Heinrich Langenberg

APÖSTÖLÖK CSELEKEDETEI
Az oskeresztyen gyülekezet alapveto
jelentosege es Pal apostol kiforntalodäsa

EVANGELIUMI KIADÖ
 ISBN 963 7838 17 1

Fcleiós kiadó: PRIMO KIADÓ - Oláh Leventcné

Mcgjelent a PRIMO KIADÓ gondozásában
Bp. XII., János Zsigmond u. 9.
Felclós szerkesztó: Vohmann Peter
Eredeti tulajdonos: Evangéliumi Kiadó - Stuttgart.
A magyarországi jogok megszerzésóben közrcmıiködött az
Evangéliumi Kiadó
Bp-i képviselete, 1066 Ó utea 16.

Egyetemi Nyomda — 91.1751 Budapest, 1991

Felelós vezetö: Sümeghi Zoltán igazgató
 A MAGYAR KIADÓ ELÍÍSZAVA

Az elöttünk levö könyv a német eredetiben két külonálló könyvben jelent

meg.
Elöször a jelen könyv 65. oldaltól kezdödö részét adják ki ezzel a (ma-
gyarra fordílott) címmel: APOSTOLOK CSELEKEDETEI. Ez a könyv az
Apostolok Cselekcdetei 9-28. részek magyarázatát tartalmazta. - A német
könyv 1966-ban jelent meg.
Másodszor a jelen könyv elsö részét adják ki ezzel a (magyarra fordított)
címmel: APOSTOLOK CSELEKEDETEI - Kiegészító kötet az 1-8. fejeze-
tekhez. - Ez a rész sokszorosítolt kéziratként került kiadásra, kb. 15 éwel
késóbb, mint az alapkönyv.
Kiadónk a két külonálló, de mégis szervesen osszetartozó munkát egy kö-
tetben jelenteti meg, az eredeti felosztás szerint.
Istenünk áldása a Jézus Krisztusban megjelent kegyelemben nyugodjék a
könyvön!

0
 TAUTALOMJEGYZEK

I. APOSTOLOK CSELEKEDETEI l-8.fejezet ...............................................7

1.1- 3 ................................................................................................................ 8
1.4- 8 ................................................................................................................ 9
1,9-11 ............................................................................................................... 10
1.12- 14...........................................................................................................11
1,15-26.............................................................................................................. 12
2.1- 4 ...............................................................................................................14
2.5- 13 ............................................................................................................ 15
2,14-21.............................................................................................................. 16
2.22- 2 8 .......................................................................................................... 17
2.29-36 .................... •....................................................................................... 18
2,37-41.............................................................................................................. 19
2,42-47..............................................................................................................20
3.1- 1 0 ............................................................................................................22
3.11- 16 .......................................................................................................... 24
3.17- 2 6 ..........................................................................................................25
4.1- 1 2 ............................................................................................................ 27
4.13- 2 2 .......................................................................................................... 28
4.23- 3 7 .......................................................................................................... 29
5.1- 11 ............................................................................................................ 31
5.12- 1 6 ...........................................................................................................33
5.17- 2 6 .......................................................................................................... 34
5,27-42.............................................................................................................. 36
6.1- 7 ...............................................................................................................39
6.8- 15 ............................................................................................................41
7.1- 1 6 .......... 43
7.17- 2 2 .......................................................................................................... 47
7.23- 2 9 .......................................................................................................... 48
7.30- 3 4 .......................................................................................................... 48
7,35-43..............................................................................................................50
7,44-53 ..............................................................................................................53
7,54-60..............................................................................................................55
8.1- 4 ...............................................................................................................56
8.5- 8 ...............................................................................................................58
8.9- 13 ............................................................................................................ 60
8.14- 2 5 .......................................................................................................... 62
8,26-40.............................................................................................................. 64
II. APOSTOLOK CSELEKEDETEI 9-28. fejezct.......................................69

A. BEVEZETES.............................................................................................. 70
B. LUKÁCS HiRADASA - Csel 1-9. fejezet................................................... 71

1. Az cgyenes vonal .........................................................................................71

2. A nagy egyenes vonal a Cselckedctekcn, a Romai-levelen es a
Jeleneseken keresztiil....................................................................................74
3. A Gyiilekezet iidvtdrteneti kibontakozasa a Cselekedeteken beliil............. 76
4. Tarzusi Saul megterese - 9,1-9..................................................................... 77
5. A nagy osszetorettetes utjanak kezdetc - 9,10-25....................................... 83
6. Pal latogatasa Jeruzsalemben - 9,26-31........................................................91
7. A nagy atalakulas - 9,32-43 ........................................................................ 95

C. CEZAREATOL ANTIOKHIAIG - 10-13 fejezet .................................... 98

8. Megnyilik a mennyek orszaganak titka -10. fejezet.................................... 98

9. Hare a Gyiilekezet egysegeert -11,1-18...................................................... 107
10. Antiokhia, mint uj misszios kozpont - 11,19-30 ......................................112
11. A Gyiilekezet kiformalodasanak fordulopontja -12. fejezet....................121
12. Az anliokhiai gyiilekezet misszios kozpontta lesz -13,1 - 4 ...................... 124

D. ODAFORDULAS A POGANYOKHOZ - 13,4-14,20 ...........................128

13. Don to eredmeny a misszioban - 13,4-12..................................................128

14. Utazasapisidiai Antiokhiaba -13,13-41 ................................................. 135
15. A dontes sulypontja - 13,42-52 ............................................................... 143
16. A Szent Szellem vezetesenek magasiskolaja 14,1-7 ................................. 148
17. Hare a listrai poganysaggal -14,8-20........................................................150

E. AZ OSSZGYULEKEZET EGYSEGEERT - 14,21-15,41 ..................... 156

18. Bekesseges munkalkodas - 14,21-28 ........................................................156

19. A torvcnyeskedes megzavarja a kozosseget -1 5 ,1 -5 ............................... 163
20. A torvenytol mentes evangelium - 15,6-13...............................................169
21. Jakab beszede, vagy a nagy profetai vonal - 15,14-21..............................174
22. A testveriseg „himnusza” - 15,22-41........................................................ 182

F. AZ EVANGELIUMI MOZGALMAK EUROPABAN- 15,36-18,18 ...187

23. Amasodikmisszioiutkezdete- 15,36-41................................................. 187

24. A Szellem vezetesenek az egesz vilagot behalozo hatasai -16,1-10............190
25. Filippi - 16,11-40.......................................................................................196
26. Tesszalonika -17,1-10 ............................................................................. 202
27. Berea - 17,10-15........................................................................................ 205

5
28. Athén- 17,16-34 ...................................................................................... 206
29. K orintus-18,1-17 ................................................................................... 211
30. Pál európai missziójának txifejezése és visszatérése Anliókhiába - 18,18 .215

G. KOR1NTUSBÓL JERUZSÁLEMBE- 18,19-21,16.......................... ....218

31. Harc a Szellem egységének gyakorlati bemutatásáért 18,19-28................218

32. E fézus-19,1-40 ....................................................................................... 226
33. Pál második útja Macedónián és Gorogországon keresztiil - 20,1-16 .......232
34. Pál beszéde a gyülckczet vezetóihez - 20,17-38 ........................................236
35. Pál útja Jeruzsálembe - 21,1-16................................................................243

H. JERUZSÁLEMTÓL RÓMÁIG-21,17-28,15 ........................................250

36. Pál ésJakab -21,17-26 ........ 250

37. Pál clfogatása-21,27-4 ............................................................................253
38. Pál beszéde a zsidó néphez - 22,1 -23 ........................................................ 255
39. Pál mint római polgár - 22,24-30.............................................................. 257
40. Pál igazolja magát a fótanács elótt - 22,30-23,11 .....................................258
41. Pál mint fogoly Cézáreában - 24-26. fejezet ............................................ 261
42. Pál aposto! útja Rórnába -27,1-28,15 ...................................................... 271

I. PÁL APOSTOL BIZONYSÁGTÉTELE RÓMÁBAN - 28,16-31 ...........282

43. Pál munkálkodása Rómában - 28,16-31 ..................... ............................ 282

O
 1.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI
Kiegészílo kölet: 1-U. fejezet
 AZ OSKERESZTYEN GYULEKEZET ALAPVETO
JELENTÓSÉGE

Zürzavaros, forrongó világban éíünk, ameiyben mi, keresztyének, csak ak-

kor ismerjük ki magunkat, ha a Szentírásból, az isteni kijelentés kónyvéból
tájékozódunk Isten nagy, az egész világmindenséget átfogó üdvtervének a
Szent Szellem által kezdett és irányított megvalósulásáról. Hogy ebben ízráel
népének kozponti helye van, azt egyre tobben vallják a gondolkodó és ósfor-
rások után kutató emberek kozül. Ezek számára az Izráel ósi foldjén torténó
eseményck Isten világóráját jelentik. A hívó ember kitekint és kérdi: „Vigyá-
zó, sokáig tart még az éjszaka?” Ilycn vigyázók a prófétai látásban a nagy
események elóhírnokei. Amit a pünkosdi óskeresztyénség átélt, az ma szá-
munkra nemcsak jelképes útmutató, hanem alapvetó jelentóségü a végsó ido
kiteljesedésére nézve, ameiyben ma mar benne élünk. A Cselekedetek kóny-
vének elsó nyolc fejezete értékes iránymutató lehct a számunkra.
Kezdjiik az 1,1-3-mal: „Elsó kónyvemet írtam Teofilus mindazokról,
amikct kezdett Jézus cselekedni és tanítani, mind a napig, amelyen fólvite-
tett, miután parancsolatokat adott a Szent Szellem által az apostoloknak, ki-
ket választott magának, kiknek az Ó szenvedése után sok jel által meg is mu-
tatla, hogy Ó él, negyven napon át megjelenvén nekik, és szólván az Isten or-
szágára tarlozó dolgokról.”
Lukács, az orvos, Pál apóstol legkozelebbi munkatársa, a nevét víselo
evangéliumot Jézus messiási (krisztusi) munkálkodásáról szóló elsó kónyvé-
nek nevezi. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy a Cselekedetek konyvét az evan-
gélium folytatásának kell tekinteni. Hogy két részre osztotta müvét, arinak
nyilván oka volt, és ezt magából a híradásból kell megismernünk. A Lukács
szerinti evangélium végén és a Cselekedetek elején található, Jézus menny-
bemenetelérol (Lk 24,51; Csel 1,9-11) szóló híradás kóti ossze, ugyanakkor
választja ketté a részeket. Míg az elsó rész Jézus fóldón véghezvitt krisztusi
munkálkodásáról tudósít, addig a második rész Jézus mennyei krisztusi
munkájáról szól, amelyet a megdicsóült Úr apostolaiban, általuk és értük
végzett. Mindazt, amit a Cselekedetek elmond, mint a mennyei Úr munkál-
kodását tárja szemünk elé, mindenekelótt a pünkosdi torténetben, majd Pál
aposto! megtérésében és a Gyülekezet fejlódésében.
Jézus feltámadása és mennybemenetele kózott eltelt negyven nap alatt az
Úr sok jel által megmutatta az apostoloknak, hogy Ó él, miután parancsokat
(rendelkezéseket) adott nekik a Szent Szellem által. Az erról szóló róvid hír­
adás mulatja, milyen nehezen tudtak beleilleszkedni a tanítványok a tókéle-
tesen megváltozott helyzetbe. Szemük elótt még mindig a megfeszített Úr
volt. Még mindig nem tudták elfogadni a megfoghatatlant, nem tudták elhin-
ni a feltámadásról szóló húsvéti óromhírt. Cáfolhatatlan bizonyítékokra volt
szükségük arról, hogy Ó él, és csak Jézus megjelenése tudta teljesen meg-
gyozni oket. Jellemzo ez a vonas Izraelre, amelynek latas altal kell hitre jut-
nia, mig mi az Ige hallasa altal nyerjiik el az uj eletet. Ehhez jarult, hogy Je-
zus parancsokat adott nekik a Szent Szellem altal, hogy legyenek neki tanui
es teljesitsek vegakaratat, mintegy vegrendeletet. E celbol beszelt veliik az
Isten orszagara tartozo dolgokrol. S mindez meg punkosd elott tortent, a
Szent Szellem altal. Ez a negyven nap tehat fontos elokesziileti ido volt piin-
kosdre. Ez ugyanugy a Szent Szellem kinyilatkoztatasa volt, mint az oszovet-
segi profetak eseteben.

1,4-8: „Es veliik osszejoven, meghagyta nekik, hogy ne menjenek el Jeru-

zsalembol, hanem varjak meg az Atya igeretet, melyet hallottatok tolem:
hogy Janos ugyan vizzel meritett ala, ti azonban Szent Szellembe fogtok ala-
merittetni nem sok nap mulva. Mikor azert azok egybegyiiltek, megkerdez-
tek Ot, mondvan: Uram, avagy nem ez idoben allitod-e helyre az orszagot Iz-
raelnek? Mondta pedig nekik: Nem a ti dolgotok tudni az idoket es alkalma-
kat, amelyeket az Atya a maga hatalmaba helyezett. Hanem vesztek (kaptok)
erot, miutan a Szent Szellem eljon reatok: es lesztek nekem tanuim mind Je-
ruzsalemben, mind az egesz Judeaban es Samariaban, es a fold vegso hatara-
ig-”
A korabban szetszeledt apostolok ismet egyiitt vannak, mcgpedig Jeruzsa-
lemben, amelyet pedig legszivesebben keriiltek volna, reszben a fajdalmas
ernlekek, reszben az ellenseges zsidoktol valo felelem miatt. Hogy ismet szet
ne szaladjanak, Jezus megparancsolta nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsa-
lembol. Mierl? Mert Isten akarata az volt, hogy a „tanitas Sionbol jon, es Je-
ruzsalembol az LJrnak beszede.” Ez isteni alapelv marad Izrael helyreallita-
saig, amikor majd a nepek mind Jeruzsalembe ozonlenek, hogy Sionban
nyerjenek tanitast (vo. Ezs 2,2 kk.). Az apostoloknak meg kellett varniok az
„Atya igeretet”. Ez a neve ennek a nagy igeretnek, mivel Isten azt mint Atya
tette az oszovetsegben a profetak altal (vo. Ezs 44,3; Joel 2,28 stb.). Errol az
igeretrol az Ur mar tobb izben beszelt veliik (vo. Lk 12,11-12; Jn 15,26). A
Szent Szellem ajandekarol itt ugy beszel az Ur, mint valami alameritesrol, es
a janosi bemeriteshez hasonlitja. Ahogyan a janosi bemeritesnel az alameri-
tendot teljesen viz ala meritettek, ugy merulnek bele majd az apostolok min-
denestol a Szent Szellembe.
„Nem sok nap mulva.'” Isten iigye siirgos, es az apostolok dolga, hogy fe-
sziilten, de tiirelmesen varjanak a sziv szent elokesziileteben. Noha a Szellem
alameritese nem volt a torveny kovetelmenye, amelyet a szenvedo igealak is
kifejez (fogtok alamerittetni), megsem volt az passziv dolog, hanem szent el-
kotelezettseg, amely alol egyikiik sem vonhatta ki magat. Az apostolok ker-
dese az orszag helyreallitasarol (apokatastasis) nyilvan tiirelmetlensegiik je-
le volt, es annak, hogy a Szellem bemeriteset akkor meg nem sokra ertekel-
tek. Szamukra a legfontosabb Isten orszaganak helyreallitasa volt, ahogyan a
profetak is ezt tartottak a legnagyobb iidvesemenynek, amelyet vagyva var-
tak es siirgettek (vo. 2Pt 3,12). Az apostolok kerdese, hogy „nem ez idoben”,
alkalmasint Jezusnak az orszagrol szolo tanitasan alapult, ugyanakkor kife-

9
jezte értetlenségüket a Szellem âltal tôrténô bemerités elsörendü fontossâ-
gâval szemben. Kérdésükben kifejezésre jut hazafias lelkesedésük egész iz-
zâsa Izrâel orszâgânak reménysége irânt. Ennek az ideje azonban még nem
jott el.
„Mondta pedig nekik: Nem a ti dolgotok tudni az idöket vagy al kal ma­
kat, amelyeket azA ıya a mağa hatalmâba helyezetî.”A z idöhöz kötött em­
ber nem illetékes arra, hogy az „idöket” (khronoi = idötartam) és alkalmakat
(kairoi) meghatârozza. Ez teljes mértékig az Atya hatâskôrébe (exousia -
rendelkezési jog, cselekvési szabadsâg, teljhatalom) tartozik. „Hanem vesz-
tek erôt, miutdn a Szent Szellem eljön râtok. ” Az apostoloknak bizonysâgté-
vo szolgâlatukhoz mindenekelött felülröl jövö eröre van szükségiik. Hogy ôn-
magukban milyen gyôngék, azt bôségesen megtapasztalhattâk az Ür szenve-
désének idején. Sajnos, mi is tûlsâgosan szeretnénk elöre ismerni az eljôven-
dô eseménycket, ahelyett, hogy igyekeznénk megtôltekezni a Szellem erejé-
vel. A szolgâlatnak Krisztus orszâgâban meghatârozott nôvekedési tôrvényei
vannak. Hogy a tanitvânyok Krisztus igaz tanûsâgtevoi lehessenek, ahhoz -
az Istennel ellenséges és hitetlen vilâgban - nem volt elegendô sajât erejük,
hanem felülröl valô nagy eröre volt szükségük, amelyet csakis ajândékba
kaphattak.
„Lesztek nekem tanûim, mind J eruzsâlemben, mind az egész Jüdedban és
Samdridban, és a fo ld végsô hatârâig. ”
ime, elottünk van az üdvtôrténeti misszio programja, a szent hâborû hadi-
terve. A békesség evangéliumânak terjesztését joggal nevezhetjük szent hâ-
borünak, vagy még inkâbb eszményi küzdelemnek (strateia, vô. ITim 1,18).
Ezt nem testi fegyverekkel vivjâk, hanem a Szent Szellem erejével. Figyeljük
meg itt a fôldrajzi helymeghatârozâst, az ütirânyt: Elöször Jeruzsâlem, az-
utân egész Jûdea és Samaria, majd tovâbb, egészen a fold végsô hatârâig. Ezt
az utitervet a Cselekedetek hiradâsa szerint az apostolok végre is hajtottâk.
Némi nehézséget okoz annak megértése, hogy mit jelent: „a f o ld (orszâg)
végsô hatârâig ” - mert igy forditjâk âltalâban. Azt az értelmezést, amely
szerint ez azt jelentené: „a fôldkerekség végsô hatârâig”, el kell utasitanunk
a következö okokbôl: a görög ,,gé” szô jelenthet orszâgot éppugy, mint föld-
kerekséget, éppugy, mint az ennek megfelelô „erec” héber szô az ôszôvetségi
prôfétâk képes beszédében. A megfelelô igehelyek azonban arra kény-
szeritenek, hogy a forditâsnâl a „fold” (orszâg) szôt vâlasszuk. A Jelenések
pl. a földböl feljövö fenevadat összehasonlitja a hamis prôfétâval, aki Izrâel
orszâgâbôl szârmazik (vô. Jel 13,11 -et a Jel 19,20-szal). A „fold végsô hatâ-
ra” âltalâban a zsidôsâg elterjedését jelenti. Valôjâban az egész föld: mert
valahol zsidôk laknak, ott van Izrâel földje (erec). Eddig kell a Gyülekezet
pünkôsdi bizonysâgtételének terjednie, tehât gyakorlatilag mégis az egész
fôldkerekségre.

1,9-11: „Es mikor eze^ket mondta, szemük lâttâra folemeltetett, és felhô

fogta el Öt szemük elôl. És amint szemüket az égre függesztették, mikor el-
ment, ime két férfi âllt meg mellettük fehér ruhâban. Kik szôltak is: galilea-

10
beli férfiak, mit álltok, nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitetett töletek a
mennybe, akképpen jön el, amiképpen láttátok Ot felmenni a mennybe” (ak-
képpen = troposz, úgy, olymódon).
„És mikor ezeket mondta. ” Miért hangsúlyozza ezt ennyire a szöveg?
Amit Jézus mondott, az magában foglalja az egész világot, lakóival és torté-
nelmével együtt, amelyben Izráel öröksege szinte a központot kepezi, amely
köriil ininden forog. Ez lesz tehát a tanítványok munkalerülete, miután a
mennyei erövel a Szent Szellem folkészítette öket a szolgálatra. Alig tudjuk
magunkat a helyükbe gondolni, alig tudjuk elképzelni, mit érezhettek ebben
a pillanatban. Az itt használt kifejezések jelzik a hatalmas feszültséget,
amely eltöltötte öket. Még füliikben csengnek a búcsúzó Úr szavai, és máris
szemtanúi lesznek annak, ahogyan a mennybe távozik. A két fehér ruhás an-
gyal szavai: „Galileabeli férfiak, mit álltok, nézve a mennybe” - mutatják,
hogy a szent rémülettól szinte megdermedve állnak ott. Szemük is mutatja az
élmény okozta egész feszültséget. Elöször is ezt olvassuk: „szemük láttára”
(blepon), azután „szemüket az égrc függesztették” (atenidzein = valamit fe-
szülten figyelni). Azután látókká lesznek (theaszthai = valamit meglátni). Az
angyalok feladata volt, hogy a tanítványoknak Jézus látható vissza jovetelét
tudtul adják.. „Akképpen jön el, amiképpen láttátok Öt felmenni a menny­
be.” Tehát az Úr vissza fog jönni, hogy megalapítsa békebirodalmát itt a lol-
dön. Ekkor következik be a vágyva várt apokatasztazisz (helyreállítás). Igy
tehát az Úrnak feltett kérdésre (6. vers) az angyalok válaszolnak.

1,12-14: „Akkor visszatértck Jeruzsálembe az Olajfák hegyérol, mely Je-

ruzsálem mellett van egy szombatnapi járófoldre. Es mikor bementek, fel-
mentek a felsoházba (az emeletre), ahol szállva voltak (katamenein, szó sze-
rint = tartózkodni, ott maradni); Péter és Jakab, János és András, Fülöp és
Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, és Simon, a zelóta, és Júdás, a
Jakab fia. Ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imád-
kozásban és konyorgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával és
az Ö testvéreivel együtt.”
Ebböl megtudjuk, hogy a kiesiny csapat valójában egyáltalán nem magá­
ban Jeruzsálem városában gyülekezett össze, hanem valahol az Olajfák he-
gyének lábánál. A tulajdonképpeni várostól való távolságot - egy szombatna­
pi járófold (kb. egy km) - az Ige nyilván azért adja meg, hogy bizonyítsa: a
torvény szerint az a hely, ahol összegyültek és ahol szemtanúi voltak a
mennybcmenetelnek, még Jeruzsálemhez tartozott. Mert a torvény szerint a
zsidók szombatnapon kb. egy kilomélernyi utat tehettek meg a torvény meg-
szegése nélkül. Az Úr ama parancsának, hogy ne menjenek el Jeruzsálemból
(ó.v.) bizonyára határozott oka volt, amiröl azonban itt nem lorténik említés.
Jézus mennybemenetelének a pünkösdi eseménnyel való osszekapcsolása va-
lószínüleg Izráel különleges reménységét és az ószovetségi próféciák betel je-
sedését akar ja hangsúlyozni. Ezt az alapvonást találjuk Pál apóstol misszió-
jában is; mivel igyekezett, hogy pünkösdre Jeruzsálemben legyen (Csel
20,16). A pünkösdi tanuságtétel volt az, amely Pál számára halálba vezetó

11
útjának kezdetét jelentette (vo. Csel 21,27 kk.). Az a hely, ahol az apostolok
osszegyülekeztek, egy magánház emeleti helyisége volt. Késobb, ahogy a Jé-
zust kovetók száma nôvekedett, a templom egyik fôldszinti termében jottck
ossze, amely jóval tágasabb volt.
Nézzük meg most ezt a kicsiny sereget. Nem találunk e világ szerinti ran­
gos embert, sem hatalmasat (vo. lKor 1,26). Nines kôztük sem Nikodémus,
sem Arimátiai József, sem a nép más eloljárója. Külsóleg nézve nyomorúsá-
gos kicsiny csapat ez, amelyben és amely által a menny és fold Üra megdi-
csóítette magát. A 13. versben található apostoli névsorban olyan nevek is
szerepelnek, amelyekkel késobb soha sehol nem találkozunk. A Cselekedetek
címét tehát nem lehet úgy tekinteni, mintha idórendben felsorolt torténe-
lem, vagy az osszes apostolok élettorténete állna rendelkezésünkre. A gôrôg
szovegben sines szó erról, hanem határozott nóvelo nélkül »Apostolok csele-
kedetei”-ról, vagyis a gyakorlati apostoli elhívásról szól. - Figyelemre méltó,
hogy itt Jézus vér szerinti testvérei is szerepelnek, holott ók a János 7,5 sze-
rint még nem hittek Jézus küldetésében. Ezek mindnyájan egy szíwel és egy
lélekkel imádkozva és kônyôrôgve várakoztak. Nyilván mindnyájan érezték
erótlenségüket és tehetetlenségüket, és buzgón kônyôrôgtek a nckik meg-
ígért Szent Szellem erejéért. Minden komoly konyorgés és imádság az Úr di-
esóítéséhez és imádásához vezet.

1,15-26: „És azokban a napokban felkelvén Péter a tanítványok kôzôtt,

mondta (volt pedig ott együtt mintegy százhúsz fónyi sokaság): Testvéreim,
férfiak, be kellctt teljesednie az írásnak, amelyet megjôvendôlt a Szent Szel­
lem Dávid szája által Júdás felól, ki vezetójük lett azoknak, akik megfogták
Jézust. Mert mikozénk számláltatott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az
osztályrészét. (Ez mezót szerzett hamisságának béréból; és alázuhanván, el-
hasadt kozépen, és minden belsó része kiomlott. Es ez tudtukra lett mind-
azoknak, akik Jeruzsálemben laknak (katoikein): úgy, hogy az a mezo tulaj-
don nyelvükôn (tájszólásukon - dialektos) Akeldamának, azaz Vérmezónek
neveztetett el.) Mert meg van írva a Zsoltárok konyvében: legyen az ó lakhe-
lye (apaulisz = tanya, udvarház) puszta, és ne legyen lakó abban. És: az ó püs-
pokségét (episzkopé) más vegye át. Szükség azért, hogy azok kôzül a férfiak
kôzül, akik velünk együtt jártak minden idóben, míg az Úr Jézus kôzôttünk
járt-kelt a János bemerítésétól kezdve mind a napig, amelyen felvitetett tó-
lünk, azok kôzül egy az O feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egye-
temben. Elóállítottak azért kettót, József et, aki hívatik Barsabásnak, kinek
mellékneve Justus (igaz) volt és Mátyást. És imádkozván mondták: Te,
Uram, ki mindenek szívét ismered, mutasd meg e kettó kôzül egyiket, akit
kiválasztottál, hogy elnyerje az osztályrészét e szolgálatnak és apostolság-
nak, amelytól eltévelyedett (parabainein = mellé lépni, áthágni) Júdás, hogy
az ó saját helyére jusson. Sorsot vetettek azért rájuk, és a sors Mátyásra
esett, és a tizenegy apóstol kozé számláltatott.”
Figyelemre méltó, hogy Péter, mint Istentól elhívott vezetó, itt is minden
további nélkül onmagát ismét felelós vezetónek tekintette, és gondoskodott

12
 t ola, hogy a tanítványok kôzôtt Istennek tetszó rend legyen. Úgy látszik, ezt
a tobbiek is magától értetódónek tartották, és az Úr is ráütotte a pecsétjét.
Ugyanakkor Péter pontosan ügyelt illetékességének határaira. A testvéri
korben elsó volt az egyenlók kôzôtt. Bukása után hamar újra magára talált,
és elfoglalta megszokott helyét. A testvérek száma ekozben százhúszra nove*-
kedett. Péter így szólítja meg óket: „Testvéreim, férfiak.” Ezzel is utal mél-
tóságukra és felelósségükre. Az ¡ge azt mondja az osszegyülekezettekról:
„ Volt pedig ott együtt mintegy százhúsz fonyi sokaság. "A „gyülekezet” szó
itt még nem fordul eló, hanem csak az 5,11-ben, miután a testvérek kôzôssé-
gét megtisztították a szentségtelen elemektól. Ezzel késóbb még bóvebben
loglalkozunk. Péter elószor is azt igyekezett kimutatni, hogy az áruló Judas
fôlôtti ítélet a Szentírás jôvendôlésének beteljesedése volt.
„Be kellett teljesednie az írásnak.” Az írásból való bizonyításnak ez a
módja jellegzetes. A Szent Szellem megjôvendôlte Dávid szája által. Ezeket
a jôvendôléseket a Zsoltár 69,26 és 109,8-barí találjuk. Az írás nagyon ala­
pos ismeretére volt szükség, hogy valaki ezeket az igehelyeket Júdásra alkal-
mazza. íme, a Szellem hatalma által torténó írásmagyarázat klasszikus pél-
dája. Sajátos Judas ama megjelolése, hogy ó volt a vezetóje azoknak, akik Jé-
zust elfogták. Péter nem mond semmit Jézus tulajdonképpeni foglyul ejtésé-
ról, csupán annyit, hogy Júdás mutatta meg az utat a poroszlóknak. Ez pon-
tosan megegyezik a torténtekkel, hiszen Jézust nem kellett erószakkal elfog-
ni, mert O onként szolgáltatta ki magát az érte küldôtt csapatnak. így csak az
beszélhetett, aki ott volt a Gccscmáné-kertben az Úr kozvetlen kozelében, és
mindent pontosan megfigyelt. Péter semmiképpen nem óhajtotta akkori ma-
gatartását igazolni, sem azt, amikor hósiesen, saját élete árán is, karddal
akarta védelmezni Urát, sem azt, amikor gyáván megtagadta és megfutott a
tobbi tanítvánnyal együtt. Azota Péter egészen más lett, aki csak azon igye­
kezett, hogy az Irásból bizonyítsa az isteni ,,kell"-t. A tobbiek is dontó fon-
tosságú dolgokat tanultak ezen a téren. Most már mindannyiuknak ez volt a
céljuk.
Az áruló Júdásról ezt mondja továbbá Péter: „Mert mikozénk számlálta-
tott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét" (klérosz = osztály-
rész). Ezzel akarta Péter bizonyítani, hogy a Zsoltár 109 jôvendôlése valójá-
ban Júdáson teljesedett be (vo. Mt 27,5 kk.). Júdás is mint apóstol, a tobbi
apostolhoz hasonlóan valóban elnyerte osztályrészét, és ezáltal mint ilyen el-
végezte a maga szolgálatát. Ó kezelte a kôzôs pénztárt, és ó gondoskodott a
tanítványok testi szükségeiról, sót az ó feladata volt az ún. szegények kasszá-
jának az intézése. A kiesésével keletkezett nagy ürt most be kell tolteni, és-
pedig - Péter szavai szerint - egy hasonlóan jelentós, de tisztességes férfival,
hogy megmaradjon a teljesség jelképes tizenkettes száma. A választandó le­
gyen olyan ember, aki tanúja volt Jézus feltámadásának, és aki az egész ido
alatt részese volt az eseményeknek, a jánosi bemerítkezéstól fogva egészen
Jézus mennybemeneteléig. Ezért két férfit állítottak fol: József Justust, akit
Barsabásnak is hívtak, és Mátyást. Azután kônyôrôgtek az Úrnak, hogy -
mint a szívek vizsgálója - mutassa meg nekik sorsvetés útján azt, akit O vá-

13
lasztott, hogy az elnyer je ennek a szolgálatnak és apostoiságnak a helyét. A
sors Mátyásra esett, és ót sorolták a tizenegy apostolhoz. Az a nézet, amely
szerint a tanítványok hibát kovettek el a sorsvetéssel, és tulajdonképpen Pál-
nak kellett volna, mint tizenkettediknek a keletkezett ürt betoltenie, nem áll-
ja meg a helyét; mivel Pál sohasem mondta magát „egynek a tizenkettó ko-
zül”, sót, világosan elhatárolta magát tóliik (lKor 15,5). Ó a Gyülekezet fej-
lodésében egy egészen új korszak egyetemes apostóla volt.

2,1-4: „És mikor a piinkosd napja eljdtt, mindnyájan egy akarattal együtt
voltak. És letl nagy hirtelen az égból mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése
(ékhosz = zúgás), és betoltotte az egész házat, ahol ültek. És megjelentek
(láthatóvá lettek) elóttük kettós tüzes nyclvek, és ült mindegyikre azok ko-
zül. És megteltek mindnyá jan Szent Szellemmel, és kezdtek szólni más nyel-
veken, amint a Szellem adta nekik szólniok.”
A húsvét után kovetkezó otvenedik nap, piinkosd volt a zsidóknál az ara-
tás ünnepe, amelyen bemutatták az Úrnak az aratás elsó zsengéjét, mint ál-
dozatot. A páskaünnep után hct héttel ünnepelték, ezért nevezték hctek ün-
nepénck is. Ez a nap „eljdtt”, egészen beteljesedett, vagyis egy bizonyos
hosszabb idoszakot zárt le. A 2Mózes 23,16 szerint ezen a napon az aratás
belejezését ünnepelték. Valószínü, hogy Jézus valamennyi, az iinnep miatt
Jeruzsálemben tartózkodó kdvetojc együtt volt ezen a helyen. Jellemzó, hogy
mindnyájan „egy akarattal” (epi to auto) voltak egyiitt, tehát azok is, akik
késóbb csatlakoztak hozzájuk. Ez a tanúságtétel bizonyílja a pünkosdre
osszegyülekezettek imádságának erejét. A hitbol fakadó imádság által mind­
nyájan elnyerték a céltudatos fdlkészítést. Ez ma is a nagy példaképe a végsó
(tehát mai) ido Gyülekezetének.
A Szent Szellem kitoltésének tulajdonképpeni eseménye váratlanul érhct-
te az osszegyülteket. Erre kovetkeztethetünk ebból a mondatból: „És lett
nagy hirtelen” (aphnó = váratlanul). Zúgás toltotte el az egész házat, amely
olyan volt, mint amikor erós szél zendül. Lukács a szél megjelolésére nem az
„anemos”, hanem a „pnoé” szót használja, hogy ezzel utaljon az isteni élet-
leheletre. A szél zúgása nyilván olyan hangos volt, hogy az egész kornyéken
meghallották. A hallható jelhez járult azonban egy látható jel is. Az ossze-
gyültek tüzes nyelveket láttak, amelyek megoszlottak, és mindegyikiikre rá-
szállt egy-egy. Ezeknek a külsó jeleknek szimbolikus jelentésük volt: szem-
léltelték a felülrol jovó erót és a lángra lobbant szív szent tüzét, tehát a Szel­
lem teljességét. És megteltek mindnyájan Szent Szellemmel. A Szent Szellem
a maga teljességében adatott kivétel nélkül mindnyájuknak. Az ószovetségi
próféták Szellemmel való megajándékozásával szemben, amikor Isten Szelle-
me az embert kívülrdl ragadía meg és indította, a pünkosdi eseménynél a
Szellem kiáradásában volt valami bensóséges, maradandó, az egész embert
átalakító, abszolút szentséges, amiért is itt az Ige a Szellemet „Szent” Szel-
lemnek nevezi, míg az Ószdvetség csak Szellemrol, vagy Isten Szelleméról be-
szél.

14
 „És kezdtek szóltii más nyelveken.” A „kezdtek” kifejezés jelzi az elkez-
dódó és egyre fokozódó nyelveken szólást. A tanítványoknak valámi belsó
szent kényszer hatására kellett bizonyságot tenniok arról, ami szívüket túlá
radóan betóltótte. A „más nyelveken” szólás tehát egy belsó fejlódési folya-
mat eredménye volt. Itt az akkor használatos héber-arám nyelv külónbózó
tájszólásaira kell gondolnunk (vó. 6. v.). Ezzel jelképesen mintegy ábrázolták
az eljóvendó emberiség egységét és a bábeli nyelvzavarban (lMóz 11,1.7) ki-
fejezódó átok megszünését.

2,5-13: „Laktak pedig Jeruzsálemben zsidók, istenféló férfiak minden

nép kózül, amelyek az ég alatt vannak. Miután pedig ez a zúgás lett, egybe-
gyült a sokaság, és megzavarodott (zavarba jótt), mivelhogy mindegyik a ma­
ga nyelvén (tájszólásán) hallotta óket szólni. Álmélkodtak pedig mindnyájan
és csodálkoztak, mondván egymásnak: nemdc nem galileaiak-e ezek mind­
nyájan, akik szólnak? Mimódon halljuk hát óket, ki-ki kózülünk a saját nyel­
vén, amelyben születtünk? Pártusok és médek és elámiták, és kik lakunk Me-
zopotámiában, Júdeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában, Frigiá-
ban és Pámfiliában, Egyiptomban és Libiának tartományaiban, amely Ciré-
ne mellett van, és a római jóvevények, mind zsidók, mind prozelitusok, kré-
taiak és arabok, halljuk, amint szólják a mi nyelvünkón Isten nagyságos dol-
gait. Almélkodtak pedig mindnyájan, és zavarban voltak, egymásnak azt
mondván: Vajon mi akar ez lenni? Mások pedig csúfolódva mondták: édes
bortól részegedtek meg.”
A Jeruzsálem utcáin messze elhallatszó zúgás felkeltette az istenféló zsi-
dó emberek figyelmét, és odagyültek, ahonnét a zúgás hallatszott. Mikor a
sajátos nyelveken szólást meghallották, zavarba jóttek; mivel mindegyikük a
maga tájszólásán hallotta óket beszélni. A tanítványok tehát nem artikulát-
lan hangokat adtak ki magukból, hanem a jelenlevók számára kónnyen ért-
hetó szavakat, amelyeket azok rógtón felfogtak. Az tehát, amiért hallgatóik
zavarba jóttek, nem érthetetlen beszéd volt, hanem Isten nagyságos dolgai-
nak magasztalása külónbózó érthetó tájszólásokon. Az ámulatra késztetó
tehát nem a külsó látvány, nem a fejük fólótt lebegó tüzes nyelvek megjele-
nése volt, hanem a beszéd csodája. Az, hogy galileai férfiak szólták a szór-
ványból jóttek külónbózó nyelvein Isten nagy tetteinek dicséretét. A zsidók
akkori szétszórtságáról részletesen tájékozódhatunk a fóldrajzi helyek fel-
sorolásai által, amelyet a 9-11. versekben találunk. A zsidóság akkori elter-
jcdésének ezt a leírását azonban nem szabad ósszecserélnünk az 1,8-ban
adott missziós útiránnyal, amely szerint a tanítványoknak bizonyságot kell
tenniok „a fold végsó határáig”. - A hallgatóságban támadt nagy zavarodott-
ság és dóbbenet alapvetó oka az emberek szívében újjáéledó messiási vára-
dalom volt, mikózben egyesek így szóltak: „Vajon mi akar ez lenni?”, mások
pedig gúnyolódtak, és a tanítványok beszédét az elfogyasztott édes bor hatá-
sának tulajdonífották. Ugyanazzal a magatartással találkozunk itt, amivel a
zsidók az evangéliumok szerint Jézussal szemben viseltettek (vó. Jn 15,20).

15
Ûjbôl és ujbôl ugyanaz a megosztottsâg, két, egymâssal alapvetôen ellentétes
irânyban.

2,14-21: „Péter azonban elôâllvân a tizeneggyel, felemelte szavât és szôlt

nekik: Zsidô férfak és mindnyâjan, kik lakoztok Jeruzsâlemben, legyen ez
nektek tudtotokra, és vegyétek fiileitekbe beszédemet! Mert nem részegek
ezek, amint ti âllitjâtok; hiszen a napnak harmadik (de. 9 ôra) ôrâja van; ha-
nem ez az, amit megmondott Joël prôféta: és lesz az utolsô napokban, ezt
mondja az Isten, kitôltôk az én Szellemembol minden testre: és prôfétâlnak a
fiaitok és leânyaitok, és ifjaitok lâtâsokat lâtnak, és véneitek âlmokat âl-
modnak. És éppen a szolgâimra és szolgâlôleânyaimra is kitôltôk azokban a
napokban az én Szellemembol, és prôfétâlnak. És teszek csodâkat az égben
odafenn, és jeleket a fôldôn idelenn, vért, tüzet s füstnek gôzôlgését. A nap
sôtétséggé vâltozik, és a hold vérré, mielôtt eljôn az Ur ama nagy és fényes
napja. És lesz, hogy mindaz, aki az Ûr nevét segitségül hivja, megtartatik.”
Ismét csak Péter az, aki mint a pünkôsdi gyülekezet vezetôje, cselekedetl
és beszélni kezdett. Mintegy a juhok pâsztoraként (vô. Jn 21,16) felelôsnek
és elkôtelezettnek érezte magât, hogy a râbizottakat megvédelmezze az igaz-
sâgtalan vâdaskodâstôl. Felâllt, és emelt hangon beszélni kezdett. Beszéde
hatârozott és vilâgos. Elôszôr is visszautasitja az ittassâg vâdjât. Az a nyelv,
amclyen a vegyes ôsszctételü gyülekezethez szôlt, nyilvân a mindnyâjuk âl-
tal megértett szir-arameus kôznyelv volt. Sietett megmagyarâzni, hogy a
csodâlatos pünkôsdi esemény régi prôfécia beteljesülése volt. Erre rendkivül
alkalmas volt a Joël 2,28 kk.-bôl idézett igehely. Figyelemre méltô az a môd,
ahogyan a Szentiras ônmagât magyarâzza, és ahogyan azt a fejlôdô Gyüleke­
zet vezetôi, mint a hit alapjât értelmezték. Értettek a „Szellem kardjânak”
forgatâsâhoz, azaz Isten beszéde alkalmazâsâhoz (Ef 6,17). Isten beszéde
(rhéma) nemcsak tanitâs, hanem gyakorlatilag is alkalmazhatô kétélü kard
(Zsid 4,12). Joel 3-ban igy olvassuk: „Îme, azokon a napokon és abban az
idôben.” lit a napokat és az idôt nem idôrendi értelemben kell felfognunk,
hanem a messiâsi korszak kiteljesedését jelzik, amely mâr akkor pünkôsddel
kezdetét vette. Azôta szüntelenül „végsô idô” van, igy napjainkban is.
„Kitôltôk az én Szellemembol minden testre." Azaz nemcsak egyesekre,
kiilônlegesen szentekre, hanem olyan emberekre, mint a Jeruzsâlemben in-
nen-onnan ôsszegyült egyszerü emberck tômege, amely Jézus messiâsi kirâ-
lyi uralmânak eljôvetelêbe vetette reménységét. Csodâlatos a Szellem ajân-
dékainak elosztâsa: „És prôfétâlnak a fiaitok és leânyaitok, és ifjatok lâtâ­
sokat lâtnak, és véneitek âlmokat âlmodnak (azaz âlmukban vesznek kijelen-
tést). És éppen a szolgâimra és szolgâlôleânyaimra is kitôltôk azokban a na­
pokban az én Szellemembol, és prôfétâlnak.” A Szellem tehât tekintet nélkül
korra és nemre tôlletik ki, figyelembe véve azért a természeti adottsâgokat,
hogy ti. a fiatalok kifclé fogékonyabbak, a vének viszont belsôlcg érettebbek.
A Szellem azonban ûgy munkâlkodik, ahogyan akar.
„...és prôfétâlnak. Es teszek csodâkat... ” A kettô kéz a kézben együtt jâr,
és az együttmunkâlkodâsban lesznek vilâgossâ. A kegyelmi ajândékok kôzôtt

16
a jövendöies, azaz a prófétai beszéd a légion tosa bb (vö. IKor 1,1: „leginkább
pedig, hogy prófétáljatok”). Az egész világmindenség szoros kapcsolatban ail
a hit embereinek a Szellem által való murikálkodásával. A naprendszer is
kapcsolatban van mindazzal, ami a földön tôrténik: „A nap sôtétséggé válto-
zik és a hold vérré, mielött eljôn az Úr ama nagy és fényes napja.” lsten ke-
gyelme egyetemes, minden ember számára készen àll, mindenki részesiilhet
benne: „Mindaz, aki az Ur nevét segitségül hivja, megiartatik. ”

2,22-28: „Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A Názáreti Jé-

zust, azt a férfiùt, aki Istentöl bizonysâgot nyert elôttetek erök, csodatételek
és jelek által, amelyeket általa cselekedett lsten közöttetek, amint magatok
is tudjâtok, azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendelésébôl adatott
oda, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszitve megôltétek. Kit
lsten feltámasztotl, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt
neki attól fogva tartatnia. Mert Dávid ezt mondja rola: magam elótt láttam
az Urat mindenkor, mert ó nekem jobbkezem fclól van, hogy meg ne tánto-
rodjam. Annakokáért örvendezett a szívem és vigadott a nyelvem; annakfe-
lette a testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod lelkemet a sír-
ban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Megjelentetted ne­
kem az élel útjait; betöltesz engem örömmel a Te orcád elött.”
Feltünd az a szabalos rôvidség és éles hivo logika, amellyel Péter az írás-
ból bizonyítja a nagy üdvtényeket. Ezért jól tesszük, ha ügyelünk a legfino-
mabb szóképzésre is. így értékes felfedezésekhez és új ismeretekhez jutunk.
Akikhez beszédét intézi, azok az odaözönlött zsidó emberek voltak, akik ta-
núivá lettek a csodálatos pünkösdi eseménynek: a Szent Szellem kitôltetésé-
nek. Ami az apóstol e rövid beszédében vonzó és megegyezö volt: az a hivat-
kozás az egybegyülteknek a Názáreti Jézussal kapcsolatos élményére, akit
Isten erök, csodatételek és jelek által igazolt, amelyeket általa cselekedett
közöttük. Az izráeliták számára ez volt a leghatásosabb eszköz, hogy érdek-
Iodésüket felkeltse és szíviiket megérintse. Péter azonban itt nem áll meg.
Nemcsak érdeklódésüket akarta felkelteni, hanem lelkiismeretüket is fel
akarta ébreszteni. Igazi ébredési igehirdetö volt, és meg akarta nyerni öket
Krisztus számára, azaz a legigazabb értelemben vett keresztyén propagandát
akart kifejteni. Mintaszerü az a mód, ahogyan valóságosan lefesti elöttük Jé-
zus Krisztus képét (vö. Gal 3,1), s ugyanakkor feltárja bünüket: „...keresztfá­
ra feszitve megôltétek.” Péter nem szépíti ezt a rettenetes bünt, de kapcso-
latba hozza Isten örök tanácsvégzésével. íme, az igazi ébreszto igehirdetés.
Határozottan tört azután Péter egyenesen a döntö pont fêlé, nevezetesen a
Megfeszített feltámadásának világos szemléltetésére, annak csodálatos üdv-
tôrténeti kovetkezményeivel együtt. Semmiképpen nem arra helyezi a hang-
súlyt, amit az embernek kell tennie a megtérésekor. Nem igyekszik a pokol
tüzének emlegetésével félelmet és retlegést kelteni bennük, hanem engedte,
hogy az üdvajánlat, mint evangélium, teljes mértékben kifejthesse hatását.
„Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván, mivelhogy lehc-
tetlen volt neki attól fogva tartatnia.” Ezután Péter leírta a feltámadás cso-

17
dáját es Jé/.us ôrômteli gyózelmét. A halál nem gyózhette le Isten Fiát. Jézus
elmondhatla: „.Ion a világ fejedelme; és énbennem nincsen semmije” (Jn
14,30). Jézus szívében nem volt támadási felület a Sátán számára. Teste re-
ménységben nyugodhatott a sírban, mert nem látott rothadást. Ezt Dávid
semmiképpen nem mondhatta onmagáról, hanem csak a Messiással kapcso-
latban (vo. Zsolt 16,8-11). A saját élménynek Jézus messiási dicsóségével va-
ló szoros kapcsolatba hozása teszi éppen ezeket a messiási zsoltárokat oly ér-
tékessé és a hitben erósítóvé.

