Professional Documents
Culture Documents
Tandori Dezső Aztán Kész
Tandori Dezső Aztán Kész
Tandori Dezső Aztán Kész
Aztán kész
(versek)
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Holt Költők Társasága
„Holnaptól tegnapig?”
– A Vízözön?
Leküldi társaságát az esőfront,
de nem akarnám, amit esernyőm ront
valami kivetődött,
kivetett délutánon,
majd az Alkotás utca mellett,
ahol a benzintankok telnek,
kedvem sakkba ölöm,
kedvetlenségem,
nem is egészen, sose úgy semmiképpen,
mindig sehogy, s amije fogy,
délebbre vonul lassan,
nem tudok imádkozni, hogy
„csak Csernobilt megúszhassam”.
Az eső most elállt, mért mentem el hazulról,
de nincs kérdés, mely ily józanul visszazúdul,
szaporodnak s fogynak a játszmák,
fekete bárkák
nyekkennek tócsaszerte,
tornacipőmbe lottyuk beverve,
bólogat akácfa, tulipánfa,
szétrobban tulipáncsokor,
áll és óv a Holt Költők Társasága,
elfogy másodliterre a bor.
5
Már a Logodi utcán, ahol Jékely járt
Kosztolányi házánál, egy kitárt
pinceajtót megragadok,
a világ, érzem, forog.
Felszakítja kezem a vasalása,
negyven, ötven, hatvan év, hol van az még,
levelek csorranása,
nem tudom, lesz-e, ami lehetnék,
egy ernyő beleronthat,
a Holt Költők megvillantják a holdat.
Nagy árnyuk félovális, az Alagúton
sietek magam nélkül szinte, mint a nyúlnyom,
húzódom csak, húzódozom,
Holt Költők, egyszerűen nem tudom.
Ma is: nem is tudom.
Csak húzom. Társaságtok külön
már alig kerülöm.
Már-már alig.
Épp csak holnaptól tegnapig.
6
Parafrázis: A Kis Verébkönyv
(Jékely emlékének)
1, Mint örökmécs…
Mint örökmécs, a bú lilába égne,
ki-ki visszagondol Jékelyjére,
hová tettétek e Tűntek kioszkját,
hol a kártyát, mint a Tabánt, kiosztják,
hol a körhinta-végtelen nyikorgó
asztal-rúdja visszafelel a korgó
gyomornak, és – ne is lássam magam! –
a víz hulláma, arrébb, koszba van
keretezve. Veretezve? Örökmécs
sötétség a síroknál, nincs örökség,
mi velük tovább zúdulna, mi aknán;
a befejezés sarjadása ad rám
hosszú köpenyt, mely szegélyén sodorja
évszak-rohadtát, hullta, nem-a-hullta,
és mégis jobb e némaság akármi
szónál, vagy hogy kioszkból hova látni;
24
elegem volt. S mi lesz? mi más-eléggel
laktat éhség, fog éhkoppjára étel?
Sírok bokrai alatt még egy angyal
bajlódik zárhatlan, rozsdás lakattal.
2, „…egymás után”
Akár a nagy lepkék. De kik valánk,
hogy akár ha a Házsongárd falánk
– és koplaló – lelke gázlánggal int,
rajtoltatván szétkótyált lelkeink:
akár nagy lepkéket egymás után.
Nem hiszem, hogy bármi domb hajlatán
ott vagyok, ha ott vagytok, és porom
ott lesz, nélkületek, bármikoron:
e két véglet. Közöttük a gyakorlat,
mely már csak mihasznára gyakoroltat,
a célfeladatos időbeosztás,
helyette inkább az őszi lefosztás,
nedves gallyon végighúzva az ujj,
valami levél-gyúlt lángot kifújj,
alatta nyirkát, mélyebbről, megérezd,
magadat add e minden-semmiséghez:
25
Szpéró, Alíz, Totyi, ki-lelkei,
senki ismerősé, lobbantani
csak el, csak el, bármi lángot, mi lélek,
így senkié már, hogy lenne tiétek.
