Professional Documents
Culture Documents
Idegenek A Foldon - Steve Perry PDF
Idegenek A Foldon - Steve Perry PDF
IDEGENEK A FÖLDÖN
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Steve Perry
: EEaarrtthh hhiivvee
Aliens:
Published in 1992 by Bantam Spectra Books
Copyright © 1992 Twentieth Century Fox Film Corporation
2.
3.
4.
5.
KÉP INDUL:
AZ IDEGEN
SNITT:
AZ IDEGENEK VILÁGA AZ ŰRBŐL - NAPPAL
Komor, sziklás bolygó. Szórványos zöld foltocskák, hatal-
mas pusztaságok.
SNITT:
IDEGEN BOLY KÍVÜLRŐL
Csupa kinövés domb emelkedik a síkság fölé. Az idegenek
nyálából készült, helyi növények és zsákmányul ejtett lé-
nyek vázának felhasználásával.
SNITT, KÉSŐBB:
TOJÁSKAMRA BELÜLRŐL
A LÁRVAÁLLAPOTÚ KICSINYEK ZSÁKMÁNYÁLLATOKAT
TÁMADNAK MEG, melyeket DOLGOZÓ IDEGENEK fognak le.
(Lárvaformában az idegenek kéz alakúak, ujjaik és farkuk
van, mely utóbbival körülfonják az áldozat nyakát, és fojto-
gatják őket, míg a peterakó cső kinyúlik, és lesiklik az áldo-
zat torkán. Lásd a 3-as számú szim. ábrát!)
SNITT:
ZSÁKMÁNYÁLLAT
A hasa kezd kidomborodni. Üvölt, de hang nem hallatszik.
ZOOM:
A ZSÁKMÁNYÁLLAT HASA
A bőr szétreped, húscafatok repkednek, és egy kövér kí-
gyóhoz hasonló, éles fogú ÚJSZÜLÖTT IDEGEN válik látható-
vá.
SNITT:
A BOLY KÍVÜLRŐL – NAPPAL
SNITT:
A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJÁNAK BELSEJE
A Gyűjtő odamegy az idegen-tojáshoz. Föléhajol. A tojás
megnyílik. A Gyűjtő belebámul a tojás belsejébe.
SNITT:
A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJA KÍVÜLRŐL
A lezuhant hajó roncsa ott hever egy ismeretlen bolygón,
körülötte köd gomolyog.
RÁKÖZELÍT ÉS ÁTTŰNIK:
A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJA BELÜLRŐL
A Gyűjtő múmiája szétrobbant mellkassal a pilótaülésben.
A háttérben HÁROM ŰRRUHÁS EMBER. Fénysugarak pász-
tázzák a halott óriást, ahogy az emberek megvizsgálják.
LANDOLÓEGYSÉG KÍVÜLRŐL
A landolóegység felemelkedik a bolygó felszínéről.
A LANDOLÓEGYSÉG KÖZELEBBRŐL
Az egység alján, egy keresztrúdba kapaszkodva ott EGY
IDEGEN.
AZ IDEGEN ÉS AZ EMBEREK
A lény megmozdul. Amazok iszonyodva megdermednek.
VÉR FRÖCSKÖL, elhomályosítja a képernyőt.
SNITT:
A ZSILIP BELSEJE
A zsilipajtó kinyílik, az Idegen kisodródik a süvítő levegő-
vel. A KAMERA KÖVETI, ahogy lassan, pörögve elszáll az űr-
ben.
AZ IDEGEN
lebeg a légüres térben. Emberi fogalmak szerint már nem
lenne szabad élnie, és mégis: lassan magzatszerűre gömbö-
lyödik, farkát kalapácsszerű feje és csupa kinövés teste köré
csavarja.
6.
7.
8.
9.
Wilks a számítógép képernyőjén soriázó számokat és sza-
vakat figyelte. A francba! Muszáj volt megnézned, mi? Mu-
száj volt kielégíteni a rohadt kíváncsiságodat. Hát most tu-
dod.
Mit kezdesz vele, mondd?