2,29-36: „Testvéreim, férfiak, szabad nyilván szólnom elóttetek Dávid

pátriárkáról, hogy ó meghalt és eltemettetett, és az ó sírja mind a mai napig
minálunk van. Próféta lévén azért, és tudván, hogy ísten neki esküvel rrieges-
küdott, hogy majd az ó ágyékának gyümolcsébó! támasztja a Krisztust test
szerint, hogy helyezze az 6 királyi székébe; elóre látván ezt, szólott a Krisz-
tus feltámadásáról, hogy nem marad a halottak kôzôtt, sem az O teste rotha­
dást nem fog látni. Ezt a Jéz.ust feltámasztotta Isten, minek mi mindnyájan
tanúbizonyságai vagyunk. Annakokáért Isten jobbja által felmagasztaltat-
ván, és a megígért Szent Szellemet megnyervén az Atyálól, kitôltôtte ezt,
amil ti most láttok és hallotok. Mert nem Dávid ment fel a mennyors/ágba;
hiszen ó maga mondja: Momita az Úr (Küriosz) az én Uramnak: ülj az én
jobb kezem felól, míg vetem ellenségeidet lábaid alá zsámolyul. Bizonnyal
tudja meg azért Izráel egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette Ót az Isten,
azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.”
Fon tos figyelnünk arra, ahogy Péter apóstol az eljovendo Messiást az
írásból bizonyítja: csak ily módon tudja népének fiait, kiváltképpen pedig
azokat, akik a Messiás eljovendo országában reménykedtek, megnyerni Jé­
zus számára, aki az ó Megváltójuk és az egész világ Megváltója. Az Ószovet-
ségtól függetlenített evangélium - ahogyan azt a mai keresztyénség megszok-
ta - üdvtorténetilcg a levegóben lebeg. Péter volt a megfeleló ember arra,
hogy az Ószovetségben jártas honfitársai és a keletkezóben levó Gyülekezet
kózótt a kapcsolatot megteremtse. így teljesedik be az Úr szava: „Te Péter
vagy (a kósziklához tartozó), és ezen a kósziklán (petra) építem fel az én
Gyülekezetemet” (Mt 16,18). Minden igyekezetével azon volt, hogy az írás­
ból bebizonyítsa: a zsidók által megfeszített Jézus valóban az ó Megváltójuk
és Üdvozítójük, amit Isten igazolt a feltámasztás által, aminek ók mindnyá­
jan a tanúbizonyságai. Dávid királynak, mint elóképnek a torténete által tet­
te Péter nyilvánvalóvá, hogy a dávidi ígéretvonal beteljesülése csak Jézusnak
a halálból tortént feltámadása által vált lehetségessé. Ez a nyilvános írásma-
gyarázat találó és meggyózó volt. Hiszen Dávid meghalt, és eltemették. Sírja
mindaddig, pünkosd napjáig, a zsidóknál volt. A húsvéti nagy események
nélkül nem lehetett volna igazi pünkosd sern, és akkor az egész pünkosdi lel-
kesedés végzetes illúzió lenne, eltérés az üdvtorténeti vonaltól, és beteges ra-
jongás.
Dávid maga a prófétai Szellemben elóre látta és hirdette Krisztus feltá-
madását, és azt, hogy nem maradhatott a halottak birodalmában (hádész),

18
sem a teste nem lâthatott rothadâst. „Ezt a Jôzust feltâmasztotta Isten, mi-
nek mi mindnyâjan tanubizonysâgai vagyunk. Annakokâért Isten jobbja al­
lai felmagasztaltatvân, és a megigért Szent Szellemet megnyervén az Atyâ-
tôl, kitôltotte ezt, amit ti most iâttok és hallotok.” Errôl mindnyâjan meg-
gyôzôdhettek. „Mert nem David ment fel a mennyorszâgba” (Isten dicsôsé-
ges trônusânak helyére). Krisztus mennybemenetele volt a pünkôsdi esemé-
nyek elôfeltétele a fôldôn. Krisztus fôlemeltetése a kirâlyi székre: az osszes
istenellenes hatalmak feletti gyôzelmének ünnepélyes eiismerése. Az Ur Is­
ten igy szôlt: „ Ülj az én jobbkezem felôl, mig vetem ellenségeidet lâbaid
ala zsâmolyul. Ez volt a Megfeszitett legnagyobb diadaîa. Péter ezzel a fel-
szôlitâssal zârja beszédét: „Bizonnyal tudja meg azért Izrâel egész hdza,
hogy Urrâ és Krisztussâ tette Ot az !sten, azt a Jézust, akit ti megfeszitette-
tek. ” Felhivâs volt ez a megtérésre és az Ur elôtt valô meghôdolâsra.

2,37-41: „Ezeket pedig mikor hallottâk, sziviikben megkeseredtek; és

mondtâk Péternek és a tobbi apostolnak: Mit cselekedjünk, lestvéreim, férfi-
ak? Péter pedig mondta nekik: Térjetek meg és meritkezzetek alâ mindnyâ­
jan a Jézus Krisztusnak nevében a bünôk bocsânatâra, és veszitek a Szent
Szellem ajândékât. Mert tietek az igéret s a gyermekeiteké és mindazoké,
akik messze vannak, valakiket csak clhiv magânak az Ûr. a mi Isteniink. Sok
egyéb beszéddel is buzgôn kérte és intette ôket, mondvân: szakasszâtok el
magatokat e gonosz nemzetségtol! Akik azért ôrômest vették az ô beszédét,
alâmeritkeztek; és hozzâjuk csatlakozott azon a napon mintegy hâromezer
lélek.”
Péter pünkôsdi prédikâciôjânak hatâsa âtütô erejü volt. Ha részletesen
megvizsgâljuk ezt az igehirdetést, feltünik, hogy hiânyzik belôle mindaz,
amihez napjainkban az evangélizâciôknâl vagy ébresztési igehirdetéseknél
liozzâszoktunk. Péter apostol gondosan kerüit minden lâttatôs, lelki-érzelmi
râhatâst, hogy ezzel erôszakolja ki hallgatôi pillanatnyi dôntését. Ehelyett
mindent magâtél az igéret élô igéjétôl vârt, amely kétélü éles kardkônt elhat
a lélek és szellem, valamint az izek és velôk megoszlâsâig, aki megitéli szi-
vünk minden gondolatât és indulatât, és aki elôl egyetlen teremtmény sines
elrejtve, hanem minden nyilvânvalô a szeme elôtt (vô. Zsid 4,12-13).
„Ezeket pedig mikor hallottâk, szivükben megkeseredtek " - azaz a beszéd
sziven talâlta ôket. Ez az âthatô fâjdalom megnyitotta bezârt szivüket, ugy-
hogy hatni tudott bennük az Ige. Az eredmény egy ôszinte kérdés: „Mit cse­
lekedjünk, lestvéreim, férfiak?” Mint igazi zsidôk, a cselekedetekre helyez-
ték a hangsulyt. Péter vâlasza nagyon tanulsâgos, inert az ember nem igazul
meg a tôrvény cselekedetei âltal, egyâltalâban semmiféle sajât cselekedet âl-
tal, hanem csak a sziv belsô megvâltozâsa ütjân, amelyet egyedül az élô, hir-
detett Ige tud munkâlni. Ezért vâlaszol igy Péter: „ Térjetek meg ” (metanoia
= az érzület, gondolkodâsmôd megvâltoztatâsa), azaz engedjétek magatokat
megajândékozni egy alapvetôen ûj érzés- és gondolkodâsmôddal. „Es merit­
kezzetek alâ mindnyâjan a Jézus Krisztusnak nevében a bünoknek bocsâna­
târa! M (szô szerint: merüljetek bcle a büneitek bocsânatâba). Figyelemre

19
méltó, hogy nem azt mondja: „...hogy üdvózüljetek”, hanem: „és veszitek a
Szent Szellem ajándékát”. Mert pünkósdkor erról volt szó.
„Mert tietek az ígéret és a gyermekeiteké, és mindazoké, akik messze van-
nak”(szó szerint: a távoli messzeségig). íme, egy valóságosan Izráelnek szóló
ígéret; mert a messze lcvók itt még korántsem jelentik a pogányokat vagy a
nemzeteket. A pogányoknak szóló evangélium majd Pál és munkatársainak
sajátos missziója lesz. Hogy késóbb, az évszázadok folyamán a zsidókat vé
gill is teljesen mellózték, az végzetesen hibás fejlódéshez vezetett.
„Valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. ” Hogyan viszonyul
ez az ige az egész Izráel számára szóló ígérethez? Hisz a Roma 11,26-ban
meg van írva: „Es így az egész Izráel megtartatik”. Ez Isten igazságszolgálta­
to útjainak egyik titka (25-36. v.): „A megkeményedés Izráelre nézve rész-
ben tórtént, ameddig a pogányok teljessége (pléróma = teljes érettség) be-
megy. És így az egész Izráel megtartatik”. Isten azokat hívja el Izráelból,
akiknek részük van a teljes pünkósdi bizonyságtétel sajátos izráelita áldásí-
géretében. Pál azt mondja a Roma 11,13-14-ben: „...a szolgálatomat dicsóí-
tem, ha ugyan felingerelhetném (féltékennyé tehetném) az én testvércimet
(véremból valókat), és megtarthatnék kózülük némelyeket”.
„Sok cgyéb bcszéddel is buzgón kérte és intette óket, mondván: Szakasz-
szátok el magatokat e gonosz nemzetségtól!” Vajon Péternek volt-e már ek-
kor határozott sejtelme Izráel megkeményedéséról, és a nemzetek jovendó
elhívatásának idejéról? Mindenesetre, mert ez deriil ki világosan az evangé-
liumi mozgalom jóvóbeli alakulásából, amikor Péter apóstol visszavonult ve-
zetói szolgálatából, és átengedte a Gyülekezet vezetésében az elsóbbséget
Pálnak, a nemzetek apostolának.
„Akik azért órómest vették (apodekhcszthai) az o beszédét, alámerítkez-
tek." Figyelemre méltó ez a kifejezés: „vették, befogadták a beszédét”. így
kezdódott a Gyülekezet élete Izráel talaján. Ezt a békés idószakot keserves
harcok hosszú idószaka kóvette. Erról majd még késóbb hallunk. Az elsó
pünkósd hatalmas eredménnyel zárult. „É s hozzájuk csatlakozott azon a
napon mint egy háromezer lélek. ” Hogy ezek mind még azon a napon aláme-
rítkeztek, vagy pedig folyamatosan, kiilónbózó helyeken, pl. a Kidron patak-
jánál, azt nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy nem volt „nagyüzemi kereszte-
ló”. Sokkal inkább valószínü, hogy minden egyes bemerítkezóvel lelkigondo-
zói beszélgetést 1‘olytattak, és ez idót kívánt. Lukács itt csupán azt akarta
megmutatni, hogy milyen hatalmas eredménye volt a pünkósdi evangélium
hirdetésének. Háromezren csatlakoztak hozzájuk.

2,42-47: „És foglalatosak voltak az apostolok tanításában és a kózósség-

ben; a kenyérnek megtorésében és a kónyórgé$ekben. Támadt pedig minden
lélekben félelem, és az apostolok sok csodát és jelt tettek. Mindnyájan pedig,
akik hittek, együtt voltak, és mindenük kózós volt. És jószágukat és vagyonu-
kat cladogatták, és szétosztogatták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek
szüksége volt. És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és meg-
tórve házanként a kenyeret, részesedtek eledelben órómmel és tiszta szíwel,

20
 dicsérve Istent és az egész nép elótt kcdvességet lalálva. Az Úr pedig minden
napon szaporította a gyülekezetet az üdvózülókkel.”
Feltárul elóttünk az ósgyülekezet csodálatos képe. ,,Foglalatosak vol-
tak”, azaz állhatatosan kitartottak (proskarterein). Hüek maradtak es ossze-
tartottak. Az igazi hívóknek mindenkor ez az alapmagatartásuk. Nem enged-
ték, hogy a tanítások külónbózó szelci idc-oda sodorják óket. Az ósszetartó
eró a teljes igazság mélyebb megismerésére irányuló kózós tórekvés volt, és a
tanultak gyakorlatban való megélésének igyekezcte. Lukács négy dolgot ne-
vez meg, amelyben elmélyülni, és amit gyakorlatban megvalósítani kívántak:
az apostolok tanítása (didakhé), és a kózósség: a kenyér megtórése és a kó-
nyórgés. Az apostolok tanítása mindenekelótt nem igehirdetés, hanem sze-
mélyes lelki gondozás útján tórtént, a Szentírásba való mélyebb bevezetés
által. Ez áll az elsó helyen, megelózve a kozósségi élet (koinonia) égetó prob-
lémáit, a kenyér megtórését és az imaélet ápolását. A Szentírás oktatásánál
az Ige itt még csupán az apostolokat említi meg. Ez az elsó idókben termé-
s/.etes volt. A tórténelem késóbbi folyamán azonban ez a szolgálat egyre in~
kább általánossá vált. A tanítványok tanítókká lettek. A z asztalok kórüli
szolgálatot is ki kellett építeni a szilkségleteknek megfelelóen. És itt nem az
úrvaesorai kózósségról van szó, hanem a szeretetvendégség (agapé) alkalmá-
val a kenyér kózós megtóréséról. Külónós súlyt helyeztek a kózós imádság
(ípolására, s arra, hogy az imádásba torkoll jon. Az egészet a kózósség fo -
galmában (koinonia) - mint istcntiszteletet és felebaráti szeretetet - foglal-
hatjuk óssze. A kozósségi élet célja és lényege nem az élvezés, hanem a szol­
gálat, szent szolgálat a mindennapi életben és az egymással való kapcsolat-
ban.
„Támadt pedig minden lélekben féle le m ”, mégpedig nem rabszolgaíele-
lem és rémület, hanem szent félelem, azaz aggodalom, hogy csak semmit se
csináljanak helytelenül a gyiilekezet és a kózósség kialakulása során. Ehhez
járult még a sok je l és esoda, amely az apostolok által tórtént. Ezeknek a
csodáknak átélése hozzásegítctte óket ahhoz, hogy állhatatosak maradjanak
életük és hitiik ilyen teljesen megváltozott kóriilményei kózótt.
„Mindnyájan pedig, akik hittek, egyiitt voltak (epi to auto) és mindenük
kózós volt. ” Ez volt hitiik és kozósségi életük teljes megfordulásának és meg-
iijulásának ismertetójele. Amellett szükségcssé vált egy Jstennek tetszó jó-
vátétel az eredeti, Izráel számára rendelt birtoklási rend területén. Esze-
rint minden izráelitának megvolt a maga meghatározott, elidegeníthetetlen
osztályrésze. Tehát minden jogtalanul birlokolt tulajdonl és vagyontárgyat
(ktémata, hüparkszeisz) eladtak, és árál szétosztották azok kózótt, akik
szükséget láttak. „És jószágukat és vagyonukat eladogatták, és szétosztogat-
(ák azokat mindenkinek, arnint kinek-kinek szüksége volt.” Nem volt tehát
szó tulajdonképpeni értelemben vett vagyonkózósségról, mint tórvényilcg
megállapított rendról, sem mózesi, sem újszóvetségi értelemben (ez utóbbi
általános világi szociális vagyonrendezéshez vezetett volna), hanem Isten
Szellcme által indított újszerü és ónkéntes magatartásról a vagyonnal szem-
ben egyállalán. Azt akarták, hogy ne legyen se bóvólkódó, se pedig szükólkó-

21
dô kôzôttük. Tulajdonképpen fôldi szükséget scnkinek sem volt szabad szen-
vednie. Ahol inség volt, ott azonnal testvéri segitséget nyujtottak.
„És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtôrve hâ-
zanként a kenyeret. ” Mintaszerü rendje és ugyanakkor példâs elkülônitése
volt ez a templomi istentisztelctnek és a megemlékezés vacsorâja hâzankénti
megtartâsânak. Hüségesen részt vettek ezutân is a zsidô templomi istentisz-
teleteken, és elkerülték egy uj szekta létesitését, mikôzben a tulajdonképpe-
ni kenyértôrést hâzanként gyakoroltâk.
„Részesedtek az eledelben ôrômmel és îiszta szivvel. ” Még a hétkôznapi
élctük kôzônséges megnyilvânulâsai is, olyanok, mint az evés és ivâs, egészen
üj, szinte istentiszteleti jelleget ôltôttek. Az eledelben mindenki megkapta a
maga részét, amclyet mint Istentôl nyert részesedést, ôrômmel és tiszta sziv-
vel fogyasztott el. Ez volt a hàz mély boldogsâgânak és békesscgének ûj alap-
ja. „Dicsérve Istent." Minden arra szolgâlt, hogy Istennek, minden jô ado-
mânyozôjânak, a dicsôségét egyre hatalmasabban hirdessék. Az ilyen rnaga-
tartâs a legjobb „propaganda” Jézus szâmâra. Ezért talâltak az egész nép
eldtt kedvességet, és nyitott ajtôkat az evangélium szâmâra. A szô igaz értel-
mében vctt kcgyelmi ido volt ez Izrâel részére.
„Az Ür pedig minden nap szaporîtotta a gyülekezetet az iidvôzülôkkel.”
A gyülekezet kifclé valô nôvekedésél Lukács nem emberi fâradozâs gyü-
molcsének, hanem cgyediil az Ür munkâjânak tulajdonitja. A naponkénti
gyarapodâs nyilvân azt jelenti, hogy nem mult el nap anélkiil, hogy valakit
meg ne nyertek volna az Ür szâmâra. Az idôrôl idôre tartott un. evangôlizâ-
ciô, pl. évente, idegen a Biblia szcllemétôl.

3,1-10: „Péter és Jânos pedig együtt mentek fel a templomba, az imâdko-

zâs ôrâjâra, kilencre. És hoztak egy embert, aki anyjânak méhétôl fogva sân-
ta volt, kit minden nap le szoktak tenni a templom kapujânâl, amelyet Ékes-
nek neveznck, hogy kérjcn alamizsnât azoktôl, akik bemennek a templomba.
Ez mikor lâtta, hogy Péter és Jânos a templomba akarnak bcmenni, kért lô-
lük alamizsnât. Péter pedig, mikor Jânossal együtt reâ tekintctt (szô szerint:
beléje tekintctt), azt mondta: Nézz mireânk! Az annakokâért figyelt râjuk,
remélvén, hogy kap valamit tôliik. Péter pedig azt mondta: Ezüstôm és ara-
nyam nincsen nekem (nem âll rendelkezésemre); hanem amim van, azt adom
neked: a Nâzâreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és jârj! Es ôt jobb kezénél
fogva felemelte: és azonnal megerôsôdtek a lâbai és bokâi. És felszôkvén
megâllt és jârt, és bernent velük a templomba, jârkâlva és szokdelve és di­
csérve Istent. És lâtta ôt az egész nép, hogy jâr és dicséri az Istent: és megis-
merték, hogy ô volt az, aki alamizsnâért ült a templom Ekes-kapujâban; és
megteltek csodâlkozâssal és azon valô âlmélkodâssal, ami tôrtént vele.
A Gyülekezet izrâeli talajon valô nôvekedésének eme iijabb elôrehaladâ-
sânâl ismét Péter vitte a szôt. Jânos is vele volt ugyan, de nem mint hangadô,
noha erre képes lett volna. A szent fegyelem finom vonâsa volt az, hogy Jâ­
nos a hâttérben maradjon, és igy ne tâmadhasson féltckeny rangviszâly az
apostolok kôzôtl. A testvéri kozôsség egészséges fcjlôdésére nézve ez dôntô

22
 fontosságú volt. Az evangéliumi mozgalom további terjedésének alapvetó
l'eltételéhez tartozott az is, hogy Isten jelek és csodák által igazolja a nép
elött az evangélium hirdetöit (vö. Mk 16,17.18.20). Ezt Pétcr bizonyára tud-
ta, és mert is ennek megfelelóen cselekedni a Szent Szellem vezetése szerint.
Ennek folismerése hozzátartozik a szellemi nôvekedéshez. A külsó helyzet
teljesen új és homályos volt.
A szentélyhez vezetö Ékes-kapuban ülö santa fé r fi a teljes emberi tehe-
tetlenség képe. Hogy segiteniök kell rajta, azt azonnal látták az apostolok;
mert a béna ember az útjukban feküdt, ahogy befelé mentek volna. Számuk-
ra nem létezett puszta véletlen, és ha részvétlenül és tétlenül elmennek mel-
lette, ezzel hitbeli elhívatásukat tagadták volna meg.
Péter és János az imaórán készültek részt venni a templomban. Az aposto-
li korban naponta három imaórát tartottak, reggel a nap harmadik órájaban,
déiben a hatodik, és délután a kilencedik órában. Ez utóbbi a mi délutáni há­
rom óránknak felelt meg. Az apostolok terhesnek is tarthatták volna azt,
hogy a sánta feltartja óket, mikor tovább akarnak menni. Csakhogy éppen ez
nem tôrténhetett meg. Ezzel tônkretették volna a tanúságtételüket. Néhány
odavetett pénzdarabbal elintézni a béna koldust, ez sem lett volna megoldás.
Mit tegyenek hát? Nem maradt más hátra, mint hitben vállalni a csodatétel
kockázatát. Mikôzben Péter felszólította a sántát, hogy figyelmesen nézzen
rá és Jánosra, kimondta a döntö csodát cselekvo hatalmas igét: „Ezüstöm és
aranyam nincsen nekem, hanem amim van, azt adorn neked: a Názáreti Jé-
zus Krisztus nevében kelj fe l, és járj. ” A két lehetóség közti dôntés rövid
volt és határozott. Péter mindent kockára tett, amikor kimondta: „A Názá­
reti Jézus Krisztus nevében kelj fe l és já rj." Ezzel valóban odaadta mind-
azt, amije volt (ekhein). Ami valóban rendelkezésére állott Péternek, az több
volt, mint arany és ezüst. Pál apóstol azt mondja Krisztus szolgáiról a 2Ko-
rintus 6,10-ben: „Mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint semmi nélküí
valók, de mindennel bírók” (katekhein).
„És öt jobb kezénél fo g va felemelte. ” A szóhoz járul a szolgáló szeretet
segitö tette, a gyönge hit támasza. A jobb kéz a cselekvo, az erós kéz, míg a
bal a gyongébb, az elfogadó. „És azonnal megerösödtek a lábai és bokái. "
Mit érezhetett akkor az a szánalomra méltó ember! Alighogy megérezte a
nagy változást nyomorult testében, felujgrott, állt és járt. Azt tette, amit soha
életében nem tanult. Ez a hit csodája. Es bernent velük a templomba, járkál-
va és szökdelve és dicsérve Istent. Nem úgy tett, mint a kilenc meggyógyított
bélpoklos, hanem mint az egy, aki visszafordult és dicsóséget adott Istennek
(Lk 17,17-18). így a béna férfi meggyógyítása valóságos kettós csodává és
tanúságtétellé lett.
„És megismerték, hogy ö volt az, aki alamizsnáért ült a templom Ékes-
kapujában.” A templom elócsarnokában istentiszteletre összegyülekezett
nép, valamint a különbözö helyiségekben imádkozók számára ez bizonyság-
tételt és hitvallást jelentett. A hatása leírhatatlan volt, és az ébredesi moz­
galom hatalmasan terjedt.

23
 „Es megteltek csodâlkozdssal és azon valô âlmélkodâssal, ami tôrtént
vele. ” Az âlmélkodâs szô gôrôg ercdetije „eksztaszisz”. Van tehât szent, ls-
tent dicsôitô eksztâzis is, amelyet neni tarthatunk érzéki csalôdâsnak. Az
ilven, csodâkkal kisért ébredés valôban biblikus, és az evangélium terjedésé-
re dôntô jelentôségü volt akkor is, és az ma is.

3,11-16: „Mikor pcdig ragaszkodott Péterhez és Jânoshoz az a sânta, aki

meggyôgyult, az egész nép âlmélkodva ôsszefutott hozzâjuk a tornâcba,
amely Salamonénak ncvcztetik. Mikor pedig ezt lâtta Péter, ezt mondta a
népnek: Izrâel férfiai, mit csodâlkoztok ezen, vagy mit néztek mircânk,
mintha tulajdon erônkkel vagy jâmborsâgunkkal müveltük volna azt, hogy ez
jârjon? Abrahâmnak, Izsâknak és Jâkôbnak Istene, a mi atyâinknak Istene
megdicsôitette az Ô Fiât, kit ti elârultatok és megtagadtatok Pilâtus eldtt,
noha o ugy itélt, hogy elbocsâtja. Ti pcdig azt a szentet és igazat megtagadtâ-
tok és kivântâtok, hogy a gyilkos ember bocsâttassék el nektek, az élet feje-
delmét pedig megoltétek; kit Isten feltâmasztott a halâlbôl, minek mi va-
gyunk bizonysâgai. És az Ô nevében valô hit âltal erôsitette meg az Ô neve
ezt, akit lâttok és ismertek; és a hit, amely Ôâltala van, adta neki ezt az épsé-
get mindnyâ jatok szeme lâttâra.”
Péter ismét csak vâdlôként kénytelen fellépni. Ezüttal olyan cmberekkel
szemben, akiket az evangéliumi mozgalom megragadott, s most készültek a
mâsik szélsôséges tulzâsba esni: az ember istenitésébe. Ez az esct lényegesen
sulyosabb, mivel Istenl megfosztja az egyedül Ôt megilletô dicsôségtôl. Ez
ellen kénytelen Péter teljes hatârozottsâggal fellépni. A templomudvarban
ôsszegyülekezett, megrendüll nép most Salamon tornâca elôtt tolong. A tô-
meget valldsi sokkhatàs érte, amit a meggyôgyitott, Péterhez és Jânoshoz
ragaszkodô sânta hite okozolt, nyilvânos bizonysâgtétele és hitvallâsa âl­
tal. Olyan jelenség ez, amely nehezen magyarâzhatô, de amellyel ûjra meg
ujra talâlkozhatunk a vallâsos tômegmozgalmak idején.
„Mikor pcdig ezt lâtta Péter, ezt mondta a népnek. ” Erre a tômegde-
monstrâciôra Péter nyilvânos beszéddel felel. Bizonyâra ez az alkalmas har-
ci eszkôz a vallâsos tôrnegpszichôzis ellen. Élesen és hatârozottan utasit
vissza minden emberdicsôitést és nagyzâsi hôbortot. A vâgy, hogy nagy em-
bereket mint hôsôket istenitsenek, az egyhâztorténelem sorân gyakran veze-
tett hitvitâkhoz, sot vallâshâborûkhoz. Péter mindennek azonnal hatârozot­
tan elejct akarja venni.
„Izrâel férfia i, mit csodâlkoztok ezen, vagy mit néztek mireânk, mintha
tulajdon erônkkel vagy jâmborsâgunkkal müveltük volna azt, hogy ez jâ r­
jon?" Emberi hôsiesség vagy un. vallâsos nagysâgok bâmulâsa szinte kiirtha-
latlan, hacsak az igazân nagy hivôk nem tiltakoznak ellene hatârozottan. Pé­
ter és Jânos ilyen értelemben nagyok voltak, akik ônmaguktôl elutasitottak
minden dicsôséget, és egyedül Istent magasztaltâk.
„Abrahâmnak, Izsâknak és Jâkôbnak Istene, a mi atyâinknak Istene
megdicsôitette az Ô Fiât, Jézust. ” Ezzel mindjârt a dolog Iényegére tér. Ez
az a kôzpont, amely kôrül az egész üdvtôrténet forog. M ilyen jô, hogy Péter

24
felismerte azt. Azonnal ügyesen hârit egy telibe talâlo ellentâmadâssal: âru-
Iâssal és tagadâssal vâdolja a népet akkor, amikor Pilâtus szabadon akar ta
Jézust bocsâtani. „Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtâtok, és kivân-
tâtok, hogy a gyilkos ember bocsâttassék el nektek.Az élet fejedelmét pedig
rnegôltétek. ” Bizony, ez gyilkossâg volt a lcgnagyobb mértékben. Péter ezért
isten itéloszéke elé szôlitja Izrâelt. És hogy hangzott isten itélete? „Akit i s ­
ten feltâmasztott a halâlbôl, minek mi vagyunk bizonys âg a i”. Jézus perében
İsten birôi dôntése az volt, hogy feltâmasztotta Jézust a halottak közül. Pal
szerint az ilyen birôi dôntés méltô az imâdatra. Ezt irja a Rôma 11,33-34-
ben: „O isten gazdagsâgânak, bôlcsességének és tudomânyânak mélysége!
Mely igen kikutathatatlanok az; Ö itéletei, és kinyomozhatatlanok az Ö utjai!
Mert kicsoda ismerte meg az Ur értelmét? Vagy kicsoda volt neki tanâcso-
sa?”
isten azzal, hogy Jézust feltâmasztotta a halottak közül, kettôs itéletet ho-
zott: halâlos itéletet a régi Izrâel szâmâra, és élet itéletét az uj Izrâel szâmâ-
ra.
„...minek mi vagyunk bizonysâgai." A hivôk bizonysâgtételének alapja és
lartalma mindig Jézus fcltâmadâsa a halottak közül.
„Es az O nevében valô hit ait al erösitette meg az Ö neve ezt, akit Idttok
és ismertek; és a hit, mely Odltala van, adta neki ezt az épséget mindnyâja-
tok szeme lâttdra.” Ime, igy tett élô tanûbizonysâgot a meggyôgyitott és hit-
re julott sânta koldus.

3,17-26: „De most, testvéreim, tudom, hogy tudatlansâgbôl cselekedte-

tek, miképpen a ti fejedelmeitek is. isten pedig, amikröl eleve megmondotta
minden prôfétâjânak szâja âltal, hogy a Krisztus elszenvedi, ekképpen tôl-
tôtte be. Bânjâtok meg azért, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti büne-
itek, hogy igy eljôjjenek a felüdülés idôi az Ûr szinétôl. És elküldje Jézus
Krisztust, aki nektek elôre hirdettetett, kit az égnek kell magâba fogadnia
mind az idôkig, mig ujjâteremtetnek mindenek, amikröl szôlott isten min­
den szent prôfétâjânak szâja âltal eleitöl fogva. Mert Môzes ezt mondolta az
atyâknak: Prôfétât tâmaszt nektek az Ur, a ti Istenetek, a ti testvéreitek kö­
zül, mint engem; azt hallgassâtok mindenben, amit csak szôl nektek. Lesz pe­
dig, hogy minden lélek, amely nem hallgat arra a prôfétâra, ki fog irtatni a
nép közül. De a prôfétâk is mindnyâjan, Sâmueltôl és a következöktöl fogva,
akik csak szôltak, e napokrôl jövendöltek. Ti vagy tok a prôfétâknak és a szô-
vetségnek fiai, ainelyet isten szerzett a mi atyâinkkal, mondvân Âbrahâm-
nak: és a te magodban megâldatnak a fold nemzetségei mindnyâjan. isten az
Ô Fiât, Jézust, elsôsorban nektek tâmasztvân elküldte Öt, hogy megâldjon ti-
teket, mindegyikötöket megtéritvén büneitekbôl.”
Miutân Péter elôzôleg kimutatta a megtérés szükségességét, itt most fel-
mutatja a megtérés és bünbocsânat lehetôségét. Ahhoz, hogy isten itéletét és
iidvözitö ûtjât egyâltalâban megôrtsük, alapvetô érzületi vâltozâsra van
szükség. A meggyôgyitott sânta koldus bizonysâgtevô csodâjânak ez volt a
mélyebb célja és értelme.

25
 „De most, testvéreim, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mikép-
pen a ti f ejedelmeitek is. ” A tudatlansâg nem mentség ugyau a bünôs ember
számára, de olyan ok, amely Istent üdvözitö cselekedetre inditja. Ennyiben
léteznek enyhilô kôrülmények a tudatiansâgban cselekvo ember számára. A
„fejedelmek” (arkhontesz) ugyanigy tudatlanul cselekedtek Jézussal, a bü-
nösök Megváltójával. Ebbol a szempontból nézve mindnyàjan „atyafiak”,
akik az apostolokkal egyiitt nagy testvéri közösseget alkottak. Péter szivböl
fakadó szereteltel rnondja öket ,,atyámfiai”-nak. „isten pedig, amikröl ele­
ve megmondotta nünden prófétájának szája által, hogy a Krisztus elszen-
vedi, ekképpen töltötte be. ” Az evangéliumhirdetés magva Krisztus kereszt-
jcnek szükséges voila a világ üdvozítéséhez. Ez a paradox mondât a legdrá-
gább és legvigaszlalóbb igazságot tartalmazza.
„Bánjátok meg azért és térjetek meg ” - ez minden evangélizációs és ébre-
dési igehirdetés lo témája. Nem azt jelenti, mintha az ember akaratának
megfcszítésétól függene az üdvôsség (vö. Jer 31,18: „téríts meg engem, és
megtérek”). Mi a kovetkezménye az üyen gyökeres átváltozásnak?/! bün el-
tôrlése több a puszta bünbocsánatnál vagy a bün be nem számításánál; jelen-
ti sokkal inkább a bün tel jes eltôrlését, kioltását, megsemmisítését. Ezt pedig
csak İsten teheti meg, éspedig teljcsen tórvényes úton, miközben a nagy vá-
doló, a Satán - a kôltségek viselésére kötclezetten - elvesztette hatalmas pö-
rét, és miután isten Báránya teljcsen kifizette büneinkcrt a váltságdíjat: drá-
ga vérét.
„Hogy így eljöjjenek a felüdülés idei az Úr színétol." Olyan lesz az
egész, mint amikor valaki fellélegzik, felüdül, és úgy várja az Úr visszajöve-
telét.
„Míg újjáteremtetnek mindenek, amikröl szólott az isten minden szent
prófétájának szája által. ” Mit jelcnt ez? Nem egy korábbi állapot visszaál-
lítását, hanem minden dolgok megíijulását, az Izráel áldásígéretein messze
túlmenoen az egész mindenség megújulását, amelyre a teremtett világ sóvá-
rogva vár isten gyermekeinek dicsoséges szabadsága által (vö. Róm 8,21).
Hogy ez az állapot milyen lesz, azt most még elképzelni sem tudjuk; mert
„amiket szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem gondolt,
amiket isten készített az Öt szeretöknek. Nekünk azonban isten kijelentette
az Ó Szelleme által: mert a Szellem mindeneket vizsgál, még isten mélységeit
is” (vö. 1Kor 2,9-10).
Beszéde végén Péter emlékeztet Mózes szavára: „Prófétát támaszt nektek
az Ur, a ti Istenetek, a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok
mindenben, amit csak szól nektek. ”Hogy ki lehet ez a próféta, azt Péter nem
rnondja meg, sem az 5Mózes 18,18 ahonnan az idézet származik. Nyilván
azonban Krisztus az, ha az egész 3. fejezetet nézzük a maga ôsszefüggésében.
Mózes onmagához hasonló prófétát ígért, akire majdan hallgatniok kell, és
erról jövendöltek késóbb is a próféták, Sámueltól kezdve mindvégig. Hogy ez
a próféta, akiról itt olyan részletesen van szó, sokáig megórizte az „inkogni-
tó”-ját, annak nyilván megvolt a maga oka. Es hogy Jézus is ezt tettc, azt

26
megtudjuk az evangéliumokból. A tanítványok számára ez rejtély volt, de ez
is az ó nevelésüket szolgálta (vó. Mt 13,10 kk.).

4,1-12: „Míg ók azonban a néphez szóltak, odaléptek hozzájuk a papok es

a templom feliigyelóje és a sadduceusok, neheztelvc amiatt, hogy ók a népet
tanítják, és hirdetik a Jézusban a halálból való feltámadást; és rájuk vetették
kezüket, és vetették óket órizet alá másnapig, mert már este volt. Sokan pe-
dig azok kozül, akik hallgatták az Igét, hittek; és lett a férfiak száma mintegy
ótezer. Másnapra ósszegyííltek azok fejei, vénei és írástudói Jeruzsálembe,
és Annás, a fópap, és Kajafás és lános és Sándor, és akik csak fópapi nemzet-
ségbeliek voltak. Es rnikor óket a kózépre állították, tudakozták: Micsoda
hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt? Akkor Péter, Szent
Szellemmel megtelve azt mondta nekik: Nép fejedelmei és Izráel vénei! Ha
mi, e mai napon egy nyavalyás emberrel való jótétemény felól hallgattatunk
ki, mi által gyógyult meg ez: legyen tudtotokra mindnyájatoknak, és az Izráel
egész népének, hogy a Názáreti Jézus Krisztusnak nove által, akit ti megfe-
szítettetek, kit Isten feltámasztott hallottaiból, az által áll ez tielóttetek ép-
ségben. Ez ama kó, amelyet ti építók mcgvctettetek, mely lett a szegelet fejé-
vé. És nincsen senkiben másban üdvósség, mert nem is adatott az. emberek
kóz.ótt az ég alatt más név, amely által kellene nekünk megtartatnunk.”
A gyiilekezet egyelóre még békességben élt és nóvekedctt, és az egész nép
elótt kedves volt, de az ósellenség csak alkalomra várt, hogy a békességet
megzavarja. A gyülekezet életében vannak nyugalmas idószakok, de ezek
nem sokáig tartanak ebben az istentelen világban. Izráel népe kózótt ennek
az ellcnségcskedésnek mindig vallásos színezete volt. Most a laza erkóicsü,
sadduceusokhoz tartozó papok, továbbá a korrupt fópapi család a lévila
templomórséggel egyetemben iizent hadat pünkósd gyülekezetének. A sad-
duceusokat az háborította fel, hogy az apostolok Jézus feltámadásáról tettek
bizonyságot, ók ugyanis nem hittek a feltámadásban. A fópapok pcdig, mint
magas tisztség hordozói, nem türhették el, hogy az apostolok, ezek az egysze-
rü, tanulatlan emberek a népet tanítsák, mert erre ók teljesen illetéktelenek
voltak. Az apostolok eljárását beavatkozásnak tartották a papi rend kiváltsá
gaiba.
„Es rájuk vetették kezüket, és órizet alá vetették óket másnapig, mert már
este v o lt.” Kíméletlenül eljárnak elleniik, figyelmen kívül hagyva a nép er-
kólcsi jogait. Ennek ellenére az evangéliumi mozgalom - amely külsó nyomás
alatt crósódik - egyre jobban terjedt.
„Sokanpedig azok kozül, akik hallgatták az Igét, hittek; és lett a fé r fia k
száma mintegy ótezer. ” Az apostolok bizonyságtételének átütó sikere lett, s
tulajdonképpen nem is maga a csoda, mint inkább az apostolok által hirde-
tett Ige (vó. 1. v.) volt a népre nagy hatással. És a hivatalos vallási hatóság
most egy emberként színre Iép: a nagytanács teljes ülést tari. Együtt vannak:
Annás, a hivatalban levó fópap, és Kajafás, a veje, továbbá a fópapi nemzet-
ségnek még két, általunk ismeretlen tagja, János és Sándor, valamint a vének
és írástudók.

