Thomas de Quincey

Immánuel Kant
utolsó napjai

PALATÍNUS, 2000
 A mű eredeti címe:
The Last Days of Immánuel Kant

Fordította és az utószót írta

Nemes Péter

© Hungárián translation by Nemes Péter, 2000

© Palatínus-Könyvek Kft., 2000
 iztosra veszem, hogy minden művelt em bert ér­
B dekli valamennyire Im m ánuel Kant személyes
története. Minden nagy ember, még ha népszerűt­
len úton vált is naggyá, érdeklődésre ta rth a t szá­
m ot. Olyan olvasót föltételezni, aki teljességgel kö­
zömbös Kant iránt azt jelenti, hogy olyasvalakit föl­
tételezünk, aki teljességgel műveletlen; és ezért
bár igazság szerint lehet, hogy az olvasó nem tekin­
tene Kantra érdeklődéssel, az udvariasság azt föl-
tételezteti velem, hogy mégis. Ezen elv alapján
nem is szabadkozom, am iért barátai és tanítványai
eredeti följegyzései alapján Kant életének és o ttho­
ni szokásainak rövid leírásával tartom föl az olvasót.
Igaz ugyan, s nem az ország közönségének művelet-
lensége m iatt, hogy Kant műveire nem tekintenek
akkora figyelemmel, m int amekkora figyelmet
szentelnek nevének; ennek pedig három oka lehet:
először is az a nyelv, amelyen íródtak;1 másodszor
is a bennük kifejeződő filozófia föltételezett obsku-
ritása, ami lehet, hogy a term észetéből fakad, de
lehet, hogy Kant kifejezésmódjának köszönhető;
harm adszor pedig mindenféle spekulatív filozófia,
bármilyen formában foglalkozzanak is vele, népsze­
rűtlensége egy olyan országban, ahol a társadalom
szerkezete és irányzata a nem zet minden cseleke­
detének kizárólag haszonelvű2 irányt szab. Ám bár­
5
mi legyen is írásainak sorsa, nincs olyan fölvilágo-
sult ember, aki ne valamiféle komolyabb érdeklő­
déssel szemlélné m agát a szerzőt. Ha a hatás egyik
fokm érőjét vesszük alapul - tudniillik a közvetle­
nül m ellette vagy ellene érvelő könyvek szám át,
nem is beszélve azokról, amelyekre közvetett ha­
tással volt, kiderül, hogy Arisztotelészt leszámítva,
nincsen még egy filozófiai szerző, aki m egközelít­
hetné Kantot az em beri gondolkodásra gyakorolt
hatását illetően. Mivel ilyen figyelmet vívott ki ma­
gának, ism étlem, az olvasó iránti tisztelet föltéte-
lezteti velem, hogy érdeklődik annyira Kant iránt,
ami életének ezt a leírását indokolttá teheti.
Immánuel Kant,3 hat gyermek közül a második­
ként, 1724. április 22-én, Königsbergben, Porosz-
országban született, amely város akkoriban körül­
belül ötvenezer lakost szám lált. Szülei egyszerű
emberek voltak, és még társadalmi helyzetükhöz ké­
pest is elég szegények, ugyanakkor képesek voltak
(egy közeli rokon némi segítségével és egy úriem ­
ber csekély támogatásával, aki hitükért és erényes­
ségükért becsülte őket) fiúknak, Imm ánuelnek jó
nevelést adni. Gyermekként szegényiskolába küld­
ték, majd az 1732-es évben átkerült a Királyi (vagy
Frigyes) Akadémiára. Itt a görög és latin klassziku­
sokat tanulmányozta, és barátságot kötött egyik is­
kolatársával, Dávid Ruhnkennel (akit később latin
nevén, Ruhnkeniusként ism ertek a tudósok), ami
egészen ez utóbbi haláláig tarto tt. Kant 1737-ben
elvesztette az édesanyját - aki kitűnő jellem ű asz-
szony volt, rangját messze meghaladó tehetséggel
és műveltséggel, s.aki azáltal járu lt hozzá fia ké­
6
sőbbi sikereihez, hogy ifjonti gondolatainak irányt
szabott illetve hogy em elkedett erkölcsre tan íto t­
ta. Kant élete végéig csak a legnagyobb gyengéd­
séggel és anyai gondoskodását méltatva beszélt ró­
la. Kant 1740-ben, Szent Mihály-napján iratkozott
be a königsbergi egyetemre. 1746-ban, körülbelül
huszonkét évesen írta első művét, m égpedig egy
részben m atem atikai, részben filozófiai kérdést
taglalva - egész pontosan az élő erők értékeléséről.
A kérdést először Leibniz vetette föl a kartéziá­
nusokkal vitatkozva, s itt, Kantnál került végül
megoldásra, m iután több m int ötven évig fogva tar­
to tta Európa legtöbb neves m atem atikusát. Az
írást Poroszország királyának ajánlotta, bár hozzá
soha nem ju to tt el - ugyanis soha nem is került
kiadásra.4 Kant ettő l kezdve egészen 1770-ig kü­
lönböző családok m agántanáraként ta rto tta fönn
m agát, illetve m agánórákat adott, főleg katonák­
nak az erődépítés művészetéről. 1770-ben kinevez­
ték a m atem atika tanszék vezetőjének, am it nem
sokkal később a logika és metafizika tanszék veze­
tésével cserélt föl. Ebből az alkalomból ta rto tta
meg székfoglaló beszédét - De m undi sensibilis
atque intelligibilis fo rm a et principiis (Az érzéki és
szellemi világ formájáról és elveiről) -, ami azért fi­
gyelemreméltó, mivel tartalm azza a transzcenden­
tális filozófia első csíráit.5 1781-ben jelen tette meg
nagy művét, a Kritik dér reinen Vernunftot, azaz
A tiszta ész kritikáját. 1804. február 12-én halt meg.
Ezek Kant életének fontosabb korszakai. Am éle­
te nem annyira eseményei, m int mindennapjainak
tisztasága és filozófiai m éltósága által vív ki figyel­
7
m et m agának, s erről legjobban Wasianski beszá­
molója alapján győződhetünk meg, amelyet utolsó
éveiről készített, s amelyet igazol Jachm ann, Rink,
Borowski és más életrajzírók egybehangzó vissza­
emlékezése. Ezen beszám olók alapján úgy látjuk
őt, m int aki hanyatló képességeivel, és két külön­
böző betegség által előidézett - a gyomrát és a fe­
jé t kínzó - fájdalommal, depresszióval és nyugtalan­
sággal küzd, bár ezek fölött elméjének tisztasága és
nemessége mindvégig diadalmasan uralkodott. En­
nek és minden más Kantról szóló visszaemlékezés­
nek alapvető hiányossága, hogy túl keveset tájékoz­
tat beszélgetéseiről és vélekedéséről; s az olvasó ta­
lán hajlik arra a kifogásra is, hogy egyes följegyzések
túl jelentéktelenek és másodlagosak, s ezáltal vagy
méltóságon aluliak vagy szívtelenek. Ami az első el­
lenvetést illeti, azt válaszolhatnánk, hogy az efféle
életrajzi pletyka és mások életének úriem berhez
m éltatlan kutatása, (bár nyilván nem olyasvalami,
am it becsületes emberek írni szeretnek), szégyen
nélkül olvasható, és amennyiben nagy em berről
van szó, akár még hasznos is lehet. A másik ellen­
vetést illetően nem tudom m ásképp magyarázni,
Wasianski úr m iért térdepelt haldokló barátja ágya
m ellett egy gyorsíró tudósító aprólékosságával je ­
gyezve le pulzusának utolsó rezzenéseit és kihunyó
élete küzdelm eit, m inthogy föltételezzem : olyan
személynek gondolta Kantot, aki m inden korban
fontos, s ez az elgondolás m eghaladta és kioltotta
benne az emberi érzékenység szokásos visszatartó
erőit, és hogy éppen ezt érezte a köz szolgálatának,

8
miközben, reméljük, személyes érzéseit követve
tartózkodóbb lett volna.

A z alábbi írás Kant utolsó napjairól Wasianski,

Jachman, Borowski és m ások német beszámolói
alapján lett összeállítva.

9
Kantmertem
professzort jóval azelőtt az időszak előtt is­
meg, amelyről ebben a rövid visszaem­
lékezésben szó lesz. Az 1773-as vagy 1774-es évben,
nem emlékszem pontosan, melyikben, az előadása­
it látogattam . Később a titkáraként dolgoztam, és
ez a tisztség term észetesen közelebbi kapcsolatba
hozott vele, mint amilyet a többi diákjával fönntar­
tott; így aztán anélkül, hogy ezt különösebben kér­
nem kellett volna, megadta nekem azt az általános
jogot, hogy szabadon látogassam az óráit. 1780-ban
katonai szolgálatba álltam , és m egszűnt minden
kapcsolatom az egyetemmel. Ugyanakkor továbbra
is Königsbergben m aradtam , bár Kant teljesen
m egfeledkezett rólam, vagy legalábbis egyáltalán
nem érintkeztünk. Tíz év múlva (teh át 1790-ben)
egy ünnepségen találkoztam vele, amelyet az egyik
professzor esküvőjének alkalmából rendeztek. Az
asztalnál Kant m eglehetősen sokfelé figyelt, és
mindenkivel beszélgetett; ám a vendégeskedés
után, am ikor a társaság kisebb csoportokra osz­
lott, odajött hozzám és igen szívélyesen leült mel­
lém. Akkoriban kertészettel foglalkoztam - am a­
tőrként, úgy értem , csak a virágok szeretetétől
hajtva; s ő, m iután ezt m egtudta, kedvenc foglala­
tosságomról beszélt, mégpedig nagy hozzáértéssel.
Beszélgetésünk során meglepődve vettem tudomá­
10
sül, hogy tökéletesen ismeri körülményeimet. Em­
lékeztetett korábbi kapcsolatunkra; kifejezte abbé­
li örömét, hogy boldognak lát, és volt olyan kedves,
hogy megkért: amennyiben kötelezettségeim lehe­
tővé teszik, néha m enjek el hozzá és ebédeljek ve­
le. Nem sokkal ezután indulni készült; és mivel
utunk ugyanabba az irányba vezetett, fölajánlotta,
hogy kísérjem haza. így is tettem , s közben m eghí­
vást kaptam a következő hétre, illetve arra, hogy
heten te egyszer m eglátogassam , ráadásul arra is
engedélyt kaptam , hogy a napot én válasszam ki.
Először nem tudtam m ire vélni azt a kitü n tető fi­
gyelmet, amivel Kant elhalm ozott, és úgy gondol­
tam, hogy valamelyik előzékeny barátom olyan
hangon beszélt rólam a jelenlétében, amilyet meg­
érdemelni nem rem élhettem . A későbbi tapasztalat
azonban arra tanított, hogy szokása volt érdeklődni
korábbi diákjai hogyléte iránt, és szívből örült, ha
boldogulásukról hallhatott. így hát úgy tűnt, téved­
tem, amikor azt gondoltam, hogy elfelejtett.
Kapcsolatunknak ez a föltámadása egybeesett -
időben legalábbis —otthoni szokásainak teljes á t­
alakulásával. Addig ugyanis egy table d ’hőte-bán*
volt szokása enni, m ost pedig otthon kezdett é t­
kezni, s m indennap meghívta két barátját, hogy é t­
kezzenek vele, kisebb alkalm akkor pedig öt-nyolc
főt, ugyanis pontos követője volt a Lord Chester-
field által fölállított szabálynak6 - tehát, hogy ven­
dégeinek száma, önm agát is beleértve ne legyen
kevesebb, m int a Gráciáké, se több, mint a Múzsá­

* közös étkezés (fr.)

11
ké. H áztartásának egész fölépítésében és különö­
sen az ebédjeiben volt valami különleges és a tá r­
sadalom szokásos elvárásaival szórakoztatóan
szembenálló, ami ugyanakkor nem jelen tette az il­
lem bármiféle elhanyagolását, m int ami néha elő­
fordul olyan házakban, ahol nincsenek hölgyek,
akik vigyáznának a jó modor betartására. Általában
így zajlottak az események: abban a pillanatban,
am int az ebéd elkészült, Lampe, a professzor öreg
szolgája kimért léptekkel érkezett a dolgozószobá­
ba, és az asztalhoz szólított. A fölszólításnak azon­
nal engedelm eskedtek, s Kant az ebédlőbe m enet
végig az időjárásról beszélt7 - általában az összejö­
vetel korábbi szakaszában foglalkozott ezzel a té ­
mával. Komolyabb dolgok, m int például napi poli­
tikai események, soha nem kerültek elő ebéd előtt
vagy még a dolgozószobájában. Amint Kant leült és
széthajtotta a szalvétáját, mindig ugyanazzal a
m ondattal nyitotta meg az ebédet: „Nos, hát akkor,
uraim !”, és az a hang és mód, ahogyan kiejtette
ezeket a szavakat, összetéveszthetetlenül hirdették
a napi teendők utáni kikapcsolódást és a társas
szórakozás iránti elkötelezettségét. Az asztal bősé­
gesen meg volt rakva: háromféle étel, bor stb., ki­
sebb második fogással;8 ebből állt az ebéd. Minden­
ki vett magának; mindenféle udvariaskodó huzavo­
na annyira ellenére volt Kantnak, hogy sohase
m ulasztotta el kifejezni az ilyesmi fölött érzett ne­
heztelését, bár sose dühösen. Azt sem szerette, ha
valaki keveset evett. Ezt m odorosságnak tek in te t­
te. Számára az a vendég volt a legudvariasabb, aki
elsőként szedett magának, mivel így hamarabb ke­
12
rü lh e te tt ő is sorra. Kantnak különleges oka volt
arra, hogy ennyire gyűlölte a huzavonákat, hiszen
mindig kora reggeltől dolgozott, ugyanakkor sem­
m it sem evett ebédig. így tö rtén t, hogy különösen
élete későbbi szakaszában alig volt türelme kivárni
az utolsó m eghívott vendég érkezését, bár talán
nem annyira azért, m ert olyan éhes volt, m int in­
kább a megszokásnak valamiféle hatalm a vagy vis­
szatérő gyomorbántalmai m iatt.
Nem volt olyan barátja Kantnak, aki ne tekintet­
te volna öröm telinek azt a napot, amikor vele ebé­
delt. Kant kitűnő tanár volt, a kioktató hangnem
távol állt tőle. Az egész társalgást fölvilágosult el­
méje irányította, term észetesen és keresetlenül be­
szélt m inden tém áról, ami a társalgás folyamán
előkerült; s az idő gyorsan, hasznosan és szórakoz­
tatóan telt egy órától négyig, ötig vagy akár tovább
is. Kant nem állhatta a szélcsendeket - így nevezte
a társalgás pillanatnyi szüneteit vagy azokat a peri­
ódusokat, amikor a társalgás elevensége lankadni
kezdett. Ilyenkor valamilyen módon mindig felszí­
to tta a résztvevők érdeklődését, s ebben sokat se­
g íte tt az a képessége, hogy m inden vendégből elő
tu d ta csalogatni az illető véleményét, kiderítette,
mi iránt különösen fogékony az illető. Bármiről
volt is szó, mindig képes volt értelm esen és eredeti
m egfigyeléseket közreadva beszélni. A helyi,
königsbergi események csak akkor kerültek elő az
asztalánál, ha valóban érdekesek voltak. És ami ta ­
lán m ég kivételesebb, csak ritkán vagy szinte so­
sem irányította a beszélgetést az általa alapított fi­
lozófia bármelyik ágára: teljesen m entes volt attól
13
a hibától, ami oly sok savans és literati* rákfenéje
- hogy türelm etlenek azokkal szem ben, akiknek
érdeklődése különbözik az övétől. Beszélgetésének
stílusa teljesen hétköznapi volt és minden skolasz­
tikától m entes, olyannyira, hogy bárki, aki tanul­
m ányozta műveit és nem ism erte a személyét, ne­
hezen h ih ette el, hogy ez az elragadó beszélgető-
társ a transzcendentális filozófia megalkotója.
A társalgás elsősorban a term észetfilozófia, ké­
mia, m eteorológia és term észettudományok téma­
köreit é rin tette , valamint m indenekelőtt a politi­
kát. Az újságokban megjelenő napi híreket külön­
leges figyelemmel tárgyalták m eg.9 Minden olyan
tö rté n ette l szemben, ami időponthoz és helyszín­
hez kö tő d ö tt, bárm ennyire hihető is volt egyéb­
ként, Kant általában kérlelhetetlenül szkeptikus
volt, és az ilyesmit nem ta rto tta ism étlésre m éltó­
nak. Annyira élesen á tlátta a politikai események
lényegét és az ezeket vezérlő titkos m ozgatóru­
gókat, hogy szinte a hírszerzés anyagaihoz hozzá­
férő diplom ata módjára beszélt, nem pedig az Eu­
rópában kibontakozó nagy esem ények egyszerű
szem lélőjeként. A francia forradalom ideje alatt
sok föltételezést elutasított, és am it akkoriban pa­
radox előérzetnek tekintettek, különösen a fegyve­
res hadm űveleteket illetően, azok mind éppoly
pontosan teljesültek, mint az a híres föltételezése,
hogy a bolygók rendszerében a Mars és a Jupiter
között hiátus van,10 aminek bizonyítását megélhet­
te, am ikor Piazzi Palermóban fölfedezte a Cerest,

14
dr. Olbers pedig Brémában a Pallast. Ez a két fölfe­
dezés egyébként mélyen lenyűgözte, és mindig szí­
vesen beszélt róluk; bár szokásos szerénységéhez
híven soha nem e jte tt szót saját éleselméjűségéről,
aminek segítségével sok évvel ezelőtt a priori meg­
m u tatta ezeknek a fölfedezéseknek a lehetőségét.
Kant nemcsak a beszélgetőtárs szerepében csillo­
go tt, hanem m int a lehető legelőzékenyebb és
legnagylelkűbb házigazda is, akinek nem lehetett
nagyobb öröme, m int ha boldognak és vidámnak
láthatta a vendégeit, akik plátóni lakomáit a külön­
böző - intellektuális vagy inkább érzéki - örömök­
től eltelve em elkedett szellemben hagyták el. S
azért, hogy fönntartsa az általános jókedvnek ezt a
hangulatát, szinte művészien válogatta össze az
összejövetelek résztvevőit. Nyilvánvalóan két sza­
bályt követett ebben, m ondhatnám , változatlanul.
Az első szabály az volt, hogy a társaságnak vegyes­
nek kellett lennie - így biztosítva megfelelő változa­
tosságot a beszélgetések témáihoz. Ennek megfele­
lően az összejövetelei annyira sokszínűek voltak,
amennyire azt Königsberg világa lehetővé tette. Je­
len voltak az élet minden területének képviselői: hi­
vatalnokok, professzorok, orvosok, egyházfiak és
fölvilágosult kereskedők. A második szabály az volt,
hogy megfelelő számú fiatal, gyakran nagyon fiatal,
az egyetem diákjai közül kiválogatott férfi legyen je ­
len, így biztosítva a beszélgetés vidámságát és fiata­
los játékosságát; ennek további indítéka lehetett,
am int azt jogom van föltételezni, hogy ezáltal elte­
relte figyelmét arról a szomorúságról, ami néha rá­