Wilks kicsusszant a székből a katonai terminál előtt. A
szoba a MILCOM könyvtárkomplexumába látogató, magas
rangú tiszteknek volt fenntartva, de ő speciális eset, nem
igaz? Persze ha nem kapta volna meg a különleges enge-
délyt, akkor is hozzá tudott volna férni az adatállományhoz:
tizenkilenc év alatt rengeteg mindent megtanul az ember a
seregben…
Néhány aktakukac üldögélt az odújában, matatott az ápo-
rodott levegőjű teremben, amikor Wilks kifelé indult. Nehéz
előléptetéshez jutni harctéri szolgálat vagy mélyűri küldetés
nélkül - ezek a fickók meg itt kutakodnak az állományok kö-
zött, azt remélve, hogy ettől javulnak az esélyeik. Piha!
Wilks erősen kételkedett benne, hogy beválik a számítá-
suk. Habozás nélkül felajánlotta volna nekik a küldetését, ha
hajlandóak lettek volna üzletet kötni vele - de tudta, hogy ez
lehetetlen. Ő fog menni, pontosabban futni, és nem mond-
hatja le. Már így is túl rég menekül a dolog elől…
Oké, haver, gondolta. Láttad, amit látni akartál. És most?
Hogyan tovább? Szépen lelépsz? Valószínűleg péppé aprí-
tódsz, alighogy leszállsz az idegenek bolygójára. A hajó
nyolc óra múlva indul, és neked hatkor jelentkezned kell. Mit
árthatnának még neked?
Magában bólogatott, ahogy elhaladt egy kövér őrnagy
mellett, aki felnézett munkájából Az őrnagy Wilks rangjelzé-
sére pillantott, és elhúzta a száját. Már nyitotta a száját,
hogy mondjon valamit - valószínűleg azt, hogy mi keresni-
valója egy őrmesternek a tisztek kabinetjében - de Wilks
egy kicsit elfordult, hogy a másik láthassa a savmarta sebe-
ket az arcán.
A dagadt őrnagy elsápadt, és önkéntelenül megtapogatta
saját hájas ábrázatát. Wilks szinte látta, hogy dolgozik az
agya. Itt egy kis senki, akinek nem kellene itt lennie, és ne-
ki, a tisztnek kötelessége lenne utánanézni, rendelkezik-e
engedéllyel. Másfelől viszont a kérdéses egyénnek olyan az
arca, mint a hobbimészárosoké a legócskább horrorholofil-
mekben - ezért talán bölcsebb nem belekötni. Bizonyára
nem véletlenül tévedt be ide, hanem valaki küldte.
Helyes, dagikám, gondolta Wilks.
Elmosolyodott; forradásai ijesztő grimaszba gyűrődtek,
Oké, a mindenségit! Elege van ebből a csőcselékből. Ismer
egy fickót a Programozásnál, aki még tartozik neki egy szí-
vességgel. Itt az ideje, hogy behajtsa rajta - hisz meglehet,
többé nem lesz rá alkalma.
Elindult, hogy megkeresse.
Az egészségügyi komplexum úgy festett, mint egy mű-
anyagbetonból és ferrohabból alkotott undok állat. Wilks
kiszállt a taxiból, és a bejárat felé lépdelt. Tudta a részleget,
a szobaszámot és a napirendet - a programozó jóvoltából,
aki az MI-7-nél ügyködött. Nem jelentett gondot az sem,
hogy kijusson a bázisról, bár az eltávozás elvben tiltva volt.
Minden rendszert meg lehet kerülni. A ranggal járhatnak
ugyan bizonyos előjogok, de a közembereknek is megvan-
nak a maguk trükkjei…
A komplexum ajtajának ellenőrző automatikáját régi típu-
sú billentyűzethez kapcsolták, úgyszólván ipartörténeti rit-
kaságnak minősült - Wilks éppen ezért választotta ezt a be-
járatot, ahonnét ráadásul megspórolták a szemfenék-
levilágítót. Beütötte a kódot, és várt.
A zár csippantott, az ajtó kitárult. Sima ügy. Besétált.
