Nina apukája és élettársa elrepültek Egyiptomba.

De Ninának most
sincs ideje szomorkodni: a karácsonyi szünidő miatt szinte teljesen
kiürült az iskola de az ottmaradt tanulók egy külvárosi rendezvényen
lépnek fel. Egyik napról a másikra a tánc csillaga lehet Ninából. Közben
fölfedezi a Hip-hopot, és megismerkedik egy nagyon kedves és
tehetséges fiúval, Móval. Nina úgy szeretné őt viszontlátni! Vajon Mo
is?
 Táncolj!
Anne-Marie Pol

Hip-hop zenére
 A szerzőről

Anne-Marie Pol a marokkói Rabatban született. Fiatal korában

szüleivel sokat utazott, és a vándorló életmód miatt nem válthatta
valóra álmát, hogy balerina legyen. Spanyolországban élt, és mintegy
tíz éven át manökenként dolgozott. 1980-ban visszatért Párizsba, ahol
a Sorbonne-on végzett színi tanulmányok után elhatározta, hogy
valóra váltja másik nagy álmát, és írónő lesz. Első regénye 1986-ban
jelent meg. Azóta számos könyvet írt, melyek közül néhányat már
több nyelvre is lefordítottak.

A magyar változat a DANSE! sorozatban megjelent,

Anne-Marie Pol: A’ moi de choisir
című műve alapján készült.

Copyright © 2000, Éditions Pocket Jeunesse,

département de Havas Poche Paris, France, első kiadás
Copyright © 2001, Éditions Pocket Jeunesse,
département de Univers Poche Paris, France, jelen kiadás

A borító fotót készítette: Richard J. Adkin

 Táncolsz…
Mindig is táncoltál…
A táncról álmodsz…

Éld át Ninával és barátaival

a tánc iránt érzett szenvedélyt!

Mindazoknak, akik
a táncról álmodnak…
 1
Boldog karácsonyt!

Jaj de szép! A nappali egyik sarkában karácsonyfa díszeleg; a

csúcsán lévő csillag szinte eléri a plafont. A tálalón egy
betlehemi jászol áll. Csodálatos! A kartonpapírból kivágott pajtát
piros cseréptető fedi. Nyitott ajtaján át látni a jászol állatait -
szamár és ökör amint a szalmába fektetett kicsi Jézusra
vigyáznak, valamint a gyermek fölé hajoló Máriát és Józsefet. Kis
színes betlehemes figurák fordulnak feléjük mindenfelől
mozdulatlan menetben.
Hosszasan bámulom őket. Milyen kár, hogy egyetlen táncost
sem látok. Nekem hiányoznak belőle, hiszen amikor az ember
nagyon boldog, akkor táncol.
– Tetszik a betlehem, amit készítettem, Nina?
– Nagyon. – Mosolygok Magalira, a háziasszonyra.
Apu, Odile és én egy barátunknál töltjük a karácsonyt. Ez az
első alkalom, hogy a kedvenc ünnepemen nem vagyunk otthon,
fura érzés, talán egy kicsit szomorú. Tegnap végleg kiköltöztünk
a lakásunkból. És holnap…
De nem szabad a holnapra gondolni!
– Vacsora, Nina!
Sietek, hiszen már mind a négyen az asztalnál ülnek, a
hatalmas tenger gyümölcsei tál pedig a sárga terítőn díszeleg.
Apu mellé helyezkedem. Pezsgő habzik a talpas poharakban.
Magali férje, Gérard fölemeli a poharát, hogy köszöntőt
mondjon.
– Az új életetekre!
Apu és Odile egymásra néznek, sokat sejtető tekintettel.
Holnap, vasárnap elrepülnek Egyiptomba, és talán egy kicsit
izgulnak is. Apu ott fog dolgozni.
– Boldog lennék – mondja –, ha magammal vihetném Ninát.
– Ne izgulj! Nagyon jó dolgom lesz Legat néninél. Ő olyan
kedves – mondom vigasztalásul, és közben megfogom a kezét.
– Lehet, de…
Igen, értem, nem kell befejeznie a mondatot. Tudom, hogy fáj
a szíve, és nekem is. Csakhogy én a táncot választottam. Ahhoz,
hogy elérjem a célom, áldozatot kell hoznom, legyen az kicsi
vagy nagy. És neki is ezt kell tennie.
Egymásra mosolygunk. Belekortyolok a pezsgőjébe, ahogy
az ünnepekkor szoktuk.
– Ki az a Legat néni? – kérdezi Gérard.
– Egy Camargo-iskolába járó kisfiú anyukája, moziban
dolgozik.
– A kisfiút Émile-nek hívják, tizenegy éves – teszi hozzá
Odile.
– Szóval Nina kisöccse lesz – mondja
– Igen! – kiáltok fel. – A táncosokból kitelik egy pótcsalád.
Zita Gardel, a legjobb barátnőm olyan, mintha a testvérem
volna, Alice Adam egyfajta unokatestvér – egy kicsit kevésbé
fontos személy – és Natividad Camargo olyan, mint egy
titokzatos nagymama. Hála a kis máltai pincsijének,
Coppéliának, még fogadott kutyám is van. Isteni, nem?
 – Azért ne felejts el minket olyan gyorsan – kéri apu.
Viccel, vagy nem is tudom. Könnyek lepik el a szemét.
– Hogy te milyen lökött vagy! – próbálom menteni a
helyzetet.
Elneveti magát.
– Egy apukát és egy anyukát úgysem lehet helyettesíteni –
siet a segítségemre Odile.
Rámosolygok; már tudja, hogy sosem fog a Mama helyébe
lépni. Alapjában véve egész aranyos a nevelőanyám, és okos is.
Egyszer majd ezt megmondom neki is, ha már tudom, hogyan
fogjak hozzá. Most még korai. Ő is rám mosolyog, mintha
kitalálta volna a gondolatomat.
A sült gesztenye után kibontjuk a karácsonyfa alatt
tornyosuló, csillogó papírba csomagolt ajándékokat.
Isteni! Piros balettcipő!
– Köszönöm, apu!
– Olyan, mint a filmben1, emlékszel? – kérdezi.
– Hát persze! Isteni volt, csak éppen rossz vége lett. Amikor
csak felveszem, mindig rád fogok gondolni – mondom,
miközben puszit nyomok az arcára.
– Fogadjunk, hogy már hétfőn abban leszel – mondja Magali.
– Nem hiszem. Megvárok egy különleges alkalmat, és akkor
húzom fel a szépséges cipellőimet.
– Most viszont próbáld fel – kéri apu. – Szeretnélek
lefényképezni.

1A piros cipők (1948) című film egy balerina sikerét és bukását beszéli el, a főszerepet
az angol Moira Shearer játssza.
 A földre ülök, hogy fölhúzzam a cipőket. Hirtelen úgy érzem
magam, mint amikor egészen kicsi voltam, és karácsony délelőtt
volt. A szőnyegen ülve lázasan fogtam a fa alatt talált kis
rózsaszín cipők felpróbálásához. Életem első balettcipője volt.
Egész nap le sem vettem, még aludni is abban mentem. Fogadni
mernék, hogy apu is emlékszik arra a napra. Talán ezért vette
nekem a piros cipőt.
Még nincs rajta a szalag, az utcai harisnyára húzva és az
ünneplő miniruhámmal érdekesen fest. Kinyújtom a spiccem,
balettmozdulatokat végzek, és egy kicsit idétlenül érzem
magam: mint egy kislány, aki azt játssza, hogy táncosnő, pedig
én már tényleg az vagyok. Igazán.
– Apu, fényképezz le minket Odile-lal a fa mellett! – kérem.
– Jó ötlet!
Csillog a szeme az örömtől, mert megértette, hogy az utolsó
pillanatban még meg akarom ajándékozni őt és Odile-t is. Odile
elpirul, hiszen ez lesz az első kép kettőnkről. Soha nem mert
volna ilyesmit kérni. Furcsa, hogy már jó ideje nem nevezem
Fekete Hattyúnak2. Észre sem vettem, hogy már a nevét
használom.
Mindketten belemosolygunk a kamerába.
Karácsony napja szép lassan eltelik. Nemsokára holnap
lesz…

2 Lásd a sorozat Csillag születik című kötetében.

 2
Irány Kairó!

Máris holnap van.