15
telepedett, s amit néhány szeretett barátja korai ha­
lála fölött érzett.
Ez elvezet ahhoz, hogy megem lítsem Kant egyik
egyedülálló tulajdonságát, ami a beteg barátai
iránti együttérzésben nyilvánult meg. Mindaddig,
amíg a veszély a küszöbön állt, folytonos aggoda­
lomról te tt bizonyságot, fáradhatatlan érdeklődött
a beteg állapota iránt, türelem mel várta az állapot
rom lását, és nyugtalanságában néha képtelen volt
folytatni megszokott munkáját. Ám amint értesült
a beteg haláláról, Kant visszanyerte higgadtságát,
és zord nyugalom, szinte közöny szállta meg. En­
nek az volt az oka, hogy általában az életet és így a
betegségnek nevezett különleges bántalm akat is
az ingadozás és állandó változás állapotának tekin­
tette, s számára e között és a kétség és remény in­
gadozása között term észetes kapcsolat állt fönn,
ami igazolta őket az ész előtt; míg a halálhoz -
olyan állapotként, ami nem enged meg semmi töb­
bet vagy kevesebbet, ami eltörölte az aggodalmat és
örökre k ioltotta a bizonytalanság izgatottságát -
nem ren d elh etett másféle érzést csak olyat, am i­
nek ugyanolyan m aradandó és változatlan a jelle­
ge. Bárhogyis, ez a filozofikus heroizmusa egy alka­
lommal eltűnt. Sokan emlékeznek arra a m érhetet­
len fájdalomra, am it Mr. Ehrenboth halálakor
érzett, aki igen értelm es és kiváló képességű fiatal­
em ber volt, s aki iránt Kant mély érzéseket táplált.
És term észetesen olyan hosszú élet során, mint az
övé, annak ellenére, hogy igyekezett lehetőleg a fi­
atalok közül kiválasztani társaságát, sokszor kel­
lett visszahozhatatlan veszteséget gyászolnia.
16
 Am térjünk vissza napirendjéhez. Az ebéd végez­
tével Kant azonnal sétálni indult; bár ilyenkor soha
nem vitt magával társat, részben talán, m ert helye­
sebbnek gondolta, ha ennyi vidám és fesztelen pi­
henés után, m editációinak szenteli m agát,11 rész­
ben (amint azt tudni van szerencsém) egy igen kü­
lönleges ok m iatt - ugyanis ilyenkor kizárólag az
orrlyukán át kívánt lélegezni, amire képtelen lett
volna, ha folyton ki kell nyitnia a száját beszélgetés
közben. Erre azért volt szüksége, m ert a légköri le­
vegő, ha hosszabb úton, s ezáltal kevésbé nyers ál­
lapotban, s valamivel magasabb hőm érsékleten éri
el a tüdőt, kevésbé hajlam os izgatni azt. Azáltal,
hogy állhatatosan követte ezt a gyakorlatot - am it
barátainak is mindig javasolt - , véleménye szerint
m egvédte m agát a köhögés, megfázás, rekedtség
és a nátha m inden form ájától; s való igaz, hogy
ezek a kellem etlen bántalm ak csak nagyon ritkán
tám adták meg. Sőt, m agam is úgy találtam , hogy
ha csak részlegesen is követtem ezt az előírását,
mellkasom m áris ellenállóbb le tt az ilyen jellegű
támadásokkal szemben, m int korábban.
Hat órakor leült az íróasztalához, ami egy sima,
közönséges bútordarab volt, és alkonyaiig olvasott.
A gondolatokat kedvelő, bizonytalan fénynek ezt az
időszakát az olvasottak fölötti csöndes m editáció­
ban tö ltö tte , föltéve, hogy a könyv erre érdem es­
nek m utatkozott; ha nem , akkor a következő napi
előadását vázolta föl, vagy annak a könyvnek vala­
melyik részét, amelyen éppen dolgozott. A pihe­
nésnek ebben az állapotában, télen, nyáron egy­
aránt a kályha m ellett telepedett le, s a löbenichti
17
öreg tornyot nézegette az ablakon át; nem m intha
rendesen látta volna, de a torony o tt volt a szeme
előtt - tudata számára homályosan vagy csak félig
kitárulkozva. Semmilyen szó nem elég erős ahhoz,
hogy kifejezze azt az öröm öt, am it ennek az öreg
toronynak a látványa okozott számára, ha a szürkü­
letnek és a csöndes ábrándozásnak ebben az álla­
potában látta. Az alábbi történet is m utatja, milyen
fontos volt ez a torony a kényelme számára. Egy
idő után ugyanis a szomszédos kert egyes nyárfái
olyan m agasra nőttek, hogy kezdték eltakarni a
tornyot, ami nagyon nyugtalanná és idegessé tette
Kantot, és idővel valóban szinte képtelen volt ezek­
re az esti elmélkedésekre. Szerencsére a kert tulaj­
donosa igen előzékeny és udvarias ember volt, aki
m indem ellett nagyra becsülte Kantot, s ennek
megfelelően, m iután tájékoztatták a helyzetről, pa­
rancsot adott, hogy nyessék meg a nyárfákat. Ezt
m egtették, Löbenicht öreg tornya ism ét előbuk­
kant, Kant pedig visszanyerte lelki egyensúlyát, s
úgy folytatta alkonyati elmélkedéseit, mint azelőtt.
Miután behozták a gyertyákat, Kant majdnem es­
te tízig folytatta tanulm ányait. Negyedórával az­
előtt, hogy lefeküdt volna, lehetőleg elhessegetett
magától minden olyan gondolatot, ami erőfeszítést
vagy figyelmet igényelt, abból az elvből kiindulva,
hogy az ilyen gondolatok, mivel túlságosan élénkí­
tenék és serkentenék, álm atlanságot okozhatná­
nak. A legkisebb eltérés elalvásának szokásos ide­
jétől rendkívül kellem etlen volt számára. Szeren­
csére ez nagyon ritkán fordult elő. Szolgája
segítsége nélkül vetkőzött, ám olyan rendben, s a

18
dekórum illetve a ro npénov* olyan római tisztele­
tével, hogy bármikor egy pillanat alatt meg tudott
jelenni anélkül, hogy m agát vagy m ásokat kínos
helyzetbe hozott volna. Ezután lefeküdt az ágyra,
és betekerte m agát egy takaróba, ami nyáron min­
dig pam uttakaró volt, ősszel pedig gyapjú. A tél be­
álltával m indkettőt használta. Nagyon hideg ellen
pedig pehelypaplannal védte magát, amelynek a vál­
lát takaró része nem tollal, hanem gyapjúrétegek­
kel volt kitömve illetve inkább bélelve. Hosszantar­
tó gyakorlat során m egtanulta az ágyneműbe való
úgymond befészkelődés igen ügyes módját. Először
is leült az ágya szélére, aztán egy fürge rézsútos
m ozdulattal a helyére vetette magát; aztán a taka­
ró egyik csücskét kihúzta a bal válla alatt, elvezette
a háta m ögött, egészen körbe, míg a jobb válla alá
nem került; majd egy különleges tour d ’adresses,í
segítségével a másik csücsökkel is hasonló módon
já rt el, és végül képes volt teljesen körbetekerni az
egész testé t. így, m úm iaként bepólyálva vagy
(am int azt én szoktam mondani neki) begubózód-
va, m int valami selyemhernyó a gubójában várta
azt a pillanatot, amikor jön az álom, s ez általában
azonnal be is következett. Ugyanis Kant egészsége
kitűnő volt; nemcsak negatív egészség, tehát a fáj­
dalom hiánya, hanem pozitív jólét, mindenféle te ­
vékenység fölötti uralom kellemes érzése is. Ennek
m egfelelően, m iután lefekvéskor az általam leírt
módon begubózódott, gyakran m ondogatta magá­

* a helyes, az illendő (gör.)

** hirtelen fordulat (fr.)

19
nak (ezt vacsora közben m esélte el nekünk): „Le-
het-e elképzelni emberi terem tést jobb egészség­
gel, m int az enyém?” Annyira tisztalelkű volt az
élete, és annyira kiegyensúlyozott az állapota, hogy
semmilyen rossz érzés nem nyugtalanította vagy
zavarta, semmilyen fájdalom föl nem ébresztette.
Hálószobája a legkeményebb télben is fűtetlen ma­
radt; csak utolsó éveiben engedett barátai kérésé­
nek, s engedélyezett egy nagyon kis tüzet. Kénye­
lem nek és puhaságnak nem volt helye Kantnál.
Igazság szerint a leghidegebb időben is elegendő
volt öt perc ahhoz, hogy testének melege leküzdje
az ágy hidegét. Ha bármikor el kellett hagynia há­
lószobáját az éjszaka során (ami mindig sötéten
m aradt, akár nappal volt vagy éjszaka, nyár vagy
tél), egy kötél segítségével tájékozódott, am it min­
den este fölaksztottak az ágya végébe és átvezettek
a szomszéd szobába.
Kant sohasem izzadt,12 se éjjel, se nappal.
Ugyanakkor elképesztő, hogy milyen sok fűtéshez
szokott hozzá a dolgozósszobájában; igazság sze­
rint nem viselte el könnyen, ha csak egyetlen fok is
hiányzott a megfelelő hőmérsékletből. Huszonnégy
fok Celsius volt állandóan abban a dolgozószobá­
ban, amelyben ideje nagy részét tö ltö tte , és ha a
hőm érséklet ez alá süllyedt, akkor - függetlenül az
évszaktól - befűttetett. A nyári melegben vékonyan
öltözött, s mindig selyemharisnyába; ám mivel ha
sokat m ozgott, még ez az öltözet sem védte meg
mindig az izzadástól, ezért volt egy végső ellensze­
re az izzadás ellen. Ilyenkor visszahúzódott valami
árnyékos helyre, s mozdulatlanul és csöndben meg­
20
állt, m int egy hallgatózó vagy várakozó ember,
m indaddig, amíg testének szokásos szárazsága
helyre nem állt. A legfülledtebb nyári éjszakán is
olyan nyomatékkai beszélt a hálóruháját beszeny-
nyező legkisebb izzadságról, m intha teljességgel
m egdöbbentené egy ilyen baleset.
Ha m ár Kantnak a testi egyensúlyt érintő elkép­
zeléseiről beszélünk, érdem es hozzátenni még egy
különlegességet - azt, hogy abbéli félelmében,
hogy a vérkeringést gátolná, sosem hordott haris­
nyakötőt. Ugyanakkor mivel nehezen tudta haris­
nyáit enélkül viselni, egy igen bonyolult szerkeze­
te t talált ki a helyébe, am it m ost le fogok írni.
Mindkét lábán egy apró zsebben, ami kicsit kisebb
volt m int egy órazseb, bár hasonló fölépítésű, volt
egy kis doboz, olyasmi, m int egy óratartó, csak ki­
sebb. Ebbe a dobozba egy hajszálrugós kerekecske
került, ami köré egy rugalmas kötelet tekertek, ezt
pedig egy másik kis szerkezet szabályozta. Ennek a
kötélnek a két végére horgokat erősítettek, s eze­
k et a zsebeken lévő apró nyílásokon keresztül a
com b két oldala m entén levezették a harisnya bel­
ső és külső oldalán lévő két hurokba. El lehet kép­
zelni, hogy egy ilyen bonyolult rendszer, csakúgy,
m in t a ptolemaioszi naprendszer, hajlamos az al­
kalm i üzemzavarokra. Szerencsére én képes vol­
tam megjavítani ezeket a rendellenességeket, ame­
lyek néha azzal fenyegettek, hogy megzavarják en­
nek a nagy em bernek a nyugalm át vagy akár
higgadtságát.
Pontosan öt perccel öt óra elő tt, akár tél volt
akár nyár, Lampe, Kant szolgája, aki korábban a
21
hadseregben szolgált, egy posztoló őrszem komoly­
ságával bevonult gazdája hálószobájába, és a had­
seregben megszokott hangon elrikkantotta magát:
„Professzor úr, eljött az idő!” Ennek a felszólítás­
nak Kant mindig azonnal, egyetlen pillanatnyi ké­
sedelem nélkül eleget te tt, ahogyan egy katona
eleget tesz a parancsnak - soha, semmilyen körül­
mények között sem adott m agának haladékot, még
azokban a ritka esetekben sem, ha álm atlanul telt
az éjszakája. Mire az óra elü tö tte az ötöt, Kant az
asztal m ellett ült és megivott, ahogy ő mondta, egy
csésze teát, s bár biztos egynek is gondolta, az
igazság az, hogy részben az ilyenkor szokásos áb­
rándozás m iatt, részben pedig azért, hogy melegé­
vel fölfrissítse magát, oly sokszor töltötte tele csé­
széjét, hogy kettő, három vagy ki tudja, mennyi
csészével is megivott. Rögtön ezután elszívott egy
pipát (az egyetlent, am it engedélyezett m agának
az egész nap folyamán), ám olyan gyorsan, hogy az
izzó parázs egy része elszívatlan m aradt. Eközben
átgondolta napi teendőit, ugyanúgy, mint előző es­
te, szürkületben. Körülbelül hét órakor a dolgozó-
szobájába m ent és leült az íróasztalához. Pontosan
három negyed egykor fölem elkedett a székéről és
hangosan kiáltott a szakácsnak: „Háromnegyedet
ü tö tt!” Ennek pedig így foglalható össze az értel­
me: Kant rögtön az után, hogy elfogyasztotta a le­
vest, rendszerint ivott, ahogy ő mondta, egy pohár­
kával, mégpedig vagy magyar bort, vagy rajnait,
vagy egy kis szíverősítőt, vagy (ezek hiányában) fű­
szerezett bort. Ebből hozott föl a szakács a három­
negyed kihirdetésekor. Kant gyorsan az ebédlőbe vit­
22
te, kitöltötte a maga quantum ját, és készenlétben
ta rto tta - bár letakarta egy papírral, hogy ne pos-
hadjon meg - , majd visszam ent a dolgozószobájá­
ba, és várta a vendégek érkezését, akiket élete
utolsó korszakában is kizárólag teljesen fölöltözve
fogadott.
így hát ismét eljutottunk az ebédhez, s az olvasó
most m ár pontos képet kapott Kant napirendjéről,
aminek merev egyhangúsága nem volt számára ter­
hes, és étrendjének egyformaságával, valam int
más, hasonlóan rendszeres szokásaival együtt talán
hozzá is járu lt élete m eghosszabbításához. Ebből
kiindulva ő maga is jórészt saját erőfeszítése ered­
ményének te k in te tte egészségét és m agas korát.
Gyakran úgy beszélt m agáról, m int egy artistáról,
aki majd nyolcvan éve egyensúlyoz az élet kilazult
kötelén, anélkül, hogy egyszer is kilengett volna
jobbra vagy balra. Minden olyan betegsége ellené­
re, aminek szervi gyengeség volt az oka, diadalma­
san ta rto tta az életben b e tö ltö tt szerepét. Néha
tréfásan meg is jegyezte, hogy igazán abszurd s
egyfajta inzultus a következő generáció számára,
ha ilyen sokáig él valaki, mivel így keresztezheti a
fiatalabbak szándékait.
Az egészségével való aggodalmas törődésnek kö­
szönhető, hogy nagy figyelmet szentelt m inden új
orvostudományi fölfedezésnek, vagy a régiek fölöt­
ti újabb elm élkedéseknek. Mindkét területen igen
sokra becsülte a skót orvos, Brown becsvágyó el­
m életét, azaz (ahogy szerzőjének latin neve alap­
ján ism erni szokták) a brunoni elm életet. Amint
Weikard elfogadta13 és ism ertté te tte N ém etor­
23
szágban, Kant m ár jártas is volt benne. Nemcsak az
orvostudomány szám ára ta rto tta fontos lépésnek,
hanem az emberiség általános fejlődése szem pont­
jából is, s valami ahhoz hasonlót látott benne, aho­
gyan az emberi term észet más fontosabb vizsgáló­
dásai során is kutakodik - tehát, hogy először fo­
lyamatosan egyre bonyolultabb irányba tart, majd
pedig a saját lábnyomaiban lépkedve visszahúzódik
az egyszerű és alapvető dolgok felé. Dr. Beddoes
Esszéit, amelyben- a fondorlattal előidézett és m eg­
gyógyított tüdővészről ír, valamint Reich m ódsze­
rét a láz csillapítására, igen nagyra tartotta; bár ez
a m egítélés (különösen az utóbbi esetében) m eg­
változott, am int ezek az újdonságok kezdték hite­
lüket veszteni.14 Ami az oltások dr. Jenner általi
fölfedezését illeti, ez iránt kevésbé viseltetett jóin­
dulattal. Veszélyes következményektől ta rto tt, ha
állati kórokozókat ju ttatn a k az ember vérébe vagy
legalábbis az oltóanyagba, és m indenféleképpen
úgy gondolta, hogy a himlőfertőzések elleni védett­
séghez jóval hosszabb próbaidőre volna szükség.15
Bármennyire alaptalanok voltak is ezek a nézetek,
rendkívül szórakoztató volt hallani az érveknek és
analógiáknak azt a bőséges sorát, amit fölhozott a
védelmükre. Az egyik tárgy, ami élete vége felé
foglalkoztatni kezdte, a galvanizmus elmélete és je ­
lensége volt; bár ezt már nem sajátította el kielégí­
tően. Ebben a tárgyban az utolsó könyv, am it olva­
sott Augustinus könyve volt, és Kant példányának
margóján m egm aradtak kétségeinek, kérdéseinek
és javaslatainak ceruzanyomai.

24
 4z öregkor bántalm ai m ost m ár jelentkezni
A kezdtek Kantnál, méghozzá több alakban is.
Kantnak bámulatos memóriája volt bármi olyan do­
loggal kapcsolatban, ami intellektuális tartalom ­
mal bírt, ugyanakkor gyerm ekkorától szenvedett
attó l, hogy ilyen irányú képességei különleges
gyengeséget m utattak, ha a m indennapi élet álta­
lános eseményeit érintették. Néhány ilyen különle­
ges eset fönnm aradt a gyermekkorából; s most,
hogy közeledett második gyermekkora, ez a gyen­
gesége érezhetően erősödött. Ennek egyik első je ­
le az volt, hogy egy tö rtén etet többször is mesélni
kezdett ugyanazon a napon. Annyira nyilvánvaló
volt em lékezetének romlása, hogy az saját figyel­
m ét sem kerülhette el; és hogy megelőzze ezt illet­
ve biztos lehessen abban, hogy vendégeit nem gyöt-
ri unalommal, jegyzeteket vagy témafölsorolásokat
kezdett írni az aznapi beszélgetéshez kártyákra,
vagy borítékokra, vagy bármilyen kis papírdarabra.
Ám ezek a jegyzetek annyira gyorsan szaporodtak,
oly könnyen vesztek el, és annyira soha nem a meg­
felelő pillanatban kerültek elő, hogy én rávettem:
használjon inkább egy üres füzetet, am it u tasítá­
somra el is készítettek, és ami máig m egm aradt az
általa is m egérzett gyengeségének néhány megha­
tó emlékével. Ugyanakkor, m int ahogy az gyakran
előfordul hasonló esetekben, kitűnően em lékezett
élete távolabbi eseményeire, és azonnal képes volt
egyetlen botlás nélkül hosszú részleteket idézni
ném et vagy latin versekből, különösen az Aeneis-
ből, míg azok a szavak, amelyek egyetlen pillanat­
tal azelőtt hangzottak el, kiestek em lékezetéből.
25
A m últ a közvetlen jelenlévők tisztaságával és ele­
venségével került előtérbe, míg a jelen a végtelen
távolság ism eretlenségének homályába süllyedt.
Szellemi leépülésének másik jele elm életalkotá­
sának gyengesége volt. Mindenért az elektromossá­
got te tte felelőssé. Akkoriban különlegesen sok
macska halt meg Bécsben, Báselban, Koppenhágá­
ban és m ásutt. Mivel a macskák a legmesszebbme­
nőkig elektromos lények, természetesen az elektro­
mosság számlájára írta ezt a járványt. Ugyanebben
az időszakban meggyőzte magát arról is, hogy a fel­
hők különleges konstellációja jö tt létre: ezt is elekt­
romos hipotézise közvetett bizonyítékának tekin­
tette. Saját fejfájásait, amelyeket pedig minden bi­
zonnyal az idős kor okozott illetve közvetlenül az,
hogy nem volt képes olyan könnyedén és mélyreha­
tóan gondolkodni, mint korábban,16 ugyanezen elv
alapján magyarázta. És ez egy olyan elképzelése
volt, am it barátai sem igyekeztek eloszlatni, hiszen
minden, ami az időjáráshoz hasonló (és talán az
elektromosság erői is ilyen jellegzetességekkel bír­
nak) hajlamos éveken át tartó ciklusokig változat­
lan maradni, így pedig egy újabb ciklus eljövetele a
jobbulás reményét tartogatta a számára. A reményt
biztosító téveszme a második legjobb dolog az igazi
ellenszer után; s olyasvalaki, akit ilyen körülmények
között kigyógyítanak téveszméiből, „cui demptus
per vim m entis gratissim us e rro r”*, joggal mond­
hatná: „Pol, me occidistis, a m id ”**.

° akinek erőszakkal oszlatják el legsúlyosabb téveszméit (lat.)

