SARAH J.

MASS
éjkorona
I. RÉSZ – A KIRÁLY BAJNOKJA
 1. FEJEZET

CSAK A VIHAROS SZÉLBEN zörgő ablakok jelezték, hogy bejutott.

Senki sem vette észre, amikor átmászott a sötét villa kertjét
szegélyező falon, a mennydörgés és a közeli tengert korbácsoló
szél zajában pedig senki sem hallotta, ahogy az ereszcsatornán a
második emeletig kúszott, ott egy ablakpárkányra lendült, és
besurrant a folyosóra.
A király bajnoka a közelgő léptek zajára egy mélyedésbe
húzódott. Sötét maszkja és csuklyája mögé rejtőzve mindent
megtett, hogy beleolvadjon az árnyékba és a sötétség részévé
váljon. Egy szolgálólány vánszorgott el mellette, a nyitott
ablakhoz ment, és morgolódva becsukta. Másodpercekkel később
már lefelé haladt a folyosó másik végében lévő lépcsőn, a
cselédlány pedig nem vette észre a padlódeszkán lévő nedves
lábnyomokat.
A folyosót villámlás fénye világította meg. Az orgyilkos vett
egy nagy levegőt, és megpróbálta felidézni az épület alaprajzát.
Három napja figyelte meg a Bellréve elővárosában található
villát, és gondosan megjegyzett minden részletet. Öt ajtó mind a
két oldalon. Lord Nirall hálószobája balról a harmadik.
Fülelt, hátha más szolgálók lépteinek zajára lesz figyelmes,
de a házban továbbra is csend honolt, csak a vihar tombolt
tovább.
Úgy suhant végig a folyosón, mint egy szellem: hangtalanul
és ruganyosan. Lord Nirall hálószobájának ajtaja nyitáskor
halkan nyikorgott. Megvárta a következő dörgést, mielőtt
becsukta volna maga után.
A következő villámláskor két ember körvonalait ismerte fel,
akik a baldachinos ágyban aludtak. Lord Nirall legfeljebb
harmincöt éves lehetett. Szép, sötét hajú felesége mélyen aludt a
karjában. Hogy mivel vívhatták ki a király haragját, amiért az a
halálukat kívánta?
Az orgyilkos az ágyhoz suhant. Nem kérdéseket vártak tőle,
hanem engedelmességet. A szabadságát csak így nyerheti vissza.
Minden egyes lépéssel, amellyel közelebb ment a lordhoz, újra
meg újra felidézte magában a tervét.
A kardja szinte hangtalanul csusszant ki hüvelyéből.
Borzongva vett levegőt, és nekigyürkőzött a következő lépésnek.
A fekvő férfi abban a pillanatban nyitotta ki a szemét,
amikor a király bajnokának kardja a feje fölé suhant.
 2. FEJEZET

CELAENA SARDOTHIEN Résvár üvegpalotájának folyosóin

lépdelt. A kezében lévő súlyos zsák minden lépésnél meglendült,
és nekiütődött a térdének. Bár fekete köpenyének csuklyája
elrejtette az arcát, az őrök nem állították meg, amikor Adarlan
királyának tanácsterme felé haladt. Pontosan tudták, hogy ki ő
és mit tesz a királyért. A király bajnokaként rangban felettük
állt. A kastélyban csak néhányan voltak, akikre ez nem volt igaz.
És még kevesebben voltak azok, akik nem féltek tőle.
Köpenye a földet súrolta, ahogy közeledett a nyitott
üvegajtóhoz. A kétoldalt posztoló őrök vigyázzállásba vágták
magukat, ő biccentett, majd belépett a tanácsterembe. Fekete
csizmájában szinte hangtalanul járt a vörös márványpadlón.
A terem közepén álló trónon ült Adarlan királya, és komoran
nézett a kezében lévő zsákra. A lány éppúgy, mint az előző
három alkalommal, megállt a trón előtt, fél térdre ereszkedett és
fejet hajtott.
 Dorian Havilliard az apja trónja mellett állt. Celaena érezte,
hogy a fiatalember zafírkék szeme rá irányul. A magasan álló
trón lábánál ezúttal is, mint mindig, Chaol Westfall
testőrkapitány állt közte és a királyi család között. A csuklyája
alól felnézett rá, próbált olvasni az arckifejezéséből. A
fiatalember olyan kifejezéstelen arcot vágott, mintha egy idegen
állna előtte. De nem is várt mást, ez egyszerűen hozzátartozott
ahhoz a játékhoz, amelyet az elmúlt hónapokban egyre
ügyesebben játszottak. Chaol lehetett a barátja, lehetett egy
olyan személy, akiben időnként képes volt megbízni, de továbbra
is ő volt a király testőrkapitánya, és így a teremben tartózkodó
királyi ház tagjainak biztonságáért ő volt a felelős.
– Álljon fel! – szólította fel a király.
A lány felegyenesedett, felemelte a fejét, és levette a
csuklyáját.
A király feléje intett, obszidiánköves gyűrűje megcsillant a
délutáni napfényben.
– Elintézte?
Celaena kesztyűbe bújtatott kezével a zsákba nyúlt, és egy
levágott fejet hajított a király felé. Senki sem szólt egy szót sem,
amikor a fej, a kihűlt, bomló hús tompa zajjal a márványnak
csapódott. A fej a trón lépcsői elé gurulva megállt. A tejes
szempár a díszes üvegcsillár felé nézett.
Dorian visszahőkölt, és elkapta a pillantását a fejről. Chaol
csak nézett a lányra.
– Védekezett – szólt a bajnok.
A király előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a
sebhelyes arcot és a vágásokat a nyakon.
– Alig lehet felismerni.
Celaena gúnyos mosollyal reagált, bár a torka olyan volt,
mintha gombóc lenne benne.
– A levágott fejeknek nem tesz jót a sok utazás. – Újra a
zsákjába nyúlt, és egy kezet húzott ki belőle. – Íme a
pecsétgyűrűje!
Próbált nem törődni a kezében lévő bomló hússal, a napról
napra undorítóbb bűzzel, és a kezet Chaolnak nyújtotta. Chaol,
amikor átvette a kezet, és a királynak nyújtotta, bronzszínű
szemével úgy nézett, mint aki nincs is jelen. A király undortól
lebiggyesztett ajakkal húzta le a merev ujjról a gyűrűt, majd a
kezet Celaena lába elé hajította, hogy jobban szemügyre vegye a
tárgyat.
Dorian nyugtalanul toporgott az apja mellett. Amikor a
bajnoki címért folyó viadal zajlott, nem törődött a lány
orgyilkos múltjával. De mégis mit gondolt, hogy fog mindez
folytatódni, miután kinevezik a király bajnokának? A levágott
végtagok látványára azonban valószínűleg az emberek
többségének felfordul a gyomra, még akkor is, ha Adarlan
királya már egy évtizede uralkodott. Dorian pedig még egy
csatát vagy egy tömeges kivégzést sem látott soha... Talán már
az is lenyűgözhetné a lányt, hogy még nem hányta el magát.
– Mi van a feleségével? – kérdezte a király, a pecsétgyűrűt
forgatva az ujján.
– A férje maradványaihoz láncolva fekszik a tenger fenekén
– válaszolta Celaena gonosz vigyorral, a zsákjába nyúlt és egy
vékony, fehér bőrű kezet húzott elő belőle arany jegygyűrűvel,
amelybe bele volt vésve az esküvő dátuma. A király felé
nyújtotta, de az a fejét rázta. A lány kerülte Dorian vagy Chaol
tekintetét, amikor a női kezet visszatette a durva szövésű
vászonzsákba.
– Nagyszerű – mormogta a király.
 Celaena nem mozdult, amikor a király végigpásztázta
tekintetével őt, a zsákot és a levágott fejet. Elviselhetetlenül
hosszú csendet követően a király így folytatta:
– Lázadás ütötte fel a fejét itt, Résvárban. A mozgalmat
olyan emberek szervezik, akik mindenáron le akarnak taszítani
engem a trónról, és megpróbálják meghiúsítani a terveimet.
Következő megbízatásod az lesz, hogy felkutasd és elintézd őket,
még azelőtt, hogy valódi veszélyt jelentenének a birodalmam
számára.
Celaena olyan erővel markolta meg a zsákot, hogy
belefájdultak az ujjai. Chaol és Dorian most a királyra bámult,
mivel az elhangzottak őket is meglepték.
A lány, mielőtt Távolvégbe ment, hallott híreszteléseket egy
ellenállási mozgalomról, és a sóbányában találkozott is fogságba
esett lázadókkal. De hogy a főváros közepén egy ilyen mozgalom
ütötte fel a fejét, és hogy pont neki kell ezeket az ellenállókat, az
egyiket a másik után eltennie láb alól... És a tervek? Miféle
tervek? Mit tudtak a lázadók a király mesterkedéseiről? Celaena
gyorsan elhessegette a kérdéseket, biztos akart lenni abban, hogy
az arcáról nem lehet őket leolvasni.
A király a trón karfáján dobolt az ujjaival, a másik kezével
pedig még mindig Lord Nirall pecsétgyűrűjével játszadozott.
– A feltételezett árulók listáján számos név szerepel, de
mindig csak egyet fogok megnevezni, a kastélyban hemzsegnek
ugyanis a kémek.
Chaol erre láthatóan feszültebbé vált, de a király intésére
már áthatolhatatlan arckifejezéssel jött oda a lányhoz.
Egy papírlapot nyújtott át neki, de Celaena nem nézett a
szemébe, még akkor sem, amikor a fiatalember kesztyűje
hozzáért. Ő is anélkül nézett a papírra, hogy az arckifejezése
bármiről is árulkodott volna. Egyetlen név állt rajta: Archer
Finn.
Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne lehessen látni
rajta a döbbenetét. Archerrel tizenhárom éves korában
ismerkedett meg, amikor az az orgyilkosok rejtekhelyére jött
kiképzésre. A nála néhány évvel idősebb férfi már akkor is igen
népszerű férfi kurtizán volt, akinek muszáj volt elsajátítania pár
olyan technikát, amelyekkel meg tudja védeni magát rendkívül
féltékeny női ügyfeleitől. És azok férjeitől.
Soha nem csinált gondot belőle, hogy a butuska kislány
szinte rajongott érte. Még azt is megengedte neki, hogy
kipróbálja rajta flörtölési tudományát, de ezek az epizódok
legtöbbször nevetőgörcsbe fulladtak. Évek óta nem látta
Archert, már Távolvég előtt sem, de ilyesmit nem feltételezett
volna róla. Vonzó, közvetlen és humoros fiatalember volt, nem
egy olyan veszélyes hazaáruló, akinek a király a halálát kívánta.
Ez abszurd. Akárki is vitte a híreket a királynak, az illető egy
hatalmas idióta.
– Csak őt vagy az ügyfeleit is? – vetette oda mintegy
mellékesen Celaena.
A király ajka lassan mosolyra húzódott.
– Ismeri Archert? Nem vagyok meglepve.
Kötekedés, provokáció.
A lány csak nézett maga elé, tudatosan törekedett arra, hogy
megőrizze a nyugalmát, és egyenletesen lélegezzen.
– Még korábbról. A szokásosnál jobban őrzik. El fog tartani
egy ideig, hogy közel kerüljek hozzá.
Óvatos fogalmazás, mintegy mellékesen odavetve. Igazából
arra kell neki az idő, hogy kiderítse, miként került Archer ekkora
pácba, és vajon a király igazat mond-e. Ha Archer valóban áruló
és lázadó... akkor később is eldöntheti, hogy mit tesz vele.
– Akkor egy hónapot adok – határozott a király. – Ha addig
nem nyugszik a sírjában, akkor lehet, átgondolom, hogy
megfelelő pozícióban van-e.
A lány alázatosan, megadóan és bájosan mosolygott.
– Köszönöm, felség!
– Ha Archert elintézte, megkapja a következő nevet a
listáról.
Celaena hosszú évekig távol tartotta magát a királyság
politikai ügyeitől, különösen a lázadó mozgalmaktól, és erre
most nyakig benne volt. Ez óriási.
– Igyekezzen! – figyelmeztette a király. – És ügyeljen a
diszkrécióra! A bére Nirallért már a lakosztályában van.
Celaena bólintott, és eltette a papírlapot.
A király nem vette le róla a szemét. A lány kerülte a
tekintetét, viszont igyekezett olyan benyomást kelteni, mint aki
már várja a „vadászatot”. Végül a király a mennyezetre nézve
így szólt:
– Vigye el innen ezt a fejet, és távozzon!
Celaena leplezte undorát, amikor a király zsebre tette Nirall
pecsétgyűrűjét. A király számára a gyűrű egy trófea volt.
Sötét hajánál fogva felemelte a fejet, fogta a levágott kezet,
és mindkettőt betette a zsákjába. Lopva a mészfehér arcú
Dorianre pillantott, majd sarkon fordult, és elhagyta a
tanácstermet.

Dorian Havilliard némán állt, míg a szolgák átrendezték a

helyiséget, és a hatalmas tölgyfa asztalt a díszesen faragott
székekkel középre tolták. Három perc múlva kezdetét veszi a
fejedelmi tanács. Éppen csak megütötte a fülét, hogy Chaol azt
kérte a királytól, hogy távozhasson, mert még szeretné
meghallgatni Celaena jelentését. Az apja beleegyezése jeléül
bólintott.
Az orgyilkos megölt egy férfit és annak a feleségét. Mégpedig
az apja parancsára. Dorian alig bírt rájuk nézni. Azt hitte, hogy
az eyllwe-i lázadók lemészárlása után sikerült meggyőznie az
apját arról, hogy gondolja át brutális politikáját, de úgy tűnt,
hogy minden a régi kerékvágásban folyik tovább. És Celaena...
Mihelyt a szolgák elkészültek, Dorian elhelyezkedett szokott
helyén, az apja jobbján. Egymás után érkeztek a tanácsnokok,
Perrington herceg, aki egyenesen a királyhoz ment, és halkan
beszélgettek valamiről, túl halkan ahhoz, hogy Dorian bármit is
értett volna belőle.
A koronaherceg nem törte magát, hogy bárkivel is
társalogjon, inkább csak bámulta az előtte álló vizeskancsót.
Úgy tűnt, hogy a lány az imént nem volt magánál.
Tulajdonképpen már két hónapja így viselkedett, azóta,
hogy kinevezték a király bajnokává. Csodaszép ruháit szigorú,
rövidre szabott tunikára és nadrágra cserélte, hosszú copfba
összefogott haja elveszett a sötét köpeny redői között, amelybe
mostanában burkolózott. Szép kísértet volt, és ha ránézett
Dorianre, úgy tűnt, mintha nem ismerné fel.
A herceg a nyitott ajtót bámulta, ahol a lány percekkel
korábban eltűnt.
Ha ilyen könnyen öl embert, akkor talán az is gyerekjáték
volt neki, hogy megjátssza, hogy érez valamit iránta. Talán csak
a szövetségesévé akarta tenni, rá akarta venni arra, hogy
annyira szeresse őt, hogy a kedvéért még az apjával is
szembehelyezkedjen, és gondoskodjon arról, hogy őt nevezzék ki
bajnokká...
Dorian nem tudta befejezni a gondolatot. Meg fogja
látogatni. Talán már holnap. Csak hogy megbizonyosodjon arról,
hogy nem csapja be magát.
Az a kérdés azonban nem hagyta nyugodni, hogy jelentett-e
valaha is egyáltalán valamit a lánynak.

Celaena, az időközben már ismerős úton, gyorsan és halk

léptekkel a kastély szennyvízcsatornájához sietett. Ugyanaz a
csatorna volt, ami a titkos alagútján keresztül folyt, de itt még
jobban bűzlött, mivel a szolgák szinte óránként dobtak bele
mindenféle hulladékot.
A lépései, majd egy másik személy, Chaol léptei
visszhangoztak a hosszú, föld alatti járatban. De nem szólt egy
szót se. Megállt a víz mellett, és a boltíveket nézte a csatorna két
oldalán. Egy teremtett lélek sem volt itt.
– Nos – kezdte, anélkül hogy megfordult volna –, köszönsz
végre, vagy csak egyszerűen mindenhová utánam koslatsz?
Chaol felé fordult, de a zsák még mindig a kezében volt.
– Még mindig a király bajnokát játszod, vagy végre
visszaváltozol Celaenává?
A kapitány bronzszínű szemei ragyogtak a fáklya fényében.
Chaol természetesen észrevette a különbséget, ő mindig
mindent észrevett. Celaena nem tudta volna megmondani, hogy
ennek örült-e vagy sem, különösen, amikor a férfi szavainak
ilyen csípős felhangja volt.
Mivel nem felelt, ezért Chaol megkérdezte:
 – Mi volt Bellrévében?
– Semmi különös, csak a szokásos. – Pontosan tudta, mire
céloz: azt akarta tudni, hogy hogyan teljesítette a megbízatást.
– Tehát védekezni próbált? – A lány kezében lévő zsák felé
biccentett.
Celaena vállat vont, és újra a zavaros víz felé fordult.
– Semmi olyasmi, amit ne tudnék megoldani.
A zsákot a csatornába dobta. Csendben nézték, ahogy
ide-oda himbálózott, majd lassan elsüllyedt.
Chaol a torkát köszörülte. A lány tudta, hogy a férfi utálta
ezt az egészet. Mielőtt az első küldetésére indult, fel, Meahba, egy
tengerparti birtokra, Chaol annyira ideges volt, hogy Celaena
már-már azt hitte, hogy a kapitány kérlelni fogja, hogy
maradjon otthon. Amikor visszatért, és a levágott fejet maga
után vonszolta, mindenütt Sir Carlin meggyilkolásáról beszéltek.
Chaolnak egy egész hetébe telt, míg újra a szemébe tudott nézni.
Mégis mit várt?
– Mikor fogsz bele az újabb megbízatásba? – kérdezte.
– Holnap. Vagy holnapután. Pihennem kell – fűzte gyorsan
hozzá, amikor látta, hogy Chaol a homlokát ráncolja. –
Ezenkívül arra is kell egy-két nap, hogy kiderítsem, mennyire
őrzik Archert, és hogy hogyan tudok közel kerülni hozzá.
Bizonyára nem lesz egy egész hónapra szükségem, amennyit a
király adott.
Remélhetőleg Archer meg tudja magyarázni neki, hogy
került a király listájára, és mégis milyen tervekre gondolt
pontosan a király. Aztán majd eldönti, mit tesz vele.
Chaol odalépett mellé, de továbbra is a koszos vizet nézte,
ahol az ár már biztosan magával ragadta a zsákot, amely
bekerült az Avery folyóba, és végül a tengerbe.
 – Szívesen meghallgatnám a jelentésedet a kiküldetésedről.
A lány felvonta a szemöldökét.
– Előtte nem akarnál legalább együtt vacsorázni velem?
A férfi hunyorogva nézett rá. Celaena duzzogva
biggyesztette le az ajkát.
– Ez nem vicc. Pontosan tudnom kell, mi történt Nirall-lal.
Celaena mosolyogva félretolta, a kesztyűjét a nadrágjába
törölte, majd elindult felfelé a lépcsőn. Chaol megfogta a karját.
– Ha Nirall védekezett, akkor lehetnek tanúk is, akik
hallottak valamit...
– Nem csapott zajt – sziszegett Celaena, és lerázta a férfit,
hogy fel tudjon robogni a lépcsőkön. Két hétig úton volt, és
egyszerűen csak aludni szeretett volna. Már az is túl hosszú
útnak tűnt, mire felér a lakosztályába. – Semmi szükség erre a
jelentéstételre, Chaol.
Egy félhomályos lépcsőfordulón a férfi megint megállította,
és kezét határozottan a lány vállára tette.
– Amikor elmész – mondta, miközben egy távoli fáklya fénye
megvilágította markáns arcvonásait –, akkor halványlila gőzöm
sincs arról, hogy mi van veled. Nem tudom, hogy
megsebesültél-e, vagy éppen egy útszéli árokban rohadsz.
Tegnap olyan híresztelés jutott a fülembe, hogy elkapták Nirall
gyilkosát.
Még közelebb hajolt, a hangja rekedtessé vált.
– Egészen addig azt hittem, hogy téged kaptak el, míg vissza
nem értél. Már arra készültem, hogy útnak indulok, és
megkereslek.
Ez magyarázatul szolgált arra, miért volt Chaol lova
felnyergelve, amikor megérkezett. Celaena sóhajtott, és az arcát
hirtelen elöntötte a forróság.
 – Igazán nyugodtan bízhatnál bennem ennél jobban is.
Végeredményben én lennék a király bajnoka, nem?
Mielőtt felocsúdott volna, a kapitány magához vonta, és
szorosan átölelte.
Celaena vonakodás nélkül a nyaka köré fonta a karját, és
beszívta az illatát. A férfi akkor ölelte meg utoljára, amikor a
lány megtudta, hogy hivatalosan is ő nyerte a viadalt, bár ennek
az ölelésnek az emléke gyakran belopózott a gondolataiba.
Ahogy a férfit ölelte, minden vágya az volt, hogy soha ne engedje
el.
Chaol megérintette az orrával a nyakát.
– Egek ura, hogy te milyen rettentő büdös vagy! –
mormogta.
Celaena dühösen félrelökte, ezúttal valóban égett az arca.
– Valóban nem lesz jó illata az embernek attól, ha hetekig
testrészeket vonszol magával. Ha pedig talán hagytak volna egy
kis időt arra, hogy megfürödjek, és nem kellett volna azonnal
megjelennem a király előtt, akkor talán...
Chaol vigyorát látva nem folytatta, és a vállába bokszolt.
– Te idióta! – A férfiba karolva felfelé húzta a lépcsőn. –
Gyere, menjünk a lakosztályomba, aztán a megbeszélést már
úriemberhez méltón bonyolíthatod velem.
Chaol prüszkölt, megbökte a könyökével, de nem engedte el.

Miután a végtelenül boldog Fürge végre megnyugodott, és

Celaena anélkül tudott beszélni, hogy közben folyamatosan
nyalogatnák, Chaol az utolsó részletekig kikérdezte, majd azzal
az ígérettel hagyta magára, hogy néhány óra múlva visszajön
vacsorára. Philippa is körülugrálta a fürdőben, panaszkodott a
haja és a körmei állapotára, majd a lány végül bezuhant az
ágyába.
Fürge is felugrott, és szorosan melléje gömbölyödött. Celaena
simogatta selymes, aranyló bundáját, és a mennyezetet bámulta,
míg a kimerültség múlni kezdett fájó izmaiból.
A király hitt neki.
Maga Chaol sem kételkedett egyszer sem a történetében,
amikor az imént kikérdezte. Tényleg nem tudta eldönteni, hogy
emiatt elégedettséget, csalódottságot vagy lelkiismeret-furdalást
kellene éreznie. De a hazugságok szinte maguktól hagyták el a
száját. Nirall az utolsó pillanatban felébredt, de megölte, a
felesége gégéjét fel kellett metszenie, hogy ne kiabáljon, és a harc
az ő ízlése szerint talán túl kaotikus volt. Valóságos részleteket is
szőtt a mondandójába: a folyosó ablakait az emeleten, a vihart, a
szolgálólányt a gyertyával... A legjobb hazugságok mindig
tartalmaznak némi igazságot.
Celaena megérintette a nyakában függő amulettet, „Elena
szemét”. Utoljára a sírkamrában találkozott Elenával, akkor
jelent meg neki utoljára. Remélhetőleg az előző királynő most
már végre békén fogja hagyni, hogy ő lett a király bajnoka. Az
amulettet ellenben szívesen hordta. Elena hónapokkal ezelőtt
adta neki, hogy védelmezze. Megnyugtatta, és a fém mindig
meleg volt, mintha önálló életet élne.
Megszorította az amulettet. Ha a király megtudná, hogy
valójában mit tett... hogy az elmúlt két hónapban mit tett...
Első megbízatásakor azzal a szándékkal szállt hajóra, hogy
minél gyorsabban letudja az egészet. A lelke mélyén gyilkosságra
készült, azt hajtogatta magában, hogy semmi köze Sir Carlinhez,
és az élete neki nem jelent semmit. De ahogy a birtokára ért, és
látta, milyen szokatlan kedvességgel bánik a személyzetével,
amikor hallotta a lantjátékát egy vándorzenésszel, akinek
szállást adott a halljában, amikor ráébredt, hogy kinek a
mesterkedéseit segíti ő elő, akkor már nem tudta túltenni magát
ezeken a dolgokon. Mindenféle módon megpróbálta, igenis
megpróbálta kényszeríteni, meggyőzni saját magát, még
jutalmat is ígért magának. De mégsem ment.
A gyilkosságot akkor viszont meg kell rendezni, és egy hullát
is elő kell állítani.
Sir Carlint ugyanúgy választás elé állította, mint később
Lord Nirallt: azonnali halál, vagy a halála megrendezése és
menekülés, méghozzá jó messzire, örök életre szóló
névváltoztatással. Az a négy férfi, akit eddig meg kellett volna
ölnie, mind a menekülést választotta.
Nem volt nehéz rábeszélni őket arra, hogy váljanak meg a
pecsétgyűrűjüktől vagy egyéb szimbolikus tárgyuktól. Még ennél
is könnyebben adták oda a hálóruhájukat, hogy az állítólagos
sérülésüknek megfelelően azokat is összeszabdalja. Hullákat is
könnyű volt szerezni.
A kórházakban mindig akadtak friss halottak, akiktől
szívesen megszabadultak. Nem volt nehéz olyat találni, aki
valamelyest hasonlított az áldozathoz, már csak azért sem, mert
a tetthelyek olyan messze voltak, hogy a hús időközben bomlani
kezdett.
Nem tudta, hogy Lord Nirall feje valójában kié volt, csak
azt, hogy az illetőnek megegyezett a haja színe, és néhány szúrt
sebbel az arcán meggyőző látványt fog nyújtani, amikor visszaér
Résvárba. A kéz ugyanahhoz a halotthoz tartozott. A felesége
keze pedig... Egy olyan fiatal lányé volt, akit röviddel az első
havi vérzése után egy olyan betegség ragadott magával, amit egy
hozzáértő javasasszony tíz évvel ezelőtt könnyedén ki tudott
volna kúrálni. De miután a mágia eltűnt, az összes bölcs asszonyt
felakasztották vagy máglyán elégették, az emberek úgy
hullottak, akár a legyek. Ártalmatlan, korábban gyógyítható
betegségekben. Celaena az oldalára feküdt, kissé
összegömbölyödött, és Fürge puha bundájába temette az arcát.
Archer. Az ő halálát hogyan tudná megrendezni? Nagyon
ismert ember volt, összetéveszthetetlen külsővel. Még mindig
nem tudta elképzelni, hogy tényleg köze lenne ehhez az ominózus
ellenállási mozgalomhoz. De ha szerepelt a király listáján, akkor
az is lehet, hogy az elmúlt években, amióta nem találkoztak, arra
használta fel a tehetségét, hogy befolyásra tegyen szert.
De mit tudhattak a király terveiről, ami miatt a mozgalom
valódi fenyegetést jelentett? A király már az egész kontinenst
leigázta, mi maradt még belőle?
Természetesen voltak más földrészek is. Más földrészek
gazdag királyságokkal, mint Wendlyn, ez a távoli ország a
tengerentúlon. Korábban ellenállt az adarlani flotta
támadásainak, de erről a háborúról semmit sem hallott azóta,
mióta Távolvégre került.
De miért kellene a lázadóknak más földrészeken lévő
királyságokkal törődniük, ha elég gondjuk volt a sajátjukkal? A
tervek tehát erre az országra, erre a földrészre vonatkoznak.
Tulajdonképpen nem is akart róluk tudni. Nem akarta tudni,
hogy min mesterkedik a király, hogyan képzelte el a birodalom
jövőjét. Ezt a hónapot arra fogja használni, hogy eldöntse, mit
fog csinálni Archerrel, és úgy fog tenni, mintha soha nem
hallotta volna azt a szörnyű szót, hogy tervek.
Próbálta elfojtani a borzongását. Nagyon-nagyon
kockázatos játékot űzött. Most pedig, hogy az áldozatai
résváriak voltak, most, hogy Archer is közéjük tartozott, még
jobban kell játszania. Mert ha a király megtudja az igazságot, ha
rájön, hogy mit tesz, akkor...
Akkor az az ő végét jelenti.
 3. FEJEZET

CELAENA ZIHÁLVA ROHANT a titkos, sötét átjárón. A válla fölött

visszanézve meglátta a parázsló szemű, vigyorgó Káint.
Akármilyen gyorsan futott, Káin óriási lépteivel könnyedén
a sarkában maradt. Zölden világító rémjelekből álló csóvát
húzott maga után, a különös formák és szimbólumok
megvilágították a régi kockaköveket. Káin mögött, hosszú
karmaival a földet karmolva rohant a ridderak.
Celaena megbotlott, de nem esett el. Minden egyes lépés
olyan érzés volt, mintha iszapban kellene gázolnia. Nem tud
elfutni Káin elől. Utol fogja érni. Ha pedig a ridderak elkapja,
akkor... Nem mert még egyszer ránézni a pofájából kiálló
hatalmas tépőfogakra vagy a kifürkészhetetlen szemekre,
amelyek izzottak a mohóságtól, hogy darabonként falja fel őt.
Káin kaján nevetését visszhangozták a kőfalak. Most már
egészen közel volt. Olyan közel, hogy ujjaival már hozzáért a
tarkójához. A nevét suttogta, a valódi nevét. A lány felsikoltott,
amikor...

Celaena felébredt, és levegő után kapkodott. A kezével a

talizmánjába, „Elena szemébe” kapaszkodott. Végigpásztázta a
helyiséget, lát-e szokatlanul sötét árnyékot, világító rémjeleket,
olyan jeleket, amelyek arra utaltak volna, hogy a faliszőnyeg
mögötti titkos ajtó nyitva van. De csak a kandallóban kialvó tűz
sistergett.
Visszahanyatlott a párnájára. Csak egy rémálom volt. Káin
és a ridderak már halott, és Elena sem fogja őt újra háborgatni.
Mindez már a múlté.
A több rétegnyi takaró alatt alvó Fürge Celaena hasára tette
a fejét. A lány is jobban befészkelte magát a takarók alá,
átkarolta a kutyust, és lehunyta a szemét.
Vége van. Már elmúlt.

A vadasparkban a hűvös reggeli ködben Celaena elhajított egy

botot. A kiszáradt füvön Fürge úgy lőtt ki, mint egy aranyló
villám, olyan gyorsan, hogy a lány dicsérete jeléül halkan
Rittyentett egyet. Nehemia állt mellette, aki szintén elismerően
csettintett. Többnyire csak kora reggel találkoztak, mert
Nehemia teljes mértékben azzal volt elfoglalva, hogy megnyerje
magának Georgina királynőt, és információkat gyűjtsön a király
Eyllwe-vel kapcsolatos terveiről. Vajon tudta a király, hogy a
hercegnő egyike azon kémeknek, akikről említést tett? Úgy
tűnik, hogy nem, hiszen akkor nem ajándékozná meg Celaenát a
bajnoknak járó bizalommal, hiszen közismert volt, hogy ők
ketten barátnők.
– De miért Archer Finn? – töprengett Nehemia eyllwe
nyelven, fojtott hangon. A lány nagy vonalakban beszámolt neki
legújabb küldetéséről, anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott
volna.
Fürge elkapta a botot, és hosszú farkát csóválva szaladt
vissza. Már most szokatlanul nagy termetű volt, pedig még nem
is érte el a teljes méretét. Dorian nem árulta el, hogy szerinte a
kutya anyja milyen más kutyával párosodott. Fürge termetét
tekintve ez lehetett egy farkaskutya is. Vagy akár egy valódi
farkas.
Celaena Nehemia kérdésére vállat vont, és kezét köpenye
bundával bélelt zsebébe tette.
– A király azt hiszi, hogy Archer egy ellene irányuló, titkos
ellenállási mozgalom tagja. A mozgalom itt működik Résvárban,
és őt akarják a trónjáról letaszítani.
– Biztos, hogy senki sem lehet ennyire vakmerő. A lázadók a
hegyekben, az erdőkben és olyan helyeken rejtőznek, ahol a
helyiek bújtatják és támogatják őket, de nem itt. Résvár halálos
csapda lenne a számukra.
Celaena ismét vállat vont. Ebben a pillanatban ért oda hozzá
Fürge, és azt akarta, hogy megint dobja el a botot.
– Láthatólag nem így van. És az is nyilvánvaló, hogy a
királynak listája van azokról az emberekről, akiket a mozgalom
kulcsfiguráinak tart.
– És te... szóval neked kell őket, mindannyiukat megölnöd? –
Nehemia barnás arcszíne kissé elfehéredett.
– Igen, egyenként – felelte Celaena, miközben a botot a
ködben újra olyan messzire dobta, amennyire csak tudta. Fürge
ismét kilőtt, mint egy rakéta, a száraz fű és a legutóbbi hóvihar
maradványai csikorogtak hatalmas tappancsai alatt. – Mindig
csak egy nevet akar elárulni. Elég teátrális, már ha kíváncsi vagy
a véleményemre. De láthatólag útjában állnak a terveinek.
– Milyen terveinek? – kérdezte Nehemia élesen.
Celaena a homlokát ráncolta.
– Abban reménykedtem, hogy te tudsz róluk.
– Nem. – Feszült hallgatás. – Ha bármit megtudsz... – törte
meg a csendet Nehemia.
– Meglátom, mit tehetek – hazudta Celaena. Még abban sem
volt biztos, hogy egyáltalán tudni akarja, mit tervez a király,
abban viszont teljesen biztos volt, hogy ha tudna valamit, azt
nem osztaná meg senkivel. Ez önzés, és talán ostobaság is volt a
részéről, de nem tudta kiverni a fejéből, amire a király a
bajnokká történő kinevezése napján figyelmeztette: ha kiderül,
hogy megbízhatatlan vagy ellene ármánykodik, akkor Chaolnak
vége. Őt pedig Nehemia követi, az egész családjával együtt.
Ezeket az embereket már eddig is veszélybe sodorta minden
egyes megrendezett gyilkosságával és hazugságával.
Barátnője a fejét csóválta, de nem felelt semmit. Celaena
számára szinte elviselhetetlen volt, amikor a hercegnő, Chaol
vagy Dorian így nézett rá. De elkerülhetetlen volt, hogy ők is
higgyenek a hazugságaiban. A saját biztonságuk érdekében.
Nehemia a kezét tördelte, a tekintete a távolba révedt. Ezt
az arckifejezést Celaena az elmúlt hónapban gyakran látta rajta.
– Ha miattam aggódsz...
– Nem – szakította félbe Nehemia. – Te tudsz magadra
vigyázni.
– De akkor mi a baj? – Celaena gyomra görcsbe rándult. Nem
tudta, hogyan viselné, ha Nehemia még többet elárulna a
lázadókról. Igen, szabad akart lenni a királlyal szemben,
bajnokként és egy leigázott nép gyermekeként is, de nem akarta,
hogy bármiféle köze legyen a Résvárban szőtt összeesküvéshez,
és nem akart osztozni a lázadók kétségbeesett reménykedésében.
Egyszerűen ostobaság volt szembehelyezkedni a királlyal. Ezért
az életükkel fizetnek majd.
De Nehemia így szólt:
– Calaculla egyre jobban megtelik. Mindennap újabb és
újabb lázadók érkeznek oda Eyllwe-ből. A legtöbben már azt is
csodának tartják, hogy még életben vannak. Miután a katonák
ötszáz lázadót lemészároltak, az embereim félnek. – Fürge
visszajött, Nehemia kivette a szájából a botot, és elhajította a
szürke reggelbe. – De az ottani körülmények...
Elakadt, valószínűleg a Celaena hátán éktelenkedő három
hegre gondolt, ezekre a kitörölhetetlen emlékekre, a távolvégi
sóbányákban uralkodó kegyetlenség lenyomatára, és arra, hogy
még mindig ezrek gürcölnek és halnak meg ott, még ha ő ki is
szabadult. Calaculláról, Távolvég testvértáboráról az a hír járta,
hogy ott még rosszabb a helyzet.
– A király nem akar találkozni velem – folytatta Nehemia, az
egyik csodás hajfonatát tekergetve. – Már háromszor kértem
arra, hogy beszéljünk a calacullai körülményekről, de minden
alkalommal azt állította, hogy más dolga van. Nyilvánvalóan
azzal van annyira elfoglalva, hogy megtalálja azokat az
embereket, akiket neked kell eltenni láb alól.
A hercegnő olyan keménységgel beszélt, hogy Celaena arca
felforrósodott. Fürge visszajött, de Nehemia ezúttal csak kivette
a szájából a botot, nem hajította el.
– Valamit tennem kell, Elentiya – mondta Nehemia. Ezt a
nevet azon az éjszakán adta Celaenának, amikor a barátnője
bevallotta neki, hogy orgyilkos. – Muszáj valahogy segítenem a
népemnek. Mikor nem lesz már elég az, hogy csak információkat
gyűjtünk? Mikor cselekedhetünk végre?
A lány nagyot nyelt. Nehemia utolsó szavai, hogy
cselekedhetünk végre, nagyobb félelemmel töltötte el, mint ahogy
be merte volna vallani. Még ijesztőbb volt, mint a tervek szó.
Fürge a farkát csóválva a lábánál várt arra, hogy a bot újra a
levegőbe repüljön.
De Celaena nem válaszolt, és mivel most sem ígért semmit,
ahogy máskor sem, amikor Nehemia ezekről a dolgokról beszélt,
ezért a barátnője a földre ejtette a botot, és szó nélkül
visszaindult a kastélyba.
A lány várt, míg Nehemia léptei végleg elhalkultak, és
nagyot sóhajtott. Néhány perc múlva Chaollal lesz futóedzése, és
aztán... Aztán pedig a városba megy. Archer várhat délutánig.
Végül is a király egy hónapot adott neki, és még ha volt is
néhány kérdése Archerhez, az még sürgetőbb volt, hogy egy
kicsit kikapcsolódjon. Valahogy muszáj volt a vérdíjat
elköltenie.
 4. FEJEZET

CHAOL WESTFALL a vadasparkban száguldott, Celaena pedig

tartotta mellette a tempót. A hideg reggeli levegő úgy vágta a
tüdejét, mint az üvegcserepek, és a lehelete kis felhőket rajzolt.
Amennyire csak lehetett, jó vastagon öltöztek lel, de leginkább
ingeket vettek fel több rétegben, és kesztyűt húztak, hogy a sok
ruha súlya ne zavarja őket. Chaol még így is fázott, hiába
verejtékezett az egész teste.
Celaenával ugyanez lehetett a helyzet, mivel az orra hegye,
az arca és a füle vörös volt. Amikor észrevette, hogy Chaol nézi,
rámosolygott. Csodaszép szeme türkizkéken világított.
– Mi van, elfáradtál? – cukkolta a férfit. – Tudtam, hogy
nem fogsz edzeni, amíg nem vagyok itthon.
A testőrkapitány zihálva felnevetett.
– Inkább az a biztos, hogy te nem edzettél a kiküldetés alatt.
Ma reggel már másodszor kell miattad lelassítanom.
Micsoda szemenszedett hazugság! Most könnyedén tartotta
vele a lépést, olyan kecsesen futott mellette, akár egy szarvas az
erdőben. Néha rettentően nehezére esett a kapitánynak, hogy ne
nézzen rá, ne nézze, hogyan mozog.
– Nyugodtan áltasd csak tovább magad – mondta a lány, és
egy kicsit felgyorsított.
Chaol is belehúzott, hogy ne maradjon le. A szolgák a
vadaspark ösvényeiről ellapátolták a havat, de a talaj a lábuk
alatt így is jeges és alattomosan csúszós volt.
A kapitány számára az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá
vált, mennyire utálta, amikor Celaena nélküle utazott el.
Amikor elindult ezekre az átkozott kiküldetésekre, és
napokig, hetekig nem hallott róla semmit. Nem tudta, hogy
hogyan és mikor történt, csak azt, hogy egy idő után fontos lett
neki, hogy visszajön-e, vagy sem. És mindazok után, amin
együtt keresztülmentek...
Chaol a párbajban megölte Káint.
Azért, hogy őt megmentse. A lelkében kettősség volt:
egyrészt nem bánta meg, és bármikor újra megtenné. Másrészt
azonban még mindig felriadt álmából az éjszaka közepén, és a
hideg verejték, amiben fürdött, túlzottan is Káin vérére
emlékeztette.
Celaena ránézett.
– Mi a baj?
Küzdött a benne feltámadt bűntudattal.
– Figyelj inkább, mert elcsúszol!
Kivételesen úgy tett, ahogy a férfi kérte.
– Nem szeretnél beszélni róla?
Igen. Nem. Ha van valaki egyáltalán, aki meg tudná érteni a
Káin megölése miatt rátörő bűntudatot és haragot, akkor az
Celaena.
 – Milyen gyakran – kérdezte két levegővétel között –
gondolsz azokra az emberekre, akiket megöltél?
A lány oldalról futó pillantást vetett rá, aztán lelassított. A
férfinak nem volt kedve leállni, és talán tovább is futott volna,
ha a lány nem ragadja meg a könyökénél és kényszeríti
megállásra. A szája elkeskenyült.
– Ha jó ötletnek tűnik, hogy szemrehányásokat tegyél, még
mielőtt megreggeliztem volna...
– Nem – szakította félbe a férfi zihálva –, nem így értettem. –
Levegő után kapkodott. – Nem ítélkezni akartam.
Ha végre kapna levegőt, akkor meg tudná magyarázni a
kérdését.
A lány pillantása olyan jeges volt, mint a kettejüket
körülvevő vadaspark, aztán a fejét oldalra billentette.
– Káin miatt kérdezed?
A név hallatára a férfi csak bólintani tudott.
Celaena szemében a jég egy pillanat alatt elolvadt. Chaol
gyűlölte ezt az együtt érző, megértő arckifejezést.
A királyi testőrség kapitányaként előbb vagy utóbb
elkerülhetetlen lett volna, hogy valakit megöljön. A király
nevében már így is mindenfélét látott és tett, harcokban vett
részt, embereket sebesített meg. Egyáltalán nem kellene
bűntudatot éreznie, és legfőképpen nem kellene épp a lánynak
beszámolnia erről. Valahol húzódott egy határ kettejük között,
és meglehetősen biztos volt abban, hogy ő ezt a határt az utóbbi
időben egyre jobban átlépte.
– Soha nem fogom elfelejteni azokat az embereket, akiket
megöltem – mondta Celaena. Lehelete közöttük örvénylett a
levegőben. – Még azokat sem, akiket azért öltem meg, hogy ne én
haljak meg. Még most is magam előtt látom az arcukat, még
most is bennem ég a végső csapás, ahogyan megöltem őket. – A
csontvázakra emlékeztető kopasz fákra nézett. – Néha úgy
érzem, mintha nem is én, hanem egy másik ember követte volna
el ezeket a dolgokat. Közben pedig a többségükkel kapcsolatban
örülök, hogy pontot tettem az életük végére. Mindegy azonban,
hogy mik is az okok, minden egyes alkalommal elveszít az ember
önmagából egy darabot. Nem hiszem tehát, hogy valaha is el
fogom felejteni őket.
Egymásra néztek, és a férfi bólintott.
– De, Chaol – folytatta a lány, miközben még erősebben
szorította a férfi karját, és csak ekkor tudatosult benne, hogy
végig fogta –, ami Káinnal történt, az nem orgyilkosság vagy
hidegvérű leszámolás volt.
A férfi egy lépést távolodni akart, de a lány nem engedte el.
– Nem volt becstelenség, amit tettél, és ezt nem csak azért
mondom, mert megmentetted az életemet.
Elhallgatott.
– Sohasem fogod elfelejteni, hogy megölted Káint – tette
végül hozzá, és amikor a tekintetük találkozott, a szíve olyan
hevesen dobogott, hogy az egész testében érezte. – Én sem fogom
soha elfelejteni, mit tettél azért, hogy megments.
Chaolt szinte maga alá gyűrte a vágyakozás, hogy érezze a
lány melegét. Kényszerítenie kellett magát, hogy hátrébb lépjen
egyet, távolodjon a karja szorításából, és újra bólintott. Volt egy
határ kettejük között. Lehet, hogy a király nem tulajdonított
különösebb figyelmet a barátságuknak, de ha egymás irányába
megteszik ezeket az utolsó lépéseket, akkor a király
megkérdőjelezheti a hűségét, a pozícióját, mindent.
És ha odáig fajulnának a dolgok, hogy döntenie kellene a
király és Celaena között... Kérte az isteneket, hogy soha ne
kerüljön ilyen választás elé. Az ésszerűség azt diktálta, hogy
egyértelműen a határvonal ezen oldalán maradjon. A lojalitás
oldalán, mivel Dorian... Látta, hogy Dorian még mindig hogy
néz Celaenára. Nem fogja elárulni a barátját.
– Azt hiszem – vetette oda megjátszott könnyedséggel –, az,
hogy Adarlan orgyilkosa az adósom, még valamikor kifizetődő
lehet.
A lány meghajolt előtte.
– Szolgálatára állok, uram.
Ezúttal a férfi mosolya valódi volt.
– És most gyere, kapitány – tette hozzá Celaena, és lassan
újra kocogásba lendült. – Éhes vagyok, és nem szeretném, ha
lefagyna a hátsó felem.
A férfi halkan, magában nevetett, amikor tovább futottak a
vadasparkban.

A futás után Celaena alig állt a lábán, a hideg és a megerőltetés

miatt pedig olyan érzése támadt, mintha a tüdeje sebes lenne és
vérezne. Gyors sétára váltottak, és már előre örült a kastély
kellemes melegének és a hatalmas reggelinek, amit még azelőtt
akart elpusztítani, mielőtt vásárolni indul.
A kastély parkjának kavicsos útjain, a magas sövények
között keringtek. Celaena karba tett kézzel ment, mert az ujjai a
kesztyű ellenére merevre fagytak. A füle pedig égett. Talán egy
sálat kellene legközelebb a feje köré tekernie, még akkor is, ha
Chaol emiatt könyörtelenül gúnyolná.
Oldalról vetett rá egy pillantást. A kapitány levette legfelső
réteg ruháját, és így láthatóvá vált, hogy izzadt inge a testére
tapad. A következő sövényt megkerülve Celaena meglátta, hogy
ki vár rájuk az ösvényen, és ingerültségében a szemét forgatta.
Az utóbbi időben egyre több udvarhölgy talált valamilyen
ürügyet arra, hogy közvetlenül napkelte után tegyen egy sétát a
kertben. Eleinte csak néhány fiatal hölgyet láttak, akik Chaol
izzadt, testére tapadó ruhája láttán azonnal felfüggesztették a
sétájukat. Celaena megesküdött volna rá, hogy a szemgolyójuk
kiesett a szemüregükből, és a földön gurult szerteszét.
Másnap reggel azonban újra felbukkantak az ösvényen, még
csinosabb ruhába bújva. A következő alkalmakkor pedig egyre
többen és többen lettek. Most pedig már a vadasparkból a
kastélyig vezető minden közvetlen úton legalább egy fiatal
hölgyekből álló csoportocska járőrözött, csak arra várva, hogy a
kapitány arra járjon.
– Jaj, ne! – sziszegte Celaena, amikor két nő mellett haladtak
el, akik a szőrmemuffjukkal a kezükben a szempillájukat
rebegtették. Sötétben kellett, hogy felkeljenek, ha volt idejük így
kicsípni magukat.
– Mi a baj? – kérdezte Chaol, a homlokát ráncolva.
Vajon tényleg nem látja, vagy csak nem akar megjegyzést
tenni?
– Ahhoz képest, hogy tél van és reggel, elég nagy a nyüzsgés
a parkban – válaszolta Celaena óvatosan.
A férfi vállat vont.
– Egyesek megőrülnének, ha egész télen a négy fal között
kellene gubbasztaniuk.
Vagy csak egyszerűen szeretik nézegetni a testőrkapitányt és az
izmait.
– Ez így van – felelte kurtán, de aztán befogta a száját. Ha
ennyire vak, akkor minden további szó felesleges. Különösen,
mivel néhány hölgyike kifejezetten csinos volt.
– Bemész ma a városba, hogy kémkedj Archer után? –
kérdezte Chaol halkan, amikor az út szerencsére megtisztult
előttük, és nem álltak vihogó, piruló hölgyek az útjukban.
Bólintott.
– Szeretnék képet kapni a napirendjéről, ezért valószínűleg
követni fogom.
– Segíthetek, ha akarod.
– Nincs rá szükségem. – Most biztos nagyképűnek tartja, és
van is benne némi igazság, de ha ő is belekeveredik, azzal csak
megbonyolítaná Archer biztos helyre juttatását. Ami persze csak
akkor fog megtörténni, ha kiszedi belőle az igazságot, és elárul
valamit a király terveiről.
– Tudom, hogy nincs szükséged a segítségemre. Csak arra
gondoltam, hogy talán szeretted volna... – Félbehagyta a
mondatot, a fejét csóválta, úgy tűnt, mintha szemrehányást
tenne magának. Celaena azon kapta magát, hogy szívesen
megkérdezné tőle, mit akart mondani, de jobbnak látta, ha
inkább hanyagolja a témát.
Megkerültek egy újabb sövényt. A kastély már olyan közel
volt, hogy a kellemes melegre gondolva a lány majdnem
felnyögött, amikor...
– Chaol – Dorian hangja egy kés élességével hasított a friss
reggelbe.
Celaena erre valóban nyögött egyet, még ha alig hallhatóan
is.
Chaol meghökkenve nézett rá, de aztán bekanyarodva
meglátták a feléjük tartó Doriant, mögötte egy szőke férfival,
akit a lány most látott először. Előkelő ruházatot viselt, és
nagyjából egyidős volt a herceggel. Chaol tartása merevvé vált.
 A fiatalember nem tűnt fenyegetőnek, de Celaena óvakodott
attól, hogy egy ilyen udvarban bárkit is lebecsüljön. A férfi egy
tőrt viselt az oldalán, és sápadt arca a hideg téli reggel ellenére
inkább derűsnek tűnt.
A lány észrevette, hogy Dorian mosolyogva nézi, szemében a
vidámság szikrájával, amiért a legszívesebben behúzott volna
neki egyet. Aztán a koronaherceg pillantása Chaolra vándorolt,
és halkan felnevetett.
– És én még azt hittem, hogy a csinos lányok Roland miatt
és miattam keltek ilyen korán! Ha szörnyen megfáznak, akkor
tudatom az apjukkal, hogy ki a felelős.
Chaol arcán alig észrevehető pír suhant át. Ezek szerint nem
volt annyira vak a reggeli nézősereget illetően, mint ahogy
Celaena feltételezte.
– Lord Roland! – köszöntötte feszülten Dorian kísérőjét, és
meghajolt.
A szőke fiatalember viszonozta a meghajlást.
– Westfall kapitány! – A hangja tulajdonképpen kellemesen
csengett, de volt benne valami zavaró. Nem gúny vagy
arrogancia, de nem is ingerültség... Celaena nem tudta pontosan
megragadni.
– Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az
unokatestvéremet! – szólt Dorian, és vállon veregette Rolandot.
– Roland Havilliard, Meah lordja. – A lány felé mutatott. –
Roland, ő Lillian. Az apámnak dolgozik.
Ha az udvarhoz tartozókba botlott, akkor mindig a
fedőnevét használták, bár többé-kevésbé szinte mindenki
sejtette, hogy valójában miért tartózkodik itt.
– Részemről a megtiszteltetés – szólt Roland egy meghajlás
kíséretében. – Ön új az udvarban? Nem hinném, hogy az elmúlt
években találkoztam volna önnel.
Az, ahogyan ezt a néhány szót kimondta, már elég volt
ahhoz, hogy Celaena képet alkosson a nőkhöz fűződő
viszonyáról.
– Ősszel érkeztem – válaszolta egy kissé halkabban a
kelleténél.
Roland a talpnyaló udvaroncok mosolyával reagált.
– És milyen jellegű munkát végez a nagybátyámnak?
Dorian zavartan toporgott, Chaol pedig mozdulatlanul állt,
de Celaena visszamosolyogva így válaszolt:
– Elkaparom az ellenségeit ott, ahol soha senki nem fogja
őket megtalálni.
Meglepetésére Roland tényleg nevetett. A lány nem mert
Chaolra nézni, aki később garantáltan jól le fogja szidni.
– Hallottam már a király bajnokáról, de nem gondoltam,
hogy ilyen... ilyen csinos.
– És mi szél hozta a kastélyba, Roland? – kérdezte a
kapitány. Amikor Chaol rá nézett így, akkor rendszerint,
amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt az ellenkező irányba.
Roland most is mosolygott. Túl sokat mosolygott, túl
simulékonyan.
– Őfelsége pozíciót ajánlott nekem a fejedelmi tanácsban. –
Chaol egyből Dorianre nézett, aki egyetértése jeléül vállat vont.
– Tegnap este érkeztem, és ma fogom megkezdeni a munkát.
Chaol mosolygott, már ha az annak volt mondható, amit az
arckifejezése tükrözött. Inkább vicsorgott. Ha rá nézett volna
így, igen, akkor hanyatt-homlok elrohant volna.
Dorian is értette a pillantást, és vigyorgott. De még mielőtt
megszólalt volna, unokatestvére alaposabban szemügyre vette
Celaenát, valahogy túl alaposan.
 – Lehet, hogy alkalmanként együtt fogunk dolgozni, Lillian.
Az ön pozíciója felkeltette a kíváncsiságomat.
Nem volt ellenére, hogy együttműködjön vele, de nem úgy,
ahogy Roland gondolta. Inkább egy kés, egy lapát és egy
névtelen sír képe rémlett fel lelki szemei előtt.
Chaol mintha olvasni tudna a gondolataiban, finoman
előrefelé tolta.
– Már várnak ránk a reggelivel – szólt Dorian Roland felé
biccentve. – Gratulálok a kinevezéséhez. – Olyan volt az
arckifejezése, mintha véletlenül savanyú tejet ivott volna.
Chaol Celaenát a kastélyba kísérte, és a lány hirtelen úgy
érezte, hogy sürgősen meg kell fürdenie. Ennek semmi köze nem
volt az izzadt ruhájához, sokkal inkább Roland Havilliard
nyálas vigyorgásához és mohó pillantásához.

Dorian Celaena és Chaol után nézett, ahogy eltűntek a sövény

mögött. A kapitány keze még mindig a lány hátán nyugodott,
aki láthatólag nem akarta lerázni.
– Váratlan volt apád választása, még a bajnoki viadal
ellenére is – elmélkedett mellette Roland.
Dorian próbálta leküzdeni a bosszúságát, mielőtt válaszolt
volna. Soha nem szerette különösképpen az unokatestvérét, akit
gyerekkoruk óta legalább évente kétszer látott.
Chaol pedig felettébb utálta Rolandot, és akármikor került
szóba, rendszerint olyan jelzőkkel illette, hogy alattomos
csirkefogó, nyámnyila, elkényeztetett seggfej. Legalábbis ezt
ordította három éve, amikor akkorát húzott be neki, hogy a
fiatal férfi ájultan esett össze.
 De ezt Roland olyannyira kiérdemelte, hogy a közjáték
Chaol feddhetetlen hírének és későbbi testőrkapitányi
kinevezésének sem ártott. Sőt, éppen ellenkezőleg, a testőrök és a
köznemesek körében csak nőtt a respektje.
Ha Dorian összeszedi a bátorságát, akkor meg fogja kérdezni
az apját, hogy mi a célja Roland tanácsnoki kinevezésével. Meah
virágzó tengerparti kisváros volt Adarlanban, amely nem
rendelkezett valódi politikai hatalommal. A városi őrségtől
eltekintve még állandó hadserege sem volt. Roland az apja
unokatestvérének a fia volt, talán a király úgy érezte, hogy a
tanácsteremben több Havilliard-vérre van szükség. Roland
azonban tapasztalatlan volt, és úgy tűnt, hogy mindig jobban
érdeklik a nők, mint a politika.
– Hová való apád bajnoka? – Roland kérdése visszahozta a
jelenbe.
Dorian a kastély egy másik bejárata felé vette az irányt,
mint amelyet Chaol és Celaena használt. Egyszerűen nem tudta
elfelejteni, hogy hogyan néztek rá, amikor két hónappal ezelőtt a
párbaj után Celaena lakosztályában meglepte őket ölelkezés
közben.
– Lillian majd elmeséli neked, ha akarja – válaszolta Dorian
kitérően. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy beszámoljon
unokatestvérének a viadalról. Bőven elég volt már neki az is,
hogy az apja megparancsolta, sétáljon ma egyet Rolanddal. A
nap egyetlen fénypontja eddig Celaena tekintete volt, aki
nyilvánvalóan azt mérlegelte, miként tudná a fiatal lordot a
legkönnyebben eltenni láb alól.
– Közvetlenül apád alá tartozik vagy a többi tanácsnok is ad
neki megbízásokat?
– Még egy teljes napja sem vagy itt, és már vannak olyan
ellenségeid, akiket el akarsz takarítani az útból, kedves fivérem?
– Havilliardok vagyunk, barátom. Mindig lesznek
ellenségeink, akiket el kell takarítani az útból.
Dorian elkomorult. Rolandnak ezúttal igaza volt.
– Kizárólag az apámmal van szerződése. De ha fenyegetve
érzed magad, akkor megbízhatom Westfall kapitányt azzal,
hogy...
– Felejtsd el, csak kíváncsi voltam!
Roland elképesztően idegesítően viselkedett. Túlságosan is
tudatában volt annak, hogyan hat a külseje és a neve a nőkre, de
ártalmatlan volt. Vagy talán mégsem?
Dorian nem tudta a választ, és nem is volt biztos benne, hogy
egyáltalán tudni akarja.

Celaena bére a király bajnokaként jelentős volt, és az utolsó

fillérig elköltötte. Cipőkre, kalapokra, köpenyekre, tunikákra,
ruhákra, ékszerre, fegyverekre, hajdíszekre és könyvekre. Egy
egész halom könyvre. Olyan sok könyvet vett, hogy Philippának
hozatnia kellett egy új polcot.
Délután tért vissza a lakosztályába, roskadásig felpakolva
kalapdobozokkal, parfümöket és édességeket tartalmazó
színpompás zacskókkal, csomagolópapírba csomagolt
könyvekkel, amelyeket feltétlenül azonnal el akart olvasni.
Amikor azonban meglátta Dorian Havilliardot a hallban,
majdnem minden kipotyogott a kezéből.
– Te jó ég! – szólt Dorian, ahogy végignézett a
szerzeményein.
Pedig még a felét sem látta. A kezében csak azt tartotta,
amit el tudott cipelni. Sok dolgot rendelt, ezeket hamarosan
szállítani fogják.
– Nos – szólalt meg a férfi újra, amikor Celaena lepakolta a
szatyrokat az asztalra, és majdnem felbukott egy
selyempapírokból és szalagokból álló kupacban – legalább ma
nem abban a borzasztó feketében van.
Amikor a lány újra felegyenesedett, a válla felett egy
pillantást vetett a férfira. A lány ma orgona- és elefántcsontszínű
ruhát viselt, egy kicsit világosat ahhoz képest, hogy még a télben
jártak, a tél vége felé, de abban a reményben vette fel, hogy
hamarosan kitavaszodik. Ezenkívül az elegáns öltözéke
garantálta, hogy minden üzletben a lehető legjobban szolgálták
ki. Meglepetésére még sok bolttulajdonos emlékezett rá, és hittek
a hazugságának, hogy a déli kontinensen tett hosszú útról tért
haza.
– És minek köszönhetem azt az örömteli megtiszteltetést,
hogy újra láthatom? – Celaena kigombolta fehér
hermelinköpenyét – szintén ajándék önmagának –, és az egyik
székre vetette. – Mintha ma reggel már találkoztunk volna a
kertben...
Dorian ülve maradt. Ismerős, kisfiús mosolya ült az arcán.
– A barátok nem találkozhatnak naponta akár többször is?
Eltűnődve nézett rá. Valahogy nem volt biztos abban, hogy
ők ketten valóban barátok lennének. Mindig ott volt az a gúnyos
csillogás Dorian zafírkék szemében, és annak az embernek a fia
volt, akinek a kezében volt a sorsa. De azalatt a két hónap alatt,
amióta lezárt mindent, ami kettejük között történt, gyakran
kapta azon magát, hogy hiányzik neki a férfi. Nem a csók vagy a
flört, hanem ő maga.
– Mit kíván tőlem, Dorian?
 A bosszúság árnya suhant át a herceg arcán, és felállt.
Celaenának kissé hátra kellett billenteni a fejét, hogy a szemébe
tudjon nézni.
– Azt mondta, azt akarja, hogy barátok maradjunk –
jegyezte meg Dorian halkan.
Celaena egy pillanatra behunyta a szemét.
– Azt mondtam, amit gondoltam.
– Akkor legyünk barátok! – szólította fel a férfi. – Jöjjön el
velem vacsorázni, biliárdozzunk együtt! Meséljen arról, milyen
könyveket olvas vagy vásárol! – tette hozzá a csomagok
irányába kacsingatva.
– Ja úgy? – A lány erőltetetten mosolygott. – Valóban annyi
ideje van mostanság, hogy órákat tud nálam tölteni?
– Amellett, hogy természetesen foglalkoznom kell seregnyi
udvarhölgyemmel, önre mindig tudok időt szakítani.
– Valóban megtisztelve érzem magam – felelt a szempilláit
kedvesen rezegtetve. Valójában a legszívesebben már csupán
azért bevert volna egy ablaküveget, hogy elképzelte Doriant más
nők társaságában, ám az nem lenne fair, ha ezt a tudtára is adná.
Ránézett a bejárat melletti asztalon álló órára.
– Ám most rögtön vissza kell mennem a városba – mondta.
Nem hazudott. Még néhány óráig nem ment le a nap, és ennyi idő
elég lenne ahhoz, hogy megnézze magának Archer villáját,
valamint kövesse őt, hogy benyomást szerezzen arról, hogy
rendszerint hol tartózkodik.
Dorian bólintott, és a mosoly lehervadt az arcáról.
Hallgattak, és hallgatásukat csak az asztalon lévő óra
ketyegése törte meg. Celaena karba tette a kezét, felidézte, hogy
milyen szaga volt a férfinak, milyen volt az ajka íze. De ez a
távolság közöttük, ez a borzasztó szakadék, amely minden egyes
nappal csak szélesebb lett... Így volt a legjobb.
Dorian egy lépéssel közelebb jött.
– Azt szeretné, hogy harcoljak önért? Ez a baj?
– Nem – felelte nyugodtan. – Csupán azt szeretném, ha
békén hagyna.
A férfi pillantása minden kimondatlan szóra megvillant.
Celaena csak nézte, anélkül hogy megmozdult volna, míg
hangtalanul távozott.
Egyedül maradván ökölbe szorította a kezét, majd
kiengedte, és hirtelen megundorodott minden aranyos kis
csomagtól az asztalon.
 5. FEJEZET

RÉSVÁR EGYIK LEGELŐKELŐBB NEGYEDÉBEN Celaena az egyik

háztető kéményének árnyékában bújt meg, és komoran nézett
szembe az Avery folyó felől fújó hideg széllel. Már harmadszor
pillantott a zsebórájára. Archer Finn két korábbi találkozója
csak egy órán át tartott, ám most a férfi az utca túloldalán álló
házban már közel két órája tartózkodott.
A zöld tetejű, elegáns villában nem volt semmi feltűnő, és a
lány a lakókról sem derített ki semmit, csak Archer kliensének a
nevét. Lady Balanchine-nek hívták. Ugyanazt a trükköt vetette
be, mint az előző két háznál: futárnak adta ki magát, és azt
mondta, hogy Lord XY számára hozott csomagot. Ha a szolgáló
vagy házvezetőnő azt válaszolta, hogy ez nem is Lord XY háza,
akkor megjátszott zavartsággal megkérdezte, hogy akkor mégis
kié, majd rövid csevegés után továbbállt.
Megcserélte a lábát, és a nyakát nyújtogatta. A nap már
majdnem lement, a hőmérséklet minden percben csökkent. Sok
újat itt kint nem fog megtudni. Tekintettel pedig annak
valószínűségére, hogy Archer éppen azt tette itt is, amiért
fizették, nem volt sürgős neki, hogy belülről is felfedezze a házat.
Hasznosabb először kideríteni, hogy hová megy a férfi, kikkel
találkozik, és csak azután meglépni a következő lépést.
Jó régen gubbasztott utoljára Résvár smaragdzöld
háztetőin, hogy minél többet megtudjon áldozatairól. Itt más
volt, mint amikor a király Bellrévébe vagy egy lord birtokára
küldte. Itt és most Résvárban úgy tűnt neki...
Úgy tűnt neki, mintha soha nem is lett volna távol. Mintha
csak hátra kellene pillantania, hogy a szeme sarkában Sam
Cortlandet lássa gubbasztani. Mintha később nem az
üvegpalotába, hanem a város másik végébe, az orgyilkosok
rejtekhelyére térne vissza.
Sóhajtva bedugta kezét a hónalja alá, hogy ujjai melegek és
hajlékonyak maradjanak.
Már jó másfél év telt el azon éjszaka óta, amikor elveszítette
a szabadságát, másfél év, amióta elvesztette Samet. És valahol
ebben a városban szunnyadt a válasz a kérdésre, hogy mindez
miként történhetett meg. Tudta, hogy ha összeszedné a
bátorságát, akkor ki tudná deríteni. És azt is tudta, hogy abba
megint belepusztulna.
A villa kapuja kinyílt, és Archer ment le peckesen a lépcsőn,
egyenesen a várakozó hintójába. Celaena épphogy csak egy
pillantást tudott vetni aranybarna hajára és előkelő öltözékére,
mire a hintó nagy sebességgel már el is hajtott.
Halk sóhaj kíséretében felállt, és sietve elhagyta a tetőt.
Néhány nyaktörő mászómanővert és ugrást követően újra az
utcán állt.
Árnyékról árnyékra követte Archer kocsiját a városon
keresztül. Az élénk forgalom miatt lassan haladtak. Nem volt
sürgős a számára, hogy megtudja az igazságot az elfogásáról és
Sam haláláról. Egyébként pedig meglehetősen biztos volt abban,
hogy a király Archert illetően tévedett. Ugyanakkor az is
felmerült benne, hogy az, amit esetleg a lázadómozgalomról és a
király terveiről ki tudna deríteni, tönkreteheti őt.
És nemcsak őt, hanem mindent, ami fontos volt a számára.

Celaena élvezte a pattogó tűz melegét. A kis kanapén feküdt,

lábát lelógatta a kárpitozott karfáról. A kezében tartott papíron
a sorok kezdtek elmosódni, nem csoda, végül is már elmúlt
tizenegy óra, ő pedig már napkelte előtt ébren volt.
Chaol az előtte lévő kopott, vörös szőnyeget foglalta el.
Üvegtolla szikrázott a tűz fényében. Iratokat nézett át, írt alá és
jegyzetelt. Celaena halk sóhaj kíséretében leengedte kezéből a
papírt.
Az ő tágas lakosztályával ellentétben Chaol lakhelye csak
egy nagyobb helyiségből állt, amelynek a berendezését
mindössze az egyetlen ablaknál álló asztal és a kőkandalló előtti
régi kanapé képezte. A szürke kőfalakon néhány faliszőnyeg
lógott, az egyik sarokban egy hatalmas tölgyfa szekrény
tornyosult, baldachinos ágyát pedig így meglehetősen régi,
fénykorában karmazsinvörös takaró borította. A fürdőszoba
nem volt olyan nagy, mint az övé, de elég tágas ahhoz, hogy
elférjen benne egy kád és egy toalett. Chaolnak csak így keskeny
könyvespolca volt, jól megtömve, gondosan rendszerezze. Ahogy
őt ismerte, biztos, hogy ábécérendben. Itt valószínűleg csak a
kedvenc könyveit tárolta, ellentétben vele, aki minden olyan
könyvet a polcára tett, ami a keze ügyébe került, függetlenül
attól, hogy tetszett-e neki vagy sem. A természetellenesen
túlrendszerezett könyvespolc ellenére szeretett itt lenni,
otthonosnak érezte a helyet.
Néhány hete kezdett ide járni, amikor az Elenával, Káinnal
és a titkos folyosókkal kapcsolatos gondolatai miatt képtelen
volt otthon megmaradni. Chaol ugyan mormogott valamit a
privát szférájáról, de nem küldte el, és nem is tiltakozott gyakori
vacsora utáni látogatásai ellen.
A kapitány tollának sercegése elhallgatott.
– Mondd el még egyszer, hogy min is dolgozol!
Celaena a hátára fordult, és a papírral legyezgette magát.
– Információkat gyűjtök Archerről. A klienseiről, a kedvenc
helyeiről, a napirendjéről.
Chaol aranybarna szeme mintha megolvadt volna a tűz
fényében.
– De miért vesződsz vele ennyit, ahelyett, hogy egyszerűen
megölnéd és kész? Azt mondtad, hogy jól őrzik, de ma
nyilvánvalóan nagyon egyszerű volt követni őt.
Celaena bosszúsan grimaszolt. Chaol okosabb volt, mint
amennyire az neki jó lett volna.
– Ha valóban létezik egy összeesküvő csoport a király ellen,
akkor minél többet meg kell tudnom róluk, mielőtt Archert
kiiktatom. Azzal, hogy őt követem, talán belebotlok további
összeesküvőkbe is, vagy legalábbis arra utaló jelekre, hogy hol
tartózkodnak.
Ez igaz volt, és pontosan ezért követte Archer díszes hintóját
a főváros utcáin.
Chaol ezalatt viszont csak néhány találkozót bonyolított le,
utána visszatért a villájába.
 – Értem – felelte a férfi. – Akkor... te most próbálod
memorizálni ezeket az információkat?
– Ha ezzel azt akarod mondani, hogy semmi okom rá, hogy
itt legyek, és jobb lenne, ha elmennék, akkor küldj el.
– Csak rá szeretnék jönni, hogy mi annyira unalmas, hogy tíz
perccel ezelőtt elaludtál rajta.
Celaena a könyökére támaszkodott.
– Nem is aludtam el.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Pedig horkoltál.
– Nagyon hazudós vagy, Chaol Westfall. – Nekihajította a
papírt, és visszafeküdt a kanapéra. – Csak egy percre hunytam le
a szemem.
Az ifjú a fejét csóválva fordult újra a munkája felé.
Celaena elpirult.
– De ugye tényleg nem horkoltam?
– Mint egy medve – felelte a férfi halálkomoly arccal.
A lány az öklével egy párnára csapott. Chaol vigyorgott.
Celaena sértődötten huzigálta a régi falvédő bojtjait, és a
mennyezetet nézte.
– Elmondanád, miért gyűlölöd Rolandot?
Chaol felnézett.
– Soha nem mondtam, hogy gyűlölöm.
A lány csak várt.
A férfi sóhajtott.
– Elég nyilvánvaló kell hogy legyen a számodra, hogy miért
gyűlölöm.
– De történt valami, ami miatt...
– Sok minden történt, de nincs túl nagy kedvem ahhoz, hogy
akár csak egyet is felidézzek közülük.
 Celaena csak lóbálta a lábát a kanapé karfáján, majd felült.
– Ingerült vagy valami miatt, ugye?
A kezébe vett egy térképet, amelyen Archer kuncsaftjainak a
címeit jelölte be. A legtöbben láthatólag Résvár előkelő, elit
negyedében laktak. A férfi háza egy kissé el volt dugva, egy
nyugodt mellékutcában állt az említett negyed
szomszédságában. A körmét éppen Archer címénél húzta el, de
egy pillanatra megállt, amikor a pillantása egy másik, néhány
háztömbbel arrébb található utcára tévedt.
Ismerte azt az utcát és a sarkon álló házat. Amikor ebbe a
negyedbe merészkedett, mindig figyelt arra, hogy távol
maradjon ettől a háztól. Ma sem volt ez másképp, még kerülőt is
tett, hogy ne kelljen előtte elmennie.
Anélkül, hogy Chaolra nézett volna, megkérdezte:
– Tudod, hogy ki az a Rourke Farran?
Az elfojtott haragtól és fájdalomtól szinte rosszul lett, de
sikerült kimondania a nevet. Mert még ha félt is a teljes
igazságtól, volt néhány dolog a foglyul ejtésével kapcsolatban,
amit muszáj volt tudnia. Még ha azóta olyan sok idő telt is el.
Magán érezte Chaol tekintetét.
– Az alvilág urát?
Bólintott, és továbbra is a térképet, azt az utcát nézte, ahol
annyi minden olyan rettenetesen elromlott.
– Volt valaha is dolgod vele?
– Nem – felelte Chaol. – De... ennek az az oka, hogy Farran
halott.
A lány öléből kicsúszott a térkép.
– Farran meghalt?
– Kilenc hónapja. Őt és a három legjobb emberét megölte
egy bizonyos... – Chaol az ajkába harapott, miközben ki akarta
mondani a nevet – Wesley. Egy Wesley nevű férfi tette el őket
láb alól. Ő pedig – Chaol oldalra hajtotta a fejét – Arobynn
Hamel testőre volt. – Celaenának elakadt a lélegzete. – Ismerted
őt?
– Azt hiszem, igen – felelte halkan. Az Arobynn-nál töltött
évei alatt Wesley szótlan, de halálos jelenség volt, aki épphogy
csak eltűrte őt, és mindig világossá tette: ha bármikor veszélyt
jelentene a mesterére, akkor megöli. De azon az éjjelen, amikor
Celaenát elárulták és elfogták, Wesley megpróbálta megállítani.
A lány azt hitte, hogy Arobynn azért záratta be őt a szobájába,
mert meg akarta akadályozni, hogy bosszút álljon Farranen Sam
haláláért, de...
– Mi történt Wesley-vel? – kérdezte. – Farran emberei
elkapták?
Chaol a hajába túrt, és lefelé nézett a szőnyegre.
– Nem. Arobynn Hamelnek hála, egy nappal később
rátaláltunk.
Celaena érezte, hogy az arca teljesen elfehéredik, de erőt vett
magán, és megkérdezte:
– Hogyhogy?
Chaol figyelmesen, gyanakvóan nézte.
– Wesley felnyársalódott Rourke házának fémkerítésére.
Elég vér ömlött ahhoz, hogy feltételezzük, hogy még életben
volt, amikor ezt tették vele. Soha nem ismerték be nyíltan, de az
volt az érzésünk, hogy a szolgák azt az utasítást kapták, hogy
hagyják ott, amíg meg nem hal.
Véleményünk szerint a vérbosszút akarták kiegyenlíteni, ha
az alvilágnak új ura lesz, akkor ne tartsa ellenségeinek Arobynnt
és az orgyilkosait.
Celaena ismét a szőnyeget bámulta. Azon az éjszakán,
amikor kitört az orgyilkosok rejtekhelyéről, hogy levadássza
Farrant, akkor Wesley megpróbálta őt feltartóztatni. Meg
akarta mondani neki, hogy ez egy csapda.
Elhessegette a gondolatot, még mielőtt valamilyen
következtetést tudott volna levonni. Ez egy olyan téma volt,
amit újra és újra felidézett és elemzett, amikor egyedül volt, és
amikor nem Archeren, a lázadókon és a többi értelmetlen dolgon
kellett töprengenie. Szerette volna megérteni, hogy Arobynn
Hamel miért árulhatta őt el, de az is kérdés volt, hogy mit tud
kezdeni ezzel a szörnyű felismeréssel. Azt szerette volna, hogy
szenvedjen, és a vérével fizessen.
Rövid hallgatás után Chaol hozzáfűzte:
– Mindenesetre soha nem jöttünk rá, hogy Wesley miért
akarta elkapni Rourke Farran grabancát. Wesley csak egy testőr
volt. Vajon mi volt a baja Farrannel?
Celaena szeme égett. Kinézett az ablakon. Az éjszakai eget a
holdfény világította meg.
– Bosszú volt. – Még mindig a szeme előtt látta Sam hulláját,
ahogy az orgyilkosok rejtekhelye alatti helyiségben teljesen
kicsavarodva az asztalon feküdt, még mindig látta Farrant,
ahogy őelőtte guggolt, és keze az ő bénult testén vándorolt.
Lenyelte a gombócot a torkában.
– Farran elkapta az egyik... társamat, megkínozta és
megölte. És másnap éjjel útnak indultam, hogy bosszút álljak
érte, csak éppen a vállalkozásom nem végződött túl jól.
Egy lecsúszó fahasábtól újra fellángolt a tűz, ami az egész
helyiséget egy pillanatra fénnyel borította be.
– Ez azon az éjszakán volt, amikor fogságba kerültél? –
kérdezte Chaol. – Azt hittem, hogy nem tudod, ki árult el.
– Azt nem is tudom. Valaki azt a megbízást adta nekem és a
társamnak, hogy öljük meg Farrant, de az egész csak egy csapda
volt, és Farran volt a csali.
Hallgattak, majd Chaol törte meg a csendet:
– Hogy hívták?
Összeszorította az ajkát, elfojtotta a képet, amikor utoljára
látta Samet összetörve azon az asztalon feküdve.
– Sam – bökte ki. – Samnek hívták. – Nehezen kapott
levegőt. – Azt sem tudom, hol temették el, vagy hogy kitől
tudnám ezt megkérdezni.
Chaol nem felelt, és Celaena nem tudta, miért is beszél
tovább, de a szavak maguktól bugyogtak fel belőle.
– Kudarcot vallottam vele szemben. Minden elképzelhető
szempontból.
Újfent hosszú hallgatás, majd sóhaj.
– Egy szempontból nem – szólalt meg Chaol. – Fogadni
mernék, hogy azt szerette volna ő is, hogy életben maradj, hogy
tovább élj. Ebből a szempontból nem vallottál kudarcot.
Muszáj volt másfelé néznie, hogy a szeme végre ne égjen
olyan elviselhetetlenül, és bólintott.
Rövid szünet után Chaol folytatta:
– Lithaennek hívták. Három évvel ezelőtt az egyik
udvarhölgynek dolgozott. Roland rájött valamire, és arra jutott,
hogy bizonyára rettentően jól szórakoznék, ha rajtakapnám őt
vele az ágyban. Tudom, hogy ezt nem lehet azzal
összehasonlítani, amit te átéltél...
A lánynak fogalma sem volt arról, hogy Chaol valamikor
más iránt érdeklődött volna, de...
– És ő, a lány miért tette?
A férfi vállat vont, de látszott rajta, hogy fájdalmas számára
az emlékezés.
 – Mert Roland egy Havilliard, én pedig csak egy
testőrkapitány vagyok. Roland még arra is rávette őt, hogy
menjen vissza vele Meahba, de azt soha nem tudtam meg, hogy
aztán mi lett a lányból.
– Szeretted őt.
– Azt hittem. És azt is hittem, hogy ő is engem. – A fejét
csóválta, mintha titokban szemrehányást tenne magának ezért.
– Sam szeretett téged?
Igen, jobban, mint bárki. Annyira, hogy mindent kockára
tett, mindent feladott érte. Annyira szerette, hogy a szerelmének
az utórezgését még mindig érezte, még ebben a pillanatban is.
– Nagyon – suttogta.
Az óra fél tizenkettőt ütött, és úgy tűnt, hogy Chaolban kissé
csökkent a feszültség.
– Hullafáradt vagyok.
Celaena felállt. Valahogy nem is értette, hogy jutottak el
odáig, hogy azokról az emberekről kezdtek beszélni, akik olyan
sokat jelentettek nekik.
– Akkor jobb, ha megyek.
Chaol is felállt. Szeme csillogott.
– Elkísérlek a lakosztályodba.
A lány kissé megemelte az állát.
– Azt hittem, hogy már nem kell mindenhová kísérővel
mennem.
– Nem is kell – felelte a férfi, útban az ajtó felé. – De barátok
közt ez így szokás.
– Doriant is visszakísérnéd a lakosztályába? – A férfira
nézett, aki előreengedte az ajtón. – Vagy ez egy olyan
privilégium, amely kizárólag a barátnők számára van
fenntartva?
 – Ha más hölgyekkel barátkoznék, akkor ez az ajánlat biztos
az ő számukra is állna. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy
te is ilyesféle hölgynek számítasz.
– Chaol, a lovag! Nem csoda, hogy ezek a fiatal nők
mindenféle ürügyet találnak arra, hogy reggelente a parkban
legyenek.
A férfi prüszkölt a nevetéstől, majd elhallgattak, és csendben
haladtak a kihalt, félhomályos folyosókon a lány lakosztálya
felé, amely a kastély másik oldalán volt. Hosszan bandukoltak,
néhol hideg is volt, mert sok helyen az ablakok nem tartották
vissza eléggé a téli hideget.
Celaena lakosztályának ajtajához érve Chaol kurtán jó
éjszakát kívánt neki, és már indult is volna vissza. A lány keze
már a rézkilincsen volt, amikor újra a férfi felé fordult.
– Ha kíváncsi vagy a véleményemre, Chaol – mondta. A férfi
zsebre dugott kézzel állva nézte. Celaena halványan mosolygott.
– Ha helyetted Rolandot választotta, akkor ő a legnagyobb
bolond, akit a föld a hátán hordott.
A kapitány egy hosszú pillanatig csak nézte, majd elrebegett
egy köszönömöt, és elment.
A lány utánanézett, figyelte a hátán az erős izmokat,
amelyek még sötét tunikáján keresztül is látszódtak, és hirtelen
hálát érzett azért, hogy ez a Lithaen már régen nincs a
kastélyban.

Éjfélre járt, a régi toronyóra hamis kongásai visszhangzottak a

kertben és a kastély sötét, csendes folyosóin. Bár Chaol egészen
hazáig kísérte, Celaena csak öt percig járkált fel-alá a
hálószobájában, majd megint felkerekedett, ezúttal a
könyvtárba. Lakosztályában halmokban hevertek az
elolvasatlan könyvek, de egyikhez sem volt kedve. Csinálni akart
valamit. Valamit, hogy ne gondoljon a Chaollal folytatott
beszélgetésére és a felkavaró emlékeire.
Szorosan összefogta a köpenyét, és a havat nézte, amit a
viharos szél felkorbácsolt a levegőben a huzatos ablakok előtt.
Remélte, hogy a könyvtárban néhány kandallóban ég majd a
tűz. Különben fog egy könyvet, ami tényleg érdekli, visszasiet a
szobájába, és Fürgével bekucorog az ágyába. Egy sarkon
befordulva arra a sötét, ablakokkal teli folyosóra lépett, amely a
könyvtár hatalmas, szárnyas ajtajához vezetett, ám ekkor a
döbbenettől megállt.
A ma éjjeli hidegben nem volt meglepő, hogy olyan valakit
lát, aki fekete köpenybe burkolózik, és a csuklyáját mélyen az
arcába húzza. De a nyitott könyvtárajtóban álló alakban volt
valami, ami az összes vészharangot megkongatta benne, és úgy
állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Az alak is feléje fordította a fejét, és ő is megtorpant.
A folyosó ablakai mögött örvénylő hópelyhek az üvegnek
csapódtak.
Az ott csak egy ember, mondta magában a lány, amikor az
alak teljesen felé fordult. Egy ember, akinek a köpenye sötétebb,
mint az éjszaka, és a csuklyája olyan súlyos, hogy alatta teljesen
elrejti az arcát.
Az alak ekkor felé szagolt, olyan szimatoló hangot adott ki,
mint egy állat.
Celaena mozdulni sem mert.
A lény még egyszer szimatolt, és egy lépést tett felé. A
mozgása olyan volt, mint a füsté és az árnyéké...
 A lány mellkasán enyhe melegséget érzett, aztán lüktető, kék
fényt látott magán.
Az amulettje, „Elena szeme” fénylett.
A lény megállt. Celaena visszatartotta a lélegzetét.
Sziszegő hangot adott ki magából, majd hátrébb lépett
egyet, vissza az árnyékba, a könyvtár ajtaja mögé. Az apró kék
drágakő az amulett közepében olyan világosan fénylett, hogy a
lánynak pislognia kellett.
Amikor újra kinyitotta a szemét, az amulett fénye kialudt, a
csuklyás lény pedig eltűnt.
Nyomtalanul. Még lépések zaja sem hallatszott.
Celaena nem lépett be a könyvtárba. Nem, vissza akart
menni a lakosztályába, amilyen gyorsan csak tudott, anélkül,
hogy elveszítené az önuralmát. Bár folyamatosan azt hajtogatta
magában, hogy csak képzelődött, hogy csak a fáradtsága űzött
vele tréfát, egy átkozott szó újra és újra a fülében csengett.
Tervek.
 6. FEJEZET

A KÖNYVTÁR ELŐTT ÁLLÓ ALAKNAK valószínűleg semmi köze

nem volt a királyhoz, mondta magában Celaena, miközben a
folyosókon a lakosztályába sietett – egyelőre nem rohant. Egy
ilyen hatalmas kastélyban biztosan sok furcsa alak él, és bár a
könyvtárban többnyire nem találkozott egy lélekkel sem, az is
lehet, hogy voltak, akik azért jártak oda, mert egyszerűen csak
egyedül akartak lenni. Mivel az olvasás az udvarban teljesen
kiment a divatból, valószínűleg olyan illetőről lehet szó, aki a
könyvek iránti szenvedélyét nem akarta kitenni barátai
csúfondáros megjegyzéseinek.
Egy kísérteties lény az udvarból, akiben volt valami állati.
Aki miatt az amulettje fényleni kezdett.
Celaena pontosan abban a pillanatban lépett be a
hálószobájába, amikor a hold kezdett elsötétülni.
– Már csak egy holdfogyatkozás hiányzott – morgolódott,
elfordult az erkélyajtótól, és a faliszőnyeghez lépett.
 Bár nem akarta, bár remélte, hogy soha többé nem fogja
Elenát viszontlátni, de... válaszokra volt szüksége.
Talán az elhunyt királynő ki fogja nevetni, és azt fogja neki
mondani, hogy ez semmi. Te jó isten, valójában abban
reménykedett, hogy Elena ezt fogja mondani. Mert különben...
Celaena a fejét csóválta. Aztán ránézett Fürgére.
– Te is jössz? – A kutya mintha megérezte volna, mire készül
a gazdája, az ágyon többször is körbe-körbe fordult, majd
fújtatva összegömbölyödött. – Gondoltam.
A lány pillanatok alatt arrébb tolta a falikárpit előtt álló
nagy komódot, ezzel feltárult a titkos ajtó. Fogott egy gyertyát,
és elindult lefelé a feledésbe merült lépcsőn, egyre mélyebbre és
mélyebbre, egészen az aljáig.
Lent három boltív fogadta. A bal oldali egy olyan átjáróhoz
vezetett, ahonnan a palota nagycsarnokába lehetett belesni. A
középsőn át az ember a lefolyócsatornához, egyben a kastélyból
kivezető titkos kijárathoz jutott, amely egyszer talán még
életmentő lehet a számára. És a jobbra lévő, nos, a jobb oldali a
korábbi királynő elfeledett kriptájához vezetett.
A sírkamrába menet a következő lépcsőfordulónál nem mert
afelé a kamra felé nézni, ahol Káin megidézte a ridderakot egy
másik világból, bár az ajtó szilánkjai, amit a bestia
széttrancsírozott, még a lépcsőn hevertek szerteszét. A kőfalon
látni lehetett a ridderak által vésett barázdákat, amelyek akkor
keletkeztek, amikor lefelé űzte a lányt a kriptába, mielőtt
Celaena az utolsó pillanatban valahogy meg tudta ragadni a
Damarist, Gavin, az egykori király kardját, és végzett a
szörnyeteggel.
A tenyerére nézett, a világos harapásnyomok félkörére a
hüvelykujja körül. Ha Nehemia nem találta volna meg őt ezen az
éjszakán, akkor belehalt volna a ridderak mérges harapásába.
Végül a csigalépcső alján elérte az ajtót, és meglátta a
bronzkopogtatót középen, amely egy koponyát ábrázolt.
Talán mégse volt olyan jó ötlet idejönni. Talán nem érte meg
a válaszokat.
Vissza kellene mennie. Ha jobban megfontolja, akkor itt
csak kellemetlenségek érhetik.
Elena elégedettnek tűnt, amikor Celaena engedelmeskedett a
parancsának, és a király bajnoka lett, de ha most felbukkan itt a
sírkamrában, akkor azt a látszatot kelti, mintha szabad
akaratából további feladatokat akarna vállalni Elenától. És a
Rém a megmondhatója, hogy már így is torkig volt mindennel.
Még akkor is... még akkor is, ha a könyvtár előtt álló lény az
imént nem tűnt barátságosnak.
Az ajtókopogtató üreges szeme rászegeződött, és úgy tűnt,
hogy vigyorog.
Te jó isten, sarkon kellene fordulnia!
De valamiért – mintha egy láthatatlan kéz vezérelné – ujjai
maguktól a kilincs felé nyúltak.
– Nem akarsz kopogni?
Celaena hátraugrott. Az egyik tőrét vérontásra készen a
kezében tartva a falnak lapult. Ez lehetetlen, biztos, hogy
valamit félrehallott.
A koponya formájú ajtókopogtató szólalt meg. Fel-le
mozgott az állkapcsa.
Ez természetesen minden kétséget kizáróan lehetetlen volt.
Sokkal valószínűtlenebb és felfoghatatlanabb bárminél, amit
Elena valaha mondott vagy tett.
A bronzszínű koponya csillogó fémszeme ránézett, és
csettintett a nyelvével. Volt nyelve.
 Talán elcsúszott a lépcsőn, és beverte a kőbe fejét. Ez még
hihetőbb lenne, mint ez itt. Káromkodások sora jutott az eszébe,
egyik ordenárébb, mint a másik, miközben a kopogtatóra
bámult.
– Jaj, ne játszd már meg magad! – fortyant fel a koponya
elkeskenyedő szemmel. – Rögzítve vagyok az ajtón. Nem
árthatok neked.
– De neked – alig bírt nyelni – mágikus erőd van!
Lehetetlen volt, lehetetlennek kellett lennie. A mágia eltűnt,
tíz évvel ezelőtt eltűnt az országból, még azelőtt, hogy a király
betiltotta volna.
– Ezen a világon minden mágikus. Hálás köszönet azért,
hogy kimondod azt, ami nyilvánvaló.
Celaena annyira úrrá tudott lenni a zavarán, hogy képes volt
reagálni.
– De a mágia már nem működik.
– Az új mágia nem működik. De a király nem tudja kiirtani
az olyan varázsigéket, amelyek régi varázserővel, például a
rémjelekkel működnek. Ezek a régi varázsigék továbbra is
hatékonyak, főleg azok, amelyek élettel töltenek meg valamit.
– Te... élsz?
A kopogtató vihogott.
– Élek? Bronzból vagyok. Nem lélegzem, eszem vagy iszom.
Ebből következik, hogy nem élek. Egyébiránt halott sem
vagyok. Egyszerűen létezem.
Celaena rábámult a kis fejre. Nem volt nagyobb az öklénél.
– Elnézést kellene kérned tőlem – folytatta a koponya. –
Fogalmad sincs arról, milyen hangosan és zavaróan viselkedtél
az elmúlt hónapokban, milyen gyakran rohangáltál összevissza,
és büdös szörnyetegeket mészároltál le. Nem szóltam egy szót
sem, mert azt gondoltam, hogy elég furcsa dolgot láttál már
ahhoz, hogy elfogadd a létezésem. De nyilvánvalóan tévedtem.
Celaena remegő kézzel eltette a tőrét, és lerakta a gyertyáját
a földre.
– Tényleg örömmel tölt el, hogy végre méltónak tartasz arra,
hogy szóba állj velem.
A bronzkoponya behunyta a szemét. Volt szemhéja. Ez
korábban hogyhogy nem tűnt fel neki?
– De miért kellene nekem egy olyan illetővel beszélgetnem,
aki annyira udvariatlan, hogy nem is köszön vagy kopogtat?
Celaena vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon, és az
ajtót nézte. Mindenütt felismerhetőek voltak a ridderak
karmolásának nyomai.
– Bent van?
– Ki? – kérdezett vissza a koponya tartózkodóan.
– Elena, a királynő.
– Természetesen. Már ezer éve ott van bent. – Úgy tűnt,
hogy a koponya szeme izzik.
– Ne gúnyolódj velem, mert letéplek és megolvasztatlak.
– A világ legerősebb embere is gyenge ahhoz, hogy engem
innen leszakítson. Brannon király saját kezűleg tett ide engem,
hogy őrizzem a sírkamrát.
– Ilyen öreg lennél?
– Hogy te milyen tapintatlan vagy, hogy a korommal
bántasz! – fortyant fel a koponya.
A lány karba tette a kezét. Botorság, a mágia mindig ilyen
botorságokhoz vezet.
– Hogy hívnak?
– Téged hogy hívnak?
– Celaena Sardothien – vetette oda idegesen a lány.
 A koponya harsogva nevetett.
– Jaj, de vicces! Több száz éve a legjobb vicc, amit csak
hallottam.
– Maradj csendben!
– Az én nevem Mort, már ha feltétlenül tudni akarod.
Celaena a gyertya után nyúlt.
– Számítsak arra, hogy minden találkozásunk ilyen örömteli
lesz? – A kilincs felé nyúlt.
– Még mindig nem akarsz kopogni? Tényleg nagyon illetlen
vagy.
A lánynak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne
húzzon be neki egyet a kis képébe, majd háromszor kifejezetten
hangosan kopogtatott a faajtón.
Mort vigyorgott, amikor az hangtalanul kinyílt.
– Celaena Sardothien – mondta magának, és újra nevetni
kezdett. A lány idegesen felszisszent, és bevágta maga után az
ajtót.
A kriptát csak derengő fény világította meg, és Celaena a
mennyezeten lévő nyílást nézte, amelyen keresztül ezüstös fény
áramlott be. Rendszerint világosabb volt itt, de a
holdfogyatkozás miatt most egyre nagyobb lett a félhomály,
egyre sötétebb lett.
Nem messze a küszöbtől megállt, és letette a gyertyát. De
nem látott semmit.
Elena nem volt itt.
– Halló?
Mort az ajtó másik oldalán felvihogott.
Celaena idegességében a szemét forgatta, és hirtelen
felrántotta az ajtót. Igazán természetes, hogy Elena nincs itt, ha
neki fontos kérdése van. Az is természetes, hogy meg kell
elégednie egy olyasvalakivel, mint Mort. Hogyne.
– Jön még ma éjszaka? – kérdezte Celaena.
– Nem – felelte Mort olyan hangon, mintha ezt tudnia kellett
volna. – Az elmúlt hónapokban teljesen kimerítette, hogy neked
segítsen.
– Micsoda? Akkor ő most nincs itt?
– Nincsen. Addig... amíg vissza nem nyeri az erejét.
Celaena karba tette a kezét, és vett egy újabb nagy levegőt.
A sírkamra pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a múlt
alkalommal. Középen két kőszarkofág állt, az egyiken Gavin,
Elena hitvese, Adarlan első királyának szobra volt látható, a
másikon Elena, mindketten hátborzongató élethűséggel. Elena
ezüstös hajfürtjei leomlottak oldalt a koporsón, csak a fején lévő
kis korona szabott gátat neki, és a kissé hegyes füle, amely miatt
félig embernek, félig tündérnek tűnt. Celaena egy darabig
elidőzött a szavaknál, amelyek Elena lábánál voltak olvashatók:
Ó, az idő rése!
Brannon, Elena tündér apja, illetve elsősorban Terrasen első
királya ezeket a szavakat saját kezűleg véste a szarkofágba.
Tulajdonképpen az egész sírkamra különös volt. A padlóba
csillagokat véstek, a boltíves mennyezetet viszont fák és virágok
díszítették. A falakat rémjelek borították, olyan ősi
szimbólumok, amelyek révén az emberek olyan hatalomhoz
férhettek hozzá, ami még működött; egy titkos tudáshoz, amit
Nehemia családja hosszú ideig titokban tartott, míg Káin
valahogy elsajátította. Ha a király tudomást szerezne erről a
hatalomról, ha felfogná, hogy ezzel teremtményeket lehet a
másvilágról megidézni, ahogy ezt Káin tette, akkor végtelen
gonoszságot tudna Erileára szabadítani. Ez a terveit még
veszélyesebbé tenné.
 – Mindenesetre Elena azt mondta nekem – szólalt meg újra
Mort –, hogy ha még egyszer méltóztatsz idefáradni, akkor lenne
egy üzenete a számodra.
Celaenának az volt az érzése, hogy egy egyre tornyosuló
hullám előtt áll és vár, vár, vár, egészen addig, míg az lezúdul. És
ez az egész, az üzenet, a rá váró teher még nyugodtan várhat,
csak egy-két rövid pillanatig, hogy addig is szabad lehessen. A
kripta hátsó részébe ment, ahol hegyekben álltak a drágakövek,
a kincsekkel teli ládák és az arany.
Azonban még a drágakövek halma előtt egy teljes
fegyverzetet pillantott meg, és a Damarist, Gavin legendás
kardját. Aranymarkolata megcsillant. Nagyon egyszerűen,
szerényen díszítették, csak a markolat gombja volt szem
formájú. A foglalatát sem díszítették drágakövek, csak egy üres
aranygyűrű volt. Egyes legendák szerint Gavin a Damaris
lendítésekor a dolgok valódi lényegét látta, ezért koronázták
királlyá. Vagy valami hasonló butaság.
A Damaris hüvelyét néhány rémjel díszítette. Úgy tűnt,
hogy mindennek köze van ehhez az átkozott szimbólumhoz.
Celaena töprengve nézte a király fegyverzetét. Az aranyból
készült elülső részen karcolások és horpadások voltak,
kétségkívül csaták nyomai, talán Erawan, a sötét lord elleni harc
nyomai, aki démonok és halottak seregeit szabadította rá a
kontinensre, amikor a királyságok nem voltak mások, mint
ellenséges területek.
Elena azt mondta, hogy ő is harcolt. Az ő fegyverzetét
azonban sehol sem lehetett látni. Hová kerülhetett? Valószínűleg
az egyik királyságban hevert feledésbe merülve egy kastélyban.
Elfeledve. Pontosan úgy, ahogy a legendák a harcos
hercegnőt egyszerű várkisasszonnyá „fokozták le”, aki egy
toronyban várta, hogy Gavin megmentse.
– Még nincs vége, ugye? – kérdezte Celaena végül Mortot.
– Nincs – felelte Mort halkabban, mint korábban. Ettől a
pillanattól félt a lány már hetek, sőt tulajdonképpen hónapok
óta.
A hold fénye egyre halványult a kriptában. Hamarosan
teljes lesz a holdfogyatkozás, és a kripta a gyertya fénye nélkül
teljes sötétségbe borul.
– Halljam akkor Elena üzenetét! – szólt Celaena sóhajtva.
Mort megköszörülte a torkát, majd olyan hangon szólalt
meg, amely kísérteties módon hasonlított a királynőéhez.
– Békén hagynálak, ha tehetném. De te mindig abban a
tudatban élted az életedet, hogy bizonyos kötelességek, terhek
alól soha nem fogod tudni kivonni magad. Tetszik vagy sem, de
tőled függ e világ sorsa. A király bajnokaként hatalmad van, és
befolyással bírsz sok ember életére.
Celaena rosszul lett.
– Káin és a ridderak csak az Erileával szembeni fenyegetés
kezdetét jelentették – folytatta Mort. Szavai visszhangoztak a
kriptában. – Most egy sokkal veszélyesebb hatalom készül arra,
hogy elpusztítsa a világot.
– És nekem kell a nyomára bukkannom, ugye?
– Igen. Lesznek jelek, amelyek hozzá vezetnek. Jelek,
amelyeket követned kell. Az csak az első, legapróbb lépés, hogy
elutasítod azt, hogy megöld a király ellenfeleit.
Celaena a mennyezetre pillantott, mintha az odavésett fákon
keresztül a jóval felette lévő könyvtárat is láthatná.
– Az előbb láttam valakit a kastély folyosóján. Egy különös
lényt. Miatta felfénylett az amulettem.
– Ember volt? – kérdezte Mort. Akarata ellenére hallani
lehetett, hogy kíváncsi.
– Nem tudom – ismerte el a lány. – Nem az volt az érzésem. –
Szemét lehunyva mély levegőt vett, hogy megnyugodjon.
Hónapok óta várt már erre. – Ezek a borzasztó dolgok mind a
királlyal vannak összefüggésben, ugye? És Elena parancsa is
arról szól, hogy kiderítsük, milyen hatalma van, milyen
fenyegetést jelent, ugye?
– Már tudod a választ.
Celaena szíve dübörgött, nem tudta, hogy a félelemtől vagy a
dühtől.
– Ha ilyen átkozottul nagy a hatalma és ilyen sokat tud,
akkor ő maga is rájöhet, hogy a királynak milyen forrásból
származik a hatalma.
– Ez a te sorsod és a te felelősséged.
– Olyan, hogy sors, nem is létezik – sziszegte a lány.
– Mondja az, akit megmentettek a ridderak elől, mert
valamilyen erő levezette ide őt Samhain ünnepén, hogy lássa a
Damarist, és tudja, hogy van itt egy kard.
Celaena tett egy lépést az ajtó felé.
– Mondja az, aki egy évet töltött Távolvégben. Az, aki tudja,
hogy az isteneket nem foglalkoztatja jobban a mi életünk, mint
bennünket egy rovar a talpunk alatt. – Mort derengő arcába
nézett. – Ha komolyan elgondolkodok, akkor nem is tudom,
miért is kellene egyáltalán Erileának segítenem, ha bennünket
még az istenek is olyan nyilvánvalóan cserbenhagynak.
– Ezt nem mondod komolyan – képedt el Mort.
Celaena megragadta tőre markolatát.
– Pedig nagyon is. Add tovább Elenának, hogy keressen egy
másik bolondot, akit rászedhet!
– Feltétlenül ki kell derítened, hogy honnan származik a
király hatalma, és milyen tervei vannak, mielőtt túl késő nem
lesz.
A lány felhorkant.
– Nem érted? Már réges-rég túl késő. Már évek óta késő. Hol
volt Elena tíz éve, amikor seregekben álltak a hősök, akikből
igazán kiválaszthatott volna egyet. Hol volt a nevetséges
útmutatásaival, amikor a világnak tényleg szüksége volt rá?
Amikor Terrasen hőseit Adarlan seregei lekaszabolták vagy
üldözték és kivégezték? Hol volt ő, amikor a királyságok, egyik a
másik után elesett Adarlannal szemben? – A szeme égett, de
fájdalmát elfojtotta és lelke legmélyebb zugába száműzte. – A
világ már romokban hever, és semmi kedvem a hiábavaló
erőfeszítésekhez.
Mort szeme elkeskenyedett. A kriptában kialudt a fény, a
hold most szinte teljesen láthatatlanná vált.
– Sajnálom, hogy ennyi veszteség ért – mondta olyan
hangon, amely nem tűnt a sajátjának. – És hogy a szüleid akkor
éjjel meghaltak. Ez...
– Egy szót se többet a szüleimről! – ripakodott rá Celaena, és
az ujjával az arcára mutatott. – Nekem halálmindegy, hogy
van-e mágikus erőd, hogy Elena lakája vagy-e, vagy csak egy
agyszülemény. Ha még egyszer szóba hozod a szüleimet, akkor
darabokra aprítom ezt az ajtót, felfogtad?
Mort csak mogorván bámult.
– Ennyire önző vagy? És ilyen gyáva? Mégis minek jöttél ma
le tulajdonképpen, Celaena? Azért, hogy segíts nekünk? Vagy
csak azért, hogy magadon segíts? Elena mesélt nekem rólad és a
múltadról.
– Fogd be a buta szádat! – kiáltott a lány, és felviharzott a
lépcsőn.
 7. FEJEZET

