vérzek, elfutottak.
Valamivel később megöltem egy lányt, a papírjaimat a
retiküljébe tettem és azután… Jaj, nem is tudom. Ettől kezdve az
első néhány év olyan zavaros. Biztosra vettem, hogy ha Herr X rám
talál, azonnal megöl. Apropó, drágám, te hallottál már a mi
furmányos megbízónkról? Ő volt az, aki mérhetetlenül sok pénzt
ígért apának és nekem, ha megszerezzük tőled a festmény
hátuljába rejtett okmányokat.
– Apád francia tábornoknak adta ki magát, te pedig engem
környékeztél meg a Pilisy-szalonban – mondta Ambrózy báró
érzelemmentesen. – Csakhogy az átadás éjszakáján, ezt apádtól
tudom, kiderült, hogy Herr X nem kíván tanúkat hagyni.
– Ahogy mondod, édes – mosolygott Anna Richárdra, én pedig
ezért a mosolyért legszívesebben ott helyben apró cafatokra téptem
volna. – Mire az a két bérgyilkos felkísért minket ide, a Tündér-
sziklára, én már biztosra vettem, hogy apa halott.
– Annak kellett volna lennie – szóltam közbe. – Ám valahogy
mégis sikerült meglépnie, később pedig Herr X úgy vélhette, hogy
mivel nincs a kezében semmiféle bizonyíték, Rózsa János aligha
árthat neki, hát békén hagyta őt.
– Drága papus, biztos nagyon beijedt – vonta fel a szemöldökéi
Rozsa Anna. – Valójában mindig szörnyen gyáva ember volt. A
csalás, az egy dolog, ám ahol vér is folyhat…
– Trittner Anna meghalt – terelte vissza Richárd saját
történetéhez a lányt. – Anna Voigt von Leitersberg, a tábornok
lánya, kinek nevét a mostohaanyádtól kölcsönözted, sosem létezett,
Pásztory Rózsa Anna pedig aligha bukkanhatott fel ismét, hisz
Herr X mindent tudott róla.
– Helyettük előbb Ancsúr, a selypegő kódisjány lépett
porondra, ám amikor sikerült néhány garast és jobb ruhákat
lopnom, Tóth Anna mosólánnyá, majd Zeigler Anna mindenes
cseléddé változtam át a Három Kapás{183} vendéglőben. Ott
ismerkedtem meg az én cigányprímásommal, akinek két hónapon
át hű szeretője voltam, ám amikor összevesztünk, én dühömben
egy mulatós estén az asztalra ugrottam, és szoknyám pörgetésével
sikerült megszédítenem a vén Szécsen{184} grófot.
– Ugye, nem a tiszteletreméltó Szécsen Antal grófról beszélsz?
– vonta össze Richárd a szemöldökét. – Hiszen akkoriban ő már
jócskán betöltötte a hetvenet.
– De bizony, hogy róla – kacagott fel Rózsa Anna ismét azon a
különös, üveglapot karistoló módon, mely hamissággal volt tele. –
Alig több mint egy esztendőn át pum-poltam szegényt, mire
meghalt, ám addigra már saját kis lakásom volt a Tabán jobb
környékén, közel a Dunához, és hozzá akkorka vagyonkám,
amiből megalapozhattam szerény háztartásomat. Mivel a további
kokottsághoz nem fűlött a fogam, az apámtól ellesett kis trükköket
tökéletesre csiszolva szereztem némi pénzt. Nem mondom, mellék-
keresetként olykor kénytelen voltam rabolni, sőt, kétszer-
háromszor tán még gyilkoltam is, de hát semmi az, szóra is alig
érdemes – mondta, és ismét nevetett, méghozzá oly ridegen, ki
számítottan, tömény keserűséggel telten, amitől minden jóérzésű
emberi lény örökre elborzadt volna. Láttam Richárdon, hogy ő is
nehezen türtőzteti magát, hisz ezt az emberi roncsot, aki külcsínre
még mindig szép, ám bévül immár fertelmes volt, egykor őszinte
szerelemmel szerette.
– Azt hiszem, úgy 1896 vége felé olvastam rólad először a
lapokban – folytatta visszaemlékezéseit Rózsa Anna. – Épp valami
ócska zsebtolvajt sikerült leleplezned.
– A Zeibig-ügy{185}, igen – bólintott Ambrózy báró. – Kiderült,
hogy a bankigazgató önmagát fosztotta ki, hogy abból tegye
vissza a kasszából általa elorzott pénzt.
– Ez, kérlek, bagatell – legyintett revolverével Rózsa Anna. –
Ám én attól a naptól fogva, amikor csak tehettem, mindenhová
követtelek. Így jöttem rá hamarosan, hogy rendszeres látogatója
vagy a lipótmezei tébolydának. Eleinte azt hittem, a karod
elvesztése miatt van szükséged orvosi segítségre, ám amikor
nővérnek öltözve alaposabban is körülnéztem odabenn, előbb
Tiborra, majd Fannikára is rábukkantam.
– 1894 szeptemberére sikerült felépülnöm az amputációból –
mondta csendesen Ambrózy báró. – Azonnal keresni kezdtelek
benneteket, hisz az erdőben egyetlen holttestet sem találtak.
Zsarnay barátom volt az, aki meghallgatott, és segített előásni
Trittner Anna aktáját, majd a Virányosban talált néma kislányra is
felhívta a figyelmemet. Boldog voltam, hogy legalább Fannika
megmenekült, még ha Kaméleonka vált is belőle. Gondoskodtam
róla, hogy soha ne derülhessen ki a valódi személyazonossága, hisz
Herr X még mindig vadászhatott rá, a te emlékedet pedig… Nos,
akkor már azzal is tisztában voltam, hogy a Rózsa-banda
tagjaként szerelmet hazudva…
– Nem! – sikoltott fel Rózsa Anna, és dühében akkora erővel
kezdte szorítani Márika torkát, hogy az étertől bódult kislány ajka
ellilult. – Én nem hazudtam semmiféle szerelmet. Én valóban beléd
szerettem, de a pénz… Az apám… A kishúgom… Értsd meg, a
Rózsa családnak sosem volt szerencséje, minden vállalkozásunk
megbukott, és amennyit Herr X ígért… Én egyetlen krajcárt sem
akartam megtartani belőle, de muszáj volt végigcsinálnom. Úgy
gondoltam… Arról álmodtam, hogy utólag majd mindent bevallok
neked, és akkor… Nem tudom. Akkor talán…
Márika két keze erőtlenül kaparászta a torkára szoruló kart.
Előreléptem, hogy leszedjem róla azt a bolond nőszemélyt, de ő
velőtrázót üvöltve rám fogta a fegyverét.
– Ne mozdulj, cafka! Még nem jött el a te időd. Majd ha én
mondom, akkor lesz véged, hogy Richárdnak a lehető legjobban
fájjon. Mert szenvednie kell, igen. Úgy kell kínlódnia, mint ahogy
én kínlódtam a kódisgúnyában, mikor leköpdöstek a sáros
templomlépcsőn, vagy mosónőként a csípős gőzben, engedelmes
cselédként a garniszállón, és szeretőként annak a büdös prímásnak
meg a vén grófnak a karjaiban
Márika hörgött, fulladozott, a szeme fehérje kezdett kifordulni,
mégsem tehettem érte semmit.
– Tehát ezt akarod – szólalt meg Richárd hátborzongató
nyugalommal. – Boldognak szeretnél látni abban a pillanatban,
mikor megölsz.
– Téged? – Rózsa Anna döbbenten meredt a báróra, miközben
a karja valamelyest ellazult. Mück Mári végre levegőhöz jutott,
amit sípolva, zihálva szívott magába, ám homályos tekintetén
látszott, hogy még mindig fogalma sincs, hol van, és mi történik
vele. – Én téged soha… Hát nem érted, mennyire szeretlek,
Richárd? Persze attól még meg kell, hogy büntesselek, hisz te
raboltad el az életemet, fosztottál meg az álmaimtól, és taszítottál
nyomorúságba. Ha nem vagy olyan átkozottul jó… kedves…
tökéletes… Ha csak egy szemernyi önzést, hamisságot, bűnre való