** Istenem, m egöltek engem barátaim (lat.)

26
 Az olvasó talán azt föltételezhetné, hogy ebben
a különleges esetben, amikor az atmoszféra állapo­
tá t hibáztatta saját hanyatlásáért, Kantot a hiúság
m ozgatta vagy valamiféle vonakodás, hogy szembe­
nézzen állapota m egváltozásának tényével. Ám ez
nem igaz. Tökéletesen tisztában volt állapotával, és
m ár 1799-ben azt m ondta jelenlétem ben, barátok
előtt: „Uraim, öreg vagyok és gyenge és gyerm e­
teg, és úgy kell, hogy bánjanak velem, m int egy
gyerm ekkel”. Vagy talán azt lehetne föltételezni,
hogy a halál gondolatától ijedt meg, ami a fejfájá­
sával összefüggő esetleges agyvérzés m iatt bárm e­
lyik pillanatban bekövetkezhetett. Ám ez sem volt
igaz. Ekkor m ár az állandó lem ondás állapotában
élt, készen arra, hogy szembenézzen a gondviselés
ítéletével. „Uraim - szólt egyik nap a vendégeihez
nem félek meghalni. B iztosíthatom Önöket, Isten
látja a lelkem et, ha ma éjszaka hirtelen m egtud­
nám, hogy szólít a Teremtő, akkor az ég felé emel­
ném a kezem, imára kulcsolnám, és így szólnék: Ál­
d o tt vagy, Uram! Más volna a helyzet, ha ilyesmit
hallanék: Nyolcvan évig éltél, s ez idő alatt sok go­
noszságot tetté l em bertársaiddal.” Bárki, aki hal­
lo tta Kantot saját haláláról beszélni, tanúsítani
fogja, milyen komoly, őszinte hang jellem ezte
ilyenkor m odorát és beszédét.
Képességei rom lásának harm adik jele az volt,
hogy elvesztette pontos időérzékét. Néha egy per­
cet, vagy túlzás nélkül állíthatom , még ennél is rö-
videbb időtartam okat fárasztóan hosszúnak érzett.
Erre egy m eglehetősen m ulatságos példával szol­
gálhatok, ami ráadásul rendszeresen visszatért.
27
Élete utolsó évének kezdetén szokásává vált ebéd
után elfogyasztani egy csésze kávét, különösen azo­
kon a napokon, amikor én is jelen voltam. És annyi­
ra fontosnak tarto tta ezt a kis eseményt, hogy ab­
ba az üres füzetbe, amit tőlem kapott, előző nap
bejegyezte, hogy velem fog ebédelni, és így követ­
kezésképpen lesz kávé. Néha előfordult, hogy a be­
szélgetés m enete elfeledtette vele azt a pillanatot,
am ikor megkívánná, s ezt én egyáltalán nem bán­
tam , mivel attól tarto ttam , hogy a kávé, amihez
nem volt hozzászokva,17 zavarhatja éjszakai pihe­
nését. Ám ha nem feledkezett meg a dologról, ak­
kor érdekes jelenet következett. A kávét „azon
nyomban” (utolsó éveiben gyakran használta ezt a
kifejezést) kérte, „abban a pillanatban”. S tü rel­
m etlenségének jelei, bár régi szokásának megfele­
lően még mindig finomak voltak, annyira élénken
nyilvánultak meg, s annyi gyermeki naiveté volt
bennük, hogy egyikünk sem állta meg mosolygás
nélkül. Mivel tudtam , mi fog történni, gondoskod­
tam róla, hogy tegyenek meg m inden előkészüle­
tet. A kávét m ár m egőrölték, a víz m ár forrt, s ab­
ban a pillanatban, ahogy elhangzott az utasítás,
szolgája kirohant, m int akit puskából lőttek ki, és
b e le tette a kávét a vízbe. így teh á t nem m aradt
más hátra, minthogy a kávé összeforrjon; ám ez az
apró késedelem is elviselhetetlennek tű n t Kant
szám ára. Semmilyen vigasz nem h a to tt rá; bárho­
gyan nyugtatgattuk, sohasem késett a válasszal. Ha
azt m ondtuk, „Kedves professzor úr, a kávé mind­
já rt itt lesz”, azt felelte „Mindjárt, hát ez a bökke­
nő, hogy csak mindjárt:
28
 - »Ember, áldott légy, hiszen sosem vagy az.«”
Ha másvalaki azt m ondta: „A kávé azonnal itt
lesz”, akkor ez volt a válasza: „Igen, és a következő
óra is azonnal itt lesz; mellesleg pedig m ajdnem
ennyit kellett m ár várnom rá ”. Aztán összeszedte
m agát, és sztoikus hangon így szólt: „Nos, akár
meg is halhatunk, csak a halál segít, s a másvilá­
gon, hála Istennek, nincsen kávé, és ennek megfe­
lelően - várni sem kell rá”. Néha fölállt a székéből,
kinyitotta az ajtót, és erőtlen panasszal a hangjá­
ban kiáltotta: „Kávét! Kávét!” És mikor végre m eg­
hallotta a szolga lépteit a lépcsőn, odafordult hoz­
zánk, és olyan örömmel, m int ahogy a tengerészek
szoktak az árbockosárból, fölkiáltott: „Föld! Föld!
Barátaim, földet látok!”
Kant aktív és passzív képességeinek ez az általá­
nos csökkenése lassan életm ódjának, szokásainak
teljes változását eredm ényezte. Azelőtt, m int m ár
em lítettem , tíz órakor lefeküdt, és nem sokkal öt
előtt kelt. Ez utóbbi szokását m eg tarto tta, ám a
m ásikat nem. 1802-ben m ár kilenc órakor vissza­
vonult, később pedig még hamarább. Annyira föl-
frissültnek érezte m agát pihenésének ettől a több­
letétől, hogy először heurékát* szeretett volna
kiáltani, m intha új fölfedezést te tt volna a fáradt
szervezet helyreállításának művészetében; ám ké­
sőbb, m iután tovább próbálta nyújtani a pihenéssel
tö ltö tt időt, nem érezte úgy, hogy az eredm ények
arányban állnának az elvárásaival. A napi sétája
m ost m ár lecsökkent a házához közel lévő királyi

* megvan (gör.)

29
kertben te tt néhány körre. Annak érdekében, hogy
biztonságosabban járjon, különleges lépéstechni­
kát sajátíto tt el: nem rézsútosan előre rakosgatta
a lábait, hanem a földdel párhuzam osan, egyfajta
dobbantással, így nagyobb alapot biztosítva m agá­
nak, hiszen egész talpával egyszerre érkezett a
földre. Ezen elővigyázatosság ellenére egyszer el­
esett az utcában. Nem igazán tudott egyedül föláll-
ni sem; s két fiatal hölgy sietett a segítségére, akik
látták a balesetet. Szokásos jó modorával hevesen
hálálkodni kezdett segítségükért, s egyiküknek á t­
nyújtott egy rózsát, ami éppen a kezében volt. Ezt
a hölgyet Kant nem ism erte személyesen, de tény,
hogy az illető el volt ragadtatva ettől a kis ajándék­
tól, és a mai napig őrzi ezt a rózsát, m int a nagy fi­
lozófussal való futó találkozásának törékeny emlé­
két.
Jogom van föltételezni, hogy em iatt a baleset
m iatt hagyott föl ezek után mindenféle külön moz­
gással. Ettől kezdve a munka, még az olvasás is, na­
gyon lassúvá vált, és láthatóan m egerőltetést oko­
zott számára; s minden testi erőfeszítés komolyan
kifárasztotta. A lábai egyre többször m ondták föl a
szolgálatot; rendszeresen elesett, akkor is, ha a
szobában sétált, s akkor is, ha csak egy helyben
állt; ugyanakkor ezek az esések csak ritkán okoztak
neki fájdalmat, s mindig nevetett rajtuk, mondván,
hogy ő úgysem tudja m egütni magát, teste annyira
könnyű, s valóban, ekkorra már szinte csontvázsze-
rűen vékony volt. Igen gyakran, különösen a regge­
li órákban elaludt a fáradtságtól a székében. Ilyen­
kor lecsúszott a padlóra, s nem lévén képes egyedül
30
fölállni, o tt is m aradt, amíg egy szolgája vagy egy
barátja véletlenül a szobába nem tévedt. Később
ezeket a lecsúszásokat megakadályozták azáltal,
hogy kicserélték a székét olyanra, amelynek a tám ­
lája körbeért és elöl össze lehetett csukni.
Ezek a váratlan szendergések más veszélynek is
kitették. Olvasás közben feje gyakran előrebukott,
s beleütközött a gyertyákba: pam ut hálósipkája
ilyenkor azonnal lángra kapott, és lángolni kezdett
a fején. Valahányszor ez tö rté n t, Kant nagy lelki
nyugalomról te tt bizonyságot. Nem törődve a fáj­
dalommal, m egragadta a lángoló sapkát, lehúzta a
fejéről, nyugodtan lete tte a földre, és eltaposta a
lángokat. A lángok eltaposása ugyanakkor veszé­
lyes közelségbe hozta hálóruháját a tűzhöz, s ezért
én más form ájú hálósipkát szereztem , rávettem ,
hogy rendezze el a gyertyákat másképp, és odate­
tettem mellé egy kancsónyi vizet; így előzvén meg
egy olyan veszélyt, ami egyébként végzetes lehetett
volna.
A kávéval kapcsolatban is leírt türelm etlen kiro­
hanásokból ítélve föltételezhető volt, hogy Kant
növekvő gyengeségével együtt erősödni fog szeszé­
lyessége és term észetének önfejűsége. Ezért aztán
saját érdekemben, illetve nem kevésbé az ő érdeké­
ben is, bevezettem egy elvet, ami szabályozta a há­
zában való további ténykedésem et. Kikötöttem :
nem hagyom, hogy személye iránti tiszteletem
megakadályozzon véleményem legőszintébb kinyil­
vánításában az egészségével kapcsolatos problémá­
k at illetően, fontosabb ügyekben nem veszem te ­
kintetbe éppen akkori kedélyállapotát, s nemcsak

31
a véleményemhez ragaszkodom, hanem ezek gya­
korlati m egvalósításának módjához is; vagy ha ez
m egtagadtatik, akkor azonnal távoznék, nem vál­
lalva a felelősséget egy általam befolyásolhatatlan
em ber boldogulásáért. S éppen ezzel a viselkedés­
sel nyertem meg Kant tetszését; ugyanis sem m it
nem utált annyira, mint bármiféle talpnyalást vagy
hízelgést. Ahogy rom lott mentális állapota, napról
napra egyre könnyebben esett képzelgések áldoza­
tául, különösen szolgái viselkedésével kapcsolat­
ban tám adt sok fantasztikus elképzelése, s ennek
következtében ingerlékenyen kezdett bánni velük.
Én ilyenkor általában csöndben maradtam. Ám né­
ha m egkérdezte a véleményemet, és ha ez m egtör­
tént, akkor nem haboztam a felelettel: „Őszintén
szólva, professzor úr, azt hiszem, téved”. „így gon­
dolja?” hangzott ilyenkor a nyugodt válasz, majd az
érveim iránt érdeklődött, amit aztán nagy türelem ­
mel és érdeklődéssel végig is hallgatott. Nyilvánva­
ló volt, hogy a leghatározottabb ellenállás, ameny-
nyiben jogos alapokon és elveken nyugodott, kivívta
a tiszteletét; míg jellemének nemessége továbbra is
a szokásos lenézést váltotta ki, ha mások ítéleteiket
akárcsak félénken és részlegesen m egváltoztatták,
noha gyengeségei m iatt nagy szüksége le tt volna
az ilyen behódolásokra.
Kantnak azelőtt ritkán m ondtak ellent. Kitűnő
értelm i képessége, a beszélgetések során m utatko­
zó éleselméjűsége - ami részben veleszületett, né­
ha kissé szúrós észjárásából, részben rendkívüli tu­
dásából fakadt - , modorának az a nemes magabiz­
tossága, am it ezen képességek tu d ata alapozott
32
meg, és az, hogy mindenki elism erte élete szigorú
tisztaságát - mindez egyfajta felsőbbséget biztosí­
to tt a számára, ez pedig általában megvédte a nyílt
összeütközésektől. Ha néha hangos és zabolátlan
ellenféllel találkozott, bírjon az akár az értelem
bármiféle látszatával is, általában méltóságteljesen
visszavonult a term éketlen viszályok elől, olyan for­
dulatot adva a beszélgetésnek, mellyel megnyerte
a társaság általános jóindulatát, és hallgatásra,
vagy legalábbis m értékletességre kényszerítette a
legvakmerőbb vitázót is. Olyasvalakitől, aki ennyi­
re ritkán találkozott ellenvetésekkel, nem lehetett
elvárni, hogy nap m int nap alárendelje az akaratát
az enyém nek - ha nem is vita nélkül, de m inden­
képp rossz érzések nélkül. S mégis így tö rtén t.
Egyetlen - bárm ennyire régi - szokását sem lehe­
te tt az egészségére ártalm asnak kikiáltani, bár ha
erre m egkérték, akkor általában fölhagyott vele. És
ilyenkor megvolt az a kitűnő szokása, hogy vagy
egyszer s m indenkorra a saját véleménye m ellett
döntött, vagy, amennyiben úgy döntött, hogy a ba­
rátja tanácsát követi, úgy a lehető legkomolyabban
követte azt, s’élhatározása sose volt részleges. So­
ha nem vetett el vagy tagadott meg saját kedvének
változása okán olyan tervet, még a legkisebbet
sem , am it egyszer valaki más javaslatára elfoga­
dott. S így még leépülésének időszakában is annyi
szeretetre m éltó és nemes új vonása került elő jel­
lem ének, hogy személye iránti szeretetem és tisz­
teletem napról napra növekedett.
Ha m ár em lítést tettem a szolgáiról, akkor meg­
ragadom az alkalm at és beszámolok .inasáról,
33
Lampéről. Nagy szerencsétlenséget jele n te tt Kant
számára, hogy mikor öreg és gyenge lett, ez az em­
ber is m egöregedett és - egészen másfajta - gyen­
geségek áldozatává vált. Ez a Lampe eredetileg a
porosz hadseregben szolgált; onnan kilépve állt
Kant szolgálatába. Körülbelül negyven évig élt
Kant m ellett; s bár mindig is lassú fölfogású és os­
toba volt, ennek a negyven évnek az első időszaká­
ban m eglehetős becsületességgel látta el feladata­
it. Ám az utóbbi időben, föltételezvén saját nélkü­
lözhetetlenségét, azt tehát, hogy ő tökéletesen
ismeri a ház dolgait, és kihasználva gazdája gyen­
geségét, szabálytalanságokat kezdett elkövetni, és
elhanyagolta kötelességeit. Kant ezért végül kény­
telen volt több ízben is megfenyegetni, hogy elbo­
csátja. Én, aki tudtam , hogy Kant nemcsak az
egyik legkedvesebb, de az egyik leghatározottabb
em ber is, előre láttam , hogy ez az elbocsátás, ha
egyszer elhangzik, visszavonhatatlan lesz, hiszen
Kant saját szavát annyira komolyan vette, mint más
em ber az esküjét. Ezért aztán m inden alkalmat
megragadtam, hogy figyelmeztessem Lampét visel­
kedésének ostobaságára. Ilyenkor a felesége is
mellém állt. Valóban sürgőssé vált, hogy valamilyen
változás bekövetkezzék, ugyanis egyre veszélyesebb
volt Kantot, aki gyengeségében állandóan elesett,
egy ilyen vén gazfickó gondjaira bízni, aki maga is
hajlamos volt részegségében elesni. Igazság szerint
attól a pillanattól kezdve, hogy átvettem Kant
ügyeinek intézését, Lampe érezte, hogy véget fog
érni az az állapot, am ikor pénzügyi dolgokban ki­
használta gazdája bizalm át, és vége szakad m ind­
34
annak az egyéb előnynek is, am it Kant gyám olta­
lanságában élvezett. E ttől kétségbe esett; s egyre
szörnyebben viselkedett, amíg aztán egy reggel,
1802 januárjában Kant azzal fogadott, hogy bár ne­
hezére esik ilyesmit bevallani, de igazság szerint
Lampe az im ént úgy beszélt vele, hogy azt még
megismételni is szégyellené. Én magam túlságosan
meg voltam lepődve ahhoz, hogy a részletek felől
kérdezősködjem. M indenesetre Kant ezúttal hig­
gadtan, de határozottan ragaszkodott Lampe elbo­
csátásához. Ennek m egfelelően fölvettek egy m á­
sik szolgát, bizonyos Kaufmann nevezetűt; Lampét
pedig másnap egy életre szóló csinos nyugdíjjal
m enesztették.
Itt em lítést kell tennem egy apró körülményről,
ami jól példázza Kant nemeslelkűségét. Végrende­
letében, azt föltételezve, hogy Lampe vele m arad
élete végéig, igen jószívűen rendelkezett felőle; ám
most, hogy ez a nyugdíj azonnali hatállyal életbe lé­
p ett, szükségessé vált viszavonni a végrendeletnek
ezt a részét, s Kant ezt meg is te tte egy külön ki­
egészítésben, ami így kezdődött: „Szolgám, Lampe
rossz viselkedésének következtében illendőnek tar­
to m ” stb. Ám m iután átgondolta, hogy egy ilyen
följegyzés komolyan veszélyeztetheti Lampe jövő­
beni érdekeit, törölte a bekezdést, és úgy fogal­
m azta át ezt a részt, hogy abban nem m aradt nyo­
ma egyébként jogos haragjának. Jóságos term észe­
te im m ár m egnyugodhatott, hogy ez az egy
m ondat törölvén, számos m egjelent vagy bizalmas
írásában nem m aradt egyetlen olyan m ondat sem,
amely a harag nyelvén szólna, vagy amely kétségbe
35
vonhatná, hogy a világgal békességben halt meg.
Ugyanakkor m eglehetősen zavarba jö tt, amikor
Lampe írásos jellem zést kért tőle - hiszen szigorú
elkötelezettsége az igazság m ellett itt összetűzés­
be került jóindulatával. Sokáig és nyugtalanul ült a
jellemzés előtt, azon gondolkodva, hogyan töltse ki
az üres részeket. Magam is jelen voltam; bár ilyen
esetekben soha nem vettem magamnak a bátorsá­
got, hogy tanácsot adjak. Végül fogta a tollát és ezt
írta be megfelelő helyekre: „sokáig és hűségesen
szolgált - Kant ugyanis nem tudta, hogy Lampe
meg is rabolta - ám nem rendelkezett azokkal a
megfelelő tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá
te tté k volna egy olyan idős és gyenge em ber szol­
gálatára, mint amilyen én vagyok”.
M iután ez a zavaró közjáték véget ért - az eset
Kantnak, a béke és nyugalom szerelmesének, olyan
csapást jelentett, amitől szívesen megkímélte volna
magát -, már szerencsére semmi hasonló természe­
tű dolog nem tö rtén t élete hátralévő részében.
Kaufmann, Lampe utódja, m int kiderült, tisztelet­
reméltó és becsületes ember volt, és hamarosan ko­
moly ragaszkodást m u tato tt gazdája iránt. Kezdtek
a dolgok másképp kinézni Kant körül. Azáltal,
hogy az egyik hadviselő felet eltávolították, helyre­
állt a béke szolgái között; ugyanis mind ez ideig
Lampe és a szakács állandóan háborúztak. Néha
Lampe tört be a szakács konyhai birodalmába; né­
ha a szakács bosszulta meg ezeket a bántalmakat,.
s bem erészkedett a hall semleges területére, vagy
akár Lampe saját szentélyében, a tálalóban tört rá.
Örökösen viszálykodtak, és ebből a szem pontból
36
szerencsés volt, hogy a filozófus hallása gyöngülni
kezdett, ami m egkímélte a vendégeit és barátait a
bosszantó dühödt szenvedély és útszéli erőszak
nem egy m egnyilvánulásától. Ám m ost m inden
m egváltozott, mély csend honolt a tálalóban, a
konyha nem zengett többé harci zajtól, és a hall is
m entes m aradt m inden csetepatétól és zajongás­
tól. Ügyanakkor nyilvánvalóan föltételezhetjük,
hogy Kant, hetvennyolc évesen, nem szívesen foga­
dott semmiféle változást, még ha az a javát szolgál­
ta is. Annyira változatlan volt az élete és annyira
m egrögződtek a szokásai, hogy olyan apró tárgyak,
m int egy bicska vagy egy olló helyének legkisebb
változása is megzavarta; s nem csak akkor, ha ö t­
hét centim éterrel a m egszokott helyüktől arrébb
kaptak helyet, de m ár akkor is, ha egy kicsit ferdén
álltak. Ami pedig a nagyobb tárgyakat, székeket
stb. illeti - a m egszokott elhelyezésüktől való bár­
milyen eltérés, bárm ilyen elm ozdítás vagy a szá­
m uk bárm iféle változása tökéletesen m egzavarta
Kantot; és szeme nyugtalanul kereste a zavar okát
m indaddig, amíg helyre nem állt a régi rend. Is­
merve ezeket a szokásokat, az olvasó elképzelheti,
milyen nehéz lehetett Kant számára, hogy életének
ebben a hanyatló korszakában hozzászokjon egy új
szolgához, új hanghoz, új lépésekhez és így tovább.
Mindezek tudatában az új inas szolgálatba lépé­
sének napja előtt leírtam számára egy darab papír­
ra Kant napjainak m inden esem ényét, egészen a
legapróbb és legjelentéktelenebb részletekig; ő
ezeket ham ar meg is tanulta. A biztonság kedvéért
azonban átism ételtük az egész szertartást - ő vé­
37
gezte a műveleteket, én pedig figyeltem és utasítá­
sokat adtam . Ám még mindig feszengtem attól a
gondolattól, hogy teljesen a saját belátásaira hagy­
jam első début-je s alkalmából, s ezért úgy rendez­
tem, hogy jelen lehessek ezen a fontos napon; s ab­
ban a néhány esetben, amikor az újonc elvétette a
megfelelő manővert, egy pillantásom vagy biccen­
tésem gyorsan értésére adta a tévedését.
Volt egy olyan része a napi szertartásnak, ahol
mindnyájan zavarban voltunk, mivel azt Lampén
kívül más emberi halandó nem látta soha: ez pedig
a reggeli. így aztán, hogy m inden tőlünk telhetőt
meg tegyünk, az első napon én magam is jelen vol­
tam hajnali négy órától. Úgy emlékszem, az a nap
éppen 1802. február 1-jére esett. Pontosan öt óra­
kor m egjelent Kant; és semmi sem hasonlítható
afeletti döbbenetéhez, hogy engem is a szobában
talált. Az álom még a szemében ült, teljesen össze­
zavarta új szolgájának látványa, Lampe távolléte és
az én jelenlétem , s csak igen nehezen tu d ta m eg­
érteni látogatásom célját. Egy barát a bajban is ba­
rát; és mi minden pénzt m egadtunk volna annak a
bölcs em bernek, aki föl tu d o tt volna világosítani
minket a reggelizőasztal elrendezését illetően. Ám
ez olyan misztérium volt, ami csak Lampe előtt tá­
rult föl. Végül maga Kant vállalta a föladatot; és így
minden a megelégedésével végződött. De számom­
ra még mindig úgy tűnt, hogy valami zavarta vagy
feszélyezte. Ezért aztán azt m ondtam , hogy szíves
engedélyével innék egy csésze teát, és utána elszív-

* első fellépés (fr.)