Egy hús-vér őr ült kényelmesen hátradőlve az asztalánál,
és elmerülten nézett valami pornót a kéziholóján. Amikor
meglátta Wilkset, kikapcsolta a készüléket: a meztelen tes-
tek elenyésztek. Az őr a belépési engedélyek listájára sandí-
tott
- Miben segíthetek?
- Dr. Jerrinhez jöttem vizsgálatra.
Az őr a listát böngészte. Meg kell találnia Jerrin nevét.
Végigfuttatta kezét a konzolon, előhozta az előjegyzési név-
sort.
- A neve…?
- Emilé Anton Khadaji - mondta Wilks. Ezt a nevet egy régi
könyvben olvasta valamikor.
Az őr lenézett.
- Nem látom a nevét a listán, Monsieur Khadaji.
Wilks nem tudott behatolni a betegek listájába: nem volt
rá ideje. A doktor nevére bezzeg egyből sikerült rálelnie…
- A neve…?
- Az utolsó pillanatban beszéltük meg - magyarázta. - Va-
laki lemondta a találkozót.
Az őr összeráncolta a homlokát.
- Fel kell szólnom a doktornak.
- Persze, szóljon csak! - Wilks úgy állt, hogy az őr jól lát-
hassa az arcát. Akinek ilyen az ábrázata, annak kell hogy
legyen valami lelki problémája, nem igaz? A fickó nem gya-
nakszik, csak követi az előírásokat. Nem lehet túl sok dolga,
ha van ideje pornót nézni…
Amikor az őr a kommunikációs egység után nyúlt, Wilks
lassan a jobb csípője felé mozdította jobb kezét. Volt nála
egy pisztoly, egy szinapszisfegyver az övén csüngő flexbőr
táskában. A feketepiacon szerezte, és egy kicsit meg volt
berhelve, úgyhogy az engedélyezett tízméteres civil lőtávol-
ság kétszereséig tudott bénítótöltést kibocsátani.
Wilks körülnézett. Senki sem közeledett.
Előrántotta a fegyvert, és két kézzel célra emelte. A nehéz
plasztik hidegen simult a tenyerébe. Nagyon keskeny suga-
rat lőtt, tehát pontosan kellett vele célozni, de akadt lézer-
irányzék is a cső alatt. A vörös fénypont ott táncolt az őr
homlokán.
Az őr felnézett.
- Hé!
Wilks lelőtte.
A fickó a székébe rogyott. Wilks odaugrott hozzá, és úgy
rendezte, mintha csak szunyókálna. Egy fél óra múlva ma-
gához tér. Fájni fog a feje, de nem szenved tartós károso-
dást.
Levette az őr azonosítókártyáját, és a saját ingére csíptet-
te. Egy retinaletapogatót nem tud bolonddá tenni, de az em-
berek csak azt fogják nézni, hogy van táblája, és nem törőd-
nek vele. Mire az őr feleszmél, úgyis véget ér az egész - akár
így, akár úgy.
Mindenesetre betáplálta a biztonsági berendezéseket
megbénító kódot, amit szerzett. A számítógép elfogadta. Ha
úgy működik, ahogy működnie kell, megfertőzi az épület fő
rendszerét. Egy ideig senki sem tud majd külső segítséget
hívni, hacsak ki nem áll az ablakba ordítozni. A belső bizton-
sági kört nem bántotta, mert úgy vélte, azzal egyedül is el-
bánik. Hisz Gyarmati Tengerészgyalogos, vagy mi a szösz,
és ha nem képes elintézni egy vacak kis riasztót, akár főbe
is lőheti magát…
Visszadugta a bénítófegyvert a civil ruha alá, és elmoso-
lyodott.
Utána kell néznie kis barátnőjének, különben még lekésik
a bált.
Billie szobájának ajtaja feltárult. A lány csak a fejét tudta
egy kicsit elfordítani fekhelye erőtérmezejében.
- Wilks!
- Na ja. Pakolj, kölyök! Indulunk… - A férfi kikapcsolta az
erőteret.
- Hogy tudtál…? Miért…?