Apu és én életünkben először válunk el egymástól. Milyen
furcsa érzés ilyen hosszú időre elszakadni tőle! El sem hiszem.
Mégis ez a szomorú igazság.
Ezen a vasárnapon is beesteledik, mint mindig.
Az Orly-Sud repülőtéren vagyunk, keresztülmegyünk az
előcsarnokon, hogy megkeressük a beszállópultot. Itt is egy
feldíszített fenyő áll. Máris milyen távolinak tűnik a karácsony!
Az jut eszembe, hogy az idő a megrágott rágógumira hasonlít.
Ha megfogjuk az egyik végét, néha végtelen hosszúra lehet
nyújtani, néha pedig elszakad, mint például most is.
Apu némán tolja maga előtt a bőröndökkel tele rakott kocsit.
Odile a jobb oldalán megy, kezében az útlevelekkel, én pedig a
bal oldalán, üres kézzel. Olyan érzés, mintha vattában járnék. A
repülőtér-nyüzsgésétől csak úgy zúg a fejem.
Nem gondolok semmire, és nem tudom, mit mondjak.
Apu hangjára rezzenek össze.
– Ugye, mindennap írsz majd, Őzike?
Lehajtott fejjel motyogok igent. Nem merek ránézni, mert
félek, hogy elsírom magam. Megfogadtam, hogy egy
könnycseppet sem ejtek. Ha már most kezdem, akkor végem
van. Akkor cseppenként elszáll a bátorságom, és olyan leszek,
mint a felmosórongy.
– Majd küldök neked sok fényképet meg képeslapot és apró
ajándékokat is – teszi hozzá. – És telefonálok, amint tudok.
– Gondolod, hogy lesz rá időd a munkád mellett?
– Majd szakítok rá.
Egyre nehezebb a beszélgetés.
– Nézd, Olivier, ott van! Kairó, Egyptair 798-as járat –
mutatja Odile a táblán.
Apu gyorsít, a kocsi pedig nekiindul, mint egy himbálózó
tank. Elhagy minket, és ezen nevetni kezdünk. Szinte futva
követjük, de csak a sor végén érjük utol. Apu háttal nekünk
megáll, mintha kívülről meg akarná tanulni a kijelzőn szereplő
összes információt.
– Én is írok majd neked, ha akarod, Nina – súgja Odile.
– Igen, szeretném. És majd válaszolok is – ígérem meg.
– Annak nagyon örülnék.
Rekedt hangon nevet, ahogy még sosem hallottam nevetni.
Elnézek másfelé. Jaj, csak bírjam ki az indulásukig sírás nélkül!
– Nina!
Megfordulok, Zita szólít. Az utasok között szlalomozva
szalad hozzánk, és közben a kezével hadonászik. A szülei
ráérősen jönnek mögötte. Nagyon szeretem Gardeléket, olyan
kedvesek hozzám. De most összeszorul a szívem. Miután apu
elmegy, ők visznek majd vissza Párizsba. Ha már itt vannak, az
azt jelenti, hogy már nincs sok idő… Persze tudtam, de most,
hogy látom őket, még inkább tudom. Hirtelen kedvem támad
apu nyakába csimpaszkodni, és azt kiabálni: „Ne menj el!”,
mintha hatéves volnék. Erőt veszek magamon. Tizenhárom éves
vagyok, és én akartam Párizsban maradni. Nem törhetek össze.
Rámosolygok Zitára, a legjobb barátnőmre, és odasietek
hozzá.
– Szia, Zita!
Megpusziljuk egymást, aztán köszönök a szüleinek is, akik a
helyzethez illő arcot vágnak. Jean-Philippe Gardel kezet ráz
apuval, kis híján leszakítja a karját.
– Ne aggódjon, Olivier – mondja neki –, majd mi vigyázunk
az őzikéjére.
Olyanok lesznek, mint a pótszüleim; gyakran leszek majd
náluk.
– Megteszünk mindent, ami belőlünk telik – folytatja Ann
Gardel a szokásosnál is erősebb angol akcentussal.
– Jaj, mama – ellenkezik Zita –, úgy mondják, „ami tőlünk
telik”.
– Az mindegy.
Elnevetjük magunkat, Zita anyukája pedig egy kicsit
sértődötten néz. A Franciaországban eltöltött évek ellenére még
mindig gyakran hibázik, és ez bosszantja Zitát. Nekem tetszik,
ahogy beszél.
Egyre nehezebb beszélgetni, mindenki feszült. Apu egészen
sápadt. Ahogy felszabadul egy kis hely, apu gépiesen
továbbtolja a kocsit a pult felé anélkül, hogy rám nézne.
„Biztosan sajnálja...”
– Képzeld, Nina – kezdi Zita.
Nem figyelek rá. Ebben a pillanatban én is sajnálok mindent,
úgy, ahogy van. Az életünket apuval, abban a lakásban, amit
most hagytunk el, és ahova soha többé nem térünk vissza.
Szerintem borzasztó. Mások fognak odaköltözni, akik
kitakarítanak majd, kifestik a falakat, és újra gittelik az
ablakokat. Seprűvel és hypóval tüntetik majd el láthatatlan
emlékképeinket.
– Figyelsz rám egyáltalán?! – kiáltja Zita.
Összerezzenek. Semmit nem hallottam.
Ann Gardel elővesz valamit a táskájából.
– Képzeld, az Évszakok keringőjéről írtak az újságban!
– Ez nem lehet igaz!
– Már tíz perce erről beszélek – méltatlankodik Zita.
Anyukája egy négyrét összehajtogatott újságot nyújt felém.
– Kapaszkodj meg!
Kinyitom az újságot, amelyben hatalmas betűkkel ez áll:
VARÁZSLAT A NOVERRE SZÍNHÁZBAN
Alatta egy fénykép. Az enyém. Tátva marad a szám. Nem én
voltam az előadás csillaga, sőt! És mégis az én fényképem
illusztrálja a Camargo-iskoláról szóló cikket. Idegen ez a
fénykép, amin a tüllruhámban vagyok. Szóval ő volna Nina
Fabbri táncosnő? Ilyen ragyogó a mosolya? Fura érzés, alig
merek a képre nézni.
„Csodaszép előadás a tehetséges táncos-palántáktól, akiken már
most látszik, milyen boldoggá teszi őket a tánc” – kezdem olvasni
halkan.
Belepirulok.
– Mutasd! – kiáltja apu, és megfeledkezik a kocsiról.
Szinte kitépi a kezemből az újságot, aztán tágra nyílt
szemekkel méregeti a képet.
 – Milyen szép vagy, Őzikém – motyogja végül. – Aznap este
te voltál a legcsodálatosabb. Egy igazi csillag – teszi hozzá,
elfeledkezvén róla, hogy ezzel megbánthatja Zitát.
– Ugyan, ne túlozz! – mondom nevetve.
– Nem túlzok.
Találkozik a tekintetünk, egymásra mosolygunk. Azt hiszem,
egyszeriben minden sajnálkozás elrepül.
– Megnézhetem a cikket? – kérdi Odile.
– Tartsák csak meg! Mi már lemásoltuk – feleli Ann Gardel.
Ebben a pillanatban egy utas éles hangja szólal meg a hátunk
mögött.
– Mi lesz már, nem halad a sor? Nem szeretném lekésni a
gépemet!
Apu elnézést kér, és továbbtolja a kocsit. Közelebb kerülünk
a pulthoz, egyre közelebb.
És egyre közelebb kerülünk az elváláshoz is.
Apu mellé szegődöm, és megfogom a kezét. Szeretnék a
karjába bújni, mint otthon, de már késő. Túl sokan vannak
körülöttünk.
– Ha feladtuk a csomagokat, megyünk is az útlevél-
ellenőrzéshez. Nem szeretem a hosszú búcsúzkodást – súgja a
fülembe.
Olyan képet vág, mint egy szégyenlős kisfiú. Hirtelen
egészen nagynak érzem magam.
– Ne aggódj, nekem is jobb úgy – nyugtatom meg.
Nem is igaz. Azt kívánom, bárcsak az utolsó pillanatig vele
maradhatnék! Homályos tekintettel nézem a körülöttünk zajló
nyüzsgést. Odile a kezébe vette a dolgok irányítását. Megvannak
a beszállókártyák, és apu a csomagokat a futószalagra rakta,
onnan himbálózva tűnnek el a róluk lelógó címkével.
– Hát akkor… – mondja apu.
Ez azt jelenti: indulás. Vagyis: viszontlátásra! Pánikba esem,
és a nyakába ugróm. Egészen halkan könyörgök neki – bár
megfogadtam, hogy nem teszem.
– Ne menj el! Ne menj el!
Teljes erejéből magához szorít. Ez megnyugtat, és behunyom
a szemem, hogy utána majd mindenre emlékezzek: az arcára,
ami kicsit csiklandozza az enyémet, a puha szájára, amivel
megpuszilja a homlokomat, és a finom arcszesz illatára.
– Na, jól van, Őzike – súgja a fülembe.
Elenged, eltol magától. Vagyis itthagy! Én mozdulatlan
maradok, akár egy szobor.
– Bátorság, kicsi Ninám – mondja Odile, s megpuszil.
Remegő mosollyal hátrál. Eltűnnek a vámajtó mögött, de…
apu még egyszer visszafordul. A győzelem jelét mutatja nekem a
kezével. Utánzom őt. Mindketten elnevetjük magunkat, mintha
nem is sírni volna kedvünk mindkettőnknek… És aztán nagyon
gyorsan eltűnik.
Én nem mozdulok, talán még azt várom, hogy visszajöjjön
egy pillanatra? És akkor Zita megrántja a karomat.
– Gyere – mondja halkan.
Mi mást tehetnék? Követem.

Amikor elhagyjuk a repülőtér épületét, már sötét van.

Felnézek az égre; a téli ködben alig láthatók a város fényei, de –
nagyon messze – távolodó, villódzó piros fényeket pillantok
meg. Egy repülőgép villogói.
Talán az apuéké? Lehet.
Nem tudom tovább tartani magam. Kitör belőlem a zokogás.
 3
„A” ökröt a szarvánál

Ahogy Párizsba értünk, Gardelék elvittek bennünket a

McDonald’s-ba. Tudom, hogy azért, hogy megvigasztaljanak.
Megkönnyebbültek, látva, ahogy befaltam az óriás hamburgert
és a dupla adag sült krumplit. Zita anyukája különösen
megnyugodott. Olyan szánakozóan néz rám, amióta eljöttünk a
repülőtérről. Nagyon kedves, de zavar. Engem nem kell sajnálni!
Én választottam a sorsomat, csak
azértD:\Dokumentumok\Letöltések\ABBYY
szkennelés\JavÃ-tani\Anne-Marie Pol - Táncolj 4. - Hip-hop
zenére.htm - bookmark4 is3! Így van jól, még akkor is, ha most
sírok miatta.
– Kértek desszertet, lányok? – kérdezi Jean-Philippe Gardel.
Hogyne kérnénk! Különösen én, mert ma este farkaséhes
vagyok. A sok izgalomtól megéhezik az ember. Mindketten
megyünk sorba állni a Sundaekért4.
– Nyam-nyam – nyalogatja a szája szélét Zita.
– Ha Suzette néni látna!
– Azt mondaná: „Micsoda falánkság, az ember nem lehet túl
sovány a tánchoz!”

3 Csak azért is!: Nina jelszava.

4 Sundae: desszert a McDonald’s éttermekben.
 Milyen jól utánozza Zita összevont szemöldökkel, szigorú
arckifejezéssel.
– Istenien csinálod, Zita! – kiáltok fel.
– Igen. Ha a balett nem megy, majd színésznő leszek… –
feleli fura tekintettel.
– Miket beszélsz? Miért ne menne? Hiszen isteni vagy! –
tiltakozom.
– Lehet…
Furcsa mosoly jelenik meg az arcán.
– …De engem észre sem vesznek.
Nahát! Tátva marad a szám. Mintha rám célzott volna.
– A fénykép miatt mondod? – kérdezem.
Lesüti a szemét. Csak a hosszú, fekete szempilláit látom.
Milyen szép Zita!
– Nem csak a fénykép miatt… – motyogja
Igen, igaza van. Az Évszakok keringójében engem tettek előre,
ő pedig hátul maradt.5 Hirtelen belém hasít a fájdalom, mintha a
legjobb barátnőm féltékeny lenne a sikeremre. Igazán rosszul
időzít...
– Tudod, jobban örülnék, ha senki nem venne észre, és apu
itt lenne velem inkább Párizsban – motyogom.
– Ne haragudj – mondja elpirulva.
Nem felelek; rosszul érzem magam.
Csak félig voltam őszinte. Minden erőmmel arra vágyom,
hogy apu itt legyen, az biztos, de ahhoz semmi kedvem, hogy ne
vegyenek észre. Azt már nem!

5 Lásd a sorozat Választanom kell című kötetében.

 Mi következünk a sorban, úgy teszünk, mintha elfelejtenénk
szóváltásunkat. Zita kéri az édességeket, és a pultra tesz egy
százfrankost. Egy mozdulattal visszaadom neki.
– Most én hívlak meg.
Meglepődik, és én örülök ennek.
– Milliomos lettem, képzeld el! – magyarázom hevesen.
Apu elutazása előtt nyitott nekem egy ifjúsági bankszámlát.
Minden hónapban átutal majd egy kisebb összeget, így lesz
zsebpénzem.
– Köszönöm – mondja Zita –, ki-vé-te-le-sen elfogadom.
Azért nem szabad az ablakon kidobálni a pénzt!
Ez az igazi Zita! Olyan komoly…
– Veszünk sütit is a Sundae mellé? – mondom nevetve, és
közben előveszem a pénztárcámat.
– Úgy már nagyon drága lesz.
A barátnőm mindig úgy kezel, mint egy „szegény” lányt…
Na és? Visszaülünk a helyünkre, néma csöndben majszolni
kezdjük a desszertet. El is ment az étvágyam, rossz kedvem lett
emiatt.
– Fáradtak vagytok, lányok? – kérdezi Ann Gardel.
– Igen, egy kicsit – felelem.
– Akkor indulás haza! – mondja a férje.
Csak most jut eszembe, hogy ma este már Legat-ékhoz
megyek.
– Gyere ma hozzánk aludni, Nina! – javasolja váratlanul Zita.
Most megpróbál kiengesztelni? Nem tudom, mit válaszoljak.
Csupa ellentmondó gondolat kavarog a fejemben;
legszívesebben elfogadnám a meghívását… de kicsit haragszom
is rá… ugyanakkor butának érzem magam a sértődékenységem
miatt.
– Zita, ne kavard a dolgokat, tudod, hogy holnap Angliába
indulunk – oldja meg a problémát Gardel bácsi.
De jó nekik! Ott fognak szilveszterezni.
A „történtek” miatt meg is feledkeztem róla.
– Legat-ék várnak. Jobb, ha ma este odamegyek – teszem
hozzá sietve.
Gardel néni rám mosolyog.
– Jól van, Nina. Az életben tudni kell a ökröt a szarvánál
megragadni...
Mindnyájan elnevetjük magunkat, kivéve őt.
– Mit mondtam rosszul már megint? – kérdi kissé
megbántottan.
 4
Garance-nál

– Megjöttünk, itt laknak a sarkon.

Legat-ék öreg bérháza egy szűk átjáró sarkán található,
melynek a másik végén a Git-le-Coeur utca van. Gardel bácsi
megáll.
– Isteni! Két lépésre fogsz lakni az iskolától – mondja Zita.
– Igen, legalább nem kell reggelente a metróban tolonganom.
Érzem, hogy remeg a hangom, és Zita is elszomorodott.
– Nem megyünk majd együtt hazafelé te és én meg Alice.
Milyen kár!
Már csak ez hiányzott! Már megint sírni szeretnék, de
megrázom magam. „Gyerünk, Nina, most nem szabad
elérzékenyülnöd! Lapozz már! Most új fejezet következik az
életedben.”
– Na jó, mennem kell – mondom erőltetett nyugalommal.
– Elkísérlek, darling – jelenti ki Ann Gardel. – Nem
hagyhatlak magadra a vad természetben!
Megpuszilom Zitát, és kiszállok a kocsiból. Nagyon fog
hiányozni január 3-áig!

