PHILIP K.

DICK
CSORDULJ, KÖNNYEM,
MONDTA A RENDŐR
 1

1988. október 11-én, kedden a Jason Taverner Show harminc másodperccel

rövidebbre sikerült. A keverőfülke buborékszerű műanyag ablaka mögül
figyelő technikus kimerevítette a stáblista végét, majd Jason Tavernerre
mutatott, aki készült elhagyni a színpadot. A technikus a csuklójára kop-
pintott, majd a szájára.
Jason azt mondta a gallérjára erősített mikrofonba:
– Küldjék csak a leveleket, emberek. Maradjanak velünk, most követ-
kezik a Scotty, a különleges kutya kalandjai.
A technikus elmosolyodott, Jason viszonozta, majd kikapcsolt a hang
és a kép is. Véget ért az egyórás zenés varietéműsor, ami az év tévéshow-i
között a második legtöbb szavazatot kapta. Minden remekül ment.
– Hol vesztettünk el fél percet? – nézett Jason az aznap esti vendégre,
Heather Hartra. Nem értette a dolgot. Szeretett maga időzíteni mindent.
– Semmi baj, kissármányom – tette a nő hűs kezét a férfi kissé nedves
homlokára a homokszínű haj alatt, és kedvesen dörzsölte.
– Tudod, milyen hatalmad van? – ment oda Al Bliss, az ügynöke egész
közel (túl közel, mint mindig). – Harmincmillióan nézték, ahogy felhúzod
a sliccedet. Ez már rekord.
– Minden héten felhúzom – felelte Jason. – Ez a védjegyem. Vagy te
nem nézed a műsort?

9
 PHILIP K. DICK

– De harmincmillió! – Bliss pirospozsgás arcára verejtékcseppek ültek

ki. – Gondolj bele. És ott vannak a bizonytalanok.
– Én már halott leszek, mire a bizonytalanok átpártolnak ehhez a mű-
sorhoz – mondta jegesen Jason. – Hála istennek.
– Amennyi rajongó vár odakint, lehet, hogy tényleg véged – jegyezte
meg Heather. – Arra várnak, hogy széttéphessenek apró, bélyegnyi dara­
bokra.
– A maga rajongói is köztük vannak, Miss Hart – hízelgett Bliss a
maga lihegő kutyahangján.
– Az ördög vinné el őket – sziszegte Heather. – Miért nem mennek
már el? Nem szegnek ezzel törvényt? Nem ólálkodás ez?
Jason megfogta, és erősen megszorította a nő kezét, aki ránézett. Sosem
értette, Heather miért nem szereti a rajongókat; számára ők jelentették
nyilvános életének az éltető vérkeringést. Márpedig neki a nyilvános élet,
az, hogy világszerte ismert műsorvezető, maga volt az élet, és pont.
– Ha így érzed, nem kéne ebben a szakmában dolgoznod – mondta. –
Szállj ki! Legyél szociális munkás egy kényszermunkatáborban.
– Ott is emberekkel kell dolgozni – morogta Heather.
Két rendőrtestőr nyomakodott oda Jason Tavernerhez és Heatherhöz.
– A folyosót biztosítottuk, amennyire lehet – lihegte a kövérebb. – Men-
jünk, Mr. Taverner, mielőtt a stúdióközönség körbeér a hátsó kijárathoz.
Intett még három rendőrnek. A kis csapat elindult a fülledt, zsúfolt
folyosó felé, amelyen majd kijutnak az éjszakába. Kint parkol a drága Rolls
repgép, farrakétája várakozón pulzál. Akár egy mechanikus szív, gondolta
Jason. A szív, ami csak neki, csak a sztárnak ver. No meg Heathernek is.
Végül is megérdemli, ma este jól énekelt. Majdnem olyan jól, mint…
Jason elmosolyodott magában. A francba, hát ismerjük el: az emberek
nem a vendég miatt kapcsolják be azt a sok 3D-s, színes készüléket. Ezer
vendég van a Földön, meg még pár a marsi gyarmatokon.

10
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

Azért kapcsolják be, hogy engem lássanak. És én mindig ott vagyok.