- Majd később beszélgetünk – mondta Wilks. - Most jobb
lesz, ha pucolunk. Sikerült pár embert magamra haragíta-
nom befelé jövet; nincs nagy kedvem vitatkozni velük.
Billie kifordult az ágyból, magára kapott valami ruhát.
- Kész vagyok!
- Semmi fésülködés, semmi pipere? - vigyorgott Wilks.
- Már alig várom, hogy kijussak innen. Menjünk!
Wilks megfordult, és kidugta a fejét a folyosóra.
- Oké. Tiszta a levegő.
Billie követte.
Minden jól ment - egészen addig, amíg a felvonó előterébe
nem értek. Amikor kinyílt a liftajtó, két ápoló és két őr özön-
lött ki rajta. Az őröknél kábítófegyver volt, az ápolók pedig
sokkolókat lóbáltak fenyegetően.
Wilks nem habozott: kirántotta a pisztolyt dzsekije alól,
és tüzelt.
Billie csak bámulta, hogy cikázik a vörös lézerfény az el-
lenfelek homlokán. Hárman összerogytak, fegyverük tompán
puffant a gumírozott padlón. Az utolsó ápoló, aki új lehetett,
mert Billie sosem látta korábban, előrevetődött, és valami-
lyen harci alapállásban pattant fel Wilks előtt.
Wilks elrakta a pisztolyát.
- Maradj mögöttem, kölyök!
Az ápoló elindult, és úgy lengette a sokkolót, mintha az
legalábbis kard lett volna.
Wilks balfelé ugrott, megragadta a férfi karját, és belevá-
gott a gerincébe. Az ápoló felhördült. Úgy tett, mintha meg
akarna fordulni, és ismét meglengette a sokkolót. Wilks ne-
héz bakancsával egyenesen a másik térdébe rúgott. Billie
tisztán hallotta a csont reccsenését.
Az ápoló lába megbicsaklott. Összerogyott, de Wilks
megint meglendítette a lábát és sarkával megtaszította a
fejét. A fickó odébbrepült, aztán lassan lecsúszott a padlóra
a fal mellett
- A lépcső?
- Erre!
Billie követte a férfit a folyosó végére. Szemügyre vette a
harcképtelenné tett személyzetet. Wilks pillanatok alatt el-
intézte őket, és még csak bele sem izzadt.
- Az utolsót miért nem lőtted le? - kérdezte a lány, amikor
a lépcsőhöz értek.
- Kimerült a pisztoly telepe - mormolta Wilks. - Már nem
volt időm újratölteni.
Két emeletet mentek lefelé - Billie szobája a negyediken
volt -, aztán Wilks kilépett a másodikra.
- Ez nem a földsz… - kezdte a lány.
- Tudom. De mostanra biztosan lezárták már a főbejáratot.
Valami más megoldást kell találnunk!
Billie követte. Szó nélkül mentek, gyorsan, de nem futva.
Egy technikus megnézte őket, amikor elhaladtak mellette.
Wilks mosolyogva biccentett oda neki.
- Megy a munka?
A technikus visszabólintott. Aztán kigyulladt egy jelzőfény
az ellenőrzőpultján, és már nem is figyelt rájuk.
- Mozogjunk - tanácsolta Wilks. - Ez biztosan a riadó.
Billie futásnak eredt. A folyosó végén volt egy vészkijárati
ablak, de csak a személyzet tudta kinyitni.
- Ez kódolt zár - mondta Billie.
- Ja. Nekem meg nem volt időm megszerezni az összes ki-
járat kódját - dünnyögte Wilks. - Van viszont egy jó kis uni-
verzális kulcsom, hála a Gyarmati Tengerészgyalogság fegy-
verraktárának!
Billie rögtön megértette, mire gondol Wilks, amikor a férfi
odacsapott valami hajzselészerűséget a zárszerkezetre, há-
romszor megnyomkodta, aztán intett Billie-nek, hogy álljon
hátrébb.
Mögöttük a technikus őrjöngeni kezdett.
- Hé, maguk ott! Táguljanak attól az ablaktól! Már szóltam
a biztonságiaknak!
