A szörnyű végzet bennünk lakik?

Az önbeteljesítő prófécia változatai

Az önbeteljesítő prófécia (self-fulfilling prophecy) szociálpszichológiai fogalom,

melyet a neveléslélektan, a kognitív disszonancia elmélete és az önértékelés-teóriák egyaránt
alkalmaznak. A szerepelvárásokhoz történő igazodás esetei már az antik görög és római,
valamint a hindu és germán mitológiában is megjelennek. A népmeséknek szintén gyakori
fordulata, hogy a hősről megjósolják: megdönti majd a hatalmon lévő személy uralmát, s – bár
az mindent elkövet, hogy megakadályozza – a prófécia beteljesül, sőt, éppen az elhárítást célzó
cselekvések következtében válik valósággá. A jelenséget szisztematikusan csak a 20. század
antropológusai, filozófusai kezdték el tanulmányozni. Az önbeteljesítő prófécia fogalma olyan
széles alkalmazási mezőt mondhat magáénak, hogy – amikor munkához látva utánanéztem –
az internet keresőprogramja 2.900.000 találatot jelzett. Nem csupán a gazdasági- és
társadalomelméletek számára megkerülhetetlen, a mai tömegkultúra vezető műfajaiban
született alkotások, elsősorban a filmek, egyik leggyakoribb motívuma is (A gyűrük ura, Matrix,
Harry Potter stb.), de a magas irodalom is gyakran él vele.

Az önbeteljesítő prófécia hatásmechanizmusát Robert K. Merton írta le a Társadalmi

elmélet és társadalmi struktúra című művében 1968-ban. Szerinte az önbeteljesítő prófécia egy
adott helyzet kezdetben hamis meghatározása, mely azonban olyan viselkedést idéz elő, ami
magával hozza a hamis előfeltevés beteljesülését. A beigazolódás állandósítja a hibás
helyzetmegértés uralmát, mivel a prófétáló a dolgok jelenbeli állását bizonyítékként használja
arra, hogy neki kezdettől fogva igaza volt. Az emberek ugyanis nem csupán azokra a
helyzetekre reagálnak, amelyekben vannak, hanem arra a jelentésre is, amit az egyes
helyzeteknek tulajdonítanak. Karl Popper a jóslatnak a megjósolt dologra kifejtett hatását
Oedipusz-effektusnak nevezi. A thébai király sorsa tehát nem csupán Freud számára jelentett
kiindulópontot, amikor a nemi ösztön tudatalattiban megjelenő egyik formáját, a személyiség
alakulásának egyik irányítóját – a fiú szexuális érzelmi kisajátításra törekvő vágyát az anyja
iránt és versengését az apjával – Ödipusz-komplexusnak nevezte el. (Freud felfogásában az
ösztönök belülről hatnak, ezért nem menekülhetünk előlük, s így tulajdonképpen sorsként
határozzák meg cselekedeteinket.)

Sors, végzet, emberi szabadság és felelősség, bűn és bűnhődés kérdései először a görög
tragédiákban válnak alaptémává. „A görög tragédia változatok sora a kényszerek és szabad
elhatározások között alakuló emberi sorsra. Hőse értelmezhető úgy is, mint a végzet hatalmának
és az istenek önkényének játékszere, és úgy is, mint cselekedeteiért felelős, tetteit végső
konzekvenciáiban tudatosan átlátó polgár, aki éppen a tudatosulásnak ezt a tapasztalatát kínálja
okulásul polgártársainak.” – állapítja meg Horváth Andor.1

Szophoklész Oedipus királya2 attól válhatott igazi alapművé, a benne található

mítoszértelmezés pedig megkerülhetetlenné, mert úgy mutatja fel az emberi cselekedetek
következményeit, hogy egyszerre jelenti-jelentheti mindezt.

