William Dietrich

A dakotakód
(Tartalomjegyzék)

General Press Kiadó

ALAPÍTVA 1988-BAN
Vejemnek, Sebastiannak
 Fülszöveg
A Napóleon piramisai és A rosette-i kő című regényekből megismert Ethan Gage sziporkázó
humorával és botcsinálta varázslataival tovább szórakoztatja kalandjainak kedvelőit. A vérbő
asszonykák bolondja tiltott területre téved, amikor Napóleon húgával kerül röpke, ám annál hevesebb
kapcsolatba. Érthető tehát, hogy villámgyors távozásra ösztönzi őt a kegyes Bonaparte, megbízva az
észak-amerikai Nagy-tavak vidékének földerítésével. Szerencse a szerencsétlenségben (vagy épp
fordítva?), hogy a behemót svéd, Magnus Bloodhammer útitársul szegődik Ethan mellé. De nemcsak
Magnus kíséri a kalandort, hanem rejtélyes alakok is, akik fáradhatatlanul életére törnek.
A tóvidék és a folyórendszert járva azután új barátokra, új fehérnépre és persze új ellenségekre tesz
szert „Marengo hőse” és a félszemű svéd. Barátaiknál csak az ellenségeik kitartóbbak, és e két tábor
nem is mindig különböztethető meg egymástól. Mintha egyre messzebb kerülnének az édenkert idilli
világától. Vagy mégsem?
 Első fejezet
Valószínűleg kissé túlzás lenne azt állítanom, hogy egyes-egyedül én voltam az, aki megszilárdította
Napóleon hatalmát, és ezzel megváltoztattam a történelem menetét. Bár az igaz, én adtam neki az
ötletet, hogy az Alpokon átkelve támadja oldalba az osztrákokat, azután pedig részem volt abban is,
hogy a marengói csata végül győzelemmel zárult – de őszintén szólva a szerepemet nagyrészt a
véletlennek köszönhetem. Na és akkor? Az ember szereti felnagyítani a saját tetteit, kivált hölgyek
előtt, márpedig én, Ethan Gage – bár egyébként az őszinteség mintaképe vagyok, ha az szolgálja a
céljaimat olykor hajlamos vagyok túlzásokba esni, ha ezzel intim pillanatokat nyerhetek.
Annyi mindenesetre igaz, hogy a segítségem éppen időben érkezett Észak-Itáliában, hogy ennek
révén visszakerüljek Bonaparte kegyeibe; ahogy az is, hogy megnyerő modorom pótolhatatlanná tett a
mortefontaine-i egyezmény megkötésében az amerikai diplomatákkal; és az is, hogy kétes hírem révén
bejutottam a fényűző fogadásra, amely az előbb említett szerződés megkötését volt hivatott
megünnepelni. Ott aztán belefeledkeztem egy új szórakozásba, a rulettbe, mellékesen
belebonyolódtam egy viharosan végződő légyottba Napóleon férjezett húgával, és még mindig maradt
annyi időm, hogy kis híján otthagyjam a fogam a tűzijáték alatt. Lehet, hogy felnagyítok néha ezt-azt a
nők előtt, de azt senki sem állíthatja, hogy unalmas volna az életem.
Sajnos azonban óvatlan hencegésem felkeltette egy félbolond norvég figyelmét is, aki beszervezett
egy kétes és titokzatos küldetésbe, amelyhez egy kontinensnyit kellett eltávolodnom a kényelemtől –
ami ismét csak azt bizonyítja, hogy a hiúság veszedelmes, nem úgy a szerénység, amely mindig
megtermi a gyümölcsét. Bölcsebb, ha az ember hallgat, még ha ostobának is tartják emiatt, mint ha
fecseg, és ezzel megerősíti a gyanút.
Ó, de hát amikor Pauline Bonaparte keble fehér párnaként domborodott csábos ruhájának szegélye
fölött, fivérének a borospincéje elhódított, és befolyásos férfiak alig várták, hogy megismerjék a
kalandjaimat, bizony nehezen állhattam volna meg, hogy hangsúlyozzam a történelem alakításában
betöltött szerepemet. Különösen azután, hogy száz frankot elnyertem nyájas közönségemtől a
játékasztalnál. Ilyenkor fontosnak vagy okosnak kell mutatkoznunk az áldozataink előtt, hogy ne
érezzék kutyául magukat a veszteség miatt. Így hát csak fecsegtem, miközben a tűzvörös szakállú,
hallgatózó norvég egyre növekvő érdeklődéssel figyelt. Az én tekintetem azonban a kacér Pauline-on
pihent, mert tudtam, hogy annyira hűséges a férjéhez, Charles Leclerc tábornokhoz, mint kóbor
macska telihold idején. A huncut asszonyka gyönyörű volt, mint Vénusz, és oly erkölcsös, mint egy
részeg tengerész. Nem lepődtem meg, amikor rám kacsintott.
1800. szeptember 30-át írtuk – azaz a francia forradalmi naptár szerint a IX. év vendémiaire nevű
hónapjának nyolcadik napját. Napóleon nem sokkal azelőtt kijelentette, hogy a forradalom véget ért, s
hogy ő maga a beteljesítője, ezért mindannyian reménykedtünk benne, hogy nemsokára kihajítja a
bosszantó tíznapos hetet. Egyébként is azt pletykálták, hogy a tábornok megegyezésre törekszik a
pápával, és visszahozza majd a katolikus papokat. A szombati misék senkinek sem hiányoztak, a
dologtalan vasárnapok viszont annál inkább. Bonaparte azonban egyelőre óvatos volt. Még tíz hónap
sem telt el azóta, hogy – részben annak köszönhetően, hogy egy elveszett városban megleltem a
rejtélyes Thot könyvét – hatalomra került, és egy hajszálon múlt, hogy megnyerte a marengói csatát. A
Franciaország és Amerika közötti csetepaték beszüntetése újabb lépés volt hatalmának
megszilárdítása felé. Nemzetem sikerrel vívott meg néhány látványos csatát a francia hadihajókkal,
és veszélyeztette a francia tengerhajózást. Ráadásul e két hadban álló ország a világ egyedüli
köztársasága volt, még akkor is, ha Napóleon tekintélyelvű stílusa feszegette az államforma határait
Franciaországban. S ekkor megszületett a megállapodás! Nem csoda hát, hogy a francia elit
Mortefontaine-be sereglett erre az ünnepségre. Nincs még egy katona, aki hatásosabban hirdetné a
békéért tett erőfeszítéseit, mint Bonaparte.
Mortefontaine, ez a kies château nagyjából harmincöt kilométerre esik Párizstól, északi irányban.
Elég messze tehát, hogy Franciaország új urai méltóképpen dőzsölhessenek, kívül az őket hatalomra
juttató tömeg látókörén. A kúriát Bonaparte fivére, Joseph vásárolta meg, és a megjelentek közül
senkinek sem jutott eszébe firtatni, mi szüksége van az efféle cifraságra a forradalom örököseinek.
Napóleon alig múlt harmincegy éves, de máris a legjobb emberismerő volt, akivel valaha
találkoztam. Habozás nélkül elkezdte visszacsempészni Franciaországba azokat a királyi
külsőségeket, amelyeket a nép azóta hiányolt, hogy lefejezték Lajos királyt, és guillotine alá küldték
az ország csipkeverőinek javát. Immár nem volt törvénybe ütköző a gazdagság. A becsvágy! Az
elegancia! A bársonyt, amelyet a terror idején betiltottak, most nemcsak hogy újra engedélyezték, de
divatba is jött. A parókák kora a múlt századdal együtt lejárt; immár az aranypaszományos
egyenruhák váltak kötelezővé. A kellemes parkokban újonnan hatalmat nyert férfiak és csáberejüket
ismét bevető nők korzóztak, rajtuk annyi selyemmel és brokáttal – bár a ruhák újabban a klasszikus
stílust utánzó, republikánus szabást követték −, hogy Párizs rőfösei azonnal felvirágoztak. La Fayette
és La Rochefoucauld minden fontos amerikait meghívott, aki Párizsban tartózkodott, még engem is.
Gyülekezetünk kétszáz embert számlált, s mindannyian megrészegültünk az amerikai győzelemtől és a
francia bortól.
Bonaparte ragaszkodott hozzá, hogy a rendezvény főszervezője, Jean-Etienne Despeaux rekordidő
alatt tökéletes eredményt érjen el. A híres ceremóniamester tehát megbízta Célerier-t, az építészt a
színház rendbe hozásával, szerződtetett egy truppot a Comédie Française-től, hogy adjon elő egy
vaskos jelenetet az Atlanti-óceánon átívelő kapcsolatok témakörében, és megszervezte a tűzijátékot,
amellyel hamarosan közelebbi ismeretségbe kerültem.
Három nagy asztalt állítottak fel az Orangerie-ben, három egymásba nyíló teremben. Az első az
Egység Terme volt, amelynek falán az Atlanti-óceán térképe függött, egyik végén Philadelphiával, a
másikon Le Havre-ral. A köztük hullámzó óceán fölött félmeztelen nők repkedtek, akik a béke
jelképeként olajágat tartottak a kezükben. Még nem jöttem rá, hogy az európai festményeken miért
mindig lehulló ruhában ábrázolják a fehérnépet, de szerintem éppen ideje volna, hogy ez a stílus az
én megfontoltabb Amerikámban is gyökeret verjen. A festmény körül annyi lombkoszorú, bokréta és
egyéb csicsa-micsa kapott helyet, ami egy erdőtűz okozásához is elég lett volna.
A következő két teremben néhai mesterem, Benjámin Franklin és a nemrég elhunyt George
Washington mellszobrai álltak. Odakint a parkban egy obeliszk magasodott, rajta Franciaországot és
Amerikát jelképező alakokkal, és az egészet trikolór drapériába bugyolálták. A tavacskák és
szökőkutak vizén rózsaszirmok lebegtek, a gyepen bérelt pávák sétáltak kevélyen, a tüzérség pedig
díszsortüzet adott. Úgy láttam, Despeaux megszolgálta a bizalmat, és hogy végre valóban barátok
között lehetek.
Joseph Bonaparte kérésére magammal hoztam a hosszú puskámat is, amelyet részben magam
készítettem Jeruzsálemben. Egy Najac nevű mocskos tolvaj miatt megsérült ugyan, de miután
elintéztem a gazembert – átszúrtam a szívét a döngölőpálcával −, húsz frankért helyreállíttattam a
puskatus simaságát. Bemutatót tartottam a puska pontosságáról: szilánkokra zúztam egy száz lépésre
elhelyezett teáscsészét, és futás közben ötször egymás után átlőttem egy kétszer olyan messze lévő
lovassági mellvértet, s ezzel sikerült is lenyűgöznöm a félrehordó muskétákhoz szokott tiszteket.
Noha a katonák közül többen is megjegyzést tettek a hosszú töltési időre, azért azt elismerték, hogy
mindez megmagyarázza, miért tettek szert olyan félelmetes hírnévre a mi határvadászaink az észak-
amerikai háborúkban.
– Vadászpuska ez – mondta egy ezredes, amiben nem is tévedett. – Könnyű vinni és átkozottul
pontos. De milyen vékony a csöve! Egy újonc kezében ripityára törne ez a drágaság, mint a porcelán.
– Vagy megtanulná, hogy vigyázni kell rá! – feleltem, de persze tudtam, hogy igaza van, mert ezt a
fegyvert nem hadseregek számára találták ki. A puskát fél tucat lövés után eltömíti a visszamaradt
puskapor, míg a durvább muskétákkal akár egy ügyefogyott is folyamatosan tud lőni – és meg is teszi.
A hosszú puska a mesterlövészek fegyvere. Lőttem vele még egyet, ezúttal ötven lépésről
átlyukasztva egy Lajos-aranyat. A szép hölgyek tapsoltak és legyezgették magukat, az egyenruhás urak
belenéztek a csőbe, a kopók pedig ugattak, és vadul futkostak körülöttünk.
Napóleon is megérkezett. A szeptemberi késő délután fáradt ragyogásba vonta hat fehér ló húzta,
nyitott hintóját, a kísérő lovasság arany sisakját és az üdvözlésére elsütött ágyúk csövét. Felesége
száz lépéssel mögötte érkezett elefántcsontszín fogatán, amely úgy csillogott, mint egy igazgyöngy.
Nagy pompával begördültek a kastély elé; a paripák prüszköltek, és levizelték a zúzott kővel borított
utat. A libériás gyalogosok kitárták a kapukat, a gránátosok vigyázzba álltak. Bonaparte leszállt a
hintóról. Személyes testőrségének az egyenruháját viselte, kék zubbonyt piros és fehér gallérral, s
kardot, hüvelyén finom ötvösmunkával, amely birkózó harcosokat és fekvő istennőket ábrázolt.
Viselkedéséből nem gőg, inkább nagylelkűség sugárzott: a piramisok melletti csata és Marengo
győztesének hírneve önmagáért beszélt. Az ember nem emelkedhet az első konzuli rangra némi kellem
nélkül, Napóleon pedig könnyedén képes volt elbűvölni mogorva őrmestereket, szalonhölgyeket,
ármánykodó politikusokat és tudós főket is – akár mindet egyszerre, ha kellett. Aznap este bemutatót
tartott nyájasságából. Tisztelettel beszélt La Fayette-tel, aki hozzájárult hazám függetlenségének
kivívásához, és úgy vezette körbe az amerikai békeküldöttséget a parkban, mint egy vidéki földesúr.
Végül, amikor az óra hatot ütött, a külügyminiszter, Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord
egybeszólított mindenkit, hogy meghallgassuk, amint felolvassák a szerződés szövegét.
Josephine is kilibbent a fogatából. Alig tudtam megállni, hogy ne nézzek rá dühösen, bár azt el
kellett ismernem, hogy a hatalom előnyére vált. Soha nem volt különösebben szép (orra kissé túl
hegyes, foga túlságosan sárga), most mégis vonzónak tűnt. Nyakában gyöngysor csillogott – a hírek
szerint negyedmillió frankba került, és Josephine hízelgéssel rávette a főkamarásokat, hogy tüntessék
el a könyvelésből, nehogy szemet szúrjon Bonaparténak. De senki nem irigyelte tőle az ékszert. Férje
változékonyságával ellentétben Josephine mindig kedvesen viselkedett az efféle összejöveteleken,
mosolya mintha azt üzente volna, hogy minden egyes vendég kényelmét a szívén viseli. Nekem
köszönhette, hogy elkerülte a válást, miután megcsalta Napóleont, és így néhány év múlva császárné
lehet majd belőle. A hálátlan szuka mégis elárult engem és egyiptomi kedvesemet, Astizát, s
„köszönetképp” a Temple börtönébe záratott minket. Ezt azóta sem bocsátottam meg neki, és emiatt a
Bonaparte húgával, Pauline-nal folytatott kockázatos légyott lehetősége még csábítóbbnak tűnt: egy
Bonaparte elcsábítása méltó visszavágásnak tűnt egy másik Bonaparte árulásáért. Akkor bolondot
csináltak belőlem (nem először), és Josephine jelenléte – bár a konzul felesége lévén ez
elkerülhetetlen volt – számomra kissé beárnyékolta a máskülönben nagyszerű napot. A nő úgy
sugárzott, mintha nyert volna a forradalmi lottón, és valóban: miután a terror egykor özveggyé tette,
mindenét a fiatal korzikaira tette fel, és ezzel, bármily valószerűtlennek is tűnt, végül a Tuilériák
Palotájában kötött ki.
Bár Josephine felidézte bennem az Astizától vett búcsúm fájdalmas emlékét, ír volt sebeimre, hogy
az amerikai megbízottak, akiket tanácsaimmal segítettem, nem fukarkodtak a nyilvános
köszönetnyilvánítással. Köztük volt Oliver Ellsworth, aki részt vett hazám alkotmányának
megszövegezésében, és a Legfelsőbb Bíróság főbírójaként szolgált, mielőtt megkapta ezt a
diplomáciai feladatot. A két Bill hasonló hírnévnek örvendett: William Richardson Davie a
függetlenségi háború hőse volt, William Vans Murray pedig egy marylandi képviselő, aki most
nagykövetként tevékenykedett Hollandiában. Mindhárman vállalták a korábbi küldöttekhez hasonló
esetleges diplomáciai elutasítást, csak hogy megmentsék John Adams eredményekben nemigen
bővelkedő elnökségét. Jómagam, a tanácsadójuk, fiatalabb és romlatlanabb voltam, sikertelen
kincsvadász, szerencsejátékos, mesterlövész és kalandor, és a sors fintora nyomán egyszerre
küzdöttem a francia és a brit oldalon a nemrég lezajlott egyiptomi és szentföldi harcokban.
Ugyanakkor viszont rövid ideig szolgálhattam a néhai nagy Franklint is, sőt „elektromosság-
szakértőként” magam is növekvő hírnévre tettem szert, és ami a legfontosabb, Bonaparte is hallgatott
rám, ha éppen úgy hozta kedve. Végül is mindketten szerencsevadászok voltunk (pusztán Bonaparte
jobban csinálta, mint én), és opportunisták, így hát megbízott bennem. A becsületes embereket nehéz
irányítani, ám azok, akiket hozzánk hasonlóan a józan önérdek vezérel, többnyire kiszámíthatóbbak.
Így tehát Marengo után közvetítőként alkalmaztak Talleyrand és a türelmetlen amerikaiak között – és
most tessék, békecsináló lett belőlünk.
– Azt szeretem magában, Gage, hogy mindig a gyakorlatiasságot tartja szem előtt, és nem a
következetességet – súgta oda nekem egyszer Bonaparte.
– Én pedig azt szeretem önben, első konzul, hogy ugyanolyan örömmel használja fel az ellenségeit,
mint ahogyan elpusztítja őket – feleltem vidáman. – Megpróbált kivégeztetni, emlékszik? Hányszor
is: háromszor vagy négyszer? És lám, immár társak vagyunk a békében. – „Végül igazán pompásan
alakul minden”, mondta nekem egyszer Sir Sidney Smith, az angol kapitány.
– Nem vagyunk társak. Én vagyok a mester, maga csak a szerszám. De vigyázok a szerszámaimra.
Hát, ez nem volt túl hízelgő, de hát Napóleon vonzerejét részben nyers, olykor suta őszintesége
adta. Szemrebbenés nélkül megmondta a nőknek, hogy a ruhájuk túlságosan rikító, vagy a derekuk túl
vastag, merthogy ő a karcsú, tartózkodó, fehér ruhás nőket szereti, nyilván a szűzies szépségről
alkotott vágyképei nyomán. De senki sem rótta fel neki az ilyesmit, mert a hatalom a legjobb
afrodiziákum. Időközben én is szert tettem némi diplomáciai ismeretre.
– Én pedig értékelem az ön szerszámosládáját, Párizst.
Tudok ám alázatos lenni, ha kedvem tartja! Napóleon Tuilériák-beli termeiben halomban álltak a
nagyszabású tervek, amelyekkel a világ legszebb városává kívánta tenni a fővárost. A színházak
bőkezű állami támogatásban részesültek, az adózási és polgári törvényeket elkezdték átdolgozni, a
gazdaság lassan helyreállt, az osztrákokat visszaverték. Még a szajhák is takarosabban öltözködtek! E
briliáns fickónak köszönhetően a játékszalonok úgy megteltek újoncokkal, hogy szerény apanázsomat
ki tudtam egészíteni a részegektől és ostobáktól elnyert pénzzel. Olyan jól mentek a dolgok, hogy
bölcsen tettem volna, ha a legrosszabbtól tartva beveszem magam valami vacokba, azonban az
optimizmus olyan, mint a bor: az ember hajlamos kockáztatni miatta.
Itt voltam tehát az első konzul bátyjának a kastélyában, amerikai honfitársaim több-kevesebb
elismerésétől övezve, ama tudós szerepében tetszelegve, aki Akko 1799-es ostroma idején egy
láncba vezetett árammal sújtott halálra katonákat. Az a tény, hogy mindezt a britek oldalán tettem,
nem pedig a franciákén, láthatóan senkit sem zavart, mert úgyis mindenki azt tartotta rólam, hogy sem
hűség, sem meggyőződés nem köt semmihez. A szóbeszéd, amely szerint megöltem egy prostituáltat
(ami egyáltalán nem volt igaz), és megégettem egy varázslót (ez igen, de ő provokálta ki), csak
növelte a vonzerőmet. Mindezt csak tovább erősítette a puskám és a tomahawkom, s immár olyan
férfiú hírében álltam, akinek lételeme a veszély, márpedig ennél jobban semmi sem varázsol pírt a
hölgyek nyakára.
Elégedetten ültem végig a végeérhetetlen beszédeket (megemlítették a nevemet, két ízben is), és
bőséggel falatoztam a vacsorán, mert ez az étel jobb volt, mint amelyet általában megengedhettem
magamnak. Tettetett szerénységgel meséltem a kalandjaimról, amelyek révén ördöngös, de legalábbis
furcsamód elpusztíthatatlan embernek tartottak. Az amerikai vezetők közül sokan maguk is
szabadkőművesek voltak, így a templomos lovagokról és az ősi rejtélyekről szóló elméletek
érdekelték őket.
– Talán több is rejlik ezekben a régi istenekben és szokásokban, mint amit mi, modern tudományos
fők feltételezünk róluk – jelentettem ki magabiztosan, mintha tudnám, miről beszélek. – Vannak még
titkok, amelyeket érdemes volna felfedni, uraim. Rejtélyek, amelyeket még nem oldottunk meg.
Azután köszöntőt mondtunk a szabadság mártírjaira, és végül felálltunk, hogy távozzunk az
ünnepségről. Mivel a hiúságomat kielégítettem, az este további részében játékra, táncra és
érzékcsiklandó hódításra vágytam.
Felcsendült a zene. Körülsétáltam, és amerikai lévén szájtátva bámultam a francia építészet
pompáját. Az odahaza látott díszes házak istállóknak tűntek Mortefontaine-hez képest, Joseph pedig
semmi pénzt nem sajnált – főleg most, hogy a família rátehette a kezét a francia államkincstárra −,
hogy még szebbé tegye.
– Lenyűgöző, de nem sokban különbözik az elnökünk új otthonától – szólalt meg egy hang
mellettem.
Megfordultam. Davie volt az, aki egészen nyájas lett a sok pezsgős köszöntő után. Jóképű férfi
volt, dús hajú, hosszú pofaszakállú és metszett állú. A negyvenes évei közepén járt, tehát jó tíz évvel
idősebb volt nálam.
– Igazán? Hát, ha képesek voltak egy ilyet felépíteni abban a mocsárban Virginia és Maryland
között, akkor az országom elég nagyot fejlődött.
– Az elnök rezidenciáját valójában egy írországi kormányzati épületről mintázták, amelyről úgy
hallottam, szabadkőműves templomként szolgált régen, de igen, valóban elég nagystílű épület egy új
nemzetnek.
– Szabadkőműves-páholy az elnöknek? És micsoda ötlet: a semmi közepén építeni fel egy új
fővárost!
– Éppen az, hogy a semmi közepén fekszik, no meg Washington otthona közelében, tette lehetővé a
politikai megegyezést. A kormányunk egy olyan helyre költözik, ahol egyelőre több a fatönk, mint a
szobor, de a fővárosunk, Washington vagy Columbia, ki fogja nőni magát. Nemzetünk lélekszáma a
duplájára nőtt Lexington és Concord óta, és az indiánok feletti győzelmek megnyitották előttünk az
Ohio vidékét.
– A franciák azt mondják, az indiánok úgy üzekednek, mint a nyulak, és hogy mi, amerikaiak is
ugyanígy szaporodunk.
– Ön megrögzött emigráns, Mr. Gage?
– Inkább megrögzött csodálója vagyok annak a civilizációnak, amely létrehozta ezt a château-t, Mr.
Davie. Nem mindig kedvelem a franciákat, Akkónál még harcoltam is ellenük, de igenis szeretem a
fővárosukat, az ételeiket, a boraikat, a nőiket és az efféle monumentális épületeiket.
Elvettem az egyik asztalról egy újdonságnak számító finomságot: csokoládét, amelyet ügyesen kis
kockákban szikkasztottak meg ahelyett, hogy folyadékként kellett volna fogyasztani. Valami
leleményes olasznak sikerült megszilárdítania az édességet, és a franciák divatossá tették. Tudván,
milyen forgandó a szerencse, egyből zsebre tettem egy maréknyit.
Jól is tettem, mert nemsokára megmentette az életemet.
 Második fejezet
– Nem is fontolgatja akkor a hazatérést? – kérdezte Davie.
– Őszintén szólva terveztem, de Napóleon legutóbbi itáliai hadjárata és ezek a tárgyalások
elvonták a figyelmemet. Még nem jött el a megfelelő alkalom, és talán többet is tehetek a hazámért itt,
Franciaországban. – Teljesen elbűvölt ez az ország, ugyanúgy, ahogyan Franklint és Jeffersont is.
– Igaz. Ráadásul maga Franklin embere, nemde? A mi új elektromosság-szakértőnk!
– Valóban végeztem néhány kísérletet. Olyasmiket, mint a villám befogása egy elveszett városban,
vagy régi ellenségem meggyújtása önmagam elemmé változtatásával. – Ezt persze nem tettem hozzá.
A rólam keringő pletykák jót tettek a hírnevemnek.
– Azért kérdezem mindezt, mert a delegációnk találkozott egy Norvégiából jött úriemberrel, aki
különös érdeklődést mutat a maga kísérletei iránt. Úgy véli, kölcsönösen sok újat tudnának mondani
egymásnak. Van kedve megismerkedni vele?
– Norvégiából? – Homályos képek jelentek meg az agyamban: hó, nyirkos erdők, középkori
gazdaság. Tudtam, hogy odafönt északon élnek emberek, de nem igazán értettem, miért.
– Ez az ország jelenleg a Dán Királyság fennhatósága alatt áll, de a mi Amerikánk példája nyomán
egyre tudatosabban küzd a függetlenségéért. Az illetőnek különös neve van: Magnus
Bloodhammernek hívják; nyilvánvalóan viking eredetű név, és a külseje illik is a nevéhez. Éppolyan
különc, mint maga.
– Én jobban szeretek individualistaként gondolni magamra.
– Szerintem maguk mindketten… szabad szelleműek. Ha megtaláljuk, bemutatom magát neki.
A hírnévvel együtt jár, hogy meg kell ismerkednünk emberekkel, így hát megadóan vállat vontam.
De egyelőre nem siettem, hogy az elektromosságról fecserésszek egy norvéggal (az igazat megvallva
mindig is aggódtam, nehogy eláruljam nagyfokú tájékozatlanságomat a témában), ezért megálltam az
első szórakozási lehetőségnél, amely az utunkba akadt, egy új szerencsejátéknál, amelyet rulettnek,
azaz kis keréknek hívtak. Pauline is ott volt.
A rulettet az angolok találták ki, de a franciák fejlesztették tovább: hozzáadták a két színt, még több
számot és a mintás táblát, amely érdekes fogadási lehetőségeket nyújt. Az ember mindenfélére
fogadhat, egyetlen számtól kezdve a fél kerékig, és ennek megfelelően mérlegelheti az esélyeket. A
nemzet, amely a terror óta a kockázat, a sors és a végzet jegyében élt, kapva kapott az új játékon. Én
általában a kártyát részesítettem előnyben, mert a rulettben kevésbé számít az ügyesség, de ennek
ellenére kedveltem az asztaloknál összegyűlt jókedvű társaságokat: a dohány- és kölniillatú férfiakat
és a provokatívan az asztal fölé hajló nőket, akik betekintést engedtek a dekoltázsukba, meg a
krupiékat, akik olyan higgadt pontossággal tologatják a zsetonokat, mint a vívók a kardot.
Napóleonnak sem a rulett, sem a nők újdonsült exhibicionizmusa nem nyerte el a tetszését, de több
bölcsesség szorult belé, mint hogy betiltsa bármelyiket is.
Rábeszéltem Davie-t, hogy szálljon be egy kisebb téttel a játékba; ezt nemsokára el is veszítette.
Mivel buzgott benne a versenyszellem, újra fogadott, majd újra, és még többet veszített. Bizonyos
emberek egyszerűen nem szerencsejátékosnak születtek. Megtérítettem a veszteségeit saját szerény
nyereményemből, amelyet a sorokra és oszlopokra való óvatos fogadással gyűjtöttem össze. Pauline,
aki izgatottan hajolt az asztal fölé velem szemben, már vakmerőbben fogadott. Sok pénzt vesztett,
amelyet bizonyára híres fivérétől kapott, ám azután megnyert egy számot (ennek az esélye harmincöt
az egyhez), és tapsikolt örömében, közben elragadóan egymáshoz nyomva kebleit. Ő volt a
legcsinosabb Napóleon testvérei közül, a portréfestők és a szobrászok kedvence. A hírek szerint
meztelenül is modellt ült.
– Hölgyem, az ön ügyessége vetekszik a szépségével – gratuláltam neki.
Pauline nevetett.
– Osztozom a fivérem szerencséjében!
Bár nem volt különösebben okos, annál inkább hűséges a fivéréhez; akkor is Bonaparte mellett
maradt, amikor az eszesebb barátai és testvérei rég elhagyták.
– Mi, amerikaiak is tanulhatnánk egy önhöz hasonló Vénusztól.
– De Monsieur Gage – felelte, s közben úgy rebegtette a pilláit, mint egy lepke a szárnyait −, úgy
hallom, ön már így is sokat tapasztalt férfiú.
Enyhén meghajoltam a bókra.
– Együtt szolgált a fivéremmel Egyiptomban, a tudósok társaságában – folytatta Pauline. – Később
ellene harcolt Akkónál, ám aztán mégis melléje állt brumaire 18-án, amikor átvette a hatalmat,
továbbá őt szolgálta Marengónál is. Úgy tűnik, ön minden helyzetben feltalálja magát.
Ennél egyértelműben nem is fogalmazhatott volna.
– Olyan ez, mint a tánc: minden a partnertől függ.
Davie, aki az első konzul húgával folytatott flörtömben kétségtelenül egy érlelődő diplomáciai
katasztrófa lehetőségét látta, ekkor megköszörülte a torkát.
– Úgy látom, jómagam nem vagyok olyan szerencsés, mint a hölgy és ön, Mr. Gage.
– Ugyan, ez nem így van – mondtam nagylelkűen és őszintén. – Elmondom magának, mi a
szerencsejáték titka, Davie. Végül mindenki veszít, ugyanolyan bizonyosan, mint ahogyan végül
mindannyian meghalunk. A játék a reményről szól, meg a vereség és a halál esélyeiről. A lényeg,
hogy az ember egy pillanatra diadalmaskodik a matematikán, fogja a nyereményét és elszalad vele.
De erre nagyon kevesen képesek, mert a remény győz a józan ész felett. Éppen ezért jobban teszi, ha
tulajdonosa a keréknek, mint ha játszik rajta.
– A hírek szerint ön mégis gyakran nyer a szerencsejátékban, uram.
– Csupán csatákat nyerek, nem a háborút. Nem vagyok gazdag.
– De legalább őszinte, úgy tűnik. S akkor miért játszik?
– Növelhetem az esélyeimet, ha gyakorlatlan emberek ellen játszom. De a legfontosabb maga a
játék, amint maga Bonaparte mondta egyszer. A játék a lényeg.
– Ön egy filozófus!
– Mindannyian töprengünk az élet rejtélyein. Mi, akik nem találunk válaszokat, a kártyában
keresünk menedéket.
Davie elmosolyodott.
– Ez esetben, javaslom, gyűljünk az asztal köré, és egészítsük ki az ön javadalmát némi fáraóval.
Gondolom, nem riad meg az egyszerű honfitársaival folytatott játéktól. Amott látom Bloodhammert,
és az urak roppant kíváncsiak az ön kísérleteire. Sőt, amint hallom, a prémkereskedelemben is
gyakorlatot szerzett, nemde?
– Még fiatalkoromban. Talán nem hangzik szerénytelenségnek, ha azt mondom: elég sokat láttam a
világból. Kegyetlen, lenyűgöző, eléggé megbízhatatlan világ ez szerintem. Rendben, akkor igyunk
némi bort, és közben megkérdezhetik, amit tudni akarnak. Netalán a hölgynek is volna kedve
csatlakozni?
– Majd ha a szerencsém elhagy itt, Monsieur Gage – kacsintott Pauline. – Én nem vagyok olyan
fegyelmezett, hogy visszavonulót fújjak, amikor nyerésben vagyok.
Leültem hát a férfiakkal beszélgetni, közben türelmetlenül vártam, mikor jön már át Pauline –
máris úgy gondoltam rá, mint az én csinos kis Paulettemre. Ellsworth az egyiptomi műemlékekről
kérdezősködött, amelyek hatása máris meglátszott Napóleon Párizzsal kapcsolatos tervein. Vans
Murray-t a Szentföld érdekelte. Davie intett a nagydarab, árnyékba húzódó embernek, a norvégnak,
akiről korábban beszélt, és kérte, hogy üljön ő is közénk. Ez a Magnus olyan magas volt, mint én, de
vaskosabb, arca szélfútta és vörös, akár egy halászé.
Egyik szemét kötés fedte, mint a kalózokét, a másik jég kék volt. Vastag orra, magas homloka és
főleg borzas szakálla roppant ódivatúnak számított 1800-ban. A vad csillogás a tekintetében
álmodozó hajlamra utalt, ami nagyon nyugtalanító volt.
– Gage, ez az az úriember, akiről beszéltem. Magnus, ő itt Ethan Gage.
Bloodhammer úgy festett, mint egy viking; a szürke öltöny körülbelül annyira illett rá, mint
bivalyra a főkötő. Úgy markolta az asztalt, mintha félre akarná hajítani.
– Szokatlan, hogy egy északi emberrel találkozunk itt, uram – mondtam kissé gyanakvóan. – Mi
szél hozta önt Franciaországba?
– A tanulmányaim – felelte dörgő basszus hangján a norvég. – A múlt bizonyos rejtélyeit kutatom
abban a reményben, hogy hatással lehetek nemzetem jövőjére. Hallottam már önről, Mr. Gage, és az
ön figyelemre méltó tudományos munkásságáról.
– Legfeljebb kíváncsiságról beszélhetünk. Tudósként inkább amatőr vagyok. – Igen, tudok szerény
is lenni, ha nincsenek nők a közelben. – Gyanítom, hogy a régiek ismerték valamennyire az
elektromosság különös erejét, és hogy mára elfeledtük azt, amit valaha tudtunk. Bonaparte kis híján
agyonlövetett a Tuilériák kertjében, de aztán úgy döntött, életben hagy, hátha hasznos leszek még a
számára.
– A fivérem egy gyönyörű egyiptomi nőt is életben hagyott akkor, úgy hallottam – dünnyögte
Pauline, aki közben odajött hozzánk. Ibolyaillata volt.
– Igen, egykori társamat, Astizát, aki úgy döntött, visszatér Egyiptomba, hogy folytassa a kutatásait,
miközben Napóleon azt fontolgatta, hogy engem Amerikába küld követként. Édes fájdalom a búcsú,
ahogyan mondják.
Az igazat megvallva még mindig vágyakoztam Astiza után, de megkönnyebbülést is éreztem, hogy
megszabadultam a kisugárzásától. Magányos voltam és üres, de legalább szabad.
– Ám most mégsem Amerikában van – jegyezte meg Ellsworth hanem itt, velünk.
– Nos, amikor Adams elnök ideküldte önöket, úgy gondoltam, a legjobb, ha Párizsban maradok,
hátha szükségük lesz a segítségemre. Azonkívül a szerencsejáték a gyengém, márpedig a kis kerék
valóban elbűvölő, nem gondolják?
– És a tanulmányai segítették a játékban, Mr. Gage?
Bloodhammer hangjában árnyalatnyi erőszakosság rejlett, mintha próbára akarna tenni. Az
ösztönöm azt súgta nekem, hogy problémás alakkal van dolgom.
– A matematika sokat segített, azoknak a francia tudósoknak köszönhetően, akikkel együtt utaztam.
De amint azt Davie-nek is elmondtam, ha az ember fölméri az esélyek alakulását, akkor rájön, hogy a
vereség elkerülhetetlen.
– Igaz. No és azt tudja-e, uram, hogy mit kapunk, ha összeadjuk a rulettkerék harminchat számát?
– Ezen még nem igazán gondolkodtam.
A norvég merőn nézett ránk, mintha sötét titkot készülne megosztani velünk.
– Hatszázhatvanhatot. Vagyis a fenevad számát a Jelenések könyve szerint.
Elhallgatott, sokatmondóan figyelte a reakciónkat, de zavart pislogásnál többet nem kapott.
– Hűha – préseltem ki magamból végül. – Ám nem ön az első, aki azt hiszi, hogy a szerencsejáték
az ördög eszköze. Némiképp egyet is értek önnel.
– Szabadkőművesként önnek igazán tudnia kellene, hogy a számok és a szimbólumok jelentéssel
bírnak.
– Sajnos nem vagyok igazi szabadkőműves.
– És talán egész nemzetek léte is jelentéssel bír. – Rezzenéstelen tekintete, amellyel társaimat
fürkészte, nyugtalanító volt. – Véletlen egybeesés volna, amerikai barátaim, hogy az önök
függetlenségi háborújának fél tábornoki kara, meg az alkotmányuk aláíróinak a fele szabadkőműves
volt? S hogy olyan sokan a francia forradalmárok közül úgyszintén? Hogy a bajor illuminátusok titkos
társaságát éppen 1776-ban alapították, amikor az önök Függetlenségi nyilatkozata is megjelent? Hogy
az amerikai főváros első határkövét szabadkőműves szertartással rakták le, ugyanúgy, ahogyan a
Kongresszus székházának és az elnök rezidenciájának alapkövét? Ezért találom olyan lenyűgözőnek
az önök nemzeteit. Van egy titkos kapocs az önök forradalmai között.
A többiekre néztem. Egyikük arcán sem láttam, hogy egyetértene az elhangzottakkal.
– Őszintén szólva, nem tudom – mondtam. – Napóleon nem szabadkőműves. Ön az, Bloodhammer?
– Én kutató vagyok, mint ön, és a hazám függetlenségén fáradozom. A skandináv királyságok 1363-
ban egyesültek, amely különös dátum önöknél, e vidék történetében. Norvégia azóta Dánia
árnyékában él. Hazafiként remélem, mihamarabb elnyeri függetlenségét. Ön és én sokat tanulhatnánk
egymástól, azt hiszem.
– Valóban így gondolja? – Ez a viking meglehetősen lényegre törő, gondoltam. – Vajon mit
tanulhatnék én öntől?
– Például néhány dolgot a nemzete születésének körülményeiről. És valamit, ami még ennél is
érdekesebb és hatalmasabb. Valamit, aminek felbecsülhetetlen az értéke.
Vártam, hogy folytassa.
– De a mondandómat nem a nagyközönségnek szánom.
– A szokásos kibúvó.
Bizonyos embereknek az a rossz szokásuk, hogy grandiózus szavakkal traktálnak, amikor valójában
csak arra kíváncsiak, mi mindent tudok. Ez egyfajta játék lett az életemben.
– Kérem tehát, Mr. Gage, az este folyamán hadd szólhassak majd önnel négyszemközt.
– Hát… – Pauline-ra pillantottam. Ha volt valaki, akivel szívesen maradtam volna kettesben, az a
lány volt. – Ha végeztem egyéb teendőimmel, akkor készséggel csatlakozom önhöz. – A lányra
vigyorogtam, amit ő azonnal viszonzott.
– De előbb el kell mesélnie nekünk a kalandjait! – szólt közbe Pauline.
– Igen, engem is érdekelne, hogyan került Itáliába – tette hozzá Ellsworth.
Így hát felkészültem rá, hogy kissé feltupírozott formában előadjam a pár hónappal ezelőtt
történteket. Közben alig vártam, hogy felfedezhessem – no, nem országom létrejöttének körülményeit,
hanem Napóleon kéjsóvár húgát.
– Nos, ha emlékeznek rá, idén tavasszal Franciaországot minden oldalról ellenségek vették körül –
kezdtem a mesét. – Napóleonnak előbb ki kellett vívnia a békét Európában, s csak ezután válhatott
elég erőssé, hogy Amerikával is békéről tárgyaljon. Bár a hűségem és a szándékaim felől a
legkevésbé sem volt meggyőződve, mégis a Tuilériák Palotájába hívatott, hogy Amerikáról
informálódjon. Ott történt, hogy elejtettem egy könnyed megjegyzést Svájcról. – Pauline-ra
mosolyogtam. – Túlzás nélkül állíthatom, hogy véleményem szerint döntő szerepet játszottam a
bekövetkező francia győzelemben.
A lány legyezgetni kezdte magát; a tömeg és a gyertyafény miatt elég meleg lett a teremben.
Nedvesség csillant meg az elragadó domborulatai közötti mélyedésben.
– Nagyszerű dolog, hogy ugyanúgy segítette Napóleont, mint ahogy La Fayette Washingtont –
turbékolta.
Elnevettem magam.
– Én nem vagyok egy La Fayette! De az igaz, hogy meg kellett ölnöm egy kettős ügynököt…
 Harmadik fejezet
A Tuilériák Palotájában, amelyet Versailles megépülte után elhanyagoltak, és a forradalom alatt a
párizsi tömeg megrongált, még mindig tapétaragasztó és lakk szaga érződött, amikor Napóleon
hívására előző tavasszal megérkeztem.
Miután 1799 novemberében Bonaparte megkímélt a kivégzéstől, sőt váratlan fordulattal munkát is
ajánlott nekem, többször tanácskoztam a minisztereivel, az Amerikával folyó lassú tárgyalásokról.
Véleményem azonban kevéssé volt használható – hosszú ideje kimaradtam a hazai eseményekből −,
így hát nemigen szolgáltam meg a francia kormánytól kapott járandóságomat, mindössze néhány régi
ismeretségemet újítottam fel, és több hónappal azelőtti amerikai újságokat olvasgattam. A hírek
szerint Jefferson republikánusai lassan népszerűbbé váltak, mint Adams föderalistái, persze nem
mintha ez egy cseppet is érdekelt volna. Játékkal, flörtöléssel és a legutóbbi kalandjaim során
szerzett sérülésekből való felépüléssel töltöttem az időt. Aligha panaszkodhattam tehát, amikor végül
1800 márciusában az első konzulhoz rendeltek, jelentéstételre. Ideje volt, hogy megszolgáljam a
bizalmat.
Reggel nyolckor Napóleon titkára, Bourrienne fogadott, és azokon a folyosókon vezetett el,
amelyekre még mindig emlékeztem a Silanóval előző ősszel ott folytatott párbajomból. A palota most
ragyogott: új bútorokkal, csillogó falakkal és megjavított ablakokkal büszkélkedett. Bonaparte
lakosztályához közeledve a fal mentén sorakozó mellszobrok keltették fel a figyelmemet, amelyek az
első konzul történelemfelfogását tükrözték. Volt itt márványból faragott Nagy Sándor (gyermekkori
ábrándjainak a hőse), rettenthetetlen Cicero és Scipio. Erről eszembe jutott, hogy amikor Lassalle-
tól, a fogságba esett lovas katonától megkérdezték, mennyi idős volt ifjú tábornoka, amikor először
vezetett hadat Itáliába, szellemesen azt válaszolta: „Éppoly idős, mint Scipio, amikor legyőzte
Hannibált!” Arrébb a néhai George Washington márványba fagyott arca, aki jelenlétével Napóleon
demokratikus felfogását volt hivatott bizonyítani; Caesar, aki a kormányzati képességeire utalt; és
Brutus, amiért hátba döfte Caesart. Bonaparte mindenfelől be akarta biztosítani magát.
– Mindig a fürdőben kezdi a napját, és magát is ott fogadja – mondta Bourrienne. A mindennapos
fürdés új hóbort volt a francia forradalmárok között. – Képes két órát is eltölteni a kádban,
jelentéseket olvasva.
– Nem emlékszem rá, hogy régen is ennyire kényes lett volna.
– Szigorú rendszert vezetett be az életében, amelynek középpontjában a tisztaság és az edzettség
áll. Folyton hajtogatja, hogy mennyire tart az elpuhulástól, el nem tudom képzelni, miért. Az energiája
miatt ő lefogyott, mi viszont teljesen kimerültünk. Még mindig olyan karcsú, mint egy gyerek.
Különös, hogy egy ereje teljében lévő férfi puhánynak és renyhének lássa magát a jövőben.
Valóban különös, hacsak az illető nem feküdt bele a Nagy Piramis szarkofágjába, ahogyan
Napóleon, és a látomások eléje nem vetítették az eljövendő életét. De ezt magamban tartottam, és
inkább az egyik márványszoborra mutattam.
– Ez a szakállas alak kicsoda?
– Hannibál. Bonaparte szerint ő volt a valaha élt legjobb taktikus és a legrosszabb stratéga. Szinte
minden csatáját megnyerte, mégis elveszítette a háborút.
– Igen – bólogattam, mintha egyetértenék a konzul szakmai véleményével. – Hannibál és az
elefántjai! Hát, az nem semmi volt.
– Láttam egy ilyen jószágot abban az állatkertben, amelyet a tudósok a Jardin des Plantes-ban
alapítottak – felelte Bourrienne. – Istennek valóban óriási képzelőereje van.
 – Franklin egyszer azt mesélte nekem, hogy Amerikában ősi elefántok csontjaira bukkantak.
– Ó, a maga híres mestere! Az ő mellszobrát is ki kell ide tennünk! Fel is jegyzem magamnak. – S
azzal betessékelt a fürdőbe, majd kattanással rázárta az ajtót, hogy benntartsa a meleget. Odabent
olyan sűrű volt a gőz, hogy alig láttam Napóleont vagy bármit.
– Maga az, Gage? Jöjjön közelebb, ember, ne szégyenlősködjön! Voltunk már táborban is együtt.
Óvatosan közelebb léptem.
– Úgy látom, szereti a forró fürdőt, tábornok.
– Négy évvel ezelőtt még az egyenruhámra is alig tellett. Most meg enyém lehetne a világ összes
vize! – Nevetve lefröcskölte a szolgát, aki törülközővel a karján várakozott a félhomályban,
szappanos vízzel terítve be szerencsétlen embert.
– Néhány jelentés elázik ugyan, de hát a legtöbbjük amúgy is penészes gondolatokkal és
sületlenségekkel van tele. – A kád mellé érve láttam, hogy Bonaparte igen jókedvű. Sötét haja a
fejére tapadt, szürke szeme csillogott, kecses kezével pedig – amelyre olyan büszke volt – Európa
ezer tájáról érkezett leveleket válogatott. A sárgaréz fürdőkád oldalán sellőket és delfineket ábrázoló
relief futott körbe.
– Kiegyensúlyozottabbnak tűnik most, mint amikor legutoljára találkoztunk, a hatalomátvétele
idején – jegyeztem meg. Akkor türelmetlenül várta, mikor lövethet végre agyon.
– Ez csak póz, Gage, csak látszat! A Direktórium örökségeként fél Európával hadban állok! Itáliát,
amelyet csupán négy évvel ezelőtt hódítottam meg, éppen most foglalják vissza az osztrákok.
Németországban hadaink visszavonultak a Rajnához. Egyiptomban Desaix tábornok már januárban
letette volna a fegyvert Sidney Smith előtt, ha egy idióta angol admirális nem okvetetlenkedik a
feltételek miatt, amivel alkalmat adott Kléber tábornoknak, hogy ismét vereséget mérjen rájuk
Héliopolisznál. Ám flotta nélkül vajon meddig tartanak ki szegény kollégáim? És hogyan bánhatnék
el az osztrákokkal? Masséna kénytelen volt visszavonulni előlük Genova felé. Győznöm kell vagy
megsemmisülök, Gage. A hódítás tett azzá, aki vagyok, és csak a hódítás tarthat fenn engem.
– Bizonyára nem szorul rá a tanácsomra katonai ügyekben.
Bonaparte felállt a kádban. Csöpögött róla a víz, azután a szolga köréje tekerte a törülközőt.
– Tudni akarom, hogyan állapodhatnék meg az amerikaiakkal. Elpocsékolom a hajóimat a maga
országával folytatott harcokban, miközben a mi népeinknek a legszorosabb barátságban kellene
lenniük. Ne higgyék, hogy a britek nem akarják visszaszerezni magukat! Jegyezze meg, amit mondok:
egy napon újra meg kell majd küzdeniük velük. Franciaország a maguk legerősebb védőbástyája. A
flotta hiánya pedig az én legnagyobb átkom. Nem pazarolhatom a fregattjaimat a maguk
köztársaságával vívott csetepatékra. – A szolgák átvezették őt egy öltözőszobába. – Mondja meg
nekem, hogyan bánjak a maguk angolbarát elnökével, Gage. Ez a fickó nem bízik a franciákban,
ehelyett az álnok angolokkal kacérkodik! Adams elnök akár még Londonba is költözne, ha tehetné!
Adams annak idején kelletlenül diplomáciai szolgálatot teljesített Franciaországban, s Párizst
roskatagnak és piszkosnak látta. Ittléte alatt végig mogorva volt, és alig várta, hogy hazatérhessen.
Fészkelődve vártam, hogy Napóleont felöltöztessék. Megfésülték a haját, megtisztították a körmeit,
és kenőcsökkel dörzsölték be a vállát. A tábornok valóban alaposan megváltozott.
– John Adams? Ingerlékeny típus, szó mi szó – kockáztattam meg a véleményt. – Amennyire értem,
ez az egész ügy egyfajta nemzeti büszkeség tárgya lett. Adams föderalistái, akik erős kormányt
akarnak, a Franciaországgal fennálló konfliktust arra használják, hogy erősebb flottát építsenek, és
nagyobb adókat vessenek ki. Jefferson republikánusai viszont azt hangoztatják, hogy rosszul
választottunk ellenfelet, és hogy az igazi fenyegetést Nagy-Britannia jelenti. A következő választás
közte és Burr között fog eldőlni. Ha ön módot ad Adamsnek a háború befejezésére, szerintem el fogja
fogadni.
– Nemrég új békebizottságot jelöltek ki. Maga együtt fog dolgozni velük és Talleyrand-nal, Gage,
és ráveszi mindnyájukat, hogy cselekedjenek józanul. Kereskedelemre és pénzre van szükségem
Amerikából, nem ágyúlövésekre! – Lenézett. – Az ég szerelmére, fejezze már be a gombolást! – Hogy
végre teljesen felöltözött, átsietett a szomszédos terembe, amelynek padlóját nem szőnyeg, hanem egy
kiterített Európa-térkép díszítette, amelybe kicsiny tűket szúrtak. – Nézze, milyen gyűrűbe zártak az
ellenségeim!
Odapillantottam, de vajmi keveset értettem a térképből.
– Ha elindulok, hogy segítséget vigyek Massénának Genovába – panaszkodott Napóleon −, a
Riviéra olyan lesz, mint egy szűk Thermopülai-szoros, ahol Melas és az osztrákjai könnyűszerrel
elállhatják az utamat. De akkor is szükségünk van Itáliára, hogy Bécset bekeríthessük! – Leheveredett
a térképre, mintha a megszokott fekhelye volna. – Túlerőben vannak, a régi harcosaim csapdába estek
Egyiptomban, a hadseregem java része most újoncokból áll. A forradalmi lelkesedés rég a múlté,
köszönhetően a Direktórium tehetségtelenségének. Mégis győznöm kell, Gage! A győzelem
helyreállítja a szellemet, és csak a győzelem állíthatja helyre a hatalmamat!
Nekem úgy tűnt, a hatalma nem szorul helyreállításra, de inkább megpróbáltam valami biztatót
kiötölni:
– Tudom, hogy Akko ostroma kudarcot vallott, de biztos vagyok benne, hogy ennél jobban is tudja
csinálni.
– Ne beszéljen nekem Akkóról! Maga és az az átkozott Smith csak azért győzhetett, mert
feltartóztatták az ostromágyúimat! Ha egyszer megtudom, ki fecsegte ki a briteknek a flottám
jövetelét, kilógatom a Notre-Dame-ból!
Mivel én voltam az említett személy – akkor éppen haragban voltunk Napóleonnal, miután a
söpredéke felhúzott egy kígyóverem fölé, aztán pedig megpróbált megölni egy tömegmészárlás
keretében −, úgy döntöttem, ideje témát váltani.
– Milyen kár, hogy nincsenek elefántjai! – próbálkoztam.
– Elefántok? – nézett rám bosszúsan. – Már megint azon van, hogy az időmet fecsérelje?
Nyilván elevenen élt még benne Akko, valamint a piramisoknál tanúsított tudatlanságom emléke.
– Mint Hannibálnak, tudja, a mellszobor a folyosón. Ha át tudna kelni elefántokkal az Alpokon, az
aztán felkeltené a figyelmüket, nemde?
– Elefántok! – nevette el magát végül. – Micsoda ostobaságokat fecseg nekem itt! Mint amikor
egész Egyiptomon át magával hurcolászta azt az ostoba medált!
– De Hannibál mégiscsak velük rohanta le Itáliát, nem igaz?
– De, igen. – Gondolkodott, a fejét csóválta. Aztán viszont négykézláb a térképet kezdte böngészni.
– Elefántok? Gyermeteg tanács. Valóban a hátukba kerülhetnék. És bár vastagbőrűim nincsenek,
vannak helyettük ágyúim. – Úgy nézett rám, mintha valami érdekeset mondtam volna. – Átkelni az
Alpokon! Minő hírnévre tennék szert, nemde? Az új Hannibál!
– Csakhogy ön még a végső győzelmet is kivívja, ebben biztos vagyok. – Álmomban sem hittem
volna, hogy egyszer komolyan vesz.
Bólintott.
– De hol? A járható hágók túl közel vannak Melashoz és az osztrákjaihoz. Ugyanúgy sarokba
szorítana, mint a Riviérán.
A térképet néztem, olyan arccal, mint aki bármit is tud Svájcról. Aztán megláttam egy nevet, amely
ismerősnek tűnt: Egyiptomban és a Szentföldön hangzott el többször is. Borzongás futott végig rajtam.
Vajon bizonyos nevek az egész életünket végigkísérik?
 – Na és a Szent Bernát-hágó? – Ez északabbra volt, a kis tűktől messzebb. A francia
matematikusoktól hallottam először Clairvaux-i Szent Bernátról, aki Istent a szélességben, a
magasságban és a mélységben kereste.
– A Szent Bernát? Nincs az a hadsereg, amelyik ott próbálkozna! Az kétezer-ötszáz méter magas,
és olyan keskeny, mint egy vontatóút. De tényleg, Gage, maga semmit sem tud a logisztikáról.
Seregeket nem lehet úgy vezetni, mint egy kecskét. – Fejcsóválva vizsgálgatta a térképet. – Bár ha
onnan bukkannánk fel, mögéjük kerülhetnénk Milánónál, és megkaparinthatnánk az utánpótlásukat. –
Hangosan gondolkodott. – Nem kellene sok mindent magunkkal vinnünk, mert elvehetnénk az
osztrákoktól. Melas tábornok álmában sem hinné, hogy meg merem tenni! Ez őrület! Kész
vakmerőség! – Felnézett rám. – Pontosan olyasmi, amit egy magafajta kalandor tanácsolna, azt
hiszem.
Én vagyok a világ legkelletlenebb kalandora, de most biztatóan mosolyogtam. A fölöttünk állókkal
szemben az a legbölcsebb taktika, ha ostoba ötletet adunk nekik, amely a saját célunkat szolgálja,
aztán megvárjuk, hogy úgy véljék, valójában az ő fejükből pattant ki. Ha Napóleont valahogyan
elküldhetném Itáliába, akkor zavartalanul folytathatnám a pihenést Párizsban.
– A Szent Bernát! – folytatta. – Miféle hadvezér lenne képes erre? Csak egy… – mondta, és
föltérdelt. – Gage, talán valóban a vakmerőség az egyetlen mentsvárunk. Az egész világot meglepem
azzal, hogy átkelek az Alpokon, mint egy újkori Hannibál. A maga ötlete nevetséges, olyannyira
nevetséges, hogy már-már van benne egyfajta perverz értelem. Maga egy hígvelejű tudós!
– Köszönöm. Azt hiszem.
– Igen, megpróbálom! Maga pedig, amerikai, osztozni fog a dicsőségben! Maga fogja felderíteni
előttünk a hágót!
– Hogy én? – kérdeztem megütközve. – De hisz én semmit sem tudok a hegyekről. Sem az
olaszokról. Sem az elefántokról. Épp az imént mondta, hogy az amerikaiakkal folytatott
tárgyalásokban kell segédkeznem.
– Maga túlságosan szerény, Gage, mint mindig. Személyének nagy előnye, hogy mivel mindkét
oldalon bizonyította a bátorságát, senki sem fogja tudni, hogy ezúttal kinek dolgozik. Hónapokba
telik, mire az új amerikai békebizottság ideér. Sosem akarta látni Itáliát?
– Nem igazán.
Lelki szemeim előtt egy napperzselte, szegény és babonás ország képe derengett fel.
– Az amerikai tárgyalásoknál nyújtott segítsége várhat, amíg a delegációjuk ideér. Köszönje meg
az elefántjainak, Gage, hogy nemsokára ismét osztozhat a hírnevemben!
 Negyedik fejezet
Legalábbis a hírnév egy részében. Mint kiderült, az Alpok tavasszal hideg, szeles és nyirkos hely,
amelyet általában piszkosfehér hó borít. Ráadásul a svájci Szent Bernát és a Clairvaux-i Szent Bernát
még csak nem is ugyanaz az ember volt; túl sok szent van a világban, így fel sem tűnik köztük a két
Bernát egymástól pár száz kilométeres távolságban. Persze senki sem hitte el, hogy csupán az
amerikaiakra jellemző kíváncsiságból mászom fel a hágóhoz, pennsylvaniai hosszú puskámat
használva sétabotként. Mindenki pontosan arra gyanakodott, amit titkolni próbáltam, hogy tudniillik
Bonaparténak kémkedem. Az első konzul ugyanis meglátogatta a Genf melletti tábort, és példa nélküli
cselekedetre ragadtatta magát, amikor elmagyarázta az egyszerű közkatonáknak, hogy mit is vár tőlük:
ismételjék meg a karthágóiak tettét, akik ebből az irányból rohanták le Rómát. Spion mivoltom
annyira nyilvánvaló volt, hogy később már én alkudoztam a csúcson álló menedékház szerzeteseivel
Napóleon csapatainak ellátásáról. A vállalkozó szellemű barátok kecskelábú asztalokat állítottak fel
a hóban, hogy bort, sajtot és kenyeret adjanak el a hadseregnek, s az első konzul negyvenezer frankos
adósságot halmozott fel ezekből. A jámbor szerzetesek nem tudták, hogy Napóleon mindig hitelbe
vásárol, és mesterien képes elkerülni a számlákat, miközben ő maga végigsarcolja azokat a
területeket, amelyeket a franciák megszállnak. „Hagyjuk, hogy a háború fizesse a háborút” – mondták
a miniszterei.
David, a festő elkészítette az ágaskodó paripa nyergében ülő Bonaparte portréját – lenyűgöző
alkotás, ám a valósághoz semmi köze sincs. Az igazság az, hogy Napóleon egy biztos léptű öszvéren
közelítette meg az Alpok csúcsait, a túloldalon pedig a saját felséges ülepén csúszott le, saját és
tisztjeinek nagy kurjongatása közepette. Hatvanezer katonája jórészt fárasztó gyaloglással hagyta
maga mögött az egyre romló minőségű utakat, az utolsó tizenkét kilométeren pedig jég- és
sárösvényen, állandó lavinaveszély és tátongó szakadékok között haladtak felfelé. Minden órában öt
percre megálltak „egy pipára”, amely egyike a katonaélet két gyönyörűségének – a másik az ostoba
feljebbvalók szidalmazása. Aztán újra felcihelődtek, és hajrá! Emberpróbáló, veszélyes menetelés
volt ez, a hideg ellenére jócskán megizzasztotta őket. A csúcs közelében aludtak: két katona jutott egy
takaróra, csoportokban feküdtek, egymáshoz húzódva, mint a farkasok, és reggelre a sereg fele lázra
vagy torokfájásra ébredt. A jég széthasogatta a csizmákat, a ritkás levegő megnehezítette a légzést, és
a hideg sár a kamáslik ellenére beszivárgott a csizmákba. A végtagok lassan lefagytak.
De büszkén mentek előre. A kor egyik legmerészebb hadmozdulatában vettek részt éppen,
amelynek értékét csak növelte, amikor a hegy túloldalán a franciáknak sikerült elsettenkedniük egy
szilárd osztrák erőd közelében, mégpedig úgy, hogy a hátasaik patájára szalmát kötöttek. Az
ágyúcsöveket kivájt fenyőtörzsekben cipelték keresztül az Alpokon. Hatvanezer ember kelt át akkor a
hágón, és minden egyes lőporos hordót, ágyúgolyót és kétszersültes ládát katonák húztak vagy vittek
homlokhevederekkel a hátukon.
Közben forradalmi dalokat énekeltek. Én pedig bort osztogattam nekik biztatásul, amikor
áthaladtak a gerincen. Egy szerzetes számlálta össze őket.
Ahogy a hágón áthaladunk, Bonaparte megjelent, és szokása szerint egyszerre mindenhol ott volt.
Bokrok rejtekéből tanulmányozta Bard hegyi erődítményét, igazított az ostromágyúk elhelyezésén, és
két napon belül kapitulációra kényszerítette az erődöt. Milánóba június 2-án vonultunk be. Mesteri
húzással az osztrákok hátába került, és ezzel egy csapásra érdektelenné tette, hogy a franciák közben
már Genovát is feladták. (A város ostroma olyan szörnyű volt, hogy Masséna teljesen megőszült
bele.) Az osztrákok kiüldözték ellenségüket Itáliából az egyik oldalon, s most Napóleon hadserege
hirtelen megjelent a másikon! Természetesen semmi sem akadályozta meg Melas tábornokot, hogy
ugyanazt megtegye, amit Napóleon. Elvonulhatott volna egy másik hágón az ellenkező irányba,
magukra hagyva a franciákat Itáliában, puskalövés nélkül elfoglalhatta volna Lyont, amellyel
valószínűleg kikényszerítette volna Bonaparte lemondását. Az osztrák hadvezér azonban negyven
évvel idősebb volna a korzikainál, és nem gondolkodott ilyen nagy léptékben. Kiváló taktikus volt,
aki azonban nem látott tovább néhány kilométernél. Napóleon tekintete ezzel szemben az egész
világot átfogta.
Kivéve akkor, amikor éppen elvonták a figyelmét. Noha Josephine-től majdnem elvált a nő
hűtlensége miatt, önmaga számára nem állított fel ilyen szigorú erkölcsi mércét. Milánó
nevezetessége volt a híres díva, Giuseppina Grassini, aki előbb énekével, azután pedig parázsló
tekintetével, dús ajkával és nem kevésbé dús keblével hódította meg a francia tábornokot. Bonaparte
hat napig Milánóban vesztegelt – ennek nagy részét ágyban töltötte, amivel módot adott Melasnak,
hogy csapatait átirányítsa az olasz tengerpartról, és egyesítse őket a franciák ellen. A nagy leszámolás
helyszínét valahol Genova és Milánó között jelölte ki. A csatára végül Marengónál került sor.
Úgy terveztem, hogy a nevezetes időpontban kellő távolságban leszek az eseményektől. Láttam
elég háborút keleten, immár felderítőként is kiszolgáltam eme új Hannibált, és alig vártam, hogy
visszaosonhassak Párizsba. Engem nem várt díva Milánóban, és más szórakozás sem. Az olaszokat
számtalan alkalommal kirabolták már az átvonuló hadseregek, és a legszemrevalóbb nők több
tábornok között is válogathattak.
Ám Bonaparte módot talált rá, hogy kamatoztassa a tehetségemet. Felbukkant ugyanis egy kém, egy
piszkos, manószerű ember, bizonyos Renato nevű, csúszós, mint a nápolyi saláta, és azt a hírt hozta,
hogy Melas és az osztrákok megfutamodtak előlünk. A franciáknak más dolguk sem volt, mint
előrenyomulva learatni hegyi átkelésük babérját! A kém bizonyítékul osztrák iratokat hozott a
csizmatalpában. Magabiztos volt, mint minden szélhámos, én azonban – akitől a szélhámosság szintén
nem áll távol – gyanút fogtam. Renato egy kissé túlságosan behízelgő volt, és úgy bámult, mintha a
vetélytársa volnék. Sőt kifejezetten úgy nézett rám, mintha ismerne valahonnan.
– Nem hisz a kémemnek, Gage? – kérdezte Napóleon az ügynök távozása után.
– Nagy csirkefogó a fickó. – Én már csak tudom, gondoltam.
– Én többet fizetek neki, mint az osztrákok. Muszáj, mert sokat kér.
Ez volt a másik, ami bosszantott. Renato kétségkívül többet keresett, mint én.
– Lehet, hogy túl sikamlós ahhoz, hogy meg lehessen vásárolni.
– De hát ő egy kém, nem egy pap! Maguk, amerikaiak finnyásak az ilyen dolgokban, de az
ügynökök ugyanolyan fontosak, mint a tüzérség. Ne higgye, hogy nekem nincsenek fenntartásaim,
mindenkivel kapcsolatban. – Szigorúan nézett rám. – Szakadatlanul kétszeres túlerő ellen harcolok, a
hadseregem rekvirált készleteken él, és ijesztően kevés ágyúm van. Elég egyetlen vereség, és az
ellenségeim a torkomnak esnek. Nagyon is jól tudom, hogy nincsenek igazi barátaim. Hála istennek,
hogy Desaix hazatért Egyiptomból!
A konzul kedvenc tábornoka, Louis-Antoine Desaix azon a napon szállt partra Toulonban, amikor
elhagytuk Párizst. Itáliába érve azután egy hadosztály parancsnoka lett. Desaix hűséges, szerény,
kiváló képességű ember volt, a nőktől tartózkodott, és akkor volt a legboldogabb, ha egy ágyú alatt
alhatott. Rendelkezett Napóleon tehetségével, de a becsvágya nélkül – íme, a tökéletes alárendelt
tiszt.
– Mi lenne, ha hírt vinnék az ön szorult helyzetéről Párizsba, a minisztereinek? – Semmire sem
vágytam kevésbé, mint hogy a vesztes oldalon ragadjak.
– Éppen ellenkezőleg, Gage: mivel annyira gyanakszik, azt akarom, hogy kémkedjen a kémem után.
Renato találkozót ajánlott, hogy elmondja az osztrákokról szóló legfrissebb értesüléseit, és említést
tett a maga híres merészségéről is. Induljon el a Pavia és a Pó felé vezető úton, cserkéssze be
Renatót, találkozzon vele, azután tegyen nekem jelentést! Tudom, hogy maga ugyanúgy kedveli a
lőpor illatát, mint én, ne is tagadja!
A lőpor illatát?
– De hát én tudós vagyok, nem kém, első konzul. Nem beszélek sem németül, sem olaszul.
– Mindketten tudjuk, hogy maga a legjobb esetben is csak amatőr tudós, egy kontár, egy dilettáns.
Azonban képes észrevenni dolgokat, ha odafigyel. Tegye meg a kedvemért, Gage! Lovagoljon el
Genova felé is, szerezzen bizonyítékot a hallottakról, és akkor majd visszaküldöm Párizsba!
– Talán jobb lenne, ha egyszerűen hinnénk Renatónak…
– Vigye a puskáját is!
 Ötödik fejezet
Útnak indultam tehát egy rekvirált lovon (ez a hódítók által használt kifejezés a lopásra). Ideges
voltam, mint szűzlány a nászéjszakán, nehogy összefussak az osztrák hadsereggel. Amikor az ember
hadjáratokról olvas, nyilakat és négyzeteket lát maga előtt a térképen, amelyek összehangoltan
mozognak, mint a balett-táncosok. A valóságban azonban a háborúkat félig vakon vívják: óriási
embertömegek keresgélik egymást meglehetősen kelletlenül a széles határban, miközben minden
mozdíthatót magukkal visznek. A megfigyelő könnyen eltévedhet. Lövések dörrennek ijesztően –
véletlenül, unalomból vagy hirtelen vitából elsütött puskák zaja. Félelemtől és honvágytól gyötört
tizennyolc éves suhancok kóborolnak hétkilós muskétákkal a kezükben, amelyek végére csúf, hatvan
centiméteres bajonetteket erősítettek. Mellőzött ezredesek öngyilkos rohamról ábrándoznak, amellyel
visszaállíthatják a hírnevüket. Őrmesterek rendezik a sorokat egy újabb rangjelzés reményében.
Épeszű embernek semmi keresnivalója sincs itt.
Amikor június 9-én nekiindultam, egy óra sem telt bele, máris vészjósló csatazajt hallottam. Jean
Lannes altábornagy ütközött bele egy osztrák előőrsbe Casteggio és Montebello mellett. A nap végére
osztrák hadifoglyok hosszú sora mellett lovagoltam el: vértől és lőportól mocskos fehér uniformisok,
kimerült és egykedvű katonák voltak. A sebesült franciák sértéseket kiáltottak oda a cammogva
elhaladó foglyoknak. Az árokba fordult szekerek, a ló- és tehéntetemek és az égő istállók látványa
egyáltalán nem nyugtatott meg. Parasztokból verbuvált munkabrigádok hányták tömegsírokba a
halottakat. Közben a túlélők – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – marhavelővel
tisztították meg a muskétáikat (a velős csontot egyébként klarinétnak becézték) és tajtékporral
fehérítették ki a vállszíjaikat. A katonák némelyike abban bízott, hogy a piszoktól kevésbé lesz
csábító célpont, mások viszont éppen a takarosságtól reméltek szerencsét. Ők egy félbehasított
fadarabbal kimerevítették az egyenruhájuk gombjait, és addig dörgölték faggyúval, amíg kellően nem
csillogott.
– Úgy ropogtak a csontok a hadosztályomban, mintha jégeső verné az ablakot – jelentette Lannes
Napóleonnak. A csata mérlege négyezer halott és sebesült a csatamezőn; ez korabeli mércével még
seregszemlének sem igen nevezhető. Nekem azonban, akárhogy is nem volt ínyemre, csak át kellett
kelnem ezen a vérmezőn, hogy a visszavonuló osztrák had nyomát követve a két sereg közti senki
földjére jussak.
Ám Napóleon tévedett: nagyon figyeltem ugyan, ám mégsem vettem észre semmit. A Pó-völgy egy
nagy lapály, amelynek szántóföldjeit nyárfák és ciprusok sora szegélyezi. Június lévén ömlött az eső,
mintha dézsából öntenék, és minden patakocska folyóvá duzzadt. A táj annyira különbözött
Egyiptomtól és Szíriától, mint a szivacs a csiszolópapírtól. Felőlem aztán Dzsingisz kán egész Arany
Hordája is átvonulhatott volna itt, azt sem vettem volna észre, ha a szomszédos sáros úton mennek, a
sövény mögött. Így bolyongtam; menekült olaszoktól jelbeszéddel tudakoltam az utat, szénakazlakban
éjszakáztam, és az eget figyeltem, mikor bújik már elő végre a nap. Ha Renato hazudott, aligha volt
esélyem rajtakapni.
De végül ő maga árulta el nekem.
Tortona közelében jártam, egy elhagyott vidéki háznál, amikor megpillantottam egy vörös kendőt az
egyik meglazult zsalugáteren – ez volt a megbeszélt jel, amely szerint kémünk információkkal vár
ránk. A parasztcsaládok úgy iszkoltak a hadseregek útjából, mint egerek a tehenek patái elől; a
zsákmány után kutató katonák pedig leszakították a ház ajtaját, felzabálták az istállóból az állatokat,
és eltüzelték a bútorokat. A falakon és a cseréptetőn kívül semmi sem maradt, de az legalább
menedéket kínált a következő tavaszi zápor elől. Ideges voltam, ám úgy tűnt, az osztrákok mégiscsak
visszavonulót fújtak. Az ellenség a hírek szerint felgyújtotta a rosszul védett Alessandria felé vezető
hidat, és több osztrákot is láttak délnyugat, Acqui felé menekülni. Bonaparte ennek megfelelően
kétfelé osztotta seregét: La Poype hadosztálya észak felé menetelt, Desaix-é délre. A zűrzavarban,
furcsa módon, csak mi, kémek érezhettük biztonságban magunkat. Kikötöttem a lovamat, ellenőriztem
a puskámat, majd óvatosan beléptem a sötét házba.
– Renato? – Kis híján felbuktam. Emberem a kőpadlón ült, sáros csizmás lábát kinyújtotta.
Mellette üvegek sorakoztak. Hallottam a kattanást, amint felhúzza a pisztolya kakasát. – Gage vagyok,
Napóleontól jövök.
– Akkor megbocsátod az óvatosságomat. – Halkabb kattanás: a kakas visszaereszkedett a
lőporserpenyő mellé. Amint a szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy a fegyver csöve is
lejjebb száll, de a kém csak nem tette le. Óvatos volt, mint a macska.
– Parancsom van rá, hogy találkozzam veled.
– Milyen kényelmes így mindkettőnk számára! És mit kapsz érte jutalmul, amerikai?
Miért ne mondjam el az igazat?
– Visszamehetek Párizsba.
Tisztelgett felém a pisztolycsővel, és kuncogott.
– Hát az jobb, mint ez a hideg ház, nemde? Csapodár vagy, mint egy szúnyog. Szívsz egy kis vért,
aztán odébbállsz.
Leültem vele szemben, puskámat magam mellé téve. Az őszinte szavak némi bizalmat keltettek
bennem.
– Én nem vagyok katona. Négy napja lovagolok az esőben, ami senkinek sem tesz jót.
– Akkor ez jól jöhet – lökte felém az egyik keze ügyében lévő üveget. – Megtaláltam a csapóajtót,
amely a pincébe vezet, a habzóborokhoz. Éppen megfelelő egy ilyen ünnepi alkalomra. Kémtársamra!
Persze továbbra is úgy gondolom, hogy egy szúnyog vagy, egy bosszantó és céltalan lény. Másfelől
viszont hallottam a bátorságodról és a kitartásodról keringő híreket. Ne, ne is tagadd, Ethan Gage!
Tehát lehet, hogy valóban a legfrissebb értesüléseimért jöttél. Vagy talán azért, hogy utánam kémkedj.
– Miért kémkednék utánad?
– Mert a franciák nem bíznak bennem. Úgy ám: mi, sötét intrikusok mindent világosan látunk. –
Bólintott magában. – Nem hibáztatlak, amiért megpróbálsz visszajutni Franciaországba. El tudnád
képzelni, amint egy ezredben szolgálsz, vállt vállnak vetve, miközben egy hozzátok hasonló
idiótákból álló csatasor közeleg ötven lépésre, hogy aztán mindenkit a tűz emésszen el? –
Megborzongott. – Elképesztő, mire képes rávenni a hadsereg az újoncokat. Ha életben maradnak a
balgák, az lesz életük legszebb napja.
Meghúztam az üveget, és közben elgondolkodtam. A habzóbor kétharmada hiányzott, nyilván az
oldotta meg Renato nyelvét.
– A nálam jobb emberek azt mondják, hinni kell valamiben, Renato.
Ő is ivott megint, majd megtörölte a száját.
– Hinni? Bonapartéban? Vagy abban a vén szamárban, Melasban? Ugyan miért is harcolnak
egyáltalán? Kérd meg bármelyik katonát, hogy meséljen egy száz évvel ezelőtti háborúról, és kukán
bámul majd rád. S mégis, képesek a halálba menni a legújabb kedvéért. Bolondok mind, egytől egyig.
Bolond mindenki, engem kivéve.
– Te is a franciákat szolgálod, nem igaz?
– Sajnos – mondta és kacsintott. – Pedig a káposztazabálók jobban fizetnek ennél a hiú korzikainál.
– Napóleon ezt úgysem hinné el, tekintetbe véve a javadalmazásodat.
 – Kettős ügynök vagyok, naiv barátom. Már ha persze valóban ilyen naiv vagy. – Böffentett, majd
ismét ivott. – Miközben jelentek, körülnézek, aztán átmegyek a másik táborba, hogy jelentsek, és
közben körülnézzek. Mi a rossz abban, ha mindenkit ellátunk információval? De most kínos
meglepetés vár Bonapartéra.
– Ezt hogy érted? – Bátrabban kortyoltam az üvegből, és csak gyengén tettem vissza a dugót.
Közben egy pillanatra sem vettem le a szemem az ölében tartott pisztolyról.
– Az osztrákok nem menekülnek. Épp ellenkezőleg: összevonják az erőiket. Napóleon megosztotta
az erejét, hogy elkaphasson egy hadat, amely viszont összegyűlt ellene.
– De hát az ellenkezőjét mondtad neki!
– Ha tényleg az igazságra kíváncsi – vont vállat a kém −, akkor fizessen többet Melasnál.
– Emberek fognak meghalni miattad!
– Azt hiszed, egyébként nem halnának meg? Bonaparte elhitte, amit hinni akart. Az ő emlékeiben
még a négy évvel ezelőtti, nehézkes osztrákok élnek, ezért nem tartja sokra Melast. Az öreg fickó egy
róka, én mondom. Elég ravasz ahhoz, hogy többet kínáljon nekem Bonaparténál. Így hát a franciáknak
azt mondom, amit hallani akarnak, az osztrákoknak pedig azt, amit a franciáknak mondtam. Az a kis
zsarnok most majd megkapja, amit megérdemel.
A pisztolya markolatát dörzsölgette, amitől olyan kényelmetlenül éreztem magam, mint a pulyka
karácsonykor. Miért mondja el nekem mindezt? Töprengve húztam meg az üveget.
– Igen, amerikai, Napóleonnak nemsokára jól az orrára koppintanak. Amikor pedig veszített, újabb
tanácsokkal jelentkezem nála, hiszen kétségbeesésében nyilván a dupla árat sem sokallja majd, azután
visszamegyek, és azt, amit neki eladtam, háromszoros áron adom el az osztrákoknak. Így gyarapszik
az ember a mi szakmánkban.
– A mi szakmánkban?
– Összehozzuk az embereket. – Felnevetett.
– Nagyon őszinte vagy.
Megvonta a vállát.
– Csak a bor miatt. De bízom a diszkréciódban.
– Azért, mert én is kém vagyok?
Most komolyan nézett rám.
– Nem, persze hogy nem! Te ugyanolyan vagy, mint én, amerikai: képes vagy észrevenni az értéket
abban, amit mondanak neked. Egy pillanat alatt elárulnál, ahogy én is tettem Bonapartéval, és
számolgatnád a harminc ezüstödet, amikor én már a fán lógnék. Ne, ne is tagadd… Én is ugyanezt
tenném fordított esetben. Így működik a világ. – Lustán felemelte a pisztolyt. – Tehát ezzel a titokkal
szállsz a sírod mélyére! Ó, el a kezekkel a puskádtól! – mondta mosolyogva. – Mostanra nyilván
rájöttél, hogy teutánad küldtek, nem Bonaparte után. Valódi megbízóim nem felejtették el a bűneidet.
– A valódi megbízóid?
Hátrahúzta a kakast.
– Azt hitted, a Rítus ilyen gyorsan felejt? – A szívemre célzott.
Így hát a dugóval lőttem le.
Túlságosan szókimondó és túlságosan magabiztos volt, azt hiszem. Láttam már hozzá hasonló
patkányokat azelőtt, ezért elraktároztam némi nyomást az üvegben, és abban a pillanatban, amikor
meghúzni készült a ravaszt, kilőttem a dugót. Az üvegből előtört a habzóbor, a dugó és a folyadék
Renato arcába lövellt, és ezzel sikerült eléggé meglepnem ahhoz, hogy a pisztolya félrehordjon,
miközben én arrébb vetődöm. A golyó elhúzott mellettem, a hátam mögött a falba csapódott, apró
porfelhőt verve fel. A kém felpattant, és egy másik pisztolyért nyúlt, de megelőztem, és
tomahawkomat laposan feléje hajítottam. Reccsenés hallatszott, amint a fegyver eltalálta a fogai és az
álla közötti részt. Felemeltem a puskámat is. Bár egyszerre lőttünk, az ő célzását nehezítette az
arcából kiálló hajítóbárd – így esett, hogy ő elvétette, én viszont nem.
A golyó hátratántorította; összecsuklott és meghalt. Újratöltöttem a puskát, miközben figyeltem,
készen arra, hogy agyoncsapjam, de végül csak kihúztam az arcából a tomahawkomat, és megtöröltem
a kabátjában. Szétnyílt ajkai örök vigyorba torzultak. Csúnya látvány volt, azonban az elmúlt két év
eseményei után a hozzá hasonló férgek elpusztítása nem okozott különösebb lelkiismeret-furdalást.
A Rítus? Ez megmagyarázza eddigi balsejtelmeimet. Átvonszoltam a fickót a saját véréből gyűlt
tócsán az ajtóig, ahol a fényben feltéptem a kabátját és az ingét. A mellkasára egy apró ábrát égettek:
egy piramist ábrázolt, amely köré kígyó tekeredik. Apóphisz, a kígyóisten! Összerezzentem. A kém
tehát ugyanahhoz a gyülekezethez tartozik, mint régi ellenségem, Silano – ugyanannak az álnok
Egyiptomi Rítusnak valamelyik ágához, amelyik Egyiptomban üldözött? Most meg, ennek a kígyónak
köszönhetően, Napóleon kettéosztotta a seregét, miközben az osztrákok éppen ellenkezőleg,
összevonták. Még ha most azonnal visszaindulok is Napóleonhoz, már túl késő lesz, hogy elérje akár
Desaix-t, akár La Poype-ot. A francia derékhadat összeroppantják.
A pokolba Renatóval!
Hát, egyhamar nem fogok visszajutni Párizsba. Mert lehet, hogy nem vagyok teljesen következetes,
de azért árulónak sem tartom magam, még ha nem is az én hazámról van szó. Egyetlen dolgot
tehettem: vágtában Desaix után eredek, akit már láttam egyszer Egyiptomban, és visszahívom a
csatába, amely a háta mögött kezdődik majd. Egy hajszálon múlhat, ám ha sietek, talán még időben
érkezem!
Lepillantottam a halottra. Nem szép dolog a dicsekvés! Na és én? Olykor igenis hasznomat venni,
sőt újabban mintha már a jellemem is megszilárdulna. Az összes szentekre, honnan tudta Napóleon,
hogy érdemes rám fogadnia?
A kém a halottakra jellemző meglepett tekintettel meredt az égre, teste körül vértócsa növekedett.
Begomboltam lucskos ingét, hogy elrejtsem a jelet a mellkasán, majd fáradtan felszálltam a lovamra,
hogy elvágtassak, és megmentsem Napóleont a vereségtől. Közben a szemem sarkából apró rebbenést
láttam. Vajon valaki más is rejtőzött itt, megbújva a sövény mögött?
 Hatodik fejezet
Az egész világ tudja, mi történt ezután. Fényes reggelre virradt – a levegőt átmosta az eső −,
délutánra pedig forrón tűzött a nap. Pontosan olyan idő volt tehát, amely lehetővé teszi a
lovasrohamokat, az ágyúk megfelelő elhelyezését és a száraz muskéták elsütését. Ha az ember
gyilkolni szeretné felebarátait, nincs megfelelőbb erre egy verőfényes napnál.
Az osztrákok, éppen ahogyan Renato megjósolta, nagy erőkkel támadást indítottak Marengónál.
Hosszú sorokban haladtak előre a fehér kabátos gyalogosok, ellenállhatatlanul törve át
szántóföldeken és istállókon. Szörnyű veszteséget szenvedtek, miközben átkeltek a várárokhoz
hasonló Fantanone folyón, ám engedelmességre szoktatták őket, így nem inogtak meg. Száz és száz
hősies roham követte egymást mindkét oldalon, emberek haltak meg egy-egy szőlőlugasért vagy
kecskekarámért, a csatateret elborította a füst, és mire Napóleon rádöbbent, hogy a teljes osztrák
hadseregbe ütközött és óriási túlerő veszi körül, megtépázott csapatai máris visszavonulóban voltak.
A konzul huszonkétezer ember és negyven ágyú fölött parancsnokolt, szemben az ellenség
harmincezer emberével és száz ágyújával. A franciák bárhol akarták volna megvetni a lábukat, az
osztrákok azonnal kartácsot zúdítottak rájuk. Hannibálnak ezúttal tehát túljártak az eszén, és
Napóleon karrierje, bár még csak rövid ideje állt Franciaország élén, máris a végéhez közeledett.
Déltájban érkeztem a helyszínre egy rossz hírrel, miszerint Renato tényleg kettős ügynök volt, és
egy jóval, hogy Desaix hadosztálya már közeledik. Azután figyeltem a csatát, amelynek
fegyelmezettsége egyszerre töltött el borzongással és csodálattal. Láttam már háborút Egyiptomban és
a Szentföldön, de az semmi volt az európai seregek gyakorlott táncához képest. Az ezredek különböző
alakzatokban haladtak gépiesen előre, a katonák vállt vállnak vetve masíroztak, megálltak, majd vad,
kérlelhetetlen eltökéltséggel tüzet zúdítottak egymásra. Csodálatos látvány volt: a gyalogosok
csákóinak tetején toll lengedezett, a zászlók időnként kivillantak a lőporfüstből. Az első sor letérdelt,
a második a fejük fölött tüzelt, a harmadik előreadogatta az újratöltött muskétákat. A katonák
előrehajoltak a sortűzben, mintha jégesőt próbálnának átvészelni. A sebesültek köhögtek, fel-
felordítottak és összerogytak, mögülük új katonák léptek előre, mint a bábuk. Halottak és sebesültek
hevertek mindenütt, a zöld füvet vörösen áztatta a vér, ám az élők nem adták fel. Egész századok
olvadtak szét, de nem adták meg magukat. Mi fűtötte a kitartásukat? Az egyes katonák aligha tudták,
hogy személyes önfeláldozásuk hogyan befolyásolja a történelmi eseményeket, ám azzal nagyon is
tisztában voltak, hogy a bátorságuk révén elősegíthetik a saját kicsiny, barátokból és bajtársakból
álló világuk fennmaradását. Nem akartak szégyent vallani a társaik előtt. Soraikba beletépett az
ellenség tüze, egy pillanatra meginogtak, majd újrarendeződtek, hogy aztán egy bajonett roham újabb
ötven méterrel hátrébb lökje őket. A franciák egyre csak hátráltak. Napóleon végül bevetette saját
Konzuli Gárdáját is, hátha kierőszakolhat egy végső, döntő csapást, elit katonáit azonban megtépázta
a megsemmisítő muskéta- és ágyútűz, a sorok összetöpörödtek, mint a papiros a lángban. Néhány
forró perc véget vetett a büszkeségüknek és az erejüknek. Egy osztrák lovasroham négyszáz foglyot
ejtett.
A csata elveszett.
De ekkor jöttem én, hogy megmentsem a dolgot.
Természetesen egyetlen hivatalos történelemkönyv sem említi a csatában játszott szerepemet,
hiszen csak egy névtelen ügynök voltam, egyike azoknak a „futároknak”, akiket Bonaparte Desaix
után küldött. Ám én Napóleon összes többi futára előtt nyolc órával értem oda a kis tábornokhoz, így
Desaix időben érkezhetett. Késő délután állította meg lovát Napóleon mellett, és miközben
hadosztálya sorokba rendeződött, türelmesen végighallgatta, amint parancsnoka gyászos hangulatban
összefoglalja neki a nap eseményeit.
– Ez a csata mindenképpen elveszett – nyugtázta a hadosztályparancsnok. – Ám még van idő, hogy
megnyerjünk egy másikat. – S azzal ellentámadást vezényelt.
Nyolc óra véres küzdelem után az osztrákok már azt hitték, övék a győzelem. Az idős Melas, akit a
csata hevében kétszer is kivetettek a nyeregből, visszavonult a csatamezőről, és a végjátékot ráhagyta
a tisztjeire. Napóleon serege romokban volt, kimerült ellenfelei pedig már azt tervezgették, hogy
aznap San Giulianóban alszanak.
Desaix friss hadosztályának támadása tökéletesen váratlanul érte őket. Egy osztrák lőszerkocsi
felrobbant, azután François Étienne de Kellermann tábornok észrevett egy rést az ellenség soraiban,
és négyszáz dragonyosával rohamot indított az egyik szárnyon. Nagyszerű roham volt, olyan, amely
festményre kívánkozik: rengett a föld a lovak patái alatt, zöld rögök repkedtek, a szablyák villogtak, a
dragonyosok magas medvebőr kucsmáin lobogtak a tollak – a lovak lavinája éppen a leggyengébb
ponton találta el az osztrákokat. Az egyik pillanatban még győzelemittas ellenség a következőben már
teljes visszavonulót fújt, a nagy robajjal lezúduló lovasok több száz foglyot ejtettek. Nem láttam
ilyen elképesztő dolgot azóta, hogy Napóleon a Szentföldön az utolsó percben megérkezett a Tábor
hegyre, hogy egyetlen ágyúlövéssel meneküléssé változtassa a törökök biztosra vett győzelmét.
Bonaparte maga már kevésbé lepődött meg.
– A csaták kimenetele egyetlen pillanaton múlik – jegyezte meg.
Desaix, a bátor kis tábornok halálos lövést kapott, legnagyobb diadala pillanatában. Idővel
legalább annyi romantikus ostobaságot hordtak össze a tragédiájáról, mint Napóleon átkeléséről az
Alpokon. „Nekem miért ne lenne szabad sírnom?” – kérdezte állítólag a nagy hódító Marengónál. A
valóságban sohasem tapasztaltam nála efféle gyengédséget senki, sem férfi, sem nő iránt. Napóleon
és a sírás? Számára a háború jelentette az életet, az emberek pedig csak katonák voltak, akiket
mozgatott. Szomorú volt, persze, hiszen Desaix értékesebb volt még egy jó paripánál is, ám a konzul
aligha érzett különösebb gyászt amiatt, hogy eggyel szaporodott a halottak száma ezen a több
kilométeres mészárszéken. Az igazság az, hogy Desaix-t a hátán érte a golyó, tehát vagy az osztrákok
találták el, miközben a nyeregben hátrafordulva katonáit ösztökélte, vagy – és erre ugyanannyi az
esély – egy eltévedt golyó végzett vele, amely francia fegyverből származott. Rengeteg ember hal
vagy sebesül meg véletlenül, izgatott, zavarodott és rémült bajtársai kezétől – ez a háború egyik sötét
titka.
Később megtudtuk, hogy Kléber tábornokot, akivel együtt szolgáltam Alexandria partjainál és a
Tábor hegyi csatamezőn, s akit Napóleon Egyiptomban hagyott, szinte ugyanabban a pillanatban ölte
meg egy muszlim fanatikus, mint amikor Desaix elesett. Így mennek el azok, akik életünk egy-egy
fejezetének szereplői voltak. A tábornokok sajnos fogyóeszközök.
A nap végére tizenkétezer osztrák és francia feküdt holtan vagy sebesülten, halott és haldokló
lovak, összetört lőszerkocsik és fogatja vesztett ágyúk között. Az osztrákok vesztesége ezenfelül
hatezer hadifogoly és negyven ágyú volt.
– Ezzel az ön fejére helyeztem a koronát – jegyezte meg Kellermann. Ezt az őszinte, de
meggondolatlan kijelentését Napóleon nem bocsátotta meg neki. Oktondi dolog kapkodni az
elismerés után, inkább hagyni kell, hogy magától jöjjön.
Én nem kérkedtem ilyesmivel, bár megtehettem volna. Délután négyre Napóleon uralkodása véget
ért Marengónál, hét órára azonban ismét feltámadt. Mégis, most az egyszer, bölcsen befogtam a
számat, és inkább kijártam, hogy felkerüljek Bonaparte gyors hintójára. Miután az osztrákok
beleegyeztek a fegyverszünetbe, hazaindultunk Párizsba.
 A visszaúton Napóleon elárulta, hogy az ambícióját aligha elégítik ki az eddigi események.
– Igen, sok mindent elértem idáig, ez igaz – mondta nekem. – Kevesebb, mint két év alatt enyém
lett Kairó, Párizs és Milánó, ugyanakkor, viszont ha holnap meghalnék, talán még egy fél oldalt sem
kapnék az elmúlt tíz évszázad históriáskönyvében!
Vajon van még egy olyan ember, aki ezer évhez viszonyítja a saját életét?
Párizsba visszatérve munkába álltam: segítettem a tárgyalásokat a nemrég megérkezett amerikai
megbízottakkal. Elnyertem Bonaparte bizalmát, és ez kikövezte az utat a francia-amerikai szerződés
előtt is. Ezzel befejeztem a történetemet Mortefontaine-ben, ahová a megállapodást megünnepelni
jöttünk össze. Beszédeket mondtunk, Pauline Bonaparte szeme ragyogott a történetem hallatán, és még
a mogorva Magnus Bloodhammer is kelletlen elismeréssel nézett rám.
Ittam még egy pohárral, és szerényen mosolyogtam. Jó érzés hősnek lenni.
– Monsieur Gage – szólalt meg Pauline −, látta már a fivérem borospincéjét?
 Hetedik fejezet
Az új század, a tizenkilencedik, egyik nagy ígérete a női ruházat fokozódó egyszerűsége. A régi
időkben átverekedni magunkat egy nemes hölgy szoknyáin, fűzőin és harisnyakötőin legalább akkora
kihívást jelentett, mint behúzni a vitorlát viharban egy háromárbocos hajón. A férfiembert annyira
kifárasztották a szalagok, merevítők, zsinórok és ruharétegek, hogy mire az alápréselt húsig elért, már
el is felejtette, mi végre volt az egész. Boldogan jelenthetem, hogy az új, forradalmi divat kevésbé
bonyolult. A két boroshordó között elhelyezkedő Pauline Bonapartéhoz hozzáférni csupán annyiból
állt, hogy felül leeresztettem a gallantot, alul kibontottam a fővitorlát – közben észrevettem, hogy
Pauline még alsóing viselésével sem bajlódik és azt a kevés ruhát összefogtam a derekánál, miközben
ő olyan zajt csapott, mint egy egész kórus. Uram-atyám, ebben a fehérnépben aztán volt spiritusz! A
keble még annál is pompásabb volt, mint amire a portrék alapján számítottam, combja olyan
mozgékony, mint egy olló. Fel-alá zötykölődtünk, akár egy olasz postakocsi, Pauline forró volt, mint
egy kemence, és én boldogan magamévá tettem volna még a borospince más zugaiban és fülkéiben is
– bár a helyiséget nyilván nem efféle kóstolókra tervezték −, ám ekkor hirtelen kemény kéz ragadott
meg, és akkorát rántott rajtam, mint ahogyan egy dugót húz ki az ember a palackból.
Minő megaláztatás!
Kissé nehezíti a védekezést, ha az ember gatyája éppen a bokáján kanyarog, de amúgy is
túlságosan meglepődtem ahhoz, hogy reagáljak. Ezer árboc és vitorla! Leclerc tábornok tért volna
vissza a táborhelyéről? Próbálkozhattam volna afféle magyarázattal, hogy csak a palackokat
tisztogattuk, de nem hiszem, hogy elhitte volna, hiszen Pauline és én legalább annyira védtelenül
álltunk ott, mint egy maine-i világítótorony az üvöltő viharban.
– Ez az ember rám támadt! – sikoltotta a lány, ami szintén nem volt túlságosan hihető, ha
figyelembe vesszük a buja természetéről szóló pletykákat.
– Nem lenne szabad olyan helyre törekedned, ahová nem tartozol! – mondta az egyik támadóm
felismerhetetlen akcentussal, mielőtt egy fejemre mért ütéstől elhomályosult a látásom, és megrogyott
a lábam. A férfiasságom hervadtan lógott; a puskámat és a tomahawkomat a kabátommal együtt a fenti
előszobában hagytam. A képzeletem nagyon is élénk, ha arról van szó, mi mindent tehetnek velem
ellenségeim, ezért kábán, de megpróbáltam összefonni a lábaimat.
– Tudom, hogy a körülmények látszólag… – kezdtem.
Kipeckelték a számat.
Ám ahelyett, hogy a torkomat vagy valami még értékesebbet vágtak volna el, támadóim láthatóan a
fejükbe vették, hogy összekötöznek, mint egy sonkát. Köteleket hánytak rám, miközben püföltek és
rugdostak, és kábulatomban csak egy dologra futotta a leleményességemből: felmarkoltam egy adag
csokoládét a mellényzsebemből, és az ingem ujjába rejtettem, éppen mielőtt a csuklómra is sort
kerítettek volna. Mivel már többször kötöztek meg életemben, volt alkalmam gondolkodni a
problémán.
Homályosan láttam, hogy Pauline-t elengedik, és ő felhúzza, illetve leereszti lenge ruháját. Na ja,
Napóleon húgát nem szerencsés megkötözni! Aztán az én nadrágomat is felrángatták, engem pedig
kivonszoltak egy sötét folyosón át egy pinceajtóig, amely a kastély kertjére nyílt. A helyzet
ismeretében nem reméltem, hogy a lány segítséget hoz a megmentésemre.
Megpróbáltam kimagyarázni magam, de sajnos ez irányú erőfeszítéseimet komolyan akadályozta a
pecek, így érveimből mindössze fojtott motyogás és morgás lett.
– Spórolj a levegővel, amerikai! Azt sem tudod, mibe keveredtél!
 Hát nem az első konzul húgából húztak ki az imént? Vagy valami egészen másról van szó? Az
előbb feltételeztem, hogy Pauline férje vagy fivérei küldték rám bosszúból ezeket a pribékeket, ám
most felderengett, hogy valami más okból bűnhődöm. Átgondoltam magamban, kiknek is lehetek még
az útjában. Lehet, hogy valaki tényleg kifigyelte, amint elhagyom azt a romos farmot Itáliában, és
Renato csak az első próbálkozás volt az Egyiptomi Rítus részéről, megbosszulandó, hogy
felgyújtottam Alessandro Silano grófot? Vagy Apóphisz kígyókultusza követett Egyiptomtól Párizsig?
Persze a britek is lehetnek, hiszen ismét a franciák szolgálatába álltam, nagyot fordulva, mint a
szélkakas. Aztán ott volt még néhány ifjú hölgy, akik nem bocsátották meg elválásunk körülményeit,
esetleg egy-két áldozatom a játékasztaloktól, néhány hitelezőm, az egész osztrák hadsereg, a HMS
Dangerous személyzete, akiknek a járandóságát elnyertem kártyán, esetleg felbőszült muszlimok a
jeruzsálemi Templom-hegyről…
Ahhoz képest, hogy milyen szeretetre méltó ember vagyok, elképesztő hosszúságú volt lehetséges
ellenségeim névsora. Végeredményben persze mindegy, ki végez az emberrel, ha már úgyis meg kell
halnia, mégis fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
Végighúztak egy kerti ösvényen, mint egy darab fát, belehajítottak egy kis, csészealjszerű gyékény
csónakba, amely körülbelül annyira tűnt vízállónak, mint egy falevél, majd egy evezős csónakkal
átvontattak a kastély taván. Félig-meddig arra számítottam, hogy belelöknek a vízbe, de nem,
kikötöttünk a tó közepén lévő kis szigeten. Itt sorakoztak azok a petárdák, amelyeket nemsokára
meggyújtanak majd. Elrablóim a mögé a bokor mögé cipeltek, ahová a lövedékeket állították.
Amennyire meg tudtam állapítani, Despeaux annyi gyúlékony anyagot halmozott fel, mintha az ítélet
napját kívánná bevilágítani.
– Mindig is a dolgok közepébe vágytál. Most így leled halálodat is – mondta az egyik pribék.
Odakötöztek egy oszlophoz a rakéták és a sorozatlövők közepébe, mintha éppenséggel én is egy
kilövésre váró rakéta lennék. Rádöbbentem, hogy a mortefontaine-i szerződés ünnepségének
csúcspontján úgy lángba borulok, mint egy csillagszóró. Ha bárki is azonosítani tudná a
maradványaimat, nyilván arra a következtetésre jut majd, hogy a tűzijátékok körüli sertepertélés
pontosan olyan dolog, ami Ethan Gage-re, erre a bátor, bolondos elektromosság-szakértőre vall.
– Ha a pecek elégne a szádban, akkor akár sikoltozhatsz is, már úgysem hallanak meg a
robbanásoktól – mondta egyik elrablóm, nem éppen segítőkészen. – Minden egyes kiáltással forró
levegő jut majd a tüdődbe. – S azzal meggyújtottak egy lassan égő kanócot, és elmentek anélkül, hogy
egy adieu-t is odavetettek volna. Halk evezőcsapásokkal visszaeveztek a partra.
Halál fia vagyok, gondoltam… ha a csokoládém időben el nem olvad!
Mivel már többször kerültem kötelek fogságába, Párizsba való visszatérésem után tanulmányoztam
a problémát. Úgy tűnt, a kötelékekből szabadulás lényege valamilyen csúszós anyag használata, a
fortély része továbbá a mellkas kidüllesztése és az izmok megfeszítése – a szabadulóművészek
legalábbis ezek révén tudják lerázni magukról a béklyókat. Ami a csuklóimat illeti, az ingujjamba
rejtett csokoládé miatt amúgy is vastagabbak voltak. Amikor a kemény édesség megolvadt,
összenyomtam a csuklóimat, mire a csokoládé ráfolyt a kötelekre, meglazítva őket. Éljen a cukrászok
leleményessége! Azonban hiába tudtam tekergetni és mozgatni a kezemet, ez még nem volt egyenlő a
kiszabadulással. Növekvő rémülettel figyeltem, ahogy a vendégsereg a kastély udvarára seregük
tűzijátéknézőbe. A jókedvű társaság összegyűlt a kivilágított ablakok előtt, pajzán kacagás
visszhangzott a tó fölött, és papírlámpásokat indítottak útjukra a tavon. Éreztem az égő kanóc szagát.
Némán verejtékeztem. Nagy nehezen sikerült kiszabadítanom a csuklóimat: hüvelykujjammal
húztam a kötél szálait – az édes massza síkossá, ám egyben ragadóssá is tette a csomókat −, míg
végül az egyik főcsomó szétbomlott.
 Villanást láttam a szemem sarkából, és sistergést hallottam. Mindjárt robbannak a petárdák!
Az alkaromat tekergetve leküzdöttem a kötelet fájó kezeimről, így könyökig szabaddá vált a karom.
Felnyúltam, és sikerült elérnem a számba dugott pecket. Félrehúztam, és azt kiabáltam: Segítség!
A nyavalyás zenekar azonban pontosan ekkor harsányan rázendített a Yankee Doodle-ra; olyan
hangzavar kerekedett, mintha egy csapat liba gágogott volna. A közönség kurjongatott, a kanóc lángja
pedig egyre közeledett a tűzlövedékekhez, s úgy villogott, mint a tigris szeme.
Elkezdtem hát kaparászni azokat a köteleket, amelyekkel a testemet az oszlophoz kötözték. A
felkarom még mindig a mellkasomhoz szorult, de az alkaromnak elég mozgástere volt, hogy a kötél
egyik végét kibogozhassam, és esetlenül megpróbáltam legöngyölíteni magamról, miközben nyögve
vettem tudomásul, milyen lassan haladok. Ekkor süvöltés hallatszott: a rakéták első sora felröppent,
és füst borított el, ami mindenképpen lehetetlenné tette, hogy a partról észrevegyenek. Odafent
csillagok halmazává robbantak szét, és égő darabkák kezdtek aláhullani. Megszólaltak a sorozatlövők
is, rakéták repültek fel. Átkozottul hamar meleg lett; izzadtam. A kötél egyre csak tekeredett lefelé,
mind hosszabb lett és meg is gyulladt, miközben a tűzijátékok robbanásának ádáz zaja egyre
erősödött. Ha a látványosság eléri a csúcspontot, és a földbe erősített robbanóanyagokra is sor kerül,
a sziget pokollá változik, belőlem pedig csak egy elszenesedett tetem marad.
– Segítség! – kiabáltam ismét.
A zenekar azonban most a Marseillaise-t játszotta.
Végül sikerült elszakadnom az oszloptól, és futásnak eredtem… volna, ha nem esem orra azonnal.
A lábam még mindig össze volt kötözve! Ekkor éreztem csak meg, hogy valamit még a hátamra
erősítettek. De nem volt időm efféle apróságokkal törődni, mert körülöttem mindenfelől rakéták
szálltak az égre, égő zsarátnokok hullottak a hajamra és a ruhámra, és a könyörtelen fénytől
elkábultam és majd megvakultam. Szökdelni kezdtem a víz felé, miközben a mellkasomra tekert
kötelet rángattam le.
Ekkor az egész sziget a levegőbe repült.
A nézősereg örömujjongással fogadta, amint a földbe erősített tűzijátékok is kigyulladtak, fényesen,
mint a nap. Csillagok gyúltak ki villogó félkörökben, a levegőben kén-, füst- és csípős hamuszag
érződött. A bokámon tüzet fogott a kötél, és ha nem viseltem volna még mindig a csizmámat (Pauline-
nal ugyebár sietnünk kellett), súlyosan megégtem volna. Ugráltam tovább, mint egy eszét vesztett
nyúl, míg észre nem vettem a csészealj formájú ladikot, amellyel a szigetre vontattak. Belevetettem
magam, és lendületből kitoltam a tóra, a lábamat pedig belógattam a vízbe. A lángok sziszegve
kialudtak. Most már nagyrészt szabad volt a karom, csupán a mellkasomon és a felkaromon
tekergőzött még kötél. A hajam füstölt. Vizet mertem rá, a lábamról leráztam a teljesen elégett kötelet.
Végül feltérdeltem, egyensúlyoztam az ingatag tákolmányon, és kézzel evezni kezdtem a part felé.
Mögöttem Hadész tombolt.
– Nézzék, mi az ott? Valami közeledik a sziget felől!
Az átkozott bolondok tapsolni kezdtek, ismét elnyomva segélykiáltásomat. Azt hitték, hogy én is az
előadás része vagyok. És amikor elég közel értem, hogy pribékekről és emberrablókról kiáltozzak
nekik, a hajam majdnem ismét meggyulladt.
Kegyetlen kínzóim ugyanis egy rakétát kötöztek a hátamra, amelyet a mellkasomon lévő kötél még
mindig rögzített. A rúdját a nadrágom derékrészébe dugták, a kanóca pedig nyilván akkor gyulladt
meg, midőn a szigetről menekültem. Most nagy süvöltéssel begyulladt, égő fáklyává változtatva
engem is. Hátranyúltam, és kirángattam a rakétát a kötelek közül, mielőtt még megsüthetett volna, és
kétségbeesésemben forró torkánál fogva eltartottam magamtól a szikrákat köpködő és lángnyelveket
okádó csövet. A tűz megvilágította alakomat, sőt némi lendületet is adott csónakomnak. Közeledtem a
nézőkhöz, akik jövetelemre ujjongásban törtek ki.
– Hiszen ez Gage! Micsoda fickó! Nézzék, egy fáklyát tart a magasba az ünnepség tiszteletére!
– Azt mondják, ördöngös ember! A Lucifer azt jelenti: fényhozó, tudta?
– Vajon előre eltervezte az egészet?
– Zseniális ember!
– Vagy egy primadonna!
Jobb ötlet híján tehát fejjel lefelé tartottam a rakétát, hogy a lángok az ég felé csapjanak, és közben
megpróbáltam megőrizni méltóságom maradékát: összeszorított fogakkal vigyorogtam, nem törődve
az égés okozta fájdalommal. Egy pillanatra úgy láttam, mintha a vendégsereg szélén köpenyes alakok
húzódnának a fák árnyékába. A rakéta végre kialudt; utolsó szikrái pont akkor potyogtak mellettem a
vízbe, amikor a csónakom partot ért, én pedig égett Kolumbuszként kiléptem a szárazra.
– Bravó! Maga az est fénypontja!
Meghajoltam. Gyengének éreztem magam, látásom homályos volt, a csípős füst marta a torkomat,
sebeim és horzsolásaim gyötörtek. A szememből folyó könnyek csíkokat szántottak füsttől fekete
képemre.
Az amerikai megbízottak átverekedték magukat a tömegen.
– Az isten szerelmére, mi az ördögöt akart szimbolizálni ezzel? – kérdezte Ellsworth.
Agyam kábultan keresgélte a választ.
– A szabadságot, azt hiszem.
– Elképesztő mutatvány volt! – mondta Davie. – Meg is sérülhetett volna!
– Bátor egy fenegyerek! – csatlakozott Vans Murray is. – Élvezi az ilyesmit, nemde?
Ekkor megérkezett Bonaparte is.
– Tudhattam volna – jegyezte meg. – Csak örülhetek, hogy nem a politikai életben tevékenykedik,
Monsieur Gage, mert még a végén lejátszana engem a színpadról.
– Attól tartok, ez lehetetlen volna, első konzul.
Gyanakvóan nézett hol rám, hol a szigetre.
– Egész végig ezt a mutatványt forgatta a fejében?
– Az utolsó percben improvizáltam, efelől biztosíthatom.
– Hát… – tekintett körbe – szép gesztus volt, ahogy feltartotta azt a fáklyát. Erre az estére
mindannyian emlékezni fogunk. Franciaország és az Egyesült Államok barátságára! Gage, magának
kétségkívül van érzéke a politikához. Jól fogja majd szolgálni, amikor elviszi az üzenetemet az
elnökéhez.
– Amerikába? – Körülnéztem, Pauline férjét, egyiptomi kígyóimádókat, muszlim fanatikusokat
vagy brit ügynököket keresve. Lehet, hogy tényleg ideje volna hazatérnem?
Ekkor egy kar nyalábolta át a vállamat.
– És most már új barátai is vannak, hogy megóvják! – mondta Magnus Bloodhammer, miközben
úgy szorított, mint egy medve. Napóleonra vigyorgott. – Gage és én már kerestük egymást, és most én
is vele tartok Amerikába!
 Nyolcadik fejezet
Magnus szelíden kitaszigált a tömegből, be egyenesen az árnyasba. Szorítása kemény volt, leheletén
érződött az alkohol.
– Nem kellett volna félreosonnod azzal a könnyűvérű Bonapartéval – oktatott halkan. – Nagyobb
biztonságban lettél volna mellettem!
– Fogalmam sem volt róla, hogy a férje emberei a közelben vannak. És arról sem, hogy ilyen
féltékeny típus. Istenem, de hát amennyi pletyka kering a hölgyéről…
– Ezek nem Leclerc emberei voltak, te ostoba, hanem dánok!
– Dánok? – Miért érdekelné pont őket, hogy kivel hancúrozom, töprengtem.
– Vagy az egyházéi, vagy pedig valami még rosszabb. De most már késő, Gage, megláttak velem.
Tudják, milyen fontos vagy az ügyünk számára. Az életed tehát szörnyű veszélyben forog.
– Kik tudják? Miféle ügy számára? – Esküszöm, úgy vonzom a holdkórosokat, mint a méz a
méheket.
– Meg akartak égetni azon a szigeten?
– Igen. Ha nincs ez az újfajta kemény csokoládé…
– Ezt figyelmeztetésnek szánták, nekem. És példát is akartak statuálni. Ne hidd, hogy véletlenül
rendezték úgy a halálodat, hogy a középkori inkvizíció máglyáira emlékeztessen! Máglyahalálod
figyelmeztetés lett volna számunkra. De ez csak megerősít abban, hogy a térkép valódi. Én mondom
neked, Gage, a nemzetednek legalább akkora szüksége van rám, mint nekem rá.
– Miféle térképről beszélsz?
– Hányan voltak? S milyen fegyverekkel?
– Őszintén szólva nem volt időm körülnézni. Eléggé el voltam foglalva…
– Kiben bízhatunk vajon? Rosszul áll a szénánk. Vannak egyáltalán barátaid?
– Bloodhammer…
– Hívj nyugodtan Magnusnak.
– Magnus, levennéd a kezedet a vállamról, ha megkérlek? Alig ismerjük egymást.
A nagydarab norvég kelletlenül megtette, amire kértem, így végre levegőhöz jutottam.
– Köszönöm. Na mármost, én nem ismerek egyetlen dánt sem, az egyház a forradalom óta nincs
jelen Franciaországban, és semmiféle térképről nem tudok. Hadd emlékeztesselek rá: azért vagyunk
itt, hogy megünnepeljük a francia-amerikai megegyezést; ami pedig a barátokat illeti, igyekszem
mindenkivel jó viszonyban lenni. Beleértve Pauline Bonapartét is. Lehet, hogy a támadóim tévedtek.
Kipeckelték a számat, ezért nem tudtam elmagyarázni nekik, ki vagyok valójában.
– Új ellenségeid nem szoktak tévedni.
– De hát nekem nincsenek új ellenségeim! – Körülnéztem. – Vagy igen?
– Attól tartok, a hírnevednek és a szakértelmednek köszönhetően az én ellenségeim immár a tieid
is. Hiszen te értesz az elektromossághoz, nem igaz? És a múltat kutatod. Ráadásul a nagy Franklin
védence voltál.
– Inkább csak a segédje, legfeljebb. – Kezdett derengeni bennem, hogy a tetteimmel való
dicsekvés, bár jó szolgálatot tesz a szép hölgyek kegyeinek elnyerésében, ugyanakkor felkelti a
legrosszabb emberek figyelmét is. Előbb-utóbb vissza kell fognom magamat. – Valójában egy
semmirekellő alak vagyok. Aligha vagyok érdemes ilyen kitüntetett figyelemre.
– Gage, én küldetést teljesítek, és a világon csak egyvalaki van, aki pontosan azokkal a furcsa
képességekkel rendelkezik, amelyek a sikeremhez szükségesek. E férfi pedig te vagy, és ezt minden
szavad bizonyítja, amelyet ma este kiejtettél. Nem, ne tiltakozz! Hát nem nyerted el magának
Bonaparténak a bizalmát is? Itt a sors keze munkál. Küldetésem igen fontos, nem pusztán Norvégia,
hanem a te országod számára is. Te is hazafi vagy, nemde?
– Hát, szeretek így gondolni magamra. Isten nyugosztalja George Washingtont. Nem mintha egyszer
is találkoztam volna vele…
Magnus közelebb hajolt, suttogását szinte elnyomta a mámoros vendégsereg nyüzsgésének a
moraja.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nem Kolumbusz volt az első, aki a partjaitokra lépett?
– Az indiánok már előtte is ott voltak, gondolom.
– Az én őseim évszázadokkal megelőzték azokat az olasz és spanyol kalandorokat Észak-
Amerikában, Ethan Gage. A kontinenseteket valójában norvég utazók fedezték fel.
– Igazán? De ha így is volt, nem maradtak ott sokáig, ugye? Akkor az egész mit sem számít.
– Dehogyisnem! – kiáltott fel olyan hangosan, hogy a vendégek felénk fordultak. Még hátrébb
húzott, egy tölgyfa takarásába. A sötétben megragadta a vállamat. – A norvégok odamentek, rajzoltak
egy térképet, majd távoztak, ám hátrahagytak egy nagy hatalmú tárgyat, amelynek erejével az, aki
megtalálja, képes lesz irányítani a jövőt. A saját Egyesült Államod sorsáról beszélek, Ethan Gage!
Nemigen hittem neki.
– Miért érdekel téged az Egyesült Államok?
– Mert ha ez az ereklye visszatér jogos tulajdonosához, azaz az én népemhez, akkor gyújtópontja
lesz a függetlenségért folytatott harcunknak, miközben a te népedet is megmentheti az idegen
uralomtól. Lehetőségünk nyílik, hogy fordítsunk a világtörténelem menetén!
Nos, efféle beszédet nem először hallottam már, és mi hasznom lett belőle? Fel-alá futkostam
Egyiptomban és Jeruzsálemben a történelem romjait kutatva, s végül sebeken, fáradtságon és
szomorúságon kívül semmire sem tettem szert.
– Attól tartok, engem nem igazán foglalkoztat a történelem megváltoztatásának gondolata. Régen
rájöttem, hogy ez kemény, piszkos munka, ráadásul igen fárasztó, és keveset hoz a konyhára.
– Felfedezhetünk valamit, ami értékesebb, mint egy császár koronája.
Egy lókupec ravaszkás pillantásával nézett rám.
Erre felkaptam a fejem – hiába, mégiscsak egy szégyentelen bérenc vagyok.
– Értékesebb? Úgy érted, pénzben?
– Te szerencsejátékos vagy, Ethan Gage. Nem vágysz gazdagságra?
Hirtelen érdekelni kezdett, kiféle-miféle ez a Bloodhammer, akinek úgy csillogott a szeme, mint
Pizarrónak egy teremnyi inka kincs láttán. Köhintettem egyet.
– Elsődleges célom a tudás előmozdítása. Végül is tudós volnék, ugyebár. De ha jutalom jár érte,
hát üsse kő, nem tiltakozom. Ahogyan mesterem, Franklin mondotta volt: „Inkább menj éhesen az
ágyba, mint hogy tartozással ébredj.”
– Szóval éhes vagy?
– Nem, állandóan tartozom. De miféle ez a kincs, Magnus?
– Ezt csak egy biztonságosabb helyen oszthatom meg veled. – Úgy nézett végig a vendégseregen,
amely lassan kezdett visszaszállingózni a kastélyba, és távozáshoz készülődni, mint ahogyan
Bonaparte mért fel egy csatamezőt. – Hamarosan szétszélednek, akkor pedig ismét veszély leselkedik
ránk ama hitvány pribékek képében, akikkel meggyűlt a bajod. Első feladatunk tehát: élve kijutni
Mortefontaine-ből.