A rosszul kivilágított lépcsőházban égett szag fogad, mely

velünk együtt kúszik fel az emeletre. Ann fura képet vág. Itt
nincs lift.
 – A ház nem valami klassz, de Émile anyukája igazán
imádnivaló – mondom halkan.
– Az a fontos.
Látszik rajta, hogy nem tetszik neki.
– Ha visszajöttünk, majd gyakran jössz el hozzánk, ugye,
Őzike? – súgja, amint fölérünk a második emeletre.
– Igen, örömmel.
Aggódik értem. Talán furdalja a lelkiismeret, amiért nem
akart „befogadni”? Kicsit jólesne, ha nyugtalankodna miattam.
Felérünk a harmadik emeletre.
– Megérk…
Elhallgatok. Egy hatalmas fehér papír van Legat-ék ajtajára
tűzve, melyet színes virágok díszítenek, és nagy, piros betűkkel
ez áll rajta:
ISTEN HOZOTT, NINA!
– O! Milyen kedvesek! – kiáltja Gardel néni.
Sót annál is több: figyelmes és váratlan meglepetés.
Becsöngetek. Az ajtó lassan kinyílik, és egy sötét előszoba tárul
elénk. Ann felsikolt. „Van itthon valaki?” hebegem, amikor
hirtelen csillagszóró sercegését hallom meg a sötétben. Az
aranyesőben egy nevető manó jelenik meg. Émile! A Boldog szü-
li-napot dallamára énekel.
– Isten ho-zott, Ni-na!
Mosolygok, majd nevetni kezdek. Zavarba jöttem, és nagyon
örülök. Nem számítottam ilyen… mesebeli fogadtatásra. Ha apu
tudná! A szikrák egymás után alszanak ki. Legat néni jelenik
meg a fia mögött, felkapcsolja a villanyt az előszobában, és
minden visszatér a normális kerékvágásba. A csillagszóróból
már csak egy szürke botocska marad.
– Ezek a micsodák nem tartanak sokáig – bosszankodik
Émile.
– Nem baj, csodaszép volt!
Megpuszilom, amíg a mamák köszöntik egymást. A szemem
sarkából figyelem őket. Bár mind a ketten szőkék, mégis
mennyire mások! Ann Gardel – finom és elegáns – arcát szépen
bepúderozta, száját kirúzsozta. Garance Legat – szolid külsejű –
elnyűtt köntöst visel, a haja kuszán van feltűzve.
Mégis van valami közös bennük: mindketten rám vigyáznak.
Ők az én tündér-keresztanyáim, mint egy balettban. Nagyon
klassz!
– Jól van, Nina – mondja Ann Gardel –, akkor magatokra
hagylak.
– Köszönöm szépen, és nagyon boldog új évet kívánok!
Megpusziljuk egymást, aztán gyorsan elmegy. Fura érzés.
Amint az ajtó becsukódik, bizonytalanul mosolygok rá Legat
nénire. Alig ismerem, csak kétszer vagy háromszor találkoztunk
– az előadás napján, és amikor a holmimat ide hoztam. Hirtelen
úgy érzem magam, mintha ejtőernyővel egy idegen országba
csöppentem volna. Összeszorul a gyomrom.
– Gyere vacsorázni, angyalom!
Jézusom! Azok után, amit már megettem?
– Megvártunk – mondja Emilé –, a kedvencem van vacsorára.
Olyan boldognak látszik, hogy nem merem bevallani az
igazat. Követem őket a konyhába. Kicsi és formátlan konyha, az
asztal szinte betölti, rajta egy hatalmas tál bolognai spagetti
gőzölög – mint egy fehér hegy paradicsomszósszal leöntve. A
parmezán sajt szaga veszi körül. Minő borzalom! Utálom a
sajtot.
– Remélem, szereted – aggódik Legat néni.
– Hát persze. Ezt mindenki szereti! – feleli helyettem Émile.
– A tészta jót tesz a táncosoknak, mert tele van energiával –
folytatja az anyukája.
És egy teli tányért tesz elém.
– Köszönöm, asszonyom – mondom síri hangon.
– Szólíts Garance-nak, kérlek!
Bólogatok, és közben arra gondolok, hogy fogok ennek a
piros tésztahalomnak a végére érni!
– Szép neve van anyunak, ugye? – kérdi Émile. – Egy
filmsztárt is így hívtak.
– Tényleg?
– Igen. A paradicsom gyermekeiben. Láttad?
– Nem.
– Az apukám is a moziban dolgozott. Hát ezért –
magyarázza Garance mosolyogva.
– Értem.
Megpróbálok lenyelni egy falat spagettit, és az jár a
fejemben: „Ha nekem lesz egy lányom, biztosan Aurore-nak
fogják hívni, mint egy balettcsillagot, és főleg, mint az
anyukámat.”
Hirtelen visszateszem a villámat a tányérba. Nem vagyok
éhes, felesleges erőlködnöm. Nagyon kedves volt a fogadtatás,
de most olyan szomorú vagyok, hogy ordítani tudnék. Egyedül
vagyok Párizsban, most fogom fel csak igazán.
– Ne haragudjatok, de… – motyogom.
Garance szemében látom, hogy ő érti, mi zajlik most bennem.
- Le akarsz feküdni?
– Igen.
És hátralököm a székem, futva távozom az asztaltól.
 5
A látogató

Visszatartom a lélegzetem.
Egyenes derékkal állok a színpad közepén, a fénysugár alkotta
körben. Felcsendül a zene. Lábujjhegyre emelkedem. De nem megy…
nem tudok táncolni!
– Mama!

A saját kiabálásomtól ébredek fel. Mindig ugyanazt

álmodom anyu halála óta. Tágra nyitom a szemem az
éjszakában, és semmi nem ismerős. Sem a redőny nélküli ablak,
sem a fotel a sarokban és még az ágy langy melege sem.
Megijedek, a szívem kalapálni kezd. Egy pillanatra azt sem
tudom, hol vagyok.
Aztán lassacskán magamhoz térek, és felismerem a Legat-ék
szobáját.
Visszatartom a lélegzetem.
– Mama...
Vajon meg fog itt találni?
És ha éppen engem keres a régi lakásunkban? És nem talál
ott… aggódik… mindenütt keres… már nem is tudja, merre
induljon… Talán eltévedt?
– Mama...
 Csak a csöndet hallgatom. Egy autó motorzaja szakítja meg,
aztán ismét rám nehezedik a csönd, súlyos és homályos lesz,
akár a bársony. És akkor megpillantok egy remegő árnyat.
Mintha megremegne a levegő a szobában. Jázminillatot érzek…
A Mama megtalált. Már nem félek semmitől. Itt van velem,
és újra elalszom a karjaiban.

– Fölkelni, te ott bent!

Dörömbölnek az ajtón. Micsoda lárma! Még egy kicsit zörög,
majdnem kiesem az ágyból.
– Gyerünk, ébresztő! – kiáltja Émile. – Kész a reggeli!
– Jövök már – nyöszörgöm félálomban.
A nyitott bőröndöm és a telipakolt hátizsákom között végre
megtalálom a köntösömet és a papucsot. Rendet kell majd
csinálnom. De nem most rögtön. Gyors fésülködés, hosszú
hajamat összefogom egy hajgumival, és irány a konyha.
– Jól aludtál, Ninuka?
– Istenien, és te?
Meg sem várom, hogy válaszoljon.
– Garance már elment? – kérdezem.
– Igen. Most egy film szinkronizálásán dolgoznak, és mindig
nagyon korán kezdenek.
– Milyen kár!
Odahúzok egy kisszéket az asztalhoz, amin rengeteg minden
van: gabonapehely, kekszek, lekvárosbödön, rengeteg gyümölcs,
egy doboz tej, gőzölgő teáskanna (aminek elveszett a fedele), két
csonka csésze és egy félig kiborult csomag cukor.
– A mindenit! – ámuldozom.
 – Hogyhogy a mindenit? Enned kell! Anyu azt mondta,
etesselek meg – feleli Émile, miközben kenyeret tesz a pirítóba –,
úgyhogy adok neked enni.
Elnevetem magam.
Szép téli napsütés világítja meg a konyhát, és a pirítós illata
csiklandozni kezdi az orromat.
– Nagyon klassz itt nálatok!
Csrrr! A telefon hangjára összerezzenünk. Émile az
előszobába rohan, hogy fölvegye. Én is félig felemelkedem, hogy
halljam… vajon… és azt hallom:
– Jó napot, Fabbri bácsi!
Odaszaladok én is.
– Apu!
Még ilyen messze, Egyiptomban is rám gondol.
Semmi nem választhat el minket!
 6
Meglepetés

– Igyekezzetek, gyerekek!
Ez a Suzette néni! Bármi történjék is, neki mindig morognia
kell. Pedig Émile és én pontosan érkezünk. Ráadásul szünidő
van, majdnem minden tanuló elutazott. De az iskola nyitva tart
az olyan bátrak miatt, mint mi. Jobban tenné Suzette néni, ha
kényeztetne minket!
De nem. Az asztalnál ücsörgő gondnoknő rémült arca alig
látszik ki a számítógép és a papírhalom mögül. Olyan
mondatokat mormol, aminek se füle, se farka.
– Szóval minden… Még csak ez hiányzott!
– Mi a baj, Suzette néni? – bátorkodom megkérdezni.
– A felesleges kérdezgetés helyett inkább menj átöltözni,
Nina Fabbri… és te is, Émile Legat! – feleli mogorván.
Ha Alice is itt lenne, bizonyára mindent elmesélne nekünk.
Egész biztos. Ő a kedvence. De nekem semmit nem mond el
Suzette néni. Egyébként is mindig leszid, nem tudom, miért.
Sértett arccal követem Émile-t a lépcsőházba.
– Ne vágj már ilyen képet!
Igaza van. Csak nem hagyom elrontani a kedvem egy ilyen
házsártos vénasszony miatt! Ahogy a lépcsőfordulóhoz érünk,
Émile odahajol hozzám.
 – Te tudod, hogy Suzette néni szerelmes Torelli mesterbe? –
súgja.
– Ugyan már! – Kitör belőlem a nevetés. – Nem hiszem!
– Es-kü-szöm! Még egy pulcsit is kötött neki karácsonyra.
– És mondd csak, a mester viszonozza a szerelmét?
– Nem. Azért ilyen rosszkedvű.
Hátba vágom Émile-t.
– Te összevissza beszélsz!
– Fogadunk?
– Nem. Ez nem lehet igaz.
– De, tényleg kötött neki egy pulcsit is.
– Honnan tudod?
A válasz későbbre marad. A fiúk öltözőjének ajtaja
kivágódik, és a szép Alex dühös tekintete jelenik meg.
– Milyen nagy lármát csaptok, ti szerelmespár!
Nahát! Igazán jópofa!
– Szerelmespár vagy te! – vág vissza Émile. – Hát nem láttad
magad a Rózsaszín Fannyval?
A szép Alex kikel magából.
– Fogd be a szád, kis taknyos!
Hogy felbosszant, felidegesít, felbőszít engem ez az alak!
Ahogy elhaladok mellette, sötét pillantást vetek rá.
Megkönnyebbülve lépek be a Zöldikék öltözőjébe, ahol Victoria
és Élodie már készülődik.
Puszit adunk egymásnak.
– Sziasztok, lányok!
– Szia!
– Hogy telt a karácsony?
 – Istenien!
Mindkettőjüket nagyon szeretem.
– És milyen a kedved? – kérdezi Élodie.
Milyen kedves. Nem mer apu elutazásáról beszélni, de
megértettem, hogy ezért kérdezi. És játszom a szájhőst.
– Nekem mindig jó kedvem van. Elvből! Jó válasznak tűnt.
Victoria rám mosolyog.
– De azért… kérsz egy kis csokit?
Ez nagyon kedves tőle, el is fogadom. Bekapom a csokit, és
teli szájjal mesélni kezdek.
– Képzeljétek! Suzette néni… Torelli mesternek… egy
pulcsi…
Nevetgélünk, amikor egy magas, sápadt lány lép be az
öltözőbe, kezében hatalmas táska. Nevetésünk kiáltásba fullad.
– Flavie!
– Egy kísértet! – kiált fel Victoria. Megrohanjuk, körülálljuk,
megpusziljuk, és a padhoz vonszoljuk.
– Ülj le!
– Jól vagy?
– Már jobban nézel ki!
– Teljesen meggyógyultál?
Ha így folytatjuk, ismét beteg lesz a mi kis mimózánk!6
– Rendesek vagytok, lányok! – feleli Flavie mosolyogva.
– Hiányoztál! – mondom neki.
– Ti is nekem, képzelhetitek.

6 Lásd a sorozat Választanom kell című kötetében.

 Megértően bólintunk. Milyen rossz lehetett neki ágyhoz
kötve, amíg mi táncoltunk! Betanulni egy ilyen nehéz szerepet,
aztán elorozzák előle, szörnyű lehet!
– És milyen volt… Alice? – kérdezi erőltetett közönyösséggel.
Ő lépett a helyébe, mindenki kitűnőnek találta. De nem
akarjuk, hogy ez bántsa, és csak annyit mondunk:
– Nem volt rossz.
– Ne gondolj erre! – próbáljuk vigasztalni.
– Ami elmúlt, elmúlt.
– Most újrakezded.
Sóhajt egy nagyot.
– Ne fáradjatok! Akkor is fáj, hogy nem lehettem ott az
Évszakok keringőjén.
Igaza van. Az elszalasztott alkalmat soha nem lehet pótolni.
De Victoria szánakozva bátorítja:
– Majd legközelebb!
Flavie arca kipirosodik, erőre kap, kinyitja a táskáját, és
rámolni kezdi a holmiját.
– Hát ez az! – kiáltja. – Amikor Camargo néni telefonált
anyukámnak, hogy jöjjek be ma, nem gondolkodtunk, hanem
igent mondtunk. Akkor is, ha az orvos ellenzi.
Néma csönd. Semmit nem értünk.
– Miről beszélsz? – kérdezi Elodie.
– Mondd már el!
Most ő nem ért semmit. A szeme csészealj nagyságúra
kerekedik.
– Hát nem értesítettek benneteket?
– Miről?
 – Táncolni fogunk, lányok! Január elsején, egy gálán. A
külvárosban.
– Megőrültél? – kiált fel Élodie.
– „Három megkopasztott és két megnyírt!” – tiltakozik
tréfálva Victoria. – Mindenki elutazott a szünidőre, úgyhogy
nem igazán értem, hogy adhatnánk elő.
Flavie vállat von.
– Szerinted én miért vagyok itt? Nekem is még inkább otthon
kellene pihennem, hogy jó formában legyek a suli kezdetére.
Ez logikus. A levegő megtelik feszültséggel.
– Isteni lenne… – motyogom.
Biztos ez volt Suzette néni problémája!
Sebtében átöltözünk. A türelmetlenség átjárja az egész
testemet. Nemsokára színpadon táncolunk megint! Bárcsak
tényleg igaz lenne!
Nagyon szeretném! Szükségem van rá!
Lökdösődve sietünk. Rohanás a táncterembe!
 7
Ha harc, hát legyen harc!