CELAENA MÉG NAPKELTE ELŐTT kínzó fejfájásra ébredt. Elég

volt az éjjeliszekrényén álló gyertyacsonkra pillantania, hogy
megbizonyosodjon arról, hogy a találkozás a kriptában nem
rossz álom volt csupán. Mélyen a lakosztálya alatt tehát valóban
volt egy beszélő ajtókopogtató, amelybe egy ősi varázsige életet
lehelt. És Elena is megtalálta a módját annak, hogy az életét
végtelenül bonyolulttá tegye.
Sóhajtva a párnájába temette az arcát. Amit ma éjszaka
mondott, azt úgy is gondolta. A világon már nem lehetett
segíteni. Bár... bár épp most tapasztalta meg, milyen veszélyek
léteznek, és mennyivel rosszabb is lehetne a helyzet. Az az alak a
könyvtár előtt...
Hanyatt feküdt, Fürge pedig nedves orrocskájával
megböködte az arcát. Gépiesen megvakargatta a kutya fejét,
miközben a mennyezetet és a függönyökön keresztül beáramló
halványszürke fényt bámulta.
 Nem akarta elismerni, de Mortnak igaza volt. Azért ment a
kriptába, hogy Elena csináljon valamit a könyvtár előtti
alakkal, és így neki semmit se kelljen tennie.
A terveim – mondta a király. Ezek a tervek biztosan
gonoszak, különben Elena nem sürgette volna, hogy derítse fel
őket, illetve a király hatalmának forrását. Még rosszabbak, mint
a Callaculában és Távolvégben senyvedő rabszolgák tömegei
vagy további lázadók lemészárlása.
Celaena még egy ideig a mennyezetet bámulta, és közben két
dologra jött rá.
Először is, ha ezt a fenyegetést nem tisztázza, akkor annak
fatális következményei lehetnek. Elena csak azt mondta, hogy
derítse fel őket. Nem mondott semmit arról, hogy semmisítse meg
azokat. Vagy arról, hogy helyezkedjen szembe a királlyal.
Feltételezte, hogy így azért némileg könnyebb dolga van.
Másrészt viszont beszélnie kell Archerrel, közelebb kell
kerülnie hozzá, hogy kifundálja, miként tudná megrendezni a
halálát. Ha valóban a lázadókhoz tartozik, akik ismerik a király
terveit, akkor talán Archer megkímélheti attól a fáradtságtól,
hogy a nulláról kelljen kezdenie, és a király után kelljen
kémkednie. Ha már egyszer úgyis megtette Archer felé a
következő lépést... Nos, ez egészen biztosan egy halálos játszma
lesz.
Gyorsan megfürdött, felvette a legszebb és legmelegebb
ruháját, majd hívatta Chaolt.
Elérkezett az idő, hogy a megfelelő helyen véletlenül
belebotoljon Archer Finnbe.
Az éjszakai havazás miatt néhány szegény ördögnek az a munka
jutott, hogy Résvár legdivatosabb negyedét lapátolhatták. A
boltok egész évben nyitva tartottak, és a csúszós járdák, a
latyakos macskaköves utcák ellenére a fővárosban ezen a
délutánon éppen olyan nagy volt a nyüzsgés, mint nyár közepén.
Ennek ellenére Celaena azt kívánta, bárcsak nyár lenne, mert
jégkék ruhájának szegélye teleszívta magát vízzel, és olyan
fogcsikorgató hideg volt, hogy még a hermelinköpenye sem
védelmezte. A nyüzsgő sugárúton szorosan Chaol mellett haladt.
A férfi megint unszolta, hogy Archerral kapcsolatban
fogadja el a segítségét. Azért vitte most magával, mert ez volt a
legártalmatlanabb módja annak, hogy a dolgot gyorsan
elfelejtse. Celaena ragaszkodott ahhoz, hogy Chaol ne
egyenruhában, hanem utcai viseletben legyen.
Számára ez azt jelentette, hogy egy fekete tunikát kapott
magára.
Szerencsére senki nem figyelt különösebben rájuk, ehhez túl
sok volt az ember és az üzlet. Annyira imádta ezt az utcát, ahol
ékszerészek, kalapkészítők, szabók, cukrászok és cipészek a világ
megannyi szépségét árusították és csereberélték. Celaenát persze
nem lepte meg, hogy Chaol úgy ment el a kirakatok előtt, hogy
még egy pillantást sem vetett a kiállított gyönyörűségekre.
Szokás szerint nagy volt a tömeg a Willows teaszalon előtt is.
Tudta, hogy Archer mindennap itt ebédel néhány férfi kurtizán
társaságában. Ennek természetesen semmi köze nem volt ahhoz,
hogy Résvár legbefolyásosabb hölgyeinek a többsége is idejárt.
A teázóhoz közeledve Celaena megragadta Chaol karját.
– Ha olyan arcot fogsz vágni, mintha valakit azonnal el
akarnál verni – zümmögte a férfiba karolva –, akkor garantáltan
észreveszi, hogy valami nincs rendben. És még egyszer kérlek,
hogy egy szót se szólj hozzá. Hagyd, hogy én beszéljek és
hízelegjek neki!
Chaol felvonta a szemöldökét.
– Akkor én csak dísznek vagyok itt?
– Örülj neki, hogy méltó kelléknek talállak.
Kísérője halkan dünnyögött magában valamit, de
garantáltan jobb volt, hogy nem értette. Chaol kissé lassított,
hogy a járása elegánsabbnak hasson.
A boltíves kő- és üvegbejárat előtt díszes hintók álltak az
utcán, amelyekből folyamatosan szálltak ki és be az emberek. Ők
is foghattak volna egy hintót, sőt, tekintettel a hidegre és átázott
ruhájára, jobban is tették volna. De ostoba módon gyalog akart
menni, hogy a várost a testőrkapitányba karolva nézze meg, még
akkor is, ha Chaol egész idő alatt úgy viselkedett, mintha minden
sarkon és sikátorban veszély leselkedne. Jobban meggondolva,
egy hintó kedvezőbb benyomást is keltett volna.
A Willowsba nehezen megszerezhető tagsággal lehetett
bejutni, Celaena gyerekkorában, Arobynn Hamel nevének hála,
néhányszor teázott itt. Emlékezett még a porcelán csörgésére, az
elsuttogott pletykák zajára, a menta- és krémszínű szobákra, a
mennyezetig érő, a csodaszép kertre néző ablakokra.
– Nem megyünk be – mondta Chaol. Valójában ez nem volt
kérdés.
Úgy mosolygott rá, mint egy cica.
– Csak nem félsz egy rakás unalmas idős hölgytől és vihogó
fiatal nőtől, ugye? – Chaol ránézett, megveregette a karját. –
Nem figyeltél, amikor elmagyaráztam neked a tervemet? Csak
úgy teszünk, mintha várnánk az asztalunkra. Ne izgulj, nem kell
megküzdened a gátlástalan ladykkel, akik beléd akarnak
csimpaszkodni!
– A következő edzésen – mondta a férfi, a csodaszépen
öltözött nők sokaságán keresztül óvakodva – szólj majd, nehogy
elfelejtselek alaposan eltángálni.
Egy idősebb hölgy megfordult, Celaena pedig egy
bocsánatkérő és ingerült pillantást vetett rá, mintha azt akarta
volna mondani, hogy: Jaj, ezek a férfiak! Aztán a körmét Chaol
vastag téli tunikájába fúrva így sziszegett:
– Most jön az a rész, amikor befogod a szádat, és úgy teszel,
mintha csak kellék lennél hajjal a fején. Szerintem ez nem
annyira nehéz feladat.
Chaol bökése jelezte, hogy a következő edzésen tényleg meg
fogja izzasztani. A lány vigyorgott.
A szárnyas ajtóhoz felvezető lépcső alján megálltak. Celaena
ránézett a zsebórájára. Archer kettőkor kezdett ebédelni, és
rendszerint másfél óra alatt végzett, ami azt jelentette, hogy
minden pillanatban kijöhet. Nagyon meggyőzően úgy tett,
mintha kis pénztárcájában turkálna. Chaol kegyesen nem szólt
egy szót sem, és úgy fürkészte a körülöttük örvénylő tömeget,
mintha ezek az elegáns hölgyek bármelyik pillanatban rájuk
támadhatnának.
Néhány perc elteltével Celaena keze a kesztyű ellenére
megdermedt. Az emberek szüntelenül áramlottak a szalonba, és
távoztak onnan, így senkinek sem tűnt fel, hogy ők az
egyedüliek, akik nem szándékoznak bemenni. A lány csak akkor
mozdult meg, amikor végre kinyílt az ajtó, és megpillantotta a
várva várt bronzszínű hajat és a káprázatos mosolyt. Chaol
tökéletesen játszotta a szerepét, és kísérte fel a lépcsőn, tovább,
egyre tovább, egészen addig, míg...
 – Hoppá! – kiáltott fel Celaena, amikor nekiment egy széles,
izmos vállnak. Chaol még magához is vonta, és a kezével
megtámasztotta a hátát, hogy le ne essen a lépcsőn. Felnézett a
szempilláin keresztül és...
Egy pislogás, majd még egy.
A páratlan szépségű arc tulajdonosa rámeredt, majd
elvigyorodott.
– Laena?
Amúgy is mosolyogni akart, de amikor a régi becenevét
hallotta...
– Archer!
Érezte, ahogy Chaol tartása kissé merevvé válik, de nem is
nézett rá. Nem tudta levenni a szemét Archerrről, mert ő volt a
legszebb férfi, akit valaha is látott. Nem egyszerűen jóképű,
hanem gyönyörű volt. Még a tél közepén is aranylóan csillogott a
bőre, és azok a zöld szemek...
Te jóságos istenek, te jó Rém, most segítsetek!
A szája is olyan volt, mint egy műalkotás, érzéki és puha
ajkai szinte könyörögtek, hogy fedezzék fel őket. Archer, mint
aki valamilyen kábulatból ébred, hirtelen a fejét rázta.
– Ne álljuk el az utat a lépcsőn! – mondta az utcára mutatva.
– Kivéve, ha a kísérőddel foglaltatok...
– Ó, egyébként is pár perccel korábban érkeztünk! – szólt
Celaena, és elengedte Chaol karját, hogy néhány lépést az utca
felé hátráljon. Archer mellett haladva lehetősége nyílt arra, hogy
egy pillantást vessen a ruházatára, mesteri szabású tunikájára,
nadrágjára, térdig érő csizmájára és súlyos köpenyére. Nem
árulkodott kirívó gazdagságról, de láthatta, hogy csupa drága
holmit viselt. Feltűnősködő és inkább nőies kollégáitól eltérően
Archernek mindig keményebb, férfiasabb kisugárzása volt.
 Széles, izmos válla, erős testfelépítése, okos mosolya és szép
arca olyan férfiasságot sugárzott, hogy szinte elfelejtette, mit is
akart mondani. Úgy tűnt, hogy Archer is keresi a szavakat,
amikor a nyüzsgő tömegtől néhány lépésnyire megálltak
egymással szemben az utcán.
– Hogy szalad az idő! – kezdte a lány, újra mosolyogva.
Chaol egy kissé arrébb állt, teljesen szótlanul. És nem
mosolygott.
Archer zsebre tette a kezét.
– Alig ismertelek meg. Amikor utoljára láttalak, még gyerek
voltál. Te jó ég, talán tizenhárom éves lehettél?
Egyszerűen csak arra volt képes, hogy szemlesütve álljon,
majd azt búgja:
– Most már elmúltam tizenhárom.
Archer érzéki mosollyal mustrálta végig tetőtől talpig, majd
kijelentette:
– Efelől semmi kétség.
– Te is megemberesedtél – felelte, és ő is vizsgálódva nézte
végig.
Archer vigyorgott.
– Ez a szakmám velejárója.
Kissé oldalra billentve a fejét, álomszép szemével Chaolra
pillantott, aki karba tett kézzel állt. Celaena emlékezett rá, hogy
Archer milyen jó érzékkel figyelt a részletekre. Valószínűleg ez is
hozzájárult ahhoz, hogy Résvárban a legjobb férfi kurtizánok
közé emelkedett fel. Arra is emlékezett még abból az időszakból,
amikor az orgyilkosoknál edzett, hogy Archer emellett félelmetes
ellenfélnek is számított.
Celaena a kísérőjére nézett, de Chaol túlzottan is Archer
megfigyelésével volt elfoglalva, és emiatt nem vette észre a lány
tekintetét.
– Mindenről tud – mondta a lány Archernek. A férfi válla egy
kicsit ellazult, egyúttal meglepetését és derűjét visszafogott
aggodalom váltotta fel.
– Hogy jutottál ki? – kérdezte óvatosan, anélkül, hogy
említést tett volna a foglalkozására vagy Távolvégre, annak
ellenére, hogy a lány biztosította őt arról, hogy Chaol mindent
tud.
– Szabadon engedtek. A király. Most neki dolgozom.
Archer újra Chaolra nézett. Celaena egy lépéssel közelebb
lépett Archerhez.
– A barátom – tette hozzá gyengéden. Vajon gyanakvás
vagy félelem tükröződött Archer szemében? És csupán azért,
mert egy zsarnoknak dolgozik, akitől az egész világ retteg, vagy
mert valóban lázadó és rejtegetnivalója van? Próbált olyan
könnyed lenni, amennyire csak képes volt, olyan ártalmatlan és
laza, mint amikor egy régi barátjával találkozik az ember.
– Tudja Arobynn, hogy visszajöttél? – kérdezte Archer.
Erre a kérdésre nem készült, illetve nem is hallotta szívesen.
Vállat vont.
– Ő mindent lát, mindenhol van szeme, csodálkoznék, ha
nem tudná.
Archer komolyan bólintott.
– Sajnálom. Hallottam, mi történt Sammel azon az éjszakán
Farran házában. – Csukott szemmel a fejét ingatta. – Sajnálom,
tényleg sajnálom.
– Köszönöm – csak ennyit mondott, bár a férfi szavaitól
összefacsarodott a szíve.
A kezét Chaol karjára tette, mert hirtelen szükségét érezte,
hogy megérintse, megbizonyosodjon arról, hogy még ott van
vele. De azért is, hogy ne kelljen tovább erről beszélni. Sóhajtott,
és látszólagos érdeklődéssel a lépcső tetején lévő szárnyas ajtóra
nézett.
– Be kellene mennünk – hazudta Archerre mosolyogva. –
Tudom, hogy amikor nálunk, az orgyilkosok rejtekhelyén
edzettél, akkor egy szánalmas kis rosszcsont voltam... De nem
vacsorázunk holnap együtt? Szabad lesz az estém.
– Tényleg nem voltál egy egyszerű eset. – Archer viszonozta
a mosolyát, és kissé meghajolt. – Arrébb kell tennem pár
találkozót, de örömmel teszem.
A köpenyébe nyúlt, és egy krémszínű kártyát húzott elő a
nevével és a címével.
– Üzenj csak, hogy mikor és hol, én ott leszek!

Archer távozása óta Celaena hallgatott, és Chaol nem is próbált

társalgást kezdeményezni, bár alig bírta elviselni a szótlanságot.
Azt sem tudta, hol kezdje.
Az egész találkozás alatt csak egy dolog járt a fejében,
mégpedig az, hogy Archer csinos kis arcát a legszívesebben péppé
zúzná.
Chaol nem volt vak. Tudta, hogy Celaena mosolya és
pirulásai csak részben voltak megjátszottak. Nem sajátíthatja ki
magának a lányt, ami egyébként is a legbutább dolog lenne, amit
csak tehetne. Azonban az, hogy a lány fogékony volt Archer
varázsára, azt a vágyat ébresztette benne, hogy alaposan
elbeszélgessen a kurtizánnal.
Celaena ahelyett, hogy visszaindult volna a kastélyba, ráérős
tempóban a város szívében lévő úri negyedben kezdett
sétálgatni. Chaol félórányi hallgatás után úgy vélte, talán
lecsillapodott annyira, hogy újra civilizáltan tudjon viselkedni.
– Laena? – kérdezte.
Legalábbis valamelyest civilizáltan.
A Celaena türkizkék pupillája körüli aranyló gyűrű fénylett a
délutáni napfényben.
– A beszélgetésünkből ez zavart téged a legjobban?
Igen. A Rém bocsásson meg érte, de borzasztóan zavarta.
– Amikor azt mondtad, hogy ismered, akkor számomra nem
volt világos, hogy ilyen jól.
Küzdött ez ellen a furcsa, hirtelen feltámadó ingerültség
ellen, amely megint elfogta. Emlékeztetnie kellett magát arra,
hogy bár a lányt elbűvölte Archer külseje, végül is meg fogja őt
ölni.
– Csak azért fogom tudni elérni, hogy információkat
szolgáltasson nekem a lázadómozgalomról, mert olyan régóta
ismerem – felelte Celaena, miközben az elegáns villákat
nézegette, amelyek mellett elhaladtak. Bár a nyüzsgő
városközpont csak pár háztömbbel volt arrébb, a lakóházak
között nyugalom honolt. – Tudod, ő egyike azon keveseknek,
akik tényleg kedvelnek engem. Legalábbis évekkel ezelőtt így
volt. Így talán nem lesz túl nehéz feladat képet alkotni arról,
hogy mi a terve ennek a csoportnak a király ellen, és kik még a
tagjai.
A férfi a lelke mélyén szinte megkönnyebbülést érzett, hogy
a lány meg fogja ölni Archert, és tulajdonképpen szégyellnie
kellett volna magát emiatt: jobb ember volt ennél, és
semmiképpen nem az a típus, aki mindent kizárólagosan akart
birtokolni.
És az istenek is tudták, hogy tényleg nincs joga a lányhoz.
Látta az arcán, amikor Archer Samet említette.
Hallott egyet s mást Sam Cortland haláláról, de csak most
értette meg, milyen szerelemmel szeretett Celaena. Foglyul
ejtésének éjszakáján azért hatolt be abba a házba, hogy bosszút
álljon egy olyan veszteségért, amelynek mértékét elképzelni sem
tudta.
Séta közben a lány szinte hozzá préselődött. A férfi küzdött a
vágyával, hogy még szorosabban magához húzza.
– Chaol? – szólt a lány néhány perc múlva.
– Hm?
– Tudod, hogy én egyenesen utálom, ha Laenának nevez?
Mosoly jelent meg a szája szegletében, és szinte
megkönnyebbült.
– Tehát ha legközelebb fel akarlak idegesíteni, akkor...
– Eszedbe ne jusson!
Mosolya még szélesebb lett, amikor a lány visszamosolygott
rá, és annyira megkönnyebbült, mintha gyomorszájon vágták
volna.
 8. FEJEZET

TULAJDONKÉPPEN AZT TERVEZTE, hogy a nap hátralévő

részében tovább figyeli Archerr, de Chaol tájékoztatta őt arról,
hogy a ma esti fogadáson részt kell vállalnia az őrszolgálatban.
Bár könnyedén találhatott volna ezernyi kifogást, hogy kivonja
magát alóla, de haszontalan lenne gyanús viselkedéssel magára
irányítania a figyelmet. Ha ezúttal tényleg hallgatni akar
Elenára, akkor arra van szükség, hogy nemcsak a király, de az
egész birodalma azt higgye róla, hogy engedelmes alattvaló.
Az állami fogadás a nagycsarnokban került megrendezésre.
Celaenának minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne
rohanjon oda a középen álló hosszú asztalhoz, és ne kapkodja el
az ételt egyenesen az összegyűlt tanácsnokok és felcicomázott
nemesek tányérjáról: kakukkfűvel és levendulával fűszerezett
báránysültek, narancsszósszal meglocsolt kacsa, fácán újhagyma
szószban... Most komolyan, ez nem volt igazságos.
Chaol a belső udvarra nyíló üvegajtó közelében álló
oszlopnál jelölte ki a helyét. Még ha nem is viselte a királyi
testőrség fekete egyenruháját, a mellre hímzett aranywyvernnel,
sötét ruhája összhangban volt a többiekével. Legalább olyan
távol állt mindenkitől, hogy senki nem hallotta, hogy korog a
gyomra.
A meghívott köznemeseknek újabb asztalokat állítottak fel,
ők az alkalomra szintén kifogástalan öltözékben jelentek meg. A
legnagyobb figyelmet, nemcsak az őrök, de a nemesek körében is,
a középső asztal vonta magára, amelynél a király és a királynő
foglalt helyet legközelebbi híveik társaságában. Közéjük
tartozott Perrington herceg, az otromba barom, mellette ült
Dorian és Roland, akik azokkal a modoros, talpnyaló férfiakkal
beszélgettek, akikből a fejedelmi tanács állt. Olyanok, akik más
királyságokat az utolsó csepp vérükig kizsigereltek, hogy a
teremben látható ruhákat, ékszereket és aranyt finanszírozzák.
Bizonyos értelemben Celaena sem volt sokkal különb náluk.
Bár kerülte, hogy a királyra nézzen, de minden alkalommal,
amikor a tekintete rátévedt, feltette magában a kérdést, vajon
miért tart egyáltalán ilyen fogadásokat, miközben erre az
értelmetlenségre már egyáltalán nincs szüksége. Válaszra nem
jutott. Semmi esetre sem lehet olyan buta, hogy ezen emberek
előtt bármit is felfedjen valódi szándékairól.
Chaol vigyázzállásban állt a király székéhez legközelebb álló
oszlopnál, és folyamatos éberséggel figyelt. Ma este a legjobb
embereivel volt itt, mindegyiküket ma délután választotta ki
személyesen. Úgy tűnt, nem tartja képtelenségnek, hogy valaki
annyira unja az életét, hogy a királyt és udvarát egy nyilvános
eseményen támadja meg. Celaena megpróbálta neki
megmagyarázni, de Chaol csak nézett rá, és csak annyit
mondott, hogy ne bosszantsa fel.
 Mintha ő annyira unná az életét.
A fogadás azzal zárult, hogy a király felállt, és elköszönt
vendégeitől, míg az aranybarna hajú Georgina királynő
kötelességtudóan és csendben követte a nagycsarnokból távozó
férjét. A többi vendég maradt, csak most már asztaltól asztalig
vándoroltak, és fesztelenebbül társalogtak, mint a király
jelenlétében.
Dorian is állt, unokatestvére még mindig mellette
tartózkodott, és három feltűnően csinos fiatal udvarhölggyel
társalogtak. Roland mondott valamit, mire a lányok
csipkelegyezőjük takarásában vihogtak és elpirultak. Dorian
ajka is mosolyra húzódott.
A herceg nem szerethette Rolandot. Ez csak egy megérzés volt
Celaena részéről, melyhez Chaol történetei is hozzájárultak, de...
Volt valami Roland smaragdzöld szemében, ami miatt Doriant
minél nagyobb távolságban szerette volna tudni tőle. Azt is
megértette, hogy Dorian is veszélyes játékot játszik.
Koronahercegként bizonyos emberekkel nagyon óvatosan és
diplomatikusan kell bánnia. Talán Chaollal is beszélnie kellene
erről.
A homlokát ráncolta. Ha megmondaná ezt Chaolnak, akkor
talán fárasztó magyarázkodásokba kellene bonyolódnia.
Legjobb lenne, ha Doriant a fogadás végeztével egyszerűen
figyelmeztetné. Szerelmi ügyekben lezárta vele a dolgot, de
továbbra is kedvelte őt. Nőügyei ellenére olyan volt, amilyennek
egy hercegnek lennie kell: okos, barátságos, jóképű. Elena vajon
miért nem hozzá fordult?
Dorian nem tudhatta, hogy az apjának milyen sötét
szándékai vannak, nem, ezt észrevenné rajta. Talán jobb is, ha
soha nem tud meg róluk semmit.
 Függetlenül attól, hogy mit érzett iránta, egy napon
uralkodó lesz. És egyszer az apja talán felfedi hatalma forrását,
és kényszeríteni fogja arra, hogy döntsön, milyen uralkodó akar
lenni. Celaenának még nem volt sürgős, hogy Dorian válasszon,
még nem. Csak imádkozni tudott azért, hogy jobb király legyen,
mint az apja.

Dorian tudta, hogy Celaena figyeli. Az egész elviselhetetlen

fogadás alatt lopva pillantásokat vetett rá. De a lány Chaolt is
nézte, és Dorian esküdni mert volna rá, hogy közben a lány egész
arckifejezése megváltozott, lágyabb, töprengőbb lett. A lány egy
oszlopnak támaszkodott a belső udvarra nyíló ajtó mellett, és
egy tőrrel a körmét tisztogatta. Hála a Rémnek, az apja már
elment, mert ezért a király minden valószínűség szerint
megnyúzatta volna.
Roland mondott még valamit az előttük álló három
hölgynek, akiknek a nevét Dorian, miután meghallgatta, rögtön
el is felejtette, és ezzel most is megnevetette őket. Roland a
jóképűséget illetően felvehette volna vele a versenyt. Úgy tűnt,
hogy Roland anyja is azért jött, hogy menyasszonyt találjon a
fiatal lordnak, egy lányt birtokkal és pénzzel, ami Meah
befolyását növelné. Doriannek meg sem kellett kérdeznie
Rolandot, hogy tudja, unokatestvére a nászéjszakáig minden
olyan előnyt ki fog használni, ami azzal járt, hogy fiatal lordként
a kastélyban élt.
A herceg a flörtölését hallgatva és látva, ahogy ezekre a
lányokra rámosolygott, nem tudta eldönteni, mit tenne
szívesebben: behúzna neki egyet, vagy egyszerűen faképnél
hagyná. De az álszent udvarban töltött hosszú évek hatására
csak hihetetlenül unottan nézte.
Majd újra Celaenára nézett, csak hogy megállapítsa, hogy a
lány éppen Chaolt nézi, aki meg Rolandot fürkészte. Amikor
Celaena észrevette, hogy Dorian figyeli, találkozott a
pillantásuk.
Semmi. Nyoma sincs semmilyen érzésnek. Dorianben harag
gyúlt, olyan hirtelen, hogy nehéz volt megőriznie az önuralmát.
Különösen akkor, amikor Celaena a tekintetét újra a kapitányra
vetette. És elidőzött rajta. Most már elég.
Anélkül, hogy elbúcsúzott volna Rolandtól és a lányoktól,
otthagyta a nagycsarnokot. Volt jobb, fontosabb dolga annál,
mint hogy azon tipródjon, hogy Celaena mit érez a barátja iránt.
Ő volt a világ legnagyobb birodalmának a koronahercege. Az
egész életét meghatározta a korona és az üvegtrón, amelyet majd
egy nap elfoglal. A lány a korona és a trón miatt szakított vele,
mert olyan szabadságot akart, amit ő soha nem tudna neki
megadni.
– Dorian! – kiáltott valaki utána a folyosón. Anélkül, hogy
megfordult volna, tudta, hogy Celaena. A lány utolérte, és
könnyedén alkalmazkodott sietős lépteihez, amelyet
önkéntelenül felvett. Azt sem tudta, hogy hová megy, csak el
akart menni innen, el innen a nagycsarnokból. Amikor a lány a
könyökével hozzáért, Dorian gyűlölte magát amiatt, hogy
élvezte az érintést.
– Mit akar? – kérdezte a lánytól.
Mihelyt a nyüzsgő folyosókat maguk mögött hagyták, a lány
megfogta a karját, hogy lelassítsa.
– Mi a baj?
– Miért, mi lenne?
 Mióta epekedsz utána? – akarta volna igazából kérdezni.
Gyűlölte magát amiatt, hogy ezzel foglalkozott. Gyűlölte magát
minden másodpercért, amit vele töltött.
– Úgy tűnik, mintha valakit a falra szeretne felkenni.
A férfi felvonta a szemöldökét. Hiszen nem lehetett semmit
sem látni rajta.
– Ha dühös – magyarázta a lány –, akkor lesz a tekintete
ilyen... ilyen hideg. Mint az üveg.
– Nem vagyok dühös.
Mentek tovább, és Celaena vele tartott. Dorian úgy döntött,
hogy a könyvtárba megy, és befordult egy folyosón. A királyi
könyvtárba megy.
– Ha van valami mondanivalója – folytatta lassan,
vontatottan, az ingerültségét kordában tartva –, akkor mondja
meg egyszerűen.
– Nem bízom az unokatestvérében.
A férfi megállt. A világos folyosón nem volt senki rajtuk
kívül.
– De hiszen nem is ismeri őt.
– Nevezzük megérzésnek.
– Roland ártalmatlan.
– Talán. De az is lehet, hogy nem. Talán megvan a maga oka
arra, hogy itt legyen. És ön túl okos ahhoz, hogy idegen érdekek
játékszerévé váljon, Dorian. Meahból jött.
– És?
– Meah egy jelentéktelen kis kikötőváros, ami azt jelenti,
hogy nem nagyon van veszítenivalója, viszont sokat nyerhet. Az
ilyesmi veszélyessé tesz egy embert. Gátlástalanná. Ha tudja, ki
fogja használni önt.
– Úgy, ahogy a távolvégi orgyilkos is kihasznált, hogy a
király bajnoka legyen?
Celaena ajka elkeskenyedett.
– Azt hiszi, hogy ezt tettem?
– Nem tudom, mit higgyek. – Elfordult.
A lány rámordult, szó szerint.
– Nos, akkor hadd mondjam el, hogy én mit gondolok,
Dorian. Azt hiszem, hogy ön hozzá van szokva ahhoz, hogy
megkapja, amit és akit csak akar. És mivel most, egyetlen
alkalommal nem szerezte meg, akit akart...
A férfi hirtelen feléje fordult.
– Fogalma sincs, hogy én mit akartam. Esélyt sem adott rá,
hogy elmondjam.
A lány a szemét forgatta.
– Most nem erről beszélünk. Én figyelmeztetni akartam önt
az unokatestvérére, de ez önt nyilvánvalóan nem érdekli. Ne
várja tehát, hogy engem érdekeljen, amikor ön észreveszi, hogy
marionettbábu lett önből. Ha nem az már régóta.
Valamit felelni akart, annyira robbanásig feszült, hogy
legszívesebben belebokszolt volna a szemközti falba, de Celaena
már elment.

A lány Kaltain Rompier cellájának rácsai előtt állt.

Az egykor oly szép hölgy a falnál kuporgott, a ruhája piszkos
volt, fakó, fekete haja a vállára omlott. Arcát a kezébe temette,
de Celaena még így is látta, hogy a bőre zsíros és hamuszürke. És
a szag...
A párbaj óta nem látta, azóta a nap óta, amikor Kaltain
vérlátófüvet kevert az italába, hogy Káin könnyebben meg tudja
ölni. Káin legyőzése után Celaena nem volt szemtanúja annak,
hogy Kaltain hogyan vesztette el önuralmát, vallotta be
véletlenül, hogy megmérgezte őt, és állította, hogy korábbi
szeretője, Perrington herceg manipulálta őt. A herceg a vádakat
elutasította, és Kaltaint tömlöcbe vetették, hogy itt várjon a
büntetésére.
Két hónappal később úgy tűnt, hogy még mindig nem
tudják, mit tegyenek vele, vagy egyszerűen senkit sem érdekel a
sorsa.
– Szervusz, Kaltain! – köszöntötte halkan.
A nő felemelte a fejét, fekete szeme felcsillant, ahogy
felismerte.
– Üdvözlöm, Celaena!
 9. FEJEZET

A LÁNY EGY LÉPÉSSEL közelebb lépett a rácshoz. Amit Kaltain

kapott, az összesen egy vödör volt, hogy könnyíteni tudjon
magán, ezenkívül egy vízzel teli vödör, ételmaradékok és egy
dohos szalmapriccs.
Mindaz, amit megérdemel.
– Azért jött, hogy rajtam nevessen? – kérdezte Kaltain.
Egykor csengő, jellegzetes hangja alig volt több rekedt
suttogásnál. Itt lent jéghideg volt, csoda, hogy még nem
betegedett meg.
– Van néhány kérdésem önhöz – mondta Celaena nem túl
hangosan. Az őrök nem vonták kétségbe a jogát, hogy a
tömlöcbe lépjen, de nem akarta, hogy hallgatózzanak.
– Ma nem érek rá – mosolyogva támasztotta a kőfalnak a
fejét. – Jöjjön vissza holnap! – Ha kibontva hordta hollófekete
haját, jóval fiatalabbnak tűnt. Nem lehetett sokkal idősebb nála.
Celaena leguggolt, és egyik kezével a rácsoknak
támaszkodott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. A fém
harapósán hideg volt.
– Mit tud Roland Havilliardról?
Kaltain a kőmennyezetre meredt.
– Látogatóba jött?
– A király tanácsnokká nevezte ki.
Kaltain éjfekete szemével Celaenára nézett. Árnyalatnyi
őrültség mellett gyanakvás és kimerültség csillogott a szemében.
– Miért érdeklődik nálam felőle?
– Mert tudni szeretném, hogy megbízható-e.
Kaltain köhécselve nevetett.
– Közülünk senkiben sem lehet bízni. Rolandban pedig
végképp nem. Fogadok, hogy még önnek is felfordulna a gyomra,
ha elmondanám, amit róla hallottam.
– Például?
Kaltain vigyorgott.
– Juttasson ki innen, és akkor talán elmesélem.
Celaena visszavigyorgott.
– Mi lenne, ha bemennék a cellájába, és más módot találnék
arra, hogy szóra bírjam önt?
– Kérem, ne tegye! – suttogta. Ahogy megmozdult, Celaena
megpillantotta a csuklóját. Tele volt véraláfutásokkal, amelyek
egyértelműen az őt lefogó kezektől származtak.
Kaltain a szoknyája redői közé dugta a karját.
– Az éjjeliőrség félrenéz, ha Perrington látogatóba jön.
Celaena az ajkába harapott.
– Sajnálom – mondta, és így is gondolta. Szólni fog
Chaolnak, ha legközelebb találkoznak, hogy utasítsa rendre az
éjjeliőrséget.
Kaltain a térdén pihentette az arcát.
 – Mindent tönkretett. És még azt sem tudom, miért. Miért
nem küldenek egyszerűen haza? – A hangja olyan árnyalatot
vett, mintha nem is lenne jelen, ezt Celaena a távolvégi
időszakból nagyon is jól ismerte. Ha az emlékek, a fájdalom és a
félelem veszik át az uralmat, akkor már nem lehet majd vele
többet beszélni.
– Szoros viszonyban állt Perringtonnal – mondta halkan. –
Tudomására jutott valami az üzelmeiről? – Veszélyes kérdés, de
ha valaki választ tud adni rá, az csakis Kaltain lehet.
De a lány válasz helyett a levegőbe bámult.
Celaena felállt.
– Sok szerencsét!
Kaltain csak reszketett, kezét fázósan a hóna alá dugta.
Tulajdonképpen hagynia kellene Kaltaint itt megfagyni
azért, amit vele tett. Mosolyogva kellene kisétálnia a
várbörtönből, mert kivételesen a megfelelő személy ült rács
mögött.
– Azt mondják a varjaknak, hogy erre repüljenek –
mormogta Kaltain inkább magának, mint a lánynak. – A
fejfájásom napról napra rosszabb. Elviselhetetlen, és még ez az
állandó szárnycsapkodás is.
Celaena továbbra is kifejezéstelen arccal nézett. Nem hallott
semmit, semmi károgást vagy szárnycsapkodást. Még ha kint
voltak is varjak, a tömlöc olyan mélyen volt a föld alatt, hogy
semmi esetre sem lehetett hallani őket.
– Mire gondol?
De Kaltain újra összegömbölyödött, hogy lehetőség szerint
megőrizzen minden meleget. Celaena gondolni sem akart arra,
milyen jeges hideg lehet éjszaka a cellában. Tudta, hogy milyen
így összegömbölyödni, mert az embernek szüksége van minden
kis pici melegre, és azon tűnődni, hogy másnap reggel vajon
felébred-e, vagy a hideg megöli.
Nem gondolkodott sokáig, hanem levette fekete köpenyét, és
átdugdosta a rácson, ügyelve arra, hogy a kőre száradt
hányadékhoz ne érjen hozzá. Hallott Kaltain
ópiumfüggőségéről. A bezártság utánpótlás nélkül az őrület
határára kergethette, már ha korábban nem volt őrült.
Kaltain az ölében landoló köpenyre bámult. Celaena pedig
megfordult, hogy a keskeny, jéghideg folyosón visszatérjen a
melegebb szintekre.
– Néha – szólalt meg Kaltain halkan, mire a lány megállt –,
néha azt hiszem, hogy nem azért hoztak a kastélyba, hogy
feleségül menjek Perringtonhoz, hanem valamilyen más okból.
Használni akarnak.
– De mire?
– Ezt soha nem mondják meg. Ha lejönnek, akkor se
mondanak semmit arról, mit akarnak. Már emlékeim sincsenek.
Csak töredékek... Mint egy széttört tükör, amely minden
üvegszilánkban más képet mutat.
Kaltain elvesztette a józan eszét. Celaena lenyelt egy csípős
megjegyzést. A nő véraláfutásainak látványa kordában tartotta
a nyelvét.
– Köszönöm a segítségét.
Kaltain beburkolózott a köpenybe.
– Hamarosan jönni fog valami – suttogta. – És nekem
üdvözölnöm kell.
Celaena sóhajtott, és csak így jött rá, hogy előtte
lélegzet-visszafojtva állt. Ennek a társalgásnak semmi értelme.
– Minden jót, Kaltain!
A nő csak halkan nevetett, és nevetése még sokáig kísérte
Celaenát, miután a jeges tömlöcöket maga után hagyta.

– Ezek a rohadékok! – tombolt Nehemia, és olyan görcsösen

fogta a teáscsészéjét, hogy Celaena azt hitte, hogy össze fogja
törni. A lány ágyán ültek, köztük egy nagy tálca reggelivel.
Fürge minden falatra odafigyelt, amit a lányok magukba
tömtek, készen állva arra, hogy valamennyi kóbor morzsát
azonnal elpusztítson.
– Hogy tudtak az őrök egyszerűen elfordulni? Hogy lehet
valakit ilyen körülmények között fogva tartani? Kaltain az
udvarhoz tartozik, és ha vele így bánnak, akkor el se akarom
képzelni, mit tesznek az egyszerű bűnözőkkel. – Nehemia
elhallgatott, és felháborodva nézett a lányra.
Celaena vállat vont és a fejét ingatta. Kaltainnál tett
látogatása után elindult, hogy megfigyelje Archert, de heves
hóviharba került. Bár semmit sem lehetett látni, egy órán
keresztül követte a férfit a behavazott városban, de aztán
feladta, és visszatért a kastélyba.
A vihar egész éjszaka tovább tombolt, és olyan magas
hótakarót hagyott maga után, hogy Chaollal kihagyták a
szokásos reggeli futásukat. Ezért meghívta Nehemiát, hogy
együtt reggelizzenek az ágyban. A hercegnő, akinek már nagyon
elege volt a hóviharból, roppant boldogan sietett Celaena
lakosztályába, és a meleg takarók alá bújt.
Nehemia letette a csészéjét.
– Tájékoztatnod kell Westfall kapitányt arról, hogyan
bánnak vele.
Celaena befejezte a süteményét, és visszafeküdt a felrázott
párnájára.
– Már megtörtént. Azonnal intézkedett.
Arról nem tett most említést, hogy éppen Chaolnál
olvasgatott, amikor a testőrkapitány visszajött: gyűrött
egyenruhában, ujjpercei lehorzsolva, villámló gesztenyebarna
szeme pedig azt sugallta, hogy a tömlöcőrségben jelentős
változásokat hajt majd végre, és új arcok fognak megjelenni.
– Tudod – mormogta Nehemia, és Fürgét gyengéden arrébb
tolta a lábával, amikor az a tálcáról el akart csenni valamit –, a
királyi udvarok nem voltak mindig ilyenek. Korábban sokat
adtak a tiszteletre és a hűségre, az uralkodót nem kényszerből
vagy félelemből szolgálták.
A fejét rázta, a hajába font aranydíszek csilingeltek.
Mogyoróbarna bőre a kora reggeli napfényben puhának és
makulátlannak tűnt. Őszintén szólva, Celaena egy cseppet
igazságtalannak tartotta, hogy Nehemia olyan csodálatosan,
természetesen szép volt, még ilyen kora reggel is.
A hercegnő folytatta:
– Azt hiszem, hogy a tisztesség, a becsület már generációkkal
ezelőtt eltűnt Adarlanból. Ebből a szempontból a terraseni
királyi udvar még az elfoglalása előtt példaértékű volt. Apám
gyakran mesélt történeteket olyan harcosokról és lordokról, akik
Orion király közvetlen környezetében szolgáltak, említést tett
rendkívüli erejükről, bátorságukról és az udvar lojalitásáról.
Ezért került először Adarlan király látóterébe Terrasen. Mert a
legerősebb birodalom volt, és megsemmisítő vereséget mért
volna rá, ha hadsereget tudott volna állítani ellene. Apám még
ma is mondogatja, hogy ha Terrasen újra megerősödne, akkor
valódi fenyegetést jelentene Adarlan számára.
Celaena a kandallóra nézett.
 – Tudom – csak ennyit tudott kinyögni.
Nehemia felé fordult.
– Gondolod, hogy más udvarok is újra felemelkedhetnek,
nemcsak Terrasen? Úgy hallottam, hogy Wendlyn udvarában
még a régi szokásokat követik, de a tengerentúlon fekszik, és nem
segít nekünk. Ott szemet hunytak afölött, hogy a király
országainkat rabszolgasorba döntötte, és most sem hallják meg
segélykiáltásainkat.
Celaena direkt legyintett egyet.
– Ez a téma túl nehéz ahhoz, hogy reggeli közben tárgyaljuk
ki.
– Jóízűen beleharapott a pirítósába. Amikor a hercegnőre
sandított, Nehemia arckifejezése még mindig töprengő volt. –
Vannak új hírek a királyról?
Nehemia bosszúsan csettintett.
– Csak az, hogy ezt a Rolandot behozta a tanácsba, és úgy
tűnik, hogy a kis féregnek azt a feladatot adta, hogy velem
foglalkozzon. Nyilvánvalóan túl erőszakos voltam Mullison
miniszterrel, a calacullai munkatáborért felelős tanácsnokkal.
Rolandnak kell engem megrendszabályoznia.
– Nem tudom, kit sajnáljak jobban: téged vagy Rolandot.
Nehemia oldalról belebokszolt, mire a lány vihogva hárított.
Fürge kihasználta a rövid figyelemelterelést, és közvetlenül a
tálcáról kikapott magának egy szelet baconszalonnát.
– Te szemtelen! – sikoltott fel Celaena.
De Fürge leugrott az ágyról, a kandallóhoz rohant, és a
gazdájára nézve elfogyasztotta a finom falatot.
Nehemia nevetett, és a lány is csatlakozott, majd dobott még
egy szelet szalonnát a kutyának.
– Maradjunk egész nap az ágyban! – javasolta, visszafeküdt
a párnájára, és betakarózott.
– De jó is lenne! – szólt Nehemia egy hangos sóhaj
kíséretében.
– De sajnos dolgom van.
Celaenának eszébe jutott, hogy neki is. Például, hogy
felkészüljön a mai vacsorára Archerrel.
 10. FEJEZET

DORIAN RESZKETETT A HIDEGTŐL, amikor ezen a délutánon a

kennelek területére lépett, és lekefélte a havat vörös köpenyéről.
Mellette Chaol fújogatott a tenyerébe. Siettek befelé, a széna
ropogott a lábuk alatt. Dorian utálta a telet, az elviselhetetlen
hideget és azt, hogy a csizmája soha nem száradt meg rendesen.
A kastélyba azért mentek a kenneleken keresztül, mert így
tudták a legkönnyebben elkerülni Hollint, Dorian tízéves öccsét,
aki délelőtt tért vissza az internátusból, és mindenkinek
rikácsolva parancsolgatott, aki olyan peches volt, hogy az útjába
került. Itt soha nem keresné őket, ugyanis utálta az állatokat.
Mindenhonnan ugatást és nyüszítést lehetett hallani. Dorian
le-lemaradozott és megállt, hogy kedvenc kutyáit üdvözölje. A
nap teljes hátralévő részét képes lett volna itt tölteni, csak hogy
kivonja magát a Hollin tiszteletére rendezett ünnepi vacsora
alól.
– Hihetetlen, hogy anyám kivette őt az internátusból –
dünnyögte.
– Hiányzott neki a fia – felelte Chaol, aki még mindig a kezét
dörzsölgette, bár a kinti hőmérséklethez képest a kennelekben
pompás meleg volt. – És az apád a terebélyesedő ellenállási
mozgalomra való tekintettel egy olyan helyen akarja őt tudni,
ahol szemmel tudják tartani, míg rendeződnek a dolgok.
Míg Celaena minden árulót meggyilkol – ezt nem kellett
hozzáfűznie.
Dorian sóhajtott.
– Anyám biztos megint vett neki valami teljesen abszurd
ajándékot. Emlékszel még a legutóbbira?
A férfi vigyorgott. Nehéz lett volna elfelejteni, hogy
Georgina királynő mivel lepte meg utoljára a kisebbik fiát: négy
fehér pónit adott neki egy kis aranyhintóval, amelyben Hollin
egyedül utazgathatott... és letarolta a királynő kedvenc
kertjének a felét.
Chaol a kennelek másik végében lévő ajtó felé vette az
irányt.
– Nem kerülgetheted őt az örökkévalóságig. – Dorian
észrevette, hogy a kapitány társalgás közben is a rájuk leselkedő
veszélyeket fürkészi. Oly sok év után már hozzászokott, bár egy
cseppet még mindig sértette a büszkeségét.
Áthaladtak az üvegajtókon és beléptek a kastélyba. Dorian a
folyosót kellemesen melegnek érezte, a boltíveket és az
asztalokat még örökzöld növényekből készült koszorúk és
virágfonatok díszítették. Chaol azonban valószínűleg úgy
gondolhatta, hogy bárhol leselkedhet rájuk veszély.
– Talán az elmúlt hónapokban megváltozott, és egy kicsit
érettebb lett – folytatta a kapitány.
– Ugyanezt mondtad tavaly nyáron, én pedig legszívesebben
kivertem volna az összes fogát.
Chaol a fejét rázta.
– Hála a Rémnek, hogy az én öcsém mindig túlzottan félt
tőlem ahhoz, hogy szemtelenkedjen velem.
Dorian megpróbálta leplezni meglepődöttségét. Chaol azóta
nem látta a családját, hogy lemondott az anielle-i lord
örökösének címéről, és szinte soha nem beszélt róluk.
A herceg örömmel kitekerte volna Chaol apjának a nyakát,
mert elfogadta fia lemondását, és még akkor sem akarta látni őt,
amikor a családjával Résvárba jött, hogy a királlyal találkozzon.
Bár Chaol soha nem mondta, de Dorian tudta, hogy mélyek a
sebei.
A koronaherceg nagyot sóhajtott.
– Meg tudnád mondani nekem, hogy miért is kell a ma esti
ünnepi vacsorán részt vennem?
– Mert az apád téged és engem is kinyír, ha nem jelensz meg,
és nem köszöntöd hivatalosan az öcsédet.
– Az is lehet, hogy Celaenát bízná meg ezzel a feladattal.
– Ma estére mást tervez. Archer Finn-nel vacsorázik.
– Nem megölnie kellene?
– Úgy tűnik, hogy minél többet meg akar tudni róla. –
Jelentőségteljes csend. – Nem kedvelem őt.
Dorian megmerevedett. Legalább ma délután sikerült
megállniuk, hogy ne beszéljenek a lányról, és ezalatt a pár óra
alatt olyan volt köztük minden, mint régen. Egészen mostanáig.
– Nem kell, hogy amiatt aggódj, hogy Archer elrabolja őt
tőlünk, főleg, hogy a hó végéig úgyis halott lesz. – Élesebben és
hidegebben szólt a hangja, mint ahogy akarta.
Chaol futó pillantást vetett rá.
– Azt gondolod, hogy emiatt aggódom?
 Igen, és ezt mindenki látja, csak ti ketten nem.
De ehhez a témához nem volt semmi kedve, Chaolnak meg
végképp nem, ezért Dorian csak vállat vont.
– Minden rendben lesz, és nevetni fogsz magadon, hogy
aggódtál. Akármennyire jól őrzik is Archert, ahogy Celaena
mondja, végül is nem véletlenül ő a király bajnoka, nem?
Chaol bólintott, még akkor is, ha Dorian továbbra is látta az
aggodalmat a szemében.

Celaena tudta, hogy a skarlátvörös ruha meglehetősen merész, és

egyáltalán nem téli viselet. Mély kivágás volt az elején, és még
mélyebb hátul, olyan mély, hogy a fekete csipkén keresztül látni
lehetett, hogy nincs rajta fűző.
Azonban Archer Finn-nek mindig a gyengéi voltak az olyan
nők, akik az öltözködést tekintve merészek voltak, és megelőzték
a divatot. És ez a ruha, testhez simuló fűzős felsőrészével, hosszú,
keskeny ujjával és a lágy esésű szoknyával annyira új és más
volt, amennyire csak lehetett.
Ezért nem volt különösebben meglepve, hogy amikor a
lakosztályát elhagyva a folyosón Chaolba botlott, az döbbenten
megtorpant, és pislogott. És még egyet pislogott.
Celaena rámosolygott.
– Neked is szép jó estét, Chaol!
A férfi a folyosó közepén állt, és bronzszínű szemét fel-alá
jártatta a ruháján.
– Ebben a ruhában nem mehetsz sehova!
Celaena fújtatott egyet, és elsétált mellette, szándékosan
azért, hogy bemutassa neki a még provokálóbb hátsó részt.
 – Pedig igen. Pontosan erre készülök.
Chaol csatlakozott hozzá, és egészen a főbejáratig kísérte,
ahol egy hintó várt rá.
– A halállal játszol.
A lány összefogta magán hermelinpalástját.
– Nem emiatt.
– Van legalább valamilyen fegyver nálad?
Kopogott a magas sarkúja, ahogy lefelé haladt az
előcsarnokba levezető főlépcsőn.
– Igen, Chaol, van nálam fegyver. És azért van rajtam ez a
ruha, mert azt akarom, hogy ezt Archer is megkérdezze. Hogy
azt higgye, hogy fegyvertelen vagyok.
Valóban rögzített a combjára késeket, a hajtűi pedig,
amelyeknek hála a haja hullámzuhatagként omlott a vállára,
különlegesen hosszúak és borotvaélesek voltak. Ez Philippa
nagyszerű ötlete volt, hogy ne hideg fémmel kelljen rohangálnia
a keblébe rejtve.
– Ó! – Chaol csak ennyit nyögött ki. Szótlanul értek a
főbejárathoz. Áthaladva a hatalmas kapun Celaena felvette
bársonypuhaságú bőrkesztyűjét. Már indult volna lefelé a
lépcsőn, amikor a férfi megérintette a vállát.
– Légy óvatos! – mondta, és jól megnézte a hintót, a sofőrt és
a kísérő szolgát is. Láthatólag kiállták a vizsgát. – Ne vállalj
felesleges kockázatot!
– Tudod, hogy ez a munkám.
Nem kellett volna mesélnie neki az elfogásáról, és az sem jó,
hogy sebezhetőnek látta, mert most aggódni fog miatta,
kételkedik majd benne, amivel őt is borzasztóan
elbizonytalanítja. Önkéntelenül lerázta magáról a kezét, és
kurtán csak ennyit mondott:
 – Holnap találkozunk.
A férfi ledermedt, mint akit megütöttek.
– Hogy értve, hogy holnap?
Megint ez a buta düh győzedelmeskedett. Celaena lassan
elmosolyodott.
– Okos fiú vagy – susogta, miközben ment le a lépcsőn, a
hintó felé –, próbálj meg egyedül rájönni.
Chaol úgy bámult rá, mintha nem is ismerné, teljesen
mozdulatlanul. A lány nem akarta, hogy sebezhetőnek,
bolondosnak vagy tapasztalatlannak tartsa, amikor olyan
keményen dolgozott, és annyi mindent feláldozott azért, hogy
idáig eljusson. Talán hiba volt, hogy közel engedte magához, és a
legszívesebben péppé vert volna valakit arra a gondolatra, hogy
a férfi gyengének tartja, és azt hiszi, hogy meg kell őt védenie.
– Jó éjszakát! – szólalt meg, és még mielőtt tudatosult volna
benne, hogy mire is utalgatott korábban, beszállt a hintóba, és
jelt adott az indulásra.
Chaol miatt majd később töri a fejét. Ma este Archerre
koncentrál, és arra, hogy kiszedje belőle az igazságot.

Archer egy előkelő étteremben várta, amelybe Résvár elitje járt.

A legtöbb asztal már foglalt volt, a vendégek finom ruhái és
ékszerei csillogtak a tompa fényben.
Amikor a bejáratnál lesegítették róla a köpenyét, ügyelt
arra, hogy ne forduljon Archer felé, hogy a férfi élvezhesse a
hátán lévő kivágást kitöltő (és a Távolvégben szerzett hegeket
szinte teljesen elrejtő) finom, fekete csipke látványát. A szolga
tekintetét is magán érezte, de úgy tett, mintha nem látná. Archer
halkan füttyentett, és amikor Celaena megfordult, a férfi
vigyorogva, a fejét csóválva állt előtte.
– Azt hiszem, most olyan szavakat keresgélsz, mint
lélegzetelállító, csodálatos, káprázatos – szólt Celaena, és
belékarolt, majd a díszes termen keresztül egy kis zugban
megbúvó asztalhoz vezették őket.
Archer egy ujjal végigsimított ruhája vörös bársonyujján.
– Jó látni, hogy az ízlésed veled együtt érlelődött.
Láthatólag az arroganciád is.
Mosolyogva vallotta be magának, hogy a férfinak jó humora
van.
Leültek, bemutatták nekik a menüt, bort rendeltek, majd
Celaena azon kapta magát, hogy a partnere kivételesen szép
arcát nézi.
– Nos – hátradőlt –, hány nő fog engem megölni azért, mert
ma kisajátítalak magamnak?
A férfi úgy nevetett, mint akit csiklandoznak.
– Ha erre válaszolnék, akkor hanyatt-homlok rohannál
vissza a kastélyba.
– Még mindig ennyire népszerű vagy?
Archer legyintve a borát szopogatta.
– Még mindig tartozom Clarisse-nek – felelte. Clarisse volt a
főváros legbefolyásosabb és legsikeresebb bordélyházának a
tulajdonosa. – Egyébként igen. – A szeme csillogott. – És mi
újság a te goromba barátoddal? Ma este is vigyáznom kell
magamra miatta?
Olyan volt az egész, mint egy tánc, mintegy előjátéka annak,
ami még hátravan. A férfira kacsintott.
– Elég okos ahhoz, hogy ne akarjon lakat alatt tartani.
– Segítse meg a Rém azt a férfit, aki ezt megpróbálja.
Emlékszem, milyen ördögfióka voltál.
– És én még azt hittem, hogy aranyosnak találsz.
– Egy vadmacskakölyök is lehet nagyon elbűvölő.
Celaena nevetve belekortyolt a borába. Amennyire csak
lehet, tiszta kell, hogy maradjon a feje. Letette a poharát, és
észrevette, hogy Archer éppolyan töprengően és szomorúan nézi,
mint tegnap.
– Megkérdezhetem, hogy lehet, hogy neki dolgozol?
A lány tudta, hogy a királyra gondol, ám tisztában van
azzal, hogy nincsenek az étteremben egyedül. Jó orgyilkos lett
volna belőle.
Talán a király gyanúja nem is volt olyan légből kapott.
Celaena felkészült nemcsak erre, de számos más hasonló
kérdésre is, és gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
– Úgy tűnik, hogy a tehetségem alkalmasabbá tesz arra,
hogy a birodalmat szolgáljam, mint hogy egy bányában
gürcöljek. Majdnem ugyanolyan, mint Arobynn-nek dolgozni.
Archer lassan, töprengve bólintott.
– A mi foglalkozásaink, a tiéd és az enyém, nagyon
hasonlóak. Nem tudnám megmondani, hogy melyik a rosszabb,
ha a hálószobába, vagy ha a csatamezőre küldenek.
Ha Celaena emlékei nem csaltak, akkor Archer tizenkét éves
volt, amikor Madame Clarisse felfedezte. A főváros utcáin
csavargó elhanyagolt árva fiúnak a madame felajánlotta, hogy
képzésben részesíti.
Tizenhét éves korában a szüzességét egy partin árverezték el,
és az érdeklődő kuncsaftok állítólag szó szerint megverekedtek
érte.
– Én se tudom a választ. Azt hiszem, hogy mind a kettő
egyformán borzalmas. – Megemelte a poharát, hogy
koccintsanak. – Mélyen tisztelt gazdáinkra!
A férfi szeme egy pillanatra elidőzött rajta, majd ő is
megemelte a poharát, és így szólt:
– Kettőnkre! – Már a hangja hallatán izzani kezdett a bőre,
nem beszélve a tekintetéről és isteni ajkáról... Archer is egy
fegyver volt. Egy csodaszép, veszélyes fegyver.
Az asztal fölé hajolva tekintetével megbabonázta. Egyszerre
provokálta és bizalmasan hívogatta.
Most segítsenek meg az istenek és a Rém!
Ezúttal muszáj volt nagyot kortyolnia a borából.
– Egynél azért több forró tekintetre van szükség ahhoz, hogy
engedelmes rabszolganőddé tegyél, Archer. Óvakodj attól, hogy
a szokásos trükkjeiddel próbálkozz nálam!
Halkan, de jóízűen nevetett, a nevetése is szinte a velejéig
hatolt.
– Azt hiszem, pontosan tudod, hogy ilyesmiket nem vetek be
nálad. Különben már rég nem itt ülnénk.
– Ez egy nagyon-nagyon merész állítás. Nem hiszem, hogy
trükkök tekintetében felvennéd velem a versenyt.
– Ó, én egy csomó dolgot szeretnék veled csinálni!
Még életében nem volt Celaena olyan boldog egy pincér
láttán, és még soha nem tűnt fel neki, hogy egy levesestányér
ennyire rettentő érdekes lehet.

Mivel a lány elküldte a hintóját, hogy Chaolt bosszantsa és

táptalajt adjon gyanújának, vacsora után Archer hintójában
kötött ki. A vacsora meglehetősen kellemesen telt; két régi
ismerős beszélgetett színházról, könyvekről, a rossz időjárásról.
Csupa kényelmes, veszélytelen téma, bár a férfi továbbra is úgy
nézte őt, mintha a zsákmánya, mindez pedig egy hosszú
vadászat lenne. A hintóban olyan közel ültek egymáshoz, hogy
Celaena érezte a férfi kölnijének illatát. Exkluzív, izgató keverék
volt, amely egyszerre emlékeztette selyem ágyneműre és
gyertyafényre. Arra koncentrált tehát, amit a következő
lépésnek szánt.
A hintó megállt, és a kis ablakból megpillantotta az ismerős,
csodaszép villát. Archer ránézett és, ujjait gyengéden az övébe
fonva, kezét az ajkához emelte. Puha, odaadó csók volt,
elöntötte a forróság.
– Szeretnél bejönni? – mormogta a bőrére.
Nyelt egyet.
– Nem szeretnéd, ha ma lenne egy szabad estéd?
Erre nem számított. És... ez egyáltalán nem az volt, amit
akart. A flörtölés elég volt neki.
Archer felemelte a fejét anélkül, hogy elengedte volna a
kezét, és hüvelykujjával apró köröket rajzolt forró bőrére.
– Tudod, teljesen más a helyzet, ha ez az én döntésem.
Más talán észre sem vette volna, de ő maga is döntési
szabadság nélkül nőtt fel, és észrevette a hangjában a keserűség
árnyalatát. Finoman elhúzta a kezét.
– Gyűlölöd az életedet? – kérdezte Celaena a suttogásnál alig
valamivel hangosabban.
A férfi ránézett, valóban ránézett, úgy, mintha eddig nem is
látta volna igazából.
– Néha – felelte, és kinézett a lány mögött az ablakon, a
villára.
– De egyszer – folytatta – egyszer elég pénzem lesz ahhoz,
hogy Clarisse-nek mindent visszafizessek, hogy tényleg szabad
legyek, és a saját életemet élhessem.
– Akkor feladnád a munkádat?
A férfi sandán rámosolygott, és ez a mosoly valódibb volt,
mint bármelyik más arckifejezése, amit ma látott rajta.
– Addig vagy olyan gazdag leszek, hogy már nem kell többet
dolgoznom, vagy olyan öreg, hogy már senki nem akar nekem
fizetni.
Celaenában felvillant egy emlék, arra a rövid időre gondolt,
amikor szabad volt, amikor a világ nyitva állt előtte, és éppen
Sammel az oldalán akarta felfedezni. Erre a szabadságra
törekedett még mindig, mert bár csak egy szívdobbanásnyi ideig
ízlelhette meg, ez volt a legkülönlegesebb szívdobbanás, amit
valaha átélt.
Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd a férfi szemébe
nézett. Eljött a pillanat.
– A király küldött, hogy megöljelek.
 11. FEJEZET

LÁTHATÓLAG VOLT ÉRTELME, Hogy Archer korábban együtt

edzett az orgyilkosokkal, mert mielőtt Celaena egyet pislogott
volna, a férfi már a túloldalon volt, és egy tőrrel az orra előtt
hadonászott.
– Kérlek! – súgta, miközben a mellkasa gyorsan fel-le
emelkedett. – Kérlek, Laena!
A lány már kinyitotta a száját, hogy megmagyarázzon neki
mindent, de a férfi tágra nyílt szemmel levegő után kapkodott.
– Tudok fizetni neked.
A lelke mélyén volt egy rész, amelyik nagyon is élvezettel
nézte a reszkető férfit. Felemelte a kezét, mutatta, hogy
fegyvertelen, legalábbis amennyi látszott belőle.
– A király azt hiszi, hogy egy lázadó mozgalomhoz tartozol.
A nyers, ugatásra hasonlító nevetésben a lágy, kedves
férfiból semmit nem lehetett felismerni.
– Nem tartozom semmiféle lázadó mozgalomhoz. Az
ördögbe, lehet, hogy egy ringyó vagyok, de nem vagyok áruló!
Celaena továbbra is úgy tartotta a kezét, hogy a férfi jól
lássa, és azt akarta neki mondani, hogy fogja be a száját, üljön le
és hallgassa végig. De képtelenség volt lecsillapítani.
– Nem tudok semmit egy ilyen mozgalomról, nem is
hallottam senkiről, aki merészelne szembeszállni a királlyal. De...
de... – Abbahagyta a zihálást. – Ha életben hagysz, akkor
információkkal szolgálhatok egy ilyen csoportról, róluk tudom,
hogy Résvárban egyre nagyobb befolyásra tesznek szert.
– Nem a megfelelő emberek vannak a király célkeresztjében?
– Ezt nem tudom – válaszolta kapkodva –, de ez a csoport...
róluk biztos szívesen megtudna többet is. Úgy tűnik, hogy nem
sokkal ezelőtt rájöttek, hogy a király valami új és szörnyű dolgot
tervez, amit meg akarnak állítani.
Ha Celaena egy kedves, illedelmes ember lett volna, akkor
azt tanácsolta volna neki, hogy először nyugodjon meg, és
rendezze a gondolatait. De mivel nem volt kedves és illedelmes,
ráadásul a pánik megoldotta Archer nyelvét, ezért hagyta
beszélni.
– Csak elvétve hallottam a kuncsaftjaimat erről sugdolózni.
De van egy csoport, ami itt, Résvárban alakult, és Aelin
Galathyniust akarják újra Terrasen trónjára ültetni.
Celaenának erre kis híján megállt a szíve. Aelin Galathynius
Terrasen eltűnt trónörököse volt.
– Aelin Galathynius halott – mondta, vagyis inkább lehelte.
Archer a fejét rázta.
– Nekik nem ez a véleményük. Azt állítják, hogy él, és
hadsereget toboroz a király ellen. Megpróbálja helyreállítani az
udvarát, és felkutatni a túlélőket Orion király közvetlen
környezetéből.
 Celaena csak nézett Archerre, koncentrálnia kellett, hogy a
keze ne szoruljon ökölbe, hogy egyáltalán levegőt vegyen. Ha ez
igaz... Nem, nem igaz. Ha ezek az emberek a lehető
legkomolyabban azt állítják, hogy találkoztak a trónörökössel,
akkor ez a személy csak egy szélhámos lehet.
Vajon véletlen volt csupán, hogy Nehemia ma reggel
Terrasen udvarát emlegette? Hogy Terrasen az egyedüli
hatalom, amely képes lenne szembehelyezkedni a királlyal,
amennyiben az igazi trónörökössel vagy nélküle, de újra talpra
tudna állni? De Nehemia megesküdött arra, hogy soha nem
hazudik neki, és ha bármiről tudott volna, akkor el is mondta
volna.
Celaena behunyta a szemét, közben mégis észlelte Archer
minden mozdulatát. A sötétben összeszedte magát, elfojtotta
magában ezt a kétségbeesett, balga reményt, amelyre újra
valamilyen ősi félelem rakódott rá. Kinyitotta a szemét. Archer
krétafehér arccal meredt rá.
– Nem áll szándékomban, hogy megöljelek, Archer – mondta
neki. A férfi visszahanyatlott az ülésre, és leengedte a tőrét. –
Két lehetőséged van. Vagy most rögtön megrendezzük a
halálodat, és még napkelte előtt elmenekülsz a városból. A másik
lehetőség az, hogy a hó végéig időt adok neked, azaz négy hetet.
Négy hetet, hogy diszkréten elrendezd az ügyeidet. Feltételezem,
hogy vannak Résvárban befektetéseid. De az időnek megvan az
ára. Csak akkor hagylak életben, ha információkkal szolgálsz
erről az ominózus lázadásról Terrasenben, és arról, hogy mit
tudnak ezek az emberek a király terveiről. És akkor hó végén
fogod megrendezni a halálodat, és elhagyni a várost, elmész
valahová jó messzire, és a nevedet is megváltoztatod.
A férfi óvatosan, gyanakvóan nézett rá.
 – Szükségem lesz erre a hónapra, hogy hozzájussak a
pénzemhez.
Sóhajtott, kezével az arcát dörzsölte, majd így folytatta:
– Alapjában véve az is lehet, hogy ez egy áldás.
Megszabadulok Clarisse-től, és valahol máshol új életet kezdek. –
A lányra mosolygott, de még mindig idegesnek tűnt. – De
egyáltalán miért gyanakszik rám a király?
Celaena gyűlölte magát amiatt, hogy ennyire együtt érez a
férfival.
– Fogalmam sincs. Egyszerűen átadott egy darab papírt a
neveddel, és azt mondta, hogy egy olyan mozgalomhoz tartozol,
ami keresztül akarja húzni a terveit, akármik is legyenek azok.
Archer fújtatott.
– Bárcsak ilyen lennék!
A lány figyelmesen nézte. Karakteres álla, robusztus
testfelépítése, minden erőről árulkodott. De amit most látott, az
nem erő volt. Chaol valószínűleg egyből tudta, hogy milyen
ember Archer, biztosan átlátott a homlokzaton, amire ő nem volt
képes. A szégyentől felforrósodott az arca, de erőt vett magán, és
folytatta:
– Tényleg azt hiszed, hogy tudsz információkkal szolgálni
erről a terasseni mozgalomról? – Akkor is érdemes többet
megtudni a lázadókról, ha ez a trónörökös egy nagy szélhámos.
Elena javasolta neki, hogy keressen jeleket, és talán itt talál
valamit.
Archer bólintott.
– Holnap este az egyik ügyfelem házában álarcosbált
rendeznek. Hallottam őt és a barátait a mozgalomról pusmogni.
Ha be tudlak csempészni a bálra, akkor talán alkalmad nyílna
arra, hogy körülnézz a dolgozószobájában. Az is lehet, hogy
találsz néhány valódi árulót is, nemcsak gyanús személyeket.
És néhány támpontot a király terveire vonatkozóan. Jaj, ez
a bál felettébb hasznos lenne!
– Küldd el holnap délelőtt a pontos címet a kastélyba, Lillian
Gordainának kézbesítve – utasította a férfit. – De
figyelmeztetlek: ha kiderül, hogy az egész csak egy elterelő
manőver, akkor újragondolom az ajánlatomat. Ne játszd velem a
bolondot, Archer!
– Te Arobynn pártfogoltja vagy – mondta a férfi halkan, és a
kiszállásnál ügyelve a kettejük közötti kellő távolságra,
kinyitotta a hintó ajtaját. – Nem mernék ilyesmit tenni.
– Jól van – felelte. – És Archer – a férfi megtorpant, a keze
még a hintó ajtaján volt. A lány előrehajolt, ezzel elérte, hogy a
férfi tekintete sötéten és dühösen fellángoljon. – Ha kiderül, hogy
nem vagy diszkrét, ha túl sok figyelmet vonsz magadra vagy
menekülni próbálsz, akkor megöllek. Világos?
Archer mélyen meghajolt.
– Mindig az adósa leszek, mylady.
Ezután pedig egy olyan mosoly jelent meg az arcán, hogy
Celaenában felmerült, vajon nem fogja-e megbánni a döntését,
hogy életben hagyja. Visszahuppant a hintó ülésére, és amikor a
tetejére koppantott, a kocsis megindult a kastély felé. Bár
kimerült volt, de még lefekvés előtt el kellett intéznie valamit.

Egyet kopogott, majd Chaol szobájának ajtaját éppen olyan

szélesre nyitotta, hogy be tudjon kukkantani. A férfi
sóbálványként állt a kandalló előtt, úgy nézett ki, mintha előtte
fel-alá járkált volna.
 – Azt hittem, hogy alszol – mondta a lány, és besurrant. –
Már elmúlt éjfél.
A férfi karba tette mellkasán a kezét. Kapitányi egyenruhája
gyűrött volt, és a gallérjánál ki volt gombolva.
– De akkor egyáltalán minek néztél be? Egyébként is azt
hittem, hogy ma éjjel nem jössz haza.
A lány összefogta magán a hermelinpalástját, és ujjait is a
puha szőrmébe mélyesztette. Aztán kissé felemelte az állát.
– Mégsem találtam Archert olyan ellenállhatatlannak, ahogy
az emlékeimben élt. Vicces, amikor az ember egy év Távolvég
után egész másképp lát másokat.
Chaol szája szeglete felfelé húzódott, de az arca komoly
maradt.
– Megszerezted azokat az információkat, amiket akartál?
– Igen, sőt még többet is – válaszolta, és elmesélte, hogy mit
mondott neki Archer (miközben természetesen úgy tett, mintha
a férfi csak véletlenül elszólta volna magát). Beszámolt az
állítólagos terraseni trónörökösről, de kihagyta azt a részt,
miszerint Aelin Galathynius újra össze akarja szedni az udvarát,
és hadsereget toboroz. És hogy Archer maga nem tartozik a
mozgalomhoz. És azt is, hogy a király valódi terveit fel akarja
tárni.
Amikor végül a küszöbönálló álarcosbálról mesélt, Chaol
odament a kandallópárkányhoz, és rátámaszkodva a
faliszőnyeget nézte. Bár már halvány és kopott volt, de a lány
most is rögtön felismerte rajta azt a régi várost, amely egy
ezüstös tó felett a hegyoldalhoz simult: Anielle, Chaol
szülővárosa volt.
– Mikor fogod ezt a királynak elmondani? – kérdezte a férfi
Celaena felé fordulva.
 – Csak akkor, ha tudom, hogy valóban igaz, vagy leginkább
majd akkor, ha Archert megöltem, miután mindent kiszedtem
belőle.
Chaol bólintott, és eltolta magát a kandallópárkánytól.
– Légy óvatos!
– Állandóan ezt hajtogatod.
– Miért, valami baj van ezzel?
– Igen. Nem vagyok egy buta liba, aki nem tudja magát
megvédeni, vagy képtelen a józan eszét használni.
– Mondtam valamikor ilyesmit?
– Nem, de állandóan azt hajtogatod, hogy legyek óvatos,
meg hogy mennyire aggódsz, és ragaszkodsz ahhoz, hogy segíts
nekem és...
– Mert tényleg aggódom.
– De erről le kellene szoknod. Én éppen olyan jól tudok
magamra vigyázni, mint ahogy te.
A kapitány tett egy lépést feléje, de a lány nem mozdult.
– Higgy nekem, Celaena! – bukott ki belőle. – Tudom, hogy
vigyázol magadra. De aggódom, mert fontos vagy nekem. Az
istenek bocsássanak meg nekem, tudom, hogy nem kellene így
viselkednem, de nem tehetek róla. Ezért mindig kérni foglak
arra, hogy legyél óvatos, mert mindig fontos lesz nekem, hogy mi
történik veled.
A lány pislogott.
– Ó! – csak ennyit bírt kinyögni.
A férfi megdörzsölte a szemét, és nagy levegőt vett.
Celaena kissé megszeppenten mosolygott rá.
 12. FEJEZET

AZ ÁLARCOSBÁLT az Avery folyó partján fekvő egyik birtokon

rendezték, és annyira sokan voltak, hogy a lány gond nélkül be
tudott surranni Archerrel. Philippa egy finom, fehér ruhát talált
neki, a több rétegű sifon és selyem olyan hatást keltett, mintha
madártollak lennének. Az arca felső részén a ruhához passzoló
álarc rejtette el, a hajába elefántcsontszínű tollakat és
gyöngyöket fűztek.
Szerencsére álarcosbál volt, és nem egy szokásos parti, mert
még így is több arcot felismert a tömegben, főként kurtizánokat,
akiket még korábbról ismert, valamint Madame Clarisse-t.
Idefelé kocsikázva Archer biztosította arról, hogy sem Arobynn
Harnel, sem Lysandra nem lesznek jelen. Lysandra egy olyan
kurtizán volt, akihez Celaenát egy hosszú, feszültséggel teli
történet fűzött, és a lány biztos volt benne, hogy a torkának
ugrana, ha viszontlátnák egymást.
Már annak a látványa is, ahogy Madame Clarisse a tömegben
táncolgatott, és összehozta a kurtizánokat és a vendégeket, elég
volt ahhoz, hogy Celaenának az idegeire menjen. Míg ő ma
hattyú volt, Archer farkasnak öltözött, ólomszürke tunikát,
feszes, galambszürke nadrágot és csillogó fekete csizmát viselt.
Farkas álarca érzéki ajkát kivéve az egész arcát eltakarta. Abban
a pillanatban, amikor a belé karoló lány kezét megszorította, egy
ragadozóra emlékeztető mosoly jelent meg az arcán.
– Nem ez a legnagyszerűbb parti, amin valaha is voltunk –
mondta –, de Davisnek van a legjobb cukrásza egész Résvárban.
A teremben valóban minden asztalon valóságos hegyekben
álltak a legszebb, legkiadósabb édességek, amiket a lány valaha
látott, tejszínnel töltött sütemények, porcukorral beszórt
kekszek és csokoládé, mindenütt csábító csokoládé. Majd
egyet-kettőt talán el is csen belőlük, mielőtt hazaindulnak.
Nehezére esett újra Archerre nézni.
– Davis mióta az ügyfeled?
Archer ragadozó mosolya lehervadt.
– Már jó pár éve. Ezért tűnt fel, hogy megváltozott a
viselkedése. – Odahajolt hozzá, a beszéde suttogásba ment át,
szavai a fülét csiklandozták. – Gyakran úgy érzi, hogy üldözik,
rossz az étvágya, és állandóan visszavonul a dolgozószobájába.
A kupolaterem túloldalán lévő hatalmas ablakok egy
teraszra néztek, ahonnan az Avery folyó csillogó vizére nyílt
kilátás. Nyáron az ajtókat biztosan tágra nyitják, és álomszép
lehet, amikor a csillagok, valamint a város fényében, a
folyóparton táncolhat az ember.
– Öt percem van körülbelül, utána le kell járnom a kötelező
köreimet – szólt Archer, aki a teremben járőröző Madame
Clarisse-t figyelte. – Egy ilyen este mindenkinek fel kell
kínálkoznom. A lánynak felfordult a gyomra, és azon kapta
magát, hogy Archer keze után nyúlt. De a férfi csak
szórakozottan mosolygott rá.
– Már csak néhány hét az egész, nem? – A férfi hangjában
még mindig annyi keserűség érződött, hogy Celaena bátorítólag
megszorította az ujjait.
– Igen – erősítette meg.
Archer egy középkorú, köpcös férfi felé biccentett, aki egy
elegánsan öltözött csoportocskának udvarolt.
– Ő Davis – mondta Archer halkan. – A látogatásaim során
nem sok mindent láttam, de neki vezető szerepe lehet ebben a
mozgalomban.
– Honnan gondolod? Láttál valamilyen iratokat a házban?
Archer zsebre dugta a kezét.
– Olyan két hónappal ezelőtt jártam itt utoljára. Három
barátja jött el hozzá éjszaka, ők is a kuncsaftjaim. Azt mondták,
hogy sürgős, és amikor Davis a hálószobájából előbújt...
Celaena sandán rámosolygott.
– ...véletlenül mindent hallottál?
Archer viszonozta a mosolyát, amely eltűnt az arcáról,
amikor újra Davisre nézett. A férfi éppen bort töltött a köré
gyűlt vendégeknek, akik között néhány nagyon fiatalnak tűnő
lány is volt, egyértelműen nem töltötték még be a tizenhatot.
Celaena mosolya is lehervadt az arcáról. Résvárnak ez egy olyan
oldala volt, amit a legkevésbé sem hiányolt.
– Több időt töltöttek azzal, hogy csak összevissza
fecsegjenek a király terveiről, mint azzal, hogy ők maguk is
terveket szőjenek. Függetlenül attól, hogy mire törekednek, nem
hiszem, hogy nekik Aelin Galathynius tényleg fontos lenne. Az
az érzésem, hogy egyszerűen csak egy olyan uralkodót akarnak,
aki a lehető legjobban szolgálja az ő érdekeiket. Talán csak azért
akarják, hogy Aelin hadsereget toborozzon, hogy a háborúból
majd üzletileg profitáljanak. Ha segítenek neki, ha ellátják a
szükséges felszereléssel...
– ...akkor az adósuk lesz. Egy bábut akarnak királynőnek,
nem egy valódi uralkodót. – Hát persze, persze hogy ilyet
akarnak. – Ők terraseniek egyáltalán?
– Nem. Davis családja eredetileg odavalósi, de ő maga egész
életében Résvárban élt. Az csak féligazság, amikor lojalitást
követel Terrasen iránt.
Celaena a fogát csikorgatta.
– Önző szemetek.
Archer vállat vont.
– Lehet. De állítólag egy csomó embert megmentettek a
király akasztófája elől. Davis barátai akkor éjjel azért törtek rá
olyan váratlanul, mert sikerült nekik egy informátort
megóvniuk a kastélybeli kihallgatástól. Még azon az éjjelen
kicsempészték az illetőt Résvárból.
Chaol vajon tudott erről? Annak alapján, ahogy reagált,
miután Káint megölte, nem hinné, hogy a kínzás és az akasztás a
kötelességei közé tartozna, vagy hogy egyáltalán tájékoztatták.
Doriant sem.
De ha nem a kapitány felelt a potenciális árulók
kihallgatásáért, akkor mégis kicsoda? És ez a személy volt az a
forrás, aki a királynak az árulók listáját adta? Jaj, annyi
mindent át kellett gondolni, annyi volt a titok és az
ármánykodás.
– Gondolod, hogy most rögtön be tudnál juttatni Davis
dolgozószobájába? Szívesen körülnéznék – vetette fel.
Archer vigyorgott.
– Drágám, mégis mit gondolsz, miért hoztalak el ide? –
Gyengéden egy közeli oldalajtó felé terelte, amely a szolgáknak
volt fenntartva. Senki sem vette észre, ahogy kiosontak, de ha
mégis, akkor az illető láthatta, hogy Archer keze a derekán, a
karján, a vállán és a nyakán vándorolt, és azt gondolhatta, hogy
azért távoznak, hogy egy ideig kettesben maradjanak.
Archer csábos mosollyal terelte a keskeny folyosón, majd fel
a lépcsőn, miközben a lehetséges szemtanúk miatt folyamatosan
járatta a testén a kezét. De a szolgálók el voltak foglalva, és az
emeleti hallban, ahol a falak fával voltak burkolva és a vörös
szőnyeg makulátlanul tiszta volt, csend és üresség honolt. Az itt
kiállított festmények, melyek közül néhánynak Celaena is
ismerte az alkotóját, egy kisebb vagyont is megértek.
Archer szinte lopakodott, ami biztosan arra volt
visszavezethető, hogy már évek óta hálószobákba surrant be és
ki. Egy bezárt szárnyas ajtóhoz vezette a lányt.
De még mielőtt Celaena kivette volna a hajából Philippa
egyik hajtűjét, Archer kezében már ott volt egy álkulcs. Az
összeesküvők vigyorával nézett a lányra, és egy pillanat múlva
feltárult a könyvespolcokkal szegélyezett dolgozószoba ajtaja,
közepén egy nagy íróasztallal, előtte pedig két karosszékkel. A
padlót mintás kék szőnyeg borította, és az egész helyiségben
cserepekben páfrányok álltak mindenütt. A sötét kandalló előtt
egy heverő terpeszkedett. Celaena egyelőre még a folyosón állt,
és kitapintotta a szorosan fűzött, derekánál elrejtett vékony tőrt.
A lábát is összedörzsölte, hogy megbizonyosodjon arról, hogy
megvannak a combjára erősített tőrök is.
– Le kell mennem – mondta Archer hátrapillantva. A
bálteremből keringő hangjai szűrődtek felfelé. – Próbálj meg
igyekezni!
Celaena felvonta a szemöldökét, bár a maszk alatt rejtve
maradt az arca.
– Most azt akarod elmagyarázni nekem, hogyan végezzem a
munkámat?
Archer előrehajolva gyengéden megcsókolta a nyakát.
– Álmomban sem jutna ilyesmi az eszembe – susogta a
bőrére, majd megfordult és eltűnt.
Celaena villámgyorsan becsukta maga mögött az ajtót,
odament a szoba túloldalán lévő ablakokhoz, és behúzta a
függönyt. Az ajtón keresztül beáramló fény elég volt a
tájékozódáshoz. Odalépett a masszív íróasztalhoz, és gyertyát
gyújtott. Esti hírlapok, egy halom visszajelzés a mai álarcosbál
vendégeitől, üzleti kimutatások...
Semmi különös. Átkutatta az íróasztal többi részét, a
fiókokat, mindent megkopogtatott, hátha titkos fiókra bukkan.
De mivel nem járt eredménnyel, a polcokhoz ment, és ugyanezt
tette a könyvekkel, lyukasat keresett. Már éppen el akart
fordulni, amikor valami szemet szúrt neki.
Egy könyv, aminek a gerincére vérvörös tintával egy rémjel
volt festve. Kihúzta, az íróasztalhoz sietett, letette a gyertyát, és
kinyitotta a könyvet.
Minden egyes oldal tele volt rémjelekkel. A szöveget számára
ismeretlen nyelven írták. Nehemia szerint a rémjelek titkos
tudást közvetítenek, és olyan régiek, hogy már évszázadokkal
ezelőtt feledésbe merültek. Az ilyen könyveket a többi mágiáról
szóló művel együtt elégették. Egyet talált a kastély
könyvtárában, Az eleven halottak címmel, de az is véletlen volt. A
rémjelek használatának művészete elveszett, csak Nehemia
családja tudta, hogy az erejüket hogyan lehet helyesen
alkalmazni. De itt, az ő kezében... Lapozgatott a könyvben.
Valaki a könyv borítójának belsejére írt valamit. Celaena
közelebb hozta a gyertyát, hogy kibetűzze az írást.
Jól csak a szemmel lát az ember.
Mi az ördögöt jelenthet ez? És mit akar éppen Davis, egy
félig korrupt üzletember egy rémjelekről szóló könyvvel? Ha a
király terveit próbálta meghiúsítani... A lány Erilea érdekében
azért imádkozott, hogy a király soha ne halljon a rémjelekről.
Megjegyezte a mondatot. Ha visszamegy a kastélyba, akkor
felírja, talán Nehemiát is megkérdezi, hátha tudja, mit jelent,
vagy hogy hallott-e Davisről. Archer lehet, hogy fontos
információkhoz juttatta, de nyilvánvalóan ő sem tudott
mindent.
A mágia eltűnésével egész sorsok törtek ketté, olyan
emberek, akik a mágiával keresték a kenyerüket, hirtelen
jövedelem nélkül maradtak. Kézenfekvő volt, hogy egy másik
erőforrást keresnek, még akkor is, ha a király tiltotta. De mi...
Hirtelen léptek zaja hallatszódott a folyosóról. Celaena
villámgyorsan visszatette a könyvet a polcra, és kinézett az
ablakon. A ruhája túl terebélyes volt, az ablak pedig túl keskeny
és magas ahhoz, hogy könnyen kimászhasson. Más kijárat pedig
nem volt...
A zár kattant.
Az íróasztalnak dőlt, előrántotta a zsebkendőjét, és
összegörnyedve keservesen szipogni, sírni kezdett, amikor Davis
belépett a dolgozószobába.
Celaena láttán az alacsony, köpcös férfi megállt. Mosolya
egyből lehervadt az arcáról. Szerencsére egyedül volt. A lány
felegyenesedett, és mindent megtett, hogy úgy tűnjön, zavarban
van.
– Ó! – sóhajtotta, és a zsebkendőjével az álarc résein
keresztül próbálta a szemét törölgetni. – Jaj, annyira sajnálom,
de... de szükségem volt egy helyre, ahol egy pillanatra egyedül
lehetek, és azt mondták, hogy ide bejöhetek.
Davis szeme elkeskenyedett, aztán a zárban lévő kulcsra
nézett.
– Hogy jött be? – Puha, angolna simaságú hang, tele
számítással és árnyalatnyi félelemmel.
– A házvezetőnő – felelte szipogva Celaena. Remélhetőleg
nem nyúzzák meg elevenen szegény nőt emiatt. Akadozva,
hadarva beszélt. – A vőlegényem, a vőlegényem elhagyott... –
hebegte.
Néha komolyan feltette magának a kérdést, hogy talán
valami nincs teljesen rendben vele, mert szinte gombnyomásra
tudott sírni.
Davis újra ránézett, az ajkát lefelé biggyesztve, nem
együttérzésből, Celaena ezt látta rajta, hanem viszolygásból,
viszolygott ettől az ostoba, szipogó nőtől, aki a vőlegénye után
bőgött. Mintha a drága idejét szörnyen elpocsékolná azzal, ha
valakit megvigasztalna, aki kétségbe van esve.
A gondolat, hogy Archernek ilyen embereknek kell a
szolgálatait nyújtania, akik őt játékszernek tekintik, amíg
tönkre nem megy... Celaena a légzésére koncentrált. Muszáj
valahogy kijutnia innen, anélkül hogy felkeltené Davis gyanúját.
Csak egy szavába kerül, hogy idehívja a folyosó végén álló őrt, és
akkor tényleg bajba kerül, ráadásul az is lehet, hogy Archert is
bajba sodorja.
Újra felzokogott.
– Az első emeleten van egy női toalett – mondta Davis feléje
lépve egyet, hogy kikísérje. Tökéletes.
Ahogy közeledett, lehúzta a madárálarcát. Fiatal korában
jóképű lehetett, azonban az idő és a sok alkohol petyhüdt arcot,
gyérülő szalmaszőke hajat és élettelen arcszínt eredményezett.
Az orra hegyén kipattogzottak az erek, amelyek lilásvörös színe
éles ellentétben állt vizenyős, szürke szemével.
Már olyan közel volt, hogy meg tudta volna érinteni, és a
kezét nyújtotta. Celaena újra megtörölgette a szemét, majd
eltette a zsebkendőjét.
– Köszönöm – suttogta szemlesütve, és megfogta a kezét. –
Sajnálom... sajnálom, hogy zavartam.
A férfi hirtelen hangosan nagy levegőt vett, majd fémes fény
villant fel.
A következő pillanatban Celaena a földre terítette és
harcképtelenné tette, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy
megakadályozza, hogy Davis kése fájdalmasan az alkarjába
vágjon. Terebélyes ruhája akadályozta, amikor a férfit a
szőnyegre szorította. A vér kis patakban meztelen karján lefelé
csordogált.
– Senkinek sincs kulcsa ehhez a helyiséghez – sziszegte Davis
hason fekve. Bátor volt vagy buta? – Még a házvezetőnőnek
sincs.
Celaena megmozdította a kezét, azt a helyet kereste a férfi
nyakán, ahol megütve elveszíti az eszméletét. Ha el tudná rejteni
az alkarját, akkor észrevétlenül ki tudna surranni.
– Mit keresett itt? – kérdezte Davis. Megpróbált kibújni a
szorításából, eközben borgőzős lehelete a lány felé szállt. Nem
méltatta válaszra, és mivel továbbra is védekezett, és le akarta
rázni magáról, ezért az egész súlyával ráguggolt, majd ütésre
emelte a kezét.
A férfi halkan nevetett.
– Nem is akarja tudni, hogy mi volt a pengén?
Selyempuha mosolyáért legszívesebben belekarmolt volna az
arcába. Hajlékony, gyors mozdulattal elkapta a férfi kését, és
megszagolta.
Soha nem fogja elfelejteni azt a pézsmaszagot, még ezer év
múlva sem: gloriella, olyan gyengébb méreg, ami órákig tartó
bénulást okoz. Azon az éjjelen is ezt használták, amikor elfogták,
hogy kiüssék és harcképtelenné tegyék, majd átadták a király
verőlegényeinek, és a tömlöcbe vetették. Davis most már
diadalittasan mosolygott.
– Csak olyan mennyiségben, ami megbénítja addig, míg az
őreim ideérnek, és önt egy félreeső helyre viszik.
Ahol megkínozzák, de ezt már nem kellett hozzátennie.
Rohadék.
Mennyi juthatott a szervezetébe? A vágás felületi volt és
rövid. De tudta, hogy a gloriella már az ereiben száguld,
pontosan, mint azokban a napokban, miután Sam összetört
teteme mellett fekve még megérezte rajta a pézsmaszagot. Ki
kell jutnia innen, de azonnal.
Megmozdította a szabadon maradt kezét, hogy kiüsse a
férfit, de az ujjait törékenynek érezte, mintha önálló életet éltek
volna. Davis nem volt túl magas, de erős volt. Biztos, hogy volt
edzője, mert egyetlen hihetetlenül gyors mozdulattal elkapta a
csuklóját, és a földre teperte. Olyan erővel csapódott a
szőnyegre, hogy a tüdejéből kiment az összes levegő, szédült, és
kiejtette kezéből a tőrt. A gloriella gyorsan hatott, túlontúl
gyorsan. Ki kell jutnia innen.
Pánik áradt szét benne, tiszta, tömény pánik. Bár
összekuszálódott ruhája útban volt, arra koncentrált, hogy
utolsó erejével akkorát rúgjon Davisbe, hogy az elengedje.
– Te kis ribanc! – A férfi újra rá akarta vetni magát, de már
Celaenánál volt a mérgező tőr. A következő pillanatban Davis a
saját torkához kapott, a vére a lányra, a ruhájára, a kezére
spriccelt.
A férfi oldalra dőlt, kezével a torkát markolta, mintha így
egyben tarthatná, mintha meg tudná akadályozni, hogy
elvérezzen. Ismerős, gurgulázó hangot adott ki magából, de ő
nem volt olyan kegyes, hogy megkímélje a szenvedéstől, hanem
feltápászkodott. Nem, még egy búcsúpillantást sem vetett rá,
miközben a késsel térdig levágta ruhája szoknyarészét. A
következő pillanatban már az ablaknál volt, az őröket kémlelte,
és a lent parkoló hintókat. A gondolatai egyre jobban szétestek,
de kimászott az ablakpárkányra.
Nem tudta volna megmondani, hogy hogyan, vagy mennyi
ideig tartott, de egyszer csak a földön landolt, és a kapu felé
rohant.
Az őrök – vagy szolgálók – riadót fújtak. Rohant, rohant,
amilyen gyorsan csak tudott, minden szívveréssel gloriellát
pumpált a szíve, és egyre jobban kicsúszott a kezéből a teste
feletti kontroll.
A város elit negyedében voltak, a királyi színház közelében,
és a horizonton az üvegkastélyt kereste. Ott van! Soha nem
voltak a világítótornyok ennél szebbek és hívogatóbbak. Oda
kell visszamennie.
A tekintete elhomályosult, de összeszorított foggal rohant
tovább.

Volt annyi lélekjelenléte, hogy egy sarkon szundikáló részeg

emberről le tudta rángatni a köpenyét, és letörölte a vért az
arcáról. A kezét viszont alig bírta tartani futás közben. A köpeny
elfedte tönkretett ruháját, és a kastély területén a főbejárat felé
vette az irányt, ott, ahol az őrök még a derengő fényben is
felismerték. A seb kicsi volt és felületi, sikerülni fog. Csak be kell
jutnia, biztonságba kell kerülnie...
Nagyon megszenvedett a kastélyhoz vezető kacskaringós
úton, és még mielőtt elérte volna az épületet, a futásból
támolygás lett. Nem mehetett a főbejáraton keresztül, mert
akkor egyből kitudódik minden, és mindenki tudni fogja, hogy ki
a felelős Davis haláláért.
Minden lépésnél megingott, és egy oldalbejárat felé ment. A
laktanyaszárnynál a szegecsekkel díszített vasajtók egy részét
még éjszakára is nyitva hagyták. Nem a legjobb hely, hogy a
kastélyba jusson, de megteszi. Talán az őrök diszkrétek lesznek.
Jobb láb, bal láb, mindig egy kicsivel tovább.
Később már nem emlékezett, hogyan jutott a kaszárnya
bejáratához, csak a vasszögek szúrásából érezte, hogy kinyitotta
az ajtót. A folyosó fénye égette a szemét, de legalább bent volt.
Az ebédlő ajtaját nyitva találta. Nevetés és összekoccanó
söröskorsók zaja jutott el hozzá. A hidegtől kába, vagy ez már a
gloriella hatása?
Szólnia kell valakinek, hogy milyen ellenmérget kell
bevennie... valakinek...
Egyik kezével a falnak támaszkodott, a másikkal szorosan
összefogta a köpenyét, és elosont az ebédlő mellett. Minden
lélegzetvételt egy örökkévalóságnak érzett. Senki nem
tartóztatta fel, még feléje sem néztek.
A folyosó végén volt egy ajtó, amit el kell érnie, abban a
szobában már biztonságban lesz. A kőfalnak támaszkodott,
számolta az ajtókat, amelyek mellett elhaladt. Mindjárt ott volt.
A köpenye beakadt egy kilincsbe, és elszakadt.
 De sikerült eljutnia az ajtóig, a szobáig, ahol biztonságban
lesz. Alig érezte az ujjai alatt a fát, ahogy az ajtót megnyomta és
bebotorkált.
Világos fény, homályos foltok, fa, kő, papír... és a fátyolon
keresztül egy ismerős arc, aki az íróasztalnál ülve nézett fel rá.
A torkából feltört egy elfojtott hang, és tudta, hogy fehér
ruhája, karja, keze csupa vér. A vérében Davist látta, és a
tátongó vágást a torkán.
– Chaol – nyögött fel, kereste az ismerős arcot.
De ő már rohant feléje, miközben mindent levert. Celaena
térde elgyengült, és elesett. A férfi a nevét kiáltotta. Csak
aranybarna szemét látta, és csak annyit bírt elrebegni, hogy
gloriella, majd minden forogni kezdett és elsötétedett.
 13. FEJEZET

EZ VOLT AZ EGYIK LEGHOSSZABB éjszaka Chaol életében.

Minden másodperc ijesztő tisztasággal telt, minden egyes
kínzó másodperc, amikor Celaena a dolgozószobája padlóján
feküdt, annyi vérrel borítva, Hogy nem tudott rájönni, hol
vérzik. A sérüléseit eltakarta ruhája ezer fodra és berakása.
Magánkívül volt ő is, teljesen magánkívül. A fejében nem
volt semmi más, csak páni félelem, bezárta az ajtót, fogta a
vadászkését, és a ruháját ott helyben felhasította.
De nem voltak sebei, csak egy karcolás az alkarján, majd egy
kisebb tőr koppant a tokjával együtt a földre. A ruhától
megszabadítva szinte nem is látott vért sehol. Ebben a
pillanatban annyira lecsillapodott benne a pánik, hogy eszébe
jutott, mit rebegett a lány: gloriella.
Ezt a mérget akkor használják, ha az áldozatot átmenetileg
meg akarják bénítani. Innentől az intézkedések logikus
sorrendbe rendeződtek: csendben ide kell hívni Resst, az ügyes,
fiatal gárdistát, meg kell neki mondani, hogy tartsa a száját, és
kerítse elő a legközelebbi javasasszonyt. Celaenát be kell
bugyolálni a köpenyébe, hogy senki ne lássa rajta a vért. Fel kell
emelni, és a lakosztályába vinni. A javasasszonyoknak
utasításokat adni, végül pedig ágyban tartani, míg az
ellenmérget lenyomják a torkán. Ezután következtek a
végtelenül hosszú órák, amiket azzal töltött, hogy megtartsa, és
összefogja a haját, amikor hányt, és mindenkire ráförmedjen, aki
a szobába lépett.
Amikor végre mélyen aludt, akkor is mellette ült és őrizte.
Resst és legmegbízhatóbb embereit a városba küldte azzal az
utasítással, hogy ne jöjjenek vissza válasz nélkül. Amikor
visszajöttek, egy olyan üzletemberről számoltak be, akit minden
valószínűség szerint a saját mérgező tőrével öltek meg. A
kapitány annyira össze tudta magában rakni a történetet, hogy
egy dologban biztos legyen: örült, hogy Davis meghalt. Ha
túlélte volna, akkor elment volna hozzá, hogy saját kezűleg
segítse át a túlvilágra.