27
 „És mikor ôket a kôzépre állították, tudakozták: micsoda hatalommal
vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt? Akkor Péter Szent Szellemmel
megtelve azt mondta. ” Ismét csak Péter a szóvivó, s most is a Szentírásból bi-
zonyitja, hogy az üdvôsség csakis a megfeszített és feltâmadott Jézus Krisz-
tusban adatott. Ugyanakkor elismeri, hogy bírái Izráel népének jogszerü
képviseloi.
„Ha mi, e mai napon e nyavalyás emberrel való jôtétemény fe lô l hall-
gattatunk ki, mi által gyógyult meg ez: legyen tudtotokra mindnyájatoknak
és Izráel egész népének, hogy a názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit
ti megfeszítettetek, kit Isten feltám asztott halottaiból, az által áll ez tie-
lottetek épségben. ” Eróteljes, személycs bizonyságtétellel alátámasztott
evangéliumhirdetés volt ez. Nem hiányzott belóle az ítélethirdetés sem azok-
kal szemben, akik ellenségei voltak Isten betegeket és bünôsôket üdvozíteni
akaró kegyelmének. Mindezek nagyot tévedtek és súlyosan vétkeztek. Scm-
mibe vették és elvetették azt a „kovet”, amely szegeletkóvé lett. „Es nincsen
senki másban üdvôsség; mert nem is adatott emberek kôzôtt az ég alan más
név, amely által kellene nekünk megtartatnunk. ”

4,13-22: „Mikor pedig látták Péternek és Jánosnak a szólásában való bá-

torságát, és mcgértették, hogy írástudatlan és kozônséges emberek, csodál-
koztak; meg is ismerték óket, hogy a Jézussal voltak. Mikor azonban látták,
hogy amely ember meggyógyult, velük együtt ott áll, semmit sem bírtak elle-
nük szólni. Mikor pedig óket a gyiílésból kiküldótték, tanácskoztak maguk
kozt, mondváu: mit cselekedjünk ez emberekkcl? Mert hogy nyilvánvaló cso-
da lett általuk, mindazoknak, akik Jeruzsálemben laknak, tudtukra van, és el
nem tagadhatjuk. De hogy tovább ne terjedjcn a nép kôzôtt, fenyegetéssel
lenyegessük meg óket, hogy tobbé egy embernek se szóljanak, és ne tanítsa-
nak ebben a városban. Azért beszólítván óket, megparancsolták nekik, hogy
teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében. Péter és János
felclvén, azt mondták nekik: Vajon igaz dolog-e Isten elótt, rátok hallgat-
nunk inkább, hogysem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy ami-
ket láltunk és hallottunk, azokat ne szóljuk. Amazok nem találván semmi
módot, hogyan büntessék meg óket, még megfenyegetvén, elbocsátották óket
a nép miatt, mert mindnyájan dicsóítették Istent azért, ami tortént. Mert
tobb volt negyven esztendósnél az az ember, akin a gyógyításnak ez a csodá-
ja lett.”
Az apostolok személyisége, bátor bizonyságtétele egyfelól, a csoda leta-
gadhatatlan ténye másfelól, oly eróteljes hatással volt rájuk, hogy a legfóbb
vallási hatóság tagjai tehetetleneknek bizonyultak. Ehhez járult az a korül-
mény, hogy az apostolok egyszerü, tanulatlan emberek voltak, nem pedig az
írásban jártas, tanult rabbik. Ez ámulatot keltett bennük, és a legnagyobb
zavarba hozta óket. Emlékeztek rá, hogy már korábbról ismerték óket, mint
Jézus tanítványail. Rovid elózetes kihallgatás után, amely nem vezetett meg-
nyugtató eredményhez, az apostolokat és a velük együtt beidézett meggyó-

28
gyitott koldust, akitôl terhelô tanûvallomâst reméltek, kiküldték, es zârt aj-
tôk môgôtt folytattâk a tanâcskozâst.
„Mit cselekedjünk ez emberekkel?" - ez volt a kérdés, amelyet minden-
képpen meg kellett oldaniok, mégpedig ugy, hogy Jeruzsâlem széles nyilvâ-
nossâga elôtt is megôrizzék a jog és igazsâg lâtszatât. Valôjâban semmikép-
pen sem akartâk, hogy tovâbb terjedjen a Jézusba vetett hit. Ezért megelôzô
intézkedéseket kellett tenniôk.
„De hogy tovâbb ne terjedjen a nép kôzôtt, fenyegetéssel fenyegessük
meg ôket, hogy tôbbé egy embernek se szôljanak ebben a névben. ”
Elhatâroztâk tehât, hogy szigorü hallgatâst parancsolnak râjuk, azaz
megtiltjâk nekik, hogy Jézusrôl bârkinek is szôljanak. Azutân ismét behivtâk
az apostolokat és a meggyôgyult sântât, és kihirdették nekik ezt az itéletet.
Péter és Jânos azonban nem hagytâk megfélemliteni magukat, hanem bâtran
megvallottâk hitüket.
„Péter és Jânos pedig felelvén, azt mondtâk nekik: Vajon igaz dolog-e
1st en elôtt, râtok hallgatnunk inkâbb, hogy nem Istenre, itéljétek meg! Mert
nem tehetjük, hogy amiket lâttunk és hallottunk, azokat ne szôljuk! ”
Ime az alapelv konfliktusok esetén, amikor hitbeli kérdésckkel kapcsola-
los engedelmességi kôtelezettségrôl van szô az Istentôl rendelt felsôbbségek
elôtt. Ahol ehhez az alapelvhez hiïségesen ragaszkodtak és kitartottak, ott
nem volt megâllâs, hanem erôtel jcsen virâgzott és fejlôdôtt az evangéliumi
mozgalom.
„Mert nem tehetjük... ” - akârmilyen külônôsen hangzik is, ez nem gyônge-
séget, hanem erôs hitct jelent.
<rAmazokpedig (a nagy tanâcs) nem talâlvân semmi môdot, hogyan bün-
tessék meg ôket, még megfenyegetvén elbocsâtâk ôket a nép miatt. ”
Ez az Ur ellenségeinek nyomorûsâgos szegénységi bizonyitvânya volt, Jé-
zus kôveteinek pedig dicsôséges gyôzelmi jele.
„Mert mindnyâjan dicsôitették Istent azért, ami tôrtént. Mert tôbb volt
negyven esztendôsnél az az ember, kin a gyôgyitâsnak ez a csodâja lett. ”
A férfi életkorânak feltüntetésén bizonyâra azt kell értenünk, az illetô tel-
jeskorû volt, tehât a birôsâg elôtt joggal tanuskodhatott a csodârôl, amely
rajta tôrtént,

4,23-37: „Mikor pedig elbocsâtottâk ôket, elmentek az ôvéikhez, és elbe-

szélték, amiket a fôpapok és a vének mondottak nekik. Ezek pedig, mikor
hallottâk, egy sziwel-lélekkel fôlemelték szavukat Istenhez, és azt mondtâk:
Urunk, te vagy az Isten, ki teremtetted a mennyet és a fôldet, a tengert és
minden azokban levô dolgot, ki Dâvidnak, a te szolgâdnak szâja âltal ezt
rnondottad: Miért zügolôdtak (szô szerint = büszkélkedtek, gôgôsek voltak) a
pogânyok, és gondoltak a népek (laoi) hiâbavalôsâgokat? Felâllottak a fold
kirâlyai, és a fejedelmek (arkhontesz) egybegyültek az Ür ellen és az Ô
Krisztusa ellen (Felkent)! Mert bizony egybegyültek a Te szent Fiad, a Jézus
ellen, akit te felkentél. Herôdes és Poncius Pilâtus, a pogânyokkal és Izrâel
népével, hogy véghezvigyék, amikrôl a Te kezed és a Te tanâcsod eleve elvé-

29
gezte, hogy megtörtenjenek. Most azert, Urunk, tekints a fenyegeteseikre: es
adjad szolgäidnak, hogy teljes bätorsäggal szoljäk a Te beszededet, kezedet
kinyüjtvän gyogyitäsra; es hogy jelek es csodäk törtenjenek a Te szent Fiad-
nak, a Jezusnak neve ältal. Es minekutäna könyörögtek, megmozdult a hely,
ahoi egybegyültek; es beteltek mindnyäjan Szent Szellemmel, es az Isten be-
szedet bätorsaggal szoltäk. A hivök sokasägänak pedig szive-lelke egy volt; es
senki semmi vagyonät nem mondta magäenak, hanem mindenük közös volt.
Es az apostolok nagy erövel tettek bizonysägot az Ür Jezus feltämadäsärol;
es nagy kegyelem volt mindnyäjukon. Mert szükölködö sem volt közöttük
senki: mert akik földek vagy häzak birtokosai voltak, eladvän, elhoztäk az el-
adottak ärät, es letettek az apostolok läbainäl; aztän elosztottäk az egyesek
között, amint kinek-kinek szüksege volt. Jozsef is, akit az apostolok Barna-
bäsnak neveztek el (ami megmagyaräzva annyi, mint Vigasztaläs fia), levita,
szärmazäsa szerint ciprusi, mivelhogy neki mezeje volt, eladvän, a penzt el-
hozta, es az apostolok läbainäl letette.”
Miulän Peter es Jänos apostolt elengedtek a nagytanäcs ülestermeböl,
ahoi csupa ellenseg vette öket körül, eszükbe sem jutott, hogy szemelyes biz-
tonsäguk erdekeben elmenekiiljenek a fenyegetö üldözesi hulläm eiöl. Azon­
nal az öväikhez, vagyis a hivökhöz, Jezus tanitvänyaihoz mentek, de nem
azert, hogy näluk taläljanak vedelmet es menedeket, hiszen azok ugyanügy
ki voltak tcvc a veszedelemnek, hanem azert, hogy velük együtt dicserjek Is-
tent, elmelyüljenek a profcciäkban, es hogy Istcntol iränyitäst kcrjenek a
fejlödö Gyülekezet toväbbi ütjähoz. Itt ereztek otthon magukat, itt volt a
szellemi hajlekuk. Eszükbe se jutott, hogy azon gondolkozzanak, mikent he-
lyezzek magukat es az öveiket biztonsägba. Mindent elbeszeltek az öveiknek,
amit nekik a fopapok es a nep venei mondottak. Azutän egy szivvel-lelekkel
fölemeltek szavukat Istenhez, es dicsöitettek Öt ütjaiert es kormänyzäsäert,
amelyekkel a gyülekezet iidvösseget munkälja. Hogyan kepzelhetjük ezt el?
A felirat nelküli mäsodik zsoltärt mär akkor ältaläban ügy isrnertek, mint
Dävidtol szärmazo messiäsi zsoltärt, es gyakran enekeltek a zsinagogai is-
tentiszteleteken. Ez a zsoltär melyen bcivödott Izräel valläsi tudatäba, ezert
erthetö, hogy a pünkösdi Szellemtöl äthatott imädkozo gyülekezet együtt
tudta ezt enekelni. Eleg volt valamelyiküknek elkezdeni a zsoltärt, a többiek
azonnal csatlakoztak hozzä, es lelkesen enekeltek a jol ismert szöveget es
dallamot. Nem is ez volt a különös, hanem az, hogy ez az ünneplo gyülekezet
az egesz esemenyben Isten Szent Szellemenek hiradäsät ismerte fei. Es Isten
azonnal „igen”-t es „ämen”-t mondott rä, mert hatalmasan megrendült a
hely, ahoi összegyültek. „Megmozdult a hely, ahoi egybegyültek; es beteltek
mindnyäjan Szent Szellemmel es az Isten beszedet bätorsaggal szoltak”
(31.v.). A 25-28. versekböl megtudjuk, amint a Szellem vezetese nyomän bi­
zonysägot tevö apostolok beszämoltak a birosägi tärgyaläsrol, abböl a gyüle­
kezet Izräel törtenetere vonatkozoan azonnal üj profetai lätäst nyert. Az
imädsägukban nem Isten haragjät es megtorläsät kertek az ellensegeikrc, ha­
nem üj fölkeszittetest a szolgälatra: „Adjad szolgäidnak, hogy teljes bätor-
s dg gal szoljäk a Te beszededet, kezedet kinyüjtvän gyogyitäsra; es hogy jc-

30
lek és csodâk tôrténjenek a Te szent Fiadnak, a Jézusnak neve âlta l!” Îme,
ilyen a keresztyének „bosszûja”. A Szellem nagyobb fegyverzctéért kônyo-
rôgnek, hogy bâtran hirdethessék Isten Igéjét.
>rA hivôk sokasâgânak pedig szive-lelke egy volt; és senki semmi vagyo-
nât nem mondta magâénak, hanem mindenük kôzôs vo lt.” Ez nem egyszerü
ismétlése a 2,44 kk-nek, haneui az érzület elmélyülése. Ehhez jârult a Szent
Szellem âltal valô megerôsôdés az Ige szolgâlatâra.
„És az apostolok nagy erôvel tettek bizonysâgot az Ûr Jézus feltâmadâ-
sârôl.” Igen fontos ügyelni arra, hogy az erô âltal tôrténô uj fôlkészittetés-
nek semmi kôze a kiilsô viselkedéshez, és semmihez, ami csupân szinpadias
fellépésre emlékeztet, hanem uj, erôteljes apostoli bizonysdgtételrôl van
szô, Jézus feltâmadâsârôl, errôl a kôzponti evangéliumi üzenetrôl, amely-
rôl Pâl az Efézus 1,20-ban szôl. Ami az élet gyakorlati oldalât illeti, ez az
igazi vagyonkôzôsség megvalôsitâsâban nyilvânult meg.
„Mert szükôlkôdô sem volt kôzôttük senki; mert akik fô ld ek vagy hâzak
birtokosai voltak, eladvân, elhoztâk az eladottak ârât, és letették az apos­
tolok lâbaindl. ”,A z apostolok lâbaindl ” - ez jelkcpes értelemben a gyüle-
kezet vczetôinek szabad rendelkezcsi jogât jelenti. Îgy a szegcnyck pénztâra
a szô igaz értelmében a szociâlis jôlétet szolgâlta. Ezzel elérték azt, hogy
nagy kegyelem volt mindnydjukon - és ez nem azt jelentette, hogy a nép
rendkiviili môdon kedvelte ôket, sem nem azt, hogy megnôtt a târsadalmi te-
kintélyük, hanem azt, hogy a kegyelem fogalma mim^ivâjuk l'elett uralkodô
életelvvé lett. Kegyelem az, ha el lehet érni az igazi keresztyén ônellâtâsnak
ezt az dllapotdt. Példaképül emliti Lukács Barnabâst, Pâl apostol barâtjât és
munkatârsât. „Jôzsef is, akit az apostolok Barnabâsnak neveztek el (ami
rnegmagyarâzva annyit jelent, mint Vigasztalds fia ), lévita, szârmazâs
szerint ciprusi, mivelhogy neki mezeje volt, eladvân, a pénzt elhozta, és az
apostolok lâbaindl letette.” Miért ez a részletes leirâs? Hogy Barnabâs a
ioldjét eladta, ennek oka nem az, hogy a môzesi tôrvénynek eleget tegyen
(vô. 4Môz 18,20 kk.; 5Môz 10,9), arnely szerint a lévitâk nem szerczhettek
birtokot, mivel nekik azokbôl a javakbôl kellett tâplâlkozniok, amik létfenn-
tartâsukra külôn bôségesen rendelkezésre âlltak. Ezt az alapelvet az élet gya-
korlata mâr rôges-rég érvénytelenitette (vô. .1er 32,7 kk.). Magatartâsânak
egyetlen indoka szegény testvérei irânt érzett nagy szeretete.

5,1-11: „Egy ember azonban, név szerint Anâniâs, Safirâval, feleségével

eladta birtokât, és félretett az ârâbôl, feleségének is tudtâval, és egy részét
elvivén, az apostoloknak lâbai clé letette. Mondta pedig Péter: Anâniâs, mi­
ért foglalta el a Sâtân a szivedet, hogy megcsald a Szent Szellemet, és a me-
/ônek ârâbôl félretégy? Nemde megmaradva ncked maradt volna meg, és el-
adva a te hatalmadban volt? Miért hogy ezt a dolgot cselekedted szivedben?
Nem embercknek hazudtâl, hanem istennek. Hallvân pedig Anâniâs e szava-
kat, lerogyott és meghalt; és mindenekben nagy félelcm tâmadt, kik ezeket
hallottâk. Az ifjak pedig felkelvcn, begongyolték ôt, és kivivén, eltemették.
Tôrtént azutân, mintegy hârorn ôrai sziinet mulva, hogy a felesége, nem tud-

31
 va, mi tortént, bernent. Mondta pedig neki Péter: mondd meg nekem, vajon
ennyiért adtâtok el a ioldet? Ö pedig mondta: igen, ennyiért. Péter pedig
mondta neki: miért hogy megcgyeztetek, hogy az Ùr Szellemét megkisértsé-
tek? İme, a kiiszöbön vannak azok lâbai, akik eltemették férjedet és kivisz-
nek téged. És azonnal ôsszerogyott lábainál, és meghalt; bemenvén pedig az
ifjak, halva találták öt, és kivivén, eltemették a férje mellé. És tâmadt nagy
fclelem az egész gyülekezetben és mindazokban, akik ezeket hallottâk.”
Feltünô, hogy a gyülekezet békés fejlodését nem az evangéliumi mozga-
lom ellenségei zavarták meg, ahogy azt általában gondolnánk, hanem a bo-
nyodalom a gyülekezetben magában tâmadt. S ez volt az àlnok osellenség, a
Sátán szándéka: konkolyt vet ni a bùza kozé (vô. Ml 13,24 kk.). A kıvülröl jô-
vo nyomás, például egy általános keresztyénüldôzés még sohasem ártott az
Ur ügyénck, söt csak elôrevitte üdvtervét. Ahogyan a gyülekezet vezetoi, az
apostolok, ismét Péterrel az éliikôn, mint szószólóval, ebben a helyzetben vi-
sclkedtek, az rendkívül figyelemre méltó. A Gyülekezet egészséges fejlodé-
sével belsoképpen együtt nôvekedtek, és készek voltak arra, hogy az ellenség
támadásával szemben a Szent Szellem erejével védekezzenek. A Sátán a gyü­
lekezet legnemesebb tôrekvésének megrontását tüzte ki céljàul: az igazi va-
gyonkôzosség mélyreható megvalósítását. Amint már fent elmondottuk,
Barnabás példája ösztönzöleg hatott a hüséges gyülekezeti tagokra. Ezt
akarta a Sátán mindenáron megakadályozni. Figyeljük meg, hogyan vála-
szolt erre Péter, és hogyan látotl àt az egész terven. A Sátán nem nyílt táma-
dással akart betörni a hívok, az imádkozó gyülekezet sorai kozé, hanem a
Szent Szell ermek mondott hazugsággal. A házaspár, Anániás és Safira, a
gyülekezet legtekintélyesebb tagjai kozé tartozhatott. Követni akarták Bar­
nabás példájál, és megegyezésre jutottak (szümphonein), nem is sejtve, hogy
Péter milyen gyorsan átlát rajtuk, és hogy a Szent Szellem ítélete alá kerül-
nek. Nem mindenki teheti meg, hogy az eros fegyveres támadásával ilyen ha-
tározottan szembeszálljon. Csak aki Péterhez hasonlóan bizonyosan tudja,
hogy eros védelem alatt áll, az szállhat síkra ezen a területen az ellenséggel
szemben, elfedezve a hit (egész testet elfedö) pajzsával, vagy isten hüségével,
hogy a gonosznak minden tüzes nyilát megoltsa (vö. Ef 6,16). Péter ebben az
állapotban volt, s ezért tudta átadni Anániást és S a firât a Szent Szellem
ítélo hatalmába. Némán, a védekezésnek vagy mentegetozésnek egyetlen
szava nélkiil eşik össze és hal meg Anániás, s viszik ki és temetik el azután az
ifjak. Ugyanez a sorsa Safirának, aki odáig merészkedett, hogy hazugsággal
feleljen Péter kérdésére az eladott fold ára felöl. Ö is lerogyott Péter lábai­
nál, és kiadta lelkét. Férje mellé temették el. „És támadt nagy félelem az
egész gyülekezetben, és mindazokban, akik ezeket hallották. ”
Figyelemre méltó végiil, hogy az 5. fejezetben szerepel elsö izben a „gyü­
lekezet” kifejezés. Mindeddig az ,,epi to auto” (az egy cél felé igyekvök =
mindnyájan) kifejezést olvashatjuk. Ennek nyilván megvan a maga oka. Va-
lószínüleg az, hogy a Gyülekezet lényegét nemesak az adja meg, hogy kihív
az istenellenes világból, hanem az is, hogy kihív az elvilágiasodott egyházból
vagy gyülekezetböl, amely elvesztette szüzi tisztaságát. Ezért mondja Pál a

32
2Korintus 11,2-ben: „Eljegyeztelek titeket egy férfiunak, hogy mint szeplô-
telen szüzet âllitsalak a Krisztus elé”. De vajon a Szent Szellem elleni hazug-
sâg kôvetkeztében - a gyors és hathatôs isteni itélet ellenére - nem keriilt-e a
Gyülekezetbe maradandô folt vagy tisztâtalansâg?

5,12-16: ,,Az apostolok kezei âltal pedig sok jel és csoda tôrtént a nép ko-
zôtt; és egy akarattal mindnyâjan a Salamon tornâcâban voltak. Egyebek ko-
zül pedig senki sem mert kôzéjük elegyedni: hanem a nép magasztalta ôket;
hivok pedig mindinkâbb csatlakoztak az Ûrhoz, ûgy férfiak, mint asszonyok
sokasâga. LJgyannyira, hogy az utcâkra hoztâk ki a betegeket, és letették
âgyakon és nyoszolyâkon, hogy az. arra menô Péternek csak ârnyéka is érje
valamelyiket kôzülük. És a szomszéd vârosok sokasâga is Jeruzsâlembe
gyült, hozva betegeket és tisztâtalan szellemektôl gyôtrôtteket: kik mind
meggyôgyultak.”
Az evangéLiumi mozgalom vezetôinek rendithetetlen hitbeli magatartâsa
kôvetkeztében feltartôztathatatlanul, hatalmasan erôsôdôtt és nôvekedett a
gyülekezct Izrâel talajân. Hogyan magyarâzhatô cz? Azt hihetnôk, hogy az
egyre erôteljesebb missziôs igehirdetés nyomân - melynek hatâsa alatt még
Anâniâs és Safira hazugsâga, mint sâtâni ellentâmadâs sem ârthatott a Gyü-
lekezet fejlôdésének, sot elômozditotta azt - annyira jutott a missziô, hogy
harnarosan vârhatô volt egész Izrâel megtérése. Ha ez. igy folytatôdik, akkor
hamarosan megalapithatô lesz a messiâsi békebirodalom, a nép kcgyeseinek
vâradalma - ha ez lell volna Isten üdvtervébcn. Csakhogy még ennek nem
jôtt el az ideje. Elôszôr még el kellett végezni - Izrâel vezetése alatt - a pogâ-
nyok nagy vilâgmissziôjât, Jézusnak Mâté 24, 14-ben kijelentett üdvprog-
ramja szerint: „Isten orszâgânak az evangéliuma hirdettetik majd az egész
vilâgon, bizonysâgul minden népnek; és akkor jôn el a vég (telosz = c é l)”.
Ez a titok még nem lepleztetett le. Elôszôr még a pogânyok vilâgânak evan-
gélizâlâsât, a pâli üdvhâztartâst kellett elérni, mint Isten âltal rendelt célt.
Ezt pedig akkor még nem lehetett elôre lâtni. E rôvid âltalânos âttekintés
utân térjünk azonban vissza szôvegiinkhôz.
,A z apostolok kezei âltal pedig sok je l és csoda tôrtént a nép kôzôtt. ” Az
izrâeli talajon folyô evangéliumi mozgalom dôntô jellemzôi a jelek és cso-
dâk. Azt mondja Jézus a Jânos 4,48-ban: „Ha jeleket és csodâkat nem lâttok,
nem hisztek”. Ebben az esetben ez nem vâd, nem is szemrehânyâs, hanem
egyszerüen jellemzô megâllapitâs Izrâelrôl. A zsidôk lâtni és hinni akarnak,
nekünk pedig, a nemzetek kôzül valô hivôknek, hallanunk és hinnünk kell
(vô. Rom 10,17: „Azért a hit hallâsbôl (âkoész) vari, a hallâs pedig Isten Igéje
âltal”)- Ezt olvassuk pünkôsd csodâlatosan nôvekvô Gyülekezetérôl: „Egy
akarattal mindnyâjan a Salamon tornâcâban voltak. ” Ez az egésznek a
szubjektiv oldala, az evangéliumi mozgalom vezetôinek hajlithatatlan, hü-
séges, hîvô magatartâsa, és mindnyâjuk egyetértése, miutân a belsô bajt
gyors isteni itélet gyôkeresen megszüntette.
Feltünô csak az, amit tovâbb olvasunk: „Egyebek kôzül pedig senki sem
mert kôzéjük elegyedni. ” Nehezen érthetô ez, ha nem figyelünk gondosan a

33
belso osszefiigesre, es az „elegyedni” (csatlakozni) szo pontos jelentesere.
(Az ennek megfelelo gorog szo - kollasthai - itt annyit jelent, mint sz.exualis
kapcsolat, es nern is lehet maskent erteniink; mert ha legalis hazassagkotes-
rol lenne szo, akkor az ennek megfelelo „gamein” vagy „gamidzein” szo all-
na ezen a helyen.) Mindezek mogott a Satan ujabb triikkjet lathatjuk, hogy
az ,,egyebek”-et, (a ,,loipoi”-t) felrcvezesse, tehat azokat, akik az evangeliu-
mi mozgalmon kiviil maradtak, es nem akartak a tanitvanyokhoz csatlakoz­
ni. A Satan szandeka az. volt, hogy az egesz evangeliumi mozgalmat megfer-
tozze es csodbe juttassa. Egyszer mar sikeriilt neki az emberi nemet romlas-
ba vinnie, amikor az Isten fiai, a kegyesek, testi szepsegiik miatt, felesegiil
vettek az emberek leanyait, akiket megkedvellek, ugyhogy oriasok (titanok)
sziilettek, akik meg akartak hoditani az eget. Azutan jott el a foldre az ozon-
viz, es elnycltc az egesz 1‘ajzatot (vo. IMoz 6,1 kk.). Ez most nem sikeriilt a
Satannak. A Gyiilekezet hiiseges maradt.
Azt mondja errol a szoveg: „A nep magasztalta oket" (megaliinein = nagy-
nak tartani, dicserni). A vilag reszerol valo erkolcsi megbecsiiles a Gyiileke-
zet szamara egyaltalan nem kozombos, hanem a vilagban valo helytallasarol
tanuskodik. igy volt egykor piinkosd Gyulekezetcben, ezerl lehelett elmon-
dani: „Hivok pedig mindirikdbb csatlakoztak az Urhoz, ugy fe rfia k , mint
asszonyok sokasdga." Nem az ileletre erett emberi nem ozonviz altal valo
pusztulasat latjuk ill, hanem a Krisztusban ujjateremtett emberi kozosscg
csodalatra melto novekedeset (vo. 2Kor 5,17). Mi volt olyan nagy es csodala-
tos ebben a piinkosdi ujjateremtesben?
„Ugyannyira, hogy az utedkra hoztak ki a betegeket, es letettdk agyakon
ds nyoszolyakon, hogy az arra meno Pdternek esak drnydka is drje valame-
lyiket kozuluk. ” Tehat nagyszamu csodas gyogyulas.
„Es a szornszdd varosok sokasdga is J eruzsdlem.be gyult. ” Tehat a gyo-
gyitas csodaja Jeruzsalemben osszpontosult. 6s vegtil: a tisztatalan szelle-
mektol gyotort emberek meggyogyultak; tehat teljes volt a gyozelem a demo-
ni szellemek folott. Ez a harom kiilonosen kiemelt ismertetojel volt es marad
Izrael talajan jellemzo a Gyiilekezet bizonysagtetelere.

5,17-26: ,,De felkelven a fopap es mind, akik vele voltak, azaz a sadduce-
usok felekezete, beteltek irigyseggel, es ravetettek keziiket az apostolokra, es
kozonseges tomlocbe tettek oket. Hanem az Ur angyala ejszaka megnyitotta
a tomloc ajtajat es kihozvan oket, azt mondta: menjetek el, es felallvan hir-
dessetek a templomban a nepnek az elet minden beszedet! Azok pedig ezt
hallvan, bementek jo reggel a templomba, es tanitottak. A fopap pedig el-
menven es a vele levok, egybehivtak a gyiilest, es Izrael fiainak egesz tana-
esat, es elkiildtek a tomlocbe, hogy azokat elohozzak. Mikor azonban a po-
roszlok odamentek, nem talaltak oket a tomlocben; visszaterven tehat, meg-
jelentettek, mondvan: a tomlocot ugyan nagy erosen bezarva talaltuk, es az
oroket kiviil az ajto elott allva; mikor azonban kinyitottuk, odabent senkit
sem talaltunk. Amint pedig hallottak e szavakat a pap s a templom feliigyelo-
je, es a fopapok, zavarban voltak azok miatt: mi lehet ez? Eljoven pedig vala-

34
ki, hírül adta nekik, mondván: íme, ama férfiak, akiket a tömlöcbe vetette-
tek, a templomban állnak és tanítják a népet. Akkor elmenvén a felügyelö a
poroszlókkal, elöhozta öket erôszak nélkül; féltek ugyanis a néptol, hogy
megkövezi öket.”
Ahogy ezt a részletes leírást olvassuk, látjuk belöle, hogy pünkösd Gyüle-
kezete még békességben él, védi a nép szeretete. Ugyanakkor egy pillantást
vethetünk a láthatatlan isteni védelemre is, amelyet az Úr egyik angyala lát
el, s amelyröl a Zsoltár 34,8 azt ir ja: „A? Ur angyala tábort jar az Ot félôk
körül és kiszabadít ja öket”. Az egész eseir-eny a ¿sido eiKÓozelés jellegét
hordozza, amelyben az angyalok mint isten köveîei közvetitö szerepet ját-
szanak.
Ha viszont figyelmesen olvassuk a Cselekedetek második, a 9. fejezettel
kezdödö nagyobbik részét, feltíínik az a viiágos változás, amely a tôrténet so-
rán végbemegy. Míg a fogoly Péter apostolért angyal megy a börtönbe, feléb-
reszti és az ôrségeken és lezárt ajtókon át vezeti ki a szabadságba, addig a Fi-
lippiben az evangélium börtönbe zárt hirdetöit nem angyal szabadítja meg,
hanem az Istcntol rendelt és igazolt felsobbségek által vezettetik ki magukat
a városból (vö. Csel 16,23 kk.). Ez lényeges külonbség; mert amíg a nemzetek
talaján a világi 1‘clsóbbség látja el a különleges angyali szolgálatot, addig iz-
ráeli talajon ez a szolgálat az Ur angyalának kezében van. Tehát itt a legfelsö
hatalom közvetlenül az isteni ítéletvégrehajtónak, nevezetescn isten angya­
lának a kezében van. Még magát a tôrvényt is angyalok rendelésére kapja a
nép (7,53).
Figyelemre méltó, hogy az ilyen bámulatos mértékben növekvö Gyüleke-
zet iránt az ellenségeskedés a sadduccusok szektájából induit ki, mivel eze-
ket bosszantotta, hogy az a halottak közül feltámadt Jézust vallotta Urának
(vö. 4,2). „De felkelvén a föpap, és mind, akik vele voltak, azaz a sadduce-
usok felekezete, beteltek irigységgel, és rávetették kezüket az apostolokra,
és a kôzônséges tömlöcbe tették öket.” Az apostolok pedig nem védekeztek.
A durva eröszak ellen nem fordultak ônvédelemhez, hanem örvendezö hittel
az Úrra bízták magukat. Ez nagyon fontos. Nem voltak tehát forradalmárok,
akik eröszakkal felelnek az eröszakra, hanem az Ige alapelve szerint csele-
kedtek: „Az Úr hadakozik érettetek; ti pedig veszteg legyetek” (2Möz
14,14).
„Hanem az Úr angyala éjszaka megnyitotta a tömlöc ajtaját, és kihoz-
vân öket, azt mondta: menjetek el, és felállván, hirdessétek a templomban a
népnek az élet minden beszédét. ” Az Úr a maga módján válaszolt: „Mielött
kiáltanának, én felelek, ök még beszélnek, én már meghallgattam” (Ezs
65,24). Ahogy ezt az Úr követei meghallották, tüstént felkeltek, és napkelte-
kor a templomba mentek és nyilvánosan tanítani kezdtek. Közben bizonyára
a testvéreik között voltak, akik valahol a szentélyben (hieron) imádsággal
tôltôtték az éjszakát. Ez a közös imádság mennyire megerösithette mind az
apostolokat, mind a testvéreket isten irán ti bízalmukban. Már napkeltekor a
templomba mentek, hogy az elöudvar egyik szabad helyén nyilvánosan tanít-

35
sanak, mégpedig az angyal utasitâsa szerint „az élet minden beszédét” hir-
dessék. Milven beszéd is volt ez?
Kimondott szavak (rhémata), vagyis melyek nemcsak megelevenitô tanitô
szavak (logoi), hanem ennek az életnek a gyakorlatba âtvitt szavai. Olyan be­
széd, amely erre az életre, a Krisztusban és Krisztus âltal elnyert örök életre
vonatkozik, amely mellett döntö szerepet jâtszik a személyes tanusâgtétel is.
Mig az apostolok mâr a templomban tanitottâk a népet, a fôpapok és akik
velük voltak, ôsszehivtâk a nagytanâcsot és a nép véneil, és elküldtek a bör-
tönbe, hogy elöhozassâk a foglyokat. Micsoda ellentét! És milyen szegénysé
gi bizonyitvâny a nép szellemi felsôbbségérôl! Az apostolok. voltak valôjâ-
ban igazân szabadok (vô. Jn 8,32). Azt is jôl cl tudjuk képzelni, milyen za-
varban lehettek a templomfelügyelô és a fôpapok. Mig a nagytanâcsban azt
fontolgaltâk, hogy mit kellene tenniök, azaz miként tudnâk a nép vallâsos
felbuzdulâsât lecsendesiteni, valaki jôtt, és jelentette: „/me, ama férfiak,
akiket a tömlöcbe vetettetek, a templomban dllnak és tanitjâk a népet.”Ak­
kor elmcnt a fclügyelo a poroszlokkal, és elhozta öket, nem eröszakkal, ha­
nem lisztességgel és udvariasan. „Féltek ugyanis a néptôl, hogy megkôvezi
öket. ” A vallâsos zsidô nép (laosz) ekkor még eléggé egységesen az evangéli-
um hirdetôi mellett âllt, akik azonban mindebböl nem vontak le hamiş kôvet-
keztetést, és nem szerveztek valamiféle „keresztyén pârtot”. Nem erôsitet-
ték az izgatott néphangulatot sem, hanem a Szellem âltal munkâlt szent fe-
gyelmezettségükkel megmentették a nagytanâcs küldötteit a megkôvezéstol.
Hogy a tömeg hangulata mennyire megbizhatatlan, azt sajât tapasztalatbôl
ismerték az apostolok még abbôl az idöböl, amikor Jézus Krisztus tanitvânyi
iskolâjâban voltak, és az Ur elitélésckor a tömeg azt kiâltotta: „Nem ezt, ha­
nem Barabbâst! Barabbâs pedig rablô volt” (Jn 18,40).

5,27-42: „Elôhozvân pedig öket, âllitottâk a tanâcs elé; és megkérdezte

öket a fôpap: nem megparancsoltuk-e nektek szigoruan, hogy ne tanitsatok
ebben a névben? És ime, betôltôttétek Jeruzsâlemet tudomânyotokkal, és
mireânk akarjâtok hâritani annak az embernek a vérét. Felelvén pedig Péter
és az apostolok, mondtâk: Istennek kell inkâbb engedni, hogynem az embe-
reknek. A mi atyâink Istene feltâmasztotta Jézust, kit ti fâra függesztve
megöltetek. Ezt isten fejedelemmé és megtartovâ emelte jobbjâval, hogy ad-
jon Izrâelnek bünbânatot és bünôknek bocsânatât. És mi vagyunk neki bi-
zonysâgai e beszédek felôl, és a Szent Szellem is, kit isten adott azoknak,
akik neki engednek. Azok pedig ezeket hallvân, fogukat csikorgattâk, és ar-
rôl tanâcskoztak, hogy megölik öket. Felkelvén azonban a tanâcsban egy fa-
rizeus, név szerint Gamâliel, az egész nép elôtt tisztelt torvénytudô, megpa-
rancsolta, hogy egy kis idöre vezessék ki az apostolokat. És mondta azoknak:
Izrâel férfiai, vigyâzzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok
cselekedni. Mert ez idö elött felkelt Teudâs azt mondvân, hogy ö valaki, ki-
hez mintegy négyszâz embernyi tömeg csatlakozott; ö megöletett, és mind-
nyâjan, akik csak kôvették öt, eloszlottak és semmivé lettek. Ezutân felkelt
ama Galileus Jûdâs az ôsszeirâs idején, és sok népet maga utân csâbitott: ez

36
 is elveszett; és mindazok, akik kóvették, szétázórattak. Mostanra nézve is
mondom nektek, álljatok el ez emberektól és hagyjatok békét nekik: mert ha
emberektól van e tanács vagy e dolog, semmivé lesz; ha pedig Istentól van, ti
fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtas-
satok. Engedtek azért neki: és miután elószólították az apostolokat, megve-
rették óket és megparancsolták, hogy a Jézus nevében ne szóljanak, és elbo-
csáták óket. Ók annakokáért ôrômmel mentek el a tanács elól, hogy méltók-
ká tétettek arra, hogy az Ó nevéért gyalázatot szenvedjenek. És mindennap a
templomban és házanként nem szüntek meg tanítani és hirdetni Jézust a
Krisztust!”
Milyen rendkívül fontos és dontó volt a fiatal keresztyén gyülekezet veze-
tóinek fegyelmezett, Szent Szellemtól irányított magatartása. Milyen kóny-
nyen az ellenkezó végletbe csaphatott volna át a nép jóindulata, és akkor az a
sors várt volna rájuk, mint Teudásra és galileai Júdásra, erre a két állítólagos
szabadsághósre. És akkor a boles Gamáliel tanácsa sem menthette volna meg
az apostolokat és az egész gyülekezetet a megsemmisüléstól. Ez utóbbi nem
is igen sejtettc, hogy a valóságban milyen kritikus helyzetben van. Ez azon-
ban nem a tapasztalatlan gyermek gyanútlansága volt, hanem a Szellem is-
kolájának érett gyümôlcse. Gyermeki hittel engedhettek át mindent a Szent
Szellem irányításának, és bátran járhatták az engedelmesség útját. így te-
kintve, igeszakaszunknak rendkívül fontos a tanítása napjainkban is.
Mert nézzük csak meg a külónosen fontos részletcket. Elószor is azt a
tényt, hogy most egy olyan szellemi bíróság elótt állnak, amelynek szándéká-
ban van (melló, 35. v.) megsemrnisító csapást mérni a fiatal keresztyén gyü-
lekezetre. Most a/.onban egy olyan boles ember, mint Gamáliel, még képes
volt a fenyegetó vihart felfogni és elhárítani.
Ha a nagytanács vezetóinek, kivált a hivatalban levó fópapnak a magatar-
tását vizsgáljuk, felismerhetjük, hogy a gyorsan fejlódó evangéliumi mozga-
lommal szemben való ellenségeskedésük eróteljesen fokozódott. Emberileg
nézve elérkezett számukra a vég, ha a torténelem rejtett hátterében munkál-
kodó, megórzó hatalmak a megfeleló pillanatban koz.be nem léptek volna.
Mert az ún. tórvényes, legfelsóbb bíróságtól nem várhattak semmi jót.
A fópap bevezetó szavaiban nemesak a bizonyságtétel teljes tilalmának is-
métlését találjuk, hanem otl látjuk benne a tulajdonképpeni belsó indokot,
az isteni megtorlástól való rejtett félelmet: „Reánk akarjátok hárítani annak
az embernek a vérét” (vo. Mt 27,25). Ez Jézus perében az ártatlanra kimon-
dotl halálos ítéletre emlékeztette óket. Nem is merték kimondani Jézus ne-
vét, csak azt mondták: „annak az embernek”.
Az apostolok válasza, Péter vezetésével, nem volt szembeszállás a legfel­
sóbb bíróság igazságtalan ítéletével, hanem egyszerü apostoli hitvallás: ,,Is-
tennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek”. És erre az alapvetó
hitvallásra támaszkodva merték megtenni a hitbeli lépést, és viszontvádat
emelni a nagytanács ellen, az Úr Jézus ártatlan kivégzése miatt. Figyelemre
méltó ennek a megfogalmazása. így csak igazi reformgondolkodású hívók
tudnak beszélni. Felfedték a Jézus iránti ellenséges érzület tulajdonképpeni

37
okát: ,,A mi atyáinknak Istene feltámasztotta Jézust, kit ti fá ra függesztve
mególtetek. ” Ez nyiií bcszéd volt, válasz a bizonyságtételi tilalomra az apos-
tolok hitének nvelvén. llyen bátor beszéddel szemben a magas szellemi bíró-
ság nem mert hatalrr¡¡ szóval élni. Ezért csondben hallgatták tovább, ahogy
az aposto! megvallotta hitét.
„Ezt Isten fejedelemm é és megtartová emelte jobbjával, hogy adjon lz~
ráelnek bünbánatot és bünóknek bocsánatat. E s mi vagyunk neki bizonysá-
gai e beszédek fe ló l, és a Szent Szellem is, kit Isten adott azoknak, akik ne­
ki engednek." Igazi biblikus bíínbánatra hívó igehirdetést tartalmazott ez,
amelyben a bímbánatról nem ? büntetés értelmében volt szó, hanem az érzii-
let megváltoztatásáról vagy megtéréséról (metanoía). Ezt a Jézust Isten feje­
delemmé és megtartová emelte kormányzó jobbjával. Errol a Jézusról be-
széltek az apostolok, személyes élményeik alapján, bizonyságtevó módon. Itt
a Szent Szellem munkálkodott, akit Isten adott azoknak, kik neki engedel-
meskednck. Sajátos hatása volt ennek a bíínbánatra hívó igehirdetésnek. El-
lentétben az else pünkósdi igehirdetés hatásával, amikor a hallgatóság szíve
mélyéig hatolt a szó, úgyhogy felkiáltottak: „Mit cselekedjünk testvéreim,
férfiak?” (Csel 2,37), most ezek az emberek: „Arról tanácskoztak, hogy
mególik oket. ”
Rendkívül kritikus pillanat volt ez, amikor csak egy olyan ember léphetctt
kó/.be, mint Gamáliel, a tórvénytudó, akit az cgész. nép nagyra becsiilt. Az ef-
lele jogi kérdésekben dóntó szava volt a nagytanácsban. Most is úrrá lett a
helyzeten, és megmentelte a 1‘iatal keresztyén Gyiilekezetet a pusztulástól.
Miután megparancsolta az apostoloknak, hogy hagyják el a termet, a tanáes
zárt ajtók mógótt ülésezett. Gamáliel meggyózó beszédct tartott, amelyben a
legutóbbi idókból hozott fcl példákat arra, hogy milycn súlyos károkat oko-
zott a nép kózótt az alaposan végig nem gondolt ítélkezés. Teudás és galileai
Júdás példájával bizonyította ezt meggyózó módon.
Gamáliel, akinek rabbinikusi iskolájában Pál apóstol is tanult, volt az Is­
ten tól elhívott férfi Izráel tórténetében arra, hogy a Gyiilekezetet megment-
se a pusztulástól. Ahogy már mondottuk, tulajdonképpen nem is Gamáliel
kózbelépése volt a legvégsó oka a Gyülekezet megmenekedésének tórténel-
mének e fordulópontján, hanem a tanítványok gyülekezetének a Szent Szel­
lem iskolájában megérett gyümólcse. Gamálieltól származik a híressé vált
mondás: „Ha emberektól van e tanáes vagy e dolog, semmivé lesz: ha pedig
Istentól van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolók-
nak is találtassatok”. Ez a szó hozta a dóntó fordulatot; inert „engedtek azért
neki”. Gamáliel felszólalása kótelezó erejü volt, mert a nagytanácsban a
dóntés a tórvénytanító kezébcn volt, amely elótt mindnyájan meghajoltak.
Figyelemre méltó e bírósági eljárás kimenetele: „Eloszólították az apos-
tolokat, megverték oket, és megp arañe sol ták, hogy Jézus nevében ne szólja-
nak, és elbocsátották oket. ” Ez tehát felmentó ítélet volt, és a foglyok szaba-
don boesátása. De a brutális eljárást még Gamáliel sem tudta megakadályoz-
ni. Az igazságtalan bírák kitóltótték haragjukat azzal, hogy egy híján negy-
ven botütést mérettek rájuk. Ezt tették annak idején a katonák is Jézussal.

38
 Az így megvert apostolokról azt olvassuk tovább: ,,Ók annakokáért dróm-
mel mentek el a t andes el di, hogy méltókká tétettek arra, hogy az Ó nevéért
gyalázatot szenvedjenek. ”Sajátos orom volt az óvék, amelyet a világ nem is-
mer. De ez a leghatásosabb toborzó az evangéliumi mozgalom számára. Jézus
tanítványai számára pedig megtiszteltetést jelent, ha az O nevéért szenved-
hetnek (vo. 9,16).
,,És mindennap a templomban és házanként nem szüntek meg tanítani és
hirdetni Jézust, a Krisztust. ” Ebben a befejezó mondatban három kíilonos-
képpen figyelemre méltó dolog található. Elószor is az, hogy a bizonyságtéte-
li tilalom békességes és egyszerü tudomásul nem vétele volt valójában a leg-
jobb válasz. „Isten beszéde nines bilinesbe verve” (2Tim 2,9).
Másodszor, hogy az evangélium ter jesztése kétféle módon tortént: nyilvá-
nosan a templomban, és kis kdzosségekben, házaknál.
Harmadszor az igehirdetés külonleges módja: „ Tanították és hirdették J é ­
zust, a Krisztust. ” Ez külonleges kifejezés, amelynél az Úr feliilról lefelé tar­
to neveinek sorrendjét kell megfigyelni, vagyis azt, hogy Jézus, mint az Is-
tentól kiildott Krisztus, ónmaga megüresítésében emberekhez lett hasonlóvá
(vo. Fil 2,5-8).