38
nék vele egy pipát. Szokásos udvarias modorával el­
fogadta javaslatom at, ám úgy tű n t, képtelen m eg­
szokni helyzetének újszerűségét. Én pont szemben
ültem vele, és végül nyíltan m egm ondta, bár a le­
hető legkedvesebb és legudvariasabb hangnemben:
kénytelen arra kérni, hogy üljek máshova, mivel jó ­
val több m int fél évszázada egyedül ült a reggeli­
zőasztalnál, és most nem képes megszokni semmi­
lyen változást ebben a tekintetben, s így gondola­
tai elkalandoztak. M egtettem , am it kívánt; a
szolga visszavonult egy szomszédos szobába, o tt
várva, hogy hívják, ha kell; Kant pedig visszanyerte
á h íto tt nyugalmát. Hasonló jelen et játszódott le
még egyszer, néhány hónap múlva egy nyári regge­
len is.
Ettől fogva minden rendben ment; vagy, ha alkal­
m anként apróbb hibák be is csúsztak, olyankor
Kant nagyon elnézőnek és türelm esnek m utatko­
zott, és azt is megjegyezte, hogy nem várható el
egy új inastól, hogy minden különleges szokását és
szeszélyét ismerje. Sőt, egy szempontból az új em ­
ber úgy volt képes Kant tudós ízléséhez igazodni,
ahogy Lampe soha. Kant igen kényesen ügyelt a ki­
ejtésre; s ez az új szolga jó képességekkel rendel­
kezett, hogy m egtanulja a latin szavak, a könyvcí­
mek illetve az ismerősök neveinek vagy rangjainak
helyes alakját; Lampe, ez a kibírhatatlan tökfilkó,
semmi ilyesmire nem volt képes. Kant idősebb ba­
rátai m esélték nekem, hogy több m int harm inc
éven át, amíg Kant rendszeresen olvasta a Hartung
által kiadott újságot, Lampe mindig ugyanazzal a
botlással adta át gazdájának az éppen megjelent la­
39
pót: „Professzor úr, itt van Hartm ann újsága”. Mi­
re Kant azt felelte, „Eh! Micsoda? Mit m ondott?
H artm ann újsága? Mondom m agának, hogy nem
H artm ann, hanem Hartung: na, m ost ism ételje
utánam - nem Hartm ann, hanem H artung”. Erre
Lampe neheztelő arcot vágott, s kihúzta magát,
m int egy őrségben álló katona, m ajd ugyanolyan
m onoton hangon, m intha azt kiáltaná: Állj, ki
vagy?, rávágta, hogy „Nem H artm ann, hanem
H artung”. „Na még egyszer!” szólt ilyenkor Kant:
erre Lampe ism ét rávágta, „Nem Hartm ann, ha­
nem H artung”. „És m ost harm adszor!” szólította
föl Kant, mire a boldogtalan Lampe harmadszor is
rávágta, „Nem Hartmann, hanem H artung”. Az en­
gedelmesség demonstrálásának ez a furcsa jelene­
te rendszeresen m egism étlődött. Ahogy eljött a
nap, m ikor az újság m egjelent, ez a javíthatatlan
tökfilkó ism ét á te se tt ugyanazon a gyakorlaton,
am it a következő alkalomkor m indig ugyanolyan
botlás követett. Ám bárm ennyire ügyesebb volt is
ebből a szempontból az új szolga, s bármennyire ki­
válóbbnak bizonyult is általában elődjénél, Kant
term észete túl jó és túl kedves volt, s túlságosan el­
néző más gyengeségei iránt, nem beszélve az isme­
rős hangról, és a „régi, megszokott arcról”, amihez
hozzászokott negyven éven át; szóval m eglepetten
találtam rá Kant noteszében a régi, mihaszna szol­
ga iránti vágyódás m egható példájára. Az emberek
általában azt szokták följegyezni, amire emlékezni
szeretnének; ám Kant itt azt írta föl, am it el akart
felejteni. „M em.- 1802. február. Lampe nevére
m ostantól nem kell többé em lékezni.”
40
 nnek az évnek, az 1802-es évnek a tavaszán azt
E tanácsoltam Kantnak, hogy levegőzzön egy ki­
csit. Ekkor m ár nagyon régóta nem volt a szabad­
ban18, és a séta szóba sem kerülhetett; de úgy gon­
doltam , hogy a kocsi mozgása és a jó levegő talán
újra fölélesztheti egy kicsit. A tavasz látványának
és hangjainak erejében nem bízhattam , mivel ezek
m ár régóta m egszűntek hatással lenni rá. A tavasz
által előidézett változások közül egyetlenegy volt,
ami érdekelte Kantot; s erre a várakozásnak olyan
türelm etlenségével és erejével vágyott, hogy azt
m ár szinte fájdalmas volt látni: ez pedig egy szür­
kebegy visszatérése volt, amely a kerjében, az abla­
ka előtt szokott énekelni. Ez a m adár - vagy m in­
dig ugyanaz, vagy a következő generációból egy -
évek óta hasonlóan énekelt; s Kant mindig nyugta­
lanná vált, ha a hideg idő a szokásosnál tovább el­
húzódott, és ezáltal késleltette a m adár visszatér­
tét. Lord Baconhoz hasonlóan Kant is gyermekien
vonzódott a m adarakhoz, és különösképpen azt
szerette, ha a szürkebegyek a dolgozószobája abla­
ka fölött építettek m aguknak fészket; s ha ez meg­
tö rté n t (ami gyakran m egesett, tek in tettel a szo­
bában uralkodó csendre), akkor olyan élvezettel és
gyengédséggel figyelte m unkálkodásaikat, ahogy
m ások emberi dolgokat figyelnek csak. Ám, hogy
visszatérjek tárgyamhoz: Kant először nagyon vo­
nakodott elfogadni a kirándulásra te tt ajánlato­
m at. „El fogok süllyedni a kocsiban - m ondta -,
összeesem, m int egy rakás öreg szőnyeg.” De én
gyöngéd erőszakkal ragaszkodtam a kísérlethez,
miközben biztosítottam arról, hogy azonnal vissza­
41
fordulunk, ha úgy érezné, ez a m egpróbáltatás túl
m egterhelő a számára. Ennek megfelelően egy el-
viselhetően meleg kora nyári19 napon, egy régi ba­
rátja és én elkísértük Kantot egy helyre, am it én
előzőleg kibéreltem. Ahogy az utcákon áthajtott a
kocsi, Kant örömmel vette észre, hogy képes egye­
nesen ülni, a kocsi m ozgását is jól viseli, és szinte
gyermeki öröm öt okozott szám ára a m ár évek óta
nem látott tornyok és egyéb középületek látványa.
Jókedvűen érkeztünk a kijelölt helyre. Kant ivott
egy csésze kávét, és megpróbált egy keveset pipáz­
ni. Ezután leült napozni, és boldogan hallgatta a
környéken nagy számban összegyűlt m adarak csi­
csergését. Mindegyik m adarat meg tudta külön­
böztetni az éneke alapján, és meg is tudta őket ne­
vezni. Körülbelül fél óra után elindultunk hazafelé,
Kant még mindig jókedvű volt, bár láthatóan fáradt
a nap eseményeitől.
Szándékosan nem akartam nyilvános parkba vin­
ni, nehogy a kíváncsi tekintetek állandó bámészko-
dása elrontsa az örömét. Am Königsbergben tudták,
hogy Kant kikocsizott; és am int hazafelé tarto tt,
em berek jöttek mindenfelől; s mire befordultunk
abba az utcába, ahol a háza állott, m ár emberek so­
kaságát találtuk ott. Ahogy lassan megközelítettük
a kaput, kétoldalt sorfal képződött, ezen keresztül
vezettük be a rám és a barátom ra támaszkodó Kan­
tot. A tömegben sok magas rangú személyt és elő­
kelő idegent láttam , akik közül néhányan most lát­
ták Kantot először, sokan pedig utoljára.
Ahogy közeledett az 1802/3-as év tele, Kant egy­
re többet panaszkodott gyom orbántalmakra, amit

42
semmilyen orvos sem volt képes enyhíteni vagy
akár megmagyarázni. A tél panaszkodással telt: be­
lefáradt az életbe, és várta az elmúlás óráját. „Nem
vagyok többé a világ szolgálatára - m ondta - teher
vagyok önm agam nak.” Gyakran igyekeztem fölvi­
dítani azoknak a kirándulásoknak a tervezgetésé-
vel, amelyeket majd együtt tehetnénk, ha újra el­
jön a nyár. Ezekre annyira komolyan szám ított,
hogy valódi fölosztást is készített a számukra: 1. le­
vegőzés; 2. kirándulás; 3. utazás. És semmi sem ha­
sonlítható ahhoz a sóvárgó türelm etlenséghez,
amivel a tavaszt és a nyarat várta, nem annyira
azok általános szépségeiért, hanem mivel ekkor le­
h e te tt utazni. Noteszába ezt a bejegyzést tette:
„A három nyári hónap: június, július, augusztus” -
értve ezalatt, hogy ekkor lehet utazni; és a beszél­
getések során annyira panaszosan és m eghatóan
festette le vágyának lázas erejét, hogy az m inden­
kiből erős együttérzést váltott ki, s mindenki az év­
szakok rendjének valamiféle mágikus fölgyorsulá­
sát kívánta.
Ezen a télen gyakran befűtötték hálószobáját.
Ebben a szobában tarto tta könyvgyűjteményét, kö­
rülbelül négyszázötven kötetet, amely főleg a szer­
zők által küldött példányokból állt. Különlegesnek
tűnhet, hogy Kantnak, aki pedig rengeteget olva­
sott, csak ekkora könyvtára volt; de igazság szerint
kevésbé volt rá szüksége, m int más tudósnak, m i­
vel fiatalabb éveiben könyvtáros volt a királyi kas­
tély könytárában, azóta pedig kiadója, Hartknoch
jóvoltából m inden új könyv első ismerője leh e tett
(Hartknoch cserébe hasznot húzott azokból a ked­
43
vező feltételekből, amelyekkel Kant átengedte mű­
veinek kiadási jo g át).

Á tél. m etlen,
végén, teh á t 1803-ban kezdett Kant kelle-
néha egészen félelm etes álm okra pa­
naszkodni, amelyektől igen földúltan ébredt föl.
Gyakran olyan dallamok harsogtak fájdalmasan a
fülében, amilyeneket kora gyermekkorában hallott
Königsberg utcáin, és ezektől figyelmének semmi­
lyen elterelése sem szabadította meg. Hosszú órá­
kon át fönnmaradt ilyenkor; és gyakran, ha hosszas
ébrenlét után el is szenderült, bármilyen mélyen
aludt is, ism ét szörnyű álm ok ébresztették, am e­
lyektől rettenetesen megijedt. Szinte minden este
hevesen és szörnyű izgalomban m eghúzta a csen­
gőzsinórt, ami a hálószobája fölötti szobában csen­
g e te tt, o tt, ahol a szolgája aludt. Bármilyen gyor­
san sietett is le a szolgája, mindig túl későn érke­
zett, és szinte biztos, hogy a gazdája m ár kibújt az
ágyból, gyakran pedig rettegve el is indult a ház va­
lamely részébe. Lábának gyengesége ilyenkor olyan
szörnyű esésekkel fenyegette, hogy végül (bár csak
nagy nehézségek árán) rávettem : engedje meg,
hogy a szolgája is ugyanabban a szobában aludjon,
m int ő.
Kóros gyomorfájdalmai egyre jobban és jobban
bántották; kipróbált m indenféle olyan ellenszert
is, am it korábban hangosan elu tasíto tt, m int pél­
dául néhány csepp rum egy darabka cukorkán, naf­
ta stb.20 Ám ezek mind csak enyhíthették bántal-
m ait, előrehaladott kora eleve kizárta a gyökeres
javulás reményét. Félelmetes álmai egyre ijesztőb­
44
bek lettek: az álmok egyetlen jelenete vagy részle­
te képes volt egész tragédiákat előhívni tudatába,
s ezek hatása annyira mély volt, hogy messze elkí­
sérték az ébrenlét óráiban is. Egyéb, még félelme­
tesebb és leírhatatlanabb fantazm agóriái m ellett
egyik visszatérő álmában ágyához lopakodó gyilko­
sokat látott; ezek az éjszakai fantomképek annyira
fölizgatták, hogy az ébredés első zavarában gyak­
ran a segítségére siető szolgát vélte gyilkosnak.
Napközben gyakran beszéltünk ezekről a sötét
képzetekről; és Kant, aki sztoikus nyugalommal te ­
k in te tt mindenféle idegi eredetű gyöngeségre, ne­
vetett rajtuk; s hogy m egerősítse azt a megoldást,
amivel harcolni kívánt ellenük, följegyezte a note­
szába: „Nem szabad engedni a sötétség rém ületé­
nek”. Javaslatom ra azonban ettő l fogva gyertyát
gyújtott a szobájában, am it úgy helyeztek el, hogy
a fénysugarak nem érték az arcát. Először nagyon
tiltakozott ez ellen, bár lassanként m egbékélt ve­
le; ám hogy egyáltalán elviselte, az m ár a rémálmai
ereje által előidézett változások jele volt. Addig
ugyanis a sötétség és teljes csönd oszlopain nyug-
vott az álma; lépések nem közeledhettek a szobája
felé; és ami a fényt illeti, ha csak egy apró holdsu­
gár hatolt is be az ablakredőny repedésén, m ár bol­
dogtalanná tette; hálószobája ablakait éjjel-nappal
elsö tétítette. Ám m ostantól a sötétség rettegésbe
e jte tte , a csönd nyom asztotta. így aztán a lámpán
kívül egy órát is elhelyeztek a szobájában. Ez elő­
ször túl hangos volt, de m iután az ütőt betekerték
egy rongyba, a tiktakkolás és az óraütések is elvi­
selhetővé váltak számára.
45
 z idő tájt (1803 tavaszán) rom lani kezdett az
E étvágya, am it én nem rossz jelnek tartottam .
Sokak szerint Kant túl sokat evett egészségének
m egőrzése érdekében.21 Én azonban nem osztom
ezt a vélem ényt, ugyanis egy nap csak egyszer
evett, és nem ivott sört. Ennek az italnak (az erős,
sötét sörre gondolok) valójában a legelszántabb el­
lensége volt. Akárhányszor idő előtt m eghalt vala­
ki, Kant azt mondta: „Föltételezem , sok sört
ivott”. Vagy ha valaki gyengélkedett, biztosan meg­
kérdezte: „Na igen, és szokott sört inni?”, majd a
választól függően szám ított a beteg állapotának ja ­
vulására vagy romlására. Egyszóval az erős sört las­
sú m éregnek tekintette. Voltaire, mellesleg, ezt vá­
laszolta egy fiatal orvosnak, aki ugyanígy „lassú
m éregként” ítélte el a kávét: „Igaza van, barátom,
bár tényleg lassú, rettenetesen lassú, én m ár h et­
ven éve iszom, és még nem ölt m eg.” Ám ez olyan
válasz volt, amit Kant nem engedett volna meg ma­
gának a sörrel kapcsolatban.
1803. április 22-én barátainak körében ünnepel­
te születésnapját, az utolsót, am it m egélt. Régóta
nagy rem ényekkel készült erre az ünnepségre, és
m ár annak is örült, ha hallott az előkészületekről;
ám m ikor eljött a nap, a várakozás által okozott
túlságos izgalom és feszültség m aga alá teperte.
Igyekezett boldognak tűnni, de a népes társaság
nyüzsgése összezavarta és kim erítette, és a jóked­
ve láthatóan erőltetett volt.22 Úgy tűnik, este kezd­
te m agát először jól érezni, amikor a társaság már
elm ent, ő pedig a dolgozószobájában vetkőzött.
Ekkor nagy lelkesedéssel beszélt azokról az ajándé­
46
kokról, amit ilyen alkalmakkor a szolgálói szoktak
kapni. Kant ugyanis nem volt boldog, amíg nem lá­
to tt maga körül m indenkit boldognak. Kitűnő
ajándékozó volt; ugyanakkor nem szívlelhette azo­
kat a betanult színpadi fogásokat, amelyek kísérni
szokták a formális gratulációkat, nem szerette azt
a szentim entális pátoszt, amivel Németországban
születésnapi ajándékokat adnak.23 Férfias ízlése
m indebben valami hanyatlót és nevetségest talált.
Közeledett az 1803-as év nyara, és egyik nap,
amikor m eglátogattam Kantot, szörnyülködve hal­
lottam , ahogy a lehető legkomolyabb hangon arra
kért, hogy biztosítsam egy hosszabb külföldi u ta ­
zás anyagi eszközeit. Nem ellenkeztem, de m egkér­
deztem , mi készteti ilyen tervekre. Azokra a ször­
nyű érzésekre hivatkozott, amelyek a gyomrát
gyötrik, s amelyeket nem bírt tovább elviselni. Tud­
ván, hogy milyen hatalom m al bír Kant fölött egy
római költőtől vett idézet, egyszerűen azt m ond­
tam : „Post equitem sedet atra c u r a és ő akkor
nem is szólt többet. Ám az a m egható és patetikus
komolyság, amivel folyamatosan a jobb időt hívó
im ákat m orm olt, kétségeket éb resztett bennem ,
nem kellene-e ezen a ponton legalább részlegesen
engednem vágyainak; ezért aztán javaslatot tettem
egy rövid kirándulásra ahhoz a kis nyaralóhoz, amit
az előző évben is fölkerestünk. „Bárhova - válaszol­
ta - , mindegy, hogy hova, csak eléggé messze le­
gyen.” így aztán június vége felé m egvalósítottuk
ezt a tervet. Amint beültünk a kocsiba, Kant kiad-

* A lovas mögött ül a sötét gond (lat.)

47
ta a parancsot: „Messze, messze - csak jussunk
elég m essze”; ám alig értük el a város kapuit, az
utazás m áris túl hosszúnak bizonyult. Ahogy oda­
értünk a nyaralóhoz, m ár várt ránk a kávé, de alig
hagyott m agának elég időt ahhoz, hogy megigya,
és máris odarendelte a kocsit az ajtóhoz; a visszaút
pedig elviselhetetlenül hosszúnak tűnt számára,
bár kevesebb, m int húsz percig tarto tt. „Hát sose
lesz vége?” - kérdezte szüntelen; és igen nagy volt
az öröm e, am ikor ism ét a szobájában találta m a­
gát, levetkőzve az ágyban. Aznap este békében
aludt, m entesen az álmok üldöztetéseitől.
Nemsokára újra utakról kezdett beszélni, messzi
országokba te tt utazásokról stb.; mi pedig követ­
kezésképpen többször m egism ételtük korábbi ki­
rándulásainkat; s bár a körülm ények majdnem
mindig ugyanolyanok voltak, és mindig csalódást
okoztak a várakozásokkal szemben, egészét tekint­
ve ezek a kirándulások kétségkívül jó hatással vol­
tak a kedélyére. Különösen maga a nyaraló okozott
öröm öt Kantnak, am int o tt állt magas égerfák vé­
delm ében, alatta völgy, benne kicsiny patak csör­
gedezett vízeséssel, amelynek zúgó hangja kelle­
mesen sustorgott csöndes nyári napokon az ember
fülébe. Egy ízben a nyári felhők és a napfény vélet­
len összjátéka olyan em léket ébresztett föl Kant­
ban, amely m ár régóta szunnyadt benne, egy gyö­
nyörű nyári reggel emléke volt ez az ifjúkorából,
amelyet egy lugasban tö ltö tt drága, régi barátja,
von Lossow tábornok birtokán, egy patak partjá­
nál. Annyira erős volt ez az emlék, hogy szinte újra

48
átélte azt a reggelt, úgy elmélkedvén, m int akkor,
és olyanokkal beszélgetve, akik m ár nincsenek.
Legutolsó kirándulását ezen év (1803) augusz­
tusában tette, nem az én nyaralómhoz, hanem egy
barátja kertjéhez. De azon a napon igen türelm et­
len volt. Egy régi barátjával kellett volna találkoz­
nia a kertben; én kísértem oda, két m ásik úriem ­
berrel együtt. Úgy esett, hogy mi értünk oda előbb;
s Kant annyira gyenge volt, s annyira képtelen az
idő helyes becslésére, hogy néhány pillanatnyi vá­
rakozás után bizonygatni kezdte, hogy m ár órák
teltek el - a barátja m ár biztos nem jön; majd nagy
felindultan távozott. így értek véget Kant földi u ta­
zásai.

A z ősz kezdetén gyengülni kezdett a jobb szeme,

. a bal szeme látását addigra m ár rég elvesztet­
te. Ezt az első veszteséget egyébként teljesen vélet­
lenül fedezte föl, és m indennem ű előjel nélkül.
Egyik nap séta közben leült pihenni, és eszébe ju ­
to tt, hogy összehasonlítja a két szeme erejét; ám,
am int kivett a zsebéből egy újságot, m eglepetten
vette észre, hogy bal szemével nem tud megkülön­
böztetni egyetlen b e tű t sem. Korábban két furcsa
dolog tö rté n t a szemével: egyszer, m iután vissza­
tért a sétából, sokáig kettő t láto tt mindenből, egy
másik alkalomm al pedig teljesen megvakult egy
időre. Hogy szokatlannak tekinthetők-e ezek az
esetek, annak eldöntését a szemészekre bízom. Az
bizonyos, hogy nem sok gondot okoztak Kantnak,
aki mindaddig, amíg az idős kor hatására csökkeni
nem kezdtek a képességei, folyamatosan és sztoi-
49
kusan készült a lehető legrosszabbra. Én most re t­
tegve gondoltam arra, mennyire megerősödne ben­
ne a másoktól való függőség terhes érzése, ha tel­
jesen elvesztené a látás hatalm át. És valóban, csak
nagy nehezen tudott olvasni és írni; igazság szerint
az írása nem volt sokkal jobb annál, m int amire
bárki képes, ha próbaképpen csukott szemmel ír.
A magányos tanulmányok régi szokása m iatt nem
lelte öröm ét abban, ha más olvas föl neki; s nap
m int nap elszom orított az a patetikus komolyság,
amellyel m egkért, hogy csináltassak neki olvasó-
szemüveget. Mindent megpróbáltam, ami saját op-
tikusi ismereteim szerint lehetséges volt; a legjobb
szem üvegkészítőket hívattuk, hogy hozzák el
szemüvegeiket és alakítsák át azokat Kant kívánsá­
gai szerint, de semmi sem használt.
Életének ebben az utolsó évében Kant nagyon
vonakodva fogadott csak idegeneket, és hacsak
nem volt valamilyen különleges körülmény, eluta­
síto tta az ilyen látogatókat. Ugyanakkor, ha na­
gyon hosszú u tat te tt meg valaki azért, hogy lássa
őt, én, megvallom, nem tudtam , hogyan viselked­
jem . Ha túlságosan kitartóan elutasítottam volna
mindenkit, akkor akaratlanul is azt a látszatot kel­
tem, m intha fontossá akarnám magamat tenni. És
be kell vallanom, a tolakodás és alacsonyrendű kí-
váncsiskodás egyes durva megnyilvánulásától elte­
kintve, az idős rem ete állapotát tekintetbe vevő fi­
nom érzékenységet tapasztaltam sok magas rangú
em ber részéről. Általában valamilyen üzenet kísé­
retében küldték be a kártyájukat, kifejezve, hogy
semmiképpen sem szeretnék látogatásukkal zavar­
50
ni. Az igazság az volt, hogy ezek a látogatások igen­
is zavarták, mivel megalázónak érezte, ha ilyen sze­
rencsétlen állapotban látják, s tisztában volt azzal,
hogy képtelen a megfelelő módon viszonozni azt a
figyelmet, am it neki szenteltek. Egyeseket azért
beengedtek24, a helyzettől és Kant pillanatnyi ke­
délyállapotától függően. Ezek közül, emlékszem ,
különösen meg voltunk elégedve M. Ottóval, aki
egyébként a Franciaország és Anglia közötti béke­
egyezményt írta alá a m ostani25 Lord Liverpoollal
(akkor Lord Hawkesbury). Egy fiatal orosz is az
emlékezetem be idéződik, túláradó (és azt hiszem,
őszinte) lelkesedése m iatt. M iután bem utatták
Kantnak, ő sietve odament hozzá, m egfogta mind­
két kezét, és m egcsókolta. Kant, aki, mivel sokat
élt angol barátai között, birtokában volt egy jó
adag méltóságteljes angol tartózkodásnak, és utált
m indenféle jelenetet, m intha kissé összehúzódott
volna ettől a köszöntéstől, és m eglehetősen feszé-
lyezettnek tűnt. Ám nem hiszem, hogy a fiatalem ­
ber m odora elrugaszkodott volna valódi érzéseitől,
m ásnap ugyanis ism ét jelentkezett, Kant egészsé­
ge iránt érdeklődött, komoly aggodalmát fejezte ki
am iatt, vajon idős kora terh et jelent-e a számára,
és m indenekfölött valamilyen apró em léktárgyért
könyörgött, amelyet magával vihetne a nagy em ­
bertől. Véletlenül a szolga rátalált a kanti Antropo­
lógia eredeti kéziratának egy rövid kihúzott tö re­
dékére, am it az én beleegyezésemmel odaadott az
orosznak, aki ezt lelkendezve magához vette, meg­
csókolta, majd ad o tt cserébe a szolgának egy tal­
lért, ennyi volt éppen nála, és mivel úgy gondolta,
51
hogy ez nem elég, lehúzta a kabátját és a m ellé­
nyét, és elkezdte ráerőszakolni. Kant jellem ének
term észetes egyszerűsége m iatt alapvetően nem
fogadta szimpátiával az érzelmek semmilyen túlzó
szertelenségét, ám most, hogy fiatal csodálójában
felism erte a naiveté és lelkesedés ezen példáját,
nem tudott elfojtani egy jókedvű mosolyt.

őst olyan eseményhez érkezem Kant életében,

ami beharangozta annak végét. 1803. októ­
ber 8-án, ifjúkora óta először, komolyan m egbete­
gedett. Mikor még diák volt, az egyetemen egyszer
váltóláz gyötörte, ami azonban gyaloglás hatására
elmúlt; későbbi éveiben pedig egy fejsérülés követ­
keztében voltak fájdalmai. De ettől a két kivételtől
eltekintve (ha ezek egyáltalán annak nevezhetőek)
sohasem volt igazán beteg. Mostani betegségének
a következő volt az oka: az utóbbi időben az étvá­
gya rendszertelenné vált, vagy inkább úgy m ond­
hatnám , alig volt étvágya; és nem szívesen evett
semmi egyebet, csak kenyeret, vajat és angol saj­
tot.26 O któber 7-én vacsorára nem is evett nagyon
mást, annak ellenére, hogy én és egy másik vele é t­
kező barátja igyekeztünk lebeszélni erről; és most
éreztem először azt, hogy zokon veszi tolakodáso­
mat, m intha túllépném kötelességem pontos hatá­
rát. Ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy a
sajt soha sem á rto tt neki, és m ost sem fog. Nem
volt más választásom, m int hogy csöndben m arad­
jak; ő pedig kedve szerint cselekedett. Az előre lát­
ható következmények nem m aradtak el - nyug­
talan éjszaka, am it másnap emlékezetes rosszullét
52
követett. Reggel minden a szokásos módon zajlott,
egészen kilenc óráig, am ikor Kant, aki akkor ép­
pen a húga karjára tám aszkodott, hirtelen eszmé­
letlenül a padlóra zuhant. Azonnal értem küldtek;
én pedig siettem a házához, ahol a dolgozószobájá­
ba átvitt ágyban találtam , ném án és öntudatlanul.
Már érte sítettem az orvosát, ám m ire az orvos
m egérkezett, Kant m ár kissé magához tért. Körül­
belül egy óra elteltével kinyitotta a szem ét, és é r­
telm etlen szavakat kezdett m orm olni egészen es­
tig, amikor egy kicsit erőre kapott, és ism ét értel­
m esen beszélt. Most, életében először, néhány
napig ágyhoz volt kötve, és nem evett semmit. Ok­
tóber 12-én ism ét evett valamit, és szeretett volna
kedvenc ételéből is enni, de m ost m ár eltökélt vol­
tam , és még ha ennek nem is örült, határozottan
ellentm ondtam . Elm eséltem legutóbbi kicsapon­
gásának következményeit, am ire láthatóan egyál­
talán nem em lékezett. Igen figyelmesen m eghall­
g a tta , am it m ondtam , majd nyugodtan kifejezte
abbéli bizonyosságát, hogy tökéletesen tévedek; de
egyelőre annyiban hagyta a dolgot. Ugyanakkor
m egtudtam , hogy néhány napra rá egy ezüstöt
ajánlott egy kis kenyérért és sajtért, később pedig
egy tallért, sőt többet is. Komolyan panaszkodott,
m ikor ism ét elutasították, aztán lassacskán leszo­
kott arról, hogy kérjen, bár néha önkéntelenül be­
vallotta, mennyire vágyott rá.
Október 13-án ism ét folytatódtak szokásos ebéd­
jei, és gyógyultnak szám ított, bár valójában m ár
csak ritkán nyerte vissza a békés léleknek azt a
hangját, ami az övé volt egészen eddig a kései bal­
53
esetéig. Mindeddig szerette megnyújtani napjának
ezt az egyetlen étkezését —vagy, ahogy ő fejezte ki
egy klasszikus mondással, „caencim d u c e r e mos­
tantól viszont vágyai szerint nem leh etett elég
gyorsan befejezni az evést. Az ebéd után, amely ál­
talában két óra körül é rt véget, egyenesen ágyba
bújt, és időről időre álomba szenderedett, amiből
viszont rendszeresen fölébresztették képzelődések
vagy szörnyű álmok. Este hétkor rendszeresen zak-
latottabb időszak kezdődött, ami hajnali ötig vagy
hatig ta rto tt - néha tovább is; egész éjszaka hol föl­
kelt és sétált, hol lefeküdt, néha nyugodtabban, de
általában komoly gyötrelmek közepette.
Ettől fogva szükségessé vált, hogy valaki fönnma­
radjon vele, mivel a szolgája elfáradt a napi teen­
dőktől. Senki sem tűnt alkalmasabbnak erre a föl­
adatra, m int a húga, egyrészt, mivel régóta igen
nagylelkű tám ogatásban részesült Kanttól, más­
részt, mivel ő volt a legközelebbi rokona, s jól is­
m erte azt a tényt is, hogy híres testvére nem igé­
nyelt semmilyen kényelmet vagy figyelmet, am it
pedig m egengedhetett volna magának. Ennek
megfelelően szolgálatba állt, és az inassal fölváltva
őrizte Kantot - külön asztalt állítottak föl a részé­
re, és egy csinos összeggel meg toldották a járadé­
kát is. Mint kiderült, csendes, jó szándékú asszony
volt, aki nem keltett viszályt a szolgák között, és
ham ar kivívta bátyja elism erését szerény és ta r­
tózkodó modorával; valam int, tehetném hozzá,

* elnyújtott étkezés (lat.)

54
igaz testvéri szeretetével, amit az utolsó pillanatig
éreztetett Kanttal.
Az október 8-i eset komolyan rontott Kant álla­
potán, de nem döntötte teljesen romba. Rövid idő­
szakokra elvonultak a fenséges elm éjére boruló
felhők, s az ism ét úgy ragyogott, m int azelőtt. Az
önuralomnak e rövid pillanatai alatt visszatért szo­
kásos jósága is, s igen m eghatóan fejezte ki hálá­
já t m indazoknak, akik fáradoztak érte, átérezvén
m indazt a nehézséget, amin őérte keresztülm en­
nek. Különösen az izgatta, hogy az inasa nagylel­
kű jutalm akban részesüljön; és komolyan lelkem-
re kötötte, hogy semmi esetre se legyek szűkmarkú.
Kant igazán úgy bánt a pénzzel, m int egy fejede­
lem; és nem ism eretes olyan eset, amikor erőtelje­
sen kifejezte volna a haragját, csak ha aljas és zsu­
gori tettekkel vagy szokásokkal találkozott. Akik
csak az utcán találkoztak vele, azt képzelték, hogy
nem nagylelkű, mivel soha nem volt hajlandó segí­
teni, mégpedig elvből, a közönséges koldusokon.
De másfelől az általánosabb jótékonysági intézm é­
nyek keretein belül bőkezű volt: titokban sokkal
komolyabban tám ogatta saját szegény rokonait,
m int ahogy azt el leh etett volna várni tőle; s m ost
az is kiderült, hogy jóságát sok más rászoruló is él­
vezte - olyan tények ezek, amelyek teljesen ism e­
retlenek voltak m indenki szám ára m indaddig,
amíg fokozódó vaksága és egyéb gyengeségei rám
nem hárították ezen jövedelmek kifizetésének kö­
telességét. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy Kant
teljes vagyona, ami körülbelül húszezer tallért te tt
ki, saját majdnem hatvanéves fáradozásának a gyü­
55
mölcse volt, és hogy ifjúkorából ism erte a szegény­
ség minden keservét, valamint, hogy soha nem volt
senkinek adósa - ezek a körülmények nagyban nö­
velik bőkezűségének érdem ét, mivel m utatják,
mennyire tisztában volt a pénz értékével.
1803 decem berében képtelenné vált arra, hogy
nevét aláírja. Látása annyira m egrom lott, hogy
ebéd közben nem találta meg segítség nélkül a ka­
nalát, és ha én vele ebédeltem , akkor először m in­
dig fölvágtam, ami a tányérján volt, majd rátettem
a kanálra, és odairányítottam a kezét a kanálhoz.
De az, hogy nem tu d ta aláírni a nevét, nemcsak
vakságának volt köszönhető. Az igazság az, hogy
emlékezetének kihagyásai m iatt nem tudta fölidéz­
ni a nevét alkotó betűket, vagy ha azokat diktálni
próbálták neki, akkor nem volt képes fölidézni kép­
zeletében a betűk formáját. November második fe­
lében észrevettem , hogy m ennyire gyorsan erősö­
dik ez a gyengesége, és ezért javasoltam neki, hogy
írja alá az összes számlát stb., amire szükség lehet
az évvégén; majd később, az én javaslatomra, min­
den vitát megelőzendő, általánosan fölruházott az­
zal a joggal, hogy a nevében aláírhassak.
Bármennyire is visszavonult Kant, alkalmanként
elfogta a társas jókedv hangulata. A születésnapját
mindig fontosnak tarto tta. Néhány héttel a halála
előtt éppen azt szám oltam , hogy mennyi idő van
még hátra az évfordulóig, és annak leírásával vidí­
tottam , hogy hamarosan hogyan fogunk ünnepelni.
„Az összes régi barátod - m ondtam - összejön, és
megisznak egy pohár pezsgőt az egészségedre.”
„Ezt - válaszolta —azonnal meg kell valósítani”; és
56
mindaddig nem nyugodott, amíg a társaság össze
nem jö tt. Megivott velük egy pohár bort, és igen jó ­
kedvűen ünnepelte azt az eljövendő születésnapot,
amit m ár nem rendeltetett megélnie.
Élete utolsó heteiben ugyanakkor nagy változás
következett be kedélyállapotában. Az ebédnél, ahol
eddig a felhőtlen derű szelleme uralkodott, m ost
m élabús csönd honolt. Zavarta, hogy két vendége
egymással beszél, míg ő úgy ül o tt, m intha egy né­
ma lépett volna színpadra, akinek nincsen semmi­
lyen szerepe. Azonban sokkal fárasztóbb le tt volna
őt bevonni a beszélgetésbe, a hallása ugyanis mos­
tanra igen meggyengült, s már maga az az erőfeszí­
tés, hogy m eghallja az elm ondottakat fájdalm at
okozott neki; a beszéde pedig, még ha a gondola­
tai pontosak voltak is, szinte értelm etlenné vált.
Figyelemre m éltó ugyanakkor, hogy leépülése leg­
mélyebb pontján, am ikor teljesen alkalm atlanná
vált arra, hogy az élet m indennapi esem ényeiről
beszéljen, képes volt pontosan, világosan, egészen
elképesztő elmélyültséggel válaszolni bármilyen fi­
lozófiai vagy tudományos kérdésre, különösen, ha
az a term észeti földrajzt27, a kém iát vagy a term é­
szettö rtén etet érin tette. Legrosszabb állapotában
is kielégítően beszélt a gázokról, és igen pontosan
idézte föl Kepler egyes tételeit, különösen a boly­
gók m ozgásáról szólót; s pontosan emlékszem ,
hogy élete utolsó hétfőjén, amikor gyengeségének
m értéke könnyeket csalogatott összegyűlt barátai
szemébe, s ő teljesen érzéketlenül ült körünkben,
bárhogy szóltunk is hozzá, ahogy o tt ült előrehajol­
va, vagy inkább - mondhatni -, m int valami form át­
57
 lan halom , belegubbadva a székébe, süketen, va­
kon, tom pultan, moccanatlanul - nos, ekkor is azt
súgtam a többieknek, hogy biztos vagyok benne:
Kant szabatosan és élénken venné ki a részét egy
ilyen beszélgetésből. Ezt ők nehezen hihették. Er­
re aztán odahajoltam Kant füléhez, és föltettem
neki egy kérdést a berber m órokra vonatkozóan.
Rajtam kívül m indenki m eglepetésére azonnal
összefoglalta szokásaikat és hagyományaikat, és
mellesleg azt is megjegyezte, hogy az Algiers szó­
ban a ^ -t keményen kell ejteni (mint az angol gear
szóban).
Életének utolsó két hetében Kant szakadatlanul
elfoglalta m agát valamivel, mégpedig oly módon,
hogy az nem csak egyszerűen céltalannak, hanem
önellentm ondásosnak is tűnt. Egy perc alatt húsz­
szor kioldozta és bekötözte nyakkendőjét. Hason­
lóképpen já rt el a ruháját összefogó övvel; abban a
pillanatban, hogy az övét bekapcsolta, ismét türel­
m etlenül ki is kapcsolta, majd hasonlóan türelm et­
lenül újra be. Ám semmilyen leírás nem adhatja
vissza szabatosan azt a fárasztó nyugtalanságot,
amellyel reggeltől estig oda-vissza folytatta Sziszi-
fosz m unkáját - attól szenvedve, hogy nem tudja
m egtenni, vagy attól, hogy már m egtette.
Ekkorra m ár ritkán ism ert meg bárkit is, aki tö­
rődött vele. Először a húgát kezdte nehezen fölis­
m erni, aztán engem , végül a szolgáját. Ezt a fajta
elidegenülést tudtam a legnehezebben elviselni
állapotának romlása során. Bár tudtam , hogy való­
jában nem szűntek meg az irántam táplált érzései,
a mód, ahogyan beszélt velem, mégis szüntelenül
58
ezt a benyom ást k eltette bennem . Annál megha-
tóbb volt, amikor érzékelésének tisztasága és em ­
lékezete visszatért; bár ezek az alkalm ak egyre
ritkábakká váltak. Ebben az állapotában, hallgatva
vagy gyerm etegen gügyögve, m agábafordultan és
tompa elzárkózottságban, vagy m agaalkotta fanto­
m okkal és képzelgésekkel foglalkozva, micsoda
kontrasztot jele n te tt ahhoz a Kanthoz képest, aki
egykor Poroszország m éltóságra, bölcsességre és
tudásra legkiválóbb köreinek legkiemelkedőbb kö­
zéppontja volt! Egy tiszteletrem éltó berlini sze­
mély, aki az előző év nyarán látogatta meg, ugyan­
csak m egdöbbent a látványtól, és ezt mondta: „Ez
nem az a Kant, akit én láttam , hanem Kant árnyé­
k a .” Mennyivel inkább ezt m ondta volna, ha most
látja!