hajlamot észrevehettem volna benned, akkor sosem szeretek beléd,
és a pénzből, amit Herr X ígért… Vagy nem is, hisz azt úgysem
kaptuk volna meg – Anna hevesen rázni kezdte a fejét, elveszítve
saját zavaros gondolatai fonalát. – Nem baj, akkor anélkül, igen,
Herr X pénze nélkül élhettünk volna tovább a családommal.
Csakhogy te mindent tönkretettél.
– Lássuk, jól értem-e – kezdett le-föl járkálni Ambrózy báró,
úgy szemlélve maga előtt a sziklás talajt, mintha épp egy friss
gyilkosság helyszínét vizslatná. – Azért akarsz bosszút állni rajtam,
mert hét évvel ezelőtt szerettelek, te pedig viszontszerettél, és ez
tönkretette az életedet.
– Megérdemled a büntetést, igen, meg bizony – hadarta egyre
eszelősebben Rózsa Anna, kinek arcáról immár végképp eltűnt
egykori szépsége. Vonásai szétestek, smaragdzöld szeme lázasan
csillogott, szájsarka rángatózott, halántékán a hideg ellenére
verejtékcsepp csurrant lefelé, ám a keze továbbra is biztosan
tartotta a revolvert.
– A büntetésem pedig nem más – folytatta Ambrózy báró a
hangos töprengést –, mint az, hogy boldoggá teszel, majd elveszed
tőlem ezt a boldogságot.
– Elveszem tőled őt – rázta meg felém a fegyvert Rózsa Anna.
– Ez különös – Richárd épp csak fel nem nevetett. – Miből
gondolod, hogy ez a leány bármit is jelent nekem?
– Hiszen a feleséged!
– A te zsarolásod eredményeként az – emlékeztette a báró. –
Ám valójában…
– Oh, nem, nem, nem, kedves! – kiáltott fel Rózsa Anna gúnyos
nevetéssel. – Ez a svindli nálam hatástalan. Elfelejted tán, hogy
senki nem ismer úgy, mint én? Bizony, drága barátom, én átlátok
rajtad! Évek óta figyellek. Láttam, milyen nyomorult, boldogtalan
alak vált belőled. Nemcsak a bal karodat, de a lelked jobbik részét
is elveszítetted azon a borzalmas éjszakán, és csak lézengtél a
világban. Tetszetős, üres héj, melyben a tökéletesre csiszolt agyvelő
mellől hiányzott a szív. Aztán 1900 márciusában megtörtént a
csoda. Elütötted ezt a kislányt, átgázoltál rajta a kocsiddal, miként
hét évvel korábban az én életemen, ám őt nem hagytad cserben.
Nem ám! Felszedted az út porából, hazavitted, ápoltad,
tanítgattad, még valami zavaros ügyet is kibogoztál a nővére
kapcsán, és közben, bár magad sem vetted észre, szép lassan
beleszerettél.
Amint Richárddal összevillant a tekintetünk, Rózsa Anna ismét
kacagni kezdett.
– Nézzenek már oda, hogy megrémültetek – kiáltotta. – Szóval
még egyikőtök sem mondta ki, mit érez a másik iránt? Na jó,
akkor majd én megteszem helyettetek. Ambrózy báró, örömmel
értesítem, hogy neje és tanítványa jó ideje magába van habarodva.
Ami pedig téged illet, Richárd, bár ezt valószínűleg tüzes fogókkal
sem lehetne kihúzni belőled, szintén szereted őt. Most pedig, hogy
a vallomások elhangzottak, jöhet a csók, és azután végre
agyonlőhetem azt az egyetlen embert, aki boldoggá tehette volna
Ambrózy bárót.
Némán, mozdulatlanul álltunk a Tündér-sziklán, és egymást
néztük. Még sosem láttam Richárdot olyan tehetetlennek,
tanácstalannak, elveszettnek, mint akkor, és ebből hirtelen
megértettem, hogy minden szó igaz, amit az imént helyettünk
mondtak ki.
– Azt mondtam, CSÓKOT! – üvöltötte Rózsa Anna, talpra
rángatva Márikát.
A báró és én egyszerre mozdultunk egymás felé. A viharlámpás
fényében láttam, amint Zsarnay próbál oldalra kerülni, ám sehogy
nem tudott úgy helyezkedni, hogy lőhessen.
– CSÓKOT! – rikácsolta Rózsa Anna. – Látni akarom!
Amint egymás közelébe értünk, megfogtam Richárd kezét. Ő a
szemembe nézett. A tekintetében kétségbeesés ült.
 – Semmi baj – súgtam.
– Sajnálom – felelte ő.
Csókunk hosszú, fogvacogtatóan rémült és mégis oly őszinte
volt, hogy a világ néhány pillanatra egészen megszűnt létezni
körülöttünk.
– Jó – zihálta Rózsa Anna, aki közben Márikát vonszolva egész
közel jött hozzánk. – Éppen így képzeltem el. Akkor most…
Úgy emlékszem, ezután minden egyszerre történt.
Richárd elém akart lépni, ám én eltaszítottam őt, és egyenesen
a revolver csövébe néztem. Rózsa Anna torzzá vált arcán széles
vigyor terült el, ujja ráfeszült a ravaszra…
Mück Mári veszett fúriaként tért magához, és előbb
könyökével a nő gyomrába vágott, majd kiszabadulva a
szorításból, beleharapott a pisztolyt tartó kézbe. Anna felüvöltött, és
baljával megmarkolva komornám haját, le akarta őt tépni a
karjáról, ám a kislány kapafogai mélyen a húsába martak.
Zsarnay tüzelt, ám túl messze állt és célt tévesztett. A golyó
pengve fütyült tova a szikláról, lentről pedig ismét felhangzott a
rendőrök ordítozása.
Rózsa Anna acsargó gyűlölettel öklözött Márika oldalába. A
kislány tüdejéből sípolva szaladt ki a levegő, és miközben térdre
esett, fogai is elengedték a fegyvert tartó kezet.
Ekkor lendítettem meg a retikülömet. A súlyos revolver, mely
benne lapult, és amit töltetlenül vittem magammal a Csendillába –
számítva rá, hogy akárkivel is találkozom, az le akar majd
fegyverezni, ám a csalifegyver jóvoltából a szoknyámba rejtett
Bulldogot talán nem keresi –, Anna arcát találta telibe. A nő
hátratántorodott, majdnem el is esett, és kissé szédelegve, fejét
rázva a Tündér-szikla széléig botladozott.
– Akkor hát így – kiáltotta elbicsakló hangon, majd fegyverét a
halántékához emelte.
 – Ne! – ugrott felé Ambrózy báró. – Kérlek…
– Ahogy óhajtod – mosolyodott el Pásztory Rózsa Anna, majd
ráfogva a pisztolyt, mellbe lőtte Richárdot.
Zsarnay revolvere gyors egymásutánban háromszor dörrent.
Az őrült nő csodálkozva pillantott a ruháján nyíló vérrózsákra,
majd a sötét égre nézett, megkönnyebbülten sóhajtott, és lezuhant
a mélybe.
A golyó baloldalt járta át Richárd testét. Leguggoltam mellé,
ölembe vettem a fejét, és a mellénk kuporodó Márikától kapott
zsebkendőt a sebre szorítottam.
– Na, szer’usz világ – nyögte kis komornám, látva, hogy a
fehér batisztot azonnal vörösre festi a vér. A kavicsos ösvényen
rendőrök futottak felfelé, Zsarnay torkaszakadtából orvosért
kiáltott.
Ambrózy báró bágyadt mosollyal nézett fel rám.
– Ha ezt túlélem… – súgta elhaló hangon.
– Természetesen túléli – vágtam a szavába. – Amennyiben
másként merészel cselekedni, esküszöm, a saját két kezemmel
fojtom meg a ravatalán!
– Jó – küldött felém halovány mosolyt, majd ismét mélyen a
szemembe nézett. – Ám volna itt még valami.
– Igen?
– Egy kérdés.
– Hallgatom.
– Mondja, Mili, ha felépülök…
Türelmetlenül vontam össze a szemöldökömet, mire ő sietve
folytatta:
– Nos, csupán azt kérdezném kegyedtől, maradna-e, ha szívből
kérem, továbbra is a feleségem?
 Epilógus