6,1-7: „Azokban a napokban pedig, mikor a tanítványok szaporodtak, tá-

madt a górdg zsidók kózótt zúgolódás a héberek ellen, hogy a ókozüliik való
ozvegyasszonyokat mellózik a mindennapi szolgálatban. Annakokáért a ti-
zenkettó egybegyüjtvén a tanítványok sokaságát, mondták: Nem helyes,
hogy mi az Isten Igéjét elhagyjuk és az asztalok kórül szolgáljunk. Válassza-
tok azért, atyámfiai, kozületek hét férfiút, kiknek jó bizonyságuk van, kik
Szent Szellemmel és bolesességgel teljesek, kiket erre a foglalatosságra
(szükséges szolgálatra) beállítsunk. Mi pedig foglalatosak maradunk a kó-
nyorgésben és az Ige szolgálatában. Es tetszék e beszéd az egész sokaságnak:
és kiválasztották Istvánt, ki hittel és Szent Szellemmel teljes férfiú volt, Fü-
lópót, Prokhórust, Nikánort, Timónt, Pármenást és Nikolaust, ki Antiókhiá-
ból való prozelitus volt; kiket állítottak az apostolok elé; és miután imádkoz-
tak, kezeiket rájuk tették. És az Isten Igéje nóvekedett; és sokasodott nagyon
a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok kózül is nagyon sokan kovet-
ték a hitet.” .
Ez az igeszakasz beszámol a Gyülekezet feltartóztathatatlan fejlódésének
egyik fontos mozzanatáról. Az, ami elószor veszélyes visszafejlódés jelének
lálszott, az egész gyülekezet fegyelmezett, Szellem által vezérelt magatartá-
sa nyomán jelentós elórevivó lépéssé változott. A külsó indítóok a hellenis-
ta, tehát górdgül beszélo zsidók zúgolódása volt a héberek, vagyis a Pa-
lesztinában lakó, héberül ill. arámul beszélo zsidó gyülekezeti tagok ellen.
Az elégedetlenkedésl az okozta, hogy a hellenisták szegény ózvegyeit mel-
lózték a mindennapos szeretetszolgálatban. Ahogy az ósszefüggésból kide-
rül, itt a szükséges élelmiszerekkel tórténó gyülekezeti gondoskodásról van
szó. Ezt nem szabad ósszetéveszteni az egyes esoportok szere-
tetvendégségeivel, ahol kózós étkezésekre gyültek egybe. A 2. versben olvas-

39
hato „asztalok kórüli szolgálat ” nem a kozos szeretetvendégségekre (agape)
vonatkozik. És most fóltehetjük a kérdést, hogy abban a keresztyén gyüleke-
zetben, amelyben eszményi módon valósították meg a vagyonkdzósséget,
ñera kell-e a hanyatlás elgondolkoztató jelének tekintenünk az ilyen zúgoló-
dást? Nyilván nem. Mert a 12 apóstol csak ezt mondja erre: „Nem helyes,
hogy mi az Isten Igéjét elhagyjuk, és asztalok kórül szolgáljunk." Nem
helytelenítették a hellenisták magatartását, hanem a szervezés hiányosságát,
a külsó rendetlenséget, ami egy ilyen hatalmasan terjedd munkánál elkerül-
hetetlen volt. A „nem helyes” kifejezés nem jelent erkólcsi ítéletet, hanem a
goróg „areszton” szó az Istennek nem tetszó dologra mutat rá. így ez az íté-
let dicséretre méltó jellemvonása az egész gyülekezetnek, amely egyetért az
apostollal: „telszett e beszéd az egész sokaságnak”. Ez tehát az Efézus 5,10
szerint: „Meggondolván, mi legyen kedves az Úrnak” - éppen az Úr akarata
volt a gyülekezet számára.
Az apostolok megtették javaslatukat a baj orvoslásra: „Válasszatok azért
testvéreim kózületek hét fé rfiú t, kiknek jó bizonyságuk van, kik Szent Szel-
lemmel és bólcsességgel teljesek, kiket erre a foglalatosságra beállít-
sunk. ” Az apostolok az egész gyülekezetet - amelyet mint „testvéreim” szólí-
tanak meg - felhívja a kozos cselekvésre. Igen l'ontos jellemvonása ez is a
Szent Szellemtól áthatott gyülekezetnek, hogy kozos felelósségtudattal át-
hatva, kozosen cselekszik. A „válasszatok” szó goróg eredetije a püspók
(episzkoposz) szóból származik, s azt jelenti, hogy püspók vagy felvigyázó
módjára cselekedni. Erre utal a „jó bizonyságuk van” kifejezés is, továbbá
az, hogy a megválasztandóknak „Szent Szellemmel és bólcsességgel telje-
sek”-nek kell lenniók; hiszen olyan tisztségekról van itt szó, amelyek szüksé-
gesek, amelyek nagy hiányt tóltenek be. Boldog az a gyülekezet, amelynek
ilyen tagjai vannak, akik ilyen érett felelósségtudattal képesek cselekedni.
„Mi pedig foglalatosak maradunk a kónyórgésben és az Ige szolgálatában.”
Elsó helyen áll a kitartó kónyórgés, mely imádatba torkollik, az igehirdetést
pedig szóvegünk az Ige szolgálatának nevezi, megkülónbóztetésül a napon-
kénti asztalok kórüli szolgálattól. Ez a harmonikus együttmükódés egészen
új szolgálathoz vezetett: az ún. apostolok segítóihez (diakónusok).
„És kiválasztották Istvánt, ki hittel és Szent Szellemmel teljes fé r fiú
volt ” - továbbá hat más férfit, akiknek nevét is fclsorolják - „kiket állítottak
az apostolok elé, és miután imádkoztak, kezeiket reájuk tették”. Ez a hét fér-
fi - akiket az Ige egyebütt róviden csak „ama hét”-nek nevez (Csel 21,8) -
most már István vezetésével új szellemi szolgáló csoportot képez a gyüleke-
zetben. A legtóbb diakonusról nem kapunk bóvebb tájékoztatást, mindóssze
Nikolausról annyit, hogy antiókhiai prozelita, tehát pogányból zsidóvá lett
férfi volt. Ezt a hetet tehát az apostolok elé állították, akik imádkoztak, és
rájuk tették kezüket.
Figyelemre méltó itt a számok szimbolikája: tizenketten vannak az apos­
tolok, és heten a segítóik. A két szám jelentóségéról itt nem szól az Ige. Hogy
ezt kikutathassuk, ahhoz részletesebben kellene foglalkoznunk a 12-es és 7-
es szám jelentóségével az egyéb igehelyek alapján (pl. a 12 teli kosár mara-

40
dek az öte/rek es a het teli koşar maradek a negyezrek megvendegelesenel -
Mı 14,20; 15,37). Erre azonban itt nines helyiink.
Az ünnepelyes szolgâlatba âllitâsukat (ordinâciö) az apostolok vegzik
el. Könyörögnek a kivâlasztottakert, majd kezrâtetellel kerik el szâmukra a
szegenyekröl valo gondoskodâs kegyelmi ajândekât.
„Es az isten Igeje növekedett; es sokasodott nagyon a tanüvânyok szâma
Jeruzsâlemben; es a papok közül is nagyon sokan (okhlos) követek a hitet. ”
A keresztyen gyülekezet növekedesenek hârom jellemzö vonâsât keli itt meg
kiemelnünk. Elöször; isten Igeje növekedett. Ez bizonyâra nemesak a hivök
szâmânak növekedeset jelenti, jöllehet az is ekkor mâr nyilvân igen tekinte-
lyes volt. Âltalâban hetezerre beesülik a szâmukat. isten Igejenek lenyegbeli
növekedese azonban a benne valo elmelyülesben âllott. isten Igeje itt nem
târgy, hanem szubjektiv nagysâg a mozgalom jellemzesere (vö. Rom 15,19:
„betöltöttem a Krisztus evangeliumât”).
Mâsodszor: „Sokasodott nagyon a tanitvânyok szâma Jeruzsâlemben ”. A
„sokasodik” eredetije a görög „sphodra” szo, amely az eröteljes, minden el-
lenâllâst legyözö elörehaladâst haııgsulyozza.
Harmadszor mcgtudjuk az Igeböl, lıogy: „A papok közül is nagyon sokan
követtâk a hitet". A „nagyon sokan” kifejezesben a görög okhlos szöt talâl-
juk, amely a fegyelmezetlen emberek rendezetlen tömeget jelenti, a közön-
seges nepet, megkülönböztetesül isten szent ncpetöl, a ,,laosz”-töl. A „követ-
tek” szo eredetije „hüpakouein” azaz: hallgatni valakire, engedelmeskedni
valakinek, megkülönböztetendö a „peitheiıı”-töl, amely azt jelenti, hogy
meggyözödve önkent követni valakit vagy valamit (meggyöz, râbeszel).

6,8-15: „Istvân pedig teljes leven hittel es erövel, nagy csodâkat es jeleket
eselekedett a nep között. Elöâlltak azonban nemelyek, akik a szabadosok, ci-
renebeliek, alexandriabeliek es Ciliciâbol es Azsiâbol valok zsinagogâjâhoz
tartoztak, kik Istvânnal vetekedtek. De nem âllhattak ellene a bölesessegnek
es a Szellemnek, amely âltal szolt. Akkor felbujtottak valanıi embereket, kik
mondtâk: Hallottuk öt kâromlo beszedeket szolni Mozes ellen es isten ellen.
Es felzenditettek a nepet, a veneket es az irâstudokat; es reârohanvân, ma-
gukkal ragadtâk öt, es vittek a tanâcs ele. Es âllitottak hamiş tanukat, kik
mondtâk: Ez az ember nem szünik meg kâromlo beszedeket szolni e szent
hely ellen es a törveny ellen: mert hallottuk, amint azt mondta, hogy az a Nâ-
zâreti Jezus ezt a helyet elrontja, es megvâltoztatja a ceremoniâkat, amelye-
ket adott nekünk Mozes. Es szemeiket reâ vetven a tanâcsbaıı ülök mindnyâ-
jan, olyannak lâttâk az orcâjât, mint egy angyalnak orcâjât.”
Ebben a jelentösegteljes szakaszban megelevenedik a szemünk elött az a
mod, ahogyan pünkösd gyülekezete a mağa letet es terjedeset igazolni igyek-
szik az akkori vallâsos, de Krisztusellenes vilâgban. Az Igenek kifele es befe-
le valo növekedesevel Jezus tanitvânyainak tulajdonkeppeni bizonysâgtetele
egyre inkâbb a nyilvânossâg elött törtenik. A gyülekezetnek olyan ferfiakra
van szüksege, akiket isten felkeszitett es clhivott arra, hogy az Ige fegyvere-
vel gyözelmesen ludjâk megvivni a szent lıarcot. Nem apologetâkra (hitvitâ-

41
 zók, a hit védelmezoi), mert isten Igéje onmagáért beszél. Nem is vitatkozók-
ra, tudálékos emberekre, akik hamiş fegyverekkel és saját erejükkel erösza-
kosan hatolnak eldre, hanem kegyelemmel és szellemi erövel teljes férfia k -
ra, olyanokra, mint István. Hozzâillö neve volt: István, görögül „stephanos”,
azt jelent: gyözelmi koszorú vagy korona (vö. az İKor 9,25 szimbolikáját). A
hét diakónus egyike volt, akiröl az 5. vers azt írja, hogy „hittel és Szent Szel-
lemmel teljes férfiú”. Mostani igénkben pedig az olvasható rola, hogy teljes
volt hittel és erövel, mert a világgal való szembeszállás sajátos szolgálatához
különleges szellemi fegyverzetre volt szüksége.
Kegyelemmel (Kharisz) és erövel (dinamisz) teljes. Ez az embernek nem
veleszületett saját képessége, hanem isten különleges ajándéka. Itt nyilván
megkérdezhetjük: miért bocsátkozott bele egyáltalán ebbe a vitába István.
Nem lett volna tanácsosabb, ha elkerüli ermek a korszaknak iskolázott vitá-
zóit? (vö. İKor 1,20). Nyugodtan azt felelhetjük, hogy ó maga nem kereste a
vitát, hanem kénytelen volt, mint Jézus Krisztus jó vitéze (vö. 2Tim 2,3), az
irás fegyvereivel küzdeni a gyülekczet érdekében, és vállalni az ezzel együtt
járó szenvedést is.
Istvánról elöször is azt olvassuk, hogy nagy csodákat és jeleket cseleke-
dett a nép között. A csodák és jelek Izráel talaján az elsö keresztyénség ide-
jén isleni hitelcsítésül szolgáltak. Ezt nem szabad minden további nélkül al-
kalmazni a mi igei szolgálatunkra a nemzetek talaján. Erröl bövebben olvas-
hatunk késóbb, a Cselekedetek konyvének második részében, ahol párhuza-
mosan látjuk Pál aposto! és az isten Gyiilekezetének fcjlodését, és a ketló
kölcsönös viszonyát. ,,A nép (laosz) között” kifejezés rövid utalás az aposto-
lok mükódési korére Izráclbcn, isten népe között.
„Elöâlltak azonban némelyek ahhoz a zsinagógához tartozók közül,
amely a szabadosokénak... neveztetett. ” Ezek nyilván a Roma által szabadon
engedett zsidó hadifoglyok leszármazottai voltak, akik másokkal együtt zsi-
nagógai kozosséget alkottak Jeruzsálemben (cirénébeliek, alexandriabeliek
és a kisázsiai ciliciabeliek). Ezek vitázni kezdtek Istvánnal. „De nem állhat-
tak ellene a bólcsességnek és a Szellemnek, amely által szólt. ” Ervelésiikkel
nem tudtak íolébc kerckcdni, söt még csak meg sem tudták közeliteni böl-
csességét. Ezért aztán nyers erószakhoz í'olyamodtak, ami ma is jellemzó az
istenellenes és vallásos világ módszereire.
„Akkor felbújtottak valami embereket, akik mondták: hallottuk öt ká-
romló beszédeket szólni Mózes ellen és isten ellen. ’’Igazi zsidó módszer volt
valakit így elhallgattatni, söt, ha lehetséges, megkovezés útján kivégeztelni.
Ezzel ugyanis megorizték a torvényesség látszatát.
„Es felzendítetlék a népet, a véneket és az írástudókat, és reárohanván,
magukkal ragadták öt, és vitték a tanács elé.” A vének tanácsa mindig kéznél
volt azokban a nyugtalan idökben, a sok gyilkosság miatt, és úgyszólván
szüntelenül ülésezett. Hamis tanúkat mindig lehetett szerezni. Amit Mózes
és isten elleni káromlásról mondottak, az nem volt egészen légbol kapotl állí-
tás. Nem okozott nehézséget István beszédeiben az egyes kifejezéseket a ma-
guk céljának megfclelöen félremagyarázni. Még a legszabadelvübb zsidók,

42
mint ezek a szabadosok is, megtámadva érezték magiikat, ha valaki olyasmit
mondott, amely szerintük a mózesi vallás ellen szólt. Ebböl azután már
könnyü megformálni az istenkáromlás vádját. Számukra a mózesi eloírások
és a tôrvény egységes fogalmat alkotott.
Állítólag hallották, ahogy István ezt mondia: „Az a Názáreti Jézus ezt a
helyet (templomot) elrontja, és megváltoztatja a ceremóniákat, melyeket
adott nekünk Mózes (vö. Jn 2,19). És szcmeiket reá vetvén a tanácsban iilók
mindnyájan.” Milyen élesen tekinthettek rá, kutató pillantásukkal valóság-
gai a lelke legmélyére akartak hatolni (atenídzó)! De mit voltak kénytelenek
látni (édein)? „ Olyannak látták az orcáját, mint egy angyalnak orcáját. ” Az
Úr tanújának belsö nyugalmát és rendíthetetlen bátorságát semmi sem tudta
megzavarni. Belsö, szent, isteni öröm sugárzott az arcáról, úgyhogy a bírák
mintha angyalarcot láttak volna maguk elött. Ebben az igazán szentséges
magatartásban kezdett hozzá részletes védóbeszédéhez:

7,1-16: „Mondta pedig a föpap: vajon így vannak-e hát ezek? O pedig
monda: férfiak, testvéreim és atyák, halljátok meg! A dicsóség Istene megje-
lent atyánknak, Abrahámnak, mikor Mezopotámiában volt, mielött Hárán-
ban lakott. És mondta neki: Ered j ki földedböl és nemzetségcd közül, és jer
arra a földre, amelyel mutatok neked. Akkor kimenvén a káldeusok foldjé-
bôl, lakott Háránban: és onnét, miután meghalt az atyja, kihozta öt e földre,
amclyen ti most laktok. És nom adott neki abban ôrôkséget csak egy láb-
nyomnyit is; és azt ígérle, hogy neki adja azt birtokul, és a magvának outána,
holott ncm vala neki gyermeke. Szólt pedig az isten akképpen, hogy az ö
magva zscllér lesz idegen földön, és szolgálat alá vetik azt, és nyomorgatják
négyszáz esztendeig. De azt a népet, amelyet szolgálnak, én megítélem,
mondta isten; és ezek után kijönnek, és szolgálnak nekem e helyen. És adía
neki a korülmetélés szovetségét: és így nemzette Izsákot, és korülmetélte öt
nyolcadnapon; és Izsák Jákóbot, és Jákób a tizenkét pátriárkát. A pátriárkák
pedig irigységbol eladták Józsefet Egyiptomba; de isten vele volt. És megsza-
badította öt minderi nyomorúságból, és adott neki kedvességet és bolcsessé-
get a fáraó elött, Egyiptom királya elött, ki öt Egyiptom fôlé, és az ö egész
háza fôlé kormányzóul állította. Követkczett pedig éhség Egyiptom és Kána-
án egész fôldére, és nagy nyornorúság; és nem talállak eledelt a mi atyáink.
Mikor pedig meghallotta Jákób, hogy Egyiptomban van gabona, elküldte elö-
ször atyáinkat. És második alkalommal folismerték Józsefet testvérei, és a
fáraó megtudta József nemzetségét. És József magához hívalta atyját, Jákó­
bot, és egész, hetvenöt lélekbôl álló nemzetségét. Lement azért Jákób Egyip­
tomba, és meghalt ó és a mi atyáink; és elvitték öket Sikembe, és elhelyezték
a sírba, melyet Abrahám vett ezüstpénzen, Emórnak, a Sikem atyjának fiai-
tól.”
Hogy ezt az igeszakaszt helyesen értsük meg, számításba kell vennünk,
hogy ez a tisztán torténelmi eloadás István védobeszéde volt. így nézve a
hosszú beszéd nem egy nehezen érheto része megvilágosodik elöttünk. Igen-
csak barátságos megszólítással kezdi: „Férfiak, testvéreim és atyák.” Ez

43
nem volt csupán semmitmondó, formális megszólítás, hanern valódi keresz-
tyén magatarlás az ellenséges érzületüekkel szemben is.
„Halljáíok meg! ” Szükséges volt ez a tárgyilagos felszólítás, mert a nagy-
tanács tagjai mind élesen fürkészó tekintettel néztek rá (vö. 6,15). Hogy Ist-
ván védekezo beszéde tcmájául az ósatyák kedvelt tôrténetét választotta, az
nem boles számításból tôrtént, hanern oszinlén becsületes magatartásból fa-
kadt, mégis szâmos osszehasonlítási pontot találl saját tapasztalataival az
iránta ellenséges érziiletü embertársai között.
„A diesoség Istene megjelent atyánknak, Ábrahámnak.”A beszéd ünne-
pélyes és megragadó kezdetének megvolt a maga mélyebb oka, és bepillan-
tást enged István szívének legbensöbb rejtekébe. Ö mindent, még az ellensé­
ges érziiletü embereket is, Isten dicsoségének fényében látta. Kivált Ábra-
hám tôrténetét látta István, a hit embere, különleges fényben. így tündökölt
az ö élete is ugyanebl)en a fényben mindvégig (vö. 55. és 56. v.). A láthatatlan
Isten megjelenése vagy láthatóvá Iétele csak a diesoség felhojének képében
(sekiná) volt elképzelhetó, amit Mózes is szemlélt. Az a tény, hogy István
ugyanabban a rendkívüli kitüntetésben részesült, mint Mózes, nyilván mély
benyomást tett a nagytanács valamennyi tagjara. Föltehetjük, hogy ezek
nem adtak hitelt a szavaknak; mert még semmit nem láttak ebból a diesóség-
böl, hanern esak István szent, belsó látástól sugárzó areát. Mégis nagy fe-
szültség lett úrrá rajtuk, loként azért, mert hallottak a jclekról és esodákról,
amelyeket István a nép közl tett (vö. 6,8).
Abrahámnak már a szülófóldjén megjelent Isten diesósége, amikor még
Mezopotámiában tartóz.kodott, miclótt Háránban telepedett volna le. Mezo-
potámia, vagyis folyamköz, a Tigris és Eufrátesz í'olyók közti terület az em-
beriség óshazája volt. A kivándorló Ábrahám elsö állomáshelye Hárán volt.
Erról olvashatunk Ábrahám családi tôrténetében, az 1Mózes 11,26-28-ban.
Ábrahám apját Tárénak hívták. Ez nemzette Ábrahámot, Náhort és Háránt,
és Hárán nemzette Lótot. Ábrahám tehát Lót nagybátyja volt. „Meghalt pe-
dig Hárán az ó atyjának, Tárénak szemei elótt, születésének íoldjén, Ur-
Kaszdimban” (lMóz 11,28).
„És (Isten) mondta neki: Eredj ki földedböl és nemzetséged közül, és jer
arra a földre, amelyet mutatok neked.”A Zsidók 11,9 szerint Ábrahám hit
által lett hontalanná (paroikein = hontalanná lenni), és költözött az ígéret
fôldjére. Miért választotta István Ábrahám jovevény-életéból éppen ezt az
epizódot? Mert vele, mint Ábrahám hitból való igazi fiával, ugyanaz tortént,
mint ósatyjával. Nem panasz volt ez, hanem örömteli hitvallás. Ábrahám
volt a példaképe, akit buzgón igyekezett követni. Aki Jézust követni akarja,
nem lehet e világ barátja (vö. Jak 4,4). „Jer arra a földre, amelyet mutatok
neked.” A „jer” szó görög megfelelöje itt ugyanaz a rejtélyes szó, amelyet
Jézus mondott azoknak, akiket kôvetésére elhivott: „elöre” (deute vagy deu-
ro opiszo mou = elöre, mögöttem).
„Akkor kimenvén a Káldeusok foldébol, lakozott Háránban. ” Ábrahám
ebben is példaképe lett Istvánnak. Ö is várta az alapokkal bíró várost, amely-
nek építóje és alkotója az Isten (Zsid 11,10).

44
 „És onnét, miutân meghalt az atyja, kihozta ôt (Isten) e fôldre, amelyen
rnost ti laktok.”Ez még hozzâjârult a hontalansâghoz. Elôszôr le kell gyôzni
minden akadâlyt, még az apâval szembeni fiûi kôtelezettségel is, hogy valaki
igazi zarândok lehessen, aki igazi hazâja fêlé vândorol. Abraham 75 éves
volt (vô. lMôz 12,4), amikor Hârânbôl elindult. „És nem adott neki abban
ôrôkséget csak egy lâbnyomnyit is. ”Elôszôr teljesen ki kellett jârnia a hit is-
kolâjât, hazâtlannak kellett lennie abban az orszâgban, amelynek pedig valô-
sâgos vâromânyosa volt. A 2Korintus 6,10-ben azt mondja Pal Jézus igaz kô-
vetôirôl: „Mint szegények, de sokakat gazdagitôk; mint semmi nélkül valôk
és mindennel birôk”. Ezt az ôskeresztyén alapelvet valôsitotta meg hüsége-
sen Istvân is mint diakônus, az eszményi vagyonkôzôsségben.
„És azt igérte, hogy nekiadja azt birtokul, és a magvânak ôutâna, holott
nem volt neki gyermeke. ”A hit iskolâja egyre tovâbb és egyre mélyebbre ha-
lad Jézus tanitvânyai és Abraham fiai szâmâra, mig ôssze nem tôrik minden
emberi tâmasz. „Szolt pedig az Isten akképpen, hogy az o magva zsellér lé-
szen idegen fôldôn, és szolgâlat alâ vetik azt, és nyomorgatjâk négyszâz
esztendeig. ” Ugy lâtszik, hogy Isten gyermeke szâmâra a szenvedések idejé-
nek nincs vége, sot, az egyre mélyebbre vezet. Miért beszél Istvân egyâltalâ-
ban igy birâi elôtt? Fel akarja nyitni szemüket, és meg akarja nekik mutatni,
hogy elvakultsâguk, amellyel a Krisztus tanitvânyainak gyülekezetét ki
akarjâk irtani, balga, hiâbavalô elvakultsâg. Ezt tanitja Abrahâm utôdainak
a tôrténete is.
„De azt a népet, amelynek szolgâlnak, én megitélem, mondta Isten; és
ezek utdn kijônnek és szolgâlnak nekem e helyen. ” Istvân az lMôzes 15,14-
bôl idéz. Birâi lelkiismerete szâmâra szôlô figyelmeztetése egyre hangsulyo-
sabb lesz, mégpedig két ponton: Elôszôr is, ettôl kezdve egyes szâm elsô sze-
mélyben idézi az igehelyeket, ugyhogy ezâltal Isten személyesen szôlitja meg
a birâkat; mâsodszor azâltal, hogy Isten kilâtâsba helyezte nekik a megfize-
tést. Ez az ige akkor teljesedett be, amikor Salamon fôlépitette pompâs
templomât, mintegy négyszâz esztendôvel Kânaân fôldének elfoglalâsa és a
12 tôrzs kôzôtt tôrtént felosztâsa utân (vô. lKir 6,1). Ez volt a „megfizetés”
a leirhatatlanul kegyelmes Isten môdjân, ahogyan O azt az elsô vértanû, Ist­
vân életében és szenvedéseiben is megbizonyitotta.
„És ezek utân kijônnek és szolgâlnak nekem e helyen. ”
Szent helyen valô ünnepi istentiszteletrôl van itt szô, amelyet a Sinai vagy
Hôreb hegyénél tartottak a tôrvényadâs alkalmâbôl. Itt jelentette ki magât
Isten Môzesnek, és adta neki a két tôrvénytâblât.
„És adta neki (a népnek) a kôrülmetélkedés szôvetségét. ” Miért hozta elô
Istvân éppen ezt a nagytanâcs elôtt védekezésében? A kôrülmetélkedés volt a
lényeges ismertetôjele Isten szôvetségének és a szôvetséges népnek (lMôz
17,11). Istvân szândékosan nem igy fogalmaz, hogy „kôtôtt velük szôvetsé-
get”, hanem igy, hogy: „Adta nekik a szôvetséget”. Ezzel azt hangsulyozza,
hogy a szôvetség Isten ingyen kegyelmének volt az ajândéka népe, Izrâel
szâmâra. És mit csinâltak a nép vezetôi, mint pl. a nagytanâcs tagjai ebbôl a
kegyelmi ajândékbôl? Pontosan az ellenkezôjét, az elnyomâs eszkôzévé tet-

45
tek olyan emberek kezeben, akik mâr nem tiszteltek felve a Dicsöseg Urât.
Ezeri a/, egesz birosâgi eljârâs alapjâban veve vâd volt Istvân birâi ellen. A
pâtriârkâk (törzsatyâk) hüsegesen mcgtartottâk ezt a szövetseget, mint İsten
igazi nepehez, Âbrahâm igazi fiaihoz valö tartozâsuk ismertetöjelet.
ttA pâtriârkak pedig irigysâgböl eladtâk Jozsefet Egyiptomba." Miert
csap ât Istvân lâtszolag minden âtmenet nclkül Âbrahâm es az ösatyâk törte-
neteböl Jozsef szemelyes törtenetebe? Istvân hangsulyozza, hogy a törzsa­
tyâk irigyeltek Jozsefet. A szent törtenet e beszâmoloja nyiltan az igazsâg
fenyebe âllitja az ember hibâs fejlödeset, az irigyseg bünet. Magııknâl a tisz-
teletremelto atyâknâl, Izrâel pâtriârkâinâl is ez a jellegzetes bun volt a ku-
darcok tulajdonkeppeni oka, amely vörös fonâlkent hüzödik vegig Izrâel
egesz törtenelmen. Îgy a zsidok Jezust irigysegböl szolgâltattâk ki (Ml
27,18), es a zsidok irigysege miatt kellett Pâl ai>ostolnak mcgvâltoz.tatnia
misszios nıodszeret, es teljesen âtâllnia a pogânyok missziojâra (Csel 13,45).
A törzsatyâk irigyeltek Jozsefet, es eladtâk hûsz ezüstpeıızert Egyiptomba. E
szavaknâl Istvân birâi bizonyâra talâlva ereztek magukat. A kezdeti joindu-
lat - Âbrahâm eleteböl vett esemcnyek lıallgatâsakor - kellemetlen erzesse
vâltozott.
A beszed kövctkczö szakasza Jozsef törteııete körül forog. Kiemeli azt,
hogy milyon nagyra ertekelte İsten Jozsefet, tekintettel arra, hogy nepe kü-
lönleges üdvtervânek kivi tel eben döntö szerepet szânt neki.
„De isten vele volt." Ezt a vezeriget akâr cim gyanânl irtıatnânk Jozsef
egesz törteııete föle. Istennel szövetsegben az ember soha sinesen egyedül,
söt, az Ö oldalân van a tülerö.
,,JĞs megszabaditotta öt minden nyomorûsâgâböl, es adott neki kedvessâ-
get âs bölcsessâget a fâra ö elött." Milyon eröforrâst es hitbeli tâmaszt je-
lenthetett eppen Jozsef törtenete Istvân es a fiatal kcresztyeıı gyülekezel
szâmâra, akik elkezdtek a Jezus követesenek keskeııy, szorongatott utjât jâr-
ni. A fâraö kormâııyzoul âllitotta Jozsefet Egyiptom es a mağa egesz lıâza
föle. Micsoda vâltozâs isten rendelâsârel Ilyen csodâlatos szabadulâsokat
elt ât ujra meg ujra az igazi gyülekezet a mağa ûtjân, melyen a legföbb gyö-
zelmet a mârtiromsâg jelentette. Hogy kormânyzoi tiszteben Jozsef menııyi
jöt tett Egyiptom nepevel, azt itt nem emliti Istvân, csupân azt, hogy mit je-
lentett apja es fiverei szâmâra.
„Következett pedig ehsâg Egyiptom 6s Kânaân egesz fö l der e, es nagy
nyomorûsâg; es nem talâltak eledelt a mi atyâink.” Miert emelte ki Istvân
Jozsef esemenydûs eleteböl eppen ezt az egyetlen esemenyt? Milyen hatâst
kellett volna kelteııiök birâira, a nagytaııâcs tagjaira? Valöszinüleg pelda
gyanânt akarta elebiik târni, hogy a gyülekezet felelösseget hordoz isten ne-
penek sorsa irânt nyomorusâgos idökben.
„Mikor pedig meghallotta Jâköb, hogy Egyiptomban van gabona, el-
küldte elöször atyâinkat. ” Elsösorbaıı termeszetesen a sajât hâzneperöl keli
az embernek gondoskodrıia. Pâl ezt irja az İTimoteus 5,8-ban: „Ha pedig va-
laki az öveiröl, es fökeppen a inağa hâzaneperöl gondot nem visel, a hitet
megtagadta, es rosszabb a lıitetlennel”.

46
 „És második alkalommal fólismerték Józsefet testvérei, és a fáraó meg-
tudta József nemzetségét. ” A személyes hitéletiinkben gyakran adódk ilyen
kcttós élmény, egy „elószór” és egy „másodszor”. Ez utóbbi adja azután a
kiegyenlító ellenpárt.
„Es József elküldvén magához hívatta atyját, Jákóbot, és egész, hetvenót
lélekból álló nemzetségét." Ahogyan itt, úgy a gyülekezet nóvekedesénél is
rendkívül fontos, hogy akik ósszetarloznak, azok együtt maradjanak. Ez volt
az eset kezdetbcn izráelnél is. „Lemení azért Jákób Egyiptomba, és meghalt
ó és a mi atyáink. ” Miért kellett ezt megemlíteni? Bizonyára arra kívánt vele
emlékeztetni István, hogy a családfó halálával a fialal nemzedéknél a családi
kótelék kónnyen szétszakad. Izráel torzsatyáinál nem ez volt az eset.
„És elvitték óket Sikembe, és elhelyezték a sírba, amelyet Ábrahám vett
ezüstpénzen, Emórnak, a Sikem atyjának fiaitól.” Ime, a családi ósszetartás
mind a sírig. Nem szabad ugyanakkor elfeledniink, hogy Abrahám már jóe-
lore gondoskodott arról, hogy ezt a családi hüséget tanúsíthassák, ezért pén-
zen megvásárolta a családi sírboltot. Ezzel arról is bizonyságot akart tenni,
hogy mindvégig idegen volt a íoldon, amelyet neki Isten megígért. Mindóssze
néhány négyzetméter fóldel vásárolt, és nem fogadta el ajándékba azt a lu-
lajdonostól (vó. lMóz 23,11).

7 ,17-22: „Mikor pedig elkozelgetett az ígéret ideje, amelyet Isten esküvel

ígért Abrahámnak, megnóvekedett a nép és megsokasodott Egyiptomban,
mindaddig, míg más király nem támadt, ki nem ismerte Józsefet. Ez a mi
nemzetségünkkcl álnokul bánva nyomorgatta atyáinkat, hogy magzataikat
kitétesse, hogy életben nc maradjanak. Akkor született Mózes, és kcdves volt
Isten clótt. Ezt három hónapig atyja házában tartották. Mikor pedig kitet-
lék, a fáraó leánya felvette és felnevelte ót saját fia gyanánt. Es Mózes tanít-
tatott az egyiptombeliek minden bolesességére; és hatalmas volt beszédben
és cselekedctben.”
„Mikor pedig elkozelgetett az ígéret ideje (khronosz), melyet Isten eskü­
vel ígért Abrahámnak, megnóvekedett a nép és megsokasodott Egyiptom­
ban. ” A „mikor pedig” kifcjezés arra a titokzatos kapcsolatra utal, amely az
ígéret idejének kózeledte, és Izráel népének egyiptombeli elszaporodása kó-
/ótt van. Nem vaksors munkálkodik itt. Isten gondoskodott arról, hogy ne
keletkezzék káosz, hanem Abrahám leszármazottai a megfeleló idóben meg-
kapják a megfeleló segítséget Mózesnek, az általa rendelt úttórónek és ve-
zérnek a személyében. Csodálatos ennek az embernek az élettórténete. Gon~
doljuk csak meg, hogyan vigyázott Isten a eseesemóre, amikor kitették a Ní-
lusba, hogyan mentette meg életét a fáraó leánya, és hogyan nóvekedett fel a
királyi udvarban. Mindez bevezetóje volt a „mózesi korszak”-nak, amellyel
az Ószovetség új konyve kezdódik (vó. 2Móz 1,8 kk.: „Kózben új király tá-
madt Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte”).
„Akkor (ez idóben = kairosz) született Mózes, és kedves volt Isten elótt. ”
A fáraó leánya orókbcfogadott fiakénl nevelte fól. Ez rendkívül fontos volt
Mózes eljóvendó szolgálata számára, liiszcn Isten Izráel szabadítójául és ve-

47
zéréül rendelte. „És Môzes tanittatott az egyiptombeliek nünden bôlcsessé-
gére, és hatalmas volt beszédben és cselekedetben.”

7,23-29: „Mikor pedig betöltötte negyvenéves korât (khronosz), eszébe

jutott, hogy meglátogassa atyjafiait, az Izràel fiait. És mikor látta, hogy
egyiket bántalmazzák, megoltalmazta, és az egyiptomi embert megôlvén,
bosszút állt azért, aki bosszúsággal illettetett. És azt gondolta, hogy atyjafiai
megértik, hogy isten az ö keze által ad nekik szabadulâst; de azok nem értet-
ték meg. Másnap meg olyankor jelent meg köztük, amikor ôsszevesztek, és
intette öket békességre, mondván: férfiak, testvérek vagytok ti; miért illeti-
tek egymást bosszúsággal? De az, aki felebarátját bántalmazta, elutasítá öt
magától, mondván: kicsoda tett téged fejedelemmé és bíróvá mirajtunk?
Csak nem akarsz engem is mcgölni, miképpen megölted tegnap az egyipto-
mit? E beszédre azután Mózes elfutott, és jovevény lett Midián fôldjén, hol
két fia született.”
Mózes élcte három, egyenként negyven éves korszakra oszlik. Honnét vet-
te ezt István? A Szentírás csak két idoszakról beszél: egész élelnek 120 éves
idejérol (vö. 5Móz 34,7) és a pusztai vándorlás negyven évérôl. A 2Mózes
7,7-bcn az áll, hogy Mózes 80 éves volt, amikor a fáraóval beszélt. István
nyilván a negyvenes szám jelképes értelmére gondolhatott, mini az érett fér-
fikor számára (vö. Csel 4,22; 7,30). Az „eszébe jutott" kifejczés szó szerint
így hangzik: „felszállt szívébol ”, vagyis amit régóta hordozott magában, az
most cselckedetté lett. „Meglátogassa (pásztori gondoskodással) testvére-
it, az Izráel f ia it.” Itt mutatkozotl meg a negyvenéves férfi fólébredt fele-
losségtudata. István úgy mutatja be az indítóokot, mint ami Izráel fiai iránti
igazi testvéri szeretetbôl fakad. Ez az a pont, amelyet Mózes még nem lát tel-
jesen tisztán isten éssaját iclkiismeretc elótt.
„És azt gondolta, hogy testvérei megértik, hogy az isten az ö keze által
ad nekik szabadulâst; de azok nem értették meg. ” De miért mondta el ezt Ist-
ván a bíráinak a nagytanácsban? Csak az a kívánsága lehetett: értsék meg el-
lenfelei, hogy Mózes éretlen magatartása visszariasztóan hathatott. Semmi-
képpcn sem akarla Mózest mint ncmzeti host vagy szabadságharcost igazol-
ni, hiszen ezzel a nagytanács malmára ha jtotta volna a vizet. Hisz Mózes ma-
gatartásának egész ábrázolása visszataszító volt.
Mózes menekülése Midiánba, ahol Jetró pap juhait legeltette (vö. 2Móz
3,1), fontos és áldott iskola volt mind számára, mind pedig késobbi hivatása -
mint Izráelnek isten által rendelt vezére - számára. Nyolcvanévesen isten
rendelésére visszatér Egyiptomba, hogy most már valóban megszabadítsa
testvéreit, Izráel népét, és vezesse öket Kánaán, az ígéret íoldje felé. Apósá-
nál, Jetrónál való tartózkodásáról mindössze cnnyit mond István, hogy ott
két fiat nemzett (2Móz 2,22; 18,3-4).
7,30-34: „És negyven esztendö elteltével megjelent neki a Sinai-hegy
pusztájában az Úr angyala csipkcbokor tüzes lángjában. Mózes pedig, ami­
kor ineglátla, elcsodálkozott a látáson: mikor pedig odament, hogy megszem-
iélje, szólt az Úr szava ohozzá: Én vagyok atyáidnak Istenc, Abrahámnak Is-

48
 tene és Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig megrémülvén, nem
merte megnézni. Az Úr pedig mondta neki: oldozd le sarudat lábaidról, mert
a hely, amelyen állsz, szent fold. 1 átván láttam az én népem nyomorúságát,
amely Egyiptomban van, és fohászkodásukat meghallgattam, és azért szál-
lottam le, hogy óket megszabadítsam; most azért jöjj, elküldelek téged
Egyiptomba!”
Ettöl kezdve István beszédének hangja egyre határozottabban irányul a
nagytanács dontése ellen. Bíráinak egyre világosabban íol keli ismerniök,
hogy ó onmagát lát ja Mózes szerepében, mint isten népének megmentójét,
ellenfeleit pedig, a nagytanácsot, a nép elnyomóinak tartja. Ez végsókig fel-
ingerelte a tanácsot. De elóbb még végig kellett hallgatniok István beszédét.
Az igeszakasz, amelyet István idézett, Mózes elhívásáról szólt, hogy legyen
Izráel megmentóje és vezetóje az ígéret foldje fclé.
Mózes mint pásztor, apósánál, Jetrónál, Midián papjánál, befejezte tanu-
lóidejét. „Es negyven esztendó elteltével." Idöközben Mózes már nyolc-
vanéves lett, s akkor hívta el az Úr csodálatos módon a tulajdonképpcni szol-
gálatára. A Sinai-hegy pusztájában, a Sinai-félsziget egyik sziklás vidékén
jelent meg neki az Úr angyala, égó csipkcbokor lángjában. Feltételezhetjük,
hogy Mózes azonnal megértette a jelenség szimbolikáját, és meg tudta kü-
lönböztetni az egyiptorni varázslók mágikus mesterkedéseitól.
A lánggal égó, de el nem hamvadó csipkebokor, amelyben az Ur angyala
megjelent, magának Istennek a kinyilatkoztatási helye. Nem természetes
tííz volt ez, hanem isten dicsóségének lángoló fénye. Hogy ettól a íoldóntúli
izzástól a csipkebokor nem hamvadt el, azon Mózes módfelett elálmélkodott.
Keszketett, és nem mert közelebb menni, hogy alaposabban megszemlélje.
És akkor szólt hozzá az Úr szava: ,,Én vagyok a te atyáidnak Istene, Ábra-
hámnak Istene és Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene!”
isten jelentettc tehát ki onmagát, mint az egy éló, igaz isten, az atyák Iste­
ne. Ezt az istenismeretet Mózes a szülói házban, édesanyjától nyerte, azt
mindeddig megórizte szívében. De mit jelképezett a lángoló, és el nem égó
csipkebokor? Kétségkívül a Mózes vezetése alatt álló Izráel népét. Az isten
megszenteló iskolájában levó hívó ember alapjában véve olyan, mint az ér-
téktelen csipkebokor, ónmagában véve semmi, akinek csak isten szent tüze
adja meg a magas értékét. Ezt állítja világosan szemünk elé a pünkösdi tórté-
net (Csel 2), de cz ábrázolódik ki alapvetóen a Hóreben is, a tórvényadás he-
gyén.
Az isteni jelenés elötti mély, féló tiszteletét Mózesnek azzal kellett kife-
jeznie, hogy lehúzza lábáról a saruját. Ez is jelképes cselekedet volt. Az em­
ber lába a birtokbavételt jelképezi (vó. 5Móz 11,24; Józsué 1,3; 3,13; 4,18).
„Mert a hely, amelyen állsz, szent fö ld (az Úrnak szentelt). Látván láttam
az én népem nyomorúságát, amely Egyiptomban van, és fohászkodásukat
meghallgattam, és azért szállottam le, hogy óket megszabadítsam. ” Milyen
emberi módon beszél itt az Irás a láthatatlan Istenról, mikor pl. azt mondja
rola, hogy lát: „látván láttam ”. Kétféle látás van. Az egyszerü odanézés és a
látva látás. Ez utóbbit csak Istenról lehet elmondani. isten lényegében, való-

49
ságosan látta, hogyan gyötrik az Ö szeretett népét Egyiptomban, meghallotla
fohászkodásaikat, és leszállt, hogy megszabadítsa óket. Ez Isten vigaszt adó
válasza népének fájdalmas kérdésére: „Uram, meddig még?” (vö. Zsolt
35,17; Ézs 6,11 stb.). „Azért szállottam le, hogy öket megszabadítsam. ” Ez
valóban hatalmas isteni szó volt népére vonatkozó üdvtervében. így Mózes is
belefoghatott a hit legnagyobb kockázatába.
„Most azért j ö j j (deuro), elküldelek téged Egyiptomba. ” Rövid és tömör
volt a parancs, rövid és tömör Mózes elhívása a szolgálatra, hogy mentse ki
Isten népét az egyiptomi rabszolgaságból, és vezesse el Isten gyermekeinek
dicsóséges szabadságára. így hívta el Jézus Krisztus is a tanítványait: „Jer és
kövess engem” (deuró opiszo mou). „Elküldelek téged Egyiptomba. ” Ezzel a
néhány szóval kapja meg Mózes az emberiség egész üdvtórténetére nézve oly
fontos elhívását. De milyen volt Izráel magatartása Mózessel és Istennel
szemben? Erról tudósít kimerítóen a következö igeszakasz.