Ha az ember éberen figyel, hirtelen minden idegen gyanússá válik. Ami egy órával ezelőtt baráti
gyülekezetnek tűnt, most baljósnak és fenyegetőnek hatott. Bár sok katona tartózkodott a környéken,
támadóim könnyedén elvegyülhettek a tömegben, ha vendégnek álcázzák magukat – s ha így történt,
vajon kik lehetnek azok? A félhomályban nem tudtam kivenni az arcokat. A vendégek jókedvűek és
szinte egytől egyig kapatosak voltak, hangosan nevettek és beszélgettek, igazából csak egyetlen
személy rítt ki a tömegből: leendő bajtársam, Magnus Bloodhammer. A dánok bizonyára szőkék,
nemde? Ezért a világos hajú férfiakat kétszeres éberséggel figyeltem, de még csak rám sem hederített
senki.
Lehet, hogy a kapunál ólálkodnak. Bérelt konflisomat nem volna nehéz észrevenni és követni, és a
kastély és Párizs közötti sötét erdőben könnyű préda lennék. Kérhetnék kíséretet Bonapartétól, ám
akkor mindent el kellene mondanom neki Magnusról, a kincsről és férjezett húga viselt dolgairól.
Akkor már jobb, ha diszkréten távozom. Éppen azon töprengtem, hogyan, amikor kecses kéz ragadott
karon.
– Jöjjön! – suttogta Pauline. – Van még időnk egy kis „borkóstolóra” az emeleti öltözőszobában!
Ámor nyilára, ezt a buja fehérnépet nem könnyű lerázni! Elhurcolnak, félig összeégek,
megpörkölődött hajjal visszaevezek a partra, erre ő úgy tesz, mintha csak szünetet tartottunk volna a
hancúrozásban. Elképzelni sem tudtam, mit jelenthet egy teljes éjszaka ezzel a dévaj nőszeméllyel.
Bár az igazat megvallva el tudtam képzelni, s kissé meg is ijedtem a gondolattól.
– Attól tartok, távoznom kell, hölgyem. – Hirtelen remek ötletem támadt. – Illetve, mit szólna
hozzá, ha az ön kocsijában tenném ezt? Éppen azon vagyok, hogy elkerüljem azokat az alakokat, akik
félbeszakítottak minket.
Felcsillant a szeme.
– Micsoda csábító gondolat! Ám ha a fivérem vagy a tisztjei meglátják önt, a hír a férjem fülébe
juthat. – Lesütötte a szemét, ártatlanságot tettetve. – Mindenfélét beszélnek rólam.
Hát ez igaz.
– Katonának álcázhatnám magamat. Nem ismer véletlenül egyet, akivel megegyezik a méretem, és
akivel ruhát cserélhetnék? Nagy szívességet tenne az illető, ha megtévesztené azokat a gazembereket.
Nekiadnám a kabátomat is, fizetségképpen.
– És mivel fizetne meg engem, monsieur? – kérdezte Pauline pajzán mosollyal.
Meghajoltam.
– Megtárgyalhatnánk annak a kairói háremnek a szokásait, amelyet egy alkalommal felkerestem. –
Azt persze nem fogom az orrára kötni, hogy a valóságban a hely körülbelül annyira volt érzéki, mint
egy hideg fémkád egy fűtetlen fáskamrában.
– Mindig is érdekelt a geográfia.
– Sokféle hely van, amelyet felfedezhetnénk kettesben – biztattam. – Azazhogy, volna egy
barátom…
– Na de monsieur! – mondta tágra nyílt szemmel. – Ménage à trois?
– …aki szívesen velünk kocsikázna, a kocsis mellett a bakon.
Esküszöm, Pauline csalódottnak tűnt, hogy nem afféle hármasra gondoltam. De nem volt időm a
lány válaszain töprengeni. Sietve átvezettem őt a tömegen, hogy üzenetet küldhessen az istállókhoz,
ahol a szolgák lebzseltek: két emberének helyet kell cserélnie Magnusszal és velem. Miközben a
megfelelő fickókat keresték, elmentek a puskámért és a tomahawkomért is, hogy elrejtsem a
kocsijában. Aztán megkerestem Jean-Étienne Despeaux-t, az ünnepség főszervezőjét, és
megkérdeztem tőle, nem maradt-e valamennyi a petárdákból.
– Hát nem volt elég az, amit a szigeten látott, Monsieur Gage? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Olyan nagy hatással volt rám az élmény, hogy szeretnék némi kísérletet végezni. Lehet, hogy az
elektromosság felhasználásával még látványosabbá tehető ez a csoda?
– Maga aztán sosem pihen, amerikai!
– Meglepődne, ha tudná, milyen nehéz dolgom van.
Maradt némi gyúlékony anyag – nehéz volt előre kiszámítani, pontosan mennyi tűzijáték fér el a tó
közepén −, óvatosan bepakoltam belőle annyit, amennyit csak bírtam egy kis ládába, amelyet a
kastélyból emeltem el. Némi puskaport szórtam rá, és egy nélkülözhető puskakovát erősítettem a
zárra, amely szikrát csihol majd, ha a ládát felnyitják. Azután elég nagy feltűnést keltettem azzal, hogy
– kellőképpen titokzatos és fontoskodó arccal – elcipeltem az egészet a hazafelé induló tömegen át,
majd odakötöztem annak a kocsinak a hátuljára, amelyen Mortefontaine-be jöttem. Amikor ezzel a
mutatvánnyal készen voltam, eltűntem, hogy ruhát váltsak Pauline szolgáival. Azért átvizsgáltam az
alsó néposztályok ruháit, nincs-e bennük bolha.
– Megtarthatod a kabátomat, fizetségképpen ezért a szívességért – mondtam egy megtermett
legénynek.
– Te meg az enyémet, varázsló! – felelte vidáman. – Most már eljátszhatom a jenkit, amint széles
terpeszben jár, a karjait lógatva, csodálkozástól tátott szájjal. – Utánozni kezdett, méghozzá roppant
bosszantó módon, miközben a sötétben a kocsimhoz indult. A köpenye és a kalapja elrejtette az arcát.
Biztos vagyok benne, hogy a testtartásom és a járásom sokkal elegánsabb ennél.
Magnusszal eközben Pauline kocsijához mentünk, amely a többivel egy sorban várakozott. A
norvég hátára egy bőrtok volt erősítve, mintha tegez lett volna – feltételeztem, hogy ebben hordja az
emlegetett térképet. Hóna alá egy régi köpenyt és egy széles karimájú kalapot csapott. Éppen
bemászott volna a kocsiba, amikor az útját álltam.
– Fel a bakra, Bloodhammer, ahol a szolgák utaznak! Hacsak nem kívánsz hátul zötykölődni.
– Te ugyanúgy vagy öltözve, mint én, Gage – sziszegte. – Te miért lehetsz odabent, ha nekem kint
kell lennem?
– Mert csak én tudok olyan szolgálatot nyújtani az úrnőnknek, amilyet most kíván.
– Megőrültél? Nem okozott még éppen elég bajt?
– Nos, nem. Nem volt időnk annyira kiélvezni a borokat, mint reméltem.
Magnus bosszankodott, de egy elhúzódó vitával csak felhívtuk volna magunkra a figyelmet.
– Óvatosan, amerikai! – mormolta. – Még nem jutottunk túl a veszélyen.
– Éppen ezért kell felmásznod a járművünk tetejére. Tartsd szemmel a környéket, rendben?
Pauline is elhagyta a kastélyt. Végigtipegett a kavicson, gyapjúköpenye lobogott mögötte,
miközben összehúzta vékony ruhája fölött. Belesüppedtem a kocsi ülésébe, amikor felszállt.
„Párizsba!” – adta ki az utasítást, megkocogtatva a kocsi tetejét, mire az egy döccenéssel megindult.
Kellemes iramban haladtunk, de úti célunkat így is csak jóval napkelte után érjük majd el. A saját
kocsim már elhajtott; reméltem, hogy a dánok, ha ugyan tényleg azok voltak, bekapják a csalit, és
követik a rejtélyes faládát.
Úgy képzeltem, üvöltözni fognak, amikor rájönnek, hogy helyet cseréltem egy katonával, de nem
bántják a szolgát. Haragjukban a holmijaim között kezdenek majd kutakodni, és akkor…
– Nagyszerű estét szerzett nekünk, Monsieur Gage – dünnyögte Pauline, amikor óvatosan feljebb
ültem.
– Drámaibbra sikerült, mint terveztem.
– Kik voltak azok a rémes alakok a pincében? Szólnom kellett volna a fivéremnek, hogy tartóztassa
le és lövesse agyon őket, amiért olyan rosszkor zavartak meg! Még nem fejeztem be, tudja.
– Nem vagyok biztos a kilétükben. Talán csak epekednek az ön szépségére.
Pauline elfintorodott.
 – Nem kárhoztatom őket emiatt. Portrékhoz szoktam modellt állni.
– Megajándékozhatna engem eggyel.
– Biztos vagyok benne, hogy nem tudná megfizetni – mosolygott a lány −, de már a kérés is kedves
magától. És milyen bátran megszökött! Elintézte a csirkefogókat?
– Elszaladtak.
Felnézett a brokáttal bevont mennyezetre.
– Ott van a barátja, ahogyan kérte?
– Ebben a pillanatban is a kocsis mellett őrködik.
– Milyen lovagias! Akkor mi ketten folytathatjuk beszélgetésünket a borkóstolásról. – Kinyitott egy
palackot. – Ezt Joseph-től vettem el, amikor kirohantam a pincéből.
– Ön nemcsak gyönyörű, hanem roppant előrelátó is.
– Hosszú az út Párizsig. Oda megyünk, ugye?
– Madame, tulajdonképpen hasznosabbnak ítélném, ha Le Havre felé vennénk az irányt. – Előre
gondolkodtam ugyanis. Bár utáltam elhagyni Párizs kényelmét, mégis ez a város volna a legelső hely,
ahol bármiféle ellenség utánam kutatna. Vajon mennyi idő kell Leclercnek, hogy megtudja, a
feleségével enyelgek? – Sürgős dolog szólít Amerikába.
– Akkor nem szabad pazarolnunk az itt töltött idejét. – Ismét felkopogott a kocsi mennyezetén. –
Henri! A tengerparti útra!
– Igenis, madame.
Pauline visszafordult hozzám.
– Elvisszük magukat oda, ahol konflist bérelhetnek, de csak ha már elég távolra kerültünk
Mortefontaine-től, hogy biztonságban lehessenek. De addig is elő a poharakkal, onnan, a rekeszből,
és igyunk áldomást.
– A túlélésre?
– Monsieur Gage, én mindent túlélek. Az újraegyesülésre!
Amikor koccintottunk, robbanás visszhangját hallottam a távolból, a birtok fái mögül. Kinéztem az
ablakon. Fényt láttam: két rakéta húzott ívet az ég felé. Ezek szerint támadóim valóban követték a
kocsimat. És tényleg átkutatták a holmimat.
Visszahúzódtam a kocsiba.
– Útonállók.
Pauline megcsóválta a fejét.
– A fivérem véget vet ennek, arról biztosíthatom!
– Azt hiszem, nekik már így is végük.
– Ethan! – kiabált a bakról Bloodhammer. – Láttad ezt? Mi az ördög volt?
– Búcsú a barátainktól, Magnus. Azért légy éber!
– De fázom!
– Sajnálatos.
Pauline kinyitotta a köpenyét, és én alábújtam.
– Le kell vennünk magáról ezeket a szörnyű ruhákat, Monsieur Gage. Egy önhöz hasonló hírnévvel
és ranggal bíró embert ne tévesszenek össze egy közemberrel.
– Én pedig jobban melegíthetném a hölgyemet, ha nem állna közénk ez a ruha – javasoltam. – A
hőtan külön tudomány, ugyebár.
– Ezt a tudományt legalább annyira kedvelem, mint a geográfiát. – Felhúzta a ruháját, amíg
láthatóvá nem vált az a csodás szőrpamacs a combjai között, amelyet ügyesen szív alakúra
borotváltak.
 Később egy kereszteződésnél Le Havre irányába fordultunk. Nem hallottam, hogy bárki jelentette
volna a bakról, bár ez nem is meglepő, a sok lihegés közepette.
 Kilencedik fejezet
Átkelni ősszel az Atlanti-óceánon olyan, mint egy végeérhetetlen opera-előadást nézni magánpáholy,
valamint ölelgetni való hölgytársaság nélkül. Elviseli az ember, ha muszáj, de roppant kimerítő,
kényelmetlen és zajos dolog, ahol nem sok mindent lehet csinálni. Az első három napon
tengeribetegséggel küszködtem, azután már csak a levertséggel, a hideggel és az unalommal kellett
szembenéznem tíz szörnyű héten keresztül – ennyi ideig tartott ugyanis, amíg a hajónk a különböző
szeleket követve elérte New York partjait. Zöldes víz mosta a fedélzetet, a hajódeszkák nyikorogtak
és nyögdécseltek, és a repedéseken át folyton csordogált a víz a fekhelyemnek nevezett kínpadra.
Egyik reggel kidugtam a fejem a fedélzetre. Az árbocok tetejét alig láttam a hófúvástól, a
kötélhágcsóra jég dermedt. Annyira vágytam már valamilyen elfoglaltságra, hogy önként jelentkeztem
a konyhán, és segítettem a szakácsnak megtisztítani az utolsó zöldségeket a földtől.
– Megnézte a tengert, Monsieur Gage?
– Igen. Pontosan ugyanolyan, mint tegnap volt.
– Oui. Ezért nem tágítok én innen, a kemencém mellől.
Bloodhammer persze elemében volt: a fedélzetet rótta, szakálla lobogott, mint egy vitorla, szeme
csillogott, mintha viking harcos volna, aki most készül bezúzni néhány civilizált koponyát. Széles
karimájú kalapját a homlokába húzta a szél ellen, köpenyét magára csavarta, mint az indiánok a
pokrócot. Ugyanolyan türelmetlenül várta, hogy megérkezzünk Amerikába, mint én, ám ő meglátta a
szépséget a hegynyi hullámokban is. Én kevésbé osztottam ezt az érzést, noha bizonyos napokon –
amikor a nap smaragd fénnyel sütött át a hullámok taraján, és nagy szivárvány ívelt át a sötétlő
horizonton – hajlandó voltam elismerni, hogy az óceánnak van egyfajta különös bája, akár a
sivatagnak. Olykor nagy tengeri madarak lebegtek felettünk egyetlen szárnycsapás nélkül, a szeleken
hasalva, egyszer pedig az egyik tengerész kiáltására valamilyen tengeri szörny nagy, szürke hátát
láttuk elúszni a hajónk mellett. A pára, amelyet kilövellt, a halak és a mélység szagát idézte.
– Az én őseim úgy hitték, a világot végtelen óceán veszi körül, amelyben egy kígyó él, méghozzá
olyan hatalmas, hogy körbeöleli az egészet, s feje a farkát éri – mondta Magnus. – Egyetlen
rándulásával képes özönvizet okozni.
– Ha az óceán végtelen, akkor hogyan lehet körbeölelni? – Időközben afféle amatőr teológussá
váltam, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük a rengeteg istent és istennőt, akik áttrappoltak az
életemen. Szórakoztató volt fölfedezni a legendák logikai hibáit.
– A világot egy jégóriás csontjaiból és fogából teremtették, a tavakat pedig a véréből.
És így tovább. A fedélközbe zárva töltött hosszú, sötét órák alatt Magnus mesélt, méghozzá olyan
furcsaságokat, hogy úgy éreztem, magunk mögött hagytuk egész modem századunkat. Órák hosszat
sorolta a neveket, olyanokat, mint Thor, Asgard, Loki, Bölverk, Jarl, Sneg, Feima és Snor. Számomra
persze se füle, se farka nem volt az egésznek, de mindig is lebilincseltek a legendás ősidőkről szóló
történetek, a norvég pedig ugyancsak értett a meséléshez: hangja mélyen, ritmikusan morajlott, amely
mintha a hajó nyikorgásához és imbolygásához igazodott volna. A múlt mindig egyszerűbbnek tűnik,
mint a bonyolult jelen, Magnus pedig ama álmodozók közé tartozott, akik fél lábbal itt, fél lábbal ott
állnak – egy troll, akiben egy kisfiú szíve lakozik. Egyetlen kék szeme csillogott, teste sürgetően
előrehajolt, és úgy hadonászott, mintha a karjai kardok lennének.
Kapitányunk rászokott, hogy társunkat Odinnak szólítsa, és amikor végül megkérdeztem, miért,
meglepetten nézett rám.
– A külseje miatt, természetesen. Hát nem ismeri fel az istenek királyát?
 – Az istenek királya?
– A félszemű Odin Zeusz isten északi megfelelője. Széles kalapot és lobogó köpenyt hord,
miközben a világot járja, hogy a tudását gyarapítsa, mert örökké erre szomjazik. Nem is tűnt fel
magának, milyen nagy a hasonlóság?
– Azt hittem, a rossz ízlése miatt öltözködik ilyen ódivatúan.
– A maga barátja igen különös, monsieur. Ám különössége egyben jelentéssel is bír.
Így hát hallgattam az én Odin-hasonmásomat, amint egyik mítoszt a másikba fűzi. Úgy tűnt
számomra, hogy az északi erdők népe bátor és buja istenekben hitt, akik egy Valhalla nevű nagy égi
csarnokban mulatoztak halott harcosok társaságában, amikor éppen nem a halandókat tréfálták meg
odalent. A Valhallában élő vikingek a napot egymás derűs lemészárlásával töltötték, majd a
vacsoraidő közeledtével feltámadtak, hogy részt vegyenek egy újabb tivornyán. Magnus felidézte az
égi isteneket és a szivárvány hidat, az Yggdrasil nevű óriási fát, amely a kilenc világot tartotta,
tetején egy sassal, gyökerei között a Nidhögg nevű kígyószörny. Erről Apóphisz, az egyiptomi
legendák kígyóistene jutott eszembe. A világfa egyik gyökere egy Hel nevű helyig ért, ahol az
ugyanilyen nevű rémes istennő uralkodott, akit Odin száműzött oda. Az ő halotti csarnokát, amely a
Pusztulás Szakadékán túl feküdt, Eljudnirnak hívták, és azok a halottak népesítették be, akik nem a
csatamezőn estek el. Az istennő tányérját Éhségnek, kését Éhínségnek hívták.
Yggdrasil törzsén, félúton helyezkedett el Midgard, a mi világunk, ahová az istenek néha
leereszkedtek, hogy viszályokat és ereklyéket hagyjanak maguk után. A fa teteje közelében pedig
Asgard, egyfajta északi mennyország terült el.
– Hél? – kérdeztem. – Úgy érted, mint a keresztény hell, azaz pokol? A vikingek hittek a
Bibliában?
– Épp fordítva: a keresztények vették át az ősi mítoszokat. Az új hit számos elképzelést átvett a
régitől. Tudtad, hogy a félszemű Odin, aki egyik szemét áldozta föl azért, hogy a bölcsesség tótjából
ihasson, ugyanúgy odaszegeztetett az Yggdrasilra, ahogyan Krisztust felszögezték a keresztre, csak
hogy még többet megtudhasson? Ő is felkiáltott fájdalmában, és neki is lándzsát döftek az oldalába.
– Föláldozta az egyik szemét? Akkor ugyanúgy kötést viselt a szemén, mint te?
– Vagy csak az üres szemgödre látszott. – Felemelte a kötést a szeméről, hogy egy villanásra
láthassam a szörnyű sebét, és vigyorgott. A kötés alatt csak egy mélyedés volt, amelybe akár a
hüvelykujjam is befért volna.
– A te szemeddel mi történt?
– Én is a tudásért cseréltem el. Akkor veszítettem el, amikor rajtakaptak, hogy Koppenhága titkos
levéltáraiban kutatom hazám történetét és a templomos lovagokról szóló régi beszámolókat. Egy kard
hegyét nem tudtam kivédeni, és véráztatta arccal kellett kiverekednem magamat. Szerencsére a
fájdalom révén képes voltam összpontosítani, így a kikötőben belevetettem magam a tengerbe, és a
jégtől kásás víz mélyén úszva sikerült elkerülnöm a lövéseket. Persze te is hasonlóképp cselekedtél
volna, csak esetleg ügyesebben forgattad volna a kardot, és nem sebesítettek volna meg. Nem sok
sebhelyet látok rajtad.
Ez azért van, gondoltam, mert én már az első szigorúbb tekintetű könyvtárosnak megadtam volna
magamat, de hát nem szükséges mindent bevallani. Inkább másra tereltem a szót.
– Az, hogy a keresztények a legjobb ötleteik egy részét a pogányoktól vették át, ugyanolyan
istenkáromló állítás, mint amelyet egy Astiza nevű lánytól hallottam az egyiptomiakkal kapcsolatban.
Körülbelül annyira könnyű megcáfolni ezt a sületlenséget, mint eltaposni a futótüzet. Nem hihetsz
őszintén abban, hogy a poklot a norvégok találták ki, Magnus! Főleg, hogy a hírek szerint elég forró
hely.
 – Vannak hideg poklok is, mint a mi Niflheimünk. Nem, ez egy univerzális gondolat – mint ahogyan
sok másik is a Bibliában −, amely több korban és kultúrában is szárba szökkent. Ezért érezzük olyan
igaznak a bibliai történeteket. A Bibliában szerepel a vízözön, az északiaknál a Ginnungagap, a
tenger koronkénti kiáradása, amely elnyeli a világot. A Bibliában apokalipszis szerepel, az
északiaknál a Ragnarök, a végső küzdelem az istenek és az óriások között. Az újabb keletű vallások
továbbszövik a régieket. Nincs abban semmi istenkáromlás, ha felismerjük a vallásos hit eredetének
ősi távlatait, Ethan. Ha megértjük a múltat, közelebb kerülünk az igazság megértéséhez.
– Honnan tudod mindezt? Csak nem valamiféle druida pap vagy?
– Hazafi vagyok és utópista, s emiatt a múlt krónikása. Mert ott, a régmúltban történt, hogy
elveszítettük a kulcsot a fényes jövőhöz.
– De most itt van a tudomány. A francia csillagász, Comte de Corli tizenöt évvel ezelőtt azzal állt
elő, hogy egy mellettünk elhaladó üstökös darabjai csapódtak a földbe, és ez okozta a Bibliában leírt
katasztrófák és csodás események némelyikét.
– És ezt valószínűbbnek tartod, mint az Yggdrasilt és az Ásgardot? A tudományod csak a mi korunk
mitológiája, amely egy új kor eljövetelét kíséri. Igen, legalább annyit elfelejtettünk, mint amennyit
megtudtunk, mintha ütést kaptunk volna a fejünkre, amely kitörölte volna a létfontosságú emlékeinket.
Aztán jöttek a templomos lovagok, akik elkezdték feltárni az igazságot. Én is ezen az úton járok, és te
is felbukkantál, hogy segíts nekem.
– Felbukkantam… nem inkább te és az őrült dánjaid kényszerítettek erre?
– Az, hogy most itt vagyunk, ezen az imbolygó hajón, előre elrendeltetett.
– És mégis ki rendelte el?
– Éppen ez a rejtély, nemde?

Mindez természetesen szófia beszéd volt, de nem bántam, hogy a tengeri utazás alkalmat adott neki
a locsogásra, mert közben volt időm pihenni. Ugyanis mire a parti úton elváltunk Pauline-tól, úgy
kifacsartak, mint egy mosogatórongyot, és görcs állt a lábamba is. Nem javított a kedélyemen az a
szakasznyi francia dragonyos sem, akiket a kocsimmal történtek után küldtek ránk, és akik pár
kilométerrel azután értek be minket, hogy letértünk Bretagne felé. Éppen kétségbeesve ráncigáltam fel
a csizmámat, remélve, hogy nem érnek utol – azt feltételeztem, hogy Leclerc tábornok bosszújának
eszközei −, amikor egy hadnagy tisztelgett nekem a kocsiablakban, mintha valami rangjelzést
viselnék. Átadott nekem egy levelet azzal, hogy: „Az első konzul tiszteletét küldi, uram. Ön túl hamar
távozott, azelőtt, hogy megkapta volna a parancsait”, és közben igyekezett nem észrevenni Pauline-t.
– Parancsokat? – Vajon vissza kell mennem a Temple börtönébe, mint a konzul húgának megrögzött
megbecstelenítője? Vagy egyszerűen csak kivégzőosztag elé állítanak az erdőben?
Nem, egy utasítás volt Napóleon gyors kézírásával, amely szerint várjam meg a végső
instrukciókat a parton, s csak azután keljek útra Amerikába.
– Szóval nem azért jött, hogy letartóztasson? – Lehet, hogy túlságosan gyanakvó vagyok, de nem
szoktam hozzá az efféle szerencséhez.
– Parancsot kaptunk, hogy önt egy bérkocsihoz kísérjük, Pauline Bonapartét pedig vissza, Párizsba
– mondta a férfi rezzenéstelen arccal. – Gondoskodnunk kell róla, hogy mindenki a helyes útra térjen.
– A gondoskodása roppant előzékeny, hadnagy úr – mondta Pauline, akibe legalább annyi
tisztesség szorult, hogy elpiruljon.
– A gondoskodás a fivérét dicséri.
Napóleon ismét bebizonyította, hogy ura a helyzetnek. Engem sietve elküld Amerikába, Pauline-t
pedig vissza az otthonába. Őszintén szólva tényleg ideje volt, hogy távol kerüljek a hölgytől. Amikor
a vágyam kielégült, már a lelkiismeretem sem volt teljesen tiszta az eset miatt. Az, hogy elcsábítottam
egy Bonapartét, korántsem volt olyan édes bosszú a korábbi megaláztatásaimért, mint feltételeztem.
Ismét azon morfondíroztam, okultam-e egyáltalán eddigi viharos kalandjaimból, vagy pedig el kell
fogadnom, hogy minden józanság lepereg rólam. „Aki uralkodik a vágyain, az uralkodó, aki szolgálja
őket, az szolga” – mondogatta az öreg Ben. Bonaparte túl sokat rágódott a jövőn, én a jelen
pillanaton, Bloodhammer pedig a múlton.
Így hát Magnusszal együtt lekászálódtunk a kocsiról. Fáradtak voltunk, de megúsztuk a dolgot.
Valami köszönésfélét morogtunk a dragonyosoknak. Útitársam kissé becsípett, mert egy üveg
aquavittel melegítette fel magát, amelyet Mortefontaine-ből csempészett ki – ilyen leleményt nem is
feltételeztem volna róla. Pauline-t útnak indítottuk Párizs felé, a hajnal első fényénél fogtunk egy
kocsit, amellyel végül megérkeztünk a partvidékre. Úgy néztünk ki, mint két csavargó. A puskámon és
a tomahawkomon, illetve Magnus térképtokján kívül más poggyászunk nem volt – körülbelül annyira
voltunk feltűnőek, mint egy cigánykaraván. A kikötők azonban vonzzák a fura alakokat, ezért senki
sem firtatta, kik vagyunk, ha elég pénzt adtunk. A hírek szerint a breton lázadó, Georges Cadoudal
nemrég visszatért Angliából, hogy Napóleon ellen szervezkedjen, mi pedig királypártiaktól kezdve
titkosrendőrökig bármik lehettünk, ezért békén hagytak minket.
Találtunk egy New Yorkba készülő briget, amely az idő jobbra fordulására és a brit ostromzár
gyengülésére várt. A rossz időjárás ideális volt arra, hogy kisurranjunk.
Le Havre-ban ismét megerősödtem abbéli meggyőződésemben, hogy ideje elhagyni
Franciaországot. Itt további utasítások és száz – Mexikóban vert – amerikai ezüstdollár várt rám,
méghozzá nem mástól, mint Talleyrand-tól, a francia külügyminisztertől. Tájékoztatott, hogy az
amerikai megbízottak levelet küldtek a kormányomnak, értesítve a jövetelemről. Hozzátette, hogy
Franciaországnak komoly érdeke fűződik a küldetésemhez. Ezt írta:

Különleges bizalmam jeleként, s titoktartását kérve közlöm Önnel, hogy megállapodás

született Spanyolországgal, mely szerint Franciaország visszakapja az őt jogosan megillető
Louisia-nát, ezt az országunknál négyszer nagyobb területet, amelyet, mint azt Ön is tudja, a
hétéves háború alatt veszítettünk el. A megállapodást valószínűleg jövő év elején hozzuk
nyilvánosságra. Franciaország kormánya élénken érdeklődik Louisiana viszonyai iránt, és
reméli, hogy Ön a norvég Magnus Bloodhammerrel teendő felderítőútja során oda is eljut
majd. Ezenfelül azt tanácsolom Önnek, hogy bizonyos szerelmi ügyekkel kapcsolatos pletykák
okán célszerűen maradjon távol Párizstól, valamint Pauline Bonaparte férjétől és fivéreitől,
legalábbis egy időre.

Egy légyottot körülbelül annyira lehet titokban tartani Franciaországban, mint egy jövedelmező
vállalkozás hírét Bostonban. Nem vitás, hogy eltűnésem Pauline-nal ugyanúgy része lett a színházi
pletykáknak, mint a tűzijátékos bemutatóm. Ideje vitorlát bontani.

Az első konzul megbízottjaként Ön remélhetőleg 1) meggyőződik arról, hogy a norvég

elméleteinek van-e valami valóságalapja, 2) tájékoztat minket és hazáját is Nagy-
Britanniának az észak-nyugati határvidékkel kapcsolatos terveiről, és 3) megvizsgálja,
lehetséges-e új szövetségeket kötni ama terület indián törzsei és Franciaország között, hogy
ily módon nemcsak a francia birtokok, hanem az Ön Egyesült Állama határainak
 sértetlenségét is biztosítani tudjuk. Bízom benne, hogy két nemzetünk mindig is harmóniában
él majd egymással a Mississippi folyó jelentette határok között. Fáradozásaiért cserébe előre
csatolom a költségeinek megtérítésére szánt összeget, valamint egy levelet és pecsétet,
amelynek révén minden francia hatóság, amellyel útja során találkozik, együtt fog működni
Önnel. Ne tévessze szem elől: Franciaország ellensége, Anglia, egyben az Ön fiatal
nemzetének is ellensége. Minden brit tisztviselőt a legfokozottabb óvatossággal és
gyanakvással kezeljen, és segítse elő a mi két köztársaságunk természetes szövetségének
újjáépítését.
Talleyrand

Franciaország visszakapja Louisianát? Régebbi amerikai újságok alapján homályosan emlékeztem

a spanyolok fenyegetésére, hogy New Orleansnál megakadályozzák az amerikai hajóforgalmat a
Mississippin, s így lezárják a nyugati területek egyetlen tengeri kijáratát. Ha Napóleonnak valamilyen
trükkel sikerült rávennie a spanyolokat, hogy adják vissza New Orleanst, az Egyesült Államok és
Franciaország között akár kereskedelmi együttműködés is létrejöhet, s én ott leszek a tűz közelében.
Ez bizonyára anyagilag sem egy utolsó lehetőség!
Mindössze annyit kell tennem, hogy mindenkivel jó viszonyban maradok.
 Tizedik fejezet
Tengerre szálltunk tehát. Ha a hajó egyszer abbahagyta volna zavaró imbolygását, képes lettem volna
összpontosítani arra, hogyan válthatom aprópénzre titkos információmat. Ehelyett azonban Magnus
tündérmeséit kellett hallgatnom, aki – mint a fanatikusok általában – legalább annyira a képzeletbeli
világában élt, mint a valódiban. Az a fajta rendíthetetlen meggyőződés sugárzott belőle, amely mindig
a csekély bizonyítékkal megtámogatott hit kísérője – ha ugyanis elismerné, hogy bármi hamis lehet
abból, amit mond, akkor a jól felépített elképzelése alapjaiban rendülne meg. Szórakoztató volt, de
egy idő után kénytelen voltam félbeszakítani a részeg istenekről és fortélyos törpékről szóló meséit.
– Elég volt, Magnus! – kiáltottam. – Nem is olyan régen megtámadtak egy borospincében, kis híján
szénné égtem a tűzijátékban, aztán el kellett menekülnöm Amerikába ebben az ítéletidőben, amely egy
kontinenst is képes volna elsüllyeszteni, és mindennek a tetejébe mellém szegődött egy holdkóros, aki
titokzatos térképekről locsog! Mi a fene folyik itt?
Magnus körülnézett.
– Milyen holdkóros?
– Te!
– Én? Aki megmentett téged Mortefontaine-ben?
– Magnus, magad mondtad, hogy azok a te ellenségeid voltak, nem az enyémek. Nekem semmi
bajom Dániával, Norvégiát pedig éppen hogy csak megtalálom a földgömbön. Nem érdekel, mennyi a
rulettkerék számainak összege, milyen egybeesések történtek 1776-ban, és tanácstalan vagyok abban
is, hogy mihez kezdjünk, amikor elérjük az Egyesült Államokat.
– Tanácstalan? Te, a híres szabadkőműves?
– Nem vagyok híres szabadkőműves. Néhai barátom, Talma elvitt egy-két páholybeli találkozóra,
de ennyi.
– Tagadod 1309. október 13-ának a jelentőségét?
– Minek a jelentőségét?
– Ugyan már, Ethan, ne szerénykedj! Abban talán mindketten egyetértünk, hogy ama fekete péntek
tizenharmadika komoly következményekkel járt a világ történelmére.
Most már eszembe jutott. Ez volt az az éjszaka, amikor Fülöp francia király több száz templomos
lovagot letartóztatott; kétszáz évvel azután, hogy Jeruzsálemben megalakult a rend. Egykori
börtönőröm, Boniface sokat mesélt erről. Jacques de Molay nagymester mindvégig tagadta a
bűnösségét, és 1314-ben máglyahalálra ítélték, ahol helyesen megjósolta, hogy Fülöp és a mögötte
álló pápa egy esztendőn belül követni fogják őt a sírba. Fülöp célja a hírek szerint a titokzatos
gazdagsággal és bosszantó önállósággal bíró szervezet kifosztása volt, ám vajmi kevés hasznot húzott
belőle.
– A templomosokat szétzúzták. Na és? Dohos történelem!
– De nem az igazi szabadkőműveseknek, Ethan! Noha a templomosok egy része meghalt vagy
kilépett a rendből, mások elmenekültek Skóciába. Írországba, Skandináviába… és talán Amerikába
is.
– Amerikát akkor még fel sem fedezték.
– Bizonyos viking legendák nagy felfedezésekről szólnak, más hagyományok pedig éppen ilyen
menekülésről tanúskodnak. A legendák összekeveredtek a Thorról és Odinról szóló történetekkel.
Azután nyolc hónappal ezelőtt Gotland szigetén, egy ciszterci kolostor padlójának titkos üregében a
kutató szerzetesek egy térképre leltek – és a legenda valósággá vált. Erről van itt szó.
 – És ez a térkép állítólag nálad van?
– A ciszterci rendet Clairvaux-i Szent Bernát alapította, aki, ha még emlékszel, André de
Montbard-nak, a templomos rend egyik alapítójának az unokaöccse volt.
Megborzongtam. Montbard sírját – vagy legalábbis egy keresztes lovagét – én valóban
megtaláltam a Szentföldön, egy elveszett város föld alatti sírkamrájában, Thot könyvével együtt.
Ellenségem, Silano azután minden igyekezetem ellenére felhasználta a könyvet, hogy hatalomra
segítse Napóleont. Napóleon immár a Tuilériákban lakott, engem pedig hajóra raktak Amerika felé.
Elveszített szerelmem, Astiza, aki hazatért a napos Egyiptomba, bizonyára egyetértett volna
Bloodhammerrel, hogy mindez a sors műve volt. Ahhoz képest, hogy a világban állítólag csakis előre
elrendeltetett dolgok történhetnek meg, az élet olykor roppant bonyolult tud lenni.
– Tudod, miről beszélek – folytatta Magnus, tekintetét rám szegezve. – Szent Bernát misztikus volt,
aki a geometriában kereste a szentséget, és a legnagyobb gótikus székesegyházak építőit ihlette meg.
Kolostorai Európa leggazdagabbjai és leghatalmasabbjai közé tartoztak, és felemelkedésük
egybeesett a templomosok világi hatalmának növekedésével. Véletlen volna, hogy az üldözött
lovagok némelyike Gotlandra menekült, ahol a ciszterci rend különösen erős volt? A szerzeteseknek
úgy sikerült megtéríteniük az északi pogányokat, hogy a régi hiedelmek egy részét átvették tőlük, vagy
pontosabban felismerték a vallási hiedelmek folyamatosságát az idők kezdete óta. Nem arról van szó,
hogy egyetlen isten létezne, hanem inkább minden istenség a maga módján az Egy megjelenési
formája. És nemcsak istené, hanem az istennőé is.
Ördög és pokol! Ugyanolyan képtelen vagyok megszabadulni a pogányoktól, mint a sihederek a
pörsenéseiktől. Ha egy-kettő egyszer ráakaszkodik az emberre, mint ahogy velem is tették, akkor
idővel a többiek is megtalálnak.
– Azt mondod, hogy Szent Bernát és a ciszterciták nem voltak keresztények?
– Azt mondom, hogy a kereszténység több teret enged a szabad gondolkodásnak, mint azt sok
felekezet hajlandó volna elismerni. Bernát felismerte, hogy az istenség szolgálata számtalan formát
ölthet. Hát persze hogy keresztények voltak! Azonban mind a lovagok, mind a szerzetesek rájöttek,
hogy a szentek sokféle úton járhatnak, és számtalan formában megmutatkozhat a hatalmuk. A
szóbeszéd szerint a lovagok magukkal hoztak egy titokzatos tárgyat Jeruzsálemből. Ezért akartam
találkozni veled Mortefontaine-ben: hogy megtudjam, igaz-e ez.
Az ereklyének már úgyis annyi, akkor miért ne mondhatnám el neki?
– Igaz. Egy könyv volt az.
A hullámok moraján át is hallottam, ahogy felszisszen.
– Egy könyv volt?
– Elégett, Magnus. Attól tartok, örökre elveszett. Alig tudtam beleolvasni.
– De hát ez szörnyű tragédia!
– Nem annyira. A tekercs csak bajt okozott.
– Akkor hát hiszel nekem? Ha a templomosok találtak és elrejtettek egy szent könyvet, miért ne
tehették volna ugyanezt egy fontos térképpel? Nem igaz?
– De, meglehet. A könyv is egy kriptában hevert.
– Aha!
Felsóhajtottam.
– A te térképed hogyan került elő?
– A hóolvadás révén. Kemény tél volt, majd a víz befolyt az épület alapjába, és a kápolna
kőpadlata felrepedt. Egy okos ifjú szerzetes rájött, hogy egy kamra rejtőzik az addig tömörnek hitt
fundamentumban, és a javítások során megtalálták a sírokat. Érdekes, hogy a bejáratot úgy zárták le,
hogy ne lehessen észrevenni. Az egyik jeles szerzetes szarkofágjában rábukkantak egy
pergamentérkép tokjára. A térképen az 1363-as dátum szerepelt.
– Nem egy aranyhengerben volt véletlenül?
– Arany? – lepődött meg. – Arra azért felfigyeltünk volna. Nem, egy egyszerű bőrtokban volt,
amelyet viasszal jól lepecsételtek. Miért kérdezed?
– Az én könyvem arany tokban volt. Pompás darab, rajta domborművekkel és szimbólumokkal.
– Odin lovára! Megvan még? Felbecsülhetetlen értéket jelentene a múlt megértésében!
Kissé elszégyelltem magam.
– Az az igazság, hogy odaadtam egy fémművesnek, aki valószínűleg beolvasztotta. Tudod,
énmiattam veszítette el az otthonát. Mert ugye ott volt az a lány, Miriam…
– A nadrágodban hordod az eszedet! – mordult fel Magnus.
– Nem, ne ilyesmire gondolj! El akartam venni, de előttem eljegyezték, és a bátyja kinevetett… –
Ez még számomra is érthetetlennek tűnt. – Mindegy, az a lényeg, hogy elveszett.
Magnus a fejét ingatta.
– Rossz belegondolni, hogy téged híres tudósként tartanak számon! Tanulmányoztál egyáltalán
bármit a nők alakján kívül?
– Ne fölényeskedj velem! Te talán nem szereted a nőket?
– De, csakhogy ők nem szeretnek engem. Nézz rám! Nem vagyok éppen egy szépfiú.
– Hát, van valamiféle, hm, bizarr, medveszerű vonzerőd. Csak még nem találtad meg az igazit.
Azonnal elkomorodott.
– Egyszer régen megtaláltam.
– Na, erről beszélek!
– És viszontszeret, azután pedig elveszíted őt… nos, nincs ennél nagyobb fájdalom, nem igaz?
Ez az a fajta vallomás volt, amely a valódi barátságok kezdetét szokta jelezni.
– Tényleg rohadt egy dolog. – Persze, én is voltam már szerelmes, méghozzá sokkal értékesebb
nőkbe, mint Pauline Bonaparte. – Összetörte a szívedet?
– Nem úgy, ahogyan gondolod. A feleségem betegségbe halt bele.
– Ó. Sajnálom, Magnus.
– Azt hiszem, hogy ha az ember sohasem ismeri meg a boldogságot, sohasem pillantja meg a
paradicsomot… az nem olyan rossz. De hogy egyszer már megvan, megpillantod, és azután
elveszíted… Signe halála óta annak szentelem az életemet, hogy megtaláljam az igazságot azokkal a
legendákkal kapcsolatban, amelyeket még fiatalkoromban hallottam. Átkutattam könyvtárakat és
archívumokat, elhajóztam bányákba, és felmásztam dolmenekhez, elveszítettem a fél szememet, és
felajánlottam a lelkemet. Signe eltávozott, én viszont itt maradtam, ebben a földi purgatóriumban, s
próbálok visszajutni.
– Hová?
– A paradicsomba.
– Úgy érted, másik nőt keresel?
– Nem! – mondta megbántva.
– Akkor meg mit?
– A helyet, ahol nincs fájdalom.
– Ezt hogy érted?
– Képzeld el, hogy van egy hely, egy út, ahol nem történnek rossz dolgok! Vagy ahol a rossz
dolgokat meg nem történtté lehet tenni, vissza lehet fordítani.
– A mennyország? Valhalla? Ezt nem találtam sehol ebben a világban, Magnus, márpedig nekem
elhiheted, hogy sokfelé kerestem.
– Tegyük fel, hogy volt egy jobb világ, amelyet elvesztettünk. Egy valós hely, valós időben, nem a
legendák világában.
– Azok a mítoszok, amelyekről beszélsz, nem valódiak, ember! Csak történetek.
– Történetek, valóban. Templomosokról, akik Kolumbusz előtt több mint egy évszázaddal
Amerikába menekültek. Történetek titkos könyvekről meg elveszett városok föld alatti sírkamráiról.
Ezzel nemigen szállhattam vitába. A földgolyó gazdagabb volt megmagyarázhatatlan
furcsaságokban, mint valaha hittem volna. Kincseket ástam ki a piramisok alól, rejtett kamrára
bukkantam a Templom-hegy alatt, titkos kúton úsztam át egy templomos sírjához, és egy kegyetlen
összecsapásban segítséget kaptam egy rég halott múmiától. Ki mondja meg akkor, mi a lehetetlen?
– Lássuk akkor a térképedet!
Magnus előhúzta a térképet a tokból. Észrevettem, hogy a tok hosszabb a tekercsnél, és kíváncsi
lettem arra, hogy mi van a rejtett végében.
– A hagyomány szerint más térképek is léteznek. Orkney earlje, Henry Sinclair herceg a
tizennegyedik század végén, száz évvel Kolumbusz előtt állítólag útnak indult nyugatra tizenhárom
hajóval, és egy térképpel tért vissza, amelyen Új-Skócia és talán Új-Anglia látható. Ez azonban
korábbi annál, és pontosabb is.
A térképet valami pergamenszerűségre rajzolták, nem papírra. Tisztán kivehető volt rajta Európa
partvonala, felül pedig Izland és Grönland látszott. Kezdetleges szélrózsa is volt rajta – eszerint nem
lehetett régebbi a középkornál −, valamint latin feliratok. Ám a tekintetet természetesen a térkép bal
szélén lévő ábra vonzotta, amely mintha egy elmosódó határú szárazulat északkeleti partjait ábrázolta
volna, benne egy nagy, szinte szabályos kör alakú öböllel. Onnan tekergőző vonalak indultak az üres
belső terület felé, mintha folyók volnának. A semmi közepén pedig egy furcsa jel látszott, amely egy
vastag T betűre emlékeztetett. A közelében kis csúcs emelkedett.
– Mi ez a hegy itt?
– Ez nem hegy. Ez a Valknut, a holtak csomója.
Közelebb hajoltam. A hegyet valójában egymáson fekvő háromszögek alkották, amelyek
összekapcsolódtak, s így valóban csomóra emlékeztettek, ahogyan Magnus mondta. Bizarr látvány
volt, mintha egy hegyvonulat absztrakt képe lett volna.
– Sohasem láttam még ilyet.
– Odin háromszögének is hívják – magyarázta Bloodhammer. – Ez köti össze a harcmezőn elesett
holtakat a Valhallával, mintha valami erő lenne, amely felemeli őket.
– És akkor mit keres itt a térképen?
– Ez jó kérdés – felelte csillogó szemmel.
A jelek közeléből folyók indultak a négy égtáj felé, mintha a szimbólum valamiféle középponti
forrás volna.
– A sírboltot 1363 óta nem nyitották fel – mondta Magnus. – Magát a kriptát is lezárták már 1400
előtt, azaz jóval azelőtt, hogy Kolumbusz és a többi felfedező útnak indult volna. S mégis: szerinted
mire hasonlít az a szárazföldből kivágott rész, hitetlen barátom?
Kár lett volna tagadnom az igazat.
– A Hudson-öbölre. De az 1300-as években…
– Legalább kétszáz évvel azután jártak ott, hogy a vikingek a legendák szerint elérték a titokzatos
Vinlandot nyugaton – jelentette ki Bloodhammer. – És persze két és fél évszázaddal azelőtt, hogy
Henry Hudson felfedezte az immár a nevét viselő öblöt, ahol saját fellázadt legénysége a partra tette,
meghalni. – A tekercsre bökött. – A norvégok százötven évvel Kolumbusz előtt már jártak Észak-
Amerika középső részén. Na, erre mondj valamit!
– De mi a fene köze van ennek a templomos lovagokhoz?
– Itt már kénytelenek vagyunk találgatásokra hagyatkozni. A templomosok ugyebár 1309-től
politikailag megszűntek létezni. Némelyikük Gotlandra menekült. Ez a térkép fél évszázaddal később
készült. Ismeretes, hogy Európán az 1320-as években éhínség söpört végig, ezt a fekete halál követte,
amely 1349 körül érte el Norvégiát. Az egyház folytatta az üldözést, mert a betegséget Isten
büntetésének tartotta. Tegyük fel, hogy a lovagok leszármazottjai, akiket addig a ciszterciták
rejtegettek – akik nem mindenben értettek egyet Rómával −, úgy döntöttek, továbbállnak az
Újvilágba, amelyet pogány viking hajósok fedeztek fel néhány évszázaddal azelőtt. Ott
megszabadultak volna az üldözéstől, az éhezéstől, a betegségektől. Egy feljegyzés szerint 1354-ben
egy Paul Knutson nevű ember elindult, hogy hírt hozzon a grönlandi kolóniákról, amelyekről akkor
már egy ideje semmit sem lehetett tudni. De mi van, ha a mi középkori norvégjaink még tovább
hajóztak, egészen e hatalmas öbölig? S onnan tovább, a kontinens belsejébe? Tudjuk, hogy Hudson
legénységét télen fogságba ejtette a jég, ez is oka volt a lázadásuknak a következő tavasszal. Ám a
norvégok, akik otthonosabban mozogtak a téli időben, egyszeriben dönthettek úgy is, hogy nem várják
tétlenül az olvadást, hanem a befagyott folyókon dél felé mennek. Vagy talán megvárták a tavaszt, és
akkor hajóztak fel azokon a folyókon, amikor már levonult a jég. A térképemen szereplő folyók
majdnem pontosan megfelelnek azoknak, amelyeket ma is használ a Hudson-öböl Társaság, hogy
prém után kutatva megközelítse a kanadai részeket. Mi van, ha a norvégok elérték a kontinens
közepét? Akkor az általuk látottak és az általuk támasztott igények több száz évvel megelőzik a többi
európai nemzetét!
– De miért? – kérdeztem a térképet tanulmányozva. – Még ha ezek a templomosok vagy
szerzetesek, vagy akárkik úgy döntöttek is, hogy elmennek az Újvilágba, miért észak felé vették volna
az irányt, a Hudson-öbölhöz? Miért nem az Egyesült Államok keleti partvidéke felé? Ez a vonal itt
pont oda vezet – mutattam meg. – Minek mentek volna ezek a vikingek Amerika közepébe?
– Nem vikingek. Középkori norvégok, a templomos lovagok leszármazottai, vagy éppen maguk a
lovagok.
– Jó, legyenek középkori norvégok. De ennek akkor sincs értelme. Mit kerestek volna ott?
– Nem kerestek semmit. El akartak rejteni valamit.
– Elrejteni? Ugyan mit?
– Amit el kellett menekíteniük az egyház és a hatóságok figyelő tekintete elől. Az egyik ereklyét,
amelyre még a templomosok bukkantak rá az ősi vallások fáradhatatlan tanulmányozása során. A
szent grálok egyikét.
– A Grál? – Nyeltem egyet. Eddigi kalandjaim alapján nem sok jó jutott eszembe erről a szóról.
Magam is kiejtettem egyszer, hogy megszabaduljak a kínzástól és a kígyómarásoktól, ám ez csupán
megalkuvás volt.
– Itt! – Magnus az Odin háromszöge mellett lévő rejtélyes T jelre mutatott. Egy kicsit hasonlított
egy hasas templomos-keresztre, amelynek hiányzik a felső része. Bloodhammer arcán heves érzelem
tükröződött. – Itt rejtőzik a Mjöllnir. Thor kalapácsa!

Ezen a ponton valószínűleg bármely, magát épeszűnek tartó tudós feltette volna a kezét, és elsétált
volna, legalábbis annyira, amennyire el lehet távolodni egy hánykolódó hajón. Thor kalapácsa? Nem
sokat tudtam a skandináv mitológiáról, ám Thorról hallottam, meg a fegyveréről is. Egy
pörölykalapács volt az, félelmetes, villámokat szóró tárgy, amely mindig visszaszállt az isten kezébe,
miután elhajította. Bizonyára ugyanott tartotta, ahol Neptunusz a szigonyát, Iaszón az aranygyapjút
vagy Herkules a buzogányát.
Ugyanakkor együtt is éreztem Magnusszal, hiszen egyszer én is voltam már hasonló helyzetben,
amikor egy legalább ennyire őrült történetet kellett elmagyaráznom régi szövetségeseimnek
Jeruzsálemben úgy, hogy ne tűnjek teljesen eszelősnek közben. Így hát csak leültem, és feltettem a
nyilvánvaló kérdést:
– Hogy mi?
– Az istenek kalapácsa! – ragyogott diadalmasan Magnus. – Amely valóban létezett!
– Thor tényleg létezett? Egy északi isten?
Magnus lelkesen bólogatott.
– Nem olyan istenként, ahogyan ma elképzeljük. Nem volt ő teremtő, sem pedig Első Építész,
ahogyan a szabadkőművesek nevezik. Felsőbbrendű lény volt, az első őse a hősök családjának, akiket
már képtelenek vagyunk felülmúlni. Megelőzték a mi fajtánkat, még a rég letűnt aranykorban. Thor
tanított minket olyan dolgokra, amelyeket mára elfelejtett az emberiség. A hatalmának, a lelkének egy
darabkáját tette bele ebbe a kalapácsba!
– Ugye tudod, hogy megérdemelnéd, hogy bezárjanak?
– Tudom, hogy fantazmagóriának hangzik! Szerinted mi, a Forn Siðrban mit éreztünk, amikor
rájöttünk, hogy hőskori relikviák lehetnek ott, a földben? A templomosok eléggé komolyan hitték,
hogy az első emberek ősi lényektől kapták a tudásukat.
– Várjunk csak, mi az a Forn Siðr?
– „Régi hagyomány”. Így nevezzük magunkat.
– Kicsodák vagytok?
– Olyanok, akik őrzik a múlt emlékeit, akik hisznek abban, hogy a régi történetek legalább annyira
érvényesek, mint az újak, és hogy az igazság az összes nézőpontból együttesen szemlélve áll össze.
Titkos társaság vagyunk, barátom; megkeressük a hozzád hasonlókat, akik esetleg segíthetnek nekünk.
Teljesen összeomlottam Signe halálakor, öngyilkosságot fontolgattam, amikor felbukkantak, hogy
beszervezzenek. Reményt adtak nekem. Az emberiség sok mindent megtudott, Ethan: új, különös
korszakban élünk ma, a tizenkilencedik században! És ki tudja, milyen csodák jönnek még? Ám
felejtettünk is, ugyanannyit, mint amennyit megtanultunk. Hatalom lapul az erdőben, szellemek
rejtőznek a kövekben, és olyan mágikus titkok vesznek körül, amelyeket háromezer éve elfeledtünk. A
templomosok azonban elkezdték feltárni őket. Jeruzsálemben kezdték, majd kutatásuk az egész világra
kiterjedt.
– Olyan titkok, mint az én könyvem?
– Igen, mint a te könyved is. Egyébként ki, azaz pontosabban mi volt a szerzője?
– Egy egyiptomi lény, a neve Thot. Némely ábrázolásokon madárra hasonlít, máshol inkább
majomra.
– Vagy fára, egyszarvúra, sárkányra vagy egy angyalra. Hát nem látod, Ethan? Ezek mind
ugyanazok: a rejtélyes elődök, fajunk ősei, akik nyomokat hagytak maguk után, hogy újra
felfedezhessük a történetüket.
– Egy Jomard nevű francia egyszer azt mondta nekem, hogy a Nagy Piramis alapvető igazságokat
testesít meg, és hogy az azóta eltelt idő tulajdonképpen a hosszú felejtés időszaka volt.
– Igen, pontosan! Mint a te Thot-könyved, vagy Mjöllnir, Thor kalapácsa. Nyolcszáz év telt el,
mióta áttértünk a kereszténységre, de ez a jelkép még ma is gyakran látható nyakláncokon, mert a
népem szerint szerencsét hoz!
– Na jó, akkor foglaljuk össze a dolgot. Szerinted valóban létezett egy Thor nevű isten. A
varázspörölyével együtt. Amelyet aztán a templomos lovagok megtaláltak. És amelyet aztán
Amerikába vittek, s mindezt századokkal Kolumbusz előtt?
Magnus bólogatott.
– Hát nem lebilincselő?
Feltételezem, a toleranciám és a fesztelen modorom lehet az oka, hogy folyton ilyen elméletekkel
traktálnak. Ott és akkor megfogadtam, hogy ezentúl komoly és barátságtalan leszek, ám ez sajnos
nagyon távol állt a személyiségemtől. Azonfelül félig-meddig hittem neki.
– Tehát nem csak egy Thot létezett?
– Valószínűleg nem. Vagy pedig nagyon sokat kellett utaznia: elrepült a föld legkülönbözőbb
vidékeire, hogy minden ősi népnél más-más legendát hagyjon hátra. Az ő ajándékai tették lehetővé
civilizációink megszületését, és homályosan bár, de még ma is emlékszünk rá.
– És hová került ez a kalapács, miután Thor eltűnt?
– Nos, ezt nemigen tudjuk. A legendák szerint fehér tunikát és vörös keresztet viselő férfiak jártak
a messzi észak bányáiban, ahol nyáron soha nem nyugszik le a nap, télen pedig soha nem kel fel.
Akárhogyan is tették, mi a Forn Siðrnál úgy gondoljuk, a templomosoknak sikerült megtalálniuk a
kalapácsot, amelyet a többi, általuk összegyűjtött csodálatos tárggyal együtt a hatalmuk növelésére
használtak fel. Erre kívánta a francia király és szövetségese, a pápa rátenni a kezét! Ám a
templomosok elrejtették a kincsüket: kicsempészték a Gotlandhoz hasonlóan távoli szigetekre, és
amikor végül az egyház oda is utánuk ment – esetleg bizonytalankodó ciszterci szerzetesek árulták el
a hollétüket −, még távolabbra menekültek. Amerikába!
– Tegyük fel egy pillanatra, hogy elfogadom, képesek voltak ilyen messzire hajózni. De miért
mentek volna ilyen mélyen a szárazföld belsejébe?
– Természetesen azért, hogy az általuk fellelhető legtávolabbi helyen rejtsék el a kalapácsot. Egy
elveszett, titokzatos helyen – egy központi helyen. Talán saját kolóniát is akartak alapítani körülötte,
egyfajta utópikus közösséget, amelyet a templomosok és a ciszterciták alapelvei szerint hoznak létre
ott, ahol senki sem bukkanhat rájuk, ahol nem üldözik őket.
– Kivéve az indiánokat.
– Na, igen. Valószínű, hogy az erőfeszítésük végül kudarcba fulladt, hiszen senki nem hallott ilyen
kolóniáról. És nagyon is meglehet, hogy a rézbőrű indiánok támadásai miatt.
– Te pedig oda akarsz menni? Úgy értem, ide? – mutattam a pöröly jelére a térképen.
– Igen, hogy megkeressem a kalapácsot. Hát nem érted, milyen jelképes ereje volna, függetlenül
attól, hogy valóban képes-e villámokat szórni? Ismét felébresztené a norvég kultúrát és öntudatot. A
lobogónk lenne, a szabadságunk fája. A dánok elleni forradalmunk jelképe lehetne, és a Forn Siðr
vezethetne minket egy új társadalom felé!
– Tehát ezért akartak a dánok megölni minket?
– Igen – mondta, és biztatóan bólogatott. – Ha sikerrel járunk, szétromboljuk a kis birodalmukat!
Igazán hízelgő, hogy üldöznek minket.
– Folyton többes számban beszélsz, Magnus. Én azonban nem önként jelentkeztem erre az egészre.
Arra biztosan nem, hogy egy misztikus kalapácsot keressek az indiánok földje közepén, több ezer
kilométerre egy rendes településtől, csak azért, hogy hátha felszabadíthatok egy fagyott középkori
országot Európában, ahol még soha nem is jártam! – Egyre hangosabban beszéltem, ahogyan a dolog
abszurditása kibontakozott előttem.
Magnus azonban rendíthetetlenül mosolygott.
– Természetesen segíteni fogsz. A kalapács a föld legnagyobb kincse, és ha valaki is képes
megérteni elektromos és villámszóró képességeit, az pontosan te vagy, Ethan Gage, Franklin örököse,
az új kor szakértője.
 – Nem. Nem, nem, nem, nem!
– Gazdaggá válhatsz. Híressé. Sőt a hazád hősévé.
– Hogyan tehetne ez a kalapács a hazám hősévé?
– Mert senkinek sincs nagyobb szüksége most a kalapácsra, mint a ti vezetőiteknek, Ethan Gage.
Senki nem függ jobban tőled, mint ők.
– Ugyan mit tudhatnak az Egyesült Államok vezetői erről a Thor-kalapácsról? Ez képtelenség.
– Nem képtelenség, hanem eleve elrendelés.
– Micsoda?
– Ethan, nem tudod, hogy a nemzetedet a templomos lovagok leszármazottai alapították?
 Tizenegyedik fejezet
Manhattan szigete, amelyet az amerikai függetlenségi háború idején az oda beszorított, tűzifát kereső
britek megtisztítottak a fáktól, télen sáros, bozóttal borított, kietlen helynek tűnt. Újratelepített
erdőfoltok, lelegelt füvű tehenészetek, parlagon heverő veteményesek és ólomszínű tavacskák
díszelegtek rajta. A déli csücskében azonban ott volt nemzetem második legnagyobb városa
Philadelphia után, egy kereskedelmi központ, amely még a bibliai Gomorán is túltett volna nyers
modorban és nyers föltörekvésben. Az itteni kereskedők száma csak az elmúlt tíz év alatt
megnégyszereződött, s a város hatvanezer lakosa szűk utcák, keskeny templomok és unalmas irodák
labirintusában élt, amelynek építői inkább a költségkímélést, mint a szépséget tartották szem előtt. A
macskaköves utcákon sár- és lócitromcsíkot húztak az elhaladó szekerek, az igénytelenebb földutak
mentén kétemeletes házak emelkedtek, bennük vargák, bognárok, üvegfúvók, hentesek, halárusok,
szatócsok, rézművesek, ácsok, szabók, nyergesek, pékek, zöldségesek, szűcsök, könyvkötők,
sörfőzők, fegyverkovácsok, ötvösök, takácsok, órások, teaházak és kocsmák serege. New York, mint
minden város, bűzlött: lócitrom, füst, emberi trágya, fűrészpor, sör, valamint – a Gyűjtő nevű
szennyes tavacska körül sorakozó – cserzőműhelyek és mészárszékek szaga keveredett a levegőben.
Jövevények és törtetők városa volt ez, ahol nemcsak hollandok és angolok éltek: jöttek új-angliai
bevándorlók meglovagolni a kereskedelmi lehetőségeket, francia emigránsok az otthoni forradalom
elől menekülve, vaskos és szorgalmas németek és svédek, leleményes zsidók, spanyol grandok,
négerek – szabadok és rabszolgák vegyesen −, sőt olykor egy-egy indián törzsfőnök, kínai utazó vagy
hawaii kanaka is elvetődött ide, hogy kölcsönösen megbámulják egymást a helyiekkel a nyüzsgő
piacokon. Nemrég valami ötezer menekült szállt partra itt, akik a Haitin kitört rabszolgalázadás elől
távoztak, köztük „mesztic hölgyek, kiknek bőre sápadt márványra hasonlít, hajuk szénfekete,
tekintetük, pedig mint a gazelláé”, hogy az egyik újság szavait idézzem. És tényleg: voltak itt
arisztokrata hölgyek, telt idomú feleségek, kecses cselédlányok, poros szolgálók, púderezett arcú
szajhák, későn kelő színésznők és hollandi lányok, akik az üzletek kirakatát suvikszolták –
szorgalmasan ringó hátsójuk elbűvölő látvány volt. Jó érzés volt itthon lenni!
Magnus persze a lobogó szakállával, rézszín sörényével, fekete szem takarójával és sonkaszerű
karjával maga is divatjamúlt különlegességnek számított. Nekem is volt némi hírnevem, hiszen sokan
tudták, hogy kapcsolatban állok a felemelkedő Bonapartéval. Küldetésem Washingtonba, az új
fővárosba szólított, ám annyi meghívást kaptam, hogy úgy döntöttem, megpihenünk itt egy időre.
Tél lévén New York kereskedelmi buzgalma jórészt zárt ajtók mögött folyt, ahol az üzletemberek a
kandalló tüze mellett tervezgettek, miközben a szél fütyült a Hudson felől, megdermesztve New York
szemetét, hogy aztán tavasszal tovább növeljék a szemétdombot. Jégtáblák úsztak el sebesen
Brooklyn falu mellett, a hajók csupasz árbocai hóval fedett kereszteket formáztak.
A közbeszéd most a politikáról szólt. Az ádáz választási kampány után, amely Adams föderalistái
és a feltörekvő republikánusok között zajlott, a republikánusok két jelöltje, Thomas Jefferson és
Aaron Burr állítólag ugyanannyi elektori szavazatot szerzett. A december 3-án leadott szavazatokat
hivatalosan csak a következő év február 11-én számlálják össze, ám az eredményeket körülbelül
annyira lehetett titokban tartani, mint Nelson admirális flörtjét Lady Hamiltonnal a világ túlsó
szegletében. Az elnökség sorsa tehát a képviselőház kezében volt – erre az eshetőségre az alkotmány
kidolgozói is felkészültek −, és mindenkinek megvolt a maga elképzelése arról, mi lesz a szavazás
végeredménye. Azt mindnyájan elismerték, hogy Jefferson a párt szellemi vezére, de a találgatások
szerint a kongresszusban ülő legyőzött föderalisták nem fogják hatalomra segíteni „Monticello
bölcsét”, hanem a gátlástalanul törtető és pénzt szóró Burr mellett teszik le a voksukat. A New York-i
Burr, korábbi ígéretét megszegve, mégsem elégedett meg a második hellyel. Az efféle ügyeskedés,
ebben mindenki egyetértett, illetlen és durva dolog, ám ezzel együtt ellenállhatatlan.
– Washington, az óriás halott, és most jelentéktelenebb emberek gyülekeznek a húsosfazék körül! –
jelentette ki a Fraunces Tavern kocsmárosa. – A hősök ideje lejárt, a jelen korrupt, a jövő pedig
igencsak vészterhes!
– Tehát minden maradt a régiben – emeltem meg a poharam. – A demokráciára!
Minden jelöltnek volt vaj a fején. Jeffersont azzal vádolták, hogy a függetlenségi háború alatt
kibújt a katonai szolgálat alól, valamint hogy jakobinus és ateista. A hivatalban lévő John Adamset
tehetségtelen, hatalomvágyó alaknak tartották, aki titokban összeszövetkezett a csalárd britekkel. Burr
egy gyönge Napóleon-utánzat volt. Más szóval ugyanaz a sárdobálás és ármánykodás folyt, mint
amelyet a párizsi szalonokban hallhat az ember – én nem adtam hitelt a szóbeszédnek, hiszen tudtam,
miféle hazugságokat terjesztenek még a hozzám hasonló lelkiismeretes és rokonszenves fickókról is.
A pletykák szerint a föderalisták merényletre készültek Jefferson ellen, fel akarták fegyverezni a
rabszolgákat, vagy éppen hatalmukba keríteni a fegyverraktárakat. Némelyek egyenesen
polgárháborútól tartottak. Ám az amerikaiak egyike sem gondolta azt, hogy a méltatlan helyzetet egy
király beiktatása oldhatná meg. Ivócimboráim olyan büszkék voltak a demokrácia zűrzavarára, mint
ahogyan a sirályok lovagolják meg a vihar szelét.
– Istenemre mondom, majd a képviselőink megmondják, mi legyen! – nyilatkoztak a törzsvendégek.
– Bizony szélhámosok egytől egyig, de legalább a mi szélhámosaink!
– Én, mint a szélhámosság szakértője pedig azt mondom, hogy Amerikának a kelleténél több jutott
belőlük – csatlakoztam a beszélgetéshez.
Hamarosan kisebb híresség vált belőlem a republikánus táborban. Jefferson szerette a franciákat,
és a békekötésért tett erőfeszítéseim okán a „Mortefontaine hőse” néven emlegettek. A
Franciaországgal vívott tengeri háború miatt a hajók biztosítási díjai akár a hajó és a rakomány
értékének a negyven százalékára is fölszöktek, így hát a végleges békekötés hírét mindenütt örömmel
fogadták. Valahogyan a tűzijátékos mutatványom híre is megelőzött engem az Atlanti-óceánon át, és a
köszöntőkben gyakran méltatták, hogy a magasba emeltem „a szabadság fáklyáját”. Valaki még azt is
felvetette, hogy ezt szoborba kellene önteni, bár ebből az ötletből természetesen semmi sem lett.
Elhatároztam, hogy kiélvezem a múlandó hírnevet, lévén az ilyesmi ritkán tart hosszú ideig. Ám
pusztán a hírnévből nemigen lehet megélni azontúl, hogy időnként vacsorát kap az ember, amelyet
unalmas társaságban kell elköltenie, hiszen éppen tőle várják, hogy szórakoztassa az egybegyűlteket.
Ezüstdollárjaim fogyatkoztak, így hát olykor megfordultam a játékasztaloknál, hogy megállítsam
erszényem apadását.
Szerény ismertségem viszont arra mindenképpen jó volt, hogy közelebbről megismerkedhessek
néhány amerikai kereskedő lányával, akiket roppantul érdekelt, hogyan művelik a diplomáciát a
mesés Franciaországban. A szemléltetést általában már az ágyukban végeztem; sőt arra is
megtanítottam őket, hogy a legnagyobb heveskedés közben azt kiáltsák: Mon dieu! Keblük hipnotikus
hullámzása híven tanúskodott az Újvilág egészségesebb, több húst és tejfélét tartalmazó étrendjéről.
A francia lányok ugyanis, noha csinosabbak, általában véznábbak.
Magnus nem akart velem tartani.
– Mondtam már neked, hogy egyszer megismertem a szerelmet, amelyet aztán elveszítettem. Nem
akarom meggyalázni az emlékét, sem még egyszer átélni az elveszett szerelem fájdalmát.
Ez a fickó egy szerzetes volt, és legalább annyira fárasztó is.
– Ez nem szerelem, hanem csupán gyakorlás.
 – Beérem Signe emlékével.
– Teljesen ki fogsz száradni!
– Majd te gyakorolsz helyettem, vállalva az ezzel járó kockázatot, amíg én körülnézek a
térképüzletekben. – Magnusnak a zord idő ellenére már mehetnékje volt. Egyelőre azonban New
York utcáit járta a kabátjában és széles kalapjában, s szabadkőműves jelképek, viking ereklyék és
indián legendák után szimatolt. A megtudott ostobaságok száma általában egyenesen aránylott a
beszélgetőtársainak fizetett sörökéhez.
Én nem sokat törődtem vele, ehelyett azt a szent helyet kutattam fel a Szent Pál-kápolna mellett,
ahol a szajhák álldogáltak. De amikor éjfél után három órával hazatértem, ott találtam Magnust a
Maiden Lane és a Pearl Street tizennégy könyvesboltjából beszerzett kötetek fölött görnyedve, s
közben az ajka némán mozgott, az angol szavakat követve – úgy nézett ki, mint egy bika, amely
Thuküdidészt olvas. Halmokban álltak nála a különböző elméleteket taglaló könyvek, az indiánok
bibliai eredetétől kezdve a szabadkőművesek összeesküvéséig, vagy az olyan fura pamfletek, mint
William Cobbeté, aki azt állította, hogy az új évszázad nem 1801-ben, hanem 1800-ban kezdődött
(elmélete figyelemre méltó vitákat váltott ki a Manhattan-sziget sétányain).
– Csodálom a kitartásodat, tényleg – mondtam neki. – Egyszer majd követni is foglak ebben. De az
élet nem csak a küldetésről szól, Magnus.
– De nem is csak a pillanatról. – Letette a könyvét, amely Izrael eltűnt törzseiről szólt. – Ethan,
tudom, hogy téged Franklin embereként és tudósként emlegetnek, de meg kell mondanom, eddig nem
bizonyítottad, miért. Szkeptikus, lusta, halogató és léha vagy, amióta csak megismertelek, és nem
igazán értem, minek szól a hírneved egyáltalán. Nem veszed teljesen komolyan a küldetésünket.
– Télidőben nem sok mennydörgés és villám terem számunkra, elektromosság-szakértők számára –
mutattam felfelé. – A nemzetközi diplomáciai küldetésemmel pedig meg kell várnom, amíg végre
meglesz az új elnök. Miért ne élvezzem addig a pihenést?
– Mert közben felkészülhetnénk a következő kihívásra. Az élet célja, hogy elérjünk valamit. Ha a
néped még mindig egy másik nemzet rabigáját nyögné, te is megértenéd.
– Ebben nem vagyok olyan biztos. Azok a teljesítményközpontú emberek, akikkel eddig
összefutottam, általában holtak tömegét, használhatatlan elméleteket és pénzügyi csődöt hagytak
maguk után. Itt van például a francia forradalom. Mindig, amikor elérnek valamit, azonnal
elégedetlenkedni kezdenek, és egy homlokegyenest ellenkező dolgot tűznek ki célként. Az én
filozófiám az: meg kell várni, amíg a világ eldönti, hogy mit akar.
– Akkor várakozzunk Washingtonban, ne ebben a kalmárvárosban, ebben a pletykától és
mohóságtól fűtött Babilonban. Minél tovább késlekedünk New Yorkban, annál több időt adunk az
ellenségeinknek, hogy utolérhessenek minket.
– Én már elintéztem az ellenségeinket Mortefontaine-ben, Dániától pedig egy óceán választ el.
Nyugalom, Magnus, most Amerikában vagyunk! És minél messzebbre utazunk nyugatra, annál
nagyobb biztonságban leszünk.
Ám a kritikája mégsem hagyott nyugodni, és ismét megfogadtam magamnak, hogy jó útra térek. „Ne
pazarold el az életed – tanácsolta egykor Franklin. – Majd a sírban alhatsz eleget.” Így hát
elcsábítottam egy özvegyet (a csípője és a hajzuhataga egy tüzes kancára emlékeztetett), széttörtem
néhány rumospalackot lőgyakorlat gyanánt, néhány kör italért cserébe francia nyelvre oktattam bárgyú
kalmárfiakat a Redhook fogadóban, és egy jenki mérnökkel megterveztem a rulett újvilági
változatához szükséges forgótalpat. „Jobb, ha a tiéd a kerék, mint ha játszanál rajta” – tanácsoltam
neki.
Kipróbáltam a New York-i lottót is, és nyakláncot fűztem a vesztes szelvényeimből.
 Kellemes kikapcsolódásomat megszakítva egy napon látogató érkezett hozzám: régi munkaadóm, a
rögeszmésen ambiciózus Johann Jakob Astor. Ez a német bevándorló hangszerárusként indult, aztán
prémkereskedelemmel kezdett foglalkozni, és több pénzt keresett vele, mint amennyit én valaha
szétszórtam kincskeresés közben. (Tanulságos lecke, ha majd egyszer a munka rögös útjára lépek.)
Astorba tucatnyi férfi buzgalma szorult. A feleségének – amellett hogy az ő révén rokonságba került
ősi holland családokkal – szintén jó szeme volt a prémekhez. Szép új téglaházuk a Dock Streeten
emelkedett, ám Astor mindennek ellenére csupán a főkönyvei végösszegében talált örömet: a
pénzszeretet egy prédikátor fösvénységével keveredett benne. Amikor egy alkalommal egy
kocsmában összefutottunk, nekem kellett kifizetnem a bort.
– Nem hittem volna, hogy egy magadfajta szerencsejátékos megéri a harmincat, Gage, de te most
mégis itt vagy, sőt diplomata és követ lett belőled – üdvözölt. – Az ember ilyenkor elgondolkodik,
hogy netán a bibliai csodák is igazak lehetnek.
– Hallom, neked is jól megy sorod, John – feleltem. Szokás szerint kissé kényelmetlenül éreztem
magam amiatt, hogy nincs túl sok felmutatnivalóm. Astor kabátja a legfinomabb gyapjúból készült,
mellénye zöld selyembrokát, sétapálcájának gombja pedig aranynak tűnt.
– Úgy hírlik, ismét nyugatra készülsz – mondta Astor. Sosem pazarolta az időt udvariaskodásra
vagy nosztalgiázásra.
– Csak miután tárgyaltam az új elnökkel, ha megválasztják. Baráti üzenetet hozok Bonapartétól, és
remélem, részt vehetek az Egyesült Államok és Franciaország közötti jó kapcsolat kialakításában.
– Ugyan már, elő a farbával, Gage! A nagydarab norvég barátod a prémüzlet miatt jött ide, ugye?
Igen, hallottam róla, hogy térképeket rakosgat össze, és távolságokról meg irányokról kérdezősködik.
Mogorva egy alak, és sokan találgatják, mit is akarhat ez a félszemű.
– Ő egy hazafi, aki fel akarja szabadítani Norvégiát a dánok uralma alól. Megesett rajta a szívem
Párizsban, és felajánlottam neki, hogy bemutatom Washingtonban. Nehéz a feje, az igaz, de a válla
sokat bír. Ami meg engem illet, régebben végeztem némi felderítést Bonaparténak, ezért az első
konzul megkért, hogy pillantsak rá Louisianára is. Nagy dolgok készülődnek, amelyekről nem
beszélhetek.
– Valóban? – A szeme csillogott, mint egy óra lapja. – Bonaparte és Louisiana? No, az nagy
fordulat volna, ha a franciák visszaszállnának az Észak-Amerikáért folyó partiba.
– Napóleon pusztán kíváncsi, semmi több.
– Hát persze, hogyne. – Astor a pohara fölött engem figyelt. – Nekem mindig tetszett a kurázsid,
Ethan, ellentétben a szorgalmaddal. Nos, ha az utazásod befejeztével állást szeretnél, akkor számold
össze, hány prémes állatot látsz arra, és térj vissza a hírrel, hogy kibővíthessük a vállalatunkat. A
jövő kulcsa nyugaton van, Ethan – a Columbiáig és még tovább, egészen Kínáig. Ez már a
tizenkilencedik század! A kereskedelem most már világméretű!
– De hát a világ messze van, nem? Úgy értem, a másik fele.
– Egy prémekkel megrakott hajó egy éven belül megjárja Kínát, és vissza is tér teával és fűszerrel,
megduplázva a vagyonodat. De a prém, Ethan, a prém! Ez a lényeg!
Hát, ez volt az egyetlen dolog, amelyet szinte biztosan megtalálunk ott, ahová indulunk. Nem
legendás kalapácsokat, hanem kicsiny, bundás és meglehetősen értékes állatokat. Megszámlálom
őket, ha kell, bár emlékeim szerint ezek a rágcsálók eléggé óvatosak, méghozzá okkal.
Kérdezgettem Astort a prémüzlet jelenlegi állásáról. A kereskedelmet a montreali székhelyű
Északnyugati Társaság tartotta kézben.
– Négy nemzet is a saját birodalmát építgeti itt: Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország és
az Egyesült Államok. Az angoloknak vannak a legjobb prémjeik Kanadában, hogy nyuvadnának meg,
és az Illinois vidékén lassan már nincs mit csapdába csalni. Valamirevaló vagyont a Mississippitől
nyugatra lehet szerezni. Az Egyesült Államoknak mindenáron Kanadában kell tartania a briteket,
különben mindenre ráteszik a kezüket! Az Északnyugati Társaságban és a Hudson-öböl Társaságban
mindent ők uralnak. Na és ott van Louisiana! Fogós kérdés! Ki uralja majd Amerikát a Csendes-
óceánig? Éppen ezért kerestelek fel téged, Ethan, bár elfoglalt ember vagyok, nagyon is elfoglalt.
Veszélyben forog az életed, tudod-e.
– Ha Bloodhammer ellenségeire célzol…
– Nem tudom, kicsodák és mit akarnak, de sokan beszélik, hogy rosszféle emberek figyelnek téged.
Több millió négyzetkilométeres terület a tét, és valaki, aki a briteknek, a franciáknak és az
amerikaiaknak is dolgozott, pontosan abban a helyzetben van, hogy befolyásolhatja a dolgokat – ezért
ellenségei is akadnak. Jelenleg igencsak híres vagy, Ethan Gage, de azt javaslom, viselkedj
visszafogottan! New York veszélyes és kegyetlen is tud lenni.
– Bárki, aki találkozott már velem, tudja, hogy senkinek sem ártok.
– Bárki, akivel találkozol, árthat neked. Ez tény. Úgy tudom, van egy puskád, igaz?
– Egy jeruzsálemi kovács készítette.
– Tartsd magadnál, mint egy határvidéki vadász, Ethan. Legyél mindig készenlétben, mint egy
őrszem.
 Tizenkettedik fejezet
Mivel fogalmam sem volt, hogyan mutassam be a norvégot és különös elméleteit, magammal vittem
őt vacsorákra és bálokra, és úgy emlegettem, mint egy skandináv idealistát, aki azért jött, hogy
közelről lásson egy működő demokráciát.
– Tehát ön is a szabadság híve, Mr. ööö… Bloodhammer?
– A dánok a mi britjeink – dünnyögte ilyenkor ő.
– És le szeretné másolni a mi köztársaságunkat?
– Norvégia Washingtonjává szeretnék válni.
Miután bizalmasan közöltem vele Astor figyelmeztetését, rászokott, hogy a térképtokját tegez
módjára viselje, bárhová is ment. Szemfedőjével, köpenyével és újdonsült sétapálcájával –
amelynek elefántcsont gombja unikornis fejet formázott, acélszarvval – körülbelül annyira volt
feltűnő a tömegben, mint egy kakas a tyúkólban.
– Most azonnal el kell indulnunk nyugatra! – erősködött.
– Nem lehet, a tél kellős közepén vagyunk.
Februárban végre megjött a hír: megválasztották az új elnököt.
– Ethan, nem kellene útra kelnünk Washington felé? – kérdezte Magnus.
– A felfedezőúthoz pénz is kell – feleltem, miközben újabb kört osztottam. Fáraót játszottunk
éppen, de egyébként a pikét, a bassetet és whistet sem vetettem meg. – Talleyrand ezüstdollárjainak
már a fele elfogyott. – Oly sok más emberhez hasonlóan én sem fogadtam meg azokat a tanácsokat,
amelyeket másoknak bőszen osztogattam, különösen a szerencsejátékkal kapcsolatban. Ám
késlekedésem valódi oka az volt, hogy – ismét csak a hírnevemnek köszönhetően – nem sokkal azelőtt
vendégül látott minket az otthonában egy Angus Philbrick nevű ember. Volt egy fiatal német
szolgálólánya, akinek copfjai úgy verdesték a mellét, mint a dobok, és úgy éreztem, nagyszerű
ágymelegítő válhatna belőle, ha még egy-két napig gyakorolhatnám vele a diplomáciát. Az, hogy
egyáltalán nem tudtam németül, sem ő angolul, csak az előnyére vált a kapcsolatunknak.
Igaz, ami igaz, Magnusszal különös pechsorozatnak lettünk részesei az utóbbi időben; én
legalábbis pusztán a balszerencsének tudtam be a történteket. Ott volt például az a fogat, amely
valahogyan leoldódott a szamarától, és kis híján elütött minket. Aztán tűz ütött ki a szállodánkban –
ez vezetett oda, hogy Philbrick felajánlotta saját lakását átmeneti szállásnak. Aztán egyik éjszaka
megcsúsztunk a jégen, amely egy vödörből óvatlanul kiöntött víz nyomán alakult ki, és lefelé
szánkáztunk a domboldalon; végül Bloodhammer fékezett le minket a botja unikornis szarvával,
amely szikrákat hányt mindeközben. Csuklyás alakok jöttek oda hozzánk, mintha segíteni akarnának,
de amint egy pillantást vetettek jól megtermett, félszemű útitársamra és a kezében tartott „fegyverre”,
elillantak.
– Szerintem követtek minket – vonta le a tanulságot Magnus.
– Át az óceánon? Bolond vagy, barátom!
Manhattani tartózkodásunk azonban azon az éjszakán hirtelen véget ért. Megállapodtam
Gwendolynnal, hogy átjön a szobámba rendet rakni, amikor a többiek már alszanak. A lány pontosan
érkezett, a várakozásomnak megfelelően teljesített, és már éppen elszunnyadtam volna, amikor
valamilyen zaj – talán egy ajtózár kattanása, vagy egy nehéz bútor reccsenése – felébresztett.
Gwendolynnak hűlt helye volt az ágyban, és furcsa szag érződött. Belebújtam a hálóingembe, és az
ajtóhoz léptem, de nem tudtam befelé húzni: úgy tűnt, mintha a túloldali kilincset egy szekrényhez
vagy ládához kötözték volna, amelyet a túlsó falhoz döntöttek. A levegőbe szimatoltam. Kén lenne?
Alaposabban körülnéztem. Füst kígyózott az ágyam alól.
Az ablakot szintén bezárták, és mind a puskámnak, mind a tomahawkomnak lába kélt.
Gwendolyn nyilvánvalóan nem merült ki annyira, mint én, sőt elég aktívan tölthette az éjszakát, a
ravasz kis cafka. Nem volt időm keseregni: felemeltem egy nehéz fajansz mosdótálat, kitörtem vele a
bezárt ablakot keretestül, és fejjel előrevetődtem a hátsó udvarba. Gurulva értem földet, bukfencet
vetettem a hideg hóban, és végül magam elé kaptam egy kemény lavórt, pajzsképpen.
– Ethan!
A konyhaajtó felé néztem. Magnus állt ott; a feje fölött pörgette a botját, és úgy meredt rám, mintha
meg akarna rohanni. Ő lenne az ellenségem? Összegörnyedtem, némi védekezésként előretartottam a
lavórt, amely egy pillanat múlva felrobbant a kezemben – de nem a norvég botja ütközött neki, mert
az elsüvített a fejem fölött. Kábán ráeszméltem, hogy lövést adtak le valamerről, azután meglepett
hörgést hallottam; és megfordulva láttam, amint egy feketébe öltözött támadó hátrabucskázik az
árnyékszékbe. Kiesett a pisztoly a kezéből, amikor Bloodhammer sétapálcájának a hegye a nyakába
fúródott. Amint földet ért odabent, máris egy kanóc lobbanását láttam.
– Mi a pokol?
Aztán két fülsiketítő mennydörgés hallatszott. A hálószobám lángolva üveg- és tégladarabokra
robbant szét mögöttem – ettől még jobban összegörnyedtem −, azután pedig erre válaszként szegény
Philbrick árnyékszéke repült a levegőbe nagy dörrenéssel. Forgácsok, néhai támadóm darabkái és
szenny lövellt a levegőbe. Egészen kicsire próbáltam összehúzni magam a két robbanás között. Bűzlő
szemét záporozott az égből, pöttyözve a fehér havat és undoksággal borítva be engem. Végül a
megsemmisült ágyamból származó tollak kezdtek szállingózni, mint a hópelyhek, és mindenhol, ahol
előtte szenny ért, a hajamra és a hálóingemre ragadtak. Rádöbbentem, hogy ellenségeim ezúttal nem
bízták a véletlenre a dolgot. Ha a hálószobai bomba nem robbant volna fel, akkor abban a pillanatban
találkoztam volna a teremtővel, amikor kimegyek az árnyékszékre.
Bár félig megsüketültem, a kutyaugatást és a harangzúgást még így is meghallottam.
Mielőtt még bármi okosat tehettem volna helyzetem javítására – például elszaladhattam volna −,
Magnus bukkant fel, kezében a hosszú puskámat lengetve. Lekushadtam, de nem lőtt rám.
– Rárontottam a nődre egy piszkavassal, mire ő elejtette ezt, miután elvétette a lövést, és a
lavórodat találta el – magyarázta. – Három életedet használtad el harminc másodperc alatt! Plusz egy
kiváló állapotban lévő sétapálcát!
– Azt hittem, ennél azért jobb partnere voltam – mondtam kábult csodálkozás közepette. Reszketve
jöttem rá, hogy megmenekültem. Magnus felé támolyogtam mezítláb, tollakkal beborítva, mire a
norvég hangos kacagásban tört ki. Lehet, hogy az életemtől nem sikerült megfosztaniuk a
támadóimnak, de a méltóságomtól mindenképpen.
– Úgy festesz, mint egy ázott csirke! – közölte a barátom. – Jobban kell rád vigyázni, mint egy
hímes tojásra!
– Nem tudom, a csinos Gwendolyn vajon tényleg németül beszélt-e. Lehet, hogy dánul – jegyeztem
meg, a tollakat söprögetve magamról.
– Már késő, hogy megkérdezzük tőle. Valami lovashoz futott oda, és elvágtattak.
A hüledező Philbrick úr nézett ki ránk a háza oldalában keletkezett lyukon keresztül.
– Talán tényleg itt az ideje elindulni Washingtonba – mondtam.
 Tizenharmadik fejezet
Sietős távozásunk február végére esett. Jeffersont röviddel azelőtt választották meg elnöknek a
képviselőház harminchatodik szavazásán. A hosszúra nyúlt és nem éppen épületes versengés miatt
sokan azt javasolták, meg kellene változtatni az alkotmányt. Burrből alelnök lett, mindkettejüket
március 4-én iktatják majd be. Feljegyeztem mindezt, mert Napóleont bizonyára érdekelni fogják a
részletek: legalább annyira kíváncsi is volt a mi demokráciánkra, mint amennyire szkeptikusan
viszonyult hozzá.
– Te tényleg azt hiszed, Magnus, hogy a dán merénylők idáig követtek minket? – kérdeztem,
miközben aggodalmasan hátratekintettem. Bérkocsink éppen elhagyta New Yorkot; sietségünket
részben az magyarázta, hogy nem akartuk megvárni, amíg Philbrickben fölmerül, akár kártérítési
keresetet is benyújthatna. – Semmi sem bizonyítja az állításaidat. Miért szánnának ránk ennyi
energiát? És miért én voltam a célpont, miért nem te?
– Lehettek az egyház ügynökei is – válaszolta a norvég, számolni kezdve ujján a lehetőségeket −,
akik miattam rólad is azt hitték, hogy pogány istenkáromló vagy. Ha csakugyan a dánok voltak, akkor
feltételezhették, hogy te vagy a vezetőm, akit könnyebb elintézni, mint egy hozzám hasonló valódi
harcost. A britek persze a franciák ügynökeként tekintenek rád. Az amerikai föderalisták
republikánusnak hihetnek téged, a republikánusok pedig azt rebesgetik, hogy túl sok térképet
vásároltam Gaine-től, a volt királypárti könyvárustól. A francia royalisták szemében kétségkívül
Bonaparte híve vagy, a forradalom régi harcosai pedig amiatt érezhetnek bosszúvágyat, amit Akko
védelmében tettél a bajtársaik ellenében. A spanyolok bizonyára abban érdekeltek, hogy minél
később jelentsd be Louisiana átvételét, és minden nagyhatalom fél attól, hogy bebizonyítom: a
Norvég Királyságot illeti az elsőség joga ezen a kontinensen. Szóval kit érdekel, hogy ki üldöz
minket? Minél hamarabb kapunk védelmet az új kormányodtól, annál jobb.
Délre vezető utunk a hepehupás, keréknyom vájta amerikai utakon rendkívül nyomorúságos volt. A
bérkocsiban hat másik utassal szorongtunk úgy, hogy a vállunk összeért – hat dohánytól, hagymától és
ázott gyapjútól bűzlő férfival. Lassan véget ért a tél, az utak csatakossá váltak, a pocsolyák
tavacskákká híztak, a csermelyek folyóvá duzzadtak. A Delaware folyón komppal keltünk át.
A táj komor és egyhangú látványt nyújtott: hóval borított farmok és kisebb erdőfoltok váltogatták
egymást. Naponta legalább kétszer leparancsoltak minket, utasokat a kocsiról, hogy a kerék
megemelésével segítsük ki a járművet a kátyúból. A dolgunkat az éppen útba eső bokroknál
végezhettük el akkor, amikor a kocsisunkra rájött a szükség. Ilyenkor a hidegtől elgémberedett
tagokkal kikászálódtunk, és felsorakoztunk egymás mellé, mint a kórustagok. Szurtos fogadókban
éjszakáztunk, ahol a férfiak közös ágyban aludtak; egy-egy szobában több ágy is helyet kapott.
Magnusszal egy durva matracon osztoztunk, amely nem volt szélesebb egy asztalnál, és a
hálóhelyiségünkben még négy másik ágy is állt. Meleget egyedül az összezsúfolódott emberi testek
adtak. Alvótársam horkolt – a társaság felével együtt −, de legalább nem forgolódott, és mindig
aggályosán érdeklődött, hogy van-e elég helyem. (Semmi értelme nem lett volna megmondani neki az
igazat, azaz hogy nincs.) A kimerültségtől éjfél körül mindig jótékony ájulásba zuhantam, és még sötét
volt, amikor hat órakor a fogadós felkeltett minket reggelizni. Philadelphia elvileg két napra van New
Yorktól, ám nekünk három napunkba került az út.
– Te tényleg Norvégia Washingtonja szeretnél lenni? – kérdeztem egyszer a társamtól, csak hogy
megtörjem az unalmat. – Ez éppolyan nagyravágyó elképzelés, mint amilyeneket Napóleon dédelget.
– Csak hízelegni akartam nektek, amerikaiaknak.
 – Akkor hát mi a szerényebb célod, Magnus?
– Szerénytelenebb – mosolygott. – Sokkal több akarok lenni Washingtonnál.
A különcök sosem aprózzák el a dolgokat.
– Több? Hogyan?
– Azzal, ami után kutatunk. Ahhoz, hogy meg lehessen változtatni a világot, a jó embereknek
hatalom kell, hogy irányíthassanak.
– És honnan tudod, hogy te ilyen jó ember vagy? – Ez véleményem szerint bonyolultabb kérdés,
mint azt sokan hajlandóak elismerni, hiszen a válasz nem feltétlenül esik egybe a szándékkal.
– A Forn Siðr csak becsületes embereket vesz fel, és ösztönzi őket önmaguk megjavítására.
Igyekszünk hasonlóvá válni a lovagokhoz erkölcsileg is és a céljainkban is. A múlt legderekabbjai
szolgáltatnak számunkra példát.
– Gondolom, ti nem álltok le szélmalmokkal harcolni.
– Az emberek akkor neveznek valakit fantasztának, ha nevetségessé akarják tenni, számomra
azonban ez bók. Cél, kitartás, tisztaság. Higgy nekem, a végcél megéri az odáig vezető út fáradságát.
Philadephiában némiképp úgy fogadtak, mint a hazatért tékozló fiút, hiszen jó pár évvel azelőtt
balga módon elvettem szeplőtelenségét egy Annabelle Gaswick nevű leánynak, hogy aztán Párizsba
meneküljek, Benjámin Franklin keze alá, aki – apámhoz fűződő szabadkőműves kapcsolatai révén –
menedéket ajánlott fel. Csekély örökségemet sikerült mindössze hat hónap alatt elkártyáznom, ám
most hírességként tértem haza, sőt hősként, aki nemzetek között közvetít!
– Csirkefogónak gondoltunk, ám úgy tűnik, mégiscsak örököltél valamit atyád jelleméből.
– A bölcsességéből viszont nem sokat – ismertem el.
– De így is megismerkedtél olyan emberekkel, mint Bonaparte, Smith vagy Nelson.
– Franklin támogatása révén bejutottam magasabb körökbe is.
– Á, Franklin. Ő aztán nagy ember volt!
Delaware-ben két napig vesztegeltünk a havazás miatt, így öt kimerítő napba telt, hogy
Philadelphiából Baltimore-ba érjünk.
– Közeledünk már, ugye? – kérdezte végül mogorván Bloodhammer. – Jó nagy országot csináltatok
magatoknak.
– És még csak egy töredékét láttad. Netán kezdesz kételkedni benne, hogy a norvégjaid olyan
messzire elmentek, ahogyan a térképed állítja?
– Nem mentek. Evezők és vitorlák vitték őket előre.
Az új város, Washington felé csupán egy útnak aligha nevezhető szekérnyom vezetett. Régen
elhagytuk már Pennsylvania rendezett farmjait; a Chesapeake-öböl nagy városa és az új kormányzati
központ között olyan vad erdők húzódtak, mint Kentuckyban. Időnként egy-egy tisztásra értünk, ahol a
kivágott fák tönkjei mellett kukorica hajladozott, a közelben egy hitvány kalyibával és rongyos
gyerekekkel, majd a fák labirintusa ismét összezárult körülöttünk. Néhány birtokon két-három
rabszolga is dolgozott. Magnust, noha látott már négereket Párizsban és New Yorkban,
megdöbbentette, hogy milyen sokan és milyen rossz körülmények között élnek itt. Tudomásom szerint
az ország lakosságának több mint egyötödét tették ki.
– Feketék, mint a szén! – kiáltott fel. – És milyen nyomorúságosak… Hogy dolgozhatnak a szabad
ég alatt ilyen ruhában?
– Miért, az ökörnek szüksége van felöltőre, hogy dolgozzon? – szólalt meg az egyik útitársunk, egy
virginiai ültetvényes. Orra whiskey-től vöröslött, és folyton egy pipát rágcsált, amelyet soha nem
gyújtott meg. – A néger nem olyan, mint te vagy én, uram: kisebb az agya és szélesebb a válla. Mezei
munkára született, mint az öszvér. Ennyi erővel a levegő madaraiért is aggódhatnál!
 – A madarak viszont oda repülnek, ahová akarnak.
– Látom, vág az eszed, uram! – nevetett az ültetvényes. – Ám a mi feketéink ugyanolyan
elégedettek a sorsukkal, mint a tehenek; esténként szépen sorban hazajönnek a pajtába. Mindenesetre
elégedettebbek, mint ahogy látszik rajtuk, efelől biztosíthatlak. A vágyaik csak a hasukra, a zenére és
az ágyra terjednek ki. Igazán szívességet tettünk nekik, amikor idehoztuk őket. Megmentettük a
lelkűket, ugyebár.
– Mégsem tűnnek hálásnak.
Már megfigyeltem, hogy Magnus igen fortélyos módon tereli a lényegre a beszélgetést. Egyetlen
szeme csak úgy csillogott ilyenkor.
– Isten világosan elrendezte a dolgok helyét, uram – válaszolta az ültetvényes kissé elvörösödve. –
Az indián semmit sem kezdett Amerikával, mint ahogy a fekete ember sem Afrikával. Mi igába fogtuk
a néger erejét, és határok mögé szorítottuk az indiánt; mindkettőt a saját érdekében!
Mivel Pennsylvaniában nőttem fel, és magamba szívtam a kvékerek tanításait, ezt az ostobaságot
már én sem hagyhattam szó nélkül.
– Hogyan állíthatjuk magunkról, hogy szabadok vagyunk, amikor a népünk egy része rabláncon él?
– Mondtam már, uram: ők nem közülünk valók. – Az ültetvényes bosszúsnak tűnt. –
Franciaországban rád ragadt a szabad szellemű gondolkodás, de ha eltöltesz némi időt velünk itt,
délen, megtudod majd, miről beszélek. Washington is tudta. Az új elnökünk is. Minden dolognak, így
minden embernek, megvan a maga helye. – S azzal elfordította a fejét, jelezve, hogy a maga részéről
befejezte a beszélgetést. A végtelen erdőt nézte a kocsi ablakán át. Hallottam, ahogyan a fák ágai
végigkarcolják járművünk tetejét, és a kocsisnak időnként meg kellett állnia, hogy a vastagabb ágakat
levágja az útból.
Már kezdtem attól tartani, hogy eltévedtünk, amikor végül megszólítottunk egy arra járó
felszabadított feketét, aki ácsszerszámokat cipelt. Megkérdeztük tőle, merre van Amerika fővárosa.
– Hogyhogy, hisz' már itt vannak! – felelte. – Fél mérfölddel ezelőtt el is hagyták a határjelző
követ.
Kinéztem az ablakon. Odakint két tanyát láttunk, egy fáktól megtisztított területet, amely még
mindig füstölgött a tűz nyomán, és egy kerítést, amely látszólag a semmit ölelte körbe.
A néger előremutatott.
– Arra van a nagy ház!
Felértünk egy domb tetejére, ahonnan végre megpillantottuk az igencsak kialakulatlan Washingtont.
Négy hónap telt el azóta, hogy a szövetségi kormány háromszázötven hivatalnoka beköltözött ide, és
az ország fővárosa most valahol félúton volt a mocsaras vadon és a – kissé groteszk – nagyszerűség
között. Sáros sugárutak vágtak át egyenesen farmokon, erdőn és mocsáron; olyan szélesek voltak,
hogy egy római légió is elfért volna rajtuk, ám a semmiből a semmibe vezettek. A városon túl a
széles Potomac folyó csillogott. Fatönkök ezrei meredeztek a földből, még mindig sárgásán, s köztük
háromszáz tégla- és faépület állt elszórtan, mintha az egész várost százszor akkorára méretezték
volna, mint amekkorára szükség volt. Úgy hallottam, huszonöt négyzetkilométeres kerületet jelöltek ki
a város számára – vajon minek? Tíz évvel az építkezés kezdete után Washingtonnak még mindig
csupán háromezer lakosa volt.
A fűrészporral behintett, sáros udvarokon álló házak, mint a szétszórt kenyérmorzsák sorakoztak
egy Georgetown nevű szomszédos faluig, messze a Potomac partján. Ott egy kis kikötő nyílt, majd a
folyó túlsó, virginiai oldalán újabb házak következtek. Washington négy kormányzati épülete
nevetségesnek hatott a pompájával, ráadásul egymástól is igen nagy távolságra álltak. Később
megtudtam, hogy az elnök rezidenciája, a Kongresszus épülete, a kincstár és a hadügyminisztérium
épületei voltak. A képviselők nagy része a Kongresszus és az elnök rezidenciája közötti penziókban
és szállodákban lakott egy Pennsylvania sugárútnak nevezett út mentén, amelyet még nem tisztítottak
meg teljesen a fatönköktől. Feltételeztem, hogy Washington idővel kinövi majd magát – általában az
intézmények szoktak az alkalmazottaikhoz idomulni, és nem fordítva, ráadásul minden hivatalnok, ha
van egy csepp esze, felvesz újabb hivatalnokokat, akiknek ő lehet a főnöke −, ám akkor is groteszkül
óriásinak tűnt az egész. Bár az mindenképpen a hely javára írandó, hogy a sok üres tér miatt nehéz
dolguk lesz a merénylőinknek, ha észrevétlenül akarnak közelíteni.
– Ugyanolyan elképesztő, mint Versailles, csak épp ellenkező okból – jegyeztem meg. – Ez a hely
teljesen üres.
– Nem igaz – mondta Magnus, aki izgatottan hajolt ki a kocsi ablakán. – Nézd, milyen szögben
keresztezik egymást ezek a sugárutak! Ez szent szabadkőműves építészet, Ethan!
 Tizennegyedik fejezet
Mint kiderült, a „szent szabadkőműves építészet” azt jelenti, hogy az utcák hálózata – persze csak a
térképen nézve – püthagoraszi háromszögeket, csillag alakzatokat és ötszögeket rajzol ki, ahhoz
hasonlókat, mint amilyeneket a szabadkőműves-páholyokban és iratokon láttam. Mivel az utcák
geometriáját igazán csak papíron lehetett kivenni, és a „sugárutak” egyébként sem voltak többek egy-
egy szekérnyomnál, nem igazán tulajdonítottam misztikus jelentőséget a dolognak.
– Magnus, ez a te szent építészeted ugyanolyan, mint azok a csillagok és vonalminták, amelyeket
Egyiptomban és a Szentföldön láttam.
– Pontosan! Nézd, itt van a Kongresszus új épülete, a Capitolium, amelynek alapkövét
szabadkőműves szertartással helyezték le, és egy sétányra néz, mint egy új Versailles. Ezzel bizonyos
szöget zár be az elnök rezidenciája, ezt egy sugárút köti össze vele, így téve teljessé a derékszögű
háromszöget. Látod már, hogyan jelenik meg az utcákban a négyzet, a körző és a vonalzó, ezek a
szabadkőműves jelképek? És maguknak a gyarmatoknak a száma is a misztikus tizenhárom volt.
– De most már tizenhat állam van.
– Tizenhárom volt akkor, amikor egyesültek a felkelésben. Biztosan nem lehet véletlen egybeesés,
Ethan, hogy a kormány székhelyének alapkövét magas rangú szabadkőművesek helyezték le, köztük
maga Washington, s éppen 1792. október 13-án!
– Egybeesés? De hát mivel? Várjunk csak, hadd számoljak… Ja persze, azt akarod mondani, hogy
ez annak a péntek tizenharmadikának volt a négyszáznyolcvanharmadik évfordulója, amikor a
templomosok rendjét szétzúzták. Akkor már valószínűbb, hogy Kolumbusz partraszállásának
háromszázadik évfordulójára időzítették, hozzátoldva még egy napot.
– És miért toldották volna meg egy nappal?
– Lehet, hogy esett az eső – vontam meg a vállam.
– Naiv vagy! Vagy csak adod az ostobát. Hogy miért tizenharmadikán történt tizenkettedike helyett?
Mert a tizenhárom mindig is szent szám volt. Ennyi hónap van egy holdévben, ennyien vettek részt az
utolsó vacsorán, ennyi nap telt el megváltónk születésétől, míg megérkeztek hozzá a napkeleti
bölcsek, és ennyi évnek kellett eltelnie, hogy a zsidóknál egy gyerek elérje a felnőttkort. Legendáink
szerint ennyi isten ült a lakomán, amikor Loki berontott az ünnepségükre, hogy egy fagyöngyből
készült mérgezett nyíllal halálra sebezze Baldrt. Az egyiptomiak hite szerint tizenhárom lépcsőfok
választja el az életet a haláltól, mint ahogyan Angliában is tizenhárom lépcsőfok vezet fel a
vesztőhelyre. A tizenhárom a Fibonacci-sorozatban is szerepel. A tarot-kártyában a Nagy Arkánum
tizenharmadik lapja a Halál. És végül: tizenhárom, mert a templomosok szabadkőműves
leszármazottai most új országot építenek azon a kontinensen, amelyet a templomosok menedéknek és
rejtekhelynek tartottak. A függetlenségi háborútok tábornokainak a fele szabadkőműves volt!
Mestered, Franklin, aki részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat és az alkotmány megszövegezésében,
szabadkőműves volt! Véletlen volna mindez? Nem, Ethan. A ti nemzetetek jövője nyugaton van,
barátom: nyugatra kell mennetek, hogy felfedezzétek a szent ereklyéket, amelyeket a norvég
templomosok hagytak hátra nektek, hogy egy új világot építsetek általuk!
– És mindezt egy olyan főváros utcahálózatából vezeted le, amelyik még meg sem épült.
– Én hiszek ebben, mert a sors műve volt az is, hogy mi ketten egymásra találtunk ebben az
utópikus vadonban, hogy a szent térképemet kövessük. A sors a szövetségesünk.
– Utópikus vadon? Te tényleg őrült vagy, Bloodhammer.
Magnus vigyorgott.
 – Kolumbusz is az volt. Meg Washington, amikor dacolni mert a világ legnagyobb birodalmával.
És Franklin, amikor kiállt sárkányt reptetni a viharba, a villámok közé. Csak az őrültek képesek
véghezvinni a dolgokat.