Jason Taverner még sosem hagyta cserben a rajongóit, és soha nem is
fogja. Akármit gondol is Heather a sajátjairól.
– Azért nem szereted őket – mondta a nőnek, miközben a gőzölgő,
izzadságszagú folyosón nyomakodtak –, mert nem szereted magadat.
Titokban úgy gondolod, rossz ízlésük van.
– Ostobák – morogta Heather, és káromkodott, ahogy nagy, lapos
kalap­ja lerepült a fejéről, és örökre elveszett a lökdösődő rajongók között.
– Átlagosak – mondta Jason a nő füle mellett, mely részben eltűnt fényes
vörös hajkoronájában. A híres hajzuhatagban, amelyet olyan tökéletesen
másoltak mindenütt a Terra szalonjaiban.
– Ezt a szót ne – csikorogta Heather.
– Átlagosak. Azaz hülyék. Mert… – harapott finoman a nő fülcimpá-
jába – ezt jelenti az átlagos. Nem?
– Jaj, istenem – sóhajtott a nő. – Egy repgépben szállni a semmin
keresztül. Erre vágyom: a végtelen semmire. Ahol nincs emberi hang,
emberi szag. Emberi száj, ami kilenc színben irizáló műanyag rágón
kérődzik.
– Te tényleg utálod őket.
– Naná – bólogatott élénken a nő. – És te is. – Megállt, a férfi felé
fordult. – Tudod, hogy oda az istenverte hangod. Tudod, hogy csak a régi
dicsőséged lendülete visz még, ami már nem jön vissza. – Rámosolygott.
Meleg mosollyal. – Öregszünk? – kérdezte a rajongók kiabálása közepette.
– Együtt? Mint férj és feleség?
– A hatosok nem öregszenek.
– Ó, dehogynem. Dehogynem. – Megérintette Jason hullámos barna
haját. – Mióta fested, édesem? Egy éve? Három?
– Szállj be – mondta nyersen Jason, az épületből a Hollywood sugárútra
terelve.

11
 PHILIP K. DICK

– Beszállok, ha kiénekelsz nekem egy magas h-t. Emlékszel, amikor…?

A férfi betaszigálta a gépbe, majd maga is beszállt. Segített Al Blissnek
becsukni az ajtót, aztán emelkedtek az esőfelhős, éjszakai égbe. Los Angeles­
hatalmas, fénylő egébe, amely úgy világlott, akárha dél lenne. Mert neked és
nekem az is van. Kettőnknek az is marad az idők végezetéig. Mindig ilyen
lesz, mint most, mert hatosok vagyunk. Az emberek akár tudják, akár nem.
És nem tudják, gondolta, komoran élvezve a keserű humort. Csak ők
ketten tudták, senki más. Mert így kellett lennie. És így is lett… még most
is, amikor minden olyan rémesen alakult. Mármint a tervezők szemében.
A nagy szakértők még nagyobb tévedése. Negyvenöt gyönyörű éve, ami-
kor a világ még fiatal volt, és esőcseppek ültek a japán cseresznyefákon
Washington D.C.-ben. És tavaszillat lengte be az egész kísérletet. Egy
ideig legalábbis.
– Menjünk Zürichbe – vetette fel.
– Túl fáradt vagyok – felelt Heather. – Különben is untat.
– Untat a ház? – hitetlenkedett Jason. Heather választotta ki, évek óta
ott bújtak el, főleg a rajongók elől, akiket Heather ki nem állhatott.
– A ház – sóhajtott Heather. – A svájci órák. A kenyér. A macskakő.
A hó a dombokon.
– Hegyeken. – A férfi még mindig megbántva érezte magát. – Akkor
megyek magam.
– És felcsípsz valakit?
Ezt egyszerűen nem értette.
– Akarod, hogy csípjek fel valakit?
– Te meg a vonzerőd. A bájad. A világon bármelyik lány szívesen bebújik
veled abba a nagy rézágyba. Nem mintha ott olyan nagy tigris lennél.
– Istenem – fújt a férfi. – Már megint ez. Mindig ugyanazok a sirámok.
És pont azokhoz ragaszkodsz tíz körömmel, amiket úgy találsz ki.
Heather feléje fordult:

12
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

– Te is tudod, hogy nézel ki, még ebben a korban is. Gyönyörű vagy.
Harmincmillió ember bámul minden áldott héten. Nem az éneklésed
érdekli őket, hanem a makulátlan fizikai szépséged.
– Ugyanezt lehet elmondani rád is – jegyezte meg csípősen. Kimerült
volt, vágyott a magányra és nyugalomra a Zürich külvárosában álló ház-
ban, amely némán várta őket vissza. Mintha a ház azt szerette volna, hogy
maradjanak, nemcsak egy éjszakára vagy egy hétre, de örökre.
– Rajtam nem látszik a kor – jelentette ki Heather.
Jason ránézett. Rengeteg vörös haj, enyhén szeplős bőr, erős római
orr. Mélyen ülő, nagy, ibolyaszín szem. Igaza van, nem látszik rajta a
kor. Na persze, sose szállt be abba a telefonos transzexhálózatba, mint
ő. Igaz, ő se sokat. Nem szokott rá, és nem okozott agykárosodást, se
korai öregedést.
– Olyan gyönyörű vagy, hogy csak na – ismerte el mogorván.
– És te?
Ez nem vigasztalta. Tudta, hogy megvan még a karizmája, az erő, amit
negyvenkét éve a kromoszómáiba égettek. Igaz, a haja már valóban őszül,
festenie kell. Pár ránc is megjelent itt-ott, de…
– Amíg megvan a hangom, semmi gond. Megkapom, amit akarok.
Nem velem van a baj. A te hatos ridegségeddel, a te hőn dédelgetett
úgymond egyéniségeddel. Jól van, nem akarsz Zürichbe repülni. Akkor
hová? Hozzád? Hozzám?
– A feleséged akarok lenni. Akkor nem lesz „hozzám” vagy „hozzád”,
hanem „hozzánk”. Abbahagyom az éneklést, szülök három gyereket, akik
mind rád hasonlítanak.
– Ha lányok, akkor is?
– Fiúk lesznek.
A férfi odahajolt, és megcsókolta az orrát. A nő elmosolyodott, megfogta
a kezét, és melegen megpaskolta.