7,35-43: „Ezt a Mózest, akit megtagadtak, mondván: ki tett téged fejede-

Iemmé és bíróvá?, ezt Isten fejedclemül és szabadítóul küldte angyal keze ál-
tal, aki megjelent neki a csipkebokorban. Ez hozla ki óket, csodákat és jelc-
ket tévén Egyiptom toldjén és a Vörös-tengeren és a pusztában negyven esz-
tendeig. Ez ama Mózes, az Izráel fiainak azt mondotta: prófétát támaszt
ncktek az Úr, a ti Istenetek, a ti testvéreitek közül, mint engem: azt hallgas-
sátok. Ez az, aki ott volt a gyülekezetben a pusztában a Sinai-hegyen vele be-
széló angyallal és a mi atyáinkkal: ki éló igéket vett, hogy nekünk adja. Aki-
nek nem akartak engedni atyáink, hanem cltaszítotlák maguktól, és szívük-
ben Egyiptom felé fordultak, ezt mondván Áronnak: Csinálj nekünk istene-
ket, akik elóttünk járjanak, mcrl ezzel a Mózessel, ki minket Egyiptom f old-
jéból kihozott, nem tudjuk mi tortént. És borjúképet esináltak azokban a na-
pokban, és áldozatot vittek a bálványnak, és gyönyörködtek kezeik csinálmá-
nyában. Isten pedig elfordult, és adta óket, hogy szolgáljanak az ég seregé-
nek; amint meg van írva a prófélák konyvében: Vajon áldozati barmokal és
áldozatokat hoztatok-e nekem negyven esztendeig a pusztában, Izráel háza?
Sót, inkább hordoztátok a Molok sátorát, és a ti isteneteknek, Remfánnak
csillagát, a képeket, amclyeket csináltatok, hogy azokat imádjátok: elviszlek
azért titeket Babilonon túl.”
Istvánnak a nagytanács clótt mondott hosszú beszéde egyre fenyegetóbb,
egyre inkább dontésre felszólító lesz. Mindkét fél elótt világos volt, mi lesz a
bírósági eljárás vége. A bírák részéról már elintézett ügy volt, hogy az ural-
kodó pártnak ezt az igen veszedelmes ellenségét valamilyen módon likvidálni
kell. Ugyanakkor azonban meg kellett akadályozni, hogy a nép felzendüljön,
és így a rómaiaknak ürügyet szolgáltasson az egész ország katonai megszál-
lására és a római birodalomba torténó bekebelezésére. István is világosan
látta, hogy porének kimenetele életébe fog kerülni. Mégsem tekinthetó sza-
badsághósnek, aki hazájáért kockáztatta életét: hittel és Szent Szellemmel
teljes férfi volt, aki kész volt mártírsorsot vállalni a Gyülekezetért, az Úr
ügyéért. És ha védóbeszéde egyre fenyegetóbbé vált a nagytanács elótt, az

50
megsem volt egy elvakult patriota fenyegelozese, hanem az onfelaldozo, iga-
zi keresztyen szeretet kifejezese. Ebbol a szempontbol szamunkra igen erde-
kes ez a reszlctes beszed, inert meglanulhatjuk belole, hogy az emberiseg es
sajatosan Izrael tortenetet hogyan kell nezniink Isten iidvozito cselekedete
szempontjabol. Egyes reszletek akkor olvan vilagosak lesznek elottiink, aho-
gyan azokat a tortcnet hallasakor vagy olvasasakor sohasem lathatnank.
Kczenfekvo, hogy Istvan beszedeben fokent Mozessel foglalkozik, az
Egyiptomban szorongatott helyzetben e!o Izrael nepenek Isten altal rendelt
fejedelmevel es szabaditojaval. „Ezt a Mozest, ak.it megtagadtak, mondvdn:
ki ten teged fejedelemme es birova?, ezt Isten fejedelemul es szabaditoul
(liitrotesz) kiildte. ” A „fejedelem es biro” a hit szeme szamara valodi feje-
delemrne (arkhon) es szabaditova (liitrotesz = szabadito) lesz. Megpedig ,,an-
gyal keze altal”, aki megjelent neki a csipkebokorban. Az onraagaban latha-
tatlan Isten jelenik meg az angyal munkalkodasa altal. Az „angyal keze” az
Isten munkalkodasanak jelkepes szerve. Az Ur angyalal tehat iigy latjuk ma-
gunk elott, mint Izrael nepenek vezeret. O jelent meg Mozesnek a csipkebo­
korban, 6 vezette ki a nepet, es tett sok jelet es csodat Egyiptomban, a Vo-
ros-tengerncl, es negyven even at a pusztaban.
,,Ez ama M6z.es, ki az Izrael fiainak ezt mondotta: profetat tdmaszt nek-
tek az llr, a ti Istenetek, a ti testvereitek kozul, mint engem." Istvan helyes
megvilagitasba allitja Mozest, mint akit Isten arra meltatott, hogy profeta
legyen, es mint ilyen, a Messias elohirnoke. Bamulatra melto, milyen jol
megertcttek az elso keresztyenek a profetakat, es ahogy folismertek az egye-
nes messiasi vonalat. Istvan, mint profetai szellemmel megaldott ember is
ezt bizonyitja a nagytanacs elott. Vilagosan latta azt a pontot, amelyen el
kellett dolnie Izrael tortenetenek M6z.es idejeben, Istvan idejeben, sot a mi
vegso idonkbcn is. Az ortodox zsidok meg ma is csupan profetat, testvert lat-
nak Jezusban, de nem latjak benne a Messiasat (vo. Martin Buber rendkiviil
tanulsagos konyvet: „Zwei Glaubensweisen” - „ketfele hit”). Ha majd a vilag
Mcgvaltoja es Ura visszajon, megnyitja szemiiket, es kegyelmet ajandekoz
nckik, hogy felismerjek Megvaltojukat abban, akit egykor atszegeztek. Ak­
kor majd egesz Izrael megter, es engedelmeskedik neki. Olyan biinbanat lesz
az, amilyet meg nem latott a vilag (vo. Zak 12,10 kk.). Es az Ur lesz a kiraiy
az egesz fold kiralya, e napon egy Ur lesz, es a neve is Egy, es bizlonsagban
laknak Jeruzsalemben (vo. Zak 14,9.11). Ez lesz majd Isten bekebirodalma a
l oldon, es a nepek megigert nagy misszioja, melyben a misszionarius a meg-
lert Izrael lesz (vo. Mt 28,19-20).
Istvan ezutan folytatja profetai latasu nagy beszedet Mozesrol: „Es az,
aki ott volt a gyiilekezetben (az Egyiptombol kiszabadult nep gyiilekezete-
ben) a pusztaban a Sinai-hegyen vele beszeld angyallal es a mi atyainkkal:
ki did Igeket vett, hogy nekiink adja. ” Zsido felfogas szerint ez volt a legna-
gyobb kituntetes es tisztesseg, amelyben halando ember reszesiilhetett. Va-
lamilyen modon kapcsolatban volt ez az Ur angyalaval, tehat a mennyei Szel-
lemi Leny legfobb kepviselojevel, es ezt a kapcsolatot nem lehet sem leirni,
sem utanozni. Ez az angyalfejedelem szolt vele es atyainkkal, elo, tehat ki-

51
mondott, hallhatô emberi szavakkal, amclyckct azok tovâbb kellett hogy ad-
janak az egész gyülekezetnek. Eszerint Môzes Isten és a nép kôzôtt mintegy
kôzvetitôként âllt, vette az élô kijelentést, és tovâbbadta azt a hegy tôvében
tâborozô népének.
„Akinek nem akartak engedni atyâink; hanem eltaszitottâk maguktôl, és
szivükben Egyiptom fê lé fordultak, ezt mondvân Âronnak: Csinâlj nekünk
isteneket, kik elôttünk jârjanak, mert ezzel aM ôzes sel, ki minket Egyiptom
fôldjébôl kihozott, nem tudjuk, mi tôrtént. ”Eppen a mennyei szellemi vilâg-
gal valô kôzvetlen kapcsolat nem volt inyére a testies érzületü embernek.
Még a lâthatatlan Istenrôl sem akartak semmit sem tudni. Lâthatô és meg-
foghatô Istent akartak maguknak. A nép atyâi nem cngedelmeskedtek Mô-
zesnek, eltaszitottâk ôt maguktôl, és szivükben Egyiptom fêlé fordultak.
Visszaesést jelentett ez a régi, egyiptomi életmôdba, amely sokkal jobban
tetszett nekik. Ezt mondtâk Âronnak, a fôpapnak: „Csinâlj nekünk istene­
ket, akik elôttünk jârjanak, mert ezzel a Môzessel, ki minket Egyiptom fôld­
jébôl kihozott, nem tudjuk, mi tôrtént”. Ez a kormânyzat megdôntésével jâ-
rô teljes forradalom volt. Âront tették meg vezérüknek, aki kedviikre csele-
kedett. Tchât még tulajdon bâtyja is elfordult Môzestôl, Isten hü szolgâjâtôl.
Ûgy érczték, hogy Môzes, akit fônn a hegyen a nép nem lâthatott, eserben
hagyta ôket. Îgy nemesak személyes kapcsolatukat veszitették el Môzessel,
hanem megszakadt az ôsszekôttetés az egyiptomi rabszolgasâgbôl kiszabadi-
tô müvével is.
„És borjûképet csindltak azokban a napokban, és âldozatot vittek a bdl-
vânynak, és gyônyôrkôdtek kezeik csinâlmânyâban" (vô. 2Môz 32,4). Amit
az aranyborjû tôrténetében Aron müvészi alkotâsaként âbrâzolnak, azt Ist-
vân az egész nép terhére rôtta, mint ahogy az egész nép gyônyôrkôdôtt tulaj­
don kezének munkâiban. Teljesen érthetetlen, hogyan engedhetetl Âron a
nép kivânsâgânak. Ezt a célzâst Istvân ellenfelei élesnek tartottâk.
„Isten pedig elfordult, és adta ôket, hogy szolgâljanak az ég seregének;
amint meg van irva a prôfétâk kônyvében: Vajon âldozati barmokat és dl-
dozatokat hoztatok-e nekem negyven esztendeig a pusztâban, Izrâel hâza?
Sot inkâbb hordoztâtok a Molok sdtorât, és a ti isteneteknek, Remfânnak
csillagât, a képeket, amelyeket csindltatok, hogy imâdjâtok. ”
Ha meggondoljuk, hogy Istvân a Szentirâst, ahogyan az akkor a fiatal ke-
resztyénség kezében volt, emlékezetbôl idézte, akkor âlmélkodâssal és hâlâs
szivvel kell megâllapitanunk, hogy vilâgos képet nyerünk pünkôsd gyüleke-
zetének szellemi szinvonalârôl. Istvân bâmulatosan ismerte a Bibliât, kivâlt a
prôfétai szôt. Ezért fején talâlta a szôget, amikor hosszu beszédének vége
fêlé ezt mondta esküdt ellenségeinek a nagytanâcsban: „Isten pedig elfor­
dult, és adta ôket.” Ugyanezekkel a szavakkal irja le Pâl a Rôma 1,24-26-
ban Isten itéletét a tôle elszakadt emberek fôlôtt. Istvân ezzel eltalâlta vâdo-
lôi lelkiismeretét, és éppen ez hâboritotta fcl ôket a leginkâbb. Isten odaadta
népét a legutâlatosabb bâlvânyimâdâsra, ugyhogy azok az ég seregeit szol-
gâltâk, a csillagokat, amelyeket szellemi lényeknek tartottak. Az égitestek-
nek ezt az imâdatât Egyiptomban, Kâldeâban, Fôniciâban és Arâbiâban gya-

52
koroltak. Idez Istvan az un. proletak konyvebol, azaz a tizenket kis profeta-
bol. Szabadon idezi Amos 5,5 kk.-t, mikozben az egitestek imadatanak osto-
basagat helycs megvilagilasba allitja. A balvanyozas azutan a Molok imada-
saban csiicsosodott ki, annak szornyiisegeiben: kisgyermeket aldoztak a bal-
vanynak. Remfan isten csillagarol nem tudunk kozelebbit.
„Elviszlek azert titeket Babilonon tul. ” Hosszu beszedenek ezt a szaka-
szat a babiloni fogsaggal valo isteni fenyegetessel vegzi Istvan. Itt akar be is
fejezhette volna Lukács a tudositast, ha csupan a fiatal keresztyenseg elso
vertanujanak szemelyes sorsarol lenne szo. Mivel azonban ezt nem teszi - es
meg reszletesen tovabb ismerteti a tortenetet, amely az akkori jelenig tart
bizonyara mcgvolt erre az oka.

7,44-53: „A bizonysag satra a mi atyainknal volt a pusztaban, amint pa-

rancsolta az, aki mondotta Mozesnek, hogy azt arra a mintara csinalja, ame-
lyet latott. Melyet a mi atyaink atveven, be is hoztak Jozsueval, mikor biro-
dalmukba vettek a poganyokat, kiket kiuzott Isten atyaink szine elol, mind
David napjaiig, ki kegyelmet talalt Isten elott, es konyorgott, hogy hajlekot
talalhasson a Jakob Istenenek. Salamon epitetl pcdig neki hazat. De ama
Magassagos nem kezzel csinalt templomokban lakik, mint a profeta mondja:
A menny nekem iiloszekcm, a fold pedig labaim zsamolya: micsoda hazat
epithcttek nekem? - azt mondja az Ur: vagy melyik az en nyugodalmam he-
lye? Nem az. en kezem csinalta-e mindezeket? Kemeny nyaku es koriilmete-
letlen szivu es fiilii emberek, ti mindenkor a Szent Szellem ellen igyekeztek,
mint atyaitok, ti azonkep[>en. A profetak koziil kit nem iildoztek a ti atyai-
tok? Es megoltek azokat, akik eleve hirdettek amaz Igaznak eljovetelet; ki-
nek ti most aruloiva es gyilkosaiva lettctek; kik a torvenyt angyalok rendele-
sere vettetek, es nem tartottatok meg.”
Isten hosszutiirese a negyven evig tarto pusztai vandorlasban kegyelmi
idot adott szovetseges nepenek. Ezalatt egeszen uj nemzedek nott fcl, ame-
lyet a torveny nevelt, s amely sok jelet es csodat latott. Az atyak nemzedeke,
amely Egyiptombol kivandorolt, ezalatt meghalt a pusztaban, s az ujabb
nemzedeknek volt ideje, hogy valosagos neppe fejlodjek. Istvan meg tovabb
vezette ezt David es Salamon idejeig, sot egeszen sajat koraig, hogy igy tarja
birai es az egesz nep ele sulyos vetkiiket, azt, hogy Jezust, mint Udvozitot es
Messiast elvetettek.
Figyeljiik meg a hanyatlas kulonbozo alapvonalait Izrael talajan. Itt
van eloszor is az eszmenyi vallasos neveles az un. szent satorral, mint szem-
lelteto eszkozzel, es annak csodalatos jelkeprendszerevel. Ez volt a bizony­
sag satra (heb. ohel moed), ahol Isten talalkozik nepevel. Isten ugy rendelte,
hogy nepe talalja meg Ot. Mozesnek egeszen arra a mintara kellett epittetnie
azt, amelyet a Sinai-hegyen latott (vo. 2Moz 25,9.40). Mit latott ott Mozes?
Bizonyara nem anyagbol kesziilt satrat, amelyet gepiesen utanozni lehet,
nem „kezzel csinaltat”, hanem valamilyen tisztan szellemi igazsagnak jelke-
pes kiabrazolasat. Mozes rendelkezett a profetai latas adottsagaval, hogy
latni tudja az anyagi teremtett vilag szellemi hatteret. A nep pedig, amely

53
vallâsos tevékenységében szivesebben vette a lâthatôt, a szent sâtorban erté-
kes szemléltetô oklatâst kapotl, ugyanigy a môzesi kultusz szimbolikâjâban,
amelyet azutân az igéret fôldjére is niagâval vitt. Itt lett igazân nyilvânva-
lôvâ a hanyatlâs lulajdonképpeni alapvonala Izrâel talajân. Izrâel nagy cso-
dâkat élt ât az orszâgnak a pogânyoktôl valô elfoglalâsa soran, akiket isten
kiüzött az atyâk szine elöl. Hogy ebböl azulân semmit sem tanuitak, az csak
növelte a hitetlen nép bünét.
David idejében sem tanuitak semmit. Nem akartâk megérteni, hogy noha
Dâvid kegyelmet talâlt isten elött, mégsem épithetett neki hâzat a hâboruk
miatt, amelyeket viselt. Mit sem akartak tehât tudni a Dâvidnak jutott ke-
gyelemröl. Azt sem akartâk megérteni, hogy isten inég Salamon pompâs
templomât sem ismerte el önmagâhoz méltô hajléknak, hiszen a Magassâ-
gos nem lakik kézzel esindi t épületekben. Ezt a templomot Nabııkodonozor
babiloni kirâly Kr, e. 586-ban lerombolla, és Zorobâbel helytartösaga alatt,
Kr. e. 516-ban épitették ûjjâ (vö. Ezsd 3,12; 6,15). Majd Nagy Herödes epi-
tette ât rendkivül naggyâ és diszessé. Amikor a romaiak Kr. u. 70-ben elfog-
laltâk Jeruzsâlemet, ezt a templomot is földig leromboltâk, egyetlen fal ma-
radt meg belöle, az ûn. „siratöfal”. Az egykori templomtéren ma mohame-
dân meeset âli. lstvân idejében tehât még âilt Herödes pompâs temploma,
melyııek értékes köveit Jézus tanitvânyai is megcsodâltâk (Mt 24,1). Errol
mondja Jézus, hogy le fogjâk rombolni, és kö kövön nem rnarad (Mt 24,2).
Szavai miatt, hogyha leromboljâk ezt a templomot, Ö hârom nap alatt felépi-
ti azt (vö. Jn 2,19-21), felhâborodtak a zsidök, és kâromoltâk Öt. Innen a
nagytaııâcs Istvânnal szembeni izzö tıaragja, mert véleményük szerint meg-
vetö mödon beszélt a tenıplomröl.
Azutân lstvân a hit merészségével tâmadâsba megy ât, amikor azt mond­
ja: „De ama Magassâgos nem kézzel esinâlt templomokban lakik, amint a
prôféta mondja: A menny nekern üloszékem, a föld pedig lâbaim zsâmolya:
micsoda hâzat épithettek nekem? - azt mondja az Ûr. Vagy melyik az én
nyugalmam helye? Nem az én kezem esinâlta-e mindezeket? Kemény nyakû,
kôrülmetéletlen szivü és fu lü emberek, ti mindenkor a Szent Szellem ellen
igyekeztek, mint atyâitok, ti azonképpen. ”
lstvân beszédénél az âtmenet a védekezésbol prôfétai tüzzel a nyilt târna-
dâsba feltünöen hirtelen tôrténik, de magyarâzhatö: hiszen igy beszéltek és
cselekedtek a régi profétâk is (vö. Illés és a Baâl-papok - IKir 18). Istvânt
most megragadja a prôfétai buzgalom szelleme, amely azutân egyenesen a
mârtirhalâlba visz. Amikor igy szôl: „mint atyâitok, ti azonképpen”, akkor
nemesak a pusztâban meghalt atyâkra és az uj nemzedékre gondol, hanem a
különbözö korok Izrâel iére - a maga ôsszetartô egységében.
És ezt még alâ is hüzta: „A prôfétk közül kit nem üldôztek a ti atyâitok?
É s megôlték azokat, akik eleve hirdették amaz Igaznak eljovetelét; kinek ti
most ârulôivâ és gyilkosaivâ lettetek; kik a tôrvényt angyalok rendelésére
vettétek, és nem tartottâtok meg. ”Amit az atyâk a profétâkkal tettek egykor,
ugyanazt tették a most élôk azzal, akit a profétâk megigértek: ârulôivâ és
gyilkosaivâ lettek, bevâdoltâk Pilâtusnâl, és keresztfâra juttattâk. Az angya-

54
lok rendelésére vett tôrvényt és élô igét nem tartottâk meg, hanem elvetet-
ték.
Eddig tudta Istvân profétai ihletésü beszédét elmondani. Ha még valami
mondanivalôja lett volna is, az mâr nem hallatszott a hirtelerı kitört hangza-
varban. De nem is lényeges, hiszen a jelenet vége isten dicsôséges ônkijelen-
tése volt.

7,54-60: „Amikor pedig ezeket hallottâk, szivükben dühösködtek, és fo-

gukat csikorgattâk ellene. Mivel pedig teljes volt Szent Szellemmel, a menny-
be függesztvén szemeit, lata isten dicsôségét, és Jézust âllani isten jobbja fe-
îôl. Es mondta, ime, lâtom az egeket megnyilni, és az Emberfiât isten jobbja
felôl âlini. Felkiâltvân pedig nagy hangosan, fülüket bedugtâk és egyakarat-
tal reârohannak; és kiüzvén a vâroson kivül, megkôvezték: a tanûbizonysâ-
gok pedig felsô ruhâikat egy Saulus nevü ifju lâbaihoz raktâk le. Megkôvez­
ték azért Istvânt, ki imâdkozott és ezt mondta: Uram Jézus, vedd magadhoz
szellememet! Térdre esvén pedig, nagy fennszôval kiâltott: Uram, ne tulajdo-
nitsd nekik e bünt! Es ezt mondvân, elaludt.”
A régiek szâmos mârtirtôrténetében magukat a vértanukat, azok halâlt
rnegvetô bâtorsâgât dicsôitik. Az ôskeresztyének eme elsô mârtirtôrténeté-
ben nyoma sincs ennek. Itt egyedül Istené a dicsôség, aki mindent munkâl, és
aki erôt ad vértanujânak a gyôzelemhez. Es Lukâcs, aki az eseményekrôl tu-
dôsit, gondosan ragaszkodik ehhez a nézoponthoz. Ezt vilâgosan megfigyel-
hetjük Istvân tôrlénetének gondos elolvasâsakor. Ez az egyetlen mârtirtôrté-
nel, amelyrôl az Üjszôvetség részlelesen tudôsit. Bizonysâgok fellege kôvet-
te. Istvân szâmâra csak az volt fontos, hogy minderi isten dicsôségét szol-
gâlja. Ezért kezdi hosszu védôbeszédét e szavakkal: „A dicsôség Istene meg-
jelent” (7,2), és ezekkel zârja: „Ime, lâtom az egeket megnyilni, és az Ember­
fiât isten jobbja felôl âllani”.
„Mikorpedig ezeket hallottâk, szivükben dühösködtek és fogukat csikor­
gattâk ellene. ”Péter apostol pünkôsdi prédikâciôjânak a hatâsa ez volt: Eze­
ket pedig mikor hallottâk, szivükben megkeseredtek, és mondtâk Péternek és
a tôbbi apostolnak: mit cselekedjünk testvéreim, férfiak?” (2,37). Micsoda
külônbség! Mindkét esetben az evangélium hirdetésérôl van szô, Istvânnâl
is. Az élô Igével szembeni magatartâson mulik minden. A külônbség abban
âll, hogy a pünkôsdi prédikâciô utân a hallgatôk nem maradnak tétlenek, ha­
nem megkérdik: „mit cselekedjünk?”, Istvân beszéde utân pedig: „fogukat
csikorgattâk ellene”. „Mivel pedig teljes (hüparkhon) volt Szent Szellemmel,
a mennybe függesztvén szemeit (atenidzein), lâtta isten dicsôségét és Jézust
âllani isten jobbja felôl. Es monda: Ime, lâtom az egeket megnyilni, és az
Emberfiât isten jobbja fe lô l âllani,” Hogyan kell Istvân vértanu âllapotât
elképzelnünk? Szellemi lâtâsa volt, elragadtatott profétai lâtâsa. Nem valami
rajongö transzâllapot volt ez, hanem normâlis profétai lâtâsban lâtta az is­
ten csodâlatos vilâgât a maga vaîôsâgâban.
Hârom dolog tartozik az ilyenprofétai lâtâshoz: Elôszôr is a Szent Szel­
lemmel valô teljesség, a Szellem bôséges kiâradâsa. Mâsodszor: intenziv lâ-

55
 tas, be egészen az isten mennyei trônusânak dicsôségéig. Harmadszor: Az
Etnlyerfiânak szemlélése, anünt isten jobbjân âli.
Ilycn a bepillantâs az „egekbe” (többesszâm), a hârom részes szentély leg-
mélyébe, a legmagasabb mennybe (vö. 2Kor 12,2; a harmadik égbe). Ezt a
harnıadik eget nem ugy keli értenünk, mint a lâthatö teremtett vilâg vala-
mely körülhatârolt helyét, hanem mini a teljcsen közvetlen isteni valosâgot.
A hârmassâgban jut elsö alkalommal teljességre egy szellemi valösâg.
„Felkiâltvân pedig nagy hangosan, fülüket bedugtâk, és egyakarattal
reârohantak; és kiüzvén a vâroson kivül, megkôvezték." ime, Istvân maga-
tarlâsânak ördögi ellenpârja. Az eddig lâtszölag rcndezett gyülés hirtelen
felbomlik, és minden itélethozatal nélkiil, zajongo tömegge vâltozik. A vâ-
rosbôl valô kiüzetéssel igyekeztek a tôrényességnek legalâbb a lâtszatât meg-
örizni, mivel a 3Mözes 24,14 szerint az istenkâromlôt a tdboron vagy vâro­
son kivili kellett nıegkövezni.
„A tanilbizonysâgokpedig fe lsö ruhâikat egy Saulus nevezetü ifju lâba-
ihoz raktâk le. Megkôvezték azért Istvânt. ”A birösâgi eljârâshoz tanükat is
rendeltek, mert az 5Mozes 17,6 szerint minden vâdat legalâbb ket vagy hâ­
rom tanuval kellett igazolni.
A tamik egyike volt Saulus, valöszinüleg Istvân halâlos ellenségeinek
egyik vezetöje. A tarıûk az ö lâbainâl helyezték e! felsö ruhâikat, amelyek
akadâlyoztâk volna öket a megkövezesben. Alaposnak lâtszik az a feltétele-
zés, hogy Saulus a nagytanâcs tagja volt, méghozzâ magas rangban. Azt a né-
zetet is magunkévâ tchetjük, hogy Saulus ekkor mintegy negyvenéves ferli
volt, aki mâr elérte az érelt férfikort, bâr az Ige „ifjût” mond.
Istvânröl vcgül még ezt olvassuk: „Imâdkozott és ezt mondta: Ur am Jézus,
vedd magadhoz szellememet." Tcrdre esvén pedig nagy fennszoval kiâltott:
Uram, ne tulajdonitsd nekik e büntl"M âr térdre esve, de még hangos, hall-
hatö szöval esedezik bünbocsânatért a gyilkosai szâmâra, éppugy, ahogy a
Megvâltô tette azt a kereszten (vö. Lk 23,34). „És ezt mondvân, elaludt.”
Lukâcs szândékosan vâlasztotta ezt a kifejezést, miutân Istvân mâr ugy
imâdkozott: „Uram Jézus, vedd magadhoz szellememet.” Ezzel azt akarja
hangsulyozni, hogy Istvân az ellenségei dühôngése közben csöndesen ment
ât a halâlon az ôrôkkévalôsâgba.

8,1-4: „Saulus pedig szintén javasolta az ö megôletését. És tâmadt azon a

napon nagy üldôzés a jeruzsâlemi gyülekezet ellen; és mindnyâjan closzlot-
tak Jûdeânak és Samâriânak tâjaira, az apostolokat kivéve. Istvânt pedig el-
temették kegyes férfiak, és nagy sirâst tartottak fölötte. Saulus pedig puszti-
totta az egyhâzat, hâzrol lıâzra jârva, és férfiakat és asszonyokat elövonszol-
va, tömlöcbe vetette öket. Amazok azért eloszolvân sz.éjjeljârtak, hirdetve az
Igét.”
Ami elöször a jeruzsâlemi gyülekezet teljes megsemmisitésének lâtszott,
az isten bölcs üdvözitö terve szerint nagy âldâssâ alakult az evangélium ter-
jedése szâmâra. Itt mélyen belepillanthatunk isten kormânyzâsânak és ûtja-

56
 inak titkába a Gyülekezet üdv türténeti vonatkozású í'ejlodésével kapcsolat-
ban, amiben Pál apostollá fejlodése nagy szerepet játszik. Ezért kezdi itt Lu­
kács a tudósítását Saulussal.
„Sauluspedig szintén javasolta az ö megoletését” (Istvánét). Ha elfogad-
nánk egyesek nézetét, hogy Saulusnak kedve tellett István megoletésében,
akkor teljescn hamis képet kapnánk ennek a férfinak a jellemérol. Ha egybe-
vetjük ezt azzal a számos igehellyel, amelyekben az apóstol arról emlékezik,
hogy mi volt ö egykor, a nagy változása elött, akkor czt mély szégyenkezésscl
és bünbánattal tcszi. Azt mondja pl. az IKorintus 15,9-ben: „Mert én vagyok
a legkisebb az apostolok között, ki nem vagyok méltó, hogy apostolnak ne-
veztessem, mert háborgattam Isten gyülekczetél.” Pál rendkívül finom érzé-
sü eml>er volt, akinek nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy István ki-
végzésénél a hivatalból ráeso szerepet betöltse. Valószínííleg neki kellett az
elsö súlyos követ Istvánra dobnia, mert neki volt döntö szava az ítélet meg-
hozatalában. Úgy tekintette ezt a szolgálatot, mint nehéz áldozatot, amelyel
meg kellett hoznia, amikor farizeusként harcolt Isten dicsoségéért a farizeu-
si meggyozodése szerint istenkáromló eilen.
„És támadt azon a napon nagy üldozés a jeruzsálemi gyülekezet eilen. ”
„Azon a napon”: közvetlenül István megkovezése után fellángolt a fanatiz-
rnus a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet eilen, amikor a kivégzés nézoserege
viss/.atért a városba, és felingerelve rárontott a keresztyénekre.
„És mindnyújan eloszlottak J údeának és Samáriának tájaira, az apos-
tolokat kivéve.” A menekülés Jeruzsálem városából az Úr rendelése szerint
tortént, aki a Máte 10,23-ban azt mondta: „Mikor pedig abban a városban
üldöznek titeket, szaladjatok a másikba”. Az Úr számított tanítványai gyön-
ge voltára, és saját boles és értelmes megí'ontolásukra utalta öket a missziói
hivatásuk gyakorlásánál. Ezért folytatta így: „Mert bizony mondom nektek:
be sem járjátok Izrácl városait, míg az Emberfia eljövend”. Az Úr tehát nem
gyáva menekülésre, hanem okos mcggondolásra biztatta öket. Hogy az Úr
mire gondolt kormányzási tervével, az még talány volt, amelyet a Gyüleke-
zet esak az idók során összegyüjtött tapasztalatok nyomán tudott megfejte-
ni.
De miért maradtak az apostolok, a korábbi tanítványok, Jeruzsálemben.
Feladatuknak látták ezt, amelybe az Úr állította öket, s amelyet az Ö közvet-
len utasítása nélkiil nem hagyhatnak el. Isten választott népének, Izráelnek,
még mindig Jeruzsálemet kellett az eljövendö földi békebirodalom kozép-
pontjának tekintenie. Nem is hagyta el valamennyi gyülekezeti tag Jeruzsá­
lemet, egyeseknek volt hitbeli bátorságuk, hogy ott a nehéz idökben is kitart-
sanak. A 9,26-ban olvasunk arról, hogy Jeruzsálemben voltak tanítványok,
akikhez Saulus csatlakozni próbált, ami azonban meghiúsult azok bizalmat-
lanságán, és esak Barnabás személycs ajánlatára fogadták be öt végül.
„Istvánt pedig eltemették kegyes férfia k , és nagy sírást tartottak fölöt-
te. ’’Voltak Jeruzsálemben zsidók, akiket a 2,5 is mint istenfélo férfiakat em-
lít, és akik meg akarták adni Istvánnak a végso tisztességet. Ezek talán Jézus
litkos tanítványai voltak, olyanok, mint Nikodemus vagy Aritmatiai József

57
 (vó. Mt 27,57). Ott maradt Jeruzsaiemben Jakab is, az Úr vér szerinti testvé-
re, és a gyülekezet késóbbi vezetóje. Nagy sírást rendeztek, tehát tiszteletre-
méltó volt a temetés.
„Saulus pedig pusztította a gyülekezetet, házról házra járva, és fé r fia -
kat és asszonyokat elovonszolva, tómlócbe vetette óket. ” Pál késóbb ezeket
mondta a nép és a nagytanács elótt tartott véddbeszédében: „Ezt a tudo-
mányt üldoztem mindhalálig, megkótózvén és tómlócbe vetvén mind férfia-
kat, mind asszonyokat” (22,4). Egy más alkalommal pedig Festus és Agrippa
elótti kihallgalásakor így nyilatkozott: „En bizonyára elvégeztem magam-
ban, hogy ama Názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cseleked-
nem” (26,9). A feltünó ebben az volt, hogy Jézus kóvetói ellen valóságos ki-
tervelt hajtóvadászatot folytatott, behatolt a házakba és családokba, és eh-
hez a jeruzsálcmi felsóbbségtól teljhatalommal rendelkezett. Lukács most
megkísérli Isten elrejtett tervét az iidvtorténet világosságába helyezni.
„Arnazok annakokáért eloszolván, széjjeljártak, hirdetve az / gét." Igy
keletkeztek Isten terve szerint az áldoít szórv ány-gyülekezet ek (diaszpó-
rák).
Két Tontos kifejezésre kell itt még felhívnunk a figyelmet. Az elsó: „széj­
jeljártak". Az eredeti gorog kifejezés azt jelenti, hogy elindultak, és meg
sem álltak a célig, ez a szó tehát az evangéliumi mozgalom fokozatos fejlódé-
sére utal. Egyre haladtak, ncm álltak meg félúton. A második: „Hirdetve az
Igét" (szó szerint: „Igévcl evangélizálva”). Ezt meg kell külónbóztetni a ma
oly sokszor, külónósen ébrcdési kórókben - a szónak „ébresztó módon be-
szélni és a megtérésrc fclhívni” értclmében - használt kifejezéstól, mivel itt
maga az ige tárggyá lesz. Tehát az Igét evangélizálják. Az evangélistát az jel-
lemzi, hogy szolgálatában elórehaladva munkálkodik, mikozben az ébresztó
beszéd sem szenved hátrányt. Hogy egészen bizonyosak legyünk az evangéli-
zálás helyes értelmezésében, Lukács mindjárt szemünk elé állítja egy evan-
gélista (Fülóp) példáját.

8,5-8: „És Fülóp, lemenvén Samária városába, prédikálta nekik a Krisz-

tust. A sokaság pedig egy szívvel-lélekkel figyelt azokra, amiket Fülóp mon-
dott, hallván és látván a jeleket, melyeket cselekedett. Mert sokakból, kikben
tisztátalan szellemek voltak, hangosan kiáltozva kimentek; sok gutaütótt és
sánta pedig meggyógyult. És nagy óróm volt abban a városban.”
Fülóp nem volt azonos a hasonló nevü apostollal. Egyike volt a hét diakó-
nusnak (6,5), aki a felsorolásban mindjárt István után kóvetkezett. Késóbb, a
21,8-ból megtudjuk, hogy Cézáreában lakott és ott találkozott Pál apostollal.
Az ó házában igyekezett az Agabus nevü próféta Pált lebeszélni arról, hogy
Jeruzsálembe menjen. Ez a Fülóp volt az, aki Samáriában úttóró szolgálatot
végzett. Hogy Samáriának melyik városáról van itt éppen szó, azt nem tudjuk
bizonyosan megáílapítani. Talán az, amelyból a samáriai asszony Jézusban
hívóvé lett, és akinek boldog bizonyságtétele nyomán a lakosság kózótt álta-
lános ébredés támadt (vó. Jn 4,1-42).

58
 „Es Fülóp, lemenvén Samária városába, prédikálta nekik a Krisztust."
Két dolgot lett Fülop, mindkettó jellemzó óreá és evangéliumi szolgálatára:
Elószór: „Lement Samária városába". A lcmeneíel nem arra utal, hogy a vá-
ros valamilyen volgyben feküdt, hanem egy bizonyos jellemvonást akar
szemléltetni. Átvitt értelemben van szó lefelé menetelról (katerkheszthai),
tehát a hit útján kellett Fülopnek lefelé mennie (kata = felülról lefelé), mivel
a samarilánusokat a zsidók megvetették, vallásukban félpogányoknak tar-
tották óket. Missziós onmegtagadással párosult lemenetel volt ez.
Másodszor feltünó a kifejezés: „prédikálni a Krisztust." A prédikáció =
kérygma, a prédikátor pedig eredetiben kérüksz = hírnok. Ezt a gyakorlatban
sokszor elfeícjtik, és kónnyen ósszetévesztik a prédikációt a rokonértelmü
fogalmakkal: tanítani (didaskein), oktatni (katekhein), üzenetet kózvetíteni
(kataangellein), vagy éppen evangélizálni (evangelidzein). A külonos kifeje­
zés: „Krisztust prédikálni” azt jelenti, hogy az eljdvendó Messiás-királynak
utat készíteni, és elótte haladva a Király eljóvetelét hirdetni, és mindenkit
felszólítani a neki való hódolatra. Szemben a pünkósdi evangéliummal, a
nemzetek talaján fóként ez a misziós evangéliumhirdetés eredeli jelentése.
„A sokaság pedig egy szívvel-lélekkel figyelt azokra, arniket Fülóp
mondott." Ez még nem volt olyan átütó, hatalmas erejü hatás, mint Péter
pünkósdi prédikációjánál, mégis a néptómeg egy szívvel-lélekkel (homothü-
madon) figyelt arra, amit Fülop mondott. Ez jó elókészítóje volt a Szent
Szellem kozlésének Péter és János apostolok által (14-17. v.). Rendkívül
gyakran fordul eló a Cselekedetekben az „egy szívvel-lélekkel” kifejezés.
Annyit jelent, mint egyforma érzéssel, és ez a hitben való egységnek és a
gyülckezet munkálkodásának elófeltétele.
„Hallván és látván a jeleket, amelyeket cselekedett. "
A jelek Izráelben az isteni küldótt igazolására szolgáltak. A zsidók látni
akartak, hogy hinni tudjanak. Jézus egyszer dorgálta is óket emiatt: „Ha je­
leket és csodákat nem láttok, nem hisztek” (Jn 4,48). Itt pedig ezt olvassuk:
„Hallván és látván a jeleket”. Figyelemre méltó, hogy a hallás hangsúlyosan
áll elól. Pál aposto! azt mondja a Roma 10,17-ben: „Azért a hit hallásból van,
a hallás pedig Isten Igéje által”. A samaritánusokal már jól elókészítette a
korábbi ébredési mozgalom (Jn 4,1-12) arra, hogy most hitük elmélyüljón és
vegyék a Szent Szellemet (lásd 14-15.V.).
„Mert sokakból, akikben tisztátalan szellemek voltak, hangosan kiáltoz-
va kimentek." Feltünó, hogy éppen akkor, amikor a hitélet végsó kóvetkez-
ményeiról van szó, a Sátán is mozgósítja tisztátalan szellemeit. Nem min-
denki feladata ezeknek a tisztátalan szellemeknek a kiüzése. Ehhez Isten tel-
jes fegyverzetére van szükség (Ef 6,11-17). A hangos kiáltozás, amellyel
ezek a tisztátalan szellemek eltávoztak, jelzi iszonyatos félelmüket a mély-
ség (tártaros) rettenetes kínjaitól (2Pt 2,4). Jaj azoknak, akiket ilyen tisztá­
talan szellemek gyótórnek, de azoknak is, akik felfegyverzetlenül, tehát fel-
készületlenül elegyednek ilyen doígokba (vó. Csel 19,13-18).
„Sok gutaütótt és sánta pedig meggyógyult. ’’Nehéz megállapítanunk, mi-
lyen betegség volt az, amit az Irás ,,gutaütótt”-nek nevez (paralelümenoi).

59
Ha azonban ósszehasonlítjuk azzal a móddal, ahogyan Jézus járt el azzal a
gutaütóttel (paralütikosz), akit ágyban vittek hozzá, és akihez Jézus így szólt:
„Bízzál, megbocsáttattak a büneid” (Mt 9,2), akkor fóltételezhetjük, hogy
ennek a fiatalembernek a betegsége bizonyos ifjúkori bünokkel állhatott
kapcsolatban. Feltünó, hogy ebben a samaritánus városban a tisztátalan szel-
lemektól gyótróttek mellett éppen az ilyen emberekról van sokszor szó. Ezen
kívül említ az Irás még más bénákat (kholoi) is, így pl. a templom Ekes-kapu-
jánál fekvó, születésétól fogva sánta koldust (3,2). Mindenesetre tény, hogy
csupán erról a három külónleges nyomorúságról van szó, mint amelyek szo-
rosan ósszetartoznak.
„És nagy óróm (khara = gyókerében rokon a kharisz-szal, ami azt jelen-
ti: kegyelem) volt abban a városban. ” Fülóp inisszionárius mükódése nyo-
mán teljesen megváltozott a város hangulata. Éppen a kelló idópontban jott
ahhoz, hogy az Isten Gyülekezetének egészséges fejlódését megmentse az
ósszeomlástól. így érthetó, hogy nagy, szent óróm keletkezett. Ido kell ennek
a normális kifejlódéséhez is; inert ez nem csupán érzelem dolga, hanem
óssze van kótve Isten kormányzása és útjai megismcrésénck elmélyülésével.