A vidékies egyszerűség ellenére, amely egy igazi francia arisztokrata szemében minden bizonnyal
nevetségesnek tűnt volna, a városban mindenütt zászlók hirdették a közelgő beiktatási ünnepséget.
Hazafias szalagok lógtak a tetőkről, az érkező fogatok összezsúfolódtak a deszkából sietve emelt
kocsiszínekben. Ágyúk vártak az ünnepi sortűzre, a milícia gyakorlatozott. Magnus és én már
korábban találkozót kértünk Jeffersontól, és megüzentük, hogy Franciaországból hozok híreket, ám
minden audienciával meg kellett várni, amíg az elnök elfoglalja hivatalát. Március 4-e reggelén a
Blodgett Hotelben ébredtünk, elköltöttük kétszersültből, mézből, hideg sonkából és teából álló
reggelinket, lehetőségeink szerint kiöltöztünk, majd a Capitoliumhoz siettünk. Adams már korábban,
aznap hajnali négykor elosont a városból; nem bírta elviselni győztes politikai ellenfelének a
látványát.
A Kongresszus épületéből még csak a szenátusi szárny volt készen. Középen óriási űr tátongott –
ide tervezték az előcsarnokot és a tömzsi kupolát −, a képviselőháznak pedig még nem volt teteje.
Magnusszal a szenátus csarnokának galériáján foglaltunk helyet, ezer másik nézővel együtt. Mintha
egy görög színházban lettünk volna, az átható festék- és gipszszagtól eltekintve. Olyan sietősen folyt
az építkezés, hogy a mennyezeten máris foltok jelezték a beázást, a sarkokban pedig hámlani kezdett a
tapéta. A füst és a meleg két kandallóból jött, bár a tömeg miatt egyébként sem volt hideg.
Mindennek ellenére izgatott és büszke beszélgetés töltötte be a termet. Az 1800-ashoz hasonló,
szoros eredménnyel végződő választás újdonságnak számított a világon, és igencsak különbözött
Napóleon államcsínyének jellegétől. Aaron Burr, a megválasztott alelnök – aki nyughatatlan törtetését
ezen a napon visszafogta – tette le először a hivatali esküt. Kíváncsi voltam rá, mivel Napóleonhoz
hasonlították. Sötét hajú férfi volt, mint a korzikai, és ugyanolyan jóképű – egyikkőjüknek sem volt
gondja a nőkkel. A vele kapcsolatos híresztelések miatt arra számítottam, hogy megpróbál majd
feltűnőbbnek látszani Jeffersonnál, de akár modellt is állhatott volna a csalódott nyugalom szobrához:
üdvözölte a Legfelsőbb Bíróság elnökét, majd helyet foglalt a pódium mögött, és éles szemmel
vizslatta a tömeget, mintha további szavazatok után kutatna. Várakozásteljes testtartása azt sugallta,
hogy Jefferson győzelmét csupán átmeneti kudarcnak tekinti, amely után elkerülhetetlenül ő foglalja
majd el az elnöki széket.
Azután feldörögtek az ágyúk, megszólaltak a sípok és a dobok, és belépett Jefferson. A szállásáról
jött, ráadásul gyalog, mint egy közember, hiszen még mindig túl sok volt a fatönk ahhoz, hogy nagy
kocsifelvonulást lehessen rendezni. Egyszerű, sötét öltönyt viselt, nem volt rajta sem rizsporos
paróka, sem díszkard (mint Washingtonon és Adamsen), sem köpeny vagy jogar, és udvaroncok sem
vették körül. Magas, vörös hajú ember volt, a maga vidékies módján kellemes megjelenésű. A tömeg
láttán megtorpant. Gyorsan végignézett a galériákon, majd szégyenlősen a kezében szorongatott
papírjaiba mélyedt, és megnedvesítette az ajkát.
– Nem szeret beszédet mondani – jegyezte meg Adams egyik leköszönő minisztere a mellette álló
hölgynek.
– Az jó, mert én meg nem szeretem végigülni őket – súgta vissza a nő.
Első reakcióm a csalódottság volt. Jeffersont legalább akkora hősként tisztelték Franciaországban,
mint mesteremet, Franklint, és én hozzászoktam már Napóleon hevességéhez és parancsoló
modorához. „Monticello bölcse” azonban meglepően félénken viselkedett a tömeg előtt: egy tudós
mozdulatával görnyedt a papírjai fölé, hangja halk és magas volt, mint egy nőé. A homloka
verejtéktől fénylett. Az ablakok fényes és árnyékos foltokat vetettek a jelenetre. John Marshall, a
Legfelsőbb Bíróság elnöke intett, és ekkor az új elnök belefogott a beszédébe. Hangja határozott volt,
ám alig hallható.
– Miért nem beszél hangosabban? – kérdezte Bloodhammer. A norvég erős baritonja hallatán egy
pillanatra mindenki felénk fordította tekintetét az elnökről. Jefferson azonban szerencsére nem vette
észre a dolgot, és beszélt tovább, miközben mi erőlködve próbáltuk követni a szavait.
Igazából csak utólag, az újságokból sikerült megtudnunk, pontosan mit is mondott aznap, ám a
virginiai híres intelligenciája még így is érzékelhetővé vált számunkra. A zord és durva választás
után mindenkit biztosított róla, hogy „mi mind republikánusok és mind föderalisták vagyunk”, és
kijelentette, hogy „bölcs és takarékos kormányra” van szükség, amely nem a miniszterek, hanem az
amerikai nép érdekét tartja szem előtt. A szövetségi kormány legyen kicsi, a hadsereg felett a
polgároknak kell ellenőrzést gyakorolniuk. Napóleon persze kacagott volna az efféle nézetek hallatán,
ám én csak most kezdtem felismerni, milyen rendkívüli, milyen forradalmi államférfi ez a csendes,
határozott ember.
A függetlenségi háborúban, mondta, a vallás és a sajtó szabadságáért, valamint a törvény előtti
egyenlőségért folyt a vér, mert ezek „a mi politikai hitvallásunk alapjai”. Jeffersontól mindez olyan
rendkívülinek hangzott, hogy elszégyelltem magam, amiért olyan hosszú ideig tartózkodtam
Franciaországban. Hát, most már itthon vagyok! Itt aztán nincsen guillotine!
Lehetséges volna, hogy az egész országom valaha homályos templomosok és rejtőzködő
szabadkőművesek fejéből pattant ki? Vajon nemzetem rendkívüli mértékű idealizmusa csupán a
földrajzi elhelyezkedésnek köszönhető, vagy tényleg van valami köze a norvég történelemhez?
Jefferson, tudtam, nem szabadkőműves, sőt még csak nem is keresztény a hagyományos értelemben:
szabadgondolkodó volt, deista, akit azért választottak meg, mert a népem nagy része – puritán
gyökereink ellenére – szintén nem járt templomba. Most, 1801-ben kétségtelennek tűnt, hogy a vallás
lassan visszaszorul a tudomány és az értelem mögé, és 1901-re talán teljesen el is tűnik. Hogyan
rejtőzhetnek akkor ősi titkok és poros istenek ebben a szép új amerikai világban? Vagy csak arról van
szó, hogy Amerikában mindenki, még a Magnus Bloodhammerhez hasonlók is, megtalálhatják a saját
vágyaikat a még mindig nagyrészt üres térképen?
Jefferson befejezte a beszédét. Amikor az udvarias és némiképp zavarodott taps elült („Mit
mondott?” – suttogták az emberek), az új elnök letette Marshall előtt a hivatali esküt. Ezután
csendben visszasétált Conrad és McMunn penziójába, ahol a többi kosztossal együtt türelmesen
kivárta, hogy asztalt kapjon az ebédhez. Még két hétig nem költözött be az elnöki rezidenciára, mert
Adams távozása után változtatásokat szeretett volna végrehajtani az épületen.

Amíg a hivatalos audienciára vártunk, én szokásom szerint szerény hírnevemből, kártyás

tudásomból és megnyerő modoromból éltem. Egyiptomról és Jeruzsálemről szóló történeteimmel
sikerült népszerűséget szereznem, hiszen hallgatóim zöme sohasem juthatott el oda. Ugyanakkor
nyitva tartottam a szemem és a fülem a gyanús idegenek és a pletykák előtt. A fenyegetés azonban,
furcsa módon, megszűnt: nem értek rejtélyes balesetek, nem ólálkodtak az árnyékban idegenek.
Magnus indián legendák olvasgatásával foglalta el magát, és hosszú listát készített arról, milyen
készletekre lesz szükségünk nyugati expedíciónk során. Mivel nem bízott annyira a szerencsében,
mint én, rögtönzött reteszeket szerelt fel szállodánk ajtajára és ablakaira.
– Talán sikerült elriasztanunk az ellenségeinket – tűnődtem.
– Vagy talán ott várnak, ahová menni készülünk.
Miközben társam olvasott, én próbáltam fontos személynek tűnni, időnként elejtettem egy-egy
utalást Bonapartéhoz és Talleyrand-hoz fűződő kapcsolatomra. Több ifjú washingtoni hölgy is
értésemre adta, hogy szabad, amennyiben megállapodott, rendezett életre vágynék – de nem terveztem
ilyesmit, így inkább a kongresszusi szajhákat kóstolgattam. Az egyik kéjnő, egy Susannah nevezetű,
elmondta, hogy egy héttel a hivatalnokok után és két héttel az első törvényhozók előtt érkezett
Washingtonba, és ez volt eddig élete legjövedelmezőbb költözése. „Úgy tűnik, mindig tudnak szerezni
egy-két dollárt a kormánytól – magyarázta −, és a legtöbbje nem tart ki fél óránál tovább.”
Közben különböző üzletemberek is feltűntek, hogy megváltoztassanak.
– Szóval akkor, Gage, fiatalabbak már nem leszünk, ugye? – szegezte nekem a kérdést egy napon
egy Zebulon Henry nevű bankár.
– Hát, valóban tartok az öregségtől.
– Mindannyiunknak gondolnia kell a jövőre, nemde?
– Egyéb sem jár a fejemben.
– Nos, akkor éppen a magához hasonló embereknek találták ki a kamatos kamatú befektetéseket.
– Milyen befektetéseket?
– A kamatos kamatúakat! Ahol a befektetése növekedtével nemcsak az eredeti összeg, hanem a
növekmény után is kamatot kap. Ez húsz-harminc év alatt csodára képes a pénzügyekben.
– Húsz-harminc év alatt? – Bele sem tudtam gondolni az idő ilyen távlataiba.
– Tegyük fel, hogy elhelyezkedik egy az enyémhez hasonló cégnél. Kezdetben könyvelő lenne, ez a
maga becsvágyával és tehetségével nem elérhetetlen. És akkor mondjuk, a jövedelme tíz százalékát
befekteti az én tanácsaimat követve, és nem nyúl hozzá, nos, hatvanéves koráig. Jöjjön, figyeljen ide,
számítsuk ki a dolgot! Tegyük fel, vásárol bizonyos javakat, felvesz egy kisebb hitelt, a felesége ruhát
foltoz és elvégzi a mosást, míg a gyerekei elég idősek nem lesznek, hogy kivegyék a részüket…
– De nekem nincs feleségem!
– Ezek lényegtelen részletek. – Folytatta a körmölést. – Azt mondom, Gage, hogy még ha valaki
olyan későn is kezdi, mint maga, tényleg, mit kezdett eddig az életével?, akkor is értékelhető
vagyonra tehet szert, lássuk csak… – gondolkodott egy pillanatig – 1835-re.
– Képzelem!
– Ehhez persze pontosság és következetesség szükséges. Nem szabad megenni az aranytojást tojó
tyúkot. Okosan kell házasodni, heti hat napot dolgozni, még sabbatkor is üzleti szerződéseket írni,
este szorgalmasan tanulni… Készíthetnénk egy tervet, amely még a magához hasonló könnyelmű
embereknél is beválik. A kamatos kamatú befektetés varázsa, uram. A kamatos kamatú befektetés
varázsa!
– De mindehhez dolgozni kell, nemde?
– Mégpedig keményen. Átkozottul keményen! Ám gondoljon a jól végzett munka örömére!
Mosolyogtam, mintha egyetértenék vele.
– Amint találkozom az elnökkel.
– Az elnök! Figyelemre méltó férfiú! Figyelemre méltó. De azt beszélik, pénzügyileg ő sem túl
előrelátó. Többet költ a lehetőségeinél, ugyebár. A szóbeszéd szerint az új hivatali fizetése feletti
örömében megrendelt egy csomó kacatot Monticellóba, miközben igazából gőze sincs a
pénzügyekről. Ő is, mint a legtöbb virginiai, állandóan tartozik! Állandóan, uram!
– Remélem, nem tőlem akar kölcsönkérni.
– Ne feledje a tanácsomat, Gage! Mondja el neki, hogyan segítettem magának. Jeffersonnak is
hasznára lehetnék, ebben biztos vagyok. Fegyelem – ez az egyetlen titka az egésznek!
– Ha a pénzügyekre terelődne a beszélgetésünk, megemlítem magát.
A bankár képe felragyogott.
 – Látja, hogyan segíthetik egymást a megfelelő helyen lévő emberek?
Természetesen tudtam, hogy Zebulon Henry nem akar rosszat, ám az, hogy az ember a kamatos
kamatú befektetésekért élje le röpke életét, valahogy mégis elhibázottnak tűnt. Én kárhozott ember
vagyok: űz a vágy, hogy kockázzak, megnyerjem a fogadást, meghallgassam az álmodozókat. A
szerencsében és a lehetőségekben hiszek. Ugyan mi másért fogtam volna össze Bloodhammerrel?
Vagy miért szegődtem volna el Napóleonhoz?
Magnus persze azt is mondta, hogy ez a kalapács, ha létezik egyáltalán, sok pénzt megér, meg
hatalmat és hasonlókat. A kincskeresés tehát befektetésként is felfogható, ha másféle is, nem igaz?
Nem arról van szó, hogy lusta volnék, egyszerűen csak hamar elunom magam. Imádom az
újdonságokat. Kíváncsi vagyok rá, mi van a következő hegy mögött. Így hát eldöntöttem: hagyni
fogom, hogy őrült társam elmondja a mondókáját, biztatóan bólogatok hozzá – aztán Jefferson
döntésére bízom az egészet.
 Tizenötödik fejezet
A fényes mészkőből épült és klasszikus stílusban díszített elnöki rezidencia, noha elegáns látványt
nyújtott, még nem készült el teljesen, és belül is részben üres volt. A nagy, kétemeletes épület kissé
hivalkodónak tűnt egy demokráciában: a köztársasági egyszerűséget csak az a deszkajárda képviselte,
amely a sárral és fűrészporral borított udvaron vezetett át – egyfajta felvonóhídként – az oszlopos
verandáig. Két sorban tíz-tíz nagy ablak nyílt az északi oldalra, ahol beléptünk – nyilván pokoli
nehéz lehet kifűteni, gondoltam −, ezek közül az alsó sort cifra timpanonok koronázták szemöldök
gyanánt. A bejárat viszont meglepően emberi léptékű volt: nem valami bronzkapu, hanem egy kazettás
ajtó, és amikor meghúztuk a csengőzsinórt, a tölgyfa ajtót nem egy lakáj, hanem egy hétköznapi
öltönyt viselő titkár nyitotta ki. Izmos, markáns arcú fiatalember volt, előreugró orral és vékony
ajkakkal, s úgy nézett fel a veranda oszlopaira, mint akit meglep, hogy itt van. Haját szépen, római
divat szerint nyírták, amelyet ekkortájt én is kedveltem, lábát mokaszin fedte.
– Szép napot! – köszönt ránk a határvidékiek szokása szerint, majd betessékelt a házba. –
Meriwether Lewis vagyok. Pár napja érkeztem Fort Detroitból; kutatóúton vagyok. Jó visszhangos
egy hely! Jöjjenek, jöjjenek, Jefferson elnök úr már várja magukat.
A hat méter magas előcsarnokban sem bútorokat, sem festményeket nem láttunk. A Capitoliumhoz
hasonlóan itt is festék szaga érződött. A kazettás ajtó, amelyhez értünk, egy elegáns, de szintén üres
ovális szobába nyílt, amelynek ablakain át a Potomac folyót lehetett látni. Lewis jobb felé vezetett
minket, elhaladtunk egy lépcső mellett, amely bizonyára az elnök magánlakosztályába vezetett, be egy
kisebb szalonba, ahol kanapé és fali asztal állt.
– Bejelentem magukat. – A titkár egy másik ajtón át távozott. A járása olyan volt, mint egy
ragadozóé; le sem tagadhatta volna, hogy a határvidéken szolgált.
Magnus körülnézett.
– Az elnökötök nem a bútorok megszállottja, mi?
– Jefferson még csak most költözött be, Adams pedig csak pár hónapig élt itt. Elég nagy kihívás
eldönteni, mi illik egy köztársasághoz. Ráadásul az elnök húsz éve özvegyember.
– Olyan lehet itt járkálni, mint amikor a kavics zörög a lőportartó szaruban.
Madárcsiripelés ütötte meg a fülünket.
Kinyílt a Jefferson irodájába vezető ajtó, és behívtak minket. Ez a szoba az épület délnyugati
sarkában volt, és jobban be volt bútorozva. A mahagónipadlót nem borította szőnyeg, a helyiség
középső részét egy hosszú, zöld posztóval fedett asztal foglalta el, a két végében pedig tűz égett.
Három falon könyvespolcok, térképek, írótáblák, szekrények és földgömbök sorakoztak, a negyediken
végig ablakok nyíltak. Az egyik polcon egy roppant vastagságú elefántagyar feküdt, amely különös
csavarban végződött. De nyílhegyek, csiszolt kövek, állati koponyák, indián husángok és
gyöngydíszek is voltak még. A déli oldalon, az ablakok melletti asztalokon terrakottaedények, bennük
éppen kidugták a fejüket a tavaszi hajtások a feketeföldből. Üvegburákat, dobozolt talajmintákat és az
egyik sarokban egy madárkalitkát is láttunk. Ennek lakója szólalt meg ismét.
– Ez a legcsodálatosabb hang a természetben – mondta Jefferson. Felállt az asztal melletti székből,
és félretette a könyvét. – A poszáta éneke mindig megihlet, amikor dolgozom.
Jefferson közelről impozánsabb látványt nyújtott, mint a beiktatásakor: magas volt és erőteljes
testalkatú, mint egy telepes. Meghökkentően vörös haja jól illett pirospozsgás arcához. A korábban
hallott beszéde ama kevés egyike volt, amelyet életében elmondott: magas hangja miatt jobban
szeretett írásban értekezni. Szeméből azonban a leglenyűgözőbb intelligencia ragyogott, amelyet
valaha láttam. Napóleon tekintete a saséhoz volt hasonlatos, Nelsoné a sólyoméhoz, Dzsezzáré a
kobráéhoz, az idős Frankliné pedig egy álmos bagolyéhoz. Jefferson szemében kíváncsiság bujkált,
mintha az előtte álló dolog a legérdekesebb valami lenne, amivel életében találkozott. Beleértve
minket is.
– Nem hittem volna, hogy az elnök irodája egy természetbúvár laboratóriumához hasonlít majd –
mondtam.
– Monticellóban szoktam rá, hogy a természetet behozzam a házamba. Semmi sem tölt el nagyobb
elégedettséggel, mint ha a muskátlijaimat gondozhatom. Tanulmányoztam az építészetet, de a
természet művei a legkellemesebbek mind közül. – Elmosolyodott. – Szóval ön Mortefontaine hőse?
Kissé meghajoltam.
– Nem vagyok hős, elnök úr. Csupán a hazámat szolgálom. Engedje meg, hogy bemutassam
társamat, Magnus Bloodhammert a Norvég Királyságból.
Jefferson kezet rázott velünk.
– Ön a külsejében is követi viking őseit, Magnus. Ez nem is meglepő, a küldetésüket tekintve,
nemde? – Az amerikai megbízottak Párizsból előre értesítették őt a jövetelünkről, és mi is előre
küldtünk egy jegyzéket, amelyben feltártuk előtte küldetésünket, amely szerint korai norvég
felfedezők nyomait kutatjuk.
– Dicsőség számomra, ha az őseim nyomába léphetek – válaszolta a társam.
– Remélem, azért nem csatabárddal teszi! – Vendéglátónknak volt humora. – Mindazonáltal
csodálom az önök kutatókedvét, ez még Franklint is büszkévé tenné. És ön, Gage, Akko és Marengo
hőse? A legtöbb embert kielégíti, ha csak egy oldalon szolgál. Hogy érte el mindezt?
– Szeszélyes a szerencsém. Ám attól tartok, az én hírnevem elhalványul a Függetlenségi
Nyilatkozat írójáé mellett. Kevés olyan szöveg van, amely ekkora visszhangra talál az emberekben.
– Bókok oda és vissza. – Az elnök bólintott. – Nos. Az én tehetségem a szavakban, az önöké a
tettekben lakozik, éppen ezért örülök, hogy eljöttek. Sok mindenről kell beszélnünk. Alig várom, hogy
megossza velem Franciaországról szerzett benyomásait, hiszen én is szolgáltam ott, a mi
forradalmunk után és az övéké előtt. Azóta persze rendkívüli események történtek ott.
– Bonaparte olyan, mint egy üstökös. De ön is sokra vitte.
– Ez a ház kezdetnek jó, azonban Adamsnek és az építészeinek nem volt ízlése. Kívül van az
árnyékszék! Az az ember a mosott ruháját is odakint teregette ki! Roppant méltatlan dolog egy
főtisztviselő számára. Addig nem költözöm be, amíg nem szerelnek be egy vízöblítéses toalettet. Száz
és száz változtatás kell, hogy ez a hely méltóvá váljon jeles férfiak fogadására, ám ehhez többet kell
kisajtolnom a Kongresszusból, mint az az ötezer dollár, amelyet megszavaztak. Fogalmuk sincs a mai
árakról! – Körbetekintett. – Mégis, ez a ház rendelkezik eleganciával, egyensúlyt teremt a nemzeti
büszkeség és a köztársasági józanság között.
– Elkélne itt némi bútor – szúrta közbe Magnus a szokott nyerseségével.
– Majd berendezzük idővel, Mr. Bloodhammer, mint ahogy a fővárost és az országot is. De eleget
beszéltünk a háztartásról! Jöjjenek, terített asztal mellett kellemesebb a társalgás!
Átkísért minket egy szomszédos étkezőterembe, ahol már feltálalták a kora délutáni ebédet. Lewis
is csatlakozott hozzánk. A néger szolgák elkezdték kihordani a levest, én pedig gyorsan átgondoltam,
mit szoktam általában elmesélni a Nagy Piramis belsejében tett látogatásomról. Jeffersont nyilván
érdekli majd, milyen misztikus élménye volt Napóleonnak az építményben. Aztán ejtek egy-két szót
Jeruzsálemről, kifejtem a véleményemet a franciák katonai sikereiről, utalok az elektromossággal
kapcsolatos tudásomra, mesélek egy keveset Bonaparte kormányáról, mondok valami okosat
Jefferson borairól…
 Az elnök belekanalazott a levesébe, majd letette az evőeszközt, és váratlan kérdéssel lepett meg.
– Gage, mit tud ön a masztodonokról?
Azt hiszem, nagyon bambán nézhettem rá.
– Masztodonok? – köszörültem meg a torkomat. – Azok nem Macedónia közelében élnek?
– Elefántok, Ethan, elefántok! – jegyezte meg Magnus.
– Az amerikaiak mamutnak hívják, az európai tudósok pedig a masztodon nevet javasolták –
mondta Jefferson. – Így nevezték el azokat az őskori elefántokat, amelyeknek a csontjai
Oroszországban és Észak-Amerikában is előkerültek. A Hudson völgyéből egy szinte hiánytalan
csontváz is előkerült, és Ohióban is sok csontot fedeztek fel. Mai leszármazottjuk eltörpül mellettük.
Talán látták az agyarat odaát…
– Ó, vagy úgy! Franklin mesélt erről egyszer. Szőrös elefántok Amerikában. Meg Hannibál is
használt elefántokat, ugyebár. – Próbáltam leplezni a tudatlanságomat.
– Egyetlen masztodon betöltené ezt a helyiséget, egészen a mennyezetig. Rendkívüli teremtmények
lehettek, pompásak és nagyszerűek, az agyaruk olyan, mint egy ívelt lépcsőkorlát.
– Bizonyára. Egyszer összefutottam egy oroszlánnal a Szentföldön…
– Apró macskakölyök az őséhez képest! – mondta Jefferson. – Birtokomban van egy őskori
oroszlán karma, amely valóban rettentő méretű. Valamilyen különös okból a múltban élt állatok mind
nagyobbak voltak, mint a mostaniak. Ami pedig a masztodonokat illeti, élő példány eddig még nem
került elő, igaz, a mi hideg, erdős tájékunk nem elefántoknak való, nemde?
– Valóban nem. – Belekortyoltam a borba. – Kiváló évjárat. Nem Beaujolais véletlenül? –
Tudtam, hogy Jefferson megszállottja a szőlőnek, és biztonságosabbnak éreztem, ha olyan témáról
folyik a beszélgetés, amelyhez értek is.
– Nyugat felé azonban, a Mississippin túl, a hírek szerint nyíltabb a terep. Nem így van, Lewis?
– Legalábbis a francia prémvadászok szerint, akikkel beszéltem – mondta a fiatal tiszt. – Ha elég
messze megyünk nyugatra, akkor teljesen elfogynak a fák.
– Más szóval, olyan, mint Afrika, csak hidegebb – folytatta az elnök. – Ahol csak indiánok élnek a
kezdetleges íjaikkal, s nyílvesszőik nyilván sebet nem ejtve pattannak le a masztodonok bőréről. A
szóbeszéd szerint, Gage, nyugaton még léteznek e hatalmas teremtmények. Lehetséges, hogy ott, ahová
még nem hatolt be a civilizáció, élnek még a múlt óriás lényei? Micsoda felfedezés lenne, ha
találnánk egyet, hát még ha sikerülne elfogni és idehozni!
– Elfogni egy szőrös elefántot? – Erre nem voltam felkészülve.
– Vagy legalább lerajzolhatnának egyet. – Félretolta a tányérját. – Beszéljünk az üzletről! – Nyájas
házigazdánk szokatlanul felélénkült. – Talán azt várták, hogy szkeptikus leszek az elgondolásukkal
kapcsolatban, hogy norvég leleteket kívánnak felkutatni, ám őszintén szólva érdekel az ötlet. Kiváló
lehetőség ez mindannyiunknak. Én támogathatom önöket abban, hogy keresgéljék, amit csak akarnak,
önök pedig kutathatnának az én elefántjaim és bármely más természeti csoda után, amely az útjukba
akad. Magnus – fordult a társamhoz az elnök −, ön azért jött Amerikába, hogy a norvég felfedezők
nyomait kutassa, ugye?
– Így van. Hiszem, hogy a népem eljött ide a középkorban, hogy egy utópikus közösséget hozzon
létre, és talán hagytak hátra értékes dolgokat is – válaszolta Magnus azzal a lelkesedéssel, amelyet
egy újonnan megismert lelki társ vált ki az emberből. Mivel gyanakvásra számított, most boldogan
nézett Jeffersonra. – Ethan, aki az ősi rejtélyek szakértője, segít ebben. Sokat lendítene ez a népem
büszkeségén, és talán arra buzdítaná őket, hogy elnyerjék a függetlenséget Dániától. Remélem, hogy a
szabadság bölcsőjéből magam is szabadsággal térek haza.
– Amerika eszméi eljutnak a világba, hogy rettegéssel töltsék el a zsarnokokat, bármerre is
legyenek, a sztyeppék cárjaitól a tripoliszi pasáig.
– Van egy csoport, a Forn Siðr, amely ezért a célért küzd. Talán hallott már rólunk?
– A Régi hagyomány? Hát tényleg létezik? – Az elnök láthatólag többet tudott Bloodhammer
csoportjáról és küldetéséről, mint én. – De miért is lenne ez meglepő? Nézzünk csak Ethanre, aki
mindig a dolgok sűrűjébe keveredik bele. Azt akarom, hogy keresse meg az elefántot, Gage.
Bizonyítsa be, hogy létezik!
Megköszörültem a torkomat:
– Úgy értsem, hogy ön támogatja a nyugati expedíciónkat? – Titkon reméltem, hogy megtiltja az
egészet, és inkább visszaküld Párizsba.
– Mennyi csoda lehet még a Mississippi és a Csendes-óceán között! – Jefferson álmodozó hangja
olyan emberre vallott, aki sosem járt a kéklő hegyeken túl, felfedezőutat csak az atlaszban tett, és a
saját kertjében sem tudna tábort verni. Lehet, hogy kissé cinikusan hangzik mindez, de hát én magam
sok mindenen mentem keresztül az elmúlt három évben. – Mindenféle különös teremtmények élhetnek
odakint, túlszárnyalva még azokat is, amelyeket eddig felfedeztünk. Ott vannak a furcsa tűzhányók,
amelyek állítólag a Missouri felső szakaszán emelkednek. A találgatások szerint hatalmas sóhegyek is
léteznek. És akkor még nem is említettük a szokványosabb felfedezéseket: a kontinenst átszelő vízi
utakat és a kereskedelmünket fellendítő prémeket. Megtaláltuk a Columbia torkolatát, uraim, de meg
kell találnunk a forrását is! A geográfusok szerint csak egy kis távolság választja el a Missouri
forrását a Columbia forrásától.
Bennem a tűzhányók említése persze ugyanúgy nem váltott ki lelkesedést, mint a szoba nagyságú
mamutoké.
– Szóval azt kívánja tőlünk, hogy jussunk el a forrásig? – próbáltam tisztázni.
– Tulajdonképpen azt tervezem, hogy ifjú Lewis barátunkat küldöm el egy expedícióval, hogy
megtudjuk, mi minden van a két óceán között. Lewis százados a védencem. Ez a kölyök, vagyis hát
most már huszonhat éves vagy, ugye, Monticellótól tizenöt kilométerre nőtt fel, és az elmúlt hat évben
az I. Gyalogosezredben szolgált, ahol századosi rangig vitte. Minden bizalmam az övé. De előbb meg
kell győznöm a Kongresszust, hogy finanszírozza az expedíciót. Aztán van itt még egy bökkenő: a
határok és a birodalmak ügye. A spanyolok elállják az utunkat.
Eljött a pillanat, hogy megszolgáljam a vacsorát.
– Pontosabban a franciák, uram.
Jefferson arca felragyogott.
– Akkor hát igaz a hír! Szerencsés kezdete ez az elnökségemnek!
– Talleyrand külügyminiszter elmondása szerint a titkos egyezséget egy nappal a mortefontaine-i
szerződés után írták alá, és ennek értelmében Louisiana visszakerül Franciaországhoz – erősítettem
meg. – A francia kormány megbízott, hogy ezt közöljem önnel. Ezáltal Napóleon Bonaparte akkora
birodalomra tesz szert Amerikában, mint a mi Egyesült Államunk, de még nem döntötte el, mihez
kezd vele. Jelentést kell tennem Párizsban Louisiana viszonyairól.
– És nálam is – tette hozzá Jefferson. – Minket ugyanannyira érdekel, mint Napóleont. Ön a híd a
nemzetek között, Ethan Gage. Szolgálhatja egyszerre Bonapartét és engem is. Van bennünk egyáltalán
valami közös?
– A kíváncsiság – mondtam. – Az első konzul baráti kapcsolatra törekszik a Mississippi, mint
határvonal mentén, és készen áll biztosítani az amerikaiak kijutását a tengerre New Orleanson
keresztül.
– Örülök, hogy barátságról beszél. A spanyolokkal kis híján kenyértörésig fajult a helyzet. De
mégis, számomra a Mississippin túli nyugati területek az Egyesült Államok természetes területét
jelentik, és nem az európai hatalmakét. Ha Oroszország a Csendes-óceánig terjeszkedhet, akkor mi is
megtehetjük ugyanezt. Egyetlen ország, Ethan, az Atlantitól egészen a Csendes-óceánig!
Előbb a masztodonok, most meg ez!
– Mihez kezdene az Egyesült Államok annyi földdel?
Jefferson kinézett a nyugatra nyíló ablakokon.
– Nehéz fölérni ésszel, elismerem. Számításaim szerint pusztán az Appalache-hegységtől a
Mississippiig húzódó határvidék benépesítése ezer évet venne igénybe. Lakosságunk azonban egyre
nő. Most már több mint ötmillióan vagyunk, ez Nagy-Britannia harmada és Franciaország ötödé, és
egyre közelítünk ezekhez az országokhoz. Ezt hangsúlyoznia kell Napóleon előtt, Gage. A puszta
népesedési adatok is Amerika hegemóniáját jelzik. Beszélje le őt arról, hogy amerikai birodalomról
álmodozzon!
– A franciák most elsősorban a britekkel vannak elfoglalva. Talleyrand megkért, hogy puhatoljam
ki a szándékaikat, és tudjam meg, lehetséges-e szövetséget kötni az indiánokkal.
– Tehát akkor mindenki tervezget, s a fődíj maga Louisiana. Mondja csak, miféle ember egyáltalán
ez a Bonaparte?
Elgondolkoztam.
– Zseniális. Lendületes. És persze feltörekvő. Az élet számára küzdelem, önmagát úgy látja, mint
aki hadban áll az egész világgal. Ugyanakkor azonban idealista, gyakorlatias, olykor szentimentális,
és kötődik a családjához, az emberi természetről pedig igen cinikus nézetei vannak. Minden
gondolata a történelemben betöltött helye körül forog. Kemény és sokoldalú, mint a csiszolt gyémánt,
elnök úr. Viszont hisz a logikában és az értelemben, és meggyőzhető.
– Kemény tárgyalópartner?
– Ó, igen. És ami a legritkább: tudja, hogy mit akar.
– És mi az?
– A dicsőség. Az önmagáért való hatalom.
– A zsarnokok régi álma. Az én célom az emberek boldogsága, amelynek forrása nézetem szerint a
függetlenség és az önerőből való gyarapodás. Nem igaz, Lewis?
– Így mondta nekem mindig – felelte mosolyogva a határvidéki tiszt.
– A boldogság forrása a föld – folytatta Jefferson. – A szabad földműves a legboldogabb minden
ember közül, a föld iránti igény pedig alátámasztja a terjeszkedésünk szükségességét. Ahhoz, hogy a
demokrácia működőképes legyen, Gage, az embereknek földműveseknek kell lenniük. Ha a görögök
és a rómaiak példájából tanulhatunk valamit egyáltalán, akkor éppen ezt. Mihelyt bezárjuk magunkat
a városokba, kiszolgáltatottá válunk egy szűk rétegnek, és ez az amerikai kísérlet végét jelentené.
Föld, föld, ez a kulcs, ugye, Lewis? A föld!
– Abból éppen nincs hiány nyugaton – mondta a titkár. – Persze indiánok lakják.
– És most itt van a mi norvégunk, Magnus Bloodhammer, aki fel akarja deríteni. Indiánok, medvék,
farkasok el nem tántorítják, jól gondolom, Magnus? Mi lehet olyan vonzó, amiért megéri ekkora
kockázatot vállalni?
– Az a gondolat, hogy az amerikai kísérletet voltaképpen a norvégok kezdték el – felelte a társam.
– Az én őseim kerestek itt először menedéket.
– Ön tényleg azt hiszi, hogy a vikingek megelőztek mindannyiunkat ezen a kontinensen?
– Nem is csak a vikingek, hanem az északiak általában. Bizonyítékom van rá, hogy a tizennegyedik
században, csaknem százötven évvel Kolumbusz előtt, már itt voltak.
– Miféle bizonyíték?
Magnus is félretolta a tányérját, majd elővette a térképet a tokjából. Ismét elgondolkodtam azon,
vajon mi lehet abban a rekeszben, amely a tok végét tölti ki.
– Önök azonnal felismerik majd a jelentőségét – mondta a norvég, kigöngyölve a térképet. – Ezt
egy lovag sírjában találták, egy középkori templomban, eszerint körülbelül 1360-ban rajzolhatták.
Vajon véletlen volna ez a partvonal?
Jefferson felállt, és a térkép fölé hajolt.
– Mercator szellemére, ez bizony a Hudson-öbölnek tűnik!
Lewis megkerülte az asztalt, ő is megnézte a rajzot, és bólintott.
– Figyelemre méltó, amennyiben valódi.
– Hát persze hogy valódi – mondta Magnus.
Az én gondolataim leragadtak az elnök szavainál. Indiánok, medvék és farkasok? Ráadásul a
gúnyos szavak helyett, amelyekre félig-meddig számítottam, ezek hárman már kész triumvirátust
alkotnak itt.
– Csodálkozom, hogy nincsenek jobban meglepve – jegyeztem meg.
– Miért? – kérdezte Lewis.
A térképre mutattam.
– Azért, mert ez talán minden idők legmeghökkentőbb felfedezéseinek egyike. A norvégok már
Kolumbusz előtt itt jártak? Önök elhiszik ezt?
Jefferson és Lewis egymásra néztek.
– Bizonyos hírek szerint… – szólalt meg Lewis.
– Hírek? Miről? Tigrisekről meg elefántokról?
– Kék szemű indiánokról, Mr. Gage – mondta Jefferson. – Pierre Gaultier de La Vérendrye
jelentésében szerepelnek, aki a Missouri folyó alsó szakaszát derítette fel 1733-ban. Rábukkant egy
menden nevű törzsre, amely olyasféle közösségekben élt, amilyenek az észak-európai falvak lehettek
a középkorban. Árok, cölöpkerítés és fából épült házak. Kóborlás helyett földet műveltek.
Némelyikük pedig meglepően világos bőrű volt, s a vezetőiknek szakálla nőtt. Sosem hallottam még
szakállas indiánról.
– Vagy egy másik legenda is, amely szerint Madoc walesi herceg 1170-ben tíz hajóval útra kelt
Britanniából nyugat felé, és sosem tért haza – magyarázta Lewis. – A menden és Madoc nevek eléggé
hasonlítanak egymásra, hogy az ember elgondolkodjon: nincs-e némi igazság a legendában.
– Várjunk csak! Azt mondják, a walesiek eljutottak Amerika közepére?
Jefferson vállat vont.
– Ez csak egy eshetőség. A Mississippi és a Missouri, vagy a Szent Lőrinc-folyó és a Nagy-tavak,
vagy a Nelson és a Red River a Hudson-öbölből… bármelyik úton eljuthattak vándorok a mendenek
szállásterületére, amely kontinensünk közepén feküdt.
– Én magam is láttam világos szemű indiánokat Kaskaskiában, Illinois vidékén – mondta Lewis. –
George Rogers Clark tábornok ugyanezt jelentette. Vajon honnan jöhettek?
– Elnök úr, én azt hiszem, hogy az önök országának néhai vezetőit egyáltalán nem lepte volna meg
az információm – szólt közbe Magnus. – Sokan, mint például Washington és Franklin,
szabadkőművesek voltak, ahogy ma is vannak köztünk ilyenek. Így van?
– Igen. De én nem tartozom közéjük, Bloodhammer.
– Mégis, ha ezek a vezetők az ön barátai voltak, akkor tudnia kell, hogy a szabadkőműveseket
milyen kapcsolat fűzi a templomos lovagok üldözött rendjéhez.
Némán felnyögtem. Pillanatok kérdése, hogy minden hitelünket elveszítsük.
– Lehetséges, hogy a templomosok Amerikába menekültek? – ütötte tovább a vasat a norvég. – És
egy utópikus eszmét teremtettek, amely immár feltámadt, még itt is, az önök új fővárosában? Új
országhoz képest igen nagyszabásúak ezek az épületek és sugárutak. Az utcáik pedig igen érdekes
mintázatot alkotnak, ha valaki ismeri a szent keleti geometriát.
– Ez csupán modern várostervezés. – Az elnök gyanakvónak tűnt.
– Nem! Az Egyesült Államokat egy bizonyos célból hozták létre, ebben biztos vagyok. Egy titkos
célból. Úgy gondolom, azért, hogy visszahozza a régen elveszett aranykort, az istenek és a mágia
korát.
– És mi vezette önt erre a gondolatra?
– Például ez a város. Az alapításának dátuma, az alapkőletétel szertartása, a méretei. És még
valami. – A kalapács jelére mutatott a térképén.
– Mi ez itt, Magnus?
– Thor isten kalapácsának a szimbóluma.
– Azt hiszi, megtalálja Thort Amerikában?
– Őt nem, de az örökségét igen!
Arra számítottam, hogy Jefferson azonnal elvitet bennünket a bolondokházába, ám az elnök szeme
megértően csillogott, és ezt kissé zavarba ejtőnek találtam.
– Az örökségét? Ez igazán érdekes. Nos, én magam is a múlt kutatója vagyok, meglehetősen nagy
könyvtárral. Olvastam az ön Forn Siðrjáról, és még többről is. Semmit sem tudunk arról, mi van ott
messze, ugye, vagy arról, hogy ki járt ott előttünk? Fehér bőrű indiánok. Az ősidők szörnyei.
Történetek szólnak olyan viharokról, amilyenek ismeretlenek Európában. Az orvosságos emberek
rontó szellemekről beszélnek. Én ezek egyikének a létezésében sem vagyok biztos, uraim. De
kíváncsi vagyok. Kíváncsi bizony.
Magnus némán ült. Én pedig időközben rájöttem, miért nem szívesen hagytam el New Yorkot.
Rontó szellemek?
– A walesiek csak egy lehetőség – mondta Jefferson. – Az, hogy önök egy újabbal álltak elő, csak
megerősíti annak esélyét, hogy Vérendrye nem túlzott a jelentéseiben. Mi van, ha a walesiek vagy a
norvégok egy elveszett kolóniája keveredett a helyi őslakossággal, és a törzsük ma is fallal körülvett
városokban él valahol a Missouri mentén? Egy másik elmélet szerint Izrael elveszett törzseiből
néhánynak sikerült valamiképp átjutnia Amerikába, és ők lettek az amerikai indiánok ősei. Aztán ott
vannak a történetek, amelyek szerint a Róma által legyőzött karthágóiak az Atlanti-óceán túlpartjára
menekülhettek a városuk lerombolása elől.
– Igen! – mondta Magnus. Bólintott felém.
– Platón egy elveszett Atlantiszról írt, Corli, a csillagász pedig megpróbálta megtalálni a helyét.
Az indiánok úgy tartják, a dohány ott keletkezett, ahol egy égő isten hajszálai a földre hulltak. Lehet,
hogy Dávid király vagy Hannibál utódai ma is a nyugati sivatagot járják? Ezek a csoportok talán
elfelejtették már az eredetüket. Ám ha valamelyik bizonyítékot nyerne, az óriási hatással volna.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Az európaiak részben amiatt tartanak igényt újvilági gyarmataikra, mert ők voltak itt elsőként –
magyarázta Lewis. – Ha viszont kiderül, hogy az első érkezés tiszte teljesen más európai népeket
illet, az megkérdőjelezné a britek, a franciák és a spanyolok területi igényeinek jogszerűségét.
– Ami másfelől javítaná az Egyesült Államok esélyeit, hogy elfoglalja vagy megvásárolja e
területeket – tette hozzá Jefferson. – Gyarapodó népességünk révén megtehetnénk, hogy foglalás útján
szerzünk területeket, ám ez olyan háborúkhoz vezethetne, amelyeket egyáltalán nem kívánunk.
Célszerűbb eszköz volna a vásárlás, méghozzá olyan partnertől, akinek az igényeit a történelmi
tények megkérdőjelezték. Ha a norvégok voltak itt először, az az egész világpolitikát megrendítené. A
legfontosabb most, hogy megtudjuk az igazságot, méghozzá ideális esetben a franciák, a spanyolok
vagy a britek előtt. Emiatt, uraim, önök számíthatnak a támogatásomra felfedezőútjukon; ám csak
akkor, ha jelentést tesznek nekem. Bízom benne, hogy elsődlegesen mégiscsak a hazájához köti a
hűség, Ethan.
– Természetesen. – Valójában elsőként mindig is az önfenntartás lebegett a szemem előtt, ám ez a
jelek szerint a többiek listáján igencsak hátul szerepelt.
– Mindaz, amit megtudnak, remélhetőleg olyan információkkal szolgál, amelyeket Lewis százados
tovább mélyíthet, amennyiben sikerül meggyőznöm a Kongresszust, hogy küldje ki őt egy
nagyszabásúbb küldetésre.
– Mennyire nagyszabású?
– Talán húsz-negyven emberrel és több tonna készlettel – vont vállat Jefferson.
– Impozáns. És hány ember jön velem az én expedíciómra?
– Nos, gondolom csak egy. Magnus Bloodhammer.
A norvég arca ragyogott.
– Egy?
– Önök ketten gyorsan és csendben kell hogy végezzék a feladatukat, mint a hadseregek előtt járó
felderítők.
– És milyen készleteket kapunk?
– Készen állok, hogy száz dollárral lássam el önöket, valamint egy levéllel, amelyet bemutathatnak
a nemrég megszerzett amerikai erődökben, Detroitban és Michilimackinacben, hogy kíséretet
kapjanak. Javaslom, hogy a Nagy-tavakon utazzanak nyugatra, ameddig tudnak, és csak azután
folytassák tovább a szárazföldön. Kis szerencsével még a rossz idő beköszönte előtt befejezhetik az
expedíciójukat, és visszatérhetnek hozzám jelentésükkel, azután pedig kidolgozhatjuk a stratégiánkat
mind Lewis expedíciójával, mind Napóleonnal kapcsolatban. Persze ha túlélik a vállalkozást.
Nagyot kortyoltam a borból.
– Nagyobb támogatást reméltem.
– Csak most foglaltam el a hivatalomat, és Adams nagy rendetlenséget hagyott maga után. Ennyit
tehet Amerika önökért. Még szerencse, hogy ön egy hazafi, Gage!
– Ami azt is jelenti, hogy bármi értékes, amit találnak, az Egyesült Államok tulajdonát képezi –
tette hozzá Lewis.
– Nem, ha nem amerikai földön találjuk! – tiltakozott Magnus. – A norvégok messzebbre eljutottak,
mint bármely amerikai eddig. Ami azt jelenti, hogy az ott norvég föld… uraim. – Lenyűgöző volt,
mennyi erőt képes beleszuszakolni ebbe az egyetlen szóba.
Jefferson elmosolyodott. Magnus bekapta a csalit.
– Ezek szerint azt remélik, hogy valami értékeset, netán felbecsülhetetlen értékű dolgot találnak,
amely kézzelfogható bizonyítéka lesz a norvég felfedezéseknek?
– Úgy van, és az ilyen tárgyak jog szerint engem s a hazámat illetik. Meg Ethant. Nem igaz, Gage?
– Csupán rozsdás vacakokról van szó – siettem gyorsan leszögezni. – Régi lándzsahegyekről. Egy-
két szegről meg csatokról. – Semmi értelme varázspörölyökről beszélni, amelyek értéke felér még
akár egy király váltságdíjával.
– Én felfedezőket szeretnék támogatni, nem kincsvadászokat, Gage.
Sértődöttséget tettettem.
– Azt hittem, elnyertük a bizalmát, elnök úr. Én titokban meghoztam a Louisianával kapcsolatos
francia-spanyol szerződés hírét önnek. Magnus megmutatott egy felbecsülhetetlen értékű térképet. Mi
megbíztunk önben, cserébe nem kérünk mást, mint az ön bizalmát.
– Rendben van. Uraim, mi itt mindnyájan részesei vagyunk a történelem egyik legnagyobb
kalandjának. Ezennel önökre bízom a dolgot. Innentől csupán kanadai britekkel, a louisianai
franciákkal és spanyolokkal, a roppant vadonnal, a hatalmas állatokkal és az ellenséges indián
törzsekkel kell megküzdeniük. Mindez semmiség ahhoz képest, amit már tucatnyi alkalommal átélt,
nemde?
– Azt hiszem, tulajdonképpen kétszáz dollárra is szükségünk lehet.
– Jöjjenek vissza épségben és használható információkkal, s akkor háromszáz dollárt fizetek. De
kezdetnek legyen elég száz. Tudom, hogy az önhöz hasonló kiváló lövészek szívesen élnek abból,
amit a természet nyújt.
Már sötét volt, amikor elhagytuk az elnök rezidenciáját. Gondolataim a gyapjas elefántok, az osonó
indiánok, a rontó szellemek, a sóhegyek, valamint szokásos módon ingatag anyagi helyzetem körül
jártak. Hát, most már nem szállhatok ki.
– Ma rátaláltál egy másik képzelgőre, Magnus – mondtam, miközben odakint álltunk, és a
mécsesek fényét néztük az épület ablakaiban. – Kétkedőbb embernek gondoltam.
– Jefferson fel akar használni minket, Ethan, ugyanúgy, ahogyan Bonaparte. És ahogyan mi
használjuk fel őket! Így hát megnézzük a Louisianájukat, és hagyjuk, hogy megküzdjenek érte, ha
annyira akarják. – Szikár gyakorlatiasság csengett a hangjában, ami nagyon is szokatlan volt az én
álmodozó norvégomtól. – Ami pedig téged és engem illet, ha megtaláljuk Thor kalapácsát,
lehetőségünk lesz megváltoztatni az egész világot! – Szeme sötéten csillogott az alkonyi homályban.
– Megváltoztatni a világot? Azt hittem, csak hasznot akarunk húzni belőle.
– Helyre akarjuk állítani. Több forog itt kockán, mint gondolod.
– Helyreállítani? Mit?
Megveregette a térképtokját.
– Az emberi szívet.
Ismét eltöprengtem azon, ki is lehet valójában az újdonsült társam.
 Tizenhatodik fejezet
Nyugati utazásunkhoz Magnus egy puskát választott, amellyel szárnyasokra lehetett vadászni, meg egy
jókora kétélű fejszét, amelyet a hátára rögzített, mintha norvég kalóz lenne.
– Jefferson adta az ötletet! – Órákat töltött azzal, hogy boldogan élesítette, olajozta és törölgette. –
Ezzel és a te apró tomahawkoddal már nem jelent gondot a tűzcsiholás.
– A tűzcsiholás? Ez a fejsze ahhoz is elég lenne, hogy felfűtsük a poklot, kivágjuk az Ohio-völgy
erdeinek felét, vagy hogy megvacsorázzunk rajta!
– Ha egyszer megborotválkoznék, tükörnek is jó lesz. – Feltartotta és nézegette a fegyvert. –
Bárcsak lenne egy kardom! – Legalább annyira izgatott volt, amennyire én gyanakvó.
Utunk először északnyugat felé vezetett, a Potomac völgyében, át az Appalache-hegységen, azon az
úton, amelyet Braddock brit tábornok járt be először, azelőtt, hogy katasztrofális vereséget szenvedett
volna a hétéves háborúban. Onnan a Monongahela és Allegheny folyók összefolyásánál fekvő
Pittsburghbe megyünk, majd az Ohio folyón az indiánok által használt „Nagy Ösvényen” az Erie-
tóhoz. Itt hajóra szállunk, és azon közelítjük meg a Washingtontól hétszázötven kilométerre lévő Fort
Detroitot. Azután a Huron- és a Felső-tavon teszünk meg újabb hétszázötven kilométert, hogy elérjük
a Bloodhammer térképén jelzett pusztaság szélét.
A civilizáció első kelléke, amelyet magunk mögött hagytunk, miközben felfelé lovagoltunk a
Potomac mentén, a festék volt. Amikor már a hegyek oldalában jártunk, a farmok házai egyre
jellegtelenebb külsőt öltöttek: a csiszolt deszka durva szálfának adta át a helyét. Az út mellett
veteményeskertek és letaposott legelők sorakoztak, meg időnként fatönkökkel borított, lecsupaszított
erdősávok. Maga az ösvény, a talaját illetően, olyan állagú volt, mint a zabkása, s olyan ravaszul
kacskaringózott, mint az ügyvédek beszéde; helyenként egyszerű árokká silányult, hiszen az erre járók
sosem vették a fáradságot, hogy megjavítsák. A levegőben mindig füst érződött, mert a farmerek a
természettel folytonos küzdelmet folytattak, hogy az erdőt felégetve helyet csináljanak a kukoricának.
Végül elérkeztünk a hegyek közé, ahol már farmok sem voltak. Kopott, barna hegyhátak hullámzottak
előttünk falakként a ködbe veszve; a csúcsokat reggelenként dér borította. Nappal sólymok keringtek
odafent, éjszaka farkasok vonyítottak a sötétben. Amikor a szél fújt, az előző tél barna avarja zörgött,
mint a megsárgult fóliánsok. Olyan volt ez a hang, mintha az erdő suttogott volna.
Amikor az időjárás engedte, a szabad ég alatt éjszakáztunk. Egyrészt azért, hogy szoktassuk
magunkat az új, határvidéki élethez, másrészt hogy elkerüljük az Appalache-hegységi fogadók magas
árait és bosszantó bolháit. Gallyakból készítettünk fekhelyet, elköltöttük egyszerű – sonkából,
kukoricakenyérből és patakvízből álló – vacsoránkat, aztán csak hallgattuk az éjszaka hangjait. A
lassanként rügyezni kezdő fák koronáján keresztül néztük a fölénk boruló égbolt milliónyi sziporkázó
csillagát. Magnusszal néha arról az ősi hiedelemről beszélgettünk, amely szerint minden csillag egy-
egy ős, aki az idők végezetéig a mennybe költözött.
– Talán Signe az egyikük – mondta sóvárogva a norvég.
– Meddig voltatok házasok?
– Csak egy évig. – Hallgatott, csak kis szünet után folytatta. – Ez volt az egyetlen időszak, amikor
valóban boldog voltam. Már fiatalon beleszerettem, de a családom teletömte a fejemet az istenekről
és rejtélyekről szóló mesékkel, így hát északra hajóztam, a templomosok nyomában… olyan messze
északra, ahol a nap sosem nyugszik le, és a levegő sosem melegszik fel. Olyan mélységes bányákban
kutattam, hogy akár a törpék is vájhatták volna, de nem találtam semmit. Mire hazatértem, Signe már
hozzáment valaki máshoz, aztán elveszítettem a fél szememet, és nagyjából le is tettem arról, hogy
valaha boldog lehetek. A boldogság keveseknek adatik meg.
– Legalább volt valaki, akire gondolhattál. – Eszembe jutott Astiza.
– Azután megörököltem az atyai farmot, Signe férje vízbe fulladt, és minden feltételezésem
ellenére ő és a családja is beleegyezett, hogy másodszor férjhez menjen: hozzám. Arra gondoltam,
milyen csonka és visszataszítóan rút vagyok, és hogy ő a Szépség mellettem, a Szörnyeteg mellett.
Amikor elárulta, hogy az én gyerekemet hordja, elárasztott a boldogság. Megszakítottam a
kapcsolatomat a Forn Siðrral, és felkészültem a megtelepedett életre. Te már voltál valaha elégedett
a sorsoddal, Ethan?
– Egyszer-egyszer igen, de csak néhány órára. Nem tudom, nem az-e a férfiak sorsa, hogy sose
legyenek elégedettek hosszú időre. Franklin azt mondta: „Ki a gazdag? Aki elégedett. És ki az?
Senki.”
– A mestered ebben tévedett. Az ő meghatározása szerint én gazdag voltam, sőt dúsgazdag. Mi
közöm volt a Norvég Királysághoz vagy a templomosokhoz, amikor ott volt nekem Signe? De aztán…
– Meghalt?
– Megöltem.
Láttam rajta a fájdalmat, és rájöttem, hogy nemcsak a mesebeli törpék és óriások gyötrik. Arca
hirtelen fakóvá vált, mint a kert télen. Úgy megdöbbentett, amit mondott, hogy szólni sem tudtam.
– Akkor halt meg, amikor megpróbálta világra hozni a gyerekemet.
Nyeltem egyet.
– Ez bárkivel megtörténhet, Magnus.
– A szomszédok már addig is gúnyolódtak rajtam. Odinnak csúfoltak. Én a sors kezét láttam a rám
szakadt fájdalomban, és rájöttem, hogy még nem végeztem el a feladatom. Azt hiszem, a régi lovagok
azért keresték a Grált, hogy meg nem történtté tegyék általa a legrosszabb dolgokat, nekem pedig az a
végzetem, hogy járjam a világot, mint az ősi isten tette, a saját keserű küldetésemet követve. Én ezt az
expedíciót a feleségem emlékére folytatom, Ethan. Ezért nem osztozhatom a te nőügyeidben.
– Ó. – Ismét sekélyesnek éreztem magam. Ám az én sebeim legalább gyorsabban gyógyulnak
emiatt. Végül is, amit az ember nem tesz kockára, azt nem veszítheti el, és ez a szívére is igaz. –
Biztos vagyok benne, hogy nem haragudna, ha újra megházasodnál. Hiszen ő is ezt tette.
– Nem. Az, hogy önző módon feladtam a küldetésemet, a halálához vezetett. Most be kell fejeznem,
amit elkezdtem, méghozzá itt, az amerikai nyugaton. Vezeklés ez.
– Vezeklés? És magaddal hurcolsz engem, az ártatlant is?
– Neked is kell egy cél. Már Mortefontaine-ben láttam ezt, ahol csak az étel, az ital, a kártya és a
nők jártak a fejedben. Megmentettelek téged, bár ezt sohasem fogod értékelni.
– És eljöttünk ide, a semmi küszöbére – mondtam ingerülten, az alattunk elterülő barna völgyre
mutatva, amelynek mélyén meggyűlt a köd.
– Nem. Ez az Édenkert küszöbe. – Lehelete felhőt formált a hidegben.
– Én mindig melegebbnek gondoltam az Édenkertet – mondtam keserűen amiatt, hogy a norvéggal
tartottam. Fejemre húztam a takarót, és akaratom ellenére megborzongtam a Magnus történetében
rejlő szomorúságtól. A lelkes kölyök hirtelen vénséges vénnek tűnt, az üres erdő pedig megtelt
várakozással.
– Gondolkoztál valaha azon, hol lehetett az Édenkert, Ethan?
– Nem nagyon. – Ez teljesen holdkóros, gondoltam.
– Szerintem léteznie kellett valahol. Mi lenne, ha ismét rálelnénk?
– Ha jól emlékszem a Szentírásra, Bloodhammer, akkor e fogadó ajtaja bizony örökre bezárult
előttünk – zsörtölődtem. – Tudod, Éva, az alma meg a többi.
 – De mi lenne, ha ismét megnyithatnánk?
– Egy kulccsal?
– Thor kalapácsával.
A másik oldalamra fordultam, hogy alhassak.
– Akkor mondj le az almás pitéről!
Másnap reggelre Magnus ismét megvidámodott, mintha a beszélgetésünk csupán egy furcsa, rossz
álom lett volna. Többé nem említette szegény Signét, hanem a mi világos, barna erdőinkről beszélt,
amely a jelek szerint nagyban különbözött a norvég erdőktől. Úgy tűnt, olyan holdkóros ő, aki a saját
képzelgéseire sem emlékszik. Ám amikor felnyergeltük a lovainkat, odakiáltott nekem:
– Fogd csak! – és pajkosan odadobott nekem valamit.
Megnéztem, egy alma volt az. A tavalyi szüretből, még Washington piacán vettük.
– Biztatásként – mondta Magnus fanyar mosollyal.
– Én bizony beleharapok. – Elég kemény volt még ahhoz, hogy harsogjon a fogam alatt. Lelkesen
ropogtattam. – Nem érzem, hogy bölcsebb lennék tőle.
– Csupán még nem találtuk meg a megfelelő fát.
Továbbindultunk. Amikor végeztem az almával, a csutkáját a tavaszi fák közé hajítottam, ahol majd
kicsírázhat.