13
 PHILIP K. DICK

– Mehetünk bárhová – mondta Jason halk, határozott és nagyon biztos

hangon, szinte apaian; ez általában bevált Heathernél, amikor semmi más
már nem. Vagy itt hagyom, gondolta.
Mert ettől rettegett Heather. Néha, amikor veszekedtek, főleg a házban,
Zürichben, ahol senki nem hallhatta és nem léphetett közbe, tisztán látta a
nőn. Az egyedüllét gondolata riasztotta; ő is tudta, Jason is tudta; a félelem
része volt közös életüknek. Nem a nyilvános életüknek; profi előadókként
mindig tökéletes önuralomra volt szükségük: akármilyen dühösek vagy
elhidegültek is éppen, mindig párost alkotnak a nézők, levélírók, zajos
rajongók bálványozó világának. Ezen még a nyílt gyűlölet sem változtatna.
De gyűlöletről szó sem lehetett. Túl sok közös volt bennük. Túl sok
mindent kaptak egymástól. Még a puszta testi kontaktus is, mint az, hogy
itt ültek a Rolls repgépben, ez is boldoggá tette őket. Már ameddig tart.
Jason belenyúlt méretre készíttetett valódi selyemöltönye (talán tíz
ilyen, ha volt a világon) belső zsebébe, és előhúzott egy köteg kormányzati
bankjegyet. Jó sok volt összepréselve egy kövér csomóba.
– Nem lenne szabad ilyen sok készpénzt hordanod magadnál – korholta
Heather azon a hangon, amit annyira ki nem állhatott: egy fontoskodó
anya hangján.
– Ezzel – lobogtatta meg a pénzt Jason – bejuthatunk bármi…
– Ha nem vágja le a kezedet az a szökött diák, aki tegnap este szökött
ki a kampusz üregrendszerén át, és el nem rohan a kezeddel meg a flan-
cos pénzeddel. Mindig flancolsz. Flancolsz, és harsány vagy. Nézd meg
a nyakkendőd. Nézd meg! – emelkedett a hangja; már tényleg dühösnek
tűnt.
– Az élet nem tart sokáig – jelentette ki Jason –, a vagyon még addig
se. – De a pénzt azért visszatette a zsebébe, és lesimította a dudort az
amúgy tökéletes öltönyén. – Venni akartam rajta neked valamit. – Való-
jában erre csak most gondolt, eredetileg mást akart: elmenni Las Vegasba

14
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

huszonegyezni. Hatosként bármikor tudott nyerni, és nyert is, felülmúlt

mindenkit, még az osztót is.
– Hazudsz – mondta Heather. – Eszed ágában sem volt bármit is venni
nekem. Soha nem vettél semmit. Annyira önző vagy, mindig csak magadra
gondolsz. A kibaszott pénz… megveszel egy nagy mellű szőkét, és ágyba
viszed. Biztos a mi házunkban, Zürichben, amit egyébként én már négy
hónapja nem is láttam. Akár terhes is lehetek.
A férfi furcsállotta, hogy pont ezt mondta, hogy az összes lehetséges
visszavágásból pont ez ötlött a csacsogó elméjébe. De hát sok mindent
nem értett ő Heatherben; csakúgy, mint a rajongói elől, a nő előle is sok
dolgot eltitkolt.
Ugyanakkor az évek folyamán azért sokat megtudott róla. Például
tudott az 1982-ben történt és nagy titokban tartott abortuszról. Tudta,
hogy egyszer illegálisan hozzáment egy diákvezérhez, s hogy egy évig a
Columbia Egyetem zsúfolt föld alatti kampuszán lakott, a büdös, szakállas
diákokkal, akiket egész életükben ott tart a rendőrség meg a nemzeti gár-
da, amely minden kampuszt körülvett, nehogy a diákok belopózzanak a
társadalomba, mint a süllyedő hajóról menekülő megannyi fekete patkány.
És tudta, hogy egy éve elkapták kábítószer-birtoklásért. Csakis gazdag,
befolyásos családjának köszönhette, hogy megúszta; saját pénze, karizmája
és hírneve már nem volt elég, amikor a rendőrséggel kellett szembenéznie.
Heathert kicsit megsebezte mindaz, ami történt vele, de Jason tudta,
hogy már rendbe jött. Mint minden hatos, ő is hihetetlenül jól regeneráló-
dott. Ezt mindenkibe gondosan beépítették. Sok-sok más mellett. Ő még
negyvenkét évesen sem ismerte a legtöbb képességét. Pedig ő is átment
sok mindenen. Ott voltak például a holttestek, más tévészemélyiségek
maradványai, akiken át kellett taposnia, hogy feljusson a messzi csúcsra.
– Ezek a „flancos” nyakkendők… – kezdte, de ekkor megszólalt a gép
telefonja. Felvette, és beleszólt. Biztos Al Bliss az esti show nézettségéről.