A lépcsőházban összefutunk, mi négyen, Zöldikék, két

Rózsaszín, akiket már jól ismerek, Roxane és Bérengére, egy kis
Fehér, Léah, és két fiú, Alex és Émile. Olyan kevesen vagyunk,
hogy mindannyian együtt megyünk órára. Ami pedig az
előadást illeti…
Elromlik a kedvem, és a többieké is.
– Szerintem Flavie téved – súgja nekem Victoria.
De a „kis betegünk” szökdécselve megy a sor elején. A
Nizsinszkij-terem ajtajában bókol. Camargo néni, kedvenc
Coppéliájával a karjában, az ajtóban vár minket; egészen halkan
beszél Torelli mesterrel, aki (szavamra!) egy idétlen szvettert
visel. Hatalmas, és látszik, hogy kézzel kötött! Olyasmi, amit az
ember mínusz tizenöt fokban vesz föl.
– Látod? Ez Suzette néni pulóvere! – súgja Émile.
– Hagyd már abba, te lökött!
Victoria és Élodie nevetve néznek rám. Szegény Torelli
mester, aki olyan finom és elegáns máskor, szinte eltűnik ebben
a barnásfehér gyapjúban, mintha valami hóembernek volna
felöltözve.
Kuncogni kezdünk.
– Látom, jó a kedvetek – jegyzi meg az igazgatónő. – Ennek
örülök.
 Ajkunkba harapunk, nehogy kitörjön belőlünk a nevetés, és a
rúdhoz szaladunk. Mi, Zöldikék egymás mögé állunk. A szép
Alex törülközővel a nyakában – mint a bokszolok –, tüntetőleg a
másik oldalra áll. Tizenöt évesen máris túl fontosnak érzi magát
ahhoz, hogy a kicsikkel keveredjen. Szegény bolond!
Émile is odamegy. Ez természetes, hiszen mindig vele
gyakorol. Mögöttük sorakoznak a „nagylányok”, a Rózsaszínek,
a kis Fehér pedig középen forgolódik, mint egy kisegér.
– Állj a Zöldikékhez, Léah – mondja Torelli mester.
Élodie és közém áll be. Hagytuk, hogy Flavie álljon előre,
mintha nem is hiányzott volna olyan hosszú ideig. Ezt
ajándékozzuk neki mi hárman, anélkül hogy megbeszéltük
volna. És látom Flavie egyenes tartásán, hogy örül neki.
Amikor mindenki megtalálta a helyét, Camargo néni – még
mindig Coppéliával a kezében – lassú léptekkel a terem
közepére megy. Torelli mester követi a tekintetével. Lehet, hogy
Suzette néni szerelmes belé, de Torelli mester viszont Camargo
néni „csodálója”, aki régi partnere. Éveken át volt a párja a világ
összes színpadán.
Úgy imádom a régi táncosokat! Ők nem közönséges
emberek. Legenda veszi őket körül: azok a csodálatos szerepek,
amiket eltáncoltak. Lépéseikben, fejtartásukban,
karmozdulataikban még mindig van valami. Azt hiszem, ezt
nevezik tartásnak.
– Figyeljetek ide! – szól Natividad Camargo zengő hangon.
Hegyezem a fülemet, még a lélegzetemet is visszatartom.
„Talán most… talán...”
 – Hogy még színesebbé tegyük egy külvárosi gimnázium
ünnepségét – folytatja az iskola igazgatója –, kérte, hogy
táncoljatok az előadáson.
Tehát igaz!
– Hú! – szól a szép Alex.
A tükörben Flavie győzedelmeskedve néz ránk.
– Igaz, hogy az utolsó pillanatban szóltak, de elvállaltam.
Tudnunk kell a rendelkezésünkre álló eszközökkel dolgozni,
hogy minden körülménynek meg tudjunk felelni.
– Január elsején fogunk fellépni – teszi hozzá végül.
– Az lehetetlen, tanárnő! – szól közbe a szép Alex. – Mégsem
táncolhatjuk el az Évszakok keringőjét! A Rózsaszín Fanny
hiányzik.
– Hát akkor nélküle táncoljuk el. Ha harc, hát legyen harc!
Majd előadunk néhány részletet, ennyi az egész! – válaszol neki
Camargo néni határozott hangon.
A szép Alex abbahagyja a háborgást, fekete szemei még
sötétebbnek tűnnek. A Zöldikék – köztük én is – pedig kórusban
ujjongunk.
– Jaj, de jó!
De azt nagyon sajnálom, hogy Zita és Alice nem lehetnek
velünk. Milyen kár! Viszont a gonosz Julie sem!7 Micsoda
megkönnyebbülés! Szabadságra ment az ellenségem. Nevetni
támad kedvem.
Szeretném látni, milyen képet vág majd, ha megtudja, hogy
nélküle táncoltunk! Biztos, hogy belesápad. A zongorista

7 Lásd a sorozat Zűrzavar a színfalak mögött című kötetében.

megjelenése helyreállítja a rendet. Vége a szárnyaló
gondolatoknak. Most táncolni kell,
Torelli mester leveti a pulóverét – túl meleg a munkához –,
majd kicsit rekedtes hangján vezényli a gyakorlatot.
– Kezdés, gyerekek! Plié8 minden pozícióban.
Beállok, koncentrálni kezdek.
Zene árad a teremben; a tánc iránti vágy pedig hangjegyről
hangjegyre nő bennem, átjárja az egész testem, biztonságérzetet
ad.
Jól érzem magam.

8 Plié: balettgyakorlat, térhajlítás.

 8
Levél apunak

Fax n° 578 09 45
Olivier Fabbri úr részére
Horus Hotel
Kairó (Egyiptom)

Drága Kicsi Apukám!

Nagyon hiányzol! Úgy szeretnék beszélgetni veled! Rengeteg

mesélnivalóm van. Még nincs két napja, hogy elutaztál, máris ezer
évnek tűnik. És hidd el, ezer év hosszú idő! Garance felajánlotta, hogy a
levelet faxon küldjem az irodájából, és most élek a lehetőséggel.
Először is nagy újság van: ismét közönség előtt fogok táncolni! A
részleteket nem írom, mert különben három oldal sem lenne elég, és
nem akarok visszaélni az ajánlattal. A lényeg az, hogy Aubry-sur-
Marne-ban9 lesz az előadás január elsején!
Örülök, hogy el leszek foglalva azon a napon. Így ahelyett, hogy fel-
alá járkálnék, és közben kutyául érezném magam, mert nem lehetek
veled, legalább a hivatásommal foglalkozom. Szerintem az mindenért
megvigasztal. Legalábbis akkor, ha az ember úgy imádja a foglalkozását,
mint én!

9 Aubry-sur-Marne: Párizs egyik külvárosa.

 Szóval táncolni fogok. És képzeld, a legjobb, hogy egy pas de deux-
t10.
Olyan szenvedéllyel írtam, hogy kipirosodott az arcom. Egy
pillanatra leteszem a tollam. A lámpa fénye sárgás kört rajzol a
papírra. Már az új szobámban vagyok, még mindig nagy a
rendetlenség. De inkább levelet körmölök apunak, mint rendet
csináljak. Fontossági sorrendben kell haladni.
Álmodozom.
– Pas de deux…
Életem első páros szereplése. Erre nem számítottam, de Nati
Camargo most így határozott. És amikor ő határoz… akkor nincs
más hátra, mint teljesíteni. Mégis van valaki, aki fura képet vág a
dologhoz, és kelletlenkedik.
Ismét nekifogok az írásnak:

Azt a pas de deux-t fogjuk eltáncolni, amit az Évszakok

keringőjében te is láttál. Akkor Alexandre Hansen – a szép Alex – és a
Rózsaszín Fanny táncolta. És most én helyettesítem Fannyt! Persze
csak most az egyszer, de már ez is valami. Mit szólsz? Büszke vagy a
lányodra? Én nagyon örülök.

De azért… félek is egy kicsit. A szép Alex bosszankodott.

Nem szólt egy szót sem, de elég volt a megvető tekintetét látni.
Mintha én ügyetlen volnék!
Ezt nem tudom, hogy megírjam-e. Apu messze van. Hogy
emiatt is aggódjon! A tollam kupakját rágcsálom; rossz érzés,

10 Pas de deux: két személy által táncolt lépéskombináció.

hogy nem mondhatok el mindent. Kopognak az ajtón, én meg
majdnem a plafonig ugrom az ijedségtől.
– Asztalhoz! – kiáltja Émile.
– Egy pillanat! Befejezem a levelet, és jövök! – felelem torkom
szakadtából.
Még gyorsan leírom:

Na jó. Vacsora! Mennem kell, drága kicsi apukám. Remélem, jól

érzed magad Kairóban, és hamar találsz lakást. Addig faxolok egy
halom levelet a hotelba. Válaszolj hamar! Nagyon várom! Remélem a
postás ott nem teveháton közlekedik… Úgy várom már, hogy írj!

Ölellek,
szeretlek, a te Ninád

Amikor kis szívecskéket rajzolok az aláírásom köré,

észreveszem, hogy valami hiányzik a levelemből. Valami
nagyon fontos kimaradt. A végére írom.

Ui.: Millió puszi Odile-nak. Nemsokára írok neki is.

 9
Camargo néni ajándéka

Amikor korán reggel kilépünk az utcára, igazi decemberi

hideg fogad. Aprócska fehér pöttyök keringenek a szürke utcán.
– Klassz! – kiált Émile. – Havazik!
– Ugyan már! Ezek a kis micsodák nem igazi hópelyhek.
– Még nem, de nemsokára igazán esni fog a hó.
Hevesen hadonászik.
– Bárcsak csinálhatnánk egy nagy hóembert!
„Csecsemők” kívánnak ilyesmit – jut eszembe. Néha az az
érzésem, hogy sokkal-sokkal idősebb vagyok Émile-nél.
Mintha nem is kettő, hanem legalább tíz évvel lennék
idősebb!
Különösen ma reggel…
A szép Alexszel kell próbálnom a pas de deux-t! Majdnem
szólista szerepem lesz, és egy kicsit félek a partnerem miatt.
A „kisöcsém” oldalba bök.
– Ne vágj ilyen képet, Nina! Bár nem úgy néz ki, de hidd el, a
szép Alex rendes fiú.
– Már megint mindent kitalált! Ez az Émile… micsoda fej!
Egyszer kisgyerek, máskor bölcs.
– Ha nem úgy néz ki, hogy rendes, az olyan, mintha nem is
volna rendes.
 Logikus, nem? Émile-nek tátva marad a szája. A Camargo-
iskola felé kanyarodunk. És kit látnak szemeim? A szép Alex az
ellenkező irányból érkezik anyukájával, Hansen nénivel, aki a fél
életét az iskolában tölti, mintha a fiacskája még mindig az első
ugrásoknál tartana. Vigyáz rá, kényezteti, a kisfia azonban az
iskolában a nagyfiút játssza… Igazán siralmas alak.
Egyszerre érünk a kapuhoz.
– Szia, Alex! – köszönti Émile.
– Szia, kis taknyos – válaszol fölényesen.
Én alig hallhatóan köszönök. Alex anyukája rám mosolyog.
Ő pedig tudomást sem vesz rólam. Annál jobb! Émile és én elöl
megyünk, hallom, ahogy a hátam mögött sustorog:
– Látod? Ezzel fogok táncolni.
Ez… én volnék! Mintha kaviccsal dobtak volna meg, ez a kis
szó nagyot üt rajtam.
Ezt soha nem bocsátom meg Alexnek.

Az előtérbe érve Suzette néni rögtön lecsap rám.

