A fordítás az alábbi kiadás alapján

készült:
Verena Kast: Loslassen und sich
selber finden.
Die Ablösung von den Kindern.
Verlag Herder, 2004.
Verena Kast, Loslassen und sich
selber finden.
Die Ablösung von den Kindern ©
Verlag Herder
GmbH Freiburg im Breisgau 18th
edition 2004

Hungarian translation © Murányi

Beatrix, 2007
A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál
megjelent:
Álmok
 Búcsú az áldozatszereptől

ELŐSZÓ
Gyermekeink leválását könnyebben
élhetnénk meg, ha jobban odafigyelnénk
erre a folyamatra, és tudatosabb lenne a
búcsú. A fájdalmas folyamat így sokkal
kevesebb szenvedést okozna. Ezekről a
gondolatokról és tapasztalatokról szól a
könyvem, és remélem, segít abban, hogy
a szülők több figyelmet szenteljenek
ennek a sajátos gyászfolyamatnak és
ezáltal jobban megértsék és feldolgozzák
azt. Könyvem az érintettek
tapasztalataira épül - és ebben a
témában mindannyian érintettek vagyunk.
Köszönettel tartozom elsősorban
azoknak a nőknek, akik megengedték,
hogy a leválás tövises útján szerzett
tapasztalataikat közkinccsé tegyem.
Köszönet illeti Renata lányomat, aki oly
sok szeretettel és türelemmel dolgozott
kéziratom végső változatán.

St. Gallen, 1990 őszén

Verena Kast

KÖTÉS ÉS OLDÁS
„Női probléma a gyermekek
leválása?" - kérdi Anne-marie Stüssi A
leválás az óvodában kezdődik című
cikkében.[1] „Bizonyos fokig így van -
válaszolja. - A férfiak rendszerint
könnyebben elboldogulnak ezzel a
szituációval, mert a munkájuk leköti
őket, s ezért kevésbé támad űr az
életükben."
Ismeretes, hogy a főállású anyák
rendszerint nagyon megszenvedik
gyermekeik leválását, hiszen végső
soron életük tartalmát veszítik el.
Gyakrabban is válnak depresszióssá
gyermekeik leválása után, mint azok a
nők, akik nem kizárólag a gyermekeiknek
szentelték magukat.[2] A leválás
probléma. De valóban csak azért, mert
ezek az asszonyok nem dolgozó nők,
életüknek nincs más központi tartalma?
És mi a helyzet azokkal a nőkkel,
akiknek életében fontos szerepet tölt be a
munkájuk, mégis nagyon megszenvedik a
gyerekek leválását? És mi van a
férfiakkal, akiknek szintén nagyon fáj a
gyerekek elköltözése, és akik bármit
megtennének azért, hogy még
maradjanak?
A leválás nemcsak női, hanem emberi
probléma. De mivel a nők rendszerint
totálisan kötődnek a gyermekeikhez, a
fiatalok elköltözése, a kapcsolat lazulása
a nők életében központi konfliktus,
amely válságokhoz vezethet, és új
hozzáállást igényel.
Minden embernek kötődnie kell más
emberekhez, aztán el is kell engednie
őket - és ez nehezünkre esik. Meg kell
tanulnunk úgy engedni el a másik embert,
hogy ne kifosztva érezzük magunkat,
hanem merjünk újra meg újra kötődni,
noha tudjuk, hogy a kötést megint oldás
követi, a vele járó fájdalommal és újabb
átállással együtt. Ha kilép az életünkből
egy hozzánk közel álló ember, űr marad
utána. Megtehetjük, hogy üres helyét
gyorsan betöltjük vagy betemetjük, de
meg is állhatunk egy percre, hogy
megkérdezzük magunktól: valóban csak
ürességet érzünk? Hátha örülünk is, hogy
életünk egy szakasza lezárult, talán hálát
is érzünk, esetleg bűntudatot? Azon is
eltűnődhetünk, mihez nyílt most szabad
tér az életünkben, milyen fantáziákat
ébreszt bennünk az üresség.
Minden leválási folyamat visszavezet
önmagunkhoz: egyedül vagyunk,
magunkra maradtunk, elhagyva, talán
magányosan. Ekkor óhatatlanul
felvetődik a kérdés: ki vagyok, és kivé
válhatok most, hogy énképem alapja nem
lehet többé a megszokott kapcsolat? Az
átállás önvizsgálatot igényel, de a
folyamat az új önmeghatározást is
lehetővé teszi.

A LEVÁLÁSI
FOLYAMATOK
Ha a gyerekek leválásáról van szó,
rendszerint elsősorban az ifjúkorra[3]
gondolunk, a felnőttkorba lépő
fiatalokra, akik elköltöznek a szülői
házból egy lakóközösségbe vagy önálló
lakásba, és ugyanakkor többnyire más
emberek felé fordulnak, akik most már
fontosabbak nekik a szülőknél. Ez az
ifjúkori leválás a szülők és gyermekeik
között lejátszódó leválási folyamatok
közül a legfontosabb, itt még tanulnak a
gyerekek elszakadni, a szülők
megtanulják elengedni őket.
De a leválás már sokkal korábban
elkezdődik, végigkíséri a szülők és
gyermekeik kapcsolatát. Leválási
folyamat kísér mindenféle kapcsolatot:
kötés - oldás - újabb kötődés - olykor új
szintű kötődés, ez a ritmusa minden
emberi kapcsolatnak.
 Egy fiatal anya mondja, aki túlhordta
gyermekét: „Valószínűleg magamnál
akartam tartani, nem akartam elengedni."
És eltöpreng, vajon később nehezére
esik majd, hogy az önállósuló gyereket
útjára bocsássa? Kérdezés nélkül
elmeséli, hogy mindig is nehezen tudott
bármitől megválni, nem szerette, ha
változik a helyzet, inkább maradjon csak
minden a régiben, otthonosan,
megszokottan - maradjon úgy, mert ő fél
az újtól, mert fél, hogy az új helyzettel
nem tud megbirkózni - mert nincs elég
önbizalma?
A születéssel kezdődik a leválás, de a
születéssel kezdődik a szülők teljesen
új, szoros kötődése is a gyermekükhöz.
A születéskor persze nem a válás
fájdalma áll előtérben, hanem a közös
élet többé-kevésbé szorongó várása. De
azért az elszakadás fájdalma is felsejlik.
Oldást, elengedést éreznek a szülők,
amikor járni kezd a gyerek: ez a vég
kezdete. Büszkék, hogy már önállóan jár
a csöppség, de örömükbe egy pici
szívfájdalom vegyül - és egy kis
megkönnyebbülés is. Hiszen a gyerek
leválását, önállósulását magunk is
kívánjuk. Ellentmondásos érzéseket kelt
bennünk a gyerek önállósodása,
természetes fejlődése, így aztán sokszor
ellentmondásos üzeneteket küldünk: a
gyerek autonóm törekvéseit ösztönözzük
ugyan, legalábbis szóban, de gátoljuk is,
például amikor túl gyakran emlegetjük,
mennyi veszély fenyegeti őket a
világban, és mennyivel biztonságosabb
mellettünk maradni, vagy amikor
hangsúlyosan kimutatjuk, milyen
fájdalmas nekünk az egyedüllét, sőt talán
zsaroljuk ezzel a gyereket. „Anyu búsul,
ha olyan messzire elmész", mondta
nemrég a fülem hallatára egy anyuka a
15 hónapos csemetéjének, aki ragyogó
arccal totyogott bele a világba, és
vissza-visszanézett ugyan aggódva a
mamára, de nem titkolta, hogy neki most
világjáró sétához van kedve... Anyu
mondása nem zavarta, nyilván úgy
képzelte, hogy ez a játék része. A mama
nyugodtan megvárta, míg visszajön a
csöppség, aztán szeretettel fölkapta és
magához ölelte, olyan forrón, mintha
régóta nem látta volna.
 Az „Anyu búsul, ha elmész" mondás
sokkal nagyobb bajokat okozhat, mint a
fenti esetben: újra meg újra éreztetheti a
fejlődő gyerekkel, hogy nem szabad
eltávolodnia, nem szabad korának
megfelelően fejlődnie, nem meríthet az
életből teli marokkal. Ha a
vonatkoztatási személy erősen kívánja,
hogy a gyerek ne oldódjon el tőle, óhaja
a gyermekben idővel belső paranccsá
válik. Később aztán saját magának tiltja
meg a gyerek, hogy eltávolodjon, más
emberek és a világ felé forduljon. Élete
egyre gátoltabb. Az ilyen gyerekek túl
sokáig maradnak függő helyzetben, túl
sokáig képtelenek önállósulni, saját
lábukra állni. Szeretnének kilépni a
világba, odamenni az emberekhez, de
nem szabad. Toporognak a világ határán,
előrelépni nem bírnak, de vissza se
mennek. Hódító kedvüket megfékezte a
tilalom, félénkké válnak.[4]
Ha a gyermeket nem engedik el,
leválni se nagyon tud. De a
vonatkoztatási személyek és a gyermekek
viszonyában igen különböző reagálások
fordulnak elő. Némelyik gyerek
valósággal kierőszakolja, hogy a szülei
ne engedjék el. Más gyerek olyan
vagány, hogy a legragaszkodóbb szülő
sem akarná túl sokáig otthon tartani, de
ha mégis, attól csak elvadul a gyerek. A
nevelés nem egyszerűen olyasmi, amit a
szülők a gyerekre árasztanak, a gyerek
meg élvezi, vagy kénytelen eltűrni.
Minden szülőnek minden gyerekkel
különleges kapcsolata van,
összecsendülő muzsika ez - néha
diszharmóniával - szülő és gyermek
kölcsönösen ösztönzi vagy gátolja
egymást, éppúgy, ahogyan minden más
kapcsolatban.
A leválás folyamata végigkíséri az
egész gyermekkort, de vannak
állomások, ahol a szülő és a gyerek
viszonya észrevehető minőségi
változáson megy át. Ilyen állomásnak
érzünk bizonyos szituációkat: a gyerek
először megy játszani a kicsik
csoportjába - és nem néz vissza a
szülőre, aki odavitte; az óvodás gyerek
bejelenti, hogy most már az óvó nénit
akarja feleségül venni, nem az anyut.
Aztán iskolába kerül, középiskolás lesz -
nyilvánvaló állomások a leválás útján.
Közöttük sok olyan helyzet, amelyből
kiviláglik, hogy a gyereknek már nincs
annyira szüksége ránk, mint azelőtt, vagy
talán más módon van ránk szüksége, mint
azelőtt. Ezek a szituációk jelzik a
veszteséget, de a nyereséget is: a gyerek
mindinkább képes maga formálni az
életét, önállóbb, és így a szülők is
függetlenebbek, több idejük lesz az élet
más feladataira.
A leválás szakaszai általában
szabályszerűen követik egymást: a
gyerek kirohan a világba, büszke rá,
hogy milyen önálló, egy kicsit túllő a
célon, akkor zavarba jön vagy megijed,
hazaszalad - ezt a lépést úgy nevezik,
újraközeledés.[5] A visszamenekülő kis
vitéz most megint nyafog, sír, örökké az
anyun vagy az apun lóg, megint egészen
kicsike gyerek. Ha ebben a szakaszban
minden csúfondáros megjegyzés nélkül,
szeretettel visszafogadják, akkor
hamarosan beköszönt az újraközeledési
válság: az ijedelem szülte kapcsolat
túlságosan szoros, nem hagy elég
játékteret az önállóságnak. A gyerek
nyűgösködik, durcás, de megint
önállóbb. Némelyik gyereknél
megfigyelhetjük, hogy önállósága
mértékén változtatott egy kicsit - nem
annyira vagány, mint az első alkalommal.
Beáll az új távolság, az új autonómia,
majd a fejlődés újabb lépései megint
ugrásszerű távolodást váltanak ki.
Ilyen ritmusban játszódnak le az
ember élete során - felnőttkorban is - az
elszakadások. Fontos azonban, hogy
autonómiája növekedésével az ember
mindinkább odafigyeljen azokra, akikkel
együtt él.[6]

Ami elmúlt, attól búcsút kell

venni
A felserdült gyermek leválását
könnyebben élik meg a szülők, ha a
leválás korábbi szakaszait is észlelték és
feldolgozták. A legtöbb probléma abból
adódik, ha még a korábbi szakaszokat
sem tudták lezárni.
Azt mondja például egy apa a tizenöt
éves fiának: „Milyen jól elvoltunk mi
ketten úgy tíz-tizenegy éves korodban.
Lested minden szavamat, mint a
szentírást, rettentően fontos voltam
neked. Miért nem maradt ez így, miért
vagy most ilyen nehéz életkorban?"
Sokkal kevésbé volna nehéz ez az
életkor (bár sohasem könnyű), ha az apa
nem hinné, hogy kamasz fiával
ugyanolyan viszonya lehet, mint a
tízévessel.
A búcsúzást meg kell tanulni. A
búcsúzásban, a veszteség
feldolgozásában a gyász segít. Ha
elveszítünk valami nagyon fontosat,
bánkódunk. A gyász kifejezi bánatunkat,
de segít is a veszteséget feldolgozni, ha
a „gyászolásba" sűrűsödő különféle
érzelmeknek átengedjük magunkat. A
gyászfolyamat szakaszait azok példáján
mutatom be, akiket a legnagyobb
veszteség ért: szeretteik halála. A
felserdült gyermek elengedéséhez
szükséges gyászmunka menete hasonló,
az eltéréseket később mutatom be.

A
GYÁSZFOLYAMAT
Gyászolunk, amikor számunkra
különösen fontos embert vagy értéket
veszítettünk el. Bánat, szorongás, harag,
bűntudat és még sok más érzelem
sűrűsödik a gyászba.
Ha átengedjük magunkat ennek az
érzésnek, belépünk a gyászfolyamatba.
Fejlődési folyamat ez, amelynek során
lassan - és nagyon fájdalmasan -
megtanuljuk a veszteséget elfogadni, és
az elveszített ember nélkül, az elveszített
érték nélkül, új módon visszalépni az
életbe.
A gyászfolyamat és a gyászmunka
szorosan összefügg a kapcsolattal,
amelyből a veszteség kiszakított
bennünket. Ha egy emberrel bensőséges
kapcsolatot építünk ki, nemcsak
összenövünk vele, de együtt is
növekedünk vele. Ezért mondja a
gyászoló, hogy úgy érzi, kettészakították,
eltépték a gyökereitől, vérző seb az
egész lénye. Az együttnövekedésnek ezt
a folyamatát a halál durván megszakítja,
az egész életet megváltoztatja: a
gyászfolyamatban a gyászolónak meg
kell tanulnia, hogy önmagát újra
egyénnek érezze, egymagában
viszonyuljon a világhoz, kapcsolati énjét
visszarendezze individuális énné. A
veszteség egész életünkre kihat,
különösen a hozzánk nagyon közel álló
ember elvesztése.
A gyászolás tehát nagyon fájdalmas,
rendkívül eleven folyamat, sok erőnket
fölemészti, sok időbe telik, szembesít
önmagunkkal és a megszakadt
kapcsolattal.

A gyászfolyamat szakaszai
Gyászoló emberek és a
gyászfolyamatot rendszerint kísérő
álmok megfigyelése alapján leírhatjuk a
gyászfolyamat jellegzetes lefolyását.[7]
A gyászfolyamat első szakaszában a
gyászoló nem akarja tudomásul venni
veszteségét. Nem hiszi el, hogy akit
szeret, az meghalt. Sokkos állapotában
úgy menekül a fájdalomtól, hogy elhiteti
magával: mindez csak rossz álom,
mindjárt felébredek.
Az órákig vagy napokig tartó első
szakasz után a második szakaszban
zűrzavaros érzelmek törnek fel. Olykor
a holttest megpillantása ébreszti rá a
gyászolót, hogy vesztesége nem csak
rossz álom. Zűrzavarosnak azért
nevezem az érzéseit, mert különböző
ellentmondásos, heves érzelmekkel
viaskodik: bánat, szorongás, harag,
bűntudat, vágyódás, szeretet.
Nyugodtabb óráiban hálát vagy akár
örömöt is érez.
Ebben a szakaszban gyakoriak az
alvási zavarok, az étvágytalanság,
csökkenhet a szervezet ellenállása a
fertőzésekkel szemben. A gyászolót
porig sújtja vesztesége. Úgy érzi,
végképp elszakadt a világtól és az
emberektől.
A körülötte lévők gyakran rosszul
tűrik a gyászolót. Folyton eszükbe
juttatja, hogy mindenki halandó.
Ráadásul a vigasztalás nem sok sikerrel
jár. Így hamarosan tanácsokkal kezdik
traktálni a gyászolót, előírják, mit tegyen
a saját érdekében.
 Csakhogy a gyász magányos folyamat.
A gyászoló sem könnyíti meg környezete
dolgát: nem közeledik senkihez,
túlságosan nagyigényű - hiszen
valójában azt szeretné visszakapni, akit
elveszített -, rendszerint kötelességeit is
elhanyagolja. A gyászfolyamat
velejárója, hogy nagyon világosan
különbséget teszünk az igazán
létfontosságú és a mellékes dolgok
között - mellékes dolgokkal pedig a
gyászoló nem törődik. Ez kölcsönösen
nehezíti a kapcsolatot a gyászoló és az őt
vigasztalók között. A gyászoló ember
segítésének az a legjobb módja, ha
egyszerűen ott vagyunk az érzései
áramában, meghallgatjuk, ha történeteket
mond el, vagy magunk is elmeséljük,
hogy milyennek láttuk az elhunytat.
Idővel talán felfoghatjuk a gyászoló
érzéseit, anélkül hogy változtatni
akarnánk rajtuk. Ám ez azt jelenti, hogy
el kell viselnünk, el kell fogadnunk egy
másik ember érzéseit, a bánatot, a
szorongást, a haragot, a kétségbeesést,
anélkül hogy e keserves érzéseken
mindjárt változtatni is akarnánk, nem
kapkodunk tehát enyhítő „vigaszért",
hogy a saját jó hangulatunk helyreálljon.
A feltörő zűrzavaros érzelmek között
rendszerint ott van a harag. A gyászoló
haragszik az egész világra, az életre,
olykor magára az elhunytra, vagy Istenre.
Ez a szakasz átmegy a keresés,
megtalálás és elválás szakaszába.
Ilyenkor a gyászoló folyton keresi
halottját, természetesen az emlékeiben,
de álmaiban is, vagy amikor másokkal
beszélget. A folyamat kezdetén a
gyászoló gondolatait mindig halottja tölti
be. „Semmi másra nem tudok gondolni,
csak őrá" - ezt érzi ilyenkor, és pontosan
ezt is kell tennie.
A gyászoló énképe és világképe
ugyanis bizonytalanná vált, élete
kizökkent, úgy érzi, sorsa kicsúszott a
kezéből. Önmagával kell most
foglalkoznia, hogy az új helyzetben
valahogyan ismét magára találjon. És
amikor folyton halottjára gondol, akkor
mindig önmagára, kettőjük kapcsolatára
is gondol.
Halottjára gondolva először is
kettőjük közös történetét kell felidéznie,
tudatosítania. Más gyászmunka ez, mint
válás után - amíg a másik ember él, a
kapcsolat sohasem zárul le végképp, és
másféle érzelmekkel emlékezünk rá. Ha
meghalt a másik ember, akkor a
kapcsolat már végképp rögzült, nem
lehet többé változtatni rajta. A gyászoló
érzi, hogy valami, ami fontos volt neki,
véget ért, legalábbis ezen a világon.
Az emlékezőmunka, amelyben a közös
élet történeteinek elmesélése fontos
szerepet játszik, nemcsak arra szolgál,
hogy a gyászoló fölelevenítse közös
külső és belső életüket, hanem a
projekciók visszavételére is. A gyászoló
lassanként rájön, melyek azok a vonások,
amelyeket ő maga tulajdonított a
társának, hogy aztán amiatt gyűlölte vagy
szerethette.
A projekciók visszavételével ráébred,
hogy ezek valójában az ő vonásai. Az
átruházásokat is vissza kell vennie: saját
személyiségének azokat az oldalait,
amelyeket társa révén akart megélni
vagy megvalósítani. Ha közös életükben
a társára hagyta, hogy sikert arasson,
tekintélyt szerezzen a világban, vagy
hogy az adóíveket kitöltse, most bizony
már az ő dolga mindez.
Nagyon fontos az is, hogy a gyászoló
tudatosítsa, milyen vonásokat keltett
életre benne a társa, akit elveszített.
Minden ember, akivel kapcsolatban
vagyunk, megszólít bennünk olyan
tulajdonságokat, amelyeket éppen csak ő
ébreszthet fel és kelthet életre. Szerelmi
kapcsolatban rendszerint úgy alakul,
hogy társának mélyen elhallgatott
oldalait képes feléleszteni, „előszeretni"
belőle a partner. Mármost azt a jót -
vagy rosszat -, amit ő életre keltett,
akkor sem kell elveszíteni, ha a
kapcsolat véget ér. Így a halottak is
tovább élnek bennünk és az életünkben,
az által, amit bennünk életre keltettek.[8]
Ebben a szakaszban a gyászoló
sokféle módon keresi és találja meg
halottját. Gyakran az álmaiban is,
amelyek révén úgy érzi, hogy halottja
egy más formában tovább él.
A halott olyan tény, amellyel számolni
kell[9] - írja Lewis - olyan valóság,
amely még nyilvánvalóan hat az
életünkre, nem lehet és nem is szabad
egyszerűen átugorni.
Az érzelmekkel telített emlékezésből,
a különösen jelentőssé váló
emlékképekből alakul ki a gyászoló új
viszonya ahhoz az emberhez, aki nem
tartozik többé a konkrét, mindennapi
világba, s akivel a mindennapjait már
csak nagyon korlátozott mértékben
oszthatja meg.
Az új szakasz kezdetén a gyászoló
gyakran idealizálja a halottat, és nagyon
harmonikusnak érzi viszonyukat. Ez a
harmónia ritkán tartható fenn sokáig; a
gyászolót mindennapi életében újra meg
újra lesújtja a kegyetlen hiányérzet,
fájdalommal tölti el a magány
Valahányszor szexre vágyik,
gyengédségre vágyik, mindig arra
gondol, aki már nincs vele. Az ilyen
percekben újra eltölti a veszteség
fájdalma, megint zűrzavaros érzelmek
kavarognak benne - az ismétlődő érzelmi
vihart újra meg újra el kell viselnie, a
veszteség heves fájdalmát mindig
nyomon követi a zűrzavaros érzelmek
szakasza. Idővel aztán - és ez a lelki
folyamat is spirálmenetben halad - már
tudja a gyászoló, hogy a kétségbeesés, a
gyötrelmes magány szakasza megint
véget ér majd, és újból a viszonylag jó
közérzet szakasza kezdődik.
A gyászoló tehát újra meg újra átéli a
veszteség érzését, amely meg is felel a
tényleges veszteségnek. Éppen ily
módon változhat meg a gyászoló
viszonya a halotthoz, így változik meg
belső képe is a halottról.
Elhunyt társa nem tűnik el a gyászoló
ember életéből, sőt nagyon szorosan
hozzátartozik, de a gyászoló megint az
élet felé fordul, új kapcsolatokba is be
tud már lépni.
Veszteségét most elfogadta. Most
fájdalmát is feláldozhatja, és ezt meg is
kell tennie. Előfordul, hogy az elveszített
társ helyét a fájdalom veszi át. A
gyászoló ilyenkor azt hiszi, ha feláldozná
a fájdalmát, elfelejtené a halottat. De a
fájdalmat fel kell áldozni, és ezzel még
nem szakítja meg kapcsolatát az
elhunyttal, csak lehetővé teszi, hogy
kapcsolatuk mindinkább megváltozzék,
és így ő maga is mindinkább
megváltozhasson.
 A gyászoló ez után olyan embernek
látja magát, akit veszteség ért, de már
egyedül is „egész" ember tud lenni. Ha
öröm éri, ha új dolgok vagy emberek
iránt érdeklődik, szabad örülnie, nem
kell feláldoznia jó élményeit, hogy a
fájdalmát őrizze. A régi, közös élet
emlékei tovább kísérik, új életének is
részei, de már nem uralják az egész
életét. Hálát érez az együtt töltött
évekért, hálás azért, amit elhunyt társa
fölébresztett benne. Talán sajnálja, hogy
kapcsolatukban sok mindent
elmulasztott, halogatott, és most már
késő.
Az emberi kapcsolatokat értékesnek
érzi, akit veszteség ért. Ha meggyászolt
vesztesége után új kapcsolatba lép,
érzései ellentmondásosak: szeretne
mélyen, szívvel-lélekkel kötődni, bár
tudja, hogy minden kapcsolat véget
érhet, de fél is a mély kötődéstől, mert
ismeri az árát: a veszteség kínjait, a
gyászt.
A gyászfolyamat megélése lehetővé
teszi, hogy a gyászoló énképe,
önértékelése, magabiztossága
helyreálljon. Ez a természetes, spontán
folyamat minden emberben lejátszódik,
ha meg nem gátolja valami.