8,9-13: „Egy Simon nevíí ember pedig már clóbb gyakorolta abban a vá­
rosban az órdógi tudományt, és elámította Samária népét, magát valami
nagynak állítván. Kirc mindnyájan figyeltck, kicsinytól nagyig, mondván: ez
Isten ama nagy creje! Azért figyeltck pedig rá, mert sok idón át az órdógi
mesterségekkcl elámította óket. De miután hittek Fülópnek, aki az Isten or-
szágára és a Jézus Krisztus nevére tartozó órvendetes dolgokat hirdctte, alá-
merítkeztek mind férfiak, mind asszonyok. És Simon maga is hitt, és aláme-
rítkezve Fülóppcl tartott; és mikor látta, hogy jelck és nagy erók lesznck, ál-
mélkodott.”
Itt a hit kétféle módjának határvonalánál állunk, amely külónbózó vallá-
sok kifejlódésének veszélyével fenyeget, mint pl. az iszlárn és a keresztyén-
ség. Ezt a kiszámíthatatlan kóvetkezményekkel járó szerencsétlenséget hárí-
totta el az egész emberiség üdve javára Fülóp azzal, hogy a Szellem erejé-
vel hirdette az evangéliumot, az Úr pedig együ11 munkálkodott vele és meg-
erósítette a hirdetett igét jelekkel és csodákkal (vó. Mk 16,20). Ami Samári-
ának ebben a városában, a világ e félreesó zugában tórtént, annak világmére-
tü jelentósége volt. Két eró (dünameisz) küzdótt cgymással a fóhatalomért.
Ehhez hasonló harcról tudósít a Szentírás a 2Mózes 7. és 9. fejezeteiben.
Simon, a varázsló, ámulatba ejlette Samária népét azzal, hogy magát va­
lami nagynak állította. Ezzel eleve megmutatta a sebezhetó pontját is: a Gó-
liátéhoz hasonló büszkélkedést, gógót. Aki ónmagát állítja nagynak, ezáltal
elárulja alárendelt voltát. Aki igazán nagy, mint Fülóp, sohasem beszél így,
hanem mindig Isten nagyságát magasztalja, aki ót felruházza felülról való
eróvel, hogy a hit nagy cselekedeteit vihesse végbe. Hogy Samária népe
mennyire eltévelyedett, azt mutatta az, ahogy Simon nagyzoló szavait gon-
dolkodás nélkül utánamondják: „Ez az Istennek ama nagy ereje! ’’Kicsinyek
és nagyok egyaránt figyeltck rá, és még az ó mértéktelen elbizakodottságát is

60
 fokozták; mert így még ó scm beszólt magáról. Ennyire clragadta óket va-
rázslásaival.
„De rniután hittek Fülópnek, aki az Isten országára és a Jézus Krisztus
nevére tartozó órvendetes dolgokat hirdette, alámerítkeztek mind férfiak,
mind asszonyok." Ez Isten Szelleme által munkált evangélizációs mód volt,
Isten országáról és Jézus Krisztus nevéról szóló evangélium hirdetése. Fi-
gyeljiink itt két dologra. Elószór: az evangélium Isten országáról szólt, és
annak gyózelméról a világ felett (vó. Jn 16,33: „Bízzatok, én legyóz.tem a vi-
lágot”). Másodszor: az evangélium Jézus Krisztus nevéról szólt. Erról a név-
ról ir ja Pal a Filippi 2,9-11 -ben, hogy minden más név felett való, és hogy Jé-
zus nevére minden térd meghajoljon, mennycieké is, fóldieké és fold alatt
valóké, és minden nyelv valija, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsósé-
gére.
„És Simon maga is hitt, és alámerítkezett, Fülóppel tartott; és látván,
hogy jelek és nagy erók lesznek, álmélkodott. ” Fülóp evangélizációjának ha-
talmas és szembeótló eredménye, hogy még maga Simon varázsló is hitre ju-
tott, alámerítkezett, és mint tanítvány, Fülóppel tartott, csattanós bizo-
nyítéka volt az Isten országáról hirdetett evangélium dóntó fólényének.
Melyik mai evangélista ne óriilne és ne lenne hálás ehhez hasonló eredmé-
nyért?! Figycljük meg, hogyan viszonyul Fülóp Simonhoz kezdettól fogva.
Nem tekinti ellenségnek, akit el kell tüntetnie a színról, nem is tekinti vetély-
társnak, akit le kell gyóznie, tartózkodott mindenféle ítélkezéstól, és erótel-
jesen hirdette a gyózelmes evangéliumot Isten országáról és Jézus Krisztus
nevéról. Egycdül ennek kószónhette átütó sikerét. Ha másként cselekedett
volna, ezzel az Úr ügyének ártott volna, és erósódótt volna az ellenzéke. Arra
sem ragadtatta el magát, hogy bccsmérlóen nyilatkozzék az ónmagát nagy-
nak állító Simonról. Fülóp nem izgatta magát: nem volt hitvitázó, sem lélek-
halász. Feltíínó az is, hogy az evangélizációt nyomon kóvette a hívók aláme-
rítkezése. Egyszerüen így fejezi ki ezt az Ige: „Alámerítkeztek mind férfiak,
mind asszonyok”. Nines szó itt bemerítés elótti oktatásról, és arról sem,
hogy ki merített alá. Valószínüleg azoknak a gyülekezeti tagoknak a feladata
volt ez, akik Fülópót kísérték. így Pál apóstol gyakorlatában is volt bizonyos
munkamegosztás (vó. lKor 1,14-17).
„Simon... Fülóppel tartott, és mikor látta, hogy jelek és nagy erók lesz­
nek, álmélkodott. ” Megtérésének bizonyítéka volt ez, és annak, hogy ószin-
tén igyekezett valódi keresztyénné lenni. Hogy „Fülóppel tartott” (proszkar-
terein = szilárdan kitartani), az jó jel volt. Ugyanakkor ámulatba ejtették a
jelek és erók, amelyeket látott. Ahogyan István esetében tórtént (vó. 6,8), aki
igehirdetése mellett nagy csodákat és jeleket cselekedett a nép kózótt, úgy
volt ez Fülópnél is. Ez értékes, gyümólcsózó szemléltetó oktatást jelentett a
hrvóvé lett Simon számára. Az evangélium hirdetése és esodák cselekvése
Fülópnél ósszefüggótt. Simon elgondolkodva szemlélte a jeleket és nagy eró-
ket. Kénytelen volt megállapítani, hogy itt nem mágikus erók vannak mun-
kában, hanern mindezek a Szent Szellemtól munkált jelek, amelyek az Igét
megerósítik (vó. Mk 16,20).

61
 8,14-25: „Mikor pedig meghallolták a jeruzsálemi apostolok, hogy Samá-
ria bevette az Lsten Igéjét, elküidték azokhoz Pétert és Jánost; kik mikor le-
mentek, konyorogtek érettük, hogy vegycnek Szent Szellemet: mert még sen-
kire azok kozül nem szállott rá, csak be voltak merítve az Úr Jézus nevébe.
Akkor kezeiket reájuk tették, és vettek Szent Szellemet. Mikor pedig látta
Simon, hogy az apostolok kézrátétele által adatik a Szent Szeliem, megkínál-
ta óket pénzzel, mondván: adjátok nekem is ezt a hatalmat, hogy valakire te-
szem kezemet, Szent Szellemet vegyen. De Péter rnondta neki: pénzed veled
együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy Isten ajándéka pénzen megvehe-
tó. Nincsen neked részed, sem ôrôkséged e dologban, mert szíved nem igaz az
Isten elótt. Térj meg azért e gonoszságodból, és kérjcd Istent, ha talán meg-
bocsáttalik neked szíved gondolât ja. Mert látom, hogy te keserü méregben
és álnokság kotelékében lcledzel. Felelvén pedig Simon, rnondta: Kônyôrôg-
jetek értem az Úrnak, hogy semrni azokból, amiket rnondtatok, rám ne joj-
jón. Azok annakokáért, miután bizonyságot tettek, és hirdették az Úr Igéjét,
visszatérének Jeruzsálembe, és a samaritánusoknak sok í'alujában prédikál-
ták az cvangéliumot.”
„Mikor pedig meghallották a jeruzsálemi apostolok, hogy Samária be­
vette az lsten Igéjét, elküidték azokhoz Pétert és Jánost. ” Ismét együtt ta-
láljuk ilt a két kimagasló apostolt. Óket a Gyülekezet Ura fóként a Gyüleke-
zet fejlódésének dontó fordulópontjaikor használja fel. Jeruzsálembol, mint
kdzpontból a lcgjobban át tudták tekintcni a diaszpórákban, tehát a missziói
mezókori a Gyiiiekczet fcjlódésót. Akkor még nem járt posta, mint napjaink-
ban, czért a kózósség megélése személyes érintkezés által tortént, ami a vi-
szonylag kicsiny országban nem okozott nehézséget, annak ellenére, hogy az
utakon a személyes biztonság gyenge lábon állt. A jeruzsálemi „apostoli kol-
légium” volt a kózpont, oda futottak ôssze a hírck a munkamezókról, ók az-
után továbbadták ezeket a gyülekezeti ôsszejôveteleken. Nem képeztek fel-
ügyeleti hatóságot, sem bizottságot, egyszerüen ók voltak az egész evangéliu-
mi mozgalom kozpontja. Nem akartak utánozni a zsidó nagytanácsot, hanem
rninden külón elnevezés néikül szív voltak a Gyülekezet egyre novekvó testé-
ben. A gyülekezet a kihívottak kózossége, és éló test volt.
Péter és János harnarosan észrevették, hogy az üjonnan csatlakozott ke-
resztyén seregból még hiányzik valami, nagy orvendezésük ellenére, amely-
ról a 8. vers szól. Van az üdvosségnek egyfajta oróme, amelyból még hiány­
zik a Szent Szeliem. Ilyenkor az egész hitéletnek csupán lelki alapja van. Ezt
a hiányt felfedezni, és segítcni rajta: ez volt a Jeruzsálembol küldôtt Péter és
János apóstol fontos íeladata. „Kik mikor lemcntek, konyorogtek érettük,
hogy vegycnek Szent Szellemet: mert még senkire azok kozül nem szállott rá,
csak be voltak merítve az Úr Jézus nevébe. Akkor kezüket reájuk tették, és
vettek Szent Szellemet.”
Rendkívül fontos gondosan megfigyelnünk a kct apóstol magatartását.
Nem olvasunk arról, hogy elózóleg Fiilóphoz mcntek és vele elózetes szemé­
lyes beszélgetést folytattak volna. Nem tettek szemrehányást, nem bíráltak,
hanem: cselekedtek. Konyorogtek a hívókért, hogy vegyenek Szent Szelle-

62
 met. Fülöppel bizonyára megbeszélték az egész dolgot, és imádkoztak vele,
errol azonban itt ñera esik szó. Arra sem torténik utalás, hogy Fülöp valamit
rosszul csinált volna, és Lukács egész beszámolója nem is enged erre követ-
keztetni. Annyi azonban bizonyos, hogy erösen keli ügyelnünk arra az ébre-
dési mozgalmaknáí fellépó nagy veszélyre, hogy kimarad helóle a Szent Szel-
leni uralomra jutása a hívok életében.
„Mikor pedig látta Simon, hogy az apostolok kézrátétele által adatik a
Szent Szellem, megkínálta óket pénzzel (khrémata), mondván: adjátok ne-
kem is ezt a hatalmat, hogy valakire teszem kezemet, Szent Szellemet ve-
gyen.”
Ezzel Simon leleplezte legbensóbb lényét. Megmutatta, hogy voltaképpen
csak a Szellem ajándéka kívánatos a számára, hogy általa ö maga valami
nagy dolgot tehessen. A külsó látszat ellenére szíve mélyén nem tôrtént vál-
tozás (vö. 9. v.). Simon varázsló bííne, amely az egyháztoríénet folyamán vég-
zetes módon kifejlödött - nevezetesen isten ajándékának (szellemi ajándé-
kok) pénzzel torténó megszerzése -, rola nyerte a simonía elnevezést.
„De Péter momita neki: pénzed velcd együtt vesszen el, mivel azt gondol-
tad, hogy isten ajándéka pénzen megvehetö” (nomidzein = valamit tôrvény-
szerünek tartani). Ut Péter még egyszer egyedül lép föl mint szószóló. Ové a
Gyülekezet Urától kapott teljhatalom, hogy dönteni tudjon olyan forduló-
pontoknál, amelyek az evangéliumi mozgalom zavartalan fcjlodésére nézve
meghatározóak. Ez - a teljhatalom - az a köszikla (petra), amelyre az Ur a
maga Gyülekezetét építeni kívánja, nem pedig az emberre (petrosz) (vö. Mt
6,18). Szent felháborodással kívánja, hogy Simon vesszen el pénzével együtt.
,,'Vinçsen neked részed, sem ôrôkséged e dologban; mert szived nem igaz
(eüthüs = egyenes) isten elött. ” Péter bizonyára nem a pokollal vagy az örök
kárhozatlal lenyegeti Simont. Simon vétkénél nines szó a Szent Szellem elle-
ni bünrol sem, amelynél nines lehetôség megtérésre való megújulásra, sem
ezen, sem a következö világon (vö. Zsid 6,4-6). Mégis elég félelmetes fenye-
getéssel illeti Simont, akit egyúttal megtérésre is felszólít: „Térj meg azért e
gonoszságodból, és kérjed I stent, ha talán megbocsáttatik neked szíved
gondolatja.” Péter nevén nevezi Simon szívének gonoszságát. Nem ismer
megalkuvást, nem tünteti fel ártalmatiannak az ügyet, nem ismer hazug bé-
kességet. Simón tettét ,,gonoszság”-nak (kakia) mondja, és ezzel a dolog lé-
nyegére tapint. Simon gonosz jellemü ember volt. Szíve nem volt egyenes
(eüthüsz) isten elött. Péter pedig feltárja ennek a gonosz szívnek a csalárdsá-
gát, rejtett szándékait, és İsten igazságának világos fényébe állítja mindezt.
Ezért mines része és oroksége Simonnak ebben a dologban: a Szent Szellem
ajándékában.
„Men látom, hogy te keserií méregben és álnokság kotelékében leledzel. ”
Péter ismerte az emberi szív mélységeit (horan = értelemmel látni). Mit lá~
tott Simon szívében? „Keserií mérget és álnokságnak kôtelékét.” Olyan ez,
mint a rákbetegség, amely emészti a szervezetet (gangraina vö. 2Tim 2,17).
Két dolgot emel ki: a keserü mérget és az álnokság kôtelékét (a becstelenség-
be való belebonyolódásl). „Felelvén pedig Simon, monda: könyörögjetek ér-

63
tem az Urnak, hogy semmi azokból, limit mondtatok, rárn ne jójjóti." Kép-
mutató rnagatartásának jele az is, hogy az apostolokat kéri: imádkozzanak
érte. lgyekezett a kegyesség latszalát rncgtartani, hololt valójában esze ágá-
han sem volt komolyan és ószintcn meglérni. Hogy mi lctt késóbb Simonból,
arról Lukács semmit nem mond. Ez a tel jes hallgatás talán arra utal, hogy át
kellett engedni ot elkeriilhetetlen végzelének. Azok kozül való, akiket lsten
odaadott saját szívük kívánságainak (vo. Rom 1,24-26).
„Azok annakokáért, miután bizonyságot tettek, és hirdették az Ur Igéjét,
visszatértek Jeruzsál arríbe, és a samar it ánusoknak sok falujában prédikál-
ták az evangéliumot. ”
Az apostolok nuinkamódszere - ahogy nótt a munkaterületük az ósgyüle-
kezet folyamatos gyarapodásával - lényegesen megváltozott. Munkálkodá-
suk alapját jeloli ez a mondat: „hirdették az Úr Igéjét. ” Ezl bóvítették és tel-
ték egyre pontosabban a bizonyságtétellel (diamartoreszthai = sürgetóen,
határozottan, bizonyságtételszerüen hirdetni valamit). Az egész munkát
konccntráltan az ,,cvangélizáe¡ó” -nak nevezhetjiik. ,,A samaritánusok sok
falujában hirdették az evangéliumot." Ez bizonyára nem jelentettc azt, hogy
egy-egy falut vagy várost rendszeresen, ház.ról házra végiglátogattak, hanem
azt, hogy az igehirdetésük egyre inkabb evangélizációs, vagyis üdvtorténeli-
leg elórehaladó jelleget óltott, ahogy azt szcmlélteti Fiilóp evangelista kóvct-
kezó torténete.

8,26-40: „Az Úr angyala pedíg szólt FülÓpnek, mondván: Kelj fel és inenj
del lele, arra az útra, amely Jeruzsálemból Gázába megy alá. Járatlan ez. Es
felkelvén, elment. Es íme, egy szereesen (etióp) férfiú, Kandakénak, a szere-
esenek királyasszonyának hatalmas kamarása, ki az ó egész kincstárának
felügyelóje volt, ki feljott imádkozni Jeruzsálembe; és visszatéróben a szeke-
rén üll, és oivasla Ézsaiás prófétát. Mondta pedig a Szcllem Fiilopnek: járulj
oda és csatlakozzál ehhez a szekérhez! Fülop azért odafutott, és hallotta,
amint az Ezsaiás prófétát olvassa. Es mondta: vajon érted-e, amit olvasol? O
pedig mondta: Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza ne-
kem? Es kérle Fülópot, hogy szálljon fel és iiljón melléje. Az Irás helye pe­
dig, amelyet olvasott, ez volt: Mint juh, vitetett mészárszékre, és ahogy a bá-
rány az ó nyírója elótt néma, azonképpen nem nyitotta fel a száját. Megaláz-
tatásában ítélete elvételett, nemzetségét pedig kiesoda sorolja el? Mcrt elvé-
tetik a fóldról az Ó élete. Felelvén pedig a kamarás Fülopnek: Kérlek téged,
kiról mondja ezt a próféta? Magáról-c vagy másvalakiról? Fülop pedig száját
megnyitván, és elkezdvén ezen az íráson, hirdette neki a Jézust. Mikor pedig
mentek az úton, jutottak egy vízhez; és mondta a kamarás: íme, a víz; mi gá-
tol, hogy alámeríts engem? (Fiilóp pedig mondta: ha tcljes szívból hiszel,
mcglehet. Az pedig felelvén, mondta: hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten
Fia.) És megállította a szekeret; és leszálltak mindketten a vízbe, Fülop és a
kamarás; és alámerítette ót. Mikor pedig a vízból feljóttek, az Úr Szelleme
elragadta Fülopot; és tobbé nem látta ót a kamarás, mert továbbmene az ó

64
 útján örömmel. Fülöp pedig találtalott Azótusban; és széjjeljárva, hirdette
az evangéliumot minden városnak, míg Cézáreába nem jutott.”
Ez az igeszakasz nemcsak Fülöpöt tisztázza teljesen a gyanú alól, mintha
Simon mágussal kapcsolatban valamit mégis csak elrontott volna, hanem vi-
lágosan és örvendetesen szemlélteti, hogy miképpen fejlödött egyre jobban a
keresztyén ósgyülekezet missziói munkamódszere. Figyelemre méltó, hogy
az elözö igeszakasz utolsó versében ezt olvassuk a Jeruzsálembe visszatéró
apostolokról: „A samaritánusok sok falujában prédikálták az evangéliumot”
(25. v.). Nyomát se találjuk tehát az egyenetlenségnek, hanem a jeruzsálemi
ósgyülekezet és az ún. szórványok közötti kapcsolat fejlodésének csodálatos
folyamatosságát láthatjuk. Közben az angyalvilág is beleavatkozik az esemé-
nyekbe.
„Az Ur angyala pedig szólt Fülöpnek, mondván: kelj fe l, és menj dél
felé, arra az útra, amely Jeruzsálembol Gázába megy alá. Járatlan ez."
Micsoda missziói megbízatás, s milyen szolgálati készség! Fülöpnek el keil
hagynia egy eredményekben rendkívül gazdag és örvendetesen fejlödö ébre-
dési mozgalmat, és el kell mennie egy elhagyott országútra, ahol egyetlen lé-
lek nem jar. Kit lehet ott egyáltalában misszionálni? Nem volt ez könnyel-
müség és felelôtlenség? Utóvégre Fülöp nem volt se vallásos fantaszta, se ra-
jongo.
„És felkclvén, elment. ” Ez - látás nélküli - pusztàn hitbôl való járás és a
Szellem világos vezetése alatli csclckvés volt. Annyira érthetetlen volt Fülöp
számára ez a megbízás, hogy mennyei követnek kellett segitségére jönnie,
mint Pétcrnek a fogsàgban (5,19).
„És, (me. ” Ez a kicsiny szócska: „ime” (idou, 1. még 36. v.), gyakran fordul
eló a Szentírásban, és sokszor nem figyelünk rá, jóllehet nagy jelentôsége
van, ha észre kell venni azt, ami látszólag észrevehetetlen. így volt ez itt Fü-
lôpnél is, aki azon a járatlan úton, ahol számára semmi látnivaló nem volt,
hirtelen mégis meglâtott valamit, ami számára rendkívül jelentôssé lett.
Ezért írja le a tudósítás olyan részletesen ennek az etióp kamarásnak a fon­
tos állását: „Es (me, egy szerecsen (Etiópiából, ebböl az Egyiptormól délre
fekvö országból való) férfiú , Kandakénak, a szerccsenek kirdly-
asszonyának hatalmas kamarása (magas állású eunukh), aki az ö egész
kincstárának felügyelöje (p énzügy mini szt ere) v o lt.” Ez ônmagàban még
nem imponált Fülöpnek. Valaminek kellett még lennie, ami Fülöpöt arra in-
dította, hogy foglalkozzék ezzel az emberrel, mivel a zsidó tôrvény szerint
herélt férfi nem vehetô fel az Ùr gyülekezetébe (vô. 5Môz 23,2).
„Ki fe ljô tt imádkozni Jeruzsálembe; és visszatérôben a szekéren ült, és
olvasta Ezsaiás prófétát." Két dolgot olvashatunk itt errôl a kamarásról,
amelyek Fülöpöt arra indították, hogy behatóan foglalkozzék vele. Az egyik:
„Feljôtt imádkozni Jeruzsálembe.” Ebböl kitünik, hogy már hazájában, az
ottani zsidók mint prozelitát felvették Jahve gyülekezetébe, és így formáli-
san zsidónak számított. Az ókori torténelemból tudjuk, hogy már Kr. e. az 5.
században létezett Egyiptom déli részén zsidó település, saját Jahve-szen-
téllyel. Ettól nem messze volt Etiopia, ahol Kandaké királynó uralkodott. Az

65
élô Istenról és a zsidó kultuszról szóló hírek elterjedhettek egészen odáig, és
számos, üdvôsségre sóvárgó pogány tért meg a zsidósághoz. Az üzenet meg-
ragadta a királyno magasállású udvari tisztviselojének szívét is, aki szabad-
ságot kért, hogy megtegye a Jeruzsálembe vivo hosszú, fárasztó utat. Ott
nemcsak imádkozni akart a templomban, hanem drága pénzen meg szándé-
kozta vásárolni magának a Szentírás egyik kônyvét, Ézsaiás prófétát. Ez a
könyv nyilván a görög fordítás (Septuaginta) másolata volt. Az akkori müvelt
világ általában értett görögül. Mivel az úti kocsi igen lassan haladt, a kama-
rás pedig hangosan olvasott, a mcllettük halado Fülöp érthette, amint az az
általa jól ismert Ezsaiás 53-at olvasta.
„Mondta pedig a Szellem Fülöpnek: járulj oda és csatlakozzál ehhez a
szekérhez! Fülöp azéri odafu t olí, és hallotta, amint az Ezsaiás prófétát
olvassa. Es monda: vajon érted-e, arnit olvasol? O pedig mondta: mimódon
érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nekem? É s kérte Fülöpöt,
hogy szálljon fe l, és üljön melléje!" Máris lctrejött a szívtol szívig való
kapcsolat. Az Úr, aki nemcsak ismeri az ôvéit (akik lénycg szerint az ôvéi,
lásd 2Tim 2,19), arról is gondoskodik, hogy az ovéi kölcsönösen megismer-
jék egymást. Ezért nem kell senkinek aggódnia, hogy tcstvéri kózosségi kap-
csolatok nclkül marad, hiszen Isten Igéjénck közös tanulmányo/.ása belsóleg
összekapcsol.
„Az Irás helyc pedig, amelyct olvasott, ez volt: Mint juh, vitctett mészár-
székre, és ahogy a bárány az 6 nyírója elólt nema, azonképpen nem nyitotta
fel a száját. Megaláztatásában ítcletc elvétetett, nemzetségét (gcnea « szár-
mazás) pedig kicsoda sorolja el? Mort elvétetik a földröl az ö élete. Ki tudja,
hányszor olvashatjuk el e/.t a jól ismert s/.övcgct, talán móg a magyarázatát
is jól ismerhetjük anélkül, hogy mégis igazán mcgértenénk (ginoszkein), mi­
vel élové csak akkor lesz, ha Isten Szellemc bennünket mcgelevenít. Az etióp
férfi oszintén, becsületesen megvallotta: „Mimódon érthetném, hacsak vala­
ki meg nem magyarázza nekem?" Döntö dolog volt ez, mind a kérdezore,
mind a feleletet adora nézve. Isten Szellemc így akadálytalanul munkálkod-
hatott. Hogyan magyarázhatta Fülöp a kamarásnak az Irást, amikor ennek
kérésére felszállt a kocsijára, és helyct foglalt mellette? Külônôsképpen
igyekezett választ adni arra a kérdésrc: „Kérlek téged, kiról mondja ezt a
próféta? Magáról-e vagy másvalakiról?" Ez volt a döntö kérdés, és egyút-
tal a döntö fordulat is beszélgetésükben. Magát azt a tényt, hogy Isten íléle-
tét egy tokélctcs áldozat valamiképpen elfordítoíta az. emberröl, nem tár-
gyalták meg mint tisztán teológiai problémát, hanem mint a Megváltó szc-
mélye utáni, rnindent eldöntö tudakozódást. Ez alkalmat adott Fiilöpnek,
hogy a Szellem erejével és szent örömmel tegyen bizonyságot Jézusról.
„Fülöp pedig száját megnyitván, és eikezdvén ezen az íráson, hirdette
neki a Jézust." Fülöp evangelista most már clemében volt. Nem tartotl éb-
resztö szószéki prédikációt egy érdekes igérôl, hanem evangélizált, a szó leg-
teljesebb értelmében. Evangélista (lásd részletesen a fejezct végén) volt. Ez a
szó háromszor fordul elö az Újszovetségben (Csel 21,8; Ef 4,11 és 2Tim 4,5).
Az evangélista nem tulajdonképpeni értelcinbcn vett ébredési igehirdetö,

66
 hanem az evangéliumi mozgalomban a kijelentés fejlódésének a hordozója.
Egyetlenszerü a „Jézust hirdetni” (evangélizálni) kifejezés. Hogy ezt hogy
keil értenünk, azt leginkább úgy tudjuk meg, ha gondosan megvizsgáljuk a
torténetet. Amit az a kamarás, mini prozelita, mar tudott, azt a zsinagógá-
ban lamilla. Beszéltek ott valószínüleg Jézusról mint nagy prófétáról, Ke-
resztelö János mellett, tehát úgy, ahogyan Apollos, az alexandriai ludós is
lanított, aki késóbb Pál munkatársa lett Korintusban (vö. Csel 18,24; 19,1;
IKor 3,5-6). De Jézust „hirdetni” (evangélizálni), az valami egészen mást je-
lent. nevezetesen Jézusban a Messiást, a világ Üdvozítójét szemléltetni, aki a
szerecsen kamarásnak is Üdvözitöje. Ez tehát nem volt tobbé csupán zsidó
prozelita, aki Jeruzsálemben imádkozott, hanem Jézus boldog tanítványa,
valóságos keresztyén. Ezért támadt fel szívében a vágy, hogy ennek azonnal
bizonyságát is ad ja.
„Mikor pedig mentek az úton, jutottak egy vízhez; és momita a kamarás:
íme, a víz, mi gátol, hogy alámerítkezzem? Es megállította a szekeret; és le-
szálltak mindketten a vízbe, Fülöp és a kamarás; és alámerítette öt. ” Mind-
ezt oly egyszerüen mondja el a torténetünk, mintha az magától értetódó len-
ne, és nem ¡s létezne bcmerítési kérdés. A valóságban magától értetodo dolog
is ez, amin nem szükséges vitatkozni. Amikor Pál ezt írja az Efézus 4,5-bcn:
„Egy az Ur, egy a hit és egy az alámerítés”, akkor nyilván a vízzel való alá-
merítésre is gondol. „Merl akik Krisztusban merítkeztek alá, Krisztust öltö-
zitek fel” (Gal 3,27). Tulajdonképpen tehát az alámerítés a Krisztusba való
„beburkolózás”. ,,Akik alámerítkcztünk Krisztus Jézusba, az Ö halálába me-
rítkeztünk alá” (Róm 6,3).
„Mikor pedig a vizböl feljöttek, az Úr Szelleme elragadta Fülöpöt; és
tobbé nem látta öt a kamarás, mert továbbment az ö útján örömmel. ” Ami-
lycn rendkíviili módon kezdödött Fülöp és az etióp fóember torténete, olyan
sajátos a befejezése is. A frissen alámerített ember eiöl egyszerre csak eltünt
Fülöp. Az Úr Szelleme elragadta, és a kamarás nem látta tobbé öt. Olvasha-
tunk a Szentírásban még néhány ehhez hasonló jelenetról, amelyeknek mind
különleges jelentóségük van. lit a külonlegesség abban van, hogy a kamarás,
akit oly boldoggá tett a Fülöppcl való találkozás, hirtelen ott maradt egyedül,
és mégsern érezte boldogtalannak magát, hanem örömmel ment tovább a ma­
ga útján. így válhatik áldássá számunkra még az is, ha szeretett emberektöl
kell elszakadnunk. Pál ezt írja a 2Korintus 6,10-ben: „Mint bánkódók, noha
mindig orvendezók”. Ez a Krisztusban gazdagon megajándékozott ember
nyilván tágas missziós mezóre talált hazájában, ahol boldogan tett bizonysá-
got hitérol, és bizonyára hamarosan akadlak munkatársai is, úgyhogy azután
nem volt egyedül.
„Fülöp pedig találtatott Azótusban; és széjjeljárva hirdette az evangé-
liumot minden városnak, míg Cézáreába nem jutott. ” Ez volt az ö világa,
amelyben a Szeílem által vezettetve naponként csodákat tapasztalt meg, és
naponta okot talált arra, hogy új éneket énekeljen az Úrnak. Végigevangéli-
zálta az útjába eso városokat, mint Ekront, Joppét stb., míg végleg Cézáreá-
ban telepedett le (Csel 21,8-9). Az utolsó híradás.családja korében szól rola.

67
Négy hajadon leânya volt, akik prôt'étâltak. Ez utôbbi megjegyzést nyilvân
azôrt t'üzte hozzâ Lukács, hogy râmutasson: szoros kapcsolat van az evangé-
lizâlâs és a prôfétai beszéd kôzôtt.

+ + +

Az „evangélista” kifejezés az Ujszôvetségbcn mindôssze hâromszor for-

dul elô. Noha maga a szô (euangelisztész) pontosan megfelel a héber ,,me-
basszér”-nek, a fogalomnak mégis ujszôvetségi tôltése van, és fontos szolgâ-
latot jelôl a gyülekezetben. Az Efézus 4,1 1 szerint ez a szolgâlat egyfelôl az
apostoli es prôfétai szolgâlat utân, mâsfelôl pedig a pâsztori és tanitôi szol­
gâlat kôzôtt talâlhatô. Hogy miben âllt, arra leginkâbb Fülôp sajâtos szolgâ-
latâbôl kôvetkeztethetünk, akit Lukács evangélistânak nevez (Csel 21,8).
Ha még hozzâvesszük Timôteusnak Efézusban végzett szolgâlatât (2Tim
4,5), akkor eléggé tel jes képet nyeriink az evangélista szolgâlatânak jellegé-
rôl. Ez jelentôsen kiilônbôzik attôl, amit ma jelôlnek vele. Elsôsorban nem
ébredési igehirdetô a misszionâriusi szolgâlat, amelynek lelkek megnyerése
a célja, hancm az evangéliumi mozgalomban a kijelentés fejlôdésének hor-
do/.âsa. Evangélistâk ôrkôdnek az evarigélium egészséges hirdetése fôlôtt. Ez
a vonâs kiilônôsen Fülôp életében lép elôtérbe, akit az Ur külônbôzô alkal-
makkor eszkôzként hasznâlt fcl arra, hogy a fejlôdéshez szükséges uj uton
jârjon. Emlékezzünk csak samâriai ûttôrô szolgâlatâra, az etiôp kamarâssal
kapcsolatos szolgâlatâra (Csel 8), és négy leânyâval - akik prôfétâltak -
együtt végzett cézâreai szolgâlatâra (Csel 21,8). Ez utôbbit kivâltképpen
evangélista szolgâlatnak nevezi az Ige. Az „evangélista” név itt nem valami-
lyen tisztségel jelôl, amelyet Fülôp mellékesen viselt, hanem sajâtos cézâreai
szolgâlatât. Ez a vâros a pogâny vilâg kapuja volt, amelyet azonban az evan-
gélium szâmâra nem Fülôp nyitott meg, hanem Péter. „Aki ama hét kôzül va-
16 volt” - eza mondât utal arra (21,8), hogy azapostolok segitôje volt (6,1-7).
Ahogyan Jeruzsâlemben a kôrülmetélkedés apostolainak, ugy Cézâreâban
Pâl apostolnak is volt segitôje. Hogy ez utôbbi segitô szolgâlata miben âllt,
azt az Ige nem mondja meg kifejezetten, de utal râ a prôfétai szolgâlat hang-
sûlyozâsa, amely szorosan kapcsolatban âllhatott az apostolnak, mint Krisz-
tus foglyânak utjâval. Hogy ennek a ténynek milyen hatâsa volt az evangéli­
umi mozgalomban a kijelentés fejlôdésére, azt a Cselekedetekben talâlhatô
hiradâs egész ôsszefüggésébôl tudjuk meg. Az evangélista szolgâlatânak jel-
lege éppen ezen a helyen kerül vilâgos fénybe.

+ + +
 II.

APOSTÖl.ök CSELEKEDETEI
9 -2 « .
 A. BEVEZETES

Isten Gyülekezetének - az isteni vilâgkormânyzâs és vilâgkiteljesedés koz-

ponti szervének - megvan a niaga csodâlatos fcjlôdéstôrténcte, amelynek
megismerése feltétele annak, hogy mélyebben megértsük mind az ûjszôvet-
ségi (tovâbbiakban: ÛSZ, ill. ÛSZ-i) irâsokat, mind az emberiscggcl kapcso-
latos isteni üdvtervet. Ôrvendetes môdon egyre inkâbb minden igazi hivônek
kôzôs kincsévé vâlik annak fôlismerése, hogy az ÜSZ-i irâsok iigy, ahogy a
Szcnt Szellem vezetése nyomân rank maradtak, tôkéletes egységet alkotnak
és hogy ennek a kinyilatkoztatott Igénck a szive az Isten Gyiilekezete,
mennyei elhivâsâval. A hivok felfedezik, hogy elégtelen az a môdszer, amely
Isten Igéjét csak épitô és cvangélizâlô szovegek gyüjteményének tekinti.
Minthogy minden valôdi hivô tagja Isten Gyülekezetének, igy hât termé-
szetes, hogy megprôbâl eligazodni Isten Igéjében, a Gyülekezet tôrténetét,
helyzetét és feladatât illetôen. Ezért jelentenek szâmâra az ÛSZ-i Irâsok
tôbbet, mint csupân csodâlatos igazsâgok és szent mondâsok lârhâzât, ha-
nem Isten levelét az cmberiséghez, Isten evangéliumât az Ô Fiârôl és Isten
Gyiilekezete titkânak kijelentését. Mindkettôt csak Isten teljes üdvtervével
kapcsolatban Ichet helycscn megérteni, cz a teljes üdvterv az a kôtelék,
amely ôsszekoti egymâssal az ÛSZ irâsait élo szervezetté.
Fontos felismernünk, hogy mi a jelentôsége Isten Gyülekezetének ebben a
szervezetben. Az Ige szervezetében Isten Gyülekezete maga is a tôrténelmi
kialakulâs csodâlatos élo szervezete. Nem készen âll elôttünk, hanem mint
olyasvalami, amely tervszerüen formâlôdik, bizonyos célra irânyulva. Ez a
terv nagy egyencs vonalként hûzôdik végig az ÜSZ-i irâsokon. Az evangéliu-
mokban a Jézus kôré gyülekezô tanitvânyseregben a kialakulô Gyülekezet
kezdetét talâljuk, annak alapvetô elôfeltételeit (Mt 16,18). A Cselekedetek
kônyve (tovâbbiakban: Csel) Isten Gyülekezetének kezdetét, e fôldon valô
épitésének a tôrténetét adja hiriil. A trônon ülô Krisztus mennyci munkâlko-
dâsânak eredménye ez. Az apostoli levelekben Jézus Krisztus uralmânak a
Gyülekezet talajân valô megvalôsulâsât ismerhetjük meg, és a Jelenések
kônyve a Krisztus eljôvendô kirâlysâgâban bevégzett Gyülekezet elkôvetke-
zô szolgâlatât nyilatkoztatja ki, egészen a vilâg kiteljesedéséig. Ezen a nagy
vonalon Isten Gyülekezete kialakulâsânak - Pâl apostol belsô kiformâlôdâsâ-
val ôsszefüggésben - kôzépponti jelentôsége van.
Lukács hiradâsa a Csel-ben szemünk elé târja, hogy miképpen nyomja reâ
bélyegét a Gyülekezet egyes vezetôinek munkâlkodâsa (Péter, Istvân, Füiôp,
Pâl) ennek a kiformâlôdâsnak a tôrténetére, a jeruzsâlemi gyülekezettôl - iz-
râeli talajon - elkezdve mindaddig, amig az evangéliumi mozgalom elszakad
a zsidô népiségtôl. Nem a mi dolgunk, hogy az egyes vezetôk jelentôségét ki-
értékeljiik. Mindegyiknek megvan a Gyülekezet Urâtôl meghatârozott helye
és egészen vilâgosan elhatârolt feladata. De a mi dolgunk ezt a bizonyos fel-
adatot megismerni és pontosan megkülônbôztetni azért, hogy el tudjunk iga-

70
 zodni isten üdvterveben. Peternek is, Pâlnak is megvoll a meghatârozott fel-
adata. Nem egymâs ellen dolgoztak, nem is összevissza, hanem együtt mun-
kâlkodtak a Gyiilekezet fejlödesen. Nyilvân ezt a csodâlatos szellemi egyse-
get igyekezett Lukâcs bemutatni hiradâsâban. Âteljük benne, hogy a Szellem
âltal irânyitott vezetök mikeppen ertik meg kölcsönösen es egeszitik ki egy-
mâst harmonikusan, ha mindegyik teljesen betölti az Ûrtol neki szânt helyet.
Ha mi most ezen az üdvtörteneti bibliai tanfolyamunkon speciâlisan Pal
apostolnak es isten Gyiilekezetenek kialakulâsâval foglalkozunk, ezt azzal a
hatârozott meggondolâssal tesszük, hogy ermek a ket, belsöleg összeîartozö
kiformâlödâsnak a törtenete megadja a kulcsot ahhoz, hogy mi ma, mint is­
ten Gyiilekezetenek tagjai, megertsük sajât helyzetünket es feladatuııkat.
Ezt a meggyözödesünket keli a bibliai tanfolyam soran igazolnunk.
Szemleltetesünk âltalunk vâlasztott mödszere az idörendi, azaz igyek-
sziink ugy együtt nezni ezt a ket fejlödestörtenetet, ahogyan idörendben tar-
tozııak össze, miközben megkisereljiik Pal 13 levelet oda beilleszteni, ahol
Pal apostol belsö kialakulâsâban a helyük van. Ennek a mödszernek az az
elönye, hogy felkinâlja szâmunkra az alkalmat es a lehetöseget együtt âtelni
ezt a hatalmas es dicsöseges kibontakozâst. Egyûttal megtanuljuk ilyen mo-
don mind a Cscl-t, mint pedig a pâli leveleket egeszen meglepöen uj fenyben
szemlelni. Több mindent csak azâltal erthetiink meg helyesen, ha azt a Gyü-
lekezet es Pal apostol kiformâlodâsâval kapcsolatban ismerhetjük meg.
Lukâcs hiradâsâban inkâbb a törteneti, külsö oldalât lâtjuk ennek a közös
kibontakozâsnak, miközben Pâl mağa ad betekintest leveleiben ennek belsö
összefiiggeseibe es az apostol küzdelmeibe, hogyan vezette isten - legme-
lyebb belsö âtelessel - nem csupân öt, hanem a Gyülekezetet is addig a celig,
ahol nemcsak nyilvânvalövâ lesz a mağa teljes ragyogö dicsösegeben isten
nagy, meg a vilâg alapjânak felvettetese elött eltervezett elgondolâsa a Gyü-
lekezetröl, hanem ezt a pâli gyülekezetek köreben crzekletesen szcmlelhet-
jük is.
Bârcsak a munkaközösseg ezen az üdvtörteneti Biblia-tanfolyamon a
Gyiilekezet Urânak gazdag âldâsât hoznâ mindııyâjunknak, hogy eppen a
trıai idökben, amikor uj tâjekozödâsra van szüksegünk, fon tos segitseget
nyrrjthasson nekünk, hogyan jârhatrınk meltöan Istenünkhöz, aki az Ö ki-
râlysâgâba es dicsösegebe hiv el minket.

II. LUKÂCS HIRAM SA

CseS 1 -9 .
t. Az egyeııes voııal

A körıyv elnevezese: „Apostolok cselekedetei” nem tartozik az ihletett

szöveghcz, hanem azt kesöbb az egylıâzatyâk (Clemens, fertullianus stb.) ir-
71
 ták fôlé. A görög szó „paraksz.eisz aposztolon” azt jelenti: az aposloíok
„praklíkái” (csclckcdetei). Itt nem modern értelemben vett torténelemrol
van szó, nem idörendi felsorolásról, nem gyülekezettorténetrol, nem sikerek -
röl a rnisszió tôrténelében, és nem is az apostolok tôrténetérôl, hiszen a leg-
több apostolról egyáltalán semmit sem mond, csak nevüket es a tôrténésben
való részvételüket említi, amely a pıinkösdi esemény köre csoportosul. Mégis
legeredetibb értelemben a torténelem könyve. Itt találjuk annak a folyamnak
a l'orrását, amelynek ereje és életteljessége közvetlenül vagy közvetve mind-
annyiunkat magával ragad. Az isteni torténetírás nines idöhöz kötve, hanem
idö fölötti az idöben, azaz örök, vagyis állandó teljcs jelenléte az isteni valö-
ságnak. Bâr idöben már közel két évezred választ el attól, amit ez a köııyv hí-
rül ad, mégis isteni tartalma a hívó számára éló jelenvalóság. „Ma, ha az O
szavát halljátok” (Zsid 4,7).
Mit mond ez a kónyv immagáról? Az 1,1-3-ban esatlakoztatja Lukács az
általa írt evangélumhoz. Az elsö elbeszélés szemben áll a másodikkal. Azért
Tontos osszehasonlítani az. evangéliummal, hogy megismerjük a Cselekcde-
tek sajátos jellegét. Az evangéliumban arról kapunk hırt, amit Jézus Kriszlus
kezdett tenni és tanítani mennybemeneteléig. A Cselekedetek pedig kifejti
azt, amit a mennybe ment Jézus Kriszlus tovább végez és tanıt, hatalına
visszanyerése titán. Tehát nem az. apostolok tetteiröl kapunk itt beszámolót,
hanem Jézus Krisztusnak az apostolok cselekedetein keresztül megnyilvánu-
ló mennyei, krisztusi munkálkodásáról - szemben Jézus Krisztus földi,
krisztusi munkálkodásával az evangéliumban. Jézus Krisztus marad állandó-
an a eselekvö.
A Lukács szerinti evangéliummal osszehasonlítva látjuk a hírkozlés sa-
játos módját, amely mindkét könyvben hasonló (Lk 1,3). Három jellemzö vo-
násra Tigyeljünk Tel: felülröl (anothen), lelkiismeretes pontossággal (akri-
bosz) és helyes sorrendben (kathekszész): Lukács mindkét kônyvében verti-
kálisan mutatja nekünk a torténelmet, azaz felülröl nézve. Ezért egyedül ö
mond ja el Jézus Krisztus fentröl való születésének részletes tôrténetét és Jé­
zus Krisztus mennybemenetelének részletes tudósítását. Jézus Krisztus ki-
formálódásának vonala tehát fentröl jön lefelé és lentröl megy fôlfelé. A hír-
adás lelkiismeretessége nem abban van, hogy hiánytalanul sorol Tel végtelen
sok apróságot, hanem a hüségben, amellyel Lukács engedi, hogy vezesse İs­
ten Szelleme, amikor beláthatatlanul sok eseménybol egy kicsiny részt vá­
laszt ki elmondásra. Az akkor tôrténtek nagy része, amit annyira szeretnénk
tudni, fol nem fedheto homályba süllyedt. Egyetlen modern író sem írna így.
Még esodálatosabb a kôzléseknek a Szent Szellem uralta helyes sorrendje.
Nem szigorúan idörendi, hanem egy egyenes vonalat követ, amelyen isten
tervénck üdvtorténeti kialakulása láthatóvá válik. Mint ahogyan az evangéli-
um Jézus Krisztus üdvtorténeti kiformálódását mutatja be, úgy a Cselekede­
tek Jézus Krisztus Gyülekezetének üdvtorténeti kialakulását tárja elénk. Az
evangélium végcélja Jézus Krisztus mennybemenetele (Lk 2; Csel 1,2).
Ugyanez az esemény a Cselekedet kiinduló pontja (1,9).