Celaena felébredt.
A szája csontszáraz volt, a feje lüktetett a fájdalomtól, de
tudott mozogni. Kéz- és lábujjait meg tudta mozdítani, és
felismerte a lepedő szagát, tudta, hogy a saját ágyában, a
hálószobájában fekszik, és biztonságban van.
Szemhéja nehéz volt, amikor kinyitotta a szemét. Még
mindig olyan elmosódott volt minden, de próbált pislogni. Fájt a
gyomra, de a gloriella hatása már gyengült. A fejét balra
fordította, mintha még álmában is tudta volna, hogy hol van
Chaol.
A karosszékben szunyókált, kinyújtott karral és lábbal, a
fejét hátrahajtva, így tunikájának kigombolt gallérja alatt
láthatóvá vált az ádámcsutkája. A ferdén beeső napfény alapján
kora reggel lehetett.
– Chaol – krákogott.
Azonnal felébredt, mint aki riadókészültségben van,
odahajolt hozzá, mintha ő is automatikusan tudta volna, hogy
hol van. Ahogy meglátta, leengedte a kezét, amellyel az előbb a
kardját szorongatta.
– Felébredtél – szólt, a hangja olyan volt, mint egy sötét
morajlás árnyalatnyi ingerültséggel. – Hogy vagy?
Végignézett magán, valaki lemosta róla a vért, és hálóinget
adott rá. Csak akkor szédült, ha mozgatta a fejét.
– Siralmasan – vallotta be.
Chaol visszaült, előrehajolt és a térdére könyökölt.
– Mindenekelőtt tudni szeretném, hogy azért ölted meg
Davist, mert a dolgozószobájába lopóztál, ő rajtakapott és egy
mérgezett pengével megsebesített? – Megvillantak a fogai, és
harag lobbant fel aranybarna szemében.
Az emlékre összeszorult a gyomra, de bólintott.
– Jól van – szögezte le, majd felállt.
– Elmondod a királynak?
A férfi karba tett kézzel odalépett az ágya széléhez, és
lenézett rá.
– Nem. – Megint ez az ingerültség a szemében. – Azért, mert
semmi kedvem arról vitatkozni, hogy képes vagy-e úgy
kémkedni, hogy ne érjenek tetten. Az embereim is tartani fogják
a szájukat. De ha még egyszer ilyesmit csinálsz, akkor tömlöcbe
vettetlek.
 – Mert megöltem?
– Mert halálra rémisztettél! – Chaol a hajába túrt, fel-alá
járkált, aztán megpördülve rámutatott. – Tudod, hogy néztél ki,
amikor megjelentél?
– Megpróbálom kitalálni... Rosszul?
Tompa tekintet.
– Kár, hogy elégettem a ruhádat, mert most a legszívesebben
megmutatnám.
– Elégetted a ruhámat?
A férfi kitárta a karját.
– Azt akarod, hogy bizonyítékok legyenek arról, hogy mit
tettél?
– Bajba kerülhetsz, ha engem fedezel.
– Ez az én gondom, majd megoldom.
– Ó, majd megoldod?
A férfi az ágy fölé hajolt, és a matracra támaszkodva,
odavágta neki:
– Pontosan. Én majd megoldom.
A lány nyelt egyet, de a szája olyan száraz volt, hogy fájt. A
férfi haragja mellett oly sok félelem tükröződött a tekintetében,
hogy összerezzent.
– Olyan szörnyen néztem ki?
A kapitány leereszkedett az ágy szélére.
– Teljesen kész voltál, mint aki a végét járja. Nem tudtuk,
hogy mennyi gloriellát kaptál, ezért a javasasszonyok biztosra
akartak menni, és az ellenméregből olyan erős dózist adtak, hogy
órákat töltöttél egy vödör fölé hajolva.
– Semmire nem emlékszem. Azt se tudom nagyon, miként
jutottam vissza a kastélyba.
Chaol a fejét csóválta és a falra bámult. A szeme alatti sötét
karikák, borostás álla, minden porcikája teljes kimerültségről
árulkodott. Valószínűleg röviddel ezelőtt aludhatott el.
A gloriellával a vérében alig tudta, hová megy, csak azt,
hogy biztos helyre kell jutnia.
És csodával határos módon pontosan ott kötött ki, ahol a
legjobb kezekben volt.
 14. FEJEZET

CELAENA UTÁLTA MAGÁT AZÉRT, amiért most érezhetően minden

bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy újra belépjen a
királyi könyvtárba, miután néhány nappal ezelőtt találkozott
ott azzal a... lénnyel. Még elviselhetetlenebb volt, hogy a
kastélybeli kedvenc helye ezáltal olyannyira ismeretlenné, de az
is lehet, hogy életveszélyessé vált.
Amikor a könyvtár masszív tölgyfa ajtaját benyomta, egy
kissé ostobának tűnt önmaga előtt is amiatt, hogy szinte állig fel
volt fegyverkezve, bár a legtöbb fegyverét rejtve viselte. Csak
nehogy valaki megkérdezze, hogy miért megy a király bajnoka
úgy a könyvtárba, mintha csatamezőre lépne.
Tegnap este óta egy csepp kedvet sem érzett ahhoz, hogy
bemenjen a városba, ezért elhatározta, hogy a napot a
kastélyban tölti. Meg akarta emészteni, amit Davis
dolgozószobájában talált. Utána akart nézni, hogy milyen
kapcsolat lehet a rémjelekről szóló könyv és a király tervei
között. És mivel a könyvtár előtti jelenség volt az egyedüli
utalás arra, hogy a kastélyban valami nem stimmel, ezért
összeszedte minden bátorságát, és ki akarta deríteni, hogy mit
keresett ez a dolog a könyvtárban. Vagy van-e valamilyen nyom
arra vonatkozólag, hogy hová tűnt el.
A könyvtár most is úgy nézett ki, ahogy mindig:
félhomályos, egy kicsit barlangszerű és őrülten szép, ódon
kőfalai, valamint a végtelenbe sorakozó könyvespolcok miatt.
Egy pisszenést sem lehetett hallani.
Tudta, hogy üldögél valahol néhány tudós és könyvtáros, de
ők az idejük többségét privát dolgozószobájukban töltötték. A
könyvtár elképesztően nagy volt, kastély a kastélyban.
Mit akart itt ez a lény?
A fejét hátrahajtotta, hogy egy pillantást vessen a felette
lévő két szintre. Mindkettőt díszes mellvédek szegélyezték. A fő
olvasóteremben, ahol állt, vascsillárok árasztottak fényt.
Nagyon szerette ezt a termet, mindenütt súlyos asztalok és vörös
bársonyszékek álltak elszórva, a hatalmas kandallók előtt kopott
kanapék terpeszkedtek.
Celaena odament ahhoz az asztalhoz, amelyet mindig a
rémjelek tanulmányozásához használt. Itt töltött hosszú órákat
Chaollal.
Három szintet lehetett látni. Mindegyiken végtelen számú
olyan hellyel, ahol el lehet bújni, szobák, fülkék, omladozó
lépcsők.
De mi van ezalatt a szint alatt? A lakosztálya valószínűleg
túl messzire van ahhoz, hogy összeköttetés legyen a könyvtár és
a titkos járatok között, de a kastély alatt még több feledésbe
merült hely is lehet. A polírozott márványpadló csillogott a lába
alatt.
 Valamikor Chaol egyszer említést tett egy második
könyvtárról, amely a legenda szerint ez alatt, katakombákban és
alagutakban helyezkedett el. Ha valami olyat tenne, amiről azt
szeretné, hogy ne tudjon senki, ha egy undorító teremtmény
lenne, akinek el kell bújnia...
Talán ostobaság a részéről, hogy egyáltalán erre fecsérli az
idejét, de muszáj kiderítenie... Talán ez a lény nyomra vezeti őt
azzal kapcsolatban, hogy mi történik a kastélyban.
Elhatározta, hogy alaposabban szemügyre veszi a
könyvtárat. A polcok közötti félhomály gyorsan elnyelte az
alakját. Percekig sétált, míg elért egy oldalfalat, amely mentén
könyvespolcok és megrongált írópultok sorakoztak. Előhúzott
egy darab krétát a zsebéből, és egy X-et írt az egyik pultra. Egy
idő múlva a könyvtár mindenhol teljesen egyformának tűnik
majd, és akkor sokat segít, ha tudja, hogy hol volt a
kiindulópont. Még akkor is, ha órákat fog itt tölteni.
Polcról polcra haladt. Némelyik nagyon egyszerű volt,
másokat faragások díszítették. Csak kevés falon volt fáklya-,
illetve gyertyatartó, és a távolságok köztük is akkorák voltak,
hogy gyakran több lépést is szinte teljes sötétségben tett meg. A
padlón a csillogó márványt régi, szürke kockakő váltotta fel, és
az egyedüli zörej lépteinek zaja volt a kövön. Úgy tűnt neki,
mintha évezredek óta ez lett volna az egyetlen hang.
De valaki biztosan járt erre, hogy a fali fáklyatartókat
meggyújtsa. Ha tehát eltévedne, akkor biztosan rátalálnának.
Nem mintha bármi esélye lett volna annak, hogy eltéved,
nyugtatgatta magát, amikor a könyvtár csendje önálló életet
kezdett élni. Korábban tanult arról, hogyan kell utakat,
kijáratokat és elágazásokat megjelölni és megjegyezni. Minden
rendben lesz.
 Valószínűleg olyan mélyre kell hatolnia a könyvtárban,
amennyire csak lehetséges, egészen addig, ameddig már a
tudósok sem merészkednek.
Ekkor eszébe jutott, hogy egyszer, Az eleven halottak című mű
elmélyült tanulmányozása közben hirtelen érzett valami furcsát
a lába alatt. Chaol később elárulta neki, hogy a tőrét húzta végig
a padlón, hogy megijessze, de az eredeti vibrálás más volt.
Mint egy kőbe karmoló karom.
Hagyd abba, mondta magában. Azonnal hagyd abba! A
képzeleted teljesen elszabadult. Csak Chaol ugratott a múltkor is.
Úgy érezte, mintha már egy örökkévalóság óta gyalogolna,
amikor végre elért egy sarokra. Itt a régi fapolcokat faragott
őrszemek díszítették, amelyek a köztük elhelyezett könyveket az
idők kezdete óta őrizték. Innentől nem volt több fali fáklyatartó,
és ha az ember végignézett a könyvtár hátsó falán, akkor az
teljes sötétségbe veszett.
Szerencsére egy tudós hagyott egy fáklyát az utolsó
fáklyatartó mellett. Elég kicsi volt ahhoz, hogy ne gyújtsa fel
vele az egész átkozott könyvtárat, ahhoz viszont már túl kicsi,
hogy sokáig tartson.
Itt be is fejezhetné a sétát és hazatérhetne a lakosztályába,
hogy végiggondolja, hogyan tudná Archer kuncsaftjaiból
kiszedni az információkat. Egy falat felderített, azon nem volt
semmi feltűnő. A hátsó falat majd holnap végignézi.
De ha már idáig eljutott...
Magasba emelte a fáklyát.

Dorian óraütések zajára riadt, és megállapította, hogy a

toronyszobájában uralkodó elviselhetetlen hideg ellenére
verejtékben úszik.
Már önmagában elég különös volt, hogy egyáltalán elaludt,
de amit végképp nem tudott megmagyarázni magának, az a
fagyos hideg volt. Az ablakok és ajtók mind zárva voltak.
És a leheletéből mégis kis felhők formálódtak.
Felült. Fájt a feje.
Rémálom, metszőfogakkal, árnyékokkal és villogó tőrökkel.
Csak egy rémálom.
A fejét ingatta. A helyiségben a hőmérséklet újra
megemelkedett. Talán csak egy eltévedt huzat volt. Talán csak
elszunyókált, mert előző éjjel túl sokáig volt fent. A rémálmot
valószínűleg az váltotta ki, amit Chaoltól hallott Celaenáról.
Összeszorította a fogát. A lány munkája nem volt
kockázatmentes, és Dorian, bár felizgatta magát az eset miatt,
úgy érezte, hogy ha emiatt jelenetet rendez, akkor Celaena csak
még inkább eltávolodik tőle.
Megpróbálta lerázni magáról a maradék hideget is, átment
az öltözőjébe, hogy az összegyűrődött tunikáját átvegye. Amikor
visszanézett, megesküdött volna, hogy azon a helyen, ahol a
kanapéján feküdt, egy halvány zúzmaragyűrűt látott.
De amikor jobban szemügyre akarta venni, már nyoma sem
volt.

Celaena hallotta, hogy valahol a távolban ütött egy óra, és alig

hitt a fülének. Már három órát töltött itt. Három órát. A hátsó fal
nem olyan volt, mint az oldalfal, hol kiöblösödött, hol
bemélyedt, voltak beépített szekrények, falmélyedések, kis
kutatószobák tele egerekkel és porral. Amikor egy X-et akart a
falra rajzolni, és ezzel befejezni a mai kutatást, észrevett egy
faliszőnyeget.
Csak azért tűnt fel neki, mert ez volt az egyetlen dísz az egész
falon. Az utóbbi hat hónap tapasztalatai alapján egyszerűen
tudta, hogy ennek van jelentése.
A faliszőnyeg nem Elenát ábrázolta, nem volt rajta szarvas
sem, sem bármi más szép vagy zöld dolog.
Nem, ez a faliszőnyeg, amit olyan sötétvörös fonálból fontak,
hogy majdnem feketének tűnt, nem ábrázolt semmit.
Megérintette a régi fonalakat, csodálkozott a sötét
árnyalaton. Úgy tűnt, hogy ez a mély, sötét szín szinte magába
szívja az ujjait. Libabőrös lett, a tőrét az egyik kezében tartva a
másikkal elhúzta a faliszőnyeget. Káromkodott. És még egyet
káromkodott.
Újabb titkos ajtó.
Visszanézett a polcok között, hallgatózott, hogy hall-e
lépéseket vagy ruhák suhogását, majd benyomta az ajtót.
Egy csigalépcső tárult fel, a mélyéről pedig dohos, állott
levegő szaga csapta meg. A fáklyával valamennyire be tudott
világítani, és a márványfalakon egy díszesen megmunkált
csatajelenetet pillantott meg.
Az egyik oldalon szemmagasságban egy keskeny, jó öt
centiméter mély vájat volt látható, amely a csigalépcsővel
együtt spirál alakban a mélybe csavarodott. Ujjával
megtapintotta a vájat belsejét. Olyan sima volt, mint az üveg, és
valami alig látható ragacsos réteg vonta be. Mellette egy kis
ezüstkanna lógott.
Celaena leemelte a folyadékkal töltött kannát.
– Ravasz – dünnyögte.
 Magában mosolyogva a kanna hegyes csőrét a vájat fölé
helyezve megdöntötte a kannát, és olaj folyt ki belőle a vájatba.
Aztán óvatosan a falhoz érintette a fáklyát. Egy pillanat alatt
tűz gyúlt a vájatban, és egy keskeny fénycsík vezetett végig a
sötét, pókhálókkal beszőtt csigalépcső aljáig. A lány csípőre tett
kézzel a mélybe kémlelt, és megcsodálta a falba vésett
ábrázolásokat.
Bár nagyon kételkedett abban, hogy valaki itt keresné őt,
eredeti állapotába igazította a falikárpitot, és előhúzta egyik
hosszú tőrét. Ahogy lefelé haladt, a csata képei mozogtak,
táncoltak a tűz fényében, és esküdni mert volna, hogy a kőarcok
megfordultak, hogy lássák őt. Egy idő után direkt nem nézett a
falra.
Hideg levegő csapta meg az arcát, majd végre-valahára
megpillantotta a lépcső alját. A lépcső egy sötét, dohos, rothadás
szagú folyosóba torkollott. Az utolsó lépcsőfok mellett hanyagul
eldobott fáklya hevert, amelyet teljesen beborított a pókháló. Itt
lent láthatólag már az örökkévalóság óta nem járt senki.
Kivéve, ha ez a lény lát a sötétben.
Elhessegette ezt a gondolatát is, felkapta a fáklyát, és az égő
falmélyedésnél meggyújtotta.
A boltívekről olyan pókhálók lógtak, amelyek a padló
macskaköveit súrolták. Az egyik falat roskadozó könyvespolcok
szegélyezték, de a könyvek olyan kopottak voltak, hogy Celaena
nem tudta elolvasni a címeket. Minden sarokba és falmélyedésbe
pergamentekercseket és egyéb iratokat dugtak. Iratok kibontva
is hevertek a meggörbült polcokon, mintha éppen valaki olvasta
volna őket, aztán továbbállt volna. Bizonyos értelemben ez itt
jobban emlékeztetett egy kriptára, mint Elena végső nyughelye.
Végigment a folyosón, időnként megállva, hogy
megvizsgálja a tekercseket. Térképek voltak és olyan királyok
számlái, akiknek a csontjai már rég elporladtak.
A kastély számlabizonylatai. Kilométereket gyalogoltál
izgatottan, és mindezt azért, hogy haszontalan költségelszámolásokat
találj. Valószínűleg pontosan ezt keresheti ez a teremtmény, egy
hajdanvolt király élelmiszerszámláját.
Mint egy kocsis, úgy káromkodott, ahogy maga előtt
hadonászott a fáklyával, de ment tovább, egészen addig, míg
balra egy elágazásba botlott, újabb csigalépcsővel.
Ez Elena kriptájánál is mélyebbre kell hogy vezessen, de
mennyire mélyre? Itt is volt egy ezüstkanna és egy vájat a
falban, így meg tudta világítani a csigalépcsőt. Itt a szürke
kőfalak egy erdőt ábrázoltak. Egy erdőt és...
Tündéreket.
A kissé hegyes füleket és a hosszúkás szemfogakat nem
lehetett nem észrevenni. A tündérek ünnepeltek, táncoltak és
zenéltek, elégedettségüket lelték abban, hogy sütkérezzenek
halhatatlanságukban és természetfeletti szépségükben.
Nem, erről a helyről a király és cimborái nem tudhatnak,
különben már régen elpusztították volna ezeket az
ábrázolásokat. Nem volt szüksége történész segítségére ahhoz,
hogy tudja, hogy ez a lépcső régi volt, sokkal régebbi, mint az
első, még az is lehet, hogy régebbi, mint maga a kastély.
Vajon Gavin miért választotta éppen ezt a helyet, hogy
kastélyt építsen? Korábban itt valami más állt?
Vagy van valami alatta, amit el akart rejteni, ezért épített rá?
Hideg verejtékcsepp csordogált lefelé a hátán, ahogy a
lépcsőaknát fürkészte. Minden ésszerűség ellenére itt is levegő
áramlott felfelé. Vas. Vasszag volt.
A falon lévő képek villództak, ahogy ment lefelé a
csigalépcsőn. Amikor végre leért, vett egy nagy levegőt, levett
egy fáklyát a tartójáról, és meggyújtotta. Egy hosszú, szürke
kövekkel kikövezett folyosón állt. Csak egy ajtó volt a bal oldali
fal közepén balra, mögötte a lépcsőn kívül nem volt több kijárat.
Átkutatta a folyosót. Semmi. Még egy egér sem. Még egyszer
körülnézett, majd végigment rajta, és közben meggyújtotta a
falon lévő fáklyákat.
A vasajtó nem volt feltűnő, de kétségtelenül áthatolhatatlan
volt. Horpadt felülete olyan hatást keltett, mint egy darabnyi
csillagok nélküli égbolt.
Celaena kinyújtotta a kezét, de megtorpant, amikor az ujja
hozzáért a fémhez.
Miért van csak és kizárólag vasból?
Emlékei szerint a vas az egyetlen elem, amely immúnis a
mágiával szemben. Tíz évvel ezelőtt a mágiát még annyiféle
módon űzték, olyan emberek, akiknek a képességei maguktól az
istenektől származtak, annak ellenére, hogy Adarlan királya azt
állította, hogy a mágia az istenek megsértése. Akárhonnan
származott is a mágia, számtalan variációja létezett: gyógyítási
képesség, alakváltás, tűz, víz vagy viharok keltése, növények
vagy gyümölcsök növekedésének meggyorsítása, jövőbelátás és
még sok minden más. Eme adományok többsége az évezredek
során felhígult, de egyes, erős, jellegzetes esetekben, ha a
hatalmat, illetve erőt túl sokáig gyakorolták, akkor az illetők
vérében lévő vas ájulásos rohamokhoz vezetett. Vagy még
rosszabbhoz.
Celaena a kastélyban százával látott ajtókat, fából,
bronzból, üvegből, de még egyet sem masszív vasból.
Ez itt nagyon régi volt, olyan időből származott, amikor egy
vasajtónak még különleges jelentősége volt. Ezzel vajon ki- vagy
be akartak zárni valakit?
A lány megérintette az amulettjét, Elena szemét, és még
egyszer átnézte az ajtót. Nem jutott válaszhoz arra
vonatkozóan, hogy mi lehet mögötte, ezért a kezét a kilincsre
tette és lenyomta.
Zárva volt. Nem volt kulcslyuk rajta. A kezével
végigtapogatta az ajtórést. Talán be volt rozsdásodva?
A homlokát ráncolta. Rozsdának nyoma sem volt.
Hátrébb lépett egy lépést, de továbbra is az ajtót nézte.
Minek van kilincs, ha nem lehet az ajtót kinyitni? Miért van
zárva, hacsak nem azért, mert valami értékes dolgot akartak
elrejteni?
Elfordult, de az amulettje elkezdte melegíteni a bőrét, és a
tunikáján keresztül fény villant fel. Megállt.
A fény a fáklyából is jöhetett, de... Az ajtó és a keret közötti
kis rést kémlelte. Egy árnyék, sötétebb, mint a Celaena mögötti,
gubbasztott a másik oldalon.
Lassan, miközben a szabad kezével előhúzta a legkeskenyebb
és leglaposabb tőrét, letette a fáklyát a földre, és olyan közel
kúszott, amennyire csak mert. Csak árnyékok, árnyékok. Vagy
patkányok?
Így vagy úgy, muszáj tisztáznia.
A csillogó tőrt teljesen hangtalanul becsúsztatta az ajtó alá.
A pengén semmi más nem tükröződött, csak sötétség, sötétség és
a fáklya fénye.
Jobbra és balra és még egy picivel beljebb tolta a tőrt.
Hirtelen két szikrázó, zöldesarany szemgolyó villant fel a
pengén. Hátraugrott, anélkül, hogy a kést elengedte volna, az
ajkába harapott, hogy ne káromkodjon hangosan. Szemek. A
sötétben fénylő szempár, mint egy... egy...
 Vett egy mély levegőt, és egy kicsit megpróbált
megnyugodni. A szempár mintha egy állat szeme lett volna. Egy
patkányé. Vagy egy egéré. Vagy egy vadmacskáé.
Mégis még egyszer az ajtóhoz kúszott, benn tartotta a
levegőt, miközben oldalra döntött késével a sötétséget vizsgálta.
Semmi, abszolút semmi.
Egy teljes percig a pengét bámulta, arra várva, hogy a
szempár még egyszer megjelenjen.
De akármi volt is az előbb, visszahúzódott.
Egy patkány. Valószínűleg egy patkány volt.
De a hidegrázás, ami elfogta, nem akart elmúlni, és az
amulett továbbra is meleget sugárzott. Még akkor is, ha az ajtó
mögött nem volt semmilyen élőlény, muszáj ott válaszoknak
lenniük. És meg is fogja őket találni, csak nem ma. Hanem
valamikor máskor, ha fel lesz rá készülve.
Talán mégis ki lehet nyitni valahogy az ajtót. A megérzése
azt súgta, hogy annak az erőnek, amely egy ilyen régi ajtót zárva
tart, valami köze lehet a rémjelekhez.
Ha azonban tényleg van valami az ajtó mögött... Ahogy a
fáklyát felemelte, a jobb kezén látta a sarló formájú heget, a
ridderak harapásának a nyomát.
Csak egy patkány volt. És abszolút semmi érdeke nem
fűződött ahhoz, hogy ezt most megcáfolja.
 15. FEJEZET

EZEN AZ ESTÉN a palota nagycsarnoka dugig volt. Bár Celaena

rendszerint szívesebben étkezett a lakosztályában, de amikor
hallotta, hogy a Hollin herceg hazatérésére rendezett
díszvacsorán Rena Goldsmith fog fellépni, odapréselődött a
terem hátsó részében álló egyik hosszú asztalhoz. Ez volt az
egyetlen hely, ahová a köznemesek, Chaol néhány nemesi
származású testőre, illetve olyanok ülhettek, akik nem féltek az
udvar viperafészkétől.
A királyi család legelöl, egy emelvényen álló asztalnál
vacsorázott, Perringtonnal, Rolanddal és egy nővel, aki a külseje
alapján Roland anyja lehetett. Celaena a helyéről nem látta jól a
hollófekete, göndör hajjal megáldott kis Hollin herceget, aki
messziről sápadtnak és jól tápláltnak látszott. Az, hogy Dorian
mellé ültették, eléggé igazságtalannak tűnt, mert így kitették
őket az összehasonlításoknak, és minden Hollinnal kapcsolatos
rosszindulatú pletyka ellenére akaratlanul is kissé együtt érzett a
fiúval.
Meglepetésére Chaol ült mellé. Az emberei közül még
foglaltak helyet az asztaluknál. Bár a teremben számos testőr
teljesített szolgálatot, Celaena nem kételkedett abban, hogy az ő
asztalánál ülők éppen annyira éberek, mint az ajtóknál vagy a
királyi család asztalánál állók. Az asztalnál lévők mindannyian
barátságosak voltak vele, visszafogottak, de barátságosak. Senki
nem említette az előző estét, de halkan érdeklődtek a hogyléte
felől. Úgy tűnt, hogy Ress, aki egyébként a bajnoki viadal alatt
őt felügyelte, őszintén megkönnyebbült, hogy jobban van. Ő
volt a legközlékenyebb, és úgy traccsolt, mint egy öreg udvaronc.
– És akkor – mesélte Ress éppen, akinek kisfiús arcán ördögi
élvezet tükröződött –, éppen akkor, amikor a lány anyaszült
meztelenül az ágyában volt, berontott a lány apja – a testőrök,
köztük Chaol is röhögött –, aztán a férfit a lábánál fogva
kirángatta az ágyból, és lelökte a folyosó lépcsőjén. Úgy visított,
akár egy malac.
A kapitány hátradőlt a székében, és karba tette a kezét.
– Te is visítanál, ha meztelenül a jéghideg padlón
vonszolnának.
Amikor Ress ezt vitatni szerette volna, csak vigyorgott.
Emberei körében Chaol olyan közvetlennek, lazának tűnt, a
szeme is csillogott. Tisztelték, keresték a beleegyezését,
megerősítését, támogatását. Celaena vihogása is halkult, erre a
férfi felvont szemöldökkel ránézett.
– Éppen te nevetsz? Senkit nem ismerek rajtad kívül, aki
olyan keserűen panaszkodna a hideg folyosók miatt, mint te.
Celaena kihúzta magát, a testőrök lopva vigyorogtak.
– Ha jól emlékszem, te is éppúgy panaszkodsz akkor, amikor
edzésen veled törlőm fel a padlót.
 – Ohó! – kiáltott fel Ress, mire Chaol még inkább felvonta a
szemöldökét. Celaena rávigyorgott.
– Kissé felvágták a nyelved – szólt a kapitány. – Lemenjünk
a tornacsarnokba, hogy megvizsgáljuk szavaid
igazságtartalmát?
– Örömmel, ha az embereidnek nincs ellenére, hogy
végignézzék, ahogy egy rúgást kapsz a hátsódba!
– Ez ellen biztosan nincs kifogásunk – kurjongatott Ress.
Chaol ránézett, inkább vidáman, mint figyelmeztetően. Ress
gyorsan hozzáfűzte. – Kapitány.
Chaol válaszolni akart, de ebben a pillanatban egy magas,
vékony nő lépett a terem egyik oldalán felállított kis színpadra.
Celaena a nyakát nyújtogatta, mivel Rena Goldsmith a fából
ácsolt színpadon oda libbent, ahol egy hatalmas, zöldesarany
színű hárfa és egy hegedűs várt rá. Legelőször évekkel ezelőtt
hallotta Renát a királyi színházban énekelni, egy olyan hideg téli
estén, mint a mai. Két órán keresztül olyan csönd volt a
színházban, mintha a nézők levegőt sem vettek volna közben. A
lány még napokig nem tudta kiverni az énekesnő hangját a
fejéből.
Az asztalától alig látta az öreg hölgyet, csak annyit látott,
hogy hosszú, zöld ruhában van (nem viselt alsószoknyákat, fűzőt
és semmilyen felesleges díszt, kivéve a fonott bőrövet karcsú
derekán), és vörösesarany haját kibontva viselte. A teremben
mindenki elhallgatott, és Rena az emelvényen lévő asztal felé
pukedlizett. Ahogy helyet foglalt a hárfa mellett, a nézők már
feszülten várakoztak. De mennyi ideig fog az udvar figyelme
tartani?
A művésznő a vézna hegedűs felé biccentett, majd hosszú,
fehér ujjaival egy dallamot kezdett a hárfából előcsalogatni. Az
első hangok után felépült a ritmus, és a hegedű egy lassú,
szomorú dallammal kapcsolódott be. A hangok egybefonódtak,
egyesültek, egyre magasabbra és magasabbra szálltak, majd
Rena énekelni kezdett.
Az első hangoktól kezdve megszűnt a világ.
A hangja lágy volt, természetfeletti, úgy szólt, mint egy félig
elfeledett bölcsődal. Az egymást követő dalok megbabonázták
Celaenát. Dalok távoli országokról, elfeledett legendákról,
szerelmesekről, akik egy örökkévalóságon keresztül vártak arra,
hogy újra egyesüljenek.
A teremben senki sem mozdult. Még a szolgák is
mozdulatlanul álltak a falaknál, az ajtók mellett és a
falmélyedésekben. Az egyes darabok között Rena csak rövid
tapsszüneteket iktatott be, aztán a hárfa és a hegedű újra
rákezdett, és mindenki hipnotizálva hallgatta.
Aztán az énekesnő újra az emelvényen ülőkhöz fordult.
– A következő dalt – szólt lágyan – a nagyra becsült királyi
család tiszteletére éneklem, akiknek a meghívására ma este
eljöttem.
Egy régi legenda vagy inkább ballada volt, amelyet Celaena
gyerekkora óta nem hallott, és még soha nem hallotta
megzenésítve.
Most úgy fülelt, mintha először hallaná: egy tündérasszony
története volt, aki olyan szörnyű hatalommal, tehetséggel volt
megáldva, hogy az összes királyságból királyok és lordok vették
igénybe tudását. Segítségével háborúkat nyertek és országokat
foglaltak el, de mindenki félt és távolságot tartott tőle.
Merész húzás volt ezt a dalt választani, és még merészebb a
királyi családnak szentelni. De nem hördültek fel. Még a király is
kifejezéstelen arccal hallgatta, mintha nem pontosan arról a
hatalomról énekelne, amelyet ő tíz évvel ezelőtt betiltott. Ez a
hang talán még egy kényúr szívét is meg tudja lágyítani. Talán a
zenében és a művészetben olyan mágia van, amit nem lehet
feltartóztatni.
Rena folytatta dalát, elmesélte a tündérasszony történetét,
aki oly sok évig szolgálta ezeket a királyokat és lordokat, énekelt
a magányról, amely egyre inkább felemésztette. Egy napon jött
egy lovag és a király megbízásából segítséget kért. Úton az udvar
felé a lovag félelme szerelemmé alakult át, és már nem szörnyű
tehetségét látta benne, hanem a nőt. Királyok és uralkodók
versengtek érte, és elképzelhetetlen gazdagságot ígértek neki, de
mégis ez a lovag volt az, aki a szívét meghódította, mert azzal
ajándékozta meg, hogy annak látta őt, aki valójában volt, és
nem annak, amivé vált.
Celaena nem is vette észre, hogy könnyek folynak az arcán.
Lélegzete kiesett a ritmusából, ajka remegett. Nem szabadott
sírnia, itt, ennyi ember előtt. De aztán egy meleg, kérges kéz az
övé után nyúlt az asztal alatt, és amikor odafordult, látta, hogy
Chaol nézi. A férfi halványan mosolygott, és a lány tudta, hogy
megérti.
Celaena ránézett a testőrkapitányára, és visszamosolygott.

Hollin már nagyon fészkelődön, akadékoskodott és nyafogott

mellette, hogy mennyire unatkozik, és mekkora butaság ez az
előadás, de Dorian figyelme a terem másik végében álló hosszú
asztalra irányult.
Rena Goldsmith természetfeletti éneke ringott a hatalmas
teremben, és mindenkit megbabonázott, és ezt a dalt ő, jobb
kifejezést nem lelve, mágikusnak mondta volna.
Celaena és Chaol csak ült, egymást nézve. Azonban
máshogy, mint egyébként szokták. Dorian már nem is hallotta a
zenét.
Rá soha nem nézett így a lány. Egyetlenegyszer sem.
Egyetlen másodpercig sem.
Amikor Rena befejezte a dalt, Dorian levette a kettősről a
pillantását. Nem hitte, hogy volt köztük valami, még nem. Chaol
olyan makacs és olyan lojális volt hozzá, hogy soha nem
környékezné meg Celaenát, sőt még azt se venné észre, hogy úgy
néz a lányra, ahogy a lány rá.
Hollin nyafogása egyre hangosabb lett. Dorian mély levegőt
vett.
Le fogja zárni ezt a fejezetet. Őt nem fogják dalba foglalni,
mint a régi királyokat, és lemond a lányról. Celaena egy hűséges,
bátor lovagot érdemel, aki úgy néz rá, amilyen valójában, és nem
fél tőle. És ő is érdemel valakit, aki éppúgy néz rá, még akkor is,
ha maga a szerelem nem ugyanaz lenne, még akkor is, ha a lány
nem ő lenne.
Dorian behunyta a szemét, és vett még egy mély levegőt.
Amikor újra kinyitotta, akkor hagyta a lányt elmenni.

Órákkal később Adarlan királya a kínzókamra hátsó részében

állt, amikor titkos őrei Rena Goldsmitht bevonszolták. A
kivégzőhelyet a helyiség közepén már vér borította. Közvetlenül
mellette hevert Rena kísérőjének lefejezett teteme, akinek a vére
a lefolyóba csordogált.
Perrington és Roland némán állt a király mellett, néztek és
vártak.
Az őrök az énekesnőt a kivégzőhely előtt térdre lökték.
Egyikük a vörösesarany hajánál fogva felrántotta a fejét, hogy
kénytelen legyen a királyra nézni, amikor az előrelépett.
– Halálbüntetés vár arra, aki a mágiáról beszél, vagy azt
támogatja. Az, hogy az én házamban egy ilyen dalt énekelt, az
istenek és személyem megsértése.
Rena Goldsmith csak nézett rá, a szeme világított. Nem
védekezett, amikor a király emberei a fellépése után
megragadták, és még csak nem is kiáltott, amikor a társát
lefejezték. Mintha tudta-várta volna, hogy ez fog történni.
– Kíván mondani valamit az utolsó szó jogán?
A nő ráncos arcán egy furcsán letisztult düh jelent meg, és
kissé megemelte az állát.
– Az elmúlt tíz évben csak azért dolgoztam, hogy elég híres
legyek ahhoz, hogy meghívást kapjak ebbe az udvarba. Tíz év,
hogy el tudjam énekelni itt a dalokat a mágiáról, amelyet ön
megpróbált felszámolni. Azért, hogy ön hallja ezeket a dalokat,
és tudja, hogy még mindig itt vagyunk, hogy ön betilthatja a
mágiát, és ezreket lemészárolhat, de mi, akik a régi szokásokat
őrizzük, mi még mindig emlékezünk.
A király mögött Roland felhorkant.
– Elég – szólt a király, és az ujjával csettintett egyet.
Az őrök meglökték a nőt, hogy a feje a tönkre került.
– A lányom tizenhat éves volt – folytatta a nő. Könnyek
folytak az arcán, de a hangja határozott és hangos maradt. –
Tizenhat, amikor ön megégette őt. Kaleennek hívták, a szeme
olyan volt, mint a viharfelhők. Álmomban még ma is hallom a
hangját.
A király intett a hóhérnak, hogy lépjen elő.
 – A húgom harminchat éves volt. Liessának hívták, két fia
volt, bennük lelte minden örömét.
A hóhér felemelte a fejszéjét.
– A szomszédom és a felesége hetvenévesek voltak. Jon és
Estrel volt a nevük. Azért kellett meghalniuk, mert védelmezni
merték a lányomat, amikor az ön emberei elhurcolták.
Rena Goldsmith még folytatta volna halottai felsorolását,
amikor a fejsze lesújtott.
 16. FEJEZET

CELAENA BELETÚRT A KANALÁVAL a zabkásájába, megízlelte,

majd egy csomó cukrot döntött bele.
– Sokkal szívesebben reggelizek veled, mintsem hogy
kimenjek a jeges hidegbe. – Fürge hangosan szuszogott, a feje a
lány ölében nyugodott. – Azt hiszem, hogy ő is így lehet vele –
fűzte hozzá vigyorogva.
Nehemia halkan nevetett, majd beleharapott a pirítósába.
– Úgy tűnik, hogy ez az egyetlen napszak, amikor mind a
ketten láthatunk téged – mondta eyllwe nyelven.
– El voltam foglalva.
– Azzal, hogy a király listáján lévő összeesküvőket
levadászd?
Sokatmondó pillantás felé, majd újabb harapás a pirítósába.
– Mire vagy kíváncsi?
Celaena arra koncentrált, hogy belekeverje a cukrot a
zabkásába, ahelyett hogy a barátnőjére nézett volna.
 – Te komolyan azt gondolod, hogy a szabadságod megéri ezt
az árat? Akkor nézz a szemembe, és úgy mondd!
– Emiatt vagy az utóbbi időben olyan ingerült?
Nehemia letette a pirítósát.
– Hogy meséljek rólad a szüleimnek? Hogyan győzzem meg
őket, hogy a barátságom a király bajnokával – ezt a két szót
adarlani nyelven mondta, úgy köpte ki, mint a mérget –
bizonyos értelemben tiszteletre méltó dolog? Hogy tudom őket
meggyőzni arról, hogy a lelked nem romlott?
– Eddig nem volt a számomra világos, hogy szükségem van a
szüleid beleegyezésére.
– Fontos, hatalommal járó pozícióban vagy, és sokat tudsz,
mégis csak másoknak engedelmeskedsz. Engedelmeskedsz, és
semmit nem kérdőjelezel meg, csak egy cél lebeg a szemed előtt: a
saját szabadságod.
Celaena a fejét rázva félrenézett.
– Azért nem nézel rám, mert tudod, hogy ez az igazság.
– És miért baj az, hogy a szabadságomat akarom? Nem
szenvedtem eleget, hogy megérdemeljem? Mi van akkor, ha az
odavezető módszerek nem a legkellemesebbek?
– Nem vitatom, hogy szenvedtél, Elentiya, de ezrek vannak,
akik szintén szenvedtek, még többet is, mint te. És nem adják el
magukat a királynak, hogy megkapják, amit ők is
megérdemelnének. Minden egyes gyilkosságoddal egyre kevesebb
mentséget találok arra, hogy a barátnőd maradjak.
Celaena levágta az asztalra a kanalát, és a kandallóhoz ment.
A legszívesebben letépkedte volna a faliszőnyegeket és
festményeket a falról, amelyeket azért vásárolt, hogy a szobáját
szebbé tegye. Legfőképpen azt akarta, hogy Nehemia ne nézzen
rá így többet, mintha ő is olyan gonosz lenne, mint az
üvegtrónon ülő szörnyeteg. Tudatosan vett egy nagy levegőt,
aztán még egyet, hallgatózott, hogy van-e még valaki a
lakosztályában, majd megfordult.
– Senkit sem öltem meg – mondta halkan.
Nehemia alig bírt megmukkanni.
– Tessék?
– Senkit sem öltem meg. – Celaena nem mozdult, nem jött
közelebb, mert szüksége volt a kettejük közti távolságra, hogy
megtalálja a megfelelő szavakat. – A halált mindegyiküknél csak
megrendeztem, és segítettem őket a menekülésben is.
Nehemia végigsimított az arcán, ezzel elkente a szemhéjára
festett aranyport. Amikor leengedte a kezét, sötét, szép szemét
tágra nyitva kérdezte:
– Egyetlen embert sem öltél meg, ahogy a király
parancsolta?
– Egyetlenegyet sem.
– És mi van Archer Finn-nel?
– Archernek ajánlatot tettem: időt kap a hónap végéig, hogy
elrendezze az ügyeit, mielőtt megrendezzük a halálát, és
elmenekül, cserébe pedig információkat szolgáltat a király
aktuális ellenségeiről.
A többi részletről majd később mesél Nehemiának, a király
terveiről, a könyvtár alatti katakombákról, ezek egyelőre túl sok
kérdést vetnének fel.
Nehemia ivott egy korty teát, de a keze annyira remegett,
hogy a folyadék majdnem kiömlött a csészéből.
– Ha ezt megtudja, akkor kivégeztet.
Celaena az erkélyajtón keresztül arra a világra nézett, amely
tele volt lehetőségekkel, és ahol egy csodaszép nap volt
készülőben.
 – Tudom.
– És mit akarsz csinálni Archer információival? Milyen
információk ezek pontosan?
A lány röviden beszámolt azokról az emberekről, akik
Terrasen elveszett trónörökösét újra a trónra akarják ültetni, és
még azt is elmesélte, hogy mi történt Davisszel. Nehemia
elsápadt. Ahogy befejezte a mondókáját, a hercegnő reszkető
kézzel nyúlt újra a teáscsészéje után.
– Megbízol Archerben?
– Azt hiszem, hogy számára az élete a legértékesebb.
– Ő egy kurtizán, hogy lehetsz biztos abban, hogy
megbízhatsz benne?
Celaena visszaült a székre, Fürge összegömbölyödött a
lábánál.
– Nos, te is bízol bennem, pedig egy orgyilkos vagyok.
– Ez nem ugyanaz.
A lány a falon tőle balra lévő falikárpitra nézett, és az előtte
lévő komódra.
– Fia már itt tartunk, hogy mindezt elmeséltem neked,
amiért simán kivégezhetnének, akkor még lenne valami.
Nehemia is ránézett a faliszőnyegre, majd hirtelen elállt a
lélegzete.
– Ez... Ez Elena a faliszőnyegen, ugye?
Celaena sandán rámosolygott, és karba tette a kezét.
– Ez még messze nem a legrosszabb.

Úton lefelé a sírkamrába Celaena mindent elmesélt Nehemiának,

ami Samhain ünnepe óta közte és Elena között történt, és
minden kalandot, ami azóta megesett vele. Megmutatta neki a
helyiséget, ahol Káin a ridderakot megidézte. A kripta előtt a
lány kissé összerezzent, mert egy kellemetlen apróság jutott az
eszébe.
– Magaddal hoztad egy barátnődet?
Nehemia felsikoltott. Celaena köszöntötte a bronz
ajtókopogtatót.
– Szervusz, Mort!
Nehemia hunyorogva nézte a kis koponyát.
– Ez meg hogy? – Oldalról Celaenára nézett. – Ez hogy lehet?
– Ősi mágia és kapitális baromság ötvözete – válaszolta a
lány, Mortot pedig gyorsan leállította, amikor az belefogott a
történetébe, hogy Brannon király teremtette őt. – Valaki
rémjelekkel varázsolt.
– Valaki! – háborodott fel Mort. – Ez a valaki...
– Fogd be a szád! – förmedt rá Celaena, kinyitotta a kripta
ajtaját, és betessékelte a hercegnőt. – Azoknak tartogasd, akiket
érdekel.
Mort motyogott valamit, ami szaftos káromkodások
sorozatának hallatszott. Nehemia hunyorgott, amikor a
kriptába léptek.
– Ez hihetetlen – suttogta a hercegnő a rémjelekkel borított
falakat szemlélve.
– Mit írnak?
– Halál, örökkévalóság, uralkodók – olvasta fel Nehemia. –
Amit síremlékekre szokás írni.
Továbbment a helyiségben. Celaena leült a földre, hátát egy
falnak támasztotta, és az egyik sarkával a földből kiemelkedő
egyik csillagot dörzsölte. Töprengve nézte a csillagok által
képzett ívelt vonalat.
 Talán egy csillagképet alkotnak?
Felállt, és az egészet fentről nézte. Kilenc csillag egy ismerős
alakzatot adott ki, a szitakötőt. Felvonta a szemöldökét. Ez soha
nem tűnt fel neki korábban.
Gavin szarkofágjának fejrészénél egy további csillagképet
lehetett felismerni, a wyvernt.
Az Adarlan-ház szimbóluma, és a második csillagkép az égen.
Celaena követte a csillagok által képzett alakzatokat a
földön, végig az egész sírkamrában. A lába alatt ott volt az éjjeli
égbolt, és amikor az utolsó csillagképhez ért, a falnak ment
volna, ha Nehemia nem fogja meg a karját.
– Mi ez?
A lány az utolsó csillagképre, a szarvasra meredt. A szarvast
az észak urának tartották, ő volt Terrasen, Elena hazájának a
szimbóluma. A csillagkép a fal felé nézett, és a szarvas úgy
emelte fel a fejét, mintha valamit nézne...
Celaena követte a tekintetét a falat borító rémjelek tucatjain
keresztül, míg...
– Te jóságos Rém! Ezt nézd! – mondta, és felmutatott.
Egy szem volt, amely nem volt nagyobb a tenyerénél. A
szivárványhártyájánál ki volt lyukasztva, de ezt a lyukat
tökéletesen kidolgozták és gondosan elrejtették. A rémjel maga
egy arcot ábrázolt. A másik szem ki volt töltve, és sima volt.
Jól csak a szemmel lát az ember. Kizárt, hogy ekkora
szerencséje van... biztosan csak véletlen. Celaena megpróbált
növekvő idegességén úrrá lenni, és lábujjhegyre állt, hogy jobban
megnézze a szemet.
Hogyhogy ez nem tűnt fel neki már réges-rég? Hátrébb
lépett egyet, mire a rémjel arc elhalványult. Ha közelebb lépett a
csillagképhez, újra megjelent.
 – Az arcot csak akkor lehet látni, ha a szarvason állsz –
suttogta Nehemia.
Celaena végighúzta kezét az arcon, repedéseket és olyan
légmozgást keresett, amely egy további helyiségbe vezető ajtóra
utalna. Semmi. Vett egy mély levegőt, és lábujjhegyen a szem elé
állt, a tőrt készenlétben tartva arra az esetre, ha valami kiugorna
belőle. Barátnője halkan vihogott. A lány is elvigyorodott,
amikor odahajolt, és a lyukon bekémlelt a sötétbe.
Nem volt ott semmi. Csupán egy távoli fal, amelyet csak a
pislákoló fény világított meg.
– Ez... ez csak egy csupasz fal. Van ennek valami értelme?
Elhamarkodottan vont le következtetéseket – látott
dolgokat, és úgy hozta őket összefüggésbe, hogy azok nem is
léteztek. Arrébb lépett, hogy Nehemia is bekukucskálhasson.
– Mort! – kiabált kifelé, miközben a hercegnő a szembe
nézett. – Mi az ördög ez a fal? Van ennek szerinted valami
értelme, hogy itt van?
– Nincs – felelte Mort tompán.
– Ne hazudj!
– Hazudni? Neked? Jaj, neked nem tudnék hazudni! Azt
kérdezted, hogy van-e értelme, én pedig azt feleltem, hogy nincs.
Meg kell tanulnod a helyes kérdéseket feltenni, hogy megkapd a
helyes válaszokat.
– Mit kérdezzek akkor, hogy megkapjam a helyes választ? –
mordult fel Celaena.
Mort csettintett a nyelvével.
– Ilyen kérdésre nem válaszolok. Akkor gyere vissza, ha
valódi kérdéseid lesznek.
– Megígéred, hogy válaszolni fogsz?
– Ajtókopogtató vagyok, nem tartozik a természetemhez,
hogy ígéreteket tegyek.
Nehemia ellépett a faltól, és a szemét forgatta.
– Ne hallgass rá, csak kötekedik! Én sem látok semmit. Talán
csak tréfa az egész. A régi kastélyok tele vannak ilyen
badarságokkal, hogy a későbbi generációkat összezavarják és
bosszantsák. De, de ezek a rémjelek itt...
Celaena alig mert levegőt venni, aztán feltette azt a kérdést,
amely már jó ideje foglalkoztatta.
– Meg tudnád nekem tanítani, hogy kell ezeket olvasni?
– Hohó! – kotkodácsolta Mort a folyosón. – Biztos vagy
benne, hogy nem vagy túl korlátolt ahhoz, hogy ezeket felfogd?
A lány figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. A
barátnőjének nem árulta el, hogy Elena a múltkor azt kérte tőle,
hogy derítse ki a király hatalmának eredetét. Tudta, hogy mi
lenne Nehemia válasza: hallgass a halott királynőre. De
valahogy úgy tűnt, hogy a rémjelek mindennel összefüggnek, még
a szemmel is és ezzel az ostoba második fallal is. Ha megtanulná
a használatukat, akkor talán ki tudná nyitni a könyvtár alatti
vasajtót, és találna mögötte néhány választ.
– Talán... talán csak az alapokat?
Nehemia mosolygott.
– Az alapok a legnehezebbek.
Azon kívül, hogy hasznosak voltak, a rémjelek egy titkos,
elfeledett nyelvet alkottak, és kulcsot jelentettek egy különös
hatalomhoz. Ki ne akarna egy ilyet megtanulni?
– Akkor reggelente séta helyett tanulás?
– Persze, nagyon szívesen – felelte sugárzó mosollyal a
hercegnő, Celaenának pedig lelkiismeret-furdalása támadt, mert
nem beszélt neki a katakombákról.
A sírkamrából kilépve, Nehemia néhány percet Mort
tanulmányozásával töltött, főleg arról a varázslatról kérdezte,
amellyel teremtették. Először Mort azt állította, hogy
elfelejtette, aztán, hogy ez túlontúl személyes kérdés, aztán pedig
azt, hogy semmi köze hozzá.
Egyszer csak elfogyott a hercegnő szinte határtalan türelme.
A két lány kórusban káromkodott egyet Mort miatt, majd
felviharzottak. Fürge már nyugtalanul várt rájuk a
hálószobában. A kutyus nem akarta betenni a lábát a titkos
folyosóba, valószínűleg a büdös miatt, amely még Káintól és a
teremtményétől maradt hátra. Még Nehemiának sem sikerült
rávennie arra, hogy velük tartson.
A titkos ajtót bezárták, és a faliszőnyeggel elrejtették.
Celaena az íróasztalára támaszkodott. A kriptában lévő szem
nem a rejtély megoldása. Talán Nehemiának jobb a szimata,
hogy mire vonatkozhat?
– Davis dolgozószobájában találtam egy könyvet a
rémjelekről – mesélte. – Valaki írt valamit a borító hátsó belső
oldalára, mégpedig azt, hogy jól csak a szemmel lát az ember. Azt
szeretném tudni, hogy mi ez: találós kérdés vagy valamilyen
mondás?
Nehemia a homlokát ráncolta.
– Nekem úgy hangzik, mintha egy dologtalan lord üres
bölcselkedése lenne.
– Gondolod, hogy csupán véletlen, hogy Davis tagja volt
ennek a királyellenes mozgalomnak, és volt egy könyve a
rémjelekről? Mi van akkor, ha ennek a rejtélynek köze van a
mozgalomhoz?
Nehemia felhördült.
– Mi van akkor, ha Davis nem is tartozott ehhez a
csoporthoz? Talán Archernek tévesek voltak az információi.
Fogadok, hogy a könyv már egy örökkévalóság óta ott állt, és
hogy Davis nem is tudott róla. Talán egy könyvesboltban
fedezte fel, és megvette, hogy megmutassa, milyen vakmerő.
De az is lehet, hogy nem így van, talán Archer forró nyomra
bukkant. Meg fogja kérdezni, ha legközelebb találkoznak.
Celaena az amulettje láncával babrált, majd próbált egyenesen
rákérdezni a dolgokra, vagyis a szemre.
– Nem gondolod, hogy erre a szemre gondoltak?
– Nem – szögezte le Nehemia. – Az túl egyszerű lenne.
– De – a lány felegyenesedett az íróasztaltól.
– Higgy nekem! – győzködte Nehemia. – Véletlen, akár a
falon lévő szem. A szem bármire vonatkozhat, tényleg bármire.
A régi időkben kedvelt szokás volt, hogy a gonosz elleni védelem
céljából mindenre szemeket ragasztottak. Csak becsavarodsz,
Elentiya. Utána tudok járni, de egy ideig el fog tartani, míg
rájövök valamire.
Celaena arca felforrósodott. Az is lehet, hogy tévedett.
Nehezére esett, hogy higgyen Nehemiának. Nem akarta elhinni,
hogy a rejtélyt ennyire lehetetlen megoldani, de... a hercegnő
sokkal jobban kiismerte magát a régi hagyományokban, mint ő.
A lány újra a reggelizőasztalhoz ült. A zabkásája már kihűlt, de
azért megette.
– Köszönöm – mondta két falat között, amikor Nehemia is
leült. – Hogy nem szedtél le a tíz körmömről azok miatt, amiket
elmeséltem.
A hercegnő nevetett.
– Elentiya, én őszintén meg vagyok lepve, hogy te ezt
elmesélted.
Kinyílt egy ajtó, becsukódott, majd lépések és kopogás
hallatszott. Philippa sietett egy levéllel Celaenához.
 – Jó reggelt, szép hölgyek! – fuvolázta. Nehemia mosolygott.
– Levél mélyen tisztelt bajnokunknak.
A lány sugárzó mosollyal nézett Philippára, amikor átvette a
levelet, és a mosolya csak szélesebb lett, amikor elolvasta,
miután Philippa kiment.
– Archertől jött – mondta. – Megnevez néhány embert,
akiknek közük lehet a mozgalomhoz. Olyan személyek, akik
kapcsolatban álltak Davisszel.
Nagyon megdöbbent, hogy Archer megkockáztatta, hogy
mindezt egy egyszerű levélben közölje. Talán az üzenetek
titkosításáról érdemes lenne egy-két dolgot megtanítania neki.
De Nehemia arcáról is lehervadt a mosoly.
– Ki ad így ki információkat? Úgy tesz, mintha ez valami
hétköznapi pletyka lenne?
– Olyan valaki, akinek elege lett abból, hogy a disznókat
szolgálja, és most szabad akar lenni.
Celaena összehajtogatta a levelet, és felállt. Ha a listán
szereplő férfiak olyanok, mint Davis, akkor a végén talán nem is
lenne olyan szörnyű kiadni őket a királynak, és eszközként
használni fel őket.
– Át kell öltöznöm, be kell mennem a városba. – Már félig a
gardróbban volt, amikor megfordult. – Tartsuk az első óránkat
holnap reggelizés közben?
Nehemia bólintott, és folytatta az evést.

Celaenának egy teljes napra volt szüksége ahhoz, hogy felkutassa

a listán szereplő férfiakat, kiderítse, hol laknak, kikkel
találkoznak és mennyire őrzik őket. Semmi használhatót nem
sikerült megtudnia.
Amikor naplementekor visszabaktatott a kastélyba, fáradt,
rosszkedvű és éhes volt. A hangulata még inkább a béka feneke
alá került, amikor a lakosztályában üzenetet talált Chaoltól. A
király parancsára ma este a királyi bálon újra őrszolgálatot kell
ellátnia.
 17. FEJEZET

A KAPITÁNYNAK nem kellett egy szót sem váltania Celaenával,

hogy lássa rajta, milyen rosszkedvű. A bál előtt sem mert hozzá
szólni, csak megmutatta neki az őrhelyét, kint a teraszon egy
oszlop árnyékában. Néhány óra a hideg téli éjszakában csodát
tehet.
Chaol őrhelye a szolgálati bejárat mellett egy falmélyedésben
volt, ahonnan nemcsak a pompás bált, de az orgyilkost is
szemmel tudta tartani, aki közvetlenül a hatalmas teraszajtónál
állt őrt. Nem mintha nem bízott volna meg benne, de amikor a
lánynak ilyen kedve volt, attól ő is ideges lett.
Celaena éppen karba tett kézzel az oszlopnak támaszkodott,
és nem rejtőzött el az árnyékban, ahogy pedig utasította. Ő is
látta a lány leheletét az éjszakai levegőben. A holdvilág
megcsillant az oldalán viselt tőrének markolatán.
A báltermet fehér és gleccserkék árnyalatokban díszítették
fel, a mennyezetről selyemcsíkok és díszes üveggolyók lógtak. Az
egész olyan volt, akár egy téli álom, amelyet hangsúlyozottan
Hollin tiszteletére rendeztek. Néhány órányi szórakozásért egy
kisebb vagyont költöttek. A fiú éppen a kis üvegtrónján
duzzogott, és édességet tömött magába. Anyukája mosolyogva
nézte.
Soha nem mondaná meg Doriannek, de rettegett attól a
naptól, amikor Hollin felnő. Egy elkényeztetett gyerekkel még
viszonylag könnyen lehet bánni, de egy elkényeztetett kényúr
már teljesen más tészta. Remélte, hogy azt a romlottságot, ami
Hollin szívébe már befészkelte magát, a bátyjával együtt még
kordában tudják tartani, ha majd Dorian foglalja el a trónt.
A koronaherceg a tánctéren teljesítette kötelességeit az
udvarral és a koronával szemben, és minden udvarhölggyel
táncolt, aki az ő figyelmére pályázott. Ami nem meglepő módon
szinte mindenkire igaz volt. Dorian jól játszotta a szerepét,
mosolyogva keringőzött. Elegáns, jó táncos volt, aki soha nem
panaszkodott vagy utasított el hölgyet. Éppen véget ért a tánc,
Dorian meghajolt a partnere előtt, de épp csak egy lépést tudott
tenni, amikor már a következő udvarhölgy pukedlizett előtte.
Ha ő lett volna a helyében, akkor kelletlenül sóhajtott volna, de
a herceg csak mosolygott, fogta a hölgy kezét, és vele is lejtett
egyet a parketten.
Chaol újra kinézett, és megdöbbenve látta, hogy Celaena már
nem áll az oszlopnál.
Visszafogta magát, és nem hördült fel. Holnap azonban
kedves, de hosszú beszélgetést fog folytatni az őrszolgálat
szabályairól, és annak következményeiről, ha valaki engedély
nélkül elhagyja az őrhelyét.
Közben rájött, hogy éppen ő is szabályt szegett azzal, hogy
kilépett a falmélyedésből, és kiosont a teraszajtón, amely
résnyire nyitva volt, hogy friss levegő jöjjön a meleg bálterembe.
De mégis hova az ördögbe ment? Talán valami gyanúsat vett
észre. Bár még soha nem követtek el merényletet a kastélyban, és
senki nem lehet olyan ostoba, hogy ezt éppen egy királyi bálban
kísérelje meg.
Chaol mégis megfogta a kardja markolatát, miközben a
zúzmarás parkba vezető lépcsősor tetején álló oszlopok felé
közeledett. Pontosan itt állt Celaena és...
Megvan, ott van.
Valóban elhagyta az őrhelyét. De nem azért, hogy
valamilyen veszélyt elhárítson.
Chaol karba tette a kezét. A lány azért hagyta el az őrhelyét,
hogy táncoljon.
A zene olyan hangos volt, hogy még itt kint is hallani
lehetett, és Celaena a lépcső alján egyedül keringőzött. Egyik
kezével sötét köpenyének a szegélyét tartotta, mintha báli
ruhájának a szoknyája lett volna, a másik kezét képzeletbeli
táncpartnerének karjára tette. Chaol nem tudta, hogy nevessen,
kiabáljon, vagy egyszerűen sietősen távozzon, és úgy tegyen,
mintha nem látott volna semmit.
Celaena elegánsan sikló mozdulattal megfordult, és megállt.
Az utolsó lehetőség ezzel kilőve. Marad a nevetés vagy a
kiabálás. De most már úgy érezte, hogy egyik sem lenne
megfelelő.
Még a derengő holdfényben is látta, hogy a lány elkomorult.
– Halálosan unatkoztam, és majd’ megfagytam – mondta,
leengedve a köpenyét.
Chaol fent maradt a lépcsőn, és némán meredt rá.
– A te hibád – folytatta a lány zsebre tett kézzel. – Te
jelölted ki nekem ezt a kinti őrhelyet, valaki nyitva hagyta a
teraszajtót, és így hallottam ezt a szép zenét. – Még mindig
betöltötték a keringő hangjai körülöttük a jéghideg levegőt. –
Tényleg még egyszer végig kellene gondolnod, hogy ki a felelős a
kialakult helyzetért. Olyan volt, mintha egy kiéhezett embert
elvinnénk egy lakomára, és azt mondanánk neki, hogy nem ehet
semmit. Valójában te is ezt tetted azáltal, hogy erre az állami
fogadásra vezényeltél engem.
Megpróbálta kimagyarázni magát. Arca vörös volt,
láthatólag borzasztó kínos volt neki, hogy Chaol rajtakapta. A
férfi az ajkába harapott, hogy ne vigyorogjon, és lement négy
lépcsőfokot a kerti kavicsos útra.
– Te vagy a legfélelmetesebb orgyilkos Erileában, és képtelen
vagy kibírni néhány óra őrszolgálatot?
– De mégis mit kell itt őrizni? – duzzogott Celaena. –
Párocskákat, akik kiosonnak, hogy a sövények között
kényeztessék egymást? Vagy őkirályi fenségét, aki minden
házasságra vágyó szűzzel táncol?
– Féltékeny vagy?
Hangosan felnevetett.
– Nem, te jóságos istenek, dehogyis! De azt sem állíthatom,
hogy különösebben örömet okoz, hogy látom. Vagy másokat,
ahogy szórakoznak. Azt hiszem, hogy inkább a gigantikus büfé
miatt vagyok irigy, amihez még hozzá sem ért senki.
Chaol is nevetett, és felnézett a teraszra meg a bálterembe
vezető ajtóra. Tulajdonképpen már régen bent kellett volna
lennie. Ehelyett itt áll, és azt a határt feszegeti, amit képtelen
volt átlépni.
Legalább tegnap este sikerült a józanság oldalán maradni,
bár a lelke mélyéig felkavarta, amikor sírni látta Celaenát Rena
Goldsmith dalán. Olyan volt, mintha valami olyasmire bukkant
volna önmagában, amiről nem is tudta, hogy hiányzik neki. A
ma reggeli futásukat egy kilométerrel meghosszabbította, nem
azért, hogy megbüntesse, hanem mert nem tudta kiverni a
fejéből a lány tekintetét.
Celaena nagyot sóhajtott, és felnézett a holdra, amely olyan
fényes volt, hogy még a csillagokat is elhomályosította.
– Hallottam a zenét, és csak egypár percet szerettem volna
táncolni. Csak hogy... egy keringő erejéig elfeledkezzem
mindenről, és azt képzeljem, hogy olyan vagyok, mint bárki más.
De rendben – most ránézett –, ha akarod, jöhet a fejmosás.
Milyen büntetést kapok? Holnap öt kilométerrel több? Egy óra
gyakorlatozás? Netalántán kínpad?
A szavaiban olyan vigasztalhatatlan keserűség volt, ami
Chaolnak egyáltalán nem tetszett. Szeretett volna vele néhány
komoly szót váltani az őrhely elhagyásáról, de most, most...
Átlépte a határt.
– Táncolj velem! – mondta, és a kezét nyújtotta.

Celaena Chaol kezére bámult.

– Tessék?
A holdfényben a férfi aranyló szeme szinte sugárzott.
– Mit nem értettél?
Semmit. Mindent. Mert nem úgy mondta, ahogy annak
idején Dorian a bálban. A herceg egyszerűen felkérte táncolni. De
most... Chaol még mindig a kezét nyújtotta.
– Amennyire emlékszem – mondta Celaena kissé felemelt
állal – a Yule bálon én kértelek, hogy táncolj velem, és te
szigorúan visszautasítottad. Azt mondtad, hogy túl veszélyes, ha
együtt látnak bennünket táncolni.
– Ezúttal más a helyzet. – Megint egy többértelmű
kijelentés, amit a lány hirtelen nem tudott hová tenni.
Dobogó szívvel nézte a férfi kinyújtott, kérges és hegekkel
borított kezét.
– Táncolj velem, Celaena! – mondta Chaol még egyszer
nyersen. A lány a szemébe nézve megfeledkezett a hidegről, a
holdról és a föléjük tornyosuló üvegpalotáról. A katakombák, a
király tervei, Mort és Elena hirtelen megszűnt létezni. Amikor
megfogta a kezét, már csak a zene és ő léteztek a számára.
Még a kesztyűn keresztül is érezte a férfi ujjainak melegét.
Chaol a másik kezével a csípőjét érintette meg, ő pedig karját a
férfiéra tette. Az ifjú mozogni kezdett, Celaena felnézett rá, egy
lassú lépés, majd még egy, még egy, teljes nyugalommal
araszoltak a keringő állandó ritmusára.
A kapitány is a szemébe nézett, ő sem mosolygott, a
mosolygás valahogy nem illett a helyzethez. A keringő egyre
terebélyesedett, hangosabb lett, gyorsabb. Chaol magabiztosan
vezette.
Celaena szaporán vette a levegőt, tekintetét nem tudta
levenni a férfiról, nem tudta abbahagyni a táncot. A holdfény, a
kert és a bálteremből áradó aranyló fények összemosódtak, és
mérföldnyi távolságra kerültek.
– Soha nem leszünk olyanok, mint a többi férfi vagy nő,
nem? – Ennyit tudott csak kinyögni.
– Nem – suttogta Chaol csillogó szemmel. – Nem leszünk
olyanok.
Aztán a zene szinte felrobbant körülöttük, Chaol magával
sodorta, forgatta, úgy, hogy a köpenye a levegőbe emelkedett.
Minden lépés tökéletes volt, nyaktörő, olyan, mint akkor, amikor
hónapokkal ezelőtt az első alkalommal vívtak egymás ellen.
Ismerte minden mozdulatát, és Chaol is az övét, mintha ezt a
keringőt egész életükben együtt táncolták volna. Egyre
gyorsabban, anélkül, hogy kiesnének a ritmusból, anélkül, hogy
levennék a tekintetüket egymásról.
A külvilág teljesen megszűnt körülöttük. Ebben a
pillanatban Celaena csak a férfit látta, és tudta, hogy tíz hosszú
év után végre hazaért.

Dorian Havilliard a bálterem ablakában állt, és nézte, ahogy

Celaena és Chaol a kertben táncol, hogy sötét köpenyük úgy
lebegett körülöttük, mintha a szélben örvénylő szellemek lettek
volna. Neki csak órákig tartó táncolás után sikerült a figyelméért
esedező hölgyektől megszabadulnia. Ekkor lépett az ablakhoz,
hogy gyorsan egy kis friss levegőt szívjon.
Tulajdonképpen ki akart menni, de meglátta kettejüket. Ez
elég volt ahhoz, hogy lefékezzen, de ahhoz nem, hogy elmenjen.
Tudta, hogy tulajdonképpen ezt kellene tennie, elmenni, és úgy
tenni, mintha nem látta volna őket, mert akkor is, ha csak egy
táncról van szó...
Valaki melléje lépett, és még éppen látta, ahogy Nehemia
megáll az ablaknál. Miután a hercegnő az eyllwe-i lázadók elleni
mészárlás miatt hónapokig alig mutatkozott az udvarban, ma
este megjelent. Lenyűgözően nézett ki kobaltkék, aranyszálakkal
átszőtt ruhájában, a haja be volt fonva és egy diadémmal
feltűzve. Finom arany fülbevalói csillogtak a csillárok fényében,
és a férfi pillantását elegáns nyakára irányították. Nem túlzás,
hogy Nehemia volt a leglélegzetelállítóbb nő a bálteremben, és
Dorian is észrevette, milyen sok férfi és nő figyelte őt egész este.
– Ne nehezítse meg a dolgukat! – mondta a hercegnő halkan,
még mindig erős akcentussal, ami Résvárba érkezése óta azért
sokat javult. Dorian felvonta a szemöldökét. Nehemia az ujjával
az üveglapra rajzolt.
– Ön és én mindig kívülállók maradunk. Mindig
kötelességeink lesznek. Mi mindig – kereste a megfelelő szavakat
– terheket fogunk viselni, amit más nem tud igazán megérteni.
A fejével Chaol és Celaena felé biccentett.
– Ők sem fogják soha megérteni. És még ha meg is értik,
akkor sem akarják majd azokat hordozni.
Úgy érti, hogy nem akarnak majd bennünket.
Chaol megpörgette Celaenát. A lány finoman pörgött a
tengelye körül, majd újra a férfi karjaiban kötött ki.
– Én már elhatároztam, hogy lezárom ezt a fejezetet –
jelentette ki Dorian éppolyan halkan. Ez volt az igazság. Ma
reggel, amikor felébredt, könnyebbnek érezte magát, mint hetek
óta bármikor.
Nehemia bólintott, arany és drágakövek csillogtak a
hajában.
– Köszönöm. – Újra egy szimbólumot rajzolt az üvegre. –
Unokatestvére, Roland mesélte nekem, hogy édesapja Calacullát
illetően jóváhagyta Mullison tanácsos terveit, vagyis, hogy
kibővítsék a munkatábort, hogy még több... még több embert el
tudjanak ott helyezni.
Dorian továbbra is kifejezéstelen arccal nézett. Túl sok
pillantás kereszttüzében állt.
– Ezt mondta Roland önnek?
Nehemia levette a kezét az üvegről.
– Azt követeli, hogy mondjam meg az apámnak, hogy
támogatom a terveit – hogy az apámat rávegyem, hogy
amennyire csak lehetséges megkönnyítse a bővítést. Ezt
elutasítottam. Roland azt mondta nekem, hogy holnap
tanácsülés lesz, és szavazni fognak Mullison terveiről. És én nem
vehetek részt rajta.
Dorian a lélegzésére koncentrált.
– Ehhez nincs joga. A legcsekélyebb mértékben sem.
– Akkor ön meg fogja akadályozni a tervet? – Nehemia
szinte belefúrta a tekintetét az övébe. – Beszéljen a tanácsülésen
az apjával, győzze meg a többieket, hogy ellene szavazzanak!
Celaenán kívül senki nem mert így beszélni vele. De nem
Nehemia direktsége volt az oka annak, hogy így válaszolt:
– Ezt nem tehetem.
Az arca égett, amikor ezeket a szavakat kimondta, de ez volt
az igazság. Nem léphetett fel Calaculla ellen, anélkül, hogy bajba
keverje magát és Nehemiát. Már meggyőzte az apját arról, hogy
hagyja békén a hercegnőt. Ha még azt is megkérné tőle, hogy
mondjon le a bővítésről, azzal túlfeszítené a húrt, és olyan
döntésre kényszerítené, ami mindent tönkretenne, amit eddig
elért.
– Nem tud, vagy nem akar? – Dorian mély levegőt vett, de
Nehemia nem hagyta szóhoz jutni. – Ha Celaenát Calacullába
vinnék, akkor kiszabadítaná őt? Akkor véget vetne ennek a
tábornak? Amikor kihozta őt Távolvégből, akkor gondolt azokra
az ezrekre, akiket ott hagyott?
Igen, gondolt, de nem annyit, mint amennyit kellett volna.
– Calacullában és Távolvégben ártatlanok gürcölnek és
halnak meg ezerszámra. Kérdezze meg, herceg, Celaenát azokról
a tömegsírokról, amelyeket ott tárnak fel. Nézze meg a hegeket a
hátán, és értse meg, hogy az, amin ő keresztülment, áldás volt
ahhoz képest, amin a többség keresztülmegy.
Talán hozzászokott az akcentusához, de esküdni mert volna
rá, hogy most érthetőbben beszélt. Nehemia a kertre mutatott,
Celaenára és Chaolra, akik már nem táncoltak, csak beszélgettek.
– Kiszabadítaná őt, ha visszaküldenék?
– Természetesen – felelt óvatosan. – De ez egy nagyon
összetett kérdés.
– Nincs itt semmi bonyolultság. Csak különbséget kell tenni
helyes és helytelen között. Ezekben a táborokban minden
rabszolgának vannak olyan szerettei, akik éppen annyira
szeretik őt, mint ahogy ön szerette a barátnőmet.
Dorian körülnézett. Az udvarhölgyek már kíváncsian
nézegették a legyezőik mögül, és még az anyjának is feltűnt
elhúzódó társalgása. Kint Celaena már elfoglalta posztját az
oszlopnál. Chaol most surrant vissza a teraszajtón, és elfoglalta a
helyét a falmélyedésben, tárgyilagos arccal, mintha soha nem is
táncolt volna.
– Ez nem megfelelő hely erre a beszélgetésre.
Nehemia merőn nézte, majd bólintott.
– Önnek hatalma van, Dorian herceg. Nagyobb hatalma,
mint gondolná. – Megérintette a mellkasán, oda is rajzolt egy
szimbólumot, ettől néhány udvarhölgy csak a levegőt kapkodta.
De Nehemia határozottan nézett rá. – Alszik – suttogta,
miközben a szívét kopogtatta. – Ott bent. Ne féljen, ha eljön az
idő, felébred. – Szomorú mosollyal húzta el a kezét. – Ha eljön az
idő, segítek önnek.
Ezekkel a szavakkal távozott. A társaság utat engedett neki,
majd mögötte újra összezárt. Dorian a hercegnő után bámult, és
kíváncsi volt, vajon mire célzott utolsó szavaival.
És miért nyitotta fel a szemét valamilyen benne szunnyadó
ősi dologra.
 18. FEJEZET

CELAENA ARCHER VILLÁJÁNAK SZALONJÁBAN ÜLT, és

kedvetlenül bámult a kandalló pattogó tüzébe. Archerre várt. A
teához, amelyet a komornyik az alacsony márványasztalon
szolgált fel, nem nyúlt, de két képviselőfánkot és egy szelet
csokoládétortát azért engedélyezett magának. Természetesen
visszajöhetett volna később is, de kint farkasordító hideg volt, és
a tegnap esti őrszolgálat után ki volt merülve. Valahogy muszáj
volt kikapcsolódnia, hogy ne állandóan arra a táncra gondoljon
Chaollal.
A keringő után a kapitány csak annyit mondott neki, hogy
ha még egyszer elhagyja az őrhelyét, akkor lyukat fúr a
pisztrángos tó jegébe, és bedobja őt oda. Aztán bement, őt pedig
kint hagyta a hidegben, mintha nem úgy táncolt volna vele
előtte, hogy még most is heves szívdobogást kapott tőle. Ma
reggel a futóedzésen nem is említette a táncot. Talán csak
beképzelte magának az egészet, és az éjszakai hidegben az agya is
befagyott.
A ma reggeli első rémjelórán eléggé szétszórt volt, amiért a
barátnője többször is leszidta. Szétszórtságát a nyelv rendkívüli
bonyolultságára fogta. Sok más nyelvet tanult korábban, és elég
jó szintre eljutott ahhoz, hogy elboldoguljon olyan helyeken is,
ahol az adarlani nyelv nem volt elég, de a rémjelek teljesen
másnak bizonyultak. Lehetetlen volt egyszerre ezeket is tanulni,
és a Chaol Westfall nevű rejtélyt is megfejteni.
Celaena hallotta, ahogy a ház ajtaja kinyílt. Halk szóváltás,
sietős léptek, aztán megjelent Archer szép arca az ajtóban.
– Csak öt percet kérek, hogy kissé felfrissüljek.
A lány felállt.
– Nem kell, nem fog sokáig tartani.
Archer kétkedve nézett rá, de belépett a szalonba, és behúzta
maga mögött a mahagóniajtót.
– Ülj le! – kérte Celaena, bár a férfi volt tulajdonképpen a
házigazda. Archer így is tett, és vele szemben leült egy
karosszékbe. Arca kipirult a hidegtől, így szép zöld szeme még
jobban érvényesült.
Celaena keresztbe tette a lábát.
– Ha a komornyikod nem hagyja abba a hallgatózást a
kulcslyukon át, akkor levágom a fülét, és azzal tömöm be a
száját.
Tompa köhécselés, majd távolodó léptek zaja hallatszott.
Celaena, mihelyt megbizonyosodott arról, hogy senki nem
hallgatózik, hátradőlt a párnákra.
– Többre van szükségem egy névsornál. Tudnom kell, hogy
pontosan mit terveznek, és mit tudnak a királyról.
Archer elsápadt.
– Több időre van szükségem, Celaena.
 – Még van három heted.
– Adj ötöt!
– Egy hónapot kaptam, hogy megöljelek. Már ez is elég
nehezen ment, hogy a királlyal elhitessem, hogy te milyen
kemény dió vagy. Nem tudok több időt adni.
– Pedig szükségem van rá, hogy az ügyeimet itt Résvárban
elrendezzem, és újabb információkat szerezzek neked. Davis
halála óta még elővigyázatosabbak az emberek. Senki sem mond
semmit. Még sugdolózni se mernek.
– Tudják, hogy Davis halála véletlen volt?
– Túl gyakran történik ilyesmi Résvárban ahhoz, hogy bárki
csak véletlennek gondolja. – A hajába túrt. – Kérlek, csak
néhány napot adj még!
– Nem én írom a játékszabályokat. Neveknél többre van
szükségem.
– Mi van a koronaherceggel? És a testőrkapitánnyal? Talán
rendelkeznek azokkal az információkkal, amelyekre szükséged
van. Szoros kapcsolatban vagy velük, nem?
Hidegen nézett rá.
– Mit tudsz róluk?
Archer állta a tekintetét, és kissé fölényeskedőn felelte:
– Azt gondoltad, hogy nem ismertem fel a testőrkapitányt,
amikor véletlenül találkoztunk a Willows előtt? – Egy pillanatra
Celaena oldalára nézett, a lány ugyanis a tőrét fogta. – Meséltél
neki a tervedről, hogy engem életben hagysz?
– Nem – felelte, és már nem fogta a tőrét olyan szorosan. –
Nem. Nem akarom belekeverni.
– Talán nem bízol bennük?
Celaena felpattant.
– Nehogy már azt képzeld, Archer, hogy bármi fogalmad is
van rólam!
Az ajtóhoz ment, és egy hirtelen mozdulattal kinyitotta. A
komornyik nem volt sehol. Visszanézett a férfira, aki nagy
szemekkel bámult rá.
– A hét végéig van időd, hat nap, hogy több információt
szerezz. Ha semmit nem tudsz felmutatni, akkor a következő
látogatásom messze nem lesz ilyen kellemes.
Anélkül, hogy időt hagyott volna neki a válaszra,
kiviharzott a helyiségből, felkapta a gardróbból a köpenyét, és
kilépett a jeges utcára.

A Dorian előtt heverő tervek és számok biztos, hogy nem

stimmeltek. Valaki csak tréfálhatott, mert az lehetetlen, hogy
Calacullában ennyi rabszolga dolgozna. A körülötte lévő férfiak
arcát fürkészte a királyi tanácsterem hosszú asztalánál. Senki
sem tűnt meglepettnek vagy felháborodottnak. Mullison
tanácsnok, aki különösen érdeklődött Calaculla iránt, szinte
sugárzott.
Küzdenie kellett volna azért, hogy engedélyezzék Nehemia
részvételét ezen a tanácsülésen. Ugyanakkor az is valószínű,
hogy a lány egyetlen érve sem hatott volna arra a döntésre,
amelyet láthatólag már régen meghoztak.
Apja a könyökére támaszkodva halványan Rolandra
mosolygott. Az ujján lévő fekete gyűrű csillogott a kandallóban
égő tűz gyenge fényében. A kandalló olyan formájú volt, mint
egy bőgő pofa, és úgy nézett ki, mintha az egész termet el akarná
nyelni.
Roland Perrington mellett ült, és a térképre mutatott.
Roland ujján is csillogott egy fekete gyűrű, amely ugyanolyan
volt, mint Perringtoné.
– Önök is láthatják, hogy Calaculla képtelen a rabszolgák
jelenlegi számának befogadására. Annyian vannak, hogy még a
bányákban sem férnek el, és bár zajlik új lelőhelyek feltárása, a
munka stagnál. – Roland mosolygott. – De egy kissé észak felé,
közvetlenül a Tölgyváld-erdő déli csücskében, az embereink egy
jelentősnek tűnő vasérclelőhelyet fedeztek fel. Olyan közel van
Calacullához, hogy egészen gyorsan nekikezdhetnénk a
kitermelésnek. Csak néhány új épületet kellene felhúzni, hogy
újabb őröket és felügyelőket tudjunk elszállásolni, és ha
akarunk, még több rabszolgát vihetnénk oda.
Elismerő morajlás hangzott fel, a király is bólintott. Dorian
összeszorított foggal nézte. Három egyforma gyűrű, három
fekete gyűrű, biztosan jelentenek valamit, de mit? Azt, hogy ők
hárman valamilyen módon szövetséget kötöttek? Hogyan lett
Roland ilyen gyorsan apja és Perrington bizalmasa? Azzal, hogy
kiállt Calaculla mellett?
Nehemia előző esti szavai még a fülében csengtek. Közelről
látta a hegeket Celaena hátán, olyan brutális forradásai voltak,
amelyeknek a látványa elviselhetetlen dühöt ébresztett benne.
Vajon hányan mentek tönkre nyomorultul ezekben a
munkatáborokban?
– És hol szállásoljuk el a rabszolgákat? – tette fel váratlanul
a kérdést. – Nekik is építünk szállást?
Minden tekintet rá irányult, még az apjáé is. De Roland csak
vállat vont.
– Ők csak rabszolgák. Minek nekik szállás, ha a bányában is
aludhatnak? Akkor nem pocsékoljuk azzal az időt, hogy
mindennap ki-be tereljük őket.
 Újabb morajlás és bólogatások. Dorian Rolandra bámult.
– Ha úgyis feleslegünk van rabszolgákból, akkor miért nem
engedjük egy részüket szabadon? Biztos, hogy nem mindannyian
felkelők és bűnözők.
Bosszús tiltakozás az asztal másik vége felől. Az apja.
– Vigyázz a nyelvedre, herceg!
Ezt nem az apa mondta a fiának, hanem a király a
trónörökösnek. Dorianban azonban csak nőtt a felháborodás.
Továbbra is csak Celaena forradásaira tudott gondolni,
lesoványodott testére, keskeny arcára, a szemében tükröződő
reményre és kétségbeesésre, amikor kihozták a távolvégi
bányából, Nehemia szavai csengtek a fülében: amin ő
keresztülment, áldás voltakhoz képest, amin a többség keresztülmegy.
Dorian az asztal felső végére nézett, az apjára, akinek az
arckifejezése elkomorult.
– Ez a terv? Most, amikor már elfoglaltuk az egész földrészt,
mindenkit Calacullába vagy Távolvégbe akarsz küldeni, hogy a
királyságokban már ne maradjon senki más, csak adarlaniak?
Hallgatás.
A benne tomboló harag magával ragadta, ahhoz az ősi
hatalomhoz, amelynek az előérzetét Nehemia ébresztette fel
benne.
– Addig húzod a gyeplőt, míg egyszer elszakad – folytatta,
majd Rolandra és Mullisonra nézett. – Azt javaslom, hogy a két
úriember is töltsön el egy-egy évet Calacullában, és akkor majd
folytatjuk a bővítésről folyó társalgást.
Apja két kézzel rácsapott az asztalra, a poharak és kancsók
csörömpöltek.
– Most már fogd be a szádat, Dorian herceg, különben még a
szavazás előtt kidoblak!
 Dorian felemelkedett a székéből. Nehemiának igaza volt.
Valóban nem törődött a többi Távolvégben senyvedő
rabszolgával.
– Eleget hallgattam! – jelentette ki dühösen az apjának,
Rolandnak, Mullisonnak, Perringtonnak és a teremben
tartózkodó többi tanácsnoknak. – Kérik a szavazatomat?
Tessék: nem. Nem, nem és nem.
Apja nem rejtette véka alá bosszúságát, de Dorian már kifelé
indult a vörös márványpadlón, ki innen, el a borzalmas kandalló
mellett, ki az ajtón, az üvegkastély világos folyosójára.
Nem tudta, hogy hová megy, csak azt, hogy majdnem
megfagy, és hogy ez a hideg a benne fortyogó haragot csak
tovább szította. Lépcsőről lépcsőre rohant a kastély kőből épült
részébe, majd hosszú folyosókon és keskeny lépcsőkön tovább,
míg egy félreeső folyosón végre nem volt senki, és az öklét a falba
verte.
A kő szilánkokra tört a keze alatt.
Nem egyetlen finom repedés keletkezett, hanem repedések
egész pókhálószerű hálózata, amely csak egyre terjedt, elérte a
tőle jobbra lévő ablakot, és aztán...
Az ablak is szinte szétrobbant, az üvegszilánkok
esőcseppként hullottak szét. Dorian behúzta a nyakát, és karját
védelmezően a feje fölé tartotta. Hideg levegő fújt be, olyan
hideg, hogy könnyezni kezdett. Egyszerűen lekuporodott a fal
mellé, a kezével védve a fejét, és csak lélegzett, lélegzett,
lélegzett, míg a harag csillapodott benne.
Ez nem lehet. Talán csak rossz helyen találta el ezt az
átkozott falat, amely olyan régi volt, hogy csak arra várt, hogy
végre szétporladjon. Még soha nem hallott olyasmiről, hogy egy
kő így tört volna szilánkokra, minden irányba, mintha élne, és
aztán az ablak...
Hevesen dobogó szívvel leengedte a kezét, és megnézte: nem
dagadt meg, egy karcolás sem volt rajta, és nem is fájt
egyáltalán. Pedig dühében tiszta erőből a falba öklözött. El is
törhette volna a kezét, vagyis inkább el kellett volna hogy törje.
Az ujjpercei még csak nem is horzsolódtak meg, mindössze
fehérek voltak, mert ökölbe szorította őket.
Rogyadozó lábakkal felállt, és szemügyre vette a kárt.
A falon voltak repedések, de még állt. A régi ablak viszont
teljesen kitört. Ott pedig, ahol lekuporodott...
Egy tökéletes, tiszta kör képződött a törmelékekből, mintha
az üvegszilánk- és faforgácseső egy ívet képezve elkerülte volna
őt.
Ez lehetetlen. Mert a mágia...
A mágia...
Dorian térdre rogyott. Borzasztóan rosszul lett.

Celaena a kanapén kucorgott Chaol mellett, egy kortyot ivott a

teájából, majd a homlokát ráncolva kérdezte:
– Nem tudnál felvenni egy cselédet, olyat, mint Philippa, aki
hozhatna nekünk valami nassolnivalót?
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Újabban már nem is szoktál otthon lenni?
Nem. Csak ha feltétlenül muszáj volt, mert a lakosztályát
Elenától, Morttól és az egész agyrémtől csak egyetlen titkos ajtó
választotta el. Rendszerint a könyvtárban lelt menedéket, de
most már ez a lehetőség is megszűnt: a könyvtár annyi titkot
rejtett, hogy szinte beleszédült már akkor is, ha csak rágondolt.
Vajon Nehemia kiderített valamit a Davis könyvében lévő
rejtély kapcsán? Elhatározta, hogy másnap rákérdez.
Zokniba bújt lábával finoman bordán rúgta Chaolt.
– Csupán annyit akarok mondani, hogy néhanapján szívesen
megennék egy csokitortát.
A kapitány behunyta a szemét.
– És egy almás sütit, egy vekni kenyeret, egy jó adag
marhasültet, egy halom kekszet és egy...
Celaena ekkor finoman fejen rúgta, de Chaol nevetve elkapta
a lábát, és nem engedte el, hiába próbálta kiszabadítani.
– Nem túloztam, és ezt te is nagyon jól tudod, Laena.
– És ez miért baj? Nem érdemeltem ki azt a jogot, hogy
annyit egyek, amennyit és amikor akarok? – A lány kihúzta a
lábát a szorításból. Chaol mosolya lehervadt az arcáról.
– De – felelte olyan halkan, hogy még a tűz is hangosabban
ropogott. – Van jogod hozzá.
Rövid hallgatás után felállt, és az ajtóhoz ment.
A lány a könyökére támaszkodott.
– Hová mész?
Chaol kinyitotta az ajtót.
– Hozok neked csokitortát.
Amikor visszajött, és együtt elpusztították a konyhásoktól
csórt sütemény felét, Celaena újra leheveredett a kanapéra, és az
egyik kezét tele hasára tette. Chaol már kinyújtózott és mélyen
aludt. Fárasztó volt a bál miatt fél éjszaka fennmaradni, és ma is
hajnalban kelni, hogy futni menjenek. Miért nem hagyta ki
egyszerűen a futást?
– Tudod, a királyi udvarok nem voltak mindig ilyenek –
mondta Nehemia. – Korábban sokat adtak a tiszteletre és a
hűségre, az uralkodót nem kényszerből vagy félelemből
szolgálták... Gondolod, hogy más udvarok is újra
felemelkedhetnek, nemcsak Terrasen?
Nem válaszolt Nehemiának, mert nem akart a témáról
beszélni. De ahogy most Chaolra nézett, a férfira, aki volt, és aki
még válik belőle...
Igen, gondolta. Igen, Nehemia. Terrasen megtudna újra
erősödni, ha még több olyan férfi lenne, mint ő.
De azt is érteni vélte, hogy ez nem megy egy olyan világban,
ahol a mostani király az uralkodó. A király megsemmisítene egy
ilyen udvart, még azelőtt, hogy Nehemia maga köré gyűjtené az
embereket. Ha eltűnne ez a mostani király, akkor az az udvar,
amelyről a barátnője álmodott, meg tudná változtatni a világot.
Ez az udvar jóvá tudná tenni az egy évtizedes brutalitás és terror
okozta károkat, a meghódított és tönkretett területeket újra
felvirágoztatná, és begyógyítaná a királyságok sebeit, amelyeket
Adarlan bevonulása ejtett.
És ebben a világban... Celaena nagyot nyelt. Ő és Chaol már
soha nem lesznek olyanok, mint a többi férfi és nő, de egy ilyen
világban talán élhetnék a saját életüket. Akart egy ilyen életet.
Mert még akkor is, ha Chaol úgy tett, mintha a tegnap esti tánc
után nem történt volna semmi, nagyon is történt valami. Talán
egyszerűen neki is időre volt szüksége mostanáig, hogy
rádöbbenjen, de ő az a férfi, akivel ezt az életet akarja.
A világ, amelyről Nehemia álmodott, és a világ, amelyről ő
maga is gondolkodni mert, nem volt több, mint tétova remény,
emlékezés arra, hogy milyenek voltak a királyságok korábban.
De talán a lázadók tényleg tudtak a király terveiről, és arról is,
hogyan lehetne azokat meghiúsítani, hogyan lehetne őt
megsemmisíteni, Aelin Galathyniusszal együtt vagy nélküle, a
hadseregével vagy nélküle, amelyet állítólag toborzott.
 Sóhajtva Chaol lábát egy picit, gyengéden félretolta, hogy ne
ébressze fel, majd óvatosan lecsússzam a kanapéról. Föléje
hajolt, rövid haját elsimította az arcán, majd halkan kisurrant a
szobából. A csokis sütemény maradékát magával vitte.

Amikor befordult a lakosztálya előtti folyosóra, azon tűnődött,

vajon el fogja-e rontani a gyomrát, ha elpusztítja az összes
süteményt. Ekkor látta meg Doriant, aki az ajtaja előtt ült a
földön. A férfi tekintete egyből a süteményre tévedt. Celaena
elpirult, és kissé felszegte a fejét. Nem beszéltek azóta, hogy
Roland miatt összevesztek. Talán azért jött, hogy bocsánatot
kérjen. Van rá oka.
De amikor közelebb ment, és Dorian felállt, elég volt
belenéznie zafírkék szemébe ahhoz, hogy lássa, nem bocsánatot
jött kérni.
– Egy kicsit késő van a vendégeskedéshez – mondta
üdvözlésképpen.
Dorian zsebre tette a kezét, és a falnak támaszkodott. Sápadt
volt, a tekintete űzött, de mosolyogni próbált.
– Sütizéshez is késő van egy cseppet. Megrohamozta a
konyhát?
Nem lépett be a lakosztályába, hanem a folyosón állva
mustrálta a herceget. Jól volt, nem voltak zúzódásai, látható
sérülései, de valami nem stimmelt.
– Mit csinál itt?
A férfi kerülte a tekintetét.
– Nehemiát kerestem, de a cselédei azt mondták, hogy úton
van valahol. Azt gondoltam, hogy hátha itt van, aztán arra
jutottam, hogy talán együtt bóklásznak valamerre.
– Ma reggel óta nem láttam. Van valami, amit szeretne tőle?
Dorian valahogy zihálva vette a levegőt. Celaenában pedig
egyszer csak tudatosult, mennyire hideg van a folyosón. Mennyi
ideig ülhetett itt kint a padlón?
– Nincsen. – Dorian a fejét rázta, mintha valami máson
járna az esze. – Nincs semmi.
Lassan távolodott.
– Dorian, mi történt? – Szavai mintegy maguktól törtek elő
belőle. A férfi megfordult. Egy másodpercig volt valami a
szemében, ami Celaenát egy régen tönkretett világra
emlékeztette, olyan színek és erők sejtelmei tűntek fel a
szemében, amelyek a rémálmaiban még mindig kísértették őt. De
a férfi pislogott egyet, és minden eltűnt.
– Semmi, egyáltalán nem történt semmi. – Elindult, zsebre
tett kézzel. – Jó étvágyat a süteményhez! – szólt visszanézve,
aztán elment.
 19. FEJEZET

CHAOL A KIRÁLY TRÓNJA ELŐTT ÁLLT, és még őt magát is

rendkívüli mértékben untatta az elmúlt napról szóló jelentése.
Próbált nem gondolni a tegnap estére, ahogy Celaena
megérintette a haját, az arcát, és ez benne olyan vágyat
ébresztett, hogy a legszívesebben fogta és a kanapéra döntötte
volna. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy
egyenletesen tovább lélegezzen, és úgy tegyen, mint aki alszik.
Utána olyan hevesen vert a szíve, hogy csak egy teljes óra
elteltével tudott elaludni.
Ahogy most a királyra nézett, örült, hogy összeszedte magát.
Oka volt annak, hogy távolságot tartott kettejük között. Ha
átlépi ezt a határvonalat, az azt jelenti, hogy megkérdőjelezi
hűségét a királyhoz, nem beszélve arról, hogyan hatna ez a
barátságára Doriannel. A herceg a múlt héten alig mutatkozott
nyilvánosan, ezért ma meg is akarta őt látogatni.
Hűsége Doriané és a királyé volt. Enélkül a lojalitás nélkül ő
nem volt senki. A lojalitása nélkül hiába adta fel a családját és a
rangját.
Amikor a mai napon érkező cirkusz miatti biztonsági
előírásokat taglalta, a király bólintott.
– Jól van, kapitány. Gondoskodjon arról, hogy az emberei a
kastély területét is őrizzék. Tudom, hogy milyen csőcselékkel jár
együtt egy ilyen cirkusz, és nem akarom, hogy ezek az emberek
itt összevissza lézengjenek.
Chaol bólintott.
– Értettem.
Rendszerint a király ilyenkor egy mordulás és egy
türelmetlen kézmozdulat kíséretében elküldte volna, de ezúttal
töprengve nézte. A könyökére támaszkodva ült az üvegtrónon.
Rövid hallgatást követően, miközben a kapitány azon tűnődött,
hogy egy spicli esetleg a kulcslyukon át megleshette, amint
Celaena őt megsimogatta, a király folytatta:
– Nehemia hercegnőt fokozottabb megfigyelés alá kell
helyezni.
Az összes lehetséges téma közül erre számított Chaol a
legkevésbé. De egy arcizma sem rezdült, és nem kommentálta a
sokat sejtető szavakat.
– A... befolyása a kastélyban egyre jobban érzékelhető. Azon
gondolkodom, hogy talán eljött az ideje visszaküldeni őt
Eyllwe-be. Tudom, hogy már őrzik őt, de most egy névtelen
halálos fenyegetésről kaptam hírt.
Chaol megijedt, és rögtön ezer kérdés száguldott a fejében. Ki
fenyegethette meg halálosan Nehemiát? Mit mondott vagy tett,
amivel egy halálos fenyegetést váltott ki?
– Erről semmit sem hallottam – felelte kissé mereven.
A király mosolygott.
 – Senki sem hallott róla. Még a hercegnő maga sem.
Nyilvánvalóan a kastélyon kívül szerzett magának ellenségeket.
– Újabb testőröket vezénylek a lakosztálya elé és járőröket
abba a szárnyba. Azonnal figyelmeztetem is őt.
– Nem szükséges figyelmeztetni őt. Sem őt, sem bárki mást.
– A király átható tekintettel nézett rá. – Zsarolásra,
nyomásgyakorlásra használhatja fel, hogy mártírnak állítsa be
magát. Mondja meg tehát az embereinek, hogy hallgassanak az
ügyről.
Chaol nem hitte volna, hogy Nehemia ilyesmit tenne, de ezt
a gondolatát megtartotta magának. Utasítani fogja az embereit
a teljes diszkrécióra.
Nem fogja a hercegnőt sem beavatni, de Celaenát sem. Nem
változtat semmit a dolgon, hogy baráti viszonyban van
Nehemiával, a hercegnő pedig a lánnyal. Celaena biztosan
nagyon dühös lenne, ha kiderülne, hogy nem szólt neki, de végül
is ő a testőrkapitány. Ahhoz, hogy elérje ezt a pozíciót, szinte
ugyanannyit küzdött és áldozott fel, mint ő. Azzal, hogy felkérte
táncolni, túl közel engedte magához, más szóval túl messzire
ment.
– Kapitány?
Chaol visszatért a jelenbe, és mélyen meghajolt.
– Szavamat adom önnek, felség.