ljött 1804 februárja, s ez volt az utolsó hónap,

E amelyet Kant megélt. Figyelemre m éltó, hogy
abban a jegyzetfüzetben, amelyet korábban m ár
e m lítettem , rátaláltam egy régi dal töredékére
(Kant jegyezte föl, nyári dátummal, körülbelül hat
hónappal a halála előtt), amely azt fejezte ki, hogy
az em bereknek a legkevesebb terh e t február hó­
napban kell elviselniük, ama nyilvánvaló oknál fog­
va, hogy a február két vagy három nappal rövidebb
a többi hónapnál; a zárómondat pedig patetikusan
így hangzott: „Ó, boldog február, mikor kevesebbet
kell tűrnie az em bernek - kevesebb fájdalmat, ke­
vesebb bánatot, kevesebb lelkiism eret-furdalást.”
De m ég ebből a rövid hónapból is csak alig tizen­
két napja volt hátra Kantnak, mivel 12-én halt
59
meg, és tulajdonképpen m ár elsejétől haldoklott.
Már alig élt, bár hajdani elm éjének hamvából még
időnként előcsapott egy-egy sugár.
Február 3-tól m intha az élet forrásai kezdtek vol­
na kiapadni; ettől a naptól kezdve ugyanis Kant
gyakorlatilag nem evett többé. Létezése innentől
kezdve pusztán abból a lendületből táplálkozott,
amely nyolcvan évnyi élet után m egm aradt, bár a
szerkezetet mozgató erők m ár elenyésztek. Az or­
vosa m indennap m eglátogatta egy bizonyos órá­
ban, s m egbeszéltük, hogy én mindig o tt leszek, s
találkozom vele. Kilenc nappal Kant halála előtt a
következő apró eset történt a szokásos vizit során,
ami m indkettőnkre nagy hatással volt, mivel ismét
az eszünkbe idézte Kant term észetének romolha-
tatlan előzékenységét és jóságát. Mikor az orvos
m egjött, én odamentem Kanthoz, és azt mondtam
neki: „Itt van dr. A.”. Kant fölállt a székéből, és mi­
közben a kezét nyújtotta az orvosnak, mormolt va­
lamit, amiben gyakran előfordult az „állomás” szó,
ám olyan hangsúllyal, m intha szeretné, ha kisegí­
tenék a m ondat második felével, dr. A., aki azt hit­
te, hogy az állomással Kant a postalovak pihente­
tésére szolgáló megállókra gondol, azt válaszolta,
hogy az összes ló foglalt, és kérte, hogy szedje ösz-
sze magát. Ám Kant folytatta, és nagy nehezen hoz­
zátette: „Sok állás, nehéz állás - ezért nagy jóság -
ezért nagy hála”. Mindezt felismerhető összefüggé­
sek nélkül, ám melegséggel a hangjában és növek­
vő önuralommal mondta. Én időközben m egsejtet­
tem , hogy mi az, am it Kant a gyengeelméjűség
fátyla alatt mondani kívánt, és ennek megfelelően
60
interpretáltam a szavait. „A professzor úr azt sze­
retné mondani, dr. A., hogy tek in tettel az Ön szá­
mos és komoly elkötelezettségére, a városban és az
egyetem en, nagy jóságról tanúskodik, hogy ennyi
időt áldoz a részére, és hogy ő igen hálás ezen jó ­
sága m ia tt.” Dr. A. ugyanis soha nem fogadott el
pénzt Kantól). „Úgy van! - kiáltott föl Kant komo­
lyan - úgy van!” De továbbra is állva m aradt, m i­
közben majdnem elesett. Ezért figyelmeztettem az
orvost, hogy ism ervén K antot, biztos vagyok ben­
ne, hogy nem fog addig leülni, bármennyire is szen­
ved az állástól, amíg nem tudja, hogy a vendégei
helyet foglaltak. Az orvos kételkedni látszott, de
Kant, aki hallotta a szavaimat, rettentő erőfeszíté­
sek árán m egerősítette a föltételezésem et, és é rt­
hetően a következőket m ondta: „Isten őrizz, hogy
olyan mélyre süllyedjek, hogy megfeledkezzem az
emberségesség kötelességéről!”
Amikor bejelentették az ebédet, dr. A. távozott.
Időközben m egérkezett egy másik vendég; s én re­
m éltem , hogy az élénkség, am iről Kant az im ént
bizonyosságot tett, kitart majd, s kellemes időt töl­
tünk együtt, ám reményem szertefoszlott. Kant a
szokásosnál is fáradtabb volt; s bár fölemelte a ka­
nalat, nem evett semm it. Egy idő óta minden ízte­
lennek tűnt á számára, s én igyekeztem, az ízlelő­
szerveit szerecsendió, fahéj stb. segítségével serken­
teni, bár kevés sikerrel. Aznap minden hiábavaló
volt, s arra sem tudtam rávenni, hogy legalább va­
lami kekszet, k étszersü ltet vagy ehhez hasonlót
megkóstoljon. Egyszer hallottam , amint azt mesél­
te, hogy számos barátja, aki végelgyengülésben
61
halt meg, négy vagy öt nappal halála előtt befejez­
te szenvedését, s teljesen fájdalmak nélkül, ugyan­
akkor m indennem ű étvágy nélkül m aradt, miköz­
ben békésen átszenderült a túlvilágra. M egértet­
tem, hogy maga is ebbe az állapotba jutott.
Szom baton, február 4-én hallottam , am int ven­
dégei hangosan kifejezték abbéli félelmüket, hogy
nem találkoznak vele többet; s én magam is tartot­
tam ettől.
Ezzel szemben vasárnap, 5-én, együtt ebédeltem
vele s kedves barátjával R. R. V. úrral. Kant jelen
volt ugyan, de annyira gyenge volt, hogy a feje a
térdére hanyatlott és lecsúszott a szék jobb olda­
lán. Odam entem , és elrendeztem a párnáit, hogy
azok fölemeljék és m egtartsák a fejét; s miután ezt
m egtettem , így szóltam: „Nos, drága uram, most
ism ét rendben van”. Nagy volt a m eglepetésünk,
am ikor tisztán és hallhatóan azt felelte erre, a ró­
mai katonai kifejezéssel élve, hogy „Igen, testudine
et f a c i e majd azonnal hozzátette: „Készen az el­
lenségre, csatasorban.” Elméjének ereje (ha mond­
hatom így) kezdett ham uként szétporladni, de oly­
kor-olykor egy apró láng, egy fénysugár előtört
még, jelezve, hogy az ősi tűz még o tt pislákol a
mélyben.
Hétfőn, 6-án, sokkal gyengébb és tompább volt,
egyetlen szót sem szólt, s csak a mórokról föltett
kérdésre válaszolt, am int arról m ár beszámoltam,
egyébként pedig üres tek in tettel, magába fordul­
tán, jelenlétünkről tudom ást sem véve ült ott; úgy­

* teknősbéka alakzatban és csatasorban (lat.)

62
hogy olyan érzésünk volt, m intha egy elfelejtett
század valamilyen csodás árnyéka vagy kísértete ült
volna köztünk.
Körülbelül innentől kezdve Kant sokkal nyugod-
tabb és összeszedettebb lett. Betegségének koráb­
bi szakaszában, m ikor még töretlen ereje nyílt
összetűzésbe került hanyatlásának első roham ai­
val, hajlamos volt az ingerlékenységre, s néha dur­
ván, sőt gorombán beszélt a szolgáival. Ez, bár tel­
jesen ellentm ondott term észetes hajlamainak,
m egbocsátható volt, tekintetbe véve a körülménye­
ket. Nem tu d ta m agát m egértetni, így gyakran
olyan dolgokat hoztak neki, amiket nem kért, vagy
pedig nem kapta meg, amit igazán szeretett volna,
mivel bárhogy próbálkozott, nem volt képes értel­
mesen megnevezni azt. Mindemellett erős idegi fe­
szültség gyötörte attól, hogy fölbomlott az egyen­
súly testének különböző funkciói között - az egyik
szerv gyengeségét még érezhetőbbé te tte a másik
aránytalan ereje. Ám m ostanra a küzdelem véget
ért; az egész rendszer m egbom lott, és gyors,
egyenletes ütem ben haladt a megsemmisülés felé.
És ettől az időtől kezdve a türelm etlenségnek vagy
ingerlékenységnek semmilyen jelét nem m u ta tta
többé.
Most m ár naponta három szor látogattam meg.
Kedden, február 7-én, mikor ebédidőben odaér­
tem , barátait nélküle találtam az asztalnál, mivel
Kant ágyban volt. Ez új jelenség volt az ő házában,
s csak növelte félelm einket, hogy közeledik a vég.
Ám mivel m ár sokszor láttam , ahogy összeszedi
m agát, nem m ertem másnap sem vendégek nélkül

63
m egtartani az ebédet; s ennek megfelelően a szo­
kásos időben, egy órakor összegyűltünk a házában.
Szerdán, február 8-án, a lehető legderűsebben
üdvözöltem Kantot, majd utasítást adtam az ebéd
tálalására. Kant ott ült velünk az asztalnál, egy kis
levest a szájához is em elt, de aztán azonnal le is
tette a kanalat, és visszavonult az ágyába, ahonnan
nem is kelt föl többé, kivéve azt a néhány percet,
amíg át nem rendezték az ágyat.
Csütörtökön, 9-én, a haldokló ember gyengesé­
ge uralkodott el rajta, és külseje m ár halottszerű
lett. Napközben gyakran m eglátogattam , s mikor
este tízkor m entem át, eszm életlenül találtam .
Nem adta semmilyen jelé t annak, hogy ism erne;
testvére és szolgája ápolására bíztam.
Pénteken, 10-én, reggel hatkor m entem m eglá­
togatni. Igen viharos volt az idő, éjszaka pedig nagy
hó esett. Mellesleg arra is emlékszem, hogy betö­
rők hatoltak be az udvarra, hogy átjussanak Kant
közvetlen szomszédjához, aki aranyműves volt.
Ahogy az ágyához közeledtem , „Jó reggelt” kíván­
tam . Viszonozta köszöntésem et, ő is „Jó reggelt”
kívánt, bár annyira gyenge és elcsukló hangon,
hogy alig lehetett meghallani. Boldog voltam, hogy
magánál van, s megkérdeztem, megismer-e. „Igen”
-válaszolta, és kinyújtva a karját finoman m egérin­
te tte az arcom. A nap többi részében valahányszor
m eglátogattam, nem volt többé eszméleténél.
Szombaton, 11-én, mozdulatlan és üres tekintet­
tel feküdt az ágyban, bár látszólag teljes békében.
Ezen a napon is megkérdeztem, hogy ismer-e. Nem
válaszolt, de felém fordította az arcát, és jelezte,
64
hogy csókoljam m eg.28 Mély érzelm ek ragadtak
magukkal, ahogy lehajoltam , hogy megcsókoljam
sápadt ajkait; mivel tudtam , hogy a gyengédségnek
ezzel az ünnepélyes tettével igyekezett kifejezni
háláját hosszú barátságunk iránt, s jelezni szerete-
tét, valam int búcsúját. Soha nem láttam , hogy
mást is részesített volna szeretetének ebben a jelé­
ben, egy alkalmat kivéve, ez pedig néhány héttel a
halála elő tt tö rté n t, am ikor a húgát ölelte m agá­
hoz, és csókolta meg. Ez a nekem ad o tt csók volt
az utolsó jele annak, hogy ismer.
Bármilyen folyadékot kapott is, az most m ár zör­
gő hanggal folyt le a nyelőcsövén, am int az haldok­
lókkal gyakran megesik; és a közeli halál többi jele
is láthatóvá vált.
Vele akartam m aradni az utolsó pillanatig, hisz
tanúja voltam életének, s most tanúja akartam len­
ni távozásának is; ezért aztán nem hagytam többé
magára, kivéve néhány percet, amikor magánügye­
im m iatt félrehívtak. Az egész éjszakát az ágya mel­
lett töltöttem . Bár napközben eszméletlen m aradt,
este érthető jelét adta, hogy szeretné, ha elrendez­
nék az ágyát. így aztán a karjainkba vettük, majd
m iután az ágyneműt és a párnát gyorsan elrendez­
ték, visszahelyeztük. Nem aludt, s általában félre­
tolta azt a folyadékot, am it kanállal kínáltunk ne­
ki, de körülbelül éjjel egykor ő maga m utatott rá a
kanálra, amiből arra következtettem , hogy szom­
jas, s adtam neki egy kevés bort és édesített vizet.
Ám arcizm ai nem voltak elég erősek, hogy m eg­
tartsák a folyadékot, ezért, hogy az ne folyjon ki, a
szájához em elte a kezét, amíg zörgő hanggal le
65
 nem nyelt m indent. Ügy tűnt, még kér, és én ad­
tam is neki m indaddig, amíg alig érthetően azt
nem mondta: „Elég.”29 S ezek voltak utolsó szavai.
Időnként félretolta a takarót, s kitakarta magát.
Én állandóan rendezgettem ruházatát; s az egyik
ilyen alkalom m al vettem észre, hogy a teste és a
végtagok m ár kezdtek kihűlni, a pulzusa pedig
kezd alábbhagyni.
Vasárnap, február 12-én, hajnali negyed négykor
Kant kinyújtózkodott, m intha az utolsó tettéhez
készülne, majd m egállapodott abban a pozitúrá-
ban, amit aztán meg is tarto tt halála pillanatáig. A
pulzusát m ár nem lehetett kézzel érezni sem a kar­
ján, sem a lábán, sem a nyakán. Próbálkoztam min­
den olyan helyen, ahol pulzus tapintható, de csak
az ágyéka bal oldalán találtam valamit, ahol pulzu­
sa erősen vert, bár gyakran kihagyott.
Körülbelül délelőtt tíz órakor figyelemreméltó
változás következett be: a szeme merev lett, arca
és szája pedig halálsápadt. S még m ost is annyira
jellem ző volt régi tulajdonsága, hogy nyoma sem
volt a hideg verejtéknek, ami pedig általános vele­
járója az utolsó haláltusáknak.
Majdnem tizenegy óra volt, amikor közeledett az
utolsó pillanat. A húga o tt állt az ágya lábánál, a
húga fia pedig a fejénél. Én az ágya m ellett térdel­
tem , hogy figyelhessem az ágyéki pulzusát; s köz­
ben hívattam az inasát, hogyjöjjön és legyen tanúja
jó gazdája halálának. Most kezdődött el az utolsó
haláltusa, ha egyáltalán tusának lehet azt nevezni,
ahol nincs szenvedés; és pontosan ebben a pillanat­
ban b elép ett tiszteletrem éltó barátja, R. R. V. úr,
66
akiért én küldettem . Először Kant légzése vált
gyengébbé, aztán már nem is tért vissza rendszere­
sen, majd teljesen elmaradt; ekkor a fölső ajak kis­
sé rángani kezdett, egy utolsó lélegzetvétel vagy
sóhaj következett, és semmi több. Ám a pulzusa
m ég mindig vert néhány m ásodpercig, egyre las­
sabban és gyengébben, m ígnem teljesen m egsza­
kadt, a rendszer megállt, az utolsó mozdulat is vé­
g et ért, s pontosan ekkor az óra elü tö tte a tizen­
egyet.

N emták,sokkal a halála után K antot megborotvál­

és Knorr professzor irányításával gipsz le­
nyom atat készítettek a fejéről, nemcsak egy masz­
kot, hanem egy öntvényt az egész fejről, ami (azt
hiszem) dr. Gall koponyatani gyűjeményét volt hi­
vatva gazdagítani.
M iután a h o ltteste t fölöltöztették és fölravata­
lozták, hihetetlenül sok em ber jö tt el, hogy m eg­
nézze - a legalacsonyabb rangtól ain legmagasab­
big, m indenhonnan. M indenki igyekezett kihasz­
nálni az utolsó alkalmat, hogy aztán elmondhassa:
„Én is láttam Kantot.” Ez több napon át tartott, ez
idő alatt a ház reggeltől estig emberekkel volt te ­
le. Az em berek ugyancsak m egdöbbentek Kant so­
ványságán; s általában egyetértettek, hogy még so­
hasem láttak ennyire összezsugorodott és sovány
h o ltteste t. A feje ugyanazon a párnán nyugodott,
amelyen egykor az egyetem urai egy címet nyújtot­
tak á t neki; én úgy gondoltam, hogy nem találhat­
nék tiszteletrem éltóbb föladatot eme párna számá­

67
ra, m int hogy a koporsóba helyezzem, ahol végső
tám asza lehet ennek a halhatatlan fejnek.
Ami tem etése jellegét és m ódját illeti, Kt m ár
korábban leírta elképzeléseit egy külön följegyzés­
ben. Ezek szerint azt kívánta, hogy tem etése kora
reggel történjék, a lehető legkevesebb zajjal és föl­
hajtással, s csak legközelebbi barátai vegyenek
részt rajta. Még életében kérésére a papírjait ren­
dezgettem , s közben rábukkantam erre a följegy­
zésre, amelyet elolvasván egészen őszintén m eg­
m ondtam neki, hogy ez a rendelkezés rám, m int
akaratának végrehajtójára, komoly nehézségeket
ró, mivel igen valószínű, hogy a körülmények lehe­
tetlenné teszik majd kivitelezését. Kant erre össze­
tépte azt a papírt, és az egészet az én gondjaimra
bízta. Igazság szerint szám ítottam arra, hogy az
egyetem diákjai nem hagynák ki az alkalmat, amit
egy nyilvános tem etés jelent, s kifejezik majd hó­
dolatukat. Az esemény engem igazolt; ugyanis se
azelőtt, se azután Königsberg nem volt tanúja any-
nyira ünnepélyes és fenséges tem etésnek, m int
amilyen Kanté volt. Az újságok illetve az esem é­
nyekkel foglalkozó külön kiadványok stb. olyan ap­
rólékosan foglalkoztak a részletekkel, hogy én itt
csak a szertartás főbb szakaszait említem meg.
Február 28-án délután kettőkor az állam és az egy­
ház méltóságai, s nemcsak a Königsbergben lakók,
hanem Poroszország minden tájáról is, összegyűltek
a kastély templomában. Innen az egyetem ünnepé­
lyesen kiöltözött összes diákja, valam int nagyszá­
mú katonatiszt társaságában, akik mindig is nagyra
becsülték Kantot, átvonultak az elhunyt professzor
68
házához, ahonnan fáklyafény m ellett vitték a holt­
testet Königsberg összes tem plom ának harangzú­
gása közepette, a rengeteg gyertyával bevilágított
székesegyházba. Sok ezer em ber gyalogos m enete
kísérte a koporsót. A székesegyházban A szokásos
gyászszertartás után, am it a nemzeti tiszteletadás
m inden lehetséges jele kísért, nagyszabású, gyö­
nyörűen előadott zenés m isét tartottak, amelynek
végeztével Kant földi maradványait leeresztették az
akadémiai sírboltba, ahol most is pihen az egyetem
régi patriareháival együtt. B ék e poraira és ö r ö k
d ic s ő s é g !

69
 JE G Y Z E T E K

(Thomas De Quincey saját jegyzetei

a szöveg második kiadásához)

1 „A nyelv” - teh át a ném et. Ugyanis fontos

tény - fontos a tudatos m éltóság nagy forradalma
szempontjából, amely a tizennyolcadik század ele­
jén kezdett földerengeni a ném et nép előtt - , hogy
Leibnitz, Kant elődje, aki hasonló helyet foglalt el
a filozófiában az 1666. és 1716. közötti ötven év­
ben, m int Kant 1750. és 1800. között, elsősorban
franciául írt, s ha nem franciául, akkor latinul, míg
Kant szinte kizárólag ném etül. És vajon m iért?
Egyszerűen, mivel a sok független herceg Ném et­
országban, akik semmi rosszat nem találtak a né­
m et tallérokban és koronákban, oly szolgai szel­
lem ben irányították udvaraik figyelmét Franciaor­
szág m ajmolására, hogy orrukból is Versailles
áporodott, utálatos levegője fújt, másodkézből, né­
m et használatra bevezetve (ahogy azt vízszolgál­
tatóink m ondanák). A ném et erdők levegője, amit
valaha Arminius is elég jónak talált, a német nyelv,
am it Luther a föltámadás trom bitájaként te tt zen-
gővé - mindezek nem voltak eléggé kifinomultak a
ném et Serenissim usok” számára. Maga Frigyes, az

* őfelsége (lat.)