Arisztotelész, a Poétika XIII. fejezetében, a tragikus hős ideális típusát Oidipuszban

látja. Nem lehet a tragikus hős erényes ember, mert bukása nem félelmet és szánalmat kelt,
hanem felháborodást, de nem lehet hitvány sem, mert szánalmat csupán a meg nem érdemelt
szenvedés láttán érzünk. „Marad tehát a közbülső lehetőség: az olyan ember, aki nem emelkedik
ki ugyan erényével és igazságosságával, de nem gonoszsága és hitványsága miatt zuhan
szerencsétlenségbe, hanem valamilyen, éppen a nagy tekintélyben és boldogságban élők közt
előforduló hiba következtében, mint például Oidipusz, Thüesztész.”3

Oedipusz király a mítosz szerint megfejti a Szfinx talányát, 4 így válik, hálából, Théba
királyává, elnyerve az özvegy királyné, valójában vérszerinti édesanyja, Jokaszté kezét. A
mítosz egyes kései változatai szerint a Szfinx és Jokaszté ugyanaz a személy. A megfejtendő
talány megoldása mindkét esetben önmaga. Először az ember, általában, Szophoklész Oedipus
király című tragédiájában pedig saját személye.

Szophoklész Antigoné című drámája a következmények felől visszatekintve értelmezi

Oidipusz végzetét. A kar figyelmezteti a hősnőt: „atyád sorsában osztozol”. Antigoné siratódala
is a családot sújtó átkot látja önmagán beteljesedni: „Föllobbantod legégetőbb fájdalmamat:/
felséges atyámnak, /s mind a hatalmas/ Labdakidák törzsének/ százszor-fekete sorsát./Jaj!/
Átok a násznyoszolyán, / hol anyám – fia asszonya lett! [...] Íme, átok alatt, hajadon fővel
megyek el ma nyomukban!/ Jaj, mily gyászos/ nászod, testvérem-atyám:/ halált oszt holtod után
is!” 5

1
HORVÁTH Andor, A szent liget. Kolozsvár, Polis, 2005.8.
2
Bemutatták az i.e. 420-as években.
3
ARISZTOTELÉSZ, Poétika. Ford. SARKADY János. Bukarest, Irodalmi Kiadó, 1969. 54.
4
A szfinx kérdése úgy hangzik, hogy mi az a lény, ami reggel négy lábon, délben két lábon, este pedig három
lábon jár.
5
SZOPHOKLÉSZ, Antigoné, ford. MÉSZÖLY Dezső. Budapest, Szépirodalmi, é.n.175.
 Az Oedipus király című tragédiában Theirésziász, a jós első megjelenésekor azt mondja:
„Ó, jaj! Keserves átok tudni azt, amit/ nem tudni jobb!”6 A szavait félreértő, az üzenet értelmét
kereső, türelmetlen uralkodótól gúnyosan kérdezi: „Talány-fejtéshez nálad jobban ért-e más?”7
A vak jós figyelmezteti Oedipuszt: „Éppen szerencséd hozta a bukást reád.”8 Addigra már nem
az a kérdés, hogy miért sújtja Apolló dögvésszel a várost, hanem az, „Ki szült engemet?”
Mielőtt a király haragjától üldözve távozna, Theirésziász közli vele: „Halljad hát, mert
vakságomról csúfolódsz:/ te látsz, és nem látod, milyen fertőben élsz,/ sem, hogy kinek házában
élsz és kikkel élsz!/ Tudod-e ki fia vagy? És hogy átka vagy/ a tieidnek a föld fölött és a föld
alatt?” 9