Dorian zihálva suhogtatta meg a levegőben a kardját, és úgy

hárított, hogy ellenfele szorult helyzetbe került. Ma már ez volt a
harmadik csatája és a harmadik gárdista, akit perceken belül
legyőz. Éjjel le sem hunyta a szemét, de még délelőtt sem bírt
volna nyugodtan egy helyben ülni. Abban a reményben jött a
kaszárnyába, hogy valaki úgy meggyötri, hogy végre kimerül.
Hárította a gárdista támadását, és ellentámadásba lendült.
Az egész tévedés kell hogy legyen. Talán csak beképzelte
magának az egészet. Talán csak véletlen egybeesésről van szó. A
mágia eltűnt, és egyáltalán semmi oka nem volt annak, hogy
ilyen képességei legyenek, hiszen még az apja sem rendelkezett
ilyesmivel. A Havilliard-ágon a mágia már generációk óta
szunnyadóban volt.
Egy egyszerű manőverrel áttörte a gárdista védelmét, de
amikor a vereség elismeréséül felemelte a kezét, átfutott rajta,
hogy talán csak hagyta magát. Berzenkedett a gondolattól.
Éppen egy újabb ellenfelet akart kérni magának, de jött valaki.
– Csatlakozhatok?
Roland állt előtte, akinek a párbajtőre úgy nézett ki, mint
amit még alig használtak. A gárdista ránézett Dorianre, majd
meghajolva távozott. A herceg pillantása az unokatestvére ujján
lévő fekete gyűrűre esett.
– Nem hiszem, hogy ma könnyű ellenfél lennék neked,
Roland.
– Á – dünnyögte az unokatestvére a homlokát ráncolva. –
Sajnálom a tegnapot. Ha tudtam volna, hogy a munkatábor
ilyen érzékenyen érint, akkor soha nem hozom fel a témát, és
nem is dolgoztam volna együtt Mullison tanácsnokkal. Amíg
távol voltál, lefújtam a szavazást. Mullison tombolt.
Dorian felvonta a szemöldökét.
– Valóban?
Roland vállat vont.
– Igazad volt. Fogalmam sincs, hogy mi zajlik ezekben a
táborokban. Csak azért kezdtem foglalkozni az üggyel, mert
Perrington azt javasolta, hogy működjek együtt Mullisonnal. Jó
kapcsolatai vannak a vasiparban, és azt ígérte, hogy a bővítésből
sokat profitálhatunk.
– Most azt várod, hogy higgyek neked?
Roland megnyerő mosollyal nézett rá.
– Végeredményben egy családhoz tartozunk.
Család. Doriannek soha nem volt az az érzése, hogy valóban
egy családhoz tartoznának. Most pedig végképp nem. Ha valaki
rájönne, mi történt tegnap ezen a folyosón, hogy az is lehet, hogy
mágikus képességei vannak, akkor az apja megölné. Végül is van
még egy fia. Egy családban azért nem igazán szokás így
gondolkodni.
Tegnap este a merő kétségbeesés vezérelte, amikor Nehemiát
kereste, de ma reggel már örült, hogy nem találta meg őt. Ha a
hercegnő valami ilyesmit tudna róla, akkor ki is használhatná,
zsarolhatná is vele.
És Roland... Dorian a kijárat felé indult.
– Miért nem egy olyan valakivel taktikázol, aki miatt
megérné fáradozni?
Roland odalépett mellé.
– Jaj, ki lenne fontosabb, mint a saját unokatestvérem?
Milyen nagyobb kihívás létezik annál, hogy téged nyerjelek meg
a terveimnek? – Dorian figyelmeztető pillantást vetett rá, de
észrevette, hogy Roland vigyorog.
– Látnod kellett volna a káoszt, ami a távozásod után tört ki
– folytatta. – Amíg csak élek, nem felejtem el, hogy milyen arcot
vágott az apád, amikor mindannyiunkra ráripakodtál! – Roland
nevetett, és Dorian is akaratlanul elvigyorodott. – Azt hittem,
hogy a vén hülye mindjárt felrobban.
A herceg a fejét csóválta.
 – Tisztában vagy vele, hogy ilyen jelzőkért már embereket
akasztatott fel?
– Igen, de ha valaki olyan jóképű, mint én, drága
unokafivérem, kissé többet is megengedhet magának.
Csodálkoznál, hogy mennyi mindent.
Dorian a szemét forgatta, de aztán töprengve nézett az
unokatestvérére. Roland láthatólag jól kijött Perringtonnal és az
apjával, de... talán csak belerángatták Perrington terveibe, és
szüksége volt valakire, aki eligazítja. És ha az apja és más
tanácsnokok azt gondolták, hogy felhasználhatják őt arra, hogy
támogassa sötét mesterkedéseiket, akkor eljött az idő, hogy ő
maga is belekeveredjen ezekbe a játékokba, és felnyissa a szemét
apja marionettbábujának. Ha ők ketten összefognának, akkor
biztosan elegendő befolyásuk lenne a tanácsban ahhoz, hogy
további kétséges terveket hiúsítsanak meg.
– Te tényleg lefújtad a szavazást?
Roland legyintett.
– Azt hiszem, hogy igazad van, hogy más királyságokban
bizony túlfeszítjük a húrt. Ha a helyzetet az ellenőrzésünk alatt
akarjuk tartani, akkor meg kell találnunk a helyes mértéket. A
rabszolgaság nem gyógyír mindenre, sőt, még több embert
kergethet lázadásba.
Dorian lassan bólintott, és megállt.
– Találkozóm van – hazudott, és a hüvelyébe dugta a
kardját –, de talán találkozunk majd a vacsoránál a
nagycsarnokban.
Roland lazán mosolygott.
– Akkor megpróbálok néhány szép hölgyet rábeszélni arra,
hogy csatlakozzanak hozzánk.
Dorian várt, míg Roland befordult a sarkon, majd kiment az
udvarra, ahol zajos összevisszaság fogadta. Végre megérkezett a
vándorcirkusz, akiket az anyja Hollinnak rendelt ajándékba,
eredetileg még Yule ünnepére.
A cirkusz nem volt nagy, az udvaron csak néhány fekete
sátor, egy tucatnyi ketreces kocsi és öt lakókocsi állt. Az egész
meglehetősen sivárnak tűnt, a hangszerén fűrészelő hegedűs és a
munkások vidám kiáltásai ellenére, akik sietősen építették a
sátrakat, hogy Hollinnak estére készen álljon a meglepetés.
A céltalanul őgyelgő Doriant alig vette észre valaki, mivel
izzadt, elnyűtt ruhát viselt és a köpenyébe burkolózott. Csak a
jól képzett gárdisták figyelmét nem kerülte el soha semmi, ők
észrevették őt, de szavak nélkül is megértették, hogy most el
akar vegyülni.
Az egyik sátorból egy lélegzetelállítóan szép, magas, karcsú,
szőke nő jött ki, elegáns lovaglóruhában. Mögötte egy hatalmas
termetű férfi bukkant fel egy olyan hosszú vasrúddal, amelyet a
férfiak többsége még felemelni sem tudott volna.
Egy nagy lakókocsi előtt Dorian megállt, hogy elolvassa, mi
van fehér festékkel az oldalára írva.
*
NAGY TÜKÖRLABIRINTUS
MI A VALÓSÁG? MI AZ ILLÚZIÓ?
*
A homlokát ráncolta. Az anyja vajon egy pillanatig is
elgondolkodott-e ezen az ajándékon, hogy milyen hatása lehet, és
milyen üzenetet közvetíthet? A cirkuszok a trükkjeikkel és a
becsapásaikkal mindig az egyszerű csalás határát súrolták.
Dorian bosszúsan felhorkant. Talán őt kellene becsukni az egyik
ketrecbe.
Hirtelen egy kéz került a vállára. Megfordult, és Chaol állt
előtte mosolyogva.
– Gondoltam, hogy itt talállak. – Dorian egy cseppet sem
volt meglepődve, hogy a kapitány felismerte.
Éppen viszonozni akarta a mosolyát, amikor észrevette,
hogy nincs egyedül. Celaena állt az egyik ketreces kocsi mellett,
és a sötét bársonyfüggöny mögé próbált bekukucskálni.
– Mit csináltok itt ilyen korán? A megnyitó csak
sötétedéskor lesz. – Nem messze tőlük az „óriás” elkezdett
könyöknyi méretű szögeket verni a fagyott talajba.
– Celaena sétálni szeretett volna egyet, és... – Chaol hirtelen
nagyot káromkodott, a lányhoz rohant, és elrántotta a karját a
fekete függöny elől. Dorian is utánament, bár nem különösebben
akarózott neki.
– Ez könnyen a kezedbe is kerülhetett volna! –
figyelmeztette a kapitány Celaenát, amikor az dühösen ránézett.
Aztán a lány kissé erőltetetten Dorianre mosolygott. Az,
hogy tegnap este Nehemiát kereste, nem volt hazugság. De azon
kapta magát, hogy szívesen találkozott volna vele is, egészen
addig, amíg azzal a nevetséges fél süteménnyel felbukkant, amit
egyértelműen egyedül szándékozott felfalni.
Még elképzelni is szörnyű, miként nézne rá, ha megtudná,
hogy az is lehet, csak lehet – hangoztatta magában mindig –,
hogy mágikus képességekkel rendelkezik.
Közvetlen közelükben a szép szőke nő, egy kis székre ülve,
elkezdte pengetni a lantját. Érthető módon nemcsak a szép zene
csábította a köré gyűlő hallgatóságot, férfiakat és gárdistákat.
Chaol egyik lábáról a másikra állva toporgott, Dorian pedig
rájött, hogy teljesen némán állnak, anélkül, hogy egy szót
szóltak volna egymáshoz. Celaena karba tette a kezét.
– Megtalálta tegnap este Nehemiát?
 Bár az volt az érzése, hogy a lány tudja a választ, mégis
felelt.
– Nem. Miután önnel találkoztam, visszatértem a
lakosztályomba.
Chaol kérdőn nézett rá, de a lány csak vállat vont. Vajon
miről beszélnek?
– Nos – szólalt meg Celaena, miközben a cirkuszt nézte –,
tényleg meg kell várnunk a fivérét, mielőtt megnézhetjük, hogy
mi minden van a ketrecekben? Úgy tűnik, mintha már most
kezdődne valamilyen előadás.
Ez így is volt. Mindenütt hemzsegtek a zsonglőrök,
kardnyelők és tűzokádók. Az akrobaták a legvalószínűtlenebb
dolgokon egyensúlyoztak, széktámlán, rudakon, sőt szöges
ágyon is.
– Azt hiszem, csak gyakorolnak – vélekedett Dorian.
Remélhetőleg igaza volt, mert ha Hollin fülébe jutna, hogy
valaki az ő jóváhagyása nélkül kezdte meg az előadást... Dorian
elhatározta, hogy ezt a dührohamot elkerülendő igyekszik majd
minél nagyobb ívben elkerülni a kastélyt.
– Hm – mormogta Celaena, és még mélyebbre hatolt a
nyüzsgő forgatagban.
A herceg érezte, hogy Chaol kérdőn néz rá, de olyan kérdések
tükröződtek a szemében, amelyeket nem kívánt megválaszolni,
ezért a lány után ment. Ha elhagyná a cirkusz területét, azt
túlzott távolságtartásként lehetne felfogni a részéről.
Végigjárták a félkörben elhelyezett sátrakat, ketreceket, és
eljutottak az utolsó és egyben legnagyobb kocsiig, amelynek a
feliratát Dorian korábban elolvasta.
– Isten hozta önöket! Isten hozta! – kiabált egy ráncos
öregasszony, aki egy kis emelvényen a lépcső aljánál ült.
Ezüstszürke hajában csillagokkal díszített koronát viselt, és bár
cserzett arca ráncos volt, tele időskori foltokkal, barna szeméből
sugárzott az energia.
– Nézzenek a tükreimbe, és lássák meg a jövőt! Mutassák a
tenyerüket, és abból is olvasok maguknak! – Az öregasszony egy
göcsörtös bottal Celaenára mutatott. – Megjövendöljem önnek a
jövőt, fiatalasszony? – Dorian nem hitt a szemének, különösen
akkor nem, amikor meglátta a nő fogait. Olyan hegyesek voltak,
mint a borotva pengéje, mint a halfogak, de fémből voltak.
Pontosabban vasból. A körmök is az ujján. Celaena összefogta
magán a köpenyét, de továbbra is a banyát bámulta.
Dorian hallott történeteket az elpusztított
Boszorkánykirályságról, ahol vérszomjas boszorkányok
letaszították trónjukról a békés Crochan-dinasztitát, majd a
királyságot a föld felszínével tették egyenlővé. Ötszáz évvel
később még mindig énekeltek dalokat a keserves háborúkról,
amelyek végén a csatamezőn csak a Vasfogú-klánok maradtak
talpon, körbevéve a halott Crochan királynőkkel. De az utolsó
Crochan királynő egy varázslattal gondoskodott arról, hogy egy
falatnyi föld se legyen termékeny, míg a Vasfogúak zászlói
lebegnek.
– Jöjjön csak, jöjjön, szivecském, a kocsimba! – hívogatta a
vénasszony Celaenát –, hogy az öreg Sárgalábú Bába egy
pillantást tudjon vetni a jövőjére. – Barna szoknyája alól
valóban sáfránysárga boka tünedezett elő.
A lány arca elfehéredett, mint a kréta, ezért Chaol melléje
lépett, és megragadta a könyökét. Bár a védelmező mozdulat fájt
Doriannek, de egyúttal örült is a kapitány gesztusának.
Miközben az egész csak szélhámosság lehetett, a vasfogaktól
kezdve a sárga lábig (az öregasszony minden bizonnyal sárga
harisnyát viselt), és csak Sárgalábú Bábának hívatta magát,
hogy a cirkusz vendégeinek a zsebéből kiszedje a pénzt.
– Te boszorkány vagy – mondta Celaena fojtott hangon.
Láthatólag nem hitt a szélhámosságban. Nem, még mindig
halálsápadt volt. Te jóságos istenek, tényleg félt!
Sárgalábú Bába vijjogva felnevetett, mint egy varjú, és
meghajolt.
– Az utolsó Boszorkánykirályságban. – Dorian döbbenetére
a lány egy lépést hátrált, közelebb lépett Chaolhoz, és megfogta
azt a nyakláncot, amit mindig hordott. – Most akkor
megjövendöljem önnek a jövőt?
– Nem – felelte Celaena, szinte nekipréselődve Chaolnak.
– Akkor kotródjanak tovább, hogy tudjam végezni a
munkámat. Ilyen zsugori népséget még nem láttam! –
szitkozódott Sárgalábú Bába. A fejük felett a távolba nézett,
majd elkiáltotta magát.
– Egy pillantás a jövőbe! Egy pillantás a jövőbe!
Chaol egy lépést tett felé, kezét a kardján tartva.
– Ne bánjon ilyen durván a vendégeivel!
Az öregasszony mosolya láttatni engedte a délutáni
napfényben megcsillanó fogait, majd Chaol felé szimatolt.
– Miért, mit tenne egy Ezüst-tó szagú férfi egy olyan
ártalmatlan öreg boszorkánnyal, mint én?
Dorian hátán végigfutott a hideg, és most a lányon volt a
sor, hogy a kapitányt karon ragadja, és elvonszolja a helyszínről.
De Chaol nem mozdult.
– Nem tudom, hogy mi a trükköd, te banya, de vigyáznod
kellene a nyelvedre, még mielőtt elveszted valahol.
Sárgalábú Bába megnyalta borotvaéles fogait.
– Gyere, vidd csak el! – mondta mézédesen.
 Chaol szemében felcsillant a harci kedv, de Celaena még
mindig olyan sápadt volt, hogy Dorian megfogta a könyökét,
hogy elvezesse a helyszínről.
– Menjünk! – javasolta, és ezzel az öregasszony tekintetét
magára vonta. Ha a nő tényleg jós, akkor ez a világon az utolsó
hely, ahol most lenni akart. – Chaol, hagyd, menjünk!
A boszorkány rávigyorgott, miközben egy hosszú szöggel a
fogai közt turkált.
– Nyugodtan fussanak a sorsuk elől! – mondta, amikor hátat
fordítottak neki. – Hamarosan úgyis utoléri magukat.

– Hiszen te reszketsz.
– Nem, nem is – sziszegte türelmetlenül Celaena, és eltolta
Chaol kezét a karjáról. Elég baj volt, hogy Dorian is velük volt,
de még nagyobb, hogy a kapitány szemtanúja volt, amint
találkozott Sárgalábú Bábával.
Ismerte a boszorkányokkal kapcsolatos történeteket,
meséket, amelyektől gyerekként kegyetlen rémálmai voltak, és
egy korábbi barátnőjétől is hallott ilyeneket, aki a saját
élményeiről számolt be neki. Miután ez a barátnő csúnyán
elárulta és majdnem megölte, Celaena remélte, hogy a Vasfogú
boszorkányokról szóló borzalmas történetei szintén hazugságok
voltak. De ahogy most meglátta ezt az öregasszonyt...
Gombócot érzett a torkában. Ahogy ezt a banyát meglátta,
érezte a belőle sugárzó másféleséget, és nagyon is el tudta
képzelni, hogy ezek a boszorkányok képesek voltak arra, hogy
gyerekeket egyenek, és az utolsó falatig lerágják a csontjaikat.
Teljesen átfagyva követte a cirkuszt elhagyni készülő
Doriant. Az öregasszony kocsija előtt állva,
megmagyarázhatatlan okból, semmit nem kívánt jobban, mint
hogy bemenjen. Mintha valami várná őt ott bent. És az a
csillagkorona, amit a boszorkány viselt... Ezenkívül az
amulettjét nehéznek és melegnek érezte, pontosan úgy, mint
azon az éjszakán, amikor látta azt a lényt a könyvtár előtt.
Ha még egyszer elmenne a cirkuszba, akkor magával vinné
Nehemiát, csak hogy lássa, hogy Sárgalábú valódi-e, ahogy
állította. Az nem érdekelte, mi van a ketrecekben, már nem,
miután a banya magára vonta a figyelmét. Anélkül követte
Doriant és Chaolt, hogy egy szót hallott volna a
beszélgetésükből, míg egyszer csak elérték a királyi istállót,
ahová Dorian bekísérte őket.
– Tulajdonképpen a születésnapodra szántam-mondta
Chaolnak –, de miért várjunk vele még két napot?
A férfi megállt egy boksz előtt.
– Te megőrültél? – kiáltott fel a kapitány.
Dorian úgy vigyorgott, ahogy Celaena már rég nem látta, és
hirtelen megint a korábbi időkre kellett gondolnia, meleg
leheletére a bőrén, amikor éjszakákon át fennmaradtak. – Miért?
Tényleg megérdemled őt. – A bokszban egy éjfekete
aszterioncsődör állt, amely a látogatóira ősöreg, sötét szemekkel
nézett.
Chaol felemelt kézzel tiltakozott.
– Ez egy hercegnek való ajándék, nem...
Dorian csettintett a nyelvével.
– Butaság! Mélyen megsértesz, ha nem fogadod el.
– Nem tehetem. – Könyörgőn nézett Celaenára, de a lány
vállat vont.
– Nekem is volt egyszer egy aszterionkancám – vallotta be,
ámulatba ejtve kísérőit. Celaena odalépett a bokszhoz, és
kinyújtotta a kezét, hogy a ló meg tudja szagolgatni.
– Kaszidának hívták. – Az emléket felidézve mosolygott, és
megsimogatta az állat bársonyosan puha orrát. – Vörös-sivatagi
dialektusban ez annyit jelent, hogy szélivó. Úgy nézett ki, mint a
vihartól felkorbácsolt tenger.
– De hogy jutottál hozzá egy aszterionkancához? A kancák
még értékesebbek, mint a csődörök! – mondta Dorian. Hetek óta
ez volt az első normális kérdés, amit hozzá intézett. A lány
vagányan visszanézett a két férfira, és élvezettel vigyorgott.
– Xandria lordjától loptam – Chaol nagy szemeket
meresztett, Dorian ferdén tartotta a fejét, ami olyan furcsa volt,
hogy nevetnie kellett. – A Rémre esküszöm, hogy ez az igazság!
Majd egyszer elmesélem nektek.
Oldalra lépett, és a bokszhoz vonszolta Chaolt. A ló
megszagolgatta az ujjait, majd a férfi és az állat farkasszemet
nézett egymással.
Dorian még mindig felvont szemöldökkel nézett Celaenára,
de amikor a lány elkapta a pillantását, Chaolhoz fordult.
– Túl korai a kérdés, hogy mit csinálsz a születésnapodon?
Celaena karba tette a kezét.
– Már kitaláltuk – jelentette ki, mielőtt Chaol ki tudta volna
nyitni a száját. Nem kellett volna, hogy ilyen élesen hangozzék,
de ezt az estét már hetek óta tervezte.
Chaol ránézett.
– Tényleg?
Celaena gonoszkodó-édes mosolyt vetett rá.
– Ó igen! Talán nem egy aszterioncsődör, de...
Dorian szeme villámokat szórt.
– Na jó, akkor jó szórakozást – vetette oda.
 Chaol gyorsan megint a lóhoz fordult, amikor Celaena és
Dorian egymás szemébe nézett. A lányt a férfi arckifejezéséből
semmi nem emlékeztette már arra az emberre, akivel egyszer
olyan bizalmas viszonyban állt. Lénye egy része, az a része,
amelyik oly sok estén át epekedve várta, hogy lássa ezt a szép
arcot, valósággal gyászolta. Nehéz lett ránéznie.
Gratulált Chaolnak az új lovához, és elbúcsúzott a férfiaktól.
Nem mert még egyszer a cirkuszhoz menni, ahol a hangzavar
alapján arra lehetett következtetni, hogy Hollin időközben
megérkezett, és felhúzta a ketrecek előtt lógó függönyt. Ehelyett
felszaladt a lépcsőn a meleg lakosztályába, és megpróbálta
elfelejteni a boszorkány vasfogait, és azt, amit az a sorsról még
utána kiáltott, és ami annyira hasonlított ahhoz, amit a
holdfogyatkozás éjszakáján Mort mondott.
Talán megérzés volt, talán csak egy kellemetlen jellemvonás,
hogy még a barátnője tanácsában sem bízott, de mindenesetre
még egyszer el akart menni a kriptába, méghozzá egyedül.
Nehemia is tévedhet abban, hogy az amulettnek nincs
jelentősége. És már elege volt abból, hogy arra várjon, míg a
barátnőjének végre lesz ideje, hogy a szemrejtélynek
utánajárjon...
Ma éjjel még utoljára lemegy a sírkamrába, és Nehemiának
nem fog szólni róla. Mert a falban lévő lyuk szem formájú volt, és
ebbe a lyukba a nyakán viselt amulett pontosan beleillene.
 20. FEJEZET

– MORT – SZÓLALT MEG CELAENA.

A koponya kinyitotta az egyik szemét.
– Borzasztóan udvariatlan dolog valakit felébreszteni –
dünnyögte álmosan.
– Jobban tetszett volna, ha az arcodba kopogok? – Mort
szeme villámokat szórt. – Valamit meg kell tudnom. – Celaena
odatartotta eléje a nyakláncát. – Ennek az amulettnek tényleg
mágikus ereje van?
– Természetesen.
– De több ezer éves!
– És? – ásítozott a koponya. – A mágikus tárgyak többnyire
nem úgy öregednek, mint a normális dolgok.
– És hogyan hat?
– Megvéd, ahogy Elena is mondta. Elhárítja a bajokat, még
akkor is, ha nyilvánvalóan mindent megteszel azért, hogy bajba
keveredj.
 Celaena kinyitotta a kripta ajtaját.
– Azt hiszem, tudom, hogyan hat.
Az is lehet, hogy pusztán véletlen volt, de a rejtély
megfogalmazása nagyon különösnek tűnt. Talán Davis is az után
nyomozott, amivel Elena őt megbízta: a király hatalmának a
forrását kereste. Most tehet egy lépést abba az irányba, hogy ezt
felderítse.
– Csak figyelmeztetlek – mondta Mort, amikor elment
mellette –, hogy valószínűleg tévedsz.
Nem hallgatott rá, egyenesen a lyukas szemhez ment, és
lábujjhegyre állt, hogy benézzen. A mögötte lévő fal még mindig
üres volt. Ekkor levette a nyakláncát, az amulettet óvatosan a
szem elé helyezte, és...
Beleillett. Többé-kevésbé. A lélegzetét visszafojtva szinte
nekipréselődött a falnak, és most az apró amuletten keresztül
próbált átnézni.
Nem talált. A második falon, de a szemhez tartozó hatalmas
rémjelen sem észlelt semmilyen változást. Celaena megfordította
az amulettet, de az eredmény ugyanaz volt. Minden lehetőséget
végigpróbált, minden irányban elforgatta, de mindig ugyanazt
az üres kőfalat látta, amelyet a holdfény egy nyíláson keresztül
megvilágított. Igyekezett kitapogatni a falat, egy ajtót vagy egy
mozgatható lemezt keresve.
– De ez itt Elena szeme! Jól csak a szemmel lát az ember.
Milyen más szem van itt?
– Kitépheted a sajátodat, és nézd meg, hogy beleillik-e –
susogta Mort az ajtó felől.
– De miért nem működik? Valami varázsigét kellene
elrebegnem? – Celaena a királynő szarkofágjára pillantott. Talán
a varázslatot ősrégi szavak keltik életre – olyan szavak, amelyek
éppen az orra előtt „hevernek”. Az ilyen dolgoknál ez így szokott
lenni. Még egyszer a nyílásra helyezte az amulettet.
– Az idő rése! – kiáltotta az éjszakába az Elena lábához
vésett szavakat.
Nem történt semmi. Mort vihogott. Celaena elvette a falról
az amulettet.
– Gyűlölöm az egészet! Gyűlölöm ezt az ostoba kriptát,
ezeket az ostoba rejtélyeket és titkokat! – Jól van, Nehemiának
igaza volt, az amulett zsákutcának bizonyult, ő pedig a
bizalmatlankodásával és türelmetlenségével siralmas egy
barátnő.
– Nem megmondtam neked rögtön, hogy ez így nem
működik?
– De akkor hogyan? A rejtélynek muszáj hogy köze legyen
ehhez a kriptához, a második falhoz, vagy tévedek?
– Nem, nem tévedsz. Csakhogy még mindig nem tetted fel a
helyes kérdést.
– Már több tucat kérdést feltettem neked! De egyszerűen
nem válaszolsz.
– Gyere el máskor, és... – kezdte Mort, de Celaena már
szaladt fel a lépcsőn.

Egy szakadék kopár szélén állt, és a jeges, északi szél a haját

borzolta. Már többször volt ilyen álma, mindig az év ugyanazon
napján, és a helyszín sem változott soha.
Egy sziklás sivatag terült el mögötte, előtte pedig egy szoros
tátongott, ami olyan széles volt, hogy összeolvadt a csillagfényes
horizonttal. A szemben lévő oldalon egy sűrű, sötét erdőt látott,
amely duzzadt az élettől. Az erdő előtti mezőn, a szakadék másik
oldalán egy fehér szarvas állt, és ősöreg szemével őt nézte.
Hatalmas agancsa világított a holdfényben, mintha egy
elefántcsontból készült koronát viselt volna, pontosan úgy,
ahogy Celaena emlékeiben élt. Egy olyan jeges éjszakán látta
először, mint ez, a Távolvég felé vezető úton, a rabszállító kocsi
rácsain keresztül pillantotta meg. Egy olyan világ maradványa
volt, amely már porrá és hamuvá lett.
Némán nézték egymást.
Celaena még egy fél lépéssel közelebb lépett a peremhez, de
megállt, mert a lába alatt a kövek lemorzsolódtak és a mélybe
gurultak. A szakadék sötétje végtelen volt. Nem volt vége, sem
kezdete. Úgy tűnt, mintha lélegezne, úgy tűnt, hogy tele van
elveszett emlékekkel, elveszett arcok suttogásával. Néha olyan
érzése volt, mintha a sötétség is visszanézne rá, és a sötétség arca
az ő saját arca lenne.
Esküdni mert volna rá, hogy a sötétben ki tudta venni egy
jeges folyó robaját, amelyet az Agancs-hegységből az elolvadt hó
duzzasztott fel. Aztán valami fehér villant fel, és paták
dobogását hallotta a puha talajon. Celaena felnézett. A szarvas
közelebb jött, és ferdén tartotta a fejét, mintha hívogatná, hogy
menjen oda hozzá.
A szakadék azonban egyre szélesebbnek tűnt, mint egy
hatalmas vadállat szája, amely egyre tágabbra nyílik, hogy
elnyelje az egész világot.
A lány nem mozdult. A szarvas elfordult, és hangtalanul
eltűnt az ősöreg erdő fái között.
Celaena még sötétben ébredt. A tűzből már csak parázs maradt,
és a hold is lement.
A mennyezetre nézett, a halvány árnyékokat bámulta,
amelyeket a város távoli fényei vetettek. Mindig, minden évben,
ugyanezen a napon, ezen az éjszakán ezt álmodta.
Mintha elfeledhetné a napot, amikor mindent, amit szeretett,
elveszített, és amikor felébredt, valaki másnak a vére borította.
Kiszállt az ágyból. Fürge odaugrott hozzá. Tett néhány
lépést, de aztán csak állt a szoba közepén, a sötétségbe bámulva,
a feneketlen sötétségbe, amely még mindig csábította. Fürge a
csupasz lábát szagolgatta, és Celaena lehajolt, hogy
megsimogassa a fejét.
Egy pillanatra így maradtak, az áthatolhatatlan sötétséget
nézve.
A lány még jóval napfelkelte előtt elhagyta a kastélyt.

Amikor napkeltekor nem állt a kaszárnya ajtaja előtt, Chaol még

tíz percet adott neki, mielőtt elindult a lakosztálya felé. Az, hogy
nem volt kedve kimenni a hidegbe, még messze nem szolgáltatott
okot arra, hogy kibújjon az edzés alól. Nem beszélve arról, hogy
feltétlenül akarta hallani a történetet, hogy hogyan lopott el
Xandria lordjától egy aszterionkancát. Mosolygott és a fejét
csóválta. Csak és kizárólag Celaena képes ilyesmire.
Mosolya lehervadt, amikor, a lány lakosztályához érve a
hallban Nehemiát találta, aki egy kis asztalnál ült egy csésze
gőzölgő tea és egy halom könyv társaságában. A nő éppen az
egyiket tanulmányozta elmélyülten, de felnézett, amikor
belépett. Chaol meghajolt. A hercegnő csak ennyit mondott:
– Nincs itt.
Celaena hálószobájának ajtaja szélesre volt tárva. Az ágya
üres volt, és már be volt vetve.
– Hol van?
Nehemia tekintete ellágyult, és a könyvek között egy
papírdarab után nyúlt.
– A mai napra szabadságot vett ki – válaszolta a fecnire
nézve, amit vissza is tett. – Erős a gyanúm, hogy olyan távol van
a várostól, ahová csak egy félnapi lovaglással lehet eljutni.
– Miért?
Nehemia szomorúan mosolygott.
– Mert ma van pontosan tíz éve, hogy a szülei meghaltak.
 21. FEJEZET

CHAOLNAK A LÉLEGZETE IS ELÁLLT. Eszébe jutott, hogyan

ordított Celaena a Káinnal vívott párbaj alatt, amikor az a szülei
brutális gyilkosságán gúnyolódott, amikor a lány arra ébredt,
hogy a saját szülei vére borítja. A lány nem mesélt neki többet, ő
pedig nem merte faggatni. Tudta, hogy még fiatal volt akkor, de
azt nem, hogy csak nyolcéves volt. Nyolc!
Tíz évvel ezelőtt egész Terrasen forrongott, és mindenkit
lemészároltak, aki szembeszállt Adarlan király bevonuló
hadseregével. Egész családokat ráncigáltak ki az otthonaikból és
gyilkoltak meg. Chaol gyomra görcsbe rándult. Milyen
borzalmas dolgokat élhetett át Celaena ezen a napon?
Kezével végigsimította az arcát.
– Irt valamit önnek ezen a papíron a szüleiről?
Talán csak egy kis utalást, valamit, hogy jobban megértse
azt a nőt, aki visszajön, és tudja, hogy milyen emlékekre kell
felkészülnie.
 – Nem – felelte Nehemia. – Nem ír semmit róluk. De én
tudok róla. – A lány hideg távolságtartással nézett rá,
védekezően. A férfi már ismerte ezt a tekintetet. Micsoda
titkokat őrzött a barátnőjéről? És vajon magáról is? Milyen
titkokat, amelyek miatt a király figyelteti? Végtelenül dühítette,
hogy nem tudott erről semmit, és még azt sem kapiskálja, hogy
mit tud a király. És volt még egy másik kérdés is: Ki fenyegette
meg a hercegnőt gyilkossággal? Az őrzésére további gárdistákat
rendelt, de mind ez idáig nem volt jele annak, hogy bárki ártani
akarna neki.
– Hogy lehet, hogy ön tud Celaena szüleiről?
– Egyes dolgokat a fülével, másokat a szívével hall az ember.
Chaol nem tudta kiállni átható tekintetét.
– Mikor jön vissza?
Nehemia ismét a könyve felé fordult. Úgy tűnt, mintha az
csupa különös szimbólumot tartalmazna, jeleket, amelyek
valahol nagyon mélyen neki is ismerősnek tűntek.
– Azt írja, hogy sötétedés előtt nem ér haza. feltételezem,
hogy nappal nem akar egyetlen másodpercet sem ebben a
városban tölteni, főleg nem ebben a kastélyban.
Annak a férfinak a házában, akinek a katonái valószínűleg
lemészárolták a családját.
Chaol egyedül futott reggel. Addig rohant a ködös
vadasparkban, míg teljesen ki nem merült.

A Résvár feletti ködlepte dombokon Celaena egy kis erdőben

barangolt. Alakja alig tűnt többnek, mint egy fák között kígyózó
sötét árny. Napkelte óta sétált, fürge szabadon rohangált. Ma
még az erdőben is csend honolt.
Jól van. A mai napon ne dübörögjenek az élet hangjai. A mai
napon recsegnek a szélben az ágak, csak egy jéghideg folyó vize
csobog, és a hó csikorog a lába alatt.
Pontosan ma egy évvel ezelőtt jött rá arra, hogy mi a dolga.
Minden egyes lépést olyan kegyetlen világossággal látott maga
előtt, hogy a döntő pillanatban minden egyszerűnek tűnt.
Egyszer azt mesélte Doriannek és Chaolnak, hogy ezen a napon
tört ki a távolvégi sóbányából, de ez hazugság volt. A kitörés szó
nem tükrözi azt a hideg, reménytelen dühöt, amely elfogta, és
minden mást elnyomott benne, amikor a szarvasról és a
szakadékról szóló álmából felébredt.
A göröngyös talajon egy nagy, sima kőre bukkant. Leült a
jéghideg kőre, és Fürge is hamarosan mellé társult. Magához
ölelte a kutyust, és ahogy a csendes erdőt szemlélte,
visszaemlékezett arra a napra, amikor Távolvégben és benne
elszabadult a pokol.

Vicsorogva zihált, amikor a felügyelő hasából kirántotta a

csákányát. A férfi kezét a vérző sebre tapasztotta, miközben segítséget
keresve a többi rabszolga felé nézett. De Celaena egyetlen pillantása,
szemének egyetlen villanása jelezte, hogy átlépett egy határt, és ez távol
tartotta a rabszolgákat.
Csak mosolygott a felügyelőre, amikor az arcába vágta a
csákányát. Vére a lábára spriccelt.
A rabszolgák távol maradtak akkor is, amikor a csákánnyal a
bokáján lévő vasat célozta meg, amely a többiekhez láncolta. Celaena
nem ajánlotta fel nekik, hogy kiszabadítja őket, és ők sem kérték rá,
mert tudták, hogy teljesen értelmetlen lenne.
A rabszolgalánc végén lévő nő öntudatlan állapotban volt. A
hátát vér borította, a halott felügyelő vaskorbácsa okozta a sebeit. Ha
nem látják el, akkor holnapra meghal. De még ha el is látják,
valószínűleg akkor is belehal a fertőzésbe. Távolvégben így teltek az
ember napjai.
Celaena elfordult a nőtől. Még voltak feladatai, négy felügyelő
még adós volt neki, és csak azután lesz készen.
Csákánnyal a kezében elhagyta az aknát. A tárna végén posztoló
két őr még azelőtt meghalt, hogy egyáltalán felfogta volna, mi
történik. A lány ruhája és meztelen karja vérben úszott. Letörölte
arcáról a vért, amikor leviharzott abba a tárnába, ahol a négy
felügyelő dolgozott.
Megjegyezte az arcukat azon a napon, amikor a fiatal, eylhve-i
nőt az épület mögé vonszolták, minden egyes részletet megjegyzett,
amikor a nőt meggyötörték, és a torkát felmetszették.
Celaena elvehette volna a halott őrök kardját, de ez a négy férfi
csákányt érdemelt. A saját bőrükön kellett, hogy megtapasztalják,
milyen érzés Távolvég.
Elérte a bányarészük bejáratát. Az első két felügyelő úgy halt
meg, hogy a torkukba vágta a csákányt. A rabszolgák kiabálva
lapultak a falhoz, miközben ő tombolt.
A másik két felügyelőhöz érve tudatosan várt, hogy észrevegyék,
és megpróbálják kihúzni a kardjukat. Pontosan tudta, hogy nem a
kezében lévő fegyver miatt estek pánikba, hanem a szeme miatt, a
szeme miatt, amelyben láthatták, hogy a lány az elmúlt hónapokban
becsapta őket. Nem volt elég, hogy levágják a haját és
megkorbácsolják, közben annyira elvesztették az éberségüket, hogy
elfelejtették, Adarlan orgyilkosa van közöttük.
De ő egyetlen másodpercre sem felejtette el a kínt, sem a sajátját,
sem másokét, az eyllwe-i nőét például, aki az istenekhez fohászkodott,
de azok nem mentették meg őt.
Az őrök túl gyorsan haltak meg, de Celaenának még volt
elintéznivalója, mielőtt véget vet a saját életének is. A bányából
kivezető fő tárnán keresztül újra felfelé osont. Az oldaljáratokból
őrök siettek feléje, hogy feltartóztassák.
A csákányt lóbálva küzdötte magát felfelé. További két őr terült el
a földön, a kardjukat elvette, a csákányt otthagyta. A rabszolgák nem
ujjongtak, amikor kínzóikat legyőzték, csak csendben, megértően
nézték, mert tudták, hogy ez itt nem egy menekülési kísérlet.
A földfelszínről áradó világosság elvakította, de fel volt készülve
erre. A legnagyobb nehézség az lesz, hogy a szemének hozzá kell
szoknia a naphoz. Ezért várt délutánig, amikor a fények kissé
lágyabbak. Még jobb lett volna a szürkület, de akkor nyüzsögtek az
őrök, és túl sok olyan rabszolga volt, aki két tűz közé kerülhetett volna.
Az őrzés a nappali fénynek eme utolsó órájában volt a leggyengébb,
még az esti ellenőrzés előtt, ilyenkor a meleg sokakat elálmosított.
A bánya bejáratánál álló három őr nem tudta, hogy lent mi
történt. Egyébként is állandóan kiabáltak Távolvégben.
Mindenkinek egyforma volt a hangja, amikor meghalt. És a három
őr is pontosan úgy kiáltott, ahogy a többiek.
Aztán a saját halála felé rohant, amely csábította, a terület másik
végében álló hatalmas kőfal felé.
Nyilak suhogtak el mellette, erre cikcakkban futott. A király
parancsa szerint nem volt szabad őt megölni. Talán egy nyilat
eresztenek a vállába vagy a lábába. De a vérfürdő miatt lehet, hogy
megszegik a parancsot.
Minden irányból őrök futottak felé, és amint Celaena utat tört
magának, a dühe dalra fakasztotta az acélpengéket. Egyébként csend
szállt le Távolvégre.
 Az egyik őrá lábába vágott, mélyen, de nem annyira mélyen, hogy
az inat elvágja. Azt akarják, hogy dolgozzon tovább. De nem fog
tovább gürcölni, nekik nem, soha többet. Ha az áldozatok száma elég
magas, akkor nem marad más hátra, mint hogy egy nyilat eresszenek
a nyakába.
De aztán ahogy a kapuhoz közeledett, a nyilak egyre inkább
elmaradoztak.
Amikor körülnézett, és negyven őr vette körül, nevetni kezdett, és
csak még hangosabban nevetett, amikor valaki lábbilincsért kiáltott.
Nevetett, amikor még egyszer feltámadt, egy utolsó kísérletet tett,
hogy a falhoz jusson. Négyen estek mögötte a földre.
Még akkor is nevetett, amikor körülötte minden elsötétült, és csak
néhány centiméterre a faltól az ujjával a köves földet tapintotta.

Chaol felállt a hallban álló asztal mellől, amikor az ajtó halkan

kinyílt. Kint a folyosón sötét volt, a fáklyák leégtek. A
kastélyban szinte mindenki az ágyában feküdt és aludt. Már egy
ideje az éjfélt is elütötte az óra, de tudta, hogy a hazatérő
Celaena válla nem a kimerültség miatt görnyedt. Szeme
véraláfutásos volt, arca sápadt, ajka színtelen.
Fürge a farkát csóválva szaladt oda Chaolhoz, és néhányszor
megnyalta a kezét. Amikor Celaena ránézett,
türkizkék-aranyszínű szeme tompa volt és megkínzott, majd a
köpenyét levéve a hálószobába ment.
A férfi szótlanul követte, már csak azért is, mert a lány
arckifejezésében nyoma sem volt a nemtetszésnek vagy
tiltakozásnak, hanem inkább közömbösséget tükrözött, mintha
még az sem érdekelné, ha Adarlan királyát találná a
lakosztályában.
Celaena levette a kabátját, a csizmáját, és mindent a földön
hagyott. A férfi félrenézett, amikor a tunikáját kigombolva a
gardróbba ment. Röviddel később hálóingben jött ki, amely
sokkal egyszerűbb volt, mint az a csipkés, amit rendszerint
hordott. Fürge már az ágyba ugrott, és a párnák között
kényelmesen elhelyezkedett.
Chaolnak gombóc volt a torkában. Nyugton kellene hagynia,
ahelyett, hogy itt vár rá. Ha akarta volna, hogy itt legyen, akkor
üzenetet küldött volna neki.
Celaena a szinte már teljesen kialudt kandalló előtt állt, és
megfogta a piszkavasat, hogy felszítsa a parazsat, majd két
fahasábot tett fel. A lángokba bámult. Még mindig háttal a
férfinak így szólt.
– Ha azon gondolkodsz, hogy mit mondj, akkor ne fáradj.
Nem kell semmit se mondanod vagy tenned.
– Akkor engedd meg, hogy itt maradjak veled, hogy ne legyél
egyedül! – Már ha egyáltalán rájött, hogy tud valamit, azt nem
kérdezte, honnan tudja.
– Nincs szükségem társaságra.
– Két különböző dolog, amikor az ember akar valamit, és
amikor szüksége van valamire. – A legjobb valószínűleg az lenne,
ha Nehemia lenne itt, aki szintén egy meghódított királyság
gyermeke volt. De nem akarta, hogy a lány hozzá menjen. A
király iránti hűsége ellenére sem tudta most magára hagyni,
most nem.
– Akkor egyszerűen itt akarsz maradni egész éjjel? – A lány
pillantása a köztük lévő kanapéra esett.
– Már rosszabb helyeken is aludtam.
– Azt hiszem, hogy a rosszabb helyekkel kapcsolatos
tapasztalataim messze borzasztóbbak, mint a tieid.
Megint ez a szorító érzés gyomortájékon. De aztán a lány a
nyitott hálószobaajtón keresztül a hallban álló asztalra nézett, és
felvonta a szemöldökét.
– Az ott egy csokitorta?
– Szükséged van rá, vagy akarod?
Úgy mosolygott, mint egy szellem, de a férfinak mázsányi
súly esett le a szívéről.
– Azt mondanám, hogy ebben az esetben ez a csokitorta
meglehetősen egyértelműen a „valakinek szüksége van valamire”
kategóriába esik.
A kandallótól odament hozzá, néhány centire megállt tőle, és
felnézett rá. Az arcába visszatért valamennyi szín.
Hátrébb kellene lépnie egy lépést, növelni kellene a kettejük
közti távolságot. De ehelyett közelebb lépett hozzá, kezét a
derekára tette, a másikkal pedig a haját cirógatta. Szorosan
magához szorította. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy ezt a
lány is biztosan érezte. Egy másodperc múlva ő is átölelte a
férfit, ujjai a hátába mélyedtek, ettől valahogy még jobban
rádöbbent, milyen közel állnak egymáshoz.
Elhessegette ezt az érzést, még akkor is, amikor selyempuha
hajának érintése azt a vágyat ébresztette benne, hogy belebújjon
az arcával, és illata, a köd és az éjszaka illata arra késztette, hogy
orrával a nyakát cirógassa. Nemcsak szavakkal tudná
vigasztalni, a vigasznak volt egy másik fajtája is, amit adni
tudott neki, és ha a kikapcsolódásnak erre a fajtájára van
szüksége... Ezt a gondolatot is elhessegette, lenyelte, majd’
megfulladt bele.
A lány ujjai a hátán lefelé vándoroltak, vad
megszállottsággal az izmaiba mélyedtek. Ha még sokáig így
érinti, akkor hamarosan teljesen elveszíti a kontrollt.
Aztán Celaena kissé hátrébb húzódott, de csak annyira, hogy
újra rá tudjon nézni. Még mindig olyan közel álltak egymáshoz,
hogy érezték egymást leheletét. A férfi azon kapta magát, hogy
az ajkuk közti távolságot méregeti, hogy a pillantása a szája és a
szeme között ide-oda cikázik, és hogy a kéz, amely a hajába
fonódott, megnyugodott.
A vágy elárasztotta, minden védőfalat romba döntött, amit
magában felépített, minden távolságot eltörölt, amiről pedig azt
hitte, hogy meg kell őriznie.
Aztán a lány halkan, alig hangosabban, mint valami
morajlás, így szólt.
– Azon tűnődöm, hogy vajon szégyellnem kell-e magamat
azért, hogy éppen ma szeretnélek átölelni, vagy pedig hálásnak
kellene lennem azért, hogy az események valahogy mégis hozzád
vezettek.
A férfi annyira megijedt ezektől a szavaktól, hogy hirtelen
elszakadt tőle, és hátrébb lépett. Nemcsak neki kellett
akadályokat áthidalnia, a lánynak éppúgy, és talán még
nagyobb akadályokat, mint ahogy azt ő egyáltalán gondolta.
Nem tudta, mit kellene felelnie, de még mielőtt megtalálta
volna a megfelelő szavakat, a lány már a hallban lévő asztalhoz
ment, leült a székre, és nekiállt a csokitortának.
 22. FEJEZET

DORIAN A CSALÁDJA TÖRTÉNETÉT KUTATTA, a kiterjedt

családfát, a krónikákat és történeteket tanulmányozta, és
eközben a könyvtár csendje, amit csak lapozgatásának zaja tört
meg, súlyos takaróként borult rá. Nem lehet ő az egyedüli,
akinek mágikus képességei vannak, már ha vannak egyáltalán.
De mi van akkor Hollinnal? Az ő képességei csak most
manifesztálódtak, ezért lehet, hogy az öccsénél is még kilenc évet
kell várni arra, hogy kialakuljanak. Addig remélhetőleg
kitalálja, hogyan kell őket elfojtani, és Hollint is meg tudja rá
tanítani. Soha nem kedvelte őt túlságosan, de a halálát nem
kívánta, különösen nem egy olyan halált, amit az apja szánna
neki, ha tudomást szerezne a képességeiről: lefejezés, csonkítás,
azután máglya. Teljes megsemmisítés.
Nem csoda, hogy a tündérek elmenekültek a kontinensről.
Ők erősek és bölcsek voltak, de Adarlanban az erős hadsereg
mellett a kétségbeesett lakosságnak bármi megfelelt, ami kiutat
mutatott a királyságot már évek óta sújtó éhínségből és
szegénységből. Nemcsak a hadsereg kényszerítette a tündéreket
menekülésre, de a nép is, amely bizonytalan fegyverszünetben élt
velük és azokkal az emberekkel, akiknek a családja már
generációk óta rendelkezett a mágia adományával. Hogyan
reagálnának ezek az emberek, ha megtudnák, hogy a trónörökös
is ilyen hajlamban szenved?
Dorian az ujjával végigkövette az anyja családfáját. A
Havilliardok mindenhol felbukkantak, és a két család
összefonódásából az elmúlt évszázadokban számos király
született.
Bár már három órája töprengett a korhadó, öreg kéziratok
felett, sehol sem bukkant olyan illetőre, aki a mágiát gyakorolta
volna. Sőt, ellenkezőleg, a családba újra és újra ezzel a
tehetséggel megáldott emberek házasodtak be úgy, hogy a
gyerekeik nem örökölték a hajlamot, függetlenül attól, hogy a
szüleik mágikus képességei milyen jellegűek voltak. Ez véletlen
lehetett, vagy az isteni előrelátásnak volt köszönhető?
Dorian becsukta a könyvet, és visszament a polcok közé.
Amikor a hátsó fal mentén elérte azt a részleget, ahol a
genealógiai feljegyzéseket tárolták, kihúzta a legrégebbi
könyvet, amit csak talált, egy krónikát, amely Adarlan
alapításáig nyúlt vissza.
A családfa csúcsán Gavin Havilliard, a halandó herceg állt,
aki a harcosait a Ruhnn-hegység mélyére vezette a sötét Lord
Erawan ellen. A háború hosszú és kegyetlen volt, a végén a
Gavinnal együtt felkerekedő férfiaknak csak harmada tért haza a
hegyekből. De Gavin ebből a háborúból hozta a menyasszonyát
is, Elena hercegnőt, Terrasen első királyának, Brannonnek félig
tündér lányát. Brannon menyegzői ajándékként személyesen
engedte át Gavinnak Adarlan területét, köszönetképpen az
áldozatokért, amelyeket a herceg és a hercegnő a háború alatt
hozott. A családba azóta nem került be tündérvér. Dorian egyre
mélyebbre követte a vonalat lefelé. Csupa rég elfeledett család,
akiknek az országai ma más neveket viselnek.
Dorian sóhajtva tette vissza a könyvet, és a polcot
böngészte. Ha Elena valóban gazdagította különleges
képességeivel a Havilliardvonalat, akkor a válaszokat talán
máshol lehet megtalálni...
Meglepődött, hogy a könyv még mindig megvolt, miután az
apja ezt a nemesi házat tíz évvel ezelőtt megsemmisítette. De itt
volt, a Galathynius-vonal története, kezdve magával Brannon
tündérkirállyal. Dorian a homlokát ráncolva lapozgatta. Azt
tudta, hogy az egész vonal mágikus képességekkel volt
megáldva, de ez itt...
Ez itt egy hatalmi központ volt, egy olyan erős nemzetség,
hogy más királyságok rettegtek a naptól, amikor Terrasen urai
eljönnek, és igényt formálnak az ő országukra.
De ez soha nem történt meg.
Mágikus tehetségük ellenére a területüket egyetlen
alkalommal sem bővítették, még akkor sem, amikor a háborúk
már a kapuik előtt zajlottak. Ha idegen királyok fenyegették
meg őket, akkor a megtorlás gyors volt és kegyetlen. De a
határaikhoz tartották magukat, függetlenül attól, mi történt.
Őrizték a békét.
Ezt kellett volna apámnak is tennie.
De a Galathynius-család minden adottsága és ereje ellenére
szép csendben elbukott. Senki sem vette a fáradságot, hogy az
apja által kiirtott nemesi házakat vagy a száműzetésbe küldött
túlélőket ebben a krónikában megörökítse. Dorian sem érezte
magában a bátorságot vagy a tudást, hogy ezt megtegye.
Becsukta a könyvet, és a homlokát ráncolta a lelki szemei előtt
táncoló rengeteg név miatt. Milyen trónt fog egy napon
örökölni?
Ha Terrasen trónörököse, Aelin Galathynius túlélte volna a
borzalmakat, akkor a barátnője, a szövetségese lett volna? Talán
a menyasszonya? Egyszer találkozott vele, röviddel azelőtt,
hogy a királysága halottasházzá változott volna. Csak
homályosan emlékezett, de egy koravén, vad lány volt, és mert
Dorian véletlenül ráöntötte a teát a ruhájára, közönséges és
kegyetlen unokabátyjukat ellene hergelte. A herceg
megdörzsölte a tarkóját. A sors úgy akarta, hogy az apja ezt az
unokafivérüket, Aedion Ashryvert természetesen előléptette, így
észak legkeményebb harcosává vált. A fennhéjázó, fiatal
tábornokkal az évek során többször találkozott, és minden
alkalommal az volt az egyértelmű benyomása, hogy Aedion meg
akarja őt ölni.
Jó oka volt rá.
Borzongva tette vissza a krónikát a helyére, és a polcot
nézte, mintha az valamiféle választ tartogatna neki. De már
tudta, hogy itt nincs semmi, ami előrevihetné.
Ha eljön az idő, segítek önnek.
Tudta Nehemia, hogy mi szunnyad benne? Már Celaena és
Káin párbajakor is olyan furcsán viselkedett, szimbólumokat
rajzolt a levegőbe, és egyszer el is ájult. Aztán a Celaena
homlokán izzó kék jel…
Egy óra ütött valahol a könyvtárban. Dorian átnézett a
polcokon. Mennie kellene. Ma van Chaol születésnapja, és a
barátjának legalább gratulálnia kellene, mielőtt a lány lefoglalja
őt magának. Természetesen őt nem hívták meg. Chaol sem
célzott semmi olyasmire, hogy a barátja szívesen látott vendég
lenne. Mit találhatott ki pontosan Celaena?
A könyvtárban a hőmérséklet észrevehetően csökkent, és
jéghideg huzat fújt be egy távoli folyosóról.
Nem mintha törődött volna vele. Komolyan gondolta,
amikor biztosította Nehemiát arról, hogy a Celaena témát már
lezárta. Talán meg kellett volna mondania Chaolnak, hogy az
övé lehet. Nem mintha a lány valaha is hozzá tartozott volna,
vagy akár csak felvetette volna, hogy tartozzanak össze.
Elengedhetné. Elengedte. Elengedné. El...
Hirtelen könyvek hullottak, szálltak szerteszét a polcokról,
könyvek tucatjai emelkedtek a levegőbe és estek rá. Kezével
védte az arcát, és visszabotorkált a folyosó végére. Amikor
helyreállt a nyugalom, egyik kezével a mögötte lévő kőfalnak
támaszkodott, majd döbbenten meredt a folyosóra.
A könyvek felét mintha egy láthatatlan erő lerángatta volna
a polcokról, összevissza hevertek a földön.
Dorian rettegve, hogy az egyik hóbortos királyi könyvtáros a
zaj miatt idesántikál, lázasan elkezdte a könyveket a polcokra
pakolni, anélkül, hogy a sorrenddel törődött volna. Néhány perc
alatt mindegyiknek talált helyet. A szíve olyan hangosan
kalapált, hogy azt hitte, újabb rohamot kap.
A keze remegett, és nemcsak a félelemtől. Nem, ez az
ismeretlen hatalom még mindig ott volt benne, és könyörgött,
hogy engedjen újra szabad utat neki, nyissa meg magát neki...
Miután az utolsó könyvet is visszatömködte a polcra, szinte
futólépésben távozott.
Senkinek sem mondhatja el. Senkiben sem bízhat.
A nagy olvasóterembe érve lelassított, úgy tett, mint aki
céltalanul őgyeleg. Még a ráncos, öreg könyvtárosra is rá tudott
mosolyogni, aki a láttára meghajolt. Dorian barátságosan intett
neki, majd távozott a hatalmas tölgyfa ajtón.
Senkiben sem bízhat.
A cirkuszban a boszorkány nem jött rá, hogy ő herceg. De
biztosan rendelkezik természetfeletti hatalommal, legalábbis
mondott Chaolnak valamit, amiről nem tudhatott. Kockázatos
lesz, de talán Sárgalábú Bába meg tudja adni neki azokat a
válaszokat, amelyekre szüksége volt.

Celaena nem volt ideges. Nem volt semmi, tényleg semmi, ami
miatt aggódnia kellett volna. Csak egy vacsoráról van szó. Egy
vacsoráról, amit már hetek óta tervezgetett, amikor Résvárban a
lázadók megfigyelésén kívül maradt egy szabad perce. Egy
vacsora kettesben. Chaollal. Tegnap este óta...
Mély levegőt vett, még egyszer ellenőrizte magát a tükörben.
A ruhája halványkék, szinte fehér volt, és a rajta lévő
kristálygyöngyök miatt az anyag úgy ragyogott, akár a tenger.
Talán egy kissé túlzó is volt, de arra kérte a férfit, hogy ő is
legyen elegáns, hogy ne érezze magát feszélyezve.
Celaena sóhajtott. Te jóságos istenek, tényleg elfogódott
volt! Ez már valóban nevetséges. Csak egy vacsora az egész.
Fürge a mai estét Nehemiánál tölti... és ha most nem indul el,
akkor elkésik.
Elhatározta, hogy nem idegesíti magát tovább egy
másodperccel sem. Az öltözőszoba közepén álló kanapéról
felkapta hermelinpalástját, ahol Philippa hagyta neki.
A kastély halljához vezető lépcsőhöz érve látta, hogy Chaol
már vár rá. A hall hatalmas méretei ellenére érezte, hogy a férfi
nem veszi le a szemét róla, miközben jön le a lépcsőn. Nem volt
meglepetés a számára, hogy a testőrkapitány feketében van, de
legalább nem az egyenruhájában. Nem, a tunikája és a nadrágja
finom szabású volt, és úgy tűnt, mintha még egy fésű is érte
volna rövid haját.
Azt is rezzenéstelen arckifejezéssel követte, ahogy a hallon
végigment. Amikor végül megállt előtte, megcsapta az arcát a
nyitott ajtón beáramló hideg levegő. Ezen a reggelen nem jelent
meg futni, és Chaol sem jött a lakosztályához, hogy kirángassa
onnan.
– Boldog születésnapot! – mondta, mielőtt a férfi valami
kifogásolnivalót találna a ruháján.
A szemébe nézett, és amikor Chaol kissé elmosolyodott,
rezzenéstelen, zárkózott arckifejezése is enyhült.
– Tudnom kellene, hogy hová viszel?
A lány rávigyorgott, és mintha az idegességét elfújták volna.
– Egy olyan helyre, ahol egyáltalán nem tanácsos egy
testőrkapitánynak mutatkoznia. – A kint váró hintó felé
biccentett. Jól van. A kocsist és a kísérő inast késés esetén
korbácsolással fenyegette meg. – Indulunk?
Keresztülhajtottak a városon. Egymással szemben ültek, és
a tegnap estét kivéve mindenféléről beszélgettek: a cirkuszról,
Fürgéről, Hollin mindennapos dühkitöréseiről. Még arról is
társalogtak, hogy végre eljön-e már a tavasz. Amikor a kocsi egy
régi gyógyszertár előtt megállt, Chaol felvonta a szemöldökét.
– Várd csak ki a végét! – szólt Celaena, majd a barátságosan
megvilágított eladótérbe vezette.
A tulajdonos rájuk mosolygott, és egy keskeny kőlépcső felé
intett. A férfi nem szólt egy szót sem, ahogy elhaladtak az első,
majd a második emelet mellett. Az utolsó lépcsőfordulón
megálltak egy ajtó előtt. A forduló olyan kicsi volt, hogy Celaena
ruhájának szegélye súrolta, és amikor feléje fordult, miközben a
kezét már a kilincsen tartotta, szégyenlősen rámosolygott.
– Talán nem egy aszterioncsődör, de...
Kinyitotta az ajtót, és oldalra lépett, hogy előreengedje.
Szótlanul lépett be.
Celaena órákat töltött azzal, hogy mindent elrendezzen, és
nappali fényben csodásán nézett ki, de éjszaka... Pontosan olyan
volt, ahogy elképzelte.
A régi gyógyszertár tetején egy üvegház volt tele virágokkal,
cserepes növényekkel és gyümölcsfákkal, amelyeken most apró
fények csillogtak. Az egész hely úgy nézett ki, mint egy édenkert.
A levegő meleg volt és édes, az ablak mellett pedig, amely tágas
panorámát nyújtott az Avery folyóra, egy asztal állt két
személyre megterítve.
Chaol még egyszer körbenézett, hogy mindent szemügyre
vegyen.
– Ez a tündérasszony kertje Rena Goldsmith dalából –
mondta halkan. Aranyszínű szeme csillogott.
Celaena úgy érezte, hogy gombóc van a torkában.
– Tudom, hogy nem túl...
– Még soha senki nem lepett meg ilyesmivel. – Chaol teljesen
döbbenten csóválta a fejét, és újra végignézett az üvegházon. –
Még soha.
– Csak egy vacsora – mondta a lány, és tarkóját dörzsölve az
asztal felé ment, mert oly erősen vágyott a közelségére, hogy
szükség volt egy asztalra, ami közéjük állt.
A férfi követte, majd egy pillanat múlva két szolgáló
bukkant fel, akik hátrahúzták a széküket. Celaena kissé
elmosolyodott, amikor Chaol a kardjához nyúlt, de amikor látta,
hogy nem támadják meg őket, egy szégyenlős pillantást vetve rá,
leült.
A szolgálók pezsgőt töltöttek nekik, majd elsiettek, hogy
hozzák az ételeket, amelyeket a gyógyszertár konyháján egész
nap készítettek. A lánynak sikerült erre az estére a Willows
szakácsnőjét szerződtetni, egy olyan összegért, amelyért a
legszívesebben torkon ragadta volna a nőt. De megérte. Celaena
megemelte a pezsgőspoharát.
– Boldog születésnapot! – mondta. Készült ugyan egy kisebb
beszéddel, de most, hogy itt voltak, és Chaol szeme úgy
csillogott, ráadásul úgy nézett rá, ahogy tegnap este, hirtelen
üresnek érezte a fejét.
Az ünnepelt is megemelte a poharát, és ivott.
– Mielőtt még elfelejteném... köszönöm, ez tényleg... – Még
egyszer körülpillantott a csillogó üvegházon, aztán lenézett az
ablak alatt áramló folyóra. – Ez...
Újra a fejét csóválva letette a poharát. Celaena ekkor olyan
ezüstös csillogást vett észre a szemében, amitől a szíve nagyot
dobbant. A férfi pislogott, és tekintetét egy kis mosoly
kíséretében újra ráirányította.
– Amióta felnőttem, még soha senki nem rendezett
születésnapi ünnepséget a tiszteletemre.
Bár erre majdnem elállt Celaena lélegzete, így hárított.
– Azért ezt nem nevezném partinak!
– Ne bagatellizáld! Ez a legnagyszerűbb ajándék, amit
hosszú ideje kaptam.
– Doriantől egy aszterioncsődört kaptál ajándékba.
A lány karba tett kézzel hátradőlt a székében, mert jöttek az
inasok, és hozták az első fogást: vaddisznóragut.
Chaol felvont szemöldökkel nézte a tálat.
 – De Dorian nem tudja, hogy mi a kedvenc ételem, vagy
igen? – Amikor a lányra nézett, az az ajkába harapott. – Mióta
készültél?
Celaena hirtelen különös érdeklődést kezdett tanúsítani a
ragu iránt.
– Nem kell semmit beleképzelned. Egyszerűen a kastély
főszakácsát addig nyúztam, míg megmondta, mi a kedvenc
ételed.
Chaol rögtön átlátta a hazugságot.
– Lehet, hogy te vagy Adarlan orgyilkosa, de még te sem
tudod Meghrát ilyesmivel nyúzni. Már az első próbálkozás után
valószínűleg véraláfutásos szemmel és törött orral ülnél itt.
Celaena mosolyogva vett egy falat ragut.
– Ja, talán azt hiszed, hogy te titokzatos, tépelődő és óvatos
ember vagy, kapitány, de mihelyt az ember tudja, hogy mire
figyeljen, olyan leszel, mint egy nyitott könyv. Bármikor, ha
vaddisznóragu van, nekem alig jut belőle, mert olyan gyorsan
felfalod az egész tálat.
Chaol hátrahajtotta a fejét, és olyan nevetésben tört ki,
amire Celaenát elöntötte a forróság.
– És én még azt hittem, hogy tökéletesen tudom leplezni a
gyengéimet!
Sejtelmesen rávigyorgott.
– Várd csak ki a többi fogást!

Miután a csokis-mogyorós süteményt az utolsó morzsáig

elpusztították, a pezsgőt az utolsó cseppig kiitták, az inasok
mindent eltakarítottak és elbúcsúztak tőlük, Celaena a tetőszint
másik végében található kis erkélyen találta magát, ahol a nyári
növényeket hótakaró borította. Jól beburkolózott a palástjába,
és a távolba nézett, ahol az Avery folyó a tengerbe ömlött. Chaol
mellette állt, a fém mellvédre támaszkodva.
– Már érezni a tavaszt a levegőben – mondta, amikor egy
enyhe szellő meglebbent.
– Hála az isteneknek! Ha még egyszer esni fog a hó, én
megőrülök.
Az üvegház fényében ki tudta venni a férfi arcának
körvonalait. A vacsorát egyszerűen egy kedves meglepetésnek
szánta, hogy megmutassa, mennyire fontos neki, de a reakciója...
Mikor lehetett utoljára az az érzése, hogy valaki szereti őt?
Eltekintve attól a lánytól, aki olyan csúnyán elbánt vele, ott volt
még a családja is, akik elfordultak tőle, csak azért, mert gárdista
akart lenni, és büszkeségükben sértve érezték magukat egy olyan
fiú miatt, aki így szolgálta a koronát.
Vajon a szüleinek volt fogalmuk arról, hogy az egész
kastélyban, az egész királyságban nincs nemesebb, lojálisabb
ember nála? Hogy abból a fiúból, akitől elfordultak, olyan férfi
lett, akiről minden király és királynő csak álmodni mer? Az a
típusú férfi, akiről nem hitte volna, hogy egyáltalán még létezik,
Sam után és azok után, ami történt.
A király azzal fenyegette meg, hogy megöli Chaolt, ha nem
engedelmeskedik a parancsainak. És amikor arra gondolt, milyen
nagy veszélybe keverte, és hogy még mi mindent akart elérni, és
nemcsak önmagának...
– Mondanom kell neked valamit – jelentette ki halkan. A vér
a fülében zúgott, főleg akkor, amikor Chaol mosolyogva feléje
fordult. – De előtte ígérd meg, hogy nem kezdesz el tombolni!
A férfi arcáról lehervadt a mosoly.
 – Miért lett hirtelen ilyen rossz érzésem?
– Ígérd meg, kérlek!
Megfogta a korlátot, a hideg fém szinte beleharapott a
kezébe.
Chaol átható tekintettel nézett rá, mielőtt válaszolt volna.
– Megpróbálom.
Elfordult, mint egy átkozott gyáva, és helyette a távoli
óceánt bámulva folytatta:
– Egyetlen személyt sem öltem meg azok közül, akiknek a
meggyilkolásával a király megbízott.
Hallgatás. Nem mert ránézni.
– Megrendeztem a halálukat, és kimenekítettem őket az
otthonukból. Személyes tárgyaikat megkapom, miután
elfogadják az ajánlatomat, a hulladarabok pedig kórházakból
származnak. Az egyetlen ember, akit eddig valóban megöltem,
Davis volt, őt azonban hivatalos megbízás nélkül gyilkoltam
meg, véletlenül. Archer a hó végéig elrendezi az ügyeit
Résvárban, és ezután az ő halálát is meg fogom rendezni, majd a
várost a következő hajón elhagyja.
A mellén annyira szorította a köpenyt, hogy már fájt.
Óvatosan nézett a szeme sarkából Chaolra.
A férfi halálsápadt volt, és a fejét csóválva egyet hátralépett.
– Te megőrültél!
 23. FEJEZET

BIZTOSAN ROSSZUL HALLOTT VALAMIT. AZ lehetetlen, hogy

ennyire vakmerő, ennyire ostoba, őrült, idealista és bátor legyen!
– Te teljesen megőrültél? – Szinte kiabált, a düh és a félelem
olyan gyorsan magával ragadta, hogy alig volt képes
gondolkodni. – Meg fog ölni! Megöl, ha ezt megtudja!
Celaena közelebb lépett hozzá egy lépéssel. Lélegzetelállító
ruhája úgy csillogott, akár ezer csillag.
– Nem fogja megtudni.
– Ez csak idő kérdése – tajtékzott a férfi. – Mindenhol
vannak kémei.
– És jobban tetszene neked, ha ártatlan embereket ölnék?
– Ezek az emberek hazaárulók!
– Árulók! – Gúnyosan nevetett. – Azért, mert nem akarnak
egy hódító előtt térden csúszni? Mert menedéket nyújtanak az
elmenekült rabszolgáknak, akik megpróbálnak hazavergődni?
Mert hisznek egy olyan világban, ami jobb, mint ez az istenektől
is elhagyatott birodalom? – Miközben a fejét ingatta, kibomlott
egy tincs a frizurájából. – Nem leszek a mészárosa.
Ezt Chaol sem akarta. Amióta Celaenát bajnokká nevezték
ki, egészen megbetegítette a gondolat, hogy milyen parancsokat
kell végrehajtania. De ez itt most...
– Te esküt tettél!
– És ő? Ő hányszor tett esküt idegen uralkodóknak, mielőtt a
hadseregével bevonult és mindent lerombolt? Hány ígéretet tett,
amikor a trónra lépett, csak hogy aztán lábbal tiporja azokat?
– Meg fog ölni, Celaena! – Chaol vállon ragadta, és megrázta.
– Parancsot fog adni a kivégzésedre, amit nekem kell majd
büntetésből végrehajtanom, mert a barátod vagyok. – Ez volt az
a rémálom, amely gyötörte, a félelem, amely kínozta, ez volt az
oka annak, hogy olyan sokáig nem lépte át azt a bizonyos határt.
– Archer fontos információkkal látott el...
– Fütyülök rá! Azt akarod mondani, hogy rá vagy utalva
erre a felfuvalkodott hólyagra?
– Tényleg létezik Terrasenben ez a lázadó mozgalom –
magyarázta elviselhetetlen nyugalommal. – Arra használhatnám
fel az információkat, hogy tárgyaljak a királlyal, hogy hagyjon
elmenni, vagy legalábbis korábban felbontsuk a szerződésemet.
Annyival korábban, hogy mire esetleg bármire is rájönne, én már
régen hetedhét határon túl leszek.
Chaol sóhajtott.
– Már ennyi arcátlanságért is megkorbácsoltathatna. – Csak
ebben a pillanatban jutott el a tudatáig a lány utolsó mondata,
ami arculcsapásként érte. Már régen hetedhét határon túl leszek.
– Mégis hová akarsz menni?
– Valahová – felelte. – Olyan messzire, amennyire csak lehet.
– És mit akarsz ott csinálni? – Alig kapott levegőt, de azért
ennyit még meg bírt kérdezni.
Csak amikor Celaena vállat vont, vették észre, hogy még
mindig a vállát fogja. Elengedte, még akkor is, ha az ujjai szinte
fájtak, mintha vissza akarnák tartani, hogy ne menjen.
– Csak élni az életemet, semmi mást. Végre úgy élni, ahogy
akarok. Megtanulni, hogyan kell normálisnak lenni.
– És milyen messzire mész?
A lány kékesarany színű szeme szikrázott.
– Addig utazom majd, amíg találok egy olyan helyet, ahol
még soha nem hallottak Adarlanról. Már ha egyáltalán létezik
ilyen.
És soha nem jön majd vissza. És mivel olyan fiatal, olyan
átkozottul okos, vicces és csodálatos, bárhol megtelepszik, lesz
majd egy férfi, aki beleszeret, feleségül veszi, és ez volt a
legszörnyűbb az egészben. A fájdalom, a félelem és a harag
valahogy hátulról lopakodott a szívébe, arra a gondolatra, hogy
valaki másé lesz. Minden pillantása, minden szava... Nem is
tudta, mikor kezdődött.
– Akkor majd együtt megkeressük ezt a helyet – mondta
halkan.
– Tessék? – Celaena hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
– Veled megyek.
Bár nem volt kérdés, de mindketten tudták, hogy ezekben a
szavakban egy kérdés megbújik. Megpróbált nem gondolni arra,
amiről a lány tegnap este beszélt; a szégyenről, amikor a férfit
öleli, arról, hogy Chaol Adarlanból, ő pedig Terrasenből
származik.
– És mi lesz a beosztásoddal, hiszen testőrkapitány vagy?
– Talán más kötelességeim vannak, mint hittem.
A király eltitkolt előle dolgokat. Annyi átláthatatlan dolog,
titok volt, és talán alapvetően ő is csak egy marionettbábu, egy
olyan látszatvilág része, amelyet kezdett fokozatosan átlátni...
– Te szereted az országodat – vetette ellen a lány. – Nem
hagyhatom, hogy mindezt feladd. Chaol látta a fájdalom és
reménykedés árnyalatait a szemében, de még mielőtt tudatosult
volna benne, hogy mit tesz, egyik kezét a derekára, másikat a
vállára tette.
– Én lennék a legnagyobb bolond a világon, ha hagynám,
hogy egyedül elmenj.
A lánynak erre könnyek folytak végig az arcán, és remegni
kezdett a szája.
A kapitány picit hátrébb lépett, de nem engedte el.
– Miért sírsz?
– Mert – suttogta remegő hangon –, mert arra emlékeztetsz,
hogy a világnak milyennek kellene lennie, hogy milyen lehetne.
Soha nem volt határ kettejük között, csak az ő buta félelme,
buta büszkesége állt kettejük között. Amikor Celaenát kihozta a
távolvégi sóbányából, és a lány először ránézett, a tekintete még
egy pokolban töltött év után is eleven és vad volt. Már akkor
feléje, hozzá indult.
Letörölte a könnyeit, felemelte az állát, és megcsókolta.

A csók a lelke mélyéig felkavarta a lányt.

Olyan volt, mint hazaérkezni, megszületni vagy hirtelen
megtalálni lényének elveszített felét.
Chaol ajka meleg, puha és ugyanakkor óvatosan tapogatózó
volt. Egy picit még hátrébb is húzódott, hogy a lány szemébe
tudjon nézni. Celaena reszketett a vágytól, hogy mindenhol
egyformán érintse és érezze, ahogy a férfi őt is mindenhol
megérinti. Mindent fel fog adni, hogy vele menjen.
A lány Chaol nyaka köré fonta a karját. Egy második
csókban szája összeforrt az övével, és megszűnt körülöttük a
világ.

Celaena nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig álltak

a tetőn összefonódva, és fedezték fel egymást szájukkal és
kezükkel. Egy idő múlva felsóhajtott, és Chaolt az üvegházon át,
majd a lépcsőn lefelé a kint várakozó hintóhoz vezette. És aztán
még ott volt az út a kastélyba, amikor Chaol olyan dolgokat tett
vele, a nyakával, a fülével, amitől még a tulajdon nevét is
elfelejtette. A kastély kapujához érve sikerült összeszedniük
magukat, és a Celaena lakosztálya felé vezető úton tisztes
távolságot tartottak. A lány ugyanakkor egész testét, testének
minden négyzetcentiméterét olyan elevennek és vágytól égőnek
érezte, hogy csak a csodával határos módon tudott eljutni az
ajtóig, anélkül, hogy előtte ne rángatta volna be Chaolt egy
akármilyen útba eső kamrába.
De egyszer csak a lakosztályában voltak, a hálószobaajtó
küszöbe előtt, és amikor Chaol megállt, a lány megfogta a kezét,
hogy bevezesse.
– Biztos vagy benne?
Kezét a férfi arcához emelte, felfedezte minden görbületét és
szeplőjét, amelyek olyan hihetetlenül drágák lettek a számára.
Egyszer már várt, Sammel, és aztán túl késő lett. De most nem
volt benne semmi kétség, egy parányi félelem vagy
bizonytalanság sem, mintha minden pillanat közte és Chaol
között egy lépés lett volna egy táncban, amely ehhez a
küszöbhöz vezetett.
– Soha életemben nem voltam még semmiben sem ilyen
biztos – felelte. Chaol szemében olyan éhség lobogott, amely
illett az övéhez. Újra megcsókolta, és behúzta a hálószobájába. A
férfi hagyta, hogy magával vonja, és anélkül, hogy abbahagyták
volna a csókolózást, lábbal berúgta maguk után az ajtót.
Aztán már csak ők voltak ketten, a férfi bőre az övén, és
amikor már egyáltalán semmi nem választotta el őket, akkor a
lány forrón megcsókolta Chaolt, és mindent odaadott neki, amije
csak volt.

Celaena felébredt, ahogy a hálószobája ablakán világosság áradt

be. Chaol még mindig a karjában tartotta, úgy, ahogyan egész
éjjel tette, mintha alvás közben kicsusszanhatna a keze közül.
Akaratlanul is elmosolyodott, orrát a nyakához nyomva
beszívta az illatát. Amikor egy picit megmozdult, tudta, hogy
felébredt.
Elsőként a keze mozdult meg, és a hajába fonódott.
– Tíz lóval sem lehetne most kivontatni az ágyból, hogy
futni menjünk – dünnyögte. A lány halkan kuncogott. A
testőrkapitány keze tovább vándorolt lefelé, a hátán, anélkül
hogy elidőzött volna a hegein. Tegnap este minden egyes heget
megcsókolt a hátán és az egész testén. A lány mosolyogva
megcsókolta a nyakát.
– Hogy érzed magad?
Mintha mindenhol és sehol sem lenne egyszerre. Mintha egész
életében félvak lett volna, és most látna csak tisztán. Mintha
örökre ebben az ágyban maradhatna, és ezzel is teljesen elégedett
lenne.
– Fáradt vagyok – vallotta be. Chaol kicsit megfeszült. – De
boldog.
Majdnem felnyüszített, amikor a férfi elengedte, hogy a
könyökére támaszkodjon és a szemébe nézzen.
– Remélem, azért minden rendben, ugye?
Celaena a szemét forgatta.
– Biztos vagyok abban, hogy a fáradt, de boldog az első
alkalom után egy teljesen normális reakció.
Abban is biztos volt, hogy beszélnie kell Philippával
valamilyen fogamzásgátló szerről, rögtön, miután valamikor
kikel ebből az ágyból. Te jóságos istenek, ha terhes lenne...
Sóhajtott.
– Mi a baj?
Mosolyogva rázta a fejét.
– Semmi. – Ujjaival beletúrt a férfi hajába. Erre eszébe
jutott valami, és a mosoly lehervadt az arcáról. – Mennyi gondod
lesz emiatt?
Nézte, ahogy Chaol izmos mellkasa kitágult, amikor mély
levegőt vett, mielőtt a homlokát a vállába ágyazta.
– Fogalmam sincs. Talán nem is érdekli a királyt. Talán
elbocsát. De az is lehet, hogy még ennél is rosszabb. Nehéz
megmondani, az ilyesmikben kiszámíthatatlan.
A lány az ajkát harapdálta, miközben Chaol erős hátát
simogatta. Már olyan régen vágyott arra, hogy megérintse,
régebb óta, mint hogy tudatában lett volna.
– Akkor titokban tartjuk. Annyi időt töltünk majd együtt,
hogy senki ne vegye észre a változást.
A testőrkapitány újra feltámaszkodott, és a szemébe nézett.
 – Egyetértek. De ne gondold azt, hogy én bármi miatt is
szégyenkeznék.
– Ki beszélt itt szégyenről? – Celaena a takaró alatt meztelen
testére mutatott. – Őszintén szólva, meg vagyok lepve, hogy
nem hordod fenn az orrod, és nem vágsz fel mindenütt velem! Én
biztos, hogy ezt tenném, ha magamat lefektetném.
– Az önimádatod tulajdonképpen nem ismer határt?
– Egyáltalán nem. – Amikor a férfi lehajolt, hogy a fülébe
harapjon, a lány behajlította a lábujjait.
– Ne szóljunk Doriannek! – fűzte hozzá halkan. – Fogadok,
hogy észreveszi, de... Szerintem ne mondjuk meg neki rögtön.
Chaol abbahagyta a harapdálását.
– Tudom, hogy miért mondod. – Aztán egy picit hátrébb
húzódott, és a lány a lelke mélyén összerezzent, amikor a férfi
újra ránézett. – Még mindig...
– Nem, már régen nem. – A férfi szemében tükröződő
megkönnyebbülés láttán muszáj volt megcsókolnia. – De csak
bonyolultabbá tenné a dolgot, ha tudna róla.
És a kettejük közti feszültségek után nem lehet tudni,
hogyan reagálna. Dorian olyan fontos volt Chaol életében, hogy
a lány nem akarta a kapcsolatukat tönkretenni.
– És – szólalt meg Chaol, Celaena orrára bökve –, te már
mióta kívánod, hogy...
– Nem is tudom, hogy ez miért tartozna rád, Westfall
kapitány. Csak akkor árulom el neked, ha te válaszolsz rá
először.
Amikor újra az orrára bökött, a lány kivédte az ujját. A férfi
elkapta, és feltartotta a kezét, így látta az ametiszt gyűrűjét, a
gyűrűt, amit soha nem vett le, még fürdésnél sem.
– A Yule bál óta. Talán már korábban is. Talán már
Samhain óta, amikor hoztam neked ezt a gyűrűt. De igazából a
téli napforduló ünnepén vettem észre először, hogy nem
szeretném, ha... ha valaki mással lennél együtt. – Megcsókolta az
ujja hegyét. – Te jössz.
– Nem tudom megmondani – vallotta be. Tényleg nem
tudta, és még mindig gondolkodott, hogy mikor történt.
Valahogy olyan érzése volt, mintha Chaol mindig is lett volna,
már a legeslegelső pillanattól, még azelőtt, hogy egyáltalán
megismerkedtek volna. A férfi tiltakozni akart, de a lány újra
lehúzta, szorosan magához. – És most már elég a beszélgetésből.
Bár fáradt vagyok, de a reggeli futás nélkül is csomó dolgom van.
Chaol vigyora olyan mohó és illetlen volt, hogy felsikoltott,
amikor a fiú a takaró alatt magához szorította.
 24. FEJEZET

DORIAN, A FEKETE CIRKUSZI SÁTRAK mellett elhaladva,

századszor is feltette magának a kérdést, vajon valóban el
akarja-e követni élete legnagyobb baklövését. Tegnap még nem
sikerült összegyűjtenie a kellő bátorságot ahhoz, hogy eljöjjön,
de egy újabb álmatlan éjszakát követően rászánta magát, hogy,
számolva a következményekkel, felkeresi a vén boszorkányt. Ha
ezért a kínpadon végzi, akkor biztosan meg fogja bánni
könnyelműségét, de már minden más lehetőséget kimerített
annak kiderítésére, hogy miért vannak mágikus rohamai. Ez volt
az utolsó esélye.
Sárgalábú Bába hatalmas lakókocsijának hátsó lépcsőin ült,
a térdén egy régi, ócska tányéron sült csirke volt, a földön pedig
egy kupac csupaszra rágott csont.
Sárga szemével felnézett rá. Vasfogai megvillantak a déli
napban, amikor beleharapott egy csirkecombba.
– Ebédidő. A cirkusz zárva van.
Dorian lenyelte ingerültségét. Két dologtól függött, hogy
kap-e válaszokat a kérdésére: egyrészt, hogy jó benyomást
tegyen rá, másrészt, hogy ne tudja meg, hogy ki ő.
– Reménykedtem, hogy van pár perced arra, hogy választ
adj néhány kérdésemre.
A banya kettétörte a csirkecombot. Dorian megpróbált
rezzenéstelen arccal nézni akkor is, amikor a velőt kiszívta, és
közben hangosan szürcsölt.
– Az ebédszünetben dupla tarifával dolgozom.
Dorian a zsebébe nyúlt, és kihalászta a négy aranyat, amit
hozott.
– Ennyi remélhetőleg elég lesz minden kérdésemre és a
diszkréciódra is.
A banya a lerágott felsőcombot maga alá, a kupacba
hajította, majd elkezdte az alsócombot rágni és szívni.
– Fogadni mernék, hogy a hátsóját is arannyal törli ki.
– Nem hinném, hogy az túl kényelmes lenne.
Sárgalábú Bába felnevetett.
– Jól van, lordocskám, hadd halljam a kérdéseit!
Dorian közelebb hajolt hozzá, hogy az aranyakat le tudja
rakni mellé a legfelső lépcsőfokra, de figyelt arra, hogy ne érjen
fonnyadt bőréhez. Förtelmes, dohos szagot árasztott, amely
keveredett a rothadó vér bűzével. Dorian felegyenesedve újra az
áthatolhatatlan, unott arckifejezését vette fel. Az arany eltűnt a
boszorkány formátlan, göcsörtös kezében.
A herceg körülnézett. A cirkusz egész területén szétszórva
dolgozó munkások most az ebédhez keresgéltek helyet, majd
leültek enni. Észrevette, hogy senki nem ült a feketére festett
lakókocsi közelébe. Nem is néztek ebbe az irányba.
– Valóban boszorkány vagy?
A banya az újabb csirkecombért nyúlt. Törés, ropogtatás.
 – A Boszorkánykirályság utolsó boszorkánya.
– Akkor több mint ötszáz éves kell hogy legyél.
A boszorkány mosolygott.
– Csoda, hogy milyen fiatalos maradtam, nem?
– Tehát igaz, hogy ti, boszorkányok is a tündérek magas
életkorával vagytok megáldva.
Újabb csontot dobott a falépcső alá.
– A tündérekével vagy a valgokéval. Soha nem derítettük ki,
hogy melyikükével.
Valg. Ezt a szót hallotta már egyszer.
– A valgok olyan démonok, akik tündéreket raboltak el,
hogy őket megtermékenyítve boszorkányokat nemzzenek, ugye?
Ha az emlékezete nem csal, akkor a szép Crochan
boszorkányok tündérelődjeire hasonlítottak, míg a Vasfogú
boszorkányok három klánjában több volt a démoni. Ők voltak
azok, akik még az idők kezdete előtt megszállták Erileát.
– Miért foglalkozik egy ilyen csinos lordocska, mint ön, ilyen
csúnya történetekkel? Következő fogásként leszedte a
csirkemellről a bőrt, bekapta, és fonnyadt szájával hangosan
elcsámcsogott rajta.
– Amikor éppen nem arannyal törölgetjük a hátsónkat,
akkor muszáj találnunk valami más szórakozást. Miért ne
foglalkoznánk egy kicsit a történelemmel?
– Hogyne – felelte a boszorkány. – Akkor most egész nap a
forró kása körül fog sündörögni, vagy felteszi végre azokat a
kérdéseket, amiért valójában jött?
– Valóban eltűnt a mágia?
Nem is nézett fel a tányérjáról.
– Az önök fajtája igen. De vannak más, feledésbe merült
erők, amelyek még működnek.
 – Milyen erők?
– Olyanok, amelyekhez az ilyen lordocskáknak semmi
közük. Halljam a következő kérdést!
Dorian tréfából sértődött arcot vágott, amit az öregasszony
szemforgatással honorált. Legszívesebben gyorsan odébbállt
volna, de muszáj végigcsinálnia ezt a színjátékot.
– Az lehet, hogy egyetlen személynek mágikus képességei
vannak?
– Kedves fiatalember, én ezt a földrészt keresztül-kasul
beutaztam, az összes hegyen átkeltem, voltam minden olyan
rettenetes, sötét helyen, ahová az emberek félelemből még
mindig nem járnak. Nincs már mágia, még a túlélő tündérek sem
férnek hozzá a tudásukhoz. Néhányan közülük állat alakba
szorultak. Szerencsétlen nyomorultak, olyan ízük is van, mint az
állatoknak. – Úgy nevetett, ahogy egy varjú károg. Doriannek
lúdbőrözött a háta. – Azaz nem, egyetlen ember semmi esetre
sem lehet kivétel a szabály alól.
A herceg továbbra is figyelt arra, hogy folyamatosan
unatkozó képet vágjon.
– És ha valaki felfedezné, hogy hirtelen mágikus képességei
lettek?
– Akkor az egy átkozott idióta lenne, aki az akasztófára
vágyik.
Ezt ő is tudta, és nem is erről akarta kérdezni.
– De ha tisztán elméletileg mégis így lenne, akkor ez
egyáltalán miként lenne lehetséges?
A boszorkány félbehagyta az ebédjét, és kissé oldalra
billentette a fejét. Ezüstösen őszes haja úgy csillogott, akár a
friss hó, és kontrasztot képezett napcserzette arcával.
– Nem tudjuk, hogy hogyan, vagy miért tűnt el a mágia.
Egyre hallok olyan híreszteléseket, hogy más földrészeken még
létezik, csak itt nem. A tulajdonképpeni kérdés tehát az, hogy
miért csak itt tűnt el a mágia, és miért nem egész Erileában?
Milyen bűnöket követtünk mi el, hogy az istenek ilyen átokkal
sújtottak bennünket, és elvettek tőlünk valamit, amit ők maguk
adtak nekünk? – Ledobta a lerágott bordákat a földre. – Tisztán
elméletileg, ha valakinek mágikus képességei lennének, és erre
magyarázatot akarnék találni, akkor először annak a kérdésnek
járnék utána, hogy miért tűnt el a mágia. Ez talán
megmagyarázná azt, hogy hogyan lehet kivétel a szabály alól. –
Lenyalta a zsírt a halálos vaskörmű ujjairól. – Különös kérdések
egy üvegkastélyban élő lordocskától. Felettébb különösek.
Dorian sandán rámosolygott.
– Az még furcsább, hogy a Boszorkánykirályság utolsó
boszorkánya odáig süllyed, hogy az életét cirkuszi trükkökre
fecsérli.
– Azok az istenek, akik ezt az országot tíz éve elátkozták,
minket, boszorkányokat már évszázadokkal ezelőtt eltaszítottak
maguktól.
Lehet, hogy a felhők takarták el kissé a napot, de Dorian
esküdni mert volna rá, hogy valami sötétet látott csillogni az
öregasszony szemében, valami olyan sötétséget, hogy eltűnődött,
talán még idősebb is annál, mint ahogy állítja. Talán hazugság
volt, hogy ő lenne az utolsó boszorkány, és ezzel a titulussal csak
valami kegyetlen történetet akart leplezni, olyan felfoghatatlan
borzalmakat, amelyeket a régmúltban zajló
boszorkányháborúkban követett el.
Dorian észrevette, hogy akaratlanul is keresi a benne
szunnyadó ősi hatalmat, és feltette magának a kérdést, hogy ez a
hatalom meg tudná-e védeni őt Sárgalábútól, úgy, ahogy a
szilánkokra törő ablaktól. Erre a gondolatra egészen rosszul lett.
– Egyéb kérdések? – tudakolta a banya, közben továbbra is
a vaskörmeit nyalogatta.
– Nincsenek, köszönöm, hogy időt szakítottál rám.
– Ugyan! – legyintett, és egy kézmozdulattal elhessegette.
A herceg távozott, de csak a következő sátorig jutott, ahol
egy szőke üstök csillant meg a nap fényében. Roland jött oda
hozzá, egy asztaltól állt fel, ahol a lélegzetelállítóan szép szőke
nővel csevegett, aki nemrég délután a lantján játszott. Idáig
követte volna? Dorian a homlokát ráncolta, de azért barátságos
biccentéssel üdvözölte az unokatestvérét, aki melléje sodródva
igyekezett lépést tartani vele.
– Megjósoltattad a jövőd?
Dorian vállat vont.
– Unatkoztam.
Roland Sárgalábú lakókocsijára pillantott.
– Az öregasszony látványára megfagy a vér az ereimben.
Dorian fújtatott egyet.
– Van hozzá tehetsége.
Roland oldalról ránézett.
– Mesélt valami érdekeset?
– Csak a szokásos badarságokat: hogy hamarosan rám talál
az igaz szerelem, hogy dicső sors vár rám, és hogy hihetetlenül
gazdag leszek. Valószínűleg nem tudta, kivel áll szemben. –
Figyelmesen méregette Meah lordját. – És te mi járatban vagy
itt?
– Láttalak, hogy kimész, és gondoltam, hogy talán örülnél a
társaságnak. De aztán észrevettem, hogy hová mész, és nem
akartam zavarni.
Dorian nem tudta eldönteni, hogy kémkedik utána, vagy az
igazat mondja. Az elmúlt napokban nagyon odafigyelt arra,
hogy barátságos legyen az unokatestvérével, és Roland minden
tanácsülésen vonakodás nélkül az ő döntéseit támogatta. A
Perrington és apja arcán tükröződő bosszúság szintén váratlan
élvezet volt a számára.
Ezért nem kérdezett rá, hogy miért követte, de amikor
visszanézett Sárgalábúra, megesküdött volna rá, hogy az
öregasszony vigyorgott.

Már jó néhány nap eltelt azóta, hogy Celaena utoljára követte a

listáján szereplő személyeket. Ezúttal sötét ruhában állt a kikötő
épületének árnyékában, és nem hitt a szemének. Minden
állítólagos lázadó, akiket megfigyelt, és akik talán tudták, hogy
mi a király terve, mind arra készült, hogy elhagyja a várost.
Egyet látott gyorsan besurranni egy teljesen hétköznapi
hintóba, és egészen idáig követte. Az illető egy olyan hajó
fedélzetére lépett, amely a tervek szerint éjféltájban hagyja majd
el a kikötőt. Nem sokkal ezután teljes megdöbbenésére a másik
három is felbukkant, a családjuk kíséretében, akiket szintén
gyorsan az alsó fedélzetre tessékeltek.
Ezek az emberek, minden információ, amit összegyűjtött,
most minden...
– Sajnálom – szólalt meg egy ismerős hang a háta mögött, és
amikor megfordult, Archer állt előtte. Hogyhogy ilyen csendben
oda tudott lopakodni hozzá? Egyáltalán nem hallotta, hogy
közeledne.
– Muszáj volt figyelmeztetnem őket – folytatta a férfi,
miközben a hajót nézte, amelyet láthatólag már az indulásra
készítettek elő. – Nem tudtam volna úgy tovább élni, hogy a
vérük a kezemhez tapad. Gyerekeik vannak, mi lenne velük, ha a
szüleiket kiszolgáltatnád a királynak?
– Te szervezted ezt az egészet? – sziszegte Celaena.
– Nem, a szervezet egyik tagja volt – felelte Archer olyan
halkan, hogy a szavait épphogy csak hallani lehetett a
tengerészek kiabálásai közepette, akik eloldották a köteleket és
az evezőket igazgatták. – Megemlítettem neki, hogy az életük
veszélyben foroghat, és erre megparancsolta nekik, hogy a
következő hajóval hagyják el Résvárt.
Celaena tőrére tette a kezét.
– A megállapodásunkhoz az is hozzátartozik, hogy hasznos
információkkal látsz el engem.
– Tudom. Sajnálom.
– Jobban szeretnéd, ha most rögtön megrendezném a
halálodat, és téged is feltennélek arra a hajóra? – Talán talál más
megoldást arra, hogy meggyőzze a királyt, hogy korábban
felbontsa vele a szerződését.
– Nem. Soha többet nem fog előfordulni.
Bár ebben erősen kételkedett, szótlanul, karba tett kézzel az
épület falának dőlt, és figyelte Archert, aki a hajót nézte. Egy
kicsivel később a férfi feléje fordult.
– Mondj valamit!
– Nincs mondanivalóm. Azon töprengek, lehet, hogy
egyszerűen csak meg kellene ölnöm téged, és a tetemedet a király
elé vonszolnom.
Nem blöffölt. A Chaollal töltött elmúlt éjszaka óta többször
eszébe jutott, hogy nem jó túlbonyolítani a dolgokat. Az a
lényeg, hogy Chaol ne kerüljön bajba.
– Sajnálom – ismételgette Archer, de a lány legyintett, és az
indulási előkészületeket nézte a hajón.
Nagy benyomást tett rá, hogy a menekülést ilyen gyorsan
megszervezték. Talán nem voltak mindannyian olyan ostobák,
mint Davis.
– Az a személy, akinek ezt megemlítetted – kérdezte egy idő
múlva –, a csoport vezetője?
– Azt hiszem – felelte Archer halkan. – Vagy legalábbis elég
magas pozíciót tölt be ahhoz, hogy az utalgatásaim alapján
azonnal meg tudta szervezni a menekülésüket.
Celaena a száját harapdálta. Talán Davisszel mégis mázlija
volt. Az is meglehet, igaza van Archernek. Talán ezek az
emberek egyszerűen egy olyan uralkodót akarnak, aki jobban
megfelel az elképzeléseiknek. Ám akármilyen pénzügyi és
politikai célok mozgatták őket, mihelyt ártatlanok kerültek
veszélybe, mobilizálták erőiket, és mindenkit biztonságba
helyeztek. Ezt csak kevés ember merte megtenni a
birodalomban, és még kevesebben úszták meg büntetés nélkül.
– Holnap estig újabb neveket és további információkat
akarok – közölte Archerrel, mielőtt hátat fordított a dokkoknak,
és indulni készült a kastélyba. – Különben a király elé gurítom a
fejedet, és csak arra fogok várni, hogy megmondja, hogy a
lefolyóba dobjam, vagy a főkapura nyársaljam fel.
Nem várta meg Archer válaszát, hanem eltűnt a sötét
ködben.
Komótosan tette meg a kastélyba vezető utat, és átgondolta
a történteket. Senki sem volt csak jó vagy rossz (ez alól csak a
király képezett egyértelmű kivételt). Még akkor is, ha ezek az
emberek ilyen vagy olyan módon korruptak voltak, életeket is
mentettek.
Bár abszurdnak tűnt az állításuk, hogy kapcsolatban
állnának Aelin Galathyniusszal, de tényleg kíváncsi lett volna,
hogy a trónörökös nevében vajon toboroztak-e hadsereget? Az
erős terraseni királyi udvar tagjai vajon el tudtak-e rejtőzni az
elmúlt tíz évben? Elfoglalása óta Terrasen nem rendelkezett
állandó hadsereggel, katonáik csak elszórva táboroztak az egész
királyság területén. De ezeknek a lázadóknak kétségkívül voltak
lehetőségeik. És Nehemia szerint, hogyha Terrasen egyszer újra
talpra áll, akkor valódi fenyegetést jelenthet Adarlannak.
Talán nem is kell semmit tennie. Talán nem is kell a saját
vagy Chaol életét kockára tennie. Talán, de tényleg csak talán,
ezek az emberek, akármi is a motivációjuk, igenis tudnának
módot találni arra, hogy megállítsák a királyt, és egyben
felszabadítsák egész Erileát.
Erre kissé felderült az arca, de igazi örömöt akkor érzett,
amikor már a fényesen megvilágított üvegkastély, és egyben az
őt váró testőrkapitány felé haladt.

