STEVEN

SAYLOR
BIRODALOM
A CSÁSZÁRKORI RÓMA REGÉNYE
















agave
könyvek





„A történelem kizárólag a mítoszok emlékét képes megőrizni, semmi másét.”
Gustave Le Bon
THE CROWD


TARTALOM




I. LUCIUS
A villámfejtő (Kr. u. 14-19)

II. TITUS ÉS KAESO
Az ikrek (Kr. u. 40-68)

III. LUCIUS
A kereső (Kr. u. 69-100)

IV . MARCUS
A szobrász (Kr. u. 113-141)

A szerző utószava


RÓMAI HÓNAPOK ÉS NAPOK

A római hónapok így következtek egymás után: januarius, februarius, martius, aprilis, maius, junius,
julius (Julius Caesar tiszteletére), augustus (caesar Augustus tiszteletére), september, october, november
és december.
Minden hónap első napját kalendaenak nevezték. Az idus martiusban, maiusban, juliusban és
octoberben a 15. napra, a többi hónapban a 13. napra esett. A nonae kilenc nappal az idus előtt köszöntött
be. A rómaiak visszafelé számolták a napokat, ennek fényében: amit mi például június 9-nek nevezünk, azt
az ókori rómaiak így határozták meg: az ötödik nap junius idusa előtt.
 I.
Lucius
A villámfejtő

KR. U. 14
Lucius felriadt az éjszaka közepén.
Álomból ébredt. Az álomban nem volt föld, csak egy sötét, üres égbolt, azon túl pedig egy
elképzelhetetlenül hatalmas kristályfüggöny, rajta sziporkázó csillagokkal. Egyetlen felhő sem
homályosította el a fényüket, mégis villámok cikáztak az égen, mennydörgés nélkül. Vaktában, összevissza
villantak fel, és megvilágították a váratlan köröket rajzoló, irdatlan nagy madárrajokat. Rengeteg keselyű,
varjú, sólyom és holló, az összes létező madárféle repkedett az égen, hevesen csapkodó szárnyakkal,
mégis némán, akárcsak a villámok. Az álom a sürgetés és a zavarodottság érzésével töltötte el Luciust.
Miután teljesen magához tért, halk mennydörgést hallott a távolban.
Más zajok is érkeztek a ház többi részéből. A rabszolgák már talpon voltak: tüzet szítottak a
konyhában, és kinyitották az ablaktáblákat.
Lucius kiugrott az ágyból. Szobája a ház emeletén helyezkedett el, és apró balkonja nyugatra nézett az
Aventinus-domb lejtője fölött. A közeli hegygerinc mentén sorakozó házak éppen olyan tágasak és
igényesek voltak, mint az ő otthona. Lejjebb szerényebb épületek következtek, lakótömbök és kézművesek
hajlékai, itt-ott szorosan összezsúfolódva. Annál is lejjebb pedig egy sík terület tűnt fel, a Tiberis mentén
álló jókora csűrökkel és raktárakkal. A folyónál véget ért a város. A Tiberis túlpartján a gazdagok
osztották fel az erdőket és réteket egymás között, egészen a hegyekkel és dombokkal szegélyezett, távoli
horizontig.
Mennyire gyűlölte az anyja ezt a látképet! Az asszony a Cornelius família egyik tehetős ágának
tagjaként született, és az Aventinus-domb divatos és előkelő túlsó oldalán nőtt fel, ahonnan látni lehetett a
gigantikus Circus Maximust, a templomokkal koronázott Capitolinus-dombot, valamint a szemközti,
fényűző Palatinus-dombot, a császár lakóhelyét. „Kislány koromban láttam az áldozati tüzek füstjét a
Capitolinus tetején – büszkélkedett gyakran. – Nézhettem a szekérhajtó versenyeket, sőt még magát a
császárt is megpillantottam, szemben, házának egyik teraszán.” („Az is ugyanakkor történt, Camilla?” –
kérdezte ilyenkor Lucius apja, finoman gúnyolva a feleségét.) Lucius azonban ezzel a kilátással nőtt fel. A
szobájából huszonnégy éven keresztül ezt az arcát látta Rómának, a gazdagság és szegénység kusza
egyvelegét, amelyben a szegények voltak többségben, ahol a rabszolgák vég nélkül dolgoztak a nagy
raktárakban, és folyamatosan rendezték a portékákat és terményeket, amelyek naponta érkeztek fel a folyón
a déli nagyvilágból – a birodalom más részeiből.
Maius hónapja eddig zömmel borús és esős volt, és ez a nap sem ígérkezett különbnek. Lucius látta,
ahogy a ciprusok ide-oda hajlonganak a Tiberis partján, pedig homályos volt az ég és gyér a hajnali fény.
A dühöngő szél meleget és az eső szagát hordozta. Fekete viharfelhők kavarogtak a messzi láthatáron, és
hemzsegtek bennük a villámok.
– Pont jósláshoz való idő! – suttogta Lucius.
Kevés bútorral rendezték be a szobáját, mindössze egy keskeny ágy, egy támla nélküli szék, egy
tekercsekkel teli könyvtároló volt benne, gyerekkori taníttatása kellékei, egy csiszolt, rézből készült tükör,
valamint néhány láda a ruhái számára. Lucius kinyitotta a legdíszesebb ládát, és óvatosan kiemelte a
benne őrzött különleges öltözéket.
Rendszerint megvárta, hogy egy rabszolga felöltöztesse – mivel a redők eligazítása bonyolult feladat
volt –, de ezúttal nem tudott várni. Nem egyszerű tógát készült magára ölteni, amilyet az ifjak tizenhét
évesen hordtak, hanem egy trabeát, a jósok ruháját, vagyis azoknak a kiváltságos öltözékét, akik az istenek
szent akaratának megfejtésére felesküdött ősi papi rendhez tartoztak. Nem fehér volt, hanem sáfránysárga,
széles, bíborszínű csíkokkal. A próbát leszámítva, amikor ráigazították a köpenyt, ez volt az első alkalom,
hogy Lucius akár csak megérintette a trabeát. A soha nem viselt gyapjú puha volt és vastag, és a festéket
adó tüskés bíborcsiga szagát árasztotta.
Átbújtatta a köpenyt a fején, és igyekezett megfelelően elrendezni a leomló redőket. Megnézte magát a
réztükörben, majd újból belenyúlt a ládába. Egy vékony elefántcsont pálcát vett elő, ami kicsi spirálban
végződött. A spirálvégű bot, a lituus a családi örökségből származott, és a hosszas gyakorlás során már
sikerült megbarátkoznia vele. Most mégis úgy nézett rá, mintha először látná: megfigyelte rajta a bonyolult
faragásokat, amelyek minden ujjnyi felületét díszítették. Hollók, keselyűk, sasok, baglyok és csirkék tűntek
fel rajta, de ezeken kívül rókák, farkasok, lovak és kutyák is – minden teremtmény, amelyek
viselkedéséből egy avatott jós kifürkészhette az istenek akaratát, avagy üzenetét.
Kiment a szobájából, és lesétált a lépcsőn. Átvágott a ház közepén nyíló, oszlopsorral szegélyezett
kerten, és belépett az étkezőbe, ahol az anyja és az apja egy-egy heverőn várta, hogy a rabszolgák
feltálalják nekik a reggelit.
Az anyja egyszerű stólát viselt, hosszú haját még nem fésülte ki és tűzte fel. Amint meglátta a fiát,
felugrott a heverőről.
– Lucius! Miért vetted fel ilyen korán a trabeát? Abban nem reggelizhetsz! Mi lesz, ha étel kerül rá? A
szakácsok kurkumát tesznek a köleskásába, a kurkuma pedig csúf sárga foltot hagy! Még órák vannak hátra
a ceremóniáig! Először a fürdőbe megyünk. A borbélynak fel kell készítenie téged és az apádat a…
Lucius felnevetett.
– Anyám, csak tréfából vettem fel. Persze hogy nem ebben fogok reggelizni! De kíváncsi vagyok rá,
milyennek láttok benne!
Camilla sóhajtott.
– Ragyogóan nézel ki, Lucius. Egyszerűen csodásan! Ugyanolyan jól áll neked a trabea, mint annak
idején az apádnak. Szerinted is, drágám?
Lucius apja, aki töretlenül igyekezett megőrizni a rangjával és előjogaival járó tartását – elvégre
patrícius volt, szenátori ranggal, valamint magának a császárnak az unokatestvére –, erre mindössze
bólintott.
– Kétségkívül megnyerően néz ki a fiunk. De a szemrevaló külső mellékes dolog a trabea felöltésénél.
Egy papnak úgy kell viselnie az öltözékét, ahogy a lituust hordja: méltósággal és tekintéllyel, amint az az
istenek üzeneteinek közvetítőjéhez illik.
Lucius hátrafeszítette a vállát, felemelte az állát, és előretartotta a lituust.
– Mit gondolsz, apám, elég tekintélyesnek látszom így?
Az idősebb Lucius Pinarius ránézett a fiára, és felvonta az egyik szemöldökét. Ő többnyire még
mindig éretlen kisfiúnak látta az ifjú Luciust, és ez ebben a pillanatban sem volt másképp, hiába öltözött
papi ruhába. A trabea redőit találomra, kuszán rendezte el és tűrte be, mint egy felnőttmaskarába öltözött
gyerek. Huszonnégy évesen túlzottan is fiatal volt ahhoz, hogy a jósok testületébe fogadják. Az idősebb
Pinarius már a negyvenes éveiben járt, amikor ez a megtiszteltetés érte. Az ifjú Lucius, akinek fekete haja
borzas volt még az alvástól, és akinek hamvasan vonzó arcát csintalan mosoly derítette fel, aligha illett a
ráncos, ősz hajú jövendőmondók közé. Mégis, a fiatalember tekintélyes jósdinasztiából származott, és
jelentős fogékonyságot mutatott a tanulmányai iránt.
– Nagyon jól nézel ki, fiam. Most azonban inkább öltözz át egy tunikába. Harapunk valamit, majd
elindulunk a fürdőbe, mosdani és borotválkozni, aztán sietünk vissza, hogy legyen időnk felkészülni a
ceremóniára. Remélhetőleg közben elvonul a vihar, és nem fogunk bőrig ázni.

*

Amikor már egy rabszolga rendezte el a trabeát, tényleg egészen másképp festett. Ezt Luciusnak is be
kellett látnia, amikor később a nap folyamán megnézte magát a réztükörben. A frissen borotvált arc és a
megfésült haj látványa a trabeával együtt jócskán megnövelte az önbizalmát. Persze egyelőre nem hihette
magát jósnak, elvégre a beavatási rítus előtt még egy vizsgát kellett tennie, és bizonyítania kellett
képességeit. Összevonta a szemöldökét. A vizsga gondolata meglehetősen idegessé tette.
Az anyja ezúttal majdnem elájult, amikor meglátta leérkezni a lépcsőn. Most már az apja is – aki
szintén trabeát viselt, és kezében tartotta lituusát – meleg mosollyal, helyeslően bólintott.
– Indulhatunk, apám?
– Még nem. Látogatód jött.
A kert túlsó végében egy fiatal férfi és egy lány ült az egyik padon, az oszlopsor mögött.
– Acilia!
Lucius futni kezdett a lány felé, ám félúton lelassított. A trabeát nem futásra találták ki, és
helyrehozhatatlan hibát követett volna el, ha a finom gyapjú beleakad egy tövisbe, midőn a rózsabokrok
mellett szalad el.
Acilia bátyja felkelt a padról, kurtán biccentett, és tapintatosan félrevonult. Lucius hátranézett, és
látta, hogy a szülei is bementek a házba, hogy ő kettesben maradhasson a jegyesével.
Lucius megfogta a lány kezét.
– Milyen gyönyörű vagy ma, Acilia!
Őszintén beszélt, hiszen a lány hosszú, mézszínű haja fényesen és egyenesen omlott a ruhájára, ahogy
egy hajadonhoz illett. Szeme szikrázóan kék volt, orcája pedig olyan selymes, mint a rózsa szirmai. Bár
törékeny testét javarészt eltakarta szerény, hosszú ujjú tunikája, jegyességük eltelt egy éve alatt
egyértelműen nőiesebbé vált testének körvonala. Tíz évvel fiatalabb volt Luciusnál.
– Milyen jól nézel ki a trabeában!
– Az anyám is ezt mondta.
Miközben átsétáltak a kerten, Luciust hirtelen zavarni kezdte a környezet. Nagyon is jól tudta, hogy
Acilia apjának sokkal nagyobb háza van, mint a Pinariusoknak, berendezése jóval előkelőbb, több
rabszolga serénykedik benne, ráadásul az Aventinus-domb elegánsabb lejtőjén áll, Juno templomának
közelében.
Az Acilius család plebejus volt ugyan, és vérvonalukat sem vezethették vissza olyan ősi időkbe, mint
a patrícius Pinariusok, de rengeteg pénzük volt, míg a Pinariusok vagyona jócskán megcsappant az utóbbi
években. Bár Lucius néhai nagyapjának volt egy pompás háza a Palatinuson, adósságai miatt a
leszármazottai kénytelenek voltak átköltözni erre a visszafogottabb lakhelyre. Igaz, az épület előterében
számos nagynevű előd viaszmása állt, de egy fiatal lányt ilyesmivel aligha lehetett levenni a lábáról.
Vajon észrevette Acilia, mennyire elburjánzott a kert az elhanyagoltságtól? Lucius felidézte magában a
lány otthonának kertjében látott, tökéletesen formára nyírt sövényeket, rendezett ágyásokat,
márványösvényeket és drága bronzszobrokat. Ő csak egy foghíjas cseréptetőt látott Acilia mögött,
valamint egy falat, amely itt-ott levedlette a vakolatot, és beázásfoltok is csúfították. A rabszolga, akinek a
kertet kellett volna ápolnia, így is túl sok feladatot látott el, és pénzük sem volt a tető és a fal
megjavítására.
Pénzhiány: ez akadályozta meg eddig az egybekelésüket. Acilia apja az eljegyzés híre felett érzett
kezdeti lelkesedés után – elvégre a lánya egy szenátor patrícius fiához és a császár egyik unokatestvéréhez
készült hozzámenni – egyik kifogást kereste a másik után, hogy halogathassa az esküvői ceremónia
időpontját. Titus Acilius időközben nyilvánvalóan kiművelte magát a Pinariusok anyagi helyzetéből, és
mindinkább kétkedett abban, hogy fényes jövő várhat Luciusra a nagyvilágban. A fiú már az első percben
vonzódott Aciliához, és azóta, hogy a lány apja megszervezte az első találkozásukat, reménytelenül bele is
szeretett. A lány viszonozta az érzéseit. Ez azonban mit sem számított, ha a lány apjának jóváhagyását nem
lehetett egykönnyen elnyerni.
Acilia viszont semmit sem mondott a kert vagy a fal állapotáról. Egyre csak a fiú kezében lévő lituust
figyelte elragadtatva.
– Micsoda bámulatos faragványok! Miből készült?
– Elefántcsontból.
– Az elefánt agyarából?
– Azt mondják.
– Nagyon szép.
– A családom régóta őrzi. Látszik is az elefántcsonton, hogy nagyon régi, már elszíneződött. A
Pinariusok több nemzetségéből is kerültek ki jósok, jelentős ünnepeken olvasták meg az előjeleket, csaták
helyszínén, templomok avatásán… és persze bensőséges események alkalmával is, például… esküvőkön.
Acilia le volt nyűgözve.
– Csak az ősi patríciuscsaládok tagjai lehetnek jósok?
– Így van – felelte Lucius, és magában hozzátette: és nekünk is patrícius fiunk születhet.
Bár jólesett neki a lány csodálatában fürdeni, nem tudta nem észrevenni a patkányt, amelyik halk,
surrogó nesszel iramodott át az oszlopsor fölött, a lány háta mögött. Az állat hosszú farka oldalra
csapódott, és levert egy kilazult cserépdarabot a tetőről. Alicia meghallotta, hogy Lucius döbbenten
felnyög, és megfordult. Még éppen láthatta, ahogy a cserép földet ér, és széttörik a járóköveken.
Félreugrott, és felsikoltott. Vajon látta a patkányt is?
Lucius gyorsan megfogta a lány vállát, szembefordította magával, és megcsókolta. Röpke kis csók
volt, mégis őszintén meglepte Aciliát.
– Lucius, mi lesz, ha meglátja a bátyám?
– Mit lát meg? Ezt?
Megint megcsókolta, ám ezúttal már nem kapkodva.
Acilia elhúzódott és elpirult, ugyanakkor kellemes érzések tükröződtek az arcán. Szeme előtt
megjelent az amulett, amit Lucius egy nyakláncon hordott. Valahogy kicsúszott a trabea alól, és befészkelte
magát a sáfránysárga és bíborredők közé.
– Ez is a jósöltözékhez tartozik? – kérdezte Acilia.
– Nem, ez egy családi örökség. A nagyapámtól kaptam tízéves koromban. Csak különleges
alkalmakkor veszem fel.
– Megérinthetem?
– Hát persze.
A lány odanyúlt a kis aranyröghöz, ami halványan egy keresztre emlékeztette.
– Emlékszem arra a napra, amikor a nagyapám odaadta. Megmutatta, hogyan kell rendesen viselni a
tógát, aztán körbevezetett a városban. Kettesben mentünk. Megmutatta, hol gyilkolták meg híres-nevezetes
nagybátyját, Julius Caesart. Elvitt Hercules nagy oltárához is, a város legrégebbi szentélyéhez, amit még
Róma megalapítása előtt emeltek a Pinariusok. Megmutatta a fügefát a Palatinuson, amelynek ágaira
Romulus, Remus és a barátjuk, Pinarius felmászott. Végül megmutatta a templomot is, amit Caesar
építtetett Venusnak, és akkor láttam először Kleopátra csodálatos aranyszobrát is odabent. A nagyapám jól
ismerte Kleopátrát, sőt Marcus Antoniust is. Egyszer… én is szeretném megmutatni ezeket a dolgokat a
fiamnak, és mesélni neki az őseiről.
Acilia még mindig az amulettet fogta. Mialatt a fiú beszélt, közelebb húzódott hozzá, és végül egészen
odanyomta a testét Luciushoz. Alaposan megszemlélte az ékszert, majd felnézett az ifjú arcába.
– De milyen amulett ez? Milyen alakú?
Lucius megrázta a fejét.
– Vicces, a nagyapám hihetetlen ünnepélyes keretek között adta át nekem, de még ő sem tudta biztosan,
mit jelképez, és honnan származik. Csak azt tudta, hogy sok-sok generáció őrizte már meg a családunkban.
Valószínűleg időközben elkopott az alakja.
– A mi családunkban nincs ilyesmi – vallotta be Acilia lenyűgözve.
Olyan közel húzódott hozzá, hogy Lucius mindenképpen át akarta karolni, hogy szorosan magához
ölelje, még akkor is, ha a lány bátyja bármikor előjöhet. Ebben a pillanatban azonban váratlanul megnyílt
az ég, és eső zúdult a kertre. Meleg cseppek estek rájuk, és Lucius szívesen állt volna ott, összeölelkezve
Aciliával, amíg mindketten bőrig nem áznak. A lány viszont elengedte az amulettet, megragadta az ifjú
kezét, és sikongató nevetéssel húzni kezdte Luciust az oszlopsor és a ház felé.
Odabent Lucius apja és Acilia bátyja egymás mellett ültek két egyforma ébenfa széken, amelyeket
lapiskő és abalongyöngy berakás díszített. Nem véletlenül irányította az idősebb Lucius kiváló vendégét a
ház két legelőkelőbb bútordarabjához.
Marcus Acilius csak pár évvel volt idősebb a húgánál, és ugyanolyan aranyfényű hajjal és ragyogó
kék szemmel büszkélkedhetett.
– Már öt év eltelt a teutoburgi erdőben történt katasztrófa óta – mondta a házigazdának –, és még
mindig nem sikerült megleckéztetni azokat a germán törzseket! Nevetnek rajtunk! Ez felháborító!
– Szóval bejöttetek az eső elől – nézett fel Lucius apja az ifjú párra, széles mosollyal pillantva
Aciliára. Legalább annyira sürgette volna az esküvőt, mint a fia. – Marcusszal éppen az északi helyzetről
beszélgettünk – tette hozzá, és visszafordult Acilia bátyja felé. – Te még nagyon fiatal vagy, Marcus.
Számodra öt év hosszúnak tűnik, de az események nagy láncolatában ez mindössze egy szempillantás. A
várost sem egy nap alatt építették, ahogy a birodalmat sem egyetlen emberöltő alatt sikerült kialakítani.
Igaz, hogy Róma terjeszkedése sokáig megállíthatatlannak tűnt. Légióink egyre kijjebb tolták a birodalom
határait, és minden akadályt elsöpörtünk az utunkból. Északon az apám nagybátyja, Julius Caesar leigázta
Galliát, és előkészítette unokafivérünk, Augustus útját a Rhenuson túli területekre, a germánok felé.
Sikerült megszelídíteni a vad törzseket, és a vezetőiket is megnyertük a római polgárjog előnyeivel.
Városok épültek, templomokat szenteltek az isteneknek, megindult az adószedés, és Germánia ugyanolyan
provincia lett, mint bármelyik másik.
– Majd jött Arminius, vagy Hermann, ahogy a germánok hívják, egy germán, akit rómaiak tanítottak
harcolni, aki kiélvezhette a római vendégszeretet minden áldását, és mindezt a legaljasabb árulással
hálálta meg. Talált egy ürügyet, miszerint el kell taposnia egy kisebb felkelést, és három római légiót csalt
a teutoburgi erdőbe, ahol aztán lesből rájuk támadt. Egyetlen római sem élte túl. Arminius emberei nem
elégedtek meg egy sima mészárlással: meggyalázták a holttesteket, darabokra vágták őket, a végtagokat
felakasztották a fákra, és karóra szúrták a fejeket. Undorító, amit műveltek, annyi bizonyos… de ez nem
jelenti azt, hogy a rómaiak lemondanak Germániáról! A teutoburgi mészárlás egyetlen ember, Arminius
becsvágyának köszönhető, aki az általunk felépített provinciát a saját, személyes királyságává akarja
tenni. Egy közönséges tolvaj, semmi más! Úgy hallom, attól sem retten vissza, hogy az „Észak
Augustusának” hívassa magát. Micsoda arcátlanság!
– Ne félj, ifjú Marcus! – folytatta a házigazda. – Lehet, hogy eddig nem sikerült megbüntetnünk
Arminiust, és az ellenőrzésünk alá vonni a helyzetet, hamarosan ez is bekövetkezik. Szenátorként
biztosíthatlak arról, hogy a császár nem hanyagolja el ezt az ügyet. Egyetlen nap sem telik el úgy, hogy ne
tegyen valamit a viszontcsapás érdekében. Amit pedig Augustus elhatároz, azt véghez is viszi.
– Hiszen a császár már hetvenöt éves! – ellenkezett Marcus.
– Igaz, de a családjában vannak fiatalabb, erősebb férfiak, jelentős katonai tapasztalattal. Mostohafia,
Tiberius például egy igen rátermett parancsnok; az ő néhai fivére, Drusus Germanicus hódította meg az
északi provinciát. Aztán ott van Germanicus fia, aki szeretné a saját győzelmeivel kiérdemelni az apjától
örökölt nevet. Egy percig sem kell aggódnod, Marcus! Időbe fog telni, sok erőfeszítést igényel, és sok vért
is követel, de Germánia provincia újra békés tartomány lesz. Ó de micsoda bárdolatlan viselkedés egy
ilyen zsenge és érzékeny leány jelenlétében háborúról és politikáról beszélni!
Lucius ismét Aciliára mosolygott.
– Igaz, hogy a germánok levágták a katonák fejét, és karóra szúrták azokat? – kérdezte a lány suttogva,
falfehéren.
– Felzaklatod őt, apám – szólt közbe Lucius, és kihasználta az alkalmat, hogy átkarolhassa a remegő
Aciliát. A lány fivére sem tiltakozott.
– Akkor hát ne beszéljünk ilyen csúf dolgokról – határozott az idősebb Pinarius.
– Sőt, ne is beszélgessetek, mert elkéstek a ceremóniáról! – figyelmeztette őket Lucius anyja, aki
éppen akkor lépett be a szobába. – Elállt az eső. Haladéktalanul indulnotok kell. Te azonban maradhatnál
még, Acilia! Amúgy is szőni fogok, a gyapjúszövésnél nincs is megnyugtatóbb tevékenység. Segíthetsz, ha
akarsz, jól elcseverészünk. – Camilla kikísérte a fiát és a férjét az előtérbe. – Ne idegeskedj, Lucius!
Tudom, hogy példásan fogsz teljesíteni. Vagy Acilia jelenléte miatt remegsz ennyire? – Az asszony
felkacagott. – Na menjetek!

*

– Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba vittem? – kérdezte Lucius apja. – Talán nem kellett volna ilyen
nyíltan emlékeztetni az ifjú Marcust arra, hogy rokonai vagyunk az isteni Juliusnak és a császárnak.
Lesétáltak az Aventinus-domb lejtőjén, és keresztülmentek a zsúfolt folyóparti kerületen, Cacus
lépcsője felé, amely felvezetett a Palatinusra.
– Szerintem az Aciliusok tökéletesen tisztában vannak a rokoni kapcsolatainkkal – jelentette ki az
ifjabb Lucius kissé elszontyolodva. – Abban viszont nem vagyok biztos, hogy hasznos ezeket emlegetni.
Hiszen hiába volt a nagyapám az isteni Julius örököse, és hiába vagyunk a nagy Augustus unokatestvérei,
mit tudunk mindebből felmutatni?
Az apja sóhajtott.
– Hát nem sokat. Legfeljebb azt, hogy még mindig életben vagyunk.
– Ezzel mit akarsz mondani?
Elindultak felfelé Cacus lépcsőjén. Nem is olyan régen, Julius Caesar idejében, mindössze egy
meredek, kanyargós csapás volt, ahogy Romulus kora óta mindvégig. Augustus rendelte el a
virágágyásokkal és teraszokkal díszített kőlépcső építését. Lucius apja felnézett, majd lefelé, hogy
megbizonyosodjon róla: senki sem hallja, amit mond.
– Észrevetted valaha, fiam, milyen sokan kényszerültek száműzetésbe a császári családból, és hogy
mennyi hozzá közel álló ember veszítette az életét?
Lucius a homlokát ráncolta.
– Azt tudom, hogy a császár elűzte a lányát, Juliát.
– Csalódnia kellett a lány erkölcseiben.
– Az unokáját, Agrippát is elküldte.
– Úgy ítélte meg, hogy nem elég becsületes.
 – Most pedig ott van a másik két fia, Lucius és Gaius, akiket örökösévé akart tenni. Mindketten
fájdalmasan korán haltak meg.
– Igen. A császárhoz közel állni nem feltétlenül előnyös, akár a boldogságot, akár az egészséget
tekintjük.
– Arra akarsz kilyukadni, hogy…
– Arra akarok kilyukadni, hogy a császár olyan, mint egy láng. A körülötte lévők melegedni akarnak
ennél a lángnál, de senki sem irigyli azt az embert, aki túl közel kerül hozzá, és megégeti magát.
Lucius megrázta a fejét.
– Lehet, hogy másképp alakult volna, ha a nagyapámat több kegyben részesítik az istenek?
Az idősebb Pinarius sóhajtott.
– Akárcsak az unokafivérét, Augustust, a nagyapádat is Julius Caesar akarata szerint nevezték el… de
vajmi kevés haszna származott belőle, hiszen a polgárháborúban Marcus Antonius és Kleopátra oldalára
állt. Miután ők vereséget szenvedtek az actiumi csatában, a nagyapád észhez tért, és odament könyörögni
Augustushoz, aki nagylelkűen megbocsátott neki… a későbbiekben viszont jottányi jóindulatot sem
mutatott iránta. Lehet, hogy a győztes úgy vélte, elég, ha meghagyja megtévedt unokafivére életét, és nem
kobozza el a maradék vagyonát, amit később magától is elvesztett… egyiptomi befektetései ellenére.
Azóta Augustus unokatestvéred többnyire tudomást sem vesz a létezésünkről. Megtűr bennünket, de még
annyira sem vagyunk fontosak számára, hogy kedvezzen vagy ártson nekünk – ami nem feltétlenül rossz. Ó
igen, jó lenne a kegyeit élvezni, de az ellenségévé válni… vagy akár azokkal szembekerülni, akik titkon
ellene szövetkeznek és a bukását akarják… nos, az számunkra is végzetes lenne.
– Azt mondod, nem sok kegyben részesít minket, engem mégis felírt a jósok listájára.
– Igen, felírt, de fogalmad sincs róla, hogy hány szívességet kellett neki tennem ennek érdekében.
Legyél hálás ezért a lehetőségért, fiam!
– Az vagyok, apám – válaszolt Lucius szerényen és őszintén.
Cacus lépcsőjének tetejéről pompás kilátás nyílt a folyóra, még ezen a borús, háborgó napon is:
emberek nyüzsögtek a rakparton, és a fodrozódó vízen is hemzsegtek a hajók. A folyó fölött szinte
csillogtak a Capitolinus-domb fehér templomai a nemrég elvonult eső nyomán. Egyetlen napsugár tört át a
sűrű felhőtakarón, és egyenesen Hercules aranyszobrát világította meg.
Lucius már eddigi rövid életében is szemtanúja lehetett, ahogy Róma városa egyre virágzóbbá és
gazdagabbá válik. A világ minden szegletéből érkeztek portékák, hogy dugig töltsék a
megszámlálhatatlanul sok boltot. Az ősi templomokat és emlékműveket helyreállították, és új, még
nagyobb templomokat emeltek. A téglából készült állami építményeket szürkés mészkővel és fehér
márvánnyal burkolták be. A császár egyszer azt mondta: „Téglavárosként kaptam Rómát, de
márványvárosként fogom itthagyni.” Augustus igyekezett hűnek maradni az ígéretéhez. Lucius Rómán kívül
sehol sem élt, és nem is járt Pompejinél távolabb. Mégis úgy érezte, Rómánál nem létezhet izgalmasabb
és gyönyörűbb emberi település. Büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy most már igazán a város részévé
válhat, szerepet és feladatot kap: közvetítőként fog szolgálni az istenek és a város között, amely az összes
többinél kedvesebb az égieknek.

*

A Palatinus-domb tekintélyes házai között egy nyílt, füves tér zöldellt, alacsony kőfallal körülvéve.
Auguratoriumként emlegették. Pontosan azon a helyen, csaknem nyolcszáz évvel korábban végezte el
Romulus azt a jóslást, amely megalapozta magát a várost. Romulus tizenkét keselyűt látott; ikertestvére,
Remus viszont a szemközti Aventinuson csupán hatot. Így érvényesítették az istenek az akaratukat, amely
szerint az új város magvát a Palatinuson kell elvetni, nem az Aventinuson. Később, ahogy Róma
terjeszkedett, bekebelezte az Aventinust is, és végül mind a hét dombot a Tiberis mentén, de ez volt az a
hely, ahol megszületett a város. A családi legenda szerint egy Pinarius is jelen volt Romulus mellett abban
a szent pillanatban, ezért egy új Pinarius bevezetése a jósok testületébe azóta is nagy jelentőségű
eseménynek számított.
Amikor Lucius és az apja kiértek egy szűk sikátorból, és megközelítették az auguratoriumot,
hirtelenjében sáfrány- és bíborszín tengerében találták magukat; a tömeg minden egyes tagja trabeát viselt,
és lituust hordott magánál. Váratlanul egy magas fiatalember toppant eléjük, és széttárta a karját, hogy
magához ölelje Luciust.
– L-L-Lucius! – kiáltott fel. – Már azt hittem, soha nem érsz ide. Belegondoltam, hogy egyedül kell
vizsgáznom, és k-k-kivert a hideg veríték!
– Ne tréfálj már, Claudius fivérem! – szólt rá Lucius. – A te jóstehetséged messze túlszárnyalja az
enyémet, és ezt te is jól tudod.
– Az istenek üzeneteit látni, az egy dolog… d-d-de mindezt hatalmas közönség előtt!
– Mindketten remekül fogtok teljesíteni, biztos vagyok benne – szólt közbe Lucius apja, és szinte
sugárzott a büszkeségtől az arca.
Azon a napon kizárólag Luciust és az unokatestvérét készültek beiktatni a jósok testületébe. Claudius a
császár feleségének, Líviának volt az unokája, így Augustus mostohaunokája is – hivatalosan azonban nem
lehetett a császár unokája sem vér szerint, sem a törvény szava által, hiszen Augustus nem fogadta fiává
Claudius néhai apját, Drusus Germanicust. Ennek dacára senki sem vitatta, hogy Claudius vér szerinti
rokona a császárnak, ugyanis Marcus Antonius és Octavia unokája is volt, ez által a császár
dédunokaöccse, egyszersmind Lucius távoli unokatestvére.
Claudius és Lucius ugyanabban az évben született. Az utóbbi hónapokban együtt tanulták a
jövendőmondást, és közben jó barátok is lettek, habár Lucius apja úgy látta, több volt közöttük a
különbség, mint a hasonlóság. Lucius feltűnően szemrevaló ifjú volt, arányos testű és kecses mozgású – ezt
ráadásul mások is elismerték, nem csak az elfogult apa –, míg Claudius magassága és megnyerő külseje
ellenére hajlamos volt olyan meghunyászkodóan viselkedni, mint egy kivert kutya, dadogott, ideges
arcrángásoktól szenvedett, sőt olykor az egész fejét is rángatta. A dadogás és a rángatózás bizonyos
alkalmakkor fokozottan jelentkezett. Egyesek úgy vélték, hogy a fiatalember értelmi képességei
alulmaradnak az elvárthoz képest, ám zsenge kora ellenére Claudius avatottabb történész volt, jártasabb
Róma történetében legapróbb részleteiben is, mint bárki, akivel az idősebb Pinariusok valaha találkoztak.
Ezért Lucius apja jó szemmel nézte a barátságukat, és a figyelmeztetése – miszerint kerülje a császár
belső köreit – Claudiusra nem vonatkozott, már csak azért sem, mert a császár a fogyatékosságai miatt
távolságot tartott a fiatalembertől.
Megszólalt egy gong. A jósok fegyelmezetten felsorakoztak az auguratorium négy oldalán. A testület
magisztere odahívta magához Luciust és Claudiust a tér közepére. Amikor megálltak mellette, ezt
kérdezte:
– Ki jelölte ezeket az új tagokat?
Lucius apja előlépett, és rátette a kezét a fia vállára.
– Én, a jós Lucius Pinarius, jelöltem a fiamat, Lucius Pinariust.
Aztán másvalaki is kilépett a tömegből: egy idős férfi, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt a
külseje. Ősz haját már régen le kellett volna vágatnia, és kopottas trabeája is látott már szebb napokat.
Amikor azonban rátette a kezét Claudius vállára, és megszólalt, hangjából vitathatatlan fensőbbség áradt.
– Én, a jós Gaius Julius Caesar Octavianus Augustus, jelöltem az unokaöcsémet, Tiberius Claudius
Nero Germanicust.
 A magiszter bólintott.
– Akkor megkezdem a vizsgáztatást. – Mennydörgés robajlott a távolban, mire az idős férfi felnézett
az égre. – Az emberiség a jövendőmondás eszközével értelmezi az istenek akaratát. Az istenek
üzenetekkel adják tudtunkra akaratukat, amelyeket mi előjeleknek nevezünk. A jövendőmondás eszközeibe
beavatottak meghatározzák, hogy eme előjelek kedvezőek vagy baljósak. Róma alapításának helyszínét is
jóslással döntötték el. Ahogy Ennius kezdte egyik versét: „Miután a dicső Rómát felséges előjelek alapján
megalapították”.
– Ahogy a Római Birodalom terjeszkedett, más népekkel is találkoztunk, akik másképpen gyakorolták
a jóslás tudományát. Az etruszkok az áldozati állatok beleit vizsgálták, a babilóniaiak a csillagok járását,
a görögök vak próféták szavát hallgatták, a zsidók pedig égő bokroktól kaptak iránymutatást. Ám ezek nem
római módszerek, ezek a jövendőmondás alacsonyabb rendű módozatai, ahogy a követőik siralmas sorsa
is bizonyítja. A római jóslás ellenben az őseink őseitől örökölt jövendőmondás, amely mindig is a
legjobb és legvalóságosabb módszer volt az istenek akaratának megfejtésére – és az is marad, míg világ a
világ.
– Éljen, éljen! – kiáltotta Augustus, és többen is követték példáját a tömegből.
– Ötféle jóslás van – folytatta a magiszter. – Ötféle módon lehet megolvasni az előjeleket. A
legerősebb ómenek a mennydörgés és a villámlás, amelyek közvetlenül Jupitertől érkeznek. Különböző
madarak megfigyelése által is nyerhetünk jeleket: vizsgáljuk a holló, a varjú, a bagoly, a sas és a keselyű
röptét. A madárjóslásból született meg a jóslás harmadik fajtája, amit elődeink eredetileg katonai
hadjáratokhoz találtak ki. Lehetővé teszi, hogy bármely fontos döntés pillanatában megolvashassák az
előjeleket. Ebben a harmadik módszerben egy tyúkot engednek ki a ketrecéből, magvakat szórnak szét
előtte, és figyelik, hogy az állat csipeget-e a magvakból, vagy sem. Négylábú állatok is szolgálhatnak a
jóslás alapjául. Ha egy róka, farkas, ló, kutya vagy bármely más négylábú állat keresztezi az utunkat egy
szokatlan környezetben, csakis egy jós mondhatja meg, miért történt. Ezt a negyedik gyakorlatot azonban
államügyekben soha nem használjuk, csak magánjellegű jövendőmondásnál. Az ötödik csoportba azok a
jóslási formák tartoznak, amelyek egyetlen másik kategóriába nem sorolhatók: mindenféle rendhagyó
események csoportja ez, mint amilyen egy kétfejű állat születése, egy furcsa tárgy lezuhanása az égből,
vagy lángok megjelenése, amelyek egyszer csak nyomtalanul eltűnnek. Ebbe az ötödik csoportba
beletartoznak az olyan hétköznapi esetek is, mint egy tüsszentés, egy megbotlás, vagy egy hibásan kiejtett
név vagy szó.
Claudius feje hirtelen az egyik, majd a másik oldalra rándult. Lucius éppen csak a szeme sarkából
látta a mozgást, ám az előttük hömpölygő tömeg számára teljesen egyértelműen látszott. Ez a görcs is egy
olyasfajta hétköznapi esemény volt, amilyeneket a magiszter említett, mint az istenek üzeneteit? Lucius
nem hitt ebben; mindenki tudta, hogy Claudius gyerekkora óta hajlamos ilyen rángatózásokra. Néha egy
görcs nem több egy közönséges görcsnél. A tömegből mégis nyugtalan mormogás hallatszott.
A magiszter úgy tett, mintha nem venné észre.
– Lucius Pinarius, melyik jóslási módszert fogod bemutatni ma nekünk, hogy kiderítsd: jóváhagyják-e
az istenek a testületbe való beválasztásodat?
A viharos napot tekintve egyértelműnek tűnt a válasz.
– Az elsőt – felelte Lucius.
A többiek hátraléptek, és ott hagyták Luciust egyedül az auguratorium közepén. Lassan körbefordult, az
eget kémlelve. A viharfelhők délnyugat felé sűrűsödtek össze a legjobban. Felemelte a lituust, és abba az
irányba mutatott vele. A jósok összesereglettek a háta mögött. A bottal egy láthatatlan négyzetet rajzolt az
égre. Balról jobbra haladva a négyszög magába foglalt mindent, az aventinusi Juno-templomtól a
capitolinusi Jupiter-templomig; lentről felfelé pedig összekötötte a horizontot a zenittel. Miután
körberajzolta az ég egy részét, leengedte a pálcát, és csak figyelt, várakozva.
Lucius eleinte türelmes volt, még pislogni sem mert, aztán idegesség vett erőt rajta. Az istenek, köztük
Jupiter, nem mindig küldtek jeleket. Mi lesz, ha egyetlen villám sem hasít az égbe? Egy jel elmaradása –
ilyen helyzetben – egyértelműen baljós ómen. Lucius hallani vélte a háta mögül a tömeg mormogását és
csoszogását, mintha a jósok ugyanolyan zaklatottá váltak volna, mint ő. Mennyi ideig lehetett várni egy
előjelre? Ezt csak a legidősebb jelen lévő jós, ez esetben a császár dönthette el. Órákig is állhattak ott,
amíg be nem alkonyul, várva egy villám megjelenését – de Augustus úgy is dönthet, hogy a következő
pillanatban véget vet az egész vizsgának.
Lucius szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Őrjítő volt a várakozás. Ha elmarad a jel, mi lesz
vele? Mit fog mondani az apja? Észrevette, hogy az ujjcsontjai egészen kifehéredtek a lituus
szorongatásától. Nagy levegőt vett, majd lazított a fogásán. A másik kezével a torkához nyúlt, becsúsztatta
az ujjait a trabeája alá, és megérintette az aranyamulettet.
Aztán észrevett egy villámot. A következő pillanatban sokan felnyögtek mögötte, és pár
szívdobbanással később a mennydörgés is hallható volt. A távoli villanás bal oldalon látszódott, Juno
temploma fölött, de még a körberajzolt területen belül. A bal kéz felőli villám általában jót jelentett –
minél inkább balra húzódott, annál kedvezőbb üzenetet hozott. Tehát jó előjelet kapott! Jupiter
egyértelműen elégedett volt vele. Ezután pedig, mintha az utolsó kétséget is el akarná oszlatni, több
kisebb, szakadozott villámot is küldött ugyanarra a helyre, egyiket a másik után, gurgulázó
mennydörgéssel a nyomukban. Lucius az isten örömteli nevetését vélte kihallani belőlük.
– Kedvező az előjel! – kiáltott a magiszter. – Minden jelen lévő jós egyetért ebben?
Lucius megfordult, és megkereste az apja arcát a tömegben. Az idősebb Lucius mosolygott, akárcsak a
körülötte állók.
Úgy tűnt, hogy Augustus is mosolyog, noha Lucius nehezen tudott olvasni a császár arckifejezésében.
Tekintete inkább fáradtnak tűnt, semmint boldognak, és ahogy sárga fogait kivillantotta, az is inkább
grimaszra emlékeztetett, semmint mosolyra.
– Ezek szerint teljes az egyetértés? Kedvező az előjel? – kérdezte a szakadt öltözékű, borzas hajú
császár.
Helyeslő biccentések és mormogások érkeztek a tömegből.
A magiszter rátette a kezét Lucius vállára.
– Gratulálok, Lucius Pinarius. Ezen a napon jós lettél. Használd mindig bölcsen, Róma legteljesebb
javára a képességeidet és a papi tisztségeddel járó hatalmat, fiatalember, és viseltess a legnagyobb
tisztelettel az istenek iránt!
A magiszter Claudius felé fordult.
– Most te következel, Tiberius Claudius Nero Germanicus. Melyik jóslási módszert fogod bemutatni
ma nekünk, hogy kiderítsd: jóváhagyják-e az istenek a testületbe való beválasztásodat?
Claudius előrelépett.
– Én azt a módszert választom, amelyben… – Teljesen elhallgatott, ahogy néha szokása volt beszéd
közben. Annyira erőt vett rajta a dadogás, hogy képtelen volt kiejteni a következő szót. Végül
összeszorította az ajkát, és csak azért is kirobbantotta magából a szót: – M-m-madarakat kell figyelni!
Újabb sutyorgás érkezett a tömegből, mert az emberek többsége – Luciushoz hasonlóan – meglepődött
a választáson. Egy ilyen napon, amikor keresztbe-kasul cikáznak a villámok az égen, bizonyára az összes
madár a fészkén gubbaszt, elrejtőzve a szél és az eső elől.
Claudius azonban módfelett magabiztosnak látszott. Alaposan átvizsgálta az égboltot, majd északkelet
felé fordult, pontosan az ellenkező irányba, mint amerre Lucius nézett. Ő is a lituus segítségével rajzolta
körbe az ég egy szeletét a fórum és az Esquilinus-domb fölött.
 Be sem fejezte a négyszög rajzolását, amikor kiejtette kezéből a pálcát. Lucius felnyögött, ahogy sokan
mások is. Egy lituus leejtése még Claudius ügyetlenségét figyelembe véve is rossz előjelnek számított.
Nyilván Augustus is zavarba jött, de semmi jelét nem mutatta.
– Vedd fel azt a lituust! – szólt rá a fiúra. – Láss hozzá a jósláshoz, gyorsabban, mint ahogy a spárga
megfő!
A tömeg feszültségét feloldotta az ajkukra törő nevetés. A császár többek között keresetlen humoráról
volt közismert, olyan viccekről, amelyek bárki más szájából erőltetetten, közönségesen vagy ostobán
hangzottak volna.
Az idős császár megköszörülte a torkát, majd ismét megszólalt.
– Régen, amikor először megolvastam a jeleket, én is a madárjóslást választottam. Tizenkét keselyűt
láttam… igen, egy tucatot! Pontosan annyit, amennyit Romulus látott a város megalapításakor. Lássuk, mit
jövendölnek Jupiter tollas küldöttei az unokaöcsémnek a mai napon!
Az öregember elmosolyodott, vagy talán inkább grimaszolt, ezt Lucius képtelen volt eldönteni.
Miközben nézelődtek, és előjelre vártak, Lucius azon merengett, milyen rémesen bonyolult a
madárjóslás. Az üzenetek értelmezéséhez nemcsak a felbukkanó madarak fajtáját kellett meghatározni, de
a számukat is, valamint azt, hogy egy irányban szállnak-e vagy visszakanyarodnak, és azt is, hogy
rikoltanak-e vagy némán repülnek. Minden egyes madár hangja, mozdulata más és más jelentést hordozott,
a körülmények függvényében, és aszerint, hogy az évnek melyik szakaszában történt a megfigyelés. A
madárjóslás sokkal gyakrabban vezetett eltérő értelmezésekhez a jósok között, mint a villámfejtés – és
elképzelhető volt, hogy egy ilyen viharos napon egy sem jelenik meg.
Várakoztak. Lucius kezdte kényelmetlenül érezni magát, mert szinte ugyanúgy aggódott Claudius miatt,
mint korábban saját maga miatt. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha szégyent hoz az apjára.
Mennyivel nagyobb nyomás nehezedhetett Claudiusra, akinek maga a császár állt a háta mögött?
Amikor Lucius már elviselhetetlennek érezte a feszültséget, Claudius felemelte a lituusát, és felfelé
mutatott.
– O-o-ott! – kiáltotta. – Két keselyű a Porta Esquilina fölött! Pont erre repülnek! Valóban két cikázó
kis pont jelent meg az égen, de olyan távol repültek, hogy Lucius sem tudta meghatározni a fajtájukat,
pedig neki páratlanul éles szeme volt. A jelek szerint Claudius még nála is jobban látott, mert ahogy a
madarak közelebb értek, a tömeg egyhangúlag megállapította, hogy valóban keselyűk. Azután a madarak
visszakanyarodtak a Porta Esquilina felé, és fölötte kezdtek körözni.
Még két keselyű bukkant fel ugyanazon a helyen, aztán még kettő, és még egy, végül már hét keselyű
cirkált a Porta Esquilina fölött. A kapun túl, a falakon kívül terült el a nekropolisz, a halottak városa, ahol
a rabszolgák holttestét elégették, a kivégzett bűnözőket pedig felfalták a dögevők. Nem volt meglepő, hogy
keselyűk jelentek meg azon a területen, de az teljességgel váratlanul érte a szemlélődőket, hogy hét is
keringett egyszerre a temető fölött Claudius jóslása közben, egy ilyen végtelenül zord napon. Repülésük
mintázata – először az auguratorium felé, majd vissza – is kedvező előjelnek minősült.
Augustus kihirdette, hogy a vizsga véget ért. A magiszter le volt nyűgözve.
– Hét keselyű! Igaz, hogy jóval kevesebb, mint amennyit Romulus látott – és a császárunk –, de több,
mint amennyit Remus látott! Akad köztetek valaki, aki kétségbe vonja, hogy ezek kedvező előjelek voltak?
– kérdezte a jósokat. – Senki? Jól van, akkor kihirdetem, hogy ezen a napon Tiberius Claudius Nero
Germanicus igazi jóssá érett, akit elfogadnak a társai, és ami még fontosabb, maga Jupiter is. Használd
mindig bölcsen, Róma legteljesebb javára a képességeidet és a papi tisztségeddel járó hatalmat,
fiatalember, és viseltess a legnagyobb tisztelettel az istenek iránt!
A ceremónia még nem ért véget. A többi jós gratulált Luciusnak és Claudiusnak, majd a testület tagjai
elindultak a császári palota felé. Az új jósok beavatását követő fogadást általában egy magánházban
tartották, de ezúttal maga Augustus volt a vendéglátó. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a tömeg
megjegyezze: Claudius az ő rokona. Azt, hogy Lucius Pinarius az unokatestvére, meg sem említette.
Miközben elsétáltak a város legelőkelőbb háza előtt, Lucius odament Claudiushoz, és elmondta neki,
mennyire lebilincselte a keselyűjóslás.
– Bátor tett volt a részedről. Én nem mertem volna a madárjóslást választani. A biztonságos út mellett
döntöttem, és maradtam a villámoknál. Úgy véltem, ez az okosabb döntés, hiszen az emberek általában
többre becsülik a villámfejtést. De ma bőven sikerült túlszárnyalnod engem, Claudius!
Claudius lebiggyesztette a száját, bólintott, és töprengve hümmögött. Feje az egyik oldalra rándult.
– Igen, azt hiszem, így volt, habár az is igaz, amit mondtál, hogy a villámfejtést tartják a legnagyobb
becsben. Szerinted miért van ez így? – A sikeres vizsgával a háta mögött mintha kevésbé dadogott volna.
– A magiszter azt tanította nekünk, hogy a villám és a mennydörgés egyenesen Jupitertől jön – felelte
Lucius.
– Ó igen, de a madarak is Jupiter hírnökei, miért ne lehetne a madárjóslás ugyanolyan értékes? Nem, a
villámfejtés egyszerűen látványosabb és hatásosabb, hiszen halandó ember nem tud villámot létrehozni.
Madarakat viszont bárki kiengedhet egy ketrecből, egy adott időben, egy adott helyen.
Lucius összevonta a szemöldökét.
– Arra célzol, hogy szándékosan eresztették ki azokat a keselyűket?
– Ó, Romulus számára biztosan nem, és a bácsikám jóslása alatt sem. De nekem… ki tudja? –
Claudius vállat vont. – A hiányosságaim miatt a bácsikám nem tud elképzelni magasabb rendű hivatalt
számomra a jósok testületénél. A görcseim miatt nem lehetek diadalmas hadvezér. Láttad, ma is elejtettem
a lituust. Képzeld el, ha egy karddal teszem ugyanezt a csatatéren! T-t-túl sokat dadogok, ezért nem tudok
hatásos b-b-beszédeket tartani a szenátusban. – Gúnyos mosolyra húzódott a szája. Lehet, hogy
szándékosan és tudatosan dadogott? – Mivel ez a legfényesebb jövő számomra, a bácsikám eltökélte, hogy
mindenkinek el kell ismernie a jósképességeimet… ha már mást nem. De szerintem három keselyű is elég
lett volna. Te mit gondolsz? A bácsikám mindig túlzásokra ragadtatja magát! Amikor két üresedés támadt
a testületben, vajon miért engedélyezte a te jelölésedet is az enyém mellett, Lucius?
– Annyi bizonyos, hogy az apám minden tőle telhetőt elkövetett az érdekemben, és azért, hogy elnyerje
a császár jóindulatát. De maga is meglepődött a sikeren, tekintve a fiatal koromat…
– Ha! A bácsikám egyetlen okból engedte, hogy felvételedet kérd a testületbe: belőlem mindenáron
jóst akart faragni, hogy ne legyek láb alatt, és akart mellém egy másik ifjoncot is, hogy ne lógjak ki
túlzottan a sorból. Nem a korod ellenére választottak be a jósok közé, Lucius, hanem pontosan azért! De a
lényeg az, hogy a vizsgának vége, Lucius, és most már jósok vagyunk. Jósok egy életre! Álljunk csak meg,
mit viselsz a nyakadban?
Claudius Lucius nyakláncára nézett. Az aranyrög kicsúszott a trabeából, és fényesen csillogott a bíbor
gyapjú felületén.
– Egy családi talizmán.
– Honnan való? Mit jelképez?
– Nem tudom – vallotta be Lucius kissé letörten. Claudius ritka éles eszű ifjú volt, és ha valaki a
családi történetéről kérdezte, ő bezzeg mindent el tudott mesélni a legapróbb részletekig, legyen szó
akármilyen jól leplezett titkokról.
Claudius megállt, odanyúlt az amuletthez, és közelebbről is megszemlélte. Lucius már korábban is
látott ilyen csillogást a barátja szemében, amikor együtt készültek a vizsgára – az elhivatott történész
lelkesedése egy érdekfeszítő régiség és talány láttán.
– Azt hiszem, L-L-Lucius, van v-v-valami elképzelésem arról, hogy mi lehet ez. De kell végeznem
némi kutatómunkát…
 – Gyertek, jóstársaim! – szólt rájuk Lucius apja, aki ekkor érte utol őket. – Már majdnem ott vagyunk.
– Akárcsak Lucius, ő sem járt még soha a császári palotában, ezért valósággal elárasztotta az izgalom.
Először az udvarra mentek be. Semmiben sem különbözött más, szerényebb vagyonú családok
udvaraitól, leszámítva a trófeákat, amelyeket egy emelvényre helyeztek a kert közepén. A faállványon a
császár személyes páncélját lehetett megcsodálni, a kardjával, fejszéjével, sisakjával és pajzsával együtt.
– Nézd, hogy csillognak! – suttogta Lucius. – Mintha most fényesítették volna őket frissen!
– Igen, alighanem van erre egy külön rabszolga, aki mindennap elvégzi ezt a feladatot – jegyezte meg
Claudius.
Miközben a jósok elözönlötték az udvart, és várták, hogy a masszív bronzkapu feltáruljék, Lucius
felnézett a hatalmas babérkoszorúra, amit a bejárat fölötti márvány szemöldökfába faragtak.
– A hagyomány szerint egy katona akkor kaphat babérkoszorút, ha megmenti egy bajtársa életét a
csatában – közölte Claudius, miután követte Lucius tekintetét. – Kitalálod, miért szavazott úgy a szenátus,
hogy a bácsikám belefaraghassa a márványba ezt a gigászi babérkoszorút?
– Gondolom, úgyis elmondod.
– A Kleopátra és Marcus Antonius nagyapám fölött aratott győzelmét ismerték el vele… A
nagyapámat persze nem ismerhettem, mivel a saját kardja által halt meg, húsz évvel az én sz-sz-születésem
előtt. Tudod, azzal a győzelemmel Augustus megmentett minket attól, hogy az egyiptomi királynő
rabszolgái legyünk, mi, Róma összes polgára, illetve az eljövendő generációk… Így megérdemelte a
hozzá méltóan tekintélyes babérkoszorút.
Odabentről egy hatalmas retesz döngő hangja hallatszott, aztán lassan kinyíltak a nagy bronzajtók,
befelé, az előtér irányába.
Ekkor vették észre, hogy két virágzó babérfa szegélyezi az ajtót. Miközben villámok cikáztak át a fejük
fölött, és égzengés remegtette végig az udvart, Lucius látta, hogy több jós is letör egy-egy kis gallyat a
fákról, és becsúsztatja a köpenyébe. Széles körben elfogadott tény volt, hogy a babérfa ellenáll a
villámnak; ez volt az egyetlen fa, amelybe soha nem csapott bele. Sokan azt is igaznak vélték, hogy a náluk
hordott babérgally megvédi őket a villámtól.
A császári lakóhely belső terei nem voltak túláradóan fényűzőek, éppen ellenkezőleg: roppant
egyszerűen rendezték be őket. Az oszlopok nem márványból, hanem szürke mészkőből készültek. A padlón
a fekete és fehér kövecskék egyszerű geometrikus mintákat alkottak, nem káprázatos, színes mozaikokat. A
falakat is visszafogott színekkel festették le, hiányoztak a bámulatosan valósághű tájképek, amilyeneket
Lucius a gazdagabb ismerőseik házában látott, például az Acilius családnál. A középső kertbe nyíló
számos étkező elég helyet biztosított a hatalmas vendégsereg számára, ám maguk az étkeződíványok éppen
olyan dísztelenek voltak, mint Lucius otthonában.
Az ételeket sem bonyolították túl. Első fogásként spárgát szolgáltak fel, amit csak egy pillanatra
merítettek forrásban lévő vízbe, hogy megfőjenek, de ropogósak maradjanak. Claudius helyet foglalt
Lucius mellett, derűsen széttört egy spárgát.
– „Gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő”… a bácsikám pontosan így szereti!
Lucius még soha nem látta ilyen vidámnak a barátját.
– Őszintén szólva meglep, milyen szerény a császári palota berendezése. Még Aciliáék háza is
fényűzőbb. Ilyen póriasak a személyes szobák is?
– Még póriasabbak! A bácsikám egy szénaágyon alszik, és csak támla nélküli székeket tűr meg a
házban. Azt szokta mondani, hogy: „Egy rómainak legyen elég szilárd a gerince ahhoz, hogy megtartsa.”
Abban hisz, hogy erkölcsi példát kell mutatnia olyan régimódi erényekből, mint a fegyelem és az
önuralom. A családjától is ugyanilyen magatartást vár el. Amikor Julia, az unokája túl pompázatos házat
építtetett magának, a bácsikám az egészet l-l-lerombolttatta. Nem is emlékszem, hogy ez azelőtt vagy
azután történt, hogy száműzte szegény Juliát arra a szigetre házasságtörés miatt. Aztán amikor megszülte a
sz-sz-szeretője gyerekét, a bácsikám megparancsolta, hogy vegyék el tőle a csecsemőt, és hagyják kint egy
hegyoldalon meghalni. – Claudius harapott a spárgából, hangosan megrágta, majd lenyelte. – Julia anyját,
a saját lányát szintúgy száműzte, ugyancsak a botrányos viselkedése okán. Az egyetlen életben maradt
fiúunokája, Agrippa sem tudott megfelelni a dédnagybácsi elvárásainak, ezért ő is egy távoli szigeten
végezte. Magad is láthatod, hogy a spártai környezet itt nem csupán látszat. Tényleg ez tükrözi legjobban a
nagybátyám temperamentumát.
Minden étkezőben külön heverő várta a házigazdát, aki egyik szobáról a másikra járt, hogy vendégei
élvezhessék a társaságát. Lucius számára úgy tűnt, hogy a császár inkább megfigyelője, semmint
résztvevője az ünnepségnek; alig beszélt, és semmit sem evett. Feldúltnak látszott, máshol jártak a
gondolatai, és valahányszor dörgött az ég, összerezzent. Olykor könnyű eső suhintott végig a kerten, és
szélrohamok támadtak a szénserpenyőkre, amelyekben alkonyattájt meggyújtották a tüzet. Alig egy órával
a naplemente után, amikor még számos fogás várt felszolgálásra, Augustus kisétált a kert közepére, ahol
minden vendég jól láthatta, elköszönt a jóstársaitól, és kimentette magát.
A házigazda távozása után érezhetően megenyhült a hangulat. Néhány vendég még azt is megengedte
magának, hogy víz nélkül igya a bort, de senki sem részegedett le. Az utolsó, sűrű garumszószban tálalt
répából álló fogás után a vendégek szállingózni kezdtek. Üdvözölték az újonnan beavatott jósokat, majd
hazamentek. Lucius apja maradt utolsónak.
– Nem jössz velem, fiam?
– Claudius hívott, hogy sétáljak el vele Apollo templomához.
– Ilyen időben?
– A templom csak pár lépésnyire van. Mostanra az eső is elállt.
– Újból eleredhet bármelyik pillanatban.
– Ha durvábbra fordul a vihar, Lucius n-n-nálunk töltheti az éjszakát – ajánlotta Claudius.
– Gondolom, sértés lenne ezt visszautasítani – mondta az idősebb Pinarius, és egyszerre tűnt
elégedettnek és aggodalmasnak amiatt, hogy a fiát szívesen látják Augustus házában.

*

Apollo templomát díszes oszlopsor vette körül, amely közvetlenül érintkezett a császári palotával. A
Palatinus délkeleti gerincén magasodott, pontosan a Circus Maximus fölött. Augustus összes új építménye
közül Apollo temploma volt a legfenségesebb. Megvilágította a környező pillérsorok között felállított
szénserpenyők imbolygó fénye, miközben játszi köd ereszkedett le, így este az épület még látványosabb
arcát mutatta, mint nappal. A carrarai márvány nagy, szilárd blokkjaiból készült falak csillámlottak, a
tetőn álló, aranyozott diadalszekér-szobor pedig mintha lángokból lett volna. A bejárat előtti téren Apollo
márványszobrát lehetett megcsodálni, egy tizenkét bronzökörrel körülvett oltár fölött. A reszkető fényben
mintha életre keltek volna az állatok. Amikor Lucius ezt megjegyezte Claudiusnak, a barátja elmesélte,
hogy az ökrök már százévesek, a nagy Müron művei, aki a gyakran másolt és utánzott, híres Diszkoszvetőt
is alkotta.
A lépcső tetején, a magasba tornyosuló oszlopok mögött egy masszív ajtó várta őket. Mindkét szárnyát
elefántcsont faragványok ékesítették. A villámok cikázó fényében Lucius alaposabban szemügyre vette a
csodás részletességgel díszített ajtótáblát, amely heves mozdulatokban megfagyott alakokat ábrázolt –
fiatal nőket és férfiakat, akik ide-oda szaladgáltak kétségbeesve, egyik-másik nyílvesszővel a
mellkasában, a fejük fölött, az égen pedig az íjat tartó isteni testvérpár lebegett, Apollo és Artemisz.
– A thébai Niobidák meggyilkolása – mondta Claudius. – Amikor halandó anyjuk, Niobé, azzal
kérkedett, hogy több gyermeke van, mint Létónak, az istennő gyerekei megsértődtek, és megölették Niobé
utódjait. Apollo a fiúkat, Artemisz a lányokat. Niobé a hübrisz bűnébe esett – halandó létére elbizakodottá
vált –, és a gyermekei fizették meg ennek árát. A n-n-nagy hatalmú halandók utódjai gyakran fizetnek ilyen
kegyetlenül nagy árat, akár a puszta létezésükért is. – Claudius morfondírozni látszott, majd megfordult, és
a lituusával felmutatott az égre, vagyis arra a négyszögletes darabjára, ami az oszlopok között feltárult. –
Úgy tűnik, közelednek a villámok. Láttad azt az óriás mennykövet? Ritka erőteljes volt! A magiszter azt
mondta, hogy a villámok összes lehetséges megjelenési formáját lejegyezték és kategorizálták Róma
történelme során, ami azt jelentené, hogy a villámok ismétlődnek, ahogy egy nyelv betűi és szavai
ismétlődnek, ám nekem néha eszembe jut, hogy talán nem minden villám fér be a kategóriákba. Persze ha
ez így lenne, akkor semmi értelme nem lenne a villámoknak, vagy legalábbis egyetlen ember sem tudná azt
megfejteni.
Délnyugat felől valami irdatlan feketeség közeledett feléjük. Sötétebb volt az ég többi részénél, és
bendőjét időnként villámok töltötték ki. Ekkor a Tiberis fölött járt, és tombolása tükröződött a folyó szilaj
felszínén.
Lucius megtiszteltetésnek érezte, hogy ott állhat a barátjával, a császári palota egyik lakójával, a
császár legnagyobb templomának küszöbén; ugyanakkor a félelem is át- meg áthullámzott rajta, hiszen a
közelgő vihar erőszakosnak ígérkezett, és a lemészárolt Niobidák látványa is felzaklatta. Azért jött, hogy
hódoljon Apollo előtt, ám Apollo veszélyes és bosszúálló isten hírében állt.
Claudiusnak nem borsózott a háta.
– Tudtad, hogy évekkel ezelőtt ez volt a császár lakhelye? Aztán egyszer csak belecsapott a villám, és
porig égett. Augustus kijelentette, hogy az istenek sz-sz-szent helynek jelölték meg ezt a területet, ahol
kizárólag templomot lehet építeni, és az ő nyomására a szenátus megszavazta a szükséges összeget a
templom építéséhez, sőt a mellette álló császári palota építéséhez is. Amint látod, ez egy igen pazar
templom, és mindenki azt hitte, hogy a bácsikám hasonlóan bámulatos palotát fog mellé építtetni, ám ő
pontosan ugyanolyan házat építtetett, mint amilyen a régi otthona volt, csak kicsivel nagyobbat, hogy elég
szárny legyen a személyzetnek is. – Claudius elnyomott egy kuncogást.
– Augustus is a házban volt, amikor belecsapott a villám?
– Igen, bent volt. Ráadásul nem az volt az egyetlen alkalom, amikor a bácsikám villámmal találkozott.
Egyszer a kantábriai hadjárat során éjszaka meneteltek, miután győzelmet arattak a nagyapám, Antonius
felett, és a b-b-bácsikám majdnem meghalt egy villámcsapástól. Egy hatalmas mennykő megperzselte a
bácsikám hordszékét, és agyoncsapta a rabszolgát, aki elöl haladt a fáklyával. Miután hajszál híján
megmenekült, építtetett egy szentélyt Jupiternek, a Villámok Urának… Láthatod is amott, a Capitolinuson.
Csodálatos látvány az égzengés villódzó fényeiben! A bácsikám azóta is betegesen fél a villámlástól.
Hogy gyűlöli az égiháborút! Bizonyára ezért is hagyta ott olyan k-k-korán a fogadást, hogy elbújjon a
pinceszintre. Senkitől és semmitől nem fél ezen a földön, de attól nagyon is tart, hogy az égből s-s-sújt le
rá a halál, ahogy annak idején Romulus királyra. Ezért viselte ma este az amulettet is. Mindig felveszi
viharos időben.
– Milyen amulettet?
– Hát nem láttad, Lucius? Egy fókabőrből készült amulett lógott a nyakában, egy védelmező
talizmán… amit mások babérgallyacskával helyettesítenek.
– Fókabőrből?
– Ahogy a babérba sosem csap a ménkű, úgy a fókába sem. Ez egy tudományos tény, amit minden
megbízható hatóság és szaktekintély elismer. Én jobban szeretem a babért – szögezte le Claudius, és
elővett egy gallyat a trabeája alól.
– Azt hiszem, nekem is szakítanom kellett volna egyet – közölte Lucius.
 A villámlás és a mennydörgés egyre közelebb ért. A vihar már majdnem fölöttük dühöngött.
– Maradj szorosan mellettem, talán téged is megvéd a babérgallyam! Van egyébként egy érdekes
történet a császári házban található babérfákról. Nem sokkal Livia és Augustus esküvője után a nagyanyám
egy szekéren haladt egy vidéki úton, és egyszer csak egy makulátlanul fehér tyúk pottyant az ölébe… a
csőrében pedig babérágat tartott! Livia megtartotta a tyúkot, hogy a fiókáit jóslásra használhassa, és
elültette a babért, amiből egy szent liget sarjadt a Tiberis partján lévő császári ültetvényen. Onnan való az
a két fa is, amelyek a császári ház bejáratát őrzik. Augustus a diadalmenetein mindig az azokról leszedett
babérlevelekből font koszorút viselte. Ó, de eltértem a tárgytól…
– Ez gyakran előfordul – mosolygott Lucius, aztán hirtelen megriadt a mennydörgés hallatán.
Sziszegve ért el hozzájuk az eső nesze, ahogy az Aventinus-domb felé söpört.
– Szóval a fókabőr amulettről kérdeztél. Ha már itt tartunk, g-g-gondolkodtam azon, amit te viselsz.
Azt hiszem, van egy elképzelésem az eredetéről…
Gigászi villám szakította félbe a mondandóját, amit fülsiketítő mennydörgés követett. A villám
belehasított a Palatinusba, valahol a közelben.
– Szerinted a császári palotába csapott bele? – kérdezte Lucius.
Elrohantak a tornác végéig, és a palota felé néztek. Nem látták tűz nyomait. Aztán a hirtelen lezúduló
eső mindent elhomályosított, ami a templom lépcsőin kívül terült el. A szél a tornácra is befújta a vizet, és
a timpanon nem nyújtott védelmet a két fiú számára. Claudius kinyitotta az egyik magas ajtót. Besurrantak
a templomba, és becsukták a bejáratot maguk mögött.
Tömjén illata keringett a levegőben. Apollo elképesztő méretű szobra töltötte be a szentélyt a falakra
helyezett mécsesek imbolygó fényében. Lucius úgy érezte, hogy az épületet valami földöntúli mágia járja
át ezen a viharos éjjelen. A levegőben is szokatlan izgatottság remegett. Felnézett az isten szobrára, és
egyszeriben lúdbőrös lett. Valami iszonytató bizonyosság megsúgta neki, hogy azon az éjjelen jelentős
fordulat történik.
Lucius hátranézett. Claudius az egyik fal tövében ült, egy márványpadon. Bóbiskolt, a feje kissé
előrebillent, az állkapcsa kinyílt, és még némi nyál is csorgott az alsó ajkáról. Ha bárki más látta volna
abban a pillanatban, bizonyosan rásüti az idióta jelzőt. Szegény Claudius!
A különös érzések lecsillapodtak. Lucius leült Claudius mellé, és hallgatta lágy hortyogását. Várta,
hogy továbbálljon a dühöngő vihar.
Megriadt, amikor a robusztus ajtó kinyílt. Ő is elszenderült, de fogalma sem volt, mennyit aludt. A
férfi, aki fáklyával a kezében belépett, a császári szolgák tunikáját viselte.
– Claudius! Itt vagy, Claudius?
Az ifjú összerezzent, és felébredt. Megragadta Lucius karját, és letörölte az álláról a nyálat.
– Tessék? Ki van itt?
– Euphranor. – A császár egyik bizalmas felszabadítottja jött be a templomba. A haja fekete volt, a
szakálla viszont majdnem teljesen fehér. – Már mindenütt kerestelek!
Odament Claudiushoz, és átadott neki egy viasztáblát, olyasfajtát, amire írni szoktak, majd letörlik, és
újra írnak rá.
Claudius megnézte a táblát a fáklya fényében. Nyakatekert, öreges írással egy furcsa mondatot
körmöltek rá: „Gyere, gyorsabban, mint ahogy a spárga.” Az utolsó szót áthúzták, és azt írták fölé:
„villám”.
– A bácsikám írta a saját kezével! – kiáltott fel Claudius meglepődve. – Írnokok egész serege várja,
hogy lediktálja az üzeneteit, éjjel-nappal. Miért írta ő maga? Miért hívat ilyen sürgősen? És miért olyan
gyorsan, mint a villám?
Lucius hirtelen úgy érezte, megfordult vele a világ.
 – Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek…
– Ebben a tomboló viharban? Dehogyis! Velem jössz.
– Tényleg ezt akarod?
– A nagybácsi nem írta, hogy te nem jöhetsz! Kövess, fivérem… gyorsabban, mint ahogy a spárga
megfő! Euphranor, te menj elöl!
A korbácsoló esőben követték Euphranort vissza a császári házba, keresztül az étkezőkön és a kerten,
ahol valóságos zuhatag képződött a tetőkről, majd sok-sok ajtón és folyosón át. Végül egy keskeny ajtóhoz
értek, amely egy lefelé vezető lépcsőre nyílt.
– Itt maradok – mondta a szolga. – A lépcső alján megtaláljátok a császárt.
Claudius lesétált a hosszú, meredek, kanyargós lépcsőn, Lucius pedig igyekezett lépést tartani vele.
Végül egy mécsesekkel megvilágított, föld alatti helyiségben kötöttek ki. Lucius azonnal észrevette, hogy a
falakat mozaikok díszítik, és az ezernyi apró kövecske valósággal sziporkázott a félhomályban. A
káprázatos ábrák között egykettőre felismerte a hosszú szakállú, vaskoronás Romulus királyt. Egy másik
képről is rögtön kitalálta, hogy csakis a csecsemő ikerpárt, Romulust és Remust ábrázolhatja, ahogy egy
kosárban sodródnak a Tiberis vizén. Olyan mozaik is akadt, amely halála pillanatában örökítette meg
Romulust, ahogy egy Jupiter által küldött fénysugár nyúl le érte a magasból. Számos más jelenetet is
megcsodálhatott a Városalapító életéből.
– Ő mit keres itt?
Lucius szembefordult Augustusszal. Még soha nem látta ilyen közelről a császárt. Szörnyű fogai
voltak, sárgák és szuvasak, és alacsony is volt, ráadásul nem a vastag talpú lábbelit viselte, amit azért
készítettek neki, hogy magasabbnak látszódjék, hanem egy egyszerű sarut. Lucius figyelmeztette magát,
hogy legalább egy kicsit úgy kellene tennie, mintha lenyűgözné az uralkodó jelenléte. Suhanc korában a
szőke Octavius állítólag a legjobb külsejű ifjú volt Rómában, olyan szép, hogy a nagybátyja, Julius Caesar
a szeretőjévé választotta (legalábbis a pletykák szerint), később pedig az ifjú Octaviusként, majd az érett
Augustusként elég hatalmat szerzett ahhoz, hogy saját kénye-kedve szerint irányítsa a birodalmat. Ebben a
pillanatban viszont Lucius mindössze egy alacsony, pudvás fogú öregembert látott maga előtt, kócos,
szalmaszínű hajjal, burjánzó szőrrel az orrlyukában, és bozontos, összenőtt szemöldökkel az orra fölött.
Most, hogy szemtől szemben állt a világ urával, Luciuson megint úrrá lett az a furcsa
bizonyosságérzés, amelyhez hasonló Apollo templomában is környékezte, amikor azt a sugallatot kapta,
hogy ezen az éjszakán valami jelentős dolog fog történni.
– Elküldjem, bácsikám? – kérdezte Claudius.
Augustus ránézett Luciusra, méghozzá olyan erőteljes és metsző pillantással, hogy a fiú önbizalma
lassan rogyadozni kezdett. Végül megszólalt:
– Nem, maradhat az ifjú Lucius Pinarius. Most már ő is jós, nem igaz? Az ősei ott voltak Róma első
jövendőmondói között. Romulust is egy Pinarius kísérte el arra a híres jóslására, korábban pedig a
Pinariusok őrizték a nép első szentélyét, Hercules nagy oltárát. Több mint háromszáz évvel ezelőtt az
állam átvette ezt a feladatot, de talán vissza kellene adnom ezt az örökletes posztot a Pinariusoknak… Az
istenek jó szemmel nézik az ősi szokások felélesztését. Emellett vér szerinti rokonom is, akár előny, akár
hátrány ez számomra. Lehet, hogy ma éjjel az istenek küldtek téged hozzám, Lucius Pinarius.
Lucius elfordította a tekintetét, mert zavarba hozta a császár fürkésző tekintete. Inkább a mozaikokat
kezdte szemlélgetni.
– Romulus életének eseményei ezek, de ezt bizonyára te is tudod – mondta Augustus. – Ez a helyiség a
Lupercal, a szent barlang, amelyben az anyafarkas szoptatta az árván maradt ikerpárt, Romulust és
Remust. Én magam találtam rá a barlangra, amikor ennek a háznak az alapjait lefektették, és az én
utasításomra alakították ékes szentéllyé.
 – Csodálatos mozaikok – ismerte el Lucius.
– Igen. Ott láthatod, ahogy az anyafarkas szoptatja az ikreket, ott pedig azt, ahogy Remus megmenti a
testvére életét. Amott Remus megöli Amulius királyt, és elveszi a vaskoronáját. Ott Romulus figyeli a
keselyűk röptét, azon a képen pedig barázdát szánt a talajba, hogy kijelölje a város határait. Emitt az első
diadalmenet látható, mellette pedig a király felemelkedése az égbe, egy viharos éjszakán.
Lucius bólintott. Eszébe ötlött valami, amit Claudius mesélt: a császár azt fontolgatta, hogy címet
csinál a Romulus névből, ahogy az Augustust is címként használta, de végül balszerencsésnek ítélte, és
elvetette az ötletet. Végtére is Romulus megölte a testvérét, és habár a legenda szerint élve emelték fel az
istenek magukhoz az Olümposzra, egyes történészek szerint összeesküvő szenátorok ölték meg.
Claudius is először látta a kamrát, és hasonló elragadtatással figyelte a mozaikokat. – Persze nem
szabad szó szerint értelmezni a legendákat – szólalt meg, és a szoptató anyafarkas képére mutatott. – A
tanárom, Titus Livius szerint az őseink ugyanazt a szót használták az anyafarkasra és a szajhára: lupa.
Livius azt mondta, hogy az ikreket nem egy vadállat, hanem egy közönséges prostituált nevelte fel.
– Ne káromold az ősöket, öcsém! – förmedt rá Augustus, és még többet is mondott volna, amikor
irdatlan mennydörgés remegtette meg a kamrát. A császár rémülten szorította meg a nyakában lógó fókabőr
amulettet. – Még ilyen mélységben is megremeg a föld! – suttogta. – Lehetséges, hogy egy éjszakán kétszer
is belecsapjon a villám ugyanabba a házba? – Kissé hályogos szeme csillogott, de nem az izgatottságtól,
hanem a félelemtől, legalábbis Lucius így látta.
– M-m-miért hívattál minket, bácsikám? – kérdezte Claudius halkan.
– Mindjárt megmutatom… habár ahhoz el kell hagynunk a biztonságos Lupercalt. – Augustus
összeráncolta a homlokát, erőt vett magán, és lassan elindult felfelé a lépcsőn. Euphranor a fenti ajtónál
várakozott. Augustus parancsára a felszabadított szolga mindhármuknak hozott egy-egy fáklyát.
– Ha meglátod az óment, Claudius, te is meg fogod érteni, miért nem tudhat erről senki. Senki! –
Augustus Luciushoz fordult. – Számodra is világos, fiatalember? Bármely előjel, ami az én személyemre
vonatkozik, államtitoknak minősül, és soha nem kerülhet nyilvánosságra. Nem tudhatjuk, hogyan
használhatják fel ellenem azok, akik ártani akarnak nekem. Egy ilyen hír kifecsegése halálbüntetést von
maga után.
A császár kivezette őket az udvarra. A takarosan nyírt sövény és a kövezett ösvény is csillogott a
nedvességtől. Az eső megenyhült, csak a köd maradt a nyomában. Az udvart a császár élethű színekkel
festett szobra uralta. Kinézhetett így valaha? – tanakodott Lucius, hiszen a szobor nyugodtnak és
magabiztosnak mutatta az uralkodót, szemrevaló fiatal harcosnak, aki nyomokban sem hasonlított a
mellette álló, megtört öregemberre.
Miközben közelebb léptek a szoborhoz, Lucius fáklyájának fénye megállapodott valamin a földön, a
talapzat túlsó oldalán. Egy fiatalember holtteste volt az, egy császári szolgáé, de jellegzetes tunikájából
már csak égett foszlányok maradtak.
– Ide nézzetek! – kiáltotta Augustus. – Még mindig füstöl! Belülről ég, parázslik, mint a széndarabok a
serpenyőben!
Claudius lebiggyesztette a száját.
– Ezt a szolgát… az első v-v-villám ölte meg, amelynek becsapódását Apollo templománál láttuk
Luciusszal?
– Igen. A szoborba csapott bele. A szolga valószínűleg túl közel állt hozzá. Látjátok a sérülést a
szobron? Látjátok, hogy leégette róla a festéket… milyen feketévé váltak a fehér színű elefántcsont
berakások? – Augustus a lélegzetét is visszafojtotta. – Herculesre, aztán egy második villám is jött, az,
amelyiket a Lupercalban is éreztük! Hihetetlen…
– Ez lehetetlen! – tiltakozott Claudius. – Minden szakértő egyetért abban, hogy k-k-kétszer ugyanarra a
helyre nem csap be a villám. Ilyenről soha senki nem hallott!
– Mégis ez történt. A talapzaton lévő bronztábla korábban nem volt sérült, Jupiterre esküszöm… De
most, nézzétek, hiányzik a C betű, egyszerűen semmivé foszlott!
Augustus nagyot nyelt, és hamuszürkévé vált az arca.
Lucius közelebb hajolt, és megállapította, hogy tényleg ott van a sérülés, amiről a császár beszélt. A
bronzlapon lévő dombornyomásos felirat első betűje – a CAESAR-ból a C – egyszerűen leolvadt, és
jóformán nyomot sem hagyott maga után.
– Mit jelenthet ez, Claudius? – kérdezte Augustus. – Az ilyen szokatlan természeti jelenségek mindig
az istenek üzeneteit hozzák. Akármilyen haszontalan is vagy a legtöbb dologban, mivel folyton a
könyvtáradban kuksolsz, az ómenekről feneketlen a tudásod!
Claudius megérintette a megfeketedett bronzlapot az ujjbegyeivel, majd gyorsan visszahúzta őket.
– Túl forró! – nyögött fel, aztán mégis közelebb hajolt, és suttogva olvasni kezdett. – Aesar.
– Mit mondasz?
Claudius vállat vont.
– Én csak elolvastam a maradék szót… a C nélkül.
– De az aesar nem szó!
– Lehet, hogy etruszk nyelven jelent valamit. Nem tudom.
– Akkor derítsd ki!
– Idő, b-b-bácsikám. Időbe telik helyesen értelmezni egy ilyen óment. Egyetértesz, Lucius? Pontosan
kell tudnunk, hogy mikor csapott be ez a két villám. Pontosan kell tudnunk a halott szolga nevét. Még a
művész neve is fontos lehet, aki megalkotta ezt a szobrot. Vissza kell vonulnom a könyvtáramba, és
tanulmányozni az irodalmat, elővenni az etruszk sz-sz-szótáraimat, és átolvasni a korábbi villámómenek
értelmezését.
– Mennyi időre van szükséged?
Claudius összevonta a szemöldökét, aztán felragyogott az arca.
– Majd Lucius segít! Ahogy magad is mondtad, bácsikám, nem véletlen, hogy Lucius éppen ott volt
velem, amikor idehívattál. Ígérem neked, hogy Luciusszal együtt pontosan meg fogjuk határozni az ómen
jelentését.
– Siessetek!
– Gy-gy-gyorsabbak leszünk, mint ahogy a spárga megfő, bácsikám!
Claudius csálén elmosolyodott, és letörölte a nyálat a szája sarkából.

*

– Lehet, hogy jobbra fordul a sorsunk, Lucius! – lelkendezett Claudius. – Jelentős feladatot kaptunk a
császártól! Ezzel fontos emberekké váltunk. Kezdjünk is hozzá!
Claudius könyvtárában álltak. A helyiséget beragyogták a mécsesek. Lucius soha nem látott annyi
tekercset és pergamendarabot egy helyen, mint abban a szobában, ráadásul tökéletesen el voltak rendezve,
talán már mániákusan is. Külön csoportba kerültek a történelmi írások, a térképek, a naptárak és a
családfák is. Részletes listák tartalmazták az összes magiszter adatait, aki valaha a római államot
szolgálta. Számtalan szótár sorakozott egymás mellett, nemcsak latin, hanem görög, egyiptomi, párthus,
emellett a Karthágó pusztulásakor kihalt pun nyelv szótára is, valamint a szintén kihaltnak számító etruszk
nyelvé, és olyan nyelveké is, amelyekről Lucius még csak nem is hallott soha. Vázlatos rajzok őrizték meg
a történelmi helyszíneket, ahol Claudius járt, és személyes jegyzeteit is összegyűjtötte, a szobrokról és
más emlékművekről kopírozott feliratokkal együtt.
 Ahogy a könyvek, írások és iratok között keresgélt, Claudius egy nehéz pergamendarabot talált,
szétnyitotta egy kisasztalon, és súlyokat helyezett a sarkaira. A pergamenen egy nagy kör látszódott, amit
négy részre osztott egy vízszintes és egy függőleges vonal, és körülötte jegyzetek hemzsegtek. Noha Lucius
vajmi keveset tudott az asztrológiáról, könnyen felismerte a horoszkópot.
– Nem akármilyen horoszkóp ám ez, hanem magáé a császáré! – kérkedett Claudius. – Ez a pontos
mása annak a képletnek, amit a híres asztrológus, az apollóniai Theagenész számított ki az ifjú
Octaviusnak. Biztosan ismered a történetet. Nem? Hát akkor… – Claudius megköszörülte a torkát. Semmi
sem okozott számára nagyobb örömöt, mint némi misztikus-ezoterikus tudást átadni a hallgatóságának.
– Ez még az isteni Julius életében történt, igaz, nem sokkal a halála előtt. Úgy döntött, hogy elküldi az
unokafivérét Görögország nyugati partjára, Apollóniába tanulni. Octavius magával vitte a legjobb
barátját, Marcus Agrippát is. Az ifjak egyszer csak kitalálták, hogy elkészíttetik a horoszkópjukat a neves
Theagenésszel. Agrippa ment be hozzá először, és elmondta a születése időpontját és helyét. Theagenész
eltűnt a dolgozószobájában, a fiúk pedig várakoztak. A kész horoszkóp olyan k-k-kedvező jeleket mutatott
– Theagenész esküdött rá, hogy soha nem látott olyan előnyös képletet –, hogy Octavius úgy döntött, ő el
sem készítteti a sajátját, mert az úgyis elhomályosulna a barátja csodás horoszkópja mellett. Agrippa
azonban erősködött, és addig gyötörte a barátját – gondolom, fölöttébb könyörtelenül –, hogy Octavius
beadta a derekát, és elmondta az adatait az asztrológusnak. Megint vártak egy darabig. Amikor
Theagenész előkerült a dolgozószobájából, áhítatosan térdre ereszkedett Octavius előtt, és kijelentette,
hogy ő lesz a világ ura. Azt mondják, habár én ezt soha nem tudtam tökéletesen igazolni, hogy a
horoszkópot pontosan akkor adta oda Octaviusnak, amikor a nagybátyját meggyilkolták Rómában.
– A császár azóta is annyira b-b-biztos volt a jó sorsában, hogy nem titkolta a születése időpontját.
Születési jegyét, a Bakot a p-p-pénzérméjén is megjelentette. Ha valamit igazán államtitokként kellene
kezelni, az ember azt gondolná, a császár horoszkópja olyasmi! Tessék, itt van, mi is nyugodtan
tanulmányozhatjuk Theagenész rajzát. Mivel könnyen hozzáférhetünk ezekhez az adatokhoz, akár fel is
használhatjuk őket.
– De Claudius, én semmit sem tudok az asztrológiáról!
– Akkor a végére biztosan többet fogsz tudni, mint amikor idejöttél.
– A magiszter szerint a jóslás tökéletesen elég a jövőbeli események előrejelzéséhez.
– Gyanítom, hogy a magiszter kissé féltékeny az egyre népszerűbb asztrológiára. Én nem látok
ellentmondást a jóslás és a csillagok tudományának elvei között. Minden elmélkedő embernek el kell
ismernie, hogy az égitestek hatást gyakorolnak az élő és élettelen dolgokra is. A Nap és a Hold bizonyos
hatásai egyértelműek: segítik a növények fejlődését, meghatározzák az állatok alvását és bőgését, valamint
irányítják az árapályjelenséget. A csillagok hasonlóképpen befolyásolják a viharokat és az özönvizeket:
megfigyelhető, hogy ezek akkor erősödnek és csillapodnak, amikor a csillagképek mozgása mutatja. Ez a
hatás láthatatlan, mint a mágnesé. Mivel ezek az erők mindenütt jelen vannak a természetben, esztelenség
lenne azt hinni, hogy az emberi lényeket nem befolyásolják.
– Először a babilóniaiak jegyezték le a csillagok mozgását, és ők írták le azokat a szavakat,
amelyekkel az emberekre gyakorolt hatást kifejezhetjük. Miután Nagy Sándor meghódította Perzsiát, az
asztrológia tudománya átterjedt Görögországba és Egyiptomba is. Az első görög asztrológiai iskolát a
babiloni pap, Berosszosz alapította Kosz szigetén. Ő fordította le a Bel szemét görög nyelvre. Az
egyiptomi Bolusz írta a Szimpátiák és antipátiák című művet, ami a mai napig az asztrológia alapvető
tankönyve. Én már szétnyűttem az enyémet.
Lucius ránézett a horoszkópra, átböngészte a matematikai számításokat és a házakról, jegyekről és
planétákról készült jegyzeteket.
– Tényleg azt hiszed, hogy a villámómen megfejtését megtaláljuk a császár horoszkópjában?
 – Nem lennék meglepve, ha fontos szerepet kapna a kutatásainkban. De először szerintem az etruszk
szótárat kellene elővennünk, hogy ellenőrizzük a gyanúmat az aesar szóról…
A vihar egész éjjel tombolt, a szél csattogtatta az ablaktáblákat, a víz vadul korbácsolta a tetőt, a
mennydörgés pedig megremegtette a földet. Lucius és Claudius azonban egyre csak a különféle szövegeket
olvasta. A rabszolgák időről időre hoztak nekik ételt és italt, és pótolták az olajat a mécsesekben. Lucius
észre sem vette, hogy elérkezett a hajnal, amíg meg nem hallotta egy kakas kukorékolását. Claudius
kinyitotta az ablaktáblákat. Addigra már elvonult a vihar. Kitisztult az ég. A szobában uralkodó komor
hangulatot azonban a halvány reggeli napsütés sem tudta eloszlatni. A két ifjúnak sikerült értelmeznie az
óment.
– Talán azt kellene neki mondanunk, hogy kifogott rajtunk a jel, és nem sikerült kiderítenünk semmit –
javasolta Lucius.
Claudius megrázta a fejét.
– Nem fogja elfogadni. Azonnal rájön, hogy valamit titkolunk.
– Lehet, hogy figyelmen kívül hagyja majd az értelmezésünket. Miért adna Róma két legfiatalabb
jósának szavára?
– Azért, mert az értelmezésünk helyes, és ezt ő maga is látni fogja. A bácsikám feltétlenül és
mélységesen hisz az ómenekben. Minden egyes cs-cs-csatájának kimenetelét előre jelezte egy jósjel, amit
maga kért az istenektől. Ott volt a sas, amely két hollót üldözött el Bononiánál, és ezzel előre megmutatta
a másik két triumvir fölött aratott végső győzelmét. Vagy ott volt Caesar szelleme, ami Philippinél jelent
meg neki. De említhetném a szamarat és hajtóját, amelyekkel az actiumi csata előtt találkozott az úton, és
akik az Eutychus és a Nicon névre hallgattak – görögül ezek a szavak azt jelentik: „jólét” és „győzelem”.
– Most pedig itt van ez az ómen.
– És nincs más v-v-választásunk, mint elmondani neki.

*

Euphranor felkísérte az ifjakat a lépcsőkön a magasan lévő, sokablakos helyiségbe, ahol a császár
várta őket. Claudius odasúgta Luciusnak, hogy ezt a szobát az uralkodó „kis Siracusának” nevezi, mert a
nagy siracusai tudósnak, Arkhimédésznek is pontosan ilyen szobája volt a házában, elszigetelve a többi
helyiségtől.
Augustus félreeső búvóhelye emlékekkel volt telezsúfolva. Különféle épületek modelljei sorakoztak
benne, köztük Apollo templomának miniatűr elefántcsont mása. Háborús trófeák is akadtak szép számmal,
például az actiumi csatában megmérkőző egyik ellenséges hajó orra – annak a diadalnak az emléke, amit a
páratlan tengerész-hadvezér, Agrippa aratott Antonius és Kleopátra fölött. Egzotikus egyiptomi kincseket
is tárolt itt a császár, amelyeket még Alexandriából hozott – onnan, ahol Antoniusnak és Kleopátrának
csak öngyilkosság árán sikerült kicseleznie. Az isteni Caesarról is volt ott egy szobor, és rajta egy vörös
köpeny, kissé kopott és molyrágta, de kétségtelenül az a köpeny, amit maga a Nagy Ember hordott az
utolsó csatájában, a hispániai Mundánál.
Személyesebb emlékeket is őrzött a szobában, például kicsi hajókat és katapultokat, amelyek elhunyt
unokáinak játékai közé tartoztak. Amikor Lucius és Claudius beléptek, Augustus éppen egy pár
gyerekcipővel babrált.
– Milyen parányi lábai vannak a kis Gaiusnak! Ezek épp az imént érkeztek a germán határról,
Claudius, a bátyád üzenetével együtt. A kis unokafivéred nemrég nőtte ki ezt a lábbelit, ezért Germanicus
elküldte nekem emlékbe. Elbűvölő, nem? Germanicus és Agrippina valószínűleg úgy gondolják, hogy
rávehetnek: nevezzem meg a kétéves fiút örökösömnek. Nos, a bátyád nem rossz ember, Agrippina pedig
az egyetlen unokám, akiről még nem derült ki, hogy teljesen hasznavehetetlen. A kis Gaius tényleg az én
dédunokám, és azt mondják, egészséges, tehát mégis van egy halvány reménysugár a jövőben…
Elcsuklott a hangja. Sokáig nézte az apró lábbelit, mielőtt végleg lerakta a régi gyermekjátékok közé.
Úgy tűnt, a császárnak éppen olyan nehéz és álmatlan éjszakája volt, mint a két fiatalembernek, de
rosszabbul viselte. Levette a trabeát, és felvett egy olyan kifakult és kopott tunikát, amit sokkal inkább egy
rabszolgán lehetett volna elképzelni. Hangja rekedt volt, és hörgés hallatszott a torkából.
– Nos? Mit derítettetek ki?
Claudius előrébb lépett, ám amikor szólásra nyitotta a száját, egy hang sem jött ki rajta. Egy ideig
olyan mereven és némán állt ott, mint egy szobor, aztán hirtelen rángatózni és dadogni kezdett, görcsösen
dülöngélt, és összefüggéstelen hangokat hallatott. Lucius megragadta a vállát, nehogy elessen, ám a
rángatózás egyre hevesebbé vált. Még soha nem látta ilyen rémisztő példáját annak, ahogy Claudiuson
úrrá lesz a testi fogyatékossága.
Augustus felmordult, és a szemét forgatta.
– Jupiter, segíts! Akkor mondd el te! Igen, te, Lucius Pinarius! Beszélj!
Lucius szíve dörömbölt a mellkasában, és érezte, ahogy gombóc feszíti szét a torkát. Egy darabig attól
félt, hogy ő is olyan rohamot kap, mint Claudius. Aztán sikerült nagy levegőt vennie, és kiböknie a
szavakat.
– Úgy véljük… Claudius és én azt valljuk… miután áttanulmányoztunk bizonyos hasonló eseteket és a
vonatkozó irodalmat… főként a villámokra és a szobrokat ért villámcsapásokra összpontosítva… illetve
az etruszk nyelvre… hogy valószínűleg…
– Herculesre, te ugyanolyan haszontalan vagy, mint az unokaöcsém! Mondd már!
Lucius szédült és émelygett az alváshiánytól, de folytatta.
– Az utolsó király, Tarquinius idejében például az egyik szobrába belecsapott egy villám, és csak a
feliratot rongálta meg. Latin és etruszk szöveg volt rajta… magad is beláthatod, miért volt ez egy irányadó
eset. Ebben a példában négy X betű rongálódott meg a táblán, valamint a napot jelentő tinia és a fiatal
férfiak csoportját jelentő huznatre etruszk szavak. Ezt az óment senki sem tudta megfejteni, de rögvest
nyilvánvalóvá vált az értelme, amikor negyven nappal később egy negyven fiatal harcosból álló csapat
szó szerint kiüldözte Tarquiniust és a fiait a városból, ezzel véget vetve a monarchiának, és megalapozva
a köztársaságot. Akkor jöttek rá, hogy a négy megrongálódott X a negyvenet jelentette, és nemcsak a
Tarquinius uralmából hátralévő negyven napot jelentette, hanem a negyven katonát is, akik kiüldözték a
királyt és fiait. További példákat is találtunk…
– Elég legyen ebből a történészi badarságból! Ne játszadozz a türelmemmel, Lucius Pinarius! Azonnal
áruld el, mit jelent az ómen!
Lucius nagy levegőt vett.
– Claudius jól gondolta: az aesar valóban egy régi etruszk szó. Istenséget vagy isteni szellemet jelent.
A C pedig – vagyis az a betű, amit elolvasztott a villám – természetesen a százas számot is szimbolizálja.
A halott rabszolga a halandóságot jelképezi, egy kisebb halál, amely egy nagyobbat jelez előre. Amikor
összegyűjtöttük ezeket a tényeket, és átvettük az idevonatkozó korábbi eseteket… amelyeket részletesen
nem mondhatok el, hiszen nem akarod hallani… akkor arra jutottunk, hogy a két villámcsapás ómene a
következőt jelenti: száz nap múlva a szobron szereplő ember elhagyja a halandók világát, és belép az
istenek világába.
Hirtelen kiszaladt az összes szín a császár arcából, ahogy a bor ürül ki a kupából. Olyan furcsa lett az
arckifejezése, és úgy elvékonyodott a hangja, hogy Lucius már-már azt hitte, csak a kísértetét látja maga
előtt.
– Mit mondtál, fiatalember? Azt mondod, hogy már csak száz napom van hátra?
 – I-i-igazából kilencvenkilenc – felelt Claudius, akinek hirtelen visszajött a hangja. Ennek ellenére
lehorgasztotta a fejét, és lesütötte a szemét. – Az előjelet tegnap kaptuk meg, ezért l-l-le kell vonnunk… –
Váratlanul felemelte a fejét, mintha meglepte volna a saját hangja, de inkább elhallgatott.
Augustus sokáig hallgatott.
– Könnyű halál lesz?
– Az ómen nem utal a halál módjára és körülményeire – közölte Lucius.
Augustus lassan bólintott.
– Mindig irigyeltem azokat, akik könnyen haltak meg. A görögöknek van is erre egy szavuk:
euthanasia, „jó halál”. Ez minden reményem: euthanasia. Elfogadom, hogy nem szabhatom meg az idejét
és a helyét; azt mások fogják megválasztani. De szeretném, ha nyugodtan és fájdalommentesen
végezhetném be, csorbítatlan tekintéllyel. – Elfordult a két fiútól, kihúzta magát, és összeszedte a belső
tartását. – Gondolom, megértettétek, hogy ezt senkinek sem mondhatjátok el. Most távozzatok!
Elbocsátalak titeket.
Lucius kifelé menet visszafordult, és látta, hogy a császár ismét felemelte dédunokájának lábbelijét,
nézegette egy ideig, majd ólomszürke arccal, könnyes szemmel visszarakta a földre.
Euphranornak nyomát sem látták. Maguknak kellett visszatalálniuk a lépcsőhöz.
– Úgy viselkedett, mintha már számított volna rá – jegyezte meg Lucius. Egyszeriben erőt vett rajta a
kimerültség.
– Lehet, hogy előre érezte. L-l-lehet, hogy pontosan ezt akarta hallani.
– Hogy érted ezt, Claudius? Arra akarsz kilyukadni, hogy a bácsikád öngyilkosságon gondolkodik?
Vagy attól fél, hogy meg fogják ölni? Mit akart mondani azzal, hogy a halála idejét és helyét nem
határozhatja meg? „Azt mások fogják megválasztani” – ezt mondta. Kik azok a mások? Az istenek?
Claudius megvonta a vállát.
– Öreg m-m-már, Lucius. Te és én el sem tudjuk képzelni, milyen szörnyűségeket látott már élete
során, sőt milyen rémségeket követett el! Az élet sok-sok csalódást okozott számára, főleg az utóbbi
években. Annyi haláleset történt a cs-cs-családban, annyi viszálykodás. – Claudius élesen szívta be a
levegőt. – Tessék, csak említeni kellett…
Claudius nagyanyja közeledett feléjük a folyosón. Élemedett kora és dísztelen ruházata ellenére is
lehengerlő jelenség volt. Livia, Augustus felesége nem színezte a haját, és nem kendőzte el a ráncait, csak
egy egyszerű stólát viselt, amivel kedvére tett fényűzésellenes férjének, mégis tagadhatatlanul az
előkelőség és a hatalom sugárzott belőle. Mellette, ugyanolyan egyszerű tunikában a fia, Claudius
nagybátyja, Tiberius sétált: robusztus testfelépítésű, középkorú ember, morcos arccal. Úgy hírlett,
Augustus őt akarta megtenni örökösének, annak ellenére, hogy csak a mostohafia volt, nem vér szerinti
rokona.
Claudius és Lucius félrehúzódott, ám Livia és a fia nem vonultak tovább, hanem megálltak előttük.
Claudius nagyot nyelt, majd félig Lucius felé fordult, hogy bemutassa, ám annyira dadogott, hogy Livia
egy intéssel belé fojtotta a szót.
– Hagyjad csak, fiacskám, tudom, ki ez: az ifjú Lucius Pinarius. – Alaposan végigmérte őket, és
felvonta az egyik szemöldökét. – Érdekes, hogy ti ketten még mindig a tegnapi trabeát viselitek. Máris
jósolni fogtok, ilyen korai órán? Vagy le sem feküdtetek? Igen, az arcotokból ítélve nem nagyon
aludhattatok. De mit csináltatok helyette? Nem tivornyázással múlattátok az időt, mert nem érzek
borszagot.
Luciusra nézett, aki szintúgy nem tudott mit válaszolni. A császár többször is megtiltotta, hogy
bárkinek is beszéljenek az ómenről.
Liviát szórakoztatta a fiú zavarodottsága.
 – Hát nem látod, hogy csak ugratlak, fiatalember? Ebben a házban semmi sem történhet a tudtomon
kívül. Tisztában vagyok vele, hogy villám csapott a férjem szobrába tegnap éjjel, nem is egyszer, hanem
kétszer. Képtelenségnek találom, hogy egy ilyen ómen megfejtését pont kettőtökre bízta, de azért
érdekelne, mire jutottatok. Nem válaszoltok? Nos, akkor legjobb lesz, ha egyszerűen megkérdem őt magát.
Lucius Claudiusra pillantott. Egyértelműen látszott, hogy a fiú fél a nagyanyjától. Tiberius jelenléte
viszont nem ijesztette meg annyira, mert még attól sem riadt vissza, hogy előrenyúljon, és megérintse a
férfi tunikájára erősített babérágat.
– T-t-tegnap estéről való, bácsikám? A vihar már elvonult, nincs szükséged a babér védelmére. Habár
eleve furcsa, hogy egy magadfajta hitetlen f-f-fél a villámlástól. – Claudius ismét Lucius felé fordult. –
Tiberius bácsi nem hisz az istenekben, ezért nem hisz a j-j-jóslásban sem. Ha nincsenek istenek, akkor
nem érdemes az akaratukat sem firtatni. Tiberius bácsi megveti a jóslást. Ő csak az asztrológiában hisz.
Tiberius zord arccal nézett Claudiusra.
– Így van, öcsém. A csillagok határozzák meg, hogy mikor születik valaki, és mikor hal meg, sőt az
egész életutunkat. A logikájuk kétségbevonhatatlan. Valami elképzelhetetlenül nagy mechanizmus irányítja
a csillagok mozgását, amely a mi parányi életeinkre is befolyást gyakorol. Mi, halandók sokszorosan
eltávolodtunk attól az ősi erőtől, ami elevenné teszi a világmindenséget.
– Ezek szerint a csillagok úgy irányítják az emberiséget, ahogy egy h-h-hajítógép mechanizmusa
irányítja a lövedék repülését – értelmezte Claudius. – Vagy egy vízkerék fogai és szerkezete irányítja a f-
f-falevél sodródását a csatornában. Hiszen mindnyájan olyanok vagyunk, mint egy repülő lövedék vagy
egy örvénybe keveredett levél, nem igaz, Tiberius bácsi?
– Nem rossz metaforák, Claudius, kivált egy olyan embertől, aki hisz a villámok üzeneteiben. –
Tiberius kuncogott, majd megcsóválta a fejét. – Csak egy bolond vagy egy gyermek hiheti el, hogy a
villámok fegyverek, amiket valami megátalkodott óriás hajigál le a felhőkből. A villám egy természeti
jelenség, amely rendkívül pontos, jóllehet bonyolult szabályoknak engedelmeskedik, például a csillagok
mozgásának. Én a tudományban hiszek, Claudius, nem a babonában.
Livia felsóhajtott, mert ezek a témák már meglehetősen untatták. Megfogta a fia kezét, és húzni kezdte,
hogy haladjanak tovább.
Claudius fogcsikorgatva figyelte, ahogy elmennek, és eltűnnek egy saroknál.
– Ott megy a császár.
– Már biztos, hogy ő örökli a címet?
– Mindig van esély rá, hogy az öregember m-m-meggondolja magát Agrippával kapcsolatban. Végtére
is ő Augustus egyetlen élő unokája. Két évvel idősebb nálunk… elég fiatal ahhoz, hogy uralma hosszú
életű legyen. Gyanítom, hogy Agrippa száműzetése Livia miatt történt. Azok, akik az ő útjában állnak,
hajlamosak meghalni vagy eltűnni. Csak Tiberius bácsi maradt meg, ezért ő a legvalószínűbb örökös.
Alighanem így lesz a legjobb. A germán határ olyan, mint egy vérző, nyílt seb, és ez a legnagyobb
probléma, amivel a Római Birodalomnak jelenleg foglalkoznia kell. Tiberius pedig tapasztalt és ügyes
hadvezér, még ha az istenekben nem is hisz. Attól tartok, Lucius, hogy a jóstehetségünk nem lesz ennyire jó
ajánlólevél számunkra a k-k-következő császár uralma alatt.
– Nem lesz ennyire jó? Hát én most sem érzem olyan jónak! – csattant fel Lucius, és hirtelenjében úgy
érezte, képtelen megbirkózni a virrasztás hatásaival és a császár követeléseinek súlyával. Suttogva
folytatta: – Mi lesz, ha kiderül, mit jósoltunk a császárnak, de ő nem hal meg száz nap múlva? Mindenki
bolondnak fog nézni minket!
– Helyesebben k-k-kilencvenkilenc nap múlva…
– És ha mégis meghal…
– Akkor téged mindenki a korodat meghazudtoló bölcsességed miatt fog tisztelni.
 – Vagy minket fognak felelősségre vonni a halála miatt. Hogy is mondták az etruszkok? „Mindenki a
jóst vádolja.”
– Ó, dehogy, Lucius, ha a császár meghal, nem minket fognak gyanúsítani. – Claudius arrafelé nézett,
hogy Livia és Tiberius eltűntek. – Ajánlom, hogy kezdj új tanulmányokba, Lucius. Szerinted mennyit
sajátíthat el az ember k-k-kilencvenkilenc nap alatt az asztrológiából?

*

– Talán fel kellene mennünk a Palatinusra, Apollo templomába, apám, és imádkozni – vetette fel
Lucius.
Körültekintő számításai szerint pontosan százöt nap telt el azóta, hogy a villám belecsapott a császár
szobrába. Felvirradt és elmúlt az a nap, amelyen – Claudius jóslata szerint – Augustusnak meg kellett
volna halnia, ám még mindig tanakodtak a prófécia pontos jelentésén. Augustus távol járt Rómától, és
mivel a hírek sem érhettek el gyorsabban hozzájuk, mint egy sebes léptű ló, nem tudhatták, hogy éppen mi
történik Augustusszal.
Midőn azonban Lucius és apja lementek értesüléseket szerezni a fórumra, zaklatottság vett erőt rajtuk.
Augustus megbetegedett, amikor éppen el akart utazni Beneventumba, hogy elkísérje Tiberiust egy
szakaszon az Illíria felé indított, új hadjáratban. Állítólag már javult az állapota, miután visszavonult
Capri szigetére pihenni, éppen csak a belei rendetlenkedtek kissé. Lucius és az apja mindennap lementek
a fórumra, hátha valaki végre meg tudja őket nyugtatni a császár állapotával kapcsolatban.
– Dicséretes gondolat az ima – ismerte el Lucius apja. – De miért pont Apollo templomában?
– Mert ott kezdődött az egész, azon a viharos éjszakán. – Lucius felidézte magában azt a szokatlan,
rossz előérzetet, amit azelőtt tapasztalt, hogy Euphranor eljött Claudiusért.
– És pontosan miért is imádkozunk?
Az idősebb Lucius lehalkította a hangját, és körülnézett. Vesta templománál jártak, a szent út egyik
forgalmas szakaszán. Vesta-szüzek egy csoportja éppen akkor hagyta el az épületet a szolgáikkal, és egy
csoport tógás szenátor is állt a közelben; néhányan biccentettek és intettek is az idősebb Pinariusnak,
amikor elhaladtak mellettük. Apa és fia egy félreeső helyre vonultak vissza, Castor és Pollux
templomának túloldalán.
– Azt kérdeztem az előbb, fiam, miért kellene imádkoznunk. Bizonyára nem a császár mielőbbi
haláláért; az árulás volna. Ha ellenben azért imádkozunk, hogy az ómen ellenére ne haljon meg a császár,
nem az istenek akarata ellenére cselekszünk?
Lucius nem először bánta meg életében, hogy bizalmába fogadta az apját. Az idősebb Pinarius
kétségkívül idegesebb volt a baljós előjelekkel és azok kimenetelével kapcsolatban, mint Lucius. Még az
sem kizárt, hogy veszélybe sodorta a családját azzal, hogy mesélt az apjának az ómenről, a császár
kifejezett tiltása ellenére. Lucius azonban nehezen viselte a magányos várakozás gyötrelmét.
– Akkor egyikért se imádkozzunk, apám. Fohászkodjunk inkább a római állam jólétéért – javasolta
Lucius.
– Jaj, pont olyan vagy, mint a néhai nagyapád! – mondta az idősebb Pinarius, és szárazon felnevetett. –
Az öreg nagy mestere volt az áthidaló megoldásoknak! Természetesen igazad van. Elmegyünk a szenátus
házába, és teszünk egy felajánlást.
Átkeltek a fórumon, és elmentek a masszív épületek mellett, amelyeket Augustus a császári
közigazgatás központjaiként emeltetett. Elhaladtak a szónokok ősi emelvénye, a Rostra mellett, amit
elfogott hajók orra ékesített, és ahonnan a köztársaság egykori nagy orátorai szavazóikat buzdították.
Ezekben az időkben a Rostra haszontalanul állt a helyén.
 A szenátus háza viszonylag újonnan épült, hiszen Julius Caesar kezdte az építtetést erőszakos halála
előtt, és Augustus fejeztette be. Külső megjelenése szigort sugallt, főként a kifinomultan színezett és
díszített közeli templomok mellett.
– Itt voltam, amikor a császár felavatta ezt az épületet – emlékezett az idősebb Pinarius. – Kiskorúként
még nem viseltem a férfiúi tógát. Gyakorlatilag itt nőttem fel, a nagyapáddal együtt hallgattam a vitákat,
jegyzeteltem, és hoztam-vittem az üzeneteit, már jóval azelőtt, hogy belőlem is szenátor lett.
Felmentek a lépcsőn, és besétáltak a házba. A rideg homlokzattal azonnali és meglepő kontrasztot
alkotott a káprázatos belső tér. A hatalmas termet aranyozott rácsok és vörös bársonydrapériák szabdalták
kisebb részekre. Csiszolt márvány ragyogott a falakon és a padlón. Magasról bocsátották be a fényt az
ablakok, és ezáltal az egész helyiséget meg tudták tölteni világossággal. Ezen a napon nem ülésezett a
szenátus, de jó pár tagja odabent lézengett, beszélgetett, vagy feladatait végezte a titkárával együtt. Még
Augustus egyeduralma alatt is számos bürokratikus tevékenység folyt ebben az ősi testületben.
Fennmaradása egyetlen célt szolgált: hogy alátámassza azt a hivatalos elképzelést, amely szerint Róma
még mindig köztársaság, a császár pedig mindössze első az egyenrangúak között; nem a többi polgártárs
ura, hanem a közérdek elkötelezett szolgája.
Lucius és az apja megközelítették Victoria oltárát. Maga az oltár zöld márványból készült, és
pompásan kifaragott babérlevelek díszítették. Az oltár mögött és fölött Victoria istennő hatalmas szobra
magasodott, amely köré Augustus értékes hadizsákmányait csoportosították. Időnként átrendezték az
értékes trófeákat. Ezen a napon a kincsek között volt egy Actiumnál elfogott egyiptomi csatahajó vasból
készült, krokodilfejet mintázó orra is. Kleopátra királynő ékszereit is közszemlére tették, például kalcedon
és ónix karkötőket valamint a legyőzött uralkodónő egyik magas, elefántcsontból készült, arany- és
lapisberakásokkal tarkított atef koronáját.
Az idősebb Pinarius hozzáfogott a szertartáshoz, amit minden szenátor elvégzett, aki belépett ebbe a
terembe. Elégetett némi tömjént az oltáron, bort töltött ki az italáldozathoz, és imát mondott.
– Istennő, segítsd győzelemre Rómát, hogy diadalmaskodhasson ellenségei fölött! Vigyázz a
birodalomra, amit Augustus kezeibe adtál. Oltalmazd meg Rómát azoktól, akik ártani akarnak neki,
érkezzenek kívülről vagy belülről.
Hátrébb léptek az oltártól. Lucius apja megcsóválta a fejét, és suttogva megismételte az ima utolsó
szavait.
– „Érkezzenek kívülről… vagy belülről.” Ez az utolsó rész olyanokra vonatkozik, mint Marcus
Antonius… és a nagyapád. Micsoda felfordulást csinált az öregember az öröksége körül! Ő is az isteni
Julius unokaöccse volt, akárcsak Augustus. Őt is örököseként jelölte meg, habár kevesebbet adott neki. Ő
is ilyen magasságokba emelkedhetett volna. Ám ő valósággal imádta a bajkeverő Antoniust! Képes volt a
saját unokatestvére ellen fordulni, hogy Antonius kedvére tegyen! Augustus soha nem hitt abban, hogy a
nagyapád az élete vége felé őszintén állt át a győztes oldalra. Meghagyta az életét, de megtagadott tőle
minden hivatalos rangot az új rendszerben. A Pinariusokat félreállították, így sem az üldözöttek, sem a
kiváltságosak közé nem kerültek… Mi lettünk Julius Caesar elfeledett örökösei. – A hangja hirtelen
vágyakozóról keserűre változott. – Akármilyen megalázó helyzetbe kerültünk, Augustus soha egy
szeszterciuszt sem lökött oda nekünk!
Annak a reménynek, amit Luciusszal négyszemközt suttogva már megbeszélt, és amely szerint
hamarosan fordulhat a szerencséjük, nem adott hangot ilyen nyilvános helyen. Ha a császár tényleg
meghal, minden valószínűség szerint Tiberius veszi át a helyét, Tiberiusnak pedig semmi oka arra, hogy
kiközösítse a Pinariusokat. Lehet, hogy végleg elfelejthetik a családi perpatvart, ami Augustus és Lucius
nagyapja között tört ki. Ha Lucius kedvére tud tenni az új császárnak, semmi akadálya, hogy fényes pályát
fusson be. Ezzel a célkitűzéssel, Claudius tanácsát követve, és a következő császár kegyét keresve vetette
bele magát Lucius az asztrológia babilóniai tudományába. Habár Claudius szava nem sokat számított
Tiberiusnak, ő is vitathatatlanul a császári família tagja volt, és egyre szorosabbá váló barátsága
Luciusszal előbb-utóbb hasznára válhatott a Pinarius családnak.
Miközben Lucius éppen Claudiusra gondolt, a dadogó ifjú meg is jelent a szenátus házának kapujában.
Zavartan, elvörösödve körülnézett, majd amikor megpillantotta Luciust, odasietett hozzá.
– L-l-láttalak korábban a fórumon. Már mindenütt kerestelek.
Lucius felvonta a szemöldökét.
– Van valami hír?
Claudius megrázta a fejét.
– Semmi érdemleges. De mondanom kell nektek valamit. Valami nagyon érdekeset. Talán neked is
sikerül elterelned a f-f-figyelmedet arról, ami állandóan foglalkoztat. – Körülnézett a helyiségben, a
mormogó beszélgetésbe merült szenátorokon és az ide-oda szaladgáló titkárok seregén, majd megrándult.
– Nem bírom ennek a helynek a légkörét. Ezt a sok begyöpösödött formalitást és fennhéjázást! Gyere,
keressünk valami kényelmesebb helyet, ahol beszélhetünk. Tudom is, hogy melyik lesz a legjobb.
Átvezette apát és fiát a fórumon, majd végig a Capitolinus és a Palatinus közötti völgyben, egészen a
folyópartig. A rakpart egyik fogadójába igyekeztek. Miután beléptek, és szemük hozzászokott a
sötétséghez, Lucius elfintorodott a kellemetlen szagokra: a kiömlött bor, a mosdatlan testek és a közelben
a Tiberisbe ürülő Cloaca Maxima kigőzölgéseinek keveréke csapta meg az orrát. A vendégek azok a
jellegzetes figurák voltak, akik a nap közepén általában benépesítették a fogadókat: színészek,
tengerészek, prostituáltak és szerencsejátékosok.
Claudius megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Köszönet az isteneknek ezért a helyért, ahol az ember végre elengedheti magát! Senki sem bámul, s-
s-senki sem ócsárol, senki sem hangoztatja a rosszallását és a csalódottságát. Itt végre önmagam lehetek.
– Szerinted okos dolog a császári család egyik tagjának ilyen helyen mutatkoznia? – kérdezte Lucius
apja, és ferde szemmel sandított végig a vendégseregen. Egy darabig tétovázott, aztán leült egy padra a fia
mellé, Claudiusszal szemben.
– Miért ne mutatkozhatna? A bácsikám több felszabadítottja is előszeretettel l-l-látogatja ezt a helyet.
Sőt, képzeld, először Euphranor hozott ide engem! A császár benne bízik meg a leginkább. Pont ezen a p-
p-padon ült, és annyit vedelt az olcsó borból, hogy fel sem bírt állni.
– Mondani akartál nekünk valamit – váltott témát Lucius apja. Ránézett a dús keblű felszolgálólányra,
aki éppen akkor hozta oda nekik a poharakat és a boros kancsót. – Csak egyujjnyi bort, többet nem. Önts
rá vizet.
Lucius ugyanazt kérte, mint az apja, csak Claudius itta töményen a bort. Felhajtotta az egész pohárral,
majd újabbat rendelt, mielőtt mesélni kezdett.
– Arról az amulettről van szó, a családi örökségetekről. Látom, ma is viseled, Lucius.
Lucius megérintette a mellkasán lógó aranyrögöt.
– B-b-beszélgettem az öreg tanítómmal, Titus Líviusszal – folytatta Claudius, de a szavai el-
elmosódtak. – Bizonyára olvastátok a város történelméről szóló írását, ami a legősibb korokat is taglalja.
Nem? Egyikőtök sem? Még a saját családotokról szóló részt sem? A legtöbb ember legalább egy
rabszolgát megbíz azzal, hogy böngéssze át a tekercseket, hátha valahol említik az őseit. – Claudius
megcsóválta a fejét. – Nos, a Líviusszal folytatott megbeszélésem alátámasztotta az első megérzésemet,
amely szerint ez a talizmán egy fascinum. Elmagyarázom. Réges-régen, mielőtt elkopott a formája,
feltehetőleg egy mágikus falloszt ábrázolt, minden valószínűség szerint egy szárnyas falloszt, az alakjából
ítélve. Igen, ha összehúzzátok a szemeteket, és kicsit szabadjára engeditek a fantáziátokat, könnyen
elképzelhetitek az amulett eredeti formáját. – Kérdezés nélkül odanyúlt a talizmánhoz, megfogta, és maga
felé húzta, Luciusszal együtt. – Igen, nézzétek… Ez a vessző, ezek p-p-pedig a herék… emitt pedig a két
kicsi szárny!
Claudius elengedte az amulettet. Lucius az ujjai közé vette, alaposan megnézte, és közben mélységes
csalódottságot érzett. Egy fascinum lenne? Hiszen az ilyesféle csecsebecsét sokan viselték, hogy
megvédje az asszonyokat szülés idején, és a csecsemőkre is ráakasztották, hogy megóvja őket az irigy és
rosszindulatú tekintetektől, az úgynevezett ártó szemtől. Még rabszolgák is hordtak ilyet.
– Szóval csak ennyi lenne? – kérdezte Lucius. – Egy közönséges fascinum? Semmi több?
Claudius az ujját ingatta.
– Ó, d-d-dehogyis közönséges! Nem, ez a fascinum különleges, nagyon is egyedi! Ha a feltételezésem
helytálló, ez lehet a legrégebbi ilyen amulett. Manapság a fascinumról úgy tartják, hogy mindössze egy
ékszer, egy szerencsehozó amulett. Olcsó fémből is készítik, olyat hordanak a rabszolgák. Alig valaki
emlékszik Fascinus istenre, akiről az ilyen talizmánok a nevüket kapták. Pedig az ősi regékben igencsak
fontos szerephez jut a szárnyas fallosz. Egy ilyen jelenséget látott Servius Tullius király anyja a
tűzhelyben, még korábban pedig Alba egyik királyának, Tarketiosnak is megjelent, és azt követelte, hogy
egyesülhessen a lányával. A görögök soha nem írtak le ilyen alakban megjelenő istenséget, sőt egyetlen
más nép sem, amit Róma leigázott. Ebből azt következik, hogy Fascinus isten kizárólag a mi őseinknek
jelent meg, és nagy szerepet játszhatott Róma kialakulásában.
– Ráadásul nem minden fascinum merő csecsebecse – folytatta Claudius. – Az állami vallás egyik
legbecsesebb tárgya a szent fascinum, amire a Vesta-szüzek vigyáznak. Én a saját szememmel is láttam.
Hatalmas és nagyon nehéz; sz-sz-színaranyból készült. A virgo maxima évszázadokig egy rejtekhelyen
tartotta, az ünnepi diadalszekér alatt, amelyben a győztes hadvezérek átvonultak a városon, hogy így tartsa
távol az ártó szemet. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan ismerik ennek a sz-sz-szokásnak az
eredetét… Titus Livius, a virgo maxima, jómagam… és talán nincs is más, mivel ti, Pinariusok láthatóan
nem örökítettétek tovább ezt a történetet generációról generációra.
– Azt mondod, hogy egy Pinariusnak is köze volt a szokás kialakulásához? – kérdezte Lucius apja.
Korábban elvonták a figyelmét a kockajáték hangjai és a taverna sötét részeiből kiszűrődő buja neszek,
ám most már teljesen Claudiusra figyelt.
– Pontosan ezt mondom. A sz-sz-szokás, hogy egy fascinumot helyeznek a diadalszekér alá, egy Vesta-
szűzzel kezdődött, aki elkötelezett híve volt Fascinus istennek, őt pedig úgy hívták, hogy… Pinaria! Igen, a
Pinarius család sarja volt. Az ő idejében Foslia volt a virgo maxima, és éppen akkor foglalták el a várost
a gallok, körülbelül négyszáz évvel ezelőtt. Akkoriban még nem volt szokás ilyen amuletteket viselni, sőt
igazából egyetlen utalást találtam egy fascinumra, pontosan Pinaria időszakából. Most pedig figyeljetek
jól, mert kezd bonyolódni a történet! Főleg, ha már annyi bort ittatok, mint én!
– Hála Fabius Pictornak, aki páratlan részletességgel leírta Róma történetét, és különös figyelmet
szentelt a saját családjának, a Fabiusoknak… gondolom, ezt sem olvastátok… találtam még egy utalást az
aranyf-f-fascinumra, amit egy bizonyos Kaeso Fabius Dorso viselt. Ez a Kaeso a híres harcos Gaius
Fabius Dorso fogadott fia volt, aki fogságba esett a Capitolinus-domb tetején a gall megszállás idején,
méghozzá Pinariával, a Vesta-szűzzel együtt. Körülbelül kilenc hónapig voltak ott csapdába esve a
Capitolinuson, és Gaius Fabius Dorso rögvest a szabadulásuk után örökbe fogadott egy Kaeso nevű
csecsemőt, akinek felmenőiről nem lehetett tudni semmit. A körülményeket tekintve nem nehéz elképzelni,
hogy Kaeso Pinaria Vesta-szűz és Gaius Fabius Dorso szerelemgyerekeként jött a világra, és az
aranyfascinumot, amit mindig a nyakában viselt, az anyjától kapta ajándékba, ugyanattól a nőtől, aki
először helyezte a tárgyat a felvonuláshoz használt diadalszekér aljába.
Claudius nekidőlt a falnak, és rendkívül önelégültnek látszott. Intett a felszolgálólánynak, hogy hozzon
még bort.
 Az idősebb Pinarius a homlokát ráncolta.
– Először is, az a feltételezés, hogy egy Vesta-szűz titokban, bűnös módon gyermeket szült, minden
becsületes ember számára visszataszító…
– De ismerünk ilyen eseteket – vágta rá Claudius. – Biztosíthatlak titeket, hogy a Vesta-szüzek
története tele van ilyen bűnös kihágásokkal. Egy részük nyilvánosságra került, és az elkövetők büntetést
kaptak, más részüket viszont sikerült eltussolni. Nem véletlenül találták ki a viccet: „Mutass egy szűz
Vesta-szüzet, és mutatok neked egy csúnya Vesta-szüzet.”
Lucius apja nem nevetett.
– Jól van, tegyük fel, hogy ez a Kaeso Fabius Dorso valóban a Vesta-szűz Pinaria eltitkolt gyereke
volt, és az anyjától kapta az aranyfascinumot. De mi köze ennek ahhoz az amuletthez, amit én örököltem az
apámtól, és átadtam Luciusnak?
Claudius részeges hitetlenséggel meredt a férfira.
– Jaj ti, Pinariusok! Miféle p-p-patríciusok vagytok, hogy nem ismeritek a családfátok összes
gyökerét, ágát és gallyacskáját? Ti Kaeso Fabius Dorso közvetlen leszármazottai vagytok! Azt sem
tudjátok, hogy az egyik valamikori szépanyátok Fabia volt, Scipio Africanus korából? Ó igen, ezt
nyugodtan elhihetitek nekem, mert megvan a leszármazástani bizonyíték a könyvtáramban. Mindezekből
pedig arra következtethetünk, hogy a fascinum, amit most viselsz, Lucius – az ősi örökség, amely
nemzedékek kezéből kezébe vándorolt a cs-cs-családotokban –, ugyanaz a fascinum, amit az elődötök,
Kaeso Fabius Dorso viselt, és ami minden jel szerint Pinaria Vesta-szűztől származott. Kitől örökölhette
Pinaria? Ki tudhatná? Ezen a vonalon még sokkal-sokkal ősibb korokba nyúlhatnánk vissza. Ez a kis
aranyrög v-v-valószínűleg a legősibb fascinum, amivel valaha találkoztam. Talán még azt sem túlzás
állítani, hogy ez az a fascinum, az eredeti ősminta, amely még a Vesta-szüzek fascinumánál is régebbi.
Lehet, hogy maga Fascinus isten készítette, vagy az első hívei, azok a Pinariusok, akik Hercules nagy
oltárát építették és gondozták, jóval Róma alapítása előtt.
Claudius szeme tágra nyílt, mintha őt magát is lenyűgözte volna a saját tudása. Megszomjazott a
beszédtől. Kiitta a maradék bort a kupából, és újból rendelt.
– A Pinarius nagyon régi vérvonal, az enyémnél is régebbi. Az ősöm, a szabin hadvezér Appius
Claudius, viszonylag későn érkezett Rómába, a köztársaság első éveiben. Ti, Pinariusok, viszont már
jóval a köztársaság alapítása előtt itt voltatok, jóval a királyok kora előtt, sőt jóval a város létrejötte előtt,
azokban a napokban, amikor olyan f-f-félistenek jártak ezen a területen, mint Hercules. Ez a „kis
csecsebecse” pedig, ami a nyakadban lóg, drága Lucius, közvetlen kapocs azokkal az ősi időkkel.
Lucius lenézett a fascinumra, és bár még mindig voltak kétségei, hagyta, hogy magával ragadja a
történet ereje.
– De Claudius, még abban sem lehetünk biztosak, hogy ez tényleg egy fascinum!
– Lucius, Lucius! Nekem jó orrom van az ilyesmihez, és az ösztöneim s-s-soha nem hagynak cserben.
– Hát ennyi lenne a híres történelemtudomány? – kérdezte Lucius. – Régi listákat és
pergamendarabokat böngészni, családfákat készíteni, furcsa eseteket összekapcsolni, aztán találgatásokba
bocsátkozni, ösztönökre hallgatni, és ezekből következtetést levonni?
– Pontosan! Rátapintottál a dolog ütőerére! – vihogott Claudius kapatosan. Lucius még soha nem látta
ennyire részegnek, sem ennyire fesztelennek. Azt is megfigyelte, hogy amióta megérkeztek a fogadóba,
Claudius sokkal kevesebbet dadogott.
– Igaz, ami igaz, Lucius, a történelem a jóslással ellentétben nem egzakt tudomány. Méghozzá azért
nem, mert a történelem a múlttal foglalkozik, aminek mindörökre vége van, és amit sem istenek, sem
emberek nem változtathatnak meg, és nem látogathatnak meg újból. A jóslás azonban a jelennel és a
jövővel foglalkozik, valamint az istenek akaratával, vagyis csupa előttünk álló, kiderítendő dologgal. A
jóslás valóban egzakt tudomány, feltéve, hogy a jósnak elegendő tudása és képessége van hozzá.
Claudius a bejárat felé nézett, és összerezzent. Kihúzta magát, de közben elkerekedett a szeme.
– Akár egy hírnök valami sz-sz-színdarabban, aki éppen a megfelelő pillanatban érkezik!
Euphranor lépett be. Mivel a kinti napsütésből lépett be a homályos belső térbe, nem látta őket, amíg
Claudius oda nem intett és oda nem kiáltott neki.
– Engem keresel, Euphranor?
– Igazából nem… Most jöttem vissza a városba, és szívesen innék valamit.
– Akkor cs-cs-csatlakozz hozzánk.
Claudius arrébb húzódott a padon, és megpaskolta az ülést maga mellett.
Euphranor arca megrándult, ahogy leült.
– Feltörte a nyereg – magyarázta. – Jobb lenne állni, de túlzottan fáradt vagyok.
Köpenyét és tunikáját vastag porréteg fedte.
– M-m-mi hír, Euphranor?
– Venus szerelmére, ember, hagyj innom előbb!
Euphranor odahívta a lányt, és gyors egymásutánban két kupa bort is felhajtott. Szemét erőltetve
Luciusra, majd az apjára nézett, és vonakodott tovább beszélni.
– Folytasd, Euphranor – kérte Claudius. – Nyugodtan mondhatod. Biztosan emlékszel Lucius
Pinariusra. Ez a másik ember az apja.
Euphranor egy jó darabig lehunyva tartotta a szemét, aztán alig hallhatóan megszólalt.
– Én érkeztem elsőként a hírrel, még senki sem tudja Rómában. A császár meghalt.
– Numa golyóira! – suttogta Claudius. – Na… most már mindnyájunknak szükségünk van egy újabb
pohár borra! – Intett a felszolgálólánynak. – Mikor történt, Euphranor?
– Öt napja.
Claudius és Lucius egymásra néztek. Augustus tehát pontosan száz nappal a villámcsapás után halt
meg.
– Hol?
– Nola városában.
– Az nem messze van a Vesuvius-hegy keleti lejtőjétől. Miért ért ide a hír ilyen sokára?
– Tiberius rendelte el a késést.
– De mi okból?
Euphranor felmordult.
– Én csak azt tudom elmondani, mi történt. Augustus meghalt. Tiberius szigorúan megtiltotta, hogy
nyilvánosságra hozzuk a hírt, ezért meg kellett várnunk az engedélyét. Pár nappal később egy hírnök
érkezett azzal a hírrel, hogy az ifjú Agrippa is halott…
– A császár unokája? – kérdezte Lucius apja.
– A katonák ölték meg, akik száműzetésében őrizték a szigeten. Miután megkaptuk a hírt, Tiberius
megparancsolta, hogy menjek Rómába, amilyen gyorsan csak tudok, és közöljem a hírt a császári
személyzettel.
– Értem – suttogta Claudius. – Tiberius bácsikám visszatartotta Augustus halálhírét, amíg meg nem
szabadult Agrippától. Erre c-c-céloztál. Szegény Agrippa!
– Én csak elmondtam az események sorozatát. Nem töprengek azon, hogy mi miért történt, és milyen
célból – hangsúlyozta Euphranor, azzal az üres tekintettel, amit olyan gyakran lehetett látni császári
szolgáknál. – Amikor megkapta a hírt Agrippa haláláról, Tiberius azonnal és nyilvánosan elhatárolódott
az esettől.
Claudius bólintott.
 – Lehetséges, hogy még Augustus adta parancsba Agrippa meggyilkolását. Vagy Livia találta ki. Nem
kizárt, hogy Tiberius bácsi a szó szoros értelmében nem f-f-felelős Agrippa megöléséért.
– De Claudius, veled most mi lesz? – kérdezte Lucius.
– Velem? Az ártalmatlan, dadogó, félbolond Claudiusszal? Gondolom, hagyják, hogy tovább
szórakozzam a k-k-könyveimmel és a lituusommal.
A felszolgálólány újabb adag bort töltött. Lucius apja ezúttal visszautasította a vizet; ő is töményen itta
a bort, egy egész kupányit. A fia is ugyanezt tette.
– Hogy halt meg a császár? – kérdezte Claudius.
Euphranor hirtelen meginogni látszott, feltehetőleg a bor és a kimerültség miatt. Megereszkedett a
válla, és elernyedtek az arcizmai.
– Elhagytuk Caprit, és visszaindultunk Rómába. A császár egy ideje már beteg volt… gyengeségre,
gyomorfájásra, hasmenésre panaszkodott… de úgy láttuk, javul az állapota. Aztán útközben rosszabbra
fordult. Tettünk egy kitérőt a családja nolai házába. A császár abban a szobában feküdt le, ahol az apja
bevégezte. Szinte mindvégig tiszta volt a tudata. Úgy láttuk, beletörődött a sorsába. Mintha még egy
kicsit… szórakoztatta is volna. Odahívta magához a családja tagjait és a kíséretét, köztük Líviát, Tiberiust
és engem is, és valami színdarabból idézett, mint egy tapsra éhes színész. „Ha szerepem ebben a
komédiában meggyőzően játszottam, legyen viharos taps érte jutalmam! Tapsot! Tapsot!” Meg is
tapsoltuk. Úgy látszott, élvezte. Végül azonban nyugtalanná és rémültté vált. Olyan dolgokat látott, amiket
más nem láthat. Egy etruszk szót kiáltott: „Hzunatre!” Aztán azt mondta: „Elvisznek! Negyven ifjú visz el
magával!” Azzal vége lett.
Claudius és Lucius ismét egymásra néztek.
– Egy haldokló ember látomása – jegyezte meg Lucius apja.
– Nem látomás volt, hanem prófécia – helyesbített Euphranor. – Tiberius negyven praetorianus katonát
rendelt a császár teste mellé, ők hozzák vissza a városba.


KR. U. 16
Pazar maiusi reggelnek örvendhettek Róma egyes lakói Lucius Pinarius és Acilia régóta várt
menyegzőjének napján.
Házasságukat végül a megboldogult Augustus nagylelkűsége tette lehetővé. A végrendeletében,
amellett, hogy Liviát és Tiberiust nevezte meg örökösének, számtalan kisebb, mégis rendkívül bőkezű
felajánlást tett. Ezek között volt egy tekintélyes összeg Lucius Pinarius számára. Róma pletykafészkei,
akik úgy bogarászták a végrendelet részleteit, mint ahogy az etruszk jövendőmondók az állati beleket, úgy
vélték, hogy a császár ezzel a hagyatékkal akarta jóvátenni unokatestvérei, a Pinariusok félreállítását és
figyelmen kívül hagyását. Talán ezt a célt is szolgálta. Lucius azonban úgy hitte, hogy az örökség részben
halál utáni fizetség is volt azért, mert megfejtette a villámóment. Akármi is volt rá az oka, Augustus
vagyonos emberré tette Luciust.
Acilia apja viszont még Lucius újonnan szerzett vagyona ellenére is a lehető leghosszabbra akarta
nyújtani a jegyességet. Ezalatt Lucius vissza tudta fizetni családja tartozásait, befektethetett némi maradék
pénzt az egyiptomi gabonakereskedelembe, megújíthatta nagyapja régi üzleti kapcsolatait, és
megvásárolhatott, illetve bebútorozhatott egy házat magának és a menyasszonyának. A Palatinust nem
engedhette meg magának, de az Aventinus egyik divatosabb, elegánsabb részén szerzett otthont. Az
emeletről látni lehetett a Tiberist és a Capitolinust, sőt meg lehetett pillantani a Circus Maximust is. Az
anyjának nagy örömet sikerült okoznia ezzel.
Napnyugtakor a nászmenet elhagyta Acilius házát. A ház legfiatalabb férfi tagja vezette a csoportot –
Acilia kisöccse, Gaius –, kezében egy fenyőfából készült fáklyával, amit a családi tűzhelynél gyújtott meg.
Lángját a vőlegény otthonának tüzével kellett egyesíteni, miután megérkeztek Lucius Pinariushoz.
A fáklyahordozó mögött egy Vesta-szűz vonult. Vászonruhát viselt, fején pedig keskeny pántot,
összecsavart vörös és fehér gyapjúból – ezt vittának hívták. Más szertartásos ruhadarab is volt rajta: egy
suffibulum nevű fátyol, ami eltakarta rövidre nyírt haját, valamint egy csuklyás köpeny. A Vesta-szűz egy
megszentelt gabonából készült süteményt is vitt a kezében, amit szent sóval szórtak meg. Ebből a pár
haraphatott néhányat a ceremónia alatt, és később a vendégek között került felszolgálásra.
Ezután a menyasszony következett. Acilia aranyszőke haját hátrafésülték, gondosan összetekergették,
és elefántcsont tűkkel rögzítették. Sárga fátylat és sárga lábbelit viselt. Hosszú, fehér ruháját bíborszínű
derékszalag fogta össze, amit hátul különleges módon, az úgynevezett Hercules-csomóval kötöttek meg.
Luciusra várt az a kitüntető feladat, hogy kibogozza a csomót. Acilia a szövéshez használt guzsalyt és
orsót vitte magával. Két oldalán unokatestvérei sétáltak, fiatal fiúk, alig idősebbek a fáklyahordozónál.
A menyasszonyt a szülei követték, valamint a família többi hozzátartozója, akik egy ősi esküvői dalt
énekeltek. „Tallasius” volt a címe, és azt regélte el, hogyan rabolták el a szabin nőket Romulus és katonái.
A legenda szerint a legszebb szabin nőt egy bizonyos Tallasius csatlósai ejtették foglyul. Miközben
elhurcolták, a szabin nő faggatni kezdte őket, hogy hova viszik. A menet női tagjai énekelték a kérdéseket,
a férfiak pedig a válaszokat.

Hová visztek engem?
A buzgó Tallasius hajlékába!
Miért visztek oda engem?
Mert az ő feje szépségedtől kába!
Mi lesz az én sorsom?
Tallasiust hűséges férjedül kapod.
Milyen isten szán meg?
Minden isten áldása kíséri e napot.

Az esküvői menet odaért Lucius Pinarius házához. Az utcán, a szabad ég alatt, megnyúztak egy bárányt
az áldozati oltáron. Irháját két székre terítették, amelyeket a menyasszonynak és a vőlegénynek készítettek
oda. Claudius, jósként az istenek áldását kérte a két család szövetségére, majd értelmezte az előjeleket:
két veréb röptét, amely, lévén, hogy iránya jobbról balra húzódott a sötétülő égen, jót ígért a jövőre nézve.
Acilia, kezében a guzsallyal és orsóval, felállt a székéről, és odament a ház virágfüzérekkel díszített
bejáratához. Az anyja átkarolta. Mindenki tudta, mi következik ezután, és izgatott moraj hullámzott végig a
tömegen. Amikor azonban Lucius még mindig a székén ült, mintha habozna, az apja rákiáltott:
– Gyerünk, fiam, tedd a dolgod!
– Igen, Lucius, gy-gy-gyerünk! – kiáltotta Claudius.
A sokadalom egy része mosolyogva, nevetve, tapsolva kezdett skandálni:
– Gye-rünk! Gye-rünk! Gye-rünk!
Lucius elpirult, és elnevette magát. Felkelt a székéről, és kiszakította Aciliát az anyja karjaiból. A
lány sikoltozni kezdett, amikor Lucius felkapta a földről, lábával kinyitotta az ajtót, és úgy vitte át a
küszöb fölött, miképpen elrablóik a szabin nőket. A nászmenet ujjongva és tapsolva gyűlt a nyitott ajtó elé,
hogy szemtanúi legyenek a ceremónia utolsó felvonásának.
A ház belsejében Lucius lerakta Aciliát egy báránybőr szőnyegre. A lány félretette a guzsalyt és az
orsót. A férfi átadta neki a ház kulcsait.
– Ki az új jövevény a házamban? – kérdezte dübörgő szívvel.
 – Amikor és ahol te Lucius vagy, akkor és ott én Lucia leszek – válaszolta a menyasszony.
A szertartás olyasmit adott Aciliának, amit hajadon nem birtokolhatott: egy első nevet. Ez mindig a
férj első nevének női változata volt, és innentől fogva csak akkor használhatták, amikor kettesben
maradtak.
A lakodalom alatt Lucius megkereste Claudiust. Egy nyugodt helyre sétáltak, távol a tömegtől, a kertet
övező oszlopsorhoz. Telihold világította meg a növényeket. A levegő megtelt az éjjel virágzó jázmin
illatával.
– Gy-gy-gyönyörű házad van, Lucius.
– Nos, alig hasonlítható a te lakosztályodhoz a császári palotában, de azért köszönöm, Claudius. És
köszönöm a mai jóslást is.
– Örömömre szolgált, hogy jósolhattam nektek, Lucius. De miután itt ez a ház, meg a szépséges arád,
n-n-nem kell bizonyítanom, hogy Fortuna mosolyog rád.
– Fortuna? Vagy a Párkák, a végzet úrnői?
Claudius elnevette magát.
– Úgy látom, követted a tanácsomat, és tanultál némi asztrológiát. Ahogy Bolus írta a Szimpátiák és
antipátiák című művében, mindenkinek, aki asztrológiát tanul, előbb-utóbb szembesülnie kell a sors és
szerencse paradoxonával. Ha a Párkák szövik életünk fonalát, és a csillagok megkerülhetetlen ösvényt
festenek le elénk, akkor mit ér imádkozni Fortunához vagy bármely más istenhez? Az emberek mégis
állandóan Fortunához fohászkodnak, minden helyzetben. Az emberi természethez tartozik az istenek k-k-
kiengesztelésének vágya és az áldásért való könyörgés. Bizonyára van is ennek valami haszna, a sors
megmásíthatatlan természete ellenére. Véleményem szerint a személyes sorsunk olyan, mint egy széles út.
Nem mehetünk visszafelé, nem hagyhatjuk el az utat, és az úti célt sem változtathatjuk meg, ám menet
közben tehetünk kisebb kitérőket az úton. Az ilyen kis kanyarok alkalmával gyakorolhatjuk a döntést,
amelyben az istenek kegye segíthet vagy hátráltathat minket.
Lucius a semmibe nézve bólintott.
Claudius sóhajtott.
– Látom az arcodon, Lucius, hogy egyetlen szavamat sem értetted.
Lucius felkacagott.
– Hogy őszinte legyek, Claudius, nem haladok túl jól az asztrológiai tanulmányaimmal. Ez nem olyan,
mint a jóslás. Nem szívesen töltöttem olyan sok időt a magiszterrel, de élveztem az utasításai teljesítését,
mert a jóslás valahogy teljességgel érthető volt számomra. A jóslást az őseink fejlesztették tökélyre, az ő
céljaikat is jól szolgálta, így nekünk is kötelességünk folytatni a gyakorlatot, megőrizve az istenek kegyét
velünk és az utódainkkal szemben. Az asztrológia viszont… – Lucius a fejét ingatta. – Megnevezni az
égitesteket, osztályozni az emberi viselkedésre kifejtett hatásukat, meg a többi… számomra olyan
önkényesnek tűnik, mintha valami régen halott babiloni ember találta volna ki. Pontosan ahogy mondod, ha
a Párkák valóban léteznek, mi értelme kifürkésznünk a jövőt? Veled ellentétben, Claudius, én nem hiszem,
hogy a jóslást és az asztrológiát össze lehet egyeztetni. Én úgy vélem, az embernek választania kell a kettő
között.
– Ha másban nem is, ebben a jelek szerint egyetértesz Tiberius bácsikámmal.
– Remek ötlet volt tőled, Claudius, hogy megszerezted a császár születési adatait, meg azt a két
horoszkópot. A régebbit, amit Scribonius készített Tiberius születésekor, egészen könnyen megfejtettem.
Az újabbat viszont, amit Thrasyllus számított ki… nos, annak szerintem se füle, se farka. Egyszerűen nem
tudom követni a logikáját. Ahogy leírja Tiberius személyiségét… szerény ember, aki óvakodik nagy
felelősséget a vállára venni, ám a Párkák mégis rá fogják kényszeríteni… lehet, hogy pontos a számítás,
de nem tudom, hogyan jutott erre a következtetésre.
 – Lehet, hogy Thrasyllus úgy cs-cs-csűrte-csavarta az adatokat, hogy egy Tiberius bácsikámnak tetsző
képet állítson össze.
– Úgy érted, azt mondta a császárnak, amit ő hallani akart.
– Attól még, hogy vannak fondorlatos asztrológusok, a tudomány még nem veszti hitelét, Lucius.
Tiberius bácsi valószínűleg éppen olyan n-n-nagy rejtélyt jelentett Thrasyllus számára, mint bárki más
számára. Olyan császárunk van, aki nem hajlandó viselni a babérkoszorút, sem felvenni a
dédnagybácsikám címeit a neve mögé… sem az Augustust, sem a Birodalom Atyját, sem az Imperatort. V-
v-viszont a köztársasági berendezkedést sem nézi jó szemmel… Azt mondja, hogy a szenátorok nagy része
„rabszolgának való”. Valóban ennyire szerény ember lenne Tiberius bácsikám, akit csak a véletlen
juttathatott ilyen magas pozícióba, valamint a nagyanyám becsvágya? Vagy csak szerepet játszik, ahogy a
bácsikám tette, amikor a közérdek alázatos szolgájaként tetszelgett, egyéni törekvések nélkül?
– Lehet, hogy Thrasyllus választ kapott ezekre a kérdésekre a csillagokból, de én nem – közölte
Lucius. – Azt hiszem, egyszerűen nincs érzékem az asztrológiához.
– Hm… nos, én azt hittem, hogy s-s-sorsszerű útra terellek, de a jelek szerint mégsem. Mosolyogj,
Lucius! Épp a Párkákkal tréfálkoztam.
– Neked meg nem volt más választásod, mint erre irányítani engem.
Claudius bólintott, és átnézett a kert túloldalára, ahol Acilia beszélgetett az anyjával. – Ha létezik
szabad akarat, akkor minden bizonnyal tökéletes döntést hoztál. Acilia valóban gy-gy-gyönyörű.
– Igen, az. Ráadásul nagyon szeretem. Furcsa… az apám azért kereste az Aciliusok kegyeit, mert sok
pénzük volt, de ez most már nem számít, hiszen jókora vagyont örököltem a nagybátyádtól. Szabadon
házasodhatok, a szívemet követve.
– Szerencsés fickó vagy! Mostanában a többség az adókedvezmények szerint választ házastársat. A
bácsikám eltökélte, hogy mindenkinek házasságot kell kötnie, le kell telepednie, és gyermekeket kell
nemzenie, ezért adókkal sújtotta az egyedülállókat és a gyermekteleneket. Könnyebbé tette a házasok
életét, és még könnyebbé a szülők életét. Szóval akár már ma éjszaka hozzáfoghatsz!
Lucius is Aciliát nézte, akárcsak a barátja. Fehér ruhájában és sárga fátylában, a hold és a mécsesek
fényében olyan volt, mintha lágyan sugárzott volna.
– Jövőre ilyenkor talán már lesz egy fiam – merengett, és önmaga is elámult az eshetőségre. –
Emlékszel, Claudius, amikor Augustus megmutatta azt a parányi lábbelit?
– Parányi lábbelit?
– Amikor az emeleti dolgozószobájában beszélgettünk vele, megmutatta az unokaöcséd kicsi saruját.
– Ó igen, az apró lábbelit, amit a bátyám küldött emlékbe. A kis Gaius jócskán megnőtt azóta. Egy
négyéves gyerekhez képest igazi óriás, valóságos harcos lett. Germanicus azt mondta, saját harci csizmája
is van, az a bizonyos caliga, amit a katonák viselnek, csak kicsiben. A csapatok élvezik, ahogy a gyerek
velük együtt vonul! Caligulának, azaz „Csizmácskának” hívják.
– A bátyád jól végezte a dolgát. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
– Ez így van. Első dolga az volt, hogy elfojtsa a lázongást a csapatok között, amelyek azért törtek ki,
mert Tiberius bácsikám nem adta oda az Augustus által ígért jutalmat a katonáknak. Csak Germanicus
népszerűségének köszönhető, hogy nem alakult ki nagyobb felkelés. Jó kis lecke volt ez arról, hogy hol
rejlik a valódi hatalom a cs-cs-császár háta mögött… nem a szenátusban, hanem a légiókban. Germanicus
nemcsak átvezette a seregét a Rhenuson, hanem mélyen behatolt Germániába hódító seregével, és
megbosszulta a teutoburgi erdőben történt szörnyű mészárlást. Két sassal díszített zászlót is sikerült
visszaszereznie, és m-m-megesküdött rá, hogy a harmadikat is előkeríti, még ha Arminius halott kezéből is
kell kifeszegetnie.
– Mindenki az ő sikereiről beszél Rómában.
 – Most már a köznép is pont annyira szereti, mint a katonák. Tiberiusnak mindenképpen meg kell majd
jutalmaznia Germanicust a győzelméért, amikor visszatér Rómába. Képzeld el, micsoda p-p-pompás
ünnepség lesz! Az a sok germán rabszolga, hadizsákmány és k-k-kincs, az éljenző légiók, és a kis
Caligula, aki az apja mögött halad a diadalszekérben, abban a parányi katonai csizmában!
Lucius megérintette a mellkasán lógó fascinumot.
– A szekér alatt pedig ott lesz a Vesta-szüzek szent fascinuma, hogy elhárítsa az irigy pillantásokat.
– Ami jelen esetben Tiberius pillantását jelenti – tette hozzá Claudius halkan.
Lucius is suttogva folytatta.
– Riválisát látja Germanicusban?
– K-k-ki tudja?
– Ha Tiberius fenyegetést lát a fivéred népszerűségében, mit jelenthet ez rád nézve, Claudius?
– Talán meg kellene n-n-nézni a horoszkópomat.
Lucius hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Mintha sötét árnyék kúszott volna a hold elé. Augustus
uralkodása alatt hosszú évekig kőbe volt vésve a hatalmi rendszer; akár tetszett az embereknek, akár nem,
mindenki tudta, hol a helye. Augustus halála után azonban a város jövője és az emberek személyes sorsa
egyre bizonytalanabbnak tetszett.
Ami azonban a saját jövőjét illette, legalábbis rövid távon, Lucius csak boldogságot látott benne.
Augustus szolgálatának lehetősége gazdag emberré tette, és valóra váltotta az álmát, hogy a szeretett
leányt vehesse feleségül. Claudiusszal való barátsága közelebb vitte a császári család külső köreihez,
elég közel ahhoz, hogy bizonyos kiváltságokat élvezhessen, de nem annyira közel, hogy nagy hatalmú
emberekből félelmet és irigységet provokáljon ki. Igaz, hogy az asztrológia tanulmányozásával zsákutcába
került, de a jóslást jobban szerette, mint valaha. Mit számított neki, hogy az új császár kizárólag a
csillagok tudományát tartotta hitelesnek? Lucius úgy vélte, a babiloni csillagvizsgálás divatja múló hóbort
csupán, jósokra viszont mindig szükség lesz Rómában, és töretlen tiszteletnek fognak örvendeni.
Végül, oly sok mulatozás után az utolsó vendég is elhagyta a házat. A rabszolgák is visszavonultak a
szobáikba éjszakára. Miközben Acilia a hálóban készülődött, Lucius körbejárta a helyiségeket, és számba
vette a berendezést. Claudius megdicsérte az otthonát, és erre minden oka meg is volt. A mécsesek fénye
puhán világította meg a falakat, amelyeken nemrég készültek el a pávákat és kerteket ábrázoló festmények,
és lágyan tükröződött a gyönyörű tárgyakon, amelyeket Lucius azért vett, hogy méltó otthont teremtsen
Acilia számára. Válogatott, művészien megmunkált mécsesek, asztalok, székek, szőnyegek, étkezőheverők
és szőttesek várták a ház új úrnőjét. Mennyi bútort igényelt és milyen sok pénzt felemésztett egy ház
berendezése! Hogy oldotta meg ezt a feladatot olyan ember, aki nem örökölt jelentősebb vagyont? Lucius
rendkívül szerencsésnek tartotta magát.
Bement a hálószobába, ahol Acilia várt rá. Remegő kézzel bogozta ki a menyasszonyi ruha bíbor
derékszalagját összetartó Hercules-csomót. A felsőruha alatt a lány egy csillogó, csaknem áttetsző,
rövidebb ruhát viselt. Kivette a tűt a hajából, mire mézárnyalatú fürtjei csaknem a derekáig omlottak le.
Lucius földbe gyökerezett lábbal nézte, és azt kívánta, bárcsak megállíthatná az időt. Ennél nem létezhetett
tökéletesebb pillanat, olyan eszményi egyensúly jött létre a nappal mély elégedettsége és az elkövetkező
éjszaka által ígért érzéki gyönyörök között.
Végül lassan odalépett a feleségéhez. Végigsimította az arcát keretező, aranyfényű fürtöket, majd
megérintette a leheletvékony, fényes anyagú ruhát, amelyen átütött teste melege és tömörsége.
– Én Luciám! – suttogta azt a nevet, amit csak ő mondhatott ki, majd lezárta a lány ajkait a csókjával.


KR. U. 19
 Lucius remek hangulatban sétált keresztül a fórumon azon a csípős octoberi napon, trabeájában,
lituusával a kezében: úgy érezte, tartozik valahova, fontos emberré érett. Huszonkilenc évesen nemcsak a
világ legnagyobb városának teljes jogú polgárává vált, hanem férj is volt, két ikerfiú apja (mennyire örült
volna ennek Augustus!), illetve a társadalom tisztelettel övezett tagja.
A jóslás, amit az imént elvégzett, szintén jól sikerült. A Subura egyik kevésbé előkelő részén készültek
egy új fogadót nyitni, és a tulajdonos mindenképpen meg akarta találni a legjobb napot az első vendégek
beengedésére. Egy sirály repült ide-oda az égen, és mivel ezt a madarat ritkán látták ilyen mélyen a
szárazföld fölött, egyértelműen jelezte, hogy két nap múlva kellene a megnyitót tartani. Ez a ceremónia
persze aligha számított jelentős eseménynek, ám a jósoknak kötelessége volt minden polgár kérését
teljesíteni, akármilyen célból. A fogadótulajdonos a szokványos árat fizette, és Lucius elégedetten
paskolta meg a trabeája alá rejtett, érméktől duzzadó erszényt. A férfi azt is felajánlotta Luciusnak, hogy
ingyen megvendégeli étellel és itallal, valahányszor a fogadójában jár. Lucius hálát színlelt, ám biztos
volt benne, hogy soha nem fogja igénybe venni a szolgáltatást. Az utóbbi időben jobb borokhoz szokott
hozzá, mint amilyeneket egy szerény taverna kínált, és csak kivételes alkalmakkor látogatta meg a
lerongyolódott Subura negyed nyüzsgő, zajos utcáit. Általában az Aventinus és a Palatinus lejtőinek
tövében lévő fogadókat kereste fel, ha enni vagy inni akart, olyan helyeket, ahol a magasabb osztályokhoz
tartozó férfiak múlatták előszeretettel az időt.
Éppen azon gondolkodott, hogy felkeresi az egyik kedvenc helyét, egy kedves kis menedéket a saját
utcája végében, amikor összefutott Claudiusszal. Meg akarta hívni magával, de szokatlan kifejezést vett
észre barátja arcán.
– Mi történt, Claudius?
– Sz-sz-szörnyűség, r-r-rettenetes! – Könnyek gyűltek a szemébe. Egy darabig nem is tudta folytatni,
mintha valami makacs mássalhangzó ragadt volna meg a torkában, de később sikerült kiböknie: – G-G-
Germanicus halott! Az én drága bátyám! Meghalt!
– Jaj, Claudius, ez tényleg szörnyű.
Lucius elfintorodott, amikor megérezte barátja állottbor-szagát. Claudius részeg volt. Lucius
belekarolt, ám Claudius lába mintha a földbe gyökerezett volna, tehetetlenül remegett, és próbálta
pislogással visszafojtani a könnyeit.
Egy évvel korábban halt meg Lucius apja. Az idősebb Pinarius nem szenvedett sokat; egyik nap gyötrő
fejfájásra panaszkodott, éjszaka eszméletét vesztette, és két nap múlva meghalt, úgy, hogy addig már
magához sem tért. A váratlan veszteség megrázta Luciust. Claudius jelentős vigaszt nyújtott számára a
gyászidőszakban, és Lucius mindenáron viszonozni szerette volna a nagylelkűségét.
– Csatában esett el? – kérdezte Lucius.
Nagy római diadalmenetét követően Tiberius Ázsiába helyezte Germanicust, ahol még nagyobb
sikereket ért el, hiszen legyőzte és római provinciává tette Kappadókia és Kommagéné királyságait.
Nemrég arról kezdtek pusmogni, hogy egy második diadalmenet is vár Germanicusra. Ez pedig csak a
legnagyobb hadvezéreknek járt Róma történelmében.
– N-n-nem, az ágyában érte a halál.
– Hiszen annyira fiatal volt!
– M-m-még harmincöt éves sem volt… és k-k-kiváló egészségnek örvendett, mielőtt lebetegedett! A
gyógyítók valami rejtélyes, sorvadást okozó betegségre gyanakodtak… de egyesek m-m-mérgezést
emlegetnek, meg ólomtáblákra v-v-vésett átkokat.
– De ki merte volna megölni Germanicust?
Claudius nagy levegőt vett, és kiegyenesítette magát.
– Augustus idejében azon csodálkoztunk, ki merné m-m-megmérgezni a császárt. Most azon
töprengünk, hogy kit m-m-mérgezhetett meg a császár! A tettes azonban mindkét esetben ugyanaz!
Lucius végignézett az utcán, mindkét irányban. Kevés embert látott, és senki sem volt olyan közel,
hogy meghallja Claudius szavait. Azért inkább suttogva folytatta.
– Nem szabad ilyet mondanod, Claudius.
– Legalább az unokaöcsém jól van, ha hinni lehet a híreknek. Sz-sz-szegény kis Caligula… árva
gyerek lett! De egy hétéves kisgyereket senki sem merne m-m-megmérgezni!
– Dehogy merne! – nyugtatta meg Lucius, és eszébe jutottak a saját fiai, akik még az egyéves kort sem
érték el. Felnyúlt a mellkasához, de rá kellett jönnie, hogy aznap nem vette fel a fascinumot. Úgy érezte,
nyomban haza kell rohannia. – Gyere velem, Claudius. Acilia is hallani akarja majd a hírt. Majd anyám
főz nekünk vacsorát. Nyugodtan nálunk alhatsz ma éjjel.
– Nem, nem, nem. Túl sok dolgom van. El kell m-m-mondanom egy csomó embernek. Előkészületeket
kell t-t-tennem.
– Akkor veled tartok – határozott Lucius, és igyekezett palástolni ellenérzéseit.
– Nem, nem, Lucius, neked a cs-cs-családoddal kell lenned. Menj haza. Velem minden rendben lesz.
Sz-sz-szegény Claudiust senki sem merné m-m-megmérgezni vagy m-m-megátkozni. – Azzal elfordult, és
elsietett.
Lucius egészen addig nézett utána, amíg el nem tűnt a sarkon. Utána hazaindult.
Mielőtt belépett volna a ház ajtaján, már érezte, hogy valami nincs rendjén. Tárva-nyitva találta az
ajtót. Hova tűnt a bejáratot őrző rabszolga? Odabentről az ikerfiúk, Titus és Kaeso keserves sírása
hallatszott ki. Aztán még felkavaróbb hangok is megütötték a fülét: egy parancsot osztogató férfihang,
csizmás lábak dübörgése, bútorok felborogatásának hangja és Acilia sikoltása.
Lucius berohant a házba. Az előtér fülkéiből kidöntötték az őséi viaszmaszkját, és a behatoló nagy
tombolásában az apja mását is a földre lökte. Besietett a fogadóterembe, ahonnan az összes környező
helyiséget beláthatta. Katonák özönlötték el a házat, és teljes hévvel forgatták fel a berendezést.
Fegyverzetükből látszott, hogy praetorianusok, a császári testőrség tagjai, akiknek megerősített tábora a
városon kívül volt. A praetorianusok feladata volt a császár személyes védelmezése, valamint a császár
ellenségeinek letartóztatása. De mit kerestek az ő házában? Miért törték szét a bútorokat? Miért rázogatták
a szőnyegeket, és miért ütöttek lyukakat a falba?
– Hagyjátok abba azonnal! – kiáltotta Lucius.
A katonák ránéztek, és megálltak. Aztán ketten lerohanták. Míg az egyik a vállát fogta, a másik
megmotozta.
– Nincs fegyvere! – kiáltotta az egyikük.
Elengedték, és folytatták a dúlást a házában.
Acilia bukkant fel, két karjában Kaesóval és Titusszal. A fiúk vörös arccal zokogtak, anyjuk arca
azonban hamuszürke volt. Odaszaladt Luciushoz.
Egy magas férfi jött ki mögötte, engedelmességet parancsoló termettel és arckifejezéssel. Amikor
megjelent, az ikrek furcsamód elnémultak. Lucius felismerte a férfit: Sejanus volt, a praetorianusok
prefektusa, Tiberius egyik legfőbb bizalmasa. Acélos tekintete szinte sóbálvánnyá változtatta Luciust.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte a ház ura. – Miért fosztogatnak itt ezek a katonák?
– Fosztogatnak? – Sejanus arcára félelmetes mosoly ült ki. – Később, ha elkobzásra kapunk parancsot,
a vagyonodat annak rendje és módja szerint elvisszük. De most nem megrabolni akarunk, Lucius Pinarius,
hanem bizonyítékot keresünk.
– Miféle bizonyítékot?
– Majd kiderül, ha megtaláljuk.
Odajött az egyik katonája. Egy kisimított tekercset tartott a kezében.
 – Prefektus, ezt találtam egy szobában, amott – közölte, és a fejével Lucius dolgozószobája felé intett.
Sejanus átvette a tekercset, lefújta róla a port, és átolvasta. Egészen megnyúlt az arca.
– Mit jelentsen ez? Herculesre, ez alighanem a császár egyik horoszkópja! Miféle mentséget tudsz
felhozni arra, hogy ez a titkos irat a birtokodban van, Lucius Pinarius?
Lucius kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Sejanus azt a horoszkópot tartotta a kezében, amit
Thrasyllus készített, és amit Claudius adott neki évekkel korábban tanulmányozásra, miután többszörös
nekifutása ellenére sem sikerült elmélyednie a csillagok tudományában.
– Nem válaszolsz? – fortyant fel Sejanus. – Honnan szerezted ezt?
Elárulja neki, hogy a császár saját unokaöccse adta neki? Ez kétségtelenül felmentené a gyanú alól,
amit Sejanus táplál vele szemben, akármi is legyen az. Vagy mégsem? Claudiusnak éppen most halt meg a
fivére, és barátja egyértelműen Tiberiust tartotta felelősnek. A dadogó, szerencsétlen Claudius mindig
kívül esett azon a körön, amelybe a császárra veszélyt jelentő személyek tartoztak, de ezek után sokkal
nyomósabb oka lehetett gyűlölni a nagybátyját, mint korábban. Ha megmondja Sejanusnak, hogy
Claudiustól kapta a horoszkópot, veszélybe sodorja a barátját. Sőt akár saját magára is bajt hozhat, hiszen
olybá tűnhet, valami közös összeesküvést szőttek.
– Egy kereskedőtől vettem a Suburában, jó pár éve, amikor asztrológiát akartam tanulni. Fogalmam
sem volt, mi ez. Találhattok néhány asztrológiával foglalkozó művet, tanulmányt a szobámban, és más
horoszkópokat is, kevésbé jelentőseket. Évek óta rájuk sem pillantottam. Láthatjátok, ez is milyen poros.
Sejanus végigmérte Luciust.
– Nem lehetnék a praetorianusok prefektusa, ha nem ismerem fel a hazugságot. De nem számít. Egy új
császári parancs szerint minden gyakorló asztrológust száműzni kell Itáliából, kivéve azokat, akiket maga
a császár hagy a helyükön. Úgy látom, ez az irat és a többi, amit birtokolsz, tökéletes bizonyíték arra, hogy
a száműzendő személyek közé tartozol.
– De hiszen ez nevetséges! Most mondtam, hogy évek óta rá se néztem arra a képletre!
– Ha jobban megvizsgálom ezeket az anyagokat, talán nem fogom megtalálni rajtuk az asztrológiai
számításokat és a saját kezeddel írt jegyzeteket?
Lucius arca mintha lángra lobbant volna.
– De… valószínű. Évekkel ezelőtt kiszámítottam néhány horoszkópot, gyakorlás céljából. Viszont
gyakorló asztrológus soha nem voltam! Jós vagyok, ahogy az öltözékemből is láthatjátok. – Lucius
tehetetlenségében meglóbálta a lituusát.
Sejanus közelebb lépett, Lucius fölé magasodott, és lenézett rá. Olyan közel volt hozzá, hogy a ház ura
érezte a leheletét a homlokán.
– Teljesen megkergültél, Lucius Pinarius? Nem látod, hogy egérutat kínálok neked?
– Nem értem!
– A császár legtöbb ellensége nem menekülhet a vádaktól és a büntetéstől, de én menekülni hagylak.
– Miért?
– Mert rendes fickó vagyok – felelte Sejanus mézesmázos hangon. – Mert szeretem a gyerekeket. – Az
ikrekre pillantott, akik tágra nyílt szemmel, némán pislogtak vissza rá. – Mert az egyik több munkával jár,
mint a másik, te ostoba! Tessék, elmondom, mi közül választhatsz! Az egyik lehetőség az, hogy
megvádollak: jogtalanul birtokoltad a császár horoszkópjának egyik példányát, ami az árulással
egyenértékű – folytatta Sejanus. – Ha felhozom ellened ezt a vádat, bizonyára rendkívül alapos házkutatás
következik, és senki sem tudhatja, mi lesz az eredménye… Gondolj a barátaidra, Pinarius! Ráadásul
nemcsak halálbüntetés vár rád, hanem a vagyonodat is lefoglalják… Gondolj a feleségedre és a fiaidra! A
másik lehetőség: egyszerűen megvádollak azzal, hogy a császár tudtán kívül asztrológiával foglalkoztál.
Száműznek Itáliából, én határozom meg a helyet, ahova küldenek, és csak azokat a tárgyakat fogják
elkobozni, amelyekre az asztrológia gyakorlásához volt szükséged.
Lucius a feleségére nézett. Acilia visszanézett rá, rémülten reszketve. Titus és Kaeso megérezték
szüleik félelmét, és újból sírva fakadtak.
– Ez felháborító! – suttogta Lucius. – Igazságtalanság! Az apám szenátor volt. A nagyapám az isteni
Julius unokaöccse és örököse volt, az isteni Augustus unokatestvére…
– Míg Tiberius csak a mostohafia volt Augustusnak? Ezt akarod mondani? Megkérdőjelezed a császár
trónhoz való jogát? Azt mondod, hogy neked több jogod lenne az uralkodói címhez?
– Nem!
– Ezért van nálad a császár horoszkópja? Hogy kiderítsd, mi a gyenge pontja, mely napokon a
legsebezhetőbb, majd megszervezd a megbuktatását, és átvedd a helyét?
– Dehogyis! Már mondtam, hogy… – Luciusnak komoly küzdelmébe került visszafogni a teste
remegését. – Soha nem voltam hűtlen. Soha nem beszéltem a császár ellen. Soha! Miért jöttetek ma ide?
Miből gondoltátok, hogy terhelő bizonyítékot találtok nálam?
– Mert szerepelsz a listán – felelte Sejanus.
– Miféle listán?
– A megfigyelendő személyek listáján.
– De miért? Miféle indokkal?
– Gondolom azért, mert túl sokat tudsz. Általában ez az indok. Ami igaz, az igaz, a házadban találtunk
is olyan eszközöket, amelyekkel a császár ellen felhasználható adatokat gyűjthettél volna.
– Ez őrültség! Mondtam, hogy nem vagyok asztrológus. Megbecsült tagja vagyok a jósok testületének,
a római állam közalkalmazottjaként hűségesen szolgálom Tiberiust, ahogy Augustust is szolgáltam…
Lucius elhallgatott. Hirtelen megvilágosodott. Megválaszolta a saját kérdését. Hogy miért történt ez az
egész? Pont azért, mert jós, mert szolgálta Augustust, és a villámómen miatt. Abban az egyetlen
eseményben játszott szerepe jó irányba fordította a szerencséjét – rátermett jövendőmondóvá avatta,
megszilárdította barátságát Claudiusszal, és egy olyan örökséghez juttatta, amely megváltoztatta az életét.
Most azonban ugyanaz a villámcsapás vezetett az összeomláshoz. Vajon a Párkák rendezték úgy, hogy
Augustus pont azon a napon haljon meg – vagy emberi beavatkozás műve volt? Livia és Tiberius
bizonyára tudott a jóslatról, hiszen mindenről tudtak, ami a császári palotában történt. Lucius régóta
gyanította, hogy valamelyiküknek, avagy mindkettőjüknek, köze volt Augustus halálához. Soha nem beszélt
erről hangosan, még Claudius előtt sem. Ám Tiberiust sem ejtették a fejére. A császár drasztikus lépéseket
kezdeményezett, hogy mindenkit eltegyen az útból, aki fenyegetést jelentett az uralmára nézve… Végzett
riválisával, Germanicusszal, az összes itáliai asztrológussal, a Sejanus által említett, titokzatos listán
szereplő szerencsétlenekkel… és Luciusszal is, elvégre ő is túl sokat tudott.
Sejanusnak igaza volt. Hihetetlenül szerencsés, ha ezt élve megússza, és még a vagyona is megmarad.
Ránézett a Sejanus kezében tartott iratra. Miért nem égette el már réges-régen Tiberius horoszkópját?
Bolond volt, hogy megtartotta. De vajon másképp alakult volna, ha elégeti? Ha Sejanus nem talál
asztrológiai iratokat, akkor valami más módon keverte volna gyanúba.
– Mintha kifogytál volna a szavakból – állapította meg Sejanus. – Nincs más mondanivalód? Szóval
nincs. – Felemelte a hangját. – Lucius Pinarius, bűnös vagy, mert a császár engedélye nélkül gyakoroltad
az asztrológiát. Tíz napod van, hogy befejezd különféle római ügyeidet. Utána hajóra szállsz, és elhagyod
Itáliát, mert ha nem, halálbüntetés vár rád. Ha akarod, magaddal viheted a feleségedet és a fiaidat.
– És az anyámmal mi lesz? – Lucius körülnézett, de sehol sem látta az anyját. Feltehetőleg az ágyat
nyomta, mert sokat gyengélkedett a férje halála óta.
– Az anyádat is elviheted – hízelgett Sejanus. – Meg akarod választani az úti célt?
Lucius egészen megdermedt a döbbenettől. Az ikrek sírtak.
 – A nagyapámnak voltak barátai Egyiptomban. Néhány befektetésem Alexandriához köt – közölte
végül fakó hangon.
Sejanus bólintott.
– Egyiptom jó lesz. Az a terület a császár tulajdona, de nem szenátusi igazgatás alá tartozó provincia.
Az ügynökeim könnyebben szemmel tarthatnak ott benneteket.
Sejanus szorosan összetekerte a horoszkópot, és visszaadta a praetorianusnak, aki odavitte neki.
– Égessétek el azonnal! Gyűjtsétek össze a többi iratot is, és vigyétek magatokkal. Befejezzük a
keresést. Itt végeztünk.
A katonák pár pillanat alatt eltűntek. Az ikrek kiabálását leszámítva teljes csend honolt a házban.
Lassan a rabszolgák is előmerészkedtek a búvóhelyükről. A nők körülvették Aciliát, és vigasztalni
próbálták a gyerekeivel együtt. A férfiak Luciust közelítették meg, ám a ház ura elhessegette őket.
Bement a dolgozószobájába. Minden tekercsnek és pergamendarabnak lába kélt, nemcsak az
asztrológiai témájúaknak, hanem az üzleti iratainak is. Hogy fogja intézni az ügyeit a pénzügyi feljegyzések
nélkül? Még a színdarabokból és versekből álló kis irodalmi gyűjteményét is elkobozták. Elhűlve bámulta
az üres rekeszeket, amelyekben korábban Titus Livius történelmi írásait tartotta, Claudius ajándékait. El
sem olvasta őket. Most már nem is lesz rá alkalma. Végtére is Egyiptomban még megtalálhatja a
másolatukat – Alexandria híres a könyveiről, a nagy könyvtárról…
Hitetlenkedve csóválta a fejét. Az utóbbi néhány perc romba döntötte az életét, mégis megpróbálta
elfogadni a sors istennőinek akaratát.
Úgy járta végig a házat, mintha álmodna. A hálószobájában találta magát – abban a helyiségben, ahol
először magáévá tette Aciliát, ahol Kaeso és Titus fogant, ahol a felesége megszülte az ikreket. Még azt a
szobát is feldúlták. Nyitva voltak a ládák és a szekrénykék, a ruháikat szétszórták a padlón. Feldöntötték
az ágyat. A párnákat – amelyek között kéjesen nyögött a szerelmes éjszakákon, amelyek felitatták a
könnyeit az ikrek születésekor, és amelyekbe álmai titkos üzenetét lehelte – szétvágták, mert Sejanus azt
hitte, azokban talál majd terhelő bizonyítékot.
A padlón hirtelen egy ezüstdobozt fedezett fel, amelyben felfeszítették a fedelét. A szétdobált ékszerek
között ott volt az aranyfascinum is.
Lucius letérdelt, és felvette az amulettet. Szorosan a markába fogta. Halkan az ősi istenséghez
fohászkodott, aki a kezdetek kezdete óta figyelte a családját.
– Fascinus, őseim istene, kérlek, óvj minket továbbra is! Vigyázz a fiaimra! Egy napon hozz minket
vissza Rómába!

*

Tíz lázas, gyötrelmes, kevés alvással töltött nappal később Lucius készen állt a város elhagyására.
Sejanus tartotta magát a szavához: nem kobozták el a vagyonát, de szeretett háza eladására
kényszerítette Luciust. Ráadásul csak jelentős veszteséggel tudta értékesíteni. Pénzügyi feljegyzéseit
alapos vizsgálat után visszaadták neki, és visszakapta Titus Livius műveinek másolatát is, számtalan
egyéb tekerccsel együtt. Minden iratot szorosan összekötöttek, és kerek, bőrből készült könyvtartókba –
úgynevezett capsákba – raktak.
Lucius a családjával és a rabszolgáival állt a rakparton a folyó mellett, és várta, hogy megjelenjen a
hajó, amely majd leviszi őket a Tiberisen Ostiába. A tengeri kikötőben szállnak át az Alexandriába
készülő kereskedőhajóra. A folyó szaga azt a fogadót juttatta eszébe, ahova Euphranor érkezett Augustus
halálhírével. Hol is volt az a taverna? Úgy vélte, nincs messze. Megfordult, és átnézett a családja
ingóságaival teli, egymásra halmozott ládák fölött. Valóban arra volt a fogadó bejárata, látta is a helyről,
ahol állt. Milyen régen volt, hogy ott ültek az apjával és Claudiusszal!
Miközben arrafelé fülelt, az ajtó kinyílt. Az alak, aki kilépett, elindult a rakpart felé, ide-oda
kanyargott, és majdnem belefutott a ládahalomba. Claudius volt az.
Bár barátja makacsul kerülte a tekintetét, Lucius közelebb ment hozzá, és széttárta a karját. Átölelték
egymást.
– Lucius, annyira sajnálom! B-b-bárcsak soha ne adtam volna neked azokat a horoszkópokat!
– Nem, Claudius, nem a te hibád volt.
– De én ragaszkodtam hozzá, hogy gy-gy-gyere velem azon az éjszakán, amikor belecsapott a villám a
bácsikám szobrába…
– Nem, Claudius, ne okold magad. Sejanust sem lehet okolni, és Tiberiust sem. Ha tényleg előre
megírt a sorsunk, és nem alakítható, akkor ennek a napnak el kellett jönnie, sőt az életem következő lépése
is előre meg van határozva, akárcsak a rákövetkező és az azutáni, egészen a halálom pillanatáig.
– És ha nem léteznek a Párkák? Ha a szerencse és a szabad akarat irányítja a kozmoszt?
– Akkor én voltam az, akinek nem sikerült elnyernie Fortuna istennő kegyeit. Én hoztam rossz döntést.
– Nézzenek oda, kész f-f-filozófus lett belőled!
– Van úgy, hogy az embernek nem marad más vigasza a filozófián kívül – jegyezte meg Lucius
keserűen. Behunyta a szemét, nagy levegőt vett, majd megcsóválta a fejét. – Nem, ez így nem igaz. Itt van
nekem Acilia, itt vannak az ikrek, és itt van az anyám is. – Ránézett Camillára, aki éppen az egyik
unokáját tartotta a karjában – talán Kaesót, habár ilyen távolról nem lehetett biztos benne –, és gügyögött
neki, a nyelvével csettintgetve. Nagyon idősnek nézett ki. A férje halála óta rosszkedve volt, sokszor
betegeskedett, és a száműzetés hatalmas csapást jelentett számára. Az ő korában az asszonyok már
nemigen vállalkoztak tengeri utazásra, főleg nem octoberben, de ő velük akart tartani, hogy közel
maradhasson az unokáihoz.
Acilia a másik ikerfiút tartotta a kezében. Milyen megtörtnek látszódott! Az elmúlt tíz nap agóniája
közepette sem vádolta a férjét egy szóval sem. Az apja és a fivére már korántsem voltak ilyen megértők:
Sejanus behatolása után másnap eljöttek hozzájuk, és bár eleinte idegesen és rémülten hallgatták a
pletykákat, később minden indulatukat és vádaskodásukat Lucius ellen fordították. Acilius olyan sértő
mondatokat vágott a fejéhez, amelyeket képtelenség lett volna megbocsátani. Lucius patrícius származását
vonta kétségbe, értéktelennek tartva a vérvonalát, és azt is közölte, hogy szégyent hozott az Aciliusokra.
Követelte, hogy Acilia és az ikrek Rómában maradjanak, de Lucius elképzelhetetlennek tartotta, hogy
kibírja az alexandriai száműzetést nélkülük. Végül Acilia némította el az apját, amikor leszögezte, hogy
nem áll szándékában elhagyni a férjét, és a gyerekeket sem akarja elszakítani tőle. Acilius dühöngve
távozott, és többé nem látták. Elbúcsúzni sem jött le a folyóhoz.
Senki sem jött le velük. Senki sem akart búcsút mondani egy olyan családnak, akiket a császár
száműzött – Claudiuson kívül.
A Camilla karjában ülő kisgyermek sírni kezdett. Igen, Kaeso volt, ahogy Lucius gyanította.
Könnyebben felismerte őket a sírásukról, mint az arcukról, mert az utóbbi tényleg teljesen egyformának
tűnt.
Megjelent a hajó, és a rabszolgák hozzáfogtak a ládák felrakodásához. Lucius és Claudius útban voltak
nekik, ezért a rakpart szélére sétáltak, és ott álltak egymás mellett, a víz felszínén imbolygó, torz
tükörképeket szemlélve.
– Lehet, hogy nem is olyan rossz ez a sz-sz-száműzetés. Ki tudja, mi sül ki belőle?
– Nem olyan rossz? Itthagyni a várost, amit ismerek, az egyetlen valaha volt otthonomat?
Kimondhatatlan kínokat okoz számomra a gondolat, hogy máshol kell felnevelnem a fiaimat.
– Nem, Lucius, hallgass végig! Tiberius elszigetelődik, és mind t-t-több és több hatalmat ad
Sejanusnak. Egyre rosszabb lesz a helyzet Rómában, figyeld csak meg! Életemben először aggódom a
saját sorsom miatt. Tiberius körül annyira sűrű a levegő a gyanakvástól, hogy még egy m-m-magamfajta
ártalmatlan fickó is célponttá válhat.
– Mit fogsz tenni, Claudius?
– V-v-vissza akarok vonulni a nyilvánosságtól, amennyire l-l-lehetséges. Gyökérzöldséget fogok
termeszteni a vidéki birtokomon. F-f-folytatom történelmi tanulmányaimat. Időnként leiszom magam a
csavargó cimboráimmal. Amint elmentetek, visszamegyek a fogadóba, és még jobban lerészegedem.
A ládahalom eltűnt a rakpartról. Az egyikben ott volt Lucius trabeája és lituusa is.
A hajó indulásra készen állt.
Lucius anyja megbotlott a rámpán. Amikor Lucius elkapta, megdöbbent azon, mennyire törékeny és
súlytalan. Még az is eszébe jutott, hogy talán túl sem éli az utat.
Claudius egyedül állt a dokkon, és integetett nekik. Utána megfordult, és visszavonult a tavernába.
Lucius figyelte a tovairamló épületeket. A városnak ezen a részén, a Tiberis és az Aventinus-domb
között, minden utcát és tetőt jól ismert, habár többnyire inkább a hegy tetejéről nézett le a negyedre.
Szokatlan volt a folyó irányából szemlélni, felfelé.
Amikor a város körvonalaira siklott a tekintete, megtalálta a saját házát is, magasan az Aventinus
taraján. Igaz, már nem az ő háza volt; az új tulajdonosok az egyik erkélyen álltak, és integettek a szemközti
szomszédjaiknak. Lucius úgy vélte, ekképpen érezhetik magukat a lemurok, a halottak szellemei, akik az
árnyak közül lesik az élőket.
Titus és Kaeso ismét sírásban törtek ki. Egész úton jajveszékelni fognak?
A vitorlás tovább siklott. A parton sorakozó templomok és házak lassan átadták helyüket a raktáraknak
és a szemétdomboknak, majd nyílt mezők következtek. A város fokozatosan eltűnt a szemük elöl.
Lucius pontosan tudta, mintha egy tévedhetetlen isten súgta volna a fülébe, hogy soha többé nem látja
Rómát.
 II.
Titus és Kaeso
Az ikrek

KR. U. 40
– Bámulatos? Igen, lehet. De Alexandria is az – mondta Kaeso Pinarius, miközben a Capitolinus-
domb tetejéről szemügyre vette Róma szívét.
Dél felé a palatinusi Apollo-templom uralta a város körvonalát; az épület mellett álló császári palotát
jócskán átépítették Augustus kora óta, és így rengeteg cseréptetőt, függőkertet és oszlopos teraszt lehetett
látni arrafelé. Közvetlenül alatta terült el a fórum, a szent út mentén sorakozó, tekintélyes épületekkel, a
szenátus házától Vesta kerek formájú templomáig, és még tovább. Északra és keletre csúcsosodott Róma
többi hegye, közöttük a zsúfolt Subura magas lakóházaival, akár hétszintesekkel is.
– Hogy bámulatos? Hihetetlen! Alexandriát össze sem lehet hasonlítani vele. Sőt, semmilyen más
helyet, ahol valaha jártam. – Kaeso fivére, Titus alig bírta visszafogni lelkesedését. Huszonkét évesen
nem kérkedhetett azzal, hogy már beutazta az egész világot, de néhai apjuk egyszer elvitte őket
Antiókhiába, és később, Rómába vezető útjuk során, ők ketten is több várost meglátogattak, például
Athént. – Alexandriában olyanok az utcák, mint egy nagy rács. Teljesen egyformák a sarkok, a
kereszteződések. Szabályos és unalmas. Róma viszont csupa hegy és völgy, kusza sikátor, megannyi
összetekeredett kígyó, és hatalmas épületek, amerre csak a szem ellát.
Kaeso bólintott.
– Igen, csupa zűrzavar.
– Fenséges!
– A „fenséges” szót inkább az alexandriai Serapis-templomra használnám, vagy a nagy könyvtárra,
esetleg a pharoszi világítótoronyra, vagy a múzeumra…
– Azok egyike sem vetélkedhet Jupiter templomával – ellenkezett Titus. Hátranézett, fel a hatalmas
építmény irdatlan oszlopaira és timpanonjára, amely fölött az istenek legnagyobbikának aranyozott,
quadrigás szobra csillogott az éles novemberi napsütésben. Aztán Titus lassan körbefordult, hogy minden
irányban magába szívhassa a látványt. Elbűvölte a Tiberis csillámlóan kanyargó vonala és a város
roppant terjedelme. – Ez, fivérem, a legfenségesebb látvány a világon.
– Apánk kétségtelenül így gondolta. Milyen szívesen emlékezett az ő drága Rómájára! – Kaeso
sóhajtott. – Bárcsak élne, és itt lenne velünk ezen a napon!
Titus bólintott.
– Itt is akart lenni. Itt is lenne, akárcsak anyánk, ha a láz nem viszi el őket tavaly. A sors kegyetlenül
elbánt a szüleinkkel, Kaeso. Semmit sem kívántak jobban, mint visszatérni ebbe a városba. Végül
elérkezett az alkalom – és Fortuna elvette tőlük. Hozzánk már kegyesebbek a Párkák, nem igaz, fivérem?
Hazatértünk.
– Haza? – Kaeso a fejét csóválta. – Kisdedek voltunk, amikor a szüleink elmenekültek a városból.
Nincs is közeli rokonunk itt, leszámítva az Aciliusokat, akik minden kapcsolatot megszakítottak anyánkkal.
Apánk szülei már a születésünk előtt meghaltak…
– Camilla nagyanyánk nem. Ő akkor halt meg, amikor Alexandriába költöztünk. Elfelejtetted?
– Emlékszem, hogy apánk mesélte, de róla semmi emlékem nem maradt.
– Én azt hiszem, emlékszem rá – ráncolta a homlokát Titus.
– Én nem. Rómára sem. Te emlékszel a városra? Karonülők voltunk még, amikor elmentünk innen.
Alexandriában nőttünk fel. Alexandria az otthonunk.
– Volt az otthonunk, Kaeso. Rómaiaknak születtünk, és mindig is Róma polgárai maradtunk. Most
pedig ismét valódi rómaiak lehetünk. Ez volt apánk leghőbb kívánsága. Claudiusnak hála…
– Csak nem a n-n-nevemet hallottam? Remélem, cs-cs-csupa jót mondtatok rólam. – Claudius ott
tartózkodott a közelükben; éppen egy Hercules-szobor fölé hajolt, hogy elolvassa a szobrász rávésett
kézjegyét. Aztán kissé nyögve felegyenesedett – ötvenévesen egyre merevebb volt a háta –, és bicegve
odabandukolt a két ifjúhoz. Az egyik lábujján hólyag nőtt a járástól, de mosollyal palástolta fájdalmát.
Lucius Pinarius fiai és azok feleségei először járták körbe a várost, és ő örömmel szegődött melléjük
idegenvezetőként.
– Éppen arra emlékeztettem Kaesót, hogy feltétlen hálával tartozunk neked – közölte Titus.
– Bárcsak már korábban elintézhettem volna, hogy az apátokkal együtt visszatérjetek Rómába! Azt
hittem, lesz is rá lehetőség, amikor Tiberius k-k-kivégeztette Sejanust. Kilenc éve, ha jól rémlik. Hogy
rohan az idő! De hiába szabadult meg a császár attól az aljas viperától, nem lett megfontoltabb. Épp
ellenkezőleg: a nagybátyám gyanakvóbbá és ijedősebbé vált. Két unokaöcsémet is kivégeztette egy-egy
állítólagos összeesküvés miatt… bezáratta és halálra éheztette őket, miközben ő mindenfajta éhségét
többszörösen csillapította… nem csak étellel.
– Mire célzol? – kérdezte Kaeso.
– Miután pályája elkezdett lefelé ívelni, a bácsikám úgy döntött, az ösztöneit fogja követni, akármerre
is vezetnek.
– Az ösztöneit? – kérdezte Titus.
Claudius hátranézett. Saját ifjú felesége és az ikrek asszonyai Jupiter templomának lépcsőjén pihentek,
a kísérő rabszolgáik pedig a közelükben álltak. A három nő mosolyogva integetett neki, majd folytatták a
beszélgetést. Senki sem hallhatta, amit mondott. De miért említette Tiberius ösztöneit és étvágyát? Sötét
titkoktól akart megszabadulni, amelyeket nehéz zsákként cipelt. Évekig senkivel sem beszélhetett őszintén,
óvakodás nélkül, még a rabszolgáival sem, mert bennük vagy nem bízhatott, vagy nem akarta rájuk hárítani
a felelősséget. Most, hogy visszagondolt, rá kellett jönnie, hogy soha senkivel sem beszélgethetett igazán
nyíltan a legkedvesebb barátján és unokatestvérén, Lucius Pinariuson kívül. Mióta az ikrek megérkeztek
Rómába, Claudius azon kapta magát, hogy egyre jobban megbízik bennük, éppen úgy, ahogy korábban az
apjukban.
– Tiberius viselkedése az utolsó években kétségbeejtő volt. Szabad utat engedett m-m-minden
vágyának, és eszébe sem jutott k-k-korlátozni magát. Mit gondolhatott róla Augustus, amikor lenézett rá az
Olümposzról?
– Miféle vágyakról beszélsz? – kérdezte Titus még kíváncsibban.
– Hogy féltem meglátogatni azt a r-r-romlott fertőt, a Caprin lévő birtokát! Legalább annyi esze volt,
hogy a saját szigetére korlátozta a kicsapongásait! Az a sok p-p-pucér gyerek szerteszét! Nemcsak
eladósorban lévő lányok és fiúk, és nemcsak rabszolgák… én mondom nektek, szabadnak született
gyerekek is voltak ott! Tiberius még saját kifejezést is alkotott rájuk! Az ágyban úgy hívta őket: spintriák
– az ő szoros kis záróizmai. A fürdőben ők voltak a kis cselléi… az aprócska halai. A bácsikám azt
mondta, hogy egy öregember számára nem is létezhet nagyobb öröm annál, hogy belemerüljön egy meleg
m-m-medencébe, és hagyja, hogy parányi szájak harapdálják és szopogassák a víz alatt, miközben ő a buja
mozaikokat nézi a mennyezeten.
– Olyan mozaikokat, amiken emberek párosodnak? – Titus elnevette magát. – Hát én még ilyet nem
láttam! Mit szólsz ehhez, Kaeso?
Kaeso a fejét ingatta. Claudius összevonta a szemöldökét, mert kissé zavarba hozta Titus bárdolatlan
kirohanása, de felbátorodott, amikor látta, hogy Kaeso osztozik a megvetésében.
 – Tiberius valósággal imádta a b-b-bujaságot! Az egész háza olyan volt, mint a testiség múzeuma,
ahova a lehető legbujább f-f-festményeket és szobrokat gyűjtötték össze. Én mindig a könyvtárba
menekültem, de ott sem volt más a polcokon, csak trágár szenny… kéjenc történetekkel teli tekercsek,
amiket kifejezetten Tiberiusnak írtak a rabszolgái. Az ilyesfajta fantáziájuk és írástehetségük miatt
megvásárolt rabszolgái! Azokat éjjeli meséknek nevezte. Mivel a legtöbb szeretője és ágyasa iskolázatlan
volt, vagy olyan fiatal, hogy még olvasni sem tudott, Tiberius képeket is rajzoltatott a mesékhez, hogy
azokkal hozza a többiek tudomására, mit is kíván tőlük az ágyban.
Titus megbökte a könyökével a testvérét.
– Mi a véleményed, Kaeso? Alexandria nagy könyvtárában soha nem láttam ilyesmit!
Kaeso arca egészen elfancsalodott.
Claudius pislogott néhányat.
– De miért is hoztam fel ezt a förtelmes témát? Ó igen, mindent megpróbáltam m-m-megtenni annak
érdekében, hogy apátokat visszahozhassam Rómába. A végén Tiberiust már egyáltalán nem érdekelte a
város irányítása; minden feladatot az alárendeltjeire bízott, és végleg visszavonult Caprira. Néhanapján
azonban, amikor rá tudtam venni, hogy másról is beszélgessen velem, mint a s-s-saját hímvesszejéről,
említettem neki az apátokat. Mondtam, hogy az unokatestvéremről van szó, és hogy Sejanus ügynökei évek
óta szigorú őrizet alatt tartják, annak ellenére, hogy egyetlen árulásra utaló szót sem ejtett ki a száján, és
b-b-biztos, hogy az asztrológiával sem kísérletezett. Könyörögtem Tiberiusnak, hogy vonja vissza az
apátok száműzetését. A bácsikám azonban nem volt az a megbocsátó fajta. Hallani sem akart róla. Végig
sem hallgatott… csak egyszer, amikor elkövettem azt a hibát, hogy említettem neki L-l-lucius ikerfiait,
hátha azzal valami szánakozást csikarok ki belőle… de tudjátok, mit kérdezett? „Mennyi idősek?
Szépek?” Akkoriban már magatokra ölthettétek a tógát, ezt el is mondtam neki, de ez le is l-l-lohasztotta
az érdeklődését, és rám rivallt, hogy s-s-soha többé ne említsem Lucius Pinarius unokatestvéremet.
Claudius sóhajtott.
– Szóval meg kellett várnunk Tiberius halálát. Hogy m-m-megvetették akkoriban az emberek! Amikor
a halálhíre elért Capriból Rómába, még t-t-táncoltak is az utcákon. Látnotok kellett volna azt az őszinte
ünnepléssorozatot, amely végigsöpört a városon, midőn az unokaöcsémet kinevezték örökösnek…
Germanicus egyetlen fiát, akit Tiberiusnak nem sikerült eltennie láb alól… – Claudius hangja elcsuklott.
Szaporán pislogott, és erőt vett rajta a rángatózás.
– Alexandriában is ünnepeltek – jegyezte meg Titus. – Egyiptomban mindenki egyetért abban, hogy
Gaius Caligulából példás uralkodó lesz. A légiók imádják. Fiatal, életerős és magabiztos.
– Igen, annyira m-m-magabiztos, amennyire csak egy istenség lehet – motyogta Claudius, de kerülte az
ifjú tekintetét. – Mindenesetre a sok ünneplés közepette új császárunk kifejezte hajlandóságát a kegyelmi
kérvények meghallgatására, beleértve az enyémet és az apátokét is. Elő is adhattuk… de az állam kerekei
nagyon lassan forognak… el sem hinnétek, hány rétege van a bürokráciának ebben a városban! No meg
persze az apátoknak is időre v-v-volt szüksége az ügyei lezárásához, mielőtt elhagyhatta volna
Alexandriát. Az utolsó levélben, amit tőle kaptam, b-b-beszámolt róla, hogy végre készülődni kezdett az
utazáshoz. Milyen boldog volt Lucius, amikor sikerült meggyőznie benneteket és az asszonyaitokat, hogy
tartsatok vele! Aztán… a láz elvitte őt is, és Aciliát is. Milyen szomorú! De most itt vagytok mindketten, a
gyönyörű feleségeitekkel. Gyakran hall az ember arról, hogy az alexandriai n-n-nők a legszebbek a
világon; erre Artemisia és Chrysanthe a legjobb bizonyíték. Várjunk csak! Mi ez itt?
A napfény megcsillant az aranyamuletten, amit Kaeso viselt egy nyakláncon. Claudius kissé bódultan
nyújtotta érte a kezét. Kaeso elmosolyodott.
– Az apánk úgy vélte, ez egy fascinum, habár nem látszik rajta. Azt mondta, elképzelhetetlenül régi,
talán öregebb magánál Rómánál is.
 – Ó igen, ezért volt annyira ismerős! Herculesre, már majdnem megfeledkeztem róla! Én meséltem el
az apátoknak az amulett történetét, mielőtt megszülettetek. Szóval a halálakor rád hagyta, Kaeso? Ez
legalább majd segít megkülönböztetni benneteket. Még soha nem láttam nálatok egyformább ikerpárt!
– Attól tartok, hogy valami más trükköt kell kitalálnod a megkülönböztetésünkre – ingatta a fejét
Kaeso. – Az apánk nem jelölte ki, hogy pontosan melyikünk örökölje, ám mivel a birtokait egyformán
osztotta fel közöttünk, úgy döntöttünk, a fascinumot is meg kell osztanunk. Hol én viselem, hol Titus.
– Ezek szerint az ikrek mégis jól kijöhetnek egymással. Ti megcáfoltátok Romulus és Remus példáját!
Fogadok, hogy az apátok soha nem mondta el nektek, ki találta ki a neveteket. Ugye, nem? Hát én voltam.
Bizony! Amikor m-m-megtudta, hogy Acilia ikreknek adott életet, roppant bizonytalan volt abban, hogy
melyikőtök örökölje az ő nevét, mivel generációk óta hagyományszerűen adományozták a Lucius nevet az
elsőszülött fiú Pinariusoknak. Csakhogy a bábaasszony annyira összekavart mindent, hogy nem lehetett
megállapítani, melyikőtök jött világra elsőként. Emellett minden téren annyira egyformák voltatok, hogy
igazságtalannak, sőt szerencsétlennek tűnt volna egyikőtöket kijelölni elsőszülöttnek, a másik rovására.
Szóval az apátok úgy határozott, hogy megszakítja a tradíciót, és egyikőtöket sem nevezte el Luciusnak.
Tőlem kért tanácsot. Én azt javasoltam, hogy az egyik fiú legyen Kaeso, a Fabius család egyik híres őse
után. Ő körülbelül háromszáz évvel ezelőtt viselte ugyanezt a fascinumot, ha helytálló az elméletem.
– Hát az én nevem? – kérdezte Titus.
– Azzal a tanárom, a nagy tudós Titus Livius emléke előtt tisztelegtünk. Bizonyára olvastátok a Róma
történelméről írt művét. Nem? Még az ősi P-P-Pinariusokról szóló részt sem? – Claudius a fejét csóválta.
– Pedig az apátok biztos őrzött egy ilyen kötetet.
– Azt hiszem, ott van az Alexandriából magunkkal hozott könyvek között – mondta Titus.
– Vajon az apátok elolvasta? Kétségtelen, hogy sem ő, sem pedig az apja nem m-m-mutatott
különösebb érdeklődést a múlt iránt. De mindenkinek tisztelnie kell az őseit. Hiszen nekik köszönhetjük a
létünket. Másképp hogy jöhettünk volna a világra?
– Én jobban szeretek a jövőbe tekinteni – vallotta be Kaeso ábrándos arccal, és közben ujjaival a
nyakában lógó fascinumot babrálta.
– Én meg legjobban a jelenben szeretek élni! – nevetett fel Titus. – Ha viszont már szóba került a
jövő: mikor részesülhetünk végre abban a kegyben, hogy szót válthatunk a császárral? Személyesen
szeretnénk neki megköszönni, hogy jóváhagyta a visszatérésünket, és kiköszörülte a csorbát apánk
hírnevén. Mivel már teljes jogú, patrícius polgárok vagyunk, talán egy szép napon még minket is
felvesznek a jósok testületébe.
– Az apátoknak is nagyon tetszene! – kiáltott fel Claudius elragadtatottan. – Persze én is büszkén
felügyelném a tanulmányaitokat, és t-t-támogatnám mindkettőtök felvételét.
Kaeso grimaszt vágott.
– Titus ábrándozik arról, hogy jós lesz. Én nem.
– Elhoztam apánk régi trabeáját és lituusát Alexandriából – bólintott Titus. – De mikor is lesz az a
találkozó a császárral?
Claudius lesütötte a szemét.
– Igen, hát… ha a császár meghallgatásra hív titeket, t-t-természetesen el kell mennetek. Ám
mostanában olyan sok gondja van Caligulának… és annyi alattvalójával szemben gyakorol kegyet, hogy…
n-n-nem lehetetlen, hogy meg fog feledkezni erről az ügyről. Ha pedig ez történne, nos… talán l-l-legjobb
lesz, ha nem is hívjátok fel rá a figyelmét. S-s-sőt, az lenne az eszményi megoldás, ha kerülnétek a
feltűnést.
Titus összeráncolta a homlokát.
– Mit akarsz ezzel mondani, Claudius?
 – Hogy magyarázhatnám el nektek? A száműzetés olyasmi, mint egy átok, de n-n-néhanapján áldás is
lehet. Noha apátok nagyon szomorú volt, hogy el kellett hagynia imádott városát, szerencsésnek mondhatta
magát, hogy kimaradt abból a rémuralomból, amit Sejanus vezetett be nem sokkal később, és Tiberius
gyakori kegyetlenségeinek sem volt szemtanúja. Aztán amikor az unokaöcsém váltotta a trónon Tiberiust,
azt hittük, egy teljesen más korszak kezdődik, a remény és a megújhodott bizalom időszaka. Tűkön ülve
vártam apátok visszatérését. Ahogy ő is. T-t-talán túlzottan is lelkesek voltunk. T-t-talán nem kellett volna
olyan derűlátónak lennünk, több türelemre lett volna szükség. – Claudius a fejét ingatta. – Inkább Caligula
apjának, Germanicus fivéremnek kellett volna megkapnia a császári címet. Mindenki ezt mondja. A
testvéremnek páratlan hadvezéri képességei voltak, és ideális temperamentuma. Germanicust szerették a
légiók, szerette a nép, sőt még a szenátus is. Az istenek viszont nem kedvelték annyira, ezért úgy döntöttek,
elveszik őt tőlünk… Az istenek voltak? Vagy Sejanus? Livia? Tiberius? Nem számít. Most már
mindnyájan halottak. Mind meghaltak.
Kaeso rátette a kezét az idősebb férfi vállára.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni, Claudius?
– Az apjával ellentétben az unokaöcsém mindig is egy kissé… beteges és ingatag volt. – Claudius
megrándult, és letörölte a nyálat az álláról. – Talán úgy tűnik, ítélkezem fölötte, pont én, egy magamfajta
szerencsétlen… de ez az igazság. K-k-kisfiúként a kis Gaiust egyfajta ájulásos nyavalya gyötörte.
– Akárcsak az isteni Juliust – vágott közbe Titus.
– Lehetséges, de szerintem Caligula esete sokkal súlyosabb, mint Julius Caesaré. Egész fiatalkorában
olyan rohamoktól szenvedett, amelyektől sem járni, sem állni nem tudott, sőt a fejét sem tudta egyenesen
tartani. Utána még sokáig szédült, nem bírta összeszedni a gondolatait, aztán valahogy helyrejött. Később,
midőn f-f-férfivá érett, mintha kinőtte volna ezt a fogyatékosságot, ezért reménykedni kezdtünk. Többé
nem volt okunk aggódni… a józan esze miatt.
– És most? – kérdezte Kaeso.
Claudius habozott, de ezúttal sem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy valami újabb nagy tehertől
szabadulhat meg őszinteségével.
– Teljesen váratlanul jött a változás… gyakorlatilag egyik napról a másikra. Egy sz-sz-szerelmi
bájital okozta, amit az a rettenetes felesége, Caesonia adott neki. Sokkal idősebb nála; már háromgyerekes
anya volt, amikor összekerültek. Ha engem kérdeztek, természetellenesnek tartom, hogy egy fiatal férfi
idősebb nőt válasszon magának. Ennek fordítva kell lennie, nem igaz? Mint az én esetemben
Messalinával.
– Mondhatni – bólintott Titus. – De inkább maradjunk a császárnál.
– Igen. Nos, a jelek szerint Caligula szerelmi teljesítménye nem elégítette ki Caesoniát… elvégre
sokat tapasztalt, vén ringyó az asszony… Ezért úgy döntött, hogy valami vágyfokozóval orvosolja a
helyzetet. A pletykák szerint egy csikó homlokának váladékát használta…
Kaeso fintorgott.
– Lóverejtéket itatott vele?
– Bevált? – kérdezte Titus.
– A görögök úgy hívják: hippomanesz – magyarázta Claudius. – B-b-borral és fűszernövényekkel kell
keverni, hogy le lehessen nyelni. Jól ismert afrodiziákum, számos jelentős tudós említi, de én nem találtam
példát rá a kutatásaim során, hogy valaki más is megőrült volna tőle. Szerintem Caesonia kevert még bele
valami egyéb összetevőt.
– Szándékosan megmérgezte volna? – ámuldozott Titus.
– Nem. Akármit is tett bele, önmagában valószínűleg ártalmatlan lett volna. De miután belekeverte a
hippomaneszba, mérgező egyveleget kapott. Legalábbis ez az én elméletem. Gyanítom, hogy Caesonia
kétszer annyi italt használt, mint amennyitől szegény Lucretius megháborodott.
Az ikrek semmitmondó arckifejezéssel néztek Claudiusra.
– Lucretius, a költő – magyarázta apjuk barátja –, aki az isteni Julius idejében élt. Azt mondják, hol
elment az esze, hol visszajött. Tiszta pillanataiban írta meg nagy művét, a Dolgok természetéről, de végül
önkezével vetett véget életének.
– Attól félsz, hogy Caligula esetleg megöli magát? – bökte ki Kaeso.
Claudius megremegett, átfogta magát a karjával, és halkan felnyerített, mint egy ló. Az ikrek aggódni
kezdtek, hogy esetleg egy roham tört rá, de a férfi csak nevetett.
– Ó nem, Kaeso, attól egyáltalán nem félek! Caligula viselkedése mellett még Tiberius legszörnyűbb
kihágásai is gyerekes botlások. Olyan történeteket mesélhetnék… de nézzétek, itt jön M-M-Messalina, a ti
bájos asszonyaitokkal együtt!
A feleségek csatlakoztak uraikhoz. Rómában ritkaságszámba ment, hogy az ember három szép nőt
lásson egymás mellett. Az ikrek azonban úgy választottak feleséget, hogy azok is a lehető leghasonlóbbak
legyenek egymáshoz; Artemisiának és Chrysanthénak is nőiesen gömbölyded idomai voltak, és sűrű,
fekete hajukat is egyformán, az egyiptomi divatnak megfelelő, hosszú fonatokban viselték. Messalina volt
a legfiatalabb hármuk közül, mégis egy matrónára emlékeztetett a kisugárzása, gondosan feltűzdelt
kontyával és terjedelmes stólájával, amely szinte tetőtől-talpig befedte, még a karját is. Távolról a bő
stóla elrejtette az állapotát, ám ha valaki közelebbről megnézte, duzzadt kebléről és kitüremkedő hasáról
könnyen megállapíthatta, hogy gyermeket vár.
– Miről beszélgettetek az előbb, szépséges asszonyaink? – kérdezte Titus, és miközben megfogta
Chrysanthe kezét, Messalina keblére vándorolt a tekintete.
– Mindenféléről – válaszolt a felesége. – Többnyire a hajviseletekről. Artemisia és én pontosan úgy
nézünk ki, mint akik egy provinciáról jöttek. Messalina megígérte, hogy elküldi hozzánk azt a rabszolgáját,
aki a haját gondozza, és megtanítja nekünk, hogyan viseljük a hajunkat a legutóbbi római divat szerint.
– Azért nem kell t-t-túlzásokba esni – figyelmeztette Claudius. – Úgy vagytok szépek, ahogy vagytok.
Megcsókolta Messalina homlokát, és finoman, cirógatón megérintette a hasat.
Kaeso arca egyszeriben haragos lett. Titus félrevonta, és a fülébe suttogott.
– Mi bajod van, fivérem? Egész nap csapnivaló a hangulatod.
– Az a lány az unokája is lehetne!
– Nem tartozik ránk. Próbáld meg visszafojtani a nyílt ellenérzéseidet!
– Alexandriában nem…
– Most Rómában vagyunk. Itt minden más.
Titus felsóhajtott. Az ikertestvére Alexandriában furcsa emberekkel kötött barátságot, és roppant
merev eszméket tett magáévá. Az apjuk tehetett róla: túl nagy szabadságot engedélyezett a fiainak zsenge
korukban. Titust és Kaesót hagyományos oktatásban részesítette egy akadémián Serapis temploma mellett,
ahol a megszokott tananyagot sajátították el: filozófiát, retorikát és atlétikát. A tanítás végeztével azonban
Kaeso a zsidó negyedben töltötte a szabadidejét, mert oda vonzotta a miszticizmus varázsa, és a kerület
úgynevezett tudósai mindenféle bizarr elképzelésekkel tömték tele a fejét, amelyek nem Görögországból,
és nem Rómából származtak. Az apjukat teljesen lefoglalta az üzlet, eszébe sem jutott közbeavatkozni, és
lebeszélni Kaesót ezekről a kétes ismeretségekről. A nagyapjuk bezzeg megtette volna, gondolta magában
Titus, hiszen az idősebb, bölcsebb embernek bőven lett volna türelme és ideje, ám a sors korán
elszakította tőlük. Úgy nőttek fel, hogy egyetlen nagyszülővel sem találkozhattak, és ez igencsak szokatlan
volt a patriciusfamíliákban.
Most viszont végre újra Rómában voltak, és unokatestvérüknél, Claudiusnál jobb barátot és
idegenvezetőt nem is kívánhattak volna.
 – T-t-továbbmenjünk a Palatinusra? – kérdezte az idősebb rokon. – Megnézhetjük Romulus kunyhóját,
Apollo templomát…
Messalina a szemét forgatta.
– Uram, nem várhatod el tőlük, hogy Róma összes látványosságát egy nap alatt megnézzék!
– Ó mit is gondoltam, hiszen te már nagyon elfáradhattál, d-d-drágám. Bátor dolog volt tőled, hogy
egyáltalán velünk tartottál.
– Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget, hogy találkozzam kedves unokatestvéreiddel.
Messalina egyik arcról a másikra nézett. Először Kaesón, majd Tituson állapodott meg a tekintete.
– De nem szabad megerőltetned m-m-magad. Idehívom a hordszéket, és hazaküldelek.
A hordszék nemsokára megérkezett, izmos rabszolgák vállán. Ketten felemelték Messalinát a párnázott
dobozba. Claudius csókkal búcsúzott tőle, majd összezárta a sűrűn hímzett függönyöket, hogy
háborítatlanul utazhasson. Miközben a rabszolgák elvitték, Messalina szétnyitotta a függönyöket a
mutatóujjával, és kinézett. Titus felé fordult, aki viszonozta a pillantását.
Claudius és az asszonyok a nap többi részét tervezgették, így nem vették észre, de Kaeso mindent
látott és hallott: a fivére és Messalina között ide-oda cikázó, átható pillantásokat, ahogy a fiatalasszony
összeszűkítette a szemét és szétnyitotta a száját, meg a Titus ajkát elhagyó morgást, amit sóhaj követett…
A függöny összezárult. A hordszék lassan eltűnt a szemük elől. Titus szembefordult Kaesóval, aki
borúsan megcsóválta a fejét.
Titus felvonta az egyik szemöldökét, és csálé mosoly rajzolódott ki az arcára.
– Most már Rómában vagyunk, testvér.