Elliot Aronson tudományos szociálpszichológiai tételként szögezi le az

individualizációra épülő nyugati társadalmakban magától értetődő megállapítást, hogy
általában azt hisszük magunkról: rendes emberek vagyunk, és nem vezetünk félre senkit. Az
önmagunkra irányuló attitűd feltétlenül pozitív, magunkat – bár énünk a sokrétű és állandóan
változó valóság része – változatlannak és egyértelműnek szeretnénk látni. Oedipusz önigazolási
kísérlete éppen azért válik drámaivá, mert mindkét feltétel adott, melyek – Aronson állítása
szerint – az önigazolás kényszerét leginkább előhívják: fokozott felelősséget érez
cselekedeteiért, tetteinek súlyos negatív következményei vannak. „Az önigazolás
természetesen minden érték hiánya vagy sérelme esetében felléphet, de elsősorban akkor
várható, ha a személy kénytelen szembenézni aljassága és/vagy ostobasága bizonyítékaival.”10
– írja az Aronson nézeteit ismertető Csepeli György. A városa sorsáért aggódó felelős uralkodó
a drámai cselekmény kezdetén elhangzó szavai – „E népért nagyobb/ gond üli vállam, mint
saját lelkemért” 11 – tragikusan ironikussá válnak Szophoklész drámájában. Gyilkost keres, és
arra kényszerül, hogy önmagát kelljen igazolnia. A kognitív disszonancia redukciójának
elmélete azt hangsúlyozza, hogy az emberek ellentmondásmentes világképre törekszenek, s
ezért a disszonancia kényelmetlen érzésétől kívánnak szabadulni. Oedipusz önmagát kell, hogy
igazolja a gyilkosság vádjával szemben. Iokasté így vigasztalja férjét: „Mégsem derülhet
pontosan ki Laios/ sorsa hogy jóslat-tölte volt: hisz Loxias/ úgy jósolt, hogy az én fiam öli meg
őt/ és az szegény ugyan nem fogja már soha/ megölni őt, mert maga előbb elveszett./ Ezért

6
SZOPHOKLÉSZ, Oedipus király, ford. BABITS Mihály. Budapest, Szépirodalmi, é.n. 84.
7
i.m. 90.
8
Uo.
9
i.m.89.
10
CSEPELI György, Szociálpszichológia. Budapest, Osiris, 2005. 270.
11
SZOPHOKLÉSZ, Oedipus király, ford. BABITS Mihály. Budapest, Szépirodalmi, é.n.76.
bizony se erre, se arra nem/ tekintenék én többé jóslatok miatt.”12 A hírnök szavára, hogy
Korinthosz királya meghalt, Oedipusz megkönnyebbül: „Azt jósolta egyszer Loxias,/ hogy
anyámmal kell majd szeretkeznem, és/ apám vérét saját kezemmel ontanom./ Ezért is hagytam
magam mögött messzire Korinthost: és szerencsém volt ez.”13 A vélt szerencse, mint rögtön
kiderül, most is önmaga ellentétébe fordul. A hírnök – szintén vigasztaló szándékkal –
felvilágosítja róla, hogy a korinthoszi király és hitvese csak nevelőszülei voltak, ő vitte
hozzájuk Oedipuszt, még csecsemőként Laiosz egy emberétől.

A tragédia hősei tehát választásra kényszerülnek, de a választás pillanatában sohasem

lehetnek biztosak a dolgukban, a tét pedig igen nagy. Laiosz gyermektelenül hal meg, avagy
áthágva a jóslatban megfogalmazott tiltást, gyermeke lesz, aki viszont később megöli őt. Hogy
a jóslat ne teljesedhessék be, a csecsemőt halálra szánva kiteszik. Éppen ezzel válik lehetővé,
hogy máshoz kerülve, nevelőszüleit tekintse vérszerinti őseinek. Amikor Oedipuszt jóslat
figyelmezteti, hogy megölve apját, feleségül fogja venni tulajdon anyját, elhagyja Korinthoszt.
Így kerül valódi szülei közelébe, és váltja be a róla szóló próféciát. A nem vonzó alternatívák
közötti választás esetében létrejövő kognitív disszonancia egyik felszámolási módja a saját
választási szabadság lebecsülése, szükségszerűségre hivatkozás. Az önmegvalósító prófécia ez
esetben a végzet kikerülhetetlenségét sugallja, Oedipusz utolsó szavai ezért óvatosságra,
mértékletességre intenek: „Senki hát halandó embert, ki e földön várja még/ végső napját, ne
nevezzen boldognak, míg élete/ kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.” 14

„Két állítás vonul végig és ütközik meg a tragédiában. Az egyéni életre vonatkozik az
egyik: a megjósolt sorsot elkerülni nem lehet. A Várost érinti a másik: a közösséget sújtó baj
okát fel lehet tárni. Ez utóbbihoz nem mellékesen hozzátartozik: a bajok oka a múltban
keresendő. Ha az Oedipus királyt az »ember tragédiájának« tekintjük, mondanivalója
végtelenül pesszimista. Ha a közösségi sors drámáját látjuk benne, egészében derűlátónak kell
mondanunk, mivel azt demonstrálja, hogy a Város végszükség esetén tud védekezni a múltjából
eredő fertőzés ellen. Az egyéni sorsot meghatározó Végzet elháríthatatlan. A közösségnek
azonban nem végzete van, hanem múltja, a múlt pedig csak annyiban végzetszerű, amennyiben
bevallatlan, azaz bűnöket rejteget.”15 Az Oedipusz- történet, a poliszdemokrácia hanyatlásával,
az utókor átirataiban egyre inkább az egyéni sors végzetszerűségének példázatává válik.

12
i.m. 110.
13
i.m. 116.
14
i.m. 140.
15
HORVÁTH i.m. 87.
 Utóélet

Nemcsak az antikvitásban, amikor Seneca meséli újra a thébai uralkodó tragikus

történetét, a 20. századig töretlen a szüzsé népszerűsége. André Gide 1931-ben készült
Oedipusza a katasztrófa elháríthatatlanságát érzékelteti. Jean Cocteau A pokoli gépezet (1934)
című modern Oedipusz- adaptációjának már a kezdőképe is vészjósló: a nászra készülő hős
saját, gyermekkori bölcsőjén pihenteti kezét, miközben Jokaszté sminkeli magát, hogy
fiatalabbnak lássék. Maga a cím pedig a cselekvésekbe mechanikusan bekódolt bukásról
árulkodik.

Oedipusz sorsából merít a Gesta Romanorum egyik története „Isten csodálatos

kegyelméről és a boldog Gregor pápa születéséről”, melyet a 12-13. század fordulóján
Hartmann van Auhe verseposzban dolgozott fel. A középkor világszemléletének megfelelően
a vérfertőző király vezeklés által megszabadul bűneitől, és pápává választják. „Eredete szégyen,
élete bűn és kíméletlen vezeklés – amint a régi krónikák mondják – vége pedig az isteni
kegyelem által való megdicsőülés.”16 – idézi Szabó Ede a Thomas Mann regényéhez írt
előszavában. Mann utolsó regénye, A kiválasztott (1951) ugyanis ezt, a középkorban a
valóságos Nagy Szent Gergely papa alakjához kapcsolt, legendát értelmezi újra a modern
pszichológia segítségével. Az ő vérfertőző hősei kezdettől tisztában vannak egymás kilétével,
ám hosszú vezeklése nyomán, pápaként Gregoriosznak hatalma van a kiengesztelő
megbocsátásra és kegyelemhirdetésre. Mann tündéri mesélőkedve finom iróniával színezi a
cselekményt, amelybe, mozgatóként, a höbrisz és végzet helyett az emberi bűnök kerülnek. A
kapzsiság és hatalomvágy mellett a vérfertőzés megkétszereződik: Gregoriosz nem csupán saját
anyjának nemz gyerekeket, ő maga is vérfertőző viszony eredménye: anyja tulajdon testvérétől
szülte. Amikor évtizedekig tartó bűnbánás, szigorú vezeklés után pápává választják, és
viszontlátja feleség-anyját meg közös lányaikat, így szól hozzá: „Most láthatod, te tisztelve
szeretett, s Istennek dicsőség érte, hogy Satanas nem mindenható s nem volt képes ezt a dolgot
olyannyira extremitásba vinni, hogy tévedésből még ezekkel is viszonyba kerüljek s tőlük netán
még gyermekem is legyen, miáltal a rokonság maga a feneketlen örvény volna. Mindennek van
határa. A világ véges.”17

Pedro Calderón de la Barca, a filozofikus spanyol barokk dráma legnagyobb

képviselője tézisműnek szánta 1635-ben írt darabját. Benne a szabad akarat és a reformáció

16
SZABÓ Ede, A kiválasztott. In. MANN, Thomas, A kiválasztott. Budapest, Magvető, 1957.5.
17
MANN, Thomas, A kiválasztott.ford. JÉKELY Zoltán. Budapest, Magvető, 1957.301.
predestináció-hite csap össze, s a katolikus felfogás jut diadalra. Ám Az élet álom összetett
színmű: többet is, mást is mond ennél. Segismundo királyfi története az önfelismerés drámája,
akárcsak az Oedipuszé. Neki azonban nem az emberben megbúvó vadállatot kell felismernie,
hanem a szörnyetegben lakó, tetteiért felelős, emberséges embert. A színmű cselekményébe az
oedipuszi jóslat-motívumon túl beépül Az ezeregy éjszaka meséiből ismert vándormotívum az
álmában más körülmények közé helyezett hős kalandjairól. A jellegzetesen spanyol becsület
versus kötelesség konfliktus mellett a mű magába foglalja a szerelem, politika és a lét nagy
kérdéseit. „A végzetre vetett vak hitre ruházza a végzet felidézőjének funkcióját – s a döntő
percben a már-már diadalmaskodó ananké megtörik az ellene szegülő emberi akaraton.” 18 –
állapítja meg Jánosházy György a színmű fordításához csatolt végszóban.

Basilio, lengyel király el akarja hárítani a csillagokban megírt sorsot, ezért egy
vadonbeli tornyba záratja egyetlen fiát és örökösét, Segismundót. „Egy átkozott fiat szült volt/
Cloriléne, nőm, világra./ De már baljós égjelek közt/ Kezdődött a vajúdása./ Mielőtt az eleven
sír – mert hasonlít egymásra/ Születés, halál – magából / Kiveté a napvilágra/ A fiút, álmában
anyja/ Számtalanszor látva látta, / Átélte, hogy méhét/ Ádázul harapja, rágja/ Holmi
emberforma rémség, / S ő meghal, vérében ázva, /És közben világra jő a/ Század ember-
viperája./ Születése napja eljött, /És a jóslatok beváltak.”19 Ezek után a csillagok is mintha rossz
jeleket tartalmaznának a gyerekről: „Folyamodván könyveimhez,/ Elmém bennük csak azt
látta,/ Segismundo lesz a földnek/ A legádázabb zsiványa, / a legrosszabb fejedelme, / a
legvérengzőbb királya.”20 Embertelen cselekedetével, amint a dráma végén Segismundo ki is
mondja, a király maga idézi elő a rettegett végzetet: „vadonbeli rémnek” neveli, kisemmizi,
maga ellen ingerli fiát, aki a szerepelvárásnak megfelelően – amikor alkalma van rá –
zsarnokként dühöng.

Basilio ugyanis, mielőtt átadná a trónt húgai gyermekeinek, egy próbát tesz: álmában a
palotába hozatja fiát, aki nyomorult rabként aludt el, de királyi pompában ébred. Amikor
megtudja igazi eredete történetét, dühöngve támad nevelőjére, magáénak akarja az első útjába
kerülő nőt, a tiltakozó inast kidobja az ablakon, apjával szemben is fenyegetően viselkedik.
Mikor újra elalszik, visszaszállítják börtönébe. Első felvonásbeli nagymonológjában
Segismundo a szabadságról és az emberi méltóságról beszélt: „Jaj, jaj, én átkozott, nyomoru

18
JÁNOSHÁZY György, Utószó. In. CALDERÓN DE LA BARCA, Pedro, Az élet álom. A zalameai bíró.
Bukarest, Kriterion, 1974.226.
19
CALDERÓN de la BARCA, Pedro, Az élet álom. Ford. JÉKELY Zoltán. Bukarest, Kriterion, 1974.29.
20
i.m.30.
árva!/ Azt szeretném tudni, Isten, / Hogyha már így bánsz velem, / Mit vétettem idelenn /
Ellened, hogy megszülettem? [...] Mily törvény, ítélet, ok,/ Utamban mily átok állhat, / Hogy
nekem még az se járhat/ Kiváltságul, ami itt/ Istentől megadatik/ Halnak, vadnak és
madárnak?”21 A királyi palotában korábbi, toronybeli nevelője, Clotaldo, így próbálta
csillapítani: „Iszonyat, hogy dühöngve fennhéjázol/ S nem tudod, hogy mindez álom!”22 A
partikuláris szerencse-próba kudarca az egyetemes emberi lét jellegét teszi
megkérdőjelezhetővé. Amikor visszakerül a toronyba, második nagymonológjában a hős az élet
értelmét firtatja. „Mert ha álmodtam, s megéltem/ Álmom kézzelfoghatónak:/ Nem hiszek már
a valónak./ És ez lelkemet csikarja, / Merthogy azt kell látnom alva,/ Hogy ébren is álmodom
csak.” 23
Rosaura kapcsán, akit egyszer férfiruhában látott a torony mellett, egyszer pedig
fényes udvarhölgyként a palotában, de mindkétszer elemi hatást gyakorolt rá, Segismundo a
déja vu és főképp a szerelem érzését is megtapasztalja: „Ez igaz volt, azt hiszem. /Minden
elmúlt hirtelen, / Ez az érzés, lám, tovább tart.”24 Az egzisztenciális bizonytalanságtól sarkallva,
a hős az önkorlátozás mellett dönt: „Úgy van: fojtsuk el magunk vad/ S féktelen természetünk,
/ Becsvágyunk, szilaj dühünk, /Mert hisz hátha álmodunk csak./ A világ, melyben vagyunk:/
Élünk, és csak álmodunk.”25 A kognitív disszonancia annál nagyobb, minél vonzóbb az
elvesztett alternatíva. A disszonancia felszámolásának útja az elérhetetlen alábecsülése. A
nagymonológ a barokk kor jellegzetes, elanyagtalanító metaforáival zárul: „Mi az élet? Őrület./
Mi az élet? Hangulat./ Látszat, árnyék, kábulat, / Legfőbb jói semmiségek:/ Mert álom a teljes
élet, / Holmi álom álma csak!”26

A drámai szerkezet aranymetszéspontján álló monológ a hős helyzetét kilátástalannak

mutatja, de a második felvonás végén a végzet is triumfálni látszik: Segismundo viselkedése
megerősítette a prófécia igazát. A harmadik felvonás deus ex machina fordulata azonban
beérleli a megkezdődött lelki folyamatokat. A nép, megtudva, hogy él a jogos örökös, fellázad,
és kiszabadítja börtönéből Segismundót. Mintha a jóslat igazsága teljesednék be: „Atyám ellen
síkra szállva/Kényszerítem az Eget/ Igazam kivívására!”27 A csatatéren győzelmet arat apja
seregei felett, a nála oltalmat kereső Rosaura oldalán. Ám a tapasztaltak megfontolttá teszik:
„Trón felé hát, jószerencsém!/ Ha ez álom, föl ne rázass, / Ha valóság, el ne altass, /S ha álom,

21
i.m.13.
22
i.m.51.
23
i.m.80.
24
i.m.81.
25
i.m.82.
26
Uo.
27
i.m.89.
ha valóság, csak/ A jótett, más mi se fontos:/ Ha valóság, önmagában, / S ha nem: híveket
szerezni/ Ébredésünk órájára.”28 A király elismeri saját felelősségét a prófécia beteljesedését
illetően: „Jaj, elveszejtőm volt az óvatosság,/ Jaj, épp miattam pusztul el az ország!” 29

Segismundo azonban bölcs uralkodónak bizonyul: apjának megbocsát, a viszálykeltőt

bezáratja, és – bár szerelmes belé – Rosaura kezét átengedi annak, akit az általa óhajtott nő
szeret. Legyőzi önmagát, s ezzel legyőzi végzetét is. „Bosszuval és jogtiprással/ Meg nem
győzhető a végzet, /Sőt, csak felbőszíthető./ Így, ki végzet-fékezésre/ Szánja el magát, legyen/
Önmérséklő, bölcs, eszélyes.”30 Az ember sorsa saját kezében van, a szabad akarat felülírja a
végzet hatalmát.

Clarín, a beszédes nevű gracioso31 sorsa azonban mintha éppen az ellenkezőjét sugallná.
Rosaura klarinétként fecsegő szolgája elbújik a harcban, hogy a tűztől védve legyen, és éppen
a legbiztonságosabbnak tűnő rejtekhelyen találja el a golyó. Ő tehát, bármit tesz, nem kerülheti
el a végzetét.