26
Két „Jékely”*1
A múló századra bú dala
„Ott, hol a télen elhullott nyulat
a gyérfüves föld feldolgozza lassan,
ott lesz a fű tavasszal legdusabb.
E példával, azt hiszem, megmutattam,
mért szállt reám e termő kábulat.”
Az 1853-as évben
42
Weöres Sándor
Felvezetés egy leszámoláshoz, 1–14-ig
„Emlékeimet csak magam lakom,
egy házban, mely nincs már – mentségem ez.
Más mondja helyettem, ha vége lesz,
nekem ily kín minden pillanatom,
míg folytatódik, míg van. Mondanom
nincs mit, mert semmit, amit érdemes
lenne közölni, meg nem érthet ez,
meg nem az, módját is lejáratom
annak, ami legalább elketyeg,
míg le nem jár. Közlés: ez lenne csak
érdem-dolgom, hát nincs érdemileg
semmi kapcsolat. Ehhez kapcsolódni:
túl van azon, ami új s mi ósdi,
csak Nélküled vagyok. Helyem, megadd.”
43
„Tandori Dezső”
A leszámolás, 1–14-ig
Nem kell senki. Magam se kellenék
magamnak. S így nincs is senki. Csupán volt.
Már jelenléte is ennyi: kitáncolt
a színről. Sok volt, kevés volt, elég.
Hogy emlék-házam én lakom: kiét?
A konkrétumokat, akár a kámfort,
eltünteti valami, ami rám forrt,
törvényszer irtja véletlenszerét.
Egy kínos részlet van: hogy részletek
vannak. Egész jól elmegy mind a többi,
bár hitvány egész annak, ami nincs, hogy
bármi is van kívüle, nem-levőn. Mi
nem-levő? Ő. Az. És ez rontja meg,
azt, ami jól csak abban áll, ha megrogy.
44
Újabb Weöres-érmék
(…ezek idegenek…)
Blake-nek
Egy ír maratonra
Oblomov, rólad révedek. És remélem, nem tévedek, ha egy kicsit eltévedek, mert rólad eltévedni jó, tőled
az út kismillió. (Mindig helyben voltál, nyugágyban. A lakásban.) Helyben vagyunk? Vagyok: neo-
oblomovink, vagyok Neó Oblomovunk. Ha isten óv, ha isten ó. Ah, menni már! Ah, menni már? Még? Ó,
mennyi, mennyi menni-még, menni-már. A szándék abszolútuma Oblomov. A dublini ég meglobog,
lifegnek a Liffey folyó felett a sirálycirfandlis mennyek. A cirfandli nem képzavar, kicsit hamar rántottam
elő honi üvegem az első nap a centrum hídjánál, csavargók és maratonfutók hada kavargott, s egy rendőr,
nem Bobby, talán Paddy két angol lányt igazított el, magam saját bejáratú-kijáratú pennámmal nyitottam
borom, de a Paddy, orra orom, vörös, már sandított felém, nyilván nem, hogy borom vörös-e, fehér-e,
vagy hátha költemény készülne a pennával (kis golyóstoll, nem cervantes-i fogadóból, tudjuk, az utak jók,
a fogadók rosszak, nem, egy lófogadó-irodából, ahol a fogadók mind rosszak, de a rosszabb egye meg,
megeszi majd), zajtalan zajlott az egész, jött Paddy, a Vész, és ír földön – ír! – fenyegetett, hogy felír, sőt
megbírságol. Messze sötétedett már a Ság teteje, elfödött előlem, ír földnek erdeje. Az embererdőn,
útjának felén, járt a Paddy, mire én – hátrasandítva Joyce szobra felé, ott hagytam az előző üveget, persze,