A gyász nem azonos a

depresszióval
Más a gyászreakció, és más a
depressziós reagálás. A pszichomotoros
tünetek, például a késztetéshiány vagy a
lelassult mozgás, hasonlók a
gyászfolyamat és a depresszió esetében,
ugyanígy a pszichoszomatikus tünetek is:
alvási és táplálkozási zavarok, a nemi
élet zavarai, szédülés, mellkasi nyomás,
„gombóc van a torkomban" érzés, diffúz
fájdalmak. Nagyon különbözőek viszont
a lelki és a társas viselkedési tünetek: a
depressziós elsősorban az „ürességet"
érzi, az érzelemvesztést, amelyet az
érzelmek elfojtása, főleg az agresszió
elhárítása okoz, míg a gyászoló ember
ürességet - vagy érzelemvesztést - csak a
gyász első, rövid szakaszában érez, aztán
nagyon erősen átéli a feltörő zűrzavaros
érzelmeket. Agresszív indulatai is
felszínre törnek a gyászfolyamatban. A
depressziós személy gondolatai az
üresség körül forognak, tárgytalan
aggodalom és szorongás kínozza,
tépelődésében nagy szerepet játszik az
önvád, megveti önmagát vagy a világot.
A gyászoló a halottjára és önmagára
gondol, azon gondolkodik, hogy egyedül
maradt. Nem érzi magát a világból
kitaszított, fölösleges lénynek, mint a
depressziós. Azért húzódik el a világtól,
hogy magába mélyedve mindent
átgondoljon, de aztán visszalép a
világba. A depressziós, akinek
önbecsülése összeomlott, megveti a
világot, és bűnbakokat keres. A
gyászreakció lényege ezzel szemben,
hogy a gyászoló, miután identitása
megrendült, új identitást keres.
 Aki elhárítja a gyászt - elsősorban a
feltörő zűrzavaros érzelmeket -, az
depresszióssá válhat. Először elfojt,
elhárít minden fájdalmas, bántó,
megszokott énképéhez nem illő érzést,
például a heves agressziót vagy a
szorongást. Az elfojtás hatására
aktivitása, életereje, valóságérzéke
gyengül. Önbecsülése összeomlik.
Ördögi körbe jut, képtelen a veszteségét,
a sérelmét feldolgozni. Az elfojtott
agresszió saját énje felé fordul, ettől
szorongása fokozódik, és önpusztító
késztetéseket vált ki. A szorongást és az
önpusztító késztetéseket megint csak el
kell fojtania, így mindinkább belesüllyed
az ördögi körbe.
A gyász hárítása elsősorban akkor
vezet depresszióhoz, ha a gyászoló -
mint említettem - elkerüli a
gyászfolyamát második szakaszát, a
feltörő zűrzavaros érzelmeket. Sokszor
azért, mert nem akar mások terhére lenni,
és persze azért is, mert kultúránk a
„férfias" önuralmat tekinti erénynek,
pedig egészségesebb volna az
érzelmeket megélni és ki is fejezni. A
mai világban ehhez jókora bátorság kell.
Depresszióssá válhat az a gyászoló is,
akinek önbecsülését az elhunyt
szavatolta, önértékelése szinte kizárólag
a vonatkoztatási személyre épült, nincs a
saját énjén alapuló, természetes
önérzete. Az ilyen emberekre gyakran
jellemző a depressziós
személyiségszerkezet. A depressziós
személyiségszerkezet még nem jelenti,
hogy az illető depressziós, de ha
veszteség vagy komoly sérelem éri,
hajlamosabb depresszióval reagálni. A
depressziós személyiségszerkezetű
emberek hamar megtanulnak mások
kívánságaihoz igazodni, ezért túlságosan
alkalmazkodók, és könnyen feladják
saját vágyaikat, életterveiket. Öntudatlan
várakozásuk: ha megteszem, amit
akarnak tőlem, akkor szeretni fognak. A
valóság: az alkalmazkodó embert, aki
mindent megtesz, hogy egy kicsit
szeressék, a többiek felhasználják saját
céljaikra, kihasználják, de nem szeretik,
legjobb esetben elismerik. A szeretet
mélyebben gyökerező érzés. Aki nem
tudatosítja idejében, hogy depressziós
alkat, attól egyre többet követel a világ:
amerre néz, igények és elvárások veszik
körül, ő pedig mindegyiknek eleget akar
tenni. Amikor aztán érzi, hogy noha
mindent megtesz, ami erejéből telik -
vagy annál is többet -, de mégsem
szeretik, akkor dühös lesz embertársaira.
Illetve csak dühös lenne, ám ezt nem
engedheti meg magának, mert fél, hogy
akkor elveszti azt a remélt kis szeretetet.
Dühe így önmaga ellen fordul. Azt
gondolja: „Ha még inkább feláldoznám
magam, talán mégiscsak szeretnének."
Az önvád és önmaga ellen fordult
agresszió hatására mélyen megveti
önmagát, de titkon azért a többieket is.
Haragszik rájuk, amiért nem veszik át
tőle a felelősséget, nem segítik hozzá,
hogy önmaga legyen. Nos, az ilyen
személy valóban nem „önös", inkább én-
hiányos. Mondogatja, hogy ő milyen
önzetlenül viselkedik, „mindent
másokért tesz, semmit önmagáért", és ez
igaz, csakhogy ennyi „önzetlenséget"
nem tűr el az élet. Az önzetlen személy
valójában sokszor túlzott igényeket
támaszt, például elvárja, hogy holta
napjáig állandóan mellette legyen az a
másik ember, akire önbecsülése épül,
vagy megköveteli társától, hogy mindig
az ő kedve szerint viselkedjék.
Az ennyire „nem önös" személynek
nincs is saját énje. Tehát amikor a
gyászfolyamatban vissza kellene
rendeznie kapcsolati énjét egyéni énné,
hogy identitását újjáformálja, nem talál
egyéni ént, amelyhez visszatérjen.
Depresszióssá válik. De van rá esélye,
hogy a terápiás folyamatban rátaláljon
saját énjére, önállóságára, kapcsolatba
kerüljön lelke mélységeivel.
Nézetem szerint a szocializáció
manapság egyenesen előmozdítja, hogy a
nőkben depressziós
személyiségszerkezet alakuljon ki. A nő
azt tanulja (vagy tanulta?), hogy
elsősorban mások - persze főleg a
férfiak - tükrében lássa magát
szeretnivalónak, nem a saját szemében,
nem önmaga nyugodt, kritikus elfogadása
révén, így túlságosan a külvilág
válaszaitól függ. Arra nevelik, hogy a
másik ember kívánságát a szeméből is
kiolvassa, ha megbecsülésre vágyik.
Káros hatású nőképek lappanganak a
tudatküszöb alatt, és nem figyelünk oda
eléggé, hogyan hatnak a kapcsolatokra.
Ha önbecsülését a nő kívülről meríti,
nem önmagából, nem a saját
vitalitásából, cselekvő és alakító
erejéből, erotikus hatásából, akkor
manipulálható, akkor mindig csak reagál,
ahelyett hogy kapcsolatait és életét
aktívan formálná.
A depressziós személyiségszerkezet
szinte „nőiesnek" számít, mindenesetre
hasznosnak a családok mindennapi
életében, bármilyen egészségtelen. Nem
csoda hát, hogy a felnőtt gyermekek
leválása, főleg ha sérelemmel jár,
gyakrabban teszi depresszióssá a nőket,
mint a férfiakat.
 GYÁSZ A
LEVÁLÁSI
FOLYAMATBAN -
EGY ÉLETSZAKASZ
VÉGET ÉR
A gyászmunka minden esetben csak
akkor lehetséges, ha van individuális én,
tehát van hová visszatérni a kapcsolati
éntől. A gyászfolyamat azonban
módosul, amikor nem a szeretett személy
halálát vagy a válást követi, hanem a
felnőtt gyermekek leválását. Most a
leválási gyászfolyamat legfontosabb
sajátosságait ismertetem.
Először is, a szülők sokkal tovább
megmaradnak az elutasítás szakaszában:
egyszerűen azt képzelik, hogy alapjában
véve nem változott semmi. „Elköltözött
ugyan a lányunk, de hát most is folyton
nálunk van, szinte semmi sem változott"
- az ilyen mondások arra utalnak, hogy a
családi élet dinamikájának nagy vagy
esetleg kisebb változását a szülő nem
veszi tudomásul, hanem elfojtja.
A feltörő zűrzavaros érzelmek
szakasza a leválási gyászfolyamatban
látszólag nem nyilvánul meg olyan
hevesen, mint más gyászfolyamatokban.
Ez azonban megtévesztő lehet. Gyakran
bizony bősz haragot érez a szülő a
barátok és barátnők iránt, akik a gyereket
„elrontották", elköltözésre biztatták,
vagy egyszerűen szeretik - a szülők
szerint „kihasználják" egyszóval
mindenesetre - ami a fő bűnük -
elidegenítették a szüleitől. Anyósok,
apósok és menyek, vők megannyi
összetűzése a harag és fájdalom
projekciójából ered: a szülőkben dúl a
harag, hogy a gyerek, akiért ők olyan
sokat tettek, egyszerűen elmegy,
másvalaki lett fontosabb az életében.
Haragjukat úgy élik ki, hogy az új
vonatkoztatási személyben mindenféle
kivetnivalót találnak, ily módon dühüket
igazolva látják. A szülők érzelmei a
gyerek irányában nagyon is
zűrzavarosak: dühösek rá, hallani se
akarnak róla, de persze továbbra is
ugyanúgy szeretik, és teljesen kivirulnak,
amikor hazalátogat. Csakhogy ezekről az
érzelmekről keveset beszélnek Nem is
biztatja rá senki a szülőket, hogy a
leválás szakaszában az érzelmeikről
beszéljenek. Néha még egymás előtt is
titkolják érzéseiket a szülők, akkor is, ha
különben meghitt kapcsolatban vannak.
Vagy a közismert minta szerint kerülik el
a szembenézést a gyásszal: az egyik
szülő kinyilvánítja érzelmeit, talán
nagyon is hevesen, a másik pedig
nyugtatgatja, győzködi, hogy ez a világ
rendje, minek ezen „túlságosan"
siránkozni. Valóban, az a világ rendje,
hogy a gyerekek elmennek a szüleiktől,
de attól még fájhat, és ezt a fájdalmat ki
szabad és ki kell fejezni.
 A bűntudat a leválási
gyászfolyamatban is nagy szerepet
játszik. A fiatalok is bűntudatot keltenek
a szülőkben: igazából magukat érzik
bűnösnek, amiért kirepülnek a szülői
házból, de bűntudatukat
védekezésképpen a szülőkre vetítik ki -
a szülők így bűnbakká válnak, és
bűnbakként is viselkednek. A szülő
különben is tele van elhallgatott
bűntudattal: lelke mélyén tudja, hogy
van, amivel adós maradt a gyerekeinek,
hogyan is lehetne másképp, hiszen ő is
csak ember. Segíthet, ha ezt a titkos
bűntudatot, amely talán tényleges
mulasztáshoz fűződik, tudatosítja és
elfogadja. Különben megeshet, hogy a
szülő meg sokáig próbálja egykori
mulasztását buzgón és persze
sikertelenül „bepótolni", gyakran
rosszkor és rossz helyen. Vagy ezúttal ő
keres bűnbakot, hogy a kínzó bűntudattól
szabaduljon. Néha pedig egyenesen szít
magában valamilyen bűntudatot, nehogy
oda kelljen néznie, ahol csakugyan
hibázott vagy hibázik ma is.[10]
Ami a gyászfolyamat harmadik
szakaszát illeti, sok szülő nagyon sűrűn
gondol a gyerekeire, és gyakran aggódik
miattuk Pedig milyen egyszerű lenne
közösen felidézni a múltat, alkalmat adni
egymásnak a problémák közös
feldolgozására. Hiszen itt ez lehetséges,
nem úgy, mint annál, aki halottat gyászol
- ő már csak annyi tehet, hogy
kapcsolatuk problémáit átgondolja, új
kapcsolatában figyelembe veszi, és
lehetőleg elkerüli. De a felnőtt gyerekek
szülei többnyire inkább magukban
rágódnak, némán szenvednek, ami persze
semmin sem változtat. Az ilyen aggódás
- annak álcázott formája, hogy a szülő
kételkedik a gyermeke önállóságában -
gyakran destruktív hatású, és a fiatalok
joggal utasítják vissza. Meg kell találni a
helyes utat: a szülők igazán elengedik a
gyermeküket, mert bíznak a
képességeiben és lehetőségeiben, baráti
érdeklődésük sohasem tolakodó, de
azért világossá teszi, hogy szükség
esetén rájuk mindig számítani lehet, és
nem mindegy nekik, hogyan alakul a
gyerekük jövője.
Eszményítés is előfordul ebben a
szakaszban: a veszteség okozta dühöt, de
a bűntudatot is takarja az a képzet, hogy
az én gyerekemnél nincs tökéletesebb a
világon. Ezzel gyakran együtt jár a
gyerekek partnereinek lebecsülése. Az
eszményítés nagyon erős formája esetén
- az enyhébb csak a szokásos
elfogultságnak számít - a gyerekek úgy
érzik, a szüleik valójában nem is látják
őket, és ilyenkor a leválás folyamata
könnyen elakadhat.
Emlékezőmunkát ritkán végeznek a
szülők: ritkán gondolnak úgy a múltra,
hogy átéljék, milyen érzéseket,
tulajdonságokat keltett bennük életre az
évek során a gyerek, pedig mindez nem
vész el, hanem tovább él bennük akkor
is, amikor a gyerek, vagyis már a fiatal
felnőtt, nem lakik velük együtt. Az
emlékezőmunka sokkal jobban sikerülne,
ha idejében tudatosítanák, hogy egy
napon sor kerül rá. Akkor ugyanis - még
a nyugalmasabb szakaszokban - a
gyereknek is el tudnák olykor mondani,
milyen érzéseket ébreszt bennük, sőt
amolyan közös, családi rítus lehetne:
összeülnek időnként és megbeszélik,
milyen érzéseket ébresztenek
egymásban, jót és rosszat. Edzettebben
fogadnák így a tényleges búcsú napját,
azt az időt, amikor a gyerek jelenléte
már nem lesz folyamatos élmény.
Minden gyerek lényünk egészen
sajátos oldalait kelti életre bennünk,
jókat és rosszakat. Értékes élmény ez,
nem is adhatná meg semmi más, mint
kapcsolatunk éppen ezzel a gyerekkel.
Vannak aztán tulajdonságok, amelyeket
egyes szakaszokban minden gyerek
felébreszt: általában felszínre hozzák
gyermeki oldalainkat, továbbá az
életkoruknak megfelelő anyai és apai
tulajdonságokat. A csecsemő a legtöbb
emberben gyöngédséget, védelmező, óvó
hajlandóságot ébreszt. De még mást is:
összeolvadást a pici lénnyel, a
szimbiózis, a végtelen, rendíthetetlen
kötődés érzését. Ezeket az érzelmeket
nagy bizalom kíséri.
Azt az érzést, hogy teljesen
összeolvadunk a magát bizalommal
átengedő, pici lénnyel, elveszítjük,
mikor a gyerek önállóbbá válik. De az
érzés emlékét nem veszítjük el, az ilyen
érzelmekre általában emlékezünk.
Ahogy múlnak az évek, a gyermeki lét
egyre újabb oldalait éljük át a cseperedő
gyerekkel. Melyik harmincöt éves
férfinak jutna például eszébe, hogy
leüljön a homokba, és lelkesen
homokvárat építsen? Kisgyerekünk
jóvoltából kiélhetjük gyerekes
vágyainkat. Sokszor nem is a gyerkőc
építi olyan boldogan a homokvárat,
hanem a papa vagy a mama, és akkor a
kisautókról, játék vasútról, babaházról
még nem is beszéltünk.
A kíváncsi, érdeklődő iskolás
gyerekkel újra végigmehetünk az
általános iskolai tananyagon - és sok újat
is tanulunk közben. De az iskolások már
új példaképeket is hoznak haza, a
családba - és gyakori eset, hogy a szülők
féltékenyek az új vonatkoztatási
személyre. Nemcsak az bántja őket, hogy
a gyerek már nem egyszerűen csak a
szüleitől függ, hanem az, hogy más
embereket is szeretni tud - holott ez
mutatja, hogy a gyerek képes a
szeretetre. És nyilván minden szülő azt
kívánja, hogy a gyereke képes legyen
szeretni. Akkor hát miért féltékeny?
Talán az elengedés nem megy?
Nagyjából a tizenkettedik életévig a
legtöbb vonatkoztatási személy élvezi,
hogy egyre újabb oldalait kelti életre a
gyerek: jó alkalom ez a felnőttnek, hogy
bepótolja, amit gyerekkorában
elmulasztott, feléled benne a gyermek - ő
maga is megint kreatív, mozgékony,
lelkes, minden új iránt fogékony. Ha
érvényesül a gyerekek hatása, sok
impulzussal gazdagodik a családi élet.
De aztán a kamasz gyerek a serdülőt is
fölébreszti a vonatkoztatási személyben -
és egyszerre csak nem olyan kellemes
már a nagy megújulás: a gyerek olyan
zenét hoz haza, amit a szülő nem ismer,
és ezért talán kelletlenül fogad, olyan
eszméket hangoztat otthon, amelyeket a
felnőtt bizalmatlanul szemlél, éppen
olyasmit talál vonzónak az életben, amit
a szülő mindig el akart kerülni...
A nagy ifjúkori leválás abból áll,
hogy a fiatalok most a szülők olyan
oldalait látják meg, amelyeket elfojtott a
családi rendszer, olyan oldalait, amelyek
nem egyeznek a család tudatosan vallott
értékeivel: a családi rendszer
árnyoldalát veszik észre, azt, ami a
család ideális önképével nem fér össze.
Így elhatárolhatják magukat a szülőktől,
elhatárolódásuk azonban sohasem
annyira erős, mint amennyire a gyerekek
remélik, és amennyire a szülők félnek
tőle, ugyanis maga az árnyék is még a
családi rendszeren belül van. És amit a
gyerekek ebben a szakaszban átélnek,
valójában az, amit a szülők egy életen át
elhárítottak. Nagyszerű alkalom volna ez
arra, hogy a szülők sok mindent
megtudjanak magukról, tudatosítsák,
hogy mi az, amit megéltek, és mi az, amit
elfojtottak, fontolóra vegyék, hátha ez
vagy az a nézetük talán mégiscsak
vaskalapos, hátha fel lehetne adni egy-
két élethazugságot, hátha valamilyen
eszménykép nevében túlságosan sok
mindenről mondtak le, amit most aztán
irigyelnek másoktól - többek között a
saját gyerekeiktől.
Sok önismeret és őszinteség kell
ahhoz, hogy ebben a szakaszban is
valamelyes hálát érezzünk azért, amit a
fiatalok felébresztenek bennünk, végső
soron a családi rendszer
felbolygatásáért. A legtöbb szülőből
azonban hiányzik a belátás, inkább
harcol és irigykedik. Persze sohasem
vallja be magának, hogy irigyli a
fiatalokat, akik merészebbek, mint a
szüleik voltak, irigyli vonzó külsejüket,
kapcsolati lehetőségeiket a mai korban,
amely talán jobban kedvez a
kapcsolatoknak. De azért is emészti a
titkos irigység, mert a fiatalok gond
nélkül megteszik azt a sok kellemes
dolgot, amiről ő hajdan lemondott
valamilyen eszmény nevében, pedig ma
már nem is biztos benne, hogy érvényes-
e egyáltalán ez az eszmény.
Természetesen nem vallja be, hogy
irigykedik - inkább lebecsüli, kritizálja a
fiatalokat.
De nemcsak a szülők árnyoldalát fedi
fel a leválás, hanem az archetípusos
képeket is, amelyekre az apa- és
anyakomplexus épül.[11] Ezt mutatja a
fiatalok élénkebb vallási érdeklődése,
amely különböző istenségekre
irányulhat. A vallási érdeklődés mellett
vagy helyett a fiatalok politikai
érdeklődése is erősödik. Ez a
tájékozódás azt is mutatja, hogy a
fiatalok a társadalomhoz tartozónak érzik
magukat. Tartást ad a fiatalnak, aki a
családból kilép. Bizonyos mértékig az
anyát és az apát pótolja, egy másik
szinten. Itt is, mint a szülők
árnyoldalának megismerésekor,
kompenzálást látunk: az istenképek,
politikai vagy filozófiai eszmék nem
egyszerűen a szülőktől erednek, hanem
gyakorta sarkosan ellentétes kiegészítői
annak, amit a szülők a gyermekeiknek
továbbadtak; ez a fejlődés kiküszöböli
az egyoldalúságot. A szülők persze nem
látják ezt a fejlődést olyan pozitívnak,
inkább úgy élik meg, hogy az ő
továbbadott értékeikre már nincs igény,
azok már nem érvényesek. Különösen az
értéktudatos szülőknek fáj, hogy
értékeiket a fiatalok lebecsülik.
Egy életszakasz itt nyilvánvalóan
lezárul. Sok kritizálás, sok hatalmi harc
abból ered, hogy nem akarjuk tudomásul
venni: egy életszakasz véget ért, azt meg
kell gyászolnunk. A vonatkoztatási
személyeknek és a leváló fiataloknak
gyászolniuk kell, a fiatalok dolga persze
könnyebb, hiszen ők kilépnek a világba.
Előttük az élet, a szülők meg ott
maradnak - ha nem is öregek még, de
középkorúak. Lehetnek a „legjobb
éveikben", de jobbak már nem jönnek:
újabb ok az irigységre, ha nem tudnak
megbékélni új életszakaszukkal, az
öregedéssel.
 Ebben a szakaszban tanulják meg a
fiatalok az elszakadást. A gyászmunka
szinte magától elkezdődik: a fiatalok
kérdezősködnek a gyerekkorukról, a
közös beszélgetések felidézhetik, mi
volt, hogy volt, a családtagok
elmondhatják egymásnak, mit éltek át, mi
az, ami örökre megmarad bennük, azt is
elmondhatják, mi hiányzott, mi volt
nehéz - persze nem mindezt egyszerre,
hanem apránként.
A gyászfolyamat negyedik szakasza
sajátosan alakul. A felnőtt fiúk és lányok
nem lépnek ki a szüleik életéből, bár a
kapcsolat alapvetően megváltozott. Nagy
a veszély, hogy a leválás egész
folyamatát „vissza akarják csinálni",
hiszen mindkét fél újra meg újra
visszaesik a régi, begyakorolt
viselkedésmódokba és hozzáállásokba.
Így ebben az élethosszig tartó
szakaszban mindig keresik a „megfelelő"
közelséget és ugyanakkor a „megfelelő"
távolságot. A „megfelelő" közelség és
távolság nem olyasmi, amit egyszer s
mindenkorra ki lehet jelölni, aztán
betartani. Rugalmasan változtatni kell,
alkalmazkodva az érintettek mindenkori
lelki szükségleteihez, kötődési és
önállósági igényéhez. Nagyon
változékony kapcsolati folyamat ez,
sikeres pedig akkor lehet, ha mindegyik
érintett személy autonómiáját elfogadják,
tiszteletben tartják, és ezen az alapon
„olvasni tudnak" a jelekből: több vagy
kevesebb kapcsolatra, több vagy
kevesebb odafigyelésre van igény. A
tényleges kapcsolati viselkedés aztán
kompromisszum lesz az összes családtag
igényei között. Ha azonban az önállóság
igénye nem érvényesülhet, ha az egyik
vagy a másik fél nem engedi meg a
leválást, akkor két lehetőség marad: a
nyílt menekülés vagy a titkos menekülés.
Előfordulhat például, hogy a szülők és
gyermekeik még mindig a régi családi
kötelékben élnek, pedig a leválás ideje
régen eljött. A gyerekek akkor a titkos
menekülést választják, betegségbe
menekülnek, vagy egy fantáziavilágba,
amely sohasem válhat valóra. Lélekben
mennek világgá.[12]
 A FIATALOK
ELVÁLÁSA
SZÜLEIKTŐL
A fiatalok viselkedése elváláskor sok
tényezőtől függ. Azok, akik a megfelelő
életkorban sorra megtették a leválás
lépéseit, s így identitásuk megszilárdult,
könnyebben válnak le, mint azok, akiket
mindig visszatartottak, vagy ők maguk
nem akartak továbblépni. Minden
családnak megvan a maga jelszava,
amely sokat elárul arról, mennyire
összetartó a család, és mennyi
elhatárolódást engedélyez. A családi
jelszó lehet például: „Légy mielőbb
önálló!" Az ilyen család nem tartja rövid
pórázon a gyerekeket, de némelyik
esetben kevés oltalmat nyújt, ha a gyerek
éppen nem akar vagy nem tud önálló
lenni. Más családokban a titkos üzenet
így hangzik: „Mi sohasem válunk el
egymástól..." A szülők párkapcsolata is
kihat a fiatalok válási viselkedésére a
leválás során. Ha például az egyik szülőt
védelmezni kell a másiktól, akkor a
gyerek nem teheti meg, hogy „csak úgy
lelép". A társadalmi értékeknek is
megvan a szerepük: a korai önállóság a
divat, vagy az a menő, ha a felnőtt
gyerek minél tovább élvezi a „Mama
hotel" előnyeit, a szülői ház
infrastruktúráját? Utóbbihoz persze
olyan szülők is kellenek, akik tűrik, hogy
a gyerek kihasználja őket - vagy
képtelenek elszakadni tőle.
Bonyolítja az elszakadást, hogy
nemcsak a valóságos szülőkről kell
leválnunk, hogy aztán - bár
természetesen továbbra is a szüleink -
már nem annyira gyerekként, hanem
felnőtt emberekként lépjünk velük
kapcsolatba. Lelkileg a
szülőkomplexusokról is le kell válnunk.
A szülőkomplexusok, az apa- és
anyakomplexusok a szülőkkel való
együttélés során alakulnak ki. Az apa
vagy az anya óhajai, elvárásai, nézetei
gyakran összeütközésbe kerülnek a
gyermeki én kívánságaival.[13] Ahol
újra meg újra összeütközésre kerül sor,
ahol folyton konfliktusok adódnak, ott
jönnek létre a „komplexusok", amelyeket
általában „apa- vagy anyakomplexusnak"
nevezünk. A sérelmi szituációk, vagy a
kapcsolat nehéz helyzetei mögött nagyon
gyakran felfedezhetjük őket.
Súlyos munkazavarokkal küzdő
egyetemista páciensem például felidézi -
ötéves korából való az első tudatos
emlék -, hogy rajzait az édesapja mindig
lefitymálta, az volt a szavajárása:
„Firkálgatni nem elég, értened kéne
hozzá." A fiúnak életében „milliószor"
eszébe jut ez a mondás,
„komplexusmondat" lett belőle: ha leül
egy papírlap elé, s nem tud azonnal
munkához látni, már hallja is az apját:
„Firkálgatni nem elég, értened kéne
hozzá." Én-tudatában ilyenkor pontosan
úgy érzi magát, mint az a csalódott
ötéves fiúcska, aki úgy érzi, hogy
valamivel megharagította édesapját.
Elbizonytalanodik, szorong, folyton
igazolnia kell saját maga előtt, miért van
egyáltalán előtte az a papír.
Ahhoz, hogy a szüléinkről
leválhassunk, a szülőkomplexusokról is
le kell válnunk, ami többnyire nem
tudatosan játszódik le a fiatalokban. A
szülőknek szóló szemrehányásaik
mindenesetre inkább a
szülőkomplexusokkal függnek össze,
mint a szülők valóságos lényével és
viselkedésével. A szülők meg gyakran
csodálkoznak, és rosszulesik nekik, hogy
a gyerek valójában nem is látja őket,
észre sem veszi bennük a valóságos,
eleven embert a maga sokféle
tehetségével, gondjával-bajával.
Gyakran érzi a szülő, hogy felnőtt fia,
lánya csak egy bizonyos vonást lát meg
benne, ő maga is tud erről a vonásáról,
tudja, hogy ezzel gond van, és rosszul hat
a gyerekre, de azt is tudja, hogy
személyisége nem csak ennyiből áll. jól
teszi ilyen esetben, ha meghallgatja
ugyan a gyereke szemrehányásait, próbál
esetleg változtatni hibáin, de nem
azonosul a szemrehányásokkal. A
gyerekek nem a szülő teljes
személyiségét látják, és ha életük során
lassanként tudatosítják is a
komplexusaikat, a legkönnyebben
kivetíteni mindig a szülőkomplexust
lehet. A szülő ugyanis többnyire még
kéznél van, nem is bújt ki a bőréből, így
a kivetítés helytállónak tűnik. Sokszor
csak a terápiás folyamat mutatja ki, hogy
a szülők és gyerekeik minduntalan a régi
kapcsolati gubancokat viszik színre,
pedig a gyerek már felnőtt, és apja, anyja
sem ugyanaz az ember, aki régen volt.
A szülők és gyermekeik viszonya
olyan viszony, amelyben újra meg újra le
kell válni. Szemléletes képpel élve,
olyan ez a folyamat, mint a hagyma:
leválasztod a külső héját - és azt hiszed,
már le is váltál aztán rájössz, hogy egyre
újabb rétegek következnek, a leválás
újabb szakaszait kell tudomásul venni.
Ne feledjük, hogy a szülőknek a saját
szüleikről is le kell válniuk.
Valószínűleg hasonló válási viselkedés
formálta őket, mint most leváló
gyerekeiket.
Az ifjúkori leválás persze különösen
döntő szakasz, mert lényeges
következményekkel jár, a fiatalok
elköltöznek, családot alapítanak.