Calderón műve, akárcsak a Szophoklészé, művészi ereje, sokrétűsége révén teszi

lehetővé a különböző értelmezési stratégiák alkalmazását és az eltérő olvasatok létrejöttét.
Éppen ebben rejlik a minden korok olvasóját megejtő hatalmuk.

Cervantes valóságot és fikciót összemosó hősének és a spanyol barokk irodalomnak az

életet és álmot egyenértékűvé tevő hagyománya a huszadik század második felének latin-
amerikai mágikus realista irodalmában talált termékeny folytatásra.

Julio Cortázar argentin író nagymestere volt e síkok észrevétlen egymásra-

csúsztatásának, s az olvasó lépre csalásának. Az összefüggő parkok című, 1956-os novellájában
szereplő olvasó például saját halálának történetét olvassa. Az intermedialitás nem idegen ettől
a prózától: drámaiságát, filmszerűségét Michelangelo Antonioni kamatoztatta a Nagyítás című
elbeszélés filmes adaptálása során. A Titkos fegyverek című, 1959-ben megjelent elbeszélésben
pedig az önbeteljesítő próféciát felidézve, thrillerekre emlékeztető vágásokkal épít
mélylélektani drámát.

Az ötvenes évek Párizsában játszódó történet fiatal hősei, Pierre és Michèle szerelmesek
egymásba, ám az egymásra-találásnak a lány tudattalanba száműzött traumája állja útját, mely

28
i.m.91.
29
i.m.92.
30
i.m.117.
31
A gracioso a spanyol színház kecses-kedves, jókedvű suhanca.
hallucinációkban rávetítődik Pierre alakjára. Kezdetben a fiatalember belső monológját halljuk,
az ő nézőpontjából, vagy egy ahhoz közelálló külső nézőpontból látjuk az eseményeket hat
szekvencián keresztül, és csak az utolsó részlet harmadik személyű, külső nézőpontú
narrációjában, a mellékalakoknak, Babettenek és Rolandnak a párbeszédéből sejtjük meg, hogy
mi is történhetett. Ám a megértés együtt jár azzal a megérzéssel, hogy a fel nem oldott, ki nem
beszélt trauma időközben újabb tragédiát szült.

„– Igen, micsoda disznó volt – mondja Roland. – A tiszta árja, ahogy akkoriban ezek
gondolkoztak. Persze azért kért egy cigarettát, a ceremónia kedvéért. És tudni akarta, hogy mért
öljük meg, na mi aztán elmagyaráztuk neki, de el ám. Ha vele álmodom, főleg ebben a
pillanatban jelenik meg előttem [...]. Emlékszem, ahogy összeroncsolt arccal leroskadt az
avarba.”32

Az előrejelzések, az ismétlődő motívumok (cigaretta, dadogás, kétcsövű vadászpuska,

üveggömb a lépcsőkorláton, hirtelen felbukkanó német dalfoszlányok, a közelítő avar meg-
megjelenő képe, Enghien helyiségének obszesszív felbukkanása Pierre tudatában) a történet
egyre feszültebbé válását hordozzák, és legvégül elnyerik értelmüket. A hirtelen vágások révén
e motívumok nem csupán a feszültségteremtés eszközei – nem csak az olvasó, az egyes szám
első személyben mesélő hős sem érti hirtelen felbukkanásaik okát – az önbeteljesítő prófécia
részeként az értelmezés kulcsát adják. Mivel a szerelmes lány nem bírja rászánni magát arra,
hogy udvarlójának bevallja: gyerekkorában egy német tiszt megerőszakolta, amikor hét év
múlva tudatosan készül a légyottra, mintegy rávetíti szerelmére a korábbi agresszor alakját. A
furcsa „emlékek”, disszonáns érzelmek Pierre álmaiban, elmélázó hangulataiban jelennek meg.
Pszichológus barátja altatót ajánl neki, amikor megmagyarázhatatlan, agresszív indulatokat
tartalmazó álmaira panaszkodik. Árulkodó mozzanat, hogy a lány anyja is pszichikai
problémákkal küzd. Sőt, a kiskutyája is “átveszi” gazdája rejtett szorongását:

„ – Mindig álmodik – mondja Michèle. – Néha sír, és felriad, aztán úgy néz végig
rajtunk, mintha valami szörnyű szenvedésen ment volna át. Pedig még szinte kölyök...”33

Az önbeteljesítő prófécia itt a tudatalattiba szorított emlékeknek rejtett szorongások,

bosszúálló, elpusztíthatatlan alakjában ölt testet. A személyes ugyanakkor egy kollektív trauma
következménye: a háború és megszállás ugyanolyan erőszakos felforgatása a természetes

32
CORTÁZAR, Julio, Titkos fegyverek. [1959] ford.TOMCSÁNYI Zsuzsanna. in. uő. Az összefüggő parkok.
Bukarest, Kriterion,1983.168.
33
i.m. 157.
rendnek, mint a gyermeklány megerőszakolása. Akárcsak Oedipusz esetében, a ki nem mondott
bűnök állnak a problémák gyökerében, akkor is, ha itt az áldozat, és nem a vétlen tettes áll a
középpontban.

Tanulságos lehet annak felismerése, hogy a reneszánsz és barokk kornak dicsőségről,

hősiességről, az önlegyőzés erényéről szóló pozitív álmai – akárcsak a felvilágosodásnak a
ráció és megismerés győzelméről, vagy a romantikának a szabadságról szóló álmai – a huszadik
századra átadják helyüket a minket hatalmuk alá gyűrő, valósággá váló rémálmoknak. Az
álmainkból előtörő, bennünk lakó végzetes, pusztító erők pedig – Franz Kafka elbeszéléseinek,
az abszurd irodalom és a mágikus realizmus sok művének üzenete szerint – valósággá válnak.

KIADÁSOK

CALDERÓN DE LA BARCA, Pedro, Az élet álom. Ford. JÉKELY Zoltán. Bukarest, Kriterion,
1974.

CORTÁZAR, Julio, Titkos fegyverek. [1959] ford.TOMCSÁNYI Zsuzsanna. in. uő. Az

összefüggő parkok. Bukarest, Kriterion,1983.141-166.

MANN, Thomas, A kiválasztott.ford. JÉKELY Zoltán. Budapest, Magvető, 1957.

SZOPHOKLÉSZ, Antigoné. Ford. MÉSZÖLY Dezső. Budapest, Szépirodalmi, é.n.

SZOPHOKLÉSZ, Oedipusz király. Ford. BABITS Mihály. Budapest, Szépirodalmi, é.n.

IRODALOM

ALVAR, Carlos – MAINER, José-Carlos – NAVARRO, Rosa, A spanyol irodalom rövid

története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002.

ARISZTOTELÉSZ, Poétika. Ford. SARKADY János. Bukarest, Irodalmi, 1969.

ARONSON, Elliot, A társas lény. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.

CEUCA, Justin, Evoluţia formelor dramatice. Cluj, Dacia, 2002.

CSEPELI György, Szociálpszichológia. Budapest, Osiris, 2005.

GINTLI Tibor – SCHEIN Gábor, Az irodalom rövid története. Pécs, Jelenkor, 2003.
HORVÁTH Andor, A szent liget. Kolozsvár, Polis, 2005.

JÁNOSHÁZY György, Utószó. In. CALDERÓN DE LA BARCA, Pedro, Az élet álom. A

zalameai bíró. Bukarest, Kriterion, 1974.226-267.

MERTON, Robert, Social Theory and Social Structure. New York, Free Press, 1968.

POPPER, Karl, Unended Quest: An Intellectual Autobiography. Illinois, Open Court

Publishing Company [1976].1985.

SZABÓ Ede, A kiválasztott. In. MANN, Thomas, A kiválasztott. Magvető, Budapest, 1957.5-
13.

http://www.google.ro/search?q=self+fulling+prophecy&rlz=1C1AVNC_enRO576RO576&oq
selfulfilling=self+fu&aqs=chrome.1.69i57j0l5.6996j0j7&sourceid=chrome&es_sm=9
3&ie=UTF-8/ letöltés: 5.05.2009.