70
Egyetlen (Friedrich dér Einziger) - ez a ném et, hí­
zelgő neve annak az em bernek, akit mi Angliában
Poroszország nagy királyának hívunk - , a hétéves
háború hőse, Voltaire barátja és ellensége, nos, ő
ebben a tekintetben még szánalmasabb volt előde­
inél. Ám, ha ő nem is változott, Németország igen.
A ném et nyelv hatalm a és irányadó ereje, am it a
leghitványabb nem zetellenes szolgalelkűség elho­
m ályosított azok elő tt, akik a trónokon ülnek,
kezdte m agát lassan m egm utatni Ném etország
közvéleménye előtt, am int annak növekedett kul­
turáltsága. így tö rtén t, hogy Kant szinte kizárólag
ném etül írt, vagy, ha bárm iért is nem ném etül, ak­
kor latinul, s akkor is csak akadémiai kötelesség­
ből. A ném et nyelvnek ez a fölvirágzása lett azon­
ban Kant filozófiájának balszerencséje is. Eveken
át filozófiája csak azok számára volt megközelíthe­
tő, akik olvastak ném etül, ami igen ritka a Water­
loon túl, vagy ha mégsem (m int a Németországba
is szállító nagy kereskedőházak utazó ügynökei
esetében, vagy bankárok körében), akkor sem va­
lószínű, hogy ők az irodalom vagy filozófia érdeké­
ben használták volna ezt a tudásukat. Azóta Kan­
to t m ár lefordították latinra - mégpedig egy bizo­
nyos Born, akinek nem láttam a művét; ami pedig
Kant főművét illeti, azt kitűnően lefordította egy
bizonyos dán professzor, Phisedelek; s bizonyára
m ások is, akiket nem ismerek. Angolra is lefordí­
tották, ám ha az a rövid részlet, amit m egm utattak
nekem , példaértékű m intája leh e tett a fordítást
uraló stílusnak, akkor állíthatom , hogy nem olyan
angolsággal, ami elnyerhetné a közönség kedvező
71
fogadtatását. Bár ezt elérni, tehetjük hozzá, fölöt­
te áll bármely művész hatalm ának, bármely nyel­
ven fogjon is hozzá. És ha ez így van, akkor nem
rosszindulatúság-e kudarccal vádolni ezt a konkrét
változatot, olyan kudarccal, amely bármilyen ered­
mény ellenére is nyomot hagyott volna más válto­
zatokon, bármennyire értelmesek és m esteriek vol­
nának azok különben? Az a válaszom, hogy a nyelv­
vel való bánásmód ügyessége önmagában képtelen
népszerűsíteni egy alapvetően nehezen érth ető fi­
lozófiát. A transzcendentális filozófia soha nem lehet
népszerű. Nem ez a sorsa. Am akkoriban, amikor né­
m etül még kevesen tudtak, egy értelm es fordítás
képes le tt volna ezt a filozófiát m egszabadítani
m indattól, ami első pillantásra visszatetszőnek
tűnhet. Azon kevesek, akik bármely nemzetből ké­
pesek m egbirkózni ezzel a filozófiával, m egbékél­
h ettek volna; s bárhogy is, nem kellett volna sem ­
mi príma fa c ie * ellenszenvest vagy indokolatlanul
ellenszenvest találniuk ebben a nyelvben; s itt is,
m int más esetekben, ezek a kevesek lassacskán el­
terjeszthették volna a hasznos dolgok nagy részét
a többség körében. Ami csak a logikát és az etikát
illeti, egy új és szigorúbb szabályozás m indenkép­
pen haszonnal já rt volna. A logika, pontosabban
meghatározva tárgyát és határait, visszanyerte vol­
na jogait; s lemondva egy olyan hatáskörről, ami
nem az övé, tekintélyesebben és hatásosabban tud­
ná gyakorolni azt, ami az övé. Az etika pedig, le­
mondva m indenféle eudaem onizm ussal való pu-

* első látásra (lat.)

72
hány édelgéséről, sztoikus életerő t nyert volna, s
közvetetten együttm űködhetett volna a keresz­
ténység fenséges eszményeivel.
2 „Kizárólag haszonelvű” - Amikor mindez író­
dott, akkor ez a tény közelebb állt az igazsághoz, s
így kevésbé szorult magyarázatra. Ám jobban meg­
gondolva kétségem tám ad, vajon bármilyen idő­
szakban igaz-e ez annyira, amennyire a gyors, köz­
keletű vélekedés annak hiszi. Anglia spekulatív fi­
lozófiája mindig a teológia köntöse mögé bújt el, a
hittudományban lakozott. Több m int három évszá­
zadig Anglia hittudománya a nemzeti irodalom el­
ism ert részét képezte. Valójában csak két tanult
egyház van a világon - tehát csak két rendszerezett
teológia - , s ezek a római katolikus; illetve a pro­
testáns egyházak közül az anglikán. No és a német
teológia? Igen, létezik ném et teológia, és létezett is
ebben az utóbbi negyven évben. Ezzel kapcsolat­
ban elm ondhatjuk, hogy ez a rendszer, bár (gyáva­
ság és érdek többoldalú indítékaiból kifolyólag)
protestáns teológiának mondja m agát, híján van
bármilyen egységes rendszernek: akár jónak, akár
rossznak. Zavarodott és töredékes rendszerről van
szó; belső összetartó erő nélkül, s nem nyújt sem ­
milyen rendszerezett egészet; mivel nem valami­
lyen közism ert hitvalláson alapszik, s nem irányítja
semm iféle közös interpretációs elv. Miért, talán
nem egy művelt teológiáról van szó illetve protes­
táns teológiáról? Ami az első kérdést illeti, minden
elfogulatlan ember úgy válaszolna, hogy különbsé­
geket tenne - ugyanis, ha a filológia, és csak a filo­
lógia egyenlő volna egy rendszeres h ittan fölállítá­
73
sával, akkor a ném eteké ugyancsak műveltnek
mondható. Ám kétségbe vonom, hogy az az utóbbi
három és fél évszázadban fölhalmazódott hatalmas
munka, am it a mi anglikán egyházunk, a gallikán
egyház, a római egyház különböző szigorúbban pá­
pai ágai hoztak létre, pusztán filológiának nevez­
hető-e. Minden a nyelvvel kapcsolatos vizsgálódás
kritikai szem pontból pontosabbá vált a mi időnk­
ben, s ez sok szem pontból előnyére vált a pontos
kutatásoknak - ebből a szempontból a ném et teo­
lógia is jó színben tűnik föl. Ám mindeközben gon­
dolati eredm ényei, m editatív egybevetései gyer­
mekjátéknak tűnnek, ha összevetjük azokkal a ha­
talmas eredményekkel, amit ezen a területen a mi
vitéz szakem bereink létrehoztak. Ami a második
kérdést illeti, a válaszunk rövid és határozott. Ta­
lán nem protestáns? Nem, sans phrasee, nem. S so­
ha nem is tű n h etett annak, hacsak nem a követke­
ző tévedés alapján. A protestantizm us alapvető el­
ve állítólag az emberi ítéletalkotás joga, így aztán
minden további nélkül szokták azt is mondani,
hogy m inden protestáns él ezzel a joggal. Ezután
pedig jön valamilyen ném et elmélkedő, és megfor­
dítja a szabályt - azt mondván, hogy m inden em ­
ber, aki él a szabad ítéletalkotás jogával, az protes­
táns. Egy ilyen udvarias csúsztatás szerint a német
teológia valóban protestáns, mivel nyilvánvalóan
nincs híján se a szabad ítéletalkotásnak, sem az el­
szántságnak. Ám mindeközben az ilyen megneve­
zés értéke vagy haszna semmivé foszlik. Nem lehet

* egyenesen, kereken (fr.)

74
protestáns az, ami m inden elképzelhető tárgyhoz
szeszélyesen föltételez valamilyen viszonyt. Elegen­
dő azt mondanunk, hogy a ném et teológia hullám­
zik, m int a tenger; mindig más irányba mozdul el,
attó l függően, hogy milyen hatások érik: hol egy
adott író esetleges hóbortjainak, hol pedig egy kor­
szak gondolkodási divatjának hódol. Szinte ugyan­
annyi egymással össze nem függő teológiáról be­
szélhetünk, mint ahány szerzőt ismerünk. És végül,
m inden ellenségeskedés és szakadás m ellett, nin­
csen elfogadott bíróság (képletesen beszélek, nem
gondolva intellektuális ítélőszékre), ahol döntése­
ket vagy fellebbezéseket fogalmaznának meg.

3 Apai ágon Kant családja skót eredetű; s ezért

van, hogy Kant apja még Gantnak írta magát - ami
skót név, s még ma is m egtalálni Skóciában.
Ugyanakkor Imm ánuel, bár nagyra ta rto tta skót
származását, fölcserélte a C-t K-ra, mivel ez jobban
megfelelt a ném et nyelv szabályainak.

4 Ennek a körülménynek a számlájára írhatjuk,

hogy oly kevéssé ism ert a külföldi filozófusok és
m atematikusok körében, s azt is, hogy D’Alembert,
akinek m atem atikája messze filozófiája fölött állt,
még évek m últán is a vita szóbeli megoldásáról be­
szélt.

5 „Az első csírái” - Azt hiszem, ezt így szokták

mondani, bár valójában sokkal többről van itt szó,
m int csírákról. Véleményem szerint ez az emléke­
zetes dolgozat inkább tűnik A tiszta ész kritikája
75
valamiféle kivonatának, am it távoli emlék alapján
írtak le, sem m int a tökéletlen előrevetítés szándé­
ka által létrehívott áttekintésnek.

6 Ez nem Lord Chesterfield szabálya, hanem a

klasszikus görögség által ránk hagyományozódott
szabály. Ám mivel a ném et szerző nem emlékezett
erre, s k eresett valakit, akire ráruházhatta volna
ennek a bájos m ondásnak a szerzőségét, Lord
C hesterfieldnek tulajdonította, s bár nem az övé,
ez a mot* igazán nem jobb a legtöbbnél, ami való­
ban az övé - s így akár az övé is lehetne.

7 Ennek az volt az oka, hogy az időjárást tekin­

te tte az egészségre ható erők közül az egyik leg­
fontosabbnak; és saját teste rendkívül érzékeny
volt mindenféle atmoszférikus változásra.

8 A visszaemlékezések szerzői közül néhányan

beszélnek vagy legalábbis céloznak a második fogá­
sokra. Ám ha olyan szerény háztartásokról beszé­
lünk, m int amilyeneket a magánvagyonnal nem
rendelkező tudósok engedhetnek meg maguknak,
vagy akiknek (m int Kant esetében) vagyonuk nem
több 40 000 font sterlingnél, amihez az akadémiai
pályán való negyven évnyi takarékosság segítette
hozzá, akkor em lékeznünk kell arra, hogy bármi,
ami egyáltalán föltálalható volt, az önálló „fogás­
nak” szám íthatott. Ismertem valakit, aki vendégei­
nek föltálalt egy tál zsázsát és retket, s ezt nevezte

* mondás (fr.)

76
harm adik fogásnak, majd kétféle aprósütem ényt,
ezt pedig a negyediknek. Időközben más forrásból
(amelynek hitelességéhez kétség sem férhet) m a­
gam is hozzájutottam bizonyos információkhoz,
amelyek részben legalábbis m egváltoztatják a
Wasianski és Rink által kialakított képet. Vajon
ezért kétségbe vonom az em lített urak igazmondá­
sát? Egyáltalán nem. Az egész kérdés jele n té k te ­
lensége megfelelő biztosíték arra, hogy elfogadjuk
beszámolóik hitelességét. Ám m indketten szükség­
szerűen egy adott időszakról beszéltek - egy hó­
napról vagy egy évről. Az én két forrásom egészen
más időszakról beszélt - ami öt illetve kilenc évre
esik Wasianski beszám olójától, egymáséitól pedig
négy évre. Ez a két szem tanú (az egyikük egy an­
gol, aki kereskedőként m ár régen letelepedett
Königsbergben) minden részletében leírt számom­
ra egy ebédet. Beszámolóik lényege az volt, hogy
akkoriban Kant ebédjei hosszan és eseménytelenül
teltek, ami meg is felel az olyan ebédek szellem é­
nek, ahol az élvezetek elsődleges forrását a beszél­
getések jelentik. Ezek az ebédek három vagy négy
óra hosszat folytak, az ételeket pedig egyáltalán
nem helyezték az asztalra, hanem sorjában körbe­
adták őket. Ebben az esetben egyáltalán nem is le­
h et fogásokról beszélni. Az em berek fél órákra is
hátradőltek székjeikben, m int Angliában bármely
nemesi összejövetelen, s egyszerűen csak társalog­
tak, az evéshez pedig csak akkor tértek vissza, ha
valami olyat adtak körbe, ami különösen m eg te t­
szett nekik.

77
 9 Sőt a szkepticizmus kutató szellemével, amely­
nek segítségül hívására sajnos Közép-Európa m in­
den újságja nagyon is elégséges okot adott. A né­
met államok egyikében sem volt, és nem is lehetett
meg sem a dolgok felism eréséhez szükséges fölvi-
lágosultság, sem a választás szabadsága. A francia
forradalom, mint egy földrengéssorozat hirtelen el­
kezdte megingatni körös-körül a trónokat. A rend­
kívüli pompa közepette szörnyű szakadékok jelen­
tek meg, ott tátongtak az emberek lába alatt, és se
kiterjedésüket, se irányukat nem lehetett előre lát­
ni. És abban az időben, amikor a keresztény király­
ságoknak semmi rem ényük nem volt arra, hogy
szembeszálljanak a Szajna-parti félelm etes újszü­
lött köztársasággal - hacsak nem a felebaráti szö­
vetség és abszolút hit bizodalma irányítja őket -,
nos, akkoriban a legtöbbjük teljesen önző célokért
folytatott titkos intrikákkal ásta alá azokat a nagy
háborús szövetségeket, amelyekre pedig láthatóan
szükségük lett volna. Különösen Poroszország árul­
ta el szövetségeseit kezdettől fogva, miközben
Franciaország ellen erőszakkal akart föllépni, és
szörnyen m egfenyegette Párizst (am it a m észár­
székké változott Franciaország túlságosan is
kiszínezett képeivel indokolt) - s közben mohó
szemeit Lengyelország romjaira vetette. Mintha tá­
voli dögszagot érzett volna Keletről, s kegyetlen ra­
gadozó szellem fogságában, teljesen megfeledke­
zett nyugati katonai érdekeiről, amelyeket kocká­
zatos módon rábíztak a brunsvvicki hercegre. Kant
szigorú tisztességessége utálatosnak érzett m in­
den ilyen kétszínűséget. Mélyen elszom orította,

78
hogy saját országa cselekszik így. Az uralkodó po­
rosz király őt személy szerint is ism erte, és k itün­
te te tt figyelemmel kezelte; ami csak újabb indokul
szolgált Kantnak ahhoz, hogy m egpróbálja m ás­
ként értelmezni a porosz külpolitika árulkodó jele­
it. Ám túl bölcs volt ahhoz, hogy ne gyanakodjék,
és annak a súlyos árulásnak a bizonyítékai, amely
minden keresztény államnak, leginkább pedig ma­
gának Poroszországnak (az 1806. és 1813. közötti
években) komoly szenvedéseket okozott, végül
nyilvánvalóvá váltak.

10 Amihez a szerző hozzátehette volna - vala­

mint a bolygóközi és az üstökösi rendszerek között
is - , amire Kant néhány évvel azelőtt m u tato tt rá,
hogy föltételezéseit dr. Herschel kiváló teleszkópja
beigazolta volna. A Vesztát és a Júnót, Kant továb­
bi előrejelzéseit 1804 júniusában fedezték föl, ab­
ban az időben, amikor Wasianski a följegyzéseit ké­
szítette.

11 Wasianski úr téved. Lehet, hogy Kant hajlott

arra, hogy ilyen körülmények között folytassa m e­
ditációit, ám ebből nem alkotott sem szabályt, sem
maximát. H elytelenítette a magányos étkezést,
am it solipsism us con~cictorii-nak~ nevezett, m ég­
pedig azon elv alapján, hogy az ember hajlamos túl
sokat vagy túl csapongva gondolkodni, ha a társas
érintkezés örömei nem terelik el a figyelmét - ezt
pedig az em észtés első fázisában különösen veszé­

° szolipszista étkezés (lat.)

79
lyesnek érezte a gyomorra nézve. Ugyanezen elv
alapján helytelenítette az egyedül való sétálást
vagy lovaglást - érzése szerint a gondolkodás és a
fizikai gyakorlat egy időben végzett kettős m egter­
helésének könnyen a gyomor láthatja kárát.

12 Ez kevésbé tűnik különlegesnek, ha figye­

lembe vesszük Kant személyének azt a leírását,
am it eredetileg Reiehardt adott, nyolc évvel Kant
halála után. „Kant - mondja ez a szerző - szára­
zabb volt, m int a tapló, testben és elm ében egy­
aránt. Alacsony term etű volt, és talán még soha
sem hordott a föld nála soványabb, szikkadtabb,
aszottabb fölépítésű em bert a hátán. Az arca fölső
része hatalmas volt - a homloka magas és fenséges,
az orra elegánsan íves, szeme sugárzó és átható;
ám arca alsó része durvább érzékiséget fejezett ki,
ami az ő esetében az evés és ivás m értéktelen sze-
rete té t je le n te tte .” Jellem ének ez az utóbbi voná­
sa itt túlontúl durván le tt megjelenítve. Csupán
két olyan dolog volt a világon - tudniillik a kávé és
a dohány-, amihez Kant erőteljesebben vonzódott,
és ugyanakkor tudvalevő, hogy általában mind a
kettőtől m eg tartó ztatta m agát, mivel ezeket
egészségtelennek tarto tták . Egyébiránt az a tény,
hogy Kant sohasem izzadt, együtt kiváló egészsé­
gének tudatával, talán képes lesz megcáfolni (vagy
legalábbis kétségbe vonni) azokat a sötét találga­
tásokat, amelyekre utalni szoktak a költő Gowper
életét tönkretevő szenvedések kapcsán. Személye­
sen ism ertem Covvper legközelebbi barátai és roko­
nai közül néhányat - akik közül az egyik, egy kitű­
80
nő és sikeres, nagy vagyonú ügyvéd mellesleg a
puszta unalom vagy taedium vitae* impulzusából
lőtte m agát főbe, illetve tulajdonképpen az élet
szörnyű egyhangúsága elleni harcos lázadásból.
Taedet m e harum quotidianarum form arum ** -,
ezt kiáltotta. O, m iért legyen a szerda a csütörtök
ily szolgai/ac-simtíe-je? Mindez egyszersmind a csa­
ládban bujkáló őrület nyomára m utat rá. Egyesek
ezt a terheltséget (ha felteszzük, hogy létezett) az­
zal hozták összefüggésbe, hogy a Cowperek képte­
lenek voltak izzadni. Cowper nem izzadt. Ezt biz­
tosan tudom, és ha ezt összekapcsoljuk Cowper el­
m ebajra való hajlamával, akkor elképzelhető egy
olyan gondolatmenet, amely szerint az egyik a má­
sik következménye. Ugyanakkor itt van Kant, aki
éppúgy nem izzad, ám sohase m u ta to tt hajlamot
az elmebajra.

13 Ezt az elm életet később erősen átalakították

Ném etországban. Abból a kevés ism eretből ítélve,
amivel én ebben a tém akörben rendelkezem , azt
hiszem , Angliában ebben az átalak íto tt formában
még mindig általánosan elfogadott.

14 Különleges, hogy a láz kezelésével kapcsolat­

ban Kant, úgy tűnik, sohasem hallott a „hidegvizes
kúráról”, amelyet dr. Currie vezetett be; vagy azok­
ról a forradalmi újításokról, amelyekkel dr. Kentish
és m ások kezelni kezdték az égési sérüléseket -

* életuntság
** U ntatnak a hétköznapi dolgok

81
mindez m intha annak volna példája, hogy mekkora
szerepe van az esetlegességnek és véletlennek ab­
ban, hogy a tanult érdeklődők ennyire egyenetle­
nül és aránytalanul ismerik meg a fontos és ösztön­
zésre késztető újdonságokat. Kant hallott dr.
Beddoesről - aki Miss Edgeworth egyik testvérét
vette el, és aki a költő Beddoes apja volt - , és ér­
deklődött is iránta. Ez egyfajta tudattalan igazság-
té te lt jele n te tt. Dr. Beddoes ugyanis rengeteg né­
m et irodalm at olvasott a század elején, amikor
egész Nagy-Britanniában csak néhány tucatnyi
ilyen érdeklődésű em bert találni. Sőt, ő volt az el­
ső, aki Jean Paul Riehter nevét először leírta angol
könyvben, m int ahogy én voltam az első (1821 de­
cemberében), aki angolul közreadott egy részletet
Richtertől. (Véletlenszerűen kiválasztott részlet
volt a „Flegel-Jahre”-ből; akkori képességeim sze­
rint.) Beddoest, aki a kitűnő Erasmus Darwin isko­
lájának (ha ugyan iskolának lehetne nevezni) volt
a növendéke, Kant tehát ism erte és tisztelte.
Ugyanakkor Darwinról, ennek a szabadgondolko­
dású iskolának a vezetőjéről Kant nyilvánvalóan
nem hallott.

15 Kantot dr. Rowley és más oltásellenes fanati­

kusok zavarták össze, és elsődlegesen innen ere­
deztethető, hogy elutasította a védőoltásokat. Ám
ezzel együtt nem szabad elfelejtenünk, hogy a té ­
nyek jórészt Kant éleselméjűségét igazolták abban
a tekintetben, hogy az oltásokat csak ideiglenes
biztosítéknak vélte a himlő ellen. Manapság egyet­
értenek abban, hogy a himlő elleni teljes védelem
82
érdekében az oltásokat hétévente meg kell ism é­
telni.

16 Wasianski úr itt m eglehetősen téved. Igaz

ugyan, hogy erősödtek azok az akadályok, amelye­
ket a term észet a gondolkodás útjába állított, ám
maga a gondolkodásra való hajlam, Kant saját be­
vallása szerint, csökkent. A gondolkodás ereje és
szokása m értékeiben változott, ám ehhez a m eg­
bom lott egyensúlyhoz nem kapcsolódott sem m i­
lyen fejfájás. Igazság szerint, ha Kant írásait épp­
annyira ism erte volna, m int Kant személyiségét,
akkor tudhatta volna, hogy egy bizonyos fajta gör­
csös fejfájásra Kant m ár akkor is panaszkodott,
amikor még senki sem gondolhatott romló állapo­
tára.