Chaol születésnapja óta négy nap telt el, és azóta minden

éjszakát Celaenával töltött. A délelőttöket és a délutánokat is.
Minden másodpercet, amit csak szabaddá tudtak tenni a
kötelességeik mellett. Sajnos a férfi arról a találkozóról nem
tudott távol maradni, amelyet a vezető gárdistáival tartott, de
az emberei beszámolóit hallgatva gondolatai állandóan
visszatértek a lányhoz.
A legelső alkalommal alig mert levegőt venni, és nagyon
igyekezett, hogy gyengéd legyen, és minél kevesebb fájdalmat
okozzon neki. Celaena mégis összerándult, a szemében könnyek
csillogtak, de amikor megkérdezte, hogy abbahagyja-e, a lány
csak megcsókolta. Újra meg újra. Az első éjszakán végig a
karjaiban tartotta, és megengedte magának, hogy arról
fantáziáljon, hogy ezentúl minden éjjel így lesz, egészen élete
végéig.
És azóta éjről éjre, újra meg újra végigsimogatta a hátán a
hegeket, és titokban számtalanszor megesküdött, hogy egyszer
visszatér Távolvégbe, és ott kő kövön nem marad.
– Kapitány?
Chaol csak pislogott, amikor rájött, hogy kérdeztek tőle
valamit, és fészkelődni kezdett a székében.
– Ismételd meg a kérdést! – parancsolta, és próbált nem
elvörösödni.
– Kellenek még őrök a cirkuszhoz?
Az ördögbe, még azt sem tudta volna megmondani, hogy
miért vették a kérdést fontolóra. Történt valamilyen incidens?
Ha megkérdezi, egyértelműen kiderül, hogy nem figyelt oda.
Megúszta a lebőgést, mert ebben a pillanatban valaki
kopogott a kaszárnya gyűléstermének ajtaján, és egy szőke fej
kukucskált be az ajtón.
Celaena látványa elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzen a
körülötte lévő világról. Az egész csapat az ajtó felé fordult. A
lány mosolygott, és Chaolt hirtelen elfogta a vágy, hogy
azoknak, akik ilyen elismerően néztek a lányra, beverje a
pofáját. Állj, ezek itt az ő emberei, csitította magát. És Celaena
csodaszép volt, de meglehetősen féltek is tőle. Normális volt,
hogy így néznek rá, ilyen elismerően.
– Kapitány – szólalt meg a lány, és megállt az ajtóban. Az
arca piros volt, ami kiemelte szikrázó szemét. Chaolnak eszébe
jutott, milyen volt, amikor összebújtak. A lány a folyosó felé
biccentett.
 – A király hívat.
Ha nem vette volna észre a huncut csillogást a szemében,
akkor erre idegességében a legrosszabbra gondolt volna.
Felállt a székéből, és az emberei felé biccentett.
– A cirkusz kérdésében egyezzetek meg, utána pedig jelentést
kérek – mondta, majd gyorsan elhagyta a termet.
Addig tisztes távolságot tartottak, míg a sarkon befordultak
egy üres folyosóra, és csak utána lépett közelebb, hogy
megérintse.
– Philippa és a többi cseléd vacsoráig nincs otthon – szólalt
meg Celaena rekedtes hangon.
Chaolnak minden önuralmára szüksége volt, mert már a
hangja úgy hatott rá, mintha az ujjával végigsimította volna a
gerincét.
– Ma egész nap megbeszéléseim vannak – nyögte ki, és ez
igaz is volt. – A következő húsz perc múlva lesz.
Arról biztosan késni fog, ha Celaenát egészen a lakosztályáig
kíséri.
A lány csak ránézett grimaszolva. Chaol pillantása ekkor a
mellettük lévő kis faajtóra siklott. Egy seprűkamra. A lány is
odanézett, és lassan elmosolyodott. Már indult volna arrafelé, de
Chaol megfogta a kezét, és a fülébe suttogta.
– Tudod, hogy akkor nem szabad hangoskodnod.
A lány kinyitotta az ajtót, és behúzta Chaolt.
– Érzésem szerint pontosan ezt mondhatnám én is neked pár
pillanat múlva – susogta kihívóan csillogó szemmel.
Chaol fülében lüktetett a vér. Követte a lányt a kamrába, és
egy seprűvel keresztezte belül az ajtót.
– Egy seprűkamrában? – kérdezte Nehemia széles vigyorral az
arcán.
– Tényleg?
Celaena Nehemia ágyán feküdt kiterülve, és egy
csokoládéval bevont mazsolát vett a szájába.
– Esküszöm az életemre!
Nehemia a matracra ugrott. Fürge mellé pattant, és
gyakorlatilag a gazdája arcára ült, miközben farkát csóválva a
hercegnőre nézett.
A lány félretolta a kutyust, és annyit mosolygott, hogy már
fájt az arca.
– Ki gondolta volna, hogy az életben eddig mennyi jóból
maradtam ki?
És te jóságos istenek, Chaol... Paprikavörös lett, amikor csak
felidézte, mennyire élvezte az egészet, miután a teste megszokta
az új helyzetet. Már az is előhozta belőle a vadállatot, ha a férfi
az ujjával megérintette a bőrét.
– Én nem vagyok úgy meglepve – szólt Nehemia, és Celaena
fölé hajolt, hogy egy darab csokoládét halásszon az
éjjeliszekrényen lévő tányérról. – Számomra inkább azért
érdekes, mert sosem hittem volna, hogy a komolykodó
testőrkapitány ilyen szenvedélyes szerető! – Mosolyogva ő is
Celaena mellé feküdt. – Nagyon örülök, drága barátnőm.
A lány sugárzó mosollyal nézett rá.
– Azt hiszem... azt hiszem, hogy én is örülök neki.
Ez igaz volt. Hosszú évek óta most először volt valóban
boldog. Az érzés átjárta minden gondolatát, olyan volt, mint egy
reménysugár, amely minden lélegzetvétellel egy kicsit nagyobb
lett. Celaena azonban túl sokat gondolt erre, és félt, hogy ettől
gyorsan el is illanhat. Talán a világ soha nem lesz tökéletes, talán
bizonyos dolgok soha nem lesznek rendben, de ez itt esély lehet
arra, hogy megtalálja a maga békéjét és szabadságát.
Mielőtt a hercegnő egy szót szólt volna, megérezte, hogy
valami megváltozott benne, olyasmi volt, mint egy hideg
fuvallat. Amikor ránézett, Nehemia a mennyezetet bámulta.
– Mi a baj?
A hercegnő végigsimított az arcán, és mélyet sóhajtott.
– A király arra kért, hogy beszéljek a lázadókkal. Beszéljem
rá őket a visszavonulásra. Különben mindnyájukat lemészárolja.
– Ezzel fenyegetett?
– Nem nyíltan, de közvetetten igen. Az a terve, hogy
Perringtont a hó végén a morathi birtokára küldi. Egy percig
sem kétlem, hogy Perringtont Adarlan déli határánál akarja
látni, hogy a herceg képet tudjon alkotni a helyzetről. Ő a
jobbkeze. Ha a herceg tehát úgy határoz, hogy fel kell lépni a
lázadók ellen, akkor engedélye is van arra, hogy fegyveres erővel
verje le őket.
Celaena felült a sarkára.
– Akkor visszamész Eyllwe-be?
Nehemia a fejét rázta.
– Nem tudom. Itt kell lennem. Itt... itt fontos tennivalóim
vannak. Ebben a kastélyban és ebben a városban. De nem
szabad a népemet egy újabb mészárlás veszélyének kitennem.
– A szüleid vagy a fivéreid nem tudnak a lázadókkal
tárgyalni?
– A fivéreim túl fiatalok és tapasztalatlanok, a szüleimnek
pedig Bandzsáliban van elég gondja bőven.
A hercegnő felült, Fürge pedig – aki kettejük között terült el
– a fejét Nehemia ölébe tette, és közben a hátsó lábaival
néhányszor belerúgott Celaenába.
– Én úgy nőttem fel, hogy a korona súlya mindig rám
nehezedett. Amikor a király megszállta Eyllwe-t, tudtam, hogy
valamikor majd olyan döntéseket kell hoznom, amelyek
nagyon-nagyon nehezemre fognak esni. – Tenyerét a homlokára
tette. – Nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz. Nem tudok
egyszerre két helyen lenni.
Celaena szíve összeszorult, és átkarolta a barátnőjét. Nem
csoda, hogy a hercegnő eddig nem sokat foglalkozott a szemmel
kapcsolatos rejtéllyel. Elvörösödött szégyenében.
– Mit tegyek, Elentiya, ha megint megölet ötszáz embert?
Mit tegyek, ha elhatározza, hogy példát statuál, és mindenkit
lemészároltat Calacullában? Hogyan fordíthatnék hátat nekik?
Erre nem tudott válaszolni. Egész héten csak Chaol járt a
fejében. Nehemia ezzel szemben a hetét azzal töltötte, hogy
valahogy megoldja a királyságának a sorsát. Már ő maga is
lépten-nyomon bukkant olyan jelekre, amelyek Nehemiát a
király elleni ügyében segíthetnék, és Elena is parancsolt neki
valamit, amit gyakorlatilag figyelmen kívül hagyott.
Nehemia megfogta a kezét.
– Meg kell ígérned nekem valamit – szólt csillogó szemmel. –
Ígérd meg, hogy segíteni fogsz Eyllwe felszabadításában!
Celaena ereiben megfagyott a vér.
– Eyllwe felszabadításában ?
– Ígérd meg nekem, hogy az apám visszakapja a koronáját,
és hogy a honfitársaim kiszabadulnak Távolvégből és
Calacullából.
– Én csak egy orgyilkos vagyok. – Celaena elvette a kezét. –
Te pedig olyan dolgokról beszélsz, Nehemia...
 Felállt az ágyról, és megpróbálta lecsillapítani a
szívdobogását.
– Ez őrültség!
– Nincs más megoldás. Eyllwe-t fel kell szabadítani. És ha te
segítesz nekem, akkor együtt toboroznánk egy sereget, hogy...
– Nem. – A hercegnő meglepetten nézett rá, amikor a fejét
rázta. – Nem – erősítette meg. – A világon semmi pénzért nem
segítenék neked abban, hogy hadsereget toborozz ellene.
Eyllwe-re súlyos csapásokat mért a király, de aligha van
fogalmad arról, hogy máshol milyen kegyetlenségeket követett
fel. Ha hadsereget toborzol ellene, akkor lemészárol. Ebben én
nem veszek részt.
– És miben veszel részt, Celaena? – Nehemia eltolta Fürgét
az öléből, és felállt. – Miért állsz ki? Vagy csak saját magadért
tudsz kiállni?
A lány torka összeszorult, de erőt véve magán így felelt:
– Neked fogalmad sincs arról, hogy mit tehet veled,
Nehemia, veled és a népeddel.
– Ötszáz lázadót mészárolt le, a családjukkal együtt!
– És az én teljes királyságomat romba döntötte! A terraseni
királyi udvar erejéről és méltóságáról ábrándozol, de közben nem
veszed észre, mit is jelent, hogy a király tönkre tudta tenni őket.
Terrasen a földrész leghatalmasabb, legerősebb udvara volt, sőt
valamennyi földrész legerősebbike, és mégis mindannyiukat
megölte.
– Mert nem számítottak rá, hogy lerohanja őket – kontrázott
a hercegnő.
– Most pedig milliós hadserege van. Nincs mit tenni ellene.
– Mikor mondod ki már végre azt, hogy elég volt, Celaena?
Mi kell ahhoz, hogy ne menekülj, hogy szembenézz a tényekkel?
Ha Távolvég és a népem szorult helyzete sem tud rábírni, akkor
mi?
– Én csak egyetlen ember vagyok.
– Olyan ember, akit Elena királynő kiválasztott, olyan
ember, akinek a párbaj napján egy szent jel égett a homlokán.
Olyan ember, aki minden nehézség ellenére még mindig életben
van. Az útjaink valamiért összetalálkoztak. Ha nem téged
áldottak meg az istenek, akkor kit?
– Ez nevetséges, az egész teljesen hiábavaló.
– Hiábavaló? Hiábavaló az igazságért harcolni, emberekért,
akik nem tudnak kiállni önmagukért? Azt hiszed, hogy az a
legrosszabb, hogy katonákat tud küldeni? – Nehemia hangja
lágyabb lett. – Sokkal sötétebb dolgok kavarognak a horizonton.
Az álmaim tele vannak árnyakkal és hegyszorosok között
csapkodó, magasba emelkedő szárnyakkal. És még egy sem jött
vissza azon felderítőink és kémeink közül, akiket a
Fehéragyar-hegységbe és a Ferian-szorosba küldtünk. Tudod,
hogy mit mondanak ott, a völgyekben az emberek? Azt, hogy ők
is hallják a szárnycsattogást, amit a szél a szoroson keresztül
szállít.
– Egy szót sem értek abból, amiről beszélsz! – Pedig ő maga
is találkozott egy különös lénnyel a könyvtár előtt.
Nehemia odalépett hozzá, és megfogta a csuklóját.
– Tudom, hogy értesz. Ha ránézel, érzed, hogy egy nagyobb,
félelmetes erő veszi őt körül. Hogy tudta ez az ember ilyen rövid
idő alatt majdnem az egész földrészt meghódítani? Pusztán
katonai erővel? Hogy lehet, hogy Terrasen udvara oly gyorsan
összeomlott, ahol pedig az ifjakból generációk óta harcosokat
nevelnek? Hogyan lehetett a világ legerősebb udvarát néhány
nap leforgása alatt megsemmisíteni?
 – Fáradt vagy és feldúlt – szólt Celaena olyan nyugodtan,
amennyire csak tudott, és megpróbált nem gondolni arra, milyen
hasonlóak voltak Nehemia és Elena szavai. Lerázta magáról a
hercegnő kezét.
– Talán később térjünk vissza rá...
– Később sem akarok beszélni erről!
Fürge kettejük közé ékelődve nyüszített.
– Ha most nem cselekszünk – folytatta Nehemia akármit
forral is, csak még erősebb lesz. És akkor tényleg nem lesz többé
remény.
– Remény? – kérdezett vissza a lány. – Nincs arra remény,
hogy szembeszálljunk vele. Sem most, sem a jövőben. – Ez egy
olyan felismerés volt, amelyre az elmúlt időben tett szert. Ha
Nehemiának és Elenának igaza volt ezzel a titokzatos
erőforrással kapcsolatban, akkor hogyan tudnák bármikor is
megdönteni a király hatalmát? – Én nem veszek részt benne,
akármit tervezel is. Nem fogok segíteni neked egy olyan
dologban, amely nemcsak téged, de sok más ártatlan embert is a
halálba ránt.
– Nem segítesz nekem, mert csak magadra gondolsz.
– És mi van akkor, ha így van? – Celaena széttárta a karját.
– Mi van abban kivetnivaló, ha az életem hátralévő részét
békében akarom tölteni?
– Soha nem lesz béke, amíg ő uralkodik. Amikor elmondtad,
hogy nem ölöd meg a listáján szereplő személyeket, azt hittem,
hogy végre tettél egy lépést előre, és ellen fogsz állni. Azt hittem,
hogy ha idáig eljutottál, akkor számíthatok a segítségedre. Nem
gondoltam arra, hogy csak azért teszed, hogy megőrizd a tiszta
lelkiismereted.
Celaena az ajtó felé viharzott.
 Nehemia csettintett.
– Nem tudtam, hogy gyáva vagy.
A lány visszanézett.
– Mondd még egyszer!
A hercegnő nem visszakozott.
– Gyáva vagy. Egyszerűen gyáva vagy.
Celaena keze ökölbe szorult.
– Ha a honfitársaid majd holtan fekszenek körülötted –
sziszegte –, akkor ne gyere hozzám, hogy a vállamon jól kibőgd
magad.
Nem adott lehetőséget a hercegnőnek arra, hogy válaszoljon,
mert nyomában Fürgével kirontott a szobából.
 25. FEJEZET

– EGYIKÜKNEK ÁT KELL LÉPNIE AZT A BIZONYOS HATÁRT –

mondta a királynő a hercegnőnek. – Csak akkor fognak
mozgásba lendülni a dolgok.
– Tudom – felelte halkan a hercegnő. – De a herceg még nem
áll készen. Celaenának kell vállalnia.
– Érted akkor, hogy mire kérlek?
A hercegnő felnézett a kriptába eső holdsugárra. Csillogó
szemmel nézett vissza a királynőre.
– Igen.
– Akkor tedd azt, amit meg kell tenni.
A hercegnő bólintott, és távozni készült. A kinti sötétség
csábította, de a küszöbön megállva visszanézett.
– Nem fogja megérteni. És ha átlépi a határt, akkor már nem
lesz semmi, ami vissza tudja őt tartani.
– Meg fogja találni a visszavezető utat. Mindig megtalálja.
A hercegnő pislogott, hogy ne sírja el magát.
– Mindannyiunk érdekében remélem, hogy igaza van.
 26. FEJEZET

CHAOL UTÁLTA A VADÁSZATOKAT. Sok lord alig tudott bánni az

íjjal és a nyíllal, nem beszélve a vad becserkészéséről. Kín volt
látni őket és a szegény vadászkutyákat, ahogy rohantak a
bozótban, és megpróbálták felzavarni a vadat, amit a lordok
egyébként képtelenek voltak eltalálni. Hogy mielőbb túlessen az
egészen, rendszerint diszkréten megölt pár állatot, és úgy tett,
mintha XY lord lett volna a tettes. De ma a király, Perrington,
Roland és Dorian is eljött a vadasparkba, ami azt jelentette,
hogy a közelükben kellett tartózkodnia.
A lordok közelében lovagolva hallotta nevetésüket, ezt-azt
elcsípett fecsegésükből és ártalmatlan intrikáikból. Ilyenkor
feltette néha magának a kérdést, vajon ő is így viselkedne-e, ha
nem lépett volna be a királyi testőrségbe. Öccsét már évek óta
nem látta, vajon az apja hagyta, hogy Terrinből is ilyen idióta
váljon? Vagy harcost nevelt a fiából, ahogy Anielle-ben minden
lord, amióta a Fehéragyar-hegységből érkező vademberek az
Ezüst-tó partján fekvő várost először kifosztották?
Ahogy a királyt követte, új aszterioncsődöre számos elismerő
és irigy pillantást kapott a vadásztársaság körében. Közben,
csak egy futó pillanat erejéig eltűnődött azon, vajon az apja mit
szólna Celaenához. Édesanyja gyengéd, csendes asszony volt,
akinek az arca az utolsó találkozásuk óta eltelt évek alatt egyre
elmosódottabb emlékké vált. Még élénken élt az emlékezetében
kissé éneklő hanghordozása és halk nevetése, amikor énekelve
álomba ringatta, ha beteg volt. A szülei házasságát előre
elrendezték, de az apja pontosan olyan nőt akart, mint amilyen
az anyja volt, olyat, aki alárendeli magát neki. Ami azt
jelentette, hogy egy olyan nő, mint Celaena... Már a gondolatra
is összerezzent, amikor elképzelte, hogy az apja és kedvese egy
légtérben vannak. De a következő pillanatban már vigyorgott,
mert két ilyen temperamentumos személyiség összecsapása akár
legendás is lehetne.
– Szétszórt ma, kapitány – mondta a fák közül előbukkanó
király. Olyan testesnek tűnt, Chaol valamilyen okból mindig újra
és újra meglepődött a király termetén.
A királyt biztonsági okokból Chaol két gárdistája kísérte.
Egyikük Ress volt, aki inkább idegesnek, mintsem
diadalittasnak tűnt, amikor ráesett a választás, mégis megtett
mindent, hogy ez ne látszódjék rajta. Ezért Chaol Dannant
jelölte ki mellé, egy idősebb, nagyon tapasztalt gárdistát, akinek
a türelme szinte legendás volt. A kapitány meghajolt uralkodója
előtt, és bátorítóan biccentett Ress felé. A fiatal gárdista kihúzta
magát a nyeregben, és továbbra is éberen figyelte a környezetet,
a közelben lovagló lordokat, a kutyák és nyilak zaját.
A király fekete lován Chaol mellé zárkózott, és együtt
ügettek a fák között kanyarogva. Ress és Dannan egy kicsit
lemaradva, de még mindig kellően közel lovagoltak ahhoz, hogy
veszély esetén azonnal közbeavatkozzanak.
– Mit csinálnak majd a lordjaim, ha nem ejti el nekik a
zsákmányt?
Chaol próbált nem mosolyogni. Talán mégsem volt olyan
diszkrét, mint hitte.
– Bocsásson meg, fenség.
Harci ménjén a király pontosan megfelelt a hódítóról
alkotott képnek. Volt valami a szemében, aminek a láttán a
kapitány hátán végigfutott a hideg, és arra gondolt, ez lehetett
az oka annak, hogy Erilea több királya önszántából adta át neki
a koronáját, ahelyett, hogy csatában küzdöttek volna meg.
– Holnap este ki fogom hallgatni Eyllwe hercegnőjét a
tanácstermemben – mondta a király olyan halkan, hogy csak
Chaol hallhatta, és paripáját a sáros havon rohanó kutyafalka
mögé terelte. – Hat őrt akarok az ajtó elé. Biztosítsa, hogy ne
legyen semmilyen bonyodalom, és semmi ne szakítsa meg a
beszélgetésünket.
Pillantásával pontosan kifejezte, milyen típusú
bonyodalomra gondolt: Celaenára.
Bár Chaol tudta, hogy kockázatos, mégis megkérdezte:
– Van valami speciális dolog, amire az embereimet fel kellene
készítenem?
– Nincsen – felelte a király. Egy nyílvesszőt helyezett az
íjába, és a bozótból felemelkedő fácánra célzott. Hajszálpontos
lövés, közvetlenül a szemébe. – Ez minden.
A király füttyentett a kutyáinak, és odaügetett az elejtett
állathoz. Ress és Dannan szorosan mögötte.
Chaol visszafogta a csődörét, és nézte, ahogy a kolosszus
távolodik a cserjék között.
 – Mit akart? – kérdezte a hirtelen melléje ügető Dorian.
A kapitány a fejét rázta.
– Semmit.
Dorian kihúzott egy nyílvesszőt a tegezéből, amit a hátára
erősítve viselt.
– Az utóbbi napokban egyáltalán nem láttalak.
– El voltam foglalva. – A kötelességeivel és Celaenával. – Én
sem láttalak téged. – Erőt kellett vennie magán, hogy a herceg
szemébe tudjon nézni.
Dorian arca olyan volt, mintha megkövült volna, amikor
halkan így szólt.
– Én is el voltam foglalva. – Aztán a koronaherceg a lovát
más irányba fordította, de egy pillanatra mégis megállt.
– Chaol – mondta, és oldalról ránézett. A szeme mintha
befagyott volna, fogait összeszorította. – Legyél jó hozzá!
– Dorian – kezdte Chaol, de a herceg már ellovagolt, hogy
Rolandhoz csatlakozzon. A kapitány a nyüzsgő sokaság ellenére
hirtelen egyedül maradt az erdőben, és nézte, ahogy a barátja
fokozatosan eltűnik.

Chaol nem árulta el Celaenának, hogy mit mondott a király, bár

a hallgatás iszonyú nehezére esett. A király nem fog ártani
Nehemiának, hiszen egy népszerű, kedvelt személyiségről volt
szó, és végül is ő maga tájékoztatta Chaolt a névtelen, halálos
fenyegetésről. Mégis az volt az érzése, hogy nem lesz kellemes a
tanácsteremben zajló beszélgetés.
Amikor a lány mellé bújva befeküdt az ágyba, azt hajtogatta
magában, mindegy, hogy Celaena tud-e a dologról, vagy sem.
Még ha tudna is róla, és Nehemiát is beavatná, akkor sem tudná
megakadályozni a tanácstermi kihallgatást, és a halálos
fenyegetést sem tudná meg nem történtté tenni. Nem, csak
minden még rosszabb lenne, ha ők ketten tudnának a dologról, és
nemcsak kettejük, de mindannyiuk számára.
Sóhajtva húzta el a lábát Celaenáétól, felült, és a földön
heverő nadrágja után nyúlt. A lány megmozdult, de nem ébredt
fel. Ez már önmagában véve csoda volt, gondolta Chaol, hogy a
lány mellette elég biztonságban érezte magát ahhoz, hogy
mélyen aludjon.
Gyengéden megcsókolta a fejét, és összeszedte a szobában
szétszórt többi ruháját, bár az óra még csak nemrég ütött
hármat.
Talán próba az egész, gondolta a lakosztályából kisurranva.
Talán a király próbára tette, hogy lássa, kihez lojális, és bízhat-e
még benne. Mert ha Celaena és Nehemia tudnának a holnapi
kihallgatásról, akkor azt csak egyetlen személytől tudhatták
meg...
Egy kis friss levegőt akart szívni, érezni akarta az Avery sós
fuvallatát az arcán. Amikor Celaenának azt mondta, hogy
elmegy vele Résvárból, akkor azt úgy is gondolta. És a titkát
azon személyekről, akiket nem ölt meg, az utolsó leheletéig őrizni
fogja.
A sötét, csendes parkba lépve a sövények között kanyargott.
Bárkit megölne, aki ártana Celaenának, és ha a király bármikor
olyan parancsot adna neki, hogy ölje meg a lányt, akkor inkább
a kardjába dőlne, mintsem hogy engedelmeskedjen. A lelkét egy
eltéphetetlen kötelék kötötte össze vele. Vajon mit gondolna az
apja, ha megtudná, hogy a fia Adarlan orgyilkosát veszi
feleségül?
 Erre a gondolatra hirtelen megtorpant. Celaena csak
tizennyolc éves volt. Ezt néha elfelejtette, azt is, hogy ő idősebb
nála. És ha már most megkérné a kezét...
– Te jóságos istenek! – dünnyögte a fejét rázva. Ezzel azért
még ráérnek.
Arra már nem volt lehetősége, hogy mindezt elképzelje: a
jövőt, amely előttük áll, és azt, hogy milyen lenne egy közös
életet felépíteni, a lányt a feleségének hívni, hallani, hogy ő a
férjének szólítja, egy rakás gyereket felnevelni, akik valószínűleg
túl okosak és tehetségesek lennének ahhoz, hogy az még jó legyen
nekik (és Chaol idegrendszerének).
Éppen csak hozzákezdett, hogy ezt a felfoghatatlanul szép
jövőt elképzelje, amikor valaki megragadta hátulról, valami
hideget, büdöset nyomott a szájára meg az orrára, mire a világ
elsötétült előtte.
 27. FEJEZET

AMIKOR CELAENA FELÉBREDT, és Chaol nem feküdt mellette,

akkor először hálát adott az isteneknek, hogy megkönyörültek
rajta, mert ma tényleg nagyon kimerült lett volna egy reggeli
futáshoz. Kedvese fekhelye már kihűlt, ami azt jelentette, hogy
már órákkal korábban elment, valószínűleg, hogy
testőrkapitányi kötelességeit ellássa.
Még egy ideg az ágyban maradt, és élvezettel álmodozott:
elképzelte, hogy egyszer eljön az idő, amikor teljes napokat
töltenek majd együtt megszakítás nélkül. Amikor korogni
kezdett a gyomra, rájött, hogy végre ideje lenne felkelni.
Eredetileg azért ment át Chaolhoz, hogy néhány ruháját nála
tárolja, ezért fürdés után fel is tudott öltözni, mielőtt visszatért
volna a saját lakosztályába.
Reggeli közben egy neveket tartalmazó lista jött Archertől,
titkosírással írva, ahogy kérte. Újabb személyek, akik után
kémkednie kell. Csak remélni tudta, hogy Archer nem fogja
megint átverni. Nehemia nem jött a szokásos napi rémjelórára,
de ez tulajdonképpen nem lepte meg.
Neki sem volt különösebb kedve ahhoz, hogy találkozzanak,
és ha a hercegnő elég ostoba ahhoz, hogy felkelést akarjon
szervezni, akkor szépen távol fogja tartani magát tőle, míg
megjön az esze. Ezzel viszont az a reménye is szertefoszlott, hogy
a rémjelek segítségével bejusson a könyvtár alatti titkos ajtón,
de azzal még várhat, legalább addig, míg kicsit mindketten
lecsillapodnak.
A napot Résvárban az Archer listáján szereplő férfiak
megfigyelésével töltötte, majd visszatért a kastélyba, és már
nagyon várta, hogy elmesélje Chaolnak, hogy mi mindent tudott
meg. De a férfi nem jelent meg vacsoraidőben. Nemegyszer
előfordult eddig is, hogy túl elfoglalt volt, így egyedül
vacsorázott, és aztán kényelmesen elhelyezkedett a
hálószobájában a kanapén egy könyvvel a kezében.
Egy kis pihenés biztosan jót tenne neki, mert te jó szagú
istenek, ezen a héten gyakorlatilag egyáltalán nem aludt. Amit
persze egyáltalán nem bánt.
Amikor az óra tízet ütött, és Chaol még mindig nem került
elő, kénytelen volt elindulni hozzá. Az is lehet, hogy rá vár.
Talán csak véletlenül elaludt.
A folyosókon és a lépcsőkön már sietve ment, és a tenyere
minden lépéssel nedvesebb lett. Chaol volt a testőrkapitány,
mindennap helytállt vele szemben, és első küzdelmükön le is
győzte őt. Sam is sok szempontból fel tudta venni vele a
versenyt, de Rourke Farran mégis elfogta, megkínozta, és a fiú a
legkegyetlenebb halált halta, amivel valaha találkozott. És ha
Chaol...
Már rohant.
 A kapitányt Samhez hasonlóan szinte mindenki kedvelte. És
amikor elvették tőle Samet, az nem amiatt volt, mert a fiú tett
volna valamit.
Nem, azért tették, hogy ezáltal eljussanak Celaena
Sardothienhez.
Chaol lakosztályába lépve őszintén remélte, hogy csak
üldözési mániája van, hogy a férfi az ágyában fekszik és alszik,
hogy mellé bújhat, szeretheti, és egész éjszaka ölelheti.
De aztán kinyitotta a szobája ajtaját, és az ajtó melletti
asztalon Chaol kardjára tűzve egy neki címzett, lepecsételt
üzenetet fedezett fel, amely reggel még nem ott volt. Valaki
olyan feltűnés nélkül helyezte el az üzenetet, hogy a szolgálók azt
feltételezhették, hogy Chaol írta, és minden rendben van.
Celaena feltörte a vörös pecsétet, és széthajtogatta a papírt.
*

*
Egy raktár címe következett, a város szegénynegyedében.
*

*
A levélre meredt.
Minden önuralma, amit távolvégi ámokfutása után
összeszedett, szappanbuborékként pattant el.
Jeges, határtalan düh támadt benne, és mindent elsöpört,
kivéve a tervét, amit kegyetlen világossággal látott maga előtt.
Arobynn Hamel egyszer úgy nevezte ezt az állapotot, hogy
gyilkos nyugalom. Még ő sem tudta azt, milyen nyugodt tudott
lenni a lány, ha egy bizonyos határt átlépett.
Ha Adarlan orgyilkosa kell nekik, akkor elmegy hozzájuk.
De a Rém könyörüljön rajtuk, ha már odaért!

Chaol nem tudta, hogy miért láncolták meg, csak azt, hogy
szomjas, majd szétreped a feje, és hogy a vas, amivel a falnak
láncolták, nem fog elszakadni. Veréssel fenyegették, ha
megpróbálná elszakítani. Újabb veréssel. Ezek szerint komolyan
gondolták.
Még azt sem tudta, hogy kicsodák. Mindannyian hosszú
palástot és álarcot viseltek, arcukat csuklyával takarták.
Egyesek állig fel voltak fegyverkezve. Fojtott hangon
beszélgettek, és óráról órára egyre ingerültebbek lettek.
Ahogy meg tudta állapítani, felszakadt a szája, és biztosan
volt néhány zúzódás az arcán és a bordáin. Két férfi szó nélkül
nekiesett, mindenesetre ő sem volt túl együttműködő, miután
felébredt, és látta, hogy hol van. Celaena biztos meglepetten
hallotta volna, milyen kreatívan káromkodott az első adag verés
előtt, közben és után.
Az elmúlt órákban egyszer felkelt, hogy a sarokban
könnyítsen magán, mert amikor mosdó után érdeklődött, csak
értetlenül bámultak rá. Folyamatosan figyelték, kezüket a
kardjukon tartva. Tudatosan törekedett rá, hogy elrejtse az
ingerültségét.
Hirtelen rádöbbent, hogy egyértelműen várnak valamire.
Ekkor már esteledett. A tény, hogy még nem ölték meg, arra
engedett következtetni, hogy váltságdíjban reménykednek.
Talán egy lázadó csoport volt, akik a királyt akarják
zsarolni. Hallott olyan nemesekről, akiket e célból tartottak
fogva. Azt is a saját fülével hallotta, hogy a király a lázadóknak
azt parancsolta, hogy a jelentéktelen lordot vagy ladyt öljék
meg, mert nem fog engedni mindenféle áruló söpredéknek. Chaol
megtiltotta magának, hogy erre gondoljon, és próbált erőt
gyűjteni, hogy valamilyen ellenállást tanúsítson, mielőtt
végeznek vele.
Elrablói közül néhányan suttogva vitatkoztak, de a többiek
rendszerint hamar elhallgattatták őket azzal, hogy várjanak,
legyenek türelemmel. Amikor alvást színlelt, újra fellángolt a
vita, ketten huzakodtak, hogy szabadon kellene őt engedni,
amikor...
– Napkeltéig adtunk neki időt. Jönni fog.
Erre kis híján megállt a szíve.
Mert csak egyvalaki volt, aki felkerekedne érte. Egyvalaki,
akit miatta nyomás alá lehet helyezni.
– Ha bármi baja esik – mondta a kiszáradás miatt rekedt
hangon, hiszen egész nap nem ivott egy kortyot sem –, puszta
kézzel téplek szét benneteket.
Körülbelül harmincan lehettek, a fele állig felfegyverkezve,
és mindannyian feléje fordultak.
Chaol, bár fájt az arca, a fogát csikorgatta.
– Ha csak hozzáértek, kitépem a beleteket.
Egyikük, egy magas férfi, a hátán keresztbe tett kardokkal,
közelebb jött. Bár nem lehetett látni az arcát, a fegyverei alapján
Chaol felismerte, hogy ő volt az egyik férfi, aki korábban
megverte. Pontosan ott állt meg, ahol a kapitány már nem
rúghatott bele.
– Sok szerencsét hozzá – mondta. A hangja alapján éppúgy
lehetett húszéves, mint negyven. – Jobban kéne a kedvenc
isteneidhez imádkoznod, hogy a kis orgyilkosod együttműködő
legyen.
Chaol morogva ráncigálta a láncait.
– Mit akartok tőle?
A harcos, mert Chaol a mozgásán látta, hogy harcos volt,
kissé oldalra billentette a fejét.
– Ez nem tartozik rád, kapitány. És fogd be a szád, ha
megjön, különben levágom a mocskos királyi nyelved.
Újabb támpont. A férfi gyűlölte a királyi házhoz tartozókat.
Ami azt jelentette, hogy ezek az emberek...
Tudta Archer, hogy milyen veszélyes ez a csoport? Mihelyt
kiszabadul, meg fogja ölni azért, mert a karjaikba lökte Celaenát.
És aztán gondoskodni fog arról, hogy ezek a mocskos fickók a
király és titkos őrsége keze közé kerüljenek.
A láncokat cibálta, de a férfi csak a fejét csóválta.
– Ha így folytatod, megint eszméletlenre verlek. Ahhoz
képest, hogy te vagy a királyi testőrség kapitánya, nagyon
könnyen foglyul tudtunk ejteni.
Chaol szeme villámlott.
– Csak a gyávák ejtenek úgy foglyul egy férfit, ahogy ti!
– Gyávaság? Vagy inkább pragmatizmus?
Tehát nem egy tanulatlan harcos, hanem iskolázott ember,
ha ilyen szavakat használ.
– Nem inkább átkozott idiotizmus? – kérdezte Chaol. – Nem
hiszem, hogy tudjátok, kivel van dolgotok.
– Ha tényleg ilyen jó lennél – vágott vissza a férfi
gúnyosan –, akkor már nem egy testőrkapitány lennél.
 Chaol halkan, köhécselve felnevetett.
– Nem magamról beszéltem.
– Ő csak egy lány.
Bár megfájdult a gyomra arra a gondolatra, hogy a lány
idejön ezekhez az emberekhez, bár folyamatosan azon járt az
agya, miként juthat ki innen ő és Celaena élve, vigyorogva
válaszolt.
– Akkor készüljetek, mert tényleg meglepetés vár rátok.
 28. FEJEZET

A HARAG MIATT OLYAN ÁLLAPOTBA KERÜLT, hogy csak három

dolgot tudott: hogy valaki elvette tőle Chaolt, hogy ő egy
fegyver, amelyet arra kovácsoltak, hogy életeket oltson ki, és
hogy ha a kedvesének baja esett, akkor senki sem fogja élve
elhagyni a raktárépületet.
Sötét köpenybe és csuklyába burkolózva gyorsan és
célirányosan haladt a városon keresztül, léptei a macskaköves
utcákon olyannak hallatszottak, mint amikor egy lopakodó
ragadozó jár a mancsain.
Azt írták, hogy jöjjön egyedül, és ehhez is tartotta magát.
De semmit nem mondtak arról, hogy fegyvertelennek kell-e
lennie.
Tehát minden olyan fegyver nála volt, amit a testén tudott
viselni, beleértve Chaol kardját is, amit a saját kardjával együtt
a hátára csatolt, hogy a válla felett átnyúlva könnyen el tudja
érni mind a kettőt. Válltól lefelé egy élő fegyverarzenál volt.
 A szegénynegyedbe érve felmászott egy düledező épület
tetejére.
Arról sem írtak semmit, hogy a raktár bejáratát kellene
használnia.
A tetőkön szaladt tovább, ruganyos csizmáiban könnyedén
támaszt talált a málló smaragdzöld zsindelyeken, hallotta, látta,
érezte az őt körülvevő éjszakát. A hatalmas, többszintes
raktárépület felé közeledve, a szegénynegyed szokásos
zajkulisszája üdvözölte: félvad árvagyerekek rikoltozása, a
házfalak mellett ittas emberek vizelésének csorgása, a
kuncsaftoknak kiabáló prostituáltak...
De a raktár körül csend honolt, ami azt jelezte, hogy az
épület előtt olyan sok fegyveres ember áll, hogy a szegénynegyed
szokásos lakói távol tartják magukat.
A szomszédos tetők laposak voltak és néptelenek, az épületek
közötti hézagok pedig olyan keskenyek, hogy könnyedén át
lehetett ugrani egyikről a másikra.
Nem érdekelte, mit akarnak tőle ezek az emberek. Nem
érdekelte, milyen információkat remélnek kipréselni belőle.
Chaol elrablásával életük legnagyobb hibáját követték el. És az
utolsót is egyben.
A szomszédos épület tetején négykézláb kúszott egészen a
tető széléig, ahonnan át tudott kémlelni a raktárra.
A közvetlenül alatta lévő keskeny utcában három köpenyes
férfi járőrözött. Az utca másik oldalán volt a raktár főbejárata,
és a résekből kiáramló fényben kint legalább négy férfialakot
tudott kivenni. Senki sem nézett fel a tetőre. Idióták.
A háromemeletes faépület egyetlen hatalmas légtér volt, és
az első emeleti nyitott ablakon keresztül lelátott a földszintig.
Szinte az egész első emelet körül valamiféle galéria futott
körbe, amelyről lépcsők vezettek a második emeletre, és tovább a
tetőre. Lehetséges menekülési útvonal, ha a bejárat nem jöhet
szóba. Ott tíz férfi alaposan fel volt fegyverkezve, hozzájött még
hat íjász a fagalérián, akik a nyilaikat a földszint felé
irányították.
Ott ült Chaol az egyik fafalhoz láncolva.
Vérző arcán zúzódásokkal, ruhája elszakítva, koszosan, fejét
lógatva.
A tomboló jeges harag a hasából átterjedt az ereibe.
Felmászhatna a tetőre, és aztán a másodikról futna lefelé. De
ez időbe telne. És senki nem figyelt az előtte lévő nyitott ablakra.
Fejét a nyakába húzva gonosz mosolyt küldött a hold felé.
Nemhiába nevezték ki Adarlan orgyilkosának. A drámai fellépés
úgyszólván a márkajele volt.
A tető széléről visszafordulva tett egypár lépést az ellenkező
irányba, számolgatott, hogy milyen messzire és milyen gyorsan
kell majd rohannia. A nyitott ablak olyan széles volt, hogy nem
kellett azon aggódnia, hogy az üveg eltörik-e vagy a kardjai
beakadnak-e a keretbe. Ráadásul a galériának volt korlátja, ami
megállítaná, ha a landoláskor elragadná a lendület.
Már tett egy ilyen ugrást az éjszakában, amikor az akkori
világát romokba döntötték. De azon az éjszakán Sam már napok
óta halott volt, és színtiszta bosszúvágy vezérelte, amikor
Rourke Farran házának ablakán beugrott.
Ezúttal nem fog kudarcot vallani.
Még akkor sem néztek fel, amikor már átlódult az ablakon.
Amikor pedig a galérián landolt és gurult, már két tőre szállt a
levegőben.
Chaol a másodperc töredéke alatt észrevette a holdfény
visszaverődését az acélon, még mielőtt Celaena az első emeleti
ablakon keresztül beugrott, és a galérián landolt, két tőrét a
közelben álló íjászokra dobva. Azok összeestek, de a lány már a
következő tőrt hajította két másik íjászra. Chaol nem tudta,
hogy hová kapkodja a fejét: az összeeső íjászokra vagy
Celaenára, aki, a galéria korlátján átvetve magát, a földszintre
érkezett, akkor, amikor több nyíl is arra a helyre csapódott be,
ahol a keze még az imént a korláthoz ért.
A teremben lévők kiabáltak, egyesek az oszlopok mögé
bújtak fedezékbe, vagy a kijárat felé futottak, mások felemelt
fegyverrel Celaena felé rohantak. Chaol csak teljes döbbenettel és
csodálattal tudta nézni, ahogy a lány a két kardot előrántotta –
az egyik az övé volt majd nekik rontott.
Nem volt esélyük.
A tülekedésben a két megmaradt íjász nem tudott egy nyilat
sem kilőni, hogy ne a saját emberüket találják el, és Chaol rájött,
hogy a lány ezt szándékosan így akarta. A kapitány addig
ráncigálta a láncait, míg a csuklója is belefájdult. Ha valahogy
odajutna hozzá, akkor ketten...
A lány acélból és vérből álló örvénnyé vált. Nézte, ahogy a
férfiakat úgy kaszabolja le, mintha búzaszálak lennének a
mezőn, és már értette, hogy a lány Távolvégben miként
juthatott el majdnem a falig.
És végre, hónapok után, most látta azt a gyilkos ragadozót,
akiről azt hitte, hogy a bányában fogja megtalálni. A szemében
nem volt semmi emberi, még távolról sem semmi könyörület. A
vér megfagyott Chaol ereiben.
Az őr, aki egész nap kötekedett vele, két kivont karddal a
közelében maradt, és a lányra várt.
Az egyik fegyvertelen csuklyás férfi a lánytól kissé távolabb
kiabálni kezdett:
 – Abbahagyni! Azonnal abbahagyni!
De Celaena nem figyelt rá, és amikor Chaol megint
előrelendült, hogy letépje magáról a láncokat, a lány ösvényt
vágott a férfiak között, és nyekkenő testek maradtak a
nyomában. Chaol kínzója még mindig olyan bátor volt, hogy
nem mozdult a helyéről, amikor a lány közelített.
– Ne lőjenek! – parancsolta a csuklyás férfi az íjászoknak. A
hangja alapján idősebb lehetett. – Ne lőjenek!
Celaena, véres kardját felemelve, megállt az őr előtt.
– El az utamból, különben fasírtot csinálok belőled!
Az őr, ez az ostoba felhorkant, és kissé magasabbra emelte a
kardjait.
– Gyere, és szerezd meg magadnak!
Az orgyilkos mosolygott. De aztán az öreg hangú csuklyás
férfi felemelt karral feléjük rohant, annak jeléül, hogy
fegyvertelen.
– Abbahagyni! Tegyétek le a fegyvert! – utasította az őrt. Az
vonakodott, de a lány nem tette le a fegyvert. Az öregember
lépett egyet Celaena felé.
– Abbahagyni! Már így is elég ellenségünk van! Odakint még
rosszabb dolgok vannak, amelyekkel meg kell birkóznunk!
Celaena lassan feléje fordult. Arca össze volt kenve vérrel,
szemében lángok lobogtak.
– Nem, nincsenek – mondta. – Mert most itt vagyok.

Idegen vér borította a ruháját, a kezét, a nyakát, de csak a két

íjászt látta a galérián maga felett, és az őrt, aki még közte és
Chaol között állt. Az ő Chaolja között.
 – Kérem – mondta a csuklyás férfi. Amikor levette a
csuklyát és az álarcot, az öreg hanghoz illő arc került elő: rövid
haj, nevetőráncok a szája körül és könyörgően tágra nyitott,
kristálytiszta, szürke szempár. – Talán helytelenek voltak a
módszereink, de...
Amikor Celaena az egyik kardot ráirányította, az álarcos őr
közte és Chaol között újra harckészültségbe állt.
– Nekem mindegy, ki vagy és mit akarsz. Őt elviszem.
– Hallgass meg, kérlek! – kérte az öreg férfi halkan.
A lány érezte az őr dühét és agresszióját, látta, milyen erősen
és elszántan fogja két kardjának a markolatát. Ő sem volt még
kész arra, hogy a vérontást befejezze. Egyáltalán nem volt kész
arra, hogy megenyhüljön.
Tehát pontosan tudta, mi fog történni, amikor a csuklyás
őrhöz fordulva rávigyorgott.
Az támadott. Amikor a kardcsapásait a lány kivédte, kintről
férfiak rontottak be villámló pengékkel. És akkor csak a fém
csörömpölése és a földre eső sérültek kiabálása hallatszott, szinte
végigszántotta magát közöttük, és olyan vad mámorba került,
amelynek tetőtől talpig átadta magát.
De aztán valaki a nevét kiáltotta, egy ismerős hang, de nem
Chaol. Amikor megfordult, egy nyilat látott, amelynek szikrázó
acélhegye rá irányult, majd fénylő aranybarna hajat, aztán...
Archer a földre esett, a lánynak szánt nyíl az ő vállába
fúródott. Celaenának két mozdulatába került, hogy az egyik
kardot leejtse, a kést kihúzza a csizmájából, és az őrre hajítsa, aki
lőtt. Amikor újra Archerre nézett, az már közé és a férfiakból álló
sor közé állt, egyik karját feléje nyújtva szembefordult vele. A
férfiakat védve.
– Ez egy félreértés – mondta neki köhécselve. A vállában
lévő sebből vér szivárgott fekete palástjára. Palástot viselt.
Ugyanolyan palástot, mint a többiek.
Archer ehhez a csoporthoz tartozott. Csapdába csalta őt.
Aztán megint feltámadt benne a harag, amely összemosta az
elfogása éjjelének eseményeit a mai eseményekkel, valamint
Chaol és Sam arcát. A harag olyan erővel ragadta magával, hogy
az övében lévő késért nyúlt.
– Kérlek – szólt Archer, egy lépést téve feléje, és felnyögött,
amikor a nyíl a mozgás miatt megmozdult. – Hagyd, hogy
megmagyarázzam!
Amikor a lány látta, ahogy a vér a palástján csordogál,
ahogy látta a kínt, a félelmet és a kétségbeesést a szemében,
haragja csillapodott.
– Engedd el! – parancsolta, halálos nyugalommal a
hangjában. – Azonnal!
Archer könyörögve nézett rá.
– Először hallgass meg!
– Azonnal engedd el!
Archer jelt adott annak az őrnek, amelyik ostoba módon
utoljára rátámadt. Az őr sántikálva, de meglepő módon sérülés
nélkül, és még mindig mind a két kardjának a birtokában lassan
megszabadította a testőrkapitányt a láncaitól.
A következő másodpercben Chaol lábra állt, de Celaena
észrevette, hogy kissé dülöngél és összeszorítja a fogát. Azért az
előtte álló csuklyás őrre nézve szeme csak úgy szikrázott a
dühtől. Az őr egy lépést hátrált, és újra a kardjai után nyúlt.
– Egy mondatot mondhatsz, hogy meggyőzz arról, miért ne
öljelek meg mindannyiótokat – sziszegte Celaena Archernek,
amikor Chaol melléje állt. – Egyetlen mondatot.
Archer a fejét rázta, ide-oda nézett, hol rá, hol Chaolra. A
szemében most nem félelem vagy harag tükröződött, hanem
aggodalom.
– Az elmúlt hat hónapban Nehemiával együtt építettem fel
itt ezt a csoportot.
Chaol teljesen lemerevedett, Celaena is csak pislogott. Ennyi
elég volt Archernek ahhoz, hogy tudja, kiállta a próbát. Jelt
adott a körülötte álló férfiaknak.
– Hagyjatok magunkra! – parancsolta olyan tekintéllyel a
hangjában, amelyet Celaena még soha nem tapasztalt nála. A
férfiak így is tettek, akik talpon maradtak, elvezették sérült
társaikat. A lány megtiltotta magának, hogy a halottak számát
megbecsülje.
Az öreg férfi, aki a csuklyáját lehúzva felfedte az arcát,
tisztelettel, egyben hitetlenkedve nézett rá, biztos, hogy ebben a
pillanatban úgy festett, mint egy szörnyeteg. De amikor az öreg
észrevette, hogy nézi, feléje biccentett, majd elment a
többiekkel, és a meggondolatlan, ostoba őrt is magával vitte.
Egyedül maradtak. Celaena kardját újra Archer ellen
fordította, és egy lépést tett felé. Chaol azonnal ismét mellé
lépett.
– Nehemia és én – szólalt meg Archer – együtt vezetjük ezt a
mozgalmat. A hercegnő azért jött Résvárba, hogy
megszervezzen bennünket, olyan csapatot állítson össze, amely
Terrasenbe toboroz hadsereget a király ellen. És felderíti, hogy
mit akar a király valójában Erileával.
Chaol feszült lett, Celaena leplezte meglepetését.
– Ez nem lehet igaz.
Archer felhorkant.
– Nem? Akkor miért olyan elfoglalt állandóan a hercegnő?
Te tudod, hová megy esténként?
 Celaena jeges haragja újra fellobbant; a világ egyre
lassabban, lassabban és lassabban forgott.
És ekkor valahogy minden összeállt: hogy Nehemia miként
beszélte le arról, hogy utánajárjon a szem rejtélyének, amire
Davis irodájában bukkant, hogy milyen lassú és feledékeny volt
az ígéretével kapcsolatban, hogy ő maga is utánanéz. Eszébe
jutott, amikor Dorian egyik éjjel Nehemia lakosztálya előtt
gubbasztott, mert Nehemia távol volt, és az egész kastélyban
nem találta, és az is, hogy a hercegnő a vitájuk előtt azt mondta,
hogy Résvárban olyan ügyeket kell intéznie, amelyek éppolyan
fontosak, mint Eyllwe...
– Hozzánk jár – folytatta Archer. – Idejár hozzánk, és ellát
bennünket minden olyan információval, amit rábízol.
– Ha a csoportotokhoz tartozik – bökte ki Celaena –, akkor
hol van most?
Archer kivonta a kardját, és Chaolra mutatott.
– Kérdezd meg őt!
A lányt erős fájdalom járta át.
– Miről beszél? – kérdezte a férfit.
De a kapitány pillantását Archerre szegezte.
– Nem tudom.
– Te hazug senkiházi! – Archer olyan vadsággal csikorgatta a
fogait, amely kivételesen egyáltalán nem tűnt vonzónak. –
Biztos forrásból tudom, hogy a király több mint egy hete
tájékoztatott téged a Nehemia elleni halálos fenyegetésről. Mégis
mikor akartál erről szólni másoknak? – Celaena felé fordult. –
Azért hoztuk őt ide, mert parancsa volt arra, hogy kérdezze ki
Nehemiát a viselkedéséről. Tudni akartuk, hogy milyen
kérdéseket kell neki feltennie. És mert azt akartuk, hogy te is
lásd, milyen ember is ő valójában.
 – Ez nem igaz! – tiltakozott Chaol. – Ez szemenszedett
hazugság! Egyetlen kérdést sem tettél fel nekem, te mocskos
patkány! – Könyörgőn nézett Celaenára. A szavak csak lassan
jutottak el hozzá, mindegyik még szörnyűbb volt, mint az előző.
– Tudtam a névtelen fenyegetésről Nehemia ellen, igen. De
nekem azt mondták, hogy a király fogja kihallgatni, nem én.
– Mi is tudomást szereztünk erről – erősítette meg Archer. –
Nem sokkal a felbukkanásod előtt tudtuk meg, Celaena, hogy
nem a kapitány fogja kihallgatni őt. De ma este nem kérdések
lesznek soron, igazam van, kapitány?
Chaol nem felelt semmit, és a lánynak mindegy volt, miért.
Visszavonult a testéből. Apránként. Mint a tenger, amely
apálykor visszahúzódik a parttól.
– Éppen most küldtem néhány embert a kastélyba –
folytatta Archer. – Talán meg tudják akadályozni.
– Hol van Nehemia? – hallotta magát Celaena, még a száját
is távolinak érezte, miközben feltette a kérdést.
– Pontosan ezt derítette ki ma este a kémem. A hercegnő
feltétlenül a kastélyban akart maradni, hogy lássa, milyen
kérdéseket akarnak feltenni, mit gyanítanak, és mit tudnak...
– Hol van Nehemia?
De Archer csak a fejét rázta, szemében könnyek csillogtak.
– Nem fogják kikérdezni őt, Celaena. Mire az embereim
odaérnek, gyaníthatóan túl késő lesz.
Túl késő.
A lány Chaol felé fordult. A férfi arca ijedtnek és sápadtnak
tűnt.
Archer újra a fejét ingatta.
– Sajnálom.
 29. FEJEZET

CELAENA A VÁROS UTCÁIN SZÁGULDOTT. Útközben eldobta a

köpenyét és a nehezebb fegyvereket, hogy gyorsabban tudjon
futni, hogy újra a kastélyban legyen, mielőtt Nehemiát... mielőtt
Nehemiát...
Valahol kongott egy óra. A kongások között egy
örökkévalóság telt el.
Olyan késő volt, hogy az utcák többnyire elhagyatottak
voltak. Akárki látta is, kitért előle, amikor szinte szétszakadó
tüdővel elsprintelt mellettük. Nem törődött a fájdalommal, a
lábára koncentrált, azokhoz az istenekhez könyörgött, akik még
törődtek az emberekkel, hogy adjanak neki erőt és gyorsaságot.
Kit fog a király bevetni? Ha nem Chaolt, akkor kicsodát?
Ha ő maga személyesen hallgatja ki Nehemiát, akkor őt is
meg fogja semmisíteni. És a hercegnő elleni névtelen halálos
fenyegetést is meg fogja oldani.
Az üvegkastély egyre közeledett, kristálytornyain fakó,
zöldes fény csillogott.
Csak még egyszer ne! Még egyszer ne – hajtogatta minden egyes
lépéssel, minden szívverésével. Könyörgöm!
Nem mehetett be a főkapun, az őrök ott biztos
feltartóztatnák, vagy felhajtást csinálnának, ami az ismeretlen
gyilkost is csak kapkodásra késztetné. Az egyik kertet magas
kőfal vette körül, közelebb is volt, és sokkal kevesebben is
őrizték.
Esküdni mert volna, hogy patkók dobogását hallotta a háta
mögött, de a világ most csak két dologból állt a számára: volt ő,
és volt a távolság, amely Nehemiától elválasztotta. Elérte a
kőfalat, zúgott a fülében a vér, amikor nekifutott, hogy
felugorjon rá.
A becsapódás zaját tompította, amennyire csak lehetett.
Sikerült kézzel-lábbal megkapaszkodnia, olyan erősen, hogy
letörtek a körmei. Mielőtt az őrök egyáltalán feléje néztek volna,
már felmászott, és a másik oldalon volt.
A kert kavicsos ösvényén landolt, és a kezére esett. Valahol a
tudata mélyén érezte a tenyerén a fájdalmat, de már rohant is
tovább, a kastély üvegajtajáig. A hófoltok kéken világítottak a
holdfényben. Elsőként Nehemia lakosztályához fog rohanni,
hogy a hercegnőt a saját biztonsága érdekében bezárja. Ezután
pedig kinyírja azt a rohadékot, aki a barátnőjét kinézte
magának.
Archer emberei kicsit sem érdekelték. Azokat másodpercek
alatt letudta. Akárki szállt is rá Nehemiára, a fickó az övé volt.
Darabonként fogja szétszedni, míg meg nem hal. A
maradványait pedig a király lába elé fogja hajítani.
Feltépte az üvegajtó egyik szárnyát. Álldogáltak itt őrök, de
azért választotta ezt a bejáratot, mert itt ismerték. Azt azonban
nem várta, hogy Doriant látja majd velük csevegni. A férfi szeme
csak egy zafírkék folt volt, amikor elsprintelt mellette.
Kiáltásokat hallott a háta mögül, de nem fog megállni, nem
állhat meg. Csak még egyszer ne! Ne! Amikor elérte a lépcsőt,
remegő lábbal két-három fokot is lépett egyszerre. Nem járt már
messze, Nehemia lakosztálya csak egy szinttel volt feljebb és két
folyosóval hátrébb. Adarlan orgyilkosa volt, ő volt Celaena
Sardothien. Nem fog kudarcot vallani. Ennyivel tartoztak neki
az istenek. Nem hagyja cserben Nehemiát. Ha már annyi
szörnyű szó elhangzott kettejük között.
Elérte a lépcső tetejét. A kiabálás mögötte hangosabb lett,
többen a nevét kiáltották. De most senki sem tartóztathatja fel.
Amikor befordult az ismert folyosón, a faajtó látványára a
megkönnyebbüléstől majdnem elsírta magát. Zárva volt, és nem
volt jele erőszakos behatolásnak.
Előhúzta két kését, és villámgyorsan átgondolta, miként
fogja Nehemiának sietve elmagyarázni, hogy hogyan és hol
kellene gyorsan elrejtőznie. Ha a támadója megérkezik, akkor
Nehemia egyetlen feladata az lesz, hogy nyugodtan várjon a
rejtekhelyén. A többit majd ő elintézi. És pokoli örömét fogja
lelni benne.
Elérte az ajtót, nekidőlt, a zárak eltörtek.
A világ egyetlen ősi, szakadatlan dobogássá zsugorodott.
Celaena megpillantotta a helyiséget.
Tiszta vér volt minden.
Az ágy előtt Nehemia testőrei feküdtek átmetszett torokkal,
belső szerveik a földön folytak.
És az ágyon...
Az ágyon...
Celaena hallotta, ahogy a kiáltások közelednek, elérik a
szobát, de valahogy tompák voltak, mintha víz alatt lenne, és a
zajok a felszínt fodroznák.
A jéghideg hálószoba közepén állva az ágyra meredt, a
hercegnő meggyötört testére.
Nehemia halott volt.
II. RÉSZ – A KIRÁLYNŐ NYILA
 30. FEJEZET

CELAENA A TESTRE MEREDT.

Élettelen, szisztematikusan megcsonkított test volt, annyira
szét volt darabolva, hogy az ágy szinte feketéllett a vértől.
Mögötte emberek nyomultak a szobába, homályosan
észlelte, ahogy valaki elhányta magát mellette.
Egyszerűen ott maradt, ahol volt, míg a többiek gyorsan
körbejárták, hogy a három kihűlő tetemet megnézzék. Ez a
szüntelen, egyforma dobogás a fülében, a szívverése minden más
zajt elnyomott.
Nehemia már nem volt ott. Ez az élettel teli, szenvedélyes,
szerető lélek, a hercegnő, akit Eyllwe fényének hívtak, a nő, aki a
remény esszenciája volt, egyszerűen kihunyt, akár egy
gyertyaláng.
Ő pedig nem volt ott akkor, amikor a legfontosabb lett
volna.
Nehemia meghalt.
Valaki a nevét mondta, de nem ért hozzá.
Az előtte szikrázó zafírkék szempár fénye miatt hirtelen nem
látta már az ágyat, és az azon szétdarabolt tetemet. Dorian.
Dorian herceg. A herceg arcán könnyek folytak. A lány
kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a könnyeket. Furcsán
melegek voltak az ő jéghideg, távoli ujjainak. A körmei
piszkosak voltak, véresek, letörtek – hátborzongató volt a
kontraszt a herceg puha, fehér arcához képest.
És aztán ez a valaki a háta mögött újra a nevét mondta.
– Celaena!
Ők voltak. Ők tették.
Véres ujjai lecsúsztak Dorian arcáról a nyakára. Dorian csak
nézte, hirtelen megnémult.
– Celaena – megint ez az ismerős hang. Figyelmeztető hang.
Ők voltak. Elárulták őt. Elárulták Nehemiát. Ők csalták el
innen. A körme Dorian védtelen nyakát karcolta.
– Celaena – ismételte meg a hang.
Lassan megfordult.
Chaol állt ott, keze a kardján, ugyanazon a kardon, amelyet
a lány elvitt a raktárba, és otthagyott. Archer megmondta neki:
Chaol tudta, hogy ez fog történni.
Tudta.
Valami ezer darabra tört benne, és ütnie kellett.

Chaol éppen hogy el tudta engednie a kardját, amikor a lány keze

meglendült, és megütötte az arcát.
A falnak csapódott, és a négy karmolásból, amelyet a
körmével az arcába vésett, égő fájdalom áradt szét.
Celaena az övében lévő tőr után akart nyúlni, de Chaol
megfogta a csuklóját. Arcáról a nyakára folyt a vér.
Gárdistái kiabáltak és közelebb jöttek, de ő az egyik lábát
megvetette Celaena lába mögött, megperdítette és a földhöz
vágta.
– Vissza! – parancsolta katonáinak, pedig nem volt könnyű
helyzetben. Bár a földhöz szorítva tartotta, a lány egy akkora
horogütést vitt be neki, hogy majdnem kiestek a fogai.
Aztán úgy fújtatott, mint egy vadállat, és a torka után
nyúlt. A férfi kitért, és újra a márványpadlóra szorította.
– Hagyd abba!
De az a Celaena, akit ismert, már nem volt jelen. A lány, akit
feleségül akart venni, a lány, akivel a múlt héten az ágyát
megosztotta, nyomtalanul eltűnt. Ruhájára és kezére vastag
rétegben rászáradt a raktárban megölt emberek vére.
A lány felhúzta az egyik térdét, és olyan nagyot rúgott a lába
közé, hogy menten elengedte. Celaena ráülve tőrét a mellkasának
szegezte...
Megint megragadta a csuklóját, és minden erejét megfeszítve
eltartotta, mire a penge a szíve felett megállt. A lány egész
testében remegett az erőfeszítéstől, hogy néhány centiméterrel
lejjebb nyomja a kést. A másik tőre után nyúlt, de a férfi azt a
csuklóját is megfogta.
– Hagyd abba! – Chaol zihált, a rúgástól még alig kapott
levegőt, amit a lány a térdével mért rá, és próbált nem gondolni
az őrült fájdalomra. – Celaena, hagyd abba!
– Kapitány! – szólalt meg az egyik embere óvatosan.
– Vissza! – mordult fel újra.
A lány azzal, hogy a teljes súlyával a tőrre nehezedett, nyert
egy centimétert. A férfi karja remegni kezdett. Meg fogja ölni.
Tényleg meg fogja ölni.
Kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen, hogy lássa az
arcát, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzított a düh.
– Celaena – szólt, és tiszta erőből szorította a csuklóját,
abban a reményben, hogy a fájdalom eléri és észhez téríti. De az
továbbra sem engedte el a tőrt.
– Celaena, én a barátod vagyok.
A lány rámeredt, összeszorított fogain keresztül köhintett
egyet. Egyre szaporábban vette a levegőt, mielőtt olyan
hangosan felordított volna, hogy az egész szobában, a férfi egész
testében, egész világában dübörgött a hangja.
– Soha nem leszel a barátom! Örökre az ellenségem leszel.
Az utolsó előtti szót olyan mély gyűlölettel ordította, hogy
úgy érezte, mintha gyomorszájon vágta volna. Amikor újra
felágaskodott, a férfi kezéből kicsúszott a csuklója, amelyben a
tőrt fogta. A penge zúgva megindult lefelé.
És megállt. Hirtelen jéghideg lett a szobában, és Celaena
keze egyszerűen megállt, mintha megfagyott volna a mozdulat
közepén. Pillantása levált a férfi arcáról, de az nem látta, hogy
kire fújtat olyan vadul. Egy másodpercig olyan volt, mintha egy
láthatatlan erő ellen ágálna. Ekkor Ress mögéje került. A lány
túlzottan el volt foglalva azzal, hogy lerázza magáról ezt a
hatalmat, így nem vette észre, hogy a gárdista kardja gombjával
a fejére vág.
Amikor Celaena összecsuklott rajta, vele együtt Chaol
lényének egy része is összeomlott.
 31. FEJEZET

DORIAN TUDTA, hogy Chaolnak ebben a helyzetben nem volt

más választása, mint hogy Celaenát a véres szobából a hátsó
lépcsőházon át a lehető legmélyebbre, a kastély tömlöcébe vigye.
A herceg megpróbált nem nézni Kaltain kíváncsi, félőrült arcára,
amikor a barátja Celaenát a szomszédos cellába fektette, és a
cellaajtót bezárta.
– Szeretném odaadni neki a köpenyemet – mondta Dorian, és
már készült is levenni.
– Ne tedd! – felelte Chaol halkan. Az arca még mindig
vérzett. A lány a körmével négy mély karmolást ejtett az arcán.
A körmével. Te jóságos istenek!
– Szalmán kívül nem merek rábízni semmit.
Chaol már levette róla maradék fegyvereit, beleértve a négy
veszélyesnek tűnő hajtűjét is, és eldugott fegyverek után kutatva
átnézte a csizmáját és tunikáját is.
Kaltain halványan a lányra mosolygott.
 – Ne érj hozzá, ne beszélgess vele és ne nézz rá! – parancsolta
neki Chaol, mintha nem lett volna ott egy rács, amely a két nőt
egymástól elválasztotta. Kaltain csak fújtatott egyet, és
összegömbölyödött a saját oldalán. Chaol kurtán parancsokat
osztogatott az őreinek az étel- és vízadagokról, illetve az
őrségváltásról, majd sarkon fordult.
Dorian némán követte. Nem tudta, hol kezdje. A gyász
hullámokban temette maga alá, amikor újra és újra eszébe
jutott, hogy Nehemia meghalt. Ott volt benne még az émelygés
és undor a hálószobában látottak miatt, de a döbbenet és
megkönnyebbülés is, hogy mágiájával valahogy megállította
Celaena kezét, mielőtt leszúrta volna Chaolt, és hogy ezt a
lányon kívül senki nem vette észre.
Amikor a lány Chaolra fújtatott, a szemében valami olyan
vadság tükröződött, hogy a hideg borzongás futott végig a
hátán.
A kő csigalépcső felénél a kapitány váratlanul lerogyott egy
lépcsőfokra, és fejét a kezébe temette.
– Te jó ég, mit tettem? – suttogta.
Bár olyan sok minden megváltozott kettejük között, nem
hagyhatta ott Chaolt. Most nem. Végül is neki is szüksége volt
valakire, aki mellé leülhet.
– Mondd el, mi történt! – kérte Dorian halkan, leült mellé, és
a lépcsőház sötétjébe bámult.
Chaol beszélni kezdett.
Dorian meghallgatta a történetet, hogy a barátját miként
rabolta el egy lázadó csoport. Hogyan hatolt be Celaena a
raktárépületbe, és kaszabolta le az embereket, akár a fűszálakat.
Hogy a király egy héttel ezelőtt egy névtelen halálos
fenyegetésről beszélt neki, Nehemiával kapcsolatban, és
megparancsolta, hogy erősítse meg az őrzését. Hogy a király
aztán elrendelte a hercegnő kihallgatását, és arra utasította,
hogy ma este tartsa távol Celaenát. Hogy Archer, az a férfi,
akinek a meggyilkolására Celaena hetekkel ezelőtt megbízást
kapott, elmagyarázta, hogy Nehemia kihallgatásával valójában
a meggyilkolására gondoltak. És hogy a lány ezután a
szegénynegyedből az egész utat idáig rohanva tette meg, de így is
elkésett azzal, hogy a barátnőjét megmentse.
Voltak dolgok, amelyekről Chaol továbbra sem beszélt, de
Dorian így is megértette.
A barátja remegett, ami már önmagában véve is ijesztő volt,
hiszen már ezzel is megrendítette a biztonságérzetüket.
– Még soha senkit nem láttam, aki úgy mozogna, mint ő –
suttogta a kapitány. – Még soha nem láttam senkit, aki olyan
gyorsan futna, mint ő. Dorian, olyan volt, mintha... – Chaol a
fejét ingatta. – Másodpercekkel azután, hogy elindult, találtam
egy lovat, de ő gyorsabb volt. Ez hogy lehet?
Dorian korábban mindezt egyszerűen annak tudta volna be,
hogy a barátjának a félelemtől és a fájdalomtól eltorzult az
időérzéke, de néhány pillanattal korábban az ő erein keresztül is
átáramlott a mágia.
– Nem gondoltam, hogy ez fog történni – kesergett Chaol
összeroskadva, homlokát a térdére hajtva. – Ha az apád...
– Nem az apám volt – tiltakozott Dorian. – Ma este a
szüleimmel vacsoráztam. – Éppen erről a vacsoráról jött, amikor
Celaena égő tekintettel elrohant mellette. Ez a tekintet elég volt
ahhoz, hogy utánarohanjon, testőrei kíséretében, majd a
folyosón majdnem összeütköztek Chaollal. – Az apám azt
mondta, hogy később, vacsora után beszél Nehemiával. Ha jól
látom a dolgokat, akkor ez órákkal korábban történt.
 – De ha az apád nem akarta megölni, akkor mégis ki
lehetett? A halálos fenyegetés miatt több járőrt helyeztem
riadókészültségbe, és ezeket az embereket én választottam ki
személyesen. Akárki tette is, gond nélkül ment el mellettük.
Akárki tette is...
Dorian megpróbált nem gondolni a helyszínre. Chaol egyik
gárdistája a három halott látványára a szoba közepén elhányta
magát. És Celaena úgy állt ott, akár egy üres porhüvely, úgy
meredt Nehemiára.
– Akárki tette is, beteges élvezetet lelhetett benne – fejezte
be Chaol a mondatot.
Dorian lelki szemei előtt újra felvillantak a gondosan, szinte
szakszerűen feldarabolt hullák.
– De ez mit jelent?
Könnyebb volt tovább beszélgetni, mint arról gondolkodni,
hogy pontosan mi történt. Ahogy Celaena ránézett, anélkül hogy
valóban látná, ahogy a könnyeit letörölte, és aztán a letört
körmeit végighúzta a torkán, mintha érezné az alatta lüktető
vért. És ahogy aztán Chaolra támadt...
– Mennyi ideig fogod itt tartani? – kérdezte Dorian, lefelé
nézve a lépcsőkön.
A lány a testőrkapitányt az emberei előtt támadta meg. Sőt,
a támadásnál is rosszabb, ami történt.
– Annyi ideig, ameddig szüksége van rá – felelte Chaol
halkan.
– Miért?
– Azért, hogy már ne akarjon mindannyiunkat megölni.
Celaena már azelőtt tudta, hogy hol van, hogy felébredt volna,
de egyáltalán nem érdekelte. Ugyanazt élte át újra és újra.
Azon az éjszakán, amikor elfogták, éppígy elvesztette a fejét,
és csak egy hajszál választotta el attól, hogy megölje azt a
személyt, akit a legjobban gyűlölt, de akkor valaki kiütötte, és
egy bűzös tömlöcben ébredt. Amikor kinyitotta a szemét,
keserűen mosolygott. Mindig ugyanazok a történetek, ugyanaz a
veszteség.
A cella másik végében a földön egy tányér állt, kenyérrel,
sajttal, valamint egy bádogbögre vízzel. Celaena felült.
Hasogatott a feje. Megtapintotta a fején lévő dudort.
– Mindig is tudtam, hogy te is itt fogsz kikötni – szólt
Kaltain a szomszédos cellában. – A királyi fenségeknek belőled is
elegük lett?
A lány közelebb húzta a tálcát, és a szalmapriccs mögötti
kőfalnak dőlt.
– Nekem van belőlük elegem – felelte.
– Valakit megöltél, aki különösen rászolgált?
Celaena a hasogató fejfájása miatt lehunyta a szemét.
– Majdnem.
Érezte a ragacsos vért a kezén és a körme alatt. Chaol vérét.
Remélhetőleg maradnak hegek a négy karmolás után az arcán.
Remélhetőleg soha többé nem látja, különben megöli. Chaol
tudta, hogy a király ki fogja hallgatni Nehemiát. Tudta, hogy a
király, a legkegyetlenebb, legvérszomjasabb szörnyeteg az egész
világon, a barátnőjét ki akarja hallgatni. És nem szólt neki. Nem
figyelmeztette őt.
De nem a király volt. Nem, azalatt a néhány perc alatt, amit
a hálószobában töltött, világossá vált a számára, hogy ez nem az
ő kézjegyét viseli. Ennek ellenére Chaolt tájékoztatták a
névtelen fenyegetésről, tudta, hogy valaki ártani akar
Nehemiának. És nem szólt neki.
Teljesen idióta tisztességből és a király iráni lojalitásból még
csak eszébe sem jutott, hogy Celaena tehetne valamit a
gyilkosság megakadályozása érdekében.
Most mindennek vége. Miután elveszítette Samet, és
Távolvégbe küldték, teljesen szétesett, de a bánya
vigasztalanságában összeszedte magát. És amikor idejött, olyan
buta volt, hitt abban, hogy Chaollal a kirakós utolsó darabkája
is a helyére került. Olyan buta volt, hogy egy rövidke pillanatig
azt hitte, boldog lehet.
De a halál volt az ő átka és az adománya. A halál ezekben a
hosszú, hosszú években jó barátja lett.
– Meggyilkolták Nehemiát – suttogta a sötétben, mert
muszáj volt valakinek elmondania, hogy kioltották ezt az egykor
oly fénylő lelket. Hogy Nehemia itt, ezen a világon élt, és milyen
jó, bátor, valamint csodálatos ember volt.
Kaltain először néma maradt. Egy idő múlva halkan
megszólalt, úgy, mintha az egyik csapást a másikra lehetne
cserélni.
– Öt nap múlva Perrington herceg Morathba utazik, és én
vele tartok. A király azt mondta, hogy vagy hozzámegyek
feleségül, vagy itt lent fogok rohadni életem végéig.
Celaena feléje fordulva kinyitotta a szemét. Kaltain a falnál
ült, karjával átkulcsolta a térdét. Még koszosabb és nyúzottabb
volt, mint utolsó látogatásakor. Még mindig Celaena köpenyébe
burkolózott.
– Te elárultad a herceget – felelte a lány. – Miért akarna
feleségül venni?
A nő halkan nevetgélt.
– Ki tudja, hogy ezek az emberek milyen játékokat
játszanak, és milyen céljaik vannak? – Koszos kezével
megdörzsölte az arcát. – Egyre jobban fáj a fejem – mormogta. –
És a szárnycsapások, azok sem maradnak soha abba.
Az álmaim tele vannak árnyakkal és verdeső szárnycsapásokkal
– mesélte Nehemia, és Kaltain is említette már egyszer a
szárnyakat.
– Mi köze van az egyiknek a másikhoz? – kérdezte Celaena. A
szavai egyszerre visszhangoztak élesen és tompán.
Kaltain meglepve vonta fel a szemöldökét, mintha fogalma
sem lenne arról, hogy mit mondott.
– Mennyi ideig fognak itt tartani? – kérdezte.
Azért, mert megpróbálta megölni a testőrkapitányt? Talán
örökre. De fütyül rá. Azt sem bánja, ha kivégzik.
Öljék meg, ha akarják.
Nehemia nem egy, hanem sok királyság reménye volt. Soha
nem jön létre a királyi udvar, amelyről álmodott. Eyllwe soha
nem lesz szabad. És neki sem lesz soha többé alkalma arra, hogy
bocsánatot kérjen tőle azért, amit a vita hevében a fejéhez
vágott. Az utolsó szavak, amelyeket Nehemia hozzá intézett,
már örökre úgy maradnak. Ez marad az utolsó, amit a barátnője
róla gondolt.
Egyszerűen gyáva vagy.
– Ha kiengednek – mondta Kaltain, miközben mindketten a
cellájuk sötétjébe bámultak –, gondoskodj arról, hogy
megkapják a büntetésüket. Mindenki.
Celaena a saját lélegzetvételét figyelte, érezte Chaol vérét a
körme alatt, és azoknak az embereknek a vérét, akiket
lekaszabolt, érezte a jeges hideget Nehemia hálószobájában, ahol
az ágya vérben ázott.
– Meg fogják kapni – esküdött meg Celaena a sötétségnek.
Ezenkívül már mindennek vége volt.
Jobb lett volna, ha Távolvégben marad. Ott halt volna meg.
Úgy érezte, mintha nem a sajátja lenne a teste, amikor a
tálcát az étellel közelebb húzta magához, és a fém megzörrent az
öreg, nedves köveken. Nem is volt éhes.
– Nyugtatót kevernek a vízbe – szólt Kaltain, amikor
Celaena a bádogbögre után nyúlt. – Velem is ezt csinálják.
– Az jó – felelte a lány, és egy húzásra kiitta a bögre
tartalmát.

Három nap telt el. Minden étkezéskor kevertek nyugtatót az

italába.
Álmában és ébren is abba a szakadékba meredt, amely az
álmait uralta. Az erdő a szemközti oldalon eltűnt, a szarvas sem
volt már ott, mindenhol csak a sziklás, kopár vidék és a gonosz
szél, amely újra meg újra ezt susogta:
Egyszerűen gyáva vagy.
Celaena tehát minden alkalommal kiitta a gyógyszerezett
vizet, és hagyta, hogy az elkábítsa.

– Körülbelül egy órával ezelőtt itta meg a vizet – szólt a

negyedik nap reggelén Ress Chaolhoz.
A férfi bólintott. Celaena beesett arccal, öntudatlanul feküdt
a földön.
 – Evett?
– Egy harapást vagy kettőt. Nem próbált megszökni. Egy
szót sem szólt hozzánk.
Ress és a többi testőr nyugtalanul nézte, ahogy Chaol
kinyitotta a cellaajtót.
Nem bírta már egyetlen másodpercig sem tovább, hogy ne
lássa őt. Kaltain a szomszédos szobában aludt, és nem mozdult,
amikor bement Celaena cellájába.
Melléje térdelt. Alvadt vér szaga volt, és a ruhája a rászáradt
vértől teljesen megmerevedett. A férfi torka összeszorult.
A kastélyban az elmúlt napokban elszabadult a pokol.
Nehemia gyilkosai után kutatva Chaol parancsára átfésülték
nemcsak a kastélyt, de az egész várost is. Többször járt a
királynál is, hogy elmondja neki, mi történt: hogy őt is
elrabolták, és valaki a külön odavezényelt őrök ellenére bejutott
Nehemiához. Meg volt lepve, hogy a király nem bocsátotta el,
vagy nem történt valami még rosszabb.
A legszörnyűbb az volt, hogy a király még elégedettnek is
tűnt. Megszabadult egy problémától, anélkül, hogy bepiszkította
volna vele a kezét. Fő gondja az a felbolydulás volt, amelyet a hír
Eyllweben elkerülhetetlenül ki fog váltani. Egy másodpercig sem
gyászolta Nehemiát, és a lelkiismeret-furdalás leghalványabb
jelét sem mutatta. Chaol maga is meglepődött, hogy mekkora
önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne fojtsa meg a saját
uralkodóját.
De nemcsak a saját sorsa függött engedelmességétől és jó
viselkedésétől. Amikor a királynak Celaena állapotát taglalta, az
nem mutatkozott különösebben meglepettnek. Csak annyit
mondott, hogy a lányt újra egyenesbe kell hozni, és ezzel a dolog
el van intézve.
 Egyenesbe hozni.
Chaol gyengéden felemelte a lányt, és kivitte a cellából. Soha
nem bocsátja meg magának, hogy ebbe a büdös tömlöcbe
vetette, még ha nem is volt más választása. Ezekben a napokban
a saját ágyában sem tudott aludni, mert még érezte benne
kedvese illatát. Amikor az első éjszaka lefeküdt, eszébe jutott,
hogy a lány éppen hol fekszik, és akkor átköltözött a kanapéra. A
legkevesebb, amit érte tehetett, az volt, hogy visszaviszi a saját
lakosztályába.
De azt nem tudta, miként hozhatná egyenesbe. Nem tudta,
hogy javítson meg valamit, ami tönkrement. Benne és köztük.
Az emberei vele voltak, miközben felvitte a lányt a
lakosztályába.
Nehemia halála megviselte, lépten-nyomon üldözte. Már
napok óta nem mert a tükörbe nézni. Még ha nem is a király
ölette meg a hercegnőt, ha figyelmeztette volna Celaenát a
fenyegető veszélyről, akkor legalább résen lett volna. Ha
Nehemiát beavatta volna, akkor a testőrei is óvatosabbak lettek
volna. Döntésének következményei időnként olyan durván
érintették, hogy nem kapott levegőt.
És akkor még itt volt ez a következmény is, akit a karjában
tartott, amikor Ress kinyitotta lakosztálya ajtaját. Philippa már
várta őket, és a fürdőszoba felé intett. Erre egyáltalán nem
gondolt, hogy Celaenát le kell mosdatni, mielőtt ágyba kerül.
A fürdőszoba felé menet képtelen volt a cseléd szemébe
nézni, mert tudta, milyen igazságot olvasna ki belőle.
Ezt már abban a pillanatban felfogta, amikor a lány
Nehemia hálószobájában feléje fordult.
Elvesztette őt.
És soha, soha többé nem fogja közel engedni őt magához.
 32. FEJEZET

CELAENA A SAJÁT ÁGYÁBAN ÉBREDT, és tudta, hogy a vizében

már nem lesz több nyugtató.
Nem lesz több reggeli beszélgetés Nehemiával, és nem lesz
több rémjelóra. Soha többé nem lesz még egy olyan barátnője,
mint ő.
Anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy valaki tisztára
sikálta. A sötét tömlöcben töltött napok után a napfényes
hálószobában rögtön elkezdett hasogatni a feje. Pislogva
felfedezte, hogy Fürge hozzábújva aludt. A kutyus felemelte a
fejét, hogy néhányszor megnyalja a karját, aztán aludt tovább.
Orrocskájával a lány könyöke és felsőteste közé furakodott.
Vajon Fürge érezte a veszteséget? Gyakran eszébe jutott, hogy a
kutyája a hercegnőt talán még nála is jobban szerette.
Egyszerűen gyáva vagy.
Fürgének emiatt nem tehet szemrehányást. Ezen a romlott,
álszent udvaron és királyságon kívül az egész világ szerette
Nehemiát. Nehéz lett volna nem szeretni őt. Celaena is az első
pillanattól fogva a szívébe zárta, mintha ikerlelkek lettek volna,
akik végre egymásra találtak. Lelki barátnője volt. És most
meghalt.
A lány a mellkasára tette a kezét. Mennyire abszurd,
mennyire tökéletesen abszurd és értelmetlen, hogy a szíve még
mindig vert, Nehemia szíve pedig már nem lüktetett tovább.
Az Elenától kapott amulett meleg volt, mintha egy kicsit
vigasztalni akarta volna. Hagyta, hogy keze a matracra
csússzon.
Ezen a napon eddig még meg sem próbálta elhagyni az
ágyat. Philippa erőszakoskodott vele, hogy egyen valamit, és
mellékesen megjegyezte, hogy elmulasztotta Nehemia temetését.
Túlzottan el volt foglalva azzal, hogy nyugtatókat döntsön
magába, és gyásza elől a tömlöcbe bújjon el, ahelyett, hogy ott
lett volna, amikor a barátnőjét a napsütötte Eyllwe-től oly távol
átadják a hideg földnek.
Egyszerűen gyáva vagy.
Ezen a napon Celaena tehát nem hagyta el az ágyát. És
másnap sem.
Meg harmadnap sem.
 33. FEJEZET

CALACULLA BÁNYÁIBAN nyomasztó hőség honolt, és a

rabszolgalány élénken el tudta képzelni, hogy mennyivel
rosszabbul lenne, ha a nyári nap a fejére tűzne.
Hat hónapja volt a bányában. Azt mondták neki, hogy
ennyi ideig még senki nem bírta ki. Anyja, nagyanyja és öccse
még egy hónapot sem élt túl. Az apja még a bányáig sem jutott
el, mert Adarlan mészárosai őt a többi lázadóval együtt a
faluban kivégezték. A többieket összetoborozták és ideküldték.
Öt és fél hónapja volt már egyedül, ezrek vették körül, de
mégis egyedül volt. Már nem emlékezett arra, hogy mikor látta
utoljára az eget vagy Eyllwe hideg szellőben ringatózó mezőit.
De mindkettőt látni fogja újra, az eget és a füves pusztákat
is. Tudta, mert éjjelenként otthon, amikor aludnia kellett volna,
titkon fennmaradt, és a padlódeszka résein keresztül
hallgatózott, hogy miről beszél az apja más lázadókkal: a
lehetőségekről Adarlan megdöntésére, és Nehemia hercegnőről,
aki átmenetileg a fővárosban tartózkodik, és a szabadságukért
küzd.
Ha kitart, ha csak egyszerűen tovább lélegzik, akkor kibírja
addig, míg Nehemia eléri a célját. Igen, sikerülni fog neki, és
akkor eltemeti a halottait, még akkor is, ha a gyász hónapjai már
leteltek. Csatlakozni fog a legközelebbi lázadó csoporthoz.
Minden adarlani megölésekor a halottai nevét fogja kiáltani,
hogy a másvilágon hallják, és tudják, hogy nincsenek elfeledve.
Amikor a csákányával a kérlelhetetlenül kemény sziklafalba
vert, a levegő szinte felsebezte kiszáradt torkát. A közeli falnak
támaszkodó őr a kulacsában lötyögtette a vizet, arra várva, hogy
egyikük összeessen, és a korbácsát megsuhinthassa.
Lehajtott fejjel dolgozott és lélegzett tovább.
Sikerülni fog.
Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, csak azt érezte, hogy egy
hullám halad át a bányán, mintha a föld rengene. A csend
hulláma, amit jajveszékelés követ.
Érezte, hogy jön, egyre csak dagad, közelebb és közelebb
minden fejfordítással, minden elmormogott szóval.
És aztán hallotta, meghallotta azokat a szavakat, amelyek
mindent megváltoztattak.
Nehemia hercegnő halott. Adarlan megölette.
A szavak elmentek mellette, még mielőtt fel tudta volna
fogni őket.
Bőr csapódott a sziklának. A felügyelő csak néhány
másodpercig fogja tűrni a szünetet, aztán már rá fog ütni a
korbácsával.
Nehemia meghalt.
A kezében lévő csákányra meredt.
Lassan megfordult, és a felügyelő arcába nézett, Adarlan
arcába. A férfi megmozdította a csuklóját, a vasszögekkel kivert
korbácsot a kezében.
A lány érezte, hogy folynak a könnyei, lefelé, a hat hónapja
nem mosott arcán.
Elég volt. A szavak úgy sikoltottak benne, hogy reszketni
kezdett.
Hangtalanul elkezdte sorolni a halottait. És amikor a
felügyelő felemelte a korbácsát, a felsorolás végén hozzátette a
saját nevét is, majd a csákányt a férfi hasába vágta.
 34. FEJEZET

– VAN A VISELKEDÉSÉBEN VALAMILYEN VÁLTOZÁS?

– Kikelt az ágyából.
– És?
Az üvegkastély egyik felső szintjén álltak egy napfényes
folyosón, és a rendszerint derűs Ress szokatlanul komor képet
vágott.
– Most egy fotelban ül a cserépkályha előtt. Ugyanazt
csinálja, mint tegnap, akkor is felkelt, egész nap a fotelban ült, és
napnyugtakor visszafeküdt az ágyába.
– Továbbra sem szól egy szót sem?
Ress a fejét rázta, és lehalkította a hangját, amikor egy
udvaronc ment el mellettük.
– Philippa azt mondta, hogy csak ül ott a tüzet bámulva.
Anélkül, hogy egy szót szólna. Az ételéhez továbbra is alig nyúl
hozzá.
Ress figyelmesen megnézte a Chaol arcán gyógyuló
karmolásokat. Kettő már behegedt és el fog tűnni, de volt még
egy hosszú, meglepően mély seb, amely még nyílt volt. Chaol sem
tudta, hogy marad-e heg utána. Megérdemelné.
– Valószínűleg semmi közöm hozzá, de...
– Akkor ne is mondd! – förmedt rá Chaol. Pontosan tudta,
hogy mit akar Ress mondani, ugyanazt, mint Philippa és
mindenki más, aki az útjába akadt, és ezzel az együtt érző
pillantással nézett rá. Meg kellene próbálnod, beszélned kellene
vele.
Bizonyára futótűzként terjedt a hír, hogy majdnem megölte,
mindenesetre úgy tűnt, hogy mindenki tudja, milyen mély a
szakadás kettejük között. Azt gondolta, hogy mindketten
diszkrétek, és Philippáról is tudta, hogy nem egy pletykafészek.
De talán már messziről lehetett látni rajta, mit érez iránta. És
hogy Celaena most mit érzett iránta... Ellenállt a késztetésnek,
hogy az arcán lévő karmolásokat megérintse.
– Mégis akarok őröket az ajtaja és ablaka elé – parancsolta
Ressnek. Úton volt a következő gyűlésre, ahol újabb hangos
vitára számított arról, miként kellene kezelniük Eyllwe-ben a
hercegnő halála miatti reakciókat.
– Ha bárhová el akar menni, akkor ne álljátok útját, de
próbáljátok egy kicsit feltartóztatni.
Csak addig, amíg értesíteni tudják őt, hogy végre elhagyta a
lakosztályát. Ha bárki megállíthatja, az csak ő lehet, és csak ő
beszélhet majd vele arról, ami Nehemiával történt. Addig annyi
teret fog adni neki, amennyire szüksége van, még akkor is, ha
majdnem belehal, hogy nem beszélhet vele. Az élete részévé vált,
kezdve a reggeli futásokkal, a közös ebédekig, a lopott csókokig,
amikor senki nem nézett oda, és most nélküle üresnek érezte
magát. És még mindig nem tudta, hogy valaha a szemébe tud-e
majd nézni.
Örökre az ellenségem leszel.
Ezt így is gondolta.
Ress bólintott.
– Intézkedni fogok.
A fiatal gárdista szalutált, Chaol pedig indult a tanácsterem
felé. Ma több gyűlést is tartanak, rengeteg megbeszélést, mert
még mindig keserű viták folytak arról, miként kellene
Adarlannak Nehemia halálára reagálnia. És bár egyáltalán nem
szívesen vallotta be, de más gondjai is voltak, mint Celaena vég
nélküli gyásza.
A király lordjait és vazallusait a birodalom déli részéből
Résvárba hívta.
Köztük Chaol apját is.

Doriannek rendszerint nem volt semmi baja Chaol embereivel.

De az nagyon nem tetszett neki, hogy éjjel-nappal gárdisták
követték, akik mindenhol veszélyt szimatoltak. Nehemia halála
bebizonyította, hogy a kastély nem biztonságos. Anyját és
Hollint a lakosztályukban elszeparálva tartották, sok nemes
pedig vagy elhagyta a várost, vagy ők is rejtőzködtek.
Csak Roland nem. Bár az anyja a hercegnő meggyilkolását
követő reggelen visszamenekült Meahba, Roland itt maradt
azzal az indokkal, hogy Doriannek most minden eddiginél
nagyobb szüksége van a támogatására. És igaza volt. A
tanácsgyűléseken, amelyek egyre nagyobb létszámúak lettek,
mert egyre több lord érkezett délről, Roland minden
hozzászólásában és ellenvetésében Dorian mellé állt. Együtt
érveltek az ellen, hogy felkelés esetén további csapatokat
küldjenek Eyllwe-be, és Roland támogatta a herceg azon
javaslatát is, hogy nyilvánosan kérjenek bocsánatot Nehemia
szüleitől a hercegnő haláláért.
Amikor Dorian ezt megpendítette, az apja majd felrobbant a
dühtől, de ő mégis írt Nehemia szüleinek, és a legmélyebb
részvétét fejezte ki. Az apja tőle mehetett a pokolba.
Amikor a toronyszobájában ülve a másnapi gyűlésre készült
a déli lordokkal, és a szükséges dokumentumokat olvasgatta,
pontosan erre jött rá, hogy ez kezdett problémává válni. Sokáig
gondosan ügyelt arra, hogy ne szálljon szembe az apjával, de
milyen férfi az, aki vakon engedelmeskedik?
Okos férfi, suttogta egy hang belülről. Itt volt megint ez a
hideg, ősi hatalom.
Legalább négy gárdista állt a lakosztálya előtt.
Magántornya olyan magas volt, hogy senki sem tudott volna az
erkélyre felkapaszkodni, és a szobájába is csak egy lépcső
vezetett. A tornyot könnyen meg lehetett védeni, de
könnyűszerrel válhatott kelepcévé is.
Dorian az asztalán lévő üvegtollakra bámult. Nehemia
halálának éjszakáján nem akarta Celaena csuklóját a levegőben
megállítani. Csak azt tudta, hogy a nő, akit egykor szeretett, arra
készül, hogy a legjobb barátját egy félreértés miatt megölje. Túl
messze állt ahhoz, hogy megfogja, amikor a pengét lefelé
nyomta, de akkor... Olyan volt, mintha egy fantomkar lőtt ki
volna belőle, és megfogta volna a lány csuklóját. Érezte az
alvadt vért a bőrén, mintha megérintette volna.
De nem tudta, mit tesz. Szinte öntudatlanul cselekedett, a
kétségbeesés és a szükség vezérelte.
Meg kell tanulnia, miként tudja szabályozni, uralni ezt a
különös erőt. Ha tudná kezelni, akkor meg tudná akadályozni,
hogy alkalmatlan időben jelentkezzen. Például, ha ezen az
átkozott tanácsülésen ülve dührohamot kapna.
Mély levegőt vett, az üvegtollakra koncentrált, és
tekintetével megpróbálta megmozdítani őket. Ha Celaenát késsel
a kezében megállította, és egy egész polcnyi könyvet képes volt a
levegőbe röpíteni, akkor egy tollat is meg tud mozdítani.
De a toll nem mozdult.
Miután annyi ideig bámulta, hogy majdnem belebandzsult,
sóhajtva hátradőlt a székében, és kezével betakarta a szemét.
Lehet, hogy megőrült. Talán az egészet csak beképzelte
magának.
Nehemia egyszer megígérte neki, hogy ott lesz mellette, ha
segítségre van szüksége, ha az, ami benne szunnyad, felébred.
Tudott róla tehát.
Vajon a gyilkos a hercegnő megölésével az ő reményét is
kioltotta, hogy valamikor válaszokat kapjon a kérdéseire?

Celaena csak azért ült át a fotelba, mert Philippa előző nap

bejött, és panaszkodott a piszkos ágynemű miatt. Elküldhette
volna az ördögbe, de aztán elgondolkodott azon, hogy kivel
osztotta meg utoljára az ágyát, és hirtelen megörült annak, hogy
friss ágyneműt kap. Minden utána maradt nyomot el kell
tüntetni.
Naplemente után a tűz mellett üldögélt, és az izzó parazsat
bámulta, amely egyre világosabban égett, minél sötétebb lett
kint.
Az idő teljesen kiszámíthatatlanná vált. Egyes napok olyan
gyorsan teltek, mint egy óra, mások élethosszúságúnak tűntek.
Egyszer sokáig fürdött, hajat is mosott, és Philippa végig nézte
őt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem fullad meg a vízben.
Celaena hüvelykujjával végigsimította karosszéke karfáját.
Nem állt szándékában megválni az életétől. Azelőtt, míg nem
tette meg, amit meg kell tennie.
A szobában az árnyékok hosszabbak lettek, és úgy tűnt,
mintha a parázs lélegezne. Miközben nézte, úgy látszott, mintha
vele együtt lélegezne, és minden szívdobbanásával együtt verne.
Ezeken a napokon, amikor csak aludt és hallgatott, egy
dologra rájött. A gyilkos kívülről jött a kastélyba.
Talán az bízta meg, aki már régebb óta gyilkossággal
fenyegette Nehemiát, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre nem
álltak kapcsolatban a királlyal.
Celaena megfogta a karfát, körmét belevájta a polírozott
fába. Arobynn orgyilkosai közül sem lehetett senki. Ismerte a
stílusát, nem volt ennyire gonosz. Még egyszer végigvette
Nehemia hálószobájának a részleteit, amelyek beleégtek az
emlékezetébe.
Egy bérgyilkost ismert, aki ilyen szörnyeteg volt.
Grave.
Amikor a király bajnoka címért folyó versenyben találkozott
vele, megpróbált mindent megtudni róla, amit csak lehetett.
Hallotta, hogyan bánt áldozatai testével.
Undorodva elhúzta a száját.
Grave ismerte a kastélyt, hozzá hasonlóan ő is itt részesült
kiképzésben. És tudta, hogy kit gyilkol meg, darabol fel, és hogy
mit tesz ezzel vele.
Ismerős, fekete tűz lobogott fel a bensőjében, szétterjedt
egész testében, és egy feneketlenül mély szakadékba rántotta.
Celaena Sardothien felállt a székéből.
 35. FEJEZET

EZEN AZ ÉJFÉLI KÜLDETÉSÉN nem lesznek fáklyák, nem lesznek

elefántcsont kürtök, amelyek hírül adják a vadászat kezdetét. A
legsötétebb tunikáját vette lel és egy puha, fekete álarcot tett a
köpenye zsebébe. Minden fegyverét, még a hajtűit is
eltávolították a lakosztályából. Anélkül, hogy utánanézett
volna, tudta, hogy figyelik az ajtókat és az ablakokat. Legyen.
Ez nem olyan vadászat volt, amely a bejárati ajtónál fog
kezdődni.
Bezárta a hálószobáját, és a szeme sarkából látta, hogy
Fürge bebújik az ágya alá, amikor kinyitotta a titkos ajtót. A
kutya halkan nyüszített is, ahogy kilépett a folyosóra. Nem volt
szüksége fényre, hogy letaláljon a kriptába, mert már kívülről
tudta az utat, minden lépést, minden fordulót. A köpenye
suhogott a lépcsőkön, ahogy egyre lejjebb haladt.
Ebben a harcban mindenkivel szembeszáll. Ők idézték elő,
ezért reszkessenek is a félelemtől.
 Holdfény áradt a lépcső aljára, megvilágította a kripta
nyitott ajtaját és Mort kis bronzarcát.
– Sajnálom, ami a barátnőddel történt – mondta meglepően
szomorúan, ahogy feléje közeledett.
Nem válaszolt. Mindegy is volt neki, hogy honnan tudja.
Csak ment tovább, be az ajtón, el a szarkofágok között a
kincsekből álló hatalmas kupachoz, amely a kripta másik
végében felhalmozva állt.
Tőröket, vadászkéseket, mindent eltett, amit csak az övébe
illetve a csizmájába tudott dugni. Egy marék aranyat és ékszert
is zsebre rakott.
– Mit csinálsz ott? – kérdezte Mort a folyosóról.
Celaena a Damarishoz, Gavin, Adarlan első királyának
kardjához lépett. A lyukas aranymarkolat csillogott a
holdfényben, amikor a hüvelyét levette a tartójáról, és
keresztben a hátára csatolta.
– Az egy szent kard – sziszegte Mort, mintha belátna a
sírkamrába.
A lány kísérteties mosollyal ment vissza az ajtóhoz, és a
csuklyát a fejére húzta.
– Akárhová mész is – folytatta Mort –, akármit akarsz is
tenni, ha kiviszed innen a kardot, akkor megszentségteleníted.
Nem félsz, hogy magadra haragítod az isteneket?
Celaena csak halkan nevetett, majd felment a lépcsőn, és
minden lépést, minden mozdulatot kiélvezett, amely közelebb
vitte zsákmányához.

Élvezte az égő érzést a karjában, miközben a lefolyócsatorna

felett az öreg kereket tekerte, amely felemelte a vasrácsot.
Amikor legfelül volt, csurgott róla a mocsok és a szennyvíz, ami a
kastélyból akadálytalanul folyt ki egy keskeny folyóba. Egy
követ dobott a boltív mögé a vízbe, hogy letesztelje, vannak-e
őrök.
Semmi zaj, semmi fegyvercsörömpölés vagy izgatott
suttogás.
Nehemiát egy olyan személy ölte meg, akinek hajlama volt a
groteszkre, és feltétlenül fel akart tűnni. Csak néhány kérdést kell
majd feltennie ahhoz, hogy megtalálja Grave-et.
A lánccal biztosította a kereket, megvizsgálta, hogy tartja-e,
és megbizonyosodott arról, hogy a Damarist jól felcsatolta-e a
hátára. Aztán a boltívbe kapaszkodva a túloldalra lendült.
Anélkül, hogy felpillantott volna a kastélyra, átugrott a csatorna
felett, és kint, a fagyott talajon landolt. A következő pillanatban
eltűnt az éjszakában.

Koromfekete ruhájában haladt előre Résvár utcáin, hangtalanul

mozgott az alvó sikátorokban.
Csak egy helyen kaphatja meg a szükséges válaszokat.
A szegénynegyed tele volt szeméttel és vizelettócsákkal, a
macskaköves utcák a fogcsikorgató telek után megrepedeztek és
eldeformálódtak. Az épületek düledeztek, néhány annyira rozoga
volt, hogy még a legszegényebb lakók is kiköltöztek onnan. A
kocsmák szinte minden utcában dugig voltak részegekkel,
prostituáltakkal és olyan emberekkel, akik nyomorúságos
életükből egy kis kikapcsolódást kerestek.
Nem érdekelte, hogy hányan látják. Ma éjszaka senki nem
fogja megállítani.
A köpenyét meglebegtette a szél, de az arca kifejezéstelen
maradt obszidiánfekete maszkja alatt. Már csak néhány
kereszteződés választotta el a Vaultstól.
Kesztyűs keze ökölbe szorult. Mihelyt kideríti, hogy hol
bujkál Grave, kékre-zöldre veri. És nemcsak veri.
Egy csendes sikátorban megállt egy teljesen átlagos vasajtó
előtt. Előtte fizetett verőemberek állhattak őrt. Ezüstérméket
dugott oda nekik, mire kinyitották az ajtót. A föld alatti
termekből álló labirintusban lehetett Adarlan gyilkosaival,
szörnyetegeivel és elátkozottaival találkozni. Ide a csürhe jött,
hogy történeteket meséljen, valamint üzleteket kössön, és
pontosan itt keringhetnek a Nehemia gyilkosáról szóló
híresztelések.
Grave minden bizonnyal magas vérdíjat kapott, és a pénzét
most valószínűleg gátlástalanul szórja, ami nem marad
észrevétlenül. Biztos, hogy nem hagyta el Résvárt, ó, nem. Az
embereknek tudniuk kell, hogy ő ölte meg a hercegnőt, mert azt
akarja, hogy őt nevezzék Adarlan új orgyilkosának. Azt is
akarja, hogy Celaena ezt megtudja.
Amikor lement a Vaultsba vezető lépcsőkön, brutális sör- és
verejtékszag csapta meg. Már régen járt utoljára egy ilyen
koszfészekben.
A fő helyiség megvilágítása megfelelt minden igénynek.
Középen egy csillár lógott, de a falak mentén jobbra és balra csak
derengő fény jutott azoknak, akik nem akarták, hogy lássák
őket. A nevetés elült, ahogy az asztalok között elvonult. Vöröses
szemek követték minden lépését.
Nem tudta, hogy ki az alvilág új ura, aki a Vaults felett
uralkodik, de nem is érdekelte. Ma éjszaka nem vele volt dolga.
Szándékosan nem nézett a terem másik oldalán lévő bokszringek
felé, amelyek körül most is, mint mindig emberek tülekedtek, a
küzdőket biztatva, akik ököllel és lábbal harcoltak.
Az elfogása előtti utolsó napokban többször is járt a
Vaultsban. Most, hogy Ioan Jayne és Rourke Farran halott volt,
úgy tűnt, hogy a lokál új tulajdonoshoz került, de semmit sem
veszített züllöttségéből.
Celaena egyenesen a pultoshoz ment. Az nem ismerte fel őt,
de nem is várta tőle, hiszen az évek során gondosan ügyelt arra,
hogy ne mutassa az arcát.
A pultos sápadt volt, gyér haja az elmúlt másfél évben csak
még gyérebb lett. Megpróbált a vendég csuklyája alá lesni, de az
arcát még álarc is fedte.
– Egy italt? – kérdezte, és letörölte a verejtéket a
homlokáról. A helyiségben mindenki őket figyelte, ki lopva, ki
nyíltan.
– Nem kérek – felelte, a maszk alatt a hangja mélyebbnek
tűnt és tompán csengett.
A pultos a pultba kapaszkodott.
– Visszajöttél – mondta halkan, mire még több fej fordult
feléjük. – Kiszabadultál.
Most tehát felismerte. Elgondolkodott, hogy az új
tulajdonosok vajon haragot táplálnak-e vele szemben, mert
megölte Ioan Jayne-t, és azon is eltűnődött, hogy hány hulla
maradna utána, ha itt és most nekirontanának. Azzal, amit ma
tenni akart, már önmagában megszegett jó néhány szabályt, és
átlépett számos határt.
A lábát keresztbe téve a pultnak támaszkodott. A pultos újra
megtörölte a homlokát, és egy brandyt töltött neki.
– A vendégünk vagy erre az italra – mondta, miközben nagy
lendülettel odatolta neki az italt. Celaena megállította, de nem
itta meg. A férfi megnedvesítette a száját, és megkérdezte:
– Hogy... hogy jutottál ki?
A többi vendég hátradőlve feszülten figyelt. Terjesszék csak
a pletykákat. Csak variáljanak, mielőtt az útjába kerülnek.
Remélhetőleg Arobynn fülébe is eljut. És remélhetőleg óvakodni
fog attól, hogy valaha is megkörnyékezze.
– Hamarosan rá fogsz jönni – felelte. – De ma szükségem van
a segítségedre.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– A segítségemre?
– Azért vagyok itt, mert egy férfit keresek. – A hangja
érdesen és tompán csengett. – Egy férfit, aki a közelmúltban
nagyon sok aranyat keresett Eyllwe hercegnőjének
meggyilkolásával. Grave névre hallgat. Tudnom kell, hol van.
– Fogalmam sincs.
A pultos arca még sápadtabb lett.
A zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy marék csillogó, régi
ékszert és aranyat. Most már minden szem rájuk szegeződött.
– Akkor megismétlem a kérdésemet.

A Grave nevű orgyilkos rohant.