Ha elmarad a leválás

Gerda példája
Terápiára jön egy negyvennyolc éves
asszony, nevezzük Gerdának.
Elpanaszolja, hogy nincs semmi
életkedve, rengeteg kötelességét csak
tehernek érzi, nem is győzi. Mindennel
torkig van - és mindenért „mások" a
felelősök. Pedig, mondja,
tulajdonképpen sokkal kevesebb most a
munkája, mint régen. De folyton beteg,
mindenféle fertőzést szed fel, meg aludni
se tud. Már igazán csak terhére van saját
magának. „Torkig vagyok saját
magammal, nyilván rémes lehetek a
családomnak." A szex sem érdekli már,
és egyre többet rágódik azon, hogy a
férje így majd barátnőt keres. Gerda
háziasszony, és szívvel-lélekkel anya.
Három gyereke van, de már mind
elköltözött, legutóbb, most két éve, a
legkisebbik fia. Gerda remélte, hogy a
fiú még sokáig otthon lakik, hiszen szép,
nagy házuk van. De a kölyköt rávették a
barátai, hogy költözzön velük egy közös
albérletbe. Ott persze nincs olyan rend,
mint odahaza. Néha megengedi, hogy a
mama rendbe hozza a holmiját, megfőzze
a kedvenc ételét. Gerdát őszintén szólva
zavarja, hogy a kölyök akkor állít be,
amikor éppen eszébe jut - mindegyik
gyereknek van még kulcsa a szülői
házhoz, de neki egyik gyerek lakásához
sincsen kulcsa -, és hogy főleg ez a
legkisebb fia „minden munkát a nyakába
varr". „De hát mit meg nem tesz az
ember, hogy legalább láthassa a
gyerekeit..."
Gerda dühösnek látszik, míg mindezt
elmeséli, de a dühét nem érzi. Öregnek
érzi magát. Tudja, milyen fontos lenne
most, hogy szorosabb kapcsolatban
legyen a férjével, de az meg elvonult a
munkájába, a feladatai közé - Gerda
ritkábban látja, mint valaha.
Semmi sem olyan, mint volt - és
semmi újdonság sincs a láthatáron.
Házasság a gyerekeket nem érdekli, csak
úgy összebútoroznak, hát egyelőre
unokára sincs kilátás, akinek Gerda
gondját viselhetné. Ennek is a
korszellem az oka, a nők, akik
mindenáron tanulni akarnak.
Tulajdonképpen meg is érti őket, ha a
saját életére gondol - ő sohasem tanult
szakmát, és emiatt most
„haszontalannak" érzi magát ezen a
világon. Fáj neki, hogy a gyerekek olyan
életstílust választottak, amely teljesen
ellentétes az övével. „Én olyan sokat
tettem a gyerekeimért, olyan gondosan
neveltem őket, és most úgy viselkednek,
mintha semmiféle nevelést nem kaptak
volna." Az is fáj neki, hogy a gyerekek
annyi sok szemrehányást tesznek a
szüleiknek, az apjuknak is, sőt neki még
többet.
Gerda keservei abban a kijelentésben
tetőznek, hogy ő annyit fáradozott a
gyerekeiért, mindent megtett értük, egész
élete körülöttük forgott - és most
„semmit sem kap vissza", csak a
szemrehányásokat. Sőt néha úgy érzi, a
gyerekei egyenesen megvetik őt és a
„polgári életmódját". „Ti semmit se
tudtok, csak dolgozni, ti nem tudtok élni"
- így szól a gyerekek egyik, sűrűn
hangoztatott vádja.
 Gerdát bántja, hogy a férje mindezeket
a gondokat látja ugyan, de úgy véli, ez
egy normális életszakasz, egyszerűen túl
kell jutni rajta. Gerda úgy érzi, őt senki
nem érti meg: se a gyerekei, se a férje.
Gerda klasszikus „üres fészek"
depresszióban szenved: egész életét
kitöltötte a gyereknevelés, a családi élet,
és most, amikor üres a „fészek", csak az
ürességet érzi, nem tud mit kezdeni
magával. Nem látja már értelmét az
életének, és mindinkább úgy érzi, ő
mindig mindent megtett másokért, de
önmagáért nem tett semmit.
Most arra számít, hogy valamit vissza
kellene kapnia. Arra is kész, hogy a
gyerekek minden óhaját továbbra is
teljesítse, csak be ne kelljen látnia, hogy
életének egy szakasza elmúlt, le kell
válnia erről a szakaszról és a
gyerekekről, s élete hátralévő részére
önálló élettervet kell találnia.
Gondolt már arra, hogy rosszkedvét a
változás kora okozza, férje így látja,
barátnői is erre célozgatnak. Szóval
klimaxos depresszió - közkedvelt, de
kétes diagnózis. A gyerekek végleges
leválása ugyanis gyakran egybeesik a
változás korával.