72
 Pon tosan figyel jük meg a kónyv szerkezetét, ha helyesen akarjuk besorol-
ni cgycs részeit, és azután mostani helyzetünkre nézve gyümólcsózóen ma-
gyarázni. A / o téma így hangozhatna: ,,A Gyiilekezet kialakulása üdvtórté-
neti, prófétai szemléletben.” Krisztus mennyei munkálkodása a királyi szék-
ról kiindulva, a Gyülekczet megdicsóült Fejének kijelentése láthatóvá válik
új, fóldi szervében, a kihívott eklézsiában. A Gyülekczet látható bizonyítéka
a láthatatlan Krisztus munkálkodásának (2,33). Az élet hatalmasan áradó
folyama a trónnál levó forrást bizonyítja. Ez a forrás a halál minden hatalma
feletti Gyóztesnek hatalomra jutása által fakadt fcl. Az egész kónyv egysé-
ges bizonyságtétel az élet Fejedelmének mint Emerfiának teljhatalmáról. A
megdicsóült Krisztus e teljhatalmú munkálkodásának el so gyümolcse a
Szellemmel beteljesedett Gyiilekezet prófétai bizonyságtételével izráeli
f 61don. Hogy mit visz véghez ez a bizonyságtétel és hogyan utasítja azt végül
is vissza Izráel, mint nép, ez ennek a kónyvnek a tartalma. így az 1. fej.-ben
ennek a bizonyságtételnek megalapozását és a 28-ban a megkeményedés íté-
letének kihirdetését halljuk Pál apóstol szájából; mivel Izráel, mint nép, el-
utasítja ezt a bizonyságtételt. Ez az a külsó keret, amelyben a Gyülekczet
üdvtórtcneli fejlódésének külórileges része végbemegy, ennek a kónyvnek hí-
radása szerint. Felvázolja a Királyság vonala további lefolyásánk kózponti
kérdését. Milyen szerepet vesz át ebben a Gyülekczet, és mi a kapcsolata Iz-
ráellcl, Isten elpusztíthatatlan ígérctei hordozójával? Ez a szent talány üdv-
tórténeti megoldást kíván. A maradéktalan megoldást még nem találjuk meg
a Csel-ben, hanem csak Pál aposto! Római levclével és a János Jelenéseivel
együtt. A Csel hirtelen félbeszakad Izráel megkeményedése miatti ítélet ki-
hirdetésével, és nyitva marad ez a kérdés: Mi tórténik hát a továbbiakban,
hogy Izráelnek még be nem teljesült ígéretei megvalósulhassanak?
A Királyság vonala és a Gyülekezet vonala sohasem fut mint két külon vo-
nal egymás mellett, mint ahogyan sohasem létezhet két külónbózó kijelen-
téshordozó ugyanabban az idóben egymás mellett. A Gyülekezet sokkal in-
kább teljesen a Királyság vonalán mozog. Azonban nem úgy, hogy a Gyüle­
kezet háztartása megszakította volna a Királyság vonalát, és hogy utóbbi a
Gyülekezet kitcljesedése után kapcsolódik újra hozzá. A szent talánynak
ilyen megoldása - bármely csalogató is a felszínes, gépies íráskutató számára
- csak látszatmegoldás volna, mert szétrombolná Isten kinyilatkoztatásának
soha nem nyugvó legbensóbb életvonalát. A „Királyság” („ország”) fogalma
az üdvtórténeti fejlódés foka szerint változóan alakul. A megfeleló góróg
szót: „baszileia” (1,3) Isten Szent Szelleme választotta ki, mert minden más-
nál alkalmasabb ennek a mozgékonyságnak a kifejezésére. Jelent királyi
uralmat és királyi birodalmat (országot) egyaránt. A Gyülekezet talaján a ki­
rályi uralom éló valósággá válik a Szellem uralma által, és a Gyülekezet a Ki­
rályság külsó kórülményei létrehozásának a szervévé válik Izráel helyreállí-
lásával kapcsolatosan (3,20). Ezt a programot a Csel híradása folyamán so-
hasem téveszti szem elól.

73
 2. ,4 nagy egyenes vouai a Cselekedeteken a
Koiiiiii-levelen es a Jeleiiéseken kereszüsl

Ez teszi elsôsorban a Csel sajâtos jelentôségét szemléletessé. Az ilyen vo-

nalakat meg keil keresnünk es meg kell talâlnunk. A Bibliânak egyik kônyve
sem ad megfogalmazolt teolôgiai rendszerl. A Szentirâs sajâtossâga, hogy az
irâskutatonâl fôltételezi az lsten Szelleme âltal irânyitott gondolkozâst, és
kivânja szâmâra a keresésben és talâlâsban valö örömet. Sehol sem ad ne-
künk kész megismerésmintât, hanem részleteiben mutatja meg a nagy üdv-
tôrténeti kialakulâst, a soha félbe nem szakadö, célratôro isteni munkât. Az
egyenes vonal a legrövidebb ut a kiindulâs és a célpont között. A Csel problé-
mâja: „Izrâel és a Gyülëkezet kölcsönös viszonyukban", a pünkösdi Gyiile-
kezet profétai szellemének megalapitâsâval Izrâel talajân került felvâzolâs-
ra, és csak az Izrâel és a népek fölötti itélctek beteljescdésével, és az uj Jeru-
zsâlemmel jut el a befejezéshez. Ha nem lenne a Csel, akkor az Îrâsban nagy
hiâny tâtongana, és ezt a szent talânyt, „Izrâel és a Gyülckezet”, sohasem
oldbatnânk meg. Ha a pâli Gyülckezet képe kôzvetleniil pl. az Efézusi vagy
Kolossé-levél szerint âllna elôttünk, nem tudnânk azt megérteni.
A z egyenes vonal hézag nélküli, sehol nincs rajta tôrés vagy clhajlâs. A
célbol nézvc lâtjuk csak, mennyire egyenes. A Csel 28-hoz kapcsolôdva kell a
Roma 9-11 -et olvasnunk. Ht lâtjuk meg Izrâel tôrténetének tovâbbi folyâsât:
a megkeményedés itéletcnek szükségességét, lsten szentségének és egyedüli
hatalmânak kijelentését (9 és 10), és lsten itélo ütjainak üdvtôrténeti jelen­
tôségét (11). Izrâel ennek az üdvtôrténetnek egyik oldalârôl nézve megkemé-
nyedett, mignem a nemzetek teljessége (pléroma = teljes megérése) bemegy,
és igy mentetik meg egész Izrâel (Rom 1 1,25 kk.) Izrâel tôrténete a népek vi-
lâga szâmâra szemléltetô oktatâs arrôl, hogy lsten miképpen nyilvânitja ki
minden emberi csûcslehetôség romjain az O egyetlen isteni lehetôségét, az
abszolût, a fôltétel nélküli kegyelmet. Izrâel megmentése a vilâgtôrténelem
csodâja, mint ahogyan Izrâel elvettetése a vilâgrendszerrel valô kiengesz-
telôdést eredményezte (Rom 11,15). A vilâgot âtfogô nagy vâltsâgdrâma
témâja: „Élet a halâl âltal''. Milyen szerep ju t ebben a Gyülekezetnek? A
Gyülckezet vagy a „kihivottak"szellemi bizonysâgtételükkel az egész Izrâel
fê lé fordulnak. Elérik, hogy „kihivottak", a kegyelemböl valô vâlasztâs
szerinti maradék ebben az idöben (Rom 11,5) beépittetik a Gyülekezetbe.
Mag a „a nép " megkeményedik és itéleteken ât maradékként (Rom 9,27) - ez
nem tévesztendô össze a kegyelmi vâlasztâs maradékâval (Rom 11,5) - az
Ür megjelenése âltal az Ürnak napjân meg mentetik. De még ezzel sem tne-
rül ki a Gyülckezet missziôja Izrâel fêlé, söt szent féltékenység okozôja
lesz Izrâel szâmâra (Rom 11,11). Izrâel kettôt tanul meg a Gyülekezettol: sa-
jât vesztesége mélységét és lsten szeretete nagysâgât (Jel 3,9). Izrâel megté-
rését az Ür megjelenése fogja véghezvinni, az Olajfâk hegyén. Ott szentjei
között dicsôségben jelenik meg. Krisztus a Fej, a Test azaz a Gyülckezet tag-
jaival egységben. Ha Ôt meglâtjâk, akit âtszegeztek (Jel 1,7), akkor lsten le-

74
veszi a iatylat a nép szívéról (2Kor 3,16), és kiönıi a kegyelem és kônyôrgés
Szellemét, s Izráelnek bünbánatot ajándékoz a megtérésre (Zak 12,10 kk.).
Izráel népének megtéréséî a tárzusi Saul megtérése jelképezi, aki ezért neve-
zi magát koraszülöttnek (IKor 15,8), míg Izráel helyreálíítása lesz a teljes
szülés. Ez a születés a megdicsóült Úr meglálásakor valósul meg, s az Úr -
mennyból való - csodálatos belenyúlásának lesz az ercdménye. Mint aho-
gyan Saul meglátta az Urat a Gyülekezettel való szoros osszetartozásban
(Csel 9,4), úgy látja meg Öt Izráel is együtt a hozzá elragadott, tókéletessé
tett Gyülekezettel (ITesz 4,17).
A Biblia utolsó konyvében, az Apokalipszisben bontakozik ki elóttünk
teljes mélységébcn ez a szent titok: „Izráel és a Gyülekezel”. A Gyülekezet
megítéltetik és mcgszenteltetik az Úr napján (1,10) Krisztus bírói dicsóségé-
nek kijelentése által (1-3 fej.), és fei keil készíttetnie Krisztus eljövendö or-
szágának szolgálatára. Ezt látjuk a hét üzenetben, amelyeken három vonal
fut keresztül: Krisztus kijelentésének vonala megítéló dicsóségében, a bu-
kásvonal és a koronára megérlelódók gyózelemvonala. Mivel itt az Ige hang-
súlyozza a Gyiilekezet szoros kapcsolatát Izráel helyreállításával, ezért a fel-
tíínó, kiemelkedó izráeli szimbólumok bekerülnek a Gyülekezet jellemképé-
be. Nem zsidókeresztyén gyülekezetek ezek, amelyek csak az Úr napján, az
ezeréves birodalomban jelennek meg, hanem a páli-jánosi missziókor gyiile-
kezetei Kisázsiában.
Ez az egész Gyiilekezet képe hét je llegzetes alapformájában, felkészítve
a Krisztus országában való szolgálatra. Ahol Krisztus bíróként jelenik
meg Izráel és a nemzetek elótt, ott kapcsolatba kerül Gyülekezetével. Izráel
sorsa - miután ez a nép szétszóratott a népek világába - ósszekapcsolódik a
népek általános sorsával az ítéletben és az üdvósségben. Hogy miképpen hat
ki a kettó, ti. az ítélet és az üdvôsség: ez a bepecsételt könyvtekercs tartalma
(5. fej.). Mindkét vonal a végsó idók Bábelének képébe és az új Jeruzsálem
képébe fut bele. Mindkét kép Izráelre vonatkozik. Ennek a népnek a tragé-
diája az, hogy átveszi Bábel szerepét. Ezáltal növekszik a világbirodalom a
pusztulás legvégsó fokáig. Az asszony (Izráel), mint a nagy parázna (Jel 17),
a fenevadon lovagolva (világbirodalom) hord homlokán egy írott nevet (Jel
17,5): „Titok, a nagy Babilon a paráznáknak és a fold utálatosságainak any-
ja. Ez az egység teljesen a végtorténettel van kapcsolatban, és mind világo-
sabban és mindenki számára láthatóan jelenik meg. De nem maradhat meg,
hanem félelmetes ósszetóréssel végzódik. A végsó világbirodalom, összekap-
csolódva a 10 szarv más hatalmi csoportjaival (17,16), szétrombolja ezt a
szôvetséget és létrehozza a népek világának végsó egységét a zsidó nép elleni
közös gyülölet alapján. De ez a Bábel is elbukik és megítéltetik, míg Izráel,
İsten csodájaképpen megéli helyreállítását. Izráel helyreálíítása a Bárány
mennyegzojének képében szemlélhetó, mint férje számára felkészített
menyasszonyéban (Jel 21,2). A helyreállított Izráel misszióját a népek közül
való Gyülekezettel osszekapcsolódva a Jel 22. fej. mutatja meg. így fut a
nagy egyenes vonal végig. Ennek kezdete a Csel-ben volt: a Gyülekezet és Iz-
ráel kölcsönös kapcsolatá’oan.

75
 3. A Gyülekezet üdvtörtcneti kibontakozása a
Cselekedetcken belül
A Gyülekezet kibontakozását az egyenes vonal teljes látásában jobban
megértjük. Mi mindig ugyanazt a gyülekezetet làtjuk és mindig ugyanazt az
evangéliumot halljuk, de a Gyülekezet bizonyságtevo missziôja növekedö és
változó. Ez a misszió Izráel talaján más, mint a nemzetek talaján. így érthe-
tôk meg a két üdvtörtcneti korszak nem jelentéktelen jellemzô külônbségei.
A kônyv a Gyülekezet kialakulását mutatja be, mialatt bizonyságtétele át-
megy Izráeltol a népekhez. Ez az àtmenet ncmcsak fôldrajzi eltolódása a
munkálkodási körnek, hanem a Gyülekezet kihívása minden emberi hagyo-
rnàny kôtôttségébol. Az eklézsia név jclenlése egyben a programja is.
Izráel talaján a Szcllcm prófélai bizonysâgtétele kôtve van az izràeli for-
mákhoz. Megtalâl juk itt a csodajelcket és a prófétai szellemi adomânyokat
(2). Ezek a földi, messiási békebirodalom képéhez tartoznak, aboi még a vi-
lágban levó gonosz legyôzése is külsôleg láthatóvá válik (3). Ez clore szemlél-
teti a messiási királyság állapotát. A mi korszakunkra ez nem vonatkozik, ma
nem így munkálkfxlik Isten Szclleme. A Gyülekezet mindig erôsebbé lesz bi-
zonysâgtételében (6,7), minél inkàbb elszakad a gonosz nemzetscgtôl (2,40),
és minél világosabb a belso felkészittetése ugyanazt a célt tekintve (vô. ezt a
sajátságos kifejezést: epi toauto, az 1,15; 2,1.44.47; IKor 11,20; 14,23-ban).
Az elsö négy fejezetben még nem fordul cio az eklézsia szô, még a 2,47-ben
sem. Csak a belso válság fölötti szellemi gyözelem után (5) laláljuk elöször
ezt a kifejezést (5,1 1) az Isten által korlátul állított szent f'élelemmel kapcso-
latban (5,13). Minden más, emberck által állított korlát (hitvallási korlat, al-
kotmány, társadalmi korlát stb.) jogosulatlan. Minél inkább nyilvánvalóvá
teszi a Gyülekezet az eklézsia jelleget, annál élesebb lesz az ellenséges eluta-
sítás a zsidó nép részérol, és annál közelebb jön a szakadás. A Gyülekezeten
belüli válság legyôzése után, a Szcllemnek ellenálló elemek kiválása (5) és az
Istentôl kívánt rend bevezetése (6. fej. - nem szervezet ez) által elérték az Iz-
rácl sz.ámára sz.óló bizonyságtétel tel jes erejét (6-7), de ezzel a válság fordu-
lópontját is.
István jelzi ezt a fordulópontot. A tiz.enkettô bizonysâgtétele megsok-
szorozódott és hatékonyabbá vált a Gyülekezetben nyugvó adonxànyok fcl-
ébresz.tése és a hét diakónus bevonása által. Ezek kôzül István egyike volt a
legjelentôsebbeknek. Nem a ncp vezetöinek, a papok pártjának vagy a sad-
duceusoknak ellenségeskedése okozta a szakadâst, hanem a zsidó nép ellen­
séges bcállítottsága. Ez a Szellem támadása volt az. ember alkotta vallás, ha-
gyomány és magacsinálta kegyesség eilen. István volt a hordozója ennek a
nép clleni, Szellemben hatalmas támadásnak (6,8). Ez a népi eilenségeskedés
késôbb a farizeus tárzusi Saulusban találta meg szellemi vezetôjét és benne
teljesedett ki. István beszéde a fotanács elôtt (7) nem személyes védobeszéd,
hanem bizonységtétel és egyúttal vádolóinak vádolasa. Bizonyára ez az
egyetlen példa, amely megmutatja nekiink, hogyan olvasta a Gyülekezet az

76
Oszôvetséget (a továbbiakban: ÓSZ ) új megvilagilasban, es hogyan erictte
ezt meg, mint isten dicsóségének ki jelentését (7,2).
Az evangélium elsö vértanújának halála által fellobbant válság gyorsan el-
érte esúcspontját Saul vezetése alatt, a farizeuspárt bekapcsolódásával.
Gamaliel kezdetben okos politikáját - amely a próféták tanítása szerint is­
ten ítéletérc hagyatkozott (5,34 kk.), és e/ért óvott az onhatalmú beleavatko-
zástól isten ítélo cselekvésóbe - most elejtették, mivel Krisztus kövctöit fel-
ségsértoknek, Izráel szcntélyc és a torvény (6,14) ellen vétóknek tekintették.
De itt válik nyilvánvalóvá a Gyülekezet nôvekedésének alaptôrvénye: minél
élesebb az ellenségeskedés, annál hatalmasabb a bizonyságtétcl; minél szoro-
sabb az út, annál esodálatosabb a vezetés.
Az evangélium a jeruzsálemi gyülekezet üldozésének nyomása alatt ter-
jedt (8,1). Fiilöp vezetésével Samáriába is eljutott (8,5), és ezzel mindinkább
a népek úljára került; mégis kapesolódva maradt még Izráelhez. A népek
korlátjának igazi áttórése csak egy különleges kijelentés útján torténhetett
meg. Csodálatra méltó az apostolok és az osgyülekezcl hüsége, amellyel fi-
gyelnek az Úrtól - nekik kiosztott rendelkezésekre (1,4.8). Természetes tö-
rekvésük az volt, hogy minden további nélkül kirohanjanak a népek kôzé,
végrehajtani a nagy missziós paranesot (Mt 28,19). Ezért kellett Jéz.usnak
rájuk parancsolnia, hogy maradjanak Jeruzsálemben (Csel 1,4). Elöször be
kellett telniök Szcnt Szellemmel és fel kellett készíttetniok Izráel felé az crö-
teljes bizonyságtételre; ez volt az ö útjuk, amelyen hitböl engedelmesen jár-
tak. Csodálatra méltó rugalmasságuk és nyíltságuk a Szellem vezetése, az új
kijelentések és felismerések iránt. Sehol sem látjuk a formák vagy a tanítás
merevségét, minden isteni mozgásban van. Fiilöp, egy a hét közül, még in-
kább, mint István, úttorójévé vált ennek az isteni mozgalomnak a pogányok
felé. Az etiópiai Kandaké királynó kincstárnokának megtérése, aki mint eu-
nukh nem tartozhatott Izráel kôzôsségébe (5Móz 23,2), jeladás volt egy új
korszak felvirradására (Ézs 56,3-6; Jer 38,7-13; 39,16-18). Ez még nem a
teljcs áttorés a népek korlátján, csak jele a várható nagy fordulatnak.

4. Tárzusi Saul megtérése (Csel 9,1-9)

Lassan megoldódik a titok, miért kellett Istermek elöször még egészen kü-
lönös intézkedései által szabaddá tenni az utat a zsidóságtól a pogányság
felé. Ez a legbensoségesebben összefügg a Gyülekezet titkával, amely arra
van elhíva, hogy az isteni világkormányzás központi szerve legyen egészen a
világ végéig (kiteljesedéséig). A Gyülekezet által lesznek láthatóvá isten kor-
mányzása és ítéletc útjainak a világra vonatkozó legmélyebb titkai. Ebben a
láthatóvá válásban Tárzusi Saul megtérésének tôrténete különleges helyet
foglal el. isten kegyelmének a maga minden sôtét hatalom fölötti teljes gyó-
zelmében kellett nyilvánvalóvá lennie. Eppen a legelkeseredettebb ellenség-
nek kellett - isten kikutathatatlan bolesessége által - egy új, világra szóló
evangéliumi mozgalom hordozójává válnia. Ezáltal isten esodálatos szemlél-

77
tetö oktatdst ad a vildgot legyözö diadalmas kegyelemröl (Tim 1,13-16).
Ezcrt hangsülyozza rneg egyszer Saulus megteresenek elmondäsa elött, mi-
lven ellensege volt ez az ember az evangeliumnak, pedig mär a 8. fej. is hirt
adott erröl. A 8. fej.-ben ennek az ellensegeskedesnek tisztän külsö, taktikai
oldalät lätjuk: az 1-12. versekben a törveny oppoziciojät (ellenälläsät a tör­
veny alapjän); Saul, mint a nagytanäcs tagja es biräja, Istvän halälära szava-
zott. A 3.v. az inkviziciös mödszcrt mutatja (22,4; 26,10), a 4.v. a pusztitö
következmenyeket, amelycket Isten kegyelme különleges äldässä vältozta-
tolt. A 9. fej.-ben a bclsö, szellemi oldalt lätjuk, hogy megmutassa Isten ke­
gyelme teljes melysegü hatäsät.
„Saul pedig meg fenyegetestöl es öldökldstöl lihegve az Ur tanitvänyai
eilen, elrrnnt a föpaphoz. ” (Itt nem kilegzesröl vagy fuldoklo lihegesröl van
sz.6, mintha gyilkos ösztön äradt volna lielsejeböl, hanem belegzesröl.) Amit
mint buz.go farizeus - a lörvenye megvalositäsäert - belelegzett, szämära az
eiet levcgöje volt: a kcresztyenek elleni fcnyegetes es gyilkossäg (Gal 1,13
kk.). Ez következetes, valläsos buzgolkodäs volt. Ebben a tckintetben Saul
hatärozottan eitert mesteretöl, Gamälieltöl (Csel 5,34 kk; 22,3), aki azt ta-
näcsolta, hogy Icgycnek tiirelmesek a keresztyenekkel szemben. Gamäliel
egyediil Istennek akarta ätengedni az eltevelycdettek fölölti iteletet. Saul
szämära az ilyen felemässäg hütlenseget jelentett Isten es a mozesi törveny
eilen. Ha a kercsztyenek valoban felsegsertök voltak, mivel egy kivegzettet
Isten gyanänt tisztcllek, es ezzcl a legsülyosabb istenkäromläst követtek el
az Egyetlcnegy eilen, akkor nem lehetett helye türelemnek, a tanitäs cs intes
is celtalan volt. A törveny legvegsö szigorüsägäval kellett eljärni ellenük. Le-
het, hogy legmelyebb erzeseit ez sertctte, hiszen Saul nagyon finomlelkü em­
ber volt, de önmagäval szemben sein ismert kimeletet. Neki ez a szellemileg
erösen felörlö missziö äldozatos szolgälatot jelentett.
Saul megvältozäsa hirtelen, minden fokozatos fejlödes nelkül törtent.
Nem szabad azt kepzelnünk, mintha mär elöbb lettek volna aggodalmai vagy
lelkiismereti nyugtalansäga, vagy eppen megbänäsra valo kedve. A „tevütra
vezctett” embereknek a zsidösägra veszedelmes mozgalma elleni harcban
Saul Isten dicsösegeert önmagät feläldozo hitbeli buzgösägänak tetöpontjän
ällott. Ketsege sem tämadt ennek a meggyözödescnek helyesseget illetöen.
Eppen ez a kegyelem gyözelme, hogy czt az embert välasztotta ki cs keszitet-
te el magänak különleges eszközze. Hogy ez mikeppen törtent, azt a Csel hä-
romszor is reszletescn elmondja: elöször Lukäcs a 9. fej.-ben, ketszer pedig
maga Päl (22,6-16; 26,12.18). Az egesz Bibliäban egyetlen megteres törte-
netet sem taläljuk ilyen reszletescn elmondva, mint a tärzusi Saulet. Ennek
egeszen különleges oka lehet. Nem mintha peldät akarna adni vele, hogyan
keil az üjonnan megterteknek bizonysägot tenniük megteresükröl. Päl csak
sok ewel kesöbb beszelt rola, es mindig nagyon fontos inditook miatt. Ez az
iidvtörteneti fejlö d e s elörehaladäsät akarja nekünk megmutatni. Saul meg-
terese legkevesbc sem a megteresek külsö peldakepe, hanem egyedülällo es
egyszer i esemeny.

78
 Ermek a meglares nek minden egyes vonâsa tıpı kus es üdvtörteneti jelen
irxségü. Különös hangsúllyal emeli ki a/ esemeny hirtelen és varatlaıı voilât.
Damaszkuszhoz közeledve tetofokára hágotl a 1‘eszültseg ebben a hitbuzgó
ságtól izzó farizeusban. Amikor döntö esapásl készült mérni Jézusra és kö-
vetóire, akkor éppen ez a Jézus döntötte le a földre és gyözte le öt. Megra-
gadta öt Krisztus (Fil 3,12). Nem az a legcsodálalosabb elsösorban, hogy ez
megtorténhetelt, hanem ahogyan ez megtortént.
Tnrtént vagy lett (9,3). Ez nemesak egy esemény, egy eset volt, hanem át-
alakulás, méghozzá hirtelen átalakulás. Itt látjuk az isieni bizonyságtétel
f e j Iodés tön énetének e j cientos részét. Ez lett, alakot öltött, új kijelentés vo-
nalát jelölte ki. Hirtelen, szó szerint: a nem láthatóból állt elö. Pál a 22,6-ban
említi kiváltképp ezl a koriilményt. A mennyböl felragyogó fénycsség sugá-
rozta öt körül. Ez az elsö benyomás, földöntuli, éles villáinhoz hasonló
mennyei fény. Saul látta ezt a fényt cs földre esett (vö. Dán 10,7). A fény is­
ten kijelentési eleme, Saul bizonyára azonnal ludatára ébredt annak, hogy
ennél a mennyböl jövö fényjelenségnél isten kijelentésével van dolga. De
csak a hallható hang által tudhatta meg, hogy milyen isteni kijelentésrdl is
van itt szó. A 22,6-ban írja: „nagy (jelcntös) világosság”, a 26, 13-ban: ,,a
nap lenyességét meghaladó vilgosság”-ról beszél. Ezen a helyen nem olvas-
suk, hogy Saul ebben a fényben látta volna Jézust, mint ahogyan ezt más
íráshclyek tanúsítják (9,17.27; 22,14; lKor 9,1; 15,8). Fôltételezhetjük,
hogy ez a fényjelenség a „sekina” volt, a dicsóség felhöje, amelyben a megdi-
csoiilt Krisztus megjelent. Az Úr meglátása csak egy pillanatnyi lehetett. Sa­
ul azonnal a földre zuhant és nem látott tôbbé semmit (4). Lukács a maga hí-
radásában nem a látást, hanem a hallást hangsúlyozza. Különös okának kel-
lett annak lennie, hogy Lukács meg sem említi: Saul látta Jézust, hololt ez
éppen az ö késobbi apostoli elhívására nézve döntö jelentóségü volt. Szernlél-
tetni kcllett ugyanis, hogyan jutott Saul lépésrôl-lépésre arra a megismerés-
re, hogy isten megjelenésében (teofánia) meglássa az általa üldözött Jézust.
Ebben a vonatkozásban megtérése elóképe Izráel egész népe megtérésének
Krisztus visszajövetelekor, amikor meglátják azt, akit átszegeztek (lKor
15,8). Sok mennyei hang elözi meg a nép újonnan születését, mint ahogyan
ezt a Jel-böl megtud juk. Elöször a hallás, azután a látás.
A hang héber nyelven beszélt vele (26, 14), amit jelez az is, hogy a Saul
név héberül van irva. „Saul, Saul, mit kergetsz engem?" A kettös megszólítás
a sürgôsséget fejezi ki. Ez a szó mutatta meg hirtelen Saulnak Istennel szem-
beni igazi helyzetét. Hallotta Jahve hangját. Amit megérlett, szinte felfogha-
tatlan volt a számára. Ö, aki azt gondolta, hogy Jahve hüséges szolgái közül a
leghüségesebb, üldözte Jahvet. Nem volt ez érzéki csalódás? De ö ezt mond-
ta: „Kicsoda vagy, Uram?”(9,5). Ez a kérdés megmutatja Saul teljes zavaro-
dottságát. Akit ö most itt Úrnak szólít, az meggyozodése szerint senki más,
mint maga Jahve. Hogyan foghatná fel, hogy most ebböl a szájból keil meg-
liallania az egész életét megsemmisitö szót, hogy ö Jahve ellensége? A ,,ki-
Lsoda” szó sajátos hangsúlya mögött az a félénk kérdés húzódik meg: Hát
ennyire súlyosan csalódtam abban, ahogyan Istent elképzeltem. Eddig a pil-

79
lanatig a leglavolabbrol sem tamadt olyan gondolala, bogy Je/ussal lenne
dolga. De 6 igy felelt: ,,En Jezus vagyok, akit te kergetsz•” Itt leplezodik le
Isten csodalatos titka, hogy valoban senki mas, mint Jezus, akit 6 eddig iildo-
zott. igy tehat megis igazuk volt a keresztyeneknek, amikor a Feltamadottrol
mint a megdicsovilt, a Hatalom jobbjan uralkodo Jezus Krisztusrol tettek bi-
zonysagot. Ennek a felismeresnek egesz sulya a porba sujtotta ot, latta biine
es vetke (celtevesztese) teljes nagysagat. Az ITim 1,15-ben magat elsonek
mondja a biindsok koziil. Az Ur szavaban: ,JEn vagyok Jezus, akit te ker­
getsz” az „en” es a ,,te” hangsulyozottan ellentetben all. Saul a legmelyebb
megalazottsagnak ebben az allapotaban kapta meg a legnagyobb kegyelmet,
4lete 4s szolgdlata szamdra szolo kozponti kijelentesben, amint errol a ke-
sobbi levelei tesznek bizonysagot:zl Krisztus Teste titkdnak kijelenteset. Je­
zus itt mint Test jelenik meg, sz.oros egysegben a foldon elo, Saul altal lildo-
zott tagjaival. Saul nem iilddzhette kozvetleniil szemelyesen Jezust, de ami­
kor a hivoket iildozte, kozvetve Jezust iildozte. Egyetlen pillantassal meg-
nyilvanult elotte J4zus Krisztus istensegenek a titka is, hogy Jezus Krisztus
egyuttal Isten es ember egy szemelyben, es hogy 6 a lathatatlan Isten Kije-
lentoje, hogy 6 az iidvtortenet Jahveja. O az, aki Ezekiel profetanak megje-
lent, aki elott lizsaias osszetort, aki Sinai hegyen az ego csipkebokorbol Mo-
zessel bcszelt. Egycdul 6 az, aki elmondhat ja a szo legmelyebb ertelmeben
magarol: „¿n vagyok!" De megsem azt mondja Saulnak: En Isten vagyok,
akit to kergetsz, hanem ezt: „Jezus vagyok.” Az isteni paradoxon az ,,en va­
gyok” es az iildozott Nazarcti Jezus kozott titokkent allt ott Saul elott a ma-
ga teljes, szent kcrlelhetetlensegeben. Ez a kozponti kijelentes Saulnal nem-
esak gyokercs eletvaltozast munkalt, hanem meghatarozta egesz teologiajat.
Amit itt hozzatesz: „Nehez neked az osztoke ellen rugodoznod”, a legtobb
keziratban nem fordul eld ezen a helyen, hanem a 26,14-ben.
„De kelj fe l, menj be a varosba, es rnajd megmondjak neked, mit kell
cselekedned” (6). A 22,10 meg beiktatja Saul kerdeset: „Mit cselekedjem,
Uram?” Lukács Jezus elso megbizasat Saul szamara egy sokat inondo ,,De”-
vel kapcsolja az eldzokhoz. Ezzel a ,,de”-vel lezartnak nyilvanitja Saul regi
eletet. Most valami teljesen uj kezdodik, amelyet az elozd elethez kepest
egeszen ellentetesnek kell mondanunk. Es most azonnal jon a hitbol valo en-
gedelmessdg elsoprobaja. A 26,19-ben mondja Pal, hogy nem lett engedet-
len a mennyei latas irant.zl ket kerdes, amelyeket Saul megteresekor az Ur-
hoz intezett: „Kicsoda vagy, Uram” es „Uram, mit akarsz, hogy cseleked­
jem?” egesz eletenek a mottoja maradt. Ot megismerni es az O akaratat ten-
ni, ez volt mostantol kezdve a mindene. „Kelj fe l es menj a varosba. ’’Eppen
ez volt az, amit Saul nem tett volna meg magasabb parancs nelkiil. Gondolata
ketseg nelkiil az lehetett, hogy eletenek e hatalmas elmenye es nagy fordula-
ta utan azonnal visszaterjen Jeruzsalembe, es ott eroteljes jellemenek egesz
hatarozott energiajaval bizonysagot tegyen a kegyelemnek vele tortent cso-
dajarol. Dc most be kell mennie abba a varosba, ahova Krisztus iildozdjekent
es hatalmas emberkent akart bevonulni. Most azonban mint legyozott es te-
hetetlen megy be, akinek meg esak ott mondjak meg, hogy mit kell tennie. Ez

80
 mindjárt Jézus, Lra es paranesolója iranti engedelmessege iegerosebb pro­
ba ja voll. Nem így írja: „Ott majd megmondom neked, mit keil tenned”. ha-
nem ezt: „megmondják neked”. Mi ez a határozatlan „mondják"‘! Meg kel-
lett tanulnia, hogy emberek elött is megalázkodjék, mégpedigéppen a/ általa
annyira üldözött tanítványok elött. A teljes tehetetlenség és a belsö megol-
dódás három napja számára a legnagyobb jelentoségíí volt (8-9).
Saul csak az Úr kiilön paranesára kelt föl, kíséroi azonban már akkor, amikor
elsö rémületiik bónaságából felocsúdtak. Saul ott rnaradt a földön az Úr
elött, nem mert addig fölemelkedni, amíg az Úr maga nem parancsolta azt
neki. Csak akkor nyitotta fel szemét is, de semmit sem látott. A kifejezés
„semmit sem látott”, nem jelent éppen vaksagot, hanem lálóképességének
három napra meghatározott akadályoztatását, Ez az állapot nem Istentöl
küldött büntetésnek, hanem nevelö eszköznek tekinthetö. Egy hatalmas
irányzat vezctöjcnck vezetetté keil lennie. A három napi legmélyebh befele
fordulás, amit még a szigorú böjt is megerösitett, hitélete számára döntö je-
lentoségü volt. Míg külsó szeme semmit sem látott, és ezért nem tudtak rá
zavaróan hatni a kiilsö élményck, a belsö szeme annál világosabb lett. Jézus
képe az O diesoségében, amelyet földöntuli fényben látott, ekkor vésodotl
kitörölhetetlenül a szellcmébe. Pál sohasem próbálta meg ezt a kepet emberi
szavakkal leírni, még a pátmosi látnok ¡s csak szimbolikus vonásokkal rajzol-
hatta meg. Pál csak azt a diesoséges fényt eeseteli, amely az Urat korülsugá-
rozta. Ennek a szent hallgatásnak J ézus Teste mennyei természetérôl mé-
lyebb oka van, mint ahogyan azt scjtenünk lehet. Amíg ebben a halando test-
ben járunk, nem vagyunk képesek Isten dicsoségét közvetlenül felfogni, mi-
vel minden rendelkezésünkre álló mérce és osszehasonlítás nem elegendö er­
re. Mindig Isten különös kegyelme, ha egy halando embernek megadatik az
Ur dicsoségének közvetlen látása (7,55). Ez mindig különleges korülmények-
kel kapcsolatosan tôrténik, amelyek megakadályozzák, hogy az isteni dicso-
ség leplezetlen látása keveredjék a por és hamu ember tôkéletlen állapotával.
István már készült elhagyni a fold porát. A három kiválasztott tanítványnak,
Jézus megdicsoülése tanúinak, az Úr hallgatást parancsolt a látottak felöl,
amíg az Emberfia a halálból fel nem támad (Mt 17,9). Ezek is csak azt a
1enylö ragyogást írták le, amely beiöle kisugárzott. Saul számára a kegyelem-
nek ez a csodája valami rendkívüli volt, amit csak különleges elhívatása ál-
tal lehet megmagyarázni. Elhívatása szerint a megdicsöült mennyei Krisz-
tust kellett hirdemie. A három napig tarto nemlátás arra szolgált, hogy ot er­
re a hivatásra képessé tegye. A korülmetélés tizenkét apostóla szem- és fül-
lanúja volt Jézus földi életének, a János keresztelésétôl a mennybemenetelig
(1,21-22). Pál ezzel szemben a mennyei Krisztus tanújáválett. Ez a hatalmas
jelentôsége ennek az élménynek.
Pálnak látnia kellett Öt (lK or 9,1), mint ahogyan egyszer majd Izráel lát-
ja meg a visszaérkezo Urat. Amit Saul átélt, korai születés volt (lKor 15,8),
amit Izráel él majd át, amikor meglátja, akit átszegezett, az az egész nép tel­
jes születése lesz. A többi aposto! nem élte át azt, amit Saul kaçott ajándék-
ba, ésam i által különleges szolgálatára tette képessé öt az Ur. Ök Jézus

81
Krisztus f oldi munkálkodásának, szenvedésének, halálának és feltámadásá-
nak voltak tanúi. Többször látták a Feltámadottat, és szemlélték mennybe-
menetelét is. Felhô takarta el szemük elöl (1,9). Aztán nem látták tôbbé, ha­
nem sokkal inkább a visszajôvetelére hívták fel az angyalok a figyelmüket
(1,11): Pál megkapta azt a kegyelmet, hogy magába a mennybe, és ott az Ùr
leplezetlen dicsôségébe tekinthetett bele.
Híradásunk hallgat arról, mit tett Saul Damaszkuszban a három nap
alatt. Csak annyit mond el nekünk, mit nem tudott és mit nem tett. Mi hajla-
mosak vagyunk arra, hogy ezt a három napot mindenféle tartalommal tôlt-
sük meg, írásismeretünk scgítségével. Bizonyára imàdkozott (11) és szigorù
böjttel belsöleg osszpontosított. Bizonyára elmélyült islen kegyelmében,
amely nem zúzza szét a bünöst, hanem gonosz útján megragadja és megfor-
dulásra bírja. Bizonyosságot kapott bünei bocsánatáról, és mély bünbânatot
érzett eddigi élete miatt. De mindebbôl nem tudunk meg semmit. Ez a hall-
gatás feltünô és különleges tény. Ebben a három napban a „nines”, a „nem”
van túlsúlyban. A z óember alapos halâla volt ez. Hogy mit keli lénylegesen
lennie, azt Saul még nem tudla, hanem azt még meg kcllett, hogy mondjàk
neki. Várnia kcllett tehât ebl)cn az. irányban további utasításra. Miért nem
ad hirül Lukács semmi pozitivumot Saul belsô átéléséról ebben a három nap­
ban? Bizonyára nem azért, mintha Saul semmit sem élt volna àt ezalalt; rnert
a/ apostol késobbi levelci, amelyekkcl bele enged làtni belsö fejlôdésébe,
ga/dag anyagot adnak kezünkbc, hogy ennek a három napnak az ürességét
csodálatosan kitöltsük vele. Amit Pál pl. a Roma 7-ben ir az İsten törvenye
által elôidézett belsö harcról, azt alapvetöen e három nap alatt élte át, habár
ezt a harcot a 7 ,14-24-ben még meglevónek mutatja. Ennek a sajálságos
hallgatásnak tehát más oka lehet. Bizonyára az ö számára ezekben a napok-
ban vaksága İsten ítéletét jelentette régi, vak farizeusélete felett (Jn 9,39-
41). A tôrvény, amelynek a védelméért addig élt, most halálára lell (Róm
7,10). - ,,A hajloösztöke ellen rugódozó, kemény nyakú, áldozatra szánt b¡-
kának” át kcllett élnie ennek a kilátástalan ellenállásnak nehéz harcát
(Csel 26,14). Lukács semmit sem említ errôl a harcról. Megelégszik ezzel a
rövid megjegy/éssel: „Három napig nem látolt, nem evett és nem ivott.” Saul
lelkében végbemenó elrcjlett elózmények titkára még egy fátyolt borít. Pál
késóbb maga fed te fel ezt a latylat. Lukácsnak híradásában az volt a fontos,
hogy ne Pált dicsóítse, hanem az 0r tókéletes kegyelmének Saulon való
munkálkodását szemléltesse: Híradásának tehát nem az a tárgya, amit Saul
tesz, hanem amit az Úr eselekszik. Saul az ö számára a nem eselekvö, a tehe-
telleıı emlıer, akiból az Ur kivâlasztott eszközt formâl.
Hogy rniképpen lett az összetört Saulból az Ur hatalmas apostela, azt a kö-
vetkezók mondják el. Pál a Gal 1,15-ben ezt mondja: „Tetszett istetmek,
hogy kijelentse az Ö Fiât enbennem." Ezzel irja lc belsö kibontakozását, a
világosság gyôzelmét a sôlétségen, Jézus megismerését, aki mennyei dicsô-
ségben megjelcnt neki a damas/kuszi úton- A három nap harca leljesgyöze-
lemmel végzôdôtt, amely igaz.i hivö imádságban fejezödött ki („İme, imâd-
kozik” 9,11) és İsten Fiânak Saulban törtent teljes kibontakozásában alil.

82
Most mâr nemcsak kiilsôképpen, szemeivel iâtta Ôt, hanem meg is ragadta
egész szivével. Mert megragadta ôt a Krisztus Jézus (Fil 3,12).
Bar a târzusi Saul megtérése nem a mi megtérésünk szabâlyos példâja,
mert van némely olyan vonâsa, amelynek csak ôrâ nézve volt személyes je-
lentôsége, és egyszeri volt, mégis amit Saul a megtérésében âtélt, az a Gyüle-
kezet alapvetô teolôgiâjâvâ lett. A neki ajândékozott kôzponti kijelentésbôl
fejlesztette ki leveleiben egész krisztolôgiâjât (Krisztusrôl szôlô tanitâs) és
szoteriolôgiâjât (az üdvôsségrôl szôlô tanitâs).