15
 PHILIP K. DICK

De nem. Egy metsző lányhang hasított a fülébe:

– Jason?
– Igen. – A kagylót letakarva mondta Heathernek: – Marylin Manson.
Mi a francnak adtam meg neki a repgépem számát?
– Ki a fene az a Marylin Manson?
– Majd elmondom. – Levette kezét a kagylóról. – Igen, drágám, itt
Jason, teljes testi valójában. Mi van? Rettenetes a hangod. Megint kila-
koltatnak? – Heatherre kacsintott, és elfintorodott.
– Koptasd le – mondta a nő.
A férfi letakarta a kagylót:
– Azt próbálom, nem látod? – A kagylóba: – Oké, Marylin. Öntsd ki
a lelked, azért vagyok.
Marylin Manson két éve volt a „protezsáltja”. Olyan énekes akart lenni,
mint ő, vagyis híres, gazdag, szeretett. Egy nap bejött a stúdióba a próba
alatt, és Jason felfigyelt rá. Feszes, aggodalmas kis arc, rövid láb, túl rövid
szoknya; a férfi szokás szerint mindent első pillantásra felmért. Egy hétre
rá elintézett neki egy meghallgatást a Columbia Recordsnál.
Sok minden más is történt azon a héten, aminek semmi köze az ének-
léshez.
– Találkoznunk kell – visított a fülébe Marylin. – Különben öngyilkos
leszek, és gyötörhet a bűntudat életed végéig. És elmondom Heather
Hartnak, hogy állandóan lefekszünk.
Jason mélyen elnyomott egy sóhajt. Fáradt volt ehhez, kimerítette az
egyórás show, ami végig csak mosoly, mosoly, mosoly.
– Úton vagyok Svájcba, ott leszek ma este – mondta határozottan, mint-
ha hisztérikus gyerekhez beszélne. Ez általában bevált, amikor Marylin
vádaskodó, paranoiás hangulatban volt. Most persze nem.
– Azon a milliós Rollson öt perc alatt ideérsz – sipított a fülébe Marylin.
– Csak egy percet kérek. Nagyon fontos dolgot kell mondanom.

16
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

Biztos terhes, gondolta Jason. Valamikor direkt – vagy talán nem –

elfelejtette bevenni a tablettát.
– Mit tudsz mondani egy perc alatt, amit nem tudok? – kérdezte éle-
sen. – Mondd el most.
– Azt akarom, hogy itt légy velem – erősködött Marylin, szokás szerint
csak magával törődve. – Muszáj idejönnöd. Fél éve nem láttalak, és közben
sokat gondoltam ránk. Főleg az utolsó meghallgatásra.
– Jó – egyezett bele keserűen és neheztelve a férfi. Ezt kapja, amiért
megpróbált ennek a nemtehetségnek karriert kovácsolni. Lecsapta a kagy-
lót, és Heatherhez fordult. – Örülök, hogy nem futottál bele, tiszta lö…
– Baromság. Azért „nem futottam bele”, mert tettél róla.
– Szóval szereztem neki nem is egy, de két meghallgatást – mond-
ta Jason, ahogy jobbra döntötte a repgépet –, és mindkettőt elszúrta.
És hogy megőrizze az önbecsülését, engem hibáztat érte. Én tereltem
úgy, hogy megbukjon. Érted?
– Szép a melle?
– Ami azt illeti, szép. – Vigyorgott, Heather pedig elnevette magát. –
Ismered a gyengémet. De betartottam az alku rám eső részét, szereztem
neki meghallgatást, sőt kettőt is. Az utolsó fél éve volt, és rohadt jól tudom,
hogy még mindig azon kesereg. Kíváncsi vagyok, mit akarhat.
Az irányítópulton beütötte a röppályát Marylin bérházának kicsi, de
éppen megfelelő tetőparkolójához.

– Biztos szerelmes beléd – jegyezte meg Heather, ahogy a férfi letette a

gépet a farára, majd kiengedte a lépcsőt.
– Mint még negyvenmillióan – mondta Jason derűsen.
Heather kényelembe helyezte magát a repgép pilótaülésében:
– Ne maradj sokáig, vagy isten az atyám, elmegyek nélküled.

17
 PHILIP K. DICK

– És itt hagynál Marylinnel? – kérdezte tettetett ijedséggel a férfi.