– Az igazgatónő vár téged az irodájában, Nina Fabbri.
Megint összeszorul a gyomrom. Mit akar Camargo néni? Az
agyam szélsebesen forog: talán meggondolta magát az éjszaka…
és úgy döntött, hogy nem való nekem a szóló szerep… és hogy
inkább egy Rózsaszínnek vagy Zöldikének vagy Fehérnek adja a
szerepet… Rosszat sejtek.
– Most rögtön? – kérdem.
– Hát persze. Nem teára vár!
Alex gúnyosan nevet a hátam mögött. Meg sem hallom, de
sötét pillantást vetek Suzette nénire. Mindig a megjegyzései!
Egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy üssön rajtam. Mi baja
van velem?
Lenyelem ezt a felesleges kérdést, és a folyosó végére
szaladok. A főnökasszony irodája be van csukva. Kopp-kopp!
– Tessék!
Benyitok, és udvariasan bókolok.
– Kezicsókolom, tanárnő, hívatni tetsz… Vau! – szakít félbe
Coppélia, és hozzám szalad.
Megfeledkezem az illemről, és lehajolok, hogy
megsimogassam. A hátára fekszik, és elégedetten nyüszít. Az
asztal mögött Camargo néni gyermekesen felkacag. Milyen fura!
Azt gondolom, hogy a tisztes korú felnőtteknek mindig
komolynak kellene maradniuk. Annyi szomorúságot láttak már
életükben…
– Ülj le, Nina – mondja végül.
Remegő lábakkal engedelmeskedem.
– Valami baj van, tanárnő? – kérdem félve.
Nincs kedvem várni! Meg akarom tudni a sorsomat.
Gyorsan! Meglep a válasza.
– Baj? Nincs. Csak tudni szerettem volna, hogy érzed magad,
kicsi Ninám, apukád elutazása után.
– Jól vagyok… – hebegem.
Nem térek magamhoz. Annyira kedves a… hogy is
mondják? Ja, igen, az aggodalmaskodása. Nagy szemeket
meresztek a régi csillagra. Szóval… nemcsak a tánc érdekli,
hanem a gondjaikkal küszködő kis táncoslányok is?
– Képzelem, hogy nem lehet könnyű dolgod – folytatja
halkan. – Egyedül vagy.
 – Nem teljesen.
– De igen.
Nem egészen értem. Furcsa fordulatot vesz a beszélgetésünk,
de nem merek erősködni, hogy ott vannak nekem Legat-ék,
Gardelék, Gérard és Magali… és mindazok, akik segítenek
nekem, hogy ne legyek egyedül.
– A művész mindig egyedül van, drágám. Hozzá kell szokni.
De veled előbb történik meg, mint a többiekkel – folytatja
szomorkás hangon.
– Én választottam.
Tetszik neki a válaszom, látom rajta. Borostyánszínű szeme
kivilágosodik.
– Ezért választottalak téged – mondja. – Először
ösztöndíjasnak, aztán ehhez a pas de deux-höz. Minél többet
dolgozik az ember, annál kevésbé boldogtalan… a
művészvilágban.
– Azt észrevettem, tetszik tudni… – motyogom.
Ismét elneveti magát. Most már igazán nem értem, min
nevet. Zavartan állok föl.
– Ne tessék haragudni, de mennem kell. Torelli mester vár.
– Igazad van, szaladj csak!
Rámosolygok.
– Nati néni, megígérem, hogy megmutatom nekik!
– Felesleges ígérgetned, bízom benned.
A felhők között érzem magam. Csodálatos ajándékkal lepett
meg.
Bízik bennem.
 Ezt a mondatot az agyamba vésem, mint egy kincset, ami
tömör aranyból van. Látható és láthatatlan fétiseim közé teszem,
és amikor rossz a kedvem, előhúzom a titkos ládikámból. Úgy
fog ragyogni, akár egy csillag.
„Bízom benned.”
Egyszeriben már nem felek semmitől! Kit érdekel a szép
Alex, és hogy gonoszan eznek nevez!
 10
Egy „nem túl kedves húzás”

– Jól figyelj, Nina!

A Taglioni-teremben vagyunk. Az óra után Torelli mester
megmutatja, mit kell majd táncolnom a gálán. A többiek is
figyelik, hiszen ebből is lehet tanulni.
Egy kicsit zavarban vagyok, ott, középen, egyedül. Eddig
mindig csoportban táncoltam; életemben először szegeződik rám
minden tekintet.
Furcsa érzés.
Milyen lesz a nagy napon?
– Piqué, soutenu, chassé… – magyarázza Torelli mester –,
pirouette11!
Mulatságos látni, ahogy az öregúr a fiatal és szerelmes
parasztlány, Dorina bőrébe képzeli magát. Fehér sörénye
egészen összekuszálódott tőle. De nem nevetek. Ellenkezőleg,
nekilátok a munkának.
A kezemmel táncolva tanulom meg a lépéseket, mintha azok
volnának a lábaim. Ez egy nagyon régi módszer a lépések
elsajátítására. Amint a fejembe mentek, már maguktól
átmásznak a figurák a lábamba.
- Macskaugrás… Pas de bourrée12 felül és alul…

11
Piqué, soutenu, chassé, pirouette: balettlépések és forgás.
 A hátam mögött a Zöldikék és a Rózsaszínek is gyakorolják,
még ha ők nem is fogják ezt a részletet táncolni. Minél többet
gyakorol az ember, annál jobb. Émile, Léah és a kis Fehér pedig a
sarokban ülve figyelnek árgus szemekkel.
Nagyon tetszik a lépéskombinációm.
Jól fogom táncolni, tudom. Mindenesetre megteszek minden
tőlem telhetőt. Ma felveszem a piros spicc-cipőmet, így éppen be
fogom törni a nagy napra. Szerencsét fog hozni, remélem.
– Rajtad a sor, Nina! – kiáltja Torelli mester.
A lányok hátrébb húzódnak a rúdhoz, hogy helyet
hagyjanak nekem. A kicsik úgy bámulnak, mintha máris az
előadáson volnának. Ez felbátorít. Csak a szép Alex nem vesz
rólam tudomást. A terem végében gyakorolja a szerepét, és
olyan keserű képet vág, hogy na! Tekintettel arra, hogy én még
nem vagyok a Rózsaszín Fanny szintjén, Camargo néni
leegyszerűsítette a duónkat, és Alexnek most hozzá kell szoknia
az új lépéskombinációhoz. Látszik, hogy idegesíti, de engem már
nem érdekel.
Egyelőre még nem táncolunk együtt. Azt a részt gyakorolom,
amikor Dorina megszökik, hogy az ünnepségre menjen, és
amelyben Amaury uraság keresi őt.
Milyen kár, hogy végül meg is találja! Én megvolnék a jelenet
nélkül. De akkor nem volna pas de deux. És ez baj volna, hiszen
olyan szép!

12 Pas de bourrée: balettlépés

 Elhallgat a zene, én is megállok. Mosolyogni igyekszem,
közben aggódva nézek Torelli mesterre. Kedvesség csillan meg a
szemében.
– Nem rossz, Dorina.
De jó, hogy a szerepbeli nevemen szólít! Rámosolygok. De a
szép Alex dühöng a sarokban.
– Ő… Dorina? Hát ez fájna.
A tanárunk összerezzen. Meghallotta. Reménykedem, hogy
reagálni fog… hogy a védelmemre kel… de hallgat. Csalódottan
hajtom le a fejem.
– Gyerünk, szerelmesek – kiáltja –, próbálunk!
Partnerem felugrik, mintha darázs csípte volna meg. Én is.
Ez a birkatekintetű idétlen alak lenne a szerelmes? Inkább a
halál! De Torelli mester a szerepeinkről beszél természetesen.
Erőt veszek magamon, megpróbálok Dorina bőrébe bújni, aki
epekedik Amaury uraságért… Amaz csoszogva közeledik.
„Nagyon” vonzó a partnerem…
– Meglátod őt, és menekülni próbálsz – mondja Torelli
mester. – De ez csak játék, természetesen. Csak azért, hogy utána
rád találjon.
– Ez tényleg tiszta komédia – jegyzi meg a szép Alex
gúnyosan.
Vettem az üzenetet. Azt jelenti: igazából soha nem fogok
utánad menni. Úgy teszek, mintha nem érteném. Jobb is,
különben csak összevesznénk, holott úgy kell tennünk, mintha
szeretnénk egymást. Kész csapás!
Torelli mester a karunknál fogva vezet bennünket a
helyünkre.
 – Dorina ide, és hátat fordítasz neki. Amaury, te pedig ott
keresed őt. Aztán a bújócska után középen találtok egymásra,
egymással szemtől szemben.
Alex az égre emeli a tekintetét erre a gondolatra.
– Próbálj egy kicsit jobban közreműködni – szólítja meg
Torelli mester. – Nem táncolhatsz egész életeden át a Rózsaszín
Fannyval.
Oda szúrt, ahol a gyenge pontja van.
– Csak… hozzá vagyok szokva – hebegi Alex elvörösödve.
– Az a legrosszabb. Alkalmazkodj az újdonsághoz, attól
fogsz fejlődni.
Torelli mester megfogja az államat.
– Nézz ide, Alexandre! – mondja. – A kis őzikearcával olyan
csinos a mi kis Ninánk! Legyél büszke, hogy vele táncolhatsz!
Micsoda szégyen! Azt sem tudom, hova nézzek. Még jobban
elvörösödöm, mint Alex. A „közönség” felől kuncogás
hallatszik, ami elég idegesítő. A tanár elhallgattatja őket.
– Elég a nevetgélésből, és most munkára!
Elindítja a magnót. Es hogy Amaury megértse, hogy
szeretem, megpróbálok elszökni előle, apró lépésekkel futva.
Még-hogy ez a szerelem! Kicsit bonyolult szerintem.

– Isteni voltál! – gratulál Émile, amikor elhagyjuk a

tánctermet.
Jó, ha van az embernek szurkolója, legalább egy. Különösen,
hogy el kellett viselnem a szép Alex kelletlenkedését. Normális
esetben az együtt táncolás megteremt valamit két ember között,
de vele ez nem történt meg.
 A Zöldikék sugdolóznak.
– Micsoda jégcsap!
– Úgy tartott téged, és úgy forgatott, mintha esernyő volnál,
szegény Nina.
– Köszönöm szépen.
Alex félrelök bennünket az útból, hogy megelőzzön a
lépcsőházban, és leszalad a lépcsőn.
– Mit csináltál vele? – kérdezi Victoria.
Felidegesít.
– Azt csináltam vele, hogy nem én vagyok a Rózsaszín
Fanny. Ennyi az egész.
– Majd kiheveri.
– Meglátod, holnap rendesebb lesz, lefogadom! Addigra
hozzászokik a gondolathoz.
– Még hogy hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy velem
táncoljon – mondom felháborodott hangon.
Nehéznek érzem a szívem. A gonosz Julie után most a szép
Alex. Megint harcolnom kell valakivel.
Fárasztónak találom, és a kedvem is elveszi.
De talán ez a mesterség hátulütője… végül is.
Amíg mi gyakoroltunk, nagy hó esett. Az utcára kiérve
Émile-lel vattatakaróban lépkedünk.
– Isteni! Megcsinálhatod a hóembert, Mimiké!
– Már nincs kedvem – morogja.
– Mi a bajod?
– Nem tudom, hogy elmondhatom-e neked, Ninuka, mert
valójában egy nem túl kedves húzásról van szó rád nézve…
bizonyos értelemben.
 Megragadom a karjánál fogva.
– Ha nem túl kedves rám nézve, akkor éppen hogy el kell
mondanod! Különben csak rágódni fogok, és az még rosszabb.
– Oké.
Rászánja magát. Egészen halkan beszél, a cipőnk alatt ropog
a hó, ez érdekes zenei kíséretet ad a hangjához.
– A szép Alex lerohant a próba után, emlékszel? Hát én
követtem. Vagyis nem egészen őt követtem, hanem csokiért
mentem az automatához. De amikor elmentem Camargo néni
irodája előtt, az ajtó nyitva volt, úgy maradt Alex után.
Kezdek rosszul lenni, Emilé pedig egyre zavartabbnak tűnik.
– Nagyon ideges volt Alex, hangosan beszélt az
igazgatónővel – folytatja.
Tessék. Érzem, hogy most jön a „nem túl kedves húzás”.
– És mit mondott… ez a neveletlen fráter? – kérdem
izgatottan.
– Hogy ez lehetetlen… Hogy nem táncol a Rózsaszín Fanny
nélkül. Hogy megvan neki a telefonszáma a hegyekben, hogy
Fanny visszajöhet, és hogy fel fogja hívni.
– Hát nem megmondtam? Egyáltalán nem rendes –
nyöszörgöm fájdalmas hangon. – És akkor Camargo néni pedig
azt mondta, hogy rendben van, ugye? – siettetném a választ,
amitől félek.
És íme, hogyan lopják el az embertől élete első igazi táncos
szerepét.
– Nem – mondja Émile.
– Hogyhogy nem?
– Nem, nem azt mondta.
 – Hanem mit?
– Azt mondta neki, hogy ne üsse bele az orrát mindenbe –
meséli Émile.
Elájulok! Ezt mondta neki?! A híres csillag megmondta neki.
A Fehér Hattyú megmondta neki. Felszabadultan nevetni
kezdünk, és hógolyókat kezdünk gyúrni. Hócsatázunk és
kergetjük egymást. Nagyon jól mulatunk!
De egy könnycsepp remeg a szemem sarkában.
Camargo néni igazán szeret engem.
 11
Január elseje

Telefoncsörgés ébreszt fel.