KR. U. 41
Kaeso megrázta a kezében tartott három elefántcsont kockát, majd az asztalra dobta. A beléjük vésett
pontok ezt mutatták: két négyes és egy egyes.
– Egy nyulacska neked, testvér. Milyen kár! – Titus felkapta a kockákat, és ő is dobott. Mindhárom
kockán más eredményt láthattak: egy egyes, egy hatos és egy hármas. – Ez viszont egy kis Venus-dobás!
Győztem! Ma én viselem a fascinumot.
– A tógád alatt úgysem fogja látni senki.
– De attól még itt lesz, pont a szívem közelében, amikor a császár fogad bennünket. Milyen régóta
várunk erre a napra, Kaeso!
Három hónapja tartózkodtak Rómában. Egy aventinusi házban rendezkedtek be, nem messze a
szülőházuktól. Nem volt különösebben előkelő épület, és túl alacsonyan volt ahhoz, hogy a kilátásban
gyönyörködhessenek, de elég helyet nyújtott mind a négyüknek és a rabszolgáiknak, sőt az esetleges új
lakóknak is.
Mialatt az ikrek felöltötték a legjobb tógájukat, feleségeik a legszebb stólájukat rendezgették magukon,
és elvégezték az utolsó simításokat új frizurájukon. Nem tartott sokáig, hogy illeszkedjenek a római
divathoz, habár Artemisia visszafogottabb maradt, mivel Kaeso nem nézte jó szemmel a kérkedést.
Titokban irigyelte Chrysanthét, amiért merészebb lehet a haja. Olyan tornyot rittyentett a feje tetejére, akár
egy suburai lakóház.
A két házaspár csodálatosan megmunkált hordszékekben indult el a különleges találkozóra, a császár
palatinusi palotájába. Januarius ezúttal enyhe hónap volt, többnyire fakósárga napfény pislogott át a
magasan lebegő, vékony felhőkön. Amikor elhaladtak az ősi Ara Maxima, Hercules nagy oltára mellett,
Titus kitalálta, hogy álljanak meg, és szálljanak ki. Claudius kérésére végül olvasni kezdték Livius
történelmi írásait, amelynek egy korai fejezete pont az Ara Maxima felavatásáról szólt. Titus úgy vélte, ez
a nap tökéletes arra, hogy közelebbről is megszemléljék.
Az oltár hevenyészetten összerakott, masszív kőtömbökből állt, és ősréginek látszott. Hercules
bronzszobra is ott volt a közelben: lenyűgöző figura volt bunkósbottal a kezében, mindössze egy
oroszlánbőrből készült fejdíszbe öltözve. Közeledtükre egy pap került elő, és felajánlotta szolgálatait.
Néhány érméért bort öntött az oltáron lévő kehelybe, és égetett némi tömjént. Titus azért imádkozott, hogy
zökkenőmentesen történjék a császári meghallgatás.
Titus elmagyarázta Artemisiának és Chrysanthének, miért jelentett olyan sokat az oltár a Pinariusok
számára.
– Még sehol sem volt a város a Tiberis partján, csak pásztorok és néhány kereskedő vert tanyát a hét
domb környékén, amikor Hercules ideérkezett, és egy ökörcsordával áthaladt a területen. Egy Cacus nevű
szörnyeteg élt a Palatinus egyik barlangjában, ott fent, és a helybelieket rémisztgette. Cacus nagy hibát
követett el: megpróbálta ellopni az idegen egyik ökrét… fogalma sem volt, kivel húzott ujjat! Rettentő
összecsapás után Hercules ezen a helyen ölte meg Cacust. A Pinariusok már akkor is itt éltek, mert Livius
szerint egy Pinarius hozta létre az emlékhelyet is… az első oltárt az első isten számára a hét domb
vidékén.
Kaeso, aki meg sem szólalt, mióta kiszálltak a hordszékekből, most kibökte:
– Hercules nem volt isten, fivérem.
Titus a szeme sarkából sandított az ikertestvérére.
– A szó szoros értelmében félisten volt, amikor itt élt, mivel Jupiter egy halandó nővel nemzette. A
halála után azonban csatlakozott az Olümposzi istenekhez.
Kaeso halkan felhorkantott.
– Ha hiszel az ilyen szamárságokban.
– Kaeso!
Titus a fogát csikorgatta. Nem ez volt az első alkalom, hogy a fivére ehhez hasonló istentelen
gondolatoknak adott hangot, ám egy ilyen nyilvános helyen, ahol bárki meghallhatta, ráadásul pont ama ősi
és megszentelt oltárnál, családjuk egyik emlékhelyénél – ez több volt, mint illetlenség. Titus megkérte a
feleségeiket, hogy térjenek vissza a hordszékekbe, majd megint összeszorított foggal fordult Kaeso felé.
– Meg kell tanulnod, hogy mikor szólalhatsz meg, testvér, és mikor jobb hallgatnod.
– Miért? Ha Jupiter hallja, amit mondok, lesújt rám egy villámmal?
– Lehet, hogy pont ez fog történni! Tévednék, fivérem, vagy az istenkáromló hajlamaid felerősödtek
azóta, hogy megérkeztünk Rómába? Reméltem, hogy ha ideérünk, magad mögött hagyod végre az
alexandriai zsidó misztikusokat, és közelebb kerülsz az istenekhez. Tudom, hogy apánk is ebben
reménykedett.
– Ne keverd bele ebbe az apánkat!
– Miért ne? Ha valaki az apja előtt tiszteleg, akkor az istenei előtt is tiszteleg, és fordítva. Te
mindkettőtől ódzkodsz. Az alexandriaiak már túl régóta engednek szabad utat a különféle idegenszerű, sőt
veszélyes ideáknak és tanításoknak, és láthattuk is az eredményét. Az ember azt hihetné, az istenek végleg
hátat fordítottak annak a városnak. De most már Rómában vagyunk, a világ szívében, a világ vallási
központjában. Ez a császárunk lakóhelye, aki egyben a legmagasabb rangú főpap is, a pontifex maximus.
Ha az istenek meg akarnak jelenni a földön, Rómát választják otthonuknak. Miért? Mert nincs még egy
város, amely ennyi templomot kínálna nekik lakóhely gyanánt, és ennyi oltárral hódolna előttük.
Viszonzásképpen az istenek is mindig kegyesek voltak Rómához. Ebben a városban meg kell tanulnod
titkolni szentségtörő gondolataidat, és áldoznod kell az isteneknek. Nem én követelem ezt tőled, hanem az
istenek.
– Nem, csak te követeled ezt, Titus. A te isteneid nem kérnek semmit, mert nem léteznek.
 – Ez istenkáromlás, Kaeso! Még a te alexandriai zsidó misztikusaid is hisznek istenekben, még ha
egyet ki is választottak közülük! Hát nem azt mondta nekik az istenük, Jehova, hogy „Senki mást ne tekints
Istennek, csak engem”? Látod, Kaeso, én is tudok egyet s mást arról, amit Alexandriában tanultál, habár el
nem tudom képzelni, miféle isten követeli azt a híveitől, hogy utasítsák el a többi istent!
Kaeso megint a fejét csóválta.
– Te nem érted, Titus. Pedig már annyiszor próbáltam elmagyarázni neked…
– Azt bizonyosan tudom, hogy ha egy ember megtagadja az isteneket, ezzel a büntetésüket idézi a saját
fejére.
Kaeso sóhajtott.
– Azt hiszem, ma találkozni fogunk a te úgynevezett isteneid egyikével.
– Hogy érted ezt?
– Azt mondják, Caligula is istennek képzeli magát. Vagy istennőnek, azokon a napokon, amikor
Venusnak öltözik. Essünk térdre előtte, és imádjuk?
Kaeso csúfondáros hangon beszélt, ám komoly választ kapott Titustól.
– Ami azt illeti, mielőtt bebocsátanak a császárhoz, valószínűleg el kell majd ismernünk az isteni
származását. Nem halsz bele, ha elmormolsz egy imát, és égetsz egy kis tömjént. Nem csatlakozunk a
feleségeinkhez, hogy továbbhaladhassunk?
Miközben a hordozók felvitték őket a Palatinus lejtőjén, Chrysanthe különféle ésszerűtlen
felvetésekkel próbálta felvidítani Titust. Érdekelte, hogy a császár mellett lesz-e a felesége, Caesonia,
hogy mit fog viselni, és hogy a lányukat is láthatják-e majd. Titus néha dünnyögött valami választ, de
igazából nem figyelt oda. Felzaklatta a Kaesóval folytatott vita. Kellemetlen gondolatok fészkelték be
magukat a fejébe. Miután megkapták a császári palotába szóló meghívót, napokig mondogatta magának,
hogy a császári meghallgatás kivételes kegy, egy soha vissza nem térő, kitűnő alkalom, olyasvalami, amire
vágyakozni kell, nem félni tőle. Most viszont váratlan idegesség és bizonytalanság lett úrrá rajta. Rengeteg
furcsa pletykát hallott a császárról.
Caligula egyszer elindult hajón Britanniába, hogy meghódítsa a szigetet, de hirtelen visszafordult, és
azt parancsolta a katonáinak, hogy gyűjtsenek neki tengeri kagylókat, amelyeket később hadizsákmányként
mutatott be a római népnek és a szenátusnak. Azzal kérkedett, hogy magát az óceánt hódította meg. Titus
egy suburai fogadóstól hallotta ezt a történetet, amit aztán az összes többi vendég is megerősített. Egy
építész felesége pedig azt mesélte Chrysanthénak a piacon, hogy a férje segédkezett egy pompás
márványistálló és egy elefántcsont jászol megépítésében a császár kedvenc lova számára, amit Caligula
előszeretettel öltöztetett bíbortakaróba, ékköves gallérba, sőt elvárta, hogy meghívják vacsorákra vele
együtt, és „konzulnak” szólítsák.
Ezeken a történeteken Titus akár nevethetett is volna, de inkább nyugtalankodott miattuk. Caligula
egyszer szónokversenyt rendezett, és arra kötelezte a veszteseket, hogy a nyelvükkel töröljék le a
viasztábláikat. Amikor megbetegedett, egy férfi önként és dalolva ajánlotta fel életét a gyógyulásáért, és
midőn Caligula felépült, számonkérte rajta a felajánlást, öngyilkosságra kényszerítve. Egy gladiátorviadal
alkalmával nem tetszett neki a vadállatok elé vetett elítéltek száma, ezért azt parancsolta, hogy a nézők
közül is dobjanak be néhány embert az arénába. Széles körben terjedtek az ilyen mendemondák, és
többségük igaznak bizonyult.
Ugyancsak mindenki hallotta már azt a pletykát, hogy Caligula mindhárom lánytestvérével együtt hált
már, vagyis nyíltan folytatott vérfertőző viszonyokat, és büszkén hangoztatta, hogy a nagyanyja, Julia, és az
apja, az isteni Augustus is szeretők voltak.
Titus nem tudta, mit gondoljon. Claudius talán segített volna neki eligazodni a híresztelések között, ám
az unokatestvérüket több mint egy hónapja nem látták. Ahogy közeledett Messalina szülésének napja,
Claudius mind jobban visszavonult, és végül már ki sem mozdult a császári házból, sőt látogatókat sem
fogadott, még a Saturnalia-ünnep után sem. Amikor az ikrek megkapták a meghallgatásra szóló meghívást
Caligulától, Titus rögvest üzenetet küldött Claudiusnak, mondván, hogy szeretne vele beszélni előtte, és
lehetőleg a tanácsát kérni. Claudius viszont csak ennyit válaszolt: „Fortuna legyen veletek!”
A hordszékeket egy kavicsos udvaron tették le a császári palota előtt, ahol számos hordszék pihent
már. Dologtalan hordozó rabszolgák őgyelegtek az épület előtt, valamint hírvivők és egyéb szolgák,
akiknek gazdái meghallgatást kértek a császártól. Habár a palotát jócskán kibővítették Augustus óta, a
bejárat ugyanaz az ajtó maradt, babérfákkal a két oldalán, és a belső udvaron is még mindig meg lehetett
csodálni az isteni Augustus páncélzatát. Miközben elsétáltak mellette, Titus megérintette ujjával a bronz
mellvértet. Annyira izgatott volt amiatt, hogy a világ legkiemelkedőbb emberének lakhelyén járhat, hogy
szinte minden aggodalma szertefoszlott.
Sok-sok alattvalónak be kellett mutatkozniuk, és rengeteg ajtón kellett áthaladniuk ahhoz, hogy végre
az uralkodó színe előtt találják magukat. Titus hamarosan elvesztette minden irányérzékét, és fogalma sem
volt, melyik részén járhatnak az épületegyüttesnek. Végül egy kicsi, de pompásan díszített szobába
érkeztek meg, amelynek padlója fekete márványból készült, és az aranyozott bútorzatot vörös drapériák
egészítették ki. Családias hangulat uralkodott odabent. Egy szolga bejelentette a két házaspárt, majd
hellyel kínálta őket a császárral szemben, aki a saját heverőjén pihent a feleségével, Caesoniával együtt.
Az előkelő asszony megfelelt annak a képnek, amit a pletykák festettek róla: középkorú volt, ám
jókora keblével és gömbölyű csípőjével egyfajta túlérett benyomást keltett. Hennával színezett haját úgy
rendezték el az arca körül, mint egy terjedelmes pávafarkat. Egyik mutatóujjával szórakozottan babrálta
borostyánkőből és lapisból készült nyakláncát. Merev, pislogás nélküli tekintetétől Titusnak felállt a hátán
a szőr.
A császár látványa megnyugtató volt, legalábbis első pillantásra. A huszonkilenc éves Caligula csupán
hét évvel volt idősebb Titusnál és Kaesónál, de szőkés haja már ritkulásnak indult. Nem különösebben
megnyerő, de szabályos arca volt, a rajta honoló kifejezés pedig visszafogott és szelíd, majdhogynem
üres. Normálisnak látszott, Titus csak kirívó öltözékét találta némiképp furcsának. Caligula nem azt a
csizmát viselte, amelyről a nevét kapta, hanem női lábbelit, és mellé a cyclasnak nevezett női ruhát,
selyemből, bíbor- és aranyhímzéssel. Az isteni Augustus idejében jóváhagytak egy törvényt, amely
megtiltotta a férfiaknak a selyem viselését. Az előttük ülő császár azonban tetőtől talpig selyembe öltözött.
– Dominusnak kell szólítanotok – közölte a kísérő szolga suttogva, mielőtt beléptek volna a
helyiségbe. Caligula ebben is különbözött az elődjeitől. Augustus és Tiberius kifejezetten megtagadta,
hogy azon a néven szólítsák, amit a rabszolgák használtak a gazdáikra.
Kedvezően indult a beszélgetés. Az ikrek megköszönték a császárnak, hogy megszüntette az apjuk
száműzetését. Caligula elfogadta a köszönetet, és a következő percekben megmutatta, hogy sokat tud a
családjuk történetéről és a jelenlegi helyzetükről. Külön kihangsúlyozta, mennyire elismeri az alexandriai
gabonakereskedelemben elért sikereiket, apjuk szerencsétlen sorsának dacára.
– Így forog tovább az idő kereke – sóhajtott Caligula. – Itt vagytok mindketten, látogatóba jöttetek a
császárhoz, ahogy korábban az apátok. Örülök, hogy az istenek visszavezettek ide benneteket!
Titus feszültsége lassan enyhült. A császár őfelsége barátságosan és tisztelettel fogadta őket. Mit
remélhetnének még? Oldalra nézett, és a szeme sarkából elkapta a fivére tekintetét. Kaeso idegesen
fészkelődött. Titus tudatosította magában, hogy meg kell tanítania az ikertestvérét lazítani és Fortuna
kegyének előnyeit élvezni.
A meghallgatást félbeszakította a császár lányának megjelenése. A kis Julia Drusillát egy elgyötörtnek
látszó dajka követte, aki Minerva papnőinek öltözékét viselte. A kislány sikítva szaladt az apjához. Titus
már attól félt, hogy valami baja van, de Caligula nem zökkent ki a nyugalmából. Kinyitotta a száját, és
viszonozta a lánya sikoltását, majd a karjába vette, és együtt visítoztak kacarászva. Apa és lánya
szemlátomást egy jól begyakorolt, zajos játékot játszottak egymással. Titus látta, hogy a felesége és a
sógornője is elmosolyodnak, és végre őszinte érdeklődést mutatnak, mint általában a gyerekek
társaságában.
A kis Julia Drusilla borzas volt, aranyhaja kócosan meredt szanaszét, ruháját ferdén vette fel, és
miután abbahagyta a kacagást, visszatért ingerlékeny hangulata. Caligula megrémült, amikor egy vérfoltot
vett észre a gyerek tunikáján.
– Mi ez? – kiáltotta.
– Egy másik gyermek vére – magyarázta gyorsan a papnő. – Más gyerekekkel játszott…
– És mi történt? – szólt közbe Caesonia éles hangon.
– Furcsán néztek rám, ezért megkarmoltam az arcukat! – A kislány ijesztő arcot vágott, és egy éles
karmú macska támadását utánozta.
– Attól tartottam, hogy kikaparja valamelyikük szemét! – suttogta a papnő.
Caligula megnézte a gyerek kezét.
– Odanézzenek, vér van a kis körme alatt! – Hátradőlt a heverőn, és tapsolt egyet. – Jól van,
kislányom! Valóságos kis nőstény oroszlán vagy! Nos ha bárki valaha is kétkedne abban, hogy az én
ivadékom… ahogy néhány pletykafészek terjesztette… akik mostanra már halottak… íme, a bizonyíték!
Szakasztott az apja! Nem is szabad hagynod magad, gyermekem: ha bántanak, védd meg magad! Kapard ki
a szemüket! Izgalmas dolog mások vérét ontani, nem igaz, kicsikém?
– Igen, papa.
– Menj, köszönj a vendégeinknek. A hölgyek biztosan kíváncsiak rád.
Julia először Artemisiához ment oda, aki elhúzódott tőle. A kislány ezután Chrysanthe felé fordult, aki
csálé mosolyt erőltetett magára, és felé nyújtotta a kezét. Julia egy darabig nézte a kezet, majd vicsorogva
rácsapott. Chrysanthe feljajdult, és visszahúzta a karját. Julia megfordult, és nevetve visszaszaladt az
apjához, aki láthatólag éppoly remekül szórakozott az asszony riadalmán, mint a lánya. Búcsúzóul csókot
nyomott a gyerek arcára, és elküldte a nevelőjével együtt.
Caesonia végignézett a vendégeiken, aztán vállat vont.
– Gyerekek! Folyton megzavarják az embert. Mégis, annyi örömöt okoznak! Egyikőtöknek sincs még
utóda?
Artemisia elpirult, és Chrysanthéra nézett, aki közben már összeszedte magát.
– Nem, még nincs. De ahogy a férjem is mondta, lehet, hogy egy áldás tartóztatta fel, mivel az első
gyermekünk már itt, az őseink városában foganhat.
– Ilyen fiatalok, és még nem szültek! – kiáltott fel Caesonia. – Biztos nagyon szűkek vagytok még.
Chrysanthe mosolya megingott.
– Ezt nem igazán értem.
Caesonia kuncogott, és ujjával intett Caligulának, aki odahajolt hozzá, hogy belesuttoghasson a fülébe.
Amíg a császári pár egymás között sutyorgott, Kaeso Titushoz hajolt.
– Add ide az amulettet! – kérte.
Titus összevonta a szemöldökét, és megrázta a fejét. Védelmezőn érintette meg a tógája alá rejtett
fascinumot. Ő nyerte a reggeli kockajátékot, és ezzel Kaeso is teljesen tisztában volt.
Kaesót azonban nem lehetett eltántorítani.
– Kérlek, testvér! Add ide nekem!
– Miért?
– Hogy védelmezzen.
– De mitől?
 – Hát nem érzed a jelenlétét?
– Kinek a jelenlétet?
– Magáét az ördögét!
Titus a szemét forgatta, és nem volt képes elhinni, hogy Kaeso megint valami Alexandriában hallott,
istentelen eszméhez nyúl vissza – pont a császár színe előtt. Összerezzent, amikor rájött, hogy Caligula
éppen őrá rikoltott éles hangján.
Titus arca szinte lángba borult.
– Ezer bocsánat, dominus. Nem hallottam, amit mondtál.
– Akkor figyelj jobban, Titus Pinarius! Nem kérdezek lényegtelen dolgokat, és utálom, ha ismételni
kell magamat. De felteszem a kérdést újra, mert Caesonia tudni akarja a választ. Minden tekintetben
egyformák vagytok a testvéreddel?
Titus felvonta az egyik szemöldökét.
– A véleményünk különbözik egyes dolgokban, dominus.
– Testileg értettem, te ütődött! – förmedt rá Caligula, és elmosolyodott, bár mintha több fogát
villantotta volna ki, mint egy normálisan vigyorgó ember.
– Igen, dominus, egyforma ikrek vagyunk, amint láthatod. Az emberek folyton csodálkoznak is rajta.
– Tökéletesen egyformák, minden szempontból?
– Igen.
– Mutassátok meg!
– Hogy mondtad?
– Mutassátok meg! Caesonia látni akarja, és én is.
– Nem értem – mondta Titus, de közben egyre jobban megrémült.
– Szerintem meg jól érted. Álljatok fel, és vegyétek le a tógátokat, mindketten.
Titus és Kaeso fájdalmas pillantást váltottak egymással. Egyikük sem mozdult.
Caligula sóhajtott.
– Ugyan már, ne játsszatok a türelmemmel! Nem értitek, hogy nem utasíthattok vissza? Egy istentől
kaptátok az utasítást!
– Illetlenség az ilyesmi – jegyezte meg Kaeso.
– Illetlenség? – Caligulát inkább szórakoztatta, semmint bosszantotta a helyzet. – Látjátok a fegyveres
őröket, akik ott állnak, az oszlopok mellett? Mit gondoltok, miért vannak itt? Nos?
– Hogy oltalmazzák a császárt – felelte Titus, kiszáradó szájjal.
Caligula elnevette magát.
– A császár egy isten, nincs szüksége oltalmazásra. Ezek a férfiak azért vannak itt, hogy érvényt
szerezzenek a császár akaratának, ha a jelenlévők nem hajlandóak engedelmeskedni neki. Ugye nem kell
idehívnom őket? Minden szükséges eszközt fel fognak használni.
Titus végigpillantott az őrök ábrázatán. Lehet, hogy mindez egy játék, valamiféle megmérettetés,
gondolta magában, de miután meglátta a katonák arcát, teljesen elhűlt.
Eszébe jutott egy eset, amelynek még Alexandriában volt szemtanúja egy éjszaka. Egy fogadó
valamelyik szajháját azzal vádolták, hogy ellopott valamit egy részeg vendégtől, és egy közeli sikátorban
egy csoport feltartóztatta. Nem világított a hold azon az éjjelen, és senki sem volt jelen, csak a nő és a
vádlói, illetve Titus, aki véletlenül tévedt oda. Benne volt a levegőben, hogy bármi megtörténhet,
bármiféle szörnyűség, olyan dolgok, amiket egy fiatalember soha életében nem felejthet el. Így is történt.
Titus akkor ugyanazt a kifejezést látta a férfiak szemében, amit most Caligula katonáinak az arcán.
Ugyanazt is üzenték: most bármi megtörténhet.
Titus annyira megszédült, hogy alig bírt felállni. Intett Kaesónak, hogy ő is teljesítse a kérést. Kaeso
habozott, mire Titus megragadta a vállát, és talpra rángatta. Titus megpróbált érdektelenséget erőltetni
magára, mintha egyedül lenne a szobájában, és kíváncsi tekintetek nélkül vetkőzne. Elkezdett kibújni a
tógájából. Rendszerint egy rabszolga segített neki felvenni és levenni a ruhadarabot, ezért ügyetlenül
mozgott a keze, és a puha gyapjú kis híján kifogott rajta. El is botlott a tógában, és majdnem orra bukott,
mielőtt ki tudta magát hámozni belőle. Ezenközben minden méltóságérzetét elvesztette. A tunikát már
könnyebben átbújtatta a fején. Végül, amikor már csak az ágyékkötőjét viselte, megállt egyenesen a
császár előtt.
Caligula és Caesonia alaposan szemügyre vették Titus testét, majd Kaesóra figyeltek, aki lemaradt a
vetkőzésben. Aztán végül ő is megszabadult minden ruhadarabtól, az ágyékkötőn kívül, és megállt a fivére
mellett. A két heverő túlsó végén Artemisia és Chrysanthe némán és mozdulatlanul várakozott, mintha
kővé dermedtek volna.
– Tovább! – rendelkezett Caligula. – Mindent látnunk kell.
Titus vörös arccal, reszkető kézzel oldotta le magáról az ágyékkötőt, majd engedte leesni a földre.
Csak a lábbeli és a mellkasán lógó fascinum maradt rajta. A szeme sarkából látta, hogy Kaeso is
megszabadul utolsó ruhadarabjától.
– Bámulatos! – Caligula felkelt a heverőjéről, és még jobban megszemlélte a testüket, mintha szobrok
lennének, vagy eladó rabszolgák. – Azt mondják, az istenek nem hoznak létre két egyforma gyöngyöt, vagy
két egyforma borsószemet egy héjban… semmit, amit az ember ne tudna megkülönböztetni, mégis
fogadnék bárkivel, aki azt mondja, lát különbséget köztetek. Te mit gondolsz, Caesonia?
– Ilyen töpörödötten mindegyik egyformának néz ki. Szerintem meg kellene néznünk őket felizgatott
állapotban is.
– Dominus, ez nem helyénvaló! – mondta Titus elcsukló hangon. – Legalább az asszonyainkat küldd el!
– De hiszen az asszonyok fontos szerepet kapnak a kísérletben!
Caesonia megállt a fivérekkel szemben, majd kinyújtotta a kezét, és mindkettőjük férfiasságát
egyszerre kezdte cirógatni. Titus lélegzete elakadt. Behunyta a szemét. Bár nem tartotta magát képesnek
erre, a teste mégis ösztönösen válaszolt az érintésre. Érezte, ahogy a vér elárasztja a szerszámát, és
Caesonia érintése nyomán apró mámorörvények sodródtak végig rajta.
A jelek szerint Kaeso sem maradt érzéketlen, mert Caligula megint összeütötte a tenyerét, és
örömittasan ujjongott.
– Tessék, így is teljesen egyformák! Minden tekintetben tökéletesen ugyanolyanok! Te talán látsz
különbséget, Caesonia? Méricskéld őket a kezeddel. Mérd meg a körméretüket és a hosszukat is! Keress
rajtuk foltokat, anyajegyeket és egyéb megkülönböztető jeleket!
Titus kinyitotta a szemét. Caesonia nagyon önelégültnek látszott, amiért ilyen hatást gyakorolt rájuk.
Titus szédülni kezdett, és meggyengült a lába is, de nem volt értelme tagadni, hogy az érintések
gerjedelmet ébresztettek benne.
– Egyáltalán nincs különbség! – jelentette ki végül Caesonia.
– Ó… de hiszen a kéz, legyen akármilyen finom érintésű, kevésbé érzékeny eszköz az ajkakhoz és a
nyelvhez képest. Nem így tapasztaltad, Caesonia?
– Dominus, kérlek! – Titus egyre erőtlenebb hangon könyörgött. – A császár feleségének ilyet tenni a
mi asszonyaink jelenlétében…
– Fogd be a mocskos szádat! – rivallt rá Caligula. Hirtelen haragjára Titus egészen elfehéredett, ám a
szerszáma még merevebb lett Caesonia kezében. – Hogy merészelsz ilyenre gondolni? Caesonia az
enyém, és senki másé. Még a gondolat is undorító, hogy hozzátok hasonló halandókhoz süllyedjen le, főleg
ilyen célból!
– Dominus, ha félreértettem…
 – Hát persze hogy félreértetted! Őrök, kössétek be ennek a két asszonynak a szemét! A férjek száját
meg tömjétek be, hogy csendben maradjanak a kísérlet alatt!
– Dominus, miféle kísérlet alatt?
Caligula a szemét forgatta, mint egy ostoba tanítvánnyal küszködő tanár.
– Meglátjuk, hogy a feleségeitek meg tudnak-e benneteket különböztetni! Mi más lenne az értelme?
Először bekötjük a két nő szemét. Aztán egymásnak háttal állítunk titeket. Ezután megforgatjuk néhányszor
a szobában a feleségeiteket, amíg elveszítik az összes irányérzéküket, majd le kell térdelniük. Végül
megmutathatják, hogy felismerik-e a férjüket, kizárólag a szájukat használva. Különbséget tudnak-e tenni
az ikrek között.
Minden pontosan úgy történt, ahogy Caligula kívánta. Titus félelme és szégyene percről percre nőtt, de
érzéki izgalma legalább olyan hevesen fokozódott. Néha úgy érezte, mintha elhagyta volna a testét, és saját
maga fölött lebegett volna, lenézve a hatfős társaságra, a megalázó látványosság puszta szemlélőjeként.
Az őrök is szemtanúi voltak a jelenetnek, mert egészen közel húzódtak, nehogy valaki elmenekülhessen.
Időnként egyik vagy másik nyihogva nevetett, morgott vagy hozzáért egy éles fegyverrel a torkához, a
mellkasához, vagy a testének valamely, máskülönben rejtegetett részéhez. Caesonia is gyakran kuncogott,
és olykor belesúgott valamit a császár fülébe – aki az egészet gyerekesen pajkos örömmel követte végig.
Különös dolog ötlött Titus eszébe. Akárhogy is vizslatta őket Caligula, mégsem vette észre az egyetlen
dolgot, amely valóban megkülönböztette őket, még meztelen állapotukban is: a fascinumot. A kis aranyrög
hol jéghidegnek, hol tűzforrónak érződött izzadt bőrén; néha mintha élőlényként mozgott és lüktetett volna.
Miután elérte a csúcspontot, a kísérlet befejeződött. Kiderült, hogy bekötött szemmel még a feleségeik
sem tudják megkülönböztetni Titust és Kaesót.
Az alexandriai szajhát könyörületesen megölték a szenvedései végeztével, ám ők és a feleségeik élve
hagyták el a palotát, egy órával azután, hogy a meghallgatás elkezdődött. A testükön sem látszódott
erőszak nyoma, és a ruhájuk is érintetlen volt. Csakhogy miközben a fényűző hordszékek hazaszállították
őket, az asszonyok sírtak, a fivérek pedig fel sem emelték lesütött szemhéjukat.

*

– Oda kellett volna adnod az amulettet, amikor kértem! – méltatlankodott Kaeso. Leszállt az éj.
Zaklatott feleségeik már visszavonultak a hálószobáikba. A fivéreknek nem jött álom a szemére,
egymástól kicsit távolabb ücsörögtek a holdfénnyel átitatott kertben, és nehéz takarók alatt dideregtek.
Titus bosszús arccal rázta a fejét, és őszintén megdöbbent azon, hogy a fivére pont ezzel a mondattal
törte meg a hosszúra nyúlt csendet, ami azóta telepedett közéjük, hogy elhagyták a császári palotát.
– Oda kellett volna adnom neked a fascinumot? Mi történt volna másképp?
– Megóvhatott volna Artemisiával együtt.
– De egyikünket sem óvott meg, te bolond! A fascinum arra való, hogy távol tartsa az irigy
tekinteteket. A császár viszont isten, vagy valami ahhoz hasonló. Túl hatalmas ahhoz…
– Caligula nem isten, és az a tárgy nem egy fascinum!
Titus még mindig a fejét rázta.
– Mindenben muszáj ellentmondanod nekem, testvér?
– Csak egy isten van…
– Nem! Hagyj fel a szentségtelen beszéddel!
– A nyakadban lógó tárgy pedig lehet valami megszentelt talizmán, de nem fascinum.
– Akkor mi?
– Megnézted már valaha közelebbről? Alaposan? Ha nem, tedd meg!
 Titus leemelte a láncot a nyakáról, és magához vette a mécsest. Az amulett csillogott az ujjai között.
– Látok némi aranyat, valószínűleg valamilyen más, közönségesebb fémmel ötvözve, hogy tartósabb
legyen. Ennek ellenére is alaktalan rög lett belőle…
– Nem alaktalan, testvér. Van alakja. Mondd el, milyen.
– Kicsit magasabb, mint amilyen széles, és kétoldalt van két kis kidudorodás. Az ember könnyen
elképzelheti, hogy hajdan szárnyas fallosz volt…
– Azért látsz benne szárnyas falloszt, fivérem, mert azt akarsz látni. De ha elfelejted, amit hallottál, és
csak egyszerűen nézed, akkor mit látsz?
Titus vállat vont.
– Egy keresztet, azt hiszem.
– Pontosan! Egy keresztet… egy feszületet, amire bűnözőket és szökött rabszolgákat akasztanak, hogy
meghaljanak rajta.
Titus elfintorodott.
– A keresztre feszítés a leggyalázatosabb halálnem. Ki készítene feszület formájú amulettet? Hacsak
nem átkot akartak idézni a viselőjére áldás helyett.
– Én nem mondtam, hogy eredetileg is kereszt volt, Titus. Lehet, hogy valóban ősi ereklye, olyan régi,
amilyennek apánk gondolta. Talán kezdetben tényleg fascinum volt, ahogy Claudius hiszi. De azóta
egészen más lett belőle. Az idő és az isteni akarat átalakította.
– Szerintem attól alakult, hogy viselés közben fokozatosan elkopott, sok generáció alatt.
– Hogy miként történt itt, ebben az anyagi világban, nem számít. Az számít, hogy milyen alakú lett a
végén, és ez mit jelképez.
– Mi volna az?
– Azok, akik csak egy igaz istenben hisznek, minden dolog teremtőjében, azt vallják, hogy az isten
egyszer ember alakjában jelent meg a földön, és Jeruzsálemben ítélték kereszthalálra Tiberius uralkodása
alatt.
– Ki hisz ilyesmiben? A zsidó misztikusaid Alexandriában?
– Nem csak ők.
– Jaj, Kaeso, ne beszélj nekem ilyesmiről! Annyira lehangol! Eleget szenvedtünk ma már…
– Azért szenvedtünk annyit, mert magának a Sátánnak a karmai közé kerültünk…
– Sátán?
– A Gonosz Fejedelme.
– Azt hittem, csak egyetlen istenben hiszel.
– Igen, és ő minden, ami jó.
– De épp most mondtad, hogy egy gonosz isten is van, akit Sátánnak hívnak…
– A Sátán nem isten. A Teremtő az egyetlen Isten.
Titus befogta a fülét.
– Hagyd már ezt a zagyvaságot, Kaeso!
– Nem tudom, hogy történt, Titus, de kaptunk egy kereszt formájú amulettet, egy isteni szimbólumot.
Megváltónk, Jézus Krisztus jelképét, a megfeszítettét.
– Szóval így hívják az istenedet? Jézus Krisztus? Hogy ölhették meg? Az istenek eredendően
halhatatlanok, nem? Azt mondod, hogy mindössze egyetlen isten volt, és ő is halott? – Titus remegni
kezdett, aztán sírva fakadt. Lebukott a székről, és térdre rogyott. – Ó, Hercules, akinek oltárát mi építettük!
Ó, Fascinus, akit családunk már a város alapítása előtt imádott! Ó, Jupiter, istenek atyja, a legnagyobb
istenség! A fivérem sok megaláztatáson ment keresztül a mai napon. Megháborodott az elméje! Segítsetek,
hogy minél hamarabb elmúljon ez a zűrzavar, és visszatérjen a józan esze, szegény felesége és
mindannyiunk kedvéért!
Kaeso felállt. Kihívó testtartással állt meg a fivére mellett.
– Soha nem beszéltem ezekről nyíltan veled, testvér, mert pontosan ettől féltem. Hogy így fogsz
viselkedni. Remélem, egy nap felfedhetem előtted Isten valódi kilétét, amit Alexandriában ismertem meg,
és amiről itt, Rómában is tudnak, még ha kevesen is. Eme megvilágosodás jutalma az örök élet, testvér.
– Hát ez? – Titus még mindig térdelt, és ebben a pillanatban felemelte és megrázta a markában
szorongatott fascinumot. – Így kezdődött ez az egész eszement beszélgetés. Közölted, hogy az amulett
megmentett volna téged. Áruld már el, hogyan?
– Megvan az oka, hogy miért került hozzánk ez a feszület. Ha én viselem, egy hívő, akkor Jézus
Krisztus ereje megvédett volna a Sátán gyűlöletes tekintetétől. Az igaz hívők számtalan ilyen esetnek
voltak szemtanúi…
– De pont most mondtad, hogy a te istened halott! – Titus dühösen és undorodva dobta oda az
amulettet a fivérének. – Tessék, vedd el! Látni se akarom többé! Haszontalan tárgy, még annyit sem ér,
mint az arany, amiből készült. Tartsd meg, Kaeso! Viseld mindennap, ha úgy tetszik, és nézd meg, mennyi
jót tesz veled!

*

– Sz-sz-szörnyű! – dadogta Claudius, és a fejét ingatta. – F-f-förtelmesen visszataszító. Bátor dolog
tőled, T-T-Titus, hogy beavattál.
Titus Claudius saját lakosztályában vendégeskedett a császári palotán belül. Valamiféle pletyka már
eljuthatott a rokonuk fülébe, mert amikor Titus üzenetet küldött neki, újabb találkozót kérve, azon nyomban
válaszolt neki.
Mindkét testvérnek címezte a meghívást, de Kaeso nem volt hajlandó elmenni, mert megfogadta, hogy
soha többé nem teszi be a lábát abba az épületbe. Titus nem is bánta, hogy egyedül ment a találkozóra,
mert a Caligulánál történt eset és a rákövetkező, elmérgesedett vita óta alig váltottak szót egymással.
Titus eleinte el akarta hallgatni a császárral való találkozás megalázóbb részleteit, de egy idő után
azon kapta magát, hogy mindent elmesél az idősebb férfinak.
– Ez b-b-bizonyára nem fog megvigasztalni – mondta Claudius –, de tudnod kell, hogy velem is
majdnem ilyen gyalázatosan bánt az unokaöcsém. Sok-sok embert megöletett a környezetében, és nem a
félelem vagy a bizalmatlanság miatt, mint Tiberius, és alkalmasint Augustus is, hanem puszta örömből! Az
én életemet eddig meghagyta, de nyilvánvalóvá tette, hogy bármikor m-m-meghalhatok. Csak azért tart
életben, hogy élvezze afölötti idegességemet, hogy egy hajszálon függ az életem. Nemegyszer könnyeket
csikart ki belőlem, és arra kényszerített, hogy k-k-könyörögjek az életemért. Erről még senkinek sem
beszéltem, Titus, de neked elárulom, mert te is őszinte voltál velem.
– De miért nem figyelmeztettél minket, unokafivérem? Hallottunk pletykákat a különc viselkedéséről,
ám arra senki sem készített fel bennünket, hogy mi várhat ránk.
Claudius vállat vont.
– Megjósolhatatlan viselkedése is r-r-része az őrültségének. Néha maradéktalanul tisztességes és
illemtudó. Reméltem, hogy szerencsétek lesz. Én távol maradtam, nehogy felhívjam rátok a figyelmét. Ha
előre figyelmeztetlek titeket a veszélyre, talán visszautasítjátok a meghívását? Azzal még szörnyűbb sorsot
idéztek a fejetekre… és higgy nekem, akármilyen cudarul bánt veletek, nem ez volt a legborzasztóbb
gaztett, amit gyanútlan és ártatlan alattvalók ellen elkövetett!
Titus megborzongott.
– Olyan, mint egy undok, aljas gyerek.
 – Caligula huszonnégy évesen lett császár, csak kicsivel volt idősebb nálad. Vonzónak találtuk a
fiatalságát Tiberius öreges nyúzottsága után. Mostanra viszont kiderült, hogy valóságos csapás. Lehet,
hogy halálunkig Caligula lesz a császár! Talán az unokáink felnőttkorában is! – Claudius a fejét rázta. –
Augustus és Tiberius nem hagytak ránk olyan törvényt, amellyel el lehetne távolítani egy császárt a
trónjáról. Életük végéig uralkodnak, és bizonyára Caligula is ezt fogja tenni. Visszatekintve… talán nem is
lett volna szabad ilyen fiatalt a trónra engedni. Egy ilyen éretlen alaknak ekkora hatalmat adni a kezébe…
– Ugye nem rólam beszélsz, drágám?
Messalina lépett be a szobába. Várandósságának nyolcadik hónapjában járt. Fényes, vékony anyagú
ruhája jobban illett a hálószobába, mint emberek közé. Nemcsak gömbölyű hasát, hanem jócskán megnőtt
kebleit is teljesen kirajzolta. Titus megpróbálta távol tartani tőle a tekintetét, ám a fiatalasszony ide-oda
ringott, miközben körbejárt a szobában, mintha incselkedett vagy kérkedett volna.
– Messalina, n-n-neked az ágyadban lenne a helyed!
Az asszony sóhajtott.
– Nem tölthetem a nap minden óráját az ágyamban! Ráadásul éhes vagyok, mint egy ló. Úgy hallottam,
Caligula valami fogadást rendez ma.
Claudius bólintott, és megmagyarázta Titusnak.
– Az unokaöcsém zártkörű ünnepséget rendez ma. Gyere ki velem a balkonra! – Egy oszlopsorral
szegélyezett sétány volt alattuk, amely egy közeli udvarra vezetett, és ott körré szélesedett, magas bokrok
takarásában. – Abban a kertben fogják tartani. A színpad egy része is l-l-látszik, amit erre az alkalomra
állítottak fel. Bármelyik pillanatban elkezdődhet az ünnepség. A legjobb görög és ión cs-cs-családok fiai
gyűlnek ma itt össze, hogy elénekeljék a himnuszt, amit a császár a saját dicsőségére íratott. Az ő
gyakorlásukat hallhatod. – Claudius Messalina felé fordult. – Te is tudod, hogy miért nem veszünk r-r-
részt, drágám! Azt mondják, hogy a császár gyengélkedik, rossz az emésztése, és senki mást nem akar
maga mellett látni, csak a feleségét és a lányát. Szerintem jó is, hogy nem megyünk. Amikor Augustus
rontotta el a gyomrát, az egészségéért aggódtunk; ha Caligula szenved, a saját életünkért kell aggódnunk!
Szégyen-gyalázat, hogy az egykor oly büszke rómaiaknak reszketniük kell a félelemtől, n-n-nehogy egy
társuk meghaljon!
– Ki mondta neked, hogy a császár nem kívánja a jelenlétünket?
Messalina csípőre tette a kezét, mire a mellei még jobban megduzzadtak.
– Nem mondtam? Cassius Chaerea volt, a praetorianus t-t-tribunus.
Messalina elvigyorodott.
– Az a képmutató alak, akit a császár oly könyörtelenül piszkál? – A fiatal nő pajkosan Titusra
nevetett. – Caligula nagyon jól szórakozik azon, hogy huncut gúnyneveket adjon Chaereának, mintha ő
lenne az öregebb, és Chaerea az ő spintriája lenne… „mézesszáj”, „kéjbödön” és hasonlók. – Claudius
felesége szinte visongott a nevetéstől. – Hát… ha látnád a vasállkapcsú, ősz szakállú Chaereát,
megértenéd, milyen vicces ez az egész! Mivel a császár tudja, milyen kényes a szavakra Chaerea, minden
napra a lehető legpajzánabb jelszavakat találja ki, ezért mindennap ki kell őket ejtenie a száján, méghozzá
nem egyszer, hanem sokszor, egész nap! A legtréfásabb pedig az, amikor Caligula elmegy mellette, és
odanyújtja Chaereának a gyűrűjét egy csókra, aztán az utolsó pillanatban felemeli a középső ujját, és arra
kényszeríti Chaereát, hogy…
– Messalina, d-d-drágám, elég legyen ebből! – Claudius megcsóválta a fejét. – Olyan ártatlan ez a
gyermek, fogalma sincs, miről beszél. M-m-menj vissza a szobádba, kicsikém, és feküdj le. Ha éhes vagy,
küldd el Narcissust ételért!
Messalina feltűnően lebiggyesztette a száját, de teljesítette ura kívánságát. Mielőtt azonban kiment
volna, egy utolsó, sóvár pillantást vetett Titusra, és miközben elhagyta a helyiséget, végigfuttatta az ujjait
dagadó keblein.
Titus elszakította a tekintetét Messalináról, és visszafordult a kert felé. Valami megütötte a fülét, ezért
összevonta a szemöldökét.
– Te is hallottad, Claudius?
– Már nem a régiek a füleim. Semmit sem hallok.
– Hát pont ez az! Abbahagyták az éneklést, de valaki kiabál. Vajon állatot áldoznak?
– Miért érdekel?
– Azt hiszem, az áldozatbemutatás előtti kifejezést véltem hallani. Tudod, amikor a pap azt mondja:
„Megtegyem?”, aztán a többiek rávágják: „Sújts le most!” Ám ez most valahogy furcsán hangzott, mintha
nem is papok végeznék…
A távoli udvarról hirtelen felzúdulás hangját hozta a szél – kiáltások, fémes csattanások és sikoltások
értek fel az erkélyig. Claudius a homlokát ráncolta.
– Mi folyik ott?
Egy szolga futott feléjük az udvar felől, nyomában még több szolgával és néhány visítozó fiatal fiúval.
Végigszaladtak az ösvényen az oszlopok között, be a balkon alá, és közben egyik-másik el is botlott, nem
is egyszer.
Claudius kihajolt a korlát fölött.
– Mi f-f-folyik ott? – kiáltotta le.
Egyik sem figyelt rá, csak egy kisfiú, aki felpillantott a balkonra. A szeme egészen ki volt dülledve a
rémülettől. Egy másik gyerek beleszaladt, majdnem eltiporta, aztán kikerülte, és továbbsietett.
– Hádészra, mi történt? – motyogta Claudius. Aztán hirtelen megdermedt.
A szolgák és a fiú énekesek egyszeriben eltűntek szem elől. Egy csapat fegyveres katona vonult át az
udvaron kivont karddal, komor ábrázattal. A praetorianus tribunus vezette őket.
– Cassius Chaerea! – suttogta Claudius.
Titus lélegzete szinte elakadt.
– Nézd a kardját!
A pengén vér vöröslött, és Chaerea mellvértjén is vérfoltokat lehetett látni.
Egy másik tribunus is megjelent; alig győzött lépést tartani Chaereával.
– Cornelius Sabinus – suttogta Claudius. Elcsuklott a hangja.
– Ő is egy véres kardot hoz! – suttogta Titus.
Claudiusra sandított, aki egészen elfehéredett, és mereven szorította a korlátot. Titus szíve majdnem
kiugrott a mellkasából.
Chaerea látta, hogy őket nézik a balkonról. Megállt. Sabinus utolérte. A tribunusok halkan váltottak
néhány szót, aztán felnéztek Claudiusra, és felemelték véres kardjukat.
– Ma új jelszavunk van! – rikoltotta Chaerea. – Az új jelszó: Jupiter! A villámok ura! A hirtelen
lesújtó halál istene!
Újabb praetorianusok kerültek elő az udvarról. Két csoportban érkeztek, szedett-vedett hordszékekkel.
Titus eleinte nem értette, miért olyan ziláltak és formátlanok a hordszékek. Aztán megrémülve vette észre,
hogy nem is hordszékek azok, hanem holttestek. Az egyikről hosszú, kusza hajfürtök lógtak, és egy előkelő,
ám vérrel szennyezett stóla maradványai – egy asszony teteme volt. Ahogy a katonák közelebb értek, Titus
az arcát is láthatta. Caesonia szeme tágra nyílva maradt. Ajka visszahúzódott, és látni engedte
összeszorított fogait.
A másik test sokkal kisebb volt. Egy kislányé. Aranyszőke haját vér borította. Az arcát alig lehetett
felismerni, mert összezúzták a fejét. Titus még a köztük lévő távolság ellenére is érezte az alvadt vér
szagát, a látványtól pedig hányingere támadt.
 – Caesonia… és a k-k-kis Julia! – Claudius megtántorodott, és nekitámaszkodott a korlátnak. Utána
ellökte magát onnan, és betántorgott a balkonról. – Herculesre, mindnyájunkat meg akarnak ölni! Segíts,
Titus, k-k-könyörgök! Bújtass el!
– Hiszen tisztelegtek előtted, Claudius! Elmondták a jelszót…
– Meglengették a kardjukat, és k-k-kigúnyoltak! Nem láttad, milyen arcot vágtak? Hidegvérű
orgyilkosok! Asszonyölők! Gyerekmészárosok! Egyszer régen ilyen alakok ölték meg az isteni Juliust is,
és most kezet m-m-mertek emelni Caligulára! Ha a köztársaságot akarják visszaállítani, az egész
családomat le fogják kaszabolni! Nemcsak engem, hanem Messalinát és a meg sem született fiamat is! És
a kis Nerót, Germanicus unokáját… őt is meggyilkolják! Halott ember vagyok, Titus!
Titus mindent elkövetett, hogy megnyugtassa Claudiust, ám ő egyre hisztérikusabb állapotba hergelte
magát. Fel-alá szaladgált a szobában, és nem tudta eldönteni, meneküljön vagy maradjon-e.
Megállíthatatlanul rángatózott a feje, és nem is próbálta letörölni a szája sarkából szivárgó nyálat. Végül
odarohant az ajtóhoz, hogy elszökjön, ám a folyosón menetelő lábak zaja megállította. Claudius megfogta
Titus karját, és visszahúzta a balkonra. Az egyik oldalon bebújt a függöny mögé, és magával húzta Titust is
a rejtekhelyre.
A dübörgő léptek odaértek az ajtóhoz. Egy csapat rontott be a szobába.
– Nincs itt, uram! – mennydörögte egy hang.
– De a tribunusok itt vélték látni, azon a balkonon állt!
– Most már nincs ott.
– A folyosón nem mentünk el mellette…
– Szerintetek leugrott a balkonról? Ha! Kihúzza magát a kötelessége alól!
– Halkan, te fajankó! Használd a szemedet! Látod, amit én látok?
Claudius és Titus lenéztek. Claudius lábfeje kilógott a függöny széle alól. Visszahúzta, de már késő
volt.
A léptek odaértek hozzájuk. Elrántották onnan a függönyt.
Titus megfeszítette magát. A mellette álló Claudius reszketve roskadt térdre, és mivel beszélni
képtelen volt a dadogása miatt, összevissza gagyogott, majd eltakarta az arcát a karjával, és felsikoltott.
A katonák hátrébb léptek. Lehet, hogy megrökönyödtek vagy mulatságosnak találták a jelenetet, ám
közönyös arcukon ennek semmi jele nem látszódott. Mivel Caligula alatt szolgáltak, bizonyára nem sok
minden tudta kizökkenteni őket a nyugalmukból.
A kis praetorianus csapat egyszerre húzta ki magát és tisztelgett.
– Üdv, dominus! – kiáltották egyszerre.
Claudius lassan leengedte a karját. Pislogott néhányat, és letörölte a nyálat az álláról.
– Hogy n-n-neveztetek?
Titus felsegítette a földről. Claudius annyira remegett, hogy alig bírt talpon maradni. Újfent megriadt,
amikor még több praetorianus lépett a szobába, ám a katonák tisztes távolságot tartottak, mereven
megálltak egymás mellett, és tisztelegtek.
– Üdv, dominus!
Titus megkönnyebbülten elrebegett egy imát, és felnyúlt a fascinumért. Nem volt a nyakában. Egy ilyen
pillanatban – egy ilyen felejthetetlen pillanatban, amit egész életében mesélni fog a gyerekeinek és az
unokáinak – viselnie kellett volna a Pinariusok fascinumát. Milyen ostoba volt, hogy eldobta magától az
amulettet, és odaadta Kaesónak! Bizonyára elment az esze, hogy nem bízott az istenekben és a saját jó
szerencséjében! Egyik percben még elnyelte a kétségbeesés, amiért megalázta a tébolyult császár, a
következő percben pedig ott állt néhai apja szeretett unokatestvére, saját jó barátja és bizalmasa mellett,
aki egyszeriben a világ új császára lett.
 Titus arrébb sétált, és egyedül hagyta a császárt a balkonon. Csatlakozott a katonákhoz, és
tiszteletteljesen fejet hajtott Claudius előtt.
– Üdv, dominus! – kiáltotta.


KR. U. 47
– Mit gondolsz, apám? – suttogta Titus Pinarius.
Aventinusi házának előcsarnokában állt, ősei fülkékbe helyezett viaszmaszkjai előtt. A legutóbbi a
sorban az apja Alexandriában készült képmása volt. Titus és Kaeso akkor hozták magukkal, amikor
Rómába költöztek, és a ház megvásárlása után az egyik első kötelességüknek tettek eleget azzal, hogy
elhelyezték az előtérben a többi ereklyével együtt.
Titus az apjától örökölt trabeát viselte, és kezében a nemes faragással ékes elefántcsont lituust tartotta,
amit generációk óta őrzött a családja. Huszonnégy évesen – ugyanabban az életkorban, amikor az apját is
felavatták – felvételt nyert a jósok testületébe, unokatestvére, Claudius császár közbenjárásának
köszönhetően. Huszonkilenc éves korára Titus a testület egyik legtapasztaltabb és legmegbecsültebb tagja
lett. Chrysanthe, miután észrevette, hogy a sáfránysárga gyapjú a széles bíborcsíkkal együtt fakulni kezdett,
azt javasolta férjének, hogy vegyen egy új trabeát, Titus azonban hallani sem akart róla. Inkább alaposan
kitisztíttatta és újrafestette Róma legjobb ványolóival, így a köpeny éppen olyan puha és ragyogóan élénk
lett, mint az apja fiatalkorában volt.
Titus ránézett az apja viaszmására – amely rendkívül élethűre sikerült; pont olyan volt, amilyennek az
apját őrizte emlékezetében –, és úgy érezte, hogy jóváhagyást kap.
– Amikor ezt a trabeát viselem, az istenek előtt tisztelgek – jegyezte meg halkan. – Egyszersmind
előtted is, apám.
Bűntudat hasított belé, és szinte hangosan hallotta az apja szavait: De hol van a testvéred, Kaeso?
Neki is itt lenne a helye.
Titus már nem is emlékezett, mikor rótta le a fivére utoljára tiszteletét ebben az előcsarnokban az
őseik előtt. A Caligulánál átélt megaláztatás után – amelyről később egyikük sem beszélt – Kaeso
haladéktalanul kiköltözött a házból. A fascinumot is magával vitte, hiába érvelt Titus azzal, hogy közös
tulajdon. A viaszmaszkokat viszont szívesen Titusra hagyta, mert a jelek szerint egyáltalán nem érdekelték
az őseik, még az apjuk sem. Kaeso soha nem kereste Claudius kegyeit, nem kért tőle szívességet, és
elutasította Titus azon javaslatát, hogy váljon ő is jóssá, vagy szerezzen magának más biztos, a patríciusi
státuszhoz illő rangot. Kaeso inkább eladta az ikertestvérének az alexandriai gabonakereskedelemben
szerzett részesedését, és közölte, hogy egyáltalán nem akar tulajdont. Ami a családi vagyon rá eső részét
illette, Kaeso azt is szétosztotta vallásos kultusza hívei között, akikből sokkal több volt Rómában, mint azt
Titus képzelte volna. Kaeso és Artemisia egy nyomorúságos lakásban éltek a Suburában. Fivérét
szemlátomást nem zavarta, hogy szegénységbe süllyedtek, sőt viselkedése és meggyőződése évről évre
egyre különösebb és követhetetlenebb lett.
– Csodásan nézel ki! – mondta Chrysanthe, amikor kiért az előcsarnokba, hogy elbúcsúzzon Titustól.
Karjában újszülött fiukat, Luciust tartotta. A csecsemőnek szokatlanul sok haja volt, és roppantmód
hasonlított névadó nagyapjára.
Most, hogy ott állt az apja képmása előtt, az ő trabeájába öltözve, a feleségével és parányi fiával –
Titus úgy érezte, ennél kielégítőbb pillanat el sem érkezhet az életében. Miért fordított hátat Kaeso az
emberhez méltó életnek? Ő és Artemisia még gyermekáldásnak sem örvendhettek, és nyilvánvalóan nem a
sors szeszélye, hanem saját döntésük folytán. „Miért nemzenénk gyereket erre a romlott világra? –
kérdezte tőle egyszer Kaeso. – Kivált most, hogy véget is ér hamarosan.” Ez is egyike volt a félresikerült,
keserű hangulatú beszélgetéseknek kettejük között.
– Milyen jóslást fogsz ma végezni? – kérdezte Chrysanthe. – Valami nyilvános esemény lesz a császár
jelenlétében?
– Nem, semmi ilyesmi. Csak egy személyes jóslás. Gondolom, valami családi ügy. A ház odaát van az
Esquilinuson.
– A gyaloghintót viszed? – Felesége arra az újonnan divatba jött szállítóeszközre célzott, amit
ugyancsak rabszolgák vittek, ám a tulajdonos nem hátradőlve utazott rajta, mint a régimódi hordszékekben,
hanem egyenesen ült.
– Nem. Gyönyörű őszi napunk van. Sétálok.
– Vidd magaddal az egyik rabszolgát testőrnek!
– Nincs rá szükség. Egyedül megyek.
– Biztos ezt akarod? Lemenni a fórumra, az még hagyján, de a Suburában sétálni…
– Egy hivatalos ügyben járó jósba senki sem mer belekötni – nyugtatta Titus. Megcsókolta a feleségét
és a fiát, majd elindult.
Valójában azért akart egyedül menni, mert el akarta kerülni, hogy egy pletykás rabszolga elmondja a
feleségének: egy másféle látogatásra is sort kerített. Az Esquilinus-domb felé menet be akart kopogni
Kaesóhoz.
Titus nem tudta megállni, hogy bekukkantson a Circus Maximusba, amelyben nagy ívű felújítási
munkák zajlottak. Éppen sikerült elkészülniük a Százados Játékok kezdetére. Számos egyéb javítás mellett
márványra cserélték a rajthely tufakorlátjait, és a kétoldalt magasodó, kúp alakú faoszlopok helyét is
aranyozott bronz vette át. Ezen a napon csupán néhány szekérhajtó gyakorolt, akik könnyed ügetésben
vezették a lovaikat körbe a jókora pályán. Milyen más volt üresen látni az arénát, mint máskor, amikor
nyolcvanezer őrjöngő néző tölti meg a padsorokat!
Büszkén sétált át a fórumon a trabeában, és biccentett a tógás ismerősök felé, majd megállt, hogy
végignézze a Vesta-szüzek csoportos átvonulását a szent tűzhely templomához.
A főtéren túl előkelő boltok és étkezdék sorakoztak, majd fokozatosan egyre lepusztultabb helyek
következtek. A játékbarlangok, tavernák és bordélyházak előtt kutyák és gyerekek játszottak a keskeny
utcákon. Magas lakóházak rekesztették el a napfényt. A fojtó, párás levegőbe olyan kellemetlen
szagkavalkád vegyült, amelyhez hasonlót Titus soha nem érzett az Aventinus-domb szellős lejtőin.
Megtalálta az ötszintes épületet, ahol Kaeso lakott. Úgy festett, mintha bármelyik pillanatban
összeomolhatna. A rossz téglából és habarcsból álló falat egy hosszú szakaszon fapalánkokkal
támasztották meg. A belső falépcső is rozoga volt már, és néhány foka is hiányzott. Titus rettegve hallgatta
az épület nyikorgását és nyögését maga körül, miközben felment a legfelső emeletre, és bekopogott a
vékony ajtón.
Kaeso nyitotta ki. Szakállat növesztett, és egy olyan kopott tunikát viselt, hogy a fascinum átlátszott az
anyagon. A nyaklánc is, amelyen az amulett lógott, zsinegből volt, nem aranyból.
Kaeso udvariasan, ám minden melegség nélkül üdvözölte Titust.
– Gyere be, testvér! – hívta.
Miután bement, Titus megcsóválta a fejét, mert képtelen volt magában tartani a siralmas
életkörülmények feletti kiábrándultságát. Egy rakás alvómatracot szórtak szét a padlón, a szomszéd
szobában pedig több alantas megjelenésű férfi és nő gyűlt össze, akikről Titus feltételezte, hogy
ugyanebben a lakásban élnek. Kaeso vallásának hívei a jelek szerint valósággal rajongtak a
nincstelenségért, és közösségükben megkülönböztetés nélkül megosztották egymással tulajdonukat.
Az egyik idegen, egy fehér szakállú férfi foltos köpenyben, odament az ikrekhez. Pillantása
megállapodott a trabeán.
 – Ez az ember is a testvérünk? Egy jós?
Kaeso elmosolyodott.
– Nem, testvér, ő nem közülünk való. Ő az ikertestvérem, Titus Pinarius.
Az idegen még egyszer megszemlélte Titust, és elnevette magát.
– Hát tudhattam volna! Igen, most már látom is, mennyire hasonlítotok. Szeretnétek magatokra
maradni? A fivérek és nővérek szívesen kimennek egy időre.
Az egybegyűltek kicammogtak a lakásból. Titus szemében egyik rongyosabb és piszkosabb volt a
másiknál. A lépcső nyikorgott a súlyuk alatt.
– Ennyire mások lettünk? – kérdezte Kaeso csodálkozva, amikor egyedül maradtak. Kétségtelen, hogy
a hétköznapi szemlélő számára az ikrek már nem hasonlítottak annyira egymásra, mint régebben. Míg a
hosszú hajú és borzas szakállú Kaeso nem törekedett a tekintélyes megjelenésre, Titus eleget tett a
munkájával járó nyilvános kötelezettségeknek, ráadásul felettébb kényes volt, ezért naponta borotváltatta
magát a rabszolgáival a fürdőben. Azon töprengett, vajon mikor járt Kaeso utoljára fürdőben, és próbálta
visszafogni fintorgását.
Kaeso észlelte fivére rosszallását. Éles hangon szólalt meg.
– Szóval mi okból látogattál meg, testvér?
Titus ugyanolyan metsző hangon válaszolt.
– „Testvérnek” szólítottál? Úgy látom, egyeseket méltóbbnak tartasz erre az elnevezésre. – Mivel
Kaeso nem válaszolt, Titus azonnal megbánta a sértő hangnemet. – Okot kell találnom arra, hogy
meglátogassalak?
– Ritkán látjuk egymást, fivérem, ezért gyanítottam, hogy valami okod volt eljönni.
Titus sóhajtott.
– Ami azt illeti, valóban volt okom. Felteszem, túl nagy kérés lenne részemről, hogy titoktartást kérjek
tőled. A határozatot hamarosan nyilvánosságra hozzák, de szeretném, ha nem derülne ki, hogy előre
kifecsegtem valakinek.
– Miről beszélsz?
– Még mindig Krisztus követőjének vallod magad?
– Nem annak vallom magam, hanem az vagyok.
Titus a fejét ingatta.
– A magadfajták tagadhatatlanul sok bajt okoznak a városban. A múlt hónapban volt egy zendülés a
zsidó negyedben…
– Olyan zsidók okozták, akik képtelenek elfogadni a közöttük élő Krisztus-követőket.
– Ez a sok perpatvar a zsidók körül! Hát már semmi másra nem képesek? Jeruzsálemben állítólag
mindennap megköveznek valakit, mert a zsidók a legkisebb vallási nézetkülönbség miatt is gyilkolják
egymást. Már ha lehet bármelyiküket vallásosnak nevezni, hiszen nem hajlandóak elismerni az isteneket…
– A zsidók egyetlen istent ismernek el, ahogy én és Krisztus többi követője is.
– De ha nem vagy zsidó, Kaeso, hogy lehetsz keresztény?
– Ezt már elmagyaráztam neked, testvér. Vannak ugyan, akik az ellenkezőjét vallják, én úgy hiszem,
hogy nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki Krisztust kövesse, és ezért nem kell átesnie a
körülmetélésen sem.
Titus arca megrándult.
– Ezt el ne mondd Claudiusnak! Ő meg van győződve róla, hogy ez a harc szigorúan csak
testvérháború a zsidók között, amelyhez a rómaiaknak semmi közük. Ezért akarja kitiltani a zsidókat a
városból. Ezzel a hírrel érkeztem.
– Tessék? – Kaeso teljesen megütközött. – Hova mehetnének innen?
 – Gondolom, vissza, Júdeába. Vigyék magukkal a vallási civódásukat is, a körülmetéléssel és
Krisztussal együtt, és hagyják békében Róma derék népét!
– Miért mondtad ezt el nekem, Titus?
– Mert nem szeretném, ha téged és a feleségedet véletlenül szintén begyűjtenének, és elvinnének
Júdeába, te ostoba! Ez pedig könnyen megtörténhet, ha ragaszkodsz ezekhez a gyalázatos hiedelmekhez, és
fanatikus zsidókkal barátkozol!
– De ha bebizonyítom, hogy római polgár vagyok…
– Azzal talán szerzel némi védelmet magadnak. Vagy megmutathatod, hogy nem vagy körülmetélve –
tette hozzá Titus, és elborzadt az undortól. Szeme sarkából a fivérére pillantott. – Ugye… nem vagy…
körülmetélve, Kaeso?
Kaeso felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem, testvér. Ebben a tekintetben még mindig egyformák vagyunk.
Akár szándékos volt, akár nem, a megjegyzés a Caligulánál tett látogatásukat juttatta Titus eszébe.
Nem tudott mit mondani. Végül Kaeso törte meg a kényelmetlen csendet.
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél, Titus. Legalább szólhatok előre néhány zsidó testvéremnek, így lesz
idejük felkészülni. Talán kisebb lesz a csapás…
– Azt hittem, ti szeretitek a csapásokat – jegyezte meg Titus, és körülnézett a lehangoló lakásban: a
padlón koszos matracok hevertek, foszlott takarókkal, ételmaradékokkal és egy csorba mécsessel együtt,
ami avas olajtól bűzlött.
Kaeso megvonta a vállát.
– A gonosz királyságában elkerülhetetlen a szenvedés… legalábbis még egy ideig.
– Kérlek, Kaeso, ne kezdd újra a világvégéről szóló előadásodat!
– Még nem késő neked sem, Titus… ha gyorsan cselekszel. A vég nagyon közel van. Krisztus azt
tanította, hogy hamarosan másodszor is eljön, és azok, akiknek van rá szemük, már láthatják a világvége
iszonytató előjeleit. Ennek a szenvedéssel teli világnak a fátyla egyszer s mindenkorra lehullik, és feltárul
a Mennyei Város! Ha a te úgynevezett jóstudományod és az a haszontalan bot bármilyen valódi erőt
képviselne, te magad is jól látnád, miről beszélek.
– Ne sértegess, Kaeso! Az isteneket se sértegesd! Szívességből jöttem el hozzád. Lehet, hogy már nem
érezlek a testvéremnek, de tiszteletben tartom apánk emlékét, és te is az apám fia vagy…
Egy patkány surrant ki visítva az ágyak közül, és átszaladt Titus lábán, olyan sebesen, hogy elugrani
sem volt ideje. A jósnak a torkában dobogott a szíve. Egykettőre elege lett.
– Mennem kell, Kaeso.
– Megint jósolni fogsz valahol? Valahányszor becsapsz másokat annak a botnak a suhogtatásával, a
Sátánnak teszel szolgálatot.
Titus alig bírta visszafogni a dühét. Miért is kellett eljönnie? Hátat fordított Kaesónak, és szó nélkül
távozott.

*

A ház, ahova jósolni hívták, egy csendes utcában állt az Esquilinus-domb egyik előkelő részén. Mint
sok más római ház esetében, itt is csak egy egyszerű, üres homlokzat látszódott az utca felől, ám a
márványlépcsővel és a dúsan faragott ajtóval ékes bejárat már a lakók magas státuszáról árulkodott.
Titusnak jelentős összeget ígértek, és a gazda szemlátomást meg is engedhette magának a személyes
jósoltatást.
Csakhogy nem sokkal az érkezése után Tituson kellemetlen érzések kezdtek úrrá lenni. Az ajtót kinyitó
rabszolga úgy vicsorgott rá, mint egy farkas, és hogy még jobban tetézze az illetlenséget, rögvest el is tűnt
a szeme elől. Az előtérből hiányoztak az ősök viaszmásához épített fülkék, viszont volt ott egy kis Venus-
oltár, amelyen az istennő szobrát füstölő tömjénrudak vették körül. Titus benézett a házba az előtér felől,
és egy kacagó lányt pillantott meg, aki éppen átszaladt az átriumon. Szőke volt, és csaknem meztelen,
mindössze valami ágyékkötőféle takarta a csípőjét.
Úgy érzékelte, hogy hosszú időre hagyták magára az előcsarnokban. Végül aztán felbukkant egy
rabszolganő, és közölte, hogy bekíséri az úrnőjéhez. Titus megesküdött volna rá, hogy ugyanaz a lány, aki
átszaladt az átriumon, de most egy ujjatlan kék tunikát viselt, ami szorosan tapadt az alakjára, és zömmel
szabadon hagyta a lábát.
Követte a lányt, és közben nem tudta, mit gondoljon. Egy pazarul berendezett szobán mentek át, ahol
Eros és Venus szobrai sorakoztak. A falfestmények híres szeretőket ábrázoltak, és némelyik jelenet igen
lényegre törő volt. A rabszolganő végigvezette egy hosszú folyosón, számos zárt ajtó előtt. A szobákból
egyértelműen szeretkezés hangjai szűrődtek ki – sóhajok, nyögések, suttogások, paskolás hangja és
gyermeki kuncogás.
Azt mondták neki, hogy magánházba kell jönnie. Lehet, hogy véletlenül egy bordélyban kötött ki?
– Ez Lycisca háza, nem? – kérdezte a lánytól.
– De igen, az – felelte a rabszolga, majd bevitte egy enyhén megvilágított szobába, ami narancs és
vörös színárnyalatokban tobzódott. – Így hívják az úrnőmet. Íme, itt is van!
A császár felesége fogadta a borostyánszínben világító mécsesek mély árnyakkal barázdált, sejtelmes
fényében. Drága heverőn feküdt, és a ruhája olyan vékony és áttetsző volt, mint a fátyol.
Titusnak elakadt a szava. Néhanapján látta Messalinát, de mindig a férje jelenlétében, és rendszerint
valami hivatalos esemény alkalmával. Egy hónappal Claudius váratlan felemelkedése után megszületett a
fiuk, Britannicus, és azóta Messalina az eszményi római feleség és anya szerepében tetszelgett; gyermekét
dajkálta, visszafogott stólákat hordott, megjelent minden vallási ceremónián, ahol az anyaságot
ünnepelték, és kifogástalanul viselkedett a nyilvános cirkuszi játékokon is. Annyira mértékletes volt, hogy
az emberek egyre ritkábban emlegették a közte és Claudius között lévő korkülönbséget. Habár még mindig
a húszas éveiben járt, ő volt a komoly római matróna mintaképe.
Az a nő azonban, aki most Titusszal szemben feküdt a heverőn, egészen más embernek látszott. Arcát
még szebbé tették a finom festékek és porok, haját pedig örvényszerű kontyba kötötte a feje tetején, így
láthatóvá vált hosszú, fehér nyaka, amit ezüstláncra fűzött, apró gyöngyök ékesítettek. Füléből nagyobb
gyöngyök lógtak, és ezüst karperecei szinte csilingeltek, amikor a boros kupája felé nyúlt. Ruhája ezüstös
csillogást varázsolt a bőrére, és szinte semmit sem takart.
Egy másik ismerős ember is volt a heverőn – valaki, akit bármely római felismert volna. Mnester volt,
Caligula kedvenc színésze, aki Claudius császári kegyeit is élvezte. A szőke görög ifjú minden fogadáson
és nyilvános ünnepen jelen volt. Valószínűleg inkább élénkkék szemével, Apollót idéző vonásaival, izmos
felsőtestével és hosszú, elegáns végtagjaival szerzett híveket magának, semmint színészi tehetségével,
habár Titus egyszer szemtanúja lehetett egy emlékezetes Ajax-alakításának. Ez alkalommal csupán egy
ágyékkötőt viselt, ami ránézésre ugyanabból az anyagból készült, mint Messalina ruhája. A fejüket
egymásnak támasztották, és felváltva ittak a boros kupából. Mindketten úgy festettek, mint akik már jó
néhányszor újratöltötték a poharat.
Titus berzenkedett a pár nyíltan fürkésző tekintetétől. Úgy érezte, mondania kell valamit.
– Domina! – szólította meg a császárnét a neki kijáró címen, ám az asszony közbeszólt:
– Lycisca. Ebben a házban így hívnak.
– Lycisca?
– Akkor kaptam kedvet ehhez a névhez, amikor egy Aktaiónról szóló színdarabban láttam Mnestert.
Láttad az előadást, Titus?
– Nem hinném.
– De a történetet bizonyára ismered. Aktaión, a vadász, kutyáival együtt bukkan rá az erdei tóban
fürdő Dianára. A szűz istennőnek nem tetszik, hogy egy halandó meglátta őt meztelenül, és nem akarja,
hogy a férfi ezzel kérkedjen. Ezért szarvassá változtatja, hogy ne tudjon szólni senkinek. Ami ezután
történik, azt nem akarja, mégis bekövetkezik: a vadászból lesz az űzött vad. A kutyák vadul rávetik
magukat Aktaiónra, és darabokra tépik. Ezt kissé túlzásnak tartom… mármint halálra ítélni valakit azért,
mert pucéran látott egy istennőt. Inkább hívta volna meg együtt fürödni, főleg mivel Aktaión állítólag pont
olyan szemrevaló ifjú volt, mint amilyennek a szobrok mutatják… illetve amilyen Mnester maga, aki
könnyeket csalt ki a közönségből ezzel az alakításával. Még a férjem is sírt!
– És hogy jön ide Lycisca? – kérdezte Titus, és próbálta elterelni a figyelmét Messalina mellének
emelkedéséről és süllyedéséről. A fényes, fátyolos anyag az egyik pillanatban teljesen áttetszővé, a
másikban opálossá vált rajta.
– Lycisca Aktaión vadászfalkájának vezetője volt, félig nőstény farkas, félig nőstény kutya. Ebben a
házban engem csak ezen a néven lehet szólítani.
– De miért nevezed magad így?
– Reméljük, soha nem deríted ki, Titus Pinarius! Most gyere, és csatlakozz hozzánk ezen a heverőn! –
paskolta meg maga mellett a bútordarabot a császárné kettejük között. – Kóstold meg ezt a remek
falernumi bort!
– Jósolni jöttem.
Messalina vállat vont.
– Ez tűnt a legjobb megoldásnak az idecsalogatásodhoz. Sajnálom, de ma nem lesz szükség a
lituusodra. De talán van nálad egy másik pálca, amivel hasznomra lehetsz!
Nem is próbálta titkolni a szándékát. Titus először úgy érezte, haladéktalanul meg kell fordulnia és el
kell hagynia a szobát. Közben azonban egy másik, ugyanolyan erős ösztön is belehasított: habozott, és
latolgatta magában a felkínált lehetőséget, kíváncsian arra, hova vezethet ez az út. Nem volt ellenére némi
érzéki kaland, ha ilyen készségesen a lába előtt hevert; minden férfi találkozott a kísértéssel néhanapján,
noha általában nem a császár feleségének képében. Titus egy kérdéssel próbálta húzni az időt.
– Mások is vannak a házban. Nyögéseket és sóhajokat hallottam az ajtókon keresztül. Miféle hely ez?
– Nem bordélyház, ha erre gondolsz! – Messalina felnevetett. – A nők, akiket itt látsz, nem szajhák.
Többségük Róma legelőkelőbb köreihez tartozik. Azért jönnek ebbe a házba, hogy olyan szabadságot
élvezzenek, ami másutt nem adatik meg nekik.
– Hát a férfiak mifélék?
– Olyasfélék, akiknek a társasága örömet okoz az ilyen magas rangú hölgyeknek. Többnyire fiatal,
szép, életerős férfiak. Amilyen te is vagy, gondolom.
– Hízelegsz nekem, Messalina.
– Lycisca!
– Jól van: Lycisca. De számomra úgy tűnik, hogy ha tovább időznék itt, olyasmit követhetnék el, ami
hűtlenségnek minősül, nemcsak a császárral szemben, hanem az unokatestvéremmel szemben is, aki
mindig nagyon jó barátom volt.
Mnester felhorkantott.
– Vagyis fél a lebukástól.
Igaza is volt, de Titus ennél bonyolultabbnak érezte a helyzetet. Nyugtalanság kerítette hatalmába, ha
arra gondolt, milyen következménnyel jár a császár bizalmának eljátszása, ugyanakkor hálás is volt
Claudiusnak, sőt hibái ellenére őszintén csodálta őt. Császárként az öregúr sokaknak csalódást okozott;
számtalan kivégzést rendelt el, gyakran bizonyította rossz ítélőképességét, és állítólag könnyen lehetett az
orránál fogva vezetni – ez főként Messalinának és legfőbb bizalmasának, felszabadítottjának,
Narcissusnak sikerült. Mindent egybevetve azonban Claudius – nyámnyilasága ellenére – enyhülést hozott
Tiberius kegyetlenségei és Caligula őrültsége után. Titus mindenesetre így gondolta, mert Claudius sokat
segített neki és a családjának, és egyszer sem ártott nekik.
– Inkább amiatt kellene aggódnod, hogy milyen következménye lesz, ha nekem okozol csalódást! –
figyelmeztette Messalina. – Mond neked valamit az a név, hogy Gaius Julius Polybius?
– Az irodalomtudós és a császár barátja, akit árulásért végeztek ki?
– Az csak a hivatalos indok volt. Valójában Polybius ugyanott állt, ahol most te állsz, és nem volt
hajlandó teljesíteni a kívánságaimat. Később azt mondtam a férjemnek, hogy tiszteletlenül bánt velem, és
ragaszkodtam hozzá, hogy büntesse meg.
– Polybius bizonyára tiltakozott, és ártatlannak vallotta magát.
– Ha döntenie kell, kinek hisz, nekem vagy bárki másnak – legyél az akár te, Titus Pinarius –, az én
drága férjem mindig engem választ. Tehetünk egy próbát, ha kívánod, de kétlem, hogy csakugyan Aktaión
sorsára akarsz jutni. Gondolj bele, mennyivel kellemesebb itt feküdni mellettem ezen a díványon, és bort
szürcsölgetni!
– Elsőrangú bor – szólt közbe Mnester, és hívogatóan felemelte a kupát.
Titus még mindig tétovázott; szinte kettéhasadt a bizonytalanságtól.
Mnester felnevetett.
– Megértem a dilemmádat, barátom. Eleinte én is próbáltam ellenállni neki… de hiába. Akárcsak te,
én is jobban féltem attól, hogy megsértsem Claudiust, mint attól, hogy visszautasítsam Messalinát, pedig
ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá. Ígérgetett, aztán fenyegetőzött. Bevetette minden csáberejét. Mégis
elutasítottam. Aztán egy nap Claudius személyes találkozóra hívott, négyszemközt. Azt mondta, hogy
Messalina panaszt tett rám, amiért nem voltam hajlandó játszani neki, és ettől roppant szomorú lett.
Leszögezte, hogy a felesége összes kívánságát teljesítenem kell. „Minden kérését teljesíteni?” –
kérdeztem. – „Igen, bármit!” Így kerültem hát ide. A császár parancsának engedelmeskedem.
– De Claudius nem tudhatta, miről volt szó! Ezt nem hagyta volna jóvá!
– Nem? A legtöbb férj megengedi magának, hogy időnként a házastársi köteléken kívül keressen
örömöket, és vannak olyan felvilágosult férjek is, akik hasonló szabadságot engedélyeznek a feleségüknek.
Főként, ha az asszony sokkal fiatalabb, nagyobb az étvágya, és már szült neki egy egészséges utódot.
A kis Britannicus most már hétéves lehet, gondolta magában Titus. Messalina külsejében azonban
ebben a pillanatban semmi anyaszerű nem volt.
– Azt akarod mondani, hogy Claudius nem tiltakozna, ha csatlakoznék hozzátok? Szerintem, ha őt
kérdezném, aligha egyezne bele.
– Ha kifejezetten ezt kérdeznéd, vagy az orra előtt enyelegnél a feleségével, biztosan tiltakozna, hiszen
meg kellene őriznie a méltóság látszatát. Ezt a játékot nem így szokás űzni. Észrevétlen kacsintás és
biccentés a módja, nem érted? A lényeg az, hogy Messalina boldog legyen. Nem akarod boldoggá tenni,
Titus? – Mnester közelebb húzódott Messalinához, becsúsztatta ujjait a vékony ruha alá, és simogatni
kezdte az egyik mellét, hogy a bimbója nekifeszüljön az áttetsző anyagnak. Messalina sóhajtott. – Nagyon
élvezi az ilyesmit – suttogta Mnester. – Soha nem szeretkeztem hozzá hasonló nővel. Tedd meg magadért,
hogy csatlakozol hozzánk, Titus.
Végül a jós utolsó csepp ellenállása is szétfoszlott. Mindketten gyönyörűek voltak, és híján voltak
minden gátlásnak. Nem volt terhes kötelesség, amíg meg tudta akadályozni, hogy a gondolatai az
elképzelhető félelmetes következményekre kalandozzanak. Hirtelenjében erős izgalmat fedezett fel magán.
Lehet, hogy a veszély még nagyobb hatással volt rá, mint Messalina?
 – Nos hát, ha tényleg nincs más választásom – motyogta, és előrébb lépett. – Illetve… ha Claudiusnak
tényleg nincs ellenére – tette hozzá, habár egy pillanatig sem hitte el ezt a hazugságot.
Nemsokára a párocska között találta magát, immár nem állva, hanem ülve. A heverő kemény volt, a
párnák viszont puhák. Hol a nő, hol a férfi töltötte meg a boros kupát és emelte a szájához. Lehúzták a
saruját és a trabeáját, és leoldották róla az ágyékkötőt. Meleg ujjak simogatták a bőrét. Valaki
megcsókolta – nem tudta biztosan, melyikük, ám az ajkak puhán és simulékonyan érintették, a nyelv pedig
kíváncsian. Rájött, hogy Messalina csókolgatja. Mnester szája másutt volt, és mással foglalkozott.
Messalina visszahúzódott, hogy Titus is láthassa.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte a császárné. – Ugyanazért szeretem és gyűlölöm… mert szebb nálam!
Valahonnan egy vékony bőrkorbácsot vett elő, elefántcsont fogantyúval. Meglepő erővel csapta neki
Mnester széles vállának. Titus összerezzent a harsány reccsenésre. A férfi felnyögött, de nem hagyta abba,
amit csinált. Sőt még hevesebben folytatta, mire Titus vonaglani kezdett a kéjtől.
– Mnester olyan szép, hogy még Claudius sem átallotta megcsókolni egy különösen jól sikerült
előadás után – mondta Messalina. – Tudod, szerintem ő az egyetlen férfi, akit a férjem valaha megcsókolt.
Claudiust sem a fiúk, sem a férfiak nem érdeklik. Féleszű vén kappan!
Messalina újból szájon csókolta Titust, mire a jósnak elakadt a lélegzete.
– És téged mi érdekel, Titus Pinarius? Nem, ne válaszolj. Itt közöttünk majd kiderül, melyek a
legérzékenyebb pontjaid.

*

Miután mindhárman beteljesítették vágyaikat, újra meg újra, egy órát pihentek. Ezalatt szorosan
egymás mellett feküdtek némán, meztelenül és kielégülten.
Messalina szólalt meg végül.
– Neked egy testvéred is van, nem igaz, Titus?
A jós már majdnem elszenderült, ezért kissé késve válaszolt.
– De igen.
– Egy ikertestvéred, ugye? Akkor igazam volt. Emlékszem az első találkozásunkra, miután
visszatértetek Rómába. Én azonnal meg tudtalak különböztetni titeket. Tudtam, hogy te vagy a
csintalanabb.
– Hát ebben nem tévedtél! – szólalt meg Mnester álmosan. Titus mosolyogva fogadta a dicséretet.
– A másikat viszont soha nem lehet látni. Életben van az ikertestvéred, ugye?
– Igen.
– Még a városban van?
– Igen. – Titus kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Most már teljesen magához tért.
– Mondd csak, hol rejtegeted, Titus? El kell hoznod ide. Az egyikőtök is elragadó, de mindkettőtök…
az fenséges volna! El tudod képzelni, Mnester? Egyforma ikrek.
Mnester vicsorgó hangot hallatott.
Titus megint izgett-mozgott. Kezdett kellemetlen lenni számára a társalgás.
– Őszintén szólva… már nem vagyunk annyira egyformák. Kaeso… nem törődik magával. Mostanában
nagyon igénytelen.
– Elvadult volna? Annál jobb! – Messalina szinte dorombolt. – Legalább most már szemügyre lehet
venni a köztetek lévő különbségeket.
Titus most már egészen siralmasan érezte magát, ráadásul aznap már másodszor jutott eszébe a réges-
régi találkozója Caligulával. Valóságos kínszenvedés volt az ikrek számára az a nap, számos rémálmuk
származott belőle. Ez a légyott a császár feleségével ugyanolyan váratlanul történt meg, sőt hasonlóképpen
kényszer hatására, de páratlan gyönyör származott belőle. Furcsa volt belegondolni, hogy két már-már
egyforma esemény ugyanolyan testi megkönnyebbüléssel végződhet, és gyötrelmet vagy boldogságot is
hozhat, a körülményektől és a résztvevőktől függően.
Messalina egy ideig hallgatott, Titus pedig igyekezett elterelni a figyelmét.
– A Százados Játékokon – jegyezte meg. – Ott történt.
– Miről beszélsz? – kérdezte a császárné.
– Ott láttam Mnestert Ajax szerepében, az egyik színdarabban, amit tavaly nyáron állítottak színpadra.
Azóta töröm a fejem ezen, amióta beléptem ide, és megláttam. Az alakítására emlékeztem, de a helyszínre
nem.
– Legalább én emlékezetes voltam! – motyogta Mnester.
– Sokkal több annál! – lelkesült fel Titus. – Briliáns voltál! Minden pillanatban elhittem, hogy te vagy
a világ legnagyobb harcosa, abban a káprázatos páncélban. Amikor Athena megátkozott, tényleg olyan
volt, mintha alvajáró lettél volna. Aztán amikor vérben fürödve felébredtél, és rájöttél, hogy az
ellenségeid helyett egy birkanyájat mészároltál le, nos, elnevettem magam, és meg is borzongtam. Végül
az öngyilkossági jelenet… nem tagadom, hogy eleredtek a könnyeim.
Mnester elégedett hangot hallatott.
– Így visszagondolva az egész ünnepség rendkívüli volt – folytatta Titus. – A Százados Játékokon
abban az éven minden elsőrangúra sikerült… a gladiátorviadalok, a versenyek, a fogadások és a
templomokban játszott muzsika! Hát még a Circus Maximusban rendezett párducvadászat! Lenyűgöző volt!
Habár azt hiszem, a thesszáliai lovasok még jobban magukkal ragadtak, ahogy a fejvesztett ökörcsordát
hajtották körbe a pályán, majd leszálltak a nyeregből, és puszta kézzel birkóztak velük. Elképesztő volt!
Szerintem az a rendezvény volt Claudius uralkodásának eddigi fénypontja. Nem túlzás ezt állítani, elvégre
Százados Játékokat egy emberöltőben csak egyszer tartanak, és a legutóbbival a város alapításának
nyolcszázadik évfordulóját is ünnepeltük. Egy ilyen jelentős eseményt…
Hirtelen elhallgatott. Mnester megrugdosta a vékony takaró alatt. Odafordult hozzá, és látta, hogy a
színész a homlokát ráncolja és a fejét csóválja, mintha figyelmeztetné, hogy ne beszéljen többet az
ünnepségekről.
Ekkor azonban már késő volt. Messalina felült a heverőn, és karba fonta a kezét. Szép arcát bosszúság
feszítette meg.
– A Százados Játékok… ott tolakodott előtérbe az a szajha!
– Kicsoda? – kérdezte Titus.
– Agrippina, Claudius unokahúga. A nyomorult némber!
Mnester mocorogni kezdett, majd a heverő túlsó végébe húzódott.
– Most aztán sikerült feldühítened! – suttogta.
– A Trójai Parádé alatt történt – mondta az asszony. – Ott voltál a Circus Maximusban aznap délután,
Titus? Láttad?
– A Trójai Parádét? Nem, arról lemaradtam.
Úgy vélte, inkább elfogódott anyáknak és nagyszülőknek való szórakozás trójai harcosoknak öltözött
patríciusfiúk lovas felvonulását nézni.
– Akkor lemaradtál Agrippina diadaláról. Én persze ott voltam Claudiusszal és a kis Britannicusszal a
császári páholyban. Mielőtt elindultak volna a lovak, Britannicusszal felálltunk, és integettünk a
tömegnek. Alig tapsolt valaki. Hogy képzelték az emberek, hogy ilyen méltatlanul bánhatnak a császár
feleségével, és még inkább a császár fiával? Kiábrándultan kellett visszaülnünk a helyünkre.
– Agrippina is ott ült velünk a páholyban. Claudius mindenhova elhívja. Azt mondja, ez
nagybátyjaként a kötelessége, mivel a szülei meghaltak, ráadásul megint megözvegyült, így egyedül neveli
a fiát. Miután leültem, Claudius rászólt, hogy álljon fel, azzal a pattanásos kis fattyával, Neróval együtt.
Numa golyóira! Még a saját gondolataimat sem hallottam a rettentő tapsvihartól és ujjongástól! Sehogy
sem akart vége szakadni. De miért? Csak arra tudtam gondolni, hogy az emberek olvasták az ízetlen
visszaemlékezéseit, amelyben olyan hangzatosan ír magáról és a szenvedéséről. Olvastad, Titus?
– Nem olvastam – felelte a jós. A szó szoros értelmében így is volt, mégis ismerte Agrippina
történetét, mert a felesége olvasta a könyvet. Chrysanthéra nagy hatást gyakorolt a kiváltságosnak született,
de a Párkák által küzdelmes sorsra kárhoztatott asszony sorsa, akinek magát és fiát is oltalmaznia kellett.
Lefekvés után elolvasott egy fejezetet, és úgy mesélte el Titusnak a legapróbb részletekig, hogy levegőt is
alig vett.
Messalinának a jelek szerint egészen más véleménye volt Agrippina előéletéről.
– Az ember azt hinné, ő volt Kasszandra Trója felgyújtásakor, annyira magasztalja a saját szenvedését!
A nagy Germanicus és egy kikezdhetetlen anya gyermeke, olyan szülőké, akik az életük virágjában hunytak
el! Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy mindenki elveszti a szüleit előbb vagy utóbb. A testvére,
Caligula ellene fordult, elkobozta a vagyonát, és a Pontini-szigetekre száműzte, ahol szivacsokat kellett
halásznia a tengerből, hogy fenntartsa magát. Azt persze nem említi, hogy vérfertőző viszonya volt a
fivérével, vagy hogy a megölésére szövetkezett a háta mögött. Kétszer is megözvegyült, és egyedül kellett
felnevelnie az isteni Augustus egyetlen ükunokáját… Habár meg kell hagyni, hogy az utolsó férje gyanús
körülmények között bekövetkezett halála igen gazdaggá tette. Szegény, sokat szenvedett Agrippina! A jelek
szerint sikerült a saját oldalára állítania a népet, mert a Trójai Parádén lelkesen ünnepelték. Miután
alábbhagyott az ujjongás, a pulykatojásos kölke az anyja elé lépett, és ide-oda forgolódott, mosolyogva,
széles ívű mozdulatokkal… ahogy a színészek mondják, „megfejte a közönséget” egy kis tapsért. Igaz,
Mnester?
Mnester felhorkantott, és próbált kimaradni a társalgásból.
– Ezután Agrippina bejelentette, hogy Nero részt vesz a Trójai Parádén, annak ellenére, hogy kilenc
évével jócskán kilógott az idősebb fiúk sorából. A gyerek lement, felvette a játék páncélt, a fakardot, és
felült egy pónilóra. Erre is éljeneztek! Meg kell hagyni: egy kilencéveshez képest kifogástalanul ülte meg
a lovat.
– Nyeregbe született – motyogta Mnester.
Messalina kifakadt.
– Töpörödött kis hóember! Claudius koraérettnek nevezi… Nem koravénnek, hanem koraérettnek,
mintha ez valami erény lenne! Egyesek bájosnak tartják a kényeskedését, de szerintem van benne valami
roppant ellenszenves. Akárcsak az anyjában. Gusztustalan dolog nyilvánosan dagonyázni a
hányattatásaiban, sikerre vadászva. Szerintetek talán nem?
Tekintetével azonnali választ követelt. Mnester lopva újra belerúgott Titusba, mire a jós hevesen
bólogatott.
– Egyértelmű, hogy egy ravasz nőstény rókával van dolgunk – közölte Messalina. – Abban a hitben él,
hogy a kis Nero lesz a következő császár.
– Kevés esély van rá – jelentette ki Titus.
– Claudius már nem lesz fiatalabb, és Nero tóganapja hamarabb elérkezik, mint Britannicusé.
Ráadásul az a kölyök valóban egyenes leszármazottja Augustusnak. Persze ez még nem jelent semmit,
mert Caligula is az volt, és mindnyájan tudjuk, hogy végezte.
– Tényleg úgy véled, hogy Agrippina ilyen távoli terveket sző?
– Hát hogyne! A sápítozó visszaemlékezései, ahogy Nerót csinosítgatja és mutogatja a nyilvánosság
előtt, ahogy Claudiusnak hízeleg, meg ez az előre megtervezett erényes özvegy szerep… ó igen, Agrippina
számára a cél szentesít minden eszközt! Nem szabad levenni a szemünket róla és a kölykéről!
Mnester még távolabb húzódott az asszonytól. Lecsúszott róla a takaró, és kilátszódott csupasz hátsó
fele. Messalina hirtelen felkapta az elefántcsont fogantyús korbácsot, és harsány reccsenéssel rácsapott a
fenekére.
– Mit vigyorogsz?
– Én nem vigyorogtam, Lycisca!
Mnester egy párna mögé rejtette az arcát, és egész testében remegett. Titus azt hitte, a félelemtől
reszket, de rá kellett jönnie, hogy csak a nevetését próbálja palástolni.
– Fajankó! – kiáltott rá Messalina, és megint lecsapott.
– Kérlek, Lycisca! – vinnyogott Mnester, bár Titus úgy látta, nem tesz különösebb erőfeszítést azért,
hogy elkerülje a csapásokat, inkább felemelte és riszálta is a csípőjét.
Messalina eddig megkímélte Titust a korbácsütésektől, és bár erősen hatott az ösztöneire a meztelen
Mnester látványa, ahogy a csapások izmos testét érték, ő nem szeretett volna kapni egyet, még
Messalinától sem. Elcsigázott is volt. Ha az eddigiek csak egy hosszabb légyott bevezetőjeként szolgáltak,
Titus nem állt készen a folytatásra.
Nem kellett volna aggódnia. A beszélgetéstől Messalina rosszkedvű lett, és Mnester kuncogása is
lehűtötte a lelkesedését. Rászólt Titusra, hogy öltözzön fel, ezért a jós nemsokára ismét a trabeájában
pompázott, és kezében egy érmékkel teli erszényt talált.
– Mi ez? – kérdezte.
– A fizetséged. Nem szoktak fizetni a jósoknak a szolgálataikért?
– De én itt nem jósoltam.
– Szolgáltatást nyújtottál, a feleséged pedig bizonyára elvárja, hogy vigyél valamit a családi
pénzesládába. Most távozz!
– Fogunk még találkozni? – kérdezte Titus.
– Ki tudja? Ne, ne biggyeszd le a szád! Utálom, ha a férfiak duzzognak. Ágaskodó csődör voltál, a
természet elemi ereje, elolvadtam a mámortól, amit okoztál nekem… őszintén mondom. Persze hogy
szeretnék újra találkozni veled. De most azt akarom, hogy menj el!
Titus vegyes érzelmekkel hagyta ott az esquilinusi házat. Aznap legkevésbé egy züllött,
szerelmeskedéssel töltött délutánra számított, illetve arra, hogy a szolgáltatásai után úgy fogja magát
érezni, mint egy spintria, ahogy az emberek újabban a férfi prostituáltakat nevezték a városban, Tiberius
kifejezését átvéve. Azzal azonban elégedett lehetett, hogy Messalina, aki bármelyik férfit megkaphatta
volna Rómában, újra akart vele találkozni.
Rövid őszi nap volt. Gyorsan gyűltek az árnyak; itt volt az ideje a mécsesgyújtásnak. Miközben
lebotorkált az Esquilinus-domb lejtőjén, és áthaladt a Suburán, elhaladt a Kaeso lakásához vezető, romos
sikátor mellett is. Az jutott eszébe, milyen szörnyen unalmas életet él a fivére a saját színes, kalandos
életéhez képest.


KR. U. 48
Teltek a napok, majd a hónapok is, és Titus nem kapott több meghívást Messalinától. Kissé neheztelt
rá, amiért látszólag elfelejtette, de végül úgy ítélte meg, talán jobb is így. Az a délután, amikor Lycisca
játékszere volt, új és izgalmas élményt nyújtott, ám felmérhetetlen veszélyt is hozhatott a fejére. Ráadásul
Titus elégedett volt az otthoni körülményekkel – egyetlen férfi sem büszkélkedhetett Chrysanthénál
odaadóbb feleséggel.
Éppen Chrysanthe mondta el neki a pletykát, amiből Titus számára világossá vált, miért lohadt le
Messalina érdeklődése.
– Nem fogod elhinni, milyen hírt hallottam a szomszédasszonytól ma reggel! – lelkendezett egy nap,
amikor Titus hazatért egy quirinalisi templomban végzett jóslásból.
– Hátha kitalálom.
– A császár feleségéről van szó!
– Ó! – Titus enyhe érdeklődést színlelt. – Folytasd!
– Köztudomású, milyen ledér nőszemély.
– Tényleg? Én úgy hallottam, állhatatos feleség és anya.
Chrysanthe durván, reszelősen felnevetett.
– Ez a leírás inkább a császár unokahúgára, Agrippinára illik. Téged csúnyán félrevezettek azzal az
asszonnyal kapcsolatban, uram, akárcsak a barátodat, a császárt! Mások számára nem meglepő, hogy
Messalina időnként kerített magának egy szeretőt. Claudius jóval idősebb nála, és az uralkodócsalád
korábbi tagjainak viselkedése alapján – az isteni Augustus lányával kezdve – bízvást ki lehet jelenteni,
hogy a császári nők képtelenek az illedelmes életvitelre. Messalina azonban most túl messzire ment. Úgy
hírlik, egyetlen szeretőt választott ki magának, Gaius Silius szenátort. Ennek köszönhető, hogy Siliusnak
sikerült ebben az évben konzullá jelöltetnie magát. Messalina járt közben az érdekében.
Titus már találkozott a szenátorral. Fiatal volt a konzuli címhez, de széles vállú és tagadhatatlanul
jóvágású férfi volt, ráadásul hiú és nagyravágyó, így nem csoda, hogy elcsavarta Messalina fejét.
– Mondd tovább!
– Az a megdöbbentő az egészben, hogy a „férjének” nevezi Siliust. El tudod ezt képzelni? Mintha
Claudius nem is létezne. Vagy lehet, hogy már nem sokáig fog?
– Honnan tudhatna ilyeneket a szomszéd felesége?
– A rabszolgák fecsegnek – felelte Chrysanthe. Rendszerint így válaszolt, ha megmagyarázhatatlan
módon kiderültek bizonyos titkok. Felvonta a szemöldökét. – Azt mondják, Claudius annyira zavarodott,
hogy fogalma sincs a románcról.
Titust egy pillanatra mellbevágta a felismerés, hogy Chrysanthe, akiben a fiatalos kíváncsiság
okossággal párosult, soha nem kétkedett az ő hűségében. Legalább erről hallgattak a mindentudó
rabszolgák!
A jós összeráncolta a homlokát. Ha igaz, amit Chrysanthe elújságolt neki, nagy dilemma előtt állt.
Lehet, hogy Messalina komolyan meg akar szabadulni Claudiustól? Lehet, hogy a Lycisca-szerep nem
pusztán ártalmatlan enyelgés volt, hanem arra is szolgált, hogy előkészítsen egy merényletet és egy
palotaforradalmat? Ha ez volt az igazság, akkor Titus kötelességének érezte figyelmeztetni régi barátját és
mentorát a felesége áruló hajlamaira, ezzel viszont önmagát is belekeverheti a piszkos ügybe.
Úgy döntött, hogy alszik egyet a megoldásra.

*

Titus nem szenvedett álmatlan éjszakától Messalina és az új „férje” miatt. Egyszerűen a tudata
legmélyére száműzte a kérdést. Miért jutott eszébe, hogy valamit tennie kell? Még ha keringett is ilyen
pletyka a szomszédságban, nem az ő kötelessége volt Claudiushoz rohanni, hogy figyelmeztesse a hűtlen
felesége állítólagos összeesküvésére.
Másnap reggel meghívót kapott a császári palotába, méghozzá magától az uralkodótól. A hírvivő egy
kisebb viasztáblát nyújtott át neki, gazdagon díszített bronzlemezek közé kötve, rajta bíborszalaggal.
Göcsörtös írást talált a táblán, amely kétségkívül magától Claudiustól származott. „Gyere el hozzám, fiatal
barátom, gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő! Nagyon személyes jellegű jóslatot kérek.”
 A spárgára való célzás nem sokat jelentett Titusnak, de késedelem nélkül felöltötte a trabeát, és
magához vette a lituust.
Régóta nem járt a császári palotában. Ahogy a hírvivő végigvezette a különféle termeken és
folyosókon, számtalan új ékítményt vett észre – új padlómozaikokat, frissen festett virágokat és pávákat a
falakon, fényes új márvány- és bronzszobrokat Mivel Claudius nem pártolta a cicomát, Titus azonnal
rájött, hogy Messalina eszközölte ki.
A hírvivővel együtt egy olyan teremben várakoztak, ahol két szobor nézett egymással farkasszemet a
zöld márványpadló két szélén. Messalina márványból készült mása nem volt ismeretlen Titus számára.
Számos hasonló képmást lehetett látni a város különböző pontjain; egytől egyig kötelességtudó anyaként
ábrázolták. Testét bő stóla fedte, és egyik redője, csuklyához hasonlóan, a fejét is betakarta. Szelíd
arckifejezéssel nézett le a karjában ringatott Britannicusra.
Messalina szobrával szemben egy olyan alak állt, akit Titus még soha nem látott korábban: egy
csupasz, heroikus figura. Meztelen testét aranyréteg borította, míg a bal karjában szorongatott görög sisak,
a jobb kezével feltartott kard és izmos mellkasán a mellbimbók ezüstösen csillogtak. A nemesfémek szinte
szemkápráztatóan világítottak a rézsútosan beszűrődő délelőtti fényben. A férfialak válla túl széles volt,
csípője pedig túl keskeny, mindamellett Titus biztos volt benne, hogy élethű az ábrázolás. A talapzaton
lévő felirat szerint Ajax volt, ám mintaként egyértelműen Mnester szolgált hozzá.
– Csodálatos, nem? – kérdezte a hírvivő.
– Lenyűgöző. Egy vagyonba kerülhetett.
A hírvivő elmosolyodott.
– Érdekes történet fűződik hozzá. Miután megszabadultak Caligulától, a szenátus megszavazta, hogy
minden egyes érmét, amin az ő képmása van, ki kell vonni a forgalomból, és be kell olvasztani. Soha
többé nem akarták látni az arcát! Egy darabig csak egy aranyrúd és egy ezüstrúd formájában létezett a sok
beolvasztott nemesfém, aztán a császár úgy döntött, hogy azokkal fogja díszíteni ezt a szobrot. A császár
nagyon kedveli Mnestert, de úgy hírlik, hogy a szoborállítás a felesége ötlete volt.
– Valóban?
– Azt mondják, ez volt a lehető legjobb felhasználási módja Caligula érméinek – ily módon
tisztelegnek is Caligula kedvenc színésze előtt.
– Értem.
A két szobrot úgy állították fel, hogy szembenézzenek egymással a teremben, mintha még a tekintetük is
találkozott volna, egyfajta cinkos pillantást váltva. Titus úgy vélte, kegyetlen dolog Messalina részéről a
románcával kérkedni, még ilyen burkolt formában is, éppen a palota szívében, a férje orra előtt, látogatók
szeme láttára.
Végül behívták Titust.
Mindenkinek, aki bebocsátást nyert a császárhoz, át kellett esnie egy alapos vizsgálaton. Még
asszonyok és gyermekek sem mentesültek a megalázó motozás alól, mert náluk is lehetett fegyver, sőt az
írnokok is hordhattak tőrt az íróvesszejük tokjában. Titus már átesett ilyen vizsgálaton korábban, így fel
volt készülve arra, hogy megnézik a lituusát, és alaposan megrázzák a trabeája redőit. Ezen a napon
viszont még alaposabb volt a motozás. Egy személyes császári szobába készült belépni, ezért egy
nagydarab praetorianus megkérte, hogy vegye le a köpenyét.
– Nem hinném, hogy ez szükséges.
– Pedig az – bizonygatta a praetorianus.
– Mi lesz, ha nem engedem?
– A császár kérésére jöttél. Ez az előírt eljárás. Nem utasíthatod el – magyarázta az őr, és keresztbe
fonta a karjait. Elállta az ajtót. Titus kényelmetlen remegést észlelt saját magán.
 Miközben levette a trabeát, eszébe jutott első látogatása a császári palotában, nem is olyan régen,
amikor Caligula kívánta őket látni. Inkább gyorsan arra gondolt, milyen csúful végezte Caligula, hogy
elűzze a kellemetlen emléket. Végtére is annak köszönhette a mostani megaláztatást; Claudius soha nem
felejtette el, milyen erőszakos halált halt az elődje, és nem akart ugyanúgy járni.
Régebben úgy tűnt, a császár sérthetetlen és érinthetetlen, mert az istenek oltalmazzák; az imádott
Augustus és a megvetett Tiberius mindketten megérték az öregkort, és az ágyukban haltak meg. Caligula
erőszakos halála azonban megváltoztatta a dolgok menetét. Az ő meggyilkolása azt bizonyította, hogy egy
császárnak is ki lehet ontani a vérét, és ugyanúgy végezheti, mint bármely más földi halandó. Caligula
gyilkosa egy szörnytől szabadította meg a világot, ám rettentő példát szolgáltatott. Ezért történt az is, hogy
Claudius nem jutalmazta meg a merénylőt, Cassius Chaerea tribunust, hanem kivégeztette. Senki sem
ölhetett meg egy császárt büntetlenül, még az sem, aki a következő császár kegyeit élvezte.
Amikor véget ért a megaláztatás, Titus felöltözhetett. A lituusszal a kezében beljebb sétált, méghozzá
nem egy hivatalos fogadóterembe, hanem a császár személyes dolgozószobájába. A polcokat telezsúfolták
tekercsekkel, és az asztalokon is rengeteg pergamen hevert. Térképek, családfák és magiszterek listái
függtek a falakon. Olyan sok por kavargott a levegőben, hogy Titusnak tüsszentenie kellett.
Claudius ötvennyolc éves volt, de sokkal idősebbnek látszott. Bíbor tógája csálén állt rajta, úgy, mint
más előkelő, idős férfiakon, akik már nem tudnak a megjelenésükre ügyelni, és senki sem igazítja meg
rajtuk az öltözéket. Egy sötét foltot lehetett látni a tógán a mellkasa fölött, és Titus vizslató szemével mit
sem törődve emelte a szájához, hogy újabb adag nyálat töröljön le a sarkából. Idegesnek és szórakozottnak
tetszett, ahogy a tekercsek között kotorászott, és ide-oda pillantgatott, mielőtt Titusra emelte volna a
tekintetét.
– Jósolnod kell n-n-nekem, Titus.
– Ahogy óhajtod, caesar. – Claudius jobban szerette ezt a megszólítást a dominusnál. – Milyen
alkalomból?
– Alkalomból? – A császár a szájához emelte az öklét, és furcsa hangot hallatott. – Abból az
alkalomból, hogy f-f-fontos d-d-döntést kell hoznom.
– Elmondod, milyen döntést?
– Nem, még nem. Csak annyit mondhatok, hogy v-v-valaki meg fog halni, Titus. Ha rossz döntést
hozok, s-s-sokan fognak meghalni. Vagy én m-m-magam. Meghalhatok, érted?
Claudius megragadta Titus trabeájának redőit. A fiatalember látta az unokatestvére szemében villogó
félelmet, éppen úgy, mint Caligula megölésének napján.
– Persze miatta is s-s-sokan haltak meg már. Azért, mert egy kelekótya vénember voltam, és elhittem
neki mindent. Polybius, akivel számtalan boldog órát eltöltöttünk itt, r-r-régi könyvek között, amelyekről
csak mi ketten tudtunk, senki más… Meg Asiaticus, jó barátom, akit felmentettem volna az árulás vádja
alól, ha ő nem avatkozik közbe… és az ifjú Gnaeus Pompeius, a triumvirátus utolsó túlélője, akit az
ágyában d-d-döftek halálra, egy f-f-fiú karjaiban… mindnyájan halottak, mert ő el akarta őket tenni az
útból! Ha azokra a régi családtagokra és barátokra gondolok, akiket az ő cselszövése miatt száműztem…
ó, Titus, szerencsés vagy, hogy soha nem keresztezted az útját!
Titus bólintott, de kiszáradt a szája.
– Mielőtt bármi mást mondanék, m-m-meg kell olvasnod a jósjeleket. Én nem merem.
– De még mindig nem értem a jóslás okát és célját.
– Nem is kell értened. Az istenek belelátnak a fejembe. Tudják, hogy mi a szándékom. Neked csak azt
kell megkérdezned tőlük, hogy helyeslik-e a döntésemet… igen vagy nem. Menjünk ki a k-k-kertbe itt, a
dolgozószoba mellett. Észak felé tisztán látszik az ég egy darabja.
Claudius a háta mögött állt, amikor Titus kijelölte a négyszöget az égbolton. A két férfi egy darabig
némán figyelt, aztán észrevettek két verebet, amelyek jobbról balra repültek. Titus már-már kijelentette,
hogy a jósjel kedvezőtlen, amikor hirtelen a semmiből egy héja csapott le a verebekre, és az egyiket a
karmai közé kapta. A héja a zsákmányával elrepült az egyik irányba, a megmaradt veréb pedig a másikba.
Az üres égdarabon mindössze egy verébtoll libegett lefelé, ami aztán a kert túlsó végében ért földet.
Claudiusnak elakadt a lélegzete Titus háta mögött.
– Egyértelmű, hogy kedvező a jel! Egyetértesz?
Titus szíve dörömbölt a mellkasában.
– Igen – szólalt meg végül. – Az istenek jóváhagyják, amit tenni készülsz. De mi a szándékod, caesar?
Titus hirtelen a vállán érezte az unokatestvére kezét, és összerezzent. Claudius látszólag nem vette
észre a remegését.
– Hála az isteneknek a Pinariusokért! Az apádnak mindig kiönthettem a lelkem, és bár az égiek
elragadták őt tőlem, téged küldtek hozzám helyette.
Claudius átbotorkált a kerten, és felvette a verébtollat. Nyöszörögve hajolt le és egyenesedett fel. A
tollat vér szennyezte be.
– Hosszú évekig k-k-kötözni való bolond voltam! Engedtem Messalinának és a szeretőinek, hogy
felszarvazzanak! Elhittem m-m-minden hazugságát, elfogadtam a k-k-kifogásait, a magyarázatait, és
jobban bíztam benne, mint azokban, akik figyelmeztetni próbáltak. Most v-v-viszont kiderült az igazság, és
rosszabb, mint amit rémálmaimban képzeltem volna! Messalina közönséges szajhaként viselkedett! Van
egy háza az Esquilinuson, valami fedőnév alatt, amit jóformán b-b-bordélyházként használt. Más magas
rangú asszonyok is ott múlatták az időt a szeretőikkel, és mindenféle orgiákat rendeztek. Azt mondják,
egyszer a S-S-Suburából hivatott utcanőket, és v-v-versenyt hirdetett: ki tud több vendéget kielégíteni egy
éjszaka… Tudod, ki győzött? Ő maga! El tudod ezt képzelni? A császár felesége f-f-fizetséget fogadott el
idegen férfiaktól szeretkezésért, és az ágyában egyik váltotta a másikat! Mit szólt volna ehhez a bácsikám?
Titus felé fordult, ám a jós nem tudott erre mit felelni.
– Látom, hogy te is megdöbbentél, Titus. Szavakkal nem is lehet kifejezni ezt a mérhetetlen gaztettet!
Mit is mondhatnál, amivel egy kicsit is m-m-megvigasztalsz engem? Képzeld, Messalina k-k-kettős
házasságba lépett Gaius Silius konzullal! Még ceremóniát is tartottak, tanúkkal, mintha törvényes volna a
kötelék, rajta az istenek áldásával! Gondolom, ezután az én temetésem következett volna!
Titus végre összeszedte a bátorságát, és megszólalt.
– De caesar, ki mondta el neked ezeket a dolgokat?
Claudius ugyanazt felelte, mint Chrysanthe.
– A rabszolgák fecsegnek. M-m-meg a szabadok is árulkodnak, ha kínozzák őket.
– Messalina tudja, hogy felfedezted a titkait?
– Egy rabszolga figyelmeztette. Abba a Lucullus kertjeiben álló házába menekült… Abba a szerelmi
fészekbe, amit Asiaticustól orozott el, miután csellel rávett, hogy v-v-végeztessem ki a szerencsétlent.
Praetorianusokat küldtem a birtokra. Messalina az ítéletemet várja.
– Hát Gaius Silius?
– Önkezével vetett véget életének.
– Mi van a… szeretőivel?
– Igen, a szeretői. Az a rengeteg szerető! – Claudius játszani kezdett a madártollal, és végighúzta rajta
az ujját, mintha meg akarná tépni. Az ujjára ragadó vért a tógájába törölte. A bíbor gyapjú azonnal, nyom
nélkül felszívta. – Gyere velem, Titus! Szükségem van legalább egyvalakire a t-t-teremben, akiben
megbízhatok.

*

A szeretőket egyenként felvonultatták Claudius előtt, hogy vallomást tegyenek, végighallgassák a
büntetésüket, sőt némelyeket ott helyben kivégeztek.
Claudius egy trónszerű széken ült, egy díszemelvényen. Praetorianusok álltak az emelvény két oldalán,
valamint a terem több más részén is. Titus is a magasított részen állt, a trón mellett, az egyik behemót
praetorianus közelében, aki fokhagymától bűzlött. A gyógyítók szerint a fokhagyma erőt adott a
harcosoknak, és ennek a példánynak az izomzatából ítélve nem is tévedtek.
Claudius legfőbb bizalmasa és felszabadítottja, Narcissus is jelen volt a kihallgatáson. Ő volt a
császári bürokrata mintapéldánya: roppantmód ügyelt a megjelenésére, zsémbes volt az alárendeltjeivel, a
gazdájával szemben viszont hízelgő, ugyanakkor állhatatos volt a viselkedése. Amikor egy újabb vádlottat
vezettek be a helyiségbe, Narcissus olvasta fel a vádat, és ő tette fel a kérdéseket is.
Néhány férfi arra panaszkodott, hogy Messalina zsarolással kényszerítette őket engedelmességre.
Mások nyíltan bevallották, hogy izgatta őket a császárnéval való együttlét lehetősége. Olyanok is voltak,
akik kegyelemért könyörögtek, és olyanok is, akik nem szóltak egy szót sem. Mindez azonban nem
számított, mert valahányszor Narcissus ránézett a császárra, hogy az ítéletről kérdezze, Claudius
belenézett a vádlott szemébe, és kijelentette: „Bűnös!”
Többnyire polgárok voltak, így joguk volt a leggyorsabb, legkíméletesebb és legkevésbé megalázó
halálnemet, a lefejezést választani. Egy részük azonban külhonban született; ők arra is számíthattak, hogy
agyonverik vagy megfojtják, esetleg a vadállatok elé dobják őket. Néhány rabszolga is akadt a vádlottak
között, zömmel a császári palotából, de más házakból is. Őket nem házasságtöréssel vádolta, hiszen
felfoghatatlan borzalom volt egy olyan vád, hogy egy másik ember rabszolgája a császár feleségével
együtt hált. Leírhatatlan botrány fakadt volna belőle. Inkább azt sütötték rájuk, hogy összeszűrték a levet
Messalinával, és segédkeztek neki az összeesküvésben. Ők keresztre feszítésre számíthattak. Úgy fognak
meghalni, mint Kaeso állítólagos istene: egy kereszten – gondolta magában Titus. Felnyúlt a nyakához,
és sajnálta, hogy nincs nála a védelmező fascinum.
Messalinának a jelek szerint temérdek szeretője volt, és a teremben lévőkre dermesztően hatott a sok
egyforma kihallgatás és ítélethirdetés. Titus szívesen elszökött volna, de végig kellett hallgatnia és néznie
mindent. Az unokatestvére azt akarta, hogy néma szemtanúja legyen az egész megpróbáltatásnak, amely
majdnem olyan fájdalmas és lealacsonyító volt a császár számára, mint a vádlottaknak.
Vagy lehetséges, hogy Claudius csak egy kegyetlen játékot játszott Titusszal? Ha Narcissus és az
ügynökei sikeresen fényt derítettek az összes titkos románcra, miért éppen ő kerülte el a figyelmüket?
Félig-meddig már várta, hogy a felszabadított az ő nevét mondja, hogy a fokhagymától bűzlő
praetorianusok megragadják a vállát, és Claudius elé vessék, ahol aztán rimánkodhat az életéért.
Képes lenne ilyen agyafúrt viselkedésre Claudius? Ahogy idősödött, egyre tompult a felfogása, de
lehet, hogy ez csak egy sziporkázó elme megtévesztő trükkje volt. Titus az unokatestvérére sandított, aki
megint a nyálat törölte le a szájáról, és megpróbálta elképzelni, hogy nem az a szánalmas bolond, akinek
látszik, hanem a legfőbb cselszövő mind közül. Elvégre Claudius túlélt mindenki mást a családjából, és
császári rangra emelkedett. A vakszerencse juttatta a trónra, vagy az alaposan kiszámított fortélyok?
Mégis, ha bizonyítékot kellett találni Claudius vakságára, akkor tökéletesen megfelelt az eléjük táruló
látvány: egyik szerető a másik után támasztotta alá, mennyire tudatlan és ostoba volt a császár.
Narcissus elkiáltotta magát, hogy behívja a következő vádlottat:
– Hozzátok be Mnestert!
Titus szíve kihagyott néhány ütést. Claudius felmordult.
Mnester aranyszőke haja összekócolódott, és csupán egy rövid, ujjatlan tunika volt rajta, mintha
egyenesen az ágyból rángatták volna ki. A szeme kidülledt a félelemtől, ahogy körbenézett a szobában.
Titus hátralépett egyet-kettőt, és amennyire tudott, megbújt a robusztus praetorianus mögött. Vajon Mnester
meglátta már? Nem tartotta valószínűnek. A lélegzetét is visszafojtotta.
Narcissus felolvasta a vádakat: temérdek alkalommal házasságtörést követett el az uralkodó
feleségével, és részt vett egy császárellenes, gyilkos összeesküvésben.
Claudius kis híján sírva fakadt.
– Mnester, hogy v-v-voltál képes erre? Megbíztam benned.
– De caesar, te magad mondtad, hogy teljesítenem kell a kéréseit.
Claudius megrökönyödött.
– Valóban?
– Nem emlékszel? Próbáltam ellenállni neki, és kértelek, hogy állj mellém, de te erőszakoskodtál,
hogy kövessem a parancsát, legyen akármilyen megalázó! Szó szerint ezt mondtad nekem: „Minden
kérését teljesítsd!” Most már magad is láthatod, mennyi szenvedés lett az eredménye!
Mnester előrecsuklott, és térdre esett. Titus megrándult, mert így egyszeriben láthatóvá vált a színész
számára, aki azonban lehajtva tartotta a fejét, és lesütötte a szemét. Egyszer csak lehúzta magáról a tunikát.
Nem viselt ágyékkötőt. Csupaszon tárta magát Claudius szeme elé, és megmutatta neki a széles hátát
elcsúfító korbácsütéseket.
Mnestert sírógörcs fojtogatta.
– Látod, hogy bánt velem, caesar? Sokszor el akartam jönni hozzád panaszt tenni, de túlzottan féltem
tőle. Az életemet féltettem, caesar!
Amikor Titus utoljára látta meztelenül, Mnester nem látszott igazán rémültnek, sőt szívesen vett részt
az érzéki évődésben. Titus átlátott a hazugságon, mégis megindította a férfi siránkozása. Mnester
elsőrangú színész volt, és ez volt élete legfontosabb előadása. Valódi könnyek folytak le az arcán, és a
hátizmain fodrozódó, élénkvörös sebhelyek is igaziak voltak.
Claudius nagyon ideges lett. Az egyik kezét a szájába dugta, és a fejét rázta. Szemében könnyek
csillogtak.
Mnester felnézett. Titus látta az újonnan ébredő reményt a szemében.
– Kérlek, caesar, aljas célokra használtak fel, porig aláztak, lealacsonyítottak, és egy olyan asszony
játékszere lettem, akinek hatalma van az életem és a halálom fölött! Könyörgök, kegyelmezz! Száműzhetsz
Rómából, elküldhetsz a vadonba, csak hagyd meg az életemet!
– Felhasznált téged, igen – motyogta Claudius. – Ahogy engem is.
Titus a szeme sarkából a császárra nézett, és látta, hogy az unokatestvérét meghatotta az előadás.
Nyilvánvaló volt a két férfi közötti ellentét, ugyanakkor Titus megdöbbenve tapasztalta, hogy valami össze
is köti őket: a korosodó, görnyedt császár elbűvölve nézett Mnesterre, mintha a saját szenvedésének
elragadó, hason csúszó megtestesülése volna. Kicsikarhatott ennél több érzelmet színész a közönségéből?
Mnester ekkor megint felnézett. Titus még jobban elbújt a testőr háta mögött, de már későn: összeakadt
a tekintetük. Futó pillantás volt csupán, Titus mégis biztos volt benne, hogy Mnester felismerte, és a
szemében a saját végzetét is látni vélte. Mnester felemelte az egyik kezét, mintha vádlóan rá akarna
mutatni. Titus úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól. Forróság öntötte el az arcát, szíve majdnem kiugrott
a helyéből.
– Emlékezz a jóslatra! – suttogta Titus.
Claudius feje oldalra rándult.
– Tessék?
– Emlékezz a jósjelre, caesar! Az istenek igazságszolgáltatást követelnek!
Claudius lassan bólintott. Odahívta magához Narcissust, és a fülébe súgott valamit. A bizalmasa
átment a szobán, és beszélt az ajtónál álló praetorianusokkal.
 Mnester a földön maradt, arcát és mellkasát könnyek áztatták, ám a szája sarkának kunkorodása
mosolyt sejtetett. Pont úgy festett, mint egy színész egy tragikus színdarab végén, amikor már elfáradt, és
bár még fogva tartotta a katartikus pillanat, szívesen fürdik a közönség elismerésében. Biztos volt benne,
hogy elnyerte Claudius bocsánatát.
A következő pillanatban azonban rájött, mekkorát tévedett. Praetorianusok sereglettek köré. Az
egyikük egy vasrudat tartott a kezében, amelynek két végét bőrszíj kötötte össze. Ketten lefogták Mnestert,
hogy ne szökhessen el, egy harmadik pedig a nyaka köré kanyarította a fojtóeszközt. Csak kétszer kellett
megcsavarni a rudat, hogy megszoruljon a hurok. Mnester arca először élénkvörös lett, majd lilára váltott.
Kiguvadt a szeme, és váladék szivárgott ki az orrából. A nyelve kilógott a szájából, és valami
nyugtalanító, vinnyogásszerű hangot hallatott.
A rudat tartó férfi még egy teljes kört csavart az eszközön. Mnester összes testrésze megvonaglott,
méghozzá olyan hevesen, hogy a praetorianusok alig bírták tartani. Aztán mozdulatlanná roskadt.
Testét kivonszolták a teremből. Narcissus behívott egy rabszolgát, hogy takarítsa fel a vizeletet a
padlóról. A rabszolga Mnester eldobott tunikáját használta feltörlőrongynak.
– V-v-vannak még? – kérdezte Claudius tompa hangon.
– Igen – mondta Narcissus. – Elég sokan.
Claudius megcsóválta a fejét.
– M-m-ma már nem akarok többet. Kimerültem. Éhes vagyok.
– Ahogy gondolod, caesar. Szólok, hogy készítsék el az ebédet.
– Titus fivérem is velem tart.
Titus elnyomott egy nyöszörgést.
– Ha inkább egyedül szeretnél lenni…
– Nem, ragaszkodom a társaságodhoz! Menj előre, Narcissus. Majd utolérünk. – Titus felé fordult. –
Köszönöm, fivérem!
– Mit?
– Hogy segítettél megőrizni a hidegvéremet. Majdnem elvesztettem. Mnesternek is bűnhődnie kellett.
– De neked nem kellett volna végignézned ezt a sok tortúrát, caesar.
– Nem? Mnester elárult. M-m-megérdemelte a halált. A játéka azonban kétségkívül sok örömöt
okozott nekem az évek során. Tartoztam neki annyival, hogy megnézem az utolsó előadását.

*

Titus volt az egyetlen vendég. Alig szólalt meg. Mindig Claudius törte meg a csendet, mert valósággal
csapongott a témák között, a britanniai katonai helyzettől kezdve – ahol egy sikeres hódítás után
Vespasianus parancsnoknak még mindig sok dolga volt a béketeremtéssel – a zsidók elleni haragjáig, az
összes gond miatt, amit a vallási fanatizmusuk okozott, nemcsak a hazájukban, hanem Rómában és
Alexandriában is, és minden más városban, ahol jelentős létszámban jelen voltak.
Claudiust a jelek szerint teljesen összezavarták a nap eseményei. Titus azonban semmi másra nem
tudott gondolni. Egy része még mindig fel volt készülve valami végzetes meglepetésre. Nem tudta kiverni
a fejéből a haldokló Mnester látványát. Ha nem súg semmit a császárnak, lehet, hogy a színész még mindig
él? Ő csak a jósjelekre emlékeztette Claudiust. De miért érezte szükségét, hogy igazolja saját magát?
Mások is a saját érdekeik szerint befolyásolták a császárt. Titus csak az életét mentette.
Narcissus bejelentette, hogy egy hírvivő Messalináról hozott híreket.
– Igen, merre van? – kérdezte Claudius bortól elmosódott hangon. – Miért nem jelent meg a v-v-
vacsoránál?
 Titus szíve megint elnehezült.
Claudius folytatta az evést. Miközben egy csirkecsontot rágcsált, újra megszólalt:
– Nos, Narcissus?
– Messalina meghalt, caesar.
Claudius megrökönyödve dőlt hátra. Pislogott néhányat, párszor megrándult a feje, aztán vállat vont. A
kupájáért nyúlt, és ivott a borából. Utána felkapott egy másik csirkecombot.
Narcissus arra várt, hátha kérdez még tőle valamit. Claudius azonban hallgatott. A felszabadított végül
megköszörülte a torkát, és elmesélte a részleteket.
– Caesar ügynökei körülvették a Lucullus kertjeiben lévő házat. A rabszolgái nem mutattak ellenállást.
Kapott egy kést, és vele egy lehetőséget, hogy kioltsa a saját életét. Közölte, hogy ezt fogja tenni, ám aztán
mégsem volt hozzá bátorsága. Tétovázott, mire a caesar egyik ügynöke elvette tőle a kést, és befejezte,
amit elkezdett.
Messalinát agyonszurkálták!… Titust egészen letaglózta a gondolat.
Claudius beleharapott a csirkébe, és sokáig rágta, miközben a távolba bambult.
– Van még valami parancsa a caesarnak? – kérdezte Narcissus.
– Parancsom? Igen, szólj a f-f-fiúnak, hogy hozzon még bort! – Titus felé fordult. – Te j-j-jó ember
vagy, unokafivérem. Végre valaki, akiben megbízhatok! Tudod, mit? Azt hiszem, szenátort csinálok
belőled. A nagyapád is szenátor volt, nem igaz? Ma jó néhány szenátort elvesztettünk, pótolnunk kell őket.
Hogy tetszene? – Claudius merengve bólintott. – Egy feltétellel jelöllek szenátornak: ha valaha még
egyszer eszembe jut, hogy m-m-megházasodjak, meg kell állítanod! Sz-sz-szavazásra kell bocsátanod a
kérdést, és meg kell fosztanod a címemtől. Ha csak m-m-megemlítem a házasságot, ti, szenátorok,
engedélyt kaptok rá, hogy ott helyben megöljetek, és véget vessetek a vén bolond ny-ny-nyomorúságának!

*

Az étkezés után Claudius elköszönt Titustól, és visszavonult.
Ugyanaz a hírvivő kísérte ki a vendéget a császári palotából, aki korábban érte ment.
Átmentek azon a szobán is, ahol Titus várakozott. Valami megváltozott.
– A szobrok – döbbent rá végül a jós. – Hova tűntek?
– Milyen szobrok? – kérdezte a hírvivő, makacsul előreszegezett tekintettel.
– Messalina és Mnester szobra.
– Én nem emlékszem, hogy szobrok lettek volna ebben a teremben.
– De pont te mesélted el a történetüket, hogy hogyan olvasztották be a Caligula-érméket…
A hírvivő megvonta a vállát, és sietősebbre fogta a lépteit.
Még a talapzatokat is eltüntették, és úgy csiszolták fel a zöld márványpadlót, hogy nyomuk se
látszódjék. Messalina és Mnester szobra mintha soha nem létezett volna.


KR. U. 51
Enyhe időjárásban volt részük december közepén. Válogatott méltóságok és a császári palota lakói
állták körül a palatinusi auguratoriumot abból a jeles alkalomból, hogy az ifjú Nero, Agrippina fia,
Germanicus unokája, Augustus ükunokája, Claudius dédunokaöccse és immár fogadott fia, tizennégy éves
lett. Titus Pinarius is jelen volt, de nem a bíborcsíkos szenátori tógájában, hanem a trabeájában, a
lituusszal a kezében. Neki kellett jósolnia a fiatal fiú tóganapján, férfivá avatásának ünnepén.
Chrysanthe is elvegyült a vendégek között. Gyönyörű volt, mint mindig, és csak kicsit feszélyezte a
római születésű matrónák társasága, akik változatlanul alexandriainak tekintették. Többnyire a fiával,
Luciusszal foglalkozott, aki az apja szerint négyévesen elég érett volt ahhoz, hogy példás magaviselettel
álljon végig egy ilyen ceremóniát, és figyelhesse az apját munka közben.
Miközben a felszólítást várta, Titus körbenézett a tömegen. A legtöbb asszony káprázatosan
kicicomázta magát, ám senki sem lehetett feltűnőbb Nero anyjánál. Agrippina harminchat évesen még
mindig rendkívüli vonzerőt fejtett ki. Haját középen választotta el, a tarkójánál bíbor és arany hajpánttal
szorította le, de onnan szabadon omlottak alá hosszú fürtjei kétoldalt. Sokszínű anyagokból szőtt stólája
számtalan rétegből és redőből állt. Sugárzó mosollyal villantotta fel kilógó szemfogait – amelyeket sokan
a jó szerencse jelének tartottak. Fortuna kétségkívül sokszor állt Agrippina mellé az elmúlt években.
Annak ellenére, hogy örök nőtlenséget esküdött Messalina gaztettei után, Claudius szinte nyomban a
felesége halálát követően nőül vette Agrippinát. Úgy látszott, az özvegy császár nem bír élni egy erős
akaratú, szép és fiatal asszony nélkül, aki annak rendje és módja szerint irányítgatja. Claudius választása
felháborította a közvéleményt, mivel egy nagybácsi és egy unokahúg közötti frigy vérfertőzésnek minősült.
Megelőzendő a pánikot, amely kitörhetett volna amiatt, hogy a nép szerint egy ilyesfajta gyalázat
természeti katasztrófát idézhet elő, Claudius elhívta magához Titust jósolni, valamint előzetes példákat
elemezni. Mindenáron el akarta érni, hogy a jelek az Agrippinával kötött házasság mellett szóljanak, Titus
pedig engedelmeskedett a császárnak. Agrippina is hálás volt a szolgálataiért, és ezt az is alátámasztotta,
hogy ezen a ceremónián is kitüntetett szerepet osztott neki.
Fortuna nem mindig mosolygott Agrippinára. Szülei korai halála, megalázó száműzetése Caligula
uralma alatt, két férjének elvesztése kétségkívül nagy csapás volt számára, ám ő mindezekből győztesen
került ki. Még Messalina cselszövéseit is megkerülte – a legtöbb ember ugyanis biztos volt benne, hogy
Messalina féltékenysége jelentett halálos veszélyt Agrippinára és a fiára nézve, nem fordítva. A pletykák
szerint Messalina egyszer egy orgyilkost is küldött az özvegy házához, hogy a bölcsőjében fojtsa meg
Nerót, ám a férfit egy kígyó riasztotta el a gyermeki ágytól. Valójában csak egy kígyóbőr volt ott, amit a
furfangos és éberen virrasztó anya helyezett a bölcsőbe. Agrippina lett a római anya izgalmas és magával
ragadó eszményképe. Minden akadályt legyőzött, minden megpróbáltatást túlélt, és a nagybátyjával,
Claudiusszal kötött házassága révén Róma legnagyobb hatalmú asszonya lett.
Az eseményen részt vett Claudius és Messalina kilencéves fia, Britannicus is. Régimódi, hosszú ujjú
tunikába öltözött, amit még mindig sok patríciusfiú hordott. Haját régóta nem vágta le, és nem is fésülte
meg. Kissé szemérmesnek és tartózkodónak látszott; többnyire lehajtott fejjel állt, és a szeme sarkából
sandított ide-oda. Titus azon töprengett, vajon milyen ember lesz belőle, két ilyen szélsőségesen
különböző szülő gyermekeként. Milyen lehet az élete most, három évvel bukott anyjának szörnyű halála
után? Claudius imádta őt, ám Titus számára úgy tűnt, hogy azóta elhanyagolta a fiát. Nem kétséges, hogy
Britannicus túlzottan is Messalinára emlékeztette. Miként is érezhetett egy apa egy olyan fiú irányában, aki
rendkívüli módon hasonlított a házasságtörő anyjára – arra, aki bolondot csinált belőle, és akit ezért
halálra kellett ítélnie?
Agrippina bizonyára ki nem állhatta Britannicust, hiszen hátráltathatta az ő fiának pályafutását. Rávette
Claudiust, hogy fogadja örökbe Nerót, és helyezze előrébb az örökösödési sorban Britannicusnál, sőt azt
is kijárta nála, hogy Nero legalább egy évvel a szokásos életkor előtt felölthesse a felnőtté érést jelző
férfiúi tógát – amit egyébként a fiúk csak tizenöt és tizenhat éves koruk között vehettek fel. Így Nero
megkezdhette a nyilvános és sikeres pályafutáshoz szükséges kitüntetések és jutalmak gyűjtését. Ez az
alkalom is nyilvánvalóan anyai céljait szolgálta, de politikai oka is volt arra, hogy a lehető leghamarabb
magas pozícióba juttassa Nerót. Amíg Claudiusnak nem volt felnőttkorú örököse, a riválisai könnyebben
szövetkezhetnek ellene. Ha pedig meghal, az árván maradt Britannicus rendkívül sebezhetővé válik,
miközben Nero éppen elég érett és alkalmas volt – kivált az anyjával a háta mögött – ahhoz, hogy akár
azonnal felülhessen a trónra. Nero előnyére vált az is, hogy az isteni Augustus egyenes ági leszármazottja
volt.
Mindamellett, bár az ifjú Britannicust elhanyagolták, korántsem volt egyedül. Mellette állt állandó
társa, egy nagyjából egy évvel idősebb fiú, bizonyos Titus Flavius Vespasianus, az ugyanígy nevezett
hadvezér fia. Titus Britannicusszal együtt nevelkedett, ugyanazon tanárok és atlétikai oktatók szárnyai
alatt. A fiú ragyogó mosolya és közvetlen személyisége éles ellentétben állt Britannicus visszafogott, már-
már titokzatos lényével.
Az idősebb Vespasianus is jelen volt, a feleségével együtt, aki másik, újszülött fiukat tartotta a
kezében. A negyvenes évei elején járó Vespasianus már harminc csatát tudott a háta mögött az újonnan
meghódított Britannia provinciában. Győzelmeivel egy nyilvános diadalmenetet is kiérdemelt, amelyben
az ifjú Titus vele együtt vonulhatott a szekérben, sőt konzuli címet is adományoztak neki, a legmagasabb
rangot, amire római polgár áhítozhatott. A veterán nem számított kifejezetten jó külsejűnek nagy orrával,
húsos arcához képest túl kicsi szájával és mélyen barázdált homlokával; úgy nézett ki, mintha állandóan az
árnyékszéken próbálta volna kiüríteni a beleit. Családja szerencséjét az apja alapozta meg, aki adószedő
volt Asia provinciában, ám a Flaviusok ügyei máskülönben igencsak homályba vesztek. A császári udvar
tagjai Vespasianus háta mögött durva modorára és botrányos társadalmi felemelkedésére panaszkodtak,
ám Titus Pinarius számára – azon kevés alkalommal, amikor személyesen beszélhetett vele – egyenesnek
és őszintének tűnt, pont ahogy egy katonaemberhez illett. Az emberek zöme nem nézte jó szemmel, hogy
két hónapos fiát is elhozta a ceremóniára, ám a hadvezér nyilvánvalóan szeretett büszkélkedni a
kisdeddel. Mindenkinek, aki üdvözölte, bemutatta a fiát is mint „a Flavius família legújabb tagját, a kis
Domitianust”.
Titus pillantása visszatért a fiatalemberre, aki ezen a napon öltötte fel férfiúi tógáját. Egészen
elbűvölő jelenségnek találta Nerót, és meglepően higgadtnak a korához képest. Tizennégy esztendősen már
nagy szakértője volt a festészetnek és szobrászatnak, verseket írt, és imádta a lovakat. Magasra nőtt, mégis
olyan esetlennek tűnt a fizikuma. Hosszú ujjú fiútunikája sem vált előnyére, mert túl vastag volt a nyaka,
köpcös a felsőteste és csontos a lába. Sokkal jobban állt neki a bíbor-arany tóga. Aranyszőke haja
csillogott a napfényben, villogó kék szeme egészen tágra nyílt, mert a látvány minden részletét magába
akarta szívni. Nero előszeretettel állt a figyelem középpontjában.
Jobbján állt a mostohaapja. Claudius rozogább volt, mint bármikor korábban. Szerencsétlen ember
soha többé nem talált magára azok után, hogy Messalina felszarvazta, és ezért vérfürdőt kellett rendeznie.
Titus háta még mindig borsózott, ha felidézte, hogyan várta Messalina megérkezését a császár a
vacsoránál, miután halálra ítélte őt. A rákövetkező reggelen üzeneteket küldött néhány kivégzett embernek,
és kockázni hívta őket, és panaszkodott, amiért nem érkeztek meg. Újabb sértődött leveleket küldött nekik,
azzal vádolva őket, hogy nem hajlandóak kimászni az ágyból, és még válaszolni is lusták. „Hétalvóknak”
nevezte őket, és megfeledkezett arról, hogy éppen ő ítélte örök álomra mindnyájukat.
Nero másik oldalán tanára, Lucius Annaeus Seneca állt, egy negyvenes éveiben járó, szakállas férfi,
bíborszegélyű szenátori tógában. Senecát számtalan könyve, színdarabja és nagy tudása tette híressé.
Messalina közbenjárására Claudius száműzte, ám Agrippina elintézte, hogy visszatérhessen, és megbízta,
hogy a lehető legkitűnőbb nevelésben részesítse Nerót.
Elkezdődött a szertartás. Amikor elérkezett a jóslás ideje, minden szempár Titusra szegeződött.
Röviden elmondta a közönségnek a jóslás célját, és bemutatta alanyát, akinek teljes nevét használta: Nero
Claudius Caesar Drusus Germanicus.
– Ahogy azt sokan tudjátok, a Nero név egy régi szabin szóból ered, amely azt jelenti: „erős és bátor”.
Azok, akik látták ezt a fiatalembert lóháton, illetve fegyverekkel a kezében a Trójai Parádén,
meggyőződhettek róla, hogy méltó a nevéhez. – Titus szavait taps fogadta, amit aztán Vespasianus újszülött
fiának sírása szakított félbe.
A jövendőmondó összeráncolta a homlokát. A kisded Domitianus egyre hangosabban visított, mígnem
az anyja kénytelen volt távolabb vinni. Vespasianus, akit láthatóan nem zavart a közjáték, az ujját ingatta a
távozó csecsemő felé.
Titus hangosan megköszörülte a torkát, és folytatta.
A lituusszal kijelölte az ég egy szegletét. Tél közepén kevés madár repkedett Róma fölött, ezért hosszú
várakozásra készültek – csakhogy Titus szinte azonnal megpillantott két keselyűt. Elég messze voltak: egy
aréna fölött köröztek, amit Caligula építtetett magának, a Tiberisen túl magasodó Vaticanus-dombon. Titus
várt még egy kicsit, hátha többen is vannak, ám a tömeg egyre nyugtalanabbá vált. Kijelentette, hogy a
jóslás megfelelően, az előírások szerint történt, az előjelek pedig egyértelműen kedvezőek. A valóságban
az előjeleket csak nagy jóindulattal lehetett kedvezőnek nevezni, hiszen majdhogynem semmitmondóak
voltak. A jós mögött álló Claudius pontosan látta, amit Titus látott, és tisztában is volt mindezzel, ám
amikor a jövendőmondó hátranézett, látta, hogy a császár a földre szegezi a tekintetét.
Ezután beszédek következtek, végül Nerót is előrehívták, hogy mutassa meg magát a tógában az
egybegyűlteknek. Olyan hencegő járással vonult ki, hogy már-már komikus látványt nyújtott. (Titusnak
Messalina csúfondáros mondatát juttatta eszébe: „Töpörödött kis hóember!”) Senki sem mert nevetni.
Titus úgy látta, mintha egyedül Vespasianus nem bírta volna elfojtani gúnyos mosolyát, ám mivel folyton
úgy festett, mint akinek idült székrekedése van, nehéz volt megállapítani. Végül a társaság átvonult a
császári palotába a fogadásra. Elhaladtak az isteni Augustus páncélzata mellett az első udvaron, majd a
babérfákkal szegélyezett, masszív bronzajtók között.
– Mondd, hány éves a császár? – kérdezte Chrysanthe a férjétől, miután helyet foglaltak a
heverőjükön, és megkapták az ajókával töltött olajbogyókból álló első fogást. Az asszony Claudiust
figyelte, aki a terem túlsó felében osztotta meg heverőjét Agrippinával.
Titus némi fejszámolást végzett.
– Azt hiszem, hatvanegy. Miért kérdezed?
– Amikor tíz évvel ezelőtt megérkeztünk Rómába, akkor sem lehetett fiatal, de sokkal élénkebbnek
látszott. Emlékszel, milyen izgatott volt, hogy megmutathatja nekünk a várost? Most olyan, mintha
elsorvadt volna, mint egy fa, aminek megnyirbálták a gyökereit, és bármikor kidőlhet.
– Nem tesz jót neki a sok ivás – jegyezte meg Titus, miközben egy felszolgáló fiú újból teletöltötte a
császár boros kupáját.
Chrysanthe igazat beszélt. Az unokatestvére elesettebb volt, mint valaha. Agrippina szinte a pontos
ellentétének tűnt. Valósággal pezsgett benne az élet: mosolygott, kacagott, és hallótávolságon belül
mindenkit elszórakoztatott vicces anekdotáival – legalábbis erre utalt a sok nevetés körülötte. Nero a saját
heverőjén ült, és rajongva nézte az anyját.
Titus látta, hogy Agrippina int Nerónak. A fiú azonnal engedelmeskedett, és felhúzta a jobb karját
takaró, bíborszínű tógaredőt. Egy arany karperec fonta körbe a felkarját, akár egy kígyó. Agrippina
hallgatósága bólogatott, és elismerő hangokat hallatott.
– Mi ez az egész? – kérdezte Titus.
– Megmutatja a kígyós karperecét – magyarázta Chrysanthe. – Ma már minden második gyerek ilyet
visel Rómában, igaz, nem színaranyból. Ebben a karperecben benne van az a kígyóbőr, ami elriasztotta
Messalina orgyilkosát Nero bölcsője mellől. Azért viseli, hogy háláját és odaadását bizonyítsa az
anyjának, és azt beszélik, hogy a kígyóbőr még mindig védelmezi. Szerinted kellene egy ilyen karperecet
készíttetnünk a kis Luciusnak?
Csemetéjük egy másik szobában evett a többi gyerekkel, a dajkája felügyelete alatt.
– Talán – motyogta Titus, bár úgy vélte, az őseik fascinuma jobb talizmán lenne a fia számára. Miért is
engedte Kaesónak, hogy megtartsa? Titus azon kapta magát, hogy a fogát csikorgatja. Kisöpörte a
testvérével kapcsolatos gondolatokat a fejéből, mert nem akarta elrontani a saját kedvét egy ilyen
vígságos ünnepen.
Ahogy haladtak előre a fogásokkal, és fogyott a bor, a vendégek elkezdtek fel-alá sétálgatni a
teremben, kisebb csoportokba verődtek, vagy megosztották egymással díványaikat egy jó beszélgetés
kedvéért. Titus odament Nero heverőjéhez. Agrippina és Seneca is a közelben tartózkodott. Az író mellett
egy feleannyi idős asszony állt, a felesége, Pompeia Paulina.
– Megmondtam Senecának, hogy taníthat mindenféle költészetet és történelmet a fiamnak, de filozófiát
soha! – közölte Agrippina. – Az a sok badarság a Párkáktól, a végzetről és a valóság
megbízhatatlanságáról… lehet, hogy ezek szórakoztatóak olyasvalaki számára, akinek nincs jobb
elfoglaltsága, ám egy olyan fiatalnak, mint az én gyermekem, kizárólag kárára válhatnak, elvégre neki
hatalmas felelősséget kell a vállára vennie!
– Igaz – ismerte el Seneca. Száműzetése alatt szakállat növesztett, és visszatérése után is megtartotta.
Ettől inkább filozófusnak látszott, semmint szenátornak. – A költészet vigaszt nyújt a nagy hatalmú
embereknek…
– A filozófia pedig a hatalomnélkülieknek? – vágott közbe Titus.
Seneca elmosolyodott.
– Légy üdvözölve, Titus Pinarius… Habár ha jól hiszem, most már Pinarius szenátornak kell szólítani
téged.
– Vagy jósnak. Pinariusnak ez a választott hivatása, és a mai jóslást kitűnően el is végezte – ismerte el
Agrippina. – Most viszont bocsássatok meg nekem, de egy másik üggyel kell foglalkoznom. Később lesz
egy kis mulatság, és úgy hallottam, hogy eltűnt a furulyás meg az egyik táncoslány.
Titus figyelte, ahogy az asszony otthagyja őket, majd Senecához és a feleségéhez fordult.
– Ha már a mulatságról esett szó, igaz, hogy Nero is énekel egy dalt, amit kifejezetten erre az
alkalomra írt?
– Dehogyis! – Seneca elfintorodott. – Nero valóban írt egy dalt: ükapja, az isteni Augustus erényein
mereng, és valóban elsőrangú erre az alkalomra. Ám nem ő fogja énekelni, hanem egy fiatal felszabadított,
egy avatott előadó.
– Ezek szerint Nero rossz énekes?
Seneca jelentőségteljes pillantást váltott a feleségével. Az asszony egészen zsenge korú volt, amikor
nőül vette, és mindvégig vele maradt a száműzetésében. Azt rebesgették, hogy mivel más tanítvány nem
volt kéznél, Seneca őt tanítgatta filozófiára. Ennek eredményeként Paulina volt valószínűleg az egyik
legműveltebb nő Rómában.
– Nero hangja nem… kellemetlen – bökte ki az asszony nyilvánvaló nagylelkűséggel.
– De mit számít, hogy énekesként milyen? – kérdezte Seneca. – Különben sem illik egy császár fiának
közönséges színészként állni a közönség előtt. Otromba elképzelés!
– Ezek szerint nem lesz alkalmam hallani Nero énekét – szögezte le Titus. – De legalább a saját dala.
Ha költészetről van szó, nem is álmodhatott volna nálad jobb tanárról! Ott voltam nemrégiben azon a
találkozón, ahol az Ödiposzról szóló darabodat olvasták fel. Az a magával ragadó nyelvezet! Azok a
feledhetetlen képek!
– Köszönöm, Pinarius szenátor. – Seneca valósággal sugárzott. – Nerónak is tetszett az a darab.
Rendkívül kifinomult az ízlése. Igaz… az illendőség tekintetében még van mit tanulnia. Ő akarta
elszavalni Ödiposz szerepét… bármilyen hihetetlenül is hangzik. Egy császár fia egy vérfertőző
apagyilkos szerepében! Próbáltam neki megmagyarázni, hogy egy császár nem játszhat csak úgy el egy
szerepet, de ő egyre csak azt hangoztatja, hogy játszani akar az új darabomban, ami Thüesztészről szól.
Remélem, befejezem a Nero konzullá jelölését követő ünnepségre, és fel fogják olvasni.
– Egy konzulnak legalább húszévesnek kell lennie, nem?
– Igen, de egyetlen törvény sem tiltja, hogy tizennégy évesen jelöljenek valakit, és a konzuljelölt
előjogait élvezze húszéves koráig. Bízom benne, hogy te is hozzájárulsz a jelölése jóváhagyásához egy
szavazattal, Pinarius szenátor!
Titus bólintott, mert kénytelen volt beletörődni az alkotmányjogi logika sajátságos kicsavarásába.
Elvégre Seneca politikus is volt, nem csak filozófus.
– A lényeg az – folytatta Seneca –, hogy a jelölését ünneplő színdarab alatt a konzuljelölt nem a
színpadon lesz, hanem a közönség soraiban!
Titus bólintott.
– Azt mondod, Thüesztészről szól a darab? Nem ő volt az a görög király, aki egy cselszövés miatt
megette a saját fiait?
Seneca éppen beleharapni készült egy süteménybe, de leengedte a szájától.
– Igen. Thüesztész fivére, Atreusz király pástétomot sütött a fiaiból, feltálalta a gyanútlan apának,
majd megmutatta a levágott fejüket szegény Thüesztésznek. A gyászoló apa ezután szörnyű bosszút állt.
– Ahogy az lenni szokott a görög mesékben – tette hozzá a felesége. Paulina kötekedő pillantással
nézett Titusra. – Thüesztész és Atreusz állítólag ikrek voltak. Neked is van egy ikertestvéred, ugye,
Pinarius szenátor?
Titus a homlokát ráncolta. Hosszú ideig mintha bűbáj akadályozta volna meg, hogy Kaesóra
gondoljon, aztán egy órán belül kétszer is emlékeztették rá. Gyorsan Seneca munkájára terelte a szót.
– Ödiposz és Thüesztész… hátborzongató témák!
– A régi görög drámaírók ihlettek meg, főként Euripidész. A témája ugyan ősi, a szemléletmódja
azonban meglepően újszerű; történeteinek sötétsége és erőszakossága a mai római életet is jól tükrözi.
Aztán ott van a saját élettapasztalatom, az a temérdek megpróbáltatás a hátam mögött. Caligula őrült
gyanakvása miatt korai visszavonulásra kényszerültem, majd Claudius nagylelkűségének köszönhetően
újra előtérbe kerülhettem, ám végül nyolc évre száműztek, Messalina ármánykodása folytán. Agrippinának
hála, hazaköltözhettem, és ismét szívesen látnak a császári palota szívében. Agrippina számomra olyan,
mint a deus ex machina, a váratlanul megjelenő, sorsfordító erő, az én Athénám, aki a darab utolsó
percében ereszkedik le az égből, hogy helyreállítsa a kozmosz egyensúlyát.
– Ezek szerint a császárnő a múzsád?
– Legalábbis a megmentőm. – Seneca felszegte a fejét. – Meg persze ott vannak az álmok.
– Álmok?
– Azokból is lehet ihletet meríteni. Te nem szoktál álmodni, Titus Pinarius?
Titus vállat vont.
– Nagyon ritkán.
– Lehet, hogy áldás ez számodra. Az én álmaim rendkívül valóságosak, csupa ricsaj, vér és erőszak…
hangosabbak, élénkebbek és riasztóbbak bárminél, amit a való világban látok. Néha alig bírom elviselni
az álmaimat. Hideg verejtékkel ébredek, és rögtön a viasztáblámért nyúlok, hogy lejegyezzek valamit egy
új jelenethez… Ödiposz átbucskázik az anyja holttestén, vagy Thüesztésznek tátva marad a szája a fiai
levágott feje láttán. – Seneca felvonta az egyik szemöldökét. – Tudod, éppen most tért vissza egy régebbi
álmom. Mostanáig el is feledkeztem róla. Azután álmodtam, hogy Claudius bejelentette: én taníthatom
Nerót. Furcsa, hogy olykor teljesen elfelejtünk egy álmot, aztán váratlanul felidéződik. A császári
palotában voltam, sőt pont ebben a teremben. Készen álltam az első tanítási napra. Csakhogy amikor a
tanítvány felém fordult… Caligula arcát láttam! Hogy megrémültem! Képtelenség, hiszen Nero semmiben
sem hasonlít a nagybátyjára! Caligula katonai csizmában nőtt fel, és szinte semmilyen nevelést nem kapott,
Nero viszont imád tanulni. – Seneca megborzongott. – Találkoztál valaha személyesen Caligulával?
– Csak egyszer – felelte Titus.
– Szerencsés vagy!
Vespasianus is odasétált hozzájuk. Felesége, Domitilla folyton ott volt mellette, karjában az újszülött
Domitianusszal, aki időközben megnyugodott. Paulina közelebbről is megszemlélte az apróságot.
– Csak nem a megboldogult Caligulát említettétek? – kérdezte Vespasianus.
Seneca megvetően mérte végig a hadvezért.
– Igen, éppen azt meséltem Pinarius szenátornak, hogy…
– Ugyan ki ne tudna valamit mesélni Caliguláról? – kérdezte Vespasianus. A hadvezér inkább a
beszédhez, semmint a hallgatáshoz volt hozzászokva. – Gondolom, az én történetem ártalmatlan a többihez
képest. Caligula volt a császár, én alig töltöttem be a harmincat… igen, mert akkor született meg az én
Titusom… és akkor szavaztak aedilisszé. Az én feladatom volt többek között a város tisztán tartása. Úgy
gondoltam, elég jó munkát végzek, mígnem egyik nap Caligula üzent értem, hogy találkozzunk egy sáros
utcácskában az Aventinus túloldalán… Értitek, nem egy kövezett úton, hanem egy keskeny kis sikátorban,
raktárépületek mögött! Megkérdezte, miért olyan piszkos az az utca. „Talán mert földút?” – kérdeztem. –
Vespasianus elnevette magát. – Caligula nem értékelte a viccet. Dühöngött. Herculesre, kész csoda, hogy
nem csapták le a fejemet ott helyben! Szólt a lictorainak, hogy vegyenek fel sarat a földről, és
gyömöszöljék be a tógámba, teljesen tömjenek ki. Úgy néztem ki, mint egy feszülő tömlő!
– Ekkor Caligula elnevette magát… Annyira nevetett, hogy a végén már sírt. Képzeljétek, később egy
jós azt mondta nekem, hogy ez az eset valójában egy jó előjel volt, mert a saját szülőhazám földje került a
bőrömhöz, a tógám védelme alá. Ha! Végül is ezek a jósok bármit az ember előnyére tudnak fordítani,
nem igaz? – Felkacagott, majd leállította saját magát. – Ó jaj, bizonyára nem illik ilyet mondani egy jós
előtt! – Nevetése még harsányabb lett. – Találkoztál már a fiammal, Pinarius szenátor? Az előbb még itt
volt, a barátjával, Britannicusszal… Ó meg is vannak, ott tréfálkoznak Neróval!
A fiúk tényleg a közelben voltak, de már nem kacarásztak. Valami elrontotta a hangulatukat. Nero arca,
amely amúgy is gyakran vörhenyes és kiütéses volt, még sötétebb vörösre váltott, és egészen eltorzult a
hirtelen támadt haragjától. Hozzávágta a boros kupáját Britannicushoz, ám a másik fiú elhajolt előle, így a
kupa pont Vespasianus orra előtt repült el. A kis Domitianus megriadt, és ismét sírni kezdett.
Britannicus kicsit túljátszotta színlelt megrökönyödését.
– De Lucius Domitius! – szólalt meg, Nero születési nevét használva a felvett neve helyett. – Én csak
boldog születésnapot akartam kívánni…
– A rendes nevemen fogsz szólítani, te kötnivaló! – förmedt rá Nero. Éles hangja a terem összes
szegletéig elhatolt. A vendégek elnémultak.
Britannicus felvonta az egyik szemöldökét.
– De hogy tehetném azt, bátyám? A jós ma elmondta, hogy a Nero jelentése: „erős és bátor”… Te
viszont, Lucius Domitius, gyenge és gyáva vagy.
Britannicus barátja, Titus elfojtott egy kuncogást.
– Hazudsz, nyomorult lókötő! – dühöngött Nero. – Különben is, mit kerestek ti itt? Nem a másik
szobában kellene falatoznotok a gyerekekkel?
Agrippina odament a két fiúhoz, hogy véget vessen a civakodásnak. Claudius a heverőjén maradt, és
úgy látszott, vajmi keveset észlelt a történtekből.
Britannicus kisétált a teremből, felszabadítottak és kísérők uszályával a nyomában, akik korábban
Messalina köréhez tartoztak a császári palotában. A gyerek – kilencéves kora ellenére – meglepő
tekintéllyel vonult kifelé.
Az ifjú Titus az apjára nézett. Vespasianus bólintott, mire a fiú Britannicusszal együtt elhagyta a
helyiséget. A hadvezér a fejét ingatta.
– Ez a Britannicus… önfejű és csökönyös, mint az anyja volt! Utánuk kellene mennem. Talán
meggyőzhetem, hogy kérjen bocsánatot Nerótól. Elvégre sikerült kialkudnom a békét a britanniai kelta
törzsek között is! Ez sem lehet keményebb dió!
Domitillával és a csecsemővel együtt ő is kisétált. A gyermek továbbra is zokogott.
Paulina visszatért a férje oldalára. Agrippina is csatlakozott hozzájuk.
– Az ég szerelmére, mihez kezdjek ezzel a fiúval?
– Gondolom, Britannicusra célzol – mondta Seneca. – Szerintem sokkal égetőbb kérdés, hogy mihez
kezdjünk Neróval! Nem szidalmazhatja a császár fiát ilyen szavakkal a nyilvánosság előtt. Egyszerűen
nem illik.
Agrippina bólintott.
– Ugyanakkor… elég furcsa pletykákat lehet hallani Britannicusról.
– Pletykákat? – kérdezte Paulina.
Agrippina Titusra sandított, mintha azt latolgatná, megbízhat-e benne, majd folytatta: – Nos, én nem
nevezném lókötőnek… habár mindnyájan tudjuk, miféle nőszemély volt az anyja, Messalina. Nem,
néhányan úgy hiszik, hogy Britannicus sem Messalinának, sem Claudiusnak nem édesgyermeke. Azt
suttogják, hogy a gyerekük halva született, és Messalina kicserélte egy másik kisdedre, hogy örökössel
ajándékozhassa meg Claudiust. Most mondjátok meg: hasonlít Britannicus bármelyik állítólagos
szülőjére?
– Azt mondod, kicserélték? – horkantott fel Seneca. – Ilyen trükköket a régi görög komédiákban
szoktak bevetni.
– Ha a való életben is megtörténik, a következményei korántsem komikusak. – Agrippina Titus felé
fordult. – Pinarius szenátor, nem titkolom, hogy az asztrológiában hiszek igazán, és keveset tudok a
jövendőmondásról. De lehet, hogy ebben a helyzetben segítene, ha megolvasnánk az előjeleket?
– Nem egészen értem, mire akarsz kilyukadni.
– Lehet úgy értelmezni az előjeleket, hogy meghatározzuk velük egy gyermek valódi kilétét? Te
nagyszerűen értesz a jósláshoz, és Claudius is megbízik benned…
Agrippina metszőn nézett Titus szemébe. A jós kényelmetlenül érezte magát a fürkészés miatt, és
inkább a császárra tekintett. Az unokatestvére egészen mélyen belesüppedt a heverőbe, és tátott szájjal
bámulta a boros kupája fenekét. Titus ezután az ifjú Neróra pillantott, aki már túltette magát a
dühkitörésén, és egy fiatalabb női vendégnek udvarolgatott. Claudius volt a múlt, és Nero volt a jövő.
Agrippina azt akarta, hogy Titus egy olyan fiatalember érdekében jósoljon, aki egy nap bizonyosan
császár lesz, talán hamarabb, mint hinnék. Elsődleges elhivatottsága mindig is a jóslás felé szólította, és
kötelessége volt hűen értelmezni az istenek akaratát, de talán megtehette ezt úgy is, hogy egyszersmind
Agrippina kérését is teljesítse…
– Ha egy személy valódi kilétét akarjuk meghatározni, abban nem sok hasznunkra lehet a hagyományos
jövendőmondás – jelentette ki Titus óvatosan. – De vannak a jóslásnak más változatai is, amelyekre
felhívhatnánk a császár figyelmét, hiszen ő mindenféle előrejelzés iránt igencsak nyitott. Claudius fivérem
nemrég megbízott azzal, hogy gyűjtsek össze egy listát minden jelről és ómenről, amiről Itáliában valaha
beszámoltak. Ezt a listát együtt ellenőrizzük meghatározott időközönként. Tegnap Ostiában egy
sólyomkarmú malac született. Az ilyen események mindig az istenek üzenetét hozzák. A meglepő időjárás,
a méhrajzás, a földmozgás, a szokatlan fények az égbolton… mind-mind körültekintő értelmezést
kívánnak. Az egyik titkárom feladata alaposan tanulmányozni a halottak jegyzőkönyvét, ahol szintén
előfordulhatnak a szokásostól eltérő minták, például ha egy napon csak ugyanolyan első nevű emberek
halnak meg. Elámulnál, ha látnád, milyen összefüggésekre derül így fény, ha az ember alaposan átvizsgál
mindent!
– Elképesztő! – ismerte el Agrippina. – De hogy kell helyesen értelmezni a jeleket?
Titus elmosolyodott.
– Egy jós a neveltetése során fejleszti ki az ítélőképességét, majd a tapasztalatgyűjtéssel fejlődik
tovább. Jómagam sok-sok évet töltöttem az isteni akarat fürkészésével, – A jós Neróra nézett, és
megfigyelte nagy fejét, kiboltosuló homlokát. – Mondd csak, látta már Britannicust egy fiziognómus?
– Tudtommal nem – felelte Agrippina.
– Én sem tudok róla – tette hozzá Seneca.
– Az arcolvasás tudománya szerteágazó. A fiziognómusok az Arisztotelész és Püthagorasz által
lefektetett szabályok alapján vizsgálják az arcot és a fej formáját, hogy meghatározzák a személy sorsát.
Általában a jövőről beszélnek, de talán a múltat is látják. Ha valóban van valami… kínos részlet
Britannicus származásában, ahogy állítjátok, az igazságot még mindig felfedhetjük a császár előtt. Igen, azt
hiszem, az igazságra úgy derülhet fény, ha elsőként hívunk egy fiziognómust. Ismerek egy egyiptomit… Ó,
itt jön a fiad!
Nero, miután eléggé elszórakoztatta fiatal nő vendégét, összeszedte bíbor-arany tógája redőit, és
odament hozzájuk.
– Testvérek! – köpte maga elé a szemét forgatva, mintha ezzel megmagyarázhatná összetűzését
Britannicusszal. – Neked is van egy testvéred, ugye? – kérdezte a jóstól. – Seneca azt mondta, ikrek
vagytok.
– Igen. – Titus sóhajtott. Már megint eszébe juttatták Kaesót.
– Egyforma ikrek vagytok? – kérdezte Nero. Teljesen ártatlan volt az érdeklődése, Titusnak mégis
borsózott tőle a háta.
– Kinézetre egyformák voltunk fiatalabb korunkban. Más téren viszont annyira különbözünk, hogy néha
azt hiszem… valamelyikünket elcserélték – mondta a jós, és Agrippinára nézett a szeme sarkából.
– Miért nem látjuk soha? – kérdezte Nero. – Te olyan gyakran találkozol a császárral a
dolgozószobájában. Az ikertestvéred viszont soha nem bukkan fel.
– A fivérem… – Nem ez volt az első alkalom, hogy Titus kínos helyzetbe került Kaeso ízléstelen
viselkedése miatt, de még nem talált elég kielégítő magyarázatot arra, hogy miért húzódott vissza a
testvére a nyilvánosságtól és a rendes társadalomtól is. Hogyan is érthetnék meg a császári palota lakói
Kaeso bizarr hiedelmeit és perverz életvitelét? Ezúttal milyen mentséget találhatna Kaeso számára?
Mondja azt, hogy megtébolyodott? Hogy iszákos? Hogy betegség bénította meg? – A fivérem…
Seneca fejezte be helyette a mondatot: – Keresztény.
Titus elsápadt.
– Honnan tudod?
Seneca felnevetett.
– A császár fiának tanítója sok mindent tud a világról, Pinarius szenátor.
Agrippina összeráncolta a homlokát.
– Hogy válhat egy római patrícius kereszténnyé? Én azt hittem, ezt a szót egy zsidó szektára
használják.
– Így is van – mondta Seneca. – De itt, Rómában, akárcsak a birodalom számos más városában,
másféle embereket is sikerült megnyerniük maguknak. Többnyire rabszolgákat, vagyis ezt hihetnénk. A
keresztények szívesen befogadják a rabszolgákat, és azt sem nehéz megérteni, hogy az alantasabb
rabszolgák miért találják olyan vonzónak a kultuszt: a Krisztus-imádatot titokban folytathatják a gazdájuk
háta mögött. Ugyanakkor nem csak rabszolgák vannak közöttük. Úgy értesültem, sok római polgár is
csatlakozott. Azt vallják, hogy ez a világ egy szörnyűséges hely, amit gonosz emberek irányítanak… Sőt,
hitük szerint Róma és a Róma által képviselt eszmények is mind gonoszak. Azt is állítják, hogy nemsokára
eljön a világvége, és elkövetkezik egy másik világ, amelyben a halott istenük feltámad, és az
örökkévalóságig uralkodik. Pont a megfelelő vallás – már ha annak lehet nevezni – háborgó rabszolgák
számára, de nem való azon város polgárainak, amely a világ rendjét hivatott fenntartani, és az istenek
méltóságát ápolni.
– Zendülésszaga van – jegyezte meg Nero. – Ha a keresztények ennyire gyűlölik Rómát, akkor
menjenek vissza a poros Júdeába, és várják ott a világvégét! Claudius megtűri őket?
– Száműzte őket, ám az a rendelet nem bizonyult célravezetőnek – közölte Seneca. – Csak rövid ideig
volt életben, és nem is teljesítették rendesen, bár a városban élő zsidó szektákat sikerült annyira
megfélemlíteni vele, hogy helyreállt a békesség. Már nem kövezik meg egymást nyilvánosan, és sokkal
kevesebb a forrongás az utcákon. Megtanulták, hogy tartsák meg a belső viszályaikat maguknak,
legalábbis Rómában. Ennek köszönhető, hogy nem sokat hallani mostanában a keresztényekről.
– Ahogy Pinarius szenátor titokzatos keresztény fivéréről sem – bólintott Nero. – De gondolom, Titus
Pinariust ezután gyakrabban fogjuk a palotában látni.
Nero a legelbűvölőbb mosolyát villantotta a jósra.


KR. U. 59
Egy késő márciusi napon a rómaiak hírt kaptak az ifjú császár anyjának haláláról. Titus Pinarius
gyertyát gyújtott háza előterében, és minden őse viaszmása előtt elmondott egy imát, megköszönve nekik
jó szerencséjét.
Valamikor régen az unokatestvére megrótta azért, hogy keveset tud a családja múltjáról. „Mindenkinek
tisztelnie kell az őseit – mondta Claudius. – Hiszen nekik köszönhetjük a létünket. Másképp hogy jöhettünk
volna a világra?” Azóta Titus elkötelezetten tanulmányozta elődjei életútját, tanult a példáikból, és
kötelességtudó római polgárként rótta le előttük tiszteletét. Megpróbálta úgy élni az életét, hogy az utódjai
majd egykoron őrá is büszkék legyenek.
Negyvenegy évesen gazdagabb és elismertebb volt, mint bármikor korábban – és örült, hogy még
életben van. Nem volt könnyű a Claudius halála óta eltelt hat év, hiszen belebonyolódott a császári palota
furmányos hatalmi játszmáiba, abba a harcba, ami egy könyörtelen anya és a tőle szabadulni vágyó fia
között dúlt.
Most viszont Agrippina is meghalt. Az ő halála bizonyos tekintetben még jelentősebb volt, mint
Claudiusé, mert a császár állapota fokozatosan romlott le, Agrippina viszont még ereje teljében és józan
esze birtokában volt, és visszaszerezhette volna az irányítást Nero és a császári udvar fölött. Micsoda
asszony volt, és mennyire ellenállt annak, hogy női mivolta visszafogja hatalmi törekvéseit! Titus felidézte
magában az örmény küldöttek Nerónál tett látogatását, amikor Agrippina előbújt a paraván mögül, ahol
általában hallgatózott, és majdnem felment a császári trón emelvényére, hogy a fia mellé álljon. Az egész
udvart megbénította a félelem. Seneca rásziszegett Neróra, hogy hallgattassa el az anyját, és így sikerült
elejét venni a botrányos jelenetnek.
Agrippina! A világ már soha nem lesz a régi nélküle. Új korszak kezdődik.
Titust olyan mélyen megérintette a tragikus esemény, hogy képtelen volt átgondolni, milyen feladatok
várnak rá aznap. Egy ilyen furcsa napon csak be nem tervezett, szokatlan tevékenységeket lehet végezni.
Ösztöneit követve döntött úgy, hogy eleget tesz egy régóta nyomasztó kötelezettségének, és meglátogatja a
testvérét.
Évente vagy kétévente vette rá magát, hogy felkeresse Kaesót, és felajánlja neki a normális, tisztes
életbe való visszatérés lehetőségét. Titus úgy érezte, tartozik ezzel az apjuk szellemének, még ha a folyton
elutasító Kaesónak nem is.
Egy kisebb kísérettel hagyta el a házát, ahogy az ő rangjabeli szenátoroknál szokás volt. Volt közöttük
egy írnok, aki egy viasztáblára rótta az emlékeztető sorokat, és volt egy másik rabszolga is, aki behatóan
ismerte az összes utcát és mellékutcát, ezért Titusnak soha nem kellett azon töprengenie, merre van a
legközelebbi fogadó, ezüstműves vagy étkezde. Egy harmadik rabszolga a város összes szenátorának és
magiszterének nevét tudta, sőt minden személyét, akivel Titus találkozhatott, akár fontos, akár
jelentéktelen, így a szenátornak soha nem kellett az emlékezetében kutatnia egy név vagy cím után.
Emellett persze volt néhány izmos testőr is, akiknek már a puszta mérete is olyan megfélemlítően hatott az
emberekre, hogy testi erőt alig kellett bevetniük, ha át akarták verekedni magukat a tömegen, gazdájukat
oltalmazva.
Jellegzetes késő márciusi nap volt, egyik pillanatban ragyogó és tavaszias, a másikban szeles és
borús. Titus felélénkült a szeszélyes időjárástól, és frissen pattogó léptekkel vonult. Agrippina halott volt!
A hír nem érte teljesen váratlanul Titust. Nero nemrég a palotába hívta, hogy az anyjával és a saját közeli
jövőjével kapcsolatban fejtse meg az ómeneket. Az ifjú császár semmit sem árult el neki titkos terveiről,
ám egyértelműen az volt a célja, hogy megszabaduljon Agrippinától. Hála az isteneknek, hogy Nero
megbízott Titusban, és ő kérte a tanácsát a hatalmi harc ama kényes fázisában, és nem Agrippina!
Akárcsak az udvar sok más lakója, Titus is egy kifeszített kötélen sétált éveken keresztül anya és fia
között, és ügyelt rá, nehogy valamelyiküket megsértse, vagy visszavonhatatlanul odaálljon valamelyikük
mellé.
Agrippina bukásának története olyan volt, mint a tévedések vígjátéka. A híresztelések szerint Nero
többször próbálta megmérgezni, de Agrippinát vagy figyelmeztették előre, vagy bevett egy ellenmérget, és
megmentette a saját életét. Egyszer a mennyezet is leszakadt az ágya fölött – bizonyára nem véletlenül –,
és az asszony csak azért menekült meg, mert a fejtámla mellett feküdt keresztben.
Aztán Nero úgy tett, mint aki békét akar kötni az anyjával, és meghívta Agrippinát a tengerparti
villájába, Baiae-be, Minerva ünnepére. Ott aztán egy káprázatos, kéjutazásokra való uszályt ajándékozott
neki, és a szeles idő ellenére azt javasolta, hogy tegyen egy kört az öbölben. Csakhogy az ajándék nem
közönséges hajó volt. Nero egyik mérnöke úgy tervezte meg, hogy önmagától szétessen, és nyomtalanul
elsüllyedjen. Ha ez megtörténik, az ifjú császárt nem hibáztatta volna senki, inkább a tajtékzó vizet vagy
egy váratlan szélrohamot. Az uszály el is süllyedt, ám Agrippina – aki egykor szivacsvadászatból tartotta
fenn magát – olyan erős úszó volt, hogy sikerült kievickélnie a partra. Nero akkor határozta el, hogy
haladéktalanul el kell tennie láb alól az anyját, azt a veszélyes sebesült tigrist. A bőrig ázott Agrippina
egy tengerparti kis házikóban húzta meg magát, a fia azonban orgyilkosokat küldött utána, akik egyszer s
mindenkorra ártalmatlanná tették.
Egy asztrológus egyszer azt mondta Agrippinának, hogy a fia császár lesz, ám ezért a nagyságért ő az
életével fog fizetni. Agrippina akkor nyeglén így válaszolt: „Hadd ölje meg az anyját, az a lényeg, hogy
császár legyen!” Így is történt.
Miközben a folyó partján sétált, majd átkelt a fórumon, Titus hagyta, hogy magával ragadja a város
nyüzsgése. A császári palotában uralkodó állandó feszültség és fejetlenség ellenére Rómában az elmúlt
évek valóságos aranykornak számítottak. Az állam irányítását a gyakorlatban javarészt Seneca végezte,
méghozzá kiválóan. Csökkentették az adókat, ugyanakkor az állam szolgáltatásain jócskán javítottak. Nero
rajongása a zene és a költészet iránt, fiatalos lelkesedése, színészies személyisége és látványosságimádata
áthatotta az egész kultúrát. Egészen kivételes szórakoztatásokat talált ki a népnek, amelyeket még
különlegesebbé tett a vérengzés hiánya. Noha a gladiátorjátékok még mindig fontos részei voltak a legtöbb
ünnepségnek és fesztiválnak, Nero hozott egy rendeletet, amely szerint senkit sem lehet halálra ítélni egy
arénában, még a bűnözőket sem.
 Róma virágzott. Titus úgy érezte, hogy a lehető legjobb korba és helyre született. Most pedig, hogy
Agrippina halálával véget ért a felfordulás a császári házban, Nerót semmi sem állíthatta meg a
legdicsőségesebb magasságokba történő felemelkedésben.
Titus maga mögött hagyta a fórum csillogó márvány és világosszürke mészkő emlékműveit, hogy
betérjen a Subura keskeny, mocskos utcáira. Örült, hogy vele van a kísérete is, főleg a testőrei. Fiatalabb
korában bármely órában fegyver nélkül is bátran sétálgatott a Suburában, ám az az idő már régen elmúlt.
Ugyanakkor meg kellett állapítania, hogy Nero hatalomátvétele óta sokat javultak a körülmények, a
birodalom általános gazdagsága és Seneca hatékony városvezetése révén.
Titus számára úgy tűnt, hogy minél virágzóbb a birodalom, a fivére annál fonákabb és
megmagyarázhatatlanabb módon gyűlöli az életet. Hogyan vethette meg ennyire Kaeso a világot, amikor
olyan töméntelen sok öröm és szépség volt benne? Ráadásul minden hely közül Róma volt a
legcsodálatosabb – habár amikor megállt a ház előtt, ahol Keaso újabban lakott, el kellett ismernie, hogy
a világ arrafelé egy sötétebb arcát mutatta, még csúnyábbat, mint az előző lakóhelyén. Ha neki olyan
nyomorban kellett volna élnie, mint Kaesónak, és közönséges munkásként kellett volna megkeresnie a
kenyerét – negyvenegy éves létére még mindig nap mint nap kockára tenni a háta épségét –, talán ő is
gyűlölte volna a világot.
Titus az utcán hagyta a kíséretét, engedélyt adott a testőreinek a kockajátékra, majd felgyalogolt a
legfelső emeletre. Miért kellett Kaesónak mindig ennyi lépcsőn felverekednie magát a lakásáig? A
lépcsőfokokat is szemét és szenny borította – egy eldobott saru, törött cserép, egy fából készült baba,
végtagok nélkül –, az egyik fokon pedig nem is egy, hanem mindjárt két patkány fogadta, amiket Titus
éppen párosodás közben zavart meg. Hogy volt képes Kaeso egy ilyen helyen élni?
Bekopogott az ajtón. Mozgást hallott odabentről. Ahol ilyen vékonyak voltak a falak, minden apró
nesz átszűrődött. Kaeso kinyitotta az ajtót, és szélesen elmosolyodott.
– Légy üdvözölve, testvérem!
Ápolatlan volt, mint mindig. Bozontos szakálla alatt egy madárfészket is el lehetett volna bújtatni.
Ugyanakkor derűs hangulatában találta, amit jó jelként fogott fel. Lehet, hogy ezúttal kellemes lesz a
beszélgetésük. Észrevette, hogy Kaeso egy zsinegre kötve magán viseli a fascinumot.
– Üdv, fivér! – viszonozta a köszöntést.
– Kerülj beljebb!
Artemisia átjött a másik szobából, hanyagul üdvözölte a sógorát, majd eltűnt. Milyen kövérkésnek és
csúnyának tetszett így, festetlenül, piszkos hajjal! Chrysanthe sokkal jobban tartotta magát, annak dacára,
hogy egy fiút és három lányt szült. Szegény Artemisia még az anyaságot sem tapasztalhatta meg, mert a
férje úgy látta, hogy nincs értelme újabb embert erre a szenvedéssel teli világra hozni!
– Boldognak látszol, Kaeso.
– Az is vagyok.
– Megkérdezhetem, miért?
– Nem fog tetszeni a válasz.
– Meglehet. De azért csak mondd el!
– Boldog vagyok, mert már közel a világvége. Nagyon közel! Talán egy éven belül be is következik.
Titus felmordult.
– És ennek te örülsz?
– Hát persze! Erre vágyunk már régóta, hogy lerázzuk magunkról ennek a szörnyűséges világnak a
béklyóit, újból találkozzunk Krisztussal, és szemtanúi legyünk, ahogy Isten valódi, mezítelen arca teljes
dicsőségében feltárul előttünk!
A jós sóhajtott.
 – Hogy lesz vége a világnak, Kaeso? Hogyan kell elképzelni egy ilyen eseményt? Miféle tűz lehetne
olyan hatalmas, mekkora földrengés lenne elég erős, milyen árvíz csapna elég magasra, hogy eltöröljön
minden teremtett lényt a föld színéről? A csillagok is lehullnak az égből? Kialszik a nap fénye, és a hold
felrobban, mint egy szétszálló pitypang? Ez az egész világvége-gondolat teljességgel felfoghatatlan!
– Az egy isten mindenható. Hat nap alatt teremtette a világot, és egy szempillantás alatt elpusztíthatja.
– Ha ez a bizonyos isten mindenható, és egyetlen más isten sem állja útját, miért nem javítja meg a
világot, ahogy akarja? Megtehetné egy szempillantás alatt, és ezzel véget vetne a gonoszságnak és a
szenvedésnek. Miféle istent imádtok ti, aki ilyen kegyetlen játékot űz a követőivel?
– Te nem érted ezt, Titus. Az én hibám. Nem tudom rendesen elmagyarázni neked. Ha eljönnél egy
gyűlésünkre, sokkal bölcsebb emberekkel találkozhatnál…
– Nem, Kaeso, Titus Pinarius szenátort nem fogják egy keresztény gyűlésen látni!
Már a gondolat is olyan komikus volt, hogy Titus nem állta meg nevetés nélkül.
– Gúnyolódsz rajtam, testvér, de mire vagy olyan büszke? A világban elért rangodra? A császárhoz
fűződő barátságodra? Az előző császárnak is barátja voltál, mégsem tettél semmit, és nem is szóltál
semmit, amikor Claudiust megölték.
Titus érezte, ahogy az arcából kifut a vér.
– Te nem tudhatod, hogy Claudius hogyan halt meg.
– Már hogyne tudnám? Mindenki tudja. Kérdezd meg a szenátor barátaidat! Vagy a szomszédaimat. Az
unokahúga, akit vérfertőző viszonyban feleségének tudott – megsértve ezzel Róma erkölcsi szabályait is –,
mérgezett gombát etetett vele, és amikor így nem sikerült elég gyorsan meghalnia, Agrippina orvost hívott
hozzá, aki tollat dugott le a torkán, hogy kihányja az egészet. A tollat viszont egy még erősebb méreggel
itatták át, és így ért véget a dicső Claudius. Meggyászoltad, testvér?
Titus megdöbbent. Az nem lepte meg, hogy a közemberek is sejtettek valamit Claudius halálának
körülményeiről, ám Kaeso minden apró részlettel tisztában volt, és ezt azt jelentette, hogy a városban
mindenki tudott mindent.
Talán nem is baj, gondolta magában Titus. Ha az emberek gyilkosnak tartják Agrippinát, jobban
elfogadják az ő erőszakos halálát is, amikor majd értesülnek róla.
– Senki sem tudhatja biztosan, hogy az a toll meg volt-e mérgezve – mondta végül a jós. – Az igaz
lehet, hogy Agrippina mindenre elszánt anyaként nem riadt vissza a szélsőséges eszközöktől sem, hogy a
fiát előrébb juttassa…
– A fiát, aki olyan lelkesen mártja vérbe a kezét. Vagy szerinted Britannicus természetes halált halt? Őt
is megmérgezték, nemdebár? Pár hónappal Nero uralkodásának kezdete előtt. Szegény fiú! Te, mint
Claudius barátja és unokatestvére, megmozdítottad a kisujjadat azért, hogy megóvd Claudius árvaságra
jutott fiát?
A szúrás telibe talált. Titus nemhogy nem védte meg Britannicust, hanem Agrippina kérésére még
terjesztette is a hírt, hogy a fiút kicserélték a halott csecsemővel, így semmiféle joga nem volt a császári
címhez.
– Sem Claudius, sem Britannicus halálához nem volt semmi közöm – jelentette ki.
– De tudod, kik gyilkolták meg őket.
– Már ha meggyilkolták őket.
– Titus, szegény, félrevezetett fivérem! Úgy mozogsz azok között az emberek között, mint egy
egyiptomi kígyóbűvölő a kígyók között. Lehet, hogy még nem haraptak meg, de a mérgük már hatott rád.
Nero mérge beszivárgott a véredbe, beszennyezett téged…
– Kígyónak merészeled nevezni Nerót? Az a kiváló ifjú öt év alatt többet tett ezért a városért, mint
bármelyik császár Augustus óta! Ha egyszer is kidugnád az orrod ebből a lebujból, és végigsétálnál Róma
jobb negyedein, ahol rendes emberek élnek, látnád, milyen elégedettségben töltik a napjaikat. Azok az
emberek nem akarják, hogy vége legyen a világnak, mert Nero sokkal jobb hellyé változtatta a világot!
– Ugyan mit számítanak Nero eredményei a nagyvilágban, ha megölte a saját anyját?
Titus teljesen elhűlt. Ő is csak nemrég értesült Agrippina haláláról egy hírvivőtől, aki egyenesen
Baiae-ből érkezett.
– Te honnan tudsz Agrippináról? Itt, ebben a lyukban, a senkik között! – Sötét gyanú fészkelte bele
magát Titus fejébe. – Valami kémhálózatot rejtegetnek a keresztény rabszolgák? Lehet, hogy a hálózat
egészen a császári palotáig felér?
Kaeso elnevette magát.
– Szerinted minden keresztény zsidó, rabszolga, számkivetett vagy koldus. Bárcsak tudnád az
igazságot, Titus! Mindenféle rendű és rangú ember megtalálható közöttünk, még előkelő római hölgyek is.
Nem mindnyájan tehetik meg, hogy a Jézus által hirdetett szegénység eszméje szerint éljenek, de mind
várhatnak arra a napra, amikor elnyerjük a megváltást, egyesülünk a túlvilágon…
– Tehát valóban létezik egy keresztény kémhálózat, még a császári palotában is! – Titusnak eszébe
jutott valami, amit Nero mondott egyszer: a keresztények hajlamosak a zendülésre. Régóta úgy vélte, hogy
a fivére megszállottsága ijesztő bár, de ártalmatlan, most viszont felmerült benne, hogy a keresztény szekta
sötétebb, kártékonyabb és baljósabb lehet, mint valaha képzelte. – Árulj el valamit, Kaeso. Néhanapján
hallok ezt-azt a te szektádról, sokszor akaratomon kívül. Valaki nemrég felhívta a figyelmemet egy
állítólagos szent szövegre, amely magától Krisztustól tartalmaz idézeteket. Amikor elolvastam, annyira
megijedtem tőle, hogy szó szerint megjegyeztem: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét,
gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” Ilyen borzalom
hagyta volna el a te istened száját?
Kaeso bólintott.
– Krisztus követőjének készen kell állnia arra, hogy megszakítson minden kapcsolatot az anyagi
világgal a lelki újjászületés kedvéért…
– Nem kell megmagyaráznod ezeket a szavakat. Nagyon is jól értem őket – közölte Titus viszolyogva.
Némi fény csillant vissza a fascinumról, és magára vonta Titus figyelmét.
– Viselni merészeled őseink amulettjét… te, aki semmilyen módon nem rovod le tiszteleted előttük…
te, aki nyíltan megveted minden eredményüket és örökségüket! Te, aki kijelented, hogy gyűlölöd apánkat
és gyűlölsz engem, az istened kedvéért?
Kaeso mosolyogva érintette meg a fascinumot.
– Ez a talizmán nem az, aminek hiszed, Titus. Ez Krisztus szenvedésének szimbóluma, és jövőbeli
feltámadásának ígérete, valamint minden hívő feltámadásának…
– Nem, Kaeso, ez egy múlthoz fűző kapocs, egy örökség, amit még azokból az időkből őriztek meg
elődeink, amikor Róma még nem is létezett. Képes vagy valami egész másnak beállítani, annyira gyűlölöd
az isteneket és Rómát!
– Az általad isteneknek nevezett lények nem istenek, Titus. Ha emberfölöttiek, akkor is legfeljebb
démonok, habár én hajlok rá, hogy nem is léteznek, soha nem léteztek…
– Bolond! Istentagadó! Istenek mindig is léteztek, és örökké létezni fognak! Vannak a világon, részt is
vesznek annak körforgásában. Ők teremtették a világot. Ők maguk a világ. Ha a halandók ezt nem ismerik
el, az csak azért lehet, mert mi aprók vagyunk, ők meg hatalmasak. Milyen parányinak képzeled te ezt a
világot, mindössze egyetlen isten játszóterének, aki azt akarja, hogy a követői éppoly szegények, satnyák
és szánalmasak legyenek, amilyen ő maga! Hát nem látod magad körül az istenek szépségét,
magasztosságát és titokzatosságát? Igen, összezavarnak és megtévesztenek minket, és sokszor nehéz
kifürkészni az akaratukat. De azért megteszek minden tőlem telhetőt. Gyakorlom őseink rituáléit, akik
előttünk éltek itt, és találkoztak is az istenekkel. Tisztelem a bölcsességüket. Te elutasítod őket. Soha nem
jössz el a házamba. Soha nem rovod le tiszteleted a Pinariusok viaszmaszkjai előtt. Hátat fordítasz az
elődeinknek. Tiszteletlen vagy, sőt szentségtörő! Nem érdemled meg, hogy rómainak nevezzenek!
– Nem is nevezem magam rómainak, Titus. Kereszténynek nevezem magam, és amit te az őseink
bölcsességének hívsz, az számomra semmit sem jelent. Nem tudok mit kezdeni a múlt bűneivel és
ostobaságaival. Előrenézek, a ragyogó, tökéletes jövőbe!
– Egy olyan jövő felé, amelyben teljesen meg fognak feledkezni rólad, mert nem nemzettél utódokat.
Kitörlöd magad az emlékezetből, Kaeso, mert elvágod a láncot, ami egyik generációt a másikkal
összeköti. Az ember egyetlen módon érheti el a halhatatlanságot: hogy az utána jövőket a sikerei
felelevenítésére és a neve becsülésére készteti.
– Ahogy szerinted a jövőben majd Neróra fognak emlékezni? Egy apagyilkosra? Egy anyagyilkosra?
Ha szerencséd van, azt is megemlítik, hogy Titus Pinarius szenátor Nero egyik barátja volt… egy
anyagyilkos cimborája! Így képzeled el a halhatatlanságod, testvér?
Titus a fascinumra nézett. Alig bírta megállni, hogy ki ne tépje a fivére nyakából.
– Az apánk iránti tiszteletem hozott ma ide. Kötelességeim vannak a szellemével szemben. Törődni
akartam veled, amennyire lehetséges. De ezzel vége, Kaeso. Nem jövök többé!