üresen – egy üvegeset néztem, egy üvegeset dugtam, zsebembe a cirfandlit, sirályok lebegtek a Liffey
feletti églyukban két felhőtömb közt, s a 152Paddyvel szépen lezajlott a jelenet, nem, nem, éppen el
akartam tenni csak, nem is akart inni, jó, akartam, de láttam, ahogy néz, na azér’, és legközelebb (ír
lágközélább, az hogy van?)…s rendben volt a világ, már nem érdekelt, persze, a mennybolt, csak hogy
mielőbb szomjat oltsak valahol, s ilyenkor jó, ha vigyáz az ember, hátha belelohol egy másik Paddybe,
egy Paddy Mackó-
Füttyentettem volna neki rejtekemről, a sarok mögül. De ő is mással volt már elfoglalva. A maraton
utóvédje futás – futás?? – közben, a jelek szerint meg is ebédelt. És nem egy alma volt egy fiatal pár
jutalma, de – újabb szentesküm! – úgy segítsen! – egy Tandoori-chicken! A srác jókat köpködött is
közben. Engem! Mit tudta a Paddy, hogy ki vagyok. Padló. Oblomovként, mint óbb (régibb kiadású)
hapsi, továbbálltam, mit álljak ott tovább. És stb. Húztam a cirfiből, hát dudaszó kétfelől. Egy
keresztez153ődés közepén – itt nem volt maraton – hittem, hogy üvegem megnyakalhatom, pontosabban
borom. Pontosan ekkoron gyütt fentrül és oldalrul is egy autó, egy-egy. S dudáltak a jelenethez. Hogy mi
lesz már, mennék a francba. Integettem nekik: …szikáim, zaftra nem tudom ezt írül, hát csak mutattam,
nélkülem ti egymásnak estetek volna! Nőstül. De mindkettő nekem esett. El innen, Ezerszép
Pucamundók, vagy ki volt Joyce hősnője, ezerszál Nauszikaa, émely – nausea, ezt tudom írül –, jött haza
Julisszesz, pergett a cirfandlis film, Julisszesz és Jimisszesz, szesz. Juli kisasszony, isten meg …áldjon.
Julisszesz barátom siet haza hozzád. (Egy kinyalt fiatal ír – vagy nem tudom az igeidő helyesét itt – vitte
csokrát, az ablakból már integetett a csaj, hogy hamar, hamar.) Na most milyen ráérősen lépkedhettem én!
Északnak-délnek, keletnek-nyugatnak senkim. Semmim! Láttam a fóliás figurák – már tudtam sorát! –
jennek, mönnek, most mit csináljak akkor? Nem ülhetek a szobámban, mint itthon! Mit csinál a nap, ha
nem süt, mit a pap, mit a csap, ha nem… Nem tudtam választ csapolni, csélcsap papolni meg erről
méltatlan. A járkálást, újabb-lomovi gyalázatom abbahagyjam, lázadón? Vagy ez lázadás? Részt vettem
egy tüntetésen máris! És Paddy – kancsal rím; jé, a pali kancsal volt – csaknem megbírságolt. Kis bírán
meghíjságolt. Híjjnye! neki; hát mit jövök tényleg írbe? Olyan jól megy a lomovás otthon is, és egyáltalán
nem kétségbeejtő. Kedd előtt hétfő, majd kedden kimegyünk a faluba, át a Lánchídon – borzadok –, le a
Gellért felé – iszony egyik oka, hogy például nem is iszom, most menjek géppapírt venni, postára?
Muszáj, de nagy ár, az Újabb-Lomov önfeladásának ez nagyon nagy ára. Ráfixálódtam a lakásra.