A változás folyamata
A mélylélektani pszichoterápia során
Gerda egyelőre a klimax témáját hozza
elő. Biztosan a klimaxtól van, hogy ő
annyira szorong, olyan elégedetlen,
olyasmik járnak a fejében, volt-e
egyáltalán értelme férjhez menni,
gyerekeket szülni, és egyáltalán
megfelelő partner-e a férje. „Néha arra
gondolok, az nem lehet, hogy ennyi volt
az egész!
A klimax tényleges jeleit ugyan még
nem érzi, tehát legfeljebb a preklimax
szakaszában van, de szívesebben venné,
ha az üresség érzéséért, depressziós
hangulatáért csakis a testében lejátszódó
természetes hormonális változásokat
okolhatná. A „tekintélyek" tálcán
kínálják neki ezt a magyarázatot.
Próbálom elmagyarázni, hogy valóban
fontos küszöbhöz ért, valóban
hormonális változások mennek végbe a
testében, de más dolgokat is tisztázni
kell életének ezen a fordulópontján: új
női identitását az anyaszerep lejártával,
az öregedés problémáját, azt a kérdést,
mi lehetne hátralévő életében fontos, és
a búcsút a gyerekeitől.
Gerda fél az öregedéstől. Nem lát
semmi különbséget a klimax és
édesanyjának kora között, aki
nyolcvanéves. Meg is fogalmazza: „Mire
a klimaxon túljutok, nagyon öreg leszek."
Kérdésemre, mit jelentsen az ő esetében
a „nagyon öreg", elmondja: azt jelenti,
hogy semmi sem érdekli az életben,
nőként már nem vonzó, de nem is érdekli
a szex. „Észre se vesz többé senki -
egyszerűen mindennek vége."
Abból, ahogyan Gerda a klimaxról
beszél, kiderül, milyen hangsúlyosan
abból vezette fel identitását és női
értékét, hogy szexuálisan vonzó és
termékeny, s mennyire fogva tartja az a
tévhit, hogy a klimax után megszűnik a
nemi élet. Azért retteg, mert el sem tudja
képzelni, hogy valamilyen módon
továbbra is vonzó nő maradhat.
Többször álmodott ismerős, vonzó
idősebb nőkkel, akik elbűvölték, de félt
is tőlük, mert kevésbé hagyományos
életmódot választottak. Felkereste
némelyiket, és arról is beszélt velük,
hogyan élték meg a klimaxot.
Várakozásai ettől kissé módosultak.
Megtudta, hogy ezek a nők mind
komolyan megtervezték következő
életszakaszukat, és megpróbálják a most
lehetséges módon bepótolni, ami
kimaradt az életükből. Látta, hogy egyik
asszony sem érzi magát értéktelennek, s
életüket nem a pusztán biológiai
tényezők határozzák meg. Így kezdődött a
klimax témájának feldolgozása.
A terápiás beszélgetésekben aztán
feltűnt, hogy Gerda gyakran idézi a
szüleit. „Jó leányuknak" mondta magát.
A jelek szerint nem nagyon sikerült
leválnia szüleiről. Újra meg újra
hangsúlyozza, mennyire hálás nekik
mindazért, amit tőlük kapott. Gyakran
meglátogatja őket, még akkor is, ha nincs
hozzá kedve. Pedig a szülők jó erőben
vannak, és büszkék rá, hogy a
háztartásukat maguk is el tudják látni. A
terápia elején Gerda sokat beszélt arról
is, hogy milyen problémái vannak a
szüleivel.
További részletek nélkül is világos,
hogy Gerda annak idején nem tette meg a
leválás lépéseit. Még mindig erősen
kötődik a szüleihez. Gyerekkorában az
lehetett náluk a családi jelszó: „Mi
sohasem válunk el egymástól." Szorosan
összetartott a család, az önállóságot nem
sokra becsülték.
Ennek az asszonynak, aki nem nagyon
tudott leválni szüleiről, régi családjáról,
különösen nehezére esik, hogy a
gyerekeit szabadon engedje. Emlékszik,
mennyire fájt neki, amikor kicsi gyerekei
kezdték „én, én, egyedül" kiáltással
eltolni a kezét, vagy amikor vígan
kacagva elbújtak előle. Még utólag is
örül, hogy a gyerekei elég félénk
természetűek voltak, így többet
kapaszkodtak az édesanyjukba, mint a
bátrabb gyerekek. Csak azt nem látja
Gerda, hogy a gyerekei azért is voltak
félénkek, mert ő annyira félt az
elszakadástól.
A terápia egyik első szakaszában
Gerda tudatára ébred, hogy mennyire
megváltozott az élete. Felszakad benne a
fájdalom és a düh amiatt, hogy a
gyerekei elmentek, s a harag azért is,
hogy van képük mindenféle munkát
követelni tőle, ő pedig alázatosan el is
végzi. De fájdalmat érez azért is, mert
elveszítette az anyaszerepet, azt a
szerepet, amely vitathatatlan
létjogosultságot adott neki. Mostanáig
senki sem kérdezte, „igazi asszony-e" ő,
van-e értelme az életének - hiszen olyan
nyilvánvaló volt, de most már nem az.
Új szerepet kell találnia, ez most már
világos. De milyet?
Idáig eljutva Gerda a szófogadó leány
szerepét is kezdi újra átgondolni.
Fájdalmasan ébred rá, mennyi mindent
még csak fontolóra sem vett életében,
nehogy szüleinek bánatot okozzon. A
szülőknek kevésbé tetsző élet fantáziái
később nagyon fontossá váltak, olyan
lehetőségeket hoztak napvilágra,
amelyek még meg is valósulhatnak,
legalábbis részben.
De nem csak a fantáziák tudatosodtak:
Gerda dühös lett, amiért a szülei
önállótlannak nevelték, kitörési
kísérleteit sohasem támogatták. Azért
továbbra is hálás maradt nekik, hiszen
lényegesen nem gátolták az életét, és
olyan otthont nyújtottak neki, ahol
mindig szeretetben és biztonságban élt.
A hála fontos téma Gerdának. Igaz,
most már belátja, hogy a gyerekei fontos
lépést tettek, vagy legalábbis készítettek
elő, amikor szinte menekülésszerűen
elköltöztek, hogy egészen másképp
éljenek, mint a szüleik vagy a
nagyszüleik, akik szintén kifogásolják a
fiatalok életmódját. Néha már annak is
örül Gerda, hogy a gyerekei nyilván
erősebbek, mint ő volt. De szívósan
kitart amellett, hogy a gyerekeitől joggal
várna hálát. Megpróbálom rávezetni,
mennyi mindent felébresztettek benne a
gyerekei élete folyamán, mennyi mindent
„kapott" már tőlük. Rámutatok: nem úgy
van, hogy az anya mindig csak ad a
gyerekeinek, ők pedig felnőtt korukban
kötelesek visszaadni. Valójában
egyszerre adunk és kapunk. És a felnőtt
gyerekeknek egyáltalán nem az a fő
dolguk, hogy valamit „visszaadjanak". A
gyereknevelésre fordított életerőt ők nem
adhatják vissza, nem is kell: az az élet
rendje, hogy minden nemzedék a
következő nemzedékért fáradozik, annak
adja tovább a szeretetet, gondoskodást,
energiát, amit valaha őrá fordítottak.
Gerda hamar rájön, hogy ha volt is
gondja-baja, mennyi örömöt szereztek
neki a gyerekek. Tudja ő jól, mi mindent
keltettek benne életre a gyerekei,
mindegyik a maga módján. Hosszan
elmeséli, hogyan vette rá ötéves
fiacskája, hogy bátrabban ússzon,
hogyan kezdett a másik fia egyszerre
csak szentimentális dalokat gyűjteni. Ő,
a mama, egy ideig ellenezte a fiúcska
gyűjtőszenvedélyét - korholta a gyereket,
hogy az ilyesmi nem fiúknak való,
csúfolta is, amiért ilyen „érzelgős". De
aztán egy este rávette a gyerek, hogy
énekeljék el együtt az összes dalt, és
Gerda úgy érezte, most beköltözött az
életébe az a fajta, dúsan áradó érzelem,
amelyet kamaszkora óta mindig csak
kigúnyolt. Csodálatosan elevennek
érezte magát. Az emlékezőmunka egyre
újabb emlékeket éleszt fel, némelyik
csak most válik igazán elevenné. Gerda
hazaviszi a családba is az
emlékezőmunkát, férje szívesen
emlékezik vele együtt, és ha valamelyik
gyerek hazalátogat, őt is bevonják a
beszélgetésbe.
Tudja Gerda azt is, hogy a benne
felélesztett vonások közül melyik
veszélyes. Mindig zokon vette például,
hogy a lánya „játssza az eszét". Lánya
gimnáziumba járt, aztán egyetemre. De
minden felhajtás nélkül, szinte
mellékesen tanult, közben imádott főzni,
érdekelte a kutyatenyésztés meg még sok
minden. Aligha „játszotta az eszét", de
Gerda mégis úgy érezte. Lánya
viselkedésétől Gerda először kedvet
kapott, hogy ő is tanuljon. Eleinte éppen
ugyanaz a tudományág érdekelte. Aztán
egyre mérgesebben beszélt róla, meg az
összes nőről, aki „az egyetemen flangál".
Fortyogott benne az irigység: ő is
szeretne művelődni, de hogyan? Még az
érettséginek se merne nekivágni.
Irigységét persze nem vallotta be, hanem
erélyes ideológiát faragott belőle: az
egyetemre járó lányok nem igazi nők.
Lánya csak ámult, ilyen régimódi elvek
már nem is léteznek - beteg talán az
anyu? Egyáltalán, sok baja volt
Gerdának ezzel az irigységgel.
Észrevette, hogy a férje szívesen
elgyönyörködik nagylányában, egyszer
azt is mondta: éppen olyan most a
lányunk, mint te voltál tizennyolc éves
korodban. Biztosan kedvességnek szánta,
de Gerda úgy fogta fel a megjegyzését,
mint bántó összehasonlítást: a lányod
szép és fiatal, te meg öregszel és
besavanyodsz. Ha rákérdez, csakugyan
így érti-e a férje, sok bánkódást
megtakarított volna magának.
Természetesen azt akarta, hogy a
lányának jó élete legyen, jobb, mint az
övé, de muszáj annak a lánynak mindig
mindenkin túltenni? Azon kapta magát,
hogy folyton kritizálja a lányt, mindent
kifogásol rajta. Később aztán bánta,
ráadásul a lány ettől még inkább az
apjához húzott. Mindig is apás volt. És
amikor Gerda hallotta, hogy más anyák a
lányuk igazi jó barátnői, úgy érezte:
megint ő húzta a rövidebbet. De a
leginkább azt irigyelte, hogy a lánya
olyan könnyen tanul. Szíve mélyén a
szüleit kezdte vádolni Gerda: minek
mondták neki fiatal korában, hogy egy
lánynak nem muszáj tanulnia, úgyis
hamarosan férjhez megy és gyerekei
lesznek. Tudja persze, hogy ő annak
idején készségesen elfogadta ezt az
érvet. Tudja, hogy a szülei a legjobbat
akarták. De arra is emlékezik, hogy
némelyik barátnője továbbtanult, egy-két
esetben a szülők akarata ellenére. Nem
voltak azok a lányok tehetségesebbek
nála, de talán bátrabbak.
Ahogy életére visszatekint Gerda,
kezd egy kicsit leválni a szüleiről -
persze nem úgy, hogy összeveszne velük.
Már nem idealizál mindent, amit a szülei
- akkor és máig is - tettek és képviseltek.
Nem a szüleivel beszéli meg a gondjait.
Az irigységgel azonban nehezen
boldogul. Úgy gondolja, csúnya dolog
irigykedni, különösen a saját gyerekeire.
Csak akkor barátkozik meg egy kicsit a
problémával, amikor irigységét
kihívásnak értelmezem: be kell emelnie
valahogyan az életébe azt, amit irigyel.
Most kiderül, hogy nemcsak a lányát
irigyli Gerda, hanem a fiait és a férjét is.
Nem romboló, hanem fájdalmas irigység
ez - csupán arra utal, milyen gyakran
háttérbe szorította élete során a saját
vágyait és igényeit.
A szüleiről leváló Gerda most jobban
megérti a gyerekei leválási kísérleteit is.
Tapasztalja, hogy a szüleit elhagyó
gyermek bűntudatos, bármennyire
hozzátartozik az élethez az elszakadás.
A bűntudatot persze nem nevezik
nevén, inkább elhárítják, s abban
nyilvánul meg, hogy a gyerek a bűnbak
szerepét osztja ki a szülőkre. Őket
okolja mindenért: a szülők tehetnek
arról, amit csakugyan elmulasztottak,
meg mindarról, amit a vonatkoztatási
személy és a gyerek közötti
szerencsétlen interakció valaha is
előidézett. Innen ered az apa- vagy
anyakomplexus pontosabb tartalma. A
szülőket hibáztatja a gyerek ráadásul
azért is, hogy a világ nem tökéletes, a
társadalom nem olyan, amilyen lehetne.
A gyerekek bűntudata nyilvánul meg a
kimondott és kimondatlan
szemrehányásokban, amelyek az
elszakadást szolgálják. A vádak lényege,
hogy a szülő nem olyan, mint az
eszménykép, amelyet a gyerek hajdan
alkotott róla. A heves vádaskodással a
gyerek nemritkán azt próbálja elérni,
hogy a szülő mégiscsak megfeleljen az
eszményképnek, tehát ne kelljen
szégyellni azt az eszményképet. De az
egész csak látszólag szól a szülőkről: ha
nem kellene a szülők eszményképétől
elbúcsúzni, akkor a saját ideálképünktől
sem kellene elbúcsúzni, azt is meg
tudnánk menteni. Márpedig éppen az a
dolgunk, hogy az ideálképektől
elbúcsúzzunk, meggyászoljuk a
lehetetlent, és örüljünk, hogy nem kell
annyira eszményinek lennünk. Így most
már a valóságos jellemre figyelhetünk,
amely a tettekben is megmutatkozik, míg
a vágykép végső soron megfoghatatlan
marad.
Csakhogy a józan látásmód helyett
gyakran kölcsönös nevelési folyamat
kezdődik: a szülők gyorsan és hathatósan
pótolni akarják, amit elmulasztottak, a
fiatalok ki akarják erőszakolni mindazt,
amivel a szülők eddig - vélten vagy
valóban - adósaik maradtak, és
felpanaszolják minden sérelmüket. A
kölcsönös nevelési próbálkozást -
természetesen - mindkét fél
megtorpedózza, és a hadakozás
többnyire megtépázza viszonyukat.
Mégis szívósan folytatják. És ez azt
jelenti, hogy nem válnak le egymásról,
hanem éppen ellenkezőleg, foggal-
körömmel összeakaszkodnak. Ha
odafigyelnének egymásra, ha nemcsak a
szülői és gyermeki szerepben látnák
egymást, hanem kölcsönösen meglátnák
egymásban az embert a maga
lehetőségeivel és korlátaival, akkor
észrevennék, hogy a nevelési
kísérletekkel a szükségszerű elszakadás
fájdalmát és a múlttal való szembenézést
próbálják elhárítani.
Jól látható ez a dinamika Gerda
gyermekeinek leválási folyamatában.
Szemrehányásaik és nevelési kísérleteik
egy csapásra megszűntek, mihelyt Gerda
egyszer rászánta magát, hogy kijelentse:
örül, hogy a gyerekei önállóbbak, mint ő
volt. És úgy érzi, jól tették a gyerekek,
hogy elköltöztek, még akkor is, ha ő
majdnem belepusztult. Azóta a gyerekek
nem dacoskodnak folyton, gyakrabban
jönnek haza beszélgetni, és arról is
beszélnek, mit jelentett nekik, hogy az
édesanyjuk félénk természetű, az
édesapjuk meg sokkal bátrabb.
Új probléma merült fel, amikor Gerda
már nem örökké a gyerekeit varia, hanem
a saját dolgai után járt, és gyakran
mentek el otthonról a férjével együtt. A
gyerekek most kórusban tiltakoztak: már
semmi sincs úgy, mint régen, már nem
lehet a mamára számítani. Igaz, hogy
anyu már nem depressziós, nem is tesz
nekik szemrehányásokat, még
kimondatlanul sem, de nincs otthon,
amikor szükség lenne rá, nem lehet
számolni vele. A gyerekek meg akarták
torpedózni szüleik gyászfolyamatának új
szakaszát, azt, amikor a gyászoló új
viszonyt alakít ki önmagával és a
világgal. Meg akarták tartani maguknak
az édesanyjukat. Érezték azt is, hogy
szüleik párkapcsolata megváltozott:
Gerda kevésbé fel, önállóbb, a saját
lábára állt, és ettől a férjének is
érdekesebb, izgalmasabb lett. Azonkívül
Gerda megtanulta, hogyan lehet a
másikat elengedni, így a férjének már
nem kell olyan görcsösen távol tartania
magát. Egyszerre csak felfedezték, hogy
több olyan dolog is van, ami
mindkettejüket érdekli. Elsősorban
Gerda az, aki ifjúkori vágyait feléleszti
magában, férje pedig szívesen átveszi
ötleteit. Szemlátomást az is tetszik neki,
hogy megint ő a főszereplő a felesége
életében - mint kapcsolatuk elején.
Később Gerda - mint beismeri -
elsősorban anya volt. A
gyereknevelésben jól együttműködött a
házaspár, kiegészítették egymást, de a
férjének nemigen volt partnere Gerda, ez
a szerep alig érdekelte.
Gerda szülei is zsémbelődnek. Úgy
találják, középkorú asszony létére
bolondos lett a lányuk. Megpróbálták -
unokáikkal összefogva - visszatéríteni
Gerdát régi viselkedéséhez. Gerda
megértette szülei reagálását, mert
ugyanezt élte át ő is a gyerekeivel. El
akarta magyarázni nekik, ami történt, de
hiába. Végül Gerda elfogadta, hogy ezt a
lépést szülői áldás nélkül is meg kellett
tennie, mert tudja, hogy ez a helyes. Ettől
„felnőttnek" érzi magát, felelős
személynek. A gyerekek szemrehányásait
nehezebben dolgozza fel. Tanakodik,
hátha mégis van valami igazuk a
gyerekeknek. Kísértést érez, hogy
engedjen a követelőzésnek, visszaállítsa
a régi viszonyokat, de nem akarja, hogy
új útjáról letérítsék.
A leválási folyamatban a fiatalok a
szülői házat amolyan támaszpontnak
használják, ahová mindig vissza lehet
térni. Az elválás szakaszat az
újraközeledés szakasza követi, ezt a
szülők és a gyerekek gyakran félreértik,
azt hiszik, minden visszatért a régi
kerékvágásba. De az újraközeledés után
csakhamar bekövetkezik az
újraközeledési válság, majd az
elszakadás újabb lépése. Sokkal
nyugalmasabban játszódhat le mindez, ha
tudatos az otthoni feltöltekezés célja: a
fiatalok meg akarnak bizonyosodni róla,
hogy szeretik és elfogadjak őket, akkor
is, ha a saját útjukat járják. Az elfogadás
azonban nem azt jelenti, hogy a szülő, az
édesanya bármikor rendelkezésre áll.
Ilyenkor a fiatalok kapálóznak: persze ők
azt akarják, hogy minden megváltozzon,
de otthon azért maradjon minden a
régiben. Ám a leválással végleg elmúlt
az a szakasz, amikor a szülők éjjel-
nappal készenlétben álltak. Ennek így is
kell lennie, ideje hát, hogy a fiatalok is
elvégezzék a maguk gyászmunkáját.
Gerda esetében nyilvánvaló volt, hogy
gyászmunkára van szüksége, amikor
búcsút vesz az anyaszereptől.
Depressziós lett, mert a gyász érzéseit
elfojtotta. Amikor elvégezte a régen
esedékes gyászmunkát, sikerült a
gyermekeit úgy elengednie, úgy válnia le
róluk, hogy nem érzi kifosztva magát,
hanem gazdag anyai élete tudatával
léphet tovább. Olykor még búsul egy
kicsit, hogy már nem úgy van, mint
régen. De belenyugodott a változásba,
nem érzi miatta kérdésesnek anyai és női
értékét. Új életszakaszát is elfogadta.
Elvégezte az első „gondmunkát"[14] a
klimax kapcsán. Gyerekeiről leválva
bepótolta azt is, ami régen esedékes
volt: levált a szüleiről, de jó viszonyban
maradtak. Házassága pedig teljesen
megújult.
 NEM KÖNNYŰ ÚJ
IDENTITÁSRA
TALÁLNI

Az identitás jelentősége
A gyászmunka során megválunk a
közös éntől, és visszatalálunk egyéni
énünkhöz. A gyermekek leválásakor is
egyéni énné kell a gyászmunkában
visszaszerveződnünk. Bár a
gyerekeinkkel rendszerint kapcsolatban
maradunk, ajánlatos a komoly
gyászfolyamat, mert a gyermekek
leválása, elköltözése után a kapcsolat
teljesen más lesz, mint addig volt. Ha a
leválás valóban megtörtént - és ez éppen
azt jelenti: meggyászoltuk akkor
könnyebb a gyermekünkben a felnőtt
embert látnunk, akivel új kapcsolatba
léphetünk és akinek egyszer talán szülő
módjára kell majd gondoskodnia rólunk,
öreg szüleiről.
Ahhoz, hogy a közös énből egyéni
énné szerveződjünk vissza, önálló
éntudatra van szükség. Ereznünk kell,
hogy önálló identitásunk van,
azonosságunkat nem másvalakitől
kapjuk. Származtatott identitás például
az, ha egy asszony kizárólag a
gyermekéhez való viszonyában vagy a
férjéhez való viszonyában határozza meg
önmagát. Az egészséges élethez önálló
identitásra van szükség.
Identitásunk[15] alapja a testi létezés
átérzése és vele a vitalitás, az elevenség
érzése. Ez az érzés tesz képessé arra,
hogy énünket tevékenyen érvényesítsük
az életben, végső soron megvalósítsuk
önmagunkat. A vitalitás, énaktivitás és
önmegvalósítás egymás feltétele is. A
fejlődés során mindinkább az énaktivitás
része az önmeghatározás is, ami a
kívülről meghatározottság ellentéte.
Életünk folyamán gyakran vállalkozunk a
tevékeny fellépésre, és ezzel a
megmutatkozásra. Ilyenkor többé-
kevésbé fájdalmasan érzékeljük a
határainkat, ami azt jelenti:
énkomplexusunk - amelyet „mély-énnek"
is neveznek - tudatossá válik.
 Identitásunkat éljük meg abban is,
hogy biztos tudásunk van önmagunkról,
önképünket elhatároljuk mások
véleményétől, szembeállítjuk a képekkel,
amelyeket mások rólunk alkotnak, és
ránk aggatnak. A körülhatárolt
énkomplexus előfeltétele, hogy az
énkomplexus a megfelelő életkorban
elkülönüljön a szülőkomplexusoktól, így
egyre önállóbbá váljék, és hogy mindig
új kapcsolatokkal és tapasztalatokkal
szembesüljünk.
Az identitás határai persze időlegesek
és átjárhatók. Önmagunkká válni azt is
jelenti, hogy folyamatosan újrarajzoljuk
a határokat magunk és a világ között, az
én és a tudattalan között. Aki biztosnak
érzi a határait, néha meg is nyílhat:
összeolvadhat például egy másik
emberrel, leginkább a szerelemben és a
szexben; még bizonyos énvesztést is
elfogadhat, mert tudja, hogy visszatalál
határai közé.
Az identitás megéléséhez tartozik
továbbá, hogy tapasztaljuk a
folyamatosságot: tudom, hogy
akármennyire változom is, önmagam
maradok. A folyamatosság érzését
erősíti a tudatos kapocs, amely összeköt
elődeinkkel és utódainkkal. A
folyamatosságot elsősorban érzelmeink
és indulataink átélésében tapasztaljuk,
ezek pedig biológiai mintát követnek.
Maga a minta alig változik egész
életünkben, de érzelmeink kezelésén
változtatni tudunk. Az emóciók testi
élmények, rájuk épül az énkomplexus.
Nekik köszönhető a folyamatosság
élménye és az identitástudat.
Az identitás átéléséhez tartozik az
érdeklődés saját magunk iránt, az
érdeklődés az iránt, milyen hatást
gyakorolunk és hogyan, továbbá az
önmagunkról szőtt elképzeléseink.
Folyton szembesülünk azzal, amik lenni
szeretnénk, és azzal, amik vagyunk.
Énképünkkel végképp össze nem férő
oldalainkat elfojtjuk, ezekből lesz az
„árnyékunk".[16]
Az identitásélmény lényeges része az
autonómia érzése: teljesen autonómmá
sohasem válunk életünkben, csak egyre
autonómabbá. Függéseink tartósan
megmaradnak, és egyre újabbak is
kialakulnak. Ahol autonómabbá váltunk,
ahol egyre világosabban érezzük
identitásunkat, s benne önmagunkat, ott a
függést felváltja az önállóság - és a vele
járó felelősség. Akkor az egyén már nem
csak a körülmények, elsősorban a
szülőkkel való viszony terméke, nem a
„szülői mondatok" határozzák meg,
általában egyre kevésbé hatnak rá a
tekintélyek nézetei. Ez azt is jelenti, hogy
akkor önálló tervekkel mer a világ elé
állni - és azokért felelősséget vállal.
Aki úgy fejlődik, hogy kötöttségét és
függését egyre több autonómia és
kapcsolat váltja fel, arról elmondhatjuk,
hogy önálló mély-énje van. Jungi
értelemben ez azt is jelenti, hogy
identitásérzete egy vezérlő életelvhez
kapcsolódik, amelynek tudatosodását
különböző szimbólumok segítik, s amely
az énkomplexus kiépülését, s ezzel az
úgynevezett individuációs folyamatot is
irányítja.[17]
Az autonóm identitáshoz vezető
fejlődésben az ifjúkor idején döntő
szerepet játszik a leválás a szülőkről, az
elhatárolódás az apa- és
anyakomplexustól.
A kamasz lányokban először az
apakomplexus általános része éled fel.
Természetesen ezt az apakomplexust
mindig módosítja a lányka személyes
apaélménye. Érdeklődni kezd a férfiak
iránt, az édesapja révén megélt értékeket
a barátjára kivetítve új, kissé más
formában éli meg. Vagy az értelem, a
szellem világára viszi át. A
szocializáció mindkét formájának van
valami elbűvölő, varázsos hatása.
Olykor együtt is felléphet a szocializáció
két formája, de rendszerint külön
figyelhetők meg. Van olyan lány, aki már
egész fiatalon a barátjával jár,
párkapcsolatban él. Más lányok a
szellemi életnek szentelik magukat, olyan
életet élnek, amelyben az ihlet, a vallás,
a politika vagy egyszerűen az értelem, a
szellem varázsa játszik nagy szerepet.
Ők ebben a szakaszban,
anyakomplexusuk jellegétől függően,
többé-kevésbé idegenkednek a
testiségtől.
A szocializáció mindkét formájában -
vagy keverékükben - megmarad a
kötődés az apához és az
apakomplexushoz. A társadalom nem
sietteti a lányok leválását az
apakomplexusról, hiszen az
apakomplexussal azonosuló lány jól
betöltheti a társadalom által megkívánt
szerepét: vagy barátja van, aztán
nemsokára férjhez megy, anya lesz - és
nem sokat fog a férjével akaratoskodni -,
vagy a szellem világába lép be, amelyet
többnyire az apaszereppel azonosítanak,
és ott kitűnően megállja a helyét.
Mármost egyik szereppel sincs semmi
baj, ha a lány valóban maga választotta,
és nem egyszerűen azért sodródott erre
az útra, mert fejlődése elakadt, így nem
kereste a saját identitását, hanem átvette
azt, amelyet előírtak neki.
 Gyakran ámulva nézzük, hogy az
apakomplexussal azonosuló nők milyen
határozottan viselkednek, milyen
rátermetten mozognak ebben a világban.
De érzelmi katasztrófa, válás után,
gyermekei elköltözése után az ilyen
asszony ott áll tanácstalanul, csüggedten,
zavarodottan, és nem érti saját magát.
Hiszen eddig olyan jól boldogult az
életben, olyan józan és okos volt! Az a
nő, aki sohasem nézett szembe apa- es
anyakomplexusával, és apakomplexusát
a barátjára vitte át, sokáig a
leánygyermek szerepében maradhat.
Nem partnere a férjének, hanem szíve
mélyén a kislánya. A kölcsönzött
identitás ilyen formáját a társadalom
mindmáig nem tartja gondnak, sőt inkább
helyesli. A társadalmilag kívánatos
szerep tehát akadályozza a nőt saját
identitásának megtalálásában, de
legalábbis lehetővé teszi a szerep
betöltését önálló identitás nélkül. „Igazi
nőnek" érezheti magát az asszony, és nem
is kell kérdeznie, hogy mit jelent ez
valójában. A szerepét betölti, és fel sem
tűnik, hogy saját identitása nincs.