KR. U. 61
Titus állta a szavát, és nem látogatta meg többet a testvérét. Amikor két évvel később újra találkoztak,
Kaeso ment el Titushoz látogatóba.
Titus a dolgozószobájában ült, és teljesen belemerült egy jóslásról szóló, régi szöveg
tanulmányozásába, amit még Claudiustól kapott. Egy rabszolga kopogott az ajtókereten, hogy magára
vonja a figyelmét.
– Mi az? – kérdezte Titus, és fel sem nézett.
– Látogatód érkezett, gazdám.
A szenátor erre már felemelte a fejét, és kissé hunyorogva ránézett. A sok olvasás jócskán rontotta a
látását, de ez negyvenhárom éves korban nem volt ritkaság.
– Ismerlek téged?
– Hilarion vagyok, gazdám, az új ajtónálló.
– Ó igen.
Titus végignézett a fiún, aki alig látszott elég idősnek ahhoz, hogy ajtónállóként szolgálhasson egy
házban. Ebben az időben már annyi rabszolga sürgött-forgott körülötte, hogy nem győzte számon tartani
őket. Chrysanthe makacsul állította, hogy mindnyájukra szükség van a háztartásban, de Titus úgy vélte,
lassan venniük kell egy nagyobb házat, csak hogy elég hely legyen a rabszolgáknak. Meg kell hagyni,
mindig rendesen kiszolgálták, szinte a kisujját sem kellett mozdítania. Reggel a rabszolgák ürítették ki az
éjjeliedényét, vitték és hozták a holmiját a fürdőbe menet és hazafelé, megmosdatták, megborotválták,
felöltöztették, leírták, amit diktált, elhozták neki, amit csak kívánt, üzeneteket vittek a barátainak és az
üzlettársainak, tanították a gyerekeit, hangosan felolvastak neki, ha elfáradt a szeme, bevásároltak,
elkészítették és felszolgálták az ételét, énekeltek neki vacsora alatt, és ha kellett, ágyba is fektették… A
testi vágyainak is eleget tettek. Húszévnyi házasság és négy gyermek után Chrysanthéval ritkán bújtak
össze, de szerette őt, és nem akart másik feleséget, ezért bűntudat nélkül használta a legcsinosabb
rabszolgát, akit éppen fellelt a szükségben. Úgy látszott, ők sem bánják, mivel Titus soha nem élvezte az
erőszakot és a fenyítést, inkább visszafogottan élte meg az örömöket, kerülve az olyan közönséges vagy
brutális megnyilvánulásokat, amelyekkel zavarba vagy szégyenbe lehetett hozni egy rabszolgát. Nem
minden gazda volt ilyen figyelmes.
– Ki az? – kérdezte Titus.
– A látogató azt állítja, a fivéred – felelte Hilarion kétkedő hangon.
Titus sokáig bámult maga elé, a semmibe.
– Vezesd be. Nem, várj! Kimegyek az előtérbe, ott fogadom.
Felállt, és átsétált a házon, keresztül a buja kerten, ahol Venus újonnan felállított márványszobra
fénylett, a fogadótermen, ahol nemrég új mozaikpadlót fektettek le, majd megérkezett az előtérbe. Valóban
Kaeso várt rá, aki pont úgy festett, mint egy koldus az utcáról. Szemtől szemben állt apjuk viaszmásával.
– Hát végre eljöttél leróni a tiszteletedet? – kérdezte Titus.
Kaeso meglepődve összerándult, aztán kissé bambán meredt a fivérére.
– Ha akarsz egy kis tömjént égetni a maszkja előtt, és elmondani egy imát, szívesen veled tartok.
Biztos vagyok benne, hogy őseink méltányolni fogják – mutatott a többi képmásra a fülkékben.
– Tudod, hogy nem ezért jöttem – mondta Kaeso halkan.
– Fogalmam sincs, miért jöttél.
Titus észrevette, hogy Kaeso viseli a fascinumot. Fel sem tudta fogni, micsoda pimasz kegyeletsértés
az őseik előtt fitogtatni az értékes családi talizmánt, amit immár egészen más meggyőződésből hordott!
Nagy levegőt vett, és úgy döntött, hogy udvarias marad.
– Szeretnék kérni tőled valamit – közölte végül Kaeso. Hangja már-már alázatosan szelíd volt.
Titus kurtán bólintott.
– Hamarosan látogatóim jönnek… tudod, egy szenátortól sokan kérnek szívességet egy nap során… de
azt hiszem, most van rád némi időm. Kövess a dolgozószobámba!
Miközben végigvezette Kaesót a házon, azon töprengett, vajon mi lehet a véleménye róla. Az
elköltözése óta Titus folyamatosan javíttatta, átalakíttatta és csinosíttatta az épületet, valamint drága
bútorokat és pompás műtárgyakat vett. A dolgozószobája volt az egyik legelragadóbb helyiség: falaira
Ovidius Metamorfózisok című művének jeleneteit festették, a könyvespolcok pedig tölgyfából készültek.
A padlómozaik az emberiségnek tüzet hozó Prométheuszt ábrázolta. A meztelen titán egy óriási
köményszárat tartott a kezében, amelybe a Nap tüzes szekeréről lopott zsarátnokot rejtette. A halandók
közben tátott szájjal nézték. Titus úgy képzelte, a fivérét lenyűgözi majd a csodálatos környezet, ám Kaeso
csak megcsóválta a fejét, és azt motyogta:
– Milyen sok rabszolgád van!
– Rabszolgák?
– Mindenhol a házban. Legalább tíz rabszolga mellett mentünk el, amíg ideértünk.
– Tényleg? Többnyire észre sem veszem őket. Csak akkor, ha szükségem van valamelyikre, és éppen
nem találom! – nevetgélt Titus.
Kaeso arca komor maradt.
– Kérsz egy kis bort?
Titus eltökélte, hogy ugyanúgy fog bánni a testvérével, mint bármely más látogatójával. Összeütötte a
tenyerét. Egy arra járó rabszolgalány azonnal belépett az ajtón, és várakozón nézett rá. Titus rámosolygott.
Bájos kis vörös volt, az egyik kedvence. Hogy is hívták? Eutropia? Euthalia?
– Nem kérek bort – mondta Kaeso. – Elködösítené a tudatomat. Tisztán kell beszélnem.
Titus intett a lánynak, hogy elmehet.
– Mi ez az egész, Kaeso?
– Mit tudsz az egyik városi elöljáró, bizonyos Lucius Pedanius Secundus néhai konzul megöléséről?
Titus helyet foglalt egy régimódi, összecsukható széken, amely a kereskedő szerint még ifjabb Catóé
volt. Kaeso állva maradt. Titus hozzászokott, hogy üljön, miközben a látogatói állnak.
 – Pedaniust az egyik rabszolgája ölte meg – felelte. – Szörnyűség… A rabszolgák ritkán ölik meg a
gazdájukat, de ha mégis, akkor annak nagy visszhangja van. Az emberek még mindig emlegetik Spartacus
felkelését, amikor Itália minden részén a gazdáik ellen fordultak a rabszolgák, és egyik szörnyűséget
követték el a másik után. Egész birtokokat égettek fel. Polgárokat feszítettek keresztre. Asszonyokat
erőszakoltak és gyilkoltak meg.
– Az több mint száz éve volt – jegyezte meg Kaeso.
– Százharminckét éve, ha pontosak akarunk lenni. Azt pedig, hogy a tragédia nem ismétlődött meg az
elmúlt évszázadban, azoknak a szigorú büntetéseknek köszönhetjük, amelyekkel a zendülőket sújtották
akkor. Továbbra is olyan büntetésekre számíthatnak azok a rabszolgák, akik bűncselekményt követnek el a
gazdájuk ellen. Máskülönben zűrzavar törne ki. Miért faggatsz engem erről az ügyről, Kaeso?
 – Ismered a tényeket a gyilkossággal kapcsolatban?
– Mivel szenátor vagyok, röviden tájékoztattak a részletekről. – Titus egymáshoz támasztotta az
ujjbegyeit. Mégis bort kellett volna hozatnia a lánnyal, akár kért Kaeso, akár nem. A botrányok
kitárgyalása mindig kitikkasztotta az embert. – Ocsmány egy ügy. A jelek szerint Pedaniusnak valóban
sokáig rabszolgája volt az illető, egy bizonyos Anacletus, ráadásul igen magas rangra emelkedett a
házban. Sok-sok év engedelmes szolgálat után Pedanius megengedte Anacletusnak, hogy megvásárolja a
szabadságát. Neki azonban ennél több kellett. Szerelmes lett egy újonnan szerzett, szép rabszolgafiúba, és
azt akarta, hogy őt is megvehesse, és magával vihesse. Pedanius éppen nagylelkű kedvében volt, így
megengedte. Később viszont meggondolta magát… Nyilvánvalóan közben ő is megszemlélte magának a
fiút, és úgy határozott, hogy inkább ő töltené ki rajta a kedvét. Innentől már csak azt lehet tudni, hogy a
gazda és a rabszolgája harcba szálltak a fiúért… ami felfoghatatlan egy Polgár számára… és itt kezdődtek
a komoly bajok. Pedanius visszavonta az ajánlatát, ezért Anacletus mégsem vehette meg a szabadságát,
ráadásul a ház ura minden éjszaka a kiszemelt fiúval hált.
– Azután mi lett?
Titus egy darabig nem tudta eldönteni, belemenjen-e a sötét részletekbe. Sejtette, hogy nemsokára
úgyis az egész város azoktól fog visszhangzani.
– Egyik éjjel Anacletus szerzett egy kést, magához vett egy mécsest, besurrant az éjjeliőr mellett, és
betört a gazdája hálószobájába. Azt mondja, csak rá akart ijeszteni Pedaniusra. Őt viszont nem lehetett
kizökkenteni a nyugalmából. A jelek szerint előszeretettel fitogtatta hatalmát a szép rabszolgafiú fölött, és
megmutatta Anacletusnak, hogy bármit megtehet vele, amit akar, és meg is tette, elvégre az ő tulajdona
volt. Ettől Anacletus éktelen haragra gerjedt. Halálra késelte Pedaniust, miközben a fiú tehetetlenül
sikoltozott és sírt.
– Gusztustalan. Gyomorforgató – motyogta Kaeso. – Senki sem vitatja ezt a történetet?
– Nem. A rabszolga a bűnös.
– Anacletust ki fogják végezni?
– Persze. Keresztre feszítik.
– És a fiúval mi lesz?
– Szemtanúja volt a gyilkosságnak, és nem akadályozta meg. A törvény egyértelműen fogalmaz.
– Hát az éjjeliőr?
– Példátlanul elhanyagolta a kötelességét. Természetesen halállal lakol.
– Mi lesz a többi rabszolgával a házban?
– Mint mondtam, a törvény egyértelmű. Pedanius házának összes rabszolgáját kínzás alatt kell vallatni
– ahogy ez már meg is történt –, aztán ki kell végezni.
– Ez lehetetlen! – tiltakozott Kaeso. – Tudom, hogy az őseink ilyen rettentő büntetéseket találtak ki, de
manapság már engedékenyebb a törvény! Olyan ritkán fordul elő ilyesmi…
– Pont azért ilyen ritka, mert a törvények szigorúak. Eggyel több ok arra, hogy ha mégis elkövetnek
egy ilyen szörnyű bűnt, maradéktalanul kiszabják a büntetést. A szokásjog eredete időtlen időkbe nyúlik
vissza, de Augustus uralkodása alatt a szenátus törvénybe iktatta.
Kaeso a fejét ingatta.
– Tudod, mennyi rabszolga lakott Pedanius házában?
– Nem.
– Én tudom. Több mint négyszáz. Négyszáz, Titus!
A szenátor lebiggyesztette a száját.
– Ez valóban nagy létszám, nem is lehet őket egyszerre keresztre feszíteni. Nem volt tudomásom róla,
hogy ennyien vannak.
 – Öregek és gyerekek is vannak közöttük, Titus.
– Ezt feltételeztem. – A jós fészkelődni kezdett a székén. A régi bútorok mindig kényelmetlenek voltak,
nem csoda, hogy Cato rossz hangulatairól vált híressé. Titusnak kiszáradt a szája. Miért nem parancsolta
meg a lánynak, hogy hozzon bort?
– Vissza tudsz emlékezni, hogy valaha ilyen rengeteg rabszolgát lemészároltak volna Rómában
egyszerre? Történt ilyen a mi életünkben? – kérdezte Kaeso.
– Nem, azt hiszem, nem. Általában vidéken esik meg az ilyesmi, vagy egy távoli provinciában.
Rendszerint jóval kevesebb a gyanúsítottak száma.
– Gondold végig, Titus! Egy szenvedélytől fűtött bűncselekmény miatt, amit egyetlen rabszolga
követett el, négyszáz embert ítélnek halálra! Olyan embereket, akik egészen máshol tartózkodtak, végezték
a munkájukat, vagy mélyen aludtak közben, és semmit sem tudtak arról, mi történik a házban. Egy ilyen
büntetés bizonyára számodra is értelmetlen, Titus.
– Ha nem voltak tisztában Anacletus szándékaival, nos… akkor tisztában kellett volna lenniük vele.
Így szól a törvény. A rendelet egyértelműen fogalmaz: egy rabszolgának mindenkoron, minden
körülmények között felelőssége megóvni a gazdáját, szükség esetén a saját életével, az összes veszélytől,
ami a házon kívülről vagy a ház egy másik rabszolgájától származik.
– De Anacletus egyedül tette. Nem volt terve. Hogyan akadályozhatták volna meg a többiek?
– Elismerem, hogy a törvény nem illeszkedik tökéletesen minden bűntényhez. De a törvény azért
törvény, hogy betartsuk. Ha egyszer is eltérünk tőle, legközelebb egy rabszolga már kitervelten fog a
gazdája ellen támadni, abban a hitben, hogy büntetés nélkül megúszhatja.
– Ennek akkor sincs értelme, Titus.
– Miért érdekel téged ennyire ez az ügy? Nem, ne is mondd el… Biztosan keresztények is vannak a
négyszáz rabszolga között.
Kaeso nagy levegőt vett.
– Igen, fivéreim és nővéreim laknak Pedanius házában.
– Ó, akkor nyugodtan eldobhatod az erkölcsi felháborodás álarcát! Egyszerűen nem akarod, hogy a
szektád tagjai megkapják méltó büntetésüket. Igazam van? De miért izgat a földi sorsuk, ha bármelyik
pillanatban vége lehet a világnak?
– Kegyetlen vagy, Titus. Nem hiszem el, hogy téged nem indít meg ennyi ártatlan ember szenvedése.
Belegondoltál valaha, milyen lehet egy kereszten meghalni?
– A törvény…
– Hogy tűrhetsz el ennyi könyörtelenséget, hogyan nevezheted igazságosztásnak? Csak azért, mert az
őseink is ezt tették? Hogyan nézhetnek jó szemmel az általad nagyra becsült istenek ennyi aljasságot?
Nincs benned szánalom, nem szégyelled magad az igazságtalanságok miatt? Nem érzel késztetést arra,
hogy tegyél valamit az érdekükben, szenátorként, a császár barátjaként, hogy megváltoztasd az események
sorát?
– Ezért jöttél ide, Kaeso? Hogy felkérj, szenátorként járjak közben, és akadályozzam az
igazságszolgáltatást?
– Miért, semmit sem tehetsz?
Titus megvonta a vállát.
– A szenátus holnap megvitatja az ügyet. Gondolom, nem egyszerű végrehajtani négyszáz keresztre
feszítést, ezért már az egyeztetés is hosszú időt fog igénybe venni.
– Ezek szerint még lenne módod enyhítést kérni?
– Valószínűleg igen, ha hajlanék rá. Illetve ha nem hinném azt, hogy a többi szenátor hangos röhögése
ki fog űzni a szenátus házából!
 – Szerintem nem minden szenátor nézi jó szemmel a törvény szigorú kegyetlenségét. Néhányan
bizonyára őriznek még némi könyörületet a lelkükben. Vagy ha a szenátorokat nem is, Nerót talán meg
lehet győzni, hogy…
– Vagy inkább a te mindenható istenedet kellene meggyőzni arról, hogy mentse meg a híveit. Ehhez mit
szólnál, Kaeso? Elvégre ő mindent tud, és mindent megtehet. Miért nem kérvényezed az istenednél, hogy
változtassa meg a törvényt? Egy szempillantás alatt megtehetné.
– Ne káromold az istent, Titus!
– Akkor menj, és imádkozz hozzá, Kaeso, engem pedig hagyj ki ebből!
Kaeso remegett az idegességtől.
– Abba nem gondoltál bele, hogy Pedanius azt kapta, amit megérdemelt? Hamis ígéretekkel áltatta a
rabszolgát, és a szeme láttára erőszakolta meg azt a fiút…
– Na itt állj meg, Kaeso! Ha azt akarod ezzel mondani, hogy egy szabad ember meggyilkolása egy
rabszolga által bármilyen módon igazolható, azonnal hagyd el a házamat! Nem tűröm az ilyen beszédet a
saját otthonomban! Nem engedem, hogy a családom és a rabszolgáim ilyen obszcén elképzeléseket
halljanak.
Kaeso nem szólt többet, csak fogcsikorgatva elhagyta a szobát.
Titus sokáig ült egy helyben némán, és a semmibe bámult.
Porzott a torka. Felemelte a kezét, hogy tapsoljon egyet, ám addigra Hilarion már az ajtóban állt, és
kifürkészhetetlen pillantással leste.

*

Titus nyugtalanul aludt aznap éjjel. Már a kakasszó előtt felébredt.
Otthagyta az alvó Chrysanthét, és kiment a kertbe. Nem volt étvágya, és még túl korán volt ahhoz, hogy
betérjen a fürdőbe. Leült egy kőpadra. A virradat előtti szürkületben minden összemosódott körülötte.
Még a rabszolgák is aludtak, sőt talán az őr is, aki egész éjjel virrasztott, és valószínűleg mostanra szintén
durmolt. Milyen nevetséges ötlet egy őrre bízni az életét; egy olyan őrre, akit nem őriz senki, és nem
gondoskodik az éberségéről! Pedanius őre is átaludta a gazdája meggyilkolását.
Titus régóta nem ücsörgött ilyen hosszú ideig egyedül a csendben, úgy, hogy semmi se terelje el a
figyelmét, még egy rabszolga se várakozzon ugrásra készen a közelben.
A szenátus ülése késő délelőtt volt esedékes, miután minden tag meglátogatta a fürdőt,
megborotváltatta magát, felvette a tógáját – pontosabban miután a rabszolgáik kicsinosították és
felöltöztették őket. Titus úgy döntött, hogy részt vesz az ülésen, sőt még a vitába is bele fog bonyolódni,
amit nagyon ritkán tett meg.
Ha fel akar szólalni, előtte jegyzeteket kell készítenie. Az első gondolata az volt, hogy felébreszti az
írnokait, és tollba mondja nekik a gondolatait, majd ők elrendezik a találomra felmerült meglátásokat. Egy
Antigonus nevű öreg rabszolga volt a legügyesebb ebben. Aztán rájött, hogy esetleg olyat is mondana,
amit jobb lenne a rabszolgák elől elhallgatni, mivel történetesen Pedanius négyszáz rabszolgájának
kivégzése lesz a vita tárgya. Milyen különös helyzet, hogy egy szenátornak titkolnia kell a gondolatait a
rabszolgái előtt!
Titus kerített magának egy mécsest, és sikerült is meggyújtania az egyik gyertyatartóról, ami egész
éjjel égett. Addig kotorászott a dolgozószobájában, amíg meg nem találta a viasztábláját és az
íróvesszejét, majd a gyér fényben hunyorogva lekörmölt néhány gondolatot. Pár perc múlva begörcsölt a
keze; nagyon régóta nem írt semmit a saját kezével. Némelyik szónak az írásmódjával sem volt tisztában.
Amikor egy képzett írnoknak diktált, nem kellett betűznie semmit.
 Olyasmit írni, amit a szenátus házában elő lehet adni, egy rabszolga átírása vagy szerkesztése nélkül,
sokkal nehezebb feladat volt, mint gondolta. Ugyanakkor a feje búbjáig sikerült elmerülnie benne. Minden
idegszálát lefoglalta a félresikerült mondatok kitörlése és átdolgozása, az új ötletek beszúrása a régiekbe
vagy közéjük, valamint az érvek sorba állítása. Észre sem vette, hogy pirkadt, és a ház lassan életre kelt
körülötte. A rabszolgák ide-oda sürgölődtek a folyosón, és néhányan meglepődtek, hogy ébren találják a
gazdájukat. A reggelire készített farina illata kiszűrődött a konyhából.
Titus hirtelen nagyon éhes lett, és valami édeset kívánt. Odahívta az egyik lányt, és forrón gőzölgő
kását kért mézzel, datolyával és fenyőmaggal.
– Tudod, hogyan szeretem – tette hozzá.
Reggeli után összehívta a szokásos kíséretét, és a rabszolgáival együtt elindult a fürdőbe. Általában
egy kisebb fürdőt látogatott az Aventinus lejtőjén, a Circus Maximus fölött. Régi, aprócska épület volt,
kissé huzatos is, ám kényelmesen közel helyezkedett el a saját házához. Ezen a napon azonban inkább
Agrippa fürdőjét kereste fel. Vonzotta a fényűzés és a látványosság, és Agrippa fürdője pont ezeket
kínálta. A galériákon ráadásul rengeteg hely állt rendelkezésre, hogy folytassa a munkáját, ha netalántán
még csiszolni kellene valamit a jegyzetein.
Ez a fürdő a Mars-mezőn állt, elég messze az otthonától. Felötlött benne, hogy igénybe vesz egy
gyaloghintót vagy egy hordszéket, aztán inkább a séta mellett döntött. Titus nem akart azok közé a puhány
alakok közé tartozni, akik soha nem lépnek ki a házukból a saját lábukon.
Miközben átsétált a Tiberis menti piacokon, majd a régi Circus Flaminius melletti nyüzsgő kerületben
és Pompeius színháza mellett, nem tudta nem észrevenni, mennyi ember igyekszik a másik irányba, a
fórum felé, meglehetősen komoly arccal. Valami feszült, zord hangulat uralkodott a levegőben. A testőrei
is észlelték a változást. Titus látta, hogy szorosabban összehúzódnak, és a szokásos éberségüknél is
élénkebben nézelődnek jobbra-balra.
Titus el sem tudta képzelni, mi történik, és el is felejtette az egész kavarodást, mire a fürdőbe ért.
Töretlen csodálattal bámulta a létesítmény fenséges szépségét, magas mennyezetét, csodás
márványoszlopait és híres festményekkel és szobrokkal ékesített galériáit. A forró, hideg és meleg vizű
medence által nyújtott hamisítatlan fényűzés, majd a soron következő masszázs szinte megfiatalította a
nyugtalan éjszaka után. Egy darabig figyelte a hosszú medencében úszókat, összeszűkült szemmel, mivel a
reggeli nap fénye vakítóan tükröződött a vízen. A fény felmelegítette az arcát. Ujjai között aszalt fügét és
mandulát forgatott, és alaposan felvizezett bort kortyolgatott hozzá – ezek segítettek egy időre elfelejteni a
gondjait. Még a beszédéről is megfeledkezett, és egy ideig nem foglalkozott a jegyzeteivel. Amikor végül
készen állt rá, hogy felöltöztessék a tógájába, a hosszú medence melletti napóra azt mutatta, ha nem siet,
elkésik a jövendőmondásról, valamint a szenátus ülésnapjának bevezető lépéseiről.
Úgy döntött, hogy egy gyaloghintót bérel, és meghagyta a hordozóknak, hogy siessenek. Testőrei
igyekeztek lépést tartani vele, ám a többi rabszolga kissé lemaradt. Tudta, hogy előbb-utóbb utolérik, és
megvárják a szenátus háza előtt, hátha szüksége van rájuk. Olyan simán haladtak az úton, hogy elő tudta
venni a viasztábláját, és le tudott még jegyezni néhány gondolatot. Nem érezte akkora dorbézolásnak a
gyaloghintóban való utazást, ha közben dolgozott.
A hordozók a legrövidebb utat választották: a Capitolinus-domb északi oldalától az isteni Julius által
építtetett Venus-templomig. Titus még fel sem ocsúdott, amikor már a szenátus házának hátsó homlokzata
felé közeledtek. Felnézett a jegyzeteiből, mert a fórum irányából szokatlan hang keltette fel a figyelmét.
Olyan volt, mint az óceán morajlása vagy a Circus Maximus közönségének hangja. Amikor a gyaloghintó
befordult a sarkon, olyasmit látott, amit soha korábban: a szenátus házának bejárati lépcsője előtt irdatlan
tömeg lepte el a teret. Több százan voltak, talán több ezren is. Semmi okuk nem volt a gyülekezésre,
hiszen nem volt ünnep, és semmiféle nyilvános ceremónián nem volt szükség a jelenlétükre. Mit kerestek
mégis ott?
A gyaloghintó megállt a lépcső végében. Titus felkapta a tógája alját, majd felment néhány
lépcsőfokon, de utána visszafordult, hogy jobban megnézze magának a sokaságot. Többnyire alacsonyabb
származású, ápolatlan, kopott ruhát viselő közemberekből állt – Róma polgári csőcselékéből. Végignézett
az arcok tengerén. Nem látszottak boldognak. Néhányan részegre itták magukat, ami mindig előfordult az
ilyen nagy sokadalomban. Egyesek kisebb csoportokban ácsorogtak, beszélgettek vagy egy felszólalót
hallgattak. Miről volt szó? Miért voltak olyan dühösek és izgatottak?
Titus odadobott pár érmét a gyaloghintó-hordozóknak, akik nyomban el is tűntek.
– Várjatok rám ezen a helyen! – utasította a testőreit, szokatlan nyugtalansággal a hangjában.
Rendszerint megengedte a testőröknek, hogy a fórumon őgyelegjenek, mint a pórázról elengedett kutyák,
ám ezen a napon meg akart győződni róla, hogy pontosan ott lesznek, ahol hagyta őket.
Már a lépcső felénél járt, amikor összefutott egy másik szenátorral, Gaius Cassius Longinusszal.
Claudius uralma alatt ő volt Szíria helytartója, és jókora vagyont halmozott fel. A törvényekről szóló,
nagy szakértelemről tanúskodó értekezései a szenátus egyik vezető szakértőjévé tették az
igazságszolgáltatás területén. Titus ennek ellenére nem tudta megbocsátani neki, hogy hasonló nevű elődje
ott volt az isteni Julius gyilkosai között. Cassiusnak már romlott a látása, és gyakran volt borús a kedve,
ahogy ezen a napon is. Titus, aki sokkal később került a szenátusba, mint Cassius, általában egy
biccentéssel köszöntötte, ám ezúttal kényszert érzett rá, hogy kifaggassa a szenátus háza előtt összegyűlt
tömegről.
Cassius hunyorogva végignézett a tömegen, és összeráncolta a homlokát.
– Kegyelemért könyörögnek a rabszolgák számára – mondta.
– Tényleg? Ilyen rengetegen?
– Sokan vannak? Akkor még jó, hogy alig látok belőlük valamit. Mondták, hogy hajnal óta érkeznek,
egyre többen és többen. Tudod, az elődjeink gyakran láthattak ilyesmit… annak idején gyakran tüntettek
tömegek a fórumon, szinte mindig, ha a szenátus megvitatott valamit. Néha zendülés is kitört. A
köztársaság ideje alatt voltak korszakok, amikor naponta előfordult, főleg a vége felé. El tudod képzelni
azt a fejetlenséget?
Titus végignézett a tömegen, ilyen tehát egy régimódi római csőcselék!
– Elégedetlennek látszanak, de nem viselkednek botrányosan.
– Még nem! – Cassius megborzongott. – Inkább a jövetelük oka visszataszító! Amikor az őseik
kitörtek néhány patríciusnyakat a plebejusjogokért, vagy a Gracchus fivérek felbujtására zendülést
szerveztek a kisebb földbirtokosok megsegítésére, vagy amikor felgyújtották a szenátus házát az egyik
vezetőjük, Clodius meggyilkolása miatt, legalább a saját érdekükben cselekedtek, a polgárok érdekeiért!
Ez a gyalázatos tömeg azonban, bár szabadokból és felszabadítottakból áll, a rabszolgák érdekében jött!
Undorító! Képzeld el, ha a Spartacus-féle felkelés alatt idegyűltek volna a szenátus elé, mondván:
„Hagyjátok abba, amit csináltok! Lehet, hogy a gladiátornak igaza van!”
– Azért ez az eset nem ugyanaz – jegyezte meg Titus óvatosan.
– Nem? A törvény az törvény, és ezek az emberek azért jöttek, hogy egy jó nagyot ráköpjenek… a
rabszolgák érdekében! Nerónak össze kellene hívnia a praetorianusokat, és egytől egyig a Tiberisbe dobni
a csőcseléket!
– Szerintem ahhoz túl sokan vannak – morfondírozott Titus. Való igaz, a Circus Maximuson kívül még
soha nem látott ekkora sokadalmat sehol. Csak képzelődött, vagy a tömeg tényleg egyre zaklatottabbá
vált? Inkább felkapta a tógája redőit, és felsietett a lépcsőn.
Éppen időben érkezett, hogy csatlakozzon a többi szenátorhoz a zsúfolt előcsarnokban, ahol a jóslásra
vártak. Az előjelek kedvezőek voltak, habár Titus úgy vélte, hogy a jós kissé túl nagylelkűen értelmezi a
varjú röptét. Aztán a szenátorok bevonultak a terembe, ám előtte még gyújtottak egy kis tömjént és
mondtak egy imát Victoria oltáránál. Végül megtöltötték az üléssorokat egymással szemközt a hosszúkás
helyiségben. Rengetegen voltak. Titus becslése szerint több mint kétszáz szenátor lehetett jelen.
Miután az összes tag helyet foglalt, Nero is megérkezett. Seneca jött utána, valamint az írnokokból és
titkárokból álló kísérete. Végigsétált a termen, majd leült a folyosó túlsó felén. Titus úgy észlelte, hogy a
császár nem a megszokott hepciáskodó járásával mozog; a jelek szerint a kint gyülekező tömeg látványa
éppen úgy felidegesítette, mint a szenátorokat. Az ábrázata is más volt: szakállat növesztett, legalábbis
egy félszakállat, amit korábban soha egyetlen uralkodó sem viselt; csak az álla alatt hagyták hosszúra a
szőrt, az orcáján és az állkapcsa két oldalán teljesen lenyírták. Ezáltal szinte aranykeretbe foglalták
szögletes arcát.
A ruházata még jobban megdöbbentette Titust. Agrippina halála óta egyre kirívóbb módon öltözködött.
Ezúttal is bíbor- és aranyszíneket választott, ám nem tógát vett fel, hanem egy köpenyfélét, amelyhez
hasonlót inkább az otthonukban hordtak a férfiak és a nők esténként. A lábán sem az alkalomhoz illő saru
volt, hanem valami papucsféle.
Az öltözék szabadon hagyta Nero karjának nagy részét. Eltűnt róla a szerencsehozó kígyóbőrt rejtő,
arany karperec, amit anyja tiszteletére hordott. Agrippina halála után Nero kijelentette, hogy soha többé
nem érhet karperec a bőréhez, sőt rá sem bír nézni egyre sem. A gyerekkori ékszert a tengerbe dobta
baiae-i villája mellett. Már a császárnak sincs meg az amulettje, gondolta magában Titus, ahogy nekem
sincs. Ő viszont sajnálta, hogy nem birtokolja az ősei fascinumát. Elkelt volna a szerencse ezen a napon.
A többi feladattal nagyon gyorsan végeztek, hogy rátérhessenek Lucius Pedanius Secundus
megölésének és a rabszolgák megbüntetésének témájára. Az esettel kapcsolatos tényeket egy írnok
ismertette. Teljesen érzéketlenül olvasta fel a legbujább részleteket is, csak a szenátorok adtak ki olykor
durva, gúnyos hangokat. Egy rabszolga keze általi halál nemcsak iszonytató, hanem szégyenletes is volt a
szemükben, és az, hogy ilyen körülmények között történt – egy másik rabszolga miatti rivalizálás kapcsán
–, valódi botrányt robbantott ki. Ha Pedanius élve megússza, körberöhögték volna, és elsüllyedhetett
volna szégyenében. Így azonban az egyik legrémisztőbb bűncselekmény áldozatává vált: a saját házában a
saját tulajdona fordult ellene erőszakosan.
Ezután a vonatkozó törvényeket elevenítették fel. A szabályok pont úgy rendelkeztek, ahogy Titus
emlékezett, és ahogy a fivérének elmondta az előző napon. Ha egy rabszolga megöli a gazdáját, a házban
lakó összes rabszolgát kínzás alatt kell vallatni, majd halálbüntetéssel sújtani, kivétel nélkül. A négyszáz
rabszolga már átesett a kínvallatáson. Utána bezárták őket Pedanius házába, őrök felügyelete alatt, hogy
ott várják ki az ítéletet. Közben folytak az előkészületek az azonnali kivégzésekhez: kereszteket állítottak
fel a Via Appia mentén, a városon kívül.
Az emelvényen ülő Nero semmit sem szólt, csak figyelte az ülést, mint általában a szenátusi munka
során.
A tagokat felkérték, hogy ha hozzáfűznivalójuk van, emelkedjenek szólásra, és nyilvánítsanak
véleményt. Jelen esetben a kérdés az volt: maradéktalanul és a törvényhez hűen kell-e végrehajtani a
büntetéseket, módosítás és enyhítés nélkül?
Egyes szenátorok nem is várták meg, hogy szólítsák őket, csak bekiabálták a véleményüket, így egy
általános morajlás uralkodott el a teremben. Titus ilyen felkiáltásokat hallott: „Halál rájuk, azonnal!”, „A
törvény az törvény!”. Ugyanakkor elég sokan hangoztatták az ellenkezőjét is: „Túl szigorú a törvény!”,
„Kegyelmet nekik!”, „Kivételt kellene tennünk némelyikkel!”.
Nero befogta a fülét, mintha fájdalmat okozna neki a hangzavar. Intett Senecának, aki előrelépett, és
rendreutasította a szenátorokat.
– Felszólal valaki hivatalosan a büntetés visszavonása vagy enyhítése mellett? – kérdezte.
 Még mindig nagy volt a zúgolódás, és ide-oda forogtak a fejek, de nem állt fel senki. Seneca már
éppen megint szólásra nyitotta a száját, amikor Titus hirtelen megköszörülte a torkát, és felállt.
Az idős államférfi meglepődve nézett rá.
– Beszélni kívánsz, Pinarius szenátor?
– Igen.
Minden szempár Titusra szegeződött. A jós forrónak érezte az arcát, és meg is szédült. Izzadni kezdett
a tenyere, és attól félt, hogy leejti a jegyzeteit őrző viasztáblát…
Ekkor döbbent rá, hogy üres a keze. A tábla! Hova lett? Körülnézett, de sehol sem látta. A jóslás alatt
még nála volt? Nem emlékezett. Lehet, hogy a bérelt gyaloghintóban hagyta? Teljesen összezavarodott. A
többi szenátor pillantása szinte átfúrta a testét. Teljes csend zuhant a teremre.
Vagy szó nélkül leül, és akkor teljesen bolondnak fogják nézni, vagy meg kell tartania a beszédét a
jegyzetei nélkül. Képes rá egyáltalán? Olyan sokáig böngészte őket, hogy a fő pontokat bizonyára fel tudja
idézni, még ha nem is az előre kidolgozott, elegáns szófordulatokkal. Megköszörülte a torkát, és vett egy
nagy levegőt.
– Caesar! – kezdte, és biccentett Nero felé. – Igen tisztelt szenátortársaim! Mindnyájan tudjuk, hogy
egy hatalmas tömeg gyűlt össze a bejárati ajtó előtt. Be kell vallanom, meglepődtem, amikor megérkeztem.
Szerintem mindnyájunkat váratlanul ért a látvány. Láttatok már ilyet?
– Nem, de zsiráfcsordát sem láttam még! – kurjantotta az egyik szenátor. – Mi köze ennek a
törvényhez? – Hangos röhögés és éljenzés fogadta a gúnyolódó szavakat.
– Nos… egy időben ez gyakran előfordult – folytatta Titus idegesen. – Egykoron a köznépnek megvolt
a saját gyűlése, és beleszólhattak a törvényalkotásba… – Titus észrevette, hogy jócskán eltért a
jegyzeteitől.
– Miféle beszéd ez? – kiáltotta valaki.
– Zendülésre buzdít! – fortyant fel valaki más. – Szítja a csőcselék indulatait!
Titus felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őket.
– Én csak azt mondom, hogy valami felzaklatta ezt a sok embert. Talán ti is zaklatottak vagytok.
Legalább ismertetnünk kellene a kegyelemért könyörgők álláspontját, hogy tisztán lássuk az érveket.
Úgy érezte, ezzel sikerült lecsillapítania a hallgatóságát, és visszanyerte a figyelmüket. Észrevette,
hogy egy írnok jegyzi a szavait, valószínűleg azzal a gyorsírással, amit egykor Cicero titkára, Tiro talált
fel.
– A szörnyű bűntény körülményeit tekintve ki vonhatja kétségbe, hogy a Pedanius házában élő
rabszolgák jelentős többsége teljesen ártatlan az ügyben? – folytatta. – A gonosztevőt a szenvedély
hajtotta, és nem egy összeesküvés fajult el ily gyalázatos módon. Ha van is egy másik rabszolga a
szobában, vagy legalábbis elég közel van valaki ahhoz, hogy hallja, ami történik, hogyan előzhette volna
meg a gyilkosságot? Ne felejtsük el azt sem, hogy egy ilyen nagy házban, ahol több mint négyszáz
rabszolga él, számos idős és gyenge szolgáló akad, és vannak túl fiatalok és törékenyek is, nem beszélve a
nőkről vagy a terhes nőkről. Ezeknek az ártatlanoknak is meg kell halniuk? Mi van a vakokkal? A
süketekkel, a némákkal…
– Meg azokkal, akik vakok, süketek és némák is? – kiáltotta valaki.
– Akkor mindenképpen ki kell végezni, hiszen senkinek sem hajt hasznot! – üvöltötte valaki, mire vad
röhögés tört ki a teremben.
– Hacsak nem olyan szépfiú, mint Pedanius ágyasa! – tette hozzá valaki más. Ezzel elvetette a sulykot.
Sokan kifütyülték, és mérgesen néztek rá.
– Szenátorok! – vette vissza a szót Titus, a figyelmükért küzdve. – Én azt kérdeztem magamtól: miért
váltott ki ez az eljárás ilyen példa nélküli felháborodást a közemberek nagy részéből? Alighanem részben
tudom az okát. Először is, egyikünk sem emlékszik ilyen bűntettre, és olyan példát sem tudunk felidézni,
amikor ennyi rabszolgát készültek egyszerre kivégezni, legalábbis itt, Rómában. Ha voltak is ilyen
bűncselekmények, ha hajtottak is végre ilyen mennyiségben halálos ítéleteket, akkor az csak egy vidéki
birtokon vagy villában történhetett, amelynek rabszolgáit a ház lakóin kívül senki sem látta és ismerte. Ám
ez más eset. Itt laknak, a városban, szabadon mozoghatnak és végezhetik a munkájukat. Ezeket a
rabszolgákat nemcsak más házak rabszolgái ismerik, hanem a kereskedők, a kézművesek, és mindenféle
más polgár is, akivel érintkeznek. Vannak közöttük küldöncök és hírvivők, varrónők és borbélyok,
szakácsok és takarítók, könyvelők és írnokok, valamint egészen magas képzettségű szolgák, akiknek tudása
tiszteletet érdemel. Néhányan már vénséges vének. Mások nemrég születtek, éppen csak kezdik az
életüket. Egyesek a legszebb korukat élik, amikor a leghasznosabbak és legértékesebbek. Akadnak
közöttük viselősek, akik nemsokára szülnek. A törvénynek ezen áldozatai nem arctalan tömeget képeznek,
hanem emberi lények, akiket ismernek a szomszédjaik, így nem csodálkozhatunk azon, hogy mindenfelé azt
suttogják a városban: túl kegyetlen a törvény. Ha egyszer ekkora a felháborodás, még itt, a szenátuson
belül is, nem lehet kivételt tenni a törvény alól?
Úgy érezte, végeredményben nem ment olyan rosszul a felszólalás. Elégedett volt magával. Korábban
úgy képzelte, tapsot is fog aratni, akár az ellenlábasai soraiból is, a bátorságát elismerendő. Ehelyett csak
néhány „éljen, éljen” hallatszott, meg alkalmasint némi egyetértő morgás, a beszéd legvégén viszont éppen
olyan mély csend lett, mint a kezdete előtt volt.
Gaius Cassius Longinus szólásra emelkedett.
– Caesar! Tisztelt szenátortársaim! Gyakran voltam jelen ebben a gyűlésteremben olyan alkalmakkor,
amikor enyhíteni vagy eltörölni akartak egy őseink által létrehozott szokást vagy törvényt. Minden egyes
esetben rossz következménye lett a változtatásnak. Igen, minden esetben bölcsebbnek és magasabb
rendűnek bizonyultak az őseink törvényei, mint az újítások. Mégis sokszor hallgattam, és hagytam, hogy a
többség győzzön, mert nem akartam rendíthetetlen maradinak látszani, aki egyre fárasztóbb és unalmasabb
az ősi szokásjoghoz való ragaszkodásával. Ha úgy tetszik, egy olyan alkalomra tartogattam az érveimet,
amikor valóban szükség lesz a hangomra, hogy megelőzzem a végzetes állami tévedést. Hát most itt az
idő!
– Egy néhai konzult szántszándékkal megöltek a házában. A saját rabszolgája tette. Egyetlen másik
rabszolga sem akadályozta meg, noha a törvény szerint ez kötelességük. Szavazzátok meg a kegyelmet
nekik, ha akarjátok. De ha még egy városi elöljáró sincs biztonságban a saját házában, akkor ki lehet?
Kinek lesz elég rabszolgája ahhoz, hogy valaki megvédje, ha Pedanius négyszáz rabszolgája nem volt
elég? Ki bízhat egy rabszolga segítségében, ha még a kivégzés lehetősége sem készteti őket erre?
– Némán ültem itt, és végighallgattam a „tényeket” ebben az ügyben, amelyek arra utalnak, hogy
Pedanius is több szempontból helytelenül viselkedett. Mivel a halott ember nem tudja megvédeni magát,
én kérdezem meg tőletek: hogyan és kitől szereztétek meg ezeket a „tényeket”? Természetesen attól a két
rabszolgától, akik jelen voltak a gyilkosságnál: a gyilkostól és a gyilkos szeretőjétől. Nem kétlem, hogy
ezeket a „bizonyítékokat” kínzás alatt csikarták ki a rabszolgákból, ahogy a törvény előírja, de szerintem a
saját képzeletük szüleményeinek könyvelhetjük el, amelyekkel be akarták feketíteni az áldozat nevét, és
együttérzést akartak ébreszteni maguk iránt. Legközelebb azt fogjuk hallani, hogy a gyilkosság alapos
indokkal történt, igazolható tett, és Pedanius csak azt kapta, amit megérdemelt! Port hintettek a
szemetekbe, szenátorok, méghozzá nem is egy agyafúrt ügyvéd, hanem néhány rabszolga! Szégyellhetitek
magatokat!
– Azt az érvet is hallani lehet, hogy más rabszolgák a házban nem tudhattak róla, milyen veszély
fenyegette a gazdájukat. Elhiszitek ezt egy pillanatra is? Komolyan gondoljátok, hogy egy rabszolga úgy
tervelte ki a gazdája megölését, hogy senkinek nem árult el erről semmit, egyetlen fenyegető mondatot sem
ejtett ki a száján sehol a házban? Még ha ez az őrülten féltékeny szerető hallgatott is a szándékáról, hogyan
juthatott észrevétlenül egy késhez? Miért nem kérdezte meg senki, hogy mire akarja használni? Hogyan
surranhatott be a gazdája hálószobájába, az őr mellett, mécsessel a kezében, úgy, hogy senki sem vette
észre?
– Néhány rabszolga biztosan gyanította, hogy a gazdája veszélyben van, de tegyük fel, hogy a többség
tényleg nem sejtett semmit. Meglehet. De én azt mondom, hogy a ház összes rabszolgáját, akármennyire
keveredett bele ebbe az ügybe, visszavonhatatlanul beszennyezte a gyilkosság. Még azt a rabszolgát is, aki
azon a napon született a házban, ezért őt is el kell pusztítani, mint egy veszett kutyát. Képzeljétek el, hogy
az a rabszolga abban a tudatban nő fel: a gazdáját brutálisan meggyilkolta valamelyik társa, és büntetlen
maradt. Felfogja valaha igazán, hol a helye a világban, és milyen rendületlen tisztelettel tartozik a
gazdájának? Szívesen fogadnátok azt a rabszolgát a saját házatokba, aki a meggyilkolt gazdája
emlékképével a fejében nőtt fel, és bizonyára terjeszteni is fogja ezt a hírt? Alig hinném!
– Néhányan úgy viselkedtek, mintha először történne ilyen bűntény, és olyan döntést kellene hoznunk,
amelyhez hasonló nagy jelentőségű határozat még nem született. Azt mondjátok, hogy még ha volt is
hasonló eset, ez az ügy egyedülálló, és különös megfontolást igényel. Badarság! Ebben semmi új nincs,
semmi példátlan, mi több, meg sem kellene vitatnunk. Őseink számtalan hasonló példát láttak, a lehető
legjobban oldották meg, és ránk örökítették a megoldást. Olyan hálátlanok lennétek, hogy visszautasítjátok
ezt az ajándékot? Olyan hiúak lennétek, hogy bölcsebbnek tartjátok magatokat náluk?
– Az őseink nem bíztak a rabszolgáikban, habár azok sokszor ugyanazon a birtokon vagy ugyanabban a
házban születtek, mint a gazdáik. Gyanakvásukat és éberségüket nem csökkentette a tény, hogy egész
életükben ismerték azokat a szolgákat, és engedékenyebbek sem lettek emiatt. Az a helyzet viszont, amivel
most szembesülünk, sokkal veszélyesebb. Manapság a világ minden tájáról gyűjtik a rabszolgákat a
hatalmas házakba. Mindenféle nyelveket beszélnek… Ki tudja, mit pusmognak a hátunk mögött?
Mindenféle vallásnak hódolnak, vagy éppen teljesen hitetlenek. Csapatokat alkotnak, sőt a hátunk mögött
idegen, titkos szektákhoz csatlakoznak. Soha korábban nem kellett ennyire tartanunk a saját házunk
rabszolgáitól! Ezzel a zagyva tömeggel csak akkor bírhatunk el, ha megfélemlítjük őket és szilárdan
ragaszkodunk a törvényekhez.
– Azt mondjátok, ártatlan emberek fognak meghalni. A törvény azonban régóta kimondja, hogy a
közérdek igazolja az egyén szenvedését. Ha egy római légió vereséget szenved, és minden tizedik férfit
agyonvernek bunkósbottal, bátor emberek is együtt halnak meg a gyávákkal, de ilyen szigorú intézkedések
kellettek ahhoz, hogy az őseink hadseregei meghódíthassák a világot. Ugyanezek az ősök hagyták ránk a
törvényeket, amelyekről ma vitatkozunk. Alaposan gondoljátok át, mielőtt hozzájuk nyúltok! Ha legyintünk
a törvényre, ki tudja, mit zúdítunk a nyakunkba! Ha betartjuk, gyermekeink nagyobb biztonságban
aludhatnak ma éjjel az ágyukban.
Titus lelkes ünneplésről álmodozott, de Cassius kapta azt meg. Az ujjongás és taps közepette Titus
hallotta, amint egyik az szenátor odasúgja a másiknak:
– Ezért tartjuk Cassiust a legkiválóbb élő jogtudósnak!
– A legnagyobb szakértője a jognak Cicero óta – felelte a másik.
Cáfolatra buzdították az egybegyűlteket, de senki sem lépett előre.
A szenátus a terem felosztásával szavazott. Azok, akik a törvény változtatás nélküli betartatására
szavaztak, a császár jobbján ültek le. Akik a kivételezés mellett ágáltak, a császár bal oldalán foglaltak
helyet.
Titus, aki már addig is Nero balján tartózkodott, a helyén maradt. A szenátorok, akiknek a
beszélgetését hallotta, felálltak, és átmentek a másik oldalra, akárcsak Cassius, aki gyenge látása miatt
támogatásra szorult. Számos csodálója rohant oda hozzá a megtiszteltetésért, hogy segíthessen neki.
Sokáig mozgolódott a tömeg, és voltak, akik a terem közepén maradtak, mert csak az utolsó pillanatban
akartak döntést hozni.
Titus újfent mulatságosnak tartotta, hogy ugyanazok a szenátorok haboznak az utolsó pillanatig, akik
mindig is ezt tették. Ide-oda nézelődtek idegesen, és próbálták megállapítani, melyik oldal áll nyerésre.
Az ilyeneknek soha nem volt saját határozott véleményük, saját döntésük, inkább a többséggel tartottak –
miután kiderült, melyik a többség.
Amikor végül mindenki helyet foglalt, nem volt szükség számlálásra. Noha jelentős létszám szavazott
az engedékenység mellett – sokkal többen, mint amire Titus Cassius a beszéde után számított –, az
egyértelmű többség a törvény megtartása mellett voksolt. Pedanius házának rabszolgáit kivétel nélkül
kereszthalálra ítélték. Már folytak az előkészületek, és számítani lehetett rá, hogy még aznap végre is
hajtják a büntetéseket.
Nero kimaradt a vitából. Kihasználhatta volna azt a kiváltságát, hogy bármikor megszólalhat, de ő
csak figyelmesen hallgatott, meg sem mukkant. Miután azonban hivatalosan véget vetettek az ülésnek, és a
szenátorok felálltak a helyükről, egy hírvivő odarohant az emelvényéhez, és belesúgott valamit Nero
fülébe. A császár azonnal felpattant a székéről.
– Szenátorok! – szólalt meg. – Úgy hallom, időközben még nagyobb lett a tömeg odakint, és most már
sokan fáklyákkal és bunkósbotokkal hadonásznak. A jelek szerint értesültek az ítéletről, és nem tetszik
nekik.
– De még ki sem hirdettük! – kiáltotta egy szenátor Titus közelében. – Kitől tudták meg?
– Bizonyára egy császári rabszolgától – felelte egy másik. – Ki-be szaladgálnak a teremből.
Ordítozás hallatszott a fórumról, annak ellenére, hogy a szenátus házának minden ajtaja be volt
csukva. Amikor masszív pántjaikon, lassan feltárultak a nagy bronzajtók, a tompa morajlás egyszeriben
harsogó őrjöngéssé változott.
Titus követte a többi szenátort az előcsarnokba. Megdöbbentek a látványon, ami a nyitott ajtókon
keresztül fogadta őket.
Többszörösére nőtt a tömeg. A fórumot dühödten kiáltozó arcok tengere özönlötte el. A
szobortalapzatokon, a lépcsőkön és az összes látható épület oszlopos tornácán is emberek álltak. A
sokadalom még a nagytiszteletű szónoki emelvényt, a Rostrát is megrohamozta: fáklyákat tartó férfiak
ültek fel a tér fölé benyúló hajóorrokra, mint a lovak nyergébe.
A szenátus házából kilépő szenátorokat meglátva a tömeg előrébb lendült, és félig el is árasztotta a
lépcsőt. Csak Nero praetorianusainak sorfala tudta megállítani őket. Az emberek öklüket rázva,
bunkósbotjukat suhogtatva ordítoztak. A távolabb állók még köveket is merészeltek dobálni a
praetorianusokra, akik a pajzsukkal védték magukat. Fülsiketítő volt a csörömpölés.
Titus idegesen fürkészte a tömeget, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy a saját testőrei még a
helyükön vannak. Csatlakozni hozzájuk azonban még nem volt értelme; Titus semmi pénzért nem
merészkedett volna közelebb a feldühödött tömeghez. Szomorú nap volt ez számára, hiszen szenátori tógát
viselni Róma szívében azt jelentette, hogy a csőcselék célpontjává vált.
– Ez téboly! – suttogta Titus.
– Ez pontosan az a viselkedés, amit a te beszédedhez hasonló felszólalások kiváltanak! – förmedt rá
Cassius szenátor, miután közelebb lépett hozzá.
– Nevetséges! – közölte Titus. – Ezek az emberek nem voltak bent a teremben, nem hallhatták!
– A szavazásnál sem voltak jelen, mégis szinte azonnal értesültek az eredményről! A rabszolgák
fecsegnek. És mivel egyes szenátorok szimpatizálnak az ügyükkel, sőt képesek vakmerően mellette érvelni
a szenátus házában, a csőcselék csak felbátorodik, és fenyegetéssel akarja elérni célját.
– Mit lehet most tenni? – kérdezte Titus.
 – Mivel nem tanulták meg az önfegyelmet a feljebbvalóiktól, csak erővel lehet őket szétoszlatni.
Nero a jelek szerint másképp gondolta. Miközben a szenátorok továbbra is a tornácon dideregtek,
semmiféle menekülési utat nem látva, egy császári kikiáltó átverekedte magát közöttük, és megállt a
lépcső tetején. Többször megfújta a kürtjét, hogy elhallgattassa a tömeget.
Az ilyen kikiáltókat az éles hangjuk miatt választották ki, így az ő hangja is betöltötte a teret, és még
visszhangzott is a szemközti épületek falairól.
– Polgárok, a caesar rendeletet hozott! Figyeljetek jól!
A lehalkult mormogásból kihallatszott néhány mondat: „Nero! Nero, mutass könyörületet!”, „A caesar
majd megment minket a szenátus igazságtalanságától!”
Lehetséges lett volna? Nero sok kérdésben semmibe vehette a szenátus döntését, de vajon megtette ez
alkalommal? Nem sokkal a város születése után, amikor királyok uralkodtak Róma fölött, az állam feje
állítólag gyakran állt a köznép mellé a gazdag nemesekkel szemben. A királyoknak éppen annyi okuk volt
félni a nemesektől, mint a közembereknek, ezért olykor a természetes szövetség lehetősége vonzotta őket
egymáshoz. Kihasználja Nero ezt az alkalmat az emberek megérintésére, a szenátus feje fölött, hogy a
csőcselék hősévé válhasson? Megengedhette magának a császár, hogy fittyet hányjon a törvényekre, és
ellenségeket szerezzen a szenátusban?
A kikiáltó azonban az emberek utolsó reménysugarait is szétzúzta.
– A szenátus egy benneteket is érintő kérdést vitatott meg. A szenátorok ítéletet hoztak. A törvényt be
fogjuk tartani. A büntetéseket végre fogjuk hajtani. A caesar megdorgál benneteket ezért a helytelen és
fenyegető viselkedésért. Ezt a gyűlést törvénytelennek nyilvánítjuk. Utasítjuk a tömeget, hogy
haladéktalanul oszoljék szét!
Az elégedetlenkedők tiltakozva hördültek fel. Még több kő repült a szenátus háza felé. Némelyik a
kikiáltó mellett csapódott be, aki gyorsan visszavonult.
Újabb fáklyákat adtak, továbbítottak és gyújtottak meg az emberek tengerében. A szaporodó lángok
látványa megijesztette a szenátorokat. Mit forgattak a fejükben a zendülők, hogy tűzzel fenyegetőztek? A
nyílt láng olyan erő volt, amelyet senki sem tarthatott kordában; a tűz bárhova eljuthatott, és az ellenőrzés
alól kiszabadulva bármit megsemmisíthetett. A köztársaság utolsó éveiben magát a szenátus házát is
felgyújtotta az ingerült tömeg, és csak az isteni Augustus idején épült újjá, még nagyobb pompával.
Másodszor is porig kell égnie?
Titus váratlanul egy ismerős arcot fedezett fel az emberáradatban. Felállt a szőr a hátán. Kaeso volt
az. A testvére összevegyült a csőcselékkel, méghozzá nem is egyszerű résztvevőként, hanem valamiféle
főkolomposként! Fáklyát lobogtatott a szenátus házának lépcsőjét védő praetorianusok orra előtt, és a
másik karjával is hadonászott, buzdító szavakat kiáltozva.
Titus megcsóválta a fejét. Ahogy a beszéde fogadtatásával kapcsolatban hamis reményeket táplált, úgy
abban is hiába reménykedett, hogy büszkén előadja majd a sikerét Kaesónak, és ezzel biztosítja róla,
mégsem olyan érzéketlen tuskó, amilyennek hiszi, mi több, kifejezetten bátor tettet hajtott végre, főleg a
saját társadalmi pozíciójához képest. Milyen nagy lépés lett volna valami elismerést, sőt talán még
dicséretet is kicsikarni Kaesóból! A fivére azonban ezúttal is kereste a bajt: nemcsak részt vett a
tüntetésben, de mindenki másnál hangosabban ordítozott, és magára vonta a figyelmet. Titus egész testében
megfeszült; mi lesz, ha a szenátortársai is észreveszik Kaesót a tömegben, aki bozontos szakálla meg
szilaj tekintete ellenére még mindig nagyon hasonlított rá? Mi lesz, ha felismerik? Ha a többi szenátor
rájön, hogy a testvére a zendülők egyik vezéregyénisége, porig alázzák őt is!
Kaeso hirtelen ránézett. Pontosan úgy viselkedett, mint Titus, amikor őt látta meg. Elsápadt,
megdöbbent és elborzadt. Utána viszont undor és düh rajzolódott ki az arcára. Az ikrek sokáig bámulták
egymást, mintha egy torzító tükörbe néznének. Aztán, mivel egyikük sem tudott tovább a másik szemébe
nézni, egyszerre fordították el a tekintetüket.
Hamarosan menetelő léptek döngése visszhangzott a fórumon. Mivel a császári rendelettel nem
sikerült megzabolázni a tömeget, Nero még több praetorianust hívott a városon kívüli helyőrségből.
Amikor a zord ábrázatú katonák megjelentek kivont kardjaikkal, a tömeg egy része kétségbeesve elszaladt.
Mások vonakodva hátráltak, de közben köveket hajigáltak. Csak páran mertek szembeállni a
praetorianusokkal, botjaikkal és fáklyáikkal hadonászva.
Titus megint Kaesót kereste, ám a fivére eltűnt a gomolygó tömegben.
A praetorianusok mellé erősítésként Nero a vigileket is odahívta, azokat a képzett tűzoltókat, akiket
először Augustus szervezett össze. A vigilek éjjeliőrként is szolgáltak, és néha szökött rabszolgákat is
elfogtak. Páncélzat helyett bőrsisakot viseltek, kard helyett tűzoltó fejszét hordtak maguknál, ám
fegyelmezettségükkel fenyegető ellenfélként tűntek fel a tömegben összeverődött boltosok és munkások
előtt.
Néhány fejet betörtek, és folyt is némi vér, ám végül sikerült szétoszlatni a tömeget. Mialatt a vigilek
eloltották a fórumon szanaszét heverő fáklyákat, a praetorianusok rendezték soraikat, és elindultak
Pedanius háza felé, ahol az elítélt rabszolgákat tartották őrizetben.
Egy órán belül kiterelték őket a kivégzések helyére, a városon kívülre. Az egész útvonalat
praetorianusok vigyázták, hogy elejét vegyék mindenféle összeütközésnek. A keresztre feszítések amúgy
nyilvános eseménynek számítottak – minél nagyobb közönség gyűlt össze, annál jobban szolgálta a
látványosság az erkölcsi célzatot –, ám ezúttal, miután a rabszolgákat kihajtották a városból, a
praetorianusok becsukták a Porta Appiát, és elterelték a forgalmat a Via Appiáról.
A keresztre feszítéseket senki sem nézhette végig. Egész nap és egész éjjel tartottak.
Másnap reggel még mindig őrjáratoztak praetorianusok a kijelölt területen, de a Porta Appiát és a Via
Appiát megnyitották a közlekedők előtt. A dél felől érkezők szemébe baljósan villantak az út széléről a
római igazságszolgáltatás keménységének véres bizonyságai. A városból folyamatosan áramlottak ki a
polgárok csoportjai, hogy megnézzék, mi lett a sorsa Pedanius négyszáz rabszolgájának. Egyesek némán
tátották a szájukat. Mások dühöngtek vagy sírtak.
Napokig ott lógtak a keresztre feszített testek az út mellett. A szenátorok többsége talált rá időt és
módot, hogy megtekintse munkálkodásának eredményét, így Gaius Cassius Longinus is, aki átkozta gyenge
szemét, hiszen így nem láthatta a római igazságosztás mérhetetlen dicsőségét.
Titus Pinarius nem nézte meg a megfeszített testeket. Megpróbált mindent elfelejteni, ami azon a
szörnyűséges napon történt a szenátus házában.


KR. U. 64
Az isteni Juliusról elnevezett hónap egyik meleg reggelén, még hajnalhasadás előtt, Titus Pinariust
füstszag ébresztette fel Aventinus-dombi házában.
– Hilarion! – kiáltotta.
Chrysanthe is megrezzent mellette az ágyon.
– Mi baj van?
– Biztosan minden rendben, drágám. Aludj tovább!
Az ifjú Hilarion egykettőre ott termett az ajtóban. A korábbi ajtónálló Titus egyik kedvenc rabszolgája
lett; ezért szólította a nevén, ahelyett, hogy tapsolt volna valamelyik, a közelben tartózkodó
rabszolgájának.
Az utóbbi három évben – a Pedanius-féle ügy óta eltelt időben – Titus sokkal több figyelmet szentelt a
rabszolgáinak, megtanulta megkülönböztetni őket, számon tartotta sajátosságaikat, sőt még a nevüket is az
emlékezetébe véste. Pedanius meggyilkolása után Róma összes rabszolgatartója úgy érezte, jobban kell
figyelnie az emberi vagyontárgyaira; Titus pedig tudatosan lett gondosabb gazda. Egyre azt bizonygatta
magának, hogy ez nem a korosodással járó érzelmi lágyulás (végtére is még csak negyvenhat éves volt),
hanem egyszerűen csak bölcsebb és körültekintőbb lett. Egy megfelelően tartott ló vagy kutya is jobb és
hosszabb szolgálattal hálálta meg a gazdája odafigyelését. Miért ne lenne ez ugyanígy a megvásárolt
szolgálóknál is?
Hilarionra még a többieknél is jobban figyelt. A fiatalember nemcsak szalonképes volt, megnyerő
külsejének és ápoltságának köszönhetően, hanem gyors észjárású is, és hátborzongató ügyességgel találta
ki, hogy gazdájának mire van szüksége. Titus lassan már minden feladatra Hilariont szólította, így amikor
a füstszag behatolt az orrába és felébresztette, akkor is nyomban az ő neve jött a szájára.
– Igen, gazdám? – kérdezte Hilarion halkan, nehogy az úrnője felébredjen.
– Te is érzed? – suttogta Titus.
– Igen, gazdám. Füst. Nem a ház belsejéből jön. Felkeltettem néhány rabszolgát, és ellenőriztünk
minden szobát. Még csak nem is a közelből ered. Két hírvivőt küldtem körülnézni a kerületben, és azt
mondták, nem látták tűz nyomait.
– Hát ez megnyugtató. Jó munkát végeztél, Hilarion. Nagyon felelősen cselekedtél.
– Köszönöm, gazdám.
– Én mégis határozottan füstszagot érzek. Ráadásul mintha egyre erősödne.
– Azt hiszem, igazad van, gazdám.
– A tetőre felmentél már?
– Még nem, gazdám. – Hilarion elfordította a tekintetét. A jelek szerint tériszonnyal küzdött. Hiába,
egyetlen rabszolga sem lehetett tökéletes…
– Vidd ki a létrát a kertbe! – Titus felkelt az ágyból, és nyöszörögve nyújtózkodott. – Majd én
felmászom.
Chrysanthe csukott szemmel mormogott erre:
– Inkább az egyik rabszolgafiút küldd fel!
– Jobban szeretnék én felmenni, drágám. Ha van valami látnivaló, a saját szememmel akarom látni. De
biztos vagyok benne, hogy nem lesz sehol semmi. Aludj csak!
Titust nem a létramászás rémisztette meg, noha igen gyér volt a fény virradat táján, inkább az, hogy
elcsúszhat egy kilazult vagy törött tetőcserépen. Nagyon óvatosan mászott fel. Száraz szél csapott az
arcába: keletről érkezett, és füstszagot hozott. A keleti láthatár távoli hegyei fölött felderengő napfény egy
kisebb füstfelhőt világított meg a Circus Maximus túlsó végében, a Palatinus és az Aventinus közötti
völgyben. Ahogy magasabbra gomolygott, szétmaszatolta és eloszlatta a szél, ám alul sűrű volt és fekete,
mi több, Titus lángnyelveket és kavargó zsarátnokot is látni vélt benne.
Mi égett? A Circusnak azon a felén boltokkal teli árkádsor húzódott. Titus úgy emlékezett, hogy van
arrafelé egy nagy szövetraktár is, ahova Chrysanthe néha ellátogatott. A meggyulladt gyapjú és vászon
megmagyarázná a füst hihetetlen sűrűségét egy ilyen kis területen. Némiképp mégis megnyugodott attól,
hogy felfedezte a tűzfészket. Messze volt a házától, és a vigilek cohorsa már minden bizonnyal elindult
eloltani.
Milyen bölcs és előrelátó volt az isteni Augustus, amikor megalapította a tűzoltóságot! Annak előtte
csak magánjellegű tűzoltócsapatok léteztek a városban, amelyeket egyes gazdag nemesek tartottak fenn,
bérelhető rabszolgákkal. Az a rendszer soha nem működött rendesen, mert a rabszolgák nem szívesen
kockáztatták az életüket, és kevesen engedhették meg maguknak a brigádok tulajdonosai által követelt
uzsoraárat. Augustus adót vetett ki a rabszolga-bérbeadásra, és abból állami irányítású tűzoltóságot hozott
létre, élén a vigileket kiképző katonai vezetőkkel. Maguk a rabszolgák is szívesebben végezték a
veszélyes feladatot, mert egy hatéves szolgálati idő után szabadok lehettek, és polgári címet kaphattak.
Titus lemászott a létráról, és úgy döntött, hogy megkezdi szokásos napi tennivalóit. Elsőként elküld
néhány rabszolgát, hogy figyeljék a tüzet, és ha nem adódik semmi aggasztó fejlemény, egyszerűen
megpróbálja figyelmen kívül hagyni a keserű füstöt. Eltervezte, hogy gyorsan harap valamit, aztán elmegy
a kedvenc fürdőjébe – de az az épület nem volt messze a lángoktól, így ez mégsem bizonyult jó ötletnek.
Inkább bérel egy gyaloghintót, és felkeresi Agrippa fürdőjét; a Mars-mezőn biztosan tisztább a levegő.
Kellett néhány levelet diktálnia az alexandriai üzlettársainak, és ezt egy forró fürdő után akarta elkezdeni.
Meg kellett szerveznie az ifjú Lucius hamarosan esedékes tóganapját is. El sem tudta hinni, hogy a fia már
majdnem tizenhét éves.
A füstszag azonban még Agrippa fürdőjénél is rendkívül erős volt, és mindenki csak a tűzről beszélt.
Titus, aki látta a lángok fészkét, annyi egyértelműen hamis híresztelést hallott, hogy az összes pletykát
elengedte a füle mellett. Hazafelé azonban azzal szembesült, hogy mindent ellep a füst. A fekete felhő az
égbolt negyedét betakarta.
Hilarion riasztó hírekkel fogadta otthon. A tüzet nem sikerült megfékezni, ezért továbbterjedt a Circus
Maximusra, és beborította az egész keleti végét. A lángok a Palatinus oldalán is elindultak felfelé, és már
a császári palotát fenyegették.
Titus tisztában volt vele, hogy Nero nincs Rómában, hanem az antiumi villájában tartózkodik. A
császár legalább biztonságban volt.
Chrysanthét a hálószobájukban találta. Meg akarta mondani neki, hogy sietve csomagolja össze az
értékesebb ékszereit, ám az asszony már amúgy is azt tette. Szólt Hilarionnak, hogy vigye ki az előtérbe a
különlegesen kiképzett ládájukat a raktárból. Titus saját kezével kezdte el lepakolni az ősei viaszmaszkjait
a fülkékből. Mindet vászonba csomagolta, és óvatosan a ládába helyezte.
Lucius bukkant fel mellette.
– Segíthetek, apám?
– Persze, fiam – válaszolt Titus, mert roppantmód örült, hogy a fiát érdeklik az elődjeik. Lucius a
kezébe vette hasonló nevű őse maszkját. Titus ránézett a képmásra, majd a fia arcára, és büszkén
mosolyodott el, amikor rájött, mennyire hasonlít az ifjú a nagyapjára.
– Elhagyjuk a házat, apám?
– Nem hiszem, hogy odáig fajulna a helyzet. De nem árt felkészülni.
Titus komolyan gondolta, amit mondott. Nem aggódott igazán, legalábbis még nem, ám titkon már azt
számolgatta, mennyi időbe telne odaérniük a Tiberis túlpartján lévő vidéki házukba. Általában nem tartott
tovább az út fél napnál, ám az utak most zsúfolásig megtelhettek a városból menekülő családokkal.
– Tessék, az utolsó ősünket is sikerült biztonságba helyezni! – állapította meg. – Azt hiszem, most
megyek, és megnézem magamnak azt a tüzet.
– Veled mehetek, apám? – kérdezte Lucius.
Titus habozott. Elsőre szívesen rávágta volna, hogy nem, de Lucius már majdnem felnőtt férfi volt.
Egyes családokban már meg is kaphatta volna a férfiúi tógáját. Nem parancsolhatott rá csak úgy, hogy
maradjon otthon az anyjával.
– Hogyne jöhetnél, fiam? Eljössz velem, és együtt megnézzük, mi a helyzet.
Apa és fia elindult, mindössze két testőr társaságában. Sűrű füst gomolygott a levegőben, csípte a
szemüket, és köhögésre késztette Titust. Az utcákon nyüzsögtek az emberek. Egyesek a megszokott
hétköznapi feladataikat végezték, sőt, társalogtak és nevetgéltek is, mintha semmi furcsaság nem történt
volna. Sokan azonban a Tiberis felé menekültek a tűz elől, rémült arckifejezéssel. A közemberek
zsúfolásig megpakolták a kordéikat csekély értékű vagyonukkal. Hordszékek és gyaloghintók tűntek fel
szemmagasságban, a rabszolgák pedig nyögtek a súly alatt, mert ezúttal nem embereket kellett vinniük,
hanem ládákat és dísztárgyakat. Az egyik legkülönösebb látványt egy aranyozott hordszék nyújtotta, amit
előkelően felöltöztetett núbiai rabszolgák cipeltek, és az utas helyén Aphrodité bronzszobra ült. Az ifjú
Lucius fel is nevetett, amikor meglátta.
Az Ara Maxima előtt térdelve imádkoztak az emberek. Fortuna templomába olyan sokan akartak
bejutni, hogy a szentélyben már nem fértek el többen. Feldúlt ábrázatú papok próbálták lecsillapítani a
templom lépcsőjén siránkozó asszonyokat.
Titus és Lucius egy kerek bőrdobozokkal megpakolt szekér mellett haladtak el. A capsákban minden
bizonnyal valamiféle könyvgyűjtő értékes tekercsei bújtak meg. Titus egészen addig bele sem gondolt,
hogy mi történne az ő kis könyvtárával egy tűzvész esetén. Volt elég bőrtokja ahhoz, hogy mindegyiket
biztonságos helyre szállíthassa szükség esetén? Könyveinek egy része meglehetősen régi volt és értékes,
például Livius történelmi írása, amit még Titus apja kapott Claudiustól.
A Circus Maximus bejárata nyitva állt, ezért besétáltak, és felkaptattak a lépcsőn a legmagasabb
sorra, a távoli nyugati, lekerekített végében. Sokan döntöttek úgy, hogy onnan néznek le a tűzre. Olyan
volt, mintha Vulcanus isten egyik előadását kísérnék figyelemmel. A Circus másik vége egy nagy kráterre
hasonlított, amelynek tüze egészen a versenypályák közepéig elér. Bal kéz felől a Palatinus oldalának
jelentős része lángokban állt, többek között a császári palota egy kis szeglete is. A tűz beborította az
Aventinus legtávolabbi lejtőjét is. Titusnak elakadt a lélegzete, amikor rádöbbent, hogy a kedvenc fürdője
is a lángok martaléka lett, az, amelyiket reggel meg akart látogatni. Eszébe jutott az alacsony kis ember,
aki mindig a bejáratnál üdvözölte, és a masszázst végző egyiptomi rabszolgafiú is, aki minden vendégnek
olyan botrányosan felkínálkozott. Vajon csapdába ejtette őket a tűz? Mi lett volna, ha mégis azt a fürdőt
választja? Életben lenne még?
Forró szél söpört lefelé a Circus Maximus oldalán. Titus szeme megint könnyezni kezdett, a szájában
pedig hamu ízét érezte. Végighúzta az ujjait az arcán, és látta, hogy minden ujjbegye fekete lett a koromtól.
Amikor Titus már eleget látott, és éppen indulni akart, Lucius egy távoli tűzoltócsapatra hívta fel a
figyelmét valahol az Aventinuson. A Circus tetején összeverődött emberek is összegyűltek, és a felső
párkányon áthajolva figyelték a vigilek munkáját.
– Apám, menjünk, nézzük meg!
– El kellene indulnunk hazafelé. Anyád már biztosan aggódik…
– De mások is nézik. Szerintem biztonságos.
Igazából Titus is kíváncsi volt a tűzoltásra, ezért odament a fiával a többi emberhez a felső párkányzat
mentén, mígnem a tömeg miatt már nem tudtak továbbmenni. Nem is lett volna jó, ha továbbmennek, mert
ez a pont már veszélyesen közel volt a tűzhöz és a Circus végéhez is. A mellvéd fölött áthajolva jól
láthatták a szorgoskodó vigileket.
Éppen ebben a pillanatban szökkentek fel az első lángnyelvek a Circusszal szemközti háromszintes
épület tetejéről. A vigilek minden eszközüket bevetették a tűz ellen, mielőtt az felemésztette volna az
egész épületet. Egy szállítható szivattyút is hoztak egy víztartállyal, és a lehető legközelebb tolták a
házhoz. Míg két férfi célra tartotta a cső végét, négy másik a szivattyú billenőkarát mozgatta le-fel, így a
vízsugár egészen a háztetőig emelkedett. A vigilek egy része a polgárokat hívta segítségül, és vödröket
továbbított az épület körül, hogy újratöltsék a tartályt a közeli kút vizéből.
Távolabb egy másik tűzoltócsapat próbált lebontani egy épületet, amit már tönkretettek a lángok. Egy
hajítógépet hoztak, amit a légiók használtak lövedékek kiröpítéséhez – és ami eredetileg egy hatalmas
nyílágyú volt –, azzal hajították el a láncokra fűzött, háromágú vashorgokat. A horgok lenyűgöző
pontossággal akadtak bele az ablakkeretbe, és jócskán megfeszültek. Amikor már öt horog a helyén volt, a
vigilek csapatokra oszlottak, megragadták a láncokat, és egyszerre feszültek neki a húzásnak. Az ötödik
húzásra az elüszkösödött fal megadta magát, és szikrázva összeomlott. A tűzoltók elejtették a láncokat,
csákányokat és fejszéket kaptak fel, és odarohantak felaprítani a törmeléket.
– Hihetetlenül veszélyes, amit művelnek! – mondta Lucius. – Nézd, ott feljebb a dombon! Tüzet
raknak, nem?
A prefektusuk ugatásszerű parancsaira egyesek égő fadarabokat vettek fel, még jobban meggyújtották
őket a parázsló romok között, és felégették velük a tűzvész határán álló hosszú, keskeny, egyszintes
épületet.
– Úgy tudom, ezt nevezik tűzgátnak – jegyezte meg Titus. – Ha elég gyorsan el tudják pusztítani azt a
házat, akkor egy hézag jön létre, és az megállíthatja a tűz terjedését… legalábbis abban az irányban.
Lucius bólintott. A tűz és az eloltására használt eszközök is elkápráztatták.
– Lehetek én is tűzoltó valamikor?
Titus elnevette magát, és gyorsan körülnézett. Örült, hogy senki sem hallotta a fia kérdését. A
hagyomány és a törvény szerint is hamarosan felnőtt ember lesz, mégis sokszor gyermeki naivitással
tekintett a világra.
– A vigilek rabszolgák és felszabadítottak, Lucius. Ez a munka nem szabadnak született embereknek
való, legyenek akár a legalacsonyabb rangúak is.
– De valaki csak parancsol nekik! Például az a férfi, aki ott fent parancsolgat!
– A lovagi rendbe tartozó férfiak szolgálhatnak a vigilek prefektusaiként. Ám a patríciusok közül soha
senki nem ereszkedne le odáig. Ha kalandos életet szeretnél, inkább a társadalmi státuszodhoz illő katonai
pályafutást kellene választanod…
– De a katonák nem oltanak tüzet! Sőt, ők szántszándékkal felgyújtják a városokat!
Titus lebiggyesztette a száját.
– Igen, a légiók néha a tüzet is használják fegyverként. Biztos vagyok benne, hogy a katonák is jó
tűzoltók, hiszen az ellenség sokszor tűzzel akarja őket elpusztítani. – Példa után kutatott az emlékeiben. –
Amikor az ük-ük-ükapád, az isteni Julius csapdába esett Kleopátrával az alexandriai palotában, az
egyiptomiak megpróbálták kifüstölni onnan. Felgyújtottak egy raktárt a nagy könyvtár mellett. Gondolom,
a caesar katonáinak kellett volna eloltaniuk azt a tüzet, mielőtt megfékezhetetlenné válik.
Lucius töprengve bólintott. Lenézett a vigilekre.
– Szóval csak rabszolgák és felszabadítottak. Mégis csodálatra méltó a bátorságuk és az ügyességük.
– Igen, az kétségtelen.

*

Nem sokkal dél után hirtelen elállt a szél. A parázzsal teli füst egyenesen gomolygott felfelé, akár egy
óriási oszlop. A nyugodt levegőnek és a vigilek kemény munkájának köszönhetően sikerült ellenőrzés alá
vonni a lángokat, legalábbis az Aventinus-dombon.
Titus úgy döntött, hogy a városban marad. Mielőtt lefeküdt aludni, meghagyta Hilarionnak és több más
rabszolgának, hogy őrködjenek éjszaka, és azonnal ébresszék fel, ha történik valami.
Aznap éjjel szerelmeskedett Chrysanthéval. Régóta nem került már sor ilyesmire. Talán a levegőben
reszkető katasztrófa izgatta fel, és a feleségét is, mivel ő is nagy örömét lelte az együttlétben.
Kétségtelenül nagy feszültségtől szabadultak meg mindketten, és Titus könnyen el is aludt utána.
Különös álma volt. Jóslást végzett a Palatinuson, de nem voltak körülötte nézők; mi több, az egész
város kiürült. Madarakat keresett az égen, amikor váratlanul minden felhő egyenként felrobbant, és
lángolni kezdett, mintha fehér báránybundák égtek volna. Az izzó-vörös felhők lángcsóvákat okádtak a
városra, és mindent felgyújtottak.
Arra ébredt, hogy Chrysanthe és Lucius rázogatják. Izzadságban fürödve ült fel az ágyán. Nehezére
esett a légzés, és fájt a torka. A levegő sűrű lett a füsttől.
– Apám, gyere ki a kertbe! Nézz fel az égre!
Ahogy a felesége és a fia nyomában kisétált a kertbe, egyre azon töprengett, vajon ez még mindig az
álom-e. Az éjszaka közepén azonban fakó vörös fény járta át a csillagtalan égboltot. Titus felmászott a
létrán a tetőre, Lucius pedig követte. A tető csúcsáról szörnyű látvány tárult a szeme elé: az egész Circus
Maximus lángokban állt. Az Aventinus és a Palatinus közötti hosszú völgy olyan volt, mint egy tűzből álló
tó. Mi több, egy bizonyos szint alatt az egész város lánghullámok martalékának tetszett, és a dombok
szigetekként emelkedtek ki az örvénylő lángtömegből. Még a hegytetőkön is látott lángcsóvákat itt-ott,
vagy legalább a leégett épületek parázslottak narancssárgán. A Palatinuson teljesen ellepte a tűz a császári
palotát.
– Miért nem keltettetek fel hamarabb? – kiáltott Titus. – Megmondtam Hilarionnak, hogy ne
késlekedjen, ha romlik a helyzet.
– Azt mondják, nagyon gyorsan történt, apám. A tűz hirtelen mindenhol ott termett egyszerre…
– Azonnal el kell hagynunk a házat, és csak imádkozhatunk, hogy ne legyen késő!
Titus már az előző napon telepakoltatta a ládákat az ősei viaszmásaival és más fontos értéktárgyakkal,
és fel is emeltette a ládákat szekerekre. A legerősebb rabszolgái vonszolták ki az utcára a vagyontárgyait.
A felesége három fiatal lányát is felkeltette, ám mire indulásra készen álltak, mindenki a kétségbeesés
szélén táncolt.
Titus összehívta a rabszolgáit, és utasításokat adott nekik. A családdal kellett tartaniuk, és
mindegyiküknek kellett valami értékes holmit cipelnie, kivéve a két legfiatalabb és legerősebb rabszolgát.
– Ti itt maradtok, amíg csak lehetséges. Ha a lángok nem érik el ezt az utcát, akkor ti fogjátok
megvédeni a házat a fosztogatóktól. Ha a lángok mégis ideérnek, és megjelennek a vigilek, akkor segítetek
nekik megmenteni a házat a tűztől.
– De gazdám – szólalt meg az egyik rabszolga –, mi lesz, ha meggyullad a ház, és senki sincs a
közelben? Mi lesz, ha nem marad más választásunk, csak menekülni?
Titus ekkor jött rá, hogy a két leginkább életképesnek tartott rabszolgája merő kisfiú csupán, és nem
képes felelős döntést hozni egy ilyen helyzetben.
– Hilarion is itt marad veletek – határozott végül. – Ő fogja eldönteni, hogy mentek vagy maradtok.
Értettétek? Hilarion parancsol, amíg távol vagyok.
Titus Hilarionra nézett, és valami szokatlan, rossz érzés nyilallt belé. Bűntudat lett volna? Mielőtt
átgondolhatta volna, Hilarion előrelépett, és megfogta a gazdája kezét.
– Köszönöm, gazdám. Megtisztelsz a bizalmaddal.
Titus bólintott, de még mindig nem bírt a rabszolga szemébe nézni. Maga köré gyűjtötte a családját és
a többi szolgát, majd elhagyta a házat.
Az útvonal, amit kiválasztott, járhatatlan volt, így kénytelenek voltak megfordulni, és másfelé menni.
A rettegő emberekkel teli, sötét utcákat csak az égből tükröződő, cinóbervörös fény világította meg.
Miközben eszetlenül ütköztek egymásnak a testek, Titus egy felháborító vádat hallott ki a zűrzavarból:
– A császár gyújtotta meg! Hallottad? Nero ügynökei gyújtották meg a tüzet, először egy helyen, majd
egyre több helyen, mindenütt a városban!
Titus elkapta a férfi karját.
– Aljas hazugság!
– Ez az igazság – védekezett az idegen. – A saját szememmel láttam. Bőrsapkás, egyenruhás férfiakat
láttam ledönteni egy magtár falait faltörő kossal… remek, erős kőfal volt, magától soha nem gyulladt
volna meg… aztán szándékosan felgyújtották a bent lévő dolgokat. Csak tudom, a saját szememmel láttam!
– Te a vigileket láttad, ostoba, akik felégették a gyúlékony gabonát, mielőtt a nagyobb tűz eléri, és a
gabonapor esetleg felrobban! A tűzoltók munkájához hozzátartozik a falbontás és a kisebb tüzek
gyújtása…
– Hogy tüzeket gyújtottak a tűz megfékezésére? Hát ennyire együgyűnek nézel? – ordítozta a férfi. – Ezt
a tűzvészt Nero emberei okozták. Láttam a bizonyítékot, és sokan mások is. Ami az általad említett
vigileket illeti, semmit sem tettek a tűz megfékezéséért. Sőt, beálltak a fosztogatók sorába!
Nem maradt idő vitatkozni. Titus durván félrelökte a férfit, és továbbsietett.
Az utcák is olyanok voltak, mint egy rémálomban: csupa szemét és felfordult kordé mindenfelé.
Elhagyott gyerekek gubbasztottak és sírtak a sarkokon. Zavarodott szülők kóvályogtak céltalanul,
elveszetten. Számtalan holttest is akadályozta a haladást. Egyesek a belélegzett füsttől haltak meg, másokat
eltiport a menekülő tömeg.
Végül Titus és a családja elértek a Tiberis legközelebbi hídjáig. Emberek, állatok és taligák töltötték
meg a térről a hídra torkolló, tölcsérszerű utat, ezért olybá tűnt, sokáig fog tartani az átkelés. Néhányan
végső elkeseredésükben inkább átúsztak a folyón. Végül a Pinarius család is elindulhatott át a hídon, és
nem is volt más választásuk, mert a tömeg taszigálta őket előre. Titus megszámolta maga körül a fejeket.
Valami csoda folytán sikerült egy csoportban maradniuk, még a legöregebb és leggyengébb rabszolgáknak
is.
Aztán rájött, hogy valaki hiányzik.
Odakiáltott a fiának.
– Lucius, ismered a villába vezető utat. Oda tudod vezetni a többieket, ugye?
– Persze hogy ismerem az utat, apám. De miért kérded ezt? Te fogsz minket odavezetni.
Titus sóhajtott.
– Nem. Vissza kell mennem.
Ezt Chrysanthe is meghallotta, és megfordult.
– Ne nevettesd ki magad, uram! Mit felejthettél otthon, amiért érdemes visszamenni?
– Este találkozunk, vagy talán reggel. Ne aggódjatok miattam. Az istenek vigyáznak rám.
Titus megállt, és figyelte, ahogy a tömeg tovasereglik körülötte, magával sodorva az ő családját is a
hídra, majd látótávolságon kívül.
Nehéz küzdelem volt az árral szemben haladni. Állandóan lökdösték, szurkálták és átkozták, sokszor
majdnem le is ütötték. Végül kiért a tömeg legsűrűbb részéből, és szabadabban mozoghatott.
A fórum felé indult. Arra gyérebben táncoltak a lángok; néhány épületet felemésztettek, másokat
érintetlenül hagytak. Jupiter Stator temploma hátborzongatóan recsegett-ropogott a tűzben, akárcsak Vesta
temploma. Vajon a szent tűzhely lángját, amelynek soha nem szabad kialudnia, a Vesta-szüzek időben
biztonságos helyre szállították valami szent edényben, akárcsak régen, a gallok ostroma idején? Milyen
különös dolog egy láng miatt aggódni, amikor tűz emészti fel egész Rómát!
A fórum fölött az egész Palatinus-domb lobogott. Az auguratorium, Romulus ősi kunyhója, a
templomok, a gazdagok házai, a császári palota… látszólag minden megsemmisült. Felfoghatatlan nagy
katasztrófa sújtott le rájuk.
Tovább törte magának az utat, és elért a Suburába. Ott még egész nagy területek menekültek meg a
tűztől. Micsoda világégés lenne, ha az a sok toronymagas lakóház is tüzet fogna, szorosan egymás mellett!
Megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan kell eljutni Kaeso legutóbbi otthonához, de egy kettőre eltévedt a
sötétben és a sikátorok ismeretlen labirintusában. Milyen ütődött volt, hogy visszafordult! Milyen
tébolyult ösztön vezette vissza a városba, hogy megkeresse a testvérét? Mennyi az esélye annak, hogy egy
ilyen mérhetetlen kavarodásban rábukkan Kaesóra?
Titus befordult egy sarkon, és egy hatalmas, összedőlt lakóházhoz érkezett. A nyitottá vált téren egy
kisebb csoport verődött össze, és egy égő házat néztek a közelben. A csoport közepén ott állt Kaeso és
Artemisia kézen fogva.
Miközben mindenki más őrjöngve mozgolódott körülöttük, Kaeso és a barátai szinte teljesen
mozdulatlanul álltak. A tűz felé fordították az arcukat, mintha egyfajta révületbe estek volna. Egyesek
kézen fogva hallgattak, mások tapsoltak, énekeltek vagy imádkoztak az istenükhöz. Olyanok is akadtak,
akik sírtak a gyönyörűségtől.
– Itt a vég! Eljött a világvége! Dicsérjük az Urat! – kiáltotta az egyik nő felemelt kézzel.
– Itt az ítélet napja! Róma a bírái elé került, és bűnösnek találtatott! – üvöltötte egy férfi foltos
tunikában, hosszú, fehér szakállal. – A balgák hamis isteneikhez imádkoznak Róma megmentéséért, de én
azt mondom, hogy Isten most lesújt Rómára! Isten átka csapott le Rómára! Dicsérjük az Urat, és minden
tettét! Minden teremtménye közül ez a tűzvész a legcsodálatosabb: lecsap a bűnös városra, és elpusztítja!
Néhány járókelő meghallotta a férfi beszédét, és haragra gerjedt. Az öklüket rázták, szitkozódtak,
köveket hajigáltak a keresztényekre, aztán továbbsiettek.
Titus bevonult az egybegyűltek közé, és megállt Kaeso előtt. A fivére üdvözült arcán hevesen
tükröződtek a lángok. Eleinte fel sem ismerte Titust. Aztán leengedte a pillantását az égő házról, és
meglepődve nézett a testvérére.
– Titus! Mit keresel te itt? – Értetlennek látszott, aztán elmosolyodott. – Csatlakozol hozzánk végre?
– Tudni akartam, hogy jól vagy-e, Kaeso.
Az ikertestvére vigyorogva bólintott.
– Szavakkal le sem lehet írni az örömömet!
– Minek örülsz? Hogy a város, amit őseid építettek, a földdel válik egyenlővé?
– Eljött a világvége, Titus! Erre a napra vártunk, ez után sóvárogtunk.
– Ne nevettesd ki magad! Gyere velem, mielőtt késő lesz!
– „Késő lesz”? Ezeknek a szavaknak már nincs értelme. Most minden véget ér a világon, így idő sem
lesz többé. Dicsértessék az Úr!
Az égő épület ebben a pillanatban összeroskadt. A keresztények egyszerre sóhajtottak fel a
gyönyörűségtől, ám amikor a parázs és a lángoló szemét egészen közel sodródott hozzájuk, zavarodottan
hátrálni kezdtek. Még Kaeso is megijedt, és visszatántorodott az izzó szélfúvástól. A mellkasán lógó
aranyamulett élénkvörösen ragyogott a tűz fényében, akár egy lángoló kereszt.
Titus gondolkodás nélkül előrenyúlt, és maga felé rántotta a fascinumot. A zsineg elszakadt. Titus
sarkon fordult, és visszafutott arra, amerről jött, öklében a talizmánt szorongatva, lázasan várva, hogy
átkeljen a hídon, és újra együtt legyen a családjával.
Hadd vesszen el Kaeso a tűzben, ha ez a szíve vágya! Azt azonban nem fogja engedni, hogy ősei drága
fascinumát eleméssze a tűzvész.

*

A lángok még napokig tomboltak.
A Tiberis túlpartján lévő birtokáról Titus jól látta éjszaka a baljós, messzi fényeket.
Nappal vaskos füstoszlopok tűntek fel.
Végül a derengés elhalványodott, és egyik napról a másikra a füst is fokozatosan eloszlott. Sikerült
volna teljesen eloltani a tüzeket?
Kusza és ellentmondásos híreszteléseket hallott a szomszédoktól és a járókelőktől. A tüzet mindenütt
korlátok közé szorították, ám egyes helyeken tovább égett. Mars mezejének túloldalától egészen a folyóig
az egész várost felemésztették a lángok, így nem maradt már táplálék számukra. Bár többször is eloltották
már a tüzeket, valaki állítólag folyton újabbakat gyújtott. Titus nem tudta eldönteni, mit higgyen.
 Nagyon szerette volna tudni, hogy áll-e még a háza. Ha porrá ég, akkor Hilarion és a két másik
rabszolga már rég eljött volna a birtokra, ám ők távol maradtak. Lehet, hogy mégis elenyészett a családi
otthon, és benne égett a három rabszolga is?
Végül Titus úgy döntött, hogy visszamerészkedik a városba. Lucius is vele akart tartani. Titus félt attól,
hogy mi várja majd Rómában, ezért hálásan fogadta a társaságot az útra. Testőröket is vittek magukkal.
Nem tudhatták előre, mekkora rendet sikerült fenntartani a romok között.
Ahogy a Tiberis felé közeledtek, a füst ismét erősödött. Ezt nem tekintették jó jelnek. Fekete felhők
azonban már nem gomolyogtak a város fölött. Gyér forgalmat láttak az úton, és amikor átkeltek a hídon,
szinte egyetlen emberrel sem találkoztak. Mintha mindenki elhagyta volna Rómát. Ez azonban csak
egyfajta érzéki csalódás volt. A tűz nem érte el a folyópartot, így a rakpart és a tárolóépületek
érintetlennek látszottak, mi több, néhol szorgos rakodómunkások és tengerészek is felbukkantak. A tűz a
Capitolinus-dombot is érintetlenül hagyta. A füst sem ért fel a magaslati templomnegyedhez, és legfőbb
büszkeségéhez, a legrégibb és legszentebb Jupiter-templomhoz.
Titus egyenesen vissza akart menni a házához, ám Lucius azt javasolta, hogy előbb másszanak fel a
Capitolinusra, amelynek csúcsáról láthatják az egész várost, és felmérhetik a megmaradt épületek
állapotát. Titus beleegyezett, részben azért, mert nagyon félt attól, hogy romokat fog találni a háza helyén,
és szívesen halasztgatta még a szembesülést.
Réges-régen, amikor visszaérkeztek Rómába, szintén a Capitolinuson állt meg, és onnan szívta
magába először a város csodálatos látványát. Most ugyanazon a helyen állt a fiával, és nem az épületek
szépségén ámuldozott, hanem a pusztuláson. A legtöbb helyen sikerült eloltani a tüzet, ám elszórtan
maradtak apróbb lángok. El kellett ismernie, hogy képzeletében rosszabbra számított. A legtöbb
károsodást az Aventinus és a Palatinus szenvedte el, valamint a Palatinus és az Esquilinus közötti völgy. A
fórum nagy része épségben maradt, Mars mezeje is zömmel átvészelte a katasztrófát, és a Suburában is
csak néhány terület pusztult el. Az Aventinus felé nézve Titus nem tudta megállapítani, hogy a saját háza
áll-e még. Abban a negyedben is voltak megfeketült és elüszkösödött foltok, de akadtak sértetlen házak is.
Amikor először vetette meg a lábát a Capitolinus tetején, Kaeso volt mellette. Most fogalma sem volt,
merre van a testvére. Megérintette a nyakában lógó fascinumot, és imát rebegett Jupiterhez, a legnagyobb
és legerősebb istenhez. Kérte, hogy hagyja meg Kaeso életét, és – mivel a világnak nem lett vége, ahogy
Kaeso olyan nagy örömmel megjövendölte – azért is könyörgött, hogy lássa be, milyen lehetetlen
nézeteket vallott, vonja vissza istentagadó nézeteit, és tisztelje újra az ősi isteneket.
Leereszkedtek a Capitolinusról, és az otthonuk felé indultak. Ahogy egyre közelebb értek, látták, hogy
egyes házak porig égtek, mások nem; a lángok szeszélye nem alkalmazkodott semmilyen szabályhoz.
Befordultak egy sarkon, és Titus megpillantotta legközelebbi szomszédja házát. Mindössze parázsló
omladékot látott a helyén. A szíve majdnem kiugrott a torkán, alig kapott levegőt. Tett még néhány lépést,
és végre szemtől-szembe került a saját házával.
Még mindig állt. A szomszédjával közös fal megpörkölődött és elfeketedett, ám egyéb jele nem
látszódott a pusztításnak.
Lucius felkiáltott örömében, és előreszaladt. A bejáratnál megállt egy pillanatra, majd eltűnt az apja
szeme elől. Titus úgy látta, hogy az ajtók tárva-nyitva voltak, pedig Hilarionnak bizonyára volt annyi esze,
hogy zárva tartsa őket. Meggyorsította lépteit, ám mielőtt odaért volna a házhoz, Lucius ismét előkerült.
Döbbentnek látszott.
Titus közelebbről is megnézte a bejáratot, és nyomban megértette, miért lohadt le annyira a fia
lelkesedése. Az ajtót bezúzták, és leszakították a sarokvasról. Az előtérben két megcsonkított holttest
hevert. A tunikájukról Titus felismerte a két fiatal rabszolgát, akiket a ház őrzésére hagyott ott.
Lassan átsétált a házon, egyik szobáról a másikra, és megmukkanni sem tudott.
 Kifosztották az otthonát. Minden mozdítható értéktárgyat elvittek, amit a családja hátrahagyott –
vázákat, mécseseket, szőnyegeket, még nagyobb bútordarabokat is. Azt az antik széket is ellopták,
amelyben egykor az ifjabb Cato ült.
Amit a rablók nem tudtak elvinni, azt tönkretették. Felborították és darabokra törték Venus
márványszobrát a kertben – gyakorlatilag meggyalázták az istennőt. Összezúzták a padlómozaikot is, talán
kalapáccsal ütlegelték. A falfestményeket ürülékkel kenték össze. Titus és Chrysanthe ágyát is
megsemmisítették: eltörték a fakeretet, és szétcincálták a matrac bélését.
Olyan volt, mintha a tűz zabolátlan ereje a fosztogatókban is egyfajta őrült vágyat ültetett volna el,
hogy a lehető legnagyobb pusztítást vigyék véghez. Vagy lehet, hogy az irigység hergelte fel a szegényeket
a gazdagok ellen, és ez járult hozzá a káosz teljes elharapózásához? Titust teljesen leforrázta a betörők
szinte kézzel tapintható gyűlölete, amit maguk után hagytak. Korábban soha nem észlelte, hogy ilyen
emberek között él. Eszébe jutott a dühödt csőcselék a szenátus háza előtt, amikor a testület Pedanius
rabszolgáinak sorsa felől döntött. Olyasfajta emberek törtek be a házába? Lehet, hogy Gaius Cassius
Longinus és a hasonló arisztokraták mégsem ok nélkül gyanakodtak a római csőcselékre, és nem véletlenül
vetették meg őket annyira?
Titus bement a rabszolgák szállására. Az egyszerű priccsekkel berendezett, aprócska szobákat
javarészt érintetlenül hagyták, és különben sem volt bennük túl sok ellopni vagy elpusztítani való érték. A
szomszéd szobából valami halk motozás ütötte meg a fülét. Csak ekkor merült fel benne, hogy a rablók
vagy más csavargók akár el is bújhattak a háznak ebben a részében. Már éppen kikiáltott volna a
testőreinek, hogy jöjjenek be hozzá, amikor egy ismerős arc jelent meg az ajtóban.
Hilarion volt az.
A fiatal rabszolga eleinte félénken pislogott, aztán megkönnyebbült, és végül elszégyellte magát.
Odarohant Titushoz, és térdre rogyott előtte.
– Bocsáss meg, gazdám! Egy nappal azután, hogy elmentél, betörtek a házba. Nem tudtuk megállítani
őket. Túl sokan voltak. Megölték a testőröket. Engem is megöltek volna, ha nem sikerül elbújnom. Kérlek,
gazdám, ne büntess meg!
– Hilarion! Már hogy büntetnélek meg? De miért nem jöttél el a vidéki birtokomra a hírrel?
– Azt mondtad, itt kell maradnom, gazdám. Jó is volt így, mert aznap éjjel a szomszéd ház is
meggyulladt. Elrohantam, találtam is vigileket, és sikerült megállítaniuk a tűz terjedését. Persze még
mindig féltem, hogy a tűz visszatér, ezért nem hagyhattam el a házat. Ó, gazdám, annyira féltem itt egyedül,
főleg éjszaka! Olyan sok volt az erőszak körülöttem… Embereket öltek meg, fiúkat és asszonyokat
erőszakoltak meg, szörnyű dolgokat tettek!
Titus felsegítette a rabszolgát a földről.
– Mindent remekül csináltál, Hilarion. Hála az isteneknek, hogy még életben vagy!
Találtak némi élelmet a kamrában. Titus a kertben ült le Luciusszal és Hilarionnal, ám a törött Venus
látványa elvette az összes étvágyát.
Végül felállt a padról.
– Elmegyek sétálni. Egyedül.
– De apám, magaddal kell vinned az egyik testőrt! – tiltakozott Lucius.
– Nem, itt maradnak veled és Hilarionnal. Én egy római szenátor vagyok, patrícius, az isteni Augustus
vérrokona. Nem félemlíthetnek meg annyira, hogy visszariadjak egy sétától a saját városomban védelem
nélkül!
Titus kivonult az előtérbe, majd elhagyta a házat.
Miközben a városban csatangolt, újra és újra megrázta a pusztítás látványa. Az egykor oly ismerős
területek reménytelenül odalettek, az utcákat eltorzította a düledék és a kosz, és minden tájékozódási
pontnak nyoma veszett. Az Esquilinus oldalán egy tűzoltócsapattal találkozott, akik a maradék lángokat
oltották el. Őket is sár és korom lepte, és a végsőkig kimerültnek látszottak – mégis tovább dolgoztak.
Micsoda aljas rágalom, hogy pont ezeket az embereket gyanúsították gyújtogatással és fosztogatással!
Szürkületkor valami hátborzongató szépség bontakozott ki a romok között, ahogy a felhőtakaró
visszatükrözte a még mindig parázsló város komorvörös derengését, mintha az ég egyetlen hatalmas,
koszfoltos heg lett volna a sebesült föld fölött Róma egy gyönyörű nőre hasonlított, akit rettentően
megsebeztek. Bár tönkretették, felismerhető – és szerethető – volt még. Titus soha nem tudta volna
elhagyni.
Fölötte, az Esquilinus csúcsán egy karcsú torony mutatott meredező ujjként az ég felé. Maecenas
kertjében állt, az egyik császári birtokon, ahol néhanapján Nero is tartózkodott. A jelek szerint a kert
megmenekült a pusztulástól. A leereszkedő esthomály órája volt ez, és hirtelen minden csendes és
mozdulatlan lett. Titus egy lírán játszó énekes hangját hallotta a torony felől. Vékony, gyenge hang volt,
mégis furcsán húsbavágó.
A dal Trója felégetéséről szólt – Trójáéról, a legdicsőségesebb ősi városéról, amely szebb volt
Memphisznél és a görögök által meghódított és felgyújtott Türosznál is. Trójából menekült a római faj
szülőatyja, a harcos Aeneasz Itáliába. Trójához hasonlóan immár Róma is a lángok martaléka lett. A dal
mintha egy félig elfeledett álomból származott volna. A komótos pengetéssel kísért dallam baljós átkot
hordozott.
Titus hirtelen ráeszmélt, hogy Nero hangját hallja. Meggyorsította lépteit, és felnézett a toronyba. Egy
bíbor-arany tógába öltözött alakot látott a mellvéd mögött állni, kezében a lírával, tekintetét a városra
függesztve. Az ifjú császár visszatért Rómába, és Trója füstölgő romjait találta a helyén.
Nero elért egy versszak végére. A zene abbamaradt. Valószínűleg mások is álltak mellette, mert a dalt
halk taps követte, és folytatásra buzdították. Nero engedett nekik. Titus lenyűgözve hallgatta, ám egy
közelben álló, koromfekete arcú vigil csípőre tette a kezét, és a földre köpött.
– Ez a tűz a legszörnyűbb dolog, ami a gallok fosztogatása óta a várossal történt – motyogta a férfi. –
És mit tesz a császár? Dalolgat. Közben egyetlen hangot sem talál el.
Titusnak fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Számára kimondhatatlanul szép volt az ének; különös
és titokzatos, kibírhatatlanul szomorú, mégis reménnyel teli. Neki nem számított, hogy Nero mennyire jó
énekes, mert tudta, hogy egy nagy költő lakik a lelkében. Mennyire más volt, mint Kaeso, aki csak bámulta
a lángokat és idiótaként vigyorgott! Nero egy olyan siratódallal fogadta a pusztulás látványát, amely egy
isten szeméből is könnyeket csalt volna ki.
Ahogy ott nézett felfelé, és elragadtatva hallgatta Nero énekét, lelkében a dallam hullámain sodródva,
megfogta a nyakában lógó fascinumot. Boldog volt, hogy végre ismét a sajátjának tudhatja. Abban a
pillanatban úgy érezte, hogy minden őse őt figyeli, ahogy bizonyára az összes isten Nero dalára andalodik.


KR. U. 65
Titus Pinarius feleségével és fiával állt az ősei viaszmása előtt a háza előterében. Ahogy sorban
végignézett a maszkokon, hangosan és tiszteletteljesen elmondta mindnyájuk nevét, Chrysanthe pedig apró
gyertyákat gyújtott, amelyeket Lucius helyezett egyenként a fülkékbe. Titus úgy látta, mintha a fia keze
remegett volna. Mindnyájan izgatottak és idegesek voltak a nap eljövendő eseményei miatt.
Titus örült, hogy magával vitte a viaszmaszkokat, amikor elmenekült a városból, hiszen azokat –
ellentétben a rablók által ellopott vagy tönkretett tárgyakkal – valóban nem lehetett pótolni. Alighogy
visszaköltözött a városi házába, visszahelyezte őket a fülkékbe, hogy korábbi dicsőségükben
pompázhassanak. A padlómozaikok helyreállításához még nem talált megfelelő ügyességű kézművest, már
csak azért sem, mert nagy szükség volt a tapasztalt mesteremberekre a város összes részén, ám a
falfestményeket alaposan megtisztították, Venus szobrát összeillesztették és újrafestették, hogy észre se
lehessen venni a sérülését. Az ellopott vagy széttört bútorzatot is nagyrészt pótolni tudta. Még egy régi,
összecsukható székre is szert tudott tenni, majdnem ugyanolyanra, mint Catóé volt. A tűzvész óta eltelt
hónapokban, a kemény munkának és a sok befektetésnek köszönhetően, Titus házában apránként minden
visszatérhetett a régi kerékvágásba. A rómaiak nagy része nem mondhatta magát ilyen szerencsésnek.
Titus vigyázott az ősei képmásaira, és ők is vigyáztak rá; ebben biztos volt. Ezért is rótta le előttük
tiszteletét ezen a rendhagyó reggelen, amikor a császár olyan nagy kegyben részesíti őt és családját.
Titus a bíborcsíkos szenátori tógáját vette fel. A fia is tógát viselt, habár még nem szokott hozzá. A
felesége is a legjobb stóláját vette fel, egy mesésen hímzett, okkersárga vászonruhát. Haját a császár
feltűnően szép, fiatal feleségének mintájára rendezte el. Poppaea Sabina arcát mindig temérdek göndör
fürtöcske keretezte, és a divat hamar elterjedt Itália-szerte.
Befejezték a szertartást, majd visszavonultak a kertbe, hogy ott várják meg a jelentős eseményeket.
Titus úgy érezte, hogy semmi sincs a kertben, ami felvehetné a versenyt Chrysanthe szépségével, és mint
annyiszor máskor, most is büszkeség töltötte el amiatt, hogy ilyen jól sikerült magának feleséget
választania annak idején. Illatosabb sem volt semmi Chrysanthénál a kertben.
– Olyan illatod van, mint a rózsaszirmoknak és a tejnek – suttogta Titus az asszony fülébe.
Chrysanthe elmosolyodott.
– Köszönd a császár feleségének! Poppaea példáját követik a legkiválóbb római asszonyok, amikor
tejben fürdenek.
– És te is zsidó akarsz lenni, mint a császárné? – piszkálódott Titus.
Mindenki tudta, hogy Poppaea előszeretettel jár a római zsidók kedvében, és rendszeresen fogadja a
tudósaikat és szent embereiket. Egyesek szerint át is tért a hitükre.
– Csak annyira, amennyire te keresztény – csúfolódott Chrysanthe.
A fascinumra mutatott, amit a jeles alkalom tiszteletére Titus a nyakába akasztott. A ház ura nem
tartotta viccesnek a megjegyzést. Úgy látta, hogy Kaeso valahogyan átalakította az amulettet, és most már
kifejezetten egy keresztre hasonlított. Ennek ellenére Titus büszkén és nyíltan viselte, nem volt hajlandó a
tógája alá rejteni.
Kopogtak az ajtón, és egyszeriben nagy sürgés-forgás támadt a házban. Még a rabszolgák is izgatottak
lettek, és meg is volt rá minden okuk. Nem akármilyen esemény volt egy magánház életében, hogy a
császár látogatta meg.
Hilarion kifutott a kertbe.
– Itt vannak, gazdám!
– Bejönnek?
– Nem hiszem, gazdám. Az ajtóban álló férfi azt mondta, ki kell menned hozzájuk.
– Akkor ne várassuk meg őket!
Titus kézen fogta a feleségét, és előreengedte a fiát a folyosón.
A császár kísérete még nagyobb volt, mint amilyenre Titus számított. Akadtak ott titkárok, írnokok,
testőrök, tógás szenátorok, még egy színészekből és akrobatákból álló, színes csapat is. A sokadalom
közepén, a Titus által valaha látott legerősebb rabszolgák vállán egy aranypóznákra helyezett, nagy
hordszék tűnt fel, amit úgy alakítottak ki, hogy egy óriás hattyúra hasonlítson. A bíborszínű függönyt
félrehúzta egy kéz, rajta temérdek gyűrűvel. Nero szélesen elmosolyodott, és intett a háziaknak. Mellette
ült varázslatosan szép felesége, Poppaea, és szőke haját olyan kifinomult alapossággal tűzte fel, ahogy
Titus még soha korábban nem látta.
Hordozható lépcsőt hoztak nekik, és elsőként Chrysanthe szállhatott fel a hordszékre, majd Titus és
Lucius is. Puha párnákon helyezkedtek el a császári párral szemben. Titus érezte, hogy a felesége remeg,
ezért megfogta a kezét. Poppaea elmosolyodott a bensőséges mozdulat láttán, és szintén megfogta Nero
ékszerekkel feldíszített kezét.
– Nem sietünk. Úgy gondoltam, körülnézhetünk egy kicsit a városban – közölte a császár.
– Természetesen – biccentett Titus. – Olyan sok építkezés folyik Rómában, hogy már számon sem
tudom tartani.
Igazság szerint Titus nagyon is tisztában volt vele, hol milyen építkezés zajlik, ám azt is tudta, hogy
Chrysanthe és Lucius nagyon élvezne egy ilyen kirándulást, és neki is hízelgett, hogy a császár ilyen közös
szórakozásra vágyik az ő családjával.
Nero szája mosolyra húzódott.
– Az ükapámnak volt egy elhíresült mondása: „Téglavárosként kaptam Rómát, és márványvárosként
hagyom itt.” Nos, én égett márványvárosként kaptam, és színaranyba öltöztetve hagyom magam után.
Mialatt végigvitték őket a városon, Nero kevélyen mutogatta nekik, milyen sebesen folyik a különféle
templomok és nyilvános szobrok helyreállítása. A Circus Maximus újjáépítése volt az egyik legnagyobb
feladat, és bár látszott, hogy hosszú időbe fog telni, mire ismét megnyithatja kapuit, Nero sokkal
csodálatosabb építményt képzelt a helyére. Egészen szokatlan látványosságok is feltárultak előttük.
Romulus kunyhóját a Palatinuson megkímélte a tűz, és noha a császári palota legrégebbi részei zömmel
odavesztek, az eredeti bejáratot őrző két babérfa is sértetlenül élte túl a csapást.
– Ez biztosan egy előjel, apám! – jelentette ki Lucius, miután legyőzte szemérmességét a császári pár
előtt – főként Poppaea előtt, akinek szépsége minden férfit lebilincselt.
– Igen, kétségkívül – ismerte el Titus. – Azok a fák a jelek szerint elpusztíthatatlanok; sem a tűz, sem a
villámlás nem árt nekik. Szerintem azok a babérfák mindaddig élni fognak, amíg az isteni Augustus utolsó
leszármazottja él.
Ezt a megjegyzést szemlátomást nagyra értékelte a császári pár, és szeretetteljesen egymásra is néztek.
A pletykák szerint Poppaea ismét gyereket várt, noha ez még nem látszott rajta. Első közös kislányuk halva
született, és Nerót porig sújtotta a gyász. Most azonban megint reménykedhettek abban, hogy az isteni
Augustus vérvonalának új generációja indul el, és lesz örököse a császárnak, aki maga sem volt még
harmincéves.
– Olyan sok gyönyörű ház odalett! – sóhajtott Nero, és ujjait összeillesztve nézte a környezetet, amerre
elhaladtak. – A tűz nemcsak a Palatinuson lakó gazdagokat űzte el otthonukból, hanem rengeteg más
embert is. Úgy hallottam, nagyon sokan éltek visszataszító nyomorban, egymás hegyén-hátán, irdatlan nagy
házakban, ahol még megfordulni sem volt helyük rendesen. Nos, számukra fényes, új házakat építünk,
sokkal jobbakat, mint azok a korábbi patkánylyukak. Ez persze időbe telik majd. Sajnálatos módon
ezeknek a hontalanoknak addig a Mars-mezőn és a saját, Tiberisen túli kertjeimben kell meghúzniuk
magukat. Hogy munkát adjak nekik, felfogadtam egy egész hadseregnyi kőművest és napszámost a
városban zajló felújítási munkákhoz. Ismét csökkentettem a gabona árát, így a családok élelemhez
juthatnak. Azért pedig, hogy elkerüljünk egy hasonló katasztrófát a jövőben, új építési szabályokat
vezettem be, amely a hozzáértők szerint biztosan csökkenti a tűzveszélyt. Az épületek messzebb lesznek
egymástól, korlátozzuk a magasságukat, és fejszéket, vödröket meg hasonló tűzoltó eszközöket kell bennük
tartani. Ó, és odanézzetek! – kiáltott fel a császár hirtelen, és egy felállványozott vízvezetékre mutatott. –
Az aquaductusokat is kijavítjuk és kiegészítjük, ahol szükséges. Ciszternákat és szökőkutakat kell építeni,
hogy a jövőben elégséges víztartalék álljon rendelkezésre a város minden részén.
– A caesar gyors és határozott válasza a válságra egészen bámulatos! – bókolt Titus.
– Most megyünk át azon a területen, amely az új császári központ szíve lesz – folytatta Nero izgatott
vigyorgással. – A Palatinusnak ezt az oldalát teljesen letaroljuk, és új császári épületeket húzunk fel rajta.
Odalent pedig, ahol olyan zsúfoltan sorakoztak a csúf, ósdi házak, egy hatalmas tó lesz, teljes mértékben a
császári palota területén belül. Hát nem lenyűgöző? Egy magántó a város szívében, körülötte
szőlőültetvények, kertek, és egy kis erdő, teli vaddal, hogy Poppaeával bármikor tehessünk egy vidéki
sétát, vagy akár vadászhassunk, anélkül, hogy ki kellene tennünk a lábunkat a császári palotából vagy a
városból! Persze a tónak gyakorlati haszna is lesz: víztartályként fog szolgálni tűz esetén.
Már meg is kezdődött a mesterséges tó létesítése. Több száz munkás gereblyézte és lapátolta a
hatalmas mennyiségben kiásott földet, és lankás dombokat formáltak belőlük, amelyek majd emberkéz
alkotta, erdős tájként veszik körbe a tavat.
– Ezen a partján egy nagy villa lesz, egy mérföld hosszú, fedett sétánnyal – ecsetelte Nero. –
Rendkívül tágas szobákat építtetek, a lehető legigényesebb kialakítással: márvány, pompás szobrok,
elefántcsont válaszfalak és válogatott, csodás kelmék. Látnod kellene a rajzokat, amelyeket a tervezők
készítettek számomra! A mennyezetet csillogó ékkövek és gyöngyház berakások fogják díszíteni, így
esténként, a mécsesek fényében úgy tűnhet majd, mintha maga a csillagos ég akarna irigy módon
bepillantani a csodás helyiségekbe. És persze arany… mindenütt rengeteg arany lesz! Az egész
homlokzatot aranyfényű üveggel fogják beburkolni, hogy belekáprázzon az ember szeme. A színek közül
kizárólag a bíbort szeretem, a fémek közül pedig az aranyat. Mennyire imádom a súlyát, a meleg színét…
akár a napfény a vízen! Mint az a szép kis amulett, amit viselsz, Pinarius szenátor.
Titus megérintette az aranytalizmánt, és elmosolyodott.
– Az őseim ajándéka.
– Igen, tudom. Furcsa egy tárgy. – Nero titokzatos mosolyt villantott fel, majd visszafordult az
építkezés felé. – Ha eljön az ideje, nagy dínomdánommal ünnepeljük meg, hogy Poppaea, a kisbabánk és
én beköltözhetünk! Azt hiszem, Aranyháznak fogom nevezni. Mit szólsz hozzá, Pinarius szenátor?
– Ragyogó név egy ragyogó háznak.
– Csakis egy ilyen ház felel meg egy magamfajta embernek – tűnődött Nero. – Ó, már ide is értünk a
nagy udvar helyére! Innen lesz a bejárat a fórumról érkező látogatók számára. A szent út az Aranyházba
felvezető lépcső alján fog véget érni. Persze lesznek más bejáratok is, például Augustus régi kapuja a
Palatinuson, körülötte azokkal az ősi babérfákkal, ám az afféle hátsó bejáratként fog szolgálni. Hatalmas
lesz a nagyudvar: a négy árkád a peremén több száz márványoszlopból fog állni! Most még fel sem tudjuk
becsülni a nagyságát, hiszen a tér tele van a munkások kunyhóival. Az udvar közepén egy gigantikus
bronzszobor áll majd, amely engem fog ábrázolni. Még nem döntöttük el, milyen jelmezt viselek rajta.
Poppaea szerint Herculesnek kellene öltöznöm, de Zenodorus, a szobrász véleménye szerint jobb lenne
Solként, napistenként pózolnom, napsugaras koronában. Ha elkészül, több mint húszembernyi magasságú
lesz – vagyis a legnagyobb szoborként fogják csodálni a rhodoszi kolosszus óta. Azzal ellentétben viszont
ezt tetőtől-talpig arannyal borítják be. El tudod képzelni, milyen szemkápráztató látvány lesz, amikor süt a
nap? Az emberek már többórányi út távolságból látni fogják, és minél közelebb jönnek, annál jobban meg
fogja őket szédíteni. Verőfényben gyakorlatilag meg is vakulhatnak tőle.
– Caesar, az új kolosszus kétségkívül megbabonázó látványosság lesz – bókolt Titus, akit nemcsak
Nero képzeletének merészsége nyűgözött le, hanem az irdatlan ráfordítások is. Rengeteg magánbirtokot
foglalt le az állam az új császári palota megépítéséhez, és Itália-szerte számos nagy templom kincstárát
ürítették ki, hogy legyen miből fedezni a munkálatokat és a mesés díszítéseket.
Titus is fontos szerepet kapott a nagyra törő vállalkozásban. Az elején jósként vették igénybe a
szolgálatait, hogy meggyőződhessenek az istenek támogató szándékáról, majd vallásos szertartások
következtek, hogy kiengeszteljék azokat az isteneket, akiknek a templomait kiürítették az építkezés miatt.
Titus hűséges jósként állt Nero mellett, éppen úgy, mint annak idején Claudius mellett. Mi több, ő maga
jelentkezett a feladatra, amit szívesen és megingathatatlan odaadással végzett el. Azóta, hogy egyik este
meghallotta Nerót Trója felégetéséről énekelni, szívesen beállt a legbuzgóbb hívei sorába.
A császár nem volt hálátlan a hűséges szolgálatért. Azzal is a köszönetét akarta kifejezni, hogy
családjával együtt a császári hordszékben utaztatta őket körbe a városon.
– Örömmel játszom szerepet benne, mint mindenben, amit a caesar eltervez és véghezvisz – közölte a
jövendőmondó.
– Sajnálatos módon nem mindenki érez így, Pinarius szenátor – szólalt meg Poppaea.
Az ifjú császárné mindvégig hallgatott a kirándulás alatt, sőt még az unalom jeleit is látni lehetett
rajta; bizonyára számtalanszor végig kellett már hallgatnia Nero lelkendezését az építkezések miatt. Titus,
aki sokszor találkozott már a császárnéval, de még soha nem beszélt vele, nem igazán tudta, mit gondoljon
Poppaea felől, hiszen mindig olyan távolságtartónak látta, mintha örökösen önmagával lenne elfoglalva,
és ha nagy ritkán mégis megszólalt, talányos mondatok hagyták el a száját. Nero nem az első férje volt;
korábban Nero barátja, Otho volt a házastársa. A mendemondák szerint ők hárman annyira közel álltak
egymáshoz, hogy egy „háromfejű szerelemszörnyet” alkottak. Végül azonban Nero csak magának akarta az
asszonyt, ezért rávette Othót a válásra, és kinevezte Lusitania helytartójává, hogy messze küldje Rómától,
Poppaeát pedig feleségül vehesse.
A császárné megjegyzése valószínűleg azokról szólt, akik a jócskán elterjedt pletyka szerint
összeesküdtek a császár ellen. Nero ugyan gyorsan és erélyesen lépett fel a katasztrófa idején, és
derűlátóan, tettre készen tervezte a jövőt, Róma minden társadalmi osztályában érlelődött az
elégedetlenség vele szemben. A tűzvészt járvány követte, amelyben több tízezer ember vesztette életét,
főként hajléktalan szegények, és a tömérdek vallási és történelmi kincs pusztulása sem tett jót a köznép
erkölcseinek. Bár Nero nagy építkezési vállalkozásai pont azt a célt szolgálták, hogy pótolja az elveszett
értékeket, ám a gazdagok attól tartottak, hogy a császár kicsapongó költekezése anyagi csődbe sodorja a
birodalmat. Az ellenséges szenátorok a hírek szerint összefogtak a háta mögött, és a köznép soraiban is
olyan aljas pletykák keltek szárnyra, hogy Nero szándékosan okozta a tüzet, mert így hatalmas területekre
tehette rá a kezét, ahol csupán romok maradtak, és így helyet talált az impozáns új palotának, sőt kedve
szerint építhette újjá az egész várost.
Nero nyilvánvaló sajnálkozással száműzött néhány szenátort, akiket hűtlenséggel lehetett gyanúsítani.
Köztük volt Gaius Cassius Longinus is, aki annak idején oly szenvedélyesen kiállt Pedanius rabszolgáinak
keresztre feszítése mellett. Nero megparancsolta neki, hogy távolítsa el annak a Cassiusnak a
viaszmaszkját a háza előteréből, aki megölte az isteni Juliust. Titus szerint minden joga megvolt erre
utasítani. A szenátor azonban nem engedelmeskedett. Cassius Szardíniára való száműzetése nagy
felháborodást keltett a társai körében, akik azzal ágáltak, hogy egy ilyen köztiszteletben álló jogtudóssal
szemben kegyelmet kell tanúsítani, főleg mivel időközben teljesen megvakult.
Titus hallotta, hogy Chrysanthe felnyög, majd látta is, miért. Egy üszkös falon, egy elpusztult ház
egyetlen maradványán csúfondáros, fekete felirat éktelenkedett:

Az erős és bátor
Megölte az anyját
És felgyújtotta a házamat!

Ebben az időben egyre több helyen tűntek fel ilyen feliratok. Titus a nyilvános latrinákban is
találkozott velük. Szerencsére egy csapat azon fáradozott, hogy lefesse őket, és más üzeneteket írjon
helyettük. Titus megpróbálta kivenni az új feliratot, ám a hordszék annyira imbolygott, hogy csak két szót
látott: „keresztények” és „elégetni”.
– Hűséges felszabadítottjaim állandóan munkálkodnak – közölte Nero, egyik gyűrűjét húzogatva. –
Még kérnem sem kell őket. Járják a várost, és lefestik a mocskolódó rágalmakat, amerre csak feltűnnek.
– Szörnyű dolog ez a pletykálkodás – motyogta Poppaea.
– Bizony az – helyeselt Chrysanthe, együtt érzően bólogatva.
– Ma azonban véget vetünk a hitvány mendemondáknak, és az igazságszolgáltatás elé állítjuk a valódi
bűnösöket – jelentette ki Nero, aki közben visszanyerte a jó kedélyét. – Az emberek láthatják, hogy a
császáruk elkötelezetten védi Rómát, és elpusztítja azokat, akik ártani akarnak neki. Olyan látványosságot
kapnak, amit soha nem fognak elfelejteni!
Továbbhaladtak az úti céljuk felé, a Tiberis túlpartján húzódó császári kert irányába, ahol Caligula
annak idején egy nagy versenypályát építtetett saját szórakoztatására a Vaticanus-domb lábánál. Nero is
gyakran használta a pályát, mert imádta a szekérversenyeket, és Seneca is meggyőzte, hogy egy császárhoz
igenis illő részt venni ilyen megmérettetésben. Mivel a Circus Maximust még nem állították helyre
teljesen, Nero úgy döntött, hogy megnyitja a Circus Vaticanus kapuit az emberek előtt. Nem sok egyéb
helyet tudott volna elképzelni azoknak a szórakoztató látványosságoknak, amelyeket az elítélt gyújtogatók
megbüntetésére kitalált.
Miközben a rabszolgák átvitték őket a Mars-mező egyik épülőfélben lévő részén, Titus szemügyre
vette a szedett-vedett kalyibákat, amelyekben a népesség jelentős része lakott. Fahulladékból
összeeszkábált kis hajlékok voltak, vagy vászonmaradékokból összeöltött sátrak. Ezen a napon senki sem
tartózkodott a kunyhókban és a sátrakban. Az ígért látványosságok tartották őket izgalomban, ezért olybá
tűnt, hogy Róma összes lakója egyetlen masszaként ömlik át a Tiberis túlpartján lévő császári kertbe.
Praetorianusok készítették elő a hordszék útját a tömegben, mert az emberek egymás lábát taposva
igyekeztek megpillantani a császárt és a feleségét. Innen-onnan ujjongó kiáltások hallatszottak: „Éljen a
caesar!” vagy „Éljen a gyönyörű Poppaea!”. A tömeg más része csak vállat vont, és elfordult, sőt olyanok
is akadtak, akik ellenségesen méregették a császári hordszéket, és nem riadtak vissza a szitkozódástól
sem. Poppaea a homlokát ráncolva suttogott Nero fülébe. A császár odakiáltott az egyik praetorianusnak,
hogy szűkítsék a védőgyűrűt a hordszék körül, majd leakasztotta a drapériát összefogó láncokat, és így
nagyobb biztonságban, bensőségesebb hangulatban utazhattak tovább. Az áttetsző függönyökön keresztül
láthatták a külvilágot, ám az opálos fényű anyag kirekesztette a kíváncsi tekinteteket.
Egy új híd ívelt át a Tiberisen, amelyen át egyenesen el lehetett jutni Mars mezejétől a vaticanusi
mezőkig. Nero parancsára lélegzetelállító gyorsasággal épült meg a híd, részben azzal a céllal, hogy a
város hontalanjai könnyen átkelhessenek a túlparton felállított átmeneti szállásaikra. Ezen a napon
azonban az új híd arra szolgált, hogy Róma tömegei bejuthassanak a Circus Vaticanusba. Már jelentős
sokadalom gyűlt össze a hídon és az előtte lévő téren, ám a praetorianusok sietve szétzavarták őket, hogy
a császári hordszék áthaladhasson a folyó fölött.
A vaticanusi mezőkön rozzant viskók egész városa terült el. Úgy látszott, hogy még a fákon is laknak
néhányan. A mezőn túl aztán elérkeztek az előkelő kertbe, amit még Caligula létesített. Vaskapun át nyertek
bebocsátást, és a praetorianusok visszanyomták a tömeget, hogy Nero zavartalanul bejuthasson. A széles,
kavicsos út két szélén húzódó kert csodálatos látványt nyújtott rózsaágyaival, illatozó, színes virágaival,
és egy különösen pazar díszkúttal, amelyen a meztelen Diana állt bokáig a csillogó vízbe merülve, míg a
szerencsétlen Aktaión, ágaskodó szarvassá változva a kopók foga között lelte halálát.
Megérkeztek a cirkuszba. A véglegesre kialakított lelátót szürkésfehér mészkőből faragták, és bár
előkelőek voltak, kevés nézőre szabták őket. Ezért ideiglenesen faállványokat is felállítottak, amelyek
teljesen körbeértek a versenypályák körül, és több tízezernyi nézőnek nyújtottak helyet. Ezeket a sorokat
már félig meg is töltötték, és percről percre újabb emberseregek érkeztek.
A hordszék az aréna mészkőszerkezete előtt állt meg. Nero kilépett a feleségével és a vendégeivel. A
császár és Poppaea hirtelen eltűntek szem elől – Titus nem is látta, hova –, míg a szenátort és a családját
felkísérték a császári páholyba. Titus egészen kipirult az izgalomtól. Látta, hogy a felesége és a fia szeme
is tágra nyílt a lelkesültségtől. A Pinariusokat korábban soha nem hívták meg a császár páholyába egy
ilyen nyilvános eseményen. Nero mellett ülve nézhetik végig a bemutatót, és eközben mások is láthatják
őket azon a helyen, ahova csak a legbelsőbb császári körök tagjai kerülhetnek fel. Roppant fontos nap volt
ez a Pinariusok történelmében, nemcsak Titus és a közvetlen családja számára, hanem mindenkinek, aki a
múltban a Pinarius nevet viselte, és akit a jövőben Pinariusnak neveznek majd el.
A páholyt arannyal szegélyezett bíbordrapériákkal bélelték ki, és praetorianusok kordonja vette körül.
Titus és a családja érkezett elsőként erre a helyre, és a páholy egyik sarkában álló heverőhöz vezették
őket. Egy rabszolga többféle bort is kínált nekik, és egy tálcán különböző ínyencségeket helyezett eléjük.
Közvetlenül előttük, az ovális versenypályát kettéválasztó falazott borda, a spina közepén egy
masszív, vörös gránitból készült obeliszk magasodott. Még Caligula hozta magával az egyiptomi
Heliopolisz városából. Feltűnően simák voltak az oldalai, hiányoztak róla a hieroglifák. A tetején egy
aranyozott gömb csillogott, bámulatos egyensúlyban állva a csúcsán. Ezt a látványosságot a város távoli
pontjairól is látni lehetett. Titus is látta korábban már messziről, és onnan is lenyűgözte a magassága.
A Vesta-szüzek és a papi rendek képviselői az első sorokban ültek, a császári páholytól balra. Jobbra
a szenátoroknak fenntartott jókora területet lehetett látni. Odakint, az arénában zenészek muzsikáltak, hogy
előkészítsék a hangulatot, és közben akrobaták bukfenceztek, jártak a kezükön, emeltek emberi piramist
önmagukból. Nevetés és taps harsant a lelátókon, ám sokan tovább beszélgettek és járkáltak, a fő
látványosságra várva.
Aztán még több vendég érkezett a császári páholyba. Seneca jött az élen, aki Agrippina halála óta még
nagyobb hatalmat szerzett, jóllehet, Titus olyan pletykákat is hallott, hogy egyre nő a feszültség közte és a
császár között. Nero fő tanácsadója is megszenvedte a tűzvész utáni nehézségeket. A felesége, Paulina is
elkísérte Senecát. Most, hogy az államférfi a harmincas éveiben járt, az asszony pedig már majdnem
negyven volt, már nem tűnt fel annyira a közöttük lévő korkülönbség.
Senecával jött jóképű unokaöccse is. Lucanus két évvel volt fiatalabb Nerónál, és a költészet iránti
rajongásuk barátokká kovácsolta őket. Neróhoz hasonlóan Lucanus is korán érő típus volt. Tizenegy
évesen nagy elismerést vívott ki magának az első versével, amely Hektór és Akhilleusz párviadaláról
szólt, huszonöt éves korára pedig a város leghíresebb költőjévé nőtte ki magát. Ezúttal a jósok trabeáját
viselte. Nero úgy látta jónak, ha az ifjút is elfogadtatja a jóstestülettel, már azelőtt, hogy elérte volna a
megjelölt életkort, ahogy a korábbi császárok is tették Titusszal és az apjával.
Lucanus mellett ott volt a felesége, Polla Argentaria is. Legalább olyan nagy hírnévnek örvendett, mint
a férje, hiszen Lucanus sok költeményt írt hozzá. Egy vagyonos szenátor lányaként született, és nő létére,
Seneca feleségéhez hasonlóan, szokatlan műveltségre tett szert. Argentariáról azt beszélték, hogy a férje
múzsája és titkára volt, talán még a munkatársa is, mivel fáradhatatlanul segített neki átolvasni és
csiszolgatni a verseit.
Gaius Petronius érkezett következőként. A császári eleganciáért felelős férfi még nem volt
negyvenéves, de hajába már ezüsttincsek keveredtek. Titus nem tudta volna megfogalmazni, mi tette olyan
különlegessé Petroniust; elvégre a lehető legegyszerűbb tógát öltötte fel, és bár makulátlanul ápolt volt,
mégsem tűnt ki a sorból semmivel. Mégis mintha a puszta lényével varázslatot idézett volna az egész
közönségre. Talán az a könnyed kecsesség, amivel mozgott, vagy a kifürkészhetetlen arckifejezése… Még
amikor a legkomolyabb volt, akkor is valami derű csillogott fakó, szürke szemében.
Titus kiváltságosnak érezte magát ebben az előkelő társaságban, ugyanakkor nyomasztotta is, mivel
olykor nehezen követte a társalgást, amely javarészt a három férfi irodalmi munkássága körül forgott, és
tele volt Titus számára értelmezhetetlen szóviccekkel, utalásokkal és sikamlós kétértelműségekkel. Annyit
tudott megállapítani, hogy nemsokára megjelenik Lucanus új verseskötete a Caesar és Pompeius közötti
polgárháborúról, lebilincselő erőszakkal és finom epikus leírásokkal. Seneca, aki olvasta a készülő
művet, úgy vélte, hogy unokaöccse túlzottan is Pompeius és a köztársaságpártiak oldalán áll az isteni
Juliusszal szemben, és ezzel jelentős vitát fog szítani.
Petronius valami egész más munkán dolgozott, egy hosszú költeményen, amelyben az elbeszélő
erotikus kalandjait, melléfogásait és komikus ballépéseit meséli el. A végén, az irónia fokozása végett,
felderül az esetek közötti összefüggés, méghozzá a lehető legnemesebb, legkifinomultabb prózával. Titus
tudta, hogy Nero a jó ízlés kérdésében sokszor fordul Petroniushoz tanácsért, ezért megkérdezte tőle, hogy
ő álmodta-e meg a nemsokára kezdődő látványosságot is.
Petronius összeszűkítette a szemét.
– Csak nagyon kicsi részem volt benne. A caesar tervezte a legtöbb bemutatót. A császár úgy vetette
bele magát ebbe a vállalkozásba, ahogy általában a céljai megvalósításába: túláradó erőfeszítéssel és
lelkesedéssel. Hát veled mi van, Seneca? Min dolgozol mostanában, amikor éppen nem aranyat bányászol
a császár új házához?
Seneca elmosolyodott.
– Végre befejeztem a Pasziphaéról szóló darabomat. – Az író észrevette a semmitmondó kifejezést
Lucius arcán. – Ismered a történetet, ifjú Pinarius?
– Sajnos nem – vallotta be Lucius.
Titus arca megrándult. A fia neveltetése őróla is árulkodott.
– Pasziphaé a krétai király, Minósz felesége volt – mesélte Seneca. – Neptunus megátkozta, ezért arra
vágyott, hogy egy bikával egyesülhessen.
– Van olyan nő, akit nem átkoztak meg ezzel? – kérdezte Petronius. Chrysanthe elpirult, Lucius
idegesen kuncogott, Titus pedig megrökönyödött a kérdésre, a többiek viszont egyöntetűen mulatságosnak
találták.
– Meglehet – folytatta Seneca fanyar mosollyal –, de Pasziphaé tett is valamit az ügy érdekében.
Megparancsolta Daidalosznak, hogy építsen egy üszőszobrot, egy fiatal tehén képmását, és legyen olyan
élethű, hogy elcsavarja a bika fejét. Ezután elbújt az álüszőben, és odacsalogatta magához a bikát. Kilenc
hónappal később Pasziphaé életet adott egy bikafejű gyereknek… a Minótaurosznak.
– Ki vinne színpadra egy ilyen témát Senecán kívül? – kérdezte Petronius. Nem lehetett megállapítani,
hogy tisztelet vagy gúny árad-e a hangjából. – A császár már olvasta?
– Mindig a császár olvassa elsőként, amit írok, és kétségkívül ő a leglelkesebb is. Büszkén
mondhatom, hogy a caesart lenyűgözte Pasziphaé tragédiája. De már itt is van!
Mindenki felállt, amikor Nero és Poppaea beléptek a páholyba. A tömegből is sokan meglátták, így az
izgatottság végighullámzott a lelátón. A fogadtatás azonban vegyes volt. Az útközben hallott „Éljen a
caesar!” felkiáltások itt is felharsantak, ám elvétve zúgolódás és sziszegés is felhangzott.
Nero a heverőjükhöz kísérte a feleségét, majd előrelépett, és felemelte a karját. Szőke hajával és
bíbor-arany köpenyével azonnal feltűnést keltett, és mindenki rögvest felismerte a cirkuszban. A tömeg
elcsendesült. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Nero talán szólni fog a tömeghez. A császár valóban akart egy
nyitóbeszédet tartani, ám Seneca meggyőzte, hogy inkább tekintsen el tőle. Egyszerűen túl sok probléma
származhatott abból, ha egy császár közvetlenül szólítja meg a nagy és megjósolhatatlan viselkedésű
tömeget. Inkább egy kikiáltónak intett, aki előre is lépett. Erős, képzett hangja a nézőtér legtávolabbi
sarkába is eljutott. Titus látta, hogy Nero szája egyszerre mozog a kikiáltóéval, mint egy büszke íróé egy
színházban, ahol színészek adják elő dédelgetett szövegét.
– Róma szenátorai és népe! Ma a caesar hívására jöttetek ide, legyetek üdvözölve! Ha a puszta
szórakozás kedvéért jöttetek, meg fogtok lepődni azon, ami ma itt a szemetek elé tárul. Ezen a napon nem
harci szekerek fognak egymással versenyezni. Nem gladiátorok küzdenek az életükért. Nem vadállatokra
fognak vadászni. Nem háborús foglyokat fogtok látni, akiknek a ti mulatságotokra fel kell eleveníteniük a
leghíresebb csatákat. Színészek sem érkeznek, hogy előadjanak egy komédiát vagy egy drámát. A mai
napon ezen a helyen az igazságszolgáltatásnak lehettek szemtanúi, a szabad ég alatt, ahol az összes isten és
Róma minden lakója láthat mindent.
– A bűnösöket, akik ma ebben az arénában lakolnak gaztetteikért, gyújtogatásért és gyilkosságért
ítélték el. A római állam ellen szövetkeztek. Összeesküdtek a római nép elpusztítására. Még azokat is meg
kell büntetni, akik nem közvetlenül bűnösek a gyújtogatásban. Már a puszta létük is fenyegetést jelent
mindnyájunkra nézve, hiszen hírhedten gyűlölik az isteneket, az embereket és az életet.
– A tűzvész miatt még mindig sokan rendes hajlék nélkül tengődtök. A tűzvész miatt sokan
elveszítettétek legbecsesebb tulajdontárgyaitokat, valamint családjaitok becses tagjait, akiknek
halálsikolya még mindig a fületekben cseng. A városunk – az istenek által leginkább szeretett város a
világon – elpusztult. A halhatatlanok is könnyeket hullatnak Róma pusztulása és a római nép szenvedése
miatt.
– Császárotok éberségének köszönhetően sikerült elfogni a gyújtogatókat, akiknek ezt a csapást
köszönhetjük. Keresztényeknek hívják magukat. Az elnevezésük Krisztustól származik, a kultusz
alapítójától, egy bűnözőtől, aki Pontius Pilatus ítélete nyomán könyörtelen halálbüntetésben részesült.
Pilatusnak köszönhetően – aki Tiberius uralkodása alatt Júdea egyik helytartója volt – a Krisztus által
hirdetett, ármányos babonaságot sikerült keretek közé szorítani, ám csak rövid időre. Gyorsan elterjedt
nemcsak Júdeában, a bűnös tan forrásvidékén, hanem a birodalom számos más részén is, még itt,
Rómában is. Krisztus követői itt settenkedtek körülöttünk, és kitervelték a város elpusztítását.
– A caesar éberségének köszönhetően tehát sikerült elfogni őket. Vallatás alatt bevallották a bűnüket,
és leleplezték cinkosaikat. Nemcsak bevallották, hanem még gátlástalanul kérkedtek is vele! A
keresztények büszkék arra, amit tettek. Örömüket lelik a szenvedésben!
A tömegből fütyülés és rosszallás hangjai harsantak.
Titus eleinte nem is tudta eldönteni, mikor kezdődött el a keresztények tömeges letartóztatása, mert
számára mindig is ártalmatlan, szedett-vedett csavargóknak tűntek. Ugyanakkor emlékezett a lángokat
figyelő keresztények ujjongására, és nem volt nehéz elképzelni, hogy ők kezdték el a gyújtogatást. Bár
felfoghatatlan volt egy ilyen bűntény számára, a zsidó szekták notóriusan vakbuzgók voltak ilyen-olyan
téren, így a keresztények is hírhedtté váltak kérlelhetetlen istentagadásukról, valamint minden római
dologgal szemben tanúsított megvetésükről. Titust megdöbbentette, hogy ilyen bűntényre ragadtatják
magukat az istenek iránti utálatuk miatt, de korántsem lepődött meg rajta.
A tömeg tovább fütyült és morgott, mígnem maga Nero intette őket csendre, hogy a kikiáltó
folytathassa:
– Joggal kérdezhetitek: milyen büntetés lehet megfelelő egy ilyen szörnyűséges bűncselekmény után?
Ilyen alantas és gonosz kihágásokra milyen megtorlással lehet válaszolni? Hát ezt fogjuk ma itt látni.
Szenátorok és Róma népe, szent nap ez a mai! Elhívjuk az isteneket is: legyenek ők is szemtanúi annak,
ami ma itt történik. Amit teszünk, az istenek tiszteletére tesszük; hálából a nagy kegyért, amiben
részesítettek minket.
A kikiáltó hátralépett, és Lucanus foglalta el a helyét. Trabeájának redői közül egy gyönyörű
elefántcsont lituust vett elő. Mialatt az ifjú költő megolvasta a jósjeleket, Titusba irigység hasított, amiért
nem őt választották ki erre a feladatra. Akármennyire magasra is nőtt azonban Titus a császári körökben,
tisztában volt vele, hogy Lucanusszal nem veheti fel a versenyt, mivel őt és Nerót valami különleges,
bensőséges viszony fűzte egymáshoz, hasonló koruk és a költészet iránti rajongásuk okán.
Az előjelek kedvezőek voltak. A császár egy fehér köpennyel felöltötte a pontifex maximus szerepét.
Előrelépett, és felemelte a karját. A cirkusz összes nézője mélyen meghajolt, miközben Nero Jupiterhez, a
legnagyobb és legjobb istenhez imádkozott.
Elkezdődött a látványosság.
A gladiátorviadalokba és más nyilvános eseményekbe is gyakran belekomponálták a bűnözők
kivégzését, de ez rendszerint kicsi szerepet kapott a bemutatóban. Az elítéltnek gladiátorokkal kellett
harcolnia, vagy zsákmányként dobták a vadállatok elé. Ez alkalommal azonban olyan sok elítélt sorakozott
fel, és olyan rettentő nagy bűn miatt kellett lakolniuk, hogy a teljes bemutató erre épült. A szervezőknek,
akik Nero utasításait követték, nem volt könnyű dolguk a munkások és művészek irányításával. Olyan
szenvedést és halált kellett a nézők elé vinniük, amely eléggé hatásos, értelemmel bíró és elfogadható a
bosszúszomjas szemlélők számára.
Az újonnan felállított lelátók alatti cellából rengeteg férfit, nőt és gyereket hajtottak ki a
versenypályákra. Rongyokat viseltek. Többnyire zavartan és riadtan néztek körbe, ám egyiknek-másiknak
ugyanolyan békés arca és üveges tekintete volt, mint azoknak, akik korábban a lángokat figyelték a
Suburában. Úgy látszott, nem igazán tudják, mi vár rájuk, vagy éppenséggel még várják is.
– Milyen sokan vannak! – motyogta Chrysanthe, és előredőlt.
– Ó ez csak egy kis hányada a gyújtogatóknak! – szólalt meg a császár. – Sokan jönnek még. Hosszú
ideig tart majd, mire mindegyiket megbüntetjük.
– Lehetséges, hogy ennyien keveredtek közénk? – ámuldozott Lucanus. – Először is: mi vonzotta
ezeket a förtelmes alakokat Rómába, és hogyan vették rá a tisztes rómaiakat, hogy csatlakozzanak a
szektájukhoz?
– Minden, ami szörnyű és szégyenletes a világon, előbb-utóbb megtalálja a maga útját Rómába, és
törvényszerűen követőket vonz magához – jelentette ki Petronius. – Ahogy a láng vonzza a rovarokat, a
patak a törmeléket, úgy vonzza magához Róma a világ csőcselékét és szennyét.
– A láng azután is gyönyörű marad, hogy félresöpörjük a megégett rovarokat – közölte Nero. – A patak
is csodás lesz, ha a törmelék már lesodródott. Ily módon Róma is visszanyeri régi fényét, miután
megtisztítottuk ezektől az elvetemült bűnözőktől.
A császár merengve nézett le az arénába. A mellette ülő Poppaea szintén türelmetlen várakozással dőlt
előrébb. Lehet, hogy valóban gyakran látott vendégül zsidó tudósokat és bölcselőket, a keresztényeket
azonban ő is megvetette, és kultuszukat bizonyos fokig zsidó eretnekségnek tekintette.
Lucanus a szeme sarkából Titusra sandított.
– A nagybátyám szerint neked van egy fivéred, aki kereszténynek vallja magát.
Titus megdermedt. Fel volt készülve rá, hogy felmerülhet a téma, sőt elkerülhetetlennek tartotta.
– Nekem nincs fivérem – mondta mereven. Óvatosan megérintette a tógája redői között megbújó
fascinumot.
A lelátók alatti raktárakból a segédek temérdek keresztet hoztak ki, és lefektették őket a homokba. A
keresztényeknek közben körbe-körbe kellett menniük a versenypályán, korbácsoktól hajtva. Ezután
elkapták és a keresztekre hajították őket. Rémülten és fájdalmasan sikoltottak fel, amikor a csuklójuknál és
a bokájuknál beverték a szögeket. Aztán felállították a kereszteket, és az előre kiásott lyukakba illesztették
őket.
Hirtelenjében az egész cirkusz úgy festett, mint egy feszületekből álló erdő. A tömeg kifütyülte a
keresztényeket, és az erősebb karú, jól célzó nézők kövekkel és egyéb tárgyakkal hajigálták őket. Olyanok
is akadtak, akik kifejezetten e célból tojásokat hoztak.
– Ezekkel a keresztre feszítésekkel azt utánozzuk, ahogy az ő állítólagos istenségüket megbüntették. Ő
is egy kereszten végezte – magyarázta Nero halkan. – Amíg ezek odaszögezve lógnak, szemtanúi lehetnek
mindannak, ami a cinkosaikkal történik.
Még több keresztényt hajtottak ki az arénába. Összekötözték a karjukat, véres állatbőröket adtak rájuk,
ám a fejüket nem bugyolálták be, hogy az arcukat látni lehessen, a sikoltásukat pedig hallani. A cirkusz két
átellenes végében ezután vad kutyafalkákat eresztettek szét. Pár pillanat múlva már a keresztények felé
rohantak.
Sokáig futottak, mire megkapták a zsákmányt. A keresztények először erre, majd arra tántorodtak,
ahogy mindkét falka elől megpróbáltak kitérni. A tömeg egészen kikelt magából: sokan felpattantak a
helyükről, és izgatottan várták a végső összecsapást. Nero elmosolyodott. Pontosan ilyen fogadtatásra
számított.
A kutyák habozás nélkül támadtak, és darabokra szaggatták az áldozataikat. Az ugatás, a sikoltozás és
a rengeteg vér, elhullott testrész látványa még jobban feltüzelte a közönséget Azok a keresztények, akik
kegyelemért visítoztak vagy kétségbeesetten rohantak el a kutyák elől, még több szórakozást nyújtottak az
egybegyűlteknek. Azok, akik méltósággal viselték a halált, imádkoztak vagy énekeltek, inkább
feldühítették a tömeget. Viselkedésük felért az igazságszolgáltatás kicsúfolásával; hogy mertek az ilyen
alantas bűnözők a haláltusájuk közben is gúnyt űzni az ítészekből?
Újabb keresztény csoportokat hajtottak ki a versenypályára, és még több kutyát eresztettek el. Minden
halál még véresebb volt az előzőnél, ám a tömeg egyre nyugtalanabb lett, mert elunták az ismétlődő
jeleneteket. Nero erre is számított. Egyetlen intésére új irányt vett a bemutató. Hogy ismét felkeltsék a
nézők érdeklődését, különféle ismerős történeteket elevenítettek fel, kellékként használva a
keresztényeket.
Ikarosz történetéhez szárnyakkal felszerelt fiatal fiúkat gurítottak be egy mozgatható toronyban,
amelynek tetejéről aztán ledobták őket. Egyik a másik után csapódott bele a földbe, és rángatózva
hevertek a homokban. Akik túlélték, azokat ismét feltaszigálták a torony tetejére, és újból lehajították.
Laokoón és fiai meséjét úgy adták elő, hogy gyilkos angolnákkal telezsúfolt tartályokat gurítottak a
homokra, és az apákat fiaikkal együtt dobták a vízbe, ahol sikoltozva, csapkodva lelték halálukat.
Titus azonban legjobban Pasziphaé történetén rökönyödött meg, talán azért, mert az imént éppen azt
hallotta Senecától. Egy meztelen keresztény lányt hajtottak körbe a versenypályán, miközben a tömeg
fütyült és trágárságokat kiáltozott. Aztán egy fából készült üszőbe szorították a lányt, és az állatidomárok
valami csellel odacsaltak egy fehér bikát, hogy kapaszkodjon fel a műüszőre. A tárgyat úgy alkották meg,
hogy ne elfojtsa, hanem felerősítse a lány vérfagyasztó sikolyait, így azokat a cirkusz minden szegletében
hallani lehetett. A nézősereg kővé dermedt. Végül elhaltak a sikolyok.
Miután a bika végzett, elvezették. Pár pillanattal később a faüsző aljából egy csupasz kisfiú pottyant
ki, borjúfejjel, és élénk táncba kezdett.
– A Minótaurosz! – kiáltottak fel az emberek. – Megszülte a Minótauroszt!
A tömeg elragadtatva tapsolt és ujjongott. Nero sugárzott a büszkeségtől.
Ilyen eleven és véres életképek sorakoztak fel az aréna egész hosszán.
Végül az egész vérfürdő megkoronázásaként fáklyás emberek jelentek meg, és felgyújtották a földön
fekvő halott vagy majdnem halott testeket, valamint a fából ácsolt kellékeket. Csak a kereszteket hagyták
érintetlenül. A lángok látványa riasztóan hatott a nézőkre, akárcsak a bűzös füst. A közönségből néhányan
újraélték a tűzvész borzalmait, és elsírták magukat. Mások elvakultan röhögtek. Nyögések és sikolyok
éppúgy érkeztek a lelátókról, mint üdvrivalgás és taps. A keresztények elítélt gyújtogatók voltak, és a
gyújtogatásért a törvény szerint tűzhalállal kellett lakolni.
Ahogy az elszórt lángok lassan elenyésztek, és leszállt az est, embermagasságú, vaskos oszlopokat
állítottak fel a keresztek közé. Előzőleg szurokkal vonták be őket, ahogy erős szagukról feltételezni
lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy egy újabb, tűzzel kapcsolatos látványosság készül. A tömegből rémült és
megigézett hangokat egyaránt lehetett hallani. Mindegyik szurokkal lepett oszlop tetejére egyfajta
fémkosarat erősítettek, elég nagyot ahhoz, hogy megtartson egy emberi testet.
 Mindeddig Titus komor távolságtartással figyelte a látványosságot. Az előjelek kifejezetten jók voltak
– Titus alaposan megfigyelte Lucanus minden mozdulatát –, és ez azt mutatta, hogy az isteneket sikerült
kiengesztelni. A gyújtogatók borzasztó büntetéseit Titus nem élvezettel nézte végig, ám polgárként és a
császár barátjaként kegyetlen kötelessége volt ott ülni a nézőtéren.
Aztán úgy érezte, ki kell ürítenie a hólyagját. Éppen a megfelelő pillanatban, mert egy kis szünetet
tartottak a következő bemutató előtt, így felállhatott és kimenthette magát. Nero hátrafordulva
elmagyarázta neki, merre találja a következő latrinát, és kuncogott, mintha valami titkos vicc jutott volna
eszébe. Titus otthagyta a császári páholyt, és közben örült, hogy a cirkuszi előadás így felvidította az
uralkodót.
A kisebb méretű latrina nem messze állt a lelátótól. Páran tartózkodtak odabent, amikor Titus besétált,
és miközben a dolgukat végezték, a véres látványosságokról beszélgettek. Egyetértettek abban, hogy noha
a kivégzések egy része túlontúl egyforma és unalmas volt, azért akadtak közöttük emlékezetesek. Lelkesen
és egyöntetűen hangoztatták, hogy Pasziphaé megerőszakolása volt messze a leglenyűgözőbb az eleven
életképek közül.
– Hát nem lát az ember ilyesmit hétköznap! – rikkantotta az egyik férfi.
– Hacsak nem isten vagy, mint Neptunus, aki a háromágú szigonyával csak int egyet, és az történik,
amit akar.
– Vagy ha Nero vagy!
Titus elindult vissza a páholyba. Közben jócskán besötétedett, és kigyúltak a csillagok is. Fáklyákat
helyeztek el itt-ott, hogy megvilágítsák az egész küzdőteret. Miközben a nézőtér felé közeledett, váratlanul
két praetorianus állta el az útját.
– Mi az ott? – kérdezte az egyikük. Robusztus nagy testőr volt, ám szájából tökéletes fogak villantak ki
a fáklyák fényében. A Titus nyakában lógó fascinumra mutatott. – Ez nem egy kereszt, amit Krisztus
követői viselnek?
– Semmi közöd hozzá, hogy mit viselek a nyakamban! – förmedt rá Titus kurtán, és megpróbált arrébb
lépni, ám a két medvetermetű férfi megakadályozta.
– Velünk jössz! – közölte a tökéletes fogsorú.
– Dehogy megyek! Nem látjátok, hogy szenátori tógát viselek? Megyek vissza a császári páholyba.
– Na persze! Egy keresztény a császári páholyban!
Két oldalról megragadták a karját, és minden tiltakozás ellenére bevezették egy aprócska helyiségbe
az újonnan épített állványok alatt. Egy harmadik praetorianus ült bent, valószínűleg a vezetőjük, egy
tekercsekkel telepakolt asztalnál.
– Gond van? – kérdezte.
– Egy szökött keresztény, uram – felelte a tökéletes fogú.
– De hiszen ez nevetséges! – csattant fel Titus.
– Mi a neved, keresztény? – kérdezte a tiszt.
– Pinariusnak hívnak. Titus Pinarius szenátor vagyok.
A tiszt végignézett a listán.
– Ó igen, valóban van egy Pinarius az elítéltek között, akik ma a cirkuszban bűnhődnek. Férfi polgár,
negyvenhét éves. Biztosan ő az.
Titus a fogát csikorgatta. Egész nap sikerült elkerülnie, hogy a testvéréről kelljen beszélnie, így már-
már meg is győzte magát arról, hogy nincs fivére.
– Az Kaeso Pinarius, nem Titus…
– Most már felismerlek! – szólt közbe a tiszt. – Az első gyújtogatók között voltál, akiket elfogtunk.
Mennyire megváltozott a külsőd! Hogy sikerült ennyire megtisztítanod magad, és kijutni a cellából? És
Hádészra, honnan szerezted azt a tógát? Biztosan puszta kézzel öltél meg egy szenátort, hogy elvehesd
tőle!
– Ez felháborító! – tiltakozott Titus. – Szenátor vagyok, jós, és a császár barátja!
A praetorianusok kinevették.
Titus szíve elszorult. Kezdett kicsúszni az irányítás a kezéből. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy
higgadtnak kell maradnia.
– Hadd magyarázzak meg valamit – szűrte ki összeszorított fogai közül. – Van egy testvérem… egy
ikertestvérem… aki keresztény…
A praetorianusok erre még harsányabban röhögtek.
– Ugyanolyan, mint te? – kérdezte a tökéletes fogazatú. – Hát neked aztán van fantáziád!
– Ilyen képzelőerővel színdarabokat kellene írnod, nem gyújtogatni – közölte a tiszt, majd hirtelen
abbahagyta a nevetést, és elkomorult. – Ez az ostoba történet csak alátámasztja a gyanúmat! Ti mit
gondoltok? Mit tegyünk egy hazudozó, gyilkos kereszténnyel?
A praetorianusok durván ide-oda lökték maguk között, és addig szaggatták a tógáját, amíg az alsó
tunikája is csak foszlányokban lógott rajta, és végül csak az ágyékkötője maradt meg. Amikor egyikük a
fascinumáért nyúlt, Titus megpróbált visszatámadni, ám olyan volt, mint egy óriások ellen küzdő gyerek. A
tökéletes fogú katona arcul csapta, és kiverte néhány fogát. Titus szédülten ízlelgette a saját vérét.
Újfent megragadták a karját, és kivonszolták a kis szobából, hogy valahová máshová vigyék. A nézőtér
mögötti nyílt téren elmentek két szenátori tógát viselő ember mellett. Titus megpróbálta felemelni a karját,
ám a praetorianusok visszafogták.
– Segítsetek! – kiáltotta.
A szenátorok ránéztek, és az egyikük azt motyogta: – Mocskos gyújtogató!
A praetorianusok megint arcon vágták Titust, hogy elhallgattassák, majd egy kapu felé vezették. A kapu
kinyílt, és a jóst egy gyéren világított kamrába lökték, ahol minden irányból a tömeg eltompult moraja
hallatszott, és a feje fölött a faállványzat is nyikorgott, ahogy az emberek mozogtak rajta. Miután a szeme
hozzászokott a sötéthez, látta, hogy egészen nagy helyiségbe lökték be, amely tele volt emberekkel,
többnyire rongyokban, nála alig jobban felöltözve. Mocskosak és borzasak voltak, vizelettől és
izzadságtól bűzlöttek. Az arcokat fürkészve ment végig közöttük. Néhányan remegtek a félelemtől, és
behunyt szemmel imákat rebegtek. Mások furcsán nyugodtnak látszottak, és halk, biztató hangon suttogtak a
társaiknak.
– Egy ilyen romlott világban a halál hőn áhított megkönnyebbülés – mondta egy hosszú, fehér szakállú
férfi. Titus egyszer régen Kaeso lakásában látta. – Higgyétek el, még ilyen szörnyű körülmények között is
jobb meghalni, mint ebben a szörnyű világban élni! A halál után egy sokkal jobb világba fogunk átlebegni.
Egy zaklatott szervező rohant el arra, egy csoport praetorianussal a nyomában.
– Próbálok rendet tartani itt, és próbálom követni a császár által kijelölt sorrendet! – kiáltozta. –
Akkor most szépen osszátok csapatokra a foglyokat…
Titus odaszaladt a férfihoz.
– Figyelj rám! Itt tévedés történt, nekem nem szabadna itt lennem…
A férfi hátrahőkölt, mintha egy veszett kutya támadt volna rá. Mielőtt Titus egy újabb szót kiejthetett
volna, az egyik praetorianus felemelte a pajzsát, és azzal taszította hátrébb. A fáklyák imbolygó fényében
Titus megpillantotta a saját tükörképét a fényesre csiszolt fémen. Teljesen megrökönyödött attól, amit
látott. Egy csaknem pucér, tébolyult tekintetű férfi nézett vissza rá, sérült arccal, vérző szájjal. Milyen
gyorsan elvették tőle római szenátorhoz illő, érinthetetlen méltóságát!
Titus jobbra-balra nézett, hátha valakinek mégis elmagyarázhatja a helyzetét.
Váratlanul szemben találta magát Kaesóval.
 Még soha nem látta ilyen nyomorultnak a testvérét. Hozzá hasonlóan Kaeso is csak egy ágyékkötőt
viselt. Ismerős, mégis torz volt a teste, mintha az ő testének komikus utánzata lett volna, tele
horzsolásokkal, sebekkel és vérfoltokkal. Megverték, megkínozták, és ösztövér arcából ítélve éheztették
is. Semmi zárkózottság nem volt a viselkedésében, mint a keresztények egy részénél; teljesen megtörtnek
és csüggedtnek látszott. Titus egy szánandó, rémült férfival találta szembe magát.
Ahogy a letartóztatások és a vallatások folytak, és közeledett a keresztények tömeges megbüntetésének
napja, Titus mindinkább próbálta elterelni a figyelmét az ikertestvéréről. Olyan sokszor mondogatta
magának, hogy nincs is fivére, hogy kis híján maga is elhitte. Most viszont Kaeso ott állt előtte, egykori
önmagának csenevész árnyéka, mégis tagadhatatlanul Lucius Pinarius fia, Titus ikertestvére. A jós valami
kibírhatatlan szomorúságot érzett, mert eszébe jutott alexandriai gyerekkoruk és az elidegenedésüket
megelőző évek. Hogy távolodhattak ennyire el egymástól? Hogyan került Kaeso az őrült halálvágyók
közé?
– Semmi baj, fivérem – suttogta Kaeso. – Megbocsátok neked.
Titus bánata elszállt, és irdatlan harag hullámzott végig rajta. Mit tett, ami miatt Kaesónak meg kellene
bocsátania neki? Miért kellett folyton olyan önelégültnek és álszentnek lennie? Szeretett volna mondani
valamit, de nem maradt rá ideje. A praetorianusok hirtelen közöttük termettek, és kettéválasztották őket,
így Titus és Kaeso két különböző csoportba került. A katonák utasításokat ugattak feléjük, mire Kaeso
csapatának szurokba áztatott tunikát kellett felöltenie, majd összekötötték hátul a kezüket.
Kinyílt egy ajtó. Az arénából a tömeg őrjöngése hallatszott. A szervező rárivallt a foglyokra, hogy
szedjék a lábukat kifelé a versenypályára.
– Gyorsan! Gyorsan! Gyorsan! – hadarta, miközben az őrök lándzsákkal szurkálták őket a nyílás felé.
Titus ekkor döbbent rá, hogy nem véletlenül találkozott össze Kaesóval. Az istenek adtak neki egy
utolsó esélyt, hogy megmentse a saját életét. Távolabb lépett a csoportjától, és megpróbálta magára vonni
a szervező figyelmét.
– Ikrek vagyunk! Az ott az ikertestvérem! Nézz ránk! Nem látod? Kettő van belőlünk, de az
ikertestvérem a keresztény, nem én! Nekem nem volna szabad itt lennem!
Az előadás szervezője felbőszülten ránézett, majd a szemét forgatta. Az egyik őr a lándzsája tompa
végével lecsapta Titust, aki összeesett.
Kaesónak sikerült elszakadnia a csapatától, és odarohant a testvéréhez. Szuroktól bűzlő tunikában,
hátrakötözött kézzel rogyott térdre Titus előtt.
– Add ide a feszületet! – suttogta. – Kérlek, Titus! Csak abból meríthetek erőt, hogy szembenézhessek
a végzettel!
A hátán fekvő Titus megmarkolta a fascinumot, és megrázta a fejét.
– Titus, könyörgök! Elevenen el fognak égetni! Kérlek, testvérem, tedd meg ezt az utolsó szívességet
értem!
Titus végül vonakodva levette a talizmánt, és ráakasztotta Kaeso fejére. Már a mozdulat közben
sejtette, hogy meg fogja bánni ezt a döntést. Kétségbeesetten nyúlt az amulett után, hogy visszavegye, ám
egy őr talpra rángatta Kaesót, és Titus többé nem érhette el a fascinumot.
A csapatából Kaesót hajtották ki utoljára a versenypályákra. Titus feltápászkodott a földről. A nyitott
ajtón keresztül látta, hogy a foglyokat felemelik, és berakják a szurokkal borított oszlopok tetején lévő
vaskosarakba. Fáklyás őrök rohantak oda hozzájuk, majd megálltak az oszlopok között, felkészülve az
emberi fáklyák meggyújtására.
Miközben Titus a rémes jelenetet nézte, Kaesót a legközelebbi oszlophoz rángatták. Őt emelték fel
utoljára a kosárba. Titus valami ragyogó, csillogó tárgyat pillantott meg a fivére nyakában – a fascinumot
–, majd elfordította az arcát. Nem bírta tovább nézni.
 Halk mormogás futott végig a tömegen; egyszerre szívták be a levegőt, és ezzel olyan hangot adtak ki,
mintha magas fűben suhanna végig a szél. Ezután ujjongás tört ki, amely a cirkusz egyik végéből indult,
majd fokozatosan túláradó üdvrivalgássá fajult. A lelátókon fülsiketítő lett a nézők lábának dörömbölése.
Titus odalépett az ajtóhoz, és kinézett. A cirkusz túlsó végében egyetlen szekérhajtó jelent meg, és
beállt az egyik versenysávra. Bőrből készült, zöld versenyruhát és sisakot viselt, mint a császár kedvenc
versenyzői. Lassú ügetésre fogta fehér paripáit, és integetett.
Egyes szekérhajtók népszerűsége a leghíresebb gladiátorokéval vetekedett, ám a legtöbben el sem
tudták képzelni, hogy milyen szekérhajtó emelkedhet ilyen magasra a császár szemében. Kinek
ajándékozná Nero ezt a felséges, már-már isteni szerepet a brutális színdarabban? Az emberi fáklyák
akkor gyulladtak meg, sorban egymás után, amikor a hajtó végighaladt mellettük, és rájuk mutatott.
Félelmetes, túlvilági látvány volt, mintha a szekérhajtó képes lenne villámokat megidézni.
Ahogy egyre több fáklya gyulladt fel, az arénában is mind több lett a fény, és végül Titus is
meggyőződött arról, amit a nézők már tudhattak: a szekérhajtó maga Nero volt.
A császár lassan előrehaladt, így egyre közelebb ért az ajtóhoz, ahol Titus állt, illetve a póznához,
amelyre Kaesót felemelték. Nero intésére meggyújtottak egy fáklyát Kaeso mellett. Ő volt a következő
áldozat.
Titust hirtelen kezek fogták le. Az őrök észrevették, hogy a kijáratnál van, és visszahúzták. Titus
összeszedte minden erejét, és kiszabadult a szorításukból. Meg sem állt a versenypályáig.
Elcsúszott valami sikamlós, nedves folton, és elesett. Miközben feltápászkodott, hozzáért valamihez,
és iszonyodva felkiáltott. Egy letépett emberi fül volt az. Talpra kecmergett. Ahol csupasz teste a talajt
érte, mindenütt vér tapasztotta össze a homokot és a kavicsokat. Hallotta az őrök hangját a háta mögött, és
továbbinalt.
Mennyire más volt odalent lenni, az aréna talaján, mint odafent, a császári páholyban! Az
állványzatról komor elszántsággal és a kiváltságosok emelkedettségével nézett le, hiszen kényelmesen
távol volt a véres eseményektől. Most azonban a magasba tornyosuló feszületek és az emberi fáklyák
felfoghatatlan környezetében találta magát, lángok és mészárlás közepette. Vér, vizelet, valamint emberek
és kutyák ürüléke szennyezte be a homokot. Mindenütt leszakadt ujjakat, lábujjakat és egyéb testrészeket
látott, amelyeket a kiéhezett kopók hagytak maguk után. Gyomorkavaró bűz töltötte be az orrát, és a forró
füst égette a tüdejét. A tömeg őrjöngésén túl hallotta a meggyújtott emberek üvöltését, az égő testek
recsegését meg a kereszten lógók nyöszörgését.
Az őrökkel a sarkában Titus továbbrohant, egyenesen Nero felé. Amikor odaért a harci szekérhez,
lefeküdt a földre.
A nézősereg csodálatában fürdő, a tűz fényében csillogó szemű császár egyáltalán nem lepődött meg a
szenátor váratlan megjelenésén. Szélesen elmosolyodott, hátravetette a fejét, és elnevette magát. Meghúzta
a gyeplőt, hogy megállítsa a lovakat, majd intett az őröknek, hogy vonuljanak vissza. Lelépett a szekérről,
odasétált a földön ziháló Titushoz, aztán lehajolt, és megpaskolta a szenátor fejét.
– Ne aggódj, Pinarius szenátor! – mondta. – Caesar megment téged!
A megkönnyebbüléstől sírva fakadó Titus belekapaszkodott Nero cingár lábába.
– Köszönöm! Köszönöm, dominus!
A nézők úgy vélték, ez a beszélgetés is az előadás része. Tapsoltak, és harsányan röhögtek azon, ahogy
Nero szatirikus módon irgalmat gyakorol valaki fölött, ilyen tömeges vérfürdő közepette.
– Nero könyörületes! Irgalmas Nero! – kiáltotta valaki, mire az egész nézőtér skandálni kezdte ezt a
két mondatot: „Nero könyörületes! Irgalmas Nero! Nero könyörületes! Irgalmas Nero!” A kiáltások
összevegyültek az emberi fáklyák sikolyaival.
Titus annyira remegett, hogy már-már azt hitte, darabokra fog szakadni. Visszatarthatatlan sírás tört ki
belőle. Nem volt más választása, mint a császár előtt térdelni, mivel képtelen volt felállni.
Nero megrázta a fejét, és csettintett a nyelvével.
– Szegény Pinarius! Hát nem jöttél rá, hogy ez a kínos helyzet csupán egy otromba tréfa?
Titus összezavartan nézett fel a császárra.
– Egy otromba tréfa, Pinarius! Arról a nevetséges családi hagyatékról jutott eszembe, amit állandóan a
nyakadban viselsz. Tényleg, hol van? Nehogy azt mondd, hogy elvesztetted!
Titus némán Kaesóra mutatott, aki a közeli oszlopon vesztegelt, a vaskosárban.
Nero bólintott.
– Értem. Odaadtad az ikertestvérednek. Így is van jól! Petronius véleménye szerint amúgy is nagyon
rossz ízlésre vall, hogy egy feszülethez hasonló tárgyat hordtál, főleg mivel mindenki tudta, hogy a
testvéred keresztény. Úgy gondoltam, rendkívül mulatságos lenne, ha Pinarius hirtelen a keresztények
között találná magát!
– Te… te tervelted ki ezt az egészet?
– Nos, nem mindent. Fogalmam sem volt róla, hogy egyszer csak kirohansz ide, a lábam elé. De ez
pont így tökéletes! Ez tényleg egy olyan ritka, váratlan pillanat, amely csak a színházban fordulhat elő,
amikor valami csoda folytán minden elrendeződik.
– De meg is ölhettek volna! Elevenen elégethettek volna!
– Ó nem, egy pillanatig sem voltál veszélyben. Azt parancsoltam az őröknek, hogy álljanak
készenlétben, tartóztassanak fel a latrina mellett – hiszen előbb-utóbb le kellett menned oda –, de ne
bántsanak. Vagyis ne jobban annál, amennyire muszáj annak érdekében, hogy meggyőzőek legyenek, és
velük tarts. Rendesen megijedtél, igaz? De végül is a színház egyik feladata a rémületkeltés is, ahogy már
Arisztotelész is megmondta. Rémület és szánalom… amit nemsokára te is érezni fogsz. Hát nem felséges,
hogy miután megcsapott Pluto tüzes lehelete, és elvesztetted minden reményedet, sértetlenül kerülsz ki az
arénából? Attól tartok, gyújtogató fivérednek egészen más sors jut osztályrészül.
Nero megfogta Titus állát, és Kaeso felé nézett. A másik karjával úgy tett, mintha villámot hajítana el.
Az oszlop, amin a fivére raboskodott, lángra gyúlt.
Titus nem volt képes elfordítani az arcát. Elszörnyedve, megigézve, kábultan nézte.
Soha nem érzékelte az istenek jelenlétét annyira erősen, mint azokban a percekben. Szavakkal nem
lehetett volna kifejezni, mit érez, és elviselni is alig lehetett. Ez volt az a hely, ha egyáltalán létezett olyan
hely, ahol a tragédiák szereplői összetalálkoztak; ez volt az a pillanat, amikor minden lelepleződött,
halandó számára szinte kibírhatatlan borzalmakkal. Amit Titus érzett, egyszerre volt csodálatos és
irtózatos, titkos jelentéssel teli, mégis teljességgel értelmetlen. Nero révén jutott ebbe a helyzetbe – Nero,
aki éppen fölé magasodott, mosolyogva, higgadtan, akár egy istenség. Kétségkívül ő volt a valaha élt
legnagyobb költő vagy drámaíró, hogy egy ilyen drámai fordulatot kitalált és megvalósított. Titus ugyanazt
a csodálatot érezte, bár most ezerszer erősebben, amit akkor élt át, amikor az égő Trójáról hallotta Nerót
énekelni. Az ifjú császár valóban isteni jelenség volt. Másként hogyan idézhette volna elő Titus számára
ezt a páratlan élményt?
Nero lenézett rá, és mindentudóan bólintott.
– Ha pedig véget ér ez az egész, Pinarius… ha feltisztul a köd, és kialszik a parázs… visszavesszük az
amulettet a fivéred hamvai közül, és újra mindennap viselni fogod. Igen, minden nap minden órájában,
hogy soha ne felejtsd el ezt a pillanatot.


KR. U. 68
– Immár felnőtt férfi vagy, fiam. Te vagy a Pinariusok örököse. A fascinum néha az előző viselője
halála által került át az örököshöz, néha még annak éltében. Én úgy döntöttem, hogy átadom neked.
Mostantól az őseid fascinuma a tiéd.
Titus Pinarius ugyanazt a szertartást ismételte meg, amit a Pinariusok számtalan generációja a
történelem előtti időktől fogva. Átemelte a fején a fascinumot a nyaklánccal együtt, és a fia nyakába
akasztotta. Titus ötvenéves volt, Lucius huszonegy.
A házban azonban nem uralkodott ünnepi hangulat. Chrysanthe lesütötte a szemét. Mindhárom lányuk
sírt. Hilarion lehorgasztotta a fejét, és a többi rabszolga is ugyanezt tette. Még az ősök viaszmaszkjai is
mélabúsnak látszottak, pedig kivitték őket a kertbe, hogy ott lehessenek szemtanúi a ceremóniának.
Maga a kert csordultig telt színekkel és illatokkal, és rózsákkal, bimbódzó folyondárral vette körbe a
ház lakóit. Mint csodás palatinusi házuk minden része, a kert is rendkívül tágas és lenyűgözően
karbantartott volt, és egy ilyen verőfényes, meleg juniusi napon mutatta a legszebb és legelőkelőbb arcát.
Titus igencsak sokra vitte az elmúlt években, mivel a császár egyik leghűségesebb alattvalójaként
folyton ugrásra készen állt, hogy értelmezze a jósjeleket, és megbízható tanácsokat adjon vagy bátorítsa
vállalkozásaiban. Nero bőkezűségének hála, tetemes vagyont halmozott fel, és Itália-szerte számos
birtokkal büszkélkedhetett. Miután a régi aventinusi háza túlzottan zsúfolt és régimódi lett, egy dicső
napon átköltöztek újonnan épített villájukba, amely mindössze pár lépésnyire állt Nero Aranyházának
palatinusi szárnyától.
Titus távozáshoz készülődött. A trabeáját viselte – ugyanazt, amit akkor öltött fel, amikor
unokatestvére, Claudius hívására elment a jóstestület felvételi vizsgájára –, ám csak a második legjobb
lituusát vitte magával. Úgy döntött, hogy az apjától örökölt, ősrégi elefántcsont botot otthon hagyja.
– Biztos, hogy nem mehetek veled, apám? – kérdezte Lucius, könnyekkel a szemében.
– Nem, fiam. Azt akarom, hogy itthon maradj. Anyádnak és húgaidnak szükségük van rád.
Lucius bólintott.
– Értem, apám. Akkor ég veled!
– Ég veled, fiam!
Átkarolták egymást, majd Titus megölelte mindhárom lányát, és elbúcsúzott tőlük. A legifjabb tíz, a
legidősebb tizenhat éves volt. Feltűnően hasonlítottak az anyjukra.
Chrysanthe és Hilarion követték a családfőt az előtérbe. A rabszolga kinyitotta előtte az ajtót.
Felesége megfogta a kezét. Szavai belefúltak az érzelmeibe.
– Nincs rá mód, hogy…?
Titus a fejét csóválta.
– Ki tudja? Csak az istenek szeszélyétől függ, merre visz az utam a mai napon.
A családfő megcsókolta az asszonyt, majd visszahúzódott, és nagy levegőt vett. Gyorsan kiment az
utcára, mert egy pillanatig sem mert tétovázni.
Utoljára Hilariont látta a ház lakói közül. Az ajtóból nézett utána. Titus megállt, és visszafordult.
– Jól szolgáltál engem, Hilarion.
– Köszönöm, gazdám.
– Hány éves vagy, Hilarion?
– Soha nem tudtam pontosan, gazdám.
Titus mosolyogva ingatta a fejét.
– Akárhány éves is vagy, számomra mindig fiú maradsz. Mégis, ha felszabadított volnál, most érkezne
el az ideje a családalapításnak. Amint azt tudod, Luciusnál ott vannak a rendelkezéseim, amelyek szerint
fel fogsz szabadulni, amint…
Hilarion bólintott.
– Igen, gazdám, tudom. Köszönöm.
 – Természetesen elvárom tőled, hogy tovább szolgáld Luciust. Neki is szüksége lesz egy megbízható
rabszolgára… illetve felszabadítottra. Egy hozzád hasonló hűséges emberre, aki értelmes és jó az
ítélőképessége.
– Mindig hű leszek a Pinariusokhoz, gazdám.
– Jól van. – Titus megköszörülte a torkát. – Akkor hát…
– Becsukjam az ajtót, gazdám?
– Igen, Hilarion. Csukd és reteszeld be!
Az ajtó bezárult. Titus hallotta, ahogy a nehéz keresztpánt a helyére puffan. Megfordult, és gyorsan
végigsietett az utcán.
Senkivel sem találkozott. Kihalt volt az utca. Ezt akár jó jelnek is el lehetett könyvelni.
Odaért az Aranyház legközelebbi bejáratához, amit nap mint nap használt, ám ezúttal útját állta a zárt,
masszív bronzajtó. Korábban soha nem látta bezárva, mert az ő számára állandóan nyitva volt, az őrzésre
odaállított praetorianusok azonnal beengedték. Ezen a napon azonban még őröket sem látott sehol.
Felemelte a súlyos bronzkopogtatót, majd elengedte. A hang ide-oda visszhangzott az utcán. Senki sem
jött ajtót nyitni.
Többször is kopogtatott, és közben egyre jobban zavarba jött a zajtól, amit ő maga keltett. Még most
sem válaszolt senki.
Muszáj volt egy másik bejáraton próbálkoznia. Úgy vélte, hogy a legközelebbi bejárat az Augustus
által építtetett, régi császári palota eredeti kapuja, amely az utóbbi időben hátsó bejáratként szolgált, és a
kapuk közül a legtávolabb esett az Aranyház fórummal érintkező, déli előcsarnokától. Titus régóta nem
járt arrafelé.
Más is akadt az újjáépített Palatinuson, mint az Aranyház és az előkelő magánházak negyede. Titus
boltok és tavernák között is elhaladt, amelyek csak a legmagasabb rangúakat szolgálták ki. Ezúttal minden
boltot zárva talált, még az ablaktáblákat is bereteszelték, mindössze egyetlen fogadó állt nyitva, sőt – a
korai óra ellenére – a jelek szerint kifejezetten jó forgalma volt. Amikor Titus elsétált a bejárat előtt, a
részeg vendégek dalolását is hallotta:

Saját anyját gyilkoló,
Feleségét rugdosó,
Van-e betegebb, mint Nero?
Városát felgyújtotta,
Gyermekét megfojtotta,
Nero, az őrült ebugatta!

Hirtelen egy csapat férfi rohant el mellette. Titus rémültnek látta őket. Az egyikükben felismerte egy
szenátortársát, aki éppen olyan elkötelezett támogatója volt a császárnak, mint ő maga, ám szenátori tógája
helyett ezúttal egy közönséges tunikát viselt. A férfi felismerte Titust, és megfogta a karját.
– Hádészra, mit keresel te az utcán, Pinarius?! Otthon kellene lenned a családoddal. Vagy még jobb,
ha elmenekülsz a városból! Nincsen vidéki birtokod?
A férfi további magyarázat nélkül elinalt.
Titus még több embert látott az utcán közeledni. Bunkósbotokkal hadonásztak, és jelszavakat
kiáltoztak. A jós nem hallotta, mit mondanak, de sebtiben úgy döntött, hogy a másik irányba szalad.
Üres utcákon rohant végig, mígnem egy köztéri kúthoz ért. A téren ott állt a császár márványszobra is.
Titus felnyögött: valaki egy koszos, színházi parókát tett csálén a szobor fejére, és a nyakába akasztott egy
zsákot meg egy feliratot: „Színész, szedd a sátorfádat!”
 Titus elborzadt. A szobor nyakában olyasfajta zsák lógott, amilyenekbe az elítélt apagyilkosokat
varrták, mielőtt a Tiberisbe dobták őket.
Tehát idáig fajult a helyzet. De mikor kezdődött ez a bukás?
Talán akkor, amikor Nero megelégelte Seneca tanácsait, elbocsátotta régi tanárát, és egy hidegvérű,
eszelősen gyanakvós prefektust vett maga mellé a praetorianus őrök közül, Tigellinust? Nem kizárt, hogy
azután fordultak rosszra a dolgok.
De az is lehetett a döntő fordulat, amikor felszínre került a Nero-ellenes összeesküvés a szenátorok
között. Bár a rákövetkező vérengzés valósággal széjjelszaggatta a várost, Nerónak nem volt más
választása, mint könyörtelenül megbüntetni az összeesküvőket. Kétségtelenül elvetette a sulykot. Piso
szenátor és egy maroknyi más ember egyértelműen bűnös volt, ám azt senki sem tudhatta, hogy pontosan
miért kellett távoznia Senecának, Petroniusnak, Lucanusnak és egy sor más embernek, akik annak idején
olyan vibráló hellyé változtatták Nero udvarát. Eltűntek, száműzetésbe vonultak, vagy öngyilkosságra
kényszerítették őket. Haláluk éppen olyan emlékezetes volt, mint az életük, és máris legendákhoz
szolgáltattak ihletforrást.
Petronius fényűző fogadást rendezett, majd felvágta az ereit a csuklóján, és felkötötte a kezét, hogy a
lehető leglassabban vérezzen el, miközben a barátaival cseverészik. Azt mondták, ugyanolyan vicces és
nyílt modorú volt aznap éjjel, mint máskor: Neróra fittyet hányva diktált egy levelet, amelyben ismertette
a császár összes szeretőjének nevét, és együttlétük pikáns részleteit is. A császárielegancia-felelős utolsó
cselekedeteként lepecsételte a levelet, és elküldte Nerónak.
Röviddel a keresztények tömeges megbüntetése után Lucanus összeveszett Neróval, aki megtiltotta
neki, hogy újabb verseket jelentessen meg. Ennek ellenére tovább keringtek a császárról szóló
költemények, amelyek őt tették felelőssé a nagy tűzvészért. Amikor letartóztatták a Pisóval való
összeesküvés vádja miatt, meg kellett neveznie a cinkosait. Saját magát is szégyenbe hozta, amikor
gyanúba keverte önnön édesanyját is, és ezután véget vetett saját életének. Miközben elvérzett, a
polgárháborúról szóló saját költeményéből szavalta el a haldokló katona mondatait:

…Ami rám vár, nem kerülöm ki.
Éltemet eldobtam, és a halál vágyátul egészen
Át van hatva valóm; dühödök. Meghalni mi édes,
Ezt csak azok tudják, kiknek már napja fogyóban:
A kinek élnie kell, az előtt, hogy akarjon is élni,
[1]
Istenek ezt eltitkolják.

Seneca, akit sokan azzal gyanúsítottak, hogy szívesen váltaná pártfogoltját a császári trónon, keserű
szavakkal fogadta a Nero által ráküldött praetorianusokat. „Hát így érnek véget a nevelésére tett
erőfeszítéseim? A tanításomért ez volna a hála? Megölte a fivérét és az anyját, és most a mesterére
támad?”
Seneca felesége úgy döntött, hogy a férjével együtt hal meg. Felvágták az ereiket, és lefeküdtek egymás
mellé. A halál azonban lassan jött Seneca mérget ivott – Szókratész mintájára bürökből készült mérget –,
ám attól sem végezte be gyorsabban. Végül egy forró fürdőbe helyezték, hogy serkentsék a vérzését, és ott
fulladt meg a gőzben.
Amikor Nero megtudta, hogy Paulina még életben van, kijelentette, hogy az asszony nem ártott neki, és
megparancsolta, hogy kössék be a csuklóját. Paulina tehát túlélte. A férje végakaratát követve, temetési
szertartás nélkül hamvasztatta el Senecát.
 Tigellinus olyan mélyreható nyomozást indított az összeesküvés felderítésére, hogy Titus már a saját
életét is félteni kezdte. Nála azonban senki sem szolgálta hűségesebben Nerót. A császár egy percig sem
kételkedett benne soha.
Miután az összes cselszövőt elítélték, Nero rátette a kezét a vagyonukra. A római törvények szerint az
árulók vagyonát mindig az államnak kellett elkoboznia. Ennek dacára a lefoglalások igen nagy zúgolódást
keltettek. Az emberek azt rebesgették, hogy Nero a birtokuk megszerzése végett ítélt el annyi vagyonos
embert. Kétségtelen, hogy a császár mindenhonnan szerzett pénzt, ahonnan csak lehetett. Az Aranyház
pazarló építtetése, illetve a római emlékművek és templomok látványos újjáépítése jelentős adósságba
taszították a császárt. Az emberek morogva fogadták a felvetését, hogy az újjászületett város a Neropolis
nevet kapja, de végtére is a császár jócskán megvásárolta magának a jogot az átnevezéshez is…
Pénz… ez a fő gond, könyvelte el magában Titus. Ha Nerónak volna még pénze, irányítása alatt
tarthatná a várost, a szenátust és a birodalmat, Csakhogy időközben az összes pénze odalett. Kiürült a
kincstár. Amikor Titus rádöbbent, milyen súlyos a helyzet, saját vagyonát is felajánlotta az állami
kincsesládába, részben hogy meghálálja a császár mérhetetlen kegyességét irányában. Nero kinevette.
Még Titus jelentékeny vagyona is csak nyomorúságos alamizsna volt a császár adósságaihoz képest, egy
parányi csepp az óceánban.
A provinciák gondjai is a császár fejére nőttek. A britanniai Boudicca véres felkeléseit, Nero
uralkodásának elején, még sikerült leverni, ám a Júdeában zajló zendülés a legutóbbi két évben már
sokkal több bosszúságot okozott. Nero Vespasianust bízta meg a zsidó felkelés vérbe fojtásával. Sikerült
is megsemmisíteni az ellenállást Júdea partvidékén és északi részén, ám Jeruzsálem városa, a fanatikusok
darázsfészke egyelőre ellenállt a rómaiak ostromának. Titus emlékezett rá, hogy a kereszténység kultusza
is Jeruzsálemből indult útjára. Vajon miért szülte meg magából unos-untalan a legveszélyesebb ideákat az
a föld, és miért állt ellen a leghevesebben a római uralomnak?
Gallia helytartója, Vindex is fellázadt, látszólag Nero mértéktelen adói miatt. Azt a felkelést is
leverték, ám azt nem sikerült megakadályozni, hogy Vindex Nero magánéletével kapcsolatos állításai buja
pletykákat hintsenek el birodalomszerte.
Titus felsóhajtott. Akármilyen csapást jelentettek a nyilvánosság előtt zajló események – a Piso-féle
összeesküvés, Tigellinus térhódítása és Seneca elvesztése, Nero belső körének megtizedelése, a leégett
város újjáépítésével járó mérhetetlen költségek, valamint a britanniai, júdeai és galliai zavargások –, a
legnagyobb szerencsétlenség mégis Poppaea Sabina halála volt. Talán akkor kezdődtek el az igazi bajok.
Szegény Nero! Titus a saját szemével látta, milyen mélységes bűnbánatba taszította a császárt Poppaea
halála. Aznap este alaposan felöntött a garatra. Sokan hallották a császári pár veszekedését. Nero
dührohamot kapott. Senki sem látta, de az asszony testét vizsgáló gyógyító később kijelentette, hogy csakis
egy hasra mért erős rúgás okozhatta az anya és a meg nem született gyermek elvérzését.
Nero vigasztalhatatlan volt. Nem hamvasztana el Poppaeát római módra, hanem illatos fűszerekkel
hintette be az asszony testét, és bebalzsamoztatta. Egyesek szerint ezzel a császárné különös hitvilága előtt
tisztelgett, Titus azonban meg volt győződve róla, hogy Nero nem bírná elviselni a látványt, ahogy
gyönyörű felesége elporlik.
Titus merő véletlenségből fedezte fel a fiút, aki akár Poppaea hasonmása is lehetett volna. Sporusnak
hívták, és a császári palotában szolgált. A jós hívta fel Nero figyelmét a meghökkentő hasonlóságra, a
császár pedig azonnal szerelembe esett. Nem csupán az érzéki vagy romantikus vonzerő kerítette
hatalmába; úgy vélte, valami misztikus kötelék fűzi össze a fiút az elhunyt Poppaeával, esetleg a felesége a
fiatal fiú képében tért vissza hozzá. Annyira eluralkodott rajta ez a téveszme, hogy kasztrációra
kényszerítette Sporust. Kijelentette, hogy a fiú valami isteni akarat folytán vált lánnyá, és Sabinának
nevezte el teremtményét, Poppaea családi nevét használva.
 Megrendezte az egykori házassági ceremóniája pontos mását, és feleségül vette Sporust, azaz Sabinát.
Agrippina vagy Seneca befolyása alatt állva soha sem vetemedett volna ilyesmire. Titus jósolt, majd
Tigellinus elvégezte a szertartást, és attól a naptól fogva Nero egykori felesége ruháiban járatta Sporust,
és minden tekintetben feleségeként kezelte az eunuchot. Amikor Titus látta, hogyan vesznek össze egy
fogadáson, aztán hogyan békülnek ki és turbékolnak egymással, néha maga is összezavarodott, mert az az
érzés kerülgette, hogy Poppaea még mindig közöttük van.
A jós számára úgy tetszett, hogy ez a tökéletes átmenet férfi és nő között, amit a császár meg tudott
valósítani, újfent Nero isteni mivoltát bizonyítja. A császár étvágyát nem korlátozhatták a halandó test vélt
vagy valós korlátjai. Az isten-császár áthágta a nemek közötti korlátokat, és így a maga módján egy
halottat is képes volt feltámasztani.
Ugyanakkor nem mindenki látott bele a történésekbe annyira, mint Titus. Az egyszerűbb elmék viccek
sorozatát alkották meg a szokatlan frigy kapcsán. Egyesek így köszörülték rajta a nyelvüket: „Bárcsak az
apja is ilyen feleséget választott volna, úgy Nero soha nem születik meg!”
Titus sokáig nézte merengve Nero meggyalázott szobrát a kis kút mellett, aztán felmászott a talapzatra,
és levette róla a nevetséges parókát, az apagyilkosok zsákjával együtt. Hirtelen lépteket hallott a háta
mögül. Részeg férfiak érkeztek, és ugyanazt a gúnyverset énekelték, ami korábban a fogadóból is
kiszűrődött:

Göröghon színpadán
Volt már király, de
Bolondként aratott: Nero!
Istenek is ellaknának
Az Aranyházban
Mégis tetű lakja: Nero!

Valamiféle bunkósbotokat vihettek magukkal, mert Titus hallotta, ahogy rá-rácsapnak a környező
épületekre.
Titus leugrott a talapzatról, és továbbsietett.
Már nem volt értelme a múlton rágódni, és azt taglalni, hogyan fajulhatott idáig Nero helyzete. Inkább
a szépre próbált emlékezni. Az Aranyház kétségkívül korának legnagyobb építészeti vívmánya volt, még
ha itt-ott nem is fejezték be teljesen. A császár olyan palotát akart magának, amelyben az istenek is
szívesen laknának; egy olyan gyönyörű házat, amelynek minden pontjáról pazar kilátás kényezteti a szemet,
és száz szobájának mindegyike határtalan fényűzéssel kecsegteti a vendégeket. Micsoda fogadásokat
rendezett benne Nero! A legkitűnőbb és legszebb előadóművészeket hozatta el a világ minden pontjáról,
minden létező földi jót felkínált az asztalokon, és a legritkább, legezoterikusabb érzéki örömökkel
kápráztatta el barátait. „A fájdalom a halandóknak való – mondta. – Az élvezet az isteneknek.” Aki
meghívást kapott az Aranyházba, valóban félistennek érezhette magát, még ha csak egy éjszakára is.
Azonban akármilyen feledhetetlen volt is az Aranyházban eltöltött idő, Nero nagy görögországi
körútját semmi sem múlhatta felül. A begyöpösödött római szenátorok és feleségeik bíráló szemétől távol
a császár nyugodtan felléphetett Görögország legendás színházaiban, és eljátszhatta álomszerepeit –
Ödiposzt, Médeát, Hekubát és Agamemnónt. Titus minden előadás előtt jósolt neki. Néhány bárdolatlan
kritikus úgy vélte, hogy a császár énekesi és színészi teljesítménye a legjobb esetben is csak
középszerűnek mondható, az általa elnyert díjak dacára. Vespasianus, aki szintén vele tartott a
körutazáson, szintén faragatlan tuskónak bizonyult, mert Nero egyik nagylélegzetű szavalása közben
elaludt. Egy válogatott belső kör azonban, köztük Titus, teljes egészében képesek voltak értékelni a
császár briliáns tehetségét.
Akárhol lépett fel Nero, a színház zsúfolásig megtelt nézőkkel; mindenki látni akarta a császárt a
színpadon. A klasszikus drámák alatt Nero, ősi görög módra, egy tragikus maszkot tartott az arca elé. Az
újabb kori előadásokon, ahol a többi színész maszk nélkül szerepelt, Nero az illendőség kedvéért
ugyancsak maszkot viselt, ami azonban a saját arcát ábrázolta. Titus úgy vélte, ezzel csak fokozta a drámai
hatást. Különös élmény volt látni a császár képmását, és tudni, hogy maga a császár van mögötte! Hogy
megfordult a színház logikája azáltal, hogy egy császár állt a színpadon! Rendes körülmények között a
közönség láthatatlannak érezte magát, és közös pillantásuk egy emberre összpontosult, de ki érezhette
volna magát láthatatlannak, amikor maga a császár nézett vissza rá? A nézőkből látvány lett, a színész
pedig megfigyelővé vált. A színház valaha szent intézménynek indult, és vallási ünnepeken kapott fontos
szerepet. Nero visszaállította a színház eme kenetteljes rangját, és így transzcendens élménnyé változtatta
az előadásokat. Titus nem győzött ámuldozni az isten-császár zsenialitásán.
Végre odaért a régóta keresett bejárathoz, az Augustus által építtetett, eredeti előudvarhoz. Az isteni
Augustus vértje még mindig a helyén állt, ahogy a régi bronzajtók is, meg a márvány szemöldökfa a
belevésett babérkoszorúval. Titus legnagyobb sajnálatára azonban az ajtó mellett őrködő két babérfa,
amelyeket még Livia ültetett, és amelyek csodával határos módon túlélték a Nagy Tűzvészt,
lecsupaszodott és elsorvadt. Megérintette az egyik ágat. A töredezett, fekete fadarab elporladt a kezében.
Saját mondata visszhangzott a fülében, amit egyszer Nerónak és Poppaeának mondott: „Azok a
babérfák mindaddig élni fognak, amíg az isteni Augustus utolsó leszármazottja él.” Most viszont halottak
voltak. Titust borzongás járta át; az elpusztult növények látványa még jobban felzaklatta, mint az utcákon
tomboló bandáké.
Zárva találta az óriás, vaskos bronzajtókat. Benyomta az egyik szárnyat. Nagyon nehéz volt, és eleinte
ellenállt neki, ám végül sikerült betolnia, és átsurrannia a nyíláson.
Ami egykor Augustus szerény otthonának előcsarnokaként szolgált, az most egy nyitott kert volt.
Cseresznyefákat, szőlőtőkéket, rózsákat és más illatos virágok ágyásait lehetett látni körös-körül. A
bokrokat állat formájúra nyírták. A kerten túl egy mesterséges, füves mező tárult fel, és azon egy patak
kanyargott végig, itt-ott kisebb, sziklás zuhogókkal. A réten túl folyosók, oszlopsorok és szobák
következtek, majd ismét kertek és ismét szobák.
Miközben a palotában bóklászott, anélkül, hogy egyetlen embert is látott vagy hallott volna, néha az
épületen belül, néha azon kívül találta magát. Mintha az Aranyház egyfajta varázslatot bocsátott volna rá;
tökéletes egyensúlyban volt a belső és külső tér. Odabent Titus gyakran úgy érezte, hogy a természet
szívében jár, ahol zöld tájak tündökölnek a falfestményeken, vízfelületként csillámlanak a padlómozaikok,
szökőkutak csörgedeznek, és magas ablakok tárják fel az ég kékjét. Odakint pedig sokszor úgy tűnt, mintha
a létező legpompásabban berendezett teremben volna, márványpillérek, elefántcsont rácsok, finom
kelmék, kőbútorok és káprázatosan megmunkált fém bútordarabok között, amelyekre bársonypárnákat
helyeztek.
Számtalan szobor ékesítette a belső és külső tereket is. Nero az egész birodalmat felforgatta, hogy
elég kőfaragványt találjon a hatalmas házba. Egyedül Delphoiből ötszáz műalkotást hozatott magának.
Némelyik istent, némelyik embert ábrázolt, akadt bizarr és erotikus is közöttük bőven, volt valósághű és
merészen hősies is. Nem számított, hogy új vagy régi, mert mindegyiket újrafestették, méghozzá olyan
meggyőzően, hogy Titus néha már-már attól félt, megszólalnak vagy megmozdulnak.
Az Aranyházat díszítő festők a világ legjobbjai közül kerültek ki. A szobrokon kívül szinte az összes
falat lefestették, sőt az irdatlan magas mennyezeteket is. A szegélyekhez és keretekhez geometrikus
mintákat, kerek domborműveket és természeti elemeket – leveleket, kagylókat és virágokat – használtak, a
nagyobb felületeket pedig olyan jelenetekkel töltötték ki, amelyek az emberiség és az istenek leghíresebb
történeteit elevenítették fel. Hihetetlenül gazdag és vibráló árnyalatokat használtak, és remekbe szabták a
kompozíciókat. Olyan sok szoba volt az Aranyházban, több száz helyiség, hogy Titus akármilyen gyakran
járt benne, minden alkalommal rábukkant egy addig ismeretlen helyiségre, tele újnak ható festményekkel
és még több káprázattal.
Tündöklően szépek voltak a márvánnyal fedett padlók és falrészletek, valamint a magasba tornyosuló
márványoszlopok is. Spártából hozatták a zöld márványt, Numidiából a feketével erezett, sárga márványt,
és Egyiptomból a királyi porfírt – ám ezek csak a szokványos típusok voltak. Olyan színű és mintájú
márványfajták is akadtak az Aranyházban, amelyekhez hasonlót Titus még soha sehol nem látott. Ezeket is
hatalmas mennyiségben, irdatlan költséggel szállították Rómába a világ minden tájáról.
A kinti és a benti padlót is sok helyütt mozaikokkal burkolták. A gyönyörű képeket többszörös,
szédítően gazdag geometrikus mintázatú szegély keretezte. A mozaikokon halászó tengerészeket, gabonát
arató munkásokat, arénában küzdő gladiátorokat, cirkuszban versengő szekérhajtókat, könyvtárban ülő
tudósokat, táncoló nőket, áldozatot bemutató papokat és játszó gyermekeket lehetett látni. A mozaik
kövecskéi sziporkáztak, ahogy különböző szögekből visszaverték a napfényt, így a jelenetek szinte életre
keltek, és lélegezni látszottak Titus lába alatt.
Amint a jós kertről kertre, épületről épületre és szobáról szobára járt, egyszer csak rádöbbent, milyen
némaság és mozdulatlanság uralkodik mindenütt. Mintha az egész palotát otthagyták volna az emberek.
Egyre jobban idegesítette az üresség. Végül, miután lesétált a Palatinus fórum felé eső, lépcsős oldalán, és
betért egy újabb épületbe, valami zaj ütötte meg a fülét a szomszéd helyiségből. Még el sem tudta dönteni,
hogy elrejtőzzön-e, amikor egy oroszlán indult meg felé az ajtóból.
Nero népes állatseregletet tartott az Aranyház túloldalán húzódó kertek egyikében, az Oppius-domb
mellett. A jelek szerint az állatgondozók is elmenekültek, mindenki mással együtt, és valamelyikük nyitva
hagyta az oroszlánketrecet.
A nagymacska megállt egy pillanatra. Ránézett Titusra, majd megremegtette a bajszát és a farkát.
Csodálatos példány volt, tömött, csillogó, sötétsárga bundájú.
Titus földbe gyökerezett lábbal állt, és olyan erősen dörömbölt a szíve a mellkasában, hogy már-már
attól félt, hogy a vadállat is meghallja. Érezte, ahogy az izzadság egy cseppje végiggurul a gerincén.
Ösztönösen a fascinumhoz nyúlt, ami azonban nem lógott a nyakában. Már átadta Luciusnak.
Az oroszlán felszegte a fejét, megrázta a sörényét, és úgy tűnt, hogy elhatározásra jutott. Elindult
egyenesen Titus felé.
Titus ellenállt a menekülés késztetésének. Sokszor látta már, ahogy az elítélt bűnözők futásnak erednek
az oroszlánok elől az arénában. Soha nem volt jó vége. Felmerült benne, hogy ráordíthatna az állatra,
hátha meg tudja ijeszteni vele, de képtelen volt megmukkanni vagy megmozdulni.
Az oroszlán odaért hozzá, előrebillentette a fejét, és hozzádörgölte a képét Titus combjához.
Morgásféle hangot hallatott, aztán a jós rájött, hogy valójában dorombol. Az állat nagy szemmel nézett fel
rá, aztán a másik combjához simította a fejét.
Titus remegő kézzel simogatta meg az oroszlán sörényét. A teremtmény kinyújtotta hosszú, reszelős
nyelvét, és megnyalta a kezét.
Titus lassan visszafordult, az ajtó felé, de közben nem vette le a szemét az oroszlánról. Az állat
értetlenül nézett vissza rá, de nem követte. Hátrahajtotta a fejét, kinyitotta éles fogakkal teli száját, és
nagyot ásított.
Amint kikerült az oroszlán látóteréből, nyomban futásnak eredt.
Befordult egy sarkon, és beleütközött két középkorú rabszolgába, az első két emberbe, akikkel az
Aranyházban találkozott. A férfi a hátára gurult, és elejtette pukkadásig megpakolt zsákját, ami nyomban
szét is nyílt. Ezüstkupák, tálcák és evőeszközök repültek széjjel a márványpadlón.
 A rabszolganőnek sikerült állva maradnia, és szorosan markolnia a mindenütt kidudorodó zsákot, amit
cipelt – és amit nem is lehetett igazi zsáknak nevezni, mivel egyszerűen csak felkapott egy lepedőt, és
abba gyűjtötte a tárgyakat. Az asszony tágra nyílt szemmel nézett Titusra.
A jósnak elakadt a lélegzete. Mielőtt megszólalhatott volna, a rabszolganő arca egészen mélyvörös
lett, hangja pedig idegesen fakadt ki:
– Fényesíteni! Elvisszük ezeket… fényesíteni!
Közben az összes szétszóródott tárgy megállt, csak egy kisebb tányér nem. Egyre kisebb kört leírva
gurult a peremén, fémanyaga harsányan csörömpölt a márványfelületen. Végül felbillent, és ritmikus
csinnadrattával megállapodott egy helyben. Az ezüstdarabok élesen fénylettek, és szemernyi patina sem
borította őket.
Titus elengedte a füle mellett a rabszolga nyilvánvaló hazugságát.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte.
Az asszony vállat vont.
– Mindenki másfelé ment.
– Hát a gazdád? A császár hol van?
– A nagy udvaron láttuk nemrég. A kolosszus lábánál ült. Arra van, egyenesen előre…
– Tudom, hol van a szobor! – szakította félbe Titus, és továbbsietett. Egy darabig még hallotta a háta
mögül a két rabszolga civódását, miközben összeszedték az ezüstöt.
A nagy udvarra való kilépés, történjék akár előszörre, akár századszorra, minden alkalommal
csodálatot és szédítő érzést okozott. Ezen a helyen semmit sem mértek emberi mércével. Az oszlopsorokat
körös-körül inkább óriásokhoz szabták, és csak úgy káprázott az ember szeme, ha ránézett váltakozó
fekete-fehér mintázatukra, amely a járókövezeten is megismétlődött. Zenodorus meggyőzte Nerót arról,
hogy az egyszerű fekete-fehérrel érhetik el a legfeltűnőbb, egyszersmind a legharmonikusabb hatást az
udvar közepén álló, hatalmas, aranyozott, minden másnál magasabb szobor körül.
A nyaktól lefelé tökéletes testarányokkal rendelkező alak semmiképpen sem emlékeztetett Neróra,
hiszen neki kiálló hasa és vézna lába volt. Zenodorus ugyanakkor példásan adta vissza Nero ábrázatát
nyaktól felfelé, hiszen még jelentős távolságból is egyértelműen fel lehetett ismerni a császárt, aki Sol
jelmezében, napsugaras koronával tekintett ki a palotából a nagyvilágba.
Titus négy aprócska figurát vett észre a kolosszus lábánál. Az egyiküket azonnal felismerte: Nero
szokás szerint bíbor-arany köpenyt viselt, és a hátán feküdt. Énekelt, vagy valami hasonlót művelt.
Hosszan kitartott hangjait visszaverte a nagy udvar.
A többiek közül egy férfi fel-alá járkált, a másik kettő pedig, egy férfi és egy nő, egymás mellett állva
beszélgetett. Egyszerre csak mindhárman megdermedtek, és zaklatottan néztek a közeledő Titusra. Amikor
a jós elég közel ért, felismerte Nero személyi titkárát, Epaphroditust, és mellette a beszélgetőtársát is,
Sporust. A járkáló figura Nero egyik bizalmas felszabadítottja, Phaon volt. Mindhárman
megkönnyebbülten sóhajtottak, amikor felismerték a jós-szenátort.
Nero tényleg a földön feküdt. Két fémtányér volt a mellkasán, amelyeket bőrszíjakkal erősítettek a
testére. Olyan sokáig tartott ki egy énekhangot, ameddig csak bírta, hogy erősítse a tüdejét. Lehelete
hagymától bűzlött. Amikor énekversenyre készült, mindig egy olívaolajból és hagymából álló, sajátságos
étrendet választott, a torka, az orra és a tüdeje kitisztítása végett.
Titus felnézett a kolosszusra, majd le a fekvő Neróra. Milyen óriási volt az egyik, és milyen apró a
másik! A hang, amit kiénekelt, csak zengett és zengett, mígnem a tüdeje nem bírta tovább, és kénytelen volt
újra nagy levegőt venni, a mellkasára szorított fémtányérokkal dacolva. Miután teleszívta a tüdejét
levegővel, és a mellkasa a lehető legmagasabbra emelkedett, újabb hangot tartott ki, ezúttal magasabbat.
Titus végignézett Nero társain. Epaphroditus egy roppant művelt görög felszabadított volt, középkorú,
simára borotvált arcú, őszes halántékú. Mivel kulcsszerepet játszott a Piso-féle összeesküvés
leleplezésében, Nero a személyi titkárává tette, valamint udvari kincstárnokká. Nála többet senki sem
tudott az Aranyházban zajló munkálatokról meg az irdatlan bonyolult császári bürokráciáról, és semmi
jelentős lépést nem lehetett megtenni a tudta vagy a jóváhagyása nélkül. Filozófiát is tanult, és arról vált
híressé, hogy válsághelyzetekben is meg tudta őrizni a nyugalmát.
Sporus haja, arcfestése és elegáns stólája hátborzongatóan hasonlóvá tette a néhai Poppaeához. A
testtartása is olyan volt: egyik lábát kissé a másik elé helyezte, kezét csípőre tette, és magasra emelte az
állát. Amikor azonban oldalra fordította a fejét, Titus látta, hogy egy sebhely csúfítja el az egyik orcáját.
Sporus észlelte, hogy Titus nézi, megérintette a sebhelyet, és gyorsan elfordította a fejét.
Phaon ugyan sebesen járkált fel-alá, de látszott rajta, hogy belül abszolút megtorpant. Ugyan fiatalabb
volt Epaphroditusnál, fürgébben mászott fel a ranglétrán Nero mellé. Hűséges szolgálatáért cserébe
értékes birtokokat kapott a császártól, többek között egy szép területet a városon kívül, a Nomentum felé
vezető út mellett.
A hosszan kitartott hang elfulladt, amikor Nero tüdeje ismét kifáradt. Titus azt hitte, a császár
abbahagyja a gyakorlást, és valahogy fel akarta hívni magára a figyelmét, ám Nero újból vett egy nagy
levegőt, feltolta a fémtányérokat, és újabb hangot kezdett rezgetni, ezúttal kifejezetten mélyet.
Titus rohanó léptek hangját hallotta. Meg sem fordult, már tudta, hogy a szabálytalan neszek csakis
Epiktétosztól, Epaphroditus egyik rabszolgájától származhatnak. Epiktétosz az egyik lábára sántított,
ezúttal azonban futnia kellett, a maga furcsa, bicegős módján. Bár csak húsz év körül járt, hosszú szakállát
nem nyírta, inkább hagyta szabadon burjánzani, mint az érett filozófusok és pedagógusok.
Amikor végre odaért hozzájuk, levegőért kapkodott. Nem volt hozzászokva a futáshoz. Nero mintha őt
sem vette volna észre. Abbahagyta az addigi hangot, és elkezdte újból teleszívni a tüdejét.
– Caesar! – kiáltotta Epaphroditus. – Lehet, hogy a rabszolga új híreket hozott! Szünetet kellene
tartanod.
Nero felfelé fordította a tekintetét, Epaphroditusra. Kioldotta a fémtányérokat tartó bőrszíjakat,
amelyek csörömpölve zuhantak le a márványkövezetre. Felpattant, és csillogó szemmel, széles mosollyal
nézett a felszabadítottjára. Titus sehogy sem tudta hova tenni a császár túláradóan lelkes hangulatát. Talán
a légzőgyakorlatok mellékhatása volt.
– Nos, hát mi hír? – kérdezte Nero. – Levágta végre valaki a vén kecske fejét?
A vén kecske kifejezéssel Servius Sulpicius Galbára célzott, Hispánia helytartójára, aki légióival
éppen Róma felé igyekezett. Galba a hatvanas éveiben járt, magas, kék szemű, markáns arcú, teljesen
kopasz férfi volt. Sok tekintetben az ellentéte volt Nerónak: fösvény katonaemberként szolgálta a
birodalmat, megvetette a pompát és a hivalkodást, és kérlelhetetlen fegyelmező hírében állt. Amikor
Caligulát meggyilkolták, néhányan Galbát szerették volna a szenátus élén látni, főleg mivel akkoriban ő
volt a fénykorában járó, energikus katona mintapéldánya. Galba azonban nem volt hajlandó előtérbe lépni,
inkább hűségesen szolgálta Claudiust. Miután Nero fennhatósága megroggyant, és senki sem jelentkezett
az Augustus-féle vérvonalban utódjaként, Galbát végül meggyőzték a támogatói, hogy eljött az ő ideje.
Rómát valóságos káoszba taszította a trónigény hivatalos bejelentése, valamint a hír, hogy Galba serege
megrohamozza a várost.
Epiktétosz a botjára támaszkodott, és lenyúlt, hogy megmasszírozza béna lábát.
– A szenátusból jövök, caesar. Most tanácskoznak róla, hogy mi legyen Galbával. Meghallgattam
némelyik beszédet…
– Igen? – kérdezte a császár, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Rossz híreket hoztam, caesar.
– Mit akarsz ezzel mondani? Senki sem támogat engem?
 – De igen, páran. A többség azonban elnyomja azt a kisebbséget. Sokan várják Galbát.
Nero megcsóválta a fejét.
– Mi van a praetorianusaimmal? Hogyan kezeli a helyzetet Tigellinus? Ő hűséges hozzám, a
praetorianusok pedig hűségesek Tigellinushoz.
Epiktétosz zaklatott pillantást váltott a gazdájával, mire Epaphroditus lebiggyesztette a száját, és
válaszolt.
– Nincs tudomásunk Tigellinus hollétéről, caesar. Küldtem hírvivőket…
– És ők sem találják?
– Nem tudjuk. Nem jöttek vissza. Caesar, éppen tegnap beszéltünk erről…
– Igen, igen, emlékszem. Nos, ha Tigellinus valóban elszökött, akkor merre van a másik prefektus,
Nymphidius Sabinus?
Epaphroditus a rabszolgájára nézett, aki vonakodva szólalt meg ismét.
– Nymphidius nyíltan kijelentette, hogy Galbát támogatja. A praetorianusok a jelek szerint elfogadják
az utasításait…
– Hogyan? De hát ez lehetetlen! Nymphidius Poppaea rokona. Soha nem árulná el őt! Hogy képzeli,
hogy… – Nero Sporusra nézett, és zavartan elhallgatott. Titus a homlokát ráncolta. Vajon tényleg elhitte,
hogy az eunuch azonos a halott feleségével?
Nero hirtelen sírva fakadt.
– Az én praetorianusaim! Azok a bátor, hűséges katonák! Hogyan ronthatták meg őket? Mi lesz
Neropolisszal, ha senki sem védi meg? Mi lesz az Aranyházzal?
Nero hátat fordított a többieknek, hátrafeszítette a vállát, és nagy levegőt vett. Amikor újra feléjük
fordult, megint mosoly ült az arcán.
– Jó, hogy erősítettem a hangomat. Hamarosan szükség lesz rá, így vagy úgy. – Egyik megnyúlt arcról a
másikra nézett. – Miért vágtok ilyen képet? Miért néztek rám így?
– Hallani szeretnénk, hogy mi a caesar következő terve – mondta Epaphroditus.
– Hát nem egyértelmű? Meg kell jelennem a köznép előtt, Neropolis lakói előtt, akiknek új házakat,
fürdőket és színházakat építtettem, a szeretett gyermekeim előtt, akiket olyan sok mesés ünnepséggel és
bemutatóval szórakoztattam. Az emberek imádnak engem! Hálásak nekem azért, amit tettem értük. Élvezik
a szépséget és az örömöt, amit művészként adtam nekik. Csak a szenátorok gyűlölnek, az a sok sötét
elméjű, rosszindulatú, irigy, a szépséget és kultúrát megvető kis Galba! Szerintetek mit tegyek? Küldjek
kikiáltókat, hogy hívjanak össze egy nyilvános gyűlést? Rendben van, feketébe öltözöm, és felmegyek a
Rostrára, hogy onnan szóljak a néphez. A hajamat tépve siránkozom és jajgatok, emlékeztetem őket rá,
mennyi szeretetet mutattam irányukban, és megkérem őket, hogy álljanak mellettem a szükség óráiban. Be
kell vetnem a tragikus színész teljes eszköztárát; talán Antigoné vagy Andromaché mintájára szabom az
előadást. Rémület- és szánalomkeltéssel befolyásolom őket. Rémület és szánalom… ettől majd biztosan
az én oldalamra állnak!
– Szerintem… – szólalt meg óvatosan Epaphroditus. – A város mostani hangulata túl ingatag ahhoz,
hogy megjósolhassuk egy ilyen beszéd fogadtatását.
– Arra céloz, hogy a tömeg valószínűleg széjjeltépne – szólt közbe Sporus, hosszú hallgatás után.
Távolabb állt a többiektől, és elfordította arcának sebesült felét. Még a hanghordozása is hátborzongatóan
emlékezetett Poppaeáéra.
Nero elfehéredett, összeszorította az állkapcsát, és belenézett Sporus szemébe. Sokáig rezzenéstelenül
állták egymás tekintetét, majd Nero pislogott először. Nagyot nyelt.
– Széjjeltépnek? – suttogta. – Jól van, ha nem számíthatok a nép védelmére, akkor tárgyalni fogok a
szenátussal. Persze nem közvetlenül. A caesar nem érintkezik közvetlenül az alattvalóival. – Összevonta a
szemöldökét, ránézett Titusra, és elmosolyodott. – Te remekül helytállsz az ilyen helyzetekben, Pinarius!
Emlékszem arra a napra, amikor szót emeltél a rabszolgák érdekében a szenátus előtt. Ahhoz aztán kellett
bátorság! Olyan ékesszólóan, mégis szenvedélyesen beszéltél! Ha az én érdekemben is felszólalnál…
Titus elvörösödött. Kiszáradt a szája.
– Caesar, a rabszolgákat, akiknek az életéért könyörögtem, mind keresztre feszítették.
Nero pislogott néhányat.
– Ó igen, tényleg így történt. Hát… akkor talán levélben kellene egyezkednünk. Te majd
megfogalmazod a feltételeket, Epaphroditus. Például mi lenne, ha lemondanék a császári címről,
ellenkezés nélkül, és a szenátus cserébe Egyiptom helytartójává nevezne ki? Az egyiptomiak imádják a
Ptolemaioszok által rájuk hagyományozott görög kultúrát. Értékelnék a tehetségemet. Oda kellene mennem,
Alexandriába. Ott rajongással fognak körülvenni. Mi a véleményed, Sabina? – Sporus felé fordult. – Mit
szólnál ahhoz, ha egy fenséges bárkán hajóznánk le-föl a Níluson, ahogy Kleopátra tette az isteni
Juliusszal?
Sporus továbbra is csak az arca egyik oldalát mutatta, és a semmibe révedt.
Epaphroditus elgyötört arccal nézett a császárra.
– Caesar, még ha a szenátust meg is lehetne győzni arról, hogy prefektusi hivatalt adjon neked
Egyiptomban, amiben kételkedem, Galba nem hagyna jóvá egy ilyen egyezséget. A Nílus mentén
termesztett gabona létfontosságú a római gazdaság számára, ezért Egyiptom helytartójának mindig is a
császár közvetlen irányítása alatt kell állnia…
– Igen, igen, értem, amit mondasz – szólt közbe Nero. – De mi lenne, ha egyszerűen megkérném őket,
hogy engedjenek biztonságban elhajózni Alexandriába? Nem kell feltétlenül helytartónak lennem.
Színészként is meg tudok élni, vagy lírásként.
Epaphroditus elfintorodott.
– A caesar nem gondolhatja komolyan, hogy…
– De akkor már nem leszek caesar! – förmedt rá Nero a felszabadítottra, inkább riadtan, mint
mérgesen. – Éppen ez a lényeg! Megszabadulok ezektől az örökös, fárasztó illemszabályoktól! Végre a
saját magam ura leszek. Vagy talán kételkedtek benne, hogy fenn tudom tartani magam a tehetségemből?
Emiatt aggódtok? Elfelejtettétek, mennyi virágfüzért és díjat nyertem Görögországban? Csaknem kétezret,
Epaphroditus! Nem volt még egyetlen előadó sem a világtörténelemben, aki ilyen sikereket ért volna el!
Ráadásul nem csak a bírák szerettek! Idézzétek csak fel, milyen tapsot kaptam Olümpiában, és milyen
ujjongással fogadtak az Isztmiai Játékokon! Felbecsülhetetlen emlékek! – Nero sóhajtott, és elmorzsolt
egy könnycseppet. – Szerintem az alexandriaiak örömmel és izgalommal fogadják majd maguk közé a
világ leghíresebb színészét. Az egész város ott lesz az első előadásomon. Mit játsszak? Valami kedvükre
valót kellene, gondolom. Melyik az a darab, amelyben Odüsszeusz hajótörést szenved, és egy Nílus-közeli
palotában megtalálja Helénát? Az eredeti helyszíneken játszhatnánk el a történetet! De melyik főszerep
állna igazán jól nekem? A fifikás Odüsszeuszt mindenki szereti, de Heléna az, aki elmenekül az égő
városból, és egy idegen tájon találja magát… istennő a krokodilok között… talán Helénát kellene
eljátszanom…
Sporus ideges kacajjal sikoltott fel, majd a szájára csapott a kezével. Epaphroditus is felnyögött, a
rabszolgája viszont csak idegesen dörzsölgette tovább a béna lábát. A felszabadított Phaon újrakezdte az
ideges járkálást. Titus igyekezett másfelé nézni, és azon kapta magát, hogy a kolosszust fürkészi. Arról a
helyről a gigantikus műalkotás alig-alig hasonlított emberi alakra, inkább egy rémálom különös
szörnyalakjaként magasodott fölébük.
Nero végignézett rajtuk, majd összevonta a szemöldökét. Sokáig hallgatott, végül felemelte a kezét.
– Jól van, akkor nem a művészetet választom, hanem maradok az államvezetésnél! Térjünk át rögtön a
végső megoldásra? Elmegyek a párthusokhoz kérvényezni. Miért is ne? Feladom magam az egyetlen
birodalomnak, amely versenyre kelhet Rómával. A görögök és a perzsák régen sokszor tettek ilyesmit,
nem? Amikor elűzték trónjáról az uralkodót, ő átszökött a határon, és az ellenség irgalmasságára bízta
magát. Ki más érthetné meg jobban szorult helyzetemet, mint egy idegen rivális? Ha szerencsém van, a
párthusok még abban is segítenek, hogy visszatérhessek a trónra. Azzal ugyan lekötelezettjévé válnék egy
idegen királynak, ami nem a legideálisabb helyzet, de ha ezáltal visszatérhetek az Aranyházba, akkor
vállalom. Mit gondolsz, Epaphroditus?
Titus arra számított, hogy a kincstárnok újabb kínos tiltakozásba kezd, ám Epaphroditus a jelek szerint
komolyabban vette az ötletet, mint a többiek.
– Ha a caesar végre készen áll Róma és az Aranyház elhagyására egy biztonságosabb úti cél kedvéért,
akkor igen, azt tanácsolnám neki, hogy vegye fontolóra a párthusok megkeresését. De nagyon kevés idő
maradt. Nincs megbízható értesülésünk Galba haladásáról; lehet, hogy csak pár napnyi távolságra van
innen. Az sem kizárható, hogy a szenátus éppen most szavaz Galba császárrá választásáról. Ha pedig
Nymphidius és a praetorianusok úgy döntenek, hogy támogatják őket, bármikor a tettek mezejére
léphetnek.
– A tettek mezejére? – kérdezte Nero.
Epaphroditus megköszörülte a torkát.
– Caesar, a nagyapád sorsa jutott az eszembe.
Az emlék hatására mindnyájuknak lúdbőrös lett a háta. Ezekben az időkben mindenki sokat rágódott
Caligula halálán, amit áruló praetorianusok okoztak.
– Egy ilyen utazásra rendkívül sokat kell készülődni – tűnődött Nero, miközben mutatóujjával a száját
tapogatta. – Emlékszel, mekkora kísérettel jártam be Görögországot? Azt tanácsoltad, hogy kevesebb
embert vigyek magammal, Epaphroditus, mégsem tudtuk a létszámot ezer alá vinni. Képtelenség volt!
Ilyen sok embert etetni és elszállásolni…
– Azért történt úgy, mert szinte minden este felléptél, és fogadást rendeztél a bemutatók szervezőinek –
mondta a felszabadított. – Most viszont egy egészen más természetű utazásról beszélünk. Minél
kevesebben kísérnek el, annál jobb. Mi több, ajánlatos lenne álruhában utaznod.
– Álruhában? Felismerhetetlenül? – kérdezte a császár. – Ez nem tetszik.
– Gondolj rá úgy, mint egy szerepre, caesar. Jusson eszedbe a ravasz Odüsszeusz a hazatérése idején,
amikor földönfutó képében járt túl Pénelopé udvarlóinak eszén!
Nero merengve bólintott.
– Ó igen, már értem. Rongyokba öltözve még a caesar is láthatatlan lesz az ellenségei számára. – A
császár hirtelen énekelni kezdett:

…S most jött közelébe Athéné,
égből szállva alá, fölvette egy asszony alakját
és odaállt a fejéhez s hozzá íly szavakat szólt:
„Mondd, mindenki fölött gyászsorsu, miért virrasztasz?
Hisz palotádban vagy, feleséged is itt van a házban,
[2]
és fiad, oly kitűnő, amilyent mindenki kívánna.”

Mialatt a császár Homérosz sorait szavalta, Titus megfogta Epaphroditus karját, és belesúgott a
fülébe:
– Hát idáig jutottunk? Már csak menekülhetünk?
 A titkár felmordult.
– Napok óta próbálom rávezetni erre a döntésre! Eddig hallani sem akart arról, hogy elhagyja az
Aranyházat. Azt mondta, inkább meghal, és komolyan is gondolta, legalábbis időnként. Tegnap elküldött
az egyik kedvenc gladiátoráért, hogy végezzen vele, ám a harcosnak nyoma veszett, amikor meghallotta,
mit akar a caesar. Aztán mérget kívánt, amit bizonyára valahogy az én hátam mögött szerzett meg, de a
rabszolgák elszaladtak a folyadékkal, és nem voltak hajlandóak átadni neki.
– De elmenekülhet még egyáltalán? – kérdezte Titus. – Vannak még lovai? Várja valami hajó
Ostiában?
– Ostiában nem, legalábbis már nem, de a hegyeken át lehet kelni, aztán lejuthatunk Brundisiumba,
ahol hajót bérelhetünk, Pompeius hajdani útvonalán, midőn az isteni Julius átkelt a Rubiconon. Álruhában
kell mennie, ahogy mondtam… sőt, mindnyájunknak. Ha a caesar felismeri szorult helyzetét, ha kibírja a
nehézségeket…
– De tényleg veszélyben forog az élete? Idáig fajult a helyzet? – Titus hirtelen úgy érezte magát, ahogy
bizonyára maga Nero is: végletesen elárasztotta a kétségbeesés. Hiába próbált volna hibát találni
Epaphroditus kikezdhetetlen logikájában. – Tudom, hogy Caligulát praetorianusok ölték meg, de azok az
összeesküvők titokban szervezkedtek. Claudius később halálra is ítélte őket! Merné most valaki ugyanúgy
megtámadni Nerót?
– Nem kell titokban szervezkedniük. A caesar sorsáról most a szenátus dönt, nyilvánosan.
– Komolyan úgy véled, hogy a szenátus merné halálbüntetéssel sújtani a törvényes uralkodót, Augustus
örökösét? A szenátorok többsége helyt adna egy ilyen precedensnek?
Epaphroditus a fejét rázta.
– Az a gond, hogy nincs precedensünk egy önként lemondó császárra. Augustus, Tiberius, Caligula,
Claudius… mindnyájan a trónról fordultak le. Igen, a caesarnak megvannak a maga támogatói a
szenátusban, és egy részük még most is próbálja elérni, hogy a császár vérontás nélkül átadhassa a
pozícióját Galbának. Sajnos azonban nem túl derűsek a kilátásaink. Még ha a vita eredménye elfogadható
is lesz, a caesarnak időközben valami biztonságos helyre kell menekülnie…
– Heuréka! – kiáltott fel Nero, félbehagyva énekét. – Már ha idézhetem Arkhimédészt…
– Tudjuk, milyen véget ért – motyogta Phaon, még mindig idegesen járkálva. – Egy vértócsában,
Siracusa partvidékén.
Nero meg sem hallotta.
– Én úgy látom, nem vesszük észre a nyilvánvalót! Nem a szenátust, és nem is a népet kell
megszólítanom, hanem közvetlenül a légiókat!
Epaphroditus sóhajtott.
– Sajnálatos módon gall és görög szövetséges seregeinket elvesztettük, caesar. Emlékezz vissza, miről
beszélgettünk nemrég…
– Én Galba seregeire gondoltam, akik most Hispániából vonulnak errefelé.
Epaphroditus felszegte a fejét, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Attól, hogy azok a seregek egy lázadó parancsnok parancsait követik – folytatta Nero –, még nem
biztos, hogy maguk a katonák is gyűlölik a császárt. Mi lenne, ha közvetlenül hozzájuk fordulnék? Igen, ha
összegyűjtünk egy színházi csapatot, kimegyünk a légiók elé, felállítunk egy színpadot… és eljátszom
életem legfontosabb és legjobb szerepét? Ha meglátnak a satnya, félhalott Galba mellett, egyértelmű lesz
a döntés. Mit szóltok hozzá?
Nero végignézett az arcokon. Senki sem válaszolt, ám az ő lelkesedését nem tudták lehűteni.
– A katonák persze majd egy harcos szerepében akarnak látni. Mit gondoltok, inkább Herculest vagy
Ajaxot kellene eljátszanom? Hercules felségesebb, Ajax viszont tragikusabb, így több együttérzést
csikarhat ki belőlük. Ráadásul többet énekel, és tíz esetből kilencben a hang nyeri meg a közönséget.
Herculesként viszont megölhetném a nemeai oroszlánt! Te tudod, Epaphroditus, milyen régóta gyakorlom
azt az előadást. Utoljára egy szelídített oroszlánnal próbáltunk, és minden hibátlanul sikerült! A jószág szó
szerint az orromat nyaldosta! Kár, hogy meg kell ölnöm, ám az előadás hitelessége miatt szükséges. Úgy
teszek, mint aki küzd az oroszlánnal, csurgatok magamra egy kis művért, mintha összekarmolta volna a
hátamat és az arcomat… A nézők a lélegzetüket is visszafojtják, mert elhiszik, hogy bármikor széttéphet,
majd egy dicsőséges fordulattal lemészárolom a vadállatot, és győzedelmesen emelem fel a karomat.
Legjobb lenne csupasz kézzel megölni, de nem hinném, hogy akár egy szelíd oroszlán is megengedné, hogy
összeroppantsam a fejét a hónom alatt… inkább egy bunkósbotot kellene használni. Nos, erről mit
gondoltok? Megidézem Hercules szent emlékét, a kezébe helyezem az életemet, belemerülök az élet-halál
harcba, majd – ott a katonák szeme láttára – megölöm a világ legfélelmetesebb ragadozóját. Tényleg úgy
gondolja valamelyikőtök, hogy ezután egy katona is kezet merne emelni rám?
A többiek bizonytalan pillantást váltottak egymással. Felfoghatatlannak tartották az ötletet, mégis
magával ragadta őket Nero buzgalma. Egy ilyen őrült szerencsejáték valóban megfordíthatná az
események folyását?
Titus megköszörülte a torkát.
– Akadhat egy gond – jegyezte meg halkan. – Az említett oroszlán alighanem megszökött.
– Megszökött? – kérdezte Nero.
– Láttam egy oroszlánt az Aranyházban sétálni. Meg is nyalta a kezemet.
Sporus bólintott.
– Valaki kinyitotta az állatkert összes ketrecének ajtaját. Mindenfelé zebrák és zsiráfok kószáltak. A
krokodilok is elszabadultak a tóban.
– Akkor el kell fogni az oroszlánt, és vissza kell tenni a ketrecbe! – toporzékolt Nero. – Hol az
oroszlánszelídítő? Hány segédre lesz szükségünk a színházi kellékek szállításához és a bemutatóhoz? Ó,
és kell valaki a ruhatáram kiválasztásához is…
– Caesar, inkább térjünk vissza az előző ötletedhez! – javasolta Epaphroditus halkan, de határozottan.
– Azonnal el kell szöknünk a városból.
Nero szemében ismét fellobbannak a lángok, majd kialudtak. Megereszkedett a válla. Halk nyögést
hallatott, és lehajtotta a fejét.
Sporus sóhajtott, és szomorúan elmosolyodott. Odalépett a császárhoz, hogy átölelje. Nero azonban
elhátrált tőle, sőt pofon vágta az eunuchot.
Sporus megérintette az égő sebhelyet, majd sírva fakadt. Elhátrált az uralkodó mellől. Epiktétosz, a
rabszolga odarohant hozzá, mielőtt összeesett volna. Sikerült elkapnia és megtartania a válla köré font
karjával.
Phaon egyszeriben abbahagyta a járkálást.
– Epaphroditusnak igaza van. Azonnal el kell szöknünk. Nincs több habozás, nincs több tébolyult ötlet.
– De hova megyünk? – kérdezte Nero halkan.
– Először lemehetünk a Nomentumba vezető út melletti birtokomra – ajánlotta Phaon. – Csak pár
órányi járásra van a Porta Collinától.
Nero arca felragyogott.
– Akkor pont a praetorianusok laktanyája mellett fogunk elhaladni! Ha a katonák meglátnak, legalább
eldől, hogyan fogadnak engem. Biztos vagyok benne, hogy…
– De a caesar álruhában lesz! – emlékeztette a felszabadítottja.
– Ó igen… – felelte Nero csüggedten. Mintha megint tétovázott volna.
Epaphroditus felnyögött. Phaon a levegőbe emelte karját. Epiktétosz még mindig Sporust vigasztalta.
 – Pinarius! – kurjantott hirtelen Nero, mindenkit megijesztve. – Most rajtad áll minden.
Titus megrázta a fejét.
– Ezt nem értem, caesar.
– Olyan sokszor értelmezted nekem az előjeleket. Itt az ideje egy újabb jóslásnak. Menjek vagy
maradjak? Döntsék el az istenek!
Titus benyúlt a trabeájába, és elővette a lituust. Tartott tőle, hogy Nero észreveszi: nem a legjobbat
hozta el, csak a tartalékot. A császár azonban nem figyelt ilyesmire. A jövendőmondó szabadon
válogathatott a nagy udvaron, hogy az égbolt melyik szegletéből fog jósolni. Kicsit ellépett a többiektől, a
kolosszus hosszú árnyékába, majd a pálcájával kijelölte az ég egy részét.
A mozdulatsor egyszerű méltósága és szinte már bensővé vált megszokottsága megnyugtatta és
megerősítette. Felidézte magában, hogy ki és mi ő: Róma polgára, patrícius, a város egyik legrégibb
famíliájának leszármazottja, az isteni Julius és az isteni Augustus vérrokona, az istenek akaratának
kifürkészésére kiképzett jós, Lucius Pinarius fia és Lucius Pinarius apja, élete nagy részében az ősi
fascinum viselője, illetve a császár barátja és bizalmasa.
Titus sokáig figyelte az eget. Semmit sem látott; egyetlen madár, felhő vagy szellőn utazó falevél sem
bukkant fel. Az istenek hallgattak.
A jós számára úgy tűnt, hogy a mennybolt némasága már önmagában is egy üzenet. Az istenek magukra
hagyták Nerót.
Tituson hideg borzongás futott végig, amit harag, majd egy hirtelen felbuzgó büszkeség követett. Lehet,
hogy a szeszélyes istenek elárulják kedvencüket, de ő soha!
Nero felé fordult.
– Követned kell Epaphroditus és Phaon tanácsát. Azonnal el kell szöknöd a városból!
A császár végignézett az Aranyház teraszain és tetőin, majd felpillantott a kolosszusra. Hunyorgott. Az
aranyozott napsugarak csillámló koronája vakította a szemét.
– Te is velem jössz, Pinarius?
Kérdés volt, nem parancs. Titus meghatódott.
– Természetesen, caesar.
– Hát te, Epaphroditus? És te, Phaon? Meg persze te, Sabina. Drága Sabina! – kiáltott fel Nero, és
szélesre tárta a karját.
Sporus egy darabig habozott, majd kiszabadította magát Epiktétosz karjának szorításából. Lesütött
szemmel ment oda a császárhoz, és hagyta, hogy átölelje. Nero gyengéden érintette ujjbegyeit az eunuch
arcát csúfító sebhelyekhez, és megsimogatta aranyszőke haját.

*

Epiktétosz elment a rabszolgák szállására ruhákért. A többiek addig egy elzárt kis szobába vonultak
vissza az udvaron túl. Nero egy paraván mögött levette bíbor-arany tógáját, és leoldotta drágakövekkel
kirakott papucsának szíjait. Titus is levette a trabeát. Epaphroditus és Phaon szintén kiléptek a finom
köpenyekből, amelyek felszabadított státuszukat jelezték a császári palotán belül. Sporus egy nő
szemérmességével vonult át egy másik helyiségbe levenni a stóláját, lemosni az arcfestékét és kiengedni a
haját.
Végül Epiktétosz visszatért a ruhadarabokkal. Nero elfintorodott a számára felkínált, foltozott tunika,
kifakult köpeny és foszlott saru láttán, és majdnem meggondolta magát. Aztán kínjában nevetni kezdett.
– Majd úgy teszek, mintha Plautust játszanánk… mondjuk a „Bögrét”… Én leszek az eltiport
rabszolga. A komédiákkal hadilábon állok, ezért gyakorolnom kell. A tragédia az én világom. Egy
művésznek állandóan bővítenie kell a játékkészletét.
A durva gyapjútunika szinte karistolta Titus bőrét. Megborzongott, amikor belegondolt, hogy Nerónak
ilyen alantas rongyokat kell viselnie, ám aztán erőt merített a császár rendületlen humorérzékéből.
Sporus újra megjelent. Egyszerű tunikájában, tisztára törölt arcával és leengedett hajával éppen
annyira nézett ki fiúnak, mint lánynak, hosszú, szőke fürtök ide vagy oda. Epiktétosz egy csuklyás köpenyt
terített az eunuch vállára. Sporus a fejére húzta a csuklyát, hogy eltakarja a haját és az arca nagy részét is.
Epiktétosz ezután lovakat hozott az istállóból. A legjobbakat már elvitték, a maradék pedig zömmel
megszökött. Titusnak elszorult a szíve, amikor meglátta, milyen gebén kell majd lovagolnia, ám Nero
újfent elnevette magát.
– Pont a jelmezeinkhez illenek! Ki ismerné fel a világ legnagyobb szekérhajtóját egy ilyen szánalmas
teremtmény hátán?
– Ennek ellenére jobb lenne eltakarni az arcodat, caesar – tanácsolta Epaphroditus.
Epiktétosz elővett egy kendőt, és Nero fejére kötötte, mélyen a homlokába, hogy a szemét is
beárnyékolja.
– Legközelebb egy szemvédőt adtok rám! – viccelődött Nero.
Epiktétosz tőrökkel is ellátta mindnyájukat. Amikor a rabszolga átadta Nerónak az egyik fegyvert,
gondosan kiválasztva a legjobbat, a császár különös arckifejezéssel nézett a pengére, majd ledobta a
földre, és többé nem volt hajlandó felvenni.
Epaphroditus rászólt a rabszolgájára, hogy maradjon az Aranyházban, szerezzen híreket Galba
előrehaladásáról, illetve a szenátus tárgyalásának eredményéről.
– Amint valami fontosról értesülsz, kövess minket, amilyen gyorsan csak lehet. Egyedül gyere. Senki
másban nem bízunk meg.
A rabszolga erősen bicegve otthagyta őket. Nero ugatásszerű kacajt hallatott.
– Egy sánta hírvivő! Ez tényleg egy komédia, mert egyetlen tragédiaíró sem folyamodna ilyen olcsó
eszközökhöz! Na, induljunk!
Felszálltak a lovaikra, úgy, ahogy voltak, és Phaon vezetésével elindultak. Titus úgy döntött, hátul fog
haladni. Meg kellett várnia Sporust, aki némileg késlekedett, és folyton hátranézett, amíg a bicegő
Epiktétosz el nem tűnt a szemük elől.

*

Elhagyatottak voltak az utcák, leszámítva néhány magányos kószálót és a szakadt, részeges bandákat.
Titus gyakran lesett visszafelé, de nem látta jelét annak, hogy követnék őket. Mögöttük jó darabig Nero
monumentális képmása uralta a látképet, ám ahogy a Porta Collina felé közeledtek, mind kisebb és kisebb
lett. Csupán néhány katona őrizte a falat, de rá sem hederítettek a várost elhagyó csoportra.
Elhaladtak a praetorianusok laktanyája mellett is, a városfalon kívül. A fegyelem teljesen odalett. A
katonák a földön ültek a szálláshely előtt, kisebb csoportokban, egyesek teljes vértben, mások tunikában,
és beszélgettek, iszogattak, kockáztak. Ők is felnéztek, amikor Nero csapata ellovagolt mellettük, de nem
észleltek semmi különöset.
Aztán váratlanul megremegett a talaj a lábuk alatt. Titus lova megbokrosodott és felnyerített. A földön
ülő harcosok még erősebben érezték a rázkódást, mint a lovasok. Némelyik lábra kecmergett, ám egy
újabb rengés ledöntötte a talajra.
A földrengés ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. Titus visszaszerezte az irányítást a lova
fölött. Látta, hogy Sporus is nehezen birkózik a lovával, ezért odaügetett hozzá, hogy segítsen.
Az egyik közelben álló katona szitkozódni kezdett.
 – Numa golyóira! Nézzétek a kockákat! Esküszöm, hogy teljesen mást dobtam, de most mindegyiken
egyes van!
Egy másik harcos elnevette magát.
– Ütődött vagy, Marcus! Tényleg azt hiszed, hogy az istenek azért rengették meg a földet, hogy Kutyát
csináljanak a te Venus-dobásodból? Ez egy égi jel volt ugyan, de nem neked szól az üzenet!
– Hát akkor kinek?
– Nerónak, gondolom. Az isteneknek is elegük van már abból a gazfickóból. Lehet, hogy a rengés azt a
nevetséges szobrot is ledöntötte, meg az egész Aranyház nevű kócerájt is!
– Hallgass, Gnaeus! Ne káromold a császárt!
– Már nem sokáig császár! – jelentette ki a katona, és elhúzta a kezét a nyaka előtt, sziszegő hangot
hallatva, akár egy penge.
Titus Neróra nézett, aki még mindig a lovát próbálta megnyugtatni. A fejére csavart rongy eltakarta az
arcát, de a jós egy pillanatra meglátta félelemtől tágra nyílt szemét. Tudta, hogy Nero is hallotta a
beszélgetést.
– Most már Galba a császár, vagy rövidesen az lesz – folytatta a katona a bajtársai felé. – Én azt
mondom, forduljon fel az anyagyilkos, meg az a szépfiú is vele együtt, akinek lenyisszantotta a golyóit!
– Haha! Őt szívesen felfordítanád, mi? Gerincre vágnád! – kiáltotta valamelyik, mire mindnyájan
röhögtek.
Nerónak sikerült lenyugtatnia a lovát. Phaon meggyorsította az iramot.
Kicsivel később egy újabb otromba csapattal találkoztak. Lehettek vagy húszan, és a város felé
lovagoltak. Nero és kísérete az út szélére húzódott, hogy ne akadályozzák őket. Hasonlóan ösztövér lovaik
voltak, mint nekik, ruházatuk pedig talán még rongyosabb. Egyikük odakiáltott Phaonnak, mivel őt hitte a
vezetőjüknek.
– Mi hír a városban?
Phaon nem válaszolt.
– Nem hallod, idegen? – kérdezte a férfi. – Nero él még?
– A császár életben van – felelte Nero bizalmasa.
– Nagyszerű! Még időben vagyunk a vadászathoz! – A férfi és társai nevettek. Egyesek tőrökkel
hadonásztak, mások bunkósbotokat vagy köteleket tartottak fel a magasba. – Azt mondják, remek mulatság
lesz, amikor a szenátus törvényenkívülivé nyilvánítja Nerót az egész rohadt bandájával együtt! Ti rossz
irányba mentek! Lemaradtok a vigasságról!
Nero megszédült a lován, mintha el akarna ájulni. Titus megfogta a vállát, nehogy leessen. A fegyveres
csapat továbbállt, Phaon pedig továbbvezette őket a másik irányba.
Elértek az Anio folyóhoz. A hídon éppen egy praetorianus őr kelt át egymagában. Fényes szőrű
lovából, a rajta szállított erszényekből és magányosságából ítélve csakis hírvivő lehetett. Alighogy a
praetorianus leért a hídról és elment mellettük, Nero lova meglátott egy holttestet az út mellett, és
rémülten felnyerített.
Az idegen nemrég halhatott meg, mert a vér még mindig szivárgott a fejsebéből.
– Biztos az a banda ölte meg, akikkel az imént találkoztunk! – suttogta Titus döbbenten.
A császár lova felágaskodott. Nerónak sikerült lecsillapítania, ám a kendő leoldódott a fejéről, és a
földre esett. Közben a praetorianus is megállt, és amikor meglátta a császár arcát, elsápadt. A fiatal
harcos egy darabig megnémult a zavarodottságtól, de végül tisztelgett Nero előtt, és azt kiáltotta:
– Caesar!
Nero visszanézett rá, és ösztönösen felemelte a karját, hogy fogadja a köszöntést.
A praetorianus megzabolázta a lovát. Lenézett a földön fekvő holttestre, majd Neróra és rongyos
kíséretére, végül ismét a hullára.
– Menj tovább, praetorianus! – szólt rá Nero, de a hangja reszketett.
A férfi tétovázott.
– Ha a caesarnak segítségre van szüksége…
– Azt mondtam, menj tovább!
A praetorianus belerúgott a sarkával a lovába, és távozott.
– A laktanya felé megy – mondta Epaphroditus. – Meg kellett volna kérdeznünk, milyen értesüléseket
visz. Lehet, hogy Galbáról hozott hírt…
– Felismert! – sikoltotta Nero. – Meg kellett volna ölnünk.
– Nincs közöttünk senki, aki képes lenne megvívni egy felfegyverzett praetorianussal – motyogta
halkan Sporus.
Nero lenézett a holttestre. Középkorú, jól öltözött férfi volt.
– Ha tényleg az a mocskos útonállóbanda végzett vele, vajon csak a pénzét akarták… vagy azért
csapták agyon, mert az én pártomat fogta?
– Már nem vagyunk messze a birtokomtól, caesar – mondta Phaon. – Siessünk!
Átkeltek a hídon. Phaon egy keskeny erdei csapásra vezette őket a főútról, mert jobbnak látta egy hátsó
útvonalon megközelíteni a birtokot, és a főépülettől távolabb, egy félreeső házban meghúzódni, hogy még
a rabszolgák se tudjanak az ottlétükről.
Egy épület hátsó falához érkeztek, amelyen sem ajtó, sem ablak nem látszott.
Ahogy körbefordult, és megszemlélte a tájat, Titus azonnal megértette, miért választotta Phaon ezt a
birtokot, amikor a császár meg akarta ajándékozni. Kellemes, csendes, a világtól elzárt vidék volt, csodás
kilátással a Tiberis menti erdős síkságokra. A távolban Róma körvonalait is látni lehetett. A földrengés
ellenére a kolosszus még mindig állt, és szemkápráztató koronájáról még mindig visszacsillant a délutáni
napfény. Ilyen messziről inkább valamiféle gyerekjátéknak látszott.
Phaon rájuk szólt, hogy maradjanak egy helyben, amíg ő kinéz a ház sarka mögül. Kisvártatva
visszatért.
– Úgy van, ahogy gondoltam. Ez a régi, használaton kívüli rabszolgaszállás. Távol van a birtok többi
épületétől, a hegyoldaltól, ám az elülső udvart kitakarították, ezért a főhomlokzatot jól lehet onnan látni. A
bejárati ajtón át nem juthatunk be észrevétlenül.
– Nekem pihennem kell! – tiltakozott Nero.
Phaon elgondolkodott.
– Ez egy régi ház. Vékonyak a falai. Valahol áttörhetjük a hátsó falat. Ez azonban eltarthat egy ideig, és
zajt is keltünk vele. Ha valaki meghallja, és idejön megnézni, semmiképpen sem láthat meg téged, caesar.
Van egy régi homokgödör amott, az árnyékban. Ha a caesar ott lepihenne…
– Nem! Gödörbe nem bújok! Nem megyek a föld alá. Még nem…
Mialatt a többiek találtak egy kilazult deszkát, és nekifeszültek, Nero lejjebb sétált a domboldalon egy
kis tóhoz. Letérdelt, merített némi enyhén sós vizet a tenyerével, és beleszürcsölt. Titus hallotta, ahogy
kiált:
– Ez iható számomra?
Az Aranyházban hozzászokott, hogy csak szűrt, hóval hűtött vizet ivott. Most elveszetten ücsörgött a
földön, és az ábrázatából ítélve Titus azt is hihette volna, hogy sír. Könnyek azonban nem folytak le vörös
arcán. Mintha csak színlelte volna a kétségbeesést, vagy egy szánalomkeltő arckifejezést gyakorolt volna.
Nem kellett sokáig erőlködniük, hogy a deszkát kitépjék a helyéről. Hamarosan egy csinos lyuk
tátongott a hátsó falban. Phaon bekukkantott, majd intett a többieknek, hogy gyűljenek köré. Nerót engedték
előre, aki négykézláb bújt át a résen.
 Egy poros kis szobában találták magukat, ahol mindössze néhány rozoga zsámoly állt, valamint egy
penészes szénával teletömött zsák, amit alighanem ágyként használtak. Egy rövid folyosó is feltűnt; egy
kisebb előtérbe vezetett. A rabszolgaszállásoknál megszokott módon az ajtót nem lehetett belülről bezárni,
még egy keresztpánttal sem lehetett elreteszelni.
Csupán egy koszos ronggyal takart ablak szolgáltatta a fényt az ínséges kis helyiségben. Titus átnézett
a szövet egyik lyukán, és egy földes udvart látott, mögötte egy füves hegyoldalt, annak a tetején pedig a
főépület egy részét. Milyen előkelőnek látszott a ház vörös cseréptetőjével, sárga márványoszlopaival,
tekintélyes ciprusfáival, virágzó rózsabokraival és obeliszkeket, kockákat és gömböket mintázó
sövényeivel!
Nero leült az ágyra, és a falnak döntötte a hátát. Most már szíve mélyéből sírt, sőt zokogott. Az egész
arcát könnyek áztatták.
– Sírjunk együtt, Sabina! – jajgatott. – Sirass meg engem, és tépd a hajad, ahogy egy jó feleséghez
illik!
Sporus engedelmesen söpörni kezdte a piszkos padlót hosszú fürtjeivel, és sápítozó hangokat adott ki.
– Caesar, ne adjuk fel a reményt! – kérte Epaphroditus halkan. – Még ne.
– Te azt hiszed, hogy magam miatt sírok, pedig nem – felelte Nero. – Azokért sírok, akik soha többé
nem láthatnak engem a színpadon. Micsoda művészt veszít el a világ!
Titus leült az egyik zsámolyra. Ő is a falnak támasztotta a hátát, és fáradtan behunyta a szemét.
Valahogy képlékenynek tűnt a tudata. A délután lassan az este fele haladt, mégis mintha megállt volna az
idő. Az egész világ összezsugorodott abba a gyászos kis szobába, amelyben váratlanul ott találták
magukat.
Phaon valahonnan kenyeret és vizet hozott. Nero kortyolt a vízből, de nem evett. Azt mondta a
társainak, hogy kezdhetik ásni a sírját, így legalább elrejthetik a testet az ellenségei elől.
– Különben levágják a fejem, és visszaviszik Rómába, hogy bizonyságot adjanak a halálomról. Ne
hagyjátok, hogy levágják a fejemet, Epaphroditus!
– Ez nem fog megtörténni, caesar. Esküszöm neked, hogy ez nem fog megtörténni.
– Akkor már inkább égessetek el. Hozzatok vizet, és mossátok meg a holttestemet. Gyűjtsetek tűzifát,
és építsetek máglyát!
– Még nem, caesar – suttogta Epaphroditus, és kimerülten becsukta a szemét. – Még nem. Pihenj.
Aludj, ha tudsz. Leszáll az éj, és egy új nap kezdődik…
Titus egy időre elszundított.
Aztán valami neszre riadt fel. A többiek az ablaknál álltak, és ijedten néztek kifelé.
Homályos volt a szoba, mert az alkony előtti utolsó órában jártak. Titus csatlakozott a többiekhez, és
hunyorogva kisandított a tépett függönyön át. Hosszú árnyak húzódtak végig a poros udvaron, az épület
előtt. Ferde napsugarak döfték át a porfelhőket, amelyeket egy magányos lovas kavart az úton. Hosszú,
tömött szakálláról Titus rögvest felismerte Epiktétoszt.
Mielőtt bárki egy szót szólhatott volna, Sporus a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta, és kirohant az
udvarra. Odaszaladt Epiktétoszhoz, aki még mindig a lován ült. Váltottak egymással néhány szót, amit a
bent lévők nem hallottak, akárhogy hegyezték a fülüket.
Epiktétosz leszállt a nyeregből. Rossz lába nem bírta el, így összeesett. Fintorogva állt lábra, és
keresett egy helyet, ahova kikötheti a lovát, de béna lába újfent cserbenhagyta.
Sporus közben beszaladt a házba.
– Hogy talált meg minket? – kérdezte Phaon.
– A főépületnél kérdezősködött. A rabszolgák nem tudtak semmit, de valaki azt javasolta, hogy
keressen minket itt.
 – Mi hírt hozott? – türelmetlenkedett Epaphroditus.
Sporus a császárra nézett, mintha őmiatta félne válaszolni.
– Mi történt? – förmedt rá Nero.
– A szenátus szavazott.
– Igen? – faggatta Nero metsző hangon.
– Császárrá választották Galbát.
Nero lélegzete elakadt pár pillanatra.
– És én? Velem mi lesz? – kérdezte aztán.
– A szenátus közellenségnek nyilvánított. – Sporus lesütötte a szemét. – Azt mondják… azt mondják,
az ősi módszerrel kell kivégezni téged.
– Az ősi módszerrel? – ráncolta a homlokát Nero.
– Így mondta Epiktétosz.
– Hádészra, mi a fenét jelentsen ez? Mit jelent ez, Epaphroditus? – kérdezte Nero.
A felszabadítottja nem válaszolt.
Titus szólalt meg helyette. Alvástól reszelős hangját ő maga is tompának hallotta.
– Az ősi módszer egy olyan kivégzési formát jelent, amit még az elődeink találtak ki. Az áldozatot
körbevezetik a nép előtt, és levetkőztetik…
Nero felkiáltott.
– Amikor már meztelen, a nyakát egy kétágú villába teszik, hogy akaratuk szerint mozgathassák. A
testét addig verik botokkal, amíg…
– Nem! – jajgatott Nero, aki most már tetőtől talpig remegett. Szeme rémülten kidülledt.
Titus furcsa módon nem érezte át a császár félelmét. Valami egészen más motoszkált benne. Ugyanaz a
furcsa, csodálatos kinyilatkoztatásélmény kerülgette, ami akkor tört rá, amikor Nero a parázsló Róma fölé
magasodva az égő Trójáról énekelt, illetve akkor, amikor a fivérét elemésztette a tűz.
– Caesar, hát nem érted? Az istenek kezdettől fogva ezt a sorsot szánták neked.
– Mit beszélsz, Pinarius?
– Kaphat ennél méltóbb szerepet a világ legnagyobb színésze? Te leszel a bukott hős, az isten-császár,
akinek át kell élnie a legszörnyűbb, legalantasabb halált mind közül. A kivégzésedet egész Róma nézni
fogja. Mindenki látni fog meztelenül. Mindenki látja majd, ahogyan szenvedsz és vérzel. Mindenki látja,
ahogy magad alá ürítesz és kegyelemért könyörögsz. Mindenki látni fogja a halálodat. Soha senki sem
felejti el Nerót. Nyilvános kivégzésed egy egész életművet fog megkoronázni!
Nero döbbenten, tátott szájjal bámult a jósra. Egy darabig komolyan fontolóra vette a szavait. Aztán
lassan leszegte a fejét. Elborzadva hátrébb lépett, megrázta a fejét, és a kezét is megrázta az arca előtt.
– Őrültség! Őrültséget beszélsz, Pinarius!
Nero hirtelen megdermedt. Lenézett a jobb karjára, és megfogta a bal kezével.
– Hol van? – sikoltotta.
– Tessék, caesar? – kérdezte Epaphroditus.
– A karkötőm! Hol az arany karkötő, amit az anyámtól kaptam? Az amulett, ami a szerencsehozó
kígyóbőrömet rejti?
– Hát nem emlékszel? – kérdezte a felszabadított. – A caesar már nagyon régen eldobta. Az anyja
halála után kijelentette, hogy gyűlöli azt az ékszert.
Nero zavartan nézett Epaphroditusra, majd még jobban megriadt. A poros udvarról paták morajló
hangját hallotta.
Kinéztek az ablakon. Fegyveres praetorianusok érkeztek lóháton.
– Biztosan követték Epiktétoszt – suttogta Phaon.
 Elkezdte összeszedni a zsámolyokat és a fal kibontásából származó törmeléket, és amit csak tudott, az
ajtó elé pakolt, hogy eltorlaszolja a katonák útját.
A praetorianusok sietve leugrottak a lovaikról. Néhányan megragadták Epiktétoszt, aki megpróbált
elsántikálni előlük. Egyikük szemügyre vette a rozzant épületet, kivonta a kardját, és elindult az ajtó felé.
Sporus újra tépni kezdte a haját, és siránkozott. Éles sikolyai hallatán felállt a szőr Titus hátán.
Ránézett a császárra. Egyszeriben nem egy istent, nem egy géniuszt, hanem egy szánalomra méltó, rettegő
halandót látott maga előtt.
Nero Epaphroditushoz rohant.
– Add ide a tőrödet! Gyorsan!
A bizalmasa átadta neki a kést.
Nero a mellkasához tartotta a pengét, majd végignézett a többieken.
– Nem akarja valaki elsőként megölni magát, hogy bátorságot öntsön belém?
Sporus tovább óbégatott. A szobában lévők sóbálvánnyá dermedtek a rémülettől. Az előtérből
hallották, ahogy a praetorianus a kardja markolatával bekopog az ajtón.
– Ó, Jupiter, mekkora művészt veszít el a világ! – kiáltott fel Nero, majd beledöfte a tőrt a hasába. Bár
nem sikerült tövig beleszúrnia, a vér azonnal vörösre festette a tunikáját, és a földre zuhant.
Kétségbeesetten, elgyötörten vonaglani kezdett. – Segíts! – nyöszörögte.
Epaphroditus letérdelt mellé. Szemében könnyek csillogtak, ám a kezét határozottan mozgatta. A
hátára fordította Nerót, és kihúzta a tőrt a hasából. A szíve fölé helyezte a penge hegyét, és mélyen
belehasított vele a testébe.
Nero megremegett. A szájából és az orrából is eleredt a vér.
A praetorianus betaszította az ajtót, és szétdobálta a torlaszként odaállított zsámolyokat. Egy kis időre
megállt az előtérben, hogy szeme hozzászokhasson a félhomályhoz, aztán berohant a szobába. Titus
felismerte a hídon látott hírvivőt. A döbbenet egészen gyermekivé változtatta az ábrázatát. Levette a
köpenyét, és ráterítette a vérző Neróra. Aztán letérdelt a császár mellé.
– Túl késő! – nyögte Nero, és megfogta a katona kezét. – Túl késő, hűséges harcosom!
A császár újra megvonaglott, még több vért hányt, összeszorította a fogát, majd hirtelen megdermedt.
Üveges szeme tágra nyílt. Szája egy véres grimaszban merevedett meg, olyan visszataszítóban, hogy a
praetorianus elborzadt, és a többiek is félrenéztek – kivéve talán Titust, aki megbabonázva figyelte Nero
agóniába facsarodott vonásait.
Titus számára szinte elviselhetetlenül átható és tökéletes volt a pillanat borzalma. Seneca legvéresebb
színpadi jelenete sem vetekedhetett ezzel a látvánnyal. Nero halála kimondhatatlanul ízléstelen és
szánalmas volt. A szenátor elborzadva és elszorult szívvel szemlélte. A császár még az utolsó pillanatban
is színészként viselkedett, és egy olyan rettenetes maszkot öltött magára, amelynek láttán a legerősebb
férfi is elájulhatott volna.
Nerónak igaza volt, Titus azonban tévedett. Az ősi modorban végrehajtott kivégzés túlzottan harsány
lett volna; elvesztegették volna Nero tehetségét egy olyan közönség előtt, amely nem érhet fel az ő
géniuszához. Inkább egy zártkörű előadást választott, amit csak néhány kiváltságos nézhetett végig. Titus
határtalan hálát érzett, amiért szemtanúja lehetett a valaha élt legnagyobb művész utolsó jelenetének.
Titus végignézett a többieken. Epaphroditus, Phaon és Sporus egyszerű szabadosok és udvaroncok
voltak, ezért még reménykedhettek benne, hogy megússzák a kivégzést. Titus azonban szenátor volt,
ráadásul jósként számtalanszor tolmácsolt isteni jóváhagyást Nero terveihez. Most, hogy a császár
meghalt, Titus biztos volt benne, hogy bíróság elé állítják és halálra ítélik. Ha ez megtörténik, a családját
is megfosztják a rangjától és a vagyonától, sőt el is űzhetik őket Rómából. Ha ő is önkezével vetne véget
életének, a felesége, a fia és a lányai megmenekülhetnének a megtorlástól.
 Titus megragadta Epaphroditus csuklóját.
– Tégy nekem egy ígéretet, Epaphroditus! Esküdj Nero szellemére! Ha túléled ezt a napot, ígérd meg,
hogy megteszel mindent a családom érdekében, és vigyázol a fiamra, Luciusra!
Epaphroditust annyira elragadták az érzelmei, hogy nem jött ki hang a torkán, csak bólintani tudott.
Újabb praetorianusok rohantak be a szobába kivont karddal. Mielőtt azonban odaértek volna hozzá,
Titus előhúzta a tőrét, és a mellkasába mélyesztette.
 III.
Lucius
A kereső

KR. U. 69
Lucius Pinarius sóhajtott.
– Bárcsak élne még Otho, és ő lenne a császár! Őt könnyedén a kisujjad köré csavartad.
Az elegáns selyemköpenyt viselő Sporus válaszként csak mordult egyet. A nő – mivel Lucius mindig
nőként gondolt Sporusra, és ő is jobban szerette, ha hölgyként szólították meg – kecsesen nyújtózott egyet
a heverőn Lucius mellett. A barátok egyszerre néztek fel a mennyezeten díszelgő, csodálatosan
részletgazdag festményre, amelynek élénk színeit meglágyította a rézsútosan beszűrődő téli fény. A jelenet
a Jupiter által elrabolt Ganümédészt örökítette meg; egy meztelen, szépséges ifjút, aki egy játék karikát és
egy fiatal kakast tartott az egyik kezében, az udvarló Jupiter ajándékait, míg az istenek királya éppen
széttárta izmos karjait, készen arra, hogy sassá változzon, és elvigye vágyai tárgyát az Olümposzra.
– Van ennél szebb terme az Aranyháznak? – kérdezte Sporus. – Rajongok ezekért a lakosztályokért, te
nem?
– Jobban rajonganék értük, ha egyszerű látogató volnék, és Epaphroditus beleegyezne, hogy
visszatérhessek a saját házamba, a családomhoz – közölte Lucius.
– Ő csak azt teszi, amit a legjobbnak vél számodra. Megígérte az apádnak, hogy gondoskodik rólad.
Ott voltam, amikor megesküdött rá. Ha Epaphroditus szerint itt nagyobb biztonságban vagy, akkor örülnöd
kell, hogy még az övé ez a hajlék, a temérdek átalakulás ellenére, és még boldogabbnak kell lenned azért,
mert helyet biztosít neked. Különben is, ha nem volnál itt, rettentően magányosnak érezném magam,
Lucius.
Lucius elmosolyodott.
– Másfél éve még alig ismertük egymást.
– Másfél éve minden nagyon más volt. Még Nero is élt. Gondolj csak bele! Mekkora lehetett a világ
abban az időben, hogy még a gigantikus Nero is elfért benne! Nero túl nagy volt erre a világra. Galba
pedig túl kicsi.
– Galba még mindig császár lehetne, ha megfizette volna a tartozását a praetorianusoknak.
– Galba egy tolakodó, unalmas alak volt! – jelentette ki Sporus. – Ráadásul szánalmas is. Az
uralkodása a szenvedés időszaka volt mindenki számára, még neki magának is. Helyes, hogy a katonák
végeztek a vén bolonddal. Az is jogos volt, hogy Othót helyezték a császári trónra. Mintha Nero jött volna
vissza közénk. – Sporus megint sóhajtott. – Tudod, egyszer, valamikor a régi szép időkben, Otho és Nero
szoros barátságot ápoltak. Legendássá váltak a mulatozásaik és tivornyázásaik. Nero azt mondta nekem,
hogy bátyjaként tisztelte Othót… jóllehet, erősen túlzott, ha még valami külső hasonlóságot is odaképzelt.
Otho ugyanis roppant jó külsejű férfi volt. Az a bámulatos test! Később Poppaea közéjük állt. Otho az ő
férje volt, de Nero mindenáron meg akarta szerezni. Szegény Othónak el kellett válnia tőle, aztán
Hispániába száműzték.
– Amikor viszont a katonák végeztek Galbával, Othót választották a helyére.
– Ez azért történhetett, mert az emberek nosztalgiával gondoltak vissza Neróra, és Otho volt az a
személy, aki a legközelebb állt hozzá. Még csak a harminchetet töltötte be, így roppant hosszú ideig
uralkodhatott volna. Felvette Nero nevét. Visszaállíttatta a ledöntött Nero-szobrokat. Bejelentette, hogy
szándékában áll befejezni az Aranyház építés alatt álló részeit, sőt még sokkal grandiózusabb stílusban,
mint ahogy Nero elképzelte.
– Róma kőművesei és kézművesei már fényesítették az eszközeiket! – szólt közbe Lucius.
– Otho készen állt, hogy minden tekintetben úgy uralkodjék, ahogy annak idején Nero.
– És a szerelemre is éppen annyira készen állt.
Sporus sóhajtott, és bólintott.
– Igen. Drága Otho! De csak azért, mert annyira hasonlítottam arra az asszonyra. Emlékszem rá,
amikor először megpillantott… Itt történt, az Aranyházban. Otho meglátott a szoba túlsó felében. Úgy
viselkedett, mintha fejbe csapta volna valami, majdnem elesett. Láttam, hogy remeg a térde.
– Olyan rövid tunikát viselt, hogy láttad a térdét?
– Otho szívesen mutogatta a lábát, és erre minden oka meg is volt. Olyan lábakkal büszkélkedhetett,
mint egy hegymászó. Sima, kemény lábai voltak, mintha márványból faragták volna ki őket. Fatörzsekhez
hasonlatos lábakkal. Olyan lábszárral, mint a…
– Jaj, kérlek, Sporus, muszáj ennyit tudnom Otho lábáról? – kérdezte Lucius nevetve.
Sporus is elmosolyodott.
– Rövid idő alatt összeismerkedtünk.
– Úgy érted, egykettőre sikerült az ágyadba csalnod!
– Az ő ágyában feküdtünk, de alvásra nem nagyon emlékszem. Olyan éjszaka volt, mint amilyen az
isteni Julius és Kleopátra királynő első éjszakája lehetett Alexandriában… Az is szerelem volt első
látásra.
– Vagy inkább sóvárgás! – kacagott tovább Lucius.
– Meglehet. Néha a vágy ébred fel elsőként, és a szerelem később jön. Négyszemközt Sabinának
nevezett, ahogy Nero is. – Sporus összevonta a szemöldökét – Olykor eltöprengek azon, hogyan alakult
volna az életem, ha nem hasonlítok ennyire őrá. Milyen különös sorsot szabtak ki nekem az istenek! Nem
is érdemes más lehetőségeken rágódni.
Vágyakozó kifejezés suhant át az eunuch arcán. Lucius már korábban is látta ilyennek, és Epaphroditus
egyszer el is magyarázta neki: „Akkor szokott ilyen képet vágni, amikor a régen elvesztett golyóira
gondol.”
Otho végül csak kilencvenöt napig uralkodott. Ennek az időszaknak a java részét is Rómától távol
töltötte, seregeket irányított, és az Aulus Vitellius elleni támadásra készült. Vitellius Alsó-Germánia
helytartója volt, akit a saját csapatai császárnak kiáltottak ki. Otho győzelmet aratott Vitellius fölött
Észak-Itáliában, ám mielőtt úgy igazán kezdetét vehette volna a hadjárat, önkezével vetett véget életének.
Miért? Mindenki ezt kérdezgette Rómában. Othónak jó esélye volt a Vitellius fölött aratott diadalra,
ám ő úgy döntött, hogy a csata előtti éjjelen a saját sátrában végzi be. A barátai szerint Otho inkább az
öngyilkosságot választotta, mint hogy polgárháborúba taszítsa Rómát. Lucius nem tudott ilyen mérvű
önfeláldozást elképzelni egy olyan emberről, akit második Neróként ünnepeltek. Csakhogy a történetet
olyan sokan és lelkesen emlegették, hogy Otho Róma érdekében elkövetett öngyilkossága szinte legendává
vált.
Otho talán abban reménykedett, hogy az ő uralma alatt Róma némileg fellélegezhet a sok vérfürdő és
lázongás után, ám a halála és Vitellius akadálytalan trónra lépése pont az ellenkezőjét eredményezte. Az új
császár kicsapongó, durva katonák élén vonult be Rómába, és a város rövid idő alatt zendülésektől,
gyilkosságoktól, gladiátormérkőzésektől és féktelen lakomáktól lett hangos. Vitellius azzal jutalmazta meg
győztes légiósait, hogy szétoszlatta a fennálló praetorianus gárdát, és a saját embereivel helyettesítette
őket. Galba és Otho uralma alatt előfordulhatott, hogy néhány bátor szenátor újra a köztársaság mellett
érvelt, Vitellius rémuralma azonban minden ellenzéki hangot elnémított.
Testi megjelenés terén az új császár pontosan a szoborszépségű Otho ellentéte volt. Groteszk módon
elhízott, bár egyesek arról pletykáltak, hogy nem volt mindig ennyire taszító; ifjúkorában állítólag Tiberius
egyik ifjú spintriája volt Caprin, és a züllött császárnak tett szolgálataival sikerült meglendítenie apja
pályafutását. Most, hogy ötvenes évei végén járt, Lucius nehezen tudta elképzelni Vitelliust kellemesen
gömbölyded ifjúként.
Otho halála után Sporusnak semmiféle szerepe nem maradt a császári palotában. Akárcsak a Nero
halálát követő fejetlenségben, illetve Galba uralma alatt, Sporus ismét Epaphroditushoz fordult
védelemért. Így kerültek össze Luciusszal. Lucius már régóta Epaphroditusszal élt, és csak elvétve
mozdult ki a lakosztályából, nehogy felhívja a figyelmet önmagára és az apjától örökölt vagyonára. Bőven
volt hely a házában Lucius és Sporus elszállásolására is, ezért nem is kellett volna összeakadniuk, ám a
két pártfogolt hamar összebarátkozott. Körülbelül egyidősek voltak; Lucius huszonkettő, Sporus egy kicsit
fiatalabb. Egyébiránt kevés közös volt bennük, mégsem civódtak, és gyakorta órákig társalogtak
egymással, pletykálkodtak, vicceken nevettek és a halottakra emlékeztek – nemcsak Lucius apjára és
Othóra, hanem sok más emberre is, akiknek neve a Nero halála után bekövetkező káoszban merült
feledésbe.
Luciusnak és Sporusnak is sikerült eddig elkerülnie az új császár figyelmét. Epaphroditus azt mondta
nekik, hogy ez jobban nem is alakulhatott volna, de a két ifjú hamarosan elunta a bezártságot, és kezdett
nyugtalanabbá válni.
Újabb változás lógott a levegőben. Epaphroditus azt állította, hogy Vitellius már nem sokáig lesz
császár. Vespasianus hadvezért, aki jelentős vagyonra tett szert a zsidók ellen folytatott hadjáratai során,
és aki még több kincset remélt a fővárosuk, Jeruzsálem kifosztásától, keleti seregei és a Danubius mentén
állomásozó légiók is császárnak kiáltották ki. Míg Vespasianus a fiával keleten maradt, a hozzá hűséges
parancsnokok megrohamozták Itáliát. Újabb, elkerülhetetlen hatalomharc állt a küszöbön. A városban
egyre nyugtalanabb és ingerültebb lett a hangulat. Mindenki érezte, hogy jelen körülmények között bármi
megtörténhet, és vérfürdőtől rettegtek. Az asztrológusok Vitellius végét jósolták. Vitellius válaszként
nemcsak azt rendelte el, hogy öljenek meg minden római asztrológust, hanem még fényűzőbb mulatságokat
rendezett.
Még az a pletyka is szárnyra kapott, hogy Nero életben van, csak trükkösen megrendezte a halálát, és
így Augustus örököse bármikor visszatérhet egy párthus sereg élén. Sporus és Epaphroditus persze tudták,
hogy ez kitaláció, noha egyikük sem árulta el Luciusnak, hogy pontosan mi történt Nero életének utolsó
óráiban, amelyek egyúttal Lucius apjának utolsó órái is voltak. „A császár megválasztotta a halála
pillanatát és módját, és méltósággal fejezte be földi életét – mondta Epaphroditus, valahányszor csak
faggatta. – Így tett az apád is: bátran úgy döntött, hogy követi őt a halálba.”
Lucius hátradőlt a heverőn, és felnézett a mennyezetre festett, széles vállú Jupiterre, valamint a karcsú,
de elegánsan izmos Ganümédészre, aki kissé túl érettnek és fejlettnek tűnt ahhoz, hogy egy gyerekjátékként
használt karikát hordjon magánál.
– Azt még értem, hogy Ganümédész miért olyan sima bőrű, mint egy kisded – jegyezte meg Lucius. –
De szerinted egy olyan megtermett és férfias jelenségnek, mint Jupiter, nem kellett volna több szőrt festeni
a mellkasára? A festők valamiért nem kedvelik a mellszőrzetet, ahogy a szobrászok sem. Igaz, hogy
Othónak sem volt testszőrzete?
Sporus elnevette magát.
– Igaz, Othónak egy szál szőre sem volt. A fején sem. Amikor levette a parókáját…
– Otho parókát viselt? Ezt sohasem mondtad!
– Megesketett, hogy nem árulom el senkinek, ha csatában hal meg. De végül is nem a csatatéren
végezte be, ugye? Úgy döntött, hogy a saját kezével öli meg magát, és itthagy engem egyedül. Szóval miért
ne árulnám el? Igen, Othónak parókája volt. Méghozzá nagyon élethű, meg kell hagyni. A jelek szerint
téged is megtévesztett! – Sporus újból felkacagott. – Ami a többi testrészét illeti, még nekem is több
szőröm van, mint amennyi neki volt. Nagy műgonddal távolított el minden szőrszálat Emitt borotválta,
amott tövestül tépte, és bizonyos érzékeny területeken viaszos kötést alkalmazott, hogy csupasz legyen.
Látod, ennyire hiú volt a megjelenésére. Amikor levetkőzött, azt akarta, hogy semmi se terelje el a
figyelmet a híres izmairól. Meg persze imádta a selyem érintését a csupasz bőrén. Micsoda ruhatára volt!
Ez a köpeny, ami most rajtam van, szintén az övé volt… – Sporus hangja elcsuklott.
Luciusnak eszébe jutott valami, amit régebben Epaphroditus mondott neki: „Sporus akkor szokott ilyen
arcot vágni, amikor azokra gondol, akik elmentek, és itthagyták őt.”
Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Epiktétosz lépett be.
Luciust sokáig zavarta a béna szolga óvakodva osonó, csaknem megalázkodó viselkedése Sporus
jelenlétében. Epaphroditus tisztelettel bánt Epiktétosszal, elismerte a rabszolga jelentős műveltségét, és
nagy szabadságot engedélyezett neki szóban és tettekben is. Epiktétosz már nem látszott alattvalónak,
Sporus társaságában azonban még mindig furcsán viselkedett, lesütötte a szemét, sőt talán még erősebben
is sántított. Lucius végül rájött, hogy a rabszolga szerelmes Sporusba, és fájdalmasan tisztában van vele,
hogy érzelmei soha nem találnak viszonzásra. Sporus a világ leghatalmasabb embereinek társa és ágyasa
volt, így nem lehetett elvárni tőle, hogy észrevegyen egy béna rabszolgát, aki bozontos szakáll mögé rejti
átlagos arcát. Epiktétosz okosságát nem lehetett kétségbe vonni, mi több, Epaphroditus kijelentette, hogy
soha nem ismert senkit, aki nála olvasottabb és filozófiában jártasabb lett volna, ami már csak azért is
kiemelkedő teljesítmény volt, mert egyidős volt Luciusszal. De mi hasznát vette hatalmas műveltségének,
ha a vágyai tárgyát jobban érdekelték az izmos lábak és a szőrtelenítő gyolcsok, mint egy sztoikus
diskurzus?
– Egy látogató várakozik az előcsarnokban – jelentette be Epiktétosz, majd egy pillanatra Sporusra
nézett, és végül a földre szegezte tekintetét.
– Epaphroditus ma délután nincs idehaza – közölte Lucius. – Jobb, ha később visszajön.
– Azt hiszem, nem fogalmaztam világosan – vette vissza a szót a rabszolga, és megint felnézett. – A
látogató Sporushoz jött.
Az eunuch kihúzta magát.
– Hozzám? Engem már nem látogat senki. Netalán Otho egyik barátja?
– Nem. Vitellius császár küldte – felelte Epiktétosz. – Azt mondja, Asiaticusnak hívják.
Sporus felvonta az egyik szemöldökét.
– Véletlenül nem egy nagydarab, izmos alak, feltűnően csinos arccal? Úgy vonul, mint egy gladiátor,
de úgy vigyorog, mint egy spintria?
Epiktétosz a homlokát ráncolta.
– Talán olyasféle.
– Ki ez az Asiaticus? – kérdezte Lucius. – Honnan ismered?
– Nem ismerem. De a jelek szerint hamarosan megismerem. Ugyan már, Lucius, te tényleg nem
hallottad, amit Vitelliusról és Asiaticusról pletykálnak?
– Attól tartok, nem.
– Hát az apád aztán alaposan elzárhatott a világ elől, ha még az udvari pletykák sem érhették el
zsenge, ifjúi füleidet! Nero imádott Vitelliusról és a tenyészménjéről mesélni. Amellett, amit ennek a
kettőnek a viszonyáról rebesgettek, Nero hálószobai kicsapongásai egysíkúnak és laposnak tűntek.
– Na, hadd halljam!
Lucius a hasára fordult, és az öklére támasztotta az állát.
– Akkor gyorsan elmesélem. Asiaticus rabszolgának született, és nem is különbözött más
rabszolgáktól, mígnem egy bizonyos tartozéka kamaszkorában látványosan megnőtt. Amikor Vitellius egy
nap meglátta a csupasz rabszolgafiút egy árverésen, nem az eszét követte, annyi bizonyos. Mint egy
versenylótenyésztő, aki egy pazar új tenyészmént vásárolt, azonnal hazavitte, és kipróbálta. Elégedett volt
a portékával.
– De mint tudod, az ilyen kapcsolatokban soha nem egyértelmű, ki a gazda, és ki a rabszolga, és a
vonzalom sem mindig kölcsönös. Asiaticus ráunt Vitelliusra, ami végeredményben nem is csoda. Vitellius
állítólag tapasztalt és ügyes szerető, de ki tudná hosszabb ideig elviselni magán azt a hullámzó
hájtömeget? Vagy maga alatt inkább, hiszen gondolom, kényelmesebb neki a fekvő helyzet. Mindenesetre
Asiaticus egyszer csak megelégelte az egészet, és elszökött. Vitellius sírva tépte a haját. A rabszolga
összetörte a szívét. Egy napon lent járt Puteoliban, és a parton egyszer csak szembetalálkozott
Asiaticusszal. Ott kacérkodott a tengerészekkel, és az ecetnél alig különb, olcsó bort árult nekik. Vitellius
zokogva ment oda, hogy átölelje, ám Asiaticus elrohant, mint a kilőtt nyíl. A császár emberei a nyomába
eredtek, feldöntötték a parton felállított pultok nagy részét, és végül visszahozták vasra verve. Íme a
boldog végkifejlet – a szerelmesek újra egymáséi lettek!
Lucius elnevette magát.
– Valami azt súgja, hogy nem itt ér véget a történet.
– Hát persze hogy nem! Visszatértek Rómába, ahol minden rendben ment… egy darabig. Rövidesen
ugyanis Vitellius unta meg Asiaticust… az arcátlanságát, a hazudozását, a lopkodását, és a gazdája háta
mögött folytatott üzelmeit. Toporzékolt, csattogtatta a korbácsát, majd végül beváltotta régi fenyegetését,
és eladta Asiaticust egy új gazdának, aki egy utazó gladiátorcsapatot tart fenn. Így ismét elváltak
egymástól. Vitellius azt hitte, utoljára látta Asiaticust, aki addig a magvát hullatta a gazdája ágyában, ettől
fogva viszont a vérét hullatta az arénában.
Az ajtóban álló Epiktétosz megköszörülte a torkát.
– A férfi ott van kint, még mindig vár…
– Ne aggódj, már nem tartom fel sokáig – ígérte Sporus. – Nos, egy szó, mint száz: Vitelliust egy
napon meghívták díszvendégnek egy viadalra, amit egy helyi magiszter rendezett valamelyik vidéki
városban. Az utolsó mérkőzésen pedig ki más léphetett volna az arénába, mint maga Asiaticus! Vitellius
elsápadt, amikor meglátta élete szerelmét a porban, de megkeményítette szívét, és elhitette magával, hogy
már rég túltette magát rajta, sőt örömmel fogja végignézni a haláltusáját. Ezután megkezdődött a viadal, és
Asiaticus kezdettől fogva vesztésre állt. Megsebesült egyszer, kétszer, majd végül a hátára került, és az
ellenfél kardja a torka fölött lebegett. A tömeg a halálát követelte, és a magiszter már majdnem meg is
adta a jelet, amikor Vitellius talpra szökkent, és felkiáltott: „Hagyd életben! Ne öld meg az én édes
Asiaticusomat!” Ott helyben visszavásárolta, elképesztő összegért, és még azon melegében, a gladiátorok
szállásán ismét egymásra találtak. Képzelheted, mennyit zokogott, mennyit csókolgatta, és milyen hevesen
suttogta a fülébe, hogy megbocsát neki! Tudom, hogy az egész úgy hangzik, mint valami ízléstelen görög
regény, de esküszöm, hogy nem én találtam ki!
Epiktétosz ismét megköszörülte a torkát.
– És mi a történet befejezése? – kérdezte Lucius.
– Vitellius magával vitte a szeretőjét, amikor Germániába ment helytartónak. Ugyanúgy uralkodik ott,
mint korábban Rómában: vad fogadásokkal és gladiátorbemutatókkal szórakoztatja a helybeli törzsek
vezetőit, miközben a katonái megerőszakolják és kifosztják a lakosságot. Azért, hogy kiengesztelje
Asiaticust a gladiátorként elszenvedett méltánytalanságokért, Vitellius felszabadította őt, és hivatalos
rangot adott neki. A jelek szerint a javára vált, mivel rég megtanulta használni az eszét és a testi erejét is,
így pont afféle tótumfaktum helytartó lett, amilyenre Vitelliusnak szüksége volt. Kevés bajkeverő akad,
akit Asiaticus ne tudna megfélemlíteni vagy leigázni. Most pedig itt van Rómában, és segít régi
gazdájának irányítani a szekeret. Már nem egyszerű felszabadított, hanem a lovasság rendjének egyik
megbecsült tagja.
– Nem! – kiáltott fel Lucius.
– De. Nem sokkal azután, hogy Vitellius császár lett, valamelyik talpnyaló támogatója azt javasolta:
adjon lovassági rangot Asiaticusnak, lévén, hogy addigra már elegendő vagyont halmozott fel magának.
Vitellius csak nevetett, és kigúnyolta az ötletet, hozzátéve, hogy egy Asiaticus-féle csirkefogó kinevezése
csak lejáratja a lovasságot. Asiaticus persze megneszelte mindezt, gondolhatod, hogy volt
hozzáfűznivalója! Vitellius kénytelen volt fogadást rendezni, gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő, és
ott hivatalosan is átadta Asiaticusnak a lovassági rangját jelző aranygyűrűt. Legközelebb talán szenátort
csinál belőle!
Lucius elnevette magát, majd összeráncolta a homlokát.
– Vajon miért jött el most hozzád Asiaticus? Nem hiszem, hogy ez jót jelent.
– Nem? Én szívesen találkozom vele – közölte Sporus. – Epiktétosz, mondd meg a látogatómnak, hogy
most már bejöhet. Szólj egy felszolgálólánynak, hogy hozza be az alkalomhoz illő frissítőket.
A rabszolga még éppen csak biccentett és elfordult tőlük, amikor az ajtóban már meg is jelent a
látogató. Félretolta Epiktétoszt, és parádésan bevonult a terembe.
Lucius korábban azt tapasztalta, hogy az ifjak társaságát kereső férfiak mindig a görög szépségideált
igyekeztek követni, ezért jócskán meglepődött Asiaticus külsején. Zömök nyakán kerek fej ült, afféle
malacszerű arccal – turcsi orr, kövér ajkak és csálén hunyorgó szempár. Még ha a vonásai darabossá
válását be is lehetett tudni a züllött életformának, nehéz volt elképzelni, hogy valaha hasonlított arra a
férfieszményre, amit a régi görög mesterek márványban örökítettek meg. Már ifjúnak sem lehetett nevezni,
mert durva, merev testszőrzetébe őszes tincsek keveredtek. Lovagi tunikáján keskeny, vörös csíkok
futottak felfelé, majd a két masszív vállán kétfelé, viszont méretében alig volt jó rá, mert túlzottan is
kilátszott belőle izmos karja és szőrös combja, bikaszerű mellkasa pedig szinte szétfeszítette. A bal kezén
Lucius fel is fedezte a lovassági rangot jelző aranygyűrűt, amit egykor Vitellius helyezett vaskos, tömzsi
ujjára.
Lucius felkelt a heverőről, és hátrafeszítette a vállát. Asiaticus pillantása átfutott rajta, majd Sporuson
állapodott meg. Gúnyos mosolyra húzódott a szája.
– Bizonyára te vagy Sporus – szólalt meg.
Más volt a hangja, mint amilyenre Lucius számított: belevegyült az a fajta csatornahangzás, ami Lucius
apja szerint a műveletlen rabszolgák és felszabadítottak sajátja volt.
– Te pedig nem lehetsz más, csak Asiaticus – mondta Sporus, továbbra is a heverőn ülve. Egyik
kezével kisimította az ölét takaró selyemköpenyt.
– Ezt neked hoztam.
Asiaticus előrelépett, és felemelt egy tekercset.
– Mi ez? – kérdezte Sporus, miközben kibogozta a szalagot.
– Egy új színdarab, amit maga a császár írt.
– Jupiterre, egy újabb uralkodó, aki Nerónak hiszi magát! – dörmögte az ajtóban álló Epiktétosz az
orra alatt.
– „Lucretia Megbecstelenítése Tarquinius Király Fia Által, Valamint az Utolsó Királydinasztia
Rákövetkező Bukása” – olvasta Sporus. – A cím kétségtelenül hosszú, habár maga a darab nem tűnik
komolyabbnak egy vázlatnál.
– Rövid és elragadó – vágta rá Asiaticus. – Többnyire cselekmény. A császár nem szeretné untatni a
közönségét.
– A közönségét? Lesz előadás? Minket is meghívnak?
Sporus egy pillanatra tágra nyílt szemmel Luciusra nézett, majd barátságos mosollyal újra Asiaticus
felé fordult.
– A közönség a császár legközelebbi barátaiból és tanácsadóiból fog állni. Magas rangú és kitűnő
ízlésű emberekből.
– Te is ott leszel? – kérdezte Lucius. Igyekezett semleges arcot vágni. Sporus köhögéssel palástolta a
nevetését.
Asiaticus egy darabig Luciust nézte, majd elvigyorodott.
– Ó hogyne! Én is ott leszek. Akárcsak te, ifjú Pinarius. Meg a vendéglátód, Epaphroditus. A császár
nem szeretné, ha bármelyikőtök elmulasztaná Sporus kimagasló alakítását.
– Alakítását? – ismételte Sporus felderülő arccal.
– Nem fogalmaztam elég érthetően? Te játszod Lucretiát.
– Én?
Sporus a mellkasára tette a kezét, és felállt a heverőről. Most már hevesebb érdeklődéssel lapozgatta
a tekercset.
– A holnapi fogadáson megrendezik az előadás próbáját.
– Holnap? De lehetetlen…
– Nem olyan hosszú a szereped. – Asiaticus közelebb lépett. Lucius elképedt azon, milyen vékonynak
és törékenynek látszik Sporus arca Asiaticus ábrázata mellett, aki csak kicsivel volt magasabb, de
jelentősen szélesebb. – Ha mégis elfelejtenél egy sort, annyi baj legyen! Majd én a füledbe súgom. Így. –
Asiaticus közelebb húzódott hozzá, és belesuttogott a fülébe.
Sporus összerezzent, és hátrébb lépett.
– Te?
– Ó hát ez sem volt világos? Én játszom Sextus Tarquiniust, a király fiát. A gazfickót, aki
megerőszakolja Lucretiát.
Sporus még jobban elhátrált a látogató elől. Két kézzel szétnyitva tartotta a tekercset, és azzal képezett
falat Asiaticus előtt.
– Értem. Te és én együtt szerepelünk a császár darabjában, egymással szemben.
– Pontosan. Most elmegyek. Próbáld meg belevésni a sorokat a csinos kis fejedbe, és végezz el
minden egyéb előkészületet. Ma este is elpróbáljuk a darabot a császár előtt, mialatt vacsorázik.
Asiaticus tetőtől talpig végigmérte Sporust. Gúnyos mosolya eltűnt, és csak egy üres, bambán
nyálcsorgató kifejezés maradt utána, amit Lucius még idegesítőbbnek talált. Ezután kivonult a helyiségből.
– De hát ez nevetséges! – kiáltott fel Lucius.
– Nevetséges? – Sporus kihúzta magát. – Nem tartasz képesnek rá, hogy eljátsszam? Bőven eltöltöttem
annyi időt Nero mellett, hogy rám ragadjon valami a színészi képességeiből. Tessék, Epiktétosz, te és én
együtt felolvassuk a darabot, és majd segítesz, ha elakadok.
Ahogy Asiaticus is rámutatott, az úgynevezett színdarab elég rövidre sikeredett. Alig lehetett
elképzelni, hogy egy esti szórakoztató előadás fénypontja legyen. Inkább olyasmi volt, mint egy kis
jelenet, amivel ki lehet tölteni a mulatság üres perceit. Vitellius fogadásain rendszerint lányok és fiúk
táncoltak, gladiátorok folytattak élet-halál küzdelmet, és költők, illetve komikusok szavaltak.
A történet kevés hátteret és felvezetést igényelt. A közönségben ülők úgyis egytől egyig ismerik a
történetet. Amikor a király fiának egyik barátja a felesége erényeivel kezdett kérkedni, a vakmerő Sextus
Tarquiniusban vágy ébredt, hogy maga is meggyőződjön ezekről. A férj távollétében felkereste az
asszonyt, kihasználta Lucretia vendégszeretetét, és megerőszakolta. Az asszony képtelen volt elviselni a
megaláztatást, és tőrt ragadott, hogy végezzen magával. Amikor a holttestét megmutatták a feldühödött
tömegnek a fórumon, Tarquinius királyt és aljas ivadékát elűzték Rómából, majd megalakult a köztársaság.
Epiktétosz, aki minden könyvet elolvasott a gazdája könyvtárában, gyorsan átfutotta a szöveget.
Undorodva fintorgott közben.
– Ez nem több közönséges, vulgáris pantomimjátéknál – jelentette ki. – Az utasítások szerint az
erőszaktevés a színpad kellős közepén történik, ahogy Lucretia öngyilkossága is.
– Seneca is úgy látta jónak, ha minden megrázó jelenetet közvetlenül mutat be – jegyezte meg Sporus.
– Thüesztész a közönség szeme láttára eszi meg megsütött gyerekeit, és Ödiposz is így nyomja ki a
szemeit. Rejtett tőröket és disznóvért használtak.
– Ha Vitellius azt hiszi, hogy ő a jelenkor Senecája, nagyon is tévúton jár – ítélkezett Lucius, miután a
tekercs hozzá került. – Ez a dialógus üres halandzsa.
Sporus megvonta a vállát.
– Ennek ellenére, ha a császár az ilyesféle darabokat szereti, akkor itt a remek alkalom, hogy a
kedvére tegyek.
Lucius megrázta a fejét.
– Asiaticus viselkedése sem tetszett. Mocskos egy alaknak látszik!
– Igen, én sem így képzeltem el – ismerte be Sporus. – Az emberek ritkán felelnek meg az én
elvárásaimnak. Mégis van benne valami állatias jelleg. Ha elképzelem gladiátorként…
– Hát váljék egészségedre! – vágott közbe Lucius, és örült, hogy Sporus Epiktétosszal akar próbálni,
nem vele.
Asiaticus látogatása elrontotta a hangulatát. Sétálni vágyott. Epaphroditus lakosztályai egy hosszú
oszlopos folyosó túlsó végében kezdődtek, amely a réteket és az Aranyház szívében létesített mesterséges
tavat elválasztotta egymástól. Úgy gondolta, talán körbesétálja a tavat.
Magához vett egy köpenyt, bár alig hitte, hogy egy ilyen enyhe téli napon szüksége lesz rá. Miközben
készülődött, hallotta, ahogy Sporus és Epiktétosz a darab szövegét olvassa.
– Ki van az ajtónál?
– Én vagyok, Sextus Tarquinius, a férjed barátja és a király fia.
– A férjem ma este nincs idehaza.
– Tudom. De megtagadnád tőlem a vendégszeretetedet? Nyisd ki nekem az ajtót, Lucretia. Engedj be!
Lucius elmosolyodott. Epiktétosz lassan belerázódott a próbába, bár eleinte viszolygott a témától is.
Eszébe jutott, hogy a rabszolga talán másodkézből valamiféle örömöt is érez amiatt, hogy vágyai
megszerezhetetlen tárgya ellen fordulhat egy darabban.
Felmerült Luciusban a gondolat, hogy Sporus talán vissza akar kerülni a császár kegyeibe. Miért is
ne? Nero feleségül vette. Othónak a szeretője volt. Lehet, hogy Vitellius nem az ő bájaiért rajong, hanem
„állatiasabb” partnerekért (Sporus jelzőjét használva), de Asiaticus meglehetősen otrombán fejezte ki
vonzalmát, és ő is jelentős hatalommal bírt.
Lucius sóhajtott. Miközben kiment a teremből, még hallotta a párbeszéd utolsó mondatait.
– Ne! Vedd le rólam a kezed! Én hűséges vagyok az uramhoz!
– Add át magad, Lucretia! Úgyis elérem, amit akarok! – Epiktétosz olyan hévvel ejtette ki ezeket a
szavakat, hogy elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát, majd bosszúsabb hangon folytatta. – Ekkor az
utasítások szerint dulakodunk egy kicsit, végül letépem a ruhádat…

*

Napnyugtakor egy csoport praetorianus érkezett az Aranyházhoz, hogy elkísérje őket a császár
személyes lakosztályába. Sporus a többiek előtt vonult, különleges státuszának teljes tudatában. Lucius és
Epaphroditus mögötte haladtak. Epiktétosz is velük tartott, látszólag azért, hogy a gazdája szolgálatára
álljon bármiben.
 Egy nyolcszögletű fogadóterembe vezették őket. A falakat káprázatos, színpompás márvány borította, a
bejáratnál pedig kút csobogott. Lucius korábban még sohasem járt ott, ám Sporus a jelek szerint jól
ismerte, és számtalan boldog órát tölthetett el a teremben, először Neróval, majd Othóval. Lucius hallotta
a sóhajtását, miközben körülnézett, és felmérte, milyen változtatásokat hajtott végre Vitellius és a felesége,
Galeria, aki állítólag túl visszafogottnak tartotta Nero ízlését. Rengeteg szobrot, díszmécsest, bronzvázát,
elefántcsont paravánt és faliszőttest halmoztak a terembe, betöltve szinte az összes helyet, amely a
heverők és a falak között tátongott.
Az egyetlen terület, amely nem volt telezsúfolva értékes tárgyakkal, egy emelvény volt az egyik fal
mentén. Ezt mindössze egy életnagyságúnál is nagyobb Nero-szobor díszítette, görög viseletben,
babérkoszorúval a fején. Minden jel arra mutatott, hogy az emelvény fog színpadként szolgálni a
bemutatóhoz, mivel a heverőket előtte helyezték el félkör alakban.
A heverőkön egyelőre nem ült senki, csak az első sor közepén lévő kettőn. Az egyiken a császár
felesége, Galeria foglalt helyet hétéves fiukkal, Germanicusszal. A másikon a császár terpeszkedett,
elfoglalva az egész bútordarabot. Egy csaknem ember nagyságú kutya feküdt összekucorodva a lábánál. A
kutya felugrott és morogni kezdett, amikor meglátta a belépő társaságot, ám gazdája egyetlen szavára
elhallgatott.
Közben Vitellius is felkelt a heverőről. Lucius elképedt azon, mennyi erőre lehet szükség egy ekkora,
imbolygó hústömeg mozgatásához. A császár meglehetősen magas volt, hatalmas karral, kitüremkedő
hassal és az iszákosokra jellemző, vörhenyes arccal. Kissé bicegve tett pár lépést előre. A mendemonda
szerint Vitellius egy szekérhajtó versenyen elszenvedett balesetben sérült meg, még hajdanvolt, züllött
fiatal korában. A szekeret Caligula vezette.
Vitellius egy kardot tartott a kezében. Jobb karjában szorongatta a markolatot, a bal keze ujjbegyeivel
pedig a pengét simogatta. A markolatot csodás díszítéssel alakították ki, a pengét arannyal vonták be.
Luciusnak a lélegzete is elakadt, amikor rájött, mit lát: az isteni Julius kardját. Vitellius egyik követője
ellopta Caesar fegyverét a Mars szentélyében kijelölt helyéről, és átnyújtotta Vitelliusnak, amikor
császárrá kiáltották ki. Vitellius ezt a kardot viselte annak a hagyományos tőrnek a helyén, amit elődei az
élet és halál fölötti hatalom szimbólumaként hordtak maguknál. Folyton az oldalán lógott, akár valami
szerencsehozó talizmán. Még az ágyba is magával vitte.
Lucius is megérintette a saját talizmánját a tógája redői alatt, azt a fascinumot, amit apja életének
utolsó napján kapott meg. Akárcsak az idősebb Lucius, ő is kizárólag különleges alkalmakkor és
veszélyhelyzetben vette fel.
Vitellius nyíltan méricskélte Sporust. Asiaticusszal ellentétben ő nem vigyorgott. Kíváncsi, de nem
vágyakozó tekintettel nézett az eunuchra. Mi több, a felső ajka grimaszából ítélve talán még undorodott is
attól, amit látott.
– Szóval te vagy az, aki lemondott a golyóiról Nero kedvéért, mi? Ó, végtére is rengeteg fiút
csonkoltak meg már kevésbé nyomós indokkal is! – Vitellius lassan megkerülte Sporust, továbbra is a
kardot cirógatva. – Aztán jött Otho. Ő is beléd habarodott. Gondolom, rád nézett, és azt gondolta:
micsoda remek vétel, hiszen a munkát már elvégezték! Úgy tekintett rád, mint egy értékes házra, amit egy
hozzá hasonló ízlésű gazda alakított át.
A császár befejezte a körözést, és megállt Sporus előtt. Szinte fölébe magasodott. Az eunuch egy
darabig felnézett rá, majd lesütötte a szemét.
– Jaj ez az Otho! – Vitellius csettintett a nyelvével. – Micsoda lehetetlen szerzet! Mennyire könnyen
befolyásolható volt! Állítólag Nero legjobb barátja volt, ám amikor Nero elszerette tőle Poppaeát,
küzdelem nélkül átengedte! Én aztán le nem mondtam volna a feleségemről csak azért, mert egy barátom
akarja! Így van, édesem?
 Galeria császárné, oldalán a fiával, mézesmázosan elmosolyodott. Vitellius második felesége volt,
jóval fiatalabb a férjénél. Poppaea egyik ruháját viselte, egy csodálatos, vörös és bíbor selyemből készült
darabot, rengeteg ezüsthímzéssel és felfűzött gyönggyel. A gyermek semmitmondó arccal bámulta Sporust.
Germanicus meglehetősen nagyra nőtt a korához képest. Lucius jól látta, mennyire hasonlít az apjára,
puffadt arcával és húsos végtagjaival, majd megborzongott, amikor rájött, hogy Germanicus most
valószínűleg annyi idős, amennyi Vitellius lehetett, amikor Tiberius megismertette vele az igazán
kicsapongó életformát Caprin. A császár fia állítólag annyira dadogott, hogy szinte alig tudott beszélni.
– Nero uralkodása alatt Otho elégedettnek tűnt a száműzetésben folytatott életmódjával – emlékezett
tovább a császár, aki még mindig a kardját simogatta, és nem vette le a szemét az eunuchról. – Soha nem
vett részt egyetlen összeesküvésben sem az ellen a férfi ellen, aki elrabolta a feleségét, még azután sem,
hogy Nero halálra rugdosta szerencsétlen Poppaeát. – Hátranézett Galeriára. – Ha téged valaki
agyonrugdosna, szívem, biztos, hogy megbosszulnám a halálodat.
A császárné halkan felnevetett. Germanicus nyerítésszerű hangot hallatott.
– Talán Otho csak a megfelelő alkalmat várta – folytatta Vitellius. – A nagy lehetőséget. Valóban úgy
tűnt, hogy ő nevet majd utoljára, legalábbis egy darabig; a végén ideköltözhetett Nero Aranyházába, és
övé lett Nero új keletű Poppaeája. A hímvesszős Poppaea, ha így jobban tetszik! – Közelebb lépett
Sporushoz, és fölé magasodott. – De ekkor léptem színre én, és huss! Otho kialudt, mint gyertyaláng a
szélben. A tavernákban gyakran éneklik: „Egy feleséget eldobott, egy életet eldobott, de soha vissza nem
csapott.” Én képtelen vagyok tisztelni egy ilyen alakot. Vajon milyen szerető volt? Mennyiben hasonlított
Neróra? Poppaea talán meg tudta volna mondani, de ő halott. Te viszont még felvilágosíthatsz bennünket,
eunuch. Majd később. Előbb el kell próbálnunk a darabot!
A császár összeütötte a tenyerét. Luciust és Epaphroditust odavezették egy-egy heverőhöz, aztán
étellel és borral kínálták őket. Epiktétosz megállt a gazdája mögött. Elsőrangú vacsorát kaptak, Lucius
mégsem tudta elengedni magát, mert minden falnál egy marcona praetorianus állt őrt. A kis Germanicus jó
nagy hangzavarral étkezett: horkantgatott, szörcsögött és csámcsogott.
Vitellius megfogta Sporus kezét, és az emelvényhez vezette. Nero szobrára mutatott a kardjával.
– Ez azon szobrok egyike, amelyeket Nero halála után ledöntöttek, és amiket Otho visszaállíttatott. Ha
jobban megnézed, láthatod, hol erősítették fel a fejet a nyakra. Úgy illő, hogy a szobor itt kapjon helyet,
hiszen a holnapi fogadást Nero tiszteletére rendezzük. Először áldozatot mutatunk be a sírhelyénél a
Pincius-dombon, majd gladiátorviadalok lesznek, és végül mindenki jól kimulathatja magát a városban.
Erre a fogadásra csak a különleges vendégeket hívjuk meg.
Lucius arra gondolt, hogy miközben Vespasianus támogatói közben Rómát rohamozzák, Vitellius
fejében csak az jár, hogy megidézze Nero szellemét, és egy újabb hatalmas ünnepséggel örvendeztesse
meg a város lakóit. Ez az ember is csak egyetlen módját ismerte az uralkodásnak: a dínomdánomot. Minél
nagyobb a válság, annál nagyobb szabású a dorbézolás.
– Az ételsor fénypontja egy általam feltalált étel lesz – ecsetelte Vitellius. – Úgy hívom: Minerva
pajzsa. Ha másra nem is emlékeznek majd velem kapcsolatban ezer év múlva, remélem, ezt az ételt még
emlegetni fogják. Nem tudtak olyan hatalmas agyagedényt kiégetni, amelyben elférne, ezért egy gigantikus,
tömör ezüstből készült pajzsban fogják behozni. A pajzsot egy csapat rabszolga tudja csak cipelni.
Csodálatos kompozíció lesz, amelyet csukamáj, fácánagyvelő, pávaagyvelő, flamingónyelv alkot,
mindegyik orsóhalikrával leöntve. A teljes költség több millió szeszterciuszra rúg. Garantálom, hogy a
vendégeim soha nem láttak és ízleltek még hasonlót életükben.
– Evés közben elkél a szórakoztatás is. Erre az alkalomra írtam ezt a kis színdarabot Lucretiáról.
Amikor azon kezdtem töprengeni, hogy ki játssza a címszerepet, Asiaticus téged javasolt, Sporus.
Esküszöm, az a fickó évekig egyetlen okos gondolatot sem ejt ki a száján, aztán hirtelen kitör belőle a
lángész! Nero emlékére ki más játszhatná el Lucretia szerepét, mint Nero özvegye? Készen állsz, hogy
bemutasd nekem, mit tudsz?
Sporus bólintott.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a kedvedben járjak, caesar.
– Ó, a kedvemben fogsz járni, afelől nincs kétségem. – Vitellius elmosolyodott. – A díszlet mind
képzeletbeli, kivéve Lucretia orsóját és ágyát. A kellékesek a megfelelő időben be fogják hozni őket. Egy
dudás jelzi majd a hangszerével egy új jelenet kezdetét, illetve a drámai pillanatokat is ő fogja majd
aláfesteni.
A császár lelépdelt az emelvényről, és hátradőlt a heverőjén.
Megkezdődött a próba. Először három színész lépett a színpadra, és előadták a bevezetőt. A kórus
azután átalakult Sextus Tarquinius kíséretévé, és megjelent a trónörökös is, Asiaticus személyében, aki
vitába keveredett a Lucretia férjét játszó színésszel arról, hogy melyikük feleségének van több jó
tulajdonsága. A vita eldöntése végett úgy határoztak, hogy bejelentés nélkül meglátogatják a másik
feleségét. A háromtagú kórusból ekkor Sextus asszonyának női kísérete lett, akik éppen pletykálkodtak és
a rabszolgáikkal borozgattak. Ezután ismét szerepet váltottak: Lucretia rabszolganőit kezdték játszani. A
két férj pont akkor toppant be, amikor a feleség fonás közben monológot adott elő a szolgáinak a feleség
kötelességeiről. Luciusnak az volt a benyomása, hogy Sporus kissé reszketeg hangon adja elő az első
sorokat, ám idővel egyre nőtt az önbizalma.
A kórus elhallgatott, és Lucretia büszke férje folytatta felesége dicséretét. A felbőszült Sextus
rendeletbe adta, hogy a férfinak el kell hagynia a várost egy katonai küldetés élén, aztán egy monológban
kiadta dühét amiatt, hogy a barátja bolondot csinált belőle, és kijelentette, hogy mindenáron sárba fogja
tiporni a felesége erényeit.
Sextus ezután meglátogatta Lucretiát. Későre járt, a rabszolgák már mind lefeküdtek. Lucretia
mécsesfénynél font, a hirtelen hangra azonban felkapta a fejét.
– Ki van az ajtónál? – rikkantotta Sporus, meggyőzően ingatag hangon.
– Én vagyok, Sextus Tarquinius, a férjed barátja és a király fia – jelentette be Asiaticus mennydörgő
orgánummal.
A gazdája mögött álló Epiktétosz halkan felhorkantott, de minden erejével visszafogta a nevetését.
Lucius is elharapta a nyelvét. Asiaticus rettenetes színész volt, pusztán fizikailag felelt meg a szerepnek.
Vitellius vajon komédiát vagy tragédiát akart írni? Nehéz lett volna megmondani. Hogyan fog erre
reagálni a közönség holnap, borgőzös állapotban, megrészegülve a Minerva pajzsáról lekerült
ínyencségektől? A császár vendégei annyira fogják becsülni a színészeket, mint magát a darabot. Csakis a
Vitellius csődöre és Nero eunuchja által keltett, újszerű feszültség kelti majd fel az érdeklődésüket.
A próba következő részében az eltökélt Sextus berontott Lucretia hálószobájába, és felrúgta az orsóját.
A föléjük magasodó Nero merev tekintete alatt rádobta az ágyra.
Lucius felidézte a színpadi utasításokat: „Letépi a ruháját, és kitölti rajta vágyait; az asszony ellenáll
és sír.”
Lehet, hogy Sporus és Asiaticus csak a szerepüket játszották, ám Lucius számára úgy tűnt – ahogy a
műerőszak folytatódott a színpadon –, egyre élethűbbé válik a cselekmény. Úgy látszott, hogy Sporus
tényleg küszködik, Asiaticus pedig csakugyan próbál minden erejével felülkerekedni, durván bánt vele,
még meg is pofozta. Sporus ösztönösen és rémülten kiáltott fel.
Epiktétosz megdermedt. Epaphroditus, hallván a rabszolga zaklatott légzését és érezve idegességét,
megcsóválta a fejét, és felemelte a kezét. Epiktétoszt azonban nem lehetett leállítani. Elindult a színpad
felé. Epaphroditus megragadta a csuklóját.
Vitelliust felizgatta a jelenet, akárcsak Germanicust, aki nyekergő vinnyogással és tapsolással díjazta
az erőszak megjelenítését. Mindketten kiegyenesedtek a heverőn, sőt előre is dőltek. Vitellius idegesen
babrált az isteni Julius kardjával, és utasítani kezdte a színészeket.
– Gyerünk, Asiaticus, tudsz te ennél jobbat is! Tépd le a ruháját, ahogy a darab írja, ne csak
színleld… hallani akarom az anyag reccsenését! Igen, úgy! És újra! Arra azért ügyelj, hogy ne lássuk meg
az eunuch lapos mellkasát! A hanggal kell felzaklatni a közönséget!
– Na most üsd meg ismét az arcát! Markold meg a haját, húzd hátra a fejét, és üsd meg jó erősen! Nem,
keményebben! Lucretiát erőszakolod meg, azt a szukát, akinek a felmagasztalásával bolondot csináltak
belőled! Ott van alattad minden gőgös patrícius asszony, aki valaha visszautasított. Megveted az
álszentségét, és azt akarod, hogy teljesen megszégyenüljön, megalázkodjon. Visítson, mint egy malac,
Asiaticus! Na most már jobb. Hangosabban! A zenének is hangosabbnak kell lennie, felkavarónak!
A dudás, aki a színpad mellett állt, egy „Lucretia könnyei” című dalt adott elő, Nero egyik ismertebb
költeményét. Most hangosabban és gyorsabban kezdett játszani.
Sporus, akit Asiaticus az ágyra szorított, olyan gyötrelmes sikolyt adott ki, hogy Epiktétosz kirángatta
magát a gazdája szorításából, és bicegve elindult a színpad felé. Az egyik praetorianus azonnal elállta az
útját.
Lucius émelyegve figyelte, ahogy Asiaticus jobbról-balról püföli Sporust, és az egész testét ide-oda
csavarja. Ezután hátravetett fejjel röhögni kezdett, és négykézláb szembefordította Sporust a közönséggel.
Felrántotta a megtépázott ruháját, hogy a combja láthatóvá váljon, és úgy tett, mintha hátulról mászna rá. A
jelek szerint roppantmód élvezte, és közben széles vigyorral csapkodta az eunuch fenekét. Sporus annyira
megrémült, hogy Lucius egy pillanatra el is hitte: valódi erőszak zajlik a szemük előtt.
Ám amikor Asiaticus hosszadalmas dulakodás, morgás, egy eljátszott tetőpont és visszahúzódás után
vigyorogva és nyelvét nyújtogatva leszállt az eunuchról, Sporus pedig ziláltan, remegve összecsuklott az
ágyon, Lucius meggyőződött róla, hogy mégis színlelték.
Vitellius megtapsolta őket. Germanicus az apját utánozva szintén összeütögette a kezét, és ismét
nyerítő hangot hallatott. Galeria unottan játszott a ruhájára varrt gyöngyökkel.
– Nagyon jó! – ujjongott Vitellius. – Ez így tényleg pompás lesz! Ilyennek képzeltem el. De azt
akarom, hogy holnap tovább tartson, Asiaticus. Tudom, mennyire izgatott leszel, de húzd el, ameddig csak
lehet. Nem kell sietni. Élvezz ki minden pillanatot. Ízlelgesd a büntetés örömét… megbüntetheted
Lucretiát! És ennél sokkal erőszakosabbnak kell lenned… tudod, hogy könnyen fog menni! Ne feledd,
hogy a brutális, könyörtelen Sextus Tarquinius vagy, és éppen Lucretiát becsteleníted meg. Az ő
szenvedéséről ábrándozik minden tanulófiú. Arra is figyelj, hogy a kritikus pillanatban a fény felé tartsd
az eunuch arcát, hogy jól láthassuk, amint nyögdös és kiabál. Hadd lássák a vendégeim a saját szemükkel,
mit látott Nero és Otho, amikor meghágták ezt a teremtményt. Jól van, akkor haladjunk tovább a következő
jelenetre!
Asiaticus elhagyta a színpadot. Sporus mozdulatlanul hevert az ágyon, és eltakarta az arcát.
– Azt mondtam, folytassátok! – Vitellius türelmetlenül ütögette a kard pengéjének oldalát a tenyeréhez.
– Igen, igen, nyomorúságos állapotban vagy, nagyon meggyőző. Annyira nyomorultul érzed magad, hogy az
ágy mellett lévő tőr felé nyúlsz. Tessék, fogd meg!
Sporus szédelgő arckifejezéssel felnézett. Megigazította összevissza csavarodott ruháját,
hátrasimította borzas haját, és lenyúlt az ágy alá. A színpadi tőr puha fából készült. Sporus egy darabig
nézegette. Összeráncolódott a homloka, és megremegett az állkapcsa. Vérpatak csordult ki feldagadt alsó
ajkából, és végigfolyt az állán.
– Nem emlékszel a szövegre? – förmedt rá Vitellius. – „Erőszakot tettek rajtam…”
– Erőszakot tettek rajtam – suttogta Sporus a tőrt bámulva.
– Hangosabban!
 – Erőszakot tettek rajtam! – kiáltotta az eunuch. Rövid szünet után folytatta, üres, tompa hangon. – Ezt
a szégyent nem viselhetem. A király fia rajtam töltötte ki bosszúvágyát, habár egyetlen bűnöm az
erényességem volt. Az isteneket hívom, hogy legyenek tanúi szenvedésemnek. Bosszulják meg a halálomat
a Tarquinius-ház bukásával…
– Nem jó! Megtanultad a szöveget, de meggyőző erő nélkül beszélsz, és elcsuklik a hangod. Ez a
darab sarkalatos pontja! Mindenki erre fog emlékezni. Nem is érdekel? Ennél jobbat kell alakítanod
holnap este! Nos, mindnyájan tudjuk, mi történik ezután. Ha bátorságra van szükséged, nézz fel a szoborra,
és gondolj Neróra! Mit mondtak neki az utolsó praetorianusok, akik elhagyták az Aranyházat? Mit feleltek,
amikor könyörgött nekik, hogy maradjanak? „Ilyen nehéz lenne hát meghalni?” Ha! Ezeket a szavakat nem
árt manapság fejben tartani.
Sporus mindkét kezével megfogta a játék tőrt, és a mellkasa felé fordította.
– Jól van – folytatta a császár. – Elég legyen ebből! Lucretia meghalt. A közönség fel van ajzva. Az
asszony élettelen teste az ágyon marad a darab további részében, miközben a gyásztól sújtott férj
zendülésre buzdítja a népet. Sextus Tarquinius megkapja a büntetését, aztán a kórus elmondja az utolsó
sorokat. Ehhez már nincs rád szükség, eunuch. Elbocsátalak a barátaiddal együtt. Menjetek vissza a
hajlékotokba! Gyakorold a szövegedet!
A tépett ruhájú, kócos Sporus átbotorkált a színpadon, és lelépdelt az emelvényről. Az őr, aki addig
útját állta Epiktétosznak, félrevonult, és engedte, hogy a rabszolga odamenjen hozzá. Lucius és
Epaphroditus is felkelt a heverőjéről, és átsétált a termen.
Amikor kiléptek a folyosóra, hirtelen Asiaticus toppant eléjük. Markával szinte satuba szorította
Sporus állát, és kéjesen rávigyorgott.
– Élvezted? – kérdezte. – Tudom, hogy így volt.
Az eunuch megpróbált elhátrálni, ám Asiaticus erősen tartotta.
– Holnap este minden valódi lesz, és a közönség is láthatja.
– Nem… lehet, hogy… közönség előtt! – suttogta Sporus.
– Már hogyne lehetne? Ez a lényege az egésznek. Izgalmas, mi? Tessék, érezd a saját kezeddel,
mennyire felizgat még a gondolata is annak a sok dolognak, amit mások szeme láttára tehetek veled! –
Asiaticus a lába közé tolta az eunuch kezét, és a fülébe suttogva folytatta. – Akár egy tőr, nem igaz? És
miután végeztünk holnap este, le fogsz nyúlni az ágy alá, és egy valódi tőrt fogsz találni ott, nem egy játék
fegyvert.
Bedugta a nyelvét Sporus fülébe. Az eunuch rángatózni és sikongatni kezdett. Asiaticus beleharapott a
fülcimpájába, egészen belevájva a fogait a húsába.
Sporusnak sikerült kiszabadulnia. Sírva rohant végig a folyosón.
Lucius és a társai megnémulva álltak a helyükön. Asiaticus hátravetette a fejét, és röhögött. Vitellius
kiszólt neki a díszteremből.
– Asiaticus! Hagyd békén az özvegyet! Nemsokára úgyis kitöltheted rajta a vágyaidat. Gyere vissza!
El kell próbálnunk a végső monológodat!

*

A praetorianusok, akik visszakísérték őket Epaphroditus házába, nem távoztak, hanem letáboroztak az
előcsarnokban.
Sporus ellenállt minden vigasztalási kísérletnek. Visszavonult a hálószobájába, és bezárta az ajtót.
Epaphroditus leült egy teraszon, amely Nero mezőire és tavára engedett pazar kilátást, és a kezébe
temette az arcát. Epiktétosz motyogva járkált fel-alá, és a szakállát húzogatta idegességében.
 – Tényleg megtörténhet ez? – kérdezte Lucius. – Vitellius valóban azt várja, hogy…
– Egyértelmű, hogy mit vár – vágott közbe Epaphroditus. – Holnap este, közönség előtt, nyilvánosan
megerőszakolják Sporust… Két császár feleségét fogják megalázni, mint egy közönséges szajhát! Aztán
adnak neki egy tőrt, hogy végezhessen magával, Vitellius és a barátai szórakoztatására.
– Ezért Seneca és Nero a felelősek – szólalt meg Epiktétosz.
– Honnan ez a megállapítás? – kérdezte a ház ura, és fáradtan a rabszolgára nézett.
– Vitellius csak még egy lépéssel továbbviszi az ő munkásságukat. Seneca az obszcén drámáival
lealacsonyította a színház műfaját. A fajtalan kíváncsiságra és az értelmetlen borzongatásra építette az
összes írását. Nero emelte nyilvános látványossággá a kivégzést, ami valóságos művészetté vált az ő
romlott társasága szemében… Élve elégetés, fiatal lányok bikákkal való megerőszakoltatása, miközben a
közönség tapsol és ujjong… Vitellius most egy színpadra álmodta meg bűnös fantáziaképeit, miközben a
barátai csukamájjal és fácánnyelvvel tömik magukat.
– Sehogy sem lehet megakadályozni? – kérdezte Lucius. – Sporus talán elszökhetne a városból.
Epaphroditus megcsóválta a fejét.
– Pontosan ezért vannak itt a praetorianusok az ajtónál. Ha lenézel erről a teraszról, még több őrt
fogsz látni. Vitellius nem fogja engedni, hogy az ő kis Lucretiája elszökjön a holnapi látványosság elől.
Lucius otthagyta a másik kettőt a teraszon, és elsétált Sporus szobájáig. Az ajtón keresztül is hallotta a
sírását. A nevét szólította. Az eunuch nem válaszolt, de egy idő után abbamaradt a sírás, és csend lett.
Lucius nekifeszült az ajtónak. Bár be volt zárva, a lakat nem tartotta erősen, mert csak azért rakták rá,
hogy a rabszolgák ne járhassak ki-be kedvük szerint. Megint meglökte az ajtót a vállával. A lakat megadta
magát, Lucius pedig bebukdácsolt a szobába.
Sporus az ágyon feküdt, már nem a zilált öltözetében, hanem az egyik legszebb ruhájában, egy arannyal
hímzett, zöld selyemruhában, ami Poppaeától maradt rá. Kifésülte és feltűzte a haját. Festékekkel kendőzte
el az arcán lévő horzsolásokat. Kezét keresztbe tette a mellkasa fölött. Már nem látszott zavarodottnak,
inkább nagyon is összeszedettnek – túlzottan is, ahogy Lucius közelebbről megnézte. Az ágy mellett a
földön egy üres ezüstkehely hevert, az oldalára fordulva.
Sporus üveges tekintettel meredt a plafonra. Összemosódtak a szavai.
– Lucius, te olyan jó barátom voltál az utolsó hónapokban…
Lucius letérdelt az ágy mellé.
– Sporus, mit csináltál?
– Ne kínozz kérdésekkel, Lucius. Nincs rá idő. Örülök, hogy bejöttél. Örülök, hogy te jöttél be, és nem
valaki más. El kell mondanom neked valamit. Be kell vallanom valamit.
– Miről beszélsz?
– Én voltam a felelős…
– Miért?
– Az én hibám, hogy Nero meghalt.
– Nem, Sporus. Azt sem tudod, mit mondasz.
– Hallgass meg, Lucius! Az én hibám, hogy Nero meghalt… és én tehetek róla, hogy az apád végzett
magával.
Lucius élesen beszívta a levegőt.
– Az én hibám az egész, minden szörnyűség, ami Nero halála óta történt… én tehetek róla.
Lucius felvette az üres kelyhet.
– Mit ittál, Sporus? Mitől beszélsz ilyen sületlenségeket?
– Nagyon is jól tudom, mit beszélek, Lucius. Nehéz volt titokban tartani… ilyen sok hónapon
keresztül…
 – Nem értem.
– Te nem voltál ott, Lucius… a végén… Neróval… és az apáddal. Nem láttad… nem hallottad. Neked
csak Epaphroditus mondta el, mi történt, ám az igazságot ő sem ismeri. Epiktétosz biztosan tudja, de soha
nem árulta el senkinek, mert… mert szeret engem. Neked azonban jogod van tudni.
Sporus nagyon erőtlen hangon beszélt. Lucius közelebb hajolt, és odatette a fülét az eunuch szájához.
– Amikor Epiktétosz megérkezett a városból a hírekkel… kiszaladtam elé… míg a többiek odabent
maradtak. Aztán bevittem az üzenetet Nerónak, megelőzve Epiktétoszt. Hazudtam neki. Azt mondtam, hogy
a szenátus… halálra ítélte.
– De hiszen ez is történt!
– Nem! Epiktétosz azt a hírt hozta, hogy a szenátusnak nem sikerült szavaznia. Még mindig
tanácskoztak. Visszariadtak attól, hogy Augustus örökösét kell halálra ítélniük. Még volt remény… Nero
számára. Praetorianusokat küldtek Rómából, hogy visszakísérjék, de kizárólag azért, hogy a szenátorok
szemtől szemben tárgyalhassanak vele, és könnyebben juthassanak… valamilyen elhatározásra.
Egyezkedni akartak. De én nem ezt mondtam Nerónak. Hazudtam. Azt a látszatot keltettem, hogy
reménytelen a helyzete.
– De miért, Sporus?
– Mert azt akartam, hogy meghaljon!
Sporus megvonaglott az ágyon. A homlokát hirtelen izzadsággyöngyök lepték el. Kapkodni kezdett a
levegő után.
– A szenátus csak később fogadta el a halálos ítéletét, miután Nero testét visszavitték Rómába…
Ekkor azonban már késő volt. Csak azért hozták a rendeletet, hogy Galbának kedvezzenek… hogy Galba
azt higgye, az ő kezükben van az új császár kijelölésének joga. Hát nem érted? Ezért pletykáltak ennyit
arról, hogy… Nero még mindig életben van. Az a sok szenátor sehogy sem tudta felfogni, miért lett
öngyilkos, amikor tárgyalni akartak vele. Azt hiszik, még él, a halála csak cselfogás volt, és nemsokára
visszatér… bosszút állni.
Sporus megragadta Lucius karját.
– De Nero tényleg halott, Lucius. A saját szememmel láttam meghalni. Akárcsak az apádat. Ő sem ölte
volna meg magát, ha… Nero nem végez magával. Az én hibám. Nem tudtam, hogy ennyi ember életébe fog
kerülni… miattam… azért, amit Nero ellen elkövettem.
– De miért, Sporus? Miért kívántad a halálát?
– Mert gyűlöltem… a végén. Azt hiszem, egyszer… valamikor szerettem őt. Sohasem értettem, hogy…
mit akar tőlem… mit akar kezdeni velem. Ki vagyok én, Lucius? Az a fiú, akit az apád egy nap meglátott
az Aranyházban, és elvitt Neróhoz? Netán Poppaea vagyok? Vagy talán… Lucretia vagyok? Miért akarja
mindenki, hogy valaki más legyek?
Sporus teste ismét megvonaglott, az arca is fintorba rándult. A szeme törött üvegként csillogott.
– Én okoztam Nero halálát. Ami azt jelenti, hogy minden utána következő szenvedést is. Nekem
köszönhetitek Vitelliust, nem érted? Én idéztem elő a saját bukásomat. Miért fogod a kezemet, Lucius?
Már nem látok semmit. Nem hallok. Fázom. Ha fogod a kezemet, az annyit jelent, hogy megbocsátasz.
Lucius a tenyerei közé vette Sporus vékony kezét. Jéghidegnek érezte a bőrét. Megremegett, majd
mozdulatlanná dermedt. Szélesre nyitotta a száját, levegőhöz próbált jutni. Valami zörgő hang fakadt fel a
torkából. A fascinum kicsúszott Lucius tógája alól, és ide-oda ingott az eunuch arca előtt. Elkapta, erősen
megszorította, és közelebb húzta. Aztán elernyedt a szorítása. Kiengedte a talizmánt az ujjai közül, és
végleg kihunyt a fény a szemében.
Lucius sokáig figyelte, majd körülnézett a szobában. Egy közeli kisszekrényen azt a tükröt pillantotta
meg, amit Sporus fésülködéshez és arcfestéshez használt – egy kerek ezüsttükröt ébenfa nyéllel. Valamikor
Poppaeaé volt. Az asszony és az eunuch ugyanabban a tükörben nézték magukat, és ugyanazt az arcot látták
benne.
Odatartotta a tükröt Sporus orrlyukához. Halvány ködöt sem fújt a makulátlanul síkra csiszolt
ezüstfelületre. Meghalt.

*

Epaphroditus hírvivőt küldött Vitelliushoz az eunuch halálhírével. Asiaticus eljött, hogy
meggyőződjön a valóságról. Dühöngve távozott. Az Epaphroditus házát őrző praetorianusok is elvonultak.
Másnap az egész városban megkezdődött a Nero tiszteletére rendezett ünnepség. A császárnak még
úgy is sikerült lenyűgöznie vendégeit az esti fogadáson, hogy elmaradt a színdarabja bemutatója. A város
lakói még napokig Minerva pajzsáról beszéltek – mígnem híre jött, hogy északon Vitellius seregei
vereséget szenvedtek, így Vespasianus hadai akadály nélkül vonulnak Róma felé.
Lucius Epaphroditus házának teraszáról nézte és hallgatta az Aranyházon eluralkodó pánikot. A
császár által hívott különféle lakók – barátok, rokonok, támogatók és talpnyalók – kapkodva szedték össze
szállítható értéktárgyaikat, és menekülni készültek.
Epaphroditus odaállt Lucius mellé a teraszon.
– Vitellius egy lemondóbeszédre készül. Küldött egy hírvivőt, hogy segítsek neki összeállítani a
vázlatot.
– Segítesz?
– Válasz nélkül visszaküldtem a hírvivőt.
Lucius összevonta a szemöldökét.
– Lemond? Ilyet még soha egyetlen császár sem tett. Aki egyszer császár lesz, az császárként hal meg.
– Nero is fontolgatta a lemondást. Gondolom, Vitellius pont ezért kérte a tanácsomat, noha a Nero
megsegítésére tett erőfeszítéseim végül sehova sem vezettek.
Lucius bólintott, de nem válaszolt. Sem Epaphroditusnak, sem másnak nem árulta el, mit vallott be
neki Sporus a halálos ágyán.
Odalentről dulakodás hangjait hallották, és lenéztek a korlát fölött. Az udvaron két jól öltözött asszony
civakodott egy antik görög váza miatt. Az edény kiesett a kezükből, és darabokra törött a kövezeten. A
feldühödött asszonyok egymásnak estek.
– Vitellius nyilvánvalóan azt szeretné, hogy a feleségével és a gyerekével, valamint egymillió
szeszterciusszal sértetlenül elhagyhassa a várost – mondta Epaphroditus.
– Egymillió szeszterciusszal? Ilyen kevéssel beérné? Hiszen ennyibe került Minerva pajzsa!
– A Flaviusok, Vespasianus városi rokonai meg fogják hallgatni a beszédét. Ha jóváhagyják, akkor
talán vérontás nélkül megtörténhet a hatalomátvétel.
Az udvaron marakodó két asszony a földön birkózott tovább. Az egyikük felkapta a görög váza egyik
szilánkját, és megvágta a másik arcát.
Lucius elfordult. Émelygett a vér látványától.

*

Lucius és Epaphroditus a fórum déli végében álltak, elvegyülve a tömegben. Előttük egy hatalmas
márványlépcső vezetett fel a míves díszítésű, aranymozaikos, színes márványos homlokzatú Aranyház
bejáratához. A kapu mögött, a tetővonal fölött Lucius jól láthatta az odabent magasodó Nero-kolosszus
fejét és vállait. Az óriási szobor fakón derengett az ólomszínű decemberi ég háttere előtt. Ez a kirívó
díszlet minden mást bizarr módon parányinak tüntetett fel. Milyen kicsinek látszott Vitellius a lépcső
tetején, ahogy a tömeg megszólításához készülődött, háta mögött azzal a gigantikus fejjel! Az a férfi, aki
olyan robusztus benyomást keltett a nyolcszögletű díszteremben, amikor Lucius személyesen találkozott
vele, most nem tűnt nagyobbnak egy rovarnál, egy jelentéktelen kis élőlénynél, amit egy tenyérben össze
lehetne morzsolni. Még az őt kétoldalról védő praetorianusok sorai is eltörpültek a szoborhoz képest.
– Odanézz! – Epaphroditus egy tógás csoportra mutatott, akik éppen akkor érkeztek, és utat törtek
maguknak a tömeg elejére. – Látod, milyen tisztelettel állnak arrébb az emberek előttük? Ők a Flaviusok.
Vespasianus rokonai jókora rabszolgakísérettel közlekedtek, akiket felszabadítottak és szabad
támogatók is kiegészítettek. A fórumon összegyűlt tömeg sokféle módon fogadta a látványukat – egyesek
félelemmel, mások reménnyel, haraggal vagy kíváncsisággal.
– Nézd, ott, a tér közepén! – folytatta Epaphroditus. – Az ifjú, akit a többiek olyan tisztelettel vesznek
körül, jóllehet, csak tizenkilenc éves. Ő Vespasianus kisebbik fia, Domitianus. A bátyja, Titus volt az
apjuk jobbkeze Júdeában, de a római ügyeket Domitianus irányítja.
Lucius is észrevette a fiatalembert, aki a Flaviusok jellegzetes vonásaival rendelkezett: kerek arccal,
előreugró orral és vöröses arcbőrrel. Domitianus híresen hiú volt sűrű, fényes, gesztenyebarna hajára,
amit hosszabbra hagyott, mint ahogy az ifjú rómaiak frizuradivatja diktálta. Domitianus Lucius szeme
láttára felnyúlt a fejéhez, és az ujjaival hátrasimította hullámos sörényét, aztán egy begyakorlott
mozdulattal megrántotta a fejét, hogy minden tincse a helyére kerüljön.
– Micsoda egy kakadu! – nevette el magát Lucius.
– Lehet, de lefogadom, hogy eljön még az ő ideje. Minden Flavius biztos benne. Úgy vélik, most nekik
kell előtérbe kerülniük.
A jelek szerint nem mindenki érezte ezt így a tömegben. Mielőtt a császár megszólalt volna, a
sokadalom egy része kiabálni kezdett:
– Tartsd magad, caesar! Maradj a helyeden!
A Flaviusok a saját mondókájukkal válaszoltak.
– Mondj le! Lépj vissza! Hagyd el a várost azonnal!
Vitellius habozni látszott. Vajon újra átgondolta a döntését? Váltott egy pillantást Galeriával, aki nem
messze állt tőle a kis Germanicusszal. A császár odahívta magához Asiaticust. Mialatt beszélgettek, a
tömeg két ellentétes nézetet hangoztató része egyre harsányabbá és dühödtebbé vált.
– Lépj vissza!
– Maradj a helyeden!
– Mondj le!
– Tarts ki, caesar! Folytasd az uralkodást!
Asiaticus ellépett a császár mellől. Vitellius még mindig nem szólalt meg. Karba fonta húsos karjait,
és lenézett a tömegre.
– Numa golyóira, mire vár még? – suttogta Lucius.
A kiáltások egyre vehemensebbek és fenyegetőbbek lettek.
– Add át a helyed Vespasianusnak, te bolond! Menekülj a városból, amíg lehet!
– Hádészba a Flaviusokkal! Vágd le a fejüket, és egy katapulttal küldd el Vespasianusnak!
Vitellius végre döntést hozott. Odafordult Asiaticushoz, és mondott neki valamit. A felszabadított a
praetorianusok prefektusához ment, és a lent ácsorgó Flaviusokra mutatott.
– Nem! – suttogta Epaphroditus. – Ez nem történhet meg! Mit képzel Vitellius?
A vörös köpenyes praetorianusok lerohantak a lépcsőn, és kardot rántottak. A Flaviusok már eleve
felkészültek a harcra; szinte mindegyikük rejtegetett tőrt vagy bunkósbotot a tógája alatt. Azonban Vitellius
támogatói is fegyverekkel érkeztek.
 A sikolyok és ordítások közepette Lucius és Epaphroditus menekülő útvonalat keresett, ám a tömeg
irdatlan erővel kavargott körülöttük, és ide-oda taszigálta őket. Rövidesen elszakadtak egymástól. A
velőtrázó sikolyok nemcsak a környező sokaságból, hanem a lábuk alól is érkeztek; a csőcselékké váló
tömeg sokakat halálra taposott. Lucius lázasan kereste Epaphroditust, de sikertelenül. Valamivel távolabb
megpillantotta Domitianust. Az ifjú hosszú haja megint szétzilálódott, és összecsomósodva hullott a
szemébe, egészen ősemberi külsőt kölcsönözve neki. Domitianus kiáltozott, ám a nagy őrjöngésben Lucius
egy szavát sem hallotta. A Flaviusok minden oldalról körülvették.
A szeme sarkából Lucius végre megpillantotta Epaphroditust egy közeli templom lépcsőjének tövénél,
és az épület belsejében akart menedéket keresni.
Megint Domitianusra nézett, aki egyik karjában kardot lóbált, a másikkal mutogatott. Lucius még
mindig nem hallotta, mit kiabál, de a mozdulatait nem lehetett félreérteni. Visszavonulást parancsolt. A
Flaviusok kezdtek alulmaradni a küzdelemben.
Valaki hátba verte a könyökével, mivel Lucius előretántorodott. Megfordult, és Asiaticusszal találta
szembe magát. A férfi arcát vér lepte – de Lucius nem tudhatta, hogy a sajátja vagy valaki másé. Egy véres
karddal hadonászott.
– Harcolj, vagy el az útból, Pinarius!
Luciusnak sikerült elhátrálnia az útjából. Elért a tömeg szélére, és felnézett az Aranyház bejáratára.
Vitellius még mindig lefelé tekintett, és összetámasztott ujjakkal latolgatta a csata kimenetelét. Galeria
most már mellette állt, és a fejét csóválta. Germanicus tapsikolva ugrándozott az oldalukon.
Mögöttük és fölöttük magasodott Nero gigászi szobra. A napfény egyfajta koronát rajzolt a feje köré,
és szokatlanul békésnek tüntette fel.

*

– Tudod, hol vagyunk? – kérdezte Epiktétosz.
A rabszolga hosszú szakállát simogatta, és szemével a hatalmas teremben felhalmozott kincseket
fürkészte, amelyeket kétségkívül Galeria rendeletére gyűjtöttek be. Aztán bicegve átsétált a fekete
márványpadlón a széles balkonra. Kezével árnyékolta be a szemét a ragyogó, tejfehér napfény ellen.
– Valószínűleg innen nézte Vitellius, ahogy Jupiter temploma porig ég. Aznap, amikor rászabadította
az őreit a Flaviusokra. Innen az egész Capitolinus-domb látható. Még mindig parázslanak a romok.
A Palatinus-domb teteje közelében voltak, a császári palotának egy olyan részében, ahol Lucius még
sosem járt. Ezt a szárnyat eredetileg Tiberius építtette, később pedig Nero alakíttatta át, és tette az
Aranyház részévé. Mialatt átmentek Epaphroditus lakosztályaiból ebbe a szárnyba, egyetlen fegyveres
őrrel sem találkoztak. Leszámítva néhány fosztogatót és kétségbeesetten menekülő rabszolgát a távolban,
senki mással nem akadtak össze, csak egy csapat utcagyerekkel, akik betörtek egy kamrába, és megfúrták
Vitellius boroshordóit. Lucius kissé meg is rémült, amikor a fiúk kardokkal hadonásztak feléjük és
fenyegetően ordítoztak, ám aztán csak egymásnak dőltek, és részegen, tehetetlenül kacarásztak.
Lucius és Epaphroditus odaállt Epiktétosz mellé a balkonra. A Capitolinus-domb fölött még mindig
álltak Jupiter templomának oszlopai, de a tető már eltűnt róluk, és a falak is összeomlottak. Füst kígyózott
fel az elüszkösödött gerendák és lezuhant kövek kusza rakásaiból.
– A Flaviusok azt hitték, ott biztonságban lesznek, ezért elbarikádozták magukat, Jupiter oltalmában
bízva – emlékezett vissza Epaphroditus. – A legrosszabb eshetőség, ami eszükbe jutott, az volt, hogy
Vitellius bekeríti a templomot, és váltságdíj fejében kiengedi őket. Végül is így lett volna ésszerű. A
császár túszként fogva tarthatta volna Vespasianus fiát és a többi Flaviust, mialatt a saját túléléséért
alkudozik. Lefogadom, soha nem hitték volna, hogy képes rájuk gyújtani a templomot. Még a saját emberei
is megrökönyödtek a parancson. Vitellius állítólag fogott egy fáklyát, és maga gyújtotta meg a tüzet.
– Szóval Vitellius azt tette, amivel Nerót vádolták: felgyújtotta a saját városát! – összegezte Lucius.
– Az isteneknek hála, hogy nem terjedt tovább – folytatta Epaphroditus. – Ebben a nagy zűrzavarban
senki sem tudta volna eloltani. Ki tudja, mi lett a vigilekkel?
– Biztos azok is lázadoznak és fosztogatnak, mint mindenki más a városban – mondta Epiktétosz.
Lenyúlt a rossz lábához, hogy megdörzsölje. Lucius úgy vette észre, hogy egyre romlik a lába állapota, és
jóval gyakrabban gyötri fájdalom, mégsem panaszkodik soha.
Epaphroditus végignézett a romokon.
– Amíg a templomot felemésztették a lángok, Vitellius idejött a látványban gyönyörködni, és újabb
fogadást rendezett. Számára a templom felgyújtása és a Flaviusok megölése is csak jó szórakozás volt.
Egész éjjel lobogott a tűz, és sikoltoztak a bent rekedtek.
– Úgy hallottam, hogy Domitianus is a tűzben lelte halálát a többiekkel együtt – vetette közbe Lucius.
– Én másképp hallottam – ellenkezett Epiktétosz. – Vitellius egyik írnoka megesküdött rá, hogy látta
Domitianust megszökni a lángok elől, Ízisz papjának öltözve. A vászonpalást egy pillanatra
hátracsapódott, és láthatóvá vált a haja. Így ismerte fel a rabszolga. Ám mielőtt elmondhatta volna
Vitelliusnak, Domitianus belevegyült a tömegbe. Ezután az írnok inkább tartotta a száját. A császár úgy
hiszi, Domitianus is halott.
– Szerintem tényleg halott – akadékoskodott Epaphroditus. – Én nem adok hitelt egy ilyen írnok
szavának. Még hogy Ízisz papjának öltözve! Micsoda erőltetett gondolat!
– Nem erőltetettebb, mint az, hogy Róma császára felgyújtja Jupiter templomát – közölte Epiktétosz.
Erre a gazdája már nem tudott mit felelni.
– Vitellius mostanra már biztosan megbánta a döntését – folytatta Lucius. – Hogy is van az a sor
Senecától? „Egy ilyen tett, ha egyszer meglett, vissza nem vonható.”
Epaphroditus bólintott.
– Tegnap elküldte a Vesta-szüzeket a közeledő sereg elé, hogy békéért könyörögjenek. Válasz nélkül
jöttek vissza. Ekkor összegyűjtötte a szenátorokat, szívfacsaró beszédet tartott nekik, felajánlotta nekik az
isteni Julius kardját, egyenként mindegyiknek, és ezzel bizonygatta, hogy kész lemondani. De senki sem
fogadta el.
– Egyiküknek sem volt annyi bátorsága, hogy elvegye a kardot, és végezzen Vitelliusszal! – állapította
meg keserűen Epiktétosz.
– Akárcsak mindenki más, a szenátorok is kíváncsiak rá, hogyan alakulnak a körülmények – mondta
Epaphroditus. – Vitellius utolsó seregei is ellene fordultak. Lehet, hogy maradtak még támogatói, de azok
legfeljebb nyavalyás utcai bandák. Vespasianus hadai ma reggel átkeltek a Milvius hídon. Az előőrsnek
már valahol a városban kell lennie.
– Ma van a Saturnalia-ünnep is – tette hozzá Lucius. – Ahelyett azonban, hogy a rabszolgák és a
gazdáik szerepet cserélnének, és mindenki jól leinná magát, egy ostromló sereg közeledik, és Róma
legalantasabb csürhéi egymással versengve dúlják fel a várost. Nézzetek oda, a fórum túloldalán lévő
árkádsorra a boltokkal! Holttestek mindenütt.
– A tetőn meg éppen egy nőt erőszakolnak meg – suttogta Epiktétosz.
– Amott, a Subura irányában, valami utcai harc tört ki. Az emberek a lakóházak ablakaiból bámulják.
Úgy ujjonganak, mintha valami gladiátorviadalt néznének.
– Biztos fogadnak is a végkimenetelre – tette hozzá a rabszolga.
A balkonról nyíló kilátás egy rémálomra hasonlított. Minél tovább nézték, annál több erőszaknak és
vérontásnak lehettek szemtanúi. Úgy tűnt, a káosz határtalan és megállíthatatlan. Lucius kihajolt a korlát
fölött, és rémülten vette észre, hogy egy csapat fegyveres katona éppen alattuk halad el.
 – El kellene hagynunk az Aranyházat – javasolta. – Akit Vespasianus seregei idebent találnak,
büntetésre számíthat.
– Az utcán sem lennénk nagyobb biztonságban – ellenkezett Epaphroditus.
– Vegyünk példát Domitianusról, és öltsünk álruhát!
– Öltözzünk Ízisz papjának? – vonta fel az egyik szemöldökét Epaphroditus.
– Közönséges tunikát veszünk fel, úgy keltjük a legkisebb feltűnést.
– Egyszer már megszöktem az Aranyházból ilyen öltözetben Neróval. Az a nap meglehetősen rosszul
végződött.
– Mi más választásunk van? Őrültség lenne itt maradni. Próbáljunk meg eljutni a családom házához a
Palatinusra! – vetette fel Lucius. – Nincs messze. Hilarion már biztosan elbarikádozta az ajtót, de
valahogy csak be tudunk jutni.
Könnyen találtak maguknak tunikát, az Aranyházból azonban már jóval nehezebben leltek kiutat.
Vespasianus emberei a jelek szerint egyszerre rohamozták meg az épületegyüttes összes, Palatinus felé eső
bejáratát. Minden északra, keletre és nyugatra vezető folyosó irányából kiáltások és dulakodás hangjai
hallatszottak.
Megfordultak, és délnek indultak, egyik lépcsőn fel, a másikon le, egyenesen a kolosszus udvaráig.
Onnan át lehetett szaladni a mezőkön, és keresni egy biztonságos kijáratot az Aranyház túlsó végében.
Igaz, így egyre távolabb kerültek volna Lucius családjának házától. Ha a főbejáraton keresztül távoznak,
szinte biztosan meglátják őket a fórumra vezető, széles lépcsősoron, bár Lucius abban reménykedett, hogy
ezeken a hatalmas, tágas tereken nem tűnik fel három egyszerű tunikát viselő férfi. Megfogta a nyakában
lógó fascinumot, majd elrejtette a tunika alatt, nehogy az arany villogása feltűnést keltsen.
Kiértek az udvarra. Nero kolosszusának fenyegető tekintete alatt végigsiettek a nagy előcsarnokba
vezető, fedett oszlopsoron. Amikor befordultak egy sarkon, észrevették, hogy néhány katona már a
bejáratnál áll.
A katonák rájuk néztek, de nem tulajdonítottak nekik nagy jelentőséget. Azzal foglalkoztak, hogy
betörjenek egy kisebb ajtót a főbejárat közelében.
– Az az ajtónállók szállásához vezet – magyarázta Epaphroditus. – Mit akarnak ott?
– Bentről elbarikádozták! – kiáltotta az egyik katona, a felettesének jelentve. – Az embereim viszont
pillanatokon belül betörik.
A sarokvasak megadták magukat. Az ajtót kirángatták a helyéről, és kidobták az előcsarnokba. Bentről
bútordarabokkal – egy heverővel, egy matraccal és egy székkel – torlaszolták el. Ezeket is kihúzták az
előcsarnokba. Szabaddá vált az út előttük.
Az első katona, aki belépett, egy ormótlan nagy kutyával találta szembe magát. A vicsorgó eb
nekiugrott a mellkasának, a földre teperte, és a torkába mélyesztette a fogait.
Hirtelen mindent elborított a vér, méghozzá olyan sok, hogy a katonák egy része el is csúszott rajta. A
kutya áldozata a széttépett torkával képtelen volt üvölteni, csak valami különös, sziszegő hangot adott ki.
A morgó állat nem akarta elengedni, még akkor sem, amikor egy másik katona kardot döfött a bordái közé.
A tiszt félrelökte az embereit, felemelte az öklét, és a kardja markolatával lesújtott a kutya fejére.
Egyetlen ütéssel végzett vele, de a földön fekvő katona akkor már halott volt.
A katonák megrohamozták az őrök szállását. Pár pillanat múlva egy császári rabszolga ruháját viselő
férfit rángattak ki. A férfi nagyon magas és elképesztően kövér volt. A haja összetapadt a kosztól, és napok
óta nem borotválkozott, de Lucius szinte azonnal felismerte benne a császárt.
– Ki vagy te? Mit csinálsz itt? – kérdezte a tiszt.
Epiktétosz előrelépett, ám Epaphroditus visszahúzta.
– Egy ajtónálló vagyok – felelte Vitellius.
 Megpróbált kiszabadulni a katonák szorításából, de azok erősen szorították kövér karjait. Izgése-
mozgása különös csilingelést keltett. A tiszt széttépte a tunikáját. Kitüremkedő hasa alatt egy szintén
erőteljesen duzzadó, széles öv vált láthatóvá. A tiszt megbökdöste a kardjával. Az öv szétnyílt, és
aranyérmék gurultak szanaszét.
Néhány katona térdre ereszkedett, és összeszedte az érméket.
A tiszt elnevette magát.
– Csússzatok-másszatok, ha annyira kellenek az érmék, de én azt hiszem, valami sokkal értékesebbet
is találtunk. Ez itt maga Vitellius császár.
– Nem! Ez nem igaz!
Vitelliust teljesen elborította az izzadság. Minden ízében remegett. Annyira szánalmas látványt
nyújtott, hogy hirtelenjében a tiszt is kételkedni kezdett.
Ezúttal Lucius lépett előre. Epaphroditus őt is meg akarta állítani, de Lucius lerázta magáról a kezét.
– Az ott valóban Vitellius! – jelentette ki.
– Ki vagy te, és honnan tudod? – förmedt rá a tiszt.
– Lucius Pinarius vagyok, Titus Pinarius szenátor fia, de ez nem számít. Ez a nyúlszívű hájtömeg Aulus
Vitellius. Be is tudom bizonyítani.
– Hogyan?
– Hozzáerősített valamit a lábához.
– Valóban. Katonák, vágjátok le azokat a szíjakat! Gondolom, te már előre tudod, mit fogunk találni,
Lucius Pinarius.
– Vitellius legnagyobb kincsét, egy ereklyét, amit Mars szentélyéből lopott el. Valamit, amihez semmi
joga nem volt. Valamit, amitől önszántából soha nem válna meg.
– Egy kard, uram – jelentette az egyik katona. – De nem akármilyen kard. Arannyal vonták be a
pengéjét.
– Az isteni Julius kardja! – A megbabonázott tiszt elvette a kardot a katonától. – Szóval valóban te
vagy Vitellius! Ha még egyszer letagadod, menten elvágom a torkodat! – Nyomatékosításként hozzányomta
a kardja élét Vitellius nyakához.
A császár bandzsítva meredt a pengére.
– Van egy titkom – nyögte ki. – De kizárólag Vespasianusnak árulom el. Érted?
– Ó igen, hogyne érteném! – vágta rá a tiszt. – Kössétek hátra a kezét! Én magam teszem a hurkot a
nyakára.
A szakadt tunika hozzátapadt Vitellius nyirkos bőréhez, ám az öv leesett róla, így csak a hasáról lelógó
hájrétegek takarták a nemi szervét a szemlélők elől. A katonák egyfolytában röhögtek rajta, ahogy minden
irányban hullámzott a teste, miközben lefelé ráncigálták a lépcsőn a fórum felé. A tiszt annyira izgatott lett
az értékes fogoly miatt, hogy többé nem is figyelt Luciusra és a társaira.
Lucius úgy érezte, hogy már bőven eleget tett és látott, ám Epiktétosz mindenképpen szemtanúja akart
lenni a soron következő eseményeknek. Lucius és Epaphroditus követték a sánta rabszolgát, aki igyekezett
lépést tartani a katonákkal. A csapat a szent úton vitte végig a pőre Vitelliust.
Gyorsan terjedtek a hírek. A csőcselék hamar összegyűlt bámészkodni, ujjongani és kiáltozni. Úgy
viselkedtek, mintha egy hadvezér diadalmenetének paródiáját néznék a fórumon.
– Éljen a császár!
– Emeld fel a fejed! – kiáltotta a tiszt. – Nézz az emberekre, ha köszönnek neked!
Az isteni Julius kardjának hegyét Vitellius tokája alá szegezte, hogy ezzel kényszerítse a császárt a feje
felemelésére. Bűnözőket volt szokás így büntetni, hátrafeszített fejjel, hogy ne tudják elrejteni az arcukat.
A kard hegye többször is felsértette Vitellius puhány bőrét. Vérpatakok csurogtak le a nyakán, majd húsos
mellkasán is.
A tömeg állati ürülékkel és szeméttel dobálta, és különféle sértéseket vágott hozzá.
– Micsoda förtelmes alak!
– Hájas disznó!
– Látjátok, hogy biceg? Az egyik lábát ki sem tudja nyújtani.
– Gyújtogató!
– Sertés!
– Halott ember vagy!
Megérkeztek a Capitolinus-dombhoz. Vitelliust a Gemonia-lépcsőn vonszolták fel a Carcerbe, ahol a
legrégebbi időktől fogva végezték ki Róma ellenségeit. Miközben tüzet gyújtottak, Vitellius bömbölve
könyörgött az életéért.
– Hát nincs bennetek tisztelet? – kérdezte. – Én voltam a császárotok!
A tömegből hirtelen egy katona vált ki, Vitellius egykori harcosa, akit maradék hűsége arra ösztönzött,
hogy kivont kardjával rátámadjon a császárra, és gyors halált biztosítson neki. Hason szúrta Vitelliust, ám
ekkor a tömeg rátámadt, és ledobta a lépcsőn.
Vitellius sebét bekötözték, hogy ne vérezzen el. Olyan embereket kértek fel a vasak felizzítására és
Vitellius megpörkölésére, akiknek rokonai a templomban vesztek oda. A császár eleinte minden égetésre
összerándult és felsikoltott, ám később az erő kiszivárgott a testéből, sikolyaiból gyenge gügyögés lett,
majd halk nyöszörgés. Mások inkább késekkel szurkálták, de csak óvatosan, nehogy túl gyorsan haljon
meg. Sokáig folytatódott a kínzás.
A tömegben Lucius észrevette Domitianust. Vespasianus fiának tehát valóban sikerült megmenekülnie.
Az ifjú sokáig távol tartotta magát, és látszólag érzéketlenül figyelte a történéseket. Végül, amikor úgy tűnt,
hogy mindenki kiélte bosszúvágyát a császáron, ő is előlépett.
Egy katona megragadta Vitellius haját, és hátrafeszítette a fejét. Addig rázta, amíg ki nem nyitotta a
szemét. A császár felnézett Domitianusra, és döbbenten eltátotta a száját. A tiszt, aki magához vette az
isteni Julius kardját, átadta a fegyvert Domitianusnak, aki mindkét kezével megfogta. A katonák erősen
tartották Vitelliust, az ifjú pedig lesújtott.
Vitellius feje elrepült, majd legurult a Gemonia-lépcsőn. A tömeg éljenzett.
A véres kardot tartó Domitianust vállára vette a tömeg. Vitellius fejét egy karóra szúrták, és
körbevitték a fórumon. A császár testét – amely olyan üszkös volt és véres, hogy alig látszott emberi
testnek – egy kampóra akasztva hurcolták végig az utcákon, és végül a Tiberisbe dobták.

*

Lucius és a társai felmentek a palatinusi házhoz, ahol Hilarion és Lucius anyja örömkönnyeket hullatva
fogadta őket.
Lucius egész éjjel forgolódott az ágyon ezen a hosszú, télközepi éjjelen, szemhunyásnyi alvás nélkül.
A pirkadat első fényeire fel is kelt, felöltötte a tunikáját, és kiment a házból. A homályos, hideg utcák
mindenütt elhagyatottnak tűntek. Elsétált Romulus kunyhója mellett, majd levonult Cacus lépcsőjén. Egy
időre megállt Hercules nagy oltáránál, és visszagondolt az apjára. Megpróbált valami értelmet keresni
abban a zűrzavaros eseményláncolatban, ami az apja halála óta bekövetkezett.
Kis ideig céltalanul kóborolt, aztán a folyóparton kötött ki. Követte a víz folyását, elhaladt az
Aventinus-domb tövében álló csűrök és raktárépületek mellett. Elért a régi Servius-falhoz, és annak
tövében sétált el a Porta Appiáig. Végül a Via Appián maga mögött hagyta a várost.
A felkelő nap ferde sugarakat rajzolt az út mentén sorakozó kriptákra és szentélyekre, mögéjük pedig
mély árnyékokat festett. Kicsivel arrébb a hajnali fény egy keresztet rajzolt körbe, amit szintén az út
közelében állítottak fel.
Rendszerint a rabszolgákat büntették keresztre feszítéssel. Vajon az előző nap forgatagában ki
szervezett volna ilyen kivégzést?
Lucius közelebb lépett. Egy gladiátoralkatú, robusztus embert szögeztek a keresztre. Semmiféle
mozgás nem látszódott, hang sem hallatszott. A megfeszítettek napokig haldokoltak a kereszten. Az istenek
azonban megáldották ezt az embert, mert gyorsan bevégezte.
Lucius ránézett a férfi arcára. A gyér fény és az eltorzult vonások ellenére Titus azonnal felismerte
Asiaticust, a császár kedvenc felszabadítottját.
Asiaticus a lovasság rendjéhez tartozott, így a törvény szerint nem lehetett volna keresztre feszíteni. A
kivégzői szándékosan akarták ily módon megalázni. Lucius ránézett a kezére. Az aranygyűrűt is leszedték
az ujjáról.
Ezután a fűben vett észre valamit. Közelebb lépett hozzá. Egy rongyos tunikába és foltos köpenybe
öltöztetett fiú élettelen teste volt az. A feje természetellenes szögben állt; nyilvánvalóan kitörték a nyakát.
Lucius megkerülte a testet, és megnézte az arcát. Vitellius fia, Germanicus volt az. Biztosan álruhában
próbálta elhagyni a várost, Asiaticus feladata pedig az volt, hogy őt védelmezze.
A napfény egyre erősödött. A szürke, alaktalan világ mind több színt öltött magára, a formák élesebben
kirajzolódtak, Lucius mégis úgy érezte, hogy sötétség veszi körül.
Vitellius volt a leghitványabb, legalávalóbb ember, akivel Lucius valaha találkozott. Asiaticus is
alantas lény volt, és Lucius a császár fiát sem tudta sajnálni. Mégsem lelte örömét a halálukban. Pont
ellenkezőleg. Vitellius haláltusáját iszonyodva figyelte, és akkor is tompán hasogató fájdalmat érzett,
amikor megtalálta Asiaticus és Germanicus holttestét.
Miért érezte magát olyan üresnek és elégedetlennek? Sporus a barátja volt. Mostanra sikerült
megbosszulni a halálát. Hát nem ezt akarta?
Kétségtelen, hogy Sporus sem volt ártatlan az események ilyetén elfajulásában. Ha igaz, amit
bevallott, bizonyos fokig ő is felelős volt Lucius apjának haláláért. Ugyanakkor Titus Pinarius, mint
szenátor és jós, szintén hozzájárult ahhoz, hogy a tömeg Nero halálát kezdje követelni.
Az előző nap eseményei voltak a leghátborzongatóbb dolgok, amiket Lucius valaha életében
megtapasztalt. Ráadásul a bűntények és kegyetlenségek láncolata, ami ehhez a naphoz vezetett,
végtelennek tűnt; sem az elejét, sem a végét nem lehetett látni.
Ráébredt, hogy a talizmánját szorongatja. Úgy tartotta, hogy a nap fénye visszacsillanjon rajta. Az
arany annyira fénylett, hogy megfájdult Lucius szeme.
Létezett vajon Fascinus isten? Volt ilyen valaha?
Babonás félelem lett úrrá rajta a kételkedés nyomán. Lehet, hogy csak Fascinus oltalmának köszönheti
az életben maradását; azt, hogy nem függ egy kereszten, mint Asiaticus.
Életben volt, de minek? Mi lehetett az élet célja egy ilyen világban?
Visszatért az útra, és elindult a város felé.


KR. U. 79
– Az apád nagyon vallásos ember volt – jegyezte meg Epaphroditus. – Mi több, soha nem ismertem
nála jámborabb és alázatosabb embert, már ami az ősök tiszteletet illeti, sem olyat, aki nála
elhivatottabban értelmezte volna a jósjeleket. Persze, az apjához hasonlóan Titus is nagyon fiatalon lett
jövendőmondó, azt hiszem, meg nálad is fiatalabb volt. Hány éves is vagy, Lucius?
– Harminckettő.
 Lucius Pinarius bort kortyolgatott egy pohárból. Epaphroditus mindig kiváló borral kínálta, és az
Esquilinus-dombon álló házának árnyas kerti teraszáról csodálatos kilátás nyílt a városra. Felhőtlen
augustusi nap volt. A hőséget olykor nyugati szél enyhítette.
Epaphroditusnak sikerült megőriznie a teljes vagyonát a Nero halálát követő fejetlenségben, de
visszavonult a császári szolgálattól, és boldogan merült el a névtelenségben Vespasianus uralkodásának
viszonylag nyugodt évtizedében. Lucius sem volt túl tevékeny az elmúlt tíz évben, legalábbis társadalmi
szempontból; nem nősült meg, nem alapított családot, és bár temérdek vagyontárggyal és üzleti
kapcsolattal büszkélkedhetett, nem volt igazi pályafutása sem. Anyja az egyik húgánál élt. Mindhárom
lánytestvére férjhez ment, és a saját házát irányította. Az egyedül élő Lucius kerülte a politikát, a
közügyeket, és olyan egyszerű örömökben tobzódott, mint a barátjával való kerti borozgatás, illetve a
kilátás szemlélése.
– Harminckettő! – kiáltott fel Epaphroditus. – Hova rohannak az évek? A jelek szerint elértél abba a
korba, amikor feltárul előtted a lehetőség, hogy apád és nagyapád nyomdokaiba léphess.
– Úgy érted, hogy jós legyek?
– Igen, legalábbis az első időkben. Mostanság a császár jutalomként adja a jósi megbízatást olyan
embereknek, akik hosszú évek óta szolgálják az államot, de mindig akadnak kivételek, főleg olyanok, akik
öröklés útján kerülnek a papság köreibe. Tudom, hogy semmiféle kapcsolatod nem volt a megboldogult
Vespasianusszal, de most, hogy a fia, Titus követte a trónon, új nap virradt Rómára. Titus hozzád hasonló
korú ifjakkal veszi körül magát. Ha a császár kegyeit akarod keresni…
Lucius megrázta a fejét.
– Sokszor néztem, ahogy apám a szertartásokat végzi. Soha nem vonzott különösebben.
Nem először beszéltek a jóslásról. De miért hozta fel a témát Epaphroditus újra meg újra? Talán azért,
mert Lucius soha nem mondta ki hangosan, mit gondol.
Lucius vegyes érzelmekkel viseltetett az apja iránt. Minél többet tudott meg Neróról, annál jobban
csodálkozott, hogyan lehetett az apja oly töretlenül hűséges hozzá. Epaphroditus felszabadított volt, így
kötelező szolgálattal tartozott a császárnak, de vajon mi vonzotta a szabad Titus Pinariust Neróhoz? Csak
előmenetelt és gazdagságot akart? Nem riasztotta el az, hogy Nero a saját fivérét is halálra ítélte?
Kaesóra, a nagybácsira, akit soha nem ismerhetett meg, Lucius úgyszintén megdöbbenéssel gondolt
vissza. Hogyan válhatott egy Pinarius, Augustus rokona és a város egyik legősibb famíliájának
leszármazottja, kereszténnyé? Sokszor álmodozott arról, bárcsak legalább egyszer beszélhetett volna vele,
és ne tartották volna olyan szigorúan távol tőle. Az apja vajon őszintén meg akarta érteni Kaesót, vagy
mindenáron vissza akarta téríteni az istenek kultuszához? Mivel már mindketten meghaltak, Lucius tudta,
hogy soha nem derülhet ki az igazság a kapcsolatukról.
Lucius büszke volt a családja ősi örökségére, de mélységesen összezavarta az előző generáció sorsa.
Soha nem mondott volna semmi rosszat az apjára, főleg Epaphroditus előtt, ugyanakkor hallani sem bírt
arról, hogy kövesse apja példáját.
– Értem, hogy nem vonz különösebben a jóslás, de gondold át, mennyi hasznod származhat belőle! Ha
pap lennél, legalább volna valami hivatásod, egy cél felé összpontosíthatnád a képességeidet, és
kapcsolatot teremthetnél az osztályod többi…
– Szerencsére egyikre sincs szükségem – szólt közbe Lucius fanyar mosollyal. – Amikor legutóbb itt
ültünk a kertedben, nagyon hasonló érveket sorakoztattál fel, Epaphroditus, csak akkor a család és a
házasság volt a téma. Azt mondtad, végre meg kellene nősülnöm, és fiúkat nemzenem – ha másért nem,
azért, hogy élvezhessem az adómentességet. Én viszont nem aggódom a pénz miatt, hiszen apám révén igen
vagyonos ember lettem. Igen, fecsérelhetném az időmet az úgynevezett állami szolgálatokban, papként
vagy magiszterként… de miért fáradoznék vele? Elvehetnék egy szép patríciuslányt, aki szülne nekem pár
remek patríciusfiút… de miért pazarolnám erre az erőmet? Az állam a császár; a császár az állam. A
többiek olyanok, mint homokszemek a tengerparton. Felcserélhetők, egyformák és jelentéktelenek. Egy
közönséges római polgár nem válhat fontossá, akárhogy igyekeznek egyesek másként feltüntetni.
Epaphroditus élesen szívta be a levegőt. Körülnézett a kertben, hogy megbizonyosodjon róla: egyetlen
rabszolga sem hallgatózik.
– Lucius, ügyelned kell a szavaidra, még akkor is, ha velem beszélgetsz. Az ilyen mondatok nemcsak
kishitűséget és kiábrándultságot sugallnak, hanem vészesen lázítók is.
Lucius vállat vont.
– Te is az én igazamat támasztod alá. Ha egy polgárnak nincs több joga a szabad szóláshoz, mint egy
rabszolgának, akkor miért szolgálnám az államot?
– Mit mondtál, hány éves vagy, Lucius? Harminckettő? – Epaphroditus megrázta a fejét. – Veszélyes
kor ez egy férfi számára… Már elég idős vagy ahhoz, hogy kezedbe vedd a sorsodat, és felháborodj azon,
hogy egy abszolút uralom korlátjai között kell élned, de talán még nem vagy elég idős ahhoz, hogy
észrevedd azt a keskeny kis ösvényt, amit az embernek követnie kell, ha túl akarja élni a Párkák
szeszélyeit.
– Úgy érted, a császári család szeszélyeit?
– Róma rosszabb sorsra is juthatott volna, mint hogy a Flaviusok kezébe kerül.
Epaphroditus a kor jellemző közmegegyezésének adott hangot. Vespasianus hozzáértő és higgadt
uralkodó volt, és uralmát még szerencsésebbé tette a temérdek vagyon beáramlása a zsidó felkelés
elfojtása után. Jeruzsálem kifosztása révén Róma kincstárai megteltek arannyal; a zsidó felkelőkből
rabszolgák lettek, és így többezernyi új kéz járulhatott hozzá Róma útjainak és emlékműveinek építéséhez.
Nero és a közvetlen utódja javarészt azért buktak el, mert kifogytak a pénzből. Vespasianusnak emiatt soha
nem kellett aggódnia.
Vespasianus az évek múlásával egyre magabiztosabb lett, és így fokozatosan elvetette azt az
elképzelést, ami Augustus dinasztiája óta mereven tartotta magát, és amely szerint a császár és a szenátus
egyenrangú felek, és a császár hivatalosan csak az állam első polgára. Természetes halála idejére már
egyértelművé vált, hogy a császár Róma abszolút hatalmú uralkodója. Annyira bízott a népszerűségében,
hogy véget vetett a Claudius által elindított gyakorlatnak, és nem motoztatott meg mindenkit, aki egy
helyiségben tartózkodott vele. Azt a Claudius-féle hagyományt sem folytatta, hogy császári
felszabadítottakkal töltötte fel a hivatalokat, inkább erényeik és ambícióik szerint mérettette meg a
polgárokat, és szabaddá tette előttük ezeket a hivatalokat.
Az utóbbi tíz évben radikálisan megváltozott a kép, amit az emberek a „régi szép időkről” festettek.
Korábban az emberek szentimentálisan emlegették a köztársaság időszakát, a szenátorok pedig sóvárogva
várták visszatértét. Mostanság azonban inkább Caesar és Pompeius időszakát nevezték a „régi rossz
időknek”, amikor a vérszomjas hadvezérek féktelen versengése polgárháborúhoz vezetett. A Nero uralmát
követő négy császár éve a köztársaság végét idézte, azt a káoszt, amikor nem volt egyértelmű megegyezés
a trónutódlásról. Mennyivel jobb egy megkérdőjelezhetetlen fennhatóságú uralkodó előtt fejet hajtani, és
egy császári dinasztia stabilitásának békéjét élvezni!
Persze Vespasianus sem volt hibátlan: csaknem szétvetette a mohóság. Pártfogoltjaival együtt
szemérmetlenül kihasználta a hatalmát az irdatlan vagyon megszerzése érdekében, és úgy kezelte a római
államot, mint egy gigantikus pénzszerző szerkezetet a bennfentesek számára. Egyik hírhedt húzása az volt,
hogy megadóztatta a város latrináit, és részesedést kért abból a pénzből, ami a vizelet eladásából folyt be
a ványolókhoz, akik a tiszta gyapjú készítéséhez használták fel az emberi végterméket. Innen eredt a
mondás: „A császárnak húgyrészesedés is jár!”
Egy évvel Vespasianus halála után az emberek még mindig a császár utolsó szavainak értelmén
morfondíroztak: „Ó, a mindenségit! Alighanem istenné válok.” A szenátus ennek fényében meg is ítélte
neki az isteni Vespasianus címet.
Idősebbik fia, Titus követte a trónon. Korábban Vespasianus seregében szolgált Judaeában, ahol részt
vett Jeruzsálem kifosztásában és a zsidók rabszolgasorba hajtásában is. Titus tettre kész társa volt az
apjának – néhányan az apja bérencének is hívták, mivel a praetorianusok prefektusaként hajthatatlanul
védte az apja érdekeit. Császárként azonban enyhébb vérmérsékletű volt nála. A hatalom átvételével
megszilárdította az új uralkodódinasztiát, és egyértelművé tette, hogy Róma sorsát a császárok ezután
királyok módjára adják tovább egymásnak, habár senki sem nevezte így őket.
Epaphroditus inkább újra Lucius jövőjét kezdte firtatni.
– Ha nem vonz a jóslás és az állam szolgálata, talán még nem késő katonai pályafutásban
gondolkodnod. Nem láttam még nálad jártasabbat az íjászatban. Tavaly az etruriai birtokodon a saját
szememmel láttam, ahogy lándzsával elejtettél egy támadó vaddisznót. Nem mindenki képes erre, komoly
lelkierőre és tehetségre van hozzá szükség. Biztos vagyok benne, hogy jól elboldogulnál a harcmezőn.
Lucius megcsóválta a fejét.
– Azért tanultam fegyverforgatást, mert vannak vidéki birtokaim, és örömömet lelem a vadászatban.
Így étel is kerül az asztalomra. De miért gyilkolnék más halandó embereket?
– Róma védelmében.
Lucius elnevette magát.
– Senki sem azért katonáskodik, hogy megvédje Rómát. Rómát most nem fenyegeti senki. Azért
csatlakoznak a férfiak a légiókhoz, hogy eljussanak a birodalom peremvidékeire, és új területeket
foszthassanak ki. Az egész a kincsrablásról szól, nem igaz? Minden sikeres császár fosztogatott valahol,
és azután hazahozta a zsákmányt.
– Hát a dicsőség?
– Már ha valaki dicsőséget lel abban, hogy idegeneket gyilkol, megerőszakolja asszonyaikat, és ezzel
kérkedik… Ha a zsákmányt tartanám a legfontosabbnak, magiszter lennék, és adókat gyűjtenék. Az sokkal
veszélytelenebb, és az áldozatok is lassabban véreznek el. A lehető legtovább életben kell tartani őket,
hogy fizethessék az adókat.
Epaphroditus fejcsóválva hallgatta a cinikus mondatokat.
– Császárunk az állam fenntartása érdekében gyűjti be az adókat, illetve mindnyájunk hasznára.
Gondold végig, mennyi nagy építkezés kezdődött…
– Például az az óriás szörny, ami eltakarja előlünk a kilátást?
Lucius arra a masszív építményre célzott, ami mostanra teljes mértékben és minden irányból
eluralkodott a város látképe fölött, kiváltképp Epaphroditus kertjéből szemlélve. Az építészek
amfiteátrumnak nevezték – két félkör alakú színház kapott benne helyet, amelyek együtt alkottak egy kört.
Ez volt Róma legnagyobb és legmagasabb épülete.
Az első császárok korában a Caelius-, az Esquilinus- és a Palatinus-dombok közötti völgy megtelt
lakóépületekkel. A nagy tűzvész után Nero letaroltatta a területet, és egy vadászmezőt hozott létre önmaga
számára az Aranyház szívében, egy hatalmas, mesterséges tóval együtt. Vespasianus eltökélte, hogy
apránként megszabadul az Aranyház minden részétől, ezért elkezdte feltölteni a tavat és megszüntetni a
mezőt. Ily módon egy tágas, sík területet kapott. A Jeruzsálemből származó pénzen anyagot hozatott,
illetve tizenkétezer zsidó rabszolgát és hadifoglyot Egy gigantikus, aprólékosan díszített amfiteátrum
építtetésébe kezdett. Elsőként az isteni Augustus fogalmazta meg, hogy a város közepén egy ilyen
létesítményt kellene építeni, gladiátorviadalok, vadászkiállítások és egyéb látványosságok céljából.
Vespasianus valóra váltotta Augustus álmát. Uralma alatt végig folytatódott az építkezés, ám az
elkészülését már nem érhette meg. Titusnak kellett befejeznie a munkálatok irányítását.
 Epaphroditus kertjéből kissé csalóka látványt nyújtott a Flavius-amfiteátrum, mert túl közel volt Nero
óriás szobrához. A kolosszus mellett álló, nagy amfiteátrum becsapta a szemlélő arányérzékét. A
toronymagas szobrot már nem vette körül semmilyen udvar, hiszen Vespasianus leromboltatta az Aranyház
óriás bejáratát, csak a szobrot hagyta épségben. Egy ideig fel volt állványozva, és Epaphroditus kertjéből
is jól lehetett hallani a kézművesek csörömpölését a kalapácsokkal, vésőkkel és feszítővasakkal. Amikor
lebontották az állványzatot, a gigantikus szobor arca már nem hasonlított Neróra, inkább a napistent, Solt
idézte.
– Szörny? – kérdezte Epaphroditus. – A Flavius-amfiteátrum nemcsak a mérnöki tehetség elképesztő
megnyilvánulása, hanem látványnak is szép. Beismerem, magam is kételkedtem, amikor az alapokat
lefektették, és rájöttem, milyen hatalmasra tervezik. Ám amikor már elkezdett formát ölteni, és lassan
helyére került az összes díszítés és finom kézműves részlet, azt gondoltam magamban: ezt a látványt soha
nem fogom megunni. Nagy öröm volt itt ülni a kertben nap mint nap, minden évszakban, és figyelni a
felépülését. Még a zaj sem zavart, habár gyanítom, hogy még nagyobb zsibongás lesz itt a megnyitása után.
Addig még csaknem egy év hátravan. Képzeld el, mekkora robajt csinál majd ötvenezer néző! A belső tere
is lenyűgöző amúgy. Az egyik építész régi barátom. Bevitt magával. Az ember úgy érzi magát odabent,
mint egy gigantikus tálban, és a nézősorok tömege minden irányban szinte végeláthatatlan! Soha hasonlót
nem látott Róma.
Luciust nem lehetett meghatni.
– Ha ilyen sok ember akar majd bejutni, órákig kell sorban állniuk. Ha pedig bejutnak, hogyan lehet
megakadályozni, hogy halálra tapossák egymást?
– A mérnökök ezt is számításba vették. Nyolcvan bejárata van – vomitoria névre hallgatnak –, egytől
egyig megszámozva. A jegyeken feltüntetik majd, hogy melyik vomitoriumon keresztül kell bemenni. A
lépcsők, folyosók és pihenők önmagukban is építészeti látványosságok. Mivel Nero tavának helyén
létesült a színház, a terület csatornázása megoldott; bőven van folyóvíz. Több mint száz ivókút érhető el,
sőt díszkutak is, illetve odabent van a két legnagyobb latrina, amit valaha láttam.
– Pompás! Ötvenezer római hugyozhat egyszerre.
Epaphroditus elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Az aréna hatalmas, gladiátorok egész seregei tudnak egyszerre megjelenni. Vagy hadihajóflották,
hiszen a Nero mesterséges tavából megőrzött víz lehetővé teszi az elárasztást és a leengedést. A
legnagyobb kihívás az lesz, hogy egy ekkora építményhez méltó látványosságokat tudjanak bemutatni.
Lucius és Epaphroditus egy darabig némán ültek egymás mellett, és figyelték a rabszolgákat és
kézműveseket, akik rovarokként nyüzsögtek az amfiteátrumot körülvevő állványzat masszív hálózatában. A
színháztól nem messze más építkezések is zajlottak: egy monumentális fürdő készült, valamint egy óriási
diadalívet alakítottak ki, amely rituális átjáróként szolgált az amfiteátrum és a fórum között. A diadalíven
elhelyezett, hatalmas kőlapokat még Epaphroditus kertjéből is jól lehetett látni; a domborművek
Vespasianus és Titus győzelmét ábrázolták a lázadó zsidók fölött, illetve Jeruzsálem kifosztását. A
diadalíven dolgozó zsidó rabszolgák mindössze egy szakadt ágyékkötőt viseltek, de testük így is
izzadságtól csillogott.
Közben arrébb araszolt a nap, és az árnyékok is elvándoroltak. Lucius arrébb vitte a székét,
Epaphroditus pedig biccentett a felszolgálólánynak, hogy hozzon még bort. A szél mintha teljesen elült
volna. Elképesztő forróság köszöntött be.
– Ezek a társadalomellenes nézetek, Lucius… honnan származnak? – Epaphroditus megrázta a fejét. –
Attól félek, hogy a közös kis baráti körünk valamelyik tagja volt ilyen rossz hatással rád. De melyikük? A
sztoikus? A poéta? A szofista?
Lucius elmosolyodott.
 – Epiktétoszt semmiképpen se hibáztasd. Hogy fejthetne ki egy sztoikus rossz hatást? Martialisért és
Dióért már nem tenném tűzbe a kezem. Ó, de itt is vannak, mind együtt jöttek!
Egy rabszolga kivezette a három jövevényt a kertbe. Átrendezték a székeket, hogy mindenki az
árnyékba ülhessen. Hoztak még bort és poharakat is.
Epiktétosz már nem volt rabszolga. Epaphroditus néhány éve felszabadította, és azóta is szoros
barátságot ápoltak. A bicegése sokat romlott; mankó nélkül nem ment sehova. Lucius már régóta ismerte,
de soha nem hallotta a fogyatékossága miatt panaszkodni. Epiktétosz nemcsak vallotta, hanem élte is a
sztoikus filozófiát, amely nagy hangsúlyt helyezett a tekintélyes életvitelre, valamint arra, hogy a
megváltoztathatatlan dolgokba méltóságteljesen bele kell törődni. Felszabadítása óta Epiktétosz jelentős
hírnévre tett szert tanítóként. Minden ízében úgy is festett, mint egy tanító: hosszú szakállát már
megérintette a dér, és a filozófusok hagyományos ruházatát, a himation nevű görög köpenyt viselte.
A pruszai Dio szintén szakállat és himationt hordott. Görög szofista volt, író, aki elmés esszékkel és
diskurzusokkal népszerűsítette filozófiai nézeteit. Negyvenéves volt, alig pár évvel idősebb Epiktétosznál.
A harmadik jövevény egyidős volt Dióval, és szintúgy író, habár egészen más jellemű. A hispán
származású Martialis verseket faragott. Az új császár a leglelkesebb rajongói közé tartozott. Martialis
simára borotválta arcát, tökéletes formára igazította lenyírt haját, és hivatalos módon tógába öltözött,
ahogy egy költőhöz illett, aki a művészet egyik fontos pártfogójához érkezett látogatóba.
Miután mindnyájan ittak egy pohár bort, és folytattak némi felszínes párbeszédet az időjárásról –
egyikük sem emlékezett ilyen forró augustusra –, Epaphroditus felállt, és odasétált a tárgyhoz, amelynek
megszemlélésére magához invitálta őket. Az új szobrot a kertben állították fel, pont a középpontjában,
háttérben a Flavius-amfiteátrummal. Egy jókora vászonnal takarták le.
– Először is hadd mondjam el, hogy nem volt egyszerű megszerezni ezt a szobrot – kezdte
Epaphroditus. – Az új amfiteátrumhoz igényt tartottak minden szoborra, ami Rómában csak fellelhető volt,
Hercules oszlopaitól a Maeotis-tóig. Számoljátok csak meg azt a sok fülkét és boltívet az amfiteátrum
homlokzatán, azokba mind szobor kellett! Rengeteg! Én viszont ezt akartam, és meg is szereztem. Nem
árulom el, mennyit fizettem érte, de ha meglátjátok, ti is egyet fogtok érteni azzal, hogy megérte azt a
tetemes összeget, sőt még többet is.
– Kérlek, ne csigázz minket tovább! – nevetett Martialis. – Lássuk azt a márvány mesterművet!
Epaphroditus biccentett a közelben álló két rabszolgájának, akik lehúzták a szoborról a lengedező
vásznat, és elvitték.
– Csodálatos! – suttogta Epiktétosz.
– Bámulatos! – ámuldozott Martialis.
– Felismeritek a tárgyát? – kérdezte a házigazda.
– Melankomasz, természetesen – vágta rá Dio. – Élő minta alapján készült?
– Igen. Melankomasz pár hónappal a halála előtt állt modellt a szobrásznak. Ez az eredeti alkotás, nem
utánzat. A márványt formázó kezeket olyan szemek irányították, amelyek élőben láthatták Melankomaszt. A
szobor és az ihletője egy szobában tartózkodtak, ugyanabban az időben. A színeket is a valóság szabta
meg, így a test és a haj finom színe a lehető legpontosabb. Amit magatok előtt láttok most, az valószínűleg
a létező leghűbb ábrázolása Melankomasznak. Megérthetitek, miért akartam olyan izgatottan megszerezni.
Rövid, de kimagasló pályafutása alatt Melankomasz, a görög ökölvívó a világ leghíresebb atlétája
lett. Az életnagyságú szobor egy széles vállú, egyenes tartású ifjút örökített meg, megemelt, izmos
mellkassal, egyik izmos lábát a másik elé helyezve. Hullámos, szőke hajfürtök keretezték feltűnően csinos
arcát, amely békés összeszedettséget tükrözött, miközben egyik kezével egy bőrszíjat tekert a másik keze
köré. A szobrot olyan élethűen alakították és festették ki, hogy szinte lélegezni látszott. Epaphroditus nem
talapzatra helyeztette, hanem a földre, ezért nem magasodott az emberek fölé, hanem közéjük vegyült,
ezzel egészen természetfölötti hatást idézve elő.
Melankomaszt eredeti harci fogásai tették híressé: alig ért hozzá az ellenfeleihez, és egyes
mérkőzéseit jóformán ütés nélkül nyerte meg. Kiemelkedő ügyességéhez és fürgeségéhez páratlan
állóképesség társult, ezért fáradhatatlanul hajolt el az ütések elől, és addig táncolt az ellenfelei körül,
amíg azok összeestek a fáradtságtól. Küzdelmei legendássá tették. Nagyon messziről is sereglettek a
nézők, hogy szemtanúi lehessenek a versengésének. Rajta kívül egyetlen ökölvívó sem ért el ilyen
sikereket.
Népszerűségében azonban rendkívüli szépsége is szerepet játszott. Egyesek szerint a megnyerő
ábrázata miatt nem kapott ütéseket az arcára; senki sem akarta tönkretenni azokat a már-már tökéletes
vonásokat. Öt évvel ezelőtt, amikor a harminchárom éves Titus császár Neapolisban megnyitotta az
Augustusi Játékokat, a szeretőjévé választotta Melankomaszt. Aztán az ökölvívó váratlanul életét
vesztette, és sokakkal egyetemben Titus császár is őszinte szívvel meggyászolta.
– Te írtál Melankomaszról, nem igaz, Dio? – kérdezte Epaphroditus.
A szofistának nem kellett több biztatás ahhoz, hogy idézni kezdjen az alkotásából. Felállt a székéről,
és odament a szoborhoz.
– „Amikor Melankomasz mezítelen volt, csak rá lehetett figyelni; az emberi szemet vonzotta a
tökéletessége, ahogy a vasat vonzza a mágnesvasérc. Ha sorra vesszük rengeteg rajongóját, és
belegondolunk, hogy bár megannyi híres és szép férfi volt a világtörténelemben, mégsem tett senkit nála
híresebbé a szépsége, akkor beláthatjuk, hogy Melankomaszt szinte földöntúli külsővel áldották meg az
istenek.”
Dio oldalra hajtotta a fejét. A többiek tapssal jutalmazták az alkotást.
– Néhányszor én is láttam Melankomaszt – folytatta a szofista. – Ezért bizton állíthatom, hogy ez a
szobor élethű ábrázolás. Micsoda káprázatos felidézése a régi szépségideálnak, micsoda elragadó
anakronizmus!
– Miért mondod ezt? – kérdezte Lucius.
– Mert mostanra teljesen zavarossá vált a férfiszépségről alkotott ideál! Én ezért a perzsákat és az ő
hatásukat teszem felelőssé. Ahogy elhozták nekünk az asztrológiát, amely immáron a kultúránk minden
szegletét áthatotta, úgy nekik köszönhető az az új férfiideál is, amely gyökeresen eltér az őseink által ránk
hagyományozott eszménytől.
– Melankomasz viszont még a régi ideált testesíti meg. Amíg vannak hozzá hasonló ifjak, addig nem
merül feledésbe a görögök által piedesztálra emelt régi tökéletességeszmény, amelyet kőbe vésve őriz
meg az emberiség az utókornak, hogy legyen mit csodálni, és legyen mire törekedni. A görögök úgy hitték,
semmi sem lehet szebb a világon, mint a férfias testforma nagyszerűsége, amelynek legfennköltebb
megnyilvánulása a fiatal atléták fizikuma: egy futó lába és feneke, a diszkoszvetésre termett karok, egy
karcsú, arányos felsőtest, egy higgadt intelligenciát sugárzó arc, valamint a lappangó bölcsesség. Egy
ilyen ifjú mintaként szolgál más ifjak számára, célt ad nekik, az idősebb férfiaknak pedig értékes
pártfogoltja lehet, mert a szép jövő ígéretét hordozza.
– A perzsák ideálja egészen más. Ők a nőket sokkal szebbnek tartják, és ennek eredménye az, hogy
náluk a legszebb férfiak a nőies ifjak. Ők a simulékony eunuchokban, vékony végtagokkal és puha farral
rendelkező ifjakban találják meg az igazi szépséget. A görögöknél és a rómaiaknál is egyre gyakrabban
jelenik meg ez a fajta nőies ideál. A következmény az, hogy egyre kevesebb fiatalember vágyódik a régi
eszménykép után; nem az izmaikat edzik testgyakorlással, hanem kiszedik a szemöldöküket és festik az
arcukat. Szóval egy ilyen példány, mint Melankomasz, egy ifjú, akinek ragyogó szépségét csak a régi
szobrokéhoz lehet mérni, annál inkább kimagaslik a tömegből. Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt, hiszen
most már a férfiszépséget sajnos a perzsa mércével mérik.
 – Pláne, ha belegondolunk, hogy Titus is a kegyeibe fogadta! – szólt közbe Martialis, aki a pohara
pereme fölött, lebiggyesztett szájjal figyelte a szobrot. – Nem csoda, hogy az én drága patrónusom is
annyira elkeseredett a halálhíre hallatán! Őszintén szólva, én egy tizedennyire szép ifjúval is beérném…
csak felbukkanna egy!
– Megint hoppon maradtál, Martialis? – kérdezte Lucius mosolyogva. A költő minduntalan erre
panaszkodott.
– Igen, megint! Pedig ez a fiú annyira ígéretesnek látszott! Lygdusnak hívták. Ő választotta meg a
helyet, az időpontot… mégsem jelent meg. Cserbenhagytak, és még el sem csábítottak rendesen… újfent a
bal kezemmel kellett beérnem.
A többiek nagyot nevettek rajta. Akármilyen homályos és elvont értekezést folytattak a filozófusok,
Martialis mindig visszahúzta a beszélgetést a földre.
– De lehet egy fiú túlságosan is szép? – kérdezte Dio. – Jelenthet veszélyt a szépség a gazdájára,
kivált, ha a perzsa ideálról van szó?
– Miféle veszélyre gondolsz? – kérdezte Martialis.
– Azon töprengek, hogy írok egy értekezést a kérdésről, és témaként azt az eunuchot választom, akit
Nero feleségül vett. Sporusnak hívták. Egészen lenyűgöz a története. Te ismerted Sporust, ugye,
Epaphroditus?
– Igen – felelte a házigazda halkan. – Lucius is ismerte, sőt Epiktétosz is.
A három férfi jelentőségteljesen egymásra nézett.
– Remek. Akkor ti hárman talán sokkal több részlettel tudtok megismertetni, hogy alátámaszthassam az
érveimet. Az köztudomású, hogy Nero kasztráltatta az ifjút, és pontosan azért vette feleségül, mert
kísértetiesen hasonlított a gyönyörű Poppaeára. Nero az asszony ruháiban járatta Sporust, a frizuráját is
mindig nagyon divatosan készíttette el, és női kísérőkkel vette körül a fiút, mintha nő volna. Otho
ugyanezen ok miatt vonzódott Sporushoz; a Poppaeához való hasonlósága miatt. Aztán jött Vitellius, aki
öngyilkosságba hajszolta szegény eunuchot, csak azért, mert a saját züllött társaságát az ifjú szépségének
meggyalázásával akarta szórakoztatni. Milyen különös és tragikus fordulatot vett az ifjú életútja, csak
azért, mert egy gyönyörű nőre hasonlított! Ha csúnyácska lett volna, vagy olyan görögös férfiszépség, mint
Melankomasz, talán egészen máshogy alakul a sorsa.
Lucius Epiktétoszra nézett, hogy lássa a reakcióját. A sztoikus arca másfelé fordult, mintha a kert túlsó
végéből vonta volna valami magára a figyelmét. Amikor visszafordult a társaság felé, Lucius száraznak
látta a szemét, és közömbösnek az arcát.
Martialis felnevetett.
– Sporus szép volt, de csúf véget ért. Vitellius csúf volt, és még csúnyább véget ért! Talán ennek a
kettőnek az összehasonlításáról is kellene egy értekezést írnod, Dio.
Dio megrázta a fejét.
– Nálam íratlan szabály, hogy kerülöm a császáraink életútját, még azokét is, akik csúf véget értek. Én
az erkölcsöket szeretem taglalni, nem a politikát.
– Nem hallottad volna? – kérdezte Martialis. – Felvilágosult új uralkodónk mindenki számára
szólásszabadságot rendelt el. Nincs olyan téma vagy személy, akiről ne lehetne beszélni vagy értekezni,
legyen akár Titus császár maga. Hadd idézzem a patrónusomat szó szerint: „Lehetetlenség bármilyen
módon megsérteni vagy meggyalázni engem, mivel semmi olyat nem tettem, amit cenzúrázni kellene, az
álnokság pedig messze áll tőlem. Ami a régmúlt halott császárait illeti, ők megbosszulhatják a
rágalmazást, már ha valóban félistenek és természetfeletti hatalmuk van.”
– Te írtad neki ezt a beszédet? – kérdezte Lucius.
– Dehogyis! – tiltakozott Martialis. – Titus tökéletesen meg tudja írni a saját beszédeit. Amit pedig
kimond, azt úgy is gondolja. Többé nem fizetnek olyanoknak, akik lázító beszéd miatt beárulnak másokat a
császári udvarnál, ahogy az apja idejében történt. Mindnyájan tudjuk, hogy Vespasianus egy egész
kémsereget fizetett, ezért a császári könyvtárban több termet töltenek meg azok az iratkötegek, amelyeket
ártatlan és ártalmatlan polgárokról tartanak fenn. Szerintem rólunk is van ott egy iratköteg. Titus azonban
megesküdött rá, hogy elégeti a dokumentumokat, és elbocsátja a kémeket. Sőt, meg is bünteti a
legelvetemültebbeket, akik aljas pletykákat terjesztenek ártatlanokról.
Lucius sóhajtott.
– A témánk tehát a politika lett… végre!
– Azt hittem, untat a politika – jegyezte meg Martialis.
– Igen, de egyvalami még jobban untat: a szép fiatal férfiak témája. – A többiek kinevették. – Nem,
hallgassatok végig! Minden jelen lévő agglegény, ez igaz, de nem mindegyikünk vonzódik a férfiakhoz.
Azt hiszem, én ugyanattól szenvedek, mint Claudius császár, aki az unokafivérem volt. Apám, aki jól
ismerte őt, egyszer elmesélte, hogy Claudiust csakis lányok és nők csigázhatták fel, a fiúk és férfiak
hidegen hagyták. Őt még Melankomasz szépsége sem ingatta volna meg. A férfiszépségről folytatott
értekezés, legyen akármilyen grandiózus, annyira untatta, hogy a könnye is kicsordult kínjában.
Martialis tovább nevetett.
– Ahogy t-t-téged is untat, Lucius? Szerintem pedig a te Claudius fivéred egyszerűen soha nem
találkozott a m-m-megfelelő f-f-fiúval!
– Mostani uralkodónk nyilvánvalóan nem szenved ettől a panasztól – közölte Dio. – Titus eltemette az
első feleségét, a másodiktól elvált, és annak ellenére, hogy a pletykák szerint kalandba keveredett a
zsidók gyönyörű királynőjével, no meg az itt látható, izmos Melankomasszal, leginkább az eunuchokat
kedveli. Martialis, igaz, hogy Titus egy egész istállónyi eunuchot tart a palotájában?
– Így igaz. Egyik szebb, mint a másik.
– Tessék, egy újabb tény, amely alátámasztja a perzsa ízlés eluralkodását – vágta rá Dio. – Az ember
azt hihetné, legalább a császár van annyira igényes, hogy egy újabb Melankomasz után kutat. Ehelyett
kasztrált fiúkkal veszi körül magát.
Lucius nevetve emelte fel a kezét.
– Látjátok, mi történt? A beszélgetés rövid időre a politikára terelődött, aztán egyenesen vissza a
nemiséghez.
– A téma az eunuchok, akiknek nincs nemiségük – helyesbített Martialis.
– Elég legyen már! – szólt közbe a házigazda. – Járjunk egy kicsit Lucius Pinarius kedvében, és
beszéljünk másról! Biztosan találunk valami érdemleges témát, hiszen olyan hatalmas a világ!
– Beszélhetnénk magáról a világról – javasolta Lucius. – Tudtátok, hogy Agricola kiderítette:
Britannia valójában egy sziget? Pedig így van. A legészakibb földterület nem folytatódik a végtelenségig,
ahogy az emberek gondolták, hanem viharos, hideg tengerben végződik.
Most Dión volt a nevetés sora.
– Ez az értesülés akkor számítana valamit, ha valamelyikünknek Britanniába kellene mennie. Én
viszont inkább délre utaznék! Epiktétosz, te még alig szólaltál meg. Nem most tértél vissza Campaniából?
– Igen. Rövid kirándulást tettem Herculaneumba és Pompejibe, majd átkeltem az öblön Baiae-be.
Alighanem találtam egy jövedelmező állást egy nagyon gazdag garumkészítő birtokán. A villája pont a
manufaktúrája mellett áll, ezért erjesztett haltól bűzlik az egész épület, ám az ablakaiból pompás kilátás
nyílik az öbölre, ráadásul a fiú, akit tanítani fogok, nem teljesen barbár.
– De hogy vagy képes elhagyni a várost? – kérdezte Martialis.
– Kétségtelen, hogy Campania nem Róma – ismerte el Epiktétosz. – Ugyanakkor minden jelentős
rómainak van egy villája az öböl partján, ezért jönnek-mennek az érdekes emberek. A társadalmi összkép
hasonló a rómaihoz, de a vacsorákon kívül hajókirándulásokat és tengerparti fogadásokat is rendeznek.
Egyesek, mint például Plinius barátunk, egész évben odalent laknak.
– Követted a tanácsomat, és meglátogattad? – kérdezte Martialis. – A jó öreg Plinius kissé unalmas,
de arra tökéletesen alkalmas, hogy megkínáljon egy pohár borral és egy ággyal.
– Én egyáltalán nem találtam unalmasnak. Sőt, elég szokatlan dolgokról mesélt.
– Ugyan miről? – kérdezte Lucius.
– Különös jelenségek zajlanak odalent – folytatta Epiktétosz.
– Ó, Plinius imádja az ilyesmit – vágta rá Martialis. – Összegyűjti a világ minden furcsaságát, és
azokról ír könyvet.
– Aggódik a közelmúlt földrengései miatt.
– Azokhoz pedig hozzá kell szokni, ha az ember Campaniába költözik! – mondta Epaphroditus. – Nero
idejében is volt néhány nagy földrengés. Emlékezz vissza, Epiktétosz, te is ott voltál velem Neapolisban,
amikor Nero először lépett fel közönség előtt. Az ő dala közepén rázta meg a földrengés a színházat…
Úgy háborgott a föld, mint a tenger… ám a császár csak énekelt tovább. Senki sem mert felállni! Később
Nero elmondta nekem, hogy jó előjelnek tekintette a földrengést, mivel szerinte az istenek tapsoltak neki,
és attól mozgott a talaj. Amikor befejezte a dalt, mindenki felpattant, és a kijárat felé rohant. Alighogy
kiürült a színház, össze is dőlt! És mit tett ekkor Nero? Új dalt költött, hálából az isteneknek, amiért
elodázták a katasztrófát az előadása végéig, és így senki sem sérült meg. Ó, Nero! – Epaphroditus egy
könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.
Epiktétosz rideg félmosollyal nyugtázta a történetet. Most, hogy felszabadult, már nem kellett
színlelnie egykori gazdája jelenlétében, hogy hasonló keserédes nosztalgiával gondol Neróra, ugyanakkor
tapintatos módon inkább megtartotta magának a véleményét.
– Igen, a földrengés rendkívül gyakori Campaniában – szólalt meg. – Újabban viszont naponta két-
három rengést tapasztalnak. Idegőrlő élmény volt, annyit mondhatok. E hónap elején egy csomó forrás és
kút száradt ki azon a környéken, olyan víznyerő helyek, amelyek mindig megbízhatóak voltak a múltban.
Plinius szerint valami szokatlan folyamat zajlik a föld mélyén. Az emberek nyugtalanok. Azt mondják… –
Epiktétosz lehalkította a hangját. – Azt mondják, hogy óriásokat láttak, óriás lények kódorogtak a városok
körül éjszaka. Az erdőkben bujkálnak. Még repülni is tudnak.
– Óriás lények? – értetlenkedett Lucius.
– Titánok lehetnek. Az Olümposzon lakó istenek eónokkal ezelőtt legyőzték őket, és a Tartarosz
börtönébe kerültek, az alvilág legmélyebb barlangjaiba. Campania lakói attól félnek, hogy a titánok
kiszabadultak, és feljutottak a felszínre. Ez megmagyarázná a rengéseket, illetve a föld alatti vízfolyások
elapadását. Általában a Vesuvius-hegy irányából látják közeledni őket.
– Nincsenek barlangok a Vesuvius tetején? – kérdezte Lucius. – Azt tudom, hogy a csúcsán egy
meredek falú, kerek völgy van. Spartacus, a lázadó rabszolga is ott táborozott le a gladiátorcsapatával.
Epaphroditus felkapta a fejét.
– Olvastad Titus Liviust?
Lucius bólintott.
– Időnként elhozom apám könyvtárából a tekercseket, és belemélyedek a történelmi írásaiba.
Epiktétosz folytatta a mesélést.
– A helybeliek leginkább a szőlőültetvények és a lejtőn lévő kertek miatt tartják fontosnak a Vesuviust.
Elképesztően termékeny rajta a talaj. De igen, Spartacus is ott bújt el a seregével a nagy rabszolgafelkelés
elején. Jókora hegy, mérföldekről is jól látszik, meg messziről a tengerről, és megmászni sem nehéz, mert
fokozatosan válik egyre meredekebbé. A tetején valóban van egy kerek bemélyedés, egy elhagyatott,
sziklás, sík terület, amit meredek, egyenetlen felszínű kőfalak öveznek. Tökéletes táborhely volt Spartacus
számára, mivel senki sem láthat fel oda, és a falak egyfajta természetes mellvédként szolgálnak. Úgy
emlékszem, a Vesuvius csúcsa némiképp hasonlít az odalent látható új amfiteátrumra, ha elképzeljük, hogy
egy nagy hegy tetejére épült, és a hegyoldalak a széléig érnek… Persze a Vesuvius krátere sokkal nagyobb
ennél a színháznál. A sziklák között repedések vannak, amelyeket valószínűleg lángok hoztak létre, mintha
a hegy egykor tüzet köpött volna. Ebből is látható, hogy ezek a jelenségek igen gyakoriak Campania
vidékén, bár a Vesuvius tüze régen kialudt, a repedések pedig bezárultak.
– Hacsak nem nyíltak meg újra a titánok feltörése miatt – tette hozzá Martialis.
Epaphroditus megcsóválta a fejét.
– Én nem adnék sok hitelt azok szavának, akik titánokat láttak. Ez az én véleményem, és szerintem
Plinius is egyetértene velem. A titánok már régen kihaltak. Egyszer bizonyosan léteztek; néha a nagy
ásatásoknál akkora csontokat találnak, amelyek csakis ilyen óriásokhoz tartozhattak egykoron. Mivel
azonban csak csontokat találtunk, egyebet nem, meggyőződésünk, hogy a titánok kihaltak.
– Gondolom, annál jobban felzaklatja az embereket a megjelenésük – vette át a szót Lucius. –
Epiktétosz éppen most mondta el, hogy többen is láttak ilyen gigászi teremtményeket… városokban,
erdőkben, még az égen is. A föld háborgása pedig valami szörnyűséges esemény előjele lehet.
Epaphroditus kötekedően nézett Luciusra. Vendége tudta, mi jár a fejében. Akárhogy hangoztatta,
mennyire nem érdekli a jóslás, éppen most vallotta be, mennyire fontosnak tartja az előjeleket. Lucius
akaratlanul is becsúsztatta az egyik kezét a tógája alá, és megérintette ősei fascinumát. Gyakran viselte a
talizmánt, ám mindig jól elrejtve. Hirtelen feltámadt a szél. Nem a lágy nyugati szél volt, amely enyhíteni
szokott a hőségen, hanem egy erősebb, melegebb fuvallat dél felől. A fény is megváltozott. Habár egyetlen
felhő sem úszott az égen, a nap fénye váratlanul elhomályosult, sőt egyre jobban elsötétült. Borongóssá
vált az ég. Az öt barát abbahagyta a beszélgetést, és bizonytalanul nézett egymásra.
Földöntúli csend borult a városra. Az amfiteátrumon dolgozó munkások is félbehagyták a munkát.
Egyszeriben egész Róma elnémult.
Először Epaphroditus, majd Lucius kezdett köhögni. Kezével eltakarta a száját, majd megnézte a
kézfejét. Valami fehér por rakódott rá, akár a márvány pora. Felnézett, és szaporán pislogott néhányat;
ugyanaz a fehér por tapasztotta össze a szempilláit is. Fintorogva köpött néhányat, mert hamu ízét érezte a
szájában. Fakó por hullott alá az égből, nem áramlatokban, hanem egyenletesen szétterülve, mint a hegyi
hóesés.
Szó nélkül felkeltek a székeikből, és bementek az oszlopos tornác alá, amely három oldalról határolta
a kertet. Onnan figyelték a folyamatos, kitartó porhullást. A napsütésből tompa derengés lett. Olyan sűrűn
pergett a hamu, hogy lassacskán teljesen eltüntette az amfiteátrumot a látképből.
– Mi ez? – suttogta Lucius.
– Fogalmam sincs – felelte Epaphroditus. – Még soha nem láttam ehhez hasonlót.
– Olyan, mint valami lidércnyomás – jegyezte meg Dio.
Valahonnan a kert falain túlról egy kiáltást hallottak.
– Itt a világvége!
A pánik futótűzként terjedt el. A szomszédok minden irányból rémülten ordítoztak, bár a kiáltások és
sikolyok furcsamód tompának és távolinak tetszettek.
Annyira megsűrűsödött a por a levegőben, hogy már a kertet határoló falakig sem láttak el. Mintha az
egész világ felszívódott volna körülöttük a semmibe. A kert közepén Melankomasz hullámos haját is
magas porréteg lepte el; fehérré változtatta a fülét, és vaskos, fehér palástot borított izmos vállára és
karjaira.


 KR. U. 80
– Micsoda év! Micsoda szörnyűséges, rettenetes év! – jajgatott Epaphroditus. – Először a Vesuvius
okád tüzet a világra, amitől elpusztul egész Pompeji és Herculaneum… hatalmas városok, mintha soha
nem is léteztek volna.
Egy évvel azután, hogy hamu borította el Rómát, Epaphroditus ismét vendégül látta a kertjében Luciust
és a többieket.
– Aztán a járvány kitörése, itt, Rómában… a járványé, amely elvitte édesanyádat, Lucius. Chrysanthe
olyan szeretetre méltó asszony volt. Sokáig élhetett volna még.
Lucius egy bólintással nyugtázta barátja együtt érző szavait. Anyja gyorsan, de nem fájdalommentesen
halt meg. Láz gyötörte, és vért köhögött. Lucius mindvégig mellette volt, a három lánytestvérével együtt.
Nem álltak túl közel egymáshoz. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy mindnyájan összegyűltek.
– Mindenki egyetért abban, hogy a járványt a szokatlan por okozta, ami a Vesuviusból robbant ki –
folytatta Epaphroditus. – Valami mérgező anyag lehetett abban a porban. Emlékeztek? Pár napig, amíg a
pompeji katasztrófa híre ide nem ért, fogalmunk sem volt róla, honnan származhatott. Az emberek úgy
hitték, hogy maga a mennybolt morzsolódik szét, a világ végének előjeleként. Ki gondolta volna, hogy egy
tűzhányó ennyi törmeléket tud a világra szabadítani? Úgy hírlik, a Vesuvius pora még a messzi Afrika,
Egyiptom és Szíria fölé is eljutott.
– Aztán jött a következő csapás. Míg a császár odalent Campaniában tartózkodott, és a túlélőket
próbálta vigasztalni, szörnyű tűzvész keletkezett Rómában… három nap és három éjjel tomboltak a
lángok, pontosan azokon a helyeken, amelyek a Nero-féle nagy tűzvészben érintetlenek maradtak. A
pusztítás a capitolinusi Jupiter-templomtól, amit éppen újjáépítettek Vitellius gyújtogatása után, egészen a
Mars mezején található Pompeius-színházig terjedt, és Agrippa csodálatos templomát, a Pantheont is
felemésztette.
Lucius Pinarius komoran bólintott.
– Elhamvadó városok, járvány és tűzvész Rómában… valóban szörnyűséges év volt. De mi öten még
itt vagyunk, élünk és boldogulunk… Hatan, ha Melankomaszt is beleszámítjuk – tette hozzá, és elismerően
nézett a szoborra.
– Melankomasz akkor is itt lesz, amikor már egyikünk sem él – jegyezte meg a házigazda.
– Tényleg rettenetes csapásokat kellett átélnünk – vette át a szót Martialis –, de a császárt senki sem
hibáztathatja. Titus gyorsan kárpótolta Campania lakóit, és helyreállíttatta Róma leégett negyedeit,
mindezt úgy, hogy nem növelte az adóterheket, és semmiféle különleges kedvezményt nem adott a
gazdagoknak. Egyedül intézte az egészet, még a saját birtokait is megfosztotta a díszektől, hogy a
templomok és egyéb középületek a régi fényükben ragyoghassanak. Igazi atyja volt a római államnak. A
járvány megfékezésére is megtett minden tőle telhetőt; tanácsot kért a papoktól, és felajánlotta a megfelelő
áldozatokat az isteneknek.
– A császár csakugyan példás irányítónak bizonyult ebben a válságos helyzetben – ismerte el
Epaphroditus –, ám az embereket nagyon megrázták a történtek, és félnek a jövőtől.
– Ami azt jelenti, hogy az amfiteátrum megnyitása nem is következhetett volna be ennél kedvezőbb
időpontban – szögezte le Martialis.
Mind az öten a gigantikus építményre néztek. Már az utolsó állványokat is eltávolították róla. Az íves,
szürkés mészkő falak szinte derengtek a reggeli napfényben; a sokszoros boltívsorok fülkéit élénk
színekkel festett szobrok népesítették be; istenek és hősök szobrai. Tarka zászlók lobogtak a szélben a
peremre erősített rudakról. Az amfiteátrum és az új fürdő közötti tér megtelt ünneplő emberekkel. Ezen a
napon nyitotta meg kapuit Vespasianus nagy álma, a Flavius-amfiteátrum.
– Készen állunk az indulásra? – kérdezte Lucius.
 – Azt hiszem – felelte a ház ura. – Hozzak egy rabszolgát is?
– Hát persze! – vágta rá Martialis. – Egész nap ott leszünk. A rabszolga majd hoz nekünk ennivalót.
Bárcsak a latrinába is el tudna menni helyettünk! De fájdalom, még mindig akadnak olyan feladatok,
amiket nem lehet átruházni egy rabszolgára.
– Hol fogjuk tartani? – kérdezte Epaphroditus.
– Gondolom, hasonlít más színházakhoz – közölte Martialis. – Vagyis lesz egy részleg a közönség
sorai mögött a rabszolgáknak.
– Nálad vannak a jegyek? – kérdezte Epaphroditus.
Martialis három kicsi agyagtáblát emelt fel, amelyekre számokat és betűket nyomtattak.
– Őszinte tisztelettel… a költőnek, aki részt vesz a felavatási játékokon, és hivatalos költeményt ír
róla… három kiváló szék a legalsó sorban. A császári páholy mellett fogunk ülni, pont a Vesta-szüzek
mögött. Vigyázzatok a jegyeitekre! Később jó lesz emlékbe.
– Csak három van? – kérdezte Lucius.
– Én nem megyek – vágta rá Epiktétosz.
– Én sem – tette hozzá Dio.
– De miért nem?
– Lucius, a felszabadításom óta nem vettem részt gladiátorviadalon – ecsetelte a sánta sztoikus. –
Ezen sem kívánok részt venni, már csak azért sem, mert az ígéretek szerint nagyobb és véresebb lesz, mint
bármely korábbi.
– Hát te, Dio?
– Lehet, hogy még nem vetted észre, Lucius, de a filozófusok ritkán jelennek meg a
gladiátormérkőzéseken, hacsak nem akarnak felállni, hogy megszólítsák a tömeget, és az ilyen
látványosságok gonosz természetéről beszéljenek. Szerintem még a mi szólásszabadságot kedvelő
császárunk sem nézné jó szemmel, ha félbeszakítanám ezt a nagyszabású rendezvényt.
– De a gladiátorok csak a nap vége felé fognak megjelenni! – tiltakozott Martialis. – Előtte mindenféle
egyéb látványosságban lehet majd gyönyörködni…
– Nagyon is jól tudom, hogy milyen jellegzetes mutatványok várhatók ilyen alkalmakkor – vágott
közbe Dio. – Nyilvánosan megbüntetnek elítélteket, különféle eszközökkel, egyértelműen a tömeg okulása
végett. Ám nézzétek csak meg az arcokat a lelátón! Valóban úgy néznek ki, mint akik éppen erkölcsi
leckétől magasztosulnak fel, vagy inkább egy másik halandó megalázása és elpusztítása izgatja fel őket?
Bizonyára lesznek állatbemutatók is. Ezeket is a köz épülésére szánják, legalábbis így mondják, mivel
távoli tájak egzotikus teremtményeit lehet megcsodálni. Csakhogy az állatokat soha nem a mi egyszerű
ámulatunk kedvéért vonultatják fel; küzdeniük kell egymással, vagy fegyveres emberek vadásszák le és
végzik ki őket. Igen, igen, Lucius, tudom: magad is vadászol, ezért igen nagyra tudod értékelni az ilyen
kiváló lövészeti bemutatókat. De megint csak hadd kérdezzek valamit! A nézők a vadász képességeit
jutalmazzák tapssal, vagy a megsebzett és lemészárolt állat látványát? Ez a vérontás ráadásul puszta
bevezetője a gladiátorviadaloknak, ahol emberi lényeknek kell kockára tenniük az életüket idegenek
szórakoztatására. Már Cicero korában is éltek olyan polgárok, akik ellenezték az arénában megrendezett,
véres látványosságokat, amelyek inkább lealacsonyítják, mintsem felemelik a nézőiket. A tény, hogy az
ilyen mérkőzések most a valaha volt legnagyobb színhelyet kapták meg, egy költő számára talán ok az
ünneplésre, ám egy filozófusnak nem.
– Az épületet sem akarod látni? – kérdezte Lucius.
– Te magad nevezted szörnynek valamikor.
– Még mindig nem rajongok érte, Epaphroditusszal ellentétben. Túl nagy és harsány az én ízlésemnek.
Ennek ellenére elismerem, hogy Róma nem látott még hasonlót, és ez a megnyitó napja. Mindenki ott lesz.
 – Újabb ok arra, hogy egy filozófus távol maradjon – szögezte le Dio. – Az egy dolog, hogy a kapukon
kívül, valami falusias helyen rendeznek egy gladiátor-összecsapást, egy természetes környezetben, ahol
senki sem áltatja magát a történésekkel kapcsolatban… Az emberek a porban ülnek, és nézik, ahogy
mások legyilkolják egymást. De az, hogy ilyen véres viadalokat egy ehhez hasonló, fejedelmi, fényűző
helyen rendezzenek meg, gyönyörű szobrok és impozáns építészeti remekművek között, mintha a gyilkolás
is egy újabb művészi bravúr volna, amit kifinomult embereknek élvezniük és ünnepelniük kell… ez
felháborító. Egyetlen, magát filozófusnak mondó férfi sem vehet részt ilyen eseményen. Epiktétosszal
majd találunk jobb elfoglaltságot. Te is csatlakozhatsz hozzánk, Lucius.
– Hohó! – Martialis távolabb hessegette a filozófusokat, és átkarolta Lucius vállát.
– Nem fogjátok elcsalni Pinariust az év legizgalmasabb eseményétől, hogy valami dombtetőn
ücsörögjön veletek, és azt hallgassa, ahogy a bütykeitek miatt morogtok, arról, hogy az istenek biztosan a
tűrőképességeteket akarják velük próbára tenni! – Az egyik jegyet Lucius kezébe nyomta. – Vedd el,
barátom, és fogd jó erősen! Ne engedd, hogy a filozófusok lebeszéljenek a használatáról! Gyerünk,
induljon el mindenki, aki velünk tart!
A ház előtt, az utcán vált ketté a csoport. Lucius néha hátranézett a hegyoldalon felbaktató
filozófusokra. Epiktétosz a mankójára támaszkodott. Dio aprókat lépdelt, és lassan sétált, hogy ne hagyja
le a barátját. Luciusnak valóban volt kedve velük tartani, ám Martialis megragadta a tógáját, és az
ellenkező irányba húzta.
A Flavius-amfiteátrum körüli nyitott téren nyüzsgött a tömeg. Néhányan egy némajátékos csoport
vicces előadását figyelték egy izmos gladiátorról és egy szenátor feleségéről, aki a férje háta mögött a
gladiátor után epekedik. Utcai árusok keringtek a tömegben; szerencsehozó amuletteket árultak, frissen sült
hússzeleteket és nyársra tűzött halat, gladiátorok képeivel díszített kis agyagmécseseket, valamint a
legkitűnőbb helyekre szóló jegyeket, amelyeknek durva kidolgozása rögvest elárulta, hogy hamisak.
Hosszú sorok alakultak ki a bejáratok előtt, sugárirányban kígyóztak kifelé az amfiteátrumtól, ám annál
a kapunál, ahova Martialis a társait vezette, senki sem várt. Az ott besétáló, elegánsan öltözött férfiak és
nők nyilvánvalóan magasabb társadalmi osztályokhoz tartoztak, mint a szakadt tunikát viselő sorban állók
a többi kapunál.
Miután bejutottak, egy pazarul kialakított előcsarnokban találták magukat, ahol márványpadló és
ízléses bútorzat várta őket. A korlátokat elefántcsonttal fedték be, a falakat pedig istenek és hősök
képeivel festették tele.
– Az Aranyházra emlékeztet – szólalt meg Epaphroditus. – Látjátok azt a Dianáról készült mozaikot a
lépcsővel szemben? Szinte biztos vagyok benne, hogy apró kövenként szedték le Nero hálószobájának
előteréből.
– Talán nem véletlen, hogy a Flaviusok az Aranyházat csupaszították le az amfiteátrum feldíszítése
érdekében – jegyezte meg Lucius. – De azért nem hinném, hogy az egész építmény ilyen nagy műgonddal
van díszítve.
– Persze hogy nem – vágta rá Martialis. – Ez a fontos embereknek fenntartott rész… magisztereknek,
vendégeskedő méltóságoknak, Vesta-szüzeknek és a császár barátainak, például azoknak, akiket őszinte
tisztelettel meghív. Az én barátaimnak is csak a legjobb jár! Nézzétek, valóban egy csodálatos étkezdét
alakítottak ki itt, az előcsarnokban, egy pohárszékkel, ami ingyen kínálja a príma bort! Micsoda
kiváltságos élete van egy költőnek!
Egy darabig az előcsarnokban ténferegtek, ettek-ittak, majd egy kürtszó után megszólalt egy kikiáltó,
és megkérte őket, hogy foglalják el a helyüket. A tógát viselő férfiak és az elegáns stólába öltözött nők
elindultak a márványlépcső felé, amely a verőfénybe vezette ki őket. Lucius és barátai is a tömeg
nyomában haladtak.
 Epaphroditus már korábban leírta nekik, milyen arányokkal és hogyan alakították ki az amfiteátrumot;
Epiktétosz pedig a mostanra összeomlott Vesuvius-csúcshoz hasonlította körkörös medence formáját. Ám
semmiféle előzetes bemutatás és hasonlat nem készíthette fel Luciust arra a látványra, amely a lépcső
tetején fogadta. Pár pillanatig nem is hitt a szemének; ahogy az ötvenezer néző zsivaja egyetlen, tompa
morajlássá állt össze, úgy az egy helyen összegyűlt, döbbenetesen nagy tömeg is egybemosódott. Az
egymástól szinte el sem különülő embermassza, az egyedi vonások hiánya felfoghatatlan látványt nyújtott.
Aztán fokozatosan visszatértek Lucius érzékei, és az elméje is elkezdte felfogni, mi van közel, és mi van
távol.
Lucius soha nem élt át hasonlót, mint amilyen ez az első pillanat volt a Flavius-amfiteátrumban. Már
ez a pillanat önmagában megérte a kirándulást, pedig annyira összezavarta, hogy az szinte már ijesztő volt.
Mégis szokatlan izgalmat ébresztett benne. Ostobának gondolta Diót és Epiktétoszt, amiért megfosztják
magukat egy ilyen élménytől. Soha sehol a világon nem tapasztalhatnak meg ilyesfélét.
Rájött, hogy nem is a napon áll, hanem egy ragyogó színű napellenző alatt. Felnézett, és vitorlaszerű
vászonponyvákat látott maga fölött, amelyek a körben magasodó épület legfelsőbb mellvédjéről indultak
ki, és beborították az egész építményt. Ahogy ott hunyorgott felfelé, még mindig látott munkásokat a
bonyolult kötélzeten dolgozni. Úgy igazgatták a ponyvákat, hogy mindenhol kivédjék velük a napfényt.
Martialis megrángatta a tógáját.
– Ne bámulj olyan bután, mint a tök! Feltartod a tömeget. Gyerünk tovább!
Megtalálták a helyüket. Az amfiteátrum hatalmas tála körülvette őket. Alattuk zsonglőrök és mindkét
nemhez tartozó akrobaták tűntek fel csiricsáré öltözékben. Egyesek olyan közel voltak hozzájuk, hogy
Lucius az arcukat is látta. Mások eltörpültek a messzeségben. A hely méreteihez jóformán hozzá sem
lehetett szokni. Valahol a közelben egy víziorgona élénk dallamot játszott.
– Lemaradtunk volna a bemutató elejéről?
– Ó nem, ez még nem része a játékoknak – nyugtatta meg barátját Martialis. – Ez csak egy
jelentéktelen apróság a tömeg szórakoztatására, amíg mindenki el nem foglalja a helyét. Numa golyóira!
Nézzétek, milyen magasan feszítették ki azt a kötelet! El tudjátok képzelni, hogy valaki végigmegy rajta,
egy másik emberrel a vállán? Mindig beleborzongok, ha háló nélkül adnak elő ilyesmit.
– Miért üresek az előttünk lévő sorok?
– Mert a Vesta-szüzek még nem érkeztek meg. Mindig ők jelennek meg utoljára az ilyen nyilvános
eseményeken, még a császár is előbb bukkan fel. Ó, de hiszen már ő is itt van!
Titus a kíséretével elfoglalta a császári páholyt. Negyvenéves volt, de barátságos arcvonásainak és
ősz tincsektől mentes, sűrű hajának köszönhetően jóval fiatalabbnak látszott. Korán nősült és korán meg is
özvegyült, aztán ismét megházasodott, és a második feleségétől is hamarosan elvált. Második neje egy
olyan családból származott, amely közvetlen résztvevője volt a Piso-féle Nero-ellenes összeesküvésnek.
Azóta nem nősült újra. Egyik oldalról a felnőtt lánya, Julia, másik oldalról a húga, Flavia Domitilla volt a
női kísérője. Kedvenc eunuchjai is vele tartottak, akik kitűntek szépségükkel és káprázatos ruháikkal. Első
pillantásra sem nőnek, sem férfinak nem látszottak. Pontosan azt testesítették meg, amit Dio a perzsa
szépségideálnak nevezett.
A császári család utolsónak érkező tagjai a császár öccse, Domitianus, illetve annak felesége és
hétéves fia voltak. A huszonnyolc éves Domitianus majdnem egyidősnek nézett ki Titusszal, mert neki
meglehetősen morcos arca volt, és haja zömét is elvesztette már. Kihullott a dicsőséges, gesztenyebarna
hajkorona, amellyel annyira kirítt a Flaviusok csoportjából Vitellius uralkodásának vége felé. Míg Titus
mosolyogva, lelkesen integetett a tömegnek, Domitianus mogorván visszahúzódott. Mindenki tudta, hogy
viharos kapcsolat fűzi össze a két fivért. Vespasianus halála után Domitianus nyilvánosan kijelentette,
hogy az apjuk végakarata szerint a fivéreknek együtt kell uralkodniuk, az iratot viszont szándékosan
megmásították. Azt sem rejtette véka alá, hogy szerinte Titus keze van a dologban. Egyesek hittek
Domitianusnak, ám a többség nem. Egyrészt kétségtelen volt, hogy Vespasianus jobban szerette az idősebb
fiát, másrészt nemegyszer kifejtette, hogy Caligula és Nero bukásának is az volt az egyik fő oka, hogy túl
korán kerültek hatalomra. Domitianus tizenkét évvel volt fiatalabb Titusnál, és nem is volt annyira
tapasztalt.
Senki sem tudta pontosan, hogyan illene viselkedni az új amfiteátrumban. Miközben a császár tovább
integetett, sokan a tömegből is felálltak, és visszaintegettek neki. Egyesek ujjongtak és tapsoltak is. Mások
a helyükön maradtak. Epaphroditus is azok között volt, akik állva tapsoltak.
– Tessék, így néz ki egy császár feje! – mondta a társainak, akik értetlenül néztek rá. – Nem meséltem
el Agrippina és a fiziognómus történetét?
– Szerintem emlékeznék rá – csóválta a fejét Martialis. – Elég pajzánul hangzik.
– Nem, ez nem olyasféle történet. Régen, amikor Nero még fiatal fiú volt, és az anyja mindent
elkövetett annak érdekében, hogy ő legyen Claudius örököse, Agrippina egy egyiptomi fiziognómust
hivatott, hogy elemezze Claudius fiának, Britannicusnak az arcvonásait. Ha jól tudom, a te apád
javaslatára tette, Lucius.
Lucius vállat vont.
– Soha nem hallottam erről.
– Biztosan azért, mert kissé kínos lett a végkifejlet. Az egyiptomi képtelen volt bármilyen
következtetést levonni Britannicus fejéről, ám mivel a fiú legjobb barátja is jelen volt, a férfi az ő arcát is
szemügyre vette. Az a fiú nem volt más, mint Vespasianus fia, Titus. A fiziognómus kijelentette, hogy soha
nem látott még nála alkalmasabb fejű embert a trónra. Az emberek hosszú időre elfeledkeztek erről az
esetről, de amint láthatjátok, az egyiptominak végül igaza lett.
– Hol volt Domitianus, amikor ez a vizsgálat történt? – kérdezte Lucius.
– Ő még kisded volt. Nem sokkal korábban született.
– Mi sem lett volna egyszerűbb, mint egy kisded fejét elemezni, hiszen még haja sem volt! – jegyezte
meg Martialis. – Habár meglehet, hogy Domitianusnak akkoriban több haja volt, mint most.
Felélénkült körülöttük a tömeg. Megérkeztek a Vesta-szüzek, és elfoglalták helyüket az első sorban.
Azt senki sem tudta biztosan, hogy a császár kedvéért fel kell-e állniuk, ám a Vesta-szüzek érkezésére
mindenki felkelt a helyéről. A papnők olyan kecsesen jártak, és olyan méltóságteljesen tartották magukat,
hogy a vászonkendő szinte lebegett a fejükön.
Lucius megfigyelte az arcukat, amikor elhaladtak alattuk. Látta már őket nyilvános eseményeken, ám
sohasem nem ennyire közelről. Hivataluk jelzése a vitta volt, egy vörös-fehér fejpánt. Rövidre nyírt
hajukat egy suffibulum nevezetű fejkendő takarta, és vászonruhájuk teljesen palástolta a testük formáját.
Így semmi mást nem lehetett belőlük látni, csak festetlen, egyszerű arcukat. Különböző korúak voltak,
egyesek ráncosak és idősek, mások alig nőttek még ki a gyerekkorból. A Vesta-szüzek hat- és tízéves
koruk között kezdték meg kötelező harmincéves szolgálatukat, és majdnem a halálukig papnők is maradtak.
Lucius úgy látta, hogy mereven előreszegezik a tekintetüket, és szándékosan kerülik mások pillantását –
mígnem az egyikük elfordította a fejét, és egyenesen az ő szemébe nézett.
Elragadó jelenség volt. Az, hogy az arcán kívül minden más részét eltakarta, csak még inkább
kihangsúlyozta a szépségét. Zöld szeme szinte csillogott finom ívű, sötétszőke szemöldöke alatt. Telt ajka
halvány mosolyra húzódott. Lucius gerincén borzongás futott végig, mintha meleg vizet csorgattak volna le
rajta.
– Cornelia Cossának hívják – suttogta a fülébe Epaphroditus.
– Hány éves?
– Várj csak, hadd gondolkodjam. Csak hatéves volt, amikor belépett a rendbe, Nero uralkodásának
nyolcadik évében. Ez azt jelenti, hogy most huszonnégy éves.
– Gyönyörű.
– Mindenki így véli.
Az akrobaták és zsonglőrök szétszéledtek. A hivatalos ceremónia egy sor vallási rítussal folytatódott.
Megolvasták a jósjeleket, amelyek igen kedvezőnek találtattak. Azután Mars papjai vonultak körbe az
arénában, kántálva és tömjént égetve. Egy oltárt emeltek az aréna közepén, és bárányt áldoztak a háború
istenének, akinek tiszteletére az amfiteátrumot is ajánlották. Az áldozati állat vérét minden irányban
szétfröcskölték az aréna homokján.
A következőkben felolvasták a császár kiáltványát. Titus hódolattal adózott apja emlékének, akinek
katonai sikerei, építészi tehetsége és a város iránt tanúsított szeretete adott életet az új amfiteátrumnak. Az
építmény, amelyben ez a rengeteg ember összegyűlt, az isteni Vespasianus ajándéka volt Róma népének.
Felfegyverzett légiósok koszos, meztelen, láncra vert zsidó harcosokat vezettek körbe az arénában,
kardjuk hegyével hajtva őket, hogy emlékeztessék a nézőket a nagy győzelemre, amely békét teremtett a
keleti provinciákban, és amely biztosította az új amfiteátrum, az új fürdő és számos egyéb építmény
létrehozásához szükséges kincseket. Vespasianus csatlakozott az istenekhez, ám kőbe vésett öröksége, a
Flavius-amfiteátrum az idők végezetéig ott fog állni a helyén.
Mivel elég hosszú volt a kiáltvány, Lucius figyelme elkalandozott. Észrevette, hogy Martialis egy
íróvesszőt és egy viasztáblát vett elő, és szorgalmasan jegyzetelni kezdett. Azt hitte, a barátja a kiáltvány
mondatait örökíti meg, ám amikor beleolvasott a jegyzetekbe, rájött, hogy semmi közük a hallottakhoz.
Martialis saját ötleteket írt.
– Csak ilyen-olyan észrevételek – suttogta. – Soha nem tudhatod, miből lesz jó vers. Nézd meg ezt a
sok embert. Hány faj és nemzetség képviselteti magát ma itt szerinted?
Lucius körülnézett.
– Fogalmam sincs.
– Nekem sincs, de számomra úgy tűnik, az egész világ itt van, ebben a mikrokozmoszban. Nézd meg
azokat a fekete bőrű etiópokat amott! Látszik rajtuk, hogy alig beszélik a latint, mert nagyon figyelnek a
kiáltvány szövegére. Ha értenék, ugyanúgy unatkoznának, mint te meg én. Nézd meg azt a másik csoportot!
Kik tekerik ilyen furcsa kis kontyokba a szőke hajukat?
– Úgy rémlik, ezek a sicamberek. Egy germán törzs, amely a Mare Germanicum partvidékén él.
– És mielőtt elfoglaltuk a helyünket, az előcsarnokban arab fejdíszeket is láttam, meg tetőtől talpig
feketét viselő sábaiakat a Sinus Arabicus vidékéről. Sőt, kilikiaiak szagát is érezni véltem.
– Szagát?
– A Kilikiában élő nők és fiúk, sőt néha a férfiak is, egy egészen sajátságos illatszert használnak, ami
a Taurus-hegység legmagasabban fekvő pontjain növő virágból készül. Te is tudnád ezt, Lucius, ha
összekerültél volna már egy kilikiai fiúval…
Valaki csendre intette. Az egyik Vesta-szűz megfordult az ülésén, és rájuk nézett. Idős volt és ráncos,
olyan szigorú vonásokkal, hogy még Martialist is sikerült megfélemlítenie. A mellette ülő papnő is
megfordult, és felnézett rájuk. Cornelia Cossa volt az. Békés mosolya és sugárzó szépsége olyan ellentétet
képezett a mellette ülő társával, hogy Lucius önkéntelenül is hangosan felnevetett. Persze nyomban meg is
bánta, attól tartva, hogy megsértette a szent nőszemélyt. Cornelia mosolya azonban mintha inkább
kiszélesedett volna, sőt valami csillanást vélt felfedezni a szemében, mielőtt visszafordult volna a
kikiáltóhoz, aki a császár írását olvasta fel.
– Láttad? – suttogta Martialis. – Egyenesen rád nézett.
Lucius vállat vont.
– És akkor mi van?
 – Úgy nézett rád, ahogy egy nő néz egy férfira.
– Martialis, te javíthatatlan vagy! Térj vissza a kilikiai fiúk szaglászásához!
Végül befejezték a különféle kiáltványokat és imákat. Hivatalosan is megnyitották a Flavius-
amfiteátrumot. Megkezdődtek a látványosságok.
Először a besúgók megkorbácsolása következett. Titus ígéretet tett, hogy összeszedi a
legelvetemültebb árulókat és kémeket – hazugokat és latrokat, akik abból éltek, hogy ártatlan embereket
vádoltak meg császárellenes összeesküvéssel és az állam becsapásával, és ezért a birodalom kincstárából
kaptak jutalmat. Az ilyen lények minden császár uralkodását megmételyezték Augustus óta. Akármilyen
éles eszű és magabiztos volt a birodalom feje uralkodása elején, fokozatosan egyre fogékonyabb lett az
alaptalan pletykák elfogadására, és egyre jobban tartott a képzeletbeli ellenségektől. Elődeihez hasonlóan
még a keményfejű Vespasianust is megingatták az alattomos rágalmak. Uralkodása vége felé rengeteg
embert elítéltek alaptalan találgatások miatt, és sok-sok gátlástalan besúgó gazdagodott meg. Titus
egyértelműen szakítani akart a korábbi évtizedek gyakorlatával.
A tömeg izgatott morajlása hallatszott, amikor egy sereg férfit hajtottak ki lándzsaheggyel az arénába.
Többségük tógát viselt, és tekintélyes üzletembernek vagy gazdának látszott. Először le kellett venniük a
tógáikat, majd a tunikáikat, így csak az ágyékkötőjük maradt rajtuk, mint holmi rabszolgákon, habár ritkán
lehetett ilyen kövér rabszolgákat látni. Tízes csoportokban összekötötték őket a nyakuknál fogva kétágú
vasvillákkal, és egy helyben kellett állniuk, amíg korbácsokkal és botokkal verték őket. Erősen csaptak le
rájuk; húscafatok repkedtek és véreső hullott szanaszét a homokba. A vasvillák még akkor is
rákényszerítették őket, hogy felemeljék a fejüket, amikor térdre estek.
– Látod, ki hajtja végre a büntetést? – kérdezte Martialis. – Titus egy olyan csapatot alkalmazott,
amely kizárólag az Észak-Afrikából származó gétul nomád tisztekből áll.
– Miért pont gétulokat? – kérdezte Lucius.
– Egyrészt afféle kívülállók, akiknek semmi kapcsolatuk nem lehetett az áldozatokkal, ahogy senki
mással sem a városból. Ami még fontosabb: a kegyetlenségükről híresek.
Lucius is úgy látta, hogy a gétulok élvezték a megbízást. Ahogy a közönség is. Az elítéltek többsége
inkább ahhoz volt szokva, hogy maga oszt ki hasonló büntetést a saját rabszolgáinak, ezért éktelenül
ordított és jajveszékelt. Minél szánalmasabban viselkedett egy áldozat, annál inkább röhögött rajtuk a
közönség. A gétul tisztek cseppet sem fáradtak el a korbácsolástól és ütlegeléstől, mi több, egyre inkább
feltüzelte őket a nézők ujjongó lelkesedése, így egyre erőszakosabbá váltak. A később érkező elítéltek
még durvább verést kaptak, mint az elsők, ezért a kiegyenlítés végett, valamint a közönség
szórakoztatására, az elsőket ismét megkorbácsolták.
A besúgók egy része elvesztette az eszméletét, vagy nem bírt állva maradni a korbácsolás után, ezért
ki kellett őket vonszolni az arénából. Néhányan bele is haltak a büntetésbe. („Nem a korbácsolásba,
hanem a szégyenbe!” – suttogta Martialis jegyzetelés közben.) A túlélőkre száműzetés várt; egy távoli
szigeten kellett eltölteniük életük hátralévő részét, vagy rosszabb esetben nyilvános árverésen adták el
őket rabszolgának.
Újabb ítélet-végrehajtások következtek. Az áldozatok egytől egyig elítélt bűnözők voltak, valamilyen
főbenjáró bűnt követtek el, úgy mint gyilkosságot, gyújtogatást, vagy szent kincs ellopását egy
templomból.
A játékok szervezői felülmúlták magukat a különféle kínzások színpadra állításában. Egyszerre több
állóképet is berendeztek a hatalmas arénában, így mindig volt valami drámai vagy izgalmas jelenet, ami
rabul ejthette a nézőket. A büntetéseket mítoszok és legendák ihlették, amelyekben az áldozatok
színészként játszottak. A tény, hogy minden áldozat szenvedése és halála igazi, nem képzeletbeli, még
lebilincselőbbé tette a látványosságot.
 Az egyik életképen a pucér áldozatot egy élethű műsziklához láncolták, és miután a kikiáltó
bejelentette, hogy megölte a saját apját, a közönség kifütyülte és átkokat szórt rá. Izmos, középkorú férfi
volt borostás arccal, pont megfelelő Prométheusznak – a titánnak, aki Jupiterrel dacolva elhozta a tüzet az
emberiségnek. Primitív állatbőrökbe öltözött táncosok körbevették a leláncolt óriást, hogy felidézzék a
nézőkben a történetet, és közben fáklyákkal hadonásztak, meg barbár hálaadó éneket dalolásztak. A dalt
hirtelen félbeszakította egy színpadi kellék, amit a szikla belsejében rejtettek el, és ami tökéletesen
utánozta a mennydörgést. Jupiter haragjának hangjára Prométheusz imádói kétségbeesetten szóródtak szét.
Amint elkotródtak az útból, két medvét engedtek szabadon. Az állatok azonnal megindultak a leláncolt
Prométheusz felé, aki eszeveszetten sikoltozva kezdte rángatni a láncait.
– Medvék? – Epaphroditus fintorogni kezdett. – Köztudomású, hogy Prométheuszt keselyűk gyötörték.
Mindennap kitéptek valamennyit a belső szerveiből, ám a sebek minden éjjel varázslatos módon
begyógyultak, így a kínzás a végtelenségig tartott.
Martialis elnevette magát.
– Egy idomár, aki rá tudja venni a keselyűket, hogy parancsra támadjanak, bármennyi pénzt megér! De
szerintem inkább medvéket fogunk látni. A császár állatidomárja azt mondta, hogy a medve a legjobb
választás, ha emberi áldozatokat kell megtámadni. A vadászkutyák elcsépeltek, az elefántok finnyásak, az
oroszlánok és a tigrisek pedig kiszámíthatatlanok. A medvék ellenben nemcsak rémisztőek, hanem
teljességgel megbízhatóak is. Ezek itt Caledoniából valók, Britannia szigetének legészakibb pontjáról.
A medvék, amelyek megrohamozták a tehetetlen Prométheuszt, megfeleltek a kiképzőjük elvárásainak.
Dühödt támadásaik a férfi testének középtájára irányultak, és pont úgy tépkedték a belső szerveit, mint a
keselyűk a mitológiai történetben. Martialis azt állította, hogy a medvéket a középső testtájék támadására
készítették fel, Epaphroditus viszont gyanította, hogy mézet kenhettek a férfi hasára. Vérfagyasztó sikolyok
hallatszottak.
 Végül megjelent a medvék idomárja, és elhessegette az állatokat. A színpadot körbeforgatták, úgy,
hogy a kibelezett Prométheusz véres látványát a nézősereg minden része jól láthassa. Ezután újból
előkerültek a táncosok, és lamentálva forgolódtak az áldozat előtt. Közben úgy csapkodtak a fáklyáikkal,
hogy minél több füsttel borítsák be. Lucius csak a távozásuk után jött rá, hogy a tánc és a füstölés lényege
az volt, hogy eltereljék a figyelmet a jelenet átalakításáról. Akárha varázsütésre történt volna, a férfi belei
visszakerültek a hasába, amit össze is varrtak. Még a lábán lefolyó vért is eltüntették. Holtsápadt volt a
bőre, de a jelek szerint még mindig eszméleténél volt; mozgott a szája és remegett a szemhéja. Ahogy a
legendai Prométheusz büntetése is végtelen körökben folytatódott, az elítéltnek is újabb medvetámadással
kellett szembenéznie. Az állatok megint megindultak a férfi felé. Az áldozat kinyitotta a száját, de nem jött
ki rajta hang. Nem a láncait tépte, hanem a medvék elől próbált kitérni, miközben azok ismét rávetették
magukat a hasára. Végül abbamaradt a rángatózás.
Megint felbukkantak a táncosok. Eldobták a fáklyáikat, egyenesen rá a műsziklára. A díszlet lángot
kapott, és elemésztette a holttestet is. A táncosok megfogták egymás kezét, és körbelejtették a máglyát.
Ünneplő énekük Jupiter bölcsességét és igazságosságát éltette.
Lucius azon tanakodott, hogy mit gondolna Epiktétosz és Dio a véres életképről. Az áldozat nemcsak
gyilkos volt, hanem a gyilkosok legrosszabbika, egy apagyilkos. Kétségkívül megérdemelte a büntetést, és
miért ne lehetne a halálával egyszersmind a népet is okítani? A jelenet kétszeres tanulsággal is szolgált.
Először is az embereknek nem szabad ilyen, Prométheuszhoz hasonló lázadókkal rokonszenvezniük, és
megkérdőjelezniük az istenek királyának fennhatóságát – vagyis a császár teljhatalmát sem. A
feljebbvalókat tisztelni kell, mert úgyis ők győzedelmeskednek a végén. Másodszor: senkinek nem szabad
arra vetemednie, hogy kezet emeljen a saját apjára, mert különben ilyen szörnyűséges büntetés vár rá.
Lucius gyanította, hogy filozófus barátait nem hatnák meg ezek az érvek. Neki is inkább kavargott a
gyomra, mint hogy felmagasztosult volna a látványtól.
Számtalan hasonló jelenetet rendeztek meg az arénában. Martialisnak igaza volt, mert zömmel
medvéket szerepeltettek. Egy templomtolvajnak a rabló Laureolus szerepét kellett eljátszania, akit Ennius
és Naevius színdarabjai tettek híressé. Keresztre szögezték, majd medvék támadásának tették ki. Egy
felszabadítottnak, aki megölte korábbi gazdáját, görög klamiszt kellett felvennie, és egy műerdőn kellett
átvonulnia, amelyben szatírok és nimfák laktak. Olyan volt, mint a rengetegben kóborló Orfeusz. Aztán az
egyik szatírt játszó dalnok megfújta a furulyáját, a fák eltűntek, és a férfit megrohamozták a medvék. Egy
gyújtogatónak szárnyakat kellett felvennie, hogy megidézze Daidaloszt, majd fel kellett másznia egy magas
emelvényre, és onnan leugrania. A szárnyak csak rövid ideig tartották a levegőben, és bár így is lenyűgöző
látványt nyújtott, az elítélt hamar egy körülzárt területre zuhant, ahol széttépték a medvék.
– Egy kicsit egyhangúak a jelenetek ezzel a sok medvével, nem? – kérdezte Epaphroditus.
– Ó csakhogy ezek lucaniai medvék, nem caledoniaiak! – világosította fel Martialis. – Pompás itáliai
medvék, nem egzotikus állatok a tengeren túlról. Látjátok, milyen rajongással fogadták őket a nézők?
Szegény Daidalosznak esélye sem volt.
A büntetések végrehajtása után némi szünet következett. Megint akrobaták özönlötték el az arénát.
Lucius és a barátai kivonultak az előcsarnokba frissítőkért, aztán meglátogatták a legközelebbi latrinát is,
ahol könnyíthettek magukon. Lucius soha korábban nem látott olyan csodálatos minőségű bronz és
márvány berendezési tárgyakat nyilvános illemhelyen. Martialis még viccelődött is azzal, hogy
érdemtelennek érzi magát arra, hogy egy ilyen káprázatos helyen vizeljen.
A barátai kint maradtak az előcsarnokban, Lucius azonban visszament az üléséhez. Odalent az
arénában éppen egy élettelen akrobata testét vonszolták kifelé.
– Hát itt vajon mi történt? – tanakodott Lucius hangosan.
– Egy kifeszített kötélen ment szegény, de elvesztette az egyensúlyát, és leesett.
 A hang az előttük lévő sorból érkezett. Egy kivételével minden Vesta-szűz otthagyta a nézőteret.
Amelyik ott maradt, megfordult, és Lucius szemébe nézett.
A férfi visszanézett Corneliára. Képtelen volt akár egy szót is kiejteni.
Végül ismét a Vesta-szűz törte meg a csendet.
– Alig nőtt még ki a gyerekkorból. Szerintem hálót kellene használniuk. Te nem így véled?
– Ha jól tudom, hálóval gyakorolnak – mondta Lucius. – Előadás alatt viszont nem feszítik ki. Az nem
volna olyan izgalmas.
– Akkor is láthatnánk, milyen ügyesek. Ami engem illet, nem szívesen nézem végig egy kötéltáncos
halálát. Mi értelme? Egy ilyen halál baleset, nem büntetés vagy egy rituális küzdelem végkifejlete. Ezek
akrobaták, nem gyilkosok vagy gladiátorok. Mi a neved?
A kérdés olyan váratlanul érte, hogy csak bámult a lányra.
– Mintha valami nehéz kérdést tettem volna fel!
A Vesta-szűz elnevette magát, de kacagásába semmi rosszindulat nem vegyült. Kifejezetten kellemes
hang volt Lucius számára.
– Lucius Pinarius – felelte végül a férfi. – Az apám Titus Pinarius volt.
– Igen, ismerős a név, de mostanában nem sok embert látni a családodból.
– Egy időben igen jól csengő név volt a Pinarius – jegyezte meg Lucius. – Több leány is beállt a
Vesta-szüzek sorába. Az egyikük híres is lett. De ez már régen volt.
Cornelia bólintott.
– Így van, Pinaria Vesta-szűz azok között volt, akik a Capitolinus-domb tetején rekedtek a gall ostrom
idején. Még mindig szoktuk emlegetni, elmeséljük a történetét az új nővéreknek. Ezért volt olyan ismerős
a neved. – A Vesta-szűz végigmérte a férfit. – De nem viselsz szenátori tógát. Tehát nem vagy politikus.
Katonaembernek sem hinnélek. Mivel érdemelted ki azt a kiváltságos ülőhelyet a megnyitóünnepségen?
– Rettentő szókimondó vagy – állapította meg Lucius.
– Egy Vesta-szűz számára nincs értelme mellébeszélni. Kimondom, amit gondolok, és megkérdezem
tőled, amire kíváncsi vagyok. Lehet, hogy más nők másmilyenek.
– Nem sokat tudok a nőkről – ismerte el Lucius.
– Na most melyikünk az őszintébb?
– Itt jönnek a barátaim. Az egyikük egy költő. A császár kedveli a munkáját. Ezért kaptunk ilyen kitűnő
helyet. Martialis költeményekben fogja méltatni a felavatási ünnepséget.
– Ó igen, sokat töprengtem rajta, ki lehet ez az alak, akinek be nem áll a szája, és folyton jegyzetel.
– Bemutathatom neked, ha szeretnéd.
Lucius felállt, hogy Martialis elhaladhasson előtte. Amikor visszanézett a Vesta-szűzre, Cornelia
másfelé fordult. A többi Vesta-szűz is elfoglalta a helyét.
A megnyitó állatbemutatókkal folytatódott. Először egy alaposan felékített elefántot hoztak be, hátán az
idomárjával, aki egy rámpán felsétált egy emelvényre, és végigvonult egy kifeszített kötélen. Miközben a
nézők ámuldozva kiabáltak, az elefánt odaballagott a császári páholyhoz, és olyan bőgést hallatott, mintha
trombita szólalt volna meg. Ezután behajlította a mellső lábát, és előrebukott, tiszteletteljesen hódolva a
császár előtt. A közönség erre felállt, és állva tapsolt, ami először fordult elő a nap folyamán.
Vadászbemutatók következtek. Mindenféle állatot szélnek eresztettek az arénában – vaddisznókat,
gazellákat, antilopokat, struccokat, Germániából származó, hatalmas vadbölényeket, amelyeket aurochnak
neveztek, valamint cingár lábú, hosszú nyakú afrikai teremtményeket, amelyeket zsiráfnak vagy
tevepárducnak szoktak hívni, mert tevefejük van, viszont a foltjaik a párducra emlékeztetnek. A vadászok
gyalog és lóháton cserkészték be zsákmányaikat, különféle fegyverekkel – íjjal és nyíllal, lándzsával,
késsel, hálóval, sőt, hurokkal is. Lucius, aki maga is szívesen vadászott vaddisznóra és szarvasra a saját
birtokán, érdeklődve és kissé irigyen figyelte a bemutatót, főleg amikor a vadászok a ritkább vagy
veszélyesebb állatokat vették üldözőbe, mivel tudta, hogy neki soha nem lesz lehetősége zsiráfra vagy
aurochra vadászni. Ahogy a mészárlás folytatódott, segédek érkeztek taligákkal és gereblyékkel, és friss
homokkal töltötték fel a vértócsákat.
Olyan bemutatókat is tartottak, amelyekben állatokat szabadítottak egymásra. A közönség lélegzet-
visszafojtva figyelte, ahogy egy párduc becserkész egy zsiráfot, és ráugrik a hosszú nyakára.
– Mint egy ostromtorony, amit ledönt egy katapult – motyogta Martialis, aki abban a pillanatban is
metaforát keresett.
A struccot üldöző nőstény tigris már nem volt ennyire szerencsés. Akármilyen nevetségesnek tetszett
egy repülni képtelen madár, lenyűgöző sebességgel tudott szaladni. A nőstény tigris végül feladta, és
zihálva lekuporodott a homokon. A nézők nevetve gúnyolódtak a ragadozón. Egyeseket undorral töltött el
a futómadár elkapására is képtelen nagymacska. Amikor a tigris párját is elengedték, az elégedetlenkedő
nézők elnémultak, és megbabonázva lesték, ahogy a két macska összehangolt stratégiával becserkészi a
struccot. A madár ide-oda futkosott, ahogy próbált elszökni a ragadozók elől.
– Öreg barátom, Plinius, nem sokkal azelőtt, hogy a Vesuvius kioltotta az életét, azt írta, hogy a strucc
bokor mögé dugja a fejét, és azt hiszi, az egész teste el van rejtve – mesélte Martialis. – Nézzétek, a
segédek bokrokat is elhelyeztek az arénában, hogy bemutathassák a strucc ostoba viselkedését!
Az üldözött strucc azonban nem rejtette el a fejét. Végső kétségbeesésében dühödten rugdosni kezdte
hosszú, erős lábaival a közelebb álló tigrist. Ezzel rövid időre fellélegezhetett, ám gyorsan kimerült, a
tigrisek pedig új erőre kaptak. A madár végül lefeküdt a porba, és a földhöz nyomta hosszú nyakát és a
fejét. A homokból forró áramlatok fodrozódtak felfelé, így a strucc mindössze élettelen földrakásnak
látszódott, és egy kis időre sikerült is megtévesztenie a tigriseket. Körbe-körbe sétáltak az ellankadt,
mozdulatlan madár körül, és morogva szimatolták a levegőt. Végül a nőstény megbökte a lábával a
struccot, mire a madár megrándult. A nőstény nagymacska megragadta a fogaival a strucc hosszú nyakát. A
két tigris fújt és sziszegett egymásra, és egy darabig marakodtak a tetem fölött. A közönség méltányolta a
küzdelmet, de végül a nagymacskapár lekuporodott, és megosztotta egymással az élelmet. Amikor már
eleget falatoztak, a segédek kirángatták a hatalmas tollakat a halott madárból, és emlékként szétosztották a
legközelebb ülő nézők között. A szerencsések vagy a ruhájukat díszítették vele, vagy legyezték magukat.
A vadászat, akár emberek, akár állatok cserkészték be áldozataikat, rendkívüli módon szórakoztatta a
közönséget. Azonban még ennél is sokkal izgalmasabbnak találták az egyenrangú felek küzdelmét,
mondjuk két ragadozó összecsapását. A felavatási ünnepségre a császár egy korábban soha nem látott
ellenfélpárt eresztett össze. Először egy germániai aurochot eresztettek ki az arénába. A gigantikus
bölénynek hatalmas szarva és tüzes vérmérséklete volt, amiről mindenki megbizonyosodhatott, amikor a
faállványok mögé rejtőzött idomárok vörös labdákkal kezdték hajigálni. Az auroch rávetette magát a puha
anyagból gyúrt golyókra, és az egyiket rögtön fel is szúrta a jobb szarvára. A tapadós labda még jobban
feldühítette a fenevadat. Horkantgatva kapkodta a fejét jobbra-balra, egészen addig, amíg a labda le nem
repült a szarváról, egyenesen a lelátó felé. A nézők felpattantak a helyükről, és egymást taszigálva
igyekeztek elkapni a golyót.
Ezután egy olyan teremtményt bocsátottak ki az arénába, amelyhez hasonlót a közönség nagy része még
sohasem látott. Egy ritkaságszámba menő orrszarvú volt, egy olyan állat, amelynek vasszürke bőre mintha
páncéllemezekből állt volna, és amelynek otromba nagy feje két félelmetes kicsúcsosodásban végződött:
egy kisebb és egy nagyobb szarvban. Akármilyen rettentőnek is látszott az auroch, nyilvánvaló volt, hogy
a Róma városi polgárai által is jól ismert, háziasított bika rokona, így egyfajta viszonylagos kecsességet
és szépséget is birtokol. Az orrszarvú azonban nem hasonlított egyetlen más állatra sem; egzotikus élőlény
volt a világ végéről.
 Mindkét állatot labdákkal, botokkal és fáklyákkal ingerelték fel, és egyre közelebb csalták egymáshoz,
míg végül sikerült rávenniük őket a párviadalra. Annyira hasonló módon küzdöttek, hogy az egyikük a
másik torz tükörképének tetszett. Makacsul megvetették a lábukat a földön, trappoltak idegességükben,
rázták a hátsó felüket, lejjebb horgasztották a fejüket, és ezek után támadtak. Az első összecsapáskor
mindössze horzsolták egymást, mintha csak próbára tették volna az ellenfelüket. Aztán távolabb húzódtak,
szembeálltak egymással, és újra támadtak. Ezúttal az auroch egy lecsúszó ütést mért az orrszarvúra, amely
fájdalmasan felhorkantott. A lelátón kötött fogadások eleinte a vadbölényre szóltak, aztán a helyzet
hirtelen megváltozott.
A harmadik fordulóban aztán az orrszarvú is megmutatta nyers erejét és szarvának brutális használati
módját. Irtóztató csapást mért az auroch fejére. A bölény megszédült. Amíg tántorogva próbálta
visszanyerni az egyensúlyát, az orrszarvú elhátrált, és felkészült egy újabb támadásra. Olyan erővel rohant
neki a bölénynek, hogy fel is dobta a levegőbe. Az auroch az oldalán ért földet. Kétségbeesve rugdosta a
földet a patáival, de képtelen volt felállni. Az orrszarvú megint nekitámadt, és belemélyesztette a szarvait
a vadbölény érzékeny horpaszába. Ismét felhajította a levegőbe. Az auroch fájdalmasan felbőgött, és
amikor újból földet ért, végtagjai rángatóztak még egy darabig, majd fejét hátrahajtva kilehelte az utolsót.
Az orrszarvú egy darabig piszkálta a tetemet, aztán a jelek szerint úgy döntött, hogy ellenfele már nem
jelent rá veszélyt. A következő pillanatban az egyik segédet támadta meg, aki egy faállvány mögé bújt.
Olyan erővel rohant neki a faparavánnak, hogy a nagyobbik szarva meg is akadt benne.
A közönség ugyan jól szórakozott ezen a fordulaton, ám az idomároknak igen nagy fejtörést okozott.
Hogy lehet onnan kihúzni az orrszarvút? Amíg ilyen mérhetetlen indulat tombolt az állatban, senki sem
merte megközelíteni. Végül valaki úgy döntött, hogy ebből a történésből is kihoz valami izgalmasat, és
sebtiben egy újabb párharcot indított el. Egy medvét engedtek ki, és nekilódították az orrszarvú felé.
A közönség ösztönösen felállt. Senki sem tudta elképzelni, mi lesz ennek az el nem tervezett, példa
nélkül álló párviadalnak a kimenetele. Ha az orrszarvú csapdában marad, és képtelen lesz mozdulni,
teljesen ki lesz szolgáltatva a medve kénye-kedvének, legfeljebb a páncélszerű bőre jelenthet némi
védelmet a medve hegyes fogaival szemben.
A bundás fenevad lesújtott néhányszor az orrszarvú hátsó felére, véres sebeket ejtve rajta, ám ez csak
arra volt jó, hogy a csapdába esett állat minden erejét összeszedje, és kiszabadítsa magát a paravánból.
Végül nagy recsegés és forgácsolás közepette sikerült is kihúznia a szarvát.
Miután az orrszarvú ismét szabad lett, a medvének nem sok esélye maradt. Ugyanúgy a levegőbe
repült, mint az auroch, és feltépett hassal ért földet. Fel sem kelt többé.
Az idomárok óvatosan bekerítették az orrszarvút, amely, miután kiadta minden dühét, meglepően
kezesnek bizonyult. A nézők talpon maradtak, és lelkesen ünnepelték a vadállatot, amely nemcsak egy,
hanem mindjárt két élet-halál küzdelemben győzedelmeskedett, pihenő nélkül. Az egyik akrobata
odaszaladt az állathoz, hogy megérintse szerencsehozó szarvát. A riadt orrszarvú rántott egyet a fején, ám
a férfi ettől a kicsi, erőteljes mozdulattól is elterült a földön. A közönség felhördült, majd nevetésben tört
ki, amikor az akrobata felpattant, és fürge, látványos mozdulatsorok és hátraszaltók közepette elhagyta az
arénát.
Mialatt a tornász kiment, egy roppant izmos férfi vonult be az arénába. Csak egy rövid ágyékkötőt,
illetve egy oroszlánbőrből készült, csuklyás köpenyt viselt. Minden jel szerint Herculest alakította, és
valamelyik híres küzdelmét készült előadni.
Egy krétai bikát bocsátottak ki az arénába. Szalagszerű sárga, kék és vörös zászlókat erősítettek a
szarvaira, hogy Pasziphaé királynő ormótlan Minótauroszát idézze fel.
A Herculest játszó férfi megfeszítette izmait, és a tömeg kedvéért tollászkodott. Feltűnően
magabiztosnak látszott, miközben a bika horkantgatott és toppantott a lábával. Amikor az állat támadott, a
férfi megragadta a szarvait, és felugrott a hátára. Guggolva, a szarvaiba kapaszkodva egyensúlyozott rajta,
és annak ellenére sikerült rajta maradnia, hogy a bika még ingerültebben ugrándozott és rúgkapált a hátsó
lábaival. Egy idő után a bika fáradni kezdett, a férfi pedig leugrott róla. Kimagasló erőről tett
tanúbizonyságot, amikor ismét megfogta a szarvait, és ide-oda húzogatta őket, amíg a bika kénytelen-
kelletlen térdre nem ereszkedett előtte.
Már önmagában is bámulatos teljesítmény volt, hogy egy férfi csupasz kézzel legyőz egy bikát, ám
ezzel csak a versengés első fele ért véget. Amíg a harcos mozdulatlanságra késztette a bikát az aréna
közepén, egy csoport szaladt ki a harcmezőre, és hámot helyeztek az állatra. Egy kötél ereszkedett le az
égből. Úgy tűnt, mintha a semmiből került volna elő, ám valójában egy kötelekből és csörlőkből álló
hálózat része volt, amelyek az amfiteátrum egyik végétől a másikig húzódtak, felcsúcsosodva középen,
méghozzá a nézők szeme elől elrejtve, a napellenző ponyvák fölé. Az emelőszerkezetet akkor illesztették a
helyére, amikor minden szempár a bikával viaskodó Herculesre szegeződött.
A kötelet a bika hámjára erősítették. A Herculest játszó férfi ismét felmászott az állat hátára. A kötél
megfeszült, és emelni kezdte őket. Amikor a bika elveszítette a kapcsolatot a talajjal, pánikba esett, és
hevesen rángatózni kezdett. Összevissza pörgött a levegőben. A lovasa egyik karjával megragadta a
kötelet, a másik karjával pedig integetett. Felemelte a fejét, és hátborzongató ordítást hallatott.
Közben egyre magasabbra emelkedett a bika. A nézőket, akik tekintetükkel követték mozgását, szinte
elvakította a napfény. A bikának és a férfinak egy idő után már csak az elmosódott, szürke körvonalait
látták, a vékony kötél pedig mintha eltűnt volna. A mutatvány azt a látszatot keltette, hogy a bika a
levegőben fut, szárnyak nélkül repül.
Apró, élénk színű tárgyak záporoztak le a nézőkre. A kis négyszög alakú pergamendarabok
pillangókhoz hasonlóan libegtek és cikáztak a levegőben. A közönséget elvakította a nap, ezért senki sem
tudta megmondani, honnan érkezik az ezernyi kis fecni. Amint földet értek, az emberek felkapkodták őket,
és izgatott örömmel kiáltoztak.
– Egy vekni kenyér! Az én jegyem egy ingyen vekni kenyérre szól!
– Haha! Az enyém sokkal jobb. Egy ezüst karperecet kapok!
– Én meg egy kosár kolbászt és sajtot. Abból egy hónapig elél a családom!
Az emberek viaskodni kezdtek egymással a jegyekért, felugráltak a levegőbe, vagy négykézlábra
ereszkedtek a lehullottakért. A tömeg kaotikus hangulatban örvendezett.
– Titus úgy játszik velük, mintha gyerekek volnának – jegyezte meg Epaphroditus sóhajtva, és ránézett
a kezében tartott jegyre, amely egy kancsó garumot ígért.
– Valami vágyódást hallok ki a hangodból – mondta Lucius.
– A régi idők jutottak eszembe. Mit érhetett volna el Nero, ha az Aranyház helyett ezt az amfiteátrumot
építteti meg, és ha megtanulja, hogy kell az emberek kedvében járni? A nép nem a császárt akarja
Ödiposzként látni a színpadon. Ők repülő bikát akarnak látni!
– Ha már így szóba került… hová lett a bika? – kérdezte Martialis.
Lucius hunyorogva felnézett a fénybe. A bikát és lovasát sehol sem lehetett látni. Már az
emelőszerkezetnek is nyoma veszett, amivel felhúzták őket a magasba. A bika, a harcos és a kötélzet
valahogy eltűnt, amíg az emberek figyelmét lekötötték a színes jegyek, azt az illúziót keltve, hogy a bika
felvitte Herculest az Olümposzra, és feloldódtak az éterben. Amikor mások is észrevették a közönség
soraiban a csodálatos eltűnést, újabb hangos, hátborzongató morajlás hullámzott végig az amfiteátrumon.
A nagy ünneplés közepette újabb szünetet jelentettek be.
Amíg Lucius és a barátai kinyújtóztatták tagjaikat, egy jól öltözött hírvivő jelent meg, és súgott valamit
Martialisnak.
A férfi szeme tágra nyílt.
 – Mindhárman? – kérdezte.
A küldönc bólintott.
Martialis a társai felé fordult.
– Egy szerény költő álma valóra válik! Kövessetek mindketten!
Meg sem várta őket, hanem sietve elhagyta a páholyt.
– Hova visz minket? – kérdezte Lucius.
– Gondolom, valamelyik patrónusához, aki privát ünnepséget tart a szünet alatt – vélte Epaphroditus. –
Még több étel, még több bor.
Lucius hátranézett. Cornelia is felállt a helyéről, és egy másik Vesta-szűzzel beszélgetett. Ő is Lucius
irányába fordította a tekintetét. A férfi megpróbált a páholyban időzni egy kis ideig, hogy pillantásuk
összefonódhasson, ám Epaphroditus megragadta a karját, és elrángatta onnan.
Követték Martialist és a küldöncöt az előcsarnokon keresztül, majd praetorianusok egész sorfala előtt
haladtak el, és végül végigmentek egy káprázatosan díszített folyosón, amely egy porfírlépcsőben
végződött. A vörös márványban karmazsinszínű erezet csillogott a megszűrten beáramló napfényben.
Martialis felszökkent a lépcsőn a hírvivő nyomában. Aztán visszafordult, és látta, hogy a barátai még
haboznak.
– Ne ácsorogjatok már ott! Gyertek!
Ezután Lucius is felment a márványlépcsőn a császári páholyba. Szíve jóformán a fejében dübörgött.
Némi biztatásért ránézett Epaphroditusra, ám idősebb társa, aki rendszerint példásan higgadt volt, és
kiválóan tudott uralkodni magán, ezúttal éppen olyan idegesnek látszott, mint ő maga.
Mit érezhetett Epaphroditus? Egykor a legfelső hatalmi körökben mozgott, de már több mint tíz éve
visszavonult a császári szolgálattól, és szerény, csendes életmódot folytatott. Olykor nosztalgiával gondolt
vissza a Nero uralkodása alatti diadalittas időszakára, de általában megelégedett azzal, hogy a kertjében
üldögélt, és Epiktétosszal meg Dióval társalgott filozófiáról és irodalomról. Nero réges-rég meghalt. Az
Aranyházat lerombolták, berendezését széthurcolták.
Epaphroditus megmaradt ugyan, ám a Flaviusok nevével fémjelzett új világban elfeledett embernek
számított.
A császár elé vezették őket, aki ülve maradt, egyik oldalán a húgával, a másikon a lányával. A fivére
is a közelben állt. A hírvivő bemutatta neki Martialist és Epaphroditust, aztán Lucius is hallotta a nevét, és
észbe kapott, hogy előre kell lépnie. A császár kegyes biccentéssel üdvözölte mindhármukat.
Titus arca és homloka elvörösödött. A szeme izgatottságtól csillogott.
– Szóval ez a te kis társaságod, Martialis, kritikus barátaid, akik abban a kiváltságban részesülnek,
hogy még énelőttem hallhatják a verseidet.
– Igen, caesar. Ebben pedig az a jó, hogy a segítségük nélkül a caesarnak néhány kifejezetten silány
verset is meg kellene hallgatnia.
– Hát az írótársad, aki azt az elragadó elégiát írta Melankomaszról…?
– A pruszai Dio?
– Igen, ő! Nem jött veletek?
– Sajnos, Dio gyengélkedik, caesar.
– Micsoda egy hazudozó vagy te, Martialis! Ismerem Dio filozófiai eszméit! Valld csak be, hogy azért
nincs itt ma veletek, mert elvből ellenzi az ilyen játékokat!
– Igen, mintha hallottam volna már ilyen sületlen nézeteket a szájából.
Titus bólintott.
– Nos, ezek szerint a világnak nélkülöznie kell Dio elmés meglátásait a nap látványosságaival
kapcsolatban, de a te írásaidat nagyon várom. Megihletett az ünnepség?
 – Roppantmód, caesar. A Flaviusok amfiteátrumába belépni olyan volt, mintha egy másik világba
kerültünk volna át, ahol tökéletes igazság uralkodik, és istenek járnak közöttünk. Bárcsak soha ne kellene
elhagynom az építményt!
Titus elnevette magát.
– Majd meglátjuk, hogy akkor is ezt fogod-e érezni, amikor már jó pár órája ülsz idebent. Az enyém a
legjobb hely a színházban, de máris elgémberedett a hátam. Ó nem mintha panaszkodnék! Az állatvadászat
csodálatos volt, elsőrangú! Annak ellenére, hogy egy ilyen szép napon inkább magam is vadásznék. Te
nem így érzed, Lucius Pinarius? Úgy hallottam, szeretsz vadászni.
Lucius megdöbbent azon, hogy a császár bármit is tudhat róla, főként egy ilyen személyes részletet.
Vajon az apja egyik régebbi kémbeszámolójából szedte az értesülést?
– Igen, caesar. Szeretek vadászni, de a birtokomon sem zsiráfok, sem aurochok nincsenek.
– Nincsenek? Hát akkor szerezned kellene egyet-egyet! Ez a bikás trükk… nem semmi, ugye? A
mérnökök biztosítottak róla, hogy sikerülni fog, de be kell ismernem, egy darabig azért harapdáltam a
szájam szélét. Micsoda felháborodás lett volna, ha elszakad a kötél! De az én megbízható, remek
mérnökeimben soha nem lett volna szabad kételkednem. Ezeknek elég egy csörlő és némi kötél, aztán el
kell menni az útjukból, ahogy az apám mondta. Ha át tudtak dobni egy lövedéket Jeruzsálem falai fölött, és
eltalálták vele a templom kupoláján álló zsidó pap homlokát, miért ne tudnák elérni, hogy egy bika
repüljön?
– Sajnos azonban attól tartok, hogy a nap izgalmas része véget ért, legalábbis számomra. Ha
választhatnék, most azonnal hazamennék. Már csak a gladiátorküzdelmek vannak hátra, állatokkal és
egymással. Carpophorus is fellép… a világ legjobb bestiariusa, aki puszta kézzel megöl bármilyen
állatot. Remek szórakozás őt nézni, de különösebb meglepetésre nem számíthat az ember. Aztán jönnek a
gladiátorok. Ki akar ennyi kövér, izzadt embert nézni, ahogy egymás vérét folyatják? Elég mészárlást
láttam Jeruzsálemben, egy egész életen át megmarad az emlékük, de lefogadom, hogy ezeknek a római
semmittevőknek, akik soha nem merészkednek a Porta Appián kívülre, az újdonság erejével fog hatni. A
fivérem persze rajong az ilyesmiért, igaz, Domitianus? Egész nap el tudná nézni, ahogy a gladiátorok
peckesen vonulnak, és döfködik egymást. Felizgatja egy jó mérkőzés. Nerót viszont szintén untatták a
gladiátorviadalok, nemde, Epaphroditus?
Epaphroditus pislogott néhányat.
– Úgy rémlik, igen, caesar.
Domitianus karba font kézzel és kelletlen ábrázattal előrelépett. Kiskorú fia éberen figyelte az apját,
aztán ugyanolyan pózt és arckifejezést öltött.
– Csak rémlik? – kérdezte Domitianus. – Azt hittem, jól ismerted Nerót. Kitartottál mellette sanyarú
végzetéig, nem igaz?
Titus kedélyesen társalgott a vendégeivel, vagyis azt a szívélyes császárt játszotta, amit az apja is
ideálisnak tartott; a fivére viszont kifejezetten agresszívan szólt hozzájuk. Kényelmetlen érzéseket váltott
ki még a családtagjaiban is.
– Epaphroditus nem azért van itt, hogy kihallgassák – jegyezte meg Domitilla. Fivéreihez hasonlóan
neki is a Flaviusokra jellemző, széles arca és kiugró orra volt; vérmérséklete ugyanakkor közelebb állt a
nyájas Tituséhoz, mint a zord Domitianuséhoz.
Epaphroditus megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, csak annyira ismertem jól Nerót, mint mások. Az utolsó napjaiban tényleg mellette
voltam. A caesarnak igaza van. Nem érdekelték a véres küzdelmek.
– Inkább a színdarabokat és a verseket szerette, ugye? – kérdezte Titus segítőkészen. – Az én
sokoldalú fivérem a gladiátorokat és a költészetet is kedveli, igaz, Domitianus? Ő maga is afféle költő.
Egy egészen jó verset írt a Capitolinus-dombnál lezajlott csatáról, amikor az álnok Vitellius felgyújtotta
Jupiter templomát. Domitianus a saját szemével látta a gaztettet, és a leírása annyira életszerű, hogy
magam is úgy érzem, mintha ott lettem volna… érzem a füst szagát, hallom a sikolyokat. Pontosan ilyen
hatást várok el tőled a mai nap kapcsán, Martialis.
– Aki látja a mai ünnepséget, annak nem lesz szüksége a verseimre, caesar, mert soha nem felejti el ezt
az élményt – közölte Martialis. – De azon kevés szerencsétlen polgár számára, akik kimaradtak ebből,
minden tehetségemmel megpróbálom bemutatni a lenyűgöző látványosságokat és hangokat, habár kétlem,
hogy a szavak elegendőek ehhez.
Domitianus felhorkantott.
– A „kevés szerencsétlen polgár”, aki nincs itt ma… köztük a barátod, Dio. Kik ezek a filozófusok,
akik különbnek hiszik magukat másoknál? Apánk álma volt, hogy ez az amfiteátrum megnyissa kapuit.
Meghalt, mielőtt erre sor kerülhetett volna, de mi nélküle is kitartottunk. Titus sokat dolgozott az ünnepség
megtervezésén, akárcsak mi, többiek. Egy olyan semmirekellő, mint Dio, el sem tudja képzelni, mennyi
gondot és erőfeszítést jelentett ez! Ő mégis túl jónak tartja magát ahhoz, hogy elfogadja a császár
nagylelkű ajándékát Róma számára.
– Némely férfi egyszerűen gyáva – vetette fel Titus jóindulatúan. – Cicerónak sem volt gyomra a
gladiátorviadalokhoz. Ahogy Senecának sem.
– Ennek ellenére megtekintették őket! – vitatkozott Domitianus. – Ez nemcsak ünneplés, hanem
egyfajta kötelezettség is, bátyám. Akik nem vesznek részt rajta – sőt, feltűnően távol maradnak –,
befeketítik apánk emlékét.
– Én nem mennék ilyen messzire, öcsém. De amit mondtál, abban sok igazság van. A gladiátorjátékok
eleinte a halottak előtti tisztelgést szolgálták. Az őseink foglyokat kényszerítettek küzdelemre különféle
temetési rendezvényeken, hogy így hódoljanak a nagynevű elhunytak előtt. Jócskán eltávolodtunk attól a
korai időszaktól, ahogy az amfiteátrum megnyitása is bizonyítja… Vajon mit szólna a kunyhóban tengődő
Romulus ehhez az építményhez? Ugyanakkor a mai gladiátor-összecsapások mégis felidézik az első ilyen
jellegű viadalokat, mert egy nagy halottunk, az apánk előtt tisztelgünk velük. Minden vércsepp az ő
emlékére hullik ma itt.
– És minden csepp bort, amit ma kitöltenek, az ő egészségére iszunk meg! – tette hozzá Martialis.
Kockázatos volt ilyet mondania a császár által megteremtett, komoran ünnepélyes hangulatban, de
kifizetődött, mert Titus rámosolygott Martialisra, és felemelte a boros kupáját.
– Akkor igyunk az isteni Vespasianusra! – javasolta a császár.
A vendégeknek is töltöttek bort. Miközben Lucius felemelte a kupáját, hirtelen felfogta, micsoda
kivételes helyzetbe került. A császári páholyban állt, olyan közel az isteni Vespasianus három
gyermekéhez, hogy bármelyiküket megérinthette volna, és magával a caesarral borozgatott – csak azért,
mert barátságot ápolt egy költővel!

*

Lucius aztán a társaival együtt visszatért a saját helyére.
A megnyitóünnepség egy sor ember-állat viadallal folytatódott, és a játékoknak eme része a híres
Carpophorus fellépésében csúcsosodott ki. A bestiarius remek formában volt, és masszív izomzata
ellenére elképesztő fürgeségről tett tanúbizonyságot. A jelek szerint képes volt az állatok fejében olvasni,
mert előre kiszámította ellenfele mozdulatait.
A délutáni hőség és a jelentős mennyiségű bor hatására Lucius elaludt Carpophorus hosszú mérkőzései
alatt, és csak időnként ébredt fel. Látta, ahogy a bestiarius egy tőrt szorongatva száll szembe egy
medvével, egy bunkósbottal rohan rá egy oroszlánra, majd csupasz kézzel nem is egy, hanem mindjárt
kettő bölényt leteper. Valahányszor végzett egy fenevaddal, izmos vállára vette a tetemet, és körbevonult
vele az arénában, hogy mindenki jól láthassa áldozatát. Ahogy ismételten elaludt és felébredt, és közben
újra meg újra a viaskodó Carpophorust látta maga előtt, olybá tűnt, mintha Luciust egy véget nem érő,
véres álom ejtette volna foglyul.
Amikor azonban a bestiarius az utolsó győzelmét is learatta, a közönség felállt, és mennydörgésszerű
morajjal ünnepelte. Erre már Lucius sem aludhatott vissza.
Talpra állt a többiekkel együtt. Pislogott néhányat, ásított egy nagyot, és megdörzsölte a szemét.
– Hány állattal végzett a fickó? – kérdezte Martialistól.
– Tessék? Te nem számoltál a többiekkel együtt?
– Elszundítottam.
– Azt hiszem, a császár ugyanígy járt. Carpophorus összesen húsz állatot ölt meg, egyiket a másik után.
Bizonyára megdöntötte az eddigi csúcsát. Közben szinte a haja szála sem görbült. Legyőzhetetlen ez az
ember. Ha hozzá méltó ellenfelet akarnak találni neki, akkor legalább egy Hüdrát kell behozniuk, vagy egy
olyan tűzokádó bikát, amilyenekkel Iaszón találkozott Kolkhisz földjén.
Ezután következtek a gladiátormérkőzések. Lucius örült, hogy Epiktétosz és Dio nem jöttek el, mert
ezek a viadalok véresebbek voltak bármelyik korábban látottnál, és úgy tűnt, soha nem fejeződnek be.
Órákon keresztül csak húzódtak és húzódtak. Mielőtt kezdetét vette volna az utolsó összecsapás a két
leghíresebb gladiátor, Priscus és Verus között, Lucius fején átfutott a gondolat, hogy ezúttal a viadalok
legmohóbb rajongói is kielégülésre lelhettek. Alighogy azonban Priscus és Verus egymásnak estek, Lucius
felpillantott a császári páholyba, és látta, hogy Domitianus a párkánynál áll, és olyan erővel szorongatja,
hogy egészen kifehérednek az ujjcsontjai. Ragadozókra jellemző, merev figyelemmel kísérte a versengést,
és az egész testével reagált rá: rángatózott, összeráncolta a homlokát, morgott, a fogát csikorgatta, és
visszafojtva kiáltozott. Mellette állt a kisfia is, és minden egyes mozdulatát utánozta. A császár közben
ülve maradt, és közömbösen figyelte az összecsapást, legfeljebb néha látszódott némi gúny az arcán, ahogy
izgatott öccsére és annak fiára pillantott.
Priscus trák típusú gladiátor volt; széles peremű, griffmadárral ékes sisakot viselt, amelynek rostélya
eltakarta az egész arcát. Lábát egészen a combja magasságáig páncéldarabok fedték, a kezében pedig
kicsi, kerek pajzsot és görbe kardot tartott. Verus ellenben egy murmillo volt, a trák hagyományos
ellenfele, aki a sisakját díszítő halról, a mormylosról kapta a nevét. Az ő jobb lábát egy vastag
lábszárvédő fedte, és úgy szerelkezett fel, mint egy római légiós, rövid karddal és hosszúkás, téglalap
alakú pajzzsal.
A két harcos olyannyira egyforma képességekkel rendelkezett, hogy egyik sem tudta megsebezni a
másikat. Kecses mozgásuk mégis lenyűgözte a nézőket, és váratlan csapásaik erőszakossága is kellően
felborzolta a kedélyeket, ezért csatájuk a nap legizgalmasabb mérkőzésének ígérkezett. Még Titus is
abbahagyta a fecsegést a húgával és a lányával, és előredőlt a székén. Az öccse is egyre feszültebb lett.
Nem volt kétséges, melyik gladiátornak szurkol Domitianus; Verus nevét kiáltozta, és amikor egy közelben
ülő szenátor a trákot buzdította, egy kupát dobott felé, és ráordított, hogy fogja be a száját.
Titus a szemét forgatta a hirtelen dühkitörés hallatán, de megpróbálta félvállról venni.
– Lehet, hogy a murmillót fel kellene szerelni még egy boros kupával is. Az öcsém több vért ont ma
itt, mint Verus.
A szenátor, aki a tógájának egyik redőjével törölgette le a vért a homlokáról, csálé mosollyal
nyugtázta a császár vicces megjegyzését.
A mérkőzésben rengeteg csúcspont és izgalmas pillanat volt, amelyeket a nézők felhördülésekkel,
sikolyokkal, sőt zokogással kísértek végig, jóllehet, már kimerültek és kitikkadtak voltak. Végül Titus
vetett véget az összecsapásnak. Felállt, és jelzett a játékmesternek, hogy zárja le a csatát. Priscus és Verus
levették a sisakjukat. Izzadt arccal, hevesen hullámzó mellkassal néztek fel a császárra, és várták az
ítéletét.
Titus egyik kezében egy fakardot tartott, azt a hagyományos ajándékot, amivel a szabadságát elnyerő
gladiátort jutalmazták. Egy ilyen szoros küzdelem után nem választhattak egyértelmű győztest, ezért senki
sem tudta elképzelni, melyikük érdemelte ki.
Mindkét gladiátor támogatói hangoskodni kezdtek a nézőtéren – „Priscus! Priscus!” és „Verus,
Verus!”. A két csoport annyira egyforma erőt képviselt a lelátón, hogy a két név két kusza szótaggá olvadt
össze.
A császár eltűnt a páholyából. A tömeg összezavarodott, és abbahagyta a skandálást. Végül kinyílt a
császári páholy alatti kapu, és Titus bevonult az arénába. A közönség izgalmasnak találta a császár
megjelenését a véres homokon, és fülsiketítő ünneplésbe kezdett, miközben Titus a felemelt fakarddal
megközelítette a két várakozó gladiátort. A hátát fordította Lucius irányába, de ő azon gondolkodott,
bárcsak az arcát is láthatná. A tömeg ismét kiabálni kezdte kedvenc gladiátorai nevét.
Titus előrébb lépett. A nézősereg elhallgatott. A császár hatásszünetet tartott; egyelőre nem adta oda a
fakardot, hanem felemelte a bal kezét is, hogy megmutassa az abban tartott második kardot is. Még egyet
lépett előre, és mindkét gladiátornak egyszerre adta oda a két fafegyvert. Verust és Priscust is győztesnek
nyilvánította; mindkettőjüket felszabadította. Ilyen még soha nem történt korábban.
Amikor a vigyorgó gladiátorok felemelték a fakardjaikat, a nézők felpattantak a helyükről, és
felhangzott a nap utolsó és leghangosabb ünneplés-orkánja. Először ismét a gladiátorok neveit skandálták,
aztán egyre inkább a császárt éltették:
– Caesar! Caesar! Caesar!
Lucius végignézett a hatalmas tálra emlékeztető amfiteátrumon. Soha nem látott ennyi embert egy
helyen, és ilyen mérhetetlen, harsány érzelemnyilvánítást sem. A tombolás kellős közepén pedig ott állt a
császár.
Titus fiatalember volt még. Némi szerencsével hosszú uralkodásra számíthatott, olyan hosszúra, hogy
közben Lucius is megöregedhetett. Uralkodása kétségtelenül szerencsésen indult. Az elmúlt év katasztrófái
és megpróbáltatásai – Pompeji pusztulása, a római járvány, a városra lecsapó tűzvész – mind
elhalványultak a felavatási ünnepség döbbenetes sikere mellett. Titus nemcsak lekötötte a polgárok
figyelmét, hanem fel is lelkesítette őket az egység és a helyreállított önbizalom érzetével. Mindenki tudta,
hogy a nap hátralévő része lakomákkal, színielőadásokkal és egyéb látványosságokkal fog eltelni a város
különböző részein, de abban is mindenki biztos lehetett, hogy a Flavius-amfiteátrum megnyitójánál
káprázatosabb élményt senki sehol nem fog tapasztalni.
A két gladiátor kivonult. A császár elbúcsúzott a nézőktől, és ő is elhagyta az arénát. Közben a
császári páholy is kiürült. Nem jött be több akrobata vagy versenyző az arénába, véget értek a
látványosságok.
Miközben Lucius körbenézett a több ezer néző tömegén, eszébe jutott, hogy a legnagyobb szenzáció
egyértelműen maga a sokaság volt. Ahogy ott körben ültek, mindenki látható volt mindenki számára, és a
játékok szemlélésének apropóján egymást is korlátlanul bámulhatták. A sokadalom hangjai, akár a
mormogás, akár az őrjöngés, egészen mámorítóan hatottak az emberre; a hely hangviszonyainak
köszönhetően egy-egy suttogást vagy nevetést is jól lehetett hallani a szemközti sorokból, a tombolás
pedig szinte emberfeletti erejűre fokozódott. A nagy amfiteátrum jóformán már önálló életre kelt;
mindenki érezte, hogy ez lesz a rómaiak nagy találkozóhelye, gazdagoké és szegényeké egyaránt,
valóságos eleven megtestesülése a város szellemének és a nép akaratának. Az amfiteátrumon kívüli világ
sok olyan csapást tartogathat, amely ellen ember aligha védekezhet – járványt, földrengést, tűzvészt,
árvizet, a háború viszontagságait. Az amfiteátrum oltalmazó falai között miniatűrben kel életre ez a világ,
amelyre Róma polgárai egyfajta istenekként tekintenek le, és amelyben halandók és állatok élnek és
halnak az ő szórakoztatásukra.
Lehet, hogy Epiktétosznak és Diónak mégis el kellett volna jönnie; gondolta magában Lucius.
Máskülönben hogyan érthetnék meg, milyen közös csodát élt át a tömeg? Lucius úgy érezte, neki is csak a
filozófus barátai segíthetnének ésszel felfogni azt a furcsa kívülállásérzést, ami hűvös árnyékot vetett az
élvezetére, és elhomályosította az elragadtatását, sekélyessé és üressé téve az érzelmeit. A rengeteg arc
tengerében és a tompa, dübörgő hangok forgatagában Lucius hirtelen sokkal magányosabbnak érezte
magát, mint bármikor addigi életében.
Pedig nem volt egyedül. A végeláthatatlan tömegből egy női szempár nézett vissza rá. Cornelia Vesta-
szűz a nővérei gyűrűjében állt, de olyan közel volt Luciushoz, hogy akár meg is érinthette volna.
Rámosolygott. Nem szólt semmit, de nem is volt rá szükség. Lucius amúgy is biztos volt benne, hogy soha
többé nem fognak találkozni.


KR. U. 84
Lucius induláshoz készülődött palatinusi házában, de nem a tógáját vette fel, hanem egy viseltes, barna
tunikát, amit az egyik rabszolgájától kért el. Egyetlen római feleség sem engedte volna tekintélyes és
vagyonos férjének, hogy ilyen rongyosnak és jelentéktelennek mutatkozzon az utcán, ám Lucius harminchét
évesen még mindig nőtlen volt, és nem is állt szándékában megnősülni. Kedve szerint járt-kelt, nem
korlátozta a család vagy az egyéb társadalmi kötelezettségek, amelyek a hozzá hasonló korú és vagyoni
helyzetű férfiakat gúzsba kötötték.
Amint kilépett a bejárati ajtón, a szíve azonnal dörömbölni kezdett a mellkasában. Micsoda
képtelenség, gondolta magában, hogy egy férfi az ő korában ilyen kamaszos izgatottságot érezzen egy
érzéki kaland előtt, amit ráadásul egy olyan nővel fog átélni, akivel már három éve szeretők! Mégsem
csillapodott a lelkesültsége, valahányszor a nőre gondolt, sőt inkább erősödött. Vajon a veszély fokozta
fel ennyire az érzéseit? Vagy az, hogy ilyen ritkán találkozhattak, és ezáltal minden alkalom különlegessé
vált?
Felnézett a felhőtlen égre. Jobban szerette volna, ha még az arcát is eltakarja egy csuklya, de egy forró
nyári napon az ilyen ruhadarabok inkább vonzották a figyelmet, mintsem elterelték. Tett néhány lépést a
keskeny utcán, majd visszanézett a házára. Milyen nevetségesen nagynak látszott ahhoz képest, hogy csak
egyetlen férfi lakta! Már a fenntartásához is egy egész sereg rabszolgára volt szükség. Lucius néha úgy
érezte, hogy a rabszolgák az igazi lakói, ő csak megszáll benne.
Mennyivel jobban szerette a kicsi esquilinusi házát, ahová most is igyekezett! Az a hely volt a
kedvence, amit kizárólag a szeretőjével való légyottokhoz bérelt.
Lement a Palatinus lejtőjén, és átvágott a város szívén. Elhaladt Titus diadalíve és a Flavius-
amfiteátrum mellett, majd felpillantott Sol kolosszusára. Később a zsúfolt Suburán vitte keresztül az útja,
ahol alig észlelte a zajt és a bűzt. Végül felbaktatott az Esquilinus-domb meredek, kanyargós lejtőjén.
Csak Orpheusz tavánál állt meg szusszanni egyet, annál a kis víztározónál, amelynek kútját Orpheusz
elragadó szobra díszítette, lírával a kezében, állatokkal körülvéve. Epaphroditus háza is a közelben volt,
ám Lucius másfelé indult tovább.
Végül megérkezett az úti céljához. Kicsi, jelentéktelen házikó volt, mindenféle megkülönböztető jel
nélkül. A faajtót le sem festették, és kopogtatót sem erősítettek rá. Lucius egy kulcsot húzott elő a
tunikájából, és benyitott. Nem fogadta ajtónyitó szolga, sőt egyáltalán nem éltek rabszolgák a házban. Már
önmagában ettől is különlegesnek számított. Hova mehetett még egy római férfi, ha valódi egyedüllétre
vágyott, a rabszolgák kíváncsiságát is kivédve?
A nő a ház közepén nyíló, parányi kertben várta, egy heverőn. Nemrég érkezhetett, mert még mindig
viselte a csuklyás köpenyt, amiben átvágott a városon. Luciusszal ellentétben ő nem mehetett az utcára
fedetlen arccal, még egy ilyen forró napon sem.
Lucius szó nélkül helyet foglalt mellette. Hátratolta a nő csuklyáját. Rövid, szőke hajának látványa
rögtön izgalomba hozta. Furcsa, fiús külsőt kölcsönzött neki, és jócskán megkülönböztette más nőktől.
Csak a többi Vesta-szűz és a női szolgáik látták így, fejpánt és kendő nélkül; lenyírt hajának látványa,
akárcsak meztelen testéé, egyedül Lucius előtt tárult fel, és egyedül számára jelentett olyasféle, egyszerre
szent és profán kiváltságot, amit egyetlen más férfi sem élvezhetett a világon. Lucius végigfuttatta ujjait a
nő hajában, és szinte megrészegült attól, amit magáénak tudhatott.
Megcsókolta, és beszippantotta édes leheletét. Becsúsztatta a kezét a köpenye alá, ahol meleg, sima
bőrt tapinthatott. Elakadt a lélegzete. A köpeny alatt a Vesta-szűz semmit sem viselt, még egy hálóinget
vagy egy egyszerű tunikát sem. Így ment keresztül a városon, csupaszon, csak egy saruban és egy csuklyás
köpenyben.
– Őrület! – suttogta Lucius.
Hátratolta a csuklyát, és beletemette az arcát a nő nyakának hajlatába. A Vesta-szűz halkan felnevetett,
és csókolgatni kezdte Lucius fülének belső redőit, majd megharapdálta a fülcimpáját. Ezután szétnyitotta a
köpenyét, és hagyta lehullani. Egyszeriben ott ült meztelenül a férfi karjaiban.
Lucius is ledobta a tunikáját, és összebújt a nővel, olyan hevesen és türelmetlenül, mint egy éretlen fiú.
Önző módon tette magáévá, holott tudta, hogy a nő jobban szereti lassabban. Ám a Vesta-szűz igyekezett a
kedvében járni, és még örömét is lelte a férfi remegő, irányíthatatlan izgalmában. Lucius összes érzelme
egyszerre érte el a csúcspontját, és áradásként zúdult ki belőle. Feltörtek a könnyei is, ami viszont a
szeretőjét hozta lázba; mintha még több könnyet akart volna kicsalni belőle, belevájta körmeit a hátába, és
közelebb húzta magához, olyan erővel, ami újra és újra meglepte a férfit. Úgy fogta körül a végtagjaival,
ahogy a folyondár szövi át a masszív sziklát.
Nem kellett sokáig küszködniük a beteljesedésért; hívatlanul csapott le rájuk, mint a tűz, ami mindent
felemészt az útjában. A nőt is felemésztette, mert Lucius jól érezte borzongását a saját izzadt bőrén, és a
szorongatását ott, ahol magába fogadta. Olyan sokáig és olyan hangosan sikoltozott, hogy bizonyára a
szomszédok is meghallották. Hadd hallják, gondolta magában Lucius; csak annyit fognak tudni, hogy egy
nő mámoros pillanatokat élt át, de fogalmuk sem lehet róla, hogy egy Vesta-szűz volt az.

*

Amikor végeztek, összefonódva, csupaszon feküdtek egymás mellett, és szótlanul élvezték, ahogy
lassan alábbhagy az izzás.
Amikor Lucius először találkozott a nővel, azonnal megdöbbent az arca szépségén, de akkor még el
sem tudta képzelni, milyen szép a teste. Ezért amikor első ízben megpillantotta meztelenül, elállt a
lélegzete; és még mindig elakadt, minden alkalommal. Az évek során Róma legkiválóbbnak és
legcsábítóbbnak tartott kurtizánjainak fizetett a szolgáltatásaikért, de soha nem látott olyan nőt, akinek
szebb melle vagy érzékibb csípője lett volna, mint Corneliának. Teste érzékien ívelt körvonalai és
bőrének halvány, márványszerű tökéletessége arra ösztönözte, hogy minden látható és rejtett részét
felfedezze a kezével, és még kíváncsibb legyen a legtitkosabb és legérzékenyebb testtájaira. Érett, nőies
keble és csípője Venust idézte, ugyanakkor karcsú lábszára, apró keze és nyakának minden izgató
gödröcskéje gyermekien puha és törékeny volt.
Gyönyörű volt, ráadásul szenvedélyes is. A legképzettebb utcalány sem válaszolt az érintéseire ilyen
élénken, és egyik sem nyúlt hozzá viszonzásként ilyen buján és gátlástalanul. Lucius néha úgy érezte, hogy
ő az érzékenyebb kettőjük közül, a mámor reszkető alattvalója, aki teljesen ki van szolgáltatva szemérmet
nem ismerő szeretőjének. Annak a szeretőnek, aki ujjai egyetlen simításával, sőt egyetlen cirógató
lélegzetével elő tudta idézni vagy vissza tudta fogni a gyönyört.
Gyönyörű volt, szenvedélyes – és veszélyes. Amit Lucius abban a házban művelt Corneliával,
nemcsak tiltott és tiszteletlen dolog volt, hanem súlyos törvényszegés is. Szerelmi viszonyuk bűnének
súlya felért egy gyilkossággal. Lucius nem lelte perverz örömét ebben a gondolatban, legalábbis ezt
mondogatta magának. Mégis, miért pont Cornelia kellett neki a rengeteg nő közül? Valahol a lelke mélyén
sejtette, hogy viszonyuk titkos és tiltott mivolta fokozza az izgalmát, ám akárcsak a folyóra sodródott
falevél, ő sem kérdezte magától, hogyan került ebbe a helyzetbe, és nem is kísérelt meg ellenállni az őt
sodró áradatnak. Egyszerűen elfogadta, hogy egy önmagánál nagyobb erőnek van kiszolgáltatva, és átadta
magát neki.
Corneliától megkapta a legnagyobb testi örömöt, amit valaha átélt, ugyanakkor más módokon is
elbűvölte, amelyeknek nem volt közük a testéhez. Soha nem ismert más nőt, aki ilyen tájékozottan tudott
beszélgetni a világ dolgairól; művelt volt, akárcsak Epiktétosz, szellemes, akár Martialis, és e világi, mint
Dio. Vesta-szűzként minden fontos embert ismert, és olyan helyzetben volt, hogy figyelemmel kísérhette az
összes jelentős eseményt, ami a városban történt. Sokkal erősebb szálakkal kötődött politikai és
társadalmi körökhöz, mint Lucius; egyfajta ablakot nyitott a férfi számára ezekre a világokra, így Lucius
kényelmes távolságból tekinthetett rájuk, megtartva szokásos pártatlanságát. Cornelia nemcsak a lehető
legjobb szerető volt, hanem a legérdekesebb beszélgetőtárs is, akit valaha ismert. Bármiről beszélhetett
vele, és soha nem traktálta unalmas témákkal.
Ahogy heves szeretkezésük utolsó hullámai is lecsillapodtak, és felszáradt az izzadság a bőrükről,
fokozatosan szétváltak. Egymás mellett feküdtek tovább, csak a válluk és a csípőjük érintkezett, és a
mennyezetet figyelték.
– Ezúttal milyen ürügyet találtál? – kérdezte Lucius.
– Hogy elkéredzkedjek a Vesta-szüzek házából? Azt mondtam, hogy elfogadtam a felkérést, hogy a
Lucina-templom melletti szent ligetben lévő lótuszfát gondozzam az Esquilinus-dombon.
– Mennyire kell gondozni egy lótuszfát?
– Az a példány több mint ötszáz éves. Nagyon ügyelnek rá.
– És miért olyan fontos a Vesta-szüzeknek?
– Minden lótuszfa szentnek számít. Van egy a Vesta-szüzek háza mellett is. Amikor beavatnak egy új
lányt, és először vágják le a haját, a fürtjeit annak a fának az ágaira akasztják fel, hogy felajánlhassák az
istennőnek. Csodálatos ceremónia.
– Biztosan.
– Valami aggaszt téged. Mi baj van, Lucius?
A férfi sóhajtott.
– Tegnap egy hírvivő jött a házamhoz. A pruszai Diótól hozott üzenetet.
– Ó, a jó barátodtól, akit a császár száműzött. Hol van most a híres szofista?
– Daciában, ha hihetünk abban, hogy a Danubius túlpartjáról is ideérhetnek a levelek.
– Azt mondják, Dacia egyike azon kevés civilizált területeknek, amelyeket a rómaiak nem igáztak még
le.
– Úgy érted, azon kevés gazdag vidékek egyike, amelyeket a rómaiak még nem fosztottak ki.
– Milyen cinikusan beszélsz, Lucius! Nem hiszel benne, hogy Rómának különleges, kiemelt szerepet
szántak az istenek? Hogy el kell vinnie a római vallást és törvényt a világ többi részébe, egyik
provinciába a másik után?
 Lucius soha nem tudta eldönteni, mennyire vegye komolyan Cornelia hazafias megnyilvánulásait.
Mindent összevetve, és eltekintve attól, hogy megszegte fogadalmát, mégiscsak az államvallás elkötelezett
papnőjének tartotta magát.
– Úgy hírlik, a dákok átkeltek a Danubiuson, és betörtek néhányszor római területre – folytatta a nő. –
Rabszolgasorba hajtottak határ menti birtokosokat, kifosztottak falvakat, megerőszakoltak asszonyokat és
gyerekeket. Mintha Decebalus király szándékosan provokálná Domitianus császárt, hogy támadja meg.
– Legalábbis az uralkodó szeretné, ha mindnyájan ezt gondolnánk. Régi római trükk ez: elhitetni, hogy
az ellenség robbantotta ki azt a háborút, amit mi szeretnénk viselni. Titus minden pénzt elköltött, ami a
zsidók fővárosának kifosztásából származott, ezért Domitianusnak kincsekre van szüksége. Ha pedig rá
akarja tenni a kezét Decebalus aranyára, akkor tökéletesen megfelel a céljainak egy olyan háború, amit
állítólag a római polgárok ellen elkövetett csúfságok robbantottak ki.
Cornelia legyintett.
– Elég legyen ebből! Nem arra akarom fecsérelni az együtt töltött drága időnket, hogy a dákkérdést
vitassam meg veled. Az imént Dio barátodról beszéltél. Nagyon csüggedt az öreg?
– Nem, egyáltalán nem. Egészen derűs levelet írt. Mégsem tudok napirendre térni a száműzetése fölött.
A Vesta-szűz sóhajtott.
– Mindig veszélyes, ha az ember keresztezi Domitianus útját… legyen szó akár egy olyan ártalmatlan
filozófusról, mint Dio.
– A filozófusok korántsem ártalmatlanok! Legalábbis Dio szerint. Szerinte a szavaknak és az
eszméknek ugyanakkora erejük van, mint a hadseregeknek. A jelek szerint Domitianus is hisz ebben.
Mennyire más, mint a bátyja volt, aki büszkén hirdette: nem fél a szavaktól, így mindenki szabadon
beszélhet! Kezdem úgy érezni, hogy Titus uralkodása aranykor volt.
– Furcsa, hogy az aranykorok mindig ilyen rövid ideig tartanak – tűnődött Cornelia. – Lehet, hogy így
visszatekintve azért tűnik aranynak Titus uralma, mert csak pár évig tartott. „Egyetlen szenátort sem
végeztetett ki” – ezt hallani mindenhol. Talán csak nem élt elég hosszú ideig. Amikor az a váratlan
betegség végzett vele – mellesleg soha senki nem gyanakodott merényletre –, Domitianus vérontás nélkül
vette át a hatalmat. Ő azonmód eltette az útból Titus legeltökéltebb támogatóit, vagyis azokat, akikben nem
bízott meg. De így, hogy fivér váltotta a fivért, mi változott valójában? Nagyon kevés. Ennek ellenére az
emberek nosztalgiával gondolnak vissza Titus uralmára, mert fiatalon halt meg, jóképű volt és közkedvelt,
és Domitianus éppen ezért jelentős hátránnyal indult. Ő soha nem tudott olyan megnyerő és
kiegyensúlyozott lenni, mint a testvére…
– Túl szerényen fogalmazol! Te is láttad, hogy viselkedik Domitianus az amfiteátrumban… Milyen
vérmes rohamokat kap a gladiátorviadalok alatt, hogyan kiabál a kedvelt harcosai felé, és hogyan ordítja
le azok fejét, akik a másiknak szurkolnak! Az egész hely hangulatát lealacsonyítja. A nézők is átveszik a
hevességét, dulakodások törnek ki. Némely napokon több vér folyik a lelátókon, mint a homokon.
– Túlzol, Lucius. Hozzád hasonlóan én is szeretnék illendőbb viselkedést látni az amfiteátrumban –
elvégre Marsnak szentelték fel az épületet, és a látványosságok tulajdonképpen vallási rituálék –, de a
vérontás a jelek szerint hatalmas érzelmeket szabadít fel az emberekben, még a császárban is. Engem
sokkal inkább aggaszt a császári udvarban folyó sok cselszövés. Gondolom, előbb-utóbb minden uralkodó
szembesül a belső intrikákkal… körök alakulnak, riválisok tűnnek fel, sokan ármánykodnak. Azóta
rosszabb a helyzet, hogy Domitianus fia meghalt.
– Hogy szerették azt a kisfiút! Olyan volt, mint az apja tükörképe, mindig vele tartott a viadalokra, és
utánozta minden mozdulatát.
– Ő nem csak a szeretett fia volt. Egy császár számára az örökös a biztosíték, hiszen már a fia puszta
létezése is visszarettentette a riválisokat. Amikor a gyerek meghalt, Domitianust nem csak a gyász sújtotta
le; akkor kezdett gyanakodni minden élő emberre maga körül. Ebből az következett, hogy az udvaroncai is
kételkedni kezdtek benne. Ha pedig ilyen a légkör a palotában, az emberek a császár legkisebb
megmozdulását is idegesen figyelik.
– A száműzetés nem éppen „legkisebb megmozdulás”, ha te vagy az, akit száműznek! – jegyezte meg
Lucius.
– Ez is igaz.
– Vagy a fejed elvesztése.
– Flavius Sabinusra célzol, Domitianus unokahúgának férjére? Hát az az eset kétségkívül
szerencsétlenül alakult, és nem is lett volna rá szükség. A császári udvarhoz tartozó barátaim szerint
Domitianusnak nem volt nyomós oka összeesküvéssel vádolni Flaviust, ennek ellenére letartóztatták és
lefejezték. A barátod, Dio számára igencsak rossz hír, hogy gyakran látták Flavius Sabinus társaságában.
– Ez is bűncselekménynek számít?
– Talán nem. Ha Domitianus összeesküvéssel vádolta volna Diót, a barátod már rég elvesztette volna
a fejét, Flaviusszal együtt. Ehelyett a császár száműzte őt. Dio szerencsés, hogy élve megúszta.
– Él, de száműzték Itáliából, és a szülőföldjére, Bithüniába sem mehet vissza. Elég nagy árat kellett
fizetnie azért, mert szívesen látott vendég volt Titus lányának és vejének házában. Tudod, mit tett elsőként
Dio, miután elmenekült Rómából? Görögországba ment, hogy értekezzen a delphoi orákulummal. Bár a
jós kétértelmű kijelentéseiről híres, ezúttal egyértelműen fogalmazott. „Olts koldus gúnyát! – mondta neki.
– Aztán menj a birodalom legtávolabbi zugába, sőt még azon is túlra!” Így hát elment Trákiába, majd
onnan Müsziába és Szkítiába, a primitív barbárok földjére.
– Egy olyan kíváncsi embernek, mint Dio, a távoli földekre tett utazás pompás lehetőséget jelent arra,
hogy jobban megismerje a világot – vette át a szót Cornelia. – Gondolj csak bele, mennyi elvont metaforát
és homályos célzást tud majd beleszőni a híres, magas röptű diskurzusaiba!
Lucius elmosolyodott.
– Pont egy ilyen metaforát használt a levelében, amikor leírta a szkíták temetkezési szokásait. „Ahogy
ezek a barbárok a pohárnokokat, szakácsokat és ágyasokat is eltemetik a halott királlyal együtt, úgy
büntetik meg a rómaiak a barátokat, családtagokat és tanácsadókat is különösebb ok nélkül, amikor egy jó
embert kivégeznek.”
Cornelia élesen szívta be a levegőt.
– Elégetted a levelet?
– Persze, de csak miután felolvastam Epaphroditusnak és Epiktétosznak.
– Másvalaki is hallotta?
– Úgy érted, Martialis? Ó, mit meg nem adott volna érte, ha hallja! De nem, neki nem olvastam fel.
Drága Martialis… egyik nap még Titus hízelgő poétája, másnap Domitianus ölebe. Még javában dolgozott
a felavatási ünnepségről írt költeményén, amikor Titus meghalt. Mihez kezdjen a kemény munka
gyümölcsével? Nincs más hátra, mint átírni a versszakokat az új császár ízlése szerint. A könyv nemrég
meg is jelent. Domitianus a jelek szerint nagyon elégedett, aminek Martialis is felettébb örül, mert szerinte
az új császár éberebb és élesebb eszű kritikus, mint a bátyja volt. De hát Martialis már csak ilyen. Neki is
meg kell élnie valamiből.
– Míg a filozófusok éheznek?
Cornelia alaposan kinyújtóztatta a karját és a lábát. Ahogy a teste hozzádörgölőzött Luciushoz, a férfi
érezte, hogy újra felébred benne az izgalom.
– Dio nem éhezik – felelte. – Azt írja, hogy a dákok egészen civilizáltak, annak ellenére, hogy csak
egyetlen istent tisztelnek. Sarmisegethusa városa természetesen nem olyan gazdag, mint Róma, ám
Decebalus király állítólag a világ egyik legnagyobb aranykészletével büszkélkedhet. Ahol ekkora vagyon
van, ott Róma egyik ünnepelt filozófusa sem éhezhet. Mindig lesz egy dák nemes, aki szívesen
megvendégel egy olyan embert, aki szellemességet és műveltséget csempész az asztalához.
Lucius az oldalára fordult, szembe Corneliával. Végigsimította a nő csípőjének ívét, aztán becsúsztatta
ujjait a combjai között formálódó deltába.
– Tulajdonképpen egészen megkapó a leírása. Úgy tűnik, semmi sem ronthatja el a kedvét; minden
rosszban a jót keresi. Sőt, kijelentette, hogy a száműzetése egyfajta áldás, akármennyi problémát okozott
neki. Ezt tanítják a sztoikusok. Minden szerencsétlenség, ami egy embert érhet – szegénység, betegség,
bánat, öregség, száműzetés – egyszerűen egy újabb lehetőség a tanulásra.
– Ezt vallod te is, Lucius?
– Nem tudom. Meghallgatom a filozófus barátaimat, és megpróbálok értelmet keresni abban, amit
mondanak. Epiktétosz szerint nem egy adott esemény zavar bennünket, hanem az, ahogyan az eseményt
nézzük. Önmagában semmi sem jó vagy rossz, csak a gondolkodásunk alakítja olyanná. Ezért kell jó
gondolatokra törekedni, és megelégedni a jelen pillanattal.
– Akkor is, ha beteg vagy, éhség vagy fájdalom gyötör, esetleg messze vagy az otthonodtól?
– Epiktétosz szerint még egy testi sérelem, mint a betegség vagy a kínzás is csupán egy külső esemény,
ami kívül esik a valódi énünkön. Igazi önvalónk nem a testünk, hanem a testünkben lakó értelem. Az a
valódi énünk, amelyet nem érinthet más, és az egyetlen dolog, ami igazán a miénk. A saját akaratunk
működése az egyetlen dolog a világmindenségben, amit irányíthatunk. Az, aki el tudja fogadni ezt,
elégedett ember, akármilyen fizikai körülmények között él, míg az, aki úgy képzeli, irányíthatja a világot
maga körül, feltétlenül zavarodott és keserű lesz. Ezért van az, hogy a legínségesebb helyzetben lévő
emberek is lehetnek boldogok, és sok olyat is látunk, aki fényűzésben él, és rabszolgák lesik minden
kívánságát, mégis senyvednek.
– De mi van, ha valakit elnyomnak? Mi van, ha a szabad akaratát brutális külső erők vagy hatalmak
korlátozzák?
– Epiktétosz azt mondaná, hogy az ilyesmi lehetetlen. Másoknak lehet hatalmuk a mi testünk és
vagyontárgyaink fölött, de az akaratunk fölött sohasem. Az önvalónk mindig szabad, csak tudatában kell
lennünk ennek.
– És mi van a szerelemmel, meg a test többi örömével?
– Epiktétosz lenézi azt, amit ő „étvágynak” nevez, vagyis azt a hajtóerőt, ami a test óhajait vezérli.
Túlzottan gyakran irányít minket az étvágy, ahelyett, hogy mi irányítanánk azt.
– Csakhogy mivel van egy testünk, és annak szükségleteit ki kell elégítenünk, ha létezni akarunk ebben
a világban, az étvágynak nyilvánvalóan van valami célja. Az embernek ennie kell, hát miért ne élvezhetné
az ételeket? Amit pedig mi ketten csinálunk, Lucius… nem okoz neked örömöt?
– Talán túl sokat is. Vannak percek, amikor elfelejtem, hol vagyok, sőt azt is, ki vagyok. Teljesen
elveszek a pillanatban.
Cornelia elmosolyodott.
– És ez nem gyönyörűséges?
– Epiktétosz inkább azt mondaná, veszélyes. Feloldódni az eksztázisban szerinte olyan, mint csapdába
kerülni. Olyankor a test felülkerekedik az akaraton, megadjuk magunkat az étvágynak, és magunkhoz
édesgetjük a bánatot és a csalódást, mert nem irányíthatjuk a másik szenvedélyét és étvágyát. Könnyen
lehet, hogy egyik napról a másikra kiszeret belőlünk. Az élvezetből így lesz fájdalom. Én viszont azt
vallom, hogy az embernek szüksége van az érintésre, és arra, hogy érintsen, egyesülni akar egy másikkal,
és néha állatiasnak kell éreznie magát… olyan állatnak, amelynek van teste, vannak vágyai, és semmi más.
Veled ezt élem át, Cornelia, és semmiért nem adnám oda ezt a közös élményt.
– Szóval akkor egyetértesz a sztoikusokkal, vagy nem, Lucius?
 – A tanításuk nagy részét elfogadom. De megvannak a magam kétségei. Ennyi lenne a bölcsesség? A
végzet elfogadása, belenyugvás abba, hogy végső soron semmi hatalmunk nincsen? Ha a test fájdalma és
öröme különálló az igazi valónktól, és semmi sem előzi meg vagy követi a földi életünket, akkor minek
megszületni? De nézz csak rám… filozofálok egy Vesta-szűzzel! Az istenek most nevetve néznek le ránk,
Cornelia? Megvetnek minket?
– Ha Vesta elégedetlen volna velem, annak jelét adná.
Lucius megrázta a fejét.
– Néha el sem tudom hinni, mennyi kockázatot vállalsz miattam. – A férfi végigsimította a nő mellét,
és figyelte, ahogy a bimbó megkeményedik rajta. – Sőt azt sem, hogy én mennyi kockázatot vállalok
ezekkel a találkákkal.
Mindketten ismerték a törvényt. Azt a Vesta-szüzet, aki megszegi szüzességi fogadalmát, élve
eltemetik. Szeretőjét keresztre lógatják, és botokkal agyonverik.
Cornelia megvonta a vállát.
– Nero óta, vagy talán még hosszabb ideje – legalábbis amióta én Vesta-szűz vagyok – senki sem
kényszerített minket szüzességi fogadalomra. Néhány nővérünk szűz maradt, mások nem. Nem hencegünk
azzal, amit teszünk, az államvallás papjai pedig nem kutakodnak ennyire az életünkben. Ők a pontifex
maximus utasításait követik, aki a császár is egy személyben. Vespasianust soha nem érdekelte, mit
teszünk. Titus is elfordította a fejét. Tudták, hogy mi számít igazán. Amíg Vesta tűzhelyén folyamatosan ég
a tűz, és az előírások szerint végezzük a szertartásokat, addig Róma élvezheti az istennő áldását.
– Tényleg hiszel Vestában és az ő oltalmában?
– Hát persze! Ne mondd nekem, hogy istentagadó vagy, Lucius. Csak nem tértél át a judaizmusra?
– Tudod, hogy az előbőröm érintetlen.
– Vagy ami még rosszabb: ugye nem lettél Krisztus követője, az istenek és az emberek elvakult
gyűlölője?
– Nem. Sem zsidó, sem keresztény nem vagyok. De…
– Igen?
Lucius habozott egy darabig. Amit mondani akart, azt még soha senkinek nem mondta ki hangosan.
– A nagybátyám, Kaeso, keresztény volt.
– Tényleg?
– Igen. Nero elevenen elégettette, a többi kereszténnyel együtt, akiket a nagy-tűzvész miatt büntetett
meg.
Cornelia lebiggyesztette a száját.
– Szörnyű lehetett neked!
– Inkább neki. Én nem ismertem. Apám távol tartott tőle.
– Szörnyű volt neki, igen… – Cornelia lenyelt valamit, amit mondani akart, de Lucius olvasott a
gondolataiban: ha az a férfi keresztény volt és gyújtogató, akkor talán meg is érdemelte a büntetést. – Ezt
nem a nagybátyádtól kaptad, ugye? – mutatott az amulettre, amely egy láncon függött a férfi nyakában.
– Miért kérdezed?
Lucius korábban soha nem viselte a fascinumot, amikor a papnővel találkozott. Ma volt az első
alkalom, hogy elfelejtette otthon levenni.
– Láttam, hogy megérintetted, amikor őt említetted. Kicsit hasonlít egy keresztre. A keresztények
büszkék arra, hogy az istenüket keresztre feszítették… Mintha ez ok lenne a büszkeségre!
– Igazság szerint Kaeso bácsikám nem viselte az amulettet egész életében; csak a halálakor vette fel.
Apám legalábbis így mesélte. Az viszont csak véletlen egybeesés, hogy egy keresztre hasonlít. Ez egy
családi talizmán, egy fascinum.
 – Nem úgy néz ki, mint egy fascinum.
– Azért, mert nagyon régi és kopott. Ha egy bizonyos szögből nézed, még kivehető az eredeti formája.
Látod? Itt a fallosz, és itt vannak a szárnyak.
– Igen, látom.
– Te vagy az egyetlen, akinek megmutattam. Mindig a ruhám alatt tartom, eldugva.
– És ha a fürdőbe mész?
– Akkor otthon hagyom. Félek, hogy elveszítem.
– Akkor kiváltságos vagyok, hogy láthatom Lucius Pinariust meztelenül, mindössze a családi
örökségével a nyakában.
Lucius lesütötte a szemét.
– A nagybátyámról sem beszéltem soha. Senkinek.
– Vagyis ez egy titok?
– Gondolom, néhányan tudják, ki volt… Epaphroditus biztosan tudja, mivel jól ismerte apámat… de
soha nem említjük.
– Értem. Minden családban vannak emlékek, amikről nem beszélnek, és vannak rokonok, akiket soha
nem említettek.
Lucius ráébredt, hogy még mindig a fascinumot tapogatja; ide-oda forgatja a mutató- és a hüvelykujja
között. Egy darabig nézegette, majd morogva elengedte.
– Hádészba, hogy jutottunk el Kaeso bácsikámig?
– Vestáról és a szent tűzhelyről beszélgettünk, meg olyan ateistákról, mint a keresztények, akik nem
hisznek az istenekben.
– Nem is tudom, mit gondolok az istenekről. Újabban Euhémeroszt olvasom. Ismered?
– Nem.
– Euhémerosz Kasszander udvarában szolgált, aki Nagy Sándor után Makedónia királya volt. Azt
vallotta, hogy az istenekről szóló meséink csak réges-régen élt halandó emberek és asszonyok történetei,
amelyeket jócskán kiszíneztek a mesélők, és a szereplőket természetfeletti erőkkel is felruházták.
– Akkor ez a bizonyos Euhémerosz istentagadó volt.
– Epikuroszt is szoktam olvasgatni. Szerinte léteztek az istenek, de visszavonultak a mi világunkból,
és annyira eltávolodtak az emberektől, hogy most már alig gyakorolnak hatást ránk. Nem észleljük őket,
olyanok, mint egy gyenge mécses által vetett árnyékok.
– Vesta tűzhelye nem gyenge árnyékokat vet, erről biztosíthatlak – mondta Cornelia. – Az istennő
mindennap velem van. Örömmel és hálával szolgálom. Az a közkeletű hiedelem azonban, hogy
szüzességet követel a papnőitől, és a tisztátalanságot katasztrófákkal bünteti, amelyek az egész várost
sújtják, téveszme, egy félreértés, amit már számtalanszor megcáfoltak. Tudom, hogy számtalan Vesta-szűz
szegte meg a fogadalmat mindenféle rossz következmény nélkül. Máskülönben Rómának minden évben
sok-sok csapást kellett volna átvészelnie, amióta én Vesta-szűz lettem.
– Elvesztettük Pompejit…
– Az messze van Rómától.
– Szörnyű tűzvész tombolt…
– Vesta temploma és a Vesta-szüzek háza érintetlen maradt…
– És a járvány…
– Egyetlen Vesta-szűz sem halt meg, sőt meg sem betegedett. Ha katasztrófákról van szó, mindig ilyen
látványos izgalomba jössz?
– Csak ha veled vagyok.
Megint szerelmeskedtek. Minden találkozásukkor többször is egymáséi lettek, talán azért, hogy
kárpótolják magukat a ritka alkalmakért. Lucius folyton úgy érezte, a második még mámorítóbb az elsőnél
– kevésbé kapkodó, nyugodtabb, amelyben jobban át lehet élni az egyesülést, és kielégítőbb a
beteljesülés. Az összebújásuk idejére elfelejtette minden kételyét a létezéssel kapcsolatban. A pillanatok
önmagukban is a teljességet alkották.
Szorosan magához ölelte, amikor a nő is elérte a csúcspontot. Soha nem érezte ennél közelebb
magához. Később azonban Cornelia kicsúszott a karjai közül, és hátat fordított neki.
– Most egy jó ideig nem találkozhatunk – mondta. – Legalább néhány hónapig.
– Miért?
– Elmegyek. Nem jövök vissza tavaszig.
– Hosszú lesz a tél nélküled. Hova mész?
– Alba Longába, az ottani Vesta-szüzek házába.
A városka egynapi utazásra volt a Via Appia mentén, egy dimbes-dombos tájon, ahol érdekes kis
falvak, fényűző villák és vadászbirtokok bújtak meg.
– Az csak pár órára van Rómától. Lemehetnék meglátogatni téged…
– Nem lehet, el leszek zárva. Albában szigorúbbak a szabályok. Ott a Vesta-szüzek a legrégebbi
rendhez tartoznak, amit még Róma megalapítása előtt hoztak létre.
– Azt hittem, Vesta tisztelete innen ered, Rómából.
Cornelia kesernyésen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Te is egy olyan patrícius vagy, akinek még Hercules idejéből származik a neve!
– A vallástörténet nem az erősségem.
– Azt hittem, gyakran olvasod Titus Liviust.
– Csak a családomról szóló részeket.
– Minden római gyereknek meg kell ismernie Rhea Silvia történetét, Romulus és Remus anyjáét, aki
Vesta-szűz volt.
– Ki hallott még ilyet! Még egy papnő, aki nem volt szűz!
– Rhea apja az albai Numitor király volt. A fivére, Amulius ölte meg. A gonosz nagybácsi attól félt,
hogy Rhea egy nap trónkövetelő riválist fog szülni, ezért arra kényszerítette, hogy Vesta-szűz legyen, és
elvonuljon a világtól. Rhea azonban így is viselős lett. Egyesek szerint Mars becstelenítette meg. Mások
szerint maga Amulius erőszakolta meg. Akárhogy is történt, Rhea titokban tartotta az állapotát az ikrek
születéséig…
Cornelia hangja elcsuklott.
– Ezt a részt még én is ismerem – vette át a szót Lucius. – Az anya egy kosárba helyezte az újszülött
ikreket, és egy rabszolga felvitte őket egy sziklás hegyoldalra, majd otthagyta őket meghalni. Szörnyű
dolog ilyet tenni, nem igaz?
– De mi más választása lehetett Rhea Silviának? Sok nő teszi meg ugyanezt manapság is. Elterjedt
gyakorlat.
– Miféle anya tudja sorsára hagyni a gyermekét?
– Rabszolganők, szegény asszonyok, megerőszakolt lányok. Rhea Silviának is halálbüntetéssel kellett
volna szembenéznie, ha a bűne kiderül.
Lucius megcsóválta a fejét. Soha nem helyeselte a csecsemők magára hagyását, de vitatkozni sem
tudott Corneliával.
– A történet további részét már jól ismerem. Jupiter irdatlan vihart bocsátott a világra, és nagy
özönvíz jött, amely elsodorta az ikreket egészen Rómáig. Az egyik domb oldalán akadt meg a kosár. Egy
nőstény farkas találta meg őket, felvitte őket a barlangjába, a Lupercalba, és megszoptatta őket. Később
Romulust és Remust egy disznótenyésztő és a felesége vette magához. Rettenthetetlen harcosokká váltak,
megölték az aljas Amuliust, megmentették az anyjukat, Rhea Silviát, és megalapították Rómát. A többi már
történelem. De neked miért kell Albába menned, Cornelia? És miért ilyen hosszú időre?
– Nem az én döntésem. A virgo maxima küldött oda. Kötelességem engedelmeskedni neki.
Cornelia hangján hallatszott, hogy valamit elhallgat, ám Lucius úgy érezte, nincs értelme tovább
faggatóznia.
– Hiányozni fogsz. Hiányozni fog ez. – Lucius magához húzta a papnőt. – Leginkább azonban ez fog
hiányozni… az, amit szerelmeskedés után szoktunk csinálni. Az évődés. Az incselkedés. A komoly
beszélgetés. Amíg Albában leszel, új szeretőt választasz magadnak?
– Nem – vágta rá a papnő teketóriázás nélkül.
– Akkor én sem – mondta Lucius.
– Ne légy nevetséges! Te férfi vagy.
– Te pedig nő. Az egyetlen nő, aki kell nekem. Ki máshoz fordulhatnék? Egy ismerősöm unatkozó
feleségéhez, aki egy órára elfoglaltságot keres magának? Egy rabszolgához, aki a mennyezet repedéseit
számolja, amíg végzek? Egy szajhához, aki az egyik szemét mindig az erszényemen tartja? Vagy keresnem
kellene egy hamvas fiatal lányt az eladó hajadonok piacán, akinek az apja megelégedne egy megkopott
patríciusnevet viselő kérővel, aki száműzött filozófusokkal tartja a kapcsolatot, és akinek családi
vagyonát éppen csak egy kicsit szennyezi be a Neróval való távoli kapcsolata? Úgysem találnék olyan nőt,
akivel utána filozófiáról és vallásról tudnánk beszélgetni.
– Még érhetnek meglepetések.
– Azt hiszem, azt fogom tenni, amit Martialis szokott, amikor nem talál magának csinos fiúkat…
Megtanulom használni a bal kezemet. Vagy választok egy másik Vesta-szüzet…
– Azt nem merészelnéd!
– Varronilla egész csinos, és még nálad is fiatalabb; talán túl fiatal is az én ízlésemnek. Mi van az
Oculata nővérekkel? Egyszer, még évekkel ezelőtt volt alkalmam összebújni egy testvérpárral… Hány
férfi mondhatja el magáról, hogy olyan lánytestvérekkel bújt ágyba, akik egyszersmind Vesta-szüzek is
voltak? Már csak az újdonság varázsa is…
– Ezt gyorsan verd ki a fejedből! – Cornelia belecsípett a férfiba, játékosan, de pont annyira
fájdalmasan, hogy Lucius felkiáltson. – Mi elővigyázatosak vagyunk, Lucius. Körültekintően szervezzük
meg a találkáinkat. Ha a nyilvánosság előtt keresztezi egymást az utunk – mondjuk a Flavius-
amfiteátrumban vagy a fórumon –, röviden üdvözöljük egymást, tökéletesen természetes és elfogadható
módon, majd továbbmegyünk. Senkinek sem adunk okot a gyanakvásra. Ám ha elterjed a híre, hogy te
szántszándékkal keresed a Vesta-szüzek társaságát, ha kiderül, hogy bennfentesként ismersz minket…
– Cornelia, én csak vicceltem! Incselkedtem veled… ahogy egy férfi szokott egy nővel, akit szeret,
miután meghallja, hogy hónapokig nem fognak találkozni, és nem beszélhet vele, nem érintheti meg, és
nem teheti vele ezt…
Lucius szenvedélye a papnő érzékeit is lángra lobbantotta. Ezúttal hevesebben szeretkeztek, mint
bármikor korábban, hiszen vágyukat felszította az elválás közelsége.


KR. U. 85
– És te mindvégig hűséges voltál hozzá, Lucius? Annak ellenére, hogy több mint, egy éve nem
maradtál kettesben vele? – kérdezte Martialis.
Epaphroditus kertjében ültek, vendéglátójukkal és Epiktétosszal együtt.
– Ahogy megesküdtem neki – bólintott Lucius.
– Hadd lássak tisztán. Az a nő több hónapra eltávozott, majd visszatért, és most nem hajlandó újra
találkozni veled, legfeljebb nyilvános helyen és futólag. Te viszont továbbra is őrzöd magad neki, és sem
nőkkel, sem fiúkkal nem bújtál ágyba.
– Így van.
– De Lucius, ez őrültség! Ha az a nő már nem érdeklődik irántad testileg, akkor tovább kell menned. Ó
igen, megértem a szíved fájdalmát, a sóvárgásodat, hiszen mindig egyfajta gyászt érzünk, ha egy románc
véget ér. Csakhogy amíg arra vársz, hogy a kín alábbhagyjon, addig is gondoskodnod kell a testi
szükségleteidről. Ha még nem érzed késznek magad arra, hogy egy másik nőt válassz, akkor keress egy
fiút, hiszen nem igazán érdekelnek téged. Ily módon megtapasztalhatod a testi örömöt anélkül, hogy úgy
éreznéd, elárultad azt a nőt… habár, fel nem foghatom, hogyan árulhatnál el egy olyan nőt, aki téged árult
el.
– Martialis, te ezt nem értheted. Ő nem árult el engem. Ő is éppoly hűséges, mint én.
– Ó, valóban? Hogy hiheted ezt el? Persze azt nem vagy hajlandó elárulni, hogy férjezett-e vagy
özvegy, egy másik ember rabszolgája, esetleg egy utcalány a Suburából.
Egyik sem, gondolta magában Lucius, de képtelen volt olyan leírást adni, amivel ne fedte volna fel
Cornelia valódi kilétét.
– Én személy szerint úgy gondolom, hogy semmi perverz vagy természetellenes nincs abban, ha valaki
hű marad – szólalt meg Epiktétosz. – Amennyiben a test és a szellem is harmóniában van ezzel a
törekvéssel. Ez a tébolyult vágy arra, hogy eltiporják a szüzeket, kipróbáljanak minden lehetséges szajhát,
és törvénytelen viszonyokat folytassanak más férfiak feleségével, ráadásul közben ugyanilyen figyelmet
szenteljenek hízelgő fiúknak és készséges eunuchoknak – ami manapság egyébiránt a költők kedvenc
témája –, semmi máshoz nem vezet, mint hogy a férfi állandóan izgalmi és kielégítetlen állapotban marad.
Ha valaki teljesen megadja magát a testi vágynak, hosszú távon kevés kielégülést nyer.
– De rövid távon annál többet! – vitatkozott Martialis. – Bár abban igazad van, hogy igen kimerítő.
Tudjátok, valaha a császárunk is a testi szerelem bajnoka volt. Fiatalabb korában, mielőtt az apja a trónra
került, Domitianus állítólag minden római prostituáltat az első neve szerint ismert, és szeretők egész
csoportjával fürdött a Tiberisben meztelenül, holdfénynél. Köztiszteletben álló matrónákat is szép
számmal elcsábított. „Ágybirkózásnak” hívta ezt a tevékenységet. Nekem tetszik, nektek nem? Azt mutatja,
hogy császárunk ifjúkorában nem vette túl komolyan a szerelmeskedést. Csak arra volt neki jó, hogy
karbantartsa a testét, eleget izzadjon, mintha lovagolt volna, majd tornázott volna egy kicsit a
gymnasiumban. Persze miután megházasodott – méghozzá szerelemből –, ő lett a legodaadóbb férj és apa.
Ó de kár, hogy meghalt az a drága kisfiú! Micsoda csapás ez neki! Ráadásul utána a felesége
összegabalyodott azzal a színésszel, Parisszal… Érthetetlen lépés ez egy gyászoló anyától, annyi
bizonyos… és ezzel újabb mérhetetlen csalódás érte Domitianust. A császárunk azt tette, amit minden
öntudatos római férfi megtett volna, elvált a feleségétől, Parist pedig egy éjjel véletlenül megölték az
utcán. Uralkodónk viszont annyira kitartott választottja mellett, hogy megbocsátott neki, visszafogadta a
császárnét, és azóta ismét töretlen a házastársak boldogsága. Én leginkább azt kívánom, hogy az asszony
szüljön még egy gyereket. Már költöttem is egy verset arra a dicső alkalomra. „Szüless meg, kiváló
gyermek, akire atyja rábízhatja a birodalom végeláthatatlan gyepűit…”
– Mindezek ellenére Domitianus boldognak látszik – állapította meg Epiktétosz. – Vajon ennyire
boldog volt fiatalkorában is, amikor oly kiemelkedő teljesítményt nyújtott abban az úgynevezett
„ágybirkózásban”? Aligha. Mindig olyan savanyú, görcsös arcot vágott, mint az apja. Ugyanakkor
nézzétek meg a barátunkat, Luciust! Láttatok már nála elégedettebb férfit? Annak ellenére, hogy csupán
egy szeretője van, és az sem akar már tőle semmit. Lucius viszont emlékszik a vele átélt örömökre,
amelyek visszatekintve tökéletesek és sérthetetlenek, és távolról csodálja a nőt, némi szenvedéssel ugyan,
de azzal az édes-bús elégedettséggel, hogy a nő is vágyódik utána. Biztosan van valamennyi veszély vagy
illetlenség a viszonyukban, akár a férfi, akár a nő részéről, máskülönben elárulná nekünk a nevét; ez a
kockázat azonban csak még inkább megfűszerezi a vágyakozást. Úgy szereti azt az asszonyt, ahogy
állítólag egyes férfiak az istennőket szerették – távolról, teljes odaadással, veszélyességük tudatában.
Nézzétek, valóban elégedettnek látszik – csillog a szeme, mozdulatai biztosak és elegánsak, és az egész
tartása arról árulkodik, hogy békében van a világgal és önmagával. Azt hiszem, Lucius barátunk rátalált
arra a titkos boldogságra, amiről nekünk csak halvány fogalmunk lehet.
– De a szerető nevét továbbra is csak találgathatjuk – vetette közbe Martialis.
Lucius elmosolyodott.
– Talán furcsán hangzik, de ez a kapcsolat – akármilyen szabálytalan – valahogy tényleg kitöltött egy
űrt az életemben. Akármilyen hálás vagyok a barátságotokért, mindig éreztem egyfajta ürességet
magamban, egy tátongó szakadékot, amit sem a te szellemességed, Martialis, sem a te filozófiád,
Epiktétosz, sem pedig a te atyai aggodalmad, Epaphroditus, nem tudott betölteni. Ő betöltötte.
– Szóval a költészet, a filozófia és a barátság nem versenyezhet a viszonzatlan szerelemmel? –
összegezte Martialis.
– Nem viszonzatlan, csak beteljesületlen… legalábbis egyelőre.
Epiktétosz bólintott.
– Ha te egy hűséges szerelmi viszonyban találtad meg a kielégülést, akkor mindenáron meg kellene
próbálnod fenntartani jelen állapotában. A fizikai beteljesülésből fakadó boldogság röpke és mulandó.
– Minden boldogság mulandó – tette hozzá Martialis. – Az élet ingatag, tele van bizonytalansággal.
Minden változik. Nézzétek, hogy öregszünk évről évre mind a négyen!
– De azért mindnyájan agglegények maradtunk! – nevetett fel Epaphroditus.
– Csak az a fickó nem változik semmit – intett a fejével Melankomasz szobra felé Epiktétosz. – Az ifjú
ökölvívó ugyanolyan tökéletes, mint aznap, amikor Epaphroditus leleplezte előttünk.
– És ugyanúgy híján van minden vágynak! – nevetett Martialis. – Lehet, hogy irigykednünk kellene
Melankomaszra. Miközben minden átalakul körülötte, ő egyáltalán nem öregszik, és soha nem gyötri
éhség, bánat vagy vágyakozás. Talán az a Medusa mégsem volt olyan szörnyeteg, amikor kővé változtatta
az embereket. Lehet, hogy szívességet tett nekik azzal, hogy megszabadította őket a szenvedéstől és a
romlástól. Máskülönben meg ott volt Pügmalion, aki egy szoborba szeretett bele, és életre keltette. Ez a
történet jól sült el, Ovidius szerint onnantól fogva boldogan éltek. Tehát egy dilemmával szembesülünk:
mi a jobb, kővé válni, vagy életre kelteni a követ?
– Alighanem pompás témát találtál egy újabb költeményhez – szólalt meg Epaphroditus.
– Nem, ez a paradoxon túl kifinomult az én közönségemnek. A gazdag patrónusok gyors felépítést, egy-
két ravasz – és lehetőleg obszcén – célzást, aztán egy hatásos bemondást várnak el. Nem, azt hiszem, a
Medusa és Pügmalion dilemma inkább Dio barátunk magasröptű diskurzusaiba illene. Képzeljétek,
micsoda nyakatekert érvelést hozna fel, és hozzá a rengeteg metaforát és homályos történelmi utalást!
Tényleg, hallottatok mostanában felőle?
– Én kaptam egy új értekezést tőle – felelte Epaphroditus. – Tegnap…
Elcsuklott a hangja.
– Micsoda? És csak most említed? Gyerünk, olvasd fel! – buzdította Martialis.
– Csak annyi időm volt, hogy gyorsan átfussam. Nem biztos, hogy…
– Nehogy azt mondd, hogy félresikerült! – vágott közbe Martialis. – Elvesztette volna jó humorérzékét
a szegény száműzött a porfészek Sarmisegethusában?
– Nem, nem erről van szó. Hogy őszinte legyek, kétlem, hogy biztonságos megtartani azt a levelet.
Lehet, hogy… árulásnak minősül.
– Hát akkor sietve olvasd fel, aztán elégetjük! – erősködött Martialis nevetve.
 Epaphroditus feszengve elmosolyodott. Lucius tudta, mi jár a fejében, de ő sem mondta volna ki
hangosan: egyikük sem bízott már meg maradéktalanul Martialisban, mert kitüntetett státuszt élvezett a
császárnál. Martialis nem úgy festett, mint aki elárulná régi barátait, de Epaphroditus megtanult óvatosnak
lenni az elmúlt években. Más dolog volt a császár szerelmi életéről pletykálkodni – hiszen ilyet mindenki
csinált a sókereskedőktől a szenátorokig –, és egészen más volt egy száműzött filozófus műveit hangosan
felolvasni.
– Nem mondanám, hogy a diskurzus nyíltan lázító – közölte Epaphroditus. – Dio ehhez túl kifinomult.
De annyit kijelenthetünk, hogy az írása mintegy… kötekedés a császárral.
– Most már furdal a kíváncsiság! – vágta rá Martialis. – Mi a téma?
– Hogyan?
– A haj. A magasröptű diskurzus a hajról szól, illetve annak szerepéről a történelemben és az
irodalomban.
Mindnyájan elnevették magukat. Domitianus javíthatatlanul érzékeny volt korai megkopaszodására.
Annak előtte híresen hiú módon kezelte gesztenyebarna sörényét, és egyszer, baráti ajándék gyanánt, még
egy tanulmányt is írt a hajápolás titkairól. Miután hatalomra emelkedett, az írás másolatai egykettőre
elterjedtek; minden olvasni tudó ember megismerte Rómában, jóllehet, senki sem merte említeni a császár
jelenlétében. Vajon Dio a hajat dicsőítő írásával a kopaszodó uralkodót gúnyolta, aki száműzetésre ítélte?
– Az idő múlása még a császárt sem kíméli – tűnődött Martialis. Felkelt a székéből, és megkerülte a
szobrot. – Melankomasz barátunk azonban soha nem fog megkopaszodni, sem meghízni, sem ráncosodni,
és még ha ki is fakul dús hajkoronája, bármikor újra lehet festeni. Hogy irigylem ezt a maradandó
tökéletességet! Nos, ha a házigazda nem hajlandó megosztani velünk Dio új irományát, akkor én elindulok.
Van még némi dolgom naplemente előtt. Lehet, hogy mégis kihozok valamit ebből a Pügmalion-Medusa
témából. Vagy írok egy levelet Diónak, és odaadom neki az ötletet ajándékba.
– Veled tartok. – Epiktétosz megfogta a mankóját, és nagy nehezen lábra állt. – Ma este egy jövőbeli
patrónusommal vacsorázom. Titus fürdőjében akar velem találkozni, ezért ajánlatos elkezdenem a
készülődést. Te is indulsz, Pinarius?
Lucius is felállt volna, ám Epaphroditus megérintette a karját.
– Nem, Lucius még marad egy kicsit.
Amikor kettesben maradtak, Lucius várakozón nézett a ház urára.
– Aggodalmat látok az arcodon, Epaphroditus.
– Nem véletlenül. – Az öregember sóhajtott. – Az istenekre, Lucius, mit művelsz te?
– Miről beszélsz, Epaphroditus?
– Tudom, ki az a titokzatos nő.
– Honnan?
– Lucius, Lucius, gyerekkorod óta ismerlek! Lehetett valaha is titkod előttem?
Csak az, hogy milyen szerepet játszott Sporus Nero halálában, gondolta magában Lucius, de nem
mondott semmit, így Epaphroditus folytatta.
– Még mielőtt a tisztaságáról kezdtél beszélni, már tudtam, ki lehet. Láttalak titeket a nyilvánosság
előtt találkozni… a merev üdvözlés, a lesütött szemek, a szándékos távolságtartás… Történetesen azt is
tudom, hogy távol volt Rómától abban az időszakban, amit említettél. Be kell vallanom, ironikusnak
találom, hogy az esküt, amit az istennőjének nem tudott megtartani, egy férfinak megtartja. Nem mondom ki
a nevét hangosan, elvégre amit nem hallanak a rabszolgák, azt nem adhatják tovább, de te is tudod, kire
célzok. Igazam van?
Lucius lenézett a Flavius-amfiteátrumra, amit ismét állványzatok és daruk vettek körül. Egy újabb sort
adtak hozzá a nézőtérhez, hogy még többen férjenek be.
 – Igen, igazad van.
Epaphroditus megcsóválta a fejét.
– Lucius, Lucius! Micsoda szörnyű kockázatot vállaltál! Ha belegondolok, hogy megígértem az
apádnak: vigyázni fogok rád…
– Felnőtt férfi vagyok, és így felelős önmagamért, Epaphroditus. Az apámnak tett ígéreted
érvényessége már rég lejárt.
– Mégis, a veszély…
– Mindig nagyon óvatosak és titoktartóak voltunk. Már nem is találkozunk. Távolról szeretjük
egymást.
Epaphroditus behunyta a szemét, és vett egy nagy lélegzetet.
– Nem fogod fel a helyzet súlyát. Soron következő eseményekre gondolok, amelyek mindnyájunk
sorsát befolyásolni fogják.
– Események?
– Nem akartam… a többiek előtt erről beszélni.
– Úgy érted, Martialis előtt?
– Epiktétosz előtt sem. Sőt, ami azt illeti, előtted sem. – Epaphroditus szünetet tartott, hogy
összegyűjtse a gondolatait. Lucius hirtelenjében nagyon öregnek látta, és úgy tűnt számára, hogy évek óta
nem volt ilyen rettentően gondterhelt. – Tudod, hogy még mindig vannak barátaim a császári udvarban,
ilyen sok változás és ennyi év után is. Néha előre hallok dolgokról, amik csak ezután fognak megtörténni.
A forrásaim a lehető legnagyobb titoktartást várják el tőlem, ezért általában megtartom magamnak az
értesüléseket. Igen, még előled is elhallgatom őket, Lucius. De most, hogy látom, mekkora veszélyben
vagy, nem hallgathatok tovább. Domitianus újjá akarja éleszteni a cenzori hivatalt. A saját kezébe akarja
venni a magisztrátust, méghozzá véglegesen.
– Már az apja is ezt tette, nem?
– Igen, de csak korlátozott időre, egy bizonyos célból. Vespasianus népszámlálást rendelt el. Ez is a
cenzor egyik hagyományos feladata, ám ez a része nem érdekli Domitianust.
– Nem értem. Mi mást tesz még a cenzor?
– Lucius, Lucius! Hát semmit sem tanultál a történelemből a neveltetésed során? Tudom, hogy az apád
a legjobb tanítókat fogadta melléd.
Lucius vállat vont.
– Minek tanulná meg az ember egy halott köztársaság intézményeit, ha immár minden hatalom egy
ember kezében összpontosul, és a többiek mit sem számítanak?
Epaphroditus elfojtotta kétségbeesett sóhaját.
– Egyszer régen, amikor Rómát a szenátus irányította, a cenzori hivatal az állam egyik legfontosabb
szerve volt. A cenzor nagy hatalmat tudhatott magáénak – bizonyos tekintetben ő volt a köztársaság
legnagyobb hatalmú tagja, mivel ő vezette a polgárok hivatalos listáját, a magisztereket pedig a polgárok
választották. Az emberek nem önállóan szavaztak, hanem különféle csoportokban, amelyeket a vagyoni
helyzetük és egyéb rangjelzők határoztak meg. A cenzor határozta meg, ki melyik csoportban szavazhat. Ez
lényeges volt, mivel az előkelő szavazóblokkok szavazatai többet számítottak, mint a hétköznapi
csőcseléké. A cenzor ráadásul meg is tagadhatta a szavazást valakitől, ami azt jelentette, hogy az illető
végleg elvesztette szavazati jogát.
– Milyen esetben tett volna ilyet egy cenzor?
– Ha valaki például bűncselekményt követett el. Vagy ami gyakrabban előfordult: megsértette a
közerkölcsöt.
– Ki hozott ilyen ítéletet?
 – Hát maga a cenzor, ki más? Így hát a kezdeti szavazásirányító feladatából kifejlődött egy másik
kötelezettsége: a közerkölcs fenntartása. Ha erkölcstelennek nyilvánított egy embert, nemcsak kizárhatta a
szavazásból, hanem más jogaitól is megfoszthatta, akár a szenátusból is kidobhatta. A cenzori hivatal
magasztos céllal jött létre, de gyorsan politikai eszközzé silányult, amellyel meg lehetett büntetni az
ellenségeket, és félbe lehetett törni pályákat.
Lucius megrázta a fejét.
– Még mindig nem értem. Domitianusnak már most is megvan minden joga szenátorrá tenni valakit,
vagy eltávolítani onnan. Különben is, mit számítanak a szenátorok? Nincs igazi hatalmuk. Semmi szerepe
nincs annak a határozatnak, amit nemrégiben hoztak… „Tilos az állam első számú hivatalnokának halálra
ítélni bármelyik társát.” Az elképzelés, hogy a császár csak egy az egyenrangúak közül, merő
fantazmagória, és az, hogy törvényekkel korlátozhatják őt, szintén vágyálom csupán. Szóval ezért nem
érteni, mi oka lenne Domitianusnak élete végéig cenzorrá kiáltani ki magát.
– Az a rang egy új és erőteljes eszközt adhat a kezébe. Gondolj csak bele: ha a császár meg akarja
büntetni valamely ellenségét vagy riválisát, különösebb ok nélkül, csak a saját fennhatóságának
megvédése céljából, önkényúrként viselkedik. Megvádolhatná őket egy bűncselekménnyel, például
sikkasztással vagy gyilkossággal, ám ahhoz valódi bizonyítékokat kellene felmutatnia. Cenzori szerepben
viszont a közerkölcs őreként tüntethetné fel magát, aki látszólag mindenki érdekében cselekszik.
– Mi számít erkölcstelen cselekedetnek?
– Mialatt itt beszélgetünk, már folyik a lista összeírása. Láttam egy korai vázlatát. Szerepel benne a
házasságtörés, amelybe beletartozik bármely testi kapcsolat, amit egy házas személy a házasságon kívül
létesít.
– De hiszen ez nevetséges! Maga Domitianus is hált férjes asszonyokkal fiatalabb korában. Az egyikük
a császárné volt, aki el is vált a férjétől, hogy a felesége lehessen.
– Domitianus a régi scantiai törvényt is fel akarja eleveníteni.
– Frissítsd fel az emlékeimet!
– Törvénytelennek minősítették azokat a férfiak közötti szexuális viszonyokat, amelyekben szabadnak
született férfi a befogadó avagy meggyalázott fél.
– A császári udvar tagjainak fele hál eunuchokkal!
– Igen, de mindenki úgy véli, hogy a kasztráltak a befogadó felek, és ezért törvényesnek ítélik az ilyen
viszonyokat, főként mivel ezek rabszolgák vagy felszabadítottak. Olyan római polgárok számíthatnak
büntetésre, akik a passzív szerepet játsszák.
Lucius összevonta a szemöldökét.
– Domitianus komolyan meg akarja rendszabályozni a római polgárok szexuális szokásait?
– Augustusnak is volt egy ilyen rossz hajlama. Könyörtelennek bizonyult mindazzal szemben, amit
erkölcstelennek tartott a saját családján belül, főként a nők körében. Igaz, ha erkölcsi prédikációkról volt
szó a polgárok számára, Augustus inkább az elősegítésben hitt, és nem a büntetésben. Adókedvezményt
adott a gyermeket nemző, nős férfiaknak, meg hasonlók. De attól tartok, Domitianus arra fogja használni
cenzori hatalmát, hogy jelentős szenvedést zúdítson a városra.
Lucius nem volt meggyőzve.
– Lehet, hogy túlzottak az aggodalmaid. Ha Domitianus néhány különösen felháborító életvitelű
emberrel akar példát statuálni…
– Hát nem érted, Lucius? Az ilyen nagyszabású megleckéztetések kezdetén mindenki azt hiszi, hogy
másokat fognak büntetni, a „felháborító” életvitelűeket, nem őket. Ez önáltatás! Domitianus mindenütt
ellenségeket lát. Maga a tény, hogy a szenátus elfogadta ezt a rendeletet, vagyis törvénytelennek
minősítette azt, hogy a császár halálra ítélhessen egy szenátort, azt a gyanút kelti Domitianusban, hogy
ellene szövetkeznek.
– Szóval a császár nem lázadással, hanem erkölcstelenséggel akarja megvádolni, és emiatt akarja
büntetni az ellenségeit?
– Pontosan. Minden fontos emberről lesz egy iratköteg. Márpedig mutass egyvalakit a szenátusban, aki
maga az erkölcs példaképe, és soha nem kell a császár haragjától félnie!
– Mi szerepel még az erkölcstelenségek listáján?
– Vérfertőzés, amelybe beletartozik a nagybácsik, nagynénik, illetve unokahúgok és unokaöcsök
közötti kapcsolat… az úgynevezett „claudiusi bűn”. Úgyszintén bűnös dolog lesz egy szabad nő és egy
másik ember férfi rabszolgája közötti viszony…
– Ha a saját rabszolgájával folytatja, akkor nem bűn? És ha egy férfi létesít viszonyt egy másik ember
rabszolgájával?
– Azon a vázlaton, amit én láttam, ezek nem szerepeltek.
– Hát a Vesta-szüzekkel való fajtalankodás?
Epaphroditus elsápadt.
– Azt nem kell felírni a listára. Már így is főben járó bűn.
Lucius járkálni kezdett fel-alá.
– Honnan tudhatná bárki is, mit művelnek az emberek zárt ajtók mögött?
– A cenzornak joga lesz tudni. Emlékszel, hogyan üldözték a kémeket Titus uralkodása idején? Hát
azok az idők elmúltak. Azok a férfiak és nők, akik eladják mások titkait, sőt akár rabszolgák is, akik
elárulják a gazdáikat, el lesznek kényeztetve a cenzor uralma alatt. Az erkölcsi szabályokat megtörő
polgárokat bármely módon ki lehet majd kérdezni, ahogy a cenzor jónak látja, a rabszolgáikat pedig
kínzással kell vallatni. A bűnösnek talált embereket arra is megpróbálják majd rávenni, hogy áruljanak be
másokat.
– Ez az egyetlen oka annak, hogy Domitianus erkölcsrendész akar lenni? Hogy legyen egy eszköz a
kezében, amivel megfélemlítheti az embereket?
– Ki tudja, mit forgat a fejében? Lehet, hogy tényleg azt hiszi, irányíthatja az alattvalói erkölcseit, és
meg is akarja tenni.
– A képmutató!
– Igen, meglehetősen vad ifjúkora volt, de a kicsapongó ifjak gyakran válnak ítélkezővé későbbi
életük során, ahogy a ruganyos nád is kiszárad és megmerevedik. A császár megkeseredett ember lett. A
bátyját mindenki szerette, őt senki. Imádott fia meghalt. A felesége pedig egy színésszel szarvazta fel.
– Vagyis egész Rómának szenvednie kell egyetlen ember kiábrándultsága miatt?
Epaphroditus sóhajtott.
– Igazság szerint az új erkölcsi szabályok nem kizárólag a büntetésre irányulnak. Domitianus úgy
tervezi, hogy törvénytelennek minősíti a kasztrációt az egész birodalomban, akárcsak a
gyermekprostitúciót. Nem tudom, mennyire lehet szigorúan betartani az ilyen törvényeket, de a szándék
dicséretes. Gátlástalan dolog felvásárolni fiatal fiúkat, eunuchot csinálni a legszebbekből, és eladni
különféle kéjsóvár alakoknak. A jelek szerint Domitianus őszintén undorodik ettől a gyakorlattól. Sok
fiatal rabszolga megmenekülhet attól, hogy megfosszák férfiasságától.
Lucius a kert egyik sarkától a másikig sétált.
– Köszönöm a figyelmeztetést, Epaphroditus, de biztosíthatlak róla, hogy senki sem tud rólam és a…
nőről, akit szeretek. Téged kivéve. Te pedig soha nem árulnál el.
– Bármely tanút rá lehet venni, hogy beszéljen, Lucius, hacsak nem olyan gyenge a szíve, hogy
hamarább meghal.
Lucius érezte, ahogy a vér kiszivárog a fejéből. Mormogott pár búcsúszót Epaphroditusnak, majd
elhagyta a házát.
Céltalanul, zaklatott gondolatokkal kódorgott. A nap a horizont felé araszolt. Megnyúltak az árnyékok.
Egyszer csak a fórum szívében találta magát, a kerek Vesta-templom mellett. Nyitva álltak az ajtók. Az
örök tűzhely lángjai lágy, narancsos fénnyel világították be a márvány belső teret. Egy árnyék suhant el a
fény előtt; az egyik Vesta-szűz éppen a lángokat gondozta. Vajon ő volt az? Vágyott rá, hogy felszaladjon a
lépcsőn, és belessen a templomba – ha csak megpillanthatná az arcát, megnyugodna dübörgő szíve –, ám
aztán rákényszerítette magát, hogy megforduljon, és továbbmenjen.

*

– Lucius, tudnál még fát tenni a szénserpenyőre? – kérdezte Cornelia. Megborzongott vastag köpenye
alatt, és szorosabbra húzta a nyakánál.
Az esquilinusi kicsi ház mit sem változott az eltelt idő alatt, pedig jó pár hónapjai találkoztak utoljára.
Lucius már azt fontolgatta, hogy eladja, de képtelen volt rá, sőt még kiadni sem tudta volna. Ezért üresen
állt, méghozzá pontosan úgy, ahogy a rendszeres találkáik idején. Alkalmanként eljött egy rabszolga, és
rendbe tette a kertet, vagy letörölte a pókhálókat, illetve Lucius is betért olykor, egyedül, hogy
végigsétáljon a szobákon és a kerten, a Corneliával töltött órákra emlékezve.
Alig tudta elhinni, hogy megint ott látja.
Szeles, borús téli nap volt. Még délben is zsúfolásig telt árnyakkal a szoba. Lucius elővette a
szénserpenyőt, majd leültek egymással szemben két székre, és a ruháikban dideregtek. A férfi nem
emlékezett egyetlen korábbi alkalomra sem ebben a házban, amikor nem fonódtak össze meztelenül rögtön
az érkezésük utáni percekben. Ám most nem a kéjvágy hajszolta őket a házikóba. A hangulatuk is éppoly
fagyos volt mint a levegő.
Bekövetkezett az, amitől a legjobban féltek – és ennek dacára még mindketten életben voltak. Cornelia
lépett kapcsolatba a férfival, ő javasolta a találkozót, a nagy veszély ellenére. Lucius nem tudott neki
nemet mondani.
Annyira várta a viszontlátást, hogy egész éjjel álmatlanul forgolódott, és elképzelte, hogyan fognak
ismét összeölelkezni. A szíve már a nő látványára is kalapálni kezdett. Úgy képzelte, hogy átöleli a nőt,
mire Cornelia sírva fakad, és a szenvedéséről kezd beszélni. Lucius meghallgatja, majd elmeséli neki,
milyen kínokat élt át maga is. Újfent egymás testi közelségéből nyernek vigasztalást.
De nem ez történt. Amikor Lucius belépett a házba, és megtalálta a várakozó papnőt a hűvös szobában,
amit csak néhány gyenge láng melegített fel, rögtön megérezte a kettőjük között lévő távolságot. Mintha
egy láthatatlan korlát választotta volna el őket egymástól, nemcsak testileg, de érzelmileg is; teljesen
eltompította az érzékeiket. Nem váltak idegenné – az soha nem történhetne meg –, de már szeretők sem
voltak. Közös túlélői voltak egy katasztrófának, szinte bénák a megrázkódtatástól. Az átélt borzalmak
elhalványították a szenvedélyt, amely egykor egymáshoz fűzte őket.
Képtelenek voltak testileg közelebb kerülni egymáshoz, és arról sem tudtak beszélni, ami miatt újra
találkoztak. Legalábbis eleinte. Jobbára csak kerülgették a forró kását. Úgy beszélgettek, mint két ismerős,
a legújabb hírekről, egyenletes hangon, halkan. Természetesen az összes hír a császárról és annak
mesterkedéseiről szólt.
– Emlékszel, mit mondott Titus a szavak erőtlenségéről a hatalmasságokkal szemben? „Engem nem
lehet megsérteni.” – Miközben ezt idézte, Lucius még több fadarabot helyezett a szénserpenyőre,
óvatosan, hogy gyorsan meggyulladjanak, és a lehető legkevesebb füsttel égjenek el. Az egyszerű feladat
megnyugtatta. – Domitianus viszont összeírta azoknak a színdaraboknak a listáját, amelyeket többé nem
lehet bemutatni, vagy azért, mert sértik a császár méltóságát, vagy azért, mert aláássák a közerkölcsöt.
Minden új darabot el kell olvasnia és jóvá kell hagynia a cenzornak. Olyan császárunk van, aki sorról
sorra átböngészi a komédiákat, mintha államellenes kiáltványok volnának.
– Valaki biztosan felolvassa őket neki – jegyezte meg Cornelia.
Majdnem nyugodt hangon beszélt, éppen csak egy kicsi feszültség hallatszott ki belőle. Nem Luciusra
nézett, hanem a tüzet figyelte.
– Domitianusnak egy egész személyzete van arra, hogy átfésüljenek minden darabot, értekezést és
verset, ami az írnokok utcáján készül, a végső döntést azonban ő hozza. Tudod, bizonyára nagy írónak
képzeli magát. Csak ő határozhatja meg, mennyi lázító szándék van egy-egy írásban. A rágalmazás ellen is
hadjáratot indított. A jelek szerint túl sok trágár gúnyirat kering a városban. Nem olyan versikékre
gondolok, amelyek sértik a császárt – hiszen ahhoz senkinek sem lenne bátorsága –, hanem olyan
költeményekre, amelyeket részegek szavalnak vacsorákon. Ártalmatlan fűzfaversekre, amelyekkel a
vendéglátót vagy a ház asszonyát csúfolják, a vézna lába vagy a túlfestett arca miatt. „A tekintélyes
emberek méltóságát maradéktalanul tiszteletben kell tartani” – mondja a cenzor. Ezért fordul elő, hogy
költőket megkorbácsolnak, aztán felteszik őket az Ultima Thuléba, a legtávolabbi és legészakibb,
ismeretlen szigetre tartó hajókra.
– A fontos embereknek a saját méltóságukat sem szabad beszennyezniük – tette hozzá Cornelia. –
Tegnap is kizárt egy embert a szenátusból. Állítólag szerepelt egy színdarabban valamelyik fesztiválon, és
nyilvánosság előtt táncolt.
– Ha belegondolunk, hogy volt egyszer egy császárunk, akinek a leghőbb vágya volt színpadon
szerepelni!
Lucius megpróbált mosolyogni, de fogalma sem volt, milyen az arca valójában. A nő csak futólag
nézett rá, majd elfordította a fejét, mintha fájdalmat okozna neki a látvány.
– A „hírhedt nők” listáját is összeállította… állítólagos kincsvadászokét, akik gazdag öregemberekre
pályáznak – folytatta Cornelia. – Az ilyen nőket nemcsak az örökségükből zárja ki, hanem azt is megtiltja
nekik, hogy hordszékben közlekedjenek a városban. „Ha már arra vetemednek, hogy idős férfiakat
csábítsanak el és fosszanak ki, ahelyett, hogy megelégednének saját életkörülményeikkel, űzzék gyalázatos
tetteiket gyalogszerrel!” – mondja a cenzor. Ismerek néhány nőt arról a listáról. Nem hárpiák, és nem is
szirének. Az egyikük egy nemesi születésű özvegyasszony, akinek minden fiútestvére meghalt, a férje
pedig nincstelenként hagyta itt. Miért volna az bűn, ha egy bizonyos szenátor kifizeti a háza költségeit, és
gondoskodik róla a végrendeletében?
– A férfiak lassan már egy pár fülbevalót sem mernek adni a szeretőiknek – csóválta a fejét Lucius. –
Mi lesz a patinás római szeretőtartás hagyományával? Hogyan fognak azok a nők boldogulni? És miféle
örömük marad a gazdag, öreg férfiaknak?
– Úgy beszélsz, mint a barátod, Martialis.
Cornelia valami mosolyfélét erőltetett magára. A szoba kezdett kissé felmelegedni. A papnő
meglazította köpenye nyakrészét, és sóhajtott.
– Igazából egyáltalán nem úgy beszélek, mint Martialis, és ez a szomorú – felelte Lucius. – Ő teljesen
megváltozott.
– Hogy érted ezt?
– Már nem látjuk olyan gyakran, mint korábban. Mostanában mindig valami udvari feladata van, vagy
otthon ül, és a verseit csiszolgatja. Néha még megjelenik Epaphroditus házában, de akkor is nagyon ügyel
a szavaira, ahogy mi is odafigyelünk, mit mondunk előtte. Martialis régebben a császár „ágybirkózásával”
tréfálkozott, meg a savanyú képével, sőt a kopaszságával is, de többé már nem. Az uralkodó kedvence lett
– ez minden költő álma –, és csak késve jött rá, hogy ez a szerep egy erőn felüli egyensúlyozási feladattal
jár. Szórakoztatnia kell a patrónusát, és hízelegni neki, emellett bármely témában, amit Domitianus
kiválaszt, a lehető legelmésebb költeményt kell kiötölnie, anélkül, hogy egy félresikerült szóviccel,
metaforával vagy hiperbolával megsértené a cenzort.
– Kár, hogy szájkosarat tettek Martialisra – jegyezte meg Cornelia. – Nagy hasznát vennénk egy
felvágott nyelvű költőnek, aki megörökíthetné jelenkorunk képtelenségeit. Hallottál arról a polgárról, akit
kizártak az esküdtbírák soraiból? Házasságtöréssel vádolta meg a feleségét, és elvált tőle, később
azonban visszafogadta – ahogy egykor Domitianus is tette. A cenzor közölte, hogy az a férfi, aki nem tud
határozottan dönteni a saját feleségével kapcsolatban, az nem ítélhet a polgártársai felett sem. Az egyik
férfi tehát, aki egy válás után visszafogadta a feleségét, kijelentette, hogy egy másik férfi, aki ugyanezt
tette, nem alkalmas az ítélkezésre.
A papnő elnevette magát, ám a nevetés valahogy benne rekedt a torkában. Belenézett a tűzbe. Kedvelt
szokása – és feladata – volt a lángokat figyelni.
– Vesta örök tűzhelyére emlékeztet a tűz? – kérdezte Lucius halkan.
– Igen.
– Mi lett a hiteddel, Cornelia?
A papnő sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Hű maradtam Vesta iránti elkötelezettségemben… a történtek ellenére.
Végre eljutottak a témához, amely miatt ismét találkoztak. Lucius kissé közelebb lépett a nőhöz, és
szintén a tűzbe mélyedt.
– Ami Varronillával és az Oculata nővérekkel történt, kimondhatatlanul rettenetes – jegyezte meg
halkan.
Cornelia nagy levegőt vett.
– Az emberek szerint Domitianus könyörületesen járt el. Sokkal rosszabb büntetést is kitalálhatott
volna. Sokkal-sokkal rosszabbat.
Üres, érzéketlen hangja mintha nem is az övé lett volna, hanem egy idegen nőé. Lucius letérdelt
Cornelia mellé, és megfogta a kezét. Merevek voltak az ujjai.
– Cornelia, nem kell róla beszélnünk.
– De én beszélni akarok. Mindent el akarok mondani. Ó, Lucius, mennyire szerettem volna beszélni
veled mindennap, mialatt az történt… de te voltál az, akivel a legkevésbé válthattam szót!
Végre a megszokott hangszínével beszélt, szavai csordultig voltak szomorúsággal és fájdalommal;
Luciusnak majdnem megszakadt a szíve. Először érezte úgy, hogy valóban Corneliával tartózkodik egy
szobában, azzal a nővel, akit olyan régóta és hűségesen szeretett.
A papnő sírva fakadt. Lucius átkarolta, mire lassan visszanyelte a könnyeit.
– Annyira váratlanul történt az egész! Az éjszaka közepén fegyveresek törtek be a Vesta-szüzek
házába. Elzárták a kijáratokat – mintha bűnözők lennénk, és szökni akarnánk! Egy Catullus nevű ember
vezette őket, a császár egyik legrégebbi barátja. Jegyezd meg ezt a nevet, Lucius! Egy magas, vékony
ember, sápadt, foltos bőrrel, csenevész ábrázattal. Catulluson minden jéghideg, kivéve a szemét. Ahogy
rám nézett, úgy éreztem, mintha szalmából volnék. Hirtelen mintha el akart volna égetni.
Cornelia megborzongott. Lucius magához ölelte, és nem mondott semmit. Hagyta, hogy a nő a saját
ütemében beszéljen tovább.
– Egybegyűjtötték a rabszolgákat, és őrizetbe vették őket, úgy ahogy voltak, a hálóingükben. Nem
tudom, hova kerültek, ám később kiderült, hogy megkínozták őket… mindnyájukat, a legfiatalabbtól a
legidősebbig, a számvevőtől kezdve, aki a virgo maxima levéltárát kezeli, a féleszűig, aki az
éjjeliedényeket üríti ki. „Soha nem lehet tudni, melyik rabszolga áll elő a terhelő bizonyítékkal” – mondta
Catullus a tárgyaláson. A rabszolgák vallomását pedig a törvény szerint kínzással kell kicsikarni, még az
olyan vallási rendekben is, mint a Vesta-szüzeké. Néhány rabszolga bele is halt, túl öregek voltak ennyi
gyötrelemhez. Másokat egy életre megnyomorítottak.
– Négyünket vádoltak meg a fogadalmunk megszegésével: Varronillát, az Oculata nővéreket és engem.
Nem tudom pontosan, miért vádoltak meg. Mint kiderült, semmi bizonyítékuk nem volt ellenem. De ezt
akkor még nem tudtam. Törtem a fejem, próbáltam elképzelni, mit tudnak, és honnan értesültek róla.
Mindig annyira óvatosak voltunk mi ketten! Azt sem tartottam kizártnak, hogy kiötöltek valamit, és hamis
bizonyítékokkal akarják alátámasztani a vádjaikat, amelyek ellen sehogy sem védekezhetek. Elvittek
minket a Regiába, a pontifex maximus ősi hajlékába a fórumon, és bezártak négyünket egy apró szobába.
Semmit sem mertem mondani a többieknek, mert attól tartottam, hogy Catullus vagy valamelyik csatlósa
egy rejtekhelyről hallgatózik.
– A tárgyalás a Regiában zajlott le. Domitianus bíráskodott, nem cenzori minőségében, hanem pontifex
maximusként. Az összes Vesta-szűz ott volt, és rengeteg pap. Catullus bemutatta a bizonyítékokat. Szegény
Varronilla! Az ő bűnösségéhez kétség sem fért. Nagyon óvatlan volt, hogy megbízott az egyik
rabszolgájában, sőt a szeretője nevét is elárulta neki. Az Oculata nővérek még feltűnőbb módon intézték.
Egy szeretőn osztoztak, egy időben, és többen látták őket ki-be járkálni a férfi házából. Varronilla és az
Oculata testvérek szeretői már korábban bevallották a bűnt, de a bíróság előtt is meg kellett jelenniük,
hogy megismételjék a vallomást.
– Mielőtt Domitianus előadta ítéletét a három bűnös ellen, a virgo maxima könyörgött neki, hogy
legyen engedékeny. A császár azzal felelt, hogy a főpapnő szégyellheti magát, amiért a Vesta-szüzek háza
bordélyházzá züllött. Ezután viszont feltételes irgalmat ajánlott: ha a megvádolt papnők beismerik a
bűnüket, eltekint a hagyományos büntetéstől, vagyis az élve eltemetéstől, és megengedi nekik, hogy maguk
válasszák meg a haláluk nemét. Varronilla és az Oculata nővérek beleegyeztek. Catullus faggatózására
mindent bevallottak a bíróság előtt. Catullus nemcsak a szeretőjük nevét kérdezte, hanem elmeséltette
velük az összes találkájukat, amelyek során megszegték a fogadalmukat, és le kellett írniuk, milyen
pajzánságokat követtek el, legyen akármilyen intim vagy zavarba ejtő… hogy mely testrészeiket érintették
meg, melyekbe hatoltak be, milyen testhelyzetekben, és hogy ők mit tettek meg a szeretőjük kedvéért.
– Miután Catullus az összes megalázó részletet kifacsarta belőlük, elbocsátotta őket. Egészen addig
engem senki sem kérdezett, és a nevemet sem említették, kivéve amikor először felolvasták a vádakat.
Már azt hittem, megfeledkeztek rólam. De engem utoljára tartogattak. Ellenem nem tanúskodott senki.
Hogy is lehettek volna tanúk, amikor a Vesta-szüzek házában egyetlen rabszolga sem neszelte meg a
viszonyunkat, és a te rabszolgáid sem láttak engem soha ebben a házban? Catullus felszólított, hogy
nevezzem meg a szeretőmet, és tegyek vallomást. Azt mondta, ha, szót fogadok, akkor engem sem temetnek
el élve, és megválaszthatom a halálom módját.
– Azt feleltem, hogy nincs mit mondanom. Domitianus felkelt a székéből, és elém állt. „Ha most
bevallod, ebben a pillanatban, eltekintünk a hagyományos büntetéstől. De ez az utolsó esélyed. Ha a soron
következő bizonyítékok ellened szólnak, és bűnösnek kiáltunk ki, el fogunk temetni elevenen. Mit mondasz
erre Vesta-szűz?”
– Még mindig nem mondtam semmit. Magamban viszont azt gondoltam: biztos elfogták Luciust Biztos
egy másik helyiségben tartják fogva. Ha nem vallok, akkor Catullus elém hozatja, és a szeretőm elárul
nekik mindent. Akkor aztán élve eltemetnek. Abban a percben nagyon közel álltam ahhoz, hogy vallomást
tegyek! Meg voltam rémülve. Elviselhetetlen volt a feszültség. Véget vethettem volna neki, ha elmondom
Domitianusnak, amit hallani akar. Csak pár szót kellett volna kiejtenem a számon, és véget ér az egész.
– Mégis kitartottam. Makacsul hallgattam. Catullus félrevonta Domitianust, és valamit súgott a fülébe.
Domitianus közölte, hogy a saját szobájába kéret engem, és levetkőztet, hogy megvizsgálhassa: érintetlen
vagyok-e még. Pontifex maximusként ő maga fogja elvégezni a vizsgálatot, és a virgo maxima szemtanúja
lesz annak.
 Lucius már attól is émelygett, hogy elképzelte a jelenetet. Elborzadt.
– Nem, Lucius, ez nem történt meg. A virgo maxima szembeszállt vele. Azt mondta, hogy egy ilyen
vizsgálat egy Vesta-szűz ellen, aki megtartotta ártatlanságát, és akinek bűnösségére nincsenek
bizonyítékok, magának Vestának a megsértése. A papok egyetértettek vele. Akármilyen bátortalannak
látszanak, szinte mindnyájan előreléptek, hogy tiltakozzanak. Domitianus végül belátta, hogy túl messzire
ment. Visszavonulót fújt. A dühe azonban nem csillapodott. Ahogy Catullusé sem. Akárhányszor rám
néztek, meztelennek éreztem magam.
– A császár végül ejtette az ellenem felhozott vádat. A virgo maxima kisebbfajta győzelemnek
könyvelte ezt el. Még mindig nem tudom, miért gyanúsítottak meg, mivel semmilyen bizonyítékot nem
találtak. Feltehetőleg névtelenül vádolt meg valaki, egy olyan ember, aki gyanított valamit, de nem tudott
eleget a tanúskodáshoz. Talán azt gondolták, hogy a félelem majd vallomásra késztet. Ez kis híján meg is
történt.
Lucius lassan bólintott.
– Szerintem az a bizonyos Catullus vádolt meg téged. Láttad már őt korábban is?
– Biztosan, hiszen a császár kíséretének tagja. De soha nem figyeltem fel rá.
– Ő viszont biztosan felfigyelt rád. Az a férfi, aki egy elérhetetlen nő után sóvárog, bármit felhasznál,
ami hatalmában áll, hogy a saját irányítása alá vonja.
– Majdnem halálra ítélt.
– Te Vesta-szűz vagy, Cornelia. Gyönyörű, magasztos, megszerezhetetlen. Egyes férfiak perverz
örömöt találnak abban, ha tönkretehetnek egy hozzád hasonló nőt. Catullus talán pontosan ezt akarta: látni
téged meztelenül, megalázottan.
– Hát akkor hoppon maradt. Varronillát és az Oculata nővéreket viszont sikerült tönkretennie.
Visszavitték őket a cellába. A virgo maxima egy gyorsan ható mérget szerzett nekik. Még napnyugta előtt
meghaltak.
– És a szeretőik?
– Mivel önként vallottak, Domitianus engedékeny volt. Nem függesztette őket keresztre, hogy botokkal
verjék őket agyon, hanem megfosztotta őket a vagyonuktól és a polgári státuszuktól, majd száműzte őket…
Vagyis nem kaptak súlyosabb büntetést, mint azok, akiket Domitianus rágalmazóknak és házasságtörőknek
bélyegzett. De Lucius, te mit éltél meg közben? Amikor hallottál a letartóztatásokról, biztosan nagyon
megrémültél.
– Az én szenvedésem semmi a tiedhez képest, Cornelia.
– Mégis…
– Nem érdemes beszélni róla.
Valójában azután, hogy értesült a Vesta-szüzek elleni vádakról, Lucius élete leghosszabb nappalait és
éjszakáit élte át. Arra számított, hogy bármikor bekopoghatnak az ajtaján. Az a büntetés kísértette
rémálmaiban, amivel a Vesta-szüzek megrontóit sújtották. Végül már aludni is képtelen volt. Eszébe jutott,
hogy elmenekül az egyik vidéki birtokára, vagy felszáll egy induló hajóra Ostiában, valamerre a Pontus
Euxinus felé, talán a dákokhoz, hogy csatlakozhasson Dióhoz, ám a vállalkozás nyilvánvaló
reménytelensége visszatartotta. Ha Domitianus le akarja tartóztatni, nem menekülhet, és a hirtelen eltűnése
már önmagában vallomás volna. Corneliát sem tudta volna magára hagyni. Ha elfogják, nem lesz hajlandó
vallomást tenni, még kínzás hatására sem – legalábbis ezt mondogatta magának –, ha pedig kivégzik,
abban a tudatban halhat meg, hogy nem árulta el a papnőt.
Senkivel sem beszélt a letartóztatásokról és a perről, még Epaphroditusszal sem. Ha figyelik és
követik, mindenki gyanúba keveredhet, akivel találkozik.
Elérkezett a megvádolt Vesta-szüzek tárgyalásának napja, Lucius pedig még mindig szabad ember volt,
de folyton azt várta, hogy katonák jönnek érte, és elviszik. Akárcsak minden más napon, aznap is leküldte
felszabadítottját, Hilariont a fórumra, hogy üzeneteket vigyen, és elhozza neki a nap friss híreit. Hilarion
késő délután tért vissza. Elmondta, mennyi az Alexandriából érkezett gabona legutóbbi ára. Azt is
említette, hogy újabb színdarab került fel a cenzor listájára, bár a címét nem tudta felidézni.
– Ó, mi is volt még? – kérdezte Hilarion a fejét vakarva. – Igen, a pontifex maximus ítéletet hozott a
megvádolt Vesta-szüzek ügyében.
– Igen? – kapta fel a fejét Lucius, de megpróbálta visszafogni a hangja remegését.
– Mindnyájukat bűnösnek találta, egyet leszámítva.
– Valóban? – Lucius már alig kapott levegőt. – Melyik Vesta-szüzet mentették fel?
Hilarion egy darabig töprengett.
– Cornelia Cossának hívják. Őt engedték el.
Lucius alig hitt a fülének. Ugyanúgy megdöbbentette a hír, mintha arról értesült volna, hogy Corneliát
bűnösnek találták. Szédelegni kezdett. Hilarion megkérdezte, rosszul érzi-e magát.
– Jólesne egy kis bor. Tudnál nekem hozni, Hilarion?
Amint a felszabadított elhagyta a szobát, Lucius könnyekben tört ki.
Szeretett volna találkozni Corneliával, de nem mert. Aztán egyik nap üzenet érkezett egy
pergamendarabon, amit egy utcagyerek hozott el Luciusnak. „Gyere el holnap!” Ennyi volt rajta, ám
Lucius pontosan tudta, ki küldte, és mit jelent. Így jöhetett létre az újabb találkozójuk, amelyre annyi
hónapot vártak.
Lucius megrázta a fejét.
– Ha Catullus felelős a letartóztatásodért, ő nem fogja egykönnyen feladni. Figyelni fog, és kivárja az
újabb lehetőséget, hogy lecsapjon rád. Lehet, hogy most is les valahonnan. Talán látta, amikor idejöttél.
Őrültség volt újra találkoznunk!
– Látnom kellett téged, Lucius.
– Én is látni akartalak, Cornelia.
Lucius megérintette a papnő arcát, majd óvatosan megcsókolta.
Mindketten röpke találkára készülve érkeztek, amelynek során elmesélhetik egymásnak az átélt
sérelmeket, megegyezhetnek abban, hogy szörnyű veszélyből menekültek meg, és végső búcsút mondhatnak
egymásnak. A gyötrelmeik felidézése azonban felébresztette bennük a testi vágyat, méghozzá erősebben,
mint bármikor korábban. Összebújásuk több volt, mint testek puszta egyesülése; annak megerősítése volt,
hogy még mindig életben vannak. Luciust mélységesen megrázták a történtek. Olyan mámorító
megkönnyebbülést élt át, amilyet korábban elképzelni sem tudott. Valami azt súgta neki, hogy nem most
találkoznak utoljára.
Jó pár órával később egyedül sétált haza. Miközben a kéj felhői felszakadoztak a tudatában, megint
képes lett tisztán gondolkodni, és a helyzet iróniája annyira erősen hasított belé, hogy hangosan
felnevetett. Domitianus fáradhatatlan hadjárata a közerkölcs javítására visszahajtotta őt egy Vesta-szűz
karjaiba.


KR. U. 88.
Junius idusa után az ötödik nap érkezett el, vagyis Titus Pinarius halálának huszadik évfordulója.
Mint minden évben ezen a napon, Lucius most is elvégezte egyszerű emlékező szertartását apja
viaszmaszkja előtt, amely palatinusi háza előterének egyik fülkéjéből nézett le rá. Csak a felszabadítottja,
Hilarion tartott vele, aki az apja kedvence is volt, és aki szívesen és szeretettel emlékezett régi gazdájára.
A felszabadítását követő években Hilarion megnősült és családot alapított. Sok tekintetben odaadóbb
római polgárrá vált Luciusnál, és a gyerekei kedvéért minden ünnepet megtartott, illetve minden
hagyományos rituálét elvégzett. Lucius, mivel kevéssé érdekelte a vallás és nem alapított családot, csak
egy-két ünnepet tartott meg az év során, ám az apja halálának évfordulóját soha nem hanyagolta el.
Mint minden évben, most is némi bűntudat gyötörte, miközben apja emlékének adózott. Negyvenéves
korára sem nemzett örököst, így felmerült a kérdés, hogy ki viszi majd tovább az apja és a többi őse
emlékezetét a halála után? Lucius lánytestvérei közül kettőnek voltak gyerekei, de egyik sem volt Pinarius.
Nero is kereken húsz éve végezte be.
Az az évforduló nem volt annyira fontos Luciusnak, legfeljebb azért, mert kapcsolódott az apja
halálához, Epaphroditus számára viszont nagyon sokat jelentett. Meg is hívta Luciust egy kis ünnepségre a
Pincianus-dombra, Nero sírhelyéhez.
Enyhe, tiszta nap volt. Lucius úgy döntött, nem ül gyaloghintóba, hanem sétálni fog. Megmondta
Hilarionnak, hogy a nap további részét a családjával töltheti, ha akarja, majd egyedül útnak indult.
Miközben elhagyta a házát, Lucius felnézett a császári palota nemrégiben épült, hatalmas új
szárnyaira. Domitianus annyira megnövelte az épületegyüttest, hogy most már nemcsak a Palatinus-domb
egész déli részét foglalta el, hanem szinte az összes többit is. Nevet is adott a palotának, de Neróval
ellentétben nem Aranyháznak, hanem Flavius-háznak nevezte el. A pletykák szerint a nyilvános
eseményekre kialakított termek gigantikusak voltak, égbe törő, boltíves mennyezettel, a kisebb szobák és
kertek viszont, ahol a császári család voltaképpen lakott, meglepően kicsik és eldugottak. Csak titkos
ajtókon és rejtett folyosókon át lehetett őket megközelíteni.
Lucius lesétált Cacus lépcsőjén, majd átkelt a piactéren és a fórumon. Végigment azon a jókora,
kordonnal leválasztott területen, ahol felásták a Quirinalis és a Capitolinus-domb közötti részt, hogy
helyet teremtsenek a nagyszerű új fórumnak, amely átjárást biztosít majd a város központjából Mars
mezejére. Elképesztő mennyiségű földet hánytak ki, és nem volt nehéz megjósolni, hogy a felásott helyre
monumentális méretű épületeket terveznek. Az új főtér kétségkívül a császár egyik legmerészebb építészeti
terve volt, bár csak egy a sok közül. A város legkülönbözőbb pontjain lehetett látni, ahogy a Nero és Titus
uralma alatt leégett épületeket végre-valahára helyreállítják. Akármerre ment Rómában, darukat és
állványokat látott, és építésvezetők kurjongatását hallotta, amint parancsokat osztogattak a munkásaiknak.
Kalapácsok kitartó zaja visszhangzott minden irányból.
A császár képmásába is minduntalan beleütközött. Domitianus masszív szobraival minden fontos
kereszteződésnél és nyilvános téren találkozni lehetett. Arannyal és ezüsttel díszített bronzszobrok voltak,
amelyek kivétel nélkül ékes vértezetben, dicsőséges hadvezérként ábrázolták az uralkodót. Gondoskodott
róla, hogy bármerre járnak a polgárok és más alattvalók, soha ne veszítsék szem elől a császárt, sőt
bizonyos helyekről nemcsak egy, hanem két-három képmás is látszódott a távolban. Rómában sehol senki
nem menekülhetett Domitianus szigorú tekintete elől.
A szobrokon kívül a császár boltív alakú emlékműveket is felállíttatott a város több pontján, a
fórumon található Titus-diadalív kisebb másait, túláradó díszítéssel. A diadalívek egy részére lázadó
utcai firkászok feliratot festettek, méghozzá egyetlen szót: ARCI. Hangosan kimondva ez latinul „boltívet”
jelentett, görögül viszont az arkeit idézte fel, vagyis azt, hogy „Elég!”.
Akárcsak a szobrok és a diadalívek, a Vulcanusnak felszentelt oltárok is mindenütt felbukkantak, és
hasonlóképp masszívak voltak. A város mind a tizennégy régiójában, vagyis az Augustus által létrehozott
mind a tizennégy adminisztratív kerületben felállítottak egy ilyen oltárt. Már Nero is megfogadta annak
idején – pontifex maximusként –, hogy oltárokat emel Vulcanusnak, hátha így sikerül elejét venni újabb
nagy tűzvészeknek. Nero inkább az Aranyház építésébe fektette energiáit, és a halálát követő
fejetlenségben az oltárok terve valamiképpen elkallódott Vespasianus egyszer sem látta elérkezettnek az
időt a tervek felelevenítésére, és sokan úgy vélték, ennek eredményeképpen tört ki az újabb tűzvész, amely
főként Mars mezején pusztított Titus uralma alatt. Titus ezután újra megesküdött, hogy felépítteti az
oltárokat, ám meghalt, mielőtt az építkezések elkezdődhettek volna. Végül Domitianus valósította meg a
régi tervet. Hatalmas oltárokat hozott létre, amelyeket legalább tíz lépés széles, tömör sziklákból faragtak
ki. Azokon a napokon, amikor felajánlásokat tettek Vulcanusnak, magas füstoszlopokat lehetett látni a
város minden pontján, miközben a papok azért könyörögtek az istenhez, hogy óvja meg Rómát egy újabb
katasztrófától.
Mars mezejének pusztulása lehetőséget teremtett Domitianusnak arra, hogy a saját szájíze szerint
építtesse újjá a területet. Miközben Lucius átkelt a széles síkságon, feltűntek előtte a láthatáron sorakozó
új templomok, az atlétikai versenyek megrendezésére szolgáló hatalmas stadion, valamint az Odeum
nevezetű nagy színház, amit nem színdarabok, hanem zeneművek előadására hoztak létre. Domitianus
megtiltotta a színdarabok nyilvánosság előtt való bemutatását.
Amint Lucius elindult felfelé a Pincianuson, és megindult a Kertek dombja nevű terület irányába, látta,
hogy egy csoport ugyanarra igyekszik, mint ő. Még több embert vett észre, aztán még többen kerültek elő,
és mindnyájan ugyanazon a helyen gyűltek össze: azon az utcán, amely Nero kőfallal határolt, családi
temetője előtt haladt el. A tömeg nagy része feketébe öltözött, ahogy a gyászos alkalomhoz illett.
Néhányan virágfüzéreket is hoztak magukkal.
Az egybegyűltek többsége nagyjából egyidős volt Luciusszal – más szóval elég korosak voltak ahhoz,
hogy emlékezzenek Nero idejére. Mivel nem voltak gyerekei, Lucius olykor elfelejtette, hogy utána már
egy egész generáció felnőtt, akik csak a Flaviusokat ismerték. A zömmel negyvenes vagy ötvenes éveikben
járó emberek között viszont nagyobb feltűnést keltettek a fiatalabbak. Az idősebbek komoran ünnepélyes
ábrázatot öltöttek, míg a fiatalabbak sokkal felhőtlenebbül emlékeztek Neróra.
Zavart arckifejezését látva egy mosolygós fiatal lány odament Luciushoz, és belekarolt. Kissé kopott
ruhát viselt, de ő maga tiszta volt, mintha most érkezett volna a fürdőből. Haja vörösen fénylett, és egy
nárciszokból, ibolyákból és pipacsokból fűzött koszorút vitt magával.
– Mosolyogj, barátom! – szólította meg. – Nem hallottad a jó hírt?
– Milyen hírt?
– Visszatér!
– Kicsoda?
– Az isteni Nero, ki más?
Lucius felkapta a fejét.
– Nem emlékszem, hogy a szenátus ilyen magasztos címkét szavazott volna meg ennek a császárnak.
– Mit számít, hogy egy csapat vén bolond kit nevez istennek? Akármit is mond a szenátus, nem
változtathatják meg a tényt, hogy Nero egy élő istenség.
– Legfeljebb volt istenség. Nem így akartad mondani?
– Nem! – A lány kacagva forgatta a szemét. – Hát nem hallottad, amit mondtam? Visszatér, keletről,
ahol eddig éldegélt! Bármelyik napon megérkezhet, hogy visszafoglalja jogos helyét a császári trónon.
Újjáépíti az Aranyházat, és elhozza az új Aranykort.
Lucius semmitmondóan nézett a lányra. Szép volt, csak épp félrebeszélt.
A lány megint nevetett, majd megrázta a fejét.
– Látom, a kétkedők közé tartozol. Sebaj! Tedd rá ezt az emlékművére a mai napon! Ha eljön, tudni
fog róla, és elégedett lesz veled.
Kihúzott egy nárciszt a füzérből, és átnyújtotta Luciusnak.
Elvette a virágot a lánytól, és magára erőltetett egy gyengécske mosolyt. Továbbindult a tömeg felé.
Néhányan tétlenül álltak, és koszorúikat szorongatva várták, hogy a síremlék megnyíljon előttük. Mások
nem tudtak egy helyben maradni, ezért a lehető legközelebb mentek a sírt övező, magas kőfalhoz, és
letették rá a virágokat. Miközben minden irányból lökdösték, Lucius körülnézett. Remélte, hogy a nagy
sokaságban megpillantja valahol Epaphroditust. Aztán nyikorgó sarokvasain feltárult egy fából készült
kapu a kőfalban, és egy ismerős hang a nevén szólította.
Epaphroditus intett neki a keskeny bejáratból. Miután Lucius is belépett, barátja bezárta mögötte a
kaput.
– Micsoda tömeg! – sóhajtott fel Lucius megkönnyebbülten, miután kimenekült a tolongásból. –
Minden évben ez történik?
– Igen is, meg nem is – felelte Epaphroditus. – Minden évben érkeznek emberek koszorúkkal, és
különféle ceremóniákkal emlékeznek meg Neróról, de ilyen tömeget még én sem láttam itt. Valószínűleg a
huszadik évforduló miatt alakult így.
Egyedül maradtak a kőfallal övezett sírhelyen. Nemcsak Nero sírját lehetett odabent megtalálni,
hanem apai ágról az összes felmenője nyughelyét is, viszont kétségkívül az ő emlékműve volt a
leglátványosabb. A hamvait őrző, díszes síremléket ritka, fehér porfírkőből faragták ki. Előtte egy
márványoltárt emeltek Lunának. Mind a négy oldalát lenyűgöző lófaragványok ékesítették, amelyek több
szempontból is illettek a sírhelyhez, mivel Nero imádott lovagolni, és a lovak ősidők óta temetkezési
szimbólumok voltak. Virágokat halmoztak az oltárra, a tömjén köré, amely minden más illatot elnyomott a
szagával.
– Látom, te már leróttad a tiszteleted – jegyezte meg Lucius.
– Sajnálom, hogy nem vártalak meg, Lucius. Nekem saját kulcsom van a kapuhoz, és már korábban
bejöttem. Nem tudtam, hogy mikor fogsz érkezni, és el akartam mondani egy imát, mielőtt a kapu
megnyílik a szélesebb közönség előtt is. Nemsokára az a sok ember beözönlik, és elhalad majd a
szarkofág mellett, ahova egyenként leteszik a füzéreiket.
– Több százan vannak odakint!
Epaphroditus a fejét ingatta.
– Akárcsak a legtöbb ember, ők is képesek arra, hogy két ellentétes dologban higgyenek egyszerre.
Örömmel újságolják, hogy Nero meg sem halt, mégis eljönnek, hogy megemlékezzenek a haláláról, és
koszorúkat hoznak a sírjára. Nero halott, és mégis él.
– És jelenleg Róma felé tart. Valaki éppen most mondta nekem, és azt is hozzátette, hogy jobb lenne
felkészülnöm a fogadására.
– Egy fiatal vörös lány?
– Igen, elég szép. Ő is hozott virágokat.
– Engem is ő szólított meg korábban. Nem akartam lelombozni azzal, hogy jelen voltam Nero
halálakor… és még kevésbé akartam neki elmondani, hogy én segítettem át a túlvilágra. – Epaphroditus
összevonta a szemöldökét. – A legérdekesebb az egészben az, hogy a császári udvarban lévő ismerőseim
szerint valahol Szíriában valóban létezik egy szélhámos, aki Nerónak adja ki magát. Nem ő az első ilyen
csaló, de a jelek szerint komoly támogatást kap a párthusoktól, akik talán valamiféle katonai erővel is fel
fogják szerelni, és behatolhatnak a birodalomba. Domitianus attól tart, hogy ez esetben az ál-Nero jelentős
bosszúságot okozhat neki a keleti provinciákban. Ott még mindig rengetegen gyűlölik a Flaviusokat, főként
Júdeában… azok, akiket Vespasianusnak és Titusnak nem sikerült megölniük vagy rabszolgává tenniük.
Arrafelé folyton olyan történetek keringenek, hogy valaki visszatér a halálból.
– Ki ez a csaló?
– Fogalmam sincs. Akik látták, azt állítják, hogy csalogányként énekel, és pontosan úgy néz ki, mint
Nero.
– De belegondol egyáltalán valaki, hogy Nero ma az ötvenes éveiben járna?
Epaphroditus sóvár hangon felnevetett.
 – Hát igen, képzelem, milyen kövér és kopasz lenne!
– Hogyan hihetnek el ilyen lázasan egy ekkora képtelenséget?
– Azért, Lucius, mert ha a filozófia tudománya nem zabolázza meg a gondolkodásukat, az emberek
elhisznek és el is akarnak hinni bármit, legyen akármekkora képtelenség. Sőt, minél jobban elrugaszkodott
az a gondolat a valóságtól, annál hajlamosabbak hinni benne. Az embereknek elegük van Domitianusból.
Inkább Nero visszatéréséről ábrándoznak.
– Arról, hogy elhozza az új Aranykort?
– Miért is ne? Az odakint álló idősebbek némelyike valóban emlékszik Nero uralmára, és tőlük csakis
dicséretet fogsz hallani… habár gyanítom, hogy a nosztalgiájuk nem annyira Nerónak szól, hanem a saját
elvesztett ifjúságuknak. A fiatalabbakban pedig mindig is benne van a hajlam arra, hogy higgyenek az
Aranykorban, amelynek valahol, valamikor léteznie kell… Általában azt hiszik, hogy a születésük előtt
létezett. Jelen esetben éppen Nero uralkodása idején.
– Ez azt jelentené, hogy egy nemzedékkel ezután az emberek Domitianus Aranykorát fogják emlegetni?
– Hát azt nehezen tudom elképzelni!
– Én viszont nagyon is el tudom – vitatkozott Lucius. – Miközben errefelé sétáltam, mindenütt a
császárral találkoztam. A szobraival, a templomaival, az oltáraival, a diadalíveivel…
– Arkei! – kiáltott fel Epaphroditus. – Az embereknek már elegük van abból, hogy Domitianus lesi
őket minden irányból.
– Gondolod? Nagyon sok ember kedvében járt, amikor rátett egy emeletet a Flavius-amfiteátrumra.
Korábban is lenyűgözött téged az építmény mérete, Epaphroditus, most pedig még több szeretnivaló van
benne, nem igaz? Immáron senkinek sem kell állóhelyről szemlélnie az előadást.
– De megtiltotta a színdarabok bemutatását! – ellenkezett Epaphroditus.
– Paris bűnéért minden színésznek vezekelnie kell! De szerinted bánják az emberek? Szerintem nem.
Miért akarnák azokat a döcögős régi drámákat és ásatag komédiákat nézni, ha Domitianus játékokat ad
nekik helyettük? Nem is puszta játékokat, hanem a valaha látott legkáprázatosabb viadalokat és
kivégzéseket! Domitianus csodái még a fivére csodáit is elhomályosítják. Elárasztja az amfiteátrumot, és
teljes tengeri csatákat állít színre élethűen, ahol elítéltek és rabszolgák küzdenek az életükért, és a
szemünk előtt fulladnak meg. Miféle színdarab vehetné fel ezzel a versenyt? Bizarr, meglepő
szórakoztatást talált ki a népnek, mint például az éjjeli gladiátorviadalokat, amikor meztelen nőknek és
törpéknek kell harcolniuk egymással fáklyafénynél. Mutass egy komédiát, amin feleennyit röhögnek az
emberek! Fentről, az égből pedig fügék, datolyák és szilvák záporoznak az emberekre. A nézők azt hiszik,
hogy meghaltak, és az Élüszionban tértek magukhoz.
– Eközben a császár a páholyában ül – folytatta Epaphroditus –, annak a kis fejű teremtménynek a
társaságában. Vajon egy gyerek volna? Vagy egy törpe? Egyáltalán emberi lény? Sugdolóznak, és jókat
kacarásznak. – A férfi megborzongott. – Nero a szépséget és a tökéletességet szerette, és minden téren
makulátlan volt az ízlése. Domitianus inkább a túlzásokért rajong – túl sok dekoráció, túl sok díszítés –, és
emberi furcsaságokkal veszi körül magát. Visszataszítóan viselkedik a játékokon. Emlékszel arra a napra,
amikor hirtelen elfeketült az ég, és irdatlan nagy vihar tört ki? Olyan féktelen szél és eső tombolt, hogy a
ponyvák sem védték meg a közönséget, amely lassan elszivárgott az amfiteátrumból. Domitianus viszont
megparancsolta a katonáinak, hogy állják el az összes kijáratot. Még a lépcsők alatt és a folyosókon sem
húzhatták meg magukat az emberek. Egész Róma ott ült, és tűrte a zivatart. Amikor pedig zokszót hallott, a
császár mérgesen csendre intette a hangoskodókat. Meg is kapta az áhított csendet, mert az
elégedetlenkedőket ledobták az arénába, ahol az elítélt bűnözőkkel együtt kibelezte őket egy
aurochcsorda.
Lucius bólintott.
 – Milyen különös pillanat volt, ahogy ott ültünk a zuhogó esőben ötvenezer néző között, és senki sem
szólt egy szót sem, csak a mennydörgés robajlott az égen! Akik megijedtek a villámlástól, és
felsikoltottak, azok repültek le az arénába. Akármit is mondasz, felejthetetlen nap volt, semmi máshoz nem
fogható… pontosan olyan látványosság, amilyenre az amfiteátrum látogatói vágynak. Nem csoda, hogy a
játékok népszerűbbek, mint valaha.
– Azért, mert Domitianus a kutyák szintjére züllesztette le a római népet. Akkor is hűségesek
maradnak, ha a gazdájuk korbáccsal veri őket, mert legalább enni ad nekik.
– A légiók hűségét is élvezheti – jegyezte meg Lucius. – Márpedig az igazi hatalom bennük rejlik.
Nero bukása is azzal kezdődött, hogy elvesztette uralmát a légiók fölött. Ő – Domitianusszal ellentétben –
sohasem vezette csatába a seregeket. A légiók pedig éppen olyan hűségesek Domitianushoz, mint az
apjához és a fivéréhez voltak. Jól megfizeti a katonáit, és adómentességet biztosít a veteránoknak.
– A Germániában és Daciában indított háborúi viszont holtpontra jutottak. Fuscus praetorianus
parancsnok halála katasztrófának bizonyult, akárcsak a sasdíszes hadijelvény átkerülése a dákokhoz.
– Amit Domitianus azért a saját hasznára fordított… – szólt közbe Lucius. – Amikor alábbhagyott a
fenyegetés Germánia felől, a dákok lettek Róma új ellenségei, a félelem és megvetés tárgyai. Korlátozott
sikerei ellenére folytatta a saját dicsőségére megrendezett diadalmeneteket, és hódítóként vonult végig a
fórumon.
– Annak ellenére, hogy senki sem tudja, mit hódított meg. Hallottad a pletykát azokról az állítólagos
foglyokról, akiket láncon vonultatott végig a germán diadalmenetben? A császári udvarban lakó
ismerőseim szerint a legnagyobb, legizmosabb rabszolgákat vitte le magával a palotából, akiket
bőrnadrágba és szőke parókába öltöztetett, hogy germánoknak nézzenek ki.
– Ez a probléma Domitianusszal, nem igaz? – kérdezte Lucius. – Soha nem tudhatjuk, hogy mi
valóságos, és mi nem az. Az egész város egy színpad. Minden, ami történik benne, a császár által
elrendelt látványosság. Az ember néha már maga sem tudja, mit higgyen el.
– Mostanában már úgy írja alá a hivatalos leveleit: Dominus et Deus – mondta Epaphroditus. – Ez azt
jelenti, hogy Caligula óta ő az első császár, aki megköveteli, hogy az emberek gazdájuknak szólítsák, és
szintén ő az első Caligula óta, aki eleven istenségnek tartja magát. A saját tiszteletére nevezi át a
hónapokat. Nem octoberben, hanem domitianus hónapban tartjuk a születésnapját, amit nem September,
hanem germanicus hónap előz meg, germán hódításai emlékezetére. Akármerre megy, egy lictorokból álló,
hatalmas testőrség kíséri, és minden hivatalos eseményen a hódító hadvezér jelmezét viseli, még akkor is,
amikor a szenátusban szólal fel, ahol tógát kellene hordania, mint elsőnek az egyenrangúak között.
Babérkoszorúval takargatja kopaszságát.
– De hogy engedheti meg magának mindezt? A látványosságokat, a katonái nagylelkű fizetését, és ezt a
rengeteg hatalmas építkezést?
– Hát ez valóban talányos – ismerte el Epaphroditus. – A forrásaim szerint maga irányítja a
pénzügyeit, és a legkisebb kiadásokat is megszállott módjára ellenőrzi. Domitianus jóváhagyása nélkül
egyetlen szöget sem lehet beverni. Képzelheted, mennyire félnek tőle a számvevők és a kincstárnokok!
Persze van ennek jó oldala is: Domitianus véget vetett a korrupciónak és a harácsolásnak, ami annyira
dívott az apja túláradó és kötetlen uralma idején. De az én öreg barátaim a kincstárnál úgy hiszik, hogy az
állam a csőd felé tart, és ha az bekövetkezik, a császár őket fogja hibáztatni miatta. Tulajdonképpen a
halálos ítéletüket várják, figyelik, ahogy a homok lepereg az órában… csakhogy ez esetben
szeszterciuszok peregnek le a császár ujjai között. Mind abban reménykedtek, hogy Fuscus leigázza
Daciát, megszerzi Decebalus király kincsét, de erre most már voltaképpen semmi esély nincs. Akármilyen
nagy gazda és istenség ez a Domitianus, legalább annyira fél az alattvalóitól, amennyire azok félnek tőle.
Mindenfelé összeesküvést sejt. Elejtett megjegyzésekért ítél halálra szenátorokat, olyan mondatokért,
amelyeket csak egy őrült tartana gyanúsnak. Rettentő babonás lett; nemcsak tőröktől és mérgektől fél,
hanem az átkoktól is. Hallottál az asszonyról, akit azért végeztetett ki, mert valaki látta, ahogy a császár
egyik szobra előtt levetkőzik? Állítólag boszorkányos trükkel, testi mágiával akarta befolyásolni őt.
Epaphroditus rátette a kezét Nero szarkofágjára, hogy érezze a csiszolt kőfelület merev hidegségét. Az
oltáron az utolsó tömjéndarab is elhamvadt, a szaga azonban még sokáig ott terjengett.
– Milyen furcsa! – szólalt meg aztán. – Most már van valami közös Domitianusban és Neróban,
valami, amire egyikünk sem számított: ő is beleszeretett egy eunuchba.
– Nem lehet!
– Dehogynem! Emlékszel, milyen megvetéssel tekintett a fivére eunuchkíséretére? És emlékszel, mi
volt az egyetlen dicséretes eredménye a közerkölcs javításáért indított hadjáratának? A kasztráció
betiltása. Most viszont a nyilvánosság előtt sem tagadja, hogy fülig szerelmes egy eunuchba. Earinusnak
hívják a fiút, Pergamumból származik. Egy rabszolgakereskedő kasztrálta itt, Itáliában, amikor még
nagyon fiatal volt. A forró vizes módszerrel.
– Az mi?
– A gyerek egy forró vízzel teli dézsába ül be, ami fellágyítja a herezacskót, aztán a kasztráló két ujja
közé szorítja a heréit, amíg azok össze nem zúzódnak. Ezzel a módszerrel nem marad seb vagy heg, amit
sok gazda vonzónak talál. Ilyen eljárásnak csak nagyon zsenge korú fiúkat lehet alávetni, akik ezek után
kevesebb férfias vonást fejlesztenek ki, mint azok, akiket később kasztrálnak. Némely gazdák számára ez
is vonzó. Earinust pár évvel ezelőtt a császár emberei vették meg, és felkerült a palotába, mint általában a
legszebb eunuchok. Az arca olyan, akár Cupidóé. Világosszőke a haja, akár a fehérarany. Énekelni is tud.
Lucius megrázta a fejét.
– Állítólag a császári eunuchoknak mindig van valami komoly tehetségük, azonfelül, ami miatt
megvásárolták őket.
– Ami Earinust illeti, nyilvánvalóan tehetséges. Amikor először énekelt Domitianusnak, a császár
azonnal belehabarodott. Szemérmetlenül csüng Earinuson, ajándékokkal halmozza el, a legdrágább
ruhákban járatja, és a legritkább, különleges illatszerekkel kényezteti. A tizenhetedik születésnapjára
Domitianus felszabadította, és egy nagylelkű adományban részesítette. Earinus a nagy esemény alkalmából
egy szőke hajtincset küldött egy pergamumi templomba. Ez egy görög szokás, hogy a fiúk férfivá avatásuk
alkalmából egy hajtincset küldenek a szülőfalujuk templomának. Talán emlékszel rá, hogy Nero is tett
valami ilyesmit: az elsőként kinőtt szakállából levágott egy darabot, és elküldte a capitolinusi Jupiter-
templomnak.
– Amikor Earinus elküldte a hajtincsét, az udvari poéták egymás sarkára hágva igyekeztek
megörökíteni az eseményt. A mi kedves Martialisunk Jupiterhez hasonlította soraiban Domitianust,
Earinust pedig Ganümédészhez – ami nem meglepő –, de a riválisa, Statius, mindössze a talpnyalás
kedvéért mindenkin túltett. Statius verse az eunuchimádat valóságos Aeneise. Hallgasd csak!
Epaphroditus megköszörülte a torkát, majd szavalni kezdett:

Álljon félre minden letűnt szolga és talpnyaló!
Az új kegyenc nagyhatalmú urunkhoz közelít,
Kezében a súlyos kristály- és achátkehely bódító
Borral, melyet lágy keze érintése megédesít.
Drága fiú, kit az istenek választottak az új bor kóstolására,
És arra, hogy hatalmas urunk kezét oly sokszor megtapintsa,
Amelynek moccanását rettegve lesik a dákok…

 Epaphroditus félbehagyta a verset, és öklendező hangot hallatott.
– Még Martialis sem alacsonyodott le odáig, hogy ilyen rémséget írjon, bár el kell ismernem, hogy
alkalmasint veszélyesen közel került hozzá.
– Érdekes… – tűnődött Lucius. – Egy ilyen elvetemült alak, mint Domitianus, ennyi vonzalmat tud
mutatni egy ártalmatlan, megcsonkított fiú iránt. Mintha Earinus valami kis öleb volna.
– Az Earinus görögül „tavaszt” jelent. Domitianus immár csaknem negyvenéves. Statius szerint az
eunuch visszahozza a császár fiatalkorát, bár szerintem csak emlékezteti rá. De azért rátapintottál
valamire, Lucius. A császárné állítólag tökéletesen tisztában van Domitianus ilyen irányú szenvedélyével,
és ő maga is kedveli Earinust. Miért is ne? Jobban jár, ha a császár egy eunuch körül legyeskedik, mintha
mondjuk valamelyik szenátor feleségének csapná a szelet, vagy ami még rosszabb: egy szülésre képes
hajadonnak, aki addig gyötörhetné, amíg el nem válik a feleségétől. Elvégre a császárné még mindig nem
szült újabb utódot Domitianusnak. Amíg ő egy eunuch ágyában találja meg az élvezetet, más sem szülhet
trónörököst neki. Ami a dinasztikus szempontokat illeti, egy kasztrált nem lehet egy asszony riválisa.
Earinus valóban olyan, mint egy öleb, ahogy az imént mondtad, egy szép kis lény, akinek társaságát
mindketten élvezik.
– Domitianus! Mit gondolhatnánk erről az emberről? – sóhajtott Lucius. – Egyfelől mániákusan és
aprólékosan betartja a hivatali szabályokat, másfelől irtózatosan fél az összeesküvésektől és a mágiától.
Egykor buja házasságtörő hírében állt, most pedig egyetlen eunuch ejtette rabul, ugyanakkor elszántan
próbál bűnt kovácsolni mások „ágybirkózásából”. Ráadásul ez ugyanaz az ember, aki a világunk minden
zegét-zugát a saját szájíze szerint formálja! Viharfelhőként magasodik fölénk! Ő a levegő, amit beszívunk.
– Na jó, most már elég legyen a császárból! Veled mi van, Lucius?
A férfi vállat vont.
– Az én kis világomban soha nem változik semmi.
– Vagyis még mindig találkozgatsz vele?
Lucius elmosolyodott.
– Mostanság már olyanok vagyunk, mint egy idős házaspár… Már ha el lehet képzelni egy titokban
házasodott párt, akik csak évente néhányszor találkoznak. A szenvedély még mindig lobog közöttünk, de
valahogy kisebb lánggal, igaz, kitartóbban ég.
– Mint Vesta tűzhelyének lángja?
– Ha úgy tetszik. Amióta ő lett a virgo maxima, még kevesebb ideje van találkozni velem.
– Ilyen fiatalon? Hány éves most?
– Harminckettő. Szebb, mint valaha.
Epaphroditus elnevette magát.
– Nem úgy beszélsz, mint egy nős ember! Még mindig inkább szeretőnek tűnsz!
– Nagyon szerencsés vagyok, hogy közelről ismerhetek egy ilyen asszonyt. Ne nézz rám így,
Epaphroditus! Nem szükséges újfent kioktatnod a kockázatokról. Én úgy hiszem, hogy áldás, és nem átok
volt az, amikor Fortuna elvezetett hozzá. Soha sehol nem találtam volna ilyen szerelmet.
– Valóban szeretőként beszélsz. Hát a maradék idődet mivel töltöd?
– Ha nem valamelyik birtokomon vadászok, élvezve a friss levegőt és a hajsza izgalmát, a
vagyonomat rendezgetem. Az ingatlanüzlet és a kereskedelem ugyan soha nem illett egy magamfajta, ősi
vérvonalból származó patríciushoz – inkább a nagymérvű mezőgazdasági ügyek vagy az államhivatal –, de
tudod, hogy soha nem hajszoltam a státuszt. A munka oroszlánrészét azonban Hilarion végzi. Ő sokkal
több örömét leli abban, hogy számokat tologat egyik oszlopból a másikba, leveleket diktál kereskedőknek,
és utasításokat ad ügyvédeknek.
– Ezek szerint továbbra sem vonz a politika és a közszolgálat?
 – Cseppet sem! Manapság sokkal erősebben érzem, mint bármikor korábban, hogy egy római polgár
számára az egyetlen ésszerű stratégia az, ha a lehető legkevesebb figyelmet vonja magára. Eddig sikerült
kívül maradnom a császár érdeklődési körén. Szeretném, ha ez így is maradna.
Lucius még a mondat kiejtése közben is érezte, hogy a sorsot kísérti. Benyúlt a tógájába, és
megérintette a fascinumot.
Epaphroditus szólásra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát.
– Mi van? – kérdezte Lucius.
– Csak eszembe jutott egy hír… de nem örülnék, ha visszakanyarodnánk a császárhoz.
– Miről van szó?
– Hallottál Catullusról?
Lucius szaggatottan beszívta a levegőt.
– A császár csatlósa… aki a Vesta-szüzek elleni vizsgálatot vezette?
– És még számtalan egyéb ügyben szaglászott az elmúlt években. Úgy látszik, ez a legfőbb tehetsége:
képes felderíteni minden titkos eseményt és elejtett megjegyzést, ami egy másik halandó bukását
okozhatja. Domitianus meg is becsüli ezért! Most azonban sajnálatos szerencsétlenség történt
Catullusszal. Súlyos betegség döntötte le a lábáról, és majdnem meghalt. Azóta felépült, kutya baja,
leszámítva azt, hogy teljesen megvakult.
Luciusnak eszébe jutott, amit Cornelia mondott a férfiról. Catulluson minden jéghideg, kivéve a
szemét. Ahogy rám nézett, úgy éreztem, mintha szalmából volnék. Hirtelen mintha el akart volna
égetni.
– Hát ez örvendetes hír – bólintott Lucius komor ábrázattal. – Catullus… megvakult! Ezzel kellett
volna kezdened.
Epaphroditus lebiggyesztette a száját.
– Epiktétosz szerint ha valaki egy másik ember szenvedésének örül, az éppolyan bűn, mint a hübrisz;
kiváltja az istenek haragját.
– Csakugyan? Egész Róma tapsolva lesi ezrek halálát az arénában, meg azt, ahogy egy diadalmenet
végén megfojtják a hadifoglyokat, az istenek pedig tétlenül tűrik mindezt. Miért ne lelhetnék némi
kielégülést abban, hogy egy Catullus-féle szörnyeteg elnyeri méltó büntetését?
– Nem tudom, hogy ez a megvakulás Catullus bukását jelenti-e. Domitianus még mindig a legfőbb
tanácsadói között tartja számon. Egyesek szerint a fogyatékossága csak még veszélyesebbé teszi.
Lucius úgy érezte, babonás félelem hullámzik át rajta. Már éppen megint a fascinumhoz nyúlt volna,
amikor kulcs zörgését hallotta meg a kapu felől. A bejárat feltárult, és egy szolga nézett be. A háta mögül
felhangzott a tömeg visszafogott morajlása.
– Egy pillanat, és beengedem őket – jelentette ki a férfi. – Még leróhatjátok a kegyeleteteket.
Lucius és barátja visszafordultak a szarkofághoz. Miközben Epaphroditus némán, összekulcsolt kézzel
és lesütött szemmel állt egy helyben, Lucius égetett némi tömjént, és elhelyezte a lánytól kapott virágot az
oltáron. Nem is igazán Nero járt az eszében imádság közben, hanem az apja és Sporus.
Aztán visszamentek a kapuhoz. A szolga odakiáltott a tömegnek, hogy engedjenek nekik utat. Miközben
Lucius átverekedte magát a sokaságon, tömény virágillatban, egy kéz markolta meg a karját.
A vörös hajú lányé volt.
– Ne feledd! – kiáltotta. – Nero eljön, most már bármelyik nap megérkezhet! Igen, bármikor!


KR. U. 91
– Élvezted a vidéki kiruccanást?
 – Igen, Hilarion.
– Jó volt a vadászat?
– Olyan, amilyen az évnek ebben a szakában lenni szokott. Nem sok mindent lehet lőni, csak rőtvadat
és nyulat. A táj viszont elragadó.
– Jólesett ma reggel sokáig aludni?
– Igen, nagyon is. Vidéken mindennap hajnalban keltem, de a hazafelé vezető út kifárasztott.
Szerencsére itt, a városban az ember délig alhat, és nem marad le semmiről.
– Hát a délutáni látogatásod a fürdőbe?
– Roppant kellemes volt. Jobban szeretek délután menni, mint délelőtt, főleg Titus fürdőjébe.
Kevesebben vannak, nyugodtabb a légkör. Egy órán keresztül játszottam valami ostoba táblás játékot egy
idegennel az egyik erkélyen, aztán megmártóztam a forró medencében. Tisztának és frissnek érzem magam,
készen állok a nap további részére.
 – Sajnos már nem sok maradt ebből a napból. A nap korán lenyugszik. A dolgozószobába talán még
besüt egy óráig. Reméltem, hogy csatlakozol hozzám, és együtt tekintjük át az Alexandria melletti magtár
forgalmát. Fel szeretném hívni a figyelmedet néhány ellentmondásra…
– Most ne, Hilarion.
– Nem tart sokáig.
– El kell mennem.
– Megkérdezhetem, hogy hova?
– Nem kérdezheted.
– Akkor talán megejthetnénk este, mécses fényénél.
Hilarion szánalmas, elhagyatott arckifejezéssel emelt fel egy tekercset.
– Nem hinném, Hilarion. Nagyon későn érek haza.
– Értem.
A felszabadított végignézett Lucius ruházatán. A ház ura nem tógát viselt, hanem egy élénk színű
tunikát, méghozzá olyan rövidet, hogy kilátszódtak alóla atletikus lábai. Egy ezüstberakásokkal díszített,
könnyű öv emelte ki karcsú derekát, amit az utóbbi időben bevezetett, zömmel egész napos lovaglásból és
vadászatból álló napirendjének köszönhetett. Azt ette este, amit nappal lelőtt. Hilarion megcsóválta a
fejét. Egyértelmű volt, hogy a ház ura megint azzal a nővel fog találkozni – akinek létezését soha nem
ismerte el, és akinek kilétét Hilarion, rendkívül bölcs módon, sohasem próbálta kideríteni. A
felszabadított néha sajnálta régi gazdája fiát. Ő ugyan rabszolga volt egykoron, mégis talált magának egy
rendes feleséget, és született is néhány csodálatos gyermeke. Lucius Pinarius azonban vagyona, jól csengő
neve és megnyerő külseje ellenére soha nem jutott el idáig.
Mindamellett Lucius, még ha búslakodott is néha emiatt, ezen a napon derűsnek mutatta magát.
Miközben távozáshoz készülődött – egyedül, mint mindig, amikor titkos szeretőjével tervezett találkát –,
egy régi vadásznótát fütyült magában. Hilarion tovább végezte a dolgát.
Friss őszi délután volt. Lucius kerülő úton ment a kis házba, és néha hátranézett, vagy akár kétszer is
megtett egy-egy útszakaszt. Már régen bevezette ezt a szokást, mert így meg tudott győződni róla, hogy
senki sem követi felfelé az Esquilinuson.
Mint általában, valahányszor egy elnyújtott vidéki tartózkodás után visszatért Rómába, a város
undorítóan koszosnak, zajosnak és büdösnek tűnt számára. Tele volt megkeseredett és veszélyesnek látszó
emberekkel – de inkább csak a fórumon. Miután belépett a Suburába, sokkal nyugodtabb lett, mert, habár
az utcák ott még zsúfoltabban és koszosabban fogadták, legalább Domitianus képmásaiba nem ütközött
lépten-nyomon. Ez volt a legidegesítőbb dolog, amit Rómába visszaérve, az első egy-két napon
megtapasztalt – a gazda és isten Domitianus jelenléte és kikerülhetetlen tekintete mindenütt.
Ezen a napon azonban még a császár lerázhatatlan jelenléte sem tudta elvenni Lucius jókedvét. Talán a
csípős, üdítő őszi levegő tehetett róla, hogy csak feleannyi idősnek érezte magát. Vagy az, hogy hosszú idő
– több mint két hónap – után Cornelia és ő is időt tudtak végre szakítani egy közös légyottra. A fürdőben
kapta meg titokzatos üzenetét aznap délután, amit egy találomra kiválasztott utcagyerek vitt el neki. Kizárt,
hogy felismerhette a nőt, aki felbérelte, és a szavakat sem érthette, amelyeknek átadásával megbízta: „Ma.
Egy órával napnyugta előtt.”
A város előkelőbb részein már bezártak a boltok, de a Subura számtalan létesítménye még tárva-
nyitva állt, egészen sötétedésig, és Lucius úgy találta, hogy az ott kapható élelem sokszor legalább olyan
jó, mint az Aventinuson kapható, négyszer vagy ötször drágább csemegék. Vett egy-két ropogós héjú
lepényt, pár kemény, füstölt sajtot, amilyet a légiósok ettek, valamint egy kis üveggel a kedvenc
garumjából, és még néhány apróságot. Tudta, hogy a kis esquilinusi házban lesz bor és olívaolaj, friss
élelmiszer viszont nem, márpedig ha bízhatott a tapasztalatában, biztos lehetett benne, hogy később
mindketten farkaséhesek lesznek. Elhagyta a Suburát, és felment a hegyen. Kezében egy vászonzacskóban
vitte az elemózsiát, és vidám dalt fütyörészett.
Amikor azonban megpillantotta az Orpheusz tavának nevezett víztározó mellett lézengő
praetorianusokat, azonnal abbahagyta a fütyülést. A katonák egyenruhát viseltek és fegyvert is hordtak
maguknál, ám a jelek szerint mégis szolgálaton kívül voltak. Az egyikük bemászott a kút bronzszobrai
közé, és nekitámaszkodott egy megbűvölve álló szarvasnak, amely füleit hegyezve hallgatta Orpheusz
lírajátékat.
Mit kerestek vajon a praetorianusok ezen a helyen, ahol leginkább lakóházak álltak? Voltak
elegánsabbak is, mint például Epaphroditusé, meg szerényebbek, de nem kevésbé tisztesek, akárcsak az ő
kis házikója. A fegyveresek látványa felzaklatta Luciust. Majdnem visszafordult, de aztán eszébe jutott
Cornelia, aki türelmesen várt rá. Folytatta útját felfelé a kanyargós, keskeny utcán. Egy sarkon befordulva
megpillantotta a kis ház homlokzatát.
Az ajtaja tárva-nyitva állt.
Lucius sarkon fordult. Az Orpheusz tavánál várakozó katonák követték. A legelöl haladó egyenesen a
szemébe nézett. Szenvtelen, de eltökélt volt az arckifejezése. A praetorianus egyetlen biccentéssel és
kézmozdulattal egyértelművé tette, hogy Luciusnak arra kell továbbhaladnia, amerre ők mennek. Nem volt
más választása, mint belépni a házba.
Átment az előtéren, és belépett a következő szobába. Azon a heverőn, ahol Cornelia szokott ülni,
egészen másvalaki várta. Homályos volt a helyiség, beletelt néhány pillanatba, mire a szeme hozzászokott.
A férfi úgy öltözött, mint a császári udvar valamely lakója, pompásan hímzett, hosszú ujjú köpenybe.
Nyaklánca jókora karneoldarabokból állt, és gyűrűje is ugyanabból a vöröses kőből készült. Lucius felé
fordította az arcát, de volt valami nyugtalanító üresség a tekintetében, amely mintha sehol sem állapodott
volna meg. Beesett volt az arca, a bőre pedig sápadt és foltos.
– Te vagy Lucius Pinarius? – kérdezte.
– Igen.
– Engem is Luciusnak hívnak. Lucius Valerius Catullus Messalinus vagyok. Talán már hallottál rólam.
– Talán.
– Jól hallom, hogy remeg a hangod, Lucius Pinarius?
Lucius úgy vette észre, hogy csak ketten tartózkodnak a szobában, de amikor egy árnyék furcsán
moccant a falon, rájött, hogy az egyik praetorianus követte, és az előtérben várakozott.
– Megtisztelő a jelenléted, Catullus.
A férfi elnevette magát.
– Milyen illemtudó vagy te, Pinarius! Az udvariasság most azt diktálná, hogy mondjak valami
elismerőt az otthonodról, de sajnos nem láthatom. A többi érzékem azonban nagyon is kifinomult. Úgy
rémlik, egy nő illatszerét érzem ebben a helyiségben. Vagy csak képzelődnék?
– Itt semmiféle nő nincs, Catullus.
– Nincs? Pedig szinte érzem a jelenlétét.
A beálló csendben csak a vászonzacskó keltett némi neszt.
– Mi van a kezedben? – kérdezte a betolakodó.
– Egy kis élelem. Megkínálhatlak belőle, Catullus?
A császár csatlósa megint felnevetett.
– Ó nem, soha nem eszem egyebet, csak amit a saját szakácsom készít nekem, vagy a császár szakácsa,
de azt is az előkóstoló után! Ez a nélkülözhetetlen elővigyázatosság magas rangú hivatalom egyik nagy
hátulütője. Neked is azt tanácsolnám, hogy tartózkodj attól az ételtől.
– Miért?
 – Miért rontanád el az étvágyadat, ha hamarosan a Flaviusok házában vacsorázhatsz?
– Úgy volna? – kérdezte Lucius, olyan rekedt hangon, mint egy kisfiú.
– Ezért jöttem ide, Lucius Pinarius. Meghívást tolmácsolok neked a gazdától és istentől. Ma este vele
fogsz vacsorázni. Odakint vár a gyaloghintó.
Lucius nagyon nyelt.
– Nem öltöztem fel az alkalomhoz illően. Először haza kell mennem, hogy felvegyem a legjobb
tógámat…
– Ó nem szükséges, a császár majd ellát illendő ruhával.
– Valóban?
– Ez egy különleges vacsora lesz, amely különleges öltözéket kíván. Nem kell hoznod semmit.
Indulhatunk?
Lucius körülnézett a szobában. Hova tűnt Cornelia? Korábban érkezett, látta a praetorianusokat, és
elmenekült? Vagy el sem jött? Esetleg – bár ezt a gondolatot Lucius alig tudta elviselni – itt volt már,
amikor Catullus belépett?
Catullus kiszólt a praetorianusnak, aki bejött a szobába, és a segítségére sietett. Amikor kiléptek a
házból, Lucius becsukta az ajtót, és elővette a kulcsát.
– Mit csinálsz? – kérdezte Catullus.
– Bezárom az ajtót.
Catullus vállat vont.
– Ha úgy látod jónak.
Lucius egyértelmű üzenetet hallott ki a férfi szavaiból: semmi szükség nem volt arra, hogy bezárja a
házat, ha egyszer soha többé nem tér vissza oda.
Egy egyszemélyes gyaloghintóban vitték végig az utcákon. Nem kezdeményezett beszélgetést
Catullusszal, aki a saját hintójában haladt, néha mellette, néha előtte, az utcák szélességétől függően.
Lucius azon kapta magát, hogy olyan történeteken rágódik, amiket Domitianus kegyetlenségéről hallott az
áldozatokkal szemben – hogy hány alkalommal fegyverezte le őket ajándékokkal, mielőtt kitette volna őket
a rémséges gyötrelmeknek. Kedvenc vallatási módszere az volt, hogy az áldozatok nemi szervét égettette
meg. Kedvenc büntetése pedig az volt – a halálos ítélettől eltekintve –, hogy levágatta a kezüket.
A császári palotába vezető legrövidebb út a Flavius-amfiteátrum és a kolosszus mellett haladt el, ám
őket nem arra vitték, hanem keresztül a fórumon, el a Vesta-szüzek háza és Vesta temploma előtt.
Szándékosan akarták még jobban felidegesíteni? Lucius biztosra vette, mert amikor végre elindultak
felfelé a Palatinuson, az ő háza előtt is elvitték őket. Catullusnak pontosan tisztában kellett lennie azzal,
hogy merrefelé mennek; miközben elvitték őket Lucius háza előtt, gyaloghintója odalibegett Luciuséhoz,
lehajtotta a fejét és elmosolyodott, mintha bosszantani akarna azzal, hogy még egyszer utoljára láthatja az
otthonát.
A hintók a császári palota egyik bejáratánál tették le őket. A szárnyaló mennyezetű fogadóterem,
amelybe bebocsátást nyertek, nagyobb volt, mint bármelyik helyiség, amit Lucius korábban látott. Még a
legaprólékosabban feldíszített templomok sem versenghettek káprázatos kialakításával, és pompája ebben
az órában bontakozott ki leginkább. A magas ablakokon beszűrődő napfény már erőtlenül világította meg a
távolabb eső sarkokat, de felfedte a hely lenyűgöző méreteit és elképesztő részletességgel kidolgozott
ékítményeit. Ugyanakkor már mécseseket is gyújtottak, amelyek csillogó fénymázat festettek a csiszolt
márvány- és bronzfelületekre, és úgy tüntették fel Domitianus monumentális, ezüsttel és arannyal bevont
szobrát a terem közepén, mintha parányi lángok gyulladtak volna fel rajta.
A fogadóteremből egyformán pazar, de egyre kisebb termek során keresztül vezették őket tovább,
mígnem Lucius azt vette észre, hogy Catullus mögött halad, egyetlen praetorianussal a nyomában, egy
keskeny folyosón, amit minden oldalon sötétzöld márványfalak határoltak, és a mennyezete is ugyanabból
az anyagból készült. Ha maradt is még a nap derengéséből, az ide semmiképpen sem hatolhatott be; útjukat
mindössze néhány gyengécske mécses világította meg a falakon elhelyezett tartókról. Lucius úgy érezte,
mintha a föld alá került volna, bár lépcsőkön eddig még nem ereszkedtek le. Mintha egy ősi király
sírhelyére hatolt volna be. Áporodott és híg volt a levegő. Nehezen lélegzett.
Luciust egy félreeső kis szobába vezették, amit ugyanazzal a zöld márvánnyal burkoltak be körös-
körül, és egyetlen mécsessel világítottak meg. Egyedül hagyták, amíg átöltözik. Az odakészített ruhadarab
hosszú ujjú köpeny volt, hasonló ahhoz, amit Catullus is viselt, csak tömör fekete színű; még a szegélyénél
lévő hímzés is fekete volt. Lucius vonakodva levette élénk színű tunikáját, félretette, és felemelte a
köpenyt. Aztán ijedtében felkiáltott.
A semmiből egy fiú lépett elő. Ő is feketét viselt, a haja is fekete volt, sőt a bőrét is feketére festették.
A szoba félhomályában Lucius nem is látta, amíg elő nem bukkant az árnyékok közül, akár egy
rémálombeli jelenés.
– Én leszek ma este a pohárnokod, gazdám – szólalt meg a fiú, és elvette a köpenyt Luciustól. – Hadd
segítsek felöltözni.
Lucius a megrökönyödéstől némán engedte, hogy a fiú rásegítse a fekete köpenyt. A szolga aztán kézen
fogta, és megnyomta a márványfal egy darabját. Mintegy varázsütésre, egy titkos ajtó tárult fel, amelyen
keresztül a fiú kivezette a szobából.
Ezután egy színtelen szobában találta magát. Minden felület feketén borongott. A padló és a falak
tömör fekete márványból készültek, a szanaszéjjel elhelyezett, kicsi asztalok és a tompa fényt árasztó
mécsesek fekete fémből. A négyszög alakban elhelyezett négy heverőt is feketére festették, és fekete
párnákat halmoztak rájuk. Az egyik heverő nagyobb és díszesebb volt a többinél.
Lucius mozgást észlelt a szeme sarkából. Mintha egy ajtót látott volna kinyílni az egyik fekete
márványfalban, ám mivel semmiféle fény nem szűrődött rajta be, nem lehetett biztos benne, hogy jól látta,
amíg egy feketébe öltözött alak be nem lépett rajta. Őt is egy feketére festett fiú vezette be. Catullus volt
az. Egy szó nélkül megállt a legnagyobb heverővel szemközt elhelyezett heverőnél, és intett Luciusnak,
hogy álljon a tőle jobbra lévő bútordarabhoz.
Ekkor újabb ember lépett be a szobába, akit szintén egy fekete fiú hozott be. Lucius hirtelen ijedten
szívta be a levegőt, és lélegzetvételének hangja élesen visszhangzott a szobában.
Cornelia érkezett meg.
Vászonköpenyt viselt, meg a suffibulum fejdíszt, vagyis majdnem a megszokott öltözékét, leszámítva
azt, hogy ezúttal tetőtől talpig feketében volt.
Összeakadt a tekintetük. A nő arca a férfi arckifejezését tükrözte. Felemelte Lucius felé a kezét.
Remegtek és rángatóztak az ujjai. Segélykérés volt. Egyikük sem beszélt, hiszen a vak Catullus is jelen
volt. A férfi a fejével intett Corneliának, hogy a tőle balra lévő heverőhöz álljon.
A fakó fényben Lucius látta, hogy egy kőtábla magasodik Cornelia heverője mögött. Betűket faragtak
rá, amiket nem tudott elolvasni. Hátranézett, és észrevette, hogy az ő heverője mögött is egy hasonló tábla
áll. A díszítése és a formája is egy sírkőre hasonlított. A saját nevét vésték bele.
Luciusnak foltok izzottak fel a szeme előtt. A szoba ringani és dülöngélni kezdett körülötte. Úgy érezte,
össze fog esni, és megpróbált valamiben megkapaszkodni. A pohárnok érezte a nyugtalanságát, és
megfogta a kezét. Lucius szédelegve nekidőlt a fiúnak.
Annyira kétségbeesett, hogy észre sem vette a szobába belépő Domitianust, amíg a császár le nem
telepedett félig ülő, félig fekvő pozícióban a heverőjére. Első pillantásra úgy tűnt, hogy ő is feketébe
öltözött, akárcsak a többiek, de miután jobban megszemlélte, kiderült, hogy olyan sötét bíborszínű köpenyt
viselt, amely csaknem feketének látszott, és a díszítőhímzés is a lehető legsötétebb vörös színben játszott.
A mécsesek fénye úgy esett a császárra, hogy a szeme mély árnyékba mélyedt, és tekintetét nem lehetett
látni.
Az a kis fejű lény kísérte, aki a játékok alatt is mellette ült. A teremtmény arca is torz volt, a vonásai
pedig furcsán fonnyadtak. Lucius még ilyen közelségből sem tudta megállapítani, hogy gyermek vagy
törpe. Akárcsak a többi pohárnokét, az ő bőrét is feketére festették.
Lucius rájött, hogy immár mindenki félig ül, félig fekszik, Catullus és Cornelia is, és mindenki őt nézi.
Elvesztette volna az eszméletét pár pillanatra? A pohárnoka rásziszegett, megrángatta a kezét, és siettette,
hogy üljön le.
Lucius lassan leereszkedett a heverőre. A pohárnok látványos mozdulatokkal frissítette fel és rendezte
el körülötte a díszpárnákat. Felszolgálták a fekete olajbogyóból álló első fogást, amit néhány szelet
nyirkos, fekete, mákkal megszórt kenyérrel egészítettek ki. Egy pohár bort is töltöttek neki, amely szintén
szurokfeketének nézett ki.
Közben a heverők által közrezárt területen egy fiatal fiúkból álló tánccsoport jelent meg, feketére
festett testtel, majdnem csupaszon, akár a felszolgálók. Táncolni kezdtek. Gyászos zene hangzott fel, csupa
lélekmardosó furulya és csörgő. Lucius el sem tudta képzelni, honnan jött. Sehol sem látta a zenészeket.
Végeérhetetlennek tűnt a tánc. Lucius látta, hogy Catullus eszik, ám neki semmi étvágya nem volt, és
ahogy észrevette, Corneliának sem. Ebben az irdatlan sötétségben a papnő szokatlanul sápadtnak látszott.
Domitianus sem vett magához egy falatot sem. A táncosokat figyelte.
Végül a furulyák vad trillázása és a csörgők utolsó nagy csörömpölése után véget ért a bemutató, és a
táncosok szétszéledtek. Mintha beleolvadtak volna a falakba.
– Mondok egy érdekességet a temetésekről – szólalt meg Domitianus. Egyenesen előrenézett. – A régi
időkben minden temetést éjszaka rendeztek, még a nagy emberek végbúcsúját is. Mostanság csak a
szegényeket temetik éjszaka, akiknek a családja nem engedheti meg magának a gyászmenetet. Nézetem
szerint alaposan túlértékelik a gyászmeneteket, már csak abból ítélve is, hogy olyan egyformák. Először
jönnek a muzsikusok, akik felkeltik az érdeklődést az elkövetkező eseményre, aztán jönnek a
siratóasszonyok, többnyire felbéreltek, majd a színjátszók és a mímesek, akik az elhunytat utánozzák.
Ezután következnek az elhunyt által felszabadított rabszolgák, akik nem győzik kimutatni hálájukat és
együttérzésüket a távozó iránt. Őket azok a színészek követik, akik az elhalálozott őseinek viaszmaszkjait
viselik, mintha a halottaknak vissza kellene térniük, hogy itt üdvözöljék a világukba süllyedőt. Végül maga
a holttest halad, a legközelebbi rokonai vállán, egy ravatalon, és így mindenki megnézheti magának még
egyszer, mielőtt elégetik a máglyán. Az emberek mindenféléket dobálnak a tűzre – a halott ruháit, kedvenc
ételeit, imádott könyveit. Persze valaki beszédet is mond. Amikor pedig véget ér az egész ceremónia,
összesöprik és egy kőládába helyezik a hamvakat.
– De következzék még egy izgalmas tény: az ősi időkben elődeink nem égették el a halottaikat, hanem
érintetlenül helyezték őket a földbe. Úgy értesültem, hogy a keresztények még manapság is ezt a temetési
módot kedvelik; értéket tulajdonítanak a holttestnek, mert arra számítanak, hogy vissza fog térni. De ugyan
ki akarna visszatérni az életbe, miután a teste rothadásnak indult, kivált, ha egy kőládába lesz
bebörtönözve, mélyen a föld alatt? Akárcsak a keresztények többi erőltetett elképzelése, ez is jócskán
átgondolatlan. Persze mi, rómaiak már nem gyakoroljuk a régi típusú temetést, kivéve olyan esetekben,
amikor egy tisztasági fogadalmát megszegő Vesta-szüzet ásunk a föld mélyére. Ilyenkor azonban nem
holttestről van szó, hanem egy eleven testről.
Catullus bólintott.
– Ez az ősi büntetés. Én viszont úgy emlékszem, hogy a bölcs caesar enyhítette ezt a súlyos büntetést,
amikor néhány éve elítélték az Oculata nővéreket és Varronillát.
– Hát én átgondoltam azt a döntést – vágta rá Domitianus. – Ritkán bizonyul bölcsnek átírni az őseink
szabályait. A Vesta-szüzek rendjét Numa király, Romulus utódja alapította meg Rómában. Ő úgy ítélte
meg, hogy a hitszegő papnőket legjobb halálra kövezéssel büntetni.
– Tényleg így volt? – Catullus megrágott egy olajbogyót, majd a pohárnoka várakozó tenyerébe köpte
a magot. – Nem is tudtam róla.
– Egy későbbi király, Tarquinius Priscus találta ki az élve eltemetést. Ő vallásos érveket hozott fel:
„Egyetlen halandó sem emelhet kezet Vesta papnőire! – jelentette ki. – Az ítéletet bízzuk magára Vestára!”
Így az elítélt Vesta-szűz még életben van, amikor berakják a föld alatti kamrába, egy heverővel, egy
mécsessel és némi élelemmel. Aztán lepecsételik a kamra bejáratát, és földet hantolnak rá. Ezáltal
valóban senki sem emel kezet a papnőre, és neki sem adnak olyan eszközt, amivel kiolthatná a saját életét.
Az idő és Vesta ítélete elintézi a dolgot. Jómagam úgy gondolom, hogy larquinius Priscus nagy
éleslátásról tett tanúbizonyságot, amikor meghozta ezt a döntést. Még Numánál is bölcsebbnek bizonyult.
Elvitték az első fogás maradványait. Minden vendég kapott egy tálat, amely ugyan többféle gombát
kínált, ám minden gombát feketévé tett a szósz, amelyben főzték. Ezúttal is csak Catullus mutatott némi
étvágyat. Mohón evett, és leszopogatta a szószt az ujjairól.
– Emlékeim szerint, amikor a caesar meghozta ítéletét a Varronillát és az Oculata nővéreket megrontó
férfiak fölött, úgyszintén könyörületesnek bizonyult.
– Igen, életben hagytam őket. De azóta ezt a döntést is átgondoltam. Bölcsebb lett volna a régi,
hagyományos büntetést kiróni a Vesta-szüzek elcsábítóira, mert így semmi sem tántorította el az esetleges
követőiket. Pontifex maximusként minden tőlem telhetőt meg kell tennem annak érdekében, hogy
megőrizzem Vesta papnőinek érintetlenségét. Egyetértesz, virgo maxima?
Most először adta jelét a császár, hogy tudatában van Cornelia jelenlétének. A papnő nagyon halkan
válaszolt.
– Igen, caesar.
– A mai napon szólíthatsz pontifex maximusnak – vetette közbe a császár.
– Igen, pontifex maximus.
– Így már jobb. Egyetértesz, virgo maxima, hogy a hagyományos büntetés jobban elriaszt? A férfit
levetkőztetik, keresztre akasztják, és a nyilvánosság előtt botokkal ütlegelik, a megrontott Vesta-szüzek
pedig végignézik lassú kínhalálát. Úgy tudom, ez elég sokáig eltarthat, a férfi általános erőnlététől
függően. Egy gyenge szívű férfi már az első ütéstől meghalhat. Mások órákig életben maradnak. A verés
pedig csak folytatódik, vég nélkül. Elég nehézkes kivitelezni persze, leginkább fárasztó. Néha a veréssel
megbízott lictorok annyira kimerülnek, hogy új lictorokat kell hívni a büntetés folytatásához.
Lucius számára úgy rémlett, mintha a pohárnokok által felkínált ínyencségek nem is gombák lettek
volna, hanem különféle zsigerek és szervek, valami névtelen folyadékban. Émelyegni kezdett a gyomra.
Ezután fekete fügét szolgáltak fel mindenkinek, kivéve Domitianusnak. A felszolgálók neki egyetlen
almát hoztak, egy ezüstkéssel. A császár nagyon lassan és módszeresen hámozni kezdte a gyümölcsöt;
vékonyan lehántotta a héját. A levágott részeket átadta a kis fejű kísérőjének, aki azonnal felfalta őket,
mint egy kutya, amely a gazdája asztaláról leeső falatokat várja. Amikor Domitianus beleharapott az
almába, a hang riasztó volt, akár a csontok recsegése.
Lucius megint foltokat látott a szeme előtt. Halk nesz ütötte meg a fülét. Domitianus súgott valamit a
kis fejű teremtménynek, aki visszasuttogott neki. Elnevették magukat.
– Azon tanakodtunk, Catullus, hogy miként érezhet perzselő vágyat egy vak ember egy másik ember
iránt. A szépség fellobbantja a szenvedélyt, de látás nélkül ez hogy lehetséges?
Catullus Cornelia felé fordította az arcát.
– Egy vak ember is őrizhet emlékeket a szépségről. Egy vak embernek is van képzelőereje.
– Ó, de hiszen a szépség kifakul, Catullus; éppolyan rövid ideig tart, amilyen mámorító! Az emlékeid
talán már nincsenek összhangban a valósággal. – A császár is a papnőre nézett, aki lesütötte a szemét. – A
szépség csak egy pillanat. Ezért kértem meg Earinust, hogy szórakoztasson minket ma este. Bár te nem
láthatod őt, Catullus, biztosíthatlak róla, hogy gyönyörű.
Az eunuch belépett a szobába, talpig feketében. Alacsony volt, törékeny alkatú, és olyan kecsesen
mozgott, mintha csak lebegett volna a padló fölött. Világos haja, a költők kedvelt témája, döbbenetesen
élénken virított a sötét szobában; mintha egyfajta belső fénnyel világított volna. Hamvas, fehér arcbőre és
keze volt.
A homályos szobában Earinus egészen éteri jelenségnek látszott, mintha valami más birodalomból
került volna oda. Megállt a helyiség közepén, és énekelni kezdett. Tiszta, édes hangokat adott ki magából,
de énekében volt valami nyugtalanító; a hangja földöntúlinak tetszett, semmihez sem volt fogható. A dal,
akárcsak az énekes, mintha a létezés egy hétköznapi tudat számára felfoghatatlan síkjáról érkezett volna.

A haláltól miért iszonyodom, s félek,
Ha a test mellett elenyész a lélek?
Mikor a vég a porhüvelyt emészti,
S az élet a húsnak halmát ereszti,
Bánattól s gyötrelemtől szabadulunk –
Nincs öröm, nem érzünk, hisz semmik vagyunk.
A hű Párkák fonalunkat elnyesték,
Lelkünk imbolyog elveszítve testét.
Viszi-e tovább, mik azelőtt voltunk:
Testtel-lélekkel lélegző önmagunk?
És ha minden atom láncra fűződne,
S régi testünk ismét táncra perdülne,
Mit érne, mi hasznunk lenne belőle?
Az új emberfi más teremtmény lenne,
Régi énünk nem lelne otthont benne.
Nélkülünk merülne földi örömbe,
Csak neki gyúlna derű a szívében,
Kit az Idő belőlünk gyúrt sebtében.
Hallgasd a szíved, halld meg szavát,
Mi mástól félhetsz a halálban tehát?
Lám, az élet általível az űr felett,
S a világ nélkülünk is teljes lehet.

Az utolsó hang elhalása után hosszú csend állt be. Miközben az eunuch dalát hallgatta, Lucius
visszagondolt Sporusra. Egy könnycsepp csordult le az arcán. Mielőtt letörölhette volna, észrevette, hogy
Domitianus felkelt a heverőjéről, és lassan felé sétált.
A császár szeme most már előbukkant a homályból, és csillogva tükrözte a mécsesek fényét. Mereven
nézett Luciusra, nem is pislogott közben. Vadászként Lucius gyakran csodálkozott azon, hogy egyes
zsákmányállatok, mint a nyúl, miért dermednek mozdulatlanná a vadász tekintete alatt, ahelyett, hogy
menekülnének. Most már megértette őket. Ugyanazt érezte, amit a nyulak is érezhetnek; egyetlen izma sem
moccant, és azt kívánta, bárcsak beleolvadhatna a sötétségbe. De mintha kővé dermedt volna, talán még a
szíve is megszűnt dobogni.
Domitianus közelebb lépett. Metszőn nézett Luciusra, és keskeny száját annyira összeszorította, hogy
arca kifejezéstelenné vált. Megállt egyenesen Lucius előtt, és felé nyújtotta a kezét. A jéggé dermedt
Lucius attól félt, hogy fel fog kiáltani, ha a császár keze hozzáér. Hevesen küzdött magában, nehogy
megrezzenjen, ezért mindössze egy fojtott nyögés szakadt ki belőle.
Domitianus a mutatóujjával törölte le a könnycseppet Lucius arcáról. Összeráncolta a homlokát,
ránézett az ujjára, majd nagyon finoman végighúzta azt Earinus nyitott ajkain.
– Sós ízű? – kérdezte suttogva.
Az eunuch megnyalta a száját.
– Igen, dominus.
– Egy könnycsepp! – kiáltott fel Domitianus. – A költő Lucretius szavai hatottak meg ennyire téged,
Lucius Pinarius?
Lucius kinyitotta a száját, és bár attól tartott, hogy már beszélni is elfelejtett, végül visszatalált a saját
hangjához.
– Azt hiszem, nem is hallottam a szöveget, dominus. Csak Earinus énekét hallottam, és éreztem, ahogy
elered a könnyem.
Domitianus lassan bólintott.
– Én is sírtam, amikor először hallottam Earinust énekelni. – A császár sokáig nézte Luciust, majd
Catullus felé fordult. – Vége a vacsorának!
Az uralkodó nem szólt többet, csak elhagyta a szobát. A kicsi fejű lény és Earinus is követte.
Lucius felállt. Corneliára nézett, és úgy érezte, nem bírja megállni, hogy odaszaladjon hozzá. A papnő
azonban felemelte a kezét, és azzal jelezte, hogy inkább tartson távolságot tőle. Ahogy egymás szemébe
néztek, Lucius minden erejével megpróbálta kimutatni a nő felé, milyen sokat jelent számára. Jobban
szerette, mint valaha.
A felszolgáló fiú megfogta Cornelia kezét, lágyan felállította, és kivezette a szobából.
Még sötétebb lett a helyiségben. Lucius körülnézett, és észrevette, hogy eloltották az összes mécsest.
Catullus is eltűnt. Egyedül volt, csak a pohárnok maradt mellette.
Aztán a fiú őt is kivezette. Lucius alig észlelte a környezetét, legfeljebb annyit, hogy minden folyosó
végén egy újabb, sokkal nagyobb és sokkal erősebben megvilágított folyosó tárul fel, ahogy haladnak.
Végül egy hatalmas fogadóterembe érkeztek, amit a császár szobra őrzött. Lucius felnézett Domitianus
képmására. A művésznek sikerült megragadnia az uralkodó rémisztő és megfélemlítő tekintetét. Lucius
behunyta a szemét, és belekapaszkodott a pohárnokba, hogy úgy vezesse tovább, mint egy vak embert.
Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor friss levegő csapta meg az arcát. Ráébredt, hogy a szabad ég
alatt kötöttek ki, a sötét, holdvilágtalan égbolt alatt. Egy lépcső vezetett le a gyaloghintóhoz, amellyel
érkezett. A fiú felsegítette rá, majd a hordozók felemelték. Mellette hevertek a ruhák, amelyeket korábban
levetett.
Hamar odaértek a házához. Kilépett a gyaloghintóból. A szolgák megfordultak, és egyetlen további szó
nélkül eltűntek.
Lucius bekopogott az ajtón. Hilarion kinyitotta. Mindentudó mosolya azonnal lehervadt, amikor
meglátta egykori gazdája arckifejezését.
– Mit látsz, Hilarion? Nem, ne is mondd. Egy halott ember áll előtted.

*

A következő napokban Lucius egyfolytában azt várta, hogy praetorianusok jelennek meg a háza előtt,
és letartóztatják. Ugyan néha egészen bódultan mozgott, máskor lázas révületben, sikerült minden
folyamatban lévő ügyét elintéznie. Állandóan a nyakában viselte a fascinumot, hogy mindenképpen rajta
legyen, amikor érte jönnek, és közben arra is rájött, hogy a fekete vacsora alatt is ott lógott a nyakában, és
egyszer sem érintette meg, Fascinus oltalmát keresve.
Most, hogy szembesülnie kellett az elmúlással, eszébe sem jutottak az istenek, az ő létezésben elfoglalt
helye, vagy bármi más, amire az emberek általában a haláluk előtt gondolnak. Végül eltöprengett azon,
hogy hisz-e egyáltalán valamiben. Ez a kétely volt a legnyugtalanítóbb az egész megpróbáltatásban.
Megrázva, bizonytalanul, rettegve tért haza, ahogy bárki más is érezte volna magát a helyében; ugyanakkor
azzal az érzéssel lépett ki a fekete szobából, hogy semmi sem számít, mert semmi sem örök. Abban a sötét
helyiségben minden illúziójától megfosztották. Az ember ugyanolyan volt, mint a nyúl – mindössze két
villanásnyi tudat a létezés és halál ciklusának röpke pillanatában, abban a körforgásban, amelynek nincs
kezdete, vége, megoldása vagy célja.
Ilyen hangulatban tudta meg a hírt, hogy Corneliát letartóztatták. Aztán mások elfogásáról is értesült –
azzal vádolták őket, hogy a papnő szeretői voltak. Luciusnak kétsége sem volt felőle, hogy az említett
férfiak mind ártatlanok, mert biztosan érezte, hogy Corneliának ő volt az egyetlen szeretője. A pórul járt
férfiak egyszerűen csak a császár útjában álltak, és Domitianus így akarta elpusztítani őket. Egyikük sem
vallott be semmit, habár kínzás alatt álltak. Cornelia rabszolgái, akik a Vesta-szüzek házában laktak,
szintén nem tudtak bizonyítékot felmutatni a gyanúsítottak ellen. A Cornelia és állítólagos szeretői ellen
megfogalmazott vádirat nem Rómában, hanem a császár albai birtokán született meg, ahova egyre
gyakrabban vonult vissza. Cornelia jelen sem volt a tárgyalásnak csúfolt komédia során. Távollétében
halálra ítélték.
Egyesek azt suttogták, hogy a bűnösöket a császár hagyja száműzetésbe menekülni, ahogy a korábbi
Vesta-ügyek tárgyalása után is történt. Mivel azonban nem működtek együtt az udvarral – más szóval nem
vallották be bűnüket –, az a határozat született, hogy a hagyományos ítéletnek kell őket alávetni. A
fórumon, mindenki szeme láttára pucérra vetkőztették, keresztekhez kötözték és halálra verték őket.
Corneliának ekkor már jelen kellett lennie. Lucius otthon maradt. Nem tudta eldönteni, mi lett volna
rosszabb: látni a halálukat, vagy látni Corneliát, ahogy végignézi a szenvedésüket.
Cornelia büntetésének sem akart szemtanúja lenni, ám a kijelölt napon, amit bőszen hirdettek
kiáltványokon és szóban is, mégsem tudott távol maradni.
Már virradatkor több tízezer ember gyűlt össze a Vesta-szüzek háza előtt. Nem élt ekkor már olyan
ember Rómában, aki a saját szemével látta volna egy bűnös Vesta-szűz hagyományos büntetését. Ugyanaz
a közönség sereglett össze itt is, akik a Flavius-amfiteátrumot is olyan előszeretettel megtöltötte.
Temetéshez illő, sötét öltözékben jöttek. A fórum feketén hömpölygő tengerré változott.
Lucius a tömeg hátsó részén talált magának helyet; akkor sem verekedhette volna magát előrébb, ha
akarja. Eleinte látnivaló sem akadt. A ceremónia valahol máshol vette kezdetét, a Vesta-szüzek házán
belül. Ott fosztották meg Corneliát a vittájától és a suffibulumától, ott vetkőztették le, és ott vesszőzték
meg, amit a pontifex maximus, a többi Vesta-szűz és az államvallás összegyűlt papjai végig is néztek.
Ezután holttestnek öltöztették, és egy lezárt, fekete hordszékbe ültették. Összekötözték a végtagjait,
betömték a száját, és utána a levegőbe emelték, akár egy halotti ravatalra, hogy végigvigyék az utcákon.
A tömeg egyre zaklatottabban várta a temetkezési menetet. Az asszonyok egy része siránkozni kezdett,
és a haját tépte. Egyes férfiak hangosan átkozták a hitszegő Vesta-szüzet. Voltak, akik trágár vicceket
mondtak, mások gúnyosan mosolyogtak vagy röhögtek. Csak néhányan merészeltek szembeszállni a
pontifex maximus ítéletével, és feltételezni, hogy a főpapnő ártatlan, mivel a híresztelések szerint
példásan tűrte a megpróbáltatásokat, és egyetlen megvádolt férfi sem tanúskodott ellene.
Végül a csörgőkkel és furulyákkal felszerelkezett muzsikusok nyomában megjelent a temetési
hordszék. A fekete függönyök eltakarták a benne ülőt, ám a tudat, hogy egy élő asszony foglal helyet benne
– maga a virgo maxima, akit mindenki a nyilvános szerepléseiről, a vallási rítusokról és az
amfiteátrumból ismert – borzongásra és kapkodó légzésre késztette az embereket.
A gyászmenet komótosan haladt át a fórumon, majd a Suburában folytatta útját a Porta Collina felé.
Lucius arra gondolt, hogy pont ezt az utat tette meg az apja Neróval, amikor utoljára indultak kifelé
Rómából.
A menet továbbhaladt a keskeny utcán. Luciust majdnem agyontaposta a tömeg, ezért kénytelen volt
más sikátorokat keresni, amelyeken át még előbb ért a régi Servius-fallal határolt nyílt térre, mint maga a
felvonulás. Itt még csak éppen elkezdett gyülekezni a sokadalom, ezért Lucius az első sorban talált
magának helyet. Egyelőre nem sok mindent lehetett látni – csak egy lyukat a földben, amelyből egy létra
állt ki, mellette pedig egy halom frissen kiásott földet. Ez – az általában zárt – nyílás vezetett a föld alatti
kamrába, amely Tarquinius Priscus kora óta létezett, és amelyben évszázadok óta élve temették el az
elítélt Vesta-szüzeket.
Mekkora lehetett az a kamra, és milyen mélyen helyezkedett el? Ezt senki sem tudta pontosan, csak
néhány állami és vallási tisztségviselő, aki járt már odalent. Állítólag egy priccset, egy – némi olajjal
feltöltött – mécsest, egy kis élelmet és egy kancsó vizet helyeztek el a kamrában; csupa kegyetlen
vendégmarasztaló eszközt egy éhhalálra ítélt, sötétbe száműzött áldozat számára. Lucius gyanította, hogy
nagyon kicsi a kamra, de azért ahol ő állt, odáig még elér a lába alatt. Lehet, hogy pont afölött a pont fölött
tartózkodik, ahol Cornelia majd kileheli az utolsót.
Mi történt azokkal a Vesta-szüzekkel, akiket korábban odatemettek? Eltávolították a maradványaikat,
vagy otthagyták azokat, hogy a következő elítélt is lássa? Ha ez így lett volna, az évszázadok alatt már
megtelt volna a feláldozott Vesta-szüzek csontvázaival. Így Corneliának is látnia kell majd, mi lesz belőle,
és eltűnődhet azon, kiknek a társaságához csatlakozott, sőt azon is elmélázhat, hogy a saját porhüvelye
maradványai is ott lesznek majd, amikor a következő bűnöst leviszik. Lucius azon kapta magát, hogy
iszonytató részletességgel képzeli el a jelenetet, és képtelen másra terelni a gondolatait.
Végül felhangzott a furulyák, dudák és csörgők hangja, valamint a gyászolók kiabálása és siránkozása.
Közeledett a gyászmenet.
Megsűrűsödött a tömeg Lucius körül, ám ő egy helyben maradt, mert a lehető legközelebb akart lenni a
papnőhöz.
Végül a temetési hordszék is odaért. Rengeteg lictor vette körül, akik távol tartották a tömeget és
fenntartották a rendet. Ezután a Vesta-szüzek és a papok érkeztek meg. Utóbbiak között volt Domitianus is,
a pontifex maximus tógájában, amelynek annyi redője volt, hogy egy hurokba gyűjtötte össze a derekánál.
A csuklyája árnyékot vetett az arcára. A közelében állt Catullus is, fekete ruhában, oldalán egy fiúval, aki
a kezét fogta.
A hordszéket a nyílás előtt egy emelvényre tették. A hordozók visszavonultak. A papok szétnyitották a
függönyt, kiszíjazták a helyéből Corneliát, és kivették a szájából a rongydarabot. Durván kirángatták a
hordszékből, fel kellett állnia.
Cornelia nem a vászonruhájában, hanem egy egyszerű, fekete gyapjúból készült stólában állt a tömeg
előtt. Megdöbbentő, mi több, sokkoló volt egy fejdísz nélküli Vesta-szűz látványa. A suffibulumja nélkül
mindenki láthatta szokatlanul rövidre nyírt haját. Lucius arca tűzforró lett a látványtól és a tudattól, hogy
minden szempár az ő szeretőjére szegeződik. Eddig csak ő láthatta a rövidre nyírt hajat, most viszont
egész Róma előtt feltárult. Ez legalább akkora méltatlanságnak számított, mintha levetkőztették volna. A
tömegből néhányan arra vetemedtek, hogy kifütyüljék. A hagyományos ruházata nélkül már nem volt
papnő, csak egy egyszerű nő, ráadásul bukott nő, egy romlott teremtmény, aki szörnyű kínhalált érdemel.
Domitianus véget vetett a fütyülésnek. A botokkal felszerelkezett lictorok gyorsan rárohantak a
tömegre, és ütni-verni kezdték azokat, akik képtelenek voltak illő módon viselkedni.
Corneliának végig kellett sétálnia a hordszéktől az üregig. Akadozó léptekkel tette meg a távolságot.
Merev volt a teste. Látszott rajta, hogy fájdalmak gyötrik. Lucius tudta, hogy megvesszőzték, és azon
gondolkodott, vajon milyen sebeket és horzsolásokat rejt az a fekete stóla.
Odaért a nyíláshoz, majd lenézett a kamrába vezető létrán. Megingott, megrándult a teste, mint egy
törékeny nádszál a szélben. Aztán felnézett az égre, és felemelte a kezét.
– Vesta! – kiáltotta. – Tudod, hogy soha nem árultalak el téged! Amíg a templomodban szolgáltam,
egyszer sem ingott meg a szent tűz.
– Csend legyen! – kiáltott fel Domitianus.
Cornelia lesütötte a szemét, aztán a tömegre nézett, egyik arcról a másikra.
– A caesar szerint bűnös vagyok, de a Vestának végzett szertartásaimban nem lehet kifogást találni. Az
ő összes győzelme, minden diadalmenete az istennő kegyelmének bizonyítéka.
Domitianus intett az egyik lictornak, aki elindult Cornelia felé. Ezzel jelezte, hogy ha a papnő nem lép
rá magától a létrára, és nem indul meg lefelé, erőszakkal fogják kényszeríteni. Amikor a katona odanyúlt a
karjához, Cornelia lerázta magáról. Alig észrevehető mozdulat volt, ám a lictor úgy hőkölt hátra, mintha
megütötte volna.
– Cornelia hozzá sem ért! – kiáltott fel egy nő a tömegből. – Az istennő taszította hátra!
– Nézzétek, milyen nyugodt, milyen méltóságteljes! – sóhajtott fel valaki más.
Lucius kalapáló szívvel szedte össze a bátorságát, hogy megszólaljon.
– Lehet, hogy tényleg ártatlan, hiszen Vesta nem engedi, hogy hozzányúljanak!
Hiába próbálkozott. A tömeg elengedte a füle mellett az elszórt tiltakozásokat.
Cornelia rálépett a létrára, és megfogta remegő kezével. Tett egy lépést lefelé, majd egy újabbat, amíg
már csak a derekától felfelé lehetett látni. Luciusnak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy visszafogja
a kiáltását. A papnő viszont mintha a hallgatása ellenére is megérezte volna a jelenlétét. Cornelia
megdermedt, és elfordította a fejét. Egyenesen Lucius szemébe nézett.
A papnő szája mozgott, és néma szavait csak Luciusnak címezte:
– Bocsáss meg!
Még egyet lépett lefelé, majd megint egyet, és eltűnt szem elől. A tömeg egy emberként nyögött fel. A
férfiak a fejüket csóválva borzongtak. A nők térdre rogytak és zokogtak.
Miközben lefelé ereszkedett, a létra enyhén mozgott a léptei rezgése nyomán. A lictorok odamentek, és
kihúzták az üregből. Hosszú létra volt; a kamra elég mélyen terült el odalent. Egy jókora, súlyos sziklát
húztak rá a nyílásra, amelyre ráhányták a földet, és addig döngölték a halmot kalapácsokkal, amíg
nyomtalanul eltüntették a követ.
Az új virgo maxima lesütött szemmel és remegő hanggal mondott imát Vestához a betemetett üreg
fölött, és arra kérte az istennőt, hogy bocsásson meg Róma népének, amiért engedték a vallás tisztaságát
ily módon beszennyeződni, és gyakoroljon újra kegyet a város fölött. A pontifex maximus a kíséretével
együtt elvonult. Utoljára Catullus hagyta ott a helyszínt, a fiú vezetésével. Lucius mosolyt látott felvillanni
a férfi ösztövér arcán.
A tömeg fokozatosan szétszéledt, míg végül csak Lucius maradt a téren. Azt a pontot nézte, ahol
korábban a nyílás volt. Nem látott és nem hallott semmit. Corneliát elnyelte a föld, de tudta, hogy még él,
még lélegzik.
És ő miért volt még életben?
Lucius úgy érezte, tudja a választ. A sors szeszélye folytán maradt életben. A világ gazdája és istene,
aki mindenütt ellenségeket látott, aki ok nélkül végeztetett ki embereket, és aki ezrek halálát nézte végig
könyörtelenül az arénában, egy érzelgős hóbortnak köszönhetően kegyelmezett meg neki. Earinus volt az
egyetlen emberi lény, aki iránt Domitianus valamiféle szeretetet vagy szerelmet érzett; amikor pedig
Earinus énekelt a fekete szobában, Lucius elsírta magát. Domitianus egyedül emiatt hagyta életben.
 Egy könnycsepp mentette meg Luciust. A nevetséges gondolat csak még jobban elmélyítette
kétségbeesését.
Eszébe jutottak Cornelia utolsó szavai: „Bocsáss meg!” Élve maradt, egy haja szála sem görbült,
szabad emberként folytathatta életét. A Corneliával folytatott viszonyának a jelek szerint nem lett
semmilyen következménye. Miért kellene neki megbocsátania a papnőnek? Értelmetlennek találta, mégis
biztos volt benne, hogy Cornelia utoljára ezeket a szavakat formálta a szájával: „Bocsáss meg!”
Vajon mit jelentett ez?


KR. U. 93
Miután hátradőlt árnyas kertjének egyik heverőjén egy forró augustusi délutánon, Lucius azon tűnődött,
milyen váratlan fordulatokat vett az élete az utóbbi két évben.
Cornelia halálos ítélete az egyik mélypont volt. A létezés elveszítette értelmét számára. Onnantól
fogva valahogy nem volt ínyére az élet. Semmi sem okozott számára örömöt. Nem tudta, vannak-e
fájdalmai. Ha igen, akkor nem éles agónia volt – amely emlékeztethette volna rá, hogy még mindig életben
van –, hanem egy tompa, sekélyes érzet, mint a halál előérzete. Kiveszett belőle minden érzelem. Nem
undorodott a világtól, amelyben élt, nem is gyűlölte a többi embert; egyszerűen nem érzett semmit.
Az utóbbi időben azonban mindez megváltozott. Végtelen keserűségét lassan feloldotta az idő múlása.
Megint képes volt örömét lelni egyszerű dolgokban – a kertje élénk színeiben és édes virágillatában, a
madarak énekében, a méhek döngésében, az ujjait cirógató hűvös levegőben. Ismét elevennek érezte magát
– teljesen elevennek, nemcsak létezőnek, hanem megtapasztalt minden pillanatot, amint az bekövetkezett.
Azonosult önmagával, és elfogadta a világot, amelyben élt. Egy korábban soha nem ismert elégedettség
állapotába sodródott.
Újonnan megtalált békességét egyetlen embernek köszönhette: a Tanítójának.
Miféle élete volt a Tanítóval való találkozás előtt? Lucius visszaemlékezett a látogatásokra, amelyeket
Epaphroditus házába tett az évek során. Főként a barátság okán látogatta meg, de bölcsességet is keresett
nála. Cornelia halála után azonban Martialis humora már nem szórakoztatta, mi több, elviselhetetlennek
találta a költő szoros kötődését a császárhoz. Epiktétosz filozófiája egyszeriben ízetlennek és súlytalannak
tűnt számára. A Diótól kapott levelek sem adtak neki alkalmat semmiféle megvilágosodásra. Mindezek
miatt Lucius egyre ritkábban látogatta meg Epaphroditust. Dio megválaszolatlan levelei felhalmozva
hevertek az asztalán.
Ugyanakkor még a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban is vigaszt és megvilágosodást keresett.
Elfordult a baráti körétől, és egy darabig a Rómában hozzáférhető ezoterikusabb forrásokat
tanulmányozta. Számtalan ilyet talált; előbb-utóbb a birodalom összes kultusza meghódított magának
néhány hívet és térítőt Rómában. Ahogy egyszer Epaphroditus mondta: az emberek bármit elhisznek – és a
városban tomboló számtalan vallás ékes bizonyítéka volt ennek. Lucius még a megvetett keresztény szektát
is vizsgálgatta, amelynek nagybátyja, Kaeso is tagja volt, ám semmivel sem találta érdekesebbnek más
kultuszoknál.
Belevetette magát az asztrológiába is, hiszen azt sokan nagy becsben tartották Rómában. A
csillagfejtés tudományának fatalista jellege azonban csak tovább fokozta csüggedését. Az asztrológusok
azt tanították, hogy az ember életének minden területét elképzelhetetlenül nagy hatalmú erők irányítják, és
Lucius el sem tudta képzelni, milyen menekülőutat találhatna magának, hogy mégis legyen némi
beleszólása a saját életébe. Mi értelme volt tudni, hogy egy bizonyos nap szerencsétlennek ígérkezik, ha
az ember nem tehetett semmit az események megváltoztatása érdekében? Abban lehetett reménykedni,
hogy valaki elnyeri egy szeszélyes istenség jóindulatát, ám a csillagok állását senki sem változtathatta meg
– már ha valóban befolyásolták a földi életet. Habár nála sokkal bölcsebb emberek is tudománynak
tartották az asztrológiát, sőt teljesen annak szentelték magukat, Luciust nem hatották meg az ősi
szövegekből megalkotott listák és az ezoterikus szimbólumokkal teli, végtelen táblázatok. Ott motoszkált
benne a halvány sejtelem, hogy az egész csak átverés. Kétségtelen, hogy az asztrológusok roppant
odafigyeléssel követték az égbolt változását, és megtanulták bámulatos pontossággal előre megjósolni az
égitestek mozgását, az úgynevezett tudomány egyéb részei azonban – amelyek az égitestek emberi
létezésre kifejtett hatását taglalták – merő kitalációnak tűntek Lucius számára. Úgy érezte, az egész terület
badarságok kivonata, amit olyan emberek találtak ki, akik semmivel sem tudnak többet a kozmosz titkos
összefüggéseiről, mint mások.
Filozófia, egzotikus vallások, asztrológia – Lucius mindegyik felé nyitottan közeledett, de egyik sem
ajándékozta meg megvilágosodásszerű sugallattal. Egyik sem töltötte be azt az űrt, amit a lénye legmélyén
érzett.
Egészen addig, amíg nem találkozott a Tanítóval, aki egy csapásra mindent megváltoztatott.

*

Cornelia élve eltemetésének első évfordulóján történt.
Lucius sokáig rettegett attól a naptól, mert tudta, hogy ha elérkezik, semmi másra nem fog tudni
gondolni. Reggel korán felkelt. Nem volt étvágya. Felvett egy egyszerű tunikát, és elhagyta a házát. Órákig
lődörgött céltalanul a városban, elveszve az emlékeiben. Végül a kis ház előtt találta magát az
Esquilinuson, ahol olyan sokszor találkozott Corneliával. Eladta az épületet, gyorsan, az ára alatt, alig pár
nappal a papnő elítélése után, és úgy gondolta, soha többé nem fogja tudni átlépni a küszöbét. Most
viszont ott állt a ház előtt az utcán, arra sóvárogva, hogy beléphessen, megállhasson az előtérben, és
felidézhesse a papnő arcának látványát a helyiség másik végéből. Újra be akarta szívni a jázmin illatát a
kis kertben, ahol szeretkeztek.
Kinyílt a ház ajtaja. Egy anya lépett ki rajta a kislányával, nyomukban pedig egy rabszolga üres
kosárral. A piacra indultak. Megtört a varázs, és Lucius továbbment.
Elkerülhetetlen volt, hogy a Porta Collináig is eljusson, pontosan oda, ahol utoljára látta Corneliát, a
föld alatti kamra lepecsételt bejáratához. A kezében egyetlen rózsát tartott, a szerelem és a titoktartás
jelképét. Már nem is emlékezett rá, hol szerezte; valószínűleg egy utcai árusnál. Öntudatlanul szorongatta,
és bár egy tüske bele is fúródott a tenyerébe, nem érezte a sérülést, csak látta az ujjai között lecsurgó vért.
A pillanat valószerűtlennek, álomszerűnek tetszett. Arra eszmélt, hogy pontosan azon a helyen térdel,
ahol betemették az üreget takaró kősziklát. Ahogy a koszorúkat szokták a sírokra, rátette a rózsát a
ledöngölt földre. Az ujjairól lecsöpögő vér bekoszolta a port.
Egy árnyék esett rá. Azt hitte, hogy valami szigorú magiszter állt meg fölötte, aztán inkább azt, egy
lictor akarja megfegyelmezni. Az árnyék körvonalai azonban nem egy katonát idéztek. Amikor felnézett,
egy alacsony férfit pillantott meg, hosszú, fehér szakállal. A nap közvetlenül a feje mögül sütött, és
leheletfinom felhőkből festett dicsfényt kócos haja köré. Hófehér hajához képest meglepően fiatalos
vonásai voltak, a bőre pedig sötétbarnára sült a napon – egy utazó vagy egy hontalan ember napégette
ábrázatát idézte. Virító kék szeme szinte csillogott; Lucius csak később jött rá, hogy ez lehetetlen, hiszen a
nap a feje mögül sütött, így az arca árnyékba került. Honnan érkezett akkor a szeméből sugárzó fény? Ez
volt az első alkalom, hogy Lucius valami földöntúlit látott megvillanni egy közönséges halandóban.
– Te szenvedsz, barátom – szólalt meg a férfi.
– Igen – vágta rá Lucius. Nem látta értelmét tagadni.
– Az ilyen szenvedés kibomlott szirmú virág. Feltárul, és lefoglalja minden érzékünket, rövidesen
viszont elhervad, és lehull. Mindig emlékezni fogsz rá, de már nem lesz ott előtted. Szedd össze magad,
barátom, mert nagyon közel az idő, amikor a szenvedésed elfonnyad és szétmállik!
– Ki vagy te? – kérdezte Lucius összeráncolt homlokkal.
Még mindig térdelt. Bárki, aki most látta, azt hihette volna, hogy a fölötte álló férfi előtt borult le,
annak ellenére, hogy a szakállas ember mezítláb volt, és öltözéke, akár egy koldusé, szakadt, rongyos
tunika. Az elképzelés furcsa módon nem volt Lucius ellenére. Térden maradt.
– Apollóniosznak hívnak. Tüanából jöttem. Tudod, merre van az?
– Úgy rémlik, Kappadókiában.
– Így van. Hallottál már rólam?
– Nem.
– Remek. Akik már hallottak a tüanai Apollónioszról, általában bizonyos előítéletekkel viseltetnek
irányomban, amit semmi kedvem igazolni vagy cáfolni. Hogy hívnak, barátom?
– Lucius Pinarius. Te valamiféle bölcs vagy?
Kappadókia, különös, sziklából kifaragott sivatagi városaival, remetéiről és látnokairól vált híressé.
A férfi elnevette magát. Kellemes hangja volt a nevetésének.
– Az vagyok, aminek éppen neveznek. Ha jobban megismersz, Lucius Pinarius majd eldöntöd, ki
vagyok.
– Miért álltál szóba velem?
– Mindenki szenved, de a többség nyíltan, nem titokban, mint te.
– Mit tudsz te az én szenvedésemről?
– Egy olyan embert szerettél, akit a törvény és a vallás szerint nem szerethettél volna, és az
elválásotok roppant gyötrelmet okozott neked.
Luciusnak tátva maradt a szája.
– Honnan tudod te ezt?
A férfi elmosolyodott. Nem volt gúny a mosolyában, csak gyengédség.
– Azt hiszem, magamra ölthetnék valami talányos álcát, és eljátszhatnám, hogy a rólam keringő
történetek igazak…, hogy tudok olvasni mások gondolataiban, hogy okkult módon szerzem az
ismereteimet…, de az igazság ennél sokkal egyszerűbb. Látogatóként érkeztem Rómába. Eddig a
délelőttig ki sem léptem egy bizonyos kerületből, de bármely járókelő szívesen elmondja egy idegennek,
mi történt ezen a helyen egy évvel ezelőtt. Amikor észrevettem, hogy itt áll valaki, egy rózsával a kezében,
és egyfolytában a földet nézi, biztosan éreztem, hogy téged valami komoly kapcsolat fűzött az itt eltemetett
Vesta-szűzhöz. Amikor pedig letérdeltél, és óvatosan elhelyezted a rózsát, mit sem törődve vérző
sebeddel, már azt is biztosan tudtam, hogy szerelmes voltál belé. Bárki láthatja ezt, akinek van szeme…
De ez annyira forgalmas hely, csakis siető emberek nyüzsögnek errefelé… ezért csak én vettem észre a
szenvedésedet.
– Ki vagy te? – kérdezte Lucius.
– Ezt már kérdezted. Apollóniosz Tüanából.
– Nem, úgy értem…
– Miért nem kelsz fel onnan, barátom? – Apollóniosz a kezét nyújtotta. – Sétáljunk egyet.
Lucius keveset beszélt. Inkább hallgatta Apollónioszt, aki az utazásairól mesélt. Fesztelenül regélte el
utazásait, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy egy férfi megjárta Egyiptomot,
megtanult mindent a hieroglifákról és ősi sírboltokról az ottani papoktól, aztán elkerült Etiópiába, ahol a
Nílus forrásánál élő meztelen bölcsek okították tovább, majd Indiában kötött ki, ahol a Gangesz legendás
bölcselőivel társalgott.
Könnyed eső eredt el. Beértek a Quirinalis-domb pompázatos házainak övezetébe. Lucius valami
tavernát vagy étkezdét keresett, ahol menedékre lelhetnek, Apollóniosz viszont észrevette, hogy az egyik
közeli ház ajtaja tárva-nyitva áll. Felemelte a fejét.
– Hallod ezt? – kérdezte.
– Semmit sem hallok – felelte Lucius.
– Nem? Ez egyértelműen sírás hangja, és abból a házból jön.
Apollóniosz elindult a nyitott ajtó felé.
– Mit csinálsz? – kérdezte Lucius.
– Bemegyek. Ahol valaki sír, ott vigasztalásra van szükség.
– Ismersz itt valakit?
– Életemben először járok ezen az utcán. De minden utca és minden ember egyforma. Ha ezt tudod,
többé már senki sem idegen számodra.
Apollóniosz belépett a házba. Bár úgy érezte, nem kellene, Lucius követte.
Az előtéren túl, az átriumban egy sekély medencébe szemerkélt az eső. A medencén túl, a padlón egy
fiatal nő teste hevert. Fehér menyasszonyi ruhát viselt, bíborszínű derékszalaggal. A test körül több nő is
összegyűlt, mindnyájan esküvőhöz öltözve. Döbbentnek látszottak. Távolabb férfiak csoportja ácsorgott,
akik tehetetlennek és zavartnak tűntek.
Hogyan hallhatta meg Apollóniosz a nők sírását, amikor Lucius nem hallott senkit? Öregember létére
irigylésre méltó hallása volt.
Apollóniosz lenézett a fiatal nőre.
– Ma van az esküvője? – kérdezte.
Az egyik térdelő asszony felnézett. Megrökönyödés tükröződött az arcán.
– Igen, ma van a lányom menyegzője… és az istenek pont ma vették el őt tőlünk!
– Mi történt? – kérdezte Apollóniosz.
Az asszony megcsóválta a fejét.
– A menetet szerveztük, ami a vőlegény házától indulna. A lányom szobájában voltunk, és a
derékszalagot próbáltuk fel rá. Panaszkodott, hogy túl szorosra húztam. Azt mondta, nem kap levegőt. De a
szalag egyáltalán nem volt szoros! Be is csúsztattam alá az ujjam. Ő viszont továbbra sem kapott levegőt.
Forrónak érezte az arcát. Egy szolga bejelentette, hogy eleredt az eső. Ő egy szó nélkül kirohant a
szobájából, és ideszaladt a medencéhez. Azt hittem, az arcát akarja lehűteni. Mondtam, hogy nem
vizezheti össze magát, de akkor… összeesett. Azóta sem moccant meg.
– Talán csak alszik.
– De nem ver a szíve! Nem lélegzik!
– Ajjaj… – suttogta Apollóniosz.
Mereven ránézett a lányra, majd a fölötte hajlongó asszonyokra. Integetni kezdett a kezével – Lucius
azt hitte, a figyelmet akarja magára irányítani, ám az öregember tovább hadonászott, és különféle jeleket
írt le a levegőbe. Mindenki Apollónioszt nézte az átriumban, még a távolabb csoportosuló férfiak is.
Minden szempár rászegeződött. Az asszonyok abbahagyták a sírást, és némán figyelték.
– Menjetek arrébb! – szólt rájuk Apollóniosz.
A nők szó nélkül visszahúzódtak. Apollóniosz megkerülte a medencét, és letérdelt a lány mellé. Az
egyik kezét a homlokára tette, a másik végigsiklott a levegőben a teste fölött. Hangtalanul elrebegett
néhány szót.
Csettintett az ujjával. A néma szobában, ahol csak az eső csepergése keltett némi neszt a medence
felszínén, úgy visszhangzott a hang, mintha egy vékony gallyat törtek volna ketté. Apollóniosz várt egy
kicsit, majd csettintett még kettőt.
A lány teste megremegett, vett egy nagy levegőt, és sóhajtott. Kinyitotta a szemét.
 – Hol vagyok? – kérdezte.
Az anyja felkiáltott. Az asszonyoknak elállt a lélegzetük, aztán hálálkodva kiáltozni kezdtek, és
megkönnyebbülten sírtak.
A férfiak egy része is a könnyeivel küzdött. Az egyikük előrelépett.
– Idegen, te visszahoztad a lányomat az életbe! – szólalt meg az örömtől megrészegülve.
– A lányod valóban él, de én nem vagyok idegen. A tüanai Apollóniosz vagyok.
– Hogyan idézted elő ezt a csodát? Melyik istent hívtad segítségül?
Az öregember vállat vont.
– Én csak a lányodhoz beszéltem. „Kelj fel, ifjú hölgy! – mondtam neki. – Az eső mindjárt eláll, és te
elkésel az esküvődről. Lélegezz mélyen, és ébredj fel!” Aztán, ahogy ti is láttátok, magához tért. Melyik
fiatal lány akarna elkésni a saját esküvőjéről?
– De mit adhatnék neked fizetségképpen? Tessék, vedd el ezeket! – Az apa két ivóserleget vett elő. –
Tömör ezüst – tette hozzá. – Lapis lazuli kövekkel kirakva. Méghozzá nem akármilyen lapisszal, hanem
azzal a fajtával, amit csak Baktriában lehet megtalálni, és amelyben aranyszemcsék vannak!
– Csodálatos kézműves munka – ismerte el Apollóniosz.
– A lányomnak és az új férjének akartam adni ajándékba. De most inkább neked adnám.
Apollóniosz elnevette magát.
– Mi hasznát venném a serlegeknek? Hiszen soha nem iszom bort.
– Akkor igyál belőlük vizet! – A férfi elvigyorodott. – Vagy add el őket! Vegyél magadnak egy
tisztességes, új tunikát!
Apollóniosz megvonta a vállát.
– Még néhány lyuk ezen az öltözéken, és úgy fogok kinézni, mint a meztelen etióp bölcsek.
A férfi értetlenül nézett az öregre, de annyira boldog volt, hogy kitört belőle a nevetés.
– Látom, a lányod ismét talpra állt – mondta Apollóniosz. – Gyere ide hozzá. Már nem sokáig lesz a
tied. Minden értékes pillanatot ki kellene élvezned.
– Értékes pillanatok, valóban! – bólogatott az apa. – A mai napig nem is tudtam, mennyire értékesek!
Köszönöm, tüanai Apollóniosz! Áldjanak meg téged az istenek!
A férfi csatlakozott a feleségéhez, aki alig győzött a lánya körül sürgölődni.
A nagy felhajtás közepette Apollóniosz szinte észrevétlenül távozott. Lucius követte. Kifelé menet
elhaladtak egy fiatal Vesta-szűz mellett, aki azért érkezett, hogy elfoglalja helyét a nászmenetben. Lucius
megborzongott, amikor meglátta. Meg is kellett állnia az utcán, hogy összeszedje magát. Apollóniosz is
megállt, és megértő mosollyal figyelte.
– Nem értem, mi történt odabent, a házban – mondta végül Lucius. – Halott volt a lány, vagy sem?
– Ó ezek az esküvők! Rengeteg érzelmet hoznak ki az emberekből!
– Azt mondod, csak képzelték, hogy meghalt?
Apollóniosz ismét megvonta a vállát.
– Gyanítom, hogy kevésbé voltak figyelmesek, mint amilyenek lehettek volna. Ez jellemző az
emberekre. Észrevetted például, hogy abban a párás levegőben a nők szája előtt minden egyes kilégzésnél
párafelhő jelent meg?
– Azt akarod mondani, hogy a lány orrlyukából is ilyen párafelhő jött ki?
– Azt láttam, amit látni lehetett. Az én szemem sem lát többet vagy kevesebbet másokénál.
Lucius felvonta az egyik szemöldökét.
– A kezeddel is csináltál valamit. Mindenki azt figyelte. Megbabonáztad őket valahogy?
– Elértem, hogy észrevegyenek, és amikor kértem, hogy álljanak félre, megtették. Ez varázslatnak tűnik
számodra?
 Lucius karba fonta a kezét.
– A serlegek, amiket felajánlott, nagyon szépek voltak. Gondolom, értékesek is.
– Valóban.
– Mégsem fogadtad el őket.
– Haszontalanok számomra.
– Ostobaság! A férfi jól mondta: el is adhattad volna őket. A két serleg árából három hónapnyi szállást
fizethettél volna ki az Aventinus egyik kellemes részén.
– Én soha nem fizetek a szállásért.
– Nem?
– Mindig a barátaimnál lakom.
– Most kinél laksz?
– Hát nálad! Ki másnál? – kérdezte Apollóniosz nevetve.
Jókedve ragadósnak bizonyult. Lucius érezte, ahogy az öreggel szembeni gyanakvása lassan semmivé
foszlik. Ő is elnevette magát, és rájött, hogy több mint egy éve nem nevetett.

*

Így kezdődött a kapcsolata a Tanítóval.
Apollóniosz nem kérte, hogy szólítsa Tanítónak; ez Lucius elhatározása volt. Ahogy Apollóniosz
mondta neki az első találkozásuk alkalmával: „Az vagyok, aminek éppen neveznek. Ha jobban
megismersz, Lucius Pinarius, majd eldöntöd, ki vagyok.”
Apollóniosz nem volt a hagyományos értelemben vett tanító. Nem idézett nagynevű bölcsektől, és nem
szavalt különféle régi szövegekből, ahogy Lucius ifjúkori tanárai tették. Epiktétosszal ellentétben nem
talált ki tanmeséket és találós kérdéseket, amelyek ésszerű következtetésekhez vezettek. Nem mesélt
erkölcsi vagy teológiai következtetéshez vezető történeteket, mint a keresztények emberistene. Nem állított
össze táblázatokat és ábrákat, és nem írt hosszú értekezéseket, mint az asztrológusok. Arra pedig végképp
nem vetemedett, hogy különleges kapcsolatot találjon ki önmaga és valamelyik isten között, ahogy az
államvallás papjai tették. Apollóniosz egyszerűen csak felkelt mindennap az ágyából, és megkezdte a
napját. Meglátogatott régi barátokat, és új ismeretségeket kötött. Viselkedésével azt mutatta be, hogy egy
férfi hiúság és félelem nélkül is járhat-kelhet a világban, sőt, harag és keserűség nélkül is, úgy, hogy nem
irigyel senkit, és nem sóvárog semmi után.
Ha megkérdezték, Apollóniosz elmondta a véleményét és az állásfoglalását, de soha nem érvelt velük,
és nem is várta el, hogy mások egyetértsenek vele. Azt vallotta, hogy hisz az istenekben, de csak mint egy
magasabb, mindent magában foglaló őselv homályos megnyilvánulásaiban, és azt is kifejtette, hogy nem
fűzi szorosabb kapcsolat ehhez az őselvhez, mint bármely más élőlényt, akik ugyanúgy részei az isteni
egységnek, és ugyanannyi joguk van a napfényre és egyéb fentről érkező áldásokra.
– Éppen annyit jelentek annak az istenségnek, mint a Napnak, akárcsak te – mondogatta. – Nem állok
hozzá közelebb, mint te; nem melegít jobban, mint téged; nem ad több fényt nekem, mint neked. Áldása
mindnyájunknak szól, egyformán és végtelen bőségben.
Lucius számára gyakran úgy tűnt, hogy Apollóniosz viselkedése pont ellentétes azzal, amit mások
józan magatartásnak neveznek. Ha rákérdezett látszólag fonák tetteire, Apollóniosz türelmes
magyarázásba kezdett – amit Lucius sokszor meg sem értett. Ugyanakkor továbbra is lenyűgözte a Tanító
rendíthetetlen nyugalma, és azt vette észre, hogy fenntartás nélkül bízik benne. Még akkor is igyekezett a
példáját követni, amikor túl magas volt neki Apollóniosz gondolatmenete, és a hitvallását is elfogadta,
noha érezte, hogy jó darabig nem fogja még megérteni azt.
 Apollóniosz nem ivott bort. Azt mondta, hogy a részegség nem viszi közelebb az embert az
istenséghez, csak az illúziók függönyét engedi le ember és isten közé. Lucius ebben is követte.
Apollóniosz nem evett húst, mert azt vallotta, hogy az élet szent, így az állatok élete is. Nem is volt
hajlandó magára venni semmit, ami állatból készült, így soha nem lehetett bőrszíjat, csontot vagy
elefántcsontot látni rajta. Lucius ebben is utánozta, és szintén arra a megállapításra jutott, hogy az állatok
megölése semmiben sem különbözik az emberek megölésétől. Az ember nem öli meg a másik embert a
bőréért, így az állatokat is békén kellene hagynia. Ahogy pedig a civilizált emberek réges-rég felhagytak
az emberáldozatok vallásos célú bemutatásával, úgy arra is megérett az idő, hogy abbahagyják az állatok
feláldozását. Egy állat megölését éppen úgy nem nézik jó szemmel az istenek, mint egy gyermek
lemészárlását. Ami az állatok arénában történő levadászását illeti, az pusztán a kegyetlenség fitogtatása,
és így talán még rosszabb, mint az emberek megmérkőzése, mivel az állatok nem tudtak beszélni, ezért
irgalomért sem könyöröghettek. Lucius, aki egész életében imádta a vadászatot, ezután felhagyott vele.
Apollóniosz nem bonyolódott szexuális kapcsolatba másokkal, mert az ilyen együttléteket illúziónak,
sőt csapdának tartotta. Úgy vélte, a mámor röpke pillanatai csak végtelen izgatottsághoz és szenvedéshez
vezetnek. Lucius megkérdezte tőle, hogy a testi egyesülés nem számít-e értéknek, hiszen a szaporodáshoz
szükséges. Apollóniosz, aki a reinkarnációban hitt, így válaszolt: „Miért lenne érték újabb emberi
lényeket létrehozni, vagyis még több halandó életet, és még több szenvedést? Ha nem születne több
emberi lény, akkor a népesség kihalna. Ez olyan rossz lenne? Ha él bennünk egy szellem, az továbbra is
létezni fog; egyszerűen csak megszabadul a testből testbe való vándorlás fárasztó kötelességétől, a
folyamatos küzdelemtől, és a halandók vég nélkül ismétlődő fájdalmaitól. Akár létezik az emberiség, akár
nem, az egyedülvaló istenség továbbra is fennmarad, ahogy mindnyájan tudjuk. Az a szentimentális
vonzalom aziránt, hogy a végtelenségig hozzuk létre önmagunk másolatait, csak egy újabb ábrándkép, egy
újabb kelepce. A szaporodás csak megerősíti a szenvedés körforgását. Semmi érték nincs benne. Mi több,
bűn.”
Amennyire Lucius meg tudta állapítani, egyetlen más bölcs sem tartotta erénynek a teljes
önmegtartóztatást, legyen filozófus vagy vallástudor. Lucius eleinte kétkedve követte a Tanító példáját,
aztán rájött, hogy már régóta gyakorolja azt. Cornelia halála óta egyáltalán nem keresett magának társat a
testi érintkezésekhez. Ezért nem is volt szüksége túl sok változtatásra ahhoz, hogy Apollóniosz útját járja,
és mivel tudatos döntésnek könyvelte el mindezt, hatalmas szabadságot és megkönnyebbülést érzett a
lelkében.
Apollóniosz nem tartotta túl sokra a magas rangúakat és nagy hatalmúakat. Nem is félt tőlük. Amikor
először jött Rómába, Nero uralkodása alatt, magára is vonta a császár csatlósának, Tigellinusnak a
figyelmét. Egy őr követte minden lépését. Apollóniosz nem adott okot a kémeknek arra, hogy elfogják
vagy letartóztassák, egészen addig a napig, amíg egy közönséges tavernában meg nem hallotta Nerót
énekelni. A császár jelmezben volt, de mindenki tudta, ki van a maszk mögött. Tigellinus a közönség
soraiban ült, szintén álruhában, csuklyás köpenyben, egyik szemén kötéssel. Nero előadása után kikérte
Apollóniosz véleményét.
– Hát nem istenekhez méltó ének volt?
– Ha az isteneknek tetszett, erősen el kell gondolkodnunk az értékítéletükön – közölte Apollóniosz.
Tigellinus felháborodott.
– Tudod te, ki volt ez? Az imént a caesart hallottad, amint az egyik saját költeményét adja elő. Hát
nem isteni élmény volt?
– Most, hogy már vége van, tényleg közelebb érzem magam az istenekhez.
– Ne célozgass, mondd ki, amit gondolsz! Én azt mondom, csodás ének volt. Te mit mondasz?
– Én azt mondom, hogy jobb véleményem van a császárról, mint neked.
 – Hogy érted ezt?
– Te úgy véled, csodálatosan énekel. Én azt mondom, csodálatos, ha egyszerűen csak hallgat.
Tigellinus megvádolta Apollónioszt a császár méltóságának aláásásával, aztán le is tartóztatták.
Ahogy a tárgyalás napja közeledett, a csatlós rájött, hogy Apollóniosz kétértelmű célzásainál komolyabb
bizonyítékra van szüksége. Rávett egy kémet, hogy írjon egy listát koholt vádakból Apollóniosz ellen,
majd hitelesíttette a listát, így a bíróság előtt azt a látszatot kelthette, mintha egy külső szemtanú
elbeszéléséből származna. Sokféle hamis váddal szembesítették Apollónioszt, méghozzá olyan
súlyosakkal, amelyek halálbüntetést vontak maguk után.
A bíróságon Nero és a magiszterek szeme láttára hívták előre Apollónioszt. Tigellinus elővette a
lepecsételt tekercset, amire felírták a vádakat, és úgy hadonászott vele, akár egy karddal. Amikor viszont
széttekerte, leesett az álla, és képtelen volt megszólalni.
Nero követelte, hogy a saját szemével láthassa a tekercset.
– Ez valami tréfa? – kérdezte Tigellinust.
A pergamen teljesen üres volt. Nero ráparancsolt a csatlósára, hogy engedje szabadon Apollónioszt,
azzal a kikötéssel, hogy haladéktalanul el kell hagynia Itáliát.
– Nero valamiféle mágusnak hitt – magyarázta az öreg. – Attól félt, hogy természetfeletti eszközökkel
állok rajta bosszút, ha bebörtönöz vagy kivégeztet.
– De Tanító! – ellenkezett Lucius. – Hogy lehetséges, hogy egy üres tekercs került Nero orra elé?
Valaki ellopta és üresre cserélte az eredeti pergament? Valami különleges tintát adtak az írnoknak, ami
aztán kifakult? Vagy valóban természetfölötti erőt idéztél fel, hogy az a sok hazugság elillanjon a
tekercsről?
– Nekem egy másik eshetőség is eszembe jutott – mondta a fehér szakállú bölcs. – Mi van, ha a
tekercset szemlélők egyszerűen nem látták, ami rá volt írva?
– Hogy lehetséges ez, Tanító?
– Az elképesztő rejtélyek esetén sokszor egyszerűen csak arról van szó, hogy látunk-e valamit, vagy
sem. Ahogy kinyithatjuk egy ember szemét arra, ami előtte van, egyszerűen csak a figyelme irányításával,
úgy vakká is tehetjük az iránt, amit láthatna.
Apollónioszra jellemző válasz volt ez, Lucius nem is firtatta tovább.
A fehér szakállú bölcs annak idején Vespasianusszal is találkozott, Vitellius uralkodása idején. A
Vespasianust támogató légiók bevonultak Rómába, de ő maga Alexandriában tartózkodott. Mivel
bizonytalannak látta a jövőjét, és tanácsra szomjazott, a hadvezér a legnevesebb asztrológusokkal és
filozófusokkal értekezett a műveltségéről híres városban. Amikor Apollóniosz először találkozott
Vespasianusszal, lefestette előtte Vitellius utolsó napjait, Jupiter templomának felégetésével és
Domitianus hajszál híján való megmenekülésével. Vespasianus kétkedve fogadta szavait, ám egy hírvivő
másnap pontosan ezeket a híreket hozta Rómából Alexandriába. Vespasianus le volt nyűgözve.
– Ez az ember vagy valóban látja a jövőt – jegyezte meg –, vagy olyan módszerekkel szerzi
értesüléseit, amelyek a halandók fölött állnak. Akármi az igazság, szükségem van a tanácsára!
– Kihasználtam az alkalmat, hogy bátorítsam Vespasianust és a törekvéseit – mesélte Apollóniosz
Luciusnak. – Láttam rajta, hogy kiegyensúlyozott személyiség, és neki van a legtöbb esélye arra, hogy
visszaállítsa a békét a káoszba süllyedt birodalomban. Később azonban, amikor a leveleiben könyörgött,
hogy jöjjek Rómába, és legyek a tanácsadója, visszautasítottam.
– Miért, Tanítóm?
– Azért, ahogy a görögökkel bánt. Nerónak sok hibája volt, de szerette Görögországot és a görög
kultúrát; számtalan előjogot biztosított a görög városoknak, például egy olyan fokú méltóságot és
szabadságot, amit korábban egyetlen római császár sem adott meg nekik. Vespasianus azonban visszavont
minden ilyen előjogot. Szándékosan és megtervezetten visszaállította a görögök alávetett pozícióját. Nagy
csalódást okozott nekem. Akárhányszor esdeklő levelet küldött, minden alkalommal neheztelő levelet
írtam vissza.
– Lehetetlen!
– Már miért volna az?
– Mit írtál neki azokban a levelekben?
– Az utolsóban ezt írtam: „Apollóniosztól Vespasianus Császárnak: Egy rossz ember megváltotta
magát azzal, hogy felszabadította a görögöket. Egy jó ember beszennyezte magát azzal, hogy újra
szolgasorba hajtotta őket. Miért vágyna bárki arra, hogy egy olyan embernek adjon tanácsokat, aki nem
hallgat rá? Ég veled.”
Miután Vespasianus egy levélben bemutatta Apollónioszt Titusnak, a Tanító vele is találkozott. Ez
Tarszoszban történt, azután, hogy Vespasianus császárként visszatért Rómába, és a keleti ügyek intézését a
fiára bízta.
– Kedveltem Titust – mondta Apollóniosz. – Meglepően szerény volt, kiváló humorérzékkel. Ráadásul
harmincévesen, amikor a harcosok nagy része elengedi magát, ő továbbra is remek formában volt. Vaskos
nyaka volt, mint egy edzésben lévő atlétának. Egyszer megragadtam a grabancát, és azt mondtam neki: „Ki
tudna egy ilyen izmos bikanyakat igába hajtani?” Titus elnevette magát, és így felelt: „Csak az, aki
felnevelte a borjút!” Kedves célzás volt ez az apjára, annak ellenére, hogy minden jel szerint alkalmasabb
uralkodó volt nála. Sajnos, mégis az apja uralkodott tíz évig, a fiú meg csak két éven át.
– Igaz, hogy megjósoltad Titus korai halálát? – kérdezte Lucius.
Apollóniosz elmosolyodott.
– Tudom, hogy néha rébuszokban beszélek, de ezzel kapcsolatban a lehető legtisztábban fogok
fogalmazni. Képzeld el, hogy belépsz egy sötét barlangba. Szikrát csiholsz, és egy pillanatra az üreg egész
kiterjedése feltárul előtted. A részletek bizonytalanok, és a barlang alakja is homályos, de azt azonnal
felméred, hogy kicsi vagy nagy üregről van szó. Így van ez néhanapján, ha valakivel először találkozom.
Felvillan előttem, hogy rövid vagy hosszú lesz tartózkodása ezen a világon. Az első perctől fogva tudtam,
hogy Titus nem fogja megérni azt a kort, amit az apja. Olyan volt, mint egy mécses, amely erősebben
világít másoknál, de rövidebb ideig.
– Hát a fivére?
– Domitianusszal még nem találkoztam. Nekem azonban úgy tűnik, hogy ő nem mécses. Ő inkább a
mécsesek eloltója. Sötétséget hozott, nem fényt.
– Vajon meddig tart még e sötét uralom?
Apollóniosz vállat vont.
– Még csak negyvenkét éves.
– Titus ebben a korban halt meg.
– Igen, de Vespasianus megérte a hatvankét évet.
– Jaj… Még húszévnyi Domitianus? – kiáltott fel Lucius.
– Lehet – vágta rá Apollóniosz. – De lehet, hogy nem.

*

Lucius hátradőlt a kerti heverőjén, behunyta a szemét, beszívta a virágok illatát, és arra gondolt,
mennyire megváltozott az élete, amióta egy évvel ezelőtt megismerte a Tanítót.
Csupasz lábán érezte a nap melegét. Apollóniosz hatására egyre inkább mezítláb járt-kelt. Miért lett
volna szüksége lábbelire a saját házában? Néhanapján a fórumra is mezítláb sétált le. Úgy néztek rá az
emberek, mint egy futóbolondra.
– Álmodozol? – kérdezte Apollóniosz.
Csak addig volt távol, amíg kiürítette a hólyagját a kerten túli kis latrinában. A Tanítónak is volt teste,
mint mindenki másnak, és ugyanolyan szükségletek hajtották, mint bármilyen szervezetet, amit a halandó
hús ismétlődő ciklusai vezérelnek.
– Nemsokára megérkeznek a többiek is – mondta Lucius, és azt kívánta, bárcsak ne úgy lenne.
Nagyon élvezte a Tanítóval kettesben eltöltött időt: mialatt a történeteit hallgatta, kérdéseket tett fel
neki, vagy egyszerűen csak átvette jelenlétének békéjét. Apollóniosznak viszont sok barátja volt, és
Luciusnak olykor vendégül kellett látnia őket a saját otthonában. Úgy sejtette, akár ötven ember is
megjelenhet a házában, a legkülönfélébb társadalmi körökből, a felszabadítottaktól kezdve a hozzá
hasonló patríciusokig. Talán még néhány szenátor is lesz köztük, ahogy kereskedők, kézművesek és
kőművesek is. Lucius senkit sem utasított el, aki Apollóniosz bölcsességeit kívánta hallani.
A házigazda ránézett a Tanítóra, és elmosolyodott. A felületes szemlélő számára Apollóniosz
reszketeg öregembernek tűnhetett. Ám ilyenek voltak az anyagi világ illúziói: a megjelenés nem jelentett
semmit. Lucius a Tanító példáját követve mind ritkábban kereste fel a borbélyát. Soha nem volt hosszú
haja, és soha nem növesztett szakállat. Negyvenhat éves korára éppen hogy csak néhány ősz tincse volt, de
remélte, hogy egy nap pontosan olyan báránybundaszerű szakálla lesz, mint a Tanítónak.
– Milyen történetet fogsz ma mesélni az egybegyűlteknek? – kérdezte Lucius.
– Arra gondoltam, mesélek az Etiópiában eltöltött időről.
Lucius bólintott. A Tanító etióp történetei a kedvencei közé tartoztak.
– Úgy döntöttem, hogy mindenekelőtt a szatírral való találkozásomat fogom elregélni, mivel a mostani
emberek aligha találkozhattak szatírokkal, és elég sok félreértés kering velük kapcsolatban.
Lucius felült a heverőn.
– Szatírral találkoztál Etiópiában? Erről még sohasem hallottam.
– Lehetséges, hogy nem meséltem róla?
– Soha! Biztosan emlékeznék rá.
– Nos, akkor figyelj jól! Egyszer elutaztam a nagy tóhoz, amelyből a Nílus ered. A partján meztelen
bölcsek kolóniája él, akik okosabbak a görög filozófusoknál, bár nem annyira tapasztaltak, mint India
bölcselői. Szívélyesen fogadtak, de láttam, hogy valami bántja őket, és rákérdeztem.
– Azt mesélték, hogy éjszakánként egy vad teremtmény jön el hozzájuk, aki deréktól lefelé
kecskeszerű, bozontos hátsó lábakkal és patával, deréktól felfelé pedig férfi, csak éppen kecskeszarva és
hegyes füle van. A leírásukból arra következtettem, hogy csakis egy szatír lehet, amelyhez hasonló lényt
arrafelé soha korábban nem láttak. A teremtmény megzavarta a bölcsek álmát, betrappolt a kunyhóikba, és
ott mekegett az éjszaka közepén. Amikor szembeálltak vele, és számon kérték, durva hangokat hallatott, és
trágár mozdulatokat tett. Utána megpróbálták befogni, de fürgébbnek bizonyult a legfürgébb etiópnál is,
ide-oda ugrált, kitért előlük, átbucskázott fölöttük, és bolondot csinált belőlük.
– A bölcsek elvezettek egy közeli faluba, ahol az idősek felvilágosítottak: a szatír sokkal komolyabb
portyákat is tesz. Havonta legalább egyszer, mindig éjszaka, betört a legbájosabb eladósorban lévő
lányhoz, varázsigéket suttogott a fülükbe, miközben aludtak, és magával csalta őket az erdőbe. Némelyik
nő magához tért a bűvöletből, és ellenszegült, ám a teremtmény rájuk támadt, fojtogatni és rugdosni kezdte
őket. Két lányt ölt meg ily módon, a többieket pedig súlyosan megsebesítette. A falulakók rettegtek a
szatírtól.
– Hogyan segítettél nekik, Tanító?
– Felelevenítettem, amit a Midasz királytól ránk maradt egyik könyvritkaságban olvastam. Állítólag
Midaszban is volt némi szatírvér, ahogy az a füle formáján is látszódott. Szatír rokonai olykor igénybe
vették vendégszeretetét, és tomboló viselkedésükkel káoszt idéztek elő az udvarában. Gyerekkorában
azonban Midasznak elmesélte az anyja, hogyan kell bánni a szatírokkal, és ő ezt felnőttként ki is próbálta.
A bor állítólag különös hatást gyakorol rájuk. Ha egy szatír bort iszik, ugyanúgy a fejébe száll, mint egy
embernek, aztán elalszik, és hangosan horkol. Amikor azonban felébred a borgőzös álomból, egy darabig
híján van állati természetének, és olyan ártalmatlan, mint egy kisgyerek. Egy ilyen szelíd szatírt aztán meg
lehet tanítani beszélni, sőt gondolkodni is. Ezt a módszert nyilvánvalóan sokan gyakorolták, és ezért
találkozunk manapság olyan kevés szatírral. Most már jobban félnek az emberektől, mint mi tőlük.
– A vad szatírok azonban irtóznak a bortól, ezért nehéz őket ivásra csábítani. Midasz fortélya az volt,
hogy bort öntött a kútba, amiből a szatírok ittak. Az etióp falulakók gyanították, hogy a szatír éjjel a
marhák itatóvályújából iszik. A falu vezetőjének maradt egy korsó egyiptomi bora egy előző évi
ünnepségről. Arra utasítottam, hogy egyik éjjel öntse bele az utolsó cseppig a vályúba. Reggel láttuk, hogy
a víz és bor keverékének java részét megitta valaki.
– Annyit tudtunk, hogy a szatír a fészkén aludt, csak annak hollétét nem ismerte senki. Körbejártam a
falu környékét, hegyeztem a fülemet, horkolás hangját kerestem. Végül valami halk neszt hallottam.
Elvezetett arra a helyre, amit a falusiak a nimfák barlangjának neveztek. Ott feküdt a szatír egy mohás
kövön, a nádban, mély álomba merülve, borszagot lehelve magából.
– A falusiak szerették volna felébreszteni, de én úgy tartottam jónak, hogy engedjük magától
feleszmélni. Egy órával később hirtelen abbahagyta a horkolást, megdörgölte a szemét, és felült. Az
etiópok meg akarták kövezni, már keresték is a megfelelő köveket, de én a saját testemmel védtem meg a
bestiát, és megmondtam nekik, hogy nem bánthatják, mert immár átalakult, és semmi rosszat nem fog
elkövetni. Aznap este, egy józanul vidám ünnepség keretében – mivel a bor már elfogyott – a meztelen
bölcsek táncoltak a falusiaknak, a szatír pedig ugrándozva, szaltózva csatlakozott hozzájuk.
Lucius elmosolyodott. Mámorítóan hatott rá a forró nap érlelte jázminillat.
– Ha bárki mástól hallanám, egy szavát sem hinném. De mivel te mesélted el, Tanító…
Lucius mondatát Hilarion szakította félbe, aki éppen akkor szaladt ki a kertbe. Arca rémültnek látszott;
nyilván nem a vendégeket jött bejelenteni.
– Praetorianus őrök! – kiáltotta. – Nem hajlandóak az előtérben várni!
Fegyveresek léptek ki a kertbe.
– Te bizonyára a tüanai Apollóniosz vagy – jelentette ki az egyik tiszt. – Gondolhatnám, hogy ez a
szőrös alak itt a fiad, de tudom, hogy nem így van – folytatta, gúnyosan mosolyogva Luciusra. – Az ember
azt hinné, hogy egy előkelő származású patrícius jobb tanárt és példaképet is találhatna magának,
legalábbis ápoltabbat. De ne aggódj, hamarosan mindketten megszabadultok attól a nevetséges bozonttól!
Az őrök felrángatták Luciust a heverőről, és kivitték a házából. Apollóniosszal együtt mezítláb kellett
végigmenniük az utcákon, a császári palotáig. A hangzavartól megrémült szomszédok döbbenten figyelték
őket. Egyesek jajgattak, mások mintha örültek volna. Lucius megvető hozzáállása a társadalmi
feladatokhoz, különc megjelenése és nem túl tiszteletre méltó látogatói meglehetős botrányt keltettek
magas körökben forgó palatinusi szomszédjai között.
Ugyanazt a bejáratot közelítették meg, ahol korábban a fekete szobába nyílt bejárás. Luciust nyomban
a kétségbeesés kerülgette, és támaszt keresve nézett Apollónioszra. A Tanítót nem nyűgözte le a díszes
kapu, és nem is félt attól, ami odabent vár rá.
– Tanító, te érted, mi történik itt?
– Azt hiszem. Végre-valahára találkozom a császárral.
– Bocsáss meg, Tanító. Ha éberebb lettem volna, ha Hilarion előbb figyelmeztet…
– Akkor mi lenne? Azt akarod, hogy elmulasszak egy találkozást Domitianusszal? Hiszen ezért jöttem
Rómába!
 – De Tanító…
– Legyünk hálásak azért, hogy ezek az emberek a legjobb időben érkeztek. Ha később rontanak be, a
látogatóinkat is letartóztatták volna, és az lett volna a legrosszabb minden érintett számára. Képzeld el,
ahogy egy akkora tömeget terelnek be a Flaviusok házába! Így senkivel sem kell osztoznunk a császár
figyelmében.
Folyosók labirintusán vezették őket végig, és végül egy kicsi, de túláradóan díszített fogadóhelyiségbe
érkeztek. Előkelő szék tűnt fel egy emelvényen, és rajta Domitianus, aki unottan az egyik kezére
támasztotta az állát. Egy eunuch titkár hangosan olvasott neki egy tekercsből. Amikor Apollóniosz belépett
a szobába, a császár elhessegette maga mellől a titkárt, aki letette a tekercset, és magához vett egy
viasztáblát és egy íróvesszőt a jegyzeteléshez.
– Végighallgattam az ellened felhozott vádakat, mágus – közölte Domitianus.
Apollóniosz semmitmondóan nézett fel rá.
– Nincs semmi mondanivalód?
– Hozzám beszélsz? – kérdezte az öreg. – Azt hittem, valamilyen varázslót szólítottál meg, habár én
ilyet nem látok közöttünk.
– Tagadod, hogy mágiát alkalmazol, tüanai Apollóniosz?
– Létezik olyan, hogy mágia? Az őseink úgy hitték, hogy két módon lehet az istenek jóindulatát
elnyerni. Egyrészt engesztelő áldozattal, vagyis azzal, hogy állatáldozatot mutatunk be nekik, és irgalomért
könyörgünk. Másrészt mágiával, vagyis úgy, hogy egy halandó varázsigét mond, és arra kényszeríti az
isteneket, hogy teljesítsék az akaratát. Az engesztelő áldozat nyilvánvalóan nagy tévedés, mivel az
istenektől nem várhatjuk el, hogy örömüket leljék egy olyan lény elpusztításában, amit ők maguk ruháztak
fel élettel. Ami a mágiát illeti, elképzelhető volna akaratuk ellenére erre-arra kényszeríteni az isteneket?
Ez súlyosan megsértené a természet rendjét.
– Ezért hívjuk mágiának, és ezért számít bűnnek – vágta rá Domitianus.
Apollóniosz vállat vont.
– Mint mondtam, én nem látok itt egy mágust sem.
– Akkor minek nevezed magad? Koldusként öltözöl. Filozófushoz illően hosszú a hajad és a szakállad.
– Apollóniosznak nevezem magam, mert ezt a nevet kaptam születésemkor.
– És itt vagy te, Lucius Pinarius. Ha nem irgalmazok neked, mára halott ember lennél! Milyen
mentséget tudsz felhozni arra, hogy ezzel a mágussal mutatkozol?
Lucius összeszedte a bátorságát.
– Én sem látok mágust itt, dominus.
Domitianus összevonta a szemöldökét.
– Látom, a mágus engedelmes bábbá változtatott. Elvarázsolt, vagy a saját ostobaságod miatt követed
őt? De mindegy is. Vágjátok le a szakállukat!
A praetorianusok pengékkel és tőrökkel közeledtek feléjük. Apollóniosz nem mutatott ellenállást.
Lucius követte a példáját. Durván lenyírták a hajukat, és levágták a szakállukat. Megfosztották őket a
tunikájuktól, csak az ágyékkötőjüket tarthatták meg. Lucius egy vékony láncon a fascinumot viselte a
nyakában. Éppen azt markolászta, amikor az egyik őr megragadta a kezét, és az arca elé emelte. Bilincset
erősítettek a csuklója köré; olyan súlyos volt a fém, hogy Lucius alig bírta megemelni a karját. Aztán a
bokájára is rákerültek a fémpántok. Lucius látta, hogy Apollóniosszal is ugyanezt teszik; ruha nélkül
nagyon vékonynak és törékenynek látszott.
– Hát ez felettébb különös! – jegyezte meg Apollóniosz. – Ha szerinted mágus vagyok, akkor honnan
veszed, hogy megbéklyózhatsz? Ha megbéklyózol, akkor mégsem gondolod, hogy varázsolni tudok?
Domitianus rá sem hederített. Egy légy szállt le a széke karfájára. A császár intett a titkárának, hogy
adja át neki az íróvesszőt, majd az ujja hegyét az éles eszközre tette, és pillanatokig tartotta egyensúlyban
a légy fölött. Végül lecsapott, és átdöfte a rovart. Mosolyogva emelte fel az átszúrt legyet.
– Ezt még gyerekkoromban tanultam. Ahelyett, hogy a stylusszal Cicerót másoltam volna, egész
délután rovarokra vadásztam, és felnyársaltam őket. Nem kis ügyességet igénylő feladat.
Apollóniosz megcsóválta a fejét.
– Amikor találkoztam a fivéreddel Tarszoszban, neki is leszállt egy légy az ujjára. Tudod, mit tett?
Elfújta onnan, és mindketten jót nevettünk. Egy fegyverrel bárki kiolthat egy életet, de nem mindenki képes
rá, hogy egy fújással megmentsen egy életet. Kinek lehet ekkora hatalma?
Domitianus a fogát csikorgatta.
– Lucius Pinarius… te biztosan értékeled az avatott fegyverhasználatot. Szoktál vadászni, ugye?
– Többé már nem, dominus – felelte Lucius. – Az élet szent. Ha egy mód van rá, nem oltom ki egyetlen
lény életét sem.
Domitianus undorodva rázta meg a fejét. Odaszólt a praetorianusoknak.
– Te hozz nekem egy íjat és egy tegez nyilat! Te pedig állj szembe azzal a távolabbi fallal! Nyújtsd ki
a karod párhuzamosan a padlóval! Nyomd rá a kezed a falra, és terítsd rajta szét az ujjaidat!
Domitianus kipróbálta az íj húrját, aztán felajzotta egy nyíllal.
– Ez egy másik ügyességi trükk, amit megtanultam. Figyelj jól, vadász! Négy nyilat fogok kilőni. Nézd
az ujjak közötti területet!
Domitianus célzott. Lucius látta, hogy sem a praetorianusok, sem a császár titkára nem lett izgatott a
merész kísérlettől. Az uralkodó már bizonyára számtalanszor bemutatta a trükköt.
A hirtelen beálló csendben Lucius valami morgásfélét hallott. Nem értette a szavakat, és azt sem tudta,
honnan érkezik a hang. Aztán el is halt. Úgy tűnt, senki másnak nem ütötte meg a fülét. Lucius már kezdte
azt hinni, hogy csupán képzelődött.
Domitianus gyors egymásutánban négy nyilat lőtt ki. Mindegyik olyan éles hangot hallatott, mint egy
megkergült lódarázs. A császár elégedett vigyorral leeresztette az íjat.
– Hát ehhez mit szóltok? – kérdezte. – Egy-egy nyíl a testőr minden ujja között. Titus soha nem lett
volna képes ilyen mutatványra…
A praetorianus hangos nyögéssel nekiesett a falnak, lecsúszott a padlóra, és összeesett. Az írnok
felsikoltott, és elejtette a viasztábláját.
Mind a négy nyíl a praetorianus hátába fúródott, méghozzá olyan erővel, hogy a vértjét is átdöfték.
Néhány bajtársa felkiáltott, és a segítségére sietett.
– Mi ez? – fortyant fel Domitianus, de remegett a hangja. – Ez a te műved, mágus!
– Én nem lőttem ki egy nyilat sem!
Apollóniosz feltartotta összebilincselt kezét, hogy megmutassa: üres.
– Vigyétek el a mágust a közelemből! Zárjátok be mindkettőjüket!
– De mi a vád ellenem? – akadékoskodott Apollóniosz.
– A titkár leírt mindent, amit mondtál. A saját szavaid jelentik majd a terhelő bizonyítékot.
Istenkáromlást követtél el azzal, hogy kigúnyoltad az állatáldozat gyakorlatát. Ráadásul többször is
megsértetted az én méltóságomat, mert nem szólítottál dominusnak.
– Eszerint bárkit el lehet ítélni azért, amit nem mond, és azért is, amit mond? A fivéred senkit sem
büntetett meg azért, mert kimondta, amit gondol; te pedig azért is büntetsz, amit nem mondanak ki.
Domitianus a földre hajította az íjat, olyan erősen, hogy eltört, és elpattant a húrja.
Apollónioszt nem félemlítette meg.
– Hát Lucius Pinarius ellen milyen vádjaid vannak?
– Talán nem a cinkosod?
 – Én inkább a barátomnak nevezném. Sok barátom van. Mindegyiket le akarod tartóztatni?
– Várj csak, és meglátod, mágus!
Apollóniosz sóhajtva és a fejét ingatva tűrte, hogy a praetorianusok láncokat erősítsenek a bilincseire,
és kivonszolják a helyiségből. A súlyos béklyók belevájódtak Lucius csuklójába és bokájába. A csiszolt
márványpadló rettentő hideg volt a lába alatt.

*

Egy föld alatti kamrába vitték őket, amelyet csak a mennyezeten lévő, rácsos nyílásokon keresztül
világított meg a napfény. A kőfalak mintha izzadtak volna. Az egyetlen fekhelyet szalmarakások
biztosították. Borzalmas szag terjengett odalent. A vizelet és ürülék eltávolításához csak egyetlen vödör
állt rendelkezésre, amit kötélre erősítettek, hogy az egyik nyíláson át fel lehessen húzni.
Nem voltak egyedül. Hosszú időbe telt, mire Lucius szeme hozzászokott a homályhoz, de fokozatosan
egyre több foglyot tudott összeszámolni maga körül, összesen több mint ötvenet. Többségük a falhoz
kuporodott. Lucius néha neszezést hallott a szalma felől; egér cincogásának vélte.
Lucius megszédült. Neki kellett támaszkodnia a falnak. Megérintette a homlokát, és érezte, hogy
legalább annyira nyirkos, mint a kőfal, aminek nekidőlt.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte Apollóniosz.
– Ez a hely…
– Őrá gondoltál, és elképzelted a föld alatti lyukat, ahová zárták.
– Igen.
– Törölj ki minden képzetet a fejedből, Lucius! Csak a jelen pillanatra figyelj, arra a helyre, ahol
éppen tartózkodsz. Annak lásd, ami, se többnek, se kevesebbnek.
– Ez borzalmas!
– Kétségtelenül nem annyira kényelmes, mint a te kis kerted. De vedd észre, hogy még mindig
lélegzünk, még mindig mozgunk! Elég fény van ahhoz, hogy lássuk egymást, és ami még fontosabb, együtt
vagyunk, egymás társaságában, meg azokkal az új barátokkal, akikkel itt találkoztunk. Biztos vagyok
benne, hogy sok mesélnivalójuk van. Amíg megőrizzük a kíváncsiságunkat, addig nem unatkozunk.
Lucius magára erőltetett egy bánatos mosolyt.
– Tanító, ez egy börtön.
– Lucius, mi, halandók, életünk minden pillanatában börtönben vagyunk. A lélek egy pusztuló testbe
van bezárva, és újra meg újra foglyul ejtik az emberiséget sújtó vágyak. Az ember, aki elsőként épített
kunyhót, csak egy újabb börtönnel vette körbe magát, és annak rabszolgájává vált, hiszen a kunyhót fenn
kell tartani, akárcsak az emberi testet. Szerintem a palotában lakó ember sokkal inkább fogoly, mint az,
akit láncra vertek. Ami ezt a helyet illeti, tisztában kell lennünk azzal, hogy nem mi vagyunk az elsők,
akiket így bezárnak. Sok bölcs embernek kellett ilyen sorsot elviselnie, mert a tömeg megvetette, vagy egy
önkényúr gyűlölte, és többségük nyugodt beletörődéssel vette ezt tudomásul. Törekedjünk ugyanerre,
nehogy alantasabbnak tartsanak bennünket azoknál, akik példát mutattak nekünk.
A foglyok egy része a beszédét hallva közelebb húzódott.
– Te vagy a tüanai Apollóniosz, ugye? – kérdezte az egyikük.
– Igen.
– Egyszer hallottalak már beszélni. Felismertem a hangodat. De máskülönben nem tudtam volna, hogy
te vagy az. Levágták a hajadat és a szakálladat. – A férfi megcsóválta a fejét. – Soha nem hittem volna,
hogy lenyírják azokat a hosszú, hófehér tincseket, mint egy birka szőrét! Ki gondolta volna, hogy a tüanai
Apollónioszt egyszer láncra verik?
 – Az a férfi, aki láncra veretett, nyilván gondolt rá, különben nem tette volna meg – felelt az öreg.
A férfi elnevette magát.
– Tényleg te vagy Apollóniosz! Azok a bilincsek biztos nagy fájdalmat okoznak neked. Nézd, hogy
felsérti a bőrt a durva vas!
– Észre sem vettem. Sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben.
– Hogy gondolhatsz másra, amikor fájdalmaid vannak? Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni!
– Szerintem igen – vitatkozott a bölcs. – Az elme alkalmazkodik ahhoz, amit az énünk fontosnak tart.
Ha megsérülünk, megválaszthatjuk, hogy érezzük-e a fájdalmat, vagy véget vetünk neki.
A férfi lebiggyesztette a száját.
– De hogyhogy még mindig itt vagy? Elvégre mágus vagy! Miért nem sétálsz ki innen?
Apollóniosz felnevetett.
– Te is azzal vádolsz, hogy mágus vagyok, akárcsak az az ember, aki idezáratott engem. Nos,
tételezzük fel, hogy így van. Ebben az esetben nyilván azért vagyok itt közöttetek, mert így döntöttem.
– Miért döntene bárki egy börtön mellett? – kérdezte egy másik férfi, aki közben előrelépett, és karba
fonta a kezét.
– Talán van valami célom vele. Talán a szavaim vigaszt nyújthatnak nektek, és bátorságot önthetnek
belétek. Te hogy kerültél ide, barátom?
– A nyers igazságot akarod hallani? Túl gazdag vagyok.
Lucius látta, hogy a férfi finom anyagú tunikát és köpenyt visel, bár öltözéke már jócskán
beszennyeződött a nyirkos és koszos cellában. Arca elgyötört volt, de az álláról fonnyadt zsírpárnák
lógtak le, mintha egykor kövér lett volna, és hirtelen fogyott volna le.
– Ki záratott ide? – kérdezte Apollóniosz.
– Mit gondolsz? Ugyanaz, aki mindenki mást is.
– A vagyonodra fáj a foga?
– Belemondta az arcomba, mielőtt ideküldött, hogy a túl nagy vagyon veszélyes egy közönséges polgár
számára. Hozzátette, hogy a pénz arcátlanná és gőgössé teszi az embert. Mintha az én javamra válna az,
hogy elítélt, bedugott ebbe a cellába, és elvette tőlem a pénzemet!
– Nem mondta, hogyan mentheted meg magad?
– Amint bevallom, hogy megkerültem az adófizetést, ami persze koholt vád, és önként átadom a
vagyonomat, kienged innen.
– Hát akkor miért vagy még itt? A pénz csak árt neked. Az egyetlen haszna az, hogy megvásárolhatod a
szabadulásodat.
– Én nem fogom feladni!
– A vagyonod juttatott ide, barátom, és a vagyonod biztosítja a kiutat is. Ami még fontosabb, ha
kifizeted a váltságdíjat, megszabadulsz a pénztől is, hiszen a vagyon is egyfajta börtön. Az ember, aki
elveszi tőled, csak növeli béklyói számát.
– Ez badarság! – A férfi valami trágárságot motyogott az orra alatt, és elfordult.
Apollóniosz halkan Lucius fülébe suttogott:
– Azt hiszem, ez az ember még nincs készen arra, hogy megértse az üzenetemet.
– Hát velem mi van? – kérdezte egy másik férfi. Magas volt, izmos alkatú, csak a keze remegett. –
Nekem is elkelne némi bátorítás. Ma délután visznek fel a császár színe elé. Szerintem belehalok a
félelembe, mielőtt felérnénk.
– Végy erőt magadon, barátom! Jómagam most jöttem a császártól, mégis sértetlen vagyok.
– De rólad mindenki tudja, hogy nem ismered a félelmet. Hogy csinálod?
– Egy olyan példát idéztem fel magamban, akit nem szégyen követni. Ezt te is megteheted.
 – Miféle példára célzol?
– Felidéztem Odüsszeuszt, hogy milyen veszéllyel kellett szembenéznie, amikor belépett Polüphémosz
barlangjába. A Küklopsz gigantikus volt, és olyan erős, hogy száz ember sem tudta volna legyűrni.
Egyetlen szemével oly csúf látványt nyújtott, hogy alig lehetett ránézni, hangja, akár a mennydörgés.
Emberi csontok hevertek szanaszét a barlangjában, korábbi eledelek maradéka, mivel a Küklopsz emberi
hússal táplálkozott. Odüsszeusz megijedt tőle? Nem, átgondolta a helyzetét, és megkérdezte magától,
hogyan győzhetne le egy olyan ellenfelet, aki testileg túl nagy erejű, az érveléshez pedig túl vad. Mégis mi
történt? Odüsszeusz sértetlenül hagyta el a Küklopsz barlangját, sőt a társai is életben maradtak.
Az első férfi, aki megszólalt, az, aki a haja levágásáról és a béklyók okozta fájdalomról kérdezte
Apollónioszt, most ismét átvette a szót.
– A Küklopszhoz hasonlítod a császárunkat? Azt mondod, meg kellene vakítani?
Apollóniosz ismét Lucius füléhez hajolt:
– Szerintem ez az alak egy kém. A korábbi mondatai sem szánakozásról árulkodtak, hanem arra
akartak rávenni, hogy szidjam Domitianust. – Apollóniosz ezután a férfihoz fordult. – Te mit gondolsz,
barátom, arról az emberről, aki ide záratott minket?
A férfi vállat vont.
– Semmi jót nem tudok róla mondani.
– Bárcsak minden férfinak ilyen szelíd vérmérséklete volna! Semmi durvaságot nem tudsz mondani
arra, aki ilyen förtelmes helyre zár embereket, aki levágja a hajukat és bilincsbe veri őket, aki elorozza
tőlük vagyonukat, és akinek híres kegyetlensége miatt a foglyok nyárfalevélként reszketnek, midőn a színe
elé hívatja őket?
– Természetesen én is úgy érzem magam, mint itt a többiek.
– Ez mit jelent? Beszélj szabadon! – szólt rá Apollóniosz. – Előttem aztán bármit kimondhatsz, mert
én aztán soha nem árulnék el senkit. Nos? Nincs mondanivalód? Ami engem illet, én belemondom a
császár arcába, ami kikívánkozik belőlem.
– Most végre lelepleződött! – kiáltott fel a férfi, aki annyira reszketett a császártól. Mások bólogattak
vagy helyeslően morogtak. A jelek szerint sokan gyanakodtak a beépített hírszerzőre.
Apollóniosz hátralépett, mintha befejezte volna a beszédet, a többi fogoly azonban esedezett neki,
hogy folytassa.
– Mesélj még! – kérte az egyikük. – Ezen a helyen az unalom a legrosszabb. Mesélj az utazásaidról!
Bejártad az egész világot.
Apollóniosz leült a földre, a foglyok pedig köré gyűltek. Folyókról, hegyekről és sivatagokról mesélt,
amelyeket a saját szemével látott. Elmondta, milyen különleges népeket és egzotikus szokásokat ismert
meg. A férfiak lenyűgözve hallgatták, némelyek a szemüket is behunyták, mert a Tanító meséi távoli
helyekre repítették őket, és az általa lefestett színes képek kiszabadították őket a szürke tömlöcből. Lucius
is becsukott szemmel hallgatta.
Apollóniosz elmesélte, hogyan találta meg a Caucasus Indicus jégsipkás hegyeiben – ahova még Nagy
Sándor sem merészkedett fel – azt a helyet, ahova az istenek Prométheuszt láncolták, büntetésképpen azért,
mert tüzet vitt az embereknek.
– Megtaláltam a bilincseket is, amik fogva tartották a titánt. Akkorák voltak, hogy egy ember széttárt
karral is beléjük fért, és alig ért volna hozzájuk. A bilincseket egy keskeny hegyszoros két oldalához
erősítették – ebből is látni lehetett, milyen hatalmas volt Prométheusz. A titán persze már réges-rég eltűnt
onnan. A helybeliek azt mesélték, hogy Hercules az egyik utazása során megtalálta Prométheuszt, pont
akkor, amikor Jupiter sasmadara leszállt, hogy végrehajtsa a napi kínzást, és kitépje a titán beleit.
Hercules megszánta Prométheuszt, és lelőtte a madarat az égről. A hegyszoros alatt tátongó szakadékban
meg is találtam egy irdatlan nagy madár csontjait; nagyobbak voltak, mint bármilyen csontok, amiket
korábban láttam. Hercules eltörte a bilincseket, és kiszabadította Prométheuszt. Valóban látszott, hogy
néhány helyen megsérült és elcsavarodott a vas, de érdekes módon rozsdát sehol sem találtam rajta.
Vulcanus valószínűleg valami ember számára ismeretlen ötvözetből kovácsolta a gigászi béklyókat.
Luciust annyira kifárasztották a nap eseményei, és annyira elringatta a Tanító hangja, hogy majdnem
elszunnyadt. Egyszer véletlenül kinyitotta a szemét, és a szempillái függönyén keresztül mintha azt látta
volna, hogy Apollóniosz a kezével a csuklóját dörzsölgeti, az inakat nyújtóztathatta, és a bilincs által
okozott horzsolásokat masszírozza – de a bilincs már nem volt rajta.
Lucius szeme hirtelen kipattant, és csodálkozó kiáltást hallatott. A többiek, akik szintén
elszenderedtek, hirtelen felegyenesedtek, és követték a tekintetét.
– A bilincse! – nyögött fel az egyik férfi. – Levette a bilincsét!
– Valóban? – Apollóniosz szórakozottan körbenézett, mintha elvesztett volna valamit. – Ó, tényleg! Az
őröknek viszont nem szabad így meglátniuk. Szörnyen felzaklatná őket.
Egy időre hátat fordított a többi fogolynak, és különös mozdulatokat tett, ide-oda görnyedt és
csavarodott a teste. Amikor visszafordult, a bilincs ismét a csuklóján volt.
– Tessék, így már jobb! – közölte, és megrázta a béklyót, ami tompán csörömpölt.
Újabb történetet kezdett mesélni, ezúttal a babiloni tartózkodásáról, amikor fiatalemberként találkozott
a párthus királlyal, Vardanesszel, valamint az ő káldeus asztrológusaival.
Lucius lenézett a saját bilincsére. Ide-oda forgatta a kezét, és rángatta a vasgyűrűket. Sehogy sem tudta
volna lerázni őket magáról. Ennek ellenére úgy tűnt, a Tanító gondolkodás nélkül kibújt a béklyóból,
ahogy mások a meglazult sarujukat dobják le magukról. Vagy csak valami illúziót hozott létre? Netalán
lehetséges, hogy soha nem is tették rá a bilincset?
Lucius megcsóválta a fejét, és azon töprengett, vajon melyik magyarázat lenne a legfurcsább.

*

Számos napot eltöltöttek a cellában. A szállás rettenetes volt ugyan, de egyéb megpróbáltatások nem
érték őket; nem ártottak nekik testileg, és nem kényszerítették őket munkára. Még azt is megengedték, hogy
Hilarion meglátogassa Luciust, és megnyugtassa, hogy a távollétében minden rendben zajlik odahaza.
Luciusban ekkor tudatosodott először, hogy milyen mellékes szerepet játszik a saját otthoni ügyeiben, sőt a
házában minden tökéletesen működik nélküle is.
Apollónioszhoz is érkeztek látogatók, többek között egy nagyméltóságú férfiakból álló küldöttség
Marcus Nerva vezetésével. Nerva, egy idősebb államférfi a szenátusból, keskeny, aszketikus arcú, magas,
széles homlokú ember volt, takarosan nyírt, ősz hajjal. Lucius tudta, hogy a szenátor a pruszai Dio barátja
és levelezőtársa.
Nerva a fogoly egészségi állapota felől érdeklődött; Apollóniosz válaszképpen a szenátor egészségére
kérdezett rá, mivel Nerva sokkal törődöttebbnek látszott nála. Olyan fesztelenül társalogtak egymással,
hogy Lucius kénytelen volt arra gondolni: régi jó ismerősök lehetnek. Nem győzött csodálkozni azon,
milyen rengeteg és milyen sokféle embert ismer a Tanító. Úgy tűnt, ha valaki ismeri Apollónioszt, csak
egy-két lépés választja el bárkitől a világon.
Nerva és Apollóniosz jelentéktelen dolgokról fecsegtek – a börtönkosztról, a kinti időjárásról, és
arról, hogy melyiküknek fehérebb a haja. Apollóniosz a szülővárosáról kérdezte Nervát, arról a Narnia
nevű településről, amely állítólag Itália kellős közepén terült el, és azon kevés helyek közé tartozott, ahol
Apollóniosz soha nem járt. Nerva biztosította róla, hogy elbűvölő városka. Lucius gyanította, hogy a
Tanító már a beszélgetés elején adhatott valami jelet Nervának arról, hogy egy kém is jelen van, ezért
ügyelniük kell a szavaikra. Vagy titkos üzeneteket váltottak egymással?
Miután a látogatók elmentek, Lucius bevallotta Apollóniosznak, hogy meglepte Nerva és a többiek
érkezése. Domitianus mindig összeesküvőket vélt felfedezni a szenátusban. Ezek a férfiak vajon nem
keltették fel a császár gyanakvását azzal, hogy meglátogatták az uralkodó megsértése miatt bebörtönzött
Tanítót?
– Nem egészen így van – felelte Apollóniosz. – Mivel nyíltan jöttek, eltereltek magukról mindenféle
gyanút. Ha valóban veszélyes zendülő lennék, és összejátszanánk egymással, vajon akkor is az időjárásról
eszmecseréltünk volna? Római államférfiként érkeztek, hogy udvariassági látogatást tegyenek annál a
férfinál, aki egykor az isteni Vespasianusnak és az isteni Titusnak is tanácsadója volt. Összeesküvők nem
merészkedtek volna le ide, inkább sötétben lapulnának. A bátorságukkal eloszlatták Domitianus félelmeit.
– Értem. Nem néztem volna ki ennyi ravaszságot Nervából.
– Ne tévesszen meg a sima modora. Nerva fortélyos ember. Nagy reményeket fűzök hozzá.
– Nagy reményeket egy ilyen rozoga öreg szenátorhoz?
– Ha valaki megnézte Titust, egy életerős, robusztus embert látott, mégsem váltotta be azok reményeit,
akik tőle várták a szebb jövőt. Miért ne hozhatna egy rozoga vénember szebb holnapot?

*

Egyik nap váltotta a másikat, mígnem egyik reggel lejött hozzájuk egy praetorianus őr, és azt mondta,
hogy a császár elé viszik őket, aki készen áll a per lefolytatására és az ítélethozatalra.
Lucius minden erejével megpróbált felkészülni erre a pillanatra, és a Tanító beletörődését igyekezett
utánozni. Mégis belehasított a kétségbeesés.
– Tanító, mi lesz velünk?
– Mitől félsz, Lucius? Attól, hogy megkínoznak és megölnek minket? Minden élőlénynek meg kell
halnia egyszer, és vannak a fizikai fájdalomnál sokkal rosszabb dolgok is. Mennyivel rosszabb lenne
például, ha alantas módon kezdenénk viselkedni, és elveszítenénk az önbecsülésünket! Akkor tényleg
tönkremennénk, és ráadásul csak magunknak köszönhetnénk a csapást.
Lucius mélyeket lélegzett.
– Majd a te példádat fogom követni, Tanító.
– Én pedig mindent elkövetek annak érdekében, hogy jó példával járjak elöl, Lucius. A tudat, hogy
rajtam tartod a szemed, erőt fog önteni belém.
Először egy előszobába vitték őket a fogadóterem mellett. Eltávolították a bilincseiket. Egy csapat
rabszolga jött be, azzal a küldetéssel, hogy felkészítsék őket a tárgyaláson való megjelenésre.
Többlavórnyi vizet hoztak, és tisztára sikálták az arcukat és a kezüket. Tiszta tunikát adtak rájuk. Lábbelit
is kaptak, ám mivel azok bőrből készültek, Apollóniosz nem volt hajlandó felvenni őket. Lucius követte a
Tanító példáját, és mezítláb maradt.
Miután a szolgák megmosdatták és felöltöztették őket, visszakerültek rájuk a béklyók.
Egy terebélyes udvari köpenybe öltözött alak lépett be, és odament hozzájuk. Lucius megrökönyödött,
amikor felismerte benne régi barátját és oltalmazóját, Epaphroditust. Cornelia halála óta nagyon ritkán
látta. Jócskán megöregedett.
– Sajnálom, hogy nem látogattalak meg a börtönben, Lucius – mondta. Megtartotta a kellő távolságot,
és tekintélyesen kihúzta magát, ám a hangja csordultig volt érzelmekkel. – Az új pozícióm lehetetlenné
tette a látogatást. Szörnyű téged így látni, bilincsben…
– Most Domitianust szolgálod?
Epaphroditus arcán csálé mosoly villant fel.
 – A császár kicsalogatott a visszavonultságomból. Azt mondta, hogy az államnak szüksége van a
szolgálataimra. Nem állt módomban elutasítani a kérését.
– Ez igazán hízelgő rád nézve, gondolom – bólintott Lucius. – A császárnak valóban szüksége lehet
annak az embernek a szolgálataira, aki annak idején az Aranyház ügyeit irányította.
A jelek szerint Domitianus – miután minden olyan embert kitiltott az udvarából, aki korábban közel
állt az apjához vagy a fivéréhez, és gyanakvási rohamai közepette a saját császári személyzetének nagy
részét is eltávolíttatta – most kénytelen volt visszanyúlni Nero idejébe, és kielégítő tapasztalattal
rendelkező államirányítókat keresni.
– Örömmel maradtam volna az, aki voltam: az események visszavonult szemlélője – közölte
Epaphroditus. – Az új helyzetemnek azonban vannak előnyei is. Például meg tudtam győzni a császárt
arról, hogy én készíthesselek fel titeket a tárgyalásra.
Epaphroditus Apollóniosz felé fordult.
– Tisztában vagy az eljárás szabályaival? A per egy szenátorokból, magiszterekből és császári
méltóságokból álló, válogatott közönség előtt fog lezajlani. Az ellenetek felhozott vádakat egy vádló fogja
ismertetni. Lehetőségetek lesz válaszolni a vádakra. Aztán a caesar ítéletet hoz.
– A caesar fog megítélni engem? – kérdezte Apollóniosz.
– Igen.
– És ki fogja megítélni a caesart?
Epaphroditus felvonta az egyik szemöldökét.
– A caesar nem áll bíróság előtt.
– Nem? Szerintem pedig sokszor földbe tiporta a filozófia tanításait.
Epaphroditus felsóhajtott.
– A caesart nem érdekli a filozófia.
– Ó, a filozófiát viszont nagyon is érdekli a caesar; az, hogy egy császár bölcsen uralkodjék.
Epaphroditus megint sóhajtott, és olyan pillantást váltott Apollóniosszal, ami meglehetős zavarba
hozta Luciust. Azt hitte, hogy ismeretlenek egymás számára – de most másképp látszott.
– Nem lesz sok időtök választ adni – folytatta Epaphroditus. – Figyeljétek a vízórát! Ha lesüllyed a
víz szintje, és az emelőkar felemelkedik, az azt jelenti, hogy fogytán az időtök. Fejezzétek be a
mondanivalótokat! Nem beszélhettek tovább, mint ahogy a vízóra engedi.
– Akkor remélem, hogy maga a Tiberis van összekötve ezzel a vízórával, mert minden vízcseppre
szükség lesz ahhoz, hogy előadjam a császárnak a mondókámat!
– Attól tartok, annál jóval kevesebb időd lesz. – Epaphroditus újfent sóhajtott, de Lucius valami derűt
látott megcsillanni a szemében. – Semmit sem vihettek magatokkal a terembe, amiből felolvashatnátok,
vagy amiből varázsigét idézhetnétek. Nem lehet nálatok semmiféle tekercs vagy pergamen, sőt egyáltalán
semmilyen írás, ahogy amulett és egyéb varázstárgy sem.
– Mivel a császár szolgái vetkőztettek le és öltöztettek fel minket, nem hinném, hogy ez gondot
jelentene – vélte Apollóniosz.
– Ennek ellenére az én feladatom ellenőrizni, hogy nincs-e valami a tunikátokba rejtve. Emeljétek fel
a karotokat, amilyen magasra csak tudjátok!
Epaphroditus végigtapogatta Apollónioszt, majd Luciust is.
Lucius megdermedt, mert rájött, hogy még mindig a nyakában lóg a fascinum, a vékony tunika alatt.
Kényszert érzett rá, hogy megérintse. Epaphroditus végigfuttatta kezeit Lucius mellkasán. Biztosan
megérezte a talizmánt, de semmit sem mondott, csak hátralépett.
Epaphroditus bevezette őket a tárgyalóterembe, egy komor, de csodálatosan díszes helyiségbe, amit
sötét márványfelületek és vérvörös függönyök díszítettek. Minerva magas szobra előtt ott ült Domitianus.
Előtte pedig, az emelvény szélén, keresztbe tett lábbal ott ült a kis fejű társa is. Epaphroditus odament egy
csapat udvaronchoz, akik a terem oldalában álltak. A közelében volt az említett vízóra is. A szerkezet
belső részét egy ékes bronztábla fedte el, amin a napot, a holdat és a csillagokat lehetett látni.
A teremben megjelent szenátorok között Lucius felismerte a fehér hajú Nervát és másokat is, akik vele
együtt meglátogatták Apollónioszt a börtönben. Néhány arcot azokból a körökből is felismert, akik
Apollóniosz követőiként felbukkantak különféle találkozókon – magisztereket, sőt pár császári udvaroncot
is, akik magánházakban is fel merték keresni Apollónioszt. Lucius új erőre kapott az ismerős arcok láttán,
bár egyik érintett sem mert a szemébe nézni, vagy bármiféle együttérzést mutatni feléjük.
A vádló előrelépett. Luciusnak elszorult a szíve. Catullus volt az. A vak ember bottal járt, és egy titkár
kísérte, aki gyakran belesúgott valamit a fülébe.
– Dominus, a mágus Apollóniosz és a cinkosa, Lucius Pinarius, ideléptek szent színed elé – jelentette
be Catullus. – Elérkezett az ítélethirdetés ideje. Először a mágust hallgatjuk meg. Lépj előre, tüanai
Apollóniosz. Nézz fel gazdádra és istenedre, szólítsd dominusnak, és könyörögj neki, hogy legyen
igazságos és irgalmas hozzád!
Apollóniosz előrelépett, de nem nézett fel Domitianusra. Minden más helyet bejárt a tekintete. Először
a császár kis fejű kísérőjére nézett, némi huncutsággal a szemében, ahogy a felnőttek a kisgyerekekre
szoktak nézni. A lény riadtan hátrahőkölt. Aztán érdeklődve fordult az Epaphroditus melletti vízórához.
Végül hátranézett a közönségre, és elmosolyodott.
Catullus segédje dühödten belesúgott valamit a gazdája fülébe, mire Catullus lecsapott a botjával a
márványpadlóra.
– Mágus! Nézz szembe gazdáddal és isteneddel, és szólítsd meg!
– Jól van – mondta Apollóniosz, és vállat vont. Felemelte a fejét, és a mennyezetre nézett, majd
amilyen magasra tudta, megbilincselt kezét is felemelte. – Egyedülvaló istenség, a tökéletesség áradása,
akit a rómaiak Jupiternek, a legnagyobb istennek neveznek! – kiáltotta. – Mutasd meg nekünk
bölcsességed! Nyilvánítsd ki ítéleted! Ismertesd velünk akaratodat! Esdekelve kérünk, áruld el, ki az
alantasabb szemedben: aki istenkáromló módon hízeleg, vagy az, aki ezt elvárja és elfogadja?
A közönség egy része felnyögött.
Catullus megint lecsapott a botjával, csendet követelve.
– A jelek szerint eltekinthetünk az első vád hivatalos megválaszolásától, mivel az imént kielégítő
feleletet adtál, mágus.
– Mi lett volna az a vád?
– Az, hogy nem vagy hajlandó illendő tiszteletet tanúsítani a caesar iránt, és dominusnak szólítani őt.
– Azt mondtad, hogy nézzek fel a gazdámra és istenemre, én pedig megtettem. Felnéztem az
egyedülvaló istenségre.
– Ne próbálj port hinteni a szemünkbe ezzel a színlelt alázattal, mágus! Talán nem igaz, hogy istennek
hiszed magad? Nem igaz, hogy mások is istennek szólítottak, és te tiltakozás nélkül elfogadtad a
hódolatukat?
– Vádló, le vagyok nyűgözve – közölte Apollóniosz. – Alapos kutatást végeztél. Biztos az Indiában
töltött éveimre célzol, amikor a Gangesz bölcseinél kerestem a megvilágosodást. Ők valóban istennek
nevezik magukat. Amikor megkérdeztem tőlük, miért, ezt válaszolták: „Mert jó emberek vagyunk.” Minden
teremtmény, legyen akármilyen a halandó formája, magában hordozza az istenség szikráját, és ha valaki
igazán jó, akkor valóban istenszerű. Mielőtt elbúcsúztam tőlük, az indiai bölcsek engem is „istennek”
szólítottak, és ez nagy megtiszteltetés volt számomra.
– Szóval, ha egy ember jó, akkor máris istenné válik?
– Nem olyan egyszerű jónak lenni, mint hiszed.
 – De ha te találkozol egy jó emberrel, akkor örömmel szólítod „istennek”?
– Igen. Ha az a személy, akit szerinted istennek kellene szólítanom, jó ember volna, örömmel istennek
szólítanám.
A nézők egy része megint felhördült. Catullus többször is kopogott botjával a márványpadlón.
A kis fejű lény magas hangon dünnyögött valamit.
– Még lábbeli sincs rajta!
– Mit mondtál? – kérdezte Apollóniosz. – Beszélj hangosabban, kicsi lény!
A teremtmény sziszegett és köpködött, mint egy felpúpozott hátú macska.
– Mezítláb jöttél be ide! Megvetést tanúsítasz a caesar iránt!
– Ha felvettem volna a felkínált sarut, ama szerencsétlen állat iránt tanúsítottam volna megvetést,
amelynek bőréből készítették. Nem ölnék meg egy tehenet, egy isteni teremtményt, és nem szabdalnám
szét, csak azért, hogy befedjem a lábam, ahogy téged sem ölnélek meg és szabdalnálak szét kis barátom,
hogy lábbelit készítsek belőled. A talaj bőséges áldása megadja nekem mindazt, amire a testemnek
szüksége van. Ha meg kell védenem a lábamat, vászonból és fakéregből készült lábbelit veszek fel. Nem
kell arra fanyalodnom, hogy élőlénytársaim közül öljek meg valakit.
A kis fejű lény odavackolta magát Domitianus lábához, és eltakarta az arcát.
Catullus gúnyosan elmosolyodott.
– Igaz, mágus, hogy fiatalkorodban némasági fogadalmat tettél, és öt évig meg sem szólaltál?
– Így volt. A hallgatás is egyfajta nyelv. Rengeteget lehet tanulni a némaság által.
– Nekem mégis úgy tűnik, hogy azóta sem tudod befogni a szádat! Lehet, hogy megbánod, amiért
ezúttal nem maradtál inkább csendben, mágus. Az imént kiejtett szavaidból egyértelműen következik, hogy
ismertetnünk kell a második ellened felhozott vádat: azt, hogy káromoltad az isteneket, és veszélybe
sodortad az állam berendezkedését az állatáldozatok ellen prédikálással. Tagadod ezt a vádat?
Catullus intett Epaphroditusnak, aki megérintett egy kapcsolót a vízórán. A víz gurgulázva folyt át
egyik kamrából a másikba, és az idő múlását jelző emelőkar megmozdult.
Apollóniosz megköszörülte a torkát.
– Azt mondtam volna, hogy szükségtelen állatokat feláldozni? Igen. Ezzel megsértettem az isteneket, és
veszélybe sodortam az állam berendezkedését? Nem. Ahhoz, hogy az egyedülvaló istenség iránt
kimutassuk a tiszteletünket, semmiféle áldozatot nem kell bemutatnunk, tüzet sem kell gyújtanunk, tömjént
sem kell égetnünk, ígéreteket sem kell tennünk, és nincs szükség semmilyen csecsebecse, amulett vagy más
tárgy felajánlására. Mert ha van isten, aki mindenki más fölött áll, aki egyedülállóan tökéletes és minden
más létezőtől jól megkülönböztethető, annak milyen haszna származhatna a mi vacak felajánlásainkból?
Nemhogy nem táplálják, de az ilyen tárgyi felajánlások még be is szennyezik a tisztaságát. Arra pedig
hogy is vetemedhetnénk, hogy ígéretekkel és könyörgéssel próbáljuk megvesztegetni az egyedülvaló
istenséget? A legmagasztosabb tulajdonságunkkal, az értelmünkkel kell őt megközelítenünk. Kizárólag a
gondolat erejével kell létezésünk jelét adni az egyedülvaló istenségnek, ami maga is színtiszta gondolat.
Ha arra vágyunk, hogy eszméinket mások okulására nyilvánosságra hozzuk, akkor tarthatunk egy szép
beszédet, bár az csak tökéletlen szolgája a gondolatnak. Lehet, hogy egy dal vagy a halandók közös imája
tetszik az egyedülvaló istenségnek, ám a véres holttestek és az elszenesedett maradványok csak megsértik
a feljebbvaló tökéletességet.
A vízóra emelőkarja elérte a legmagasabb pozícióját, és megszólaltatott egy csengőt. A vízcsobogás
abbamaradt. Apollóniosz békésen elmosolyodott. Pontosan a kiszabott idő alatt mondott el mindent, amit
el akart mondani.
Catullus viszolyogva elfintorodott.
– Felolvassam a következő vádat is, dominus? A vádlott már így is elégségesen igazolta bűnösségét.
Ha újabb lehetőséget adunk neki a beszédre, csak még többet fogja felségedet káromolni, és még tovább
lázít.
Domitianus, aki eddig némán figyelte az eseményeket, kötekedően oldalra billentette a fejét, és úgy
nézett Apollónioszra.
– Ez az ember bűnös, és kétségkívül megérdemli a halált. De biztos vagyok benne, hogy a harmadik
vád a legsúlyosabb. Fel kell olvasni.
Catullus felolvasta a következő vádat is.
– Az a hír járja, hogy a tüanai Apollóniosz mágiát űz. Szemtanúk állítják, hogy különféle
varázslatokkal gyógyított meg betegeket, sőt, egyszer egy halottat is feltámasztott, szembeszegülve a
természet törvényeivel. A mágia segítségével volt tanúja messze földön zajló eseményeknek, és a mágia
által szerzett tudomást mások megmozdulásairól, köztük a tieidről is, dominus. Mágikus hatalommal
olvasott mások fejében, így a némák sem tudták elrejteni előle titkos gondolataikat. A mágia ilyen irányú
felhasználása, amely már önmagában is erőszakos megsértése az emberek és az istenek törvényeinek,
hatalmas veszélyt jelent az államra és a caesar személyére nézve. Mit felelsz erre a vádra, tüanai
Apollóniosz?
Epaphroditus ismét megérintette a vízóra kapcsolóját. A csörgedezés erőteljesen visszhangzott a
hirtelen elnémuló teremben, mivel az összes jelenlévő lélegzetvisszafojtva várta Apollóniosz válaszát.
Az öregember Lucius felé fordult. Noha az ajka nem mozdult, Lucius hallotta, hogy beszél.
– Nálad van az, amit Epaphroditustól kaptál? Add ide nekem most.
Lucius összezavarodott. A teremben nem változott meg semmi, mégis hirtelen minden olyan
valószerűtlennek tűnt, mintha elalvás nélkül egy álomba csöppent volna. Miről beszélt Apollóniosz?
Epaphroditus semmit sem adott neki. Ő mégis azon kapta magát, hogy benyúl a tunikájába, és egy üvegből
készült kis gömböt vesz elő. Átadta Apollóniosznak.
Az öreg megint mondott valamit, ám ajkai most sem mozdultak.
– Jó barát vagy, Lucius Pinarius. Hiányozni fogsz. Légy erős!
Apollóniosz felemelte az üveggömböt, és földhöz csapta. Vakító villámlás látszódott, és irtózatos
robbanást lehetett hallani. Egy füstfelhő kebelezte be a bölcs öreget, majd hangosan csörömpölt valami,
mintha a bilincse a márványpadlóra esett volna. Különös szag hatolt Lucius orrába. Úgy érezte, hullámzik
a padló a talpa alatt, akár egy földrengés során. Lucius azt hitte, csak ő érez ilyen furcsaságokat, ám
amikor körülnézett, látta, hogy a tárgyalás közönsége is tántorog és forog, mintha valami lecsapott volna
rájuk. Néhányan térdre rogytak. Amikor Lucius megfordult, látta, hogy Domitianus is felkelt a székéről.
Kis fejű társa a lábába kapaszkodott.
A vak Catullus ide-oda forgatta a fejét.
– Mi történik? – kérdezte. – Mit művelt a mágus?
A füst lassan eloszlott. Apollónioszt sehol sem lehetett látni. Üres bilincse a márványpadlón hevert.
– Miféle trükk ez? – tajtékzott Domitianus. Rászólt a katonáira, hogy kutassák át a terem minden
zegzugát, és zárjanak le minden kijáratot. Apollónioszt azonban így sem találták meg.
Domitianus Luciusra nézett.
– A mágus feléd fordult, mielőtt eltűnt. Mi történt?
– Nem tudom, dominus.
– Hova ment?
– Nem tudom, dominus.
– Vetkőztessétek le ezt az embert! – üvöltött a császár. Luciusról letépték a tunikát. – Hát az meg
micsoda? – rivallt rá Domitianus.
– Mit látsz, dominus? – kérdezte Catullus.
 – Valamiféle talizmánt visel.
Catullus felvonta a szemöldökét.
– Hogy történhetett ez meg, Epaphroditus? Neked kellett megakadályoznod, hogy varázseszközt
hozzanak be!
– Engem is éppúgy meglep, mint téged – közölte Epaphroditus.
Domitianus lelépett az emelvényről, és odament Luciushoz. Lucius összerezzent, de egyenesen állt a
helyén. A császár odanyúlt a nyakához, és megfogta a fascinumot.
– Mi ez? Van valami szerepe ennek az amulettnek a mágus eltűnésében?
– Ez egy fascinum, dominus. Családi örökség. Védelem céljából szoktam felvenni, de nem tudok róla,
hogy különleges hatalma lenne.
Domitianus a homlokát ráncolta.
– Úgy néz ki, mint egy kereszt.
Catullus sietve odabotorkált hozzájuk, maga előtt kopogva a botjával.
– Egy kereszt, dominus?
Domitianus átadta a fascinumot Catullusnak, aki megvizsgálta az ujjbegyeivel. Lucius teste görcsbe
rándult a vak ember közelségétől. Catullus ugyanolyan állapotba került. Undorodó arckifejezéssel
elengedte az amulettet.
– Ez kétségkívül egy mágikus amulett. Érzem benne a varázserőt! Gondolom, keresztény mágia.
– Keresztény? – kérdezte Domitianus.
– A keresztények kereszt alakú amulettekkel bűvölik el az ellenségeiket.
– Ez egy fascinum, dominus, nem kereszt – tiltakozott Lucius.
– Hazudik! – fortyant fel Catullus. – Amikor összeállítottam az iratokat erről az emberről,
kiderítettem, hogy a nagybátyja keresztény volt, akit Nero gyújtogatás miatt büntetett meg. Tényleg
véletlen egybeesés volna, hogy keresztény amulettet hord a nyakában?
Domitianus felszegte az állát, úgy nézett Luciusra.
– Ez az ember Apollóniosz követője, és akármi is legyen Apollóniosz, biztosan nem keresztény.
– Nem várhatjuk el az istenek ellenségeitől, hogy következetesek legyenek a szentségtörésben! Ez a
rejtőzködő keresztény éppen most segített megszökni egy veszélyes mágusnak az amulettje segítségével, és
lehet, hogy a te isteni személyednek is ártani akar. Lucius Pinarius részt vett egy ellened szőtt
összeesküvésben, dominus. Meg kell büntetni.
Domitianus összeszűkítette a szemét.
– Igen, de hogyan?
– A nagybátyját elevenen elégették a Circus Vaticanusban.
Lucius valami jeges bizsergést érzett végigfutni a testén, és olajos foltokat látott a szeme előtt. Még
mindig próbálta a vakmerő Apollónioszt utánozni, de rövidesen megszédült, és összeesett.
A császár lenézett rá.
– Biztos vagy benne, hogy ez a szánalmas alak veszélyt jelent rám nézve, Catullus?
A vak ember suttogva válaszolt.
– Dominus, ha a mágus Apollóniosz valóban megszökött, akkor helyette is őt kell büntetnünk. Az
ítéletet nyilvánosság előtt kell végrehajtani, és fontos, hogy a bűnnek megfelelő súlyú legyen.
Domitianus bólintott.
– Tudom már, mihez kezdek vele.

*

 Luciust nem abba a börtönbe vitték vissza, ahol korábban tartották, hanem keskeny föld alatti
folyosókon keresztül egy sokkal kisebb cellába vezették, amelyben éppen csak egy fogolynak volt hely. A
fascinumot nála hagyták. Az őrök suttogásából arra következtetett, hogy a parancs szerint el kellett volna
venniük tőle, de nem mertek hozzáérni.
A cellája egy csupasz, nyirkos falú, ablaktalan beugró volt, egyik oldalán rácsozattal, amely túl sűrű
volt ahhoz, hogy a feje kiférjen két rács között. A rácson túl egy kanyargós folyosó húzódott, amit a
közvetetten beérkező napfény halványan világított meg. Valahonnan a közelből vadállatok hangját hallotta
– oroszlánbőgést, aurochok horkantását, kutyaugatást. A levegő sűrű volt a széna, a trágya, a vizelet és a
nyers hús szagától, amivel a ragadozókat etették.
Másvalahonnan kardok csattogását és mogorva hangokat hallott – gladiátorok edzettek. Ebből aztán
nyomban rájött, hova zárták: a Flavius-amfiteátrum alatti tömlöcbe. Úgy számolta, a következő viadalokat
öt nap múlva fogják megtartani az amfiteátrumban.
A sötétség és világosság váltakozása segített neki a napok számontartásában. A folyosót éjszaka nem
világították meg, így teljes sötétség borította be a cellát is. Az éjjel feneketlen feketesége eleinte
megrémisztette Luciust, de képzeletben Apollóniosz társaságát kereste, és ettől megnyugodott. Néha úgy
érezte, hogy a Tanító tényleg beszél hozzá éjszakánként, de az irdatlan sötétségben meg sem tudta volna
mondani, hogy ébren van vagy álmodik, sőt azt sem, hogy életben van-e még, vagy már meghalt.
– Nyugodj meg! – tanácsolta Apollóniosz. – Bár a testem messze van, veled maradtam.
Az ötödik napon Lucius nagy ricsajra ébredt közelről és távolról – trombiták harsantak, emberek
kiabáltak és röhögtek, kapuk dörrentek, és egy hatalmas tömeg állandó morajlása szűrődött be, olykor
izgatott kiáltásoktól megszakítva. A feje fölött zsúfolásig megtelt az amfiteátrum, és megkezdődtek a
játékok.
A látványossághoz hozzátartozott a bűnösök ítéletének végrehajtása is. Lucius számtalanszor
szemtanúja volt ilyen eseménynek, illetve csak ameddig nem csatlakozott Apollónioszhoz, mert azóta be
sem tette a lábát az amfiteátrumba. Habár olykor beleképzelte magát az arénában küzdő vadászok
helyzetébe, akik egzotikus fenevadakat cserkésznek be, arra soha nem gondolt, hogy a ragadozókkal vívott
élet-halál harcra ítéltek közé is kerülhet. Most mégis ez a nyomorúságos sors jutott neki osztályrészül.
Apollóniosz vajon látta előre ezt a fordulatot? Miért menekült el, a saját bőrét mentve, és miért
hagyta, hogy Lucius egyedül nézzen szembe ezzel a szörnyűséges és megalázó végzettel? Miért nem
használta a mágiáját arra is, hogy Luciust is magával vigye?
 Egy rövid időre Lucius valóban kétségbeesett. Aztán hirtelen felderült a kedélye. Valami nagy
könnyedséget érzett, mintha jókora súly gördült volna le róla. Még a bilincseit sem érezte annyira
nehéznek. Úgy döntött, hogy teljesen a Tanítóra bízza magát, és elhiszi, hogy Apollóniosz előre látta ezt a
pillanatot. Kellően felkészítette arra, hogy nyugodtan és méltóságteljesen nézhessen szembe vele. Minden
a lehető legjobban alakult.
Amikor az őrök eljöttek érte, meglepődtek a viselkedésén. Remegő, vonakodó, síró, küszködő,
könyörgő foglyokhoz voltak szokva, vagy olyanokhoz, akik lebénultak, megdermedtek, és csak bámultak a
semmibe. Lucius azonban a szemükbe nézett, szívélyesen biccentett feléjük, és magától felkelt, hogy
kövesse őket.
Levették róla a béklyót. Gyengének és merevnek érezte a végtagjait a hosszú korlátozás után, de örült
is, hogy kiszabadult. A karjaival nyújtózott egyet, és még az ujjait is széttárta. A lábával rúgott néhányat,
majd a térdeit emelgette, mintha azt akarná ellenőrizni, hogy van-e még uralma a teste fölött. Szerencsés
dolognak könyvelte el, hogy az utolsó perceiben ismét embernek érezheti magát, akármilyen rövid időre.
Az őrök levették róla a kopott tunikát, így csak az ágyékkötő maradt rajta. Egy bőrövet csatoltak a
derekára, amin egy hüvely is volt, benne egy tőrrel. Egy pillanatra kihúzta, és látta, hogy nagyon tompa.
Ezután egy íjat és egyetlen nyilat kapott Az íj gyenge volt, húrja laza, a nyíl feje pedig nem fémből, hanem
parafából készült. A nézők a közönség távlatából nem vehették észre, hogy haszontalan fegyvereket forgat.
Miközben végigmentek a folyosón, a tömeg moraja egyre hangosabb lett. Egy vasrácsokból álló
kapuhoz értek, amely nemsokára kinyílt. Az őrök leengedték a lándzsáikat, de nem kellett vele Luciust
döfködniük. Önként gyalogolt mezítláb a felforrósodott homokon, a vakító napfénytől hunyorogva.
A lelátóról már sokszor megfigyelte az építmény roppant méreteit, ám az arénából még soha.
Felfoghatatlanul sok ember nyüzsgött körülötte és fölötte. Ebben a néptengerben a császári páholy is
eltörpült, és a benne ülők egy festmény parányi alakjainak látszottak. Lucius felismerte Domitianust és a
császárnét, valamint a császár kis fejű kísérőjét is a távolban. Jelen volt a császári család egyik
leghíresebb és legszebb tagja is, az uralkodó unokahúga, Flavia Domitilla, a férjével és két kisfiukkal
együtt. Earinus is ott ült, az eunuch mellett pedig Lucius némi megdöbbenéssel vette észre Martialist.
Arról is verset ír majd, ami most fog történni? Az udvaroncok között felfedezte Catullust és Epaphroditust
is.
A tömeg elcsendesült. A kikiáltó bejelentést tett. Mondatai furcsán visszhangoztak Lucius fülében.
Semmit sem értett a férfi szavaiból, csak egy nevet: „Lucius Pinarius…”
Szokatlannak találta a saját nevét, mintha a hangok egymásutánjának semmi köze nem lett volna az ő
személyéhez.
– Lucius Pinarius – mondta magában. – Lucius Pinariusnak hívnak. Egy Róma nevű helyen vagyok.
Meg fogok halni.
Ezután az aréna közepére sétált, és lassan forogva körülnézett.
Úgy érezte, mintha a világmindenség kellős közepében volna, és minden irányból körülvennék Róma
lakói, az egész nép, mi több, az egész város, sőt, a hatalmas birodalom, a földek, tengerek, és minden, ami
azokon túl terül el. Az amfiteátrumban minden szempár rászegeződött, mégsem érezte magát leleplezve,
mégsem érezte, hogy kiszolgáltatott és sebezhető, inkább különös módon az elszigeteltség és a védettség
érzése uralkodott el rajta. Teljesen körbemosta a szüntelen zaj és az örvénylő káosz, ott azonban, ahol állt,
csak csend volt és mozdulatlanság. Az egyedülvaló istenség szemének pupillájában állt. Apollóniosz
vajon előre tudta, hogy így fogja érezni magát? Maga a Tanító vezérelte el eddig a helyig és pillanatig?
Egy kapu dörrent, és amikor Lucius megfordult, látta, hogy nincs egyedül az arénában. Egy oroszlánt
engedtek ki a homokra. Az állat körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, majd észrevette Luciust. Egy
pillanatra lekuporodott, megfeszítette az izmait, aztán futásnak eredt, egyenesen a prédája felé.
 Minek volt nála az íj és a nyíl? Még ha meg is célozza és el is találja a ragadozót, csak még jobban
felbőszíti. Lucius eldobta mindkettőt.
Hát a tőrt ugyan mire használhatta volna? Volt némi csekély esélye, hogy a tompa pengével megsebzi a
fenevadat, sőt valami csoda folytán akár végzetesen is lecsaphatott volna rá. De mire hozzáfért volna, az
oroszlán bizonyosan szétmarcangolja, és a legjobb végkifejlet csak az lehet, hogy mindketten meghalnak.
Lucius nem akarta megölni az állatot. Kihúzta a tőrt a hüvelyből, amivel felizgatta a tömeget, de aztán
eldobta, gúny és értetlenség hangjait váltva ki a tömegből.
Lucius lenézett a derékszíjára. Mit szólna Apollóniosz, ha látná, hogy egy bőrből készült tárgyat visel?
Azt is lecsatolta magáról, és elhajította.
Egyszeriben megundorodott a testével érintkező, koszos ágyékkötőtől is. Nem akart abban meghalni.
Lerángatta magáról, és ledobta a földre.
Meztelenül állt a kozmosz középpontjában, megszabadulva minden földi látszattól. Csupasz volt, csak
a fascinum maradt rajta, ami ragyogóan fénylett a napsütésben.
Nem tudott volna magyarázatot adni arra, ami a következő percben megtörtént. Egy öreg rabszolga,
egy hosszú életút megannyi veszélyes vadászatának megtépázott túlélője egyszer felvilágosította arról,
hogy mit kell tenni, amikor egy veszélyes állattal találkozik a vadonban, és nincs nála fegyver: „Olyan
vadnak és vérszomjasnak kell lenned, mint az ellenfelednek. Nem… még vadabbnak és
vérszomjasabbnak! Ugrálj, hadonássz a karoddal, sikoltozz és üvölts, mint aki megőrült!”
– Tegyek úgy, mintha veszélyes volnék? – kérdezte tőle Lucius.
– Ne tégy úgy. Meg kell találnod magadban azt a részedet, ami tényleg olyan vad, mint a ragadozó.
– És mi van, ha bennem nincs olyan rész? – kérdezte Lucius.
– De van – felelte a rabszolga.
Lucius hamar megfeledkezett erről a beszélgetésről, de most eszébe jutott, miközben az oroszlán felé
rohant.
Olyan velőtrázó sikoly ütötte meg a fülét, hogy még az ő hátán is felállt a szőr, holott ő maga adta ki a
hangot. Mozgásba lendült a teste, de nem fogta fel, milyen mozdulatokat tesz. Lehet, hogy komikusan nézett
ki, mint egy rángatózó némajátékos, mert a lelátóról nevetés hallatszott. Az oroszlánt azonban nem
mulattatta a sikoly, a trappolás és a hadonászás. Riadtan megtorpant, és értetlenül nézett. Lucius
kiszagolta, hogy most előnyhöz juthat, és üldözőbe vette az állatot. Azt tette, amit értelmes ember soha
nem tett volna: megtámadta az oroszlánt.
Mit tesz, ha az állat egy helyben marad? Nem lesz más választása, mint ráugrani és megbirkózni vele.
Képtelen ötlet volt, de most már nem fordulhatott vissza.
Hitetlenkedő nyögések és izgatott sikolyok keltek a tömegből. Az oroszlán lekushadt, lelapította a
fülét, felemelte az egyik lábát, és kivillantotta a fogait. Lucius mind közelebb ért hozzá, torkaszakadtából
üvöltött, karját lóbálta, és közben egyre jobban felgyorsult. Amikor már ugrott volna, az állat megfordult,
és elszaladt.
Lucius tovább üldözte az oroszlánt. A tömeg őrjöngése szinte már fülsiketítő volt Lucius érzékelte a
sokaság mozgását maga körül. A nézők egyszerre ugrottak fel a helyükről.
Az oroszlán még futott egy darabig, aztán megállt, és lelapult füllel visszanézett rá. Harcra készült, ám
aztán ismét inába szállt a bátorsága, és újból futásnak eredt, szinte osonva. Az állatot legalább annyira
meglepte a saját gyávasága, mint Lucius váratlan támadása. A ragadozó nem szokott hozzá, hogy őt
hajszolják.
Lucius nem sokáig bírta az üvöltést és a futást. Elgyengült a hosszú fogságtól. Megtalálta magában a
korábban ismeretlen erőforrást, és hagyta, hogy az energia szinte kirobbanjon belőle, hangban és
mozdulatokban egyaránt, de egyre jobban fáradt.
 Aztán az ereje egy szempillantás alatt elhagyta. Megállt és elhallgatott. Levegő után kapkodott. Alig
bírt talpon maradni.
Az oroszlán egészen az aréna túlsó végéig futott. Megpördült, és ránézett Luciusra, aztán leült a
homokba, mint egy szfinx, és ide-oda csapkodta a farkát.
Egy darabig mozdulatlanok maradtak, a férfi és az oroszlán is, és egymást nézték a homok fölött.
Végül kinyílt az egyik kapu. Hosszú póznákkal felszerelkezett segédek rohantak ki az arénába, és bökdösni
kezdték az oroszlánt, hogy rávegyék Lucius megtámadására. A nagymacska azonban inkább a segédekre
támadt: sziszegett és a mancsával csapkodott feléjük. A szolgák végül kénytelenek voltak visszavonulni.
Az állat ismét lekuporodott, és a nyelvét lógatva zihált.
Lucius nem tudott tovább állni, le kellett ülnie. Egy vértócsát vett észre a közelben a homokon, a
közepén egy húscsomóval. Valószínűleg egy emberi lénytől származott, a nap egyik korábbi áldozatától,
de annyira véres és formátlan volt, hogy inkább egy mészárosüzlet kidobott maradványának látszott.
Lucius elfintorodott, és hányingert érzett.
Egy ideig mindketten ültek a helyükön, és egymástól tisztes távolságban pihentek. Aztán a ragadozó
felkelt, és nagyon lassan Lucius felé kezdett poroszkálni. A tömeg izgatott morajlással leste. Luciustól egy
kőhajításnyira az állat megállt, és ismét eleven szfinx lett belőle.
Lucius összeszedte utolsó maradék erejét, négykézlábra tápászkodott, és odamászott a homokban
heverő véres húscafathoz. Mit gondolna Apollóniosz a szándékáról? A Tanító azt vallotta, hogy az ember
ne egye meg az állatokat, de soha nem hallotta tőle azt, hogy az állatok nem ehetik meg az embert. A
természetükhöz tartozott, így nem lehetett őket lenevelni róla.
Lucius émelyegve megragadta a húsdarabot, és odadobta az oroszlánnak. Az állat hátrahőkölt, majd
közelebb vitte a fejét a húshoz, és megszagolta. Végül rávetette magát a maradványokra, a mancsa közé
fogta, és erőteljes fogaival marcangolni kezdte.
Az oroszlán mohón falt. Amikor végzett, felkelt a földről, és Lucius felé indult, aki maradt a helyén,
mert csak ahhoz volt ereje, hogy behunyja a szemét. Mélyeket lélegzett, és várta az elkerülhetetlen sorsát.
Miközben az oroszlán egyre közelebb ért, Lucius hallotta a lábai dobbanását a homokban, és érezte a
szájából kiáradó bűzt.
Valami durva és nedves ért hozzá Lucius kezéhez. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy az oroszlán a
kezén maradt vért nyalogatja. Nem sietett, alaposan letisztította, majd leült a férfi mellé, és látszólag
elégedetten behunyta a szemét.
A lelátóról vegyes hangok érkeztek – nevetés és taps, de mérges kiabálás és gúnyos fütyülés is. A
nézők egy részét rabul ejtették a látottak, és éltették Luciust a bátorsága miatt. Mások csalódottak voltak,
amiért megfosztották őket egy újabb ember széttépésének látványától, és azt gyanították, hogy valami trükk
készülődik.
Lucius a császári páholy felé fordította a tekintetét. Domitianus állva nézte. Catullus is ott volt
mellette, és a jobb fülébe suttogott. Epaphroditus közben a bal fülét foglalta le. Domitianus mindkettőjüket
elhessegette magától, és egy harmadik udvaroncnak adott parancsot a kíséretéből. Pár pillanattal később a
hosszú botokat hordozó segédek ismét kiléptek az arénába. Az egyik pózna végére egy darab húst kötöttek.
Az egyik nyílás felé csalták a nagymacskát, majd miután kiment, a kapu bezáródott mögötte.
Egy udvaronc a császári páholyhoz intette Luciust. Az elítéltnek valahogy sikerült talpra kecmeregnie,
és botorkálva elindult abba az irányba. Domitianus odaállt a korláthoz, és lenézett.
A császár felemelte a kezét. Az összes néző elhallgatott.
Rideg mosoly villant fel Domitianus arcán. Az amfiteátrum kivételes hangviszonyainak köszönhetően
alig kellett felemelnie a hangját, Lucius így is jól hallotta.
– Azt hiszem, Lucius Pinarius, hogy te vagy a legszerencsésebb ember, akivel valaha találkoztam.
Nem egyszer próbáltalak már eltenni az utamból, és nem egyszer gondoltam meg magam.
– A caesar könyörületes – nyögte ki Lucius. Fájt a torka, és berekedt a sok üvöltéstől.
– Talán. De lehet, hogy a caesar inkább attól tart, valami mágikus erő birtokában vagy. A tüanai mágus
arra is megtanított, hogyan kell megbabonázni egy oroszlánt?
– Mindig szem előtt tartottam a Tanító példáját, dominus, de semmilyen varázsigét nem tanított nekem.
– Akkor lehet, hogy a nyakadban lógó amulett felelős a jó szerencsédért. Nagyon erős mágiát
hordozhat.
Lucius megérintette a fascinumot.
– Életben maradsz, és elengedünk, Lucius Pinarius. Ezennel az elkobzott vagyonodat is
visszaszolgáltatjuk neked. Epaphroditus, gondoskodj mindenről!
– De dominus… – tiltakozott Catullus, ám Domitianus rátette az ujját a szájára.
A segédek ismét bejöttek, hogy kivezessék Luciust az arénából. Lucius hálás volt azért, hogy ilyen
erősek. Az ő lábából időközben minden erő kiment, így gyakorlatilag ki kellett vinniük.


KR. U. 96
Szokatlanul viharos volt az időjárás egész nyáron, és még septemberben is – vagyis Germanicus
hónapban, ahogy Domitianus átnevezte ezt az időszakot. Egyik vad égiháború követte a másikat, és még a
felületes szemlélők is észrevették, hogy milyen páratlan gyakorisággal fordul elő villámlás. A villámok
ráadásul belecsaptak a capitolinusi Jupiter-templomba és a Flaviusok templomába is, amelynek
szentélyében megrongálták Vespasianus szobrát. A császári palota sem tudta kivédeni a többszörös
villámcsapást, és a mendemondák szerint az egyik ménkű a császár hálószobájában okozott kisebb tüzet.
Sokan tanakodtak arról, hogy mit jelenthet ez a sok ómen az égből.
Lucius gyapjúköpenybe burkolózva ült egy kőpadon alaposan felázott kertjében, a fenyegető délelőtti
égbolt alatt. Egy villám pont a feje fölött cikázott át, és furcsa fényt vetett a nedvességtől csillogó, zöld
növényzetre. Egy szívdobbanásnyi idővel később akkora mennydörgés hangzott fel, hogy megremegtek a
fák és bokrok levelei. Lehet, hogy ez a sok villám hordozott valami üzenetet, ám Luciust ez vajmi kevéssé
érdekelte. Megint mélyponton volt az élete; ennyire talán egyszer sem veszítette el a talajt a lába alól
Cornelia halála óta. Még mindig nagyon hiányzott neki a papnő, de ebben az időszakban az érzés
valósággal mardosta.
Apollónioszt is hiányolta. Amióta eltűnt Rómából, a Tanító folyamatosan költözött egyik helyről a
másikra, állítólag a keleti provinciák városait járta, és mindig sikerült egérutat nyernie Domitianus
ügynökei elől. Lucius sokáig semmit sem hallott felőle, végül azonban Nerva egyszer meglátogatta, és
elárulta neki, hogy továbbra is tartja a kapcsolatot Apollóniosszal. Azt is felajánlotta, hogy üzenhet neki
rajta keresztül, és megismertetett vele egy titkosírást, amivel mások számára olvashatatlanná tehette a
leveleit.
Apollóniosz bátorító leveleket küldött vissza Luciusnak, ám annyira rövideket, hogy Lucius túlzottan
is sekélyesnek érezte őket. Egy tipikus rejtélyes üzenete így szólt: „Egy tengerparti városban vagyok,
amelynek nevét nem árulhatom el, jó emberek között. Meséltem nekik egy római barátomról, aki lefeküdt
egy oroszlán mellé az arénában. Bárcsak ott lettem volna, hogy láthassam! A te bátorságod másokba is
erőt önt. Ég veled!”
Amikor Lucius visszaírt a Tanítónak, ő is keveset árult el magáról – visszavonult életmódja nem volt
túl izgalmas –, inkább olyan római hírekről számolt be, amelyek talán érdekelhették Apollónioszt, noha
gyanította, hogy Nerva ezekről idejében tájékoztatja őt.
A gyér levelezés természetesen nem pótolhatta azt a személyes kapcsolatot, amit Lucius korábban
ápolt a Tanítóval. Most, hogy Apollóniosz nem járt előtte napi szinten követendő példával, Lucius sokszor
zavarodottnak és elveszettnek érezte magát. Még mindig szem előtt tartotta a bölcs öreg tantételeit, vagyis
tartózkodott a bortól, a hústól és a testi együttléttől, ám az a kiegyensúlyozottság és elégedettség, amivel
Apollóniosz társasága ajándékozta meg, kezdett elszivárogni belőle.
Újabb villámok hasították keresztbe az eget, és hosszú morajlás hangja követte őket.
Annak ellenére, hogy a Tanító tiltotta a szomorúságba való belesüppedést, Lucius egyre gyakrabban
kapta azon magát, hogy a számára legtöbbet jelentő emberek elvesztése miatt búsong. Apja öngyilkossága
rettentő csapás volt, Sporus halála pedig még az azóta eltelt hosszú idő ellenére is kísértette. Az anyját az
a járvány vitte el, ami a Vesuvius kirobbanását követő hamufelhő miatt tört ki a városban; az asszony
nélkül pedig szétesett a család is, és Lucius fokozatosan egyre jobban eltávolodott a három
lánytestvérétől. Amikor felbukkant az aréna homokján, elhidegülésük teljessé vált. Lucius megsínylette azt
is, amikor Domitianus száműzte a pruszai Diót, és vele együtt gyakorlatilag az összes római filozófust.
Bár egy időben élvezte Martialis humorát, a költő talpnyaló viszonyulása a császárhoz viszolygást keltett
benne, és emiatt olybá tűnt, mintha Martialis is meghalt volna. Azután pedig, hogy Apollóniosz –
feltehetőleg örökre – elhagyta Rómát, Lucius elhagyatott és elszigetelt lett, akár egy katasztrófa egyetlen
túlélője. Ez a katasztrófa pedig nem volt más, mint a saját élete.
Ezek a morbid gondolatok azután szökkentek szárba a fejében, hogy előző nap elérkezett hozzá a hír:
Epaphroditus is meghalt.
Soha nem volt nála jobb barátja. Epaphroditus biztonságos menedéket nyújtott Luciusnak a Nero
halálát követő, alattomossággal teli hónapokban, és bevezette roppant művelt és emelkedett baráti körébe
is. Ő volt az egyetlen ember, akinek Lucius mesélt a Corneliához fűződő viszonyáról. Az utolsó időkben
már nem álltak olyan közel egymáshoz, de csak azért, mert Lucius nagy melankóliájában inkább elfordult
Epaphroditus köreitől.
Epaphroditus visszatérése Lucius életébe, Apollóniosz tárgyalásán, éppoly rövid volt, mint amilyen
váratlan. Miután Domitianus kihirdette, hogy életben hagyja, Lucius hazatért, és a házában azonnal egy
levél várta Epaphroditustól. Nem egy császári hírvivő hozta, hanem egy személyes küldönc. Soraiban a
barátja kifejezte, mennyire örül Lucius jó szerencséjének, de azt is egyértelművé tette, hogy többé
semmilyen kapcsolat nem lehet közöttük: „Az által, hogy visszatértem az udvar szolgálatába, és neked is
megvan a magad szövevényes története a császárral, már nem lehetünk olyan közel egymáshoz, mint
egykoron. Téged ismerni immár veszélyes dolog. Ahogy engem is. Tartsunk tisztes távolságot,
mindkettőnk érdekében. Azt viszont tudnod kell, Lucius, hogy mindig is kedvelni foglak, és csakis a
legjobbakat kívánom neked. Bízom benne, hogy megsemmisíted a levelemet, miután elolvastad.”
Az azóta eltelt években Lucius nem látta régi barátját és mentorát, és levelet sem váltottak egymással.
Most pedig a haláláról kapott hírt.
Ismét Hilarion gyűjtötte be a fórumról az előző nap értesüléseit, és ő hozta el Luciusnak. Azt nem tudta
kideríteni, hogy pontosan miért és hogyan halt meg Epaphroditus, de a ház ura azt remélte, hogy a
nemsokára megérkező látogatója fel fogja világosítani.
A felhős délelőtti ég lassan úgy besötétült, mintha már az éjfél köszöntött volna be. Vadul zuhogott az
eső. A gyapjúköpenyében is borzongó Lucius visszavonult kertjéből a könyvtárába, ahol Hilarion
felszította a tüzet a szénserpenyőben. Az eső olyan erősen korbácsolta a tetőt, és olyan fülsiketítő volt a
mennydörgés, hogy Lucius meg sem hallotta a kopogást a bejárati ajtónál. Hilarion viszont hallotta, és be
is vezette a látogatót a könyvtárba, majd tapintatosan távozott.
A hosszú, terebélyes köpeny eltakarta a jövevény nemét, a csuklya pedig az arcát. Vajon azért vette
fel, hogy megóvja magát a zord időjárástól, vagy azért, hogy észrevétlenül osonhasson végig a
Palatinuson? Megállt a szénserpenyő előtt, majd hátratolta a csuklyáját, és megrázta a fejét. Egy nő volt.
Dús, fekete fürtök szabadultak el minden irányba, amelyek közé még alig vegyültek ősz tincsek.
Flavia Domitilla, a császár unokahúga volt, Domitilla nevű lánytestvérének gyermeke, de nem igazán
hasonlított a Flaviusokra. Arccsontja magas volt, orra kicsi, homloka pedig széles, és mindehhez sötéten
csillogó szem és érzéki száj társult. Köpenye formája kirajzolta nőies formáját, amely már elkezdett
megvastagodni. Bár Flavia életútja nem hasonlított egy Vesta-szűzére – elvégre hét gyermeket szült –,
valamiért mégis Corneliára emlékeztette Luciust. Talán az önfejűsége és a lendületessége okán. De lehet,
hogy csak azért idézte fel a papnő alakját, mert ő volt az első nő Cornelia óta, aki némi testi vonzalmat
volt képes gerjeszteni Luciusban. Flavia azonban nem azért jött, hogy elcsábítsa Luciust, sőt, barátkozni
sem akart vele.
– Üdv, Flavia! – köszöntötte a ház ura.
– Üdv, Lucius!
– Mit tudsz nekem mondani Epaphroditus haláláról? – kérdezte a férfi.
A nő felsóhajtott.
– Ha jól tudom, ti ketten már a nagyapám idején közeli barátok voltatok.
– Igen. Mindig is barátomnak tartottam Epaphroditust, jóllehet, régóta nem találkoztunk.
– Mennyit hallottál?
– Csak azt, amit a felszabadítottam a fórumon keringő pletykákból össze tudott rakni, de az vajmi
kevés. Igaz hát, hogy meghalt?
– Igen.
– Hogy történt?
– Domitianus elítélte. Önkezével vetett véget az életének.
– De miért? Mi volt a vád?
– Ugyanaz, amit a nagybátyám az ellenségei ellen fel szokott hozni, legyenek valódi vagy csak vélt
ellenségek. A caesar elleni szervezkedéssel vádolta.
– És ez igaz?
Flavia belenézett a tűzbe.
– Nem tudom, miből feltételezed, hogy én tudom a választ… hogy sejtésem van róla, ki akarja holtan
látni a császárt.
– Gondolom, rengetegen kívánják a halálát. De csak néhányan kockáztatnák meg, hogy tegyenek is
valamit a cél érdekében. Epaphroditus ezek közé tartozott volna?
Flavia lebiggyesztette a száját. A tűz fénye sziporkázott a szemében. Lucius észrevette, hogy a
szépsége minden másról eltereli a figyelmét. Mit szólna Apollóniosz, ha látná, hogy idejött, az ő házába?
Bizonyára megvetné azt a testi vonzalmat, amit a nő iránt érzett, bár Flavia nem ezért látogatta meg. Azért
jött, mert mindketten Domitianus halálát kívánták. Hát erről mit gondolna Apollóniosz? Elfogadna valaha
egy gyilkosságot, egy önkényúr elveszejtését?
Flavia megcsóválta a fejét.
– Régen sokat láttam Epaphroditust a császári udvarban. Meghunyászkodón, félénken viselkedett,
gondoltam is magamban, hogy ebből az alakból elsőrangú ügynök lehetne. Ki gyanakodna rá? Ezért
megkerestem őt – óvatosan, minden feltűnés nélkül. Ő azonban visszautasított. Azt mondta, elég káoszt
látott Nero halála után, és soha nem tudna részt venni egy olyan tervben, amely hasonló káoszhoz vezethet,
akármi is legyen a szándékunk. A félénksége tehát nem színlelés volt, hanem az őszinte magatartása. Nem
akart több bonyodalmat az életébe. Szegény ember! A nagybátyámnak békén kellett volna hagynia, nem
újabb szolgálatra hívni az udvarba a visszavonulása után. Végső soron ez a döntés okozta Epaphroditus
bukását.
– Mivel keltette fel Domitianus gyanakvását?
 A nő ismét sóhajtott.
– Olyan szánalmas ez az egész történet, hogy szinte fáj elmesélni. Domitianus hallott egy pletykát,
amely szerint midőn Nero megpróbálta megölni magát, nem járt sikerrel, így Epaphroditus tette meg
helyette. Persze hűségből és könyörületből, de tulajdonképpen Epaphroditus kezétől eredt a végső szúrás.
A császár magához hívatta Epaphroditust, és követelte, hogy árulja el a teljes igazságot. Epaphroditus
túlzottan megrémült ahhoz, hogy hazudjon. Elismerte, hogy ő segítette át Nerót a túlvilágra. Ezek után
Domitianusnak valóságos rögeszméjévé vált ez a történet. Újra és újra elmeséltette Epaphroditusszal,
olykor az éjszaka közepén, mintha valahogy rá akarta volna venni, hogy valljon be egy bűncselekményt,
áruljon el valami titkos részletet. Végül a fejébe vette, hogy Epaphroditus meggyilkolta Nerót. „És akkor
mi van? – kérdezték az udvaroncai. – Szívességet tett mindenkinek.” Végtére is, ha Nero még élne, a
nagyapám soha nem lehetett volna császár. A nagybátyám viszont a fejébe vette, hogy Epaphroditus
fenyegetést jelent rá nézve. „Ha valaki egyszer kezet emel egy császárra, megteszi még egyszer” –
mondogatta. Epaphroditus semmiféle császárellenes összeesküvésben nem vett részt. De ő ölte meg Nerót,
és ezért az életével kellett fizetnie.
– Hiszen ez majdnem harminc évvel ezelőtt volt! Nevetséges az egész!
– Úgy van, őrültség. A nagybátyám megőrült. Ezért is jöttem el hozzád. Ezért van szükségem a
segítségedre.
Először egy hónappal korábban látogatta meg Luciust, és azóta kétszer kereste fel. Pontosan úgy
próbálta megnyerni magának, mint annak idején Epaphroditust – óvatosan, minden feltűnés nélkül.
Epaphroditusszal ellentétben azonban Lucius fogékonynak bizonyult a barátságos közeledésekre. Flavia
pedig negyedszer is visszajött.
– Hadd mondjam el azt is, hogy Epaphroditus végrendeletet hagyott – folytatta a nő. – Ma reggel
elhozták a Vesta-szüzektől, akik őrizték, és felolvasták. Téged is megnevezett benne.
– Engem?
– Igen. A nagybátyám valószínűleg érvényteleníttetni fogja a végakaratot, és magának fogja követelni a
vagyont, mivel Epaphroditust az állam ellenségének nyilvánította.
Azzal akarta feltüzelni Luciust a császár ellen, hogy elárulta: ki akarja túrni az örökségéből? Ha így
lett volna, Luciust vérig sérti ezzel. Soha nem hajtotta a mohóság. Az asszony következő mondata azonban
ráébresztette Luciust, hogy eddig tévesen ítélte meg őt.
– Nem sokat hagyott neked a végrendeletében. Szinte mindent a felszabadítottjára örökített, egy
Epiktétosz nevű filozófusra, akit száműztek Itáliából. Epaphroditus kikötötte, hogy ebből a jövedelemből
egy iskolát kell létrehoznia. „Hadd mozdítsa elő a vagyonom, ha már van, a filozófia népszerűsítését!”
Rád egy szobrot hagyott.
– Egy szobrot?
– Bizonyára a kertjében tartja. Egy atléta szobra, ha jól emlékszem.
– Melankomasz, az ökölvívó – suttogta Lucius, és felidézte a pillanatot, amikor először látta a szobrot,
azon a napon, amikor a Vesuvius hamufelhője elborította Rómát.
– Igen, arról van szó.
„Melankomasz akkor is itt lesz, amikor már egyikünk sem él”, mondta egyszer Epaphroditus. A szobor
túlélte a gazdáját.
Lucius megállt a tűz előtt, Flaviával szemben, és a lángok fényében megszemlélte az arcát. Próbált
nem úgy nézni rá, mint egy szép nőre, vagy egy gyászoló özvegyre, vagy a császár unokahúgára, hanem
úgy, mint egy lehetséges szövetségesre egy veszélyes vállalkozásban. Vajon lehet bízni abban, hogy tartja
a száját szükséghelyzetben? Elég okos ahhoz, hogy sikeres összeesküvést szervezzen egy olyan gyanakvó
ember ellen, mint a nagybátyja, és lesz elég bátorsága, hogy véghezvigye a tervet?
 Nyilvánvaló volt, miért gyűlöli annyira a nagybátyját, és miért fél tőle annyira. Mivel egy Flavius-
unokatestvérhez ment férjhez, és hét gyereket szült, régóta beletartozott Domitianus legbelső köreibe. A
császár fiának halála, valamint a trónörökös nemzésére tett meddő próbálkozások után Domitianus Flavia
két fiát helyezte előre az örökösödési sorban. Ekkortájt fényesnek és ragyogónak tetszett a családja
jövője.
Lucius felidézett egy ősi etruszk mondást: „Ha túl közel ülsz a tűzhöz, meggyullad a köpenyed.” Egyik
gyanakvási rohamában Domitianus az unokahúga ellen fordult, azzal az ürüggyel, hogy titokban a férjével
együtt áttért a zsidó vallásra, vagy keresztény lett – mindegy, melyik, mert a rómaiak szemében mindkét
kultusz az istentagadást hirdette, illetve az istenek iránti tiszteletlenséget, amit a császári famílián belül
nem lehetett eltűrni. Lucius soha nem kérdezte meg Flaviát, hogy igaz volt-e a vád, és az asszony sem
beszélt erről.
Akármi is volt az igazság, Flavia férjét a császár kivégeztette, az özvegyet és a gyerekeit pedig
Pandateria szigetére száműzte, Itália nyugati partjára. Domitianus végül engedélyezte Flaviának, hogy
visszatérjen Rómába – mi több, kényszerítette rá –, a gyerekeinek viszont a szigeten kellett maradniuk,
hogy biztosítsák az anyjuk császár iránti hűségét.
Flavia megkeseredett asszony lett. A bosszú ösztönözte lépéseit, ugyanakkor a leszármazottai
túléléséről is gondoskodni akart. Amíg Domitianus életben volt, az ő családja számára minden nap újabb
veszélyt jelentett. Egy elfuserált összeesküvés kétségkívül mindnyájuk halálát jelentené. Még egy sikeres
merénylet is a bukásukhoz vezethetne, ugyanakkor felszabadíthatná őket az állandó rettegésből, és
újraegyesíthetné a családot.
Ahogy a lángok fölött az özvegyet figyelte, az az elhatározás született meg Luciusban, hogy meg fog
bízni benne.
– Tudod, miért jöttem ide – mondta az asszony.
– Igen.
– Segítesz nekünk?
Luciusnak Cornelia jutott eszébe. Aztán Epaphroditus. Apollónioszra is visszagondolt, ám a jelen
körülmények között nem érzett késztetést rá, hogy a Tanító szabályait kövesse. Lucius nem volt igazán
filozófusalkat, csak egy őszinte és gyakran gyenge szívű útkereső. Tettre késznek sem lehetett nevezni –
bár ez még megváltozhatott.
– Igen. Segítek. De mit tehetek én?
Flavia arcán győzedelmes mosoly villant fel, és hirtelenjében kissé el is csúfította. Lucius újra a
császár unokahúgának látta, aki nagyon is hasonlít Domitianusra – telhetetlen, megállíthatatlan és
vérszomjas. Még csak nem is utalt rá, hogy mennyi veszéllyel kell szembenéznie. Valószínűleg nem is
érdekelte, hogy Lucius élve kerül-e ki az összeesküvésből; egyszerű eszközként használta.
Megkérdőjelezhető indítékai, a halálos veszély és a lebukás kockázata – Lucius számára most már egyik
sem volt fontos. Osztozni akart az asszony sorsában.
– A nagybátyám nemsokára érted küld – mondta Flavia. – Talán már ma. Talán egy órán belül.
Lucius szíve elszorult.
– Az istenekre, mit tettem, amivel magamra vontam a figyelmét?
– Nem az az érdekes, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy. Majd megérted, ha elmondja neked.
Szívességet fog tőled kérni.
– Miféle szívességet?
Az asszony megcsóválta a fejét.
– Annál jobb, minél kevesebbet tudsz. Bólints rá a kérésére! Tedd, amit mond! Figyelj meg mindent,
hegyezd a füled! Te vezethetsz el bennünket a siker útjára.
 – Ezt nem értem.
– Nem is kell. Még nem. Csak menj, ha hívat.
– Csak ennyit tudsz mondani?
– Nem, még valamit. A Flaviusok házában csak egyetlen ember van, akiben teljes mértékben
megbízhatsz. Ha tőle hallod, hogy mit tégy, vagy mit mondj, akkor kövesd az utasításait. Egy Stephanus
nevű császári gondnokról van szó. Bátor ember nem kényes gyomrú. Ha végre elérkezik a döntő pillanat,
ő lesz az, akire mindnyájan számítunk.
Hilarion jelent meg az ajtóban, láthatólag megrettenve.
– Bocsáss meg, hogy közbevágok…
– Mi történt, Hilarion?
– Egy látogató áll az előtérben. Egy udvaronc a palotából. Azt mondja, hogy fel kell téged vinnie a
császárhoz. Praetorianusok is jöttek vele. Odakint várakoznak az utcán.
– Ne rémüldözz annyira, Hilarion! Akkor kellene aggódnunk, ha a praetorianusok bejöttek volna a
házba. Számítottam erre a látogatásra.
Lucius Flaviára nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.
– El kellene rejtőznöm – mondta az asszony.
Lucius biccentett Hilarion felé, aki odalépett az egyik könyvállványhoz. A bútordarab látszólag be
volt építve a falba, ám az egyik tekercs valójában egy emelőkar volt, ami ajtóként kinyitotta az egész
szekrényt. Hilarion betessékelte Flaviát a titkos szobába, és bezárta a rejtekajtót. Lucius sóhajtott. Egy
ilyen világban az a bolond, akinek nincs legalább egy titkos szobája a házában.