Esős időben közönséges út menti fogadókban szálltunk meg. A szállás ezekben kivétel nélkül
szűkös, füstös, bűzös és hangos volt. A férfiak köpködtek, szitkozódtak, szellentettek és háborogtak.
Az éjjelt közös ágyakban töltöttük, hogy melegítsük egymást. Hajnalhasadtával aztán
megszabadítottuk egymást az élősködőktől, mint a majmok, ezután pedig kifizettük a felháborítóan
magas árat a sózott disznóhúsból, kukoricakásából és vizezett whiskey-ből álló reggeliért – a
határvidéki Amerika megszokott ételei voltak ezek. Georgetown és Pittsburgh között egyetlen tiszta
csészét vagy csinos menyecskét sem láttam.
Hogy az unott rosszkedvet elűzze, Magnus rászokott, hogy nehéz fejszéjével tűzifát aprítson a
fogadókban, amelynek árán (hat penny) mindenütt egy egész cipót vehettünk. Néha vele tartottam,
óvatos csodálattal néztem nagy izmainak játékát, mint ahogyan a bikát figyeli az ember; időnként
tanácsokat adtam neki, amelyekre rá sem hederített. Segítettem neki halomba rendezni a
végeredményt, de magában az aprításban nem akartam segédkezni.
– Ahhoz képest, hogy Akko és Marengo hőse vagy, igencsak ellenedre van a harcoshoz méltó
testedzés – csipkelődött végül.
– És te, ahhoz képest, hogy a világot akarod uralni, túlságosan buzgón végzed egy paraszt munkáját
fillérekért. Be akarod biztosítani magad, Magnus?
Kilencnapi fárasztó utazás után nagy megkönnyebbülés volt kiérni a meredek, hideg hegyek közül.
A vidék lassan zöldellő ruhát öltött. Pittsburgh, e háromszög alakú város, háromszáz házat és
ezerötszáz lelket számlált. Csúcsa déli irányba, az Ohio felé mutatott, azon a ponton, ahol az
Allegheny és a Monongahela folyók találkoztak. Itt régebben brit erőd állt; ennek már nyoma sem
maradt, mert a tégláit felhasználták az építkezéshez, földsáncait pedig az árvizek elegyengették. A
szénfüst fedte városban buzgó ipar folyt: csónaképítő telepek, fűrészmalmok, kötél-, szegecs-, üveg-
és vasművek működtek. Tyúkketreceinek és istállóinak szaga három kilométerre is érződött, az
utcákon pedig szinte több volt a disznó, mint az ember. Hogy csónakot bérelhessünk az Ohióra, le
kellett ereszkednünk a város meredek szikláin, majd a vizenyős talajra fektetett palánkokon keresztül
le egészen a vízpartra.
Egy uszály vitt le minket és lovainkat az Ohión, egészen a harminc kilométerre lévő „Nagy
Ösvényig”, amely észak felé vezetett. Ami még akár egy évtizeddel ezelőtt is veszélyes indián
területnek számított, ma már, a Fallen Timbersnél kivívott győzelemnek köszönhetően, a bevándorlók
átjáróháza lett. A háború, a betegségek és a vadállomány megfogyatkozása nyomorba döntötte a
delaverekhez és a hjuronokhoz hasonló törzseket. Azok a mocskos, csontsovány szerencsétlenek,
akiket láttunk, alig hasonlítottak azokra a büszke harcosokra, akikre még prémvadász napjaimból
emlékeztem. Lehet, hogy az indiánok kora ugyanúgy lejárt, s végzete közeleg, mint a masztodonoké?
Magnus érdeklődéssel figyelte őket.
– Izrael sarjai – dünnyögte.
– Én voltam Palesztinában, és kötve hiszem, hogy azok volnának.
– Jefferson szerint ezek az elveszett zsidó törzsek.
– Magnus, ez egy haldokló nép. Nézd csak meg őket! Sajnálom, de akkor is így van.
– Márpedig ha így van, akkor többet veszítünk, mint arra legszörnyűbb álmunkban is gondolhattunk
volna. Ezek az emberek olyasmiket tudnak, amiket mi már elfelejtettünk, Ethan.
– Például?
– A múltat. Azt, hogyan kell valójában élni. És hogy mi minden él a világon, amit mi nem látunk. A
tudósok szerint az indiánok látják a szellemvilágot. Lehet, hogy egykor Thor is az ő nagy szellemeik
között járt; talán hasonló szellemi lények voltak! Fraklint az irokézek társadalmi berendezkedése
ihlette meg a ti alkotmányotok megszövegezésében. Johnson dicsérte őket a szónoki képességeikért.
– De a legutóbbi fogadóban mégis tolvaj, részeges, lusta skalpvadászokként beszéltek róluk. A
pionírok gyűlölik az indiánokat, Magnus. Ott volt az a whiskey-kereskedő, akinek a dohányzacskója
egy indián harcos herezacskójából készült. Még az a szó, amelyet az asszonyaikra használunk: a
squaw, az is a nemi szervüket jelöli. Az európaiak három évszázad óta hadban állnak velük.
– A félelem elvakított bennünket, de ez még nem jelenti, hogy az indiánok sem látnak.
Innen telepesek vágta új ösvények indultak minden irányba. Az erdőket sok helyütt kivágták, és
annyi füstoszlop emelkedett az égnek, mintha az egész Ohio-vidék, rotyogó pörkölt volna. A
legnyomorultabb európai paraszt is eljöhetett ide, hogy aztán kidöntse a fákat, elvesse közéjük a
kukoricáját, szabadon engedje a disznait, és kikiáltsa magát farmernek. A kunyhóik kisebbek voltak
egy francia hálószobánál is, udvaraik sárosak, kölykeik vadak, asszonyaik pedig olyan elgyötörtek,
hogy a szépségük már húszéves korukra elhervadt. De itt mindenki szabad lehetett! Szerezhetett
földet, méghozzá feketét és zsírosat. Egész Ohio mintha remegett volna a nagy átalakulás hevétől,
mintha a régi bőre alatt új alak éledezne. Elgondolkodtam rajta, hogy Jefferson jövendölése –
miszerint a nyugat betelepítése ezer esztendőt vesz igénybe – nem volt-e túlságosan borúlátó. Ezen a
területen máris ötvenezer ember élt, és amikor megálltunk egy fogadónál, vagy éjjelre szállást
vettünk egy farmer csűrjében, mindenütt az államiság megszerzéséről folyt a szó.
– E föld mellett még Új-Anglia is köves pusztának tűnik!
Noha az Ohio territóriumot tisztások foltjai tarkították, azért hatalmas sávokban megmaradt benne
az érintetlen vadon, ahol a világ még ősi állapotában élt. Tölgy, bükk, hikori, gesztenye és szilfa nyúlt
akár ötven méter magasra is; tavaszi rügy borította mindet. A törzseik olyan vastagok voltak, hogy
még Magnusszal együtt sem tudtam körbeölelni őket. Az ágaikon akár táncot is lehetett volna ropni,
kérgük olyan gyűrött, hogy akár egy ezüstdollárt is beleejthettünk volna egy-egy tölgyfa repedéseibe.
A felső ágak megérintették a szomszédos fa ágait – látványuk, mint a katedrálisok boltívei −, felettük
időnként madarak nagy rajai szálltak tova, olyan sűrűn, hogy elfedték a nap fényét, fülünket hasogatta
a kárálásuk. A fák nem csupán nálunk tűntek öregebbnek, hanem az indiánoknál, sőt még a gyapjas
elefántoknál is; a Jefferson által emlegetett ártó szellemeket juttatták eszembe.
– Egyetlen fából egy egész nagy házat építhetne az ember! – álmélkodott Magnus.
 – Láttam, hogy családok húzódnak meg az odvaikban, amíg a kunyhójuk épül – csatlakoztam. –
Ezek a fák olyan öregek, mint a te norvég felfedezőid, Magnus.
– Talán még Yggdrasil idejéből származnak. Ilyen fákat láthattak az istenek is. Talán ezért jöttek
ide a templomosok, Ethan! Felismerték, hogy ez volt valaha a Paradicsom, ahol az ember együtt élt a
természettel.
Én ebben nem voltam olyan biztos. Ismertem a fajtámat, és nem tudtam elképzelni, hogy egy fehér
ember Amerikába jőve ne azt tegye, amit ezek a telepesek tesznek éppen, azaz hogy ne kukoricát
vessen az ősöreg fák helyére. Erről szól a civilizáció.
– Szerinted miért nőnek itt ilyen magasra a fák? – kérdezte Magnus.
– Talán az elektromosság miatt.
– Elektromosság?
– Bertholon, a francia tudós 1783-ban készített egy gépet, amelyet elektrovegetomának nevezett el,
s amely a villám erejét begyűjtve a mezei növényekhez vezette azt. Úgy találta, hogy ez az eljárás
jócskán felgyorsítja a növekedésüket. Tudjuk, hogy a villám károsíthatja a fákat, de vajon
megnöveszteni is képesek őket az elektromos viharok? Lehetséges, hogy az Ohio-vidék légköre
különbözik Európáétól.
Végül komppal átkeltünk a Sanduskyn, és ahol a folyó az Erie-tóba torkollott, végre kitágult
előttünk a táj.
– Ez nem is tó, hanem egy tenger!
– Négyszázötven kilométer hosszú, és a többi még ennél is nagyobb, Magnus. Minél messzebbre
megyünk nyugatra, annál nagyobb lesz minden.
– És még kérdezed, hogy miért mentek arra a norvégok? Az én népem nagy dolgokra hivatott.
Lehajolt, és vizet merített a tenyerébe, hogy meggyőződjön róla, ez a hatalmas víztömeg nem sós. A
tó feneke még tizenkét méter mélységben is tisztán látszott. Ahogyan előre megbeszéltük, eladtuk a
lovainkat, és felkéredzkedtünk egy Detroitba tartó, Sirályszárny nevű vitorlás hajóra. A szárazföldi
út ugyanis innentől a szinte áthatolhatatlan Fekete-lápba vezetett, amely az Északnyugati Territóriumot
választotta el Ohiótól. Átvitorláztunk az Erie-tavon, lecsorogtunk a Detroit folyón, s végül
elérkeztünk a híres erődhöz. Ott sikerült kényelmesebb módot kieszközölnöm nyugati utazásunkhoz –
méghozzá úgy, hogy kikezdtem egy hölggyel.
Van érzékem hozzá, hogy kellemes társaságot szerezzek.
 Tizenhetedik fejezet
Detroit megérkezésünkkor már százéves múltra tekintett vissza, ám ebből csupán a legutolsó ötöt
töltötte az amerikai lobogó alatt. Kezdetben francia, majd brit helyőrség volt, és csak a két évtizeddel
ezelőtti függetlenségi háborút lezáró szerződés helyezte a mi fennhatóságunk alá. A város egy hét
méter magas orom tetején épült, az Erie- és a Szent Klára-tavakat összekötő rövid, széles Detroit
folyó partján. A település négy méter magas cölöpfalai mögött nagyjából ezer ember – háromszáz ház
– kapott helyet. A túlparton már Kanada kezdődött, s a szél odaát a brit lobogót lengette, mintegy
emlékeztetőként, kié volt ez a terület korábban.
A politikai megosztottság ellenére a folyón élénk kereskedelem zajlott. A Detroit-vidék
gazdaságának alapját a prém és a földművelés jelentette. Az amerikai és a kanadai oldalon harminc
kilométer hosszan normann jellegű francia tanyák sorakoztak.
– Kevert vérű népség ez – jellemezte a lakosságot Jack Woodcock, a vitorlásunk kapitánya. –
Vannak a franciák, ők majdnem olyan régóta élnek itt, mint az indiánok, és az övék az összes munka.
Vannak aztán a skótok, akik a prémkereskedelmet irányítják. Az amerikai helyőrség zöme határvidéki
duhajokból áll, akik máshol nem kapnak munkát. Aztán a megkeresztelkedett indiánok, a csereberélni
ide járó törzsek, a fekete rabszolgák és szabadok, végül pedig a túlparton a britek, akik alig várják,
hogy visszaszerezhessék az egészet.
– Azért bizonyosan büszkék rá, hogy most már az Egyesült Államokhoz tartoznak.
– A franciák még annyira sem szeretnek minket, mint a britek. Elszivárognak Saint Louisba. A
lakosság fele már elment.
A táj és a tó tükörsima volt, fölötte a mérhetetlen égbolt közepén ragyogott az áprilisi nap. A
legfurcsább látványt az itt-ott ég felé törő szélmalmok jelentették; karjuk lustán forgott a tavaszi
szélben, amely odafönt fehér felhőgomolyokat kergetett.
– Lapos itt minden, mint a palacsinta, nincs egy zuhatag sem, ahová vízimalmot építhetnénk –
magyarázta a kapitány. – Olyanok vagyunk, mint egy rakás francos hollandi.
A sáncok közelében kerek tetejű fakéreg sátrak és sietősen összeeszkábált kalyibák álltak: azok a
számkivetett indiánok éltek itt, akik az előőrs környékén ragadtak. Hajónk kikötött egy hosszú
dokkban, a partmeredély tövében. Sirályok keringtek körülöttünk, varjak csaptak le elszóródott
kukorica- vagy búzaszem után kutatva. Egyárbocos vitorlások, kenuk, ladikok és bárkák sorakoztak a
móló mentén, amelynek deszkái döngtek és nyikorogtak a csizmák és a görgő hordók alatt. Az angol,
francia és algonkin nyelvek bábeli zűrzavara adta az alapzajt.
– Még félúton sem vagyunk a kalapács jeléig – mondta Magnus csodálkozva, miután megnézte a
New Yorkban vásárolt térképeit.
– Ha vízen haladunk tovább, gyorsabb és könnyebb utunk lesz – feleltem. – Megmutatjuk az itteni
parancsnoknak Jefferson ajánlólevelét, és katonai kíséretet kérünk Grand Portage-ba. Végül is az
amerikai kormány támogatását bírjuk.
A dokkoktól sáros földút vezetett a sánc kapujához; a tócsák fölött félbevágott fatörzsek vezettek
át. A helybéliek szorgos hangyaként áramlottak oda-vissza az erőd és a folyó között: árut cipeltek a
hajókhoz és kenukhoz, majd vissza, sőt vizet mertek a folyóból. Woodcock szerint a kutakat
megfertőzték a városi illemhelyek.
A lakosok háromnegyede külsőre francia vagy indián származásúnak tűnt. Az előbbiek hosszú,
sötét hajuk és napbarnította bőrük miatt szinte megkülönböztethetetlenek voltak a törzsek tagjaitól.
Inget, derékövet és szarvasbőr nadrágot hordtak, nyakukban kendőt, a lábukon pedig mokaszint
viseltek, fejüket szalag vagy skarlátvörös sapka díszítette. Vidám, fesztelen modoruk, ha halványan
is, de Párizst juttatta eszembe. Az indiánok viszont takaróikba burkolózva ácsorogtak vagy
üldögéltek, és tétlen, mélabús kíváncsisággal figyelték a fehérek őrült sürgés-forgását. Menekültek
voltak a saját hazájukban.
– Az iszákosok és betegek gyűlnek ide – mondta a kapitány. – Vigyázz, nehogy elkapj valamit a
nőiktől.
– Nem valami nagy a csábítás – mondtam, végigmérve a tömzsi, szurtos indián asszonyokat.
– No majd akkor beszélj, ha itt voltál hat hónapig.
A sáncon belül fehérre meszelt faházakat találtunk. A városképet a központban álló nagy, kőből
épült katolikus templom uralta.
– Arra van a parancsnokság – mutatta Woodcock. – Én megyek a fogadóba. – S azzal eltűnt az
egyik bódéban, amely nyüzsgőbbnek tűnt a többinél.
Az Egyesült Államok hadseregének nyugati főparancsnoksága, amely háromszáz zabolátlan katonát
irányított, zömök faépület volt, kazettás üvegablakokkal. Hivatalos jellegére csak a rúd tetejére tűzött
csillagos-sávos lobogó utalt. Őrség nem volt, bejelentés nélkül beballagtunk a szűkös előtérbe, ahol
marcona őrmester görnyedt valami lajstromkönyv fölött. Megkérdeztük, merre találjuk Samuel Stone-
t; Lewis elmondása szerint ő volt itt a főparancsnok.
– Az ezredes megint a temetőben van – válaszolta az őrmester, szürkés szakállába dünnyögve a
szavakat, miközben úgy tartotta fel a lúdtollat, mint egy dárdát, amellyel nemigen tudja, hova
célozzon. Semmiben sem mutatott olyan katonás külsőt, mint Meriwether Lewis, és úgy hunyorgott az
előtte heverő lajstromra, mintha először látná az ábécét. Végül odakapart egy nevet.
– Járvány tört ki a városban?
– Dehogy, csak lövöldözés volt. Nincs kivel harcolni, ugyebár, így aztán a katonák egymással
torzsalkodnak. Az ezredes betiltotta a párbajt, de mire érvényt szerezhetne a tilalomnak, a fele már
holtan hever, a másik fele meg összevagdosva. Meg aztán ő is katona. Jót tesz a hangulatnak,
aszongya.
– Te jó ég! Hányan haltak meg így?
– Féltucatnyian. A fenébe is, sokkal több fullad vízbe, vagy viszi el a váltóláz, a tüdővész, az
indiánok, a vérbaj és a rossz víz. Jobb a becsület nevében meghalni, mint egy rohadt hasmenésben,
nem igaz?
– Mi Jefferson elnöktől jövünk – mondtam olyan hangon, amely reményeim szerint jelezte az ügy
komolyságát és a saját fontosságomat. – Mikor ér vissza az ezredes?
– Gondolom, hamar. De lehet, hogy nem.
– Ez meg mit jelentsen?
– Az ezredes maga osztja be az idejét.
– Birtokunkban van egy levél az elnöktől, amelyben azt kéri, hogy biztosítsanak nekünk katonai
szállítóeszközöket. Nem értesítették önöket?
– Hogy, levélben? Magukról? – Megrázta a fejét. – Hová mennek?
– A Nagy-tavak túlsó felére.
– Túlsó felére? Grand Portage-ba?
– Igen.
– Ember, az a vöröskabátosok földje! – Magnusra nézett. – A barátja külsőre skótnak tűnik.
Kérdezze csak meg őt! Ők irányítják az Északnyugati Társaságot. Maga is vöröskabátos? A
teherkenuk is hozzájuk tartoznak.
– Magnus norvég. Amerikai hajót akarunk, amelyen utazhatunk. Biztosan vannak hajók, amelyek
Michilimackinacbe mennek.
– Leginkább csak kenuk. Amerikai hajók nem. – Úgy nézett ránk, mintha meggárgyultunk volna. –
Nem látták a folyót? Nincsen flottánk. Egyébként is, mi a hadsereg vagyunk.
A beszélgetés folytatása céltalannak ígérkezett.
– Beszélhetnénk inkább az ezredessel?
Az őrmester vállat vont.
– Ő se mond mást. – Úgy nézett körbe, mintha meglepődve konstatálná, hogy nincs itt az ezredes,
és székek sincsenek, amelyekre leülhetnénk. – Várhatnak a verandán, ha tetszik, egyszer majd csak
megjön. Vagy próbálkozzanak holnap. – Fészkelődött a székében, felemelte az egyik lábát, és dörögve
szellentett egyet, mint egy ágyú. – Bocsánat. Ébresztő.
Kimentünk a ház elé, és néztük a hajlított gerendákból, mohos tetőkből és sáros mellékutcákból
álló Detroitot.
– Ha ezek védelmeznek minket, nem hibáztatom a hajóskapitányunkat, hogy azonnal a fogadó felé
vette az irányt – jegyezte meg Magnus. – Csatlakozzunk hozzá, és próbálkozzunk újra egy-két óra
múlva, ha már megtelt a temető. Ez a Stone olyan merev, mintha tényleg kőből volna.
Elindultunk az utcákon. Magnus időnként megjegyzést tett a száradó gereznák szépségére és
szagára, én pedig sajnálkoztam a fehér nők csekély száma miatt. Az indián nők között is akadt néhány
csinosabb, ám ezek félig bennszülött, félig európai ruházata azt jelezte, hogy franciák feleségei. A
fiatalabbak métisnek, félvérnek tűntek.
Már majdnem elértük a fogadót, amikor felkiáltott valaki:
– Vigyázz!
Egy férfi nekilökött minket egy mécsesbolt falának, miközben egy fekete ágyúgolyó – ránézésre
négyfontos lehetett – robbant elő a keresztutcából, és nagy lendülettel végigpattogott ott, ahol egy
pillanattal azelőtt álltunk. Eltűnt a házak között, majd kisvártatva csattanás és egy kidőlő fa recsegése
jelezte megérkeztét.
– Elnézést a durvaságért – mondta megmentünk −, de önök éppen egy tekepályán sétálgattak
anélkül, hogy körülnéztek volna. Detroitban gyakori a bokatörés, a lakosok neheztelnek is miatta.
Emlegetik is a népek, hogy szabályozni kellene az ilyesmit.
– Nem hallottam ágyút.
– A golyót nem kilőtték, hanem elgurították. A tekézés igazi szenvedély errefelé, és a betiltásáról
szóló vita során több szócséplés folyt kevesebb eredménnyel, mint az önök amerikai
Kongresszusában. A suhancok azonnal gurítani kezdenek, amint az utcák nagyjából megszáradnak
vagy megfagynak. Stone ezredes szerint legalább lefoglalják magukat valamivel.
– És nem is figyelmeztetik az arra járókat? – kérdezte Magnus.
– Megtanultuk, hogy figyelni kell, és időben félreugrani.
– Hirtelen támadt érdeklődéssel nézett végig rajtam. – De mondja csak, ön nem Akko hőse
véletlenül?
Csak pislogtam, annyira megdöbbentett, hogy felismertek.
– Aligha vagyok hős…
– Igen, ön Ethan Gage! Micsoda pompás véletlen! A megbízóim éppen az imént említették a nevét!
Beszélték, hogy errefelé tart, hetet-havat összehordtak, gondolhatja. Hiszen ki tudná azt kitalálni,
milyen küldetésben jár? És lám, egyszer csak itt terem! Nem, ne is tiltakozzon, szóltak, hogy egy szép
hosszú puskát és egy nagydarab társat keressek!
– Ez itt Magnus Bloodhammer, Norvégia szülötte. És önben kit tisztelhetünk?
– Ó, hiszen a nagy izgalomban elfeledtem az illemet! – Közben kurjongatás hangzott fel, és egy
újabb ágyúgolyó pattogott el mellettünk. – Nicholas Fitch vagyok, Lord Cecil Somerset
szárnysegédje. Lord Somerset az Északnyugati Társaság részvényese, és éppen a folyón túl, a
sandwichi Duff házban szállt meg az unokahúgával, Aurorával. Alig várja, hogy önnel
találkozhasson. Roppant kíváncsi az akkói csetepatéra. Az ősi erődök kutatója vagy valami efféle.
Ismeri Sidney Smitht is, akivel ön együtt szolgált.
– Találkozni szerettünk volna Stone ezredessel, hogy szállítóeszközt kapjunk a tavakra.
– Nem hiszem, hogy Stone ma már előkerül. Temetés után ugyanis vadászni szokott menni. Azt
mondja, kitisztítja a fejét, ha másvalamit öl meg. Az északi hajóforgalmat egyébként is a britek
bonyolítják. Kérem, legyenek a vendégeink, nemsokára kezdődik az estély. A helyhez képest igen
jeles összejövetel: kereskedők, farmerek, indián törzsfőnökök is jelen lesznek! Meg aztán, Lord
Somerset szintén északra készül. Talán segíthetünk egymáson – mondta és mosolygott.
Hát, az egyik küldetésem éppen az, hogy kiszaglásszam a britek szándékait nyugaton. Erre pedig mi
sem megfelelőbb alkalom, mint egy társas összejövetel, ahol a nyelvet megoldja az ital.
– Ha szívesen fogadják az út porától elgyötört utazókat, akkor örömmel megyünk.
– Majd megfürdenek! – kacsintott. – Bizonyára nem akarnak piszkosan mutatkozni Aurora előtt!
 Tizennyolcadik fejezet
Alexander Duff háza a kanadai parton egy háromszintes, fehérre meszelt falú kereskedőállomás volt,
amely hamisítatlan brit méltóságával kívánta lenyűgözni a francia csónakosokat, az erre vetődő
indián törzsfőnököket és a skót befektetőket. Erre szolgáltak nagy ablakai, timpanonos verandája és
hivalkodó berendezése, amely masszív mahagóniasztalokból, kárpitozott székekből,
selyemfüggönyökből, ón mécsestartókból, remek porcelánedényekből, ólomkristály poharakból és
elefántcsont nyelű ezüst étkészletekből állt. Ezek a csecsebecsék sokkal hatásosabban hirdették a
birodalmi igényeket, mint egy földbe szúrt zászló.
Személyesen Alexander Duff üdvözölt minket. Mint elmondta, érkezésünk valóban szerencsésen
egybeesik egy aznap estére tervezett összejövetellel. Elirányítottak minket egy közeli fürdőházba,
hogy szalonképessé tehessük magunkat. Alkonyaira a lehetőségekhez mérten lecsutakoltuk magunkat,
és rendbe hoztuk a ruháinkat. Én a köztársasági divatot követve rövidre vágtam a hajam, Magnus
pedig formásabbra igazította torzonborz szakállát, s így máris „csak” egy ószövetségi prófétára
emlékeztetett. Csizmáinkat annyira elnyűttük, hogy Duff újonnan varrt mokaszinokkal ajándékozott
meg minket, amelyek csodásán puha és nesztelen járást tettek lehetővé.
– Kenukba csak ezek valók – mondta.
Ezután áldomást ittunk whiskey-vel, megnedvesítettük a torkunkat némi brandyvel, majd –
kizárólag a jó étvágy biztosítása céljából – vörösbort is magunkhoz vettünk. Minderre szükség is
volt, hiszen nemsokára igencsak megdöbbentő vendégek érkeztek. Nem azokra az angol és skót
hajóskapitányokra, német zsidókra és francia kenusokra gondolok itt, akik elsőként jelentek meg,
bennszülött nejüket szokás szerint a hátsó verandán hagyva. A határvidékhez képest meglehetősen
kicicomázták magukat: lábikráig érő gyönggyel kivarrt mokaszint, hímzett derékövet, selyemmellényt
és tollas fejfedőt viseltek, s mindehhez az a derűs önbizalom társult, amely a nehéz körülmények
között önerejéből boldoguló emberek sajátja.
Velük semmi bajom nem volt; annál inkább azzal a trióval, amely akkor érkezett meg, amikor a
terem már felhevült az egymáshoz préselődő testektől, és a levegő nevetéssel telt meg. A kitárt ajtón
át léghuzat fújt be, a tömeg egy pillanatra elcsendesült, páran hátraléptek, hogy helyet adjanak az
érkezőknek, mintha azok híres méltóságok vagy netán fertőző betegek lennének. Ebben az esetben –
legalábbis amerikai szemszögből nézve – mindkettő igaz volt.
Az első egy szikár, karvalyorrú, hosszú hajú fehér férfi volt, hatvan év körüli. Térd alatt megkötött
szarvasbőr nadrágot, indián ágyékkötőt és kifakult, kék francia hosszúkabátot viselt. Fényes tiszti
rangjelzést viselt a mellén, ezüst félholdhoz hasonlót, derekán hüvelybe tolt vadászkés lógott.
Legalább három napja nem borotválkozhatott, külsejét még vadabbá tette az orrában hordott
csontdísz és a nyílhegy alakú fülbevaló. Sárgás szeme egy ragadozó pillantásával tekintett ki
bozontos szemöldöke alól.
A másik kettő indián volt, mindketten magasak és jó felépítésűek. Egyikük a fehérrel egyidős
lehetett, ám fejét kopaszra borotválta, csupán egy varkocsot hagyott meg; európai szabású fekete
öltönyt hordott. Feje búbja, éles arccsontja és római metszésű orra vörösréz színben pompázott,
szeme sötét volt, mint a puskagolyó. Testtartása, kihúzott dereka méltóságot sugárzott.
Társa harminc évvel fiatalabb lehetett nála. Fekete haja a sauni indiánokra jellemzően a válláig
ért; tetőtől talpig rojtos szarvasbőr ruhát viselt. Idősebb társa visszafogott nézésével ellentétben az
ifjú indián egyetlen pillantással végigmérte az egész termet – a ragyogó, furcsán világosbarna tekintet
mindenkin megpihent egy pillanatra, mintha az illető szívét és lelkét méricskélné, mielőtt
továbbhalad. Orrában függő lógott, három apró rézholdacska, mellkasán György király régi medálját
viselte, fényesre csiszolva, hajában egy toll billegett. Egész lénye azt a fajta vonzerőt sugározta,
amelyet csak örökölni lehet, tanulni nemigen. Tekintete érdekes módon végül Magnuson pihent meg.
Mondott valamit a társainak.
– Tekumsza azt mondja, az ott különbözik a többitől – fordította le a fehér férfi.
– Hát persze, hiszen skandináv óriás! – mondta Duff. – De van egy amerikai látogatónk is, Ethan
Gage. Nyugatra készülnek, Grand Portage-on is túlra.
– Amerikai? – Az ősz hajú fehér férfi végigmért engem, majd bennszülött nyelven hadart valamit a
társainak. A hosszú hajú indián válaszolt neki, amit ismét lefordított. – Tekumsza azt mondja, az
amerikaiak mindenhová elmennek. És ott is maradnak.
A társaság nevetett.
– Nem emlékszem rá, hogy bemutatkoztunk volna – mondtam hűvösen.
– Ez itt Tekumsza, a saunik egyik főnöke – mutatta be az indiánt Duff. – Üstökös jelezte születését,
és a neve azt jelenti: párduc az égen. Szerinte a maguk országa már így is elegendő földet birtokol, és
a népének ott kellene maradnia, ahol van.
– Valóban?
– Figyelemre méltó, mennyi földrajzi és politikai ismerettel bír. Társa a híres móhak harcos,
Joseph Brant, tolmácsuk pedig nem más, mint Simon Girty, határvidéki százados.
Girty! Mindenki a reakciómat leste. Ez az ember az egyik első számú közellenségnek számított
Amerikában: egy indián harcos, aki a függetlenségi háború alatt átállt a másik oldalra, és még Daniel
Boone-t is legyőzte. Ellenségei szerint fehér foglyai megkínzásában lelte legnagyobb örömét.
Számomra azonban csupán egy vén farkasnak tűnt, de hát az ő háborúja már egy nemzedékkel ezelőtt
véget ért.
– Mit keres itt Girty? – nyögtem ki.
– Itt élek, Mr. Gage – válaszolta meg ő maga a kérdést −, sok ezer más lojalistával egyetemben,
akiket a maguk őrült rebelliója elűzött az otthonukból. Száműzött farmer vagyok.
– Brant is a király oldalán küzdött, amint azt ön is tudja – mondta Duff. – Azért jött ide, hogy
beszélhessen Tekumszával. Mindannyian nagy tisztelői vagyunk az ifjú törzsfőnöknek.
Én azonban képtelen voltam ennyiben hagyni a dolgot, hiszen Girty gyalázatos híre még az Atlanti-
óceán túlpartjára is eljutott.
– Maga elárulta a saját népét, ugyanúgy, mint Benedict Arnold!
Úgy nézett rám, mint egy tányérra köpött, ehetetlen húscafatra.
– Ők árultak el engem. Egy egész századot szerveztem a kontinentális hadsereg számára, de ők nem
akartak az élére kinevezni, csak mert fogolyként indiánok között nőttem fel. Azután elárulták azokat a
törzseket, amelyek pedig melléjük álltak! De Ethan Gage-nek talán nem kell az átállásom miatt
magyarázkodnom, ugye?
Elvörösödtem. Engem persze a körülmények szorítása, s nem a meggyőződés vezetett egyszer a
britek, másszor a franciák oldalára a Szentföldön, ám ezt teljesen lehetetlen lett volna
elmagyaráznom. Girty megjegyzése éppen ezért volt találó.
– Mr. Duff – kezdtem bele, visszafogva magam −, nem felejtem el, hogy itt, Kanadában az önök
vendége vagyok, mégpedig a saját otthonában. Önnek jogában áll meghívni bárkit, akit csak akar.
Azonban meg kell jegyeznem, hogy amint ez a trió átlépi a Detroit folyót, minden valószínűség szerint
hamar a bitófán végzik vagy még rosszabb vár rájuk. Simon Girty a legszörnyűbb aljasságokat
követte el az amerikai hadifoglyokkal.
– Szemenszedett hazugság! – mondta Girty.
 – Vendégeim tökéletesen tisztában vannak azzal, mit gondolnak róluk az Egyesült Államokban,
Ethan; éppen ezért vannak itt, Kanadában – felelte Duff. – Simonnak azonban igazat kell adnom, mert
a híresztelések hamisak. Ők bátor katonák, épp csak egy másik ügyért harcoltak. Mr. Girty sokkal
inkább megmenteni próbált foglyokat az indiánoktól, s nem megkínozni őket. Ő akkor is, ma is egy
tisztességes ember, akit a maguk nemzete botor módon megkárosított, majd pedig azok, akik
szégyellték, amit vele tettek, még meg is rágalmazták. Ma viszont mindannyian úgy ülünk a
vacsoraasztalhoz, mint a harcosok testvérisége.
– Mint a Valhallában – szólalt meg Magnus. – Ahová a viking hősök mennek mulatni.
– Pontosan – mondta Duff, olyan pillantást vetve társamra, mint egy bolondra. – Azért hívtam meg
önt, Bloodhammer, mert kíváncsiak vagyunk útjának a céljára. Lord Somerset találkozni kíván önnel.
Ami pedig Gage-et illeti, méltányos és széles látókörű férfi hírében áll.
A célzás nyilvánvaló volt, és úgysem lett volna értelme jelenetet rendezni. Nagyot kortyoltam a
poharamból.
– No és hol van Lord Somerset?
– Itt!
Az emeleti hálószobák felől a lépcsőn lefelé ereszkedő ember valóban egy lord benyomását
keltette. Úgy lépegetett lefelé, mintha a koronázására vonulna be. Magas volt, erőteljes, kifogástalan
öltözetű: zöld frakkot és csillogó fekete csizmát viselt. Jóképű férfi volt, negyvenes éveiben járhatott,
haja itt-ott ezüstbe játszott, tekintetét valahová a fejünk fölé szegezte; érzéki orra és ajkai a Napóleon
előcsarnokában látott márványtábornokokat idézték. Úgy tűnt, parancsolásra született, a teremben
csak a két indián főnök fellépése vetekedett az övével. Somerset színészi pontossággal mozgott, egyik
csípőjén hüvelybe dugott kard lengett színpadiasan. Volt azonban a mozgásában valami, amiből azt
gyanítottam, hogy – sok arisztokratától eltérően – ő tudja is, hogyan kell használni a fegyvert.
– Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, Mr. Gage. – A rangja miatt nem volt szükség arra, hogy
a kezét nyújtsa. – Barátom, Sir Sidney Smith nagy elismeréssel nyilatkozott önről annak ellenére,
hogy ön visszatért Franciaországba. Ön nem csupán harcos, hanem, ha jól értettem, valamiféle
varázsló is. – A többiekhez fordult. – Mr. Gage, legalábbis a híresztelés szerint, az elektromosság
szakértője!
– Az meg micsoda? – kérdezte Girty gyanakodva.
– Amolyan Franklin-féle ember, akit érdekel a villám, az istenek tüze – válaszolta fennkölten
Somerset. – Kutató, tudós és tanácsadó. Lekötelez vele, Mr. Duff, hogy ilyen nagyszerű társaságot
hívott össze. A jelenlévő férfiak mindegyike külön-külön is hős, de így együtt… nahát!
A fenébe is! Jenki demokrata vagyok, nem szokásom hajbókolni a rang előtt, de most akaratlanul is
örömmel töltött el a jellemzése. Hiszen tényleg megzaboláztam egy villámot!
– És persze ne feledkezzünk el Mr. Gage társáról, a norvég kalandozóról, Magnus
Bloodhammerről sem, aki a történelem és a legendák nagy ismerője. Ráadásul maga is nemesi
származású, egy száműzött herceg, hogy úgy mondjam. Így van, Mr. Bloodhammer?
– Hízelgő a dicsérete. Valóban érdekel az országom múltja. És abban sem téved, hogy az őseim
között vannak hajdani királyok abból az időből, amikor nemzetem még független volt.
Ezt most hallottam először. Magnus királyi sarj?
– És most itt vannak, az amerikai vadonban, igen messze Norvégiától és lebilincselő múltjától –
mondta Somerset. – Vagy tévednék? A végén még kiderül, hogy sok közös van bennünk, nemde?
Tekumsza szólalt meg.
– Azt mondja, a nagy norvég szeme olyan, mint egy orvosságos emberé – fordított Girty. – Látja a
szellemvilágot.
 – Tényleg? – Somerset olyan merőn nézte Magnust, mint ékszerész a csecsebecsét. – Látja a
kísérteteket, Magnus?
– Rajtuk tartom a fél szememet.
A társaság jót derült ezen, Tekumszát kivéve.
Újratöltötték a poharakat, és lassan kezdtünk felengedni, bár félig-meddig azt vártam, hogy Girty,
Brant vagy Tekumsza egyszer csak előkap egy tomahawkot, és rikoltozni kezd. A függetlenségi
háború alatt a határvidéken véres és könyörtelen harc folyt, amelynek kegyetlensége még
nemzedékeken át kísérteni fog. Ami viszont meglepett az este folyamán, az az volt, hogy a két idősebb
és híresebb harcos szinte hódolattal viseltetett a fiatal Tekumsza iránt, akiről sosem hallottam még
azelőtt. És mit keres egy angol lord Kanadának ebben a sarkában, a nem éppen példamutatóan
irányított detroiti erőd közelében? Odasündörögtem Nicholas Fitchhez, a szárnysegédhez, akivel a
folyó túloldalán találkoztunk. Úgy tűnt, többször is a pohár fenekére nézett már – talán mond valami
hasznosat.
– Mr. Fitch, nem figyelmeztetett előre, hogy ilyen érdekes társaságot találok itt – róttam meg
szelíden.
– Joseph Brant már régen elásta a csatabárdot.
– És az ifjú bennszülött?
– Ő egy hadifőnök, aki az Ohio-vidékért háborúzott önökkel, amerikaiakkal. Kétszer győzött is,
még a Fallen Timbers-i csata előtt. És még nem adta fel. Az a terve, hogy túltesz Pontiacon, és
minden törzset egyesít a Mississippitől keletre. Ő egy indián Napóleon, ha fogalmazhatok így.
– És maguk, britek, támogatják őt abban, hogy lángba borítsa a határvidéket?
– Mi, britek vagyunk az egyetlenek, akik megfelelően kordában tarthatják a Tekumszához hasonló
indiánokat, Mr. Gage – szólt közbe Lord Somerset mellénk lépve. Fitch erre visszahúzódott, mint egy
jól nevelt komornyik. – Az ön nemzetének legjobb barátai vagy legádázabb ellenségei lehetünk,
mindez csak attól függ, hogy akarnak-e ésszerű határt szabni a terjeszkedési vágyuknak. Ezen a
hatalmas kontinensen mindenki számára jut elég hely, legyen az brit, indián vagy amerikai, ha
mindannyian megmaradunk a saját területünkön. Tekumsza háborúval fenyegetőzik, de erre csak
akkor kerül sor, ha mi mögé állunk. Ám ő lehet a kulcsa egy jelentőségteljes békének is – ha új
elnökük képes lesz visszafogni a telepeseit.
– És a franciáknak nem jut hely? – A britek ugyanis harmincnyolc évvel ezelőtt kiűzték a franciákat
Kanadából.
– Hm. A szóbeszéd szerint Franciaország hamarosan visszaveszi Louisianát. És lám, jön maga,
egyenesen Napóleon udvarából, s a hírek szerint pontosan arra tart. Érdekes egybeesés, nem?
– Kezdem már érteni, miért hívtak meg erre az összejövetelre, Lord Somerset. Ön ugyanúgy
kíváncsi az én küldetésemre, mint én arra, mit keres egy angol arisztokrata a vadonban.
– Az én szerepemben semmi titokzatos sincs. Befektetéseim vannak, s éppen úton vagyok Grand
Portage-ba, hogy tető alá hozzunk egy szövetséget fő vetélytársunkkal, a Hudson-öböl Társasággal.
Ami ismét azt mutatja, hogy az együttműködés célravezetőbb, mint a vetélkedés. Ön pedig, amint
hallom, egy időben John Astor prémkereskedő vállalkozásában dolgozott?
– Ifjú segéderő voltam, semmi több.
– És tényleg összefutott vele New Yorkban?
– Te jó ég, ön kémkedik utánam?
– Nincs rá szükség. Lehet, hogy földrajzilag nagy ez a kontinens, ám a pletykákat és a levelezést
tekintve kicsiny, különösen ha a prémkereskedelemben érdekeltek szűk körét vesszük. Minden
evezőcsapással egy-egy információ kerül közelebb, a szóbeszéd pedig még gyorsabban utazik. Ethan
Gage, Szíria után most itt, a Nagy-tavaknál? Milyen érdekes. Azt beszélik, hogy a New Yorkból való
távozása kissé sietősre sikeredett, egy meglehetősen különös robbanást követően. Én persze nem
adok hitelt az ilyen meséknek.
Ez az ember túlságosan sokat tudott.
– Szeretek új dolgokat megismerni.
Somerset elmosolyodott.
– És fog is! – A lépcső felé fordult, a teremben ismét elhalkult a beszélgetés moraja. – Például az
unokahúgomat.
 Tizenkilencedik fejezet
Megérkezett tehát Aurora Somerset. Cecilhez hasonlóan ő is az emeletről jött le, ám míg fivére
méltóságteljesen lépkedett le a lépcsőn, addig ő úgy lebegett lefelé földig érő ruhájában, mintha egy
felhő tetején ereszkedne le a Bloodhammer meséiben szereplő Asgardba vezető lángoló
szivárványhídon, a Bifröstön. Az, hogy egy fehér nő is jelen van, már önmagában is felkeltette volna
a társaság figyelmét, ám a hölgy szépsége egyszerűen lenyűgözött mindenkit, még az egykedvű
indiánokat is. Egy remek mívű portré keli életre benne, egy szobrász mesterműve mozdult meg.
Gesztenyeszínű fürtök leomló zuhataga keretezte arisztokratikus arcát. Fenséges arccsontja, szép ívű
álla, smaragdzöld szeme és fitos orra volt; mosolya elővillantotta tökéletes fogsorát, dús, vörös ajka
láttán pedig a férfiember azonnal arra gondolt, vajon milyen egyéb kincsek rejtőzhetnek a testén kissé
lejjebb. Egyik orcáját apró anyajegy díszítette, amely csókért kiáltott – legyen akár valódi, akár
szépségtapasz. Új divat szerinti, magasított derekú ruhát viselt, amely kebleire irányította a figyelmet,
dekoltázsából néhány centit látni engedett, és a selyem anyaga csodásán fedte, s egyben el is árulta a
lejjebb bimbózó dudorokat. A csillogó rózsaszín anyag tökéletes alakot fedett; csípője ringott,
miközben lefelé lépkedett, szoknyája alól előkandikált báli cipőjének orra, amelyet apró gyöngyök
ékesítettek. Fején kicsiny turbánt viselt, strucctoll volt beletűzve, nyakán ezüst ékszer, közepén a
szeméhez illő, nagy smaragddal. Úgy tűnt, mintha még a gyertyák is meghajolnának, amikor áthalad
közöttük. Pillantása átsiklott az összegyűlt férfiakon, mielőtt megállapodott volna Lord Somerseten és
– ebben biztos voltam – rajtam.
Elvigyorodtam. Úgy éreztem, máris szerelmes vagyok, de legalábbis elöntött a vágy, e kettő
ugyanis gyakran együtt jár a férfiaknál. Tudom, szégyellnivaló, hogy ilyen sekélyes vagyok, de hát
Casanova udvarára, ez a lány vérpezsdítő volt, a legszebb jószág, amelyet csak Mortefontaine óta
láttam, és a legszebben kifestett is: ajkai cseresznyepirosak, orcája barackszínű volt. Aurora
dermesztő volt, mint egy kobra, ijesztő, mint maga a megtestesült csábítás, és ellenállhatatlan, mint
Éva almája.
– Ez itt még több gondot okozna, mint Pauline Bonaparte – súgta oda nekem Magnus. Néha olyan
bosszantó tudott lenni a jó tanácsaival, mint egy lelkész a borospincében.
– Ám nem feltétlenül jelentene több gondot, mint amennyit ő maga megér.
– Cecil – trillázta a lány −, nem is mondtad, hogy ilyen jóképű társaságunk lesz! – Ráragyogott a
vendégseregre, és nem egy mogorva, keményszívű skót prémkereskedőt láttam pislogni és
elvörösödni a pillantására. Tekumszát is megnézte, és megnyalintotta az ajkát, ám az ifjú főnök – a
teremben valószínűleg egyedüliként – érzékelhetően csupán egy csinos bútordarabot látott benne.
Aurora egy futó pillanatra elbizonytalanodott és elkomorodott, ám azután továbbsiklott a tekintete.
Én viszont úgy hajbókoltam előtte, mint egy udvaronc.
– Lady Somerset, az ön szépségének híre igencsak alulmúlja a valóságot.
– Igazán csodás, hogy végre van okom rendesen felöltözni. Ön bizonyára a kiváló Ethan Gage. –
Kinyújtotta kecses, fehér kezét, hogy kézcsókot lehelhessek rá. – Cecil említette, hogy ön sokféle
titkot ismer az elektromosságról és az ősi erőkről.
– Amelyeket csak a bizalmas ismerőseimnek árulok el. – Vigyorogtam, Magnus pedig a szemét
forgatta.
– Akkor ez legyen a célom, ugye? – Kitárta a legyezőjét, és egy pillantásra elbújt mögötte. –
Nagyon is szeretném hallani a kalandjait. Forrón remélem, hogy barátok leszünk.
– Az ön unokabátyja ugyanezt javasolta. Ám attól tartok, a Mr. Simon Girtyhez hasonló, hírhedt
emberek nem keltenek bizalmat bennünk, amerikaiakban. Nem szeretnék árulónak tűnni odahaza a
társaságom miatt, Lady Somerset.
– Kérem, hívjon csak Aurorának. A barátságtól pedig még senki sem lesz áruló, nem igaz?
– Többen azzal vádoltak engem, hogy túl sok a barátom és túl kevés a meggyőződésem.
– Szerintem meg sokan azért ragaszkodnak a meggyőződéseikhez, mert nincsenek barátaik. –
Megrebbentette a legyezőt.
– Ethan éppen arról akart beszélni, hogy mit keres itt, északnyugaton – szólt közbe Cecil Somerset.
– Élvezem az utazást – mondtam.
– Norvég óriásokkal – tette hozzá.
– Ő is egy barát. Nem tehetek róla, hogy ilyen népszerű vagyok.
Magnus a vállamra tette a kezét.
– Mi ketten a szabadkőművességet kutatjuk. Tudta ön, Lord Somerset, hogy az amerikai tábornokok
között, akikkel önök a függetlenségi háborúban harcoltak, igen sok szabadkőműves volt? Lehetséges,
hogy ön is közéjük tartozik?
– Aligha – mondta fintorogva. – Különös egy társaság az, úgy gondolom. Volt valami botrányos
oldalhajtásuk Londonban… – Az unokahúgához fordult. – Az Egyiptomi Rítus?
– A híresztelések szerint az Egyiptomi Rítus nőket is felvett, és a szertartásaik meglehetősen
pajzánok voltak – mondta Aurora. – Okkult társaság szaftos botrányokkal.
– Ahhoz képest, hogy titok, úgy tűnik, ön sokat tud róluk – jegyezte meg Magnus.
– „Hárman akkor képesek megtartani egy titkot, ha ketten közülük halottak”, mondogatta Ben
Franklin – szúrtam közbe.
Aurora nevetett.
– Milyen igaz! A norvégok nem pletykálnak, Mr. Bloodhammer? Mit csinálnak odafönt a hosszú tél
alatt? – Magnus egyébként is pirospozsgás arca erre mélyebb árnyalatot öltött.
Még emlékeztem rá, hogy legyőzött ellenségem, Silano is az Egyiptomi Rítus tagja volt – érdekes,
hogy ez az angol páros is tud erről a szervezetről. De hát végül is nyíltan beszéltek London és Párizs
szalonjaiban, és Magnus hozta fel az egész szabadkőművesség témát. Bármilyen fenntartásaim voltak
is Girtyvel kapcsolatban, élveztem e fennkölt pár társaságát. Eleganciájuk Európát juttatta eszembe.
– Ön igen bátor, hogy ily könnyedén utazgat a vadonban, Aurora.
– Au contraire, Mr. Gage, odafönt ládaszám állnak a ruháim. Cecil folyton panaszkodik miattuk,
nem igaz, kedves unokafivérem?
– Néha nem is tudom, egy nővel utazom-e, vagy egy karavánnal.
– Egy magára valamit adó hölgynek ez elengedhetetlen. A kényelem a civilizáció jele. Éppen ezért
kellene velünk jönnie, Mr. Gage. A táj úgyis ugyanaz, akárhogyan utazik, akkor miért ne egy jó
brandy mellett élvezné? Kóstolta már az amerikai kukoricawhiskey-t? – Megborzongott. – Ennyi
erővel terpentint is ihatnék.
– Hogy önökkel menjek? – Az, hogy egy hajóban utazzam a britekkel, nyilván nem nyerné el
amerikai és francia megbízóim tetszését, ám csábított a gondolat, hogy Aurora Somersettel oldhatom
az utazás unalmát. Közben pedig megtudhatnám, mire készülnek az angolok.
– Grand Portage-ba utazunk a nyári találkozóra. Ez bizonyára éppen abban az irányban van, amerre
ön és norvég társa utazik, nemde?
– Amerikai szállítóeszközt készülünk igénybe venni – mondta Magnus.
– Ami viszont a jelek szerint nem létezik – siettem hozzátenni. – Fogadtatásunk Fort Detroitban
távolról sem volt kielégítő.
– Nem lep meg – mondta Somerset. – Félelmetes fegyelem, mi? Remélem, az önök ifjú nemzetének
sikerül megtartania az Északnyugati Territóriumot. – Leereszkedő hanghordozásából ítélve pontosan
az ellenkezőjében reménykedett, de ez nem az én dolgom volt.
– Kérem, meséljen arról a nyári találkozóról.
– Minden tavasszal – kezdte Cecil – a kanadai állomások összecsomagolják a tél során
kereskedéssel és vadászattal megszerzett prémet, majd kenukkal délre és keletre szállítják, Grand
Portage erődjéhez. Ezzel egy időben az Északnyugati Társaság Montrealból elindítja az indiánoknak
szánt friss árukkal megrakott teherkenukat nyugatra. A két csoport az erődnél találkozik, kiengedik a
gőzt egy nagyszerű partin, kicserélik a prémet az árukra, majd ugyanazon az úton visszatérnek, mielőtt
a tél meghozná a jeget. A montreali csoport elhozza a prémet, hogy értékesítsük világszerte, a
kenusok pedig visszaviszik az árukat a szárazföld belsejében lévő állomásokra. Tervünk szerint
Michilimackinacnél találkozunk a teherkenukkal, a Huron-tó túloldalán. Ez a legbiztonságosabb,
leggyorsabb és legkönnyebb módja, hogy nyugatra jusson az ember.
Íme, a vonzerőm ismét elhárított minden akadályt! Ahelyett, hogy katonai kísérettel mennék, és
végig kellene szenvednem a táborozás kényelmetlenségeit, luxuskörülmények között utazhatok
északnyugatra.
– És a többi vendégük? – Bár Aurora elragadó társaság volna, Girty közelében féltettem a
skalpomat.
– Őket csak a mai estére hívtuk meg, Mr. Gage – biztosított Cecil. – Mr. Girty szomszédja Mr.
Duffnak, és mi, ellentétben az amerikaiakkal, baráti és szövetséges viszonyt próbálunk ápolni az
indiánokkal. Őszintén szólva meglepődtem az ön reagálásán: a lázadókkal vívott háború ősrégi
történet már, ahogy Girty és Brant is régi harcosok. Ne firtassuk a múltat! Az ön és az én dolgom az,
hogy az eljövendő békéért fáradozzunk. A cél, amint mondtam, a kontinens megosztása, ahol minden
csoportnak megvan a maga befolyási övezete. Mi lehetne ennél harmonikusabb?
Magnus a karomra tette a kezét.
– Ethan, minket Jefferson és a franciák bíztak meg. – Gyanakvóan nézett Aurorára.
Leráztam a karját.
– Többek között azzal, hogy őrizzük meg a jó viszonyt az angolokkal.
– Pontosan. – Cecil mosolygott.
– Egyébként sem hiszek túlságosan a küldetésekben – folytattam. – Tapasztalataim szerint, akik
tökéletesen biztosak a dolgukban, azok szoktak a legvadabbul lövöldözni, mert összevesznek azokkal,
akik hasonlóképp tökéletesen biztosak az ellenkezőjében. De hogyan lehetünk biztosak bármiben is?
– Ön egy filozófus, uram, méghozzá kedvemre való nézetekkel. Ha mindenki csak a saját életével
foglalkozna, és elviselne másokat, ahogyan én és az unokafivérem is tesszük, az egész világ
barátságban élhetne.
Aurorára néztem.
– Abból kiindulva, hogy keleten mindkét oldal szolgálatában tapasztalatokat szereztem, szerintem
senki más nem lehet alkalmasabb arra, hogy áthidalja a sajnálatos nézeteltéréseket Franciaország,
Anglia és Amerika között. Természetesen a Somersetek szoros együttműködésével.
– Az én célom is a bizalmas partneri viszony, Mr. Gage – mondta Aurora.
– Kérem, szólítson Ethannek.
– Ethan…! – zsörtölődött Magnus. – Azokat, akik mindennel egyetértenek, végül mindenki
kihasználja.
– Vagy segíti. – Igazából másra sem vágytam, mint hogy Aurora Somerset kihasználjon. Magnus
legyen csak templomos, én viszont élvezni szeretném az életet. – Mi itt mindannyian ugyanabba az
irányba tartunk, és nagyjából ugyanazok a céljaink is. Önökkel tartunk Grand Portage-ba, Lord
Somerset, s onnan magunk megyünk majd tovább. – Rámosolyogtam a kuzinjára. – Szeretném látni,
ahogyan szétterjeszti a civilizációt.
– Én pedig szeretném a dolgok közepén tudni önt, midőn ezt teszem.
 Huszadik fejezet
Arra az esetre, ha netán Washingtonban valaki kíváncsi volna, hová tűntünk, hagytam Stone
ezredesnek egy üzenetet, amelyben leírtam, hogy a Jeffersontól kapott küldetésünket a Somersetek
oldalán folytatjuk. Nem mentem el személyesen a parancsnokhoz, mert még a végén előállt volna egy
másik közlekedési eszközzel, veszélyeztetve a lehetőséget, hogy elkísérhessem a bájos és igézően
veszélyes Aurorát. A kétkedő Magnust azzal szereltem le, hogy ez a leggyorsabb módja, hogy
eljussunk Thor kalapácsának állítólagos lelőhelyére, ráadásul sosem árthat, ha a Nagy-Britanniához
hasonló országok az ember mögött állnak, amikor fel akarja szabadítani hazáját a dánok uralma alól.
– Ezáltal bárki nyeri is meg az angolok és a franciák közti küzdelmet, te a győztes oldalán fogsz
állni!
– És a vesztes alig várja majd, hogy bosszút állhasson – dünnyögte bosszantóan logikusan.
Felszálltunk egy Fecske nevű egyárbocos vitorlásra, hogy a Huron-tó másik végében, a Mackinac-
szigeten fekvő amerikai erődhöz vigyen minket. Onnan majd az áruval megrakott teherszállító
kenukkal megyünk tovább Grand Portage-ba. Ott pedig teszünk egy kis kirándulást a szárazföld
belsejébe, gyorsan körülnézünk kék szemű indiánokat, gyapjas elefántokat és villámló kalapácsokat
keresve, aztán – a legjobb esetben kincsekkel megrakodva, de a legrosszabb esetben is hős
felfedezőként – visszatérünk a civilizációba.
Jó, ha az embernek vannak új barátai.
Egy pillanatra azért nyugtalanság fogott el, amikor az utolsó bőröndök és szolgák felszállására
várakozva észrevettem, hogy Lord Somerset bizalmas beszélgetésbe merül Girtyvel, Branttel és
Tekumszával. Alexander Duff házának kertjében álltak, és időnként felém pillantottak. Attól tartottam,
hogy a trió csatlakozni akar hozzánk, de nem így történt: hosszú ideig néztek felénk, majd búcsút
intettek Cecilnek, mintha megállapodtak volna valamiben. Végül is az új elnökünk és Franciaország
első konzuljának támogatását bírtam. Ezután az arisztokrata is fellépett a fedélzetre,
megnyugtatásomra biccentett, s ezzel végre elindultunk északra. Közben üdvözlő lövést adtunk le a
túlparti Detroitnak, de egyetlen amerikai tiszt sem jött elő kenuval, hogy könyörögjön: térjek vissza
hozzájuk, majd ők gondoskodnak rólunk.
Elhaladtunk a fákkal borított Ile Aux Cochons, vagyis Disznó-sziget mellett, ahol még mindig
vadásztak vadon élő disznókra, és az éjszakát a Szent Klára-tavon horgonyozva töltöttük. Ez bármely
más országban hatalmas tónak számítana, itt azonban pocsolyának is alig volt nevezhető. Másnap
reggel napkelte után ébredtünk, kényelmesen belaktunk teával, kétszersülttel és a Duff estélyéről
megmaradt hideg sülttel, majd az erősödő szélben ismét útnak eredtünk. Így kell utazni!
Elheveredtem a fedélzeten, hogy szemléljem a panorámát, miközben a Szent Klára-folyón át a Huron-
tóra siklottunk. Magnus a nagy fehér foltokkal teli térképeit böngészte, Somerset pedig a prémüzlet
könyvelésével foglalkozott. Úgy tűnik, az arisztokraták sem kerülhetik el a munkát.
Aurorával csodálatosan kijöttünk. A lány rendkívül élvezte a Napóleon egyiptomi hadjáratáról és
a sikertelen akkói ostromról szóló történeteimet, sosem felejtett el kacagni a kis tréfáimon, ahogy az
már a flörtöléssel együtt jár. Meg tudtam érteni, hogy elbűvölte a személyiségem, a fényes hírnevem
és a meglehetősen kellemes külsőm. Anekdotákat meséltem Sir Sidney Smithről és Bonapartéról,
Franklinról és Berthollet-ról, a régi Jeruzsálemről és az ősi Egyiptomról… sőt most már a nyüzsgő
New Yorkról, a vidékies Washingtonról és a különös új elnökről is voltak történetek a tarsolyomban.
Cserébe a Somersetek elmondták, milyen fenyegetőnek tűnik Bonaparte Angliából nézve, és hogy
remélik, Louisiana megszerzése nem fog újabb háborút kirobbantani Észak-Amerikában.
 – Önnek és nekem azon kell fáradoznunk, hogy megőrizzük a békét, Ethan – mondta Aurora.
– És is jobban kedvelem a barátságot a harcnál.
– Egy napon Anglia és Amerika újra meg fog békélni egymással.
– Bárcsak velünk kezdődne ez az egység!
Aurora és én is ismertük Nelsont; én egy hadihajón láttam, a hölgy pedig Londonban, és rengeteg
pletykát tudott arról, hogy az admirális belehabarodott Emma Hamiltonba, aki egykor kéjnőként
kezdte, majd előnyös házasságot kötött, és újabb viszonyaival egyre feljebb jutott.
– Igazi szépség, a portréi mindenütt ott vannak Londonban. Az admirális pedig a kor legnagyobb
hőse – sóhajtotta Aurora. – Nagyszerű botrány! – Irigység csengett a hangjában.
– Ön felülmúlja őt, ebben biztos vagyok.
Cecil a kanadai prémkereskedelem működéséről mesélt nekünk. A Hudson-öböl Társaság északon,
a névadó öböl partján székelt, és azzal az előnnyel bírt, hogy az áruit teherszállító hajókkal az öböl
partjáig vihette, így rövidebb utat kellett megtennie folyón a Kanada belsejében fekvő
kereskedőállomásokig. Magnus bólogatott ennek hallatán, hiszen az ő elmélete szerint a norvégok
ugyanezt az útvonalat használták egykor. A társaságnak ugyanakkor gondot okoztak a rövid nyarak és
a hosszú telek. Vetélytársát, a montreali székhelyű Északnyugati Társaságot a skótok irányították;
francia kenusokat béreltek fel, akik hősies, hat és fél ezer kilométeres utakat tettek meg a Nagy-
tavakon és az azokat összekötő folyókon. Bár itt tovább tartott a kedvező időjárás, ez a társaság a
kenukra volt utalva, ezért óriási, kétezer fős személyzetet kellett foglalkoztatnia. Azután ott volt még
Astor is, aki a határ amerikai oldalán tevékenykedő prémvadászokat irányította, és kisajátította a
Mohawk és a Hudson folyón át New Yorkba tartó prémkereskedelmet.
– Mindegyik útvonalnak megvan a maga előnye és hátránya, ezért az ésszerűség azt diktálná, hogy
szövetkezzünk egymással – mondta Somerset. – Az együttműködés mindig célravezetőbb, mint a
vetélkedés, nem gondolja?
– Mint mi itt ezen a hajón. Ön elvisz engem Mackinacre, én pedig a Jeffersontól kapott levelem
segítségével közvetítek ön és az amerikai helyőrség között. Igazi nemzetközi szövetség gyűlt itt össze,
ahol ön képviseli Angliát, Magnus Norvégiát, én meg Amerikát és egyben Franciaországot is. –
Aurorára néztem. – Az együttműködés csupa öröm.
Azt kívántam, bárcsak nagyobb volna a hajó, hogy kettesben félrehúzódhassunk a hölggyel.
Esténként azonban Aurora, mint egy elkényeztetett hercegnő, lefoglalta magának a kapitány kabinját,
miközben mi, férfiak tucatnyian a fedélzeten aludtunk, a Somersetek poggyászát képező bőröndök,
zsákok és táskák között. Szintén hozzájuk tartozott még Fitch, egy szakács, egy komornyik, egy
kanadai francia komorna – ő együtt aludt Aurorával a kabinban – és egy fegyvermester is, aki azokat
a vadászfegyvereket és kardokat felügyelte, amelyeket Cecil hozott magával. Az angol lord ugyanis
minden nap vívógyakorlattal köszöntötte a hajnalt: az orrárbocon egyensúlyozva gyakorolta a
szúrásokat és vágásokat, miközben a kapitány árgus szemmel figyelte, nehogy véletlenül
elnyisszantson egy fontos kötelet.
A civilizáció fokozatosan elenyészett körülöttünk.
Észak felé haladtunk a Huron-tavon, ezen az édesvizű tengeren. Az égbolt egyre jobban kitárult, s
az üres horizontig nyújtózkodott. A part mentén, ameddig csak elláttunk, érintetlen erdő zöld fala
húzódott. Egyetlen fehérek lakta falu sem bukkant föl, még egy farm sem, sőt egy magányos viskó sem
törte meg a táj végtelen egyhangúságát. Egyszer elhaladtunk egy indián tábor mellett, ahol háncsból
készült vigvamok álltak a homokos parton, ám embert itt is csak néhányat láttunk, azontúl csak a
felfelé szálló füst és egyetlen partra húzott kenu utalt emberi jelenlétre. Máskor farkasokat láttam a
tóparton, és elakadt a lélegzetem, hogy milyen magabiztos vadsággal járkálnak. Sasok keringtek a
fejünk fölött, vidrák lubickoltak a sekély vízben – mintha a világból teljesen eltűntek volna az
emberek. A vidék visszatért időtlen és valamiért félelmetes ősállapotába. A természetet itt nem
érdekelték az emberek. Európa gondviselő istene itt átadta a helyét a magányosan fütyülő szélnek és
az indián szellemeknek. Mekkora térség, mennyi kitárulkozó lehetőség, amely megvalósításra vár! A
nagy északi erdőség még a ragyogó napfényben is olyan hidegnek tűnt, mint a csillagok. Itt bizony
senki és semmi nem hallott soha a híres Ethan Gage-ről, a piramisok és Akko hőséről. Személyem
jelentéktelenné törpült.
A hajó legénysége annyira megszokta már az erdőség látványát, hogy szóra sem méltatta, Magnust
viszont teljesen elkápráztatta a fák végeláthatatlan sora.
– Ilyen volt az istenek világa, akik az első emberek voltak – mondta nekem. – Egyszer régen
minden így nézett ki, Ethan. Hősök jöttek és mentek anélkül, hogy bármilyen nyomot hagytak volna.
– Ez a pajavatamik és az otavák világa – feleltem. – Márpedig ők sok mindennek nevezhetők, de
isteneknek nem. Láttam párat közülük: szegénység és betegség kínozza őket, no meg az alkohol.
– De akkor is többre emlékeznek, mint mi – erősködött. – Közelebb vannak a forráshoz. Eddig még
csak azokat láttuk, akiket már megrontott a mi világunk. Várd csak ki, amíg elérjük az ő világukat!
 Huszonegyedik fejezet
A Mackinac-sziget egy zöld dudor volt a tó és az ég egymáson visszatükröződő kék tányérja között.
Kilencvenfős amerikai helyőrsége a Michigan-tóhoz vezető szorost felügyelte. Ez a hely jelentette az
Egyesült Államok határát, ezen túl már csak brit erődök, prémvadászok és indián törzsek voltak.
Kicsiny vitorlásunk üdvözlő lövést adott le az egyik ágyúból, miközben odasiklott a sziget
mólójához. Az erőd hasonlóval viszonozta. Az ágyúk dörgése madarak raját riasztotta fel az erdőből,
majd visszhangot verve elhalt a végtelenben.
Az erőd háromszög alakú volt: a tó felőli oldalon három, gerendából ácsolt őrház és két mellvéd –
az egyik földből, a másik kőből −, a szárazföld felőli részen pedig egy cölöpsánc védte. Az erőd
képét a fehérre meszelt tiszti körlet uralta, rajta kontytetővel és két kéménnyel. Előtte a gyülekezőtér
terült el, amelyet bódék és barakkok vettek körül. Az erdőt kivágták az erőd körül, legelő és
szántóföld nyújtózott a helyén, hogy némi lélegzethez jusson a helyőrség.
– Mi, britek azután helyeztük át ide az előőrsöt, hogy Pontiac indiánjai elfoglalták
Michilimackinac régi francia erődjét a szárazföld felőli parton – mutatta az irányt Lord Somerset. –
Mesteri támadás volt: a vademberek úgy tettek, mintha lacrosse-t játszanának, a labdát kergetve
bejöttek az erőd kapuján, aztán előkapták a fegyvereiket, amelyeket addig a várakozó asszonyaik
rejtegettek a pokrócaik alatt. Az erőd percek alatt elesett. Az új előőrs megtiltotta az indiánoknak a
kikötést, bár télen gyalog is át lehet kelni Mackinacre a befagyott vízen. Amikor végül a határokat
megállapították, átadtuk ezt az erődöt nektek, amerikaiaknak, de közben elkezdtünk egy másikat
építeni a Saint Mary folyón, a Felső-tóhoz vezető zuhatagok közelében.
– Kilencven amerikai védi az egész Északnyugati Territóriumot?
– Észak-Amerikában minden birodalom sorsa egy hajszálon függ. Ezért olyan értékes a mi
szövetségünk, Ethan. Megelőzhetjük a félreértéseket.
A parancsnok itt egy egyszerű hadnagy volt, név szerint Henry Porter, aki elénk jött a mólóhoz,
hogy a sáros úton át az erőd kapujához kísérjen bennünket. Láthatóan lenyűgözte Jefferson levele
(„Hallottam, hogy új elnökünk van, és íme” – nézte csodálkozva az aláírást, mintha a vérével írta
volna az elnök), és szó szerint elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta Aurorát; álmodozó tekintetét
kifejezetten bosszantónak találtam. Stone ezredestől eltérően a hadnagynak nem kellett párbajozással
és tekézéssel bajlódnia, sőt az igazat megvallva az erődje meglehetősen kihaltnak tűnt.
– A helyőrség fele mindig a falakon kívül van, halászik, vadászik, fát vág, vagy az indiánokkal
kereskedik – magyarázta. – Bőséges helyünk van a tiszti körletben, ahol kivárhatják, amíg a
teherkenuk megérkeznek.
Nos, lehet, hogy bőséges hellyel bírtak, ám Lady Aurora Somersetnek még így sem volt elegendő.
Egyetlen pillantásra méltatta csak a szűkös kaszárnyabeli hálófülkéket, és kijelentette: a bőröndjei
talán beférnek ebbe a szekrénybe, ám ő maga semmiképpen sem. Miután alaposan szemrevételezte az
adottságokat, megállapította, hogy a keleti őrház felső emelete, ha szűkösen is, de elégséges lesz,
hogy kényelmesen visszavonulhasson. Született fensőbbséggel utasította Portert, hogy vigye el a két
hatfontos ágyút az útból, egy raj amerikai gyalogossal becipeltetett egy kukoricacsuhéval bélelt és
pehelydunyhával fedett ágyat, majd bejelentette, hogy a földszinten éppen elég hely van a
komornájának, végezetül pedig néhány prémet kért, hogy a durva padlót velük beborítván
lakályosabbá tegye új szállását.
– De mi lesz, ha megtámadnak minket? – kérdezte az ifjú hadnagy, akit láthatóan lenyűgözött az
angol nemesség tekintélye.
 – Kedves hadnagyom, ugyan ki merne megtámadni egy Somersetet? – felelte Cecil.
– És ha megteszik, akkor fogom unokafivérem vadászpuskáját, és a szemük közé pörkölök – tette
hozzá Aurora. – Mesterlövész vagyok… igen, a lord megtanított. Emellett pedig az őrház a
legbiztonságosabb hely, nemde? Ön nyilván gondoskodni óhajt a hölgyek biztonságáról, nem igaz?
– Gondolom… – A hadnagy Jefferson levelébe mélyedt, mintha abban instrukciókat találhatna egy
efféle követelés kezelésére vonatkozóan.
– Szemmel tartom majd a rézbőrűeket… meg az ön katonáit, nehogy megzavarják a magányomat!
Mi így rendezzük el a dolgokat Angliában, úgyhogy jobban teszi, ha figyel. Tanulhat belőle. –
Elfintorodott. – Van ebben a helyben egy kevéske a brit erődök takarosságából. – Megérintette a
hadnagy arcát, és hálásan rámosolygott. – Nagyra értékelem a szívélyességét, hadnagy úr.
Porter erre teljes visszavonulót fújt. Bunker Hillt bevették, Yorktownt megbosszulták, és Nagy-
Britannia győzött – ha Aurora a hadnagy saját mosdótálját kérte volna, azt is azonnal megkapta volna,
az egész Indiana territóriummal együtt.
Nekem persze nagyobb tapasztalatom van a nőkkel. Ám eszem sajnos nekem sincs több, mint
szegény Porternek: végül is férfi vagyok, akit a vágyai hajtanak. Azonnal tervezgetni kezdtem.
– Veszélybe akarod sodorni az utunkat, és fel akarod bőszíteni Cecilt azzal, hogy az unokahúga
után koslatsz? – sziszegte oda Magnus, miközben én kiéhezve bámultam az őrházat, és szinte
könyörögtem, hogy támadjanak meg minket. – Ez ugyanolyan felelőtlenség, mint a Pauline
Bonapartével folytatott enyelgésed!
– Cecil nem a férje vagy az apja. És higgy nekem, Magnus: Aurora meghódítása ugyanolyan
hasznosnak bizonyulhat még az út biztosítására, mint amennyire Pauline Bonapartéé volt abban, hogy
megszökhessünk Mortefontaine-ből! A nők leleményes segítőtársak lehetnek, amikor éppen nem
árulnak el téged. – Mindig is optimista voltam.
– Ez a lány fölötted áll rangban, és van két ágyúja is, amellyel távol tarthat.
– Ami azt jelenti, hogy ugyanolyan ravasznak kell lennem, mint Pontiac indiánjainak, amikor
bevették Michilimackinacet.
Persze nem kergethettem lacrosse-labdát egészen a hölgy budoárjáig, viszont használhattam mást
trójai faló gyanánt. Fogtam legértékesebb tulajdonomat, a hosszú puskámat, és Aurora komornájával
becsempésztettem a célszemély hálószobájába, egyenesen az ágyába. Egy üzenet állt rajta, amely
szerint felajánlom a tárgyat az ő védelmére és szórakozására, egyszersmind pedig megdicsértem a
hölgy állítólagos céllövési tudományát. Időközben összegyűltünk vacsorázni a tisztek körletében.
Mindenki kíváncsi volt Jeffersonra, így hát megosztottam velük az elnökről alkotott véleményemet.
– Írásban lepipálja még Mózest is, de egy osztálynyi iskolásnak sem lenne képes beszédet tartani.
Élő madarat és halott elefántagyarat tart az irodájában, és többet tud a borokról, mint a burgundi
herceg. Szerintem ez az ember egy géniusz, ugyanakkor azonban sültbolond.
– Mint minden vezető, aki nem születése révén nyerte a posztját – fintorgott Cecil. – Az amerikai
demokraták híresek az eszükről, de hát a származást semmivel sem lehet pótolni, nemde?
– Asztalnál ő volt a legszórakoztatóbb ember, akivel mesterem, Franklin óta találkoztam –
mondtam. – A kíváncsisága kielégíthetetlen. Megigézte őt a nyugat, efelől biztosak lehetnek.
– Csodálom az önök ifjú nemzetének tehetségét – mondta Aurora −, hiszen a forradalom alatt a
legelőkelőbbek Kanadába menekültek, vagy pedig haza, Angliába. Olvastam az önök alkotmányát.
Ugyan ki hitte volna, hogy ennyi józan ész rejtőzik az egyszerű emberekben? Figyelemre méltó
kísérletet védelmeznek itt, Porter hadnagy. Figyelemre méltót. – Olyan ragyogó mosolyt vetett a
tisztre, hogy egyből féltékeny lettem.
Porter elvörösödött.
 – Valóban, Miss Somerset. És a legádázabb ellenségekből olykor a legjobb barátok lesznek, nem
igaz? – mondta, és elvigyorodott, mint egy udvaronc. Ez a fiatal csirkefogó nyilvánvalóan
összeszedte magát reggel óta!
Miután Aurora illedelmesen eltávozott a magánerődjébe, hogy a férfiak nyugodtan beszélhessenek
bor és pipa mellett – Somerset kis bemutatót tartott, meggyújtván egy szivart, ezt a spanyol
gyarmatokról származó újdonságot −, hamarosan én is elnézést kértem, majd kisurrantam, mielőtt még
Porter vagy valaki más megelőzhetett volna, és lóhalálában átkeltem az őrházhoz vezető
gyakorlótéren. Kopogtattam, mire a komorna ajtót nyitott. Azt mondtam neki, hogy mivel
kölcsönadtam a fegyveremet, szeretném ellenőrizni, hogy megfelelően kezelik-e. A lány mindentudó
mosollyal beengedett.
– Ezt keresi, Mr. Gage? – hallatszott Aurora hangja az emeletről. A szobájába vezető csapóajtó
nyílásában megjelent a puskám csöve, mint egy vadászó kígyó. – Kissé meglepődtem, amikor ezt a
jószágot az ágyamban találtam, ám az üzenete felvilágosított, hogy a hasznomra válhat.
– Amikor a vademberek lepuffantásáról beszélt, arra gondoltam, talán szívesen gyakorolna egy
kiváló mívű fegyverrel – válaszoltam. – Kezdhetnénk például ma este.
– Lancasterben készült, ha nem tévedek – mondta a hang.
– Valójában Jeruzsálemben. Hosszú történet.
– Nos, ha már együtt fogunk lövöldözni, akkor jöjjön fel, és mesélje el a történetet! A tudás mindig
segíti a célra tartást, nem gondolja?
Felrohantam a lépcsőn, és bezártam magam mögött a csapóajtót, sőt néhány prémet is dobtam rá,
hogy elfojtsák a nemsokára remélhetőleg felhangzó kéjes sikoltásokat. A hölgy biztatására helyet
foglaltam egy bőröndön, miközben ő a hálóingét lesimítva kecsesen megült az ágya szélén. Szeme és
csodás haja csillogott a mécses fényében. Éppen annyira volt rendezetlen, hogy kívánatosnak tűnjön:
hálóingén két gomb gondosan ki volt gombolva, egy-két haj tincs művészien elszabadult, hosszú
csizmáját lecsúsztatta, hogy előtűnjön fehér harisnyája.
– A fegyverkovács egy brit ügynök volt, a tust pedig az ő gyönyörű húga faragta ki – kezdtem.
– Tényleg az volt? – kérdezte Aurora a haját rendezgetve.
– Természetesen nem annyira, mint ön.
– Hát persze. – Nyújtózott egyet, mint egy macska, kéjesen ásított hozzá. – De ugyanezt mondta
ennek a másik nőnek is, nem igaz? Huncut egy ember maga! Ismerem a fajtáját!
– Pillanatnyilag teljesen őszinte vagyok.
– Valóban? – A puska az ölében feküdt. – Nos, Mr. Gage, akkor hát jöjjön ide, és mutassa meg,
hogyan működik a fegyvere.
Meg is mutattam.
A nők a természet legelragadóbb teremtései, és közülük a legjobbak egyenesen a mennyország
kapuját jelentik. Én mindig is nagyra értékeltem a bájos hölgyeket. Ám vannak másféle, forróbb,
nyugtalanítóbb, szilajabb típusok is, akik által a másik kapun nyerünk bebocsátást. Ilyen pokoli,
rubinvörös tűzzel lángolt Aurora is; gesztenyeszínű haja fehér vállára hullott, szeme villogott, szája
éhesen nyílt a csókra, rózsaszín mellbimbói ugyanúgy ágaskodtak, mint én magam, bőrét pír lepte el,
egész teste csupa domborulat, kecses csípő és csábító comb. Nincs hegy, amely nagyszerűbben
emelkedne, mint az ő csípője, amikor mellém feküdt, és nincs völgy, amely bujábban és
titokzatosabban ereszkedne, mint az ő öle. Tűz és kén keveréke volt, a vágy megtestesült angyala. Egy
pillanat alatt elvesztem volna benne, ha ez már akkor meg nem történik, amikor először láttam lejönni
a lépcsőn Detroitban. Illata, bőrének selymessége, az anyajegy az arcán, mind-mind lefegyverző volt.
Igen, eldobtam a gyeplőket, és hagytam, hogy vigyen, ahová akar. Tekeregtünk, mint a vidrák,
lihegtünk, mint a menekültek. Aurora olyan érzéseket csalt elő belőlem, amelyeknek a létezéséről
sem tudtam, s olyan dolgokat juttatott eszembe, amelyeket nem is képzeltem azelőtt. De bármennyire
is lihegtünk, sosem szűnt benne az érdeklődés a híres Ethan Gage dolgai iránt: a puskámmal
kapcsolatos ravasz kérdésekkel kezdte, majd kérdéseket mormolt a fülembe ölelkezés közben arról,
hogy pontosan mit is keresünk Grand Portage-on túl.
– Elefántokat – dünnyögtem, és nekiestem megint, mint éhező a kalácsnak.
A vastagbőrűek említése csak növelte a titokzatosságomat, így amikor végül lélegzethez jutottunk,
megpróbáltam azzal leszerelni, hogy a Napóleon tudósaitól és az új amerikai elnöktől hallott különös
ötletekről meséltem neki. Arról, hogy a világ talán régibb magánál a Bibliánál is, és hogy mostanra
teljesen kihalt lények népesítették be egykor, meg hogy az élet rejtélyes sokfélesége, noha nyilván a
Mindenható kezét dicséri, felveti azt a kérdést, hogy ugyan mi járhatott a Teremtőnk fejében, így hát
egy magamfajta természetbúvár…
– Te szórakozol velem! – Aurora egyre merevebb lett, ami rólam sajnos nem volt elmondható.
– Aurora, én egy diplomáciai küldetésben járok, amellyel Jefferson elnök bízott meg. Mégsem
oszthatom meg a kényes részleteket az összes hálószobatársammal!
A következő pillanatban hevesen ellökött magától, s én nagy puffanással landoltam egy
rozsomákszőrmén a padlón.
– Az összes hálószobatársaddal?!
Fölkukucskáltam az ágy mögül.
– Nem úgy értettem. Pusztán még nem ismerjük egymást elég jól.
Erre nekem támadt egy párnával. Keble vadul hullámzott, és olyan csodálatos látványt nyújtott,
hogy ha ott helyben agyoncsapott volna, hát boldogan halok meg. Az ördögbe is!
Végül azonban kifáradt, és visszahuppant az ágyra. Feneke kecsesen ívelt, mint egy gleccser, dús
ajkát bosszúsan csücsörítette.
– Azt hittem, szeretsz, és mindent megosztanál velem.
– Megosztottam veled mindent, amire ma este képes voltam, elhiheted.
– Bah!
– Unalmas fráter vagyok, tudom. Oda megyek, ahová a nálam nagyobbak küldenek, egyszerű
kutatóként, aki tud valamicskét az elektromosságról. De az, hogy megtaláltam Vénuszt a vadon
küszöbén, nagyobb felfedezés, mint akármilyen elefánt.
Visszafordult a hátára, lustán végigmért, végül halvány mosollyal jutalmazta a bókomat.
– Szóval úgy gondolod, hogy szép vagyok?
– Úgy gondolom, ha megfestenének, a portré láttán eszüket vesztenék az emberek. Ha szoborba
faragnának, egy új vallás születne a bálványozásodra. Úgy gondolom, holdfényből teremtették a
testedet, ám a nap tüze hevíti.
– Cifra szavak, Yankee Doodle.
– Ám oly igazak, hogy akár a Westminster kövébe is belevéshetnék őket.
Felnevetett.
– Micsoda hízelgő vagy! Ugyanakkor viszont semmirekellő is, amiért nem bízol bennem. Azt
hiszem, nem érdemled meg, hogy a fivérem csónakjaival utazhass.
Ez aggasztóan hangzott, hiszen erről a szigetről egyedül a britek segítségével juthattunk tovább.
– De még hasznunkat vehetitek!
– Hogyan?
A puskámra néztem, ami a nagy tekergőzés közben a deszkapadlóra esett.
– Én is tudok ezzel lőni. – Próbáltam elővenni a legmegnyerőbb mosolyomat. – Majd gyakorlunk
együtt.
Megrázta a fejét.
– Milyen hálátlan csirkefogó vagy.
– Nem vagyok hálátlan, higgy nekem!
Ezúttal komoran nézett rám.
– Nos, rendben van: te és a szőrös norvég barátod velünk jöhettek Grand Portage-ba, de külön
kenuval utaztok majd, és ha a vízen át rám nézel, miközben a napernyőm alatt ülök, nem fogok
leereszkedni, hogy viszonozzam a pillantásodat, mert én Anglia úrhölgye vagyok, te pedig csak egy
céltalan csavargó, aki nem méltó a bizalmamra.
– Szépséged áldozata vagyok.
Félig ülő helyzetbe tornászta magát az ágyon, és a párnáknak vetette a hátát.
– A közömbösségem lesz a büntetésed a táborban, amiért titokzatoskodtál. Engedelmeskedned kell
nekem, különben ráveszem Cecilt, hogy hagyjon ott az indiánoknak! Azok megeszik az ellenségeiket,
úgy hallottam. És semmilyen intim viszony sem lesz közöttünk egészen addig, amíg be nem
bizonyítod, hogy megbízol bennem. Amíg meg nem változol, ez a mostani az utolsó alkalom, hogy
megnézhetted a testemet.
– Aurora, szerintem már most is a legszorosabb barátságban vagyunk.
– Akkor bizonyítsd be! Ismét és ismét. – Széttárta a combjait. – És ismét. És akkor talán egy napon
megszánlak majd… Már ha úgy tetszik nekem, és persze ha kiérdemled.
Nyeltem egyet, és bólintottam. Próbáltam összekaparni a lelkesedésemet.
Nem könnyű diplomatának lenni.
 Huszonkettedik fejezet
Az Északnyugati Társaság hat teherszállító kenuja a Mackinac-szigeten vett fel minket, útban a Felső-
tó felé. Hihetetlen, de ezek a kizárólag nyírfakéregből, fából hasított szalagokból és kötözéshez
használt gyökerekből eszkábált járművek tizenkét méter hosszúak voltak, és hatvan darab, egyenként
negyvenöt kilós csomagot bírtak el. A hajó orrában állt a vezető, hátul a kormányos, középen pedig
nyolc evezős, akiket úgy hajtottak, mint a gályarabokat. Miután Kanada a britek kezébe került,
átrendeződött a munkamegosztás: az evezősök mindannyian kanadai franciák voltak, a kenuk közül
négyben pedig egy-egy skót, angol vagy német zsidó bourgeois, azaz részvényes vagy tisztviselő
utazott kényelmesen, mint egy szultán. A másik két kenuval mentek a Somersetek, valamint Magnus és
én. Miközben a hajóraj a szigethez közeledett, meghallottuk az evezősök dalát. A lendületes dallam
az evezőcsapások ritmusára hömpölygött a kék víz fölött:

C'est l'aviron qui nous mèn

M'en revenant de la jolie Rochelle
J'ai rencontré trois jolies demoiselles.
C'est l'aviron qui nous mène, qui nous mène,
C'est l'aviron qui nous mène en haut.

Azaz:

Elrepít az evező,
Szép Rochelle-ből visszatértem,
Három lánnyal ott beszéltem,
Elrepít az evező, elrepít,
Elrepít az evező tova.

A verssorok adták meg az evezősöknek a ritmust. Ezek szerint francia népdalok szárnyán utazunk
majd.
Utunk először az új brit erőd, Fort Saint Joseph mellett halad majd el, amely a Huron-tó északi
csücskében épül, majd a negyvenöt kilométer hosszú Sault Sainte Marie-n, vagyis a „Szent Mária-
zuhatagon” fogunk átkelni a Felső-tóra. Azután a tó északi partja mentén csónakázunk, amíg el nem
érjük a nyugati oldalon fekvő Grand Portage-ot.
Fenyegetéséhez híven Aurora és az unokabátyja másik kenuba szállt. A lány kimérten letelepedett
az egyik bőröndjére, és egy napernyőt tartott a feje fölé. Már eléggé benne jártunk a tavaszban, meleg
volt, az erdőben kibomlottak a levelek és nyíltak a virágok, ám Auroráról semmilyen melegség sem
sugárzott; rendületlenül másfelé nézett. Nem izgattam magam a közönye miatt, mert tudtam, hogy az
elkerülhetetlen végkifejlet úgyis kárpótol majd, és így legalább nem kell hajbókolva lesnem a
kívánságait, vagy a légyottunk miatt magyarázkodnom a többiek előtt. Úgy tehettem, mintha mi sem
történt volna. Tudtam, hogy gyorsan felenged majd, ha hiányozni kezd neki a személyiségem.
A legtöbb férfihoz hasonlóan én is hajlamos voltam túlbecsülni a vonzerőmet.
Cecil, miután üdvözölte a részvényeseket, a második kenuban foglalt helyet. Elegáns volt, mint
mindig: sárgásbarna kabátot, magas szárú gyaloglócsizmát és hódprém sapkát viselt. Ölében
vadászpuska nyugodott, hogy útközben a madarakra lövöldözhessen, zsebében egy olcsó regény
lapult, hogy elüthesse vele az időt. Annyira otthonosnak tűnt a vadonban, hogy gyanítottam, finom
modora mögött edzett természet rejtőzik.
Ami a kenusokat illeti, ők szarvasbőr nadrágot, bő fehér inget, élénk színű sapkát és – ha szükség
volt rá – capot-nak nevezett takarószerű kabátot hordtak. Külsejükre nézve rövid lábú, széles vállú
fickók voltak, akárha izmos törpék volnának, akik evezésre születtek. Járműveink tehát nyugat felé
indulnak! A kenunk odasiklott a parthoz, az elöl ülő vezető – inas, napbarnított emberke, sötét,
manószerű tekintettel és hetyke piros sapkával – kipattant a mólóra, hogy megállítson minket, mielőtt
beszállhatnánk a csónakjába. A Somerseteket besegítették a kenukba, a mi kapitányunk azonban
csípőre tette a kezét, és olyan kétkedőn méregetett minket, mintha uszadékfa volnánk.
– Mon dieu, egy ökör és egy szamár! Nekem kellene elvinnem a súlyos hátsótokat Grand Portage-
ba, ugye?
Magnus hunyorgott.
– Nem várom el egy kis embertől, hogy evezzen helyettem.
– Kis ember? – Lábujjhegyre állt, és barátom arcába tolta az orrát. – Kis ember? Én Pierre
Radisson vagyok, három telet töltöttem az állomáshelyeken, és én vagyok ennek a nagyszerű kenunak
a vezetője! Teljes tizenkilenc angol fontot kapok a skótoktól évente! Akár húsz órát is evezek egy nap
nyavalygás nélkül, és százötven kilométert tudok utazni alvás nélkül! Kis ember? Senki sem ismeri
olyan jól a zuhatagokat, mint a nagy Pierre! Senki sem képes gyorsabban cipelni a kenut nálam, vagy
többet inni, vagy szebben táncolni, vagy magasabbra ugrani, vagy gyorsabban futni, vagy hamarabb
megnyerni egy indián nőt! Kis ember? – Nekidőlt Magnusnak, a feje búbja pont a norvég
kulcscsontjáig ért. – Jobban úszom, lövök, vadászom, vágok fát és hágok nőt, mint egy magadfajta
nehézkes mamlasz! Ha akarok, annyit eszem, amennyi a súlyom, és csukott szemmel is eltalálok
Montrealból Athabascába, te félszemű behemót!
Bloodhammer végül engedett, és kissé meghátrált.
– Pusztán annyit mondtam, hogy egy norvég maga húzza az evezőjét.
– Ha! Látsz itt olyan evezőt, amit húzni kell? Talán azt hiszed, hogy valami ladikot vezetek?
Szerintem meg egy norvég bizony tökfilkó! – Úgy méregette Magnust, mintha egy fa lenne, amelynek a
kivágására készül. – Nagydarab vagy, úgyhogy talán megengedem, hogy kipróbáld az evezőt… ha
megígéred, hogy nem töröd el, vagy nem fogod vele a nagy lófogadat piszkálni, vagy nem veszíted el
abban a bozontban az arcodon. Tudsz énekeket?
– Franciákat nem.
– Hát persze, és egyébként is valószínűleg úgy énekelnél, mint egy köszörűkő. Mon dieu!
Reménytelen eset vagy. – Felém fordult. – És te, aki vézna vagy, és még haszontalanabb, mint ő?
Neked van valami mondanivalód?
– Csak az, hogy a rochelle-i lányok csinosak – feleltem franciául.
Erre felderült az arca.
– Ó, szóval beszéled a civilizált nyelvet? Talán francia vagy?
– Amerikai, de Párizsban éltem. Bonaparte mellett szolgáltam.
– Bonaparte! Merész egy fráter, mi? Talán ő visszaszerzi Kanadát. És most mit csinálsz?
– Elektromossággal foglalkozom.
– Mivel?
– Ő egy varázsló – magyarázta Magnus, szintén franciául.
Pierre-ben felébredt a kíváncsiság.
 – Igazán? Miféle varázsló?
– Valójában tudós vagyok – igazítottam ki.
– Tudós? Az meg mi?
– Tudománnyal foglalkozó ember. Aki ismeri a természet titkait.
– A természetét? Bah! Mindenki tudja, hogy a tudományos emberek ugyanolyan haszontalanok, mint
a papok. De a varázslat… na, az nem egészen haszontalan kint a vadonban. Az indiánoknak is vannak
varázslóik, mert az erdők tele vannak szellemekkel. Ó igen, az indiánok látják azt a világot, amely e
mögött van, magukhoz hívják az állatokat, és beszélnek a fákkal. Várj csak, varázsló! Látni fogod,
ahogy a sziklák pislognak, és ahogy a viharfelhők kosszarvat formáznak. A nyárfák között neked
suttog majd a szél, a madarak és a mókusok adnak majd tanácsot. És amikor leszáll az éj, talán
megérzed a vendigó fagyos leheletét.
– Mi az a vendigó?
– Egy indián szörnyeteg, amely az erdőben él, és alaposabban megcsócsálja az áldozatait, mint
azok a farkasemberek, akikről a cigányok mesélnek Franciaországban. – Bólintott. – Az összes
odzsibua igazolja. Egy varázsló… no, arra igazán szükségünk volna! – Újsütetű tisztelettel nézett
rám, noha egyértelmű volt, hogy még sohasem hallott az elektromosságról. – És evezni tudsz-e?
– Énekelni valószínűleg jobban tudok.
– Nem kétlem. Bár lefogadom, hogy énekelni sem tudsz valami jól.
– Jól kártyázom.
– Akkor mindketten szerencsések vagytok, amiért a nagy Pierre Radisson vigyáz majd rátok! Ott,
ahová megyünk, nem lesz szükséged kártyára. De mi az ott, amit cipelsz? – kérdezte Magnustól, a
hátára szíjazott csomagra bámulva.
– A fejszém és a térképeim.
– Fejsze? Akkora, hogy szánkózni lehetne rajta! Fejsze? Felállíthatnánk vitorlának, vagy a fejünk
fölé tarthatnánk tető gyanánt, vagy a vízbe dobhatnánk horgonynak! Fejsze? Egy egész ágyút
kiönthetnénk vagy kovácsműhelyt nyithatnánk belőle! Akkor hát lehet, hogy mégiscsak a hasznodat
veszem majd, csak nehogy átszakítsd vele a kenum fenekét. Te meg azzal a puskával… szép darab!
Célba is találsz vele?
– Mortefontaine-ben lenyűgöztem vele a hölgyeket.
Pislogott.
– Nos. Evezzetek keményen, és akkor én, Pierre, kenussá keresztellek titeket, ha elégedett leszek
veletek. Ez a legnagyobb tisztesség, amely egy férfit érhet. Hogy elnyeri egy északi evezős
[1]
elismerését. És ha ilyen megtiszteltetés ér, akkor vennetek kell nekünk egy kör shrubot a társaság
hordóiból. Két egész gallont mindkettőtöknek.
– Mi az a shrub? – kérdezte Magnus.
– Ennyi erővel azt is kérdezhetnéd, mi az a kenyér! Rum, cukor és citromlé, ökör barátom! Készen
álltok ekkora tisztességre?
– Alig várjuk, hogy bizonyíthassunk – hajoltam meg.
– Lesz rá alkalmatok. Na mármost. Óvatosan leültök a bálákra, és mind a be-, mind a kiszállásnál
a legnagyobb elővigyázattal mozogtok. Nehogy felborítsátok a kenut! A lábatok mindig egy bordán
vagy palánkon legyen, különben átszakítjátok a nyírfakérget, márpedig nekem semmi kedvem a Felső-
tóba fulladni. A dal ütemére evezzetek, és sose engedjétek a kenumat egy kő vagy a part közelébe.
Táborozáskor még a vízen kiszállunk, leszedjük a csomagokat, és óvatosan kivisszük a kenut a partra.
Értve?
– Óvatosak leszünk.
 – Ez a saját érdeketek is. Ezek a kenuk a méretükhöz képest könnyűek, gyorsak, és egy-két óra alatt
megjavíthatok, de olyan érzékenyek, mint egy nő. – Aurorára mutatott. – Úgy bánjatok a hajóval, mint
vele. – Igazság szerint Aurorán lehetett néhány horzsolás, hiszen akkora hévvel vonaglott és
birkózott, de ezt nem említettem meg. Bizonyos emlékeket jobb megtartani magunknak.
Kiáltás harsant, majd az amerikai erőd üdvözlő lövést adott le, és azzal elindultunk.
Egy kéregből készült kenu törékeny jószágnak tűnhet, amellyel az ember nem szívesen vágna neki
egy beltengernek, ám igen nagy lelemény volt elkészíteni őket a környező erdő anyagaiból, ráadásul
sebesek és szárazak voltak. Némi szurok és fakéreg segítségével egyetlen délután alatt ki lehetett
javítani a sérüléseiket, és kilométereken át könnyedén cipelhetők voltak vállon. Pierre az orrban
térdelt, figyelte, nehogy kövek és fatörzsek kerüljenek az utunkba, és énekkel irányított minket. Az
evezők ritmusosan merültek a vízbe, percenként akár negyvenszer is. Hátul a Jacques nevű
kormányos tartotta egyenesben a járművet. Az evezők sárgán csillogtak a napfényben, a vízcseppek
gyémántként fröcsköltek szét, elkergetve a merész és kitartó rovarokat, amelyek a szárazföldről
szegődtek mellénk. A tó levegője hűvös és tiszta volt, a nap ragyogón és forrón tűzött a fejünkre.
Francia és angol nyelvű énekek ritmusára eveztünk.

Fakéreg a kenum, tollkönnyű,

Ezüst nyírfából kivágták,
Gyökerekkel egybevarrták,
Evezője fehér nyírfa.
Beszállok a kenumba, haladunk
Át zúgókon, hullámokon;
Gyors, ahogy a vizet szeli,
Sodrást soha nem téveszti.

Az evezősök alacsonyabbak voltak ugyan Magnusnál és nálam, de ezek a kemény francia legények
olyan kifogyhatatlan erővel lapátoltak, mint egy vízimalom. Én már fél óra múlva kapkodva vettem a
levegőt, és hamarosan izzadni kezdtem, bármilyen hideg is volt a tó levegője. Eveztünk tovább;
sebességünket óránként tíz kilométerre becsültem – kétszer olyan gyorsan, mint ahogy Napóleon
flottája közeledett Egyiptom felé. Amikor úgy éreztem, már nem bírom tovább, Pierre kiáltott egyet,
és csapatunk végre leállt; csak sodródtunk a vízen, közben az evezősök előhúztak egy-egy pipát. Ez
volt a legfőbb örömük, amelyet kétóránként egyszer élvezhettek, amiről Napóleon alpesi
hadseregének rendszeres pihenői jutottak eszembe. A férfiak kötélszerűen összecsavart
dohányleveleket vettek elő, amelyeket előzőleg melaszban és rumban tartósítottak, majd
belemorzsolták a pipa öblébe, kovakővel és taplóval tüzet csiholtak, és hátradőlve pöfékeltek,
becsukott szemmel a nap felé fordulva. A gyorsan ható szer gyermeki elégedettséggel töltötte el őket.
Kis flottánk apró pontként lebegett a hatalmas víz tükrén, a tiszta és hideg tóból bármikor
kortyolhattunk, ha megszomjaztunk.
Nemsokára újabb kiáltás, a pipákat kopogtatva kiürítették – a hamu sziszegve hamvadt el a vízben
–, felvették az evezőket, majd a jelre újrakezdődött az evezés és a dal. Keményen nekifeküdtünk,
hogy a lehető legtöbbet kihozzuk a hosszabbodó nappalokból. Aurora továbbra is kimérten és
méltóságteljesen ült a napernyője alatt, Cecil pedig a könyveit olvasta: ezekből egész táskányi volt
nála, és amelyikkel végzett, azt belehajította a vízbe, azzal a kimondatlan feltételezéssel, hogy
egyszerű útitársai úgysem tudnak olvasni. Olykor, amikor egy-egy kacsát vagy más vízimadarat vett
észre, letette az éppen olvasott regényt, és rálőtt a jószágra; a puska dörrenése végigvisszhangzott a
part mentén. Sosem hibázta el a célt, azonban soha nem is álltunk meg, hogy felszedjük a zsákmányt.
Az egészet csak szórakozásból csinálta. Amikor a madár elúszott mellettünk, újratöltött, majd ölébe
fektette a puskát, és visszatért a könyvéhez.
Napnyugtakor egy kis öböl partján vertünk tábort; ennek helyét egy magas fenyőfa jelezte, amelyet
megfosztottak alsó ágaitól, úgyhogy csak a tetején maradt korona. Mint megtudtuk, a kenuk útvonala
mentén végig ilyen lecsupaszított fák jelezték a táborhelyeket. Egy szép öbölbe sodortattuk magunkat,
amelynek kavicsos partja mögött egy magas fűvel borított, nyírfáktól körbevett tisztás volt. Pierre
kiugrott a kenunkból a térdig érő vízbe, megállította a járművet, és lassan a part felé vonta. Sorban mi
is kiszálltunk, elgémberedett tagokkal.
– Ez hideg! – panaszkodott Magnus.
– Ó, szóval te is tudós vagy? – válaszolta Pierre. – Micsoda megfigyelő! Tessék, a dolog nyitja:
ettől legalább gyorsabban megy a tűzgyújtás.
Amikor a kenu könnyebb lett, még közelebb húzták, figyelve, nehogy hozzáérjen a part sima
kavicsaihoz, majd mindannyian kiemeltük belőle az árubálákat, amelyeket rögtönzött torlaszként
felhalmoztunk, viaszosvászonnal letakarva. Végül nagy kiáltással kiemeltük az üres kenukat,
felborítva kiöntöttük belőlük a vizet, a fejünk fölé emeltük, kivittük a partra, majd az egyik oldalukon
evezőkkel kitámasztva letettük a földre, így azonnal készen is volt a félsátor. Ezután több tüzet
gyújtottunk, megtöltöttük a puskákat, vizet hoztunk és pipára gyújtottunk, miközben megfőtt a
borsóból, disznóhúsból és kétszersültből álló vacsora. Egyhangú étek volt, mégis úgy faltam, mint
egy éhező.
– Igen, egyél csak, varázsló! – biztatott Pierre. – Te is, óriás! Egyetek, hogy annál könnyebb legyen
Radisson kenuja, meg azért, mert úgyis fogyni fogtok ezen az úton, akármennyit is zabáltok! Igen, a
munka megdolgozza a testet! Egyetek, mert Grand Portage-on túl úgysem lesz már malachús, éppen
ezért nevezik a montrealiakat Disznóevőknek, és csak mi, akik túléltünk egy telet északon, mi
vagyunk az igazi Északiak.
– Miért, mit esztek Grand Portage-on túl? – kérdezte Magnus evés közben.
– Szárított ételt. Száraz vadhúsból, bogyókból és néha rizs- vagy kukoricakásából áll. Egy városi
ember azonnal kiköpné, de egy dolgozó embernek valóságos nektár egy teljes napi evezés után. Fél
kiló szárított étek megfelel négy kiló kenyérnek! Persze néhány hónap ilyen koszt után az ember már
vágyakozik egy indián nő után. Nem, nem csak a lába közére, hanem mert ezek képesek jó ennivalót
találni az erdőben is.
– Miért sietünk ennyire? – kérdeztem vizet szürcsölgetve. – Annyira fájnak a tagjaim, mintha
éppenséggel kínpadra vontak volna.
– Sietünk? Úgy megyünk, mint a csigák a szőnyegen, olyan hatalmas ez az ország. Azt hiszed, hogy
a nap mindig ilyen hűséges lesz? Grand Portage-on visszafordul majd délre, mint a búcsút intő
kedves, és akkor rövidülni kezdenek a nappalok. Sosem feledkezhetünk meg a fagy visszatéréséről!
Azért evezünk, hogy megelőzzük a fagyot! Nekifekszünk, hogy időt adjunk az északiaknak visszatérni
az állomásaikra, Felső-Kanadába, mielőtt a vízi útvonalak keményre fagynak. Télen is lehet utazni,
ez igaz, ha az embernek vannak szántalpai, de terhet szállítani lehetetlen.
– De ilyen sebességgel már a találkozó előtt odaérünk.
– Ne aggódj, varázsló, a Felső-tavon éppen elég szelet és vihart kapunk, hogy lelassítson
bennünket. Az a tó olyan hideg, mint egy boszorkány szíve, és senki emberfiát nem enged ingyen
átkelni.
 Huszonharmadik fejezet
Az út során Aurora és Cecil a többi részvényessel együtt egy kis sátorban töltötte az éjszakákat, míg
az evezősök a kenuk alá húzódtak be. Magnus és én többé-kevésbé tisztes utasoknak számítottunk, így
mindketten kaptunk egy vég vásznat és kötelet, amelyből hálóhelyet készíthettünk magunknak – ez már
kiváltságnak számított. Összegöngyölt kabátomra hajtottam a fejemet, magam köré csavartam a
gyapjútakarómat, és amint elhelyezkedtem, azonnal mély álomba merültem. Az éjszaka közepén aztán
váratlanul összedőlt a hálóhelyem, és beterített a harmattól nedves anyag. Mi az ördög történhetett?
– Kelj fel, amerikai! Vagy azt hiszed, egész nap alhatsz?
Pierre volt az, a mokaszinos lábával rugdosott engem a vásznon keresztül.
Arrébb húzódtam.
– Még éjszaka van! Felvered az egész tábort!
Röhögés hallatszott.
– Rajtad kívül már mindenki ébren van! Mi, északiak nem húzzuk az időt reggel! De még a
disznóevők is előtted ébredtek!
– Reggel? – dörzsöltem a szemem. A felhős égen csillagok szalagja sziporkázott még, keleten alig
láthatóan megjelentek a távoli hajnal első fényei. A tűz ismét feléledt, a tegnapi estebéd maradéka
melegedett rajta. Cecil és Aurora már teljesen felöltöztek, mintha a Piccadillyre készülnének.
– Igen, egyél csak, mert nemsokára evezni fogunk megint! Egyél, amerikai! Aztán gyere, mutatok
neked valamit! Megörökítettem a vendégeimet a jelzőfán!
Befaltuk a vacsora maradványait, aztán követtük a franciát a táborhelyet jelző fához. Észrevettük,
hogy szavakat karcoltak a tövébe, amelyen megörökítették azokat a hírességeket, akiknek erre vezetett
az útjuk. Jobbára skót vagy angol nevek sorakoztak rajta, olyanok mint Mackenzie, Duncan, Cox és
Selkirk. A kenus meggyújtott egy mécsest és a kéreghez tartotta, hogy elolvashassuk, ami rajta áll.
– Nézzétek, hogyan marad fenn az emléketek!
„Lord Cecil és Lady Aurora Somerset – olvastuk a fakérgen. – És két szamár.”
– Szamár?!
– Evezzetek férfihoz méltón néhány napig, és akkor talán visszakapjátok tőlem a neveteket egy
másik fán. Evezzetek, amíg a vállatok nemcsak fáj, hanem ég is, és már-már anyátokat hívjátok
fájdalmatokban! De nem teszitek, hanem tovább eveztek! És akkor talán a nagy Pierre majd észrevesz
titeket.
Egy éjszakára megálltunk Fort Saint Josephnél, de Cecilen és Aurorán kívül mindenki a parton
vert tábort, mert az erőd még csak egy félig kész cölöpsáncból állt. Lehántolt fatörzsek hevertek nagy
halmokban, ezeket a múlt télen vágták ki és hordták ide, felállításra készen. Az erdőt itt is majdnem
két kilométeres sávban kivágták az erőd körül, hogy megakadályozzák a rajtaütéseket. A homokban
megbúvó apró rákok ellenére hamar elnyomott az álom, hiszen úgysem volt rá esélyem, hogy
kettesben maradjak Aurorával. A hajnal előtti ködben aztán újra felkeltettek, és elindultunk megint.
Az előttünk és mögöttünk haladó kenuk elmosódtak a ködben. Innentől nem lesz újabb település
egészen Grand Portage-ig.
Fárasztó, árral szembeni evezés várt ránk, amikor elértük a Huron- és a Felső-tavat összekötő
negyvenöt kilométeres folyószakaszt. A Saultnál, vagyis a zuhatagnál kipakoltuk a kenukat, és gyalog
vittük át a rakományt. Én egy negyvenöt kilós csomagot vittem, Pierre és Magnus mindketten kettőt-
kettőt cipeltek belőle a vállukon. Azután visszamentünk a többiért. Nagyjából másfél kilométeres
szakaszokban tettük meg az utat, ami azt jelentette, hogy fél óráig cipekedtünk, azután annyi időre
kifújhattuk magunkat, amennyi idő alatt visszamentünk a következő csomagért. Indiánok gyűltek ide
ürülékszagú és legyektől hemzsegő táboraikból, hogy lándzsával és fakéregből font hálóval
halásszanak, ezért a kenusok mindenhol őrséget hagytak a csomagok mellett – minden fehér úgy
gondolta, hogy az indiánok tolvajok, és minden indián úgy gondolta, hogy a fehérek gazdagok és
érthetetlenül fösvények. Amikor sikerült az összes csomagot átszállítanunk, visszamentünk a
kenukért. Egy nedves teherkenu, bár egyébként könnyű tákolmány, több mint száz kilót nyom. Úgy
éreztem magam, mint egy koporsóvivő egy véget nem érő temetési menetben. De végül csak
befejeztük.
– Grand Portage-ban olyan férfiakat is láttok majd, akik három vagy akár négy csomagot is
elcipelnek egyszerre – mondta lihegve Pierre. – Úgy néznek ki felpakolva, mint egy emberi lábakon
járó ház.
– Párizsban pedig olyan férfiakat láthatnál, akik egy pár dobókockán vagy egy lúdtollon kívül
semmit nem emelgetnek – nyögtem vissza.
– Azok nem férfiak, monsieur. Városi élősködőnek lenni, aki semmit sem maga csinál, olyan,
mintha nem is élne az ember.
Cecilnek persze nem kellett cipekednie. Aurorát pedig két evezős emelte a vállára; olyan peckesen
ült, előrenézve, mintha Sába királynője volna, akinek ez a világ legtermészetesebb dolga. Az indián
halászfalvakból kisgyerekek szaladtak elő, amikor elhaladt mellettük, és boldogan kacagtak. Addig
követték a lányt, amíg az anyjuk végül vissza nem hívta őket, ám Aurora egyetlen pillantásra sem
méltatta őket.
A tavak legnagyobbikához érve ismét vízre szálltunk. Ez a tó is olyan tiszta volt, hogy szemmel
követhettem a mélyülő gránitfeneket odalent, mintha a levegőben volna. A víz még a Huron-tóénál is
kékebbnek látszott, és egészen a horizontig nyújtózott. Az északi part mentén haladtunk, jobb felé
emelkedni kezdett a talaj: rózsaszínű és fehér gránitvonulatok húzódtak a satnya nyír, éger, fenyő és
luc ölelésében.
Meleg keleti szél fújt, így rögtönzött vitorlát húztunk fel egy rúdra, hadd hajtson minket nyugat felé.
Én végignyúltam a kenuban, hálásan fogadtam ezt a kis szünetet a kimerítő evezés után. A kenu
ringatózva siklott a hullámokon, oldalán halk ritmust vert a nekicsapódó víz.
Aztán délkelet felé fordult a szél, és meg is erősödött. Az ég is elsötétült arra. A vitorla
megcsavarodott, a kenu imbolyogni kezdett, ezért gyorsan leszereltük a vásznat.
– Vihar jön! – kiáltotta hátra Pierre a kormányosnak.
Jacques bólintott, és hátranézett a fekete felhőre. A többi kenu kapitányai szintén
figyelmeztetéseket kiabáltak.
– Mondtam neked, hogy a tó nem engedi könnyen az átkelést – mondta Pierre. – Evezzetek,
szamaraim, evezzetek teljes erőből! Nagyjából öt kilométerre van egy öböl, el kell érnünk, mielőtt a
vihar eléri a csúcspontját, különben úszva mehetünk Grand Portage-ba! – Vizet fröcskölt ránk. –
Érzitek, milyen hideg a boszorkány?
Mennykő villant mögöttünk, és mély, baljós dörgés zengett át a tavon. Az égen fény táncolt, a
szélben megéreztem az elektromosság szagát, amelyet a sivatagból ismertem. A víz acélszürkére
változott és egyre vadabbul hullámzott. Még Pierre is abbahagyta a megfigyelést, és letérdelt a
csónak orrában, hogy segítsen az evezésben.
– Evezzetek, ha nem akartok megfulladni!
A szél erőre kapott, a hullámok egyre meredekebbek lettek, és csónakunkat a part felé dobálták.
Meg kellett kerülnünk egy földnyúlványt anélkül, hogy nekicsapódnánk a gránitköveknek, mielőtt
biztonságosan partot érhetünk a szélvédett öbölben. Az édesvíz viharban is eltért a tenger vizétől:
csapkodott és fodrozódott, a víz jéghideg volt. Most először történt, hogy víz került a kenuba. Pierre
rám mutatott.
– Amerikai! Te vagy a legkevésbé hasznos, úgyhogy fogj egy üstöt, és meregesd a vizet, de
óvatosan, mert ha átszakítod a fakérget, és léket ütsz, mind meghalunk!
Hát, ez aztán biztatóan hangzott! Meregetni kezdtem a vizet, közben azon töprengtem, mitől félek
jobban: attól a víztől, amely átcsapott a csónak peremén, vagy attól a víztől, amely akkor ömlik majd
be, ha túlságosan mélyre és hevesen merítenék. Ismét dörgött az ég, majd szürke függönyben
leszakadt az eső; a zivatar szélén szinte forrt a víz a kövér esőcseppektől. Alig láttam a partot,
csupán egy fehér vonalat tudtam kivenni, amely a partnak csapódó hullámokat jelezte. A
mennydörgések úgy zengtek, mint az ágyúk.
– Thor dala! – rikoltotta Magnus. – Ezért jöttünk ide, Ethan!
– Én nem – dünnyögtem. Franklin igencsak kerge volt, hogy kiment a viharba sárkányt röptetni, de
Bloodhammer méltó párjának bizonyult. Könnyen belénk csaphat a villám idekint.
– Szelídítsd meg a villámot, varázsló! – kiáltotta Pierre.
– A szerszámaim nélkül nem tudom. El kell tűnnünk a vízről, mielőtt elér minket! – Épp elégszer
láttam már, mire képes a villám ereje.
Egy pillantást vetettem Auroráék kenuja felé. Napernyő sehol, a lány görnyedve, lobogó hajjal,
komor elszántsággal evezett. Cecil is félretette a könyvét meg a vadászpuskáját, és ugyanezt tette,
fejébe húzott sapkájáról csörgött a víz.
Magnus is roppant erővel lapátolt, úgy megmerítve az evezőt, hogy a nyelet markoló keze időnként
a vízbe merült. Pierre át is ült a másik oldalra, ellensúlyozni a norvég erejét.
– Talán kidobhatnánk néhány bálát, akkor több helyünk lenne! – javasoltam, túlkiabálva a szél
süvítését.
– Megvesztél? Inkább fekszem le a tó boszorkányával, mint hogy elmagyarázzam Simon
McTavishnek, hogy a drága rakománya a Felső-tó mélyén hever! Inkább meregess, varázsló! Vagy
csitítsd le a hullámokat!
Száguldottunk tovább, mint levelek a hegyi patakban. A part körvonala fenyegető közelségbe
került, miközben igyekeztünk hajótörés nélkül megkerülni a földnyelvet. A homályban éles kövek
fehér vonala jelezte a partot, szikár fák remegtek és hajladoztak a zuhogó esőben.
– Evezzetek, barátaim! Evezzetek, vagy megcsókolhatjuk a boszorkány keblét a tófenéken!
Égett a vállam, ahogy Pierre megjósolta, ám a pihenés szóba sem jöhetett. Közeledtünk a
földnyelvhez – nagy szökőkutakként csapódtak neki a hullámok, amikor a homályon és a fájdalmamon
át hátborzongató látványra lettem figyelmes: fehér, egyenes formák meredeztek a partra sodort
törmelék között.
– Keresztek! – kiabáltam.
– Igen! – ordított vissza Pierre. – Nem mindenkinek sikerült bejutnia a menedékre; ezek jelölik
azokat, akik kudarcot vallottak! Nézd meg jól, és meregess gyorsabban!
Világos csontoknak tűntek a fel-felvillanó fényben.
Sosem meregettem kétségbeesettebben, az izmaim remegtek az erőfeszítéstől, az erek lüktettek a
nyakamon. Oldalra néztem. Most már Aurora is meregetett, szeme tágra nyílt a félelemtől. Az eső
még hevesebben zuhogott, nagy, ökölcsapás-szerű löketekben, amitől kapkodva nyeltem a levegőt, és
úgy éreztem, máris fuldoklom. A csónak aljában már arasznyi mélyen gyűlt össze a víz. Megragadtam
az üstöt, és meregettem a vizet, mint az őrült.
Körülnéztem. Az egyik kenu eltűnt. Arrafelé mutattam.
– Nekik már befellegzett, megfagytak a hidegben! Evezzetek, evezzetek!
 Azután végre elhaladtunk az öböl bejáratát jelző földhalom mellett, a kenu siklott a hosszú
hullámokon, és lassan megfordult. Jacques teljes figyelemmel kormányozva oldalba kapta a
hullámokat, nehogy egy hirtelen szélroham a partnak lökjön bennünket. Szélnek fordultunk, és a
szakadó esőben küzdöttük magunkat a nyugodt öböl felé. A szél üvöltve rázta a fák tetejét a parton.
Egy vörös kaviccsal borított partszakaszhoz érve a kapitányok kiugrottak a derékig érő vízbe; a
hullámok a hónaljukig csaptak.
– Ne engedjétek a partnak csapódni!
A tó felszíne lecsillapodott, mi pedig tartottuk a csónakokat, miközben kiemelték belőlük a
vízhatlan, negyvenöt kilós bálákat, és kihordták a partra. A kavicsok zörögtek az ismétlődő
hullámverésben. Aurorát félig kiemelték, majd kiugrott a kenuból a sekély vízbe, szoknyáiban
tántorogva igyekezett a partra; úgy húzta maga után hosszú ruháját, mint egy vitorlát. Ám azután
visszafordult, és felvonszolt egy csomagot a partra. A férfiak megfordították a kenukat, hogy
kiömöljön belőlük a víz, majd óriás százlábúakhoz hasonlóan kivitték őket a partra, hogy szélfogónak
állítsák fel őket. Felnéztem a mögöttünk elterülő sötét tájra. Hegyek magas vonulatát vettem ki a vihar
borongós homályában. A fennsíkokat villámok fénye világította be.
Végignéztem a saját csapatunkon: mindenkinek csurgott a hajából a víz, az evezősök bajusza olyan
volt, mint a nedves moha. Még Aurora göndör haj tincsei is feladták, és félig kisimultak.
– Nos, nem érünk túl korán Grand Portage-ba – jegyezte meg Pierre. – A tó sosem hagyja. Érted
már, miért evezünk keményen, ha módunk van rá, amerikai?
– Mi lett volna, ha nem az öböl közelében ér minket a vihar?
– Akkor meghaltunk volna, mint ahogyan egy napon meg is halunk mind. Mi lett volna, ha a szél
szemből fúj? Ez is megtörtént már, és több tucat kilométert kellett visszafelé mennem, hogy
menedéket leljek.
– Mi lesz azzal a másik kenuval?
– Majd átkelünk a földnyelven, hogy kutassunk utánuk. És ha a boszorkány nem engedi el őket,
akkor újabb kereszteket állítunk nekik.
– Azok a bolondok több mint ezerkilónyi rakományt veszítettek el! – dohogott Cecil. – Nekik csak
az ördöggel kell elszámolniuk, nekem viszont McTavishsel!
A vízbe fúltak holtteste sosem került elő, azonban a báláik egy részét partra sodorta a víz; olyan
szorosan becsomagolták őket viaszosvászonba, hogy még használhatók voltak. A tartalmukat másnap
a nap melegénél megszárították.