Mindketten nevettek. – Mindjárt jövök.
Átvágott a parkolón a lifthez, és megnyomta a hívógombot.
Amint belépett a lakásba, egyből látta, hogy Marylin magánkívül van.
Egész arca feszült, görcsös volt, teste összegörnyedt, mintha saját magát
próbálná megemészteni. És a szeme. Kevés dolog tudta nyugtalanítani,
ha nőkről volt szó, de ez igen. Marylin tökéletesen kerek, hatalmas pupil-
lájú szeme szinte fölnyársalta, ahogy ő némán, karba tett kézzel állt vele
szemben, vasmereven, hajthatatlanul.
– Na, mondd! – próbált felülkerekedni Jason. Általában (sőt lényegében
mindig) tudta irányítani a helyzetet a nőkkel; ez volt a specialitása. De ez…
kényelmetlenné tette. És a nő még most sem szólt. A több réteg smink
alatt az arca teljesen vértelen volt, akár egy életre keltett tetemé. – Még
egy meghallgatást akarsz? Erről van szó?
Marylin némán csóválta a fejét.
– Jó, akkor mondd, mi az. – Jason kimerült volt, és nyugtalan. Azért
igyekezett ezt nem éreztetni; túl ravasz, túl tapasztalt volt, hogy láttat-
ni engedje bizonytalanságát. Egy nővel szemben kilencven százalékban
minden csak blöff, mindkét részről. Minden azon múlik, hogyan, nem
pedig azon, hogy mit.
– Van neked valamim. – Marylin megfordult, és kiment a konyhába.
A férfi utánaballagott.
– Még mindig engem hibáztatsz a sikertelen… – kezdte.
– Tessék – emelt fel egy műanyag dobozt a konyhaasztalról Marylin,
egy pillanatig fogta (arca még mindig vértelen és merev volt, szeme pislo-
gás nélkül dülledt ki), majd gyors mozdulattal kinyitotta, és feléje lépett.
Túl gyorsan történt. A férfi ösztönösen hátrált, de túl lassan és túl későn.
A zselatinszerű Callisto ölspongya az ötven szívócsövével máris rátapadt
a mellkasára. A csövek azonnal belefúrták magukat a mellébe.

18
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

Jason a felső konyhaszekrényhez ugrott, kikapott egy félig üres whiskys­

üveget, lecsavarta a kupakot (csak úgy röpködtek az ujjai), és az italt a
zselatinszerű lényre öntötte. Gondolatai kitisztultak, kiélesedtek, nem esett
pánikba, csak öntötte a whiskyt az izére.
Egy pillanatig semmi nem történt. Sikerült tartania magát, nem esett
kétségbe. Aztán az izé felbugyborékolt, összezsugorodott, majd a padlóra
pottyant. Megdöglött.
Jasont csak most fogta el a gyengeség, lerogyott a konyhaasztalhoz.
Az ájulás kerülgette; néhány szívócső a testében maradt és még élt.
– Nem rossz – nyögte nagy nehezen. – Majdnem kicsináltál, te kurva.
– Nem csak majdnem – mondta Marylin Manson érzelemmentesen. –
Még van benned cső, te is tudod, látom az arcodon. Azok már nem jönnek
ki egy kis whiskytől. Semmitől nem jönnek ki.
Ekkor Jason elájult. Homályosan látta, hogy a zöldesszürke padló feléje
emelkedik, aztán üresség. Olyan semmi, amiben még ő sem létezik.

Fájdalom. Kinyitotta a szemét, és ösztönösen a mellkasához nyúlt. Drága

öltönye eltűnt, pamut kórházi köntöst viselt, háton feküdt egy hordágyon.
– Istenem – hörögte, miközben két ápoló sebesen tolta a hordágyat a
kórházi folyosón.
Heather Hart ott lebegett fölötte izgatottan és sokkosan, de tökéletesen
magánál volt.
– Tudtam, hogy valami nincs rendben – hadarta, ahogy azok betolták
egy szobába. – Nem vártalak meg a gépben, lementem.
– Biztos azt hitted, ágyban találsz vele – mondta erőtlenül Jason.
– Az orvos szerint még tizenöt másodperc, és belehaltál volna a szo-
matikus erőszakba. Így mondta. Abba, hogy az az izé beléd ment.
– Elkaptam, csak nem az összes csövét. Túl késő volt.

19
 PHILIP K. DICK

– Tudom, az orvos mondta. Amint lehet, megoperálnak, talán ki tudják

venni a csöveket, ha nem értek le túl mélyre.
– Mindig is jó voltam a kritikus helyzetekben – krákogta Jason, majd
lehunyt szemmel tűrte a fájdalmat. – Csak nem eléggé. Nem eléggé. –
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Heather sír. – Ilyen nagy a baj? – nyúlt
fel a kezéért. Érezte a szeretet tapintását, ahogy a nő megszorította a kezét,
aztán semmi. Csak a fájdalom. De semmi más: se Heather, se a kórház, se
az ápolók, se fény. Hang sem. Végtelen pillanat volt, és teljesen bekebelezte.

