Sophie Studley rendkívüli szépsége az első látásra

rabjává tett minden férfit. Sophie igazi álma azonban

nem a szerelem és a boldogság, hanem a hercegnéi cím.
Előbb a Yelverton hercegségre pályázik, de mivel a
vőlegény nagybátyja aligha akar hamarosan elhalálozni,
a még gazdagabb Lord Rothwynnel akar megszökni.
Közben meggondolja magát, mert azt hiszi, hogy
jegyesének nagybátyja mégis hamarosan elhalálozik, és
a család szegény rokonát, Lalithát küldi el maga helyett
a Lordhoz. A Lord nem akar szégyenben maradni
barátai előtt, s mivel Lalitha szintén Studley lány, a
szegény rokont veszi titokban feleségül. Sophie anyja
bosszút forral, tőrbe csalja és rabszolgakereskedőknek
adja el a lányt. A Lord nem érti, hova tűnt el házából
névleges felesége. Lalitha viszont várja, hogy a Lord
iránt felébredt igazi szerelme megmenti a szégyenletes
sorstól.
 Barbara Cartland
A szív szava

FORTUNA
Barbara Cartland művei 3.
Sorozatszerkesztő: Véber Károly
A mű eredeti címe: Call of the Heart
A címlapot Lengyel János tervezte, Szamosi János
felvételének felhasználásával
Fordította: Dobrás Zsófia bt
ISBN 963 7790 632 O
ISBN 963 7790 66 7
© Barbara Cartland Promotion

Felelős kiadó: Dr. Véber János

Felelős szerkesztő: Véber Károlyné
Készült a Fortuna Kiadó és a Romantica Holding
(Bécs-Hongkong)
kiadásában Szedte a NESZTOR szedőüzem
Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató
Munkaszám: 93-0586
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Mind nagyobb méreteket öltött a leányok és

gyermekek Angliából a Kontinensre történő eladása,
amíg a fiatal szűzlányok Kontinensre csempészésének
és áruba bocsájtásának a büntetőtörvény módosítására
benyújtott javaslat elfogadása véget nem vetett.
William Thomas Stead, a „Pall Mall Gazette”
szerkesztője 1880-ban eltökélte, hogy addig szítja a
közvélemény haragját, míg a törvényjavaslat
tárgyalását, oly sok halasztás után, a parlamentben
végre napirendre tűzik, és megszületik a törvény, mely
megakadályozza az angol gyerekek rabszolgának való
eladását.
Stead ennek érdekében megvásárolt egy tizenhárom
éves leányt, akit az anyja egy fontért hajlandó volt neki
eladni.
A lány szüzességét tanúsító orvosi bizonyítványról
gondoskodván Franciaországba vitte, s az
üdvhadseregnél helyezte el.
Minderről beszámolt újságjában, s nyomban a
figyelem középpontjába került.
Ami ezután következett, az már történelem. Stead-et
bíróság elé állították, s három hónap börtönbüntetésre
ítélték. 1885. április 14-én azonban 179 szavazattal 71
ellenében megszavazták a törvényt, mely biztosította a
nők s gyermekek jogait, szabályozta a bordélyházak
működését.
A világ számos részében, főleg a Közel-Keleten azóta
is virágzik a leánykereskedelem.
 ELSŐ FEJEZET

1819

– De Sophie, ezt nem teheted meg!

– Azt teszek, amit akarok – felelte Sophie.
Nehéz lett volna elképzelni, hogy létezik nála
gyönyörűbb lány.
Sophie Studley az ő aranyszőke fürtjeivel, hamvas
fehér bőrével, tökéletes arcvonásaival abban a
pillanatban elbűvölte St. James aranyifjait, amikor
először meglátták.
Londonba érkezése után egy hónappal már mindenki
úgy emlegette a „Páratlan”, két hónap múltán pedig
már jegyben járt Julius Vertonnal, akire nagybátyja
halála után a Yelverton hercege cím várt.
Az eljegyzést nyilvánosságra hozták a „Gazette”
hasábjain, s a nászajándékok már sorra érkeztek is a
Mayfair-beli házba, amit Lady Studley bérelt ki a
londoni báli szezon
Sophie azonban két héttel az esküvő előtt kijelentette,
el akar szökni Lord Rothwyn-nel.
– Ebből óriási botrány lesz! – aggályoskodott Lalitha.
– Mi vitt rá, hogy ilyet tégy?
Megdöbbentő volt a különbség a két, szinte egyidős
lány között.
Sophie a férfiálmok netovábbja, akár egy szirmot
bontott rózsa, Lalitha pedig csúf kis béka.
Betegségen esett át a télen, s azóta, ahogy a cselédek
mondogatták, csupa „csont és bőr” lett.
Hosszú órákon át varrogatott pislákoló gyertyafény
mellett a mostohaanyja parancsára, s ettől örökké piros
és duzzadt volt a szeme.
Haja pedig oly satnya és fénytelen, hogy már-már
szürkének látszott.
 Ódivatú módon hátrafésülte a homlokából, melyről
soha nem tűntek el a gondok vonta barázdák.
A két lány szinte egyforma magas volt, de míg Sophie
majd kicsattant az egészségtől, Lalitha úgy festett, mint
akit elfáj az első szél.
– Gondolhattam volna – felelte Sophie Lalitha
ellenvetésére –, neked még annyi eszed sincs, hogy
kitaláld, ami a napnál is világosabb!
Lalitha nem szólalt meg, így hát ő folytatta:
– Julius kétségtelenül herceg lesz, különben eszem
ágában sem lett volna hozzámenni, a kérdés csak az,
hogy mikor.
Kézmozdulattal adott nyomatékot mondanivalójának.
– Yeverton hercege még hatvan éves sincs – tette hozzá
–, elélhet még akár tíz vagy tizenöt évig is. Annyi idős
koromban már mire megyek vele, hogy hercegnő
leszek?
– Még akkor is szép leszel – mondta Lalitha.
Sophie a tükör felé fordult. Elégedett kis mosoly
bujkált az arcán, ahogy végignézett a tükörképén.
Kétségkívül, határozottan vonzó látványt nyújtott
vagyont érő halványkék, a divatnak megfelelően
csónakkivágású, csipkével gazdagon díszített
szaténruhájában.
Ráadásul ismét divatba jött a szorosra fűzés.
Párizsból beszerzett fűzője nádszál karcsúvá
varázsolta, s a hatást tovább fokozta a dúsan redőzött,
virághímzéssel és tüllrátéttel ékesített szoknyarész.
– Igen, még mindig szép leszek – mondta egy kis idő
múltán csakhogy én már akkor mindenképp
hercegnőként, koronával a fejemen óhajtok megjelenni,
amikor a parlamentet legközelebb megnyitják, és részt
akarok venni a koronázáson.
Kis szünet után hozzátette
– Az az unalmas, öreg király biztos nemsokára
meghal.
 – Talán a hercegnek sem sok van már hátra – szólt
Lalitha az ő lágy, dallamos hangján.
– Se keveset, se sokat nem vagyok hajlandó várni! –
csattant fel Sophie. – Még ma este elszököm Lord
Rothwynnel már minden elő van készítve!
– Biztos vagy benne, hogy okosan teszed? – kérdezte
Lalitha.
– Mesésen gazdag – felelte Sophie –, az övé az egyik
legnagyobb vagyon egész Angliában, azonkívül jóban
van a régenssel, szegény Julius pedig sose fog tudni a
közelébe férkőzni.
– De hát idősebb is Mr. Vertonnál – mondta Lalitha –,
s én ugyan sose láttam, de el tudom képzelni, milyen
félelmetes lehet.
– No, ebben igazad van – helyeselt Sophie –, nem is
egyszerűen komoly, hanem zord és szörnyen mogorva.
Ettől olyan nagyon vonzó!
– Szeret téged egyáltalán? – kérdezte Lalitha alig
hallhatóan.
– Odavan értem – jelentette ki Sophie. – Mind a ketten
odavannak értem, de ha tudni akarod az igazságot,
Lalitha, a két férfi közül biztos, hogy Lord Rothwyn a
jobbik tipp.
Kis csend támadt, azután Lalitha szólalt meg:
– Szerintem mindenekelőtt azt kellene meggondolnod,
Sophie, melyikük mellett lehetsz boldogabb. Ez számít a
legtöbbet a házasságban.
– Már megint összeolvastál mindenfélét, a Mama
szörnyen dühös lesz, ha rajtakap! – csattant fel Sophie. –
A szerelem a könyvekbe való meg a cselédlányoknak,
nem előkelő hölgyeknek!
– Te tényleg el tudod képzelni a házasságot szerelem
nélkül? – kérdezte Lalitha.
– Olyan házasságot tudok elképzelni, amiben
megkapok mindent, amire egy nő vágyik – vágott vissza
Sophie –, s meg vagyok róla győződve, hogy Lord
Rothwyn mindent megad nekem, hisz mesésen gazdag!
 Hátat fordított a tükörnek, s odament a szekrényhez,
melynek ajtaja tárva-nyitva állt. Benne szebbnél szebb
ruhák sorakoztak, melyek közül, mint Lalitha pontosan
tudta, egyet sem fizettek ki.
A hódítás eme eszközei nélkül azonban Sophie nem
vonhatta volna magára az előkelő gavallérok figyelmét,
amely már három házassági ajánlatot hozott neki.
Az egyiket Julius Vertontól, Yelverton jövendő
hercegétől kapta, a másikat egészen váratlanul s csak
az elmúlt héten, Lord Rothwyntól.
A harmadikat, melyről Sophie alkalmasint már meg is
feledkezett, az öregedő, nagy szoknyapecér hírében álló
lovagtól, akit barátai rég agglegénynek könyveltek el, s
most is legnagyobb meglepetésükre eszét vesztette
Sophie szépsége láttán.
Persze rajtuk kívül még sokan legyeskedtek Sophie
körül, de ezeket levegőnek vette nem megfelelő
társadalmi rangjuk vagy vagyoni helyzetük miatt.
Amikor Julius Verton megkérte a kezét, úgy érezte,
legszebb álmai válnak valóra.
Sophie semmit sem szeretett volna jobban, mint
hercegnő lenni, de miközben szinte azonnal igent
mondott, a házassággal együttjáró hátrányok
gondolkodóba ejtették.
A legnagyobb baj az volt, hogy Julius Vertont aligha
vetette fel a pénz.
Mint a hercegi cím várományosa kapott némi
járadékot a nagybátyjától.
Ez nem volt nagy összeg, tehát azt jelentette volna,
hogy ő s Sophie viszonylagos kényelemben élhetnek, de
egyáltalán nem nagy lábon, addig, míg rá nem szállnak
a London környéki Yelverton birtokok.
Ahhoz persze édeskevés, hogy lépést lehessen tartani
a költekező és hóbortos londoni előkelők világával, ahol
Sophie oly pompásan érezte magát, s ahová tartozni
akart.
 Ezzel együtt fel sem merült, hogy esetleg
visszautasítaná a társadalmi felemelkedésnek ezt a
lehetőségét.
Lady Studley gyorsan be is jelentette az eljegyzést a
„Gazette”-ben, és az esküvőt még a régens Brightonba
utazása előtt meg akarták tartani a Hannover-téri Szt.
György templomban.
Sophie körül reggeltől estig varrónők szorgoskodtak,
ő meg sorra vette át a Hill Streeten álló házba érkező
ajándékokat, s elégedetten nyugtázta az ismerősök
jókívánságait.
Sophie és mamája ahhoz még nem töltött elegendő
időt Londonban, hogy barátokra is szert tegyen.
Aki kiváncsi volt rá, annak elmesélték, hogy az ő
otthonuk Norfolkban van, ahol a néhai Sir John Studley
ősei még Cromwell idején telepedtek meg.
A vidéken esetleg jól csengő Studley név teljességgel
ismeretlen volt nagyvilági körökben.
Sophie gyors sikerében tehát nem lehetett része, így
bátran állítható, hogy az ő legjobb ajánlólevele bájos
arcocskája volt.
Minden a legnagyobb rendben ment egészen addig,
míg Lord Rothwyn váratlanul meg nem jelent a színen.
Sophie ama számtalan bálok egyikén figyelt fel rá,
ahová őt és Julius Vertont estéről estére meghívták.
A Lord korábban vidéken tartózkodott, és még nem
esett át azon a megdöbbenésen, amit Sophie szépsége
az első látásra mindenkiből kiváltott.
Ahogy ott állt Sophie a csillár fényében, mely
megcsillant aranyló fürtjein, és rávetült hófehér bőrére,
az ő elbűvölő mosolyával le tudta venni a lábáról a
legérzéketlenebb férfiembert is.
– Ez meg ki az ördög? – ütötte meg Sophie fülét a
harsány férfihang, majd annak forrását keresve
végignézett a termen, s megpillantotta az éppen őt
fürkésző zord tekintetű férfit Meg sem lepődött, hisz
hozzászokott már, hogy amikor a férfiak megpillantják,
először beléjük fagy a szó, azután pedig a legkülönösebb
módokon fejezik ki csodálatukat.
Sophie szélsebesen elkapta róla tekintetét, és szóba
elegyedett a tőle balra álló férfival, miáltal tökéletes
profilját mutatta a Lordnak.
– Ki az az úriember, aki az imént érkezett? – kérdezte
Sophie halkan.
Mellette álló gavallérja adta meg a választ
– Lord Rothwyn. Talán még nem ismeri?
– Eddig még sosem láttam – felelte Sophie.
– Furcsa, hóbortos fickó, szeszélyes természettel
áldotta meg az ég, de pokolian gazdag, és a régens
kikéri a véleményét minden bolondos építkezésével
kapcsolatban.
– Nos, ha neki tetszik a brightoni pavilon, biztosan
nem normális! – jelentette ki Sophie. – Valaki tegnap azt
mondta nekem, olyan, mint az őrült hindu rémálma!
– Az illető fején találta a szöget! – felelte a
fiatalember.
– Ha jól sejtem, Rothwyn épp arra készül, hogy
megismerkedjék önnel.
Lord Rothwyn szemmel láthatóan megkért valakit,
mutassa be Sophie-nak, és közös ismerősük
társaságában épp feléjük tartott.
– Miss Studley – szólt az ismerős –, hadd mutassam be
magának Lord Rothwynt. Úgy vélem, a társaság e két
különleges ékessége mindenképpen meg kell, hogy
ismerje egymást.
Sophie szeme csillogó kék, mosolya módfelett
elbűvölő volt.
Lord Rothwyn oly eleganciával hajolt meg, amire
Sophie nem is számított, s miközben kecses mozdulattal
viszonozta a bókot, gondosan ügyelt rá, hogy tekintetük
találkozzék.
– Mostanáig vidéken tartózkodtam, Miss Studley –
szólalt meg Lord Rothwyn az ő mély hangján –, de mint
látom, időközben égi hatalommal bíró csillag szállt le
közénk, és egycsapásra kiforgatta sarkaiból a világot!
Így kezdődött az a viharos, heves, szenvedélyes és a
maga módján erőszakos udvarlás, mely Sophie-t
egészen megzavarta. Szinte a nap minden órájában
érkeztek tőle a virágok, levelek és ajándékok.
Lord Rothwyn sétakocsikázásra hívta Sophie-t,
édesanyjával együtt invitálta őket operapáholyába,
estélyt akart adni a Rothwyn-kastélyban a tiszteletükre.
Mint Lalitha később megtudta, ez az estély
pompázatosabb és nagyszabásúbb volt mindazoknál,
ahová Sophie-t, eladdig meghívták.
– Őfelsége a király is ott volt! – mesélte Sophie
elragadtatva, s miközben gratulált nekem az
eljegyzésemhez, nem, kerülte el a figyelmét, hogy Lord
Rothwyn úgyszintén a lábaim előtt hever! _
– Gondolom, ezt nem is lehet nem észrevenni! –
felelte Lalitha.
– Odavan értem! – állapította meg Sophie
elégedetten. -Ha ő kéri meg a kezem előbb, s nem
Julius, én bizony igent mondtam volna neki!
Aztán egyszer csak, Lalitha úgy érezte, az utolsó
pillanatban, Sophie eldöntötte, hogy megszökik Lord
Rothwynnel.
– Ez azt jelenti, hogy le kell mondanom a fényes
esküvőről. Nem lesznek koszorúslányok, nem lesz
fogadás, és nem tudom fölvenni a gyönyörű
menyasszonyi ruhámat – sopánkodott –, de Őlordsága
megígérte, hogy hatalmas fogadást rendez, amint
visszatérünk a nászutunkról.
– Az embereket talán… megdöbbenti… ha ilyen csúnyán
elbánsz Mr. Vertonnal – szólalt meg félénken Lalitha. le
– Ezért még nem fogják visszautasítani a Rothwyn
kastélyba szóló meghívást – szögezte le Sophie –,
mindenki tudja, hány estélyre számíthatnak Juliustól,
amíg nem lesz belőle herceg.
 – Azért én mégiscsak azt gondolom, ahhoz kéne
hozzámenned, akinek a szavadat adtad – szólt Lalitha
csöndesen.
– Törődöm is én ilyesmivel! – felelte Sophie.- No,
persze gondom lesz rá, hogy tudassam Őlordságával,
mekkora áldozatot hozok érte.
– Vajon azt hiszi, szereted őt? – kérdezte Lalitha.
– Persze, hogy azt hiszi – felelte Sophie –,
természetesen azt mondtam őlordságának, hogy fülig
szerelmes vagyok belé, s kizárólag azért szököm meg
vele, mert nem tudok nélküle élni.
Sophie elnevette magát, de ez a kacaj nem volt épp
kellemes.
– Tudnék én szeretni bárkit, aki olyan gazdag, mint
Lord Rothwyn – mondta –, de azért fáj a szívem a
hercegi eperlevél miatt, olyan jól állt volna az
aranyszőke hajamhoz.
Halkan felsóhajtott, majd így szólt: – Nos, még az is
megeshet, hogy őlordsága nem él túl sokáig. Akkor meg
én gazdag özvegy leszek, és feleségül mehetek
Juliushoz, ha végre már ő lesz a herceg!
– Sophie! – kiáltott fel Lalitha. – Szégyellhetnéd
magad, amiért ilyet mondasz!
– Ugyan miért? – érdeklődött Sophie. – Elvégre
Elisabeth Gunning igazán nem volt szebb nálam, mégis
két herceghez ment hozzá. Mindenki úgy hívta, a „dupla
hercegnő”!
Lalitha nem válaszolt, hisz belátta, Sophie-ra
semmilyen érv hatna.
Már ott ült a fésülködő-asztalkánál, s újból
elégedetten nézegette magát a tükörben.
– Nem is tudom, megfelelő öltözék-e ez a
lányszöktetéshez – fontolgatta –, mindenesetre
mostanában még meglehetősen hűvösek az esték,
úgyhogy fölveszem a hermelin galléros kék
bársonyköpenyemet is.
– Őlordsága ide fog jönni érted? – kérdezte Lalitha.
 – Nem dehogy! – felelte Sophie. – Azt hiszi, a Mama
semmit nem tud az egészről, s ha bármit sejtene,
meghiúsítaná a terveinket Felkacagott.
– Nem ismeri a Mamát!
– Hol találkozol vele? – kérdezte Lalitha.
– A Grosvenor téri Szt. Alphage templom előtt. Elég
szegényes, sötét kis templom, de Őlordsága ezt
szemelte ki titkos esküvőnk színhelyéül.
Sophie ajkán megvető mosollyal folytatta – Nem
elhanyagolható szempont, hogy az ottani lelkész némi
juttatás fejében hajlandó tartani a száját, szemben a
többi felkapott pappal, aki nyomban kikottyantaná a
dolgot az újságoknak.
– És hová mentek az esküvő után?
Sophie megvonta a vállát.
– Nekem aztán mindegy, ha megvan a kényelmem.
Akkor már Lady Rothwyn leszek, s a gyűrű az ujjamon .
Ismét csönd támadt, aztán Lalitha óvatosan
megkérdezte:
– És mi lesz Mr. Vertonnal?
– Írtam neki pár sort, s a Mama azt eszelte ki, hogy az
inas még akkor adja át neki, mielőtt én a templomhoz
érnék.
Úgy véljük, illendőbb és méltányosabb, ha még a
szertartás előtt kap értesítést.
Sophie elmosolyodott.
– Ez persze csak a látszat kedvéért történik, mivel
Julius a nagymamájánál van Wimbledonban, tehát a
levelet csak jóval az esküvő után kapja meg.
Némi szünet után hozzátette:
– Viszont így sikerül elhitetni vele, hogy én nem
csapom be, azonkívül nem lesz módja párbajra hívni
őlordságát, ami módfelett kellemetlen
következményekkel járna!
– Nagyon sajnálom Mr. Vertont – mondta Lalitha alig
hallhatóan –, ő valóban szerelmes beléd, Sophie.
 – Úgy is van rendjén!- csattant fel Sophie. – De az
igazat megvallva, Lalitha, én mindig végtelenül
unalmasnak találtam!
Lalitha nem lepődött meg azon, amit Sophie mondott.
Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy Sophie-t
mindig is teljesen hidegen hagyta Mr. Verton.
Julius forró szenvedélyről tanúskodó leveleit még csak
ki se bontotta.
A tőle kapott virágokat jóformán egy pillantásra sem
méltatta, ajándékait nem találta megfelelőnek, vagy azt
mondta róluk, mást szeretett volna.
Lalitha fejéből mégsem ment ki a gondolat, hogy Lord
Rothwyn valószínűleg egy szemernyivel sem áll
közelebb Sophie-hoz.
– Hány óra van? – kérdezte Sophie a fésülködő-
asztalka mellől.
– Fél nyolc – felelte Lalitha.
– Miért nem gondoskodtál valami ennivalóról? –
kérdezte Sophie. – Igazán tudhatnád, hogy ilyenkor már
éhes szoktam lenni.
– Megyek máris, hozok neked ennivalót!
– De valami finomat ám! – figyelmeztette Sophie. –
Ami ma este rám vár, ahhoz erőt kell gyűjteni!
– Mikor találkozol Őlordságával? – kérdezte Lalitha
útban az ajtó felé.
– Fél tízkor lesz ott a templom előtt – felelte Sophie –,
de nem árt kissé megvárakoztatni, hadd
nyugtalankodjék; nem gondoltam-e meg magam az
utolsó pillanatban.
Miközben tovább nevetgélt, Lalitha kiment a
szobából.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, Sophie
visszahívta.
– Közben el is küldheted az inast – mondta. – Beletelik
egy jó órába is, mire Wimbledonba ér. Ott a levél az
asztalon.
– Meg fogom találni – felelte Lalitha.
 Újból behúzta maga mögött az ajtót, lement az
emeletről. Megtalálta a Sophie csúf macskakaparásával
írott levélkét, egy kicsit elgondolkodott.
Váltig az volt az érzése, hogy Sophie olyan
jóvátehetetlen baklövést követ el, amit esetleg meg fog
bánni. Aztán arra gondolt, neki ehhez semmi köze.
A levélkével a kezében lement a sötét, keskeny
lépcsőn a földszintre.
Kevés cselédet tartottak, s azok sem tartoztak a
legmegfelelőbbek közé, gyakorta elhanyagolták
kötelességeiket mivel Lady Studley minden fillére,
amivel rendelkezett, de a nem létező pénze is elment a
házbérletre meg Sophie ruháira.
Mindent bevetettek annak érdekében, hogy csapdába
csalják a gazdag és előkelő, férjjelöltnek kiszemelt
ifjakat, s ezt siker is koronázta. Ettől egyedül Lalitha
szenvedett.
Amíg vidéken éltek, még édesapja halála után is
tovább szolgált a háznál sok régi cseléd, hisz ott élték le
az életüket.
Londonban viszont hol a szakácsnőt, hol a szobalányt,
hol a komornát, hol a kifutófiút kellett helyettesítenie,
dolgozott megállás nélkül, éjt nappallá téve.
Mostohaanyja világ életében ki nem állhatta, s az
édesapja halála után még csak meg se kellett játszania,
hogy utálaton kívül egyebet is érez iránta.
Odahaza, azon cselédek körében, akik Lalithát
kisbaba korától fogva ismerték, Lady Studley legalább
valamelyest kénytelen volt visszafogni magát, kevésbé
nyíltan zsarnokoskodhatott felette.
Londonban ilyesmi nem zavarta. Lalithából
egyszerűen rabszolga lett, akinek a legalantasabb
munkát is el kellett végeznie, s ha tiltakozott,
kegyetlenül megbüntették.
Lalitha néha úgy érezte, azért kínozza ennyire a
mostohaanyja, hátha belehal, s ilyenkor arra gondolt, ez
nem is áll távol a valóságtól.
 Egyedül ő tudta az igazságot; csak ő tudta, hogyan
teremthette meg Lady Studley a maga és a lánya új
életét, az ő halála pedig csak megkönnyebbülést
jelentene nekik.
Aztán azt mondta magában Lalitha, bizonyára túl
sötéten látja a dolgokat, s csak azért támadnak ilyen
gondolatai, mert a betegség miatt nagyon legyengült.
Azért kellett jóval a felépülése előtt felkelnie, mert
amíg az ágyat nyomta, egész egyszerűen nem kapott
egy falat ennivalót sem.
Lady Studley megtiltotta a háznál szolgáló összes
cselédnek, hogy bármit is bevigyenek neki.
Miután már teljesen legyengült a több napi éhezéstől,
nem maradt más választása, kénytelen volt minden
erejét összeszedve felkelni, hogy éhen ne haljon.
– Ha már elég jól vagy ahhoz, hogy egyél, akár
dolgozhatsz is! – jelentette ki mostohaanyja, s ő máris
azon kapta magát, hogy ellátja az összes korábbi
feladatát, amit rajta kívül senki nem végzett el a ház
körül.
Ahogy végigvonszolta magát a konyhához vezető
hideg, köves folyosón, képtelen volt szemet hunyni
afelett, mekkora a piszok, mennyire ideje volna
felmosni.
Csakhogy erre nincs kit megkérni, neki kell
megcsinálnia, de talán a mostohaanyja majd nem veszi
észre.
Benyitott a barátságtalan, rideg konyhába, amire
igazán ráfért volna egy kis csinosítgatás, ráadásul lévén
alagsori helyiség, alig szűrődött be némi fény a
mennyezet tövében lévő kicsiny ablakon.
A szinte mindenesnek befogott inas az asztalnál
üldögélt a pohár söre mellett.
Egy slampos asszonyság, csimbókos ősz haja
kikandikált a főkötő alól, gyanús szagokat árasztó ételt
kavargatott épp a tűzhelynél.
 Ez az Írországból származó banya mindössze három
nappal azelőtt került a házhoz, és kizárólag jobb híján,
mivel azért a nyomorúságos bérért, amit Lady Studley
ajánlott fel, tisztességes szakácsnőt nem tudott szerezni
a Cselédszerző Iroda.
– Elvinné, kérem ezt a levelet Yelverton hercegné
Őnagysága házába? – kérlelte az inast Lalitha.
– Ha jól tudom, Wimbledon túlsó végén lakik.
– Máj elmék, csak mögiszom a sert – morogta az inas.
Esze ágában se volt megmozdulni, s Lalitha ebből is
megértette, hogy a szolgák mindig azonnal rájönnek,
ebben a S házban őt kutyába se veszik, így aztán még
annyira se törődtek vele, mint egymással.
– Köszönöm – felelte Lalitha halkan. A szakácsnőhöz
pedig így szólt – Legyen szíves, készítsen valamit Miss
Studley-nak.
– Csak ászt tunnám, mit – zúgolódott a szakácsnő. –
Mostan csinálom a sültet, de ammég nincs kész.
– Talán csak akad egy kis tojás, készíthetne omlettet
javasolta Lalitha.
– Észtet én nem hagyhatom itten! – jelentette ki az
asszonyság.
Akkor majd elkészítem én – mondta Lalitha.
A szakácsnő épp ide akart kilyukadni.
Lalitha nagynehezen talált egy serpenyőt, előbb el
kellett mosogatnia, aztán elkészítette Sophie-nak a
gombás omlettet.
A tálcára rátett még egy kosárkában pár szelet
pirítóst, egy kis tányéron vajat s végül egy csésze forró
kávét, majd elindult föl, az emeletre.
Nem sokkal azelőtt, hogy Lalitha kiment a konyhából,
végre az inas is rászánta magát, hogy útnak eredjen.
– Má most túl késő van Wimbledonba menni –
morgolódott az inas. – Nem ölég, ha hónap reggel mék?
– Tudja azt maga nagyon jól, hogy nem! – felelte
Lalitha.
 – Jó van, na! – mondta ő – Csak oszt ki a nyavalyának
van kedve iccaka az országúton zsiványokba botlani?
– No hisz a magafajtátul nincs is mit e´szedni!-
rikácsolta a szakácsnő. – Lóduljon má, oszt mire
visszagyütt kap valami jóféle harapnivalót!
– A´ jó lesz! – szólt amaz. – Mer különben kirángatom
én az ágybul is!
Ahogy Lalitha tálcával a kezében fölfelé ment a
lépcsőn, az jutott eszébe, mit szólna az édesanyja, ha
hallaná, hogy a szolgálók így beszélnek a jelenlétében.
Valahányszor eszébe jutott az édesanyja, mindig
könnyek szöktek a szemébe, s ilyenkor igyekezett
kizárólag arra figyelni, amit épp csinált. Majd összeesett
a fáradtságtól, egész nap azt se tudta, mihez fogjon
előbb.
Amellett, hogy kitakarította majdnem az egész házat
és megvetette az ágyakat, Sophie ezerszer utasítgatta,
vigyen neki ezt vagy azt.
Sajgott a lába, s arra vágyott, bárcsak legalább egy
pillanatra leülhetne megpihenni. Ám e kiváltságban
aligha lehetett része mindaddig, míg a többiek
nyugovóra nem tértek.
Benyitott Sophie hálószobája ajtaján, bevitte a tálcát.
– Mi tartott ennyi ideig? – nyűgösködött Sophie.
– Bocsáss meg – felelte Lalitha –, de semmi nem volt
készen, s az a sült, amit a szakácsnő épp csinál, nem
valami bizalomgerjesztő.
– No és mit hoztál nekem? – kérdezte Sophie.
– Omlettet készítettem – felelte Lalitha –, nem
találtam semmi egyebet.
– Képtelen vagyok megérteni, miért nem lehet
elegendő ételt hozatni, soha nincs semmi, amikor
megéhezem – háborgott Sophie. – Még ennyit se lehet
elvárni tőled?
– A hentes, akinél vásárolni szoktunk, nem hitelez
nekünk többet, míg ki nem fizetjük a tartozásunkat –
mentegetőzött Lalitha.
 – A halkereskedő pedig akkor járt itt ma reggel,
amikor édesanyád nem volt itthon, különben sem ad
nekünk hitelbe már egy árva keszeget sem. – Kifogást
persze mindig találsz! – zsörtölődött Sophie.
– Add már azt az omlettet!
Miközben jóízűen megette, Lalithának az volt az
érzése, mindenáron szeretne hibát találni, de
kétségkívül Ízlett neki az étel.
– Tölts kávét!- utasította, de Lalitha másra figyelt.
– Azt hiszem, valaki be akar jönni – mondta. – Mintha
kopogtató hangját hallottam volna. Jim elment
Yelvertonékhoz a levéllel, a szakácsnő pedig biztos nem
fog ajtót nyitni.
– Akkor talán méltóztass te beengedni – vetette oda
Sophie bántó hangsúllyal.
Lalitha ismét kiment a szobából, sietett le a
földszintre
Kinyitotta a bejárati ajtót.
Libériás inas várakozott odakinn, egy levélkét adott
át.
– Miss Sophie Studley-nak szól.
– Köszönöm – mondta Lalitha.
Az inas kalapját megemelve sarkon fordult, ő pedig
becsukta az ajtót.
Lalitha arra gondolt, bizonyára egy újabb
szerelmeslevél, jóformán nem telt egy óra úgy, hogy ne
érkezett volna Sophie-nak valami efféle.
Nem tétovázott, indult is fölfelé az emeletre.
Ám amint a lépcsőfordulóhoz ért, a hátsó szoba felől
kiáltás hallatszott.
Lady Studley az első emeleten választott ki magának
egy kis hálószobát, mert nem szerette a lépcsőt.
Sophie hálószobája a második emeleten volt, ahol a
többi hálószoba is.
Lalitha letette a levélkét a lépcsőfordulóban levő kis
asztalkára, s szaladt a mostohaanyja hálószobájához
vezető kis folyosón.
 Lady Sudley a fogadáshoz öltözve állt az ágy mellett,
fél órán belül oda kellene érnie.
Valaha, fiatal korában szép asszony lehetett, de
időközben csúnyán elhízott, s ahogy öregedett, egyre
durvábbak lettek az arcvonásai.
Az ember el sem tudta képzelni, hogy ő a bájos
Sophie mamája, bár ezzel együtt, ha úgy akarta, tudott
vonzónak mutatkozni.
Társasági összejövetelek alkalmával pedig elővette
azt a megnyerő modorát, ami miatt az emberek
kellemes beszélgetőtársként könyvelték el.
Csak azok tudták róla, milyen durva, zsarnokoskodó
és kegyetlen szokott lenni, akik vele éltek.
Soha meg sem próbálta féken tartani indulatait,
hacsak nem volt valami célja vele, s Lalitha összerezzent
a félelemtől, amikor észrevette, hogy már megint majd
szétveti a düh.
– Ide gyere, Lalitha! – kiáltott rá mostohalányára,
amint az belépett a szobába. Lalitha félénken
engedelmeskedett a parancsnak, és Lady Studley egy
csipkeruhát nyújtott feléje, melynek legalsó fodra
leszakadt.
– Nem megmondtam már tegnapelőtt – rivallt rá –,
hogy varrd meg ezt!
– De igen – felelte Lalitha – csakhogy azóta, igaz
lelkemre, egy perc időm se volt rá, este pedig nem
tudom csinálni.
Nagyon fáj a szemem, ezt a finom csipkét különben is
csak napvilágnál lehet jól látni.
– Örökké mentségeket keresel az ügyetlenségedre
meg a lustaságodra! – háborgott Lady Studley.
Ránézett Lalithára, s olyan dühvel kezdett el
szitkozódni, mintha a lány felbukkanása gerjesztette
volna haragra.
– Te lusta kis disznó! Örökké csak a napot lopod meg
az én pénzemet ahelyett, hogy végeznéd a dolgodat.
Nem megmondtam már ezerszer, nem vagyok hajlandó
ezt eltűrni! Ha egyszer azt mondom, csinálj meg
valamit, te azonnal meg is fogod csinálni! Megértetted?
Földhöz vágta a csipkeruhát, s az Lalitha lába elé
esett. – Vedd fel! – rivallt rá –, ha pedig ilyesmi még
egyszer előfordul, úgy móresre tanítalak, hogy azt
egyhamar nem felejted el!
Eközben a szoba túlsó végébe sietett, s onnan egy
sétabottal tért vissza.
Ahogy Lalitha lehajolt, hogy felvegye a ruhát a
földről, rájött, mire készül a mostohaanyja.
Megpróbált kitérni előle, de későn kapott észbe.
Mostohaanyja ütötte-verte teljes erejéből, úgyhogy
Lalitha térdre rogyott, s amikor fájdalmában felnyögött,
még hevesebben záporoztak az ütések a vállára és a
hátára.
Lalithán egy Sophie-tól örökölt ruha volt, jóval
nagyobb, mint az ő mérete.
Megpróbálta magára igazítani, de mindössze annyit
tudott tenni, hogy felhajtotta, így aztán többé-kevésbé
elfogadhatóan állt rajta, de azért látszott, hogy bő neki.
Amióta pedig az elmúlt hetekben tovább fogyott, a
ruha is egyre jobban lötyögött rajta.
A botütések nyomán kiserkent a vére, új sebek
keletkeztek, és a még teljesen be nem gyógyult
korábbiak ismét felfakadtak.
– Te nyavalyás kis féreg! – rikácsolt Lady Studley –
Mit képzelsz, ki vagy te? Addig verlek, míg meg nem
tanulsz engedelmeskedni!
Lalitha csak egyszer nyögött fel, azután elnémult.
Ahogy már máskor is előfordult, az iszonyatos
fájdalomtól és a rémülettől úgy érezte, nem kap levegőt.
Az ájulás környékezte, de az elviselhetetlen kínok mégse
hagyták, hogy elveszítse eszméletét.
Egyik ütés a másikat érte, míg aztán elsötétült a világ
Lalitha szeme előtt, s ebben a sötétségben minden
újabb ütleg mint egy-egy lángnyelv csapott fel.
Aztán egyszer csak hirtelen kivágódott az ajtó.
 – Mama! Mama! – Sophie oly éles, parancsoló hangon
kiáltozott, hogy Lady Studley karja félúton állt meg a
levegőben.
– Mit gondol, Mama, mi újság? – kérdezte Sophie.
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezett vissza Lady
Studley.
Sophie a földön vonagló Lalitháról tudomást sem véve
átnyújtotta édesanyjának a levelet, amit Lalitha a
lépcsőfordulóban tett le.
– Yelverton hercege haldoklik! – kiáltotta.
– Haldoklik? – álmélkodott Lady Studley. – Honnan
veszed?
– Valaki Julius nevében azt írta, hogy neki
haladéktalanul Hampshire-ben kellett utaznia, ezért
nem tudott személyesen felkeresni engem.
– Mutasd gyorsan! – Lady Studley kiragadta a levélkét
lánya kezéből.
Odament a fésülködő-asztalkához, hogy a gyertya
fényénél meg tudja nézni, mi áll benne.
Hangosan olvasta „Mr. Julius Verton kért meg, hogy
tudassam önnel, kedves kisasszony, miszerint
legőszintébb sajnálatára, szándékával ellentétben nem
áll módjában ma este személyesen tiszteletét tenni.
Főméltóságú nagybátyja, Yelverton hercege
betegágyához szólította őt a kötelesség, minek okából
azon nyomban útnak indult Hampshire-be. Az a
sajnálatos körülmény állott elő, hogy a Főméltóságú úr
talán már a reggelt sem éri meg.
Maradok őszinte tisztelettel
az ön híve Christopher Dewar”
– Érti, kedves Mama, miről van szó? – lelkendezett
Sophie diadalittasan.
– Nahát, micsoda fordulat! – kiáltott fel Lady Studley
– Lord Rothwyn meg vár rád!
– Az igaz – felelte Sophie –, de én akkor is hercegnő
akarok lenni!
 Sophie annyira izgatott lett, hogy Lady Studley
igyekezett lecsillapítani.
– No, nyugodj meg, persze, hogy hercegnő leszel,
ehhez nem férhet kétség!
– Valahogy meg kell mondanom Lord Rothwynnek,
hogy nem megyek hozzá feleségül – mondta Sophie
elbizonytalanodva –, ha hiába vár, nem fog
megbocsájtani.
– Magára vessen! – csattant fel Lady Studley – Nem
kellett volna mindjárt ezt a lányszöktetést kieszelnie.
– Azt mégse lehet hagyni, hogy hiába várjon –
jegyezte meg Sophie.
Egyszercsak hangosan felsikoltott. – Mama!
– No, mi baj? – kérdezte Lady Studley.
– A levél, amit Juliusnak írtam! Már szóltam
Lalithának, hogy küldje el vele az inast!
Mindketten Lalithára néztek, aki akkor próbált meg
feltápászkodni a földről.
Haja kibomlott, s csapzottan hullott rá sajgó sebekkel
borított vállára.
Arcát eltorzította a fájdalom, szemét még ki sem
tudta nyitni.
– Lalitha! Mit csináltál a Mr. Vertonnak szóló levéllel?
– szögezte neki a kérdést Lady Studley.
Időbe tellett, mire Lalitha meg tudott szólalni, akkor
is komoly erőfeszítésébe került megformálni a szavakat
– Odaadtam… az inasnak… az meg már… elment!
– Elment? – sikoltotta Sophie – Utol kell érni!
– Semmi gond – mondta Lady Studley nyugodtan –,
Julius úgysincs a nagyanyjánál, mint ahogy gondoltuk.
– Hogyhogy? – kérdezte Sophie. – Ez a mit tudom én,
ki, Mr. Dewar azt írja, elutazott Hampshire-be.
– Ó, hát persze – sóhajtott fel Sophie
megkönnyebbülten.
– Azt kell tennünk – folytatta Lady Studley –, hogy
holnap kora reggel áthajtatunk Wimbledonba, és
visszaszerezzük a levelet. Majd azt fogod mondani, hogy
valamit azóta másképp gondolsz, ebben nincs semmi
különös. Akkor aztán apró darabokra téped, s azt is
elfelejted, hogy valaha megírtad.
– Hogy a Mama milyen okos! – hálálkodott Sophie.
– Ha nem lennék az, te most nem ott lennél, ahol vagy
– felelte Lady Studley
– És mi legyen Lord Rothwynnel?
– Tudomására kell hoznunk, hogy meggondoltad
magad.
Lady Studley egy pillanatra elgondolkodott, majd így
szólt:
– A valódi okot persze nem tudhatja meg. Csak annyit
kell neki mondani, hogy végiggondoltad a dolgot, és
rájöttél, a becsületed nem engedi, hogy megszegd az
adott szavad, így hát megtartod Julius Vertonnak tett
ígéretedet.
– Igen, egész biztos, hogy ez lesz a legjobb – helyeselt
Sophie. – írjak neki levelet?
– Persze, írjál – hagyta rá Lady Studley.
Aztán egyszercsak észbe kapott.
– Nem, nem! Szó sem lehet róla! Isten őrizz, hogy
bármi nyoma maradjon! Az ember a legkínosabb
helyzetből is kimagyarázhatja magát, ha nincs kézzel
fogható, írott bizonyíték.
– Semmi kedvem beszélni vele! – mondta Sophie
riadtan.
– Ugyan miért? – érdeklődött az anyja.
– Megmondom őszintén, Mama, én bizony félek tőle!
Olyan szívós és erőszakos, előbb-utóbb még kiszedné
belőlem az igazságot. Addig faggatna, míg ki nem
szaladna a számon valami.
– Sose voltam róla meggyőződve, hogy ő az igazán
neked való férj – mondta Lady Studley. – Ha viszont te
nem mégy, valaki másnak kell odamenni.
– De nem a Mamának! – vágta rá Sophie. – Én örökké
azt hajtogattam neki, hogy a Mamának mennyire nem
lenne ínyére a lányszöktetés.
 Sophie vidáman nevetgélt.
– Annál inkább ragaszkodott hozzá.
– Nem vagyok meglepve – felelt Lady Studley –, a
nehézségek csak találékonyabbá teszik a férfiakat.
– Akkor hogy foguk neki megmondani? – kérdezte
Sophie.
– Majd Lalitha megmondja – válaszolta Lady Studley.
– Bár a jó ég tudja, mekkora szamárságot fog művelni.
Lalitha addigra már nagynehezen fölegyenesedett,
alig állt a lábán, imbolyogva indult az ajtó felé, karján a
csipkeruhával.
– Te meg most hova mész? – rivallt rá Lady Studley.
Lalitha nem szólt egy szót sem, de megállt és
mostohaanyjára emelte tekintetét.
A verés közben eleredt könnyei már végigfolytak az
arcán, de újabb cseppek készülődtek duzzadt szemében.
Olyan falfehér lett, hogy Sophie ingerülten azt
javasolta anyjának – Adni kellene neki valamit inni, úgy
néz ki, mint aki menten meghal!
– Nem is volna kár érte! – vetette oda Lady Studley.
– Addig azért még húzza ki, míg Lord Rothwynt
értesíti – jegyezte meg Sophie.
– Folyton csak a baj van vele!- morogta Lady Studley.
Odament a mosdóállványhoz, ott tartotta azt az üveg
konyakot, amibe gyakorta belekortyolt.
Töltött belőle egy pohárba, és Lalitha felé bökött vele.
– Nesze, idd meg! – mondta – Bár rajtad ez se segít.
– Mindjárt… jobban… leszek.
– Na, akkor most jól figyelj, te szerencsétlen, mert
agyonverlek, ha nem azt teszed, amit mondok! –
fenyegetőzött Lady Studley.
Lalithának minden lépés külön erőfeszítésébe került,
de valahogy odavánszorgott a szoba másik végébe, és
elvette a poharat.
Tudván tudta, abból is csak baj lenne, ha nem inná
meg a konyakot, így hát magába erőltette.
 Bár undorodott az ízétől, mégiscsak segített neki új
erőt gyűjteni, legalább az a sötétség eloszlott a szeme
elől.
– Idehallgass, Lalitha, ha ezt a dolgot elrontod, én úgy
agyba-főbe verlek, hogy többé nem térsz észhez! –
mondta Lady Studley vészjóslóan.
– Nagyon… figyelek – suttogta Lalitha.
– Odamész a Szt. Alphage templomhoz azon a hintón,
ami fél tízkor jön ide. Lord Rothwyn ott fog várakozni, te
meg elmagyarázod neki, hogy Sophie finomabb lelkületű
és becsületesebb annál, mint hogy képes legyen
megszegni az adott szavát. Nem akarja összetörni Mr.
Verton szívét, ezért nem marad más választása,
kénytelen lesz feleségül menni hozzá.
Némi szünet után Lady Studley rákérdezett
– Megértetted?
– Igen – nyögte Lalitha –, de szépen kérem… ne
kényszerítsen erre!
– Világosan megmondtam, mit csinálok veled, ha
vitatkozni merészelsz!- fenyegetőzött Lady Studley
egyre ijesztőbben.
Újra felkapta a botot, amit félrerakott, amikor
kitöltötte a konyakot.
– Ne, Mama! – szólt közbe Sophie – Lalitha nem bír ki
több verést, ha elájul, semmi hasznát nem vesszük. A
hintó csak egy óra múlva ér ide, addig majd én beszélek
vele.
– Rendben van – sziszegte Lady Studley, mint aki
sajnálja, hogy nem verheti tovább Lalithát.
Eközben kopogtatás hallatszott a bejárati ajtó felől.
– Ez biztos az a hintó, ami értem jött – mondta Lady
Studley. – Csak az a kérdés, elmenjek-e Lady Corey-hez,
mintha mi sem történt volna, vagy maradjak itthon,
mivel szomorú híreket hallottam a herceg igen súlyos
állapotáról?
Sophie elgondolkodott.
 – Én úgy gondolom, talán jobb lenne, ha itthon
maradna. Ha Julius megtudná, hogy a Mama estélyre
ment azok után, amiről értesített bennünket, azt hinné,
hogy nincs a Mamában együttérzés.
– No lám, erre nekem is kellett volna gondolnom –
adott igazat a lányának.
– Milyen buta vagyok! Váltig Lord Rothwyn járt az
eszemben. Kitört belőle a nevetés.
– Szóval, maradjak itthon, és unatkozzam végig az
estét. Sebaj, így legalább majd terveket szövögetek. – Ó,
drágaságom, világ életemben arra vágytam, hogy
hercegi koronát lássak a fejeden!
– Hála Istennek, még idejében kiderült – szól Sophie
lelkendezve. – Sose bocsátottam volna meg magamnak,
hacsak azután tudom meg, hogy Julius herceg lett,
miután már megszöktem Lord Rothwynnel.
– Nekünk dolgozott a szerencse! – nézett rá a lányára
cinkosan Lady Studley, majd így szólt hozzá:
– Vedd le ezt a ruhát, még valami baja esik, ez az
egyik legcsinosabb ruhácskád.
– Máris átöltözöm – felelte Sophie.
– Nagyon helyes – bólogatott Lady Studley –, és vidd
magaddal ezt a madárijesztőt, látni se bírom a halálra
vált ábrázatát!
– De legalább valami hasznát is vesszük – jegyezte
meg Sophie. – Senki mást nem tudnánk most elküldeni,
hogy tudassa Lord Rothwynnel a kellemetlen hírt.
– Minden bizonnyal kellemetlenül fogja érinteni –
kuncogott Lady Studley –, Őlordságának úgy eszét vette
a szerelem, hogy én ilyet még nem pipáltam.
– Majd csak kiheveri – felelte Sophie.
Elindult az ajtó felé, s Lalitha ment utána, de Sophie
már fölért az emeltre, amikor Lalitha még csak a
lépcsőn vánszorgott fölfelé.
– Gyere már!- türelmetlenkedett Sophie, aztán végre
Lalithának sikerült bekecmeregnie a hálószobába.
 – Nagyon jól tudod, hogy egyedül nem boldogulok
ezzel a ruhával.
Lalitha lerakta a megvarrásra váró csipkeruhát, majd
így szólt
– Sophie, szépen kérlek… ne kényszeríts erre…
Rettentően félek… hogy Őlordsága… borzasztó haragra
gerjed. Azt hiszem… még édesanyádnál is… dühösebb
lesz.
– Miért nem Mamának hívod? – kérdezte Sophie.
-Annyiszor mondtuk már neked!
– Igen … bocsánat.
– Nem is csodálkozom rajta, ha a Mama elveszíti a
türelmét – mondta Sophie megvetően –, te olyan buta
vagy, Lalitha, ha pedig Lord Rothwyn is elver, csak azt
kapod, amit megérdemelsz!
– Több verést… már nem bírok ki – suttogta Lalitha.
– Ezt már máskor is mondtad – vetette oda Sophie.
Futólag vetett egy pillantást Lalitha arcára, s kissé
megenyhült
– A Mama most talán egy kicsit durvább volt a
kelleténél.
– Ő nagyon erős, te meg alaposan lefogytál, azzal a
bottal akár a csontjaidat is eltörhetné!
– Úgy is érzem… mintha eltört… volna! – mondta
Lalitha.
– Ez nem igaz, törött csonttal nem tudnál járni –
állapította meg Sophie tárgyilagosan.
– Biztos… így van – felelte Lalitha –, de Lord Rothwyn-
tól… borzasztó … félek.
– Sose láttad – mondta Sophie –, mit vagy úgy oda,
honnan veszed, hogy olyan félelmetes?
Lalitha egy szót se szólt, s ez szöget ütött a fejébe.
– Szerintem te tudsz valamit, csak eltitkolod előlem.
No, ki vele, mi az!
– Csak… találtam… egy könyvet… itt, a házban. Az a
címe, hogy „Híres angol családok legendáriuma”.
 – Nagyon érdekes – mondta Sophie. – Nekem miért
nem mutattad meg?
– Te nem nagyon szoktál olvasni – felelte Lalitha –,
meg attól is féltem… hogy felzaklatna.
– Ugyan – kételkedett Sophie –, méghogy engem
felzaklatna! Mi van benne?
– Végigvezeti Rothwynék családfáját, és azt írja, hogy
az ősük, Sir Hengist Rothwyn utazó és kalóz volt.
– Na és, aztán? – sürgette Sophie.
– Sokszor járt szerencsével… és mindenki szörnyen…
indulatos embernek ismerte.
Lalitha látta Sophie-n, hogy nagyon figyel, ezért
mondta tovább:
– A könyv azt úja, hogy ennek az ősüknek a féktelen
természete az évszázadok folyamán nemzedékről
nemzedékre öröklődött, Lord Rothwyn keresztneve,
Inigo is azt jelenti, félelmetes.
– Tiszta szerencse, hogy megmenekülök ettől az úrtól
-konstatálta Sophie.
Lalitha figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és
folytatta:
– Van a könyvben egy versike Sir Hengistről, 1540-
ben írták.
– És az miről szól? – kérdezte Sophie.
Lalitha egy pillanatra elhallgatott.
Aztán elhaló hangon mégiscsak elrebegte a verset
„Sötét szem, sötét haj,
Sötét düh, jön a baj,
Ha egy Rothwyn bosszút forral!”
Sophie felkacagott.
– Azt hiszed, megijedek egy ilyen sületlenségtől? –
vetette oda félvállról.
 MÁSODIK FEJEZET

A templom felé zötykölődő bérelt hintóban, ahol nem

neki, hanem Sophie-nak kellett volna ülnie, Lalitha azt
kívánta, bárcsak ne érezné magát olyan nyomorultul.
A verés után mostohaanyjától kapott konyak ideig-
óráig ugyan segített rajta, de ott a hintóban már valami
egészen különös, természetellenes kimerültség vett
rajta erőt, azon kívül a háta is kezdett mind
elviselhetetlenebbül fájni.
Tudta jól, csak hálás lehet Sophie-nak, amiért
megmentette őt attól, hogy mostohaanyja, mint már
annyiszor, most is eszméletlenre verje.
Csak egy héttel azelőtt történt, hogy Lady Studley
késő este berontott hozzá a hálószobájába, s valami
nevetséges okból dühében iszonyatosan rátámadt
Lalithára.
Addig ütötte-verte, míg ő eszméletlenül zuhant a
padlóra, s órákig hevert ott egy szál hálóingben.
Minden maradék erejét össze kellett szednie, hogy
képes legyen elvonszolnia magát az ágyáig.
Annyira átfázott, míg órákon át hevert a padlón, hogy
egész éjjel le sem hunyta a szemét, szüntelenül rázta a
hideg, s hiába szorította össze a száját, reggelig
vacogott a foga.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy napról napra
gyengébb, s hogy a karácsony után rátört betegség óta
már semmi ereje sincs szembeszállni mostohaanyja
kegyetlenkedéseivel.
Bizony sokszor annyira hatalmába kerítette az
elkeseredés, hogy legszívesebben a halálért könyörgött
volna imáiban, de ilyenkor mindig eszébe jutott az
édesanyja, s elszégyellte magát a gyávasága miatt.
Az ő kicsiny, törékeny és szelíd édesanyja mindig igen
nagyra becsülte a bátor embereket.
 – Mindenkinek megvan a maga küldetése az életben –
mondta egyszer Lalithának –, de az igazán nagy
próbatételekhez nem fizikai erő, hanem a lélek és a
szellem bátorsága szükségeltetik.
Ha hagyja, hogy Lady Studley elpusztítsa őt, gondolt
Lalitha, azzal csak a gyávák megoldását választja arra
az elviselhetetlen helyzetre, melybe édesapja halála
után kényszerítette bele a sors.
Már két éve élt mostohaanyjával, s még mindig nem
tudta elhinni, hogy nem csupán álmodja azt a sok
rémséget, amit el kellett viselnie nap nap után.
Amikor gyerekkori emlékeit idézte fel, önfeledt és
boldog időszak jelent meg lelki szemei előtt, mintha
minden napot beragyogott volna a napfény.
Pedig édesanyja sokat betegeskedett, és ahogy teltek-
múltak az évek, egyre szűkösebben éllek, nemigen jutott
pénz arra, amit szerettek volna.
Ez azonban nemigen vetett árnyékot az életükre, hisz
ők annyira boldogok voltak együtt.
Az örökké vidám és barátságos édesapját egytől egyig
mindenki szerette és tisztelte, aki ott élt és dolgozott a
birtokon.
Ahogy Lalitha felcseperedett, lassanként rájött, ők az
édesapja engedékenysége miatt nem boldogulnak
jobban.
A papát soha nem vitte rá a lélek, hogy keményen
behajtsa bárkitől is a neki járó bérleti díjat, vagy hogy
kitegye a szűrét a már hosszú ideje nem fizető
bérlőknek.
Arra gondoltam, adok neki még egy lehetőséget
szokta mondogatni ilyenkor kissé röstellkedve.
Ezért aztán soha nem jutott pénz a szükséges
javításokra, új szerszámokra, de még az édesanyjára
meg őrá sem.
Az édesanyja ezen könnyen túltette magát.
Nekem mindennél nagyobb boldogság mondogatta
sokszor Lalithának, hogy olyan férjjel és gyermekkel
ajándékozott meg a sors, akiket a világon a legjobban
szeretek!
Színes és mozgalmas volt az életük, pedig abban a
világtól elzárt házban, ahol a Studley-családnak már az
ötödik nemzedéke lakott, bálokat és estélyeket aligha
lehetett rendezni.
Ez az Isten háta mögötti birtok gazdálkodásra
nagyonis alkalmas volt, de a környéken más nemigen
lakott, társaságuk szinte egyáltalán nem akadt.
– Amikor majd nagylány leszel, el fogsz menni
Londonba, hogy te is kivedd a részed abból a rengeteg
mulatságból, amit fiatal koromban én annyira élveztem
– mondogatta Lalithának az édesanyja.
– Nem vágyom én bálokba, fogadásokra, nagyon jó
nekem itt veled meg a papával – felelte ilyenkor Lalitha.
– Igen ám, de minden édesanya szeret büszkélkedni a
lányával – incselkedett vele az édesanyja. Különben is,
miután végigélveztem a londoni báli szezont, szépen
visszajöttem vidékre, és feleségül mentem ahhoz a
férfihoz, akivel már kisgyerekkorunk óta ismertük
egymást. – Aztán mosolyogva hozzátette – Épp az a kis
kirándulás a londoni előkelők világába győzött meg
arról, hogy édesapádnak kerek e világon nincsen párja,
és én az egész életemet vele együtt szeretném leélni.
– Nem mindenkinek adatik ekkora szerencse, mama –
mondta Lalitha egy alkalommal – nagyapa birtokai egy
karnyújtásnyira voltak a papáékétól, jóformán át
lehetett integetni. Én ugyan kinek integessek?
– Ebben igazad van – látta be a mama –, ezért kell
nekünk minden fillért félretenni, hogyha majd elmúlsz
tizenhét éves, az összes londoni gavallért elüvöltesd a
bájos arcocskáddal.
– Én sose leszek olyan szép, mint a mama!
– Te most hízelegsz! – mosolyodott el az édesanyja.
– A papa azt mondja, soha életében nem látott szebb
nőt, és szerintem igaza van.
 – Ha majd akkor is így gondolod, ha Londonból
visszajöttél, talán még el is hiszem – felelte az
édesanyja.
Lalithának azonban nem jutott ki a londoni báli
szezonból.
Édesanyja váratlanul, minden előzmény nélkül
meghalt egy hideg téli napon.
Lalithát, akárcsak az édesapját, olyan felkészületlenül
érte ez a szörnyű csapás, képtelenek voltak felfogni,
hogy megtörtént.
A minap még körülvette őket szerető
gondoskodásával, csilingelő nevetése betöltötte a házat.
Aztán mire föleszméltek, nem maradt belőle más,
csak a sírhant a templomkertben, s a házra néma csönd
telepedett.
– Hogy történhetett ez meg? – kérdezte Lalitha az
édesapját.
– Hiszen még csak nem is tudtam, hogy beteg –
sopánkodott az édesapja naphosszat.
Édesanyja halála után nem sokkal Lalitha rádöbbent,
hogy az édesapja követni fogja őt a sírba.
Addig boldog és életvidám édesapja egyik pillanatról
a másikra búskomorságba esett, begubózott és az
ivásba menekült.
Többé már semmi nem érdekelte, amiben korábban
örömét lelte. Lalitha hiába tett meg minden tőle
telhetőt, hogy megvigasztalja, nem sikerült.
Egy téli éjszaka, amikor valamelyik kocsmából tartott
hazafelé, ahol új szokása szerint leitta magát a sárga
földig, baleset érte.
Csak reggel találtak rá, s akkor már igen súlyos
állapotban volt.
Hazavitték, ápolták, s bár még vagy két hónapot
végigszenvedett, egy pillanatra sem tért vissza az
életkedve.
Ekkor bukkant fel Mrs. Clements, mindenáron
segíteni akart nekik.
 Lalithában nyomban felidéződött az az egy évvel
korábbi beszélgetés, amikor az édesapja ebéd közben
így szólt az édesanyjához
– Kedvesem, emlékszik még arra a rókaképű fickóra,
akit Clements-nek hívtak? A patikát vezette Norwich-
ben.
– Hogyne emlékeznék – felelte Lalitha édesanyja –
sose kedveltem, pedig a munkájában nem lehetett
találni kivetnivalót. Azért támogattuk a boltját, mert
már édesapám és az ő édesapja is így tett évek hosszú
sora óta.
– Az a Clements nem is norfolki – mosolyodott el a
mama –, igaz ugyan, hogy már régóta itt él.
– Bizony – felelte Sir John –, ezért éreztem
kötelességemnek, hogy segítsek a lányán.
– A lányán? – kérdezte a felesége. – Úgy rémlik,
valami nagy bajba keveredett…
– Igen, igen – felelte Sir John –, még tizenhét éves
sem volt, amikor megszökött egy katonatiszttel.
– Az öreg Clements tajtékzott, azt mondta, többé
szóba sem áll a lányával.
– Persze, most már emlékszem az esetre – szólt Lady
Studley –, bár akkor mi még csak jegyben jártunk.
Édesanyám nem tudott napirendre térni afölött, hogy
egy fiatal lány képes így viselkedni a szüleivel szemben,
de hát a mama akkor még túl szigorú volt.
– Meghiszem azt! – Sir John arcán kis mosoly bujkált.
– Engem se fogadott valami nagy lelkesedéssel, amikor
udvarolni kezdtem magának!
– Annál jobban megkedvelte, miután már
összeházasodtunk – igazította ki Lady Studley szelíden
mert látta, milyen boldog vagyok.
Tekintetük a teljes egyetértés jegyében találkozott, s
Lalitha, aki mindvégig figyelt, ekkor közbeszólt
– Mi lett Mr. Clements lányával?
 – Épp ezt kezdtem mesélni – felelte Sir John. –
Visszatért. Ma reggel találkoztam vele, azt kérdezte
kiadnék-e neki egy kis házat.
– Nem hinném, hogy egy efféle teremtés kívánatos
volna a birtokon – jegyezte meg Lalitha édesanyja.
– Nagyon megsajnáltam – mondta Sir John –, arról az
emberről, akivel megszökött, kiderült, hogy példátlan
gazember. Sose vette el feleségül, és pár év múltán
faképnél hagyta.
Egyedül kellett boldogulnia, és felnevelnie a
gyermekét, házaknál szolgált.
– Ha még élne az öreg Mr. Clements, hát ebbe halna
bele – mondta Lady Studley. – Mindig nagyon
fennhordta az orrát, egyszer polgármesternek is
jelöltette magát.
– Nos, a Clements-családnak semmi köze ehhez a
fekete bárányhoz, de nem volt szívem megtagadni a
kérést.
– Kiadta neki az egyik házat? – hüledezett a felesége.
– Igen, ami a templomhoz közel van – szabadkozott
Sir John –, kicsi ugyan, de egy asszonynak meg a
gyermekének elegendő.
– Talán nem kellett volna megint ilyen jószívűnek
lennie, kedvesem – mondta Lalitha édesanyja –, nem
hinném, hogy szívesen látják itt a környéken.
– Valószínűleg szóba sem áll majd a falubeliekkel –
felelte Sir John –, úgy fest, mint akinek ez rangján aluli
volna.
Még mindig szép asszony, a lánya pedig körülbelül
egyidős lehet Lalithával.
Némi szünet után kissé bizonytalanul tette hozzá
– Felajánlotta, hogyha bármi segítségre volna
szükségünk a ház körül, ő boldogan áll
rendelkezésünkre.
– Azt elhiszem – vágta rá Lalitha édesanyja csakhogy
szerencsére nem szorulunk rá!
 Lalitha egészen addig nem is találkozott Mrs.
Clements névre hallgató bérlőjükkel, míg az édesanyja
meg nem halt.
Akkor váratlanul előkerült, s épp a legnehezebb
időszakban ajánlotta fel szolgálatait.
Az idősebb cselédek közül kettő visszavonult, így nem
maradtak elegen.
A tél folyamán pedig csúnya járvány ütötte fel a fejét,
s azok hárman, akiket ez az ottmaradottak közül nem
vett le a lábáról, már nem győzték a munkát.
Sir John akkor már semmivel sem törődött.
Csak ült magába roskadva a dolgozószobájában,
hajtotta fel egyik pohár italt a másik után, vagy a
környék valamelyik kocsmájában vedelt, s minden
alkalommal olyan részegen tért haza, hogy még ágyba
bújni se volt képes segítség nélkül.
Mrs. Clements azt kérdezte Lalithától, nem volna-e
ellenére, ha segítene neki, ő pedig mélységes
elkeseredésében elfogadta az ajánlatot.
Rövidesen már nélkülözhetetlennek mutatkozott a
háztartás vezetésében, és kivívta Lalitha csodálatát
azzal, ahogyan Sir Johnnal elboldogult.
Egyedül Mrs. Clements-nek sikerült őt rávennie, hogy
néha egyen is pár falatot, ne csak igyon.
Mrs. Clements gondoskodott róla, hogy mire hazatér
szokásos körútjáról, már lobogjon a tűz a kandallóban, s
odakészítsék neki a kedvenc papucsát.
Egyedül Mrs. Clements tudta rábírni, hogy döntést
hozzon a birtokkal kapcsolatos ügyekben, másra rá se
hederített.
Amikor azután Sir Johnt oly rémes állapotban hozták
haza a baleset után, mi sem volt természetesebb, mint
hogy Lalitha őhozzá fordult segítségét.
– Legyen nyugodt, kedveském, én majd ápolom –
mondta Mrs. Clements.
Lalitha végső kétségbeesésében hálás volt, hogy akad
valaki, akire számíthat.
 Később Lalitha már szemrehányást tett magának,
amiért nem vette észre, hogy mi folyik körülötte.
A halk szavú, megnyerő és végtelenül együttérző
asszony szerepét játszó Mrs. Clements azonban a
tizenhét éves Lalithánál sokkal kevésbé jóhiszemű és
tapasztaltabb embereket is be tudta volna csapni.
Odaköltözött hozzájuk, s hozta magával a lányát is.
Sophie ugyanolyan elbűvölőnek mutatkozott, mint az
anyja, és Lalitha örömmel vette, hogy egy vele egykorú,
meseszép lány lehet a pajtása, hisz ilyenben még soha
sem volt része.
Csak nagyritkán jutott eszébe, hogy Sophie túl sokat
enged meg magának, rendre kölcsönkéri az ő ruháit, s
olyan apróbb dolgokat, mint kesztyű, sál, szalagok,
többé vissza sem ad.
Aztán arra gondolt, nem szabad önzőnek lennie, neki
oly sok mindene van, Sophie-nak meg jóformán semmi.
Mrs. Clements csak akkor mutatta ki a foga fehérjét,
miután Sir John meghalt, lezajlott a temetés, és a
barátok elutaztak.
Síri csend honolt a házban, bármerre bolyongott
Lalitha, sehol nem lelte a helyét, másra sem tudott
gondolni, mint hogy édesanyja és édesapja elvesztése
után neki már az égvilágon senkije sincs. Egyszer csak
rájött, az egyetlen, amit tehet, hogy ír az édesanyja
bátyjának, aki még régebben elköltözött Norfolkból, és
Cornwallban telepedett le.
Sok-sok évvel azelőtt vett ott magának birtokot, s a
nagypapa halála után sem tért vissza.
Édesanyja mindig azt tervezgette, egy napon
fölkerekednek. s meglátogatják őt.
– Imádni fogod Ambrose bácsit! mondta neki az
édesanyja. – Tudod, ő az én bátyám, és amikor kicsik
voltunk, ő szerettette meg velem a vidéki életet annyira,
hogy a londoni nyüzsgés soha nem vonzott igazán.
Valahogy mégsem adódott rá alkalom, vagy a
pénzükből nem futotta rá, hogy elmenjenek Cornwallba,
az pedig föl sem merült, hogy a nagybácsi látogatná
meg őket.
Még az édesanyja temetésére sem jött el, bár
koszorút küldött, és egy hosszú levélben tudatta a
papával, mennyire osztozik vele nagy fájdalmában.
– Most rögtön írok Ambrose bácsinak – gondolta
Lalitha talán odahív magához, és vele maradhatok.
Nyomban oda is ült édesapja íróasztalához, s épp
kinyitotta az írómappát, amikor Mrs. Clements belépett
a szobába.
– Beszédem van veled, Lalitha – olyan parancsoló
hangon szólt hozzá, amilyet addig még sose hallott tőle
Lalitha.
Ráadásul tegezni merészelte, amit az édesanyja
bizony el nem tűrt volna.
– Csak tessék, Mrs. Clements – mondta Lalitha. – Mit
óhajt?
– Nem árt, ha tudod – felelte Mrs. Clements –, hogy
én az apád felesége lettem!
Lalitha először azt hitte, nem jól hall.
– A papa felesége? – kiáltott fel – Az lehetetlen!
– Összeházasodtunk, feleségül vett engem – közölte
Mrs. Clements fennsőbbségesen.
– Mostantól fogva én vagyok Lady Studley.
– De hát mikor volt az esküvő, melyik templomban? –
hitetlenkedett Lalitha.
– Ha jót akarsz magadnak, nem kérdezősködsz –
felelte Mrs. Clements –, hanem tudomásul veszed a
helyzetet, és beletörődsz, hogy a mostohalányom vagy.
– Nem… nem… én ezt képtelen vagyok elhinni –
suttogta Lalitha. – írok Ambrose bácsinak Cornwallba,
megkérem, hadd menjek oda és hadd maradjak nála.
Biztos nem tudja, hogy édesapám meghalt, különben
már írt volna nekem.
– Ezt megtiltom!
– Megtiltja? – kiáltott fel Lalitha megrökönyödve.
 – Mostantól nekem tartozol engedelmességgel –
jelentette ki Mrs. Clements ellentmondást nem tűrően –,
azt teszed amit én mondok. Nem írsz semmiféle levelet
sem a nagy! bátyádnak, se más rokonodnak. Itt maradsz
velem, nem ellenkezel, mert én vagyok az úr ebben a
házban.
– Nem igaz! – tiltakozott Lalitha. – A papa mindig azt
mondta, ha velük bármi történik, az enyém lesz a ház és
az egész birtok is!
– Attól tartok, bajban lennél, ha ezt be akarnád
bizonyítani – vetett oda Mrs. Clements, ajkán gúnyos
mosollyal.
Egyszercsak megjelent egy idegen ügyvéd, akit
Lalitha azelőtt sosem látott.
Megmutatott Lalithának egy végrendeletet, a
reszkető kézzel írott sorokat talán az apja is vethette
papírra a baleset után, de ez cseppet sem volt bizonyos.
Az állt benne, hogy mindent úgymond szeretett
feleségére, Gladys Clementsre hagy, Lalithára pedig az
égvilágon semmit.
Tudta ő, hogy valami nincs rendjén, de az a
végrendelet, amit az ügyvéd megmutatott, ha
igazságtalan is, mégiscsak az apja akarata.
Mit is mondhatott volna annak az embernek?
Miután az elment, ő eredeti szándéka szerint
nyomban megírta a levelet a nagybátyjának.
Mrs. Clements vagy ahogyan szólítani kellett, Lady
Studley azonban rajtakapta, amikor a levéllel a kezében
a postára indult.
Akkor kapta az első verést.
Mostohaanyja addig ütlegelte, míg Lalitha bocsánatot
nem kért, s más választása nem lévén megígérte, hogy
nem fog írni többé a nagybátyjának.
Lalitha valószínűleg azzal vonta magára annak a
nőnek a mérhetetlen haragját, aki a mostohaanyjának
kiáltotta ki magát, hogy lerítt róla, a testét ugyan
hatalmába kerítheti, de a lelkét nem tudja megtörni.
 Az újdonsült Lady Studley-nak volt annyi esze, hogy a
szomszédoktól távol tartotta magát.
Azok persze lassanként felfedezték, hogy ő lett a ház
és a birtok új úrnője, s hogy Sir John a halála előtt
feleségül vette.
Nemigen tudta senki, ki is volt ő azelőtt.
A Clements név úgy elenyészett, mintha soha nem is
létezett volna.
Lalithát mégis megrázta, amikor először hallotta,
hogy Sophie a Studley nevet használja.
Te nem vagy a testvérem! – rivallt rá Lalitha. – Neked
semmi közöd az én édesapámhoz, nincs jogod az ő nevét
viselni!
Sophie anyja épp ekkor lépett be a szobába.
– Honnan veszed, hogy Sophie-nak semmi köze
hozzá? Olyan lassan, tagoltan tett föl ezt a kérdést, mint
akinek épp akkor jutott eszébe valami.
– Hiszen tudja, hogy nincs – felelte Lalitha –, alig egy
éve jöttek csak ide.
Észrevette, hogy a mostohaanyja rá se hederít, így
ezegyszer nem kap büntetést, amiért ellenkezett.
Ezután egy évig ilyesmi szóba sem került.
Élte ki-ki a maga életét, de az még Lalitha figyelmét
sem kerülhette le, hogy Lady Studley minden árva fillért
kicsikar a birtokból.
Olyasmi azóta már nem fordulhatott elő, hogy egy
gazda akár csak egy napig is adós marad a bérleti díjjal,
vagy hogy valamelyik bajba jutott bérlő haladékot kap.
A birtok egyre csak zsugorodott, egyik ház a másik
után talált új gazdára, az összes kertészt elbocsátották.
A virágoskertet, melyben édesanyja valaha oly sok
örömét lelte, már rég fölverte a gaz.
Lassanként a házból is kezdtek eltünedezni az
értékesebb tárgyak.
Először azt az Anna királynő idejéből való tükröt
vitték el javítani, amit édesanyja még a szülői házból
hozott magával, de aztán már sohase került elő.
 Nem sokkal később a családi portrék kötöttek ki egy
londoni árverésen.
– Ezeket nincs joga eladni!- kelt ki magából Lalitha.
Egytől egyig a mi családunkat illetik meg!
A papának ugyan nem született fia, de majd az én
fiamnak kell örökölnie mindet!
– Kicsodának, te szerencsétlen? – hahotázott Lady
Studley. – Csak nem képzeled, hogy bárki valaha is
feleségül vesz! Alig hinném, hogy emiatt kellene
nélkülöznöm szolgálataidat!
Csak úgy sütött belőle a gúny Lalitha addigra már
szinte teljesen az ingyencseléd sorsára jutott.
A rémület járta át, ha arra gondolt, talán élete végéig
így kell élnie.
Sophie az előző nyáron töltötte be a tizennyolcat, s
Lalitha nem tudta mire vélni, hogy Lady Studley nem
viszi Londonba, és máshová sem mennek szórakozni.
Időközben nagyon megszépült, és Lalitha őszintén
úgy gondolta, egyetlen lány sem vetekedhetne vele.
A késlekedés okára csak karácsony után derült fény.
– Sophie most tizenhét és fél éves – jelentette ki Lady
Studley valamikor januárban.
Lalitha meglepetten nézett rá, hisz pontosan tudta,
hogy Sophie tizennyolc is elmúlt.
Akkorra azonban már azzal is tökéletesen tisztában
volt, hogyha ellenkezik vagy vitatkozni merészel,
könyörtelen megtorlás jár érte.
– Május harmadikán született – folytatta Lady Studley
–, akkor fogjuk ünnepelni a születésnapját.
– De hát az az én születésnapom! – kiáltotta Lalitha. –
Május harmadikán leszek tizennyolc éves!
– Nagyon tévedsz! Így Lady Studley – Tavaly július
tizedikén voltál tizennyolc!
– De hát az Sophie születésnapja! – kelt ki magából
Lalitha.
– Csak nem akarsz velem vitatkozni? – mordult rá
Lady Studley.
 Lalitha látta az arcán, hogy jobb lesz egy szót sem
szólni.
– Nem… dehogy – rebegte riadtan.
– Sophie az apád meg az én lányom – mondta Lady
Studley, szeme se rebbent –, tíz hónappal
egybekelésünk után született, s persze ezt én be is
tudom bizonyítani. Te is a mi közös gyermekünk vagy,
csak sajnos még házasságkötésünk előtt,
törvénytelennek születtél.
– Mit mond? Én ezt… nem értem! – tört ki zokogásban
Lalitha. Aztán Lady Studley gyorsan elmagyarázta.
Mi sem egyszerűbb Sophie meg ő életkort cserélnek,
másik apa nem létezik, az ismeretlen katonatiszt
tulajdonképpen Sir John.
– Csak nem gondolod, hogy Londonban bárki
kétségbe vonná azt, amit én mondok? – kérdezte Lady
Studley ezek után.
Lalitha meg se tudott szólalni.
Senkit nem ismert Londonban, ugyan ki hinné el neki,
hogy Lady Studley hazudik.
Porig sújtva döbben rá, hogy teljesen tehetetlen.
Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy ez a
durva, közönséges nőszemély az ő anyjának adja ki
magát.
Beférkőzött az ő édesanyja helyébe, és kiforgatta
minden vagyonából.
Ráadásul nagy bajában senkihez se fordulhatott,
senkitől sem remélhette, hogy meghallgatná.
Ki volt téve Lady Studley kényének-kedvének, azt
tehetett vele, amit akart.
Arra gondolt, hiszen már nem is látszik rajta nemesi
származása, pontosan úgy fest, mint egy szívességből
megtűrt zabigyerek, ahogyan Lady Studley gyakorta
emlegette.
Még „Mamának” is kellett hívnia ezt a szörnyeteget,
pedig ő az igazi mamáját szólította így.
 Ha megfeledkezett erről, Lady Studley kegyetlenül
nekiesett, s egy idő után már semmi értelme nem volt
küzdeni, csak ő maradhatott alul.
Lady Studley olyan ügyesen és okosan készítette elő a
londoni bemutatkozást, hogy Lalitha csak csodálattal
adózhatott volna neki, ha az egésznek nem ő az
áldozata.
Mindaz a pénz, amit Lady Studley megkaparintott,
legfeljebb addig tarthatott ki, amíg megfelelő partit nem
talál Sophie számára.
Lalithának egy árva fillér nem sok, annyi se jutott
belőle, s az volt az érzése, amint Lady Studley elérte a
célját, őt úgy kihajítják, hogy lába sem éri a földet, aztán
még azt is elfelejtik, hogy ő valaha is a világon volt.
Addig meg cselédsorban kell tengődnie.
Néha még eszébe jutott, hogy ír a nagybátyjának, de
az túl sok nehézségbe ütközött, s ha rajtakapják,
kegyetlen megtorlásnak nézhet elébe.
Három héttel Londonba érkezésük után Lady Studley
egyszer sátáni kacajjal vetette oda neki az aznapi
újságot.
– A nagybátyád meghalt! – mondta – Nézd csak meg a
halálozási rovatot!
– Mmm… meghalt – zokogott Lalitha.
– A gyászra most nem alkalmas az időpont – sziszegte
a mostohaanyja –, láss munkához azonnal!
Lalitha tudta, hogy ezek után már semmi reménye
nem maradt a menekülésre.
Érzéketlenné vált, egyik nap olyan lett, mint a másik.
Miután késő estére elvégezte a számára kijelölt
összes munkát, annyira kimerült, hogy félholtan zuhant
az ágyba, de legalább addig se kellett gondolnia
semmire, míg aludt.
Az utóbbi időben Lalithának az az érzése támadt,
mintha az esze is megbomlott volna.
Az éhezés és a rengeteg verés tán már az agyát is
megtámadta, néha nemcsak azt felejtette el, mit
mondtak neki, hanem fel se tudta fogni, ha beszéltek
hozzá.
Ott a hintóban igyekezett felidézni, mit kell majd
mondania Lord Rothwynnek.
Az égvilágon semmi nem jutott az eszébe, csak a
kegyetlenül sajgó hátára tudott gondolni.
Érezte, hogy a ruhája beletapadt a nyílt sebekbe,
melyek a mostohaanyja botja nyomán maradtak.
Azt is tudta, hogy amikor majd levetkőzik, szörnyen
fog fájni, és minden seb újból elkezd vérezni.
Fekete köpenye alatt óvatosan kigombolta a ruháját
hátul, amennyire merte.
Senki nem fogja meglátni, s miután eleget tett
feladatának, amiért ideküldték, majd visszamegy, és
letisztogatja a leginkább fájó sebeket.
– Bárcsak túl lennék már ezen, bárcsak ne kellene
beszélnem őlordságával – motyogta.
Átfutott az agyán a gondolat, hogy elszökik, de ugyan
hová mehetne?
Pénze nincs, senkije sincs, ha pedig úgy tér vissza,
hogy nem beszél Lord Rothwynnel, nagyonis jól tudta,
mi várna rá.
A hintó közeledett a Szt. Alphage templomhoz, már
odalátszott a tornya, aztán a templomkert kapuja és
mögötte a temető is.
Lalitha tisztában volt vele, hogy mostohaanyja olyan
helyről rendelte a bérelt hintót, ahol őt jól ismerték, s
ugyan a kocsis azt az utasítást kapta, hogy várja meg őt,
de biztosan összebeszéltek.
Neki akár előre is megmondhatták volna, hogy gyalog
kell hazamennie.
Miközben a lovak hátrahőköltek, majd megálltak,
Lalitha lélegzetvisszafojtva próbált emlékezni rá, mit is
kell mondania.
Fejére húzta meglehetősen viseletes, de puha, meleg
anyagból készült köpenye csuklyáját, így jóformán
semmi sem látszott ki az arcából.
 Didergett és reszketett, de maga is tudta, hogy nem a
hidegtől, hanem a félelemtől.
– Nincs mitől tartanom – biztatta önmagát –, nekem
semmi közöm az egészhez, csak egy üzenetet adok át.
Ezzel együtt, ahogy kiszállt a hintóból, és bement a
templomkert kapuján, minden ízében reszketett.
A templom bejáratánál ugyan pislákolt egy lámpás,
mégis szinte vaksötét volt.
A fejfák vészjóslóan imbolyogni látszottak, mintha
már előre sejtenék, micsoda hazugságoknak lesznek
fültanúi.
Bizonytalan léptekkel indult el a templomkapu felé
vezető úton, baljós előérzetét még csak fokozta a sűrű
sötétség.
Egyszercsak fürge léptek nesze ütötte meg a fülét, de
körülnézni se volt ideje, mert valaki szorosan átölelte.
– Ó, drágám, hát eljött! Tudtam, hogy így lesz!
Meg akart szólalni, de erre nem volt módja, mert a
férfi ajka máris az övére tapadt.
Egy pillanatig moccanni sem bírt, oly szenvedélyesen
és hevesen csókolta a férfi.
Egészen halványan átfutott agyán a gondolat, hogy
lám, eddig ő nem is sejtette, milyen a csók.
Azután minden erejét összeszedve, nagynehezen
kibontakozott a férfi ölelő karjaiból.
– K… kérem… kérem – hebegte – én… nem… Sophie…
vagyok!
– Veszem észre!
Lalitha ránézett a férfira.
A halványan pislákoló lámpás fényében magasabbnak
látta, mint amilyennek képzelte.
Hatalmasnak, félelmetesnek tűnt.
Bő, sötét színű köpenyt viselt, s ettől még inkább úgy
festett, mint egy óriási, ijesztő denevér.
– Ki maga! – szegezte neki a kérdést.
– Én… én… Sophie… húga…. vagyok – nyögte ki
Lalitha.
 Ajkán még mindig ott égett a férfi csókja, s bár már
nem ért egymáshoz a testük, magán érezte az erős
karok ölelését.
– A húga? – hitetlenkedett – Nem is tudtam, hogy van
testvére.
Lalitha igyekezett összeszedni a gondolatait.
Jaj, mit is kell mondania?
– Sophie hol van? Úgy mordult rá, hogy Lalitha
összerezzent.
– Azért… jöttem, hogy… megmondjam – dadogta –, ő
nem… tud jönni.
– Miért nem?
A váratlan kérdéstől Lalitha megzavarodott.
Igyekezett szó szerint felidézni, amit a szájába rágtak.
– Úgy… úgy érzi… nem volna… tisztességes… ha
megszegné… az adott szavát… az ígéretét Mr.
Vertonnak.
– Hogy vehet a szájára ekkora szamárságot? –
csattant fel a Lord. – Miért nem mondja ki az igazságot?
Netán a nővére hírét vette, hogy Yelverton hercege
haldoklik? Nem így történt?
– N… nem… én… nem… nem! – próbálkozott Lalitha.
– Hazudik! – sziszegte – Hazudik, akárcsak a nővére.
S én még elhittem neki, hogy szeret! Hogy lehettem
ilyen kötözni való bolond!
Annyi indulat dúlt a szavaiban, hogy Lalitha
kétségbeesetten igyekezett védelmébe venni Sophie-t.
– Nem… erről… van szó – hebegte – ő… ő csak… meg
akarja… tartani az ígéretét… amit azelőtt tett… hogy
magával… találkozott volna.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy ezt a
sületlenséget én elhiszem? – mordult rá Lord Rothwyn.
– Ne tetézze hazugsággal a hazugságot! Maga is
nagyon jól tudja, hogy a nővére lóvá tett engem! Nincs
az a nő, aki ellenállna a kísértésnek, hogy hercegnő
válhassék belőle!
 Mérhetetlen haragjában úgy zengett a hangja, hogy
szinte még a templom fala is beleremegett.
– Menjen haza és mondja meg a nővérének, életre
szólóan megleckéztetett. Mi több, elátkozom őt, ahogy
önmagamat is, amiért hittem neki!
– Ne… ne mondjon… ilyet – könyörgött Lalitha –, ez…
nem hoz… szerencsét.
– Mi köze ennek a szerencséhez? – mennydörögte a
Lord
– Én nemcsak a menyasszonyomat vesztettem el, a
maga nővére miatt tízezer aranyam is elúszott!
Lalitha tekintete a férfi földre vetülő árnyékára
tévedt.
Erőt vett rajta a kíváncsiság, nem állta meg, hogy
meg ne kérdezze
– Nem értem, mit… művelt… Sophie?
– Ennyi pénzben fogadtam abban a hiszemben, hogy ő
becsületes és őszinte, hogy nem olyan képmutató, mint
a többi nő, hogy amit mond, amögött nem rangkórság,
hanem valódi érzelem van.
– De hiszen… nem minden nő… ilyen – csúszott ki
Lalitha száján, pedig ezt nem akarta mondani.
Lord Rothwyn harsányan felkacagott.
– Csodálnám, ha valaha is kivételre akadnék!
– Talán egyszer… majd… ráakad.
– Kötve hiszem! – vágta oda a lord, majd így folytatta
– No, miért nem indul már? Mire vár? Menjen haza
szépen, mesélje el a nővérének, mennyire sikerült
kihoznia engem a sodromból, tudassa vele azt is, milyen
mélységesen fájlalom, hogy nem lesz a feleségem!
Olyan féktelen düh hatotta át a szavait, hogy Lalitha
moccanni se bírt.
Úgy érezte, megbabonázta őt a férfi elsöprő
indulatainak nyers ereje.
Mint szélvihar a falevelet, úgy sodorta magával a férfi
tomboló haragja, képtelen volt engedelmeskedni,
szeretett volna elrohanni, de csak állt kővé dermedten.
 – Tízezer arany! – ismételgette Lord Rothwyn.
Valójában csak magának mondogatta, de ugyanolyan
hangerővel és tajtékzó indulattal, mint amikor
Lalithához szólt, majd így folytatta – úgy kell nekem!
Hogy lehettem ilyen féleszű, ilyen süket és vak, hogy
elhittem ő nem olyan, mint a többi!
Mintha a saját szavai tovább szították volna haragját,
ismét Lalithát vette célba
– Tűnjön el a szemem elől! Mondja meg a nővérének,
ha valaha az életben még egyszer az utamba kerül, én
megölöm! Jól hallotta! Megölöm!
Lalitha annyira megrémült, hogy úrrá lett
bénultságán, s készült futni, vissza a hintóhoz.
Ám ahogy sarkon fordult, megszédült, kénytelen volt
megállni, hogy visszanyelje egyensúlyát.
Aztán csak egyetlen lépést tett, s Lord Rothwyn
valamelyest lehiggadva, de még mindig ellenségesen
szólt rá
– Várjon csak! Ha maga Sophie húga, akkor magát is
Studley-nak hívják, nem?
Lalitha döbbenten meredt rá.
A lord választ várt, s ő kisvártatva ki is nyögte.
– I… igen.
– Támadt egy ötletem – mondta. – Se a pénzem nem
úszik el, se a becsületemen nem esik folt. A fenébe,
miért is ne!
Kinyújtotta a karját, megfogta Lalitha kezét.
– Maga velem jön. Lalitha riadtan nézett rá.
– De… hová? – Majd meglátja – felelte a lord.
A férfi annyira erősen szorította a kezét, hogy azt
hitte, nyomban összeroppantja.
Vonszolta magával végig a templomkapuhoz vezető
kis úton.
– Mit… akar tenni? Hova… visz? – kérdezte növekvő
riadalommal.
 – Én most magát feleségül veszem! – felelte. – Egyik
Miss Studley vagy a másik, nem mindegy? Szegény
papot nem szabad hiába várakoztatni!
– Maga… tréfál… ezt nem… mondhatja komolyan –
kiáltotta Lalitha – magának elment… az esze!
– Majd rá fog jönni, hogy én mindig komolyan
beszélek – jelentette ki Lord Rothwyn. – Maga feleségül
jön hozzám, s ebből majd megérti az az álnok nővére,
hogy nem ő az egyetlen nő ezen a világon!
– Ne… nem… nem! Én ezt nem tehetem meg! –
hajtogatta egyre Lalitha.
– De még mennyire megteheti, sőt meg is fogja tenni!
Eközben odaértek a templom kapujához.
Ahogy a lámpás fényénél Lalitha megpillantotta a férfi
arcát, azt gondolta, talán ilyen lehet az ördög.
Soha életében nem látott még ennyire szép férfit, de a
harag úgy hatalmába kerítette, hogy nem volt ura
önmagának.
Szeme résnyire szűkült, s ajkából csak egy vékony
vonal látszott, annyira összeszorította.
Nemhogy elengedte volna Lalitha kezét, hanem
erősebben megmarkolta, miközben ráncigálta befelé a
templomba.
Odabenn síri csend honolt, lépteik zaja visszhangzott,
ahogy haladtak az oltár felé.
– Ne… nem… ezt nem… teheti! – fogta suttogóra
könyörgését Lalitha, mert tudta, hogy templomban
vannak.
Lord Rothwyn válaszra sem méltatta.
Se szó, se beszéd, csak cibálta mind közelebb az
oltárhoz, ahol a pap már várakozott.
Lalitha hevesen rúgkapált, megpróbálta kiszabadítani
magát, mindhiába.
Ő annyira gyenge, a férfi pedig oly erős, hogy minden
kísérlet teljességgel értelmetlen volt.
– Nem… tehetem… kérem… ne… ne tegye… ezt
velem... hisz ez… őrültség… ké… kérem!
 Odaértek az oltárhoz, s Lalitha a rájuk várakozó
papra emelte a tekintetét.
Az jutott eszébe, talán neki szólhatna, megmondaná,
hogy ez így nincs rendjén.
Aztán észrevette, hogy a hófehér hajú, barátságos
arcú pap öreg aggastyán.
Olyan vaksin hunyorgott, mint aki inkább csak
érzékeli, de valójában nem is látja őket. Lalithába
valahogy beléfagyott a szó, egy hang se jött ki a torkán.
– Kedves ifjú pár – fogott mondókájába az öreg
reszkető hangon.
– Szólnom kell… hogy… hagyja abba – gondolta
Lalitha, de egy hang nem sok, annyi se hagyta le az
ajkát.
Úgy érezte, elhagyja minden ereje, s többé már nem
is lesz képes összeszedni magát.
Megcsapta orrát a szentélyt díszítő liliomok nehéz
illata, világosan látta az oltáron pislákoló gyertyák
lángját, érezte maga körül a templom csendjét és
békéjét.
– Nem fogom kimondani… a szót… amivel férjemül
fogadnám – gondolta Lalitha –, megvárom, míg odaér…
és akkor… majd azt mondom… nem!
– Óhajtod-e, Inigo Alexander az itt megjelent hölgyet
hites feleségedül? – tette föl a kérdést az öreg pap.
Lágy, dallamos hangon beszélt, míg aztán Lord
Rothwyn akár a mennydörgés, úgy vágott a szavába
– Igen! Lalitha újból összerezzent a félelemtől, hisz a
lord haragja szemernyit sem csitult.
Ezek után feléje fordult a jámbor öreg pap, s ekkor
némi zavar támadt.
– Hogy is hívják magát? – kérdezte Lord Rothwyn.
– Lalithának… de én ezt… nem… – Lalithának hívják –
szólt Lord Rothwyn a paphoz, ővele nem törődött.
Az öreg bólintott, aztán szelíd, reszkető hangján
Lalithához szólt – Mondd utánam, gyermekem én,
Lalitha…
 – Nem… nem… én nem! – suttogta.
Lord Rothwyn erre minden addiginál erősebben
szorította a kezét.
Éles fájdalom hasított belé, pontosan ugyanazt érezte,
mint amikor a mostohaanyja kényszeríti valamire a
puszta erejével. Épp ugyanaz a borzongás járta át, mint
mielőtt a botütések készültek lesújtani rá.
Szinte öntudatlan állapotban, akarata ellenére
hagyták el ajkát a szavak.
– Én, Lalitha… hites uramul… fogadlak… Inigo A…
Alexander…
Együtt hagyták el a templomot, s indultak útnak a
sötétségben. Nem abba a rozoga kocsiba szálltak,
amivel Lalitha érkezett, hanem egy előkelő, valódi
ezüsttel díszített, pompás hintóba, s Lalitha lábára
puha, meleg takaró került.
Meg se mert szólalni, tudta, hogy Lord Rothwyn épp
ugyanolyan dühös, mint korábban.
Lalitha úgy érezte, mindjárt ki is tör belőle a düh,
mint láva a vulkánból.
Ez a határtalan indulat szinte ott vibrált körülöttük a
levegőben.
Lalitha azon törte a fejét, vajon milyen
következményekkel jár, hogy az oltár előtt ő lépett
Sophie helyébe.
Nem is igazán jutott el a tudatáig, valójában mi
történt, s még nem is sikerült összeszednie a
gondolatait.
– És velem… most… mi lesz? Mihez… kezdjek? – a
kérdésnek azonban valahogy nem volt súlya.
Nem csoda, hisz rettegése már elérte azt a pontot,
hogy szinte elalélt, s olyan fokú kimerültség vett rajta
erőt, hogy kis híján lezuhant a hintó üléséről.
A hintó a Park Lane egyik hatalmas, meseszép
palotája előtt állt meg.
A nyitott ajtón át csak úgy tódul kifelé az aranyló
fény.
 Aranysujtásos, borvörös ruhába öltözött libériás
inasok piros szőnyeget gurítottak le a lépcsőn, s
nyitották ki a hintó ajtaját.
Először Lalitha szállt ki, és riadtan, rémülten nézett
körül a csupa márvány előcsarnokban, ahol körös-körül
mindenütt életnagyságú aranyozott szobrok álltak.
– Erre jöjjön!
Lord Rothwyn ismét megragadta a kezét, s az
előcsarnokon át egy gyönyörű terembe vezette.
Annyi könyv sorakozott a polcokon, hogy az csakis a
könyvtár lehetett.
Hatalmas íróasztal állt a könyvtárszoba kellős
közepén, a lord ahhoz vezette oda Lalithát.
Egy inas máris ott termett, újabb két jókora gyertyát
gyújtott, pedig az ezüst falikarok fénye már így is
bevilágította a szobát.
– Miben lehetek szolgálatára, milord? – kérdezte a
főkomornyik tisztelettudóan.
Kérem, hagyjon magunkra, de valamelyik inas álljon
készenlétben. Egy levelet kell majd elvinnie.
– Igenis, milord! Lalitha hallotta, amint becsukódik az
ajtó, s újra összerezzent ijedtében.
Oda kellett ülnie az íróasztalhoz, melyen egy óriási
írómappa feküdt, s amelynek díszéül egy gondosan
kidolgozott sisak felett álló arany korona szolgált. Lord
Rothwyn kinyitotta.
– Most pedig – szólt –, levelet fog írni a nővérének.
Az egyik fiókból levélpapírt vett elő, rátette a
mappára, majd Lalitha felé nyújtott egy nagy, hófehér
lúdtollat.
Lalitha automatikusan kioldotta a legfelső kapcsot a
köpenyén, és hátratolta fejéről a csuklyát.
Még így sem vált szabaddá a karja, ezért még egy
kapcsot kioldott, s azután vette el a tollat.
– No, írja! – sürgette a lord. Lalitha, hisz úgysem
tehetett egyebet, engedelmesen a mappa fölé hajolt, s
bal kezét a papír sarkára tette, hogy az el ne csússzon.
 – Kedves Sophie – kezdett diktálni a Lord föl-alá
járkálva, Lalitha pedig szorgosan jegyezte, amit hallott.
– Átadtam üzenetedet Lord Rothwynnek, aki nem
akarván hagyni, hogy a pap hiába várakozzék, s a már
kifizetett költségek veszendőbe menjenek, engem vett el
feleségül helyetted.
Bizonyára örömmel értesülsz róla, hogy minden
aggodalom alaptalannak bizonyult Yelverton hercege
állapotát illetően, a méltóságos úr ugyanis kitűnő
egészségnek örvend, s remélhetően szép kort ér majd
meg.
Lalitha abbahagyta az írást. Az „alaptalan” szóhoz ért.
– Ezt… honnan tudja? – kérdezte.
Csak bámult arra, amit leüt, majd egész halkan
megszólalt
– A méltóságos úr… Hampshire-ben… lakik.
Ekkor fölnézett Lord Rothwynre, aki ott állt mellette.
– Nem is volt… igaz! Maga küldte… a levelet…
Sophie-nak! A herceg… nincs is halálán!
– Nem bizony! – felelte Lord Rothwyn. – így akartam
próbára tenni a nővérét, s ő le is leplezte magát.
– Hogy tehetett ilyet? – kérdezte Lalitha – Hiszen ez
aljas… alávaló dolog!
– Alávaló? – kérdezett vissza a lord – Az én igaz
szerelmemet megcsúfolni talán nem alávaló dolog? Én
elhittem, hogy ő is szeret, de az ő szerelme csak az én
őrült képzeletemben létezett!
Újból áradt a düh a szavaiból, s Lalitha úgy érezte,
nyomban ráront.
– Rajta, fejezze be a levelet! – rivallt rá a lord – Az
inas vár.
– Én… ezt… nem… tudom – nyögte Lalitha –, meg
fognak… ölni. Megölnek… amiért… én ebbe…
belekeveredtem!
A szörnyű rettegés érződött a hangján.
Lerakta a tollat, és merőn bámulta, amit leírt, de a
betűk összefolytak a szeme előtt.
 – Teljesen… elment az eszem! Megőrültem… hogy
engedhettem… hogy erre rávegyen – motyogta – nem…
nem bírom… tovább!
Kezébe temette az arcát, s könyökével az íróasztalra
támaszkodott.
Ahogy előrébb hajolt, viseltes köpenye lecsúszott a
válláról, s a háta mögött a székre hullott.
– Rajta, folytassa! – utasította Lord Rothwyn – A
siránkozásra most nincs idő. Megígérem magának, hogy
nem fogják megölni, amiért belekeveredett ebbe a
színjátékba!
– Nem… lett volna… szabad… hagynom – mondta
Lalitha. Olyan elkeseredettség vett rajta erőt, hogy
képtelen volt folytatni, amit mondani akart.
Ekkor a lord ránézett, tekintete Lalitha hátára tévedt.
Felkapta az asztalról az egyik ezüst gyertyatartót.
Odatartotta Lalitha fölé, rávilágított a vérző vagy félig
behegedt sebekre.
A ruha derékig ki volt gombolva, így jól látszottak
Lady Studley botjának nyomai.
Lalitha hátán alig maradt ép felület, szinte teljesen
elborították az élénkebb vörös vagy sötétebb színű
csíkok.
– Szentséges ég!
Lord Rothwyn hátrahőkölt megrökönyödésében.
Minta egy másik ember szólalt volna meg, nem az, aki
az imént még tajtékzott. Ki bánt el így magával? Ki
művelte ezt a hátával? Lalitha elgyötörten emelte rá a
tekintetét.
– Ki művelte ezt magával? – kérdezte ismét Lord
Rothwyn.
Minden áron választ akart kapni, s Lalitha az
eszméletvesztés határán már nem volt ura a szavainak,
ezért azt mondta
– A mostoha… anyám!
Miután ez kicsúszott a száján, hirtelen kiáltozni
kezdett.
 – Nem… nem… nem jól mondtam! Az… anyám… nem
igaz… nem azt mondtam… nem bírom… nem… nem
bírom tovább!
Aztán vad tekintettel a lordra nézett, mintha attól
félne, az nem figyel rá.
Feje kissé félrebillent, aztán a földre rogyott a lord
lába előtt.

HARMADIK FEJEZET

Lord Rothwyn rámeredt a mozdulatlanul heverő

Lalithára, majd átsietett a terem másik végébe, s
meghúzta a csengőzsinórt.
Rövidesen ott termett egy lakáj, ő pedig felemelte,
karjaiba vette Lalithát, áthaladt vele az előcsarnokon, s
felvitte az emeletre. A lakáj mindig néhány lépéssel
előttük járt, s kinyitotta a tágas folyosó végén lévő ajtót.
Lord Rothwyn a hálószobába vitte Lalithát.
A kertre néző óriási szoba falát liliomok díszítették,
tehát nyilvánvalóan az újdonsült feleség hálószobájának
szánták. Lord Rothwyn útban az ágy felé, odaszólt az
inasnak
– Hívja a dajkát!
– A dajkát, milord? – csodálkozott az inas.
– Igen, jól hallotta! Lord Rothwyn nagyon óvatosan az
oldalára fektette Lalithát az ágyon, hogy a számtalan
sajgó sebet ne nyomja az ágynemű.
Valamivel hátrébb lépett, s ugyanazzal a döbbent
arckifejezéssel meredt rá, mint amikor először látta meg
Lady Studley botütéseinek rettenetes nyomait.
A gyertyák fényében észrevette, hogy Lalitha mindkét
karját is csúnya horzsolások borítják.
Ekkor villant agyába, hogy amikor ráncigálta befelé a
templomba, nem csak félelmet keltett benne, de fizikai
fájdalmat is okozott neki.
 Lalitha meg se moccant, s Lord Rothwyn is
mozdulatlanul állt.
Nyílt az ajtó, s egy idős asszony lépett be.
Barátságos, keskeny arcú, ősz hajú teremtés volt, a
kisgyerekek mellé fogadott dajkák szokásos szürke
ruhás, kötényes öltözékében.
– Hivatott, milord.
Lord Rothwyn megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Jöjjön ide, Nattie!
Odament a lordhoz, s ugyanoda nézett, ahová ő
szegezte a tekintetét Lalitha rémes sebektől vérző
hátára.
– Uramisten! – kiáltott fel Nattie – Ki csinálta ezt a
szörnyűséget? Hüledezve nézett fel Lord Rothwynre.
– Én nem, azt gondolhatja – felelte –, nemhogy egy
nővel, de még egy állattal se volnék képes így bánni.
– Ki volt az a vadállat? – kérdezte a dajka.
– Egy nő – Lord Rothwyn ennél többet nem árult el.
A dajka Lalitha fölé hajolt, s egy kicsit jobban
szétnyitotta a ruháját.
Vérző, erősen gyulladt, félig behegedt sötétebb és
világosabb színű sebek mindenütt, alig lehetett egy
borsónyi ép bőrt látni az egész hátán.
– Elvesztette az eszméletét – mondta Lord Rothwyn,
mint aki úgy érzi, magyarázattal tartozik –, de pokolian
fog neki fájni, ha majd magához tér.
– Bizony, uram – felelte a dajka. – Erre babérolaj kell.
– Máris elküldök valakit a patikába – vágta rá Lord
Rothwyn boldogan, hogy végre tehet valamit.
– Valódi babérfaolaj patikában aligha kapható –
mondta a dajka.
– Akkor honnan lehet szerezni?
– A füvesasszonytól.
– Miféle füvesasszonytól? – érdeklődött Lord
Rothwyn, de aztán észbe kapott – Ó, már emlékszem,
Roth környékén lakik. Anyám többször emlegette.
 – Igen, igen – bólintott a dajka. Ismét Lalithára nézett,
s megérintette a kezét, mintha meg akarna
bizonyosodni róla, hogy még él.
A keskeny kis kéz szánalomra méltóan vézna, szinte
áttetsző volt.
– Ki ez a lány, milord? – tört elő a kérdés a dajkából.
Lord Rothwyn először habozott, aztán kibökte.
– A feleségem.
– Őt vette el? – álmélkodott a dajka. – Én azt hittem
azt mondták nekünk, hogy ma…
– Egy világszép lányt hozok a házhoz – fejezte be a
mondatot Lord Rothwyn, hangjában némi megvetéssel.
– Így is terveztem, de helyette valaki olyat hoztam, aki
rászorul a maga gondoskodására és ápolására, Nattie.´
A dajka Lalitha fölé hajolt, rátette a kezét a
homlokára.
– Mindent elkövetek, milord – mondta halkan –,
reméljük, Isten megsegíti.
Lalitha megmozdult, s valami nagyon jó érzés töltötte
el.
Biztos volt benne, hogy ez régről, a gyerekkorából
ered, emlékezett rá, hogy az édesanyjával álmodott.
Gyakorta vissza-visszatért az az álma, melyben az
édesanyja ott ül mellette, inni ad neki.
Miután ivott, újra elmerülhetett az álmok világában,
ott mindig gyermekként látta önmagát, akinek semmitől
sem kell félnie.
– Mama! – suttogta.
Fölnyitotta a szemét, arra gondolt, bizonyára még
mindig álmodik.
Egy olyan szobában találta magát, ahol sose járt
azelőtt, s amit beragyogott a napfény.
A baldachinos ágy faragott oszlopain túl, a
remekművű márvány kandallópárkányra tévedt
tekintete, fölötte pedig élénk színekben pompázó
festmény függött.
 Behunyta a szemét. Biztos, hogy még mindig álmodik.
A kíváncsiság azonban nem hagyta nyugodni, újra
felnézett, ugyanúgy látta a kandallót és a festményt.
– Ha már fölébredt – szólt hozzá valaki halkan –, igyon
egy keveset.
Lalitha rájött, már hallotta ezt a hangot. Csakis
álmában lehetett. Ösztönösen engedett a kérésnek.
Egy kar gyengéden megtámasztotta vállát és fejét,
segített neki felülni, s a másik kéz ajkához emelte a
poharat.
Megint valami az álmából ismert dolog tűnt fel neki a
szomját oltó hűs folyadék mézre emlékeztető íze.
– Hol… vagyok? – kérdezte elhaló hangon, amikor a
poharat már elvették a szájától.
Ahogy fölnézett, azt látta, hogy egy idős asszony
mosolyog rá.
– Roth Parkban van, kedveském.
– Hol?
– Idehoztuk magát, milady.
– De … miért? – Lalitha lassanként kezdett emlékezni.
Eszébe jutott az utazás a templomhoz, a váratlan első
csók különös élménye, a riadalom, amikor beráncigálták
a templomba és az esküvő.
Hiszen ő házasságot kötött!
Egy pillanatra beléhasított a félelem… A lord
iszonyúan dühös volt, s ő rettenetesen félt tőle… Azután
levelet írt… Sophie-nak!
El is küldte volna? Vajon mi történt?
Arra is emlékezett, hogy kétségbeesetten kiáltozott,
mert valami olyat mondott, amit nem lett volna szabad,
amit megígért, hogy sose árul el.
Egyre jobban visszaemlékezett, de voltak homályos
részletek, melyek bizonyosan a félelemmel függnek
össze, ezekre talán épp azért nem emlékszik, mert fél
felidézni.
 – Hozatok magának valami ételt – szólalt meg ismét a
megnyugtató hang –, jobban fogja érezni magát, ha
eszik valamit.
Lalitha mondani készült, hogy nem kér, nem éhes.
Bőven elég volt az a finomság, amit ivott, még mindig
érezte az édes ízt, nagyon jól esett, és kezdett tőle
kitisztulni az agya. Látta, hogy az idős asszony csönget,
és utasítást ad valakinek az ajtóban. Azután pedig
visszatért az ágy mellé.
– Még mindig azon töri a fejét, hogy került ide?
Lalitha ráemelte tekintetét
– Nem… Londonban… vagyok?
– De nem ám! – felelte az asszony
– Hanem őlordsága hertfordshire-i birtokán.
– Ő… lordsága? Lalitha beleremegett.
Már erre is visszaemlékezett, Lord Rothwyn vette
feleségül.
Az a nemesember, akit Sophie az utolsó pillanatban
cserben hagyott. Az a dühös, erőszakos férfi, aki
csapdát állított Sophie-nak, és aki erőnek erejével
helyette őt vette el feleségül.
– Hogy tehetett ilyet? – fogalmazódott meg benne a
kérdés, de nem mondta ki. – Vajon mire gondolt Sophie,
amikor rájött, hogy túljártak az eszén? Erről eszébe
jutott Lady Studley, és kirázta a hideg.
– A mostohaanyám… tudja… hol… vagyok? – Lalitha
szavait alig lehetett hallani.
– Nem tudom – felelte a dajka –, de se tőle, se mástól
nem kell félnie. Őlordsága vigyáz magára.
– De… olyan… dühös… volt – motyogta Lalitha.
– Most már nem dühös – nyugtatgatta a dajka –, azt
szeretné, ha felépülne, kedveském.
Lalitha valahogy megnyugodott attól, hogy már nem
dühös. Behunyta a szemét és elaludt.
Mire újra kinyitotta, már meghozták az ételt. Még
mindig nem érzett éhséget, de kedvében akart járni a
dadának, s nagynehezen sikerült is néhány falatot
lenyelnie.
Azután újra mély álomba zuhant, ahol édesanyja várt
rá, s ahol nem létezett félelem.
Másnap reggelre észrevétlenül eloszlott a köd, egyre
tisztábban tudott gondolkodni.
A szobát még szebbnek találta, mint amikor először
meglátta.
Az aranyozott mintás hófehér fal, a szőnyeghez illő
rózsaszín függöny, az óriási, aranykeretes tükrök, a
festmények és virágok így együtt már sokszor
megjelentek képzeletében, amikor arról ábrándozott,
milyen szobában szeretne lakni, de valójában még sose
látott ilyet.
Később megtudta, hogy az az idős asszony, aki őt
ápolja, Lord Rothwyn dajkája volt hajdan.
– Csuda aranyos kisfiú volt, a „Nattie” a legelső szavai
közé tartozott.
Azóta mindenki így hív.
Behozta a reggelit, és letette Lalitha mellé a hatalmas
ágyra.
Lalitha odanézett, de először nem a remek
Worchester porcelánt, a csillogó ezüstöt és a csodaszép
kézimunka terítőt látta.
Az az étel jelent meg szeme előtt, amit maga
készített, s fogyasztott el a Hill Street-i konyha
mocskos, zsírpecsétes asztalánál.
Vajon hogy gondol rá a mostohaanyja most, hogy ő
nincs ott?
Vajon mit mondtak neki, ő miért nem ment vissza?
Vajon mit mondanának neki, ha újra találkoznának
vele?
Ezek a kérdések csak félelmet keltettek benne, ezért
igyekezett őket elhessegetni, s inkább arra akart
figyelni, amit Nattie mond neki.
– Meg kell erősödnie, milady! Egy kicsit máris hízott!
Lalitha tágra nyílt szemmel bámult rá.
 – Az hogy… lehetséges? – kérdezte Lalitha riadtan –
Mióta… vagyok… itt?
– Majd három hete.
Lalitha beleremegett a meglepetésbe, s a porcelánok
összekoccantak a tálcán.
– Ez nem lehet igaz! Három hete? Hogyhogy? Miért?
Ez hogy… létezik?
– Beteg volt – felelte Nattie –, az orvos ezt úgy
nevezte, hogy „idegkimerülés”, de nem kell vele törődni,
mindazonáltal Őlordsága ragaszkodott hozzá, hogy
megvizsgálja.
Lalitha egy szót sem szólt, s az asszony úgy érezte,
további magyarázatot vár tőle.
– A füvesasszony segített magán, milady. Rá sem fog
ismerni a hátára, ha majd megnézi a tükörben.
– A füvesasszony? – kérdezett vissza Lalitha, attól
tartott hogy még mindig nem tiszta az elméje, amiért
nem érti, mi történt.
– Errefelé mindenki ismeri – folytatta Nattie –, még
Londonból is hozzájönnek az emberek, hogy gyógyítsa
ki őket a bajukból a füveivel. Senkinek nem engedi a
doktorok piruláit bevenni, azt mondja, fabatkát sem
érnek!
– Nekem is füvekből készült főzeteket adott inni? –
kérdezte Lalitha – Bár nem voltam öntudatomnál, mégis
éreztem, milyen finom!
– Igen, meg sok-sok gyümölcsöt – mondta Nattie –,
aztán meg méhektől való mézet. Mást ő nem is ad. Azt
mondja, ezekben különleges gyógyító erő van.
Lalitha kis időre elhallgatott, majd így szólt –
Tényleg… híztam egy kicsit?
– Egy kicsit – felelte Nattie –, s ez már biztató.
Odament az öltözőasztalkához, s fölvett egy
aranykeretes, táncoló angyalkákkal díszített kis tükröt.
Visszament Lalithához, és eléje tartotta, hogy
megnézhesse magát benne.
 Egészen másképp festett, mint amikor a Hill Streeten,
a hálószobában legutóbb tükörbe nézett.
Akkor kiálltak az arccsontjai, szemét csak félig tudta
kinyitni, annyira égett.
Haja fénytelen volt, satnya csimbókokban lógott.
Most a szeme szinte betöltötte kicsiny arcocskáját,
mely ugyan még mindig beesett volt, de a bőre már
bársonyos és némi pír is látszott rajta.
Haja dúsabb, fényesebb lett, sőt még egy kicsit
hullámos is.
Középen választották el, úgy omlott a vállára.
– Hogy… megváltoztam! – szólalt meg végül.
– De még hogy meg fog változni, mire egészen talpra
állítom! – ígérte Nattie – De addig szót kell fogadnia
nekem!
Lalitha elmosolyodott.
Ismerős volt számára ez a szeretettel átitatott
szigorúság, minden dadus így szokott beszélni.
Az ő egykori dajkája is így szólt hozzá, aki valami
olyasfajta gyengédséggel vette körül, amilyet senki
mástól nem kapott meg.
Akárcsak az édesanyjától, a dadusból is a szeretet
szólt, a kettő mégsem ugyanaz, mert a dadusok
semmiféle „esztelenséget” nem tűrnek meg.
– Azt fogom tenni… amit mond – felelte Lalitha –,
szeretnék … meggyógyulni.
Még mindig képtelen volt felfogni, hogy nem álmodik.
S ha felépül, attól talán a problémák megoldódnak?
Főleg az, ami közülük a legnagyobb.
Szavakba se kellett öntenie, bármennyire szeretett
volna, ne tudott megszabadulni annak a magas, zord és
félelmetes férfinak a képétől.
Nattie egy csodaszép, hímzett batiszt hálóinget hozott
váltásnak, s kikefélte a haját.
Előzőleg azonban alaposan bedörzsölte valami
oldattal, amit szintén a füvesasszony adott.
– Ez micsoda? – kérdezte Lalitha.
 – Pimpó, ez az, amit a gyerekek ötlevelű virágnak
hívnak -felelte Nattie –, más néven Jupiter füve.
– Valóban nő tőle az ember haja? – érdeklődött
Lalitha.
– Már sokat nőtt a haja, mióta az ágyat nyomja –
mondta Nattie –, de ez mindig így van, amikor az ember
nincs öntudatánál.
– Nahát, ezt nem is tudtam – álmélkodott Lalitha.
– Pedig így igaz.
– Hogy lehettem ilyen hosszú időn át öntudatlan?
– Többször is magához tért, de olyankor mindig
annyira zaklatott volt, milady, hogy jobbat tett, ha
inkább újra elaltattuk.
– A füvekkel, ugye? – mosolyodott el Lalitha.
Az alvás Isten ajándéka – mondta Nattie – Épp kicsit
mi is besegítettünk.
– Erre mit adott a füvesasszony? – faggatózott tovább
Lalitha.
– Azt hiszem, henna, Szent János-fő és fehér
gyűszűvirág volt – felelte Nattie –, de majd tőle
megkérdezheti. Ámbár nem mindig hajlandó kiadni a
titkait.
Nattie oly alaposan kikefélte a haját, hogy szinte
minden hajszál külön-külön repdesett.
Lalitha elfáradt a beszélgetéstől, s újra
elszenderedett. Délutánig föl sem ébredt.
Akkor teát és apró szendvicseket kapott, most is
gusztusosan tálalva.
Amikor végzett az evéssel, Nattie így szólt hozzá:
Őlordsága szeretné meglátogatni.
– Ő… lordsága? – Lalithának még a lélegzete is
elakadt.
Ösztönösen maga elé kapta a kezét, mintha veszély
fenyegetné.
– Mindennap bejött magához – folytatta Nattie –
figyelemmel kísérte a gyógyulását.
Elnevette magát.
 – Pontosan úgy ellenőrizte, hogy halad, mint azokat az
építkezéseket, ahol az ideje java részét tölti.
Lalitha meg se tudott szólalni.
Egész testében remegett.
Mi lesz, ha Lord Rothwyn meglátogatja?
S ő mit mondjon neki?
Egy gondolat villant át az agyán. Bizonyára azt akarja
majd elmondani neki, hogy fog tőle megszabadulni!
Alig vette észre, hogy Nattie közben egy gyönyörű,
hímzett köntöst varázsolt elő az egyik fiókból, és ráadta.
Megigazgatta a haját, s aztán alaposan fölrázta a
párnákat is.
Mintha megérezte volna, hogy a látogató közeledik,
elindult az ajtó felé, mire odaért, már hallatszott is a
kopogás.
– Jöjjön csak, milord! Nattie kinyitotta az ajtót, s ő
belépett.
Lalitha levegőt se mert venni.
Arra számított, megint talpig feketében lesz, mint
akkor este a templomban.
Most is látta maga előtt a bő köpenyt, ami a denevér
szárnyaira emlékeztette.
Ezúttal azonban lovaglóruhában jelent meg. A
pompás szabású kék zsakett a hozzá illő nyaksállal és a
fényes lovaglócsizma könnyed eleganciáról tanúskodott,
viselője nem is látszott olyan félelmetesnek.
Amint Lalitha rá tudta venni magát, hogy ránézzen,
máris észrevette, hogy arckifejezésében semmi nyoma a
gonoszságnak.
Mi több, meg kellett állapítania, hogy életében még
ilyen jóképű férfit nem látott.
Azért változatlanul hatalmasnak találta, úgy érezte, ő
egészen eltörpül mellette.
Igaz, ami igaz, az ő törékeny, sovány kis teste valóban
parányinak tűnt a baldachinos ágy faragott oszlopai és
rózsaszín bársony függönyei tövében.
 A délutáni napfény aranyló sugarakat vetett rá, de
azért Lalitha még mindig úgy festett, mint akit elfúj az
első szél.
Lord Rothwyn arra gondolt, soha nem látott még ilyen
különleges színű hajat.
Már-már szürkének hatott, s hozzá szürke szempár
társult
A háborgó tenger szürkéje ez, amire valami áttetsző
fény vetül.
– Igen nagy örömömre szolgál, hogy már jobban van –
szólalt meg Lord Rothwyn mélyen zengő hangon.
Észrevette, hogy Lalitha görcsösen szorongatja a
hófehér takarót, s ajka ugyan szétnyílt, de megszólalni
képtelen.
– Nagyon aggódtunk ám maga miatt, Nattie meg én –
némi időt akart adni Lalithának, hogy összeszedje
magát. – De most már látni, hogy napról napra jobban
van.
Rövidesen elég erős lesz ahhoz is, hogy sétáljon egy
kicsit a kertben.
– Meglátja, milyen szép ilyenkor.
– Szívesen… tenném - nyögte ki Lalitha nagynehezen.
– Csak tegye azt, amit Nattie mond. Nekem is
világéletemben szót kellett fogadnom neki!
Lord Rothwyn elmosolyodott, s Lalitha szája
szegletében is megjelent egy halvány kis mosoly.
Lalitha úgy érezte, valamit neki is mondania kellene,
ezért aztán így szólt
– Nagyon… röstellem!
– Magának semmi oka bocsánatot kérni. Én vagyok
az, aki röstellheti magát.
– Nekem… kellett volna… megakadályozni – motyogta
Lalitha. – Ma délután… végiggondoltam… a történteket.
Nem lett volna… szabad… hagynom.
– Maga nem tehet róla. – Lord Rothwyn úgy tett,
mintha nem tudná, hogy az esküvőről beszél.
 – Nagyon… gyáva… voltam – hebegte Lalitha. –
Szégyent hoztam… a mama fejére.
Mindezt szinte önkéntelenül mondta.
Lord Rothwyn észrevette, mennyire hatalmába
kerítette a félelem.
Odahúzott egy széket az ágyhoz, leült Lalitha mellé.
– Lalitha, mi már férj és feleség vagyunk – mondta –,
így hát köztünk semmi értelme a színészkedésnek, s
főleg nem a hazudozásnak.
Akkor este, amikor én bosszúvágyból durván
rákényszerítettem, hogy jöjjön hozzám feleségül, mielőtt
összeesett, először azt mondta, a mostohaanyja verte
meg, azután pedig azt, hogy a mamája.
Lalitha lesütötte a szemét, és nagy zavarában a kezét
tördelte.
Nem szólt egy szót sem, így aztán Lord Rothwyn
beszélt tovább.
– Szeretném, ha megértené, amíg én vigyázok
magára, többé már senki nem bánthatja.
Maga az én feleségem, s az a sok szörnyűség, amiben
eddig része volt, már a múlté.
Lalitha ránézett, s a szemében megcsillanó fény azt
jelezte, mintha hinne abban, amit hallott.
Aztán mégiscsak így szólt egészen halkan
– De én… nem maradhatok… magával.
– Miért nem?
– Mert én… nem kellek… magának… és ha… elküld…
senki meg se tudja… hogy mi… összeházasodtunk.
Lord Rothwyn tágra nyílt szemmel nézett rá, majd
egészen furcsa hangon szólalt meg
– Csak nem arra céloz ezzel, Lalitha, hogy hajlandó
volna eltitkolni a házasságunkat? Hogy kész lenne
eltűnni az életemből?
– Ez volna… a legegyszerűbb… megoldás…
kézenfekvő… és magának… a legjobb.
– Miért gondolja így?
 – Mert maga… nem ilyen… feleséget… érdemel… nem
is akart… engem… elvenni.
– Én kényszerítettem – szállt vitába Lord Rothwyn –, s
mindketten pontosan tudjuk, hogy a nővérén akartam
bosszút állni. Ettől azonban a mi frigyünk szabályos,
szentesített kötelék. Feleségül vettem Miss Studley-t.
Lalitha némi habozás után föltette a kérdést.
– Akkor ugye… nem úszott el… a tízezer… aranya?
– Nem úszott volna el, de én nem fogadtam el, amikor
oda akarták nekem adni.
– Hogyhogy?
– Elmondtam az igazságot – felelte Lord Rothwyn –, s
remélem, maga is mindig őszinte lesz hozzám.
Kényelmesen hátradőlt a széken, és nem volt semmi
bántó vagy riasztó abban, ahogy előadta a történetet
– Amikor a nővére azt mondta, hajlandó megszökni
velem, én beavattam a titokba a két legjobb barátomat.
Egyikük értésemre adta, hogy szerinte elment az
eszem.
– Mmm… miért?
– Nyíltan a szemembe mondta, hogy Sophie Studley
kizárólag érdekből akar a feleségem lenni, s csupán
azért hajlandó lóvá tenni a kedvemért Julius Vertont,
mert a herceg valószínűleg szép kort fog megélni, ezért
én vagyok az előnyösebb megoldás.
Lalithának eszébe jutott, hogy Sophie-tól szinte szó
szerint ugyanezt hallotta.
– Én kikeltem magamból, amiért ez egyáltalán
megfordult a fejében, mert abban a naiv tudatban
éltem, hogy Sophie érzelmei őszinték.
Makacsul egyre csak azt hajtogattam Sophie engem
önmagamért szeret.
Ekkor egy pillanatra úgy tűnt, kitör belőle a harag, de
gyorsan lehiggadt.
– A barátom azt mondta, legyen a tét tízezer arany, és
fogadjunk, hogy ha Sophie azt fogja hinni, hogy a
herceg a halálán van, visszatáncol, és érvényesnek
tekinti az eljegyzést Vertonnal.
– Bizony csúnyán kinevettem, hisz annyira biztos
voltam Sophie szerelmében. Azon nyomban meg is írtuk
együtt azt a levelet a nővérének, és úgy intéztük, hogy
kézhez kapja, még mielőbb elindul, hogy találkozzék
velem a Szt. Alphage templomnál.
– Kegyetlen … tréfa volt – motyogta Lalitha.
– Kegyetlen vagy sem, mégis így derült ki, hogy én
bolondot csináltam magamból, és a barátomnak volt
igaza.
– Tehát ő nyerte a fogadást.
– Tulajdonképpen igen, – magyarázta Lord Rothwyn
bár a fogadásban Miss Studley-ról, nem Miss Sophie
Studley-ról volt szó, ahogy ez nekem már ott a
templomnál eszembe jutott.
– Értem – szólalt meg Lalitha halkan –, és a
becsülete… azt diktálta… hogy ne fogadja el a pénzt.
– Örömmel hallom, hogy egyetért a döntésemmel –
mosolyodon el Lord Rothwyn szelíden.
– Ez viszont… azt jelenti… hogy lordságodat…
komoly… veszteség érte.
– Veszteség?
– Hisz… engem… vett nőül!
– Frigyünket aligha tudnám ezzel a szóval illetni.
– Az imént azt mondta… ne színészkedjünk – szólt
Lalitha –, akkor beszéljünk… nyíltan.
Azért szeretett bele Sophie-ba, mert ő a legszebb lány
egész Angliában. Ez kétség kívül így is van. Én tehát
úgy lettem a felesége, hogy nem szeret, de még csak
nem is becsül. Valószínűleg a legjobb, amit tehet,
hogy… megszabadul tőlem.
– Elhiszem, hogy valóban így gondolja – mondta Lord
Rothwyn lassan, tagoltan.
– Magának így volna jó.
– És magának?
 – Majd elboldogulok – felelte Lalitha –, ha segít
nekem.
– Hogyan?
– Arra gondoltam, ha adna nekem egy kis pénzt…
csak… egészen keveset – tette hozzá sietve – épp csak
annyit, hogy kibérelhetnék egy kis házat… valahol
vidéken… ott meghúznám magam… senki nem tudna
rólam… látnia se kellene többé.
Lalitha rosszallást olvasott ki a tekintetéből.
– Van nekem is egy olyasféle dadusom, mint Nattie. A
mostoha… anyám elküldte a háztól, mielőtt eljöttünk
Norfolkból. Tudom, hogy hiányzom neki, boldogan
gondomat viselné.
– Mit gondol, mennyi pénzre volna szüksége? –
kérdezte Lord Rothwyn.
Lalitha először ránézett, aztán zavarában elkapta róla
a tekintetét.
– Ha az nem volna… túl sok – suttogta –, évi száz
fontból biztos egész jól kijönnék.
– És ennyi rengeteg pénzért hajlandó volna örökre
eltűnni az életemből?
– Soha senkinek nem mondanám el… mi történt –
ígérte Lalitha –, aztán majd feleségül vehet… egy olyan
lányt aki megérdemli… hogy szeresse.
– Gondolom, tisztában van vele, hogy én gazdag
vagyok-felelte Lord Rothwyn.
– Sophie elmondta.
– Mégis változatlanul úgy véli, évi száz fontért
akarnám megvásárolni a hallgatását?
– Nekem nincsenek… nagy igényeim.
– Akkor maga nem olyan, mint a hasonló korú lányok.
Lalitha szája szegletében kis mosoly jelent meg.
– A boldogság nem a… pénzen múlik.
Eszébe jutott, milyen boldogságban éltek ők hárman a
papával és a mamával, pedig nemigen lehettek nagy
igényeik.
 Azt a boldogságot a világ minden kincséért sem
cserélték volna el.
Gondolatait Lord Rothwyn szavai szakították félbe.
– Lalitha, maga egy cseppet sem hasonlít a többi
lányra. – Gondolom, ezt nem bóknak szánta.
Egy percre csönd támadt, majd ismét Lord Rothwyn
szólalt meg
– Vannak más tervei is a jövőt illetően?
Ahogy Lalitha ránézett, látta, hogy a lány szeme a
meghatottságtól és a félelemtől egészen kivörösödött.
– Ugye… majd… nem árulja el… a
mostohaanyámnak… és Sophie-nak… hova… mentem?
Ha rám… találnak…
Lord Rothwyn fölegyenesedett, s előrehajolt.
Ahogy Lalitha könyörgőre fogta a szót, kezét
önkéntelenül is a férfi felé nyújtotta, a lord pedig
megfogta.
– Csak nem képzeli, hogy bármi olyat teszek, amitől
újra ki lenne szolgáltatva a brutális kegyetlenségüknek?
Lalitha ujjai, mint a foglyul ejtett madárka szárnyai,
meg-megrebbentek a férfi összekulcsolt két kezében.
– A mostohaanyám… szerintem – mondta Lalitha
akadozva – úgyis… a halálomat… kívánta, azt
mondhatná neki… hogy meghaltam.
– Még szerencse, hogy mind jobban visszatér magába
az élet – szögezte le Lord Rothwyn.
– Viszont bármennyire érdekelnek is az elképzelései,
nekem megvannak a magam tervei.
– Beavatna?
Lord Rothwyn elengedte a kezét, s ismét kényelmesen
hátradőlt.
– Sophie talán említette, mi az én kedvenc
foglalatosságom.
– Nem – felelte Lalitha.
– Már évek óta azon munkálkodom, hogy az
elhanyagolt, régi épületek visszanyerjék eredeti
szépségüket.
 – Ez nagyon izgalmas lehet!
– Én is úgy találom.
– Igen, most már emlékszem – mondta Lalitha –,
Sophie mesélte, hogy a régens kikéri a véleményét az
építkezéseivel kapcsolatban.
– Sok tekintetben hasonlóak az elképzeléseink.
Valóban adtam tanácsokat Őkirályi Fenségének a
Regents parkbeli és a brightoni építkezéseknél. Már
többször elismerésére méltatott, amikor szinte
romjaiból újjáépítettem vagy helyreállítottam egy-egy
házat.
– De szeretnék legalább egy ilyet megnézni! –
lelkesedett Lalitha.
– Lesz rá módja – Ígérte meg Lord Rothwyn. – Itt van
tőlünk nem messze egy ház, ami régen egy Erzsébet
királynő szolgálatában álló nemesemberé volt.
Lalitha érdeklődve emelte rá a tekintetét.
– Nos, ez az épület siralmas állapotba került.
Nagytermét, ahol maga Erzsébet királynő is gyakorta
megfordult, istállónak használták. A padlódeszkákat
elhordták, idővel szinte az összesei ellopkodták.
Eltünedeztek vagy tűzifaként végezték a szebbnél szebb
faragványok. Mostanra viszont már majdnem teljesen
kész. Kiérződött a lelkesedés a hangjából, ahogy a
helyreállításról beszélt.
– Az egykori római település helyén épült Szt. Albans
közelében pedig mintegy véletlenül bukkantam rá egy
teljesen elfeledett kis villára az erdő mélyén.
Kivágattam néhány fát, és próbaképpen ásni kezdtem.
A föld alól különleges mozaikok, márványcsempék és
páratlan szépségű oszlopfők kerültek elő.
– Ez csodálatos – lelkendezett Lalitha –, el tudom
képzelni, milyen nagyszerű élmény lehetett!
– Nem tagadom – mesélte tovább Lord Rothwyn –,
büszke vagyok rá, hogy van némi érzékem az
ilyesmihez. A régens úgy mondja, ő is valami hasonlót
érez, amikor egy-egy restaurálásra szoruló antik
remekművet vagy festményt lát, mintha az a régi korok
Nagy Művészének üzenetét hordozná.
– Még sosem tévedett?
– Gyakorlatilag soha – mondta Lord Rothwyn –, ezért
tudom, hogy magával kapcsolatban sem tévedek.
– Velem… kapcsolatban?
– Az az érzésem, eléggé rászorul a helyreállításra –
mosolyodott el.
Lalitha egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt
– Maga csupa, eredetileg különlegesen szép darabra
bukkant. Rólam ezt igazán nem lehet elmondani.
– Milyen szerény! Hasonlít az édesapjára?
– Nem, inkább az édesanyámra – felelte Lalitha –, de
csak egynémely vonására, nagyon szép volt!
– Megint nem egészen azt mondta, amit akart, s Lord
Rothwyn újból kiolvasta tekintetéből a félelmet,
észrevette, hogy végigfut rajta a remegés.
– Persze – Lalitha kerülte a tekintetét – az évek
során… rengeteget… változott.
– Azt hittem, áll az alku – felelte Lord Rothwyn –, hogy
nem hazudunk egymásnak!
– A szavamat… adtam… és… Lalitha itt elhallgatott.
– Mivel fenyegették, mit tesznek, ha megszegi?
– Valóban… meg fog ölni… engem! – mondta Lalitha
elhaló hangon.
– Nos, ez az, ami nem fog megtörténni. Mivel nem
szeretném, ha aggódna amiatt, hogy nekem bármit is
elmond, no meg, mert azt szeretném, ha lehetőleg nem
idézné fel azt a sok borzalmat, amit átélt, én nem
faggatom.
Észrevette Lalitha arckifejezésén, hogy hálás neki
ezért.
– Szeretném, ha csakis azzal törődne, hogy
mihamarabb felépüljön. Aztán majd rövidesen elég erős
lesz hozzá, hogy sétát tegyen velem a kertben, később
pedig ahhoz is, hogy elhajtsunk a Szt. Albans környéki
villához és az Erzsébet kori házhoz, még mielőtt bérlőre
találnánk.
Felállt ültéből.
– Megígéri, hogy nem aggódik a jövő miatt?
– Igyekezni… fogok! – felelte Lalitha.
– Majd még megbeszéljük a dolgokat, ha már erőre
kapott, most csak arra gondoljon, nagy csalódást
okozna, ha a Lalitha nevű épület helyreállítása nem
váltaná valóra reményeimet!
Lalitha kissé elmosolyodott.
– Kérem, ne reméljen túl sokat!
– Attól tartok, én maximalista vagyok. – Ezzel Lord
Rothwyn megfogta a kezét, és az ajkához emelte. –
Aludjon jól, Lalitha, holnap majd ismét meglátogatom.
Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor Lalitha kérdése
megállásra késztette.
– Miért van most itt vidéken? Londonban volna a
helye még tart a báli szezon.
– Rövidesen vége, különben is, az építkezések
ügyében senkiben sem bízom, csak saját magamban.
Rámosolygott Lalithára, majd elhagyta a szobát.
Lalitha hátradőlt az ágyban.
Hevesen vert a szíve, de már mégsem volt annyira
tele félelemmel, mint amikor Lord Rothwyn belépett.
– Milyen kedves volt – gondolta, de azért az is eszébe
jutott, talán jobban kellett volna biztatnia, hogy küldje el
őt.
Határtalanul nagylelkűnek mutatkozott, de Lalitha el
tudta képzelni, milyen benyomást keltene a barátaiban.
Azok mind arra számítottak, hogy a gyönyörű, a párja
nincs Sophie lesz a felesége, az aranyhajú, kékszemű és
makulátlan bőrű Sophie.
Bár Lalitha erről semmit nem tudott, mégis meg volt
róla győződve, hogy Lord Rothwyn életében ugyan
nyilván sok nő lehetett, házassági ajánlatot eddig
mégsem tett másnak.
 Sophie azt mondta, ő Anglia leggazdagabb
embereinek egyike, magától értetődő tehát, hogy a
legtöbb anya szívesen fogadta volna vejének.
Bizonyára sok lány ábrándozott arról, hogy a Park
Lane-en, a Rothwyn Palotában lakik, s hogy ő lesz Roth
Park úrnője.
Az a lány, aki Rothwyn feleségeként a családi
ékszereket öltheti magára, az ország legelőkelőbb
személyiségeinek társaságában foroghat, és láthatja
őket vendégül.
Sophie egy igen lényeges szempontból meg is felel a
követelményeknek, szépsége első látásra magára von
minden férfitekintetet.
– Én erre alkalmatlan vagyok! – gondolta Lalitha.
A párnába temette arcát, behunyta a szemét.
Gyakorlatiasan kell szemlélni a dolgokat, végiggondolni,
mit fog tenni.
Egyenlőre, még föl nem erősödik, itt maradhat ebben
a csodálatos környezetben, ettől a rengeteg szépségtől
körülvéve.
Mindig utálta a csúfságot, ahogy a mocskot, a
kegyetlenséget, a hazugságot és álnokságot is világ
életében gyűlölte, pedig jócskán kijutott neki belőle.
Most megszabadult mindezektől!
Csakhogy nem szabad magát azzal áltatnia, hogy ez
így is maradhat örökre.
Lord Rothwyn kedves hozzá, de csak azért, mert
beteg, s mert dühében kényszerítette rá a saját
akaratát.
– Közben pedig bizonyára nem is tetszem neki –
gondolta Lalitha –, ha elég erélyesen szállók szembe
vele ott a templomban, nem jön létre a házasság, és ő
most nincs ebben a helyzetben.
Felsóhajtott. – Meg kell mentenem önmagától –
gondolta – s… tőlem!
 Két nap múltán Lalitha már elég jól érezte magát
ahhoz, hogy elhagyja a szobát, de előzőleg még
találkozott a füvesasszonnyal.
Nemigen tudta elképzelni, milyen is lehet.
Mindenesetre nem gondolta, hogy egy olyan nem
mindennapi öreg hölgyet fog látni, akinek napbarnította
bőre már-már rézvörös, szeme pedig kék, akár a
nefelejcs.
Őlordsága egyik hintóján érkezett Roth Parkba, s
elégedetten nyugtázta, milyen szépen javult Lalitha
egészségi állapota, s hogy már nem is annyira
csontsovány.
– Messze van még a teljes gyógyulás, kedveském –
mondta ízes Hertfordshire-i tájszólással –, de már jó
úton van, csak tartsa be az utasításaimat! – Parancsolt
rá szelíd szigorral Lalithára. – Csak semmi
engedetlenség!
Magával hozta azokat a füveket, melyek már addig is
felkeltették Lalitha érdeklődését.
Továbbra is kenegetni kell a hátát babérolajjal, amitől
oly szépen gyógyultak a sebek, de nem szabad
abbahagyni, még teljesen el nem múlnak. Kenőcsőt
kapott, mellyel fürdés után az egész testét be kell
dörzsölnie, mint megtudta, ebben kankalin-kivonat van.
Az is kiderült, hogy a méhfű, más néven Mercurius
füve nemcsak a bőrnek használ, de az agyműködés
zavaraira is jó.
– Szóval úgy véli, én meg is háborodtam? –
faggatózott Lalitha.
– Az agya épp úgy a végsőkig kimerült, mint a teste! –
felelte a füvesasszony. – Azt is a lehető legjobban föl kell
erősíteni. Erre jó a méhfű, ebben az üvegben az van.
Szóljon, ha elfogyott.
Annyi mindent tudott meg Lalitha, hogy attól tartott,
nem fogja megjegyezni, ezért aztán leírta az öreg hölgy
összes utasítását.
 Egy dolgot igazán könnyű volt megjegyezni, azt az
oldatot, amivel eddig kenték a haját, most barackmag-
kivonattal kell fölváltani.
– Ecetben főzze ki – javasolta a füvesasszony Nattie-
nak.
– Szerencsére ilyenkor nem nehéz barackot
beszerezni. Ettől még az olyan foltokon is kinő a haj,
ahol korábban kihullott, azonkívül épp oly hamvas,
selymes lesz tőle a haj, mint maga a barack.
Hozott Lalithának az ő különleges lépesmézéből is, és
lelkére kötötte, hogy egye meg a lépet is, az legalább
olyan fontos, mint maga a méz.
– Honnan tud ennyi mindent? – kérdezte Lalitha.
– Apám, de már az ő apja is gyógynövényekkel
foglalkozott. Az egyik ősünk Nicholas Culpeper volt.
– Az kicsoda?
– Igen híres asztrológus és orvos – felelte a
füvesasszony. -Ebben az országban ő volt az első, aki
írásba foglalta a gyógynövényekkel kapcsolatos
tudnivalókat.
Rámosolygott Lalithára, majd így folytatta – Egy-egy
ilyen könyvben évezredek tapasztalatait írják meg.
– Igen, ezt tudom – mondta Lalitha –, de azt nem
tudtam, hogy gyógynövényekről szólók is léteznek.
– Nicholas Culpeper az egész életét az asztrológia és
az orvostudomány tanulmányozásának szentelte.
– Micsoda szerencse, hogy le is írta, amit tudott! –
lelkendezett Lalitha.
– A polgárháborúban súlyos mellkas-sebet kapott –
mesélte tovább a füvesasszony –, de kikúrálta magát,
mert nem akarta magával vinni tudását a sírba.
– Nagy kár lett volna, ha úgy történik!
– Valóban nagy! Ezért aztán, miközben Spitalfields-
ben számtalan beteget gyógyított, arra is szakított időt,
hogy Gyógynövény Enciklopédiájában egybegyűjtse a
füvek gyógyhatására és a keverékek összeállítására
vonatkozó ismereteit.
 – Belenézhetnék egyszer ebbe a könyvbe? – kérlelte
Lalitha.
– Természetesen – felelte a füvesasszony. – Ha
valóban érdekli, majd eljön hozzám, megmutatom
magának, hogyan termesztem s szárítom ezeket a
gyógynövényeket, sőt a méheimmel is elbeszélgethet.
– A méhekkel beszélgetnék? – csodálkozott Lalitha.
– Bizony ám, szeretik hallani azoknak a hangját,
akiket gyógyítanak. Én majd elmondom nekik, mi
történik, elmagyarázom, milyen bajt kell orvosolnia az ő
varázserejű mézüknek.
Majd hozzátette
– Még sosem hagytak cserben!
Lalitha úgy érezte, a Roth Parkban töltött minden
perc valami újat és érdekeset tartogat számára.
Amikor Nattie segítségével felöltözött, a dajka egy
olyan ruhát vett elő a szekrényből, amit addig még nem
is látott.
Nyugtalanította a gondolat, hogy vajon mit vesz majd
fel, mert az a ruha, amiben a templomhoz elment, a
legkevésbé sem illett bele ebbe a pompás és előkelő
környezetbe. A ruha, amit Nattie nyújtott át neki,
csodaszép volt. Az akkor nagyonis divatos
csónakkivágású ruha bő, a csuklónál húzott ujja remekül
elfedte a karja véznaságát. A sűrűn redőzött
szoknyarész alsó szegélyén szalagok futottak körbe,
önkéntelenül is a mesés Párizs jutott róla eszébe.
– Ez… az enyém? – álmélkodott Lalitha tágra nyílt
szemmel.
– Őlordsága egy csomó ruhát hozatott Londonból –
magyarázta Nattie –, azt a göncöt, amiben ide
megérkezett, már rég a tűzre vetettem.
Lalitha elpirult.
– Az volt az egyetlen ruhám!
– No, most aztán van bőven! – mondta Nattie – De
nem akarom azzal fárasztani, hogy megmutogassam
mindet.
 – Nem nézhetném meg mégis? – kérlelte Lalitha.
Nattie méltányolta kislányos kíváncsiságát, szélesre
tárta a szekrény ajtaját, és benne Lalitha több, mint egy
tucat finoman elegáns ruhát látott, egy sem volt köztük
olyan hivalkodóan agyondíszített és harsány, mint
amilyenekkel Sophie próbálta fokozni az ő bababőrű,
aranyhajú szépségét.
Honnan tudta őlordsága, hogy ugyanúgy, mint a
mamának, nekem is a pasztellszínek állnak jól? –
töprengett magában Lalitha.
Arra a következtetésre jutott, hogy páratlan érzéke
lehet az ilyesmihez.
A halványkék ruha színe a hajnali köd lebegését
juttatta az ember eszébe, s oly lazán libbent az ő karcsú
kis testén, hogy remekül kihangsúlyozta a füvesasszony
keverékei jóvoltából az arcán már megjelent enyhe pírt.
Ennek ellenére aggodalommal telt szívvel lépdelt
lefelé a lépcsőn.
Hiába tett meg érte Lord Rothwyn annyi mindent,
valószínűleg mégis csalódást fog neki okozni.
A libériás inas nem a Nagyszalonba kísérte be, ami
szorongással töltötte volna el, hanem egy kisebb,
barátságosabb helyiségbe.
Rengeteg virág várta, a falakat brokáttal vonták be,
és körös-körül gyerekeket ábrázoló festményeket
helyeztek el.
Lord Rothwyn a kertre néző ablaknál állt.
Megfordult, egy pillanatig csak nézte, majd
elmosolyodott.
Egy kis időre elhagyta Lalithát a félelem, s
magabiztosan indult feléje.

NEGYEDIK FEJEZET

Amikor Lalitha jött lefelé a lépcsőn, mindvégig ott

szökdécselt körülötte egy koromfekete kiskutyus.
 Mióta csak Roth Parkba került, minden napra jutott
valami érdekes, új felfedezés.
Már körbevezették a házban, amely II. Károly
uralkodása idején épült, s a Rothwynek korábbi
nemzedékei mind hozzátettek valamit.
Lalithának nem fért a fejébe, hogy egy ilyen nagy és
impozáns épületnek hogy lehet mégis olyan barátságos
és otthonos hangulata.
Amerre csak nézett, mindenütt páratlanul értékes
műkincseket látott. A kárpittal borított falakon
meseszép festmények, a bútorokat az egymás nyomába
lépő nemzedékek gyűjtögették össze Franciaországból
és Itáliából, mégis minden darab illett a többihez, mert
mind bámulatra méltó szépérzékkel megáldott mesterek
kezemunkájáról tanúskodott.
Lalithát lenyűgözte mindaz, amit látott, s addig soha
át nem élt élményt jelentett neki, ahogy Lord Rothwyn
beavatta az egyes műremekek történetébe.
A főbejárat fölötti kőtáblába a következő szöveget
vésték:
„Ezen épületet Inigo, az első Lord Rothwyn emelte,
nem csupán kövekből és gerendákból, hanem tehetsége
és tudása legjavából, továbbá szíve minden melegéből.
Építtetett az úr 1678-dik esztendejében.”
– Milyen igaza van annak, aki ezt írta – kiáltott fel
Lalitha.
– Szerintem is – bólintott rá Lord Rothwyn.
– Maga is… így építkezik?
– Igen.
Némi csönd támadt, mert Lalitha azt szerette volna
megkérdezni, hogy amikor a Lord az ő újjáépítéséhez
fogott hozzá, vajon a tehetségén és tudásán kívül a szíve
melegét is bevonta-e a munkába?
Ehhez azonban nem volt bátorsága.
De hiszen vele kapcsolatban a harmadik gondolat
teljesen valószínűtlen.
 Ezután Lord Rothwyn a hatalmas könyvtárterembe
vezette.
Amikor Lalitha meglátta a gyönyörű freskót a
mennyezeten, s a polcokon sorakozó, a szivárvány
minden színében pompázó rengeteg könyvet, az
izgatottságtól elakadt a lélegzete.
– Megengedi… hogy… elolvassak… egy-két könyvet…
ezek közül? – kérdezte Lalitha csillogó szemmel.
– Mind a magáé – mutatott körbe a lord az egész
teremben.
– El se tudom hinni! – suttogta Lalitha – Az elmúlt
évek során úgy éreztem… megbolondulok. Megtiltották
nekem… hogy olvassak.
– Nem csak könyvekben szenvedett hiányt!
Lalitha elpirult, aztán így szólt – Most már sokkal
jobban vagyok, s talán nem is annyira csúf, mint azelőtt.
– Eddig se volt csúf – mondta a Lord a maga öblös
hangján –, de rászorult a törődésre.
– Nagyon igyekszem megenni mindent, ami
szükséges, és literszámra iszom a tejet!
Lalitha kicsit megdörgölte az orrát.
– Ez nagy teljesítmény tőlem, mert valójában nem
szeretem a tejet.
– Én sem – vallotta be Lord Rothwyn –, de Nattie sose
tágított, míg az utolsó cseppig meg nem ittam, úgyhogy
nincs mit tenni, magának is szót kell fogadnia.
Lalitha elnevette magát. – Nattie nagyon kedves, de
egyszersmind szigorú is.
– Én bizony sokat köszönhetek neki.
A Lord ezt tréfának szánta, de Lalitha komolyan
válaszolt
– Módfelett büszke ám a művére, úgy véli, minden
jótulajdonságot ő alakított ki magában.
– Így igaz, de vajon honnan erednek a rossz
tulajdonságaim?
 Keserű mosollyal nézett Lalithára, aki pontosan tudta,
hogy az indulatos természetére céloz, aminek tanújelét
adta, amikor erőszakkal vezette az oltár elé.
– Azt hiszem – kezdte óvatosan Lalitha – maga
nagyonis büszke rá… hogy a híres ősre ütött.
– Sir Hengistre gondol? – kérdezte Lord Rothwyn –
Mit tud róla?
– Olvastam egy versikét – felelte Lalitha –, ami az ő
indulatos természetéről szól.
– Szóval ezért mondta nekem, hogy nem hoz
szerencsét, ha elátkozom Sophie-t. Mit gondol, az átok
csak őrá hoz balszerencsét, vagy énrám is?
– Mindkettőjükre – felelte Lalitha –, mert szerintem a
harag és a gyűlölet azt is sújtja, akitől ered.
– Azt már látom, óvakodnom kell, hogy a maga
jelenlétében dühösnek mutatkozzam! – mondta Lord
Rothwyn.
Észrevette, hogy Lalitha kissé nyugtalan lett.
Rájött, hogy ugyan az egészsége minden kétséget
kizáróan sokat javult, és egészen másképp néz ki, mint
az a rémesen összevert, halára éheztetett lány, akit a
karjaiban vitt föl az emeletre aznap, amikor házasságot
kötöttek, de a lelke mélyén még mindig ott rejtezik a
félelem.
Olyan volt, mint a sokat kínzott állat, a fölemelt kézről
mindjárt a verés jutott eszébe.
Lalitha újdonsült boldogságához a Lord szerint más
dolgok is hozzájárultak.
Ezek között fontos szerepet játszott az a pajkos kis
spániel, amely örökké körülötte ugrándozott.
Lord Rothwyn jónéhány spánielt és fehérfoltos
dalmatinert tartott, ezek csapatostul futottak utána,
bármerre ment ha pedig belépett a szobába,
farokcsóválással üdvözölték, s mindig repesve várták,
hogy gazdájuk sétálni vigye őket.
A kis koromfekete spániel már aznap Lalitha mellé
szegődött, amikor először jött le az emeletről.
 Észrevette, hogy hűvös orrocskájával a kezét bökdösi,
ő pedig lehajolt, hogy megsimogassa.
– Ahogy elnézem, King a kegyeibe fogadta! –
állapította meg Lord Rothwyn.
– Miért lett ez a neve? – kérdezte Lalitha.
– Királyi pártfogója után neveztük el.
– Milyen aranyos! – mondta Lalitha – Régen nekem is
volt egy kutyám… nagyon szerettem… de…
Nem fejezte be a mondatot, s Lord Rothwyn kiolvasta
a tekintetéből, hogy nyilván elvették tőle a kutyát, s ez
is azon szörnyűségek egyike, amit azok után kellett
átélnie, hogy a „mamának” nevezett nőszemély belépett
az életébe.
Lalitha ugyan nem vette észre, de miután a Lord
rájött, hogy nem tanácsos kérdezősködnie, azokból a
momentumokból alkotott képet a lány múltjáról,
amelyektől Lalitha tekintetében az a szörnyű félelem
jelent meg.
Hiszen oly sokszor kiesett a rákényszerített
szerepből.
– Mielőtt a mama meghalt, rengeteg könyvet
olvastunk együtt – mondta, nem is sejtve, hogy a
mondat milyen beszédes.
– Egy ismerősünknek Norwich-ban ugyanilyen rózsái
voltak – szólta el magát egy másik alkalommal, s Lord
Rothwyn egy újabb megfejtést írhatott be a
keresztrejtvényébe.
Aznap délelőtt Lalitha izgatottan jött le az emeletről,
mert Őlordsága megígérte, hogy ha elég jól érzi magát,
ebéd után elmennek megnézni azt az Erzsébet kori
házat, amit helyreállított.
Megmutatott egy rajzot, ami akkor készült a házról,
amikor rábukkant, s ezen az épület még igencsak
siralmas állapotban volt látható.
Az ablakokban zsákvászon lógott, a gyönyörű
Erzsébet kori vörös téglákat disznóól építéséhez
használták fel, a hézagokat pedig mindenféle oda nem
illő anyaggal pótolták a ház falán.
– Hát így nézett ki – magyarázta Lord Rothwyn –, ezek
pedig a rendelkezésre álló dokumentumok alapján
elkészített helyreállítási tervek.
– Csodás! – kiáltott fel Lalitha.
– Ezen a környéken nemcsak helybéli nemesek
építkeztek, hanem egyszerű londoni polgárok is, akik jól
megközelíthető, kellemes vidéki nyaralóra vágytak.
– De ezt a házat egy nemes építtette, ugye?
– Igen, egy arisztokrata, aki bizonyára lenézte az én
zabolátlan, kalózkodó ősömet!
– Vajon tudja-e, hogy maga azóta már rég jóvá tette
Sir Hengist minden bűnét? – mosolyodott el Lalitha.
– Reméljük, nincs kifogása az ellen, amit művelek.
Van azonban valami, amit még nem sikerült
megoldanom. Segítene nekem?
– Tudnék segíteni? – kérdezte Lalitha – Tudja, hogy
semmit se szeretnék ennél jobban.
– Először úgy gondoltam, csak akkor szólok, ha már
látta a házat, de mégis elmondom már most. Nehéz
feladat vár magára.
Lalitha oldalát furdalta a kíváncsiság.
Lord Rothwyn ekkor egy ezüst dobozt vett elő a
fiókból. Miután felnyitotta, kiderült, hogy papírfecnikkel
van tele.
– Mi ez? – kérdezte Lalitha.
– Egy kiselejtezett szekrény titkos rekeszében
akadtunk – mesélte Lord Rothwyn. – Először azt hittem,
valami hivatalos irat. Sajnos az egerek alaposan
megrágták.
– De kár! – kiáltott fel Lalitha.
– Aztán alaposabban megnéztem, és rájöttem, hogy
valószínűleg egy versrészlet. A forrásokból tudjuk, hogy
Lord Hadley, mert így hívták a nemesembert,
szonetteket is írt.
 Lalitha csodálkozva nézett rá, így tovább
magyarázott:
– Erzsébet királynő udvarában sok nemesember
vonzódott a költészethez, és sokan fejezték ki
érzelmeiket őfelségéhez vagy szívük hölgyéhez címzett
versekben.
Lord Rothwyn kuncogott. – E művek zöme nem
hordoz maradandó irodalmi értéket, de akkoriban
bizonyára kellemes időtöltésnek találták.
– Azok biztos méltányolták, akikhez szólt – mondta
Lalitha.
Közben átvillant agyán a gondolat, milyen csodás
lenne, ha egyszer valaki hozzá írna verset, aztán
mindjárt meg is állapította, ez vele nyilván soha nem
fordulhat elő.
– Arra szeretném megkérni – folytatta Lord Rothwyn
–, hogy próbálja meg összeillesztgetni a
papírdarabkákat. Lehetséges, hogy túl sok részlet
hiányzik, de hátha sikerül kibogozni, miről szól a vers.
– Boldoggá tesz és megtiszteltetésnek tekintem, hogy
ilyen értéket rám mer bízni!
– Csak nehogy megerőltesse magát! – Nagyon kérem,
ha érzi, hogy fárad a szeme, azonnal hagyja abba!
Némi szünet után hozzátette – Szerencsére a szemén
is látszik, hogy rengeteget javult.
– Tudja, minden áldott nap késő estig varrtam,
egyetlen szál gyertya mellett – magyarázkodott Lalitha.
– Ha Nattie megengedné, örömmel belehímezném a
monogramját a zsebkendőibe. Elég ügyes vagyok az
ilyesmiben.
Rögtön az jutott eszébe, vajon maradhat-e annyi
ideig, hogy erre egyáltalán sor kerülhet.
Kétségeit azonban a lord válasza nyomban el is
oszlatta
– Megtisztel vele, de addig hozzá ne fogjon, míg
teljesen föl nem épül! Megígéri?
 – Megígérem – felelte Lalitha –, de maga meg Nattie
túlságosan elkényeztetnek. A végén aztán majd semmi
hasznomat nem veszik, mert úgy ellustulok, hogy egész
nap csak a selyempárnák közt heverészem.
– Nem is rossz ötlet! – mosolyodott el a lord.
Ekkor Lalitha ránézett.
Ahogy a tekintetük összetalálkozott, Lalithát valami
égészen különös, soha nem tapasztalt borzongás járta
át, nem is lelt rá magyarázatot.
Azután a férfi levette róla a tekintetét, fölemelte az
ezüstdobozkát, és átnyújtotta neki.
– Kíváncsian, de türelmesen várom, sikerül-e
kisilabizálni, mit írt Lord Hadley a titokzatos Erzsébet-
kori hölgynek.
Lalitha legszívesebben már akkor délelőtt hozzálátott
volna, hogy a titok nyomába eredjen, de Nattie-nak más
elképzelései voltak
– Ma gyönyörű az idő, milady, süt a nap, az ilyen
foglalatosságot az esős napokra kell tartogatni.
Mellesleg, Lord Rothwyn várja magát.
Lalitha ettől felvillanyozódott.
Egy egészen halvány árnyalatú lila ruha volt rajta.
Azelőtt sose viselt ilyen színt, ezért némi aggodalommal
gondolt rá, vajon mit fog szólni hozzá a lord.
– Pont olyan vagyok, mint azok a házak, amiket
helyreállít – gondolta Lalitha –, ugyanúgy választja ki a
ruháimat, ahogy a szobákba illő függönyöket és
szőnyegeket.
Bár ez egy kissé furcsa gondolatnak tűnt, őt mégis
határtalan boldogsággal töltötte el, hogy Lord Rothwyn
nem sajnálja erre az idejét és energiáját.
Miután leért az előcsarnokba, azon a folyosón indult
el, mely Lord Rothwyn dolgozószobájához vezetett.
A napnak ebben az időszakában többnyire itt
tartózkodott, nem a hivatalos ügyek intézésére szolgáló
nagyobb irodában, ahol többek között az építkezésekkel
kapcsolatos rajzokat és terveket is tartja.
 Lalitha már majdnem odaért az ajtóhoz, amikor az
kinyílt, s egy fiatalember lépett ki rajta.
Becsukta maga mögött az ajtót, s aztán egy kis ideig
gondolataiba mélyedve álldogált. Azután nekidőlt a
falnak, mintha támasz nélkül összecsuklana.
Lalitha azt hitte, rosszul van, s már futott is feléje.
Ekkor legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy a
fiatalember sír. Először nem tudta, mitévő legyen, de
megsajnálta, s halkan megszólította :
– Segíthetek?
– Rajtam nem lehet segíteni! – felelte amaz könnyek
között.
A síró férfi látványa megható, de egyszersmind
nyugtalanító is volt Lalitha számára.
– Mi történt? – kérdezte Lalitha.
– Az én hibám – mondta a fiatalember – tudtam, hogy
úgy nem lesz jó, de nem mertem szólni.
Nem messze tőlük egy ajtó nyitva állt, és senki nem
volt odabenn, abban a társalgóban.
– Menjünk be ide – javasolta Lalitha, gyöngéden karon
fogta a még mindig síró fiatalembert, és bevezette a
társalgóba.
– Mesélje el, mi történt – kérte Lalitha.
A fiatalember zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és
letörölte a könnyeket az arcáról.
– Nagyon röstellem magam, asszonyom. Kérem, ne is
törődjék velem.
– Ne szabadkozzon, szeretnék segíteni, ha tudok –
felelte Lalitha.
– Higgye el – mondta elcsukló hangon –, rajtam nem
lehet segíteni.
– Mégis, mit tett?
– Őlordsága megharagudott rám, de nem is csoda.
Lalitha valami ilyesfajta válaszra számított.
– Miért dühös magára Őlordsága?
A fiatalember egy ideig nem tudott megszólalni.
 – Nem jó helyen húztam fel az egyik támfalat.
Félreértettem a tervet. Bár sejtettem, hogy valami nincs
rendjén, nem volt bátorságom megkérdezni Őlordságát,
attól tartottam, megharagszik, ha zaklatom.
– Ő pedig felfedezte a tévedést.
– Igen, és elbocsátott.
Újra sírva fakadt, de ezúttal gyorsan letörölte a
könnyeit.
– Annyira büszke voltam rá s oly hálás neki, hogy a
keze alatt dolgozhatom, hogy mindenképpen szerettem
volna a kedvében járni. Isten látja lelkem, megtettem
minden tőlem telhetőt, annyira féltem a kudarctól, hogy
talán épp ezért nem sikerült.
– Meg tudom érteni magát – suttogta Lalitha.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt a
fiatalemberhez
– Várjon meg itt, ígérje meg, hogy nem megy el, míg
én vissza nem jövök!
Mintha a fiatalember hirtelen tudatára ébredt volna,
hogy nem viselkedett illendően, felpattant.
– Bocsásson meg nekem, asszonyom, nem lett volna
szabad ilyesmivel terhelnem, csak olyan kedves volt
hozzám. Most viszont mindenképpen távozom!
– Ne menjen el! – kérlelte Lalitha – Arra kérem, váljon
meg itt! Megígéri?
– Ha ennyire kér, de nem értem…
– Csak várjon! Lalitha már indult is, behúzta maga
mögött az ajtót. Aztán még mielőtt benyitott volna a
dolgozószobába, mély lélegzetet vett.
Ahogy sejtette, Lord Rothwynt egyedül találta
odabenn. Hatalmas íróasztalánál ült, egy csomó tervrajz
hevert előtte. Lalithának máris a torkában dobogott a
szíve, mert észrevette, hogy a Lord gondterhelt és
mérges.
Az esküvő napja óta nem is látta többször ilyennek.
Ahogy ott állt az ajtóban riadtan és tágra nyűt szemmel,
a Lord egyszercsak felfigyelt rá.
 – Ó, hát maga az, Lalitha! – kiáltott fel.
Elsimultak a ráncok a homlokán, arca kissé földerült,
s felállt az íróasztaltól.
Lalitha becsukta az ajtót, s odament az íróasztalhoz.
Ott állt, szemben a férfival, de nem szólalt meg.
A Lord nyomban észrevette, hogy Lalitha a kezét
tördeli.
– Mi a baj, mi bántja?
– Szeretnék… mondani valamit. De félek…
tolakodónak… fog tartani.
Kissé meg-megremegett a hangja.
– Maga nem tud olyat mondani, amiért én
tolakodónak tartanám – felelte Lord Rothwyn. – Nem
foglalna helyet?
Felfigyelt rá, hogy Lalitha a szék legszélére ül, s ő
újra helyet foglalt az íróasztalánál.
– Nos, hadd hallom – szólt Lalithához bátorítóan.
– Mint tudja, nekem… könnyen inamba száll… a
bátorság… annyi mindentől… félek. Az embert sokszor…
annyira megbénítja a félelem… hogy… a félelem miatt…
követ el ostobaságokat.
Lord Rothwyn megőrizte higgadtságát, s így szólt:
– Az a benyomásom, hogy az ifjú Jamesonnal
találkozott, akit az imént bocsátottam el.
– Én meg tudom érteni, mit… érez. Őlordságától…
hamar… megijed az ember.
– Talán én tehetek róla, hogy a fiatalember nem érti a
dolgát?
A Lord várta a választ, s Lalitha némi habozás után rá
is szánta magát:
– Ő sem mert… vitába szállni… magával… ahogy én
sem.
Csönd támadt, aztán végül Lord Rothwyn megszólalt:
– Most viszont mégiscsak bátor volt, hiszen szóba
merte hozni a dolgot!
 – Megsajnáltam – magyarázta Lalitha –, az erős és
magabiztos emberek… általában nem értik meg
azokat… akik gyöngék és sebezhetők… mint én is.
– Úgy véli, ez mentség a rosszul végzett munkára?
– Azt gondoltam, ez a fiatalember egyszerűen csak
tévedett. Tévedni pedig… szerintem… emberi dolog.
Ekkor Lord Rothwyn elmosolyodott.
– Ugye most arra gondol, Lalitha, hogy egyszer én is
tévedtem?
Lalitha lesütötte a szemét.
A betegség óta megnőtt és megsűrűsödött szempillája
árnyékot vetett az arcára.
– Én megmondtam… előre… hogy tolakodónak… fog
tartani – suttogta Lalitha alig hallhatóan.
– Talán nem is annyira félős maga, mint gondolja.
Mivel azonban szeretném, ha megnyugodna, Lalitha,
beszélek Jamesonnal.
– Hol találom?
– A szemközti társalgóban.
– Várjon meg itt!
Kiment, becsukta maga mögött az ajtót, s Lalitha azon
kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak a lord megértő
lenne a fiatalemberrel szemben.
Arra gondolt, talán senki nem tudja megérteni azt a
rettenetes, alattomos, az ember minden porcikájába
beleköltöző félelmet, ami annyira kikezdi az ember
akaraterejét, hogy elveszti a józan eszét.
Lám, ő még most sem szokott hozzá, hogy lehet
rettegés nélkül ébredni, mert a nap már nem verést és
megaláztatást tartogat számára.
Nem felejtette el azt az örökös éberséget, amikor
állandóan a mostohaanyja hangulatát fürkészte, s a
legapróbb jelre máris összerezzent, hisz bármikor
kijuthatott neki valami büntetés.
Mindig félelemmel telve ébredt, félelemmel telve
feküdt le.
 Nemcsak akkor rándult össze a gyomra, amikor
ténylegesen ütlegelték, hanem akkor is, ha a veszély
fenyegette.
Lord Rothwyn visszatért, s ő aggódva tekintett rá.
A Lord csak azután szólalt meg, amikor már visszaült
az íróasztalához.
– Visszavettem. Remélem, meg van velem elégedve.
Lalithának örömében felcsillant a szeme.
– Nahát, tényleg! Hisz ez nagyszerű!
– Mondtam már magának, hogy én magasra teszem a
mércét – szólt Lord Rothwyn.
– Igen, igen. De szerintem maga is úgy tartja, hogy
nemcsak az lehet szép, ami tökéletesen szimmetrikus.
– Ez igaz – helyeselt Lord Rothwyn.
– És… a boldogság sem – mondta Lalitha akadozva –
nem mindig úgy jön… ahogy… eltervezzük.
Lord Rothwyn hátradőlt a széken, kitört belőle a
nevetés.
– Úgy látom, mindent megtesz, hogy felborítsa
gondosan kidolgozott terveimet, de el kell fogadnom az
érveit. Honnan tud maga ilyesmit?
– Talán az elmúlt évek szenvedései tanítottak meg rá.
Azt láttam magam körül, hogy mindenki boldog akar
lenni. Csakhogy az emberek azt hiszik, ennek a siker, a
pénz, a társadalmi felemelkedés a feltétele.
Kisvártatva így folytatta:
– Talán vannak olyanok, akiket ez boldoggá is tesz, de
az egyszerű emberek többsége igaz szeretetre vágyik.
Ott pedig nincs tere a szeretetnek, ahol félelem,
rettegés és megaláztatás uralkodik. A boldogság és a
félelem nem fér meg egy helyen.
Olyan szenvedély sugárzott Lalithából, hogy Lord
Rothwyn nem állta meg szó nélkül:
– Hadd kérdezzek magától valamit, Lalitha.
Boldognak érzi-e magát, amióta itt van?
 – El se tudom mondani, mennyire boldog vagyok. Úgy
érzem magam, mint aki egy jéghideg, sötét veremből
egyszercsak a napfényre kerül.
– Köszönöm – mondta Lord Rothwyn egész halkan.
Lalitha zavarba jött a bensőséges beszélgetéstől, s
gyorsan az íróasztalon heverő tervrajzokra
összpontosította figyelmét.
– Elvisz magával ma délután az Erzsébet-kori házhoz,
ahogy ígérte?
– Úgy terveztem – mondta Lord Rothwyn –, de éppen
most akartam elnézését kérni, amiért holnapra kell
halasztanunk a kirándulást. Sajnos Londonba kell
mennem egy fontos megbeszélésre.
A csalódottság kiült Lalitha arcára.
– Megígértem, hogy ott leszek, s biztosra veszem,
maga megérti, ha nem akarom megszegni az adott
szavam.
Lalitha csalódottsága helyébe most a kíváncsiság
lépett.
– Az egyik barátom, Henry Grey Bennet annak a
parlamenti különbizottságnak az elnöke, amely
mindenféle törvénytelenségekkel foglalkozik, köztük
elsősorban a napjainkban mind nagyobb méreteket öltő
emberkereskedelemmel. Egészen fiatal lányokat
csempésznek át a Kontinensre.
Lalitha tágra nyílt szemmel kérdezte
– Milyen célból?
Lord Rothwyn igyekezett minél körültekintőbben
fogalmazni.
– Mondhatni rabszolgának adják el őket. Vannak
olyan helyek Amszterdamban, ahol úgy alkusznak az
angol lányokra, mint a birkákra, s nagyon jó árat adnak
értük. Van, akit aztán továbbvisznek más országokba,
például Marokkóba, Törökországba vagy Egyiptomba.
– És a lányoknak nincs beleszólása abba, hogy mi lesz
velük?
 – A legkevésbé sem! – felelte Lord Rothwyn. –
Sokukat az utcán rabolják el. A barátomtól tudom, hogy
sok nő a lóváltó helyeken férkőzik a vidékről fölkerült
lányok bizalmába.
– Azok a lányok miért hallgatnak rájuk?
– Többségük még soha nem járt Londonban, s
örömmel veszi, ha valaki szállást és munkalehetőséget
kínál, fogalma sincs róla, mi vár rá.
– Ez borzasztó! – kiáltott fel Lalitha.
– A lánykereskedelem mostanra úgy elharapózott,
hogy itt az ideje hivatalosan is fellépni ellene. A
jelenlegi törvény sajnos kijátszható, így azok, akik az
úgynevezett „fehér rabszolgákkal” kereskednek, a
legritkább esetben kerülnek bíróság elé.
– Maguk pedig olyan törvényt szorgalmaznak, ami ezt
megváltoztatná?
– A barátom törvényjavaslatát az Alsóház már
elfogadta – mondta Lord Rothwyn –, ma délután vitatják
meg a Felsőházban.
Majd hozzáfűzte – A barátom nem nagyon bízik a
sikerben, ezért döntöttem úgy, hogy ígéretemhez híven
elmegyek Londonba, úgy vélem, ott a helyem.
– Persze, hogy ott a helye, ez rendkívül fontos dolog!
Szegény lányok, még belegondolni is rossz!
Lalitha egy pillanatra elhallgatott, majd azt kérdezte
– Rosszul… bánnak velük?
– Ha nem engedelmeskednek vakon, megverik vagy
megalázzák őket.
Lord Rothwyn észrevette, hogy Lalithán remegés
futott végig, mielőtt megszólalt.
– Mindent el kell követni, hogy megszülessen a
törvény.
– Megteszem, amit tudok – mondta Lord Rothwyn – ez
azonban azt jelenti, hogy perceken belül indulnom kell
Londonba.
– Estére hazatér?
 – Remélem, nem is túl későn, de vacsorára biztosan.
Velem vacsorázik?
– A legnagyobb örömmel – felelte Lalitha –, majd
fölveszem az egyik szép új ruhát.
– Nagyon helyes! Csapunk egy kis ünnepséget,
megadjuk a módját, hisz ez lesz az első estéje idelenn!
Lalitha felkacagott.
– Csak ürügyet keres, hogy még több ételt belém
diktáljon. A végén úgy meg fogok hízni, hogy ki kell
engedni az összes gyönyörű új ruhát!
– Ha így lesz, majd veszek magának újakat ígérte
Lord Rothwyn.
Lalitha elbizonytalanodott, majd egész halkan szólalt
meg.
– Igazán nem szeretném… ha lordságod… túl sokat…
költene rám!
A lord mosolyogva válaszolt
– Remélem, nem gondolja, hogy tönkremegyek attól,
amit magára költök!
– Már eddig is… annyi mindent… kaptam. Nem is
tudom… hogy köszönjem meg!
– Majd vacsoránál megbeszéljük. Addig King meg a
többi kutya vigyáz magára.
Lalitha lehajolt, hogy az egész idő alatt a lábainál
heverő Kinget megsimogassa.
– Biztosan vigyáznak rám, amíg… haza nem ér.
Amint Lord Rothwyn elindult, Lalitha máris rájött,
hogy hiányzik neki.
Olyan üres lett a ház.
Egész különös módon egyedül érezte magát, ilyet
azelőtt soha nem élt át.
A kutyákkal együtt kiment a kertbe, gyönyörködött az
élénkzöld gyep és a szivárvány minden színében
pompázó virágágyások látványában.
Ez a színorgia a házbéli képtár festményeire
emlékeztette.
 Körbejárta az örökzöld növényekből kialakított
labirintust, de bemenni nem mert, nehogy eltévedjen.
Elsétált az Erzsébet-kori vöröstéglás fal tövében
meghúzódó kis tóig, nézegette az aranyhalakat.
Csupa szépség vette körül, melegen sütött a nap,
mégis tudta, ólomlábakon fog járni az idő, míg a Lord
meg nem érkezik.
– Biztos azért várom olyan türelmetlenül, mert tudni
szeretném, sikerült-e megszavaztatni a törvényt –
gondolta.
Közben pontosan tudta, arra vágyik, hogy ott
lehessen a közelében, és beszélgessenek azokról a
dolgokról, ami mindkettejüket érdekli.
Nem akarta túlzottan kifárasztani magát, ezért
visszatért a házba, és hozzálátott, hogy Lord Hadley
háromszáz évvel azelőtt írott versének darabkáit
összeillessze.
Meglepően sok részlet dacolt a férgek pusztításával.
Szerencsére a lord különlegesen erős, vastag papírt
használt, és gondosan megformált betűkkel írt.
Az S-eket és az F-eket azonban könnyen össze
lehetett téveszteni, s még két-három fecni
összeillesztése is órákig tartott.
Eljutott odáig, hogy egy mondatot már ki lehetett
böngészni, s épp örömmel nyugtázta az eredményt,
amikor nyílt az ajtó, s az inas jelentette
– Miss Studley van itt, milady!
Lalitha felsikoltott és ijedtében felpattant, amikor
meglátta Sophie-t az ajtóban.
Elragadóan bájos volt égkék selyem
utazóköpenyében, rózsabimbókkal díszített kis
kalapkájában.
Mosolygott, Lalitha mégis minden ízében remegett,
ahogy közeledett feléje.
– Meglepődtél, hogy itt vagyok? – kérdezte Sophie.
– I… igen – nyögte ki Lalitha nagynehezen.
 – Beszélni akarok veled – mondta Sophie –, és tudtam,
hogy ma délután egyedül leszel, azért jöttem most.
– Ho… honnan… tudtad?
Lalithának hirtelen összezavarodtak a gondolatai, és
szinte vacogott.
– A reggeli lapok megírták, hogy Lord Rothwyn ma
délután felszólal a Felsőházban – felelte Sophie. – Így
hát most alkalmunk van egy kicsit elbeszélgetni.
Lalitha nem szólt semmit, Sophie pedig körülnézett a
szobában.
– Milyen szép itt! Leülhetek?
– I… igen, persze – hebegte Lalitha.
– Bocsáss meg… de annyira meglepődtem.
– Gondoltam, érdekel, mi van velem – mondta Sophie.
– Ne félj, a mama nem haragszik rád, Lalitha.
– N… nem… ha…. haragszik? – dadogtak Lalitha.
– Nem. Megérti, hogy te nem tehetsz arról, ami
történt, ha ugyan, mint ahogy Lord Rothwyn levelében
áll, valóban a felesége lettél.
– Ő… írt… neked?
– Igen – felelte Sophie –, bár igencsak különös, hogy a
házasságról engem kivéve senki nem kapott értesítést!
Lalitha nem válaszolt, így hát Sophie folytatta
– Ez nekem azt sugallja, hogy te csak átmenetileg
élvezed a vendégszeretetét. Így van?
– Nem… tudom – felelte Lalitha.
– Be kell vallanom neked az igazságot, Lalitha. Én
szerelmes vagyok Lord Rothwynbe, mindig is az voltam!
Amikor megtudtam, hogy elvesztettem, rájöttem, hogy ő
mindenkinél többet jelent nekem!
Lalitha döbbenten bámult Sophie-ra.
– De hisz… ez sose… derült ki. Azt mondtad… azért
mész hozzá… mert olyan gazdag.
– Valószínűleg röstelltem bevallani neked, mennyire
hatalmukba kerítettek az érzelmek. Különben is, mint
említettem, erre csak azután döbbentem rá, hogy te már
elindultál megmondani neki, hogy kitartok a Juliusnak
tett ígéretem mellett.
Lalitha fejében minden összekuszálódott.
Nemigen hitte, hogy Sophie ennyire megváltozott
volna, de mégse tudta mire vélni a szavakból áradó
szenvedélyt.
– És mi van… Mr. Vertonnal? – érdeklődött.
– Nem került Julius kezébe a levelem, tehát továbbra
is odavan értem, leghőbb vágya, hogy feleségül vegyen.
– Akkor miért nem volt meg az esküvő? Majdnem két
hete kellett volna megtartani.
– Nos, nem a herceg halt meg. Ez csak Lord Rothwyn
meglehetősen ízetlen tréfája volt. Viszont Julius egyik
nagynénje akit ő nagyon szeretett, valóban távozott az
élők sorából, tehát az esküvőt, már csak az illendőség
kedvéért is, két hónappal el kellett halasztani.
– Már értem! És ez idő alatt… te rájöttél… hogy Lord
Rothwynt… szereted.
– Így van – helyeselt Sophie –, ezért arra kérlek,
Lalitha, add vissza nekem, ami mindig is az enyém volt!
– Ezt… nem… értem.
– Pedig nagyon egyszerű – mondta Sophie. – Mint te is
tudod, Lord Rothwyn szeret engem.
– Dühös… volt… rád – mondta Lalitha –, azért… vett
rá engem… hogy… lépjek a helyedbe.
– Igen, bosszúból – kacagott fel Sophie –, ez derül ki a
leveléből is. – De azt egy percig se gondolhatod
komolyan, hogy rajtam kívül bárki mást feleségül akart
volna venni! Imád engem, rajong értem, az igazi
szerelem pedig nem múlik el egyik napról a másikra!
– Nem… biztosan… nem – suttogta Lalitha.
– Nos tehát, a mamával közösen kitaláltuk, hogy lehet
ezt a legjobban megoldani.
– Ho… hogyan? – kérdezte Lalitha, telve
aggodalommal.
– Úgy, hogy te máris elmégy innen – felelte Sophie – A
mama biztosan tudja, hogy te örülnél, ha az öreg
dajkáddal lehetnél, akit annyira szeretsz. Ezért küldött
neked ajándékba húsz fontot. Gondold meg, Lalitha,
húsz font az rengeteg pénz!
– De nem… mehetek el… így – tiltakozott Lalitha. –
Őlordsága… olyan… kedves volt hozzám…
meggyógyított.
– Pontosan tudom, mit csinált – Sophie hangja itt
élesre váltott.
– Honnan… tudod?
– Vannak emberek, akik hajlandók beszámolni róla,
mi folyik!
– Netán… a cselédek?
– A részletek nem érdekesek – dorongolta le Sophie. –
A józan ész is azt diktálja, amit én javasolok, szerintem
ezt te is be fogod látni. Nem varrhatod magad örökre
Lord Rothwyn nyakába!
– N… nem.
– Csak gondot okoznál neki, hogy még mindig itt
vagy, miután én újra belépek az életébe, és kész vagyok
mindent megadni neki, amit csak kér.
– Szeretnék tőle… elbúcsúzni… köszönetet…
mondani.
– Ugyan miért? Ha nem vetted volna észre, te csak
arra voltál jó neki, hogy borsot törjön az én orrom alá.
Eszközként használt, amit félretesz, ha már nincs
szüksége rá. Pontosan ugyanez történt volna, ha nem
téged küldlek el, hanem valamelyik cselédlányt.
Sophie némi szünet után folytatta
– Azt pedig nyilván nem akarod, hogy Lord Rothwyn
úgy tegye ki a szűrödet, mint egy cselédlányét!
Mélyen Lalitha szemébe nézett
– Feltételeztük, hogy úrinőhöz méltón fogsz
viselkedni. A mama azért küldte neked a húsz fontot,
hogy ki tudj keveredni ebből a balszerencsés helyzetből.
Lalithán erőt vett a tehetetlenség
– Mit… kell… tennem?
 – Szedjél össze pár holmit magadnak, csak annyit,
amit a köpenyed alatt észrevétlenül el tudsz rejteni,
azután egy rövid utat teszünk. A hintó odakint vár.
– És… aztán?
– Elviszlek a legközelebbi olyan helyre, ahol a
Londonba tartó kocsik megállnak. Miután megérkeztél a
Charing Crossra, átszállsz egy Norwich-be menő
járatra.
Szinte elhadarta a továbbiakat.
– Naponta két járat megy Norwich-be, ha igyekszel,
eléred az estit. Feltételezem, hogy onnan már odatalálsz
a dajkádhoz. A mama biztos benne, hogy te tudod, hol
lakik.
– Igen… persze… tudom.
– Akkor meg mit vagy úgy oda?
– Csak mer… nem tudom… helyesen… teszem-e –
dadogta Lalitha elbizonytalanodva.
– Amikor Lord Rothwyn megtudja, hogy eljöttem
hozzá és boldogan leszek a felesége, te csak az útjában
leszel – mondta Sophie átszellemülten.
Lalitha sóhaja mintha a lelke legmélyéről szakadt
volna fel.
– De mi… házasságot kötöttünk! – suttogta Lalitha.
Sophie felkacagott.
– Olyan házasságot, amit pár fonttal ki lehet törölni a
pap emlékezetéből, a bizonyítékot pedig eltünteti a
házassági anyakönyvből.
Lalitha Sophie-ra meredt, és önkéntelenül felkiáltott:
– Ezt te… már meg is tetted!
– Igen, már meg is tettem – felelte Sophie. – Könnyen
ment. Egy teremtett lélek se volt a templomban, amikor
bementem a sekrestyésbe. Az anyakönyv ott volt
kinyitva az asztalon, én meg egyszerűen kitéptem azt a
lapot. Soha senki nem fogja megtudni, hogy téged
bosszúból oltár elé vezetett egy férfi, aki nem tudott
beletörődni, hogy a szíve választottja helyett valaki más
ment oda az esküvőre.
 Lalitha behunyta a szemét, úgy érezte, nincs mit
mondani.
Sophie megintcsak véghez viszi, amit a fejébe vett,
nem lehet neki ellentmondani.
Bementek Lalitha hálószobájába, ilyenkor délután
senki nem szokott ott lenni. Nattie bizonyára a saját
szobájában volt, a cselédeknek meg csak akkor kellett
jönni, ha az ember csengetett nekik. Sophie szélesre
tárta a szekrényajtót.
– No lám, Őlordsága szépen felöltöztetett! –
gúnyolódott – Még szerencse, hogy egyforma magasak
vagyunk!
– Attól tartok, ezekbe a ruhákba te nem férsz bele. Én
Jóval soványabb vagyok, mint te – mondta Lalitha.
– Akkor mindet ki lehet dobni – jegyezte meg Sophie.
-Te nem viheted el magaddal, mert a személyzet
gyanakodna, ha csomaggal indulnál el.
– Igen… hogyne – törődött bele Lalitha.
Egy hálóinget s némi fehérneműt vett elő a fiókból, s
egy puha selyemkendőbe bebugyolálta. A kis batyuba
beletett még egy hajkefét, aztán arra gondolt, legalább
egy ruhát magával kellene vinnie, de Sophie rászólt
– Elég lesz ennyi, Lalitha, lehet, hogy már ez is fel fog
tűnni.
Lalitha arra gondolt, úgysincs más választása, így hát
engedelmeskedett, összecsomózta kis batyuját, és
kivette a szekrényből azt a könnyű kis köpenyt, amiben
először sétált a kertben.
Sophie kinyitotta azt a szekrényt, melyben a Lalitha
különböző öltözékeihez illő, Londonból hozatott kalapok
és főkötők sorakoztak.
– Elbűvölőek! – mondta elragadtatással.
– Talán valamelyiket föl kéne tennem – próbálkozott
Lalitha.
– Ugyan minek? Ha kell, a csuklyát a fejedre tudod
húzni. A cselédek nem tudnák mire vélni, hogy így
felöltözöl, hiszen csak egy kicsit kocsikázni jössz el
velem.
Lalitha pontosan tudta, hogy Sophie csak azért
mondja ezt, mert az összes kalapot és főkötőt meg
akarja tartani magának, de úgy vélte, nincs értelme
ellenkezni.
Innen el kell mennie, s ha már öreg dajkájával lesz
Norwich-ban, úgyse fogja tudni hová felvenni ezeket a
finom, elegáns, Bond Street-ről való ruhadarabokat.
– Itt a pénzed! – szólalt meg Sophie hirtelen.
Egy kis pénztárcát nyújtott feléje.
Lalitha vonakodva vette át.
Szíve szerint azt mondta volna, hogy neki semmi nem
kell se Sophie-tól, se az anyjától.
De ezt nem engedhette meg magának, ha nem akart a
szükségesnél is nagyobb terhére lenni szerény
körülmények között élő öreg dajkájának.
Beletette a pénztárcát egy finom kis szatén retikülbe,
magához vett még egy zsebkendőt és egy szarvasbőr
kesztyűt.
Sophie végigmérte.
– Határozottan jobban nézel ki, mint azelőtt. Így talán
még valami munkát is találsz magadnak, ahol majd lakni
fogsz.
– Igen… persze. Jó, hogy mondod, viszek magammal
pár varrótűt s egy kevés himzőselymet – kapott észbe
Lalitha.
Kihúzta a fiókot, s a szíve összeszorult, mert eszébe
jutott az, amikor nagynehezen rávette Nattie-t, engedje
meg, hogy végre elkezdhesse belehímezni őlordsága
monogramját a zsebkendőibe.
Gyűszűstül, ollóstul minden együtt volt egy kis
tasakban.
– Gyere már! – türelmetlenkedett Sophie – Ha még
sokat gondolkodsz, a fél házat magaddal viszed!
Lalitha körülnézett abban a szobában, ahol lassanként
visszanyerte egészségét.
 Ez a szoba maga volt a béke és a biztonság. Most
pedig itt kell hagynia örökre, és a bizonytalan jövő vár
rá.
Hirtelen szörnyű félelem tört rá.
Visszakerül abba a világba, amiről már azt hitte,
többé nem kell tőle félnie.
Itthagyja Lord Rothwynt, aki azt mondta, meg fogja őt
védeni!
– Siess már! – kiabált rá Sophie. – Még lekésed az esti
járatot, aztán ott éjszakázhatsz Londonban.
Lalithába beléhasított a félelem.
Mi lesz, ha egy olyan nővel hozza össze a véletlen,
mint akikről Lord Rothwyn mesélte, hogy behálózzák a
vidékről felkerült gyanútlan lányokat, elrabolják őket, s
eladják rabszolgának valami távoli országba?
Hirtelen az jutott eszébe, hogy neki innen nem szabad
elmennie, itt kell maradnia.
Arra gondolt, beszalad Nattie-hoz, elmondja neki,
mire akarja Sophie rávenni, és a segítségét kéri.
Aztán meggyőzte magát, nem lenne illendő, ha így
viselkedne.
Sophie-nak igaza van.
Lord Rothwyn nagyon kedves volt hozzá, de igazából!
nem ő, hanem Sophie érdekli.
Ha Sophie most már kész őt úgy szeretni, ahogy ő azt
megérdemli, akkor boldog lesz.
Némán lépdelt Sophie nyomában le a lépcsőn, át az
előcsarnokon.
A főkomornyik ott állt a bejáratnál, amikor ők
odaértek, megszólította Lalithát
– Elmegy, milady?
– Csak kocsikázunk egy kicsit – vágta rá Sophie,
mielőtt Lalitha megszólalhatott volna.
– Rövidesen visszajövünk.
– Értem, kisasszony!
– A főkomornyik ezután Lalithához fordult:
– Kinget magával viszi, milady?
 Lalitha eddig fel sem figyelt rá, hogy King ott
ugrándozik körülötte.
Lehajolt és ölbe vette.
Még valami, amitől igen nehéz lesz elszakadni.
Nagyon szívéhez nőtt a kiskutya.
Egy pillanatra magához ölelte, megsimogatta
selymes, puha szőrét. Azután odaadta a főkomornyiknak
azzal, hogy vigye oda Nattie-nak.
Ahogy elindultak lefelé a lépcsőn, hallotta King
nyüszítését.
Az inas kinyitotta nekik a hintó ajtaját, gondosan
lábukra terítette a takarót, s a kocsis a lovak közé
csapott.
Elmegyek – ahogy ezt kimondta magában, úgy érezte,
tőrt döfnek a szívébe.
– Soha nem jövök vissza! Soha többé nem láthatom
őt!
A lovak mind gyorsabban ügettek, már kiértek az
udvarból, rákanyarodtak a kocsiútra.
Lalitha visszanézett.
A délutáni napfényben különösen szép volt a ház, de
ami ennél sokkal fontosabb, ez jelképezte a biztonságot,
amiben talán már soha többé nem lesz része.
Most elmegy.
– Ég veled… kedves – suttogta úgy, hogy senki meg
ne hallja.
Amint elhagyták ajkát e szavak, tudta, hogy nem a
háztól vesz búcsút, hanem a tulajdonosától.

ÖTÖDIK FEJEZET

Lord Rothwyn kijött a Felsőház ülésterméből.

Barátja, Henry Grey Bennet már várta.
– Sajnálom, Henry – mondta.
 – Ez várható volt – felelte Mr. Bennet –, de én nem
adom fel, újra megpróbálom, legközelebb talán sikerül.
Nem nyugszom addig, míg a törvény meg nem születik.
– Számíthatsz rám – ígérte Lord Rothwyn.
– Nem rajtad múlott. Igazán nagyszerű és meggyőző
volt a beszéded.
– Köszönöm.
– Hol vigasztaljuk meg magunkat, itt vagy a White´s-
ban? – kérdezte Henry Grey Bennet.
Lord Rothwyn tétovázott.
Már majdnem elfogadta a meghívást, amikor valami
furcsa érzés fogta el, hogy neki nyomban haza kell
mennie. Nem talált rá magyarázatot, mégis úgy érezte,
haladéktalanul indulnia kell.
– Ne haragudj, Henry, majd máskor – felelte –, ezúttal
csakis azért jöttem fel vidékről, hogy beszédet mondjak,
ahogy megígértem, de most vissza kell mennem.
– Nem rád vall, hogy ilyenkor vidéken vagy – jegyezte
meg a barátja –, még az ascoti derbyt is kihagytad!
Választ már nem is kapott, mert Lord Rothwyn
faképnél hagyta, és futott a Parlament épülete előtt
várakozó kocsijához.
Négy legremekebb paripáját fogatta be, hogy a hintó
a lehető leghamarabb tegye meg a pár mérföldnyi utat
London és Roth Park között.
Valójában egyéb dolga is akadt volna Londonban.
Miközben beszállt a hintóba, eszébe jutott, hogy
eredetileg azt tervezte, Carlton House-ban is látogatást
tesz.
A régens már visszatért Brightonból, hogy részt
vegyen a kenti herceg és hercegné gyermekének a
londoni Kensington Palotában tartandó keresztelőjén.
A kisleány az Alexandrina Victoria nevet kapta.
Lord Rothwyn tökéletesen tisztában volt vele, hogy
Őkirályi Fennsége módfelett zokon veszi tőle, ha
legalább egy rövid eszmecserére be nem néz hozzá.
 Tudta, hogy Őfelsége mindenképp szeretné vele
megbeszélni a brightoni királyi pavilon építésével
kapcsolatos újabb elképzeléseit. Az építkezést ugyanis
egy időre félbe kellett szakítani, oly sokan tiltakoztak
ellene, köztük politikusok is. Végülis a királynőnek
annyira megtetszett fia újszerű ötlete, miszerint indiai
stílusban készülne a palota, hogy ötvenezer fonttal
járult hozzá a költségekhez.
A díszes kupolák, az indiai oszlopfők, kecses
oszlopsorok, aprólékosan kidolgozott kőfaragványok és
párkányzatok, csipkés oromzatok így is vagyonokat
emésztettek fel.
A vízililiomot formázó óriási kandeláberek, a
Zeneterem falát ékesítő kínai stílusú bíbor, arany és
tojáshéjszín tájképek, a Bálterem pálmafa ágai közül
előbukkanó ezüst sárkányt mintázó dekorációja még
további kiadásokat eredményezett.
Lord Rothwyn tudott róla, hogy az előző évben
harmincháromezer fontot költöttek az építkezésre az ez
évi költségek pedig várhatóan negyvenezer fontra
rúgnak majd.
Ezzel együtt méltányolta a régens törekvéseit, hiszen
I. Károly óta az uralkodóház egyetlen tagja sem vette
magának a fáradságot, hogy ilyen nagyszabású és
egyedülálló építkezésbe fogjon.
– Az emberek szidnak és gúnyt űznek a Pavilonból –
panaszolta Őfelsége Lord Rothwynnek, amikor legutóbb
Brightonban találkoztak.
– Az utókor bizonyosan méltányolja, amit Londonért
tett, felséges uram – felelte Lord Rothwyn –, és idővel a
brightoni pavilonnak is csodájára fognak járni.
Minden észérv amellett szólt, hogy mindenképp fel
kellene keresnie a régenst, Lord Rothwyn mégis
mihamarabb Roth Parkban akart lenni.
Így aztán fölült a bakra, és úgy a lovak közé csapott,
hogy a legderekasabb kocsis is megirigyelhette volna.
 A kíséretében lévő inas elégedetten nyugtázta, hogy
amerre csak elvágtattak, mindenki felkapta a fejét.
Lord Rothwynt mindenki megcsodálta.
Nem egyszerűen rendkívül jóképű és elegáns volt, de
oly boszorkányos ügyességgel bánt a lovakkal, hogy az
párját ritkította.
Rövidesen maguk mögött hagyták a londoni házakat,
s már az országúton haladtak.
Lord Rothwyn olyan tempót diktált a lovaknak, hogy
amint az észak felé vezető úton átszáguldottak Bannet-
en és Potters Bar-on, minden szem rájuk szegeződött.
Szinte röpültek a völgy felé, melyen túl Roth Park
felépült.
A hatalmas palota remek látványt nyújtott, a lemenő
nap fényében, a vörös téglák ékkövekként csillogtak.
Az épület egyik fő jellegzetességéül szolgáló tetőn ott
lobogott a zászló, odalenn pedig a tó aranyló, tükörsima
felszínén kecses, hófehér hattyúk úszkáltak.
Mint mindig, Lord Rothwyn most sem kizárólag a
tulajdonos büszkeségével tekintett a házra, hanem azzal
a tudattal is, hogy ő tehetséges és intelligens ősök
leszármazottja.
Ilyen érzésekkel hajtatott a főbejárathoz, s miután
megálltak, mosolyogva nézett a háta mögött ülő inasra.
– Ugye, Ned, rekordot javítottunk?
– Bizony, milord, három perccel jobb, mint a múltkori
csúcs.
– Nem is rossz!
– De nem ám, milord!
Lord Rothwyn máris a kőlépcső tetején termett, ahol
a főkomornyik fogadta.
Miután elvette Őlordsága kalapját és
lovaglókesztyűjét, így szólt
– Egy hölgy várja önt az Ezüstszalonban, milord.
– Egy hölgy? – csodálkozott Lord Rothwyn.
– Bizonyos Miss Studley, milord.
 Lord Rothwyn egy percre elgondolkodott, rosszat
sejtett, miközben áthaladt az előcsarnokon.
Amint az inas kitárta előtte az ezüstszalon ajtaját,
máris rájött, hogy Sophie az, aki az ablaknál áll.
Aranyszőke hajfürtjein táncot lejtett a beszűrődő
koraesti napfény.
Ugyancsak meg-megcsillant hamvas, hófehér bőrén,
halványkék szemén és klasszikusan tökéletes ívű szája
vonalán.
Kitörő lelkesedéssel fogadta Lord Rothwyn érkezését,
ahogy meglátta, már futott is feléje.
– Inigo! – kiáltotta.
– Maga mit keres itt?
A kérdés sok minden volt, csak épp szívélyes nem.
Sophie megállt közvetlenül előtte, és mélyen a
szemébe nézett.
– Hogy kérdezhet ilyet? – szólt Sophie.
Lord Rothwyn nem válaszolt, s erre ő ölelésre
nyújtotta hófehér karját.
– Eljöttem, Inigo – szólt drámai hangon –, mert el
kellett jönnöm!
– Mégis, mit jelentsen ez?
Sophie mindenáron testközelbe akart kerülni, de a
lord kisiklott ölelő karjaiból, s végül egészen a
kandallóig hátrált.
– Nem hívtam magát!
– Igen, tudom – duruzsolta Sophie –, de már nem
bírtam tovább, mindenképpen látnom kell! Hát ezért
vagyok itt most!
– Nekünk az égvilágon semmi megbeszélnivalónk
nincs egymással! – jelentette ki Lord Rothwyn.
– Én sok mindent szeretnék elmondani – szólt Sophie
behízelgően.
Addig ügyeskedett, míg újból a lord közelébe nem
került.
– Szeretem! Csak nemrég jöttem rá, mennyire
szeretem! Nem tudok maga nélkül élni.
 Lord Rothwyn ajkán gúnyos mosollyal nézett le rá.
– Megtudhatnám, mi váltott ki magából ily heves
érzelmeket? Netán az a körülmény, hogy Verton
Európába utazott?
Sophie pillantása elárulta, nem számított rá, hogy tud
erről, de nem esett ki a szerepéből.
– Ó, Inigo, hibáztam, amikor aznap este Lalithát
küldtem el magához, de a mama miatt történt. Hiszen
tudja, mennyire ellenezte a mi házasságunkat.
– Szóval a kedves mama vette rá, hogy az utolsó
pillanatban lóvá tegyen engem? – kérdezte Lord
Rothwyn.
– Igen, igen, a mama. Tudja, milyen erőszakos, soha
nem tűr ellentmondást. Hiába mondtam neki, mennyire
szeretem magát, meg se akarta hallani.
Lord Rothwyn szúrós tekintetet vetett rá.
– Sophie, maga nem rossz színésznő, de azért nem is
elég jó. Én tökéletesen tisztában vagyok vele, miért jött
ma ide. Verton nem tett lakatot a szájára, s maga a
köreinkben már nem örvend akkora népszerűségnek,
mint korábban.
– Ez nem igaz! – vágta rá Sophie – Különben is, semmi
más nem számít, csak az, hogy szeretem magát!
– Akkor is, ha én nem vagyok herceg? – gúnyolódott
Lord Rothwyn.
– Én soha nem akartam feleségül menni Juliushoz. A
mama kényszerített rá, s amíg Julius Angliában volt, én
nem mertem eljönni magához. De most, hogy elutazott,
végre szabad vagyok, megtehettem, amire készültem.
– Nem veszi észre, hogy kissé elkésett? Kicsit soká
tartott, míg rájött, hogy úgymond szeret! Mint tudja,
időközben én megnősültem.
Némi szünet után tette fel a kérdést:
– Lalithát nem látta? Nem beszélt vele?
– Lalitha okosan viselkedett – mondta Sophie. – Nem
óhajtja keresztezni a terveinket.
 – Miféle terveket? Nem tűröm, hogy Lalithát zaklassa!
A lord a csengőzsinór felé nyúlt, de amint Sophie
felfedezte, mire készül, gyorsan megszólalt.
– Ne hívja Lalithát, már elment.
– Hogyhogy elment? Mit jelentsen ez?
Lord Rothwyn egyre zordabb lett.
– Elmondtam neki, mennyire szeretem magát –
magyarázta Sophie –, s ő úgy döntött, eltűnik a maga
életéből. Hisz úgyis csak bosszúból vette feleségül, hogy
engem megbüntessen.
– Lalitha úgy döntött, hogy eltűnik az életemből?
– Lord Rothwyn úgy tagolta a szavakat, mint aki nem
fogja fel azok jelentését.
– Hogyan? És hová ment?
– Nem fog több problémát okozni magának. Én
gondoskodtam a jövőjéről. Egész jól meglesz. Nem kell
aggódnia miatta.
– Hová ment? – kérdezte Lord Rothwyn.
– Mit törődik vele? Maga nem jelentette be a
házasság-kötésüket, úgyhogy Londonban erről senki
nem tud. Én kész vagyok a lehető leghamarabb az ön
felesége lenni, akár már holnap vagy holnapután, s attól
fogva mindig együtt lehetünk, hisz erre vágyott, nemde?
Sophie-ba beléfagyott a szó, amikor észrevette, hogy
Lord Rothwyn hirtelen micsoda félelmetes, égtelen
haragra gerjedt.
– Csak nem képzeli, hogy azok után, amit maga meg
az anyja műveltek Lalithával, én képes lennék feleségül
venni vagy akár egy ujjal is hozzáérni magához?
– Nekem ahhoz semmi közöm – vágta rá Sophie. –
Különben is, nem kell mindent elhinni, amit ő össze-
vissza hazudott magának. Úgy hazudott világéletében,
mintha könyvből olvasná. Hiába, no, a zabigyerek, az
csak zabi-gyerek. A mamának mégis megesett rajta a
szíve.
– Hova ment?
 – Miért érdekli ez annyira? Hisz csak egy kis senki,
egy csúf béka. Inigo, én kész vagyok az öné lenni,
kívánhat ennél többet?
– Ne hozzon ki a sodromból – vágott a szavába Lord
Rothwyn –, mert ugyan megérinteni sincs kedvem, de ha
nem árulja el, hová ment Lalitha, én addig pofozom, míg
ki nem böki, és ugyanúgy agyba-főbe verem, mint a
maga anyja azt a szegény lányt!
A heves kitörés hallatán Sophie ösztönösen hátrált.
– Hogy merészel ilyen hangot megengedni velem
szemben?
– Megengedek én még sokkal durvább hangot is, ha
nem mondja meg azonnal, hol van Lalitha! Ismételjem
meg a kérdést, vagy szedjem ki magából erőszakkal?
Tett egy lépést Sophie felé aki akkor már valóban
megijedt.
Fel is sikoltott.
– Ne érjen hozzám! Megmondom! Megmondom, hol
van Lalitha!
– Nagyon helyes! Ki vele!
– Pénzt adtam Lalithának, hogy Norfolkba mehessen.
Nem tudom pontosan, hová tart, de arra a járatra szállt
fel.
– A lóváltó állomáson?
– Igen, én vittem oda.
– Csak ezt akartam tudni – mondta Lord Rothwyn, s
már indult is.
Az ajtóból még visszaszólt:
– Takarodjon a házamból! Ha itt találom, amikor
visszaérek, a cselédekkel dobatom ki!
Bevágta maga mögött a szalon ajtaját.
Amint az előcsarnokba ért, a főkomornyikba botlott,
aki riadtan fürkészte dühös tekintetét, de ő csak rohant
egyenest az istállóba.
– Négy új lovat fogjanak be azonnal! – adta ki az
utasítást Lord Rothwyn.
– Igenis, milord!
 Hiába pattant máris féltucat inas, Lord Rothwyn alig
győzte kivárni azt a nem is egész négy percet, míg
befogták a kocsiba a négy pompás almásderest.
Lord Rothwyn felugrott a bakra, s a lovak már
elindultak, amikor Nednek is sikerült lehuppania az
ülésre. Az a tempó, amit Londonból hazafelé jövet
diktált a lovaknak, semmi volt ahhoz képest, amilyen
sebességgel most vágtattak.
Csak a lóváltóhelyen fogta vissza a lovakat, hogy
megkérdezhesse.
– Melyik úton megy a délutáni londoni járat?
– A lassabbik, ami a kisebb falvakban is megáll? Balra
tartson, milord!
Lord Rothwyn már vette is az irányt balra, s a girbe-
gurba, kanyargós úton olyan sebességgel vágtatott,
hogy Ned alig bírt megkapaszkodni, szinte levegőt sem
mert venni.
Még sose fordult elő, hogy Őlordsága ekkora
ostorcsapásokkal ösztökélte volna a lovakat.
Így is alkonyodott már, mire Londontól pár
mérföldnyi-re utolérték a csomagokkal megrakott,
zsúfolt, lomha és rozoga postakocsit.
A tetőn egyebek mellett még tyúkketrecek és egy
zsákba varrott kiskecske is zötykölődött.
Az út igen keskeny volt, így hát időbe tellett, amíg
Lord Rothwynnek sikerült megelőznie. A ziháló lovakat
csak ekkor fékezte le, s a kocsit keresztbe fordította az
úton, hogy a postakocsi kénytelen legyen megállni.
– Mán meg mit képzelt az úr? – kiabált rá a kocsis
dühödten.
– Őladységének ott kell lennie. Hívja ide, Ned!
– Igenis, milord! Ned kiszállt, és futott a postakocsi
felé.
A kocsis és a mellette ülő férfi csak szórták rá a
szitkaikat de ő rájuk se hederített, hanem szélesre tárta
a hintó ajtaját. Kövér parasztemberek, apró gyerekek,
egy lelkész és két kereskedelmi utazó közé préselődve
ült Lalitha.
Lehorgasztott fejjel gubbasztott, a csuklya a fejére
húzva, hogy a kocsi többi utasa ne lássa a könnyeit.
Nem lehetett megállni sírás nélkül, hogy egyre
távolabb kerül mindattól, ami a biztonságot és a
boldogságot jelentette. Amikor Roth Park hatalmas
kőkapujához értek, s rákanyarodtak az országútra,
Lalitha bevallotta önmagának, hogy azt a férfit hagyja
el, akit szeret.
Rájött, hogy már akkor beleszeretett, amikor abban a
hiszemben csókolta meg a templomnál, hogy ő Sophie.
Ugyan félt tőle, de már szerette, amikor bejött hozzá
a szobába, és egy olyan jóképű férfi állt előtte, amilyet
azelőtt még sose látott.
Persze nem is annyira a külseje vonzotta, hanem
valami más, ami a lényéből áradt. Nem talált rá
magyarázatot. Mintha a saját titkos énje fedezte volna
fel a férfiban mindazt, amire egész addigi életében
vágyott.
Még akkor is érzékelte, hogy a ház, a bútorok, a
festmények mind-mind hozzá tartoznak, amikor egyedül
volt gyönyörű hálószobájában.
Ahogy a hajdani előd tehetségével, tudásával és szíve
minden melegével építette fel a házat, Lord Rothwyn
ugyanúgy teremtette újjá az ő lényét.
Amikor Lord Rothwyn körbevezette birodalmában,
olyan finom intelligenciával avatta be az egyes tárgyak
történetébe, amilyet Lalitha még senkinél sem
tapasztalt.
Nem csoda, ha ott a postakocsiban úgy érezte, a
kastély örökre elveszett.
– Szeretem! Szeretem! – suttogta – Mégse láthatom
soha többé!
Minden lelkierejét össze kellett szednie, hogy sírva ne
fakadjon, amíg Sophie megláthatja.
 – Ég veled, Lalitha! – mondta neki Sophie, amint a
kocsi feltűnt a láthatáron. – Remélem, állod a szavad, és
nem fogsz emlékezni a Lord Rothwynnel kötött
álházasságodra, sem arra, ami azok után történt. Ő ki
fog törölni az emlékezetéből, akárcsak én!
Lalitha egy szót sem szólt, csak kis batyuját a hóna
alatt szorongatva kikászálódott Sophie hintájából, s
nagynehezen bepréselődött a többi utas közé a zsúfolt
postakocsiba.
Sophie meg se várta, míg a kocsi elindul. Lalithát
sorsára hagyta, kocsisa pedig már fordult is vissza oda,
ahonnan elindultak Roth Park felé.
Nagy volt a hangzavar a kocsiban, étel és izzadtság
szaga keveredett a pipafüsttel, de Lalitha nem tudott
másra gondolni, csak arra, milyen szépnek fogja találni
Sophie-t Lord Rothwyn, amikor majd estére hazatér.
Látta maga előtt, ahogy a lord belép a házba, a
kutyacsapat farkcsóválva üdvözli. Aztán pedig odabenn
nem az fog rá várni, akire számít, hanem Sophie.
Lelki szemei előtt megjelent, hogyan öleli át és
csókolja meg a bájos arcú Sophie-t.
…Erre a gondolatra olyan éles fájdalom hasított belé,
hogy az majd szétvetette a mellkasát.
Elviselhetetlenebb volt ez annál, mint amikor a
mostohaanyja ütötte-verte, túltett minden fájdalmon,
amit addig átélt.
Behunyta a szemét.
– Hogy élhetek én most ezzel a tudattal? – ahogy erre
gondolt, záporoztak a könnyei.
Hiába törölgette minduntalan, arca könnyben úszott.
A postakocsi csak zötykölődött egyik kis falusi
állomástól a másikig. Egyes utasok kiszálltak, a
helyükbe mások jöttek, a csomagokat föl-le rakták.
Mindez rengeteg zajjal, kiabálással, puffanásokkal járt,
időnként még a kiskecske is mekegett.
Mentek tovább.
 Lalitha továbbra is csak Lord Rothwynre tudott
gondolni olyan megértő és együttérző volt, amikor
beszélgettek, s időnként úgy nézett rá, hogy attól
Lalithának még a lélegzete is elakadt, nemhogy meg
tudott volna szólalni.
Valóban érzett-e a lord iránta valamit, vagy csak
kolonc volt a nyakán, akit a véletlen odasodort hozzá,
aztán megsajnálta?
Ahogy arra gondolt, talán nem is jelentett neki
semmit, a fájdalom újra beléhasított. Egyszercsak
eltökélte, össze kell szednie magát, visszanyernie
lelkierejét, hiszen nincs más választása. Szembe kell
néznie a tényekkel.
Ha Sophie nem akarja kijátszani a lordot, Őt még
csak észre sem veszi soha az életben.
Kétségtelenül a sajnálat vezette.
Lalitha nem is gondolt arra, hogy a szánalmon kívül a
lord esetleg mást is érzett iránta, hisz ő csak egy csúf
kis béka.
Lalitha úgy vélte, ha Sophie páratlanul elragadó
szépségével bárhol megjelenik, ott a többi nő erényei
azonnal háttérbe szorulnak.
Ő meg aztán még az átlagnál is csúfabb, hogy juthat
bárki eszébe, hogy egy olyan férfi, mint Lord Rothwyn
valaha is felfigyelne rá.
Mindig az volt az érzése, hogy Lord Rothwyn élete
bővelkedhetett kalandokban, de ha nem így lett volna,
Nattie is gondoskodott róla, hogy eloszlassa kételyeit.
– No, Őlordsága aztán sose unatkozott! – mesélte
egyszer Nattie. – Már kicsi fiúcska korában is mindenki
csak kényeztette!
– Mindig ilyen jóképű volt? – kérdezte Lalitha.
– Bájosabb fiúcskát én még életemben nem láttam!
mint egy kis angyalka! – felelte Nattie.
– Aztán hogy fölcseperedett, ő lett a társaság
középpontja. A hölgyek csak dongtak körülötte, mint a
méhek!
 – Csak… nem? – kérdezte Lalitha halkan.
– Nem is csoda! Hát hol az a fiatal lány, aki nem egy
ilyen fess, gazdag és nemes úriemberről álmodozik,
mint Őlordsága! No és hol az az anya, aki nem ilyen
partit kíván a lányának!
– Furcsa, hogy eddig nem házasodott meg – mondta
Lalitha.
– Én is furcsállottam, de amikor megkérdeztem,
nevetve mindig azt válaszolta:
– Ugyan, Nattie, még nem találtam meg az igazit!
Mégiscsak megtalálta, gondolta Lalitha szomorúan.
Rátalált Sophie-ra, aki ugyanolyan szép lány, mint
amilyen jóképű férfi a Lord.
Elképzelte, hogy a londoni előkelő körökben majd úgy
fogadják őket „Milyen szép pár!”. Majd elviszi
Őlordsága Sophie-t magával a Carlton House-ba. Ott
lesznek a parlamenti ülésszak megnyitó ünnepségén, s ő
lesz a szépek szépe a koronázáskor.
Lalitha csak nyelte a könnyeit.
Ó, Istenem! – szorult össze a szíve – Miért nem
tudtam beleszeretni egy hétköznapi emberbe? Valaki
olyanba, akivel talán békében és szeretetben élhetnénk
le az életünket! De nem, olyasvalakibe szeretett bele,
aki messze fölötte áll, és elérhetetlen, akár a csillagok!
– Hogy lehettem ilyen bolond? Hogy lehettem ilyen
bolond? – mintha még a poros úton meg-megkoppanó
kocsikerekek is ezt dobolták volna.
A maga adta válasz újra, meg újra belecsengett a
fülébe:
– Nem tehetek róla! Nem tehetek róla!
Egyre csak folytak a könnyei, míg a kocsi egyszercsak
hirtelen lefékezett.
Behallatszott a bakon ülő kocsis éktelen kiabálása, az
egyik utas, egy jól megtermett parasztember pedig így
zsörtölődött:
– Mán meg minek állunk meg? Így is késésbe
vagyunk!
 – Felháborító, hogy mostanság ezek a postakocsik n
képesek tartani a menetidőt – jegyezte meg epésen egy
hivatalnok küllemű, szigorú tekintetű középkorú férfi.
Ekkor már nyílt is az ajtó s egy széles szegélyű sapkát
ezüstgombos zekét viselő libériás inas dugta be a fejét.
Körülnézett, meglátta az utasok közé préselődött
Lalithát s megszólította:
– Őlordsága odakinn várja magát, milady!
Lalitha felkapta a fejét.
Egy pillanatig értetlenül bámult az inasra.
– Őlordsága?
– Várja magát, milady!
A meglepő fejlemény belefojtotta a szót a többi
utasba.
Az imént epés megjegyzést tevő hivatalnok törte meg
a csendet:
– Amennyiben nem utazik tovább, asszonyom,
lekötelezne bennünket, ha volna szíves gyorsan
kiszállni. Megengedhetetlen minden újabb késlekedés.
– Bocsánat – szabadkozott Lalitha.
Valahogy sikerült kikászálódni a sarokból, ahová
bepréselődött, s nagynehezen átbukdácsolt a többi utas
lábán.
Ned lesegítette a lépcsőn, s már látta is az országúton
akadályként keresztben leállított hintót.
A bakon ülő férfi olyan szögben illesztette fejére a
kalapot, hogy viselőjét senkivel sem lehetett
összetéveszteni.
Szíve a torkában dobogott, amint közeledett feléje.
Amidkor odaért a hintóhoz, Ned fölsegítette.
Lord Rothwyn mellé ült, az inas pedig könnyű takarót
terített rá.
A lovak elindultak, és Ned beült mögéjük.
Lalitha egy ideig még ránézni se mert Lord
Rothwynre, és pontosan tudta, az adott pillanatban
fölösleges minden szó.
 A lord sem mondott semmit, de ő nem állta meg, hogy
ne vessen rá egy pillantást. Az arcát csak profilból látta,
mégis tudni lehetett, hogy mérgében összevonta
szemöldökét és összeszorította a száját.
Lalithába jeges rémület költözött. Dühös! Haragszik
rá, pedig csak azt tette, amivel úgy gondolta,
hozzásegíti a boldogsághoz.
Lord Rothwyn kénytelen volt a vetésbe irányítani a
kocsit, hogy majd megfordulhasson, s ott várta meg,
míg a postakocsi elhalad mellettük.
Eközben a lemenő nap utolsó aranyló sugarait vetette
rájuk, aztán eltűnt a horizontról, beállt a szürkület.
A Roth Park felé vezető út mind nehezebben volt
kivehető, ahogy sűrűsödött a sötétség.
– Miért ment el? – kérdezte Lord Rothwyn, amikor
még a vetésben várakoztak.
– Azt gondoltam… már nem akarja… hogy tovább…
maradjak – mondta Lalitha akadozva.
Alig tudta érthetően formálni a szavakat, annyira
megijesztette a lord haragos tekintete és
hanghordozása.
– Maga akart elmenni?
Lalitha döbbenten nézett rá, amiért ilyet kérdezett
tőle, s ekkor a lord észrevette a könnyek nyomát az
arcán és sűrű, hosszú szempilláján.
Arca hirtelen földerült, már el is mosolyodott, s így
szólt Lalithához:
– Eddig még nem jött rá, hogy én soha egyetlen
épületet sem hagyok befejezetlenül?
Lalithából egycsapásra elillant minden riadalom és
félelem.
Határtalan boldogság áradt szét benne, de a válasszal
meg kellett várnia, míg a lord szorosabbra fogja a
gyeplőt, s indulásra ösztökéli a lovakat.
– Visszavisz! – gondolta Lalitha – Vissza… haza!
Még gondolatban is alig merte ezt a szót Ízlelgetni,
nemhogy hangosan kimondani.
 Gazdájuk elég gyors tempót diktált a lovaknak, de
perS2e nem vágtattak úgy, mint az odafelé vezető úton.
Lalitha még ezt is szélsebesnek találta az agyonzsúfolt
postakocsi zötykölődése után.
Már nem kellett elviselnie a többi utas
izzadtságszagát nem préselték be a sarokba. Arcát
enyhe szellő cirógatta szívébe melegség költözött.
Szavakra nem is volt szükség.
Elég volt érezni újra, hogy Lord Rothwyn megint
kihúzta őt a hideg, vaksötét veremből a fényre.
Egy időre feltartóztatta őket egy, a legelőről
hazatérőben az úton keresztben áthaladó tehéncsorda.
– Nincs semmi baj? – kérdezte Lord Rothwyn.
– Nem… semmi.
Hogy is lett volna, minden borzalom szertefoszlott,
minden könnyű és csodálatos.
Ott lehet őmellette, egyebet nem is kért az élettől.
Egyre sötétedett, s az égbolt sem volt már olyan
tiszta, mint napközben, esőfelhők gyülekeztek. Ráadásul
egy erdőn haladtak keresztül, s a keskeny, kanyargós
utat mindkét oldalon magas, sűrű lombú fák
szegélyezték. Veszélyes lett volna gyorsan hajtani.
Valójában egész lassan baktattak a lovak, amikor egy
kanyarba értek, s az út jobb oldaláról kiáltás hallatszott.
Lord Rothwyn ösztönösen megrántotta a gyeplőt, s
egyszer csak két férfi jelent meg lóháton.
– Állj és add meg magad!
Lalitha felszisszent.
Látta, hogy Lord Rothwyn a két álarcos útonálló felé
fordítja a fejét. Azután combjára tette mindkét kezét.
A zsebében ott lapult az ilyen esetekre készenlétben
tartott, csőre töltött pisztoly.
Az útonálló azonban nem hagyott időt a cselekvésre,
máris tüzelt, s a lövés a lord vállát érte.
Lalitha rémületében felsikoltott, mert Lord Rothwyn
eleresztette a gyeplőt, és balkézzel sebesült vállához
kapott.
 – Oszt békin maradnak, ha kedves az életük – üvöltött
rájuk az útonálló. – Félre velük az útból!
Ahogy Lalitha a hang irányába nézett, észrevette,
hogy tőlük balra is ott van még egy bandita.
– Négyen kettő ellen – állapította meg magában
Lalitha elkeseredetten, és Lord Rothwyn máris
megsebesült.
Az az útonálló, aki rálőtt, ekkor közelebb ment
hozzájuk, hogy jobban megnézze áldozatát.
Lord Rothwyn kalapja a lövés következtében leesett,
de egyenes derékkal ült a bakon, és bátran az útonálló
szeme közé nézett.
– A pokolba magukkal! Mi az ördögöt akarnak? Nincs
nálunk semmi érték!
Az útonálló csak vigyorgott
– Éppen friss lóhúsra fáj a fogunk!
– Az Isten verje meg magukat! – tört ki Lord
Rothwynból a düh.
Eközben Lalitha észrevette, hogy a bandita addig
forgatta a kezében lévő pisztolyt, míg ujja a ravaszon
kötött ki.
Föl is emelte a karját, Lalitha tudta, hogy Lord
Rothwyn fejét veszi célba, s ő meg teljesen tehetetlen.
A lóháton ülő banditánál alacsonyabban ül, ráadásul
már meg is sebesült.
Lalitha ekkor felpattant, s karját védelmezőleg a Lord
feje elé tartotta.
– Nem! Ezt nem teheti! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Má´ mér nem? – kérdezte az útonálló.
Egy ideig nem jött ki hang Lalitha torkán, aztán
nagynehezen mégiscsak megszólalt.
– Mert magukat… mindenki… úgy ismeri… hogy… az
„országutak lovagjai”… lovag pedig… nem támad…
védtelen, fegyvertelen… emberre!
Az útonálló döbbenten meredt Lalithára, az álarc
nyílás át látszott, hogy csillog a szeme.
Csettintett egyet, majd így szólt:
 – Mi a fene, a naccsága oszt nem ijed meg az
árnyékátul! Na, jó. De aztán gondoskodjon róla, hogy az
úr fogja be a száját!
Lord Rothwyn mondani készült valamit, de Lalitha
gyorsan; a szájára tette a kezét. Lalitha tisztában volt
vele, hogy ha nem akadályozza meg, a Lord esetleg
olyat tesz határtalan dühében, amelynek a
következményei beláthatatlanok.
Amikor Lord Rothwyn érzékelte, mennyire remegnek
Lalitha ujjai, halkan, visszafogottan így szólt:
– Nem fogom ingerelni.
– Ne… ne is tegye! – kérlelte Lalitha – Szörnyen félek!
Lord Rothwyn ránézett, de nem szólt semmit, s aztán
Lalitha visszaült melléje, úgy vert a szíve, hogy majd
kiugrott a helyéből.
Mindkét kezét Lord Rothwyn karjára tette, így
próbálta megnyugtatni és bátorítani.
Az elsőként felbukkant két bandita beterelte a négy
almásderest egy erdei ösvényen át a fák közé. Egy olyan
kis tisztáson kötöttek ki, ahol nemrég vágtak ki néhány
fát.
Ezután a banditák hozzáláttak, hogy leoldják a hámot
a négy pompás paripáról.
Eközben az az útonálló, aki rálőtt Lord Rothwynra,
kiráncigálta Nedet a hintó hátsó üléséről, és
hozzákötözte az egyik fához.
– Erre meg mér´ van szükség? – kérdezte Ned.
– Hogy egy darabig még veszteg maradjon, ha mán
mink odébbálltunk!
A negyedik bandita azt nézte meg, hogyan
boldogulnak társai a lovak kiszabadításával. Az az
útonálló, aki Nedet kötözte a fához, szintén odament a
hintóhoz.
– Ide a bukszákat meg minden más értéket, de
gyorsan!
 Eközben észrevette, hogy Lord Rothwyn megpróbál
óvatosan a zsebébe nyúlni, ekkor villámgyorsan
odakapott, s már pörgette is ujján a pisztolyt.
– Ez is jól gyün még, néköm illenre sose tellett! –
vizsgálgatta elégedetten a zsákmányát. Szemmel
láthatóan ki akarta hozni őket a béketűrésből, ezért
Lalitha még szorosabban fogta Lord Rothwyn karját.
– Adja oda a bukszámat az „országút lovagjának” –
mondta Lord Rothwyn halkan, de gunyorosan.
Lalitha így is tett, s ekkor az útonálló észrevette az ő
retiküljét.
– Na aggya mán ide asztat is, hátha lesz benne néköm
való ajándék!
Lalitha átnyújtotta neki.
A bandita elégedetten füttyentett, amikor meglátta,
mi van benne.
– Az uraság ilyen jól tarcsa magát? – intett Lord
Rothwyn felé a fejével, közben kajánul vigyorogva.
– Nem akar mégis velem gyünni?
– Köszönöm, nem – felelte Lalitha.
– Nem érzek hajlandóságot az üldözöttek rettegéssel
teli életéhez.
Az útonálló harsányan hahotázott.
– Azannya, még esze is van a naccságának, szeretem
én I az eszes fehérnépet!
Kétségbeesés és rettegés vett erőt Lalithán, riadtan
bújt [oda Lord Rothwynhez.
Az útonálló már közelített is feléje, s ő érezte, hogy
Lord Rothwyn izmai megfeszülnek.
Ekkor azonban azok kiáltottak neki valamit, akik a
lovakkal foglalatoskodtak. Ezek után az összes útonálló
lóra pattant, s mindegyik kötőfékre fogott egyet-egyet
Őlordsága paripái közül. Egy almásderest azonban még
nem sikerült kifogniuk. Az egyik útonálló azt is gyorsan
kiszabadította.
– Kár, hogy itt kő hagynom, szemre való fehérnép! –
dünnyögte az, aki elvette Lord Rothwyn pisztolyát. Majd
lóra pattant, s elindult a többiek után. Közben még
elkapta a negyedik almásderes istrángját, s magával
vitte a lovat.
Ahogy jöttek, úgy el is tűntek, köd előttük, köd
utánuk.
A következő pillanatban eleredt az eső.
Lalitha Lord Rothwynra pillantott.
– Megnézem a karját, de előbb be kellene húzódnunk
valahová.
Mit gondol, el tud jönni a saját lábán az egyik fáig?
– Igen, hogyne – felelte a Lord. Lalitha rémülten látta,
hogy a kabátujján addigra már jókora vörös folt jelent
meg.
Lalitha gyorsan leugrott a földre, megkerülte a kocsit,
hogy a túloldalon lesegíthesse a lordot. Azonban
egyedül is boldogult, s elég biztos léptekkel indult el a
fák felé.
Eközben Lalitha odaszólt Nednek
– Mindjárt jövök és kiszabadítom magát, csak előbb
valami olyan helyet keresünk Őlordságának, ahol nem
ázik meg.
– Velem most ne törődjön, milady! – felelte Ned.
Ahogy mentek arrafelé, ahol már elég sűrű volt az
erdő ahhoz, hogy az egymásra boruló ágak kellő
védelmet nyújtsanak az eső ellen, Lalitha egyszercsak
észrevett valamit.
Pár lépésnyire tőlük egy gerendákból összeácsolt kis
fakunyhó állott.
Bizonyára az erdőben dolgozó favágók eszkábálták
össze maguknak.
Előreszaladt, s ahogy kinyitotta az ajtót, meleg levegő
áradt kifelé. Már alig parázslott a nyilvánvalóan néhány
órával azelőtt hevenyészve rakott tűz.
Nyitva hagyta az ajtót, s futott vissza Lord
Rothwynhez, aki már nehezen, mind jobban
elbizonytalanodva lépdelt.
 – Ide nem messze van egy kis kunyhó – újságolta
Lalitha.
– Nagyszerű! – A Lordnak már észrevehetően
nehezére esett a beszéd. Lalitha betámogatta a szűk
ajtónyíláson, s Lord Rothwyn ereje fogytán lerogyott a
földre.
Amikor Lalitha leszállt a hintóról, előzőleg még
magához vette a Roth Parkból hozott holmiját
tartalmazó kis batyut. Ezt bontogatva így szólt:
– Kénytelen vagyok levágni a kabátujját, ha ki akarna
bújni belőle, az nagy fájdalmat okozna. Igyekszem
óvatos lenni.
– Köszönöm – mondta Lord Rothwyn.
A batyuban csak egy kis hímzőolló volt, de azzal is
sikerült ügyesen levágnia Lord Rothwyn elegáns
szabású, rendkívül finom anyagból készült zekéje ujját.
Még egy darabon tovább kellett vágnia, mert a seb
egészen fönn, a vállánál volt. Bár nem lehetett benne
egészen bizonyos, de úgy vélte, a golyó valószínűleg
mélyen behatolt a húsba, ám csontot nem ért. A seb
azonban túl erősen vérzett ahhoz, hogy ezt valóban meg
tudta volna állapítani. Már minden csupa vér lett,
patakokban csordogált lefelé Lord Rothwyn karján,
szinte csak ökölbe szorított keze nem piroslott.
Miután Lalitha valamelyest letisztogatta a sebet,
kemény kis párnácskát fabrikált a magával hozott
selyem fehérneműből. Ezt erősen rászorította a sebre,
hogy elállítsa vele a vérzést, majd a hálóingéből hasított
csíkokkal rögzítette a párnácskát.
Mire ezzel elkészült, még az egyre sűrűsödő
félhomályban is észrevette, hogy a Lord mennyire
elsápadt, bizonyára erős fájdalmak kínozták.
– Ki kell szabadítanom Nedet – mondta.
– Van egy kis üveg konyak a hintón – mondta Lord
Rothwyn – megtenné, hogy idehozza?
– Persze, miért nem szólt előbb?
 Futott a hintóhoz, ahogy csak a lába bírta. Addigra
már zuhogott az eső. Gyorsan felkapta a
konyakosüveget meg egy takarót is, és rohant vissza a
kunyhóba. Kihúzta a dugót, odaadta az üveget Lord
Rothwynnek, fölkapta az ollót, és szaladt Nedhez.
Nagyon nehéz volt elnyiszálni azt a vastag kötelet,
amivel az útonálló odakötözte a fához. Először azzal
próbálkozott, hogy a csomót oldja ki, de az kifogott
rajta.
– Én majd hozok segítséget – mondta Ned, mikor
végre kiszabadult.
– Az nagyon jó lesz – felelte Lalitha.
– Tartok tőle, hogy hosszú az út a legközelebbi faluig,
úgy rémlik, nagyon rég elhagytuk.
– Ó, azzal úgyse mennénk semmire, milady – mondta
Ned.
– Még messzibbre kell eljutni, az olyan kis
porfészekben nincs megfelelő alkalmatosság, amelyen
Őlordságát haza tudnánk vinni.
– Igaza van, Ned – sóhajtott fel Lalitha. – Akkor
viszont segítene előbb kiszedni az üléseket a hintóból,
hogy Őlordságának ne a földön kelljen feküdni. És rakni
kéne a tűzre is.
– Meglesz mindjárt, milady! Se fázni nem fognak, se
vakoskodni, míg én visszaérek!
Ned kivette az üléseket a hintóból, becipelte a
kunyhóba, s Lalithával együtt elrendezgették úgy, hogy
Lord Rothwyn viszonylag kényelmesen
elhelyezkedhetett.
Akkor már szinte semmit nem lehetett látni, de Ned
újra felszította a tüzet. Szerencsére a favágók jó sok
hasábfát hordtak össze. Azon kívül még arra is volt
gondjuk, hogy egy kis kémény-nyílást vágjanak a tetőn,
így a füst kijuthatott a szabadba.
– Akkor én most elindulok, milord – mondta Ned –,
futok, ahogy bírok!
– Köszönöm, Ned – felelte Lord Rothwyn.
 A konyaktól, úgy látszik, egy kicsit jobban lett,
gondolta Lalitha.
Miközben visszarakta a dugót az üvegbe, hálát adott
magában a sorsnak, hogy legalább a konyak elkerülte a
banditák figyelmét.
Mielőtt még Nedet elnyelte volna a sötétség, bevitt
annyi hasábfát a kunyhóba, amennyi várhatóan kitart
néhány óráig.
Lalitha is leült.
Ahogy Lord Rothwynre nézett, észrevette, hogy
sebesült karját kénytelen a másik kezével valahogyan
megtámasztani.
Máris felpattant, mert eszébe jutott, hogy a köpenyét
odakinn rakta le. Pár pillanat múlva már hozta is,
lefektette a földre, s a kisollóval egy csíkot kivágott
belőle.
Ezt azután átvetette Lord Rothwyn nyakán, s úgy
rögzítette vele a sebesült kart, hogy a lehető legkisebb
fájdalmat okozza.
– Jobb így? – kérdezte Lalitha.
– Remek ápolónő lenne magából!
– Bárcsak tudnám, jól csináltam-e – mondta Lalitha –,
a mama nagyon értett a kötözéshez. Sokszor küldtek
érte a faluból, amikor valaki megsebesült. Gyakran
segítettem neki, de egyedül még sose csináltam.
– Nagyon hálás vagyok magának!
Lalitha elbizonytalanodva nézett rá, s hangját
suttogóra fogta.
– Ez az egész… énmiattam… történt. És még… a
lovait is… elvitték.
– Nagyobb baj is érhetett volna bennünket – felelte
Lord Rothwyn.
Lalitha először úgy vélte, arra gondolt, hogy az
útonállók akár meg is ölhették volna őket. Aztán eszébe
jutott, mennyire megfeszültek a lord izmai, amikor a
bandita feléje közeledett, s újra elfogta a remegés.
 – Mostmár nyugodjon meg – mondta Lord Rothwyn,
mintha olvasna a gondolataiban. – A veszély elmúlt, csak
türelmesen ki kell vámunk, míg Ned segítséget hoz.
Azt javaslom, jöjjön közelebb, hogy magának is jusson
a takaróból.
– Igaza van, az jó lesz.
Lalitha közelebb vitte a maga üléspárnáját, s
beleborzongott, hogy ott érzi maga mellett a férfi testét.
Most itt lehet, szorosan őmellette, pedig nem sokkal
korábban még azt hitte, többé sose látja!
Gondolatban hálát adott a sorsnak.
– Attól tartok, lekéssük a vacsorát! – mondta Lord
Rothwyn – Pedig ma este ünnepelni akartunk!
– Nekem… így is… nagyon jó! – felelte Lalitha.
– Nagyon bátran viselkedett – szögezte le Lord
Rothwyn. – De bizonyára megviselték az események,
szerintem jót tenne magának egy kis konyak.
Lalitha már kis híján bevallotta, hogy nem szereti a
konyakot, de aztán úgy döntött, inkább nem ellenkezik.
Lord Rothwyn megsebesült, legyen úgy, ahogy akarja.
Meg aztán biztos nagyon fáj a karja, talán jót tesz neki,
ha iszik még egy kicsit.
Lalitha lenyelt pár kortyot, s érezte, hogy egész
testében szétáramlik az ital. Kikergette belőle az
útonállók okozta riadalom maradékát is.
Persze, ahogy felidézte magában azt a pillanatot,
amikor az útonálló rálőtt Lord Rothwynre, újra
megfagyott ereiben a vér.
Lalitha átnyújtotta neki az üveget.
A lord alaposan meghúzta, aztán visszaillesztette a
dugót az üvegbe.
– Átmelegedett egy kicsit? – kérdezte Lalithától.
– Én … jól… vagyok … csak … maga miatt… aggódom.
Lalitha fölkelt, hogy rátegyen még pár hasáb fát a
tűzre, s amikor visszatért, látta, hogy a lord kicsit
lejjebb csúszott fektében, hogy a fejét is
megtámaszthassa.
 – Most úgyse tehetünk egyebet, legjobb lesz, ha
megpróbálunk aludni egy kicsit – Lord Rothwyn
hangjában a kimerültség érződött.
– Próbáljunk aludni – helyeselt Lalitha.
A lord ásítozott, de a történtek után Lalitha ezen nem
csodálkozott, ráadásul rengeteg vért is vesztett.
Lord Rothwyn behunyta a szemét, ő meg csak
gyönyörködött ebben a hihetetlenül szép férfiarcban.
Olyan ez, mint a mesében! Lobog a tűz, s ők ott
vannak kettesben, nem kellett örökre elválniuk.
Mi is történt? Mit mondhatott Lord Rothwyn Sophie-
nak, és miért jött utána?
Ezen kívül még számtalan kérdés ötlött föl benne, de
az idő most igazán nem alkalmas, hogy ezeket föltegye.
Most be kell érnie azzal, amit a sors visszaadott neki.
Ott van mellette az az ember, akit szeret, s történjék
bármi ezután, egy ideig még biztos, hogy vele lehet.
– Szeretem! – alig tudta megállni, hogy hangosan ki
ne mondja, de a szíve egyre csak azt dobolta –
Szeretem! Szeretem!

HATODIK FEJEZET

Lalitha arra ébredt, hogy egy szobalány csöndesen

bejött, és félrehúzta a függönyöket.
Egy kis ideig gyönyörködött benne, ahogy az aranyló
napfény sugarai végigsiklanak a mennyezeten, majd
beragyogják az egész szobát.
Röviddel ezután megérkezett Nattie, King
nyakörvével a kezében, hogy elvigye egy kicsit
megfuttatni.
Már lehet egy hete is, hogy visszatért Londonba,
gondolta Lalitha.
Amikor végül sikerült kocsit szerezni, célszerűbbnek
látszott inkább a rövidebbik utat választani Rothwyn
House-ba, mint vissza vidékre, s az is nyilvánvaló volt,
hogy Lord Rothwynt egy sebésznek mihamarabb
kezelésbe kell vennie.
Már hajnalodott, amikor Lalitha a kunyhóban
meghallotta a lépések zaját. Lord Rothwyn mélyen
aludt, s ő óvatosan keltegette, nehogy felriadjon.
– Ned visszatért.
A lord Lalitha karjaiban ébredt fel úgy, hogy feje a
keblén nyugodott.
Amikor a lord azt javasolta, próbáljanak meg mind a
ketten aludni, először úgy helyezkedett el, hogy fejét az
egyik üléspárnára tette. Nem volt ez igazán kényelmes
testhelyzet, de legalább a sérült kaiját nem nyomta
semmi.
Miközben Lalitha ébren feküdt mellette és őrá
gondolt, a lord nyugtalanul hánykolódott. Nyöszörgött
álmában.
Lalitha arra gondolt, bizonyára fáj a sebe és talán
felszökött a láza.
Nem tudta, mitévő legyen, mindenesetre annyira
közel húzódott hozzá, hogy a tűz fényében észrevegye,
ha a lord hánykolódna, s eközben olyan heves
mozdulatot tenne, amitől a seb újra vérezni kezd.
Aztán a Lord egyszercsak, miközben még lejjebb
csúszott fektében, feléje fordult, ő pedig ösztönösen
átölelte.
A lord ekkor a mellére tette a fejét, s mint aki végre
megtalálta a helyét, mély álomba zuhant.
Lalitha először alig mert levegőt venni, nemhogy
megmoccanni, aztán olyan különös érzés költözött belé,
melyet azelőtt nem is ismert. Határtalanul szerette már
addig is ezt a férfit, tisztelte és becsülte, s azt gondolta,
annyira távol van tőle, hogy számára elérhetetlen.
Ebbe a szerelembe most valami más is vegyült, az az
érzés, hogy olyasféle gyöngédséget és szeretetet adhat
neki, amire egy anya képes. Meg akarta óvni Lord
Rothwynt mindattól, ami kellemetlen, durva és gonosz
az életben.
 Egy kis időre az az érzése támadt, mintha egy
gyermeket tartana a karjaiban, akit neki kell
megvédenie a boldogtalanságtól, a fájdalomtól és a
magányosságtól. Már olyan közel volt hozzá, hogy fejét
épp csak egy kicsit kellett megmozdítania, s ajka már
érintette is a haját. Csókot lehelt a selymes-dús hajra,
de már el is szégyellte magát azért, amit tett.
Aztán arra gondolt, úgyse fogja megtudni soha, s
amikor neki majd kiadja az útját, erre a pillanatra ő is
visszaemlékezhet, fölidézheti magában azt, hogy
legalább egyszer a karaiban tarthatta, s olyan kedves
volt hozzá, mint senki más.
Le sem hunyta a szemét, s bár a keze teljesen
elzsibbadt, nem mozdult meg. Ezek a gyönyörűséges
percek valami egészen különös módon kárpótolták
mindazokért a szenvedésekért, amelyeket az elmúlt
években rá mért a sors. Ezt senki, még Sophie sem
veheti el tőle, s amelynek az emlékét szívében fogja
őrizni egy életen át.
Amikor Lord Rothwyn felébredt, s észrevette, hol
fekszik, nem mozdult meg, csak akkor ült föl, amikor
Ned már az ajtóhoz ért.
Lalitha óvatosan húzta ki a karját, s ügyelt rá, hogy a
hangján ne érződjön, mennyire fájdalmasan érinti, véget
értek a meghitt pillanatok.
– Sikerült valami járművet szerezni, Ned?
– Sikerült, bizony, milady!
– Akkor jó!
– Segítsen felállni, Ned – kérte Lord Rothwyn.
Az inas már ugrott is, így Lalitha magára kapta
köpenyét és sietett a várakozó hintóhoz.
A pár mérföldes utat Londonig szinte teljesen
csöndben tették meg. Miután megérkeztek Rothwyn
House elé, Lord Rothwynt felkísérték az emeletre, s
Lalitha egy olyan inast keresett, aki gyorsan tud sebészt
keríteni.
 – Mr. Henry Clive Őlordsága sebésze, milady. Remek
specialista, aki Őkirályi Fenségét is kezeli – világosította
fel a főkomornyik.
– Akkor értesítsék, hogy jöjjön azonnal! – mondta
Lalitha.
– És ki Őlordsága kezelőorvosa?
– Sir William Knighton, Őkirályi Fensége egyik
legkiválóbb belgyógyásza – felelte a főkomornyik.
Miután mindkét orvosért elküldtek valakit, az
elcsigázott Lalitha úgy érezte, most már lefekhet.
Késő délutánig aludt, s amikor kinyitotta a szemét,
látta, hogy addigra Nattie, Kinggel egyetemben
megérkezett a Roth Parkból. Nagyon örült
mindkettejüknek, s Nattie máris elkezdte osztogatni
megfellebbezhetetlen parancsait, nem volt mese,
engedelmeskedni kellett.
Hiába minden, ágyban kellett maradnia három napon
át, s csak azután tehetett rövid sétát a ház körüli
parkban.
Később már kapott engedélyt az olvasásra, s idővel
arra is, hogy megpróbálja összeilleszteni Lord Hadley
versének foszlányait.
– De hát én jól érzem magam, Nattie! – rimánkodott
Lalitha.
– Nekem erről más a véleményem – jelentette ki
Nattie.
Lalitha ugyan nem szívesen ismerte el, de gyönge és
fáradékony volt.
– Nagy megrázkódtatás ért, amikor rálőttek Lord
Rothwynre – magyarázta a dolgot önmagának.
Hiába szerette volna kitörölni az emlékezetéből,
legalább ugyanekkora megrázkódtatást jelentett az a
rémes, megalázó szóváltás is, melynek során Sophie
rábeszélte, hogy tűnjön el nyomtalanul.
Újra Rothwyn House-ban lehetett, öröme mégsem
volt teljes, mert nem láthatta a Lordot.
 Azt remélte, arra számított, hogy majd hivatja, de
csak teltek-múltak a napok, s bár Nattie azt mondta –
egyre jobban van – ez mégsem következett be.
Végül óvatosan megkérdezte Nattie-t:
– Nem láthatnám… Őlordságát?
– Sir William úgy rendelkezett, hogy Őlordsága az
első két napban nem fogadhat látogatót, azóta pedig
még nem hívatta magát, milady – felelte Nattie.
Lalitha habozott, majd mégiscsak megkérdezte:
– Én nagyon szeretném látni. Vajon… miért nem
hívat? Nattie elmosolyodott.
– Ó, milady, én azt hiszem, Őlordsága, akárcsak a
többi férfiember, nem szereti, ha ágyban fekve látja
valaki. Kicsi korában is ilyen volt. Senkit nem tűrt meg
maga körül, ha fájt valamije vagy megbetegedett. Hiába
mondtam neki, hogy nem szégyen az ilyesmi.
Lalitha elnevette magát.
– S mit mondott erre?
– Nem volt hajlandó beszélni a betegségéről. Egyszer
tényleg nagyon rosszul érezte magát – mesélte Nattie. –
Nem vett észre engem, amikor bementem a
gyerekszobába, s hallom ám, hogy egyre csak azt
hajtogatja „Jól vagyok! Jól vagyok! Jól vagyok!”
Lalithának eszébe jutott, milyen hősiesen viselkedett,
amikor megsebesült, pedig iszonyúan fájhatott a karja.
Valamelyest megnyugtatta a gondolat, hogy nem azért
nem hívja be magához, mert nem akarja látni, hanem
mert röstelli, hogy ágynak esett.
Ezzel együtt nagyon hiányzott a lorddal való
találkozás.
Lalitha persze nem tudta megállni, hogy minden
adandó alkalommal ne faggatózzon.
– Ma hogy érzi magát őlordsága?
– Én nem voltam benn nála – felelte Nattie –, de a
hozzá fölvitt reggeli mennyiségéből ítélve bizonyosan
visszatért a farkasétvágya.
Lalitha felkacagott.
 – Tegnap azt mondta Nattie, hogy a seb már szinte
teljesen begyógyult.
– Mr. Clive nagyon meg van elégedve Őlordságával.
Azt mondta, életében senkit nem látott még ilyen
tempóban felépülni.
– Ezt nagy örömmel… hallom – mondta Lalitha kissé
akadozva.
Mivel Nattie-tól nem kapott választ, ő szólalt meg
ismét.
– Nagyon szép idő van ma. Szeretnék fölkelni, és
kimenni a kertbe Kinggel.
– Jó, jó, de ne hagyja, hogy megint bemenjen a
virágágyásokba! Szerencse, hogy nem hallotta, milyen
szitkokat szórtak rá a kertészek legutóbb!
– Ó, igen, azt vette a fejébe, hogy csont van elásva a
gerániumok tövében! – magyarázta Lalitha az esetet.
Arra gondolván, hogy King csínytevése esetleg
fölvidítja Őlordságát, ceruzavázlatot készített róla,
amint a kutyus feltárja a földet, hogy megkeresse a
csontot a virágok tövében. A rajzot azután borítékba
tette, s megkérte Nattie-t, hogy vigye be Őlordságának.
Miután megtudta, hogy a lord nevetésben tört ki a
rajz láttán, újabbakat készített, melyen az látható, amint
Kinggel együtt türelmesen várják a zárt ajtó mögött,
mikor mehetnek végre sétálni. Sose tanulta, hogyan kell
akvarellel bánni, ami egyébként hozzá tartozott az
úrilányok neveltetéséhez, de annak idején sok örömet
szerzett édesapjának a ceruzarajzaival.
Azért folyamodott most a kapcsolatteremtés eme
eszközéhez, mert valahogyan csökkenteni szerette volna
a hiányérzetet, hogy nem láthatja Lord Rothwynt.
Abban bízott, hogy válaszképpen esetleg talán kap
egy pár soros kis üzenetet, de csalódnia kellett.
Arra gondolt, a lord talán már meg is bánta, hogy
nem engedte nyomtalanul eltűnni valahol Norfolkban.
Azóta valószínűleg már elhibázottnak tekinti ezt a
lépését, s már nem érdeklődik iránta.
 Ám rögtön eszébe jutott az is, amikor a lord azt
mondta, ő nem hagy épületet befejezetlenül.
Most ő még biztosan nem befejezett mű, de ha az
lesz…??
Mint a szemhatáron felbukkanó sűrű, sötét felleg,
olyan baljós volt a gondolat, hogy egyszer talán el kell
hagynia a lordot.
Kivitte magával Kinget a kertbe, és lekötötte azzal,
hogy elhajított neki egy-egy faágat, amit vissza kellett
hoznia, a kutyus így jól viselkedett, nem követett el
újabb csínyt.
Egyedül költötte el ebédjét, s amikor aztán fölment az
emeletre, ott találta a szobájában Nattie-t, akitől szigorú
utasítást kapott.
– Remélem, milady, aludni készül és nem ezekkel
óhajtja fárasztani magát? – szólt rá a dadus, amikor
meglátta, hogy könyveket hoz magával.
– Csak egy kicsit hadd olvassak! – kérlelte Lalitha.
– No jó, de csak egy kicsit! – felelte Nattie – Mert
aztán estére frissnek kell ám lennie!
– És… estére?
– Őlordsága kérdezteti, vele vacsorázna-e?
– Ó, Nattie – Lalithának még a lélegzete is elakadt.
Időbe tellett, mire meg tudott szólalni. – Őlordsága…
felépült?
– Ha nem tévedek, milady, holnap visszatérünk Roth
Parkba.
– Ó, ez nagyszerű… ennek nagyon örülök! –
lelkendezett Lalitha. Mintha valaki csokorba gyűjtötte
volna az összes napsugarat, s átadta volna neki, úgy
érezte, mindjárt fölrepül a levegőbe, s meg se áll
egészen a holdig!
Őlordsága jobban van, látni óhajtja, együtt fognak
vacsorázni!
Annak érdekében, hogy valóban kipihent legyen
estére, szundított egy kicsit, aztán az ágyban fekve
számolta a perceket, mikor kezdhet készülődni.
 Miután megfürdött, Nattie egy olyan ruhát vett elő a
szekrényből, amit ő még soha nem látott.
– Őlordsága szeretné, ha estére ezt venné fel!
Lalitha addig ehhez hasonló, különleges ruhát még
elképzelni sem tudott. Még a színét se lehetett pontosan
meghatározni. Mintha az ezüstszín alapra halványkék és
halványzöld csillámot hintettek volna.
A puha, de mégsem túl vékony anyag engedte
kirajzolódni Lalitha alakjának körvonalait, de
egyszersmind légiesnek is látszott benne.
Lalitha épp a tükörben nézegette magát, amikor
Nattie egy bőrből készült nagyobb dobozt tett le a
fésülködő-asztalkára.
– Őlordsága szeretné, ha ezeket föltenné.
Leemelte a doboz fedelét, s benne egy apró gyémánt
csillagocskákból kirakott nyaklánc volt, amely oly
aprólékos munkával készült, amit csak tündéujjak
végezhettek. Nattie becsatolta rajta a nyakláncot, s
aztán hajába tűzte a hozzá illő gyémánt fejdíszt is.
Mintha a gyémántokban is az a fény csillogott volna,
ami napról napra egyre láthatóbban sugárzott
Lalithából.
Haja most már nem csatakos csimbókokban lógott,
hanem dús hullámokban omlott a vállára, s olyan
selymes fénye lett, mint soha azelőtt. Lalitha úgy vélte,
ez annak a barack-kivonatból készült oldatnak
köszönhető, amivel a füvesasszony tanácsára Nattie
minden este kezelte, s azt is megtudta, hogy a haj jelzi
leghamarabb az ember egészségi állapotát.
A dobozban volt még egy szintén csillagocskákból
összeállított karkötő, amit Lalitha szintén fölvett.
Mindezzel elkészülvén Lalitha odaállt ahhoz a
tükörhöz, melyben tetőtől talpig, csillagocskák fényében
szikrázó hajkoronájától kecses kis cipellőjéig láthatta
magát.
 Rá sem lehetett ismerni a szerencsétlen, csontsovány
és riadt lányra, akit Lord Rothwyn bosszúvágyból vett
feleségül.
Lalitha egy pillanatig úgy látta, mintha a szemében is
azok a kis gyémántok csillognának, amelyek hullámos
haját ékítik.
Látta azt is, hogy bőre makulátlan és sima lett, nyaka
kitelt s annak tövéből eltűntek a „sótartók” is.
– Ó, milyen szép, milady!
Lalithát ugyan kissé zavarba hozta a bók, de aztán a
saját arca helyett a bájos, lélegzetelállítóan szép Sophié
jelent meg a tükörben az ő kék szemével, aranyhajával,
enyhe pírral színezett hófehér bőrével.
Elkapta tekintetét a tükörről.
Arra gondolt, semmi értelme hadakozni.
Lord Rothwyn sose fog rá úgy tekintem, mint Sophie-
ra, de talán kedves lesz hozzá… sajnálatból.
Bármilyen érzések dúlnak is benne, azért ő ugyanúgy
szereti és minél előbb látni akarja. Alig tudta megállni,
hogy ne fusson, hanem lassan lépdeljen lefelé a lépcsőn.
Az elmúlt hét folyamán örökké csak körülötte
forogtak a gondolatai, mégis az újdonság erejével hatott
rá, hogy mennyire jóképű és elegáns.
A szalon egyik végében várta, s amikor elindult feléje,
tudta, hogy kerek e világon nincs nála csodálatosabb és
ellenállhatatlanabb férfi.
Az alkalomhoz illő felöltő úgy állt rajta, mintha
ráöntötték volna, a magasított gallérú selyeminghez
választott nyaksál úgyszintén telitalálat volt. Bőre most
nem volt olyan napbarnított, mint korábban, s egy
cseppet le is fogyott, de ettől talán még vonzóbb lett.
Lalitha közelebb ment hozzá, s épp azokat a szavakat
keresgélte, melyekkel kifejezhette volna, mennyire örül,
hogy Őlordsága már jobban van, amikor az felkiáltott:
– Végre tudom, milyen színű a haja!
Lalitha csodálkozva nézett rá, a lord pedig így
folytatta:
 – Eddig nem jöttem rá, hogy a holdfény ilyen a víz
tükrén!
Lalitha egy pillanatra elsápadt a meglepetéstől, de
mire Lord Rothwyn kezet csókolt neki, már visszatért
arcára a pír.
– Bocsásson meg nekem, előbb azt kellett volna
elmondanom, mennyire örülök, hogy láthatom!
– Felépült? – kérdezte Lalitha egész halkan.
– Azt mondják, példás beteg voltam.
Lalitha nagyon szerette volna megkérdezni, miért
nem láthatta eddig, de Lord Rothwyn erre nem hagyott
időt.
– Nagyon jót tett magának a pihenés. Most már
egészen másképp fest, s azt is látom, hogy egy picit
kikerekedett.
– Ó, rengeteget híztam, majdnem öt kilót! – felelte
Lalitha nevetve.
– Gratulálok!
Lalithának az a furcsa érzése támadt, mintha egészen
másról beszélnének, nem arról, ami valójában
foglalkoztatja őket.
Alig-alig mert a lord szemébe nézni, s mint
higanycseppecskék, úgy futottak át rajta a boldogság
kis hullámai.
Eközben pedig újra meg újra eszébe jutott, amikor
Lord Rothwynt akkor éjjel a karjaiban tarthatta.
– Sok mondanivalónk lesz egymásnak… – Ám Lord
Rothwyn még a mondatot sem fejezhette be, mert a
komornyik jelentette, hogy a vacsora tálalva van.
Lalithának fogalma sem volt róla, mit ettek, mit ittak.
Csak - azt tudta, nincs annál nagyobb öröm, mint hogy
ott ülhet Lord Rothwyn mellett s a hangját hallhatja.
A zöld orchideákkal díszített asztalra a színes
egyenruhás, szolid és szinte nesztelenül közlekedő
inasok egyik fogást tették le a másik után, s Lalitha
egyébre sem tudott gondolni, mint arra, hogy bizonyára
álmodik.
 Lehetséges-e, hogy ő ugyanaz a lány, aki sietve
összeütött magának valamit abból, ami épp akadt a
háznál, és a mocskos konyhában fogyasztotta el, mert
mostohaanyja nem tűrte meg az ebédlő asztalnál?
Vacsora után visszamentek a szalonba, s ott Lord
Rothwyn így szólt hozzá:
– Tudtam, hogy remekül fognak állni magán ezek az
ékszerek. Valaha édesanyáméi voltak. Azt mondta, fiatal
korában ezeket szerette legjobban.
– Valóban gyönyörűek! Köszönöm, hogy fölvehettem!
– Mostantól a magáé – mondta Lord Rothwyn halkan.
Lalitha szóhoz sem jutott az ámulattól.
– De más ajándék is vár még magára!
– Igazán… nem… még ezt sem… kellett…. Volna… –
hebegte Lalitha.
– Szeretném magának megköszönni, amit értem tett,
amikor megsebesültem.
Biztos vagyok benne, sokkal nagyobb bajba kerülünk,
ha maga nem viselkedik olyan okosan.
Látta Lalithán, beleborzong, ahogy felidéződik benne,
amikor az útonálló a fejét vette célba a pisztolyával.
Igyekezett gyorsan másra terelni a szót
– De nem vesztegessük erre az időt, hisz oly sok
mindent kell megbeszélnünk.
Lalitha megpróbálta mihamarabb elterelni saját
gondolatait a veszélyes kalandról, s óvatosan szóba
hozta azt, amit ő tartogatott Lord Rothwyn számára.
– Nem is tudom… hogy… köszönjem meg… de én is
szeretnék… egy kis meglepetéssel… szolgálni.
Odament ahhoz a kis szekreterhez, mely mellett az
elmúlt hét délutánjait töltötte.
Egy fiókból papírlapot húzott elő.
– Összeillesztettem Lord Hadley versének darabkáit.
Csak egy-két lényegtelen szó hiányzott belőle, azokat
nem volt nehéz pótolni.
– Felolvasná? – kérte Lord Rothwyn.
 Lalitha szétnyitotta a papírlapot, s lágy, dallamos
hangon olvasni kezdte, ami rajta állt
Ha szól a szív, vágyik szerelemre,
De esküszöm én a szent egekre,
Szerelmem mindörökre igaz maradna,
Ha az ön szíve az enyémhez szólana.
Ezek után Lalitha elismerésre várva pillantott Lord
Rothwynre.
– Igazán ügyesen kibogozta, Lord Hadley pedig
ékesszólóan fejezte a mondanivalóját.
– Bizonyára nem ő volt kora Lord Byronja –
mosolyodott el Lalitha –, de el tudom képzelni, mit
érzett az illető hölgy, amikor kézhez kapta.
– Gondolja, hogy a hölgy szíve az övéhez szólott?
Lord Rothwyn kérdése már-már úgy hangzott, mintha
nem is a vers szerzőjére és címzettjére vonatkozna.
Lalitha zavarában csak keresgélte a választ, de arra
nem került sor, mert Lord Rothwyn másról kezdett
beszélni.
– Most pedig olyan ajándékot szeretnék magának
átadni, j amilyet a kedves kis vázlatok alkotója érdemel.
– Azt reméltem… kissé felvidítják.
– Így is történt!- felelte Lord Rothwyn – Az én
ajándékom ugyan megnevettetni nem fogja, de
gondolom, tetszik majd magának.
Lalitha addig föl sem figyelt arra a tekercsre, ami a
közelükben álló asztalon hevert, s amit a lord ekkor
átnyújtott neki.
Miután kioldotta a tekercset átfogó szalagot, három
ceruzarajz került ki belőle.
Amikor megnézte az elsőt, nem tudott hová lenni az
álmélkodástól.
– Ez egy Michelangelo – mondta Lord Rothwyn –
„Futó ifjú!” a címe.
– Gyönyörű! Hihetetlenül gyönyörű! – mondta Lalitha
elragadtatással.
 Ezután megnézte a másikat, ami rendkívül
részletesen kidolgozott tájkép volt, s amit
legszívesebben órákon át vizsgálgatott volna.
– Ez itt Pieter Breughel műve – mondta Lord Rothwyn
–, de szerintem a harmadik nyeri el leginkább a
tetszését.
Az pedig egy angyalfejet ábrázolt, melynek titokzatos,
átszellemült arckifejezése azt juttatta Lalitha eszébe,
hogy bizonyára ilyen az igazi szépség.
– Ez itt Leonardo da Vinci- magyarázta Lord Rothwyn
–, az első vázlatok egyike, amit a „Sziklás Madonna”
angyalfigurájához készített.
– S ezeket… valóban… nekem… ajándékozza? –
Lalitha alig jutott szóhoz a meglepetéstől.
– Szeretném, ha válaszolna egy kérdésemre. Nézze
meg azt a festményt a kandalló felett.
Lalitha úgy is tett.
Egy Rubens-kép függött ott, bizonyára rendkívül
értékes. f Az élénk színek és az alak ragyogó
megformálása mesteri kézre vallott.
– Most azt mondja meg nekem, melyik jelent többet
magának, a befejezett Rubens-festmény, egy
nagymester kész alkotása vagy azok a rajzok, amiket a
kezében tart?
– Csodálatos ez is, az is, a maga módján, hisz
mindegyik a szépséget fogalmazza meg, de…
Elgondolkodott,
– Mondja csak! – bíztatta Lord Rothwyn.
– Talán csak énrám hatnak így, de engem a rajzok
jobban inspirálnak.
Lord Rothwyn elmosolyodott.
– Tudja-e, hogy William Blake, akit barátomnak
tekinthetek, s aki festő és költő volt egyszemélyben, azt
mondta egyszer „Nem rajz – hanem inspiráció!”
– Nem, nem tudtam – felelte Lalitha. – Pontosan ez
történik velem… ez zajlik le bennem… ha ezeket nézem.
 Úgy érezte, nem sikerült elég világosan kifejeznie
magát ezért tovább magyarázta.
– Azt hiszem, én nem is a szememmel… hanem… a
lelkemmel látom a rajzot. Aztán úgy vélte, túl érzelgősre
sikeredett ez a mondat.
– Bizonyára kinevet… hogy ilyen… szentimentális
vagyok!
– Dehogy nevetem ki. Lalitha, szeretnék mondani
magának valamit. Eközben Lord Rothwyn két kezével
átfogta Lalitháét.
Lalitha nem tudta eldönteni, az ujjai érintésétől vagy
a hanghordozásától-e, de úgy érezte, rövidesen valami
különös és egészen csodálatos fog történni.
Lord Rothwyn tekintete mágnesként vonzotta
magához az övét, s ekkor bekövetkezett a varázslat. A
lord úgy nézett rá, ahogy soha azelőtt, úgy, ahogyan
férfi őrá eddig még soha nem nézett.
Lélegzetvisszafojtva várta, mi következik.
– Lalitha! – szólt Lord Rothwyn.
E pillanatban nyílt az ajtó.
– Sir William Knighton, milord! – jelentette a
főkomornyik.
Lalitha egy másodpercig úgy érezte, a bejelentés
egyiké tudatáig sem jutott el. Lord Rothwyn úgy
magához vonzotta, e hogy ez a mágnes már sosem
ereszti el.
Aztán az az erős mágnes mégiscsak engedett, Lord
Rothwyn visszahúzta a kezét az övéről, és felállt.
– Sir William! – üdvözölte a vendéget. – Ily váratlanul?
– Valóban, milord, holnap délelőtt szándékoztam
benézni, mielőtt visszautazik vidékre.
Addigra Sir William Knighton odaért Lord
Rothwynhez, s a két férfi kezet fogott.
Ez a halkszavú, bizalomgerjesztő, energikus
középkorú férfi amellett, hogy már régóta az uralkodó
orvosa volt, nemrégiben a régens bizalmas barátja is
lett. – Remélem, megbocsájt, hogy ily későn zavarom, de
Őfelsége megkért, hogy holnap keressem fel
Brightonban, ezért korán reggel már indulnom kell.
– Ugyan, ez csak természetes – mondta Lord
Rothwyn.
– Arra gondoltam, inkább ma este zavarom ahelyett,
hogy holnap a reggeli előtt háborgatnám. Mindazonáltal
szeretném látni a sebét, hogy nyugodtan mehessen
vissza vidékre.
– Nagyon lekötelez – mondta Lord Rothwyn, majd így
szólt:
– Azt hiszem, Sir William, még nem ismeri a
feleségemet.
– A feleségét? – Sir William arcára kiült a
megdöbbenés.
Kétségtelenül alaposan elcsodálkozott.
– Eddig titokban tartottuk házasságkötésünket –
magyarázta Lord Rothwyn –, és nagyon hálás volnék, ha
nem árulná el Őfelségének, én szeretném tudatni vele
levélben.
– Számíthat a titoktartásomra – felelte Sir William –,
mint lordságod is nagyon jól tudja, hallgatni fogok, mint
a sír.
Lord Rothwyn elmosolyodott.
– Mindketten tudjuk, a régens igencsak morcos, ha a
barátait közelebbről érintő fejleményekről más
hamarabb értesül.
– Így igaz! Sir William cinkos kacsintással jelezte
egyetértését.
– Gondolom bizonyára sok a dolga, nem szeretném
hátráltatni, menjünk talán a hálószobámba – javasolta i
Rothwyn.
– Hogyne, milord – egyezett bele Sir William.
Lalitha úgy vette észre, Lord Rothwyn kissé habozik
aztán így szólt:
– Ez esetben, Lalitha, az volna a legokosabb, ha ma
estére elbúcsúznánk.
 Fárasztó napunk lesz holnap, nem volna jó, ha túl
sokáig fennmaradna. Délben indulnánk, ha az alkalmas
magának.
– Természetesen – felelte Lalitha.
Lord Rothwyn ekkor ajkához emelte Lalitha kezét.
Akkor azt gondolta, bár később biztosra vette, hogy
csak képzelte az egészet, hogy Lord Rothwyn ajka kissé
elidőzött bársonyos bőrén.
Ezután Lord Rothwyn Sir William kíséretében
távozott a szalonból, s hallani lehetett távolodó
lépteiket.
Lalitha csalódottságot érzett. Mint a kisgyerek, akit
elvisznek a bábszínházba, de leeresztik a függönyt,
mielőtt az j előadás véget érne.
Az esze azt mondta neki, hogy ott a holnap, s mennek
vissza Roth Parkba. Együtt lesznek.
Útközben, ahogy ülnek egymás mellett, majd ott
folytatják a beszélgetést, ahol ma abbamaradt.
Kézbe vette a rajzokat. Hihetetlen, hogy ilyen
különlegesen szép ajándékot kapott. Tudta, hogy ezek a
rajzok rengeteg pénzbe kerülhettek. De nem ez volt a
lényeg. Ennél sokkal fontosabb, hogy olyasmit választott
ki neki, ami tökéletesen egybevág az ő ízlésével.
Vajon a lord úgy gondolja, hogy neki „inspirációra”
van szüksége?
Az volt az érzése, hogy a lord valamit a tudomására
akart; hozni, s ezek a rajzok a mondanivaló egy részét
hivatottak közvetíteni.
Újra megnézte az angyalfejet. Ugyanaz a remegés
futott át rajta, mint amikor a lord ajka a kezéhez ért.
Honnan tudta? Miből sejtette, hogy a rajzok közelebb
állnak hozzá, mint a festmények, s hogy mindig vágyott
az ilyesmire?
Úgy érezte, annyi mindent szeretne elmondani neki, s
annyi mindent hallani tőle.
Szinte automatikusan megigazította a párnákat a
kereveten.
 Ó, hányszor kellett ezt megtennie a mostohaanyjánál!
Miközben hajtogatta össze a rajzokat, hogy majd
felvigye magával a hálószobájába, észrevette, hogy
nincs ott a papírlap Lord Hadley versével.
Csakis Lord Rothwyn vihette el magával.
Vajon sikerült-e örömöt szereznie vele? Szerette volna
részletesen elmesélni, hogyan birkózott meg a
feladattal. Elmondani, hogyan találta ki a hiányzó
szavakat, amelyektől értelmet nyert az évszázadokkal
azelőtt született vers.
Lalitha felbaktatott az emeletre.
Csodálatos este volt, de méginkább az lett volna, ha
Sir William nem toppan be váratlanul.
Vajon mit akart neki mondani Lord Rothwyn? Még
találgatni se mert.
A hálószobájában sem Nattie-t, sem pedig a Robinson
névre hallgató idősebb szobalányt nem találta, aki
rendszeresen törődött vele, hanem egy jóval fiatalabb
lányt.
Lalitha emlékezett a nevére.
– Jó estét, Elsie. Nattie hol van?
– A dadus gyengélkedik, milady, akárcsak Miss
Robinson.
– Gyengélkednek?
– Talán megártott nekik valami, amit vacsorára ettek.
Mind a ketten rosszul érzik magukat, ezért jöttem én,
milady.
– Nem gondolja, hogy Nattie örülne, ha
meglátogatnám?
– Én nem hinném, milady. Senki se szereti, ha
betegen...
– Valószínűleg igaza van. De a doktor úr épp itt van
Megvizsgálhatná Nattie-t, ha komolyabb a baj.
– Ó, dehogy, milady – nyugtatta Elsie. – Nem kell
aggódni. Lehet, hogy talán a hal nem volt elég friss, és a
dadus meg Miss Robinson elég alaposan befalatozott
belőle. Nekem kutya bajom, pedig ugyanazt ettem, amit
ők.
– Akkor talán nincs nagy baj – mosolygott Lalitha.
Odament a fésülködő-asztalhoz, hogy levegye a
gyémánt nyakláncot.
Lehetetlen, hogy Lord Rothwyn ezt tényleg neki
ajándékozta, gondolta Lalitha.
Talán valamit nem jól hallott. Talán arra az időre adta
oda neki, amíg Roth Parkban marad.
Az volt az érzése, mintha nem volna tiszta a feje, nem
tudná pontosan felidézni, mit mondott Lord Rothwyn.
Aztán átélte újra a közelségét, s fülébe csengtek
mélyen zengő hangján elmondott szavai.
Beletette a dobozba először a hajába tűzött gyémánt
csillagocskákat, majd a karkötőt.
Ekkor kopogtattak.
– Biztos King lesz az – mondta Elsie-nek. Az egyik inas
vitte ki sétálni akkor, amikor végeztek a vacsorával.
Lalithában felmerült, hogy már rég itt kellene lennie.
Rendszerint beengedték a szalonba is, mindig ott
lehetett, ahol Lalitha, s negyedóránál tovább nem
szokott sétálni.
Elsie nyitotta ki az ajtót.
Pár szót váltott azzal, aki kopogtatott, aztán
visszament Lalithához.
– Sajnálom, milady, de Kinggel egy kis baj történt.
– Baj? – kérdezte Lalitha riadtan – Hol? Mi történt
vele?|
– Semmi komoly, de nem akarná mégis megnézni,
milady?
– Dehogynem! Hol van?
– Jöjjön velem, milady!
Lalitha követte Elsie-t, de nem a főlépcsőn mentek,
hanem egy másikon, amiről már tudta, hogy egy
oldalkapuhoz vezet. Erre hamarabb lejutunk a kertbe,
gondolta, s nyugtalan lett attól, hogy Elsie mennyire
siet.
 Nagyon szerette Kinget, s tudta, hogy a kutya is
ragaszkodik hozzá. Mindig a közelében volt,
éjszakánként az ágyán aludt, Nattie hiába próbálta
rávenni, hogy zavarja vissza a kosarába.
Bármerre ment Lalitha, a kutya úgy követte, mint az
árnyék. Lalitha nem értette, hogy történhetett vele
bármi is.
Az inas mindig pórázon vitte sétálni, reggelenként
ugyanúgy, mint este. Póráz nélkül csak akkor
futkározhatott, ha Lalitha ment vele, mert mindig
engedelmeskedett az első hívó szavának.
Elsie most egy olyan folyósón át vezette, ahol azelőtt
még soha nem járt.
Úgy tűnt, sehol egy teremtett lélek, Lalitha arra
gondolt, bizonyára már lefeküdt aludni az egész
személyzet, kivéve azt az inast, akinek az előcsarnokban
kell lennie.
Végül egy ajtóhoz értek, s Elsie kinyitotta.
Egy hintó volt odakinn.
Lalitha rájött, hogy ez a kapu a háznak azon az
oldalán lehet, ahol a konyha is van.
– Kinget biztos elgázolták! – gondolta Lalitha
rémülten.
Egy inas állt a hintó ajtaja mellett.
– King ott van benn, milady! – mondta Elsie, és
Lalitha közelebb ment. Benézett a hintó belsejébe, de
ott sötét volt.
Aztán egyszercsak valami pokrócot borítottak a
fejére. Miközben megpróbálta leszedni magáról, erőnek
erejével betuszkolták a hintóba, és belökték a hátsó
ülésre.
Hallotta, amint becsapják az ajtót, s a lovak
elindulnak.
Lalitha egy pillanatig el se hitte, ami történt. Hiába
igyekezett megszabadulni a pokróctól, azt szorosan
rákötötték, s durva kezek még kötéllel is körbetekerték
az egész testét úgy, hogy a karját sem tudta mozdítani.
 – Segítség! Segítség! – kiáltozta, de hangját elnyelte a
pokróc.
Aztán valaki durván rárivallt – Ne csapjon zajt, mer´
én fogom be a száját! Durva, közönséges hangon szólt
hozzá, Lalitha tudta, képes meg is tenni, amit mond.
Az erőszaktól való félelem, melyben oly sokszor volt
része, egy szempillantás alatt visszatért.
Azok után, amit az az ember mondott, nem volt
értelme megszólalni, se megmoccani, egyebet nem
lehetett tenni, mint feküdni ott, ahova belökték.
Ahogy egy kicsit megmozdította a lábát, a kötél
fölsértette a bőrt a bokájánál.
– Na lássa! – mondta az ember – Osztán ha csak egyet
nyikkan, én ellátom a baját! Világos?
Lalitha nem mert válaszolni.
Hallotta, hogy a férfi elégedetten csettint.
Miután az utolsó csomót is megkötötte a kötélen, mint
aki jól végezte dolgát, hátradőlt az ülésen. Rövid idő
múlva Lalitha orrát megcsapta a silány dohány szaga, a
férfi nyilván rágyújtott.
Mi lesz vele? Hová viszik? Mi köze ennek Kinghez?
Nyomban rájött, hogy a kutya csak ürügy volt.
Kingnek nyilván semmi baja, de így tudták rávenni,
hogy jöjjön ki a szobájából, lépjen ki a házból, ahol ez a
hintó várta.
De miért? Mit jelent ez? Hová akarják vinni?
Aztán egyszercsak, mint egy álnok kígyó, besiklott
agyába a válasz.
Ezek csakis olyan emberek lehetnek, amilyenekről
Lord Rothwyn beszélt, akik lányokat rabolnak el, s
eladják őket úgynevezett „fehér rabszolgának”.
Hiába tiltakozott a józan megfontolás, nem tudott
szabadulni a gondolattól.
De hisz ez nem lehet igaz. Bizonyára rémálom gyötri.
Nem, vele nem történhet ilyen szörnyű, ilyen
borzalmas, ilyen megalázó dolog.
A gondolat azonban tovább kísértette.
 Hova máshová vinnék? Ki más akarná őt elrabolni?
Rablók nem lehetnek, hiszen az ékszereket már
letette.
Különben is, ki tudott róla egyáltalán, hogy ma
fölveszi.
Elsie-re gondolt.
Kedves kis lánynak látszott, nem olyan jött-ment,
hirtelenjében felfogadott teremtésnek, akit jobb híján
alkalmaztak.
Annak idején édesanyja elmesélte, hogy a jobb
házaknál általában olyan családokból fogadnak fel
lányokat, akiknek már több nemzedéke szolgált
ugyanott.
A fiúkból először kisinas, majd inas, komornyik, és
főkomornyik válhatott, ha megbecsülték magukat.
A lányok először mosogatólányok, aztán házicselédek,
majd szobalányok, később szakácsnők lehettek.
Vajon Elsie eddig konyhalány volt? Vajon nem
hazudott-e amikor azt mondta, hogy neki nem ártott
meg az, ami Nattie-nak és Miss Robinsonnak?
Tényleg betegek-e vagy csináltak velük valamit?
Mennyi kérdés, amire Lalitha nem tudja a választ, de
mindegyik tovább fokozza a félelmét, s a rettegést, hová
viszik, mit akarnak tenni vele.
Aztán valahogyan felötlött benne, hogy valóban fehér
rabszolgákkal kereskedők kezébe került, akik olyan
helyre viszik, ahol nem talál rá senki, de valaki másnak
kell lennie emögött.
Vaion ki tervelhette ki azt a cselt, amivel kelepcébe
csalták?
Csak egyetlen olyan ember van, aki őt annyira gyűlöli,
hogy a halálát kívánja, egy ember, aki bosszút akar állni
amiatt, hogy nem Sophie lett Lord Rothwyn felesége.
Egyetlen ember, egyetlen nő az, akitől ő a világon
mindenkinél jobban fél.
Az úgynevezett mostohaanyja!
 HETEDIK FEJEZET

Lord Rothwynnak olyan érzése támadt, mintha valaki

szólította volna.
Nem sokkal később nyüszítést hallott.
Azon törte a fejét, honnan jöhet a hang, aztán a
nyüszítést időnként hangos kutyaugatás váltotta fel, s
rájött, hogy csakis King lehet az.
A hang Lalitha szobája felől jött, ami az övével
szomszédos volt, de amióta Lalitha birtokba vette, a két
szoba közti ajtót nem nyitották ki.
Várt még egy ideig, aztán úgy döntött, valami nincs
rendjén.
Biztosra vette, hogy King nem nyüszítene így, ha
Lalitha vele lenne, az ugatása pedig már rég
felébresztette volna.
Lord Rothwyn felkelt, gyertyát gyújtott, s felvette
selyemköntösét. Odament a közös ajtóhoz, s halkan
kopogtatott. Válaszként csak újabb kutyaugatás
hallatszott, ezért nem várt tovább, kinyitotta az ajtót.
Sötét volt a szobában, így visszament a saját
éjjeliszekrényén lévő gyertyáért.
King olyan nyugtalanul ugrándozott körülötte, amely
arra irtait, valami baj van! Bement Lalitha szobájába.
Odabenn érezni lehetett Lalitha jellegzetes könnyű,
kicsit édeskés illatát, de amikor magasra tartotta a
gyertyát, hogy bevilágítsa a szobát, látta, hogy az ágya
bontatlan.
Először nem tudta mire vélni a dolgot, sejtelme sem
volt, mi történhetett.
Hová mehetett Lalitha? Vajon miért nincs itt?
Az lehetetlen, hogy ilyen kései órán még odalenn
volna, ahol elköszöntek egymástól, s aztán ő a saját
szobájába ment Sir William Knightonnal.
 Hirtelen aggodalom vett rajta erőt, futott vissza a
saját szobájába, s erőteljesen megrángatta a
csengőzsinórt.
Sokszor egymásután meghúzta, majd kiment a
folyosóra a szoba másik ajtaján.
A ház földszintje teljesen sötét volt.
Csak az előcsarnokban lévő ódon ingaóra tiktakolása
hallatszott.
Mi történhetett? Hogyan lehetséges, hogy Lalitha
egyszercsak eltűnt?
Mire idáig jutott a töprengésben, az álmosszemű,
kócos, de láthatóan aggódó szobainasa már futott is
feléje, menet közben gombolta be a zekéjét.
– Mi a baj, milord? Rosszul van?
Az inas értetlenül nézte, hogy a két hálószoba közti
ajtó nyitva van.
– Őladységének valahol itt kell lennie a házban –
mondta Lord Rothwyn, mintha önmagát is meg akarta
volna nyugtatni. Menjen fel a dadus szobájába, hátha ott
van ha pedig nem, költse fel a főkomornyikot, s küldje
ide nyomban.
– Igenis, milord!
Az inas már szaladt is, Lord Rothwyn pedig öltözködni
kezdett.
Ránézett az órára, és konstatálta, hogy hajnali kettő
van. Lehetséges volna, hogy Lalitha megint elment?
Biztos volt benne, Lalitha boldogan jött vissza vele,
miután utolérte azt követően, hogy Sophie elcsalta Roth
Park-ból.
Hiszen könnyben ázott az arca, amikor kiszállt a
postakocsiból, és odaült mellé a bakra.
Előző este, a szalonban pedig olyan boldognak
látszott, mint soha, amióta ismeri. Ha elment, akkor azt
bizonyosan nem saját jószántából tette.
De ki vehette rá, hogy újból elmenjen?
– Lehetetlen! – gondolta Lord Rothwyn.
 Már majdnem teljesen felöltözött, mire az inas
visszaért, nyomában a főkomornyikkal.
– A dadus nem is látta Őladységét, milord mondta a
inas.
Lord Rothwyn a főkomornyikhoz fordult.
– Hobson, kutassák át az egész házat, pincétől a
padlásig és kérdezősködjenek, látta-e valaki Őladységét
elmenni?!
– Igenis, milord!
– Nem jött senki azóta, hogy Sir William Knighton
eltávozott? – kérdezte Lord Rothwyn.
– Amíg én álltam őrt, addig biztosan nem, milord, de
megkérdezem azt, aki éjszakára felváltott.
– Jól van, igyekezzen. Közben intézkedjen, hogy álljon
készenlétben egy hintó, még nem tudom, talán szükség
lesz rá.
A főkomornyik elment, s az inas fölsegítette Lord
Rothwyn felöltőjét.
Nem szólt egy szót sem, egyre csak azon törte a fejét
vajon mi történhetett, hol keresse Lalithát?
Még ha esetleg az a váratlan ötlete támadt volna,
hogy meglátogatja öreg dajkáját Norfolkban, akkor sem
indul útnak éjnek évadján. Bizonyára tudja, hogy hajnali
hat előtt nem megy postakocsi Londonból, s ha azt el
akarja érni, akkor is bőven elég ötkor elindulni.
– Észrevett a dadus valami szokatlant, amikor a
lefekvésnél segédkezett? – kérdezte Lord Rothwyn némi
idő elteltével.
– A dadus gyengélkedett az este, akárcsak a két
állandó szobalány.
– Akkor ki volt benn Őladységénél?
– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de
valószínűleg Elsie.
– Kerítse elő mihamarabb! – mondta Lord Rothwyn.
Az inas sietve távozott. Lord Rothwyn némi pénzt vett
magához, zsebre tette, aztán ellenőrizte a tárcáját, van-
e benne elegendő bankjegy.
 Tudta, hogy fel kell készülnie, csak azt nem, mire!
King mindvégig izgatottan figyelte, ő folyton arra
gondolt vajon mit mondana a kutya, ha tudna beszélni?
Már az is érthetetlen, miért volt egyedül a szobában.
Ha kimentek volna együtt a kertbe, ami egyáltalán
nem lett volna meglepő, ugyan miért zárta volna be
utána Lalitha a szobájába?
Csupa olyan kérdés, amire nincs válasz.
Arra gondolt, megnézi, vitt-e magával valamit Lalitha.
Eszébe jutott az a köpeny, amit akkor viselt, amikor
postakocsival indult útnak.
Még az első ruhákkal együtt hozatta Londonból, s
emlékezett rá, hogy a szöveg sötétkékje mennyire
kihangsúlyozza Lalitha bőrének fehérségét.
Visszament Lalitha hálószobájába, és kinyitotta a
szerkényajtót.
Ott sorakoztak szép rendben egymás mellett a ruhák,
még azok is, amelyeket Nattie időközben elhozott Roth
Parkból.
Hiánytalanul ott függött az összes újabban rendelt
ruha is, amiről Lord Rothwyn úgy gondolta, mind
remekül fog majd állni Lalithának.
Ahogy megvizsgálta a szekrény tartalmát, két dolgot
fedezett fel először is, hogy kizárólag az a ruha nincs
ott, amit előző este viselt, másodszor, hogy az egyetlen
útiköpenye is ott függ a szekrény egyik végében.
Odament a fésülködő-asztalkához, melyen ott állt
kinyitva az édesanyja gyémántékszerei tárolására
szolgáló bőrdoboz. A nyaklánc, a karkötő és a
csillagocskák, amiket Lalitha a hajába tűzött, mind
gondosan visszahelyezve a megfelelően kialakított
mélyedésekbe.
Lord Rothwyn értetlenül meredt rájuk, aztán
hangokat hallott, s visszament a saját szobájába.
Nyílt az ajtó, s a főkomornyik lépett be, a személyzet
négy tagja kíséretében.
 – Sikerült kideríteni valamit, Hobson? – Lord Rothwyn
türelmetlenségében nem tudta kivárni, míg a
főkomornyik megszólal.
– Valami egészen különös derült ki, milord – felelte a
főkomornyik.
– Éspedig?
– Henry vacsora után szokás szerint kivitte Kinget a
kertbe, milord.
– Esküszöm, milord, én nem akartam semmi rosszat! –
sopánkodott Henry.
– Maradjon csendben, majd én elmondom
Őlordságának – szólt rá a főkomornyik.
– Folytassa! – sürgette Lord Rothwyn.
– Henry azonban megszegte az utasítást, és nem vitte
vissza Kinget azonnal Őladységéhez – mondta tovább a
főkomornyik.
– Aztán később George meghallotta, hogy King az
egyik melléképületben nyüszít és kaparja az ajtót.
Lord Rothwyn a fiatal inasra nézett, emlékezett rá,
hogy az egyik Roth-parkbeli komornyik unokaöccse.
– Honnan tudta, hogy King az?
– Látni nem láttam, de biztos voltam benne, milord.
– Kinyitotta az ajtót?
– Nem, milord, be volt zárva.
– Miből gondolta, hogy King az?
– Én nagyon sokszor sétáltattam, itt is, Roth Parkban
is. Amikor füttyentettem neki, meg is ismert.
– Mit tett, hogy zárva találta az ajtót?
– Megkerestem Henry-t.
– És ő mit mondott?
– Azt mondta, ha jót akarok magamnak, befogom a
számat.
– Mi van még? – fordult Lord Rothwyn a
főkomornyikhoz.
– Azt is megtudtam – felelte a főkomornyik –, hogy a
dadus, az első szobalány, Miss Robinson és a második,
Rose, mind rosszul lettek nem sokkal vacsora után.
Ezért ment Elsie Őladységéhez.
Lord Rothwyn Elsie-re nézett.
Flanell hálóingére egy fehér vállkendőt kapott fel,
haja csapzottan lógott a nyakába. Nagyon sápadt volt, s
bár fölszegte a fejét, mégis látni lehetett szemében a
riadt tekintetet.
– Mi történt, amikor este benn volt Őladységénél?
– Semmi, milord – felelte Elsie dacosan.
Ekkor Henry kifakadt:
– Ez nem igaz, milord, de mi nem akartunk semmi
rosszat, erre megesküszöm!
– Mit műveltek? – kérdezte Lord Rothwyn.
– Csak az a… hölgy volt, milord.
– Miféle hölgy?
– Aki szinte minden nap érdeklődött Őladysége
hogyléte felől.
– Magánál érdeklődött?
– Igen, az oldalkapunál, már amikor először
teljesítettem ott szolgálatot. Megkérdezte, hogy érzi
magát Őladysége, és adott fél fontot.
Igaz lelkemre, milord, én semmit nem gyanítottam!
– És mi történt? – kérdezte Lord Rothwyn.
– A múlt héten háromszor járt itt.
– Minden alkalommal adott pénzt magának?
– Igen, milord.
– Aztán mi történt?
– Azt kérdezte, beszélhetne-e az egyik szobalánnyal.
Azt mondta, azért érdeklődik Őladysége hogyléte felől,
mert már kislánykora óta ismeri.
– És maga odahívta Elsie-t?
– Igen, de nem a hintóhoz, milord.
– Hanem?
– Egy házba kellett elkísérnem, milord.
– Milyen házba?
– Hát, a Hill Streetre, milord.
 Lord Rothwyn összerezzent. Kezdett kirajzolódni a
kép.
– Miért Elsie-t vitte oda, aki szinte soha nincs
Őladygével?
– Mert szerintem se a dadus, se Miss Robinson nem
ment volna el, milord.
Lord Rothwyn ismét Elsie-re nézett.
Mostmár szemmel láthatóan nagyon ideges volt,
tördelte a kezét.
– Higgye el, milord, én sem akartam semmi rosszat!
– Mondja el részletesen, mi történt! Minden ott
elhangzott szó fontos lehet!
Elsie nagyot sóhajtott.
– Nagyon kedves hölgynek látszott, milord. Olyan
szeretettel beszélt Őladységéről.
– Mit kérdezett magától?
Egy pillanatnyi csend állt be, és Elsie elvörösödött.
– Kérdeztem magától valamit!- szólt rá Lord Rothwyn
élesen.
– Lenne szíves válaszolni!
Elsie lehorgasztott fejjel, szégyenkezve felelt.
– Azt kérdezte, egy szobában alszanak-e
Őladységével?
– És mit válaszolt?
– Azt, hogy nem, milord.
– Erre a hölgy mit mondott?
– Odaszólt annak a férfinak hogy „Ugye,
megmondtam!”
– Férfinak? Miféle férfinak? – kérdezte Lord Rothwyn
indulatosan.
– Ott volt vele egy férfi a szobában, milord.
– Hogy nézett ki?
– Külföldi volt, az biztos.
– Mondja már, hogy nézett ki!
– Amolyan jól megtermett férfi, és teli volt aggatva
ékszerekkel.
– Öreg vagy fiatal?
 – Nem túl fiatal, milord.
– Hogy válaszolt a hölgynek?
Ismét csend támadt, de ezúttal az látszott Elsie-n,
hogy megpróbál visszaemlékezni.
– Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam,
milord, mert valami olyat szólt, aminek szerintem
semmi értelme.
– Mintha azt mondta volna, hogy „Akkor az áru még
értékesebb”.
Lord Rothwyn egyre nyugtalanabb lett.
– Ezután mi történt? Az igazat akarom hallani!
– Akkor a hölgy azt mondta, hogy valaki nagyon
szeretne beszélni Őladységével, de titokban kell
találkozniuk… és… én… azt gondoltam… arról az
emberről van szó, aki ott volt a szobában.
– Azután? – kérdezte Lord Rothwyn.
– A hölgy öt fontot ígért nekem, ha úgy intézem, hogy
Őladysége egy percre kijöjjön, és szót váltson azzal, aki
a hintóban vár rá. Eszembe nem jutott volna, hogy ez
fog történni, szóval, hogy elviszik!
– De maga nem szokott Őladységénél szolgálatot
teljesíteni.
– A hölgy valami port adott nekem, hogy azt tegyem
bele a dadus meg a szobalányok ételébe, azt mondta,
nem lesz tőle semmi bajuk.
– Az is a hölgy ötlete volt, hogy Őladysége keresse
meg Kinget? – kérdezte Lord Rothwyn egyre zordabban.
– Azt kellett mondanom, hogy Kinggel baj történt,
milord.
– Maga mennyit kapott, Henry?
– Öt fontot, milord – dörmögte Henry a bajsza alatt.
Lord Rothwyn egy percre elgondolkodott.
– Mondott bármi egyebet, akár a hölgy, akár a vele
lévő férfi? Elhangzott-e más is azon kívül, hogy maguk
mit csináljanak? Szedjék össze az eszüket, ez nagyon
fontos lehet!
 Elsie Henry-re nézett, de az lehorgasztotta a fejét,
aztán mégiscsak megszólalt.
– Mikor már indulófélben voltam, úgy rémlik, a férfi
mondott valamit. Nem jól értettem, de mintha azt
hallottam volna, hogy „dagály”.
Lord Rothwyn ekkor egyetlen szó nélkül faképnél
hagyta, az egész díszes kompániát, rohant lefelé a
lépcsőn, a bejáratig meg sem állt.
King meg a nyomában, senkinek nem jutott eszébe
visszatartani. A kapu előtt már várakozott a hintó, egy
inas gyorsan átadta Lord Rothwynnek a kabátját és
kalapját.
Lord Rothwyn kiadta a kocsisnak az utasítást, miután
be-szállt.
– A kikötőbe, de siessen, ahogy csak bír!
Csak akkor vette észre, hogy King befészkelte magát
az ülésre, amikor a hintó ajtaja már becsukódott, és a
lovak elindultak.
Lalitha úgy sejtette, nagyon messzire vitték Rothwyn
House-tól.
Annyira félt, hogy még akkor sem mert moccanni,
amikor a hepe-hupás úton ide-oda gurult.
A kötelet oly szorosan tekerték rá, hogy levegőt is alig
kapott az arcára tapadó, sűrű szövésű pokrócon
keresztül.
Gondolkodni próbált, de mintha köd ereszkedett volna
le rá, s minden porcikájába visszaköltözött az
alattomosan támadó félelem.
Vajon hová viszik?
Arra gondolt, a merénylet kitervelője nem is lehet
más, csak az, akire ő gondol.
Hajón elviszik valami idegen országba, és jó áron
eladják.
Fogalma sem volt róla, mit tehet, ha áruba bocsátják,
de azt biztosan tudta, szörnyű megaláztatás vár rá.
Mi több, azok után soha senki nem fog rátalálni, és
nem láthatja többé Lord Rothwynt.
 Eszébe jutott, milyen kevés szép emléke van az: a
csók, amit Sophie helyett kapott, az a néhány óra, amíg
a sebesült Lord Rothwynt a karjaiban tarthatta.
Ad-e ez majd elég erőt, hogy a rá váró
megpróbáltatásokat kiállja?
Azon gondolkodott, van-e valami esély arra, hogy
rátaláljanak, miután már eladták. – Vajon nyomába
ered-e a lord, hogy felkutassa, ha sejteni sem lehet,
hová került?
Elképzelhető még az is, hogy azt hiszi, saját
jószántából ment el.
Ez persze nem valószínű az előző este meghitt
hangulatú beszélgetés után, amikor az ajándékba kapott
rajzok nézegetése közben oly közel kerültek egymáshoz.
Eszébe jutott a Sir William betoppanása előtti
pillanat.
Úgy mondta neki „Lalitha!”, hogy attól testének
minden ízét átjárta a boldogság. Eszébe jutott, amikor ő
szabadkozott.
– Bizonyára kinevet… hogy ilyen… szentimentális
vagyok!
– Dehogy nevetem ki – felelte akkor Lord Rothwyn. –
Szeretnék mondani magának valamit.
Vajon mit készült mondani? Lalithának eszébe jutott a
pillantása, az a tekintet, amitől olyan különös remegés
járta át, mint azelőtt soha. Szavakkal ki nem fejezhető
csoda volt az.
Most, hogy visszagondolt, ugyanazt a különös
borzongást érezte. Akkor se megmozdulni, se
megszólalni nem tudott.
Tekintetük összetalálkozott, s Lalitha úgy érezte,
valami olyan csodálatos dolog fog történni, amiről
álmodni se mert eddig.
Talán tévedett, talán annyira elvakította a férfi iránt
érzett szerelem, hogy elrugaszkodott a valóságtól,
olyasmit képzelt, aminek nem volt semmi alapja.
 Olyan mélyről fakadó érzelem áradt szét benne,
hogyha csak a közelében lehetett, a lelke legbennsőbb
húrján pendült meg valami különös muzsika.
Eszébe jutott, hogyan magyarázta el neki, hogy ő nem
a szemével, hanem a lelkével látja a rajzokat. Eszébe
jutott az is, hogy a vers felolvasását követően
megkérdezte tőle, mit gondol, vajon a szóban forgó
hölgy szíve szólította-e Lord Hadley szívét?
Amikor nem tudott nyomban választ adni, Lord
Rothwyn másra terelte a szót.
Mit jelentett ez?
Jelentett-e egyáltalán valamit?
A Lord olyan kedves és megértő volt hozzá, úgy
érezte talán mindez csak az újjáteremtés része, s ennél
többet nem szabad beleérezni.
Ezekre a kérdésekre már soha nem fogja megtudni a
választ.
Most elviszik valahová, és többé nem láthatja Lord
Rothwynt.
A jövő még annál is több borzalmat tartogat számára,
mint amennyit a mostohaanyja mellett kellett kiállnia.
Szeretett volna legalább felsikoltani, de tudta, mi
várna Roth rá, ha ezt megtenné.
Már megint olyan helyzetben került, hogy
eluralkodott rajta a félelem a veréstől, megaláztatástól,
kiszolgáltatottságtól, s a rettegés megint úgy
megbénítja, hogy azért fog hibát elkövetni.
– Én már sose szabadulhatok meg ettől? – kérdezte
magától.
Lalitha úgy vélte, alapos a gyanúja. Ha pedig valóban
valami távoli helyre viszik, megalázzák és sárba
tiporják, olyan szörnyűségeknek lesz kitéve, amelyeket
valószínűleg nem fog túlélni.
Azon gondolkodott, vajon képes lenne-e véget vetni az
életének, s ha igen, mi módon tehetné azt. Pisztolyhoz
persze nem tud hozzájutni. A foglyoknak valószínűleg
még kése sem lehet.
 Akkor meg hogy tudna végezni önmagával?
Úgy vélte, ha valakinek ez tényleg feltett szándéka,
meg is találja a módját.
Majd kitalálja, ha teljesen bizonyos lesz, hogy Lord
Rothwyn nem akarja vagy nem tudja megmenteni.
Mit élne át, ha felkutatná, s holtan találna rá?
Aztán az a nevetséges ötlete támadt, hogy
megkönnyebbülne. Nem volna többé kolonc a nyakán,
akivel eddig is épp elég gondja volt.
Miért is ragaszkodna ahhoz, aki már annyi problémát
okozott neki?
Eszébe jutott, hogy még azt sem tudja, mit mondott a
Lord Sophie-nak. Miért hagyta ott Sophie-t Roth
Parkban, s indult el azonnal őutána?
Sophie annyira biztos volt benne, hogy a Lord szereti
őt, s ha egymásé lesznek, már senki mással nem
törődnek.
Lord Rothwyn azonban otthagyta Sophie-t, és
szélsebesen nyomába eredt, hogy utolérje, mielőtt
átszáll a norfolki postakocsi-járatra. Ha Norfolkba ér,
gondolta Lalitha, Lord Rothwyn már nehezebben találta
volna meg, mert nem tudja, hol lakik az öreg dadus.
Egykori otthonában bizonyára nem kereste volna, hisz
arról köztudott, hogy azt mostohaanyja eladta Londonba
költözésük előtt.
Időközben már megtudott róla annyit, hogy most már
bizonyára se egyik, se másik helyen nem keresné.
Végül arra gondolt, hogy Lord Rothwyn nem fejezte
be a művét és meg fogja próbálni, hogy őt felkutathassa.
A vaksötét alagút legvégén halvány fénysugár
derengett. Van még remény!
Attól kezdve a lelke legmélyére befészkelte magát a
gondolat, keresni fogja őt.
Nem tudni, hogy, de valamilyen módon előbb-utóbb
megtalálja majd.
De miből fog rájönni, mi történt? Minden olyan
aprólékosan kidolgozott terv jegyében zajlott. Nattie és
a többi szobalány megbetegszik, Elsie megy be hozzá. Ő
abban a hiszemben, hogy Kinggel valami baj történt, ész
nélkül rohan, semmi üzenetet nem hagy.
…Lord Rothwyn bizonyára mélyen alszik, azt hívén,
hogy ő ugyanazt teszi a szomszéd szobában.
Ó, hányszor nézte a két szobát összekötő ajtót!
Amikor Lord Rothwyn sebesüléséből lábadozott, és
nem hívatta, többször is elképzelte, hogy kinyitja és
bemegy hozzá. Persze komolyan sose gondolt rá, hisz a
lord szemében! ez tolakodás lett volna. Ó, bárcsak
láthatná, hallhatná a hangját!
Nem számít, ha mérges is, csak a közelében lehetne!
Mi lesz majd reggel, ha felébred? Ki fogja neki
megmondani, hogy ő nincs a szobájában?
Nattie biztos megteszi, ha elég jól van ahhoz, hogy
felkeljen. Vagy esetleg Elsie is?
Valószínűleg hosszú idő eltelik, mire kiderül, hogy
neki nyoma veszett, de hol lesz ő már akkor?
Lalitha kiáltani szeretett volna, mikor ebbe
belegondolt.
A lovak egyszercsak megálltak, miután egy ideje már
nem olyan sima utakon jöttek, amilyenek Londonban
vannak, hanem hepe-hupás mellékutakon zötykölődtek.
Azután hajókürt szólalt meg, s Lalitha rájött, hogy
csak valahol a folyó mentén lehetnek.
A mellette ülő ember elindulásuk óta ekkor szólalt
meg; először.
– Maradjon csöndbe´ és ne mozogjon. Ha megnyikkan,
én megfojtom!
Lalitha hallotta, amint kinyitja a hintó ajtaját, és
kiszáll. Azt is hallotta, hogy egy másik férfival beszél, de
azt már nem, hogy mit, mert olyan vastag volt a rajta
lévő pokróc.
Aztán kiráncigálták, és elcipelték valahová.
Érzékelte, hogy ketten vitték.
 Valami hordágyszerűségre rakták rá, s aztán egy
harmadik személy, nagy súlyos takarót borított rá, és a
lábánál rögzítette.
Annyira bebugyolálták, hogy levegőt is alig kapott.
Miközben vitték, egy ember előttük, egy pedig mögöttük
haladt.
Nagy kockaköveken botladoztak, aztán meg valami
átjárón haladtak át.
Valaki beszélt, angolul ugyan, de olyan erős
akcentussal, hogy csak külföldi lehetett.
– Ott lenn tegyék le – mondta –, még egy személyt
hoznak, aztán elhajózunk! – Hát csakugyan jól sejtette!
Egy hajón van, és elviszik a tengerentúlra.
Kétségbeesetten könyörgött, fohászkodott Lord
Rothwyn-hoz magában
Mentsen meg! Mentsen meg! Kutassa fel, hol
vagyunk, hova akarnak vinni! Mentsen meg… mert…
különben… elpusztulok!
Akik cipelték, most lerakták a hordágyat a fedélzeten,
egyikük fölemelte őt, s a vállán átvetve, mint egy lisztes-
zsákot úgy fogta meg. A férfi úgy indult el vele, hogy a
feje hátul lecsüngött, s elöl a bokájánál markolta meg.
Valami vaslépcsőn jutottak le egy olyan helyre, amit
Lalitha a hajó belsejének gondolt.
Azután egy olyan keskeny folyosón haladtak át, hogy
a férfinak oldalvást kellett mennie.
Végül egy kabinajtóhoz értek, a férfi kinyitotta, az
ajtónyílás igen alacsony lehetett, mert le kellett
hajolnia, hogy beférjenek.
Odabenn a férfi szabályosan lehajította a földre,
mintha a zsákban nem is ember lenne.
Lalitha fájdalmában felkiáltott, s mindjárt meg is
ijedt, hogy megbüntetik érte.
A férfi kioldotta a kötélnek azt a részét, amely a fejére
rakott pokrócot rögzítette.
Hiába nyitotta ki a szemét, semmit sem látott, elősző
nem értette, miért. Azután a férfi még szorosabbra fogta
a kötelet a kezén, majd zsebkendőt húzott elő a
zsebéből, azt a szájába gyömöszölte.
Azon kívül, hogy ezzel fájdalmat okozott, Lalitha azt is
érzékelte, hogy a zsebkendő igencsak mocskos.
– Na, így maj´ nem fog járni a szája! Nem
megmondtam, micsinálok, ha nem marad csöndbe! Ez
mindenkinek szól!
A férfi döngő léptekkel távozott, hallani lehetett, hogy
kívülről kulcsra zárja az ajtót.
Lalitha szeme lassanként hozzászokott a sötéthez,
idővel némi fényt látott beszűrődni egy kis kerek
ablaknyíláson át.
Rájött, hogy az imént azért nem látott semmit, mert
még odakint is szinte teljesen sötét volt.
Ahogy körülnézett, látta, hogy egy szűk, alacsony,
teljesen kopár kis fülkében van.
Tudni szerette volna, rajta kívül még kihez szólt a
férfi, s lassanként jónéhány földre hajított zsák
körvonalai bontakoztak ki.
Ebből megértette, hogy több, hozzá hasonlóan
megkötözött, betömött szájú lány van még körülötte.
A beszűrődő fény fokozatosan erősödött,
nyilvánvalóan hajnalodott már.
Addig fészkelődött, míg centiméterről-centiméterre
közelebb került a falhoz, és sikerült felülnie.
Így már meg tudta számolni, hányan vannak még a
kabinban. Rajta kívül még nyolc riadt tekintetű, kezénél-
lábánál összekötözött, begyömöszölt szájú lány hevert a
padlón.
Kilencen vannak, gondolta Lalitha, és még egyet
hoznak.
Ebben a pillanatban már újra hallani lehetett a
közeledő döngő lépteket.
Nyílt az ajtó, s a férfi egy újabb, vállán átvetett
zsákkal érkezett meg. A kabin túlsó végében dobta le a
földre.
 A lánynak is szabaddá tette a fejét, szorosabbra vette
a kötelet a csuklóján, és betömte a száját.
Aranyszőke hajú, nagyon csinos, egészen fiatal lány
volt, félelmében épp csak egész halkan nyögött egyet,
mielőtt betömték a száját.
– Mingyá indulunk, oszt ha jól viselkednek, ki lesznek
ódozva – mondta a férfi –, nehogy mán
mögfullaggyanak!
Heherészett, mintha valami jó viccet mondott volna,
aztán kiment, és kulcsra zárta az ajtót.
Odafentről jövés-menés és vitorlabontás zaja
hallatszott
– Elhagyjuk Angliát – gondolta Lalitha –, elvisznek a
tengerentúlra, és soha senki nem fogja megtudni, mi
történt.
Arra gondolt, hogyha ki tudná oldani a kötelet,
kiúszhatna a partra. Rögtön rájött, hogy ezzel még nem
menne semmire, mert a kulcsra zárt ajtón nem juthat ki,
s a kabin egyetlen kis ablaknyílásán sem férne ki. Arról
nem is beszélve, mi várna rá, ha felfedeznék, hogy
szökni próbál.
Aki megkötözte nem a levegőbe beszélt, biztos
minden további nélkül agyonverné.
Ahogy körülnézett a kabinban, észrevette, hogy két
lány behunyt szemmel fekszik, mintha aludna.
Lalitha gyanította, hogy valójában nem alszanak,
hanem feltehetően eszméletüket vesztették.
A többiek mind hozzá hasonlóan tágra nyílt szemmel,
riadt tekintettel fürkészték a sötétséget.
Lalitha megfigyelte, hogy amint Lord Rothwyn
mondta, a lányok zöme vidékről származott.
Az is látszott rajtuk, hogy mindannyian egészen
fiatalok, úgy tizenöt, legfeljebb tizenhat évesek lehettek.
Durva szövésű anyagból, láthatóan házilag varrott
ruhájukból, hetivásárokon beszerezhető cipőjükből is
következtetni lehetett, hogy egyszerű, falusi lányok.
– Milyen sors vár rájuk – és őrá?
 Behallatszottak a tengerészek vezényszavai, s hogy
felhúzzák a horgonyt, aztán ahogy a vitorlákba
belekapaszkodik a szél.
Nagyon hideg volt, Lalitha tetőtől talpig reszketett
vékony estélyi ruhájában.
Bizonyára elhagyták már a kikötőt, s ahogy a hajó
fordult, a mocskos kabinablakon át beszűrődött a
napfény.
Lalitha arra gondolt vajon Lord Rothwyn hálószobája
ablakán át is besüt-e a nap, s felébreszti-e őt?
Lalitha szíve egyre csak szólongatta az övét,
kétségbeesésében továbbra is remélte, bizonyára
meghallja a hívó szót.
Az nem lehet, hogy ne érezze, mennyire szüksége van
rá
De vajon elhallik-e a szív hívó szava olyan messzire?
Lalitha mindig is hitt abban, hogy a lélek és a szív
képes áthágni a való világ korlátait és határait.
Most elválik, hogy ez az elmélete kiállja-e a valóság
próbáját, tudja-e bizonyítani az igazát?
– Jöjjön el… értem! Segítsen… rajtam! Mentsen meg…
engem! A könyörgésből azután fohász lett.
– Teremtő Istenem… kérlek, segíts… hadd hallja
meg… hívó szavam… hadd tudja meg… veszélyben
vagyok… kérlek, Istenem… segíts!
Úgy érezte, minden hiába.
A hajó elmegy a dagállyal, elhagyják Londont a folyón
át, kimennek a nyílt tengerre.
Nem segített a könyörgés, nem segített a fohász!
Lord Rothwyn nem hallotta meg, így sem ő, sem a
többi szerencsétlen lány nem kerüli el a sorsát.
A közvetlenül mellette ülő lánynak valahogy sikerült a
nyelvével kipöckölni szájából a belegyömöszölt rongyot,
s az a mellére pottyant.
– Mit csinálnak velünk? Hova visznek minket? –
kérdezte a lány rémülettől reszkető hangon.
 Tájszólásban beszélt, s ahogy Lalitha ránézett, látta,
hogy a fiatal süldőlány gyerekesen bájos. Amolyan
tenyeres-talpas, az egészségtől majd kicsattanó lányka,
aki ha nem sápadt volna bele a félelembe, pirospozsgás
lenne. A lány példáján felbuzdulva Lalitha is elkezdte
taszigálni nyelvével a mocskos zsebkendőt.
Az előbbi lány figyelte igyekezetét, és buzdította.
– Így már más, nem szeretek magamba´ beszélni!
– Senki sem – felelte Lalitha.
– Mit csinálnak velünk? – kérdezte a lány – Mukkot se
értek az egészbül!
– Hová valósi? – érdeklődött Lalitha.
– Somersetbül gyüttem – felelte a lány –, ígértek egy
jó helyet Londonba´.
– Milyen helyet? – kérdezte Lalitha.
– Konyhalánynak egy nemes házába – felelte a lány.
A lány duzzogó arccal nézett Lalithára
– Máj´ elmondom annak a naccságának, micsináltak
velem!
– Kicsodának?
– Hát annak, aki ott vót a postakocsinál. Kérdezte
tűlem, hová mék. Mondom neki, hová, erre aszongya, ő
majd e´visz. Ollan díszes hintóval vót, én meg mondok
magamba, csak jobb az, mint gyalogom.
– Aztán mi történt? – kérdezte Lalitha.
Nem nagyon tudom. Aszongya nekem, bisztos e
´fáradtam a hosszú úton, igyak egy kicsit. Oszt ollan
furcsán éreztem magam, csak itt tértem magamhó,
összekötözve. Mit szórakoznak ezek? Mit akarnak
velünk?
Lalitha nem szólt semmit.
Miért legyen ez a lány még nyugtalanabb.
– Gondolom előbb-utóbb csak megtudjuk – mondta
végül Lalitha –, de attól tartok, bennünket elraboltak.
– Elraboltak? – álmélkodott a lány – Oszt minek?
Néköm alig van pár garasom!
 Lalitha nem felelt. Arra gondolt, abból ugyan semmi
jó nem származik, ha a többiek még jobban megijednek,
hisz úgysincs mit tenni.
Körülnézett, s látta, hogy a többi lány is igyekszik
megszabadulni a szájába tömött rongytól, de vagy nem
voltak elég ügyesek, vagy nagyobb darab rongy jutott
nekik, mert nem boldogultak.
A Somersetből való lány sírva fakadt.
– Haza akarok menni a mamához! Aszittem, jó lesz
Londonba´ és máj´ tudok pízt kűdeni a családnak. De én
félek, haza akarok menni!
– Mind ezt akarjuk! – mondta volna legszívesebben
Lalitha, de ehelyett így szólt:
– Nem szabad sírni. Csak kihívjuk magunk ellen
ezeknek a durva embereknek a haragját, akik elraboltak
bennünket, jobb, ha engedelmeskedünk nekik.
– Lehet, hogy… meg is vernek? – kérdezte a lány.
Lalitha beharapta az ajkát. Eszébe jutott, Lord
Rothwyn azt mondta, hogy ezek az embercsempészek
megverik vagy elkábítják azokat, akik nem
engedelmeskednek nekik.
– Istenem, segíts rajtunk! – mondta magában Lalitha.
Kétségbeesetten vette észre, hogy a hajó sokkal
gyorsabban halad, mint addig.
A szél egyre erősödött, s Lalitha arra gondolt, ha ilyen
sebesen haladnak, alig pár óra alatt átkelnek a
tengeren, és odaérnek Hollandiába, vagy ki tudja, hová.
Még aznap este ott lesznek, s vajon mi vár rájuk?
Ahogy végignézett a lányokon, megállapította, hogy
valószínűleg ő a legidősebb köztük. Szemmel láthatóan
nem illek bele ebbe az ember-rakományba, valaki biztos
közbenjárt, hogy ő is ide kerüljön.
Nem is lehetett kétséges, kinek a műve ez, ilyen
fondorlat csakis a mostohaanyja fejében születhet meg.
Talán amikor Sophie hazament, elmondta, hogy Lord
Rothwyn ahelyett, hogy feleségül vette volna, kitette a
szűrét, és a postakocsi nyomába eredt.
 Lalitha látta maga előtt, milyen éktelen haragra
gerjed a mostohaanyja, miután megtudta, hogy az ő
világszép Sophie-ja nem lehet a mesésen gazdag Lord
Rothwyn arája.
Afelől is kétségei voltak, igazat mondott-e Sophie,
amikor azt állította, hogy Julius Verton még mindig
odavan érte. Ha ez így lett volna, Sophie nem akarja
mindenáron megsemmisíteni a házasságuk bizonyítékát,
hanem jobb híján inkább feleségül megy ahhoz, aki már
amúgyis eljegyezte.
Ahogy végiggondolta, mi történt akkor este, arra a
következtetésre jutott, hogy Julius Verton igenis
megkapta azt a levelet, amit az inas Wimbledonba vitt.
Julius ugyan butácska, zöldfülű fiatalember, s az is
lehet, hogy fáj a szíve a szépséges Sophie-ért, de nemesi
származásával együttjáró büszkesége nyilván nem
engedi, hogy eltűrjön ilyen álnokságot.
Továbbá nagyanyja és barátai is biztosan éberen
őrködnek felette. Lalitha meg volt győződve, hogy
Sophie levele után a férfi már nem hajlandó a
házasságra.
Egy olyan előkelő fiatalember szemszögéből, akire a
hercegi cím vár, a bármilyen szép, ám de álnok Sophie-
val kötendő házasság csakis rangon alulinak minősülhet.
A család ennél sokkal többet vár tőle.
Lalitha biztosra vette, hogy Sophie csak azért akart
ismét Lord Rothwyn kegyeibe férkőzni, mert Julius
Verton kiadta az útját.
Ha róla is le kell mondania, akkor nem marad más
választása, mint az undok, bogaras, öreg Sir Thomas
Whernside-hoz feleségül menni.
Nem is csoda, gondolta Lalitha, ha sem Sophie, sem
az anyja nem tudják ezt neki soha megbocsájtani.
Végtére azonban az sem teljesen kizárt, hogy
mindazok ellenére, amit Lord Rothwyn őérte tett, mégis
gyöngéd érzelmekkel viseltetik Sophie iránt.
 Lehet-e ellenállni Sophie páratlan szépségének, mely
mellett minden más nőé elhalványul?
Hogy is hihette akár egy percig is, hogy Lord
Rothwyn őt választja, gondolta elkeseredetten Lalitha.
Gondolatai messze elkalandoztak a pillanatnyi
helyzettől, de a Somersetből odakerült lány
ráébresztette a szörnyű valóságra.
– Semmit se tehetünk? Nem tunnánk innen
megszökni?
– Fogalmam sincs – felelte Lalitha.
– Meg kellene próbálnod kibogozni a csomót a
csuklódon.
– A´ nem fog menni, de tán a tiédet sikerül.
– De hogyan?
– Egymásnak háttal kéne kerülnünk – mondta a lány.
– Hogy te milyen okos vagy! Nekem ez nem jutott
volna eszembe!
Mind a ketten a sarkukkal tolva testüket, végülis
egymásnak háttal kerültek.
Aztán Lalitha érezte, hogy a lány az ujjaival
bontogatja az ő kezén lévő csomót.
Sokáig tartott, de idővel Lalitha keze szabaddá vált, s
máris bontogatni kezdte a lány kezén lévő csomót.
– Azt mondták, kioldoznak bennünket, ha kiérünk a
nyílt tengerre. Ha így találnak minket, ellátják a
bajunkat. Úgy kellene tennünk, mintha nem csináltunk
volna semmit – javasolta Lalitha.
– Értem – felelte a lány.
– És mi legyen a többivel?
– Szerintem meg kellene lazítani kicsit a rongyot a
szájukban, de csak annyira, hogy amikor majd bejönnek,
ne lehessen észrevenni.
Ezután ő a kabin egyik oldalán, a Somersetből való
lány a másik oldalon vonszolta magát a többi lány felé.
Az összes lány arcára kiült a riadalom. Amikor már
meg tudtak szólalni, mind ugyanazokat a kérdéseket
tették fel.
 – Hova megyünk? Hová visznek minket? Mi lesz
velünk? Mit akarnak tőlünk?
Amikor Lalitha odaért ahhoz a két lányhoz, akik
aludtak, rájött, hogy valószínűleg elkábították őket.
Talán jóval nagyobb adagot adtak be nekik abból a
szerből, amit a Somersetbol való lány is kapott.
Egytől egyig mind csupa formás, helyes fiatal lány
volt, szemmel láthatóan egyszerű teremtések,
valószínűleg boldogabbak, mint ő.
Még szerencse, hogy bizonyára nem is sejtik, mi vár
rájuk, gondolta Lalitha.
Igyekezett csitítani őket, mert egyre többen sírva
fakadtak félelmükben. Az odafentről lehallatszó
szófoszlányokból Lalitha arra következtetett, hogy már
valószínűleg kiértek a tengerre.
A hajó sokkal jobban himbálózott, s lehetett érzékelni,
hogy már nagyon erős a hullámverés.
Akkor hallotta meg, hogy odafönn az emberek
kiáltoznak, mintha valami riadalom keletkezett volna.
Lehet, hogy csak képzelődik, gondolta, mert nem érti
tisztán, mit mondanak, ráadásul többen idegen nyelven
beszéltek.
Aztán egyszercsak hallani lehetett, hogy többen
közelednek futva a kabin felé.
Lalitha és a Somersetből való lány gyorsan
elhelyezkedett, mintha mi sem történt volna. Sietve
visszadugták a rongyot a szájukba, és visszabújtatták a
kezüket a kötélbe, de előbb még figyelmeztették a többi
lányt, hogy rajtuk se lehessen semmit észrevenni.
Négy férfi rontott be a kabinba, átmentek az ajtóval
szemközti falhoz, s elkezdték ráncigálni a deszkákból
ácsolt szerkezetet.
Lalitha legnagyobb meglepetésére egy sötét üreg vált
láthatóvá, miután ledöntötték a falat.
Ezután az emberek mind felkaptak egy-egy lányt.
 Közben az a férfi, aki korábban Lalithát cipelte,
kiadta az utasítást a többinek, hogy még alaposabban
tömjék be a lányok száját.
– Ha kihallaccik innen a nyivákolás, nagy bajba´
leszünk!
A férfi szétfeszítette Lalitha száját, és úgy
belegyömöszölte a rongyot, hogy alig tudta megállni,
hogy fel ne jajduljon.
Az egyik lánynak a rongy ellenére is kijött valami
hang a száján, s az egyik ember jókorát sózott rá.
Az a férfi, aki a Somersetből való lányt emelte fel,
sajnos észrevette, hogy laza rajta a kötél.
– A francba ezzel a büdös kis ringyóval – morogta
dühében. – Most nem kő vele vacakolni, csak
megkötözni, máj´ később megkapja, ami dukál! –
mondta neki a másik.
Lalitha kötelét is szorosabbra vették, aztán egyenként
kezdték őket behajigálni a sötét üregbe.
Lalitha egy olyan üregben találta magát, amit
nyilvánvalóan azért képeztek ki, hogy ott bármit el
lehessen rejteni, és csak az találja meg, aki tud róla.
Vaksötét volt odabenn, levegő alig, s a lányok
egymásra dobálva fértek csak el.
Amikor már az utolsó lányt is begyömöszölték, az az
ember, aki korábban Lalithát becipelte, rájuk szólt:
– Meg ne nyikkanjanak, mer úgy elbánok magukkal,
hogy beledöglenek! Világos?
Közben már illesztették is vissza a deszkából ácsolt
falat. Az olyan pontosan illeszkedett, hogy egy
szemernyi fény sem szűrődött be az üregbe.
Lalitha biztos volt benne, hogy bevonták a vitorlát.
Úgy tűnt neki, mintha egy másik hajó közeledtét
hallaná. Megint ideges kiáltozás hallatszott, de Lalitha
most sem értette, mit mondanak.
Remegett a hidegtől és a félelemtől, a többi lány is
hozzá hasonlóan reszketett. Jóval később, amikor
Lalitha úgy vélte, a vitorlákat bevonták valamilyen
okból, lépések zaját és emberi hangokat lehetett hallani
a folyosóról.
Nyílt az ajtó, s Lalitha először azt hitte, képzelődik, de
aztán rájött, mégiscsak Lord Rothwyn az, akinek a
hangját hallotta.
– Itt mi van? – kérdezte.
– Ez csak egy üres kabin. Mán láthatta, mivel van
most megrakva a hajó.
Lalitha minden erejével megpróbálta kilökni szájából
a rongyot, de hiába. A lábával sem tudott dobolni a
padlón, mert egy másik lányra hajították rá.
– Nem… fog… észrevenni… nem… fog… meghallani! –
kiáltotta volna, de csak a szíve szólhatott.
– Mentsen… meg… itt… vagyok… mentsen… meg!
Egyszercsak nyüszítés hallatszott, s a hang gazdája az
őket álcázó deszkafalat kaparta. Hiszen ez King!
Ugyanilyen izgatottan kaparta a földet akkor is,
amikor elásott csontot keresett a gerániumok tövében.
Lalitha hallotta, amint Lord Rothwyn így szól:
– A kutyának oka van rá, ha ilyen izgatott. Kell lennie
valaminek a fal mögött.
– Csak a patkányok, uram! Annyi van belőlük itt a
hajón, hogy nem győzzük irtani!
– Nagyon furcsa, hogy a kutyám ennyire nyugtalan –
jegyezte meg Lord Rothwyn. Ezután már erélyesebben
szólt.
– Követelem, hogy mutassák meg, mi van a fal
mögött!
– Higgye el uram, semmi, csak az idejét vesztegeti –
hajtogatta a férfi.
– A kutyaösztön nem téved – szögezte le Lord
Rothwyn. Ismét lépéseket lehetett hallani, két férfi
érkezett. Az egyik így szólt:
– Hívatott, milord?
– Igen – felelte Lord Rothwyn –, a kutyám talált
valamit.
 Lalithának addigra emberfeletti erőfeszítések árán
sikerült kiszabadítania a kezét. Kirántotta a rongyot a
szájából, és kiáltani akart, de alig jött ki hang a torkán.
Amint az emberek elmozdították a deszkafalat, King
már benn is termett a sötét üregben, azonnal rátalált
Lalithára, nyaldosni kezdte az arcát.
Lalithát visszahozták a kabinba, s még ki sem
oldozták a kötelet, de Lord Rothwyn már a karjaiba
vette.
– El… jött… értem! – zokogta Lord Rothwyn vállára
borulva – Tudtam… tudtam… hogy… meghallja… hívó…
szavam!

NYOLCADIK FEJEZET

Lalitha félig még álmában riadtan felkiáltott, de

ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy a saját ágyában
fekszik, Rothwyn House-ban.
Bár a függönyök be voltak húzva, halványan mégis
kirajzolódtak a tükör keretét díszítő faragott angyalkák
körvonalai, az öltöző-asztalka íve és a liliomot formázó
hatalmas vázák, a virágillat pedig betöltötte a szobát.
Biztonságban van! Hazakerült, már semmitől sem kell
félnie!
Nemigen emlékezett rá, mi történt azután, hogy Lord
Rothwyn a karjaiba vette, de tudta, hogy vége annak a
borzalomnak, amely az elrablásával kezdődött.
Valaki leszedte róla a kötelet, aztán Lord Rothwyn a
saját kabátját terítette rá.
Végigtámogatta a szűk folyosón, aztán fel a lépcsőn, a
hajó fedélzetére.
Látta azt is, hogy a parti őrség felfegyverzett tisztjei
összeterelik a hajón szolgáló matrózokat, de Lord
Rothwyn ügyet sem vetett rájuk, hanem sietett vele
abba az irányba, ahol majd át tudnak szállni a másik
hajóra.
 A parti őrség hajója várt rájuk, s Lalitha azt is
észrevette, hogy annyi felfegyverzett katonával
érkezett, amennyivel szemben a legénységnek
értelmetlen lett volna felvenni a harcot.
Ekkora megrázkódtatás után azonban egyébre sem
tudott gondolni, csak arra, hogy Lord Rothwyn eljött
érte, s már nem kell attól félnie, hogy többé nem
láthatja.
Hajón tették meg az utat visszafelé, s a kikötőben már
ott várakozott a hintó.
Lord Rothwyn besegítette, King pedig nyomban
ezután fölugrott az ülésre, s fejét az ölébe hajtva
elhelyezkedett.
A kutyus valószínűleg így adta tudtul ragaszkodását, s
miközben Lalitha megsimogatta selymes szőrét, ki is
csordultak a könnyei.
Csendes boldogsággal, ösztönösen Lord Rothwyn
vállára hajtotta a fejét, könnyei csak folytak, egyre
folytak.
Miközben a lovak elindultak, Lord Rothwyn szorosan
átölelte, s kisvártatva megszólalt
– Már nincs mitől félni!
– Tudtam… hogy… meg… fog… menteni – suttogta – a
szívemmel… szólítottam… ahogy… a versben…
Hangja el-elcsuklott, alig lehetett érteni, de Lord
Rothwyn még szorosabban ölelte át.
– Meghallottam a hívó szavát, felébredtem rá, de
azért elsősorban King érdeme, hogy sikerült
megmenteni.
– Továbbment… volna… ha… nem… kaparászik… a
falon?
– Ízekre szedtem volna az egész hajót, mert King
olyan egyértelműen jelezte, hogy maga a közelben van.
Lalitha még a sírást is abbahagyta, mert nagyon
érdekelte, mi történt.
– Ahogy a kikötőbe értünk, épp azon törtem a fejem,
hogy az ott horgonyzó hajók közül melyiken keressem,
amikor King az egyik kikötőhelynél lecövekelt, de ott
már nem volt hajó.
– Honnan tudhatta…King – kérdezte Lalitha.
– Mindvégig szimatolt, amerre jártunk, így akadt rá a
megfelelő kikötőhelyre. A parti őrség egy tisztje akkor
már velem volt, mert elmagyaráztam neki, mire
gyanakszom.
– Miből… gyanította?
– Ezt majd később elmesélem – mondta Lord Rothwyn
– most maradjunk egyelőre Kingnél.
– Igen… persze – suttogta Lalitha.
– Megkérdeztem a tiszttől, hogy milyen hajó
horgonyzott ott legutóbb, s ő elmondta, hogy egy
holland teherszállító, ami még nem juthatott túl
messzire. Aztán megkérdeztem a kikötői munkásoktól,
mi volt a hajó rakománya. Erre egyikük azt felelte:
„hullajelöltek”, s még egy jóízűt nevetett is hozzá.
Lord Rothwyn ekkor egy pillanatra elhallgatott, majd
így folytatta:
– Nos ekkor vettük üldözőbe a parti őrség hajójával
azt a másikat.
– Én már… azt… hittem… sosem… láthatom… viszont
– ahogy Lalitha ezt ellebegte, könnyei már újra
patakokban folytak.
Úgy érezte, Lord Rothwyn mondani készül valamit, de
amíg ő sír, nem kezd bele. Kapott tőle egy zsebkendőt,
hogy letörölhesse a könnyeit, de időközben
megérkeztek.
Amikor Rothwyn House-hoz értek, még mindig kora
reggel volt, de a személyzet összes tagja ott állt a
kapuban.
Nattie még egy kicsit sápadt volt, de látszott rajta,
hogy rendbejött.
Lord Rothwyn bekísérte az előcsarnokba, de miután
látta, hogy nincs ereje fölmenni a lépcsőn, a karjaiba
vette.
 Ölben vitte föl az emeletre, mint egy pici lányt,
óvatosan az ágyra fektette, majd így szólt Nattie-hoz:
– Vegye gondjaiba! Nagyon kimerült szegényke,
alvásra van szüksége.
Már indult volna, de Lalitha nem eresztette:
– Most… el… akar… menni?
– Igen, valamit el kell intéznem. De semmitől sem kell
félnie. Ebbe a szobába Nattie engedélye nélkül senki
sem teheti be a lábát. A két legmegbízhatóbb emberem
őrködik odakinn, nem azért, mintha veszély fenyegetné,
hanem hogy teljesen nyugodt lehessen.
Ekkor Lalitha szemébe nézett, s látván, hogy még
mindig nem nyugodott meg, hozzátette:
– Bízzék bennem! Megígérem, hogy többé nem veszik
el tőlem!
Lord Rothwyn meglátta Lalitha szemében azt a fényt
amely elárulta, hogy számára ezek a szavak különleges
jelentéssel bírnak. Ezután kiment a szobából, és Nattie
betakarta.
Inni kapott, s arra még emlékezett, hogy megismerte
a mézzel kevert, gyógynövényekből készült folyadéknak
az ízét, amitől annak idején is mély álomba merült.
Azt hitte, nem túl sokat aludt, de aztán megszámlálta,
hányat üt az előcsarnokban lévő öreg óra – Öt… hat…
hét… lehetetlen!
Kinyitotta a szemét, s látta, hogy Nattie ott üldögél a
kandalló mellett. Fölállt, és odalépett hozzá.
– Felébredt, milady?
– Valóban már hét óra? – kérdezte Lalitha.
– Jó nagyot aludt. Látom is az eredményét. Hozatok
valami ennivalót.
Nattie csöngetett.
– Nem vacsorázhatnék inkább Őlordságával?
– Őlordsága még nem érkezett vissza.
– Nem érkezett… vissza?
Lalitha felült az ágyban.
– Hogyhogy? Hová ment?
 Ám Nattie még meg sem szólalt, ő már tudta a
választ.
Megmenti a többi lányt is, akiket vele együtt
elraboltak. Lalitha biztos volt benne, hogy mindent
megtesz értük, amit lehet, és gondoskodik róla, hogy az
embercsempészek bíróság elé kerüljenek.
Meghozták az ínycsiklandó, gyönyörűen tálalt ételt,
és Lalitha jócskán befalatozott, tudván, hogy ezzel
örömöt okoz Nattie-nak.
Pedig valójában nem volt igazán éhes.
Leginkább Lord Rothwynt szerette volna látni,
megtudni, mi történt, de főleg megbizonyosodni arról,
hogy a jövő már nem tartogat több szörnyűséget.
Sajnálta, hogy nem mondta el Lord Rothwynnak,
miért gyanúsítható a mostohaanyja az elrablása
kitervelésével.
Szeretett volna Nattie-tól kérdezősködni Elsie és
Henry felől, de úgy érezte, ez nem lenne helyénvaló,
míg Lord Rothwynnel nem beszélt.
Valahogy az volt a benyomása, nem helyeselné.
Miután végzett a vacsorával, érezte, hogy mindaz a
kimerültség, ami visszatérésük után erőt vett rajta,
nyomtalanul eltűnt. A kiadós alvás, és minden bizonnyal
a füvesasszonytól származó gyógynövények jótékony
hatása megtette a magáét. Az átélt borzalmak okozta
fizikai fáradtság elmúlt, de tudta, hogy van, amit csak
Lord Rothwyn tud meggyógyítani.
Telt-múlt az idő, és Nattie ragaszkodott hozzá, hogy
feküdjön le. Alaposan kikefélte a haját, tiszta hálóinget
hozott neki, és Kinget is kivitték szokásos esti sétájára.
– Ki sétáltatja? – kérdezte Lalitha.
– Mr. Hobson személyesen! – felelte Nattie.
Lalitha önkéntelenül is elmosolyodott a gondolatra,
hogy a főkomornyik olyan feladatot kapott, amit máskor
a kezdő inasok is elvégezhettek.
Amikor King visszaérkezett, Lalitha hallotta, hogy
Nattie pár szót vált a főkomornyikkal az ajtó előtt.
 – Úgy jött vissza, hogy nemcsak Kinget hozta
magával, hanem egy szépen megmunkált ezüst
jégvödröt, benne egy üveg pezsgővel.
– Őlordsága megérkezett! – jelentette be Nattie.
– Ó… tényleg?
– Meg fogja látogatni, amint megfürdött és átöltözött.
Lalitha felsóhajtott, de nem szólt egy szót sem.
Minden idegszálában érezte, hogy a teste életre kel,
közeledik az a pillanat, amire úgy tűnt ezer éve vár.
Nattie letette a pezsgőt egy kényelmes fotel melletti
kisasztalra. Azután átvette a főkomornyiktól az
ezüsttálcát, rajta két szép kristálypohárral, s azt is
elhelyezte.
– Magára hagyom, milady, hacsak nem kíván tőlem
valamit – szólt Nattie.
– Nem, köszönöm. Nattie nagyon hálás vagyok
magának, hogy egész nap velem volt, bizonyára
rengeteget unatkozott.
– Ugyan, hisz sok imát kellett elmondanom,
megköszönni a Jóistennek, hogy épségben visszatért,
milady!
Úgy beszélt, mintha gombóc lenne a torkában, Lalitha
azt gyanította, a könnyeit nyeldesi, leplezi
meghatottságát.
– Lehetséges, hogy ennyire kedvel? – kérdezte
önmagától Lalitha, s maga is egészen elérzékenyült.
Amint Nattie behúzta maga mögött az ajtót, King
máris felugrott az ágyra, mintha tudná, hogy elment,
akitől ezért szidást kapna.
Izgett-mozgott, s Lalitha arra gondolt, ugyanúgy várja
a gazdáját, mint ő.
Úgy tűnt, órákig vártak, aztán King egyszercsak
heves farkcsóválásba kezdett, s a két szoba közti ajtón
máris kopogtattak.
Lord Rothwyn nem várt választ, nyílt az ajtó, s
belépett.
 Nem olyan öltözék volt rajta, mint amilyenre Lalitha
számított, egy hosszú selyemköntöst vett fel.
Becsukta maga mögött az ajtót, és lassan elindult a
faragott oszlopos baldachinos ágy felé, melyben Lalitha
a selyempámáknak támasztott háttal, vállára omló dús
hajával Tilt.
Lalitha igazából még mindig vékony és törékeny volt,
de a hálóing finom anyagán keresztül kirajzolódtak
formás melleinek körvonalai.
Gyönyörű nagy szeme tágra nyílt, és olyan különös
fény csillant meg benne, mint azelőtt soha.
– Jól érzi magát? – kérdezte Lord Rothwyn.
– Ön bizonyára nagyon fáradt lehet. Nem fáj a sebe?
– Csak nem aggódik miattam, Lalitha?
– Hogyne aggódnék, hisz épp, hogy felépült, s ez az
első nap, hogy…
Lord Rothwyn elmosolyodott, majd így szólt:
– A körülményeket mérlegelve az a benyomásom,
hogy nekünk most az orvos is pezsgőt rendelne!
– Itt is van! – mutatott rá Lalitha az ezüst jégvödörre.
Lord Rothwyn kivette a pezsgősüveget a jégkockák
közül, és mindkét kristálypohárba töltött az aranyszínű
italból.
Az egyik poharat átnyújtotta Lalithának, a másikat
pedig a kezébe vette.
– Meg kell ünnepelnünk, hogy újra együtt vagyunk!
Úgy mondta ezt, hogy Lalitha hirtelen lesütötte a
szemét.
– Igyunk a boldogságunkra?
– Az… nagyon… jó… lenne – suttogta Lalitha.
Lord Rothwyn felemelte a poharát.
– Legyünk boldogok mindörökké – mondta Lord
Rothwyn egész halkan, majd ivott.
Lalitha belekortyolt a pezsgőbe, s úgy érezte, a
napfény árad benne szét.
Kissé szégyenlősen kérlelte Lord Rothwynt, hisz ott
állt az ágy mellett, egészen közel hozzá
 – Üljön le, kérem! Annyi mindent szeretnék kérdezni,
de nem teszem, ha fárasztom vele.
Lord Rothwyn előbb töltött a poharába, csak azután
válaszolt.
– Cseppet sem vagyok fáradt, de miután valóban sok
mindent készülünk megbeszélni, szívesen kényelembe
helyezném magam. Talán üljünk olyan közel egymáshoz,
mint ott a kunyhóban!
Lalitha csodálkozó szemmel nézett rá.
A lord választ sem várva, leült Lalitha mellé az ágyra,
hátát a selyempárnáknak támasztotta, lábát pedig a
csipkés szaténtakarón nyújtóztatta ki.
Lalithán könnyű remegés futott végig, hogy ily közel
van az imádott férfihez. Akkor is a karjaiban tartotta,
amikor a hajóról elhozta, de azokban a percekben
annyira kimerült volt az átélt szörnyűségtől, hogy csak
arra tudott gondolni megmenekült.
Ez a közelség most egészen más volt, ezúttal a
túláradó szerelem vitte rá, hogy a vállára hajtsa a fejét.
– Nos, hol kezdjük? – kérdezte Lord Rothwyn.
– Mondja el, hogy talált meg – kérte Lalitha.
– Éjjel kettőkor arra ébredtem, mintha szólítana.
– Akkor meghallotta a hívó szavam – kiáltott fel
izgatottan Lalitha. – Tudtam, hogy meghallja, amit a
szívem kiált… hogy… mentsen meg!
– Miután felébredtem, meghallottam, hogy King
nyüszít.
Ezután Lord Rothwyn elmondta, hogyan jött rá, hogy
Elsie-t és Henry-t a mostohaanyja többször faggatta.
Annak a nőnek, aki oly hosszú időn át kínozta, a
puszta említésére is összerezzent Lalitha.
– Biztos voltam benne… hogy… csakis ő lehetett.
Tudtam… sose bocsájtja meg nekem… hogy Sophie nem
maradhatott… magával… amikor elment… Roth Parkba.
Addig nem fog… nyugodni… míg engem… el nem
pusztít!
 – Azt már soha meg nem teheti – jelentette ki Lord
Rothwyn.
– De már megpróbálta… és nem adja fel! – Lalitha
hangja remegett.
– Miután a parti őrség letartóztatta annak a hajónak a
kapitányát, amivel magát és a többi szerencsétlen lányt
elvitték, őrizetbe vették a hajó tulajdonosát és még két
embert.
A jelek szerint mindnyájan egy kiterjedt
bőnszövetkezet főkolomposai, már igen hosszú ideje
tevékenykedtek.
– Ó, de nagyszerű, hogy sikerült őket elkapni!
– Ezek után intézkedtem, hogy azok a szegény lányok
hazakerülhessenek a családjukhoz, s már indultam is
Mrs. Clements-hez a Hill Streetre.
– Mrs.… Clements – hüledezett Lalitha.
– Egy percig sem volt a maga édesapja felesége. Egy
ideje már nyomoztatok utána, mert gyanakodtam,
igazából nem annak alapján, amit magától közvetlenül
megtudtam, hisz félt bármit is elárulni, de az elejtett
megjegyzéseiből elég világos képet alakítottam ki róla.
– Azt gyanította… hogy… beférkőzött… a mama
helyébe? – kérdezte Lalitha elhaló hangon.
– Pontosan kiderítettem, mit művelt. Azt is, hogy
Sophie-t megpróbálta a maga édesapja törvényes
lányának feltüntetni, hogy így bejuttassa a legelőkelőbb
körökbe.
Lalitha tetőtől talpig reszketett.
– Soha többé nem kell tőle félnie! Halott!
– Halott! – szisszent fel Lalitha.
– A szemébe mondtam, hogy kiadták a letartóztatási
parancsot ellene. Az elkövetett csalásért száműzetés jár,
az erkölcstelen célokra elrabolt kiskorúak
kiközvetítéséért pedig halál a büntetés.
Némi szünet után folytatta.
– Ezzel együtt, mivel a maga neve is említtetik az
eljárás során, megadtam neki a lehetőséget, hogy
meneküljön el, mielőtt a rendőrség megérkezik.
Tudtam, hogy indul egy hajó ma délben New South
Wales felé, s azt mondtam, ha azzal elmegy, és soha
nem jön vissza, a letartóztatási parancsot nem tudják
foganatosítani.
– Ebbe… beleegyezett?
– Nem volt más választása. – Lalitha tudta, hogy Lord
Rothwyn oly határozottan lépett fel, hogy nem is mert
ellenkezni vele.
– Elkísértem a kikötőbe. A hajó útra készen állt
beljebb a folyón, és Mrs. Clements a többi utassal
együtt beszállt abba a csónakba, ami odavitte őket.
– Nem vettem le róla a szemem – folytatta Lead
Rothwyn –, nehogy az utolsó pillanatban még valami
cselhez folyamodjon. Aztán amint a csónak a nagy hajó
közelébe ért, belevetette magát a folyóba.
Lalitha felszisszent.
– Nagyon gyorsan jött a dagály, gondolom, nem is
tudott úszni, s valószínőleg a csónak többi utasa sem.
– Bele… fulladt! – suttogta Lalitha.
– Nem is lehetett volna kimenteni. Az ár pillanatok
alatt elsodorta, arra se volt idő, hogy bárki bármit
tegyen.
Lalitha szóhoz sem jutott a döbbenettől.
Lord Rothwyn gyöngéden átölelte, és közelebb vonta
magához.
– A rémálom véget ért, többé már nem fenyegeti
semmi szörnyűség!
Lalitha felsóhajtott.
– Lalitha, maga szabad! Megszabadult mindattól, ami
az elmúlt évek során fájdalmat és szenvedést okozott
magának. Azt is pontosan tudom, hogy az édesapját
mindenki nagyra becsülte, aki csak ismerte, és az
édesanyját is mindenki a szívébe zárta, aki csak a
közelébe került, maga pedig méltó a szüleihez.
Lalitha könnyekre fakadt.
 – Mind a ketten azt szeretnék, ha boldog lenne, és én
gondoskodom róla, hogy az is legyen!
– És Sophie? Mi lett… Sophie-val?
Lord Rothwyn erre a kérdésre egy kicsit más hangon
válaszolt.
– Először arra gondoltam, neki is az anyjával kellene
tartania, de aztán, mivel valaha jelentett nekem valamit,
így hosszas könyörgésére hozzájárultam, hogy menjen
feleségül Sir Thomas Whernside-hoz.
– De… hisz… az egy… rémes… ember!
– Sophie nagyonis örül ennek. Whernside bevallotta
nekem, hogy anyagi helyzetére való tekintettel nem
marad Londonban, hanem vidéki birtokára vonul vissza,
oda viszi magával Sophie-t, s nagyon valószínű, hogy
nem térnek vissza.
Lalitha csak egy kis idő múltán tudott megszólalni.
– De… maga… szerette őt! Hisz… olyan… szép!
Lord Rothwyn is csak némi szünet után válaszolt.
– Emlékszik, mit kérdeztem magától tegnap este hogy
mi tetszik magának jobban, a kandalló feletti festmény
vagy a rajzok, amiket magának ajándékoztam?
– Hogyne… emlékeznék?
– Maga azt mondta nekem, hogy a rajzok inspirálják,
és a lelkével látja őket.
– Igen… ezt mondtam.
– Én azért választottam ezeket a rajzokat, mert
mindegyik magára emlékeztetett.
– Rám?
– Annyi minden van bennük, a felszín alatt –
magyarázta Lord Rothwyn.
– A „Futó ifjúban” benne van mindaz az életöröm, ami
visszatért magába, mióta felépült. A „Tájkép” a maga
gazdag belső világa.
Itt megint egy kis szünetet tartott.
– Leonardo da Vinci angyalfején pedig az a titokzatos
átszellemült tekintet látható, amivel egyetlen férfi sem
tud betelni.
 Lalithán borzongás futott végig.
– Nem… értem…
– Azt akarom mondani, drágám – mondta Lord
Rothwyn lágyan – hogy nemcsak életemben nem láttam
magánál gyönyörűbb teremtést, hanem, hogy engem a
maga szépsége életörömmel tölt el, lelkemben gazdagít,
inspirál és soha nem fogok tudni betelni magával!
– Ez nem… lehet… igaz! Létezik… hogy ezt… nekem…
mondja?
Lord Rothwyn szelíden ránézett, s így szólt:
– Eddig még nem vette észre, hogy szeretem?
Lalitha tekintetében megjelent az a különös csillogás,
s tágra nyílt szemmel figyelte, amit Lord Rothwyn
mondott.
– Amikor felfedeztem, milyen rettenetesen bántak
magával, először azt hittem, megsajnáltam, de már
akkor is ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy
helyreállítsam, újjáépítsem magát, azzá tegyem, ami
valójában.
Mind szorosabban ölelte át Lalithát.
– Ösztönösen ráéreztem, hogy a sok verés csúf nyoma
alatt páratlan szépség és kincs lakozik!
Még közelebb vonta magához Lalithát.
– Maga segítségül hívott engem, Lalitha, de nemcsak
a szíve szólt, ez a szerelem hívó szava volt!
– Biztos… ebben? – suttogta. – Egészen… egészen…
biztos? Nem… álmodom?
Lord Rothwyn elmosolyodott a kislányos csodálkozás
láttán.
– Nem, nem álmodik. Csak eddig nem mertem
magának elmondani, nehogy megriasszam, hisz oly
sokat kellett félnie. De szeretem magát, és nem
kockáztathatom meg, hogy harmadszor is elveszítsem!
Lalitha a szemébe nézett, és látta, hogy igazat mond.
– Tapasztalni fogja, hogy így van, ha majd nap nap
után, éjjel és nappal, mindig velem lesz, Lalitha!
 Lalitha nem felelt, de Lord Rothwyn a vékony selyem-
köntösön át érezte, hogy a szíve milyen hevesen ver.
Szelíden maga felé fordította Lalitha arcát.
– Én szeretem magát, drágám, de most mondja el
nekem, maga mit érez!
Lalithának kis időbe tellett, mire képes volt
megszólalni.
– Szeretem… magát! Azt hiszem… már attól… a
pillanattól fogva… hogy először megcsókolt… de sose
mertem… álmodni se róla… hogy én valaha is…
bármit… jelenthetek magának!
– Azt a csókot én sem felejtettem el. Maga
borzasztóan riadt volt, de én már akkor is tudtam, hogy
ilyen csókban még soha nem volt részem!
Lord Rothwyn kissé közelebb hajolt Lalitha arcához
– Kipróbálhatnám, hogy valóban olyan csodálatos-e,
mint ahogy emlékszem?
Lalitha ajka csókra nyílt, s ahogy a szájuk egymásra
talált, őt az a mennyei csoda ragadta magával, amelynél
gyönyörűbb, felemelőbb talán nem is létezik a földön.
Mindig erről álmodott, de nem hitte, hogy valaha is
átélheti.
Lord Rothwyn először nagyon szelíden, aztán mind
erőteljesebben csókolta.
Amint megérezte, hogy a benne lángra lobbant tűz
Lalit-hában szintén fellobban, s az érintésére ő a teste
rezdülésével válaszol, egyre mohóbban, egyre
szenvedélyesebben csókolta.
Lord Rothwyn kissé fölemelte a fejét, hogy láthassa
Lalitha arcán azt a szerelemtől átlényegült szépséget,
amilyet soha azelőtt nem látott még.
– Drágám! Szerelmem! – szólt Lalithához kissé
remegő hangon – Boldoggá fogom tenni, megvédem
minden bajtól, semmi bántódás nem érheti többé!
– Én szeretem… maga olyan… csodálatos… ember…
félek… én nem vagyok… méltó…
Lord Rothwyn elmosolyodott.
 – Ettől nem kell félnie. Szükségem van magára, más
nővel kapcsolatban ezt soha nem éreztem!
Lalitha kérdő tekintettel nézett rá.
– Ilyen vagy olyan módon, de a nők mindig akartak
tőlem valamit. Miközben én mindig igyekeztem nekik
megadni, amit kívántak, nekem örökké valami
hiányérzetem volt. Ott a favágók kunyhójában jöttem rá,
mi az, ami hiányzott.
– Mi… volt az? – kérdezte Lalitha.
– Az a féltés, amire csak az a nő képes, aki teljes
odaadással szeret, mint hitem szerint maga.
Nagyon lágyan, szelíden beszélt tovább.
– Amikor arra ébredtem, hogy a karjaiban tart, s a
fejem a mellén nyugszik, akkor döbbentem rá, hogy
ugyan a szerelem szele már többször megérintett, addig
egyetlen nő sem akart engem megvédeni, még ha nem
is tudom pontosan, mitől.
– Azt kívántam… bárcsak… meg tudnám óvni…
mindattól… ami kellemetlen és… gonosz az életben. Azt
is gondoltam…
Nem mert Lord Rothwynra nézni.
– Mondja csak tovább! – …olyan… mintha a…
gyermekem volna – suttogta Lalitha – és nekem kell…
megvédenem… a boldogtalanságtól… és a magánytól.
Lord Rothwyn arca felragyogott.
– Drágám! Szerelmem! – kiáltott fel – Megéreztem,
hogy erre gondol. Szavakba önteni nem tudtam, de
ösztönösen is mindig ezt vártam a nőktől, de eddig senki
nem adta meg nekem.
Az ajkuk újra összeért, de még mielőtt a csókban
elmerültek, Lalitha halkan így szólt.
– Talán… akkor… szólította… az én szívem… a
magáét.
– Ezt a hívó szót hallottam meg – felelte Lord
Rothwyn –, és a szerelem szava most már elkísér
bennünket életünk végéig.
 Amikor Lord Rothwyn ezután csókolni kezdte, Lalitha
érezte, hogy az ajka mind hevesebben, mind
tüzesebben, mind szenvedélyesebben követelőzik.
Kér tőle valamit. Ő ugyan még pontosan nem tudja,
mit jelenthet ez, de boldogan megadja neki, kérhet
akármit.
A testével és a lelkével, az egész lényével csak adni
akart, s érezte, hogy ő is teljesen neki akarja adni
magát.
Eggyé váltak. Egymásban lettek teljes egész.
A szívük hívó szavára a szerelem válaszolt.

Vége