A vihar elvonult, a nyugati égbolt kitisztult. Már alacsonyan állt a nap. Teljesen elgémberedtem, és
vacogtam a hidegtől, így örömmel vettem, amikor Pierre intett, hogy kövessem őt a fák közé száraz
tűzifát gyűjteni. Magnus is velünk jött, nagy fejszéjével csapkodva tört utat magának, mint egy
jávorszarvas. Pillanatokon belül elnyelt minket a nyírfa és a vastag moha labirintusa; hallottuk ugyan
a szelet és a hullámverést, a visszafelé vezető utat mégsem láttuk. Egykettőre elveszítettem az
irányérzékemet.
– Honnan tudod, merre járunk?
– Elég ügyetlenül mozgunk ahhoz, hogy sok nyomot hagyjunk magunk mögött, no meg a hullámok
zajából. De én jobban szeretem a vizet, mint az erdőt, itt megvakul az ember. Voltak társaim, akik
száz lépésre bementek az erdőbe, hogy gyümölcsöt szedjenek, és nyomtalanul eltűntek. Némelyek az
indiánokra gyanakszanak, mások medvékre, megint mások pedig a vendigóra. Szerintem egyszerűen
az erdő szelleme az: olykor megéhezik, és elnyeli az embereket.
Körülnéztem. A fák remegtek, az árnyékok elmélyültek, és mindenütt csöpögött a víz. Napokra
képes lennék eltévedni itt.
Pierre azonban a maga nyugodtságával jól eltájékozódott. Találtunk egy kidőlt fát egy szikla
árnyékában, amelynek alsó része korhadt volt. Addig vagdostuk, amíg mindannyiunk keze meg nem
telt száraz fával és gyújtósnak való mohával. A franciát követve visszatértünk a táborba, ahol a többi
evezős kovakővel, acéllal és puskaporral meggyújtotta a tüzet. Füst kígyózott az ég felé nagy szürke
oszlopban. Közben Magnus még több fát vágott: partra sodródott uszadékfákat hasított szét egyetlen
csapással, én pedig odahordtam az épülő tábortüzekhez. Hamarosan három nagy máglyánk is égett.
Gőzölögve száradtak a ruhák, miközben az evezősök rögtönzött indiántáncot lejtettek, trágár francia
nótákat dalolásztak, örültek a megmenekülésünknek, és megsiratták elvesztett társaikat; ez a tragédia
számukra láthatóan éppolyan természetes volt, mint maga a vihar. A halál olyan gyakori volt itt,
északon, mint a havazás.
A nap a horizontra ereszkedett, aranyszínű ragyogással terítve be a partot és a mögötte elnyúló
rengeteget. Felállították az előkelőségek sátrait – ezek is gőzölögtek még −, aztán Cecil csapra vert
egy hordó rumot, és mindannyiunkat megkínált egy pohárkával; még Aurora is úgy nyelte a tüzes italt,
mint egy tengerész.
Bután vigyorogtunk, mint mindenki, aki éppen túlélt egy halálos veszélyt. Semmi sem erősíti meg
jobban az élet érzését, mint a kacérkodás a halállal.
Később a tüzek parázzsá szelídültek, mi pedig főzni kezdtük borsóból, malachúsból és puliszkából
álló vacsoránkat. Már korgott a gyomrunk. Zsírt is kevertek a kukoricamáléba.
Úgy ettünk, mint a kiéhezettek, tagjaink remegtek a fáradtságtól. Pierre megtörülte a száját a keze
fejével, le is nyalta, majd Cecilhez fordult:
– Lord Somerset, ma veszítettünk, ám nyertünk is valamit. Láttam, hogy a szamarak keményen
dolgoznak, talán azért, hogy a kenunk le ne maradjon a szépséges unokahúgáé mögött!
– Ha Ethan és Magnus ugyanolyan kimerült, mint én, akkor egytől egyig férfihoz méltó munkát
végeztünk.
– Igazi északinak azért még nem nevezném őket, de azt talán kijelenthetjük, hogy befogadhatok a
montreali disznóevők társaságába, nem igaz, malackedvelő barátaim?
– Egy disznóevő száz északival is felér! – kurjantották a Montrealból érkezett evezősök. – Igen,
kereszteljük a szamarakat a társaságunk tagjaivá!
Pierre ekkor hozzánk fordult, keresztbe fonta a karját, mint valami előkelőség.
– Ethan és Magnus, ma felvillantotta előttetek igazi arcát a tó, és, bármennyire is meglepő,
nemhogy túléltétek a dolgot, de nem hoztatok teljesen szégyent magatokra. Saját szememmel láttam a
Halál fokánál, hogy azzal a rettentő akarattal hajtjátok és meregetitek a kenut, amelyet ez az ország
megkövetel. Evezősök halnak meg és újabbak lépnek a helyükre. Azt hiszem, eljött az idő, hogy
valóban tagjaivá váljatok e társaságnak, ha van bennetek annyi mersz, hogy elfogadjátok e nagy
megtiszteltetést.
– Minden porcikám fáj, annyira kifáradtam – vallottam be.
– Még néhány hét, és nem lesztek ilyen anyámasszony katonái. Tehát akkor megkeresztelünk titeket.
– Felvett egy fenyőágat, amelyet a szél tört le, lesétált a partra, amelyen a lemenő nap élénkvörössé
varázsolta a hullámokat. Belemártotta az ágat a vízbe, visszajött, és a fejünkre rázta a cseppeket. –
Az Északnyugati Társaság embereként rám ruházott hatalmamnál fogva befogadlak benneteket a
csapatunkba. Mostantól nem szamarak vagytok, hanem visszakapjátok a neveteket, amelyet hajnalban
belevések egy fába.
– Megtisztelsz vele – mondta Magnus. – Mi megelégedésedre szolgáltunk, te pedig lenyűgöztél
engem a kitartásoddal, kis ember. Egy óriás ereje lakozik benned.
 Pierre bólintott.
– Hát persze hogy lenyűgöztelek. Egy francia evezős száz norvéggal felér. – Rám nézett. – Most
pedig ki kell fejezned a háládat e gyülekezetnek a megtiszteltetésért, mégpedig úgy, hogy fogod az
ezüstdollárjaidat, és veszel Lord Somersettől két hordó shrubot, ahogyan a szokás megköveteli.
– Honnan tudod, hogy vannak ezüstdollárjaim?
– Bolond amerikai! Természetesen többször is átkutattuk a holmidat, miközben aludtál. Mindent
meg kell osztani! Az evezősöknél senki sem különcködik. És most már tudjuk azt is: elég pénzed van,
hogy Grand Portage-ban is meghívj minket.
Úgy döntöttem, csak elrejtek néhány ezüstdollárt magamnak a mokaszinom talpába.
Megkezdődött az ivászat, amelyre szükség is volt a drámai vihar után. A rum kellemesen égett a
torkunkban. Leszállt az este, a tüzeket ismét meggyújtották, szikrák szálltak az immár tiszta és
csillagoktól ragyogó égbolt felé. Aurora sátrát sápadt fénnyel világította meg odabentről egy mécses
fénye. Pierre korábban azt mondta, másnap pihenni fogunk, és én úgy gondoltam, több energiám lehet
a hancúrozáshoz, ha tudom, hogy másnap reggel kialhatom magam. Érezni akartam az élet ízét a mai
halál után. Amikor az ital kezdett a társaság fejébe szállni, eloldalogtam az árnyékok közé, majd a
lány sátrához kúsztam. Mögöttem a többiek harsány dalra fakadtak. Aurora mostanra bizonyára
vágyik némi melegségre!
– Aurora! – suttogtam. – Ethan vagyok! Azért jöttem, hogy a szolgálatodra legyek, ahogy mondtad.
Hideg az éj, kellemesebb lenne együtt eltölteni.
Csend.
– Aurora?
– Micsoda arcátlanság ez, Mr. Gage! Nem hívtam magát. Én előkelő hölgy vagyok. Visszafogottnak
kell lennünk!
– A visszafogottság a specialitásom. Fogadjunk, hogy én csendesebb leszek majd, mint te!
– Milyen elbizakodott vagy, Yankee Doodle!
– És társaságkedvelő is. Remélem, te ugyanolyan szép emlékeket őrzői, mint én.
Nem tudom az okát, de tény, hogy a nőknek bizonyos mértékű kitartásra és szép szavakra van
szükségük, mielőtt beadják a derekukat. Még szerencse, hogy belőlem csak úgy buzog a vonzerő.
Ahogyan Franklin mondta egykor: „Sem egy erőd, sem egy asszonyi fő nem tart ki soká, ha egyszer
tárgyalásra kerül a sor.”
– De mi változott, Ethan Gage? – kérdezte a lány. – Nem lehet szó igazi bizalomról, amíg a férfi
eltitkolja a céljait. Nem lehet vonzalom anélkül, hogy a másik fél ne mutatná ki a bizalmát. Hogyan
egyesíthetnénk a céljainkat, ha egyszer azt sem tudom, a tiéd micsoda?
A nőkhöz aztán kell a türelem, nem igaz?
– Én csak egy felfedező vagyok! Őszintén szólva sosem voltam biztos a céljaimban. Csupán
vándorlok erre-arra, és reménykedem a szerencsémben.
– Ezt nem hiszem el. Én pedig nem vagyok biztos a vonzódásomban, amíg te nem vagy biztos a
partneri viszonyunkban. Gondolj bele, mi volna, ha mind csatlakoznánk a küldetésedhez!
– Mondtam már, Aurora, hogy kizárólag elefántokat keresünk!
Éles levegővétel.
– Én mindent megosztottam veled, Ethan. Mindent! Te pedig üres fecsegéssel viszonzod!
– Többel is viszonoznám, ha engednéd.
– Jó éjt, uram.
– De Aurora!
– Ne kényszeríts arra, hogy segítségül hívjam a lordot.
 – Legalább adj valamit, amiben reménykedhetek!
Csend.
– Szánj meg valami aprósággal! – Utálok könyörögni, de néha beválik, és minél többet gondoltam
a lányra, annál inkább elöntött a vágy. Teljesen megzápult az agyam, tudom.
Végre válasz érkezett.
– Rendben van. Ha valóban megtanítasz, hogyan kell használni azt a figyelemre méltó fegyvert,
amelyre olyan büszke vagy, akkor talán engedek. Mindig is elkápráztatott a lövöldözés.
– Lőni akarsz a puskámmal?
– Reggel elmehetünk együtt vadászni. A sport feltüzeli a véremet.
Elgondolkodtam. Lehet, hogy csak félreesőbb helyet szeretne? Egy tisztást, puha mohával a háta
alatt, távol a többiektől? Lenyűgözöm a mesterlövészi tudományommal, aztán felmarkolunk néhány
vadat, megmasszírozom a finom lábait egy tiszta erdei forrás mellett, elszavalok neki egy-két
szonettet… Elkúsztam a sátortól. Kudarcot vallottam ugyan, de semmiképpen sem adtam fel a dolgot.
Visszatértem a tűz körébe, a részeg férfiak közé.
– Csalódottnak tűnsz, barátom! – kurjantotta Pierre, nagyot húzva a rumból. – Most, miután
megkereszteltünk, netalán alig várod már, hogy megörökítsünk egy fa törzsén?
– Nőtársaságot kerestem.
– Ó, szóval nőgond. – A fejek együtt érzőén bólogattak a tűz körül.
– Ethan, nem jöttél még rá, hogy a világi eredményeid fordított arányban állnak a románcokban
elért sikereiddel? – kérdezte Magnus. – Jobb dolgok várnak még felfedezésre, mint Aurora Somerset!
– De ő itt van. A felfedezés meg valahol messze.
– Felejtsd el a cifra hölgyet! – csatlakozott Pierre is. – Olyan, mintha bogyót akarnál vinni a
szádban anélkül, hogy kicsurgatnád a levét. Több a gond vele, mint amennyit ér.
– De annyira gyönyörű! – mondtam olyan siránkozó hangom, hogy még én is elszégyelltem magam.
– Ahogyan a Grand Portage-beli barna némberek fele is az, és ők százszor inkább hajlandóak.
Felejtsd el a cifrát, és szedj fel egy indiánt!
– Nekem nem kell indián.
– Honnan tudod, ha még sosem találkoztál eggyel sem?
Mivel elegem volt a tréfás megjegyzésekből és a jó tanácsokból, arrébb húzódtam, és lefeküdtem
egy kenu alá, hogy nyugtalanul várakozzak a holnapi vadászatra. Tudtam, hogy Aurora bolondot
csinál belőlem, de nem érdekelt különösebben. A legjobb módja, hogy helyreállítsam a lelki
nyugalmamat, ha meghódítom. Talán a táboron kívül több alkalmam lesz rá. Még azt sem bántam
volna, hogy norvég kalapácsokról fecsegjek neki, ám ekkor valószínűleg őrültnek tartana, és ott
hagyna a parton.
Álmatlanul hevertem, miközben a rumtól kimerült evezősök sorra összerogytak. Ekkor kavics
csikordult rögtönzött hálóhelyem mellett, és felbukkant egy pár csizma. Sir Cecil hajolt le, hogy a
csónak pereme alatt rám nézzen.
– Lord Somerset… – Attól tartottam, figyelmeztetni akar, hogy hagyjak fel a tervemmel.
– Mr. Gage! – Megköszörülte a torkát. – Kicsiny csoport a miénk, és a fülembe jutott a csalódása
híre. Az unokahúgom szeszélyes, mint minden nő. Úgy töri össze a szíveket, mint más az edényt, és
vajmi keveset törődik vele. Nem szabad túlságosan a szívére vennie.
– Holnap vadászni megyünk, amíg a csapat pihen.
– Meglátja majd, milyen ügyesen lő a kuzinom. És szelíd is, ha a másik fél hajlandó bizonyos
engedményekre.
– Akkor nem ellenzi a barátságunkat?
 – Nem ellenzem a partneri viszonyunkat.
Csikorgott a kavics, ahogyan elment. Rájöttem, hogy a lord önmagát is beleértette a
kapcsolatunkba. Miközben elnyomott az álom, azon töprengtem: miért foglalkozik Cecil Somerset
azzal, milyen románc szövődik az unokahúga és egy hozzám hasonló senkiházi között?
 Huszonnegyedik fejezet
Hajnalban, amikor az evezősök még részeg álmukat aludták, Aurora keltett fel engem. Csizmát,
nadrágot és égszínkék, rövid szárnyú kabátot viselt. Dús haját hátrafogta, kezén őzbőr kesztyű volt.
– Akkor próbáljuk ki a puskádat! – mondta, és olyan fürge volt, mint egy mókus.
Magamban dohogtam ugyan amiatt, hogy nem hagy aludni, de azért felpattantam, mint a
paprikajancsi. Még volt bennem ital, de az ösztöneim már működtek. Végtére is lehet, hogy egy
mókusnak is több esze van, mint nekem…
Aurora ezúttal egyáltalán nem az a kimért és segítségre szoruló hölgy volt, amilyennek korábban
mutatta magát, sőt hamarosan még le is hagyott engem. Lihegve követtem felfelé egy gránitsziklára;
alattunk kék óceánként csillogott a Felső-tó. Sebesen haladt karcsú lábán, akár egy szarvas, éles
szemmel fedezte föl a legjobb ösvényeket és vadcsapásokat. Nem bántam, hogy mögötte kell
mennem, így legalább kellőképpen megcsodálhattam az alakját, és az máris nyilvánvaló volt, hogy
Lady Somerset nem csupán a napernyői és a ruhásbőröndjei révén érzi otthonosan magát a vadonban.
Amikor megpróbáltam valamilyen szellemes vagy mélyenszántó megjegyzéssel elkápráztatni, kezével
és szigorú pillantásával mindig csendre intett, és előremutatott, mintha bármely pillanatban
felbukkanhatna az ebédünk. Így is lett: hamar becserkésztünk egy egyéves szarvasbakot. A lány
elvette a puskámat, és hetvenöt méterről egyetlen lövéssel leterítette az állatot, a nyakán találva el.
Úgy célzott és húzta meg a ravaszt, mint egy mesterlövész, és láthatólag semmilyen megerőltetést nem
okozott neki, hogy keményen tartsa a nehéz fegyvert, és ellentartson a rúgásának.
– Pompás lövés!
– A puskád kissé felfelé és balra húz.
Saját elefántcsont nyelű késével kibelezte a szarvast. Döbbenten figyeltem, milyen gyakorlottan
hasítja ki a belső szerveket. Azután levágta az állat fejét, és a szarvascombot a vállamra hajította.
– Ez túl nehéz nekem – mondta, és azzal megindult lefelé a hegyről.
Királynői fenségű, finom lelkű hölgyem tehát egy csapásra függetlenné és szűkszavúvá, valóságos
határvadásszá változott. Rájöttem, hogy hiába gyönyörködöm még mindig az alakjában, ez az új
jelenség egyáltalán nincs ínyemre. Különös dolog, ahogyan valakinek a bűvkörébe kerülünk, de még
különösebb, amikor kezd elmúlni a varázs. Végre megértettem, milyen keveset is tudok róla vagy a
kapcsolatunkról. Nem én csábítottam el őt, hanem ő engem, és nem is egy angol hölgy volt, hanem
valamiféle vadász – talán éppen olyan veszélyes, amilyennek Magnus mondta. Földerengtek Magnus
meséi Lokiról, a norvégok csaló istenéről, aki könnyedén váltogatta az alakját, és aki végül előidézte
a Ragnarököt, azaz a világvégét.
Ám később csak megálltunk egy forrásnál, hogy pihentessük kissé a lábunkat. Felajánlottam, hogy
megmasszírozom a talpát – ez a taktika szinte minden nőnél beválik −, s az említett testrész valóban
kérgesebbnek tűnt, mint vártam, vagy ahogyan emlékeztem rá. A lány nem is alélt el az érintésemtől.
– Kezdem sejteni, hogy otthonosabban mozogsz a vadonban, mint korábban képzeltem.
– Igazán? – Hátradőlt, és félig leeresztett szempillái mögül figyelt engem. – Felszedtem ezt-azt,
miközben az unokafivéremmel utazgattam. Cecil és az apám tanított meg lőni Angliában. Olyan
megnyugtató érzés megölni valamit, nem gondolod?
– A lövési talentumod még nagyobb lelki társakká tesz minket, mint gondoltam – próbálkoztam. –
Most már nemcsak az ágy, hanem a vadászat is összeköt bennünket.
– Ez csupán sport, Mr. Gage.
– Vannak sportok a vadászaton kívül is, amelyeket megtaníthatnánk egymásnak, ebben biztos
vagyok. – Olykor igenis képes vagyok szívós kitartásra.
– Például az miféle sport, amikor egy francia kém és egy norvég forradalmár a prémek földjén
kutakodik?
– Nem vagyok kém.
– Mégis úgy titkolózol, mintha az volnál. Bonaparte, Astor és Jefferson küldött ide.
– Csupán felderítem Louisianát, ahogyan már mondtam. Elefántokat keresek.
– Nem! Bloodhammer mást keres. Nyilvánvaló, hogy ti ketten valami csúf titkot rejtegettek, bár
kezdem azt hinni, hogy még te sem tudod pontosan, mi az. Te bárkit hajlandó vagy követni, akinek
elég erős az akarata; az a norvég madzagon rángat téged. – Elhúzta a lábát, és felvette a csizmáját. –
Segíthetnénk nektek, ha hagynád, azonban úgy tűnik, te jobban szeretsz vakon konspirálni. De sebaj!
Grand Portage-ban majd minden kiderül.
Bosszantott a megvetése.
– Akkor hát élvezzük ki egymás társaságát!
A lány felpattant.
– Adtam kóstolót, de igazi viszonyt csak olyan férfiakkal kezdek, akikben megbízom. – Elvette
tőlem a puskámat, és elindult lefelé.
Fáradtan feltápászkodtam, vállamra vettem a húst. Hirtelen nagyon nem tetszett, hogy ő szorongatja
a puskámat helyettem. Amikor egy ormon megállt, azt hittem, udvariasságból vár be, de rám se
hederített, minden figyelmét a lenti öbölre összpontosította.
– Megérkeztek – mondta.
Egy kenu tartott a part felé, egyre táguló, ezüstös V-t húzva maga után. Evezősei indiánok voltak,
ám a csónak közepén álló ember a brit katonák vörös kabátját viselte. A kenusok belegázoltak a tóba,
hogy partra vonják a kenut, a benne utazók pedig kiugrottak, és eltűntek a fák között.
– Ki érkezett meg?
– Cecil útikalauza.

Egy óránkba került, hogy leereszkedjünk a hegyoldalon a tábort jelző füstoszlop felé, és amikor
már néhány száz méterre megközelítettük, egy tavacskára bukkantunk, amely aztán mindent
megváltoztatott. Egy domb lábánál terült el, nádassal és fákkal övezve, csendes, szélvédett helyen. A
levegő eléggé felmelegedett ahhoz, hogy kellemesen meg lehessen mártózni a vízben. Csobbanást
hallottunk, és akkor jöttünk rá, hogy valaki fürdik a tóban.
Női nevetés hallatszott.
Két nő úszott a vízben, hajuk szétterült mögöttük, mint a hód farka. Rájöttem, hogy a hozzánk
érkezett kenuval jöhettek. Aurora megdermedt, és ugyanolyan kíváncsian lesett ki, mint én. A fák
mögött rejtőztünk el, és néztük, ahogyan kartempózva haladnak. Az összes indián jól úszott, akit
valaha láttam, ők sem voltak kivételek ez alól. Végül az egyik nő kiúszott, és megállt a sekély vízben.
Vízcseppek csillogtak bronzbarna bőrén. Akaratlanul is visszafojtott lélegzettel bámultam.
Aurora fanyar derültséggel nézett rám.
Az indián nő fiatal volt és nagyon csinos. Keble kisebb volt ugyan, mint Lady Somerseté, de így is
vonzó, lába és feneke bársonyos és ruganyos. A víz a térdéig ért. Valahogyan megérezte, hogy
figyeljük, és megfordult. Láthatóan ugyanúgy nem szégyellte a meztelenségét, mint egy őzike:
kíváncsian, éberen állt. Mellbimbója barna volt, a combjai közötti szőrzet nedvesen csillogott.
Világosabb volt a bőre, mint azt egy indián nőről feltételeztem, a haja sem szénfekete, hanem inkább
sötét vörösesbarna. A nimfa a tavon keresztül felénk nézett, noha biztos voltam benne, hogy nem lát
minket. Óvatos volt, de kíváncsi is.
 – Hogyhogy nem sötétebb a bőre?
– Ez igazán nem érthetetlen – felelte Aurora. – Talán félvér vagy egy fehér fogoly. Menjünk! –
Ahogy megmozdult, az indián lány hirtelen megugrott, és ösztönösen a nádasba vetette magát, mint
egy erdei állatka.
– Várj! – suttogtam.
Most már a másik, tömzsibb és kevésbé elragadó külsejű nő is kifelé jött a vízből. Hátranézett, és
eltűnt a növényzet mögött.
Aurora gúnyosan nézett vissza rám.
– Tehát szereted a vörös húst?
– Ha már fehéret nem kapok…
– Együttműködés, Mr. Gage, együttműködés!
– Csupán kíváncsi vagyok, mint minden férfi.
– Lefogadom, hogy az vagy, amerikai. De tartsd magad távol tőlük, ha kedves az életed!
– Ez meg mit jelentsen? – Elégedettséggel töltött el, hogy legalább vette a fáradtságot, és
figyelmeztetett.
– Menjünk vissza a táborba! Ott majd megérted.
Kiértünk a fák közül a fényes tópartra. A nagy indián kenut partra húzták, a benne utazó harcosok
éppen tüzet raktak, elkülönülve az evezősöktől. Hat törzsi harcos volt, meztelen felsőtesttel,
ágyékkötőben és szarvasbőr lábszárvédőben. Úgy guggoltak, mint a szöcskék, könnyedén, bármikor
ugrásra készen. Izmaik fénylettek a zsírtól, amelyet a legyek ellen kentek magukra.
Rájöttem, hogy a férfi, akit korábban brit tisztnek hittem, szintén indián. Fekete haját hátrafogta, és
egy sastollat tűzött bele. Társaitól eltérően egy kifakult brit katonai egyenruhát viselt, amelynek
rézgombjai kissé kopottak voltak, de még fénylettek. Elcsodálkoztam, hogy szerezhette.
Ez a főnök, ha ugyan az volt, Lord Somersettel beszélgetett. Testtartása ugyanolyan méltóságteljes
volt, mint az arisztokratáé, amiről ismét Brant és Tekumsza jutott eszembe. Úgy tűnik, a szabadon élő
törzsek vezetőiben még van tartás és magabiztosság. Sötét szeme volt, húsos orra, ajka lefelé görbült,
ami kissé kegyetlen vonást kölcsönzött arcának. Izmai, amennyire kivehettem, olyan szívósak voltak,
mint egy hadihajó kötélzete. Tekintetében felismerés csillant, amikor észrevette Aurorát, de ami
sokkal nyugtalanítóbb volt: ugyanez a felismerés akkor is megmaradt, amikor felém fordult. Lehet,
hogy valamelyik erődben látott korábban? Én biztosan emlékeznék rá.
– Diana istennő visszatér a zsákmányával! – üdvözölt minket mosolyogva Cecil.
– A szarvason kívül mást is találtunk – mondta a lány.
– Valóban?
– Indiánok fürödtek egy tóban. Vöröskabátéi?
– Rabszolgák. Egy odzsibuától nyerte őket szerencsejátékban. Vöröskabát Grand Portage-ba viszi
őket, aztán tovább, a falujába.
– Ethant egészen lenyűgözték.
– Nem hibáztatom. Az egyik kész szépség.
– Bah.
– Ethan, úgy látom, az unokahúgom egy nyavalyás málhás lovat csinált belőled!
– Nála van a puska – próbáltam tréfálkozni. Valójában eléggé szégyelltem magam. Vágyam, hogy
magamévá tegyem Aurora Somersetet, alkalmat adott neki arra, hogy az orromnál fogva vezessen,
mint egy barmot… De most itt van az a másik két nő. Hát nem azt mondta Pierre, hogy vegyek
magamnak egy indiánt?
– Nos, ezzel igencsak népszerű leszel – mondta Cecil. – Minden férfi szereti a friss vadhúst.
 – Az új vendégeid is?
– Ez itt Vöröskabát, egy törzsfőnök a tó nyugati végéből. Anyai ágon odzsibua, apai ágon viszont
dakota, azaz két ősellenség sarja, ami nagyon szokatlan. Az anyja fogságba esett, és ő úgy nőtt fel,
hogy közben mindkét nyelvet megtanulta. Sokfelé jár, és jól harcol. Reméltem, hogy találkozom vele,
de a vihar miatt nem voltam biztos benne. Ismeri a nyugati vidéket, talán azt a tájékot is, ahová te
készülsz. Mindketten hasznát vehetjük! Ők innen nyugatra, egy szigeten húzódtak menedékbe, és ma
reggel eveztek át, hogy fölkeressenek minket.
– Üdvözöllek – mondtam, és kezet nyújtottam.
A főnök nem válaszolt, még csak meg sem mozdult.
– Egy tiszt kabátját hordja?
– Igen, különös, ugye? Valószínűleg legjobb, ha nem kérdezzük meg, honnan szerezte. Nem hiszem,
hogy ajándékba kapta, így hát remélem, sosem kopik el, nehogy az én ruháim iránt kezdjen
érdeklődni.
– De megbízol benne?
– Feltétlenül. Vöröskabát nem titkolja, hol áll vagy mit akar. Világosak a szándékai.
Elfogyasztottuk a szarvashúst. Erőre kaptunk tőle, és a nap hátralevő részét a Menedék-öbölben
töltöttük (így neveztük el): fürödtünk, ruhát varrtunk, kenut javítottunk és ettünk. Aurora visszaadta a
puskámat, meg is dicsérte – ha már engem nem… −, és ki is tisztította. A két nő, akit korábban láttam,
szerény szarvasbőr ruhába öltözve jelent meg, szemüket lesütötték, engedelmesen tettek-vettek. Ha
szégyellték is, hogy korábban megláttuk őket a fürdésnél, nem mutatták ki.
Pierre jött oda hozzám.
– A szebbiknek Namida a neve, amely odzsibua nyelven csillagtáncost jelent – súgta oda.
Leguggolt mellém, pipázott. – Az elrablója adta neki ezt a nevet. A másikat Kis Békának hívják. A
Saultnál, egy szerencsejáték során kerültek ezeknek a gazfickóknak a birtokába. Összeverekedtek
részegen, és Vöröskabát a tomahawkjával adta meg a kegyelemdöfést az eredeti tulajdonosnak. A
saját törzséhez viszi őket, hogy ott rabszolgák legyenek, amíg egy legény feleségül nem kéri
valamelyiküket. A törzsek minden módot megragadnak arra, hogy gyarapítsák megcsappant
létszámukat. Túl sok a háború és a betegség.
Érdeklődve figyeltem a párost, s azt kívántam, bárcsak felnéznének. Namida végül felém pillantott,
miközben előrehajolva valami házimunkát végzett, én pedig látványosan visszanéztem rá. Körülbelül
húszéves lehetett, haja úgy csillogott, mint a vidraprém, mozgása nem nélkülözte a kellemet.
Fajtájához képest világos bőrű volt, de az indiánokhoz hasonlóan kiugró arccsontja és telt ajka volt;
mosolya fehéren villant, nyakát egy tarajos sül tüskéiből készült gyöngy ékszer díszítette, egyik
fülében ezüst pénzérme lógott. Karja meztelen és sima, lábikrája karcsú, alakja pedig… nos, ennek
szépségéről már meggyőződhettem. Úgy különbözött Aurora Somersettől, mint egy vad póni egy
kitenyésztett versenylótól, mégis gyanítottam, hogy benne is van tűz. Tudtam, hogy részben az
elveszített egyiptomi kedvesem, Astiza iránti vágyakozásom az oka, akire némiképp hasonlított
Namida, de istenemre mondom: annyira kecsesen lépegetett mokaszinba bújtatott lábán, oly
elbűvölően ringott a csípője, annyira ártatlanul fordította el a tekintetét! Egyáltalán nem olyan volt,
mint azok a fáradt indián asszonyok, akiket Detroitban láttam. Aztán egy pillanatra egyenesen rám
nézett…
– Azt hittem, nem szereted az indián nőket, barátom! – mondta Pierre, látva, hogy tekintetemmel
gépiesen követem a lányt a táboron át.
– Kék a szeme!
– Igen, mert menden, legalábbis annak alapján, amit hallottam róla, illetve egészen pontosan egy
rokon törzsből, a hidatszából való. Kislányként ejtették fogságba, és addig adták-vették, amíg a
Saultnál nem kötött ki. Több száz kilométerre van a szülőföldjétől, és Vöröskabátban valószínűleg
lehetőséget lát arra, hogy kicsivel közelebb kerülhessen a hazájához. Furcsa fizimiska egy indiánnak,
nemde?
– Ez nem megfelelő szó egy ilyen szépségre. – Menden! Hiszen az őrült Tom Jefferson szerint ők a
norvégoktól vagy a walesiektől származnak!
– Azt hittem, Auroráért vagy oda – szólt közbe Magnus. Rá se hederítettem.
Aurora rosszallóan figyelt minket a távolból. Örömmel töltött el, hogy visszaadhattam neki
valamennyit a kellemetlen érzésből. Ha Namidával féltékennyé tudnám tenni, talán hajlandóbbnak
mutatkozna a bizalmas viszonyunk folytatására. Éppen azon gondolkodtam, hogyan szervezzem meg
az udvarlást, amikor Vöröskabát észrevette a pillantásomat, és ingerülten odaszólt Cecilnek.
Az angol lord odajött hozzánk. Aurora is minket nézett, a lányra kifejezett rosszindulattal bámult.
– Ez a lány más, mint a fajtájabeliek, nemde? – kérdezte Cecil.
– Nem is tudtam, hogy vannak ilyen indiánok is.
– Én már hallottam ilyenekről, és láttam is párat. Azt mondják, Walesből származnak. Bizonyos
indián szavak hasonlítanak a walesire.
– Vagy a norvégra – mondta Magnus.
Az arisztokrata felvonta a szemöldökét.
– Úgy gondolja? Képzelje csak el, mi lenne, ha távoli ősei tényleg erre jártak volna! Azt hiszem,
kezdem megérteni a lelkesedését, Magnus. Mindazonáltal, ha netán mégis a walesiek népesítették be
Namida földjét… nos, akkor Louisianára Nagy-Britannia tarthatna igényt az első felfedezés jogán,
nem igaz?
– Vagy úgy összekavarodna a történelem, hogy senkinek sem volna törvényes jogalapja – mondtam.
– Tartsa távol magát azoktól a nőktől! – figyelmeztetett Cecil. – Hallottam a menden lányok légies
szépségéről; azt mondják, hogy ők a kontinens legszebb asszonyai. Ám ez a két lány itt Vöröskabát
tulajdona. A fickó könnyen dühbe gurul. Lehet, hogy a kabát előző tulajdonosának megette a máját.
– Miért, kannibál?
– Ezek mind azok, ha el akarják pusztítani az ellenségüket, és magukba akarják szívni az erejét.
Láttam, amint indiánok emberi szívet esznek, és az asszonyaik megsütik a májat. De ha arra kerülne a
sor, könyörögni fog, hogy egyék meg, mert a fájdalom, amelyet az előzetes kínzás okoz,
elviselhetetlen lesz majd. A nők a legkegyetlenebbek, mint ezek itt; botokat hevítenek a tűzben, és
beledugják az összes testnyílásba.
Nyeltem egyet.
– Csak nézem őket.
– Ne is nézzen rájuk! Az, aki vitába száll Vöröskabáttal, általában nem éli túl. Tegyen úgy, mintha
nem is léteznének… kivéve, persze ha máris ráunt az unokahúgomra.
– Lord Somerset, inkább úgy tűnik, ő unt rám.
– Megmondtam már: türelem! Kevés férfit tisztel meg közös vadászattal.
– És még kevesebbet ennél többel!
Nevetett és elment, közben odabiccentett az indián törzsfőnöknek.
Aznap este egyedül feküdtem le, mert elegem volt Aurora kergetéséből, és abból is, hogy a társaim
folyton megjegyzést tesznek erre. Nincs ellenemre, ha meg kell játszanom a balgát, de csak akkor, ha
édes jutalom vár a végén, ám minden megaláztatásnak van határa. A Somersettel folytatott játszma
keserűvé vált, és úgy döntöttem, felhagyok a nőkkel.
Ekkor azonban halk léptek nesze ütötte meg a fülemet a hálóhelyem mellől, és egy női hang azt
suttogta a sötétben a prémkereskedők franciaságával:
– Sauvez-moi! – Mentsen meg.
És azzal Namida elosont.
 Huszonötödik fejezet
Másnap ismét kenuba szálltunk, és a part mentén haladtunk tovább. A tó hideg volt, a levegő
kristályosán tiszta, a hegyek gránitsziklái tündököltek a fényben. Azt hittem, a franciák fáradhatatlan
evezősök, ám az indiánok még fáradhatatlanabbak voltak, és alig bírták kivárni a franciák
pipaszüneteinek a végét. Később viszont odasodródtak mellénk, és kértek a dohányból, hogy
betehessék a pipáikba.
– Csak azért sietnek, hogy egy jót ihassanak Grand Portage-ban – vonta össze a szemöldökét
Pierre.
– Szerintem egyszerűen jobban bírják az evezést, mint a nagy Pierre – ugratta Magnus.
Egyre csak eveztünk a végtelen kék térben, karomat és törzsemet acéllá edzette a nap nap után
végzett kíméletlen erőfeszítés. A viharok néha kikényszerítettek minket a partra, ilyenkor
szenderegtünk a táborban, miközben szél és eső cibálta a vásznainkat, majd lecsillapodott a vihar, és
mi továbbindultunk. A táborban Namida nem közeledett hozzám, csupán riadt kék tekintetét vetette
felém olykor. Aurora még tartózkodóbb volt, mióta Vöröskabát csatlakozott a csapatunkhoz, mintha
az indián valamiféle vadonbeli herceg volna, aki elvárja az illendőséget. A nő mindig visszavonult a
sátrába, és egyetlen szót sem beszélt sem az indián nőkkel, sem velem, sem Vöröskabáttal.
Időnként az unokabátyja mellett üldögélt, hosszú, komoly beszélgetésbe merülve, s közben néha
felénk mutatott.
Szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy ez a Namida, vagy átlagosabb külsejű barátnője, Kis
Béka talán segíthet megérteni a norvég rejtélyes térképét, mivel éppen abból a törzsből és arról a
területről származik, amely Jeffersont érdekelte.
Négy nappal azután, hogy először megpillantottam őt a tóban, eljött az alkalom. A többiektől
félrehúzódva ültem éppen, a lány félénken odajött hozzám, és melasszal kevert kukoricát nyújtott át.
– Erdei gyümölcsökkel ízesítettem – mondta franciául.
– Köszönöm. – Puszta kézzel enni kezdtem. – Te nyugatról származol?
Lesütötte a szemét.
– Menden vagy? – erősködtem tovább.
– Hidatsza vagyok, a rokonuk.
– Hallottál már Walesről?
Zavartan nézett.
– Miért kék a szemed?
– Mindig kék volt – vonta meg a vállát. Aztán egyszer csak közelebb hajolt, és odasúgta. – Kérlek!
Vezethetlek titeket.
– Igazán?
– Vigyél haza, és a népem segíteni fog.
– Tudod, mit keresünk? – Elég meghökkentő volna, gondoltam.
– Az óriás barátod ősei barlangrajzokat készítettek magukról. Van írásunk a vörös hajúaktól. Régi
írás egy varázskövön. Segíthetek nektek.
– Egy kő? – Meglepődtem. Ez úgy hangzott, mint azok a feliratok, amelyeket keleten láttam! –
Miféle írás?
– Nem tudjuk. Titok.
– Titok? Valami kód?
Ám ekkor Vöröskabát odaszólt neki, mire Namida sietve visszavonult.
 A többi evezős figyelmét persze nem kerülte el, hogy a lány csak nekem adott a különlegesen
ízesített kukoricakásájából.
– Szóval most már van egy szolgálólányod, barátom! – gratulált Pierre.
– Azt hiszi, hogy mi segíthetünk neki hazajutni. Azt állítja, hogy a törzse birtokában van valamilyen
régi írás. Valahogy rájött, hogy Grand Portage-on túlra igyekszünk, hogy megkeressük Magnus őseit.
– Ezt az egész tábor tudja. Régi írás? Honnan?
– Nem tudom.
– Mindegy is. Most már úgyis Vöröskabát a gazdája.
– Nem látom, hogy bármiféle tiszteletet is tanúsítana a lány iránt. – Folytattam az evést. Az édes és
savanykás bogyók érdekes ízt kölcsönöztek az ételnek, a magokat pedig el lehetett ropogtatni. –
Namida jobbat érdemel. Szívesen megmenteném.
Pierre felnevetett.
– Akkor a varázslata máris hatott!
– Miféle varázslat?
A francia az ételemre bökött.
– Az indián nők nagyon jól értenek a szerelmi bűbájhoz. Az odzsibuák a gyöngykölest használják
ráolvasásra, hogy szerelmet keltsenek. Ó igen, amerikai, a lány elvarázsol téged!
– Ehhez nincs szüksége magvakra – vigyorogtam. – Figyelted a csípőjét?
– Tartsd a szád, különben Vöröskabát lemetéli a skalpodat.
Az indián törzsfőnökre pillantottam, és valóban úgy tűnt, mintha éppen a skalpomat méregetné.
Elhúztam a számat, mire ő elkomorodott és elfordult. Aurora is összevonta a szemöldökét, ami még
elégedettebbé tett. Kapott lehetőséget, nemde?
Grand Portage-ban még a végén ő fog könyörögni nekem.
Csakhogy most itt volt Namida is.

Evezés közben egy hosszúkás, lapos szigetet vettem észre a déli horizonton.
– Az ott Isle Royale – mondta Pierre. – Hatvan kilométer egyik végétől a másikig, tele furcsa
vermekkel. Még ma is találni rajta vörösréz öntvényeket és szétszórt szerszámokat. Ősi rézbányák
vannak ott, méghozzá olyan sok, hogy az embert gondolkodóba ejti, miféle civilizáció használhatta
őket.
Magnus felnézett a kapitányra.
– Az indiánok ismerték a rezet – folytatta a francia −, ám sehol sem bányásztak ekkora
mennyiségben. Olyan érzése támad az embernek, mintha elegendő rezet bányásztak volna itt akár arra
is, hogy mindkét tábor katonáit felszerelhessék Trója falainál. De ugyan hogy juthatott volna el ez a
réz Görögországba?
– Lehet, hogy régebb óta zajlik hajózás és fémkereskedelem az Atlanti-óceán két partja között, mint
hisszük – mondta Magnus. – Talán az én norvégjaim is azok közé a felfedezők közé tartoztak, akik
már az ókorban is járták ezeket a vizeket.
– De ki hajózhatott volna el ilyen messzire azokban az időkben?
Nem állhattam meg, hogy bele ne szóljak, noha tudtam, hogy ez csak olaj lesz a tűzre.
– Corli, a csillagász és kollégája, Gisancourt úgy gondolták, hogy Plafonnak az Atlantiszról írt
allegóriája létező helyről szól, egy szigetről az Atlanti-óceánban. Lehet, hogy onnan érkeztek a
bányászok. Trójai menekültek. Karthágóiak. Ki tudja?
– Tessék, látod? – mondta Magnus. – Ez a tó valóságos országút volt.
– Több furcsaság is van ebben a vadonban – mondta Pierre. – Nemcsak a régi vermek. Az ember a
leglehetetlenebb helyeken bukkan rá egy-egy rejtélyes halomra vagy kidőlt kőfalra. Kik építhették?
De nincs válasz, csak a madarak rikoltozása. Te El Doradót keresed, óriás, ám a sok magadfajta
konkvisztádor közül egyetlen sem volt, aki megtalálta volna.
– Nem konkvisztádor, hanem király – mondtam.
– Micsoda?
– Nem igaz, Magnus? Somerset királyi sarjnak nevezett téged. Mit értett ezalatt?
– Bloodhammer néven élt régen egy norvég király – mondta nyugodtan Magnus. – Büszke vagyok
rá, hogy a vérvonalába tartozom.
– Norvég nemes vagy, küklopsz? – kérdezte Pierre.
– Az, még ha sokat nem is jelent. Hiszen nincs független norvég állam, legalábbis a dánok szerint.
Hát így állunk! A barátom ezek szerint nemcsak hazája függetlenségéért serénykedik. Helyre akarja
állítani a norvég arisztokráciát, amelyben azután neki is jutna hely. Nem is forradalmár, sokkal
inkább egy royalista!
– Tehát te egy hazátlan királyi sarj vagy, Magnus? – próbáltam pontosítani a dolgot.
– Csak távolról. És az őseim családfája semmiség ahhoz képest, amit keresünk, Ethan.
– Kérlek, magyarázd el újra: pontosan mit is keresünk?
– Hiszen mondtam már, az elveszett aranykort. Az istenek titkát. Minden kultúrában van egy
bizonyos forrása a tudásnak, egy életfa, és most nemcsak az Yggdrasilról beszélek. Az északi
legendákban az istenek Idunn aranyalmáitól nyertek örök életet.
– Mint az Édenkert fája.
– Igen. – Evezni kezdett megint. – A kígyó pedig olyan, mint a sárkány, aki a kincseket őrzi.

Végre-valahára megpillantottuk egy előttünk, a part mellett horgonyzó kis vitorláshajó árbocát, és
ebből megtudtuk, hogy elértük a tó végét. Távoli duda- és hegedűszó szállt a víz fölött, az indiánjaink
pedig csaholni kezdtek, mint a kutyák. Egy kis szigetnél megálltunk, hogy kicsinosítsuk magunkat a
nagy találkozóra. Az evezősök felöltötték legszínesebb ruháikat, kackiásan fejükbe csapták a
kalapjukat, és tollat tűztek bele rögzítésképpen. Lord Somerset fényesre suvikszolta a csizmáját,
Aurora pedig eltűnt egy bokor mögött, hogy azután olyan ruhakölteményben lépjen elő, amely az
angol udvarba illett volna, s amely, bár gyűrött volt és dohos, mégis szemkápráztatóan csillogott. A
két indián nő fafésűkkel igazította meg dús haját, és bogyók levével festette be ajkát, a férfiak réz- és
csontdíszeket aggattak magukra. Magnus és én levágtuk egymás haját, kikeféltük a kabátjainkat, és új
mokaszinra cseréltük a kitaposott régieket. Hamar felismertem, milyen praktikus ez a lábbeli: könnyű
és csendes járást biztosít, no és gyorsan szárad.
Azután, immár megfelelőképpen felöltözve, ismét vízre löktük a kenukat, majd a hat jármű
versenybe kezdett, hogy ki éri el előbb a viharvert, szürke cölöpsáncot. Mindannyian teli tüdőből
énekeltük a mostanra már ismerős francia evezősdalokat, evezőink összehangolt ritmusra merültek a
vízbe. Amikor megláttak minket, egy kürt szólalt meg és ágyú dördült, amikor pedig a kavicsos part
közelébe értünk, prémvadászok, indiánok és részvényesek özönlöttek ki, hogy fogadjanak minket,
kurjongattak, csipkelődtek és a levegőbe lövöldöztek. Nagy, gyapjas felhőkben szállt a fehér füst,
vidáman visszhangzottak a puskalövések az öböl mentén. Indián harcosok rikoltoztak olyan hangon,
amelytől felállt a tarkómon a szőr, és kereplőként rázták a tomahawkjaikat. A nők a takaróikkal
integettek és vasüstjeiket verték. Cecil, Pierre és én is elsütöttem a puskámat, Aurora pedig
meglengette a napernyőjét, zöld szeme izgatottan csillogott.
A kenuk vezetői kiugrottak a sekély vízbe. Partra szálltunk, idegenek vettek körül, a hátunkat
lapogatták és shrubbal kínálgattak minket.
 Az erőd mindkét oldalán sátrak, vigvamok és szélfogónak használt, felfordított kenuk álltak, és a
település fölött füst lebegett tetőként. Zene szólt, dübögtek a dobok, versenyt durrogtak a puskák.
Sülő hús, fűszer és melasz illata csapta meg az orromat.
Maga Grand Portage egy szerényebb cölöpsáncból állt, amely egy pár hektáros területet kerített
be, benne egy tucat deszkából ácsolt épülettel, kukoricaültetvénnyel, gyógynövénykerttel,
veteményessel, valamint a prémnek és árucikkeknek szánt bódékkal. Körülötte, az egykori erdő
fatönkjei között tucatnyi indián törzs és több száz átutazó evezős tanyázott. Az erődből sáros ösvény
vezetett az irtásterületen át az erdőbe: ez volt az a tizenkét kilométeres útszakasz, amely a Galamb-
folyó zuhatagát megkerülve a hajózható részekre vezetett. Az evezősök onnan a folyón felfelé haladva
kijuthattak azokra a vízi utakra, amelyek nyugatra, a legendás Sziklás-hegységhez, vagy északra, a
sarkkörhöz vezettek. A kontinens keresztútjánál álltunk, az angol, amerikai, francia és indián
birodalmak metszéspontjában.
– Egyre közelebb jutunk ahhoz a helyhez, ahová a népem jött – dünnyögte Magnus. – Érzem.
Valahol a fák mögött ott van a világ köldöke.
– Valahol a fák mögött legyek, rézbőrűek és szimpla forrásvíz van – javította ki Pierre. – Lakjatok
jól, amíg lehet.
Csapatunk szétszéledt. Magnus és én, mint afféle követek, a Somersetekkel és Vöröskabáttal együtt
beléptünk az erőd kapuján, és a nagyterembe mentünk. Pierre a többi evezőssel és a nőkkel az erőd
körüli településen vegyült el: üdvözléseket, hencegést, gúnyos megjegyzéseket és kedves szavakat
osztogattak az ismerőseiknek, akiket egy esztendeje nem láttak.
Az erőd belső gyakorlóterének füvét teljesen letaposta a tömeg. Árubálák hevertek itt felhalmozva,
és prémsajtolók tömörítették a dús prémeket, hogy aztán New Yorkba és Londonba szállítsák őket.
Felfegyverzett őrök kísértek át e kincsek között, egészen a nagyterem hosszú előcsarnokáig. A
nagyterem egy fatörzsekből álló épület volt, amelynek ablakkereteit barnára festették. Üzletemberek
csoportja várakozott benne, középütt egy magas, szigorú arcú, fehér hajú skóttal, aki fekete kabátot és
térdig érő mokaszint viselt.
– Lord és Lady Somerset! – üdvözölt minket zengő hangon. – Már vártuk a társaságukat!
Cecil alig észrevehetően meghajolt.
– Simon McTavish! Igen megtisztelő, uram.
– Részünkről a megtiszteltetés. És ő volna a bájos kuzinja?
– Engedje meg, hogy bemutassam önnek Aurorát.
– Alig várom! Hölgyem, az ön szépsége még a reggel fényét is elhomályosítja.
A nő mosolygott és kis pukedlit csinált. Nekem az egész jelenet kissé mesterkéltnek tűnt, nemigen
illett ebbe az egyébként falusias környezetbe. McTavish, a vén kecske, élvetegen bámulta Aurorát.
– Vöröskabátot, gondolom, ismeri – mondta Cecil.
McTavish felemelte a kezét.
– Mindenki hallott már a híres harcos törzsfőnökről, az odzsibuák és a dakoták barátjáról.
– Ez a két úriember pedig a társaságunkhoz tartozik – folytatta Cecil. – Ethan Gage amerikai, híres
kalandor és elektromosság-szakértő. Kapcsolatban áll a francia kormánnyal.
– A franciákkal?!
– Akik nemsokára visszaveszik Louisianát – jelentette be Cecil egyszerűen. – Gage Napóleon
küldötte, akinek az a feladata, hogy felmérje, mit nyernek ezzel. De vacsorázott már együtt
Jeffersonnal is.
– Ön a háború hírnöke, Mr. Gage?
Én is meghajoltam.
 – Éppen ellenkezőleg, uram, én segítettem a béke megkötését saját nemzetem és a franciák között
Mortefontaine-ben. Amerikai vagyok, aki a britekkel és a franciákkal is dolgozott már. Bonaparte és
Jefferson a béke jelképeként küldött. – Ragyogóan mosolyogtam, mint egy pincérlány.
A vén skót gyanakvó maradt.
– Valóban?
Noha jóval elmúlt már ötven, a birodalomépítő McTavish kőkeménynek és villámgyors észjárású
embernek tűnt.
– Társa, Magnus Bloodhammer egy norvég hazafi, királyi sarj, aki szentül hisz abban, hogy ősei
mindannyiunkat megelőztek ezen a vad vidéken – folytatta Somerset. – Bár a prémkereskedelem a
heves vetélkedésről szól, mi, akik itt vagyunk: indiánok, angolok, amerikaiak és így tovább, a béke és
egység jegyében egyesítettük erőinket. Bonaparte visszaveszi Louisianát, McTavish, akár tetszik
nekünk, akár nem, ezért szükségünk van Ethan segítségére, hogy mindenkit meggyőzzünk arról: jobb,
ha a saját térfelén marad.
– Miénk lesz észak, ahonnan a legjobb prémek származnak.
– Pontosan – mondta Cecil.
– Méltánylandó gondolat, ha ön is osztja, Mr. Gage. Ha ön Franciaországot képviseli, kiterjesztjük
önre is a békelobogó alatt utazó követeket megillető jogokat. Ha pedig az Egyesült Államok
képviseletében jön, akkor szinte azonnal át is veheti a mi kis állomásunkat.
– Hogy átvegyem?
– Ez a hely néhány kilométerrel délebbre van az ön nemzetének megállapított határától. Kanadában
már épül egy új erőd, ezt pedig egy vagy két éven belül elhagyjuk. Ön most az istenek alkonyának, a
Valhalla végnapjainak a tanúja.
– Ön járatos a Ragnarökkel kapcsolatos északi legendákban, Mr. McTavish? – kérdezte
érdeklődve Magnus.
– Felszínesen, csak a klasszikusok tanulmányozása révén. A szóvirágok időnkénti használata olyan
hiúság, amelyet a hadnagyaim még megtűrnek. – Halványan elmosolyodott. – Igazából nem hiszek a
világvégében. Persze lehet, hogy kellene, ha egyszer maga a világutazó Odin jött el a körünkbe.
Most Magnuson volt a meghajlás sora.
– Odin? – kérdezte Cecil.
– A barátja nem említette a hasonlóságot, Lord Somerset? Az északi mítoszokban az egyszemű
isten, aki fél szemét adta azért, hogy ihasson a bölcsesség kútjából, szüntelenül járja az emberek
világát. Széles karimájú kalapot és hosszú köpenyt visel. Úgy tűnik, vagy egy isten áll itt előttünk,
vagy Mr. Bloodhammer igen jól utánozza Ásgard és a Valhalla vezérét.
– Az én szemem világát elvették, nem én adtam oda – mondta Magnus. – A dánok nem akarják,
hogy a norvégok megtudják az igazságot.
– És mégis úgy öltözik, mint a legendás Odin! Nem, ne is tagadja! Mi, skótok kiltet viselünk, az
evezősök derékövet, az indiánok festéket. Mindenki a megfelelőt! Úgy sejtem, az idei mulatság
különösen emlékezetes lesz, és talán ez lesz az utolsó itt. Persze a társaim elsősorban üzletemberek.
– Előbb a főkönyv, aztán az ital, Simon! – szólalt meg azonnal az egyik részvényes, mintha
madzagon rángatott bábu lenne. – Előbb a tárgyalás, aztán a mulatság. Az embereknek még a
csónakokat is át kell szállítaniuk.
– De azután… – McTavish farkas módra elvigyorodott. – Bármelyikőjükön túlteszek a táncban!
Talán Vöröskabátot kivéve.
– Elhoztad az ajándékaimat? – kérdezte az indián a skóttól angolul. Megdöbbentem. Ezek szerint
jóval többet értett, mint amennyit kimutatott.
 – Még többet is! György király békét és szövetséget akar az indiánokkal: az odzsibuákkal, a
fokszokkal, a szókokkal, a vinebégókkal és a mináminikkel, sőt a te rokonaiddal is, Vöröskabát, a
híres-neves sziúkkal.
– Ez az ellenségeink szava. Én dakota vagyok. Megölöm neked György király ellenségeit.
Levágom a hajukat. Megeszem a bátorságukat. Elrablom az asszonyaikat.
McTavish mosolya rezzenetlen maradt.
– Őfelsége minden gyermekének tartogat feladatot.
Bementünk. A magas étkezőcsarnok fehérre meszelt falait Kanada belső részeit ábrázoló térképek,
szarvasagancsok, keresztben elhelyezett hótalpak és nehéz skót kardok díszítették. A hosszú
asztalokon ötven emberre terítettek meg fehér-kék porcelánkészlettel. A társaság részvényesei itt
vitatták meg az üzleti ügyeiket, miközben az evezősök odakint átrakodtak. Este pedig megkezdődött
az ivászat.
Elmagyaráztam, miért akarjuk felderíteni a Felső-tótól délnyugatra fekvő louisianai területeket.
– Most, hogy a franciák átveszik az ellenőrzést a spanyoloktól, és Amerikában új elnök lépett
hivatalba, Párizs és Washington is információra éhes. Remélem, közvetítőként szolgálhatok, ahogyan
tettem azt Mortefontaine-ben is, s elősegíthetem a kölcsönös megegyezést.
– Katonából diplomata lett – mondta helyeslően Cecil.
– Magnus pedig történész.
– Mily önzetlenség ez önöktől! – mondta McTavish. – Véletlenül ide vetődtek, mint afféle turisták,
nemde? És amint hallom, ön Smithszel szolgált Szíriában és Napóleonnal Egyiptomban, most meg a
világ másik felén bukkan fel?
– A kötelesség olykor furcsa helyekre vezérli az embert.
– Milyen kényelmes dolog mindenkivel szövetségben állni!
– Tulajdonképpen sokszor inkább kellemetlen.
– Hová megy az amerikai? – szólt közbe hirtelen Vöröskabát.
– Nos, még nem tudjuk pontosan – feleltem, bár nagyjából azt terveztük, hogy egy régi norvég
térképet követünk egy teljesen feltérképezetlen területre, Thor kalapácsának jeléhez.
– Remélem, csatlakozhatunk az Északnyugati Társaság embereihez egészen a Rainy-tóig, majd
onnan délnek fordulunk. Van más ötlete?
– Vissza a földetekre!
A részvényesek és hivatalnokok nevettek.
– A franciák nem maradnak sokáig – folytatta Vöröskabát. – A britek igen, de nem zavarnak. Az
amerikaiak viszont – a törzsfőnök itt rám mutatott – maradnak, és megsebzik a földet, bárhol járnak
is. Én ezt a nagy saunitól, Tekumszától hallottam, és a saját szememmel is láttam. Kiszívják a föld
szívét, és megvakítják a föld szemét. – McTavishhez fordult. – Veszélyes, hogy ezek az emberek itt
vannak. Ne hagyd, hogy átverjenek.
– Mit szól ehhez, Gage? Tényleg veszélyt jelentenek?
– Nincs még egy ember, aki nálam kitartóbban kívánná a barátságot. Az önök vendége vagyok, és
nem hozok szégyent a vendégszeretetükre.
McTavish az indiánhoz fordult.
– Akkor hát, bár értékelem a szókimondásodat, Vöröskabát, megbízom a Somersetekben, hogy
felelősséget vállalnak amerikai vendégünkért.
– Mi az, hogy „szókimondás”?
– Az, amikor valaki igazat szól – magyarázta az egyik részvényes az indiánnak.
– Az igazság az, hogy amikor elhagyjátok ezt az erődöt, visszatér az erdő. Én, Vöröskabát,
megesküszöm erre.
– Az igazság az, Vöröskabát – mondta McTavish −, hogy bármennyire is nem szeretik a szókok, a
fokszok, az odzsibuák, a mináminik, a vinebégók és a dakoták a fehér emberek jelenlétét,
mindegyiknek szüksége van ezekre az erődökre, hogy puskákat, lőport, üstöket és takarókat
szerezzenek be, hogy ne haljanak éhen, és ne fagyjanak meg. Nem így van? Ugyanúgy, ahogyan nekünk
is szükségünk van rátok, hogy prémre vadásszatok nekünk.
A törzsfőnök összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
– Együtt kell működnünk. Most pedig, uraim, lássuk a térképeket!
 Huszonhatodik fejezet
Az erőd belsejében minden az üzleti megbeszélésekről, főkönyvekről, prémsajtolókról és raktárakról
szólt. Odakint azonban az evezősök, akik már átcipelték az árukat a szárazföldi szakaszon,
megkezdték az év legnagyobb mulatságát. Innentől két héten át csupán evéssel-ivással, tánccal, illetve
a szép szavakkal, pénzzel vagy házassági ígéretekkel megnyerhető indián lányok ledöntésével
foglalkoztak. Én otthagytam a részvényeseket és az ő komoly ügyeiket, és Magnusszal együtt
visszamentünk a kapukon túlra, hogy megkeressük Pierre-t, és ízelítőt kapjunk a nagy találkozó
öröméből.
A francia a felfordított kenuja alatt rendezte be ideiglenes főhadiszállását, amelynek egyik oldalára
vásznat feszített ki. Felgyűrt ingujjal, kigombolt inggel, szájában agyagpipájával ült, és olyan
elégedettnek tűnt, mint egy herceg. Kellemes nyári szellő fújt, amely távol tartotta a szúnyogokat, a
magasan álló nap ragyogó fénnyel vont be mindent. Az evezős két hét múlva ismét útra kel a
vadonba, hogy még a hosszú tél beállta előtt visszaérjen, jelenleg azonban a lakomázás, a hencegés,
az ivás és az éneklés töltötte ki a gondolatait.
– Pierre uram! – üdvözöltem. – Boldogabbnak tűnsz itt, mint a részvényesek a nagyteremben, a
porcelánjaik, szolgáik és kutyáik között.
– Ez azért van, mert nekik túl sok mindenük van. – Pipája szárával az erődre mutatott. – Minél
többet szerzel, annál többre vágysz. Minél többed van, annál jobban kell védelmezned. Minél több a
vagyonod, annál többet veszíthetsz. Ez az élet nagy titka, barátom! Egy hozzám hasonló, józan embert
a semmi teszi gazdaggá. – Felénk mutatott a pipával. – Ne kergessetek kincseket! Csak bánatot hoz
rátok.
– McTavish azt mondta, hogy ma már az indiánoknak is szükségük van puskákra és takarókra.
– Oui! Egy nemzedékkel korábban még a maguk urai voltak. Most már elfeledték, legalábbis
nagyrészt, hogyan kell íjjal és nyíllal vadászni. A kereskedelemnek élnek, nem az életnek. Ahelyett,
hogy mi tanultuk volna el tőlük a jó dolgokat, ők tanulják el tőlünk mindazt, ami rossz.
– De mi bizonyára felsőbbrendűek vagyunk, ha már egyszer meghódítottuk őket.
– Ugyan ki itt a szolga és ki az úr? A részvényesek az áporodott tanácstermeikben, vagy én, a
pipámmal?
Leültünk, hogy megvitassuk a kérdést. Én azt az álláspontot képviseltem, hogy mégiscsak a
társaság részvényesei adják ki a parancsokat, ők azok, akik meleg házukba húzódhatnak a tél elől;
Magnus viszont azon a véleményen volt, hogy olyan sok időt töltenek a haszon feletti aggódással,
hogy észre sem veszik a körülöttük levő csodákat.
Pierre a rumhoz hasonlította a becsvágyat.
– Egy korty felmelegít, egy pohártól boldog leszel. Ám egy egész hordónyi megöl. A McTavishhez
hasonló emberek sosem elégedettek.
Elgondolkodtam, mit szólna ehhez a nyughatatlan Napóleon.
– Vöröskabát bent van a részvényesekkel – mondtam végül, hogy témát váltsak. – Az egyik
sarokból figyel karba tett kézzel.
– Ő és a renegátjai kikényszerítik, amit akarnak – mondta Pierre. – Eltávolodott már mind az
odzsibuáktól, mind a dakotáktól… két nép fia, aki egyikhez sem tartozik teljesen, és aki egyetlen
törvényt vagy szokást sem tisztel. A kereskedők azt mondják: „gyilkolják csak egymást az indiánok!”.
A határvidéken ez a szemlélet már háromszáz éve.
– Mogorva gazfickónak tűnik.
 – Simon McTavish a közelében tartja a barátait, de az ellenségeit még közelebb. Vöröskabát sátrán
ott függ annak a férfinak a szőke haja, akinek a kabátját viseli, és a szóbeszéd szerint még evett is a
fickó húsából. A Somersetek mégis a szövetségesüknek tekintik.
– Brit arisztokraták egy rézbőrű kannibállal barátkoznak?
– Azok ketten nem olyan finom emberek, mint amilyennek látszanak, barátom. Mindketten jártak
már itt, és jobban ismerik ezt az országot, mint amennyit elárulnak. Volt valami zűr Angliában, némi
pénznek lába kélt, és a botrányban mindketten érintettek voltak.
– Miféle botrány?
Pierre vállat vont.
– Mindenféle pletykákat hallani, de én csak azt hiszem el, amit látok. Cecil veszélyes tud lenni a
karddal: úgy hallottam, egyszer egy párbajban megölt egy tisztet. Aurora pedig, amint azt te is tudod,
mesterlövész. Tehát hagyd békén Namidát! Nem tanácsos belekeveredni olyasvalamibe, amihez
Vöröskabátnak köze van, vagy nők közelébe menni, amíg az angol hölgy rajtad tartja a szemét. Keress
egy csúnya indián nőt, az nem fogja zavarni. Úgyis mind egyformák odalent, ahol a lényeg van, és a
kevésbé szépek sokkal kezesebbek is.
Nyers és józan tanács volt ez, amelyet eszem ágában sem volt megfogadni.
– Ha az a lány tényleg menden, akkor megérdemli, hogy visszamehessen a népéhez.
– Ismerem a fajtádat, Ethan Gage! Te magad nem vagy nagyravágyó, de mindenkit meg akarsz
menteni. Ne tedd! Csak bajt zúdítasz a nyakadba.
– Én is ismerem a te fajtádat, Pierre! Te a pillanatnak élsz, céltalanul sodródsz, és ezer indokot
találsz ki arra, miért ne kelljen semmit csinálnod. Nincstelenül fogsz meghalni.
– A mának élést nem nevezem semminek, barátom.
– De Magnus és az én életem túlmutat a mai napon: nekünk küldetésünk van. – Furcsa volt a saját
számból hallani, amint megvédem bizarr küldetésünket és még bizarrabb segítőtársamat, aki sokkal
megszállottabb nálam. – Ha sikerrel járunk, többé nem függünk senkitől.
– Ha pedig nem, akkor a halált kockáztatjátok a semmiért.