A kölcsönzött identitástól az
autonóm személyiségig
Bernardoni és Werder vizsgálata
kimutatta, hogy a szakmájukban magas
pozíciókban is sikereket elérő nők 80
százalékának az apja diplomás ember
volt, aki függetlenségre és önállóságra
nevelte a lányát. Ezeknek a nőknek
édesapjuk volt a szerepmodell, apjukat
mind dinamikus, tevékeny, intelligens,
törekvő és liberális embernek írták le.
Ez nem feltétlenül eszményítés, könnyen
lehet, hogy a szóban forgó apák valóban
ilyen vonzó személyiségek, de az anya
szerepe a képben egy csöppet sem
vonzó. Anyjukat, az engedelmes
háziasszonyt a sikeres nők elutasítják,
mert passzivitását és színtelenségét nem
fogadják el. Az apával azonosuló, az
anyaszerepet elfojtó nőknél már a
serdülőkorban identitásproblémák
léphetnek fel. A vizsgálatban szereplő
nők, ha ilyet tapasztaltak, azt még jobb
teljesítménnyel kompenzálták.
Apakomplexusuk jobbára pozitív volt.
Majdnem mind férjhez mentek, és - mint
a vizsgáló pszichológusnők tömören
megjegyzik - házasságukban több a
feszültség, mint a hagyományos
házasságokban: ezek a nők mindig
felnéznek a férjükre, legalábbis mások
előtt...
Azért említem ezt a vizsgálatot, mert
véleményem szerint a szocializáció igen
fontos mai formájáról ad képet: a nő
azonosul az apai szereppel - mert az a
vonzóbb. Ám ez azt is jelenti, hogy
énkomplexusa azonosul az
apakomplexussal, anyakomplexusa és
édesanyjához való viszonya pedig
háttérbe szorul. Nemcsak azért azonosul
az apakomplexussal, mert az apai szerep
vonzóbb, hanem azért is, mert nem
szembesült az anyakomplexussal. De ha
ez a szembesülés a serdülőkorban nem
játszódik le, akkor többnyire a
középkorú asszonyra marad. Gyakran áll
a hátterében annak a súlyos
identitásválságnak, amelyet a gyerekek
leválása, a klimax vagy bármilyen
elszakadás vált ki.
A női azonossággal a serdülőkorban
kell szembenézni, különben a nőnek nem
lesz önálló identitása. Csak kölcsönzött
identitása lesz, amelyet kívülről
vetítenek rá a szeretett férfiak vagy a
társadalmi elvárások. Az autonóm
identitást, amely éppen az ő lelki
világához illeszkedik, nem találja meg
egykönnyen. Amikor a kedvére való
nőképet keresi, gyakran kiderül, hogy az
valójában férfikép: férfiak alkották a
nőkről. Sok tudatosító munkát igényel a
nőktől, hogy átéljék a nem kívülről
származó identitást, leírják az
identitásérzést, olyan képeket
keressenek, amelyek belső valójukat
tükrözik, nem a külső elvárásokat. Az új
nőkép végső soron természetesen alku
lesz a belső és a külső világ között,
keverék régi képekből, a vonatkoztatási
személyek elvárásaiból és a nő saját
önképéből, amely belső világát mutatja.
Véleményem szerint éppen ez ma az
emancipáció egyik legfontosabb
feladata. Nem nagyon látványos,
ráadásul fáradságos lépés - de roppant
jelentős. A nő helyzete nem fog
alapvetően megjavulni, amíg nincs
önálló identitása. Ahhoz, hogy saját
identitását megtalálja, édesanyjával kell
szembesülnie a nőnek. Ha ezt
serdülőkorában elmulasztja, akkor az
anyával összefüggő problémákat
rendszerint a partnerére viszi át, és ezzel
párkapcsolatát még inkább megnehezíti.

Szembenézés az anyával
Serdülőkorban is azzal kezdődik a
szembenézés, hogy a kislány elhatárolja
magát. Először az édesanyjától és attól a
szereptől, amelyet édesanyja az életben
választott: az anya egy életmodellt
képvisel, ennek ellenében fogalmazza
meg identitását a kislány, eleinte persze
még nem tudatosan. Az anyával
szembeállított identitástervben nagy
szerepet játszik az anya árnyéka, vagyis
személyiségének el nem fogadott és ki
nem élt oldalai. Az aszketikus
életeszményt valló anya kamasz lánya
például kissé szabadosan él. Így jelzi az
édesanyjának, hogy mi mindenről maradt
le. Van úgy, hogy az édesanya ekkor
átgondolja saját életmódját. De
többnyire rémüldözik, pedig fölösleges:
a gyermekkori és ifjúkori anyakép
mélyen bevésődik a lélekbe, és előbb-
utóbb érvényesíti jogait. Ezért nincs,
sajnos, annyi forradalom, amennyi az
emberiség fejlődéséhez kívánatos volna.
Később, az ifjúkor után, a nő élete
gyakran nem is középút lesz a belénevelt
életmód és az anya árnyéka között,
hanem a szülők tudatos értékei
formálják.
Először azonban az árnyékot veszi
észre a kislány: úgy dönt, hogy ő mindent
másképpen fog csinálni, mint az
édesanyja. Ez a leválás eszköze ebben a
szakaszban. Nem jelenti feltétlenül, hogy
anya és lánya rossz viszonyban vannak
Csak azt mutatja, hogy a kislány önmagát
keresi - tehát első lépésként elhatárolja
magát az édesanyjától.
A kislánynak még nincs saját
véleménye, de az anyjáét már ellenzi.
Így az a tévhite támad, hogy van saját
álláspontja. Ha itt nem áll meg, akkor ez
az illúzió továbbsegíti önmaga és az
anyjáéval ellentétes életmód
keresésében. Most női példaképek után
néz. Sorra kipróbálhat - valóban vagy
csupán képzeletben - különféle
valóságos vagy elképzelt női
életterveket, mintákat. Nagyon fontosnak
tartom itt a projekciókat, a kivetítést a
példaképül választott nőkre. A
példaképek lehetnek mai vagy múltbeli
nőalakok - egyre több életrajz olvasható
róluk -, akármennyire eltérő
környezetből. A kislány érdeklődése
ugyanis azt mutatja, hogy kezdenek
feléledni a tudattalanjából eredő
nőképek. Lehetnek ezek csak elfojtott
élettervek, de jó esetben elvezetik az
igazán autonóm nőképhez, az autonóm
énképhez, amely idővel természetesen
sokszor változik majd.
Nemcsak a példaképek játszanak nagy
szerepet az elhatárolódás szakaszában,
vagyis az önmagára találás szakaszában,
hanem a más lányokkal-asszonyokkal
való kapcsolat is, amennyiben az
anyakomplexus hatása megengedi.
Ritkán áll nyitva ez az út az olyan lány
előtt, akit nagyon negatív anyakomplexus
formált, és ezért a nőkben - kiváltképp
az anyaszerű nőkben - csak a legnagyobb
csalódás forrását látja. De általában igen
hasznos a kapcsolat más nőkkel, mert a
kamasz lányban így tudatosodhat női
mivolta: nemcsak a saját szemével nézi
magát, hanem egy másik nő szemével is.
Kölcsönösen visszatükrözik egymást,
érzékelik egymást, elfogadják egymást.
De ez még nem minden: a barátság más
lányokkal, asszonyokkal olyan
különleges színezetű élmény, amely
leginkább az „anima" fogalmával rokon.
Varázsos hangulat ez, egymáshoz kötődés
és egyszersmind a lélek kitágulása
valami könnyed biztonságban, az
erotikus megszólítottság egy formája,
amely nem akar rögtön a tettek mezejére
lépni, az elbűvölő női lehetőségek,
gyöngédségek, amelyeket csak úgy
egyszerűen ki szabad próbálni.[19]
Tudattalan nőképek is életre kelnek
ilyenkor a serdülő lányban, a
jellegzetesen hozzájuk tartozó
érzelmekkel együtt. Ezeknek az
érzelmeknek igen sok közük van a
kötődéshez - gyöngéd kötődéshez, vad
kötődéshez -, és a női lét különböző
dimenzióit nyitják meg. Az „animát"
Jung eredetileg a férfi lélek női részének
tartotta, és feltételezte, hogy a nőknek
helyette animusuk van. Manapság
azonban úgy tűnik, a nőknek igen nagy
szükségük van az animára, többek között
ahhoz is, hogy kioldhassák magukat az
anyakomplexusból. A tapasztalatcsere a
barátnőkkel - ha ugyan már vissza nem
szorultak a második helyre, mert a
társadalmilag vagy családilag is
meghatározott fiúkapcsolatot a környezet
olyannyira támogatja és sürgeti -, de a
barátnők közötti érzelmi élmény is fontos
eleme az önálló énkép fejlődésének. A
barátnők viszonyában olyan
kapcsolatszerkezetek alakulnak ki,
amelyekben a serdülő lánynak nem kell
feladnia önmagát, hanem éppenséggel
önmaga lehet. Az ilyen kapcsolatban
sokrétű érzelmeket lehet ébreszteni és
átélni.
Ebből az élményből kiindulva új
életterv kristályosodik ki, amelynek
révén a serdülő lány most újra közelebb
kerülhet az édesanyjához: ennek formája
többnyire megint csak vita, de már az
empátia jegyében. A lány most már el
tudja fogadni, hogy az édesanyja önálló
személyiség, és kész megérteni őt a
múltjával, jelenével együtt. Most, hogy
újra közelebb kerülnek egymáshoz, a
kamasz lány azt is megállapítja, milyen
tulajdonságaiban hasonlít az
édesanyjához, talán még azt is
észreveszi, hogy egyforma bosszantó
tulajdonságaik vannak, de ha minden jól
megy, ő megtanulhatja jobban kezelni e
tulajdonságokat. Végül azonban azt is
megállapítja, hogy minden hasonlóság
ellenére ő egészen más ember.
Az újraközeledés megnyilvánulhat
nagy beszélgetésekben, amelyekből a
serdülő lány megérti, miért éppen ilyen
élettervet választott az édesanyja, de a
mama is szerez némi tudomást arról,
hogyan fest a lánya életterve. Lehet, hogy
a lánynak, ha vérző szívvel is, bele kell
nyugodnia, hogy olyan életterve van,
amelyet az édesanyja bizalmatlanul
szemlél, vagy éppenséggel - a saját
élettörténetéből kiindulva - képtelen
elfogadni. Az újraközeledés válságának
oka lehet az a csalódás is, hogy sohasem
lesz már anya és leánya között olyan
viszony, mint amikor a leány még
kisgyerek volt, és ők ketten - talán - egy
szív, egy lélek voltak. Csalódhatnak
amiatt is, mert hiába remélték, hogy
végül mégiscsak felépítik azt a
bensőséges anya-lány kapcsolatot,
amelyet eddig sohasem sikerült
megvalósítani, pedig a nők fantáziájában
nyilvánvalóan ilyen vágy él. Ha minden
jól megy, bizalmas, meghitt viszony
alakulhat ki anya és leánya között, két nő
között, akik jól ismerik egymást,
becsülik egymást, és elfogadják, hogy
más-más kép él bennük a női életről.

A lányok leválása
édesanyjukról
 Nehézségekkel teli, bonyolult
mezőben játszódik le a serdülő lány
leválása az édesanyjáról, s ez csak
tovább nehezíti kettejük kapcsolatát.

Elbizonytalanított anyák
Dolgozó anyák című könyvében
Sandra Scarr kimutatja,[20] hogy a
dolgozó és munkájukat szerető anyák
leányaiban erősebb a női öntudat. Bár
nagyon is apai világban mozognak,
kevésbé hajlandók függő helyzetbe
kerülni. Eszerint az öntudatosabb anyák
lányai maguk is öntudatosabbak. Ha
pedig a leány édesanyja csak arra
építette önbecsülését, hogy családtagjai
elismerik, akkor a lánynak is sokkal több
gondja lesz női önértékelésével.
Ráadásul az ilyen anyának kijutó
elismerés az idő múltával nem
növekedni, hanem csökkenni szokott - a
gyerekek kritizálják anyjukat, mert le
kell róla válniuk -, és a leggyöngédebb
kényeztetésért is alig csurran-csöppen
valamicske hála.
De nem csak arról van itt szó, hogy
mennyi elismerést kap családtagjaitól a
nő, főleg a háztartásbeli asszony. A
gyerekek leválásának idején
valószínűleg szinte semennyit. Az a baj,
hogy ráadásul egész kultúránk még
mindig lebecsüli a nőket. A
lebecsülésnek vannak durva és
kifinomult módszerei. Nyílt lebecsülés
például, ha a kamasz fiú kijelentését,
hogy ez vagy amaz oké, mert „csak a
mama ellenzi", a papa nem igazítja
helyre. Burkoltabb lebecsülési stratégia,
hogy egy férfi érvei mindig többet
nyomnak a latban, mint a nő érvelése,
vagy hogy a nőre sok munkát rábíznak
ugyan, de a döntésekbe nincs
beleszólása, vagy hogy többnyire a
férfiak beszélnek, és el is várják, hogy
figyeljenek rájuk, míg a nőkre nem
figyelnek olyan nagyon oda. Kifinomult
lebecsülés lehet a részvevő pillantás
vagy segítő gesztus, ha semmi sem
indokolja. Efféléktől uralkodik el a
nőkön a tanult tehetetlenség.[21]
És ehhez a titkon vagy nyíltan
lebecsült nemhez tartozik a kislány - nem
könnyű a dolga, de könnyebb lesz, ha
szülei, fivérei tisztában vannak a
lappangó lebecsüléssel, sőt
megpróbálnak változtatni rajta, tehát nem
tekintik egyedül érvényesnek a máig
uralkodó nőképet.

Egy megtévesztő szálain: az

„elnyelő anya"
Sokszor használják a pszichológiában
az „elnyelő anya" kifejezést. Többfélét
értenek rajta: leginkább az olyan anyát,
aki gyermekét magához láncolja, de
máskor az anyakomplexust is, amely
gátolja a nőt vagy férfit az
önállósulásban.
Az „elnyelő anya" kifejezés forrása,
mint Christa Rohde-Dachser[22] is
kifejti, a félelem az anyai, a női
princípiumtól. Elnyelő - ez a szó igen
világosan sugallja, hogy a nőiség
veszélyes, tehát akaratlanul is újabb okot
ad a nő lebecsülésére. A
mélylélektanban - amelyet férfi
pszichológusok formáltak - az „elnyelő
anya" kifejezés úgy kerül elő, hogy a
Nagy Anya, az archetípusos anya, az élet
anyai princípiuma, melyet különböző
anyaistennők testesítenek meg, egyik
megjelenési formájában halálistennő,
„elnyelő anya", aki korábbi dús
adományát visszaveszi, hiszen minden
élőt elnyel végül a föld méhe. Az
archetípusos kép a születést és a halált a
női princípiumhoz rendeli, a születést és
a halált mindig - bár a halált nem
kizárólag - istennők képében jelenítették
meg. És a nők a gyermeknek olyan életet
adnak, amelynek része a szenvedés, a
fájdalom, a halál. Dőreség azonban ezt
az életelvet a valóságos nőkre kivetíteni,
végső soron őket okolni azért, hogy
létezik a szenvedés, a fájdalom, a halál.
Márpedig pontosan ez történik, amikor
az olyan fogalmakat, mint az „elnyelő
anya", gépiesen használják, és így persze
a valóságos nőkre is kivetítik. Így lesz
az asszonyból mindjárt „elnyelő anya",
ha egy kicsit nehezére esik, hogy a
gyerekét szárnyára bocsássa. A kifejezés
forrása, mint említettem, a félelem az
anyai princípiumtól. Számos oka van
ennek a félelemnek. Van az ember
életében egy többé-kevésbé indokolt
szorongás, hogy nem lesz önálló, felnőtt
személyiség, hanem visszafejlődik
gyerekké, elposványosodik az élete,
például keres magának egy jóságos
mamát, aki mellett dédelgetett kisfiú
maradhat holta napjáig. Az is megeshet,
hogy a szerelem feléleszti az
anyakomplexust, és a férfi túlságosan
függővé válik egy nőtől. Mindez azonban
még nem ok arra, hogy általánosító
formában az „elnyelő anyákról"
beszéljünk. Az életadó anyákról sokkal
ritkábban esik szó. A nőiséget és
anyaiságot sok formában lehet látni, de a
veszélyes formáját manapság sokkal
többet emlegetik, ráadásul óhatatlanul
rávetítik a valóságos, eleven nőre, akit
aztán erős túlzással életadónak,
halálhozónak eszményítenek, majd
ellenhatásként természetesen
lebecsülnek, pedig ő igazából „csak"
egy ember - és nem istennő. Ez is
indokolja a nők, különösen az anyák
visszás helyzetét napjainkban. Mindez
összefügg az anyai szerep szintén
ellentmondásos értékelésével.
A nő, a kislány számára ez a projekció
azt a bántó üzenetet hozza, hogy a női
létnek valami nagyon veszélyes,
legalábbis kétértelmű velejárója van, sőt
hogy az ő női mivoltában talán valami
borzalmas titok lappang.
Ezen a téren jelentős tudatosító munka
folyt az utóbbi időben. Nőírók könyveket
írtak különböző istennőkről, nemcsak az
anyaistennőkről - és különösen nem csak
az elnyelőkről -, hanem a
szerelemistennőkről, a bölcsesség
istennőiről, bölcs asszonyokról is.[23]
Sok nő munkálkodik azon, hogy a női lét
archetípusos gyökereit a nők tudatosítsák
és megkedveljék. Olyan nőképeket
mutatnak fel, amelyek a személyes
fantáziában átformálva énképpé
válhatnak. Döntően fontosnak látom
azonban, hogy fantáziánkat szabadon
engedve és fáradságot nem kímélve
átalakítsuk az archetípusos képeket,
individuációnk igényeihez igazítsuk őket,
nehogy megint csak kívülről kapott
énképünk legyen.
A nőiség mindegyik modelljének
megfelel egy jellemző kapcsolatforma, a
nemiség egy bizonyos formája is. De ne
feledjük: aki a többnyire eszményített,
archetípusos képpel azonosítja magát,
annak még nem lesz saját énképe, önálló
identitása. Fel kell dolgoznia az
archetípusos képet, meg kell birkóznia
vele, csak így alakulhat ki saját énképe.
Az archetípusos nőalakok
tudatosításával függ össze az is, hogy
mostanában egyre nagyobb az igény a
női példaképekre, sok életrajz jelenik
meg nőkről.