20
 2

Fény szűrődött be, derengő, vörös hártya. Kinyitotta a szemét, és felemelte

a fejét. Heathert vagy az orvost kereste.
Egyedül feküdt a szobában. Nem volt ott senki más. Öltözőasztal
repedt tükörrel. A zsírral átitatott falakból ocsmány fénycsövek álltak ki.
És valahol a közelben tévé bömbölt.
Ez nem kórház.
És Heather nincs vele, érezte a hiányát, minden kiürült. Miatta.
Istenem, mi történt?
Mellkasából eltűnt a fájdalom, és vele sok minden más. Remegő kézzel
félrehajtotta a mocskos gyapjútakarót, felült. Ösztönösen megdörgölte a
homlokát, igyekezett összeszedni az erejét.
Ez egy hotelszoba. Egy lerobbant, bogarakkal teli olcsó hotel. Se füg-
göny, se fürdőszoba. Mint amilyenben sok éve, a karrierje kezdetén élt.
Amikor ismeretlen és nincstelen volt. Azokban a sötét napokban, ame-
lyeket a lehető legjobban igyekezett száműzni emlékezetéből.
A pénz! Megtapogatta a ruháját. Már nem a kórházi köntöst viselte,
visszakapta selyemöltönyét, habár gyűrötten. A belső zsebében ott volt a
nagy címletű bankjegyköteg, a pénz, amit Vegasba szánt.
Legalább ez megvan.

21
 PHILIP K. DICK

Gyorsan körülnézett, hol a telefon. Persze hogy nincs. De a hallban lesz.

Mégis kit hívjon fel? Heathert? Az ügynökét, Al Blisst? Az ügyvédjét, Bill
Wolfert? Vagy mindegyiket, és talán a lehető leggyorsabban.
Bizonytalanul talpra kecmergett, imbolyogva megállt és káromkodott,
bár maga sem értette, miért. Állati ösztön éledt benne; kiegyenesedett, és
erős, hatos testével harcra készült. De nem tudta, ki az ellenség, és ettől
megijedt. Nagyon-nagyon régóta most esett először pánikba.
Sok idő eltelhetett? Nem tudta megmondani, nem volt támpontja.
Nappal. A koszos ablakon túl koplánok röpködtek-zümmögtek az égen.
Az órájára pillantott: fél tizenegy. Na és? Attól még ezer év is eltelhetett.
Az óra nem segít.
A telefon viszont igen. Kiment a poros folyosóra, megkereste a lépcsőt,
a korlátba kapaszkodva egyenként vette a lépcsőfokokat, míg végül lent
állt a nyomasztó, üres hallban a vacak, túl kemény fotelekkel.
Szerencsére volt aprója. Beledobott egy arany egydollárost a gépbe,
és tárcsázta Al Bliss számát.
– Bliss Tehetségkutató Ügynökség – szólt bele nyomban Al.
– Figyelj, nem tudom, hol vagyok. Krisztusra kérlek, gyere értem,
és vigyél el bárhová. Érted, Al? Ugye, érted?
A telefonban csend. Aztán Al Bliss kimért, közönyös hangon meg-
kérdezte:
– Ki beszél?
Jason belevakkantotta.
– Nem ismerem magát, Mr. Jason Taverner – mondta Al Bliss a
legsemlegesebb hangján. – Biztos, hogy jó számot hívott? Kivel akart
beszélni?
– Veled, Al. Al Blisszel, az ügynökömmel. Mi történt a kórházban?
Hogy kerültem onnét ide? Nem tudod? – Lassan erőt vett magán, a pánik
alábbhagyott, szavai józanul hangzottak. – El tudod érni Heathert?

22
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

– Miss Hartot? – kuncogott Al, de nem válaszolt.

– Nem vagy többé az ügynököm – dühödött fel Jason. – Nem érdekel,
mi a helyzet. Ki vagy rúgva!
A fülében Al Bliss megint kuncogott, majd a vonal megszakadt. Al Bliss
letette.
Megölöm a szemétládát, mondta magában Jason. Cafatokra tépem azt
a kövér kopasz disznót.
Mit csinál ez velem? Nem értem. Miért fordul hirtelen ellenem? Mivel­
ártottam neki, az isten szerelmére? Tizenkilenc éve a barátom és az ügy-
nököm. Soha semmi ilyesmi nem történt.
Megpróbálom Bill Wolfert. Ő vagy az irodájában van, vagy a bíróságon.
Őt el tudom érni, és kiderítem, mi ez az egész. Megint egy aranyat dobott
a gépbe, és emlékezetből tárcsázott.
– Wolfer és Blame ügyvédi iroda – mondta egy recepciós.
– Bill-el akarok beszélni. Jason Taverner vagyok.
– Mr. Wolfer ma a bíróságon van. Jó lesz Mr. Blame is, vagy hívjam
vissza, ha Mr. Wolfer délután beér?
– Tudja, ki vagyok? Tudja, kicsoda Jason Taverner? Néz tévét? – Hangja
itt majdnem elárulta, hallotta, hogy megemelkedik és megtörik. Nagy
nehe­zen legyűrte a pánikot, de a keze remegését már nem tudta kontrol-
lálni. Tulajdonképpen egész testében remegett.
– Sajnálom, Mr. Taverner – mondta a recepciós –, nem beszélhetek
Mr. Wolfer…
– Néz tévét?
– Igen.
– És nem hallott rólam? A Jason Taverner Show-ról kedd este kilenckor.
– Sajnálom, Mr. Taverner. Beszéljen Mr. Wolferrel. Adja meg a számot,
amelyről hív, és gondoskodom róla, még ma visszahívja önt.
Letette.