Munkára az utca nem alkalmas. Madaraim is itthon vannak. Délután, fél háromkor, hogy már túl vagyunk
a vacsorán, jöhet 5 kártyaparti, huszonhét éve 154játsszuk ketten 20-20 klubnak Ez elég a magamfajta
Blomovnak. Nem az, hogy blamálom vele magam, ellenkezőleg. Főleg azzal blamálódom, ha átmenetileg
túl-túladok Óbb-Lomóvon (hagyom Lomóvom), és elmegyek valahova. De bárhova. Bárhova, bárhova,
sej, nem megyek sehova. Emeltem cirfandlis üvegem. Süvegem. De már kerestem a póttartalékot – és ott
álltam egy Paddy Ital címzetű bolt előtt. Előtte benéztem a Paddy Fogadóirodára – érdemes volt Európába
menniük az íreknek, tényleg, a fogadóirodáik is kikupálódtak, de milyen szépek lettek. Na. A franc fogja
törni a fejét, hogy Burgundy vagy Cyrmi, netán Paddy Cyrano fogja a futamot megnyerni. Sajnos, elmúlt
ez is, mint majd’ minden más, s mint majd minden más. Jókedvem tévképzetkeltőforrás, és az is tévedés,
hogy ezzel megvagyok, és mennék le járni egyet. Mehettem volna! De akkor ki oblomovozna? Félre
tréfa. Bár mosolyog most, aki olvas, kedvem ólmos, sőt, oblomóvos, monoton hullámaival nem a Duna
látványa, de az Oblomov folyó most, rajta ludak lifegnek, vadak, és töpreng hártyás lábuk, hártyalapra
lap, a víz alatt, helyben-taposva, mi lehet igazabb, minek higgyenek, a hideg jelenségeinek, vagy az
időjárásjelentés szavának, tudja a bánat, de ez a vadludakban nincsen, semmi képzet és kombináció (?),
lemondani sem kell semmijükről, ez bennük a sora, és nekik a jó, mennek ide, mennek oda, északi–déli
irányba, na, s ha kicsit kilengenek, azt a szelek teszik, mindegy, és egyáltalán nem mindegy nekik,
mindegy és nem mindegy, nem kevés, míg nekem? Ha elmegyek, csak mímelem, ha maradok, se
szívlelem, ami itt kéne, itthon idegen, ami idegenbe kéne, hogy otthon legyen, ott nem lelem, s akkor ez
Földi Vándorló Helyem. (És cirfandli sincs a hűtőben, hülye fejem. De hát ezt mondtam, ha jól fejezem ki
magam: Óh, Blomov! Ha jól fejeztem ki magam, e lomolást be 155is fejezhetem.) Mit csináljak (bármi
mást). Sorsdalt (bordalt oldalt, hiányolva a soros borozást). Kint pöffös szél a Dunán. Mondom, Pöff Én.
(J. A. parafrázis)
„Egyedül, egyedül
a dolgozók közül…”
Még néhány élővel;
már jó pár előjel.
„Tier Worker”: ez egy ló
neve, mely megszólít.
Állati Dolgozó?
Jutalmul Szpéróm itt
néhány száz schillinggel
üzen tút-világról?
Kint a szél pofán ver,
megyek irodámbul.
Kihúnyt a parazsa,
csikkemet eldobom,
haza, itt, hol, haza,
nem játszom boldogom.
163
Vár Bécs kilencedik
merületében egy
alkalmi itthon itt,
egy rossz éjt nyerni kegy.
Szpéróm halálára
este-virradóan,
ám a csillag-ábra
feltűnik, való, van.
Ha semmi előbben,
ha semmi utóbban,
megyek, mire jöttem,
tovadolgozóban.
Boldog Munkaállat,
akkor vagyok szabad,
ha mást nem muszájnak,
ha nem árad ’apad’.
De mint e ló neve,
„Tier Worker”, ily lüke
minden elnevezés,
„szép kis” a szervezés.
Fél német, fél angol,
ez nekem nincs túl jól
egy bécsi irodán;
s más kanyar s cél sokán.
164
Vagy mit is beszélek:
Állati Munkába
hálni úgy jár lélek
ha hagyják túljára,
épp hogy nem magára,
de semmi sokára.
II. Klotyófia
Ti egek, fellegek,
de mennék véletek,
maradnék véletek,
egek, ti fellegek.
Egy vécéablakon kitekintve
a kilencedik merületben
Ez voltam, ez vagyok,
Állati Dolgozó,
rosszabbakhoz szokott
bármimnek mi a jó?
Részem minden jóban?
Jóm van, ahol túl van?
Részem minden rosszban,
hogy felesbe hozzam?
165
Akármi részemen,
akármi révemen,
magamat rászedem:
magam se, ráveszem.
Hitetlenségem is
hiszem, ha nem zavar.
Volt s lesz elég hamis
hiányzik sok hamar.
De addig, Állati
Dolgozó: kenyérrel,
meg még uborkával:
lóval és verébbel –
– de nekrológj, gyomrom,
nem lehet egyszerre
vizelnem és tojnom
klóba és tengerre.
Vagy hát ha hajózni
muszáj, ezért muszáj:
ATTILA…! Hahózni,
hősies borjuszáj.
Ne nekellj, „Utazni”!
De nekellj, „Maradni”…
De kéne Nem-Kéne!
Hanem mire kéne…
166
De ne várd. Kéne, sőt!
Aztán hogy kénesőt
mivel mér a higany?
Az a láz, ami van.
Ami van, az lázad,
hogy birka Alázat.
Lázad az ég ellen,
hogy jóföldi szellem.
Földi nincs rím nélkül,
rája az ég kékül,
bele a rög barnul,
rottyan – s a lég marjul.
Ami fordul, térül,
ne térülj, ne fordulj,
étel-ital nélkül
híven böffenj, kordulj.
Hogy tényleg berugsz, ha
hagynak, a munkától!
Ha van Minden: hagyja,
ha fejtől, ha lábtól.
Felejtő, lábalj csak,
lábfejeddel felejts,
széprútak így vannak,
büdöske, nefelejcs.
167
Hej, tulajdonképpen
de egyszerű lében!
Egyszerű lében meg
túl sokféleképpen!
Egy kakát megszoktál,
pár kukát megraktál,
mit? kukát? pár százat!
Dicsőség s gyalázat:
ez a munka dolga,
mert tétlen, ha volna,
hát nem lenne tétje.
Ennyi az egésze.
Na, még egy merület!
Ezt rád, jó kerület,
bécsi irodával,
lógj ki a lólábbal.
Lola, Bola, lóláb,
fejjel állt a sárba,
megállta a kúrát,
hat-hét csigolyája.
Lovuk kikúrálták
„Tier Work” gazdái,
nagyon ritka márkák,
más az általáni.
168
Hej, talány, átalány,
mi át nem megy alján!
Sanyikám, Manyikám,
hutu, Tutu, talján.
Egyedül, egyedül
a dolgozók közül…
Hat-huszas égővel;
s még mennyi kérdőjel.
Dolgozó, Állati,
ki kéne állani
a sorból, vagy a sort
ki kéne állani:
csak valahova hord!
– De rossz így idegen
porcelánülepen
mindig fél-állva, ni.
169
Ptihon
Jó-e, ha nem?
Alag-utó
*1
Két „Jékely” (Jékely Zoltán): ez a sakkfeladványok világában szokás. „Egy indiai” (probléma); egy
„Nowotny”, „egy Placutta”… Mert nem volt elég nekem, hogy csak olvassam a csodálatos Mestert,
évtizedek lassú, benső munkájával odáig jutottam, hogy vetemedhetem: erre. Bár néha magamat is
megrendülten szavalom (e csekély dolgokat), most tudom csak igazán (mindig ugyanily igazán tudtam!),
Jékelyt olvasni – tényleg Jékelyt olvasni. A legeslegnagyobb költők egyike ő e világon. Már akinek
ilyesmi kell. Nekem ilyesmi kell.
*2
A barguz (Petőfi által a Fretg-tó túlján, vadludak fészke után járva felfedezett, önálló nyelvű) kis
maradványnép.
*3
A szociográfiai hűség kedvéért: a „Kit szeressek…” kb. idézet egy Cy Twombly festőművész úrról
készült tanulmányból. (Prestel Verlag)
*4