Az élethazugság és az
átruházás
A lányok leválását nehezíti, hogy az
anyák nem mindig őszinték
életszerepükkel kapcsolatban. Gyakran
halljuk, hogy az anya azt sugalmazta
serdülő lányainak, hogy érdemes csak a
családért élni, aztán sokkal később
kiderül, hogy az anya boldogtalan volt a
maga életformájában, mégis ugyanezt az
élettervet ajánlotta lányainak. Sok
középkorú nő rója fel anyjának, hogy
vonzónak állította be sikertelen
élettervét, elhitette lányával a csalóka
mesét a királyfiról.
A vágyak átruházása is gyakori: az
anya, aki nem úgy élt, ahogyan szeretett
volna, meghiúsult terveit és lehetőségeit
a lányára vetíti ki. Elvárja, hogy amit ő
nem tudott elérni, azt a lánya valósítsa
meg. Élete parlagon maradt lehetőségeit
áttestálja a következő nemzedékre. Az
egyszerű áttestálást, amely természetesen
a fiúgyermekekre is vonatkozik,
viszonylag könnyű kezelni, ha a fiatalok
tudatosítják a helyzetet, és el tudják
határolni magukat. Nehezebb az ügy,
amikor ellentmondásos üzenet érkezik az
anyától, például arra tanítja lányát, hogy
önálló csak az a nő lehet, aki pénzt
keres. Üzenete tehát így szól: „Dolgozó
nőnek kell lenned!" Más
megjegyzéseivel azonban újra meg újra
elárulja, hogy véleménye szerint igazi nő
csak az, akinek családja van, gyerekei
vannak. Még nehezebb a helyzet a
következő üzenettel: „Csak úgy ne élj,
ahogy én éltem, de nehogy többet hozzál
ki az életedből, mint én."
Az életükkel elégedetlen anyák
áttestáló szándékai nagyon megterhelik
lányaikat. Az sem könnyű eset, amikor
lánya életmódjára ambivalensen reagál
az anya, bár helyzete persze érthető:
miután ő annyi mindenről lemondott,
irigykedve nézi, hogy az új nemzedék
ilyen egyszerűen kipróbálhatja magát a
munkában, a kapcsolatokban, a szexben.
A leválás ilyen általános
nehézségeivel minden anyának és
leánynak szembe kell néznie. Vannak
aztán közös életükkel összefüggő, egyedi
problémák is. Nem ritka eset, hogy anya
és leánya viszonyának sohasem
tudatosított gubancai a következő
nemzedékben megismétlődnek.
A leválás munkáját minden nehézség
ellenére el kell végezni, mert a lány csak
így juthat el önálló női identitásához, így
találhatja meg autonóm énjét, önálló
személyiségét, így tudja élete során
önmagát mindinkább megvalósítani, és
így tud minden elszakadás, leválás,
veszteség után eredeti énjéhez
visszatalálni. Ha énje egyre önállóbb,
akkor önértékeléséhez nincs szüksége
külső igazolásra, nem kell mindig
másokhoz alkalmazkodnia. Önérzete
belülről fakad, saját értékét elsősorban
abból érzi, hogy ő az, aki, elfogadja
önmagát, komolyan veszi magát. Saját
énje biztos talaján egyenjogú viszonyt
építhet ki a férfiakkal és a férfivilággal
is, ha ezt az utat választja.[24]

LEVÁLÁS AKKOR,
AMIKOR A
GYÁSZMUNKA
LEHETETLENNEK
LÁTSZIK
Az ötvenkét éves Anna üresnek és
sivárnak érzi az életét, rosszul alszik,
korán felébred, ilyenkor mindjárt
aggódni kezd a gyerekeiért, bár
aggodalmai okát nem tudja pontosan
meghatározni: „hátha elromlik az
életük", „hátha el vannak keseredve". Ha
a gyerekek elutaznak, Annának „nincs
egy nyugodt perce", míg haza nem érnek.
Férje is „túlhajszolt" mostanában,
felelős pozícióban van, és szorongatják
a fiatal munkatársak, akik folyton
változtatni akarnak. „Ő sincs jól", így
Annának mindent meg kell tennie, hogy
férje otthon nyugodt légkört találjon,
lazíthasson. Ezért nem is szól neki a
gondjairól.
„Különben is azt mondja, hiszen jó
dolgod van most, nincs már annyi
munkád, miért ne éreznéd jól magad.
Akkor el is hiszem neki, de hát
egyszerűen nem igaz. Én nem vagyok jól.
Nem tudok aludni, reggel nem bírom
összeszedni magam - ez az igazság.
Rosszul érzem magam, úgy érzem, hogy
túl sok a munkám, nem győzöm - a
férjem szerint nem így van -, mindent
unok, és semmin se tudok változtatni.
Most meg ráadásul ez a fura hátfájás, az
orvos szerint nincs semmi szervi oka, és
néha arra gondolok, nekem egyszerűen
mindenem fáj..."
Anna egyébként folyton tesz-vesz,
kivéve, amikor órák hosszat fekszik az
ágyban és aggódik, de mégis üresek a
napjai, sőt unatkozik. Mindent meg akar
tenni, hogy a férje életét megkönnyítse,
de hosszabb beszélgetés után kiderül,
hogy ő ugyan ezt kötelességének tekinti,
de valójában mit sem ér vele. Úgy érzi,
a férje szerint az ő fáradozása magától
értetődő. Soha nincs egy dicsérő szava,
viszont olyan megjegyzéseket tesz, hogy
Anna is öregszik lassacskán, benne sincs
már az a lendület, mint régen.
Komor hajnali gondolatai azonban
nem a férje, hanem a gyerekei körül
forognak. Ez arra utal, hogy jól fejlett
depressziós hangulatzavara mögött a
gyerekgondok, a leválási problémák
állnak. Az öregedés is nyilván
nehézségeket okoz Annának és a
férjének, de nem néznek tudatosan
szembe a témával.
Amikor a leválást említem, Anna
bátor magabiztosságba menekül: „Ő, ezt
minden szülőnek ki kell bírnia." Ő
legalább szerencsés, mert a gyerekei
sínen vannak, bár őszintén szólva,
„sajnos" nagyon kevés figyelmet,
segítséget „kap vissza" tőlük, de hát
„sajnos", ez már csak így van manapság.
Rossz közérzetének egész biztosan nem
ez az oka. Persze nagyon hiányoznak a
gyerekei, de hát ezt meg kell szokni...
Talán inkább azért nem tud aludni,
mert a férjéért aggódik, ugye? És joggal
aggódik, nem igaz? Hátha nagyon
veszélyes helyzetben van a férje, talán
meg is hal nemsokára, talán halálos
beteg? Annyi biztos, mondom neki, hogy
sohasem tudhatjuk, mikor hal meg a
társunk. Úgy érzi-e, hogy akkor most
ideje különösen kedvesnek lenni a
férjével, megadni neki valamit, amit
eddig még nem adott meg? Dehogy,
ilyesmi Annában föl se merült. Ellenben
azt leszögezi, hogy végre egyszer a férje
is tehetne valamit őérte. Anna szavaiból
csak úgy süt az agresszivitás.
Aggodalma, hogy meghalhat a férje,
éppen titkos kívánságát rejti.
Érveléséből az is kihallatszik: fél, hogy
nem kapja meg, ami jár neki az élettől.
A depressziós személyiségszerkezetű
emberekre jellemző, hogy mindig
alkalmazkodnak a másikhoz, a másik ezt
megszokja, és gyakran nem is veszi
észre, mit szeretne a társa. Nagyon
hasznos, ha az ilyen lelki alkatú személy
pontosan megfogalmazza, mit kíván
embertársaitól, azt is megkockáztatva,
hogy óhaját elutasítják vagy félreértik.
De Anna még nem tart itt: konkrétan
semmi sem jut eszébe, amit a férje
megtehetne érte. Rosszkedvének okát
mindenesetre kettőjük viszonyában
keresi. Egyelőre nem világos, hogy Anna
valójában csak a gyermekeire dühös-e,
akik szerinte hálátlanok, és ezt a dühét
vetíti-e ki a férjére.
Gyászmunkába próbálok kezdeni
Annával: megkérem, emlékezzen vissza,
milyen érzéseket ébresztett benne két
lánya és a fia. Anna órák hosszat mesél a
gyerekeiről, milyenek voltak, mit
műveltek, de semmit arról, hogy ő mit
érzett irántuk. Egyre világosabb: neki
voltak a legnagyszerűbb gyerekei a
világon, de most másokkal élnek, akik
elrontották őket, és ezért nem lehet már
semmit sem várni tőlük. Az ő számára
tulajdonképpen el is vesztek. A fia
például, meséli Anna, biztos szívesen
eljönne hozzá gyakrabban is - csak
kétszer jön egy héten, illetve mióta ő
nincs jól, azóta háromszor -, de a
barátnője biztosan ellenzi. Soha nem
kérdezett rá, de szilárd meggyőződése,
hogy ez a helyzet.
Az agressziót, amelyet a családi
körülmények változása kelt benne, Anna
a családi rendszeren kívül álló, más
személyek ellen fordítja. Ők így
ellenséggé válnak, Anna egyre
fenyegetőbbnek érzi őket, ezért egyre
erősebben szorong. Minél tovább mesél,
annál világosabb, hogy miért érzi rosszul
magát új élethelyzetében. Ha figyelembe
vesszük is, hogy beszámolóiban jócskán
idealizált képet fest a gyerekekről - ez is
mutatja, menynyire hárítania kell a
dühöt, amelyet szerinte nem szabad
éreznie -, mindenesetre úgy látszik, Anna
életét teljesen kitöltötte, hogy anya és
háziasszony. Férje és ő nyilván odaadó,
lelkes szülők voltak, és felnőtt gyerekeik
ezt meg is köszönik a maguk módján:
meghívják őket a családi ünnepségekre,
egyik lánya kéthetenként többórás
gyalogtúrát tesz az édesanyjával.
Kívülről nézve nagyon is sokat
visszakapnak ők a gyerekeiktől. De Anna
képtelen ezt így látni. Mindennek
ugyanúgy kellene lennie, ahogy régen
volt - ami ennél kevesebb, az nem elég.
Annát az is bántja, hogy ilyen
nehézségekkel küzd. Beismeri ugyan,
hogy az utóbbi években nem volt a régi
makkegészséges, vidám, edzett asszony,
de azt biztos a klimax okozta. Most már
„túl van rajta", de rosszabbul érzi magát,
mint valaha.
Egyenes vonalú, jellegzetes női
anamnézist mesél el. A hatgyerekes
családban ő volt a második legidősebb
kislány, utána csupa fiú következett.
Apja „erős ember" volt, ő döntött a
család dolgaiban, rend volt a háznál.
Anyja inkább csöndes asszony volt,
később betegeskedett is, feláldozta
magát a családjáért, és hatvannégy éves
korában meghalt. A családban az
édesanyát tulajdonképpen csak akkor
vették észre, amikor hiányzott, amikor
beteg volt. Ilyenkor derült ki az is,
milyen rengeteg munkával birkózik meg.
Vele azonosulva kislányai
megtanulták, hogy „a férfiakról mindig
nekik kell gondoskodniuk". Anna ezt
büszkén meséli, s arról is büszkén
számol be, milyen ügyesek voltak ők
hárman a háztartásban, és mennyire
szerették ezt a munkát. Most - utólag -
gyakran gondol az édesanyjára, s
eltűnődik: talán ő sem volt jókedvű,
talán többre vágyott. De édesapja
kijelentette, hogy az ő családjukban
mindenki jól érzi magát - így hát
mindenki jól érezte magát. Anna nem
tanult szakmát, Svájc francia nyelvű
részébe ment, és egy háztartásban vállalt
munkát. Ott ismerkedett meg a férjével,
aki panzióban lakó diák volt. „Majdnem
olyan jól kiismerte magát az életben,
mint az édesapám, nagyon tetszett nekem,
vidám fiú volt, és egy kicsit féktelenebb,
mint az apám." Szülei azonban
kikötötték, hogy Anna csak tizenkilenc
éves korában mehet férjhez. Amikor a
férjével megismerkedett, még csak
tizenhét volt. Férje közben Angliába
ment angolul tanulni, Anna visszatért a
szüleihez, segített a mamájának a sok
házimunkában, és gyűjtötte a kelengyéjét.
Az esküvő után a szomszéd városba
költöztek, Annának először volt saját
otthona - és ezt nagyszerűnek találta.
Hamarosan terhes lett - es ezt
csodálatosnak érezte. De a három gyerek
születése között hosszú szünetek voltak,
pedig nem így tervezték. Anna egyre
nehezebben került áldott állapotba.
Annál jobban örült, amikor nyolc évvel
a második lánya születése után,
harminckét éves korában újra teherbe
esett. Attól kezdve már nem nagyon
érdekelte a házasélet, ízig-vérig anya
volt, és úgy látta, férje ugyanolyan lelkes
apa.
Csak hosszabb idő után említi meg
Anna, hogy volt néhány vetélése,
többnyire a terhesség elején, a második
hónapban. Nem tudja pontosan, hány
ilyen eset volt, nem is sokat törődött
vele, hiszen „ilyesmi" előfordul. A
terápiás beszélgetések során azonban
kiderül, hogy a vetéléseket nehezen
dolgozta fel Anna, néha azon tépelődött,
hogy talán nem is teljes értékű asszony.
De a férje újra meg újra biztosította,
hogy ő nagyszerű asszony, így aztán
megnyugodott.
Anna élettörténetében feltűnő, hogy itt
ténylegesen lejátszódott az apaszerep
átvitele a férjre, Anna úgyszólván az
édesapja kezéből került egyenesen a
férje kezébe, akit egyébként nagyon
szeretett. Noha édesanyja viszonylag
halvány, bár nagyon segítőkész szereplő
volt a családban, Anna legalább
annyiban azonosult vele, hogy édesanyja
életmodellje szerint élt, és mindent úgy
csinált, ahogyan édesanyja is csinálta
volna. „Édesanyám mintaasszony volt,
mindent tőle tanultam, és remélem, én is
olyan jól vezetem a háztartásomat, mint
ő."
Nem történt hát meg a szembesülés
sem az apával, sem az anyával, sem az
anyakomplexussal, sem az apa-
komplexussal. Anna úgy él, hogy
öntudatlanul azonosítja magát egyfelől az
édesanyjával, másfelől az anyai és
háziasszonyi szereppel. Önálló
személyiséget alig tudott kialakítani. De
most az élet kényszeríti, hogy új
identitást dolgozzon ki magának, talán
első ízben olyan identitást, amely nem
kölcsönzött, hanem eredeti. El kell
szakadnia attól a szerepidentitástól,
amelyet eddig sajátjának tartott, és
egyéni énjéhez kellene visszatalálnia.
Csakhogy ilyen nincs - egyelőre. Anna
mindig azt az üzenetet kapta, hogy
értékes feladat másokról gondoskodni,
mások kívánságait teljesíteni. Soha nem
is értette, miféle „identitásgondjaik"
vannak folyton a korabeli nőknek, miért
olyan elégedetlenek a női szereppel.
Nőtársai nyugtalanságát,
elégedetlenségét azzal magyarázta, hogy
biztosan rossz a házasságuk, vagy
sikerületlen gyerekeik vannak, azért
olyan kiegyensúlyozatlanok. Sok
fejtörést okoz viszont Annának, hogy
egyik lánya sem ment férjhez, nagyon
rossz véleményük van a házasságról,
tehát nem azonosulnak ővele és az ő
szerepképével, sőt nyilvánvalóan
elutasítják azt. Többször meg is
kérdezték tőle, hogy elégedett-e az
életével. Mind a két lánya felelős
állásban dolgozik, örömmel és buzgón
végzi a munkáját. „Hát igen, inkább az
apjukra ütöttek. Tőlem kicsit idegenek."
Anna depressziós hangulatzavara
nyilván azzal függ össze, hogy le kell
válnia nemcsak a gyermekeiről, hanem
az anyai szerepről is. Gyászmunkára
azonban egyelőre nem képes, mert nincs
eredeti énje, amelyhez visszatalálhatna,
s amelyre új élettervet építhetne.
Valójában azt szeretné, ha én mondanám
meg neki, mit tegyen, és hogyan tovább.
A jungi terápia során az álmokban,
imaginációkban, fantáziákban
megjelenő[25] szimbólumok
közvetíthetik az egyén pszichéjéből
eredő impulzusokat, amelyek az
individuáció folyamatát segítik. Ha az
analizált személy érzi, átgondolja és
integrálja ezeket az impulzusokat, kitartó
munkával közeledik önmagához. Ha
gondosan figyelünk arra is, ami az
analitikus és az analizált személy
viszonyában történik, akkor hosszú,
gondos munkával felépülhet az immár
nem kölcsönzött identitás. Természetes,
hogy a belső igények ilyenkor
összeütközésbe kerülnek a külső
igényekkel, ez esetben Anna férjének és
fiának igényeivel (de a csupán képzelt
külső igényekkel is).
Anna például még mindig szentül
hiszi, hogy köteles a férjéért komolyan
aggódni, bár hogy egyáltalán miért, az
homályban marad. Nézetével igencsak
ellentétes az egyik álma, amelyben ő
szeretettel átöleli a férjét, férje azonban
fulladozik, levegő után kapkod, és
szemrehányóan közli, hogy hiszen Anna
nem engedi lélegzethez jutni.
Az álom imaginációs feldolgozása
során, amikor az álmodó ellazult
lelkiállapotban, teljesen átadja magát az
álomképeknek, változni is engedi őket,
és beszél róluk,[26] Anna látta magát,
amint „puszta szeretetből" valóban
megfojtja a férjét. Aztán fölvetődött
benne a kérdés, hogy csakugyan szeretet
ez még, vagy inkább gyűlöletre vall? Ezt
a gyűlöletet értelmezve úgy találtuk,
Anna túlságosan kevés elszakadást
engedélyezett önmaga és a férje között.
A kapcsolatokban az agresszió arra
szolgál, hogy a kapcsolaton belüli,
kisebb elválások segítségével a
kapcsolaton belül maradva is kijelöljük
a határokat, és ne csak a kapcsolati ént
ápoljuk, hanem az egyéni ént is. A
gyűlölet azonban azt jelenti, hogy az
elhatárolódás nagyon nehezünkre esik,
gyakran azért, mert túl sokáig halogattuk.
 Anna továbbra is álmodik vele
egykorú és idősebb nőkről, akik
Párizsban laknak, és gyönyörűen
beszélnek franciául. Ezek az álmok nagy
vágyat ébresztenek benne, hogy egyszer
ő is olyan magabiztosan mozogjon
Párizsban, mint az álombéli asszonyok.
De nemcsak előkelő francia beszédükről
van szó - Anna fiatal lány korában tanult
meg franciául, de nagyjából el is
felejtette -, hanem erotikus fantáziákról:
mi mindent élhet át Párizsban egy
korosabb, egyedülálló asszony, aki már
úgysem esik teherbe? Lányai, akiknek
izgalmas szerelmi életük van, bár erről
soha nem beszélnek bővebben, ami
persze még inkább felcsigázza Anna
fantáziáját, a női lét olyan képeit
ébresztették fel benne, amelyeket
elbűvölőnek és ugyanakkor
visszataszítónak érez.
A nyitás képei ezek, egy lehetséges új
jövőt mutatnak. Más, ellentétes képekben
Anna tekintélyes személyek előtt állt,
főleg idősebb férfiak előtt, akik
vádakkal illetik, vagy egyszerűen
erőszakkal visszatartják, például amikor
egyik álmában csakugyan fel akart
szállni a párizsi vonatra. Ilyen álmai azt
az életérzést tükrözték, hogy semmi
értelme, ha az ő korában még bármin is
változtatni akar, hagyjon inkább mindent
úgy, ahogy van.
Az efféle csüggedt gondolatok
hatására Anna megint depressziósabb
lett, jobbnak látta hát, ha mégsem áll
ellent a változás alakuló folyamatának,
inkább elviseli a vele járó szorongást.
Férjével időközben már jelentősen
megváltozott a viszonya. Meg tudta
fogalmazni kívánságait, és a férje kicsit
csodálkozott ugyan, hogy Annának
egyszerre csak vágyai vannak,
szexuálisak is, de szívesen kötélnek állt,
és úgy találta, kapcsolatuk szebb lett.
Amikor Anna tanulni kezdte, hogyan
álljon elő kívánságaival, erősen
szorongott: mi lesz, ha a férje nem
hajlandó meghallgatni, ha elutasítja,
talán el is hagyja? Arra, hogy ő sokkal
közelebb állt a férje elhagyásához, mint
megfordítva, csak jóval később jött rá,
akkor, amikor belátta: férjének
eszményítése volt az utolsó védőbástya,
nehogy azt kelljen mondania, hogy egész
kapcsolatuk üres.
A hosszú terápiás folyamatból itt
természetesen csak néhány mozzanatot
emelhetek ki. Úgy kétévi terápia után
Anna gyakran álmodta, hogy egy
fiatalembert, akit álmában nem ismert
fel, különféle módokon bántalmaz:
szennyes fehérneműt zúdít a fejére,
rázárja az autóját és gúnyos vigyorral a
tóba dobja a kulcsot, sőt egyszer
éppenséggel agyonlövi.
Ezeket az álmokat először szubjektív
szinten értelmeztük: a fiatalember Anna
egy tulajdonsága, amely sokféle módon
gátolja aktívabb életvitelét. Fantáziáiban
Anna úgy látta, hogy a fiatalember
agresszív, gonosz fickó, például
forradalmár, aki meg akarja dönteni a
régi rendet. Megértettük, hogy Anna
nagyon fél attól a forradalmi elemtől,
amely most már igen tevékeny a
személyiségében, már egyáltalán nem
gyermekcipőben jár: Anna valójában a
saját agresszív oldalaitól fel, amelyeket
egyre inkább érez, egyre kevésbé tud
elfojtani és más emberekre kivetíteni.
Mellesleg megemlítette, hogy a
fiatalember a fia tornacipőjét viseli. A
tornacipő miatt anya és fia többször
összezördült: az anya azt mondta, felnőtt
ember ne járjon tornacipőben, a fiú azt
mondta, ne írja elő az anyja, hogy a
felnőtt fia milyen cipőt hordjon. A
felismerés, hogy a fiatalember
ugyanolyan tornacipőt visel, mint a fia,
ráébresztette Annát, mennyire dühös a
fiára, amiért olyan korán elköltözött
hazulról és összebútorozott a
barátnőjével, mennyi haragot érez a fia
sok tulajdonsága miatt, amelyet ki nem
állhat, de még sohasem hozta szóba.
Irántam is egyszerre csak heves dühöt
érzett, furcsa módon személytelen dühöt.
Most szinte kizárólag annak a
nőnemzedéknek a képviselőjét látta
bennem, amely „egyszerűen" szakmát
tanult, pénzt keres, független, egy levest
persze nem tudna megfőzni, de megveti a
háziasszonyokat. Igyekeztem újra meg
újra éreztetni vele, hogy megértem a
dühét: a nők különböző utakat
választhatnak, hiszen ezt a lányai
példáján is latja, és dühítő lehet egy
olyan út képviselőjét látni, amelyre az
ember szívesen lépett volna, de
valamilyen okból mégsem tette. Azt is
elmondtam, hogy semmiféle megvetést
nem érzek a háziasszonyok iránt. Anna
ekkor nemcsak azzal az alapvető
gonddal nézett szembe, hogy a nők
különböző életutakat választhatnak, és
idővel persze mindig a másik út látszik
vonzóbbnak, hanem ráadásul a lányai
elleni dühét is átvitte rám.
A düh megélésével már a leválási
folyamat kellős közepében voltunk Anna
rájött, hogy nem is a tornacipő miatt
dühös, inkább azért, mert a fia felvette a
nyúlcipőt, halkan kiosont az anyai
oltalom és irányítás alól. Most
rázúdulhatott a gyász, mert rájött, hogy a
régi állapotok sohasem térnek vissza, az
élet egy szakasza végleg lezárult. Most
igazan elvégezhette a gyászmunkát, most
megértette, hogy a gyerekek
felébresztenek bennünk valamit, amit
nem veszítünk el, hacsak el nem dobjuk,
amikor a gyerekek elmennek. Az
emlékezés munkájába most bevonta a
férjét, aki szintén azt tapasztalta, hogy
sokkal oldottabb a kapcsolata a
gyerekeivel, amióta viszonyuk lényegét
tudatosította. Az apa is belátta most,
hogy az élet egy szakasza elmúlt, és a
feleségével együtt lassacskán be kell
rendezkedniük az öregkorra. A leválás a
gyerekekről nemcsak az anyáknak nehéz,
hanem az apáknak is.
Anna példájából kiviláglik, hogy
gyászmunka csak akkor lehetséges, ha az
egyénnek van önálló énje, amelyhez
visszatérhet. Azok a nők, akiknek
kívülről származó identitásuk van - és ez
többnyire még mindig a társadalmilag
kívánatos szerepidentitás gyakran
depressziós alkatúak. Életüket másoknak
szentelik, megerősítést és értékelést
elsősorban másoktól várnak, szinte
kizárólag más emberek tükrében látják
magukat, és nem érzik, hogy ez a tükör
olykor torzít. Nehezen birkóznak meg a
gyászfolyamattal, különösen gyermekeik
leválása után, mert identitásuk omlik
össze: az anyai szerep elvesztette
tartalmát és célját.
A terápiában ilyenkor nem lehet a
gyászfolyamatot olyan egyszerűen
elindítani, mint az önálló identitású
emberek esetében. Előbb az önálló
identitás kifejlesztésén kell dolgozni,
csak azután mehet végbe a leválás.

LEVÁLÁSI
GONDOK
DOLGOZÓ
ANYÁKNÁL
Az ismertetett példák azt a benyomást
kelthetik, hogy csak a „háztartásbeli"
nőknek olyan nehéz leválni a
gyerekeikről. Valószínűleg nehezebb,
mert életükben gyökeresebb változást
jelent, mint a dolgozó nő életében.
Életük központi területe rendült meg, és
nincs másik, amely ugyanannyira vagy
majdnem annyira fontos. Talán idős
szüleik gondozása is rájuk hárul, ez a
munka nagyon sok testi-lelki energiát
igényel, nemigen hagy teret és időt arra,
hogy a nő új, lényeges életterületet
válasszon és építsen ki magának, olyat,
ahol hátralévő éveiben igazán
kiteljesedhet a személyisége.
De a gyerekek leválása nem csak azért
fájdalmas folyamat, mert az élet egy
szakasza elmúlt, az élet központi
tartalma hirtelen szétfoszlik, közeleg a
klimax, és a női lét annyiban kérdésessé
válik, hogy a nő már nem határozhatja
meg önmagát egyszerűen biológiai
adottságaival, önértékelését nem
merítheti abból, hogy szexuálisan vonzó
és termékeny. Azért is fájdalmas a
leválás, mert megszűnik az addig oly
természetesnek érzett mindennapi,
konkrét kapcsolat. Hiányzik a fiatalok
vitázó kedvű, eleven, bosszantó,
gyöngéd jelenléte, dinamikus energiája.
Akárhogy is csűrjük-csavarjuk,
elveszítünk valamit, ami sokat jelentett,
és a szabadság, amit nyerünk, nem tudja
teljesen pótolni. A veszteséget a dolgozó
nő sem tagadhatja, bár élete nem csak
gyerekei és társa körül forgott. Hiába
van sok más kötelessége, érdeklődési
területe, a veszteség nála is sokat nyom a
latban. Persze a háztartásbeli
asszonyokhoz képest a dolgozó nők - az
apákhoz hasonlóan - könnyebben
elfojtják fájdalmukat, belevethetik
magukat a munkába, s egy darabig
elhitethetik magukkal, mennyire élvezik,
hogy otthon kevesebb a dolguk. De a
leválás folyamata őket sem hagyja
hidegen. A leválási gyászfolyamatban a
munkánál is fontosabb, központi kérdés,
hogy van-e az anyának önálló, nem
kölcsönzött identitása - és engedi-e,
hogy identitása változzék, amikor ezt
kívánja az élet.
Angelának saját butikja van, és
nagyon büszke rá. Férjhez menése óta
mindig dolgozott itt részmunkaidőben, és
mikor kisebbik gyereke, a lánya,
tizennégy éves lett, teljesen átvette a
boltot. Amikor Angela terápiára jön,
lánya huszonkettő éves, és már rég
elköltözött a szülői házból. Angela most
negyvenöt éves, és nem érti, mi van vele.
Újabban elégedetlen,
kiegyensúlyozatlan, a férjével sem jön
ki, pedig igazán egész jól
„összecsiszolódtak", és ő nemrégen még
úgy vélte, jól megvannak egymással - ha
nem is turbékolnak, de jó bajtársak. És
úgy gondolta, többet ér ez, mint „egy
tüzes szerető, akiben nem lehet
megbízni". Tanakodott, hogy talán a
klimax veti előre árnyékát. De
semmiféle testi baja nincs, semmilyen
testi változást nem érez, így ezt a
föltevést elvetette.
A terápiában mesél az életéről,
gondjairól, boldog időkről, nem
szépítgeti a múltat, nem is festi sötétre.
Történetéből egy talpraesett asszony
képe rajzolódik ki, aki nagyjából
elégedett magával. Voltak persze
súrlódások a férjével, a szüleivel, de ő
megoldotta, nem is maradt benne harag.
Nem követel lehetetlent önmagától, ezért
élvezni is tudja, amit elért.
Hangsúlyozza, hogy „nem tudott volna a
munkája nélkül élni", és a gyerekeiben
örömét lelte ugyan, de hosszú távon
fárasztották. Pontosan emlékszik arra az
időre, amikor a fia négyéves volt, a
lánya meg kettő, és ő úgy érezte, semmi
másra nem marad ideje a gyerekek
mellett. Akkor érezte először, hogy
„fejére omlik a ház", meg is mondta a
férjének, hogy valamit tenniük kell, aztán
együtt megszervezték, hogy többet
dolgozhasson a butikjában: nem csak
heti egy délutánt, hanem hármat. Felnőtt
gyerekeiről meglepően keveset tud
mesélni, még az albérlet címét se tudja,
ahol fia több mint négy hónapja lakik.
Ha eleinte olyan anyának látszott, aki
nagyon tiszteli a gyerekei magánéletét
(„mindig azon voltam, hogy hamar
önállósuljanak, és a lehető legkevésbé
szóljak bele az életükbe"), a kép
lassacskán átalakul: olyan anya képe,
akit a gyerekei már nem is érdekelnek.
Egészen más a kép a gyerekek kicsi
korából. Bár, mint hangsúlyozza, mindig
önállóságra nevelte a gyerekeit, nagyon
is érdeklődött irántuk, amit az is mutat,
hogy a gyerekek kedvenc filmjeit otthon
eljátszotta velük és a pajtásaikkal, saját
rendezésében, maga tervezte
jelmezekkel.
Felmerül bennem a gyanú, hogy ez az
anya valamiképpen megrekedt a
gyászfolyamat elutasító szakaszában,
nem akarja a gyerekek leválását
tudomásul venni, de nem a leválást
tagadja, hanem érdeklődését a gyerekei
iránt. Szinte úgy viselkedik, mintha
meghaltak volna.
Meg is fogalmazom a terápiában:
„Szinte úgy tűnik, mintha meghaltak
volna a gyerekei." Ez a mondat
megdöbbenti, annál inkább, mert a fia
nemrég mondta neki, hogy „felőled akár
meg is halhatok, észre se vennéd".
 Most érti meg Angela, hogy a leválási
folyamatot egyszerűen elfojtotta, többek
között azzal, hogy nyakig merült a
munkájába a butikban. A férje hasonlóan
viselkedik: éppen most önállósítják
magukat a kollégájával, ki se látszanak a
tervekből, a gondokból.
Angela azt is belátja, hajlamos inkább
ridegen kilépni egy kapcsolatból, nehogy
érzelmi bonyodalmak támadjanak. Ezért
is örül, hogy úgy élnek a férjével, mint a
jó bajtársak.
Miután Angela rádöbbent, hogy
mennyire elfojtotta érzelmeit, először
heves részvét fogta el szegény,
elhanyagolt gyerekei iránt. Szíve mélyén
megkövette őket, gyakorlatilag elkezdett
óvatosan újra közeledni hozzájuk.
Fontosnak látom, hogy a problémát
először önmagában oldotta meg, nem
rontott rá egyszerűen a gyerekeire, akik
éppen a leválás, elhatárolódás
szakaszában vannak, csak azt veszik
zokon, hogy az anyu túlságosan kevéssé
érdeklődik irántuk, és úgy látják, a
mamájuk „legkedvesebb gyereke" a
butik. Angelában felmerül a bűntudat
témája: elég jó anya volt? Talán inkább
ne is lettek volna gyerekei, ha egyszer
„nem olyan szenvedélyes anya"?
Eltöpreng, mint minden dolgozó anya,
hogy megfelelő arányban osztotta-e meg
életét az anyaság és a hivatás között,
egyáltalán vállalható-e az ilyen „dupla
teher".
Ő maga találja meg a választ:
pontosan tudja, hogy a háziasszonyi
életforma nem elégítette volna ki, nem
töltötte volna ki az életét, és ha nincs
örömöt adó munkája, akkor sokkal
türelmetlenebb anya lett volna. Azt is
tudja jól, hogy a férje szintén részt vett a
gyerekek életében, és ha szükséges, még
többet is foglalkozhatott volna velük. De
mivel mind a két gyerek elégedettnek
látszott, Angela végül is úgy dönt,
elengedheti a bűntudatot, és most az élet
következő szakaszára kell megfelelő
hozzáállást találnia.
Benne is élt öntudatlan, heves düh a
gyerekei iránt, akik a saját életüket
építik, sokkal jobb kiinduló helyzetből,
mint amilyen az övé volt, és sokkal
lazábban viszonyulnak az élethez, sokkal
többet kipróbálnak, sokkal kreatívabban
élnek. Angela most tudatosítja magában,
hogy irigyli a gyerekeit, továbbá hogy
irigységét meddő módon kezeli, azon
háborogva, miért nem dolgoznak ezek
úgy istenigazából, bezzeg ezeknek csak
úgy ölükbe hullik a pénz. Tehát irigysége
szítóit gátolni akarja abban, hogy
irigységre késztessék, meg akarja állítani
őket, „felőle akár meg is halhatnak"
inkább.
Mi rejlik a heves agresszió mögött?
Amikor az emlékezőmunka során
feltesszük a kérdést, mit hoztak a
gyerekek az életébe, Angela lelkesen
meséli, mennyire ösztönözték a gyerekek
a kreativitását - sok különféle szinten.
Főleg amikor már nagyocskák,
tizennyolc-húsz évesek voltak, tele friss
ötletekkel, hazajöttek, hozták a
tehetséges barátaikat - ámbár akadt
köztük „flúgos" is -, és beszéltek a
terveikről. Csak úgy szikrázott a levegő,
átjárta az a kimondatlan meggyőződés,
hogy a világon szinte mindent meg lehet
csinálni. Angéla belemeséli magát ebbe
az ihlető hangulatba, majd egyszerre
csak kimondja: „És ez az, ami nincs
többé, mióta a gyerekek elköltöztek -
ennek egyszerűen vége, és ezért
haragszom rájuk, ezért irigylem őket."
Mihelyt ráébred, hogy ennek az
életérzésnek az elvesztését fájlalja,
általános irigykedése összezsugorodik,
pontosan érzi, mit hiányol most az
életéből, és hogy nem olyasmi volt az,
amit bárhol megtalál az ember. Jó
óráiban hálás, hogy ezt átélhette, és érzi,
hogy benne is mennyi alkotóerőt
ébresztett ez az élmény. De hát egészen
más, amíg az ember akarva, akaratlan
mindennap ott ül a csupa ötlet fiatalok
között, akik néha persze roppant
idegesítők a légváraikkal, és olykor
maga is felszikráztatja a légkört.
Most jön rá Angela, miért találja
újabban unalmasnak a férjét: mert tőle
várja, hogy pótolja az ihlető hangulatot -
csakhogy hiába várja, talán azért, mert a
férjének annyi gondja van, de azért is,
mert hogyan tudná a férje egymagában
azt a fiatalos légkört elővarázsolni?
Kiderül, hogy a férjének is hiányzik az a
légkör, bár ő annyira nem lelkesedett
érte, de legalábbis izgalmasnak találta;
hiányolja még akkor is, ha gyakran úgy
látta, hogy a fiatalok habókos ötletekkel,
„légvárakkal", „agyrémekkel"
hozakodnak elő.
A megkésett gyászt viszonylag gyorsan
sikerült feldolgozni, Angéla talán ha
hússzor beszélgetett velem Amikor a
gyászfolyamat elindult, már egyedül is
kezelni tudta - beszélgetett a férjével, a
gyerekeivel, hasonló helyzetben lévő
asszonyokkal. Angelának volt önálló
identitása, ahhoz visszatérhet, és
változni is engedi. Megértette, hogy
életében lényeges változás történt, most
jobban is szenved a változástól, mert
már nem láthatja magát annyira józan,
hűvös embernek. Rájött, hogy mindig is
voltak ellentmondásos érzelmei. Azt
kívánta, hogy önállók és erősek legyenek
a gyerekei, főleg a lánya, de másfelől azt
is kívánta, hogy függjenek még egy kicsit
tőle, ne veszítse el minden jelentőségét
az életükben. Fontolgatja, hátha tudna
még olyan ihlető órákat teremteni, ha
szerényebb léptékben is.
Egészen másképp fest a leválási
folyamat Heidi esetében. Heidi tanárnő,
öt fia van. Ő is mindig eljárt dolgozni -
eleinte csak néhány órát vállalt, de mióta
legkisebb fia elmúlt tizenöt éves, Heidi
a munkaidő nyolcvan százalékát
ledolgozza. Ötvenhárom éves, amikor
terápiára jön. Üresnek, értelmetlennek
érzi az életét; de „életundorának" okát
abban látja, hogy túlterhelik a rendkívül
nagy munkahelyi és otthoni feladatok.
Nem tudja, hogyan védekezzen, úgy érzi,
„minden fronton harcolnia kell", pedig
nagyon kimerült. Szóhasználata sejteti,
hogy úgy érzi, hadat visel; de a
konfliktusokat nem nevezi meg. Csak
annyit mond, hogy túl nagy a teher rajta,
egyedül érzi magát a családjában a sok
férfi között, ezért is szeret annyira
tanítani a lányiskolában. Arra vár, hogy
valaki megmondja, mit tegyen, vagy -
inkább - mit hagyhat abba. Férje nem sok
megértést mutat, azt mondja, Heidi
paradox módon reagál a helyzetre: amíg
a fiúk mind itthon laktak, Heidi a sokkal
több munkát könnyedén elvégezte, most
meg, amikor már csak a legkisebbik fiú
lakik velük, Heidi folyton sokallja a
tennivalóit.
Feltűnik a beszélgetésben, hogy Heidi
a férje álláspontját ismerteti, aztán a fiúk
meg az iskolai kolléganők véleményét is
elmondja. Személyes közlése azon kívül,
hogy kimerültnek érzi magát, nincsen.
Távolságtartóan, hűvösen beszél a
problémájáról.
Heidi férjének véleményére gondolok,
miszerint az asszony szemlátomást
jobban érezte magát, amíg a fiaik még
otthon voltak. Megkérem hát Heidit,
hogy meséljen azokról az időkről.
Lelkesen beszél a gyerekeiről, s azt is
elmondja, hogy nem volt könnyű az
iskolai munkáját és anyai feladatait
összeegyeztetni. De a férje, aki szintén
tanár, nagyon szívesen segített neki
otthon, így mégiscsak elboldogult. Férje
mindig határozottan állította, hogy Heidi
nagyon jól helytáll minden fronton. Ő
buzdította Heidit, hogy menjen vissza
tanítani. Heidi és a fiai között gyöngéd,
szoros kapcsolat volt, ám ez aztán
megváltozott, amikor a fiúk tizenhét-
tizennyolc éves koruktól már jobban
kedvelték a saját korosztályuk
társaságát. Akkor egyszerre csak
„elpimaszodtak". Heidi hangjából
bosszúság csendül ki, de gyász is.
Különösen két fiával volt szoros
kapcsolata, ők valahogy mindig azt
éreztették vele, hogy remek asszony.
Megmondták például, milyen ruhákat
viseljen, mi az, ami különösen jól áll
neki. Éppen ennek a két fiának van most
komoly barátnője, fülig szerelmesek, ő
már alig látja őket. Amikor ezt mondja,
Heidi még jobban magába roskad.
Nyilvánvaló, hogy a fiai szavatolták női
önbecsülését, és most hiányzik neki ez a
támasz. Ezt nem tudja így kifejezni, de
lelke mélyén roppant dühös, hogy a fiai
„fülig szerelmesek". Féltékeny, ám ezt
nem vallja be magának. Józan ésszel
persze belátja, hogy „depressziós
kimerültsége" a gyerekek leválásával
függ össze, és a leválást nehezíti, hogy a
férje is szenved tőle.
De érzelmileg Heidi még nem tud
megnyílni a gyász és a harag előtt. Nála
is az a feladat, hogy álmok, fantáziák,
átvitel és viszontátvitel segítségével
megtaláljuk a saját, nem származtatott
identitását. Csak akkor tudja majd
belátni, mekkora veszteség volt neki,
hogy a gyöngéd, kedves fiúkból egy
csapásra fiatalember lett, éppen olyan,
mint a többi; mekkora veszteség volt,
amikor érezte, hogy kedvenc fiai
szívében már nem övé az első hely.
A tanítás segíti élethelyzetében. A
munka biztos szerkezetet ad életének, a
kötelességeket egyszerűen tudomásul
kell venni. Keretet ad az iskola, mert
Heidinek úgy magától - mióta férje sem
hajlandó már előírni, hogy mit tegyen -
semmi ötlete, kívánsága, érdeklődése
nincs. Csak hosszabb terápia után kezd
rájönni, mit szeretne, mi érdekli.
Heidi apja erélyes, dinamikus
tanárember volt, ő irányította a feleségét,
és gondoskodott róla, hogy minden
rendjén menjen a házban. Heidi anyja
szinte eltűnt a háttérben. Lányának azt az
üzenetet sugalmazta, hogy jó mielőbb
férjhez menni, és Heidi így is tett. Férje,
aki először más területen dolgozott,
házasságuk első éveiben, továbbképzés
után lett tanár. Tehát Heidinél is az a
helyzet, hogy elmaradt a szembenézés és
a leválás, Heidi sohasem fordult szembe
apjával, anyjával, sem az életről vallott
nézeteikkel; az ő depressziós
személyiségszerkezete is megerősítést
kapott, ő is azonosult édesanyjával, és az
anyai mintát követő élet sokáig teljesen
kielégítette.
A dolgozó anyáknak is megvannak a
gondjaik a gyermekek leválásakor,
előnyük azonban, hogy nem kötődnek
kizárólag az anyaszerephez.

NEHÉZ
GYEREKEK, NEHÉZ
LEVÁLÁS
Az eddigi példákban szereplő
gyerekek, édesanyjuk elmondása szerint,
mind többé-kevésbé „jól sikerült"
gyerekek voltak. Az emlékezőmunka
során újra meg újra kiderült, hogy
mindegyik gyerek fontos
személyiségvonásokat ébresztett fel az
édesanyjában, vagy legalábbis - és ez
sem kevés - elevenséget vitt a család
életébe. A leválási folyamathoz mindig
bűntudat is tartozik. Azt fejezi ki, hogy
mi emberek mindig adósak maradunk
valamivel egymásnak, és ez nem is lehet
másképp. Természetesen ezek az
édesanyák is adósak maradtak valamivel
a gyermekeiknek. A terápiásan kísért
leválási folyamat az említett
asszonyoknál minden esetben azzal
végződött, hogy most gazdag anyának
látják magukat. Már nem hiszik, hogy az
élet megrabolta őket, hanem biztosak
benne, hogy véghez vittek - vagy
legalábbis egyelőre befejeztek - egy
feladatot, amelynek volt értelme,
érdemes volt elvégezni, és bizonyos
ideig kitöltötte az életüket. Noha hálásak
anyai élményeikért, és hálásak azért,
hogy megmarad a kapcsolatuk a
gyerekekkel, csak más módon,
ugyanakkor tudatosították fenntartásaikat
is az immár felnőtt gyerekekkel szemben.
Az egyik anya például úgy látta, nagyon
önzően viselkedik vele a fia, a másik
nehezen nyugszik bele, hogy a lánya
kijelenti, a gyereknevelés őt csak
idegesítené. Fenntartásaikat azonban
csak az eltérő életmód, eltérő
életfelfogás jelének tekintik, nem
követelik gyereküktől, hogy változzék
meg. Tulajdonságait ugyanúgy
elfogadják, ahogyan más, kevésbé közel
álló emberek esetében. Bár a gyerek
egyik vagy másik tulajdonsága
nyilvánvalóan nem tetszik, sőt fáj is,
attól a fiú vagy lány még szeretetre
méltó.
Ha az anya így tud gondolkodni - és
így is érez, tehát valóban nem nyaggatja
fiát vagy lányát, hogy „javuljon meg" az
annak a jele, hogy a fiatal nemzedék
tagjainak önállóságát valóban elfogadta.
Megértette, hogy az emberek akkor is
szeretetre méltók, ha nem minden
tulajdonságuk tetszik nekünk.
A leválást rettentően megnehezíti, ha
az anya úgy érzi, egész életében csak
baja volt a gyerekkel, semmi szeretetre
méltót nem tapasztalt tőle, semmi olyat
nem ébresztett fel benne a gyerek, amire
ő hálával és örömmel gondolhatna
vissza, csupán tehetetlenséget, dühöt és
bűntudatot.
 Hogyan fest a leválási folyamat, ha az
anya nem érezheti magát eléggé jó
szülőnek, hanem nyilvánvaló, hogy
tulajdonképpen kudarcot vallott? Ha
kudarca miatt bűntudata van, és a
serdülő gyereket teszi meg bűnbaknak,
hogy a kudarcát valahogyan feldolgozza?
Ez a hárítási forma csak ront a helyzeten,
mert a „bűnbakot" egyenesen
belekényszeríti a „bűnös" viselkedésbe,
áttestálja rá a „bűnös" viselkedést.[27]
Rendkívül nehéz feladat minden
embernek, hogy saját rossz
tulajdonságait elfogadja, különösen, ha
ezek a tulajdonságai mások életét is
érintik. Igyekszik hát másvalakit találni,
aki szerinte legalább annyira tehet a
kudarcról - vagy éppenséggel ő a
főbűnös. Vagy elfojtja a bűntudatot, aztán
esetleg örökké szorong, hogy valami baj
éri vagy korai halál vár rá. Ilyen
fantáziákban nyilvánulhat meg az önvád,
amelyet nem akar tudomásul venni.
Álcázott halálvágyát éli meg a túlzott
halálfélelem formájában. Aki alapvetően
elégedetlen önmagával, s ezt az érzését
elfojtja, a mi kultúránkban rendszerint az
élet egy másik területén hajszolja a
sikert, mégpedig lehetőleg látványos
sikert, és ez többnyire anyagi siker. Ettől
átmenetileg jobban érezheti magát, de a
leválás problémája nem oldódik meg.
Marad a düh, bűntudat és szorongás.
A leválás és a vele összefüggő
gyászfolyamat csak akkor játszódhat le,
ha vállaljuk a bűntudatot, és igyekszünk
megérteni, miért kellett hibáznunk. De
ahhoz, hogy elfogadjuk önmagunkat
akkor is, ha kudarcot vallottunk - vagy
legalábbis nem tudtunk eleget tenni a
saját ideálképünk követelményeinek
saját árnyékunkat is el kell fogadnunk.
Identitásunk fény- és árnyoldalakból
tevődik össze. Tehát abban is el kell
magunkat fogadnunk, amiben elmaradunk
a lehetőségeink mögött. Csak így
láthatjuk meg, milyen lehetőségeket kell
még fejlesztenünk.
Ehhez a pontos felméréshez azonban
sok bátorság kell, mert éppen ahol tudjuk
vagy sejtjük, hogy hibáztunk, hogy újra
meg újra hibázunk, talán nem is lehet
másképp, mert nincs igazi megoldás, ott
érezzük szükségét, hogy helyreállítsuk
megtépázott önbecsülésünket. Az
orvoslás módja lehet például az, hogy
eszményítjük képességeinket, vagy
eszményítjük az utat, amelyet
választottunk.
A pontos önfelmérés viszont eleinte
fájdalmas, de hosszabb távon lehetővé
teszi a problémák kezelését, így
beléphetünk egy folyamatba, nem
rekedünk meg a zsákutcában. Az
identitás fejlődéséhez is nagyon fontos a
pontos önfelmérés: így azt látja az
ember, hogy kicsoda valójában, és nem
azt, hogy minek képzeli magát. Így
önmagával azonosnak, valódinak,
életerősebbnek érzi magát, továbbhalad
egyre hitelesebb, önálló identitása felé.
Az ötvenhat éves Erika roppant
nehezen tud leválni a gyerekeiről,
különösen a legidősebb lányáról. Semmi
se tetszik neki, amit a lánya művel. Volt
neki két abortusza, ezt az édesanyja
mélyen elítélte. Következő terhességénél
úgy döntött a lány, hogy megszüli a
gyereket, házasságon kívül. Azt állítja,
hogy nem is tudja, kitől van a gyerek. Ezt
a döntését megint csak elítélte az
édesanyja. Világosan közölte is a
lányával, arra ne számítson, hogy ő, a
nagymama, bármit is tesz azért a
kölyökért. A lánya meg vádaskodik, és
megint azt mondja, amit gyerekkorában
és serdülőkorában (most már
harminchárom éves) folyton hajtogatott:
„Az a helyzet, hogy te egyszerűen nem
szeretsz engem. Valami bajod van velem.
Tehetek én akármit, neked semmi se jó."
A terápiában Erika vérig sértve idézi
a lánya vádjait, és közli, hogy ő csak a
lánya életmódjával nem tud megbékélni:
ez a lány folyton váltogatja a fiúit csitri
kora óta, iszik, mint a kefekötő, a
munkahelyén „sohase" marad meg
(legutóbbi munkahelyén két évig
dolgozott a lány).
Erika a lánya életét teljes egészében
ellenzi, semmi elfogadhatót sem talál
benne. A lánya meg szemlátomást még
mindig várja, hogy a mama egyszer
végre egyetértsen vele.
Emlékezőmunkába kezdek Erikával,
megpróbáljuk felidézni, milyen érzéseket
keltett benne az évek során a lánya.
Panaszáradat kezdődik: ez a lány az oka,
hogy Erikának semmi öröme nem volt
egész életében. Erika annak idején nem
ment abortuszra, a gyerek miatt
hozzáment a rossz természetű apához,
később el is váltak, és mi a hála? Ezzel a
gyerekkel csak baj volt. Csecsemő
korában folyton bőgött, nem hagyta őt
aludni, aztán komisz lett, rosszul tanult,
hazudott, lopott - minden nevelés kárba
veszett nála... Erika sirámainak lényege,
hogy ő rengeteg áldozatot hozott ezért a
gyerekért, teljesen hiába, mert semmi
értelme sem volt. Ellenkezőleg, úgy érzi,
büntetés neki ez a gyerek - szigorú
büntetés. Elbeszéléséből kitűnik, hogy
képtelen bevallani magának, hogy ő a
lányát valóban nem szerette, jócskán
ludas a lány nehézségeiben, és hogy őt
magát annak idején nagyon nehéz
helyzetbe hozta a terhessége. Most pedig
azzal erősítgeti önérzetet, hogy
párhuzamot vonva egykori döntése és a
lány tettei között, „erkölcsösnek" érzi
magát, lánya tetteit pedig
erkölcstelennek tartja.
Hetekig meséli Erika a terápiában,
milyen nehéz időket élt át, mennyit
vívódott a terhessége alatt, milyen
egyedül érezte magát kétségbeesett
helyzetében. Barátja úgy vélte, nincs
semmi gond, egyszerűen
összeházasodnak. Erika hamar rájött,
hogy a férjével nem tud semmit
megvitatni, a kettőjük kapcsolatát sem,
férje mindig úgy vélte, nincs itt semmi
gond. A beszámoló hangneme idővel
módosul: Erika már nem csak arról
beszél, milyen erényesen döntött, és
milyen vitézül vállalta a
következményeket, míg fel nem nőtt a
legkisebb gyereke is. Kezd lassacskán
részvétet érezni a lány iránt, aki akkor
olyan nehéz élethelyzetben volt, olyan
egyedül érezte magát, tépelődésébe
majdnem belerokkant. Nagyobb
empátiával gondolva önmagára, lányával
is jobban együtt érez már Erika.
Következő beszélgetésük alkalmával,
amikor lánya megint felrótta ridegségét,
Erika végre ki tudta mondani, hogy a
lányának igaza van: ő valóban nem
szerette. Elmesélte a lányának, mennyit
szenvedett, amikor abortusz helyett
férjhez ment, csak a gyerek miatt, vagyis
őmiatta. Erika azt várta, hogy nyílt
beszédére gyűlölet lesz a válasz, ehelyett
a lánya szinte fellélegzett - „majdnem
szeretettel" válaszolt, meséli Erika.
Hiszen anyja végre igazolta, amit ő már
oly gyakran és régóta érzett, sokszor ki
is mondott, de anyja eddig még sohasem
adott neki igazat. Azt is kiérezhette most
anyja szavaiból, hogy nehéz dolguk volt
egymással, és ez máig így van.
A következő szakaszban Erika
önmagát okolja lánya minden bajáért.
Heves bűntudat kínozza. Szerencsére a
történetét addigra már sikerült jótékony,
megértő látásmóddal feldolgoznunk, és
ehhez a pozitív felfogáshoz újra meg
újra visszatérhetünk. Erika most
megtanul odafigyelni hullámzó
viselkedésére: egy darabig mindenben
meg akarja érteni a lányát, sőt eszményíti
annyit szidott hibáiért, aztán újra teljesen
elutasítja.
Sajnálja, hogy oly sokáig ridegen bánt
a lányával. Próbál kedvesebb lenni
hozzá, és ilyenkor bűntudatot érez. De
nagyon nehezen bírja elfogadni, hogy
miután a „helyes" életvitelért annyi
áldozatot vállalt, ilyen „elfuserált életű"
lánya van. Nehezére esik mások előtt a
lány pártjára állni. Beszélget egyik
gyerekével, és ráébred, hogy a
házasságának mégiscsak sokat
köszönhet, hiszen kisebb gyerekeiben
sok örömét lelte. Kezdi kissé más
fényben látni ifjúkori döntését. Belátja,
hogy csak két lehetőség, két nehéz életút
között - úgy mondja, két hibás lépés
között - választhatott, és végül is a neki
megfelelőbb utat választotta, így ez lett a
sorsa. Ezt vállalnia kell, a lányával
együtt.
A lánya problémáiban, bár továbbra
is bántják, Erika most meglátja a saját
életútját, amelyet ő felelősen vállalt. Ez
önbecsülésén is sokat lendít. Anya és
lánya most már beszélget egymással, ha
fájdalmas is ez a beszélgetés.
Mióta Erika bevallotta magának, hogy
nem szerette a lányát, sőt legszívesebben
kitörölte volna az életéből,
emlékezőmunkája sokkal sikeresebb.
Hirtelen eszébe jutnak a kislánya
gondoskodó, kedves gesztusai - például
gyümölcsöt hozott, amikor ő éppen
nagyon belefáradt a munkába. Igen, ez
gyakran előfordult. Azt is felidézi, hogy
a kislány sohasem törődött a mások
véleményével, s ettől szabadabb lett a
légkör a családban. Talán ezért is van,
hogy a „sikerületlen nővért" a testvérei
sokkal kevésbé találják rémesnek, mint
az édesanyjuk. Segíteni is hajlandók
neki, ha szükséges.
Az emlékezőmunkában, mint anya és
gyerek rossz viszonya esetén szinte
mindig, kiderül, hogy nem létezik olyan
gyerek, akivel mindig csak baj volt, aki
kizárólag kellemetlen érzéseket
ébresztett a szüleiben. De a rossz
viszony mélyén annyi elfojtott, letagadott
érzés, tudattalan gyűlölet fortyog, hogy a
szeretetteljes érzések és a jó emlékek
nem tudnak felszínre törni.
Erika az életét valódibbnak, önmagát
józanabbnak találta, miután sikerült
belátnia, hogy komoly hibákat követett
el, s azokat vállalja, következményeiket
is látja és elfogadja.

A KÖZPONTI
KÉRDÉS AZ
IDENTITÁS
Minden gyászfolyamat, minden
leválás, minden elszakadás, minden
veszteség után rákényszerül az ember,
hogy identitását átgondolja, és az új
élethelyzetben újból meghatározza. Vagy
riadtan ébred rá, hogy nincs is önálló
identitása. Ha szembenéz a felmerülő
identitásproblémákkal, ha nem retten
vissza a kérdéstől, hogy ki ő az új
helyzetben, hogy mi maradt meg, mi
érvényes még az életében, hogy mi ő és
mi szeretne lenni, akkor rájön: minden
elválás, amit csak hoz az élet,
megköveteli, hogy az ember magára
találjon. Így egyre inkább önmaga lesz,
egyre önállóbb, hitelesebb és ily módon
sokkal inkább képes lesz a
kapcsolatteremtésre is.
Az anyák leválási nehézségei azt
mutatják, hogy az identitás régen
esedékes átgondolását, régen esedékes
változását, amely a gyermekekről való
leválás fontos folyamatánál
nélkülözhetetlen, be lehet és kell pótolni.
A származtatott, „előírt" identitásban élő
nőknek most önállóbb identitást kell
találniuk.
Önálló identitása keresését
elhalaszthatja a nő, de nem kerülheti el.
És minél később néz szembe az önálló
identitás kérdésével, annál nehezebben
talál rá további életének értelmére, a
még megvalósítható lehetőségekre.
Így egyre keserűbben gyászolja azt,
ami kimaradt az életéből. De minden
életterv kizár egyes lehetőségeket -
megéletlen életét gyászolja minden
ember.
A gyerekekről való leválás folyamata
tehát, mint minden gyászfolyamat,
kihívás és lehetőség, hogy még inkább és
újból magunkra találjunk.

JEGYZETEK
1 Züri-Woche, 1990. június 28.
2 Mastow / Newberry, 538-548. o.
3 Ifjúkor a kora ifjúkor (14-18. év)
többek között a pályaválasztás ideje, a
késő ifjúkorban (18-21 év) a fiatalok
lassan átveszik a felnőtt szerepeket, az
önállóság és a családtól való
elhatárolódás témája áll a középpontban.
4 Vö. Blanck, 56. skk.
5 Vö. Mahler.
6 Kast: Wegezur Autonomie.
7 Kast: A gyász.
8 Kast: Paare.
9 Lewis.
10 Kast: Die Dynmnik der Symbole.
198-203. o.
11 Archetípus: Az archetípus egyrészt
strukturáló, másrészt dinamikus tényező
pszichés és szomatikus téren, vagyis a
pszichés és szomatikus folyamatok
bizonyos típusokhoz kapcsolódnak, az
embereknek bizonyos szituációkban
hasonló képeik, hasonló emócióik,
hasonló késztetéseik vannak. Az
önmagában nem szemléltethető,
tudattranszcendens archetípus az
emberekben hasonló képeket, hasonló
ösztönös és testi reakciókat hív elő. Az
emberhez feltétlenül hozzátartozik, hogy
van anyja és apja, és újra meg újra
keresi őket, ha hiányolja. Minden
emberben kialakulhatnak anyai és apai
vonások. Ezeket az archetípusos
képzeteket azonban mindig személyes
komplexusaink közvetítik az apával és az
anyával kapcsolatos személyes
tapasztalatok révén, ezért az
archetípusos szituációban a típusos
mellett mindig nagyon sok személyes
elem van.
Vö. még Kast: Dynamik der Symbole.
115. o.
12 Stierlin, i. m. 221. kk.
13 Vö. Kast: Die Dynamik der
Symbole, 1. Komplex.
14 Kast: A gyász.
15 A következő szöveg egyes részeit „A
szimbólumok dinamikája" című
könyvemből vettem át, rövidítve és kissé
módosítva. (Die Dynamik der Symbole,
68. skk.)
16 Árnyék: Árnyéknak nevezzük azokat
az oldalainkat, amelyeket nem tudunk
elfogadni, nem egyeznek énideálunkkal,
gyakran a társadalmi értékekkel sem,
ezért elfojtjuk őket, továbbá szívesen
vetítjük ki más emberekre (projekció),
és ott harcolunk ellene. A személyes
árnyékon kívül létezik kollektív árnyék
is.
A személyes árnyékról: Aki szereti
nagylelkűnek látni magát, annak
kicsinyes oldalai az árnyékban vannak;
aki szelídnek szeret mutatkozni, annak
agressziói az árnyékban vannak, de
amikor az árnyéka konstellálódik,
aggreszívvá válhat anélkül, hogy
észrevenné. Az árnyék megmutatja, hogy
az ember nem csak az, aminek látni
szereti magát, szembesít azzal, hogy
lelkünkben megtalálható az, amivel
tudatosan mindig szembeszállunk. - Lásd
még: Kast: Die Dynamik der Symbole,
242-244. o.
17 Vö. Kast: Die Dynamik der
Symbole, 13 skk.
18 Bemardoni, Claudia / Werder, Vera:
Erfolg statt Karriere.
19 Vö. Kast: Paare, 1. Anima.
20 Scarr.
21 Seligman.
22 Rohde-Dachser, 94. skk.
23 Riedel.
24 Kast: Paare, 1. Bruder Mann und
Schwester Frau.
25 Kast, Die Dynamik der Symbole.
26 Kast, Verena: Imaginationals Raum
der Freiheit. Dialog zwischen Ich und
Unbewußtem, Walter, Olten, 1988.
27 A bűntudatról vö. Kast: Die Dynamik
der Symbole.

OCR+utómunka: ergya
 Table of Contents
ELŐSZÓ
KÖTÉS ÉS OLDÁS
A LEVÁLÁSI FOLYAMATOK
Ami elmúlt, attól búcsút kell venni
A GYÁSZFOLYAMAT
A gyászfolyamat szakaszai
A gyász nem azonos a
depresszióval
GYÁSZ A LEVÁLÁSI
FOLYAMATBAN - EGY
ÉLETSZAKASZ VÉGET ÉR
A FIATALOK ELVÁLÁSA
SZÜLEIKTŐL
Ha elmarad a leválás
Gerda példája
 A változás folyamata
NEM KÖNNYŰ ÚJ IDENTITÁSRA
TALÁLNI
Az identitás jelentősége
A kölcsönzött identitástól az
autonóm személyiségig
Szembenézés az anyával
A lányok leválása édesanyjukról
Elbizonytalanított anyák
Egy megtévesztő szálain: az
„elnyelő anya"
Az élethazugság és az átruházás
LEVÁLÁS AKKOR, AMIKOR A
GYÁSZMUNKA
LEHETETLENNEK LÁTSZIK
LEVÁLÁSI GONDOK DOLGOZÓ
ANYÁKNÁL
NEHÉZ GYEREKEK, NEHÉZ
 LEVÁLÁS
A KÖZPONTI KÉRDÉS AZ
IDENTITÁS
JEGYZETEK