17 W asianski úr nem m agyarázza m eg, hogy

ez hogyan lehetséges Ném etországban. Talán a
königsbergi angol kereskedők, akik Kant legrégeb­
bi és legközelebbi barátjai közé tartoztak, m ár ko­
rán m egism ertették a teaivás szokásával, és más
angol szokásokkal is. Ugyanakkor Jachm ann sze­
rint Kant nagyon szerette a kávét, s csak azért tar­
tózkodott tőle, mivel igen egészségtelennek mond­
ták, bár az nem derül ki, hogy ez alatt gondoltak-e
bármi másra, m int arra, hogy a kávé megzavarja az
em ber álm át. Angliában sokkal jobb indoka van a
kávétól való tartózkodásnak az ártalm asság m in­
denféle képzelgésén túl, ez pedig nem más, m int
elkészítésének gyilkos módja. A főzés illetve bárm i­
lyen gasztronómiai folyamat tekintetében az ango­
83
lók (valamint még inkább a skótok) az emberiség
legkulturálatlanabb népe. Egy gúnyos francia egy­
szer ezt m ondta meglátogatván London barbár vá­
rosát (ami sok tekintetben első a világon, ám a leg-
barbárabb a kulináriai m űvészeteket illetően, ha
nem számítjuk Edinburgh-t és Glasgow-1) - „Lám!
Ebben az országban hatvanféle vallás létezik,” -
amivel a számos protestáns eredetű kis egyházra
gondolt - „ám csak egy m ártás”. Nos, ez azért túl­
zás: bárm ennyire szörnyű is volt és m aradt Anglia
ebben a tekintetben, azért úgy huszonötféle m ár­
tást össze lehetne számolni. Ám m it gondolt volna
ez a francia Skóciáról, ahol tényleg nincsen egyet­
len egysem? A mai napig m indenféle szósz nélkül
fogyasztják azt a szörnyű halat, am it egész Skóciá­
ban hobby-nak neveznek, így aztán förtelmessége
tízszer olyan förtelmesnek tűnik.

18 Wasianski ezen a ponton háláját fejezi ki né­

hány ism eretlen embernek, akik észrevették, hogy
Kant öregkori sétái során előszeretettel dőlt neki
egy bizonyos falnak, és szemlélte onnan a kilátást,
s akik ezért azon a helyen fölállítottak egy széket.

19 Wasianski úr azt írja, hogy a nyár végén; ám

mivel egy másik helyen nyárvéginek nevez egy
olyan napot, ami bevallottan a leghosszabb nyári
nap előtt volt, és mivel az éneklő m adarak sokasá­
ga nem föltételeztetheti azt, hogy a nyár vége felé
járnánk, ennek megfelelően fordítottam .

84
 20 Kant panaszait ismerve (más életrajzírók
munkáiból is) azt m ondhatjuk, hogy talán egy ne­
gyed szemernyi ópium m inden tizenkét órában
megfelelő, esetleg tökéletes gyógyszer le tt volna.

21 Hogy kik voltak ezek a derék emberek, arról

nincs em lítés. Más m inőségben nem alkothattak
ítéletet, csak m int vendéglátók vagy vendégek; s az
ember azt gondolná, hogy mindkét esetben úriem ­
berhez nem m éltó az ilyen dolgok után való kuta­
kodás. Bárhogyis, a következőkről van szó: Kant -
életrajzírói egybehangzó véleménye szerint - csak
napjában egyszer evett, a reggelije ugyanis nem
volt más, mint nagyon gyenge tea (lásd „Jachm ann
levelei”, 163.o.), kenyér vagy más ennivaló nélkül.
Kritikusai saját bevallásuk szerint ugyanakkor a kö­
vetkezőkön rágták m agukat végig: 1. reggeli haj­
nalban; 2. reggeli á la fourchette* körülbelül dél­
előtt 10 órakor; 3. ebéd egykor vagy kettőkor; 4. ve-
csernye; 5. vacsora. Mindez elég kiadós adagnak
tűnik olyasvalaki számára, aki az esti m értékletes­
ségről akar papolni. Ám rövidre zárhatom ezt az
egész kérdést a következő egyszerű ténnyel: csak
két dolog volt Kant számára, ami iránt erősebb vá­
gyat érzett egész élete során, nem több - ez pedig
a dohány és a kávé; és m indkettőtől szinte teljesen
m eg tartó ztatta m agát, pusztán (egyébként m in­
den bizonnyal hibás) kötelességtudatból. A do­
hányból nagyon keveset engedett meg m agának
(és m indenki tudja, hogy a m értékletesség sokkal

* villás reggeli

85
nehezebb erény, mint a lemondás); a másikból pe­
dig csak élete végén valamicskét, amikor életm ű­
vét m ár létrehozta.

22 Az angol olvasónak itt az emlékezetébe idéz­

zük Wordsworth kitűnő strófáját:

„Bút w e are press’d by heavy laws;

And often, glad no more,
We wear a face ofjoy, because
We have been glad ofyore. ”

(Az ember m ás törvényen él;

arcán hordhatja a
rég holt örömöt, csak azért
mert örült valaha.
Kiss Zsuzsa fordítása)

23 Ebben, m int megannyi más dologban, Kant

ízlése teljesen angolos illetve római volt, m int
ahogy másrészről néhány kiváló angolról sajnos azt
kell hogy mondjam, hogy ebben az adott kérdésben
a ném etek puhánysága és falsetto ízlése felé hajla­
nak. Különösen Goleridge úr a „The Friend”-ben
miközben a ném et gyerekek azon szokását m utat­
ja be, hogy szüleiknek karácsony este ajándékokat
adjanak (amely szokást ő rejtélyes módon rat-
zenburgi helyi szokásnak ta rt), úgy ábrázolja az
anyát, m int aki „hangosan zokogott öröm ében”, a
vén idióta apát pedig, m int „akinek könnyek cso­
rognak le az arcán”. S mindez m iért? Egy tubákos-
szelencéért, egy tolltartóért vagy valami ékszerért.

86
Nos, mi angolok, Kanttal értünk egyet, s lenézzük
a színpadias szentim entalitás ilyen érzelgős m eg­
nyilvánulásait, és hajlamosak vagyunk azt föltéte­
lezni, hogy a papa könnyei a rum os puncs m iatt
eredtek meg. Semmi bajunk a gyengédséggel, a ko­
moly gyengédséggel, csak legyen megfelelő alka­
lom és olyan ok a gyengédségre, ami jogosságát
biztosítja, valamint segít megőrizni az emberi mél­
tóságot.

24 Kant általában így viszonozta a látogatók ab­

béli öröm ét, hogy m egism erkedhetnek vele: „Ve­
lem egy szegény, nyugdíjas, gyenge, öreg em bert is­
m erhetnek m eg.”

25 „A m ostani” - tehát az a Lord Liverpool, akit

paralízis sú jto tt m ialatt IV. György m iniszterelnö­
ke volt, és akit manapság, m int m ár majd harminc
éve, a néhai Lord Liverpoolnak szoktak nevezni.

26 W. úr itt abba az általános hibába esik bele,

hogy összekeveri az okot és az alkalm at, és azt az
érzetet kelti, m intha Kant (aki fiatalkora óta a
m értékletesség m intaképe volt) érzéki örömökbe
halt volna bele. Kant halálát egyértelműen életere­
jének általános csökkenése okozta, pontosabban
emésztőszerveinek erőtlensége, s ez bármiféle gon­
doskodás vagy önm egtartózkodás m ellett is hama­
rosan a halálához vezetett volna. Ez az igazság. Le­
het, hogy az a véletlenszerű eset, ami október 7-én
tö rté n t, felelős m indazért, am it W. úr állít, ám az
is lehet, hogy nem. Ugyanakkor Kant súlyos állapo­
87
tában nem igazán volt jelentősége, hogy a betegsé­
ge októberben vagy novemberben kezdődik el.

27 Természeti földrajz, szemben a politikai föld­

rajzzal.

28 „Hogy csókoljam m eg” - Az ilyesféle végső

búcsúkhoz tartozó pátosz hatása teljesen attól
függ, hogy a búcsú hangnem e és az általános tá r­
sadalmi szokások között mennyire éles a különb­
ség. A kontinens egyes részein a m últ században ál­
talános gyakorlat volt, hogy a férfiak csókot váltot­
tak, ha egy ideje m ár nem látták egymást. Ilyen
szokások m ellett a haldokló búcsúcsókja lehet,
hogy egyáltalán nem volt patetikus hatású. Ám az
olyan kérlelhetetlenül férfias nem zeteknél, m int
amilyen az angol, bármilyen cselekedet, amely az
adott pillanatban m intha eltérne a férfiasság m ér­
céjétől, különösen mély benyomást kelt. A szem ta­
núra is ilyen hatással lehetett, aki följegyzéseiben
igyekszik leírni azt a hatalmas erőt, amely az érzel­
meknek ezt a forradalmát véghezvitte - a halál ha­
talm ának utolsó te tte it. Ez a bátor, haldokló em ­
ber képtelen volt teljesen férfi maradni; csecsemő­
vé lett gyengeségében; nőies a gyengédség és
részvét iránti vágyában. A halálküzdelem hatására
elhagyta férfias vonásait, és csak általános emberi
alapvonásait tarto tta meg. És a jelenlévők közül is
az hajlandó a leginkább rokonszenvezni ezekkel az
érzelgős változásokkal, aki különben pedig a leg­
férfiasabb. Ludlow, a lovastábornok, ez a vasideg­
zetű férfi, aki különösen utálta az érzelgősség bár­
miféle színpadias megnyilvánulását, Em lékiratai­
ban együttérző gyengédséggel jegyzi föl unokatest­
vére esetét - aki, mikor sebesülten a földön feküdt
és érezte, hogy élete hamarosan véget ér, m egkér­
te rokonát, hogy az szálljon le a lóról, és „csókolja
m eg”. Biztos mindenki emlékszik az 1805. október
21-én, délután négy órakor a Victory fedélzetén le­
játszódott halhatatlan jelenetre, és a kitűnő admi­
rális búcsúszavaira: „Csókolj meg, Hardy!” S itt is,
a sztoikus Kant végső búcsúja során, a világ legszi­
gorúbb ajkairól olvashatjuk le újabb jelét annak,
hogy az utolsó kívánság - a nemes és szenvedélyes
szívű férfiak utolsó igénye - mindig a szeretet
szükséglete, valamilyen könyörületes törődés igé­
nye, ami egy pillanatra fölidézheti a női gyengéd­
ség képzeletbeli képét, épp akkor, amikor pedig a
nők tényleges jelenléte lehetetlen.

29 „Elég” - Az élet pohara, a szenvedés pohara

kiürült. Azok számára, akik, m int a görögök és ró­
maiak, figyelnek az egyszerű kijelentésekben gyak­
ran (bár szándék és a beszélő részéről mindennemű
tudatosság nélkül) megbúvó mély jelentésekre,
azok számára ezek az utolsó szavak erősen szimbo­
likusnak tűnhetnek.

89
 UTÓSZÓ

Vannak írók, akiket örökké egy könyvhöz szokás

kapcsolni, függetlenül attól, hogy mennyit ír­
tak. Thomas de Quincey (1785-1859), az angol ro­
m antikus nemzedék egyik legkiválóbb esszéistája
is erre a sorsra jutott: m ár saját korában úgy ismer­
ték, m int az Egy angol ópium evő vallomásai szer­
zőjét, és ez a kép azóta sem változott. Pedig élet­
műve kifejezetten szerteágazó és terjedelmes - éle­
te végén saját maga szerkesztette egybe írásait, s
ez a kiadás a maga tizennégy kötetével is csak vá­
logatás m aradt. Ópiumszenvedélyéről írt (1822-
ban m egjelent) vallomása persze nem véletlenül
m aradt meg annyira erősen az irodalmi köztudat­
ban: ez a könyv a maga korában szokatlan pontos­
sággal és nyíltsággal - időtállóan szép prózanyel­
ven - rögzítette az ópium „kínjait és gyönyöreit”,
a lélek legrejtettebb tájain te tt barangolásait, ré­
misztő vagy éppen gyönyörűséges álmait, leszokási
kísérleteit és kudarcait. De Quineey oxfordi egye­
tem i tanulmányai alatt ism erkedett meg az ópium­
mal, körülbelül tizenkilenc évesen, de még hetven­
négy évesen, élete végén is o tt állt az íróasztalán a
laudanum os üvegecske. Az Egy angol ópium evő
vallom ásait ham ar lefordították franciára (1828-
ban), s ennek (az eredetitől gyakran lényegesen el­
térő) fordításnak részletei bekerültek Baudelaire
91
híres könyvébe, A mesterséges paradicsomokba is.
Életművének, az önéletrajzi ihletésű műveken kí­
vül fontos részét képezik az irodalommal kapcsola­
tos írásai: az úgynevezett tavi költők, tehát
Wordsworth és Coleridge közelében élt jó néhány
évig, s a velük kapcsolatos visszaemlékezései és
elem zései a tizenkilencedik századi angol iroda­
lom történet egyik jelentős forrásává váltak. Kriti­
kusi m unkássága azért érdekes különösen, mivel
maga is végiggondolta a kritikus, az értelmező sze­
repét - számos írása kifejezetten irodalomelméleti
jellegű. Történeti, közgazdasági és filozófiai tárgyú
írásokat hagyott még az utókorra, valamint elsősor­
ban korabeli ném et m intákat követő szépirodalmi
alkotásokat: hosszabb elbeszéléseket, illetve egy
„gothic” stílusú rémregényt.
De Quincey apja aránylag jóm ódú kereskedő
volt, ám korán meghalt, s nem hagyott különösebb
vagyont utódaira. A fia Oxfordban jogi pályára ké­
szült, de soha nem vált belőle ügyvéd, irodalom
iránti vonzalma erősebbnek bizonyult. Rendszere­
sen írni anyagi kényszerből kezdett, és aránylag
későn; harm inchat éves, am ikor az Egy angol ópi­
um evő vallomásai (először folytatásokban) megje­
lenik a London Magaziné-ben. E ttől kezdve folya­
matosan írt mindenféle pártállású és beállítottságú
folyóiratba, m int amilyenek a London Magaziné,
a Westmorland Gazette, a Blackwood’s Magaziné, a
Tait’s Magaziné, a Titán és a Hogg’s Instructor.
Anyagi problémái egész életét végigkísérték, élete
végén volt csak képes biztonságban megélni. Ek­
korra m ár hírneve tekintélyes honorárium okat biz­
92
tosított számára, s ráadásul két lánya vette át ügye­
inek intézését. Műveinek már em lített, kései sajtó
alá rendezése során tulajdonképpen átszerkesztett
és részben á tírta m inden addigi írását. A z ópium ­
evőnek is két változata ismert: egy rövidebb és egy
á tírt, kibővített későbbi. Az edinburgh-i nyomdá­
ból a kiadás évei a la tt állítólag minden reggel el­
küldték egy nyom dászinast de Quincey-hez, hogy
az éppen aktuális változtatásokat követni tudják.
De Quincey jól ism erte a korabeli ném et irodal­
m at és filozófiát, ami aránylag ritka dolognak szá­
m íto tt akkoriban Angliában. Szépirodalmi művei
erős ném et hatásról tanúskodnak, fordításokat is
készített többek között Jean Paul Richter és Ludvvig
Tieck írásaiból, ism ertetéseket közölt Richter,
Herder, Lessing és Goethe munkásságáról, és a te­
kintélyes Encyclopaedia Britannica számára ő írta
meg a Goethét illetve Schillert bem utató részeket.
Kant írásaival m ár Oxfordban m egismerkedett, s a
königsbergi filozófus olyan nagy hatással volt rá,
hogy - visszaemlékezései szerint - egyfajta thoreau-i
visszavonulásra készült a (kanadai) term észet m é­
lyébe, amennyiben a kanti filozófiai rendszer való­
ban képes lesz beváltani azokat az ígéreteket, am e­
lyeket ő megsejteni vélt benne. A felhevülést kiábrán­
dulás követte, s néhány hét után állítólag félredobta
Kantot, ám az érdeklődés m egm aradt. Fordított
angolra Kant rövidebb írásaiból és számos ismeret-
terjesztő írásában beszélt Kantról. Leghíresebb
Kanttal kapcsolatos esszéje az Immánuel Kant utol­
só napjai, amely gyakorlatilag egyáltalán nem fog­
lalkozik a kanti filozófiával, mindazokkal a felisme­
93
résekkel és újításokkal, amelyek által Kant az eu­
rópai filozófiatörténet egyik legfontosabb állomá­
sává vált (s amelyeket persze m ár Kant kortársai il­
letve közvetlen utókora is felism ert). Ugyanakkor
szokatlan elevenséggel tárja elénk az idős Kantot,
ezt a különleges tehetségű, öregedő, betegeskedő
professzort. Egy-két közism ert anekdotán kívül
(hogy például szinte egyáltalán nem hagyta el
Königsberget, vagy hogy napi sétájának időpontjá­
hoz lehetett igazítani az órát). Kantról az emberek
többsége nem sokat tud. S bár de Quincey is hang­
súlyozza Kant életének esem énytelenségét, újabb
anekdoták és történetek segítségével, m indennap­
jainak aprólékos ábrázolásával, illetve utolsó évei­
nek és halálának leírásával ez az írás éppen a Kant
személyét körüllengő ridegségen igyekszik enyhíte­
ni. Az életrajzi esszének a tizenkilencedik század­
ban nagy hagyománya volt, ez a tiszta ism eretter­
jesztés illetve akár tudományos ízű értekezés hatá­
rán mozgó különleges műfaj m ára nem jelent élő
hagyományt; az ilyen írások olvasása azonban kife­
jezetten élvezetes lehet: egyszerre biztosítják az is­
m eretszerzés és a „pletykálkodás”, a szóbeszédek
terjesztése általi bennfenntesség érzésének élveze­
tét. A műfaj poétikájának illetve a korabeli szerzői
stratégiák másságának a számlájára írható, hogy a
források felhasználása egészen más szabályok sze­
rint történik, m int azt mai irodalom értésünk te r­
m észetesnek venné. Az alapvető különbség az ép­
pen használt források pontos eredetének jelölet­
lensége; a fordítás, átírás vagy parafrázis és a „saját
szöveg” állandó keveredése, ez által a Kant utolsó
94
 napjait elbeszélő narrátor személyazonossága pon­
tosan nem behatárolható, ami kifejezetten érdekes
hatást kelt. De Quineey maga is jelöli, hogy az írás
ném et források alapján készült (elsősorban E. A.
Wasianski Immánuel Kant in seinen letzten Lebens-
jahren című Königsbergben, 1804-ben kiadott mű­
ve alapján), ám ettől ez a kis könyv még de
Quineey műve marad - végig az ő egyedi hangját és
beszédm ódját hallhatjuk. A szöveghez fűzött jegy­
zetek a m ár em lített kései kiadáshoz készültek (az
esszé eredetileg az 1830-as években jelent meg fo­
lyóiratban), az alapszöveg és a jegyzetek keletkezé­
se között teh á t több m int két évtized telt el. De
Quineey szerette a magyarázatoknak, kiegészíté­
seknek és önkom m entároknak ezt a rendszerét,
szövegépítkezésére jellemző ez a fajta többirányú­
ság. Ritmikus, szinte zenei prózanyelve, érzékeny
megfigyelő- és ábrázolóképessége, őszintesége és
egyedi, visszatérő tém ái, következtetései - Freud
előtt majd egy évszázaddal írt a gyermekkor és az
álmok szerepéről a lelki fejlődés vonatkozásában,
illetve komoly m eglátásokkal gazdagította az ak­
kor még kevéssé ism ert kábítószeres függőség té ­
m akörét - örökre biztosították helyét az angol iro­
dalom legjobbjai között.

M agyarul eddig az Európa Könyvkiadónál jelen­

tek meg írások Thomas de Quincey-től: a Mér­
leg sorozatban, 1983-ban láto tt napvilágot az Egy
angol ópium evő vallomásainak első, rövidebb vál­
tozata, a Suspiria de Profundis (Sóhaj a mélyből)
esszéivel együtt. Ezen kívül két válogatásban olvas­
95
ni még de Quincey-től: az egyik a Hagyomány és
egyéniség - A z angol esszé klasszikusai (1967), a
másik A z angol postakocsi - Angol romantikus esz-
szék (1986).
Nemes Péter

96
 TARTALOM

Immánuel Kant utolsó napjai

Jegyzetek (Thomcis de Quincey)
Utószó (Nemes Péter)
A kiadó könyvei kaphatók:
1118 Budapest, Rahó utca 16.
Tel.: 319-30-20, tel./fax: 319-5307

Terjesztés, sajtó, propaganda Kun Erzsébet

Könyveinket megtalálja az interneten:

http://www.yjrktf.hu/galeria/palatin.htm

E-mail: palatino@niail.matav.hu

Kiadta a Palatinus-Könyvek Kft., 2000-ben

Felelős kiadó a kiadó vezetője
Felelős szerkesztő Háy János
Kötésterv, tipográfia Faragó Ágnes
Tördelés Kvtahia Bt.
Korrektor Urbán Kinga

ISBN 963 9259 39 X

Nyomás SÉD Nyomda, Szekszárd

Felelős vezető Dránovits István ügyvezető igazgató