Nem tudta, mióta van már a lány a nyomában. Egy hétnél is
több eltelt azóta, hogy megölte a hercegnőt, és a kutya se nézett
felé. Azt gondolta, hogy büntetés nélkül megússza, már azon is
eltöprengett, hogy a hullánál kreatívabbnak kellett volna lennie,
egyfajta névjegykártyát kellett volna maga után hagynia. De
ma este minden megváltozott.
 A kedvenc kocsmájában ült a pultnál, és a dugig teli
helységben egyszer csak hatalmas csend lett. Megfordult, és a
lány az ajtóban állt, a nevét kiáltotta. Jobban hasonlított egy
kísértetre, mint egy emberre. A neve szinte még visszhangzott,
amikor már felugrott, és a hátsó ajtón kimenekült az utcára.
Nem hallott lépéseket maga után, de tudta, hogy Celaena követi,
és kihasználja, hogy éjszaka van és köd.
Sikátorokon és mellékutcákon keresztül rohant, falakon
ugrott át, cikcakkban futott a szegénynegyedben, mindent
megtett, hogy lerázza, kifárassza. Nagy fellépését egy csendes
utcára tartogatja. Ott fogja előrántani a tőrét, amit a testére
csatolva hord, és a lány meg fog lakolni azért, hogy a versenyen
megalázta, hogy gúnyosan vigyorgott rá, eltörte az orrát, és
zsebkendőjét a mellkasára dobta.
Nagyképű, ostoba dög.
A sarkon befordulva kissé megtántorodott, és zihálva
kapkodta a levegőt. Csak három tőr volt nála. De azokat
optimálisan fogja bevetni. Amikor a lány a kocsmában
felbukkant, rögtön észrevette a vállán a kardot, csípőjén pedig a
csillogó, félelmetes tőrarzenált. De ő majd megfizet neki, még
akkor is, ha kevesebb tőre van.
Már félig berohant egy macskaköves utcán, amikor
észrevette, hogy zsákutca, és a végén álló fal túl magas ahhoz,
hogy átmásszon rajta. Akkor hát itt! Hamarosan esedezni fog a
kegyelméért, mielőtt apró, pici darabokra szabdalja. Mosolyogva
húzta elő az egyik tőrét, és megfordult.
Kék köd sodródott arrafelé, és egy patkány surrant át a
keskeny utcán. Nem hallott hangokat, csak egy távoli vigadalom
zaját. Talán lerázta. Ezek a királyi idióták életük legnagyobb
hibáját követték el akkor, amikor bajnokká nevezték ki
Celaenát. Ezt mondta az az illető is, aki a megbízást adta neki.
Rövid várakozás után, anélkül, hogy ne figyelte volna
tovább is az utcát, megengedte magának, hogy vegyen néhány
mély levegőt, és meglepve állapította meg, hogy egy kissé
csalódott.
Haha, még hogy a király bajnoka! Gyerekjáték volt
meglépni előle. Most szépen hazamegy, és néhány nap múlva
már felkínálják neki a következő megbízást. És aztán még egyet,
majd még egyet. Megbízója megígérte neki, hogy elárasztja majd
ajánlatokkal. Arobynn Hamel átkozni fogja azt a napot, amikor
kidobta őt az orgyilkosok céhéből, mert túl kegyetlenül bánt az
áldozataival.
Halkan nevetve feldobta tőrét a magasba. A lány ekkor
bukkant fel.
Kilépett a ködből, alig volt több fekete árnyéknál, és nem
rohant, hanem sétált, közben szokás szerint elviselhetetlenül
lazán riszálta a csípőjét. Grave az épületeket mustrálta maga
körül. A falak túl simák voltak, és nem voltak ablakok sem.
A lány lépésről lépésre közeledett. Tényleg, tényleg jól fog
szórakozni, amikor pontosan olyan szenvedéseket okoz majd
neki, mint a hercegnőnek.
Mosolyogva hátrált vissza az utca végébe, csak akkor állt
meg, amikor a hátával nekiütközött a kőfalnak. Szűkebb térben
is le tudná győzni. És ezen a félreeső helyen bőven lesz elég ideje
arra, hogy elképzeléseit tettekre váltsa.
A lány még közelebb jött, aztán a feje fölé nyúlva kirántotta
a kardját. A holdfény tükröződött a hosszú pengén. Hercegi
szeretőjének az ajándéka lehet.
Grave kihúzta második tőrét a csizmájából. Ez nem egy
modoros, nevetséges, nemesek által megrendezett párbaj. Itt
nincsenek szabályok.
A lány nem szólt egy szót sem, ahogy közeledett.
Ő sem mondott semmit, csak eléje ugrott, és mindkét
pengéjével a fejére célzott.
A lány oldalra fordult, majd elviselhetetlen könnyedséggel
kitért előlük. A férfi újra előretört, de nem is látta szinte, ahogy a
lány elhajolt, és kardjával rávágott a sípcsontjára.
A vizes kövön feküdt, még mielőtt érezte volna a fájdalmat.
A világ fekete, szürke és vörös színekben lobogott, és pokoli
fájdalmak törtek rá. Az egyik kezében még a tőrt tartva,
visszamászott a falhoz. Mivel a lábai nem engedelmeskedtek,
karjai segítségével kellett vonszolnia magát a nedves, hideg,
koszos kövön.
– Te lotyó – sziszegte. – Te mocskos lotyó!
Nekiment a falnak, és vér ömlött a lábából. A vágással
csontot zúzott szét a lány. Soha többet nem fog tudni járni. De ez
nem gátolja meg őt abban, hogy megfizessen neki.
Celaena közvetlenül előtte állt, eltette a kardját, hogy egy
hosszú, drágakövekkel díszített tőrt húzzon elő.
Grave átkozódott, a legmocskosabb szavakkal illette, ami
csak eszébe jutott.
A király orgyilkosa csak nevetett, és gyorsabban, mint egy
támadó vipera, az egyik karját már a falhoz is szorította, és
aztán szikrázott a tőr.
A fájdalom szétszakította a jobb csuklóját, aztán a balt is,
amikor azt is a falnak nyomta. Sikoltott, valóban sikoltott,
amikor észrevette, hogy a karjait a késekkel a falnak szögezték.
A vére a holdfényben szinte fekete volt. Ida-oda dobálta
magát, és a lányt káromolta. Ha nem veszi le a karjait a falról,
akkor el fog vérezni.
 Celaena kísérteties hangtalansággal eléje guggolt, és az állát
egy tőrrel felemelte. Grave zihált, amikor a lány az arcához
közelített. Nem volt semmi a csuklyája alatt, semmi e világi.
Nem volt arca.
– Ki adta a megbízást? – kérdezte érdes hangon.
– Mire? – kérdezte majdnem zokogva. Talán megjátszhatná,
hogy ártatlan, kimagyarázná magát, meggyőzné ezt a
fennhéjázó kurvát arról, hogy semmi köze az egészhez...
A lány megfordította a tőrt, és a torkának szegezte.
– Hogy megöld Nehemia hercegnőt.
– S-s-senki. Nem tudom, miről beszélsz.
És ekkor, anélkül, hogy levegőt vett volna, egy újabb tőrt
szúrt olyan mélyen a combjába, hogy érezte, amint alatta a
kövezetnek ütődik a kés. Kiabált és összegörnyedt a fájdalomtól,
mert a csuklói még inkább belenyomódtak a tőrökbe.
– Ki adta a megbízást? – kérdezte újra. Nyugodtan, nagyon
nyugodtan.
– Arany – nyögte Grave. – Van aranyam.
Elővett még egy kést, és a másik combjába szúrta úgy, hogy
hegye a kőnek csapódott. Grave sivított, az istenekhez, akik nem
mentették meg őt.
– Ki adta a megbízást?
– Nem tudom, miről beszélsz.
Kihúzta a késeket a combjából. A fájdalomtól és a
megkönnyebbüléstől majdnem becsinált.
– Köszönöm. – Sírt, de közben már azon gondolkodott,
hogyan fogja megbüntetni. A lány a sarkára ülve ránézett. –
Köszönöm.
De aztán egy újabb tőrt vett elő, amelynek a szikrázó éle
cikcakkos volt, és közvetlenül a keze felett húzta el.
 – Nyújtsd ki az egyik ujjad! – parancsolta. A férfi reszketve
rázta a fejét. – Nyújtsd ki az ujjad!
– Kérlek! – Meleg folyadék öntötte el a nadrágja ülepét.
– A hüvelykujjadat.
– Ne! Mindent elmondok! – A lány közelebb húzta a pengét,
és megérintette a hüvelykujja tövét. – Ne! Mindent elmondok.
 36. FEJEZET

AMIKOR DORIAN TÖBB ÓRÁNYI VITA UTÁN már kezdte úgy

érezni, hogy fogyóban van a türelme, a tanácsterem ajtaját
hirtelen feltépték, és Celaena viharzott be lobogó, fekete
köpenyében. Az asztalnál ülő húsz férfi mind elnémult, még az
apja is, és az orgyilkos kezében himbálózó dologra bámultak. Az
ajtóban őrt álló Chaol öles léptekkel követte a lányt. De ő is
megtorpant, amikor meglátta, hogy mit hozott magával.
Egy fejet.
A férfi arca úgy el volt torzulva, mint aki ordít. Chaolnak
valahogy ismerősnek tűntek a vonások, a fakóbarna haj, aminél
fogva a király bajnoka a fejet tartotta.
A kapitány halálsápadtan fogta meg a kardját. A teremben
tartózkodó többi gárdista is kivonta kardját, de nem mozdultak.
Csak akkor lépnek akcióba, ha Chaol vagy a király parancsot ad
rá.
– Mi ez? – kérdezte a király. A tanácsnokok és a többi lord
továbbra is csak hápogni tudott.
Celaena gonosz mosollyal egy minisztert pécézett ki, és
egyenesen felé indult.
És senki, még a király sem mondott semmit, amikor a
levágott fejet a miniszter iratkupacára vágta.
– Azt hiszem, az öné – jelentette ki, és elengedte a hajat. A fej
tompa zajjal elgurult. Az orgyilkos ezután megveregette –
megveregette – a miniszter vállát, majd körbejárta az asztalt,
lehuppant az egyik végében lévő üres székre, és kinyújtotta a
lábát.
– Magyarázatot követelek – förmedt rá a király.
A lány karba tette a kezét, és rámosolygott a miniszterre, aki
szinte belezöldült a fej látványába.
– Ma éjszaka rövid társalgást folytattam Grave-vel Nehemia
hercegnőről – felelte. Grave, a viadalon szereplő orgyilkos és
Mullison miniszter bajnoka. – Üdvözletét küldi önnek, miniszter
úr. Valamint ezt is küldi magának. – Valamit a hosszú asztalra
dobott: egy keskeny arany karkötőt, amelybe lótuszvirágok
voltak vésve. Nehemia viselte. – Engedje meg, miniszter úr, hogy
szakemberként adjak egykét tippet: tüntesse el a nyomokat.
Olyan orgyilkost bízzon meg, aki nem áll önnel személyes
viszonyban. És ne adjon megbízást röviddel azután, hogy
nyilvános vitába bonyolódott az áldozattal.
Mullison könyörögve nézett a királyra.
– Nem tettem ilyet. – Elhúzódott a levágott fejtől. –
Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Soha nem tennék ilyet.
– Grave valami mást mondott – folytatta szinte éneklő
hangon Celaena. Dorian nem tudta levenni róla a pillantását. Ez
itt nem az a vadállat volt, akivé Nehemia halálának éjszakáján
változott. Most teljesen más állapotban volt, mintha egy
keskeny pallón egyensúlyozott volna. A Rém áldása legyen
velünk, mindannyiunkkal.
Chaol ekkor a széke mellé lépett, és megfogta a könyökét.
– Mi az ördögöt keresel itt?
Celaena kedves mosollyal nézett fel rá.
– Úgy tűnik, hogy a te munkádat végzem.
Egy mozdulattal lerázta magáról, felállt, és az asztalt
körbejárva, odament a királyhoz. Kivett egy darab papírt a
zsebéből, és a király elé dobta az asztalra. Ennyi tiszteletlenség
már elég volt az akasztófához, de a király nem szólt semmit.
Chaol kővé meredt arccal követte, kezét továbbra is a
kardján tartva. Dorian imádkozott, hogy ne kerüljön
tettlegességre sor, ne itt, ne már megint. Ez felébresztené a
mágiáját, és ha az apja látná... Erre a lehetőségre gondolni sem
mert, míg egy helyiségben tartózkodik ilyen sok potenciális
ellenséggel. Közvetlenül amellett ült, aki parancsba adná a
halálát.
Apja a papír után nyúlt. Dorian annyit látott, hogy egy
legalább tizenöt névből álló listáról van szó.
– A hercegnő szerencsétlen halálát megelőzően – magyarázta
Celaena – magamra vállaltam, hogy ártalmatlanítok néhány
hazaárulót. Első célpontom – Archerre gondolt, ami az apjának
biztosan éppúgy egyértelmű volt – közvetlenül a lázadókhoz
vezetett.
Dorian egy másodpercig sem bírta tovább nézni. Ez itt nem
lehet a teljes igazság. Nem azért indult el, hogy ezeket megölje,
hanem hogy Chaolt megmentse. Miért hazudik tehát? Miért tesz
úgy, mintha az ő nyomukban járt volna? Milyen játékot játszik?
A koronaherceg végignézett az asztalnál ülőkön. Mullison
miniszter még mindig reszketve nézett az előtte fekvő, levágott
fejre. Nem csodálkozna, ha a miniszter elhányná magát. Ő állt
volna a Nehemia elleni névtelen, halálos fenyegetés mögött?
Rövid gondolkodás után az apja felnézett a listáról, és
figyelmesen nézett Celaenára.
– Jó munkát végzett, bajnok. Valóban jó munkát.
Aztán az orgyilkos és Adarlan királya egymásra mosolygott.
Ez volt a legkísértetiesebb, amit Dorian valaha látott.
– Mondja meg a kincstárnokomnak, hogy duplázza meg a
havi illetményét – jelentette ki a király. Dorian undort érzett,
nemcsak a levágott fejtől és Celaena alvadt vérrel borított
ruhájától, hanem attól is, hogy a lányban a legjobb szándék
mellett sem tudta felismerni azt a nőt, akit egykor szeretett. És
Chaol arckifejezéséből is arra következtetett, hogy a barátja is
így érez.
Celaena mélyen meghajolt a király felé. Aztán a kapitány
szemébe nézett, minden melegséget nélkülöző mosollyal, majd
lobogó fekete köpenyében kimért léptekkel elhagyta a termet.
Hallgatás.
Dorian Mullison miniszterre nézett, aki halkan csak annyit
suttogott, hogy kérem, mielőtt a király Chaolt arra utasította,
hogy vesse őt a tömlöcbe.

Celaena még nem volt kész, egyáltalán nem. Lehet, hogy a

vérontás véget ért, de még mielőtt a lakosztályába visszatér, és
Grave bűzös vérét lemossa magáról, még valakit fel kell keresnie.
Archer az ágyában feküdt, amikor a villájába ért. Az inasa
nem merte feltartóztatni, így felviharzott a szőnyeggel borított
lépcsőn, az elegáns, faburkolatú folyosón, majd feltépte annak a
szobának a szárnyas ajtaját, amely Archer hálószobája kellett
hogy legyen.
A férfi felriadt, és nyögve a bekötött vállát tapogatta.
Tetőtől talpig végignézett a lányon, véres ruháján és a még
mindig az övében lévő tőrökön. Nagyon-nagyon elcsendesedett.
– Sajnálom – mondta.
A lány az ágya lábánál állt, és lenézett rá, hamuszínű arcára,
sérült vállára.
– Te is sajnálod, Chaol is sajnálja, az egész rohadt világ
sajnálja. Azt mondd el inkább, hogy mit akarsz, és mit akar a
mozgalmad. Mondd el, hogy mit tudsz a király terveiről!
– Nem akartam hazudni neked – felelte Archer kedves
hangon. – De tudnom kellett, hogy bízhatok-e benned, mielőtt
elmondom az igazságot. Nehemia – Celaenának erőt kellett
vennie magán, hogy a név hallatára ne rezzenjen össze – azt
mondta, hogy lehet bízni benned, de nekem száz százalékig
biztosnak kellett lennem. És abban is biztosnak kellett lennem,
hogy te is bízol bennem.
– Azt gondoltad tehát, hogy attól, hogy elraboljátok Chaolt,
bízni fogok bennetek?
– Azért raboltuk el, mert azt hittük, hogy ő és a király nem
kikérdezni, hanem megölni akarja Nehemiát. Azért kellett a
raktárba jönnöd, hogy Westfall saját szájából halld, hogy tudott
a hercegnő elleni fenyegetésekről, és nem szólt neked róla, hogy
fogd fel végre, hogy ő az ellenség. Ha tudtam volna, hogy ennyire
megvadulsz, akkor egy ujjal sem nyúlok hozzá.
A lány a fejét csóválta.
– A lista, amit nekem tegnap a raktárban lévő emberekről
küldték ők valóban mindannyian halottak?
– Megölted őket, igen.
 Bűntudat rohanta meg.
– Őszintén sajnálom. – Komolyan így is gondolta. Kívülről
megtanulta a nevüket, megpróbált visszaemlékezni az arcukra.
A haláluk súlyát örök teherként fogja cipelni. Még Grave halálát
sem fogja soha elfelejteni, mindazt, amit abban a sikátorban tett.
– Átadtam a nevüket a királynak. Ez néhány napra, maximum
ötre, el fogja terelni rólad a figyelmét.
Archer bólintott, és visszahanyatlott a párnáira.
– Nehemia tényleg együtt dolgozott veled?
– Ezért jött Résvárba, hogy ellenállási mozgalmat
szervezzen északon. Hogy közvetlenül a kastélyból származó
információkkal lásson el bennünket. – Pontosan úgy, ahogy a
lány mindig is gyanította. – A veszteség... – Behunyta a szemét.
– Nem tudjuk őt helyettesíteni.
Celaena nyelt egyet.
– Te megtehetnéd – folytatta Archer, és újra ránézett. –
Tudom, hogy Terrasenből származol. Akkor tulajdonképpen
tisztában kellene lenned azzal, hogy elsőként Terrasent kell
felszabadítani.
Egyszerűen gyáva vagy.
Semleges arcot vágott.
– Legyél a szemünk és a fülünk a kastélyban – kérte Archer
suttogva. – Segíts nekünk! A támogatásoddal meg fogjuk találni
a módját, hogy mindenkit megmentsünk, téged is. Nem tudjuk,
hogy mik a király tervei, csak azt, hogy talált a mágián kívül
valamilyen erőforrást, és ezt valószínűleg arra használja, hogy
valami saját borzalmat teremtsen. De hogy mi a végső célja, az
számunkra homályos. Ezt próbálta meg Nehemia kideríteni, és
ha ezt tudnánk, akkor az mindannyiunkat megmentene.
Ezt majd később fogja megemészteni, sokkal később. Most
csak nézte Archert, aztán lenézett alvadt vérrel borított
ruhájára.
– Megtaláltam azt a férfit, aki megölte.
Archer szeme tágra nyílt.
– És?
Indulni készült.
– Törlesztette az adósságát. Mullison miniszter bérelte fel,
hogy megszabaduljon egy terhes bosszúságtól, elege volt abból,
hogy a tanácsüléseken Nehemia állandóan alaposan
megszorongatta. Most a miniszter a tömlöcben ül, és a bírósági
tárgyalására vár.
És ő nem fog egy percet sem elmulasztani ebből a bírósági
tárgyalásból, és utána a kivégzésből.
A kezét már a kilincsre tette, amikor Archer nagyot
sóhajtott.
Visszanézve látta a félelmet és a szomorúságot a férfi arcán.
– Megmentettél egy nyílvesszőtől – mondta Celaena halkan,
a férfi kötésére nézve.
– Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, miután én
rendeztem az egész slamasztikát.
Celaena az ajkába harapott, és már nyitotta az ajtót.
– Öt napunk van, addig vár a király, hogy meghalj. Készítsd
fel magadat és szövetségeseidet erre!
– De...
– Nincs semmi de – szakította félbe. – Nagy szerencséd, hogy
az eszement akciódért nem tépem le a fejed. Nyíl ide vagy oda, és
függetlenül a Chaolhoz fűződő viszonyomtól, te hazudtál nekem.
És elraboltad a barátomat. Ha ez nem történt volna, ha te nem
lettél volna, akkor a kastélyban vagyok azon az éjszakán. –
Keményen nézett rá. – Veled végeztem. Nincs szükségem az
információidra, és én sem foglak téged semmiről sem
tájékoztatni. Az sem érdekel különösebben, hogy mi történik
veled, miután elhagytad a várost, az a fő, hogy soha többé ne
lássalak.
Egy lépést tett a folyosón.
– Celaena?
A lány visszanézett.
– Sajnálom. Tudom, milyen sokat jelentettél neki és ő is
neked.
Hirtelen rázuhant a teher, amelyet a Grave utáni
vadászatban próbált félretenni, és szinte összegörnyedt.
Iszonyúan fáradt volt. Most, hogy Grave meghalt, most, hogy
Mullison miniszter rács mögött volt, most, hogy már senkit nem
kellett megnyomorítania és megbüntetnie, most már hullafáradt
volt.
– Öt nap, öt napon belül visszajövök. Ha addig nem leszel
útra készen, akkor nem veszem magamnak a fáradságot, hogy a
halálodat megrendezzem. Akkor megöllek, még azelőtt, hogy
egyáltalán észrevennéd, hogy bejöttem a szobába.

Chaol semleges arcot vágott, és kihúzta magát, amikor az apja

méregette. Apja kis reggelizőszobája napfényes volt, csendes, sőt
kellemes, de Chaol az ajtóban megállt, amikor az apját tíz év
elteltével újra látta.
Anielle lordja alig változott, csak kissé megőszült, de az arca
még mindig kissé nyersen volt jóképű, Chaol ízlésének
mindenesetre túlzottan hasonlított az övéhez.
– Kihűl a reggeli – mondta az apja, és széles kezével az
asztalra és az előtte lévő üres székre mutatott. Ezek voltak az
első szavai.
Chaol olyan szorosan szorította össze a fogait, hogy fájt.
Keresztülment a világos szobán, és helyet foglalt a széken. Apja
egy pohár gyümölcslét töltött magának, és anélkül, hogy
ránézett volna, így szólt:
– Legalább nem lötyög rajtad az egyenruha. Az öcséd olyan
görbe és nyakigláb lett, hogy szörnyű. Persze ez az anyád
vérének köszönhető.
Chaol fel volt háborodva, hogy milyen hangnemben beszél az
anyjáról, de erőt vett magán. Teát töltött magának és
megvajazott egy kenyeret.
– Most hallgatni fogsz, vagy akarsz azért mondani valamit?
– Milyen mondanivalóm lenne a számodra?
– Egy udvarias fiú érdeklődne a családja hogylétéről –
válaszolta az apja keskeny mosollyal.
– Már tíz éve nem vagyok a fiad. Nem tudom, miért kellene
úgy viselkednem, mintha még az lennék.
Atyja pillantása a Chaol csípőjén lógó kardra vetődött,
hosszan mustrálta, vizsgálta. Chaol legszívesebben felállt és
kiment volna. Hiba volt elfogadnia a meghívását. El kellett
volna égetnie az üzenetet, amelyet tegnap este kapott. De
miután gondoskodott arról, hogy Mullison minisztert tömlöcbe
zárják, a király prédikációja valahogy elhomályosította az
ítélőképességét, amikor arról beszélt, hogy Celaena hogyan
csinált belőle és a gárdistáiból bolondot.
És Celaena... Fel nem foghatta, hogy a lány miként volt
képes elhagyni a lakosztályát. Fogalma sem volt róla. Az őrök
riadókészültségben voltak, és nem jelentettek zajt. Az ablakok
nem voltak nyitva, a bejárati ajtó sem. Amikor Philippát
kérdezte, ő csak annyit mondott, hogy a hálószoba ajtaja egész
éjjel zárva volt.
Celaena újra titkolózott. A lány hazudott a királynak azon
személyekről, akiket a raktárban azért ölt meg, hogy őt
megmentse. És akadtak még más rejtélyek is körülötte,
amelyeket a lehető legsürgősebben fel kell derítenie, ha szerette
volna túlélni a lány haragját. Amit az emberei arról a halottról
jelentettek, amelyet abban a sikátorban találtak...
– Mesélj már arról, hogy mi minden történt veled!
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte Chaol kifejezéstelen arccal,
anélkül, hogy hozzányúlt volna a reggelijéhez.
Apja hátradőlt a székében, ilyenkor régen Chaol rögtön
verejtékezni kezdett. Rendszerint az apja ilyenkor minden
figyelmét ráirányította, ítélkezett, vizsgáztatott, és büntetéseket
szabott ki minden gyengeségért és hibás lépésért. De már felnőtt
férfi volt, és csak a királynak tartozott elszámolással.
– Élvezed a pozíciódat, ami miatt a rangodról is lemondtál?
– Igen.
– Gyanítom, hogy neked köszönhetem, hogy Résvárba
kellett jönnöm. És ha Eyllwe-ben zavargások törnének ki,
gyanítom, hogy mindannyian neked mondhatnánk köszönetet.
Chaolnak minden önuralmára szüksége volt, hogy higgadt
maradjon. A kenyerébe harapott, és csak nézte az apját.
A férfi szemében valami elismerésféle lobogott. Ő is evett egy
harapást, majd megkérdezte:
– Van legalább nőd?
Meglehetősen nehéz volt úgy tennie, hogy ne látszódjon meg
rajta semmi.
– Nincs.
Az apja kissé elmosolyodott.
 – Mindig szörnyen rosszul hazudtál.
Chaol kinézett az ablakon, ezen a felhőtlen napon már
megjelentek a tavasz első jelei.
– A te érdekedben remélem, hogy legalább nemesi
származású.
– Az én érdekemben?
– Lábbal tiportad a családod jó hírét, de továbbra is Westfall
vagy, és mi nem veszünk feleségül konyhalányokat.
Chaol értetlenkedve rázta a fejét.
– Azt a lányt veszem feleségül, akit akarok, függetlenül
attól, hogy konyhalány, hercegnő vagy rabszolga. Ehhez neked
semmi közöd.
Atyja összekulcsolta a kezét. Hosszú hallgatás után így szólt:
– Anyádnak hiányzol. Azt szeretné, ha hazajönnél.
Erre elakadt a lélegzete. De az arca áthatolhatatlan maradt,
a hangja határozott, amikor megkérdezte:
– És te, apám?
Az apja a szemébe nézve átnézett rajta.
– Ha Eyllwe-ben felkelés tör ki, ha háború lesz, akkor
Anielle-nek erős örökösre lesz szüksége.
– Terrint nevelted utódodnak, és biztos vagyok benne, hogy
ő jól fogja végezni a dolgát.
– Terrin a könyvek embere, nem harcos. Ilyennek született.
Ha Eyllwe-ben zendülés alakul ki, akkor könnyen lehet, hogy a
Fehéragyar-hegységből is fellázadnak a vademberek. Anielle lesz
az első, amit kifosztanak. Már túl régóta álmodoznak bosszúról.
Chaol azon töprengett, ez vajon mennyire sérthette apja
büszkeségét, és lelke mélyén egy rész őszintén azt kívánta, hogy
szenvedjen emiatt.
De tulajdonképpen elege volt a szenvedésből és gyűlöletből.
És már szinte semmi sem volt, ami megérte volna neki a harcot,
miután Celaena egyértelműen jelezte, hogy szívesebben enne
parázsló szenet, mint hogy rá szeretettel nézzen. Miután...
elment. Ezért csak ennyit felelt:
– Nekem itt a helyem, itt az életem.
– Az embereknek szükségük van rád. Szükségük lesz rád.
Annyira önző lennél, hogy hátat fordítasz nekik?
– Úgy, ahogy apám hátat fordított nekem?
Apja erre is mosolygott, kegyetlen, szívtelen ügy.
– Szégyent hoztál a családodra azzal, hogy lemondtál a
rangodról. Szégyent hoztál rám. De az elmúlt években hasznossá
tetted magad, elérted, hogy a koronaherceg bízik benned. Ha
Dorian lesz a király, akkor ezért megjutalmaz, nem? Hercegséget
csinálhatna Anielle-ből, és annyi területet ruházhatna rád, ami
már felvenné a versenyt Perrington Morath környéki
területeivel.
– Mégis mit akarsz, apám? Az embereket megvédeni, vagy
kihasználni a Dorianhez fűződő barátságomat?
– A tömlőcbe vetetnél, ha azt mondanám, hogy mindkettőt?
Ahogy hallom, mostanában szívesen teszed ezt olyan
emberekkel, akik provokálni mernek téged. – Ott volt az a szikra
a szemében, ami Chaolnak jelezte, hogy mi mindenről tud már az
apja. – Ha igen, akkor a nőddel információkat cserélhetnénk a
fogvatartási körülményekről.
– Ha azt akarod, hogy jöjjek vissza Anielle-be, akkor nem
éppen a legjobb módszereket választod a meggyőzésre.
– Nekem kell meggyőznöm téged? Nem tudtad megvédeni a
hercegnőt, és ebből lehet, hogy háború fog kitörni. Az orgyilkos,
aki az ágyadat melegítette, csak arra vár, hogy kitépje a beledet.
Mi maradt még itt neked, a szégyenen kívül?
 Chaol akkorát csapott az asztalra, hogy az edények
csörömpöltek.
– Most már elég!
Nem akarta, hogy az apja bármit tudjon Celaenáról vagy az
ő összetört szívéről. Nem engedte, hogy kicseréljék az
ágyneműjét, mert még mindig olyan illata volt, mint neki, mert
elalvás előtt arról álmodozott, hogy még mindig mellette fekszik.
– Tíz évig dolgoztam azért, hogy elérjem ezt a pozíciót, és a
te gúnyos megjegyzéseidnél sokkal, de sokkal többre lenne
szükség ahhoz, hogy elérd, hogy visszamenjek Anielle-be. És ha
túl gyengének tartod Terrint, akkor ideküldheted hozzám
megedződni. Itt talán megtanulja, hogyan viselkedik egy valódi
férfi.
Hátralökte a székét, az edények megint csörömpöltek, és az
ajtó felé viharzott. Öt perc. Kevesebb mint öt percig bírta ki.
Az ajtóban megállva visszanézett az apjára. Az halványan
rámosolygott, és továbbra is számítóan nézett rá, azt mérlegelve,
hogy mennyi hasznot tud húzni belőle.
– Még akkor is, ha az apám vagy – fűzte hozzá Chaol
figyelmeztetően ha szóba állsz vele, ha csak feléje nézel, akkor
azt fogod kívánni, bárcsak soha ne tetted volna be a lábad a
kastélyba.
És bár nem várta meg a válaszát, azzal a rossz érzéssel
távozott, hogy valahogy az apja kelepcéjébe került.
 37. FEJEZET

NEM VOLT MÁS, aki ezt a feladatot el tudta volna végezni, mivel
az eyllwe katonák és küldöttek még úton voltak, hogy Nehemia
testét a királyi mauzóleum melletti átmeneti sírból elvigyék.
Amikor Celaena kinyitotta a hercegnő hálószobájának az ajtaját,
megállapította, hogy valaki minden vérnyomot eltávolított.
Elvitték a matracot, az ajtóból látta az üres ágykeretet. Talán az
lenne a legjobb, ha Nehemia dolgait azoknak az embereknek
adnák oda, akik őt visszaviszik Eyllvve-be?
De vajon ők a barátai? Elöntötte a felháborodás és a gyász
arra a gondolatra, hogy idegenek nyúljanak a barátnője
dolgaihoz, és egyszerűen összepakolják, mint bármilyen más
holmit.
Majdnem olyan feldúlt lett, mint ma reggel, amikor bement a
saját gardróbszobájába, és minden ruháját leráncigálta a
vállfákról, minden cipőjét, tunikáját, szalagját és köpenyét
összefogta, majd a folyosóra dobta.
 Elégetett mindent, ami a leginkább Nehemiára emlékeztette,
a ruhákat, amelyeket akkor viselt, amikor együtt tanultak,
ebédeltek vagy sétáltak a kastély körül. Csak akkor csillapodott
le kissé, amikor Philippa bejött, hogy leszidja a füst miatt.
Megengedte neki, hogy elvigye azokat a ruhákat, amelyekben
nem tett kárt, és elajándékozza őket. A halványkék,
kristálygyöngyökkel hímzett modellnek már késő volt, amit
Chaol születésnapjának estéjén viselt. Az a ruha vándorolt
elsőként a lángok közé.
Amikor a gardróbja kiürült, egy zacskó aranyat nyomott
Philippa kezébe, és arra kérte, hogy vegyen neki pár új dolgot.
Philippa csak szomorúan ránézett – még valami, amitől rosszul
lett –, és elment.
Egy órájába telt, amíg Nehemia ruháit, valamint ékszereit
óvatosan és gondosan összepakolta. Megpróbált nem túl sokáig
elidőzni az emlékeknél, mert minden darabhoz kötődött valami.
Vagy a lótuszvirág-illatnál, ami mindenen érződött.
Miután a ládákat lezárta, az íróasztalhoz ment, amely még
mindig telis-tele volt papírokkal és könyvekkel, mintha gazdájuk
csak egy pillanatra kiugrott volna valamiért. Amikor a legfelső
papírhoz nyúlt, pillantása a jobb kezén lévő sarló formájú hegre,
a ridderak fogainak nyomára esett.
A papírok tele voltak eyllwe nyelven írt firkálásokkal és
rémjelekkel.
Számtalan rémjel, hosszú sorokban vagy szimbólumokban,
mint azok, amelyeket Nehemia hónapokkal ezelőtt festett
Celaena ágya alá. Hogyhogy nem vitték el ezeket a dolgokat a
király kémei? Vagy a szobáit nem is kutattatta át? A lány egy
kupacba kezdte őket gyűjteni.
Talán még tanulhatna pár dolgot a jelekről, még akkor is, ha
a barátnője...
...halott. Kényszerítenie kellett magát, hogy kimondja
magában: Nehemia meghalt.
Újra a kezén lévő hegre nézett, és éppen el akart fordulni az
íróasztaltól, amikor észrevett egy ismerősnek tűnő könyvet,
amely félig kikandikált a papírok alól.
Ugyanolyan könyv volt, mint amit Davis
dolgozószobájában látott.
Ez egy korábbi kiadású, és jobban megrongálódott, de
ugyanaz a könyv volt. Az első oldalon egy rémjelekkel írt
mondat volt, olyan egyszerű jelekkel, hogy még Celaena is ki
tudta betűzni.
*

*
Csak a legutolsó szimbólum volt rejtély előtte. Úgy nézett ki,
mint egy wyvern, a király szimbóluma. Természetesen nem
bízhat Adarlan királyban.
Lapozgatott a könyvben, további támpontok után kutatva.
Semmi.
Végül pillantása a könyv hátsó fedelének belsejére esett.
Nehemia írt oda valamit.
*

*
A mondatot adarlan és eyllwe nyelven, illetve néhány olyan
nyelven is leírták, amelyeket Celaena nem ismert. Különböző
fordítások, mintha Nehemia azon gondolkodott volna, hogy a
rejtvénynek más nyelveken van-e jelentése. Ugyanaz a könyv,
ugyanaz a rejtély, ugyanaz a mondat a végén.
Egy dologtalan lord üres bölcselkedése, mondta Nehemia.
De Nehemia... Nehemia és Archer vezette azt a csoportot,
amelynek Davis is a tagja volt. Ismerte Davist, de elhallgatta, és
a rejtvénnyel kapcsolatban is hazudott...
Nehemia megígérte neki, hogy nem lesznek titkaik egymás
előtt.
Megígérte, és hazudott. Megígérte, és becsapta.
Hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne kiabáljon
hangosan és ne sírjon, amikor az asztalon lévő többi papírt és a
szobát átkutatta. Semmi.
Még miről hazudott Nehemia?
Jól csak a szemmel...
Celaena megérintette az amulettjét. Nehemia tudott a
kriptáról. Ha a lázadók csoportját információkkal látta el, és őt
is bátorította, hogy kémleljen be a falba vésett szemen... akkor ő
is benézett korábban. De Elena szemét visszaadta neki a Káinnal
folytatott párbaj után, ha szüksége lett volna rá, akkor
megtartotta volna. És Archer soha nem említette, hogy bármit
tudna a dologról.
Az is lehet, hogy a rejtély egyáltalán nem erre a szemre
vonatkozik.
Mert...
– Te jóságos Rém! – suttogta Celaena, és kiviharzott a
szobából.
Alighogy felbukkant a kriptaajtónál, Mort azonnal zsörtölődni
kezdett:
– Ma is az a szándékod, hogy további szent tárgyakat
szentségteleníts meg?
Celaena a lakosztályából jött, és egy jó nehéz táskát cipelt,
ami tele volt papírokkal, könyvekkel. Kissé megpaskolta a fejet.
Mort bele akart harapni, de csak annyit ért el, hogy csattogott
egyet a bronzfogaival.
A kriptát a holdfény annyira megvilágította, hogy jól látott.
És pontosan a falba vésett szemmel szemben volt egy másik
csillogó aranyszem.
A Damaris, az igazság kardja. Ezzel láthatta Gavin a
dolgokat úgy, amilyenek valóban voltak.
Jól csak a szemmel lát az ember.
– Vak lennék? – Celaena ledobta a földre a bőrtáskáját. A
könyvek és a papírok kiborultak a földre.
– Úgy tűnik – hallatszott Mort szájából. A Damaris
markolatán a szem formájú gomb pontosan a megfelelő méretű
volt...
A lány levette a kardot a tartójáról, és kihúzta a hüvelyéből.
A pengén lévő rémjelek úgy tűntek, mintha fodrozódnának.
Visszasietett a másik falhoz.
– Ha még nem jöttél volna rá – kiáltott Mort –, a kard
gombját kell a falon lévő lyukhoz tartanod, és úgy kell átnézned
rajta.
– Tudom – förmedt rá Celaena.
Az izgalomtól még levegőt sem vett, miközben a kard
gombját a nyíláshoz helyezte, és ide-oda tologatta, míg mindkét
szem tökéletesen fedte egymást.
Aztán lábujjhegyre állt, bekémlelt, és sóhajtott.
Egy vers volt.
Egy hosszú vers.
Celaena a táskájához rohant, kikapott belőle egy pergament
és egy rajzszenet. Lemásolta a szöveget, miközben ide-oda nézett
a fal és a papír között, olvasta a szavakat, tanulta, még egyszer
leellenőrizte, aztán lemásolta őket. Csak az utolsó versszak
leírása után olvasta fel a verset hangosan.
*
A valgok hármat csináltak
A rémkapuból hármat:
Az obszidiánt az istenek tiltották
És a kőben csak irtózatot láttak.

Gyászában az elsőt elrejté

Imádott nője koronájában,
Hogy vele aludjék az örökké
Csillagos kamrájában.

A másodikat a tűzhegybe
Rejté, ahová
Tilos menni, pedig nagy kedve
Lenne mindenkinek hozzá.

Hogy hol van a harmadik

Azt soha el nem mondják
Sem nyelv, sem hang
Sem arany el nem árulkodják.
 *
Celaena a fejét csóválta. Még több badarság. Ez az egész még
csak nem is rímel. Nem beszélve arról, hogy az utolsó versszak
ritmikailag egyáltalán nem illett a többihez.
– Ha te olyannyira világosan láttad, hogy a rejtélyt a
karddal lehet elolvasni – mondta Mortnak –, akkor miért nem
kímélsz meg a fáradozástól, és árulod el nekem, hogy mégis mi az
ördögről van szó benne?
Mort fújtatott.
– Számomra úgy hangzik, mintha azt írnák le benne, hogy
hol található három hatalommal bíró tárgy.
Celaena újra átfutotta a verset.
– Három tárgy? De micsodák? Úgy tűnik, mintha a második
egy... egy vulkánban lenne elrejtve? És az első meg a harmadik?
– Nagyot sóhajtott. – A valgok hármat csináltak a rémkapuból, ezt
mégis hogy kell érteni? És miért van a rejtély éppen itt?
– Nem ez az évezred legégetőbb kérdése! – kellemetlenkedett
Mort, amikor Celaena visszament a kripta másik végében
kiborított papírokhoz és könyvekhez. – Jobban tennéd, ha
megszüntetnéd azt a káoszt, amit itt rendeztél, különben
megkérem az isteneket, hogy uszítsanak rád egy gonosz
vadállatot.
– Már megtörtént, Káin hónapokkal megelőzött téged. –
Visszahelyezte a Damarist a tartójába. – Nagy kár, hogy a
ridderak nem tépett le az ajtóról, amikor berontott. – Ekkor
eszébe jutott valami, és az előtte lévő falra meredt, aminek a
szörny elleni küzdelemben nekicsapódott. – Ki takarította el
tulajdonképpen a ridderak tetemét?
– Természetesen Nehemia hercegnő.
Celaena az ajtó felé fordította a fejét.
 – Nehemia?
Mort valami fojtott hangot adott ki magából, mintha fecsegő
természetét átkozta volna.
– Nehemia? Nehemia itt volt? Hiszen csak nemrég
mutattam meg neki a kriptát! – Mort bronzarca csillogott az ajtó
előtt letett gyertya fényében. – Azt akarod mondani, hogy
Nehemia idejött, miután engem megtámadott a ridderak? Hogy
végig tudott a kriptáról? És csak most mondod ezt el nekem?
Mort behunyta a szemét.
– Ez nem rám tartozik.
Újabb csalárdság. Újabb rejtély.
– Feltételezem, hogy ha Káin le tudott jönni ide, akkor
vannak még más útvonalak is ide, lefelé – töprengett hangosan.
– Ne kérdezd meg, hol vannak – felelte Mort, mintha tudna a
gondolataiban olvasni. – Én soha nem hagytam el ezt az ajtót.
Celaenának az volt az érzése, hogy ez is hazugság. Úgy tűnt,
Mort tudja, hogy néz ki a kripta belseje, főleg amikor olyan
dolgokhoz nyúlt, amikhez nem kellett volna.
– Mi akkor a feladatod? Brannon csak azért teremtett, hogy
mindenkinek az idegeire menj?
– Neki volt humorérzéke.
Reszketett belül a gondolattól, hogy Mort ismerte a régi
tündérkirályt.
– Azt hittem, hogy különleges képességeid vannak. Nem
tudnál valami újabb badarsággal előállni, és feltárni nekem a
rejtély megoldását?
– Természetesen nem. Nem fontosabb az út maga a célnál?
– Nem – förmedt rá, és olyan szitkokat kezdett maga elé
dünnyögni, amelyektől mindenkinek égnek állt volna a haja. A
verset a zsebébe dugta. Ezt az új fejtörőt alaposan át kell
tanulmányoznia.
Ha ezeket a hatalommal bíró tárgyakat kereste Nehemia is,
olyan tárgyakat, amelyek létezését titokban akarta tartani, és
ezért hazudott... Archernek és a barátainak lehet, hogy jók a
szándékai, de ilyen fegyvereket Celaena nem akart a kezükben
tudni. Gyaníthatóan már keresték őket, és akkor elemi érdeke
volt, hogy megelőzze őket. Bár Nehemia nem derítette ki, hogy a
szem rejtélye a Damarisra vonatkozott, de vajon arról tudott,
hogy mi ez a három tárgy? Talán azért foglalkozott a szem
rejtélyével, mert a királyt megelőzve akarta megtalálni a
tárgyakat.
A király tervei vajon abból álltak, hogy felkutassa ezeket a
tárgyakat?
Celaena felemelte a gyertyáját, és elhagyta a kriptát.
– Elfogott végre a kutatóláz? – kérdezte Mort.
– Még nem – felelte elhaladva. Először arra kell rájönnie,
hogy mi ez a három tárgy, aztán talán fontolóra veszi, miként
tudná megszerezni őket, bár tudomása szerint kizárólag a
Sivatag-félszigeten voltak vulkánok, és a király semmilyen
körülmények között nem engedné el egyedül egy ilyen hosszú
útra.
– Sajnálatos, hogy az ajtóhoz vagyok rögzítve – sóhajtott
Mort. – Gondold csak el, mennyi nehézséggel kell szembenézned
a rejtély megoldása közben.
Igaza volt, és amikor felment a csigalépcsőn, valóban azt
kívánta, hogy Mort bárcsak szabadon tudna mozogni. Akkor
legalább lenne valakije, akivel meg tudná beszélni a dolgot. Ha
útnak kell indulni a titokzatos tárgyak után, akkor senki sem fog
vele tartani. Senki nem ismerte az igazságot.
Az igazságot.
 Felhorkant. Ez is milyen egy igazság? Hogy senkije nincsen,
akivel beszélni tudna? Hogy Nehemia sok dologban
szemrebbenés nélkül hazudott neki? Hogy a király talán a
hatalomnak és az erőnek egy olyan forrása után nyomoz, amely
ki fogja fordítani a négy sarkából a világot? Hogy talán már van
is valami ilyesmi a birtokában? Archer említett egy hatalmi
forrást a mágián kívül, talán ez a három tárgyra vonatkozott?
Nehemiának tudnia kellett róluk...
Celaena lelassított. Nedves, hideg huzat fújt a lépcsőházon
keresztül, emiatt meglobbant a gyertya lángja. Leült egy
lépcsőfokra, és karjával átkulcsolta a térdét.
– Milyen titkaid voltak még, Nehemia? – suttogta a
sötétben.
A szeme sarkából ezüstös csillogást észlelt. Nem kellett
megfordulnia, hogy tudja, ki jelent meg mögötte.
– Azt hittem, hogy túl kimerült ahhoz, hogy eljöjjön –
mondta Adarlan első királynőjének.
– Csak néhány percig tudok maradni – felelte Elena, a ruhája
suhogott, amikor néhány fokkal Celaena felett leült. Az ilyesmi
nem feltétlenül vall királynőre.
Mindketten a lépcsőház homályába meredtek, eközben a
lány lélegzetvétele volt az egyedüli zaj. Feltételezte, hogy
Elenának nem kell levegőt vennie, csak akkor adott ki hangot
magából, ha akarta.
Celaena a térdébe kapaszkodott.
– Milyen volt? – kérdezte halkan.
– Nem fájt – felelte Elena éppolyan halkan. – Nem fájt, és
könnyű volt.
– Félt?
– Nagyon idős voltam, gyerekekkel, unokákkal és
dédunokákkal körülvéve. Amikor odakerült a sor, már nem volt
semmi, amitől félnem kellett volna.
– Hová ment azután?
Halk nevetés.
– Tudod, hogy ezt nem mondhatom el neked.
Celaena ajka reszketett.
– Nehemia nem úgy halt meg az ágyában, mint egy idős nő.
– Nem, ő nem. De amikor a szelleme elhagyta a testét, már
nem volt több fájdalom, nem volt több félelem. Már
biztonságban van.
A lány bólintott. Elena ruhája megint susogott, aztán leült
mellé a lépcsőfokra, és karját a vállára tette. Csak amikor a
melegét érezte, tudatosult benne, mennyire fázik.
A királynő nem szólt egy szót sem, amikor Celaena arcát a
kezébe temette, és végre sírt.

Még volt egy utolsó elintéznivalója. Talán a legnehezebb és

legrosszabb feladat Nehemia halála után.
A hold a világot ezüstös fénybe vonta. Bár ebben a
ruhájában az éjjeliőrség a királyi mauzóleumnál nem ismerte fel,
mégsem tartóztatták fel, amikor az egyik kastélyparkban hátul
átment a vaskapun. Nehemiát valószínűleg nem a fehér
márványépület belsejében temették el, az a királyi családnak
volt fenntartva.
Celaena körbejárta a kupolás építményt, és az volt az érzése,
hogy az oldalaira vésett rémjelek őt nézik.
Az a néhány ember, akivel az idefelé vezető úton összefutott,
kerülte a tekintetét. Nem hibáztatta őket emiatt. Fekete ruhája
és lobogó fekete fátyla látható jelei voltak gyászának, és
mindenkit távol tartottak tőle. Mintha a bánata fertőző lenne.
De őt egy kicsit sem érdekelte, mit gondolnak róla mások. A
gyászruhát nem miattuk viselte. A mauzóleum hátsó részéhez
érve a sorokban álló sírokat nézte a szomszédos temetőben, a
viharvert, kopott köveket, amelyeket megvilágított a holdfény.
Az előkelő nemesek nyughelyeit szobrok díszítették, amelyek
a gyászoló istenektől kezdve a táncoló lányokig a legkülönfélébb
dolgokat ábrázolták, és egy részük olyan élethű volt, megkövült
embereknek tűntek.
Mivel Nehemia meggyilkolása óta nem esett a hó, sírját a
földkupacról viszonylag könnyen fel lehetett ismerni.
Nem volt sírkő, még virágok sem, csak egy kard, amelyet a
laza földbe szúrtak: Nehemia egyik meggyilkolt testőrének a
szablyája. Nyilvánvalóan senki nem hozott neki semmit, végül
úgyis Eyllwebe fogják vinni.
Ahogy a sötét, felásott földre nézett, hideg szél fújta meg a
fátylát.
Összeszorult a szíve, de ez volt az utolsó baráti szolgálat, az
utolsó tiszteletadás, amelyben a barátnőjét részesíteni akarta.
Arcát az ég felé fordította, behunyta a szemét, és énekelni
kezdett.

Chaol először azt mondta magának, hogy csak azért követi

Celaenát, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem tesz kárt sem
magában, sem másban, de a királyi mauzóleum felé közeledve
már más okból követte.
A sötétség jól takarta, a hold viszont olyan fényesen
világított, hogy elég távolságot tudott tartani úgy, hogy a lány
ne vegye észre. Amikor látta, hol állt meg, azt is tudta, hogy
nincs joga arra, hogy itt legyen. Éppen vissza akart fordulni,
amikor a lány felnézett a holdra, és elkezdett énekelni.
Nem ismerte a nyelvet, amelyen énekelt, nem Adarlan,
Eyllwe, Fernharrow, Melisande vagy a földrész más
birodalmának a nyelvén dalolt.
A nyelv ősi volt, minden szó tele volt erővel, dühvel és
elviselhetetlen fájdalommal.
Celaenának nem volt szép hangja. Sok szó úgy hangzott,
mint a feltörő sírás, a magánhangzók fájdalmasan hosszúra
nyújtva, a mássalhangzók kemények a dühtől. Ezenkívül a
taktust a mellkasán verte, egyszerre volt barbár és kecses, és ez
igen nagy ellentétben állt fekete ruhájával és fátylával. A férfi
hátán végigfutott a hideg, ahogy a siratóéneket hallgatta,
földöntúlian és idegenül, egy idegen siratóéneket, amely még
régebbi kellett hogy legyen, mint a kastély kőből épült része.
És aztán véget ért a dal, éppolyan hirtelen és brutálisan,
mint ahogy Nehemia élete ért véget.
Néhány pillanatig a lány némán, mozdulatlanul állt.
Chaol éppen menni készült, amikor Celaena félig feléje
fordult.
Kecses ezüst fejdísze fénylett a holdfényben, fátyla pedig
olyan sűrű szövésű volt, hogy csak a férfi volt képes őt felismerni.
A finom szélben recsegtek-ropogtak az ágak, a szél
fellibbentette a fátylát és a szoknyáját.
– Celaena – kérlelte Chaol. A lány nem mozdult,
mozdulatlansága volt az egyetlen jel, hogy hallotta. És hogy
nem akar beszélni.
Mit mondhatna, amivel helyrehozhatná a kettejük között
keletkezett törést? A férfi információkat rejtegetett előtte. És ha
nem is volt közvetlenül felelős a hercegnő haláláért, ha riasztotta
volna a lányt és Nehemiát, akkor gyaníthatóan jobban
védekeztek volna. Az ő hibája volt, hogy Celaena elszenvedte ezt
a veszteséget, és az ő hibája volt, hogy a lány nem szólt, csak
némán nézett rá.
Ha az a büntetés, hogy elveszíti őt, akkor vállalni fogja.
Amikor elment, még hallotta a lány siratóját az éjszakában
visszhangozni, a szél vitte, akár a távoli harangszót.
 38. FEJEZET

A HIDEG ÉS SZÜRKE HAJNALON Celaena a vadaspark jól ismert

tisztásán állt, kesztyűs kezében egy hosszú botot tartott. Fürge
mellette ült a maradék hó alól feltünedező száraz fűben, a farkát
csóválva. De a kutyus nem nyüszített vagy ugatott, hogy dobja
el a botot.
Nem, Fürge csak ült, és a távolba, a kastély felé nézett.
Olyan valakire várt, aki soha többet nem jön el.
Celaena a kopár mezőt kémlelte, és a sóhajtozó füvet
hallgatta. Senki sem akadályozta meg abban, hogy elhagyja a
lakosztályát, sem tegnap este, sem ma reggel. Bár az őrök
elvonultak, Ress mindenesetre megtartotta magának azt az
elképesztő szokását, hogy bárhová ment teljesen véletlenül
mindig összefutott vele.
Nem érdekelte, hogy Ress tájékoztatta-e Chaolt arról, hogy
hová megy. Sőt még az is hidegen hagyta, hogy a férfi tegnap
este Nehemia sírjánál kémkedett utána. Gondoljon csak azt,
amit akar az énekéről.
Eldobta a botot, olyan messzire, amennyire csak bírta,
amely szinte összeolvadt a felhős, reggeli égbolttal. Nem hallotta
leesni.
Fürge felnézett rá, arany szeme teli volt kérdésekkel. Celaena
lehajolt, megsimogatta meleg buksiját, hosszú fülét, keskeny
pofiját. De a kérdés nem tűnt el a szeméből.
– Soha nem jön vissza – mondta Celaena.
A kutyus várt tovább.

Dorian már a fél estét a könyvtárban töltötte, és a mágiáról szóló

könyvek után kutatva még a legfélreesőbb sarkokat is
szisztematikusan átfésülte. Egyetlenegy példányt sem talált.
Tulajdonképpen ez nem volt csoda, de tekintettel a könyvtárban
lévő könyvek hatalmas tömegére és a sok kígyózó polcsorra,
mégis egy kissé csalódott volt, hogy semmi használhatót nem
tudott felhajtani.
Közben még azt sem tudta, hogy mit kezdene egy ilyen
könyvvel. A lakosztályába nem vihetné magával, mert ott
biztosan megtalálnák a cselédek. Valószínűleg visszatenné a
rejtekhelyére, és a legközelebbi alkalommal visszatérne.
Éppen egy falmélyedésbe beszorított polcot fésült át, amikor
lépteket hallott. Villámgyorsan, pontosan úgy, ahogy korábban
elpróbálta, előkapta a kabátzsebében lévő könyvet, a falnak
támaszkodott, és találomra kinyitotta a könyvet.
– Kicsit sötét van itt az olvasáshoz – hallatszott egy női
hang. Olyan normálisan hangzott, annyira „celaenás” volt, hogy
Dorian majdnem leejtette a könyvet.
 A lány néhány méterre állt keresztbe font karral. Aztán
tipegés hallatszódott, és a következő pillanatban a herceg a
falnak nyomódott, mert Fürge, a farkát csóválva, nekivetette
magát, és összevissza nyalogatta.
– Te jószagú istenek, hogy te mekkora vagy! – mondta a
kutyának. A kutya még utoljára megnyalta az arcát, majd
elviharzott két polcsor között. Dorian aggódó arccal nézett
utána. – Szinte biztos vagyok benne, hogy hamarosan valami
olyasmit tesz, aminek a könyvtárosok nem fognak örülni.
– Pedig tudja, hogy meg kellene maradnia a versesköteteknél
és a matematikakönyveknél.
Celaena arca komoly volt és sápadt, de szemében árnyalatnyi
derű csillogott. Sötétkék tunikát viselt, amelyet még soha nem
látott rajta, az aranyhímzés csillogott a félhomályban.
Tulajdonképpen a teljes öltözéke újnak tűnt.
Hallgattak, Dorian zavartan toporgott. Mit mondhatna
neki? A legutóbbi alkalommal, amikor ilyen közel álltak
egymáshoz, akkor éppen a körmét húzta végig a nyakán.
Rémálmai voltak tőle.
– Segítségére lehetek a keresésben? – kérdezte végül. Maradj
a normális dolgoknál, maradj az egyszerű dolgoknál.
– Koronaherceg és királyi könyvtáros?
– Nem hivatalos minőségében királyi könyvtáros – felelte. –
Ezért a titulusért sokat küzdöttem a hosszú évek alatt, mióta itt
bujdokolok, az unalmas gyűlések, anyám és... igen, minden más
elől.
– Én azt hittem, hogy a kis tornyában rejtőzik el a világ
szeme elől!
Dorian halkan nevetett, de erre valahogy kialudt a lány
szemében a vidámság szikrája. Mintha a derű kifejezése
felsértené a Nehemia halála miatti sebet. Maradj az egyszerű
dolgoknál, figyelmeztette magát.
– Nos? Van olyan könyv, amit segíthetnék megkeresni? Ha
az ön kezében az egy címlista, akkor a katalógusban utána tudok
nézni.
– Nem – felelte, és félbehajtotta a papírokat. – Nem, nem
keresek semmilyen könyvet. Csak sétálni akartam egyet.
A férfi pedig a könyvtár legsötétebb sarkába vonult olvasni.
Dorian nem feszegette tovább a kérdést, mert akkor a lány is
könnyen kérdezhetne tőle kellemetlen dolgokat. Már ha
emlékezett rá, hogy mi történt akkor, amikor megtámadta
Chaolt. Remélhetőleg már elfelejtette.
Ebben a pillanatban valahonnan egy tompa kiáltás
hallatszott, amit ordítva elhangzó szitokszavak és ismerős
tipegés követtek. Fürge szaladt vissza hozzájuk, szájában egy
tekerccsel.
– Te gonosz bestia! – kiabálta egy férfihang. – Gyere ide
azonnal!
Fürge csak elszáguldott, egy elmosódó aranyfolt volt csupán.
Hamarosan egy alacsony termetű könyvtáros totyogott
feléjük, és megkérdezte, hogy láttak-e egy kutyát. Celaena a fejét
rázta, és azt mondta, hogy bár hallott valamit, de az ellenkező
irányból. És aztán arra kérte őt, hogy beszéljen halkabban, mert
ez itt egy könyvtár.
A könyvtáros szúrós pillantást vetett rá, és elsietett, egy
kicsit halkabban kiabálva.
Amikor elment, Dorian a homlokát ráncolva fordult a
lányhoz.
– Ez a tekercs lehet, hogy felbecsülhetetlen értékű.
A lány vállat vont.
 – Nekem úgy tűnt, hogy nem árt a könyvtárosnak egy kis
mozgás.
És most mosolygott is. Először tétován, majd a fejét rázta, és
olyan szélesen mosolygott, hogy még a fogai is kilátszottak.
Csak amikor újra a férfira nézett, tudatosult Dorianben,
hogy az előbb szinte bámulta, megpróbálta kivenni a
különbséget a két mosoly között, most és akkor, amikor az
apjára mosolygott, amikor Grave fejét levágta az asztalra.
– Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért az elmúlt
időszakban. Nem voltam... nem voltam magamnál – mondta
Celaena, mintha olvasott volna a gondolataiban.
Vagy pedig a lényének van egy olyan része, amit normál
esetben jól, nagyon jól kordában tud tartani, tűnődött Dorian,
de csak ennyit válaszolt:
– Megértem.
És ahogy a lány pillantása lágyabb lett, tudta, hogy
pontosan azt mondta, amit kellett.

Chaol nem akart elbújni, sem az apja, sem Celaena, de az emberei

elől sem, akik nevetséges módon a szükségét érezték annak, hogy
vigyázzanak rá.
De a könyvtár kiváló menedéket és zavartalanságot
biztosított.
Talán válaszokat is.
Nem találta a főkönyvtárost abban a kis irodában, ami a
bejáratnál volt közvetlenül egy sarokban, ezért egy gyakornokot
kérdezett meg. Az esetlen fiatalember csak bámult rá, elmutatott
valamilyen irányba, adott pár homályos támpontot, és sok
szerencsét kívánt neki.
Chaol az útmutatásnak megfelelően felment egy széles,
fekete márványlépcsőn, és a galéria korlátja mellett haladt el.
Amikor be akart fordulni két polcsor között, meghallotta a
beszélgetésüket.
Helyesebben először Fürge sertepertélését hallotta, és
amikor kihajolt a márvány mellvéden, megpillantotta Celaenát
és Doriant, ahogy éppen a főbejárat felé haladnak. Kényelmes,
normális távolságot tartottak, de... de a lány beszélt. A vállát
lazán tartotta, a járása nem tükrözött feszültséget. Annyira más
volt, mint az a fekete árnyalak, akit ő tegnap este látott.
Mit csinálnak ők ketten itt?
Ez nem tartozott rá. Őszintén szólva, örült, hogy egyáltalán
valakivel szóba állt, és nem a ruháit égette vagy gonosz
orgyilkosokat mészárolt le. Azért mégis valahogy összeszorult a
szíve, hogy éppen Dorian van mellette.
De legalább beszélgetett.
Gyorsan hátrébb lépett a korláttól, és megpróbált
megfeledkezni a látványról, miközben egyre mélyebbre haladt
befelé a könyvtárban. A könyvtár egyik fő polcsorán Harlan
Senselt, a főkönyvtárost pillantotta meg, aki dúlt-fúlt, és egy
maroknyi papírfecnit lobogtatott.
Sensel annyira el volt foglalva az átkozódással, hogy Chaolt
csak akkor vette észre, amikor már majdnem összeütköztek. Az
alacsony könyvtárosnak szinte be kellett húznia a nyakát, hogy
a kapitány szemébe tudjon nézni, és komoran nézett rá.
– Jó, hogy itt van – mondta, és ment tovább. – Biztosan
Higgins értesítette.
Chaolnak fogalma sem volt arról, hogy miről beszél Sensel.
– Valamilyen ügyről van szó, amelyhez a támogatásomra
van szüksége?
– Még hogy valamilyen ügyről! – Sensel a papírfecnikkel
hadonászott. – A könyvtáramban vadállatok rendeznek
ámokfutást! Ki, ki engedte be ide ezt a... ezt a kreatúrát?
Követelem, hogy a felelős fizesse ki a kárt!
Chaol sejtette, hogy Celaenának köze van a dologhoz. Csak
remélni tudta, hogy ő és Fürge már elhagyták a könyvtárat,
mielőtt Sensel eléri az irodáját.
– Melyik tekercs szenvedett kárt? Gondoskodom róla, hogy
pótolják.
– Pótoljá-ák? – fröcskölte Sensel. – Ezt itt?
– Mi ez pontosan?
– Egy levél! Levél egy nagyon közeli barátomtól!
Chaol lenyelte a mérgét.
– Ha ez csak egy levél, akkor a kreatúra tulajdonosától nem
lehet kártalanítást követelni. De talán készséggel
adományozna...
– Vessék tömlöcbe! A könyvtáramban úgy viselkednek, mint
egy cirkuszban! Tudta ön, hogy az utóbbi időben egy csuklyás
alak az éjszaka közepén a polcok között ólálkodik? Valószínűleg
ő engedte szabadon ezt a szörnyű bestiát. Kutassa fel és...
– A tömlöc tele van – hazudta Chaol. – De utánajárok a
dolognak. – Míg Sensel befejezte tirádáját az elveszett levél utáni
fárasztó vadászatról, a férfi azon tanakodott, hogy az lenne a
legjobb, ha egyszerűen lelépne.
De még lett volna néhány kérdése. Amikor elérték a galériát,
és biztos volt abban, hogy Celaena, Fürge és Dorian már rég
kiment, így szólt:
– Egy kérdésem lenne önhöz, sir.
Senselnek hízelgett a megszólítás. Chaol próbált teljesen
érzelemmentes arcot vágni.
– Ha más királyságokból származó siratóénekeknek
szeretnék utánanézni, akkor hol lenne a legcélszerűbb
nekifognom?
Sensel zavartan nézett rá.
– Milyen lehangoló egy téma!
Chaol vállát vonva blöffölt egyet.
– Egyik emberem Terrasenből nemrég elveszítette az
édesanyját, ezért szívesen megtanulnék egy ilyen éneket a
tiszteletére.
– A király vajon ezért fizeti, hogy szomorú dalokat tanuljon,
és az embereit szerenádokkal szórakoztassa?
Majdnem elröhögte magát, ahogy elképzelte, hogy az
embereinek szerenádot ad, de inkább csak újra vállat vont.
– Vannak olyan könyvek, amelyekben lehetnek ilyen
énekek?
Már egy nap is eltelt, de még mindig nem akart Celaena dala
kimenni a fejéből, és minden alkalommal, amikor felidézte
magában, libabőrös lett. Ott visszhangoztak benne azok a szavai
is, amelyek mindent megváltoztattak: Örökre az ellenségem
leszel.
A lánynak volt valami rejtegetnivalója, egy titok, amit
olyan jól őrzött, hogy csak a borzalom és ama szörnyű éjszaka
megrázó vesztesége tudtak valamit előcsalogatni belőle. Minél
többet tud tehát meg róla, annál jobban felkészülhet arra, ha a
titok kiderül.
– Hm – dünnyögött az apró termetű könyvtáros, ahogy
lefelé haladtak a főlépcsőn. – A dalok többségét soha nem is
jegyezték fel. Miért is tették volna?
– Néhányat biztosan feljegyeztek a terraseni tudósok.
Mégiscsak Orynthban volt egykor Erilea legnagyobb könyvtára
– ellenkezett Chaol.
– Ez igaz – erősítette meg Sensel árnyalatnyi szomorúsággal
a hangjában. – Mégsem hiszem, hogy bárki is vette volna a
fáradságot, hogy a siratódalaikat feljegyezze. Legalábbis nem
úgy, hogy azok hozzánk eljutottak volna.
– És más nyelveken? A terraseni gárdistám valami olyan
siratóénekről beszélt, amelyet egyszer egy másik nyelven hallott,
de végül nem tudta kideríteni, hogy milyen nyelven.
A könyvtáros megsimította ezüstszürke szakállát.
– Más nyelven? Terrasenben adarlani nyelven beszélnek.
Már ezer éve nem beszélnek ott más nyelven.
Hamarosan el fogják érni a könyvtáros irodáját, és
valószínűleg a kis méregzsák ki fogja zárni őt a könyvtárból
addig, amíg Fürge nem nyeri el méltó büntetését. Ezért újabb
horgot próbált kivetni.
– Terrasenben tehát nincsenek olyan siratódalok, amelyeket
más nyelven szoktak énekelni?
– Nincsenek – felelte Sensel kissé vontatottan, mert közben
gondolkodott. – De valaki mesélte, hogy amikor a terraseni
udvarban meghalt egy nemes, a halotti énekeket a tündérek
nyelvén énekelték.
Chaolnak megfagyott az ereiben a vér, és majdnem
megbotlott.
– Mindenki ismerte ezeket a dalokat, nemcsak a nemesség? –
kérdezte továbbhaladva.
– Ó, nem – felelte Sensel, csak félig figyelve, mert
megpróbálta felidézni a történetet. – Ezek a dalok szentnek
számítottak az udvarban. Csak a nemesi származásúak
tanulhatták meg őket. Titokban tanították őket, és énekelték, és
hogy idegen fülek ne hallják, a halottakat holdfényben temették.
Legalábbis ezt rebesgették. Bevallom, tíz évvel ezelőtt az én
kíváncsiságomat is felkeltette ez a szomorú téma, és reméltem,
hogy hallok párat, de amikor a mészárlás véget ért, már senki
nem akadt ezekben a nemesi házakban, aki elénekelhette volna
őket.
Senki, kivéve...
Örökre az ellenségem leszel.
– Köszönöm – bökte ki Chaol, majd gyorsan elfordulva a
kijárat felé indult. Sensel utánakiáltott, hogy esküdjön meg,
hogy a vadállatot megtalálja és megbünteti, de a kapitány
válaszra sem méltatta.
Akkor tehát Celaena nemesi házból származott. A szüleit
nem egyszerűen meggyilkolták, hanem olyan nemesek voltak,
akiket a király kivégzett.
Lemészárolt.
A szülei ágyában ébredt, amikor azok már halottak voltak.
Aztán elmenekült és addig rohant, míg talált egy helyet, ahol egy
terraseni nemes lánya el tudott rejtőzni, az orgyilkosok
rejtekhelyét. Csak azokat a dolgokat tanulta meg, amelyekkel
meg tudta védeni magát. Hogy megmeneküljön a haláltól, ő
maga lett a halál.
Teljesen mindegy, hogy a szülei melyik terület felett
uralkodtak, ha Celaena újra felvállalja a vezetői szerepet, és ha
Terrasen valamikor megerősödik...
...akkor Celaena olyan erős lehet, hogy akár Adarlannal is
szembe tud szegülni. És akkor sokkal többé válik, mint az ő
ellenségévé.
Ezzel Adarlan számára a legnagyobb fenyegetéssé válik,
amellyel az valaha is szembekerült.
 39. FEJEZET

CELAENA EGY CSINOS KIS VILLA kéményének árnyékában figyelte

a szomszéd házat. Az elmúlt fél órában sok ember surrant be,
köpenyben és csuklyában, de csak fázós vendégeknek tűntek,
akik végre maguk mögött akarják tudni a fagyos éjszakát.
Amikor Archernek kijelentette, hogy nem akar semmit sem
tőle, sem a lázadói csoportjától, komolyan is gondolta. És ha
őszinte volt, néha azon is eltöprengett, hogy nem kellene-e
egyszerűen mindannyiukat megölnie, és a király elé hajítani a
fejüket. Másrészt ehhez a csoporthoz tartozott Nehemia is. Bár a
barátnője úgy tett, mintha semmit nem tudna ezekről az
emberekről, az ő szövetségesei voltak. És az is igaz volt, hogy
néhány napot még adott Archernek. Mullison miniszter
leleplezése után a király vonakodás nélkül biztosított neki még
egy kis időt, hogy megölje a férfi kurtizánt.
A szél felkavarta a havat, és egy pillanatra eltakarta Archer
villájának főbejáratát. Ez az összejövetel mindenki más számára
egy esti partinak tűnhetett. A lépcsőkön felsiető emberek közül
néhányat felismert, de a többségük ismeretlen volt a számára.
Ebben a pillanatban felismerte azt az őrt, aki a raktárban
közte és Chaol között állt, és aki annyira akart harcolni. Nem az
arcáról ismerte meg, mert azon az éjszakán álarcot viselt, hanem
a mozgásáról és a két kardjáról, amelyeket a hátára csatolva
hordott. Bár a fejét csuklya fedte, a lány annyit látott, hogy
vállig érő sötét haja és barna arca van.
A férfi a lépcső alján állt, és két kísérőjéhez fordult, két
csuklyás férfihoz, akiknek halkan utasításokat adott.
Bólintottak, majd eltűntek a sötétben.
Celaenában felmerült, hogy követi az egyiküket. De
tulajdonképpen csak Archer miatt jött, hogy megtudja, mire
készül. Szem előtt akarta tartani addig, amíg a hajó fedélzetére
nem lép és eltűnik innen. Ha végre elment, és a királynak is
bemutatta az álhullát, akkor... Azt még nem tudta, hogy mit fog
tenni akkor.
A lány még jobban elbújt a téglakémény mögé, amikor az
egyik őr a környező háztetőket vette szemügyre, valószínűleg
azért, mert az utca egyik végét ő őrizte.
Néhány órát itt töltött a sötétben, csak egyszer vonult át az
utca másik oldalán lévő ház tetejére, mert onnan jobban látta a
főbejáratot. Végül Archer látogatói, akik csak egyszerűen kissé
ittas vendégeknek tűntek, egymás után felkerekedtek. Celaena
számolta őket, figyelt arra, hogy melyik irányba mennek, és ki
kíséri őket. A fiatal férfi a két karddal nem bukkant fel.
Meggyőzhette volna magát arról, hogy ő is Archer egyik
ügyfele, vagy akár a szeretője, ha nem jött volna vissza az
ismeretlen két testőre, és surrantak volna be a házba.
Amikor a bejárati ajtó kinyílt, egy magas, széles vállú, fiatal
férfi tűnt fel, aki Archerrel a hallban vitatkozott. A férfi háttal
állt az ajtónak, de nem viselt csuklyát, így látszódott vállig érő
éjfekete haja és az, hogy állig fel volt fegyverkezve. A testőrei
azonnal mellé léptek, így Celaena már nem látott semmit,
mielőtt az ajtó újra bezárult.
Nem túl óvatosak, sőt elég feltűnőek.
Néhány pillanat múlva kiviharzott a fiatal férfi, ezúttal
ismét csuklyában, a két testőr kíséretében. Archer, láthatóan
sápadtan, karba tett kézzel állt a nyitott ajtóban. A fiatal férfi a
lépcső alján megfordult, és egy különösen ordináré gesztussal
búcsúzott el a házigazdától.
Celaena távolról is látta a mosolyt, ahogy Archer reagált.
Semmi barátságosság nem volt benne.
Azt kívánta, bárcsak közelebb lett volna a házhoz, hogy
hallja a vitát, és értse, hogy miről van szó.
Régebben még követte is volna az ismeretlent, hogy
válaszokat szerezzen.
De ez régebben lett volna így. Most... most már nem
különösebben villanyozta fel az egész.
Amikor visszaindult a kastélyba, rájött, hogy nehezére esik
bármi iránt is figyelmet tanúsítania. Hihetetlenül nehéz bármi
iránt is érdeklődni, ha az embernek már nincs senkije, aki
számítana.

Celaena nem tudta, hogy mit csinál ez előtt az ajtó előtt. Miután
a torony lábánál álló őrök alaposan megvizsgálták, hogy van-e
nála fegyver, egy másodpercig nem kételkedett, hogy azonnal
jelenteni fognak Chaolnak.
 Kíváncsi lenne, hogy fel meri-e tartóztatni. Vagy hogy
egyszer hozzá mer-e majd szólni. Tegnapelőtt este a holdfényben
úszó temetőben a távolból ő maga is látta, hogy a karmolások
még nem gyógyultak be az arcán. Nem tudta, hogy örüljön vagy
bűntudatot érezzen miatta.
Valahogy minden beszélgetés fárasztotta. Mennyire kimerült
lesz ma este?
Sóhajtott, és kopogott a faajtón. Öt percet késett, mert
percekig gondolkodott azon, hogy elfogadja-e Dorian
meghívását, hogy együtt vacsorázzanak a lakosztályában.
Majdnem Résvárban vacsorázott inkább.
Mivel senki sem reagált a kopogásra, sarkon fordult, és
igyekezett nem nézni a lépcsőnél posztoló őrre. Úgyis ostobaság
volt idejönni.
Már éppen tenni akart egy lépést lefelé a csigalépcsőn,
amikor kinyílt az ajtó.
– Tudja, azt hiszem, hogy ez az első alkalom, hogy
meglátogat kis tornyomban – mondta Dorian üdvözlésképpen.
Celaena lába már a levegőben volt, de gyorsan összeszedte
magát, és visszanézett a koronahercegre.
– Azt hittem, hogy lehangolóbb lesz a környezet – felelte,
amikor visszafordult. – Egészen otthonos.
Dorian tartotta neki az ajtót, és biccentett az őrnek.
– Semmi ok az aggodalomra – mondta nekik, amikor Celaena
belépett a lakosztályába.
Pompát és eleganciát várt, de a herceg tornyára az otthonos
volt a legmegfelelőbb jelző. És egy kicsit lepusztultnak is tűnt. A
berendezés egy kifakult faliszőnyegből, egy összekormozott
kandallóból, egy nem különösebben nagy baldachinos ágyból és
az ablaknál egy papírokkal teli íróasztalból állt. A könyvek
halmokban, hegyekben, tornyokban és oszlopokban hevertek
szerteszét. Minden szabad foltot elfoglaltak, minden kis helyet a
fal mentén.
– Azt hiszem, hogy szüksége lenne egy saját könyvtárosra –
mormogta, mire a férfi nevetett.
Celaena nem tudta volna megmondani, hogy mennyire
hiányoztak neki ezek a hangok. Nem csak Dorian nevetése,
hanem az övé is, maga a nevetés. Bár úgy érezte, hogy helytelen,
ha ezekben a napokban nevet, de hiányzott neki.
– Ha a cselédeim választhatnának, akkor mind
áthelyeztetnék magukat a könyvtárba. A portörlés itt nem egy
könnyű feladat.
Gyorsan felkapott néhány földön heverő ruhát.
– Ezt a rendetlenséget látva, meglepve hallom, hogy
egyáltalán vannak cselédei.
Újabb nevetés, amikor a ruhahegyet az egyik ajtóhoz vitte,
és éppen annyira kinyitotta, hogy egy pillanatra feltűnt egy
gardrób, amely majdnem olyan nagy volt, mint az övé. Sok
mindent nem látott mindenesetre, mert Dorian csak mindent
bevágott, aztán gyorsan visszacsukta az ajtót. A szoba másik
végében lévő ajtó biztosan a fürdőszobába vezetett.
– Gyakran el szoktam küldeni őket – magyarázta a férfi.
– Miért?
A lány a kandallóhoz ment, a kopott vörös kanapéhoz, és
arrébb tolta az ott tornyosuló könyveket.
– Mert tudom, hogy mi hol van, minden könyvnek, papírnak
tudom a helyét, és takarításkor olyan reménytelenül rendet
raknak és elpakolnak, hogy soha többé nem találok semmit.
Kisimította az ágyon lévő vörös takarót, amely teljesen
gyűröttnek tűnt, valószínűleg azon feküdt, amikor kopogott.
 – És olyan emberei sincsenek, akik önt öltöztetik? Azt
gondoltam volna, hogy legalább Roland az ön odaadó szolgája.
A férfi prüszkölt a nevetéstől, miközben felrázta a párnát.
– Roland megpróbálta. Szerencsére az utóbbi időben szörnyű
fejfájás gyötri, és békén hagy.
Ezt jó volt hallani. Azok után, hogy tudta, hogy Meah lordja
nyilvánvalóan közel került Dorianhoz, sőt, a barátja lett.
– Az anyámat – folytatta a herceg – azon kívül, hogy
ódzkodom attól, hogy menyasszonyt találjak magamnak, már
csak az idegesíti jobban, hogy nem hagyom, hogy a kegyeimet
kereső lordok öltöztessenek.
Erre Celaena nem számított. Dorian mindig olyan jól
öltözött volt. Azt hitte, hogy valaki segít neki.
A férfi odament az ajtóhoz, és utasította az őröket, hogy
hozassanak vacsorát.
– Bort? – kérdezte az ablakból, ahol egy üveg és néhány
pohár állt.
Celaena a fejét rázta, még azt sem látta át, hogy egyáltalán
hol fog enni. Az íróasztal szóba sem jöhetett, és a kandallónál
lévő asztal már önmagában egy minikönyvtár volt. Mintegy
válaszképpen Dorian nekiállt letakarítani a kandallónál lévő
asztalt.
– Sajnálom – mondta zavarban. – Tulajdonképpen még
azelőtt akartam helyet csinálni, mielőtt jön, de teljesen
belefeledkeztem a könyvembe.
A lány bólintott, hallgattak, hallgatásukat csak a
könyvpakolás zaja törte meg.
– Nos – szólalt meg Dorian halkan –, megkérdezhetem öntől,
hogy miért fogadta el a meghívásomat? Ugyanis eléggé
egyértelműen a tudtomra adta, hogy már nem akar több időt
tölteni velem, és azt gondoltam, hogy ma este is dolga lesz.
Valójában kifejezetten undokul viselkedett vele. Dorian
ugyanakkor továbbra is háttal állt neki, mintha a kérdés nem is
lenne olyan fontos.
– Mert nincs más hely, ahová mehetnék. – Tulajdonképpen
nem is tudta igazán, hogy miért mondta ezt, de végül is ez volt az
igazság.
Ha a lakosztályában ült csendben, attól csak még jobban fájt
neki minden. Ha a sírhoz ment volna, az is csak lehangolta volna,
Chaolra gondolni pedig még mindig olyan borzasztóan fájt neki,
hogy szinte alig kapott tőle levegőt. Reggelente megsétáltatta
Fürgét, aztán pedig egyedül futott a vadasparkban. Még azokat
a fiatal nőket sem látta, akik korábban a kastély kertjében
álldogáltak, a testőrkapitányra várva.
Dorian bólintott, és olyan kedvességgel nézett rá, amit a lány
nem tudott elviselni.
– Akkor ez az ajtó mindig nyitva áll ön előtt.

A vacsora csendesen, de nem érzelgősen telt. Dorian még mindig

látta rajta a változást, a vonakodást, a töprengést a szavai
mögött, azokat a pillanatokat, amikor azt gondolta, hogy nem
figyel oda, és a szeme megtelt végtelen bánattal. De tovább
beszélgetett vele, és minden kérdésére válaszolt.
Mert nincs más hely, ahová mehetnék.
Nem volt sértő, úgy nem, ahogy mondta. És most, amikor a
kanapéján szundikált, és az óra éppen kettőt ütött, azon
tűnődött, mi tartotta vissza őt attól, hogy visszamenjen a saját
lakosztályába. Nyilvánvalóan nem akart egyedül lenni, és talán
egy olyan helyet keresett, ami nem Nehemiára emlékeztette.
A teste tele volt hegekkel, ezt a saját szemével látta. De az új
hegek valószínűleg még mélyebbre hatoltak, a fájdalom
Nehemia, és a másik, talán éppen annyira kínzó fájdalom Chaol
elvesztése miatt.
A lelkében egy darabka örült, hogy a lány kiűzte az életéből
Chaolt, még akkor is, ha gyűlölte magát emiatt.

– Itt valami több kell hogy legyen – mondta Celaena Mortnak,

amikor másnap délután újra a sírkamrába lépett.
Tegnap addig olvasta a verset, amíg a szeme is belefájdult.
De semmi utalást nem talált arra, hogy milyen tárgyakról szól,
pontosan hol vannak elrejtve, illetve a vers miért is volt olyan
gondosan a kriptában eldugva.
– Bármilyen utalás – tette hozzá –, bármi, ami összekötné a
rejtélyt a lázadókkal, Nehemiával, Elenával és a többi dologgal.
Megállt a szarkofágok között. Valahonnan napfény vetült
be, és ettől porszemek csillogtak a levegőben.
– Tudom, hogy az orrom előtt hever.
– Attól tartok, hogy nem segíthetek – felelte Mort
orrhangon. – Ha azonnali választ akarsz, akkor egy jövőbelátót
vagy orákulumot keress magadnak.
Celaena megfordult.
– Úgy érted, hogy ha a verset egy tisztánlátónak olvasom fel,
akkor az illető megértené egy olyan jelentését, amit én nem
veszek észre?
– Talán. De amennyire én tudom, a mágia eltűnésével a
tisztánlátók is elvesztették a képességeiket.
 – Igen, de te még mindig itt vagy.
– És?
Celaena úgy nézett a kőmennyezetre, mintha átlátna rajta,
egészen fel a földfelszínig.
– Akkor más öreg lények is birtokában lehetnek még a
tehetségüknek.
– Akármire gondolsz is, az garantáltan nem jó ötlet.
A lány ádázul rámosolygott.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy igazad van.
 40. FEJEZET

CELAENA A LAKÓKOCSIK ELŐTT ÁLLT, és nézte, ahogy lebontják a

cirkuszi sátrakat. Szerencsés időzítés.
Beletúrt kibontott hajába, és megigazította egyszerű, barna
tunikáját. Túl nagy figyelmet vont volna magára, ha elegánsan
öltözik. És bár legfeljebb egy órát akart maradni, élvezte az
anonimitást, amikor elvegyült a cirkuszi dolgozók között, akik
száz királyság porát hordták a ruhájukon, akiknek megvolt az a
szabadságuk, hogy bejárják, és apránként felfedezzék a világot...
Celaena szíve összeszorult.
A munkások elsiettek mellette, és alig vették tudomásul a
jelenlétét, ahogy a fekete lakókocsi felé indult. Talán ostoba ötlet
volt, de mit árthat, ha megkérdezi Sárgalábút? Ha valóban
boszorkány, akkor rendelkezhet a tisztánlátás képességével, és
értelmezheti a kriptában lévő rejtélyt.
A lakókocsijánál szerencsére már nem voltak látogatók.
Sárgalábú Bába a legfelső lépcsőfokon ülve pipázott. Hosszú
pipája csontból volt, a feje pedig egy kiáltó szájat formázott.
Milyen bájos!
– Bele akar nézni a tükrökbe? – kérdezte, füst áradt kifelé
fonnyadt száján. – Elege lett belőle, hogy mindig csak fut a sorsa
elől?
– Lenne néhány kérdésem.
A boszorkány feléje szimatolt, és Celaenának erőt kellett
vennie magán, hogy ne lépjen hátra.
– Valóban bűzlik a kérdésektől és az Agancs-hegységtől.
Terrasenből jött, ugye? Mi a neve?
Celaena mélyen a zsebébe dugta a kezét.
– Lillian Gordaina.
A boszorkány a földre köpött.
– És mi az igazi neve, Lillian? – A lány megdöbbent.
Sárgalábú Bába diadalittasan felnevetett. – Na rajta, ki vele! –
károgott. – Mondjam meg magának a jövőt? Elárulhatom
önnek, hogy kihez megy feleségül, hány gyereke lesz, mikor fog
meghalni...
– Ha tényleg olyan jól érted a dolgod, ahogy állítod, akkor
azt is tudod, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Én
beszélgetni szeretnék veled – jelentette ki Celaena, és
megcsillogtatott három aranyérmét a kezében.
– Nocsak, nocsak... – Sárgalábú Bába mélyet szippantott a
pipájából. – A képességeimet csak ennyire taksálja?
Talán csak az idejét pocsékolja itt. És a pénzét, meg az
önbecsülését.
Mogorván elfordult, és sötét köpenye zsebébe dugta a kezét.
– Várjon! – szólalt meg Sárgalábú.
Celaena továbbment.
– A herceg négy aranyat adott.
 Megállt, és visszanézett. Egy hideg kéz markolt a szívébe.
A vénasszony rámosolygott.
– Neki is érdekes kérdései voltak. Azt hitte, hogy nem
ismerem fel, de a Havilliard-vért egy mérföldről, a széllel
szemben is kiszagolom! Hét aranyért válaszolok a kérdéseire, és
elárulom az övéit.
El akarja adni neki Dorian kérdéseit, és talán másoknak is?
A már ismerős halálos nyugalom szállta meg.
– Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?
Sárgalábú vasfogai csillogtak a lemenő nap fényében.
– Nem tenne jót az üzletemnek, ha hazugnak mondanának.
Jobban érezné magát, ha a maguk lágyszívű isteneire esküdnék?
Vagy talán a saját isteneim egyikére?
Celaena összefogta a haját, és közben figyelmesen szemügyre
vette a lakókocsit: egyetlen ajtaja volt, nem volt hátsó kijárata,
és a falakban sem látott gyanús repedéseket. Nem lehet csak úgy
egyszerűen kereket oldani, de bemenni sem lehet feltűnés nélkül.
Philippa halált hozó hajtűivel feltűzte kilazult tincseit, és
feltűnés nélkül leellenőrizte többi fegyverét is, két hosszú tőrét és
egy kést a csizmájában. Ennyi bőven elég kell hogy legyen.
– Egyezzünk meg hat aranyban – mondta Celaena halkan –,
és akkor nem jelentem az őrségnek, hogy megpróbáltad eladni a
herceg titkait.
– Honnan veszi, hogy az őrséget nem érdekelné a dolog? Meg
lenne lepve, hogy hányan akarják tudni, hogy mi foglalkoztatja
Adarlan hercegét.
A lány hat aranyat tett a lépcsőre az aprócska öregasszony
mellé.
– Három arany a kérdéseimért – mondta, miközben olyan
közel hajolt Sárgalábúhoz, amennyire csak mert. A banya szája
bűzlött a rohadt hústól és a füsttől. – Három pedig azért, hogy
hallgass a hercegről.
Sárgalábú szeme szikrázott, vaskörmei csörögtek, ahogy
eltette az érméket.
– Fáradjon be a lakókocsiba!
A mögötte lévő ajtó hangtalanul kinyílt. Bent, néhány
halvány fényfoltot kivéve, sötét volt. Sárgalábú eloltotta
csontpipáját.
Ebben reménykedett Celaena, hogy bejut a lakókocsiba, és
így elkerüli, hogy valaki meglátja őt a banyával.
Az öregasszony felálláskor jajgatva támaszkodott a térdére.
– Most akkor talán lenne szíves elárulni, hogy hívják?
A lakókocsiból fújó hideg huzat végigsimított a lány nyakán.
Cirkuszi trükk.
– Ma én kérdezek – felelte, és felment a lépcsőn.
Bent néhány vacak gyertya égett, amelyek fénye megtört az
egymás mellett és fölött elhelyezett tükrökben. Mindenféle
lehetséges méretben és formában voltak itt tükrök, a falakon, a
földön egymásnak dőlve, akár a régi barátok, de voltak csorba
darabok is, amelyek a keretükbe kapaszkodtak.
Mindenhol, ahol csak egy kis hely volt, papírok és tekercsek
tornyosultak, gyógynövényekkel és más folyadékokkal teli
üvegek, seprűk... Csupa kacat.
A gyér megvilágításban a lakókocsi sokkal szélesebbnek és
hosszabbnak tűnt, mint ahogy az tulajdonképpen lehetséges lett
volna. A tükrök között a sötétben egyetlen kis sáv vezetett, és
ide lépett be most Sárgalábú, mintha ezen a furcsa úton
valahová menni lehetne.
Itt valami nem stimmel, a tükrök által keltett illúzió az egész.
Amikor Celaena visszanézett az ajtóra, még éppen látta és
hallotta, ahogy a zár halkan kattan. A tőrét még azelőtt kihúzta,
hogy a lakókocsiban elhalt a kattanás zaja. Előtte Sárgalábú
nevetgélve emelt fel egy gyertyát. Úgy tűnt, hogy a gyertyatartó
koponya alakú, és egy hosszú csontra van erősítve.
Ócska, olcsó cirkuszi trükkök – ismételgette magában Celaena.
Lélegzete a jéghideg lakókocsiban parányi felhőket képzett.
Ebből semmi sem valódi. De Sárgalábú és a tudás, amit
birtokolt, nagyon is az lehet.
– Jöjjön csak beljebb, kislány! Üljön le, hogy tudjunk
beszélgetni!
Celaena óvatosan átlépett egy földön heverő tükrön, de
félszemmel továbbra is figyelt az ide-oda táncoló
koponyalámpára, az ajtóra, a lehetséges egyéb kijáratokra (eddig
még nem fedezett fel újabbat, de talán volt egy csapóajtó a kocsi
alján) és az öregasszonyra.
Mivel az meglepően gyorsan jött, megpróbálta utolérni.
Ahogy áthaladt a tükörerdőn, mindenhol mozgott a tükörképe.
Egyikben kicsi volt és kövér, a másikban magas és
valószínűtlenül vékony. Valahol fejjel lefelé látta magát, egy
másikban oldalról. Már ebbe belefájdult a feje.
– Kibámészkodta magát? – kérdezte Sárgalábú. Celaena nem
reagált, de eltette a tőrét, és követte az öregasszonyt egy kis,
félhomályos ülősarokba, amely egy nagy, rácsos ajtajú kályha
előtt állt. Nem volt oka annak, hogy a fegyverét készenlétben
tartsa, végül is még mindig rá volt szorulva a banya segítségére.
Az ülősarok egy nagyjából kör alakú részen állt, ahol nem
voltak lomok és tükrök. Volt itt egy szőnyeg és néhány fotel,
hogy ettől némileg hangulatosabb legyen. Sárgalábú Bába a
magasabban álló kályhához bicegett, és egy kis halomból levett
néhány rönköt. Celaena megállt a kopott vörös szőnyeg szélén, és
figyelte, ahogy a boszorkány kinyitja a kályha rácsos ajtaját,
bedobja a fahasábot, és a rácsos ajtót újra becsukja. Egy
másodperc alatt fellobbant a láng, szétáradt a fénye, amit a
körülöttük lévő tükrök csak felerősítettek.
– A kályha kövei – szólt Sárgalábú, és a kályha téglaoldalát
úgy paskolta meg, akár egy öreg háziállatot – Crochan
fővárosának romjaiból származnak. A lakókocsit a szent iskolák
fájából tákolták. Ezért olyan... szokatlan a kocsim belseje.
Celaena nem felelt semmit. Könnyű lett volna mindezt egy
kis hókuszpókuszként letudni, ha nem a saját szemével látná az
egészet.
– Nos – folytatta a banya, és megállt anélkül, hogy helyet
foglalt volna az egyik élemedett korú ülőalkalmatosságon. –
Halljam a kérdéseit!
Az égő kályha a teljesen lehűlt kocsiban egy szempillantás
alatt gondoskodott a melegről, olyan forróság lett, hogy Celaena
a többrétegű ruházatában izzadni kezdett. A Vörös-sivatagban
egy nyári éjszakán hallott egy történetet, hogy mit csinált egy
feltehetően már régen eltűnt Vasfogú boszorkány egy fiatal
lánnyal. És hogy mi maradt belőle.
Alaposan lerágott csontok, semmi más.
Celaena újra a kályhára nézett, és egy kicsit visszahúzódott a
bejárati ajtó felé. A kis ülősarok mögött még több tükör várt a
sötétségben – mintha a tűz fénye sem tudná őket elérni.
Sárgalábú a kályha rácsához hajolt, és göcsörtös ujjait
dörzsölgette. A tűz fénye táncot járt vaskörmein.
– Kérdezzen, kislány, kérdezzen!
Mit akarhatott Dorian ilyen sürgősen kideríteni? Ő is bejött
ebbe a furcsa, levegőtlen lakókocsiba? Legalább túlélte. És csak
azért, mert Sárgalábú a belőle kicsalt információkat fel akarta
használni. De buta ez a Dorian!
Miért ő maga talán más volt?
Talán ez az egyetlen esély arra, hogy megtudjon valamit,
amit muszáj volt tudnia, bár kockázatos volt, és csúnya,
bonyolult következményei lehettek.
– Egy rejtélyre bukkantam, és már hetek óta vitatkozom
rajta a barátaimmal. Fogadást is kötöttünk – mondta olyan
lazán, amennyire csak tudta. – Oldd meg, ha olyan okos és
mindentudó vagy. Ha jól felelsz, akkor még egy arany üti a
markod.
– Neveletlen gyerekek. Buta dolgokkal rabolják az időmet. –
Sárgalábú Bába a tükrökbe pillantott, mintha látna ott valamit,
amit Celaena nem.
Vagy mintha unatkozna.
A lány feszültsége kissé enyhült. Kihúzta a verset a zsebéből,
és hangosan felolvasta.
Amikor befejezte, Sárgalábú lassan feléje fordította a fejét,
és halkan, nyers hangon megkérdezte:
– Hol találta?
Celaena vállat vont.
– Ha megválaszolod a kérdésemet, akkor talán elárulom.
Milyen tárgyakról van szó a rejtvényben?
– Rémkulcsokról – suttogta a banya világító szemmel. –
Három rémkulcsról, amelyekkel ki lehet nyitni a rémkaput.
Celaenának végigfutott a hideg a hátán, de
magabiztosabban, mint ahogy érezte magát, a következőt
követelte:
– Mondd meg, hogy mik ezek, mik azok a rémkulcsok, a
rémkapu! És ne áltass hazugságokkal!
– Ez a tudás nem unatkozó halandóknak való – felelte
Sárgalábú ingerülten.
Celaena kezében megcsillant az arany.
– Mondd az árat!
Az öregasszony tetőtől talpig végigmérte, és egyet szimatolt.
– Nekem nincsenek áraim – felelte. – De az arany most így
elsőre megfelel.
A lány további öt aranypénzt rakott a kályhára. A tűz forrón
az arcába csapott. Egy ilyen kis tűz, és máris teljesen átizzadt.
– Ha tudni fog mindent, akkor már nem lesz visszaút –
figyelmeztette a boszorkány, és szeme felvillanásából Celaena
látta, hogy egy másodpercig sem hitte el a hazugságát a
fogadásról.
A lány egy lépéssel közelebb lépett.
– Tudni akarom.
Sárgalábú egy másik tükörbe nézett.
– A Rém alkotja ennek a világnak az alapját, és uralkodik
felette. Nemcsak Erilea, hanem minden élet felett. Vannak olyan
világok, amelyekről önnek fogalma sincsen, világok, amelyek
párhuzamosan léteznek, anélkül, hogy tudomásuk lenne
egymásról. Ahol most áll, az valaki más számára egy óceán
fenekén is lehet. A Rém tartja ezeket a világokat egymástól
elválasztva.
Sárgalábú a gondolataiba merülve bicegett ide-oda.
– A Rémben kapuk vannak, fekete nyílások, amelyeken
keresztül az élet az egyik világból át tud jutni a másikba. Egyes
rémkapuk Erileába vezetnek, és az évmilliók során mindenféle
lény jött be: jó, de halott és rossz teremtmények is, akik akkor
lopóznak át, amikor az istenek éppen nem néznek oda.
A banya eltűnt egy tükör mögött, és csak sántikáló lépteit
lehetett hallani.
 – De hosszú idővel ezelőtt, mielőtt az emberek
benépesítették ezt a nyomorúságos világot, egy másfajta vész
tört át a kapukon: a valgok, azaz másvilági démonok, akiknek
minden vágyuk az volt, hogy Erileát meghódítsák. A hadseregük
megszámlálhatatlan volt. Wendlynben a tündérek ellen
harcoltak. Akármennyire küzdöttek is a halhatatlanok, nem
tudták őket legyőzni.
Aztán megtudták a tündérek, hogy a valgok valami
megbocsáthatatlant tettek. Fekete mágiájukkal leválasztottak
egy darabot egy rémkapuból, és három részre osztották, három
kulcsra. Egy kulcs minden királyuknak. Ha a valg királyok mind
a hármat egyszerre használták, akkor kedvük szerint meg tudták
nyitni ezt a rémkaput, és számtalan katonát beáramoltathattak,
hogy seregüket erősítsék. A tündérek tudták, hogy ennek véget
kell vetniük.
Celaena a tüzet nézte, a tükröket, az őt körülvevő sötétséget
a kocsiban. A hőség már fojtogató volt.
– Így tehát a tündérek egy kis serege felkerekedett, hogy
ellopja a valg királyoktól a kulcsokat – folytatta Sárgalábú. A
hangja újra közelebbről szólt. – A kilátástalan vállalkozásból
ezen bolondok többsége soha nem tért vissza.
Végül azonban sikerült a tündéreknek megszerezni a
rémkulcsokat, és Maeve tündérkirálynő visszaszorította a
valgokat a világukba. Maeve minden bölcsessége ellenére
azonban nem tudta kideríteni, hogyan lehet a kulcsokat újra a
kapuba illeszteni. A kulcsokat sem kalapáccsal, sem üllővel nem
lehet elpusztítani. A tündérkirálynő ezért, hogy
megakadályozza, hogy bárki visszaéljen a kulcsok által
nyújtotta hatalommal, elküldte azokat a tengerentúlról Brannon
Galathyniushoz, Terrasen első királyához, és megkérte, hogy a
földrészén rejtse el azokat. Így a rémkapu zárva maradt, és a
lehetőségei kihasználatlanul.
Hallgattak. Sárgalábú sántikáló léptei lassultak.
– A vers tehát... egy térkép, ahol leírják, hogy hol vannak
ezek a kulcsok? – kérdezte Celaena most már reszketve, mert
ráébredt, micsoda hatalmat megtestesítő tárgyakat keresett
Nehemia és a többiek, de ami még rosszabb: milyen hatalmas
erőt jelentő tárgyak nyomában jár a király.
– Igen.
Celaena megnedvesítette az ajkát.
– Mit lehet velük csinálni?
– Akinek mind a három rémkulcs a birtokában van, az
ellenőrzése alatt tartja a használaton kívüli rémkaput és egész
Erileát. A kulcsokkal képessé válik arra, hogy a kaput kedve
szerint nyissa és zárja. Új világokat tud meghódítani, és minden
lehetséges lényt beengedhet, akik az ügyét segíthetik. De már
egyetlen kulcs is szörnyen veszélyessé tehet valakit. Ezzel ugyan
nincs elég hatalma ahhoz, hogy a rémkaput kinyissa, de elég
ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen. Érti, gondolom, hogy minden
kulcs tiszta hatalmat, erőt ígér, hatalmat, amelyet a tulajdonosa
úgy alakít, ahogy akar. Csábító, nemdebár?
A szavak visszhangoztak Celaena fülében, összekeveredtek
Elena útmutatásával, hogy találja meg a gonosz forrását és
pusztítsa el. A gonosz. A gonosz, amely tíz évvel ezelőtt jelent
meg, amikor úgy tűnt, hogy egy egész földrész hirtelen egyetlen
ember kénye-kedvének lett kiszolgáltatva, egy olyan embernek,
aki furcsa módon megállíthatatlanná vált.
Egy hatalmi forrás a mágián kívül.
– Ez nem lehet igaz.
Sárgalábú csak bólogatott és vihogott.
 Celaena még mindig a fejét csóválta. A szíve olyan hevesen
kalapált, hogy alig kapott levegőt.
– A királynál vannak rémkulcsok? Ezért tudta a földrészt
olyan könnyen elfoglalni?
De ha ez már megtörtént, akkor mik a további tervei?
– Lehetséges – felelte a banya. – Ha a nehezen megszolgált
aranyomban fogadnék, akkor azt mondanám, hogy legalább egy
kulcsa biztosan van.
Celaena a sötétet fürkészte, a tükröket nézte, de csak a saját
képmásai néztek rá vissza. Nem hallott semmit a tűz sistergésén
és saját, szabálytalan légzésén kívül.
Sárgalábú nem mozdult.
– Van még valami? – kérdezte a lány.
Semmi válasz.
– Akkor ez minden, amit az aranyamért kapok? – A tükrök
között kígyózó keskeny ösvényen óvatosan az ajtó felé lépdelt,
amely most hihetetlenül távolinak tűnt. – És ha vannak még
kérdéseim?
Idegesítették a tükörképei, de éber és koncentrált maradt,
azt ismételgette magában, hogy mit kell tennie. Kihúzta
mindkét tőrét.
– Azt hiszi, hogy az acél bennem kárt okozhat? – szólalt meg
egy hang, amely végigsiklott az összes tükrön. A hang
bárhonnan eredhetett, de akár sehonnan is.
– És én még azt hittem, hogy kellemesen elszórakozunk –
mondta Celaena, még egy lépést téve.
– Ugyan már, hogy érezhetné jól magát valaki, ha a saját
vendége meg akarja ölni?
A lány mosolygott.
– Nem ezért sétál az ajtó felé? – kérdezte Sárgalábú. – Nem
azért, hogy elmeneküljön, hanem hogy biztosítsa, hogy én a
maga okos, gonosz tőrjeihez ne férjek hozzá?
– Mondd meg nekem, hogy még kinek árultad el a herceg
kérdéseit, és akkor hagylak elmenni. – Eleinte úgy volt vele,
hogy majd egyszerűen sarkon fordul és elmegy, de amikor
Sárgalábú megemlítette Doriant, úgy érezte magát, mint akibe
villám csapott. Most már tudta, hogy mit kell tennie, nem volt
más választása. És hogy mit fog tenni, hogy a herceget
megvédje. Tegnap este rájött, hogy még van valakije, van egy
barátja. És mindent megtenne azért, hogy őt biztonságban
tudja.
– És ha azt felelem, hogy senkinek sem árultam el?
– Akkor nem hiszek neked.
Végre ki tudta venni az ajtó körvonalait. A boszorkánynak
nyoma sem volt. Körülbelül a lakókocsi közepén állhatott. Itt
könnyebb lesz elkapni az öregasszonyt, gyorsan és tisztán
elintézni.
– Kár – felelte Sárgalábú, mire Celaena a testtelen hang felé
fordult. Kell hogy legyen egy titkos kijárat, de hol? Ha a banya
kijut és bárkinek elmeséli, hogy mit kérdezett Dorian (akármi
legyen is az), ha bárkinek elárulja, hogy ő mit kérdezett...
Mindenhol a saját tükörképei villództak. Gyors, tiszta halál,
és aztán eltűnik.
– Mi van akkor – sziszegte a banya –, amikor a vadászból
hirtelen vad lesz?
Celaena a szeme sarkában megpillantotta a hajlott alakot
egy lánccal göcsörtös kezében. Amikor felé pördült, a tőr már
suhogott a levegőben, hogy harcképtelenné tegye, hogy leterítse,
és aztán...
Ahol Sárgalábú állt, egy tükör darabokra tört.
 A lány mögött csörgés hallatszott, amelyet egy károgó,
elégedett nevetés követett.
Celaena minden ügyessége ellenére nem hajolt el elég
gyorsan, a súlyos lánc a feje köré csavarodott, majd hasra esett.
 41. FEJEZET

CHAOL ÉS DORIAN az erkélyen állva nézte, ahogy a cirkuszt

fokozatosan lebontják. Ha holnap délelőtt végre felkerekednek,
akkor az embereit végre hasznos feladatra tudja küldeni.
Például, hogy biztosítsák, hogy ne jusson más orgyilkos a
kastélyba.
De Chaol legsürgetőbb problémája Celaena volt. Tegnap
éjjel, miután a királyi könyvtáros aludni ment, még egyszer
elment a könyvtárba, és a genealógiai feljegyzések részlegét
kereste. Valaki ott mindent összekevert, ezért eltartott egy ideig,
míg megtalálta a megfelelő kötetet, de egyszer csak végre a
kezében tartotta Terrasen nemesi családjainak a listáját.
Egyiket sem hívták Sardothiennek, de ezen alapjában véve
nem lepődött meg. Mindig is gyanította, hogy nem ez Celaena
valódi családneve. Volt tehát egy listája, amely most úgy égett a
zsebében, mint a tűz, az összes nemesi ház, amelyből a lány
származhatott, ahol Terrasen elfoglalásakor voltak gyerekek.
 Legalább hat túlélő család jöhetett szóba. De mi van akkor,
ha egy olyanból származott, amelyet teljesen lemészároltak?
Miután minden nevet lejegyzetelt, úgy érezte, hogy még nagyon
messze van a megoldástól.
– Akkor megkérdezed végre, ami miatt kirángattál ide, vagy
abban az élvezetben lesz részem, hogy egész este fagyaszthatom
a hátsómat? – kérdezte Dorian.
Chaol felvonta a szemöldökét. A koronaherceg halványan
rámosolygott.
– Hogy van Celaena? – kérdezte Chaol. Azt jelentették neki,
hogy együtt vacsoráztak, és a lány csak az éjszaka közepén
hagyta el Dorian lakosztályát. Ez egy tudatos húzás volt vajon a
részéről? Valami, amit úgyis megtud, hogy még jobban fájjon
neki?
– Próbál tisztába jönni a dolgokkal – felelte a herceg –,
amennyire csak tud. És mivel tudom, hogy túl büszke vagy
ahhoz, hogy megkérdezd: nem, nem említett téged. És azt
hiszem, hogy soha nem is fog.
Chaol mély levegőt vett. Hogy tudná Doriant rávenni arra,
hogy távol tartsa magát tőle? Nem azért, mert féltékeny lett
volna, hanem mert Celaena nagyobb fenyegetést jelenthet, mint
ahogy a herceg azt egyáltalán el tudná képzelni. Ez csak úgy
menne, ha tisztában lennének az igazsággal, de...
– Az apád kíváncsi rád – folytatta Dorian. – A tanácsülések
után mindig felőled kérdezősködik. Azt hiszem, azt szeretné,
hogy menj vissza Anielle-be.
– Tudom.
– És vele tartasz?
– Szeretnéd?
– A te döntésed, nem az enyém.
 Chaol összeszorította a fogát. Amíg Celaena itt van, addig
biztos, hogy nem megy sehová, és nemcsak azért, mert ki kell
derítenie, hogy ki ő valójában. – Semmilyen érdekem nem
fűződik ahhoz, hogy Anielle lordja legyek.
– Mások ölni lennének képesek azért a hatalomért, amelyet
Anielle gyakorol.
– Én soha nem akartam.
– Nem. – Dorian a balkon mellvédjére támaszkodott. – Nem,
te soha nem akartál semmit magadnak, kivéve a mostani
pozíciódat és Celaenát.
A kapitány már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de
Dorian még nem fejezte be.
– Azt hiszed, hogy vak vagyok? – A pillantása jéghideg kék
volt. – Tudod, hogy a Yule bálon miért mentem oda hozzá? Nem
azért, mert fel akartam kérni, hanem mert észrevettem, hogy ti
ketten hogyan nézitek egymást. Már akkor tudtam, mit érzel
iránta.
– Tudtad, és mégis felkérted.
Chaol keze ökölbe szorult.
– Ő hozza meg a döntéseit. És meg is tette. – Dorian keserűen
mosolygott. – Kettőnkre vonatkozóan.
Chaol mély levegőt vett, hogy kissé lecsillapodjon.
– Ha ilyen érzéseket táplálsz iránta, akkor miért hagyod,
hogy az apádhoz legyen láncolva? Miért nem találsz módot arra,
hogy a szerződését idő előtt felbontsátok? Vagy félsz attól, hogy
soha nem jön vissza hozzád, ha elengeded?
– Én a te helyedben óvatosabban fogalmaznék – felelte a
herceg halkan.
Igaza volt. És bár Chaol nem tudta elképzelni a világot
Celaena nélkül, tudta, hogy neki kell a lányt kijuttatnia a
kastélyból. Még ha nem is tudta volna megmondani, hogy
elsősorban Adarlan érdekében vagy a saját érdekében.
– Ahogy apámat ismerem, ő engem és őt is megbüntetné, ha
csak megpróbálnám szóba hozni a témát. Őszintén egyetértek
veled: nem helyes őt itt tartani. De ennek ellenére oda kellene
figyelned arra, hogy mit mondasz. – Adarlan koronahercege
mélyen a szemébe nézett. – És gondolkodj el azon, hogy kihez
vagy valóban lojális.
Korábban tiltakozott volna. Korábban érveket hozott volna
fel, hogy a királyi ház iránti lojalitás számára a legelső. De éppen
ez a feltétlen hűség, ez a vak engedelmesség hozta ebbe a
helyzetbe.
És tett tönkre mindent.