Járkáltam a táborban. Sok nőt láttam, köztük több csinosát is, de Namida még így is kitűnt közülük;
a származása tette őt egzotikussá. A lány Kis Békával együtt füstölt húst és friss kukoricát vitt a fő
kantinsátorból Vöröskabát táborába, amely a település déli végében állt. Hogy megszólíthassam, egy
darab kenyeret használtam apropóként. A kezemben a kenyérrel elébük kerültem, majd hirtelen
felbukkantam az orruk előtt.
– Szereted a baguette-et?
Félénken megálltak. Kis Béka bizonytalannak tűnt, Namida szemében azonban halvány remény
csillogását láttam. Igen, tényleg keresi a lehetőséget, hogy megszabadulhasson fogvatartójától, ettől a
goromba kannibáltól, és én megfelelő embernek tűntem.
– Mi az? – kérdezte a kenyérre pillantva.
– Kenyér, lisztből sütik. Nem próbáltad még a fehér ember ételét? Néhány harapás ebből, egy
darabka egy cukorsüvegből, és máris velem jönnél Párizsba.
– Mi az a Párizs?
Felnevettem.
– Egy hely, ahová most is mennünk kellene. Te viszont ott laksz, ahol a fák véget érnek, ugye?
– Ott vannak a családjaink. Ahol a kő is van, rajta a szavakkal. – Biztatóan bólogatott.
– Láttál más rendkívüli dolgot is az utazásaid során?
– Nem ismerem ezt a szót.
 – Valami furcsát?
A lány vállat vont.
– Csak a földet és az eget.
Ettől éppenséggel még ott lehet a kalapács…
– Gyere, harapj egyet ebből! Bátran, tedd le a csomagodat! – Letörtem egy darabot a baguette-ből.
– Ez a legjobb kenyér a világon, amikor még friss, és úgy tűnik, a kenusok még a skótoknak is
megtanították, hogyan kell készíteni. Igen, a fehér résszel kezdd…
Hirtelen ütés érte a hátamat. Előrebuktam, és kitárt karral a sáros földre estem, a törött baguette
alám került. A nők ijedtükben felsikkantottak, felkapták a csomagjaikat, átugrottak fölöttem, és
elinaltak. A minket figyelő evezősök harsány röhögése közepette a hátamra fordultam.
Vöröskabát tornyosult fölém. Izmos törzse olyan volt, mint egy bronzszoboré, fekete szeme pedig,
mint a pisztolycső. Megvetően mosolygott.
– Rabszolgákkal beszélgetsz?
Döbbenten, sáros ruhával álltam fel.
– Úgy bizony, a francba is.
Figyelmeztetés nélkül rúgott, egyenesen a gyomromba, úgyhogy összegörnyedtem, azután
megtaszított, amitől hirtelen leültem. Kifutott a tüdőmből a levegő, megmerevedtem. Könnyedén
alkalmazta az erőszakot, gyors volt, mint a kobra, és erős, mint az öszvér. Fel akartam állni, de nem
kaptam levegőt.
Az ujjával úgy mellkason bökött, mintha lándzsa volna.
– Azok Vöröskabát asszonyai! – mondta, és köpött egyet.
Erőlködve feltápászkodtam. Elöntött a düh, és felkészültem rá, hogy megküzdjek ezzel a
nyomorulttal, még ha két számmal nagyobb is nálam. Az arroganciája volt az, ami felbőszített. Ekkor
azonban egy kéz ereszkedett a karomra. Pierre-é.
– Óvatosan, szamár, nincs igazad! Nem a te nőid.
– Csak egy falat kenyeret kínáltam nekik, az isten szerelmére!
– El akarod veszíteni a skalpod olyan rabszolgák miatt, akik nem is a tieid? Még ha le is győznéd,
de nem fogod, a társai azonnal megölnek.
Forrt bennem a düh, de semmilyen fegyverem nem volt. Vöröskabát várt, remélve, hogy
megtámadom. Végül leráztam a visszatartó kezeket, és én is a földre köptem.
– Vidd a nőidet!
Vöröskabát arcán újra feltűnt a halvány, gúnyos mosoly.
– Ne akard, hogy új kabátom legyen! – mondta, s azzal elment.
Remegtem a dühtől és a csalódottságtól.
– Sosem láttam még embert, aki nálad gyorsabban képes bajba sodorni magát – súgta oda Pierre. –
Gyere, igyál egy shrubot!
 Huszonhetedik fejezet
Alkonyaikor megkezdődött a lakoma, és a mulatság jócskán az éjszakába nyúlt. A skót részvényesek
táncoltak, a fűben csillogó, keresztben letett nehéz kardok fölött szökdécseltek, az evezősök pedig
körbe álltak, indián nőket is magukkal húzva, s úgy ropták. Folyt az ital, a hold magasra hágott az
égen, hamarosan elkezdődtek hát az ölelkezések és a verekedések. Az indián harcosok a saját
táncukat járták az ég felé lobogó máglyák körül, kántálásuk és rikoltásaik dobok, hegedűk, kürtök és
sípok szavába vegyültek, vérforraló hangzavart alkotva. Az indiánok megszállott szerencsejátékosok
is voltak: mindenüket feltették különböző egyszerű fogadásokra, amelyekben például azt kellett
kitalálni, milyen hosszú egy letört ág, vagy melyik mokaszinban rejtőzik a muskétagolyó. Prémet
ajánlottak szeszért, vagy tüzes vizet asszonyért, vagy takarót puskáért. Néhányan még a ruháikat is
eljátszották, olyan vakmerő nemtörődömséggel, amelyet még egyetlen kaszinóban sem láttam. A
szerencsével ellensúlyozták a gazdagságot, nyereményeik és veszteségeik a társaik szórakozását
szolgálták.
Én borongós hangulatban voltam, mert nem tudtam elfelejteni a megaláztatásomat. Több evezős is
felém vigyorgott, nyilván a Vöröskabáttal szembeni tehetetlenségemen gúnyolódva; égetett belülről a
szégyen. Prémvadászok és kereskedők dülöngéltek el mellettem a tánctól és az italtól kótyagosan,
verejtékező arccal, tébolyultan kacagva. Valakit megkéseltek: vérzett és nyöszörgött, miközben
elcipelték. A homályban hullámzó fenekek felvillanása jelezte a szeretők fészkeit. A részeg indiánok
is verekedtek; a gyilkosságra mentség volt, hogy úgy tartották, a tüzes víztől elbódult férfi nem
felelős a tetteiért. Reggelre kelve senki sem fogja bevallani, hogy látott netán valamit.
Én is ittam, és arról ábrándoztam, hogy megölöm Vöröskabátot. A szesz tompította a
csalódottságomat, miközben a tűz, a sör és az emberi testek illata felébresztette a vágyamat. Az
indián nők közül páran félig meztelenek voltak, és én félig megkívántam őket. A férfiak némelyike
más férfiakkal húzódott félre. Magnus jócskán a pohár fenekére nézett, norvég dalokat bömbölt,
Pierre pedig egy körben táncolt, igencsak kirúgva a hámból. Én továbbra is nyugtalan és rosszkedvű
voltam, rumot szopogattam, Namidára gondoltam, Vöröskabát miatt fortyogtam és Astiza után
vágyakoztam, aki Franciaországban elhagyott. Ha ez az új lány tényleg menden, esetleg akár meg is
vásárolhatnám attól a nyavalyás indiántól. Alig maradt pénzem, de arra elégnek tűnt, hogy
benevezzek egy-két játszmára. Megszerzem a lányt, elmegyünk megkeresni a walesi indiánokat, és
amíg Magnus régi pörölyök után kajtat, mi ketten elbújunk egy kényelmes szálláson…
Ábrándozásomat az szakította félbe, hogy megpillantottam Aurorát, amint eloson a mulatozók
mögött; tartózkodón és határozott céltudatossággal sietett valahová. Felgyülemlett bennem a
bosszúvágy. Hogy merészel játszadozni velem?! Belefáradtam a folytonos elutasításba,
figyelmeztetésbe, gúnyolódásba és közömbösségbe – méghozzá egy olyan nőtől, aki a szóbeszéd
szerint egy botrány elől menekült! Hová mehet most ilyen fontoskodón és gőgösen? Ösztönösen a
nyomába eredtem. Hirtelen elhatároztam, hogy ismét bizalmas viszonyba kerülök vele, ahogyan
Mackinacen tettem.
Elkapom, megragadom és megmondom neki… Hogy pontosan mit, azt még nem tudom, talán
egyszerűen csak megcsókolom. Aztán vagy veszekszünk, vagy szeretkezünk, de végre így vagy úgy
dűlőre jut a kettőnk dolga.
Aurora szűk, fehér ruhát viselt, amelytől alakja úgy ragyogott, mint egy tündéri nimfáé – annál
könnyebben követtem, miközben szélről megállás nélkül átvágott a mulatozó csoportokon. Hová az
ördögbe igyekezhet? Felmerült bennem, hogy megpróbálom futva beérni, de kissé méltatlannak tűnt,
hogy kergessem a lányt, még ha egyébként pontosan ezt is tettem. Néha lassítottam, keresgéltem a
legmegfelelőbb mondatokat, amelyekkel elérhetem, hogy azonnal háljunk együtt, vagy pedig vessünk
véget a kapcsolatunknak egyszer s mindenkorra. Nem volt már szükségem a Somersetekre, hiszen
Grand Portage-ban voltam. De miközben az agyamban elmés visszavágások sorjáztak, Aurora egy
pillanatra sem állt meg.
A tábor északi végében indián vigvamok csoportjához érkeztünk. A fakéreggel fedett kupolák
természetes buckákként látszottak kinőni a földből. A lány itt bizonytalanul megállt, majd halkan
szólított valakit. Az egyik sátor ajtajában mécses lobbant, a fénye a lehántott kéreg repedésein át is
kiszűrődött. Egyetlen indiánnak sem lehetett mécsese vagy lámpása. A lány a vigvam felé indult,
térdre ereszkedett, és bekúszott.
Abigail Adamsre, mit kereshet egy brit arisztokrata egy indián kunyhóban?! Csak nem
Vöröskabáttal, a kannibállal randevúzik ez a cafka? Vagy valami teljesen más játék folyik itt?
Nem vagyok egy leselkedő alkat, de most már másodszor csúszott ki a kezem közül, ráadásul a
leglehetetlenebb helyen, amelyet csak egy hölgy számára el tudtam képzelni. Lehet, hogy
kényszerűségből jött ebbe a sötét faluba, és valami veszély fenyegeti? Talán megmenthetném!
Habozva összegörnyedtem a félhomályban, próbáltam elcsitítani a bűntudatomat, azután előbb halk
szavak, azután turbékoló gügyögés, majd a szenvedély erősödő kiáltásai ütötték meg a fülemet. Most
már muszáj volt belesnem. Aurora Somerset egy indián legénnyel üzekedik? Ez olyan felfedezés
lenne, amely előnyhöz juttathat engem.
Csalódott és kíváncsi voltam egyszerre. A sátor hátsó részéhez lopakodtam, odabentről lihegést
hallottam, a szépség elragadó nyögéseit, és elfojtott, angolnak tűnő szavakat. Mi a fene? Találtam egy
hasadékot, amelyhez odahajoltam, és afféle látványban volt részem, amelyet a párizsi könyvüzletek
hátsó polcain eldugott pajkos könyvekben láthat az ember. Aurora hátragörbült testtel lovagolt a
szeretőjén – milyen tipikus, hogy ebben is mindenáron ő akar felül lenni! −, a csípője lefelé hajlott, a
keble felfelé meredt; alakját a lámpás rózsaszín fénnyel ölelte körbe. Szemét becsukta, ajkát
beharapta, arcát a kunyhó teteje felé fordította, haja csodálatos zuhatagként omlott a hátára.
Fantasztikus látvány volt, és egy pillanat alatt merev lettem; megkívántam őt annak ellenére, hogy
gyűlöltem a fennhéjázását, és bármit hajlandó lettem volna neki elmondani, csak hogy eljussak a
gyönyör kapujába. Ez a nő egy boszorkány volt. Előrehajoltam, a kemény kéregre tapadtam, és szinte
én is felnyögtem.
Azután meghallottam a lány alatt fekvő férfi szavait.
– Gyerünk, szépségem, rajta, szerelmem! Istenem, de imádom a testedet!
Lehetséges volna? Egy fehér férfi egy indián sátorban? Hát persze, hiszen ez egy titkos viszony!
Tökéletes búvóhely! A szűk repedés akadályozta a látást, ezért könnyelműen bedugtam az ujjam, hogy
a kérget félrehajtva jobban belássak, s közben azon töprengtem, melyik részvényes lehet a szerencsés
gazfickó. Odabent félhomály volt, ezért közelebb nyomtam az arcomat, néztem, ahogyan a férfi
felnyúl, és a kezével a lány keblét markolássza. Azután az illető kissé megfordult, a lámpás jobban
megvilágította az arcvonásait és… majdnem felkiáltottam a döbbenettől. A mögöttük heverő
ruhahalmokra kaptam a tekintetem, majd vissza a lihegő párra.
Valami csillogott a férfi mellkasán: egy medál, amelynek ábráját hónapokkal azelőtt Renato bőrére
tetoválva láttam, Itáliában. Egy piramis volt az, amelyet kígyó font körbe.
Aurora Somerset a saját unokabátyján lovagolt.
Cecil pedig Apóphisz szimbólumát viselte, a kígyókultusz jelképét, a londoni székhelyű Egyiptomi
Rítus szövetségéét, amelyet pedig állítólag megvetett! Kikkel cimborálok én?
Pontosabban kik tettek úgy, mintha a barátaim lennének?
 Ekkor váratlanul felém fordultak, észrevették a kéreg repedésén benyújtott ujjamat és a szemem
fehérjét, amely megvillant a fényben. Hátrahőköltem, ügyetlenül magammal rántva a sátor
kéregborításának egy darabját, és hátraestem.
– Gage! – sziszegte valaki.
Fölpattantam, és futásnak eredtem.
 Huszonnyolcadik fejezet
Kavarogtak a fejemben a gondolatok, miközben visszafelé száguldottam a sötétben. Aurora és Cecil
szeretők? Hogy nem jöttem rá? Ez része lehetett annak a botránynak, ami miatt menekülniük kellett
Angliából, hogy Kanadában tegyenek-vegyenek? Vajon a szigorú, puritán külsejű Simon McTavish
tud a vérfertőző viszonyról? Vagy Aurora és Cecil talán nem is unokatestvérek? Lehet, hogy szó
szerint értettem, miközben ők csak becézésnek szánták, mint amikor valaki testvérének nevez egy
közeli barátot.
Milyen kapcsolatban állhatnak az okkult tanok letéteményeseivel, az ősi múlt titkainak
fürkészőivel, akikkel már Egyiptomban és a Szentföldön is meggyűlt a bajom? Miért vetik meg az
Egyiptomi Rítust, ha egyszer Cecil a szimbólumát hordja a nyakában?
Bizonyos csak az volt, hogy felismertek. Egy csapásra lehetetlenné vált, hogy kényelmes kenuban
utazzam a Somersetekkel a Rainy-tóhoz – partneri viszonyunknak egyszeriben véget vetett a
kémkedésem, és Aurora iránti vágyam is azonnal lelankadt. A lány olyan játszmát folytat, amelyből
semmit nem értettem, és a legjobb, amit tehettem, a futás volt. Megálltam, hogy kifújjam magam, és
kiötöljem, mit tegyek. Semmi más nem változott: a part mentén tüzek fénye világította meg a táncoló
ünneplőket. Eljött az ideje, hogy magunk folytassuk az utunkat. A pokolba ezekkel az őrültekkel!
Magnusszal gyalog is tovább mehetünk Grand Portage-ból délnyugat felé. A középkori térképen
bejelölt hely nem lehetett messzebb három-négyszáz kilométernél. Szükségünk lesz készletekre és egy
vezetőre, igen. Az éjszakai mulatozás ideális időpontnak tűnt, hogy ellopjuk az előbbit, és magunkkal
vigyük az utóbbit, mégpedig az elragadó menden lány, Namida és barátnője, Kis Béka személyében.
Legalább Vöröskabátnak is megfizetek azzal, ha megmentem őket.
Amikor összeállt a fejemben a fenti terv, megkerestem Magnust. Reggelre már jó messze akartam
kerülni a tábortól. Társam sajnos részegen hortyogott, és körülbelül annyira lehetett rávenni az
együttműködésre, mint egy csökönyös öszvért.
– Magnus! Kelj fel! Ideje megkeresnünk Thor kalapácsát!
– Mi? – Ködös tekintettel pislogott. – Az éjszaka közepén?
– Valami történt, azonnal el kell mennünk! Lopnunk kell némi elemózsiát, aztán eliszkolni az erdőn
át! Mondd csak, nem láttad Namidát?
– Kit?
– Az indián lányt! A szebbiket.
Visszazuhant a feje.
– Loki gonoszságára…!
– Mindegy, majd megkeressük együtt.
Kénytelen voltam egy vödör tóvizet a nyakába loccsantani, de végül felkelt. Köpködött, dörmögött
és igen nehézkesen mozgott, de elindultunk – a norvég a szem takarójával, a széles karimájú
kalapjával, a kopott térképtokjával és a fejszéjével, én meg a puskámmal és a tomahawkommal.
– Fenrirre, a farkasra, mi történt hát?
– Rajtakaptam Cecilt és Aurorát, amint üzekedtek, mint a nyulak, és észrevettek engem. Nem
hiszem, hogy örülnének, ha itt maradva eljárna a szám, és azt sem, hogy velük utaznék a kenuban.
– Cecil és Aurora? De hát ők unokatestvérek! Vagy nem?
– Nem tudom, mi az ördögök ők ketten, de a mi Lord Somersetünk egy pogány jelképet visel a
nyakában, amelyet régi ellenségeimhez, az angliai Egyiptomi Rítushoz kapcsolok. De ezt nem fogom
most elmagyarázni. Elhoztak idáig, a maradék utat már megtehetjük magunk is. Igazad volt Aurorával
kapcsolatban, Magnus. Soha nem kellett volna a közelébe mennem annak a szajhának.
Ételt és puskaport elemelni könnyű volt, hiszen a társaság egyik fele ájultan feküdt, a másik pedig
már túllépett azon a ponton, hogy foglalkozzék ilyesmivel. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy
egyedül fogunk kóborolni a sötét erdőben.
– Hogyan fogjuk vezető nélkül megtalálni a helyet, ahol Thor jele van? – kérdezte Magnus, amikor
már kitisztult a feje.
– Ezért kell megtalálnunk Namidát és Kis Békát. Ellopunk egy kenut, leevezünk a tavon, és a
segítségükkel keresünk egy utat a szárazföld belsejébe. Ha pedig már közel leszünk, akkor rád vár a
feladat, hogy megmondd, merrefelé mehettek a vikingek.
– Nem vikingek, hanem norvégok és templomosok.
– És walesiek, gyapjas elefántok, Izrael elveszett törzsei, atlantiszi rézbányászok meg El Doradót
kereső spanyolok. Nyilván olyan zsúfolt az a hely, hogy kilométerekről észrevesszük majd a fényeket.
A norvég akarata ellenére elmosolyodott.
– És persze miután egy nő bolondot csinált belőled, alig várod, hogy összekösd a sorsunkat egy
másikkal.
– Kissé kétségbe vagyok esve, Magnus. Ezenkívül ő kérte, hogy mentsem meg, és elmondta, hogy a
törzsének van egy kőtáblája, rajta titokzatos írással. Ez akár nyomra is vezethet.
– Kőtábla? Erről nem beszéltél eddig!
– Túlságosan könnyen felizgatod magad.
– Mert te aztán a megfontoltság és az illem mintaképe vagy!
– Ez a lány egy bajba jutott hölgy, akinek egy létfontosságú rejtjel, titkosírás van a birtokában.
Elraboljuk, megszökünk, elkísérjük haza a kőtábláért, és befejezzük ezt az őrült küldetést.
– És mi van, ha összefutunk Aurorával és Cecillel?
– Ők a település északi végében vannak, Vöröskabát tábora pedig délen. Mindössze sietnünk kell.
Mindent átgondoltam, efelől biztosíthatlak.
– Mindent átgondoltál? Hiszen egy órával ezelőtt még kizárólag Aurora Somerset járt az eszedben!
Mint mondtam, a norvég bosszantóan lényegre törő tudott lenni.
– Azóta megváltoztam.
Elloptunk egy kisebb kenut, és néhány méterre kieveztünk a vízre, arrafelé, ahol számításaim
szerint Vöröskabát csapata táborozhatott. Feltételezhetően itt tartják fogva Namidát. Reméltem, hogy
a harcosok zöme valahol távol mulatozik, így ha csendesen kiszabadítjuk a lányokat, akkor elegendő
előnyre tehetünk szert üldözőinkkel szemben. Az utóbbi hetekben, Pierre-nek hála, Magnus és én is
meglehetősen jól elsajátítottuk az evezés csínját-bínját.
Hiányozni fog a francia evezős, de nem lett volna becsületes dolog belekeverni őt a saját
ügyeimbe. Nem volt idő a búcsúzkodásra sem, de ha megszerezzük a kalapácsot és a világuralmat,
avagy krőzusi gazdagságra teszünk szert, vagy valami hasonló, küldök majd neki egy levelet.
Énekszó szállt a tó fölött, miközben kenunk beúszott Vöröskabát táborába. Partra kúsztunk, én a
puskámat, Magnus a fejszéjét szorongatta.
– Távozáskor üss léket a kenuikba – suttogtam. Úgy osontunk, mint akik ölni mennek.
Nagy megkönnyebbülésemre csupán két indián őrszemet láttunk, azok is a takaróikba burkolózva
ültek a tűz mellett, s láthatóan aludtak. Az éberség hiányát magyarázta, hogy pár lépéssel arrébb két
kisebb, pokróccal letakart fejű alakot vettünk észre. Háttal egy fának dőlve ültek, és a nyakuknál
fogva bőrszíjjal a törzshöz rögzítették őket. A tagjaikat is megkötözték. Közelebb kúsztam.
– Namida! Eljöttem érted! – suttogtam franciául.
Neve hallatára a lány kihúzta magát.
 Tomahawkommal elnyiszáltam a bőrszíjat, levettem a takarót a fejéről, és odahajoltam, hogy
megcsókoljam.
A lány helyett azonban egy pisztoly csövével néztem farkasszemet, amely az orromra szegeződött.
– Te még ostobább vagy, mint gondoltam – mondta hűvösen Aurora. Gesztenyebarna tincsei a
vállára omlottak, amint a takaró a földre hullott. – Unalmas, ha valaki ilyen kiszámítható.
Ördög és pokol! Aurora csupán egy lenge fehér hálóinget viselt az indián takaró alatt, és
ugyanolyan érzéki volt, mint mindig. Ha nem lett volna a pisztoly, az arcára kiülő hideg megvetés, és
az unokatestvérével folytatott üzekedés emléke, valószínűleg ismét összezavarodtam volna.
– Hát, ezt rólad igazán nem lehet elmondani, nemde?
A másik „fogolyról” közben kiderült, hogy csupán egy halom pokróc, le is omlott menten, amikor
Magnus odanyúlt, hogy kiszabadítsa Kis Békát.
Ravaszok kattanásai hallatszottak, jelezvén, hogy indiánok jelentek meg mögöttünk. Egy muskéta
csöve nyomódott a tarkómra. Magnust a földre kényszerítették, egy harcos a hátára térdelt, egy
tomahawkot pedig a halántékához szorítottak. Cecil Somerset is felbukkant; ingben volt, amelynek
ujját vívásra készen felhajtotta, kivont kardján megcsillant a holdfény. Karcsúnak és erőteljesnek tűnt.
– Nekem viszont tetszik, hogy ilyen kiszámítható vagy, Gage. Feltételeztük, hogy ha már nem
játszod a szívtiprót Aurorának, akkor arra a csinos indiánra fogsz szemet vetni.
Lassan elkezdtem felállni, de Vöröskabát parancsot vakkantott, mire két harcos megragadta a
karomat és a földön tartott, miközben egy harmadik elragadta a puskámat, egy negyedik pedig
hátrakötözte a kezemet. Sajnos ezúttal nem volt nálam csokoládé.
– Úgy látszik, elfelejtitek, hogy diplomáciai küldetésben járok.
– Te pedig azt felejted el, hogy különbség van a diplomácia és a kémkedés, pláne a leskelődés
között.
– Pusztán arról van szó, hogy mivel te meg az unokahúgod annyira el voltatok foglalva, arra
gondoltam, másik vezetőt kellene kerítenem. Namidának egyszerűbb az ízlése.
– Aurora nem az unokahúgom, Gage.
– Aha. Igaz egyáltalán bármi is abból, amit magatokról mondtatok? Vagy nem is arisztokraták
vagytok?
– Ő a testvérhúgom.
Hallottam, amint Magnus levegőért kap, majd felmorran, amikor valaki belerúgott.
– Ez undorító!
– Ezt mondták Angliában is, de hát az egyszerű halandóknak fogalmuk sincs az igaz szerelem
erejéről. Igazából a féltestvérem. Olyan érthetetlen, hogy közös az ízlésünk és a vonzalmunk? Züllött
atyánk furcsa perverzióknak hódolt, mi pedig szövetkeztünk a szörnyeteg ellen, miközben ő
elcsábított minket. Szerintünk mindkettőnk anyját megmérgezte, és válogatás nélkül közösült
mindenféle teremtménnyel, amikor éppen nem az örökségünket játszotta el. Idővel a köztünk létrejött
testvéri szövetség elkerülhetetlenül igazi vonzódássá vált. A társadalom elítél minket, de Cagliostro
Egyiptomi Rítusa megértette és támogatta a dolgot. Itt, a vadonban immár szabadon hódolhatunk a
vonzalmunknak. Talán megérted, hogy nem kötjük olyasvalakinek az orrára, akit alig ismerünk.
– De hát ez vérfertőzés! Ez törvénytelen! Megvetendő!
– Inkább szent, az ősi fáraók, királyok és druidák pogány rítusai szerint. Szent, mert tudjuk, hogy a
szerelmünk valódi, és mert mindent kockára kellett tennünk, beleértve a száműzetést is, hogy
vállalhassuk. Neked fogalmad sincs arról, milyen a mély érzés. Igen, hallottam hírét, hogyan hagytad
elmenni az egyiptomi nődet, te idióta! Most aztán egyedül fogsz szenvedni!
– Még a vadonban is van erkölcs, Cecil! Egyszer még sajnálni fogod, hogy elmondtad nekünk.
 – Nem, mert meghaltok. – Megtáncoltatta egy kissé a kardja hegyét a hűvös levegőben.
– Azután, hogy a vendégeid voltunk, idehozol és megölsz minket?
– Ahogyan te is megölted Alessandro Silanót, te üres fejű dilettáns. Tényleg azt hitted, hogy
elfelejtjük neked? Azt hittem, a bosszúnkra Itáliában kerül sor, vagy Mortefontaine-ben, az általunk
felbérelt dánok révén, vagy pedig New Yorkban. Különös a kitartásod, de amint azt minden
szerencsejátékos tudja, még a leghosszabb szerencsesorozatnak is vége szakad egyszer.
– Annak, hogy a barátunkká fogadtunk, egyetlen oka volt – tette hozzá Aurora −, mégpedig az, hogy
meg akartuk tudni, mi a valódi küldetésed. Eddig nem voltál hajlandó elárulni, még azután sem, hogy
minden esélyt megadtam, és busás jutalommal kecsegtettelek, de most pótolhatod.
– Az elképzelhető leglassúbb és legszörnyűbb módon fogsz meghalni – jövendölte Cecil. –
Köszönd meg Vöröskabátnak és az indiánjainak. Úgyis mindent el fogsz mondani, amit tudsz, aztán
olyasmiket is, amiket reményeid szerint hallani akarunk, végül pedig olyan ostobaságokat, amelyeket
senki nem fog elhinni… de végtére egyik sem segít majd rajtad. Először beszélni fogsz, aztán
könyörögni, aztán sikoltozni, amíg be nem rekedsz, végül pedig eljutsz arra a pontra, ahol már aligha
leszel képes bármilyen hangot is kiadni. A kárhozottak fájdalma vár rád. Én láttam már ilyet. Girty
jól kitanított. És az a legfigyelemreméltóbb, hogy amikor fájdalmadban már mindent elmondtál
nekünk, amit egyszerűen elárulhattál volna Aurora ágyában is, az igazi kínzásod csak akkor fog
elkezdődni. Az indiánok igazi tudósok ezen a téren. Akár napokig is képesek elnyújtani a kínzást. Ha
kell, százszor is felébresztenek majd az eszméletlenségből.
– Ez a félelmük és a sportjuk egyszerre! – mondta Aurora. – A kínzástól való félelem ad nekik
bátorságot. A kínzásra való állandó készenlét képessé teszi őket, hogy maguk is beletörődő
nyugalommal viseljék a fájdalmat.
– Akkor elmondok mindent itt és most – mondtam józan mérlegeléssel. Ha el akarnak menni
mitikus kalapácsokat és nem létező elefántokat keresgélni, felőlem csak tegyék. Nem vagyok gyáva,
de megremegtem attól a kilátástól, hogy Vöröskabát és emberei egy héten át kísérletezhetnek rajtam,
és végtére is mit törődöm én Bloodhammer küldetésével? Csak véletlenül keveredtem bele.
– Sajnálom, de ez a lehetőség bezárult előtted, Ethan – mondta Cecil. – Először is egy szavadat
sem hinnénk el, mert van benned egyfajta… leleményesség. Másodszor pedig Aurorával az egyik
legkedvesebb szórakozásunk, amikor éppen nem szeretkezünk, hogy ellenségeink agóniáját figyeljük.
Feltölt minket, ha szabad ezt a szót használnom egy elektromosság-szakértő előtt, és felcsigázza a
vágyunkat, ha mások szenvedését nézhetjük. A szenvedélyünk az ilyen alkalmak után a leghevesebb.
Egész úton reménykedtünk benne, hogy kikényszeríted a kínzást.
– Talán megbocsátjátok, ha nem repesek az örömtől, hogy a szolgálatotokra lehetek.
– A boldogtalanságod a legjobb az egészben! – mondta Aurora.
– Ha nem engedtek el, kiabálni fogok!
Aurora elővett egy szájpecket.
– Legalább Magnust kíméljétek meg! Én erőltettem, hogy veletek utazzunk. Ő csak egy ártatlan
norvég álmodozó.
– Kíméljünk meg valakit, aki igényt tart egész Észak-Amerikára, mert azt hiszi, hogy az ősei jártak
itt először? Nem hiszem. Azontúl hallani akarjuk, ahogy bömböl. Biztos olyan lesz a hangja, mint egy
ököré.
– Én az elnök levelével rendelkezem, meg Bonaparte támogatásával, és McTavish maga is
találkozott velem! Ha meggyilkoltok, valaki bosszút áll értem!
– Épp ellenkezőleg. Készleteket és kenut loptál, egy szó nélkül elosontál a vadonba, és sosem
hallottunk rólad többet. Hősies keresőakciót szervezünk a felkutatásodra, amelynek során véletlenül
rábukkanunk arra a valamire, amit valójában kerestek. Aztán levélben kifejezzük sajnálkozásunkat
Jeffersonnak, aki, ebben biztos vagyok, úgysem vár sokat tőletek.
– A Ragnarököt fogod elszabadítani, angol! – mondta Magnus a földön fekve.
– Nem hiszek a tündérmesékben, tökfej! – mondta a lord, pengéje hegyével végigkarcolva a norvég
arcát. – Mindössze a ti végzeteteket szabadítom el.
Azzal kipeckelték a szánkat.
 Huszonkilencedik fejezet
Legalább nem kellett eveznünk.
Összekötöztek minket, mint a sonkát, azután behajítottak Vöröskabát kenujába, és abba a kenuba,
amelyiket el akartunk lopni. A Somersetek egy harmadik kenuban jöttek, indián evezősökkel, míg egy
negyedik Namidát és Kis Békát szállította. A két indián nő komoran nézett ránk. Ők már látták, mi
történik a foglyokkal.
A csónakok hajnalban indultak el. Az erődből nem hallatszott más hang, mint a kakasoké és a
kutyáké, és hamarosan látókörön kívül kerültünk. Azontúl, hogy szorosan megkötöztek és vonszoltak
minket, különösebb bántódásunk nem esett, hiszen a falujuknak tartogattak minket. Egy darabig
próbáltam feszegetni a nyersbőr szíjakat, de csak annyit értem el vele, hogy felhorzsolódott a
csuklóm. Az indiánok ügyesebbek voltak a foglyaik megkötözésében, mint a mortefontaine-i
támadóim.
Elrablóink egész nap és éjszaka eveztek, és másnap reggelre érkeztünk meg a falujukba, amely a
Felső-tó nyugati partján állt. Némi vigasztalást jelentett, hogy – a nap járása és a térképről őrzött
emlékeim alapján ítélve – a partvonal mentén továbbra is délnyugatnak tartottunk, így akaratlanul is
jó százötven kilométerrel közelebb kerültünk a Bloodhammer térképén megjelölt célunkhoz.
Puskalövések és vad hujjogatás kísérte az érkezésünket. Még a kenu aljában is hallottam az odakint
várakozók izgatott kiáltásait – nem volt kétségem afelől, hogy kínzási tanácsokat adnak, vagy
fogadásokat kötnek, hogy mennyi ideig bírjuk majd, mielőtt üvöltenénk, elájulnánk vagy meghalnánk.
Valahogy még rosszabb volt, hogy nem láttunk semmit, csupán az eget bámulhattuk reményvesztetten.
Aztán csobbanások, az evezősök kiugrottak, tucatnyi kéz nyúlt értem, hogy kiemeljen, mint egy
liszteszsákot, és végül a partra kerültem, ahol a bokámról levágták a szíjakat, úgyhogy a vér
fájdalmasan visszaáramlott a lábamba, és esetlenül megállhattam. A kezem összekötözve maradt.
Bloodhammert szintén talpra állították.
Hunyorogtam, szédültem az idegességtől. Szemközt mintegy kétszáz üvöltő indián bámult
Magnusra és rám. Férfiak, nők és gyermekek is botot vagy husángot szorongattak, és olyan izgatottnak
tűntek, mint egy árvaház karácsonykor. Néhány követ felénk hajítottak, de komolyan nem próbáltak
megkövezni – az ember nem nyitja ki az ajándékot, csak ha eljött az ideje.
Próbáltam filozofikusan szemlélni a dolgot. Magnus szerint a szűz vadonban élő emberek
természetes nemességgel és titkos tudással születnek. Én viszont azt tapasztaltam, hogy amikor a
civilizáció eltűnik, csupán a korlátját vesztett emberi kegyetlenség bukkan elő mögüle, semmi más. A
természet nem jóságos, hanem kegyetlen, és most mi leszünk e kegyetlenség áldozatai.
A társamra néztem.
– Sajnálom, Magnus.
Nem vártam választ. Magnus összevont szemöldökkel figyelte kínzóinkat, zord tekintete láttán talán
még Timur Lenk is elbizonytalanodott volna. Más emberek összetörtek és sírva fakadtak volna, vagy
könyörögve próbálták volna elkerülni a rájuk váró borzalmakat – félig-meddig magam is hajlottam
volna erre, ha bármi hasznot remélhettem volna tőle −, Magnus azonban egyszerűen méregette az
ellenségeit. Ha egyszer kiszabadulhatna a kötelékeiből, olyan lenne, mint Sámson az oszlopoknál. De
hogyan szabadulhatnánk ki?
Körülnéztem. Bosszankodva állapítottam meg, hogy Aurora elvette a puskámat, és keresztbe
vetette a mellén, mint egy járőr. Az egyik kifestett indián Bloodhammer kétélű fejszéjét lóbálta.
Lopott készleteinknek nyoma veszett – talán elrablóink ették meg az idefelé vezető úton −, és hirtelen
rádöbbentem, hogy farkaséhes és szörnyen szomjas vagyok. Hát, sokáig már úgysem lesz étvágyam!
Vöröskabát fel-alá parádézott a parton, felemelte a karját, felénk mutogatott, és valamit szónokolt
az anyanyelvén. Nyilván azzal hencegett, milyen okosan ejtett fogságba minket, vagy azt újságolta el,
milyen ostobán próbáltam megmenteni Namidát. A lány Kis Békával együtt a csoportunk szélén
álldogált, láthatóan megriadtak az ordibáló tömegtől, bár őket nem fenyegette veszély. A termékeny
nők túlságosan értékesek voltak, hogy elpazarolják őket. Cecil a másik oldalon állt, kezét a hüvelybe
dugott kardján nyugtatva, és élvezte a tanácsadó szerepét. Úgy döntöttem, ő lesz az első, akit
megölök. Aztán a féltestvére következik, ha ugyan tényleg az. Igen, eljön még az édes bosszú, csak
előbb szabaduljak meg ettől a kétszáz felbőszült indiántól!
Próbáltam kiötölni valamit – elektromossági bemutatót, ősi varázslatot, rejtett fegyvert,
napfogyatkozás megjósolását −, de mindhiába. Nem könnyű rögtönözni, amikor az ember a kínzással
néz farkasszemet.
Vöröskabátnak azonban megvolt a maga terve. Elénk állt, csípőre tett kézzel, mint egy földesúr,
aztán ismét a tömeghez beszélt.
Azok boldogan üvöltöttek. Cecil Somerset savanyú arcot vágott, ami reményeim szerint csak jót
jelenthetett. Észrevettem, hogy Namida hátranéz valamire, ami kívül esik a tömeg figyelmén, de aztán
gyorsan visszafordul felém.
Egy kikészített szarvasbőrt dobtak közénk a földre. Vöröskabát benyúlt az egyik mély angol
zsebébe, és előhúzott egy maréknyi, első ránézésre kavicsnak tűnő holmit. Amikor ledobta őket a
bőrre, felismertem, hogy indián kockák, amelyeket a vadszilva magjából faragtak. Kocka helyett
ovális alakúak voltak, és csak két oldaluk volt: az egyiket vonalakkal, körökkel, kígyókkal, hollókkal
és szarvasokkal díszítették, a másikat üresen hagyták.
Az indiánok zajongtak, és a nyakukat nyújtogatták. Imádták a szerencsejátékot.
Ahogyan én is, mert ez legalább egy halvány reménysugarat jelentett. Ezután tíz babszemet is
odatettek a bőrre.
Vöröskabát odavakkantott valamit Somersetnek, aztán a fejével felém bökött. Cecil indián nyelven
tiltakozott, de a törzsfőnök elutasította: megcsóválta a fejét, és ismét Somersetre szólt.
Az angol végül vállat vont.
– Játszani akar veled, Gage. Nyilván a hírneved miatt.
Nyeltem egyet.
– Momentán kifogytam a pénzből.
– Természetesen az életedet fogod feltenni.
– Tehát ha nyerek?
– Akkor elhordhatod az irhád.
– És ha veszítek?
Cecil elmosolyodott.
– Akkor előbb vesszőfutás vár rád, majd egy oszlophoz kötöznek, ahol mindenkinek alkalma lesz
kitölteni rajtad a dühét.
– Milyen sportszerű. – Letérdeltem a szarvasbőrre; a kezem még mindig meg volt kötözve. –
Hogyan kell játszani?
– Ez egy egyszerű változat. Vöröskabát beleteszi a magokat egy fatálba, majd dob. Ha eggyel több
üres oldal jön ki, mint rajzos, akkor a dobó magához vesz egy babszemet. Ha az eredmény hét üres és
három rajzos, akkor két babszemet lehet nyerni. A nyolc üres három, a kilenc négy babszemet ér, míg
ha mindegyik kocka a rajz nélküli oldalával ér földet, Vöröskabát öt babszemet kap.
– És mit kapok én?
 – Ez fordítva is igaz, tehát ha a többség a rajzos oldalára kerül, akkor ugyanígy kapsz te is
babszemeket. Az győz, aki előbb gyűjti össze mind a tíz babszemet.
– Ez egyenlő esélyeket jelent, tehát a játék jócskán elhúzódhat – mondta Magnus.
– Jelen helyzetben még ez is vonzó ajánlat, nemde, barátom? – ellenkeztem.
– Pontosan – mondta Cecil. – Azonban ha kétszer egymás után minden indián kocka ugyanolyan
oldalára esik, akkor a játéknak azonnal vége. Úgyhogy ez a szórakozás is hirtelen véget érhet.
Az indiánok körénk gyűltek, és izgatottan fogadásokat kötöttek arra, hogyan fogok szerepelni a
játékban. Vöröskabát felkapta a kockákat, beletette őket a tálkába, megrázta, mint egy szitát, majd a
bőrre vetette ókét. Morajlás hangzott fel, majd mormolássá halkult. Öt üres és öt rajzos oldal került
felülre – egyikünk sem nyert.
Ismét felkapta, és dobott.
– Várjunk csak, nem én jövök most?
– Az adott körülmények között, Mr. Gage, biztonságosabbnak gondolom, ha meg van kötve a keze.
Vöröskabát újra dobott, ezúttal hat üreset és négy színeset. A tömeg úgy ujjongott, mintha
lóversenyt néztek volna. A főnök elvett egy babszemet.
Megint dobott, megint hat üreset. Őrjöngés, dobolás, kántálás fogadta.
– John Paul Jonesra mondom, szerintem egy ember sincs, aki nekünk drukkolna! Ne felejts el
ujjongani, ha nyerünk egy babszemet, Magnus!
– Ezek csak szórakoznak velünk.
– Még mindig jobb, mint a másik lehetőség.
Az újabb dobás eredményeképpen hét rajzos oldal jött ki. A közönség döbbenten nyögött fel.
Nyertem két babszemet, amivel kiegyenlítettem a játszmát, közben persze olyan siránkozás volt, mint
egy görög tragédiában. Szerencsés vagyok a játékban, gondoltam, és kezdtem jobb kedvre derülni.
Két dobás következett, amelyek egy-egy újabb babszemet jelentettek, azután Vöröskabát hét üreset
dobott, így már hat babszeme volt az én hármammal szemben. Egyetlen babszem maradt középen. Úgy
látszik, a szerencse ennek a gazfickónak az oldalára szegődött. A nézősereg őrjöngött.
– Vesztésre állok – mondtam lemondóan Cecilnek.
– Még nem. Addig játszotok, amíg el nem fogy az összes babszemed.
A következő dobást megnyertem, így az utolsó babszem az enyém lett, sőt a következőt is, ezúttal
Vöröskabát egy babszemét szerezvén meg zsákmányul, amivel ismét kiegyenlítődött a küzdelem. Az
indiánok morogtak és siránkoztak, a szerencsétlen vesztesek.
Az indián előbb két, majd egy babszemtől fosztott meg, ebből egyet visszanyertem, ő ismét
megszerezte, és még egy másikat is. Egyetlen babszemem maradt az ő kilencével szemben. Az
indiánok táncoltak, énekeltek és olyan mulatozással várták hamarosan bekövetkező halálomat, amely
egy nápolyi karneválnak is becsületére vált volna. Nem keltettem ilyen derültséget azóta, hogy Najac
és francia-arab pribékjei fejjel lefelé felakasztottak egy kígyóverem fölé. Tényleg színésznek kellett
volna mennem…
Vöröskabát vigyorogva kapta fel a szilvamagokat, közben felgyűrte koszos angol kabátja ujját,
majd diadalmas üvöltéssel megrázta a tálat. Az indiánok várakozón hujjogtak.
Én azonban már egy ideje szakértő szemmel figyeltem ezt a ravasz ördögöt. Térdeplő helyzetemből
ekkor hirtelen a földre ültem, és szabaddá vált lábammal kirúgtam a tálat a kezéből, messzire repítve
a kockákat. A mokaszinom talpában még mindig ott voltak titkos rejtekükben az ezüstdollárjaim – a
shrub-vedelő evezősök elől rejtettem oda őket −, és a fém további erőt vitt a rúgásomba.
– Ez az ember csal! – kiáltottam fel. – Nézzétek meg a kockákat!
Valójában nem kaptam rajta semmin, azonban feltűnt, hogy amikor felkapja a kockákat, sosem hagy
nekem időt arra, hogy közelebbről megnézhessem őket. Abból kiindulva, amilyen szerencsével
Namidáért játszott, fogadni mertem volna, hogy a magok közé becsempészett néhányat, amelyiknek
mindkét oldala üres volt. Igen, észre is vettem egy gyanús példányt, és rátapostam, miközben a
felbőszült Vöröskabát megpróbálta lefeszegetni róla a lábamat.
Cecil közénk lépett, és intett nekem, hogy üljek vissza. Elvettem a lábamat a kockáról, az angol
pedig fölvette. Hát persze hogy mindkét oldala fehér volt.
A tömeg elhallgatott.
– Ráhibáztál, Gage! Ha civilizáltabb módon jelezted volna a kifogásodat, talán lett volna okunk rá,
hogy megkérdőjelezzük az egész mérkőzés tisztaságát. – A levegőbe pöccintette a szilvamagot,
elkapta, és a zsebébe csúsztatta. – De úgy rúgkapáltál, mint egy vadember. – Vöröskabát gyilkos
tekintettel bámult rám.
– Csalt! Eressz minket szabadon!
– Ellenkezőleg: mivel megzavartad az utolsó dobást, mielőtt még eldőlt volna a végeredmény,
kénytelenek vagyunk abból a pontszámból kiindulni, amely akkor volt, amikor modortalanul kiszálltál
a játékból. Kilenc volt az egyhez, ha jól emlékszem.
– De csak azért, mert megbundázta a játékot!
– Erre te felborítottad az egészet, ahelyett hogy illendően közölted volna a dolgot. Csakis a saját
faragatlan modorodat okolhatod azért, ami most következik. – Ezzel odakiáltott valamit az összegyűlt
indiánoknak, akik ismét ordítozásban törtek ki, eksztázisban fogadták a hírt, hogy végre kezdetét veszi
a kínzás. Cecil visszafordult hozzám. – Hát nem érted, Ethan, hogy kezdettől fogva cinkelt lapokkal
játszottunk ellened? Tényleg azt hitted, hogy engedünk egy francia-amerikai kémet szabadon
kóborolni a brit prémlelőhelyeken?
– Ez spanyol terület, illetve most már francia!
– Ne hidd, hogy érdekelnek az ilyen kicsinységek.
– Norvég terület! – kiáltott fel Magnus.
A lord elmosolyodott.
– Milyen érdekes. A történelmi fejlődés érdekében tehát mindkettőtöknek halnia kell.
 Harmincadik fejezet
Vöröskabát parancsokat vakkantott, mire a törzstagok elindultak befelé a tótól, hogy kettős sorfalat
képezzenek a parttól a sáncokkal körülvett falujuk kapujáig. A nők buzgón odatolakodtak a férfiak
elé, a botjukat rázták, és megvetően rikoltoztak – különös, mert ilyen reakciót általában csak akkor
váltok ki a nőkből, amikor már egy ideje ismernek. Kitátott szájakat, fehér fogakat és fekete,
részvétlen szempárokat láttam. Minden csepp bátorságomra szükségem volt, hogy megtegyem az első,
bizonytalan lépést előre.
Vesszőfutásban kell odaérnünk a póznához és a tűzhöz.
– Nem szabad elesned! – tanácsolta Cecil. – Akkor addig ütnek, amíg el nem ájulsz, azon
igyekezve, hogy minél több csontodat eltörjék. Akkor pedig még jobban fájna, ahogy kikötnek a
póznához.
– Esetleg megmutathatnád, hogyan kell csinálni.
– Teljesen fölösleges. A vesszőfutás ösztönösen is megy, Mr. Gage, legalábbis Girty szerint. Ő
elég jó mesterem volt, hiszen tudod.
Valaki megtaszított hátulról, így előrebotorkáltam. A kezem még mindig meg volt kötve a hátam
mögött. Gyorsnak kell lennem, el kell hajolnom a legerősebb és legaljasabb ütések elől, és a fejemet
lehajtva védenem kell az arcomat. Így hát megvetettem a lábam a kavicson, és összegörnyedtem,
miközben kínzóim várakozásteljesen üvöltöttek, majd egy muskétalövésre nekirugaszkodtam. Az
indiánok rikoltoztak.
Meglepte őket a gyorsaságom, mert az első néhány husáng célt tévesztve elsüvített a fülem mellett.
Azután viszont záporozni kezdtek az ütések a karomra, a hátamra és a combomra. Valaki előrenyújtott
egy rudat, hogy elgáncsoljon, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy ráugorjak, amivel eltörtem a botot,
és meglepett kiáltásokat kaptam jutalmul. Felökleltem egy másik vadembert, és mentem tovább. Egy
különösen erős ütés érte a nyakamat oldalról, de a fájdalom csak újabb lökést adott, épp amikor már
meginogtam volna. Nekirugaszkodtam ismét, a husángok ritmust doboltak a testemen.
– Szép munka, Gage! – kiabált Cecil. – Ó, ez biztosan fájt!
– A fejét! A fejét üssétek! – rikoltozta Aurora. Legalább nem arra biztatta őket, hogy a lágyabb
részeimet vegyék célba.
Nagy ordítást hallottam a hátam mögül, és amikor odapillantottam, láttam, hogy Magnus is
nekilendült, mint egy bivaly. Fél tucat támadóját fellökte, és éppen a méltatlankodó, tekergőző
testeken taposott, miközben a többi indián vinnyogva nevetett. Ez a figyelemelterelés éppen jól jött
nekem, hogy egy végső ugrással, csupán néhány alattomosabb csapás árán, megtegyem az utolsó tíz
métert. Bebukdácsoltam a falu kapuján, ahol fél tucat felfegyverzett harcos várakozott félkörben.
Térdre rogytam; még túlságosan izgatott voltam, hogy felfogjam a fájdalmat. Bloodhammer futása
közben igazi sporteseménnyé vált: az óriás körül úgy tágult ki a sorfal, mint a kígyó, amely nagy
állatot nyelt le. Futás közben magával ragadta az indiánokat, és minden csapásra és köpésre
felmordult, majd amikor egyszer térdre rogyott, egyszerűen felpattant, és lihegve folytatta a futást.
Végül kitört kínzói gyűrűjéből, és megérkezett hozzám a kapun túl. Egyik halántékából vér szivárgott,
mellkasa vadul hullámzott. Viking tűz égett a tekintetében.
– Törtek bordáid? – kérdeztem tőle.
– Alig értek hozzám. Betörtem egy orrot a csizmámmal. Hallottam a reccsenést. – Vigyorgott, a
fogai véresek voltak.
– Figyelj, hátha kínálkozik valami alkalom. Inkább halok meg harc közben, mint a máglyán.
 Nyakán kidagadtak az erek, ahogy a kötelékeinek feszült.
– Ha kiszabadulok, nem csak mi halunk meg!
Ezen a ponton, tekintettel a körülményekre, helyénvalónak tűnt elismerni a hibámat.
– Az emberismeretem néha megcsal a nőkkel kapcsolatban.
A norvég véreset köpött.
– Megfizetünk neki!
– A természeti élet pedig egyáltalán nem neveli az emberi jellemet – folytattam. A bennem élő
józan Locke szállt szembe Magnus Rousseau-jával.
– Ezt a természetet már megrontotta a puskapor és a rum – felelte a norvég. – Ezek az indiánok a
kihalás szélén állnak, ezt tudják is, és a tudat megőrjíti őket. – Fanyarul bámult egy őgyelgő harcosra,
aki egykedvűen lóbálta az ő fejszéjét. – Odakint minden más.
– Hol odakint?
– Még nem jutottunk eléggé nyugatra.
Az indiánok szíjakat kötöttek a nyakunk köré, mint a kutyáknak, Cecil pedig unott mozdulattal elénk
állt. Kivont kardja most könnyedén a vállára vetve pihent.
– Sosem találkoztam még ilyen kiszámítható kémmel, Gage.
– Nem vagyok kém.
– Nem is kellett követnünk téged Washingtonba, miután kudarcot vallottunk New Yorkban. Csupán
vámunk kellett Detroitban, hiszen annyira nyilvánvaló volt az úti célod. Eleinte kételkedtem benne,
hogy a húgom csábereje elégséges lesz, hogy elvesd érte az amerikai kíséret lehetőségét, de aztán
szinte magad ajánlottad fel ezt a megoldást. Ejhaj, Ethan Gage! A talpát nyaltad egészen addig, amíg
meg nem láttad az indián szukát; olyan vagy, mint a kutya, amelynek a figyelmét eltereli egy másik
nyúl. Azután meg, amikor kilestél bennünket, nyílegyenesen rohantál a menden ringyóhoz, az egyetlen
helyre, ahol kereshetünk téged. Kezdek gyanakodni, hogy egy ilyen mamlasz és Akko hőse egyáltalán
ugyanaz az ember-e. Szélhámos vagy?
– Felfedeztem a főhadiszállásodat – néztem körül.
A lord nevetett.
– Ezt a szemétdombot? Ezt a kezdetleges odút? Én csak kihasználom a vadakat, Ethan! Egy kastély
vár engem Montrealban, miután segítettem ezeknek az indiánoknak visszakergetni a te kalmárlelkű,
éretlen nemzetedet az Appalache-hegység keleti oldalára, méghozzá egy olyan erőszakos felkeléssel,
amelytől a folyók a Monongahelától a Mississippiig vörösek lesznek a vértől. Tízezer kunyhót
égetünk majd fel, tízezer gyermeket teszünk árvává, akiket majd befogadnak a törzsek. Mire
Tekumsza végez a feladatával, Pontiac ferences szerzetesnek fog tűnni mellette, Nagy-Britanniának
mindannyiuk számára elegendő puskája van. Igen, Amerikát meg kell állítani, Ethan Gage, a saját
érdekében, és a világ érdekében is. Nem fogom hagyni, hogy a mocskos egyenlőségesdit és a mohó
haszonszerzést hirdető nemzeted megfertőzze a civilizációt! Amerikát korlátok közé szorítjuk, míg
magától el nem satnyul, mint ahogyan Franciaországgal is tenni fogjuk! Te most meghalsz, a
zsigereidet pedig visszaküldjük Jeffersonnak, miután az ebek kiszaggatták a felvágott hasadból.
Végignézheted, ahogyan füstöléssel tartósítjuk őket – ó igen, az öreg asszonyok tudják, hogyan
tartsanak életben és tudatodnál, miközben megtesszük! Kivéve persze, ha hajlandó leszel elmondani
nekünk, mit keresel valójában itt, a messzi határvidéken, oly távol azoktól a szalonoktól és
társalgóktól, amelyektől ilyen sápkóros és ványadt lettél. Mondd el, Gage, és mivel irgalmas ember
vagyok, talán megajándékozlak egy gyors tomahawkcsapással a fejedre. Egyébként úgyis el fogod
árulni, amit tudsz, amikor az indián nők szenet dugdosnak a füledbe és a fenekedbe, és
cédrusszálkákat szúrnak abba a fonnyadt férfiasságodba.
 Egy orvosra emlékeztetett most, aki némiképp eltúlzott élvezettel ír le egy fájdalmas beavatkozást
a páciensének. Semmiképp sem hasonlított arra az elragadó úriemberre, akivel George Duff házában
találkoztam. Hiába, referenciát kellett volna kérnem róla.
– Az enyém még fonnyadtan is nagyobb, mint az a csökevény, amellyel a húgodat töcskölöd, te
undorító perverz!
Kitört belőle a nevetés.
– Neked aztán van bőr a képeden!
– A kínzással nyert információ használhatatlan.
– No, akkor kezdjük az eltorzítással. – Bólintott, mire az egyik indián megszorította a szíjamat, s
ezzel felemelte a fejemet. Alig kaptam levegőt. Egy másik is odajött, kezében egy borotvaéles kagylót
tartva. – Szeretem átmetszeni a szemet, mielőtt kivájom, mert a fájdalom elviselhetetlen. Amikor a
duzzanat már épp megvakítana, egy újabb vágással kieresztjük a gennyet, és kezdődhet újra a
rimánkodás. Figyeltem, ahogyan egy elfogott pappal addig csinálták ezt, amíg a szemgödreit vörös és
fekete vágások nem borították, mert keresztül-kasul hasogatták a kagylóval. A papnak természetesen
nem volt mit bevallania, és a harmadik napra kissé megtébolyodott. De azért nagyszerű szórakozást
jelentett.
– Megmondtam már Aurorának, hogy gyapjas elefántokat keresünk! – ordítottam, a szemem
sarkából figyelve a közeledő kagylóhéjat. Miközben a szememet forgattam, egy villanásra
észrevettem valamit, és ekkor rájöttem, mit látott Namida korábban a parton. Kis híján elájultam.
– Ha csupán Jefferson küldött volna, talán még el is hinném. De hogy Bonaparte is? Nem, most
pedig hasonlóvá teszünk a félszemű norvég barátodhoz. Vágjátok!
– Várjatok! – Tudom, hogy illett volna sztoikus nyugalommal viselnem a kínzást, de ugyan miért
tettem volna? Egy legendát kergettünk, egy álomképet, és ha még nyerhetnék egy percnyi időt…
Kétszázan voltak kettőnk ellen, és nem lesz alkalmunk kitörni, csak ha teremtek. – Thor kalapácsát
keressük!
– Mit? – Intett a kagylós bennszülöttnek, hogy álljon le, leemelte a kardját a válláról, és a hegyét
az állam alá dugta. – Egy kalapácsot? – Zavarodottnak tűnt.
– Az északi istenek pörölyét! Ezért van itt Magnus! Azt hiszi, hogy vikingek, templomosok vagy
más őrültek jártak itt Kolumbusz előtt, és elrejtettek egy mágikus kalapácsot, amellyel uralni lehet a
világot! Engem az egész nem érdekel, csak arra gondoltam, hogy eladhatnánk a holmit!
– Ethan! – kiáltott fel kétségbeesetten és viszolyogva Magnus.
– Van egy régi térképe abban a tartóban. Lehet, hogy bolond, de én mégis vele tartottam, mert
meghágtam Napóleon húgát, és emiatt távoznom kellett Franciaországból.
Cecil pislogott, és egy végtelennek tűnő percig döbbenten bámult rám. Mögötte, a vigvamok és
hosszúházak között, koromtól megfeketedett póznát láttam a földbe verve, mellette friss tűzifa hevert
felhalmozva. A Nílus melletti csata szörnyű fényei jutottak eszembe, az égő hús szaga és a lobogó
lángok Silano gróf különös termeiben, a Tuilériákban. Halálosan rettegek a tűztől.
– Hazudik! – kiáltotta Bloodhammer. – Kínozzatok meg minket! Ti is látni fogjátok!
– Gyengén hazudik. – Aurora volt az, aki ekkor került a látóterembe, kezében az én puskámmal,
amellyel nagyjából felém célzott. – A hazugságai hihetetlenek, nem meggyőzőek. Ez elég ostobán
hangzik ahhoz, hogy igaz legyen.
Cecil egyikünkről a másikunkra kapta a tekintetét, mintha egy ismeretlen fajt fedezett volna fel.
Aztán kitört belőle a nevetés.
– Thor kalapácsát?
– Ő nem isten volt, hanem valamiféle korai ős, és volt neki ez a fegyvere, amellyel villámokat
tudott szórni.
– Ethan, elég! – bömbölte Bloodhammer.
– Ne üssetek agyon tomahawkkal, mert elvihetünk titeket oda…
– Ethan!
Cecil meglendítette a kardját, és a lapjával keményen arcon ütött. A csípős fájdalom rosszabb volt,
mint bármi, amit az indiánok okoztak eddig. Felszakadt az ajkam, és arcomba szökött a vér.
– Bolondnak nézel? – ordított rám.
Magamba roskadtam, kis híján elbőgtem magam.
– Kérdezd meg Magnust…
– Egy nyavalyás mítosz? Azt akarod elhitetni velem, hogy északi isteneket kutattok Louisianában?
Hogy kilencezer kilométert utaztatok egy pogány mese kedvéért? Hogy Napóleonnak bármelyik húga
akár csak rád is nézne egyszer?
– Nem bírta visszafogni magát az a buja nőszemély. A fehérmájú Pauline volt az, akinek már jóval
azelőtt megvolt a híre, hogy én…
– Csend! – Ismét arcon vágott a kardlapjával. Az ördögbe, ez aztán fájt!
– Nem olyan intelligens ő, fivérem, hogy ilyen abszurd dolgot kitaláljon – szólalt meg Aurora.
– Igen! Nézz csak rám! Egy fajankó vagyok! – A szemem könnyezett a fájdalom és a szégyen miatt,
de mi mást tehettem volna? Nem mertem ismét arrafelé nézni, ahol az imént láttam valamit.
– Mondtam már: csend legyen! – És megint rám csapott a kardlappal. Pislogtam, közel jártam az
ájuláshoz. Gyűlölöm a tehetetlenséget.
– Meg kellene néznünk a térképtokot – mondta Aurora.
– Meg akarom égetni – morogta Cecil. – Szívem szerint napokig sütögetném, amiért a magáévá tett
téged.
– Türelem, szerelmem! Tudom, hogy felkorbácsoltam a féltékenységedet, de ettől is csak
izgalmasabb lesz a játszma. Azonban meg kell tudnunk mindent, amit ő tud. Kezdetnek ez is valami.
– Azt akarom, hogy teleszurkálják szálkával, és mindegyik végét megégessék. – Cecil megnyalta az
ajkát. – Azt akarom, hogy a nők megnyúzzák a férfiasságát.
– Van még idő, fivérem. Van még idő. De mi lesz a térképpel?
– A kenuban van a tok. – Odaszólt valamit Vöröskabátnak, mire egy fiatal harcos lefutott a partra,
hogy odahozza a tokot.
– Hadd vezesselek oda titeket! Megállapodtunk, hogy partnerek vagyunk.
Ekkor Namida, akiről időközben teljesen meg is feledkeztem, hadarni kezdett Vöröskabátnak. A
férfi válaszolt neki, de a lány ettől még dühösebb lett; felém mutogatott, és erősködött valamin.
Vöröskabát vitatkozott vele, de akkor Kis Béka is beszállt a vitába. Mi történik? Az indiánok
tárgyalni kezdtek egymás között, a Somersetek pedig egyre ingerültebben hallgatták. Odavakkantottak
valamit Vöröskabátnak, amire a törzsfőnök mogorván válaszolt.
– Mi történik? – kiáltottam oda Namidának franciául.
– Jogot formálunk rátok mint férjeinkre.
– Micsoda?
– A megözvegyült nők megmenthetnek foglyokat, hogy növeljék a törzs számát. Nekünk nincs
férjünk, és lehetőséget kell adniuk, hogy gyerekünk lehessen. Renegátok lesztek, és Vöröskabáttal
harcoltok majd.
– Csatlakozzunk Vöröskabáthoz?
– De előbb feleségül kell vennetek minket.
Jelen pillanatban ez mindenképpen vonzóbbnak tűnt, mint a másik kínálkozó lehetőség.
 – Magnus, Kis Béka egészen kellemes teremtés – biztattam a norvégot.
– Ezek a nők rabszolgák – dohogott Cecil. – Nincs joguk a foglyaimra! Vöröskabát nem merészel
megfosztani minket a kínzástól, amelyet megígért.
Namida megrázta a fejét.
– Feleségül kell vennetek minket. Ez a csoport megfogyatkozott, mert Vöröskabát folyton más
indiánokkal harcol. Mindenki gyűlöli őt. Az asszonyok tudják jól, hogy a férjeik hozzám fognak járni,
ha nem kapok férjet én is.
Hát, ez esetben ismét a béke záloga lehetek, mint a mortefontaine-i szerződésnél. A Namidával
hálás éppen az én diplomáciai képességeimnek megfelelő feladat volt.
Tudtam, hogy a lány segíteni akar nekem, ezért húzza az időt.
Visszatért a futár a térképtokkal. Miközben az indiánok az én házastársi alkalmasságomról vitáztak,
Cecil kivette a térképet, és kigöngyölte, hogy Aurora is láthassa. Megnézték, aztán a tekercs felett
ránk bámultak.
– Hamisítvány.
– Ez a templomosok tintája, hogy szúrná ki a szemed! – mondta Magnus, aki láthatólag nem
próbálta már titkolni a nevetséges elméletét. – Te is tudod, hogy valódi!
– Ti mindketten meghibbantatok. Ez még rosszabb, mint az elefántok.
– Ebben mindannyian egyetértünk – mondtam.
– De mi van, ha mégsem bolondultak meg teljesen? – kérdezte Aurora. Szigorúan végigmérte
Magnust. – Ez a kalapács… mire képes?
– Mintha az imént mítosznak neveztétek volna.
– Mire képes?
A norvég vállat vont.
– Senki sem tudja. Ám ha létezik, a középkori hajósok elég fontosnak hitték, hogy átszeljék miatta
az óceánt, és egy különleges helyre vigyék… egy nagyon különleges helyre.
– Képes megölni embereket? Sok-sok embert?
– Thor fegyvere volt.
A lány Cecilhez fordult.
– Mi van, ha nem puszta kitaláció?
– Tréfálsz, ugye?
– Gondolod, hogy egy ilyen lehetetlen történet kedvéért elkészíttettek volna egy ilyen térképet?
Valahogy valódinak tűnik. Olyan nevetséges az egész, hogy lehet benne valami igazság.
– Nem kétlem, hogy Gage bármi ostobaságot bevenne. A kérdés csupán az, hogy nekünk is muszáj-
e.
– Később is megölhetjük őket. Hagyjuk, hogy elvezessenek minket ide! – A térképre bökött.
Biztatóan bólogattam.
– Nem, most akarom hallani az igazat! Ki akarom égetni belőlük most azonnal.
– És ha szükségünk lesz a segítségükre a kalapács megtalálásához?
– Hetekig együtt utaztunk velük. Gage még a saját fülét sem képes megtalálni. Ha az igazat
mondják, és nálunk a térkép, akkor mindent tudunk, amit ők tudnak.
– A Rítus szerint igen leleményes volt Egyiptomban és Palesztinában.
– Akkor odakötözzük a póznához, ahogyan terveztük, kiszedjük belőle, amit tud, kielégítjük az
indiánok vérszomját, és magunk megyünk megkeresni a kalapácsot. – Elgondolkodva nyalta meg a
száját. – Egy ilyen pörölyszerű valami, ha tényleg létezik, előnyhöz juttathatna minket az Északnyugati
Társasággal és Montreallal, sőt az angliai prűdökkel és képmutatókkal szemben is. Úgy élhetnénk,
ahogyan megérdemelnénk, egybekelhetnénk a saját törvényeink szerint. Az eltűnését ráfoghatnánk erre
a térképre. Adj nekünk egy órát, Aurora, egy órát a póznánál, és mindent megtudunk! – Megragadta a
kétélű fejszét. – Lenyűgöző, mi mindent képesek elárulni az emberek, csak hogy megőrizhessék az
utolsó ujjaikat!
– Akkor vedd rá Vöröskabátot, hogy hallgattassa el végre azokat a szukákat! – A Namida körüli
tolongás nyilvánvaló aggodalommal töltötte el Aurorát.
– Pokolba Vöröskabáttal! – mondta a fivére. Parancsot adott, mire két harcos megrántotta a
kötelékeinket, hogy talpra álljunk, majd az oszlop felé vonszoltak minket, miközben Namida és Kis
Béka sikítva tiltakozott. A törzs vitája egyre jobban elmérgesedett, Vöröskabát képtelen volt
lecsillapítani a feleket.
Cecil, Aurora és a két őrünk húsz méterre elrángatott a kiabáló indiánok fő csoportjától.
Bizonyosnak tűnt, hogy a póznához kötöznek minket, mielőtt még felülkerekednének a józanabb,
házasságpárti hangok. Ám eddig ez volt a legjobb lehetőségünk a nap során, és én kezdtem
elveszíteni a türelmemet. Mikor, mikor már? Aurora rám fogta a puskát, Cecil pedig Magnusra a
kardját, a fejszét lazán lógatta a másik kezében, a térképet pedig az övébe tűzte. Kurta utasítást adott,
mire az engem vonszoló harcos elvágta a csuklómon a köteleket, hogy hátraköthesse a karomat a
pózna mögött. Egy másik a nyakszíjamat ragadta meg, hogy segítsen elrángatni a végzetem felé vezető
utolsó lépéseken. Én persze nem akartam azzal megkönnyíteni a dolgukat, hogy a saját lábamon
megyek oda. Felemeltem a karomat, mire Aurora felhúzta a puskát.
– Ne próbálkozz! – mondta. – Térden lőlek, és akkor, bár nem halsz meg, már azelőtt szenvedni
fogsz, mielőtt meggyulladna a tűz.
– Lőj inkább szíven, Aurora! Ez a legkevesebb, amit megtehetsz a régi szép idők emlékére.
– Nem. Szeretem hallgatni a szeretőim nyögését.
Most a többi indián is felénk indult. A vita még folyt, bár közben csillapodott valamelyest. Namida
boldogtalannak tűnt, ami nem volt jó jel.
Aztán a bal karomat tartó harcosnak felrobbant a feje.
Na végre!
 Harmincegyedik fejezet
Az egyik pillanatban még a pózna felé rángatott, a másikban pedig a koponyája teteje haj- és
vérzápor közepette lerepült, amitől összerogyott, mint egy rongybaba. Egy pillanatra én is
megdermedtem, mert meglepett, amikor végre megtörtént. Azután, inkább ösztönösen, mint tudatosan,
elfordultam, és oldalra nyúltam, hogy a másik őrömet Aurora fegyvere elé lökjem.
A puskám éppen akkor dördült el, amikor a harcos belépett a nő elé. Ő is a földre zuhant.
Újabb lövés és egy kiáltás hangzott fel, utóbbi Vöröskabáttól, aki megpördült, és a karjához kapott.
A többi harcos megbénult a döbbenettől. Megragadtam az üres puskám csövét, és – vadabbul, mint
amire eddig, hitem szerint, képes lettem volna egy nővel szemben – hátralöktem Aurora Somersetet,
aki nekiesett egy hosszúház fakéregből készült falának, és át is szakította azt. Nyilván kiszaladt a
tüdejéből a levegő, amikor a puskatus gyomron találta. Ezután a felém szökkenő Cecil felé
lendítettem a tust, és sikerült kivédenem íves kardcsapását. A keskeny kard koppanva belemélyedt a
fába, és bele is szorult. Az arisztokrata arca elsápadt a dühtől és a félelemtől, én pedig elfordítottam
a puskát, hogy eltörjem a pengét. Közben Kis Béka felkapta Magnus fejszéjét, amelyet a lord elejtett,
és elvagdosta vele a norvég kötelékeit. A Somersetek és a többi indián között álltunk, ezért Cecil a
póznához hátrált, de megbotlott az odakészített tűzifában, miközben az övébe tűzött pisztoly után
tapogatózott. Kirángattam a törött kardpengét a puskámból.
Ismét lövés dörrent, és egy rohamozó harcos felbukott, majd a szabaddá vált Magnus széles ívben
meglendítette a fejszéjét, és úgy üvöltött hozzá, mint a régi idők viking berserkerjei. Úgy gázolt a
meglepett indiánok közé, mint a forgószél, izmai hullámzottak szakadt inge alatt; a fejsze éle
hamarosan vértől vöröslött, és halott harcosok dőltek ki az útjából. Nekik sem puskájuk, sem íjuk
nem volt, és a norvég fejszéje sivítva csapott közéjük. Egy pillanatra megtorpant, és arcán diadalmas
kifejezéssel felkapta a térképtokot.
Vajon mire kellett ez neki? A térkép már nem volt benne, hiszen még mindig Cecil övében lógott.
Odaugrottam az ernyedten fekvő Aurorához, és letéptem róla a lőporszarut, amelyet a mellkasán
keresztbe vetve hordott.
– A ringyód halott! – hazudtam Cecilnek, hogy lövésre késztessem. Amikor az angol lőtt,
félreugrottam. Most! De fejbe tudom-e vágni a puskámmal, vagy le tudok-e sújtani a törött karddal,
mielőtt újratölt?
– Erre, barátaim! Siessetek, a muskétáim kiürültek!
Pierre Radisson hangja volt, a cölöpsánc mögül jött. Őt láttuk korábban Namidával a szemünk
sarkából.
– Kapjátok el őket! – ordította Cecil a megzavarodott indiánoknak, miközben folytatta a hátrálást, s
közben igyekezett újratölteni a pisztolyt. Közben komor arccal egyre a földön fekvő húgára
tekintgetett.
Ideje visszavonulni. Feléje hajítottam a kardja markolatát, ő félreugrott, azután Magnus, Namida,
Kis Béka és én átrohantunk annak a hosszúháznak a túloldalára, amelyiknek a falán átlöktem Aurorát.
Pierre közben kifeszegetett egy nyílást a fiatal fákból álló sánckerítésen, s mi átbújtunk. Magnust
húzni is kellett, hogy termetes teste átférjen a szűk nyíláson.
– Dicsőség Odinnak, te meg mit keresel itt? – kérdezte a félszemű.
– Megmentem a szamaraimat! – Pierre egy muskétát nyomott a kezembe. – Tessék, amíg újratöltöd
a sajátodat! Norvég, te meg segíts elhelyezni ezt a hordót!
Az indiánok elkezdtek visszalőni, de közöttünk volt a sáncfal, és ez védelmet nyújtott a golyóktól.
Belelőttem a tömegbe, egy harcos összerogyott, erre szétrebbentek. Láttam, hogy Vöröskabát a földön
ül, és szorongatja azt a karját, amelyiket Pierre korábbi lövése megsebesített. Azt kívántam, bárcsak
őrá céloztam volna a golyóval. Fény lobbant, és meggyulladt egy kanóc, amely a hordó felé vezetett.
– Fussatok, mintha maga az ördög lenne a sarkatokban, mert tényleg úgy van! – kiáltotta Pierre.
Dühös bennszülöttek rohantak a nyílás felé, amelyen átmásztunk. Rohanni kezdtünk a nyírfák között,
az adrenalin szétáradt bennünk. Azután dörrenés hallatszott.
Hátrafordulva láttam, hogy felrobbant a hordó, és az indián falu cölöpsáncából szilánkok repültek
szerteszét. Úgy szálltak a fadarabok, mint a lándzsák. Sikolyokat és zavart ordítozást hallottam, amint
a törmelék a kínzóink közé hullott. Tudtam, hogy többen hamarosan kirontanak a főkapun, és a sáncot
megkerülve üldözőbe vesznek minket, egyelőre azonban jó százméternyi előnnyel rendelkeztünk,
hogy elérjük a tópartot.
A cölöpsánc és a hosszúház kigyulladt.
A kenuhoz rohantunk, amelyet Pierre a partra húzott. Vízre löktük; előbb a nők szálltak be, majd
én.
– Magnus! Hová mész? – A norvég ugyanis másik irányba igyekezett a fejszéjével, vissza a falu
felé. Hamar rájöttem, hogy a legközelebbi kenuk felé rohan. Egy-két csapás, és egy időre
használhatatlanokká váltak. Még több is állt lejjebb a parton, de már ezzel a szabotázzsal is értékes
pillanatokat nyertünk.
Bloodhammer visszafutott hozzánk, a fejszéje fel-alá járt a kezében. Nagy csobbanással belegázolt
a sekély vízbe, és rávetődött a kenu szélére, majdnem felborítva. Behúztuk, azután őrült tempóban
evezni kezdtünk. Próbáltunk minél távolabbra kerülni a falutól, amely úgy zsongott, mint egy
felborított méhkas. Golyók süvítettek el mellettünk.
Az indiánok a kenuk felé iramodtak, de észrevették, hogy léket kaptak, amire még nagyobb
ordítozás támadt, majd visszafelé szaladtak a parton. Az otthonuk fölött füst terjengett.
Egy kilométeren át optimistán azt hittem, sikerült olyan zűrzavart keltenünk, hogy nem fognak
üldözni minket.
De nem: a tavon hamarosan egy, két, három, négy kenu bukkant fel, tele harcosokkal; evezőik
csillogtak a napfényben. Vörös kabátos alakot nem láttam, Cecil azonban ingujjban állt az egyik
csónak orrában, és az evezősöket sürgette.
– Van egy folyó délre, amely a szárazföld belsejébe visz – mondta lihegve Pierre –, de növelnünk
kell a távolságot, hogy eltűnhessünk. Norvég, kelj fel, és evezz az egyik oldalon, mi hárman pedig a
másikon. Gage, töltsd meg a puskádat!
A puskám tusába egy dobozka volt beleépítve a golyóknak. Megnyugtató volt ismét kézbe venni az
ismerős fegyvert, most hogy kikerült Aurora Somerset karmaiból, azonban bosszankodva állapítottam
meg, hogy az akácfa tus ismét összekarcolódott, ezúttal Cecil kardjától. Lőport töltöttem abból a
szaruból, amelyet Aurorától vettem el. Miközben töltöttem, hátranéztem Lord Somersetre, aki
kétségtelenül magánkívül volt a dühtől, amiért ilyen cudarul bántam a húgával: rám emelte a
pisztolyát, mintha bizony egyedül az akarat elég volna, hogy lőtávolba kerüljön.
Százötven méterre voltunk tőlük, jóval messzebb, mint amennyire egy kézifegyver ellő. Üldözőink
olykor leadtak egy-egy lövést a muskétáikból, de igencsak elhibázták. Az én kezemben azonban egy
olyan puska volt, amely a pontosságáról híres, így hát céloztam, miközben a kenunk minden egyes
evezőcsapásnál billegett egyet. A lord fehér inge a célkeresztem közepén ragyogott. Visszatartottam a
lélegzetemet, és amikor ellenségem alakja világosan kirajzolódott az ég háttere előtt, meghúztam a
ravaszt.
A kova nekicsapódott a vasnak, a serpenyőben fellobbant a puskapor, a tus nekirúgott a vállamnak,
azután eltelt egy hosszú másodperc, mielőtt kiderült volna, mennyire céloztam pontosan.
Cecil Somerset megpördült, aztán szépen átzuhant a csónak peremén, és a tó vízébe csobbant.
Hangos kiabálás, üldözőink lelassítottak és megálltak; megzavarodtak a vezetőjük elvesztése
láttán. Odaeveztek, ahol a lord vízbe esett, kezek nyúltak le érte, hogy behúzzák a csónakba. Ezután
egy sikoltás harsant fel, egy gyászos női hang, amely végigvisszhangzott a tavon, mint a repülő
boszorkányok kiáltása éjfélkor – egy éles rikoltás, amelyben sosem szűnő gyűlölet rezgett.
Aurora nem halt meg.
Ha megöltem a bátyját, akkor azt hiszem, a nő az idők végezetéig követni fog, mint egy árnyék,
amíg meg nem öl. Vagy én őt. Most már örökké összetartozunk, mert a puszta vágynál sokkal mélyebb
érzés köt össze minket. Egybekeltünk a gyűlölet oltáránál
Letettem a puskát, felvettem egy evezőt, és evezni kezdtem, mintha az életem múlna rajta. Mert így
is volt.
 Harminckettedik fejezet
A nap hátralevő része a kimerültségem miatt összemosódik előttem. Testileg és lelkileg is elgyötörtek
voltunk a fogságba esés, a vesszőfutás, a menekülés és az üldözés miatt. Pierre csodába illő
mentőakciója a pokol kapujából hozott vissza minket egy pillanat alatt, de még mindannyian olyanok
voltunk, mintha az egyik elektromos kísérletem rázott volna meg minket. Egy villámcsapás sem lett
volna meglepőbb ennél.
– Hogyan tudtál utánunk jönni? – kérdeztem a franciától.
– Láttam, ahogy a Somersetek az éjszaka közepén, félig meztelenül és idegesen átrohannak a
táboron, ami felkeltette a kíváncsiságomat – mondta az evezős. – Ők mindig a színpadon vannak, és
nagyon is ügyelni szoktak rá, hogy milyen benyomást keltenek, most azonban levetették az álcájukat.
Tehát valami komoly dolognak kellett történnie. Figyeltem, amint a kenukhoz visznek titeket. Nem
volt már idő segítséget hívni, ezért egyedül indultam utánatok a legnagyobb kenuban, amelyet
találtam.
– Szent Bernát tonzúrájára, örülök, hogy így tettél!
– Valójában a nők mentettek meg titeket. Namida észrevett engem, és vitát kezdett a sorsotokról,
amivel elterelte az indiánok figyelmét, és időt adott nekem, hogy közbeavatkozzam. Adj hálát a
házasságnak, barátom!
Hátrapillantottam Namidára. A lány kitartóan evezett, maszatos arcát könnyek csíkozták, amelyeket
észre sem vettem eddig. Ennek ellenére szégyenlősen mosolygott.
– Gage is úgy viselkedett, mint egy nő – tette hozzá Bloodhammer. – Mindent kifecsegett nekik,
amit tudott.
– Időt akartam nyerni Pierre-nek. – Ami nem volt egészen igaz, de hát azok után, hogy ki akarták
vágni a szememet, most mégis itt álltam, sebesülten ugyan, de még csak nem is véresen. Az élet
mindig tartogat meglepetéseket, nehogy egykönnyen kiismerhessük.
– Igen, éppen a muskétám elé fordította az első indiánt – kacsintott rám Pierre.
Magnus összevonta a szemöldökét.
– De most már tudják, mit keresünk!
– Tehát nekünk kell elsőnek odaérni – mondtam vidáman.
– Bah! Legközelebb próbálj meg hazudni!
– Én az őszinteség mintaképe vagyok.
– Sokat segített, hogy volt annyi eszem, hogy magammal hozzam azt a puskaporos hordót – folytatta
Pierre −, most viszont már elhasználtuk, és csak annyi puskaporunk van, amennyi a szaruinkban
maradt. Két muskéta, egy puska és Magnus fejszéje.
– Szerintem neki nem is kell több – mondtam. A fejsze élére rászáradt a vér. – Magnus, te a
nyolcadik századba való vagy.
– Éppen onnan jövünk – felelte.
Hátranéztem.
– Úgy tűnik, egyetlen lövéssel sikerült egy időre megszabadulnunk az üldözőinktől.
– Pusztán bíznak abban, hogy végül úgyis a nyomunkra bukkannak – mondta Pierre. – Náluk van a
térképünk. Mikor fogod végre latba vetni a varázserődet, hogy megments minket?
– Pierre, ha tényleg varázserővel bírnék, nem gondolod, hogy már használtam volna? Én tudós
vagyok, nem varázsló. Ahhoz, hogy bármit is kezdhessek az elektromossággal, felszerelésre lenne
szükségem, amely nincs, ráadásul az a titkos könyv sincs már nálam, amelyet korábban találtam.
 – Tehát nem tudsz se rendesen énekelni, se rendesen evezni, se rendesen varázsolni, mi? Mon
dieu, tényleg egy szamarat varrtak a nyakamba.
– Tudok lőni. Ez éppen elég jó szolgálatot tett eddig.
– Oui, az jó lövés volt… Talán az első igazán jó dolog, amit tettél. De nem fogja megállítani őket.
Rendezik a soraikat, de továbbra is számítanak arra, hogy te fogod elvezetni őket a kincshez. Az
egyik legfontosabb kérdés, hogy vajon élnek-e még a Somersetek. Vöröskabát szerintem csak
megsebesült, ami rossz hír. Nem lesz nyugta, amíg bosszút nem áll.
– Ha békén hagyott volna minket, egyik sem következett volna be.
– Ő másképp látja a dolgokat.
– És ki beszélt neked bármiféle kincsről?
– Te ügyefogyottnak hiszed az evezősöket? Ti ketten sem papok, sem prémvadászok nem vagytok,
és amióta csak találkoztunk, egyetlen sort sem jegyeztetek fel a környékről. Nem végeztetek
méréseket, nincs térképetek, és nem kérdezősködtetek útvonalakról sem. A felderítők gyűjtik az
információt, ti azonban rejtegetitek. Erre egyetlen magyarázat van: egy kincs.
– Nos, az imént te is rászolgáltál belőle egy részre.
A francia vigyorgott.
– És mi az? Indián arany, mint Mexikóban és Peruban?
– Nem, nem arany.
– Akkor smaragd, mint a dél-amerikai dzsungelekben?
– Sem dzsungel, sem drágakő nincs itt.
– Akkor mi? Miért tesszük kockára az életünket mindannyian? – Olyan vidám volt, mint akinek
születésnapja van.
– Egy kalapács.
– Egy mi? – Megállt a kezében az evező.
– Az istenek kalapácsa, amely különleges hatalommal bír. Ugye, Magnus?
– Igen, és most már az átkozott Somersetek is tudnak róla. De ennél is többről van szó, kis ember.
Elvezetlek titeket a világ köldökéhez.
– Úgy érted, a középpontjába?
– Még jobb helyre. Az Édenkertbe.
– Az Édenkertbe? De hát onnan kiűztek minket, nemde?
– Ez nem feltétlenül ugyanaz az édenkert, mint a Bibliában, ám mindenképpen szent és szellemi
erővel felruházott hely. De akár az is lehetséges, hogy ugyanaz, mivelhogy nem tudjuk, merre volt a
bibliai Édenkert.
– Azt hiszed, hogy megtalálod a Paradicsomot ebben a vadonban? Az után a falu után?
– Azt hiszem, hogy norvég őseim megtalálták. – Megveregette az immár üres térképtokot, amelyet
most is csökönyösen hurcolt magával. – És amikor megérkezünk oda, ahová ők érkeztek hajdanán,
akkor minden rendben lesz. A kincs nem pusztán ékszer, kis ember. Maga az élet!
– De az már a miénk. Nem így van?
Magnus komoran mosolygott, és beletemetkezett az evezésbe.
Felfedeztem, hogy az Edénkért környékén még az átlagosnál is több a szúnyog és egyéb vérszívó,
amelyek alig várják, hogy a sebeinken és a horzsolásainkon lakmározhassanak. Leeveztünk a Felső-tó
partja mentén a délnyugati végébe, és befordultunk egy mocsaras folyóra, amely Pierre szerint a Saint
Louis folyó lehetett – több száz kilométerre északra az azonos nevű várostól. Leszállt az este, a
rovarok több vért vettek tőlünk, mint egy seregnyi doktor tette volna, de a kimerültségünk ellenére
mégsem mertünk megállni. Eveztünk jóval sötétedés után is, már korgott a gyomrunk, de eveztünk,
amíg a folyó össze nem szűkült, és az áramlás fel nem erősödött.
– Ideje elrejtőzni – mondta akkor Pierre.
Bekanyarodtunk egy kicsiny mellékfolyóra. A kenunkat elrejtettük, mégpedig úgy, hogy kövekkel
megpakolva átmenetileg a víz alá süllyesztettük, majd egy náddal körülvett, sáros kis szigetre
fészkeltük be magunkat, mint a kacsák. Semmi ételünk nem volt, csupán néhány falat szárított hús,
amelyet Pierre hozott – borzasztó íze van, hacsak nem éhezik az ember −, és tüzet sem mertünk
gyújtani. Azonban olyan elcsigázottak voltunk, hogy a hűvös, sáros földet így is pehelyágynak
éreztük. Én azonnal mély álomba merültem, s álmomban ismeretlen szörnyűségek elől menekültem.
Pierre ébresztett fel az éjszaka közepén. A folyón köd terjengett, az ingoványban békák
kuruttyoltak.
– Figyelj! – suttogta a francia. – Jönnek!
Óvatosan felemeltem a fejem. Reszketeg fény lebegett a ködben, amely lassan a rejtekhelyünk felé
siklott. Egy fáklya! Lebuktam, magamhoz öleltem a sarat. Egy kenu siklott el lassan mellettünk,
amelynek az orrában egy indián tartotta a fáklyát, mögötte egy másik térdelt, kezében hosszú
lándzsával. Olykor-olykor a nádasba döfött vele. Felismertem Vöröskabát ruháját is, a zubbony egyik
ujja üresen lógott a sebesült karja mögött. A többi bennszülött meztelen, izmos vállán medvezsír
csillogott, miközben sebészi pontossággal mártogatták a vízbe az evezőiket. Némán haladtak a kenuk.
Az indiánok a fejüket forgatták, ránk utaló nyomokat keresve.
Még inkább a nádasba húzódtam, de amikor megmoccantam, felriasztottam egy állatot – talán egy
vidramenyétet −, amely csobbanva szökött be a vízbe.
Vöröskabát megdermedt, láttam a körvonalait, amint visszafordul megnézni, mi keltett zajt. Olyan
volt, mintha a levegőből próbálná kiszimatolni a jelenlétemet. Az evezés egy pillanatra abbamaradt,
a kenu áttetszett a ködön, utasai a nyakukat nyújtogatták. Becsuktam a szemem, nehogy valamiképpen
visszatükrözze a fényt. Hallottam a kattanást, amint óvatosan élesítettek egy muskétát. Pierre
visszafojtotta a lélegzetét.
Hosszúra nyúlt a csend. Végül a főnök morgott valamit, elfordult, és újra evezni kezdtek. A kenu
eltűnt a ködben, de máris megjelent egy másik, majd még egy. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg mind
az öt elhaladt előttünk. Összesen harminc harcost számláltam meg. Ha bármelyikük is megpillantott
volna minket, esélyünk sem lett volna – de nem így történt.
Felnyögtem. Ilyen kiszolgáltatottnak még soha életemben nem éreztem magam. Ellenséges indiánok
voltak mögöttünk, most már előttünk is, valahol rajtuk túl a félelmetes odzsibuák, akik mögött a még
náluk is félelmetesebb dakoták várakoznak. Utóbbiakat az odzsibuák sziúknak nevezték, ami annyit
tesz: „fűben rejtőző kígyók”. Mint Apóphisz kígyókultusza! Nem sok esélyt láttam arra, hogy még a
nagy találkozó vége előtt visszaérjünk Grand Portage-ba, és ha sikerülne is, a britekben akkor sem
bízhatok. A Somersetek bármely hazugságát elhinnék, és jelen tudomásom szerint a skót McTavish
felhatalmazta őket az elrablásomra. Milyen egyszerű módja ez, hogy megszabaduljon egy amerikai-
francia betolakodótól! Úgy éreztem magam, mint egy légy a pókok gyűlésén. Bárcsak ne kívántam
volna meg Pauline Bonapartét! Meg Aurorát! Meg Namidát!
Nagyobb biztonságban lennék szenilis vénemberként.
– Csapdába estünk! – mondtam Pierre-nek. – Most már előttünk is ők vannak!
– És szerinted ez rossz hír? Inkább hívtuk volna meg őket reggelire? Most mi fogjuk követni őket,
és nem fordítva. Amikor pedig megfordulnak, akkor ismét elbújunk, és átengedjük őket. Némi
szerencsével Vöröskabát megunja a játszadozást, és hazatér.
– Szerencse. – Keserédes szó egy szerencsejátékos számára. – Ez a terved?
– Vannak olyan indiánok is előttünk, akik nem látják szívesen Vöröskabát csapatát. Azért vonzza
magához a renegátakat és a semmirekellőket, mert az odzsibuák a dakotát, a dakoták az odzsibuát
látják benne, és bárkinek felajánlkozik, mint egy lotyó. Csak a saját feje után megy. Csupán annyit
tehetünk, hogy reméljük, az idő és a körülmények miatt eltűnik a nyugati vidékeken, mi pedig addig is
megpróbáljuk megőrizni a skalpunkat. Ha szembe akarunk szállni vele, ennél többre van
szükségünk… szövetségesekre vagy egy szörnyű fegyverre.
– Magnus hisz benne, hogy meg fogja találni ezt a fegyvert.
– Igen, és a Paradicsomot is. Reménykedjünk, hogy az óriás barátod nem egy közönséges
futóbolond.
Javított volna a kedélyünkön, ha ehettünk volna valamit. Találtam egy égerfasarjat, és lándzsát
készítettem belőle. Amikor világosodni kezdett, észrevettem egy lusta tokhalat a sekélyesben.
Átszúrtam a szörnyeteget; a pontos döféstől a feszültségem is elszállt. Úgy tömtük magunkba a nyers
halat, mint a bennszülöttek.
Olyan volt az íze, mint az ambróziának.
Meséltünk a többieknek Vöröskabátékról, amire Namida is közbeszólt franciául.
– De az én népem ebben az irányban lakik. – Felfelé mutatott a folyó mentén, nyugatra, amerre
Vöröskabát távozott. Valahol ott, messze nyugaton éltek a hidatszák, a mendenek unokatestvérei.
– Az odzsibuák lassan kiszorítják a dakotákat erről a vidékről a fehérektől kapott puskáikkal, a
fokszokat és a szókokat pedig nem engedik feljönni északabbra – magyarázta Pierre, a mondottakat a
folyó homokjába rajzolva. – Mindenhol nagy a nyüzsgés azóta, hogy megindult a hódprém-
kereskedelem, és megvehetik a puskákat. A mendenek valahol rajtuk túl élnek, a dakoták között, a
dakoták pedig mind közül a legveszedelmesebbek Lehet, hogy a paradicsomot keresitek, de végül a
poklot fogjátok megtalálni. Szóval miért menjünk arra?
– Magnusnak volt egy térképe, amelyet állítása szerint norvég ősei rajzoltak, akik előttünk már
jártak itt.
– Vikingek? Észak-Amerika közepén?
– Templomosok.
– Azok meg kik?
– Egy középkori lovagrend, amely vallási ereklyéket kutatott.
– Hm. – Az evezős Magnusra nézett. – Igen messze vagyunk a bibliai földektől, barátom. Miből
gondolod, hogy az édenkert ideát van?
– Amikor az első emberpár a földet járta, még üres volt, nem voltak bibliai földek, sem semmi
más – mondta Magnus. – Az Édenkert akárhol lehetett. A Szentírás azonban azt mondja, hogy négy
nagy folyó fakadt benne, és az én térképem szerint nagy folyók erednek egy helyről, amelyet Thor
kalapácsával jelöltek meg. A templomos lovagok talán rábukkantak e vidék valamilyen ókori
leírására, ez megmagyarázná, hogy miért utaztak ilyen messzire, hogy elmeneküljenek Gotlandról, az
üldöztetés elől.
– Nálunk a halottak földje nyugaton van – szólt közbe Namida, aki eddig figyelmesen hallgatta
francia nyelvű beszélgetésünket. – A szellemek arra mennek, ahol a nap lenyugszik.
– Tessék! Látod? – kérdezte Magnus.
– Szóval most már a mennyországot is keresed? – kérdezte Pierre. – Ha létezik, nem kellene úgy
vonzania az indiánokat, mint egy mágnesnek?
– Lehet, hogy valami tilalom is létezik a hellyel kapcsolatban. Vagy pedig el van rejtve.
– Ó, csodás.
– Egyetlen indián sem akarna a fehér ember mennyországába menni – tette hozzá Namida. – Az a
pokol lenne, nem a paradicsom.
 – Tessék, én a következőt gondolom erről – mondta Pierre Magnusnak. – Szerintem az édenkert ott
van, ahol megtalálod, óriás. A paradicsom körülvesz minket. – Széles karmozdulattal a folyókra és
mocsarakra mutatott, amelyek halványszürkén terültek el a reggeli fényben. – Mi azonban vakok
vagyunk, mint aki egy koromsötét szobában nem látja a körülötte heverő kincseket. Ez a fehér ember
átka. A spanyolok El Doradót hajszolták, noha meglelhették volna odahaza, Segoviában, egy
kellemes asztalnál, a meleg tűzhely és a gömbölyded feleségük mellett. Az indiánok jobban érzik a
paradicsomot, mint mi, mert ők képesek úgy látni, ahogyan mi már elfelejtettünk. Ők tudják, hogy
minden követ és fát és tavat áthat a láthatatlan világ. Beszélnek velük a szellemi utazásaik során. A
fáktól ajándékokat kapnak. A kövek meghajolnak előttük. Az állatok beszélnek hozzájuk. De mi,
fehérek csak botladozunk itt, prémek után kutatunk, kivágjuk a fákat, és azt mondjuk, hogy a
mennyországot keressük, miközben a közepén állunk.
– Ám azok az indiánok nem tűntek angyali seregnek – jegyeztem meg.
– De ezek a nők itt angyalok, nem? Ez a lényeg. A jó és a rossz mindenkiben ott lakik, folytonos
harcban egymással, nem pedig valami távoli helyen, ahová elevezhetnél. Az édent keresed, Magnus?
Találd meg ezen a sáros szigeten!
A norvég makacsul megrázta a fejét.
– Nem tudsz meggyőzni, hogy ez a nyers étek valójában paradicsomi lakoma, Pierre. És éppen a
vakságunk miatt kell nekünk, fehéreknek folyton utaznunk. Nagyon eltávolodtunk az ősi aranykortól,
és az a vezeklésünk, hogy tovább kell mennünk. Úgy gondolom, a térképem valódi helyet jelöl, egy
szellemi El Doradót, amelynek megtalálásáért az őseim egy egész óceánt átszeltek.
– És ott majd kalapácsokat, fegyvereket és örök életet találsz?
Az örök élet, ez a folyton visszatérő álom! Számomra még ez a mostani életem is átkozottul
nehéznek tűnt. A franciák is beszéltek az örök életről, útban Egyiptom felé. A templomosok
kétségtelenül célul tűzték ki, hogy megtalálják. Alessandro Silanónak sikerült elcsípnie, de amit
talált, az kiszipolyozta és eltorzította őt. A hosszú élet pedig mindegyiküknek elérhetetlen volt, mint a
szivárvány.
Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy szeretném megtalálni az ember és a mennyország közötti
kapcsolatot, de most már késő volt. Másfelé nem mehettünk.
Az evezős fejcsóválva nézte Magnust, majd felém fordult.
– És te, Ethan Gage? Hol van a te El Doradód?
Elgondolkodtam.
– Már sokan mondták nekem, hogy volt egy régi, jobb korszak, és hogy léteznek elfeledett titkok.
Ha tudnánk, honnan jövünk, talán rájönnénk, hová tartunk.
– És miért kellene tudnunk, hogy hová tartunk?
– Hogy eldöntsük, akarunk-e odajutni.
 Harmincharmadik fejezet
Mivel ellenségnek nyomát sem láttuk, ismét útnak indultunk, remélve, hogy mögöttük tudunk maradni,
és nem szaladunk bele egy csapdába. A folyó egyre keskenyedett, a partja sziklásabbá vált; a kisebb
zuhatagokon gyalog vittük át a kenut. Fák hajoltak a part fölé, szinte összeértek a fejünk fölött, a
mellékágakat hódgátak torlaszolták el. Tulajdonképpen úgy tűnt, mintha e vadon nagy része víz volna.
Észrevettem egy fiatal őzgidát, de nem mertem megkockáztatni a lövést. Éhesen mentünk tovább, és
aggodalmasan figyeltük a környéket.
Estefelé járt, amikor Namida megérintette hátulról a váltamat.
– Közel vannak – suttogta.
Körülnéztem.
– Honnan tudod?
– Madarak szálltak fel. Valaki előttünk van a folyón. – Már korábban tapasztaltam, hogy a nők
észrevesznek olyan dolgokat is, amelyeket mi nem, és meghallanak olyan hangokat, amelyek nem érik
el a mi fülünket.
Idegesen néztem a fákat, és azon aggódtam, nehogy a madarak elárulják a jelenlétünket.
– Ki kell jutnunk a folyóról – mondta Pierre. – Nézzétek, ott egy mellékág! Ott elrejtőzünk, és
felderítjük a környéket. – Befordultunk egy keskeny ágra, amely zöld folyosóként kanyargott a fák
között. Az erdőben halálos csend honolt, feszülten vártam egy nyílvessző érkezését, de nem jött. Fél
kilométer után egy hódgáthoz értünk, amely mögött csendes tavacska terült el. A hódok vára, e
gallyakból és sárból tapasztott dombocska, a közepén emelkedett.
Kiszálltunk, hogy átemeljük a kenut a gáton.
– Úgy bánjatok a gáttal, mint a hímes tojással, különben észreveszik a nyomunkat – okított minket a
francia. – Egy fűszálat se tapossatok le, és egy ágacskát se törjetek le! Némán kell mozognunk, mint a
szél, és könnyedén, mint a lepkék!
Az építmény természetesen úgy pattogott-ropogott Magnus alatt, mint egy sor pezsgősüveg. A
norvég meg is csúszott, és szitkozódva belehuppant a sáros vízbe. Az ágak szétcsúsztak, víz kezdett
szivárogni a gátból.
– Pontosan erről beszéltem, óriás! – mondta Pierre. – Gyújtsunk még jelzőtüzet is, arra az esetre,
ha nem fedeznék föl a nyomaidat!
– Sajnálom – dünnyögte a norvég.
– Menjünk vissza a folyón? – kérdeztem.
Kis Béka megrázta a fejét, és Namidához szólt valamit. Az bólintott, és felénk fordult.
– Menjünk a tó végébe és bújjunk el, azután törjük össze a gátat, és együk meg a hódot.
Pierre arca felderült.
– Hát persze! Erényt kovácsolunk az ügyetlenségből! A hód-tavon még följebb juthatunk, azután
leengedjük, hogy elriasszuk az üldözőink csónakjait. Gage, te menj a nőkkel, és rejtsétek el a kenut.
Az óriás meg én majd utánatok megyünk, miután összetörtük a gát maradékát.
– Azt hittem, úgy kell bánnunk vele, mint a hímes tojással.
– Az azelőtt volt, hogy rájöttem, milyen éhes vagyok.
A nőkkel eveztünk még másfél kilométert, míg egy füves partszakaszhoz értünk, ahol reményeink
szerint nem fognak ránk találni. A cserjésbe húztuk a kenut, lekuporodtunk és vártunk.
– Honnan fogjuk tudni, hogy elmentek az indiánok?
– Onnan, hogy életben vagyunk – válaszolta logikusan Namida.
 A víz szintje apadni kezdett, jelezvén, hogy lebontották a gátat. Közben beesteledett, de nem
mertünk tüzet gyújtani. A békákon kívül semmit sem hallottunk. Nyugtalan álomba merültem.
Hajnalban meghallottuk, hogy valaki cuppogva közeledik a sárban; a tóból már csak ennyi maradt.
Felhúztam a puskámat.
A társaink voltak. Mindegyik két-két döglött hódot cipelt a kezében.
– Összetörtük a gátat, leeresztettük a vizet, és amikor a hódok kijöttek a várukból, agyoncsaptuk
őket – jelentette Pierre. – Mégiscsak jó, hogy a behemót ilyen ügyetlen volt, mert majd meghalok egy
kis hódfarokért! Ha találunk száraz, nem füstölő fát, szerintem elég távol vagyunk a folyótól, hogy
megkockáztathassunk egy kis tüzet.
Elkísértem Namidát és Kis Békát az erdőbe, és figyeltem őket, amint veteményeskertté varázsolják
a vadont. Ott, ahol én éhen haltam volna, ők találtak teának való leveleket, gyógyhatású gyökereket
meg áfonyát és vadszilvát a hódhús ízesítéséhez. Kis Béka sebesen összeeszkábált fakéregből egy
fazekat, amelyet nyírfa- és fenyőgyökérrel kötözött össze, hogy megfőzhessük benne az ételt. A zsíros
farok isteni mannának tűnt kiéhezett testünknek. A hód húsa sötétvörös volt és omlós, íze a pácolt
marhahúséra emlékeztetett. Jól belaktunk belőle, Pierre pedig azon kesergett, hogy nem tudjuk elvinni
és eladni a prémeket.
– De hát mi szükségem is volna a pénzre? – folytatta aztán, saját magával vitatkozva. – Az
indiánoknak sincs, és boldogabbak is. Nézd, itt van minden, ami egy férfinak kell: tábor, étek, nők, az
ég. Persze azért a kincs is jól jönne.
Egyetértettem a gondolatmenetével. Egyetlen férfi sem következetes.
Bár nem láthattak minket, cserébe mi sem láthattunk senkit, és nemigen tudtuk, Vöröskabát nem
vár-e ránk valahol. Ezért szinte megnyugtató volt, amikor egyszer csak távoli puskalövéseket
hallottunk, mintha a szél morajlana. Először föl sem tűnt, de aztán újabb lövések dördültek. Valakik
harcoltak. Pierre fürgén felszaladt egy fára, mint egy majom, és megállt egy ágon, amelyről már
láthatta az eget. Ott maradt néhány percig, azután gyorsan lemászott.
– Füst – jelentette.
– Mit jelent?
– Nem tudom. Lehet, hogy szerencsénk van. Figyelnünk kell a folyót. Menjen az amerikai, ő
úgysem tett semmi hasznosat egy ideje.
A tó vízszintje ismét emelkedett – a megmaradt hódok valószínűleg megkezdték az újjáépítést −, én
pedig óvatosan haladtam az iszap szélén, elsüllyedt fák mellett, majd a mellékágat követve
elindultam a folyó főágához. A szél minden moccanására és a levelek minden rezzenésére idegesen
megálltam, de a rovarokon kívül semmi sem támadott meg.
Végül eljutottam a szélesebb folyót jelző világosabb részhez, és kúszva elhelyezkedtem úgy, hogy
én lássam a vizet, de engem ne vegyenek észre. Semmi sem történt. A folyón feljebb eldördült néhány
lövés, de egyre ritkábban.
Eltelt egy óra, aztán kettő. Ekkor kenukat vettem észre. Megpróbáltam belesüllyedni a földbe, a
puskámat a kezem ügyében tartottam egy utolsó lövésre, ha netán felfedeznének. Vöröskabát harcosai
voltak azok, immár láthatóan megfogyatkozva. Néhány harcos csak feküdt a csónakban, nem evezett,
nyilván sebesültek voltak. Másoknál véres skalpok voltak, és folyton hátranéztek, üldözőktől tartva.
A vadászokból préda lett.
Ez jó hír volt.
A kis hajóhad elhaladt mellettem, a folyó ismét üres lett. Visszasiettem a többiekhez, akik éppen
vadalmát, fekete áfonyát és hódhúst falatoztak.
– Valami összetűzésbe keveredtek. Vöröskabát visszavonult a folyón.
 – Reménykedjünk, hogy feladták – mondta Pierre. – Most eléjük kerültünk.
Odavittük a kenunkat a lassan emelkedő tavacskához, és leeveztünk a hódok újraépített gátjához. A
túlélő állatok nagy farkcsapással eltűntek, mi pedig óvatosan átemeltük a csónakot az új építményen.
Magnus ezúttal nem csúszott meg. Azután lecsurogtunk a főághoz, alaposan körülnéztünk ellenségeink
után kutatva, vártunk estig, azután megint evezni kezdtünk, immár a sodrással szemben.
Még mindig attól féltem, hogy bármelyik kanyarban meglephetnek bennünket, Pierre azonban azon
a véleményen volt, hogy az egy helyben maradás ugyanolyan veszélyes, mert olyankor is vakok és
tehetetlenek lennénk.
– Meg kell tudnunk, mi történt – mondta. – Ha a törzsfőnök csapata harcba keveredett, lehet, hogy
nem fogják követni Vöröskabátot még messzebb nyugatra. Talán egyszer s mindenkorra
megszabadultunk tőle.
– De mi van, ha néhány embere továbbhaladt a folyón?
– Ez itt más törzsek területe. Vöröskabáttól félnek, de nem bíznak benne. Sok-sok ellensége van.
Az emberei nem maradhatnak itt, az ellenségeik pedig a mi barátaink lehetnek. Úgyhogy egyelőre
követjük ezt a folyót északnyugatnak, amíg vissza nem kanyarodik keletre, és ott majd eldöntjük, mi
legyen. Azt hiszem, abból az irányból hallatszott a lövöldözés.
Indián szokás szerint a csillagokból következtettünk az idő múlására.
– Ilyenkor legalább nincs annyi szúnyog – jegyeztem meg evezés közben.
– Az indiánok épp emiatt gyakran hajóznak éjjel – erősítette meg Namida. – Ha az ember nem fél
az éjszakától, úgy láthat, mint a farkas. Nézzétek! – Felemelte az evezőt, hogy megmutasson valamit.
– Giwe danang. A Sarkcsillag. Egy hónapon belül meghozza az első fagyot, akkor eltűnnek a
rovarok.
A lány haja olyan volt, mint egy selyemfüggöny, karja karcsú és erős.
– Szóval számodra ez a paradicsom, ahogyan Pierre mondta.
– A paradicsom a másik világban van, nem ebben. Ott nem éhes az ember. Itt tél van, betegségek és
a Vöröskabáthoz hasonló rossz indiánok.
– Hallottál már egy különleges helyről nyugaton?
Két evezőcsapás telt el a válaszig.
– Mesélik, hogy van egy nagy fa.
Láttam, hogy Magnus megfeszül a csónak orrában.
– Milyen nagy?
– Olyan magas, hogy az égig ér, legalábbis azt mondják. De azok a harcosok, akik a keresésére
indulnak, sosem térnek vissza. És nem is könnyű megtalálni. Néha felbukkan, máskor eltűnik.
– Az Édenkertet jelző fa – mondta Magnus −, és kék szemű indiánok.
– Az én népem ott él, ahol a nap lenyugszik – mondta Namida. – Minket nem érdekel ez a fa.
– És mi van azzal a kőtáblával?
– Jelek vannak rajta, mint a prémvadászok bűvös könyveiben. Nagyon régi, réges-régen találták
meg. A törzsünk a dakotáktól szerezte meg, akik talán másvalakiktől vették el. A hazámban van egy
orvosságos ember, ő őrzi, amíg vissza nem térnek azok, akik faragták. A legendák szerint vörös hajú
férfiak fémért ástak le a földbe, és megígérték, hogy visszatérnek.
– Itt a bizonyíték! Párizs óta hajtogatom neked, hogy igaz! – mondta lelkesen Magnus.
– Bizonyíték, ha megtaláljuk.
– Talán azt hiszed, Namida találta ki az egészet, az írást a kövön? – A lányra vigyorgott. – Te
bölcsebb vagy, mint a mi varázslónk.
– És elefántok vannak-e? Láttál gyapjas elefántokat? – kérdeztem.
 – Mi az, hogy elefánt?
– Valami, ami nagyobb a jávorszarvasnál. Nagyobb még a bölénynél is.
A lány megrázta a fejét.
– Annál semmi sem nagyobb.

Hajnalban füstöt vettünk észre.