*

A palotába tett látogatásához a legjobb tógáját vette fel. Ez időre az eső is elállt. Napok óta nem látott,
ragyogó napfénynyalábok törtek át a felhők között, és az utcakövek és pocsolyák csillogni kezdtek.
A palotának egy olyan részébe vezették, ahol korábban még soha nem járt. A keskeny folyosók, a
kisméretű helyiségek és az udvaroncok kevésbé hivatalos magatartása azt jelezte, hogy magánlakosztályok
irányába haladnak, ahova idegent nagyon ritkán engednek be. Több helyen is megmotozták, nehogy
fegyver maradjon nála – nemcsak kétszer, hanem háromszor is. Végül, miután órákig várt egy kisebb kert
melletti szobában, csatlakozott hozzá a vak Catullus.
– Üdv, Pinarius! – köszöntötte a császár csatlósa, színtelen hangon, amely semmit sem árult el kettőjük
közös történetéről.
– Üdv, Catullus!
Lucius küszködött vele, hogy az ő hangja is semleges maradjon, holott már a férfi látványára is
dübörögni kezdett a szíve a mellkasában. Izzadt a tenyere, méghozzá olyan erősen, hogy bele kellett
törölnie a tógájába. Szerencsére a vak udvaronc nem látta, milyen kínban van.
– Ahhoz képest, hogy nem érdekelnek az állami ügyek, meglepően gyakran fordulsz meg a palota
környékén – jegyezte meg Catullus. Elmosolyodott. Talán tréfálkozott, hogy enyhítse Lucius zavarát. Vagy
csak játszott vele?
– Azért jöttem, mert hívattak. Mit akarsz tőlem?
Catullus járkálni kezdett fel-alá. Jól ismerte a szobát. Habozás – és minden jel szerint gondolkodás –
nélkül sétált végig egyik faltól a másikig, és mindig az utolsó pillanatban fordult meg, amikor már
beleütközött volna a falba.
– Amit most mondok, azt senkinek sem szabad továbbadnod. Megértetted, Pinarius?
– Igen.
 – Halálbüntetés terhe mellett.
– Értem.
– Valóban? A caesar páratlanul könyörületesen bánt veled a múltban. Véleményem szerint nem voltál
rá méltó. De ha azt, amit most hallani fogsz, bárkinek elmondod, én magam gondoskodom róla, hogy rövid
úton átköltözz a túlvilágra!
– Érthetően beszélsz, Catullus.
– Jól van. Förtelmes ez az időjárás, nem igaz?
– Nem hinném, hogy ezt akarod velem megvitatni.
– Ami azt illeti, valahogy úgy. – Catullus abbahagyta a mászkálást. – Tudod, milyen sok villámcsapást
észleltek a városban az elmúlt hónapokban?
– Igen, hallottam róla.
– A caesar nem örül ennek a sok csapásnak. Hogy őszinte legyek, el van keseredve.
– Mindenki fél a villámtól.
– A caesar nem magától a villámtól fél, hanem attól, amit a sok csapás esetleg előre jelez.
Elmagyarázom. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a császár még kisgyerek volt, egy asztrológus megjósolta
neki a halála napját, sőt az óráját is. Azt is előre megmondta, hogyan fogja bevégezni: egy penge által.
Annak idején bizonyára nagyon távolinak tűnt a megjelölt nap. Csakhogy közben eltelt az idő, és a
végzetes dátum egyre közeledik. Egy kisfiú számára a „penge általi halál” azt jelentette, hogy csatában fog
elesni, bátor harcosként, most viszont, ha elképzeli, hogy egy tőr mar a testébe, nem tud másra gondolni,
csak arra, hogy összeesküvő árulók gyilkolják meg.
– A caesar még ennyi idő után is elhiszi azt a jóslatot?
– Akár komolyan veszi, akár nem, az ember nem felejt el egy ilyen jóslatot. Egyszer az apja
viccelődött is vele. Az isteni Vespasianus a két fiával vacsorázott; az ifjú Domitianus tartott a felszolgált
gombától, ezért nem volt hajlandó megenni. Az isteni Vespasianus elnevette magát. „Lehet, hogy valóban
mérges gomba, de neked semmiképpen sem árthat, fiam, hiszen tudjuk, hogy a halálod napja még messze
van, és nem gomba fogja a vesztedet okozni!”
Lucius megvonta a vállát.
– Talán ha valóban közeledik a megjelölt nap, a caesarnak magához kellene hívatnia azt az
asztrológust, és meg kellene parancsolnia neki, hogy számítsa ki újra a horoszkópját.
– Az a csillagjós már régen halott.
– Szóval azt az embert meg sem lehet büntetni, ha hamisnak bizonyul a jóslata, és meg sem lehet
jutalmazni, ha kiderül, hogy igaza volt.
Catullus felmordult.
– Úgy csűröd-csavarod a szavakat, mint a tüanai Apollóniosz!
– Ez hízelgő, Catullus. De a caesar más asztrológusokkal is értekezhet.
– Már meg is tette. Ascletarion, akivel a caesar soha nem beszélt korábban, készített egy új
horoszkópot a caesarnak. Nem mondott konkrét jóslatot, de amit kiderített, nyugtalanító volt. A csillagok
bizonyos együttállása folytán a caesar által legjobban tisztelt istennő, Minerva jótékony pártfogása
gyengülni látszik. Ascletarion szerint Minerva oltalma pont azon a napon lesz a leggyengébb, amikor a
jóslat szerint a caesar elhalálozik. Természetes, hogy a caesart felzaklatta a hír. Úgy határozott, hogy
próbára teszi a férfi képességeit, csak hogy önmagát megnyugtassa. Megkérdezte Ascletariont, hogy meg
tudná-e jósolni a saját végzetét, mire az asztrológus így felelt: „Igen, dominus; engem kutyák fognak
széttépni.”
Lucius kis híján hangosan felnevetett.
– Lehet, hogy Ascletarion attól félt, a rosszkedvű császár a kutyák elé akarja vetni az arénába, és úgy
gondolta, ezzel a jóslattal megmentheti magát. Remélte, hogy ha előre leleplezi a szándékát, a caesar nem
mer ilyesmit tenni.
Catullus arca elfintorodott.
– Ha az asztrológus túl is járt valaki eszén, akkor az csak saját maga lehetett. A caesar parancsba adta,
hogy fojtsák meg a csillagjóst, ott helyben. Előttem lehelte ki a lelkét, méghozzá a lehető legszörnyűbb
halállal – gúnyt is űztünk a csodálatos jóslási képességeiből. A caesar utasított, hogy szervezzem meg a
férfi temetését még aznap délután, így hamar megszabadulhattunk a testétől. Csakhogy míg addig tiszta volt
az idő, akkor hirtelen vihar kerekedett. Vízözönhöz hasonló eső oltotta el a lángokat, mielőtt
elhamvaszthattuk volna a holttestet. Vad kutyák jelentek meg. Senki sem tudta megállítani őket: rávetették
magukat a máglyára, és darabokra tépték a testet.
Lucius megcsóválta a fejét.
– Szóval mégis igaznak bizonyult Ascletarion jóslata. Az asztrológusok érdekében remélem, hogy a
caesar többé nem kéri ki a tanácsukat.
– Jelenleg egy germán törzsből származó jóst tüntet ki a figyelmével, egy Eberwig nevű embert.
Egyenesen Colonia Agrippinából hívatta magához, mert állítólag mindenkinél jobban ismeri a villámok
természetét. A rómaiak között már régóta hanyatlik a villámolvasás tudománya, a jelek szerint viszont a
germánok között felvirágzott. A férfi most is az elmúlt hónapokban történt villámcsapásokat
tanulmányozza; meghatározza a helyüket és a gyakoriságukat. Eberwig ma fog beszámolót tartani a
caesarnak.
– Ez mind lenyűgöző – szólt közbe Lucius –, de mi köze ennek az egésznek hozzám? Miért kellett
idejönnöm?
– Ha éjszaka nem tud aludni, a caesar olvasni szokott. Újabban nagyon keveset alszik, vagyis
rengeteget olvas. Mostanában főként Tiberius uralkodásával foglalkozik, az ő életútja bilincseli le. Az
éjszaka közepén különféle tekercsek fölé görnyed, amelyek az elődje korából származnak. Rendszeresen
küldözgeti a titkárait ilyen-olyan iratokért. Tiberius személyes feljegyzései között a caesar a te nagyapád
nevére is rábukkant, akit szintén Lucius Pinariusnak hívtak. Tudtál róla, hogy jövendőmondó volt?
– Akárcsak az apám.
– Igen. Az apád az isteni Claudiusnak és Nerónak is jósolt. De azelőtt a nagyapád töltötte be a jós
szerepét Tiberius, Claudius, sőt, még az isteni Augustus mellett is.
Lucius apja keveset mesélt a fiának a nagyapjáról, akinek alexandriai száműzetése a család
történetének feledésre ítélt fejezetei közé tartozott.
– Tudom, hogy a nagyapám jó barátságban volt az unokafivérével, Claudiusszal. Azt is tudom, hogy
később összekülönbözött Tiberiusszal, aki száműzte Rómából. Ennek azonban semmi köze nem volt a
jósláshoz vagy a villámokhoz. Úgy tudom, a nagyapám nehézségei abból származtak, hogy
belekontárkodott az asztrológiába egy olyan időszakban, amikor Tiberius betiltotta a csillagjóslást.
– Igen, így volt. Előtte azonban, amikor az isteni Augustus még élt, magához hívatta az apádat, hogy
értelmezzen egy villámcsapást, amely a régi császári palotában történt. Ezt a történetet soha nem mesélte
el neked a nagyapád?
– Nem ismertem a nagyapámat, az apám pedig soha nem mesélt ilyesmit.
– Elképesztő, hogy a generációk pont a legérdekesebb történeteket nem mesélik tovább! Biztosíthatlak
róla, hogy a személyes naplójában Tiberius részletesen leírta az esetet. A palotába becsapott egy villám.
Augustus magához hívta a nagyapádat, hogy értelmezze az óment. A nagyapád azt mondta Augustusnak: a
csapás üzenete szerint már csak száz nap van hátra az életéből. Amikor pedig elérkezett a századik nap,
Augustus meghalt.
– Ez úgy hangzik, mint egy legenda.
 – Tiberius tényként írja le, és Domitianus is tényként fogadja el.
– Ismét megkérdezem: mi köze ennek hozzám?
– Ahogy az isteni Augustus – jogosan – meg volt győződve róla, hogy az apádnak kell értelmeznie a
jósjelet, úgy a mi caesarunk is meg van győződve róla, hogy te, Lucius Pinarius unokája vagy egyedül
képes rá, hogy meghatározd a jelenlegi villámcsapás-sorozat jelentését. Mi másért ösztökélték volna az
istenek a caesart arra, hogy meghagyja az életedet, amikor minden oka meglett volna arra, hogy kioltsa azt,
nem is egyszer, hanem kétszer? A caesar most már látja, hogy ennek a feladatnak a végrehajtása volt a
sorsod.
Lucius nyomban badarságnak könyvelte volna el az ötletet, de hirtelen rádöbbent, hogy Flaviának
tudnia kellett róla, miért hívatta Domitianus a palotába. Catullus felajánlott egy lehetőséget, hogy Lucius
az uralkodó közelébe kerülhessen, mi több, talán még a bizalmát is elnyerje. Vajon hogy vezet el mindez
majd ahhoz a célhoz, amit Flaviával közösen maguk elé tűztek? Ezt nem láthatta előre, de tudta, hogy
Flavia azt akarná: működjön együtt Catullusszal.
– Ugye tudod, hogy én az apámmal és a nagyapámmal ellentétben nem vagyok jós?
– Igen. Csakhogy gyerekkorodban az apád rendszeresen jósolt Nerónak. Bizonyosan tanultál tőle
valamit, már csak azáltal is, hogy figyelted, amit csinál.
Épp csak annyit, gondolta magában Lucius, hogy képes legyek mímelni a jóslást, ha muszáj, és közben
ne tűnjek teljesen bolondnak.
– Igen, számtalanszor láttam, hogyan jósol. Tudom, mi a módja.
– Az apád titkokat is elárult neked erről a tudományról… a szakma fortélyairól, ugye?
– Ami azt illeti, igen. Szeretett a jóslásról beszélni. Gondolom, abban reménykedett, hogy egy nap
majd követem a példáját, és magam is jós leszek.
Lucius felidézte az apjával való utolsó találkozását. Aznap, amikor Titus Pinarius elhagyta az otthonát,
hogy csatlakozzon Neróhoz az utolsó menekülőútján, a második legjobb lituusát vitte magával, és a
családi örökséget, az őseik gyönyörű elefántcsont lituusát otthon hagyta Luciusnak, aki azóta szinte rá sem
nézett, és más módon sem kísérletezett a jóslás gyakorlásával. Megtartotta a régi lituust, méghozzá egy
emléktárgyakkal teli ládában a háza előterében, pontosan az alatt a fülke alatt, amiben apja viaszmása
pihent.
– A caesar azt akarja, hogy olvasd meg neki a jósjeleket – mondta Catullus. – Azt szeretné, hogy
figyeld az égen megjelenő villámokat, és értelmezd neki az üzenetet, nem a jósok testületének tagjaként,
hanem Lucius Pinarius unokájaként és nevének viselőjeként.
– Itt? Most?
– Miért ne? Viharos nap van, bőven akadnak villámok.
– Ez szabálytalannak tűnik számomra. Nem azt mondtad, hogy a caesar germán jósa már belevetette
magát a villámcsapások értelmezésébe?
– A caesar mindkettőtöket meg fog hallgatni, és összehasonlítja az eredményeket. Teljesíted a
parancsot, vagy sem?
– Mi van, ha visszautasítom?
– Nem ezt a választ akarom hallani.
Lucius nagy levegőt vett.
– Megteszem, amit a caesar kér tőlem.
A vak udvaronc segítség nélkül, mindössze a pálcája használatával átvezette Luciust a kicsi, felázott
kerten, majd tovább, egyik folyosóról a másikra. Egy kavicsos udvaron álltak meg, amit alacsony
oszlopsorok határoltak. Lucius felismerte az auguratoriumot; többször látta az apját ezen a helyen jósolni.
Nem esett nehezére azonosítani, noha régen a császári palotán kívül volt, mostanra pedig teljesen
bekebelezte a Flaviusok háza.
Domitianus egy közeli csarnokban foglalt helyet, a szemerkélő esőtől védett helyen, udvaroncai
gyűrűjében. Amikor Lucius és Catullus megérkeztek, felkapta a fejét. Lucius hirtelen elbizonytalanodott.
Mivel egy vallási paródiát készült előadni annak az embernek, akit holtan akart látni, aligha számíthatott
volna a Tanító útmutatására vagy támogatására.
Hogy időt nyerjen, azt mondta Catullusnak, hogy szüksége lesz az ősei lituusára.
– Biztos valami más pálca is megteszi – vágta rá a vak ember.
– Nem, az az elefántcsont lituus kell nekem, amit az apámtól örökölt ládában tartok! Haza kell mennem
érte.
– Te itt maradsz! Majd valaki elhozza neked.
A közelben álló egyik udvaronc meghallotta ezt, és előrelépett. Középkorú férfi volt bozontos
szemöldökkel és takaros formára nyírt szakállal.
– Én elmegyek érte – jelentette be.
– Jól van, Stephanus – helyeselt Catullus. Lucius felfigyelt a névre. – Pinarius elmondja neked, hol
találod, én pedig elmagyarázom a caesarnak a késés okát.
Amint Catullus hallótávolságon kívül került, Lucius ezt suttogta Stephanus fülébe:
– Már hallottam a nevedet a mai napon, mielőtt idejöttem.
Az udvaronc bólintott.
– Tíz nap múlva – felelte halkan, alig mozgatva a száját.
Lucius összeráncolta a homlokát. Miről beszél ez az ember?
– Tíz nap múlva – ismételte Stephanus. – Tizennégy nappal domitianus kalendaeja előtt, a nap ötödik
órájában. Meg tudod jegyezni?
Lucius egy darabig bambán nézett a férfira, aztán bólintott.
– Igen – mondta megszokott, hétköznapi hangszínén. – Egy antik ládában tartom az előtérben, az apám
viaszképmása alatt. Nem lehet eltéveszteni… gyönyörű ódon tárgy, színtiszta elefántcsontból. A
felszabadítottam, Hilarion majd segít megkeresni.
– Akkor én indulok – közölte Stephanus. – Sietek vissza, amennyire tudok.
Domitianus nem örült a késlekedésnek. A széke karfáján dobolt az ujjaival, és a lábát is idegesen
csapkodta a földhöz. Dühödten nézett Luciusra, és motyogott valamit Catullusnak.
A vak férfi a fejét ingatta.
– Dominus, jobb lenne megvárni, amíg…
– Hozzátok ide most! – fortyant fel Domitianus. – Pinariust pedig vigyétek el, amíg fel nem készül a
jóslásra!
Miközben Luciust elvezették, egy különös öltözéket viselő férfi haladt el mellette. Úgy nézett ki,
mintha egy germánból akarna gúnyt űzni: hatalmas vörös sörénye és vörös borostája volt, a lábán
szőrmecsizma és őzbarna bokavédő, bozontos, széles mellkasát pedig egy sűrűn fűzött bőrmellény takarta
– valamelyest. Csupasz karjára tekergő kígyókat mintázó, rúnákkal ékesített karpereceket húzott fel.
Luciust egy kis váróhelyiségbe vezették, majd egyedül hagyták. Az egyik falon, jó magasan egy rácsos
ablakot fedezett fel. Felállt egy székre. Ha oldalra fordította a fejét, tekintete végigfutott az
oszlopcsarnokon, és láthatott-hallhatott mindent, ami Domitianus színe előtt zajlott.
Catullus egy tolmáccsal beszélt.
– Mondd meg Eberwignek, hogy a caesar készen áll a beszámolója meghallgatására!
A tolmács Eberwighez fordult. A germán hosszú választ adott neki.
Domitianus türelmetlenül előredőlt a székén.
– Mit mond?
 A tolmács kényelmetlenül feszengett.
– Azt kérdi, hogyha olyan hírt hoz, ami nem tetszik a caesarnak, mi lesz vele.
– Mondd meg neki, hogy beszéljen! – rivallt rá Domitianus. – Amíg az igazat mondja, megkapja a
jutalmát, és sértetlen marad. De ha nem kezd beszélni most rögtön, itt helyben meg fogják fojtani!
A tolmács megint hosszasan beszélgetett Eberwiggel. Végül a császár felé fordult, és remegő hangon
lefordította, amit a jós mondott.
– Dominus, a jós azt mondja, hogy alaposan megvizsgált minden bizonyítékot a villámokkal
kapcsolatban, és meggyőződése, hogy helytálló következtetésre jutott. Szerinte a becsapódások
gyakorisága és helye azonnali változást mutat a hatalom legfelsőbb szintjén. Azt mondja, ez csak… veled
lehet összefüggésben.
– Beszélj világosan!
– Azt mondja, hogy hamarosan új császára lesz Rómának.
Domitianus hátradőlt, és idegesen piszkálta a homlokát.
– Mikor?
– Azt nem tudja pontosan. De nagyon hamar.
– Hónapok múlva?
A tolmács megkérdezte Eberwiget.
– Nem hónapok múlva, dominus. Napokon belül.
Megint villámlott, és mennydörgött is.
– Vigyétek el! – parancsolta Domitianus.
Eberwig tiltakozni kezdett. A tolmács megköszörülte a torkát.
– Azt kérdezi, mi lesz a jutalmával.
– Ha beigazolódik a jóslat, akkor majd az utódom megfizet neki! – csattant fel Domitianus. – Most
vigyétek el, és tartsátok szigorú őrizet alatt!
Feszült csend állt be. Aztán visszatért Stephanus, kissé kifulladva a futástól. Luciust visszavitték az
udvarra. Stephanus odament hozzá, és átadta neki a lituust.
Nem lehetett tovább késlekedni. Lucius nagy levegőt vett. Ránézett a kezében tartott jóspálcára. Évek
óta hozzá sem ért. Milyen gyönyörű volt, azzal a sok aprólékosan kifaragott madárral és ragadozóval!
Ahogy kiskorában az apjától látta, felnézett az égre, és a pálcával kijelölt rajta egy területet a
jósláshoz. Az égbolt együttműködött vele; szinte azonnal egy villám hasította szét az észak felé gomolygó,
sötét felhőket, aztán egy újabb követte. Lucius várt még egy darabig, és jutalma egy harmadik villám lett,
ami olyan közel sült ki, hogy az egész udvart kísérteties, kék fénybe burkolta. Hatalmas mennydörgést
lehetett hallani, akkorát, hogy Luciuson kívül mindenki összerezzent. Lucius figyelme teljes egészében
arra irányult, amit mondani készült.
Megfordult, és a császárra nézett.
– Elvégeztem a jóslást, dominus.
– Ilyen hamar?
– A jelek egyértelműek.
– És?
– Nagy változás ígérkezik. Akkora, hogy az egész világot érinteni fogja. Hirtelen változás lesz, nem
fokozatos. Egyetlen pillanat alatt történik… mint a mennydörgés.
– Mikor?
– Ezt is világosan mutatják a jelek… szokatlanul világosan. Összeszámoltam a három villám ágait, és
megfigyeltem, hogyan helyezkednek el a villám törzséhez képest, így pontosan ki tudtam számítani a
napokat és órákat is, mostantól fogva. Ez az esemény…
 – Ne hangosan, te ökör! – förmedt rá Domitianus. – Súgd bele a fülembe!
Lucius odament a császárhoz. Soha nem került még ilyen közel hozzá. Érezte a leheletét is, ami arról
árulkodott, hogy nemrég hagymát evett. Elég közel volt ahhoz, hogy lássa az orrából kilógó fekete
szőrszálat és a homlokán lévő bibircsókot is. Elég közel volt ahhoz, hogy megölhesse, ha van fegyvere.
Leküzdötte magában a viszolygást, és belesúgta a császár fülébe:
– Pontosan tíz nap múlva, a nap ötödik órájában.
Domitianus kiszámította a dátumot.
– Tizennégy nappal a kalendaeja előtt, a dél előtti órában. Biztos vagy ebben?
– Teljességgel.
Domitianus megragadta Lucius csuklóját, és fájdalmas erővel megszorította.
– Azon a napon visszatérsz ide, Lucius Pinarius. Velem leszel abban az órában. Ha hamisnak bizonyul
a jóslat… Ha csak játszadozol velem… itt fognak megfojtani a lábamnál. Megértetted?
– Megértettem, dominus.
– Erről senkinek sem beszélhetsz!
– Ahogy óhajtod, dominus.
A császár elbocsátotta. Hátradőlt a székén, és idegesen babrált a homlokán lévő bibircsókkal. A
másik kezével rövid elbocsátó mozdulatot tett. Luciust néhány őr kivezette az udvarról, és egészen a
házáig kísérték. Lucius észrevette, hogy az egyik őr megállt a bejárati ajtajával szemben, az utca
túloldalán. Innentől fogva minden lépését figyelték, és senki sem látogathatta meg észrevétlenül. Tudta,
hogy Flavia Domitilla sem fogja többé felkeresni.
Aznap éjjel egy rejtjeles üzenetet írt Apollóniosznak, és beszámolt neki a nap eseményeiről: arról,
hogy a palotába hívatták, hogy milyen idegesen viselkedett Domitianus, valamint az áljóslásról, amiről
részletesen írt. Fogalma sem volt, merre lehet most a Tanító. Sejtette, hogy Nerva tudja. Amikor elkészült
a levéllel, megbízta Hilariont, hogy vigye azonnal Nervához. Soha nem érintkeztek egymással közvetlenül.
Lucius szokás szerint úgy fejezte be a levelet: „Ég veled!” De most hideg borzongás futott végig rajta,
miközben leírta.

*

A tizennegyedik nap reggelén, domitianus kalendaeja előtt, a korábban octoberként ismert hónapban
praetorianus őrök érkeztek Lucius Pinarius házához.
Lucius már készült erre, fel is öltötte a legjobb tógáját. Meglepően jól aludt a korábbi éjjelen.
Pirkadatkor kelt, és búcsúleveleket írt a régi barátainak, Diónak és Epiktétosznak, sőt még Martialist is
megajándékozta egy szeretetteljes üzenettel. Hilarion mit sem sejtve ácsorgott mellette. Lucius nem mesélt
neki a palotában tett látogatásáról; úgy vélte, minél kevesebbet tud a felszabadítottja, annál jobb neki.
Milyen gyászos reggel lett volna ez, ha Hilarion gyanítja, hogy Lucius még ebédidő előtt halott lesz!
Hilarion így kifejezetten derűs hangulatban volt, és egyfolytában azzal nyaggatta egykori gazdáját, hogy
egyen valamit. Képtelen volt felfogni, miért nincs Luciusnak étvágya.
Lucius tett egy sétát a kertjében. Borús volt az ég, de ezúttal nem fenyegetett vihar. A kert szokatlanul
satnya és lehangoló látványt nyújtott az évnek ebben a szakában, jóllehet, az elmúlt napok esőzései
élénkzölden tartották. A kert közepén ott állt Melankomasz szobra, amit Epaphroditustól örökölt. Az előző
napon hozták el neki, és Lucius ragaszkodott hozzá, hogy a munkások azonnal állítsák is fel a kertjében.
Epaphroditushoz hasonlóan ő sem talapzatra helyezte a képmást, hanem a talaj szintjére. A lelke mélyén
sajnálta, hogy ilyen rövid ideig élvezhette a bámulatos műalkotást.
Amikor a praetorianusok megérkeztek, Hilarion rendkívül ideges lett. Lucius biztosította róla, hogy
minden rendben lesz, és a felszabadított hitt is neki, egészen addig, amíg a ház ura el nem mondta neki,
hogy leveleket hagyott a dolgozószobájában, amelyeket kézbesítenie kell, ha ő nem térne vissza. Hilarion
sírva fakadt. Lucius átölelte, aztán az őrökkel együtt távozott.
Ezúttal a palota még rejtettebb lakosztályaiba nyert bebocsátást. A fogadóterem, ahol Domitianus
várta, a jelek szerint a császári hálószobával volt szomszédos, mert egy nyitott ajtón keresztül Lucius
megpillantott egy bevetetlen ágyat, telepakolva gazdagon hímzett párnákkal és takarókkal. Ezen a reggelen
a császár nem merészkedett távolabbra attól a helytől, amit a legbiztonságosabbnak vélt.
A kis fogadóhelyiség túlsó végében ült az uralkodó egy emelvényre helyezett széken, és csak Catullus
meg a kis fejű lény nyújtott neki társaságot. Egy vízóra is feltűnt Luciusnak az emelvényen, egy
csodálatosan kifaragott eszköz, amin óralap tette láthatóvá az idő múlását. A számlap mutatója már
csaknem elérte a nap ötödik óráját.
Az egyik oldalon egy balkonról érkezett be a borús égből leszűrődő, halovány napfény. Lucius
ösztönösen megfigyelte a balkont, és megpróbálta felmérni, milyen menekülőutat biztosíthatna számára,
ám hamar rájött, hogy a szoba a palota egyik legfelső emeletén van. A kert, amelyre a balkon lenézett,
többemeletnyi mélységben terült el.
– Vetkőzz le! – parancsolta Domitianus.
Lucius sóhajtott.
– Dominus, a katonáid már alaposan megmotoztak. Nincs nálam fegyver.
– Nem kérdeztem, hogy megmotoztak-e. Azt mondtam, hogy vedd le a ruhádat! Az összeset!
Lucius teljesítette az utasítást. Nem érezte zavarban magát. Inkább valami felszabadulásérzés
uralkodott el rajta, mint amikor kibújt az ágyékkötőjéből az amfiteátrumban, a császár és egész Róma
szeme láttára.
Domitianus odaküldte a kis fejű lényt Lucius levetett tógájához és alsóneműjéhez, hogy keressen
bennük fegyvereket, aztán élesen beszívta a levegőt, amikor észrevette a láncon függő fascinumot Lucius
nyakában.
– Az az amulett! Mindig rajtad van, igaz? Ezért nem görbül soha a hajad szála sem!
– Ez nem igaz, dominus. Sokszor kellett szenvednem. Ráadásul a hozzám legközelebb állók is
meghaltak vagy eltűntek, mind miattad.
– De te még életben vagy. Az amulett miatt van? Add ide azonnal!
Domitianus tágra nyílt szeme véreres volt, arca pedig ösztövér és beesett. Úgy nézett ki, mint aki
napok óta nem aludt.
Lucius leemelte a láncot a nyakáról. A kis fejű teremtmény kikapta a kezéből, és odasietett vele az
emelvényhez. Domitianus felvette a láncot, és megérintette a fascinumot, ami befészkelte magát
bíborköpenye redői közé.
– Igen – suttogta. – Érzem az erejét. Add, hogy ma engem védelmezzen, áldott Minerva! Add továbbá,
hogy ennek az embernek a jelenléte is engem oltalmazzon!
– Az én jelenlétem, dominus?
– Hát nem vagy mágus, Lucius Pinarius, mint az az átkozott tanítód? Kétség sem fér hozzá, hogy
valami védelmező mágia övezi a személyedet. Az ilyesmi átterjedhet másra is. A mai napon a közelemben
kell tartózkodnod, amíg el nem érkezik a végzetes óra.
Lucius megmosolyogta a gondolatot, hogy az ő személye felér egy szerencsehozó amulettel.
Ugyanakkor megdöbbentette, hogy felcserélődtek a szerepeik. Egykor ő állt halálraítéltként a császár előtt;
most pedig a császár ült előtte, azzal a meggyőződéssel, hogy a halál nemsokára lesújt rá. Lucius akkor
talált rá a belső békéjére, amikor a szinte biztos halál torkába indult; Domitianus ellenben minden perccel
egyre idegesebb lett.
 A kis fejű lény felsikoltott, és a vízórára mutatott. A mutató elérte az V-ös számjegyet.
– Ellenőrizzétek, hogy az ajtó be van-e zárva! – kiáltotta az uralkodó.
Catullus, aki úgy mozgott a szobában, akár egy látó ember, lelépett az emelvényről, elsétált Lucius
mellett, és ellenőrizte az ajtót.
– Felöltözhetek, dominus? – kérdezte Lucius. – Huzat jön a balkon felől.
Domitianus felmordult, és intett a kezével.
Gyötrő lassúsággal telt az idő. Lucius nem tudta, mire számítson, de erre a végtelenbe nyúló unalomra
végképp nem volt felkészülve. Lehet, hogy mégsem kísérlik meg megölni a császárt? Milyen szerepet
szántak ebben Luciusnak? Vagy egyszerűen csak ott kellett állnia, és várni, hogy Domitianus meghal-e
vagy sem, aztán magának is bevégeznie ugyanabban a helyiségben? Minden lélekjelenlétére szüksége volt
ahhoz, hogy érzelmeket nem mutatva ott álljon a szoba közepén, miközben az idő komótosan csorgott tova.
Domitianus fészkelődni kezdett, majd sóhajtott. Megkordult a gyomra.
– Hallottad ezt, Lucius Pinarius? Tegnap reggel óta nem ettem semmit.
– Mérgezéstől tartasz, dominus?
– Nem méreg fog végezni velem. Valami olyan szertől tartok, ami öntudatlanná és sebezhetővé tesz.
Éhes vagyok!
– Az én gyomrom is üres, dominus.
– Valóban? Félretettem néhány almát tegnap, hogy legyen mára ebédem – ha akkor még életben leszek.
Az ágyam melletti asztalon vannak, egy tálban. Hozz egyet, Catullus, aztán add oda Lucius Pinariusnak!
Lássuk, megbetegszik-e tőle!
Catullus kihozta az almát. Lucius harsogva beleharapott a gyümölcshúsba. Domitianus figyelte, ahogy
eszik, és nyáladzani kezdett, méghozzá olyan bőségesen, hogy meg kellett törölnie a száját. Amikor Lucius
befejezte az evést, a császár megparancsolta neki, hogy dobja le a csutkát a kertbe. Lucius kilépett a
balkonra. Lehajította a csutkát, és figyelte, ahogy jó sokáig zuhan. Megszédült a mélységtől. Az
almacsutka egy jókora napórára esett a kertben, majd lepattant róla. A számlap egy kőtalapzatra helyezett
vas háromszög volt. Túlzottan borús volt az ég ahhoz, hogy a mutató árnyékot vessen.
Lucius megfordult, és az emelvényen lévő vízórára nézett. Majdnem véget ért az ötödik óra.
Domitianus továbbra is feszengett a székén. Húzogatta az állán a bőrt, és ropogtatta az ujjait. Aztán a
homlokán lévő bibircsókot kezdte piszkálni. Váratlanul vér jelent meg az ujjain. Rémülten felkiáltott, ám
utána rájött, hogy a vér a bibircsókból eredt el.
– Minerva, legyen ez az egyetlen csepp vér, amit ma folyatok!
A kiáltás hallatán valaki bekopogott az ajtón.
– Dominus, valami baj van?
– Ne törődj vele, Parthenius! – szólt ki a császár. – Minden rendben van. De nézzétek, a mutató elérte
a hatodik órát! Vége! Eltelt a kiszabott idő, és én még sértetlen vagyok! Nyisd ki az ajtót, Catullus, és
engedd be!
Parthenius lépett be a szobába. Mögötte a leláncolt germán jós, Eberwig érkezett, őrök gyűrűjében.
– Most mit mondasz, te látnok? – förmedt rá Domitianus.
Eberwig motyogott valamit, de senki sem tudta lefordítani a helyiségben. Az őrök térdre
kényszerítették.
– Fojtsátok meg a fajankót! – parancsolta a császár.
Az egyik őr rátekerte a láncot a fogoly nyakára, és megcsavarta. Eberwig arca sötét karmazsinvörös
lett, a szeme kidülledt, és kilógott a nyelve a szájából. Domitianus mosolyogva hátradőlt a székén.
Szemlátomást örömét lelte a másik ember haláltusájában.
Az őrök kivonszolták a holttestet a szobából. Parthenius követte őket. Lucius egy helyben maradt, a
balkonon. Nem csekély akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy az utóbbi egy órában megőrizze nyugalmát.
A teste azonban lassacskán utat engedett a kétségbeesésnek. Szaporán kezdett verni a szíve, nyirkos lett a
tenyere, és izzadság jelent meg a homlokán.
Vajon a császár őt is meg akarja öletni, ahogy a germán jóst? Ezekben a percekben egészen máshova
nézett: rászólt Catullusra, hogy hozza ki neki a hálószobából az egész tál almát. Miközben a vak udvaronc
elsétált a balkon mellett, Lucius még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy magára vonja a férfi figyelmét.
Catullus kihozta az almákat a császárnak, aki mohón rájuk vetette magát, és gyors egymásutánban felfalta
őket.
Parthenius ismét betoppant.
– Stephanus császári gondnok kíván látni téged, dominus.
– Nem fogadok senkit – jelentette ki a császár. – Amint megettem az almákat, visszavonulok a saját
fürdőmbe.
– Stephanus azt mondja, nagyon sürgős és fontos. Nem hajlandó tágítani. Azt mondja, hogy egy ellened
szövődő összeesküvésről akar értesíteni.
– Helyesebben egy sikertelen összeesküvésről! Hiszen még élek! – nevette el magát Domitianus. –
Nos, akkor vezesd be. Lehet, hogy neveket is tud mondani. Várj! Megmotozták?
– Természetesen, dominus. Senki sem léphet úgy a színed elé, hogy nem motozták meg alaposan.
– Akkor menj, és vezesd be!
Lucius szíve elnehezült. A Domitianus halálára kijelölt óra elérkezett, majd elmúlt, és most már azt is
tudta, miért: Stephanus elárulta őket. Szegény Flavia; ez lesz a végzete! Vajon a gyermekeit életben hagyja
Domitianus? Aligha. Lucius lenézett a balkon korlátja fölött, és azon tűnődött, melyik halál jobb: ha
lezuhan, vagy ha megfojtják. Egyszeriben menekülni akart, de túl magasan volt a föld fölött. Bárcsak
eltűnhetne, mint Apollóniosz, egyetlen füstfelhőként!
Lassan szétoszlottak a fellegek. Meleg napsugarak nyaldosták az arcát. Mintha maga az égbolt is
felderült volna a császár megmenekülése miatt.
Stephanus belépett a szobába. Mielőtt megszólalhatott volna, Domitianus félreintette, majd odaszólt
Catullusnak, és egészen közel húzta magához.
– Majdnem megfeledkeztem Pinariusról. – Akármilyen halkan beszélt, Lucius hallotta. – Mi legyen a
sorsa?
– Tégy vele belátásod szerint, dominus! – javasolta Catullus.
Mialatt arra várt, hogy szólítsák, Stephanus csatlakozott Luciushoz a balkonon. Jobb kezében egy
összetekert iratot szorongatott. Az lett volna az árulkodó lista, rajta többek között Lucius nevével? Lucius
észrevette, hogy a gondnok bal alkarja be van kötözve.
– Egy vaddisznó agyara nagyon csúnya sérülést tud okozni – magyarázkodott Stephanus halkan. –
Akkor történt, amikor pár napja vadászni voltam. Talán el sem hiszed, de az őrök ezt is kibontatták velem
a visszatérésemkor. Amikor meglátták a vért és a szivárgó sebet, nyomban elégedettek lettek. Azt hiszem,
kicsit fel is fordult a gyomruk. Azóta valahányszor jövök, megmotoznak ugyan, de ezt a kötést minden
alkalommal rajtam hagyják.
Domitianus befejezte a beszélgetést Catullusszal, majd magához szólította Stephanust. A gondnok
odasietett az emelvényhez, Catullus pedig lesétált róla.
– Dominus, amint kézhez kaptam ezt az iratot, azonnal ideindultam.
– Mi volna ez?
– Nevek listája, dominus. Azt hiszem, meg fogsz döbbenni, ha beleolvasol.
Catullus a balkon felé lépett. Lucius a lehető legtávolabb húzódott tőle. Megint kinézett a korlát fölött.
A napfény egy nyalábja elérte az alant fekvő napórát. Valami nem volt rendjén. Lucius hunyorgott, és
megpróbálta még pontosabban kivenni, mit mutat a napóra. Az árnyék nem a nap hatodik óráját mutatta –
az árnyék nélküli delet –, hanem az ötödik órát.
Ezután Lucius a vízóra felé fordult, ami kétségkívül a hatodik órát jelezte. Hibásan állították be –
avagy valaki szándékosan rontotta el.
Stephanus átnyújtotta az iratot a császárnak, aki széttekerte, és megnézte. Összeráncolta a homlokát.
– Mit jelentsen ez? Csak provinciák magisztereinek nevét látom. Mi köze ennek…
Stephanus gyorsan és ügyesen meglazította a kötést a bal alkarján, és belenyúlt. Előhúzott egy tőrt, és
rátámadt az uralkodóra. Mivel a szék emelvényen helyezkedett el, nem ért fel a császár szívéig, így a
penge az ágyékába fúródott.
Domitianus fájdalmasan felüvöltött. Belecsapott Stephanus arcába. A gondnok visszatántorodott,
kezében a véres tőrrel. Domitianus lebucskázott a székről, a trónus pedig hátraesett. A kis fejű lény
felsikoltott, és elszelelt a gyilkos közeléből. Domitianus dulakodni kezdett Stephanusszal.
– A késem! – kiáltotta a császár. – Amit a párnám alatt tartok… hozzátok ide nekem!
Az alacsony teremtmény elosont Catullus mellett, és meglökte a könyökével, mire a vak férfi
kitántorodott a balkonra, ahol majdnem beleütközött Luciusba. Végül sikerül megkapaszkodnia a
korlátban, és visszanyernie egyensúlyát. A talpnyaló berohant a hálószobába, és a következő pillanatban
rémült arccal bukkant fel ismét. Egyik kezében egy kardhüvelyt tartott, a másikban egy markolatot,
amelyben nem volt penge. Valaki kicserélte a tőrt, amit Domitianus a párnája alatt tartott.
Újabb udvaroncok rohantak be a szobába. Domitianus köré sereglettek, aki üvöltve küzdött mindenki
ellen, akár egy kutyáktól megtámadott oroszlán.
– Mi történik? – kérdezte Catullus. – Dominus, segíthetek valamiben?
A vak férfi hirtelen ráeszmélt, hogy Lucius ott áll mellette. Állatként kezdett vicsorogni, és nekitámadt.
Luciust teljességgel váratlanul érte a férfi pontos célzása és erőteljes ugrása. Amíg Domitianus az
udvaroncokkal viaskodott, Lucius és Catullus a balkonon birkóztak.
Catullus éles körmeivel megpróbálta kivájni Lucius szemét, és felsérteni az: orrát, majd
belemélyesztette fogait Lucius karjába. Lucius megragadta a vak férfi csuklóját, és megkísérelte lefogni,
Catullus azonban sokkal erősebbnek bizonyult. Luciusnak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy oldalra
taszította a vak férfit, a korlát irányába. Mielőtt ráébredt volna, mi történik, Catullus már át is bucskázott a
korlát fölött. Vérfagyasztó sikollyal zuhant le a kertbe.
Lucius valami émelyítő becsapódáshangot hallott, aztán lenézett. Catullus felnyársalódott a napóra
fémmutatójára, arccal felfelé, széttárt végtagokkal. Kis híján kettészakadt a teste. A szája tátva maradt, és
a szeme törött üvegként csillogott. Karja és lába egy darabig visszataszító módon rángatózott, aztán
mozdulatlanná dermedt.
Ekkor döbbent rá, hogy időközben elcsendesült a szoba a háta mögött, mindössze néhány férfi
kapkodott levegőért. Véget ért a küzdelem. Stephanus kilépett a balkonra Lucius mellé, felemelte a fejét,
és élvezte a melengető napfényt. Szétborzolódott a haja, és szanaszét tépett ruháját vérfoltok csúfították el.
A kötés foszlott maradványai lelógtak a bal alkarjáról. A seb nagyon is valódinak látszott. Stephanus
észrevette, hogy Lucius a karját nézi, és elvigyorodott.
– Én magam ejtettem ezt a sebet, egy vaddisznó agyara segítségével. A hitelességet semmivel sem
lehet pótolni.
Mit is mondott Flavia Stephanusról? Bátor ember, nem kényes gyomrú.
Lucius hátranézett, és megpróbálta kipislogni a verejtéket a szeméből. Egy császári bíborba burkolt,
véres kupac hevert a szoba közepén. Az udvaroncok késekkel a kezükben, zihálva állták körül, és
zsibbadtan nézték tettük eredményét. Vér és belsőségek maszatolták össze a padlót.
– Tényleg…?
 – Az önkényúr halott – bólintott Stephanus. Büszkén emelte fel a jobb kezében tartott tőrt. A napfény
megvillant a vérfoltokon. Ezután a gondnok a bal kezét tárta szét, és átnyújtotta Luciusnak a láncon függő
amulettet. – Azt hiszem, ez a tiéd, Lucius Pinarius.
Lucius visszavette a fascinumot, amit szintén vér borított.


KR. U. 99
A filozófusok visszatértek Rómába.
Három év telt el Domitianus halála óta. Egy kora septemberi reggelen – a hónapot immár nem
germanicusnak hívták – Lucius vendégül látott két olyan ismerőst a kertjében, akiket réges-rég száműztek
Rómából.
– Kár, hogy nem akartok visszaköltözni a városba – jegyezte meg Lucius, majd belekortyolt a
poharába, amelyben szárított almahéjjal, fahéjjal és szegfűszeggel fűszerezett víz volt. A vendégeinek bort
szolgáltak fel, de Lucius – szokás szerint – tartózkodott tőle.
– Rómához egyetlen város sem fogható – ismerte el Epiktétosz, aki előző este érkezett. – Most viszont
már a Nikopoliszban alapított iskolám körül forog az életem. Olyan okos és buzgó tanulók járnak oda!
Legalább annyira lelkesítenek engem, amennyire én lelkesítem őket. Ráadásul olyan környezetben élek,
ahol hajnaltól estig görögül beszélnek, és egyetlen latin szó sem hangzik el. Sokkal inkább otthon érzem
magam ott, mint bárhol másutt a világon.
– Hát te, Dio? Hogy mehetsz el Rómából most, hogy végre visszatértél?
Ahogy a szofistára nézett, Lucius fájdalmasan átérezte az idő múlását. Dio már a hatvanas éveiben
járt, és sokkal öregebbnek nézett ki, mint amikor utoljára látta. Persze ötvenkét évesen Lucius is jóval
idősebbnek tűnhetett Dio szemében.
– Örültem, amikor Nerva lett a császár, és feloldotta a büntetésemet – mesélte a filozófus. – Vágytam
újra látni Rómát, de még jobban vonzott annak lehetősége, hogy visszatérhetek Pruszába. Annyi változás
zajlott le rövid idő alatt, hogy úgy éreztem, a szülőföldemen kell megvetnem a lábamat, és a többi
bithüniai lakos érdekeit kell képviselnem. Prusza mindamellett annyira szép és békés! Azt hiszem, a
hosszú száműzetésem valahogy kigyógyított Róma szeretetéből. Nem is kívánhatnék kellemesebb szállást,
mint amit nálad kapok, Lucius, de ha kilépek az utcára, elborzaszt a nagy zaj és a tömeg!
– És a bűz! Ne feledkezz meg a bűzről! – tette hozzá Lucius harmadik vendége.
A házigazda úgy érezte, hogy a két filozófus társasága tökéletes lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a
megbékélést keresse Martialisszal, habár a megbékélés talán kicsit erős szó volt arra, amit eltervezett.
Lucius és a költő soha nem vesztek össze; egyszerűen csak eltávolodtak egymástól az eltelt években.
Lucius viszont úgy döntött, hogy félreteszi a Martialis és Domitianus kapcsolata miatt érzett keserűségét,
és őt is meghívja közös barátaikkal együtt.
– Ó, csakhogy neked jó okod van Rómában maradni! – szólalt meg Dio. – Igen nagy elismerésben van
részed az egybegyűjtött verseid megjelenése kapcsán, aminek már régóta itt lett volna az ideje. Végre nem
csak a… hogy is fogalmazzam meg… az előkelő körök élvezhetik az alkotásaidat.
– Bah! – fortyant fel Martialis. Ő is megöregedett az eltelt időben. Habár valamelyest fiatalabb volt
Diónál, idősebbnek nézett ki, valószínűleg a züllött életforma miatt, amit Domitianus udvarában
folytathatott. – Elismerés? Mit érdekel engem az elismerés? Abból nem tudom kifizetni a költségeimet,
amelyek újabban igen magasra rúgnak. Miért van az, hogy valahányszor új császár kerül a trónra,
észveszejtően megnőnek a létfenntartás költségei? Én is elhagyom Rómát, amint elrendezem az ügyeimet.
Miért ne tenném? Kiélveztem az összes arra érdemes fiú társaságát, legalábbis akiket ki tudtam fizetni.
Visszavonulok Hispániába, a szülőföldemre, ahol állítólag a költségek és a fiúk is nagyon olcsók.
 – Új uralkodónk is Hispániában született – jegyezte meg Lucius. – Azt mondják, Traianus az első
idegen földön született császár.
– Miért lenne ez baj? – kérdezte Dio. – Jó részét láttam a birodalomnak és az azon túli területeknek az
utóbbi években, és úgy hiszem, Róma hasznára fog válni egy olyan császár, aki Itálián kívül született.
Habár be kell vallanom: elszomorított Nerva halálának híre. Jó ember volt, a filozófia nagy kedvelője.
Mennyire örültem, amikor megesküdött, hogy nem emel kezet szenátorokra! Még jobban fellelkesültem,
amikor hallottam, hogy a Domitianus által Flaviusok házának nevezett épületegyüttest a nép házává akarja
átnevezni. Ez már ad egyféle jó ízű alaphangot. Nerva azonban idős volt és rozoga, és valószínűleg a
magas ranggal járó kötelezettségek kiszívták a maradék erejét. Csak remélhetjük, hogy az utódja
feleannyira jó ember lesz.
– Traianus katonaember – mondta Lucius. – Sokat utazott, sok tapasztalatot szerzett Szíriában, illetve a
germán és dák határon. Nerva azért választotta őt, hogy a praetorianusok kedvében járjon, akik
ragaszkodtak hozzá, hogy rátermett parancsnokot jelöljön ki utódnak. Mivel Nervának nem született
utódja, beleegyezett, és Traianust választotta.
– Reménykedjünk benne, hogy jó példával jár elöl – tette hozzá Dio. – A vérségi trónutódlás amúgy
sem bizonyult bölcsnek. Augustus szintjéről lesüllyedtünk Nero szintjére; Vespasianus után pedig
Domitianusszal kellett beérnünk. Talán ha sikerül egy ésszerűbb módszert találnunk a trónörökös
kiválasztására, jobbra fordul a birodalom és a nép sorsa is.
– Csak az a lényeg, hogy minden császár gyermektelen legyen! – csattant fel Martialis. – Mint az öreg
Nerva… vagy akár Traianus. Szegény Plotina! Traianus oly hevesen üldözi a fiúkat, hogy az ember már
kételkedik benne, ágyba bújik-e egyáltalán valaha azzal a lófejű asszonnyal.
– Amennyit hallottam róla, abból úgy tűnik, Plotina tud vigyázni magára – mondta Lucius. – Állítólag
igen fenyegetően tud fellépni.
– Nos, ha minden igaz, nemsokára a saját szemünkkel is láthatjuk a császári párt – sóhajtott Martialis.
Miután több mint egy éven keresztül rendezte sorait a germán és dák határvonalon, elérkezett a nap, hogy
Traianus hivatalosan is bevonuljon Rómába. – Gondolom, együtt fogunk lesétálni a fórumra, és a város
többi lakójával együtt bámuljuk a felvonuló császárt!
– Nem hagynám ki – vallotta be Dio.
– Ha a lábam engedi… – mondta Epiktétosz.
– Nem írtál egy verset a várva-várt diadalmenetről? – kérdezte Lucius.
Merő udvariasságból érdeklődött, hogy lehetőséget adjon Martialisnak némi szavalásra, de a költő
savanyú arccal nézett vissza rá.
– De, írtam, és el is küldtem az új császárnak, remélve, hogy elnyeri a tetszését. Mindeddig azonban
nem kaptam választ.
Lucius bólintott. Ezek szerint Martialis tett ugyan kísérletet arra, hogy behízelegje magát az új
uralkodói körökbe, ám visszautasították. Nem csoda, hogy el akarta hagyni Rómát.
– Szerintem mi mindnyájan szívesen meghallgatjuk az írásodat.
– Hát legyen! – felelte Martialis, akinek nem kellett több biztatás.
Felállt, és megköszörülte a torkát.

Fortuna áldása ama boldogokon, kik láthatják
Új vezérünket bevonulni, s homlokán az északi
Csillagképek vakító visszfényét!
Mikor jön el ama dicső nap? Mikor gyűlnek
Róma szépséges asszonyai a Via Flaminiához,
 Hogy megcsodálják daliás léptét?
Gyere, várva-várt nap! Jöjjetek, távoli por felhői,
Oszoljatok, s jelezzétek Caesar közeledtét!
Hogy minden polgár és előkelő idegen vendég
Egyként ünnepelhesse az új kor eljöttét!

A többiek udvariasan tapsoltak, Martialis pedig meghajolt. Visszaült a heverőjére, és szomjasan
meghúzta a kupáját.
– Most tényleg elérkezett az idő – szólalt meg ismét. – Vajon milyen diadalszekéren érkezik Traianus?
Egy díszes aranyszekéren, vagy egy zord harci járművön, amely katonai mivoltát hangsúlyozza? Ha
hadvezérként akar feltűnni, legjobb lenne, ha lóháton vonulna be. Esetleg kényelmesen hátradől majd egy
hordszékben, és a birodalom legtávolabbi sarkaiból begyűjtött szépséges fiúk fogják a vállukon vinni?
Lucius sóhajtott. Milyen bárgyúnak és tenyérbe mászónak látta most Martialist! Már majdnem
megbánta, hogy meghívta a házába, de Dio és Epiktétosz a jelek szerint őszintén élvezték a költő
társaságát. Lehet, hogy némi borral könnyebben el lehetett viselni Martialis humorát.
– Ahogy mondtad, nemsokára a saját szemünkkel is láthatjuk – ismételte Lucius. – De most még túl
korán van. Hilarion szólni fog, ha itt az indulás ideje.
– Addig Lucius még mesélhetne nekünk a Rómában lezajlott átalakulásokról – vetette fel Dio. – Már
maga a tény is, hogy egy ilyén józan ember kezébe került az állam irányítása, mint Nerva, valóságos
csodának tűnhetett Domitianus rettentő uralma után.
– Ez igaz – válaszolt Lucius. – Tizennégy hosszú év után végre fellélegezhettem!
– Csak lélegezz nyugodtan, ha el bírod viselni a város szagát! – tréfálkozott Martialis, az ujját ingatva.
– Habár be kell látnom, hogy amióta lerombolták azokat a förtelmes diadalíveket és szobrokat, sokkal
szabadabban lehet mozogni a városban. Több a mozgástér most, hogy nem les ránk egy aranyozott
Domitianus minden sarokról. Tényleg, mi történt azokkal a szobrokkal?
– Nerva beolvasztatta őket, hogy megtöltse a kincstárat, és kifizesse a praetorianusokat – világosította
fel Lucius a költőt.
– Ha már a szobrok kerültek szóba – vágott közbe Dio –, öreg barátunk éppolyan csodálatos,
amilyennek először láttuk. – Melankomasz szobrára mutatott, amely a kert legfeltűnőbb dísze volt. –
Emlékeztek a leleplezése napjára?
– Arra a napra, amikor a Vesuvius hamvai a fejünkre hullottak? – kérdezte Epiktétosz. – Ki tudná
elfelejteni?
– Mintha már egy egész emberöltő telt volna el azóta – sóhajtott Dio. – Melankomasz viszont mit sem
változott. Micsoda egyedülálló műremek! Helyes döntés volt, hogy Epaphroditus rád hagyta a vagyona
nagy részét, Epiktétosz, de annak is örülök, hogy Melankomasz szobrát rád hagyta, Lucius. Káprázatosan
fest itt, a kertedben.
Lucius bólintott.
– Mindig Epaphroditus jut eszembe, ha ránézek. Márpedig mindennap ránézek.
– Igyunk Epaphroditusra! – emelte fel a kupáját Martialis.
– Igyunk őrá! – vágták rá a többiek egyszerre.
Lucius egy hajtásra megitta az összes fűszeres vizet, a vendégei pedig a borukat.
– Nem értem, hogy vagy képes meginni azt a borzalmat – közölte a költő. – Gondolom, azért
tartózkodsz a bortól, mert a régi tanárod példáját követed.
– Igen – felelte Lucius. – Igyekszem minden téren őt követni, amennyire tőlem telik.
– Hol van mostanság Apollóniosz? – érdeklődött Dio.
 – Utoljára azt hallottam róla, hogy visszatért a szülőhazájába, Tüanába. De állandóan úton van. Bíztam
benne, hogy visszajön Rómába, és élvezi egy kicsit régi barátja, Nerva uralkodását, ám ő nem tért vissza.
Epiktétosz elmosolyodott.
– Epheszoszban egy hallatlan történet kering Apollónioszról. Eljutott hozzátok?
– Persze – vágta rá Dio, mire Lucius is bólintott, csak Martialis vonta meg a vállát.
– Világosíts fel, Epiktétosz.
A sztoikus elmosolyodott, mert örült, hogy valakinek elsőként ő mesélheti el.
– Aznap, amikor az orgyilkos udvaroncok végeztek Domitianusszal, Apollóniosz éppen Epheszoszban
tartózkodott, messze Rómától, és egy hatalmas tömeghez beszélt. Tulajdonképpen az egész város elment
meghallgatni. A beszéd közben azonban egyszer csak elhallgatott, megtántorodott, és a levegőt kezdte
markolászni. Úgy bámult a semmibe, mintha elvesztette volna a szeme világát. „Jól van, Stephanus! –
kiáltotta. – Nagyszerű volt, Stephanus! Éljen Stephanus! Így kell ezt csinálni! Taposd el a vérszomjas
férget! Úgy! Remek! Pompás! A nagy tett végrehajtatott! Lesújtottál, megsebesítetted, megölted az
önkényurat!”
– Annyi szemtanú volt, hogy nem fér kétség a történet valódiságához… ráadásul pontosan abban az
órában történt, amikor Domitianus meghalt. Akkor senkinek sem volt fogalma róla, mit hadovál össze
Apollóniosz, de miután megérkezett a hír Rómából, egyértelművé vált, hogy a vén bölcs látta a
merényletet, miközben az megtörtént. Az a férfi tényleg csodálatos távolbalátó képességgel rendelkezik!
Azóta még több követőt vonz, akármerre jár. Biztosíthatlak róla, hogy Nikopoliszban mindenki ismeri a
históriát.
– Pruszában is gyakran emlegetik – mondta Dio. – Apollóniosz híre az egész birodalomban elterjedt,
annak az esetnek köszönhetően. Szerinted mindössze kitaláció, Lucius?
– Nem, igaz lehet – válaszolt Lucius fanyar mosollyal.
Eszébe jutott a rejtjeles levél, amit a Tanítónak írt, tíz nappal a merénylet előtt. Azt hitte, az lesz az
utolsó üzenet, amit a bölcsnek leírt, ezért nemcsak azt mesélte el benne, hogy melyik napra tervezték
Domitianus megölését, hanem azt is, hogy melyik órában, mi több, a merénylő nevét is elárulta.
Mulatságos volt belegondolni, hogy amikor ő a balkonon küzdött Catullusszal, és Stephanus éppen
leszúrta a császárt, Apollóniosz a távoli Epheszoszban hangosan szurkolt nekik.
Hilarion lépett ki a kertbe. Eljött az idő, hogy elinduljanak a fórumra.

*

Luciusnak úgy rémlett, soha nem látott még ilyen felszabadultan ünneplő tömeget a fórumon. Hónapok
óta az új császár türelmetlenül várt bevonulásáról beszéltek Rómában. Az emberek valósággal elbódultak
az izgatottságtól, és úgy tűnt, hogy minden római lakos jelen van, még azok az öregemberek is, akik
általában kerülték a tömeget, és szinte az összes gyerek ott lógott az idősebbek nyakában. Az épületek
teteje már-már megroskadt a bámészkodók súlya alatt. Hosszú sorok kígyóztak a templomoknál és
oltároknál, ahol a sokaság az új császár egészségéért imádkozott, a levegő pedig sűrűvé vált a sok
tömjéntől. Nem a vallásos áhítat határozta meg a közhangulatot, ahogy bizonyos fesztiválokon lenni
szokott, sem a hazafias buzgalom, ami a diadalmeneteket jellemezte, sőt, nem is a tomboló vérszomj, amit
az amfiteátrum előcsalt a közönségből. Könnyedebb volt a hangulat, mégis hasonlóan átható. Az örömöt és
a megkönnyebbülést lehetett észrevenni az embereken – valamint a reményt, tette hozzá magában Lucius,
amikor végre sikerült megfogalmaznia.
Martialis tévedett, amikor megpróbálta megjósolni Traianus érkezésének körülményeit. Az új császár
nem harci szekéren, nem lóháton és nem is hordszéken vonult be. Gyalog sétált be a városba, és nem
hadvezéri öltözetben és jelvényekkel, ahogy Domitianus is járt nyilvános eseményeken, hanem tógában. A
fesztelenül, közember módjára sétáló új uralkodó látványa ösztönösen ujjongást és tapsolást váltott ki a
népből. Azonban még a gyalogosan járó Traianust sem lehetett senkivel összetéveszteni, távolról sem,
feltűnő magassága miatt. Mellette vonult a felesége, Plotina, és szívélyes mosollyal az arcán integetett a
tömegnek. Mindketten a negyvenes éveiket taposták, és meglehetősen csúnyák, testileg azonban erős
felépítésűek voltak. Olybá tetszett, hogy higgadt viselkedésük cseppet sem színlelt.
Kicsivel mögöttük gyalogolt Traianus unokatestvére és gyámfia, Hadrianus, aki a húszas évei elején
járt, és szintén Hispániában született. Traianushoz hasonlóan Hadrianus is magas és robusztus alkatú volt,
de sokkal megnyerőbb arccal rendelkezett, igaz, simára borotvált bőrét hegesedések rútították el. Jóval
merevebb tartással vonult végig az üdvrivalgó tömeg előtt, mint a mesterkéletlen Traianus. Az
unokafivérek állítólag nagyon közel álltak egymáshoz; a germán határon szolgálatot teljesítő Hadrianus
vitte el a hírt Traianusnak, hogy Rómában császárrá választották.
A fórum szívében az egész szenátus csoportokba gyűlt, hogy üdvözölje az új uralkodót, a legelőkelőbb
magiszterekkel és idősebb tagokkal az élen. Lucius nem messze állt tőlük a barátaival együtt. Amikor
Traianus megközelítette a rangos fogadóbizottságot, Hadrianus Lucius felé nézett, és belesúgott valamit a
császár fülébe. Traianus bólintott, majd odasétált hozzájuk.
– Pruszai Dio! Nikopoliszi Epiktétosz! Hát ti is eljöttetek ezt a szerény római polgárt köszönteni? –
kérdezte határozottan provinciális kiejtéssel.
Lucius megrökönyödött a császár közeledésén. Még jobban meglepte azonban az a fesztelenség, ahogy
filozófus barátai viszonozták az üdvözlést.
– A caesar hazaérkezett, népe pedig örvendezik – mondta Epiktétosz.
– A nép háza már túl sokáig kongott üresen – vélte Dio. – A caesar és felesége fénnyel és örömmel
fogják megtölteni az épületet.
Traianus elnevette magát. Ilyen közelről még sokkal nagyobb volt, mint amilyennek Lucius addig látta.
Arca csúf volt, mégis valahogy kellemes; mindenekelőtt a nagy orr határozta meg, valamint a sűrű, őszes
hajkorona.
– Mivel eddig még nem találkoztunk, biztosan csodálkoztok, hogy így rátok ismertem. Ezt az
unokafivéremnek köszönhetitek. Az ifjú Hadrianus nagy tudós… Kis Görögnek is szoktam nevezni.
Túlzottan szemérmes ahhoz, hogy megszólítson titeket, de én ragaszkodtam hozzá, hogy idejöjjünk.
Sokszor bejött este a sátramba, hogy felolvassa nekem valamelyik írásodat, Dio. Nevettem, sírtam… már
ha el tudsz ilyet képzelni egy ilyen tagbaszakadt emberről, mint én. A Melankomaszról írt értekezéseid…
micsoda élvezet! És te, Epiktétosz… a feleségem nagyra becsül, habár gyanítom, hogy az epikureusok
közelebb állnak hozzá, mint ti, sztoikusok. Jómagam inkább Plotinára hagyom a filozófiát, és elhiszem,
amit mond. Így sokkal egyszerűbb. Hát a társaitok?
A császár Luciusra és Martialisra mutatott, akik időközben oldalra húzódtak.
– Ő a vendéglátónk a városban – mondta Dio. – Lucius Pinarius. Ő pedig Martialis, a híres költő.
Martialis lelkesen előrelépett.
– Légy üdvözölve, caesar! Végre elérkezett a bevonulásod napja. Minden polgár és előkelő idegen
vendég egyként ünnepli az új kor eljöttét! – mondta a költő, majd kissé meghajolt.
Traianus egy darabig a nála jóval alacsonyabb Martialist nézte. Előre-hátra mozgatta nagy állkapcsát,
aztán biccentett a filozófusok felé.
– Most üdvözölnöm kell a szenátorokat – közölte, majd elindult a fogadóbizottság felé.
– Elképesztő! – szakadt ki Luciusból. – Titeket még a magiszterek előtt köszöntött!
– Ez jó jelnek ígérkezik – vélte Dio. – Lehet, hogy az új császár nem rajong a filozófiáért, de elismeri
a filozófusok jelentőségét. Nagy reményeket fűzök ehhez az emberhez.
 – Hallottátok a kiejtését? – kérdezte Martialis, kissé fintorogva. – Akár egy hispán halaskofa.
– Az ember már szinte bánja, hogy elutazik Rómából, mert szívesen látná, milyenné lesz a társadalmi
élet Traianus uralkodása alatt – mondta Epiktétosz.
Martialis felmordult.
– Én ugyan nem vagyok kíváncsi rá! Alig várom, hogy kikerüljek ebből a bűzös trágyahalomból!
Miután Traianus mindegyik szenátor üdvözlését fogadta egyenként, sokuknál csókkal és öleléssel,
Plotinával együtt felmentek a capitolinusi Jupiter-templomba, a hivatalos ceremóniára. Később
visszatértek a fórumra, és átvágtak a tömegen a császári palota hatalmas bejáratához. A lépcsőn Traianus
rövid szónoklatot mondott, amelyben főleg Nervát dicsérte. Az ő példáját követve szintén megesküdött,
hogy nem ölet meg szenátorokat. Aztán magához hívta Plotinát, hogy ő is mondjon pár szót. Az asszony
úgy tett, mint akit meglepett az ajánlat, és illedelmesen tiltakozott, mire a tömeg buzdítani kezdte. Nem
kellett sok erőfeszítés a meggyőzéséhez.
– Nerva a nép házának nevezte el ezt az építményt – szólalt meg Plotina. – Mi is így fogjuk hívni, mert
így mindennap emlékeztetjük magunkat arra, hogy kiknek köszönhetjük megbízatásunkat, és kikért
fáradozunk: Róma népéért. Nemrég az emberek még féltek belépni ebbe a házba, és sokakat, akik
megtették, soha többé nem láttak. Remélem, hogy mi egy olyan hellyé tesszük ezt az épületegyüttest,
amelyben minden polgár biztonságban érzi magát, sőt, szívesen látott vendégként. Én egy egyszerű asszony
vagyok, katonafeleség, a Pompeius-ház ivadéka. Életem legnagyobb kitüntetése az, hogy áldásotokkal a
nép házában lakhatom. A ti megbecsülésetek a legnagyobb elképzelhető jutalom. Dolgozni fogok azért,
hogy megérdemeljem és megtartsam.
– Szeretünk, Plotina! – kiáltotta valaki a tömegben. – Maradj mindig ilyen!
A császárné elnevette magát.
– Nem áll szándékomban megváltozni. Remélem, ugyanaz leszek, amikor kihoznak ebből a házból,
mint ma, amikor először megyek be.
Erre hatalmas üdvrivalgás tört ki, majd a császári pár búcsút intett a tömegnek, és eltűnt a palota
kapujában.
– Elragadó páros! – áradozott Dio.
– Két színész, semmi több! – vágta rá Martialis. – Némajátékos-csoportot kellene alapítaniuk.
– Igen rokonszenvesek – ismerte el Lucius is.
A költő felhördült.
– Pinarius, ez a férfi kifejezetten durva volt veled. Egy szót sem szólt, amikor Dio bemutatott.
– Engem ez nem zavar – vont vállat Lucius. – Jobban szeretek kívül maradni a császárok érdeklődési
körén.
– Na én megyek! – jelentette ki Martialis. – Innom kell valamit, és társaságra is szükségem van, ezeket
pedig nem találom meg a te házadban, Pinarius. De azért jó volt téged utoljára látni.
Miután mindenkitől búcsút vett, Martialis távozott, akárcsak Dio, aki a délután hátralévő részét a
fürdőben akarta tölteni, pihenéssel és a nap eseményeinek leírásával. Lucius hazafelé indult, lassan, hogy
a sánta Epiktétosz lépést tudjon tartani vele.
Amikor ismét leültek Lucius kertjében, a filozófus is inkább fűszeres vizet ivott. Grimaszba torzuló
arccal dörzsölgette a lábát.
– Ha az segít, szólok valamelyik rabszolgámnak, hogy masszírozzon meg – ajánlotta a házigazda.
– Nem, ne fáradj! Igazából egész nap arra vártam, hogy kettesben maradhassak veled.
– Van valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte Lucius.
Epiktétosz egész nap hallgatag és levert volt. Egészen komor arcot vágott.
– Tudod, hogy Epaphroditus rám hagyta a vagyonát.
 – Igen, hogy iskolát alapíts. Nemes cél.
– Igen, valóban nemes célra szánta a vagyonát. Csakhogy a sok örökölt tárgy között, amit rám hagyott,
némelyiknek semmiféle üzleti értéke nincsen. Köztük volt ez is.
Epiktétosz egy rozsdás vaskarikát húzott elő.
– Hát ez mi a fene? – kérdezte Lucius.
– Egy üzenetet fogtak össze vele.
Epiktétosz átadott egy pergamendarabot Luciusnak.

„Ez a bilincs fogta körbe egy tüanai ember csuklóját, de nem tarthatta vissza. Ahhoz kell kerülnie, aki aznap is mellette állt.”

Lucius a kezébe vette a bilincset, és elnevette magát a csodálkozástól, amit az emléktárgy váratlan
közelsége hozott ki belőle.
– Ez az egyik bilincs, amit Apollóniosz az utolsó alkalommal viselt Domitianus színe előtt!
Lenyűgöző, hogy Epaphroditusnak sikerült megszereznie, és figyelmes, hogy nekem szánta.
Epiktétosz bólintott, de nem mosolygott.
– Van még valami?
– Igen. Epaphroditus vagyonába rengeteg irat is beletartozik, képzelheted… temérdek capsa, tele
tekercsekkel és pergamenekkel, amelyek közül egyik-másik még Nero korából való, mások újabbak.
Lassan átrágtam magam rajtuk, ahogy az időm engedte. Mielőtt elhagytam Rómát, rábukkantam egy iratra,
ami téged különösen érdekelhet.
– Csakugyan?
– Egy levélről van szó, Epaphroditus saját írása… vagy annak vázlata, mert a jelek szerint nem fejezte
be, meg sem címezte, és alá sem írta. Először fogalmam sem volt, kinek szól, de ahogy újra és újra
elolvastam, és láttam a hozzá csatolt iratokat, rájöttem, hogy csakis neked írhatta. Hogy miért nem fejezte
be, és miért nem küldte el, azt nem tudhatom. Lehet, hogy meg akarta várni Domitianus halálát. Lehet, hogy
meggondolta magát, és mégsem akart beavatni. Én is sokat tanakodtam azon, hogy átadjam-e neked. Úgy
látom, irigylésre méltó elégedettséggel éled mindennapjaidat, Lucius. Miért zaklatnálak fel olyan hírekkel,
amelyek megzavarhatják a nyugalmadat? Aztán úgy döntöttem, mégis odaadom neked.
Epiktétosz átnyújtott a ház urának egy kisebb tekercset. Lucius szétnyitotta, és belevetette magát
Epaphroditus ismerős kézírásába.

„Két dolog van, amit soha nem mondtam el neked.
Az első azzal kapcsolatos, akit te Tanítónak hívsz. Amikor azon a napon odamentem hozzátok, a tárgyalás előtt, úgy tettem, mint
aki nem ismeri őt. Az ő kérését teljesítettem. Bocsáss meg hogy becsaptalak. A Tanító eszméi őszinték és egyszerűek, ám ennek a
világnak a veszélyei őt is titokzatoskodásra kényszerítik néhanapján, sőt akár fondorlatosságra is. Talán már magad is rájöttél,
hogy trükkjei és hőstettei mögött nem a mágia áll, hanem az arra való bámulatos képessége, hogy befolyásolja mások észlelését.
Szerintem merő sugalmazással éri el ezt a hatást, habár annak működéséről szinte semmit sem tudok. Azt viszont tudom, hogy egyes
embereknél erősebb hatást lehet elérni vele, mint másoknál. Én a jelek szerint érzéketlen vagyok rá, ám a mi úgynevezett dominusunk
nagyon is fogékony rá – ahogy te is, barátom. A Tanító aznapi eltűnését részben egy olyan eszköz tette lehetővé, amit titokban én
helyeztem el nálad, a tudtodon kívül, és amit magad nyújtottál át a Tanítónak, hogy használja. Ha visszaemlékezel, máskor is
láthattál vagy hallhattál valami csodaszámba menő dolgot, pedig mindössze érzéki csalódás volt, amit a Tanítótól származó illúziók
ültettek el a fejedben. Végül is ki a megmondhatója, hogy egy ilyen képesség nem az egyedülvaló istenség ajándéka? Nem ártott
vele, hanem bölcsen használta, mindnyájunk javára.
Remélem, ez az értesülés nem csökkenti a tiszteletet, amit a Tanító elvei iránt táplálsz. Mégis, most, hogy a vég közeledik
számomra, kötelességemnek érzem bevallani neked, amit tudok.
A másik dolog amibe be akarlak avatni, sokkal személyesebb ügy. Arról a nőről van szó, akit oly sok éven keresztül szerettél
titokban.
Nem sokkal tragikus halála előtt megkért, hogy látogassam meg a cellájában. Tudta, hogy barátok vagyunk, és egy titkot akart
rám bízni.
Azt, hogy gyermeke született tőled.
 Talán emlékszel arra az időszakra, amikor hónapokig távol volt Rómától. Az albai nővérei tudtak az állapotáról, és segítettek
neki eltitkolni. Ott szülte meg a gyermeket. Egy fiút. A nem várt utódtól „megszabadultak”, vagyis az ősi és sajnos igen elterjedt
szokást gyakorolták – elvitték egy elhagyatott helyre, és otthagyták meghalni, kiszolgáltatva őt az isteneknek vagy egy arra járó
halandónak.
Soha nem árulta el neked, és ezért bűnösnek érezte magát. Meg volt győződve róla, hogy ugyanúgy fogja végezni, mint a
gyermeke, akit hagyott a vadonban meghalni. Tudta, hogy magányosan fog éhen halni. Azt hiszem, ezért nézett szembe olyan
higgadtan a büntetésével. Úgy gondolta, a halála Vesta büntetése, és a mi úgynevezett, dominusunk csak az istennő bábja.
Rám bízta, hogy elárulom-e neked a titkot a halála után. Én ezt nem tudtam megtenni, és nem is láttam értelmét. Mostanáig. A
története ugyanis annyira megzavarta a saját lelki békémet, hogy felkerekedtem, és a gyermek – a fiad – nyomába eredtem. A mi
úgynevezett dominusunk gyakran teszi át székhelyét az Alba melletti birtokára, és ilyenkor nekem is követnem kell őt. Felhasználtam
a rangomat arra, hogy értesüléseket szerezzek a helybeliektől és az ottani papnőktől, akik titkolták a születést.
Az utóbbi napokban egyre több okom van feltételezni, hogy a sorsára hagyott gyermeket valaki megmentette – ahogy odalent
mondják, „begyűjtötte”. Egy úttakarító volt, aki rabszolgaként nevelte fel a fiút. (Úgy hallottam, az ilyen rabszolgákat gyakran
nevezik „fogadott gyereknek”, és ennek a jövedelmező gyakorlatnak igen nagy hagyománya van vidéken.) Elhatároztam, hogy
felkutatom őt – és azért volt okom bizakodni az eredményben, mert egy tulajdonság megkülönbözteti ezt a gyermeket a többitől: a
jobb lába második és harmadik ujja a legfelső percig össze van nőve. Mégsem jártam sikerrel, de remélem, hogy még életben van, és
előbb-utóbb a nyomára fogok bukkanni – habár sejtelmem sincs, milyen érzelmeket fogok ezzel kiváltani belőled.
Arra az esetre, ha ez a levél halálom után eljutna hozzád, csatolok néhány értesülést, amit eddig sikerült összeszednem.
Ha bánni történne”

A levél ezzel a befejezetlen mondattal ért véget.
Lucius lerakta a tekercset. Az Apollónioszról leírtak egyáltalán nem háborgatták a lelkét; tudta, hogy a
Tanító az illúzió nagymestere, és ő ebben a minőségében is szívesen szolgálta, akármilyen keveset tudott a
trükkjei hátteréről. Ám Cornelia és a gyermek híre villámcsapásként érte. Visszatekintve fájdalmasan
nyilvánvalónak tűnt, hogy miért vonult vissza Albába. Miért nem gyanította, hogy várandós? A papnő
miért nem avatta be?
Most végre megértette, miért súgta neki a sírhely szájánál: „Bocsáss meg!” A közös gyermekükről
beszélt.
A Cornelia iránt érzett szerelme, amit olyan szorgalmasan próbált eltemetni minden más, a halott
múltjából származó emlékkel együtt, hirtelen felbuzgott benne. A tudat, hogy van egy fia, egy szempillantás
alatt megváltoztatta a világról alkotott felfogását.
Akármilyen nehéz vállalkozásnak tűnt, eltökélte, hogy megtalálja a gyermeket.


KR. U. 100
– Amikor Vespasianus látta, hogy kiürült a kincstár, kifosztotta Jeruzsálemet és az onnan szerzett
kincsekkel töltötte fel – mondta Traianus. – Számunkra ugyanilyen kézenfekvő lehetőség Dacia
meghódítása. Sarmisegethusa hihetetlen kincsekkel gazdagítana bennünket. Képzeld el, mi mindent
építhetnénk abból a rengeteg aranyból!
A császár magánmeghallgatást tartott a nép házának egyik szerényebb fogadótermében. Egyedül ült az
emelvényen. Plotina és Hadrianus a saját székeiken foglaltak helyet nem messze tőle, az emelvény két
oldalán. Azóta, hogy feleségül vette Traianus unokahúgát, Sabinát, Hadrianus már nemcsak a császár
unokafivére volt, hanem egyfajta vője is, és Traianus gyakorta beavatta a terveibe. Plotina részvételét
pedig már mindenki természetesnek tekintette.
– Dacia aranybányái és Decebalus hordái valóban legendásak – jegyezte meg Hadrianus.
Lassan és megfontoltan beszélt, nem elővigyázatosságból, hanem azért, mert minden erejét össze
kellett szednie ahhoz, hogy levetkőzze provinciális kiejtését, amely egy évvel korábban még
hangsúlyosabb volt, mint Traianusé. Nemegyszer hallotta, ahogy egy veterán udvaronc az uralkodó hispán
kiejtésén gúnyolódik. Traianusnak a jelek szerint nem állt szándékában változtatni, ám Hadrianus úgy akart
beszélni, mint egy született római, és ezért órákat is vett.
 A kincstárról társalogtak, és az újrafeltöltésének módját vitatták meg. Az adóztatás nagyon
népszerűtlen volt, ezért inkább a hódításra szavaztak – ez, ahogy Plotina rámutatott, Róma hosszú
történelme során mindvégig így volt.
– A köztársaság nagy hadvezérei elpusztították Karthágót, majd elfoglalták Hispániát és
Görögországot. Az isteni Julius leigázta Galliát; az ott szerzett aranykincs és tömérdek rabszolga a
történelem leggazdagabb emberévé tette, és hozzájárult, hogy a birodalom egyeduralkodója legyen. Az
isteni Augustus elfoglalta Egyiptomot, a világ legrégebbi és leggazdagabb királyságát. Vespasianus
kifosztotta Jeruzsálemet, és a hazahozott aranyból, az ott megszerzett rabszolgák felhasználásával
megépítette az amfiteátrumát. Ha az ember ránéz a térképre – mutatott a császárné az egyik falfestményére
–, milyen számottevő forrás maradt még, Dacián kívül?
– Meg Párthián kívül – tette hozzá Traianus. Az állát dörzsölgetve figyelte a térkép egész távol-keleti
részét elfoglaló, hatalmas birodalmat.
– Persze ennek is megvannak a maga veszélyei – jegyezte meg Hadrianus. – Még az isteni Augustus is
visszarettent, amikor megpróbálta rabszolgasorba hajtani a germánokat. Párthiában pedig még egyetlen
rómainak sem sikerült igazán megvetnie a lábát. Egyszerűen túl nagy és erős királyság. Dacia szüretre
váró, érett gyümölcsnek látszik, de leigázása nem kockázatmentes. Domitianus mindent elkövetett, hogy
túljárjon Decebalus király eszén, ám soha nem járt sikerrel.
– Ez azért történt így, mert Domitianus csak a képzeletében volt olyan zseniális hadvezér – közölte
Plotina.
Hadrianus bólintott.
– Kétségtelen, hogy a caesar sokkal rátermettebb katona volt Domitianusnál, de jobb diplomata is.
Semmiképpen sem ajánlatos szemből lerohanni Decebalus királyt, inkább meg kellene nyerni magunknak a
szomszédait és a szövetségeseit, és a nyílt támadás helyett az államvezetés művészetével kellene
elszigeteltté tenni a dákokat.
– Minél kevesebb vért ontanak a rómaiak, annál jobb – helyeselt Plotina. – Ne felejtsük el, mi történik
a római katonákkal, ha dák fogságba kerülnek! Átadják őket a dák nőknek, és olyan kínzások várnak rájuk,
amelyek csak a legszörnyűbb rémálmokban fordulnak elő. Minél zökkenőmentesebbé tudjuk tenni a
hódítást a diplomácia segítségével, annál jobb.
– Ne küldjünk ügynököket, akik beleavatkoznak a dákok vallási ceremóniáiba? – kérdezte Hadrianus.
– Hát annak mi haszna volna? – kérdezte Traianus.
– A dákok legfontosabb vallási ceremóniáját ötévente rendezik meg. Egy ifjút áldoznak fel az
istenüknek, Zalmoxisnak.
– Soha nem hallottam felőle – szólt közbe Plotina.
– Dacián kívül nem sok helyen ismert – folytatta Hadrianus. – Zalmoxis valamikor ember volt, egy
dák, akiből rabszolga lett, majd a görög filozófus, Püthagorasz tanítványa. Miután a görög tudós
felszabadította, Zalmoxis visszatért Daciába, és saját jogán gyógyító, illetve vallási tanító lett. Halála
után feltámasztották, és sokáig prédikált a dákoknak a lélek halhatatlanságáról, mielőtt végleg elköltözött
erről a világról egy másikra.
– A keresztények is egy istenné lett embert imádnak, nemde? – kérdezte Traianus. – Vagy egy istent,
aki ember lett?
– Vannak hasonlóságok a két vallás között – ismerte el Hadrianus. – Zalmoxis kultusza azonban sokkal
régebbi. A legfontosabb ceremóniát ötévente tartják egy barlangban Kogaionon szent hegyén, ahol
Zalmoxis három évet töltött teljes elvonultságban. A kiválasztott ifjút három lándzsára húzzák fel. Az a
küldetése, hogy meghaljon, majd elvigye a dákok kéréseit Zalmoxisnak a túlvilágra. Néha azonban az ifjú
életben marad. Ha ez történne, a küldöncöt érdemtelennek nyilvánítják, és egy másikat választanak, az
ómen azonban egyértelmű.
– Mikor zajlik le ez a szertartás? – kérdezte Traianus.
– A kémeink szerint a következőre néhány hónap múlva kerül sor. Ezért jutott eszembe, caesar, hogy ha
egy római ügynök valahogy megakadályozhatná ezt az áldozatbemutatást Daciában, kétséget és
elégedetlenséget ültethetne el a dákok szívében birodalomszerte.
Traianust olyan nevetés fogta el, hogy még a térdét is csapkodta közben.
– Te Kis Görög! Csak te vagy képes arra, hogy beleásd magad abba a tömény idegen badarságba, és
kitaláld, hogy használhatnánk fel azt a saját érdekünkben! Lehet, hogy több haszonnal járt a végeérhetetlen
taníttatásod, mint azt gondoltam volna. Nagyon tetszik az ötlet! Igen, mindenképpen oda kell küldenünk
néhány ügynököt, hogy összezavarják a dákok ceremóniáját!
– Mi lesz, ha lelepleződnek? – kérdezte Plotina.
– Letagadjuk, hogy tudtunk róluk. Decebalus azt fogja hinni, hogy a saját udvarából származnak az
ellenséges szándékú ügynökök.
– A dák nők meg kitölthetik rajtuk a haragjukat – vetette közbe Plotina.
– Az ilyen emberek tisztában vannak a küldetésük kockázataival, és elfogadják azokat a kilátásba
helyezett, busás jutalom fejében – szögezte le Traianus. – Ó, viszont erről a Zalmoxisról folytatott
eszmecseréről a keresztények jutottak eszembe! – Intett a titkárának, aki egy tekercset vitt oda neki. – Az
egyik provinciánk helytartója hivatalos utasítást kért a keresztényekkel kapcsolatban. Nem hajlandóak
állampolgári hűségesküt tenni a császári udvarnak – vagy akármilyen istenség előtt hódolni –, ezért
fenyegetést jelentenek a társadalomra nézve.
– De viszonylag kevesen vannak, nem igaz? – kérdezte Plotina.
– Egy helytartóm becslése szerint a lakosság öt százalékát teszik ki – mondta a császár.
– Tisztelettel megjegyezném, caesar, hogy szerintem ez a becslés túlzó, még a keleti városokra nézve
is, ahol a legtöbb keresztény található – szólt közbe Hadrianus. – Viszont a valós létszámukhoz képest
arányaiban tényleg nagy bonyodalmat okoznak. Az emberek többsége fenyegetőnek érzi égbekiáltó
istentagadásukat a római államra nézve, amely mindig is függött az istenek jóindulatától. Ha egy jámbor,
istenfélő és törvénytisztelő polgár – mondjuk Antiókhiában – megtudja, hogy egy keresztény a szomszédja,
valószínűleg szól a helyi magiszternek, hogy tegyen valamit ellene.
– És ha a magiszter cselekszik?
– A keresztényt elfogják, börtönbe vetik, és felajánlják neki a választás lehetőségét: vagy elismeri a
császár és az istenek fennhatóságát azzal, hogy eléget némi tömjént egy oltáron, vagy kivégzik.
– Vannak, akik a halált választják?
– Ezek fanatikusak, caesar.
– Mi van, ha a magiszter nem tesz semmit?
– Akkor az emberek a saját kezükbe veszik az ügyet. Nem ritka, hogy a keresztények házait felgyújtják,
és elkergetik őket, sőt a mérges szomszédok időnként halálra is kövezik őket. Képzelheted, mennyi
fejfájást okoz egy ilyen esemény a rend és béke fenntartásán ügyködő helyi hatóságoknak!
Traianus töprengve dörgölte az orrát.
– De ilyesmi csak ritkán fordul elő, nem igaz? Tapasztalatom szerint akár Antiumban, akár
Antiókhiában él valaki, igyekszik a saját dolgával foglalkozni, és nem a szomszédjával, még ha az
keresztény is.
– Hát a légióknál mi a helyzet? – vetette fel Hadrianus.
– A keresztény katona már önmagában ellentmondást jelent – világosította fel Plotina. – Én úgy tudom,
a szekta tagjai nem hajlandóak gyilkolni.
– Ennek ellenére hallani néha keresztényekről a caesar katonáinak sorában, igaz, csak arra jók, hogy
bomlasszák a közhangulatot. Egy olyan légiós, aki nem hajlandó csaták előtt áldozatot bemutatni az
isteneknek, nagy veszélyt jelent a bajtársaira nézve. Egyetlen valamirevaló, istenfélő római katona sem
akar ilyen társaságban harcolni.
Traianus megcsóválta a fejét.
– Számomra úgy tűnik, hogy ennek a jelentéktelen kis kultusznak az erőszakos nyomon követése és
büntetése csak az erőforrásaink pazarlása, és több gondot okoz, mint amennyi haszonnal jár. Feleslegesen
zaklatja és ingerli fel a polgárokat. Semmiképpen sem akarom megjutalmazni ezeket a halálvágyó
fanatikusokat azzal a kitüntetett figyelemmel, amire sóvárognak. Domitianus példáját sem szándékozom
követni. Ő bárkiről elhitte, hogy keresztény, ha valamelyik hírszerzője súgta a fülébe. Ezzel a váddal
könnyű megzsarolni egy ellenséget, vagy megszabadulni tőle, és részben ennek tudható be, hogy annyira
megszaporodtak a keresztények a birodalomban. Többen vannak a kereszténységgel vádoltak, mint a
keresztények!
Traianus intett a titkárának, aki íróvesszőt és viasztáblát vitt oda hozzá. Diktálni kezdett.
– Jegyzetek a tartományi helytartó keresztényekkel kapcsolatos kérésére adott válaszomhoz: Ezeket az
embereket nem kell felkutatni. Ha eléd hozzák őket, és bűnösnek találtatnak, meg kell őket büntetni. De az
utolsó pillanatig fenn kell tartani a felmentés lehetőségét, amennyiben megbánják bűneiket, és hajlandóak
az istenek előtt tisztelegni. A névtelen vádak semmilyen szerephez nem juthatnak az eljárás során; ez a
gyakorlat egy letűnt kor felszámolt hagyománya. A keresztényekkel kapcsolatos hivatalos eljárásmód
dióhéjban összefoglalva: „Ne kérdezz, ne árulkodj!”
A császár Hadrianushoz fordult.
– Nos, mi a véleményed erről?
– A caesar olyan, akár egy apa, aki békét igyekszik teremteni a gyerekei között, még a
legrakoncátlanabbak között is.
Traianust mulattatta a hasonlat.
– Beszélj szabadon, Kis Görög! Mit gondolsz valójában?
– Azt, hogy talán a caesar elnéző türelmessége már-már túlzó. Igaz, ez csak egy olyan ember
véleménye, aki sokkal fiatalabb és kevésbé tapasztalt a caesarnál.
– Ezt azért ne hangoztasd annyira! – nevetett Traianus. – A mi Kis Görögünk művelt, istenfélő és okos
is.
– No meg jóképű! – tette hozzá Plotina mosolyogva.
Hadrianus egy biccentéssel fogadta a bókot, de ujjaival gátlásosan megérintette hegekkel teli arcbőrét.
– Mi is van még napirenden? – kérdezte a császár. A titkár egy másik iratot tett az orra alá. – Igen, a
népszámlálás, amit elrendeltem! Hinnétek, hogy Rómának egymillió lakosa van? Milyen iszonyú sok
ember!
– És milyen sok nyomorúság! – tette hozzá Plotina. – Tegnap tettem egy sétát a Suburában. Elképesztő
volt az a mocsok; mindenütt rongyokba öltözött gyerekek szaladgáltak!
– A nincstelenek egyre növekvő száma nemcsak Rómában jelent gondot – közölte Hadrianus –, hanem
a birodalom összes városában.
– Domitianus persze csak legyintett a problémára – húzta el a száját Traianus, – Nerva viszont
bevezetett egy segélyrendszert a szűkölködő gyerekeknek és az árváknak. Ezt én is folytatni kívánom.
Talán még ki is terjeszthetjük, ha meg tudjuk tölteni a kincstárat.
– Úgy hallani, hogy manapság sokkal több a magára hagyott csecsemő, mint korábban – vetette fel a
császárné. – Az újszülötteket nem távol eső hegycsúcsokra rakják ki, hanem a városfalon kívülre. A
helyzet annyira súlyos, hogy az embereknek már fel sem tűnik, ha egy csecsemő holttestét látják az út menti
árokban. Honnan származnak azok a szerencsétlen gyerekek, méghozzá ilyen nagy számban?
 – Nemrég éppen ebben a témában olvastam egy értekezést a pruszai Diótól – mondta Hadrianus. – Ő
arra gyanakszik, hogy rabszolganők szabadulnak meg ily módon a gyerekeiktől, akiket a gazdájuk vagy egy
másik rabszolga nemzett, és akiket gyakran idő előtt hoznak a világra, erőszakos beavatkozással. Más
esetekben rejtegetik a terhességüket, és a világra jötte után magára hagyják az újszülöttet.
– Elhagyni a saját gyermekünket, hogy ott haljon meg a koszban… hogy lehet erre képes akár egy
rabszolga is? – kérdezte Plotina. Bár régóta voltak házasok Traianusszal, gyermekük még nem született.
– Dio szerint azért szabadulnak meg a rabszolganők a csecsemőktől, mert nem akarnak még egy
rabszolgasorsot a nyakukba venni, hiszen olyan gyermeket kellene felnevelniük, akiből később ugyancsak
rabszolga lesz, a gazdája kénye-kedvének kiszolgáltatott.
– Micsoda idegőrlő helyzet lehet! – sóhajtott fel Plotina. – Ennyi gond, ennyi szenvedés…
– Ráadásul aligha tehetünk valamit ellene! – vonta fel a szemöldökét Traianus.
– Eggyel több ok arra, uram, hogy valamit mégis megpróbáljunk tenni.
A császár kesernyésen elmosolyodott.
– Ha már szóba került a pruszai Dio, öcsém, jómagam szinte már bánom, hogy bemutatkoztam neki.
Vette a bátorságot, és elküldött nekem egy hosszú darabot „Szónoklat a királyságról” címmel. A jelek
szerint arra vár, hogy elolvassam, és valami választ fogalmazzak. Szerintem nem fogja fel, hogy a világ
irányításával megbízott embernek nincs ideje bő lére eresztett értekezéseket olvasni, akármennyi hasznos
tanács rejlik benne, és akármilyen jó szándékkal írták!
– Hasznos tanácsok volnának benne? – kérdezte Plotina.
– Hogy őszinte legyek, megpróbáltam átfutni rajta, de annyira tele van szertelen kifejezésekkel és
homályos irodalmi célzásokkal, hogy alig értettem belőle valamit. Te talán elolvashatnád Dio szónoklatát,
és készíthetnél belőle nekem egy rövid összefoglalót, öcsém. Akkor megfelelő választ küldhetnék a
filozófusnak.
– Már elolvastam – szögezte le Hadrianus.
A császár felvonta az egyik szemöldökét.
– Neked is küldött egy másolatot?
– Szerintem mindenkinek küldött, aki csak eszébe jutott. Széles körben terjeszti az orációját.
– Hát ennek aztán van bőr a képén!
– Dio befolyásolni szeretné a világot. Ehhez elsősorban a császárt kell befolyásolnia. A császár
befolyásolásához pedig egyetlen eszközt tud avatottan használni: a szavak hatalmát.
– A szavak valóban nagy hatalmúak tudnak lenni – ismerte el Traianus.
– Szerfölött. Ezért fontos, hogy a caesar barátokként és ne ellenségekként tartsa számon a
filozófusokat. Tény, hogy a tanácsai zömmel nagyon is helyénvalóak. Majd elolvasom megint, és készítek
egy összefoglalót, amit a caesar kevés szabadidejében el fog tudni olvasni.
– Szabadidőmben! – nevetett Traianus. – Hát az nagyon kevés és értékes. Nos, azt hiszem, egyelőre
eleget beszéltünk a világ nagy problémáiról. Lássunk hozzá valami hasznos teendőnek is a mai délelőtt
folyamán! Milyen felterjesztések vannak ma napirenden?
Az uralkodó ismét intett a titkárának, aki a meghallgatásra váró polgárok listáját nyújtotta át neki,
ügyeik rövid összefoglalásával együtt.
– Hát ez mi? – Traianus belemélyedt a listába. – Lucius Pinarius: valahonnan ismerős ez a név.
Találkoztam már ezzel az alakkal?
– Nem hinném – felelte Hadrianus. – Amikor átfutottam a listát, az én szemem is megakadt a nevén. A
Pinarius család ősi patríciusfamília, az isteni Julius és az isteni Augustus unokatestvérei között is ott
voltak, ám ez a fickó nem különösebben kimagasló személyiség… Nem is szenátor… habár kétségkívül
jelentős vagyona van.
 A császár felmordult.
– A jegyzetek szerint a kérése egy olyan témához kapcsolódik, amit épp az imént vitattunk meg. Ez a
Lucius Pinarius egy árva rabszolgagyereket akar magához venni; saját utódjának ismeri el, és szeretné, ha
a törvény is ezt tenné, hogy a fiú nevet és polgári rangot kaphasson. Ez nem ugyanaz, mint a felszabadítás,
ugye? Jogilag ez azt jelentené, hogy a fiú polgárnak született, és soha nem volt rabszolga, annak ellenére,
hogy rabszolgaként nevelték.
– Számtalanszor előfordult már ilyen a jogi történelemben – közölte Hadrianus –, de minden esetet
egyenként kell elbírálni, mert tömérdek apró mozzanat befolyásolja. El kell például dönteni, hogy az
örökbefogadásra kerülő gyermek jelenlegi gazdáját kell-e kártalanítani a neveltetés költségei miatt, vagy
fizetség nélkül át kell adnia a gyermeket a vér szerinti szülőnek.
Traianus elmélázva bólintott.
– Mennyi idős a gyermek?
A titkár belenézett a jegyzeteibe.
– Tizenöt éves, caesar.
A császár felvonta a szemöldökét.
– Ó! Nos, akkor lássuk! Vezesd be őket!
A legjobb tógájába öltözött Lucius Pinarius belépett a szobába, és megállt a császár előtt. Szerényen,
de magabiztosan viselkedett, és úgy tekintett körbe a helyiségben, mintha már százszor járt volna ott. Egy
tágra nyílt szemű fiú követte, akinek viszont a jelek szerint vadonatúj élményt nyújtott a szoba pompája.
Traianus és Hadrianus röpke, ám sokat sejtető pillantást váltottak egymással. Mindketten méltányolták
a férfiszépséget, és a fiú kifejezetten szép volt. Sötétszőke hajával és villogó zöld szemével nem sokban
hasonlított állítólagos apjára.
A császár átvette az üggyel kapcsolatos jegyzeteket a titkártól, átolvasta, majd átadta őket az
unokafivérének. Ezután Lucius Pinariusra nézett.
– Olybá tűnik, polgár, hogy a fiúra benyújtott örökbefogadási kérelmed meglehetősen ingatag lábakon
áll. Egyfelől nem vagy hajlandó felfedni az anyja kilétét. Miért nem?
– Nem… szabályos kapcsolat fűzött a fiú anyjához, caesar.
– Vagyis botrányt okoztatok.
– Ha nem tartjuk titokban, bizonyosan botrányt okoztunk volna – pontosított Lucius. – Ezért nem
akarom, hogy utólag kiderüljön a neve, habár már nem él. De az istenekre esküszöm, hogy szabadnak
született asszony volt, és a gyermekünk is szabadnak született.
– Biztosan tudod, hogy a fiú a te utódod, és nem egy másik férfié?
– Igen, caesar.
Hadrianus felnézett a jegyzetekből.
– Ha helytálló ez a beszámoló, a fiút nem sokkal a születése után magára hagyták Alba közelében. Egy
úttakarító gyűjtötte be, majd eladta rabszolgának, és számos kézen végigment, mielőtt a jelenlegi gazdája
megvásárolta. Egyértelműen leírtad, milyen lépésekkel bukkantál a nyomára, mégsem értem, hogyan
lehetsz ennyire biztos benne: ő az, akit keresel.
– A szokatlan külső jegyei meggyőztek.
Hadrianus újra a jegyzetekre pillantott.
– Ó igen, látom: összenőtt lábujjak. – Ezután a fiúra nézett, és elmosolyodott. – Az arca tökéletes, az
istenek mégis elrejtettek rajta egy kis testi hibát. Ez olyan, mint egy Theokritosz-költemény!
Traianus elnevette magát, majd megcsóválta a fejét.
– A Kis Görög! Láttál már olyan szépséges fiút, aki nem juttatott eszedbe valami verset? De hol van a
gyermek jelenlegi gazdája? Vezessétek be!
 A következő jövevény nem tógát, hanem élénk színű tunikát viselt. Amikor megszólalt, városias görög
kiejtéssel beszélt, így nyilvánvalóvá vált, hogy nem római polgár.
– A nevem Acacius, caesar. Neapolisban élek. A fiú az én tulajdonom.
Traianus lenézett a férfi lábára.
– Por lepi a szandálodat.
– Márványpor, caesar. Szobrász vagyok. Azért vettem meg ezt a fiút, mert a korábbi gazdája
észrevette, milyen ügyesen formál tárgyakat a kezével, és felajánlotta nekem. Már öt éve az enyém.
Tényleg figyelemre méltó tehetség. Nem, több is, mint figyelemre méltó; egyenesen az istenektől kapta a
képességét! A neveltetésének köszönhetően immár avatott kézműves, sőt, egy nap talán igazi művésszé is
válhat, akár híres is lehet. A rabszolga jelentős befektetést igényelt tőlem időben és pénzben is, caesar, és
ha annyira tehetséges, ahogy én gondolom, akkor sok pénzt kereshetek vele a jövőben. Nem szándékozom
eladni.
Traianus az állát dörgölte.
– Értem. Elmehettek, amíg a caesar megfontolja a kérést.
– De caesar… – akadékoskodott Lucius. – Úgy érzem, nem képviselhettem eléggé az érdekemet.
– A tények itt vannak a jegyzetekben, nem igaz? Vonuljatok vissza.
Miután a peres felek kimentek, Traianus bort hozatott egy rabszolgával.
– Azt hiszem, ennek az ügynek a megoldásához Bacchustól kell ihletet kérnünk – közölte, majd
hátravetette a fejét, és kiürítette a kupáját. – Nos, mit gondolsz, öcsém? Lucius Pinarius valóban az az
odaadó apa, aki Herculeshez méltó hányattatásokon ment keresztül rég elvesztett fia előkerítése
érdekében? Vagy egyszerűen csak egy kéjsóvár vén kecske, aki egy másik ember rabszolgájára akarja
rátenni a kezét?
– Nekem is pontosan ez jár a fejemben – vallotta be Hadrianus.
– Jaj, ti ketten! – sóhajtott fel Plotina. – Mindig a saját hajlamatok ködén keresztül kell néznetek a
világot? Nem minden ötvenéves férfi akar szép fiúkkal hálni.
Traianus elszürcsölte második pohár borát is, majd gúnyosan elvigyorodott.
– Drága Plotina, ez a férfi soha nem nősült meg. Komolyan úgy hiszed, hogy nem érdeklik a fiúk? – A
császárból váratlanul olyan hangos, hosszú és visszafojthatatlan nevetés tört ki, hogy egy könnycseppet is
el kellett morzsolnia. – Eszembe jutott valami, amit egyszer az egyik szolgám mondott. Akkor történt,
amikor az apám Szíria helytartója volt, és én néptribunusként szolgáltam alatta. Egyszer, egy különösen
fárasztó nap után éppen visszavonultam volna a hajlékomba, amikor a szolga megkérdezte, hogy hozhat-e
nekem valamit. Azt feleltem: „Hát, nem bánnám, ha bevezetnél ide pár tizenöt éves szíriai fiút!” A szolga
teljesen komoly arccal válaszolt: „Természetesen, gazdám; de ha nem találok két tizenöt évest, jó lesz egy
harmincéves is?” Micsoda humorérzéke volt!
Erre még Plotina is nevetett. Régen elfogadta már a férje hajlamait, és néhanapján szórakoztatta is.
Örült, hogy gyakran van tréfás kedvében, és olykor még saját magán is nevetni tudott. Az ifjú Hadrianus
vele szemben túlzottan is komolyan vett mindent. Inkább a vágy filozófiai és misztikus vonatkozásairól
szeretett elmélkedni, míg Traianus egyszerűen jól akarta érezni magát.
– Szóval – folytatta a császár –, mit tudunk erről a Lucius Pinariusról?
Hadrianus tovább böngészte a jegyzeteket.
– A leírás szerint egyszer egy oroszlánnal küzdött meg Domitianus előtt. El tudjátok ezt képzelni? Nem
írták le, mi történt az oroszlánnal, de Pinarius minden jel szerint túlélte.
– Sokan kerültek Domitianus útjába – jegyezte meg Plotina. – Jó néhány szenátor is az arénában
végezte, büntetés gyanánt. Nem jelent semmit Pinariusra nézve, hogy vele is megtörtént. A túlélése viszont
azt jelezheti, hogy az istenek pártfogását élvezi.
 – Az apja szoros kapcsolatban állt Neróval – tette hozzá Hadrianus. – Az idősebb Pinarius különféle
jóslásokkal mozdította elő Nero piszkosabb ténykedéseit.
– Nerónak számtalan talpnyalója volt, egyesek készségesebbek, és ezért vétkesebbek másoknál –
ecsetelte Plotina. – Egy fiút azonban nem lehet az apja bűneiért felelősségre vonni.
– Ezt hallgassátok! – kiáltott fel Hadrianus. – Ennek a jegyzetek elején kellett volna szerepelnie, nem
a vége felé! A személyét olyan emberek ajánlják az uralkodó figyelmébe, mint a pruszai Dio és
Epiktétosz, a filozófus. Mindketten hosszú ajánlólevelekben áradoztak Pinarius erényességéről és
becsületességéről.
– Hát ott találkoztunk! – kiáltott fel Traianus is, és rácsapott a térdére. – Aznap, amikor bevonultunk
Rómába, és odaküldtél ahhoz a két bölcshöz a fórumon. Lucius Pinarius is ott volt velük. Nos, ha Dio és
Epiktétosz így dicséri, azt hiszem, a kérdés el van döntve. Te nem így gondolod, Plotina?
Traianus ismét behívatta a peres feleket.
– Lucius Pinarius, neapolisi Acacius, halljátok döntésemet: ezt a fiút elismerjük Pinarius szabadon
született fiának. Habár rabszolgaként nevelték, szabad embernek számít; nem felszabadított, hanem
törvényesen szabadnak született, mindig is szabad volt, így szabad polgárok utódjának tekintjük.
Ugyanakkor, figyelembe véve az ügyet övező bizonytalanságokat, téged sem lehet vétkesnek nevezni,
Acacius, és elvesztett befektetéseid elismeréseképpen Lucius Pinarius annyit fog neked fizetni,
amennyiből egy hasonlóan képzett rabszolgafiút vásárolhatsz.
A szobrász tiltakozni kezdett.
– Caesar, ezt a fiút nem lehet csak úgy pótolni! Soha nem találok hasonlóan tehetséges tanoncot!
– Ha úgy véled, túl ritka kincs a tehetség, az isteneknek panaszkodj, ne nekem!
– De caesar…
– Az ítéletem végleges. Távozz!
A dühöngő szobrász elvonult, Lucius és a fia viszont a császár előtt maradt.
Traianus előredőlt, és elmosolyodott.
– Hogy hívnak, fiú?
– Minden gazdám más nevet adott nekem – felelte az ifjú, és merészen belenézett az uralkodó
szemébe. – Acacius gazdám Pügmalionnak nevezett.
– Valóban? És ismered Pügmalion történetét?
– Görög szobrász volt, aki szerelembe esett gyönyörű szobrával. Venus életre keltette az alkotást,
Pügmalion pedig feleségül vette.
– A ritka, boldog végezetű görög mesék egyike – jegyezte meg Hadrianus.
– Te hogyan fogod nevezni őt, Lucius Pinarius? – kérdezte Traianus. – A saját első nevedet kapja?
– Nem. Ha megengeded, caesar, a te tiszteletedre a Marcus nevet adnám neki.
– Az én első nevem – bólintott Traianus széles mosollyal. – A caesar elégedett.
Lucius a fiúhoz fordult.
– Akkor mostantól fogva Marcus Pinarius a neved, fiam.
Most, hogy első alkalommal hangosan is kimondta a nevet, egyszeriben ólomsúllyal telepedett rá a
helyzet valóságossága. Nemcsak hogy rátalált a tizenöt éves fiára, vissza is kapta, és közelgett az idő,
hogy férfiúi tógát adjon rá. Hirtelen sugallattól vezérelve Lucius olyasmit tett, amit soha nem tudott volna
elképzelni magáról. A császár szeme láttára levette a nyakláncát, és a fia nyakába akasztotta. Ahogy a
Pinariusok számtalan korábbi nemzedékében is történt, Lucius az örökösére hagyományozta a fascinumot.
Apa és fia megölelték egymást.
Traianus egy pillanatra meglátta a csillogó amulettet. Zavartan görbítette be az ujját, hogy Hadrianus
közelebb hajoljon hozzá, és a fülébe suttogott.
 – Az nem egy kereszt volt? A kereszt egy keresztény szimbólum, nem?
Hadrianus a homlokát ráncolta.
– Egyetlen hírszerzőnk sem mondott olyat, hogy Pinarius keresztény volna. Ha mégis, akkor a caesar
talán másképp dönt?
Traianus felemelte a poharát, hogy töltsék tele ismét. Pillantását a bort hozó rabszolgán pihentette, aki
szép volt ugyan, de feleannyira sem vonzó, mint Marcus Pinarius.
– A caesar talán vissza akarja vonni az ítéletét, és ki akarja kérdezni Pinariust a vallási
hovatartozásáról? – kérdezte Hadrianus.
– Nem, dehogy! – vágta rá a császár, és belekortyolt a borba. – Ismered a hivatalos állásfoglalásomat:
„Ne kérdezz, ne árulkodj!”
 IV.
Marcus
A szobrász

KR. U. 113
Marcus Pinarius borzongva és riadtan ébredt fel. A hajnal első halvány fénysugarai belopóztak az
ablaktáblákon. A távolban kakas kukorékolt.
Egy kéz érintette meg az arcát. Megrándulva elhúzódott, aztán látta, hogy csak az apja áll az ágya
fölött.
– Álmodtál valamit, fiam – mondta Lucius Pinarius.
– Tényleg?
– Még a szobámból is hallottam a nyöszörgésedet. Megint az az álom?
Marcus pislogott néhányat.
– Igen, azt hiszem. De már elhalványul…
Marcust már azelőtt kísértette a visszatérő lidércnyomás, mielőtt az apja rátalált. Álmában rémülten és
meztelenül vacogott, valami nyirkos, sötét, hideg helyre bezárva. Egy óriás kéz nyúlt le, hogy megragadja,
mire ordítani kezdett – és mindig ennél a pontnál ébredt fel. Soha nem látta az óriást, aki hozzáért, és soha
nem tudta meg, mi történne utána.
Mit jelenthetett a látomás? Egy valós emléket idézett el, vagy egyszerű fantáziakép volt? Minden
alkalommal olyan erős hatást gyakorolt Marcusra, hogy felriadás után hosszú percek kellettek ahhoz, hogy
rájöjjön, ki ő és hol van: már nem gyerek, nem is tehetetlen rabszolga, hanem egy huszonnyolc éves férfi,
aki az apja házában lakik a Palatinus-dombon.
– Te tényleg az apám vagy? – suttogta.
Lucius sóhajtott.
– Igen. Az áldott tüanai Apollóniosz szellemére esküszöm, hogy igen. Ne kételkedj bennem, fiam!
– De ki volt az anyám? – kérdezte Marcus.
Sok tipródás után, annak ellenére, hogy a fiú kétségbeesetten szerette volna felderíteni a pontos
származását, Lucius úgy döntött, hogy soha nem árulja el neki a születése körülményeit. Az igazság
egyszerűen túl veszélyes volt, és nem csak azért, mert Lucius főbenjáró bűnt követett el a Corneliával
folytatott viszonnyal. Mi haszna származhatott volna az ifjú Marcusnak abból, ha kiderül, hogy az anyja
egy Vesta-szűz volt, aki megszegte ártatlansági fogadalmát, ezért élve eltemették? Miért kellett volna
megtudnia, hogy a fogantatása bűn, szentségtörés volt? Onnantól fogva csak még több rémálom gyötörte
volna. Lucius mindössze annyit mondott a fiának, hogy az anyja egy évtizedekkel korábban meghalt,
patrícius rangú asszony volt, akivel Lucius tiltott és lehetetlen viszonyt folytatott, és akinek a családja
soha nem tudta megbocsátani a félrelépést.
– A szívem mélyéből szerettem, és a mai napig nagyon hiányzik – tette hozzá ilyenkor, és nem is
hazudott. Hatvanhat évesen Lucius megfogadta magának, hogy a titkot magával viszi a sírba. Soha senki
sem fogja megtudni, hogy Cornelia Cossa volt a gyermeke anyja.
– Én is hasonló álomból riadtam fel – mondta, elengedve a füle mellett a fia kérdését.
– Megint Apollóniosz látogatott meg? – faggatta Marcus.
– Igen.
– Gyakran eljön hozzád álmodban.
– Hát most többször látom, mint éltében! – nevette el magát Lucius. – Csak azt bánom, hogy halála
előtt nem tért vissza még egyszer Rómába, és nem volt lehetőséged személyesen megismerni.
– Már az is áldás, hogy olyan apám van, aki ismerte őt – mondta Marcus, és halványan elmosolyodott.
Egyre csillapodott benne a rémálom hatása.
– Persze egyesek kétségbe vonják, hogy Apollóniosz meghalt, legalábbis a hagyományos értelemben –
folytatta Lucius. – Mivel a holttestét nem találták meg.
– Meséld el a történetet! – kérte Marcus, majd behunyta a szemét.
Az apja már számtalanszor elmesélte neki, de a fiú minden alkalommal szívesen végighallgatta.
Segített neki megfeledkezni a lidércnyomásról.
– Pár évvel ezelőtt történt Kréta szigetén, ahol a Tanítót hatalmas tömeg követte. Egy nap késő éjjel a
minószi Diktünna istennő templomához érkezett, amely egy sziklás hegyfokon magasodik a tenger fölé.
Kréta gazdag lakói abban a templomban helyezték el a kincseiket megőrzésre. Éjszakára bezárták az
ajtókat, és szilaj kutyák vigyázták az épületet. Amikor azonban a Tanító megközelítette a templomot, a
kutyák farkukat csóválva a kezét kezdték nyaldosni. Az ajtók pedig maguktól kitárultak. Amikor a templom
papjai másnap reggel megtalálták az odabent alvó bölcset, azzal vádolták, hogy elkábította a kutyákat, és
mágiával törte fel az ajtókat. Láncra verték, és egy vasketrecbe zárták, amit a háborgó tenger fölé, egy
szakadékba lógattak. Késő éjjel azonban a Tanító bilincsek nélkül, ismét szabadon közelítette meg a
templom bejáratát, és ezúttal jókora tömeg várta az érkezését. A kutyák ismét megszelídültek a közelében,
és hízelegtek neki, és az ajtók is megnyíltak újfent. Belépett a templomba. Az ajtók bezárultak mögötte, és
odabentről női kórus hangját hallotta: „Siess, siess, felfelé, felfelé! – énekelték. – Repülj el erről a
helyről, fel a mennyekbe!” Miután ismét feltárultak az ajtók, egyetlen nőt sem látott senki. A Tanító is
eltűnt. Apollónioszt soha többé nem látták a földön, csak azok álmodtak róla, akik ismerték.
– Szerinted engem is meg fog látogatni álmomban, apám?
– Nem tudom, fiam.
– Mit mondott ezúttal?
– A lélek halhatatlanságáról beszélt. Azt mondta: „Itt a bizonyíték, a síron túlról hozom neked, mert
élő emberként nem mutathattam be neked. A tény, hogy fennmaradtam, és meglátogatlak álmodban, azt
jelzi, hogy kikerültem a halandó életből. A te lelked is éppoly halhatatlan, mint az enyém – de hibás az a
szóhasználat, hogy a »te lelked« meg az »én lelkem«, mert a lélek nem a mi tulajdonunk. Az egyedülvaló
istenségtől ered, és őhozzá is tér vissza, és a test, amelybe időlegesen beköltözik, puszta anyag, amely
elfonnyad és elenyészik. Amikor a test meghal, a lélek örvendezik; akár egy fürge ló, amikor kiszabadul a
hámból. Felfelé ugrál, összevegyül a levegővel, és megveti azt a durva és fájdalmas szolgálatot, amit
halandó életében el kellett viselnie.”
– Ezt le kellene írnod, apám.
Lucius megcsóválta a fejét.
– Nem vagyok olyan biztos benne. A következő lélegzetvétellel ugyanis azt mondta nekem a Tanító,
hogy mindannak, amit addig elárult, semmi haszna egy élő ember számára. „Ugyan mi jó származhatna
mindebből számodra éltedben? – kérdezte. – Hamarosan úgyis meggyőződhetsz az igazságról, és nem lesz
szükséged magyarázó szavakra; megtapasztalod saját magad. Amíg élsz, és más élőlények között mozogsz,
mindaz, amit elmondtam, misztérium a számodra, olyan, mint az árnyékok a falon, amelyeket ismeretlen
fény rajzol oda.”
Lucius lenézett a fiára, aki bizakodva tekintett vissza rá zöld szemével – az anyja pillantásával.
Marcus néha még mindig gyermeknek tűnt a szemében, habár a világ már minden szempontból felnőtt
férfiként tekintett rá.
– Gyere! Mosd meg az arcodat, és öltözz fel! Hilarion már bizonyára felébresztette a konyhai
rabszolgákat, akik elkészítették a reggelit. Mozgalmas nap vár ránk.

*

Aznap délelőtt Marcus egyik kezében kalapáccsal, másik kezében vésővel hátrébb lépett a
márványtalapzattól, és hangosan felolvasta a feliratot, amelyen éppen akkor végezte el az utolsó
simításokat: „A szenátus és Róma népe ezt az emlékművet Caesar Nerva Traianus Augustus Germanicus
Dacicus tiszteletére ajánlja fel, az isteni Nerva fiának, a pontifex maximusnak, néptribunusi szolgálatának
tizenhetedik évében; annak, akit hatszor kiáltottak ki imperatornak, hatszor konzulnak, valamint a haza
atyjának.”
Még hátrább ment a hatalmas talapzattól, és felsandított rá. A magas oszlopot állványzat vette körül,
de képzeletben Marcus már az állványzat nélkül is látta az elkészült szerkezetet. Soha korábban nem
emeltek ilyen emlékművet, és Marcus leírhatatlanul büszke volt arra, hogy az ő keze is benne volt a nagy
munkában.
Az oszlop magassága nagyjából harminc lépésnek felelt meg – ha pedig a talapzatot is beleszámította,
illetve a szobrot, ami a tetejére fog kerülni, a teljes magassága inkább a negyven lépést közelítette meg –,
és tizennyolc kolosszális, egymásra illesztett márvány oszloptörzsből rakták össze. Az üreges oszlop
belsejében egy száznyolcvanöt lépcsőfokból álló csigalépcső rejlett, amit csak az oszloptörzsek között
beszivárgó, gyenge fény világított meg. Az oszlopot ereszkedő spirál formájában domborművek sorozata
díszítette, amelyek Traianus daciai hódításait örökítették meg. Ezek miatt maradt az állványzat az oszlop
körül; az oszloptörzseket körbeölelő több száz képet még mindig csiszolgatták és festették.
Az oszlop magassága megfelelt a mellette lévő domboldal magasságának, amelyet kivájtak, hogy
helyet biztosítsanak az emlékműnek. Elképesztő mennyiségű földet ástak ki a rabszolgák – többnyire
dákok. Ahol korábban a Quirinalis-domb egyik nyúlványa akadályozta meg az átlátást a város
központjából Mars mezejére, ott most egy új, Traianus nevével fémjelzett főtér készült, és ennek fődísze
volt az a gigantikus oszlop, amely Marcus feje fölött nyúlt az ég felé.
Egy kéz érintését érezte a vállán. Az a férfi állt mellette, aki nemcsak az oszlopot, de az egész főteret
tervezte, az összes építménnyel együtt. Damaszkuszi Apollodórosznak is nevezték, illetve a második
Vitruviusnak, hiszen kiérdemelte, hogy a Julius Caesar idejében szolgáló, nagynevű mérnökhöz és
építészhez hasonlítsák. Traianus a szíriai tartózkodása alatt ismerte meg Apollodóroszt, hamar felfedezte
a tehetségét, és azóta is bőségesen ellátta megbízásokkal.
A dák hadjárat során Apollodórosz ostromgépezetek és más fegyverek tervezésével szolgálta a
császárt. A seregek mozgásának elősegítésére egy grandiózus hidat emelt a Danubius folyó fölé, a valaha
épült leghosszabb hidat. Arra a célra pedig, hogy egy hatalmas sereg gyorsan és biztonságosan
átkelhessen a Danubius menti hágók Vaskapuján, fautat ácsoltatott, amely a meredek sziklafalra
támaszkodó konzolokon nyugodott. A légiók szó szerint a folyó fölött masírozva hatoltak be az ellenséges
területre. A római katonák bátorsága, az istenek áldása és a tapasztalt császár irányítása mind-mind kellett
a győzelemhez, de végső soron Apollodórosz zsenialitása tette lehetővé a légiók villámcsapásszerű
támadásait.
A dák háború elején Apollodórosz megkérte Traianust, hogy adjon mellé egy segédet. A császárnak
eszébe jutott az a feltűnően jóképű fiú, aki egy napon ott állt előtte a nép házában, és felidézte azt is, amit
korábbi gazdája mondott róla: „Tényleg figyelemre méltó tehetség… egyenesen az istenektől kapta a
képességét!” Marcus Pinarius életének az volt a legszerencsésebb fordulata, amikor a császár
felszólította, hogy segédkezzen a damaszkuszi Apollodórosznak. A dák hadjárat idején Marcus éjjel-
nappal az építész mellett volt, segített neki, figyelte, ahogy dolgozik, tanult tőle, és nemcsak a bizalmát,
hanem a tiszteletét is elnyerte. Miután visszatért Rómába, Apollodórosz tovább dolgozott a császárnak,
Marcus pedig tovább dolgozott mesterének.
Marcus a mérnöki feladatokat is jól teljesítette, de a szobrászat területén csillogtatta meg igazi
tehetségét. Bármit meg tudott formálni kőben, amit csak fejben el tudott képzelni, méghozzá olyan biztos
és könnyed kézzel, hogy még Apollodóroszt is meglepte. Míg a nagy oszlop kigondolása és eltervezése
Apollodórosz nevéhez fűződött inkább, a spirális domborművek jó részét Marcus faragta ki, ahogy a
talapzatnál lévő, monumentális szobrot is, egy halom fegyvert, ami az ellenség vereségét jelképezte. A
háború életszerű jelenetei, amelyek közül néhánynak Marcus szemtanúja is volt, a spirális domborművek a
dákok küzdelmeit örökítették meg, az utolsó táblákon a lemészárlásukkal és a rabszolgasorba hajtásukkal.
Imitt-amott a császár alakja is feltűnt a képeken, gyakran áldozatbemutatás közben vagy egy dühödt csata
hevében.
Apollodórosz Marcusszal együtt szemlélte az oszlopot. Magas férfi volt, erős karral, amit a
folyamatos építkezés edzésben tartott, hiszen ő nemcsak felügyelte a munkát, hanem ki is vette belőle a
részét. Akárcsak Traianus légiósainak egy része, ő is vállig érő hajat viselt, valamint szakállat, mert úgy
vallotta, hogy nincs ideje borbélyhoz menni. Bár középkorú volt, még mindig sűrű és sötét haj fedte a
fejét, az ezüstszín csak vékony csíkokban jelent meg a halántékánál és az állán.
Szívélyesen megszorította Marcus vállát, de ereje miatt a segédje ezt is fájdalmasnak érezte.
– Mit érzel, ha felnézel rá?
– Büszkeséget – felelte a fiatalabb férfi.
Marcus valóban roppant büszke volt a művészetére. A rómaiaknak pedig pontosan ezt kellett érezniük
az oszlop láttán – büszkeséget a katonáik, a császáruk, illetve más népek leigázása okán. Marcus azonban
mást is érzett, főként amikor közelebbről is szemügyre vette az oszlopot díszítő domborműveket. Számos
jelenetet a saját emlékeiből állított össze. Noha szó szerint nem vett részt az ütközetben, sok csata után.
sétált végig a csatatéren; átlépett a holttestek fölött, látta a levágott végtagokat, a vértócsákat és a szétszórt
belsőségeket. Saját szemével látta a dák foglyok kimerült, meztelen sorait, akiket összekötözött kézzel,
nyakuknál összeláncolva hajtottak a rabszolgasorba. Megtapasztalta a falvak kifosztását, és azt, ahogy a
római katonák megerőszakolták a nőket és a fiúkat, kiélvezve a győztesek előjogait a heves és sokszor
csüggesztő küzdelem után.
Az apja beavatta Marcust a tüanai Apollóniosz tanításaiba, de a fiúnak nehéz volt összeegyeztetnie
annak az embernek az elképzeléseit, aki még egy állatot sem gyilkolt volna le, a háború során látott,
tömény kegyetlenséggel, amit a rómaiak olyan nagy büszkeséggel nyugtáztak. Megtapasztalta a
rabszolgaéletet is, ezért nehéz volt átéreznie az emelkedett méltóságot, amikor szabad embereket hajtottak
igába, annak dacára, hogy az új rabszolgák jelentősen gazdagították a római államot és a hozzá hasonló
római polgárokat.
A Dacia elleni hadjárat szükséges volt Róma határainak megvédéséhez, és a jósok és az előjelek
szerint az istenek is jóváhagyták. Jupiter dicsőségére a rómaiak megszentségtelenítették Zalmoxis összes
templomát, lerombolták oltárait, tönkretették az őt ábrázoló képeket, és megsemmisítettek minden rá
vonatkozó emléket. A dákok legfőbb szentélyének, a Kogaionon-hegyen lévő barlangnak is pusztulnia
kellett, ahol Zalmoxis halandó emberként élt; belső tereit kifosztották, és szeméttel töltötték fel. Zalmoxis
igen gyenge istenség lehetett, mert semmit sem tett a követői megmentése érdekében. Dacia néhány
félreeső zugát leszámítva mindenütt kihalt a kultusza. Az ötévenkénti szertartásra soha többé nem került
sor.
A dák tudatlan, istentelen, veszélyes nép, amely fenyegetést jelent a Danubius menti határra, és
irdatlan gazdagságával a birodalmat is veszélyezteti – így buzdították harcra a parancsnokok a római
légiókat. Marcus számára viszont néha úgy tűnt, hogy a dák egyszerűen egy büszke nép, amely
kétségbeesetten küzd a fennmaradásáért, a vallásáért, a nyelvéért és a szülőföldjéért. Ahogy a háború
során néha felzaklatták a megélt szörnyűségek, úgy az emlékoszlopon végzett munkája is gyakorta
elbizonytalanította. Akármilyen csodálatosan sikerült kifaragnia a képsorok minden apró részletét,
utóvégre a brutális erőszakot és az emberi szenvedést ünnepelte vele.
– Nézzük meg közelebbről, jó? – javasolta Apollodórosz, aki szemlátomást nem gyötrődött belül.
Marcusszal együtt felmásztak az állványzatra. Korábban már számtalanszor szemügyre vették a
domborműveket, de Marcus minden alkalommal felfedezett valami javítani való részletet. Ebben a késői
szakaszban leginkább az apró kardok elhelyezésén tipródott. Sok helyütt apró lyukakat fúrtak a kőbe, hogy
az apró fémfegyvereket berakhassák a figurák kezébe. Marcus fejéből pattant ki az egyedülálló ötlet,
amely még hangsúlyosabb mélységet kölcsönzött a szobroknak, kivált távolabbról szemlélve. Sajnos a
parányi részletek kidolgozásával megbízott kézművesek nem voltak elég lelkiismeretesek, és első körben
több lyukat elmulasztottak kifúrni. Valahányszor Marcus kidolgozatlan részleteket keresett a
domborműveken, talált is jó néhány elhanyagolt területet. Talán nem is volt meglepő, hogy a százötvenöt
egyénileg kidolgozott, ám egymásba olvadó jelenetben, kétezer-ötszáz figura között, nem sikerült
következetesen végigvinni a kezdeti lelkesedést és lendületet. Apollodórosz viszont tökéletességet várt el,
és Marcus elszántan próbált megfelelni az elvárásainak.
Miközben az építész és a szobrász felmásztak az állványzaton, Marcus azon kapta magát, hogy egészen
magával sodorja a képek által felidézett enciklopédikus hadtörténet. A tizenhárom légió – majd
nyolcvanezer katona – csatamezőre küldésével Traianus hadjárata nemcsak a győzelmet, hanem a dákok
kulturális megsemmisülését is magával hozta. Erődjeiket a templomaikkal és a lakóhelyeikkel együtt
földig rombolták. Decebalus király a vereség kapujában egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett kincsei
elrejtésére; elterelt egy folyót, arannyal és ezüsttel teli ládákat temetett a puha folyómederbe, majd
visszaállította a folyót az eredeti ágába. Egy kém azonban elárulta a titkot a rómaiaknak, akik könnyedén
megtalálták a kincset. Így több száz tonna aranyat és ezüstöt sikerült megkaparintaniuk, amit aztán komoly
őrizet alatt szállítottak Rómába. Még több kincsre számítottak, mivel a dákok bányáit is sikerült fellelniük,
és a dák rabszolgákat már rá is kényszerítették, hogy új teléreket ássanak ki.
Miután seregeit legyőzték, népét rabszolgasorba hajtották, városait és falvait felégették, kincsét
elorozták, Decebalus király önkezével vetett véget életének. A Kogaionon-hegyen találtak rá, egy kőtrónon
ülve, a lezárt barlang bejárata előtt, államvezetői palástjában, egyenes derékkal, a rangelső nemesekkel
körülvéve, akik mérget ittak. A rómaiak levetkőztették és lefejezték Decebalus holttestét, a palástját pedig
elégették. A csupasz, fej nélküli testet aztán ledobták a sziklás hegyoldalról, hogy a keselyűk martalékává
váljék. A fejet ugyanazok a sebesen lovagló hírvivők szállították Rómába, akik a háború diadalmas
befejezéséről is hírt adtak. Róma népe a fórumra özönlött ünnepelni, a dák király fejét pedig a
Capitolinus-dombon tették közszemlére, a dákok fölött aratott győzelem bizonyítékaként. Utána ledobták a
Gemonia-lépcsőn. Valaki a tömeg felé rúgta a fejet, ahol labdaként ütögették, amíg le nem pottyant a
kövezetre. A sokaság köréje sereglett, és egymással vetélkedve taposták Decebalus király utolsó
maradványát a földbe.
Midőn Traianus visszatért Rómába, egy példa nélküli, százhuszonhárom napos ünnepségsorozat
kezdődött a Flavius-amfiteátrumban, illetve a város más pontjain. Tízezer gladiátor lépett fel.
Tizenegyezer állatot mészároltak le. Felülmúlhatatlan látványosságoknak lehetett a nép szemtanúja, és az
új építményeken sem győztek csodálkozni. Az oszlop körüli állványzat legfelső szintjéről minden irányban
pompásan lehetett látni a masszív építkezési munkálatok eredményeit. Apollodórosz és Marcus
letekintettek a valaha épített legnagyobb, márvánnyal burkolt és fénnyel elárasztott bazilikára. A mellette
lévő udvaron, a városközpont legnagyobb nyílt terén, meg lehetett csodálni Traianus gigantikus lovas
szobrát. Távolabb, a kivájt Quirinalis-domb meredek oldala előtt egy terjedelmes, többszintes boltsor tűnt
fel. Gymnasiumot is emeltek az atlétikai mérkőzésekhez, és egy új fürdőt is, amely még Titus fürdőjénél is
nagyobb volt. Az emlékoszlop két oldalán, közvetlenül Apollodórosz és Marcus lába alatt húzódott
Traianus könyvtárának két szárnya. A latin irodalomnak szánt épületszárny már csaknem teljesen elkészült,
a káprázatosan díszített, híres írók mellszobraival szegélyezett olvasóterem csak megnyitásra várt; a
görög szárny pedig még mindig készült. Apollodórosz, aki főépítészként és tervezőként követte
figyelemmel a munkálatokat, „Dacia gyümölcseinek” nevezte ezeket az épületeket.
Akármilyen nagyok is voltak azonban ezek az építmények, az oszlop magasságával egyik sem vehette
fel a versenyt. Apollodórosz és Marcus átlépett az állvány legfelső szintjéről az oszlop tetejére.
Gyakorlatilag egyik irányban sem akadályozta semmi a kilátást, csak a Capitolinus tetején lévő Jupiter-
templom nyúlt magasabbra. Marcus lassan megfordulva szemlélte végig a dombok építményeit. Először az
apja házát tekintette meg, majd a terebélyes palatinusi nép házát, aztán a kolosszális Flavius-
amfiteátrumot a mélyben, Sol toronymagas szobrával a fórum túloldalán, majd a Subura zsúfolt lakóházait,
a Pincianus-domb tetején lévő kerteket, végül pedig a Mars-mező széles hátát, és azon túl a Tiberis
csillogó kanyarulatát.
Az egyetlen emberi kéz által alkotott mű, amely felért az ő magasságukba, egy hatalmas daru volt a
könyvtár görög szárnyán túl. Apollodórosz elégedett bólintással mutatott rá.
– Tegnap este átdolgoztam az utolsó számításokat. Minden kész. Ma a helyére kerülhet a szobor.
Marcus lenézett a munkásokra, akik az emlékoszlop tetejére szánt Traianus-szobron dolgoztak.
Beburkolt láncokkal és kötelekkel erősítették az alkotást a darura.
– Mikor?
– Amint minden munkás a helyén áll. Gyere, lemegyünk az oszlop belső lépcsőjén! Megnézheted,
hogyan adom ki az utolsó utasításokat. Gyere csak, Pügmalion!
Apollodórosz régóta tudta – személyesen a császártól –, hogy Marcust egyszer Pügmalionnak
nevezték. Marcusban ez ugyan felidézte a rabszolgaként töltött éveit, de amikor a mestere először
szólította így, túlzottan gátlásos volt a tiltakozáshoz. Apollodóroszt nyilvánvalóan semmilyen rossz
szándék nem vezérelte; a jelek szerinte azt hitte, bókol ezzel a megszólítással, vagyis elismeri Marcus
szobrászi képességeit.
Miközben lefelé sétáltak, Marcus szokás szerint megszámolta a száznyolcvanöt lépcsőfokot. A
kézműveseknek és munkásoknak mind voltak hasonló szertartásaik – páratlan számú csomót kötöttek,
páros számú szöget vertek be, és először jobb lábbal léptek fel egy állványzatra.
Odamentek a daruhoz, majd megálltak Traianus bronzszobra előtt. Apollodórosz alakította ki az
alapvető formáját, de Marcus hozta létre a finomabb részleteket, például a császár arcát és kezét. Ehhez
sok időt kellett eltöltenie az uralkodóval, aki közben beszámolókat hallgatott meg és leveleket diktált.
Marcus figyelte, és igyekezett megörökíteni, először csak nyers tervek formájában, aztán már a végleges
szobron. Marcus még élénken emlékezett a császárral való, tizenhárom évvel korábbi, első találkozására,
amikor az apja kérvényt nyújtott be az uralkodónak, hogy szabadon született polgárrá nyilváníttassa
Marcust. Traianus akkor is, és most is emberfeletti nagyságnak tűnt számára.
Sokkal megközelíthetőbb volt a császár pártfogoltja, Hadrianus, aki gyakran jelen volt, amikor
Marcus Traianus megörökítésén ügyködött. Lehet, hogy azért tűnt közvetlenebbnek, mert korban közelebb
állt Marcushoz. Hadrianus kimagasló teljesítményt mutatott fel a dák háborúkban, ahol Minerva Első
Légióját vezette, ugyanakkor módfelett érdekelték a művészetek, és megvolt a maga szilárd véleménye
mindenről Pindarosz költészetétől kezdve („példa nélkül álló gyönyörűség”) Traianus dák ezüstkupákból
álló gyűjteményéig („leírhatatlan förtelem; be kellene olvasztani”). Állítólag az építészettel is
kacérkodott, bár egyetlen merész tervrajzából sem született még valódi épület.
Hadrianus most is odajött hozzájuk, miközben Apollodórosz és Marcus még egyszer utoljára
ellenőrizték a felemelendő szobor rögzítésének erősségét.
 – A tervek szerint halad a művelet? – kérdezte Hadrianus.
– Bármelyik pillanatban megkezdődhet – felelte Apollodórosz. – A császár is jelen lesz?
– Itt akart lenni, de az államügyek meggátolják benne. – Hadrianus mosolyogva halkította le a hangját.
– Őszintén szólva úgy veszem észre, idegesíti ez a dolog. Nem hinném, hogy tetszene neki a látvány, ahogy
egy láncon ilyen magasra emelik a képmását.
– Talán jobb is, hogy nincs itt – közölte az építőmester. – Attól a munkások is idegesek lennének.
Hadrianus lassan körbesétálta a szobrot, majd bólintott.
– Milyen okos elképzelés volt részedről, Marcus Pinarius, hogy kissé eltúloztad és megnyújtottad a
császár vonásait! Így sokkal természetesebbnek hat az arca, ha valaki a földről néz fel rá! Hogy nevezik
ezt a módszert?
– Ez egy látószöget alakító trükk, rövidülésnek hívják – mondta Marcus. – Hálás vagyok, hogy
támogattad az ötletemet.
– Remélhetőleg beválik. A caesar kétkedett, amikor meglátta a végeredményt, Sőt meg is ijedt.
„Senkinek nincs ilyen hosszú orra, még nekem sem!” – kiáltotta. Ilyen közelről valóban inkább
karikatúrának látszik. Abból a hatalmas mélységből, alacsony szögből viszont szerintem kifejezetten
hízelgő lesz rá nézve a látvány.
A munkások, akiket az oszlop tetejére küldtek, hogy irányítsák a szobor elhelyezését, már felkészülten
vártak; kiáltoztak és integettek Apollodórosznak. A különféle emelők és csigák kezelésével megbízott
munkások is a helyükön voltak, ahogy a rabszolgák is, akiket a kötelek húzására, a csörlők forgatására és
az ellensúlyok igazgatására parancsoltak oda. A szobor készen állt arra, hogy felemelkedjék.
Apollodórosz csukott szemmel imádkozott. Marcus megérintette a nyakában lógó fascinumot.
Az építőmester végül intett, és a művelet megkezdődött. Mintha hangosan nyöszörgött volna, amikor
megmozdították. Elemelkedett a földről, és fokozatosan feljebb araszolt.
Aztán a szobor felért az oszlop feléig, majd onnan is magasabbra, míg végül már az oszlop teteje
fölött himbálózott. Apollodórosz végigtekintett a műveletben részt vevő összes eszközön, és úgy látszott,
hirtelen idegesség vett erőt rajta.
– Marcus, rohanj fel az oszlop tetejére! Nézd meg, hogy minden rendben van-e!
Marcus odarohant az oszlop bejáratához, belépett, és felszaladt a lépcsőn. Veszett igyekezetében
elfelejtette megszámolni a lépcsőfokokat.
A munkások kört alkotva készültek fel rá, hogy a szobrot a neki kijelölt, krétával berajzolt helyre
igazítsák. Minden munkás egy kötelet viselt a dereka körül, amelyeket a márványba fúrt vascövekhez
erősítettek, nehogy valaki lezuhanjon. Marcuson nem volt kötél.
Olybá tűnt, mintha a szobor csak úgy magától lebegett volna a levegőben, és ahogy a nap fényét
visszaverte, mintha még ide-oda csavarodott is volna. Aztán lassan elindult feléjük, és megállt a fejük
fölött. A munkások felemelték a karjukat, és megérintették a szobor alját, amely komótosan ereszkedni
kezdett. A felügyelőjük utasításokat kiabált, hogy a szobor mindvégig a megfelelő irányban maradhasson.
Marcus igyekezett távol tartani magát tőle, de le kellett guggolnia, hogy megőrizze az egyensúlyát.
A szobor alja már csak félembernyi magasságban volt, amikor Marcus éles hangot hallott. Valahol
elszakadt egy lánc.
Felnézett a szoborra, ami megingott egy kicsit. Aztán a darura pillantott, amely mintha szintén
imbolygott volna kissé, és lassan az egyik oldalára kezdett dőlni.
– Numa golyóira! – kiáltott fel a felügyelő. – Le fog zuhanni! Ide fog esni! Tartsátok erősen!
A munkások megragadták a szobrot, de képtelenek voltak tovább irányítani a mozgását, mert egész
súlyával és magasságával jobbra-balra dülöngélt. Irdatlan reccsenések kíséretében a daru egy része
összerogyott. Miközben az egyensúlyát próbálta megtartani, és elhúzódott a szobor útjából, Marcus
oldalra sandítva látta, hogy a daru egy része lefelé zuhan, és a talajon állók kétségbeesetten menekülnek
előle. Olyan forgó szédülés jött rá, hogy hirtelenjében a szobron kívül mindent ádázul forogni látott – a
földet, az eget és a lába alatt magasodó oszlopot is.
A szobor meglökte az egyik munkást. Nem volt túl erőteljes mozdulat, a bronz kolosszus mégis
lesújtotta a férfit. Karjával a levegőben kalimpálva hátratántorodott. Lelépett az oszlopról az állványzat
tetejére, de nem tudta megtartani az egyensúlyát, tovább botladozott hátrafelé. Marcus azt várta, hogy a
biztonsági kötél megfogja, ám azt rosszul bogozták meg a derekán, ezért lecsúszott róla, és a munkás
hátrabukfencezve lezuhant az állványzatról. Fülsiketítő sikollyal zuhant a mélybe. Puffanás émelyítő
hangja hallatszott, majd egy pillanatnyi döbbent csend után a daru letörött része iszonytató csörömpöléssel
ráomlott a könyvtár görög szárnyára.
Marcuson erőt vett a nyers rémület. Elképzelte, hogy a szobor teljesen kikerül az irányításuk alól, és
minden munkást lesodor az oszlop tetejéről, majd nekicsapódik az oszlopnak, amelynek felső törzseit kiüti
a helyükből. Ezáltal az egész építmény egyensúlya megroggyanhat, és bizonyosan összeomlik.
De nem így történt.
A szobor erre, majd arra fordult, aztán hirtelen tompa puffanással leért a márványfelületre. Több
munkásnak nem esett baja, és amikor közelebbről is megszemlélték a bronz alkotást, észrevették, hogy
magától is pontosan a krétával rajzolt körbe illeszkedett. Ennél tökéletesebb eredményben nem is
reménykedhettek, még ha a daru oda is veszett.
Marcus szemében a föld és az ég forgása lassan lecsillapodott, majd megállt minden. Rádöbbent, hogy
megint a fascinumát szorongatja, és az ujjcsontjai egészen kifehéredtek. Miközben lassan kiengedte az
ujjai közül, rálépett az állványzatra, és lenézett, hogy felmérje a keletkezett károkat.
A daru annyira megrongálódott, hogy meg sem lehetett javítani. A könyvtár görög szárnyának egyik
vége beomlott, de az épületnek azt a részét még nem fejezték be, így viszonylag könnyen ki tudják
köszörülni a csorbát. Apollodórosz és Hadrianus pont akkor lépett oda a munkás élettelen testéhez,
amikor Marcus lenézett rájuk. Az építőmester lepillantott az áldozatra, aztán felnézett Marcusra.
Hamuszürke volt az arca.
Marcus is túlzottan elhűlt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Kinyújtotta a karját, és felemelte a
hüvelykujját, hogy jelezze: az oszlop tetején minden rendben van. Úgy látszott, Apollodórosz bármelyik
pillanatban elájulhat a megkönnyebbüléstől.
Hadrianus hátrébb lépett, hogy ne érje el a lábát az egyre terjedő vértócsa, aztán ő is felnézett
Marcusra, vagy inkább a háta mögött tornyosuló Traianus-szoborra.
– Az orr! – kiáltotta.
Miről beszélt? Marcus a nyakát nyújtogatva pillantott fel a szoborra, de a napsütéstől villogó
aranyozás teljesen elvakította. Kérdő és zavarodott mozdulatokat tett a kezével, miközben ismét lenézett
Hadrianusra.
A császár unokaöccse szélesen elmosolyodott, majd tölcsért formált a kezével a szája köré, és újfent
elkiáltotta magát.
– Az orr… tökéletesnek… látszik!

*

Egy hónappal később Lucius Pinarius kisebb vacsorát rendezett a fia tiszteletére.
Az oszlop a hivatalos felavatására várt, és a különféle ünnepségek során a császár és a főépítész
került a figyelem középpontjába. Lucius még a felavatás előtt el akarta ismertetni a néppel és a magasabb
körökkel fia teljesítményét és hatalmas erőfeszítéseit. A Pinarius-házban igen nagy eseménynek számított
a vacsora, mert alig fordultak meg náluk vendégek azon a szűk körön kívül, amelybe Lucius barátai
tartoztak – többnyire idős emberek, illetve a tüanai Apollóniosz más követői –, és akiknek nem lehetett
húst vagy bort felszolgálni.
Lucius házában évek óta nem főztek és szolgáltak fel húst, és ő maga ezúttal sem tudta elviselni, hogy
bármilyen hús, akár szárnyas, akár hal szerepeljen az étlapon. A szakácsa biztosította róla, hogy senki sem
fogja észrevenni a hús hiányát az ételekben, olyan sokféle különlegesen fűszerezett fogást és ínycsiklandó
édességet fognak felszolgálni. Azt viszont nem engedhette meg magának a császári udvar tagjaival
szemben – főleg mivel Hadrianus is elfogadta a meghívását –, hogy bort se kínáljon. Lucius ugyan soha
nem ivott, de Marcus alkalomadtán élvezte a jóféle nedűket, és a ház ura sem tilthatta meg, hogy a
vendégek részesüljenek belőle. Ha már a hús hiánya miatt csalódottak lesznek, legalább a bort elégedetten
fogyasszák, és ennek érdekében bőven beszerzett azokból, amelyek az egyik köztiszteletben álló
borkereskedő szerint a legjobb évjáratok voltak, görögöt és itáliait egyaránt.
Fia tájékoztatta róla, hogy egy ilyen alkalomra egy scurrát, egy bohóckodó ficsúrt is meg kell hívni;
egyetlen valamirevaló társadalmi összejövetel sem nélkülözheti ezt a mulattató vendéget, főleg ha a város
legelőkelőbb köreiről van szó. A városban ilyen figurák egész osztálya létezett. Ezek az alakok szó szerint
a humorérzékükkel keresték a kenyerüket. A scurra tulajdonképpen vacsorameghívásokat koldult a
vagyonosok házába, és cserébe pletykákat, vicceket és kétértelmű történeteket osztott meg a társasággal,
amellyel többnyire a házigazdának hízelgett, a vendégekből pedig finoman gúnyt űzött.
– És ugyan hol találhatnék ilyen embert? – kérdezte Lucius a fiától, mert egészen biztos volt benne,
hogy a Tanító követői között nem fog találni ilyen szórakoztató mestereket.
– Apollodórosz azt mondta, majd hoz valakit, egy Favonius nevű fickót – válaszolt Marcus.
Az építőmester rajta kívül meghívta még a császári irattár főrendezőjét is, egy Gaius Suetonius nevű,
negyvenes férfit, aki tudomást szerzett róla, hogy az idősebb Pinarius ismerte Nerót, illetve annak
régmúltba veszett köreit, ezért mindenképpen találkozni akart vele.
Többnapnyi előkészület után elérkezett a kijelölt óra. Gyors egymásutánban jöttek meg a vendégek, a
rabszolgák pedig egymás után a heverőikhez vezették őket. A házat lassan megtöltötte a beszélgetés és
nevetés egyenletes moraja.
A scurra már a vacsora elején megcsillantotta tehetségét. Favoniusnak göndör, vörös haja volt, puffadt
orcája és furcsa formájú, oldalra csapott orra. Jókora hasa arra engedett következtetni, hogy nem veti meg
a jóféle ételt és a társasági lakomákat. Amikor kiderült, hogy nem szolgálnak fel húst, Favonius duzzogást
színlelt.
– Látom már, hogy ma este a gladiátorok eledelével kell beérnünk: semmi hús, csak árpa és bab! Ó, de
hála az isteneknek, hogy a bor legalább engedélyezett a gladiátoroknak!
Luciust és Marcust meghökkentette a férfi otrombasága, de mindenki más nevetett rajta, és innentől
fogva senki sem emlegette fel a hús és a hal hiányát. A scurra merész siránkozása elejét vette annak, hogy
mások panaszkodni kezdjenek. Ehelyett a vendégek egymást felülmúlva dicsérték a szakács képességeit és
zseniális elképzeléseit.
Hadrianus és Suetonius a házigazdával elegyedtek beszélgetésbe. A levéltáros mindenre kíváncsi volt
Neróval kapcsolatban, míg Hadrianus a vendéglátó Apollónioszhoz, Epiktétoszhoz és Dióhoz fűződő
barátságáról szeretett volna minden részletet kideríteni.
Marcus észrevette, hogy Apollodórosz javarészt kimaradt a társalgásból. Valami feszültségfélét érzett
az építész és Hadrianus között, akik korábban közeli barátságot ápoltak.
Hadrianus kimentette magát, és elvonult a latrinába. Amint kikerült a látóterükből, a scurra felmordult:
– Úgy tűnik, ez az alak teljesen levetkőzte provinciális kiejtését.
– Pont ez járt a fejemben – vágta rá Lucius. – Amikor először jött Rómába, emlékeim szerint
kifejezetten idegenszerű volt a kiejtése.
– Jól emlékszel – folytatta Favonius. – Még mindig a szóbeszéd tárgya az, amikor Traianus
uralkodásának elején Hadrianus hangosan felolvasta a császár egyik beszédét a szenátusban, a szenátorok
pedig kinevették. Hadrianus úgy elvörösödött, hogy hirtelenjében a hegek sem látszódtak az arcán.
– Hadrianus keményen próbálta levetkőzni hispán kiejtését, és azt hiszem, végül sikerült neki – vélte
Suetonius, akinek saját stílusa szinte kínosan szabatos volt.
Apollodórosz, aki Damaszkuszból származott, és akinek megvolt a maga provinciális kiejtése,
megcsóválta a fejét.
– Most már úgy beszél, mint egy városi születésű római, ezért Traianus már nem is hívja Kis
Görögnek. Inkább Kis Rómainak.
Favonius kuncogni kezdett.
– Ó, ezt a kifejezést mindenképpen ellopom tőled!
– Nem vicceltem – közölte az építőmester. – Ez az igazság!
Amikor Hadrianus visszatért, az egész társaság elnémult. A császár unokaöccse megragadta az
alkalmat, hogy visszaterelje a beszélgetést a pruszai Dióhoz, akinek legutóbbi művei zömmel a
házasságról szóltak. Miután boldogan visszatért szülővárosába, Dio megnősült, és elégedett házaséletet
élt. Ezt az életkedvet örökítette meg az értekezéseiben, amelyekben a házasságban való egyesülés előnyeit
ecsetelgette, minden más szerelmi viszony előtt.
Ez a téma azonban senkit sem lelkesített. A szerelmet Lucius Pinarius is megtapasztalta, de a
házasságot nem. Apollodórosz felesége újabban sokat betegeskedett, és ha csak rágondolt, elromlott a
kedve. Hadrianus évekkel korábban vette feleségül Traianus unokahúgát, Sabinát, de frigyükből nem
származott gyermek, és sokan csak névházasságnak tartották. Ami Marcust illette, nem makulátlan
származása, amelyről az ismerősei soha nem beszéltek nyíltan, holott mindnyájan tudtak róla,
megnehezítette számára a párkeresést. Családja ősi nevéhez és patrícius státuszához illő házastársat
kellett volna találnia magának, ám ez idáig még nem sikerült, és nem is erőltette. Egyelőre a
családalapítás helyett a munkájának szentelte magát.
A scurra, látván a téma által kiváltott levertséget, elsütött néhány tréfát a házassággal kapcsolatban,
ám ezek eléggé erőltetettnek és elcsépeltnek hatottak. Végül Suetonius mentette meg a társalgást. Irattárosi
munkája mellett régiségbúvárként és műkedvelő történészként is ténykedett, és egyik jegyzetkönyvébe
kifejezetten a császári házasságokról szóló anekdotákat gyűjtötte. Sokáig szórakoztatta a társaságot a Livia
és Augustus közötti évődésekkel, Caligula és lánytestvérei úgynevezett házasságaival, Claudius
gyötrelméről Messalinával és szenvedéséről Agrippinával, valamint Nero és a gyönyörű, de tragikus
sorsú Poppaea frigyéről, amely a nő hasonmásával, a szintúgy szomorú sorsú Sporusszal köttetett
házasságban folytatódott.
– Akkor te Sporust is biztosan ismerted – vetette fel Suetonius a házigazdára nézve.
Lucius sokáig nem válaszolt.
– Igen, ismertem – bökte ki végül.
– Valóban olyan szép volt az eunuch, ahogy mondják? – kérdezte Hadrianus.
– Igen, valóban – felelte Lucius, és lesütötte a szemét. A többiek várták, hogy hozzátegyen még
valamit, ám ő így folytatta: – Kimegyünk a kertbe? Hozzátok magatokkal a kupátokat is. Egy különleges
bort fognak felszolgálni Szamothraké szigetéről. Jázminaromája van, amely holdfény hatására jön elő;
legalábbis a kereskedő ezt mondta.
Amikor kiléptek a kertbe, Hadrianus váratlanul megtorpant. Ránézett Melankomasz szobrára. Marcus
már többször észrevette, hogy vendégeik megrökönyödtek a meztelen ökölvívó képmása láttán,
valószínűleg azért, mert a talajon állt, és annyira valósághű volt, hogy az óvatlanabb szemlélő könnyen élő
embernek hihette. Hadrianus viszont nem egyszerűen meglepődött; az arca felragyogott a csodálkozástól
és az örömtől. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a szobor arcának sima márványfelületét. A következő
pillanatban hátrébb lépett, és megfogta a saját arcát. Végigfuttatta ujjait a rómaiak által sebhelyeknek
nevezett durva, foltos egyenetlenségeken.
– Melankomasz! – jelentette be Lucius.
– Igen, láttam róla egyéb képmásokat is… de ezzel egyik sem érhet fel – közölte Hadrianus, aki le sem
tudta venni a szemét a szoborról. – Állítólag az isteni Titus szerelmes volt Melankomaszba. Milyen
szerencsés volt Titus! Bárcsak én is találkoznék valamikor egy ilyen szép ifjúval…
Marcus elmosolyodott.
– Bárcsak én is alkothatnék valamikor egy ilyen szép szobrot!
Favonius közéjük lépett, és egyik szemöldökét felvonva nézett egyikükre, majd másikukra.
– Teljesüljön mindkettőtök kívánsága… és legyen örömötök benne!
Apollodórosz is csatlakozott hozzájuk, jobban felöntött a garatra a társaság többi tagjánál. Az
építőmester számára ez az este egy ritka fellélegzést jelentett a végeérhetetlen munka közepette, ezért
jócskán kiélvezte az összes felkínált borévjáratot. Amikor látta, hogy mindenki a szobrot csodálja,
bólintott.
– Ó, a Melankomasz! Impozáns! Kétségkívül a legszebb és legértékesebb tárgy a házban. – Először
Marcusra, majd Hadrianusra nézett. – Nézzetek csak magatokra! El vagytok bűvölve. De úgy sejtem,
különböző okokból. Melyikőtök valójában Pügmalion, és melyikőtök a Kis Görög? Számomra úgy tűnik,
hogy Marcus az igazi műértő, a Kis Görög, aki magáért a művészetért szereti a szobrokat, és te,
Hadrianus, te vagy a szerető, aki életre kívánja kelteni a műalkotást! Talán téged kellene Pügmalionnak
nevezni!
Favonius elnevette magát, de Marcust nem mulattatta a megjegyzés. Azt még eltűrte, hogy szűk körben
Pügmalionnak szólítsák, de ilyen nagy társaságban kellemetlenül érintette régi rabszolganevének említése.
Hadrianus sem értékelte az építőmester tréfáját; az arca hirtelen dühödtté vált, és az orcáján éktelenkedő
hegek izzó vörössé változtak. Marcust újfent zavarba ejtette a két férfi között tapasztalható feszültség.
A scurra, akinek semmi sem kerülhette el a figyelmét, látta Marcus kérdő arckifejezését, és félrevonta.
Miközben átsétáltak a kert túlsó végébe, halkan beszélt hozzá.
– Nem tudtál a kettejük között lévő perpatvarról?
Marcus a homlokát ráncolta. Favonius szeme felcsillant. Semmi sem okozott neki nagyobb örömöt
annál, mint amikor beavathatott valakit egy friss pletykába.
– Mindenki erről beszél! Hol voltál az elmúlt néhány napban?
– Segítettem apámnak megszervezni ezt a vacsorát – felelte Marcus.
– Ó! Akkor a caesar találkozójáról sem tudsz Apollodórosszal, amikor is a könyvtár görög szárnyának
helyreállításáról egyeztettek.
– De, arról tudok. Két napja történt.
– Te nem voltál ott?
– Engem csak akkor vonnak be, amikor elérkezik a belső terek kialakításának ideje.
– Értem. – A scurra mindentudóan bólintott. – Nos, Hadrianus viszont ott volt a megbeszélésen.
– Gyakran ott van a császár mellett.
– Csakhogy ezúttal a saját terveivel is előrukkolt.
– Miféle tervekkel?
– Apollodórosz éppen arról beszélt a caesarnak, hogy mennyi ideig fog tartani a görög szárny
helyreállítása, amikor Hadrianus közbevágott, és javasolta, hogy tegyenek rá kupolát… Meglepően
kifinomult rajzokat és terveket húzott elő, és ragaszkodott hozzá, hogy mindketten nézzék meg.
 – De ez lehetetlen! A latin és a görög szárnyaknak egyformának kell lenniük, szimmetrikusnak, a latin
szárnyon pedig nincs kupola.
– Pontosan ezt mondta Apollodórosz is. Erre Hadrianus így felelt: „Ezért tanácsolom azt is, hogy
javítsuk ki a latin szárnyat is, kapjon az is kupolát.” A jelek szerint meggyőződése, hogy a kupolák az
épületek szerves részei, mert fényt engednek be a mennyezet felől. Egy másik rajzon bemutatta, hogyan
festene a két szárny egy-egy kupolával, közöttük az oszloppal. Traianusnak állítólag nagyon tetszett az
ötlet.
Marcus felvonta a szemöldökét, és belegondolt, mennyi időbe és erőfeszítésbe telne egy ilyen terv
megvalósítása.
– Apollodórosz mit válaszolt?
– A jelek szerint fortyogott a dühtől. Tudod, hogy nem szégyenlős, főleg ha építészetről van szó.
Miközben Hadrianus a kupolák szépségéről áradozott, Apollodórosz a rajzokra mutatott, és elfintorodott.
„Mi akar lenni ez így együtt? Két duzzadt herezacskó a mereven álló oszlop körül?” Nos ha egy ilyen
hasonlatot hallasz, már nemigen tudsz másra gondolni. „Azok az otromba félgömbök nemcsak elrontják az
egész fórum szimmetriáját, de még az elkészülésük előtt be fognak omlani.” Hadrianus erre a törött
daruval kezdett élcelődni, mire az építészmester belenézett a szemébe, és kioktatta: „Az egy dolog, hogy
valakinek kipattan egy terv a fantáziájából, de egész más dolog megépíteni. Most távozz inkább, és
rajzold máshova az óriás dísztökeidet! A caesarral még rengeteg dolgot meg kell vitatnunk, te pedig mit
sem konyítasz az ilyen kérdésekhez!”
– Traianus hagyta, hogy így beszéljenek az unokafivérével?
– Mint tudod, a császár szabadjára engedi Apollodóroszt, legalábbis az építészettel kapcsolatos
kérdésekben. Fenntartás nélkül bízik a döntéseiben, míg Hadrianus, mindent összevetve, még mindig csak
a Kis Görög, egy túlművelt kontár, akinek inkább a katonai pályafutására kellene összpontosítania, és a
művészetet meg kellene hagynia a bérenceknek, akik a parancsolóik kívánságait lesik. Hadrianus le volt
sújtva. Összeszedte imádott rajzait, és csaknem sírva eloldalgott. Ó, de közben körbejártuk az egész
udvart, és megint ideértünk hozzájuk! Még mindig a szobrot nézik szótlanul.
Marcus igyekezett valami új beszédtémát találni.
– Mi hír arról a felfedezőútról, amit a császár Párthiába tervez, Hadrianus?
A kérdés kizökkentette Hadrianust réveteg hangulatából. Elmosolyodott.
– Én is vele tartok. Úgy tűnik, végre látni fogom a keleti városokat… talán még Ktésziphont is.
Párthia fővárosára célzott. Mivel Traianus nem elégedett meg Dacia kifosztásával, még nagyra törőbb
tervet szőtt – be akarta teljesíteni a sokszor meghiúsult római álmot, amely még Julius Caesar idejéből
eredt. Nagy Sándor nyomdokaiban járva ki akarta terjeszteni a Római Birodalmat kelet felé, az ősi
Perzsia irányába.
Lucius Pinarius, aki közben csatlakozott a vendégeihez a kertben, megköszörülte a torkát.
– Persze egy ilyen háborúnak semmiféle stratégiai jelentősége nincs, legfeljebb annyi, hogy a Párthus
Birodalom az egyetlen hatalom, amely Róma riválisa lehet.
– Szerintem pedig minden okunk megvan rá, hogy megtámadjuk őket – vélte Favonius. – Az alapvető
célkitűzés pedig itt is érvényes: meg akarjuk szerezni a kincseiket. A dák volt az egyetlen szomszéd nép,
amelynek még volt említésre érdemes vagyona. Az Afrika északi partvidékén túli provinciák úttalan
sivatagban végződnek, Egyiptomon túl áthatolhatatlan őserdő kezdődik, Britannia szigetének északi része
fagyos pusztaság, a Germánián és Dacián túli birodalmak pedig a jelek szerint abszolút barbár vidékek; az
ott élők még rabszolgának sem alkalmasak. Persze ott van még India is, azon túl pedig a Seres Királyság,
a selyem vidéke, amely bizonyára roppant gazdag, ám az Indus folyón túli terület oly távol esik, hogy ott
még alig járt római, leszámítva néhány vakmerő kereskedőt. Csak Párthia van elérhető közelségben, a
hozzá tartozó csatlós birodalmakkal… ezek gazdagsága pedig együttvéve egyszerűen felmérhetetlen.
– Ahogy az elfoglalásának kockázata is – tette hozzá Hadrianus. – Még a Flaviusok sem álmodtak
ilyenről becsvágyó korszakuk csúcsán. A caesar azonban felkészült rá.
– Te nem mész, ugye, Marcus? – kérdezte Lucius enyhén remegő hangon.
– Nem, apám. A császár úgy döntött, hogy Apollodórosznak és nekünk Rómában kell maradnunk.
Az építőmester bólintott.
– Egy tervekből álló kézikönyvet állítok össze ostromgépekről, amit a császár magával vihet. Emellett
a legjobb mérnökeimet készítem fel a felderítő útra. Ám a caesar nagyszabású építkezésein is bőven van
még mit dolgozni itt, a városban, és ezt senki másra nem bízhatja rajtam kívül. Természetes, hogy egy
tapasztalt mesterembert keres, olyasvalakit, aki szigorúan igazodik az ő magas elvárásaihoz. – Marcus úgy
érezte, a mester szándékosan Hadrianus bosszantására kérkedik ennyit. Apollodórosz ivott némi bort,
majd egyenesen a császár unokafivéréhez fordult. – Amíg mi Pügmalionnal itt maradunk, és befejezzük a
bámulatos építményeket, neked is biztosan sikerül egy-két párthussal végezned, Kis Görög! Katona lévén
neked is könnyebb lesz lerombolni épületeket, és megfosztani őket a díszítéseiktől, mint felépíteni egyet.
Hadrianus elvörösödött a méregtől. Apollodórosz elnevette magát, és feltartotta a kupáját, hogy
töltsenek még bele. Nem vette észre, mennyire megsértette a császár unokafivérét? Vagy nem érdekelte?
Lucius előrelépett.
– A caesar nyilván nagyon megbízik benned, hogy itt hagy Rómában, Apollodórosz. Te pedig
módfelett bízhatsz Marcusban, hogy itt tartod magad mellett.
– Senki sem volna képes úgy befejezni a könyvtár görög szárnyának belső tereit, mint ő. Ez az egyik
szempont – felelte Apollodórosz, és a szeme sarkából Hadrianusra sandított.
– Örülök, hogy ezt mondod – bólintott Lucius –, mert ahogy a vendégség a végéhez közeledik,
kötelességem emlékeztetni mindenkit arra, milyen alkalomból rendeztük a vacsorát: hogy megünnepeljük a
fiam kitűnő teljesítményét az elmúlt időszakban. Kérlek titeket, igyatok a fiam egészségére! Emeljük
poharunkat Marcus Pinariusra… a legjobb fiúra, akit apa kívánhat magának!
– Marcus Pinariusra! – vágta rá mindenki, kivéve Apollodórosz, aki részeges hangon egész mást
kiáltott:
– Pügmalionra!
Alighogy megitták az áldomást, kilépett a kertbe Hilarion, és belesúgott valamit Lucius fülébe. A
házigazda Apollodóroszhoz sietett.
– A lányod van az előtérben – mondta neki halkan. – Hilarion kihívta ide, de nem jön. Állítólag eléggé
zaklatott. A feleséged állapota hirtelen leromlott.
Az építőmester hirtelen mintha teljesen kijózanodott volna, nagy levegőt vett, és egy szó nélkül
otthagyta a társaságot.
A vendégek lassan bevonultak a házba, és végül csak Marcus és Hadrianus maradt kint a kertben. A
császár unokatestvére még mindig Melankomasz szobrát nézte, az állát dörzsölgetve. Marcus úgy látta, a
gondolataiba mélyedt, aztán észrevette, hogy Hadrianus megint az arcát elcsúfító „sebhelyeket” simogatja.
Miközben a meghívottak elbúcsúztak az apjától, Marcus kiment az előtérbe, ahol Apollodórosz halkan
beszélgetett a lányával. Marcus addig csak egyszer találkozott Apollodorával, amikor elkezdte a közös
munkát a mesterrel. Akkor még szinte gyereklány volt. Azóta nem látta.
Amikor Hilarion kinyitotta Apollodórosznak és a lányának az ajtót, Apollodora egy pillanatra
visszanézett Marcusra. A férfi megdöbbent azon, hogy milyen szép nő lett belőle, dús, fényes, sötét
hajával, ragyogó bőrével és hatalmas szemével.
Később, elalvás közben is rajta járt az esze.

 *

Lucius Pinarius azt vallotta, hogy a bor megzavarja az alvást, és már csak ezért is kerülni kell. Lehet,
hogy a bortól támadtak Marcusnak olyan furcsa álmai aznap éjjel.
Ahogy álomba zuhant, az Apollodorával kapcsolatos kellemes gondolatai szertefoszlottak, és
visszakerült Daciába, egy lángokban álló faluba. Madárként repült a keskeny utcák fölött, és egy kócos
hajú, rongyos ruhájú fiút követett. Röhögő, trágár hangokat hallató római katonák rohantak a nyomában. A
fiú elbotlott egy holttestben, kusza romok között mászott át, dühödt lángok fölött ugrott át. Végül egy
zsákutcába ért. Csapdába esett. Felsikoltott, de ő csak egy volt a faluban sikoltozó sok száz ember közül.
Marcus hirtelen átkerült a fiú testébe. A katonák körülvették. Ő kicsi volt, a katonák pedig hatalmasak,
és ahogy a sötétségben föléje magasodtak, nem is látta az arcukat. Ekkor egy óriás kéz nyúlt utána…
Marcus már sokszor élt át ilyen álmot, vagy nagyon hasonlót. Mindig ezen a ponton ébredt fel,
remegve, izzadságtól csuromvizesen. Ezúttal azonban még jobban beszippantotta az álom. A vigyorgó
katonák eltűntek a falu romjaival együtt. Aranyfény ragyogott be mindent. Egy szépséges, meztelen ifjú
lebegett előtte a levegőben. Melankomasz szobrára emlékeztette Marcust, de mozgó lényként olyan
sugárzóan gyönyörű volt, hogy már nem is emberre hasonlított. Isten lett volna? Gyengéden és együtt érzőn
nézett rá, és pillantásától Marcus majdnem sírva fakadt.
Az ifjú feléje nyújtotta a kezét.
– Ne félj! Megmentelek – suttogta.
Ekkor tért magához.
A hajnal első halvány sugarai szüremkedtek be a szobájába. Lenyúlt a takaróhoz, amit a rémálom
hatása alatt dobott le magáról, és állig felhúzta. A takaró melege megnyugtatta, de leginkább az álom
végének hangulata okozott neki kellemes érzést. Soha nem élt át korábban hasonlót. Úgy érezte, hogy
valahol a világegyetemben van egy erő, ami tökéletes, szeretetteljes, és megóvja őt a gonoszságtól.
Ki volt az az istenszerű ifjú az álmában? Semmi sem utalt arra, hogy az Olümposz jól ismert isteneinek
egyike lenne. A tüanai Apollóniosz volna, aki Marcus apját is gyakran meglátogatta éjszakánként? Marcus
nem tartotta valószínűnek; Apollóniosz bizonyosan úgy mutatkozott volna, ahogy Lucius rendszerint leírta
őt a fiának: fehér szakállú öregemberként. Annak az egyedülvaló istenségnek a megnyilvánulása lett volna,
akiről az apja olyan sokszor mesélt? Lehetséges. Marcus mégis úgy érezte, hogy az álmában szereplő ifjú
egy teljesen új jelenség, akit soha senki nem látott még a világon. Kizárólag Marcusnak mutatta meg
magát, senki másnak.
Ahogy az álom maradék hangulata is elpárolgott, Marcus megpróbálta felidézni az ifjú arcát –
megkísérelte lerajzolni, ezért lenyúlt az ágya mellett tartott íróvesszőhöz és viasztáblához –, de képtelen
volt megörökíteni a vonásait. Az arc, amit levésett a táblára, csak távolról közelített a fejében élő képhez,
és nem is utalt a földöntúli tökéletességre.
Lehet, hogy csak a képzelete teremtette. Ugyanakkor az álom a valóságnál is valóságosabban élt
benne. Meg volt győződve róla, hogy az ifjú egy külső helyről lépett oda hozzá, egy elképzelhetetlenül
nagy, gyönyörű és csodákkal teli világból.


KR. U. 118
Traianus meghalt.
Négy éven keresztül folytatott keleti hadjáratai győzelmek sorozatát hozták, többek között Ktésziphon
elfoglalását és a Párthus Birodalom nagy részének leigázását. Örményország római provincia lett, és így a
birodalom keleti határa elért egészen a Mare Caspium partjáig. Mezopotámiát és Asszíriát is Rómához
csatolták, és velük együtt Babilon legendás városát, illetve a Tigris és Euphrátesz folyókat. Ezáltal Róma
összeköttetésbe került a Perzsa-öböllel, és megszerezte az irányítást az Indiából és Seresből érkező
árucikkek, többek között a selyem fölött. Traianus küldött egy levelet a szenátusnak, amelyben kijelentette,
hogy teljesítette a küldetést, de hozzátette, hogy sajnálatos módon már túl koros Nagy Sándor példájának
követéséhez, ezért nem tud továbbhaladni Indiába. Igazság szerint a hadjáratai során sokszor tűnt feleannyi
idősnek, mint amennyi volt; gyalog masírozott és sebes folyókon gázolt át a katonáival, akik istenként
tisztelték.
Aztán amikor az újonnan meghódított területeken itt-ott zendülések törtek ki, Traianus megbetegedett.
Olyan súlyos lett az állapota, hogy a vele lévő Plotina meggyőzte róla: vissza kell hajóznia Rómába. Nem
jutott messzire. Kis-Ázsia déli partjainál járt, amikor szélütés bénította meg, majd vízkór tört ki rajta,
amitől hatalmasra dagadtak a testrészei. Képtelen volt továbbutazni, ezért a császári flotta kikötött egy
Szelinusz nevű kilikiai városban. Traianus ott vesztette életét hatvannégy évesen, egy húszéves uralkodás
végén, amelynek során példátlan gazdagsággal ruházta fel a birodalmat, és minden korábbinál nagyobb
területűvé tette.
A Szíria helytartójaként szolgáló Hadrianust kiáltották ki császárnak.
Már napokkal a felavatása előtt megérkezett Rómába, de jöveteléről csak kevesen tudtak. Úgy
tervezte, hogy császárként való bemutatkozását összeköti egy hatalmas diadalmenettel, amellyel a
jövedelmező keleti hódításokat is megünnepli. A diadalmenet persze nem neki fog szólni, hanem a néhai
isteni Traianusnak.
Marcust és Apollodóroszt teljesen lekötötték a diadalmenet előkészületei. A felvonulás egész
útvonalát zászlókkal és koszorúkkal díszítették fel, ahogy a különféle templomokat és oltárokat is
városszerte. Az oszlop közelében, ahol a menet leglátványosabb szakasza zajlott, lelátókat állítottak fel.
Színpadokat kellett kialakítaniuk a színdaraboknak, amelyeket a következő napokban terveztek bemutatni.
Számtalan kisebb-nagyobb fogadáshoz kellett díszítéseket megálmodniuk. Apollodóroszt
magánmeghallgatásra hívták a Hadrianus megérkezését követő első napon, és utána is naponta kapott
utasításokat. A mester irányítása alatt dolgozó Marcus még nem találkozott az új uralkodóval.
A város éppen csak ébredezett ebben a korai időpontban, de Apollodórosz, Marcus és a munkásaik
már órák óta szorgoskodtak, és fáklyák fényénél készítették elő a menet útvonalát. Csak pár órájuk volt
hátra.
Az oszlop közelében álltak, és a lelátóra erősített tarka zászlókat vizsgálgatták. A moccanatlan
levegőben takaróként lógtak lefelé, de a legkisebb szél is életre keltette őket, és hullámzásuk még több
izgalmat és színt csempészett a tömegbe.
Marcus hátravetette a fejét, nagyra tátotta a száját, és ásított.
– Nem aludtál éjszaka? – kérdezte Apollodórosz.
– Éjszaka? Még nem is virrad. Még tegnap van.
Apollodórosz elnevette magát.
– Összevissza gügyögsz, Pügmalion. Korán lefeküdtél, ahogy javasoltam?
– Igen, de…
Marcus már majdnem azt mondta: „A feleségem is ott volt velem az ágyban, ezért szinte le sem
hunytam a szemem.” Aztán elharapta a nyelvét, elvégre Apollodórosz lánya volt a felesége. A mestere
ennek ellenére olvasott a gondolataiban – olyan régóta dolgoztak együtt, hogy általában megsejtették
egymás kimondatlan gondolatait is. Apollodórosz elnézően mosolygott. Apollodora és Marcus kapcsolata
apránként erősödött meg, az ifjú sokáig udvarolt a lánynak, így mindkét apának volt ideje hozzászokni a
helyzethez. Apollodórosz tisztában volt Marcus különleges származásával, de egy damaszkuszi görög
lányának igen nagy megtiszteltetés volt bekerülni egy ilyen ősi patríciusfamíliába. Lucius Pinarius
szemében a frigy ugyan rangon alulinak tetszett, de Marcus szívből szerette a lányt, és miután Lucius
megkérdezte magától: „Mit tenne a tüanai Apollóniosz?” – ahogy nehéz döntések előtt szokta –, nyomban
lelkesen támogatni kezdte a frigyet.
Boldog házaséletet éltek. Eddig nem született gyermekük, de nem azért, mert nem próbálkoztak – erre
utalt Marcus sűrű ásítozása és álmatag mosolya is.
– Nem hittem volna, hogy megérem ezt a napot – közölte Apollodórosz, a takarítókat figyelve, akik
felsöpörték a hatalmas tömegre várakozó teret.
– Azt a napot, amikor megünnepeljük a párthusok fölött aratott győzelmet? – kérdezte Marcus.
– Nem, azt a napot, amikor Hadrianus caesarként lovagol végig Róma utcáin. Az én szememben még
mindig egy gyerek. Alighanem abban bíztam, hogy Traianus örökké élni fog.
– Nyilvánvalóan Traianus is – tette hozzá Marcus. – Állítólag még a vége felé sem volt hajlandó
végrendeletet írni, amikor lebénult és felpuffadt, mint egy arab vipera. Egyesek szerint úgy akart meghalni,
hogy nem nevez meg utódot, akárcsak Nagy Sándor. Hogy lett császár Hadrianus?
– Plotina keze van a dologban – jelentette ki Apollodórosz. – Nem mintha lett volna más rátermett
jelölt Hadrianuson kívül. De Plotina volt az, aki biztosította a törvényes hatalomátvételt. Mindenkivel
elhitette, hogy a férje az utolsó órákban örökbe fogadta Hadrianust, és rávette hű udvaroncait, hogy
támogassák Hadrianus minden lépését. Némelyek szerint Plotina szerelmes Hadrianusba, és kettőjüknek
viszonya is volt Traianus háta mögött.
– Lehetséges volna?
Apollodórosz elnevette magát.
– Hadrianust ismerve te mit gondolsz? Gyanítom, hogy Plotina inkább anyai érzelmekkel tekint az új
császárra. Ó, biztos vagyok benne, hogy szerelmes is, méghozzá nagyon régóta, ahogy egy idősebb nő
vonzódhat egy fiatalabb férfihoz. Ez viszont még nem jelent testi kapcsolatot.
– Szerintem Hadrianus nem sokáig marad itt a diadalmenet után – tűnődött Marcus.
– Miért mondod ezt?
– Úgy hallottam, számos újonnan elfoglalt városban törtek ki lázadások. A zavargások veszélyeztetik
mindazt, amit Traianus megszerzett a villámgyors hódításaival. Hadrianusnak vissza kell mennie, és újra
meghódítani mindent, nehogy elvesszen.
– De lehet, hogy mégsem. Tegnap beszéltem vele… de tudd, hogy mindez igen bizalmas, vőm! –
Amikor komolyan beszélt, Apollodórosz gyakran szólította Pügmalion helyett vőjének Marcust. –
Hadrianus szerint az új keleti provinciák megtarthatatlanok. Úgy véli, Traianus túl sokat akart markolni.
Nemcsak az új területeken tört ki lázadás, hanem a zsidóknál is – véres zendülések zajlanak
Alexandriában és Kürénében, Ciprus szigetén pedig nyílt háború dúl. Tízezrek vesztek oda. Hadrianus
szerint sokkal fontosabb letörni a zsidókat, mint megtartani Ktésziphont. Ezért nem küldi oda a katonákat,
és nem akar hosszas háborúba bonyolódni a keleti provinciákban, hanem inkább azokat a lázongó
területeket akarja lecsitítani, amelyeket Rómához hű uralkodók irányítanak. Szövetséges államok
láncolatát akarja létrehozni a védhetőbb keleti határon.
– Úgy tűnik, alaposan végiggondolta a teendőket már a császárrá választása előtt.
– Igen, bizonyára. Ismered Hadrianust, mindig megvan a szilárd véleménye, legyen akármi a téma.
Marcus összevonta a szemöldökét.
– Szóval olyan területek megszerzését ünnepeljük ezzel a diadalmenettel, amelyet Hadrianus éppen
feladni készül.
Apollodóroszból kitört a nevetés.
– Ironikus, mi? De mi ketten elvégeztük a feladatunkat. Olyan pompával díszítettük fel a várost, mintha
Hadrianus ezer évig meg akarná tartani az új provinciákat.
 A nap első sugarai megcsillantak az oszlop tetején. Traianus szobra mintha aranylángokkal izzott
volna fel.
– Ideje hazamenni, és felvenni a legjobb tógánkat – közölte Apollodórosz.
Marcus bólintott és ásított. Behunyta a szemét.
– Ne merj elaludni, ha hazaérsz, Pügmalion, mert lemaradsz a menetről! Másvalamibe se bonyolódj…
hacsak nem akartok gyermeket Apollodorával! – Az építőmester derűsen nevetgélt, és hátba veregette
Marcust. Ettől az ifjú végre felébredt, pedig már majdnem állva elszenderült. – Az apád is eljön?
Marcus ideges lett az apja említésére, és végleg felélénkült.
– Nem, nem fog tudni eljönni. Újabban nagyon rosszul van.
Lucius Pinarius, aki a hetvenes éveit taposta, egy hónapja ágyban feküdt már, mert gyakran szédült, és
elgyengült a lába. Hilarion, akinek ereje és egészsége szintén megtört az utóbbi években, mindig a régi
gazdája mellett volt, felolvasta neki az álmában is gyakran szereplő tüanai Apollóniosz leveleit. Lucius az
ágya mellett tartotta az Apollóniosz által levetett vasgyűrűt – annak jeleként, hogy a haláltól nem kell
félni. Ahogy ő képes volt lerázni magáról a béklyót, úgy várta Lucius a pillanatot, amikor lerázhatja
magáról a földi súlyokat, hogy felemelkedjen, és egybeolvadjon az egyedülvaló istenséggel.

*

Marcus pár órával később, felhőtlen ég alatt, ragyogó napfényben várta a diadalmenet kezdetét.
Apollodóroszt egy ismerőse üdvözölte, ezért kissé messzebb állt, és magával vitte Apollodorát is, így
Marcus egyedül ácsorgott a tömegben.
Már jóval azelőtt, hogy a felvonulás elért volna az oszlophoz, hallani lehetett a tömeg
mennydörgésszerű morajlását, amely a menet kanyargását kísérte az utcákon. Az ujjongás egyre
közelebbről érkezett, mígnem aztán felbukkantak az első kürtösök is.
A zenészeket a vörös szegélyű tógát viselő magiszterek és szenátorok követték. Néhányan kedélyesen
csevegtek, észre sem véve a tömeget, mások hivataluk összes méltóságával vonultak. Ezután fehér bikák
érkeztek, amelyeket a capitolinusi Jupiter-templomhoz készültek vezetni, a nyomukban pedig számtalan
kordé és szekér érkezett a hadizsákmánnyal, festményekkel, és olyan elfoglalt városok kicsinyített
másával, mint Ktésziphon, Babilon vagy Szúza. Rengeteg rongyos, leláncolt fogoly követte a kordékat,
többek között kisebb királyok is, akiket Traianus taszított le a trónról.
Utolsóként babérkoszorús, összekötött vesszőnyalábokat himbáló lictorok között megérkezett a
diadalszekér. Traianus azzal tette emlékezetessé a felavatását, hogy gyalog sétált be a városba, ezen a
napon viszont a szekéren zötykölődött a képmása, Hadrianus mellett. A szobor viaszból készült, és
formáját és színeit tekintve megdöbbentően élethűre sikerült. Nem kellett aránytalanul megnövelni, hiszen
Traianus éltében is az emberek fölé magasodott.
– Felmerül a nyilvánvaló kérdés: melyik férfi merevebb abban a szekérben? – kérdezte egy hang
Marcus mögött. Amikor megfordult, Favoniusszal találta szembe magát.
Suetonius is a scurra mellett volt. A császári levéltár vezetője felvonta az egyik szemöldökét.
– Szerintem az új császárunk szokatlanul fesztelen és élénk – vágta rá. – Nézzétek, hogy mosolyog és
integet a tömegnek! Nem, várjatok, én Traianus szobrát nézem!
– Hadrianus utálja, ha nézik – vélte Marcus, aki titkon bevallotta magának, hogy az új császár
kifejezetten mereven és kényelmetlenül áll elődje mosolygó viaszmása mellett.
– Állítólag Vespasianus olyan fárasztónak találta a saját diadalmenetét, hogy sírva fakadt az unalomtól
– jegyezte meg Suetonius. – Van a levéltárban egy levele, amiben ezt írja: „Micsoda vén bolond voltam,
hogy ilyen megerőltető ünneplést rendeltem el!”
 – Ki tudná megmondani, mi jár az új császár fejében? Amúgy is eltakarja a szakáll az arcát – mondta
Favonius. – Mindenki arról a szakállról beszél. Suetonius, volt már valaha szakállas császárunk?
A levéltáros utánagondolt.
– Neróról lehet olyan képeket látni, amiken félszakállat visel, de az orcáját és az állát mindig
leborotválták. Hadrianus az első, aki ilyen teljes szakállat növesztett.
– Szerintetek nem egy filozófus látszatát akarja kelteni? – kérdezte Favonius. – Vagy a közkatona
ápolatlanságát szeretné felidézni, aki hadjárat közben sohasem borotválkozik? Legalábbis ahogy a
dákokat öldöklő rómaiak képéről kiderül, innen, az oszlop domborműveiből.
– Én úgy látom, kínosan ügyel a szakálla ápoltságára – jegyezte meg Marcus. – Nem minden férfi tud
ilyen szabályos szakállat növeszteni. Szerintem kifejezetten jól áll neki.
Marcus egyértelműnek látta Hadrianus célját a szakállal: azzal takarta el az arcán éktelenkedő
„sebhelyeket”, amiket úgy szégyellt. Traianus pártfogoltjaként Hadrianus kénytelen volt fenntartani az
előkelő római körökben évszázadok óta divatos borotválási módot követni, ám miután császár lett, teljes
mértékben a saját feje után ment – például szakállat növesztett.
– Fogadjunk, hogy jövőre ilyenkor a szenátorok és a nép házának gyakorlatilag minden udvaronca
szakállat fog viselni! Még a Titus idejéből itt maradt öreg eunuchok sem fognak csupasz képpel járni, még
ha álszakállat is kell ragasztaniuk!
– Igen, feltehetőleg csak azok fognak szakáll nélkül járni, akik magukra akarják vonni a caesar
figyelmét – bólogatott Suetonius.
A diadalszekér odaért az oszlophoz, és megállt. Hadrianus lelépett róla, kezében a halotti urnával.
– Szóval mégis megteszi! – kiáltott fel a scurra. – Hadrianus az oszlop tövébe ássa el az öregember
hamvait!
– Így szólt a terv – vágta rá Marcus. Az ő feladata volt az urnát befogadó üreg kialakítása.
– A szenátusnak külön törvényt kellett hoznia ehhez – jegyezte meg Suetonius. – Eleddig minden
császár maradványait egy szarkofágba helyezték, és a régi városfalon kívül temették el. Hadrianus viszont
eltökélte, hogy Traianus oszlopa egyszersmind Traianus sírjaként is fog szolgálni.
Favonius felnézett az oszlopra.
– Végső nyughelyén Traianus örökre egyenes és merev marad. Hogy irigylem az öreget!
Hadrianus Plotinával együtt helyezte el az urnát az üregben. Azután az új császár dicshimnuszt idézett
unokabátyjáról, felidézve nagy eredményeit, nemcsak építőként és katonaként, hanem Róma népének és
szenátusának barátjaként. Traianus hű maradt esküjéhez, hogy nem öl meg egy szenátort sem – erre
Hadrianus is felesküdött –, arra pedig mindennél büszkébb volt, hogy sikerült kiterjesztenie Nerva
segélyrendszerét az árvákra és a szegények gyerekeire. Hadrianus ezt a gyakorlatot is folytatni szerette
volna.
– De természetesen a mai napon csatatéri győzelmeit ünnepeljük – folytatta Hadrianus a beszédet. –
Főként azokat a hódításokat, amelyek miatt a szenátus a Parthicus nevet adományozta neki. Az ellenségei
fölött aratott győzelmei miatt magasztaljuk, és olyan városok meghódítása miatt, mint Niszibisz, Batnaé,
Adenüsztraé, Babilon, Artaxata és Edessa…
Hadrianus sokáig folytatta a beszédet. Retorikája meglepően fakó és unalmas volt. Lehet, hogy
elfáradt vagy ideges volt, mert gyakran megrángatta a szakállát, és Marcus időnként hallani vélte hispán
kiejtésének maradványait is.
Favonius sóhajtott.
– Puszta felsorolás, az izgalmas részletek mellőzésével… ez olyan, mint a hús nélküli csont! Ismered
azt a történetet, amikor Traianus találkozott az oszroénéi Abgarus királlyal?
Marcus vállat vont. Már éppen csendre intette volna a scurrát, amikor Suetonius közbevágott.
 – Hallottam már egy változatát, de szívesen meghallgatnám a tiédet is, Favonius.
A scurra szeme felcsillant.
– Nos, nem tudom, hol van Oszroéné pontosan, de módfelett egzotikus a hangzása…
– Egy kis királyság volt Örményország és Párthia között – magyarázta Suetonius. – A fővárosa Edessa,
ami nincs messze az Euphrátesz legfelső ágaitól.
– A földrajz sohasem volt az erősségem – ismerte be Favonius. – Mindenesetre Abgarus király halálra
rémült a rómaiak és a párthusok támadásától, mint a róka és a farkas közé szorult csirke. Valahányszor
egyik vagy a másik megpróbálta megközelíteni, rémülten menekült. Ezért nagyon sokáig elhárított minden
meghívást, amíg Traianus a környéken tartózkodott, és próbált vele találkozni. Kerülte a rómaiakat, és
remélte, hogy egy nap egyszer csak eltűnnek. Amikor viszont valaki elárulta Abgarusnak, hogy Traianus
kedveli a szép ifjakat, megkönnyebbült – ugyanis abban mindenki egyetértett, hogy a kelet legszebb férfija
az ő fia, Arbandes herceg. Traianus végül lemondott arról, hogy találkozzon a királlyal, és továbbindult,
csak az egyik hadvezérét hagyta hátra azzal a megbízással, hogy fossza ki Edessát. Ekkor Abgarus és a
kísérete Traianus után rohantak, és utol is érték a határnál. Aznap éjjel Abgarus felállított egy hatalmas
sátrat az út mentén, és fényűző fogadást rendezett Traianus tiszteletére. A caesar mellett viszont váratlanul
megpillantotta a saját fiát, az ifjú Arbandes herceget. Traianus fülig beleszeretett; a pletykák szerint egy
rejtjeles üzenetet küldött Hadrianusnak, amelyben leírta, hogy találkozott a valaha született legszebb
ifjúval. Az este megkoronázásaként Abgarus király rávette a fiát, hogy adjon elő egy barbár táncot
Traianus szórakoztatására. Arról csak elképzelésünk lehet, hogy mi történt a fogadás után, de a jelek
szerint Arbandes táncos diplomáciája sikert hozott, ugyanis Traianus érintetlenül hagyta Edessa városát,
és – ugyan római bábként, de – a trónján hagyta Abgarust.
Suetonius a homlokát ráncolta.
– De ugye ez nem ugyanaz az Abgarus, akit az imént láncra verve láttunk a többi trónfosztott királlyal
együtt?
– Ó igen, később nagyon szerencsétlenül alakult a király sorsa. Miután Traianus leigázta
Mezopotámiát, és lehajózott az Euphráteszen, hogy megtekintse a Perzsa-öblöt, hírt kapott róla, hogy
lázadás tört ki Oszroénéban. Abgarus király párthus felbujtókat és zsidó felkelőket gyanúsított, amikor
viszont a császár hadvezére, Lusius Quietus és annak kopasz berber lovassága megérkezett a lázadást
leverni, kifosztották Edessát és letaszították a trónról Abgarust. Ezért rángatták végig előttünk láncon az
imént.
– Mi történt Arbandes herceggel? – kérdezte Marcus.
– Jó kérdés – vágta rá Favonius. – Ő nem került a foglyok közé. Egy olyan szép kis öleb ki is tűnt
volna a lompos vén kutyák közül! Közismert tény, hogy Traianus szívesen taníttatja egykori szeretőit, így
lefogadom, hogy Arbandes kapott egy tanítót, és valamelyik görög akadémián okosodik. Hacsak nem fog
előadni egy barbár táncot Hadrianusnak is a ma esti fogadáson!
A scurra csak félszívvel sütötte el malac vicceit. Arbandes története egyáltalán nem érdekelte, csak a
szaftos pletykákhoz szolgáltatott alapanyagot. Marcus viszont emlékezett a Daciában tapasztalt tömény
vérengzésre, és megsajnálta a táncoló herceget, aki minden erejével az apja királyságát próbálta
megmenteni.
Hadrianus befejezte a dicshimnuszt, és éppen az elhunyt császár címeit sorolta fel, köztük a Dacicust,
Dacia meghódítóját, a Germanicust, Germánia leigázóját, és persze a Parthicust.
– De minden cím közül, amivel Róma hálás népe és szenátusa ruházta fel, arra volt a legbüszkébb,
amit korábban soha senki nem kapott: Optimus, a legjobb császár.
A tömeg már sejtette, hogy a császár a beszéd vége felé jár, ezért egyre hangosabban ujjongott. Azt
azonban nem lehetett eldönteni, hogy az „Éljen a caesar!” Traianusnak vagy Hadrianusnak szól. Végül
Suetonius előrelépett, és a nevén szólította az új uralkodót: „Éljen Hadrianus! Hosszú legyen uralkodása!”
A jókívánságot sokan megismételték. Hadrianus, aki szokás szerint zavartan fogadta a hízelgést, de
észrevette Suetonius kezdeményezését, hálásan biccentett a levéltáros felé.
Amikor az ünneplés kissé alábbhagyott, Favonius, aki a szeme csillanásából ítélve valami okos
ötlettel rukkolt elő, szintén kilépett a sorból, és elkiáltotta magát:
– Éljen Hadrianus! Legyen szerencsésebb Augustusnál! Legyen jobb Traianusnál!
Suetonius lebiggyesztette a száját a merész bekiáltás hallatán.
– Szerencsésebb a legszerencsésebbnél? Jobb a legjobbnál? Ez már valami!
Aztán hangosan elismételte a kívánságokat, ahogy sokan mások is.
– Legyen szerencsésebb Augustusnál! – ordítozták az emberek. – Legyen jobb Traianusnál!
Marcus ránézett az új császárra, akit a jelek szerint őszintén megérintett a jóindulat ilyen őszinte
kiáradása. Ennek ellenére az üdvrivalgás közepette is megtapogatta néha az arcát. Másoknak úgy tűnhetett,
hogy elmélyült filozófus módjára a szakállát simogatja, de Marcus tisztában volt vele, hogy a szőr alatt
megbúvó hegek zavarják.