Celaena tudta, hogy csak néhány másodpercre veszítette el az

eszméletét, de ennyi elég volt ahhoz, hogy Sárgalábú hátrakösse
a kezét, és a láncot a csuklója köré tekerje. Iszonyúan fájt a feje,
a nyakáról vér folyt le a tunikájára. Semmi vész, voltak már
ennél rosszabb sérülései. A tőrei viszont eltűntek, valahol a
lakókocsiban kellett hogy legyenek. A hajtűinek és a késének is
nyoma veszett a csizmájából. Okos egy nő ez a banya.
Még mindig eszméletlennek tettette magát. De aztán minden
előzetes figyelmeztetés nélkül felrántotta a vállát, és a fejét olyan
lendülettel vetette hátra, ahogy csak bírta.
Csont tört és Sárgalábú felüvöltött, de Celaena már
megfordult és talpra ugrott. A boszorkány egy vipera
gyorsaságával kapta el a lánc másik végét. A lány az egyik
lábával rálépett a lánc köztük lévő darabjára, a másikkal pedig
tiszta erőből a banya arcába rúgott.
Az öregasszony elrepült, mintha csak porból és levegőből
állna, és a tükrök között a sötétben landolt.
Celaena halkan káromkodott, mert a hideg vas belevágott a
csuklójába. De még a kiképzése során megtanították neki, hogy
rosszabb helyzetből is ki tudjon szabadulni. Arobynn
rendszeresen tetőtől talpig összekötözte, és megtanította arra,
hogy egyedül ki tudja szabadítani magát, még akkor is, ha két
napig a saját mocskában kellett feküdnie, vagy kificamította a
vállát. Így nem volt csoda, hogy a láncot másodpercek alatt
levetette magáról.
Egy zsebkendővel megfogott egy hosszúkás tükörszilánkot
és úgy fogta, mint egy fegyvert, miközben a sötétbe kémlelt, ahol
Sárgalábú katapultált. Csak egy sötét vérnyomot látott.
– Tudod te, hogy az elmúlt ötszáz évben hány fiatal nőt
csaltam ebbe a lakókocsiba? – Sárgalábú hangja egyszerre szólt
mindenhonnan és sehonnan. – Hány Crochan boszorkányt
pusztítottam el? Ők is harcosok voltak, tehetséges, csodálatos
harcosok. Olyan ízük volt, mint a nyári fűnek és a hűvös víznek.
Az, hogy Sárgalábú kékvérű Vasfogú boszorkány, nem
változtat semmin, magyarázta magának Celaena. Semmit,
kivéve, hogy egy nagyobb fegyvert kell találnia. Végignézett a
lakókocsin, kereste a boszorkányt és az eltűnt tőröket, bármit,
amivel elintézheti az öregasszonyt. Tekintete a közeli falon lévő
polcra vándorolt: könyvek, kristálygömbök, papírok, halott
élőlények üvegekben...
Egy hajszálon múlt, hogy nem vette észre. Tiszta mocsok
volt, de halványan mégis csillogott a távoli tűz fényében. Egy
rakásnyi tüzelő felett a falon egy hosszú fejsze lógott.
Halvány mosollyal lekapta a falról. Körben Sárgalábú
tükörképe táncolt a tükrökben, ezernyi lehetőség, ahol áll,
ahonnan nézi és lesi.
Celaena a legelső tükörbe vágta a fejszét. Aztán a
következőbe, és így tovább.
Egy boszorkányt csak úgy lehet megölni, ha az ember
lefejezi. Ezt a titkot még egy barátnője árulta el neki egyszer.
A fejszéjét lóbálva haladt előre a tükrök között, és ahogy
szétzúzta őket, tűntek el az öregasszony tükörképei, míg az igazi
Sárgalábú Bába állt a keskeny ösvényen Celaena és a kályha
között, újfent lánccal a kezében.
A lány a vállára engedte a fejszét.
– Adok neked egy utolsó esélyt – suttogta. – Ha megesküszöl
arra, hogy senkinek nem szólsz egy szót sem az én és Dorian
kérdéseiről, már itt sem vagyok.
– Tudom, hogy hazudsz – felelte Sárgalábú. Gyorsabban,
mint ahogy tulajdonképpen lehetséges lett volna, akár egy pók,
úgy sietett Celaenához, a láncot lóbálva.
A lány elsőre kitért előle. Másodikra hallotta a láncot,
mielőtt látta volna. Bár nem találta el, de nekicsapódott egy
tükörnek, így szilánkeső zúdult rá. Muszáj volt kezével védenie a
szemét, és a másodperc töredékéig kénytelen volt elfordulni.
Ez a másodperc elég volt a boszorkánynak.
Fájdalmasan tekeredett a lánc a lány bokája köré, amit a
banya aztán megrántott.
A világ oldalra billent, amikor Sárgalábú a lábánál fogva
húzta. Celaena a földre zuhant. A boszorkány neki akart esni, de
a lány az oldalára gurult, a szilánkokon keresztül,
belegabalyodott a láncba, de egyik kezével még a fejszébe
kapaszkodott, miközben az ócska szőnyeg durva szálait érezte a
kályha előtt az arcán.
 A láncot a banya keményen rángatta, amit egy korbácsoló
zaj követett. Valamilyen fém olyan élesen csapódott Celaena
alkarjába, hogy elengedte a fejszét. A hátára fordult, még mindig
a láncba gabalyodva, de csak Sárgalábú Bába vasfogait látta
maga felett csillogni. A boszorkány villámgyorsan maga alá
gyűrte a szőnyegen.
Közben a vaskörmeivel a vállába karmolt, ami vérezni
kezdett.
– Nyughass már, te ostoba lány! – sziszegte a banya, és a
mellette heverő láncért nyúlt.
A szőnyeg dörzsölte Celaena ujjait, ahogy megpróbálta
elhalászni a fejszét, amely csak néhány centiméterre feküdt
távolabb a kelleténél. A karja kegyetlenül fájt, és a bokája is. Ha
legalább meg tudná ragadni a fejszét... Sárgalábú már kinyitotta
a száját, és azon volt, hogy vasfogait a nyakába mélyessze.
Az utolsó pillanatban Celaena az oldalára fordult, és
épphogy elkerülve a vasfogakat, végre el tudta kapni a fejszét.
Olyan lendülettel emelte fel, hogy tompa oldalával az
öregasszony fejébe csapott.
Sárgalábú lobogó barna leplek összevisszaságába zuhant.
Celaena egy kissé hátrébb mászott, és újra fejbe vágta a fejszével.
A banya négykézlábra támaszkodott, és izzó szemmel sötét –
kék – vért okádott a kopott szőnyegre.
– Azt fogod kívánni, bárcsak meg se születtél volna! Te meg
a herceged.
És aztán olyan sebességgel lőtt ki előre, hogy Celaena
megesküdött volna rá, hogy repült.
De csak a lány lábáig jutott.
Celaena utolsó erejét összeszedve lesújtott a fejszével, ezúttal
az élével. Kék vér fröcskölt szerteszét.
 Sárgalábú Bába arcán mosoly tükröződött, amikor a
levágott fej a földre gurult és megállt.
Csend lett. Még a tűz is, amely még mindig olyan forrón
égett, hogy Celaena verejtékben úszott, úgy tűnt, hogy elnémult.
A lány nyelt egyet. Még egyet. Majd még egyet.
Nem szabad, Hogy Dorian ezt megtudja. Bár a
legszívesebben a pokolba küldte volna azért, mert Sárgalábúhoz
olyan kérdéseket intézett, amelyeket az drága pénzért
kipletykált, soha nem tudhatja meg, hogy mi történt itt. Senki
nem tudhatja meg.
Amikor Celaena végre annyira összeszedte magát, hogy ki
tudjon kecmeregni a kocsiból, látta, hogy a nadrágja és a
csizmája is telis-tele van kékesfekete foltokkal. Újabb ruhák,
amiket el kell égetnie. Nézte a testet és a véráztatta szőnyeget.
Nem volt gyors halál, de tiszta még lehet. Egy eltűnt személy
jobb, mint egy fej nélküli hulla.
Celaena a nagy, rácsos kályhára pillantott.
 42. FEJEZET

MORT VIHOGOTT, amikor a kriptaajtó felé támolygott.

– Celaena, a boszorkányölő! Újabb címet adhatsz a
gyűjteményedhez!
– Honnan tudsz róla? – kérdezte, a gyertyát letéve. Véres
ruháit már elégette. Rohadt hús szaguk volt, bűzlöttek
Sárgalábútól. Fürge morgott a kandallóra, és megpróbálta
Celaena lábát eltolni onnan.
– Érzem rajtad – felelte Mort. – Érzem a mérge és a
gonoszsága szagát.
A lány lehajtotta tunikája gallérját, hogy megmutassa neki a
kulcscsontja feletti kis vágásokat, ahol a banya vaskörmei a
húsába fúródtak. Megtisztította a sebeket, de az volt az érzése,
hogy hegek maradnak utána, egy heglánc.
– Mit szólsz?
Mort összerezzent.
– Ilyenkor hálás vagyok a teremtőimnek, hogy bronzból
vagyok.
– Lesz még bajom a sérülések miatt?
– Boszorkányt öltél, és boszorkány jelölt meg. Ezek nem
szokásos sebek. – Mort szeme elkeskenyedett. – Gondolom
világos, hogy nagy kalamajkába keveredtél, ugye?
Celaena sóhajtott.
– Sárgalábú Bába vezér volt, klánja királynője – folytatta
Mort. – A Crochanok elleni hadjárat előtt szövetségbe, a Vasfogú
szövetségbe tömörültek a Feketecsőrűekkel és a Kékvérűekkel.
Ezek az eskük még ma is élnek.
– Azt hittem, hogy a boszorkányok már eltűntek,
szétszóródtak a szélben.
– Eltűntek? A Crochanok és követőik generációk óta
rejtőzködnek, de a Vasfogú szövetség tagjai még mindig
utazgatnak, ahogy a Bába is tette. Sokan élnek közülük a világ
lerombolt, sötét helyein, és elégedettek a gonoszságukkal. De én
azt gyanítom, hogy ha a Sárgalábúak tudomást szereznek
vezérük haláláról, akkor összetrombitálják a Feketecsőrűeket és
a Kékvérűeket, és magyarázatot fognak követelni a királytól. És
még szerencsésnek érezheted magad, ha nem a seprűjükön
lovagolva jönnek el érted, és visznek magukkal.
– Remélhetőleg tévedsz – sóhajtott Celaena.
Mort szemöldöke kissé lejjebb vándorolt.
– Én is remélem.
A lány egy órát töltött a sírkamrában, újra és újra elolvasta
a falon lévő verset, és Sárgalábú szavain töprengett.
Rémkulcsok, rémkapuk... Az egész olyan különös volt, olyan
titokzatos és borzasztó. Ha pedig a király birtokában vannak a
kulcsok, de még ha csak egy is...
Megborzongott.
 Mivel a vers bámulása nem vezette semmilyen megoldáshoz,
felvánszorgott a lakosztályába. Már nagyon ráfért egy kis
szundikálás.
Legalább felfedezte végre a király hatalmának egyik
lehetséges forrását. De még több mindent kell megtudnia. És a
tulajdonképpeni kérdés az, vajon mi a célja még a királynak a
rémkulcsokkal?
Azt érezte, hogy nem akarja tudni.
Ennek ellenére lehet, hogy erre a borzalmas kérdésre a
könyvtár alatti katakombában találja meg a választ. Van egy
könyv, ami segítene bejutni a katakombába, amely talán
tartalmazza a vasajtó megnyitásához szükséges varázsigét.
Tudta, hogy Az eleven halottak című könyv a keze ügyébe fog
kerülni, mihelyst elkezdi keresni.
A lakosztályába menet félúton visszafordult. Sürgősebb
dolga is volt, mint egy kis szunyókálás. Visszament a
sírkamrába, ahonnan kihozta a Damarist és az összes többi régi
kardot, az összeset, amennyit csak elbírt.

Tulajdonképpen nem szabadna itt lennie. Csak gondot okoz saját

magának, és a kibontakozó harc lehet, hogy két táborra fogja
osztani a kastélyt. Egy dolgot Chaol százszázalékos biztonsággal
tudott: ha Celaena megint rátámad, akkor hagyni fogja, hogy
megölje, ha tényleg azt akarja.
Azt sem tudta, mit mondjon neki. De muszáj volt mondania
neki valamit, hogy megtörje a hallgatást, és feloldja a
feszültséget, amely éjszakáról éjszakára ébren tartotta, és
megakadályozta abban, hogy a kötelességeire koncentráljon.
 A lány nem volt a lakosztályában, de ő ennek ellenére
bement, és a hallban lévő asztalhoz sétált. Ugyanolyan
kaotikusan nézett ki, mint Doriané, telis-tele volt papírokkal és
könyvekkel. Talán vissza is fordult volna, ha nem tűnnek fel neki
a különös szimbólumok, amelyek mindenhol ott voltak, és
azokra a jelekre emlékeztették, amelyek Celaena homlokán
parázslottak akkor, amikor Káinnal párbajozott. Az azóta eltelt
hónapokban nem is gondolt rájuk. Ez valami... valami olyan,
aminek köze lehet a múltjához?
Hallgatózott, hogy hall-e valamilyen Phillipára vagy
Celaenára utaló zajt, majd átkutatta a papírokat és a könyveket.
Mindenhol ezek a szimbólumok és véletlenszerűen aláhúzott
szavak. Arról győzködte magát, hogy talán csak firkálgatásokról
van szó.
Már éppen menni akart, amikor szemet szúrt neki az egyik
könyvkupac alól kilógó iromány. Szép betűkkel volt írva, és több
aláírás is szerepelt rajta.
A férfi kihúzta a vastag iratot, és elolvasta.
A lába alatt megingott a talaj.
Celaena végrendelete. Két nappal Nehemia halála előtt írta.
És mindent, az utolsó garasig mindent rá, Chaolra hagyott.
Összeszorult a torka, amikor a pénzösszegre és az egyéb
tulajdontárgyak felsorolására nézett, amelyek között szerepelt
egy lakás a szegénynegyed egyik raktárépületében, ingóságokkal
együtt.
Mindent ráhagyott egyetlen kéréssel, hogy saját belátása
szerint adjon majd belőle Philippának.
– Nem fogom megváltoztatni.
Megfordult. A lány karba tett kézzel támaszkodott az
ajtófélfának. Ezt a testtartást Chaol ugyan ismerte, de a lány
arca most hideg és üres volt. Kicsúszott a kezéből a papír.
A zsebében hirtelen ólommá nehezedett a nemesi házakat
tartalmazó lista. Mi van, ha elsietett következtetéseket vont le?
Talán a siratódala nem terraseni halotti ének volt. Lehet, hogy
olyan nyelven énekelt, amelyről éppenséggel még sosem hallott.
A lány úgy figyelte őt, mint egy macska.
– Túl körülményes lenne megváltoztatni – folytatta. A
csípőjén egy csodálatos, antik kardot viselt, illetve néhány,
drágakövekkel díszített tőrt, amelyeket még soha nem látott.
Honnan szerezte ezeket?
Annyi mondanivaló kívánkozott ki belőle, hogy meg sem
tudott szólalni. Az összes pénzt, mindent ráhagy. Azért hagyja
rá, amit érzett iránta... Még Dorian is észrevette, már az elejétől
fogva.
– Ha a király kirúg, mert olyan vacak munkát végzel –
folytatta a lány, előbb eltolta magát az ajtófélfától, majd
elfordult –, akkor legalább lesz valami, amihez nyúlni tudsz.
Elakadt a lélegzete. Nem egyszerűen nagyvonalúságból
tette, hanem mert tudta: ha valamikor is elveszíti az állását,
akkor valószínűleg vissza kell mennie Anielle-be, és rá lenne
szorulva az apja pénzére. És ebbe szinte belehalna.
De a lánynak meg kell halnia ahhoz, hogy megkapja a
pénzét. Bizonyíthatóan, és nem hazaárulóként, mert akkor az
egész vagyona a királyra száll.
És hazaárulóként csak úgy halhat meg, ha azt teszi, amitől
Chaol tart: a titkos szervezettel együttműködve felkutatják
Aelin Galathyniust, és visszatér Terrasenbe.
A végrendelet tehát arra utalt, hogy a lánynak nincsenek
ilyen irányú tervei. Nem szándékozta visszakövetelni elveszített
rangját, és nem jelentett fenyegetést Adarlanra vagy Dorianre.
Tévedett. Megint tévedett.
– Menj el innen! – mondta a lány még a hallban, majd a
szalonba lépve becsukta maga után az ajtót.
Chaol nem sírt, amikor Nehemia meghalt, vagy amikor
Celaenát a tömlöcbe zárta, de akkor sem, amikor a lány Grave
fejével megjelent, és képtelen volt benne felismerni azt a nőt, akit
oly forrón szeretetett.
De amikor Celaena lakosztályát és ezt az átkozott
végrendeletet maga mögött hagyta, akkor még a szobájáig sem
bírta ki: egy üres seprűtárolóban könnyekben tört ki.
 43. FEJEZET

A LÁNY A ZENESZALONBAN ÁLLT, és a zongorára bámult, amikor

hallotta, hogy Chaol gyorsan távozik. Hetek óta nem játszott.
Eleinte csak azért nem, mert nem volt ideje. Mert Archer, a
kripta és Chaol minden percét lefoglalta. Aztán meghalt
Nehemia, és ő egyetlen alkalommal sem tette be a lábát a
szobába. Látni sem akarta a hangszert, soha többé nem akart
zenét hallgatni vagy játszani.
Az iménti találkozást egyből kisöpörte a fejéből, lassan
felnyitotta a zongora fedelét, és végigsimított a fehér
billentyűkön.
De nem tudta leütni őket, nem tudta rávenni magát, hogy
dallamokat csalogasson elő. Nehemiának itt kellett volna lennie,
hogy segítsen neki Sárgalábú és a vers dolgában, hogy tanácsot
adjon neki Chaollal kapcsolatban, hogy mosolyogjon, amikor
Celaena valami kifejezetten nehezet játszik neki.
Nehemia meghalt. És a világ... a világ nélküle ment tovább.
 Amikor Sam meghalt, akkor bezárta őt a szívébe, bezárta a
többi halott hozzátartozója mellé, akiknek a nevét olyannyira
titokban tartotta, hogy néha még neki magának sem jutottak az
eszébe. De Nehemia... Nehemiának ott nem volt hely. Mintha a
szíve már túlontúl tele lenne halottakkal, mindazon szeretett
emberekkel, akiknek az élete jóval idő előtt befejeződött.
Nem tudta őt így bezárni a szívébe, nem, míg a véres ágy és
keserű, utolsó szavai lépten-nyomon üldözték őt.
Így tehát egyszerűen csak ült a zongoránál, simogatta a
billentyűket, és átadta magát a csendnek.

Egy óra múlva a furcsa, második csigalépcső előtt állt, annak a

poros helyiségnek a végén, ahol régi számlákat tároltak, amikor
valahol sokkal feljebb a könyvtárban egy óra kongatott. A
fáklyák fényében úgy tűnt, hogy tündérek, fák és virágok
táncolnak a lépcsőjárat falain, amely lefelé kacskaringózott
ismeretlen mélységekbe. Az eleven halottak című könyvet szinte
azonnal megtalálta, egy magányos asztalon hevert két polcsor
között. Mintha rá várt volna. Néhány perc múlva rábukkant
arra a varázsigére is, amellyel állítólag minden ajtót ki lehet
nyitni. Gyorsan megtanulta, és néhányszor kipróbálta egy zárt
kamrával.
Amikor először meghallotta a zár kattanását, minden
önuralmára szüksége volt, hogy ne sikoltson fel. Másodszor is így
volt.
Nem csoda, hogy Nehemia és családja ezt a tudást titokban
tartotta. És nem csoda, hogy Adarlan királya meg akarja
szerezni.
 Ahogy lenézett a lépcsőaknába, megérintette a Damarist,
aztán jól megnézte azt a két, drágakővel kirakott tőrt is, amik az
övébe voltak dugva. Minden rendben. Nincs ok az idegességre.
Milyen gonosz hatalmakba botolhat éppen a könyvtárban?
A királynak biztosan jobb rejtekhelyei vannak sötét
ügyleteihez. Legjobb esetben további utalásokat talál arra, hogy
az uralkodó rendelkezik-e további rémkulcsokkal, és hol őrzi
őket. Legrosszabb esetben... belerohan a csuklyás alak karjaiba,
akivel egyszer éjjel már találkozott a könyvtár előtt. De a
parázsló szempár, amit a vasajtó túloldalán látott, biztosan egy
rágcsálóé volt. És, ha nem... Nos, akármi volt is, miután a
ridderakot legyőzte, egy ilyen valamit csak nem lesz olyan nehéz,
nem?
Biztos, hogy nem. Celaena az első lépcsőfokra lépve megállt.
Semmi. Semmi pánikszerű érzés, semmi másvilági
figyelmeztető jel. Egyáltalán semmi.
Tett még egy lépést, aztán még egyet, és visszatartotta a
levegőt, ahogy befordult. A lépcső tetejét már nem látta.
Megesküdött volna, hogy a falakon lévő ábrák körülötte
mozognak, hogy a tündérek csodaszép vad arcai utánafordulnak,
ahogy elhaladt mellettük.
Az egyedüli zajt a léptei jelentették, és az égő fáklya halk
sistergése. Amikor láthatóvá vált az üres, sötét folyosó, a hideg
végigfutott a hátán, és megállt.
Egy pillanattal később már a zárt vasajtó előtt állt. Nem
engedte meg magának azt a luxust, hogy még egyszer átgondolja
a tervét, ehelyett kihúzta krétáját a zsebéből, felírt két rémjelet
az ajtóra, és elsuttogta hozzá a megfelelő szavakat. Égették a
nyelvét, de amikor végigmondta, a kilincs mögött egy halk,
tompa kattanást lehetett hallani.
 Káromkodott. A varázsige valóban működött. Nem akarta
végiggondolni, hogy ez mi mindent jelentett, hogyhogy vasnál
működött, az egyetlen elemnél, amely állítólag immúnis volt a
mágiára. Az eleven halottak még annyiféle borzalmas varázsigét
tartalmazott: miként lehet démonokat megidézni, halottakat
feltámasztani, másokat kínozni, míg a halálukért esedeznek...
Határozott mozdulattal feltépte az ajtót, ami ijesztően
nyikorgott a szürke kőpadlón. Dohos, hideg levegő csapta arcul.
Kivonta a Damarist.
Miután többször is megbizonyosodott arról, hogy az ajtó
nem záródik vissza, átlépte a küszöböt.
A fáklya fényében körülbelül tíz lépcsőfokból álló lépcsőt
vett ki, amely egy hosszú, keskeny folyosóra vezetett. Pókháló és
por fedett minden négyzetcentimétert, de nem a hely
elhagyatottsága késztette megállásra.
Hanem az ajtók. A folyosón vasajtók tucatjai fogadták,
jobbra és balra. Éppen olyan jellegtelenek, mint a mögötte lévő
ajtó, bármiféle utalás nélkül arra, hogy mi van mögöttük. A
folyosó szemben lévő végén is egy vasajtó derengett fel
halványan a fáklya fényében.
Mi ez itt?
Lement a tíz lépcsőfokon. Tökéletes csend honolt. Mintha a
levegő is visszatartaná a lélegzetét.
Magasra emelte a fáklyát, és másik kezében a Damarist
tartva az első vasajtóhoz közeledett. Nem volt kilincs rajta, csak
jelzésként egyetlen vonal. A szemben lévő ajtón két vonal. Egyes
és kettes szám. A páratlan számok balra, a párosok jobbra.
Haladt tovább, egymás után meggyújtotta a tartókban a
fáklyákat a falakon, és félrehúzta a pókhálófüggönyöket. Ahogy
távolabb haladt a folyosón, úgy növekedtek az ajtókon a
számok.
Ezek tömlöcök lehetnek?
De a földön nem voltak vérnyomok, csont- vagy
fegyvermaradványok. Nem is volt olyan rossz szag, csak nagy
por. Száraz. Megpróbált kinyitni egy ajtót, de zárva volt. Minden
ajtó zárva volt. És az ösztöne azt tanácsolta, hogy hagyja így
őket.
A feje kissé lüktetett. Meg fog fájdulni.
Egyre csak ment tovább, míg elérte a legutolsó ajtót. Az
utolsó cellák jobbra és balra a kilencvennyolcas és
kiiencvenkilences számot viselték.
Az utolsó ajtó nem volt számozva. Celaena a tartóba tette a
fáklyát, megfogta az ajtón lévő gyűrűt, hogy meghúzza. Ez itt
sokkal kevésbé volt masszív, mint az első, de ez is zárva volt. És
a többi számozott ajtótól eltérően úgy tűnt, mintha ez kérné,
hogy nyissa ki, mintha egy bizonyos okból ki kellene nyitni. Így
hát krétával fehér jeleket írt az öreg fémre, és újra kimondta a
varázsigét. Az ajtó hangtalanul kinyílt.
Talán ezek voltak Gavin tömlöcei. És még Brannon idejéből
származnak. Ez megmagyarázná a csigalépcső falán a
tündérábrázolásokat. Talán Gavin ezeket a vasajtós cellákat arra
használta, hogy ide zárja Erawan seregének démonkatonáit.
Vagy más gonosz lényeket, akiket Gavin és harcosai legyőztek...
Celaena szája kiszáradt, amikor elhaladt a második ajtó
mellett. Közben itt is meggyújtotta a fáklyákat a falon. A
fényükben újabb lépcsőt vett észre, amely lefelé vezetett egy
újabb folyosóra. Ez a folyosó azonban éles kanyart vett jobbra,
és sokkal rövidebb volt. A sötétben semmit sem látott, csak itt is
sok zárt vasajtót jobbra és balra. Hatalmas csend volt...
Végigment a folyosón, a másik végén lévő ajtóig. Itt
hatvanhat cellát talált, mindegyik zárva. Az utolsó ajtót a
rémjelek segítségével nyitotta ki.
Amikor a harmadik folyosóra lépett, amely szintén éles
kanyart vett jobbra, megállapította, hogy ez még rövidebb.
Harminchárom cella.
A negyedik folyosó is jobbra fordult, és huszonkét cellát
számolt össze. Időközben az enyhe lüktetés a fejében kegyetlen
kalapácsolássá fokozódott, de a lakosztálya olyan messze volt, és
ha már egyszer idáig eljutott...
Megállt a negyedik folyosó ajtaja előtt.
Ez egy szögletes formájú spirál. Egy labirintus. Egyre
messzebbre és egyre mélyebbre vezeti az ember...
Az ajkába harapott, de mégis kinyitotta az ajtót. Tizenegy
cella. Néhány gyors lépéssel eljutott az ötödik ajtóig. Kilenc
cella.
Amikor elérte a hatodik ajtót, megtorpant.
A látványba beleborzongott, de valahogy mást érzett, mint
eddig.
Itt lenne a spirál közepe?
Amikor a krétával hozzáért a vasajtóhoz, hogy felírja a
rémjelet, a fejében egy halk hang azt súgta, hogy szaladjon el. És
bár hallgatni akart rá, mégis kinyitotta az ajtót.
A fáklya fénye egy romos folyosót láttatott. A falak részben
beomlottak, a fagerendák is megrepedeztek. A pókhálók és
rongyfoszlányok, amelyek a hegyes gerendák és kövek között
lógtak, ide-oda lebegtek az enyhe huzatban.
Itt valaki meghalt. És nem túl régen. Ha a textil Gavin és
Brannon idejéből származott volna, akkor már régen porrá
foszlott volna.
A három cellát nézte, amely a rövid folyosót szegélyezte. A
folyosó túlsó végén volt egy további ajtó, amely egy megmaradt
sarokpánton lógott, meredeken. Sötétség töltötte be a mögötte
lévő ürességet.
Leginkább azonban a harmadik cella vonta magára a
figyelmét.
A vasajtót erőszakkal nyitották ki, a felülete horpadt volt és
hajlott. De nem kívülről.
Celaena magasba emelte a Damarist, miközben a nyitott
cellát nézte.
Akárki volt is bezárva, kiszabadult.
A fáklyával gyorsan bevilágított, de semmi mást nem látott,
csak csontokat, csonthegyeket, legtöbbjük a
felismerhetetlenségig szilánkosra törve.
A lány újra a folyosó felé fordult. Semmi sem mozdult.
Óvatosan belépett a cellába.
A falakról vasláncok lógtak, amelyek a bilincsek helyén el
voltak szakítva. A sötét kő tele volt fehér csíkokkal: hosszú és
mély barázdák tucatjai, mindig négyesével.
Karmolások.
Megfordult, és megnézte a tönkretett cellaajtót. Azon is
számtalan mély barázda éktelenkedett.
Hogy tud valaki a vasban ilyen karmolásokat hagyni? És kőben?
Lúdbőrözött a háta, és gyorsan kilépett a cellából.
Abba az irányba nézett, ahonnan jött, és amit a fali fáklyák
megvilágítottak, majd az előtte lévő sötétségbe.
Hamarosan a spirál közepébe érsz. Egyszerűen nézd meg, hogy
rejt-e valamilyen választ. Elena azt mondta, hogy keress jeleket...
Néhányszor meglóbálta a Damarist, természetesen csak
azért, hogy a csuklóját lazítsa. Kissé lehajtott fejjel tett egy
lépést a sötétbe.
 Itt nem voltak fáklyatartók. A hetedik ajtó mögött csak egy
rövid folyosóra és egy nyitott ajtóra bukkant. A nyolcadikra.
A falak mind a két oldalon meg voltak rongálva, és tele
voltak karomnyomokkal. Heves fájdalmat érzett a fejében, ami
csillapodott, ahogy tovább haladt.
A nyolcadik ajtó mögött egy csigalépcső olyan magasra
vezetett felfelé, hogy nem látta a végét.
Egyenes út a sötétségbe.
De hová?
A lépcsőaknában büdös volt. A Damarist maga előtt tartva
ment felfelé, odafigyelve a szerteszét heverő kövekre, amelyekkel
tele volt a lépcső.
Magasabbra, egyre magasabbra ment, szerencse, hogy olyan
edzett volt. A fejfájása rosszabbodott, de amikor a lépcső tetejét
elérte, mintha elfújták volna minden fáradtságát és fájdalmát.
Felemelte a fáklyát. Csillogó obszidiánfalak vették körül,
amelyek olyan hihetetlenül magasak voltak, hogy nem látta a
mennyezetet. Egy torony lábánál állt.
A különös kőfalakat zöldes erek szőtték át, amik a fáklya
fényében csillogtak. Már látott valahol ilyen anyagot. És azt is
tudta, hol...
A király gyűrűje. A gyűrű Perrington ujján. És Káin ujján...
Megérintette a követ, de erre mintha egy ütés érte volna, és
olyan hevesen megfájdult a feje, hogy rosszul lett. Elena szeme
kéken felvillant, de rögtön kialudt, mintha a fényt a kő felszívta
volna.
Visszatámolygott a csigalépcsőre.
Te jóságos istenek! Mi ez?
Mintegy válaszképpen a tornyot olyan hangos dübörgés
rázta meg, hogy visszahőkölt. A falak csak visszhangoztak,
visszhangoztak, valahogy fémes hangzással.
Felfelé nézett a sötétségbe.
– Tudom, hol vagyok – suttogta, ahogy a dübörgés
fokozatosan elcsitult.
Az óratoronyban.
 44. FEJEZET

DORIAN FÉLREHAJTOTTA A FALIKÁRPITOT, és lenézett a régi

csigalépcsőn. Celaena megtalálta a könyvtár alatti legendás
katakombákat. Hát persze hogy megtalálta. Ha van valaki
Erileában, aki ilyesmire képes, az csak ő lehet.
Éppen ebédelni indult, amikor látta, hogy a lány a hátán egy
karddal bemegy a könyvtárba. Talán nem is foglalkozott volna
vele különösebben, ha nem lett volna copfban a haja. Celaena
soha nem hordta copfban a haját, kivéve, ha harcolni indult. És
mielőtt valami nagy zűrzavarba került.
Nem kémkedett utána, egyszerűen csak a kíváncsiság
vezérelte, amikor követte őt a rég elfeledett folyosókon és
helyiségeken, nagy távolságban lemaradva, hangtalan léptekkel,
ahogy arra Chaol és Brullo még évekkel ezelőtt megtanította.
Egészen addig követte, amíg a lány eltűnt ebben a lépcsőházban,
és mielőtt belépett volna, gyanús pillantást vetett hátrafelé.
Igen, Celaenának valamin járt az esze. Így tehát várt. Egy
percet. Öt percet. Tíz percet, mielőtt utána indult. Hogy
véletlennek tűnjön, ha összefutnak.
És mit látott most? Mindenféle kacatot. Öreg pergameneket
és könyvhegyeket szerteszét. Mögöttük egy második csigalépcső
volt, amely éppúgy volt megvilágítva, mint az első.
Megborzongott. Egy kicsit sem volt bizalomgerjesztő az
egész. Mégis mit keres itt Celaena?
Mintegy válaszul a benne lévő mágia hangosan követelte,
hogy fusson vissza, és hozzon segítséget. De a főkönyvtár messze
volt, és mire visszaér, sok minden történhet. Talán már történt
is...
Lesietett a lépcsőn, és egy gyéren megvilágított folyosóra
bukkant, egyetlen félig nyitott ajtóval, amelyre két jel volt
krétával írva. Amikor a cellákkal szegélyezett folyosót meglátta
mögötte, dideregni kezdett. A vas valahogy émelyítő szagot
árasztott, amitől felfordult a gyomra.
– Celaena? – kiáltott a folyosóba.
Semmi válasz.
– Celaena?
Semmi.
Meg kell neki mondania, hogy ki kell jönnie. Mindegy, hogy
mi ez a hely, egyiküknek sem kellene itt lennie. Ez világos volt a
számára, még akkor is, ha a benne szunnyadó felsőbb erő ezúttal
nem tiltakozott hangosan. Ki kell hoznia a lányt.
Lement a lépcsőn.

Celaena félig-meddig rohant, félig-meddig már ugrált lefelé a

csigalépcsőn, hogy mielőbb kijusson az óratoronyból. Bár
hónapok is elteltek azóta, hogy a Káinnal folyó párbajban
halottakkal találkozott, de az emlék, ahogy nekicsapódott a
torony sötét falának, még túl friss volt. Még látta lelki szemei
előtt, ahogy a halottak rávigyorogtak, és eszébe jutott, hogy
Elena mit mondott Samhain ünnepén az óratoronyban lévő
nyolc őrről, és kérte, hogy tartsa távol magát tőlük.
A feje olyan iszonyúan fájt, hogy alig tudott a lába alatt a
lépcsőfokokra koncentrálni.
Mi volt a toronyban? Semmi köze nem volt Gavinhoz vagy
Brannonhoz. Lehet, hogy a tömlöcöt akkoriban építették, de ez
az egész biztosan a királlyal van kapcsolatban. Mert ő építtette
az óratornyot, méghozzá...
*
Az obszidiánt az istenek tiltották
És a kőben csak irtózatot láttak.
*
De... de a rémkulcsok állítólag kicsik voltak. Nem olyan
óriásiak, mint az óratorony. Nem...
Celaena elérte az óratorony lépcsőjének alját, de
visszahőkölt, amikor be akart fordulni a kinyitott cella
folyosójára.
Valaki kioltotta a fáklyákat. Visszanézett az óratorony
irányába. Úgy tűnt, hogy a sötétség kitágult, és utána akart
nyúlni. Nem volt egyedül.
Erősen markolta a saját fáklyáját, és igyekezett egyenletesen
lélegezni, ahogy a romos folyosón lopakodott. Semmi, semmi zaj,
semmi jele egy másik személynek. De...
Félúton megint megállt, és letette a fáklyát a földre. Az
idefelé vezető úton minden elágazást megjelölt, és számolta a
lépéseit is. Megjegyezte az utat a sötétben, még bekötött
szemmel is visszatalálna.
És ha nincs egyedül, akkor a fáklyája túlontúl is feltűnő.
Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy céltáblává váljék, ezért a
sarkával a fáklyára lépett, és kioltotta.
Koromsötét lett.
A magasba emelte a Damarist, és megpróbált hozzászokni a
sötéthez. Nem is volt koromsötét: az amulettjéből kékes fény
áradt, amely azonban csak homályos körvonalakat engedett
láttatni, mintha a sötétség Elena szeme számára túl erős lenne.
Lúdbőrözött a háta. Az egyetlen alkalom, amikor az amulettet
így látta világítani... Óvatosan, a kezével a falat tapogatva
lépkedett vissza a könyvtár felé. Egyszer sem fordult hátra.
Hirtelen karmok kapartak a kövön, és levegővétel hangja
hallatszott.
Nem az övé volt.

Kikémlelt sötét cellájából, és karmos kezével a palástjába

markolt. Táplálék. Hónapok óta először. Ez a fiatal nő olyan
meleg volt, annyira élettel teli. Kisietett a cellájából, el mellette,
amikor a lány visszafelé már sötétben folytatta útját.
Amióta ide bezárták, hogy itt rohadjon meg, amióta nem
játszottak már vele, annyi mindent elfelejtett. Elfelejtette a
saját nevét, és hogy ki volt ő valamikor. De most tudott más
dolgokat, hasznosabbakat: hogyan kell vadászni, hogyan lesz
tele az ember hasa, hogyan kell jelekkel ajtókat nyitni és zárni. A
hosszú évek alatt mindig figyelt, amikor jeleket írtak az ajtókra.
Miután elmentek, várt, míg meggyőződött róla, hogy nem
jönnek vissza. Még ő is máshol kereste, és az összes megmaradt
holmiját magával vitte. Aztán elkezdte egymás után nyitogatni
az ajtókat. Az emberi értelem utolsó maradványát még őrizte.
Ezeket az ajtókat mindig becsukta maga után, és végül
visszajött mindig ide, a megjelölt ajtókat újra visszazárta.
De akkor jött a lány. Megtanulta a jeleket. Ami azt
jelentette, hogy tudnia kellett arról is, hogy mit tettek vele.
Részt kellett, hogy vegyen ő is abban, hogy szétszakították,
szétzúzták és újra brutálisan összerakták. És mivel idejött...
Valahol elrejtőzött az árnyékban, és várt, hogy a lány
egyenesen a karmai közé szaladjon.

Celaena megállt, ahogy a lélegzés elnémult. Csend.

A kék fény körülötte világosabb lett.
Kezét a mellkasára tette.
Az amulett lobogva égett.

Már hetek óta lopakodott a fent élő kis emberek után, és azon
tűnődött, milyen jó ízük lehet. De körülöttük mindig ott volt ez
az átkozott fény, amely égette az ő érzékeny szemét. Mindig volt
valami, ami őt ide, a védelmező kövek közé visszaűzte.
Már túl régóta csak patkányok és csúszómászó állatok
sovány, ízetlen húsa és vére jelentette számára az egyetlen
táplálékot. De ez a fiatal nő... Már kétszer látta őt. Először
ugyanezzel a halványkék fénnyel a nyaka körül, és aztán
másodszorra, amikor nem látta, hanem a vasajtó mögött csak a
szagát érezte.
Fent elég volt a kék fény, hogy távol tartsa őt, ez a
sugárzóan fényes, hatalmat jelző fény. De itt lent, a fekete,
lélegző kövek árnyékában ez a fény sokkal gyengébb volt.
Miután kioltotta az általa meggyújtott fáklyákat, itt lent már
nem volt semmi, ami fel tudná őt tartóztatni, és senki, aki
hallaná őket.
Az agytekervényei mélyén még őrizte annak az emlékét,
hogy mit tettek vele azon a kőasztalon.
Nyál csöpögött a szájából, amikor vigyorgott.

Elena szeme olyan fénnyel lobogott, mint egy láng, majd fújtató
hang hatolt a fülébe.
Celaena megfordulva még azelőtt ütött, hogy valamennyire
ki tudta volna venni maga mögött a csuklyás lényt. Csak egy
futó pillantást vetett a fonnyadt bőrre és a csorba, csonka
fogakra, mielőtt a Damarisszal a mellkasára vágott.
A testét borító rongyos anyag elszakadt, és a csontos,
formátlan, hegekkel teli mellkas láthatóvá vált. A lény
felsikoltott, olyan sikollyal, amilyet a lány korábban még sosem
hallott. Esés közben egy karmos kéz Celaena arcába kapott, és a
lény szeme parázslott az amulett fényében. Olyan állat szeme,
amely lát a sötétben.
Az az ember – lény – volt, akit a vasajtó résén keresztül
látott. Most azt sem tudta kivenni, hogy hol sebesítette meg,
amikor az a földre esett. Celaena orrából vér folyt a szájába.
Imbolyogva rohant vissza a könyvtár irányába.
Elena szemének fényében lehullott gerendákon és
kőtörmelékeken ugrott át, majdnem elesett, amikor a csontokon
megcsúszott. A lény mögötte száguldott, és úgy törte át az
akadályokat, mintha csak hajszálvékony fátylak lettek volna.
Két lábon járt, mint egy ember, de nem volt ember. Nem, ez az
arc olyan volt, mint egy rémálom. És olyan erős volt, hogy a
gerendákat úgy tolta arrébb, mintha szalmaszálak lettek volna...
A vasajtók azért voltak ott, hogy ezt a lényt bezárva tartsák.
És ő az összeset kinyitotta.
Felfelé rohant a rövid lépcsőn, keresztül az első ajtón.
Amikor balra fordult, üldözője el tudta kapni a tunikáját, ami
elszakadt. Celaena a szemben lévő falnak csapódott, és
odalapult, amikor a lény rá akarta vetni magát.
A Damaris suhogott a levegőben, mire a lény ordítva
hanyatt vágódott. Fekete vér spriccelt a hasából. De a seb nem
volt elég mély.
A lány hátán is folyt a vér, ahol a karmok belefúródtak. De
felugrott, és másik kezével elővette a tőrét. A lény elvesztette a
csuklyáját, és ami előbukkant, az úgy nézett ki, mint egy emberi
arc, úgy nézett ki, de már nem az volt. Gyér haja csomós
tincsekben lógott le világító koponyájáról, és a szája... A szája
körül olyan hegek voltak, mintha valaki összevarrta volna, és
aztán újra feltépte volna.
A lény göcsörtös kezével a hasát szorította, zihált a teljesen
elrohadt fogain keresztül, miközben Celaenára nézett. Olyan
gyűlölettel bámult rá, hogy a lány meg sem tudott mozdulni. Ez
az arckifejezés olyannyira emberi volt...
– Mi vagy te? – nyögte ki, és egy lépést hátrált a Damarist
lóbálva.
Hirtelen a lény elkezdte magát karmolni, tépni a sötét
ruháját, a haját, összeszorította a koponyáját, mintha be akarna
nyúlni, és ki akarna rántani belőle valamit. Ehhez jött az átható
vijjogás, az őrjöngés és a kétségbeesés...
 Ez a lény állt a kastély könyvtára előtt.
Ami azt jelentette...
...hogy ő is tud bánni a rémjelekkel. És mert olyan
természetellenesen erős, egy hagyományos cellában nem lehet
elzárva tartani.
A lény hátravetette a fejét, és állatszemét újra rászegezte.
Átható pillantással. Egy ragadozó állat, amely elképzeli
zsákmánya ízét.
Celaena megfordult, és rohant, ahogy csak bírt.

Dorian éppen a második ajtó felé közeledett, amikor kiáltásokat

hallott, amelyek nem származhattak embertől. De a folyosón
visszhangzó ritmikus, tompa zajok még ezeket is túlharsogták.
– Celaena? – kiáltott Dorian a lárma irányába.
A tompa zajok egyértelműen közeledtek.
– Celaena!
Aztán:
– Rohanj, Dorian, menekülj!
A lány szavait követő éles vijjogásra megrázkódtak a falak.
A fáklyák sisteregtek.
Dorian éppen előhúzta kétélű kardját, amikor Celaena
véráztatta arccal jött fel a lépcsőn. A vasajtót bevágva maga
mögött odarohant hozzá, az egyik kezében karddal, a másikban
tőrrel. Az amulett a nyaka körül kék fénnyel világított, akár a
lobogó tűz.
A lány egy pillanat alatt ott termett mellette. Mögötte
felnyílt a vasajtó, és...
A feléjük közeledő lény nem e világról való volt, nem lehetett
az. Úgy festett, mint ami egykor ember volt, de eltorzították,
megkínozták, és megtörte az éhség meg az őrület, amely szinte rá
volt írva testének minden kiálló csontjára. Istenek. Ó, istenek!
Milyen lényt hajtott fel Celaena?
Rohantak előle a folyosón. Dorian szitkozódott, ahogy
meglátta a következő ajtóhoz vezető lépcsőt. A lépcső értékes
időt vesz el...
De a lány gyors volt. A hónapok óta tartó edzés
megerősítette. A lépcső alján megfogta a gallérját, és örök
szégyenére félig felráncigálta a lépcsőn, és átlökte a küszöbön a
folyosóra.
Mögöttük a lény vijjogott. Amikor Dorian megfordult, még
éppen látta csorba fogait szikrázni, ahogy a lépcsőn felugrott. A
lány villámgyorsan bevágta az orra előtt az ajtót.
Már csak ez az ajtó van hátra, és mögötte a folyosó, ami a
csigalépcsőhöz vezetett, majd a másik csigalépcső következett,
mögötte a falikárpittal, és...
...és mi lesz akkor, ha elérik a főkönyvtárat? Mit tudnak
majd tenni ezzel a lénnyel?
Amikor látta Celaena arcán a csupasz rémületet, tudta, hogy
ő is pontosan erre gondol.

Celaena belökte Doriant a folyosóra, és visszarohant, az utolsó

vasajtónak vetve magát, amely a teremtmény rejtekhelyét a
könyvtár többi részétől elválasztotta. Teljes súlyával nekidőlt, és
csillagokat látott, amikor a lény a túloldalon nekirohant. Te
jóságos istenek, erős volt, erős, vad és megfékezhetetlen...
Egy másodpercre megingott, mire a lény az ajtót résnyire ki
is nyitotta. De Celaena újra tiszta erőből nekitámaszkodott.
Eközben a lény keze az ajtóba szorult. Felordított, és
Celaena vállába kapott a karmával, miközben a lány csak
nyomta, nyomta az ajtót. Még mindig vérzett az orra, ami
összekeveredett a vállán folyó vérrel. A karmok egyre mélyebbre
fúródtak.
Dorian is az ajtóhoz rohant, és nekivetette a hátát. Zihálva
nézett Celaenára.
Be kell zárniuk ezt az ajtót. Még ha ez a lény olyan
intelligens is, hogy ismeri a rémjeleket, muszáj valahogy időt
nyerniük. El kell küldenie Doriant. Hamarosan elfogy az erejük,
és a lény áttöri az ajtót, megöli mindkettőjüket, és mindenkit,
aki az útjába kerül.
Valahol kell legyen egy másik megoldás, hogy bezárják az
ajtót, a lényt, hogy csak néhány percre feltartóztassák...
– Tartsd erősen! – suttogta Doriannek. A lény nyert pár
centimétert, de Celaena fokozta a nyomást, amikor a lábával is
besegített. A lény most is olyan hangosan ordított, hogy a lány
azt hitte, mindjárt a füle is vérezni kezd. A herceg úgy
szitkozódott, mint egy kocsis.
A lány ránézett, közben nem is érezte a karmok miatti
fájdalmat, amelyek egyre mélyebbre hatoltak a vállába. Dorian
homlokán verejték gyöngyözött, amikor... amikor...
A vasajtó széle kezdett felforrósodni, vörösen izzani, aztán
sisteregni...
Itt volt a mágia, itt, ebben a másodpercben mágia működött,
és megpróbálta az ajtót a lény előtt bezárni. De ez a mágia nem
Celaenától származott.
Dorian hunyorított a koncentrációtól, arca halálsápadt volt.
Igaz volt tehát: Dorian mágikus képességekkel rendelkezik.
Ez volt az az információ, amit Sárgalábú el akart adni annak, aki
a legtöbbet kínálja érte, de az is lehet, hogy magának a
királynak. Olyan tudás volt, amely mindent megváltoztathat.
Az egész világot felforgathatja, teljesen.
Doriannek mágikus képességei voltak.
És ha nem hagyja abba, akkor az utolsó csepp erejét is kiadja
magából.

A vasajtó valósággal megfojtotta a herceget. Egy koporsóban

volt, egy levegő nélküli koporsóban. A mágiája nem kapott
levegőt. Ő nem kapott levegőt.
Celaena szitkozódott, amikor a lény teret nyert. Dorian azt
sem tudta, mit csinál, csak azt, hogy feltétlenül be kell zárnia ezt
az ajtót. A mágiája választotta a módszert. Mindent megpróbált,
hogy az ajtót visszatartsa, a lábával tartotta, a hátával, a
mágiájával a végsőkig elment. Szédülés, forróság, légszomj...
A mágia kicsúszott a kezéből.
Amikor a teremtmény újból nekiveselkedett, Dorian
megbillent, de Celaena állta a támadást, amíg a férfi újra
megtalálta az egyensúlyát.
A lány a kardját elérte volna, de mit tud egy kard?
Semmi reményük nem volt arra, hogy élve megússzák.
Celaena Dorian szemébe nézett, és véres arcáról világosan
leolvasható volt a kérdés:
Mit tettem?

Továbbra is fogva tartották a lény karmai, a lány mozdulni sem

tudott. Dorian hirtelen a Damarisért nyúlt. Amikor a lény újra
az ajtónak nyomult, a herceg felemelte a kardot, és a csuklójára
vágott. Éles sikolya Celaena velejéig hatolt, de az ajtó egy
kattanással teljesen becsapódott. A lány megtántorodott, a
bestia levágott keze még mindig a vállába karmolt, de amikor a
lény újra az ajtónak vetette magát, akkor szilárdan nyomta.
– Mi az ördög ez? – zihált Dorian, aki szintén teljes súlyával
az ajtónak támaszkodott.
– Fogalmam sincs – suttogta Celaena. Mivel el kellett
tekintenie attól a luxustól, hogy egy javasasszony azonnal
kezelésbe vegye, kirántotta a mocskos kezet a villából, és minden
önuralmát összeszedte, hogy közben ne ordítson.
– Itt volt lent. – Újabb tompa puffanás az ajtó túloldalán. –
Mágiával nem tudod az ajtót bezárni. Másképp, másképp kell
bebiztosítanunk.
Valami olyannal, ami kicselezné azokat az ajtónyitó
varázsigéket, amiket ez a lény ismert, hogy valahogy
megakadályozzák, hogy kijöjjön innen. Celaena fulladozott az
orrából a szájába folyó vértől, és a földre köpött.
– Van egy könyv. Az a címe, hogy Az eleven halottak. Abban
benne van a megoldás.
Mélyen egymás szemébe néztek. Ez a pillantás egy
láthatatlan köteléket hozott létre kettejük között, a teljes
bizalom és az ígéret csillogott a tekintetükben, hogy később
magyarázatot adnak egymásnak.
– Hol van ez a könyv? – kérdezte Dorian.
– A könyvtárban. Meg fog téged találni. Addig egyedül
tartom a frontot.
A herceg anélkül, hogy bármit kérdezett volna, felrohant a
lépcsőn. Polctól polcig rohant, az ujját végighúzta a könyveken,
egyre sietősebben, annak tudatában, hogy minden másodperccel
fogy Celaena ereje. Éppen ordítani akart volna a kétségbeeséstől,
amikor egy asztalon egy nagy, fekete könyvet pillantott meg.
Az eleven halottak.
Igaza volt. Miért van a maga különös módján mindig igaza?
A könyvet felkapva visszarohant a titkos folyosón. A lány
csukott szemmel állt, fogai vörösek voltak a vértől, annyira
összeharapta a száját.
– Tessék! – mondta Dorian. Szó nélkül átvette az ajtót,
miközben a lány a földre rogyva kinyitotta a könyvet. Reszkető
kézzel futotta át oldalról oldalra. A vére a papírra csöpögött.
– Megbénítani vagy megállítani – olvasta fel hangosan.
Dorian lenézett az oldalon látható tucatnyi szimbólumra.
– Működni fog? – kérdezte.
– Remélem – zihálta, és már készülődött is, egyik kezében a
nyitott könyvet tartva. – A varázsige hatására a lény, ahogy
átlépi a küszöböt, elég hosszú időre megbénul ahhoz, hogy meg
lehessen ölni.
Ujját a vállán lévő sebbe mártotta, és a férfi csak hüledezni
tudott, hogy a csúnyán helybenhagyott testét tintaként
használta, amikor az egyik jelet írta a másik után. Az ajtót
körben szimbólumok kezdték beborítani.
– De ahhoz, hogy átlépje a küszöböt – zihált Dorian –
nekünk ki kell...
– ...nyitni az ajtót – fejezte be a mondatot, és bólintott.
Dorian kissé lehajolt, hogy a lány elérje a feje fölötti helyet.
Celaena kifújta a benn tartott levegőt, amikor az utolsó jelet
is felírta. Ebben a pillanatban minden halványkéken kezdett
fényleni. A herceg továbbra is az ajtónak feszült, még akkor is,
amikor észrevette, hogy a vas nem mozdult.
 – Elengedheted – suttogta a lány, támadásra készen tartva a
kardját. – Engedd el, és könyörgöm, maradj mögöttem!
Legalább nem sértette meg azzal, hogy azt mondja neki,
hogy meneküljön.
Vett egy utolsó nagy levegőt, és elugrott.
A lény az ajtónak vetette magát, ami erre kitárult.
És pontosan úgy, ahogy a lány megmondta, a szörnyeteg a
küszöbön megmerevedett, vadul forgatta állati szemeit,
miközben a fejét előrefelé nyújtotta a folyosóra. Ebben a
rémisztő másodpercben Dorian meg mert volna esküdni rá, hogy
Celaena és a lény egymásra nézett, és a szörnyeteg vadsága egy
pillanatra csillapodott. Csak egy rövid pillanatra.
Aztán a fáklya fényében felvillant a lány kardja, és csontok
törtek. A lény nyaka túl vastag volt ahhoz, hogy egy suhintással
levágja, ezért újra lesújtott, még mielőtt Dorian újabb levegőt
vett volna.
A fej tompa puffanással a földön landolt, fekete vér spriccelt
a levágott nyakból és testből, amely még mindig bénultan állt az
ajtóban.
– Az ördögbe! – suttogta Dorian. – Az ördögbe!
A lány többször belevágta a fejbe a kardját, át is fúrta,
mintha attól tartana, hogy még árthat.
A férfi továbbra is csak folyamatosan szitkozódott,
miközben Celaena az ajtóhoz lépve letörölt onnan egy véres jelet.
A varázslat megtört, és a lény fej nélküli teste összecsuklott.
Alig feküdt még a földön, amikor Celaena négy csapást mért
rá: hármat, hogy az aszott törzset kettévágja, és egy negyediket
ott, ahol a szíve kellett hogy legyen, hogy átfúrja. Dorian megint
rosszul lett, amikor a kardját ötödször is felemelte, hogy a lény
mellkasát feltörje.
 Akármit látott is, csak még jobban belesápadt. Nem akart
odanézni.
Kísértetiesen pontos célzással a lány átrúgta a túlságosan is
emberi fejet a küszöbön, hogy az a tetemnek ütközzön. Aztán
bezárta az ajtót, és még néhány szimbólumot rajzolt a küszöbre,
amelyek felvillantak, majd kialudtak.
Celaena ránézett, de Dorian egyre csak a zárt ajtót bámulta.
– Mennyi ideig tart ez a... varázsige? – Majdnem félrenyelt a
szónál.
– Fogalmam sincs – felelte a fejét rázva. – Gondolom, amíg a
jeleket eltávolítom.
– Nem hiszem, hogy erről bárkinek is tudnia kellene –
jegyezte meg a férfi óvatosan.
A lány egy kicsit éles hangon felnevetett. Kínos kérdéseket
kellene megválaszolniuk, ha bárkinek is szólnának, még ha csak
Chaolnak is, olyan kérdések, amelyek után mindketten
egyenesen a vérpadra mehetnének.
– Nos – Celaena a földre köpött –, te kezded a
magyarázatokat, vagy kezdjem én?

A lány kezdte, mert Dorian feltétlenül le akarta venni koszos

tunikáját, és amíg a gardróbszobában teljesen levetkőzött, addig
jó ötletnek tűnt, hogy ő beszéljen. A férfi ágyán ült, és ő maga
sem festett sokkal jobban, ezért is választották hazafelé a férfi
tornyába menet a sötét, hátsó folyosókat.
– Azt hiszem, hogy a könyvtár alatt egy régi tömlöc
található – mondta Celaena, és megpróbált olyan halkan
beszélni, ahogy csak tudott. Amikor a gardróbszoba félig nyitott
ajtaján keresztül véletlenül megpillantotta a koronaherceg
aranybarna bőrét, elfordult. – Azt hiszem... szóval azt hiszem,
hogy valaki bezárta oda a szörnyet, de az kitört a cellájából.
Azóta a könyvtár alatt élt.
Nem volt szükség arra, hogy elmondja a férfinak, időközben
az a gyanúja támadt, hogy a király teremtette a lényt. Az
óratornyot a király építtette, tehát tudnia kellett, hogy hová
vezet. A szörnyet biztosan teremtették, mert a mellkasában
emberi szív dobogott. Bármibe fogadott volna, hogy a király
legalább egy rémkulcsot használt ahhoz, hogy létrehozza a
tornyot és ezt a szörnyet.
– Egy dolgot nem értek – szólt ki Dorian az öltözőszobából. –
Miért tudta most áttörni a vasajtót, és korábban miért nem ment
neki?
– Mert én idióta feloldottam a varázslatot, amikor
bementem.
Szigorúan véve ez hazugság volt. De nem akarta, nem tudta
elmagyarázni, hogy a lény miért tudott korábban is kitörni, és
mostanáig miért nem bántott senkit. Miért tűnt el azon az
éjszakán azonnal, és a könyvtárosok miért voltak mindannyian
életben és sértetlenek.
A férfi, aki egykor ez a lény lehetett, talán mégsem volt
teljesen elveszett. Annyi nyitott kérdés volt, olyan sok minden
maradt megválaszolatlanul!
– És az utolsó varázsige, amit az ajtóra írtál, az örökké fog
tartani? – Dorian friss tunikában és nadrágban jött elő, még
mezítláb. Lábfeje látványa különös meghittséget sugárzott.
Celaena vállat vont, és erőt vett magán, hogy ne törölje meg
véres, koszos arcát. A férfi felajánlotta neki privát fürdőszobáját,
de ő visszautasította. Az is túl intimnek tűnt.
 – A könyvben az áll, hogy tartósan hat, ezért nem hiszem,
hogy bárki át tudna jutni rajta.
Kivéve, ha a király akar bejutni, és egy rémkulcsot használ
hozzá.
A herceg a hajába túrt, és mellé ült az ágyra.
– Honnan jött ez a lény?
– Fogalmam sincs – hazudta. Hirtelen bevillant neki a király
gyűrűje. Az mindenesetre nem lehet rémkulcs. Sárgalábú azt
mondta, hogy azok fekete kődarabok, amelyeket nem formáltak
meg. De talán a gyűrűt a rémkulcs segítségével készíttette. Most
rájött, hogy Archer és az emberei miért akarták megszerezni a
gyűrűt. Ha a király lényeket tudott vele teremteni...
Ha többet is teremtett...
Olyan sok ajtó volt ott. Jóval több, mint kétszáz és
mindegyik zárva volt. Kaltain és Nehemia is említett
szárnyakat, szárnycsapásokat az álmaikban, a Ferian-szoros
felett verdeső szárnyakat. Mit terveit ki a király? Min
mesterkedik vajon?
– Mondd el kérlek! – sürgette Dorian.
– Fogalmam sincs – hazudott megint, és gyűlölte magát
ezért. De hogy árulhatna el neki egy olyan igazságot, amely
mindent tönkretenne, amit szeret?
– És a könyv? – kérdezte a herceg. – Honnan tudtad, hogy
segít?
– Valamikor belebotlottam a könyvtárban. Úgy tűnt,
mintha... mintha követne. Egyszer csak a lakosztályomban volt,
bár nem is vittem magammal, aztán újra a könyvtárban
bukkant fel. Tele van ilyen varázsigékkel.
– De ez nem mágia – vetette ellen Dorian elsápadva.
– Nem az a mágia, amellyel te rendelkezel. Ez itt valami más.
Azt sem tudtam, hogy ez a varázslat működni fog. Apropó –
mondta a férfi szemébe nézve. – Neked... neked mágikus
képességeid vannak.
Miközben Dorian figyelmesen a szemébe nézett, a lánynak
erőt kellett vennie magán, hogy meg tudjon maradni egy ültő
helyében.
– Mit akarsz tudni róla?
– Meséld el, honnan van – suttogta. – Mondd el, miként
lehet, hogy te rendelkezel ilyennel, és senki másnak nincs ilyen a
világon! Meséld el, hogyan jöttél rá, és milyen típusú mágia ez!
Mondj el mindent! – Amikor a férfi a fejét rázta, előrehajolt. –
Láttad, hogy én is megszegtem legalább egy tucatnyit apád
törvényeiből. Azt hiszed, hogy elárulnálak, miközben te is
könnyedén tönkretehetnél engem?
Dorian mélyet sóhajtott, aztán így szólt:
– Néhány hete... néhány hete dührohamom volt. Egy
tanácsülésen annyira felizgattam magam, hogy kirohantam, és
egy falba vertem a kezem. A kő összetört, majd az ütés melletti
ablak is szilánkokra hullott. Azóta próbálok rájönni, hogy
honnan van nekem ilyen, és pontosan milyen hatalomról is van
szó. És hogy miként tudom az ellenőrzésem alá vonni. De
egyszerűen csak... jön. Úgy, mint...
– Úgy, mint nemrég, amikor megakadályoztad, hogy
megöljem Chaolt.
A férfi ádámcsutkája remegett, ahogy nehezen nyelt egyet.
A lány nem tudott a szemébe nézni, amikor hozzátette:
– Köszönöm. Ha nem állítasz meg, akkor...
Teljesen mindegy, hogy mi történt közte és Chaol között,
teljesen mindegy, hogy mit érzett iránta, ha azon az éjjelen
megölte volna, akkor az az emlék helyrehozhatatlanul vele
maradt volna, egész életében soha többé nem lett volna boldog.
Bizonyos értelemben... bizonyos értelemben a gyilkosság a
könyvtár alatti lényhez hasonlóvá változtathatta volna őt is.
Már a gondolatra is rosszul lett.
– Mindegy, hogy milyen mágikus képességeid vannak, akkor
éjjel nemcsak az ő életét mentetted meg.
Dorian nyugtalanul izgett-mozgott.
– Még meg kell tanulnom, hogy kontrolláljam, különben
bárhol előjöhet. Bárki előtt. Eddig szerencsém volt, de nem
hiszem, hogy ez a szerencse örökké tart.
– Tud még valaki róla? Chaol? Roland?
– Nem, Chaol nem tud semmit, és Roland éppen most
utazott el Perrington herceggel. Néhány hónapot Morathban
fognak tölteni, hogy... hogy kézben tartsák a helyzetet
Eyllwe-ben.
Biztos, hogy minden mindennel összefügg: a király, a mágia,
Dorian képességei, a rémjelek, sőt még a könyvtár alatti lény is.
A herceg felállt, felemelte az ágyán a matracot, és előhúzott alóla
egy könyvet. Nem a legjobb rejtekhely, de bátor próbálkozás.
– Átkutattam Adarlan nemesi házainak a családfáját. Az
utolsó generációkban alig voltak olyanok, akik mágikus
képességekkel rendelkeztek.
Celaena olyan sok mindenről tudott volna mesélni neki, de
ha így tenne, az csak túl sok kérdést vonna maga után. Így csak
egyszerűen megnézte azokat az oldalakat, amiket Dorian
mutatott neki, és átfutotta őket, egyiket a másik után.
– Várj csak! – mondta.
A vállán a szúrások helyén belenyilallt a fájdalom, amikor
felemelte a kezét. Az egyik oldalnál megálltak, azt átfutotta
gyorsan, és a szíve hevesen dobogott, amikor a kirakós újabb
darabkája került helyére a királyról és a terveiről. Hagyta, hogy
Dorian tovább lapozzon.
– Érted már? – kérdezte a herceg, amikor becsukta a
könyvet. – Még mindig nem tudom pontosan, honnan jön az
egész.
Továbbra is gyanakvóan méregette a lányt. Celaena, a
szemébe nézve, halkan így szólt:
– Tíz évvel ezelőtt sok olyan embert, akiket... akiket
szerettem, kivégeztek mágikus képességeik miatt. – Dorian
szemében fájdalom és bűntudat lobbant fel. – Ezért meg fogod
érteni, hogy nem szeretném, ha bárki meghalna emiatt, még
akkor sem, ha az illető annak a férfinak a fia, aki ezeket a
kivégzéseket elrendelte.
– Sajnálom – felelte Dorian halkan. – És mihez kezdünk
most?
– Teletömjük a bendőnket, felkeresünk egy javasasszonyt, és
veszünk egy jó forró fürdőt. Ebben a sorrendben.
A férfi nevetett, és picit megbökte a térdével.
A lány előrehajolt, keze a lába közé volt szorítva.
– Várunk. Figyelünk arra az ajtóra, hogy senki ne próbáljon
átjutni rajta, és... egyszerűen csak figyelünk minden áldott nap.
A férfi megfogta a kezét, és kinézett az ablakon.
– Minden áldott nap.
 45. FEJEZET

CELAENA NEM TÖMTE TELE A HASÁT, nem vett forró fürdőt, és a

válla miatt sem keresett javasasszonyt.
Ehelyett lesietett a királyi tömlőcbe, anélkül, hogy egy
pillantásra is méltatta volna az őröket, akik mellett elhaladt.
Gyötörte a kimerültség, de a félelem szinte hajtotta lefelé a
lépcsőn.
Átvertek engem. Valamire használni akarnak – mondta
korábban Kaltain. És Dorian Adarlan nemesi házairól szóló
könyvében a Rompier-családnál erős mágikus képességek
szerepeltek, amelyek állítólag két generációval ezelőtt eltűntek.
Néha azt hiszem, hogy nem azért hoztak a kastélyba, hogy
feleségül menjek Perringtonhoz, hanem valamilyen más okból –
mesélte Kaltain.
Kaltaint ugyanazon okból hozták ide, mint Káint a
Fehéragyar-hegységből, ahol a törzseket sokáig erős sámánok
vezették.
 Kiszáradt a szája, amíg a nő cellájához ért. Megállt előtte, és
a rácsokra bámult.
A cella üres volt.
Csak a saját köpenyét találta ott, amely a széttaposott
szalmában hevert. Mintha Kaltain küzdött volna ellene, hogy
elvigyék innen.
Kicsivel később Celaena már az őrhelyen állt, és a folyosóra
mutatott.
– Hol van Kaltain? – Ahogy feltette a kérdést,
kikristályosodott benne egy homályos emlék még azokból a
napokból, amiket elkábítva töltött itt a tömlöcben.
Az őrök először egymásra néztek, majd Celaena szakadt,
véres ruhájára.
– A herceg magával vitte Morathba. Feleségül veszi – felelte
az egyikük.
A lány sarkon fordult, és visszaindult a lakosztályába.
Hamarosan jönni fog valami, suttogta Kaltain. És nekem
üdvözölnöm kell.
A fejfájásom napról napra rosszabb. Elviselhetetlen, és még ez az
állandó szárnycsapkodás is.
Celaena majdnem megbotlott. Rolandot az utóbbi időben
szörnyű fejfájás gyötri – mondta Dorian néhány napja. És most
Roland, akinek Dorianhoz hasonlóan Havilliard-vér folyik az
ereiben, szintén Morathba utazott.
Ment vagy vitték?
A lány megérintette a vállát, és megtapogatta a nyílt, vérző
sebeket. A könyvtár alatti lény a saját fejébe karmolt, mintha
elviselhetetlenül fájna a feje. És amikor nekivetette magát az
ajtónak, az utolsó másodpercekben, mielőtt megbénult volna,
valami emberit pillantott meg kínokkal gyötört szemében,
megkönnyebbülést vagy hálát a halálért, amit elhozott neki.
– Ki voltál te? – suttogta, és felidézte a lény emberi szívét és
emberszerű alakját. – Mit csináltak veled?
Celaenának az volt az érzése, hogy már tudja is a választ.
Mert a rémkulcsokkal és a rémjelekkel még valami felett
hatalmat lehetett gyakorolni, méghozzá maga az élet felett.
Szdmycsapásokat hallanak a Ferian-szoros felől - említette
Nehemia. – És még egy sem jött vissza onnan a felderítőink közül.
A király sokkal veszélyesebb lényekkel kísérletezett, mint
halandó emberekkel. Sokkal, de sokkal veszélyesebb lényekkel.
De mi a terve velük, a teremtményeivel, és az olyan emberekkel,
mint Roland és Kaltain?
Ki kell derítenie, hány rémkulcsot szerzett meg.
És hogy hol lehet a többi.

A következő éjjel megvizsgálta a könyvtár alatt a

katakombákhoz vezető ajtót, és éberen fülelt, hátha meghall
valamilyen zajt a túloldalról.
Semmi.
A vérrel írt rémjelek megszáradtak, de a kéreg alatt minden
jel sötét körvonala megmaradt, mintha a fémbe maródtak volna.
Fentről, nagyon magasról az óratorony tompa dübörgése
hallatszott. Hajnali kettőre járt. Hogyhogy nem tudta senki,
hogy az óratorony a régi tömlöc felett található, amely a király
titkos börtöneként szolgál?
Komoran bámult az előtte álló ajtóra. Mert kinek jutna
ilyesmi egyáltalán az eszébe?
Tudta, hogy aludni kellene mennie, de már hetek óta nem
jött álom a szemére, és értelmetlennek találta, hogy egyáltalán
megpróbálja. Ezért jött le ide, hogy csináljon valamit, miközben
összekuszálódott gondolatait rendezi.
Előhúzta a kését, az ajtórésbe tolta, és finoman, óvatosan
meghúzta az ajtót.
Az ajtó tartotta magát. Celaena nem mozdult, csak éberen
figyelt, hátha hall valami életjelet, és még erősebben húzta az
ajtót.
Nem mozdult.
Még néhányszor megfeszítette, még azt is megtette, hogy
lábával a falnak támaszkodott, de az ajtó zárva maradt. Amikor
végre meggyőződött arról, hogy semmi sem fog átjutni ezen az
ajtón, sem az egyik, sem a másik irányba, megkönnyebbülten
fellélegzett.
Senki sem fogja elhinni neki, hogy milyen helyet fedezett fel,
mint ahogy a vad, teljesen valószínűtlen rémkulcsos történetét
sem hinné el neki senki.
Először a verset kellene megértenie ahhoz, hogy megtalálja a
rémkulcsokat. És aztán a királyt rábeszélni, hogy engedje őt el
néhány hónapra, esetleg évre. Ezt már csak óvatos, rafinált
manipulációval tudja majd elérni, mivel a király valószínűleg
birtokolt egy kulcsot. De melyiket?
Szárnycsapásokat hallanak...
Sárgalábú azt mondta, hogy csak a három rémkulccsal
együtt lehet kinyitni a rémkaput, de önmagában mindegyik
szörnyű hatalmat jelent. A király milyen szörnyű
teremtményeket hozhatott már létre? Ha egyszer mind a három
rémkulcsot megkaparintja, akkor milyen szellemeket
csempészhet még be Erileába? A földrész felbolydult,
forrongások terjedtek. Az volt az érzése, hogy ezt a király nem
fogja sokáig tétlenül nézni. Nem, csak idő kérdése volt, hogy
mindannyiukra rászabadítsa teremtményeit, és minden
ellenállást csírájában elfojtson.
Celaenának felfordult a gyomra, és újra a zárt ajtóra nézett.
Egy majdnem felszáradt vértócsát pillantott meg a földön,
amely olyan sötét volt, mintha olajból lett volna. Leguggolt, és
belemártotta a mutatóujját. Megszagolta, és majdnem
öklendezett a szagától. A hüvelykujjával ledörzsölte a
mutatóujját. A vér éppolyan olajos tapintású volt, mint ahogy
kinézett.
Felállt, és a zsebében keresett valamit, amivel letörölheti az
ujját. Egy marék papírt talált, vagyis inkább papírfecnit,
gyűrött cetliket, amiket azért tett zsebre, hogy ha szabad perce
adódik, akkor foglalkozzon velük. A homlokát ráncolva nézte át
őket, hogy találjon egy olyat, amit zsebkendőként használhatna.
Az első csak egy blokk volt egy cipővásárlásról, amit ma
reggel véletlenül zsebre dugott. A másik... a másikat jobban
megnézte. Az állt rajta, hogy Ó! Az idő rése! Akkor jegyezte fel
gyorsan, amikor a szem rejtélyét próbálta megoldani, és úgy tűnt
neki, hogy a sírkamra egy hatalmas titok és egyben megoldás.
Semmit sem segített. Csak egy zsákutca volt ez is. Halkan
szitkozódva beletörölte a mocskot az ujjáról. Olyan nagyon még
most sem értette a síremléket. Mi közük van a rejtélyhez a
mennyezeten lévő fáknak és a földön lévő csillagoknak? A
csillagok a rejtett falnyíláshoz vezettek, de ennyi erővel a
mennyezeten is lehettek volna. Miért kell mindent a feje tetejére
állítani?
Vajon Brannon olyan ostoba lett volna, hogy minden választ
egy és ugyanazon helyre rejtett volna el?
Kisimogatta a gyűrött cetlit, ami most már össze volt kenve
a lény olajos vérével. Ó!Az idő rése!
Gavin síremlékén a lábánál nem volt felirat, csak Elenánál.
De a szavaknak nem volt túl sok értelme.
...De mi van akkor, ha nem is kell, hogy értelmük legyen? Mi
van akkor, ha csak elég logikusak voltak ahhoz, hogy ugyan
értelmesnek tűnjenek, de a valóságban valami mást jelentenek?
A sírkamrában minden a feje tetején állt, olyan új rendben,
amelynél a természet rendjét megfordították, hogy jelezzék, a
dolgok összekuszálódtak, összezavarodtak. Így viszont minden
szem számára látható lehet egy olyan dolog, amit
tulajdonképpen el kellett volna rejteni. De, mint minden másnál,
ennek a jelentését is megcsűrték, -csavarták.
Volt viszont valaki, egy lény, aki talán meg tudja mondani
neki, hogy igaza van-e.
 46. FEJEZET

– EZ EGY ANAGRAMMA – ZIHÁLTA A KRIPTÁHOZ ÉRVE.

Mort kinyitotta az egyik szemét.
– Ravaszok nem? Oda rejteni, ahol mindenki látja?
Celaena csak éppen annyira nyitotta ki az ajtót, hogy be
tudott surranni. Az erős holdfényben elakadt a lélegzete, amikor
meglátta, hogy pontosan hová esett a fény. Reszketve állt meg
Elena koporsójának lábánál, és az ujjával végigrajzolta a
kőbetűket.
– Mondd meg, mit jelent!
Mort hallgatott, és már éppen rá akart kiabálni, amikor
végre válaszolt.
– Én vagyok az első.
Erre a megerősítésre volt szüksége.
Az első rémkulcs a háromból. Celaena körbejárta a
márványszobrot, és pillantását Elena alvó arcára szegezte.
Miközben finom vonásait nézte, magában suttogta a
szavakat:
*
Gyászában az elsőt elrejtő
Imádott nője koronájában,
Hogy vele aludjék az örökké
Csillagos kamrájában.
*
Reszkető ujjakkal fogta meg Elena koronájának közepén a
kék drágakövet. Ha ez valóban az egyik rémkulcs, akkor mit
tegyen vele? Kénytelen lesz megsemmisíteni? Hová rejthetné,
hogy senki más ne fedezze fel? Örvénylettek a kérdések a fejében,
és olyan nehéznek tűntek, hogy inkább majdnem visszarohant a
lakosztályába. De összeszedte magát. Majd később végiggondol
mindent. Nem fogok félni, mondta magában.
A drágakő csillogott a holdfényben. Finoman megnyomta
oldalt, de nem mozdult meg. Közelebb lépve még egyszer
megnyomta, a körmét sikerült beszorítania a kő és a foglalata
közti keskeny résbe. Kioldódott, majd alatta egy kis fiók vált
láthatóvá, amely nem volt nagyobb egy érménél, és nem volt
mélyebb, mint egy ujjperc.
Celaena belesett. A holdfényben csak szürke követ látott.
Bedugta az egyik ujját, és kitapintotta az egész felületet.
Nem volt ott semmi. Még egy aprócska szilánk sem.
Hideg borzongás fogta el.
– Valóban megtalálta tehát – suttogta. – Előttem találta
meg a kulcsot. És a hatalmát a saját céljaira használja.
– Alig húszéves volt, amikor megtalálta – szólt Mort halkan.
– Micsoda különös, harcias ifjú volt! Állandóan elfeledett helyek
után szimatolt, ahol semmi keresnivalója nem volt, és olyan
könyveket olvasott, amiket az ő korában senki, sőt, leginkább
soha nem kellene, hogy bárki is olvasson! De – tette hozzá Mort –
mindez borzasztóan emlékeztet engem egy másik ismerősömre.
– És valahogy elfeledkeztél arról, hogy ezt nekem korábban
elmeséld?
– Korábban nem tudtam, hogy mi történt, azt gondoltam,
hogy valamit magával vitt, na és? Csak akkor fogtam gyanút,
amikor felolvastad a verset.
Jó, hogy Mort bronzból készült, mert különben péppé verte
volna a képét.
– Van valamilyen feltételezésed, hogy mit csinálhatott vele?
– A drágakövet visszahelyezte az üres fiók fölé, miközben próbált
erőt venni az egyre fokozódó pánikon, amit érzett.
– Honnan tudnám? Soha nem mondott nekem semmit,
ugyanakkor be kell hogy ismerjem, én sem nagyon ereszkedtem
le odáig, hogy megszólítsam. Egyszer még eljött, miután király
lett, de csak pár percig szimatolt itt, aztán elment. Gyanítom,
hogy a másik két kulcs után kutatott.
– Hogyan jött rá, hogy itt van a kulcs? – kérdezte, miközben
ellépett a márványszobortól.
– Pontosan úgy, ahogy te, csak sokkal gyorsabban. Ami
gyaníthatóan azt jelenti, hogy okosabb, mint te.
– Gondolod, hogy megvan neki a másik két kulcs? – kérdezte,
miközben a kripta másik végében lévő kincsekre és a tartóra
nézett, amelyen a Damaris pihent. Miért nem vitte el magával a
Damarist, amely házának egyik legnagyszerűbb öröksége?
– Ha nála lenne a másik kettő, akkor már utolért volna
bennünket a balsors, nem gondolod?
– Szerinted nincs nála az összes kulcs? – kérdezte. A hideg
ellenére verejtékezni kezdett.
– Nos, Brannon azt mesélte nekem egyszer, hogy ha valaki
birtokolja mind a három kulcsot, akkor az ellenőrzése alá tudja
vonni a rémkaput. Minden további nélkül feltételezhető, hogy a
jelenlegi király akkor már megpróbált volna egy másik világot
elfoglalni. Vagy valamilyen teremtményeket rabszolgává tett
volna, hogy a világunkat maradéktalanul elfoglalja.
– A Rém óvjon bennünket attól, hogy eljussunk idáig!
– A Rém? – Mort felnevetett. – Nem a jó hatalomnál
kopogtatsz. Ha a király az ellenőrzése alatt tartja a Rémet,
akkor a megváltást máshol kell keresned. Nem tartod figyelemre
méltó véletlennek, hogy a mágia pontosan akkor tűnt el, amikor
a hódításait megkezdte?
Hogy a mágia eltűnt...
– Arra használta a rémkulcsokat, hogy felszámolja a mágiát.
Minden mágiát – tette hozzá –, kivéve a sajátját.
És ennek következtében Dorianét.
Celaena szitkozódott, majd megkérdezte:
– Azt gondolod tehát, hogy a második kulcs is nála lehet?
– Nem hiszem, hogy valaki a mágiát csak egy kulccsal fel
tudná számolni, de lehet, hogy tévedek. Senki sem tudja
valójában, hogy mit lehet velük csinálni.
Celaena fáradtan dörzsölte meg a szemét.
– Te jóságos istenek! Pontosan ezt kellene Elena számára
kiderítenem. És ő mit vár most tőlem? Hogy kezdjek el a
harmadik kulcsra vadászni? Hogy ellopjam tőle a másik kettőt?
Nehemia... Nehemia te biztosan tudtál erről. Biztos, hogy volt
egy terved. De vajon mit akartál tenni?
Az időközben ismerős szakadék a lelkében csak szélesedett. A
tompa fájdalom nem akart csillapodni. Ennek soha nincs vége.
Ha az istenek meghallgatták volna, akkor elcserélte volna az
életét a hercegnővel. És ez a választás tényleg nem esett volna
nehezére. Mert a világnak nincs szüksége egy olyan orgyilkosra,
akinek gyáva a szíve. Olyan valakire van szükség, mint
Nehemia.
De már nem léteztek istenek, akikkel tárgyalhatna, senki,
akinek a lelkét fel tudná kínálni cserébe egy kis időért
Nehemiával, csak egyetlen alkalomért, hogy beszélhessen vele,
hallhassa a hangját.
De talán nem is istenekre van szüksége ahhoz, hogy a
barátnőjével beszéljen.
Káin megidézte a ridderakot, és egészen biztos, hogy nem
volt rémkulcsa. Nem, Nehemia azt mondta, hogy vannak olyan
varázsigék, amelyekkel egy kaput olyan sokáig nyitva lehet
tartani, hogy egy lény át tudjon jönni rajta. Ha Káin képes volt
erre, és ha ő maga a lényt a katakombákban meg tudta bénítani,
és egy ajtót tartósan le tudott zárni, akkor a rémjelekkel talán
kaput is tudna nyitni egy másik világba.
Összeszorult a szíve. Ha léteznek más világok, amelyekben a
halottak kínok közt vagy békében tartózkodnának, akkor miért
ne beszélhetne Nehemiával? Biztos, hogy tudna. Mindegy, hogy
milyen áron és csak nagyon röviden, csak hogy megkérdezze,
hogy a király hol őrzi a rémkulcsokat, miként találhatja meg a
harmadikat, és hogy mit tud még Nehemia.
Biztos, hogy menni fog.
Voltak még más dolgok is, amelyeket Nehemiának el kellene
mesélnie. Szavak, amiket ki kell mondania, igazságok, amiket
meg kell gyónnia. És a búcsú, a végérvényes búcsú, amely eddig
megtagadtatott tőle.
Celaena kivette a Damarist a tartójából.
– Mort, mit gondolsz, mennyi ideig maradhat nyitva egy
rémkapu?
 – Akármit forgatsz is a fejedben, és akármit akarsz is tenni,
ne gondold, és ne tedd!
De Celaena már elhagyta a kriptát. Mort nem értette, nem
érthette meg. Újra meg újra elveszített szeretett embereket, és
minden alkalommal megtagadtatott tőle a búcsú. De ezúttal
nem, nem így lesz, ha tud rajta változtatni. Ezúttal másképp
lesz, ha csak néhány percig is.
Szüksége lesz hozzá Az eleven halottakra., még egy tőrre vagy
kettőre, néhány gyertyára, és helyre, több helyre, mint amit a
sírkamra biztosított. Azok a jelek, amelyekkel Káin a ridderakot
megidézte, meglehetősen nagy teret vettek igénybe. Egy
emelettel feljebb volt egy széles átjáró, egy hosszú folyosó és egy
sor olyan ajtó, amiket még soha nem mert kinyitni. A folyosó
széles volt és nagy belmagasságú, elég helyet biztosított ahhoz,
hogy a varázslat hasson.
És ott kaput nyisson a túlvilágra.

Dorian tudta, hogy álmodik. Egy régi ház egyik szobájában állt,
amelynek kőfalai voltak, és amit még soha nem látott korábban,
egy koronát viselő, magas termetű harcos előtt. A korona
valahogy ismerősnek tűnt a számára, de igazából a férfi szeme
volt az, ami szinte megbabonázta. A saját szeme volt, fénylő,
zafírkék szempár. Ennyiben ki is merültek a hasonlóságok, mert
a férfinak vállig érő, sötétbarna haja, szögletes, szinte kegyetlen
arca volt, és legalább négy-öt ujjnyival magasabb volt, mint ő.
És a tartása, a tartása királyi volt.
– Herceg – szólt a férfi, aranykoronája szikrázott. A
szemében volt valami zabolátlan, mintha a király jobban hozzá
lenne szokva ahhoz, hogy a vadonban kóboroljon, mint hogy
márványcsarnokokban sétálgasson. – Fel kell ébredned!
– Miért? – kérdezte Dorian, és egyáltalán nem olyan volt a
hangja, mint egy hercegnek. Különös, zöld szimbólumok
izzottak a szürke köveken, amelyek hasonlóak voltak azokhoz,
amiket Celaena a könyvtár alatt az ajtóra írt. Hol van ez a hely?
Mit keres ő itt egyáltalán?
– Mert egy olyan határt, amit soha nem szabadna átlépni,
nem sok választ el attól, hogy megsértsék. Ezt az egész kastélyt
veszélybe sodorja, és a barátnőd életét is. – A hangja nem volt
érdes, de Doriannek az az érzése támadt, hogy gyorsan olyanná
tudna válni, ha a királyt valami felbosszantaná. Ami
meglehetősen könnyen megtörténhet, tekintve ezt az ősi
vadságot, az önteltségét és a kihívó pillantást.
– Miről beszélsz? – kérdezte Dorian. – Ki vagy te?
– Ne pocsékold az időt értelmetlen kérdésekkel! – Igen, ez a
király nem fogta vissza magát. – Menj a lakosztályába! Egy
falikárpit mögött van egy titkos ajtó. Menj a harmadik folyosón
jobbra! Indulj, herceg, különben örökre elveszíted őt!
Amikor Dorian felébredt, nem sokáig gondolkodott azon,
hogy Gavin, Adarlan első királya szólt hozzá, hanem felöltözött,
felcsatolta a kardját, és sietve elhagyta a tornyát.
 47. FEJEZET

A KARJÁN LÉVŐ VÁGÁS LÜKTETETT, de Celaena biztos kézzel

mártotta ujját újra a vérébe, és borította be a falat a könyvéből
precízen kimásolt rémjelekkel. A szimbólumok egy boltívet
képeztek, egy ajtót. Vére csillogott a magával hozott gyertyák
fényében.
Minden egyes jelnek tökéletesnek kellett lennie, különben
nem működik a varázslat. A sebet nyomta, hogy ne hegedjen be.
Nem mindenki tudja hasznosítani a rémjeleket, Az eleven
halottakban az állt, hogy ehhez az embernek a vérében kellett
lennie a mágiának. Ez Káinnál egyértelműen így volt. És
ugyanezen okból kellett a királynak maga köré gyűjtenie
Kaltaint és Rolandot. A király a mágiát a rémkulcsok
segítségével elnyomta, ugyanakkor sikerült neki az egyes
emberek mágikus képességeit kihasználnia, és a rémjelekkel is
ehhez az adottsághoz lehet visszanyúlni.
Felírta a következő szimbólumot. A boltív már majdnem
elkészült.
A rémjelekkel kegyetlen módon lehet befolyásolni a
dolgokat. Ezt csinálták Káinnal. De ez tette lehetővé azt is, hogy
Káin megidézze a ridderakot, ráadásul mágikus képességeit még
fokozni is tudta.
Hála a Rémnek, Káin halott volt!
Még egy jelet kellett felírni, azt, amelyikkel azt a személyt
akarta leírni, akit olyan sürgősen látni akart, ha csak egy
pillanatra is. Ez egy összetett, ívekből és egyenesekből álló
kombináció volt. Kivette krétáját a zsebéből, és a földön
gyakorolt, amíg jól ment, aztán a vérével felírta a falra. Nehemia
nevét rémjelekkel.
Ránézett a lerajzolt rémkapura, és felegyenesedett. A
könyvet a tiszta kezében tartotta.
Krákogott, majd elkezdte felolvasni a megfelelő szavakat.
Nem ismerte ezt a nyelvet. A torka égett és összeszorult,
mintha védekezne a hangok ellen, de zihálva folytatta. A
szavaktól megfájdultak a fogai, mintha a hideg utcáról belépett
volna egy házba, és valami forrót ivott volna. Az utolsó szóhoz
érve könnybe lábadt a szeme.
Nem csoda, hogy a varázsigének ez a fajtája valamikor
kegyvesztett lett.
A vérével írt szimbólumok elkezdtek zölden fényleni, egyik a
másik után, végül egy komplett fényív keretezte a rémkaput. A
kövek az íven belül egyre sötétebbek lettek, míg végül eltűntek.
Úgy tűnt, mintha a zöld boltívben az üresség utána nyúlna.
Működött. Te szent istenek, tényleg működött!
Ez az, ami rá is vár, ha meghal? Ide jött Nehemia?
– Nehemia? – súgta, a hangja rekedt volt a varázsigétől.
Nem volt ott semmi, semmi. Csak üresség.
 Belepillantott a könyvbe, aztán a falra írt szimbólumokra
nézett. Mindent jól írt. A varázsige helyes volt.
– Nehemia? – suttogta a végtelen sötétségbe.
Semmi válasz.
Talán várni kell egy ideig. A könyvben nem állt semmi arról,
mennyi ideig tart ez az egész. A hercegnőnek talán először át kell
utaznia azon a világon, amelyben tartózkodik.
Celaena tehát várt.
Minél hosszabb ideig nézett a végtelen ürességbe, annál
inkább úgy tűnt, hogy a sötétség visszanéz. Pontosan olyan volt,
mint az álomban, amikor a szakadék szélén állt.
Egyszerűen gyáva vagy.
– Kérlek! – suttogta a lány a homályba.
Hirtelen messziről, a magasból csaholást lehetett hallani, és
Celaena a folyosó végén lévő lépcső felé fordult. Néhány pillanat
múlva gyorsabban, mint ahogy tulajdonképpen lehetséges lett
volna, Fürge ugrált lefelé a lépcsőn, feléje rohanva.
Nem felé, fogta fel Celaena, amikor látta a farokcsóválást, a
lihegést és az örömteli csaholást. Nem felé, hanem...
Abban a másodpercben, amikor Fürge nagyot fékezett, a
lány a rémkapura pillantott.
És csak meredten nézett, amikor közvetlenül a kapu
túloldalán egy fénylő alakot látott.
Fürge még mindig a farkát csóválva feküdt, és halkan
nyüszített. Nehemia testének körvonalai fodrozódtak, nem
voltak élesek, valahogy megtörtek egy belső fényben. De az arca
egyértelműen kivehető volt, az arca, az arca a sajátja volt.
Celaena térdre esett.
Érezte, hogy meleg könnyek folynak az arcán.
– Sajnálom – tört ki belőle. – Annyira sajnálom!
 De Nehemia a rémkapu túloldalán maradt. Fürge újra
nyüszített.
– Nem szabad átlépnem ezt a vonalat – mondta a hercegnő
lágyan a kutyusnak. – És neked sem. – Ekkor megváltozott
Nehemia hangja, és Celaena tudta, hogy most őt nézi. –
Okosabbnak tartottalak.
A lány felnézett. A hercegnőből áradó fény nem jutott át a
fénylő rémkapun, mintha tényleg lenne ott egy vonal,
valamilyen utolsó határ.
– Sajnálom – suttogta Celaena újra. – Csak azt akartam...
– Nincs idő arra, hogy elmondd, ami a lelkedet nyomja.
Azért jöttem, mert figyelmeztetnem kell téged. Soha többet ne
nyisd meg ezt a rémkaput! Ha még egyszer ilyet teszel, akkor
nem fogok hallgatni a hívásodra, és a találkozást nem fogod
túlélni. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az ajtót kinyissa ebbe a
birodalomba, függetlenül attól, hogy mekkora a gyásza.
Ezt nem tudta, nem akarta...
Fürge a földet kaparta.
– Élj boldogul, kedves barátnőm! – mondta Nehemia a
kutyának, és visszament a sötétségbe.
Celaena csak állt, képtelen volt megmozdulni vagy
gondolkodni. A torkában égtek a kimondatlan szavak, azt hitte,
megfullad tőlük.
– Elentiya – Nehemia megállt, és feléje fordult. Úgy tűnt,
hogy az üresség örvényleni kezd, és apránként elnyeli őt.
– Egyelőre nem fogod megérteni, de... Tudtam, milyen sors
vár rám, és én elfogadtam ezt. Elébe mentem. Mert csak ezáltal
kezdődhettek meg a változások, indulhattak meg az események.
De függetlenül attól, hogy mit tettem, Elentiya, tudnod kell,
hogy az elmúlt tíz év sötétségében fénycsóva voltál a számomra.
Ne hagyd, hogy ez a fény kialudjon!
És mielőtt Celaena bármit is válaszolhatott volna, a
hercegnő elment.
A sötétben már nem volt semmi. Mintha Nehemia soha nem
is lett volna ott. Mintha csak képzelte volna az egészet.
– Gyere vissza! – suttogta. – Kérlek, gyere vissza!
De a sötétség nem változott. Nehemia elment.
Aztán léptek zaja hallatszott, de nem a rémkaputól. Inkább
balról.
Archer jött, nagy szemeket meresztve.
– Ez hihetetlen – suttogta.
 48. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ MÁSODPERCBEN Celaena előrántotta a Damarist,

és Archerre fogta. Fürge morgott rá, de egy lépéssel a lány
mögött maradt.
– Te meg mit keresel itt?
Felfoghatatlan volt, hogy a férfi itt van. Hogy jutott be?
– Már hetek óta követlek. – Archer bizalmatlanul méregette
a kutyust. – Nehemia mesélt nekem a titkos folyosókról, és
megmutatta, hogy lehet ide lejutni. A halála óta szinte minden
éjszaka lejöttem ide.
Celaena a rémkapura pillantott. Ha Nehemia figyelmeztette
őt, hogy soha többet ne nyissa meg a rémkaput, akkor egészen
biztos, hogy azt sem akarta, hogy Archer lássa. A fal felé ment,
kellő távolságot tartva az ürességtől, és le akarta törölni a fénylő,
zöld jeleket.
– Mit csinálsz? – kérdezte a férfi.
Ő ráirányította a Damarist, miközben ingerülten dörzsölte a
jeleket. Nem tudott kárt tenni bennük. Ez a varázsige sokkal
komplexebb lehet, mint az, amelyikkel a könyvtár alatti ajtót
zárta be. Nem lehet azzal feloldani, hogy a jeleket egyszerűen
letörli. De közte és a könyv között, amelyben a lezáró varázsige
szerepelt, Archer állt. Celaena megpróbálta még egyszer.
Kezdtek nagyon rossz irányt venni a dolgok.
– Hagyd abba!
Archer természetellenes könnyedséggel szerelte le a
védekezését, és megfogta a csuklóját. Fürge
figyelmeztetésképpen vadul ugatni kezdett, de Celaena éles
füttye távol tartotta a kutyát.
A lány Archer felé pördült, hogy kificamítsa a karját,
amellyel fogta, ekkor a rémkapu zöld fénye a csuklója belső
oldalára vetült, ahol a férfi tunikájának az ujja kissé
visszacsúszott.
Egy kígyószerű lény fekete, tetovált rajzát látta.
Már egyszer látott ilyet. Mégpedig...
Celaena Archer szemébe nézett.
Ne bízz...
Azt gondolta, hogy ez után a két szó után Nehemia a királyi
címer szimbólumát, a wyvern kissé módosított változatát
rajzolta. De a valóságban ez a tetoválás volt az. Archer
tetoválása.
Ne bízz Archerben! – Ezt próbálta mondani neki.
Celaena kiszabadította magát, előhúzott egy tőrt, és a
Damaris mellett azt is Archerre fogta. Mennyi mindent
hallgatott el Nehemia Archer és az emberei elől? Ha nem bízott
bennük, akkor egyáltalán miért mondott el nekik olyan sok
mindent?
– Áruld el, hogyan tanultad meg ezt! – Archer pillantása
visszavándorolt a rémkapura, és a mögötte lévő ürességre. –
Kérlek! Megtaláltad a rémkulcsokat? Azzal csináltad?
– Mit tudsz a rémkulcsokról? – ripakodott rá Celaena.
– Hol vannak? Hol találtad meg őket?
– Nincsenek nálam a kulcsok.
– De megtaláltad a rejtélyt – zihálta Archer. – Úgy dugtam
el Davis dolgozószobájában, hogy muszáj volt belebotolnod. Öt
évre volt szükségünk ahhoz, hogy kiderítsük ezt a rejtélyt, és te
is nyilvánvalóan megoldottad. Tudtam, hogy meg fogod oldani.
Nehemia is tudta.
Celaena a fejét csóválta. Láthatólag a férfinak fogalma sem
volt a második rejtélyről: a versről, a kulcsok rejtekhelyének
leírásával.
– A király birtokol legalább egy kulcsot. De azt nem tudom,
hol van a többi.
Archer elkomorult.
– Mi is ezt gyanítottuk, hogy így van. Ez a fő oka annak,
amiért Nehemia idejött. Hogy kiderítse, hogy a király valóban
lopott-e el kulcsot, és ha igen, akkor hányat.
Celaena ekkor jött rá, hogy ezért nem hagyhatta el Nehemia
Résvárt. Ezért maradt itt, ahelyett hogy visszatért volna
Eyllwe-be, hogy azért az egyetlen dologért harcoljon, ami
fontosabb volt, mint országa sorsa: a világ sorsa. Minden világ
sorsa.
– Holnap nem kell majd elutaznom. Mindenkinek elmondjuk
– suttogta Archer. – Mindenkinek elmondjuk, hogy legalább egy
kulcsa van, és...
– Nem. Ha megmondjuk az igazságot, akkor a király azzal
több kárt fog okozni, mint amit te egyáltalán el tudsz képzelni.
És minden esélyünket elveszítjük arra, hogy titkon megkeressük
és megtaláljuk a többit.
A férfi egy lépéssel közelebb jött. Fürge újra figyelmeztetően
morgott, de távol maradt.
– Akkor kiderítjük, hol őrzi a kulcsot. És hogy hol van a
többi. És azokkal fogjuk megdönteni a hatalmát. És teremtünk
egy olyan világot, amilyet mi szeretnénk.
A hangja egyre mámorosabbá fokozódott, kezdett berekedni,
úgy kiabált.
Celaena a fejét rázta.
– Inkább megsemmisíteném őket, mintsem hogy
felhasználjam őket valamire.
Archer felnevetett.
– Nehemia ugyanezt mondta. Feltétlenül el akarta
pusztítani őket, lehetőség szerint visszahelyezni őket a kapuba.
De minek keressük meg a kulcsokat, ha nem használjuk fel
ellene? Ha nem okozunk vele neki szenvedést?
Celaenának felfordult a gyomra. Voltak dolgok, amiket
Archer tudott, és nem mondott el neki. Sóhajtott, a fejét
csóválta, majd elindult. A férfi szótlanul nézte, amint megindul,
majd hirtelen megállt, mint aki megértett valamit. Celaena
felemelte a hangját.
– Tulajdonképpen igazad van. Olyan sokáig kellene hogy
szenvedjen, ameddig csak lehet. Ugyanígy azok az emberek, akik
tönkretették az életünket, akik azzá tettek bennünket, akik
vagyunk. Arobynn, Clarisse... – Az ajkát harapdálta. – Ezt
Nehemia soha nem értette volna meg. Neked... neked tökéletesen
igazad van. Használnunk kellene a kulcsokat.
Bár a fegyvereit időközben eltette, Archer gyanakvóan
mustrálta, amikor Celaena közelebb ment hozzá, és kissé oldalra
billentette a fejét, mintha a szavain gondolkodna, mintha róla
gondolkodna.
A férfi bekapta a csalit.
– Ezért is hagyta ott Nehemia a mozgalmat. Egy héttel a
halála előtt. Csak idő kérdése volt, hogy mikor megy oda a
királyhoz, és leplez le mindannyiunkat. Hogy mindent, amit
megtudott, arra használjon fel, hogy irgalomra bírja a királyt
Eyllwe-vel kapcsolatban, és egy füst alatt megsemmisítsen
bennünket. Azt mondta, hogy szívesebben lát egyetlen
mindenható kényúrt, mint egy tucatnyit.
– Mindent tönkretett volna – állapította meg a lány halálos
nyugalommal. – Számotokra, de az én számomra is. Azt mondta
nekem, hogy maradjak távol a rémkulcsoktól. Megpróbálta
megakadályozni, hogy megoldjam a rejtélyt.
– Mert magának akarta megtartani az információt, és a saját
előnyére akarta felhasználni.
Celaena mosolygott, bár kezdte úgy érezni, hogy megingott
lába alatt a talaj. És nem tudta magának megmagyarázni, hogy
hogyan és miért merült fel a benne egy kérdés, de ha igaz, akkor
el kell érnie, hogy a férfi beismerje. Mintegy kívülállóként
hallotta magát beszélni.
– Mi ketten magunk dolgoztunk meg mindazért, amink van.
Tőlünk mindent elvettek és ellenünk fordítottak. Másoknak
fogalmuk sem lehet arról, milyen dolgokra lettünk kényszerítve.
Azt hiszem... azt hiszem, hogy ezért voltam kislányként annyira
beléd zúgva. Akkor is tudtam, hogy te nagyon jól átlátod a
dolgokat. Te is átélted, milyen az, amikor az embert olyanok
nevelik fel, mint Arobynn meg Clarisse, és aztán, aztán...
eladják. Te akkor megértettél engem. – Erőltette, hogy csillogjon
a szeme, és összeszorította a száját, hogy ne remegjen. – De azt
hiszem, hogy végre én is megértelek téged – fűzte hozzá vadul
rebegtetett szempillákkal.
Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná fogni a férfiét, de
aztán újra leengedte, és szeretetre méltó, gyengéden keserédes
arcot vágott.
– De miért nem mondtad ezt el nekem korábban? Akkor már
hetek óta ebben az irányban dolgoztunk volna. Együtt oldottuk
volna meg a rejtélyt. Ha tudtam volna, mit tervezett Nehemia,
és hogy újra meg újra hazudott nekem... A bolondját járatta
velem. Minden lehetséges módon, Archer. A szemembe hazudott,
hitegetett...
– Leejtette a vállát. Némi hatásszünetet követően egy
lépéssel közelebb lépett a férfihoz. – Végeredményben Nehemia
sem volt jobb Arobynn-nél vagy Clarisse-nél. Archer, ezt el
kellett volna mondanod nekem. Mindent. Én egyből tudtam,
hogy nem Mullison áll a dolog mögött, ő nem elég okos ehhez. Ha
beavattál volna, akkor átvehettem volna az ügyet. – Kockázatos
volt, ugrás az ismeretlenbe.
– Érted... értünk megtettem volna.
Archer is próbált mosolyogni.
– Nehemia olyan gyakran panaszkodott Mullison
miniszterre, hogy tudtam, hogy ő ideális bűnbak lenne. És a
verseny révén már kapcsolatban is állt Grave-vel.
– Grave nem vette észre, hogy te nem Mullison vagy? –
kérdezte olyan nyugodtan, ahogy csak tudta.
– Csodálkoznál, hogy az emberek milyen könnyen azt látják,
amit látni akarnak. Elég egy köpeny, egy álarc, némi előkelő
ruházat, és azonnal igent mondott.
Te jóságos istenek!
– És akkor, a raktárban – folytatta, és felvonta a
szemöldökét, mintha csupán egy lenyűgözött összeesküvő lenne
– valójában miért raboltad el Chaolt?
– El kellett, hogy csaljalak Nehemiától. És amikor azt a
nyilat kilőttem rád, tudtam, hogy legalább ezen az éjszakán
bízni fogsz bennem. Sajnálom, hogy a módszereim olyan...
gorombák voltak. Muszáj volt egy kicsit trükköznöm.
Azzal, hogy benne bízott, elvesztette Nehemiát és Chaolt.
Archer éket vert közé és a barátai közé, pontosan úgy, ahogy
Roland is erre készülhetett Doriannel kapcsolatban.
– És a fenyegetés, amely a király fülébe jutott a hercegnő
meggyilkolásáról? – kérdezte Celaena lefelé görbülő ajakkal. – Te
kezdted terjeszteni, ugye? Hogy megmutasd nekem, kik az én
valódi barátaim, akikben valóban megbízhatok?
– Kockáztattam, ahogy most is azt teszem. Nem tudtam,
hogy a kapitány figyelmeztet-e téged vagy sem. Úgy tűnik, hogy
nem tévedtem.
– Miért én? Természetesen hízeleg a dolog, de te olyan okos
vagy. Miért nem akartad egyedül megoldani a rejtélyt?
Archer lehajtotta a fejét.
– Mert tudom, hogy ki vagy te, Celaena. Arobynn egykor
elmondta nekem, amikor Távolvégben voltál. – A lány a
bizalomvesztés miatti fájdalmát tudata leghátsóbb szögletébe
száműzte, ahol nem tudta elterelni a figyelmét. – És azért, hogy
az ügyünk sikeres legyen, szükségünk van rád. Szükségem van
rád. A mozgalom néhány tagja már lázadozik ellenem,
vezetőként megkérdőjeleznek engem. Túl extrémnek találják a
módszereimet. – Ez megmagyarázta a vitáját azzal a fiatal
férfival, amit a lány is látott. Archer egy lépéssel közelebb lépett
hozzá. – De te... Te szent istenek, már abban a pillanatban,
amikor megláttalak a Willows előtt, tudtam, hogy mi milyen jók
lehetünk együtt. Hogy mi ketten mennyi mindent tudnánk
elérni...
– Tudom – mondta, és a zöld szempárba nézett, amely a
rémkapu hasonló fényében sugárzott. – Archer, én ezt tudom.
A férfi csak akkor látta meg a tőrt, amikor már szúrt.
De villámgyorsan reagált, túl gyorsan, elfordult, és a szúrás a
szíve helyett a vállát találta el.
A következő másodpercben visszatántorodott, és olyan
gyorsan kikapta a kezéből a tőrt, hogy egyik kezével a
rémkapunak kellett támaszkodnia, nehogy felbukjon. Ahogy
véres tenyere nekiütődött a kapunak, zöldes fény lobogott az
ujjai alatt. Egy rémjel fénylett fel, majd kialudt.
Ezzel most nem volt ideje törődni. Előkapta a Damarist és
még egy tőrt, majd ordítva Archerre rontott. Az is kivonta már a
saját kardját, és könnyedén kitért előle.
– Apró darabokra foglak szedni – sziszegte, ahogy körüljárta.
De ekkor megrengett a lábuk alatt a talaj, és a rémkapuból
hang hallatszott. Torokhangú morgás.
Fürge halk vonyítással figyelmeztette Celaenát, odaszaladt
hozzá, a sípcsontjának nyomta magát, és megpróbálta a lépcső
felé tuszkolni.
A sötétben a rémkapu mögül mozgás látszódott. Az örvénylő
köd eléggé felszakadozott ahhoz, hogy felfedje a hamuszürke
sziklás talajt.
– Nehemia? – súgta. Visszajött, hogy segítsen és mindent
megmagyarázzon.
De a rémkapuból kilépő lény nem a hercegnő volt.