– Túl nagy – mondta Pierre.
Elrejtettük a kenut, és ezúttal Magnus maradt ott a két nővel, míg az evezős és én előrekúsztunk,
hogy körbekémleljünk.
Mészárlás tárult a szemünk elé. Egy odzsibua tábort támadtak meg: a vigvamjaikat felgyújtották, a
kenuikat összetörték. Agyagedények cserepei hevertek szanaszét, a szárítóállványokat felborították,
és a gyékénylevélből készült játék babákat összetaposták. Egy sérült kutya vánszorgott el két tucat
megskalpolt és megcsonkított holttest között, amelyekre már rátelepedtek a varjak.
Tollas nyílhegyek álltak ki a testekből. Pierre megnézte a jelzéseiket.
– Vöröskabát műve.
Rosszul lettem.
– A támadók minket kerestek.
– Nem találtak meg, és amikor belebotlottak ebbe a csapatba, harc tört ki. Talán azt hitték, hogy
ezek az indiánok bújtattak el minket. – Az evezős körülnézett, és a kusza lábnyomokat vizsgálgatta. –
Visszavonultak, mielőtt a többi odzsibua rájön, hogy mi történt, és bosszút áll. Vöröskabát bolond,
hogy egy ilyen erős törzset ingerel ennyire fent északon. Te tényleg darázsfészekbe nyúltál, Ethan
Gage!
– Pedig csupán gyapjas elefántokat akartam keresni.
A kegyetlenség látványa csak megerősítette bennem a tudatot, hogy milyen veszélyben forgunk.
– Nos, íme a cimborád édenkertje.
A tetemek már felfúvódtak a nap melegétől.
Három lövést eresztettünk meg gyors egymásutánban, hogy jelezzünk a többieknek, aztán
nekiálltunk felkutatni, maradt-e valami használható. A tábort kifosztották, de azért találtunk némi
szárított ételt, üstöket, sőt még néhány elrejtett lőportartó szarut is, amelyet a jelek szerint a támadók
nem fedeztek föl. Nem volt időnk eltemetni a halottakat. Ki tudja, nem tér-e vissza hirtelen
Vöröskabát?
– Barátaim, itt az ideje, hogy meghozzunk egy fontos döntést – mondta Pierre. – A történeteitek
szórakoztatóak, de most megtapasztalhattuk helyzetünk komolyságát. Minél messzebbre kóborlunk,
annál nagyobb lesz a veszély. A folyó innen visszakanyarodik északkeletre. Vagyis vissza Grand
Portage felé. Talán még van időnk, hogy visszajussunk az erődbe, védelmet kérjünk tőlük, sőt haza is
térhessünk a prémvadászokkal.
– De a mi otthonunk arra van – mondta Namida nyugat felé mutatva.
– A ti otthonotok. Meg a dakotáké, akik Vöröskabát rokonai.
– A népem megvéd titeket.
– A néped messze van, és azt sem tudjuk, merre keressük őket.
– Arra vezet az út a nagy fához és a kőtáblához! – mondta Magnus.
– És a lassú, gyötrelmes halálhoz, óriás. Lebilincselőek a történeteitek, de… – Felém fordult. –
Ethan, te mit gondolsz?
– Én nem bízom senkiben. – Vágyakozón bámultam kelet felé.
– Nem. – Namida bosszúsan nézett rám, és mondott valamit Kis Békának. Mindketten ingatni
kezdték a fejüket. – A gyávák miatt ismét rabszolgák leszünk.
– Nem gyávaságról van szó, csupán józan észről – mondtam.
– Megveszünk titeket, ha kell – ajánlotta fel Pierre −, és tavasszal hazamehettek. Addigra a két
szamár elmegy, és Vöröskabát is elfelejti az egészet.
– Ő sosem felejt.
– De hogyan juthatunk nyugatra innen, ha ott nincsenek folyók? – Úgy tűnt, Pierre legalább annyira
fél a szárazföldtől, mint Vöröskabáttól.
– Gyalog. Találunk másik folyót. – A lány ismét nyugat felé mutatott. – Sok folyó és tó van arra,
francia.
Az evezős felém fordult.
– Értesd meg vele, hogy nagyobb biztonságban vagyunk Grand Portage-ban.
Ebben azért én sem voltam biztos. Közben a két indián nő felvette a holmiját, és elindult pontosan
az ellenkező irányba, mint amerre Pierre akart menni. Kis Béka ment elöl.
– Nem hiszem, hogy meggyőzted őket – mondtam.
Magnus figyelte őket, amint eltűnnek a fák között, majd ránk és a kenura nézett, azután ismét
visszafordult.
– Gyere – könyörgött Pierre −, az indiánok nem törődnek két nővel, legfeljebb ismét a szolgáikká
teszik őket! De Vöröskabát bármelyik pillanatban visszatérhet ide. Menjünk, keressünk barátságos
indiánokat, mondjuk el nekik, mi történt, kérjünk tőlük védelmet! Ők majd visszakísérnek minket
Grand Portage-ba.
– És a kalapács?
– A kalapács egy mese. Vöröskabát ellenben valóság.
– Nem – rázta a fejét csökönyösen Magnus. – Nem bízom a britekben, és nem azért jöttem el eddig,
hogy itt feladjam. A nőknek igazuk van. Arra vezet az utunk.
– De nem tudunk evezni!
– Akkor tanulj meg járni, kis ember. – S azzal Magnus a két indián után eredt.
– Ne nevezz engem kis embernek!
Ördög és pokol! Itt van egy kiválóan józan gondolat – hogy mentsük meg a skalpunkat, amíg még
megvan −, erre a bolond norvég az öngyilkosságot választja. Annak alapján, amit eddig a dakotákról
hallottam, egyáltalán nem kívántam az ellenségeim között tudni őket, ráadásul Vöröskabátnál és a
Somerseteknél van a térképünk, amelyből könnyen kitalálhatják, hová igyekszünk. Az erdő láposnak
és végtelennek tűnt, minden kétséget kizáróan tele volt gonosz fenevadakkal és kannibál szörnyekkel.
A nők azonban haza akartak jutni, Magnus a kalapácsot kergette, én pedig…? Az igazat megvallva
azért sajnáltam volna, ha legalább egyszer nem nézek körül a kincs után. Sóhajtottam.
– Sajnálom, Pierre. Úgy tűnik, leszavaztak minket, hárman kettő ellen. Azt hiszem, jobb, ha velük
tartok, és Magnuson tartom a szemem. Mindketten tudjuk, hogy holdkóros.
– Te is az vagy, ha tovább masírozol a dakoták felé!
– Tartozom neked, amiért megmentettél minket. Vidd a kenut, menj vissza Grand Portage-ba, és ha
találunk valami értékeset, megosztom veled! Ígérem. Térj vissza a barátaidhoz!
– De most már ti vagytok a barátaim!
– Hát, akkor a barátaid arrafelé mennek – mutattam a többiek felé.
– Mon dieu, ti nem is szamarak vagytok, hanem kerge birkák! De ne engem hibáztass, ha a dakoták
póznához kötöznek minket a tisztáson!
– Az kizárólag a nők hibája lesz; de hát eddig az összes nő, akivel találkoztam, meglehetősen
önálló akarattal bírt. – Vállamra vetettem a puskámat. – Te már megtetted, amit meg lehetett.
 A francia felnyögött.
– Merde, éhen fogtok halni nélkülem. Vagy megfulladtok. Vagy kiszipolyoznak a szúnyogok. Vagy
agyontaposnak a jávorszarvasok. Nem, Pierre-nek gondoskodnia kell a szamarairól. Hát legyen!
Segíts elsüllyeszteni a kenunkat! El kell tüntetnünk, mert a rajta levő jelek egyértelműen
Vöröskabátra utalnak. Imádkozzunk, hogy ne jöjjön rá, hogy erre jártunk. És reménykedjünk, hogy
találunk egy másik folyót, és egy másik kenut, meg a nők faluját, meg azt a kőtáblát, meg a
Paradicsomot. Valahol a világ végén, és azon is túl.
Sietve nekiindultunk, így néhány kilométer alatt beértük a többieket.
– Milyen messze van az orvosságos embered és a kőtáblája? – kérdezte Pierre Namidától, aki
magától értetődőnek vette, hogy mégiscsak utánuk mentünk.
– Sok napra. Odáig kell elmennünk, ahol a fák véget érnek.
– Hát, erről beszéltem, barátaim. – Pierre komoran bámult maga elé. – A fehér folt peremén
vagyunk a régi térképeteken. Tehát veletek megyek a vadkacsavadászatra, és megnézem, amint
átkutatjátok a prérit a kalapács után. Ha semmit sem leltek, akkor jó tréfát szolgáltattok az evezős
barátaim számára, ha pedig mégis találtok valamit, akkor megosztjátok majd kiváló cimborátokkal,
Pierre-rel. Gazdag és boldogtalan ember leszek, mint egy részvényes.
– Ó, megtaláljuk majd – mondta Magnus.
– És minek cipeled még mindig a térképtokot, ha már nincs is benne a térkép?
– Mert nem csak a térkép volt benne.
– Hanem mi, barátom? Mi lehet ilyen értékes?
A norvég hosszan végigmért mind a négyünket. Természetesen én is kíváncsi voltam. Volt még
valami a küldetésben, amit nem osztott meg velem.
– Viszek is valamit az Yggdrasilhoz, nemcsak elhozni akarok onnan – mondta végül. – De
bolondnak fogtok gondolni.
– Már így is bolondnak gondolunk.
– Inkább nem mondom még el, mert lehet, hogy a reményem hiábavalónak bizonyul. Csupán annyit
mondhatok nektek, hogy ha megtaláljuk Thor kalapácsát, talán én is békét lelek… vagy ha békét nem
is, de megnyugvást igen. Királyok vére csörgedez bennem, és őrzöm a történeteiket is az idők
kezdetéről, amikor még léteztek csodák.
– Na persze, csodák! – kiáltott fel bosszúsan Pierre.
– Legyen bizalmad, francia!
– Inkább kenum lenne.
 Harmincnegyedik fejezet
Az eddigi legnehezebb terepre érkeztünk: sűrű erdőn és kanyargós ingoványon át vezetett az utunk. Az
éjszakák egyre hidegebbek lettek, nappal azonban még mindig meleg volt, és a rovarok sem
nyugodtak. Ösvényt nem találtunk, így hát a nap járása alapján próbáltunk nyugat felé haladni,
amilyen pontosan tudtunk.
– A mocsár elveszi az üldözőink kedvét – mondta Magnus.
– Az jó – így Pierre –, mert minden háromórányi kerüléssel, sárban gázolással és kanyargással
mindössze egy kilométert haladunk.
Valóban, három nap múltával, amelynek során hatvan kilométert kutyagoltunk, számításaim szerint
legfeljebb harminc kilométerrel kerülhettünk közelebb a célunkhoz. A mocsárban a kiemelkedő
dombocskákat követtük, a hátborzongatóan néma erdőkben pedig a jávorszarvasok csapásait. Kétszer
is láttam vízisiklót elúszni, amelyről megint Apóphisz, az egyiptomi kígyóisten jutott az eszembe.
Lelőttünk és feldaraboltunk egy őzet, de a sietős étkezéseink sosem elégítették ki üres gyomrunkat.
Olyan soványnak éreztem, magam, mint a nyersbőr.
Végül gyenge áramlást vettünk észre az addigi állóvízen, a vízinövények hajladozni kezdtek, és
ebből láttuk, hogy közeledünk egy másik folyó medréhez. A mocsár mintha lejtett volna nyugat felé.
Egy újabb erdősáv után egy szétterülve dél felé siető folyóra bukkantunk. Ez az új folyó túl széles
volt ahhoz, hogy egyszerűen átússzuk, az pedig, hogy átverekedjük magunkat a bozóttal borított
parton, nem tűnt túl vonzó ötletnek.
– Álmomban sem hittem volna, hogy a szárazföld ilyen vizes is lehet – mondtam.
– A kenu az egyetlen eszköz, amellyel utazni lehet ezen a vidéken – mondta Pierre. – Ha találunk
egy szép nyírfát és némi fenyőgyökeret, építhetünk egyet, bár még a leghitványabb kenu
összeeszkábálása is eltart egy hétig vagy még tovább.
– Tavasszal kell a fakérget lehántani, nem most – mondta Namida.
– Akkor jöjjön a bozót? Vagy átúszunk?
– Tüzet rakunk, eszünk egyet, és várunk – javasolta a lány. – A fehér ember túlságosan siet.
Cselekedjetek végre úgy, mint az indiánok.
Ódzkodtam tőle, hogy ilyen módon hirdessük a jelenlétünket, de Namida úgy okoskodott, hogy ha
Vöröskabát követett volna minket a mocsáron át, akkor azt már észrevettük volna, így hát nekiálltunk
őzhúst sütögetni, vadrizst főzni, és hamarosan, szinte kiszámítható módon, felbukkant egy odzsibua
vadászcsapat. A folyón sodródtak felénk, miután meglátták a füstöt, és megérezték az ételünk illatát.
– Látjátok? Csak ki kell várni a segítséget – mondta Namida.
Mostanra már féltem az ismeretlen rézbőrűektől, de amikor az indiánoknál általában szokásos
vendégszeretettel fogadtuk őket, hasonlóval viszonozták. Ezek a férfiak olyannyira különböztek
Vöröskabát bandájától, akár egy fogadós egy börtönőrtől: félénk, kíváncsi látogatók voltak, akik
magától értetődően elfogadták a felajánlott ételt, mert a vadon törvénye a kölcsönös segítségnyújtás.
Mindig a legszegényebbek a legadakozóbbak. Négyen utaztak két kenuban, hogy legyen elég hely a
zsákmányolt húsnak és a prémnek. A nők tolmácsoltak, így megtudtuk, hogy kicsivel feljebb ez a
folyó nyugatnak fordul. Megvettük az egyik csónakjukat négy ezüstdollárért abból a pénzből, amelyet
hajdanán a mokaszinomba rejtettem. Pierre-nek volt egy acélból készült árja, amellyel lyukat fúrtunk
a fémbe, hogy medálként lehessen viselni. Az odzsibuák annyira megörültek neki, hogy még ételt is
adtak nekünk, és elmagyarázták, hogy a folyón túl tavakon, patakokon és rövid szárazföldi
szakaszokon át végül egy másik folyóhoz juthatunk, amely szintén nyugatnak tart.
 Ezután ismét útnak indultunk. Boldogan eveztünk most, hogy láttuk, mi várt volna ránk
gyalogszerrel. Igazi evezősök lettünk.
– Ez a folyó talán a Mississippi kezdete, de nem vagyok benne biztos – mondta Pierre. – Ez a
vidék folyók és tavak útvesztője, még sosem jártam itt.
– Még a Grand Portage-ban látott térképeken is fehér foltként mutatkoztak ezek a részek –
emlékeztem vissza.
A francia a nyugati partra mutatott.
– Ha így van, akkor az ott a te Louisianád, Ethan. Eljutottunk Napóleon új birodalmának határára.
A folyómeder északnak és nyugatnak tartott. Immár nem voltak erődök, sem térképek, sem más
támpont. Ha hirtelen egy gyapjas elefánt emelte volna fel a fejét a folyóparti sűrűből, a legkevésbé
sem lepődtem volna meg. Azonban csak jávorszarvasokat láttunk, amint a sekély vízben legelnek, és
nagy állkapcsukról csöpög a víz, meg ónszínű tavakat, rajtuk kacsák hadával. Valójában tényleg
hasonlított egy kissé az édenkertre – az állatok, amelyeket láttunk, még soha nem hallottak
puskadörrenést.
Indián falvak mellett eveztünk el, ezek éppannyira békések voltak, amennyire Vöröskabát harcias.
Gyerekek futkároztak a parton, fehér bőrünkre és Magnus vörös szakállára mutogattak, miközben mi a
faluhoz siklottunk megpihenni. A nők kíváncsian szaladtak megbámulni minket, miközben a férfiak
kissé hátramaradva, íjjal a kezükben figyeltek, óvatosan, de nem barátságtalanul. Namida és Kis
Béka kérdezősködött, fordított, majd megmutatta az utat, és minden alkalommal ételajándékkal tért
vissza a falvakból. Én mindegyik faluban hagytam egy-egy érmét, amíg el nem fogyott az összes.
Ha letáboroztunk, a norvég olykor felkapaszkodott egy-egy fára, hogy körülnézzen a tájon, hátha
meglátja a vikingek nyomát. De semmi mást nem talált, mint hullámzó erdőket és tavakat; a vadon
végtelenül és üresen nyújtózott minden irányban.
Sebeink begyógyultak, és kezdtünk megnyugodni, miután több nap is eltelt anélkül, hogy üldözésre
utaló jelet láttunk volna. Vöröskabát csapata egyre távolibbnak tűnt. Szinte bizonyos, hogy sikerült
megsebesítenem vagy megölnöm Cecil Somersetet, a kegyetlen csapás talán Aurorának is kedvét
szegte, Pierre pedig az indián főnököt sebesítette meg a karján. Lehet, hogy megelégelték a
veszteségeket. Közben, a nőknek hála, a vadonból igazi bőségszaru lett: a puskámmal számtalan
vadat ejtettem, ők pedig erdei gyümölcsöket gyűjtöttek. Magnus a fejszéjével nyársakat,
kenumerevítőket és tucatnyi más hasznos eszközt faragott az út során. A gallyakból teaszerű italt
főztünk. A hársfa alsó kérgéből szalagokat hántottunk, amelyekkel összevarrtuk a nyírfát, így hasznos
tárolóedényeket kaptunk. A fenyő nedvével betömtük a kenu lékeit. A nők megtanítottak arra, hogy ha
agyagos parton, fecskefészkek közelében verünk tábort, szinte szúnyogmentesen alhatunk, olyan
falánkan pusztítják őket ezek a kis madarak.
Kis Béka feladta, hogy megpróbáljon közelebb kerülni Magnushoz, aki közömbös maradt a női
figyelmesség iránt. Inkább Pierre-hez csapódott, aki egyszerűen úgy vette a közeledését, mint
megérdemelt jutalmat azért, hogy megmentett és most elkísér minket. Nem is próbálta elhitetni a
lánnyal, hogy szereti, ehelyett a szabad prémvadászoknál szokásos könnyed, jellemzően testi
kapcsolat alakult ki közöttük.
Namida viszont kérés és vita nélkül hozzám társult. A természeti népek egyszerű módján jelezte,
hogy elfogad engem társául. Tudtam, hogy évszázadok szakadéka választ el minket egymástól – vajon
áthidalható-e? Viszonylag kevés dologról tudtunk beszélgetni, hiszen a lánynak fogalma sem volt
városokról vagy királyokról, inkább ő kezdett tanítgatni arra, hogyan kell életben maradnom az ő
világában: megmutatta, hogyan keressek ehető gyökeret vagy készítsek egyszerű hajlékot.
Ami a romantikát illeti, napokig csupán figyelmes tartózkodással kezelt engem, végül azonban
döntésre juthatott, és egy este, miközben az égboltot lángba borította a lenyugvó nap, hirtelen megállt
a tuskó előtt, amelyen ülve a puskámat tisztogattam éppen.
– Gyere, menjünk tűzifát gyűjteni – javasolta.
Pierre-nek felszaladt a szemöldöke. Egyszer említette, hogy a tűzifagyűjtés az indián fiatalok
kedvenc ürügye, hogy félrehúzódhassanak és szeretkezhessenek az erdőben, távol az idősebbek
rosszalló tekintetétől.
– Igen, menj csak tűzifáért, Ethan!
– Remek ötlet. Nem akarunk megfázni!
Namida sietve átvezetett az erdőn, könnyedén lépkedve, mint az antilop. Kissé topalábú volt, mint
az indiánok általában: az volt a szokásuk, hogy befelé fordított talppal járnak, ami észrevehetően
csendesebb és gyorsabb mozgást tett lehetővé. Olyan magabiztosan haladt a zöld rengetegben, mint
egy philadelphiai öregasszony a piacon. Várakozásteljesen mentem utána, és persze egyikünk sem
vett fel egyetlen tűzrevaló gallyacskát sem.
Egy mohos völgyben hirtelen megállt, rám mosolygott, és átkarolta a nyakamat. Magamhoz húztam,
megcsodáltam bársonyos arcbőrét, lenyűgözően kék szemét, rézszínű haját. Igazi nemes ötvözet volt,
idegen szépség, mint egy istennő. Végül csókolózni kezdtünk, először lágyan, hogy az orrunk és az
arcunk egymáséhoz ért, azután mohóbban.
– Megmentettél – dünnyögtem, amikor szétváltunk. – Bátor dolog volt, hogy férjül követeltetek
minket. Ezzel időt és teret adtatok Pierre-nek, hogy lőhessen.
– Te jöttél megmenteni engem – mondta a lány −, most pedig elviszel haza.
– Néhány nő, akit ismertem, hitt a sorsban, Namida. Az indiánok is hisznek benne?
– Nem ismerem ezt a szót.
– Hogy Manitu vagy a végzet azt akarta, hogy mi ketten találkozzunk, és így segíthessünk
egymásnak. Hogy az együttlétünket előre eltervezték.
Megrázta a fejét.
– Mire lenne az jó? Akkor a döntéseink nem érnének semmit. Nem, téged én választottalak. Úgy
döntöttem, jó ember vagy.
– És miért? – kérdeztem. Egyetértettem az állításával, de azért mindig szeretem hallani, ahogyan
megindokolják.
– Neked senki sem engedelmeskedik. Tőled senki sem fél.
Hát, ez nem éppen olyan benyomás, amelyet szívesen hagyunk annyiban egy nőben, de úgy tűnt,
Namidánál bevált.
– Nos, azért, mert megnyerő a modorom. – S azzal ismét megcsókoltam.
A lány ajka válaszolt, előbb puhán, azután szenvedélyesen. Hozzám simult, körém fonta a karját és
a lábát, és ledőltünk a puha mohaágyra, amely a napfénytől meleg és földillatú volt. A fején át
kibújtattam őt a tunikájából, az őzbőr ruhát maga alá gyűrte, kissé megemelve a csípőjét. Olyan volt a
bőre, mint a méz. Ha az Édenkertbe tartottunk, akkor biztosan ő volt Éva. Felnyúlt, hogy kibontsa az
ingem és a nadrágom zsinórját. Én a magam részéről teljesen készen álltam.
– Pierre azt mondta, hogy elvarázsoltál engem – mondtam. – Magvakkal etettél, hogy beléd
szeressek.
Felhúzta a térdét.
– Szerinted van szükségem varázslatra?
– Nem igazán.
– De valóban varázsoltam valamit. A nőknek szükségük van erre, hogy józanságra késztessék a
férfiakat. Most megosztjuk egymással a hatalmunkat. – Mosolygott, kék szeme csillogott, és annyira
megdöbbentett a szépsége, hogy szó szerint elakadt a lélegzetem.
Megosztani! Mennyire más volt ez, mint Pauline vagy Aurora kapkodó mohósága. Bár nem vagyok
valami nagy emberismerő, lám, mégiscsak találtam egy nőt, aki társának tekintett engem. Kezdtem
beleszeretni.
Így ölelkeztünk, miközben a többiek hiába várták a tűzifát.
Mire visszaértünk, már maguk is gyűjtöttek eleget.
 Harmincötödik fejezet
Addig eveztünk nyugat felé, ameddig csak tudtunk, folyóról széles tóra, majd ismét folyóra keltünk át,
és körülöttünk lapos, erdővel borított táj terült el, az idők kezdete óta érintetlenül. Hajnalonként köd
ült meg a nádasban, míg a nap melege gyorsan elpárolgó gyémántcseppekké nem sűrítette. A meleg az
izmainkat is ellazította evezés közben. A tavak tökéletes kék színben tündököltek, nyugodtan ihattunk
belőlük, és úgy nyüzsgött bennük a sok hal, hogy a sekélyebb részek valósággal forrtak. A
zsákmányunk zsírjával bedörzsöltük a bőrünket a rovarok ellen, a bőrével pedig megfoltoztuk a
ruháinkat. Kissé szűkösen voltunk az egyetlen csónakunkban, de Namida olykor hozzám dőlt, Kis
Béka pedig Pierre-hez, hogy megpihenjen, miközben a kenu siklott a vízen. Pipa helyett időnként
kiszálltunk egy-egy zöld szigetre, hogy lefeküdjünk, és bámuljuk a lustán vándorló felhőket. Csupán
Magnus volt türelmetlen. Egyre rövidültek a napok.
Amikor a folyó végül olyan keskeny lett, mint egy patak, a medre pedig délnek fordult, Pierre úgy
gondolta, eljött az ideje, hogy most már pontosan nyugatnak forduljunk. Találkoztunk egy újabb
odzsibua vadászcsapattal. Ezek a könnyű léptű és magabiztos indiánok annyira különböztek azoktól a
nyomorultaktól, akiket Ohióban és Detroitban láttunk, mint herceg a koldustól, és annyira
segítőkészek voltak, amennyire Vöröskabát csapata ellenséges. Izmosak voltak és bronzbarnák, s
tökéletesen otthon érezték magukat a vadonban. Könnyed, irigylésre méltó viselkedésüket először
nem igazán tudtam hova tenni. Miért tűnnek annyira másnak, mint a civilizált emberek tömegei?
Ám később rájöttem a dolog nyitjára: ezek az emberek szabadok voltak. Természetesen ők is
tudatában voltak az évszakok körforgásának és a nap égi pályájának, azonban nem ismertek sem
időbeosztást, sem célt, sem becsvágyat, sem főnököt, sem dogmákat vagy nagy ügyeket. Egyszerűen
csak éltek. Templomot az ég és az erdő jelentett számukra, hűség csupán a családhoz és a törzshöz
kötötte őket, céljaik szeszélyesen változtak, mint az időjárás, tudományuk pedig a varázslat volt.
Egyetlen dolgot védtek csak vadul: a függetlenségüket, azt, hogy szabadon kóborolhassanak bárhová,
ahová a szeszély vagy a szükség vezeti őket. Igaz, hogy olykor éhesek voltak, fáztak vagy
megsérültek, de mégis mennyire irigyeltem őket amiatt, hogy csakis a jelenben élnek, nincs
történelmük, és nem izgulnak a jövő miatt. Én sosem tudtam így gondolkodni, mert nem születtem
bele ebbe; még a vadonban sem ment ki a fejemből soha Washington és Párizs nyüzsgése, a távoli
hadseregek és törtető tábornokok küzdelme, és a jövő, amelyet Zebulon Henry és az ő kamatos
kamata képviselt. Miért mennék vissza valaha is abba a világba?
Azért, mert meg is ijedtem ettől a világtól: a végtelen térségtől, az ásító némaságtól, attól a
kilátástól, hogy sosem fogok anyagilag előrejutni, és hogy mindörökre ebben a ragacsos „most”-ban
rekedek. Végső soron nem tudtam kibújni a bőrömből. A Detroitban és Grand Portage-ban látott
indiánokat már megrontották, de megértettem, miért romlottak el. Az én fajtám lemondott a
szabadságról a biztonság kedvéért, otthagyta az állatias egyszerűséget a civilizáció
kiszámíthatóságáért. Kiszakadtunk az édenkertből, de megnyugtatásul a szemünk előtt lebegett a
kamatos kamat! Vágytam erre a természetes szabadságra, ám ugyanakkor féltem is tőle. Szerettem
volna megszerezni Louisianát, de csak ha meg lehet szelídíteni. Itt semmi sem volt ismerős. Olykor
hallottam, amint szellemek neszeznek éjszaka a fák között. Nappal, távol a folyótól, szinte teljesen
elvesztettem az irányérzékemet. A bokrokból bármely pillanatban előugorhatott egy vadállat.
Pierre-nek nem mertem mindezt bevallani.
Az indiánok tanácsát követve átcipeltük a kenut egy teljes napi járásra egy másik folyóhoz, amely
nyugat felé folyt. A vidék lassan fás-füves szavannává alakult át, amely határtalanul terpeszkedett, és
tele volt vadakkal. Az első bölényeket két nap múlva vettük észre. Az állatok közömbösen kószáltak,
magas púpjuk és marjuk egy rövidtávfutó vékony lábában ért véget, mintha két különböző élőlényből
ragasztották volna össze őket. Testüket csapzott, sötét szőr borította, pofájukból félelmetes szarvak
nőttek, és nagy fekete szemükkel gyanakodva követtek minket, amikor elhaladtunk mellettük. A
szélben csillogtak a nyárfák levelei.
– Dakota föld – mondta Pierre.
A bölényeket elnézve szinte már láttam magam előtt, hogy a következő domb mögött ott lesznek a
gyapjas elefántok. Néha megálltam a folyópart magas füvében, és elképzeltem, hogy Afrikában
vagyok. A táj és az ég végtelenné nyúlt, odafönt nagy fehér felhők úsztak vitorlások gyanánt, a fűben
sáskák zümmögtek, és amikor hozzáértünk a lábunkkal, úgy szökkentek arrébb, mint a repülőhalak.
Az időjárás semmire sem hasonlított, amit addig tapasztaltam. Napokig utaztunk nyugat felé a
ragyogó kék égbolt alatt, időnként azonban füstszürke fellegek bukkantak fel a horizonton, és hirtelen
elfedték a napot, mintha függönyt húztak volna el. Ilyenkor gyorsan lehűlt az idő, föltámadt a szél, a
préri füve hevesen hullámzott, és alig hallottunk a süvítéstől. Mennydörgés és villám csapott le,
Magnus és Pierre pedig várakozásteljesen nézett rám.
– Nincs felszerelésem! – kiabáltam oda. – A tudomány az eszközökről és a gépekről szól!
Varázslatot akartak.
Azután lezúdult az eső vagy a jég, mi pedig összekuporodtunk, mint a félős állatok, miközben a
vihar szürke, zöld és bíbor színekben tombolt a fejünk fölött. Egy alkalommal megfigyelhettük, amint
egy fekete nyúlvány képződik a föld és az ég között, mint egy fenyegető ujj, és különös tölcsért
formáz, kosszarvhoz hasonlót. Nem sokkal később már el is vonult a vihar, ugyanolyan gyorsan,
ahogyan jött, és immár mögöttünk morajlott. A nap újra előbukkant, a fű gőzölgött, és csakhamar
ismét forróság lett, a rovarok nagy felhőkben emelkedtek fel.
Így hát egyszer áztunk, másszor verejtékeztünk, egyszer éheztünk, másszor sózatlan húst tömtünk
magunkba, nehogy megromoljon, és kezdtünk belefáradni a gyaloglásba és a kemény földön való
éjszakázásba. Namida éjszakánként hozzám bújt, hogy melegítsük egymást, és amikor elosontunk
szeretkezni, vad eksztázisban hancúrozott rajtam, és úgy ölelt, mintha sosem akarna elengedni.
De a fejemben mindvégig ott motozott a gondolat, hogy ez nem tarthat örökké.
Namida és Kis Béka egyre izgatottabb lett, mert a fák fogytával a vidék egyre jobban emlékeztette
őket az otthonukra. Magnus azonban aggódott.
– Itt egyetlen nagy fa sincs, biztosan nem jó helyen járunk.
– El kell olvasnod az ősi szavakat – erősködött Namida. – Amelyet ti kódnak neveztetek. Gyertek,
meg kell találnunk a régi falunkat és a kőtáblát!

Először akkor jöttünk rá, hogy mégsem hagytuk teljesen magunk mögött a bajt, amikor átkeltünk az
Északi Red River folyón.
Pierre azonosította a folyót, mert a nevének megfelelő irányba folyt. A víz vájta völgyben nyárfák
álltak, és olyan magasra nőtt a fű, hogy a fejünk búbja sem látszott ki belőle.
– Tehát ez az a folyó, amelyik a Hudson-öbölbe torkollik? – kérdezte Magnus.
– Nagy sokára igen. Ha a norvégjaid onnan érkeztek, akkor elevezhettek egészen idáig, és
felderíthették a déli vidékeket. A Red River a Winnipeg-tóba ömlik, a tó pedig északabbra a Nelson
folyón keresztül vezet a Hudson-öbölig. Onnan, ahol most vagyunk, Észak-Amerika közepén, egészen
Európáig el lehet hajózni.
Magnus dél felé fordult.
– Azaz a kalapács a folyó felső folyásánál van?
 – Ki tudja? Meg kell néznünk azt a kőtáblát.
– Milyen messze vagyunk? – kérdezte Magnus Namidát.
A lány vállat vont.
– Egy hétre talán?
– Vezet oda folyó? – kérdezte Pierre.
– A falum egy folyó partján áll, de nem tudom, hogy merrefelé folyik. – Délnyugatra mutatott. –
Gyalog megtalálhatjuk.
– Már meging gyalogolni! – kiáltott fel Pierre. – Utálok a fűben kóborolni! Olyanok vagyunk, mint
a légy a légypapíron!
– De ha egyszer arrafelé kell továbbmennünk – mondta Magnus.
– Így teljesedhet be e szép hajadonok megmentése – tettem hozzá.
– Hajadonok?! Hála istennek egyikük sem az!
Átkeltünk a Red River folyón, a túlparton kirakodtuk szerény holminkat, és otthagytuk a csónakot.
– Úgy érzem magam, mint egy hajótörött matróz – borongott Pierre.
– A préri olyan, mintha tengeren navigálnánk – ellenkeztem. Namidára néztem. – Remélem, a nő
népénél biztonságban leszünk.
A völgyben voltak ugyan fák, de azon túl csupasz sziklákon másztunk fel. A Red River okkerszínű
szalagként kanyargott észak és dél felé. Nyugat felé hullámzó sztyeppére jutottunk, amely a horizontig
nyújtózott. Száraz fű mindenütt, vadvirágok sem nyíltak már.
Mivel nem akadt tűzifánk, Kis Békának kellett megmutatnia, hogyan használjunk szárított
bölénytrágyát a tűzrakáshoz. Meglepően melegen és füstmentesen égett.
Így utaztunk. Pierre időnként morgott a megalázó gyaloglás miatt. Semmiféle nyomot nem hagytunk
magunk után az üres tájon. Agyam beleszokott a monoton menetelésbe, szórakozottan figyeltem, mint
kerekedik egy újabb vihar nyugaton, amely elől megint nem tudunk elbújni, amikor Namida – aki
leghátul ment, midőn megmásztunk egy dombot, lágyan emelkedőt, mint az óceán hulláma – egyszer
csak a földre vetette magát, és figyelmeztetőleg kiáltott. Kis Béka és Pierre azonnal követte a
példáját, Magnust és engem is magukkal rántva.
– Dakoták!
Felemeltem a fejem. Mögöttünk egy kicsiny völgyben tucatnyi dakota harcos poroszkált lóháton.
Ezek voltak az első lovas indiánok, akiket láttunk; úgy ültek a hátasaikon, mint a kentaurok, meztelen
felsőtestüket csak csont melldíszek és festés ékítette. Lándzsáik és íjaik voltak, puskát csak kettőt
láttam náluk. Ha harcra kerülne a sor, a puskámmal leszedhetném a lövészeiket, mielőtt még a
muskétáikkal lőtávolba kerülhetnének. Néhány skalp lógott a lándzsáikon. Nem vettek észre minket.
– Talán elmennek – mondtam.
– Akkor miért jönnek felénk? – kérdezte Magnus.
– Látták a nyomainkat, és tudják, hogy tehetetlenek vagyunk – mondta Pierre – így gyalogszerrel.
– Lőjünk vagy tárgyaljunk?
– Túl sokan vannak, hogy harcoljunk velük. – Namidához fordult. – Tudsz egyezkedni velük?
A lány a fejét rázta.
– Ők a mendenek ellenségei.
A dakoták nagyjából egy kilométerre tőlünk megálltak, és egyikük megfordult, hogy jelezzen
valakiknek. Újabb harcosok bukkantak fel messzebb, én pedig egy percre azt reméltem, hogy ez az új
csapat magával viszi az elsőt. Egymás felé lovagoltak. De aztán Pierre felszisszent. Csüggedés vett
rajtam erőt, mert még ilyen távolságból is jól láttuk Vöröskabát élénk színű zubbonyát. Ezek szerint
nem kenus odzsibuák, hanem lovas dakoták vadásznak ránk. Eljött nyugatra, hogy újabb csapatot
toborozzon!
– Megtalálták a kenunkat, és nyugatnak indultak, követve minket – találgatott a francia.
Nyugatra néztem. Az égbolt ismét elsötétült arrafelé. Hol találunk búvóhelyet ezen a végtelen,
hullámzó prérin?
És miért követett minket Vöröskabát ilyen messzire? A kalapács miatt? Vagy életben maradtak a
Somersetek, és ők hajtják előre? Nem láttam a briteket.
– Mi a terved, varázsló?
– Talán le tudom szedni Vöröskabátot, és akkor a többiek elmennek.
– A dakoták sohasem mennek el.
Mennydörgés morajlott végig a prérin. Újra a közeledő viharra néztem.
– Akkor szolgálatomba állítom a villámot. Nézzétek!
Hatalmas, bíborszínű viharfellegek rohantak felénk, mintha száguldó kastélyok lettek volna,
amelyek legmagasabb tornyai vakító fehérek, alattuk pedig vészjósló feketeség honol. Fátyolszerű
függöny mutatta, hol esik az eső vagy a jég. Az ég túloldala még mindig ragyogó kék volt, mintha
egyszerre volna éjjel és nappal.
– Nem érjük el időben! – mondta Namida.
– Ő ér el minket. Nézzétek, milyen gyorsan közeleg!
Valóban, a vihar félelmetes sebességgel mozgott. Ez a vihar más volt, mint a többi.
– Ez Thor, eljött, hogy megmentsen minket – dünnyögte Magnus.
– Nem, meg fog ölni minket! Nézzétek! – mutatta a lány.
A már korábban is látott furcsa, tölcsérszerű felhő kezdett itt is mutatkozni. Lenyúlt, és mint egy
kutató ujj, megérintette a földet. Delejes csúcsa körül úgy repkedett a törmelék a forgószélben, mint a
forgács a gyalupadon. Aztán mintha szétvált és eltűnt volna.
– Ez meg mi volt?
– Gyilkos szél, rosszabb, mint a kannibál vendigó! El kell futnunk előle!
A dakotákra néztem. Észrevettek minket, de ők is a vihar felé mutogattak, a lovaik nyugtalanul
forgolódtak. Föltámadt a szél, a fűszálak hajlongtak, és rohamosan fogyott a fény. A keleti égen még
megmaradt kék sáv előtt mintegy negyven lovas harcost láttam, amint felkaptatnak egy dombra, és
megállnak. Alakjuk kirajzolódott a fényben; láthatóan haboztak közelíteni.
– Nem előle! Feléje kell futnunk!
– Megőrültél? – kérdezte Pierre.
– Varázsló vagyok! Gyere, Magnus! Menjünk Thor elé!
Megragadtuk a nők kezét, hogy magunkkal húzzuk őket,
és futni kezdtünk egyenesen a vihar felé. A dakoták bizonytalanul rikoltoztak, amikor észrevették a
merész lépést, és kelletlenül üldözésünkre irányították a lovaikat.
A szél most már az arcunkba üvöltött, földrögök és kövér vízcseppek zuhogtak ránk. Hideg volt és
fülsiketítő zaj. Újabb fekete tölcsér nyúlt le, majd még egy. Mennykő csapott le, és a préri egy
pillanatra ezüstfényben ragyogott fel. A világ összes rossz idője gyűlt itt össze egyszerre. Jégeső
kezdett záporozni, szúrós, nagy jégdarabok hullottak, a szél üvöltése a tetőfokára hágott.
Hátranéztem, de az ezüstös záporfüggöny mögött már alig láttam Vöröskabátot, amint rohamra
ösztökéli a többieket. Üldözőink egysége kezdett felbomlani, mert néhányan megtorpantak.
Most közvetlenül előttünk alakult ki egy tölcsér. Ennél félelmetesebb jelenséget még soha nem
láttam. A szél föld- és felhőforgatagban örvénylett fölfelé, és közben felénk imbolygott, mintha részeg
lenne. A szél sikoltássá torzult. Namida és Kis Béka sírt.
– Mind elpusztulunk!
 Mégis ez volt az egyetlen ötletem Vöröskabát elijesztésére.
– Közénk és az indiánok közé kell kerülnie!
– Szamár, ez egyszerűen fölszippant minket a földről!
Más választásunk azonban nem volt. Berángattam a csapatunkat egy mélyedésbe, egy száraz
patakmederbe, amely most kezdett megtelni jéggolyókkal és esővízzel, és átverekedtem magam egy
hasadékig a partján.
– Ide bújjunk! – Felnéztem. A tölcsér immár látszólag a csillagokig ért; óriási, bömbölő, falánk
felhőszörnyeteg volt, egy istenség hatalmának a megtestesülése. Összebújtunk az agyagos hasadék
mélyén, miközben a tölcsér szirénhangon sikoltott odakint.
A fekete jelenség mintha magát a levegőt is elszívta volna. Alig bírtam lélegezni, a fülem fájt, és
dörömbölt benne a vér. A szélforgatag szörnyű, csikorgó hangot hallatott.
– Lapuljatok meg! Kapaszkodjatok! Csukjátok be a szemeteket! Ez Thor!
És ekkor a sötét tölcsér pereménél, a föld és az ég találkozásánál, ahol a préri úgy rázkódott,
mintha áramütés érte volna… valóban egy elefántot láttam volna?
Nincs rá bizonyítékom. Az emlékeim sem élesek. De mégis úgy tűnt, mintha egy hatalmas állat
mutatta volna meg magát egy pillanatra a horizonton: égre emelte hosszú ormányát és görbe agyarát.
Valami toronymagas, szőrös fenevad volt, a síkságok királya, a teremtés ura, az ősidők túlélő
emlékezete. Egyetlen pillanatra úgy láttam, mintha megcsillanna az elefántcsont a villámok fényében.
Csupán egyetlen pillanat volt! Azután ismét elrejtette az eső függönye, nekem pedig kapaszkodnom
kellett, nehogy elsodorjon az erő, amelybe belerohantam.
Egymást szorítottuk reszketve, és a világ forgó porszemcsékké bomlott, és gyorsabban pörgött,
mint bármely ember alkotta gép. Éreztem, hogy vonzza magához a lábainkat, megmarkoltuk a földet és
a füvek gyökerét, nehogy beszippantson. Egy pillanatra hátranéztem. Mi az ott, a pörgő fekete fal
tetején? Csak nem messzi kékséget látok ott, a mennyországot vagy a Valhallát?
Aztán a vihar átvonult rajtunk, villámok csapkodtak, és sziszegve zuhogott az eső a jégdarabokra.
A kis mélyedést félig elöntötte a víz. Magasabbra másztunk, levegő után kapkodtunk, és végre fel
mertük annyira emelni a fejünket, hogy megnézzük, hol tart a vihar.
Eltűnt. A fény feketéből ismét szürkésre váltott. Keleten, ott, ahol az előbb még az indiánok álltak,
elágazó villámokat láttunk.
Túlságosan kimerültünk ahhoz, hogy a kuporgáson kívül bármi másra képesek legyünk. Lassan
világosodni kezdett, és a nap fénye nyugatról megvilágította a tintafekete függönyt, amely kelet felé
távolodott tőlünk.
És Vöröskabát meg az indiánjai? Semmi jelük sem volt.
– Elszeleltek, Ethan – mondta hüledezve Pierre. – Tudták, hogy értesz az elektromossághoz, és
eliszkoltak, hogy mentsék az életüket.
Felálltam, és azt kívántam, bárcsak Fraklin megtanított volna valami szelídebb kísérletre is.
 Harminchatodik fejezet
Most már olyan területen jártunk, ahol fehér ember még sosem, kivéve talán néhány őszülő norvégot
évszázadokkal ezelőtt. Az Ohio-vidéktől kezdve minél nyugatabbra kerültünk, annál jobban kitárult a
táj, minden panoráma szélesebb, minden égbolt nagyobb lett. Most már tökéletessé vált a végtelen,
üres, egyszerű tér érzete, hiszen a világ a legalapvetőbb alkotóelemeire bomlott: földre és égre. Látni
véltük a horizont görbületét, és azt, ahogyan a távoli felhők lebuknak mögé. Ilyen volt a bolygónk az
édenkert kora előtt. Az a kevés fa, amelyet láttunk, kanyargós szurdokokban húzódott meg, hogy
védelmet leljen a szüntelen szél elől, a fű pedig úgy hullámzott, mint az óceán. De minél
elveszettebbnek éreztük magunkat mi, a három fehér férfi, annál lelkesebb lett Namida és Kis Béka.
Közeledtek az otthonukhoz.
Ők reménykedtek, én kételkedtem. Amerika tökéletes ürességben nyújtózott előttünk.
Vajon mi a terve Napóleonnak ezzel a vidékkel? Belerúgtam a földbe: fekete volt és mélységesen
mély. Talán Jefferson szabad farmerjei tudnak vele kezdeni valamit, de a francia imperialisták
számára mindez ugyanolyan, mint Egyiptom homokja. És itt még prém sem akadt.
Elefántot nem láttam többet, sem sóhegyeket, sem kitörni készülő vulkánt, sem üldöző dakotákat. A
préri olyan volt, mintha kisöpörték volna. Éjszakánként a mi szenünk parazsa volt az egyetlen fény az
üres síkságon. Az igazi fény azonban odaföntről jött, az ezüstösen ragyogó csillagoktól. A levegő
hideg volt. Míg azelőtt Namida és én, valamint Pierre és Kis Béka párosával feküdtünk le – Magnus
egyszer-kétszer sóvárgó irigységgel nézett ránk −, most mind összebújtunk, mint a birkák. Nem
akartam itt megérni, hogy lehull az első hó.
– Mennyi idő van még a télig? – kérdeztem Pierre-t.
– Sietnünk kell. Az a kérdés, lesz-e időnk visszajutni oda, ahová akartok. Merre is, varázsló?
– Magnusnak Norvégiába. Nekem Washingtonba és Párizsba.
– És a szegény Pierre? Ezer kilométerre vagyok az evezős cimboráimtól, partra vetett zarándok,
aki nem lel téli szállást.
– Visszajöhetsz velünk.
– Tényleg? És Namida? És Kis Béka? Nem könnyű két világ között kóborolni.
Napokig meneteltünk előre, egyre mélyebbre hatolva a síkságba – bármit megadtam volna egy
lóért −, amikor egy reggel arra keltünk, hogy evezős társunk eltűnt.
Eltartott egy percig a hajnal előtti csendben, amíg rájöttünk, hogy Pierre nincs közöttünk. Kis Béka
mondott valamit Namidának az anyanyelvén, mire a két nő szaladgálni kezdett fel-alá a táborhelyünk
környékén, egyre jobban aggódva.
Magnus és én is felálltunk. Nyugtalanok voltunk. Társunk elosonhatott a dolgát végezni, vagy talán
valami vadat vett üldözőbe. A három puska azonban ott volt, ahol hagytuk, és Pierre vizestömlője is
nálunk maradt.
Semmi nyomát nem láttuk, márpedig elég messzire elláttunk.
– Pierre! – Kiabálásunk szinte elveszett a határtalan prérin.
Semmi válasz.
– Pi-eeeerrrre!
Csupán a szél fütyült válaszként.
– Visszament a kenujához – mondta Magnus, minden meggyőződés nélkül. – Utált gyalogolni.
– Puska nélkül? És szó nélkül?
Négyen négy irányba szóródtunk, és elmentünk egészen addig, amíg még éppen láttuk a többieket.
 – Pierre!
Kiáltásainkat elnyelte a síkság.
Visszamentünk a táborba, és megettük hideg reggelinket. Kis Béka vigasztalhatatlannak tűnt.
– Talán csak felderíti a környéket – próbálkozott ismét Magnus.
Nem reagált senki.
– Velünk feküdt le tegnap este. Hogyan tűnhet el csak úgy?
Nekiálltam, hogy átvizsgáljam a táborhelyünket. Nem vagyok nyomolvasó, sem határvidéki, és
meglehetősen összejárkáltuk a szállást adó dombocskát, miközben bölénytrágyát gyűjtöttünk és vízért
mentünk egy közeli sziklaüreg tavacskájához. De mégis: nem nyomok azok a fűben, mintha valaki
felénk kúszott volna? Meg ott is! És ott is! A lelapult fű kanyargós folyosókban vezetett a táborunk
felé.
Megborzongtam. Rádöbbentem, hogy emberek voltak köztünk – emberek skalpolókésekkel,
olyanok, akiket az odzsibuák kígyóknak gúnyoltak −, és egyikünket elrabolták anélkül, hogy bármi
hang vagy jel utalt volna az ottlétükre. A torkomhoz kaptam. Miért nem vágták el? Miért nem estek
nekünk egy pillanat alatt?
– Valakik elrabolták őt – mondtam a többieknek. – Dakoták.
– Ha a dakoták lettek volna, akkor már halottak lennénk – mondta Namida. Amióta ismertem, most
először láttam rajta valódi félelmet. – Valami megváltozott. A gonosz angol párt nem lehet
elpusztítani; idejöttek, és megmondták nekik, hogy csak egyikünket vigyék el.
– De miért? Miért nem ejtettek mindannyiunkat fogságba, vagy öltek meg?
– Mert azt akarják, hogy elvezessük őket oda, ahová tartunk – mondta komoran Magnus. –
Megkínozzák Pierre-t, hogy kiszedjék belőle, amit tud, és végül felajánlják majd a kalapácsért
cserébe. Ők a kígyók, akik be akarnak törni a mi édenkertünkbe. És amikor betörnek, amikor
megkaparintják az őseim titkait, akkor, barátom… eljön a Ragnarök.
– Mi az a Ragnarök? – kérdezte Namida.
– Az istenek és az emberek végső csatája – mondta Magnus. – A világvége.
A prérin egyre hidegebben fújt a szél.
– Pi-eeerrre!
Összepakoltunk és elindultunk. Úgy éreztük, hogy tekintetek követik minden lépésünket a
semmiből.

Az édenkert előtt ott a purgatórium. A Valhalla előtt Niflheim pokla.

Így történt akkor is, amikor végül, minden reményünk fogytán, valóban ráleltünk Namida és Kis
Béka hidatsza falujára. Egy névtelen folyó kanyarulatában állt, a víz lustán kanyargott a nyugati
prérin. Olyan messze voltunk minden tájékozódási ponttól vagy ösvénytől, hogy egy szextánsra és
kronométerre lett volna szükségem, hogy megállapítsam helyzetünket a planétán, persze ha tudtam
volna kezelni ezeket. Namida azonban meglátott olyan alig látható dombokat és mélyedéseket a
síkságon, amelyeket én nem, és egyre izgatottabb lett, ahogyan közeledtünk gyermekkora helyéhez.
– Látjátok? Ott a szurdok! Nézzétek, egy nyárfa magja! Hallgassátok, a folyami madár hangja!
A szikláról letekintve a falu tényleg inkább középkorinak tűnt, mintsem amerikainak. A kunyhók
fűvel borított kupolák voltak, amelyeket sáncfal és árok vett körül, utóbbin töltés vezetett át. A
folyóvölgy igazi oázis volt körülötte: kukorica- és babföldek váltakoztak ligetekkel a part mentén.
Azonban egyetlen hang sem üdvözölt minket, ahogy a falu felé közeledtünk, még kutyák sem
csaholtak. Namida és Kis Béka öröme hamar nyugtalansággá változott, amikor látták, hogy semmi
nem mozdul.
 – Valami történt – suttogta Namida.
A kapu mellett egy férfi feküdt a földön.
Óvatosan leereszkedtünk, és tisztes távolból figyeltük a fekvő alakot. Hasa felpuffadt, bőrét apró
hólyagok borították, némelyik vörös volt és gennyedzett. Szája nyitva, szeme vaksin meredt a
semmibe.
– Himlő – mormolta Magnus.
A nők elsírták magukat.
Rajta kívül másokat is láttunk a sáncon túl, a puszta földön fekve. Emitt egy anya feküdt, meztelen
mellén hólyagokkal; halott csecsemője, aki még anyatejen élhetett, az anyja testén feküdt. Amott egy
öregember ült egyenes derékkal, szemét behunyva, hogy ne lássa a rettenetet. Arrébb egy harcos
hevert összegörnyedve.
A himlő Európában is borzasztó volt, királyokat és közembereket egyaránt elvitt, Amerikában
azonban az indián törzseket pusztító legfőbb csapásnak számított.
– Így tűnnek el a mendenek – mondtam komoran.
Előbb a falusi mészárlás, amelyet Vöröskabáték okoztak még az erdővidéken, most meg ez. Úgy
látszott, mintha a rézbőrű faj a szemem előtt pusztulna ki.
Namida és Kis Béka rémülten és döbbenten bámult, próbálták visszafojtani a könnyeiket, amikor a
rokonaikra gondoltak, akik nyilván szintúgy halottak. Földbe gyökerezett lábbal álltak, mintha
láthatatlan fal akadályozná meg őket, hogy belépjenek a kapun. Ez volt helyes. Bemenni egyenlő
lenne saját halálos ítéletünkkel.
– Magnus, tartsd itt a nőket! Ez a betegség órák vagy napok alatt végezne velük. Bemegyek,
megnézem, maradt-e életben valaki, és hogy bent van-e a kőtábla.
– Ez az én küldetésem – mondta hamuszürke arccal a norvég. – Én teszem kockára az életemet.
– Szükségtelen, engem ugyanis beoltottak.
– Mit csináltak?
– Megkaptam a betegség egy szelídebb változatát, hogy ne fertőzhessen meg az igazi. – A halott
kapuőrre mutattam. – Egy Jenner nevű angol már régóta ad be embereknek himlőt, és az oltás abban
az évben jutott el Franciaországba, amikor én a Szentföldön voltam. Miután láttam a himlő pusztítását
Egyiptomban és Itáliában, tavaly, a marengói hadjárat után úgy döntöttem, kipróbálom. És most itt
vagyok, beoltva.
– Hogyan oltottak be?
– Egy szúrással a bőrön át. – Lehúztam rongyos ingemet a vállamról. – Látod a dudort?
A norvég valami kézmozdulatot tett a hegem felé, és hátravonult a hídról, magával húzva a nőket
is.
– Végül mégiscsak mutatsz valami boszorkányságot – mondta.
Az oltás hatékonysága felől nem voltam teljesen meggyőződve, de korábban már találkoztam
himlővel, és nem kaptam el. Ha Vöröskabát indiánjai tényleg a nyomunkban vannak, és a nők rokonai
halottak, akkor minden segítség elveszett. Létfontosságú volt minél gyorsabban teljesítenünk a
küldetésünket, vagyis mielőbb meg kellett találnunk a kőtáblát. Szükségünk volt egy nyomra, amely
elvezet Thor kalapácsához, vagy legalább egy ürügyre, hogy feladhassuk a küldetést.
A falu belseje félelmetes látványt nyújtott. A himlő villámgyorsan sújtott le az indiánokra,
álltukban végzett velük. A nők a füstölőállványok és a szövőkeretek mellett estek össze. Két férfi a
sánc tövében feküdt, mintha kínjukban a falak megmászásával próbáltak volna megmenekülni. Egy
lány vízhordás közben rogyott össze, a korsója cserepekre tört. Az egész helyet az ürülék és a bomlás
nehéz szaga lengte be, a diadalmas halál édeskés lehelete. Rájöttem, hogy bizony hangot is hallok –
mégpedig a legyek szörnyű zümmögését.
A házakba csupán az ajtókon és a füstnyílásokon át szűrődött be fény, de így is
megbizonyosodhattam a teljes pusztulásról. A tetemek a sarkokban feküdtek, mintha menekültek volna
a fénypászmák elől. Mindegyiken utálatos kelések voltak, a szájuk kitátva, a szemük vakon meredt
előre, az ujjaikat begörbítette az agónia.
Kőtáblát egyet sem láttam. Módszeresen benéztem minden egyes lepel és takaró alá,
bekukkantottam minden földbe ásott kukoricásverembe, de semmit sem találtam. Szívem idegesen
vert. Verejtékeztem, de nem a melegtől, hanem a félelemtől.
Már éppen készültem feladni a hátborzongató kutatást, amikor nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet
egy kunyhóból, amely a legtávolabb állt a falu kapujától. Egy túlélő? Visszamentem, lehajolva
beléptem a hajlékba, és rádöbbentem, hogy az a sarokban támaszkodva ülő öregember, akit korábban
halottnak hittem, valójában, éppenhogy, de mégiscsak él. Csontsoványra fogyott, és hólyagok
borították őt is, a szeme furcsán világos volt, a haja hosszú és szürke, s ami a legszokatlanabb volt
rajta: ritkás szakállat viselt. Valamiféle főnöknek vagy elöljárónak tűnt, így hát másodszorra is
körülnéztem, miközben ő nyögött és mormolt valamit az anyanyelvén. De most sem találtam kőtáblát
vagy bármi más rendkívüli dolgot. Talán ez a férfi volt Namida orvosságos embere. Hátha a nők
képesek kikérdezni. Ráfektettem hát a nyöszörgő öreget egy bölénybőrre – bizsergett a bőröm amiatt,
hogy kénytelen voltam hozzáérni a testéhez −, és komoran kivonszoltam őt a napfényre. Becsukta a
szemét, és úgy pityergett, mint egy gyerek, de nem tudtam mást tenni. Áthúztam a falu főterén, ki a
halott őr mellett a kapun, és a társaimért kiáltottam.
– Namida! Találtam egy túlélőt! – A lány felénk rohant, de egy mozdulattal megállítottam. – Ne
feledd, elkaphatod tőle a betegséget!
– Ez Sárga Hold – mondta a lány könnyes szemmel. – Olyan öreg, hogy azt hittem, ő lesz az első,
aki elmegy. Ehelyett ő az utolsó. Ismeri az orvosságokat.
– Kérdezd meg tőle, mi történt!
A beszélgetés el-elakadt, mert az öreg levegőért kapkodott.
– Néhányan a faluból elmentek a Missourihoz, hogy prémet adjanak el. Amikor visszajöttek a
takarókkal, mindenki megbetegedett.
– Nála van még a tábla az írással? – kérdezte Magnus.
– Azok haltak meg először, akik eladni mentek. Próbált orvosságot készíteni, de…
– A tábla! – A norvég keze a fejsze nyelét markolta. Namida újra kérdezett.
Az orvosságos ember beszéde csupán mormolás volt. Rohamosan gyengült. Úgy éreztem magam,
mint egy kínzómester, amiért így beszéltetjük őt a perzselő napon.
– Amikor mindenki haldoklani kezdett, elvitte a követ egy barlangba, a folyóhoz. Valaki vagy
valami védelmezi. – A lány közelebb hajolt, hogy meghallja, amit az öreg mond, én viszont távol
tartottam a lányt, nehogy a betegség valahogyan áthatoljon a köztük levő távolságon. – Dakotákat
láttak a közelben lovagolni. És egy férfit, vörös kabátban.
Halkan szitkozódtam.
– Melyik barlangban?
– Azt mondja, szellemek óvnak, mert félelem nélkül bejöttél a beteg faluba.
– Látta Pierre-t? Vöröskabáttal volt?
De ekkor az öregember meghalt. Megborzongtam. Mintha én magam is valamiféle járvány volnék.
A minket körülvevő síkság hirtelen fenyegetőnek tűnt a barna fűvel és a sekély folyóval. Közeledett a
hideg évszak, és Pierre eltűnése is nyugtalanított. Talma barátom jutott eszembe, aki egyszer eltűnt
Egyiptomban, hogy aztán egy korsóban hozzák el a fejét.
Minden rosszra fordult.
 Harminchetedik fejezet
– Miféle barlangról beszélt? – kérdeztem. Félek ugyanis a föld alatti járatokban való kotorászástól,
ami a jelek szerint a kincskeresés elengedhetetlen részét képezi.
– Van néhány a folyó partján, a földsáncban – mondta Namida. – Madarak és vadállatok rejteke, és
a gyerekek játszanak bennük.
Lesétáltunk a lassan kelet felé folydogáló folyóhoz. Lejjebb, egy öreg nyárfaligeten túl, a víz sodra
szűk szurdokot vájt a kemény agyagba és összetömörült homokba, meredek ormokat alkotva. A
sáncfalak felszínét lyukak és üregek pöttyözték; némelyik olyan kicsi volt, mint egy fecskefészek,
mások akkorák, hogy pikniket tarthattunk volna bennük. Haldokló informátorunk nem árulta el,
melyikbe rejtette a kőtáblát, de nagyjából fél tucat kivételével a barlangok vagy túl kicsik voltak
ahhoz, hogy egy ember bemászhasson, vagy túl szélesek, hogy rejtekhelyként használhatók legyenek.
A sokat tapasztaltak óvatosságával méregettem a számításba vehető barlangokat.
– Vannak itt kígyók? – kérdeztem Namidát.
– Igen.
– Nem szeretem a kígyókat. – Meg a tüzet, a lövöldözést, a verekedést, a kardpárbajt, a
bosszúszomjas nőket, vagy a túlságosan ambiciózus főnököket, de semmi értelme sem volt mindet
felsorolni. A lényeg így is érthető volt.
– A tündérek kincseit a mesékben sárkányok őrzik – jegyezte meg segítőkészen Magnus.
– Köszönöm értékes hozzászólását, Mr. Bloodhammer. Azonban furcsának tartom, hogy barátunk,
az orvosságos ember ennyire nyilvánvaló helyet választott a kőtáblának, hacsak persze nincs egy
sárkánya.
– Haldoklott. Nem sok választása lehetett.
– Mi az a sárkány? – kérdezte Namida.
– Egy nagy kígyó.
– Keresünk egy botot, és beszurkálunk az üregekbe.
Vágtunk egy vesszőt, azzal bedöfködtünk a lyukakba, és körülcsapkodtunk vele minden bejáratot,
mielőtt beléptünk volna. Tényleg találtunk egy csörgőkígyófészket, de a jószágok szerencsére semmit
sem őriztek.
Az utolsó lyuk azonban olyan mély volt, hogy nem értük el a végét a botunkkal. Nagyjából hordó
méretű bejárata volt, körülötte karcolásnyomok, mintha valami nehezet vonszoltak volna be rajta.
– Ez lesz az – találgattam. Az üreg mély volt, és szerintem kifejezetten sötét is. Nem szívesen
léptem volna be.
– Majd én megyek – mondta Namida. – Kislányként ezekben a barlangokban játszottam.
– De az öreg valami őrzőről beszélt, nem?
– Ez az én kőtáblám – jelentette ki Magnus. – Álljatok félre! Én elég erős vagyok ahhoz, hogy
kihozzam, ha van egy kő odabent, rajta írással.
– Kell a puskám?
– Köszönöm, nem. A fejszét nem kell újratölteni.
Így hát benyomakodott a lyukba, hatalmas fejszéjét előrenyújtotta, mint a vak a botját.
– Idebent tágasabb! – Mokaszinja izgett-mozgott, majd eltűnt, és csönd lett.
Namida egyszer csak leguggolt, hogy megvizsgáljon valamit a földön.
– Találtál valamit? – kiabáltam be a barlang száján.
– Büdöset – felelte Magnus. – Meg még valamit.
 – Sziszeg?
– Egy kőlap, jó nehéz – morogta. – Gyere be segíteni!
Nagyot nyeltem, és előrehajoltam, hogy utánamásszak.
– Medveürülék – szólalt meg ekkor Namida a hátam mögött.
Üvöltés zengett fel.
Hallottam már ijesztő hangokat életemben, de ez a mély, torokból jövő vadság mintha az ősidőkből
szólt volna. Nem hittem volna, hogy a természet képes ilyen ordítást produkálni. A barlang
bejáratából jött az állati üvöltés, majd emberi ordítás felelt rá, utána morgás, végül puffanás, mintha
valamit odacsaptak volna.
– Magnus! – kiáltottam, és felhúztam a puskámat.
A barlang bejárata mintha felrobbant volna.
Bloodhammer zuhant ki először, hátrafelé, mintha kilőtték volna. A bejárat körül záporozott a kő,
mint a repeszek, kavicsok repültek minden irányba, ahogy a norvég leszánkázott az omladékon a
folyó felé. Karjával egy masszív és láthatóan roppant súlyú tárgyat ölelt. A fejszéje úgy szállt el,
mintha csak egy fonalgombolyag lett volna.
Mögötte a legnagyobb medve közeledett, amelyet életemben láttam – nagyobb volt, mint amilyet
egyáltalán el tudtam volna képzelni. Igazi óriás volt, aranybarna bundájú, hátán dudorodó izmokkal,
mancsa végén a tőr hosszúságú karmok szikrát vetettek, ahogy a követ végigkarcolták. Furcsa módon
egy vastag bőrszíj volt a nyakán. Tehát ő volt az őrző! A nők felsikoltottak, én ordítottam, és
éppencsak annyi időm volt, hogy célozzak, és elsüssem a puskámat.
A medve bundája és izmai megremegtek a golyó becsapódásának helyén, és a fenevad tátott
szájjal, csorgó nyállal felém fordult.
Hát, most legalább megtudtam, miért ezt a barlangot szemelték ki rejtekhelynek. Az öreg
orvosságos ember egy grizzly medve barlangját választotta. Valahogyan elkábították, és odakötözték
a szörnyeteget, akit most Magnus Bloodhammer fölkeltett. A medve úgy szétszakította a rátekeredett
ujjnyi vastagságú kötelet, mintha egyszerű zsineg lett volna.
A következő pillanatban nekem ugrott, orromat megcsapta a bűze, én pedig kétségbeesésemben a
szájába döftem a puskám csövét. A fájdalom elterelte a figyelmét, és lecsapó mancsa elvétette a célt.
Megragadta a fegyveremet, zavartan megrázta a fejét, majd kiverte a kezemből és félrehajította.
Ekkor rácsaptam a tomahawkommal, és eltaláltam a csípőjét, de ez körülbelül annyira fájhatott neki,
mint egy méhcsípés. Elernyedtem, felkészültem a halálra. Egész látókörömet kitöltötte a bunda, a
szag, a por és az az artikulálatlan üvöltés, amely majd beszakította a dobhártyámat. A medve százszor
erősebbnek tűnt nálam.
Ám ekkor a vadállat még hangosabban üvöltött fel, és hátsó lábaira ágaskodott.
Namida ugyanis közben felkapta Magnus fejszéjét, és belevágta a grizzly hátába.
Az morgott és tekergeti, próbálta elérni az új kínzóeszközt, izmai hullámzottak, mancsa hiába
csapdosott a fejsze felé, nem érte el. Vér spriccelt a testéből.
Kis Béka kövekkel dobálta az állatot, és közben sírt.
A medve négy lábra ereszkedett, ide-oda forgolódott, nem tudva eldönteni, melyik támadójának
rontson neki. Én szerencsére annyira veszélytelennek tűntem, hogy pillanatnyilag megfeledkezett
rólam. Valahogy összeszedtem magam annyira, hogy a puskám felé másszak, közben azon
gondolkoztam, lesz-e elegendő időm megtölteni.
Ekkor Magnus viking csatakiáltással felrohant az ormon. Valami nagyot és nehezet tartott a feje
fölé – egy kőtáblát. Nyögött egyet, meglódította és teljes erejével az állat fejéhez vágta. A medve
koponyája hangosat reccsent, és az állat egyetlen nyögéssel a földre zuhant. Az ütés azonban, amely
bármely más állat agyát szétroncsolta volna, őt csak elkábította. Én elértem a puskámat és gurulva
felálltam, kihúztam a döngölőpálcát, hogy megtöltsem.
Namida is odaugrott, mint egy mókus, kirántotta a fejszét a medve hátából, és odadobta
Magnusnak. A norvég nagy kiáltással elkapta a fegyvert, arca lángolt a dühtől és az erőfeszítéstől.
Felemelte a fejszét, célzott és lesújtott. Tiszta és szép vágás volt, a széles acélpenge kétarasznyira
fúródott a medve hátába, elvágva a gerincét. A teremtmény vaskos lábai megrogytak, mintha elvágták
volna a zsinórokat, és összeesett. Tekintetéből zavarodottságot és megbánást olvastam ki.
Én a biztonság kedvéért folytattam a töltést, a kezem remegett. A medve torkából egy utolsó hörgés
tört fel, s azzal végre kialudt szemében a tűz. A nehéz kőtábla a medve koponyáján feküdt,
Bloodhammer fejszéje pedig kiállt a bundájából.
– A Minótaurosz szarvára! – ziháltam. – Hogyhogy nem belezett ki téged a barlangban?
– Azelőtt megragadtam a táblát, hogy felébredt volna, és kivédtem vele az első csapását. Aztán
elszakította magát valami köteléktől, és kihajított a bejáraton. Tíz ember ereje lakozott benne, Ethan!
Thor szellemével együtt!
– És ez a Thor majdnem megevett minket vacsorára. Az a nyavalyás kőtáblád mentette meg az
életünket. – A tábla úgy hevert a medve koponyáján, mint egy sírkő. – Nézzük meg, mit találtunk.
Magnus arrébb vonszolta a táblát, és megfordította.
– Ott vannak a varázsjelek! – mondta Namida. Arra gondoltam, el ne felejtsem majd a lánynak
ajándékozni a medvekarmokat, nyakláncnak. Ben régen azt mondogatta nekem, hogy mindig bölcs
dolog a legjobbat kihozni a rossz helyzetekből. A nők úgyis szeretik az ékszereket.
Magnus közben az ujjával követte a bevésett jeleket, dünnyögve olvasott, majd diadalmasan rám
nézett.
– Északi rúnák!
 Harmincnyolcadik fejezet
A puskámat használva mérőpálcának, megállapítottam, hogy a tábla nyolcvan centiméter hosszú,
negyven centiméter széles és tizenöt centiméter vastag. Legalább egy mázsát nyomott. Nem csoda,
hogy megállította a medvét! Az egyik oldala félig sima volt, és különös alakú írásjegyek sorjáztak
rajta, amilyenekhez hasonlót soha nem láttam még: különbözött a mi ábécénktől, az egyiptomi
hieroglifáktól, de még Thot könyvének idegen írásmódjától is. A betűket érdesen vésték bele a kőbe,
nem túl mélyen. Ha történetesen egy legelőn botlottam volna bele a tárgyba, valószínűleg elmentem
volna mellette, anélkül hogy feltűnt volna.
– Mik azok a rúnák? – kérdeztem.
– Az északi népek ábécéje a viking időkben és a középkorban – magyarázta Magnus. – Ezt itt mi
rúnakőnek nevezzük. A vikingek és mások azért készítettek ilyeneket, hogy megörökítsenek egy
eseményt, a tetteikkel kérkedjenek, felsorolják a családjukat és a leszármazottaikat, kinyilvánítsák a
hitüket, vagy feljegyezzenek egy utazást. Több ezer van belőle Skandináviában. Az, hogy az
indiánoknál is van egy, bizonyítja, hogy a népem itt járt. – Jelentőségteljesen, nagy ívben tekintett
körbe. – Ez itt mind a Norvég Királyság tulajdona!
A döglött medvére néztem.
– A tiéd lehet. És ebből megtudjuk majd, merre kell mennünk?
– Talán, ha a Thor kalapácsát hordozó emberek vésték ki. Lássuk, mit ír.
A két nő máris darabolni kezdte a medvét – az állatban, amely majdnem felfalt minket, ők csak a
potyalakoma lehetőségét látták. Az indiánok a leggyakorlatiasabb emberek, akiket ismerek.
– Ne felejtsd el megtartani a karmait! – kiáltottam oda Namidának. – Vad vonzerőt kölcsönöznek
neked.
– Nézd, a kő oldalán is folytatódik a szöveg! – mondta Magnus.
– Meglehetősen szószátyár, ha vésővel kellett kifaragnia, nemde?
– Egy képzett rúnavéső számára nem olyan nehéz feladat, és némely emberek fontosnak tartják,
hogy megmaradjanak a szavaik. – Szavakat rótt a talajra a fordításhoz. Végül elkezdte egybeolvasni a
szöveget. – „Nyolc gotlandi és huszonkét norvég földszerző úton Vinlandból, messze nyugaton” –
olvasta, azután megállt. – Vinlandnak azt a földet nevezték, amelyet Kanada keleti partján fedeztek
fel, tehát az író bizonyára úgy érti, hogy nagyon messze eljöttek onnan nyugatra.
– Ahogyan mi is. Folytasd csak!
– „Két sziklás sziget mellett vertünk tábort, egynapi járóföldre, északra ettől a kőtől. Egy nap
halásztunk. Ezután hazamentünk, és tíz férfit találtunk vértől vörösen és holtan. AVM ments meg a
gonosztól.”
– Az AVM latin betűkkel szerepel – jegyeztem meg.
– Gondolom, ez azt jelenti: Ave Maria. Ne feledjük, ezek az emberek keresztények voltak,
legalábbis részben. Az akkori idők szerint katolikusok– Az ősi rúnák lassan átadták helyüket az új
betűknek.
– Hát, ezen a prérin nincsenek sziklás szigetek. Nyilvánvalóan elmozdították a követ az eredeti
helyéről. Namida azt mondta, a dakotáktól vették el, akik viszont ki tudja, kiktől szerezték.
– Valószínűleg egy tóban lévő szigetre utalnak – értett egyet Magnus −, de ez bármelyik irányban
lehet. A kő oldalán pedig a következő szöveg van: „Tíz férfit hagytunk a tengernél, hogy vigyázzanak
a hajóinkra, tizennégy napi járóföldre ettől a szigettől. Az 1362. évben.”
– 1362? Nem pont ebből az időből származik a templomos térképed is?
 – Most már hiszel nekem, Ethan?
Egy dolog nekivágni a kincskeresésnek, de teljesen más, amikor az ember előtt felcsillan, hogy
valóban meg is találhatja. Egyre izgatottabb lettem.
– De miért?
– Mondtam már neked – felelte türelmesen a norvég. – Thor kalapácsa miatt. Az elveszett aranykor
törpe mestereinek mesterműve miatt.
– Törpe micsodák?
– Két törpe, Eitri és Brokk kovácsolta Thornak a kalapácsot föld alatti kohóikban, és csak egyetlen
hibát ejtettek: túl rövidre készítették a nyelét, mert Loki légy alakjában berepült, és megszúrta Brokk
szemhéját.
Már sajnáltam, hogy megkérdeztem.
– Szóval hogyan találjuk meg?
Magnus komoran leült. Kimerült a medvével folytatott harcban.
– Nem tudom. Ha a követ elmozdították, a „tizennégy napi járóföld a tengertől” nem sok támpontot
nyújt.
– Sőt a helyzet még rosszabb. Nekünk hónapokba került idejutnunk. Egy hely, amely tizennégy
napra van a tengertől, több ezer kilométerre lehet innen keletre vagy északra, nem gondolod? A
közelében sem járunk a kalapácsodnak, ha ugyanazok a norvégok faragták ki ezt a követ is.
– Vagy az Édenkertnek.
Hirtelen olyan összetörtnek tűnt, hogy megsajnáltam, de persze magamat még jobban. Egy perccel
ezelőtt már majdnem hinni kezdtem benne, hogy megtaláljuk a vikingek kincsét. De ennek most
befellegzett.
– De legalább megpróbáltuk, Magnus.
Nem felelt.
– A Somersetek pedig, ha még élnek, szintén tévúton járnak.
A norvég szomorúan bámulta a rúnakövet.
– Hát igen. – Itt álltunk a feltérképezetlen vadon közepén, egy medve teteme és egy járvány sújtotta
falu mellett, nyomunkban valószínűleg rézbőrű vademberekkel és két bosszúért lihegő, perverz
angollal, több mint ezer kilométerre a civilizáció minden kényelmétől, és alig van élelmünk, ruhánk,
fegyverünk, puskaporunk, és az irányérzékünket is jószerivel elveszítettük. Szövetségesünk csupán
két indián nő, akik éppen mohón sütögetik a medve máját, és eszük ágában sincs legalább fél
szemmel őrködni. Az egyetlen támpontunk pedig egy százkilós kőtömb.
Más szóval megint a szokásos slamasztikába keveredtem, a szokásos gyanús alakok társaságában.
Lesétáltam a folyóhoz, hogy megmosakodjak, és azt kívántam, bárcsak a mendenek megtanultak volna
lovagolni, mert akkor ebben a szent pillanatban elvágtatnék innen. Sajnos azonban a mendenek
megtelepedett földművesek voltak. Legalább egy vulkánt vagy sóhegyet láttam volna, vagy bármit,
hogy ne dolgom végezetlen kelljen visszatérnem Tom Jeffersonhoz!
Ekkor Magnus felkiáltott.
Visszarohantam a puskámmal, de csak a kőre mutatott.
– Megvan, megvan, megvan! – kiabálta, és lomhán ugrabugrált, ami Norvégiában nyilván
örömtáncnak számított. Nos, a vikingeket sosem vádolták azzal, hogy jó táncosok volnának.
– Jupiterre, mi van meg?
– Ez egy kód, Ethan, egy rejtjel, ahogy mondtad! – Véletlenszerűen rámutatott bizonyos jelekre. – E
betűk némelyikén különös mellékjelek vannak, pontok és vonalak. Először nem is értettem, miért. De
ha összeolvassuk az első hét betűt, amelyet megjelöltek, tudod, mit adnak ki?
 – Magnus, én egyáltalán nem tudok rúnákat olvasni.
– Gral thar! – Diadalmas ordítása egy tornyot is ledöntött volna. Ha Vöröskabát pár mérföldön
belül van, akkor aligha tévesztheti el a hollétünket.
– Ne üvölts! – Aggódva tekintettem a parti meredélyre. – Ez jót jelent?
– Azt jelenti: Grál. Mellette pedig a bölcsességet és a szentlelket jelentő ciszterci szimbólumok
találhatók. Így együtt azt jelenti: „A Gráljuk, bölcsességük és szentlelkük.”
Megborzongtam. Hallottam már a grál szót korábban, Egyiptomban és a Szentföldön, és Szent
Bernát nevéhez hasonlóan vissza-visszatért az életembe. De hogy dakotaföld kellős közepén, egy
kövön lássam viszont! Minél tovább élek, az élet annál különösebbnek tűnik számomra: folyton jelek
és előjelek tolakodnak be az egykor kényelmesen egyhangú, kellemesen céltalan életembe.
– De mit jelent mindez?
– Azt, hogy ezek az emberek elrejtették vagy megtalálták a grált, ami a szent küldetésük volt. És ha
a térkép, amelyet Gotlandról hoztam, valódi, akkor bizony az a grál a kalapács, amelyet idehoztak,
ide, ahonnan északra, délre, keletre és nyugatra folynak a folyók.
A barna, omló partoldalt néztem.
– Magnus, nem az Édenkertben vagyunk.
– Nem pontosan itt van, hanem ott, ahonnan ez a rúnakő jött. Ahol a kalapácsot is elrejtették, és
ahol valószínűleg megpróbáltak egy kolóniát alapítani. Ezt a vidéket azonban démonok szállták meg,
ellenségek, akik tíz embert vérbe fagyva, holtan hagytak maguk után. Vagy betegség is lehetett, mint
amilyennel a faluban találkoztunk. Ez egy olyan édenkert volt, amely nem volt sérthetetlen. Egy
édenkert, ahol már jelen volt a kígyó.
– Meglehetősen sokat olvasol ki egy eléggé ködös szövegből.
– Amikor a tengert említik, nem az óceánra gondolnak – erősködött a társam. – Nincs olyan indián
törzs, amely olyan messziről idecipelné ezt a nehéz kődarabot, és a térképen sem az óceán partján
van a kalapács jele. Nem, a mi küldetésünk célja itt van, tizennégy napi járásra két „tengertől”, azaz
nem messze ide.
– Miféle tengerektől? – Ez a fickó megkergült.
– Az egyik a Felső-tó lehet. Namida! – kiáltott oda a tüzet piszkáló nőknek. – Mi van kétheti
járásra nyugatra a Felső-tótól, ahol fogságba estünk?
A lány megvonta a vállát.
– Az az úttól és a kenutól függ. Az innen valahol keletre lenne. – Visszafelé mutatott arra, amerről
jöttünk.
– Igen. – A norvég csillogó szemmel nézett rám. – És kétheti járásra délre a Winnipeg-tótól, attól a
hatalmas tótól északon, amelybe a Red River torkollik. Az is keletre van innen. El kellett jönnünk
ilyen messzire nyugatra, Ethan, hogy megszerezzük a kőtáblát, de fogadni mernék rá, hogy azon az
erdős, tavakkal borított vidéken találták meg, amelyet magunk mögött hagytunk, ott, ahol a középkori
térképemen egy üres folt van, benne Thor kalapácsával. Húzz egy vonalat kétheti járás távolságra a
Felső-tótól vagy délre a Winnipeg-tótól, és pontosan oda lyukadsz ki, ahol a térkép a kalapácsot
mutatja… És mi is ott fogjuk megtalálni!
– A Grált?
– Egy grált, a templomosok egyik kincsét: a kalapácsot. – Bólintott. – Egy jel fogja mutatni nekünk
az utat, mert az a sorsunk, hogy megtaláljuk Thor fegyverét, ugyanúgy, ahogyan a sors vezetett ehhez a
kőtáblához is. Máskülönben hogyan lehettünk volna ennyire sikeresek?
– Sikeresek? – Hát, ez a fickó aztán optimista, nem? De legalább most már ő is visszafelé akart
menni, keletre.
 – Amikor Pierre eltűnt, attól kezdtem félni, hogy az istenek elhagytak bennünket. Most azonban
olyan világosan mutatják az utat, ahogyan a tűzoszlop mutatta Mózesnek.
– Magnus, szerintem egyikünk sem tekinthető Mózesnek. És azt is kétlem, hogy neki is vérszomjas
medvékkel kellett volna megküzdenie.
– Az csak egy próba volt. Most az a feladatunk, hogy megtaláljuk a saját tűzoszlopunkat, Ethan.
Valahol van egy jel, amely Thor kalapácsa felé mutat.

Magnus ragaszkodott hozzá, hogy magunkkal vigyük a kőtáblát.

– De hát ez nehezebb, mint Kis Béka!
– Lehet, hogy több titkot is rejt a szöveg. Egyszer te is megtaláltál és megfejtettél egy ősi könyvet
egy régi kőtömbre vésett jelek alapján, nem igaz? Éppen neked be kellene látnod, mennyire értékes ez
a tárgy.
Thot könyvére utalt, amelyet a rosette-i kő segítségével fejtettünk meg, bár mindebben az én
szerepem csupán annyi volt, hogy lerobbantottam róla az odavágó részt. Abban a pillanatban így tűnt
célszerűnek.
– De én nem cipeltem magammal a követ – böktem rá. – Rámásoltam a kedvesem meztelen hátára.
– Elgondolkodva néztem Namidát, s azon töprengtem, hogy mutatna, ha a bőrére ráfestenénk a
rúnákat. Az az epizód Astizával meglehetősen erotikus volt.
– Nos, ez itt sziklaszilárd bizonyítéka annak, hogy a népem megelőzte itt a spanyolokat, a
franciákat és a briteket. Nem másolunk le semmit. Megmutatjuk az eredetit a világnak, miután
megtaláltuk a kalapácsot, amelyhez elvezet minket. Jelentőségünk vetekedni fog Kolumbuszéval. A
Norvég Királyság bejelenti majd igényét Észak-Amerikára, és elfoglalja helyét a világ nagyhatalmai
között.
Ebben igencsak kételkedtem. Az emberek általában ragaszkodnak a dogmáikhoz, és nemigen
értékelik, ha valaki megkérdőjelezi őket. Ha sikeresek akarunk lenni, mondjuk azt, amiben az
emberek már eleve hisznek. A forradalmárok nemritkán a kereszten végzik, vagy még rosszabb sors
vár rájuk.
– Magnus, nem vonszolhatjuk el ezt a küszöbkövet ezer kilométer távolságra!
– Húzni fogjuk – jelentette ki a norvég, akinek máris a megvalósításon járt az agya. – Ez a folyó
keletre és délre folyik, pontosan arra, amerre mennünk kell. A faluban volt egy nyárfából készült
kenu, elég nagy, hogy mind a négyen beleférjünk, és építhetünk egy tutajt, amelyre rá tehetjük a követ.
Megtaláljuk a kalapácsot, leúsztatunk a Mississippin, és Oslóban feltárjuk a titkot!
– Nem mehetnénk valami melegebb helyre, például Párizsba vagy Nápolyba?
Magnus azonban már utasításokat osztogatott. Kis Béka nekiállt megnyúzni a medvét, Namida
elment fűzfavesszőt vágni, Magnus pedig kikötözte a bőrszíjat, amely annak idején fogva tartotta a
medvét.
– Te menj el a kenuért! – mondta nekem.
Megtaláltam a járművet, amelyet észrevett. A kihalt település most még gyászosabb képet mutatott,
mint korábban. Eszembe jutott, hogy a járvány kitörése kellemetlen módon egybeesett a
küldetésünkkel, és a Somersetek kitalálhatták, hogy Namida otthonába igyekszünk. Lehet, hogy ők
küldtek fel egy fertőzött ügynököt a Missourin oda, ahol ezek az indiánok elkaphatták a ragályt
kereskedés közben, s mindezt csak azért, hogy ne találhassunk segítséget? Lehet, hogy akaratlanul bár,
de mégis mi okoztuk ezt a tömeges halált?
Ismét végigtekintettem a környező dombokon azzal az érzéssel, hogy valakik figyelnek minket, a
környék azonban olyan üres volt, mint egy kocsma Mekkában. Visszaeveztem a kenuval a többiekhez.
 A mocskos medvebundáról közben lekaparták a zsigereket, és ráterítették egy fűzfavesszőkből
összekötözött, kör alakú keretre. Az eredmény egy majdnem másfél méter átmérőjű, bűzös tutajocska
lett, pajzshoz hasonló. A szegélyeit medvezsírral vízhatlanították.
– Épp mint az a csónak, amellyel elhagytam a tűzijáték szigetét Mortefontaine-ben!
– Igen – mondta Magnus. – Walesi találmány, a létező legegyszerűbb vízi jármű, gyorsan
elkészíthető és egyszerűen irányítható. Hát nem különös, hogy ezek a bennszülött nők ismerik egy
innen több ezer kilométerre használt eszköz elkészítési módját?
– Úgy gondolod, hogy a walesiek hozták ide ezt a tudást?
– Én csak azt tudom, hogy nem mi vagyunk az első fehér emberek itt. Megtaláltuk távoli őseinket,
Ethan Gage, és valahol itt van az a hely is, amiért idejöttek.
– A te úgynevezett Édenkerted.
– A világ köldöke, szent középpontja, magva. Némelyeknek a paradicsom, másoknak a
purgatórium. Olyan formát ölt, amilyet a kutató vár tőle.
– Megfoghatatlan, mint a szivárvány.
– Ahol az arany vár. – Kacsintott az egyetlen jó szemével, és egy pillanatra tényleg a nyughatatlan
Odinnak tűnt, aki bölcsességet és kalandot keresve járja a világot.
A csónakocska úgy ugrált, mint egy buborék, amíg a rúnakő súlya ki nem egyensúlyozta, azután
olyan nyugodtan lebegett a víz színén, mint egy fregatt. Magnus a szíj maradékával odakötözte a kenu
mögé, és azzal elhagytuk a szomorú falut. A nagy medve halomnyi teteme ott hevert a parton, a
nyárfák zizegtek a prérin fújó szélben. Az áramlat délkelet felé sodort minket.
Engedélyeztem magamnak egy halvány reményt.
Követtük a folyót – Namida szerint egyes prémvadászok Cheyenne folyónak nevezték −, amely
tekeregve haladt a lapos síkságon, körülötte erdők, ártéri szigetek és mocsaras rétek váltakoztak. A
körülöttünk elnyúló dombokat csak fű borította. Féltem Vöröskabát felbukkanásától, de a világ
néptelennek tűnt. Egyre valószerűtlenebbnek éreztem az utazásunkat, mintha valóban a mítoszok
korába eveztünk volna át. A völgy fölé borult a mélykék égbolt, és a fákról lehulló levelek úgy
lebegtek a folyó vizén, mint a rózsaszirmok Mortefontaine-ben. Vadkacsák húztak el fölöttünk nagy
alakzatokban, recsegő gágogással. Fogalmam sem volt, milyen nap vagy hónap van, sőt lassan a
századot sem tudtam volna megmondani. Keleten legalább poros romok akadtak, itt azonban még
újszülött volt a világ, naptár és óra nélkül.
 Harminckilencedik fejezet
A harmadik nap reggelén, kevéssel hajnal után botlottunk bele az eddigi legkomolyabb akadályba:
egy élő folyamba, amely keresztezte utunkat. Vándorló bölények alkották.
Egy nagy csorda vonult délre. Az állatokat fekete, csimbókos szőr borította. Vonulásuk során
elkezdtek átkelni a folyónkon: úgy torlaszolták el az utat, mint egy szarvakból és púpokból álló gát.
Mögöttük lassan felkelt a nap, és e nagyszerű állatok áradata ugyanolyan hatalmasnak és
kérlelhetetlennek tűnt, mint a tenger dagálya. Megálltunk, és gondolkozni kezdtünk, hogyan jussunk át.
– Napokig tart az átkelésük – mondta Namida. – Több a bölény, mint az égen a csillag.
– Ha közéjük megyünk, agyontaposnak minket – mondtam.
– Nem várhatunk napokig – jegyezte meg Magnus.
Ekkor, mintha siettetni akarná a töprengésünket, egy nyílvessző iramlott elő a folyó északi részén
növő bozótból, és belecsapódott a kenunk fájába, majd remegve megállt.
Rajtaütés!
Szépen kitervelt csapda volt. Ellenségeink lóháton követtek minket, megvárták, hogy ráleljünk a
rúnakőre, előrekémlelve észrevették a hatalmas bölénycsordát, és előkészítették a folyami rajtaütést
azon a ponton, ahol meg kellett állnunk. Okos – ami azt jelentette, hogy nekünk még okosabbaknak
kellett lennünk.
Így amikor egy indián emelkedett ki a nádasból, kezében nyíllal, támadóan, mint egy spanyol
grand, felemeltem a puskámat, és lepuffantottam, azután pedig hátbacsaptam Magnust.
– Evezz! – kiáltottam oda neki. – A bölények felé!
– Fel fognak borítani, és megfulladunk! – figyelmeztetett Namida.
– Ha viszont itt maradunk, akkor meglőnek és megkínoznak! Gyerünk!
Most már minden oldalról csatakiáltás zengett, harcosok emelkedtek ki a rejtekhelyükről
hujjogatva és rikoltozva. Számos nyílvessző szállt felénk, és csak az mentett meg bennünket attól,
hogy át is lyuggassanak, hogy Magnus nagyokat húzott az evezővel. Néhány lövedék a kőtáblán
koppant, kettő a kenunk végébe csapódott, a többit sziszegve elnyelte a víz. Muskéták dörrentek, a
golyók kis gejzíreket képezve csapódtak be körülöttünk, Kis Béka pedig sikoltva a vállához kapott,
és elengedte az evezőjét.
Csak horzsolta a golyó, a sebe vérzett ugyan, de nem súlyosan, így hát odalöktem neki a saját
evezőmet.
– Evezz tovább!
Elsütöttem a két muskétánkat, mire két újabb indián hanyatlott el nagyot kiáltva. Most már szinte
repültünk a folyón, mert Magnus és a nők is erejüket megfeszítve eveztek, repült a tajték, és
egyenesen a nagy csorda felé közeledtünk, mintha alig várnánk, hogy halálra tapossanak minket.
Gyorsaságunk meglepte a dakotákat, lövéseik egyre inkább célt tévesztettek, ahogyan távolodtunk
tőlük. A folyópart bozótosából futni kezdtek a közeli dombok felé, kétségkívül azért, mert ott kötötték
ki a lovaikat. Ránk hajtják majd a bölényeket.
– Ethan, nem tudunk átevezni a csordán! – tiltakozott Magnus. – Csak a közelben lehet vagy tízezer
állat is, és mögöttük újabb százezer!
– Add a fejszédet!
– Mi? Minek?
– Varázslathoz.
Hátrapillantottam. A dakota lovasok már a bölények felé vágtattak, ráhajolva a pónijaik nyakára. A
bölények már zavarodottan hullámzottak a lövések hallatán – most ők jelentették a legnagyobb
veszélyt és egyben a legnagyobb reményt is számunkra. Újratöltettem a fegyvereinket, letettem őket,
amíg szükség nem lesz rájuk, és felragadtam Magnus fejszéjét.
– Mit tervezel? – kérdezte Namida, ijedten figyelve a sötét szőr alkotta falat, amely elzárta a
folyót. Bölények csúszkáltak lefelé a parton, majd belecsobbantak a vízbe, nagy testük hullámokat
vert. A folyó közepén fenyegető szuronyokként meredeztek a szarvak százai. A vadállatok látták a
közeledésünket, fekete szemüket forgatták, és nem tudták eldönteni, meneküljenek vagy nekünk
rontsanak.
– Evezzetek gyorsabban!
– Ethan?
– Gyorsabban!
Újabb lövések dördültek, és a golyók darazsakként zümmögtek körülöttünk. Az egyik puskával
visszalőttem, hátha meggondolásra késztetem őket.
Aztán hunyorogva előrenéztem. Az áramlat egyenesen a felkelő nap felé sodort minket. Az öregebb
bikák a csorda szélére mentek, onnan figyeltek bennünket mogorván, leeresztett szarvakkal, kapáló
patákkal, miközben a tehenek és a borjak szétspricceltek előlünk.
– Meg fognak támadni minket!
– Csak folytassátok!
Horkantások, orrfacsaró szag.
– Ethan! – nyögött fel Namida.
Felemeltem a fejszét.
Amint már mondtam, Magnus úgy kifényesítette a pengét, mintha antik evőeszköz lett volna – több
figyelmet szentelt a fejszének, mint a legtöbb férfi a lovának vagy a feleségének. Úgy csillogott, mint
egy tükör. A medvével való küzdelem után újfent megtisztította.
Úgyhogy visszaverte a fényt.
És ezzel a reggeli napfény egyenesen a tízezernyi habozó bölény szemébe világított. Szembántó
villanás volt, mintha az egész kenunk fénnyé robbant volna szét. Az állatok megtorpantak, bömböltek,
azután nekiiramodtak, és egy pillanat múlva az egész síkság mozgásba lendült. Remegett a föld, amint
a több ezer tonnányi mozgó hústömeg szétáramlott minden irányba a füvön, csak hogy minél
messzebbre kerüljön tőlünk. A folyóban a pánikba esett bölények menekültek a kenunk útjából, el a
fénylő fejsze elől, mi pedig úgy száguldottunk feléjük, mint a valkűrök. A víz forrt, ahogyan a
bölények kiugráltak belőle. Én forgattam a fejszét, próbáltam elkapni a fénysugarakat. Elérkeztünk a
bölények átkelőhelyéhez, és a csorda kettévált előttünk.
Hátrapillantottam. Mögöttünk a zavarodott bölények a dombok mögül érkező tízezernyi társuk
nyomására visszaáramlottak a folyóhoz. Eközben belerohantak a minket üldöző indiánokba. A
dakoták lőttek néhányat, hátha felénk ijesztik vele a vadállatokat, de ez csak növelte a zavart, a
bölények egy része az egyik irányba, a másik a másik irányba dübörgött. Por kavargott a reggeli
levegőben. Egy ló felnyerített és alábukott, lovasát eltaposták.
Evezőseink közben ügyesen kormányozták a kenut a pánikba esett bölények között, amelyek vagy
úszni próbáltak, vagy a vízen átgázolva menekültek. Szarvas, zömök fejek bámultak ránk a folyóból,
az állatokat megzavarta a vakmerő közeledésünk, valamint a csónakunk mögé kötözött szokatlan
tárgy, a tutajon vontatott rúnakő. Az egyik bika beugrott a sekély vízbe, és rohamra készült, ezért
ledobtam a fejszét, felkaptam egy muskétát, és lőttem. Az állat megbicsaklott és összerogyott, amivel
újabb vad menekülést indított el. Vércsík keveredett a vízbe, amikor elhaladtunk mellette.
Most már a kétségbeesett bölények fala elválasztott minket az üldözőinktől, így időt nyerhettünk.
Az állatok szétszóródtak minden irányba, és elsodorták a bosszús dakotákat. Újra és újra magasba
emeltem a fejszét, a napfény villogott rajta, és végül sikerült átkelnünk a csordán. A tülekedés okozta
porfelhő magasra szállt mögöttünk, jótékonyan elfedve minket. Addig eveztünk, amíg a bölények és
az üldözőink ki nem kerültek a látóterünkből. Akkor sodortatni kezdtük magunkat, hogy közben
megpihenhessünk. A rúnakő még mindig mögöttünk úszott, mint egy kis csónak.
– Ez nem is varázslat volt – lihegett Magnus. – Hanem a fejszém.
– Az volt benne a varázslat, amit csináltam vele. A varázslat nem más, mint leleményesség.

Kis idő múltán kanyargó folyónk beletorkollott a Red River folyóba, amely északi irányba, a
Winnipeg-tó felé haladt. Magnus elnagyolt térképe alapján úgy döntöttünk, délnek fordulunk, és az
áramlattal szemben eveztünk, amíg el nem értünk egy mellékágat, amely ismét keletre tartott. Most
ezen indultunk el, mert Bloodhammer becslése alapján errefelé mehettek a norvégok és a gotlandiak
is. Mivel ezek a folyók úgy tekeregtek, mint az olasz tészta, én meg nem mondtam volna, közel
vagyunk-e bármihez is, különösen nem egy fura szimbólumhoz egy középkori térképen, amely már
nincs is a birtokunkban.
A folyócska lassan, mocsaras területen haladt át, és kelet felé haladva a síkság visszhangos
üressége fokozatosan ismerősebb tájnak adta át a helyét: fák, rétek, tavak következtek. A vidék felét
erdő borította, és a folyó időnként tóvá szélesedett.
Ekkor megláttuk a bibliai tűzoszlopot, az Édenkertünk kapuját.
Először azt hittem, csupán egy fekete viharfelhő az, amely sávosan függ az egyébként kék őszi
égbolton. De ahogyan figyeltem, rájöttem, hogy ez a felhő bizony nem mozdul, hiába fúj a szél a
prérin. Azazhogy mozgott ugyan – láttuk, ahogyan közeledtünk feléje −, ám lassú, forgó mozgással,
mint egy ragacsos, sűrű örvény. A forgása azokra a hátborzongató, tölcsérszerű felhőkre
emlékeztetett, amelyek felé a síkságon menekültünk, merthogy ez is fekete volt és hatalmasnak tűnt.
Ám ez a felhőoszlop sokkal szélesebb volt, lustán forgó függönye eltakarta a mögötte elterülő tájat.
Miközben közeledtünk, időnként villámfény csillant és mennydörgés zengett benne fojtottan, mintegy
figyelmeztetésként.
Nyugtalanul figyeltük a jelenséget.
– Hallottam erről a helyről – mondta Namida. – A vihar, amely sosem szűnik meg. Senki sem jár
erre. Vagy ha igen, akkor nem térnek vissza.
– Velünk viszont itt egy varázsló – mondta Magnus.
– Aki szerint a küldetésed végcélja inkább a pokolra hasonlít, mint a paradicsomra – feleltem.
– Ez csak Thor otthona.
– Haza akarok menni – mondta Kis Béka elhalóan, franciául. A válla még mindig fájt a golyó ütötte
sebtől, és felszökött a láza is. – Menden felé.
– Az otthon ott van. Az a hely, ahonnan mind elindultunk egykor. – A norvég szeme ragyogott. – Ez
az istenek és királyok, a hősök és szirének és az örök élet bölcsője. Ott majd meggyógyulsz, Kis
Béka!
Örök élet? Nekem inkább mérgező vihar jutott az eszembe róla, noha kétségkívül gyönyörű volt. A
felhők zölden és bíborszínben ragyogtak a villámok fényében. Kavarogtak, emelkedtek és süllyedtek,
mintha valami rögzítené őket egy központhoz, mint a bolygókat. Ahogy a nap lassan nyugatnak
ereszkedett és megvilágította a vihart, szivárvány tűnt fel, olyan fényesen és élesen, mintha egy
repülő híd volna.
– Bifröst! – kiáltotta Magnus. – A lángoló híd, amely összekötötte Asgardot, az istenek lakhelyét
Midgarddal, az emberek otthonával! Itt van előttünk, kitárt kapuként!
 – Az csak egy szivárvány, Magnus. Egy szivárvány és némi eső.
– Egy szivárvány, amelynek kincs van a végében, lefogadom! Gyere, ha nem hiszel nekem!
Most már hogyan is fordulhattunk volna vissza? A tavak és patakok mozaikján olyan közel
eveztünk a felhőhöz, amennyire tudtunk. Útközben háromszor is átcipeltük a csónakot a folyók közti
rövid szakaszokon, a rúnakövet a sárban vonszolva, azután folytattuk az evezést. A különös, nem
szűnő vihar azonban vagy messzebb volt, mint ahogyan érzékeltük, vagy egyre távolodott tőlünk,
mindenesetre csigalassúsággal közeledtünk hozzá. Végül, amikor a patakunk beleveszett az
ingoványba, és nem evezhettünk tovább, utoljára partra tettük a menden kenut, kihúztuk a tutajt is, és
felemeltük a nehéz rúnakövet.
– Nem fogom itt hagyni, hogy más találjon rá – mondta Magnus.
– Akkor hogyan vigyük tovább?
– Építhetnénk egy vonószánt – mondta Namida. – A népem ezt használja, ha tárgyakat kell átvinni a
síkságon. A dakoták lovakkal vontatják őket, mi azonban kutyákat használunk
– De nekünk kutyánk sincs.
– De van egy óriásunk.
Faágakat vágtunk, és háromszög alakban összekötöztük őket, a tutajról levett medvebőrt pedig
középre erősítettük, hogy rátehessük a követ. Kerék híján ez volt a legjobb, amit tehettünk.
Aztán, amint a lenyugvó nap narancssárgára színezte a felhőoszlopot, tábort ütöttünk éjszakára.
Jeges fuvallat érkezett. Kis Béka képtelen volt elaludni, egyre a villogó fényeket nézte. Éjfélkor
felébredtem; még mindig nem feküdt le. Arcán belenyugvást láttam.
– La mort – suttogta, amikor megérintettem. A halál.
 Negyvenedik fejezet
Másnap a hajnal ködöt és csendet hozott. Sem a rejtélyes felhőt nem láttuk, sem bármi mást. Pára
borította a táborhelyünket, és csöpögés hallatszott, mintha órák ketyegnének egy borospincében.
Madárdal sem hallatszott. Nem fújt a szél. Hátborzongató volt – olyan, mintha meghaltunk volna,
gondoltam. Kis Béka éjszaka végül elaludt, és csak lassan tért magához. A homloka tüzelt.
– Miért van ilyen csend? – kérdezte Namida. Mindannyian Magnusra néztünk.
– Nem tudom.
Én azonban tudtam, vagy legalábbis attól tartottam, hogy tudom. Ha az ember az erdőben jár,
olykor elcsendesedik a természet, és az állatok visszatartják a lélegzetüket, amíg a félelmetes
teremtmény el nem megy; csak várnak és figyelnek, hogy mit fog tenni. Hallanunk kellett volna a
reggeli madárcsicsergést, de minden néma volt.
– Azt hiszem, még mindig figyelnek minket. Vöröskabát nem adta fel, itt jár a közelünkben.
És valóban: hirtelen egy madár hangját hallottuk a mocsárból, amire a folyó mentén lejjebb egy
másik felelt. A nők megfeszültek. Indián jelzések.
– Ez jó jel – próbált megnyugtatni minket Magnus. – Még mindig nem ölnek meg, mert úgy
döntöttek, követnek minket, hogy megnézzék, miféle kincsekhez vezetjük őket.
– És aztán mi lesz?
– Mi találjuk meg először a kalapácsot, és akkor minden megváltozik. – Magnus a tutaj
vontatóköteléből durva jármot csinált a vonószánhoz. – Induljunk, keressük meg, amit ezek a
nyavalyások meg akarnak kerestetni velünk! – Ügetni kezdett, áttörte magát a fákon, a köd úgy ölelte
körbe, mintha maga is szellemalak volna. Aztán egy rétre jutott; a szán rúdjainak nyoma kettős sávban
követte őt a késő őszi fűben. Olyan céltudatossággal sietett előre, amelyet én magam nem osztottam;
futólépésben igyekeztünk utána.
– Magnus, nem volna könnyebb itt hagyni a követ?
– Ez a bizonyíték, hogy az én népem volt itt előbb.
– De mi történt a norvégjaiddal, miután megismerték ezt az ősi hatalmat?
– Ki tudja? Egy kő, amelyen az áll, hogy tíz férfi véresen, halva feküdt, megmagyaráz néhány
dolgot. Talán járvány tört ki. Talán indiánokkal csatáztak. Vagy egymással. Vagy beindítottak valamit,
amelyet nem tudtak uralni, felébresztettek valamilyen gonosz erőt.
– A vendigót – mondta Namida.
– Vagy pusztán elvégezték, amiért idejöttek – folytatta Magnus, figyelmen kívül hagyva a
megjegyzést. – Legalább az egyikük bizonyosan hazatért Skandináviába, hiszen visszahozta a
térképet. Némelyikük talán letelepedett az indiánok között. – Megtorpant, és a járommal a mellkasán
Namida felé fordult. – Tudod, hogy az egyik ősöd egy templomos volt?
– Mi az a templomos?
A norvég megrázta a fejét, és továbbügetett.
– Honnét tudod mindezt? – erősködtem.
– Bennem is a templomosok vére csörgedez. A családom nincstelen királyi vér, amelyet
nemzedékekkel korábban kisemmiztek, de mégis olyan történeteken nőttem fel Norvégiában, amelyek
arról szóltak, hogy az őseim mára elfeledett tudást birtokoltak. És ezek csupán mesék voltak… amíg
rá nem leltünk a térképre. Aztán hírét vettem, hogy milyen új felfedezéseket tettek Egyiptomban és a
Szentföldön a francia hadjárat során, és hogy egy amerikai tudós forgolódik Napóleon forradalmi
udvarában. Odin kezét sejtettem mindebben. Felbukkan egy középkori térkép, amely az amerikai
vadont mutatja, és akkor megtudom, hogy egy amerikai van a közelben pontosan olyan tudással,
amelyre szükségem lehet? Bevallom, hősként nagy csalódást okoztál nekem, Ethan Gage, de egyfajta
állhatatosság mégis van benned. Még az indián lány utáni vágyakozásod is hasznosnak bizonyult, mert
elvezetett minket a rúnakőhöz. Így teljesedik be az istenek szándéka.
– Te mindig ezt a pogány mondást használod, ha rosszra fordulnak a dolgok?
– Eddig még semmi sem fordult rosszra.
– Csaknem agyonvertek, lelőttek, megégettek és agyontapostak minket.
– Ami „csaknem”, az nem számít. Itt vagyunk, közelebb, mint eddig bármikor.
– De azok nem voltak igazi istenek, Magnus. Sem természetfeletti lények. Ez egy mítosz.
– És szerinted mit jelent az, hogy természetfeletti? Tegyük fel, hogy a te Benjámin Franklinedet
valahogyan eljuttatnánk Salamon király udvarába, ahol bemutatót tartana az elektromosságból. Nem
kiáltanának-e azonnal csodát a zsidók? Mi, keresztények, szakadékot képeztünk a gyarló ember és a
mindenható Isten között – de mi van, ha a szakadék nem is olyan széles, mint ahogyan gondoljuk?
Vagy ha léteztek teremtmények e két véglet között? Mi van, ha a történelem mélyebb, mint mi hisszük,
és ködösebb időikbe nyúlik vissza, mint ez a köd körülöttünk, és a mítosz egyszer csak a maga
módján ténnyé alakul? – A kőre mutatott, amelyet vonszolt. – Milyen tanúságra van még szükséged?
A norvégok itteni jelenlétének bizonyítéka olyan kézzelfogható, hogy agyoncsaptunk vele egy medvét.
– De ez ellenkezik a történelem jelen állásával!
– Pontosan. – A norvég megállt, és a vállamra tette a kezét. – Éppen ezért vagyunk itt mi ketten, a
feltámadás küszöbén, és senki más nincs itt.
– Feltámadás?
– Nem mondtam el mindent. Még nem.
– Nos, a feltámadásra szükségünk is lesz, ha Vöröskabát a közelben van. Mindannyiunkat meg fog
ölni.
– Nem, ha nálunk a kalapács!
A levegő hirtelen lehűlt, és rádöbbentem, hogy ropogó jégdarán lépkedünk, amelyet talán a
rejtélyes viharfelhő bocsátott le előző éjjel. A jég még fagyott volt, a talajt szürkésfehér szőnyeg
borította. Leheletünk csak úgy párállott.
Tétováztunk, mintha valami visszatartana minket.
Azután Magnus morrant egyet, és nekifeszült a szíjnak, miközben felfelé húzta a nehéz szánt egy
enyhe emelkedőn. Mi követtük. Olyan volt, mintha áttörtünk volna egy láthatatlan akadályon,
valamiféle átlátszó papírlapon. A levegő ismét melegebb lett. Nyírfaligetbe értünk, a fák levelei
fehérben és aranyszínben tündököltek. A köd oszladozni kezdett.
A fák akkorák voltak, mint egy-egy oszlop. A jégdara itt már elolvadt, és az első lehullott levelek
aranypénzekként hevertek a földön. Balra és jobbra őszi virágok bíbor foltjai színezték a fehér
törzsek tövét, olyan volt az egész, mint egy szőnyeggel borított templom, amelynek teteje ködbe borul,
és az ágak a mennyország felé nyújtóznak. Mohos kövek álltak ki a talajból, az Európában látott ősi
kőtömbökhöz hasonlatosak. A látvány szépsége belénk fojtotta a szót, sőt még a vonószán rúdjainak a
sercegése is szentségtörésnek tűnt. A talaj enyhén emelkedett, egyre erősödött a nap fénye. Mindent
csillogóvá varázsolt a harmat.
Az emelkedő végül egy alacsony gránitszikla gerincén ért véget, és ahogyan a nap felszívta a fák
közül a ködöt, végre körülnézhettünk a tájékon.
Elakadt a lélegzetem.
Gyönyörű volt az elénk táruló panoráma. Tavakkal, rétekkel, nyírfákkal és nyárfákkal teli völgyre
néztünk le, egy buja, természetes földteknőbe, amely mintha elrejtőzött volna a préri többi részétől és
a világtól. De nem ez döbbentett meg minket. A völgy közepén ugyanis domb magasodott, és rajta
akkora fa nőtt, amekkorát még sohasem láttam életemben, sőt soha nem is álmodtam hasonlóról. Csak
bámultuk zavarodottan.
A fa olyan óriási volt, hogy a tekintetünket egyre csak emeltük feljebb és feljebb és feljebb, hogy
kövessük, amint az égbe nyúlik. Nemcsak az erdő többi fája törpült el mellette, hanem a világ összes
fája is – egy kőrisfatorony, amelynek teteje eltűnt az odafönt kavargó ködben. Fogalmam sem volt,
milyen magas lehet ez a matuzsálem, de az biztos, hogy legalább harminc kilométerről látnunk kellett
volna. Mégsem láttuk a köd és a pára miatt. Sokkal-sokkal magasabb volt egy katedrális tornyánál,
ágai hosszabbak egy utcánál is. Ekkora fát soha nem festettek meg, soha nem sejtették a létezését, és
soha nem álmodtak róla… kivéve talán a régi norvégokat. A töve szélesebb volt a legnagyobb erőd
bástyájánál is, ágainak árnyékában egész hadseregek elbújhattak volna. Olyan volt a látvány, mintha
hangya méretűre zsugorodtunk volna össze, vagy pedig a kőris duzzadt volna meg, mint egy
hőlégballon.
– Yggdrasil – mormolta Magnus.
Lehetetlen! Az északi mítoszokban szereplő fa volna ez, amely kilenc világot tart, köztük
Midgarddal, az emberek világával? Akkorára azért nem nőtt ez a behemót. Viszont normálisnak sem
volt tekinthető, hogy egy fa úgy tornyosuljon az erdő fölé, ahogyan egy átlagos fa az aljnövényzet
fölé. Hogyan lehetséges ez? A kőris egyike a legnemesebb fáknak, fája rugalmas és kemény, kedvelt
alapanyaga az íjaknak, nyilaknak, botoknak és fejszenyeleknek – azonban, bár olykor magasra nő,
természetellenes magasságot nem ér el. Ez a kolosszus itt a természet torzszülötte volt.
– A fájából bizony egy egész flottát megépíthetnénk – mondtam −, de a világot mégsem tudná
megtartani. Ez nem az Yggdrasil.
– Ahhoz elég, hogy Thor kalapácsának helyét jelezze – felelt Magnus. – Ahhoz is elég, hogy kapu
legyen a hatalom felé. Még mindig kételkedsz bennem, Ethan?
– Ott van a kalapácsod?
– Létezhet ennél valószínűbb hely? Ennél jobb tájékozódási pont?
– Miért olyan nagy a fa? – kérdezte Namida.
– Ez a rejtély, nemde? – A norvég szeme csillogott.
– És mi ez itt? – mutattam egy kisebb kőre a közelben. Érdekes módon nagyjából zászlórúd
átmérőjű lyukat fúrtak a közepébe.
– Ha! Még egy bizonyíték! Egy kikötőkő!
– Az meg mi?
– A vikingek éjszakára úgy kötötték ki a hajóikat a parthoz, hogy a hajókötél végén levő éket
beleverték egy ehhez hasonló kőbe mélyített lyukba. Sok van belőlük Norvégiában.
– De ez nem a tengerpart, Magnus.
– Épp ez a lényeg! Tehát miért van itt? Azt hiszem, jelzőnek, hogy akkor is megtalálják Thor
kalapácsát, ha a fa valamiért nem mutatná a helyet. Lefogadom, hogy egy másik kikötőkövet találnánk
a fa túloldalán, és még egyet és még egyet. Ha vonallal összekötjük őket, akkor a metszéspontban
megtaláljuk a keresett tárgyat.
– Okos.
– Bizonyíték! – Elindult a szikla peremén, hogy utat találjon lefelé, a rúnakövet egyre vonszolva
maga után. Mi is mentünk utána, és végül lejutottunk a völgybe, ahol egy tisztáson átkelve elértük az
óriás fa árnyékát.
A fa minden bizonnyal ősöreg volt. Nem tudom, létezett-e a világon azelőtt vagy azóta ekkora
törzs, de az biztos, hogy száz lépést számoltam meg, csak hogy körbeérjem. Akkora gyökerek
sarjadtak a tövéből, mint egy-egy kisebb fal. Kérgének gyűrődéseibe és barázdáiba egy ember is
belefért volna, bütykei akkorák voltak, mint egy hordó. A repedésekbe kapaszkodva ugyanúgy meg
lehetett mászni, mint egy sziklát, egészen az alsó ágakig, amelyek tíz méter magasságban kezdődtek,
és olyan szélesek voltak, mint egy gyaloghíd. Zöldessárga levelei már az ősz beköszön tét jelezték, az
ágai pedig olyan sűrűn nőttek, hogy alulról nem is látszott a csúcsa.
– Ez a feje tetejére állítja a botanikát – mondtam. – Egyetlen rendes fa sem nőhet meg ekkorára.
– A hősök korában talán mindegyik ekkora volt – töprengett Magnus. – Akkoriban minden nagyobb
volt, ahogyan Jefferson is mondta az ősidők állatairól. Ez az utolsó példány.
– Ha így van, honnan tudták a te norvég templomosaid, hogy itt található?
– Nem tudom.
– És hol van a kalapácsod?
– Az sem tudom. Talán valahol odafönt. – Az ágakra mutatott. – Vagy odabent. Azt mondják,
amikor majd a Ragnarök véget vet a világnak, egy férfi és egy nő, Líf és Líftrasír, akik az Yggdrasil
lombjában rejtőztek el, túlélik a pusztulást és a vízözönt, és újra benépesítik a világot.
– Nos, ez legalább öröm az ürömben.
Megmászható vajon ez a kolosszus? Távolabb mentem a szétágazó gyökerektől, hogy szemügyre
vegyem a fát. Bár a nap heve gyorsan oszlatta a ködöt, a fa csúcsát mégis különös felhőudvar övezte,
mintha a kőrisfa valami rejtélyes módon magához vonzaná a felhőket. Rájöttem, hogy emiatt nem
látható a fa semmilyen távolságból. Elgondolkodtam, vajon megismétlődik-e a tegnap észlelt sötét
vihar.
Azt is megfigyeltem, hogy a fa csúcsa furán végződött, mintha a tetejét levágták volna. Bár a
csúcsa túl magasan volt és a köd is nehezítette a látást, észrevettem, hogy egy megfeketedett ág nyúlik
ki belőle, mintha villám égette volna meg. Hát persze! Hiszen ez a fa volt a környék legmagasabb
tárgya, és így természetes villámhárítóként működik. De akkor miért nem rongálták meg jobban a
villámcsapások ezen a viharos éghajlaton? Tegnap annyi villámot láttunk, amennyi bőven elég lett
volna, hogy lángra lobbantsa. Hogyan sikerült egyáltalán ilyen magasra nőnie?
Nem találtam magyarázatot.
Visszamentem a többiekhez.
– Van itt valami különös. A fa mintha magához vonzaná a felhőket és a vihart, de mégsem égették
porrá a villámok.
– Nem tetszik nekem itt – mondta Kis Béka. – Namidának igaza van. Ez a vendigó otthona, aki
emberhúst eszik.
– Ostoba beszéd – mondta Magnus. – Ez egy szent hely.
– A vendigó ilyen helyekre viszi az elrabolt embereket.
– Nem létezik semmiféle vendigó!
– Csak a te meséid igazak? – szögezte neki a kérdést Namida. – Kis Békának igaza van. Van
valami gonosz ebben a helyben.
– Akkor körülnézünk a kalapács után, és aztán elmegyünk – mondtam. – Gyorsan, mielőtt
Vöröskabát ránk talál. Én felmászom a fára.
Az öreg fatörzs repedéseire kapaszkodva feltornásztam magam az első ágakig, majd
felhúzódzkodtam a gerenda méretű ágra, amely széles volt, mint egy mellvéd. Leintegettem az odalent
álló hármasnak – bátrabban, mint amilyen valójában voltam. A távolság a földig már ezen a kezdeti
ponton is nyugtalanítóan nagynak tűnt.
Jobb, ha most nem gondolok erre, és folytatom a mászást, így is tettem.
Bizonyos részeken viszonylag egyszerű művelet volt, mert csak fel kellett húznom magam az egyik
ágról a másikra. Máshol viszont a központi törzsön kellett felfelé igyekeznem a mély barázdákba
kapaszkodva, mint egy póknak, hogy eljussak a következő vízszintes felületre. A törzs olyan
csavarodott és árkolt volt, és annyira tele volt bütykökkel, hogy mindig rengeteg fogódzóm akadt,
valóságos pókként másztam felfelé. Olyan voltam, mint az északi mítoszokban szereplő mókus,
Ratatosk, aki a fa gyökerei között rejtőző sárkány, Nidhögg sértéseit közvetíti a felső ágakon ülő szent
sashoz. Egyre feljebb és feljebb jutottam, a földet teljesen eltakarták már előlem az összekapaszkodó
ágak, a fejem fölött az égbolt viszont még nem látszott. Levélburokban voltam, a fa otthonos és
biztonságot nyújtó közegében. Amikor egy olyan ághoz értem, amely félig letört, de még mindig a fán
lógott, meglepődtem az évgyűrűk vastagsága láttán. Több mint egy centiméter szélesek voltak, ami
arra utalt, hogy ez az óriás elképesztően gyorsan nőtt.
Minél magasabbra értem, annál lassabban másztam, mert megszédített a magasság és sajogni
kezdtek az izmaim. A törzs és az ágak még száz méterrel a föld felett is vastagok és kemények voltak,
de ahogy egyre több látszott az égből, és jobban körül tudtam nézni, megláttam, milyen borzasztóan
magasan vagyok. A környező erdő olyan alacsonynak tűnt, mint a gyepszőnyeg. Társaim egyáltalán
nem látszottak már, és madarak keringtek alattam. A fa körül megsűrűsödtek a felhők, a tegnapi forgó
viharhoz hasonlóan, és egyre magasabbra tornyosultak, mint a viharfellegek. A szél egyre erősödött,
és a toronymagas kőrisfa imbolyogni kezdett. Enyhe émelygést éreztem, miközben felfelé
kapaszkodtam, mintha hánykódó hajón utaznék.
Szorosabban markoltam a fát, és nem álltam meg.
Végül áttörtem a legfölső lombozaton, és már egészen közel jutottam a fa csúcsához – talán
háromszáz méterrel vagy még többel a talajszint fölött. A ködön át halványan láttam a hullámzó prérit
odalent, a fák, rétek és ezüstös tavak végtelen sorát, de a napfény egyre szürkült, ahogyan a fejem
fölött sűrűsödtek a felhők. Vajon nagyobb távolságból már láthatatlan volna ez az Yggdrasil?
Nem, a szemem sarkából mozgást láttam. Egy csapat közeledett felénk lóháton, egyikük ragyogó
vörös kabátot viselt – mint egy mozgó vércsepp a prérin.
A törzs most már olyan vékony volt, hogy át tudtam ölelni. Semmiféle kalapácsot nem láttam itt
fent. A fa csúcsa azonban még mindig ugyanolyan különös csonkban végződött, mint ahogyan
odalentről láttam. Miért?
Felhúzódzkodtam az utolsó pár méteren, és végül megkapaszkodtam a bütykös törzsben, amely már
csak májusfa vastagságú volt. Amikor újra lenéztem, Vöröskabátot keresve, már nem láttam a földet.
A prérit egy körkörös ködfal fátyolozta el a szemem elől, amely mintha lassan forgott volna a
hatalmas fa körül, elmosódott hengert alkotva körülötte. A csúcs ragyogó ezüst napfényben fürdött, az
alsó részek azonban már sötétbe borultak. Halk mennydörgést hallottam. Sietnem kell! Odafönt
valami fényeset és furcsán csillogót vettem észre: egy aranyszálat, amely a fa csúcsából állt ki.
Ígéretesen ragyogott.
A fa csúcsát láthatóan sok villámcsapás érte már, ami várható is volt a préri legmagasabb lénye
esetében. De hogyhogy nem égett el a fa, hiszen egy-egy évszakban akár száz villám is
belécsaphatott?
Megmásztam az utolsó centimétereket – már attól féltem, hogy az ág letörik alattam, vagy
váratlanul áramütés éri, miközben rajta állok. Jó hétméternyit kilengtem a szélben.
Ebben a pillanatban megkaptam a választ arra a rejtélyre, amelyet a földről vettem észre. Az
aranyszál, amelyet korábban észrevettem, merev drótnak bizonyult, egy megtekert fémszálnak, amely
úgy állt ki a fa csúcsából, mintha belőle nőtt volna ki. Leginkább réz, ezüst és vas ötvözetének tűnt. A
legfelső ágból ágaskodott fölfelé.
Ha nem értettem volna az elektromossághoz, ha nem lettem volna Franklin embere, talán
szokatlannak találtam volna a drótot, és továbbra is homály fedte volna a működését. Én azonban már
fogtam igába villámot. Ez itt az orrom előtt szinte bizonyosan egy középkori villámhárító.
Bloodhammer templomosai vagy norvég utópikusok bedrótozták ezt a fát. A fém magához vonzza a
villámokat, és ha a drót elég hosszú, akkor el is vezeti őket a talajba. Ami pedig azt jelenti, hogy ez a
drót leér egészen a fa tövéig.
Valami van ennek a behemótnak a gyökerei alatt.
Bizsergett a bőröm, és nyugtalanító energiát éreztem a levegőben; a sötét felhők egyre feketébbek
lettek. Inkább ösztönösen, mintsem előrelátásból hirtelen elengedtem a felső törzset, és lecsúsztam az
alattam lévő ágra, ahol megkapaszkodtam, mint egy majom. Ahogy visszapillantottam a törzsbe rejtett
drótra, villanást láttam, amelyet szinte azonnal követte is a mennydörgés. Becsuktam a szemem, de
így is elvakított.
A villám eltalálta a drót csúcsát, és a fa megremegett. Áramütés futott át rajtam, de a zömét
szigetelte a fa, ahogy a villám lefutott benne a dróton. Levegő után kapkodtam, és reszkettem, de nem
engedtem el az ágat.
Azután a szúró érzés elmúlt. A drót sistergett.
Hideg, kövér esőcseppek kezdtek hullani.
Le kell jutnom erről a fáról!
 Negyvenegyedik fejezet
Olyan sebesen másztam lefelé, ahogy csak bírtam, de mivel egyetlen rossz lépés is végzetes lehetett,
kénytelen voltam óvatosan megválasztani az utat. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a társaim közelébe
értem, és lekiabálhattam Magnusnak.
– Van valami a fa alatt!
– Micsoda?
– Egy fémszál fut végig a törzsben a csúcsból kiindulva! Magához vonzza a villámot! Szerintem
azért, hogy energiával lásson el valamit odalent! Meg kell találnunk, mert Vöröskabát ide tart!
Mire lemásztam a legalsó ágakig, onnan lelógtam, majd az ágat elengedve a levelek és puha föld
szőnyegére érkeztem, Magnus már körül is járta a törzset.
– Ez az Yggdrasil olyan szilárdan áll, mint Gibraltár sziklája! – mondta.
– Csaknem négyszázötven év telt el azóta, hogy a norvégjaid itt jártak. – Nem tettem hozzá sem azt,
hogy lehet, sem azt, hogy talán, mert immár bizonyított tényként fogadtam el a rég elveszett
templomos felfedezők ittjártát. – A fa kétségkívül sokat nőtt ezalatt, és talán az elektromosság
hatására szokatlanul gyorsan is tette, amint azt a francia tudós, Bertholon feltételezte. De ahogy egyre
nőtt, valahogyan magával húzta a drótot felfelé, hogy villámhárítóként működhessen. Azt hiszem, a
drót végül elfogyott, és a villámcsapások miatt a fa nem növekedett tovább. A drótnak valahonnan
odalentről kell jönnie.
A norvég felpillantott az ágakra.
– Én nem látok drótot.
– A törzs belsejében fut, le egészen a talajszintig. És mi értelme volna ennek, hacsak az nem, hogy
az alsó végét valami fontos dologhoz kötötték? Márpedig ha fontos, akkor nyilván vissza is akartak
menni hozzá, tehát kell lennie valami útnak, járatnak vagy ajtónak. – Türelmetlenül néztem körül,
mert bármelyik pillanatban felbukkanhattak az indiánok. – Ahol az a gyökér ív alakban meghajlik a fa
tövénél – mutattam oda. – Ha feltételezzük, hogy a fa körülnőtte… Tudom, hogy szilárdnak látszik, de
mégis…
Magnus elgondolkodva vizsgálgatta a kérget.
– Akkor kell lennie egy ajtónak. Bocsáss meg, Yggdrasil! – Felvette az óriási fejszéjét, és odament
egy horpadáshoz, amely a fa tövében, az egyik hatalmas gyökér mellett mutatkozott.
– Tényleg furcsán nőtt a fa. Itt benyomódott. – Megcélozta a helyet, és meglendítette a fejszét.
Reccsenés hallatszott, és a fa felnyögött. – Ha megvan a járat, akkor szükségünk lesz fáklyákra is.
– Mi Kis Békával gyűjtünk ágakat – ajánlkozott Namida.
– Honnan tudták a norvég templomosaid, hogy éppen ide kell jönniük, egy feltérképezetlen
kontinens közepére? – kérdeztem a társamat, miközben a fát vágta.
– Nem tudták – felelte Magnus. – A kontinens létezéséről tudtak a vikingektől, és 1309 fekete
péntekjén szétszóródtak mindenfelé, s magukkal vitték az ereklyéiket is. – Közben nem állt meg a
kezében a fejsze, úgyhogy zihálva beszélt tovább. – Az indiánoktól hallottak egy gazdag
vadászmezőről, ahonnan folyók indulnak észak, dél, kelet és nyugat felé. Ez volna a Paradicsom
egykori helye? Üldözőiktől itt már messze jártak, és a primitív indiánokhoz képest jóval magasabb
szintű technikával rendelkeztek. Ismerték az acélt, míg a bennszülöttek nem. Arról álmodoztak, hogy
létrehoznak egy utópiát, amelynek központjában a magukkal hozott varázserejű ereklye áll majd,
bármi is legyen az. – Repkedtek a forgácsok.
– Thor kalapácsa.
 Bólintott, és meglendítette a fejszét.
– Talán az indiánok ellen használták az erejét, és amikor látták, hogy amazok létszámfölénye miatt
nem győzhetnek, újra elrejtették. És talán mert nem volt idejük egy piramist vagy tornyot vagy más
jelzést építeni a helyére, hogy ismét megtalálják, ősi tudásuk segítségével egy élő fához kötözték,
amely így támpontként szolgál az őket követő templomosoknak, miközben elijeszti és távol tartja az
indiánokat.
– Egy támpont, amely a saját viharai mögé rejtőzik.
– Igen, és a vihar maga is jelzés. Tehát ez a fa, ha nem az Yggdrasil, akkor egy gépezet, amely
fenntartja azt, amiért idejöttünk.
– Fenntartja? Hogyan?
Az ég felé biccentett a fejével.
Ahogyan gyülekeztek a felhők, egyre sötétebb lett, és mennydörgést is hallottam. A fa energiája
valamiképp minden egyes nap viharokat gerjesztett, éjszakánként pedig valóságos telet bocsátott a
környékre. Villámok cikáztak magasan fent, mintha tényleg Thor kalapácsa lépett volna működésbe.
Vagy éppen fordítva volna, azaz talán a villámok táplálják a fegyvert?
– Emberek jönnek! – szólt figyelmeztetően Namida.
És valóban: a homályba borult sziklán, amelyen mi is leereszkedtünk, mozgás látszott a fák között.
Feltételeztem, hogy Vöröskabátot és dakotáit nyilván ugyanúgy elképeszti majd ez a botanikai óriás
és a körülötte tomboló vihar, mint minket. Tétovázni fognak, aztán közelebb kúsznak a magas fűben,
hogy megfigyeljék, mi történik. Egy-két golyó majd további megtorpanásra készteti őket.
Felhúztam a puskámat.
– Siessetek! – könyörgött Kis Béka.
A fejsze most már olyan ütemesen csapkodott, mint egy metronóm. A norvég pontos csapásai
nyomán konfettiként szállt a forgács, és a lehulló levelek hótakarót képeztek a földön. A nagy fejsze
ütötte sebek szinte csupán tűszúrások voltak a gigászi fán, de mégis úgy tűnt, hogy a növény Magnus
minden egyes csapására megremeg, mintha dühös lenne, hogy ennyi évszázadnyi békesség után ilyen
méltatlanság éri. Ugyan ki más merte volna megtámadni? A masszív fatörzsbe járatot vájni őrült
ötletnek tűnt… egészen addig, amíg észre nem vettük, hogy a rés mélyülésével a fa egyre jobban
elváltozik.
– A kéreg és a külső réteg alatt el van korhadva – mondta Magnus, aki szuszogva emelgette a
fejszét. – Nagy darabokban kezd leválni. Ez a fa nem olyan erős, amilyennek tűnik.
Újabb mennydörgés hallatszott odaföntről, és ugyanazt a furcsa bizsergést éreztem, amelyet
emlékeim szerint a Jeruzsálemtől délre fekvő Szellemek Városában tapasztaltam. A levegő sercegett,
és megtelt energiával.
A réten a fű hullámzása jelezte, hogy Vöröskabát renegátjai közelednek benne. Megcéloztam az
egyik ilyen fodrozódást, elsütöttem a puskát, mire a mozgás megszűnt. Egy gyökér mögé bújva
újratöltöttem.
– Gyorsabban vágd, Magnus!
Válaszul kis füstpamacsok szálltak fel a magas fűből, dörrenések hallatszottak, és golyók
csapódtak be a fába körülöttünk. Bloodhammer úgy szitkozódott, mintha bosszantó rovarok lennének.
A nők arrébb húzták az összegyűjtött ágakat, és összekötözték őket, így kezdetleges fáklyákat kaptak,
azután kovakővel és acéllal meggyújtották a leveleket. Én a puskámmal fedeztem a többieket. Kitartó
üldözőink a földre vetették magukat, így eltűntek szem elől.
– Itt egy rés! – kiáltott fel Magnus.
Megfordultunk. A masszív gyökér alól egy odú bejáratához hasonló folyosó bukkant elő. Szélesebb
volt a medvebarlang hasadékánál, de a fa teljesen körbenőtte.
– Vidd a nőket, és nézzetek körül odabent! – rendelkeztem. – Én majd feltartom Vöröskabát
bandáját!
Belenéztem a célkeresztbe, meghúztam a ravaszt, és máris éreztem a megszokott lökést a vállamon,
meg az égett puskapor szagát. A lövés tulajdonképpen megnyugtatott. Az ismerős mozdulatok a
kakassal, a ravasszal, a döngölőpálcával és a serpenyővel legalább valami feladattal láttak el, s így
lőtávolon kívül tarthattam a kínzóinkat. Néhány golyó érkezett válaszul láthatatlan támadóinktól,
akiknek hollétére csupán a muskétákból felszálló lőporfüst utalt. De elég okosak voltak, hogy lövés
után helyet változtassanak.
Végül Magnus kiáltását hallottam.
– Elkéne ide egy elektromosság-szakértő!
– Akkor gyere fel, és fedezz minket!
Magnus kimászott, és egyik kezébe átvette a puskát. A másikat úgy rázogatta, mintha megégette
volna.
– Nagyon különös – mondta, miközben a földet törölgette a szájából.
Így hát leereszkedtem a járatba. Először azt hittem, hogy a folyosót maguk a gyökerek támasztják
ki, de aztán rádöbbentem, hogy a fa föld alatti része tulajdonképpen körbenőtte a folyosót, amelynek
fala teljesen más anyagból készült: elefántcsontból. A norvégok megkövült masztodonagyarakkal
bélelték ki a járat belsejét. Megtalálták volna az elefántokat? Vagy egy csonttemetőt? Vagy netán
maguk végeztek az utolsó élő mamutokkal?
A folyosó szárazabb volt, mint vártam, és a végéből valamiféle égett szag érződött.
Előretapogatóztam a fáklyafény irányába, ahol a két nő várakozott. Namida és Kis Béka egy szűk
helyiségben kuporgott, amely túl alacsony volt ahhoz, hogy felálljunk benne, amolyan anyaméhszerű
üreg volt. Valahol a fatörzs közepe alatt lehettünk. A két nő meredten bámult egy különös szerkezetre.
Föntről, a fa törzséből gyökerek nyúltak le a földig, egyfajta faketrecet alkotva, amely akkora volt,
mint egy hajótest. A ketrec fölött egy csillogó drót – olyan vastag, mint egy lúdtoll hegye –
ereszkedett alá a helyiség tetejéről egy kisebb hordó méretű fahengerig. A drót csak egy hurkot tett
meg ezen a kötéldobon, amiből arra következtettem, hogy valamikor több száz méternyi drága drót
lehetett a dobra tekerve, amely azután lassan letekeredett, ahogyan a fa egyre magasabbra nőtt a
századok során. Amikor végül elfogyott a dobról a drót, a növekedés megállt, mert a
villámcsapásokat most már nem tudta elvezetni a villámhárító fatörzs.
De nem ez volt az, ami annyira lenyűgözte a nőket.
Hanem az, hogy a dobon lévő hurok után a drót még lejjebb vezetett, egészen egy súlyos
fémdarabig.
Amely egy felállított kalapács volt.
Nagyobb volt, mint egy ácsszerszám, de kisebb, mint egy óriási pöröly: rövid nyelének végétől
masszív fejéig körülbelül olyan hosszú lehetett, mint az alkarom. A kalapács feje széles volt és
tompa, valamiféle ezüstösen fénylő ércből készült, és talán nyolc kilót nyomhatott. A gyökerek között
más drótok is tekeregtek, és a kalapács úgy egyensúlyozott a fémnyél végén, mintha valamilyen
elektromos erő tartaná egyenesen.
– Thor kalapácsa – rebegtem hitetlenkedve. Vagy valaki másé, de ugyanúgy hozzá volt kötve a
hatalmas fa villámhárító rúdjához, mint ahogyan én kötöttem össze a leydeni palackjaimat a kézi
erővel működtetett generátorommal Akko ostrománál. Megigézve nyújtottam feléje a kezemet, de
Namida megállított.
– Ne! Nézd, mi történik!
 Hirtelen vakító villanás lobbant, és szikrák repültek szét, mint Mortefontaine-ben a tűzijátékon. A
kamra megremegett, és távoli, halk robbanás hallatszott, egy mennydörgés visszhangja. Aztán a
szikrák lehulltak, és a kalapács most elektromosságtól ragyogott, amely a dróton keresztül jutott el
hozzá. Még zümmögött is. Majd a ragyogás lassanként elhalványult.
– A villámból táplálkozik – mondta Namida. – A fa is, azt hiszem. Magnus megpróbálta megfogni a
kalapácsot, de megégette a kezét.
A kalapácsot tehát feltöltötték elektromossággal, ahhoz hasonlóan, ahogyan én töltöttem fel egy
elektromos kardot, amellyel párbajt vívtam Nagy Neddel Akko ostroma idején, íme, a természet
alapvető mozgatóereje! Nagy hatalmú fegyver volt tehát előttünk, de vajon hogyan tudnánk elvenni
anélkül, hogy megégetnénk magunkat? Megpróbáltam kitalálni, vajon az öreg Ben mit tett volna
hasonló helyzetben, de túlságosan elvonta a figyelmemet az odaföntről hallatszó lövöldözés.
– Fel kell mennünk, hogy segítsünk Magnusnak!
Visszamásztunk a felszínre. Magnus az egyik hatalmas gyökér mögött kuporgott, ahogyan korábban
én is tettem. Csatlakoztunk hozzá.
– Megvan a kalapács?
– Nem tudom, hogyan érhetnénk hozzá.
Támadóink közelebb jöttek, és egyre kevésbé törődtek azzal, hogy fedezéket keressenek maguknak.
– Szükségünk van rá!
– Magnus, mi nem vagyunk istenek. – Visszavettem a puskámat, és odaadtam neki egy muskétát.
Lőttem, ordítás hallatszott, a mozgásuk ismét megtorpant, azután mintha Cecil hangját hallottam
volna, de eltorzulva és orrhangon.
– Nálunk van Pierre!
Az evezős tehát él!
Mint ahogyan az ellenségem is.
– Ne lőjetek! – kiáltottam, miközben újratöltöttem.
Az angol nemes lassan felemelkedett a fűből, és felrángatta a franciát is. Az evezős testét
horzsolások borították, az ingje elszakadt, szeme alatt fekete monoklik éktelenkedtek, és a nadrágja is
cafatokban lógott. Láthatóan átvonszolták a prérin, és nem lábon tette meg az utat. A kezét
megkötözték.
Kis Békának elállt a lélegzete, fekete szeme megtelt könnyel, és kétségbeesetten nézett hátra, a
járat felé.
De nem Pierre döbbentett meg a leginkább, hanem maga Cecil Somerset. Egykori kellemes vonású,
büszke arcát szétroncsolta a puskagolyó, amelyet én lőttem ki Vöröskabát falujából menekülve. Jobb
orcája egyetlen torz, vörösessárga seb volt. A fogsorának és a felső ajkának egy része hiányzott, jobb
szeme helyén csak az üres szemgödör sötétlett. A seb elfertőződhetett, és genny borította. A másik
szemét fájdalmasan összeszorította a rovarok miatt, amelyek a feje körül zsongtak, rászállva a nyílt
sebre. A fess arisztokratából ijesztő szörnyeteg lett. Vajon meddig képes életben maradni ilyen
borzasztó sérüléssel? Bizonyára már csak a puszta akaraterő tartja életben – mert mindenáron meg
akarja szerezni azt, ami a fa alatt rejtőzik. Törött kardja az övében lógott.
Egy másik alak is kiemelkedett a fűből. Aurora! Még így, festék nélkül, zsíros hajjal, piszkos és
lovaglástól elnyűtt ruhában is megdöbbentően szép volt, bőre napbarnított, mint egy amazoné. Saját
vadászpuskáját tartotta a kezében. Még mindig megvoltak finom vonásai és kellemes alakja, és bár az
eszemmel gyűlöltem őt, akaratlanul is csodálattal adóztam a vonzerejének. A lány, a köztünk levő
ellentétet hangsúlyozandó, felemelte a puskát, és habozás nélkül rám célzott vele.
Azután Vöröskabát is felállt. Angol kabátjának – amely viseltes volt, ám még így is élénkvörösen
ragyogott a különös fényben – egyik ujja üresen lifegett, a másik kezében tomahawkot szorított.
Tekintetéből egyszerűen sütött a gyűlölet. Bizonyára kitépné a szívemet, ha tehetné. Dakota és
odzsibua renegátokból álló csonka serege szintén felemelkedett. Sebesült, bosszúért lihegő
csoportjuk inkább tűnt kalózbandának, mint a puszták fejedelmeinek. Mohónak és aljasnak tűntek,
egyáltalán nem hasonlítottak azokra a büszke harcosokra, akik megsegítettek minket a kenus utunk
során.
– Ejnye, ez aztán a pompás találkozás!
– Látni akarjuk, ahogy meghalsz, Gage! – kiáltotta Cecil a sebeitől és a fájdalomtól érdes hangon.
– Méghozzá szörnyű halállal! A világ legjobb harcosaiból húsz van velem, hogy ez biztosan meg is
történjen! Azonban megkímélünk titeket – Bloodhammert, a nőket, még a kicsi Pierre-t is −, ha
átadjátok azt a valamit, amit találtatok. – Felnézett a fára. – Meg kell mondanom, a Rítus sosem
számított ilyesmire. – Újabb villanás odafönt, a felhők között, és mennydörgés felel rá. A fény
hátborzongató ragyogással rajzolta körül a férfi alakját.
– Az Egyiptomi Rítus tudta, hogy mit keresünk?
– Az Egyiptomi Rítus tudta, hogy Ethan Gage mindig keres valamit.
Noha Cecil fél arccal is ugyanolyan magabiztosan viselkedett, mint régen, észrevettem, hogy az
indiánjai feltűnően nyugtalanok. Számukra is váratlan volt az óriás fa, a körülötte tomboló furcsa
viharral és a baljós homállyal. Nekik is a vendigó járt az eszükben.
– Kicsi Pierre-nek neveztél? – krákogta tiltakozva Pierre. – Ezt senki emberfia nem mondhatja a
nagy Pierre Radissonról!
– Csend legyen! – S azzal Cecil rávert egy bőr lovaglókorbáccsal, majd újra és újra lesújtott,
mintha az jutott volna eszébe, hogy a foglyán élje ki a saját fájdalmát és csalódottságát. Kis Béka
felkiáltott és sírva fakadt. Én reszkettem az utálattól. Minden cseppnyi önfegyelmemre szükségem
volt, hogy ne öljem meg azonnal Somersetet, azonban ha lelőttem volna a szörnyeteget, a többiek
megölik Pierre-t, és ránk rontanak, mielőtt még újratölthetnék. Az evezős megingott, de egyenesen
állva maradt, csak a szemét csukta be az ütések előtt.
Magnus közben odaadta a muskétákat Namidának és Kis Békának, és felvette a fejszéjét, arra
készen, hogy viking berserkerhez méltó rohamot indítson.
– Még ne! – figyelmeztettem.
Az angol végül abbahagyta társunk korbácsolását. Lihegett az erőfeszítéstől, Pierre pedig
megvonaglott a fájdalomtól. Cecil épen maradt szemében borzasztó téboly csillogott, kín és düh,
amely teljesen más volt, mint Magnus Bloodhammer szenvedélyessége.
– Én nem vagyok türelmes ember, Ethan Gage – mondta zihálva Cecil. – A Rítus tudja, hogy mit
akartak összeszerelni a templomosok, míg neked fogalmad sincs. Add ide, amit találtatok, bármi is
az, és megjavíthatod a világot. A tiéd lehet ez a nyavalygó békaevő, és mellé megkapod ezt az egész
átkozott prérit is. Itt hagyom neked, a vademberekkel együtt. Add át, és újra barátok lehetünk. –
Mosolyogni próbált, de a torz arcnak csupán egy grimaszra futotta. – Talán még a húgomat is újra
neked adom.
– Ne higgy neki! – sziszegte Magnus.
– Persze hogy nem. Ezek az alávalók a szerencsejátékban is csaltak. – Odakiáltottam az angolnak.
– Sokat segítene, ha a húgod nem célozna rám!
– Akkor te is ereszd le a puskád, Gage! Mentsd meg a barátodat! Itt az ideje, hogy újra civilizáltak
legyünk! Ami elmúlt, elmúlt. – És megismételte a szörnyű vigyort.
– Engedd ide Pierre-t, és akkor leeresztem!
– Ereszd le, és odaküldjük!
 Aurora arrébb fordította a puskáját. Én leeresztettem a sajátomat. Cecil megtaszította Pierre-t, aki
felénk támolygott, ám egyszer csak megállt.
– Engem már megöltek – mondta rekedten. – Felkészültem a következő életre, Ethan. Ne adjátok
oda, bármit is találtatok! Ezek itt gonosz emberek, nem szabad megszerezniük.
Szavai a levegőben függtek. Mindannyian megdermedtünk azon, hogy nem hajlandó tovább jönni.
Azután sok minden történt egyszerre.
Aurora vicsorgott, felrántotta a puskát, és egyenesen hátba lőtte a franciát. Amint annak megrogyott
a térde, Kis Béka tébolyult haraggal felsikoltott, lőtt, elhibázta, és már azt hittem, előrohan, de
ehelyett ledobta a muskétáját, és bevetette magát a járatba. Namida is elsütötte a fegyverét, és az
egyik indián összeesett.
A földre vetettem magam, éppen időben ahhoz, hogy elkerüljem az indiánok sortüzét és
nyílvesszőit, amelyek a hatalmas fába csapódtak. Magnus azonban felnyögött és megpördült –
legalább egy lövés eltalálta. Namida szintén lebukott, hogy újratöltsön. Amikor Lord Somerset
Pierre-re vetette magát, hogy törött kardját suhogtatva lemetssze a francia skalpját, felkönyököltem a
földön, és golyót röpítettem a szörnyeteg mellkasába. Úgy sejtettem, félig-meddig ő is kívánta már ezt
a golyót. Cecil hátrazuhant, törött kardja kirepült a kezéből.
Aurora újult haraggal sikoltott fel.
Magnus némán a lány felé rohant, és sebe ellenére magasra emelte a fejszét.
Aztán megremegett a föld.
Olyan volt, mintha egy hullám lökte volna meg a fát, és a föld meggyűrődött volna. A fejünk fölött
akkora villámok csapkodtak, amekkorákat soha azelőtt nem láttunk, és szikrázva az ágakba csaptak.
Fájdalmas kiáltás harsant – olyan vérfagyasztó volt, hogy megdermedtem a hallatán. Kis Béka
sikolya volt! Namida is halálra rémült, úgy kapaszkodott egy gyökérbe, mintha hajókorlát volna. Az
Yggdrasil – vagy bármi volt is ez a túlméretezett növény – megremegett és megingott, szabaddá vált
gyökerei recsegtek-ropogtak. Földrengés lett volna? Magnust térdre lökte a rengés, Aurora pedig
kétségbeesetten mászva próbált eltávolodni a fától, kezében az üres puskával.
Vöröskabáton kívül az összes indián felordított és hátrálni kezdett.
Azután Kis Béka bukkant elő a járatból füstölgő ruhában, és mellettem elrohanva Magnus felé
igyekezett, közben valamit kiabált az anyanyelvén.
A kalapácsot tartotta a kezében!
A karja borzalmasan feldagadt és felhólyagzott, és a futása egyre inkább támolygásnak tűnt.
Szörnyű árat fizethetett azért, hogy benyúlt a gyökerek és drót alkotta ketrecbe, és elvette a fegyvert,
hogy bosszút álljon a kedveséért, Pierre-ért. Amikor pedig megtette, az egész fa beleremegett. Kis
Béka elesett, és a füvön csúszott, elengedte a kalapácsot, amely arrébb esett. Az indiánok földbe
gyökerezett lábbal, ámulva nézték a fegyvert, amely úgy fénylett, mintha most került volna ki az
üllőről. Vöröskabát rohamra indult a tomahawkjával, mert tudta, hogy a puskáink üresek. Én is
előrántottam a tomahawkomat. Most bevégezzük ezt a dolgot, ahogyan már akkor meg kellett volna
tennem, amikor először belém rúgott a nyári találkozó színhelyén.
Én a közelébe se mentem volna Thor kalapácsának, Magnus azonban felkapta, és üvöltött a
fájdalomtól, ahogy az energia áthaladt a testén. Egyre nagyobbnak tűnt, haja és szakálla az elektromos
erőtől égnek állt, kezét perzselni kezdte a kalapács. De még ordítás közben is magasra emelte a
fegyvert, és tébolyult körben meglóbálta maga körül.
Az ég tűztengerré változott. Egyik villám a másik után sújtott le nagy ívben a fa csúcsa körül,
némelyik az Yggdrasilt találta el, mások a földbe csaptak. A szél előbb süvített, aztán már üvöltött, és
a felhők, amelyek eddig csupán baljósan gyülekeztek, most kavarogni kezdtek. Az indiánok mind
elmenekültek, kivéve Vöröskabátot, aki felém rohant, és útközben könyörtelenül lecsapott Kis
Békára. Ádáz pontossággal homlokon találta a lányt, aki azonnal holtan rogyott össze. Én
összegörnyedtem, és vártam a támadást. Akkor azonban Magnus elhajította a kalapácsot, és villám
csapott be oda, ahol álltunk.
Namidát és engem hátralökött a kőrisfa tövéig, és Magnus is megtántorodott. Vöröskabátot azonban
egyenesen fejbe találta az elektromosság: olyan ütést kapott, hogy azonnal megtorpant, mintha
láthatatlan falnak ütközött volna. Sistergett körülötte a delej, még a kabátja is lángra lobbant tőle.
Azután a szemei kimeredtek, a nyelve feldagadt, mint egy cipó, és több métert repült hátrafelé, még a
mokaszinja is leesett.
Thor kalapácsa működött!
A rejtélyes eszköz visszarepült Magnus kezébe – valamilyen különös mágnesesség hathatott a
fegyver és a használója között. A norvég fájdalmas ordítással kapta el. Úgy tűnt, mintha
Bloodhammer maga is feltöltődne energiával: a ruhája füstölt, a kalapács, az ég és a fa szikrázott a
delejességtől. Nagyot üvöltött, és körbepördült, mire egy villám tört elő a kalapács fejéből, és
csapódott a fűbe. Tűz ütött ki mindenfelé a fa körül, körkörös lángfalat alkotva. Amelyik indián még
nem halt meg a villámcsapásoktól, az most már az életéért futott. Magnus még forgott egy darabig,
azután utolsó erejével hátradőlt, és egyenesen felfelé dobta a kalapácsot, olyan magasra, amennyire
csak tudta. A fegyver forogva szállt a levegőben.
Felrobbant az ég.
Villámok cikáztak tucatnyi irányból a kalapács felé, és elképesztő erejű mennydörgéssel
találkoztak össze. A hang szinte megsüketített, egy pillanatra minden fehér lett, azután újra elsötétült,
a kalapács visszahullott Magnus felé, majd a földön pattogott. Egyikünk sem merte volna még egyszer
megérinteni. Úgy áradt belőle az erő, mintha a nap tüze táplálná. Sercegett az elektromosságtól.
Magnus visszatámolygott a fához. Sebek borították – a lövések és az égés nyoma −, karját maga elé
emelte, hogy védekezzen a tűzfüggöny ellen, amelyet ő maga okozott.
Az ég elfeketedett, és az egyetlen világosságot az elharapódzó lángok szolgáltatták, amelyek gyors
ütemben falták a fa körüli mezőt, egyszerre terjedve felénk és a menekülő dakoták felé. A hőség és a
füst vibrálásán keresztül észrevettem Aurorát, aki üres fegyverét lengette és szitkozódott, miközben
lángra gyűlt körülötte a fű. Lassan visszatért a hallásom, és megértettem, hogy az én nevemet kiabálja,
meg azt, hogy a pokolban találkozunk. Azután elfedte előlem a füst, a lángok elérték az Yggdrasil
alsó ágait, és úgy tűnt, az általunk okozott pusztítás végül minket is elemészt.
Elszabadítottuk a Ragnarököt, a világvégét.
 Negyvenkettedik fejezet
– A fa alá! – mondta rekedten Magnus. A szakálla füstölt. – Lefelé, ha kedves az életetek!
Visszavonultunk az agyarakkal borított folyosón át a kamráig, ahol már jártunk korábban, és
ahonnan ezúttal már hiányzott a kalapács a drót- és gyökérketrec közepéből. A drótok füstöltek, a fát
meg-megremegtette az odafönt dúló égiháború. Magnus szörnyen összeégett.
– Kis Béka elvette, hogy megbosszulja Pierre-t – mondta remegve Namida.
– És halálra szánta magát általa – tettem hozzá. A füst lassan beáramlott a járaton. Egyre melegebb
lett. – Nem az Éden-kertet találtuk meg, Magnus, hanem a Poklot. – Automatikusan, gondolkodás
nélkül újratöltöttem a puskámat, amely mintha hozzánőtt volna a kezemhez. Hányszor mentette már
meg az életemet?
– Nem, nem, ez a Paradicsom, tudom! – zihálta Magnus. – A kalapács volt az alma, sosem lett
volna szabad hozzányúlnunk! Az égisten ereje azonban még mindig itt rejtőzik, egy drót összeköt
minket a mennyországgal. Működni fog, Ethan, még így is működni fog!
– Mi fog működni? – Az óriás most őrültebbnek tűnt, mint valaha.
– Feltámasztom vele Signét!
– Micsoda?
– Ez az élet fája, Ethan, ezt keresték a norvég templomosok! Az Edénkért utolsó nyomait kutatták
és az örök ifjúságot, amely még benne rejtőzhet. A kalapács volt a mag, amely magába gyűjti az ég
erejét, a fa pedig a feltámasztás gépezete. Nekik nem maradt elég idejük, hogy kipróbálják, mert az
indiánok legyőzték őket, de már négy és fél évszázada növekszik. Most, Ethan, most visszahozom a
feleségemet!
– Visszahozod a halott feleségedet?
– Méhében a gyermekemmel! – És azzal diadalmasan feltartotta a térképtokot. – Érdekel hát, miért
cipeltem ezt végig a prérin, amikor nem volt benne térkép? – Megperzselt, füstölgő ujjaival
felbontotta a tokot, és kacsintott. – A szövegek nem egyértelműek, de szerintem a feltámadásra
utalnak. Arra, vagy az örök feledésre. Én sosem szerettem úgy mást, Ethan, egyetlen pillanatra sem,
ahogyan Signét szerettem. – A tokból a tenyerébe szórta a szürke port, a szeme csillogott. – Az ő
hamvai! Hát nem megmondtam, hogy ez a legnagyobb kincs a világon?
– Ne! Mit akarsz tenni?
– Húzódjatok hátrébb, mindketten! Bemegyek vele a ketrecbe, és megérintem a drótot, de ezúttal
teremteni fogok vele! Ez az ősi szövegek ígérete.
– Magnus, ez őrültség!
– Az elektromosság életre kelti őt! Mi másért építették volna ezt a templomosok?
– Cecil szerint valami olyan célból, amelyet nem ismerünk!
– A Somersetek vakok, sötétségben élnek, s nem látják a kincset, amely pedig ott van körülöttük. –
Mosolygott. – Signe és én végre együtt leszünk, akár így, akár úgy. A saját testemmel fogom elvezetni
a villámot. Meg fogom érinteni Isten ujját! Álljatok hátrébb, ha mégsem működne!
– Magnus, Signét nem lehet feltámasztani!
– Gondolod, hogy számít nekem az életem, ha így van? – Ezzel a tébolyult norvég a gyökerek és
drótok alkotta rács felé nyúlt, a felé a rúd felé, amely egészen a fa csúcsáig nyúlt. Arcán nyugalom
áradt szét, most először, amióta ismertem. A félszemű Odin végre megtalálta, amiért eddig a világot
járta.
Menekülőre fogtam a dolgot.
 Magam után húztam Namidát, vissza a füstös folyosóra, de hátranézve még láttam, amint a norvég
úgy nyúl a drót felé, ahogyan Adám nyúlt a Teremtő felé.
– Térj vissza, elvesztett szerelmem! – Markába zárta a hamvakat.
Óriási dörrenés hallatszott, még fülsiketítőbb, mint a mennykövek robaja korábban – gyanítom,
csak az mentette meg a hallásunkat, hogy a robbanás földdel temetett be mindkettőnket, ahogy az
elefántcsonttal bélelt folyosó ránk omlott. Magnus beindította az apokalipszist, amely egy pillanat
alatt beszippantott minket. Élve eltemetett minket a föld, amely vizes eb módjára rázkódott.
Magamhoz szorítottam az indián lányt, akit én cipeltem el ebbe a pokolba, és átkozódtam, amiért
nem a saját ösztöneimet követtem. Most egy névtelen préri lesz a sírkamrám, és sosem tehetek
jelentést a gyapjas elefántokról, a britek mesterkedéseiről, vagy a bennszülött leányok csáberejéről.
Ám ekkor, ahogyan Magnus megjósolta, mindketten föltámadtunk.
Persze nem a bibliai értelemben, hanem úgy, hogy a föld megcsuszamlott, és egyszerre a felszínre
bukkantunk, méghozzá egy falu nagyságú földgörgeteggel együtt, amint a fa gyökere kifordult a
földből. Először, amikor a folyosó ránk omlott, csak a borzalmas, fullasztó feketeség terült ránk,
aztán megjelent az újjászületésünk fénye, és közben föld, kövek és fadarabok repkedtek minden
irányba, és göröngyök lövelltek a magasba gejzírekként. Tompán hallottam és éreztem a titáni
recsegést, amint a több ezer tonnányi fa alázuhant, és megrengette a földet. Aztán égő levelek kezdtek
záporozni a viharos égboltról, mint kicsiny mécsesek, és megvilágították a borús por- és
felhőtömeget. Földet köpködtem és zihálva próbáltam levegőhöz jutni.
Végül minden elcsendesedett, csak a lágy eső sziszegése hallatszott. Vagy csak a fülem csengett?
Reszketve felálltam. Namidát és engem is fekete föld borított, köhögtünk, földet kapartunk ki a
fülünkből, és közben folyt a könnyünk. A puskám úgy állt ki a törmelékhalomból, mint egy piszkos
bot. Akkora kráter keletkezett körülöttünk, amely egy tisztességes tómedernek is elment volna. Az
óriási kőrisfát, a mi modern Yggdrasilunkat a levegőbe röpítette, majd lángolva a földre döntötte
Magnus elsietett kísérlete. Fél kilométer hosszúságban nyúlt el a prérin, ágait lángnyelvek
emésztették. A jókora lyukat a kiforduló gyökerek hagyták maguk után. A fa gyökérzete hatalmas
tányért alkotott, egyes gyökerek akár hetven méter magasba is nyúltak, törzsének súlya mély árkot vájt
a talajba. Az árokból repedések indultak ki.
A bolygó valaha létezett legnagyobb fáját megölték.
Magnusnak semmi nyoma sem volt. A kamra természetesen eltűnt, eltörölte a föld színéről a
robbanás és a fa kidőlése. Ugyanígy a gyökerekből és drótból álló ketrecet, Signe hamvait és magát a
norvégot is. Nyomtalanul eltűnt, amikor kinyitotta Valhalla kapuját.
A pár talán közös sírba került a fa helyén maradt kráterben. Talán elpárologtak attól az erőtől,
amelyet elszabadítottak. Talán új életre születtek egy jobb helyen.
És én? Én szokás szerint itt maradtam ezen az árnyékvilágon.
Rájöttem, hogy Bloodhammer valódi édenkertje a feledés volt. Véget akart vetni a gyászának,
bármilyen módon… és meg is tette. Norvégia, uralkodói vér, kincsek? A végén mindez mit sem
számított neki. Magnus megtalálta a végső összeolvadás paradicsomát.
Namidával remegve elmásztunk a kráter pereméig. Magam után húztam ütött-kopott puskámat,
kiveregettem a földet a csövéből, és rátámaszkodva bizonytalanul felálltam. Aztán felsegítettem a
lányt is.
A fa tövénél tomboló tűz kialudt, miután felemésztette az összes füvet, és füstölgő gyűrűt hagyott
maga után. A tüzeket, amelyek még mindig égtek a peremén, lassan eloltotta az eső. A fa alatt, a kopár
földön, ahová nem ért el a tűz, megtaláltuk Kis Béka, Pierre és Cecil holttestét, valamint Vöröskabát
füstölgő, szénné égett tetemét is. Még több elfeketedett holttest is hevert a pusztítás mezején. A többi
dakotának és Aurora Somersetnek nyoma veszett.
Meglepő módon a kalapácsra is rábukkantam. Furcsán mozdulatlan volt, és kisebbnek is tűnt. Az
apokalipszis mintha kiszívta volna belőle az erőt. A maradvány immár csak egy sötétszürke vastömeg
volt, még csak nem is forró az érintése. Azzal, hogy dilettáns módon felhasználtuk, meg is
semmisítettük a hatalmát.
– Thor kalapácsa, így nevezte – mondta Namida, aki csodálkozva nézte a fegyvert.
– Most már csak egy ósdi szerszám.
– Vannak dolgok, amiket nem lenne szabad megtalálni. – S azzal sírva fakadt, halott barátait
gyászolva.
Én az égre néztem. A viharfellegek lassan borús felhőkké simultak, és még jobban rákezdett az eső.
 Negyvenharmadik fejezet
A fa törzse vízszintes falként magasodott előttünk, mint Konstantinápoly mesébe illő falai, noha a tűz
és a dőlés hosszú, csavarodott darabokra hasította szét ezt a természetellenes gyorsasággal
növekedett oszlopot. A tátongó üregek máris kezdtek megtelni esővízzel. Úgy véltem, hamarosan el
fog rothadni. Lesz-e ezután bármi is, ami felvehetné a versenyt e fa gigantikusságával? Az
elektromosság és a kalapács sajátos hatalma nélkül nem. A gyökerek alkotta üregből tó lesz, a
lebomlott fa beleolvad a talajba, a felégetett mezőn ismét fű sarjad. Semmi sem lesz, ami megőrizné
Bloodhammer Édenkertjének az emlékét. Vagy éppen az ő Ragnarökjének. Lehet, hogy csak a véletlen
szeszélye választja el egymástól e kettőt?
A rúnakő még mindig ott hevert. A nagy izgalomban el is feledkeztünk róla. A tűz ártalmatlanul
haladt el fölötte. Egy-két nemzedék múlva, amikor a fának már nyoma sem lesz, egyedül ez
bizonyíthatja majd történetem valódiságát.
Norvég barátom fejszéje is megvolt még. Namida kábán felvette, és maga után húzta, ahogyan egy
kislány teszi a babájával.
És akkor, amint elcsigázottan botladoztunk a fa törmeléke között, egy másik dologra lettünk
figyelmesek, amelyet elsőre alig lehetett észrevenni az Yggdrasil ledőltekor felszínre került gyökerek
szövedékében.
Amikor a fa kifordult a talajból, nemcsak többtonnányi földet hozott magával, hanem szénásszekér
nagyságú gránittömböket is, amelyek úgy ültek a gyökerek között, mint a mogyorók a fánkban. A
gyökérzetről csörgött az esővíz, amely idővel nyilván kimossa belőle a földet. De volt ott még más
is, valami olyan különös, hogy megborzongtunk a láttán, és elgondolkodtunk azon, talán valóban átok
ül ezen a helyen.
Az ősi masztodonagyarak mellett emberi csontvázak is megcsillantak a gyökerek között. A csontok
ugyanolyan szürkésbarnák voltak, mint az őket körülvevő fa. A hús és a haj már régen lefoszlott
róluk, de a rajtuk levő páncél elárulta, hogy nem indiánokról van szó. Tisztán látszottak vöröses
rozsdával lepett pajzsaik. A gigászi földlabdában mellvértek, kardok, páncélingek és sisakok is
felszínre kerültek. Megtaláltuk a norvégokat! Legalábbis egy részüket láthatólag félkörben temették el
a fa – vagyis négy és fél évszázaddal ezelőtt még apró facsemete – körül, amelyet a föld mélyébe vájt
barlangban rejtőző elektromos gépezethez erősítettek.
– Holttestek – mutattam Namidának.
– A vörös hajú idegenek – mondta, a holtak páncélját bámulva.
– Igen. Fehér emberek, mint én.
– Ilyen messze a hazájuktól.
– Magnus most azt mondaná, hogy úgy gondolták, ide térnek haza.
– A fehér ember olyan furcsa, mindig a hazáját keresi. A világ az világ, bárhol is vagy. Az édenkert
ott van, ahol megteremted. Miért megy a fehér ember folyton ilyen messzire, ilyen nyugtalanul és
ilyen erőszakosan?
– Hogy békét leljen.
– A fehéreknek ott kellene békére lelniük, ahol vannak.
– A templomosok harcosok voltak. A vikingek szintén. Ahogyan az odzsibuák és a dakoták is azok.
Ők így tekintettek magukra, és így tekintenek ma is. Ilyenek a férfiak, eltérően a nőktől. – De
miközben beszéltem, csak félig figyeltem oda: igazából újult izgalommal néztem fel a gyökerek közt
függő csontvázakra és rozsdás páncélokra. Arany csillanását láttam volna?
 Annak idején, a messzi sivatagban rejtőző Szellemek Városában, Montbard lovag maradványai
között is találtam aranyat, tehát miért ne lelhetnék itt is? Szívem hevesen kezdett dobogni, testem új
erőre kapott.
– A fehéreknek ott kellene felépíteniük a hazájukat, ahol vannak.
– Azt hiszem, kincset találtunk.
És mielőtt Namida megállíthatott volna, megragadtam egy gyökeret, és kezdtem felkapaszkodni a
földlabdára, fel egészen addig a csontvázig, amelyiknél az imént arany csillanását véltem felfedezni.
Szentségtörésnek tűnhet a holtak nyugalmát megzavarni, de őket már úgysem zavarja, nem igaz?
Végre elnyerek némi jutalmat ezért az utazásért? De hogyan kerülhetett ide arany? Vajon a menekülő
templomosok hozták magukkal Amerikába? Vagy itt találták, mint az Isle Royale rejtélyes
rézbányászai? Lehet, hogy a bőséges fém vonzotta őket ide, és nem az édenkert?
– Van valami a csontok között! – kiáltottam le.
Namida a fejét ingatta.
– A csontok miatt gonosz ez a hely!
– Ez csak egy szent hely, mint egy temető.
A lány felsóhajtott.
– Nem, ez egy gonosz hely! A kalapács is gonosz volt, nézd meg, mit tett! Hagyd a dolgaikat,
Ethan! El kell mennünk innen, mielőbb! Ez rossz szellemek otthona!
– Itt az ideje kimenteni egyet s mást a romok közül.
– Neee, mennünk kell, érzem!
– Hamarosan, ígérem. Már majdnem elértem!
Odanyúltam a maradványokhoz. A koponya a holtak nyugtalanító módján vicsorgott felém – lassan
kezdtem hozzászokni a kincskeresés e morbid vonásához. Félresöpörtem némi földet a páncél mellett,
mire egy pikkelynyi méretű aranylemezke bukkant elő.
Megálltam. Ilyen törékeny volna a kincs? Most már óvatosabban tisztogattam le a földet, és
rájöttem, hogy valóban aranyat találtam, de olyan vékony és széles lappá nyújtva, amilyet el sem
tudtam volna képzelni. Egy aranykorong volt, átmérője egy kar hosszának felelt meg, de nem volt
vastagabb a papírnál.
Igazából egyfajta papír volt.
Körkörös pajzs formájú és méretű.
Írás is volt rajta, domborodó betűkkel. Nem rúnák, hanem latin betűs felirat.
A templomosok csele eszembe juttatta, hogyan rejtettem el Thot könyvét mindenki szeme láttára
egy egyiptomi vitorla vásznában a Níluson. Ebben az esetben a középkori pajzs fa- és fémrétege közé
egyfajta töltelékként illesztették be ezt az aranyhártyát, feltételezésem szerint azért, hogy a külső
borítás megóvja a romlástól. Így a belerejtett aranylemez is észrevétlen maradt.
De miért?
Hogy titokban tarthassák az üzenetét, míg el nem jön a megfelelő felfedező.
Valamiért kételkedtem benne, hogy épp rám gondoltak volna.
Közelebb hajoltam. Valóban latinul volt a felirat, de a szemlélőnek tükrözve: a pajzsot úgy
temették el, hogy az írás az ég felé nézett, márpedig én most alulról figyeltem a pajzsot. Letörtem egy
gyökérdarabot, és ásni kezdtem vele a pajzs körül. A pajzs teljesen elrothadt már, és az arany olyan
törékeny volt, mint egy száraz kenyér.
– Ethan, siess!
– Írás van rajta, mint egy könyv!
– Mi az a könyv?
 – Gondolatokat tárolhatsz benne, amelyeket az továbbadhat valakinek, aki sosem hallott még róluk,
több kilométer vagy év távolában!
A lány persze egy szót sem értett mindebből, ami ismét eszembe juttatta, milyen szakadék választ
el minket: őt, a préri szülöttét, és engem, a játékszalonok kalandorát. Mi lesz velünk most?
Visszaküldjem őt a népéhez? Vagy elvigyem az elnök rezidenciájába és Napóleon palotájába, mint
valamiféle Pocahontast? Vagy visszavigyem a mendenekhez? Lassanként sikerült megtisztítanom a
szétmállott pajzsot a földtől, közben szitkozódtam minden egyes aranyszilánk lepergésekor, és aztán
óvatosan lemásztam, egyik kezemben az ütött-kopott maradványokat tartva, mint egy málló
újságpapírt. Amikor visszaértem a kráterbe, még több rozsdát és rothadó fát vertem le róla, és
megpróbáltam elolvasni a szöveget.
Nem vagyok tudós; a Harvardon töltött időszakom zömét nem a római császárok életének
tanulmányozásával töltöttem, hanem azzal, hogy az elhaladó cambridge-i kisasszonyokat bámultam az
ablakon át. Ugyanannyira tudtam latinul társalogni, mint elmagyarázni Newton Principiáját. Ám
bizonyos szavakat így is felismertem. Például azt, hogy „Poseidon”, meg hogy „Atlantic”. Nem,
várjunk csak. Közelebb hajoltam. „Atlantic” vagy „Atlantis”? S a közelében egy másik szó, amely
furcsán ismerősnek tűnt, noha nem emlékeztem rá, hogy valaha is hallottam volna: „Thira”. És még
egy: „hasta”. Egy régi vers jutott eszembe. Ez nem lándzsát jelent latinul? Emlékeztem rá, hogy
Silano egy középkori latin vers alapján találta meg a Thot könyvéhez vezető utat. Lehet, hogy ezek a
hazájuktól több ezer kilométerre szakadt norvég templomosok egy másik latin verset hagytak hátra,
amely valami kincshez vagy hatalomhoz vezet? De miért temették el oda a verset, ahová a
kalapácsot? Az ember nem temeti el a kincses térképet a kinccsel együtt. Aztán voltak különös szavak
is, mint az „Og”.
Mi az ördögöt jelenthet ez?
Semmi értelme nem volt. Kivéve akkor, ha a kincs – Thor kalapácsa – nem az igazi kincset
jelentette, vagy legalábbis nem az utolsót. Ha ez az óriási fa csak egy jelző volt.
Eszembe jutott, mit mondott Magnus. A templomosokat szétzúzták és szétkergették. Ami ereklyét,
kincset vagy mágikus könyvet felhalmoztak az idők folyamán, az szétszóródott velük együtt. Az
egyiket megtaláltam egy föld alatti szarkofágban a Szellemek Városában, a Jeruzsálemtől délkeletre
levő sivatagban: Thot könyvét. A világ túlsó felén, azaz itt bukkantam rá a másikra: Thor
kalapácsára. Ha tehát kettő létezik, akkor miért ne lehetne több is? Mit is mondott Cecil arról, hogy a
templomosok megpróbáltak összeszerelni valamit? És ha valóban több is akad, miért ne rejtenék el a
hollétükre vonatkozó nyomot éppen ott, ahol a szétszóródott templomosok ismét összegyűlni kívántak,
azaz az elektromossággal működtetett gigászi fánál, Yggdrasilnál?
Némán felnyögtem. Valahogy éreztem, hogy a küldetésem még nem ért véget.
A küldetésekkel márpedig éppen az a probléma, hogy nemigen lehet kiszállni belőlük.
Ekkor valami elsüvített a fejem mellett, és lövés dörrent a távolban. Egy lyuk jelent meg a rozsdás
pajzson: a finom aranyhártya úgy szakadt szét, mint a selyemkendő.
– Várj! – kiáltottam fel.
Aurora Somerset volt az. Úgy vágtatott felénk, mint egy megszállott, a haja szétbomlott,
kivicsorította a fogát, zöld szemében tébolyult fájdalom égett. Egy indián pónin közeledett. Félrelökte
kiürült muskétáját, és szabad kezével előhúzta a fivére törött kardját, míg a másikban egy indián
lándzsát rázott. A kard fűrészes széle úgy villogott, mint egy törött palack cserepe. A nő föltette magát
a bosszúra.
Körülnéztem, hol a puskám. Egy széthasadt gyökérnek támasztottam korábban; túl messze volt,
hogy elérjem. Nekilendültem, miközben ő a póniján éppen beugratott a kráterbe.
 Aztán éles fájdalom nyilallt a lábikrámba. Megrogytam, és elterültem a földön.
A kőhegyű lándzsa szúrta át a lábamat, amelyet Aurora hajított el.
Összegörnyedve vártam, hogy a ló patái rám tapossanak, a lábamból kiálló lándzsa szinte
megbénított.
Aurora azonban nem felém vágtatott, hanem az aranylemez felé. Lehajolt a nyeregben, mint egy
kozák, hogy felkapja. Vajon tudta, hogy mi az?
Azonban ahogy lehajolt érte, a lova felnyerített és megtorpant, amitől a lány átbucskázott az állat
fölött. Ló és lovasa együtt zuhant rá az általam megtalált ereklyére, nagy sarat csapva fel, miközben
az arany írás konfettivé hullott. Korhadt fa szállt szerteszét, közte a bölcsesség apró darabkáival,
Aurora pedig dühösen rikoltozott, ahogy belepottyant a törmelékbe. A ló a hátán feküdt, fájdalmasan
vonaglott, patáit aranypor borította. A túloldalon Namida tűnt fel, a feje fölé emelte Magnus fejszéjét,
és a póni nyakára lesújtva megölte az állatot.
Ő volt az, aki az elhagyott fegyverrel felbuktatta a lovat.
Aurora kézen és térden mászva, tébolyult visítással az indián lány felé indult. Kezében még mindig
a törött kardot suhogtatta. Lecsapott a fejsze nyelére, Namida keze megcsúszott, és mindkét fegyver
messzire repült.
A puskám!
Kirántottam a lándzsa hegyét a lábikrámból, közben ordítottam a fájdalomtól, és a laza kavicson és
sáron keresztül a fegyverem felé másztam. A két nő közben verekedni kezdett a sárban, mindketten
Aurora törött kardjáért kapkodtak.
– Namida, állj félre, hogy lőhessek! – üvöltöttem neki.
Az indián lány fogást váltott, Aurora alkarját szorította meg, fölnyögve megtaszította, ezzel Lady
Somersetet és a törött kardot egyaránt az egyik oldalra lökte, ő maga pedig a másik irányba hajolt,
hogy ne essen a lövés útjába. Kényelmetlen helyzetben, a földön fekve emeltem fel a puskát, és
céloztam. Aurora is a földön hevert, nem jelentett túl jó célpontot, és csak egy lövésem volt.
Óvatosan! Célzás, tust a vállhoz, lélegzés, ujj a ravaszon, meghúzni…
Lőttem.
És pont, amikor megtettem, valami beúszott a célkeresztem közepébe. A golyó ártalmatlanul pattant
le és verődött félre.
Aurora Somerset kétségbeesésében Magnus véres fejszéjét emelte maga elé rögtönzött pajzsként,
és balszerencsémre pontosan ezt találtam el. Az angol lady arcán vad, diadalmas mosoly jelent meg.
Aztán tigrisként Namidára vetette magát. Az indián lánynak moccanni sem volt ideje, máris
hátrarántotta a fejét a hajánál fogva, és a mellkasának szegezte a kardot.
– Ne! – kiáltottam végső elkeseredésemben. A sérülésem miatt nem értem volna el őket időben, a
puskám újratöltése egy teljes, fájdalmas percet vett volna igénybe, a lándzsa elhajításához pedig túl
messze voltam. Nem tehettem semmit, és ezt ellenségem is tudta.
– Azt akarom, hogy ugyanúgy gyászolj, ahogyan én gyászolok – vetette oda Aurora. – Azt akarom,
hogy ugyanúgy emlékezz a ringyódra, ahogyan én emlékezem szegény Cecilre. – És azzal beledöfte a
kardot, és diadalmasan rikoltott, mint egy lidérc, miközben megmártotta a fegyvert szegény lány
mellkasában.
Sok borzalomban volt már részem, de Aurorának igaza lett: ez a kép örökre belém égett. Namida
szeme tágra nyílt, mint egy ijedt borjúé, amikor a fém belehatolt, a szíve szétrobbant, és vér tört elő
belőle, rá Aurora kezére, valami szörnyűséges Lady Macbethet csinálva belőle. Namida éles kiáltása
hirtelen félbeszakadt, szája a végső meglepetéstől nyitva maradt, azután a vér ráömlött szarvasbőr
ingére, szemgolyója elfordult, tekintete fátyolossá vált.
 Eszembe jutottak az első szavai: „Ments meg!”
A szívem a föld mélyére zuhant.
– Te szörnyeteg! – ordítottam. Felragadtam a lándzsát, és mászni kezdtem a boszorkány felé, akibe
nem is olyan régen valamiért még szerelmes voltam, e felé a gonosz némber felé, aki az összes
barátom halálában részes volt. Magnus jól mondta, az érzelmi fájdalom rosszabb volt még a halálnál
is, és azt kívántam, bárcsak megölhetném Aurorát, vagy ő végezne végre velem is.
– Gyere hát! Fejezzük be végre, mégpedig most!
Kihúzta magát, és úgy lökte félre Namida holttestét, mint egy krumpliszsákot, arcán ördögi
vigyorral.
– Mit olvastál ott?
– Mi? – A kérdés annyira meglepett, hogy egy pillanatra megtorpantam. A lábamból szivárgó vér
kanyargós bíbor csíkot húzott mögöttem. Éreztem a seb lassú lüktetését.
– Mennyit láttál belőle?
Rájöttem, hogy az aranylemezről és a ráírt üzenetről beszél. Valahonnan tudta, hogy itt rejtőzhet, a
templomosok maradványaival együtt.
– Te… tudtál róla?
– Mi állt benne, Ethan? – kérdezte megint. Törött kardjáról halott kedvesem vére csöpögött. – Mi
volt az üzenet?
– Azt hiszed, elmondom neked?
Felkacagott, az őrültek módján, és belerúgott a töredékekbe, amelyet lovának a bukása okozott.
– El fogod. Elmondod majd, mert mindenhová követni foglak. – És azzal vicsorogva, gyűlöletet
sugárzó pillantással, arcán valamiféle vággyal, amelyet még nem értettem, tisztelgett nekem a törött
karddal, megfordult, és elindult visszafelé.
– Várj! Gyere vissza, a fene egyen meg! Végezzük be!
Ismét kacagott.
– Ó, Ethan, még közel sem vagyunk a végén. Amikor megnéztük a térképet, az ősi szövegek lassan
kezdtek értelmet nyerni. Az, amiről a Rítusban suttogtunk.
– Aurora!
Megpörgette a kardot a markolatnál fogva, mintha napernyő nyele volna.
Elhajítottam a lándzsát. Jóval előtte ért földet, félúton kettőnk között. Akár meg is fordulhatott
volna, hogy nekem rontson vele, mielőtt még én értem volna oda, hogy felvegyem. Kínozhatott volna,
mint egy sebesült bikát, egymás után többször is belém szúrva a lándzsát, mígnem a vérveszteségtől
elgyengülve a sárba zuhanok, és meghalok.
De nem tette. Nem nézett hátra, és nem szólt többet. Csak ment, maga mögött hagyva a fát, a krátert,
és elégedetten ringatta a csípőjét, mintha valami előnyös megállapodást kötött volna. Nem lepődtem
volna meg azon sem, ha fütyörészni hallom.
Életben akart hagyni.
Azt akarta, hogy kövessem a szövegben olvasottakat.
És mire odamásztam a puskámért, és újratöltöttem, Aurora Somerset már eltűnt a fák között.
 Negyvennegyedik fejezet
A következő órákra csak halványan emlékszem. Megrendített a vérveszteség, az elektromosság, a
gyász, a kihalt indián faluban látottak, a kalapács puszta létezésének ténye és a zavarodottság. Miféle
eredménnyel távozom ebből az apokalipszisből? Egy latin szöveggel, amelyet egy haldokló póni
patái porrá zúztak. Mit jelenthet? Fogalmam sem volt róla. Mit gondolt Aurora, mit tudhatok? Ezt
még kevésbé sem sejtettem. Hová mehetett? Úgy eltűnt a fák között, mint a köd, mintha sosem létezett
volna.
Teljesen egyedül voltam. Sem indiánokat, sem bölényeket, sem füstöt nem láttam.
Legjobb tudásom szerint bekötöttem a lábsebemet, és ittam néhány korty piszkos vizet egy
tócsából. Az eső még mindig esett.
Aztán letérdeltem, és három gödröt ástam a sárban, hogy eltemethessem Pierre-t, Kis Békát és
Namidát. Magnus fejszéjét használtam kapa gyanánt. Ásás közben megjegyeztem magamnak, hogy
milyen jó termőföld ez. Jó televény lesz Jefferson szabad gazdáinak. Jó televény lesz a
demokráciának.
Micsoda árat fizettek a barátaim és én is ezért a geográfiai információért!
És mi lesz Napóleonnal? Ez a hely egész hadseregeket tudna elnyelni.
Azt hiszem, van egy ötletem, mi történjen Louisianával.
Gondolataim tehát áldásos módon elkalandoztak. Végül befejeztem az ásást, előttem a három
gödör. Namidát fektettem bele először, olyan gyengéden, amennyire csak bírtam, és lezártam a
szemét. Azután a bátor, összeégett testű Kis Béka következett, aki megragadta az istenek tüzét, hogy
megbosszulja a kis Pierre-t. Aztán maga a francia, akinek a ruhái megperzselődtek, bőre pedig
felhorzsolódott az átkozott Cecil Somerset kegyetlen ostorcsapásai nyomán. Nem tudtam megvédeni
egyiküket sem.
Ömlött az eső, én pedig földet hordtam az első, majd a második sírra, és nekiálltam a harmadiknak
is, kezemmel rakosgatva a földet a holttestekre.
Egyszer csak Pierre felköhögött és köpött egyet.
– Mit csinálsz, szamár?
Úgy ugrottam hátra a sírjától, mintha maga az ördög szólalt volna meg. Franklin villámára! A
francia pislogott, az esővíz egyenesen az arcába hullott, és fintorgott.
– Mit keresek ebben a lyukban?
– Meghaltál! Aurora megölt! – Lehet, hogy Magnus újjászületéssel kapcsolatos álmai valóra
váltak? Miféle bizarr mágia ez?
Az evezős lassan felült a gödörben, ahová temetni készültem őt, tompa hitetlenkedéssel bámulta a
krátert, a döglött pónit, a gyökerek szövedékét és Yggdrasil gigászi törzsét, amely végigterült a
prérin.
– Mon dieu, ezúttal miféle katasztrófát okoztál, amerikai?
Nem mertem megérinteni őt, nehogy a kezem egy szellem testén szaladjon át. Képzelődöm talán?
– De hát Aurora lelőtt! Nem?
A fejét forgatta, mintha meg akarná nézni a sebet a saját hátán, azután pislogott és felnyögött.
– Azt hiszem, pont eltalálta, barátom, ezért csak elájultam.
– Eltalálta? Mit?
– Pokolian fáj. – S azzal még mindig a sárban ülve óvatosan benyúlt a tépett inge alá, fájdalmas
arccal előhúzott egy zsinórt, a végén valamivel.
 Amibe egy puskagolyó fúródott.
– A szétlőtt arcú Ceciltől vettem el egy éjszaka, amikor a nyavalyás megpróbált leszorítani a
földre, hogy megverhessen… A tébolyultja egyik szemére vak volt, de a másikkal sem látott a dühtől.
Miután elloptam tőle, bekötöztem az ingem alá, hogy ezzel kínozzam őt. Képzelheted, hogy őrjöngött,
amikor rájött, hogy nincs nála: a gyötrelme jelentette számomra az örömöt, miközben kínzott. Ki
tudhatta, hogy ilyen hasznos lesz? Sebesült vagyok és véres, de a golyó nem hatolt át rajta.
És feltartotta az eltorzult medált, amelyet akkor láttam meg Somerset nyakán, amikor a húgával
hancúroztak: a piramist és a kígyót. A jelkép megállította az Aurora által kilőtt golyót, amely kilapult
benne, és köréje görbült, mint a palacsinta.
– Végül nekem hozott szerencsét, és nem neki, mi? Meg neked, mert ugyebár egy pillanat alatt
eltévednél a vadonban, ha a nagy Pierre nem viselné gondodat. – Köhögött és kacsintott egyet.
Most már előrehajoltam, nemcsak hogy megérintsem, de hogy megöleljem. Nevettem és sírtam
egyszerre. Pierre él!
– De hol van Kis Béka?
Így hát elmondtam neki, hogyan járult hozzá a lány bátorsága az ő életben maradásához.
Egy időre otthagytam Pierre-t, hogy meggyászolja a nőket, és gyakorolja egy kicsit a lélegzést – a
háta egyetlen óriási horzsolás volt −, én pedig közben eltemettem még három dolgot.
Nem, nem Cecil és Vöröskabát tetemét. Arra gondoltam, hogy Aurora, bármilyen beteges
szerelmet érzett is a fivére iránt, mégsem maradt itt eltemetni őt. Hát, nem éppen egy érzelgős
nőszemély, nemde? Ezeket a tetemeket meghagytam a prérifarkasoknak és a varjaknak.
Ezt a másik három tárgyat azonban nem akartam, hogy megtalálják.
Az egyik a kőtábla volt. Túl nehéz, hogy visszacipeljük. Nem is tudom, miért tűnt fontosnak, hogy
titokban tartsuk, de ha Aurora ennyire érdeklődött az aranylemez latin felirata iránt, miért ne volna
kíváncsi a norvég rúnákra is? Nem tudom, rájött-e egyáltalán, hogy megtaláltuk a követ. Ezért
odahúztam a rúnakövet a vonószánhoz, amelyet elkerültek a lángok, ráfektettem, és sántikálva
elvonszoltam egy-két kilométerre, egy nem különösebben jellegzetes helyre. A nagy fejszével gödröt
vájtam egy füves domb oldalába, közben aggódva néztem körbe, nem figyel-e Aurora valahonnan.
Behelyeztem a követ a földbe, és otthagytam. Egy napon talán fa nő fölébe.
Aztán visszamentem a fura, kifúrt kövekért, amelyekkel a norvégok a fa helyét jelölték, és a szánon
elvittem az új helyre, ahol úgy állítottam fel őket, hogy a metszéspontjuk éppen a rúnakő rejtekhelyét
jelölje. Ez volt a legjobb ötletem arra az esetre, ha valamilyen okból ismét szükségessé válna
megtalálni.
A kétélű fejszét egy tóba vetettem. Többször is jó szolgálatot tett már, de a pengéjén nyomot
hagyott a puskagolyóm, amelyet Aurora védett ki, és nem akartam, hogy bármilyen tárgy is eszembe
juttassa, milyen árat fizettem ezért a tévedésért. A szerszám most már békében rozsdásodhat.
És Thor kalapácsa? Immár halottnak tűnt, egy összeolvadt salaktömbnek, de úgy éreztem, a
világnak így sincs szüksége ilyesmire. Minél távolabbra akartam helyezni a villámoktól, nehogy újra
életre keltsék. Találtam egy magányos gránittömböt egy mező közepén, árkot ástam alá, és oda
rejtettem el a fegyvert. Ezen a vidéken több ilyen különös szikla is áll, és ezt nem jelöltem meg. Jobb,
ha ott marad, amíg el nem jön az igazi Ragnarök.
Az aranylemezkékből sikerült annyit összegyűjtenem – most már csak összefüggéstelen betűket
tartalmaztak −, hogy szőlőszemnyi golyócskává gyúrhassam. Ez lesz az új tétem, ha végre egyszer egy
rendes kártyaasztal közelébe kerülök.
Aztán Pierre-rel elmondtunk egy utolsó fohászt, búcsút intettünk a helynek, és elindultunk kelet
felé. Én sántikálva haladtam, a lándzsát használtam mankónak, puskámat egy rögtönzött tartóval a
hátamra rögzítettem. A francia meggörnyedve járt, mint egy vénember, egész sebesült teste sajgott. Öt
teljes kilométert sikerült megtennünk az első napon – de micsoda megkönnyebbülés volt, hogy végre
magunk mögött hagytuk Magnus Bloodhammer bizarr édenkertjét! A fa kidőlésével a kavargó
viharfelhők is eltűntek, csak balsejtelmek és a veszteség érzete maradt utánuk.
Úgy éreztem, mintha bezárultak volna mögöttünk az Édenkert kapui. Egyszer visszanéztem, és csak
az üres égboltot láttam, amely nyugat végtelenjébe nyúlt.
– Sajnálom, hogy nem öltem meg az angolt azzal az első lövésemmel, a kenuból – mondtam Pierre-
nek. – Mindig elhibázom néhány centiméterrel.
– Jobb volt így, különben túlságosan könyörületes halála lett volna – mondta komoran a francia. –
Elvetted a hiúságát, és megtöltötted szégyennel. Annak, ami a fánál történt, így kellett történnie,
Ethan. Így jutottunk el a szükséges befejezésig.
A második napon már vadállatokat is láttam. Először egy mosómedvét, azután egy őzbakot sikerült
elejtenem. A nőktől megtanultuk, hogyan találjunk ehető növényeket, és be is gyűjtöttünk minden késő
őszi gyökeret és bogyót, amelyet csak felleltünk. Reggelenként zúzmara borította a tájat, a levelek
gyorsan hullottak a fákról. A negyedik napon már a korán leesett havon gyalogoltunk.
Megnyúztam az őzet, és amikor elértünk egy folyóhoz, készítettünk egy új walesi (vagy menden)
csónakot. Ez egy teljes napunkba került, és csak Pierre apró termete mentett meg bennünket az
elsüllyedéstől, de végül csak fennmaradtunk a lassú folyón. Miközben lefelé csordogáltunk, a puskám
végével kormányozva a csónakot, végre megpihentethettem sajgó lábamat. Bár belül még fájt a seb, a
külső sérüléseim gyógyulni kezdtek.
Pierre vágott magának egy evezőt, és már arról beszélt, hogy épít magának egy kenut.
Vajon Aurora követett minket? Nem láttam nyomát. Lehet, hogy belepusztult a tébolyba a prérin.
Tavakon haladtunk át, és a folyó egyre szélesebb lett. A harmadik napon rájöttünk, hogy ez ugyanaz
a folyam, amelyiken a második kenunkkal haladtunk felfelé. Ezek szerint keleti és déli irányba sodor
minket. Eljutottunk egy indián faluhoz, és döbbenten figyeltük a folyóparton önfeledten játszó
gyerekeket, a halászó férfiakat, a főzéssel és varrással szorgoskodó nőket. Mintha a világ mit sem
érzékelt volna a fájdalmunkból. Egész falvak élték tovább megszokott, boldog életüket. Itt, a határ
túloldalán a fehérek és a rézbőrűek nem voltak ellenségei egymásnak.
Miért nem álltam meg? Hiszen ez a valódi édenkert, nem?
Azért, mert én Franklin embere vagyok, tudós, akinek jelentést kell tennie a felfedezéseiről. Azért,
mert Napóleon opportunista küldönce vagyok, Jefferson természetbúvára, no meg Sir Sidney Smith
kóbor kéme és elektromosság-szakértő. Mortefontaine hőse! Azért, mert szerettem Namidát és
Astizát, akik közül az egyik meghalt, a másikat Egyiptom vette el tőlem, bár talán nem örökre. Azért,
mert inkább a Palais Royal és az elnök rezidenciája a hozzám illő hely, nem a vigvam és a préri. És
azért, mert Aurora Somerset hitt benne, hogy még találok valami hasznosat, valahol, amely talán még
Thor kalapácsánál is nagyobb jelentőséggel bír.
Ha egyszer ismét megtalálom a némbert, kiszedem belőle, mi lehet az.
Az indiánok a vadonban élő szegény emberek önzetlenségével nekünk adtak egy régi kenut,
amellyel folytattuk utazásunkat, olykor kitérőt téve az utunkba akadó zuhatagoknál.
Két héttel azután, hogy elvánszorogtunk az Yggdrasiltól, négy francia prémvadász táborába
botlottunk, akik Saint Louisba igyekeztek, hogy falak között és ablakok mögött tölthessék a telet. Mint
elmondták, egyre szélesedő folyónk nem más, mint a Mississippi. Franciául üdvözöltük őket, és
közöltem velük, hogy Jefferson és Napóleon számára végzek felderítést.
– A folyónak ezen az oldalán Napóleon felderítője vagy, barátom – mondta az egyik prémvadász. –
Saint Louis egén még spanyol zászló leng, de a szóbeszéd szerint hamarosan lecseréljük a trikolórra.
A túlparton viszont – mutatott a folyó keleti partjára – Jeffersonnak szolgálsz. Itt érnek össze a
birodalmak.
– Ő igazából egy szamár és egy varázsló – mondta nekik Pierre.
– Egy varázsló? Annak meg mi haszna? De egy szamár… ó, mennyire kellett volna nekünk egy
olykor a belső területeken!
Norvég kalapácsokról természetesen nem esett szó köztünk, ám nagy érdeklődéssel hallgatták a
Mississippi felső folyása mentén elterülő vidékekről szóló beszámolónkat, főleg a prém és a
vadállomány bőségére vonatkozót. Figyelmeztettem őket, hogy az a föld tele van dakotákkal. Amikor
kiejtettem a számon a vad harcosok nevét, a prémvadászok kedve azonnal lelohadt.
Pierre szerint már túlságosan benne voltunk az őszben, hogy megpróbálja beérni északi társait, így
hát továbbmentünk délre, valamivel megelőzve a telet. Október 13-án – a templomos lovagok
elárulásának újabb évfordulóján – eveztünk be Saint Louis emeletes rakpartjára, ahol a folyami
hajókat partra tették és kirakodták belőlük az árut, majd ismét vízre lökték a kőmólóról. Detroithoz
hasonlóan ez a francia település is százéves volt, de a másiktól eltérően ez nem sorvadt, hanem
gyarapodott. A Nagy-Britannia és az Egyesült Államok erősödése elől menekülő franciák itt gyűltek
össze, hogy új életet kezdjenek Napóleon birodalmában. A város néhány kilométerrel délre fekszik
attól a ponttól, ahol a Mississippi és a Missouri folyók találkoznak, márpedig stratégiai szempontból
nehéz elképzelni ennél fontosabb helyet. Ha Bonaparte a fennhatósága alá akarja vonni Louisianát,
akkor mind Saint Louis, mind New Orleans felett ellenőrzést kell gyakorolnia. Ha Jefferson el akarja
érni a Csendes-óceánt, akkor Meriwether Lewisnak át kell haladnia Saint Louison.
Így végződött hát nyugati utazásom. Kimerülten, szomorúan és szegényen fejeztem be a küldetést,
ráadásul nem találtam bizonyítékot Jefferson elefántjainak létezésére sem – azt pedig, hogy valójában
mit találtunk, nem árulhattam el, mert volt egy olyan sejtésem, hogy egyszer még hasznát veheti egy
magamfajta megrögzött kincskereső. Thira? Og? Mint mindig, a kódolt szavak most is értelmetlenek
voltak. Inkább vettem egy forró fürdőt – az elsőt hónapok óta! −, faltam a habkönnyű fehér kenyeret,
és ágyban aludtam a föld helyett.
Sajgott a lábam az új csizmámban.
Pierre közölte, hogy soha többé nem fogad be kerge szamarakat a kenujába. Néhány napig kínosan
éreztük magunkat, mert a legjobb barátok voltunk ugyan, de tudta, hogy vissza szeretnék menni a
városokba, míg ő az evezősök szabad élete után vágyakozott. Mindketten kimondatlan bánatot és
bűntudatot cipeltünk az elveszített nők miatt, a férfiak azonban nehezen beszélnek nyíltan ilyesmiről.
Azon gondolkoztam, meggyőzzem-e a kis franciát, hogy jöjjön vissza velem Párizsba. Egy reggel
azonban már csak hűlt helyét találtam. Búcsú nélkül hagyott el, és az egyetlen jel, amely arra utalt,
hogy ő döntött így, és nem elrabolták, a felgyűrődött piramis-szimbólum és a puskagolyó volt,
amelyet az ágyam mellé tett.
Vajon viszontlátom őt valaha?
Még Saint Louisban időztem, amikor találkoztam egy odalátogató louisville-i földbirtokossal,
William Clarkkel, aki a függetlenségi háború neves hősének, George Rogers Clarknek az öccse volt.
Ez a Clark ifjúkorában az indiánokkal harcolt, de ennek véget vetett egy makacs betegség és az a
döntése, hogy megtelepszik Kentuckyban. Kemény, mégis nyájas férfi benyomását keltette. Ő keresett
fel engem, amikor meghallotta, hogy átutaztam az északi Louisianán.
– Le vagyok nyűgözve, uram, nagyon is – mondta Clark, miután olyan lelkesen rázott velem kezet,
mintha én volnék maga az elnök. – De hát Akkó és Mortefontaine hősének mindez talán nem is olyan
nagy dolog.
– Aligha vagyok hős, Mr. Clark – mondtam. Végre ismét francia bort szopogathattam, ami eszembe
idézte a Párizsban töltött szép napokat. – Mindannak, amihez hozzáfogok, a fele hamuvá válik.
– De hát ezt minden ember megtapasztalja, nem igaz? – kérdezte Clark. – Meggyőződésem, hogy a
sikeres és a sikertelen ember között az a különbség, hogy az előbbi sosem adja fel. Egyetért velem?
– Úgy látszik, önben mesterem, Franklin bölcsessége lakozik.
– Ön ismerte Franklint? Micsoda ember volt! Egy titán, uram, valóságos Salamon! És mit mondott
volna Franklin Louisianáról?
– Azt, hogy Philadelphiában kellemesebb.
Clark elnevette magát.
– Az már szentigaz! Philadelphia kétségkívül kellemesebb hely Kentuckynál is, de Kentucky… ó,
micsoda szépség! Micsoda lehetőségek!
– Ez Louisianára is igaz, azt hiszem.
– De csak az amerikaiak számára, nem gondolja? Nézze meg ezeket a franciákat! A világ
legbátrabb fickói, de mégis csak prémvadászok, és nem gazdálkodók. Úgy kóborolnak, mint az
indiánok. Több amerikai jön le az Ohión egy hét alatt, mint ahány francia összesen él Saint Louisban!
Igen, az amerikaiak benépesítik a keleti partig a területet, mégpedig igen gyorsan.
– Így gondolja? Jelentést kell tennem mind Jeffersonnak, mind Napóleonnak.
– Akkor jelentse nekik az elkerülhetetlent. – Kortyolt egyet a borból. – Mondja csak: tetszett önnek
az a vidék?
Töprengtem egy sort, majd úgy döntöttem, az igazat mondom.
– Ijesztő egy hely.
– Számomra vonzó. Bárcsak én is láthattam volna, amit ön látott, Ethan Gage! Hallottam, hogy az
új elnökünk érdeklődik a terület iránt, és ismerem a titkárát, azt a Lewis nevű századost. Nagyszerű
volt ismét útra kelni, de hát nekem családom van, és a gyomrom is rendetlenkedik. Nem tudom. Nem
tudom. – Ujjával dobolt az asztalon, és nyugat felé bámult, de hogy mit látott valójában, azt meg nem
mondom. – Tehát mit fog jelenteni Napóleonnak?
Azt, hogy meg kell találnom azt az Og nevű helyet, gondoltam.
– Azt, hogy Louisiana jó lehetőség, de másfajta értelemben, mint ahogy ő hiszi. Megmondom neki,
hogy pénzszerzésre nyílik alkalma. – Agyamban máris formálódott a jelentés. – Jeffersonnak pedig
azt, hogyan köthet egy jó üzletet.
 Történelmi jegyzetek
1898. november 8-án egy Olaf Ohman nevű bevándorolt farmer a földjét kapálgatta a minnesotai
Kensington nevű falu közelében, és a kapája egyszer csak egy sírkő méretű kőtáblát fordított ki a
földből, amelyet körbenőttek egy nyárfa gyökerei. Amikor megvizsgálta, rájött, hogy a kövön norvég
betűk, azaz rúnák vannak. Idővel sikerült lefordítani a szöveget, amely így szólt:

NYOLC GOTLANDI ÉS HUSZONKÉT NORVÉG FÖLDSZERZŐ ÚTON VINLANDBÓL,

MESSZE NYUGATON. KÉT SZIKLÁS SZIGET MELLETT VERTÜNK TÁBORT, EGYNAPI
JÁRÓFÖLDRE ÉSZAKRA ETTŐL A KŐTŐL. EGY NAP HALÁSZTUNK. EZUTÁN
HAZAMENTÜNK, ÉS TÍZ FÉRFIT TALÁLTUNK VÉRTŐL VÖRÖSEN ÉS HOLTAN. AVM
MENTS MEG A GONOSZTÓL.

A kő oldalán pedig ez a felirat futott végig:

TÍZ FÉRFIT HAGYTUNK A TENGERNÉL, HOGY VIGYÁZZANAK A HAJÓINKRA,

TIZENNÉGY NAPI JÁRÓFÖLDRE ETTŐL A SZIGETTŐL. AZ 1362. ÉVBEN.

A – jelenleg a minnesotai Alexandria kicsiny múzeumában látható – kensingtoni rúnakő hitelessége

körül már több mint száz éve dúl a vita. Valóban elérték volna a norvég felfedezők a Középnyugatot,
százharminc évvel megelőzve Kolumbusz első útját? Vagy csak egy ügyes hamisítványról van szó? A
farmernek semmilyen haszna nem származott a felfedezéséből, és halála napjáig ragaszkodott
állításához, hogy nem ő véste a feliratot a kőre. Amennyiben hamisítvány, akkor évtizedekkel
korábban kellett elrejteni, hogy a fa körülnőhesse. Akkor azonban még nem éltek fehér telepesek a
környéken. Ha viszont valódi, akkor eredeti helyéről messzire került. És miért utaztak volna a
középkori skandinávok egy földrajzilag említésre sem méltó helyre, Nyugat-Minnesotába?
Azokat a tudósokat, akik régebben gúnyt űztek abból az elképzelésből, miszerint Kolumbusz előtt
bármiféle kapcsolat fennállhatott Európa, Ázsia és a két Amerika között, az utóbbi évtizedekben
szinte elárasztották azok a töredékes bizonyítékok és leleményes elméletek, amelyek szerint
lehetségesek voltak az Atlanti- és a Csendes-óceánon átívelő utazások. A legmeggyőzőbb lelet az
1960-as években került napvilágra, amikor Newfoundlandban megtalálták a L'Anse aux Meadows-i
norvég települést, amely bizonyította az Amerikát elérő középkori viking felfedezőkről szóló
történetek valódiságát. Időközben több másik rúnakő is előkerült Maine-ből, Oklahomából, Iowából,
a két Dakota államból és Minnesotából. Európai fémfegyverek és – eszközök maradványai is
felbukkantak Észak-Amerikában, valamint nagyjából kétszáz kő, benne lyukakkal, ezek hasonlítanak
ahhoz a típushoz, amelyet a középkori skandinávok használtak a hajóik kikötésére.
Ahogyan a regényben is utalunk rá, már Jefferson idejében és korábban is keringtek elméletek
arról, miszerint az európaiak – sőt a zsidók – már Kolumbusz előtt jártak Amerikában. A francia
felfedező, Pierre de La Vérendrye 1733-ban, a festő George Catlin 1832-ben tett említést arról, hogy
a menden indiánoknak világosabb a bőrük, illetve arról, hogy gazdálkodó településeik inkább
hasonlítanak egy középkori európai falura, mint egy tipikus síksági indián táborra. E törzs asszonyait
a kontinens legszebbjeinek tartották, ráadásul a férfiak egyáltalán nem voltak féltékenyek rájuk – ez a
hír befolyásolta a Lewis és Clark-féle expedíció döntését, hogy közöttük töltsék a telet. Mindez
táptalajul szolgált annak a találgatásnak, hogy valamiképpen norvég vagy walesi gének jutottak el
legalábbis a Missouri folyóhoz. A mendeneket és testvéreiket, a hidatszákat az 1840-es évekre sajnos
teljesen kipusztították a himlőjárványok és a dakoták támadásai, mielőtt még bármilyen rendszeres
tudományos vizsgálatot lehetett volna végezni közöttük.
Legendák szólnak arról, hogy Madoc walesi herceg 1170-ben tíz hajóval elindult az Újvilágba, és
hogy Szent Brendan 512-ben nyugatra indult Írországból a „Boldogok szigete” felé. Polémia
bontakozott ki arról is, hogy a Nagy-tavak környékén túlságosan nagy méretekben folyt rézbányászat
az őskorban ahhoz, hogy a bennszülötteknek lehessen tulajdonítani.
Az antropológusok azt az elméletet is megvizsgálták, amely szerint Amerikát nemcsak a
jégkorszakban a Bering-szoros föld-hídján átkelő ázsiaiak népesíthették be eredetileg, hanem
európaiak is, akik szigetről szigetre közelítették meg a kontinenst az Atlanti-óceán északi részén át.
Közben az újabb leletek fényében egyre korábbra teszik az ember nyugati féltekén való első
megjelenésének időpontját is.
A furcsa elképzelés, hogy a norvégok (vagy a walesiek) eljuthattak a kontinens belsejébe, nem is
tűnik lehetetlennek, ha szemügyre vesszük Észak-Amerika folyóinak rendszerét. Kensington a Red
River-Nelson folyó rendszere – amely északnak, a Hudson-öböl felé vezet – és a Mississippi –
amely végül a Mexikói-öbölbe torkollik – forrásvidéke között fekszik. A Szent Lőrinc- és a Nagy-
tavak rendszere egy másik útvonal az Atlanti-óceán felől, amelynek rövid szárazföldi szakaszai
lehetővé teszik, hogy valaki a regényben leírt módon Minnesotáig evezzen. A lehetőség persze nem
egyenlő a valószínűséggel, azonban Magnus Bloodhammer felfedezőkkel kapcsolatos elméletei nem
teljességgel légből kapottak, még ha első olvasásra annak is tűnhetnek. A bennszülött amerikai népek
között széles körben, Perutól Kanadáig mindenütt, elterjedtek olyan legendák, amelyek szerint a
távoli múltban fehér bőrű látogatók érkeztek hozzájuk. A világ számos népénél találni olyan
legendákat, amelyek egy elveszett aranykorról szólnak, amikor mitikus alakok tudással ajándékozták
meg az emberiséget. Lehet, hogy a mítoszok mélyén a történelem igazságmagva rejtőzik?
Az ötletet, hogy a minnesotai norvégok Skandináviából menekülő templomosok lehettek – és a
kövön szereplő „kód”, azaz a különös jelekkel ellátott rúnák egy lehetséges fordítását −, a
kensingtoni kő egyik kutatójától, Scott Wolter geológustól, a feleségétől, Jan Woltertől, valamint
Richard Nielsen mérnöktől kölcsönöztem. A The Kensington Rune Stone: Compelling New
Evidence (A kensingtoni rúnakő: kétségtelen új bizonyítékok) című könyv elemzi a kő geológiáját,
feliratát és történetét. A szerzők kiterjedt vizsgálatokat folytattak Gotland szigetén is, hogy
bizonyítsák az Olaf Ohman által megtalált rúnák középkori hitelességét. Alice Beck Kehoe The
Kensington Runestone (A kensingtoni rúnakő) című műve röviden és elfogulatlanul ismerteti a
vitatott kérdést.
A szabadkőművesség, az Egyesült Államok születése, valamint a Washington tervezése közötti
figyelemre méltó egybeesésekkel számos könyv és dokumentumfilm foglalkozott már. Jefferson
érdeklődése a gyapjas elefántok, Missouri vulkánjai és a sóhegyek iránt szintén történelmileg hiteles.
A Fehér Házat csak azután kezdték így hívni, miután a britek 1812-ben felégették, és a javítás
során újrafestették az egészet.
A Norvég Királyság csak 1814-ben, a napóleoni háborúk okozta felfordulás nyomán nyerte vissza
függetlenségét.
Az északi mítoszokkal kapcsolatos utalások mindegyike létező legendára irányul. No és mi van
azzal a botanikai furcsasággal, amelyre Magnus és Ethan rábukkant? Több kísérletet is folytattak az
„elektroművelés” témakörében, tehát azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással van az elektromos
mező a növényekre. Ide tartozik Bertholon „elektrovegetoma” gépezete is 1783-ból. A későbbi
kísérletek állítólag kimutatták, hogy a vízben növekvő gyökerek az elektromos áram felé fordulnak,
illetve hogy a magvak gyorsabban kicsíráznak elektromos mezőben. Az én elektromos Yggdrasilom
nyilvánvalóan fikció, de mivel a fák magasságát a gravitáció korlátozza – a magassággal arányosan
megnehezítve a víz és a tápanyagok szállítását a fa csúcsához eljátszottam egy kicsit azzal, hogy
elképzeltem egy „árammal működtetett” fát, amely többletenergiát kap ezen akadály leküzdéséhez.
Végezetül pedig arról kell szólnom, hogy bár a könyvben bemutatott indiánok egy része igen
fenyegető, ami megfelel az adott korszaknak, ugyanakkor a bennszülött amerikaiakról szóló korabeli
híradások aláhúzzák, hogy ők ugyanolyan sokfélék, összetettek, jóra és gonoszra egyaránt kaphatóak
voltak, mint a róluk beszámoló európaiak. A fehér foglyok a bennszülöttek világáról szólva egyrészt
lenyűgöző szabadságot, humort, erőt és kedvességet, másrészt az éhínség, a betegség, a háború és a
kínzás állandó fenyegetését említik. A bennszülött amerikai társadalmak „természetes” ősállapotáról
csupán töredékes adataink vannak, mert olyan gyorsan elérte – és megfertőzte – őket az európaiak
beözönlése. A nyugati vidékek látszólagos néptelensége azoknak a járványoknak a következménye,
amelyek már azelőtt kipusztították az indián lakosságot, hogy a legtöbb felfedező egyáltalán odaért
volna. A tűzfegyverek átalakították a törzsi hadviselést, és az összes törzs állandó mozgásban volt,
miközben nyugat felé menekültek az európaiak támadásai elől. A dakoták (vagy sziúk) csak azután
váltak síksági lovasokká, miután az odzsibuákhoz (vagy csipuákhoz) hasonló más törzsek, akik előbb
jutottak puskákhoz, kiszorították őket a keletebbre fekvő erdőkből. A lovat a spanyolok hozták be.
Ethan Gage három évvel Lewis és Clark előtt utazik a Mississippitől nyugatra, ám még ez a
feltérképezetlen nyugati terület sem olyan volt már, amilyen Kolumbusz előtt lehetett. Ha létezett
valaha Édenkért Amerikában, kapui már három évszázada egyre csak zárultak össze, mire Ethan Gage
odaért.
Vagy talán Pierre-nek és Namidának van igaza, és az édenkert ott van, ahol mi magunk
megteremtjük.
 Impresszum
A mű eredeti címe
The Dakota Cipher

Copyright © 2009 by William Dietrich

Published by arrangement with HarperCollins Publishers

Hungarian translation © Valló Gábor

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította
VALLÓ GÁBOR

Szerkesztette
PÁLFI ANNA

A borítót
KISS GERGELY
tervezte

ISBN 978 963 643 211 9

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu
 Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi vezető PÁL VÖLGYI LÍDIA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő MIHÁLY KRISZTINA
[1]
Rumos limonádé.
 Tartalom

Fülszöveg
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Történelmi jegyzetek
Impresszum