A zselé kékesen felizzott és sisteregni kezdett, mint a sülő
szójasonka.
A zár masszív anyaga bugyborékolni kezdett, aztán egy-
szerűen lefolyt, mint a víz.
- Ne nézz oda! - sziszegte Wilks. - Kiégeti a szemedet.
Billie megfordult, és látta, hogy a technikus feléjük tart.
- Wilks!
- Semmi gond - A férfi előhúzta a pisztolyt a dzsekije alól,
és a technikusra emelte.
A fickó megtorpant. Védekezően maga elé tartotta a ke-
zét.
- Hé, hé, nyugi!
- Tűni el innen! - förmedt rá Wilks.
A technikus sarkon fordult, és elrohant. Wilks vigyorgott.
- Még egy üres pisztoly is csodát tehet olykor, nem igaz? -
Eltette a fegyvert.
A zár anyaga olvadt tócsába gyűlt. Wilks berúgta az abla-
kot, és a törhetetlen üvegtábla kicsapódott. A férfi kihajolt,
lenézett.
- Kicsit magas. Könnyelműség volna innen leugrani: még
kitörne a bokánk.
Egy kis szerkentyűt vett elő a dzsekijéből. Billie látta,
ahogy kihajlít belőle néhány fogantyút, amelyek most meg-
felelő szögben meredtek elő a fekete műanyag kockából.
Wilks az ablakpárkányra tette, és megnyomott rajta egy
gombot. A doboz hangosan pattogni kezdett. Vékony fehér
fonal lövellt ki egy nyílásból a párkányra. A férfi megnyo-
f
10.
11.
12.
MEGLEPETÉS Művelet
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
Kemény rángás rázta meg a leszállóegységet, és egy pil-
lanatra szabadesésbe kerültek, Billie-nek megint hányingere
támadt. Sosem bírta a súlytalanságot, mindig görcsbe rán-
dult a gyomra, mer úgy érezte, mintha nagyon magasról zu-
hanna lefelé. Aztán a kis hajó szárnyai megint megtámasz-
kodtak a levegőn, a nehézkedés visszatért, és Billie nyelt
egyet, ahogy a gyomra visszatért normális állapotába.
- Ez volt legrosszabb rész - mondta Wilks.- Most már sik-
lópályán vagyunk a célig. Nekimehetünk egy felhőnek vagy
valaminek útközben, de a nehezén túl vagyunk.
Billie némán bólintott. Talán máris késő. Vajon él-e még
Mitch? Billie tán mindenkinél jobban ismerte a szerelmére
leselkedő veszélyt. Akármi legyen a mozgatórugójuk, az
idegenek csak gyilkológépek, és még a saját halálukkal sem
törődnek. A faj fennmaradása a lényeg, az egyedek mit sem
számítanak. Nem úgy, mint az embereknél. Egyáltalán nem
úgy.
- Menny van még hátra?
- Kábé harminc perc. Vitorláznunk kell, hogy legyen elég
üzemanyagunk a visszaútra.
Billie megint csak bólintott. Erre sem lehetett semmit
mondani.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
Amikor megálltak, hogy kilihegjék magukat, Billie meg-
kérdezte:
- Miért futunk tulajdonképpen? Itt nincs hová menni. Fel
fogják robbantani az egészet, ha elmentek. Még ha nem len-
nének is kint idegenek, akkor sem jutnánk ki gyalog a rob-
banás körzetéből…
- Én sem gyaloglásra gondoltam - ismerte be Wilks.
- Ha igaz, amit mondanak, akkor sehol sincs ennél jobb
hely a Földön - vetette közbe Mitch.
Ők hárman egy tartóoszlop belsejének támaszkodtak -
egy oszlopnak, ami a földszinttől nyúlt felfelé az ő szintjü-
kön keresztül. Wilks úgy gondolta, hogy a harmadik szinten
lehetnek, olyan ötven méterre a talajtól.
- És nem is a Földre gondoltam - folytatta az őrmester.
- Miről beszélsz egyáltalán? - kérdezte Billie.
- Emlékezz, mit mondott az irányító, amikor kezdtünk le-
felé jönni! Itt programozott csapatszállítók vannak. Ha el-
mennek, mi is velük teszünk.
- Hogyan?
Wilks harciasan meglengette a tábornok pisztolyát.
- Mindenáron.
Bueller mintha feszengett volna.
- Én ezt nem engedhetném meg - közölte.
Wilks nevetett.
- És hogyan fogod megakadályozni, haver? Különben is,
alapvető hibát fedeztem fel a programozásodban. Ha ők meg
akarnak ölni minket, engem meg Billie-t, mi pedig őket akar-
juk megölni, kiért aggódsz jobban?
Bueller megrágta magában a kérdést.
- Billie-ért.
- Aha. Egyes emberek fontosabbak a többieknél, mi?
- Igen.
- Ezt nem a laboratóriumban tanították, igaz?
- Nem.
Wilks megint nevetett.
- Mostantól fogva megszűntél androidnak lenni, haver.
Légy üdvözölve az emberek között!
Billie hagyta, hogy Wilks átvegye Mitch-et: így gyorsab-
ban tudtak haladni. Még futás közben is azon meditált, amit
Mitch mondott. Túlnőtt a programján. Lehet, hogy a testét
nem anya szülte, de egyéb fogalmak szerint Billie minden-
képpen embernek tartotta.
Wilks egy raktárba vezette őket, ahol egy számítógép-
terminál üzemelt.
Elkezdte kérdésekkel bombázni a rendszert.
- Mit csinálsz?
Wilks föl sem nézett.
- Megnézem, melyik hajó visz legénységet, és melyik csak
rakományt. Némelyik a katonákat viszi, a többi a készlete-
ket. Keresünk egy készletszállító teherhajót, belemászunk,
és mi leszünk a ráadás!
- Azt se tudjuk, hová mennek - jegyezte meg Billie.
- Számít az valamit? Nem lehet rosszabb, mint megsülni
egy atomvillanásban, vagy darabokra szakadni a dögök ke-
zei közt.
- Wilks…
- Tudom, mit akarsz mondani - vágott a szavába a férfi. -
Azt hittem, hogy az én munkámnak vége, amikor felperzsel-
tem az idegenek hazáját. Azt reméltem, nyugodtan hazajö-
hetek, szépen bedugnak valami börtönbe, és kimossák az
agyamat. Erre számítottam. De most már nem várok ilyes-
mit. Nem hagyhatom abba, amíg egy ilyen dög is él!
- Megéri?
- Nekem meg. Az embernek kell valami, amiért érdemes
reggel fölkelnie. Évekig fontolgattam, hogy végzek magam-
mal, de valami mindig visszatartott tőle. Sosem tudtam pon-
tosan, mi, de most már örülök, hogy így történt. Lehet, hogy
meghalok, kölyök, de nevetve halok meg, arra mérget ve-
hetsz!
Ilyen boldognak Billie még sosem látta. Célja volt - és ez
több, mint amit a legtöbb ember elmondhat magáról.
- Oké, megvan! A 302-es teherszállító, beceneve a Jenki.
Tizenhatos dokk, ötös szint. Itt a térkép is…
Elővigyázatosan közelítették meg a pihenő hajókat. Wilks
óvatosan lerakta Buellert, és elővette a kézifegyvert.
- Csak megsebesítem az őröket - ígérte. - Nem ölöm meg
őket.
- Kösz - mondta Bueller.
- Maradjatok itt! Amint végzek, visszajövök - Elindult, az-
tán megtorpant. - Hé, Bueller, sosem volt alkalmam meg-
mondani, hogy milyen jó munkát végeztettek, te meg a csa-
patod. Nagyon jók voltatok.
- Androidnak? - kérdezte Bueller.
- Bárminek - közölte a férfi, és már ott sem volt.
VÉGE
A
Valhalla Páholy
EDDIG MEGJELENT SF ÉS FANTASY KÖTETEI:
ELŐKÉSZÜLETBEN!
F=fantasy; SF=science-fiction