Chaol nem tudott aludni. Baldachinos ágyának tetejét bámulta,

és a Celaena asztalán látott végrendeleten rágódott. Nem ment ki
a fejéből. Hagyta, hogy a lány gyorsan kidobja őt, anélkül, hogy
elmondta volna, mit jelentett a végrendelet neki. Lehet, hogy
megérdemelte a lány gyűlöletét, de... de Celaenának feltétlenül
meg kell tudnia, hogy nem akarja a pénzét.
Látnia kell őt. Csak hogy elmagyarázza ezt neki.
Végigsimított az arcán lévő forradáson.
Ebben a pillanatban gyors lépteket hallott a folyosóról.
Chaol már ki is ugrott az ágyból, és félig fel is öltözött, amikor
valaki dörömbölni kezdett az ajtaján. Villámgyors mozdulattal
szélesre tárta az ajtót, a háta mögé egy kést rejtve.
Ahogy meglátta Dorian verejtéktől csillogó arcát, leengedte
a kést, de nem tette vissza a tokjába. Mert látta a merő pánikot
Dorian szemében, és a kardövet a karddal, amelyet a herceg a
kezében tartott.
Chaol bízott az ösztöneiben. Azt gondolta, hogy az emberek
már nem élnének, ha nem fejlesztettek volna ki egy hatodik
érzéket, ami megsúgja, ha valami nincs rendjén. Ez nem mágia
volt, ez csak... megérzés.
És az ösztöne megsúgta neki, hogy kiről van szó, még mielőtt
Dorian megszólalt volna.
– Hol van? – csak ennyit kérdezett tőle.
– A hálószobájában – felelte a herceg.
– Mondj el mindent! – utasította Chaol, miközben
visszasietett a szobájába.
– Nem tudom biztosan, csak azt hiszem, hogy bajban van.
Chaol már felvette az ingét, a tunikáját, és már bújt a
csizmájába, mielőtt felcsatolta volna a kardját.
– Mi történt?
– Valami olyasmi, ami miatt érted jöttem, és nem más
testőrkatonáért.
Ez bármit jelenthetett, de talán Dorian arra gondolt, hogy
ebben a kastélyban még a falnak is füle van. Chaol látta, hogy a
herceg azonnal rohant volna tovább, de megfogta hátul a
tunikáját.
– A rohanással – figyelmeztette halkan – feltűnést keltünk.
– Már túl sok időt elpocsékoltam azzal is, hogy idejöttem –
tiltakozott Dorian, de azért csatlakozott Chaol folyamatos, de
nyugodt tempójához. Ilyen tempóban öt percig is el fog tartani,
hogy eljussanak Celaena lakosztályához. Már ha nem
tartóztatják fel őket közben.
– Megsérült valaki? – kérdezte Chaol halkan, miközben
megpróbált egyenletesen lélegezni és összpontosítani.
– Nem tudom – felelte Dorian.
– Jó lenne, ha egy kicsit több mindent elárulnál – ripakodott
rá Chaol. Minden lépéssel egyre kevésbé tudta megzabolázni
türelmetlenségét.
– Álmodtam valamit – mondta a herceg olyan halkan, hogy
csak a kapitány hallhatta. – Álmomban figyelmeztettek, hogy
veszélyben van, hogy veszélybe sodorja magát.
Chaol majdnem megállt, de úgy tűnt, Dorian komolyan
beszél.
– Azt hiszed, hogy csak úgy kiráncigállak? – fűzte hozzá a
herceg anélkül, hogy ránézett volna.
Chaol nem felelt semmit, hanem felgyorsította a lépteit
amennyire csak lehetett, anélkül, hogy a szolgák és a
szolgálatban lévő gárdisták részéről túlzott figyelmet keltenének.
Amikor elérték Celaena lakosztályának ajtaját, úgy érezte, hogy
az egész testében dobog a szíve. Nem teketóriázott, majdnem
feltépte a bejárati ajtót, amikor Doriannel a nyomában
beviharzott.
A következő pillanatban már a hálószobaajtó előtt állt.
Most sem kopogott, de a kilincs sem adta meg magát. Az ajtó
zárva volt. Újra megrángatta.
– Celaena? – morogta. Semmi válasz. Egyre nőtt benne a
pánik, előhúzott egy tőrt, és figyelt, hátha gyanús zajt hall. –
Celaena!
Semmi.
Chaol egy másodpercig várt, majd a vállával nekifeszült az
ajtónak. Egyszer. Kétszer. A zár engedett. Az ajtó kinyílt, és
látták, hogy üres a hálószoba.
– Szent istenek! – suttogta Dorian.
A falon lévő falikárpitot félrehajtották, így látható volt egy
nyílás, egy titkos kőajtó, amely egy sötét járatba vezetett.
Így jutott ki a kastélyból, hogy megölje Grave-et.
Dorian kivonta a kardját.
– Álmomban azt láttam, hogy megtalálom ezt az ajtót.
A herceg előrelépett, de Chaol visszafogta. Majd később
elgondolkodik Dorianen és a jósálmain, majd jóval később.
– Semmi esetre sem mész le.
Dorian szeme villámlott.
– Hogy az ördögbe ne mennék!
Mintegy válaszul lentről torokhangon hátborzongató
morgás, majd egy kiáltás hallatszott, egy emberi kiáltás, amit
éles ugatás követett.
Chaol gondolkodás nélkül lerohant a járatba.
Koromsötét volt, és majdnem leesett a lépcsőn, de Dorian,
aki szorosan mögötte haladt, szerzett egy gyertyát.
– Maradj fent! – förmedt rá Chaol, mert a herceg továbbra is
száguldott lefelé. Ha nem lett volna olyan sürgős, akkor inkább a
gardróbba zárta volna, mint hogy veszélybe sodorja, de... Mi az
ördög volt ez a morgás? Az ugatás ismerős volt, Fürgétől jött. És
ha Fürge ott van lent...
Dorian továbbra is követte.
– Engem ide küldtek – mondta. Chaol, aki
kettesével-hármasával vette a lépcsőket, alig hallotta a herceg
szavait. Vajon Celaena kiáltott az előbb? Inkább egy férfi
lehetett. De akkor ki lehet még lent vele?
A lépcső alján kék fény villant fel. Mi volt ez?
Fülsiketítő bőgés remegtette meg a köveket. Ez nem ember
volt, de nem is Fürge. De akkor mi?
Soha nem találták meg azt a lényt, aki a bajnokokat
megölte. A gyilkosságok egyszerűen abbamaradtak. De ahogy
azok a tetemek ki voltak készítve... Nem, Celaena életben kell
hogy legyen!
– Könyörgöm – rimánkodott az istenekhez, hátha
meghallják.
Ahogy leugrott az utolsó lépcsőfokokon, három boltív előtt
találta magát. A kék fény jobbról jött. Rohantak.
Egy ilyen kiterjedt föld alatti létesítmény hogyan
merülhetett feledésbe? És mióta tudott róla Celaena?
Rohant le a csigalépcsőn. Egyszer csak észrevett egy új,
zöldes fényt, amely állandóan égett, és amikor a lépcső aljára ért,
abba az irányba fordult. Nem tudta, hová nézzen először: a
hosszú járatba, amelynek egyik falán egy zöld szimbólumokból
álló boltív fénylett, vagy arra a... világra, amely emögött a
boltív mögött volt látható, egy ködből és sziklákból álló ország.
Vagy Archerre, aki a szemben lévő falnak támaszkodott, és
furcsa szavakat olvasott fel a kezében tartott könyvből.
Vagy Celaenára, aki hason feküdt a földön.
 Vagy a szörnyetegre, egy magas, csontos, de erős lényre, ami
egyértelműen nem lehetett ember: ujjai természetellenesen
hosszúak voltak, a végén karmokkal, fehér bőre gyűrött papírra
hasonlított, a pofáját kitárta, látszódtak halszerű fogai és tejes
kékes színű szeme.
A vicsorgó Fürge, akinek a tarkóján égnek állt a szőr,
megakadályozta a démont abban, hogy Celaena közelébe jusson.
A még nem kifejlett, fiatal kutyus bicegett, és vér szivárgott a
hátsó lábán lévő sebből.
Chaolnak pontosan két másodperce volt, hogy a
szörnyeteget, minden részletet és a környezetet is szemügyre
vegyen.
– Menj innen! – förmedt Dorianre, és a lényre vetette magát.
 49. FEJEZET

CELAENA SEMMIRE NEM EMLÉKEZETT abból, hogy mi történt az

első két kardcsapása óta, csak arra, hogy hirtelen észrevette,
amint Fürge nekiront a lénynek. A látvány annyira elterelte a
figyelmét, hogy a démon áttörte a védekezését, hosszú fehér
ujjaival megragadta a haját, és fejénél fogva a falnak hajította.
Aztán sötétség.
Amikor kinyitotta a szemét, és iszonyú fejfájás tört rá, akkor
felmerült benne, lehet, hogy meghalt és a pokolban ébredt.
Chaolt látta ugyanis, ahogy a sápadt démont kergette, és
mindkettejüket vér borította. Aztán érezte a hűvös kezet a fején
és a nyakán. Dorian guggolt előtte, a nevén szólította.
Feltápászkodott, de a feje még jobban hasogatott. Segítenie
kell Chaolnak. Segítenie kell...
Kiáltást hallott és ruhák szakadását, látta, ahogy Chaol
odakap a vállán lévő sebhez, amit a koszos, éles karmok okoztak.
A démon bőgött, hosszúkás pofájában csillogott a nyál, és újra a
kapitányra vetette magát.
Celaena megpróbálta megakadályozni, de nem volt elég
gyors.
Doriannel ellentétben.
A démont egy láthatatlan erő kapta el, és a falnak csapta. Te
jóságos istenek! A hercegnek nem egyszerűen mágikus képességei
voltak, hanem nyers mágiája. A legritkább és legveszélyesebb
forma. Tiszta, hígítatlan hatalom, amit úgy lehet alakítani,
ahogy a tulajdonosa akarja.
A démon összeesett, de azonnal felpattant és feléjük
örvénylett. A herceg kinyújtott kézzel állt.
A démon tejes kék szemében most farkaséhség tükröződött.
A rémkapu mögött Celaena további meztelen lábak
trappolását hallotta a sziklás talajon. Archer kántálása
hangosabb lett.
Chaol újra megtámadta a lényt. Az rávetette magát, és még
mielőtt a férfi kardja eltalálta volna, hosszú ujjaival ütött, és
villámgyors visszavonulásra kényszerítette a kapitányt.
Celaena megragadta Doriant.
– Be kell zárnunk a kaput. Ez valamikor egyszer magától is
megtörténik, de... de minél tovább van nyitva, annál nagyobb a
veszély, hogy még több démon jön át.
– És hogyan?
– Ezt... ezt én sem tudom, én... – Bár annyira szédült, hogy
remegett a térde, Archer felé fordult, aki a szemben lévő falnál
állt. A közöttük köröző lény elválasztotta őket egymástól. – Add
oda a könyvet!
Chaol egy határozott, ügyes vágással megsebesítette a
démont a hasán, de az nem lassult le. A sötét vér átható szaga
Celaena orrába hatolt.
 Archer, teljes pánikban, tágra nyílt szemmel nézte őket,
majd elrohant a folyosón. Magával vitte a könyvet is, és ezzel
minden reményüket, hogy bezárják a rémkaput.

Dorian nem reagált elég gyorsan, nem akadályozta meg a jóképű

férfit abban, hogy a könyvvel a kezében elmeneküljön, de nem is
mert odarohanni, mert köztük állt a démon. Celaena, akinek
vérzett a homloka, fel akarta tartóztatni, de Archer túl gyors
volt. A lány pillantása újra meg újra Chaolra esett, aki továbbra
is eltérítette a dolog figyelmét. Nem kellett kimondania, Dorian
tudta, hogy nem akarja egyedül hagyni a kapitányt.
– Utánafutok – vetette fel a herceg.
– Ne tedd! Veszélyes, ezek a folyosók olyanok, mint egy
labirintus – mondta lihegve. Chaol és a démon egymást
kerülgette, miközben az utóbbi lassan a rémkapu felé vette az
irányt. – A könyv nélkül nem tudom lezárni – fűzte hozzá
kétségbeesetten. – Vannak még fent könyvek, de én...
– Akkor meneküljünk! – zihálta Dorian, és megfogta a
könyökénél. – Elmenekülünk, és megkeressük ezeket a
könyveket.
Magával húzta a lányt, anélkül, hogy levette volna a
tekintetét Chaolról vagy a démonról.
Celaena imbolygott, de Dorian erősen fogta. Fejsérülése
láthatóan nagyon súlyos lehetett. A nyakában valami fénylett:
az amulett, amiről azt mondta neki, hogy csak egy olcsó másolat,
úgy sugárzott, mint egy apró, kék csillag.
– Menjetek! – mondta nekik Chaol, miközben tekintetével
megbabonázta a lényt. – Azonnal!
 Celaena botladozott, Chaol felé akart volna menni, de Dorian
elráncigálta.
– Nem megyek – tiltakozott, de a fejsérülésétől összeesett
Dorian karjában. Mintha hirtelen ráébredt volna, hogy Chaol
számára csak terhet jelentene, nem védekezett tovább, amikor a
herceg a lépcső felé vonszolta.

Chaol tudta, hogy nem nyerheti meg ezt a harcot. Az lett volna a
legjobb, ha a többiekkel együtt ő is menekül, hátulról fedezi
őket, míg minél feljebb jutnak, és a démont itt lent bezárják. De
nem volt benne biztos, hogy egyáltalán a lépcsőig el tud jutni. A
lény olyan könnyen hiúsította meg a támadásait, hogy úgy tűnt,
valami szörnyű intelligenciának van a birtokában.
Legalább Celaena és Dorian elérte a lépcsőt.
El tudja fogadni, hogy véget ér az élete, ha ez azt jelenti,
hogy ők ketten biztonságban vannak. Át tudja adni magát a
sötétségnek, ha itt az ideje. A démon támadási szünetét arra
használta ki, hogy egy kicsivel nagyobb távolságot nyerjen, és
megközelítse a legalsó lépcsőfokot.
De aztán a lány elkezdett kiabálni, újra meg újra ugyanazt a
szót kiáltotta, miközben Dorian megpróbálta őt felvonszolni a
lépcsőn.
Fürge.
Chaol körülnézett, hogy hol a kutya. A fal mellett maradt, az
árnyékban, mert sérült lábával nem tudott futni.
A démon is odanézett.
És Chaol nem tehetett semmit, abszolút semmit, amikor az
megpördült a tengelye körül, a sérült hátsó lábánál fogva
felkapta Fürgét, és a rémkapun keresztül magával vonszolta.
Rájött, hogy nem tehet mást, csak hogy utánuk rohan.
Celaena kiáltása még visszhangzott a lépcsőházon keresztül,
amikor Chaol a lépcső alján sarkon fordult, és Fürge után rohant,
át a ködös rémkapun.

Ha korábban a lány azt hitte, tudja, mit jelent a félelem és a

fájdalom, az semmi nem volt ahhoz képest, amit akkor érzett,
amikor Chaol a rémkapun keresztül Fürge után rohant.
Dorian szinte nem is észlelte, hogy megpördült, és a
következő pillanatban a fejét akkora erővel verte bele a kőfalba,
hogy a lépcsőn összecsuklott, és elengedte őt.
De nem törődött most vele, semmivel sem törődött, csak
Fürgével és Chaollal, miközben lefelé száguldott a néhány
lépcsőn, és a folyosón rohant. Ki kell őket hozni onnan, vissza
ebbe a világba, mielőtt a rémkapu örökre bezáródik.
A következő másodpercben átrohant a rémkapun.
És amikor azt látta, ahogy Chaol Fürgét a csupasz kezével
védelmezi, mert a kardja kettétörve a földön hever, és a démon
nem tágít mellőlük, nem morfondírozott sokáig, szabad utat
engedett a benne lakó szörnyetegnek.

Chaol a szeme sarkából látta, hogy jön, kezében az antik karddal,

és arcát eltorzítja a vad düh.
Abban a pillanatban, ahogy átviharzott a rémkapun, valami
megváltozott. Olyan volt, mintha eltűnt volna egy fátyol az arca
elől, a vonásai élesebbé váltak, a léptei megnyúltak és mintha
kecsesebbek lettek volna. És a füle, a füle finoman kihegyesedett.
A démon érezte, hogy a zsákmánya veszélyben van, ezért egy
utolsó rohamot indított.
Kék lángokból álló henger söpörte el.
Ahogy a tűz kialudt, láthatóvá vált, hogy a lény
bukfencezve, újra meg újra átfordulva a földön landolt. De nem
állt le, hanem ismét felugrott, és egy mozdulattal Celaena felé
pördült.
A lány felemelt karddal állt Chaol és a démon között.
Ordított, és ekkor láthatóvá váltak hosszúkás szemfogai. Ezt a
hangot semmihez sem lehetett hasonlítani, Chaol még soha nem
hallott ilyet. Semmi emberi nem volt benne.
És amikor onnan lentről, ahol továbbra is Fürgével
kuporgott, felnézett rá, rájött, hogy azért, mert nem ember volt.
Nem, egyáltalán nem ember volt.
Celaena tündér volt.
 50. FEJEZET

A LÁNY TUDTA, HOGY AZ ÁTVÁLTOZÁS MEGTÖRTÉNT, mert

pokolian fájt. Leírhatatlan fájdalom tört rá, amikor jelenlegi
alakjából kiszakadt a másik. Amikor a démon rátört, egy olyan
erőforrásból tudott meríteni, amely hirtelen feltört benne, és
teljesen átjárta.
Vad, könyörtelen mágia tört ki belőle, amely a lényre
irányult, és elrepítette. A benne szunnyadó erő már évekkel
ezelőtt is lángokban, a tűz valamilyen formájában
manifesztálódott benne.
Minden szagot érzett, mindent látott. Felerősödött
érzékeivel mindent érzékelt, mindenre figyelt, és az érzékei
megsúgták neki, hogy ez rossz, és azonnal mennie kell.
De csak akkor fog elmenni, ha Chaol és Fürge biztonságban
lesz.
A lény abbahagyta a gurulást, és újra talpra ugrott. Celaena
és Chaol közé állt. A démon megszagolta, és elterült a földön.
 Celaena a magasba emelte a Damarist, ordítva harcba hívta.
A távolból, a ködből válaszul hangok harsogtak. Az előtte
lévő lény is együtt üvöltött velük.
A lány Chaolra nézett, aki még mindig Fürge felett
gubbasztott. Celaena szemfogai szikráztak a szürke fényben.
A férfi felnézett rá. Érezte ijedtsége és csodálata szagát,
érezte vérének a szagát, amely olyan emberi és olyan megszokott
volt. A mágia egyre inkább eluralta, ellenőrizhetetlen, ősi és
parázslóan forró volt.
– Menekülj! – mordult Chaolra, inkább kérve, mint
parancsolva, mert a mágia valami eleven dolog volt benne, és ki
akart törni belőle. Úgy érezte, hogy benne éppúgy árthatna,
mint a lényben. Ráadásul ez a rémkapu bármikor becsukódhat,
és örökre bezárja őket ide.
Nem várta meg Chaol reakcióját. A démon, a fonnyadt fehér
húsú árnyalak rárontott. Celaena elébe menve halhatatlan
erejével úgy ütötte meg, mint egy láthatatlan ökölcsapás. Kék
tűz lövellt ki az ökléből, de a lény kitért a támadás elől, ahogy a
többi elől is.
A lány meglendítette a Damarist, de a démon elhajolt, és pár
lépésnyit hátrált. A távoli bőgő hangok közeledtek.
Lépéseket hallott a sziklás, kavicsos földön, és tudta, hogy
Chaol a rémkapu felé halad.
A démon elkezdett körülötte körözni. A léptek zaja elült, ami
azt jelentette, hogy a férfi kijutott, és biztos, hogy magával vitte
Fürgét is. Biztonságban volt. Biztonságban.
A lény túl okos volt, túl gyors, és nyakigláb alkata ellenére
túl erős.
És ha erősítést kapna, ha további társai lépnék át a
rémkaput, mielőtt bezárul...
 Celaena mágiája egy mélyebb forrásból újra felduzzadt.
Felmérte a köztük lévő távolságot, és haladt visszafelé a
rémkapu irányába.
Nem igazán tudta kordában tartani az erejét, de volt egy
kardja, egy szent kard, a tündérek által kovácsolt kard, amely
elbírja, kiállja a mágiát, és csatornát biztosít az erejének.
Gondolkodás nélkül hagyta, hogy minden nyers ereje az
aranykardba folyjon. A penge vörösen kezdett izzani, szélein
sisteregtek a villámok.
A démon érezte a veszélyt, és megfeszült. Celaena két kézzel
ragadta meg a kardot, és a feje fölé emelte. Egy csatakiáltással,
amely a ködben szilánkokra tört, a Damarist a földbe csapta.
Ebben a pillanatban a földben repedés keletkezett, amely a
démonig nyúlt, egy égő folyondár barázdákból és hasadékokból.
Amikor a föld darabonként kezdett alattuk széttöredezni, a
lény menekülőre fogta. Hamarosan Celaenát is csak egy kis
földnyelv vette körül, amely a nyitott rémkapuval is
összefüggött. Közben a szakadék egyre nagyobb lett.
Kitépte a Damarist a repedezett talajból. Át kell kelnie a
rémkapun, méghozzá azonnal. De még mielőtt elérte volna, még
mielőtt egyáltalán meg tudott volna mozdulni, a mágia benne
olyan heves hullámokat vetett, hogy térdre rogyott.
Őrült fájdalmak közepette visszaváltozott esetlen, törékeny,
halandó testébe.
És aztán, aztán erős kezek nyúltak a hónalja alá. Ezek az
ismerős kezek a rémkapun keresztül visszavonszolták Erileába,
ahol a mágiája kialudt, mint egy gyertya.
Dorian visszaérve még éppen látta, ahogy Chaol Celaenát a
rémkapun keresztülvonszolta. A lány tudatánál volt, de teljes
testsúlyával a kapitány karjára nehezedett, aki őt a földön
húzta. Mihelyt átlépték a rémkaput, a férfi leejtette őt, mintha
parázslóan forró lett volna, és Celaena zihálva elterült a
kőpadlón.
Mi történt? A rémkapu mögött az előbb egy sziklás vidék
volt, és most... most csak egy kis kőszirt, mögötte pedig egy
hatalmas kráter. A sápatag lény eltűnt.
Celaena reszkető végtagokkal, nagy kínkeservek árán
felkönyökölt. Doriannek majd szétszakadt a koponyája, de arra
még képes volt, hogy odamenjen hozzá. Nemrég éppen
felráncigálta a lányt a lépcsőn, aki aztán egyszer csak akkorát
suhintott rá, hogy elvesztette az eszméletét. Miért?
– Zárd be! – parancsolta Chaol a lánynak. A férfi krétafehér
arcán a vérnyomok iszonyúan kiütköztek. – Zárd be!
– Nem bírom. Teljesen kimerültem – lihegte Celaena. Dorian
a falnak támaszkodott, annyira fájt a feje, hogy majdnem térdre
esett, de odabotorkált a rémkapu előtti részhez, ahol Chaol a
lánnyal beszélt. Fürge Celaenához simult.
– Még többen fognak átjönni – zihálta Chaol. Dorian érezte,
hogy valami nincs rendben, valami nem stimmel kettejük között.
A kapitány nem érintette meg a lányt, nem segítette fel.
A kráter mögött a bőgés egyre hangosabb lett. Nem kérdés,
hogy ezek a lények utat fognak találni, hogy átjussanak
Erileába.
– Elfogyott az erőm, nem bírom bezárni a kaput. – Celaena
felsóhajtott, és Dorianre nézett. – De te meg tudnád tenni.
Celaena a szeme sarkából látta, ahogy Chaol Dorian felé fordul,
és feltápászkodik. Fürge újra gazdája meg a rémkapu közé
vonszolta magát, és halkan morgott.
– Segíts! – suttogta a lány a hercegnek. Úgy tűnt, hogy egy
leheletnyi energia visszatért belé.
Dorian anélkül, hogy Chaolra nézett volna, tett előre egy
lépést.
– Mit tegyek?
– A véredre van szükségem. A többit megcsinálom.
Legalábbis remélem. – Chaol erre tiltakozni kezdett, de Celaena
halvány, keserű mosollyal reagált. – Ne aggódj, csak egy felszíni
vágás lesz a karján!
Dorian eltette a kardját, és elővette a tőrét, felhajtotta a
tunikája ujját, és a pengét végighúzta az alkarján. A vágásból
azonnal világos vér bugyogott fel.
– Hogy tanultad meg, hogy kell egy ilyen rémkaput
kinyitni? – kérdezte Chaol komoran.
– Találtam egy könyvet – felelte. Ez volt az igazság. –
Nehemiával akartam beszélni.
Hallgatás, együtt érző, ijedt hallgatás.
De aztán a lány hozzáfűzte:
– Azt... azt hiszem, hogy véletlenül megváltoztattam egy
szimbólumot. - A rémjelre mutatott, amit letörölt, és ami újra
fellángolt. – Rossz helyre vezetett. De ezzel talán be is lehet zárni
a kaput, ha szerencsénk van.
Azt inkább nem mondta meg nekik, hogy a kilátásaik nem
voltak éppen rózsásak, és jó esélyük volt arra, hogy nem fog
működni a dolog. De mivel a lakosztályában nem volt több
varázsigéket tartalmazó könyv, és mert Archer magával vitte Az
eleven halottakat, csak egy lezáró varázsigéje volt, amit a
könyvtár alatti ajtónál használt. És semmi esetre sem fogja ezt a
nyitott rémkaput így itt hagyni, Doriant vagy Chaolt arra kérni,
hogy álljon őrt itt. Valamikor a rémkapu magától is bezáródik,
csak azt nem tudta, hogy mikor. Addig még több ilyen lény
juthat át. Így tehát nem maradt más választása, mint
megpróbálni. Ha nem működik, akkor majd kitalál valami mást.
Működni fog, mondta magában.
Dorian megnyugtatásképpen átkarolta, mire Celaena ujját
újra a vérébe mártotta. A lányban csak akkor tudatosult, milyen
jéghideg a keze, amikor érezte ujjai hegyén a meleget. A lezáró
jeleket a zölden fénylő szimbólumokra írta, egyiket a másik után.
Dorian egy másodpercre sem engedte el, sőt, egy kicsit közelebb
is húzódott, amikor Celaena kissé megingott. Chaol némán nézte
őket.
Bár alig bírt állni a lábán, de nem pihent, amíg Dorian
vérével fel nem írt minden szimbólumot. Hosszan visszhangzó
bődülés dübörgött végig az elátkozott világon, amikor az utolsó
szimbólum is felvillant. A köd, a sziklák és a szakadék
elhomályosult a sötétségben, majd megjelent a jól ismert kőfal.
Celaena teljes figyelmével egyenletesen próbált lélegezni. Ha
képes tovább lélegezni, akkor nem fog összeesni.
Dorian egy sóhajtás kíséretében leengedte a karját, és végre
elvette a kezét a hátáról.
– Menjünk! – sürgette őket Chaol, majd felemelte Fürgét, aki
a fájdalomtól vonított, és figyelmeztetően morgott rá.
– Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége van némi
lélekerősítőre – mondta Dorian nyugodtan. – És magyarázatra.
De Celaena egyre a lépcsőt nézte, ahol Archer elmenekült.
Csak néhány perce lett volna? Olyan érzése volt, mintha egy
emberöltő telt volna el azóta.
Mindazonáltal csak néhány perccel ezelőtt... Kapkodva vette
a levegőt. Csak egy utat ismert, ami kivezetett a kastélyból, és
biztos volt benne, hogy Archer pontosan arra ment. Azok után,
amit Nehemiával tett, és még a könyvet is magával vitte, majd
magára hagyta azzal a lénnyel... Celaena kimerültségét a jól
ismert düh váltotta fel, és mindent felperzselt benne. Archer
mindent tönkretett, amit szeretett.
Chaol elállta az útját.
– Nehogy eszedbe jusson...
Zihálva tette hüvelyébe a Damarist.
– Ő az én dolgom.
Mielőtt a férfi megállíthatta volna, lerohant a lépcsőn.
 51. FEJEZET

BÁR CELAENA TÜNDÉRÉRZÉKEI KIHUNYTAK, de megesküdött

volna rá, hogy érezte Archer borotvavizének és vérének a szagát,
amikor a szennyvízcsatornában rohant.
Mindent tönkretett. Meggyilkoltatta Nehemiát,
mindkettejüket manipulálta, és aztán a barátnője halálát arra
használta, hogy éket verjen közé és Chaol közé, mindezt a
hatalom és bosszúállás nevében...
Apró cafatokra fogja tépni. Lassan, ráérősen.
Tudom, hogy ki vagy, mondta neki a férfi. Celaena nem tudta,
hogy mit mesélt neki Arobynn a származásáról, de Archernak
halvány fogalma sem volt arról, milyen sötét erők lakoznak
benne, és milyen szörnyeteggé tud átváltozni, hogy helyrehozza
a dolgokat.
Maga előtt fojtott szitkozódást és fémes, csattanó hangokat
hallott. Ahogy elérte a szennyvízcsatornát, rájött, mi történt. A
vasrács lecsapódott, és Archer próbálkozásai nem jártak sikerrel,
hogy felnyissa. Talán az istenek néha mégis meghallgatták
Celaenát. Mosolyogva húzta elő két tőrét.
Átlépett a boltív alatt, de a keskeny folyó két partja üres
volt. Miközben haladt előre, a vízre is ránézett, hátha Archer ott
próbált meg a rács alatt átúszni.
Az utolsó pillanatban érezte meg, hogy hátulról támad.
A két tőrt a feje fölé emelve hárította el a kardot, és
visszafelé sietett, hogy időt nyerjen, és felmérhesse a helyzetet.
Archer együtt edzett az orgyilkosokkal, és kardforgatási,
valamint támadó technikája arról árulkodott, hogy az egykori
leckék termékeny talajra hullottak.
Ki volt merülve, míg a férfinak minden ereje a rendelkezésére
állt. Támadásaitól remegtek a karjai.
Archer a torkát célozta meg, de ő villámgyorsan kitért. A
lány a lágyékát vette célba, hogy felmetssze a hasát, de ellenfele
gyorsan félreugrott.
– Őt értünk ölettem meg – lihegte a férfi, miközben Celaena
kereste a gyenge pontját. – Tönkretett volna bennünket. És
most, hogy te rémkulcs nélkül rémkapukat tudsz megnyitni,
gondold végig, hogy mi mindenre lennénk képesek. Gondolkozz,
Celaena! Az ő halála szükséges áldozat volt, mert különben
tönkretette volna az ellenállási mozgalmat. Nekünk fel kell
lázadnunk a király ellen.
A lány előrelépett, és egy testcsellel próbálkozott, de a férfi
hárított.
– Inkább a király árnyékában élek – sziszegte Celaena –,
mint egy olyan világban, amelyet olyanok irányítanak, mint te.
És ha veled végeztem, akkor felkutatom az összes barátodat,
hogy bosszút álljak.
– Nekik fogalmuk sincs semmiről. Nem tudják azt, amit én. –
Őrjítő könnyedséggel tért ki a támadásai elől. – Nehemia valamit
még titkolt veled kapcsolatban. Nem akarta, hogy belépj a
csoportba, és én hittem, hogy csak nem akar osztozni velünk
rajtad. De most felteszem magamnak a kérdést, hogy pontosan
miért. Miről tudhatott még?
Celaena halkan nevetett.
– Te bolond vagy, ha azt hiszed, hogy segítek nektek.
– Ó, ha én egyszer rád szabadítom az embereimet, akkor
gyorsan meg fogod változtatni a véleményedet! Rourke Farran
az ügyfelem volt, természetesen még a halála előtt. Emlékszel
még rá, ugye? Különleges szerelem fűzte a fájdalomhoz. Mesélte
nekem, hogy a legnagyobb élvezetét abban lelte, amikor Sam
Cortlandot kínozta.
Ebben a pillanatban olyan ölésvágy fogta el a lányt, hogy
hirtelen még a saját neve sem jutott az eszébe.
Archer úgy tett, mintha a folyó felé akarna menni, hogy újra
a falhoz szorítsa, és a pengéjével ott nyársalja fel. De Celaena is
ismerte ezt a taktikát, végül is ő tanította meg rá évekkel ezelőtt.
Ezért a támadásnál kitért, áttörte a férfi védekezését, és tőrének
gombját az állához szorította.
A férfi úgy esett össze, mint ahogy egy kő lehullik, kardja
csörömpölt. A lány a földön ráguggolt, és a tőrt a torkához
szorította.
– Kérlek! – suttogta a férfi rekedten.
Celaena a penge élét a bőréhez szorította, és közben azon
tűnődött, meddig tudja elhúzni a dolgot, hogy ne ölje meg túl
gyorsan.
– Kérlek! – könyörgött a férfi, és a mellkasa felemelkedett. –
A szabadságunkért teszem. A mi szabadságunkért. Végül is mi egy
oldalon állunk.
 Egy csuklómozdulattal fel tudná metszeni a torkát. Vagy
úgy tehetné harcképtelenné, ahogy Grave-et tette. Olyan
sérüléseket okozhatna neki, amilyeneket Grave okozott
Nehemiának. Mosolygott.
– Te nem vagy gyilkos – suttogta a férfi.
– Jaj, dehogynem – búgta mézédesen. A fáklya fénye a tőrön
táncolt, miközben azon gondolkodott, mit tegyen a férfival.
– Nehemia nem akarná ezt. Nem akarná, hogy megölj.
És bár tudta, hogy nem kellene a férfira hallgatnia, a szavai
találtak.
Ne hagyd ezt a fényt kialudni!
A lelkében terjedő sötétség minden fényt elnyelt, kivéve egy
szikrácskát lényének legbelsejében, egy apró kis lángot, amely
napról napra halványult. Akárhol volt is most Nehemia, tudta,
hogy milyen kicsi lett ez a láng.
Ne hagyd, hogy ez a fény kialudjon!
Celaena érezte, ahogy a feszültség távozik a testéből, de a
tőrt továbbra is Archer torkának szegezte, miközben talpra állt.
– Ma éjjel elhagyod Résvárt – parancsolta neki. – Te és az
összes barátod.
– Köszönöm – lehelte Archer, miközben ő is felállt.
– Ha rájövök, hogy napkeltekor még mindig a városban
vagy – mondta, hátat fordítva neki, miközben az alagútban a
lépcső felé indult –, akkor megöllek. – Elég. Elég volt.
– Köszönöm – mondta a férfi még egyszer.
A lány csak ment tovább, és figyelt, hátha hátulról támadás
éri.
– Tudtam, hogy jó ember vagy – tette hozzá Archer.
Celaena megállt. Megfordult.
A férfi szemében valami diadalféle csillogott. Azt gondolta,
hogy nyert. Hogy újra manipulálta őt. A lány, egyik lábát a
másik elé téve, a ragadozó állatok nyugalmával ment vissza
hozzá.
Csak akkor állt meg, amikor már annyira közel állt hozzá,
hogy meg tudta volna csókolni. A férfi gyanakvóan mosolygott
rá.
– Nem, nem vagyok az – felelte. Aztán olyan gyorsan szúrt,
hogy a férfinak esélye sem volt.
Archer szeme kitágult, amikor a tőr a szíve közepébe
fúródott.
A lány karjába hullott. Celaena a száját a füléhez tette, egyik
kezével megtartotta, a másikkal a tőrt forgatta a sebben,
miközben ezt suttogta:
– De Nehemia az volt.
 52. FEJEZET

CHAOL NÉZTE, AHOGY A VÉR KISPRICCEL Archer szájából, amikor

Celaena elengedte, és teste a kőre puffant. A lány lenézett a
tetemre, utolsó szavai még a levegőben voltak, és az egyébként is
vacogó Chaolnak hideg borzongás futott végig a hátán. Celaena
becsukta a szemét, mély levegőt vett, a fejét kissé
hátrabillentette, mintha átölelné a halált, azzal a folttal együtt,
amelyet itt hagyott fizetségképpen a bosszújáért.
Chaol követte a lányt, és még éppen hallotta, amint Archer
az életéért könyörög, majd kimondja azokat a szavakat,
amelyekkel az utolsó hibát véti életében.
Mivel nem tudta, hogy Celaena emberi alakjában mennyire
rendelkezik még tündér érzékszerveivel, ezért a csizmájával a
lépcsőbe rúgott, hogy jelezze jelenlétét.
Archer körül vértócsa képződött a sötét kövön. A lány
kinyitotta a szemét, és lassan Chaolhoz fordult. A hajvégei
teleszívták magukat vérrel, így a haja világítóan vörös volt. És a
szeme... Semmi nem volt a tekintetében, mintha csak egy üres
tok lenne. A férfi egy másodperc erejéig feltette magának a
kérdést, hogy őt is megöli-e, egyszerűen csak azért, mert itt van,
és látta az ő sötét titkát.
Celaena egyet pislogott, a gyilkos nyugalom eltűnt a
szeméből, és mélységes mély fáradtság és bánat váltotta fel. Egy
olyan láthatatlan teher nehezedett a vállára, amit el sem tudott
képzelni.
Felvette a fekete könyvet, amit Archer a nedves kövekre
ejtett, de csak óvatosan, az ujja hegyével fogta meg, mintha egy
piszkos ruhadarab lenne.
– Magyarázattal tartozom neked – csak ennyit mondott.

Celaena vonakodott attól, hogy megvizsgáltassa magát a

javasasszonnyal, mielőtt Fürge lábát ellátták volna. Csak egy
hosszú horzsolás volt, viszont mélyre hatolt. Celaena tartotta
Fürge fejét, amikor a kapálózó kutyusnak nyugtatóval kevert
vizet kellett innia. Dorian segített, ahogy tudott, miközben a
javasasszony a lány ebédlőasztalán fekvő eszméletlen kutyának
szentelte a figyelmét. Chaol karba tett kézzel állt a falnál. Azóta
nem szólt Dorianhez, amióta lementek a titkos járaton.
A fiatal javasasszony nem tett fel kérdéseket. Miután Fürge
kapott egy kötést, és lefektették Celaena ágyára, a herceg
ragaszkodott ahhoz, hogy a lány nézesse meg a fejét. De ő
legyintett, és azzal fenyegette meg a javasasszonyt, hogy ha
először nem a koronaherceget vizsgálja meg, akkor jelenteni
fogja a királynak. Dorian morcosan hagyta, hogy kitisztítsák a
felrepedt bőrt a halántékán, amit akkor szerzett, amikor Celaena
kiütötte. Mivel a lány és Chaol is tele volt vérfoltokkal, kínzó
fejfájása ellenére borzasztóan nevetségesnek érezte a helyzetét.
Miután a javasasszony elkészült vele, a lány bátortalanul és
kissé aggódóan rámosolygott. És amikor arról volt szó, hogy ki
legyen a következő, a Chaol és Celaena közti szempárbaj úgy
tűnt, nem akar véget érni.
A férfi végül fejcsóválva leült a székbe, amit Dorian az előbb
felszabadított. Tele volt kisebb sérülésekkel, végül inkább
lehámozta magáról a tunikáját, hogy a javasasszony
mindegyiket ki tudja tisztítani.
A karján és a térdén lévő számtalan horzsolás, vágás és apró
sérülés ellenére a füvesasszony nem tett fel kérdéseket, csinos
arca olyan volt, mint egy áthatolhatatlan, szakszerű álarc.
Ezalatt Celaena halkan Dorianhez fordult.
– A lakosztályodba megyek, ha itt végeztem.
A férfi a szeme sarkából észlelte, ahogy Chaol megmerevedik,
és Dorian elfojtotta a benne feltörő féltékenységet, amikor
rájött, hogy tulajdonképpen most elküldték. A kapitány
tüntetőleg egyikükre sem nézett. Mi történt, miközben ő ájultan
feküdt a lépcsőn? És míg Celaena követte Archert, hogy megölje?
– Rendben – felelte Dorian, majd köszönetet mondott a
javasasszonynak.
Legalább lesz ideje arra, hogy rendezze a gondolatait,
nyugodtan eltöprengjen az utóbbi órák eseményein, és
megfontolja, miként magyarázza meg Chaolnak mágikus
képességeit.
De ahogy kilépett az ebédlőből, rájött, hogy a mágiája, hogy
ő maga most a legkisebb gondja a barátainak. Mert már
Távolvég első napja után minden Celaena és Chaol körül forgott.
A lánynak nem kellett megnézetnie a fejét. Amikor a mágia a
hatalmába kerítette, minden sérülése egy csapásra begyógyult.
Csak a ruhája volt szakadt és vérfoltos. Valamint kimerültséget,
borzasztó kimerültséget érzett.
– Veszek egy fürdőt – mondta Chaolnak, aki még mindig
tunika nélkül volt és a javasasszony kezelte.
Sürgősen le kell mosnia Archer vérét.
Kihámozta magát a ruháiból, megfürdött, addig sikálta
magát, míg a bőre belefájdult, és kétszer hajat is mosott. Tiszta
tunikába, nadrágba bújt, és éppen csöpögő haját fésülte, amikor
Chaol belépett a hálószobába, és leült az íróasztalához. A
javasasszony elment, a férfi felvette a tunikáját, a sötét anyagon
lévő szakadások alól kivillantak a fehér kötések.
Celaena Fürgére nézett, aki még mindig eszméletlen
állapotban feküdt az ágyában, aztán az erkélyajtóhoz ment. Egy
ideig csak az éjszakai égboltot nézte. Egy ismert csillagképet, a
szarvast, észak urát kereste. Mély levegőt vett.
– A dédnagymamám tündér volt – kezdte. – És bár
édesanyám a tündérektől eltérően nem tudott állatalakot
felvenni, valahogy örököltem ezt a képességet, hogy váltsak a
tündér- és az emberi alakom között.
– És ez most már nem megy?
A lány visszanézett a férfira.
– Amikor a mágia tíz évvel ezelőtt eltűnt, elveszítettem ezt a
képességemet, de ez azt hiszem, hogy megmentette az életemet.
Amikor gyerekként féltem, izgultam vagy dühös voltam valami
miatt, akkor nem tudtam az átalakulást irányítani. Meg
akartam tanulni, de egy ponton biztosan elárultam volna
magam.
– De, de... ebben a másik világban tudtál...
Celaena feléje fordult, és meglátta szemében a hajszoltságot.
– Igen, ebben a másik világban még létezik a mágia vagy
valami hasonló. És az átalakulás éppolyan borzasztó és
lehengerlő, mint ahogy emlékeimben élt. – Óvatosan leült az ágy
szélére, és a kettejük közti távolságot kilométernyinek érezte. –
Semmilyen kontrollom nem volt, sem az átalakulás, sem a mágia
vagy önmagam felett. Neked is árthattam volna, a lény helyett.
– Behunyta a szemét, keze kissé remegett.
– Akkor tehát valóban rémkaput nyitottál egy másik
világba. De hogyan?
– Rémjelekről szóló könyveket olvastam, és az azokban
talált varázsigék megmutatták, miként lehet időszakosan
kinyitni a kapukat.
És aztán elmesélte neki, hogy hogyan találta meg
Samhainkor a titkos járatot, mesélt a kriptáról és Elena
parancsáról, hogy legyen a király bajnoka, Káin ridderakjáról,
hogy miként ölte meg, és arról, hogy ma éjszaka rémkaput akart
nyitni, hogy lássa Nehemiát. A rémkulcsokat, a királyt, és hogy
gyanúja szerint a király mire használta fel Kaltaint és Rolandot,
kihagyta.
Amikor befejezte, Chaol így szólt:
– Azt mondanám, hogy elmebeteg vagy, ha a lény vére nem
tapadt volna rám, és magam sem léptem volna be abba a
világba.
– Ha bárki tudomást szerez erről, nemcsak a varázsigékről,
amelyekkel rémkapukat lehet nyitni, de arról is, hogy ki vagyok
– felelte fáradtan –, akkor kivégeznek, ezt te is tudod.
Chaol szeme villámokat szórt.
 – Nem mondom el senkinek, erre megesküszöm.
Celaena az ajkába harapott, bólintott, és visszament az
ablakhoz.
– Archer beismerte, hogy ő állt Nehemia meggyilkolásának
hátterében, mert a hercegnő veszélyeztette a csoport feletti
kontrollját. Mullison miniszternek adta ki magát, és megbízta
Grave-et a gyilkossággal. Azért rabolt el téged, hogy engem
kicsaljon a kastélyból. És ő terjesztette a névtelen halálos
fenyegetést is Nehemia ellen. Hogy téged hibáztassalak a halála
miatt.
Chaol szitkozódott, de Celaena továbbra is csak nézett ki az
ablakon, tekintetét a csillagképre irányítva.
– Bár most már tudom, hogy nem vagy érte felelős – fűzte
hozzá halkan –, de mégse tudok...
Rövid pillantást vetett a férfi elkínzott arcára.
– Mégsem tudsz bennem megbízni – fejezte be a kapitány.
A lány bólintott. Ezen a ponton Archer győzött, és ezért
gyűlölte őt.
– Ha rád nézek – suttogta – nem vágyok másra, csak arra,
hogy megérintselek. De ami azon az éjszakán történt... Nem
tudom, hogy valaha is el tudom-e felejteni. – Chaol arcán a
legmélyebb karmolásnál még mindig látszott a horzsolás, és a
lány tudta, hogy heg fog maradni utána. – Ami engem illet,
sajnálom, amit veled tettem.
A férfi halkan nyögött a sérülései miatt, amikor felállt és
odament hozzá.
– Mindketten hibáztunk – mondta olyan hangon, amely
megdobogtatta Celaena szívét.
A lány összeszedte minden bátorságát, hogy feléje fordulva a
szemébe nézzen.
 – Hogy tudsz még mindig így rám nézni, amikor tudod, hogy
ki vagyok valójában?
A férfi ujjai az arcát simogatták, melegítették hűvös bőrét.
– Tündér, orgyilkos, mindegy, hogy ki vagy, én...
– Ne! – Celaena hátrált. – Ne mondd ezt!
Nem tudott mindent neki adni újra, most nem. Ezzel
egyikükkel szemben sem lenne igazságos. Még akkor is, ha
valaha meg tud neki bocsátani, hogy a királyt Nehemia fölé
helyezte, a rémkulcsok keresése messzire viheti el őt, egy olyan
helyre, ahová soha nem kéri meg, hogy kövesse.
– Elő kell készítenem Archer hulláját, hogy meg tudjam
mutatni a királynak – bökte ki. Még mielőtt Chaol bármit
mondhatott volna, felkapta a Damarist, és eltűnt a titkos
folyosón.
Csak amikor már mélyen lent volt, engedett szabad utat a
könnyeinek.

Chaol a falban lévő nyílásra meredt, amelyen keresztül Celaena

eltűnt, és azon tűnődött, hogy kövesse-e ebbe az ősi sötétségbe.
De amikor felidézte, amit a lány elmesélt neki, a sok titkot, amit
rábízott, tudta, hogy először mindezt fel kell dolgoznia.
El tudta képzelni, hogy néhány dolgot kihagyott, mert soha
nem merült részletekbe. És ott volt még a tündérörökséggel
kapcsolatos dolog.
Soha nem hallott olyan emberről, aki a képességet ilyen
közvetlenül örökölte volna, bár hozzá kell tenni, hogy manapság
egyáltalán nem beszéltek a tündérekről. Mindenesetre ez
megmagyarázta, hogy miért ismerte Celaena a régi
siratódalokat.
Miután gyengéden megpaskolta Fürge fejét, elhagyta a
helyiséget. A folyosó üres volt és csendes.
És Dorian... a lány úgy viselkedett, mintha neki is lennének
mágikus képességei. És ott volt az a pillanat, amikor a lényt egy
láthatatlan erő elsöpörte... De Doriannek semmiképp sem
lehetnek ilyen képességei. Hogy is lehetne, ha Celaena saját...
saját mágiája is eltűnt, ahogy visszatért ebbe a világba?
Celaena tündér volt, és egy olyan hatalmas erő örököse, amit
nem tudott ellenőrzése alatt tartani. Még ha Erileában nem is
tudott átváltozni, ha ennek ellenére bárki rájönne, hogy ki ő...
Ez megmagyarázta, hogy miért viselkedett olyan páni
félelemmel a királlyal szemben, miért nem beszélt soha arról,
honnan jött, vagy mit élt át korábban. És az, hogy itt él...
Adarlan volt a legveszélyesebb hely, ahol ő... vagy bármilyen
tündér... tartózkodhatott.
Ha bárki rájönne, hogy ki ő, felhasználhatnák ellene ezeket
az információkat, de akár meg is ölhetnék. És ő semmit sem tehet
majd, hogy megmentse. Nem volt olyan hazugság, amit
előadhatna, nem voltak olyan kapcsolatai, amelyeket
mozgósíthatna. Mennyi ideig úszhatja még meg, hogy valaki
kutatni kezd a múltja után? Míg valaki odamegy egyenesen
Arobynn Hamelhez, és kínzásokkal akár, de kiszedi belőle az
igazságot?
Lába már jóval azelőtt tudta az utat, hogy meghozta volna a
döntést, és kigondolta volna a tervét. Néhány perc múlva már
egy faajtó előtt állt, és kopogott.
Apja álmosan, hunyorogva nézett rá.
– Tudod, hogy milyen késő van?
Nem tudta, és nem is érdekelte. Elment az apja mellett,
bezárta az ajtót, miközben körülnézett a félhomályban, hogy
van-e valaki más rajtuk kívül a helyiségben.
– Egy szívességet kell kérnem tőled, de előtte ígérd meg,
hogy nem kérdezel semmit.
Apja kissé ingerülten nézett rá, majd karba fonta a kezét.
– Jól van, nem kérdezek. Hadd halljam, miről van szó!
Az ablak mögött az éjszakai égbolt már kevésbé tűnt
sötétnek.
– Az a véleményem, hogy a király bajnokát Wendlynbe
kellene küldenünk, hogy megölje az ottani királyi családot.
Apja felvonta a szemöldökét. Chaol folytatta:
– Két éve állunk harcban Wendlynnel, és még a flottájukat
sem tudtuk megtörni. De ha kiiktatjuk a királyt és a fiát, akkor
az azt követő összevisszaságban sikerrel járhatunk. Főként
akkor, ha a király bajnoka meg tudja kaparintani a
haditengerészet védelmi terveit. – Levegőt vett, majd semleges
hangon hozzáfűzte. – Ma délelőtt vezetem elő a királynak az
elképzelésemet. Szeretném, ha támogatnál benne.
Mert Dorian soha nem egyezne bele, amíg nem tudja, hogy ki
is Celaena valójában. Ő pedig soha senkinek nem mondaná el,
még Doriannek sem. Egy ilyen radikális tervhez viszont annyi
politikai befolyás szükséges, amennyi csak lehetséges.
– Ambiciózus, gátlástalan terv. – Az apja mosolygott. – Ha
támogatom, és ha a tanácsban is megnyerem a szövetségeseimet,
akkor mit kínálsz fel ellentételezésképpen?
– Akkor visszamegyek veled Anielle-be – felelte Chaol. –
Feladom testőrkapitányi beosztásomat, és hazatérek.
Anielle nem volt az otthona, már nem, de ha Celaenát ilyen
módon kijuttatja az országból... Wendlyn volt a tündérek utolsó
fellegvára, és az egyetlen hely Erileában, ahol tényleg
biztonságban lenne.
A közös jövőre vonatkozó minden reménye szertefoszlott.
Celaena ugyan beismerte, hogy még mindig érez valamit iránta,
de soha nem fog megbízni benne. Mindig gyűlölni fogja azért,
amit tett.
De ennyit megtehet érte. Még akkor is, ha soha többé nem
látja, még akkor is, ha a lány elhanyagolja kötelességeit, mint a
király bajnoka, és örökre Wendlynben, a tündéreknél marad,
mindaddig, amíg a lányt biztonságban tudja, tudja, hogy senki
nem árthat neki...
Ezért a lelkét is eladná, százszor is.
Apja szemében diadal csillogott.
– Megegyeztünk.
 53. FEJEZET

AMIKOR CELAENA DORIANNEK ELMESÉLTE ugyanazt a

történetet, amit Chaolnak, habár egy lényegesen rövidebb
verzióban is, a koronaherceg mélyet sóhajtva visszahanyatlott
az ágyára.
– Ez olyan, mintha nem is lenne igaz, mintha egy kitalált
történet lenne – mondta, pillantását a mennyezetre szegezve. A
lány az ágy másik oldalára ült.
– Hidd el, hogy egy ideig én is azt hittem, hogy megőrültem.
– Akkor valóban nyitottál egy rémkaput egy másik világba?
A rémjelek segítségével?
A lány bólintott.
– Te is úgy söpörted el azt a lényt, mint a szél egy falevelet. –
Ezt nem lehetett elfelejteni. Egy másodpercre sem felejtette el,
mit jelent a férfi számára, hogy a mágiát ilyen nyers formájában
birtokolja.
– Szerencsés véletlen volt. – A lány figyelmesen nézte kedves,
okos hercegét. – Még mindig nem tudom irányítani.
– A kriptában – mondta – van valaki, aki talán... tanácsot
adhat neked. Aki talán egy kicsit többet tud arról, hogy milyen
képességeket örököltél. – Mivel nem igazán tudta, miként írja le
Mortot, ezért hozzátette: – Mielőbb lemehetnénk, hogy
megismerkedjetek.
– Ő?
– Meglátod, ha ott leszünk. Feltéve, hogy egyáltalán
leereszkedik-e odáig, hogy szóba álljon veled. Egy ideig
eltarthat, míg eldönti, kedvel-e téged.
Rövid hallgatást követően Dorian megfogta a kezét, és egy
gyors csók erejéig az ajkához szorította. Semmi romantikus, csak
a köszönet gesztusa.
– Bár a dolgok köztünk most másképp állnak, komolyan
gondolom, amit a Káinnal folytatott párbaj után mondtam.
Mindig hálás leszek neked azért, hogy megjelentél az életemben.
A lány torka összeszorult, és megszorította a férfi kezét.
Nehemia egy olyan udvarról álmodott, amely meg tudná
változtatni a világot, egy udvarról, ahol a lojalitást és a
tisztességet többre értékelik, mint a vak engedelmességet és a
hatalmat. A hercegnő halálának napján Celaena azt gondolta,
hogy ennek az álomnak örökre vége.
De amikor Dorianre nézett, ahogy a férfi rámosolygott,
ahogy nézte ezt az okos, megfontolt és szeretetre méltó herceget,
aki Chaolhoz fogható jó embereket tudott ösztönözni arra, hogy
a szolgálatába szegődjenek...
...akkor megfogalmazódott benne, hogy Nehemia lehetetlen,
kétségbeesett álma egy ilyen udvarról talán mégis valóra válhat.
A valódi kérdés most azt volt, hogy Dorian apja tudja-e,
milyen fenyegetést jelent a fia.
Adarlan királya elismeréssel kellett hogy adózzon a kapitánynak:
terve könyörtelen és vakmerő, egyúttal üzenetet hordozott
nemcsak Wendlyn, de minden ellenség számára. Wendlyn a két
ország közötti kereskedelmi embargó miatt megtagadta az
adarlani polgároknak a beutazást, de a menedéket kereső nőket
és gyerekeket továbbra is átengedték a határon. Ebből
következően a tervre senki más nem jöhetett szóba, csak a
bajnoka...
A király végignézett a tanácskozó egybegyűlteken, miközben
a kapitány a válaszára várt. Westfall apja négy további
tanácsnokkal egyetemben azonnal támogatta az ötletet, újabb
váratlan húzás a férfi részéről. Erre a gyűlésre erős
szövetségeseket hozott.
Dorian ezzel szemben alig leplezett értetlenséggel nézett a
kapitányra. Westfall számára már a kezdetektől világos volt,
hogy a koronaherceg nem fogja támogatni a döntését. Bárcsak
Westfall lenne az örököse, akinek a stratégiai gondolkodása erős
volt, és nem hőkölt vissza attól, hogy azt tegye, amit tennie kell!
A könyörtelenségnek ezt a fajtáját Doriannek még meg kell
tanulnia.
További előny volt még, hogy így megszabadítják az
orgyilkostól. A piszkos munkákat illetően megbízott a lányban,
de nem akarta őt Dorian közelében tudni.
Ma reggel elhozta neki Archer Finn fejét. Egyetlen napot
sem késett az ígérthez képest, és beszámolt arról, hogy mit
derített ki: Nehemia meggyilkolásáért Archer volt a felelős,
mivel mindketten tagjai voltak egy hazaáruló társaságnak.
Számára nem volt meglepetés, hogy Nehemia is tagja volt a
szervezetnek.
De mit szól majd az orgyilkos ehhez az úthoz?
– Hívják be a bajnokomat! – parancsolta. Az utasítását
követő csendben a tanácstagok egymással pusmogtak, Dorian
pedig megpróbálta Westfall pillantását elkapni. De a kapitány
kerülte a koronaherceg tekintetét.
A király halvány mosollyal az arcán megfordította az ujján a
fekete gyűrűt. Kár, hogy Perrington nincs most itt, mert
Calacullában a felkelő rabszolgák ügyével foglalkozik. Az erre
vonatkozó híreket olyannyira titokban tartották, hogy még a
futárok is az életükkel fizettek értük. A herceg az események mai
fordulata miatt rendkívül boldog lenne. De fontosabb okok miatt
szerette volna, hogy Perrington itt legyen: hogy segítsen neki
rájönni, ki nyitott ki egy rémkaput tegnap éjjel.
Alvás közben észlelte, hogy a világ hirtelen megremegett.
Csak néhány percig volt nyitva, mielőtt valaki újra bezárta.
Káin halott volt. Rajta kívül ki rendelkezett a kastélyban ezzel a
tudással és képességgel? Ugyanaz a személy, aki Sárgalábú
Bábát megölte?
Kezét Nothungre, a kardjára helyezte.
Nem került elő hulla, de egy másodpercig sem hitte, hogy
Sárgalábú Bába egyszerűen elutazott. Az eltűnése utáni reggelen
személyesen fáradt el a cirkuszba, hogy megnézze a tönkrement
lakókocsit, és akkor fedezte fel a sötét vérfoltot a fapadlón.
Sárgalábú Bába királynő volt, a három kegyetlen klán
egyikének királynője, amelyek ötszáz évvel ezelőtt
megsemmisítették a Crochan-dinasztiát. Élvezetüket lelték
abban, hogy az ezer éven át igazságosan kormányzó Crochan
királynők bölcsességének írmagját is kiirtsák. Azért hívta meg a
cirkuszt, hogy Sárgalábúval találkozzon, hogy szerezzen tőle
néhány tükröt, és megtudja, mi maradt még a Vasfogú
szövetségből, amely egykor elég erős volt ahhoz, hogy darabokra
szakítsa a Boszorkánykirályságot.
De még mielőtt bármiféle használható információval szolgált
volna, meghalt. És a királyt a halála nem hagyta nyugton, mert
nem tudta, hogy miért halt meg. Vérét a kastély közelében
oltották ki, ezért választ és megtorlást követelnek majd tőle.
Mindegy, jöhet bárki, ő készen áll.
Mert a Ferian-szoros árnyékában új, meglovagolható
állatokat tenyésztenek gyarapodó hadserege számára. És a
wyverneknek is lovasokra van szüksége.
A tanácsterem ajtaja kinyílt, és az orgyilkos lépett be, a
maga sajátosan kiállhatatlan, peckes járásával. Látható lelki
nyugalommal nézett körbe, mielőtt megállt az asztal előtt, és
mélyen meghajolt.
– Őfensége hívatott.
Nem nézett rá most sem, ahogy máskor sem. Azon nagyszerű
napot kivéve, amikor besétált, és kvázi elevenen megnyúzta
Mullisont. A király azt kívánta, hogy az óbégató tanácsnokot
bárcsak ne kellene a tömlöcből kiengednie.
– Az ön társa, Westfall kapitány egy meglehetősen...
szokatlan ötlettel állt elő – szólt a király, és intett Chaolnak. – De
miért is nem mondja el maga, kapitány?
A férfi fordult egyet a székén, és felállt, hogy lássa Celaenát.
– Azt javasoltam, hogy küldjük önt Wendlynbe, hogy
megölje ott a királyt és trónörökösét. Ott-tartózkodása alatt
szerezze meg a wendlyni vízi és szárazföldi katonai védelmi
terveket is, hogy mihelyt az országban kirobban a káosz,
áttörhessük áthatolhatatlan flottájuk védelmét, és
elfoglalhassuk az országot.
 Az orgyilkos hosszan nézett rá, és a király észrevette, hogy a
fia különösen elcsendesedett. Aztán Celaena arcán mosoly,
kegyetlen, torz mosoly jelent meg.
– Megtiszteltetés lenne számomra, ha így szolgálhatnám a
koronát.
A király egyelőre nem tudott meg semmit arról a rémjelről,
amely a Káin elleni párbaj során a lány homlokán izzott. Nem
látszott jól. Vagy azt jelentette, hogy névtelen, nem
megnevezett, vagy valami olyasmit, hogy anonim. De akár
birtokolja az istenek áldását, akár nem, az arcán megjelenő
gonosz mosoly elárulta, hogy a megbízást élvezettel fogja
végrehajtani.
– Talán még egy különleges örömben is részünk lehet –
töprengett hangosan a király. – Néhány hónap múlva ünnepük
Wendlynben a nyári napforduló bálját. Különleges üzenete
lenne, ha a király és fiai a legfontosabb ünnepükön a saját
udvaruk szeme láttán vesztenék életüket.
Bár a kapitány a tervek hirtelen változása miatt
nyugtalanul toporgott, az orgyilkos újra rámosolygott, és valami
sötét vidámság sugárzott róla. Milyen sárfészekből jöhetett,
hogy élvezetét leli az ilyen dolgokban?
– Briliáns ötlet, őfelsége.
– Akkor megegyeztünk – mondta a király, és mindenki
ránézett. – Holnap induljon.
– De – avatkozott bele a fia – biztosan idő kell ahhoz, hogy
foglakozzon Wendlynnel, megismerje az ottani szokásokat és...
– Az utazás a tengeren két hétig tart – szólt a király. –
Azután pedig időre lesz szüksége ahhoz, hogy időben, még a bál
előtt beszivárogjon a kastélyba. Minden anyagot, amire szüksége
van, magával vihet, és a fedélzeten áttanulmányozhat.
 Celaena kissé felvonta a szemöldökét, de csak fejet hajtott. A
kapitány még mindig csak állt, kissé merevebben a szokásosnál.
A fia pedig csak bámult rá és a kapitányra, olyan dühvel, hogy
úgy tűnt, mindjárt elveszíti a fejét.
De a hármójuk kis drámái nem különösebben érdekelték,
miután felmerült ez a briliáns terv. Azonnal lovasokat kell
küldenie a Ferian-szoroshoz és a Holt-szigetekre, Narrok
tábornoknak pedig utasítást kell adnia, hogy tartsa készenlétben
a légióját. Nem szeretett volna hibázni ennél az egyedülálló
lehetőségnél Wendlynben. Ez tökéletes alkalom lesz arra, hogy
néhány olyan fegyvert teszteljenek, amiket már évek óta
fejlesztett titokban.

Holnap.
Holnap indul.
És az ötletet láthatólag Chaol vetette fel. De miért?
Legszívesebben válaszokat követelt volna, tudni akarta, mi járt
a fejében, amikor a királyhoz ment ezzel a tervvel. Eddig még
nem árulta el neki, hogy a király megfenyegette, hogy
kivégezteti Chaolt, ha egy megbízatásáról nem tér vissza vagy
kudarcot vall. Jelentéktelen lordocskák és kereskedők halálát
még meg tudta rendezni, de Wendlyn királyáét vagy
koronahercegéét nem fogja tudni. Erre soha az életben nem talál
majd megoldást.
Folyamatosan fel-alá járkált. Chaol még nem lehet a
lakosztályában, így végül is lement a kriptába, csak hogy
csináljon valamit.
Számolt azzal, hogy Mort ki fogja oktatni a rémkapuról,
amit kíméletlenül meg is tett, de arra nem számított, hogy Elena
várja majd a sírkamrában.
– Elég ereje van ahhoz, hogy most megjelenjen nekem, de
múlt éjjel nem tudott segíteni nekem a rémkapu bezárásában?
A királynő csak a homlokát ráncolta, Celaena pedig itt is
elkezdett fel-alá járkálni.
– Nem ment – felelte Elena. – Már ez a látogatás is
gyorsabban emészti fel az erőmet, mint ahogy tulajdonképpen
kellene.
A lány komoran nézett rá.
– Nem mehetek Wendlynbe. Egyszerűen... nem megy. Chaol
tudja, hogy mit teszek önért, miért akarja hát, hogy odamenjek?
– Azért, hogy pihenj egy kicsit – felelte Elena gyengéden.
– Ez az ön terveit is tönkreteszi. Wendlynből nem tudok
majd foglalkozni a rémkulcsokkal és a királlyal. És ha az utat
csak színlelném, és helyette folytatnám a kutatást ezen a
földrészen, akkor a király hamar észrevenné, hogy nem ott
vagyok, ahová küldött.
Elena karba fonta a kezét.
– Wendlynben Doranelle közelében leszel. Azt hiszem, hogy
ezért akarja a kapitány, hogy oda utazz.
Celaena mérgesen felnevetett. Jaj, mekkora bajba keverte
most őt Chaol!
– Azt akarja, hogy a tündéreknél rejtőzzek el, és soha ne
jöjjek vissza Adarlanba? Ez teljesen kizárt. Akkor nemcsak őt
ölnék meg, de a rémkulcsokat is...
– Holnap útnak indulsz Wendlynbe. – Elena szeme fénylett.
– Ne törődj most a rémkulcsokkal és a királlyal. Menj
Wendlynbe, és tedd, amit tenned kell!
– Ön sugalmazta Chaolnak ezt a tervet?
 – Nem. A kapitány menteni próbál téged, és erre ezt az
egyetlen módot tudta kieszelni.
Celaena a fejét rázta, és a napsugarat nézte, amely a
mennyezeten lévő résen keresztül a kriptába áradt.
– Valamikor majd felhagy a nekem való parancsolgatással?
Elena halkan felnevetett.
– Csak akkor, ha már nem futsz a múltad elől.
A lány a szemét forgatta, aztán leejtette a vállát. Hirtelen
valami az eszébe jutott.
– Amikor Nehemiával beszéltem, megemlítette, hogy... hogy
tudta, milyen sors vár rá. Hogy elfogadta azt. Mert azáltal be
fognak indulni a dolgok. Azt hiszi, ő valahogy segített abban,
hogy Archer...
Nem tudta befejezni a kérdést, nem tudta kimondani, hogy
mi lehetett a borzasztó igazság: Nehemia annak tudatában
szervezte meg a saját halálát, hogy halálával a világot és
Celaenát jobban meg tudja változtatni, mint az életével.
Keskeny, hideg kéz ragadta meg az övét.
– Ezeket a gondolatokat nagyon mélyre ásd el magadban.
Még ha ismered is az igazságot, az semmit sem változtat azon,
hogy holnap mi a feladatod, és hogy hová kell menned.
És bár Celaena ebben a pillanatban rájött az igazságra,
egyszerűen abból, hogy Elena vonakodott választ adni neki,
elhatározta, hogy engedelmeskedik a királynőnek. Lesznek majd
más pillanatok, más alkalmak arra, hogy elővegye ezt a
felismerést, és elemezze minden sötét, irgalmatlan vetületét. De
most... most...
A lány a kriptába áradó fénysugarat nézte. Olyan kis fény, és
mégis sakkban tartja a sötétséget.
– Tehát akkor Wendlyn.
Elena kényszeredetten mosolygott, és megszorította a kezét.
– Igen, Wendlyn.
 54. FEJEZET

A TANÁCSÜLÉS UTÁN Chaol nemcsak az apja tekintetét kerülte,

aki a király előtti szereplését árgus szemekkel követte, de
Dorianre sem akart ránézni, mert már az ülés hátralévő részében
is végig az aggasztotta, hogy a barátja úgy érezheti, hogy
elárulta őt. Tulajdonképpen gyorsan vissza akart sietni a
laktanyába, de nem volt túlzottan meglepve, amikor egy kezet
érzett a vállán, és valaki maga felé fordította.
– Wendlyn? – mordult rá Dorian.
Chaol kifejezéstelen arcot vágott.
– Ha Celaena képes arra, hogy megnyisson egy rémkaput,
mint a múlt éjjel, akkor a véleményem szerint egy időre el kell
tűnnie a kastélyból. Mindannyiunk érdekében. – A hercegnek
nem szabad megtudnia az igazságot.
– Soha nem fogja neked megbocsátani, ha ilyen
hanyatt-homlok egy hajóra rakod, hogy egy egész ország ellen
vegye fel a harcot. És ráadásul ekkora nyilvánosság előtt, úgy,
hogy egy látványosságot csinálnak belőle. Te megőrültél?
– Nincs szükségem a megbocsátására. Az a lényeg, hogy
többet nem kell aggódnom amiatt, hogy hordákban szabadít
ránk másvilági teremtményeket, csak azért, mert hiányzik neki a
barátnője.
Minden hazugságot utált, ami kijött a száján, de Dorian úgy
itta a szavait, mint a szivacs. Úgy tűnt, hogy a szeme izzik a
dühtől. Ez volt a másik áldozat, amit meg kellett hoznia, mert ha
a herceg nem gyűlöli őt, ha nem akar tőle megszabadulni, akkor
nagyon megnehezítené, hogy elmenjen Anielle-be.
– Ha bármi történik vele Wendlynben – sziszegte Dorian,
fényévekre a megbékéléstől –, akkor gondoskodni fogok arról,
hogy még azt a napot is megbánd, amikor megszülettél.
Chaol teljesen biztos volt abban, hogy ha a lánnyal bármi
történik, akkor úgyis élete végéig bánni fogja ezt a napot.
De távozóban csak ennyit felelt:
– Egyiküknek fel kell vállalnia a vezető szerepét, Dorian.
A koronaherceg nem követte.

A nap éppen csak felkelőben volt, amikor Celaena Nehemia

sírjához ért. Az utolsó hó már elolvadt, és szikár, barna föld
maradt utána, amely a tavaszra várt.
Néhány órán belül hajóra száll, hogy átkeljen az óceánon.
A lány letérdelt a nedves földre, és fejet hajtott a sír előtt.
Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyeket tegnap este
akart mondani Nehemiának. Azokat a szavakat, amelyeket már
kezdetektől fogva mondania kellett volna. Szavakat, amelyek
nem fognak megváltozni, függetlenül attól, hogy mit tudott meg
Nehemia haláláról.
– Tudnod kell – suttogta a szélnek, a földnek és a halottnak a
mélyben hogy igazad volt. Teljesen igazad. Gyáva vagyok.
Olyan sokáig menekültem a múltam elől, hogy elfelejtettem, mit
jelent kiállni valamiért és harcolni.
Még mélyebbre hajolt, homlokával megérintette a földet.
– De esküszöm – suttogta a földbe –, esküszöm, hogy meg
fogom állítani. Esküszöm, hogy soha nem fogok megbocsátani,
és soha nem fogom elfelejteni, amit veled tettek. Esküszöm, hogy
fel fogom szabadítani Eyllwe-t. Esküszöm, hogy gondoskodni
fogok arról, hogy apád visszakapja a koronáját.
Felegyenesedett, egy tőrt húzott elő a zsebéből, és belevágott
a bal tenyerébe. Vér bugyogott fel, rubinvörös vér az aranyló
pirkadatban, majd lecsöpögött a kezéről. A lány ezután a földbe
nyomta a tenyerét.
– Esküszöm – suttogta újra. – A nevemre, az életemre
esküszöm, hogy mindent megteszek, hogy Eyllwe
felszabaduljon, még akkor is, ha ez a harc az utolsó leheletemig
tart.
Hagyta, hogy vérét feligya a föld, hogy elvigye az esküjét a
másvilágra, ahol Nehemia végre biztonságban volt. Ezentúl nem
létezik más eskü, csak ez, semmilyen más szerződés vagy más
kötelesség. Soha nem lesz megbocsátás, sem felejtés.
És nem tudta, hogyan, mennyi ideig tart majd, de azt tudta,
valóra fogja váltani az esküjét. Mert Nehemia már nem teheti
meg.
És mert megérett rá az idő.
 55. FEJEZET

A FELTÖRT ZÁRAT MEG NEM JAVÍTOTTÁK MEG Celaena

hálószobaajtaján, amikor Dorian reggeli után egy rakás
könyvvel a kezében felbukkant. A lány az ágya előtt állt, és
ruhákat gyömöszölt egy nagy bőrtáskába. Fürge üdvözölte őt
elsőként, bár nem volt kétsége afelől, hogy a lány hallotta, amint
belépett.
A kutyus a farkát csóválva odasántikált hozzá. Dorian
letette a könyveket az íróasztalra, majd letérdelt a puha
szőnyegre, megsimogatta a kutyus fejét, és hagyta, hogy
néhányszor megnyalja.
– A javasasszony szerint helyre fog jönni a lába – mondta
Celaena, továbbra is a táskájára összpontosítva. A bal kezén egy
kötést viselt, pedig ott a férfi előző nap nem látott sérülést. –
Néhány perce ment el.
– Jól van – felelte Dorian, és felegyenesedett. A lány súlyos
tunikát, nadrágot és vastag köpenyt viselt. Barna csizmája
masszív és praktikus volt, sokkal kevésbé feltűnő, mint ahogy
egyébként öltözni szokott. Utazóruha.
– Úgy akartál útnak indulni, hogy nem is búcsúzol el tőlem?
– Azt gondoltam, hogy akkor könnyebb lesz – felelte. Két
óra múlva már Wendlyn felé hajózik, a mítoszok és szörnyetegek
országába, egy olyan királyságba, ahol álmok és rémálmok
váltak valóra.
A férfi odalépett hozzá.
– Ez a terv őrültség. Nem muszáj elmenned. Rábeszélhetjük
az apámat valami másra. Ha elkapnak Wendlynben...
– Nem fognak elkapni.
– Ott semmi segítségre nem számíthatsz. – Dorian nem
tágított, kezét a bőrtáskára tette. – Ha fogságba esel, ha
megsebesülsz, akkor nem tudunk majd elérni. Teljesen magadra
leszel hagyatva.
– Majd megoldom.
– De én nem akarom. Mindennap azon fogok rágódni, hogy
mi van veled. Én nem foglak... nem foglak elfelejteni. Egy órára
sem.
Jól látta, ahogy a lány nyelt egyet, ez volt az egyetlen
érzelemnyilvánítás, amit megengedett magának, aztán a kutya
felé biccentett, aki a szőnyegről figyelte őket.
– Tudnál róla... – A koronaherceg látta, hogy megint nyelt
egyet, mielőtt ránézett volna. A pupillája körüli aranygyűrű
sugárzott a reggeli napfényben. – Tudnál róla gondoskodni, amíg
távol leszek?
Dorian megfogta a kezét, és megszorította.
– Mint a sajátjaimról. Még azt is megengedem neki, hogy
ágyban aludjon.
Celaena picit elmosolyodott, és a férfinak az volt az érzése,
hogy minden nagyobb érzelmi megnyilvánulásra elveszítené az
önuralmát. A magával hozott könyvekre mutatott.
– Remélem, nincs ellenedre, de valahová tennem kell ezeket
a könyveket, és a te lakosztályodban talán... nagyobb
biztonságban vannak, mint az enyémben.
A lány futó pillantást vetett az íróasztal felé, de a férfi
megkönnyebbülésére nem ment oda. Ezek a könyvek csak
további kérdéseket vetnének fel. Családfák, királyi krónikák,
minden arról, hogy hogyan és miért lehetnek neki mágikus
képességei.
– Természetesen – Celaena csak ennyit felelt. – Azt hiszem,
hogy Az eleven halottaknak is itt lesz a legjobb helye. Biztos örülni
fog, ha lesz társasága.
A férfi mosolygott volna, ha ez valami kísérteties módon nem
lett volna igaz.
– Hagylak összepakolni. Amikor a hajód kifut a kikötőből,
tanácsülésem lesz – mondta, és küzdenie kellett a mellkasában
érzett fájdalom ellen. Ez hazugság volt, annak is a gyengébb
fajtájából. De nem akart a kikötőbe menni, mert tudta, hogy lesz
ott valaki más, aki elbúcsúztatja Celaenát.
– Akkor... akkor most búcsúzzunk el. – A férfi nem tudta,
hogy átölelheti-e, ezért zsebre tett kézzel csak mosolygott. –
Vigyázz magadra!
Apró bólintás.
Barátok voltak, és Dorian tudta, hogy megváltoztak a
közöttük lévő fizikai korlátok, de... Elfordult, hogy Celaena ne
lássa rajta csalódottságát, mert tudta, hogy világosan az arcára
van írva.
Két lépést tett az ajtó felé, amikor a lány halkan és fojtott
hangon megszólalt:
 – Mindent köszönök, amit értem tettél, Dorian. Köszönöm,
hogy a barátom vagy. Hogy nem olyan vagy, mint a többiek.
A férfi megállt, és feléje fordult. A lány kissé felemelte az
állát, a szeme csillogott.
– Vissza fogok jönni – fűzte hozzá halkan. – Visszajövök
érted.
És a férfi rájött, hogy bizonyos dolgokat a lány nem mondott
ki, és hogy szavainak mélyebb jelentése is volt.
De mégis hitt neki.

A kikötőben tengerészek, rabszolgák és munkások tülekedtek,

akik rakományokat pakoltak be és ki. Meleg és szeles volt az idő,
a tavasz első jelei már megjelentek a levegőben. Az égen nem
jártak felhők. Jó nap hajózásra.
Celaena a hajó előtt állt, amin útjának első szakaszát fogja
megtenni. Egy kikötőbe fut majd be, ahol egy wendlyni hajó már
várja őket, hogy az Adarlan birodalmának árnyékából érkező
menekülteket felvegye a fedélzetére. Női utastársainak többsége
már felszállt az alsó fedélzetre. A lány megmozdította bekötött
bal kezének ujjait, de összerezzent a tenyeréből kisugárzó, tompa
fájdalomtól.
Éjszaka alig aludt, hanem helyette szorosan magához
szorította Fürgét. Egy órával ezelőtt, amikor elváltak, úgy
érezte, mintha a szívének egy darabja szakadna ki belőle, de a
kutya lábsérülése még túl friss volt ahhoz, hogy
megkockáztassanak egy utat Wendlynbe.
Chaollal nem akart találkozni, nem akart tőle elbúcsúzni,
mert annyi kérdése lett volna hozzá, hogy az volt a legkönnyebb,
ha egyáltalán bele se kezd. Vajon tényleg nem tudta, hogy
milyen lehetetlen csapdát állított neki?
A hajóskapitány dörgő hangon jelentette be, hogy öt perc
múlva indulnak. Erre a nyüzsgő tengerészek megkettőzték
erőfeszítéseiket, hogy előkészítsék a hajót a kikötő elhagyására,
és az Averyn folyón kihajózzanak a Nagy Óceánra.
Wendlynbe.
Celaena nagyot nyelt. Tedd, amit tenned kell, parancsolta
neki Elena. Vajon ez azt jelentette, hogy valóban ölje meg
Wendlynben a királyi családot, vagy valami mást?
A sós szellő összekócolta a haját. Elindult a hajó felé.
Ebben a pillanatban valaki előlépett a dokkok árnyékából.
– Várj! – szólt Chaol.
A lány megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, mire a
férfi odament hozzá. Celaena nem mozdult, amikor megállt
előtte, csak a szemébe nézett.
– Érted, hogy miért tettem? – kérdezte Chaol halkan.
A lány bólintott, de csak ennyit mondott:
– Vissza kell jönnöm ide.
– Ne! – tiltakozott villámló szemmel. – Te...
– Hallgass meg!
Öt perce volt. Most nem tudja neki elmagyarázni, hogy a
király megöleti őt, ha nem jön vissza. Ha ezt tudná a kapitány,
az végzetes lenne a számára. És még ha Chaol el is menekül, a
király Nehemia családját is megfenyegette.
De Celaena tudta, hogy Chaol őt próbálta megvédeni. És
nem hagyhatja őt úgy itt, hogy nem tud semmiről. Mert ha
meghal Wendlynben, ha történik vele valami...
– Figyelj rám, kérlek!
Chaol felvonta a szemöldökét. A lány egy másodpercre sem
engedte meg magának, hogy a döntését újragondolja,
megkérdőjelezze.
Amennyire csak tudta, röviden és tömören beszélt neki a
három rémkulcsról. A rémkapukról és Sárgalábú Bábáról. A
papírokról, amelyeket lent a kriptában rejtett el, a talányos
versről a kulcsok rejtekhelyének leírásával. Valamint arról, hogy
a király biztosan megtalált legalább egy kulcsot, és hogy a
könyvtár alatt egy halott teremtmény van bezárva.
Figyelmeztette, hogy soha ne nyissa ki a katakomba ajtaját,
soha, és még azt is elmondta, hogy elképzelhető, hogy Roland és
Kaltain egy még grandiózusabb, rendkívül veszélyes tervnek
lehetnek a részei.
Amikor kimondta ezt a rettenetes igazságot, leoldotta Elena
szemét a nyakáról, és a férfi tenyerébe tette.
– Soha ne vedd le ezt a láncot! Meg fog védeni.
Chaol halálsápadtan rázta a fejét.
– Celaena, én nem tudom...
– Nekem mindegy, hogy keresni fogod-e a rémkulcsokat, de
valakinek tudnia kell róluk. Rajtam kívül. Minden bizonyíték a
kriptában van.
A férfi szabadon maradt kezével megfogta az övét.
– Celaena...
– Figyelj ide! – folytatta. – Ha nem beszélted volna rá a
királyt, hogy küldjön el, akkor mi együtt... kereshettük volna
meg a kulcsokat. De most...
– Két perc – kiáltotta a hajóskapitány. Chaol csak bámult
rá, olyan szomorúság és félelem volt a szemében, hogy
Celaenának is elállt a szava.
És aztán a legvakmerőbb dolgot tette, amit valaha is tett.
Lábujjhegyre állt, és valamit súgott a férfi fülébe.
 Ezek a szavak segítenek neki rájönni, hogy miért olyan
fontos neki, mit jelent a számára, hogy visszajöjjön. Ha ezt
egyszer megérti, akkor örökre gyűlölni fogja.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte türelmetlenül Chaol.
A lány szomorúan mosolygott.
– Rá fogsz jönni. És akkor...
Celaena a fejét rázta, tudta, hogy jobb, ha magában tartja,
de mégis kimondta:
– Akkor gondolj kérlek arra, hogy nekem ez nem számított.
Ha rólad volt szó, akkor ez nekem nem számított. Én melletted
döntöttem. Mindig melletted állok majd.
– Kérlek... mondd meg egyszerűen, hogy mit jelentenek a
szavaid!
De erre már nem maradt idő, a lány csak a fejét rázva
hátrált.
De Chaol tett egy lépést felé, egyetlen lépést, és kimondta:
– Szeretlek.
A lány majdnem elsírta magát, de visszafojtotta.
– Sajnálom – felelte abban a reményben, hogy a férfi később
emlékezni fog ezekre a szavakra, akkor, amikor már mindent
tudni fog.
A lány lábai megtalálták az erőt, hogy megmozduljanak.
Mély levegőt vett. Még egy utolsó pillantást vetett Chaolra,
majd a hajóhídon felment a fedélzetre. Ott nem is észlelte a többi
utast, letette a táskáját, és a korláthoz lépett. Amikor lenézett a
kikötőre, felfedezte a férfit, aki még akkor is a hajóhíd mellett
állt, amikor azt felszedték.
– Köteleket eloldozni! – kiáltotta a hajóskapitány. A
tengerészek kapkodtak, eloldozták a köteleket, újabbakat
dobtak a levegőbe és feszítettek ki. A hajó elkezdett ringatózni.
Az egészséges kezével olyan erősen kapaszkodott a korlátba,
hogy fájt.
A hajó megindult. És Chaol, a férfi, akit annyira gyűlölt és
szeretett, hogy aligha tudott volna nem gondolni rá, csak állt, és
nézte, ahogy távolodik.
A hajót elkapta az áramlat, és a város kezdett egyre kisebb
lenni. Hamarosan az óceán szele simogatta a nyakát, de a
tekintetét egy pillanatra sem vette le Chaolról. Nézte, csak nézte,
míg az üvegkastély csak egy szikrázó pont volt a messzeségben.
Nézte, míg már csak a csillogó tenger vette körül. Nézte, míg a
nap lement a horizont mögött, és a feje felett felbukkantak az
első csillagok.
Csak akkortól nem nézett felé tovább, amikor a szemhéja
elnehezült, és már alig bírt talpon maradni.
A só szaga az orrába csapott, annyira más volt, mint a
távolvégi só. Most a féktelen szél korbácsolta a haját.
Celaena Sardothien bosszúsan fordított hátat Adarlannak, és
kezdte meg útját Wendlynbe.
 56. FEJEZET

CHAOL NEM ÉRTETTE, hogy mit súgott a fülébe. Egy dátum volt,
év nélkül. Hónap és nap, olyan dátum, amely óta már hetek is
elteltek. Az a nap volt, amikor Celaena elhagyta a várost. Az a
nap, amikor egy évvel korábban kitört Távolvégből. Az a nap,
amikor tíz évvel ezelőtt meghaltak a szülei.
Még sokáig álldogált a dokkoknál, miután a hajó kifutott,
nézte, ahogy a vitorlák egyre kisebbek lesznek, de közben újra
meg újra a dátumon töprengett. Miért árult el neki mindent,
ezekről, ezekről... a rémkulcsokról, és miért tette az utolsó jelet
olyan titokzatossá? A világon mi lehetett még fontosabb, mint a
borzasztó igazság a királyról, akit szolgált?
A rémkulcsok ügye bár rémisztő volt, de sok mindent
megmagyarázott. A király nagy hatalmát, az utazásait, amelyek
állandóan azzal értek véget, hogy valamennyi kísérője rejtélyes
módon meghalt. Arra is magyarázatot adott, hogy Káin miként
lett olyan erős, sőt arra is, amikor egyszer Perringtont figyelte, és
a szeme olyan különösen fekete lett. De amikor Celaena beavatta
őt, akkor tudta vajon, milyen választást hagyott a számára? És
mit tehet majd Anielle-ből?
Kivéve, ha elhalasztja a hazatérését. Az apjának nem
mondta, hogy pontosan mikor megy Anielle-be. Erről ráér még
holnap elgondolkodni. Először is...
Ahogy visszaért a kastélyba, első útja Celaena lakosztályába
vezetett, és átnézte az íróasztalán található papírokat. De nem
talált semmit a dátumról. A végrendeletében is utánanézett, de
azt napokkal később írták alá. Megviselte, hogy a
lakosztályában ilyen csend és üresség honol, és már éppen indulni
készült, amikor feltűnt neki egy félig-meddig elrejtett rakás
könyv az íróasztala mellett.
Genealógiai feljegyzések és számtalan királyi krónika. Mikor
hozta ide ezeket a könyveket? Tegnap éjjel még nem látta őket.
Ez valami újabb jel? Az íróasztal előtt állva kihúzta a királyi
krónikákat, az elmúlt tizennyolc évet, és évről évre visszafelé
lapozott. Semmi.
Jött a tíz évvel ezelőtti krónika. Vastagabb volt, mint az
összes többi együttvéve, de ez nem lepte meg, tekintettel az
akkor történt eseményekre. És amikor felfedezte, hogy mi állt a
Celaena által megnevezett dátumnál, kis híján megállt a
szívverése.
*
A kora reggeli órákban merényletet követtek el Orion
Galathynius király, unokaöccse, Rhoe Galathynius
trónörökös és annak felesége, Evalin ellen. Orion
királyt az orynthi királyi palotában, az ágyában
gyilkolták meg, Rhoe-t és Evalint pedig a Florine
folyó partján lévő birtokukon halva találták az
ágyukban. Rhoe és Evalin lányának, Aelinnek a
 sorsa ismeretlen.
*
Chaol az első genealógiai könyv után nyúlt, amely Adarlan
és Terrasen királyi családfáit tartalmazta. Celaena azt próbálta
neki elmondani, hogy tudta, valójában mi történt ezen az
éjszakán, és tudta, hol rejtőzik Aelin hercegnő? Hogy ott volt,
amikor mindez történt?
Lapozgatta a könyvet, ellenőrizte a már ismert családfákat.
De aztán valami feltűnt neki Evalin Ashryver nevében.
Ashryver.
Evalin Wendlynből származott, ahol hercegnő volt a királyi
udvarban. Reszkető kézzel húzott ki a rakásból egy kötetet a
wendlyni királyi család családfájáról.
Az utolsó oldalon, a lap alján állt Aelin Ashryver
Galathynius neve, és felette az anyjáé, Evaliné. A családfában
csak a női vonalat rögzítették, a férfiakat nem, mert...
Evalin neve felett kettővel Mab, Aelin dédnagyanyja
szerepelt. Egyike volt a három tündérlánynak, akik királynők
voltak: Maeve, Mora és Mab. Mab volt a legfiatalabb és a
legszebb, halála után istennővé emelték, és ma már úgy ismert,
mint Deanna, a vadászat istennője.
Az emlék villámcsapásként érte. Eszébe jutott Yule
ünnepének reggele, amikor Celaena annyira zavarba jött attól,
hogy megkapta Deanna aranynyilát, azaz Mab nyilát.
Generációról generációra számolgatott lefelé a családfán,
amíg...
A dédnagyanyám tündér volt.
Meg kellett támaszkodnia az íróasztalban. Nem, ez nem
lehet. Újra a krónika felé fordult, amely még nyitva feküdt
előtte, és a következő naphoz lapozott.
 *
Aelin Galathynius, Terrasen trónörököse, ma éjszaka
meghalt. Halála órája ismeretlen. Mielőtt elhunyt
szülei birtokára segítség érkezhetett volna, visszatért
az orgyilkos, aki őt előző éjjel nem vette észre. Aelin
holttestét még nem találták meg, egyesek azt hiszik,
hogy a szülői ház mögötti folyóba dobták.
*
Celaena egyszer azt mondta, hogy Arobynn őt... találta. Félig
holtan, megfagyva. Egy folyó partján.
Elhamarkodottan vont le következtetéseket. Talán Celaena
a dátummal csak annyit akart mondani, hogy még mindig fontos
neki Terrasen vagy...
Az Ashryver családfa fölé egy verset firkantottak, mintha
egy diák a tanuláskor sietve valami emlékeztetőt firkantott
volna oda.
*
Ashryver szemek, a legszebb szemek,
ősiek, mint az ősi történet
aranygyűrűben világító kékek.
*
Világító kék szempár, aranygyűrűvel körbevéve. Elfojtott
kiáltást hallatott. Hányszor nézett ezekbe a szemekbe?
Hányszor látta, hogy a lány elfordult a királytól, mert ez volt az
egyetlen bizonyíték, amit nem tudott elrejteni?
Celaena Sardothien nem szövetségben állt Aelin Ashryver
Gaiathyniusszal.
Celaena Sardothien volt Aelin Ashryver Galathynius,
Terrasen trónörököse és jog szerinti királynője.
Ő volt Aelin Galathynius, a legnagyobb élő fenyegetés
Adarlan számára, az egyetlen személy, aki képes volt ütőképes
hadsereget állítani a király ellen. Ezenkívül ő volt az egyetlen
személy, aki ismerte a király titkos hatalmi forrását, és kereste a
módját, hogy ezt a forrást megsemmisítse.
És ő éppen a legerősebb potenciális szövetségeséhez küldte:
édesanyja hazájába, unokatestvére királyságába, és a tündér
Maeve királynő, nagynénje felségterületére.
Celaena volt Terrasen elveszett királynője.
Chaol térdre rogyott.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS