A rutén kérdés Hajdudorogon*

= Magyar Világ 1906. évf. 20. sz.

Petronius álnév alatt. =

Mikor Ausztria sakktábláján a különböző népfajok kölcsö-

nös sakkban tartása végett „nemzetiségeket" kerestek: a mult
század kellő közepén gróf Stadion államminiszter volt az az osz-
trák Kolumbus Kristóf, aki Gácsországban a rutén nemzetiséget
fölfedezte.
Gróf Apponyi Albertnek a Kisfaludy-Társaság közgyűlé-
sén tartott nagyszabású beköszöntő felolvasása óta mindnyájan
tudjuk, hogy a fantázia és az esztétika nagy szerepet játszik a
politikában. Tudta ezt már gróf Stadion is, de biz ő csak aféle
fűzfapoéta — rimgyártó volt s ebben kimerült a politikája. A z
volt előtte a feladat, hogy diszszonanciát teremtsen a lengyelek
latin és a „rutének" görög szertartása közt, akiket eladdig Bécs-
ben meglehetős jó rímben „Pollaken und Rusniakeri'-eknek csú-
foltak. Ennek az összhangnak megzavarása végett gróf Stadion
ez utóbbiakat a szintén görög ritusu oláhokkal akarta rímes össz-
hangba hozni, de nagyon sokat adott az euphoniára s a
Wallachen-re nem találta elég jó rímnek a Rusniaken-1. Mint
tudós férfiú, a római és a kánoni jogot vette hát segítségül s az
előbbiből (felülve III. Napoleon császárnak, aki időközben a
moldva és oláh fejedelemségeket Románia elnevezés alatt egye-
sítette) kissé franciás bécsi dialektussal kiböngészte a Rumae-
nen-1, a kánoni jogból pedig kiböngészte a Ruthenen-1. És heu-
réka — úgy találta, hogy a kettő pompásan rímel egymással.
A rossznyelvű Sacher-Masoch hírneves német novellista, ki
mint gácsországí születésü, nagyon jól ismerte és szerette a
velünk hitsorsos ottani papi családokat s ezekről több rokonszen-
ves novellát is írt, tréfából kisütötte, hogy gróf Stadion a rutén
42

elnevezést tulaj donképen nem a kánoni jogból, hanem egyesen a

bibliából merítette. Még pedig azon helyes vagy helytelen jog-
vélelem alapján, mintha ez a köztudomás szerint felette vallásos
nép a bibliabeli Ruth nevű, szigorú erkölcseiről ismeretes szép
özvegy ivadéka volna.
A mi gácsországi hitsorsosaink eleinte furcsa arcot vágtak
az új elnevezéshez, mivelhogy annak — mint a mi tudós nyelvé-
szünk és történészünk, Zsatkovics Kálmán állítja, — az ő nyelvü-
kön valamelyes lekicsinylő értelme volna. Később azonban szo-
kott nagy loyalitásuknál fogva belenyugodtak ebbe az elneve-
zésbe és úgy segítettek magukon, hogy ezt az elnevezést csak
kifelé használják, amikor t. i. szalon kabátban járnak és németül
beszélnek, maguk közt azonban régi ruszin nevüket mai napig
megtartották.
Magyarországban egy igen tiszteletre méltó és a mi kárpát-
alji népünket lelkéből szerető, de idegen származású férfiúnak,
Egan Edének jutott a kétes szerencse, hogy e népben a magyar-
országi rutén nemzetiséget felfedezze. Nem csoda, ha tájékozat-
lan volt a mi viszonyaink körűi, mert a nagy Rákóczi Ferenc
gens clementissimája az 1896. évi ezredéves ünnepségekig telje-
sen feledésbe merült s egy egészen új honfoglaló vagy honmentő
nemzedéknek kellett jönnie, hogy a Kárpátok bércei közt a mi
szláv ajkú, de magyar érzelmű s az idők során elszegényedett
népünket és annak hazafias papságát felfedezze.
Szegény Egan felült az új honfoglalóknak, akik — mióta a
német, oláh és tót nem akarja „úgy, mint régen" süvegelni a ma-
gyart, — mindenáron egy hazafias mintanemzetiséget kerestek,
amely ezt a németek, oláhok és tótok helyett megtegye; főleg
pedig ne akadékoskodjék a szükséges képviselői mandátumok
rendelkezésre bocsátásánál. Pedig hát mindenkinek tudnia kel-
lene, hogy a mi szláv ajkú gör. kath. népünknek éppen abban
állott mindenkor a hazafisága, hogy Bécs minden csalogatása
ellenére soha se volt hajlandó külön politikai nemzetiséggé ki-
alakulni.
Lehet azonban, hogy Egant nem az új honfoglaló magyarok,
hanem azok a bevándorlottak vezették tévútra, akiket Vámbéri
terminológiájával kazároknak szokás nevezni. Ezeknek persze
régi hazájukban, Oroszországban, szerzett rossz tapasztalataik
révén túlságosan imponált népünk régi „orosz" elnevezése. Ke-
vésbbé imponálhatott azonban nekik a gácsországi vándorútjukon
 43

megismert rutén elnevezés. A keresett új nemzetiségnek ezt az

elnevezését tehát okkal-móddal talán ők szuggerálták, hogy
ilyeténképen egy bizonyos membri deminutioval hasonlatossá te-
gyék őket magukhoz.
Bármint álljon a dolog, tény, hogy a mi papságunk és szláv
ajkú népünk eleinte hajlott a „honmentő" magyar sajtó által lel-
kesen felkarolt divatnak. Hajdudorog azonban és vele az összes
gör. kath. magyarság sehogy sem akart meghódolni ennek az
újdonságnak. Azt a fej csonkítást, hogy őket vallásuk révén oro-
szoknak csúfolták, még csak elviselték valahogy; de erősen láza-
doztak az ellen, hogy e helyett a rutén elnevezésben rejlő tag-
csonkítás vallásuk révén rájuk is kiterjesztessék. Megemlékezve
továbbá a mi gyönyörű amboni imánknak arról a mondásáról,
hogy „minden áldás felülről jön": a gyanakvó hajdúk nem min-
den alap nélkül, a rutén elnevezés szuggerálását nem a kazá-
roknak, hanem egyenesen — Bécsnek tulajdonították, azzal a
politikai célzattal, hogy eltűntesse a határdombot, mely magyar
hazánk északkeleti részeit Gácsországtól és Bukovinától elvá-
lasztja. Végre pedig kiszivárgott, hogy a lembergí rutén érsek
Rómában a rutén patriarchai cím elnyerése végett lépéseket tett.
Ilyen körülmények között bizonyos eszmekapcsolatok és felme-
rült tünetek révén a gör. kath. magyarok méltán azt kérdezték
maguktól, hogy: mi lesz akkor a magyar liturgiával, ha ez így
halad tovább?!
Megbízták tehát vezérüket, hogy az országos katholikus
autonomiai kongresszusban nyilt ülésen tiltakozzék a rutén elne-
vezés ellen, ami meg is történt.*) Ez a tiltakozás eleinte rossz
vért szült Ungváron, de amikor a Vezér azt egy, a hazai sajtó-
hoz intézett nyilt levélben is megújította és behatóan meg-
okolta,**) megnyíltak a szemek és a tiltakozás Ungváron is
visszhangra talált.
A z akkori magyar kormány sehogy sem tudott lelkesedni
a gör. kath. magyarok lelki szüksége iránt, de a sajtópolemia
még sem kerülte el a kormányelnök, Széli Kálmán figyelmét. Ma-
gához hivatta tehát vezérünket. De mikor ez jelentkezett, Szélit
annyira körülfogták — mint mindig — a honmentő hirlapirók,
hogy csak öt percnyi kihallgatást adhatott a Vezérnek. Ezt az

") Lásd a függelékben.

" ) L á s d a függelékben.
44

öt percet is a miniszterelnöki palota és a belügyminisztériumi

épület közti rendes sétájából szakította ki, de ez elég volt arra,
hogy a Munkácson székelő „Rutén segélyző kirendeltség" cég-
tábláját tüstént levétesse és e helyett a „Hegyvidéki segélyző ki-
rendeltség" cím használatát elrendelje.
Ezt követőleg kissé heves szóváltás volt Vezérünk és az
akkori földmívelésügyi miniszter közt. Ez a szóváltás körülbelül
így hangzott:
Miniszter: A magyar nemzet rokonszenve ezer esztendő
óta most először fordul önök, rutének felé s ezt önök azzal viszo-
nozzák, hogy veszekesznek maguk közt. Vigyázzanak, mert ezt
az eljárásukat a történelem meg fogja bélyegezni.
Vezér: Először is én és megbízóim magyarok vagyunk, nem
pedig rutének; de a mi száv ajkú gör. kath. népünk sem akar
semmit sem tudni a gácsországi ruténekről. Másodszor, nem ezer
esztendeje annak, hogy Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos a mi
felvidéki népünket szívébe zárta s az epigonok hibája, hogy ké-
sőbb ezt a népet elfelejtették és hagyták tönkre menni. Harmad-
szor pedig történeti tény, hogy az oláh nemzetiséget a „magyar
vallás" terjesztésének balul kiütött célzatával Rákóczi György
alapította meg; vigyázzon tehát a magyar kormány, hogy a rutén
nemzetiség megalapítására irányúló kísérletezése miatt a törté-
nelem szigorú Ítélete ellene ne fordúljon. Különben pedig mi,
görög katholikusok, nem veszekszünk, hanem kissé hangosan
gondolkozunk, mert már ez minálunk így szokás s ezt is csak
azok a bizonyos honfoglalók okozták.
Miniszter: No, no. Hiszen én csak éppen azt akarom mon-
dám, hogy a rutén kirendeltséget, mint ilyet, már megszüntettem
s remélem, hogy a hitsorsosaik javára megindított közgazdasági
akcióm nemes és hazafias célját önök is helyeslik.
Vezér: Teljes szívből.
Miniszter: Arra kérem tehát, menjen le Dorogra és csilla-
pítsa le a nyakas hajdúkat.
Vezér: Ezer örömmel. December 4-én ugyanis templom-
ünnep lesz Dorogon s ez alkalommal ott akarjuk megtartani a
hálaadó ünnepélyt római zarándoklatunk sikeréért.
A lezajlott hálaadó ünnep igen vonzó formában van meg-
írva a gör. kath. magyarok római zarándoklatáról szóló hivatalos
emlékkönyvben, de az a bizonyos „lecsillapítás" távolról sem
ment olyan simán, mint a leírásból hinni lehetne.
 45

Farkas Győző városi főjegyző vendégszerető házában gyűl-

tünk össze bizalmas értekezletre s nagy volt a ribillió, amikor
a Vezér a díszebéden tartandó hivatalos felköszöntők programm-
jának megbeszélésénél azt indítványozta, hogy a pápa, a király,
a hercegprimás és püspökeink után az első felköszöntő a föld-
mívelésügyi miniszterre, mint a hegyvidéki segélyző akció kezde-
ményezőjére és legfőbb vezetőjére szóljon s hogy erről a minisz-
tert meleg hangú táviratban értesítsük.
A bizalmas értekezletnek felette zajos volt a lefolyása. A
dorogiak mindent felhoztak az indítvány ellen, ami a kormány-
hatóságilag propagált rutén divat ellen akár általában a magyar-
ság, akár in specie a magyar liturgia szempontjából felhozható
volt. Hiába magyarázta a vezér, hogy most már vége szakadt a
hivatalos propagálásnak; a dorogiak váltig azt hajtották, hogy
már késő, mert meg van a baj és ennek a t. magyar kormány az
oka. Még a jólelkű Farkas Pali bácsi is, aki — ámbár híres róka-
vadász volt, de a rókákon és nyulakon kívül soha még a légynek
sem ártott életében — még ő is tűzbe jött és imígyen szónokolt:
— Szó sincs róla, hogy mi ne örömest látnók, hogy felvidéki
hitsorsosaink boldogúlnak; de mint igaz negyvennyolcasok, nem
viseltethetünk bizalommal egy olyan közösügyes kormány iránt,
amely, mikor kötelességszerűleg gondoskodott felvidéki hitsorso-
saink testi Ínségéről, ugyanakkor nem jutott eszébe gondoskodni
a mi lelki Ínségünkről is, holott pedig erre soha sem lett volna
jobb alkalma és püspökeink igen jól megértették volna, ha causalis
nexust csinált volna a hegyvidéki segélyző akció és a — magyar
liturgia közt.
A szónok utolsó szavaira még a pecsovics hírben álló Vezér
is bólintott a fejével, ami azt jelentette, hogy ez igaz. A dorogiak
diadalmámorban úsztak s még Pásztélyi Jenőt is alig hallgatták
meg, aki pedig megígérte, hogy a dorogi határ szélén fekvő ame-
rikai berendezésű dohánytelepén nagy áldomást rendez, ha telje-
sítik a Vezér kívánságát. Ezt a farmot, mivelhogy nagyon messze
fekszik a város közepétől, még soha senki sem látta a dorogiak
közül, még maga Pásztélyi Jenő sem, csak a zsidó bérlő hozott
hírt róla angáriaként, tehát mindenki kíváncsi volt egyszer meg-
látni, még Pásztélyi Jenő is, a tulajdonos. De ez se hatott.
Végre felkelt a Vezér és ünnepélyes hangon ezeket mon-
dotta:
— Én már kétszer kapituláltam a dorogiak előtt. Először
46

akkor, amikor elfogadtam tőletek a Magyar Liturgia zászlóját

csak úgy kölcsönbe. Másodszor akkor, amikor a szent mise há-
rom orosz mondatával leszavaztatok. Most rajtatok a sor, én
ezennel visszaadom a zászlót és e perctől fogva nem vagyok
vezéretek, ha most nem engedtek.
Farkas Pali bácsi nagyon elérzékenyedett erre a kemény
beszédre s hirtelen lecsillapodva, csendesen mormogta, hogy:
— Ez már más, ez már más.
Farkas Győző, a szíves házigazda, hivatalos állása ellenére
is titokban szintén negyvennyolcas volt, de azért ő is ráhagyta
és a többiek is, hogy bizony ez már más. A Vezér nagyon büszke
lett erre a diadalára, majdnem olyan büszke, mint amikor köz-
vetlenül a római zarándoklat előtt megjelent Hajdudorogon s egy
szavára több mint negyven hajdú jelentkezett a zarándoklatra.
De szüksége is volt a Vezérnek erre a második diadalra, mert
ezzel lekvittelte azt a két vereséget, amit az imént elpanaszolt.
Szent lett tehát a béke s az értekezlet kiosztotta a szere-
peket. Rabár Endrének, akkor országgyűlési képviselőnek és az
érsekújvári Kossuth-ünnepély rendezőjének jutott osztályrészül,
hogy a földmívelésügyi minisztert felköszöntse. Meg is felelt a
feladatának szépen és derekasan. Nem szólt egy szót sem a ruté-
nekről, de annál többet Rákóczi népéről, a legtöbbet pedig magá-
ról a miniszterről.
Farkas Győző állva hallgatta végig a beszédet és óvatos-
ságból vérben forgó szemekkel fascinálta a hajdúkat, hogy hát
aztán erősen éljenezzenek.
Lett is olyan dörgő éljenzés, akár csak ha még mindig XIII.
Leo pápát éljenezték volna. A dorogiak ugyanis soha sem fogják
Leo pápának elfelejteni, hogy anno 1900. olyan kegyteljesen hall-
gatta meg püspökeinket, mikor azok „ex hac occasione" velünk
együtt a magyar liturgiát is beajánlották előtte, meg hogy aztán
a szent atya Vezérünkkel együtt a dorogi papot és általa híveit
is megáldotta.
Farkas Győző nemesen állt bosszút Rabár Endrén, amiért
őt a római zarándoklat alkalmával kiszorította a pápai áldásból.
A z üdvözlő távirat még a díszebéd alatt elment a föld-
mívelésügyi miniszternek s Vezérünk még Hajdudorogon időzött,
mikor a miniszter köszönő sürgönye megérkezett.
így oldottuk meg Hajdudorogon a nehéz és bonyodalmas
rutén kérdést, békében és testvéri szeretetben.