Csrr! Csrr! Csrr! A lakásban néma csönd, senki nem mozdul.
Még majdnem sötét van. Biztosan nagyon korán van. Csrr!
Hirtelen kipattanok az ágyból, az előszobába szaladok, hogy
fölvegyem a kagylót.
– Halló?
És meghallom azt a hangot, amit ezer közül is felismernék.
– Én vagyok az, Őzikém.
– Apu!
Egy pillanatra azt gondolom, „visszajött”.
– Hol vagy?
– Hát Kairóban – feleli meglepetten.
Micsoda buta csalódás! Mintha nem tudnám!
– Én akartam először boldog, sikerekben gazdag új évet
kívánni neked.
– Neked is! – felelem.
Hirtelen sírni támad kedvem. De apu megköszöni a faxot,
amit már sokszor elolvasott, és már jobban érzem magam.
Elmesélem neki, hogy milyen jól telt a szilveszter Legat-éknál.
Hatalmas pizzákat ettünk természetesen gyertyafénynél, aztán a
bútorokat félretoltuk, és bemutatót tartottunk Garance-nak.
 – Émile és én éjfélig táncoltunk! Isteni volt. Aztán, amint az
óra elütötte a tizenkettőt, megpusziltuk egymást, és
gyerekpezsgővel koccintottunk.
– Szóval jól kezdődik az éved, drágám.
– Jobb lenne, ha itt volnál.
A torkát köszörüli.
– Igen, Őzike, tudom. Nekem is jobb lenne, ha te itt volnál.
Egy pillanatra elhallgatunk.
– A nagy pillanatban teljes szívemmel veled leszek ma –
folytatja apu.
A nagy pillanat az aubryi előadás. Úgy örülök, hogy eszébe
jutott! Ha belegondolok, hogy apu a tenger másik oldalán van, és
ma délután egy kicsit mégis velem lesz…
– Pontban délután öt órakor gondolj rám nagyon erősen!
Előtte a többiek táncolnak.
– Majd elmeséled – mondja. – írj hamar!
Ennyi volt. Mindjárt leteszi. Érzem a hangján.
– Odile sokszor csókol – teszi hozzá.
– Én is őt – felelem gépiesen.
– Akkor, szia, Őzikém!
Egy puszi repül Párizsból és Kairóból, a Földközi-tenger
fölött találkoznak. Apu csókja az én arcomon pihen, az enyém
pedig az övén.
És egyszerre tesszük le a kagylót.
 12
Mo

Legat-ék és én RER-rel13 megyünk Aubry-sur-Marne-ba. Az

üres utcákban a hideg szél himbálja a szilveszteri lampionokat.
Végre megérkezünk a Jurij Gagarin Gimnáziumba.
A szürke udvaron egy kocka formájú betonépítmény áll, a hó
térképet rajzol az udvar kövezetére, amit Emilé rögtön
felfedezett. Afrika csücskéből egy ugrással Olaszország
csizmájánál termünk – mutatja. A bejárathoz érünk.
Fura helyen fogunk táncolni!
Itt kell táncolnunk, mégpedig jobban, mint valaha. Itt
nincsenek hozzászokva a klasszikus baletthoz. Nem lesz könnyű
megnyerni a tetszésüket és meghódítani a közönséget. Remélem,
sikerülni fog. Örülök az újabb kihívásnak.
Telve vagyok energiával. Először is azért, mert apu
telefonált, másodszor azért, mert szerintem isteni dolog tánccal
kezdeni az évet. Harmadszor pedig, mert teljesen meg tudtam
feledkezni Alex disznóságairól. Legalábbis pillanatnyilag.
Émile nekiiramodik. A bejárat mellett a koszos hó egy
halomba van összekotorva.
– Megvárlak a Titanic jéghegy csúcsán! – kiáltja, és a
hóbuckára ugrik.
Garance óva inti.

13 RER: a HÉV-hez hasonló járat Párizsban.

 – Vigyázz, drágám, most nem kellene…
Késő! Émile máris elterült a koszos hóban.
– Nagyon ügyes! — ironizál a mamája. – Pont most
produkálod magad.
Émilé a szégyentől elsápadtan tápászkodik fel. A térdén
kilyukadt a farmer, alatta egy folt piroslik.
– Gratulálok, ráadásul még vérzel is!
Garance kézen fogja.
– És most mi lesz?
Bárcsak Suzette néni magával hozná az elsősegélyládát!
Garance becipeli őt az épületbe, én is zavartan követem őket.
Szegény Mimikém nem mer sírni, de biztosan piszok rosszul érzi
magát. Körülnézünk, Suzette néni sehol.
Rengetegen vannak az előtérben. A nagy hirdetőtáblán ez
olvasható:

ÚJÉVI ÜNNEPSÉG
Ingyenes előadás mindenki számára
Fellép:
a CM csibék
a Gaga-Hip-Hop táncműhely és
a Camardo-balettiskola

Nahát! Fojtogat a düh!

– Úgy van kiírva, hogy Camar… do!
– Jól kezdődik – mondja Garance síri hangon.
Ekkor tűnik fel Suzette néni, hatalmas léptekkel szeli át a
tömeget, előtte egy ősz hajú férfi halad.
 – Huh! Itt van.
– De mi lelte? Úgy látom, ideges.
– Torelli mester biztosan nem az ő pulcsiját viseli –
viccelődik Émile.
Elnevetem magam. Látjuk, amint a kövér férfi filctollat nyújt
át Suzette néninek, ő pedig bosszús mozdulattal kijavítja a
nevetséges hibát. A nem kívánatos d-re hurok kerül, így a híres
iskola visszanyeri méltó nevét.
A gondnoknő észrevesz bennünket.
– Fabbri, Legat! Na végre! Már mindenki az öltözőben van.
– Sajnálom, Suzette asszony, de ma ritkábban járnak a
járművek. Várnunk kellett. Ráadásul a fiam megsebesült –
válaszol Garance rezzenéstelen arccal.
Suzette néni az égre emeli a tekintetét.
– Egyre jobb!
– Be kellene kötözni a sebét.
– Valóban?! De mivel? Nincs nálam semmi.
– Nem hozta el az elsősegélydobozt?
– Elfelejtettem. Tudhatja, Legatné, hogy nem csak erre kell
odafigyelnem. Sajnálom.
Fölemeli a hangját. Egyre több fej fordul felénk. Egy kövér
úriember hirtelen odajön és bemutatkozik.
– Bonaventure úr vagyok, a gimnázium igazgatója.
Garance kezet fog vele.
– Ne aggódjon – nyugtatja –, az orvosi szoba nyitva van.
Majd valaki odakíséri a fiút, és minden rendeződik.
Hátrafordul, és int valakinek.
– Mo!
 Egy barna hajú fiú válik ki a csoportjából. Olyan típusú, mint
a szép Alex – azaz ő is szép. Odajön hozzánk, rám mosolyog.
Viszonzom.
Az igazgató karon ragadja.
– Mohamed a csoport egyik legjobb táncosa – mutatja be. –
Van itt Aubry-ban egy táncműhely, ahol egész ügyesek a hip-
hop műfajban.
Suzette néni lebiggyeszti az ajkát.
– Ez vadembereknek való tánc… – morogja.
De Bonaventure úr nem hallotta meg. Éppen azt magyarázza
Mónak, hogy mi történt, és a gondozására bízza Émile-t. Garance
elkíséri őket.
– Veled jöjjek? – fordulok a „kisöcsémhez”.
– Még mit nem?! – vág közbe Suzette néni. – Neked most
dolgod van! Egy óra múlva úgy kell kinézned, mint egy
táncosnő, ha lehetséges. Úgyhogy gyere csak velem!
Nincs helye feleletnek, igaza van. Követem. Hallom, ahogy
morog:
– Hip-hop! Hát még mit nem! Micsoda vadember-tánc!
„Vadember vagy sem, ez a Mo igazán rendes fiúnak látszik!”
– Ezt kellene mondanom, de inkább hallgatok. Ismét úrrá lesz
rajtam az izgalom. Nem Suzette néni miatt, hanem a tánc miatt.
Öt percre megfeledkeztem róla, és most ismét eszembe jutott. A
fejemben a lépéskombinációmhoz tartozó dallam zeng. A
lépések kavarognak a fejemben. Bárcsak egyet se rontanék el!
 Titokban megérintem a medálomat a dzsekim alatt.14
Ez megnyugtat. Ma is meg fog védeni.
Tudom jól.

14A medál: a szív alakú arany medálban Nina anyukájának a hajtincse van elrejtve.
Mindig a nyakában viseli.
 13
A balett és a hip-hop

Ahogy az öltözőbe érek – ami közvetlenül az előadás

színhelyéül szolgáló tornateremből nyílik gondolkodás nélkül
felkiáltok:
– Hát ez nem kifejezetten művészöltöző!
Komor helyiség, mint az öltözők általában. Neonlámpa,
kőpadló, mosdók és hypó-szag. Ráadásul zsúfolt is, mivel az
összes táncoslány (a két Rózsaszín, a Zöldikék és a kis Fehér) az
anyukájukkal jöttek, akik ez alkalommal öltöztető kisasszonynak
léptek elő.
„Mindenki az anyukájával jött, kivéve engem.”
Habár! Senki sem sejti, de én tudom, hogy itt van velem,
egészen közel az én anyukám is. Neki fogok táncolni. Már vár
rám a lila tüllruhám…
A hátsó fal mentén álló fogason lóg a többiekével együtt.
– Milyen furán festenek itt! – motyogom.
– Most nem a Noverre Színházban vagyunk. Próbálj már
meg beletörődni, hercegnő! – szurkálódik Suzette néni.
Annyira idegesítenek a megjegyzései! Egyszer majd én is jól
megmondom neki: ne üsse bele az orrát! A Zöldikék fogadtatása
megvigasztal.
– Megjött a mi csillagunk!
– Szia, Nina!
 – Nem izgulsz?
Lekopogom.
– Ne beszéljetek róla, mert akkor még jobban fogok izgulni!
– Szerintem éppen az mulasztja el.
– Mindenesetre én félek! – nyöszörgi Flavie.
Anyukája, aki éppen őt öltözteti, kérlelni kezdi:
– Ne gondolj rá, mert összeakadnak a lábaid.
– Egyél inkább egy kis csokit!
Mindenki elneveti magát. Ez a Victoria!
Sosem fog megváltozni! Egy falat csokitól felderül az arca.
– Ejnye, nem lenne szabad – korholja a nagymamája.
– Mást sem mondok neki! – folytatja Suzette néni.
– Mindenki a maga módján semlegesíti a félelmet –
védekezik a Zöldike.
Talán igaz, de az én félelmem nem tágít; izzad a tenyerem,
zakatol a szívem. Életem első pas de deux-je…
Kicsomagolom a holmimat, és halkan megkérdem Élodie-t.
– Megjött már a szép Alex?
– Igen. De képzeld, a legjobb, hogy csak egy fiúöltöző van, és
a hip-hop táncosokkal együtt kell öltöznie!
– Na és?
– Mivel ő máris tánccsillagnak képzeli magát, jobbra
számított. Sejtheted, milyen képet vág!
Az égre emelem a tekintetem. Micsoda idióta!
– Na, lányok – szól Élodie anyukája –, ahelyett, hogy
másokkal foglalkoztok, fessétek ki magatokat!
Suzette néni rátesz egy lapáttal.
 – Igyekezzetek! Torelli mester negyedóra múlva vár
benneteket a színpadon. Mellesleg be is melegíthetnétek a tánc
előtt!
Mintha mi nem tudnánk! Victoria nyelvet ölt rá, a háta
mögött. A markunkba nevetünk. És ahogy öltözködünk, egyre
jobban elhatalmasodik rajtunk az idegesség. Izgatottságunk
egyikünkről a másikra terjed, még az anyukák is elkapják. Léah
anyukája óvatosan virágkoszorút tesz a kislánya fejére, aztán
körbenézi, amikor az ajtó kitárul. Három fiú jelenik meg az
ajtóban. Léah anyukája ijedtében elengedi kislánya frizuráját.
– Bejöhetünk?
– Még csak az hiányozna! – sikolt fel Suzette néni. – Ez itt a
balettos lányok öltözője.
Szerintem ezt ők is tudják. Éppen ezért jöttek ide. Nem
minden sarkon találkozik az ember tüllruhás lányokkal.
Kedvesen nevetgélnek, egyikőjük nyíltan rám mosolyog, mint az
előbb az előtérben.
Mo az.
Suzette néni becsukja előttük az ajtót.
– Még ilyet!
A sarokban púderező két Rózsaszín hirtelen előbújik.
– Ezek biztosan a hip-hopos fiúk voltak – mondja Roxane.
– Nem rosszak – folytatja Bérengére.
Suzette néni összerezzen.
– Látjátok hova vezet, ha az ember a külvárosba megy
táncolni. Én figyelmeztettem a főnökasszonyt.
A mamák gondterhelten néznek össze.
 „Tényleg, nagyon rendesnek látszik ez a Mo” – mondom
magamban, és alig várom, hogy lássam táncolni.

A tornaterem változik át színházzá? Nem is hasonlít!