23
 PHILIP K. DICK

Megőrültem. Vagy ez a nő. Ő meg Al Bliss, a szemét. Istenem! Bizony-

talanul otthagyta a telefont, és leült az egyik kopott fotelbe. Jó volt ülni.
Lehunyta a szemét; lassan, mélyeket lélegzett. És tűnődött.
Ötezer dollárom van nagy címletű bankjegyekben, mondta magában.
Vagyis nem vagyok teljesen tehetetlen. És az az izé nincs bennem, biztos
kioperálták a kórházban. Tehát élek, ennek örülhetek. Volt időkiesés?
Hol egy újság?
Egy közeli kanapén talált egy L.A. Timest, elolvasta a dátumot. 1988.
október 12. Nem volt időkiesés. Tegnap volt a show, és az, hogy Marylintől
haldokolva kórházba vitték.
Eszébe jutott valami. A Hollywood Hilton Perzsa termében szerepelt
már három hete, de persze a show miatt keddenként nem. Átfutotta az
újságot, míg meg nem találta a szórakozás rovatot. A reklámot, amit a
hotelesek csináltak neki, nem találta a lapon. Talán máshová tették, gon-
dolta kábán, hát gondosan átfutotta a lapnak ezt a részét. Minden műsort
reklámoztak, őt viszont még csak nem is említették. Pedig az arca az újsá­
gok szórakozás rovatában tíz éve folyton ott szerepelt. Kihagyás nélkül.
Teszek még egy próbát, gondolta. Mory Mannt hívom.
Elővette a tárcáját, és a cetlit kereste, amire felírta Mory számát.
A tárcája gyanúsan sovány volt.
Eltűnt minden azonosító kártyája. Ezek révén létezett. Ezek révén
juthatott át a rend/nemz barikádokon úgy, hogy ne lőjék le vagy vigyék
el munkatáborba.
Az igazolványok nélkül két órát se bírok ki. Még ebből a lerobbant
hotel­ből se léphetek ki az utcára. Azt hiszik, valamelyik kampuszról szö-
kött diák vagy tanár vagyok. Életem végéig robotolhatok egy munkatá-
borban. Ezt nevezik úgy: nemszemély.
Vagyis az első feladat életben maradni. A pokolba Jason Taverner
showmannel, emiatt majd aggódom később.

24
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

Máris érezte, hogy agyában prorizál az erős hatos komponens. Nem

vagyok közönséges ember. Kikeveredek ebből, bármi is ez. Valahogy.
Például ezen a pénzen lemehetek Wattsba, és vehetek hamis igazol-
ványt. Egy rakással. Legalább százan élhetnek arrafelé hamisításból,
ilyesmit hallottam. Bár azt sose hittem, hogy egyszer rászorulok. Jason
Taverner aztán nem. Egy előadó, akinek harmincmilliós közönsége van.
Abból a harmincmillióból egy sem emlékszik rám? Már ha az „emlé-
kezni” a jó szó. Úgy gondolkodok, mintha sok idő eltelt volna, mintha
öregember lennék, lecsúszott alak, aki a múlt dicsőségén kérődzik. És nem
erről van szó.
Odament a telefonhoz, kikereste az iowai anyakönyvi hivatal számát;
jó néhány aranyérmébe került, mire végre-valahára elérte.
– Jason Taverner vagyok, Chicagóban születtem a Memorial Kórházban
1946. december 16-án. Ellenőrizné, és küldene egy másolatot a születési
anyakönyvi kivonatból, kérem? Állásügyben lenne rá szükségem.
– Igen, uram. – A hivatalnok várakoztatta; Jason várt.
Aztán a hivatalnok visszatért:
– Mr. Jason Taverner, született Cook megyében 1946. december 16-án.
– Igen.
– Ilyen hely és idő alapján a nyilvántartásban nem szerepel senki. Biztos
benne, uram?
– Úgy érti, tudom-e a saját nevem, meg hogy hol és mikor szület-
tem? – A hangja megint becsapta, de ezúttal hagyta. Pánik rohanta
meg. – Köszönöm – és letette. Már vadul remegett. Nemcsak a teste,
az elméje is.
Nem létezem, mondta magában. Nincs Jason Taverner. Sosem volt és
sosem lesz. A pokolba a karrieremmel, csak élni akarok. Ha valaki vagy
valami ki akarja törölni a karrieremet, nem érdekel. De léteznem sem
szabad? Meg sem születtem?