*

Amikor Marcus és Apollodora aznap este hazaértek, Hilarion várta őket az ajtóban könnyes szemmel.
Marcus rögtön az apja szobájába rohant.
Lucius Pinarius az utóbbi hónapokban annyira lefogyott, hogy teste alig nehezedett az ágyra. Karját
keresztben a mellkasára tette, és csukott szemmel, mosolyogva feküdt.
– Álmában történt – mesélte Hilarion. – Bejöttem, hogy megnézzem, mi van vele. Amint beléptem a
szobába, máris tudtam, mi történt. Egy tükröt tartottam az orra elé, és láttam, hogy nem hagy nyomot a
lehelete.
Marcus megérintette a nyakában lógó fascinumot. Körülnézett, hátha az apja szelleme még ott kering a
szobában, de gyanította, hogy már felemelkedett, és Apollónioszhoz csatlakozva nemsokára egybeolvad az
egyedülvaló istenséggel. Ránézett az apja arcára, és sírva fakadt.
Soha többé nem hallja a hangját. Soha nem fogja megtudni az anyja nevét.


KR. U. 120
Egy csípős őszi napon Marcus és Apollodórosz életük egyik legizgalmasabb feladatát teljesítették.
Átköltöztették a kolosszust.
A szobor, eredetileg Nero hatalmas szobra kezdetben az Aranyház udvarán állt. Vespasianus a helyén
hagyta, amikor leromboltatta az építményt, de a vonásait átalakíttatta, így már nem Neróra, hanem Sol
napistenre hasonlított. Évtizedeken keresztül a hátát mutatta a Flavius-amfiteátrumnak, és az ősi fórum
leglátványosabb elemeként pillantott át a templomok és államigazgatási épületek teteje fölött a
Capitolinus-domb felé.
Hadrianus úgy döntött, hogy egy nagy templomot építtet arra a helyre, ehhez viszont el kellett
mozdítani a kolosszust. A császár számára különösen fontos volt ez a változtatás, mert az új épületet ő
maga tervezte. Még a terveket sem mutatta meg Apollodórosznak.
– Neked csak annyi a dolgod, hogy elvigyed onnan a kolosszust – mondta az építőmesternek egy
verőfényes napon, amikor együtt megszemlélték a helyszínt. – Azt akarom, hogy a szobor sokkal közelebb
kerüljön az amfiteátrumhoz. Gyere, megmutatom, hova.
Amikor Apollodórosz látta a szobornak kijelölt új helyet, hangot adott kételyeinek.
 – Bizonyos szempontból már így is túlzsúfolt az amfiteátrum környezete. Ha iderakjuk a kolosszust,
csak rontunk a helyzeten. Ráadásul ott van még az arány kérdése is; ha a szobor ilyen közel kerül az
amfiteátrumhoz, mindkét alkotás elveszíti arányait. A távolból szemlélők kellemetlennek fogják tartani a
kontrasztot. A zsúfoltság fokozása helyett…
– Épp ellenkezőleg! – csattant fel Hadrianus. – Ez a nyílt tér a legtökéletesebb hely a szobor számára.
Mi több, két ilyen szobor is elférne egymás mellett.
– Kettő, caesar?
– Igen, szándékomban áll egy másik szobrot állíttatni a kolosszus mellé, ugyanakkora méretűt.
– Ugyan hova férne az el?
– Amoda, egyenlő távolságra az amfiteátrumtól, Sol kolosszusától, illetve a Venusnak és Rómának
felszentelt új templomomtól. Úgy tervezem, Lunát fogja ábrázolni, így a két szobor együtt jelképezheti a
Napot és a Holdat. Ez nem tetszik a te egyensúlyérzékednek?
Apollodórosz összevonta a szemöldökét.
– Vallási szemszögből talán. De esztétikailag…
– Pedig veled akarom megterveztetni az új szobrot, Apollodórosz. A stílusnak természetesen
igazodnia kell Sol alakjához, de érdekel, milyen újításokat tudsz belecsempészni. Tisztában vagyok vele,
hogy egy ekkora vállalkozás legalább annyira mérnöki kihívás, mint művészi. Nem engedhetjük meg, hogy
az istennő elveszítse egyik karját, vagy összeomoljon egy földrengéstől, ahogy az a rhodoszi kolosszussal
történt. Nero szobra kiállta az idő próbáját, ezért miközben átköltöztetitek, alaposan megfigyelhetitek az
öntésének és összeállításának részleteit, és így leleplezhetjük a titkait.
Egy ilyen megbízás lehetősége – hogy a kolosszussal megegyező méretű szobrot húzzon fel – minden
tiltakozást elnyomott Apollodóroszban. Addig úgy gondolta, hogy Traianus oszlopa koronázta meg az
életművét, de a Luna-kolosszus mellett minden más építészeti teljesítménye elhalványulna. Esélyt kapott
rá, hogy létrehozzon egy műalkotást az örökkévalóságnak.
Addig is a legnagyobb feladata a Sol-kolosszus átköltöztetése volt.
Nem kellett nagyon messzire vinni, csak úgy százlépésnyire, a talaj pedig sima volt és végig kövezett.
A bámészkodókat elzavarták a területről. A kolosszust először három daruval felemelték, éppen olyan
magasra, hogy alárakhassanak egy görgőkön guruló szállítóeszközt. Az álló szobrot aztán óvatosan
leeresztették az eszközre. Köteleket erősítettek hozzá, és a körülötte álló munkások csoportjai
megfeszítették a köteleket. Így szilárdan vihették arrébb.
Huszonnégy elefántot kötöttek a szállítóeszköz elé. Apollodórosz jelzésére az elefántidomár
elindította a menetet. A görgők nyikorogtak az irdatlan súly alatt. A megfeszülő kötelek megpendültek,
mintha elszakadtak volna. Az elefántok üvöltöttek, agyaraik ágaskodtak.
Marcus ideges remegéssel figyelte az eseményeket. Még mindig élénken élt az emlékezetében az a
majdnem katasztrófa, amikor Traianus szobrát elhelyezték az oszlop tetején. Ez a vállalkozás, ha lehet,
még merészebb volt, és a bukás lehetősége is nagyobb volt az amfiteátrum közelsége miatt. Az alapos
tervezés és a részletekre való odafigyelés ellenére most számos ismeretlen tényező is szerephez jutott,
köztük a súly egyenetlen eloszlása a kolosszuson belül, illetve az elefántok kiszámíthatatlan viselkedése.
– Csak el kell innen vinned a kolosszust! – hallatszott egy hang a háta mögül.
– Tessék? – kérdezte Marcus.
– Ez volt a császár parancsa: „Neked csak annyi a dolgod, hogy elvigyed onnan a kolosszust!” Haha!
Ehhez képest egy új templom tervezése gyerekjáték! Biztos most is odafent van, és a dísztökeit rajzolgatja
az új temploma tetejére!
Marcus a Palatinus felé tekintett. Hadrianus a nép házának egyik magasan fekvő balkonjáról figyelte a
szobor haladását az udvaroncaival együtt.
 – Hallottam, amin ma a munkások viccelődtek – folytatta az építőmester, és közben le sem vette a
szemét a szoborról.
– Mit mondtak? – kérdezte Marcus.
– Az egyik azt kérdezte: „Minek hívják azt, ha a kolosszus rázuhan a Flavius-amfiteátrumra?”
Marcus még a gondolatba is beleborzongott.
– Minek hívják?
– Nero bosszúja!
Marcus száraz nevetést hallatott. Idegesen babrált a fascinummal, és suttogva imádkozott – nem a
talizmán által jelképezett ősi istenséghez, hanem ahhoz a sugárzó ifjúhoz, aki először a tiszteletére
rendezett vacsora után jelent meg álmában, és azóta is gyakran felkereste. Minden alkalommal a jólét és
békesség érzését hozta magával, a nevét azonban soha nem árulta el. Csak annyit mondott, amit az első
alkalommal: „Ne félj! Megmentelek.”
A kolosszus egyenletesen haladt előre. Marcus megpróbálta elképzelni azt a lenyűgöző látványt,
amiben Hadrianus és a többi távolról szemlélődő gyönyörködött. Az ő szemükben úgy tűnhetett, hogy az
óriás lassan végigvonult a városon. A szobor végül elérte azt a pontot, ahonnan az új helyére kellett rakni.
Megint felemelkedett, majd lassan, óvatosan, leírhatatlan pontossággal leereszkedett az új talapzatára.
A munkások ujjongani kezdtek. A műveletet egyetlen apró botlás nélkül sikerült végrehajtani. Marcus
megkönnyebbülten felsóhajtott. Az apósához fordult, aki dévajul elvigyorodott, mintha soha nem is
számított volna fennakadásra.
– Ma nem állt bosszút Nero! – jelentette ki Marcus.

*

Aznap este Marcus az apósával és Apollodorával szerényen ünnepelte a jó szerencséjét. Marcus
házában vacsoráztak. A szobrász még mindig nehezen fogta fel, hogy a ház az ő tulajdona, mert olyan
sokáig tartozott az apjához. Az apja azonban minden vagyonát ráhagyta, és rajta kívül nem is sok Pinarius
maradt már Rómában. Az ősi patríciusfamília mostanra egy maroknyi szétszórt unokatestvér körére
zsugorodott, és Marcus ezért is vágyott annyira egy fiúgyermekre, aki továbbviheti a nevét.
Apollodórosz mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Van valami hír nálatok? – kérdezte, miközben hol rá, hol a lányára nézett.
Apollodora lesütötte a szemét, és elpirult, valahányszor ez a téma került szóba.
Az építőmester vállat vont.
– A világnak friss vérre van szüksége, ahogy a régi generációk letűnnek. Tudjátok, ki halt meg most
legutóbb? A barátod régi barátja, a pruszai Dio.
– Mikor hallottad ezt? – kérdezte Marcus.
– Ma, miután a kolosszus átkerült az új helyére. Suetonius arra járt, és tőle tudtam meg a hírt.
– Ez tényleg egy generáció letűnését jelzi – jegyezte meg Marcus halkan.
Az apjával együtt most már az apja összes közeli barátja is elhalálozott. Még Hilarion is. Egy váratlan
betegség vitte el az előző télen. Alig több mint egy évvel élte túl egykori gazdáját.
– Egy generáció letűnik, és egy új veszi át a helyét – folytatta Apollodórosz. – Új korszak kezdődik, a
kormányrúdnál Hadrianusszal. Változások lógnak a levegőben. Gondolj csak bele, egy császár, aki
építésznek hiszi magát! – Az építőmester megcsóválta a fejét, és kiürítette a kupáját.
– Igaz, ami igaz, a császárnak megvannak a maga bírálói is – bólintott Marcus.
– Ugyan ki? Jelentéktelen számú ember meri kritizálni – húzta el a száját Apollodórosz. Azóta, hogy
Hadrianus megbízta a Luna-kolosszus előzetes terveinek elkészítésével, jóformán figyelemre sem
méltatta.
– Azokra a szenátorokra gondolok, akiket az uralma kezdetén végeztetett ki, az esküje ellenére –
mondta Marcus. Az állítólagos összeesküvők között volt Lusius Quietus, Edessa kifosztója is. – Lehet,
hogy tényleg meg akarták ölni a császárt, és megérdemelték a büntetésüket, de…
– A császár soha nem szegi meg az esküjét – vélte Apollodórosz –, legalábbis a szó szoros
értelmében. Igazából csak annyit mondott, hogy a szenátus kifejezett jóváhagyása nélkül nem fog
megbüntetni szenátorokat, márpedig a szenátus megszavazta azokat a kivégzéseket.
– A látszat mégis az…
– Ugyan már, Pügmalion, akármilyen elégedetlenséget szült az a szerencsétlen fordulat, a caesar réges-
rég ellensúlyozta az emberek szemében azzal, hogy máglyát rakott a kötelezvényekből Traianus fórumának
udvarán. Minden adósságot elengedett az állammal szemben… micsoda ötlet!
– Sokan attól féltek, hogy emiatt csődbe megy a kincstár, és holtpontra jut a gazdaság.
– Ehelyett a nagy égetés pont az ellenkező hatást váltotta ki! Helyreállt a bizalom, és az emberek ismét
költekezni kezdtek. Az azóta befolyt adójövedelem még többet is hozott, mint amennyi az adósságok
elengedése miatt elveszett. A császár ráadásul bebizonyította, hogy maga is kész hozzájárulni a kincstár
gyarapításához, amikor beolvasztatta a híres Minerva-pajzsot, a Vitellius által készíttetett, dicsőített
ezüsttálcát. Az előző uralkodók nem mertek hozzányúlni, még Traianus sem – olyan komolyan vették a
kultuszát, mintha valami fogadalmi ajándék lenne az istennőnek. Amikor azonban Hadrianus szemügyre
vette a császári vagyontárgyakat, megnézte a pajzsot is, és kijelentette, hogy egyetlen istennőnek sem
tetszene egy ilyen förtelmes tárgy. Megparancsolta, hogy olvasszák be. Állítólag annyi érmét vertek
belőle, hogy egy egész légiónak jutott belőle fizetség! Ó, igen eszes fickó a mi Hadrianusunk!
Az este hátralévő részében is Apollodórosz irányította a beszélgetést, és mézesmázosan dicsérte a
császárt. Marcus csaknem visszasírta a régi időket, amikor az apósa előszeretettel köszörülte a nyelvét az
uralkodón. A fennmaradó időben a saját eredményeit magasztalta, és lelkesedését csak még inkább fűtötte
a bor folyamatos vedelése. Marcus elnézően tekintett rá. Ha volt olyan férfi, aki megengedhette magának,
hogy kérkedjen és alaposan felöntsön a garatra, akkor az Apollodórosz volt. A kolosszus sikeres
áthelyezésével aznap valóban bámulatos teljesítményt nyújtott.
Végül Marcus és Apollodora egy ágyat ajánlott fel neki, de az építőmester inkább hazaindult. Azt
mondta, hogy még dolgoznia kell Luna szobrának tervein. Marcus azonban inkább azt gyanította, hogy
részegen fog az ágyba zuhanni, még mielőtt kézbe vehetné az íróvesszőt.
A ház jócskán elcsendesült Apollodórosz távozása után. Marcus tett egy sétát a csillagfényes kertben,
és megállt Melankomasz szobránál. Szerencsés volt, hogy ilyen műremek került a birtokába. A császár
néha meglátogatta, és ilyenkor egyedül ücsörgött a kertben, a szobrot csodálva. A szobor majdnem – de
csak majdnem – olyan emberfölötti szépség volt, mint az álmaiban látott ifjú.
Marcus néha még mindig megpróbálta lerajzolni az álomistent. Korábban annyi munkája volt, hogy
nem maradt ilyesmire ideje – legalábbis ezt mondogatta magának. Valójában félt kísérletezni, mert
sejtette, hogy képtelen lenne megörökíteni azt a tökéletességet. Lehet, hogy egy napon mégis sikerülni fog.
Apollodora kiment hozzá a kertbe, és megfogta a kezét.
– Uram, mondanom kell neked valamit.
Marcus az asszony szemébe nézett, és elakadt a lélegzete.
– De miért nem mondtad el már hamarabb?
– Azt akartam, hogy te tudd meg elsőként. Úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg az apám elmegy.
Majd holnap elmondjuk neki.
– Egy gyermek? A mi gyermekünk? Biztos vagy benne?
– Igen, biztos.
 Marcus Apollodora arcát fürkészte a csillagok fényében. Remélte, hogy a gyermek az asszony dús,
fekete haját és sötét szemét fogja örökölni. Megérintette a fascinumot, és hálát rebegett az ifjúnak, akit az
álmaiban látott.


KR. U. 121
Marcus átsétált az ősi fórumon, elment Castor és Pollux temploma és a Vesta-szüzek háza előtt, közben
pedig egy menetelődalt fütyörészett, amit még a dák hadjárat során tanult.
Csodálatos kora aprilisi délelőtt volt, amit még szebbé tett az élmény, hogy előző nap megszületett a
fia, épen és egészségesen. A csecsemő jobban hasonlított az apjára, mint az anyjára, mert aranyszőke haja
volt és élénkkék szeme, amely a bábaasszony szerint idővel zölddé változik majd. Marcus a Lucius nevet
adta a fiának. Csak azt sajnálta, hogy az apja nem érhette meg a róla elnevezett unokája születését.
Elégedett volt az életével. Örömét lelte a munkájában, ami jelen esetben azt jelentette, hogy
Apollodórosszal a Luna-szobor terveit tökéletesítették. Soha nem látta még a mesterét ennyire izgatottnak
egyetlen feladata során sem. Most is az építkezés színhelyére igyekezett, hogy ellenőrizzen bizonyos
méréseket. Miközben a Flavius-amfiteátrum felé közeledett, és megpillantotta a fölötte áttekintő
kolosszust, a lelki szemeivel már Luna alakját is látta mellette, és ettől a képtől egészen tűzbe jött.
A kolosszus korábbi helye mellett is elsétált, ahol éppen Venus és Roma templomának alapjait ásták
ki. Senki sem tudhatta, hogy fog kinézni az elkészült templom. Hadrianus ragaszkodott hozzá, hogy az
építkezés minden szakaszát személyesen felügyelje, így teljesen kizárta Apollodóroszt, és megtiltotta az
építőknek, hogy a beavatottak körén kívül bárki másnak megmutassák a terveket. A császár elszántan be
akarta bizonyítani, hogy meg tudja tervezni és létre tudja hozni a saját mesterművét, mindennemű segítség
nélkül. Apollodórosz persze kíváncsi lett volna rá, de ellenállt a kísértésnek, hogy a tervek után
szimatoljon, inkább minden figyelmét Lunára összpontosította. Az alapok arányaiból ítélve lehengerlő
méretű templomot tervezett az uralkodó. Egy ilyen nagymérvű építkezés, pont azon a helyen, ahol
korábban az Aranyház előcsarnoka terült el, fordulópontot jelent Róma építészetében, akármilyen stílusú
lesz az új templom.
Marcus megérkezett a Luna-kolosszus helyére, előhúzott egy gombolyagnyi zsineget, egy függőónt, egy
viasztáblát és egy íróvesszőt, majd hozzálátott a méréshez. Egy darabig csak állt egy helyben, és
valósággal sütkérezett abban a tudatban, hogy Apollodórosz mindenek fölé magasodó alkotása az egész
világ csodálkozását kiváltja majd, és ő is meg tudja mutatni a fiának, mondván: „Az én kezem is benne
volt az elkészítésében.”
Elment a Flavius-amfiteátrum mellett, majd a nagy fürdő épületegyüttesénél kötött ki, amit
Apollodórosz Traianusnak épített. Akárcsak Traianus többi létesítménye, a fürdő is gigantikus volt, és
túláradóan díszített. Festmények és szobrok ékesítették a közös használatú helyiségeit, a medencéket pedig
színpompás mozaikok övezték. A fürdőalkalmatosságok és a gimnasztikához kialakított udvarok mellett
számtalan egyéb helyiség állt a vendégek rendelkezésére, hogy megborotválkozzanak, levágassák a
körmüket, borozgassanak, harapjanak valamit, olvasgassák a könyvtár tekercseit, vagy egyszerűen csak
leüljenek a barátaikkal, és beszélgessenek. Számtalan egyéb zug és rés akadt még, ahol a törzsvendégek
bensőségesebb pillanatokat élvezhettek, néha prostituáltakkal, néha egymással. Szinte minden
élettevékenység ott lüktetett a fürdőben. Favonius, a scurra egyszer azt mondta Marcusnak, hogy egy
ideális életben az ember a fürdőben születne, élne, szaporodna és halna meg, anélkül, hogy egyszer is
kitenné onnan a lábát.
Marcus levetkőzött, majd letette ruháját és lábbelijét az öltözőben. A forró levegővel fűtött padló
kellemesen melengette a lábát. A falakat is fűtötték. Egy törölközővel a vállán indult el a legközelebbi
forró vizű medence felé. Homályos és párás helyiségbe lépett. Mielőtt a szeme hozzászokott volna a
sötéthez, egy ismerős hang szólította néven. Az apósa előbb érkezett, mint ő.
– Hogy van az én újdonsült unokám ma reggel? – kérdezte Apollodórosz, amikor Marcus belépett
mellette a medencébe. A víz olyan forró volt, hogy csak apránként tudott belemerülni.
– Ugyanolyan harsány, mint tegnap – felelte Marcus szélesen mosolyogva. – A bába szerint nagyon
erős tüdeje van.
– Remek, remek! – örvendezett az építőmester.
– Gratulálok a fiad születéséhez, Marcus Pinarius!
Marcus meglepődve nézett körül, hiszen a császár hangját hallotta, de sehol sem látta a sűrű gőzben.
Hadrianus nem volt messze tőlük; mellkasig a vízbe merült, és nekitámaszkodott a medence oldalának.
Egy szemrevaló, fiatal rabszolga ült mögötte keresztbe tett lábbal, és egy csipesszel göndörítette az
uralkodó párától nyirkos haját. A helyiségben számtalan egyéb alattvaló is tartózkodott, akiket Marcus
titkároknak és testőröknek vélt.
– Köszönöm, caesar.
– Kérlek, fogadd az én gratulációmat is, Marcus Pinarius – szólalt meg a Hadrianus mellett fürdőző
férfi is. Suetonius volt, a korábbi levéltáros, aki közben császári magántitkári rangra emelkedett.
– Köszönöm, Suetonius.
– És én is gratulálok neked. – A harmadik férfit köd takarta, csak borzas, vörös haja volt látható, de
Marcus az ő hangját is felismerte. A Suetoniushoz fűződő barátsága, illetve a saját behízelgése folytán a
scurrának sikerült kivívnia a császár jóindulatát. – De én nemcsak a fiad születéséhez gratulálok, hanem a
tekintélyes szakálladhoz is! Vonzó arcodat immár aranyszőrzet keretezi.
– A szakáll nagyon divatos – jegyezte meg Marcus, és kissé szégyenlősen megérintette az állát borító
erős szőrt. Még mindig nem szokott hozzá. – Apósom, amikor ma reggel elküldted az üzenetet, hogy jöjjek
a fürdőbe, nem említetted, hogy a caesar is jelen lesz.
– Mit számított volna? – kérdezte Favonius. – Talán más ruha lenne rajtad?
Jót derült a saját viccén.
– Igazság szerint teljesen véletlenül találkoztunk itt – mondta Hadrianus. – Mivel úgy alakult, hogy
Apollodórosz is itt van, meg én is, gyanítom, hogy az istenek rendezték ezt így. Valószínűleg elérkezett az
idő, hogy mutassak neked valamit a terveimből, Apollodórosz.
– Nagy megtiszteltetés, akármit is mutat nekem a caesar – biccentett Apollodórosz.
Marcus a scurrára nézett, és már azt várta, hogy valami trágár megjegyzést tesz, ám Favonius ezúttal
megtartotta magának ízléstelen vicceit. Hadrianus kényes volt a humorra, kiváltképp, ha róla és a testéről
volt szó. Ebből a szempontból nem hasonlított Traianusra, akit a környezete szerint lehetetlen volt
megsérteni.
Marcus nem először találkozott Hadrianusszal a fürdőben. A császár gyakran mutatkozott és nézelődött
a nyilvános fürdőkben, és úgy mozgott az emberek között, mint egy egyszerű polgár, aki a városi élet
kínálta élvezetekben tobzódik. Apollodórosz úgy vélte, Hadrianus közvetlen kapcsolattartást akar
színlelni a hétköznapi emberekkel, bár ez a Kis Görögnek nem ment olyan természetesen, mint
Traianusnak. Hadrianus háta mögött Favonius egyszer azt mondta: a császár inkább a csupasz ifjak
látványáért szereti annyira a fürdőket.
Az izzadt homlokú Hadrianus azt javasolta, hogy az egész társaság vonuljon át a hideg medencébe.
Miközben kiléptek a medencéből, és átvonultak a másik helyiségbe, Marcus észrevette, hogy Favonius
takargatja köpcös, rózsaszín testét a törölközőjével, amennyire tudja, a császár viszont teljesen meztelenül
sétált, és azzal a fiúval vitette a törölközőjét, aki korábban a haját göndörítette. Az uralkodónak
kétségkívül nem volt szégyellnivalója. Negyvenöt évesen alig lehetett ősz szőrszálakat látni széles vállán,
izmos mellkasán, sőt tömött szakállában sem. A múlt nagy szobrászainak Jupiter-képmásait juttatta az
emberek eszébe.
Miközben megközelítették a hideg vizű medencét, Hadrianus egy ősz szakállú férfit vett észre a fal
egyik kiszögellésénél. A hátát dörgölte a falnak.
– Hát te mit keresel itt, polgár? – kérdezte Hadrianus.
A férfi szinte pillantásra sem méltatta. Sőt, észre sem vette a császárt.
– Szerinted mit keresek itt? Masszírozom a hátam a falnál. Van egy irdatlan csomó a lapockámnál,
egyszerűen nem akar elmúlni. Régi háborús sérülés. Csak ez segít valamennyire.
– Herculesre, ember, úgy nézel ki, mint a kiérdemesült Ganümédész násztánc közben! Miért nem
masszíroztatod magad egy rabszolgával?
– Egy rabszolgával? Haha! Egyetlen rabszolgám van, egy öregasszony, aki főz nekem, de az ő keze
már olyan nyomorék, hogy senkit sem tudna meggyúrni.
Hadrianus lebiggyesztette a száját.
– Azt mondod, háborús sérülés? Netán veterán vagy?
– Természetesen. Minerva Első Légiója, dák hadjárat. Tizenöt éve kaptam ezt a sebet.
– A hátadba?
– Nem azért, mert menekültem! Az átkozott dákok csapdába csaltak minket az erdőben, és hátulról
támadtak ránk. Kaptam egy nyilat a hátamba, de addig harcoltam, amíg az utolsó dák is el nem hullott.
Néha még mindig úgy érzem, hogy ott van az a nyíl. – Dühödten nyomkodta a lapockáját a kiszögelléshez.
– Azt mondod, Minerva Első Légiója? Mégsem ismered fel a régi parancsnokodat?
A férfi abbahagyta a mozgást, és közelebbről is megnézte Hadrianust. Leesett az álla.
– Caesar! Te vagy az? Fogalmam sem volt! Hát persze, most már megismerlek. Akkor még nem volt
szakállad.
– Hadd lássam a sebedet!
A férfi megfordult. Az egyik lapockája belső felén sötét sebhely húzódott végig. Hadrianus odanyúlt,
és rányomta a hüvelykujját.
– Itt? – kérdezte.
– Ó! Igen, pontosan ott! – nyöszörögte a férfi.
Hadrianus ellépett tőle, és magához hívta az egyik titkárát.
– Itt a fürdőben vannak képzett masszőr rabszolgák. Vegyél néhányat ennek az embernek!
A veterán megint megfordult, és eltátotta a száját.
– Ó, micsoda kegy, caesar! Te tényleg a katonák pártfogója vagy, és remek bajtárs, hogy ilyet teszel
Minerva egyik öreg harcosáért. Áldjanak meg az istenek! De miből fogom fenntartani azokat a
rabszolgákat? Etetni kell őket, én pedig még magamnak is alig tudok élelmet venni.
Hadrianus a titkárához fordult.
– A rabszolgákon kívül kapjon ez a veterán havonta egy bizonyos összeget is a fenntartásukhoz.
– Mennyit, caesar?
– Honnan tudhatnám? Kérdezd Suetoniust. Ő jártas az ilyen számításokban.
Hadrianus továbbsétált. A veterán álmélkodva figyelte.
– Légy áldott, caesar! – kiáltotta.
Miután rövid időre megmártózott a hideg medencében, a császár rabszolgákat küldött a társaság
tagjainak ruhájáért. Egy arannyal szegélyezett bíbortógát vett fel, és a kísérete is tógát öltött. Marcus és
Apollodórosz viszont egyszerű tunikában érkezett a fürdőbe. Marcus csodálkozott rajta, hogy az uralkodó
meztelenül mutatkozik fél Róma szeme láttára, amikor viszont felöltözik, kizárólag fényes, hivatalos
öltözékben lép a nép közé, és a kíséretétől is ezt várja el.
 Mindenki felöltözött, aztán Hadrianus egy félreeső, egyedül az uralkodó számára fenntartott
lakosztályba vezette a társaságot. Marcus az építkezés során már látta ezeket a magánszobákat, de még
nem járt bennük. Az oszlopok és a falak a legritkább márványból készültek. A padlót káprázatos, részletes
mozaikképek díszítették. A bútorzat teljes egészében a görög stílust idézte. A párnákat és függönyöket
selyemből varrták. A festményeket és szobrokat maga Hadrianus választotta ki. Senki sem vitathatta, hogy
a császár elsőrangú ízléssel bír.
Hadrianus csemegét és bort kért. A beszélgetés arra az utazásra kanyarodott, amit a császár rövidesen
a Rhenus mentén, Galliában és Britanniában tesz, hogy egyeztessen a seregekkel és a provinciák
magisztereivel. Marcus észrevette, hogy az apósa keveset eszik, és hígítás nélkül, töményen issza a bort.
Amikor Hadrianus áthívta vendégeit a szomszéd szobába, az építőmester megkért egy rabszolgát, hogy
töltse tele újra a kupáját, és azt is magával vitte.
A helyiség nagy részét egy asztal foglalta el, amire széttekerve, sasfejet ábrázoló márványtömbökkel
leszorítva fektették rá a különféle építészeti terveket. Egy templom kicsinyített mása is feltűnt, amely nem
festett fából készült, hanem valódi márványoszlopokból és lépcsőkből, aranyozott tetővel és
bronzajtókkal. A modellt minden szempontból tökéletesen kidolgozták, a timpanon festett frízeitől kezdve
az aprólékosan kifaragott oszlopfőkig.
Hadrianus hátralépett, és a vendégei arcát fürkészte. Örömmel észlelte a döbbenetüket.
– Amint már bizonyára rájöttetek, ezek Venus és Roma templomának tervei. A – tagadhatatlanul
csodálatos – modellt Decrianus mester készítette nekem, de egyedül terveztem az egészet. Mivel
rendkívül gyorsan haladunk, és nem lehet megmondani, mennyi ideig leszek távol, úgy döntöttem,
megmutatom nektek az elképzelést.
Apollodórosz lassan körbesétált az asztal körül, és alaposan szemügyre vette a tervrajzokat és a
modellt. Felvonta az egyik szemöldökét.
– De melyik a homlokzata, és melyik a hátsó része? Szerintem Decrianus valamit félreértelmezett.
Vagy ha nem, a caesar világosítson fel, mi kerülte el a figyelmemet.
Hadrianus elmosolyodott.
– Hiába nézel, Apollodórosz, nem látsz. Decrianus is meghökkent, amikor először meglátta a tervet,
de rövid idő múlva már őszintén értékelte az ötlet újdonságát. Hadd magyarázzam meg! Ez a templom a
város szívében fog állni. Ami az egész birodalom közepét jelenti, és így a világ közepét. Mondjátok csak,
a középpontnak van eleje és hátulja? Nincs. Valaminek a közepéből az ember mindenképpen kifelé néz,
akármilyen irányba fordul.
– Akkor talán kerek templomot kellett volna tervezni – jegyezte meg Apollodórosz.
A császár a homlokát ráncolta.
– Kezdetben én is úgy gondoltam, de a mérnökök nem tudtak biztosítani afelől, hogy a tetejére
tervezett hatalmas kupola szilárdan állhat a helyén. Ezért úgy döntöttem, hogy egy kettős templom fog
épülni, közepén egy válaszfallal, amely azért átjárást is biztosít az egyik feléből a másikba. A Flavius-
amfiteátrummal szemközti részt Venus Felixnek, a Jó Szerencse Hordozójának szenteljük, az ősi fórum
felé néző részt pedig az Örök Romának. Nem lesz homlokzat és hátsó rész, csak két tökéletesen
egyenrangú bejárat. A szentélyekben Venus és Roma egymásnak háttal fog ülni, egy fal választja majd el
őket egymástól, és míg az egyik kelet felé, addig a másik nyugat felé fog nézni. Tessék, nézzétek meg!
Zseniális elképzelés!
Hadrianus megfogta a modell aranyozott tetejét, és leemelte, hogy meg lehessen nézni a belső teret is.
Ugyanolyan részletesen és igényesen kidolgozták, mint a külső részeket, apró porfíroszlopokkal,
márványszentélyekkel és káprázatos istennőszobrokkal.
Apollodórosz szótlanul figyelte az épület kicsinyített mását.
 Hadrianus megköszörülte a torkát.
– Feltételezem, hogy észrevettétek a ravasz szójátékot is. Venus a szerelmet jelképezi, az amor pedig
visszafelé olvasva annyit tesz, Roma. Így, mivel Venus és Roma egymásnak háttal ül egy templomban, ők
és a neveik is egyfajta szimmetriát alkotnak. Roma szentélyében lesz egy oltár, ahol az állam hivatalnokai
áldozatokat mutathatnak be a város jó szerencséjének előmozdítására. Venus oltáránál a frissen házasodott
párok áldozhatnak az istennőnek. Természetesen az oltárokat is magam terveztem…
A császár hangja elcsuklott. Azt várta, hogy Apollodórosz mond valamit.
Az építőmester rámutatott a modellre, és megkérdezte:
– Gondolom, ha felemeljük, semmi nincs alatta, ugye?
– Nem – felelte Hadrianus. – Mi értelme volna annak?
– Ott kellene lennie a pincének.
– Lesz pince, de nem érdemes mutogatni.
– Feltételezem, hogy egy alagút vezet majd a pincéből a Flavius-amfiteátrum alatti kamrákba.
Hadrianus a fejét ingatta.
– Nem terveztem alagutat…
– Kár. Nyilvánvaló, hogy szükség van egy ilyen alagútra, és ezt Decrianusnak is látnia kellett volna.
Lehet, hogy megfordult a fejében, de nem merte említeni.
– Miről beszélsz, Apollodórosz?
– Ennek a templomnak hatalmas pincéje lesz. Egy ekkora helyet a város szívében nem szabad
kihasználatlanul hagyni! Ideális lenne az amfiteátrumban használt különféle eszközök és szerkezetek
tárolására, amikor azok éppen nem kellenek… emelőknek, szivattyúknak, daruknak és hasonlóknak. Egy
föld alatti alagúton keresztül az ilyen szerkezeteket oda-vissza lehetne szállítani a templom és az
amfiteátrum között, észrevétlenül. Milyen kár! Micsoda elpazarolt lehetőség! Bárcsak engem is
megkérdeztetek volna…
– Csak te vagy rá képes, hogy egy templom láttán rögtön egy raktár jusson eszedbe! – bosszankodott
Hadrianus. – Itt nem a tárolásról van szó, hanem a szépségről, az áhítatról és…
– Ó igen, a templomról magáról! – Apollodórosz sóhajtott. – Azt hiszem, hálásak lehetünk, hogy a
mérnökök nem tudták megoldani a kupola kialakítását, máskülönben úgy festene, mintha egy gigászi
dísztök pottyant volna le a birodalom kellős közepére. Ehelyett itt van… ez. Nos, rendes mennyezete és
teteje van; ezt el kell ismerni. Igen, okos ötlet a kettős templom. Talán túl okos is. Ez a templom egy
tükörmondat, ami oda-vissza értelmes! Személy szerint úgy gondolom, hogy van valami természetellenes
abban, hogy egy épület két homlokzattal rendelkezik, de nincs hátulja… nem mondanám, hogy kellemes
érzést kelt. Az egész elképzelés hibás, az alapjaitól kezdve. Lehetett volna egy magasabb pontra építeni a
szerkezetet, hogy feltűnőbben látszódjon a szent útról. Ha Traianus ki tudott vájni egy dombot, hogy helyet
biztosítson a fórumának, az utódja akár egy dombot is létrehozhatott volna az új templom számára. Ezáltal
egy még nagyobb pincét nyertél volna, még több tárolóhellyel. Persze a mennyezetet megmagasíthatod;
talán ezt a problémát még nem késő megoldani.
– Magasabb mennyezet? – kérdezte Hadrianus hamuszürke arccal.
– Nyilvánvaló. Bármely kezdő építésztanonc láthatja, hogy a szobrok túl nagyok a belső tér méretéhez
képest.
– Túl nagyok?
– Mi van, ha az istennők úgy döntenek, hogy felkelnek onnan, és kimennek? Beleütik a fejüket a
plafonba!
– Ugyan hogy…
Apollodórosz egy darabig komoly arcot vágott, majd kirobbant belőle a nevetés. Senki sem nevetett
vele.
A fűtött padlóból és falakból áradó meleg ellenére Marcus úgy érezte, hogy hirtelen lehűlt a helyiség.
Hadrianus arca viszont úgy vöröslött, mintha most lépett volna ki a létesítmény legforróbb medencéjéből.
Apollodórosz szemlátomást nem észlelte, mekkora érzelmi hullámokat keltett benne. Intett az egyik
rabszolgának, hogy hozzon még bort.
A császár nem szólt többet, csak elhagyta a szobát. Suetonius, Favonius és a többiek követték, de
Apollodórosz a helyén maradt. A borát kortyolva és a fejét csóválva nézegette a miniatűr építményt.
– Mit tettél, apósom? – kérdezte Marcus.
Apollodórosz vállat vont.
– A véleményemet kérdezte, én pedig megmondtam. Inkább most, mint később. Talán még kisülhet
valami értelmes dolog ebből a botorságból.
– Apósom, miért képzeled magad ilyen fontos embernek? Nem gondolod, hogy a császár most…
Apollodórosz csak legyintett.
– Ha semmi okosat nem tudsz mondani, Pügmalion, inkább menj haza, és cseréld ki az unokám
pelenkáját!
Marcus a többiek után sietett. Remélte, hogy a császár jókedvében lesz, talán még viccelődni is fog
Apollodórosz megjegyzéseivel, amikor rátalál. Amikor azonban utolérte az udvari kíséretet, azt kellett
látnia, hogy Hadrianus figyelmét valami egészen váratlan dolog köti le: két meztelen, középkorú férfi a
galéria két ellentétes oldalán. Ők is a hátukat dörgölték egy-egy kiszögelléshez, ahogy korábban az
elszegényedett veterán.
A jelek szerint a császár nagylelkűségének híre gyorsan elterjedt, és a két férfi is valamiféle
támogatásra számított. Hadrianus dühösen megragadta az egyik férfi vállát, odalökte a társához, és szólt a
testőreinek.
– Ha ennyire szükségük van a hátdörgölésre, akkor hadd dörgöljék egymást! Kössétek össze őket,
egymásnak háttal! Maradjanak úgy egész nap! Ezzel majd jól elriasztunk mindenkit, aki a bolondját akarja
járatni a caesarral.
Hadrianus fürge léptekkel elhagyta a fürdőt. Marcus egy darabig követte, majd apránként lelassította a
lépteit, és megállt. Mozdulatlanul figyelte, ahogy a császár és a kísérete eltörpül a távolban, és sokáig
hallgatta lépteik visszhangját a hosszú galérián.


KR. U. 122
– Ne oda pakoljátok a köveket! – kiáltott fel Marcus. – Nem látjátok, hogy még tart az ásás?
Hordjátok inkább oda!
A munkások, akiket azzal bíztak meg, hogy szélesítsék ki Venus és Roma templomának pincéjét,
valószínűleg a legbutábbak voltak, akikkel Marcus valaha találkozott – pedig amúgy is ritkán akadt össze
éles eszű munkásokkal. Ezek még arra sem hivatkozhattak, hogy egyszerű rabszolgák, mivel avatott
kőfaragók voltak. Hadrianus kikötötte, hogy csak bizonyos képességekkel rendelkező kézművesek
dolgozhatnak a templom építésén, legyen szó akár a pinceszint kiterjesztéséről.
Hogy lett Marcus a műveletek felügyelője? Úgy vélte, egyszerű lemorzsolódás történt. Semmi olyat
nem tett, amivel magasra emelkedhetett volna a császár szemében; inkább a nagyobb tapasztalattal és
pozícióval rendelkező mesterek veszítették el az uralkodó bizalmát, egyik a másik után, mígnem Marcus
azon kapta magát, hogy felkérték az új templom építésének irányítására, mialatt Hadrianus az északi
provinciákat járja. Nagy megtiszteltetésnek vette a munkát, de ebben a korai szakaszban nem talált semmi
kihívást, és a művészi képességeire sem volt szükség. A templom egyelőre mindössze egy földbe ásott
gödör volt, amit Hadrianus parancsára meg kellett növelni.
– Agyalágyultakkal töltöm az időmet a föld mélyén – motyogta Marcus a fejét csóválva.
Egy Amüntasz nevű rabszolga volt a segítségére, egy vörös képű makedón, aki megbízásokat
teljesített, üzeneteket hozott és vitt, a diktálásoknál jegyzetelt. Az ifjú sietve lemászott a létrán a gödörbe,
és odament Marcushoz.
– Gazdám, a feleséged jött el hozzád.
– Megint elhozta a fiamat?
– Igen, gazdám.
Marcus sóhajtott. Számtalanszor megkérte Apollodorát, hogy ne látogassa meg az építkezésen, a
gyereket pedig végképp ne hozza magával. A legjobb napokon is történhetett valami baleset – egy
kövekkel megrakott kordé kiborulhatott, vagy egy izzadt kezű ács kezéből kirepülhetett a kalapács. De
Apollodora pont olyan volt, mint az apja; a saját feje után ment.
Marcus úgy döntött, hogy a munkások nélküle is át tudják hordani a köveket. Felmászott a létrán, és
titokban örült, hogy kiszabadulhat a gödörből, és friss levegőt szívhat.
Apollodora egy közeli téglarakáson ült, és a háta mögött ott magasodott a Flavius-amfiteátrum és a
kolosszus. A kis Luciust egy rabszolga tartotta a karjában, és gügyögött neki. Apollodora szomorúnak
látszott.
– Történt valami? – kérdezte Marcus.
– Két levelet is kaptál – felelte az asszony, és elővett két kis tekercset. – Két hírnök hozta őket.
– Elolvastad őket? – kérdezte Marcus a homlokát ráncolva.
– Dehogyis! Ezért jöttem ide.
Marcus most már megértette. Hirtelen nagyon el akarta olvasni az üzeneteket.
Apollodora átadta neki az első levelet. Ismerősnek találta a pecsétet. Ő maga faragta a karneolkövet
az apósa pecsétgyűrűjébe. Traianus oszlopát lehetett vele belenyomni a viaszba.
– Ezt az apád küldte – állapította meg Marcus. – Kinyithattad volna, ha akarod.
Az asszony megrázta a fejét.
– Túlzottan ideges voltam. Olvasd el te, uram, és mondd el, mit ír!
A levél Damaszkuszból érkezett, ahol Apollodórosz hónapok óta élt. Hadrianus a szó szoros
értelmében nem száműzte az építőmestert Rómából, de a császári parancs úgy szólt, hogy határozatlan
ideig kell maradnia a szülővárosában, ami végső soron ugyanazt jelentette. Apollodórosz nem akart
visszamenni Damaszkuszba. Hadrianus hivatalosan úgy fogalmazott, hogy szüksége van egy hasonlóan
nagy tudású és tapasztalt építészre, hogy a római helyőrség javítási munkálatait felügyelje, de az
áthelyezés nyilvánvalóan egyfajta büntetés volt.
A levélben apósa nem panaszkodott, és semmilyen burkolt kritikát sem fogalmazott meg az
uralkodóval szemben. Marcus úgy gondolta magában, hogy a száműzetés legalább arra megtanította az
építőmestert, hogy megválogassa a szavait. Átugrott az üdvözlő sorokon, és megkereste a levél lényegét,
amit hangosan fel is olvasott Apollodorának.
– „Tudod, hogy szívesen visszatérnék Rómába, folytatni a munkát a Luna-kolosszuson, vagy bármilyen
más megbízás keretében szolgálni a császárt képességeim legjavával. Ennek érdekében a szabadidőmben
– amiből sajnos túl sok is van ezen a helyen – írtam egy értekezést az ostromgépezetekről. A császárnak
ajánlottam. Elküldtem neki az első példányt egy üzenettel, amelyben kifejeztem abbéli reményemet, hogy
ez a csekély hozzájárulásom a hadtudományhoz elnyeri a tetszését. Habár már hónapokkal ezelőtt
megkaphatta az írást, semmit sem üzent vissza. Hálás lennék, vőm, ha kiderítenéd, megérkezett-e hozzá, és
mi a véleménye róla…”
Marcus átfutotta a levél többi részét is. Apollodórosz elmesélte, milyen homokvihar süvített végig a
városon, tett néhány fanyar megjegyzést a damaszkuszi konyháról („kecske, kecske, és még egy kis
kecske”), majd leszögezte, hogy a zsidók között tapasztalható nyugtalanság megint fokozódni látszik abban
a régióban. Egy pergamendarabot is csatolt a levélhez, amelyre lerajzolta a Luna-szoborral kapcsolatos
legújabb elképzeléseit.
– Szegény apám! – szólalt meg Apollodora. – Cudarul érzi magát ott!
– Ezt nem írta.
– Mert nem meri leírni. Ez a legszomorúbb az egészben.
Marcus kénytelen volt egyetérteni. Olykor nehezen lehetett elviselni apósa hiúságát és fellengzősségét,
de azt is borzalmas volt megélni, hogy egy korábban büszke férfi egy semmirekellő szolga szintjére
süllyedjen, aki minden erejével megpróbál visszaférkőzni az uralkodó kegyeibe.
– Hát a másik levél? – kérdezte Marcus.
Apollodora átadta neki. A császári pecsét tűnt fel rajta vörös viaszba nyomva, maga a levél pedig
abból a kiváló minőségű pergamenből készült, amit Hadrianus használt a Marcusszal folytatott
levelezéséhez. Gyakran kapott tőle levelet az új császári kézbesítőrendszeren keresztül, ami sokkal
gyorsabb és megbízhatóbb volt a réginél.
Marcus feltörte a pecsétet, és szétnyitotta a tekercset. A levél Britannia egyik legészakibb
helyőrségéből érkezett. Gyorsan átfutotta, hátha az uralkodó említi benne az apósát, de semmi sem utalt
benne Apollodóroszra.
Hadrianus szokás szerint a templom építési munkálatai iránt érdeklődött, és részletesen leírta, hogyan
haladjanak tovább a munkával. Ezután beszámolt a galliai és britanniai útjáról, amelyek során sikerült
megismertetnie magát a légiókkal, amikkel korábban nem tartotta a kapcsolatot. A császár élvezte, hogy
katonaként: nagy hírnevet szerzett magának, és hogy tisztelték a saját részvételéért a dák hadjáratban, ahol
a többi harcossal vállvetve verekedte át magát minden nehézségen. Traianushoz hasonlóan ő sem félt a
földön aludni, napokig menetelni, folyókon átgázolni vagy hegyet mászni. Csatolt néhány tervrajzot egy
masszív falról, amely a legkeskenyebb pontján szelné át Britannia szigetét. A megerősített fal
megépítéséhez legalább tizenötezer segédmunkaerőt kellene összeszedni a birodalom minden részéből.
– Egy fal Britanniában? – kérdezte Apollodora, miközben a férje válla fölött belepillantott a rajzokba.
Elutasító hanghordozása kísértetiesen emlékeztetett az apja stílusára. – Traianus nem épített volna ilyen
falat. Meghódította volna a mögötte lévő területeket.
– Már ha a barbároknak lenne bármilyen kincsük – tette hozzá Marcus.
A fal terve az uralkodó új határpolitikáját tükrözte. Hadrianus azt vallotta, hogy már semmi sem
ösztönzi Rómát a hódítással való terjeszkedésre, hiszen semmi sem maradt a határain túl, amit érdemes
volna elfoglalni, leszámítva Párthia nyugati területeit, amelyeket Traianus megszerzett ugyan, de nem
tudott ellenőrzése alatt tartani. Hadrianus uralma alatt az volt a közmegegyezés, hogy a birodalom elérte
természetes határait, és az azokon túli vad, nyomorúságos területek semmilyen zsákmánnyal nem
kecsegtetnek, sőt, inkább tele vannak fosztogató barbárokkal. Hadrianus ezért nem akart leigázni több
népet, legfeljebb kívül tartani őket a birodalmán. A béke és jólét megőrzését tekintette feladatának a
birodalom meglévő határain belül.
Mintegy utolsó gondolatként a császár azt is közölte a levelében, hogy elbocsátotta személyi titkárát,
Suetoniust, aki vissza fog térni Britanniából Rómába, és visszavonul az udvari szolgálattól. Marcus ezt is
hangosan felolvasta: „Tudom, hogy barátságot ápoltál azzal az emberrel, ezért magam akartalak értesíteni
a változásról. Bizonyára fogsz hallani pletykákat az elbocsátása okairól. A valóság az, hogy Suetonius
túlságosan bizalmas kapcsolatot tartott fenn a császárnéval.”
– Hádészra, mit jelentsen ez? – kérdezte Apollodora.
– Udvari politika – vágta rá Marcus. – Sabinának és Hadrianusnak is megvannak a maga udvaroncai,
és amikor kettejük viszonya feszült, az említett udvaroncok kényes helyzetben találhatják magukat. Aki túl
szorosan szövetkezik Sabinával, azt Hadrianus könnyen elbocsáthatja. Feltételezem, ez történt
Suetoniusszal is.
– Először az apám, aztán Suetonius… és sok más ember is így járt – tűnődött az asszony. – Egész
életek mehetnek tönkre azért, mert valaki egy rossz szót szól, vagy csúnyán néz a császárra.
– Nem hinném, hogy Suetonius élete tönkrement – vélte Marcus. – Elvégre visszajön Rómába, nem
igaz? Végre lesz ideje befejezni azt a történelmi írást, amit régóta forgat a fejében, és amely az első
caesarokról szól.
Apollodora csüggedten nézte a levelet.
– Ezek szerint nem tesz említést az apámról vagy az általa küldött értekezésről.
– Sajnos nem.
– Mi lesz, ha te is keresztezed a császár útját, uram?
Marcus felfújta az arcát, majd kiengedte a levegőt.
– Mindent elkövetek, hogy ez ne történjen meg.
Hozzá akarta tenni, hogy az asszonynak semmi oka aggódni, de jól tudta, hogy Hadrianusnak van egy
kemény, alkalmasint kicsinyes arca is. Marcus egyre azt mondogatta magában, hogy sokkal rosszabb is
lehetne a helyzet. Leszámítva néhány kivégzést az uralkodása kezdetén, Hadrianus megtartotta a szavát, és
nem öletett meg szenátorokat, sőt, általánosságban is enyhébb büntetéseket szabott ki az elődjeihez képest.
Amikor Marcus felelevenítette, hogy mit mesélt az apja Domitianus idejéről – amikor Lucius Pinarius az
arénában kötött ki, hogy puszta kézzel küzdjön meg egy oroszlánnal, és amikor a legkedveltebb vallatási
módszer a nemi szervek égetése volt –, Traianus és Hadrianus uralma kifejezetten szelídnek tetszett.
Marcus nagyon is tisztában volt vele, hogy úgy kell táncolnia, ahogy Hadrianus fütyül. Egy
egyeduralkodó világában, legyen akármilyen felvilágosult, mindenki más csak kiszolgáltatott lehetett.
Hirtelen zaklatott lett, amikor belegondolt, milyen magas rangra emelkedett, és milyen sok veszítenivalója
van. Aztán megérintette a fascinumot, és megnyugodott. Az álmaiban megjelenő, névtelen isten tartotta
benne a lelket.
Réveteg tekintete az amfiteátrum mellett álló kolosszusra vándorolt, amely szikrázott a napsütésben.
Aztán megint megnézte az Apollodórosz által rajzolt Luna-szobrot, és felmérte a helyet, ahova szánták.
Akárhogy próbálta, nem tudta elképzelni, milyen lesz, ha az istennő majd fölébe magasodik; csak az üres
égboltot látta. Vajon tényleg megépül egyszer a mestermű, amely megkoronázza Apollodórosz
munkásságát, és az örökkévalóságnak szól?
Apollodora sírva fakadt. A könnyei lecsurogtak az arcán. A kis Lucius is sírni kezdett, hangosan
jajveszékelve.
Marcus csak bambult, és érezte, hogy képtelen megvigasztalni őket. Inkább egy imát mormolt
magában: „Ó, álmaim istene, aki megóvsz engem, kérlek, adj valami komoly megbízatást, és egy olyan
császárt, aki enged dolgozni!”


 KR. U. 125
A város teljesen felbolydult a császár régóta várt visszatérésének napján. Bár Hadrianus eleinte csak
egy rövidebb utazást tervezett az északi provinciákba, végül az egész birodalmat bejárta Britanniától
Hercules oszlopaiig és Mauritániáig – ahol le is vert egy véres lázadást –, sőt a Mare Internumon is átkelt
Kis-Ázsia legtávolabbi szegletébe, majd vissza Görögországba. Különféle kedvezményeket tett Athén
városának; egy új könyvtárral, egy új főtérrel, valamint az olümposzi Zeusz templomának felépítésével
ismét az oktatás fellegvárává tette.
Rómába való visszaérkezése után nem sokkal Marcus Pinariushoz is bejelentkezett.
A ház ura és a szolgák az utolsó simításokkal bíbelődtek. Mindennek tökéletesnek kellett lennie.
Marcusnak eszébe jutott, milyen más ez a látogatás, mint az első alkalom, amikor Hadrianus tiszteletét
tette náluk. Akkor még Lucius Pinarius volt a vendéglátó, és azért rendezték a vacsorát, hogy
megemlékezzenek Marcus részvételéről Traianus oszlopának építésében. Akkor Hadrianus csupán egy
volt; a kitüntetett vendégek közül, ezen a napon azonban mintha egy isten szállt volna le a házba.
Apollodora minden apró zegzugot kitakaríttatott a rabszolgákkal, meg kellett metszeniük az összes bokrot
a kertben, és szikrázóra kellett csiszolniuk a márványfelületeket. Marcus tudta, mi jár asszonya fejében: ha
jó benyomást tesznek a császárra, talán enyhíteni fog Apollodórosz büntetésén, aki még mindig
Damaszkuszban sínylődött.
– Ugye megemlíted a témát? – kérdezte Apollodora aznap tizedszer.
– Megpróbálom, asszony. Ha eljön a megfelelő pillanat…
Amüntasz kiszaladt a kertbe.
– Gazdám, már itt vannak az utcán! Bármikor bekopoghatnak az ajtón!
– Csillapodj, Amüntasz! Végy egy nagy levegőt! Ha kinyitod az ajtót…
– Én, gazdám? Nekem kell ajtót nyitnom?
Marcus elmosolyodott. Ki lett volna alkalmasabb erre a feladatra, mint a legszemrevalóbb fiatal
rabszolgája?
– Igen, Amüntasz, te.
– De én nagyon ideges vagyok, gazdám. Nézd, hogy remeg a kezem!
– A császár elragadónak fogja találni a viselkedésedet. Most menj! Kopogást hallottam.
Egy hozzávetőleg húsz főből álló kíséret vonult végig az előtéren és az átriumon, majd megérkeztek a
fogadószobába, ahol frissítők vártak rájuk. Marcus hivatalos köszöntője után a fenséges, bíbortógát viselő
Hadrianus félrevonta a házigazdát.
– Menjünk ki a kertedbe, Marcus Pinarius. Csak mi ketten.
Marcus a császár mellett sétált.
– Jól nézel ki, caesar – bókolt, és nem is merő hízelgésből.
A császár ugyan közel járt már az ötvenhez, és már némileg őszbe fordult a haja és a szakálla is,
ugyanolyan izmos volt, mint fiatalkorában, és élénk, lendületes kedélye sem kopott meg. Javára vált az
éveken át tartó, sok utazás.
– Ó hát itt van! – kiáltott fel Hadrianus, amikor kiléptek a kertbe.
Marcus emlékeiben még élénken élt a pillanat, amikor a császár először látta meg Melankomasz
szobrát. Most mintha nem lett volna annyira lenyűgözve. Felszegte a fejét, és tetőtől talpig végigmérte a
szobrot, sokkal inkább sóvárgó, mintsem megrökönyödött arccal.
– A caesar biztosan rengeteg pazar műalkotást látott az utazásai során – jegyezte meg Marcus.
– Ó, igen. Elképesztő élményeket szereztem. A legizgalmasabb persze az volt, amikor beavattak az
eleusziszi misztériumokba, de erről természetesen semmit sem mondhatok. Az utazásaim felnyitották a
szememet. Kiváló képzést kaptam ugyan fiatalkoromban, és a tanítóim minden elkövettek az elmém
pallérozása érdekében, ám a könyvek és a szavak csak a leíráshoz jók. A lényeg a személyes tapasztalat.
Ó, és mielőtt elfelejtem, Epiktétosz megkért, hogy adjam át neked üdvözletét. Úgy tudom, ő és az apád
nagyon közel álltak egymáshoz.
– Igen, caesar. Hogy van?
– Éles eszű, mint mindig, és most is a nikopoliszi iskolájában tanít. Remélem, az én szellemem is
olyan friss lesz még hetvenéves koromban, mint az övé.
– Ha jól tudom, Epiktétosz az utolsó élő ember az apám baráti köréből – mélázott Marcus.
Hadrianusnak olyan jókedve volt, hogy Marcusban felmerült: talán most kellene felvetnie az apósa
ügyét. Már köszörülte a torkát, amikor a császár visszafordult Melankomasz felé.
– Emlékszel, mit mondtunk erről a szoborról, Pinarius, azon a sok évvel ezelőtti estén? Azt mondtam:
„Bárcsak én is találkoznék valamikor egy ilyen szép ifjúval…” Te pedig azt felelted: „Bárcsak én is
alkothatnék valamikor egy ilyen szép szobrot!”
Marcusból mosolyt csalt elő az emlék.
– Igen, Favonius pedig rávágta: „Teljesüljön mindkettőtök kívánsága… és legyen örömötök benne!”
– A scurra! El is felejtettem, hogy jelen volt aznap este, de igazad van, most már én is emlékszem.
Nos, Favonius végül is bölcs embernek bizonyult. Tudod, most, hogy ennyi idő után újra látom
Melankomasz képmását, már nem babonáz meg annyira. Hát te, Marcus, a híres művész, akinek most már
sokkal több tapasztalata gyűlt össze: te mit gondolsz róla?
Marcus megpróbált friss szemmel nézni a szoborra.
– Talán túl széles a válla, és túl keskeny a csípője. De a szobrásznak egy élő modell valós arányait
kellett megörökítenie. Magában a művészi kialakításban nincs hiba.
– Nincs? Nos, szeretném, ha megismerkednél valakivel.
Hadrianus egy titkárt hívott magához, aki addig a kert szélén állt. Belesúgott valamit a fülébe, mire a
férfi beszaladt valakiért a fogadóterembe. Marcus észrevette, hogy Apollodora idegesen figyeli őket egy
rejtett zugból. Megint azon morfondírozott, hogy miként említse meg az apósát, de közben Hadrianus ifjú
barátja kilépett a kertbe, és odament hozzájuk.
Marcus megdöbbent. Az előtte álló fiatal férfi az álmaiban megjelenő isten tökéletes, élő mása volt.
Hadrianus elnevette magát.
– Mindenki így viselkedik, amikor először látja Antinooszt. De most már becsukhatnád a szád,
Pügmalion. Így neveztek régebben, igaz? Ahogy engem Kis Görögnek.
Marcus becsukta a száját. Túlzottan felfoghatatlan volt a hasonlóság ahhoz, hogy a véletlen műve
legyen. A ház ura megérintette a mellkasán lógó fascinumot.
– Bocsáss meg, caesar. Egyszerűen csak… nehéz ezt elmagyarázni…
– Akkor ne is próbáld. Legalábbis ne szavakkal. – Hadrianus latinról görög nyelvre váltott. – Tessék,
Antinoosz, mit gondolsz erről a szoborról?
Az ifjú is görögül válaszolt, bithüniai kiejtéssel.
– Csodálatos. Ki ez?
– Melankomasz, a híres ökölvívó.
– Él még?
Hadrianus felnevetett.
– Melankomasz Titus császár szeretője volt ötven évvel ezelőtt.
– Na és? – szegte fel a fejét Antinoosz. – Most egy vonzó hetvenéves férfi lehetne.
Hadrianus mosolya lekonyult.
– Nem, Melankomasz fiatalon meghalt. De gyere csak, állj a szobor mellé! Egymás mellett akarlak
látni titeket. Erre azóta kíváncsi vagyok, hogy először megpillantottalak. Vetkőzz le, Antinoosz! Pügmalion
előtt nem kell szemérmeskedned; ő művész.
Antinoosz odaállt a szobor mellé. Levette ókori görög stílusú ingét, khitonját, és a földre dobta. Aztán
az ágyékkötőjét is engedte lehullani.
Hadrianus karba fonta a kezét, és bólintott.
– Tessék! Látod, Pinarius? Nem igazán lehet őket összehasonlítani, ugye? Akármilyen gyönyörűnek
találtuk Melankomaszt, Antinoosz mellett jellegtelennek tűnik. – A császár megkerülte az ifjút és a
szobrot, és közben hol egyiket, hol másikat nézte. – Persze a hideg márvány soha nem veheti fel a versenyt
a meleg, eleven testtel, ahogy egy könyv sorai sem igazán idézhetnek fél egy valóságos élményt. De még
ha Melankomasz élne is, és ott állna Antinoosz mellett, vajon lenne kétségünk, melyikük a szebb?
Marcus még mindig annyira meg volt rökönyödve, hogy válaszolni sem tudott.
– Fogalmam sincs, mit mondhatnék.
– Akkor ne mondj semmit. Végtére is nem költő vagy, hanem szobrász. Nekem pedig pontosan ezért
van szükségem rád… a művészetedért. Azt akarom, hogy alkosd meg Antinoosz szobrát. Tisztában vagyok
vele, hogy a márvány vagy a bronz soha nem adhatja vissza az emberi test kifinomultságát és
kézzelfoghatóságát, de tégy meg minden tőled telhetőt. Mit szólsz hozzá, Pügmalion? Megformázod nekem
Antinoosz képmását?
– Ahogy óhajtod, caesar.
Az elrévült Marcus észrevette a szeme sarkából, hogy a felesége még mindig utánuk leskelődik.
Azonban akárhogy is törte a fejét, fogalma sem volt, hogy mit akarhat.

*

A császár megbízásának teljesítéséhez Marcus az Aventinus-domb lábánál rendezett be egy műhelyt, a
folyótól nem messze. Magas mennyezetű, ideálisan megvilágított, tágas helyiség volt. A polcok hamar
megteltek az ifjúról és a különféle testrészeiről alkotott agyagmodellekkel. Marcus néha hallotta a
rakparton dolgozó munkások hangját, de amúgy teljes csendben alkotott.
Soha nem élvezett semmit annyira, mint ennek a szobornak a kifaragását. Minden más feladatát
félbehagyta, még Venus és Roma templomának építését is.
Antinoosz eszményi modell volt. Soha nem késett, kifogástalan volt a modora, és korát meghazudtoló
lélekjelenléttel rendelkezett. Készségesen pózolt akár órákon keresztül, és szemlátomást elégedett volt
azzal, hogy egy tökéletes testben létezik. A gondolatai azonban titokzatos módon elbújtak makulátlan arca
mögé.
Ritkán és röviden beszélgettek, de Marcus annyit megtudott, hogy Hadrianus az utazásai során
találkozott a bithüniai ifjúval. Marcus megjegyezte, hogy a pruszai Dio is Bithüniából származott, ám
Antinoosz soha nem hallott a bölcsről. Egyáltalán nem érdekelte a filozófia.
A vallás és a tudomány sem lelkesítette, amikor azonban az asztrológia került szóba, elárulta
Marcusnak, hogy maga a császár is avatott asztrológus.
– A caesar gyakran megrajzolja a horoszkópját – mesélte. – Nem engedheti, hogy más számolja ki
neki, hiszen akkor túl sok titok derülne ki róla. Ezért nem enged asztrológusokat az udvarába sem, inkább
ő maga tanulmányozza a csillagokat. Fel nem foghatom, hogyan képes megjegyezni annak a sok alakzatnak
a jelentését, de neki igazi tudós elméje van. A környezetében élőknek is gyakran elkészíti a horoszkópját.
– Neked is?
Antinoosz összevonta a szemöldökét.
– Nem, nekem soha. Ezzel kapcsolatban nagyon babonás. Azt mondja, hogy bizonyos dolgoknak rejtve
kell maradniuk.
 Az ifjú leginkább a vadászatban lelte örömét. Egy nap, amikor ez a téma került szóba – Marcus egy
Aktaión nevű híres görög vadász szobrairól beszélt neki –, Antinoosz sokkal jobban felélénkült, mint
bármikor korábban.
– Engem egyszer majdnem megölt egy oroszlán – jegyezte meg az ifjú.
– Tényleg?
– A caesarral vadásztunk, lóháton. Egy sziklafalnál sikerült becserkésznünk egy oroszlánt. A caesar
nekem akarta átadni a lehetőséget, így először én dobtam el a lándzsámat. De csak megsebesítettem a
fenevadat. Üvöltve lekuporodott, csóválta a farkát, aztán rám vetette magát. A szívem is megállt egy
pillanatra. Azt hittem, meghaltam. Amikor viszont a ragadozó a levegőben volt, a caesar lándzsája
átszúrta a szívét. Holtan zuhant a földre. Ha a caesar nem öli meg, biztosan darabokra tép. A caesar
megmentette az életemet. Soha nem tudom neki meghálálni.
– Micsoda történet! – vágta rá Marcus, aki olyan csillogást látott az ifjú szemében, amit muszáj volt
megörökítenie. Fogott egy széndarabot meg némi pergament, és lázasan vázolgatni kezdte.
– Azt hiszem, valaki verset is ír róla – mondta Antinoosz nyájasan, elragadó bithüniai kiejtésével,
mintha valami egészen hétköznapi dolog lenne, hogy egy költő megénekli az ember tetteit. Antinoosz
bizonyára sok mindent természetesnek vett, legalábbis Marcus így gondolta. Milyen lehet úgy végigélni
egy életet, hogy mindenki rajong az emberért, akivel csak találkozik?
A kezdeti megdöbbenés után Marcus egyre inkább rájött, hogy Antinoosz nem az álmaiban megjelent
istenség. Először is, a letaglózó első benyomást követően mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjú
nem azonos az álomistennel, vagy legalábbis nem mindig. Volt valami higanyszerűen képlékeny a
megjelenésében, ahogy minden emberi arcban; a hangulata, a szemlélő szemszöge és a fényviszonyok
függvényében változott. Néha egyáltalán nem hasonlított az álombéli istenre, és Marcus el sem tudta
képzelni, hogy merülhetett fel benne a párhuzam. Aztán a következő pillanatban Antinoosz máshogyan
fordította a fejét, és ismét életre kelt a csodálatos látomás. Pontosan ez a csalóka, megfoghatatlan jelleg
izgatta annyira az ifjú külsejében, ezt akarta megörökíteni, és a kihívás az összes erejét felemésztette. Ha
Antinoosz nem volt isten, akkor bizonyára egy isten eszköze volt, valamennyi természetfölötti hatalommal
a kezében. Marcus mindent elkövetett, hogy ezt az éteri jelleget márványba öntse.
Hadrianus – rá nem jellemző módon – távol tartotta magát az alkotó folyamattól, be sem nézett, mintha
nem lett volna kíváncsi Marcus agyagmodelljeire. Kijelentette, hogy csak akkor mutathatja meg neki, ha
készen van. Marcust meghatotta a császár iránta tanúsított bizalma, és a bensőséges alkotás közepette
teljesen a munkának szentelhette magát.
Antinoosz egyik nap éppen hazaindult volna, amikor Marcus kopogást hallott az ajtó felől. A műhelyt
egy kisebb előtér választotta el a bejárattól, így a szobrász ott fogadta váratlan látogatóját: Gaius
Suetoniust.
– Marcus Pinarius! Évszázadok óta nem láttalak! – üdvözölte Suetonius. – Néha elmegyek az épülő új
templom mellett, de soha nem találkozunk ott.
– A templommal kapcsolatos feladataimat átmenetileg felfüggesztették. Ide jövök mindennap.
– Bujkálsz, mi? Már azt hittem, meg sem találom ezt a műhelyt, annyira elvész a csűrök és raktárak
között. A császárnak készítesz valamit, nemde?
– Lehet.
– Ugyan már, Pinarius, mindenki tudja, miben mesterkedsz! Szobrot faragsz a bithüniai fiúról.
Marcus összeráncolta a homlokát.
– Honnan tudod?
– Favoniustól. Bár már nem vagyok bennfentes az udvari ügyekben, a scurra mindenről értesít. Azt
mondja, mindenki a készülő szobrodról beszél, no meg Hadrianusról és az új kedvencéről.
 – Mit mondanak?
– Sokakat állítólag felháborít Hadrianus illetlen viselkedése. Egy ilyen alacsony származású ifjút
ilyen magas rangra emelni a császári udvarban! Sabina csoportja nyilvánvalóan fel van háborodva; a
caesar sokkal kevesebb időt szán a feleségére. Mások azonban örülnek, hogy az uralkodó elégedett. Egy
boldog caesar egyszersmind jóindulatú caesar is. Szóval, megnézhetem, miféle szobor miatt van ekkora
felhajtás?
Marcus megcsóválta a fejét.
– Sajnos senki sem nézheti meg a szobrot.
– Nem? Akkor talán mutass valami kezdetleges vázlatot! Soha nem láttam azt az ifjút. Kíváncsi
vagyok, hogy néz ki.
– Lehetetlen. Még a caesar sem látott semmit, márpedig ő lesz az első, akinek megmutatom.
Suetonius arca elfancsalodott.
– Ó… nos, gondolom, egyik bithüniai ifjú olyan, mint a másik. Egy római bármelyiket
megvásárolhatja, legalábbis amikor arrafelé laktam, így tapasztaltam. Be sem teheti az ember a lábát a
fürdőbe, mert azok a fiúk az első pillanatban megrohanják.
– Hát ezt nem tudom – felelte Marcus. – Soha nem jártam Bithüniában.
Kellemetlen csönd állt be, amit aztán Suetonius tört meg.
– Én is keményen dolgozom.
– Valóban?
– A császári életművekből álló gyűjteményemen munkálkodom. Az utóbbi időben Domitianusról
írtam… igazi lélekgyilkos téma. Azon gondolkodtam, hogy az apád biztosan sokat mesélt neked azokról az
időkről. Nem említett egy „fekete szobát” véletlenül? Volt egy szoba a császári palotában, amelybe
Domitianus azokat a vendégeket hívatta be, akiket halálra akart rémíteni.
– Nem emlékszem, hogy szóba került volna fekete szoba.
– Ó, szerencsére sok más embernek van mesélnivalója! Azt kell mondanom, hogy az összegyűjtött
történetek egy része már-már hihetetlennek tűnik. Már csak azért is megdöbbentik az embert, mert igazak.
Nincs ínyemre, hogy pont Domitianusszal, ezzel a mogorva alakkal kell befejeznem az életművek sorát, de
Traianusról és Nerváról nem emlékezhetek meg, hiszen ők a császár apja és nagyapja, még ha nem is vér
szerintiek. Az ember soha nem tudhatja, mivel sérti meg az uralkodót. A leghízelgőbb beszámolóban is
lehet valami, ami felzaklatja a császárt.
– A caesar szabad kezet adott neked a korábbi dinasztiák életének leírásához?
– Pompás, nem? Minden magas rangú személy biztosított róla, hogy kedvem szerint alkothatok. Csak
amiatt aggódom, hogy a császárnak talán nem fog tetszeni a prózám. Tudod, Hadrianus többek között
írónak is képzeli magát. Építész, császár, író, irodalomkritikus… Egyáltalán van valami, amihez nem ért?
Szereti begyűjteni a furcsaságokat, és valóságos katalógust állít össze csodaszámba menő eseményekből.
A könyve bármikor megjelenhet. Persze ilyesmit nem adhat ki a saját neve alatt, ezért az egyik
kegyencének, Phlegónnak a nevét íratja a könyvre. Triviális, időrabló egyveleg… amit mostanában úgy
imádnak olvasni az emberek.
– Nem olyan fennkölt munka, mint a te császári életrajzaid, igaz?
– Pontosan. Feltételezem, szívesen elolvasnád, amit eddig írtam. Hasznomra válnának a benyomásaid,
hiszen művelt és tapasztalt férfi vagy, aki nem játssza el az irodalmárt, és nincs tele csordultig
sérelmekkel. Küldjek neked egy példányt?
– Igen, megköszönném – vágta rá Marcus, csak hogy megszabaduljon az egykori levéltárostól.
Alig várta már, hogy visszatérjen a műhelybe, és egyedül elmélkedjen az Antinoosz-szobor utolsó
csiszolgatásain.

*

Pár nappal később, miközben elhagyni készült az otthonát, hogy átmenjen a műhelybe, egy császári
hírvivő érkezett, és azt kérte Marcustól, hogy vonuljon át vele együtt a nép házába.
– Nem tudod, miért hívatnak? – kérdezte a szobrász.
– Sajnos nem.
Marcus nyugtalan lett. A szobor kialakításában elért ahhoz a szakaszhoz, ami minden eddiginél több
örömöt okozott számára – simításokkal és csiszolgatással kellett tökéletesíteni a márványfelületet. Ezzel a
meghívással azonban sok időt veszíthetett, pont a legvilágosabb napszakban, ráadásul tógára kellett
cserélnie egyszerű tunikáját.
A meghívás is felzaklatta. Ha Hadrianus a haladására kíváncsi, miért nem megy el a műhelybe, és
győződik meg róla a saját szemével? Lehet, hogy valaki megleste a műhelyben látogatást tevő Suetoniust,
és jelentette a császárnak? Hadrianus már ismerte annyira Marcust, hogy megbízzon benne, és nem hihette,
hogy tiltása ellenére bárkinek is megmutatja a szobrot, még mielőtt ő megnézné. Öltözködés közben
Marcus úgy döntött, hogy nincs értelme idegeskedni. Talán a templom építésével kapcsolatban akar
valamit megvitatni vele a császár.
Hadrianus egy gusztusosan kialakított szobában fogadta, amit az utazásain begyűjtött görög bútorokkal
rendeztetett be. Inkább egy magánember otthonára emlékeztetett, mintsem egy uralkodó fogadótermére.
Egy rabszolga vezette be Marcust, majd egy heverőhöz kísérte, és egy kupa bort hozott neki. Néhány
másik vendég is jelen volt, és további meghívottak érkeztek. Antinoosz is ott ült a szobában, de Sabina
császárné hiányzott. Több író és filozófus volt jelen, mint szenátor és magiszter, ezért irodalmi gyűlésekre
jellemző hangulat uralkodott a helyiségben. Szinte minden vendégnek szakálla volt, habár kevesen tudtak
olyan szabályos és takaros arcszőrzetet növeszteni, mint a császár.
Hadrianus végül felállt a helyéről, és behívta a trallészi Phlegónt, egy alacsony, jelentéktelen külsejű
tudóst, akit úgy mutatott be az egybegyűlteknek, hogy a Csodálatos történetek című új írás alkotója.
Phlegón megállt a társaság előtt, és felolvasott néhány kivonatot, amelyeket állítása szerint gondos
kutatások támasztottak alá. Valóban csodákról emlékezett meg – élő kentaurokról, kísértetekről, gyereket
szülő férfiakról és a nemüket megváltoztató emberekről. Végül gigászi fogak és csontok feltárásáról is
felolvasott egy részt, amelyek szerinte azt bizonyították, hogy egykoron óriás élőlények népesítették be a
földet.
– „Egy emberláb nagyságú fog került elő egy szicíliai földrengés során. Tiberius császár elé vitték –
olvasta Phlegón. – Tiberius egy Pulcher nevű mértantudóst hívott magához, aki megállapította, hogy a
teremtmény, amelyhez a fog valamikor tartozott, hajó nagyságú lehetett – sokkal nagyobb bármelyik ma
létező élőlénynél. Egy dalmatiai barlangban is irdatlan méretű csontokat találtak, és hasonló furcsaságokat
tártak fel Rhodoszon, Athénban és Egyiptomban is. Egyesek szerint az ilyen tárgyak kőből készültek, és
csak véletlenül hasonlítanak csontokra. Mások azt vallják, hogy megtévesztésként faragták őket, én viszont
amondó vagyok, hitelt kell adnunk ezeknek a bámulatos leleteknek. Gondoljunk csak bele: az idők
kezdetén, amikor a természet még tombolva uralkodott, a teremtmények még közelebb álltak az istenekhez,
ahogy azonban telt az idő, a lények egyre kisebbek és hitványabbak lettek.”
Phlegón meghajolt. Marcus látta, hogy Hadrianus büszke íróként feszít a helyén. Eszébe jutott
Suetonius állítása, amely szerint valójában ő írta a könyvet. Gyorsan tapsolni kezdett a többiekkel együtt.
A röpke szórakoztatás után a császár komolyabb témákra terelte a szót.
– A közelmúltban egy polgár halálára hívták fel a figyelmemet, egy gyilkosságnak látszó esetre. A
gyanú szerint egy rabszolga ölte meg a gazdáját.
 A vendégek egy része morgolódni kezdett, főként a szenátorok.
Hadrianus felemelte a kezét.
– Lehet, hogy felháborító és illetlen a téma, de azért kell róla beszélni, mert lehetőséget látok
bizonyos ősi törvények megváltoztatására, különös tekintettel arra a szabályra, hogy a gazda halála esetén
a ház összes rabszolgáját kínzással kell vallomásra bírni, és ha bármelyikük bűnösnek bizonyul, ki kell
végezni az összeset. Marcus Pinarius…
Marcus pislogott néhányat, majd meglepődve felnézett. Váratlanul érte a felszólítás.
– Azért hívtalak ide a mai napon, Pinarius, mert a nagyapád egyszer szenvedélyes beszédet tartott a
szenátusban erről a témáról, Nero uralma idején. Gondolom, tudtál erről.
Marcus megköszörülte a torkát.
– Igen, caesar, az apám mesélt róla valamennyit.
– Tudom, hogy nem ismerhetted a nagyapádat, de büszke lehetsz arra a beszédre. Szerencsére
fennmaradt az utókor számára a szenátus irattárában. Tegnap este olvastam el először. Phlegón,
megtennéd, hogy felolvasod az általam kijelölt részt?
Az író magához vette a tekercset, és ismét a vendégek elé állt.
– „Ezeket a rabszolgákat nemcsak más házak rabszolgái ismerik, hanem a kereskedők, a kézművesek,
és mindenféle más polgár is, akivel érintkeznek. Vannak közöttük küldöncök és hírvivők, varrónők és
borbélyok, szakácsok és takarítók, könyvelők és írnokok, valamint egészen magas képzettségű szolgák,
akiknek tudása tiszteletet érdemel. Néhányan már vénséges vének. Mások nemrég születtek, éppen csak
kezdik az életüket. Egyesek a legszebb korukat élik, amikor a leghasznosabbak és legértékesebbek.
Akadnak közöttük viselősek, akik nemsokára szülnek. A törvénynek ezen áldozatai nem arctalan tömeget
képeznek, hanem emberi lények, akiket ismernek a szomszédjaik, így nem csodálkozhatunk azon, hogy
mindenfelé azt suttogják a városban: túl kegyetlen a törvény.”
Hadrianus bólintott, és visszavette a tekercset.
– Szerintem ezek rendkívüli szavak, kivált, ha figyelembe vesszük az időszakot és a közhangulatot,
amelyben a beszéd elhangzott. A nagyapád nem tulajdontárgyként, hanem emberi lényként említette a
halálra szánt rabszolgákat; mintha bárkinek is számított volna a szenvedésük. Akkoriban megrótták és
kigúnyolták a nagyapádat az érzései miatt; ám a generációk váltakozásával az emberiség is
továbbfejlődött, és most már véleményem szerint képesek vagyunk belátni, hogy a nagyapád nemcsak
bátor és együtt érző volt, hanem bölcs is. Ahogy az isteni Traianus mondogatta nekem: ha a császár akár
csak egy módot is lát arra, hogy csökkentse alattvalói szenvedését, legyen szó akár a
legnyomorultabbakról is, kötelessége megtenni, jelen esetben pont erre nyílik lehetőség. Ezért elő fogok
terjeszteni néhány kiáltványt a rabszolgák megbüntetésével kapcsolatban.
– Először is azt, hogy ha egy gazdát meggyilkolnak a házában, ne faggassanak ki minden rabszolgát
kínzással, csak azokat, akik elég közel voltak a tett színhelyéhez, és tudhatnak róla valamit. Ez az újítás
már régóta érlelődik.
Helyeslő mormolás hallatszott a társaságból. Néhányan tiszteletteljesen biccentettek Marcus felé,
hogy kifejezzék a nagyapja iránt érzett megbecsülésüket.
– Továbbá – folytatta Hadrianus –, egy gazda sem ölheti meg egyetlen rabszolgáját sem a saját kénye-
kedve szerint. A rabszolgák kivégzéséről bíróságnak kell döntenie. Emellett a gazda nem adhatja el a
rabszolgáit, sem a nőket, sem a férfiakat egy kerítőnek vagy egy gladiátorkiképzőnek, hacsak nem tudja
bebizonyítani, hogy az adott rabszolga semmi másra nem jó. Ráadásképpen eltörölni szándékozom azokat
a házakat, amelyekbe a gazdák a nemkívánatos rabszolgáikat küldik bizonyos fizetségért cserébe, és ahova
néhány szerencsétlen felszabadított is kerül, ha már nem tudja fizetni az adósságait. Jártam ilyen helyeken,
és elképesztő szenvedést láttam. Be akarom záratni ezeket.
 A császár szavait csend fogadta. Hadrianus körülnézett.
– Van valakinek hozzáfűznivalója?
Egy fehér hajú, simára borotvált arcú szenátor állt fel.
– Caesar, ma bemutattál nekünk egy Csodák könyve című írást. Azok a radikális ötletek azonban,
amelyeket utána előadtál, sokkal inkább csodának tűnnek. Elakadt a lélegzetem, amikor a hajó nagyságú
lény fogáról hallottam… de az állam is leesett, amikor megütötte a fülemet, hogy egy római polgárnak
többé nem állna hatalmában belátása szerint fegyelmezni a rabszolgáit. Attól tartok, hogy a caesar új
törvényei nagyon népszerűtlenek lesznek, és nemcsak a sok rabszolgával rendelkező gazdagok körében.
Vegyünk egy hétköznapi embert, akinek csak fél tucat rabszolgája van. Ha nem gyakorolhat teljhatalmat a
szolgái fölött – igen, akár a halálbüntetésig is –, hogyan érezheti magát biztonságban éjjel a saját házában?
Ősapáink nem véletlenül alkották meg ezt a törvényt, és az isteni Augustus sem ok nélkül újította meg.
Félek, hogy az új törvények jelentős felzúdulást keltenének, olyan mértékű elégedetlenséget és
rendetlenséget, amit már a magiszterek sem tudnak ellenőrzés alatt tartani.
Hadrianus felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a szenátort.
– Ha zúgolódás törne ki, a magisztereket fogom felelősségre vonni miatta. Az ő feladatuk kordában
tartani a felkeléseket, legyen akármi a kiváltó ok, és nekik kell betartatniuk a törvényeket – minden
törvényt, az újakat is. Ha egy magiszter erre nem képes, akkor alkalmasabb jelöltet kell a posztjára
emelni.
A szenátor fejet hajtott, és hátralépett. Senki nem mert további kifogásokat felhozni.
– Ha nincs más megbeszélnivalónk ma délelőtt, akkor hozhatják az ebédet! – közölte Hadrianus.
Miközben a különféle fogásokat felszolgálták, a császár maga mellé hívatta Marcust.
– Neked mi a véleményed az ötleteimről, Pügmalion?
– Én nem vagyok államférfi, caesar.
– Te talán nem vagy, de a nagyapád az volt. Ki hitte volna? Kétszer is ellenőriznem kellett, hogy az a
Pinarius, aki Nero és a szenátus előtt felszólalt, azonos-e a nagyapáddal. Kiderült, hogy igen. Büszke
lehetsz az ereidben folyó vérre, Pinarius.
– Az vagyok, caesar. Köszönöm, hogy elhívtál ide, és meghallgathattam a nagyapám szavait.
– Igen, sejtettem, hogy tetszeni fog. Hogy haladsz a szoborral?
– Jól, caesar, és gyorsan. Hamarosan leleplezem előtted.
– Kitűnő! – Hadrianus ujjongva Antinooszra nézett, aki Phlegón mellett ült, és a Csodák könyvét
böngészte. – Már alig várom, hogy láthassam!

*

Marcus rövidesen csakugyan készen állt a császár fogadására a műhelyében.
Apollodora is vele volt, és felügyelte a rabszolgákat, akik rendbe rakták, kitakarították és
feldíszítették a házat a nagy alkalomra. Marcus hiába bizonygatta, hogy felesleges a felhajtás.
– Ez egy műhely! Úgy van rendjén, ha zsúfolt, és márványporral van tele. Ezt a császár is tudja.
Apollodora ragaszkodott a tökéletességhez. Ha Hadrianus elégedett – márpedig minden oka meglesz
rá –, ez talán Marcus utolsó lehetősége arra, hogy szokatlan kéréssel álljon elő: hívja vissza az apósát a
száműzetésből.
Az asszonyt nem lehetett eltántorítani arról, hogy a négyéves Luciust is magával hozza. Makacsul
állította, hogy a fiúnak is látnia kell az apja legdicsőségesebb pillanatát. Valószínűleg azzal is számolt,
hogy Lucius láttán a császár engedékenyebbé válhat, és hajlandó lehet hazaengedni a gyermek nagyapját.
Amint a látogatás órája közeledett, Marcus egyre idegesebbé vált. Hadrianus nemcsak a teljesítményét
fogja értékelni, hanem az apósával kapcsolatos kéréssel is most fog először szembesülni, ráadásul ettől
függ majd a felesége jövőbeli boldogsága. Marcus még egyszer, utoljára megállt a szobor előtt, és
végignézett a meztelen test érzéki domborulatain, oldalra billenő fején, mélázó tekintetén és sejtelmes
mosolyán. Kétségkívül ez volt a legkiválóbb és legszebb munka, amit életében valaha is alkotott.
Megfogott egy vitorlavásznat, és letakarta vele a szobrot.
Zajt hallott az előtérből. Amüntasz szaladt be a műhelybe.
– Gazdám…
– Igen, tudom, megérkezett a császár.
– A kíséretét kint hagyta az utcán. Csak Antinoosz van vele.
– Nos hát? Mire vársz még?
A császár Antinoosz társaságában belépett a műhelybe. Marcus a letakart szobor mellett állt.
Apollodora nem volt messze tőle, és Lucius is mellette ült.
Néma csend lett. Hadrianus mosolyogva intett Marcusnak, hogy leveheti a leplet.
Marcus lehúzta a vitorlavásznat, és leleplezte a szobrot.
Hadrianus odament a szoborhoz. Lassan körbejárta, és tetőtől talpig végigmérte. Semmilyen kifejezést
nem lehetett felfedezni az arcán.
Antinoosz mosolygott; a jelek szerint tetszett neki az alkotás. Persze neki nem volt oka meglepődni,
hiszen készülésének minden szakaszában látta a szobrot.
Marcus gondolatban egy kis beszéddel készült a császár látogatására: caesar, nemrég elismerően
beszéltél a nagyapám egykori szónoklatáról, amelyben a legalantasabb származású emberekkel
szemben akart könyörületességet kicsikarni. Nekem is volna egy kérésem, amit csak a caesar
teljesíthet. Kérlek, könyörülj és bocsáss meg…
– Hiba! – szólalt meg Hadrianus.
Időközben teljesen körbejárta a szobrot, majd megállt előtte, és úgy nézte. Még mindig közömbösnek
látszott az arca.
Marcus pislogott néhányat. Olyan váratlanul érte a mondat, hogy hirtelenjében azt hitte, rosszul
hallotta.
– Hiba van benne, caesar? Ha maradt valami kis egyenetlenség, ahol nem csiszoltam le eléggé a
márványt… – kezdte, bár tudta, hogy a szobor minden ízében tökéletes.
– Nem. Az egész ötlet egy nagy hiba volt. – Hadrianus rideg hangon beszélt. Sem Marcusra, sem a
szoborra nem nézett. – Én vagyok a hibás, Marcus Pinarius, nem te. Nem lett volna szabad elvárnom
tőled, és senki mástól sem, hogy teljesítse a szívem vágyát. Ezt most értettem meg.
– Caesar, ha nem tetszik a testtartása vagy a fejtartása…
– Semmi sem tetszik ezen a szobron! Herculesre, nézz rá Antinooszra! Aztán nézz rá erre a… erre a
paródiára!
Apollodora remegve lépett közelebb.
– Caesar, ennél jobban nem is hasonlíthatna!
– Honnan tudhatnád te azt? Akár vak is lehetnél. Ahogy te is, Marcus. Tehetséges vagy, ez kétségtelen.
Biztos vagyok benne, hogy így akartad megformázni. De nincs szemed a látáshoz. Ez… ez a valami… nem
Antinoosz; távolról sem hasonlít rá. Hát csak én látom ezt az embert?
Hadrianus hátat fordított a szobornak, mintha undorodna tőle.
Apollodora kétségbeesetten nézett Marcusra.
– Uram, tedd meg! – suttogta.
– Most nem alkalmas – szűrte ki a szobrász összeszorított fogai közül.
Apollodora azonban olyan sokat várt ettől a találkozásról, hogy nem mulaszthatta el a lehetőséget.
Odasietett Hadrianushoz, miközben kifelé sétált, és térdre rogyott.
– Caesar, nagy kérésünk van hozzád! Az apám Damaszkuszban van… de nagyon szeretne visszatérni
Rómába. Kérlek, bocsáss meg neki… könyörgök!
A császár megborzongott. Legyintett, elfordult az asszonytól, és kiment a műhelyből.
Antinoosz követte, de közben hátranézett, és a pillantásával elbúcsúzott a szobortól. Marcus számára
az ifjú arca és a szobor arca tökéletesen egyforma volt; egymás tükörképei.
Az előtérbe nyíló ajtónál a császár megállt, és összeszedte magát. Még mindig nem méltatott senkit
pillantásra. A hangja feldúlt volt, bár nem kifejezetten ideges.
– A templom építését fogod folytatni, Marcus Pinarius. Sok félbehagyott feladatod van még ott. Ezt a
förtelmet elpusztítod, és mindent, ami hozzá köthető. Megértetted? Amint kiteszem innen a lábam,
megsemmisíted az összes modellt, és elégeted az összes rajzot. Ripityára töröd a szobrot. Porrá zúzod a
darabjait is. Senkinek sem szabad meglátnia.


KR. U. 129
Folytatódott a munka a Venus és Roma templomán – végre a helyükre kerültek az óriás oszlopok, és
egyértelművé váltak a szerkezet lehengerlő arányai –, ezen a napon azonban Marcus egy másik területen
dolgozott, Mars mezején. Hadrianus egy elhanyagolt romot, a Pantheont akarta újjáépíteni.
Az eredeti építményt, amit a nagy isteneknek szenteltek, még Agrippa vezetésével készítették,
Augustus uralkodása alatt. Domitianus időszakában tűzvész rongálta meg, de kijavították. Ezek után villám
csapott bele, és gyakorlatilag elpusztította az egész templomot, mialatt az építészek és a munkások
Traianus oszlopán és a fórumon szorgoskodtak. Mivel a két nagyszabású vállalkozás lefoglalt minden
lehetséges forrást, a Pantheon újjáépítése halasztódott. Csaknem húsz évig maradt romos állapotban, egy
kordonnal körülzárt területen, a Mars-mező nyüzsgő szívében. Amikor Hadrianus császár egy napon
elhaladt a szemet bántó, de már megszokott rom mellett, hirtelen friss szemmel kezdte látni. Olyan
korlátozott terület állt rendelkezésre, hogy csaknem négyszög alakban kellett gondolkodnia. Nehéz volt
elképzelnie egy szemrevaló templomot, amely nem mélyebb, mint amilyen széles – tulajdonképpen egy
kocka. Aztán eszébe jutott, hogy kerek alapú templomot is építtethetne, vagy – váratlan sugallattól
vezérelve – akár gömb alakút. Az uralkodó rájött, hogy végre akad egy hely, ahol maradéktalanul kiélheti
rajongását a kupolák iránt, vagy az „óriás dísztökök” iránt, ahogy Apollodórosz fogalmazott. Az
újjáépített Pantheon egyedülálló volna: egy kockán belül egy gömb, amit egy csaknem felfoghatatlan
méretű nagy kupola koronázna meg. Az ilyen hatalmas kupolákba beletört a korábbi időszakok
építészeinek foga, de Hadrianus eltökélte, hogy megépítteti, és Marcust bízta meg az úttörő feladattal.
Marcus meglepődött azon, hogy a császár ennyire megbízik a képességeiben, főleg azok után, hogy
durván elutasította a számára faragott szobrot. A mű leleplezése óta azonban Hadrianus egyszer sem
emlegette fel csalódottságát, és a szobrász be akarta bizonyítani az uralkodónak, hogy a továbbiakban is
megérdemli a bizalmát. A Hadrianus lelkesedése által feltüzelt Marcus mérnökcsapatával együtt
számtalan tervet készített a kupolához. A tetején fakazettákkal csökkentették a tömeget, és alkalmaztak egy
oculust, szemet is, kör alakú nyílást a kupola tetején, amely fényt enged be, és tovább könnyíti a
szerkezetet. Marcus elszántan igyekezett minden apró részletben a császár kívánalmai szerint eljárni.
Gyakran érezte ugyanakkor Apollodórosz hiányát, mert nagy szüksége lett volna a tanácsaira, illetve arra,
hogy felügyelje a veszélyes, de izgalmas vállalkozást.
A kupola építésének kezdetéig még mindig egy hosszú nap volt hátra, és addig Marcusnak a vastag
teherhordó falakat kellett ellenőriznie. Egyszer csak ismerős kiáltás ütötte meg a fülét, és amikor felnézett,
a fia szőke hajfürtjeit látta megvillanni a napfényben.
 A nyolcéves Lucius már elég idős volt ahhoz, hogy meglátogassa az apját az építkezési területen, de
soha nem hagyták felügyelet nélkül. Marcus meglepődött azon, hogy a fiát ezúttal nem a megszokott
rabszolga kísérte el, hanem Amüntasz, aki időközben magas rangra emelkedett Marcus házában, és ennél
rendszerint fontosabb feladatokat teljesített.
Marcus üdvözlésképpen felemelte a fiát – ami már nehezebben ment neki, mint régebben –, aztán
rájött, miért pont Amüntasz kísérte el. Egy tekercset tartott a kezében, amin Marcus már távolról felfedezte
a császári pecsétet.
Hadrianus ismét utazgatott. Gyakran váltott levelet Marcusszal, de az üzeneteit általában más császári
iratokkal együtt hozták az udvaroncok a palotába, ahova Marcus egy rabszolgát küldött értük. Olyan még
nem fordult elő, hogy egyenesen Marcus házába érkezzen a levél.
Miközben Amüntasz körbevitte Luciust a területen, és megmutatta neki a falakat, Marcus feltörte a
pecsétet, és széttekerte a pergament. A császár korábbi levelei Szicíliából, Karthágóból, az alsó-afrikai
Lambaesisből, Athénból, Epheszoszból és Antiókhiából érkeztek. A levél fejlécéből kiderült, hogy
Palmürából, egy sivatagi kereskedővárosból küldték. Marcus tudta, hogy Palmüra közel van
Damaszkuszhoz, ezért felcsillant benne a remény. A legutóbbi levelében Apollodórosz kifejtette, hogy
mindenképpen meghallgatást fog kérni Hadrianustól, amennyiben utazásai során eljut Damaszkusz
környékére.
Hadrianus nem a szokásos első szám első személyben írta a levelet, magasröptű megjegyzésekkel és
irodalmi utalásokkal teletűzdelve, hanem rendkívül merev és hivatalos első szám harmadik személyben.
Marcus már az első szavaknál tudta, hogy rossz híreket kapott:

„A caesar személyesen kívánja értesíteni Marcus Pinariust egy roppant szerencsétlen fejleményről, hogy elsőként tőle, és ne más
forrásból hallja. A caesar kertelés nélkül fogalmaz: Marcus Pinarius apósát, a damaszkuszi Apollodóroszt kivégezték a császár ellen
szövött gyilkos összeesküvés miatt. Mivel a caesar cáfolhatatlan bizonyítékokhoz jutott hozzá, nem maradt más választása, mint
meghozni ezt az ítéletet. Az ítéletet gyorsan hajtották végre, tiszteletben tartva az elítélt személy polgári státuszát.”

Marcus tudta, mit jelent ez: Apollodóroszt lefejezték, és nem valami alantasabb módon ölték meg,
mondjuk keresztre feszítéssel.

„Marcus Pinariusnak nem kell a személye ellen irányuló megtorlásról tartania. Habár a caesar tudatában van Marcus Pinarius
és az apósa közötti lelki és vérségi köteléknek, caesar bízik benne, hogy Marcus Pinarius semmiféle szerepet nem vállalt az
összeesküvésben, mert maradéktalanul hűséges az uralkodóhoz. A caesar azt kívánja, hogy Marcus Pinarius folytassa értékes
munkáját Venus és Roma templomán, valamint a Pantheonon. A caesar reméli, hogy ennek a szerencsétlen fordulatnak nem lesz
hatása a közte és Marcus Pinarius között fennálló baráti viszonyra. Többet nem is fogunk szót ejteni róla.”

Marcus megrökönyödve eresztette le a levelet. Lehetséges volna, hogy Apollodórosz részt vett egy
császárellenes összeesküvésben? Annyira elkeserítette volna a sokéves száműzetés, hogy ilyen borzalmas
cselekedetre ragadtassa magát? Az utazásai során Hadrianus nemcsak azokkal találkozhatott, akik a
kegyeit keresték, hanem azokkal is, akik bosszúra szomjaztak vele szemben, legyen szó akármelyik
régióról, márpedig Damaszkuszban, ahol olyan sokan szenvedtek és sínylődtek a római fennhatóság miatt,
számtalan ilyen ember akadhatott. Apollodórosz vajon összefogott volna más zúgolódókkal? Lehetséges,
hogy Hadrianus kémei valóban lecsaptak rá? Vagy pletykák és hazugságok áldozata lett? Hadrianus
„cáfolhatatlan bizonyítékokról” írt, de ez még nem jelentett semmit, hiszen minden alkalommal ezt a
kifejezést használták, ha az állam ellenségének nyilvánított személyeket kivégezték.
Marcus sejtette, hogy soha nem fog fény derülni az igazságra. A császár döntését nem lehetett
megkérdőjelezni, Apollodórosz pedig már nem adhatott neki válaszokat.
Marcus valami mozgást látott a szeme sarkából. Beletelt pár percbe, mire rájött, hogy egy tógát viselő
férfi közeledik, és csak azután ismerte fel Gaius Suetoniust, hogy az megszólalt.
– Pinarius! Egy titánkorszak is eltelt, mióta legutóbb találkoztunk. Tegnap pont egy Marcus Agrippáról
szóló fejezetet tanulmányoztam, és az jutott eszembe: meg kell néznem, mit ügyködtök ti itt Agrippa romos
templománál! Ezek mérhetetlenül vastag falak! Micsoda súlyos tetőt akartok rájuk helyezni? Tudod, nem
üzentél semmit azóta, hogy elküldtem neked a készülő munkámat, pedig az már évekkel ezelőtt volt! Ó
végül is semmi baj, nem lehet mindenki irodalomkritikus, hála az isteneknek! Viszont… ha már a jó
híreknél tartunk… Végre elkészültem az írással, és az írnokaim éppen másolatokat készítenek. Küldjek
neked egyet? Élvezetes olvasmány, nekem elhiheted! Ígérem, hogy nem fogsz unatkozni. Azt is hiheted
majd, hogy a csodákról írtam könyvet, mint Phlegón barátunk, olyan sok elképesztő anekdotát sikerült
összegyűjtenem. Félelmetes, mi mindent a fejükbe nem vettek azok a császárok! Még engem is megleptek
a napvilágra került részletek, márpedig évekig fésültem át a császári levéltárat! Van egy történet
Caliguláról… komolyan mondom, hihetetlennek tűnik…
Marcus nem is hallotta, amit Suetonius mond. Azon töprengett, hogyan közölje a szörnyű hírt
Apollodorával.
Hirtelen a fia szőke haján megcsillanó napfény vonta magára a figyelmét. Lucius váratlanul
veszélyesen magas téglarakások közé tévedt.
– Amüntasz! – kiáltott fel Marcus. – Amüntasz, figyelj Luciusra! Semmi keresnivalója ott! Túl
veszélyes az a hely!
Suetonius elmosolyodott.
– Fiúk! Mindig bajba keverednek, nem igaz? Kár, hogy a császárunknak nincs fia; akkor talán ő maga
nem keveredne ennyi bajba. Ó hiszen elfelejtettem, hogy igenis van egy fiú, akire vigyáz. Mindenhova
magával viszi… legalábbis így tudom az útitársaitól, akikkel levelezek. Úgy tudom, a legközelebbi
célpontja Jeruzsálem – vagyis amit régebben Jeruzsálemnek neveztek. Hadrianus újjá akarja építeni a
Vespasianus által lerombolt várost, és egy szép új nevet talált ki neki: Aelia Capitolina. Az őseiről, az
Aeliusokról kapná a nevet. Gondolom, egy szobrot is állíttat saját magáról Jupiter mellé, és megnézi,
hajlandóak-e azok a csökönyös zsidók tömjént égetni az oltáron. Később Alexandriába utazik, hogy első
ízben megnézze magának Egyiptomot. Antinoosszal el fogják játszani Caesart és Kleopátrát; bágyadtan
hajókáznak majd a Níluson, vízilovak és krokodilok között. Szerinted az egyiptomiak ráraknak majd
valami állatfejet Hadrianus szobrára, és kikiáltják istennek?
A férfi tovább csacsogott magában, de Marcus egyetlen szavát sem hallotta.


KR. U. 132.
Hadrianus visszatért Rómába.
Többévnyi utazgatást követően természetesen ünnepségekkel és fogadásokkal köszöntötték a
birodalom fővárosában. A császári palotában eltöltött első éjszaka után rögvest Venus és Roma
templomához igyekezett, egy verőfényes kora reggelen, bejelentés nélkül. Kíváncsi volt, mennyit haladtak
az építkezéssel a távollétében. Amikor értesült róla, hogy Marcus Pinarius nincs jelen, mert a műhelyében
dolgozik, a császár a kíséretével együtt az Aventinus-domb felé indult.
Marcus és segédei annak a gigantikus Venus-szobornak a bronzrészeit állították össze, amit a
templomban készültek felállítani. Amikor Amüntasz beszaladt a műhelybe bejelenteni, hogy a császár az
előtérben várakozik, Marcus ráparancsolt a többiekre, hogy hagyják félbe a munkát, de maradjanak a
helyükön. Letette eszközeit, és leporolta a tunikáját. Amüntasz is ellenőrizte gazdája megjelenését;
leszedte a maradék fémdarabokat a szakálláról.
Hadrianus kifogástalanul öltözött fel, mint mindig. Futólag megszemlélte a szobrot, aztán azt javasolta,
hogy a munkások pihenjenek egy kicsit. Négyszemközt akart Marcusszal beszélgetni.
– Az imént a templomnál jártam – kezdte a császár. – Elégedett vagyok a haladással. Remek munkát
végeztél, Pinarius.
– Köszönöm, caesar. Én csak egyike vagyok azon kézműveseknek és mérnököknek, akik nap mint nap a
császár nagy elképzeléseinek megvalósításán fáradozhatnak.
– Nem kell ennyire szerénykedned, Pinarius. Egész életemben építészek és kézművesek vettek körül, a
világ minden tájáról. Talán te vagy mind közül a legtehetségesebb.
Most, hogy Apollodórosz halott, gondolta magában Marcus. Aztán eszébe jutott a másik haláleset is,
amely Hadrianus utazásai alatt történt. A nílusi kirándulás során Antinoosz vízbe fulladt.
A szobrász úgy látta, az uralkodó jócskán megöregedett, amióta utoljára látta. Sokkal több ősz tincs
vegyült a hajába, a szakálla pedig szinte teljesen ezüstbe fordult. Az arcát is ráncosabbnak ítélte meg.
Lassabban beszélt, és remegett a hangja. Kifejezetten fakó volt a tekintete, mintha valami veleszületett
szikra kihunyt volna benne.
Hadrianus körbejárta a műhelyt, és megsimította a különféle eszközöket.
– Olyan sok időt töltöttél el itt vele, ebben a szobában… kettesben voltatok, nézegethetted,
megfigyelhetted. Rajtam kívül te voltál az egyetlen a világon, aki ezt megtehette, így biztosan jól
emlékszel rá, hogy nézett ki.
– A caesar Antinooszról beszél – állapította meg Marcus halkan. – Amikor értesültem a haláláról,
megsirattam.
Nem túlzott. Nem is annyira magát az ifjút siratta, hiszen a személye mindörökre rejtély maradt előtte,
sokkal inkább egy ilyen szépség elmúlása miatt bánkódott. Elméjében még mindig létezett valami talányos
kapcsolat a bithüniai ifjú és az álmaiban szereplő istenség között. Antinoosz végzete nem pusztán egy
egyszerű földi halandó pusztulása volt, hanem jelképes módon minden földi dolog elmúlására
emlékeztette.
– Tisztában vagy a halála körülményeivel? – kérdezte Hadrianus suttogva.
– Csak azt tudom, amit mindenki: Antinoosz belefulladt a Nílusba.
– Egyiptom valami varázslatot bocsátott ránk… a hőség, a duruzsoló bogarak, a végtelenül hullámzó
folyam, a különös szimbólumokkal és állatfejű istenekkel teli templomok, az elképzelhetetlenül távoli
múltból ott maradt, gigantikus emlékművek… Ahogy egyre feljebb és feljebb utaztunk a Níluson, valami
névtelen, ősi rémület lett úrrá rajtunk.
– Ahogy korábban az eleusziszi misztériumokba, úgy az egyiptomiak titkos rítusaiba is beavatást
nyertem. A papok belenéztek a jövőmbe, és valami szörnyűséget láttak. Azt mondták, hogy vége az
életemnek, napokon belül meghalok, hacsak… hacsak valaki fel nem áldozza magát értem. Nem akartam
hinni nekik. Amikor viszont megrajzoltam a horoszkópomat, és a számításokat hozzáigazítottam a nagyobb
befolyást gyakorló déli csillagokhoz, láttam, hogy igazuk van. Nagy veszély leselkedett rám. Közel járt a
halál.
Marcus nagy levegőt vett.
– Szóval Antinoosz…
– Feláldozta magát értem. Nem kértem rá. Nyugtalan voltam aznap éjjel. Hallottam, hogy kimegy a
hajófülkéből. Halk csobbanás ütötte meg a fülemet, de félig aludtam, álomnak hittem…
Marcusnak eszébe jutott egy történet, amit egyszer Antinoosz mesélt neki a műhelyben az
oroszlánvadászatról, amelynek során Hadrianus megmentette az életét. Ha a caesar nem öli meg,
biztosan darabokra tép. A caesar megmentette az életemet. Soha nem tudom neki meghálálni.
Ezek szerint mégis sikerült meghálálnia.
– Amit Antinoosz tett, nem egy földi halandó tette volt – mondta Hadrianus. – Mindig érzékeltem
benne valami isteni jelleget. Szerintem te is tudod, miről beszélek, Pinarius. De amíg itt volt, a földön,
soha nem értettem meg a természete isteni oldalát. Egy várost is építtettem a tiszteletére a Nílus partján,
ahol felszenteltettem egy templomot, és kijelöltem egy papot a kultusza fenntartására. Miközben visszafelé
utaztam Rómába, Epheszoszban és Athénban is emeltettem egy-egy templomot Antinoosz istennek.
Marcus már hallott róla, hogy a császár megalapította egy új isten kultuszát. Egész Róma arról beszélt,
mennyire letaglózta a szeretője halála. Néhányan kigúnyolták, másokat azonban szinte megbabonázott.
Marcus még olyat is hallott, hogy Hadrianus tébolyát Nagy Sándor őrületéhez hasonlították, miután a
szeretője, Hephaisztion meghalt, de neki nehezére esett a káprázatos, de elveszett Nagy Sándor alakját
meglátni a korosodó, pocakos Hadrianusban.
– Itt, Rómában nem építünk templomot Antinoosznak – közölte a császár. – Ahogy a császár imádatát
sem várjuk el senkitől Itálián belül, úgy azt sem várom el, hogy Róma népe ápolja annak az ifjúnak a
kultuszát, aki az én vigaszom volt oly sok éven át. De szándékomban áll egy síremléket létrehozni neki
Tibur városától keletre. Magam is oda akarok költözni, hogy elvonulhassak kissé a világtól. – Hadrianus
pár percre behunyta a szemét. – Természetesen a te munkádra is igényt tartok az új építményeknél,
Pinarius.
– Állok szolgálatodra, caesar. Megteszem, ami tőlem telik.
Hadrianus közelebb lépett a szobrászhoz. Mélyen a szemébe nézett.
– Igazából azt akarom kérni tőled, kedves Pügmalion, hogy készítsd el Antinoosz szobrát.
Marcus döbbenten nézett a császárra. A gyász vajon kitörölte az emlékeit?
Hadrianus halványan elmosolyodott.
– Megértem a vonakodásodat, Pinarius. Hadd magyarázzam meg! Templomokat építtettem. A
templomokban szobroknak kell lenniük, ezért egyiptomi és görög művészek már alkottak képmásokat az
isteni Antinooszról. Azok a szobrok azonban legjobb esetben is… hogy fogalmazzak… legfeljebb
elfogadhatóak. Antinoosz éteri jellegét azonban senkinek sem sikerült megragadnia. Meggyőződésem,
hogy csak te vagy képes erre… hiszen te faragtad őt ki márványból még éltében. Azt akarom, hogy alkosd
meg Antinoosz szobrát. Együtt is dolgozhatunk, te és én. Összerakhatjuk az emlékeinket.
Marcust hirtelen sokféle érzés rohanta meg: kétség, félelem, harag és izgatottság is, méghozzá olyan
mértékű, amilyet nagyon régóta nem tapasztalt.
Hadrianus bánatosan nézett a szobrászra.
– Gondolom… amikor utasítottalak, hogy pusztítsd el a szobrot…
– Teljesítettem a parancsot, caesar. Elégettem a vázlatokat. Széttörtem a modelleket. Letörtem a
szobor karjait és lábait, összezúztam a torzóját, porrá zúztam mindkét lábfejét és kézfejét…
Hadrianus arca összerándult, majd behunyta a szemét.
– De… – Marcus egy darabig tétovázott, aztán úgy döntött, hogy bevallja az igazságot. – A fejét
megtartottam.
Hadrianus szeme tágra nyílt.
– Az volt a legszebb tárgy, amit valaha készítettem, és nem is remélhetem, hogy valaha sikerül
megközelítenem azt az eszményt. Nem bírtam elpusztítani.
– Hol van?
Marcus a műhely egyik zsúfolt sarkába sétált. Hadrianus követte. A szobrász eltakarította az
eszközöket és a szakadt tekercseket az útjából, mire egy apró, porral lepett szekrényke tűnt fel. Vaspántja
nagy részét megette a rozsda. Marcus évek óta nem nyitotta ki. Túlzottan fájdalmas lett volna ránézni a
benne tárolt tárgyra.
Sikerült kinyitnia a zárat. Benyúlt a szekrénybe, majd felállt, és a magasba tartotta Antinoosz fejét. A
császár szája tátva maradt. Elvette a fejet Marcustól, és szinte átölelte az ujjaival. Aztán hozzáérintette
ajkait a márványhoz. A szeme könnyekkel telt meg.

*

A következő napokban és hónapokban az uralkodó minden szabad percét Marcusszal töltötte a
műhelyben, először rajzok és apró agyagfigurák körében, majd életnagyságú modellek között. Együtt
próbálták megalkotni Antinoosz alakját, Hadrianus nagy megelégedésére. Marcus rajzolt és formázott,
Hadrianus kritizálta, körbejárta az életnagyságú modelleket, és csukott szemmel tapogatta őket, mintha
kézzel fogható emlékeket akart volna felidézni. Hol azt mondta Marcusnak, hogy nagyobbítsa meg a
mellkast, hol azt, hogy hosszabbítsa meg az orrot, hol pedig azt, hogy tegye hangsúlyosabbá a vádli
domborulatát.
Mivel egyszer már élő modell alapján formázta meg Antinooszt, Marcus a saját emlékeiben is
megbízott. Néha kétkedve fogadta Hadrianus javaslatait, de mindig teljesítette a parancsokat. A császár
elégedett volt, és olykor annyira megrázta a hasonlóság, hogy el is sírta magát. Marcus szemében pedig az
új szobor furcsa módon sokkal jobban hasonlított az álmában látott istenre, mint annak idején maga
Antinoosz.

*

Végre elérkezett a leleplezés napja.
Hadrianusnak nem szolgálhatott a szobor semmiféle meglepetéssel, mivel az első elképzelések
születésénél is ott bábáskodott, egészen az utolsó simításig. Marcus ennek ellenére ragaszkodott a
hivatalos leleplezéshez, inkább a fia, mintsem az uralkodó kedvéért. Az ifjú Lucius azonban késett.
Hadrianus előbb érkezett, de nem bánta, hogy várnia kell. Fel-alá járkált a műhelyben, tárgyakkal babrált,
és mély lélegzeteket vett.
– A caesarnak sok minden kavaroghat a fejében a mai napon – állapította meg Marcus.
Egyre fesztelenebbül viselkedtek egymás jelenlétében. Hadrianus gyakran kiöntötte a szívét a
szobrásznak.
– A zsidó felkelés – magyarázta a császár. Ez a probléma nyomasztotta napok óta. – Olyan ez, mint a
hüdra; levágjuk az egyik fejét, és nő a helyébe kettő. Továbbra is tízezrek halnak meg. Amíg jelentős
számú zsidó úgy gondolja, hogy az a bajkeverő Bar-Kochba az ő régen várt Messiásuk, képtelenség
megoldani ezt a helyzetet. Az egyetlen módszer a lázadások végleges leverésére a teljes megsemmisítés
volna, amit Traianus már kipróbált a dákokon. Ez azonban szóba sem jöhet a zsidók esetében, hiszen
szétszóródva élnek a birodalomban. Hosszú távon csak úgy lehetne megoldani a kérdést, ha valahogy egy
helyre terelnénk őket, akár össze akarnak olvadni, akár nem. Mindenesetre egy törvénnyel már
megtiltottam nekik az előbőr megcsonkítását. Felfoghatatlan módon ragaszkodnak a körülmetéléshez, mert
valamilyen vallási jelentőséget tulajdonítanak ennek a barbár eljárásnak. Újabb módja a szándékos
elkülönülésnek. A saját érdekükben, illetve a véres lázadások befejeződése érdekében félre kell tenniük
primitív vallásukat, és el kell fogadniuk az igazi isteneket, akárcsak a világ többi népének.
– Úgy tudom, át is nevezted a provinciát – vetette közbe Marcus.
– Igen, a régió, amelyet korábban Júdeának hívtak, mostantól Szíria Palesztina, a fővárosa pedig
Jeruzsálem helyett Aelia Capitolina. Nagyon sokat számítanak az ilyen dolgok… nevek, szimbólumok és
hasonlók.
– Mi a helyzet a keresztények problémájával? – kérdezte Marcus. A császár ezt a nehézséget is
gyakran felemlegette.
 Hadrianus gúnyosan felhorkantott.
– A keresztényekkel kapcsolatos vajúdás könnyű a zsidók által okozott felforduláshoz képest. Egyes
tanácsadóim összemossák a két csoportot, ám ez a szemléletmód tudatlanságról árulkodik és idejétmúlt;
sok keresztény nem zsidó, és nem is volt az soha. A zsidókhoz hasonlóan őket is a vallásuk különbözteti
meg a szomszédaiktól, ám a zsidókkal ellentétben ők igen szelídek, sőt, a szelídség a tanításaik része.
Amíg kevesen vannak, és lehajtott fejjel járkálnak, szerintem a Traianus által bevezetett „Ne kérdezz, ne
árulkodj!” a megfelelő stratégia.
– Mit jelent ez pontosan? – kérdezte Marcus, aki soha nem értette igazán ezt a szabályt.
– Azt jelenti, hogy a római magiszterek csak akkor lépnek fel a törvény erejével a keresztények ellen,
ha hivatalos panasz vagy vád érkezik. Ha nincs vád, nincs fellépés.
– Ezzel nagy hatalmat adott a szomszédaik kezébe – jegyezte meg Marcus.
– Ha a keresztények tovább ragaszkodnak perverz hitükhöz, akkor helyénvaló, hogy a rendes,
törvénytisztelő többség alakítsa a sorsukat. – Hadrianus letette az agyagmodellt, amit éppen szemlélt, és
felvonta az egyik szemöldökét. – Neked is volt egy keresztény rokonod, igaz?
– Nem hinném! – nevetett fel Marcus. Őszinte szívvel tagadta az állítást, hiszen soha nem meséltek
neki keresztény dédnagybátyjáról.
– Ó, én egészen biztosan tudom! – ellenkezett a császár, aki minden Marcusszal kapcsolatos
feljegyzést átnézett a palota levéltárában, amikor Apollodórosz sorsáról határozott. – Ami azt illeti, a
nyakadban lógó talizmán is keresztnek néz ki. Mindig úgy gondoltam, hogy csakis a családod keresztény
tagjától örökölhetted, és inkább érzelmi, mint vallási okokból ragaszkodsz hozzá, mivel te magad
nyilvánvalóan nem vagy keresztény.
– Keresztény szimbólum? Az én fascinumom! Már hogy lenne az? – Marcus megérintette az
aranyrögöt. – Ezt az örökséget az apámtól kaptam, amikor te és az isteni Traianus is jelen voltatok. A
fascinum már jóval azelőtt létezett, hogy az első keresztények megjelentek volna.
– Nyugodj meg, Pügmalion! Talán tévedek az amuletteddel kapcsolatban. Abban viszont teljesen
biztos vagyok, hogy a nagyapád testvére keresztény volt. A neve most nem jut eszembe, de tudom, hogy
Nero végeztette ki a nagy tűzvész után. Jókora botrányt kavarhatott annak idején. Talán ezért sem hallottál
róla. A családok gyakran hallgatnak a múltbeli botrányokról, és a gyerekek tudnak meg mindent utoljára,
ha egyáltalán kiderül az igazság. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Suetonius barátodat, amikor
legközelebb találkoztok. A kutatásai során biztosan ráakadt arra a Pinariusra, aki keresztény volt.
– Már megbocsáss, caesar, de Suetonius nem a barátom – közölte Marcus, akit megzavartak és
felzaklattak az imént hallottak.
– Nem? Hiszen Suetonius egy személyes ajánlással ellátott példányt küldött neked a császári
életrajzokból, nem igaz?
Létezett olyan dolog, amiről Hadrianusnak nem volt tudomása? Vajon a császári kémekből álló hálózat
tényleg mindenről értesítette?
Marcus megköszörülte a torkát.
– Igen, Suetonius küldött egy példányt… de nem én kértem, és esküszöm, hogy bele sem olvastam.
– Nem? Pedig tanácsos lenne. Nem rossz iromány. Meglehetősen trágár, de úgy sejtem, ha nem
volnának benne szaftos részletek, akkor a legtöbb olvasó korán beleunna. Ó, de azt hiszem, végre
megérkezett a fiad is!
Az előtérből érkező hang irányába fordultak. Elsőként Amüntasz lépett be, szégyenlős arccal.
Nyilvánvalóan attól tartott, hogy Marcus őt fogja számon kérni a késés miatt. Mielőtt azonban
megszólalhatott volna, Apollodora is beviharzott a szobába, a legkiválóbb stólájában. Soha nem
bocsátotta meg Hadrianusnak az apja kivégzését, de a jelenlétében ügyelt rá, hogy ne mutassa ki a
keserűségét. Harmadiknak Lucius jött be, aki meglehetősen nagyra nőtt tizenegy éves korához képest, és
már majdnem olyan magas volt, mint az apja. Lucius tőle örökölte zöld szemét és szőke haját, ám a
testalkata inkább a nagyapját, Apollodóroszt idézte.
Marcus örült neki, hogy nem kell többet nagyapja állítólagos keresztény bátyjával foglalkoznia, és
nekifoghat a leleplezésnek. Odament a szoborhoz, és levette róla a vitorlavásznat.
Hadrianus úgy tekintett a képmásra, mintha először látná. Sokáig nézegette, majd kinyújtotta a kezét,
hogy megérintse. Marcus ugyanazt az ámulatot látta az arcán, amit egyszer régen, a Melankomasz-szobor
bemutatásakor.
– Sikerült megragadnod őt, Pinarius – suttogta Hadrianus. – Sikerült a lehetetlen! Most pedig meg
fogod ismételni.
– Megismételni, caesar?
– Még több szobrot kell alkotnunk. Mindegyik legyen egy kicsit más, mindegyik örökítse meg isteni
lényének egy más darabkáját, de mindnek ugyanolyan élethűnek kell lennie, mint ennek. Ezek lesznek majd
a modellek, amelyek alapján mások is kifaragják őt a birodalom különböző részeiben. Készen állsz,
Pinarius?
– Semmi sem okozna ennél nagyobb örömöt számomra, caesar – biccentett Marcus, és hirtelen
megremegett a hangja. Ha belegondolt, hogy mostantól fogva minden idejét és képességét ilyen szobrok
alkotására fogja szentelni – amelyekkel nem is annyira Hadrianus szeretőjéről, mint inkább a saját
álomistenéről fog megemlékezni –, ujjongani tudott volna az örömtől.
– Örülök, hogy a fiad is itt van a mai napon – folytatta Hadrianus. – Hálám jeléül egy egészen
különleges lehetőséget ajánlok fel az ifjú Luciusnak. Az utóbbi időben, miközben horoszkópokat
rajzoltam, furcsa dolgot derítettem ki: a fiad ugyanazon a napon született, mint az egyik pártfogoltam,
Marcus Verus. Mivel szinte percre pontosan egyidősek, javaslom, hogy mutassuk be a te Luciusodat az
ifjú Verissimusnak…
– Verissimusnak, caesar?
– Néha így hívom Verust. Annyira szereti az Igazságot, hogy kénytelen voltam ezt a csúfnevet aggatni
rá. Nos, ha Lucius és Verus jól megértik egymást, akár együtt is folytathatják tanulmányaikat.
Marcus a fiára nézett, akit egy kicsit letaglózott a lehetőség.
– Attól tartok, a fiamnak jelentős lemaradása van, caesar. Próbáltam jó tanítókat szerezni neki, de
műveltségben aligha veheti fel a versenyt a te pártfogoltaddal.
Hadrianus elmosolyodott.
– Ne aggódj, nem várom el Luciustól, hogy a tudomány terén versenytársa legyen Verusnak. Ő
valóságos csodagyerek. Néha még engem is meglep szerteágazó tudásával. De nagyon kedveli a
testmozgást is. Jó hasznát venné egy társnak az ökölvívásban, a birkózásban, a labdajátékokban, a
lovaglásban, a vadászatban és hasonlókban. Mit szólsz?
Marcus fejében szöget ütött, hogy atlétikai versenyekben Lucius akár még fölébe is kerekedhet
Verusnak, hiszen szokatlanul nagy és erős volt a korához képest. Marcus a feleségére nézett, akinek tágra
nyílt a szeme az izgalomtól. Akármennyire haragudott a császárra, felfogta, milyen hatalmas lehetőséget
ajánlott fel a fiuk számára. Lucius Pinarius tizenegy évesen egy csapásra bekerül a császári udvar
legbelsőbb köreibe.

*

Lucius túl fiatal volt a tógához, de kapott egyszer egy rendkívül finom és előkelő tunikát, amit Marcus
megfelelő viseletnek tartott a Verusszal való találkozáshoz. Apollodora azon idegeskedett, hogy a fiú
gyors növekedése miatt már rövidnek látszik a tunika hosszú ujja, de a szobrász nyugalomra intette.
– Nem foglalkoznak annyit a nép házában ilyen kérdésekkel, mint hiszed – mondta.
– A nép házában? – nevette el magát Apollodora. – Rajtad kívül ma már senki sem hívja így, uram!
– Nem?
– Biztos vagyok benne, hogy a köznép lekenyerezésének Plotina halálával vége szakadt.
– Igazad van, ideje ügyelni erre. Nos hát, Lucius, készen állsz rá, hogy belépj Hadrianus házába?
A császári palota bejáratánál egy udvaronc várta őket a megbeszélt időpontban, és bekísérte
mindkettőjüket egy csobogó szökőkutakkal ékes, buja kertbe. Első ízben ebben a kertben állították fel
Antinoosz szobrát. A márványfigura melletti kőpadon ült Hadrianus az ifjú Marcus Verusszal, aki neki
távoli unokatestvére, Traianusnak pedig unokaöccse volt. A göndör hajú Verusnak horgas orra és kicsi
szája volt. Az elképzelhető legkifinomultabb környezetben nőtt fel, nagy tudású filozófusok és tudósok
között, és korát meghazudtolóan méltóságteljes tartással vegyült az emberek közé.
Hadrianus bemutatta Verust Marcusnak és a fiának. Amikor Lucius kifejezte, milyen nagy
megtiszteltetés számára a találkozás, ahogy az apja javasolta, Verus megcsóválta a fejét.
– Részemről a megtiszteltetés, hogy megismerkedhetem egy velem egykorú ifjúval, akinek a nagyapja
a tüanai Apollóniosz jó barátja volt. – A fiú ezután a szobrászhoz fordult. – Az apád sokat mesélt
Apollónioszról?
– Az igazat megvallva, egyetlen nap sem telhetett el úgy, hogy az apám ne mesélt volna valamit
Apollónioszról. Az apám Tanítónak hívta, és elkötelezett követője volt, éltében és holtában is.
Veruson őszinte lelkesedés lett úrra.
– Nekem is el kell mesélned mindent! Sőt, le is kell írni a visszaemlékezést!
– Sajnos az én kezem a vésőhöz szokott, nem az íróvesszőhöz – sóhajtott Marcus.
– Akkor diktáld le a történeteket egy rabszolgának! Mostanra szinte már mindenki halott, aki
személyesen ismerte Apollónioszt…
– Elragadó, nem igaz? – vágott közbe a császár, és megborzolta a fiú haját. Verus kisgyerek módjára,
duzzogva forgatta a szemét. – Azon tanakodom, hogy nem kellene-e egy szobrot faragni róla ebben a
korban. Talán tudnál rá egy kis időt szakítani, Marcus, habár nem szívesen szakítom félbe a következő
Antinooszon végzett munkálataidat.
– Nagy örömömre szolgálna, caesar.
Marcus ránézett az ifjúra, és rögtön maga előtt látta azt az arckifejezést, amit meg tudna örökíteni
márványban – az ártatlanság, bölcsesség, kifinomultság és jámborság sajátságos egyvelegét.
– Úgy tudom, az apád nemcsak vele volt jó barátságban, hanem a néhai… – Verus elhallgatott, és
kérdőn nézett Hadrianusra.
– Verissimus csak most jött rá, hogy te még nem hallhattad a hírt, amit ma reggel hozott egy császári
hírvivő – magyarázta az uralkodó. – Epiktétosz meghalt.
Marcus nagy levegőt vett, és lesütötte a szemét.
– Igen, valóban ő volt az apám baráti körének utolsó élő tagja.
Verus megfogta Marcus kezét.
– Talán Epiktétosznak saját szavai vigaszt nyújthatnak nekünk. „Nem az események zaklatnak fel
minket, hanem az, ahogyan szemléljük őket.” Hát nem így van, akár még a szeretteink halálakor is?
Marcus fanyarul elmosolyodott.
– Én nem értek annyira a filozófiához, mint az apám annak idején. Igazából azt sem tudom, mit jelent
ez a mondat.
– Ha fájdalmat okoz nekünk egy külső történés, valójában nem az esemény zaklatja fel a lelkünket,
hanem az, ahogy megítéljük a dolgot. Az ítéletet pedig akár most hatalmunkban áll eltörölni,
megváltoztatni.
Verus a korához képest meglepően erős meggyőződéssel beszélt.
– Jól mondtad, Verissimus! – dicsérte Hadrianus, majd Marcus felé fordult. – A származástantudósok
szerint a fiú Numa király utódja, és szerintem igazuk van.
Marcus bólintott. Fogalma sem volt, hogyan lesz képes az ő félszeg és szófukar fia lépést tartani az
ifjú Verusszal.
– Jó ötletnek tartanám, ha a két fiú eltöltene velem némi időt Tiburban – vetette fel Hadrianus. – Mit
szólnál egy kis lovagláshoz és vadászathoz, Lucius?
– A tüanai Apollóniosz ellenezte az állatok leölését – jegyezte meg Lucius komoran.
A császár elnevette magát.
– Kitűnő! Neked és Verissimusnak máris van egy remek témátok a vitához: élvezheti vajon a filozófia
rajongója a vadászatot? Neked is velünk kellene jönnöd, Pügmalion. Antinoosz sírhelyét is kiválasztottam
már, és pár más helyet is meg akartam mutatni neked… a fürdőnek, a könyvtárnak és a nagy medencének
kiszemelt területet…
– Megtisztelő a meghívás, caesar.
Marcus Antinoosz szobrára emelte a tekintetét, arra az istenre, aki olyan jó szerencsével áldotta meg.


KR. U. 136
A maius nonaeja előtti hatodik napon Marcus Pinarius a fiával, Luciusszal az ősi auguratorium
oszlopsorai között összegyűlt udvari emberek tömegében ácsorgott a Palatinus-dombon. Maga a császár
végezte el a jóslást az oltár előtt, és ezzel tette emlékezetessé Marcus Verus férfivá avatását. Verus a
kavicsos udvar közepén állt, első férfiúi tógájában.
Akármilyen érett volt a szellemisége, szakálla még nem nőtt, és finom vonásai inkább idéztek fiút,
mint férfit. Hadrianus szakállában és hajában azonban rohamosan szaporodtak az ősz tincsek, arca pedig
egészségtelenül sápadtnak látszott. Marcus szemében nem egy hatvanéves férfinak látszott, hanem sokkal
idősebbnek. Az a hír járta, hogy súlyos betegségben szenved. Már a saját mauzóleuma felépítését is
elrendelte.
Marcus is részt vett a mauzóleum építésében. „Az összes többi császári kripta tele van már – mondta
neki Hadrianus. – Emellett nem áll szándékomban Traianusszal együtt egy oszlopba zsúfolva tölteni az
egész örökkévalóságot.” Egy hatalmas, kerek épületet terveztek, amely kialakításában ugyan hasonlított
Augustus mauzóleumához, de sokkal nagyobb volt. A Tiberis partján készültek a falai, a Mars-mezővel
átellenben. Marcus számára úgy tűnt, hogy a császár csak akkor elégedett, ha mindig zajlik valami
elképesztően nagy építési vállalkozás. Most, hogy végre Venus és Roma temploma elkészült, a Pantheonra
is rákerült a gigantikus kupola, és a Tiburban lévő villája is úgy festett, ahogy eltervezte, nem is maradt
más hátra, mint mauzóleumot építeni.
A hatalmas építmények felavatásánál Marcus mindig azon kiválasztott építészek és művészek között
volt, akikről Hadrianus a leghevesebb elismeréssel beszélt. A korábbi dicséretek közül azonban egyik
sem érhetett fel azzal a megtiszteltetéssel, ami ezen a napon érte a Pinariusokat. Alighogy a császár
befejezte a Marcus Verusnak végzett jóslást, Lucius Pinarius nevét szólította, és megkérte, hogy lépjen
előre.
Lucius riadtan nézett le az apjára – tizenöt évesen már valamivel magasabbra nőtt Marcusnál.
Atletikus termetét és szemérmességét tekintve ideális társa volt Verusnak; különbözőségeikkel is csak
kiegészítették egymást. Ezúttal azonban nem engedhette meg a fiának, hogy féljen. Igyekezett a
pillantásával szigorúságot és támogatást sugallni Lucius felé, majd meglökte egy kicsit, hogy elinduljon
végre.
Lucius kilépett a sokaságból. Eleinte tétovázott egy kicsit, aztán határozottabban folytatta útját. Verus
sem állt egy helyben, hanem előrelépett, és üdvözölte barátját. Hadrianus sem tiltakozott az
illemszabályok áthágása ellen; nagyon megkedvelte Luciust az elmúlt hónapokban, és ezért döntött úgy,
hogy egyszerre avatja férfivá mindkét ifjút.
Marcusnak el kellett ismernie, hogy akármilyen szokatlannak látta eleinte, Lucius ragyogóan festett
férfiúi tógájában. Az ő szemében a fiú megcáfolta azt a népszerű hitvallást, hogy az emberiség hanyatlóban
van, és minden generációval egyre csökken szellemi fényessége, illetve testi ereje. Marcus úgy látta, hogy
a fia mindkét vérvonalról a legjobb tulajdonságokat örökölte, és semmi sem akadályozza meg abban, hogy
az összes lehetséges tekintetben az ősei fölé emelkedjék. Aztán eszébe jutott, hogy a büszkesége talán
eltorzítja az ítélőképességét. Lucius ott állt Róma legfontosabb emberei előtt, a császár személyesen
olvasta meg neki a jósjeleket, és kedvezőnek kiáltotta ki őket. Ezután bejelentette, hogy Lucius Pinarius,
Marcus Pinarius fia, magára vehet minden előjogot és kötelességet, amely a világ legnagyobb városában a
férfi polgárok sajátja.
A fiatal férfiak felavatására és köszöntésére összegyűlt tömegben volt az az ember is, akit Hadrianus
nemrégiben fiává fogadott és örökösének nevezett meg. Lucius Ceionius a harmincas évei közepén járt, és
noha már túl idős volt ahhoz, hogy testi vonzalmat ébresszen a császárban, el kellett ismerni, hogy
rendkívül megnyerő jelenség, szoborszerű alkattal. Ahogy egyszer Hadrianus Marcus Pinariusnak
megjegyezte: „Az egész birodalomban nincs szebb férfi Lucius Ceioniusnál.”
– De biztosan nem ezért jelölted ki örökösödnek – válaszolt Marcus tréfálkozva.
– Ne legyél ebben annyira biztos! – emelte fel az ujját Hadrianus. – Ha a szépség az isteni kegyelem
jele, akkor Ceionius bővében van az áldásnak. Néha, amikor ránézek, úgy érzem, nem is egy fiút, hanem
egy istent fogadtam örökbe.
Marcus azonban úgy vette észre, hogy Ceionius ezen a napon nem festett valami jól. Ugyanolyan
sápadt volt, mint a császár, és miközben a szobrász figyelte, olyan erős köhögés lett úrrá rajta, hogy el
kellett hagynia az udvart. Hadrianus aggódva nézett utána. Valaki odahajolt Marcushoz, és belesuttogott a
fülébe.

„Őt a világra csupán mutatóba ereszti a végzet,
[3]
s nem hagy időt neki.”

– Favonius! – kiáltott fel Marcus. – Csak te lehetsz az, aki ilyen ómenné ferdíted Vergilius sorait!
– Vergilius? Sejtésem sem volt – felelte a scurra. – Én a császárt idéztem. Hallottam, hogy pár órával
ezelőtt ezt szavalta. Amikor Ceionius megérkezett.
– Súlyos a betegsége?
– A caesar a jelek szerint úgy véli. Hallottam, hogy készített egy horoszkópot Ceioniusnak, és ijesztő
jeleket látott benne. Szegény Hadrianus! Most, hogy olyan gondosan megtervezte a jövőt, a birodalom
kordonnal körbezárva, a nagy templomai készen, a mauzóleuma építés alatt, és a következő császár is
kiválasztva… bumm! A sors váratlan fordulatot hoz. Amúgy gratulálok a fiad férfivá avatásához,
méghozzá ilyen előkelő társaságban! Úgy látszik, a Pinariusokra fényes jövő vár!
– Köszönöm – válaszolt Marcus, és bár bosszantotta a férfi nyeglesége, sikerült kierőltetnie magából
egy hálás biccentést.
– Majdnem olyan fényes, mint az a furcsa csecsebecse a nyakadban. Hogy csillog az arany a
napfényben!
 Marcus felnyúlt, és megérintette a fascinumot, amit ezen a napon a tógáján kívül hordott, hogy
mindenki láthassa, hiszen ez alkalommal vette fel utoljára.
– Most bocsáss meg, kérlek! – szólalt meg. – Oda kell mennem a fiamhoz.
Hadrianus éppen akkor vezette a két ifjút az auguratorium mögötti magánszobába. Marcus azt kérte,
hogy a soron következő ceremóniának rajta, a fián, a császáron és Veruson kívül ne legyen más
szemtanúja.
Nem volt sok bútor a kicsi, csendes szobában. Az egyik falon Antinoosz mellszobra díszlett egy
fülkében. Szintén Marcus kérte, hogy az isteni ifjún kívül semmilyen más kép vagy szobor ne legyen a
helyiségben.
Miközben a császár és Verus félrehúzódtak, Marcus odament a fiához. A nyilvános ünnepség
végeztével Lucius is láthatóan megkönnyebbült. El is mosolyodott, amikor Marcus a feje fölé emelte a
láncot, és a magasba tartotta a fascinumot.
– Fiam, sokszor láttad már ezt az amulettet az én nyakamban lógni. Előttem az apám viselte, azelőtt
pedig az ő apja. A fascinum számtalan nemzedék óta a családunkhoz tartozik, eredete a város alapítása
előtti időkbe nyúlik vissza. Megóvott és vezérelt bennünket, valamint erőt adott nekünk a vészterhes
időkben. Most, hogy felnőtt férfi lettél, előtted is ott áll egy bizonytalanságokkal teli életút. A mai napon át
kívánom neked adni a fascinumot, hogy soha ne kelljen egyedül szembenézned az említett
bizonytalanságokkal. Vezessen téged is, ahogy engem vezetett! Ahogy pedig én is egy császár jelenlétében
kaptam meg, az isteni Traianus színe előtt, úgy én is a caesar előtt adom át neked.
Marcus ráakasztotta a láncot a fia nyakára. Furcsa volt az aranytalizmán csillogását látni egy másik
mellkason, és a szobrász egy pillanatra úgy érezte, meg is bánta. Az apja is ennyire sajnálta, amikor át
kellett adnia az örökséget? Ha így is volt, soha nem mondta, és úgy döntött, ő sem fogja bevallani a fiának.

*

A két ifjút körülbelül egy órára kettesben hagyták, mielőtt a fogadás megkezdődött volna.
– Nem tudom, te hogy vagy vele – szólalt meg Verus –, de én inkább leveszem ezt a tógát, és átöltözöm
valami kényelmesebbe.
– A fogadásra ismét fel kell venned – emlékeztette Lucius. – Amúgy meg nem nagyon van más, amit
felvehetnék.
– Odaadom az egyik tunikámat, habár rád biztosan rövid lesz. Különben meg mindegy, most már
felnőtt férfiak vagyunk, akár mutogathatjuk is a lábunkat. Menjünk a szobámba!
Amikor beléptek a Verus számára fenntartott lakosztályba, elsőként Minerva szobra fogadta őket.
Befordultak egy sarkon, mire Szókratész magas talapzatra helyezett mellszobrával találkoztak. A
mennyezeten és a falakon nem tűntek fel háborús képek, csábításról szóló jelenetek, táncoló lányok vagy
harcoló gladiátorok; mivel egyáltalán nem voltak festmények ezen a területen. Békés égszínkékre festették
a falakat, amellyel Verus szerint az elmélyülést és a filozofikus hangulatot szándékozták elősegíteni.
Miközben levették a tógájukat, és átöltöztek a tunikába, Verus figyelmét a barátja nyakában lógó
fascinum vonta magára. Megkérte, hogy hadd érintse meg.
– Tényleg olyan régi, ahogy az apád mondta?
– Az isteni Claudius így gondolta.
Verus komoran bólintott.
– Az isteni Claudiusnál kevés ember tudott többet a távoli múltról. Lenyűgöző, hogy ez a tárgy már
Numa király idejében is létezett, vagy talán még annál is régebben, amikor Hercules és a többi félisten itt
járkált az emberek között! Csodálatos érzés lehet, hogy ez az amulett összeköt téged az őseiddel. Lehet,
hogy az egyikük akkor viselte, amikor Hannibal és elefántjai átkeltek az Alpokon, egy másik pedig talán
éppen akkor, amikor az isteni Juliust ledöfték az orgyilkosok. Hol fogod tartani, amikor nem viseled?
– Biztosan láttad azt a szentélyt a házunk előterében. Az őseink viaszszobrait őrző fülkék között egy
olyan fülke is akad, amiben egy kis capsát tartunk. Abban vannak a levelek, amiket a nagyapám tüanai
Apollóniosztól kapott, illetve a bilincs, amit Apollóniosz levetett magáról. Az apám Antinoosz egyik kis
mellszobrát is odarakta. Ott tartjuk a talizmánt is.
Verus bólintott. Korábban egyszer engedélyt kért rá – és meg is kapta –, hogy elolvassa Apollóniosz
leveleit, de eléggé kiábrándult. Lehet, hogy a bölcs egykor nagy tanítómester volt, de az íráshoz nemigen
konyított. Rövid üzenetekben buzdította barátját, lelkesen, de filozófiai tartalom nélkül, és gyakran vétett
nyelvtani hibákat. A bilincs még kevésbé nyűgözte le Verust. Rozsdás vasdarabnak látszott, és az ifjú
titokban még a valódiságában is kételkedett. Ami Antinooszt illette, Verus nem osztozott Hadrianusszal a
szép ifjak iránti rajongásban, és bár soha nem vallotta volna be nyíltan, nem lelkesedett az isteni ifjú
kultuszáért sem.
A fascinumra azonban egészen más szemmel tekintett. Valódi csodának tartotta a létezését. Úgy vélte, a
múlt számtalan rejtélyét őrzi, és már csak azért is izgalmas, mert az idő foga ugyan lekoptatta róla a
részleteket, aranyfényét egyáltalán nem homályosította el.
Lucius megmutatta neki a talizmánt. Verusban felötlött, hogy valami hasonlóan bámulatos tárgyat
kellene mutatnia a barátjának cserébe.
– Kövess! – kérte.
A császári palotának egy olyan részébe mentek, ahova Lucius soha korábban nem tette be a lábát.
Hamar rájött, hogy tiltott területen járnak. Verus suttogva szólt rá, hogy maradjon csendben, és ha valaki
elhaladt mellettük, mindig félrehúzta valami rejtekhelyre.
Egy zárt ajtóhoz érkeztek. Lucius ámulatára Verus egy apró fémeszközt vett elő, és azzal kezdte
piszkálni a lakatot.
Egy hosszú folyosóra nyílt az ajtó, ami újabb ajtóban végződött. Verus ezt is ugyanolyan könnyedén
kinyitotta.
Miután bejutottak, Verus halkan becsukta a bejáratot. Egy boltozatos, pinceszerű helyiségben álltak. A
falakba magasan vágott, keskeny rések legyengítve engedték be az erőteljes napfényt. Mielőtt a szeme
hozzászokott volna a helyiséget beburkoló homályhoz, Lucius már látta, hogy kisebb, fából készült
szekrények sorakoznak benne, a tetejükön tárgyakkal, amelyek élénk, színes fényekkel sziporkáztak.
– Ez a drágakőterem – suttogta Verus.
Hatalmas ékkőgyűjtemény vette körül őket. A nagy részét a szekrényekben tárolták, de a látványosabb
darabokat a szekrények tetejére vagy emelvényekre helyezték, esetleg felakasztották a falra. Csak
Hadrianus, Sabina és néhány udvaronc gyönyörködhetett a kincsekben. Egyik-másikban valami faragványt
is fel lehetett fedezni. Némelyiket sokoldalúra csiszolták, majd arany és ezüst nyakláncokba vagy
karperecekbe erősítették. Másokat meghagytak természetes állapotukban. Volt ott rubint, zafír, smaragd,
lapis lazuli, ametiszt, jáspis, karneol, achát, tigrisszem és borostyán is.
– Ezt nem mind Hadrianus szerezte az utazásai során, ugye? – suttogta Lucius.
– Ó, dehogy! Ezt császárok nemzedékei gyűjtötték össze. Nero olyan szorult helyzetbe került annak
idején, hogy eladta a legtöbb drágakövet, amit örökölt, de Vespasianusnak és az utódjainak sikerült
visszaszerezniük a nagy részüket. Látod azt a karneol nyakláncot? Azt Kleopátra királynő viselte a halála
napján. Augustus nagyon haragudott az öngyilkossága miatt, és a saját kezével emelte le a nyakáról, mint
egy trófeát.
– Nem tudtam, hogy létezik egy ilyen gyűjtemény – vallotta be Lucius.
Ámulatba ejtették a kincsek. A császár hatalmas tiburi villáját már látta. Ott állt az apja mellett,
amikor felavatták Venus és Roma templomát meg a Pantheont, a valaha látott legnagyobb és
legpompásabb épületeket. Mindig is tudta, hogy Hadrianus leírhatatlanul gazdag, de most, hogy
végignézett a csillogó ékköveken, rájött, hogy a császár vagyona minden emberi számítást felülmúl.
– Nagyon kevesen láthatták ezt a szobát – mondta Verus. – Ezt pedig még kevesebben.
Kinyitott egy szekrényt, és előszedett egy követ. Két ujja közé fogta, és a legközelebbi
napsugárnyalábba emelte.
Lucius számára úgy tűnt, mintha az álmaiból került volna oda a kő. Dió nagyságú, nyolclapú ékkő volt.
Átengedte, mégis valahogy megragadta a fényt, és szédítő színkavalkádban bocsátotta ki magából. Lucius
soha nem látott hozzá foghatót.
– Gyémántnak hívják – világosította fel Verus. – Ez a valaha talált legnagyobb és legtökéletesebb
példány. Nemcsak szép, de elpusztíthatatlan is. Tűz nem rongálhatja meg, penge nem fog rajta.
– Honnan származik?
– Tudomásunk szerint Domitianus szerezte. Ő viszont annyira szeretett titkolózni, hogy senkinek sem
árulta el a kő történetét. Sejtjük, hogy csakis Indiából érkezhetett, hiszen az a valódi gyémántok hazája.
Nerva a pártfogása jeléül ajándékozta Traianusnak. Traianus jutalomként adta Hadrianusnak, Minerva
Első Légiójának vezetéséért. Ez a gyűjtemény legritkább darabja, vagyis az egész világon egyedülálló.
– Káprázatos! – ismerte el Lucius.
– Engem nem érdekelnek a drágakövek – folytatta Verus. – Ahogy más vagyontárgyak sem. Az anyagi
javaknak nincs lényegi értékük, csak annyi, amennyit az emberek tulajdonítanak nekik. Mégis, ha ránézek
egy ilyen gyönyörű és tökéletes tárgyra, azt kell hinnem, hogy pontosan annak az erőnek a megtestesülése,
amit Apollóniosz egyedülvaló istenségnek hívott.
– Órákig tudnám bámulni – vallotta be Lucius. – Köszönöm, hogy megmutattad.
Verus elmosolyodott.
– Mégis úgy hiszem, hogy nem ez a gyémánt a legértékesebb dolog ebben a teremben, hanem a
nyakadban lógó talizmán.
– Tényleg úgy gondolod?
Lucius lenézett a fascinumra, amely egy törékeny, durván megmunkált kődarabnak látszott a gyémánt
törhetetlen tökéletességéhez képest. Azt is hihette volna, hogy Verus tréfál, de tudta, hogy a barátja nem
szokott ilyesmivel viccelődni.
– Igen, tényleg így hiszem. Nemcsak a barátodként, Marcus Verusként mondom ezt, hanem
Verissimusként is, aki az Igazságot szereti mindenekfelett.


KR. U. 138
Szokatlanul meleg volt junius hónapja, és a julius még forróbbnak ígérkezett. Marcus Pinarius a
tógájában, izzadó homlokát törölgetve igyekezett felfelé, a császári palotába, hogy eleget tegyen az
uralkodó hívásának.
Azt mondogatta magában, hogy a hőség miatt izzad; egy hozzá hasonló, ötvenes éveiben járó férfinak
gyaloghintóval kellene közlekednie egy ilyen napon, nem a saját lábán. Valójában azonban az idegességtől
szenvedett. Hónapok óta nem látta a császárt, és újabban senki sem örülhetett annak, ha a palotába hívták,
inkább aggodalomra volt oka. Hadrianus már a hatvankettőt is betöltötte. Sebesen romlott az egészsége, és
a betegsége előhozta a jelleme veszélyes, sőt gyilkos vonásait. Félresöpörte a húsz évvel ezelőtt tett
esküjét, hogy nem öl meg szenátorokat. Baljós, félelemmel teli hangulat lett úrrá mindenkin, akinek
személyes ügyei voltak az uralkodóval.
Marcust nem egy fogadóterembe vezették, hanem a császár magánlakosztályába. Az udvaronc egy
olyan szobában hagyta, amelynek balkonja egy kertre nézett. A kintről beáradó erős napfény először
elvakította a szobrászt, így csak apránként tudta megszemlélni az előkelő bútorzatot, az elegáns szobrokat
és a falakat díszítő festményeket. Arra is csak késve jött rá, hogy nincs egyedül. Pusztán a körvonalait
vette észre a heverőn ülő alaknak, aki a hátát fordította a napfény felé. Marcus egy pillanatig azt hitte, a
császár az – haja és szakálla teljesen olyan volt, mint az uralkodóé –, de a testtartása sokkal fiatalabb
korról árulkodott. Marcusnak elakadt a lélegzete, mert felmerült benne, hogy esetleg Ceionius ül vele
szemben, aki januarius kalendaeján halt meg. Azt pletykálták, hogy a lemurja még mindig a palotában
kering, annyira megindította Hadrianus gyásza.
Az a férfi azonban idősebb volt, mint Ceionius a halálakor, bár Hadrianusnál kétségtelenül fiatalabb –
talán a negyvenes éveit taposta. Láthatóan kiváló egészségnek örvendett, csak az arcán uralkodott feszült
kifejezés.
– Te csak Marcus Pinarius lehetsz – szólalt meg halkan. – Az én nevem Titus Aurelius Antoninus.
Szerintem még nem találkoztunk, de úgy hiszem, az unokafivéremet, Marcus Verust ismered. Vagyis inkább
a fiamat, mert mostantól alighanem így kell rá utalnom.
Szóval ez volt az a férfi, akit a Ceionius halála miatt gyötrődő és a saját halála előszelét érző
Hadrianus utódjának kiáltott ki. A császár eltökélte, hogy halála után is irányítása alatt fogja tartani a
leszármazási sort, ezért rákényszerítette Antoninust, hogy fogadja örökbe a néhai Ceionius fiát, illetve az
ifjú Marcus Verust. Verus fel is vette újdonsült apja nevét, így most már Marcus Aureliusnak hívták, és a
harmadik helyet töltötte be az utódlási sorban.
Hadrianus nem csak a kierőltetett örökbefogadásokkal próbálta ellenőrzése alatt tartani a jövőt. Úgy
távolította el és állította újra helyükre az embereket maga körül, mint korongokat egy táblás játékban.
Mélységesen lesújtott, ágyhoz kötött állapotában szinte rögeszméjévé vált az örökösödési sorrend
megóvása, így attól sem riadt vissza, hogy kivégezzen vagy öngyilkosságra kényszerítsen általa túlzottan
nagyravágyónak tartott embereket. A legutóbbi és legbotrányosabb ilyen haláleset a kilencvenéves
sógorának, Servianusnak a kierőltetett öngyilkossága volt, akit a császár azzal gyanúsított, hogy a saját
unokáját akarja a trónra juttatni. Sabina császárné halála is nagy felhördülést okozott; néhány rokona azt
terjesztette, hogy Hadrianus mérge végzett vele.
– Úgy hallottam, a caesar hívatott – szólalt meg Marcus.
Antoninus bólintott.
– Ez volt az első kívánsága, miután ma reggel felébredt.
– Remélem, jobb egészségben találom, mint amikor legutóbb láttam.
– Gondolom, így akarsz tapintatos módon az egészsége iránt érdeklődni. Hát nemsokára a saját
szemeddel is láthatod. Próbáld meg leplezni a megrökönyödésedet. Az egész teste feldagadt a folyadéktól.
Az arca szinte a felismerhetetlenségig felpuffadt. Azt mondják, Traianusszal is ez történt a halála előtt.
– Megkérdezhetem, milyen elmeállapotban van a caesar?
Antoninus majdnem átszúrta a tekintetével.
– Te nagyon régóta ismered, ezért nem szépíthetem az igazságot. Az utóbbi napokban többször is
megpróbálta kioltani a saját életét. Először megparancsolta egy rabszolgának, hogy szúrja le. Amikor a
rabszolga visszautasította, ő fordította a kést maga ellen, de túl gyengének bizonyult. Aztán mérget kért egy
gyógyítótól. „A caesar azt akarja, hogy én legyek a gyilkosa!” – sopánkodott szerencsétlen ember,
Hadrianus viszont Szophoklészt idézte neki: „Gyógyító megváltóm legyél, s a fájdalom egyetlen gondos
[4]
orvosa.” Hercules szavai ezek a Trakhiszi nőkből, a haldoklása alatt mondja, amikor a fiának
könyörög, hogy gyújtsa fel. Az orvos persze nem adott neki mérget, ezért a caesar elrendelte, hogy
végezzék ki, mindenki mással együtt, aki megakadályozta öngyilkossági kísérleteit.
 Marcus letörölte a friss izzadságot a homlokáról.
– Kivégezték az orvost?
– Ugyan már! Egyszerűen elvittem őket a caesar szobájából, és másokat állítottam a helyükre. Szigorú
parancsot kaptak, hogy őrizzék a caesart, és akadályozzanak meg minden további öngyilkossági kísérletet.
Közben, mivel az orvosainak nem sikerült meggyógyítaniuk, a caesar csodatévőkhöz és mágusokhoz
fordult segítségért. A többségük sarlatán volt, ez kétségtelen, de azt sem tagadhatjuk, hogy az uralkodó
mostanra jobban lett. Fejébe vette, hogy már az utazáshoz is elég erős. Holnap el akar indulni Baiae-be.
Állítja, hogy a tengeri levegő helyrehozza az egészségét. Mielőtt azonban elmegy, mindenképpen
találkozni akart veled.
Antoninus odavezette a hálószoba ajtajához. Kinyitotta, de egy helyben maradt. Intett a szobrásznak,
hogy lépjen be egyedül.
A helyiségben behúzták a függönyöket, hogy kizárják az erős napfényt. Csak mécsesek világították meg
a császár groteszk módon feldagadt testét az ágyon. Az ágy lábánál Antinoosz szobra állt egy talapzaton.
Nem volt pontosan életnagyságú, de élethűen tekintett le az uralkodóra.
Antoninusnak igaza volt: az ödéma szinte felismerhetetlenné tette Hadrianust. Nemcsak az orcája és az
álla, de a homloka is jócskán felduzzadt, miközben a szeme és a szája aprónak és vértelennek tűnt. Amikor
azonban megszólalt, a jól ismert hang ütötte meg Marcus fülét, leszámítva azt, hogy visszatért a régen
levedlett hispán kiejtése.
– Pügmalion! Te vagy az?
– Igen. A caesar látni kívánt?
– Igen. Gyere közelebb! Jól nézel ki, Pinarius. Nem, nem kell viszonoznod a bókot. Elborzadok, ha
eszembe jut, hogy nézhetek ki. Talán észrevetted, hogy Antoninus minden tükröt eltávolított ebből a
szobából.
A császár gyenge nevetést erőltetett magára.
Marcus meglepődött azon, hogy ilyen jó hangulatban találja az uralkodót. Ez tényleg ugyanaz az ember
volt, aki jobbra-balra dobálta a halálos ítéleteket?
– Azért hívattalak, Pinarius, mert meg akartam köszönni, amit az évek során tettél nekem, főként az
Antinoosz kultuszáért tett fáradozásaidat. Nem volt még egy hozzád fogható, odaadó követője az isteni
ifjúnak. Az általad készített képmások mindnyájunkat túlélnek majd. Mi csak a testet ismerjük ebben az
életben, ám a test megöregszik és elrothad. Én már csak tudom, sajnos! Egyedül a tökéletesség lehet
halhatatlan, és minket megáldottak azzal az istenek, hogy tanúi lehettünk a tökéletességnek, sőt meg is
érinthettük. Te és én.
A beszéd kifárasztotta a császárt. Csak némi szünet után bírta folytatni.
– Nézd meg azt a tárgyat az asztalon, az ablaknál! Nyisd szét a függönyt, ha túl sötét van.
Marcus az új mauzóleum modelljét vette észre az asztalon. Amikor széttárta a függönyt, azt is láthatta,
hogy az ablak pont arra a Tiberis túloldalán álló épületre néz, ami kicsiben is jelen volt a szobában. Jól
haladt az építkezés, ám a császár senkinek sem árulta el, milyen díszítőelemet tervez a hatalmas, kerek
mauzóleum tetejére – mostanáig. Marcus egy szobrot látott a modell csúcsán, amely Hadrianust örökítette
meg egy négylovas szekéren. A szobrásznak leesett az álla. A modell arányaiból kiindulva ez a quadriga
lesz a valaha alkotott legnagyobb szobor. Lehet, hogy magasságban nem veszi fel a versenyt Sol
kolosszusával, de a tömege legalább annyinak ígérkezik.
– Mi a véleményed, Pügmalion?
– Megkérdezhetem, ki alkotta ezt a modellt, caesar?
– Jómagam, ezekkel a feldagadt ujjakkal. Tudom, hogy durván faragtam ki, de soha nem állítottam
magamról, hogy szobrász vagyok. A részleteket egy igazi művészre akarom bízni… rád, Pinarius. Nos?
Mit szólsz hozzá?
– Megfelelően számítottad ki a szobor és a mauzóleum arányát, caesar?
– Nagyjából.
Marcus összevonta a szemöldökét.
– A mauzóleum négyzetes alépítménye majdnem húsz láb magas. A szobor kis híján ekkora. Tisztában
vagy azzal, caesar, hogy mekkora lesz a szerkezet végleges magassága?
– Hogyne.
– De hogy lehet megépíteni egy ilyen irdatlan emlékművet? Hogy szállítanánk, és hogy helyeznénk a
mauzóleum tetejére? Az a hihetetlen mennyiségű bronz, ami ehhez kell…
– A jelentéktelen részleteket rád hagyom, Pügmalion! – csattant fel Hadrianus. Sötétvörös lett az arca,
és a szeme két baljós fényponttá változott. Marcus egy pillanatig azt hitte, fel fog robbanni a feje, mint a
két ujj közé szorított szőlőszem.
Aztán a császár váratlanul elnevette magát.
– Hallgasd csak, amit mondok! Észleled a kiejtésemet? Durvább, mint Traianusé! Ha belegondolok,
mennyi időt töltöttem el az ékesszólás tanítómestereivel, Cicerót olvasgatva, hangosan, amíg be nem
rekedtem… Numa golyóira, kamaszkorom óta nem volt ennyi hispán íz a beszédemben! Pedig milyen
régen volt az!…
Az uralkodó behunyta a szemét, és a messzi múltba nézett.
Marcus sokáig nézett a császárra. Mit gondolt volna a tüanai Apollóniosz Hadrianusról?
Kétségtelenül sokkal jobb volt Domitianusnál, és jártasabb volt a filozófiában Traianusnál, de ha a
filozófia megbékíthette az embert az élettel, és felkészíthette a halálra, akkor Hadrianus esetében minden
filozófialecke hasztalannak bizonyult. Ahogy a halál közeledett, még sokkal jobban ragaszkodott az anyagi
világhoz, mint korábban, sokkal nagyobb emlékművet akart, mint mások, és azt is el akarta dönteni, hogy
ki uralkodjon utána, egészen a második generációig. Valóságos rögeszméje lett az élet; a halált képtelen
volt elfogadni – a sajátját sem, és imádott Antinoosza végzetét sem, akit úgy akart életben tartani, hogy az
egész birodalmat elárasztotta a képmásával.
Lehet, hogy egyetlen császár sem válhatott filozófussá, mivel az anyagi világgal és a benne élő
halandókkal kellett foglalkoznia, ám Hadrianus a többi uralkodónál is mélyebben belesüppedt a fizikai
létbe. Lehet, hogy végső soron, összes hibája ellenére jó császár volt, és a világ soha nem fog hozzá
mérhetőt látni. Antoninus talán jobb lesz? Vagy az ifjú Marcus Aurelius, ha valaha trónra kerül?
Marcus ösztönösen meg akarta érinteni a fascinumot, de az nem lógott a nyakában. Most már Luciusé
volt az ereklye. Marcus ezért inkább hangosan suttogva imádkozni kezdett a rá vigyázó isteni ifjúhoz:
„Szerencsés ember vagyok, hogy ebben a korban élhettem, egy ilyen császár uralma alatt.”
– Tessék? – motyogta Hadrianus. Kinyitotta a szemét. – Még itt vagy, Pügmalion?
– Igen, caesar.
– Majdnem elfelejtettem. Szenátorrá tettelek.
– Engem, caesar?
– Mi kifogásod ellene?
– Sok szenátor szerint egy szobrásznak semmi keresnivalója közöttük.
– Kit érdekel, mit mondanak azok a haszontalan alakok? Én azt mondom, hogy szenátor vagy, ezért az
is vagy. Éppen olyan jól szolgáltál, mint bármelyik hadvezér vagy magiszter… ha nem jobban. Azt se
feledd, hogy a nagyapádat az isteni Claudius választotta be a szenátusba, és az ő apja is szenátor volt, sőt
az ükapád Julius Caesar három örökösének egyike volt. Szóval mostantól te Pinarius szenátor vagy…
kivéve, ha merő szeszélyből Pügmalion szenátornak foglak nevezni.
Marcus elmosolyodott.
 – Köszönöm, caesar.
– Antinoosz papjai közé is beválasztottalak.
– Hogy én mint pap?
– A vallási szolgálat a véredben van, hiszen az őseid között több jós is volt. Lényegében már eddig is
Antinoosz papja voltál, így hát miért ne élvezhetnéd a címet, valamint a fizetséget is a kötelezettségek
mellett?
– Miféle kötelezettségek?
– Még több szobrot fogsz készíteni Antinooszról, és népszerűsíted a kultuszát.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, caesar.
Hadrianus behunyta a szemét. Lelassult a légzése. Marcus azt hitte, elaludt, de aztán nagyon halkan
beszélni kezdett. Egy verset szavalt. Talán ő maga költötte, hiszen Marcus még soha nem hallotta
korábban.

Hívságos, kósza lelkecske,
testemnek vendége és társa,
hová illansz most innen el,
sápadt, komor, borús országba?
[5]
Játékos kedved elhagy immár!

Hadrianus sóhajtott, majd elaludt. Marcus halkan elhagyta a szobát.

*

Másnap a császár a kíséretével együtt elindult Baiae-be. Tíz nappal később érkezett a hír Rómába,
hogy Hadrianus bevégezte.
Antoninus, aki a caesar távollétében irányította az államot, azonnal Baiae-be indult, hogy
gondoskodjon a holttestről, és felszállítsa Rómába. Az ifjú Marcus Aurelius kapta a feladatot, hogy
felügyelje a temetési előkészületeket, köztük az elhunyt tiszteletére rendezendő gladiátorjátékokat is.
Amikor visszatért a fővárosba, a szenátus egyhangú szavazással császárrá választotta Antoninust.
„Legyen szerencsésebb Augustusnál! – kiáltották. – Legyen jobb Traianusnál!”
Hadrianus utolsó hónapjai keserű szájízt hagytak sok szenátorban. Mozgalom indult néhány utolsó
törvényének eltörlésére, például az ellen, amely lehetővé tette a kegyencek beválasztását a szenátusba és
egyéb magas pozíciókba. Antoninus azonban kijelentette, hogy a törvények megsemmisítése tiszteletlenség
az örökbe fogadó apjával szemben, ezért nem engedélyezte. Ragaszkodott hozzá, hogy a szenátus istenné
kiáltsa ki Hadrianust, a széles körű tiltakozás ellenére is. Így Marcus Pinarius megtarthatta szenátori
rangját, és Antinoosz papja maradt, míg a megboldogult császárból isteni Hadrianus lett.


KR. U. 141
Végre elkészült Hadrianus mauzóleumának építése és díszítése. A felavatás napján hivatalosan is
elhelyezték benne az elhunyt uralkodó maradványait.
Hogy a síremlék könnyebben megközelíthető legyen, egy új hidat emeltek a Tiberis fölé. A hídról
káprázatos kilátás nyílt a hatalmas építményre, ezért Antoninus császár és a méltóságok körei ott gyűltek
össze a ceremóniához. Hadrianusszal együtt Sabinát és Hadrianus egykori örökösét, Ceioniust is az új,
látványos kriptába temették el.
A szenátori tógába öltözött Marcus Pinarius számára ez az esemény egy hosszú pályafutás csúcspontját
jelentette, egyszersmind ritka lehetőséget biztosított neki arra, hogy egyszerűen csak megálljon, és utolérje
magát. Marcusnak soha életében nem volt még ennyi dolga, még a dák hadjárat kaotikus korszakában sem,
amikor Apollodórosz segédjeként munkálkodott. Rendszeresen részt vett a római szenátus ülésein.
Gyakran leutazott a tiburi villába, hogy felügyelje Antinoosz kultuszát, és új képmásokat alkotott az isteni
ifjúról, akárhányszor csak megérintette az ihlet. A legtöbb erőt és figyelmet azonban a Hadrianus
mauzóleumának tetejére kerülő hatalmas szerkezetnek szentelte. Kétségtelenül az Antinooszról készült
szobrok voltak a pályafutása legszebb darabjai, de Hadrianus quadrigás szobra volt a legnagyobb.
Az egyik kihívás abban rejlett, hogy ilyen irdatlan arányokkal rendelkező szobrot kellett megalkotni, a
másik pedig abban, hogy illő pompával kellett tisztelegni a néhai uralkodó előtt. Miközben az új hídon
állt, és fél füllel a végeérhetetlen beszédeket és imádságokat hallgatta, Marcus felnézett a gigantikus
szoborcsoportra, és leírhatatlan elégedettséget érzett. Apollodórosz biztosan túl nagynak ítélte volna az
alkotást, mondván, hogy merő talapzattá alacsonyítja az alatta lévő épületet, amitől az egész szerkezet
hangsúlya a csúcsára helyeződik. Marcus azonban ellenállt a kísértésnek, hogy átrajzolja Hadrianus
terveit, és hű maradt a császár kívánságaihoz, legfeljebb apró trükkökkel alakított a látószögön, hogy a
talajról hízelgőbb képet mutasson. Az utóbbi napokban Marcus bejárta mind a hét dombot, valamint a
városból sugárszerűen kiinduló utakat, és ellenőrizte, hogy a különféle helyekről és távolságokból milyen
látványt nyújt a szobor. Ami kimagasló méreteit illette, Hadrianus quadrigája a capitolinusi Jupiter
templomával, Sol kolosszusával és a Flavius-amfiteátrummal vetélkedett. Marcusnak ráadásul sikerült
egy olyan kilátóhelyet találnia a várostól északra, ahonnan semmi más nem látszott Rómából, csak a
négylovas szekér. Szinte földöntúli látványt nyújtott a titánszerű figura a gigantikus szekéren, egy teljesen
elhagyatott tájkép közepén. Művészként Marcus nem is tapasztalhatott volna meg nagyobb elégedettséget,
még akkor sem, amikor az isteni ifjú képmásait nézegette.
Apollodora is ott állt Marcus mellett. A vonásai ugyan már egy idősödő keleti szépséget idéztek, ám
kifürkészhetetlen arckifejezése az igazi római matrónáké volt. Marcus nem tudta eldönteni, mit érez. Az
asszony régóta nem siránkozott és bosszankodott az apja halála miatt.
A másik oldalán Lucius állt, aki immár egy fejjel magasabb volt az apjánál. Lucius nyakában lógott a
fascinum, habár a tógája redői elrejtették. A szobrász látta, hogy a fia és az ifjú Verus – vagy Aurelius,
ahogy mostanában hívták – egymásra néznek.
Maga a császár is új becenevet szerzett magának. Most már Antoninus Pius volt, mert így nevezte el a
szenátus, látszólag azért, hogy elismerje fiúi odaadását az örökbe fogadó apja által rárótt kötelezettségek
teljesítésében, illetve azért, mert kiharcolta az isteni címet a szenátustól Hadrianus számára. Sokan
azonban úgy vélték, hogy a Pius névvel azt akarták megköszönni az új uralkodónak, hogy megmentette egy
sereg szenátor életét, akiket Hadrianus halála előtt ki akart végeztetni. „Inkább megmentem egy ártatlan
polgár életét, mint hogy kivégezzek ezer ellenséget” – hangoztatta Antoninus. Nem volt olyan izgága és
komor, mint Hadrianus, inkább nyájasságáról és szelíd humorérzékéről vált ismertté. Emberbarát
uralkodása alatt a keserűség, ami Hadrianus uralmának végét jellemezte, szinte kitörlődött az emberek
emlékezetéből.
Végre befejezték a szónoklatokat és rituálékat, majd Antoninus Pius átvitte a Hadrianus hamvait
tartalmazó urnát a hídon, és belépett a mauzóleumba. Az előcsarnok egyik fülkéjében Hadrianus szobra
díszlett. Jobb kéz felé egy márvánnyal burkolt folyosó emelkedett enyhén felfelé, spirál alakban. A rámpa
egy teljes kört zárt be, és egy másik terembe vezetett a bejárat fölött. Onnan újabb átjáró vezetett egy
kerek helyiségbe, az épület közepébe. Itt falba mélyesztett fülkék várták Hadrianus, Sabina és Ceionius
hamvait. A terem elég nagy volt ahhoz, hogy a jövőben több császárnak is végső nyughelyet nyújtson
egyszerre. Ezáltal a mauzóleum nemcsak a múlt emlékműve volt, hanem a jövőbe vetett hit kifejeződése
is. A halandó emberek világában Róma birodalma örök marad. Ez a hely pedig a még meg sem született
generációk maradványainak tárolására szolgált.
Marcus végignézte, ahogy Antoninus a fülkéjébe helyezte az urnát. Azt a szomorú és egyben
megkönnyebbült hangulatot érezte, ami egy-egy korszak végét jellemezte. Hadrianus, a megrögzött utazó,
elérte végső utazása célját.

*

A temetést fogadás követte. Marcust kifárasztotta az egész napos állás, ezért hamar kimentette magát.
Apollodora is vele együtt távozott, csak Lucius maradt a vendégségben, mondván, hogy nem hagyhatja
egyedül Aureliust.
– Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ezek ketten ilyen jó barátok lettek – mondta a szobrász a
feleségének, miközben a hordszék hazafelé vitte őket. – Ha másért nem is, ezért az örömteli fordulatért
hálával tartozunk az isteni Hadrianusnak.
Apollodora nem válaszolt. Csak bólintott, és behunyta a szemét, mintha a beszédhez is kimerült lenne.
Miután hazaértek, azonnal elment lefeküdni.
Marcus az elcsigázottsága ellenére sem tudott lepihenni. Gyakran megesett ez vele, amikor
ceremóniákon és szertartásokon kellett részt vennie; az ilyen események ideges izgatottsággal töltötték el,
és ettől nem tudott elaludni. Egy ideig a kertjében sétálgatott, majd a könyvtárába ment. Amüntasz, aki
ismerte a gazdája szokásait, és előre tudta, milyen igényei lesznek, égve hagyott számára egy mécsest.
Marcus átfutotta a rekeszekben tárolt tekercseit, amelyeket a rajtuk fityegő címkék különböztettek meg
egymástól. Találomra a néhai Suetonius császári életrajzainak első kötetét húzta elő. A Marcus
Aureliusszal folytatott beszélgetései során nemrég Suetonius is szóba került. Az ifjú megrökönyödésének
adott hangot amiatt, hogy Marcus nem olvasta a levéltáros írásait. „Azt mondod, hogy birtokodban van az
első példányok egyike, amit magától Suetoniustól kaptál, és bele sem olvastál? Ez hihetetlen! Muszáj
elolvasnod!”
Marcus megkereste a többi kötetet is, és az asztalra rakta. Ezután belemélyedt a szövegbe, kedve
szerint váltogatva a fejezeteket. A zord erénycsősz Augustus után a hatalom a savanyú Tiberius kezébe
került, aki a züllés útjára lépett, és a rettentő Caligula ítélete folytán halt meg. Caligula véres halála a
boldogtalan Claudius uralkodásához vezetett, akit felszarvazott a felesége, Messalina, aztán egy másik
felesége, Agrippina ki is oltotta az életét – az az Agrippina, aki a saját fiát, Nerót ültette a trónra, mégis
halál lett a jutalma. Nero után négy császár következett gyors egymásutánban: Galba, Otho, Vitellius, majd
Vespasianus, a nagylelkű, mégis határozott hadvezér, aki a fiaira hagyta a birodalmat, először a népszerű
Titusra, majd a gyanakvó és könyörtelen Domitianusra. Suetonius beszámolói itt véget is értek, de
Marcusnak nem volt szüksége történészre ahhoz, hogy felelevenítse Nerva, Traianus és Hadrianus
korszakát.
Marcus értette, miért olyan népszerűek az életrajzok. Suetonius brutális, szórakoztató és
megbotránkoztató történeteket vetett pergamenre. Többnyire visszataszító emberekről írt. Vajon Caligula
tényleg építtetett egy istállót márványból és elefántcsontból Incitatus nevű lovának? Bíborszínű
pokrócokat adott neki, meg drágakövekkel kirakott nyaklót, hogy felkészítse konzullá választására? Vajon
Nero tényleg úgy akarta megölni az anyját, hogy egy megrongált hajóra küldte? Domitianus valóban egy
fekete szobába hívatta a halálra ítélt vendégeit, és halottként kezelte őket, a rettegésükön szórakozva?
Milyen lenyűgöző és borzalmas időket kellett az apjának, nagyapjának és dédapjának átélnie… és milyen
keveset tudott Marcus az életükről!
 Amikor a hajnal első sugarai beszűrődtek a kertből, Marcus rájött, hogy az egész éjjelt olvasással
töltötte. Lefeküdt az ágyába, mert úgy vélte, egyórányi alvás is jobb a semminél, és hamarosan tébolyult
császárokról álmodott.

*

Amikor felébredt, a rövid alvás ellenére furcsamód tetterősnek érezte magát. Miután elköltötte
kényelmes reggelijét a feleségével és a fiával, a kertbe hívta Luciust beszélgetni.
– Vedd fel a tógádat! – kérte. – Tedd fel a fascinumot is!
– Valami különleges alkalom van ma, apám?
– Amikor Róma városában sétálunk, az mindig különleges alkalom.
Egy hordszék vitte őket keresztül Mars mezején, és lerakta őket a Tiberis fölött átívelő új hídon.
Marcus ezúttal a zavaró tömeg nélkül akarta megnézni a mauzóleumot. Már számtalanszor megtekintette,
rengeteg különféle szemszögből, de még Hadrianus hamvainak elhelyezése előtt. Most valahogy másnak,
teljesebbnek látta az épületet. Hadrianus évszázadokra tervezte az emlékművet. Marcus nem is kételkedett
benne, hogy a császár sírhelye ezer évig ott fog állni a helyén.
Apa és fia ezután a Pantheonhoz sétáltak. Odabent megcsodálták az istenek szobrait, az egyedülálló
fény- és térhatásokat, amelyeket a magas kupola és a tetején lévő, szem formájú nyílás hozott létre. Ez az
emlékmű is az örök időknek készült; méltó módon jelképezte a rómaiak tiszteletét az istenek és istennők
iránt.
Továbbmentek a Flavius-amfiteátrumhoz, a valaha épített legnagyobb gyülekezési helyhez, ahol egész
Róma lakossága találkozhatott, és élet-halál küzdelmekben gyönyörködhetett. Az amfiteátrum mellett
tornyosult a Sol-kolosszus, amely egykor Nero képmása volt – Nero ennél közelebb soha nem került az
isteni magasságokhoz. Marcus visszaemlékezett Apollodórosz vágyálmára, hogy létrehozza a hasonlóan
kolosszális Luna-szobrot, ám ez az álom az apósával együtt a sírba veszett. Nem sokat beszéltek
Apollodóroszról a házban, pontosan a halála körülményei miatt. Marcus ezért csak késve jött rá, milyen
keveset tud a fia a nagyapjáról. Úgy döntött, mindent megmutat neki az őseivel kapcsolatban, amit csak
lehet, még a talányos keresztény rokonról is beszél.
Az amfiteátrumtól már nem kellett sokat menniük Venus és Roma templomáig. Marcus évekig
dolgozott Hadrianus úttörő elképzelésén, a kéthomlokzatú templomon, az eredmény pedig minden
fáradságot megért. Róma szentélye volt ez az épület: papok végeztek benne rítusokat a város érdekében.
Venus szentélyében az új házaspárok égettek tömjént, és az istennőhöz imádkoztak, hogy áldja meg
frigyüket.
– Nézd, milyen boldogok! – kiáltott fel Marcus. – Te is a házasulandók korába léptél. Várható, hogy
valamikor…?
– Lehetséges, apám.
A fiatalember elvörösödött. Az Aureliushoz fűződő barátsága révén jó esélye volt arra, hogy
összekösse a Pinarius-házat egy másik előkelő római családdal. Lehet, hogy a közeljövőben ismét
konzulként és Vesta-szűzként fognak szolgálni a Pinariusok, ahogy a királyok korában és a köztársaság
első évszázadaiban tették.
A templom lépcsője a szent útra vitte le őket. Átkeltek az ősi fórumon – amelyet Augustus
téglarakásként talált, de márványépületek soraként hagyott maga után –, és továbbsétáltak Traianus sokkal
nagyobb fórumára, ahonnan egy belső csigalépcsőn lehetett feljutni Traianus oszlopának tetejére. Onnan
szerette Marcus leginkább a várost szemlélni. Eszébe jutott a nap, amikor Traianus szobra az oszlop
tetejére került, kis híján katasztrófát okozva. Milyen fiatal volt még akkor!
 Miközben visszamentek a palatinusi házukba, Marcusnak az a kósza ötlete támadt, hogy térjenek be a
szenátus házába, habár aznap nem ülésezett a testület. Luciusszal az oldalán égetett egy kis tömjént
Victoria oltáránál, és imát mormolt. „Istennő, segítsd győzelemhez Rómát, és vereséghez ellenségeit!
Vigyázz a birodalomra, amelyet Augustusnak adományoztál. Óvd meg Rómát az ártó szándékúaktól,
jöjjenek akár a birodalmon belülről, akár kívülről.”
Miért kérte meg Luciust, hogy tartson vele? Suetonius művének olvasása közben merült fel benne az
ötlet. Ahogy egyik tekercset böngészte végig a másik után, lényegében minden életrajzon átfutott. Nem
sorrendben olvasta a történeteket, ezért a részletek rendezetlen rakássá álltak össze a fejében, de
határozottan olyan érzéssel hagyta abba az olvasást, hogy Augustus uralma óta sokat fejlődött a világ. A
hétköznapi élet sodrásában az ember könnyen elfelejtette, milyen különleges helyen él. Arról is könnyen
megfeledkezett, milyen visszás volt a múlt, és mennyivel jobb, egyenesebb a jelen pillanat minden
tekintetben. Most, hogy végiggondolta Suetonius bizarr meséit, illetve felidézte magában az apja
történeteit a saját emlékeivel együtt – először rabszolgaként, majd császárok környezetében, valamint az
isteni ifjú szolgálatában –, úgy rémlett számára, hogy a világ rengeteg szörnyű megpróbáltatáson ment
keresztül, és egy többé-kevésbé tökéletes állapotba érkezett meg, legalábbis amennyire a halandó
emberek tökéletessé tehették. Ő is részt vett abban a munkában, amellyel létrehozták ezt a szilárd,
elégedett, valóban civilizált birodalmat, fiaik generációjának méltó örökségét. Ahogy tovább múlik az
idő, Hadrianus világa átadja helyét Marcus Aurelius világának – és aztán ki tudja, mi lesz.
Marcus Pinarius szenátor ott állt Victoria oltára előtt, oldalán a fiával, és érezte, ahogy derűlátás tölti
el. Hogy mit ígért a jövő, azt az istenek sem tudhatták.


A SZERZŐ UTÓSZAVA


A Birodalom egy Rómáról szóló regény, amely az első császár, Augustus korától a birodalom
fénykoráig, Hadrianus uralmáig kalauzolja el az olvasót, vagyis a Kr. u. 14-től 141-ig tartó időszakon ível
át. A Róma című korábbi regényemben ugyanennek a vérvonalnak a leszármazási útját követtem a város
alapításától Augustus felemelkedéséig és a Római Köztársaság bukásáig.
A Birodalomban ábrázolt időtartam bizonyos értelemben a történelem legkönnyebben hozzáférhető
fejezetei közé tartozik. Bárki elolvashatja a kor kiemelkedő történészeinek, Suetoniusnak, Tacitusnak és
Plutarkhosznak a munkáit, akár eredeti latin vagy görög formájukban, akár számtalan fordítás segítségével
világszerte. Még a legapróbb írásos forrásokat (feliratok, verstöredékek stb.) is egyszerűen megtalálhatja
a laikus, de elszánt olvasó. Építészeti emlékekben is bővelkedünk, hiszen Pompeji egész városa
fennmaradt a Vesuvius Kr. u. 79. évi kitörése után is, és a korszak nagy építményei közül sok a mai napig
áll (pl. a Pantheon). A római ásatások állandóan újabb és újabb emlékeket tárnak fel, így került napvilágra
2007 januárjában az a helyiség, amit Augustus Lupercaljának tartanak. A numizmatikusok is rengeteg
bizonyítékkal szolgálhatnak, és mivel a római érmékkel kiterjedt kereskedelmet folytattak, az internetre a
világ minden tájáról töltenek fel nagy, éles képeket, még a legritkább római pénzekről is. Lévén, hogy
ilyen sok a könnyen elérhető forrás, a mai kor történészei szeretik ezt az időszakot, és évente jelennek meg
újabb kiadványok a Római Birodalomról. Ennyi könyvet képtelenség volna egy embernek elolvasni.
A regényíró számára mégis akad egy speciális probléma a korszak kapcsán: a császárok. Helyesebben
a császárok középpontba helyezése.
Amikor a Rómát írtam, egészen más kihívással kellett szembenéznem. A város történetének első ezer
évéről sokkal kevesebb forrás és emlék áll rendelkezésünkre, a mesélőnek mégis elképzelhetetlenül
gazdag történeti tárházat nyújtanak. Vannak félistenekről és hősökről szóló legendák, zendülésekről és
véres osztályharcokról szóló történetek, így a történelem valóságos mozgó színpadként szolgál a saját
sorsukat beteljesíteni vágyó, nagy hatalmú családoknak, csoportoknak és személyeknek. Ott az volt a
kihívás, hogy valamiképpen helyet szorítsak az összes lényeges karakternek egyetlen regényben.
A köztársaság bukásával és az egyeduralkodói rendszer életbelépésével azonban megváltoztak a
történetvezetés szabályai. Háttérbe szorultak az osztályok közötti konfliktusok és a magányos hősök
(illetve gonosztevők). Minden a császárokról szólt: a személyiségükről, a családjukról, a szexuális
szokásaikról, a gyakorta kicsapongó életükről, és az olykor véres halálukról. Innentől Róma története
gyakorlatilag életrajzok láncolatává válik, a birodalmat irányító személyek történetévé. Az
egyeduralkodóhoz képest minden és mindenki másodrangú.
Ez rendben is van, ha az ember a császárokat akarja a figyelme középpontjába állítani, ahogy Robert
Graves tette az Én, Claudiusban vagy Marguerite Yourcenar a Hadrianus visszaemlékezéseiben. Az
autokráciában azonban, ahol a hatalom mindössze néhány kézben összpontosul, ahol a legbátrabb
hadvezéreknek is a gazdájuk kedve szerint kell cselekedniük, és ahol a legjobb költők is legfeljebb a
zsarnoknak hízeleghetnek, nincs helyük az olyan emberfeletti teljesítményt nyújtó hősöknek, akik a Rómát
benépesítették – mint Coriolanus vagy Scipio Africanus. Mivel az emberek sem a nagyobb eseményekre,
sem a saját életükre nem gyakorolhattak befolyást, inkább az elragadó látványosságokban nyertek
kielégülést, valamint a mágiában. Befelé fordultak, mentális és spirituális megvilágosodást kerestek a
katonai dicsőség és a politikai szereplés helyett. Egy ilyen miliő egészen más történetet hoz létre, mint
amilyen a Róma volt. A hősök és gazemberek túlélőknek és útkeresőknek adják át a helyüket.
Manapság sokan hasonlítják Rómát az Egyesült Államokhoz, ám a Római Birodalom hétköznapi élete
feltehetőleg sokkal jobban hasonlított az egykori Szovjetunió elnyomó miliőjéhez. Bár a szovjet
birodalom ugyan soha nem termelt ki egy Traianust vagy Hadrianust, Sztálint azért nem nehéz
Domitianusként elképzelni.

*

Azok az olvasók, akik az eredeti forrásokat szeretnék megismerni, kezdjék Suetoniusszal, aki megírta
az első tizenkét caesar életrajzát, Juliustól Domitianusig. Otho és Galba életrajzát Plutarkhosznak
köszönhetjük. Tacitus Tiberius uralmától a Négy Császár Évéig követi nyomon a római eseményeket az
Annales és a Historiae című írásaiban. Nerváról és Traianusról nem áll rendelkezésre ókori életrajz, ám
róluk is rendkívül sokat megtudhatunk a Historia Augusta című műből, amely Hadrianusról és az
utódjairól szól. Az ókori szerzők elfogultságát, előítéleteit és módszereit tekintve bőven van okunk
kételkedni az említett írások hitelességében. A mai történészek nagy energiát fektetnek abba, hogy
különválasszák a valós és a nem valós részleteket.
Dio Cassius is egy jelentős forrás, bár a Római történelem kötetei, amelyek a Claudius utáni
korszakot mutatják be, csak töredékesen, kivonatok formájában maradtak fenn. Josephus írása, a Zsidó
háború a Róma és Jeruzsálem közötti konfliktust örökítette meg. Plinius Naturalis Historiája sok
történelmi részletet tartalmaz, amelyek remélhetőleg pontosabbak és hitelesebbek tudományos
megfigyeléseinél. Az unokaöccse, az ifjabb Plinius leveleiből színes korrajz tárul elénk, többek között a
Vesuvius kitöréséről, és Domitianus paranoiás uralmáról, de ott olvashatunk Traianus elvéről is a
bajkeverő keresztényekkel kapcsolatban – „Ne kérdezz, ne árulkodj!”. A tüanai Apollóniosz életébe
Philostratus hóbortos beszámolóján keresztül pillanthatunk be, aki csaknem száz évvel később élt.
Állítólag életrajzot írt, de sokkal inkább lehetne regénynek nevezni.
A költők és drámaírók is rengeteg információval szolgálnak a korszak hétköznapi életéről. Augustus
idejéből fennmaradtak nekünk Vergilius, Horatius és Ovidius alkotásai, Nero idejéből Petronius, Seneca
és Lucanus írásai, a későbbi császárok idejéből pedig Quintilianus, Martialis és Juvenalis költeményei.
A két tizenöt éves fiú egy harmincévesre való lecserélésének vicce a létező legrégebbi vicckönyvből
származik, egy Philogelosz („A nevetés szerelmese”) című görög szövegből. Először Mary Beardtől
hallottam, amikor az éves Sather Lecture előadásai egyikét tartotta a berkeley-i University of Californián,
2008-ban. Az eredeti viccben persze nem szerepel Traianus, de úgy véltem, illik hozzá. (Egy későbbi
császár, Julianus, szintén viccelődött Traianusszal kapcsolatban a Caesarok című szatírájában, midőn
leírja Traianus Olümposzon tett látogatását: „Zeusz tartsa nyitva a szemét, ha nem akarja elveszíteni
Ganümédészt!”)
A pruszai Dio, a regényben megjelenő szofista filozófus, nemcsak így, hanem Dio
Khrüszosztomoszként („Aranyszájú”, ahogy a későbbi nemzedékek elnevezték) is szerepel a forrásokban.
Dio volt az, aki a 21-es számú értekezésében utal rá, hogy Sporusnak köze volt Nero halálához, holott a
császár még tovább uralkodhatott volna. Ez az idézet árulkodik róla: „Kizárólag a saját bujaságának
köszönhető, ahogyan Nero életét vesztette… mármint annak, ahogyan a kasztrálttal bánt. Az utóbbi ugyanis
dühében feltárta a Császár terveit a kíséretének, mire ők felháborodtak, és visszahúzódásra intették. A
valóságra a mai napig nem derült fény, ugyanis ami a többi alattvalóját illeti, semmivel sem
akadályozták volna meg, hogy továbbra is Császár legyen, hiszen látták, hogy ez a köznép óhaja.”
Tacitustól tudjuk (Annales, 15.70), hogy Lucanus a saját versét szavalta haldoklás közben; a
történészek feltételezik, hogy ez a Pharsalia egyik részlete lehetett (4:516-17). Statius költeménye,
amelyben Earinust Domitianus pohárnokaként tünteti fel, a Silvaeből (3.4) származik. Earinus éneke
Lucretius De Rerum Satura (On the Nature of Things) című művéből való, és korábban megjelent a
Végzet fegyverében is. Martialis verse, amellyel Traianus Rómába való bevonulását ünnepli, az
Epigrammákban található (10.6). A Vergilius-sorok, amelyek segítségével leírják Ceioniust, az Aeneisből
valók (6:869-70). Hadrianus költeménye a Historia Augustában fennmaradt életrajzából vált ismertté.
Szinte minden fent említett forrást meg lehet találni angol és egyéb nyelveken, kereshető formátumban
az interneten; az embernek csak el kell indítania a keresőprogramot, és belevetnie magát a kutatásba. A
saját kutatásaim során szinte naponta kerestem fel Bill Thayer honlapját, a LacusCurtiust, ahol töméntelen
mennyiségben olvashatunk Suetoniustól, Tacitustól, Plutarkhosztól, a Historia Augustából, Dio
Cassiustól, Dio Chrysostomtól, Samuel Ball Platner könyvéből, az Ókori Róma topográfiai szótárából, a
William Smith-féle Antik görög és római szótárból és számtalan más forrásból, amelyeket a honlap
gazdája gyönyörűen mutat be és intelligens jegyzetekkel lát el. A webcím:
http://penelope.uchicago.edu/Thayer/E/Roman/home.html.
Jona Lendering Livius című honlapja is kimagasló (www.livius.org). Az illusztrációkkal ékes,
Philosztratosz-féle Apollóniosz élete hű cimborámmá vált. (További linkeket is fel fogok tenni a
Birodalomhoz a saját honlapomra, a www.stevensaylor.com-ra). Bizonytalan időkben a hosszú, tartós
barátságok még jobban számítanak, mint máskor. Keith Kahla 1994 óta szerkesztőm, Alan Nevins 1995
óta ügynököm, Rick Solomon pedig 1976 óta a társam. Köszönöm mindnyájuknak! Hálával tartozom
Gaylan Dubose barátomnak, a latintanárnak, aki szívesen olvasta és kommentálta a hasáblevonatokat.
Szintén régi, kedves barátomként említhetem a néhai Michael Grantet, noha személyesen soha nem
találkoztunk. Gyerekkoromban, amit a texasi Goldthwaite-ben töltöttem, Grant könyvei voltak az első
komoly írások az ókori világról, amelyeket elolvashattam. Ahogy egyre fokozódott az érdeklődésem, még
több művét megismertem, és akármerre vezérelt a kíváncsiságom, Michael Grant neve valahogy mindig
felmerült a témában – legyen szó akár Kleopátra, akár Julius Caesar, akár Nero vagy Jézus életéről. Írt az
etruszkokról, a gladiátorokról, a római érmékről és az ókori történészekről is. Grant fordításában
ismertem meg először Cicero Gyilkossági pereit (főképpen a Sextus Roscius védelmében mondott
beszédét), és így született első regényem, a Római vér. A későbbi könyveimet, a Catilina rejtélyét, a
Venus kezébent, illetve a Gyilkosság a Via Appiát is az ő Cicero-fordításai ihlették, egész pontosan a
Válogatott politikai beszédek. Amikor a Birodalomhoz végeztem a kutatásaimat, rájöttem, hogy
semmilyen iránytű nincs a kezemben a római gondolkodásmód labirintusában, hiszen ott az asztrológia, a
sztoicizmus, az ősi istenek és az új kultuszok is jócskán egybemosódnak. Végül ezúttal is Grant mutatta
meg a kivezető utat két briliáns művével, a Róma világával és a Róma fénykorával Hálás vagyok
Michael Grantnek mindazért, amit az életemben tőle kaptam, és ezt a könyvet az ő emlékének ajánlom.

[1]
Baksai Sándor fordítása
[2]
Devecseri Gábor fordítása
[3]
Lakatos István fordítása
[4]
Karsai György és Térey János fordítása.
[5]
Terényi István fordítása