Legalábbis nem nagyon. Nincsenek páholyok: csak padokat
állítottak fel. Nincsenek színfalak: csak egy függöny választja el a
színpadot az öltözőktől, ahonnan a szereplők bejönnek. A
színpad inkább egy bokszringre emlékeztet.
Itt kell majd táncolni.
– Muszáj, és táncolni is fogunk – mondta Torelli mester.
A bemelegítés után a camargósok visszaözönlenek a függöny
mögé. A harisnyánkra lábszárvédőt és vastag zoknit húzunk.
Nem szabad, hogy kihűljenek az izmaink. Mulatságos látvány az
álomszép tüllruha és az ócska gyapjúholmikból álló együttes.
Az iskola pedellusa a gépmester szerepét kapta. A mozgó
korlátot a „színfalak” felé tolja, a nézők pedig már szállingóznak
a terembe. Mekkora zajt csapnak! Nevetések, kuncogások,
gyereksírás hallatszik… szóval van hangulat…
– Ninuka!
Megfordulok.
– Mit akarsz, Mimike?
Az igazat megvallva most nincs sok kedvem beszélgetni a
lámpaláz miatt. Még mindig félek, sőt egyre jobban. De erőt
veszek magamon.
– Most már nem fáj a lábad? – kérdezem.
– Egyáltalán nem.
Fehér harisnyáján keresztül átlátszik a sebtapasz sötétebb
színe.
 – Mo nagyon rendes volt —mondja nekem. – Ott maradt
velem a betegszobában.
– Igen, tényleg rendes tőle – adok igazat neki.
Ebben a pillanatban abszolút nem érdekel a szóban forgó
Mo! Oké, rendes fiú… de most a szép Alexre gondolok. Bárcsak
sikerülne a pas de deux! Titokban rápillantok. Amaury
jelmezében olyan idegennek és gondterheltnek tűnik. Fehér
harisnya és lobogó ing van rajta, fölötte egy vastag pulcsi,
hasonló a Suzette néni gyártmányához.
– Figyelj csak!
Összerezzenek.
– Mi van már megint, Émile?
– Képzeld, Mo megkérdezte, hogy hívnak téged.
– És megmondtad neki?
Aggódó arccal néz rám.
– Nem kellett volna?
– Miért ne? Teljesen mindegy.
Jólesik, hogy ez az idegen érdeklődik irántam. Ha kíváncsiak
vagyunk valakinek a nevére, az az érdeklődés jele, sőt, talán a
rokonszenvé is. Ha meglátom a szép Alex mogorva
arckifejezését, pláne szükségem van a baráti érzésre.

A függöny mögött hirtelen csönd lesz. Bonaventure úr

beszéde hangzik a hangszórón; boldog új évet kíván a nézőknek,
majd előre is köszönetét mond a CM csibéknek, a Gaga-Hip-Hop
táncműhelynek és kiváltképp a Camargo-balettiskolának, aki a
párizsi előadás után most itt fog bemutatni néhány részletet az
Évszakok keringőjéből.
 – Fogadjuk őket hatalmas tapssal!
A közönség eleget tesz a felszólításnak. A magas mennyezet
alatt csak úgy visszhangzik a tenyerek csattogása. A Zöldikék a
függöny résénél tolakodnak, hogy lássák, ami a teremben folyik.
A „díszpáholyban”, mely néhány bársonyszékből áll, Camargo
néni trónol ragyogó karácsonyi ünneplőjében, mellette Torelli
mester ül.
– Nem vette föl a szerelme pulcsiját… a hálátlan! – súgja a
fülembe Élodie.
Nevetgélünk.
– Pszt! – sziszeg Suzette néni. – Egy kis komolyságot,
Zöldikék!
Állandóan a sarkunkban van, és ügyel, hogy minden
rendben menjen. De ott van Flavie anyukája is, azzal az
ürüggyel, hogy Suzette néninek segít, jött a kislányát
pátyolgatni. A többi mama a nézőtéren foglalt helyet. A
fiúöltözőből a csukott ajtó ellenére is kihallatszik a hip-hop-
táncosok lármája.
– Micsoda banda! – méltatlankodik Suzette néni.
A hangja belevész a felharsanó zenébe.
Kezdődik az ünnepség.
 14
A tánc örök!

Az ünnepség hosszúra nyúlik, túlságosan is hosszúra. A CM

csibék karaoke számát visszatapsolták. Borzasztó! A teremben
iszonyatos a hangzavar. Tapsol és tombol a közönség.
Élodie és én megunjuk a kukucskálást, átadjuk a helyünket,
és sétálni indulunk a folyosórá.
– A végén még kihűlnek az izmaink.
– Nem melegítünk egy kicsit?
– Itt a kövön? Kificamítjuk a bokánkat.
– Akkor csak néhány dégagé-t15 csináljunk.
Elkezdjük… aztán kitör belőlünk a nevetés. Két pompás
tüllruhába öltözött lány ezen a siralmas helyen… megérne egy
fotót! Milyen kár, hogy senki nem hozott fényképezőgépet.
Elmúlik a nevetési rohamunk, ismét nekilátunk a gyakorlásnak.
A példánk ragadós; az összes camargós melegíteni kezd, még a
kicsik is.
– Jól van, lányok – mondja Suzette néni –, ez profi
táncosokhoz méltó viselkedés.
Végre örül valaminek! Még a szép Alex arca is felvidul.
Szavamra! Csak nem rám mosolyog? Úgy tűnik… igen! Nem
hiszek a szememnek. A teremben elhallgat a zene. Már csak
távolról jövő hangok és padcsikorgás hallatszik. Ez a két szám

15 Dégagé: balettgyakorlat.
közötti szünet. A mikrofon hirtelen recsegni kezd. Bejelentik a
műsor folytatását, a Gaga-Hip-Hop csoport következik.
– Ezt meg kell néznünk! – súgom Élodie-nak.
Abbahagyjuk a bemelegítést. Nyílik az öltöző ajtaja, és
halljuk a biztatást.
– Gyerünk, fiúk, ne izguljatok! Ne hagyjátok magatokat!
Tartani a ritmust!
Bizonyára az ő „Torelli mesterük” is tanácsokkal látja el őket
az utolsó pillanatban. Nahát… úgy érzem, ezek a szavak
ugyanúgy illenek a baletthez is. Talán minden tánc hasonló, még
ha az első látszatra nem is az?
– A színpadon a Gaga-Hip-Hop! – recsegi a mikrofon.
Tágra nyílik az öltöző ajtaja, melyben négy félmeztelen fiú
jelenik meg, a lábukon tornacipő, és piros melegítőnadrágot
viselnek; arcukon harci festékcsíkok díszelegnek. A mi baletthez
sminkelt fiúink mellett igen furcsán festenek.
– Nagyon klasszak! – mondja Roxane.
Suzette néninek biztosan égnek áll a haja. Felemelt
tüllszoknyával a falhoz lapulva engedjük el a Gaga-Hip-Hop
csoportot.
– Hajrá Mo! – szól oda Émile.
A fiú rámosolyog. És rám is, ahogy elhalad mellettem. Még
így vadembernek öltözve is olyan kedvesnek tűnik.

Recseg a mikrofon, éljenez a közönség, a reflektor helyett

kékes fényű lámpák világítják meg a földön hullámzó, pörgő
testekét, akik mintha szétesnének… lélegzetelállítóak,
mondhatom.
 A Camargo-iskola tanítványai a függöny mögött tolonganak.
– Olyanok, mint a marslakók… – állapítja meg Léah.
A többiek elnevetik magukat, pedig igaza van.
Ezek a táncosok egy másik bolygóról érkeztek. Messziről
jöttek, talán a jövőből – ki tudja –, mint egy tudományos-
fantasztikus filmben. A belőlük áradó energia betölti a
színpadot, sőt még a nézőteret is.
Émile hadonászni kezd.
– Ettől táncolni támad kedvem!
– Könyörgöm, csak ne ebben a stílusban! – inti rendre Suzette
néni, és ráüt a kezére.
– Nem kéne összekeverni a balettel! – teszi hozzá a szép Alex
fölényes modorban.
Gyönyörű lábkörzést csinál a levegőben. Le a kalappal!
Nagyon szépen csinálja. De a hip-hopos fiúk csavarodásai és
bukfencei is élvezetesek a maguk módján. Valami nagyon
meghatót mesélnek el a táncukkal, bár nem értem pontosan,
hogy mit…
– Nina…
Összerezzenek. A szép Alex megszólít! A nevemen szólít.
Szóval már nem vagyok ez? A meglepetéstől kikerekedett
szemmel nézek rá. Odajön hozzám. Akkor értem meg, hogy ő is
izgul. Fekete tekintete csak úgy vibrál.
– Tudod, nehéz lesz… utánuk.
– Nagyon tetszenek a közönségnek – felelem közömbösen.
– Hát éppen ez az! A mi klasszikus balettunkkal lebőgünk
majd… Az emberek nem fogják szeretni.
– Ne mondd ezt! A balett mindennél szebb! – teszem hozzá.
 – És már háromszáz éves, ha nem több – szól közbe Suzette
néni, aki mindent hallott. – Úgyhogy bátorság, camargósok,
meghódítjuk a közönséget!
Nevetni támad kedvünk. Ez új Suzette nénitől! És most az
egyszer Alex is nevet, így egészen másnak tűnik. Csillog a
szeme. Most igazán megérdemli azt a jelzőt, ami a nevéhez
ragadt: a „szép” Alex.
– Igaz, hiszen a tánc örök – motyogja.
Rámosolygok; ebben az egyben legalább megegyezik a
véleményünk.
– A gyanta!16 – nyüszíti Flavie.
Pánikba esünk.
– Elfelejtettük a gyantát!
– Nem, én az előbb vettem belőle.
– Volt egy zacskó a színpadon, amikor bemelegítettünk.
– Akkor most biztosan a hip-hop-osok fetrengenek benne.
– Nem lepne meg.
– És még csak észre sem fogják venni.
Idegesen nevetünk.
A nézőteret a magnóból bömbölő zene rázza meg, a
közönség bátorító kiáltások kíséretében heves tapsban tör ki.
– Mint a cirkuszban – mondja Suzette néni.
Egy utolsó pillantást vetek a függöny hasadékán át. Már csak
egy táncos van a színpadon; a többiek a földre roskadva ülnek,
átengedték neki a terepet. Ő pedig a hátán fekve pörög, mint egy
szédületes búgócsiga. Mo az. Tátva marad a szám. Így forogni,

16 Gyanta: a spicc-cipő orrára gyanta port hímeznek, hogy ne csússzon túlságosan.

ez nem semmi! Talán van olyan nehéz, mint spárgaugrásokat
csinálni, vagy akár mint a Hattyúk tavában a harminckét fouetté17
végül is?
– Isteni – motyogja Emile.

A közönség ovációval köszönti a Gaga-Hip-Hop együttest.

Mi pedig indulásra készen állunk, elsimítjuk a kilógó
hajszálainkat, igazgatjuk a tüllszoknyánkat. A szép Alex
automatikusan csinál még egy grand pliét 18. Levetjük a
lábszárvédőt.
– Várj, újra bepúderozlak… – mondja sietve Flavie anyukája.
Egyikőnk babonásan hozzáér egy fadarabhoz. Egy másik
keresztet vet. En a medálomat érintem meg. Micsoda lámpaláz!
Talán még nagyobb, mint a Noverre Színházban. Ott apu is
megnézett (Odile-lal). Itt senki nem ül a félhomályban, hogy
megcsodáljon a színpadon. Milyen egyedül leszek!
A teremben elcsendesül a taps, és abbamaradnak a
kiáltozások. A Gaga-Hip-Hop befejezte az előadást. A függöny
megmozdul, és egy kifestett fej jelenik meg a nyílásban, akár a
bábszínházban.
– Nina!
Mo az! Megjegyezte a nevemet. Egy zacskót nyújt át nekem.
– Ezt a micsodát a színpad mellett találtuk. Nem a tiétek?
– A gyanta!
Érte megyek, és átveszem tőle.

17 Foutté: rendkívül nehéz balettforgás.

18 Grand plié: balettgyakorlat.
 – Már mindenütt kerestük. Köszönöm… Mo. Egyébként
nagyon klassz volt a búgócsigád.
– Remélem, de nem tudom…
Émile ott terem és közbevág. -Hogyhogy nem tudod?
Összevissza beszélsz. Isteni vagy!
– Hé, hagyd abba!
– Meg kell mutatnod!
Rendreutasítom a „kisöcsémet”.
– Hagyd már békén!
– Nem zavar, de azért… na jó, sziasztok! Megyek a nézőtérre
a többiekhez. Megnézünk benneteket.
Mosolyog. Különösen rám.
– Ügyes legyél, Nina!
A függöny ismét legördül.
– Hékás! Én is táncolok – méltatlankodik Émile.
Odaviszem a gyantát a többieknek.
– Megmenekültünk, lányok!
De ők idétlenül ugratni kezdenek.
– Na nézzenek oda!
– Hódítasz, Nina?!
Vállat vonok.
– De hülyék vagytok!
– Ha ezt Suzette néni megtudná – súgja oda nekem Victoria.
Elnevetem magam, bár nem tetszik a viccelődésük.