Felépült.
Maradt.

– VÉGE -
{1}
Ma Vasszécsény, mely Szombathelytől 12 km-re, a Gyöngyös-patak partján található. A mai község Lipárt és
Szécsény falvak egyesítéséből keletkezett. Először 1283-ban Scechun néven említik. Már a római korban lakott
hely volt, határában haladt a Savariát Sopianaeval összekötő római út.
{2}
Az ebergényi és telek esi nemes és báró Ebergényi család középkori eredetű, magyar nemesi család. Ebben az
időben két (az „öreg” és az „új”) kastélyuk is volt Szécsenyben, melyek ma is állnak.

{3}
A Szombathelytől 10 km-re lévő Kajd községet Tanakajd néven 1939-ben egyesítették Tanával.
{4}
hájas kifli
{5}
Vas megyében a búcsújáró sokaságot hívták így.
{6}
talicskához hasonló, de oldalt nyitott rakodó felületű, egykerekű eszköz
{7}
aztánh (Vas megyei nyelvjárás)
{8}
csëkëdli – aprópénz (Vas megyei nyelvjárás)
{9}
A tanai Ambrózy-kastély 1820 körül épült, és 1869-ben lett az Ambrózy család birtoka. 1954-től a Vas Megyei
Növényegészségügyi és Talajvédelmi Állomás működik benne. Parkja természetvédelmi terület számos
növényritkasággal.

{10}
Erdődy István gróf 1877-ben kapott engedélyt a Sugárút (később Andrássy) 120. alatt lévő telkén egyemeletes
nyaraló építésére, a villanegyedet megnyitó sugárúti villák közül tizenegyedikként. Ő volt az első arisztokrata, aki
villát építtetett az Andrássy úton. Erdődy a villa építésekor már 64 éves, és immár 32 éve özvegy volt, így a villát is
agglegényi szállásnak építették.

{11}
ingerlékeny, eszelős (Udvarhelyszéken és Háromszéken használatos székely szó, de Vas megyében és a
Kisalföldön is használják)
{12}
halkan sírdogál (székely tájszó)
{13}
a kemence háta mögötti meleg hely, sut (Gyergyószéken használatos székely tájszó)
{14}
vihar (székely tájszó)
{15}
a lakáj korabeli magyar neve
{16}
Löwy Adolf hordár 1894-ben az V. ker. Dorottya u. 9. szám alatt lakott.
{17}
ma Nyugati tér
{18}
Még kültelki környezetben, gőzmalmok és cukorfinomítók között nyitott meg a Vasút fogadóból 1864-ben
átépített, akkoriban az egyik legmodernebbnek számító London Szálló, amit 1927 ben zártak be. A hihetetlen
kényelmet főként az jelentette, hogy minden szobájához tartozott egy bádoglavór, így a vendégeknek nem kellett
lefáradniuk az udvaron álló kúthoz. Kávéházába járt Molnár Ferenc, Babits, Krúdy és Osváth Ernő is. Helyén
a nyolcvanas évektől a Skála Metró áruház áll.

{19}
Ungár József a Nagymező utca 7. alatt 1890-től zenés kávéházat működtetett. Ma a helyén a Fragola
Fagylaltozó található.
{20}
Kempelen Farkas (W olfga ng Fra nciscus de Pa ula von Kempelen) (Pozsony, 1734-Bécs, 1804) anyai ágon
magyar származású tudós, feltaláló. Leghíresebb találmánya a sakkozógép volt, amit 1769-ben készített. A Török
néven elhíresült gépben egy ember volt elrejtve, aki tükrök és karok segítségével játszott, ám ezt akkoriban senki
nem tudta.
{21}
A Danzinger és Neuman cég boltja a IV. kér. Kálvin tér 2. szám alatt állt. A Buda pesti Hírla pban 1901. február
22-én közölt reklámjuk igen érdekes: 6000 koronás (csillagászati ár!), valaki által már megrendelt
menyasszonyi kelengyét kínáltak megtekintésre, így hívva fel a vásárlók figyelmét arra, hogy tőlük bizony ekkora
összegért vettek ruhát, tehát a cég remekül megy.

{22}
Megjelent a Buda pesti Hírla p 1901. január 17-i számában.
{23}
Megjelent a Buda pesti Hírla p 1901. január 20-i számában.
{24}
A Hólabda-pikniket január 22-én tartották meg, az első budapesti Lövész hadastyán és jótékonysági egyesület
táncmulatságát pedig január 26-ra, a Soroksári út 23. száma alatt lévő Két korona-szállóba, míg az operaházi álarcosbált
az Operaház és a Nemzeti Színház nyugdíjintézete javára február 9-re tervezték. Minderről a Buda pesti Hírla p 1901.
január 23-i száma írt részletesen.
{25}
érdekes bámulnivaló, látnivaló, látványosság (latin)
{26}
Egy nyelv írásrendszerének legkisebb és szétválaszthatatlan eleme. Jelen esetben az a betű fölött látható
há ztető vág) k a la p jel, mely megváltoztatja a hang kiejtését (görög szó).
{27}
A pesti izraelita nőegylet leányárvaháza a VII. ker. Damjanich-utca 26. szám alatt állt.
{28}
A Buda pesti Hírla p 1901. február 6-i száma részletesen írt a zavargásról, melyben Nagy Dániel molnár, Lengyel
Pipás János földműves és Izsák Gergely szobafestő tizenkét éves fia meghalt.
{29}
Az esetről Tarján Vilmos „(t.v.)-től a Ta rjá nig” c. könyvében olvashattok.
{30}
Karlitzky P ál ezen időben a Buda pest-lipótmezei ma gya r k irá lyi á lla mi elmegyógyintézet gondnoka volt.
{31}
Kartner Norberta e ze n időbe n a Budapest-lipótmezei magyar királyi állami
elmegyógyintézet irgalmas te stvé re k ápolónőine k főnöknője volt.
{32}
Dr. Verubek Gusztáv elmegyógyintézeti orvos 1901-ben a Buda pest-lipótmezei ma gya r k irá lyi á lla mi
elmegyógyintézet másodorvosa volt, és az I. ker. Hidegkúti út 72. szám alatt lakott.
{33}
A katatónia pszichiátriai tünet, amit a tudathasadásos elmezavarban (skizofrénia) szenvedőknél lehet
megfigyelni. A tüneteknek két csoportja van - az egyikben a beteg órákig vagy napokig teljes mozdulatlanságba
dermedve elzárkózik a külvilágtól, nem akar beszélni és táplálkozni sem. A másik tünet a minden ok nélkül
jelentkező mozgásroham, mely közben a beteg gyakran betöri az ablakot vagy bútorokat rongál.

{34}
Siegl Gyula hivatalnok 1894-ben a VII. kér. Vörösmarty-u. 16. szám alatt lakott, és a Zellerin Vas és
Fémárugyárban dolgozott.
{35}
„Az Operával rézsűt szemben Beliczay kávéháza csalogatja a lumpfrátereket. Beliczay, az Orfeum
tulajdonosának a veje béreli ezt az éjjeli lokált, ahol mindig hajnalig mulat a varieték világa. Az 1880-as évek
második felében ez volt a legmondénabb éjszakai kávéház” - írja Bállá Vilmos. Beliczay Antal halála (1891) után
özvegye még egy darabig vitte az Andrássy út 19.-ben lévő üzletet, ám aztán eladta.

{36}
Droppa Béla pénzbeszedő lakhelye ismeretlen, de a Zellerin Vas és Fém-árugyárban dolgozott.
{37}
Vogel Lajos főkönyvvezető és neje, Krainich Paula 1894-ben a X. ker. Héderváry-u. 28. szám alatt, a
Tisztviselőtelepen lakott, a férfi a Zellerin Vas és Fémárugyárban dolgozott.
{38}
P iszk Albert a Posner Károly Lajos-féle papír-nagykereskedő cég és vonalzó intézet hivatalnoka volt.
Lakhelye ismeretlen.

{39}
nagyképüsködő (a francia poseur – elhelyező, lerakó, átvitt értelemben pózoló, affektáló szóból)
{40}
Munczy Lajos (1846-1910) korának ismert zenésze, prímás, külföldön is többször turnézott.
{41}
„Breitner Karcsi óbudai gyerek volt (ezt büszkén hirdette), rosszul zongorázott, kottát nem ismerő tapőr volt, de
remekül tudta kívülről az összes bécsi sramli-nótákat” – írta róla később Tarján Vilmos.
{42}
női zászlóalj (német)
{43}
P ierre Alexis Joseph Ferdinand P onson du Terrail vicomte (a vicomte a báró és a gróf között álló nemesi
cím) (1829-1871) francia író főhőse, akiről húsz év alatt 200 regényt írt. Rocambole (kígyóhagyma) éles eszű csaló és
gazember, aki csavargóból a francia és angol arisztokrácia előkelő tagja és kifosztója lett.

{44}
kőrösszeghi és adorjáni Csáky Zénó gróf (1840-1905) felvidéki főúr, nagybirtokos, Szepes vármegye
főispánja, titkos tanácsos, a Szepességi Történeti Társaság elnöke, a Magyar Képzőművészeti Egyetem
tiszteletbeli tagja. Felesége Esterházy Leontin grófnő (1846-1927). Fiuk, Adorján kitalált személy.

{45}
szörnyű; borzasztó; rettenetes
{46}
kezdő balettáncos lány
{47}
Az Andrássy úton levő kávéház hírhedt hely volt, ahol örömlányok vadásztak kuncsaftjaikra. Reich bácsi, a
tulajdonos briliánsgyűrűket hordott, és ha kölcsön akartak kérni tőle, hirtelen megsúk etült. Törzsvendég volt itt a
„cúgoscipősök társasága”, Ady, Krúdy, Molnár Ferenc, Kálmán Imre, de Somlay Artúr is, aki egyszer nagy
pofozkodásba keveredett a Helvéciában. (forrás: Saly Noémi)

{48}
kadarkuti és saárdi Somssich Iván gróf (1840-1894) horvát eredetű főnemesi család sarja. Miután
világjárással, afrikai vadászatokkal és könnyelmű életmóddal sikerült eltékozolnia a vagyonát, 53 évesen Csollár
Borbála özvegyasszonynál lakott megtűrt albérlőként a Vili. kér. Zerge (ma Horánszky) utca 7. számú ház második
emeletén.

{49}
Vitál Irma társalkodónő 1893-ban a XI. ker. Fehérvári-út 27. szám alatt lakott.
{50}
A Dulánszky haláláról szóló cikk a Pesti Hírla p 1893. szeptember 7-i számában jelent meg. A fiatal férfi a fogadó
tulajdonosához címezve egy levelet hagyott hátra, melyben bocsánatot kért, hogy tettével kellemetlenséget okoz,
„de meg kell halnom, s nem akarom azt az utcán tenni”.

{51}
Ma a Fürdő- és Marokkói utca neve József Attila utca.
{52}
Ma Roosevelt tér.
{53}
„F. hó 22-én este egy fiatal leány a lánchidról a Dunába ugrott s azt kiáltotta a közelben levő rendőrnek: Vitái
Irma vagyok. A leány a hídon egy szalmakalapot hagyott, a melyet ma a rendőrségnél az öngyilkos anyja
leánya tulajdonának felismert. /.../ Tettének okát nem tudják.” Pesti Hírla p, 1893. szeptember 28.

{54}
mozog, nyüzsög (általános székely tájszó)
{55}
menyasszonyi fátyol (általános székely tájszó)
{56}
Az 1900-as években az előkelő hölgyek számára Stoll Nándor neve fogalom volt. Aki előkelőén akart öltözni,
Stollnál vetetett méretet a Gránátos (ma Városház) utca 2.-ben, ahol Erzsébet királyné is járt.

{57}
A hirdetések a Fortepa n egyik korabeli Lánchíd-fotóján olvashatók.
{58}
ördög (német)
{59}
Ma Óbudai- avagy Hajógyári-sziget.
{60}
Makkay Lajos őrdetektív a III. ker. Kiscelli-u. 37. szám alatt lakott.
{61}
Benits P éter rendőrségi detektív a IX. ker. Ranolder (ma Balázs Béla) utca 13. szám alatt lakott.
{62}
„Hölgybirkózások lesznek e hó 4-étöl kezdve a Somossy-féle orpheumban, hol a Sansoni nővérek svájci athleta-
és birkózónők a jelzett napon először lépnek fel és a hölgybirkózások módszerét bemutatják. /... / E
birkózások megfelelő diszkrét jelmezekben fognak megtartatni.” Pesti Hírla p, 1893. szeptember 2.

{63}
A már 60. életévén túl járó kisasszony ekkoriban Somssich gróf menyasszonya volt.

{64}
A kor rendkívül rossz hírű lebuja volt. A ház ma is áll.
{65}
tolvaj kéjnő (korabeli szleng)
{66}
Épült 1884-ben Feszty Adolf tervei szerint, eklektikus stílusban, a Magyar Bank Rt. számára, és ma is áll az V. ker.
Nádor utca 4. (Mérleg utca 5.) szám alatt.
{67}
Engel Sándor az 1892-es Buda pesti Czim- és La k á sjegyzék szerint a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank
pénztárfőnöke volt.
{68}
Piszk Albertet sikkasztásért tartóztatták le, amiről a Pesti Hírla p 1893. szeptember 29-i száma írt.
{69}
Néhány hónappal később ez a Zsarnay által teljességgel lehetetlennek vélt dolog is bekövetkezett, midőn a
Buda pesti Hírla p 1894. január 6-i száma terjedelmes cikket közölt arról, hogy a londoni rendőrség női detektíveket
alkalmaz elsősorban beépített ügynökként áruházakban és olyan bűntanyákon, hová férfiaknak bejutni nehéz.

{70}
Az egyik legpatinásabb magyar kocsigyártó vállalkozást Kölber Kázmér 1784-ben indította, megnyitva Pesten
bognárműhelyét. A 19. századvégén ifjabb Kölber Fülöp és Alajos irányították az ekkor már „udvari szállítói” címmel
büszkélkedő vállalatot, amelynek ipartelepe a Józsefvárosban, a Salétrom és József utca sarkán terült el, és 132
munkást foglalkoztatott. A regényben szereplő Ambrózy-villát is Kölberék építtették és lakták.

{71}
A Vas vármegyéből származó sédeni Ambrózy család címere vágott pajzs felül vörös, alul kék háttérrel. A vágási
vonal fölött aranymarkolatú, görbe kardot tartó ezüst oroszlán, alatta kiterjesztett szárnyú arany sas. A pajzs fölött bárói
korona. Pajzstartók: két természetes színű oroszlán.
{72}
A Dénes utca 4. sz. alatt, a Budakeszi és a Hárshegyi út közötti terület (Ferenchalom) déli részén álló
egyemeletes, fatornácos villa műemléki védelem alá vett, veszélyeztetett épület. A villához tartozik egy, a 19. század
óta eredeti méreteit őrző őspark.
{73}
A budai tanács 1842-ben árverésen értékesítette a Szép Juhászné vendéglő környéki erdőt, így került Bors
József ágens (ügynök, üzleti megbízott) birtokába az a hatholdas telek, melyre a tulaj 1844-ben valószínűleg Pollack
Mihály tervei alapján felépíttette a Csendilla villát, mely ma védett épület.
{74}
A Blum & Wertheimer ingatlanközvetítő cég, Blum Bernát és Wertheimer Benő vállalkozása 1901-ben a VI. ker.
Eötvös-u. 19. alatt működött.
{75}
A VI. ker. Andrássy út 27. – Hajós utca 3. alatt lévő telken 1885-ben háromemeletes sarokházat építtetett a
Fischer és Sonnenberg Rt. szállítmányozási vállalat két tulajdonosa, dr. Fischer Zsigmond és Sonnenberg Imre
kereskedők. A ma is álló ház aljában működött a Magyar Velocipéd-Club, 1897-től pedig a Rosenberg Lajos
irányította Buda pest kávéház, ahol nemcsak a lóversenyekre lehetett fogadni, de minden este Rácz László prímás
cigányzenekara szórakoztatta a vendégeket hajnalig.
{76}
Krakauer Ármin foglalkozást közvetítő és cselédszerző hivatala az V. ker. Béla-u. 4. szám alatt működött.
{77}
Az első János-hegyi vendéglőt id. Erber János erdész alapította 1880-ban Szék esfővá rosi vendéglő néven. 1896
után a millenniumi kiállítás erdész- és vadászpavilonját állították fel a helyére, mely a főnemesi családok, sőt IV.
Károly, az utolsó magyar király és hitvese, Zita királyné kedvelt kirándulóhelye volt. Az épület a II. világháborúban
elpusztult, helyén ma a libegő végállomása található.
{78}
buta, tudatlan nő (erdélyi tájszó)
{79}
baj (korabeli tolvajnyelvi kifejezés valószínűleg jiddisből)
{80}
A Gólya üzletláncot Bosnyák (Bleier) Izsó alapította 1894-ben, és ikerfiai, György és Pál egészen a második
világháborúig, a zsidóüldözések kezdetéig üzemeltették. A boltok, melyek mindegyik a Gólya nevet viselte
(kivéve a Vámház körútit, ami a Ferenc József-híd turuljáról lett elnevezve) előregyártott, olcsó női konfekciókat és
Bécsből hozatott méterárut kínáltak a vásárlóknak.
{81}
baráti beavatkozás (latin)
{82}
A Párizstól északra eső 130 méteres dombra épült városrész a francia Tabán. Fénykorát a boldog békeidőkben
(Belle Époque) élte, az 1880-as évektől az első világháborúig. Írók, művészek, festők lakhelye, mulatók,
kisvendéglők bohém negyede volt. A legenda szerint a domb azért kapta a Mons Ma rtyrium (Má rtírhegy) nevet,
mert 250 körül a rómaiak itt fejezték le Szent Dénest.

{83}
Részben Szent Dénes emlékére, részben a francia forradalom (1871) alatt elkövetett bűnök engeszteléséül
építették 1876 és 1910 között ezt a fogadalmi templomot, amit végül csak 1919-ben szenteltek fel. Lépcsőiről
gyönyörű kilátás nyílik a városra.
{84}
jó napot (francia)
{85}
A témáról igen érdekes és részletes cikket közöl a Pesti Hírla p 1893. szeptember 3-i melléklete.
{86}
csavargó (francia)
{87}
felkészülten, támadásra készen állás (vívásban)
{88}
45-74 % közötti alkoholtartalmú égetett szesz, melynek készítésekor a fehér ürömfű leveleit és virágait, az ánizs
és az édeskömény termését, valamint egyéb fűszereket használnak. Hagyományos színe zöld, ezért „zöld tündérnek”
is nevezik. A 20. század első harmadában egy téves szindrómára, az abszintizmusra hivatkozva több országban is
betiltották.
{89}
Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901) francia festőművész, grafikus, a posztimpresszionizmus mestere. Grófi
család sarja volt, ám betegsége (püknodüszosztózis, azaz tömöttcsontúság) miatt otthon nem látták szívesen. Édesanyja
egész életében támogatta, Toulouse-Lautrec 1884-ben mégis a Montmartre-ra költözött, ahol festővé, valamint
egyedi humorának és ragyogó intellektusának köszönhetően a mulatók és bordélyházak közkedvelt figurájává vált.
{90}
barátom (francia)
{91}
igen (francia)
{92}
Moulin Rouge (Vörös Ma lom) Párizs leghíresebb lokálja, amit Joseph Oller alapított 1889-ben a Montmartre
alján, a Pigalle városrészben, a Blanche téren. A Moulin látványos táncos revüvel, merész, sokszor erotikus, pikáns
varietéműsoraival kápráztatta el és háborította fel a közönséget. A botrányos tánc, a kánkán és a táncosnők ( Jane Avril,
Yvette Guilbert), valamint Toulouse-Lautrec zseniális plakátjai gyorsan világhírűvé tették a mulatót.
{93}
Eugène Henri P aul Gauguin (1848-1903) francia festő, van Gogh és Cézanne mellett a
posztimpresszionizmus legnagyobb képviselője. Kalandos élete során volt tengerész, jómódú üzletember és
nyomorgó festő, élt Peruban, Párizsban és Tahitin.
{94}
A Va hine no te tia re, avagy Asszony virá gga l című képet Gauguin
{95}
gyorsan (francia)
{96}
Tűz! (francia)
{97}
Hölgyeim és uraim (francia)
{98}
A Va sá rna pi Újsá g 1892. évi 37. számában Nemzetk özi tolva jok k özgyűlése címen közölt terjedelmes cikket,
melyben Dilloon felügyelőt mint Párizs egyik legjobb rendőrnyomozóját említi (bár megjegyzendő, hogy az Alsopp
álnéven szereplő szerző irománya inkább tűnik kitalációnak, mint valós események leírásának – a szerző).
{99}
Ma is csupán földút a sínek mentén, párhuzamosan a Szőnyi utcával.
{100}
P itrolffy Béla 1901-ben a MÁV akkoriban rendkívüli forgalmas rákosi rendező pályaudvarának
állomásfőnöke volt.
{101}
Munkhárt Imre 091-ben MÁV-művezető volt a rákosi rendező pályaudvaron.
{102}
Szent Katalin vértanúhalála (szöges kerékkel akarták kivégezni, ám az eltört) miatt lett – elsősorban
Lengyelországban – a vasutasok védőszentje.
{103}
A Seemann kávés által 1887-ben alapított és veje részére berendezett Centrál kávéházat 1900-ben vette át
Grüneck Gusztáv, aki 1905-ig vezette azt, majd szintén a vejének, Mészáros Győzőnek adta tovább.
{104}
Hádl Ferencz kórházi szolga 1900-ben a IX. ker. gr. Haller-utca 52. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a
könyvben áll, a fantázia terméke.
{105}
A háromemeletes bérkaszárnya ma is áll, szemben a Haller parkkal, ami akkoriban még országos vásártérként
üzemelt. A ház oly hírhedt bűnözőtanya volt, hogy még Balla Jenő is ezt írja Bűn és nyomor c. könyvében: „Az öreg
Schrenkerné tart-e még tolvajt a lakásán?”
{106}
Rákóczi Vincze házmester 1900-ban a IX. ker. gr. Haller-utca 52. szám alatt lakott.
{107}
Ezen razziákból született Balla Jenő Bűn és nyomor c. könyve.
{108}
A budai Erzsébet-apácák az aacheni Erzsébet-apácák (elizabetánusok) egy csoportja. A betegápolás ügyének
megoldására a város és II. József sürgetésére 1785-ben a bécsi kolostorból 20 nővér érkezett Budára, 20 ággyal nyitva
meg a város első női kórházát. 1901-ben főnöknőjük Pachler Emerica volt. A nővérek hosszú, sötétbarna szövetruhát
hordtak, fehér kötélövvel, amelyen ferences módra három csomó volt. Arcukat széles fehér kendő vette körbe, e
fölött pedig fekete fátylat hordtak.
{109}
Mindhárom cikk a Pesti Hírla p 1893. november 11-i számában jelent meg. A merénylet kávéházi kacsa volt, a
kislány meghalt, a kolera tovább szedte áldozatait.
{110}
Zellerin Mátyás (1831-1893) iparmágnás egyszerű bádogosként kezdte, Budapesten elsők között gyártott
világítógáz-készülékeket. Kreativitásának köszönhetően nagy vagyonra tett szert, és megalapította a Zellerin-féle
Gáz-, Légszesz- és Vízvezeték Gyártó Rt.-t, ami azonban 1893-ra tönkrement, köszönhetően Vogel, Siel és Droppa
uraknak, akik gyakorlatilag minden hasznot kiloptak a vállalkozásból. Zellerin Mátyás, aki nejével
Schwingenschlögl Jozefával az V. ker. Lipót-körút 32. szám alatt lakott, 1893. júniusában öngyilkos lett.
{111}
Kereskedésük a VI. ker. Andrássy-út 41., gyáruk a IV. ker. Károly-körút 24. szám alatt volt.
{112}
Napóleon Oroszország ellen indított hadereje, melynél nagyobb addig a történelem során sosem volt.
{113}
Rövid, görbe pengéjű, belső ívre fent kés, amivel a juhászok a birkák körmét tisztítják, nyesik, épp ezért
juhászbicskaként is emlegetik.
{114}
rozsnyói P ékár Gyula (1867-1937) szerény tehetségű író, újságíró, országgyűlési képviselő, államtitkár
miniszter, a MTA levelező tagja. Magas, izmos, kisportolt férfi, kiemelkedő atléta és evezős. Róla mintázta Stróbl
Alajos az Arany János-szobor Toldi Miklósát. Pilisy Rózához 1894-ig nagy, tragikus szerelem fűzte. Az, hogy Krúdy
öreg korában éhezett, Pékárnak köszönhető, aki irigységből és bosszúból betiltatta az író műveit.

{115}
Az Erdélyből bevándorolt Kovásznai Kovács Mózes 1817-ben építtette a Vadászkürt vendégfogadót a
későbbi V. ker. Türr István utca 5. alatt, mely hatvan szobával, kávéházzal, étteremmel, sorházzal és borházzal várta
a vendégeket. Petőfi Sándor itt tartotta legénybúcsúját. Az épület 1945-ben telitalálatot kapott és kiégett, így le
kellett bontani.
{116}
tanácsadó, ötletadó, szakértő (jiddis)
{117}
a család nagyasszonya (latin)
{118}
szomorú; bánatos
{119}
hazudni, nagyokat mondani
{120}
felnyitni, felfeszíteni (korabeli jassz)
{121}
A kiegyezést követő években a Vadászkürt tulajdonosa Kammer Ernő volt, aki híresen szép feleségével,
Kerner Katalinnal vezette azt 1900-ig, mikor is a szállót Kommer Ferenc vette tőlük bérbe. Kammer és Kommer
urak nem voltak rokonok.

{122}
Lásd a Pesti Hírla p 1893. december 27-én közölt Gyilk ossá g, öngyilk ossá g, va gy ba leset? Gróf Somssich Ivá n
ha lá la című cikkét.

{123}
zaklat, háborgat
{124}
Malonyai Dezső (1866-1916) művészeti író, író.
{125}
Erdélyi Gyula (1851-1912) költő, író, tárcaíró
{126}
Thallóczy Lajos (1856-1916) történész, politikus, Ferenc József Balkán-szakértője, 1885-től a bécsi udvari
levéltár igazgatója. Híresek voltak bécsi lakásán, az úgynevezett bűzérta nyá n zajló, bővérű, könnyű lányokat is
fogadó kanmurijai, ahová a legmagasabb rangú politikusok és tudósok is eljártak.
{127}
az éjszaka mesterei, a kerítők korabeli gúnyneve (német)
{128}
Thaisz Elek (1820-1892) 1861-től Pest, 1873-tól 1885-ig az egyesített Budapest rendőrfőkapitánya. A
korruptsága és alvilági kapcsolatai okán hírhedt Thaisz teljhatalmával visszaélve mulatósnéból lett feleségével, Reich
Fánival együtt szinte az egész világot behálózó leánykereskedelmet épített ki, miközben a főváros rendőrsége
lezüllött. Thaisz végül megbukott, kolostorba vonult és Máriabesenyőn, a kapucinusok rendházában halt meg.
{129}
Az 1877-ben épült luxuskivitelű üzleti passzázst, mely az elit vásárlóké volt, 1910-ben lebontották.
{130}
A „Buda Gerbeaud-jaként” emlegetett Auguszt cukrászdát a Krisztinavárosban Auguszt Elek alapította 1870-
ben a mai Dózsa György téren.
{131}
Dr. semsei Semsey László Lajos Ferenc gróf (1869-1943) politikus, titkos tanácsos, huszárhadnagy,
nagybirtokos. 1893-ban állam és jogtudományokból doktorált. Katonaként a 7. számú huszárezredben szolgált. 1894-
ben nősült, felesége Dessewffy Karolina grófnő (1870-1950) volt. 1896-ban, a millenniumi ünnepségek idején
Ferenc József szertartásmesteri teendők ellátásával bízta meg. 1907-ben az uralkodó érdemeiért grófi címmel ruházta
fel.

{132}
Lásd a Pesti Hírla p 1894. március 18-án közölt Inga tla nok forga lma a fővá rosba n című cikkét.
{133}
Lásd a Buda pesti Hírla p 1894. január 8-án közölt Ra blógyilk ossá g Újpesten című cikkét.
{134}
Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Gyula György István Gobert Mária gróf (1845-1917). Felesége
Sárvár-felsővidéki Széchenyi Emília grófnő (1866-1928).
{135}
Mielőtt még bárki felháborodna azon, hogy miféle csúnya szavakat adok szegény szereplőm tolla alá, meg kell
jegyeznem: ezt a kifejezést maga Róza asszony használta egy levelében, amit 1915-ben Krúdynak írt – a szerző
{136}
idegesít, zavar, feszélyez (a német genieren (feszélyez) szóból)
{137}
szemtelenség, arcátlanság, pimaszság (latin)
{138}
Fáy Malvin házvezetőnő 1901-ben az I. ker. Szentgyörgy-tér 4. szám alatt lakott.
{139}
Kozonits József főhercegi kapus 1901-ben az I. ker Szentgyörgy-tér 4. szám alatt lakott.
{140}
Weisz József detektív 1901-ben a VI. ker. Gyár-u. 5. szám alatt lakott.
{141}
özv. Horák Teréz szakácsnő 1901-ben a VI. ker. Izabella u. 78. szám alatt lakott.
{142}
Boskó János komornyik 1901-ben a VI. ker. Szondy-u. 82. szám alatt lakott.
{143}
tolnai Festetics Tasziló herceg (1850-1933) nagybirtokos, gróf, majd 1911-től magyar herceg,
pohárnokmester, főudvarmester. Híres marha- és lótenyésztő volt, valamint versenyistálló-tulajdonos.
{144}
„Korona kávéházból az idők folyamán volt vagy öt, de igazi hírnévre csak kettő jutott: az óbudai, illetve az a
Váci utcai lokalitás, ahová Ráth Károly polgármester krakéler fiaitól egyetemi tanárokig a város krémje járt.” – forrás:
Saly Noémi

{145}
sokat beszélő nő (korabeli szleng)
{146}
Ma Gyulai Pál utca.
{147}
Dr. Haberern Jonathán P ál orvos, sebész (1855-1936) a Szent Rókus Kórház II. sz. Sebészeti Osztályának
osztályvezető főorvosa. 1900-ban IX. ker. Ferencz-körút 38. szám alatt lakott.

{148}
Bartosek János üzleti szolga 1901-ben az I. ker. Attila-u. 91. szám alatt lakott.
{149}
déli harangszó
{150}
megszorítás, korlátozás, mérséklés (angol)
{151}
nyugtató szerek
{152}
Beniczkyné Bajza Lenke (1839-1905) magyar írónő, újságírónő. Regényei a maguk korában igen népszerűek
voltak, estjeire a legelőkelőbb körökből jártak.
{153}
Lásd a Buda pesti Hírla p 1894. február 12-én közölt A k oroná s ba zá r című cikkét.
{154}
Lásd a Buda pesti Hírla p 1894. március 13-án közölt A ma gya r k a méliá s hölgy című cikkét.
{155}
A János-hegy Budapest legmagasabb pontja. Az 1847-ben megtartott dűlőkeresztelőn Pozsonyi-hegynek
nevezték el (a 19. században Pozsony városáig is el lehetett róla látni), de ez nem ment át a köztudatba. 1880-ban egy
fából készült messzelátó torony állt a hegytetőn, amit 1882-ben Erzsébet királyné több ízben is meglátogatott. A mai
torony 1910-ben épült.

{156}
Szerkesztette Bárány N. Ernő, kiadta a budapesti önkéntes tűzoltó-testület.
{157}
„Mikor Rákóczy ügye elveszett, a bukott hős egy barlangban húzta meg magát Zsibón. Onnan a pipa
Wesselényi báróhoz, majd ennek lovashadnagyához, Éltető Mihályhoz jutott. Éltető az ereklyét legidősebb
fiának szánta. A legkisebbik diák fiának azonban nagyon fájt rá a foga s elcsenvén, egy csuporba tette s elásta a
kertben. Később, mikor már emberré lett, fölásta a csuprot s előkerült a megviselt pipa, mely most is az Éltető
család egyik tagjának birtokában van.” Buda pesti Hírla p, 1894. február 10.

{158}
Jó estét, tábornokom! (francia)
{159}
semmi baj (francia)
{160}
Az ön képe, fiam, arról árulkodik, hogy a mamája birka, a papája pedig igásló lehetett. (francia)
{161}
igen, uram (francia)
{162}
Hallgass, ostoba! (francia)
{163}
apósom (francia)
{164}
apropó, jut eszembe (francia)
{165}
Fenékig (kikell inni)!
{166}
Viszontlátásra! (francia)
{167}
A Pásztory Rózsa János és bűntársai ellen folyó perről akkoriban minden jelentős lap beszámolt. 1886-tól
1908-ig akad olvasnivaló, mivel János, bár többször is lebukott, folyvást újabb stikliket követett el.

{168}
Voigt von Leitersberg Kamilla Gizella (1858-1946) zongoraművésznő. Liszt tanítványa. Rózsa Jánoshoz
1881-ben ment feleségül.
{169}
August Göllerich (1859-1923) osztrák zongorista, karmester, zeneszerző. 1893-ban nőül vette Pásztory rózsa
János volt nejét, Voigt Gizellát, akivel Nürnberge költöztek.
{170}
Giovanni Virginio Schiaparelli (1835-1910) olasz csillagász, tudománytörténész, a milánói Brera
obszervatórium igazgatója 1877-ben a Mars teleszkópos megfigyelése során úgy vélte, hogy a „vörös bolygón”
csatornákat lát.
{171}
jó, rendben van (korabeli szleng)
{172}
Dr. Kulcsár Barna orvos 1894-ben a IX. ker. Üllői út 91/a. szám alatt lakott és a Kir. ma gy. tud. egyetemi
törvényszék i orvosta ni intézet gyakornoka volt.
{173}
Safranek János 1894-ben gyakornok volt a Kir. ma gy. tud. egyetemi törvényszék i orvosta ni intézetben.
{174}
Barabás P éter helyettes detektív-felügyelő 1894-ben a VIII. ker. József-körút 25. szám alatt lakott.
{175}
A Lipótmezőn, a Nagykovácsi- és Hidegkúti- (most Hűvösvölgyi) út találkozásánál (Hűvösvölgyi út 165.) a
telek eredeti tulajdonosi», Göpp Lipót budai molnár alapított vendéglőt, amit később Holzspach Nándor télen-
nyáron nyitva tartó „pensio”-vá alakított, és Holzspa ch vendéglő, majd Orvva dá sz viga dó néven a pestiek kedvelt
kirándulóhelyévé tett. Jelenleg gyermekotthonként működik.
{176}
Schreyner Ferencz kertész 1901-ben I. kér. Virányos-út 28. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a
könyvben áll, a fantázia terméke.

{177}
ugyancsak, nagyon, tökéletesen (német)
{178}
Dr. Moravcsik Ernő Emil (1858-1924) elmeorvos, a pszichiátria professzora, az MTA levelező tagja. 1892-ben a
budapesti egyetemen a törvényszéki elmekórtan és lélektan rendkívüli tanára lett. 1893-ban az ő szakvéleménye
alapján mentették fel Pásztory Rózsa Tibort.

{179}
futni, elfutni, megszökni (korabeli tolvajszleng)
{180}
jelentéktelen, senki ember (korabeli tolvajszleng)
{181}
ócska, semmire sem jó (korabeli tolvajszleng)
{182}
Marokkóba utazni: börtönbe jutni (korabeli tolvajszleng)
{183}
A Há rom Ka pá s vendéglőt (inkább garniszálló és kocsma) a Tabában, az Attila út 27. alatt üzemeltette Noszek
Ignác.
{184}
temerini Szécsen Antal gróf (1819-1896) konzervatív politikus, tárca nélküli miniszter, történész, az MTA
tagja. 1889-től 1894-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia
terméke.
{185}
Lásd a Pesti Hírla p 1896. szeptember 4-i számában a Lopá s a va súton című cikket.