25
 PHILIP K. DICK

Valami moccant a mellkasában. Nem vettek ki minden csövet, gondolta

rettegve, még maradt bennem, ezek ott nőnek, és közben engem zabálnak.
Az a tehetségtelen ringyó. Remélem, az utcán végzi.
Azok után, amit érte tettem, a két meghallgatás után. De persze sokszor
lefektettem. Azt hiszem, kvittek vagyunk.

A szobába visszatérve alaposan megnézte magát a toalettasztal bogárszaros

tükrében. A külseje nem változott, csak borostásabb lett. Nem öregebb.
Se ránc, se ősz hajszál. Jó vállak és bicepszek. Zsírtalan derék, ami meg-
engedte, hogy a manapság divatos, alakhoz álló ruhát hordja.
Márpedig fontos az énképhez, mondta magában, hogy milyen ruhát
viselhet az ember, főleg a passzentos esetében. Nekem lehet vagy ötven.
Mármint volt. Hol lehetnek most? A madár elrepült, milyen réten dalol­
hat? Vagy hogy is van ez a dal. Valami a múltból, az iskolából. Egész
eddig el volt feledve. Különös, mi jut az ember eszébe ismeretlen, baljós
helyzetben. Néha a legtriviálisabb dolog.
Ha a kívánság ló volna, minden koldus repülne. Ilyesmik. Beleőrül az
ember.
Azon töprengett, mennyi ellenőrző pont lehet a lerobbant hotel és
a legközelebbi hamisító között Wattsban. Tíz? Tizenhárom? Kettő?
Neki egy is elég. Egy szúrópróbaszerű ellenőrzés háromfős járőrkocsival.
A rohadt rádión azonnal beszólnak Kansas Citybe, ahol a dossziékat
tartják.
Feltűrte ingujját, és megnézte az alkarját. A tetovált azonosító száma
ott volt. A szomatikus rendszámtábla, amit egész életében hordoz, s amit
majd vele temetnek a várva várt sírba.
Ha a mobil ellenőrző állomás leolvassa a számot, és elküldi Kansas
Citybe, akkor mi lesz? A róla szóló dosszié még ott lehet, vagy már eltűnt,

26
 CSORDULJ, KÖNNYEM, MONDTA A RENDŐR

mint a születési anyakönyve? És ha nincs, a rendőrség bürokratái szerint

ez mit jelent?
Hibát. Valaki rossz helyre tette azt a mikrofilmet, ami lényegében a
dosszié. Majd előkerül. Valamikor, amikor nem számít, amikor már tíz
éve gürcölök egy kőfejtőben a Lunán kézicsákánnyal. Ha a dosszié nincs
ott, feltételezik, hogy szökött diák vagyok, mert csak a diákoknak nincs
dossziéjuk, sőt a fontosabbaknak még náluk is van.
A társadalom legaljára kerültem. És még a puszta fizikai létezésig sem
tudok felmászni. Én, akinek tegnap még harmincmilliós közönsége volt.
Valamikor valahogy majd visszatalálok hozzájuk. De nem most. Előbb
más feladatok várnak. Nekem még a létezés alapvető dolgai sincsenek meg,
amivel az ember születik. De megszerzem. Egy hatos nem közönséges
ember. Egy közönséges ember nem élte volna túl se fizikailag, se pszichi-
kailag azt, ami velem történt, főleg a bizonytalanságot.
Egy hatos minden körülmények között felülkerekedik. Mert geneti-
kailag így határoztak meg bennünket.
Ismét elhagyta a hotelszobát, lement a lépcsőn a portára. A vékony
bajuszú, középkorú férfi a Boksz magazint olvasta, s fel sem nézve kérdezte:
– Igen, uram?
Jason elővette a bankjegyköteget, és letett a férfi elé egy ötszázdollárost.
Az álmatagon rápillantott, majd megint ránézett, de ezúttal elkerekedett
szemmel. Aztán óvatosan felpillantott Jasonre.
– Az igazolványkártyámat ellopták – mondta Jason. – Az ötszázas a
magáé, ha szerez valakit, aki tud csinálni másikat. Ha segít, most tegye,
nem várok. – Hogy elkapjon a rendőrség, gondolta. Ebben a lerobbant,
poloskás hotelben.
– Vagy a járdán a bejárat előtt – mondta a férfi. – Van némi telepatikus
képességem. Tudom, hogy ez a hotel nem nagy szám, de rovarok nincse-
nek. Egyszer volt marsi homokbolha, de kiirtottuk. – Felvette a bankót.

27
 PHILIP K. DICK

– Szerzek valakit, aki segíthet. – Jason arcát tanulmányozta. – Maga azt

hiszi, hogy világhíres. Hát itt mindenfélék megfordulnak.
– Menjünk – mondta nyersen Jason. – Most.
– Megyünk – nyúlt fényes műanyag köpenyéért a férfi.

28