„Valaki nézni fog engem is” – jut eszembe.

Neki fogok táncolni.
 Ha valakinek táncolunk, akkor kénytelenek vagyunk jobban
csinálni. Persze most is a Mamának ajánlom a táncomat.
Mindenekelőtt. De szükségem van egy élő személyre is, ma
délután Mo lesz az. A táncom talán tovább él majd az
emlékezetében…
Nagyon klassznak találom ezt a gondolatot!
Ebben a pillanatban Torelli mester és Camargo néni a
színfalak mögött teremnek, hogy egy kis bátorítást adjanak az
utolsó pillanatban.
– Kössétek föl a fehérneműt, gyerekek! Vannak a teremben
olyanok is, akik még soha nem láttak balettet. Meg kell nyerni
őket is.
Az igazgatónő mindannyiunkat megpuszil. Amikor rám
kerül a sor, a fülembe súg valamit.
– A „pas de deux” idejére szeress bele Alexbe, és akkor
minden jól fog sikerülni!
Kővé dermedek. Beleszeretni Alexbe? Mit akar Camargo
néni? Őszintén szólva el sem tudom képzelni. Egyébként másba
se. De a szép Alexbe végképp nem! Na jó, megpróbálom, ha ettől
jobban fogok táncolni.
 15
Pas de deux

Camargo néni és Torelli mester visszaültek a helyükre. A

nézőtér csendjét apró zajok szakítják meg (cukorkáspapír
zörgése, köhögések és sugdolózás), de a lárma megszűnt.
Bonaventure úr megkopogtatta a mikrofont, és ismét őt
halljuk.
– Kedves barátaim – kezdi –, következnek a Camargo-iskola
tanulói, akik már fiatalon a tánc szerelmesei, és akik számára a
jövőt is a tánc jelenti.
Innen-onnan taps hangzik fel.
Várnak bennünket a színpadon, én pedig elsápadok az
izgalomtól.
– Ne izgulj – mondja a szép Alex –, még mindig jobb, mint a
fogorvos!
Egy pillanatra elnevetem magam. Lágy mosollyal az arcán a
vállamra teszi a kezét. Elpirulok. Rá sem merek nézni, meg sem
merek mozdulni. Talán Camargo néni neki is ugyanazt a
tanácsot adta? Zavarba hoz a gondolat. Nagyon ideges vagyok.
– Gyerünk! Émile és Léah! – súgja Suzette néni az orrát
kidugva a függöny résén.
Ahogy elalszanak a fények, a „ringbe” küldi őket.
 Ők lépnek először a színre. Szegénykék! Mivel nem vagyunk
egy szinten a színpaddal, itt nem lehet meglepetésszerűen
kezdeni, mint egy igazi színházban.
– Kár, hogy az emberek látnak minket bevonulni a színpadra
– mondja a szép Alex. – Így sokkal kisebb a varázsa, nem?
– Igen – hebegem.
Milyen szerencsétlennek érzem magam! Haragszom is
magamra!
És akkor la-la-la.. la-la! Felhangzanak az Évszakok
keringőjének első ütemei teljes hangerővel, csaknem olyan
hangosan, mint ahogy a rap-zene szólt. Suzette néni befogja a
fülét, mi pedig elnevetjük magunkat a szép Alexszel. Máris
jobban érzem magam! Fölenged bennem a feszültség.
Ha tíz percig jóban kell lennünk, hát akkor jóban leszünk. A
tánc kedvéért. Ennyi az egész. Utána… minden olyan lesz, mint
előtte. Annyi baj legyen!
A „pas de deux” egy külön fejezet lesz.
Megértettem.
A „kicsiknek” sikerük volt. Az ilyen aprócska táncosok
nagyon édesek! De az első rész után alig-alig tapsolnak.
– Nem megmondtam? – mérgelődik a szép Alex. – Nem
nekik való… műveletlen népség!
A Zöldikék és a Rózsaszínek csalódott képpel jönnek le a
színpadról.
– Klasszikus balettet előadni ebben a koszfészekben, igen
merész ötlet volt! – morogja Suzette néni.
De nincs idő siránkozni! Végig kell csinálni.
– Rajtatok a sor, Dorina és Amaury!
 Gyerünk! Kézen fogva a színpadra lépünk.
A reflektorok vakító fénye miatt csak árnyakat látok a
teremben.
Közöttük van Mo is.
Engem néz. Tudom.
Úgy szeretném, ha tetszene neki a táncom, és ha megszeretné
a balettet! Elengedem Alex kezét, és elmenekülök, ahogy Torelli
mester mutatta. Hiszen szerelmes vagyok, és nem akarom, hogy
észrevegyék. Perdülök-fordulok, kitérek előle és elrejtőzöm.
Milyen jól mulatok! A zene szárnyán ülök. Vidám és csintalan a
zene. Én is az vagyok.
A gyenge taps egyre erősebbé válik. Úgy tűnik, kezd
fölengedni a közönség. Ettől fölbátorodom. Piqué… soutenu…
chassé… pirouette!
Forgások.
– Bravó! – kiáltja valaki.
Libabőrös leszek. Tetszik nekik a táncom! Micsoda bátorítás!
Óriási energiát szabadít fel bennem ez a biztatás. Tetszik nekik!
Reméltem, de nem számítottam rá. Egészen megrészegültem,
mosolygok.
Most még jobban fogok táncolni. Még pontosabban. Még
szebben.
A közönségnek táncolok.
Amaury utoléri Dorinát. Megragadja a derekánál, Dorina
lehajlik. Vajon most tényleg elkapta? Egyáltalán nem! Ismét
elszökik tőle szűnni nem akaró déboulé19-sorozattal.

19 Déboulé: balettforgás.
 A nézőtéren most néma csönd. Mély hallgatás és árgus
szemek. Már sehonnan sem hallani zörejt. Csak ránk figyelnek,
le sem veszik rólunk a szemüket. Amaury és Dorina története
mindannyiuk történetévé válik. Mindenkiben előidéz egy
emlékképet, egy borzongást, ami csak az övé. Szóval egy kis
érzelmet ébreszt.
A két szerelmes egymással szemtől szemben találja magát.
A szép Alex igazán Amauryvá változott. Dorina szemével
nézek rá. Elfelejtem a disznóságait. Ő pedig biztosan elfelejti a
Rózsaszín Fannyt egy pillanatra…
Nagyon szép adagiót20 táncolunk együtt. A szép Alex
lassítva forgat a karjaiban. Fogja a kezem, amikor én arabeszk21
pózba hajolok.
Csodálatos ez a perc.
Az az érzésem, valahol máshol járok. Ott, ahova mindig is
szerettem volna menni. Aztán felhangzik az utolsó akkord, és a
zene elcsendesül, majd megáll.
Vége.
Megállunk. Nem mozdulunk egészen addig, amíg fel nem
harsan a tapsvihar. A terem gyatra világítása kigyullad.
Üdvözöljük a közönséget.
Először Torelli mestert és Camargo nénit, hiszen a mestert
illeti meg elsőként a köszöntés. Nélkülük nem lehetnénk itt. A
legszebb meghajlásommal fordulok feléjük. A csillag rám

20 Adagio: lassú kompozíció.

21 Arabeszk: balettpóz, előrehajló törzs, az egyik láb a magasban.
mosolyog… és még rám is kacsint. A Dorinám tetszett neki!
Szóval „szerelmesnek” látszottam? Fura érzés.
És akkor a színpadhoz közel, az első sor előtt ülve kit látnak
szemeim? Egy festett képű Gaga-Hip-Hop táncos tapsol, mint az
őrült. Mo az! Találkozik a pillantásunk.
Igazán. Mintha máris barátok volnánk! Rámosolygok. Csak
őrá. Ő pedig a magasba emeli a hüvelykujját, ami azt jelenti:
klassz volt! Nevetni támad kedvem.
A többi camargós is a színpadra szalad.
Ez a végső köszöntés.
Bonaventure úr is fölmászik a színpadra, kezében a
mikrofonnal, és remegő hangon kezd beszélni.
– Kedves barátaim, felejthetetlen pillanatokat élhettünk át a
tánccal! Olyannyira, hogy kedvem volna azt mondani, mindegy,
milyen stílusban, csak táncoljunk!
– Fogadunk, hogy mindjárt lenyeli a mikrofont? – súgja a
fülembe a szép Alex.
– Bolond! – mondom nevetve.
Hű, milyen boldog vagyok!
– Kérem a Gaga-Hip-Hop csoport táncosait – folytatja egyre
lelkesebben Bonaventure úr –, hogy jöjjenek ők is a színpadra, és
a Camargo-iskola tanítványaival együtt köszöntsék a
közönséget… hogy bemutassuk a tánc szabadságát,
egyenlőségét és testvériségét22!
– Ha ebből nem lesz köztársasági elnök! – viccelődik Alex.

22
Szabadság, egyenlőség, testvériség: az 1789-es francia forradalom jelmondata.
 Oldalba bököm, hogy hallgasson.
És a harci festésű fiúk nagy tapsvihar közepette feljönnek a
színpadra. A teremben valaki egy fényképezőgépet lenget.
– Álljatok egymáshoz közelebb, hogy mind rajta legyetek! –
kiáltja.
A szép Alex és Mo között találom magam. Émile előttünk
térdel, mint egy focista. A barátnőim szétszóródva. Villan a
vaku. A képen egy felejthetetlen pillanat lesz megörökítve a
táncról, és persze… a barátságról.
 Epilógus

Alig várom, hogy beszélhessek apuval! Annyira boldog

vagyok! O is úgy fog örülni, ha megtudja, hogy az ő őzikéjének
minden nagyon jól megy! Úgyhogy bezárkózom a szobámba,
papírt és tollat ragadok, olyan gyorsan kezdek el írni, hogy
megfájdul a karom.

Párizs, január 2.

Drága Kicsi Apukám!

Gyorsan írok, hogy boldog új évet kívánjak. És hogy elmeséljem,
milyen istenien telt a január elseje. Amint azt már tudod, Aubry-sur-
Marne-ba mentünk az iskolával. Az első „pas de deux” az életemben!
Iszonyú lámpalázas voltam, de nagy sikert arattunk. Különösen én,
hiszen nekem csillag szerepem volt… igaz, hogy csak hullócsillag, de
azért mégiscsak csillag!
Féltem a szép Alexszel táncolni, mert ő egy utálatos alak, de végül
is kedves volt. Remélem, az is marad! Majd meglátjuk.
De van még valami. Elmesélem: képzeld, előttünk egy hip-hop
tánccsoport lépett fel. Volt köztük egy nagyon klassz srác, Mo a neve.
Felfigyeltem rá. Először is azért, mert rendesnek látszott, másodszor
pedig azért, mert úgy táncolt, mint egy isten. Nem túlzok. Egyébként
nem csak én gondolom ezt… majd meglátod.
Az előadás után együtt uzsonnáztunk a gimnázium menzáján. És
Camargo néni megkérdezte Mót, hogy nem volna-e kedve „belekóstolni
a klasszikus balettbe” a mi iskolánkban, a februári gyakorlat alkalmával.
Cserébe mutathatna néhány hip-hop lépést a fiúknak. Ha láttad volna,
milyen képet vágott Mo! Mintha a Mikulás jelent volna meg a szeme
előtt. Elfogadta a meghívást. Úgy örültem neki! Így aztán nemsokára
újra találkozunk.

Abbahagyom az írást. Gondolkodom.

Még ha Mo messziről jön is, azért még lehetnénk barátok.
Szeretném, ha volna egy fiú barátom is. Kis változatosság a
lányok mellett. Sóhajtok. Azt hittem, Zita hiányozni fog a
szünidő alatt… de a rengeteg esemény miatt mégsem. Nem is
gondoltam rá. Furcsa érzés tölt el.
Szerencsére holnap újra találkozunk. Kezdődik a suli, és
minden visszatér a régi kerékvágásba. Biztos vagyok benne.
Ismét kezembe veszem a tollam, hogy befejezzem a levelet.

Drága, kicsi apukám, majd elmesélem a folytatást, amilyen hamar

csak tudom. Várom a faxodat vagy a leveledet vagy a hívásodat, vagy
akármit. Szóval várlak!
Sokszor csókollak, és Odile-t is.
Imádó Ninád

Aztán nem mozdulok. Gondolkodom. Nyakamban az

aranyláncon csüngő szívecskét babrálom.
– Mama
Lát engem. Boldog vagyok. Isteni életem van! És mindent
meg fogok tenni, hogy az is maradjon, ő tudja ezt.
A „kisöcsém” kopog az ajtón.
 – Jössz, Nina?
– Jövök!
Kirontok az ajtón, mint a szélvész. Három hatalmas puszit
nyomok Émile arcára.
Ő pedig nem érti, mivel érdemelte ezt ki.