5. A nagy osszeiorcttetcs uijanak kezdete (9,10-25)

Pal megterese minden emberi kozremiikodes nelkiil tortent. Kizarolag es
egyediil az Ur munkaja volt. Azonban kiformalodasa kivalasztott eszkozze a
testveri kozosseg talajan tortent. A legfontosabb alapokat szemelyes hitele-
tehez es apostoli hivatasahoz rovid damaszkuszi tartozkodasa alatt nyerte
(Csel 9,10-25).
Jelentosegteljes az, hogy eppen egy bizonyos damaszkuszi tamtvanynak
kellett lennie annak - tehat egynek azok koziil, akiket Saul Jeruzsalembe
akart hurcolni, hogy atadja oket a halalnak - aki ot tovabbvezette. Az LJr em-
bereket hasznal eszkoziil. Ez a teny egyaltalan nem magatol ertetodo, hanem
csodalatos kegyelmenek a jele. 6 mindent megtehetne emberck nelkiil, vagy
angyalait hasznalhatna koveteiul. Azonban olyan embereket hivott el ke-
gyelme eszkozeiiil masok szamara, akik sajat atelesiikkel ismertek meg a ke-
gyelmet. Ananias heber neve: Khananja annyit jelent: „Jahve kegyelmes”.
Nemcsak a neve volt ilyen melyertelmii, hanem 6 a kegyelem kivalo eszkoze
is volt. Hallotta latasban az Urat hozza szolni: Ananias. Erre a rovid, de so-
katmondo feleletet adta: „Imhol vagyok, Uram”. Ebben a harom szoban ben-
ne van a teljes szolgalatra kesz egesz nyitottsaga.
A 11-12. versben minden oldalrol nezve az imadsag mintapeldanyat lat-
juk. Saul a harom nap alatt - a teljes osszetorettetesen at - megtalalta a belso
bekesseget. Tetszett Istennek, hogy kijelentse benne az 6 Fiat, es ezzel egyi-
doben foltetel nelkiili kegyelme teljes melyseget is. Az imadsag tusakodasa-
ban eljutott lelkenek ehhez a ketsegbeesett kialtasahoz: ,,En nyomorult em­
ber, kicsoda szabadit meg engem e halalnak testebol?” (Rom 7,24). Felelet-
kent erre csendiilt fel most a sziveben: a KEGYELEM! Valoban tudott imad-
kozni. Bizonyara sokat imadkozott mar eleteben, de ilyen valosagosan meg
soha. Most igazan elmondhatta: „Halat adok Istennek a mi Urunk Jezus
Krisztus altal” (7,25). Es most megkapta a harom napja vart vilagossagot to-
vabbi vezettetesere. Elotte igy hangzott: „Kelj fel es menj be a varosba, ott
majd megmondjak neked, mit kell cselekedned!” (6). Most latta megterese
utani elso latasban, hogy egy Ananias nevii ferfi hozza bejon es rahelyezi ke-
zeit, hogy ujra lasson. Fesziilten es bekessegben varta a beteljesedest, ami
nem varatott soka magara. Kozben az Ur az eszkozt, Ananiast is folkeszitet-
te latas altal erre a kiilonleges szolgalatra. Nala a helyes meghallason fordult

83
meg mindcn, amihez a/ engedelmesseg is hozzatartozik. A megbi/aias nagy
volt cs nehez, Eppen ahhoz az embcrhez kellett mennie, akirol remiilten hal-
lotta, hogy jon ol es a tobbi kcresztyent Damaszkuszban tbnkretenni. Ezzel
az emberrel kellene neki, kezratetellel es gyogyitassal, a legnagyobb jot ten-
nie. Ez valoban keresztyen ellensegszeretet volt, amely meg a sajat gyilkosat
is szereti. Az, hogv Jme, imadkozik”, Ananias szamara egyelore meg rejte-
lyes volt. Ebben meg nem lathatott okot arra, hogy a gondolkodasmod gyo-
keres valtozasat tetelezze 161 benne. Agg(Kialma ezert jdl megertheto.
De Ananias „nem” felelele az Urnak (13.14) nem volt engedetlen ellent-
mondas, hanem a meg le nem gydzott kdtelyeinek hittel valo kimonddsa. Az
Ur nem is hibaztatja ezert Ananiast (2M6z 3,1 1 kk; Jer 1,6 kk.). - Ketelyein-
ket a legkonnyebben ugy oszlathatjuk el, ha nyiltan megbeszeljuk azokat az
Urral. Az elhallgatas oszinteseg nelkiilisegcl, gyavasagot cs a bizalom hia-
nyat mutat ja. Ananiasrol Pal kesobb azt tanusitja (22,12), hogy kegyes em­
ber volt a torveny szerint, es jo bizonysaga volt valamennyi Damaszkuszban
lako zsidotol. Ketsegtelen, hogy Saul mar korabban is hallott errol a kivalo
emberrol, amikor erdeklodott a varos keresztyenei utan. Eppen a Pal altal
hangsulyozott torvenybeni kegyessdg jellemvonasa alapjan tetelezziik fel,
hogy nem felclembbl fakadtak a megbizas elleni ketelyei, hanem annak mc-
lyebb oka lehetett. Ez. egy melyen gybkcrczo igazsagerzekben rejlett, es eb-
bbl kcletkezell az a kerdes: vajon a kcgyclern lehct-e olyan haidrtalanul tag,
hogy az meg Istennek ilyen ellensegcvel szemben is, mint tarzusi Saul, min-
den tovabbi, minden megerdemelt itelet nelkiil megnyilik. Az Ananiasnak
adott isteni feleletbdl is kideriil, hogy ilyen meggondolasai lehettek. Igy ne-
vezi a keresztyeneket: „a Te szentjeid”. Egyebkent nem volt szokas ilyen
newel nevezni a keresztyeneket, mintliogy czt az elnevezest eddig csak a zsi-
dokra vonatkozoan hasznaltak, a poganyoktol valo elkiilonites es a kivalasz-
tottsag jelzescre. Most a Krisztusban hivo zsidokat tartotta igazi szentek-
nek, mindazokat, akik segitsegiil hivjak az Ur nevet. Ezek voltak szamara az
igazi Izrael (9,32.4 1; 26,10).
Ananias gondja az Ur ncvenek megszentelese koriil forgott, ez kovetkez-
tethcto a 15-16. versekbol. Osszeegyeztetheto-e ezzel a newel, hogy egy Saul
minden igazsagos itelet alol megmenekiiljon? Vajon czaltal nem csalodna-
nak-e stilyosan mindazok a szentek, akik ezt a draga nevet segitsegiil hivjak?
Eddig meg nem halloltak a kegyelemnek ilyen hatdrtalansagdrol es foltetel
nelkulisegerol. Vajon igy nem torik-e ossze Isten igazsagossaga es szentse-
ge? Eppen Ananiasnak, a torveny szerinti kegyes embernek kellett ezcket a
ketelyeket megharcolnia az Urral es e felol tisztaba jonnie.
„0 nekem valasztott edenyem. ” Ennek eppen Saulnak kellett lennie. Min-
dent erre keszitett elo az Ur. Jellemct, eletutjat, tapasztalatait, hogy rajta te-
gye lathatova a kegyelembol fakado iidvosseg egesz munkajat. Izrael kiva-
lasztasanak megszabott hatarai vannak, de Pal kivalasztasa messzi tulmegy
ezeken. Saul megkegyelmezcse nem szentsegtelenitette meg az Ur nevet, ha­
nem eppen ellenkezoleg, szeles e vilagon megszenteltetett a poganyok, a ki-
ralyok es az Izrael fiai altal is. Pal apostol szolgalata altal az Ur neve az egesz

84
emberiseget döntes ele âllitotta. Nem arröl van szo, hogy Pal tenise meg a
nemzeteket (pogânyokat), kirâlyokat es Izrâel fiait. Az Ür nevet hordozni
valaki elött azt jelenti: bizonysâgot tenni röla, kivânsâgait kepviselni. Pdl
apostol szolgâlata e program szerint elsösorban a pogâny vilâgra s az ural-
kodo hatalmassâgokra vonatkozik. Az, hogy lzrâelt utolso helyen emliti,
annyit jelent, nem lehet igenye kivâltsâgos helyzetre a Gyülekezet hâztartâ-
sâban, hanem ebbcn a vonatkozâsban egy sorban âli a nemzetekkel. Az üd-
vössegnek ez a programja teljesen uj kijelentes. A profetai szo szerint a
nemzetek a megtert Izrâel közvetitesevel jutnak üdvössegre. Minthogy azon-
ban Izrâel mint nep a megkemenyedes itelete alâ jutott, azert a ndpek misz-
szionâlâsa nem lesz mint megvalosithatatlan, târgytalannâ, hanem isten
csodâlatos bölcs tanâcsvegzese szerint különbözö reszekre bomlik: Izrâel bi-
zonysâg marad az iteletben es üdvössegben a nepek szâmâra, a Gyülekezet
pedig megvalösitja az aktiv misszios munkât a nepek irânyâbaıı. A nepek
nıisszionâlâsânak befejezese a messiâsi kirâlysâgban lesz teljesse. Ûj a pâli
gyülekezeti missziö bekapcsolâsa, mint az egesz vilâgra szölö bizonysâg. A
Gyülekezet (eklezsia) kihivatik zsidok es pogânyok közül külön szerwe,
Krisztus Testeve. Erröl a titokrol azonban az Ûr meg nem beszel Anâniâs-
nak, hanem mindenekelött csak az Ûr nevenek hordozâsârol, Saul bizonysâg-
tetelenek feladatâröl, minden tovâbbit kesöbbi utasitâsoknak fenntartva.
„Mert en meg mut atom neki, mennyit keli neki az en nevemârt szenvednie. ”
A „mert” valamit jelent itt. Csak az a kerdes, hogy mit. Anâniâs gondjâval
keli összefüggenie az Ür nevenek megszentelesevel kapcsolatban, tehât isten
igazsâgossâgânak problemâjâval. A Saul szolgâlatâval kapcsolatos szenve-
desekre utalâs mindenekelött meg akarja nyugtatni Anâniâst, hogy ketclyei
megszünjenek. isten igazsâgossâga ugyis ervenyre jut. Ennek a problemânak
egesz melyseget azonban csak a föltelel nelküli kegyelem kinyilatkoztatâsa
fogja leleplezni. A Jezus neveert viselt szenvedes nem büntetes korâbbi su-
lyos vetkekert, hanem elöjog, kiilönös kegyelem. Ez Jezus neve javâerl, erde-
keert viselt szenvedes. Ezt Pâl csak kesöbb tanulta meg, amikor Jezus Krisz­
tus szenvedeseivel valo közösseget a szolgâlatâban megtapasztalhatta. Jezus
lıalâla mindinkâbb a legnagyobb âldâssâ lett szâmâra (2Kor 4,10). Ezt a Je-
zusert valo szenvedest nem mint szükseges rosszat, hanem mint isten igaz­
sâgossâga es kegyelme közötti legmelyebb kiegyenlitest szabad elismerni,
ez dicsöseg. Minel nagyobb a megkegyelmezes, minel fontosabb a szolgâlat,
annâl nagyobb ennek a szenvedesnek a merteke. „Mennyit” keli szenvednie!
Ez a mennyit bizonyâra kapcsolatban van a mâsikkal, hogy „mennyit üldöz-
te a szenteket”. Ez azonban megsem a bün levezeklese, valamifele kereske-
döi szâmla alapjân, hanem a kegyelem gyözelme, amely soha nem ütközik
össze isten âttörhetetlen igazsâgossâgâval es szentsegevel. Ez a kiegyenlites
egy isteni „keli”. Megmutatom neki, nem: en megmutatom neked, hogy meg-
nyugtassalak. isten egyâltalân nem âli szoba annak az'embernek igenyeivel,
aki a sajât igazsâgossâgânak mertekevel jön Öf ele. Anâniâs bizonyâra nem
is ezt akarta. Az ÖSZ többi szentjeivel együtt isten szentsegeröl es igazsâ-
gossâgâröl melyebb ismerettel rendclkezett. Nem az volt tehât az igenyük,

85
hogy Isten cselekvése a mi hibás igazságérzetünkkel ne jusson ellentétbe, ha-
nem inkább az, hogy Isten az Ó cselekvésében nem juthat ellentétbe saját
szent jellemével, hogy tehát kegyelem és igazságosság az isteni szentség mér-
téke szerint nem lehetnek olyan ellentétben, hogy kizárják egymást, hanem
egy magasabb osszetételben egységbe jutnak. Ezt nem lehet bizonyítani,
mint valami matematikai példát. Természetes értelmünk nem elég hozzá,
mert az ehhez szükséges kategóriáink nincsenek meg. A hit azonban megta-
pasztalja ezt Isten iskolájában. Ezért: „Meg fogom neki mutatni.’M hit tud
várni, míg a hiányos ismeret utoléri. Ezt Anániás is tudta. Ezért léphelett
most Saul elé minden tétovázás nélkül, a korlátlan iidvozító kegyelemmel.
Anániás azonnal odamegy (17.v.). Figyelemre méltó az a mód, ahogyan
megbízatását végrehajtja. Már a mcgszólítás: „Saul testvér” mutatja teljesen
pozitív beállítottságát. Sault már eleve testvérnek tartja Krisztusban. Ebben
az egyetlen esetben találjuk meg a Csel-ben a keresztyéni testvér megszólí-
tást egy személynéwel kapcsolatban. A testvér mcgszólítás a legbensóbb
óss/.etartozás kifejezóje (1,16). Saulust ez a szívélyes megszólítás úgy látszik
teljesen felemelte mély megalázottságából és osszetorottségéból, mert ezt a
kôrülményt késóbb külon megeinlíti (22,13). Istentól ajándékozott, a Szent
Szellem által munkált pozitív beállítottság az eszkoz arra, hogy embertársa-
ink szívéhez utat találjunk./lz Úr küldott engem. Anániás az Úr, Jahve mcg-
bízásából jolt (2Móz 3,14), akit Jézussal azonosnajc ismert meg. Azt, hogy
Saul is eljutott ugyanerre a megismerésre, éppen most tudta meg. Hogyan és
ki által, a/l ebbôl az ôsszefüggésbôl nem lehet megállapítani. „Aki megjdent
neked." Ezt ugyan nem tudatta az Úr Anániással, de bizonyára gyorsan el-
terjedt ez alatt a három nap alatt a városban annak a bámulatos eseménynek
a hire, mi tortént Saullal, hogy ti. ez a „Krisztust iildozô” Jézus megjelcnése
által más emberré lett. Ebbôl a kôrülménybol is kôvetkeztethetjiik, hogy
Anániásnak elôszôr kijelentett kételye az Úr megbízásával szemben nem fa-
kadhatott félelembol. Most szabadon és nyiltan tudott beszélni Jézus megje-
lenésérôl Saulnak az iiton, amikor Saul is felismerte Jézusban az Urat, azaz
Jahvet. így mindkeltejiik nagy missziója az Úrhoz tartozik, akinek van telj-
hatalma arra, hogy egészen ùj utakat nyisson.
tfAzon az ûton, ameiycn jôttél. ” Miért emliti meg külôn ezt az utat? Nem
volt elég Jézus mcgjelenésének tényét hangsûlyozni. A régi ut megemlitése,
amely Jézus megjelenése által oly hirtelen félbeszakadt, még jobban kiemel-
te a kegyelem csodáját. Ez egyedül az Ur müve volt, Aki szuverén hatalmâ-
ban cselekcdett mint Úr. Ez a két fogalom uralkodik az egészen: a Név és az
Úr. E ketlô môgôtl eltünik az ember minden cselekvésével cgyiitt. „Es azon­
nal mintegy pikkelyek estek le szemérôl és felpillantott" (18). Anániás kéz-
rátétele által Saul azonnal meggyógyult vakságából. Kôzben úgy érezte,
mintha pikkelyek estek volna le a szemérôl. Ez a pillanal alatt bekôvetkezett
esodálatos gyógyulás számára a teljes megkegyelmezés jele volt. Anániás a
gyógyulással együtt a Szent Szellemmel való beteljesedést is megigérle Sa­
ulnak. Fcitíínó, hogy utána crról nem esik tobb szo. Ezért meg kell azt kér-
dezniink, hogyan és inikor lapasztalta meg Saul a Szent Szellemmel való be-

86
teljescdest. Eddig lattuk, hogy mikeppen kozvetitettek kezratelellel a Szent
Szellem ajandekat (8,17 kk.), de otl mindig a profetai szellem meghatarozott
adomanyarol volt s/o. Nos, sehol nem utal ra az Ige, hogy Saul is elnyerte
volna ezt a kiilonlegcs adomanyt Ananias kezratetele altal. A Szent Szellem-
mel valo beteljesedcsnck azonban valami modon ossze kellett fiiggenie Ana­
nias kiildelesevel. Jelentosege van annak, hogy errol hallgat az Ige. Elrejtett-
segbe huzbdik vissza a Szent Szellemmel valo beteljesedes, es Pal misszio-
jaban teljesen hatterbe szorul a Szellem kiilonos profetai munkalkodasa,
mint a profetalas es a nyelveken szolas. De bizonyos, hogy Saul gyogyulasa-
val egyidoben a Szellem teljessegenek egesz igeretet is megnyerte.
Saul keslekedes nelkiil elhatarozta, hogy teljesen komolyan veszi az Ur
iranti engedelmesseget, es alameritkezett (18. v.) meg mielott evett volna.
Csak az alameritkez.es utan gondolt testi sziiksegleteire, pedig a megrazo el-
meny es a harom napi bojt bizonyara teljesen elerotlenitette es kimeritette.
Az alameritds inegint a bemeritkczo kivansagara, azonnal tortenik, gyiileke-
zeti hatarozat nelkiil, minthogy ez teljesen szemelyes iigye a hivonek. A
22,16-bol megtudjuk, hogy Ananias szolitotta fel Sault az alameritkezesre.
Saul fclismerte a bemerit^s legmdlyebb jelentoseget, amint azt kesobb a Ro­
ma 6,3-tol kezdve tanulsagunkra szemleltet: a bemerites szamara a harom
napi legsulyosabb kiizdelem utan nemesak kiilso engedelmessegi forma volt
Isten egyik vilagos parancsa irant, nem is csupan vallastetel, amely szimboli-
kusan szemleltet egy belso hitelmenyt, hanem valosagos tortenes, teljes bele-
meriiles a Jezussal valo halal- es eletkozossegbe, ami altal iinnepelyesen ki-
nyilvanitja a bunben elt regi eletet mint leteltet, es a Szellem uj eletet mint
megkezdettct. A bemeritkezes hitbeli cselekvcs is, s egyuttal kegyelmi ajan-
dek is. Igazi mely kozosseg atelese Jezussal. Saul eleteben ez volt a nagy for-
dulopont.
A 26,16-18 szerint az Ur Saulnak mindjart a Damaszkuszba vczeto uton
valo megjelenesekor beszelt elhivatasarol. A 22,15 szerint Ananias is be-
szelt Pal elhivatasarol meg alameritkezese elott. Mindket helybol az kovet-
kezik, hogy nem egeszen helyes azt mondanunk: Pal elhivasa a poganyok
apostolsagara tortent. Nem kizarolag a [K)ganyokhoz kiildetett, hanem a nep-
hez (Izrael) es a poganyoklioz (9,15; 26,17; Rom 1,14-16). 6 az egesz emberi-
seg egyetemes apostola (22,15). Elhivatasa az evangelium feloldasa a zsido
nemzeti korlatok koziil az egesz emberiseg egyetemes missziojava. Amit Sa­
ul vaksaga harom napjan ebben a vonatkozasban atharcolt es atelt, az mind-
annak beteljesedese, amit Jonas a tenger melyen toltott harom nap alatt
megtapasztalt es megismert. Jonas profeta jeldnek beteljeseddset Jezus
hozta meg kereszthalala altal. Az ebbol a beteljesedesbol szarmazo kuldetes
veghezvitele Pal apostoion keresztiil tortent meg. Saulnak ez a nagy elmenye
a halal melysegeibol Jezus Krisztus mennyei dicsosegenek magassagaig,
megragadoan fejezodik ki a bemeritesben. Lukács megelegedett ebben a hi-
radasaban a tenyek egyszerii emlitesevel, nem elmelkedett melyebb ertel-
miik folott. Csak Saulnak es missziojanak kesobbi fejlodeseben bontakozik
ki elottiink lepesrol-lepesre e teny elvi jelentosegenek teljes hordereje, es

87
Pal kesobb leveleiben mulalja meg tanitas formajaban es vilagosan ennek a
kovetkezmenyeit.
Damaszkuszban es Jeruzsalemben a megtert Saul Jezus izzo tanuja, az
evangelium hatarozott harcosa, de meg nem az elhivasa szerinti apostol.
Ezert fontos Lukács hiradasabol megtudnunk, hogyan vezette be az Ur Pali
egyeternes apostoli szolgdlatdba, hogyan erlelte meg ra. Pal minden viharo-
san cselekvo hajlama ellenere sem siette el sajat apostoli hivatasanak veg-
hezvitelct. Sok evre volt ehhez sziiksege, 32-33-ban bekovetkezett megtere-
setol kezdve, Antiokhiabol valo kikiildeteseig (47-48-ban) is kb. 15 ev telt el.
Ezt a hosszu idot nem toltotte tetlensegben, hanem mint hitenek huseges bi-
zonysagtevoje, aki tiirelmesen tud varni apostoli kikuldetesenek idopontja-
ra.
A damaszkuszi keresztyenekkel testveri kozossegben teltek a napok.
„Volt pedig Saulus a damaszkuszi tanitvanyokkal nehany napig” (19b). Ez a
csendes ottlet az ujonnan megtert szamara gyiilekezetbe formalodas volt. Itt
a gyiilekezetet kifejezetten tanitvanyok newel jeloli az Ige. Ezt a megjelo-
lest a Csel-ben eloszor a 6,1.7-bcn, azutan ujra a 9,1.10-ben, tehat minde-
niitt ott talaljuk, ahol a gyiilekezetnek sziiksege volt ra, hogy ujra az Ur ta-
nitvanyava legyen, es hogy valamit hozzalanuljon az eddigihez. Saul a da­
maszkuszi tanitvanyokkal egyiitt „lctt”, formalodott, azazmindket reszenek
ujat kellett tanulnia. Csak akik tanulnak, talaljak meg az utat az igazi test-
vcrisdghez. A gyiilekezetnek testvert kellett felismernie abban az emberl)cn,
akitol reszketett, es Saulnak meg kellett tanulnia testverkent szeretni azokat
a keresztyeneket, akiket addig halalosan gyiilolt es Isten ellensegeinek tar-
tott. Tanuloidejenek cz az elso resze Damaszkuszban rovid volt, csak ndhdny
napig tartott. Mindket oldalon a hit erejenek, a Szellem erejenek es a szent
fegyelemnek bizonyitasa volt ez. De hamarosan jott a masik resz:
„Es azonnal hirdette a zsinagogakban Jezust, hogy 6 az Isten Fia” (20).
Azonnal, azaz a testveri kozosseg helyreallasa utan. A zsinagogakban! Ezt a
munkateriilctet nem az Ur kiildetesebol, hanem szive osztonzesebol kereste
fel. Ez tehat meg nem kozvetlen szellemi vezetes alatti munkalkodas volt.
Ezert nem is tudunk meg semmi pozitivat az eredmenyrol. Szolgalata meg
nem evangelizalas volt (az oromiizenet tovabbadasa), hanem hiriiladas, tehat
inkabb apologiai, hogy az ellenseget dialektikus megokolasokkal gyozze meg
(8,5; 10,42; 20,25 es 28,31). Ennek az apologetikai igehirdetesnek a fo tema-
ja ez volt: Jezus az Isten fia . Ezt a tobbi apostolok eddig meg nem hirdettek.
Kezenfekvo, hogy Saul sajat hatalmas forradalmi elmenyet tette bizonysag-
tetele kiindulopontjava. Lelkesedese elso fellobbanasanak ezt a munkalko-
dasat 6 maga kesobb „azonnali programnak” nevezte (Gal 1,16), es ugy mu-
tatja be, mint csodalatos elmenyenek eredmenyet: ,Amikor Istennek tet-
szett, hogy kijelentse az 6 Fiat enbennem.” Ez tehat nem egy ujonnan meg­
tert, elhirtelenkedett misszios munkaja volt. Saulnak at kellett mennie ezen
az iskolan es sajat megtapasztalasabol megtanulnia, hogy az ember csak
azon a helyen toltheti be tulajdonkeppeni elethivatasat, amelyet Isten ke-
gyelmi valasztasa rendelt a szamara. O ekkor meg nem volt ezen a helyen.

88
Elos/dr vegigjarta a/ iskolajal. Sokan jarnak ligy, hogy csak eletuk vegen,
amikor masok mar nyugalomba vonulnak. ismcrik fel a/ iga/i, Isten altal ne-
kik s/ant elelhivatasl. Csak akkor les/ munkajuk valoban gvumdlcsdzdve a/
drdkkevaldsag szamara. Palnal ez a/ elokes/itd es iskolaido 15 evig tartott,
legszebb ferfikoraban.
A bizonysagtetcl ereje letagadhatatlan volt (21). de nem volt elegendo lei -
kek mentesere. £1 kellett ismerni az egykor es a most hatalmas ellentetet en-
nek a tanunak az eleteben. De csak a csocialkozdsnal es kerdezoskodesnel
maradiak. Megteresi tortenetek hatalmasan lelizgathatnak embereket, de
nem elegendok arra, hogy hitet teremtsenek. Felborzoljak az erzelmeket, de
nem kepesek kcnyszeritd meggydzesre, mert minden ilyen jelensegre keszen
all valamilyen mento magyarazat. Igy lehet, hogy Sault rajongonak tartottak.
Erre a helyre lehet beilleszteni a rovid tartozkoddst Arabidban (Gal
1, 17).
Arabia = este, sotetseg, a lemeno nap orszaga, a remenytelen vilag kepe.
Semmit sem olvasunk cnnek az utnak a eeljarol. A Gal 1,17-ben Pal csak
hangsulyozza szolgalata fuggetlenseget Jeruzsalemtol. De eppen ebbdl a ko-
riilmenybol kovetkeztethetjiik, hogy Jeruzsalembe fel nem menetele es elme-
netele Arabiaba valamikepf>en osszeriiggott szolgalatanak sajatossagaval.
Ezert teteleztek fel, hogy ez a tartozkodas belsd tisztulasra es erdgyujtesre
szolgalt. Ezt a feltetelezest alatamasztja a Csel 9,20 es 22 kozti osszehasonli-
tas kiertekelese. Az elso helyen ez olvashato: „Hirdette Jezust, hogy O az Is­
ten Fia” es az utobbin: „bizonyitotta, hogy ez a Krisztus”. Ez pedig ketto.
Azt hirdetni, hogy Jezus az Isten Fia, ehhez eleg volt az elmeny, amit Saul
megtapasztalt. Jezus Messias voltanak bizonyitasahoz azonban melyebb
irasismeretre volt sziikseg. Saul bizonyara kimagaslo teologiai kepzettseggel
rendelkezett, de ez meg nem volt minden tovabbi nelkiil egyenerteku az igazi
igeismerettel. Damaszkuszi elmenye egesz teologiai rendszerct felboritotta.
At kellett kepeznie magat es ujra kellett tajekozddnia az Ige alapjan. Ehhez
idore es csondre volt sztiksege. Ennek a belso osszeszedettsegnek es teologiai
meggondolasoknak eredmenye az volt, hogy bizonysagtetele megerosodott.
(22) „Saul mindinkdbb erot vett es zavarba hozta a Damaszkuszban lako
zsidokat, bizonyitvan, hogy ez a Krisztus (Messias). ”
Saul megerosodeset az arabiai tartozkodas kovetkezmenyenek tekinthet-
jiik. Ennel fogva mar nem kellene feltiinonek tartanunk, hogy Lukács ebbdl
semmit sem emlit. Hiradasaban eleg volt arra utalnia, hogy Saul megeroso-
dott. Hoi es mi altal, ez hiradasa szamara jelentektelen volt, mint ahogyan
Pal sem latta sztiksegesnek, hogy a galataknak megmagyarazza arabiai tar-
tozkodasanak melyebb okat. Meg lehet azonban allapitani, hogy a megeroso-
des miben nyilvanult meg. Saul most mar kepes volt ra, hogy Jezus messiasi
voltat az irassal bizonyitsa. (Sziimbibadzein = belsd osszeftiggesek kifejezese
altal bizonyitani.) Vo. Ef 4,16-tal a test tagjainak osszefiiggeserol (Kol 2,2;
2,19). Az egesz Ige-testben az egyes irastagok belsd osszeftiggese, amely csak
Krisztusban leli meg magyarazatat, a belsd bizonyiteka annak, hogy csak

89
Krisztus a beteljesedés, a Szentírás all aja és ómegája. Csak Óbenne érthetó
meg az Ige a maga egységében.
De még ennek a missziós módszernek sem lehetett pozitív eredménye. A
zsidókat zavarba hozta. Ez azonban scmmiképpen sem jelenti azt, hogy a si-
kertelenségnek egyedül a zsidók voltak okai. Lukács í'inom, tapintatos mó-
don, a lehetó legkíméletesebben beszél Pál apóstol kiformálódásáról. Téve-
dés azt gondolni, hogy logikus bizonyítással az ellenséget megadásra kény-
szeríthetjük. Saulnak, mint farizeusnak saját tapasztalatból tudnia kellett
ezt. Ezzel a módszerrel is alaposan meg kellett szégyenülnie. Mire szolgála-
tunkban egészen a Szellem vezelése alá kerülünk, addig valamennyi kegyes
módszerünk ósszetórésén kell átjutnunk. Mind a tanúságtétel, mind az Irás
alapján való bizonyítás csódot mondott. Saul a legvégsót is megpróbálta. Ó
maga egy iskolát alapított. A 25. versben az egyik olvasási mód szerint nem-
csak „tanítványt”, hanem ,,az ó tanítványait” kell érteniink. Saul megtanulta
Jeruzsálemben, milyen nagy befolyása volt némelyik iskolának. Ott már je-
lentós vezetó állásban volt, miután sok évig tanult Gamáliel iskolatermében.
Damaszkuszban neki is lettck tanítványai, valószínüleg az oltani keresztyén
gyiilekezet tagjai kózül, amely még nem vált el a zsinagógától. De ez az alapí-
lás is olyan vállalkozás volt, amely hajótórésre volt ítélve, persze nem az ala-
pitó bííne miatt, hanem a zsidóság ellenállása folytán. „Tóbb nap (igen sok
nap) elteltével a zsidók tanácsot tartottak, hogy ót mególjék" (23).
Ez volt az eredménye egy kct évig tarto megeróltetó, ónfeláldozó munká-
nak. A kifejezés „sok napot”, az egyszerü két év helyett bizonyára a napról-
napra végzett íaradságos munkára kívánja a hangsúlyt helyezni. Damasz­
kuszban meglehetósen nehéz volt a helyzet, lakossága tarka vcgyüléke volt
gorógóknek, szíriaiaknak, zsidóknak és araboknak. A politikai helyzet is bi­
zonyára igen tisztázatlan volt. A város a szíriai római helytaríó fennhatósá-
ga alatt állt, de minden egyes népcsoportnak ezenkívül megvolt a maga vezé-
re, saját feje és saját joggyakorlata. Ezt a nem egységes állapotot használták
ki a zsidók. Sikerült nekik az arabok vezérét megnyerni gyilkos szándékuk
számára, míg a górógók és rómaiak zsidóellenes beáilítottságuk miatt nem
segítettek volna nekik.
A gyilkos merényletet nem lehetett véghezvinni (24). A kapukat az arab
vezér katonái órizték (2Kor 11,32), akit Aretás nabati király helyezett Da-
maszkuszba. Meglepó, hogy itt nines szó más próbálkozásokról Saul ártal-
matlanná tételére. Valószínüleg nem volt más mód, mert a városi hatóságo-
kat és római felsóbbséget nem lehetett megnyerni a zsidók becstelen tervei-
nek, és a zsinagóga vezetóségének bizonyára nem volt elég hatalma arra,
hogy Saullal és a vele tarto keresztyénekkel szemben saját felelósségükre el-
járhasson. Igy nyúltak az orgyilkosság tervéhez, amelynek minden részletét
a legraffináltabban átgondolták.
Saul titkos menekülés útján szabadult meg éjjel a falon át, tanítványai se-
gítségével (25). Feltünó, hogy Isten nem nyúl bele csodával, mint más aposto-
loknál, vagy Pál késóbbi apostoli munkálkodásánál, vagy mint ahogyan azt
Saul szolgálata számára elvárhatnánk az után a csodálatos belenyúlás után,

90
amelyet megtérítése céljából az Ur igénybe vett. A titkos menekülés ininden
fárado/ásának kínos vereségét, csódjét mutatta. Felismerhetö ugyan, hogy
İsten szemmel tartotta a korülményeket, hiânyzik azonban az isteni jeüel va-
ló igazolâs. Igy szakadt meg hirlelen ottani munkáikodása. Mi lesz ezután?

(>«, Pal láíogaíásn Jmízsáleniben (9,26-31)

Mintegy három éwel megtérése után (Gal 1,18) Saul Jeruzsálembe megy.
Ez alatt a három év alatt a jeruzsálemi gyiilekezet, amely az üldozés ideje
után újra osszegyülekezett, bizonyára kozelcbbit is megtudott Damaszkusz-
ból Saulról, de mindaz, amit hallottak, kevés volt ahhoz, hogy bizalmat éb-
resszen ez iránt az ember iránt.
Pál a Gal 1,18-ban azt mondja jeruzsálemi látogatásáról, azórt ment oda,
hogy Kéfásí személyesen megismerje (hisztorein = mcglátogatni a mcgis-
merkedés céljából). Mi lehetett ennek az indítóoka? Ha hozzávesszük Lu­
kács kijelentését a 9,26-ban Saul próbálkozásairól, hogy a tanítványoklioz
csatlakozzék, azt a határozott benyomást kapjuk, mintha Saul maga úgy
érezte volna, hogy még valami hiányzik az azonos cél eléréséhez (epi to auto,
1,15; 2,1.44.47; lKor 11,20; 14,23). Amíkor ó a galáciabeliekkel szemben
hangsúlyozza Pétertól és a jeruzsálemi gyülekezettól való függetlenségét,
úgy ez a Galata level irányzatából érthetó meg, és ezért elég volt csak ezt az
oldalt kiemelni. Ezzel egyáltalán nem áll ellentétben, ha ennek a jeruzsálemi
látogatásnak tulajdonképpeni indítóoka az volt, hogy a gyülekez.ethez és a
korábbi testvérekhez kapcsolódjék. Istennek azonban külon terve volt arra,
hogy Pál bel sol eg teljesen rendbejójjón az ósgyülekezettel, ami csak ké-
sóbb valósulhatott meg világos szellemi vezetés által, teljes apostoli munkál-
kodásban. Pálnak ez az ónálló próbálkozása csak fé l eredményt hozott. Lu­
kács finom kifejezést használ itt: „csatlakozni”, (kollaszthai, 1.5,13; 9,26;
10,28; 17,34). Ha ezt a kifejezést használja - ellentétben ezzel a kifejezéssel;
„Az Úr tette hozzá” - „szaporította a gyülekezetet az üdvózülókkel” -, akkor
ezalatt mindig azt a tókéletlen emberi próbálkozást érti, amely kozósséget
igyekszik létrehozni. Az igazi kózosség csak világos szellemi vezetéssel johet
létre, amikor az Úr hoz ossze embereket. Saul 15 napi jeruzsálemi tartózko-
dása alatt alig került kózósségbe magával a gyülekezettel. Idáig nem jutott
el, Barnabás kózvetítésével csak az apostolokat ismerte meg kózelebbról. A
gyiilekezet tartózkodása érthetó volt, bármennyire fájhatott is az Saulnak. A
keresztyéni szeretetnek kellett elfedeznie és elfelejtetnie mindazt, amit Pál
vétett ellenük, Még nem gyógyultak be azok a súlyos sebek, amelyeket ez az
ember az egész gviilekezetnek és az egyes családoknak okozott a Krisztus el-
leni fanatikus tombolása kozben. A kíoníott vér vádolta ót. A kegyetlen kín-
zásokkal meghátrálásra kényszerítettek is ellene támadtak.
Mennyire vágyódhatott Saul az után, hogy igazságtalanságát jóvátehes-
se. Ez egyelóre nem sikerült neki a tanítványokhoz való csatlakozáson ke-
resztül. Isten más utat készített számára, a szenvedés hosszú útját, Jézusért

91
 és a jeruzsálemi gyülekezetért. Ezt is elöbb még meg kellett tanulnia, és kôz-
ben lemondania minden saját útjáról, önmaga vezetésérôl. A jeruzsálemi
látogatás saját maga és a munkája számára a Palesztinától való végleges el-
szakadást eredményezte.
Barnabás felvette Saul ügyét és az apostolokhoz vitte (27). Az a boldogító
ajándék jutott neki, hogy felismerje Isten kegyelmét a felebarátban (11,23).
Elsö pillanattól kezdve hü barátja lett Saulnak, mert látta benne Isten külö-
nös kegyelmét. Nem csupán ennek az embernek jól ismert megtérését mond-
ta el az apostoloknak, ez nem tett volna benyomást rájuk. Ugy látszott, hogy
Jeruzsálemben nem hittek e különös megtérés valódiságában. Barnabás ezért
hangsúlyozta, hogyan tért meg és hogyan munkálkodott Damaszkuszban.
Döntö volt az a korülmény, hogy maga az Úr beszélt Saullal az úton. Az volt a
fon tos, hogy hogyan látta Jézust. Nemcsak az, hogy látta, hanem hogyan
látta Ot. Ebben rejlett bocsánata és megkegyelmezettsége bizonyossága, söt
még sokkal több, elhívásának teljes rendkívülisége. Akit az Ur így elfoga-
dott, azt a gyülekezet nem utasíthatja vissza. Ez volt a clontés, amely alatt
mindannyian fôltétel nélkül meghajoltak. Ez a magatartás alapvetöen külön-
bözik új gyülekezeti tagok felvételének mai gyakorlatától.
Galata 1,18-19 szerint Pál Jeruzsálemben ez alkaloinmal Péteren kíviil
csak Jakabot, az Ur testvérét látta. Ez nem lehet ellentétben a Csel 9,27-tel;
mert Jakabot ¡s apostolnak nevezi az Ige. Egyébként ezt a kifejezést: ,,az
apostolokhoz vitte”, osszesítve kcll érteni. Ez csak rövid tartózkodás volt,
csak bcmenetcl és kijövctel Jeruzsálemból, de hallatlanul nagy hordereje
volt. Velük volt, az¡x¿ Péter és Jakab elismerték testvérnek, és hallották b¡-
zonyságtételét (28). Igy létrcjôtt a kôzôsség az ösgyülekezet és Saul között,
ha elöször csak egészen szerény és alázatosan kicsiny keretek között is. Bi-
zonyságtétele is fejlödötl bizonyos mértékig, mert ez most már nyíltan ten­
tent az Úr Jézus nevében. Nyilvánvaló a haladás. Elöször hirdette Jézust,
mint Isten Fiát (9,20) - hatalmas damas/.kuszi élményénck személyes tanii-
jaként; azután Jézus messiási küldetését bizonyította az írásból (9,22) - ará-
biai esendes tartózkodásának eredményeként; most pedig nyíltan, szabadon
beszélt az Ur Jézus nevében. Krisztus most már Ura volt. Megtanulta Ot kész
örömmel, engedclmesen követni, olyan úton is, amely nem tetszett a testé-
nek, például most Jeruzsálemben. Ez a magatartás a legjobb benyomást tette
Péterre és Jakabra. így kôzôsségben volt velük. Arról azonban nem olvasunk,
hogy magával a gyülekezettcl is kapcsolatba jutott volna. Bizonyos azonban,
hogy ó ezt a rövid ottani tartózkodását maradéktalanul kihasználta az Úr
szolgálatára.
„Nagy bátorsággal tanított, beszélt, sót vetélkedett a görög zsidókkal, ök
pedig igyekeztek öt megölni” (29).
Szerette volna meggyözni régi elvbarátait, a hellénistákat, azaz a zsinagó-
gákban levo görög zsidókat, akik között István ¡s munkálkodott. Indokolt
volt az a fôltételezése, hogy éppen ezek között kellett személyes bizonyságté-
tclének a legeróteljcsebben hatni. Azonban újra fájdalmasan kellett tapasz-
talnia, hogy a pozitív eredmény elmaradt. Bccsiilctes tôrekvése - amellyel vi-

92
lágossá kívánta tenni elóttük, hogy most miért éppen ó - aki korábban velük
együtt buzgólkodott Krisztus ellen - lett Krisztus szolgája és Krisztus tanít-
ványainak tcstvére, ezeknek a gyülóletét csak még jobban felingerelte, és el-
szántságukat azonnal a legvégsóbb konzekvenciáig fokozta. Elhatározták,
hogy véget vetnek neki. Ha Saul megtérése nem lett volna teljesen valódi, ak-
kor ezek a lesújtó tapasztalatok teljesen elvették volna bátorságát. De most
mar Jézus lett az 6 Ura, Úr egész élete fólótt, és ó készségesen engedte magát
vezettetni az bsszetórettetés útján, az Isten által elhatározott osszetórette-
tési célig. Istvánnál olvassuk (6,9): „Vitatkoztak vele”, itt Saulnál: „vitatko-
zott velük.” Már eleve nem volt a vitára kozós alapjuk.
A sikertelenségnek volt egy pozitív értéke is, aminek kétségtelenül csak
késóbb kellett Pál elótt nyilvánvalóvá lennie. A Galata-levélben tesz erról bi-
zonyságot. Kiformálódásának a Gyülekezet szempontjából függetlennek
kellett lennie a jeruzsálemi ósgyülekezettól, teljesen és egyedül az Urtól füg-
gésben, és kapcsolatban a Gyülekezetnek az ó apostoli vezetése alatti üdv-
torténeti kialakulásával (vo. ezt a kolcsónós kiformálódást az ITesz 1,5-6-
tal). - Ez a jeruzsálemi út még nem volt tudatos vezettetés a Szent Szellemtól.
Ezért ir ja: „kozben, mellesleg” felment Jeruzsálembe. Késóbb Pál ezt a jóve-
telt is pozitívan értékelte. Ezért használja a Gal 1,18-ban a „jóvés” helyett
ezt a kifejezést: „Felmentem Jeruzsálembe”.
„Megtudván azonban a testvérek, levitték ot Cézáreába és hazaküldték
Tárzusba ” (30). Itt mégis csak elottiink áll a gyülekezettel kialakult testvéri
kózbsség. Hangsúlyozottan a „testvér” kifejezést használja. Egyébként min-
dig a ,,tanítvány”-t. De most, ebben a súlyos próbában a testvéri érzésnek és
segítókészségnek kellett megnyilvánulnia. Ezzel egyúttal a gyülekezet mara-
déktalan bocsánata ¡s kifejezésre jutott. Ez a testvériség mégsem vezetett
együttmunkálkodásra, hanem szétválásra. Ezt felismerték a testvérek. „Epi-
ginoszkein” nemcsak észrevételt, tudást, megtapasztalást jelent, hanem
„felismerést” is. Ez nem puszta tudomásulvétele egy fenyegetó veszélynek,
amely óket erre a dóntó cselekvésre ósztónzi, hanem Isten útjainak felisme-
rése a további kozósségi kapcsolatra nézve Saul és az ósgyülekezet kózótt,
amiért a 31. v. újra hangsúlyozza az eklézsiát.
A Csel 22,17-21-gyel kell folytatnunk, ahol Saul elmondja elragadtatá-
sát a templomban, és az Úr parancsát, hogy gyorsan hagyja el Jeruzsálemet.
Ez az élmény lényegesen hozzájárult, hogy a testvérek felismerték; mert na-
gyon valószínü, hogy Saul maga beszélt rola. A 22,17-21-bol látjuk, micsoda
imaharcba került Saulnak, hogy elváljon Jeruzsálemtól, és úgy tekintse otta-
ni misszióját, mint amit nem helyesel az Úr. Mindez ellene volt természetes
értelmének és érzéseinek. De hittel és engedelmesen állt Ura elótt. Ellenveté-
sét határozottan elutasították ezzel a paranccsal: „Menj!” Az Úr szere-
tetteljesen magyarázatot adott számára, hogy megérthesse útjait. Mi vitte
Sault a templomba Jeruzsálemben? Bizonyára a forró vágy az Úrral való ta-
lálkozásra és világos irányításra útjához, hogy kijusson az állandó kudarc-
ból, gyümólcsózó munkálkodásra. Most meg is kapja szolgálatához Isten

93
 menekült Jeruzsálembol, hogy az életét fenyegetö nagy veszélyt kikerülje,
hanem itt látjuk elöször a világos vezetés nyomát. Az igazi testvériségben az
a nagy, hogy a többiek is elismerik ezt a vezetést és aszerint cselekszenek.
Nem diplomácia volt ez, hogy Saul nehéz esetét könnyen lerázzák magukról,
hanem igazi testvéri szeretet. Galata 1,24-ben olvassuk: „Dicsoítették ben-
nem az Istent”, azaz Istennek adták a dicsoséget Saul által. Gondoskodtak
rola, hogy Saul eljusson az Úrtól ncki rendelt vonalra: a pogányokhoz vezetö
útra. Levezették Cézáreába, és aztán Tárzusba küldték. Miért éppen Cézáre-
ába és Tárzusba‘1 Saul hazája a népek nagy világának a kapujában volt. Bár
az Úr megadta az irányítást „messze a pogányok kozé”, de még nem volt
meghatározva a kiválasztott út. Sok tere van az emberi keresésnek és törek-
vésnek, mire végre eltaláljuk azt a pontot, ahol a mindennapi útra a legrész-
lelcsebb világos vezetést megkapjuk. Majdnem tíz évig nem hallunk most Sa­
ul további munkálkodásáról. Ez feltüno. Pál a Gal 1,21-ben mondja: „Az­
ulan elmcntem Szíria és Cilicia tartományaiba.” Valószínü, hogy Saul Tár
zusban befolyásos hozzátartozóinál találhatta a legjobb védelmet. Onnan ki-
indulva valószínüleg beutazta az egész vidéket, mígnem Barnabás érte nem
ment,és Tárzusból Antiókhiába nem vitte (11,25).
„A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samáriában bé-
kességiik volt, épülvén és járván az Úrnak félelmében, és a Szent Szellemnek
vigasztalásában sokasodtak” (31).
A „tehát” - lezár cgy hosszabb fejezetet és átvezet egy egészen újba.
Egyclore vége volt a külsö harenak és üldoztetés idejének. Most a békességes
építés hosszabb idöszaka kczdödött. Saul megtérésével az az üldozés, amely
általa érte el tetópontját, befejezödött.
A Gyülekezet (eklézsia = kihívottak) itt újra hangsúlyozottan kerül emlí-
tésrc (5,11; 8,1.3; 11,26; 12,1 és ettöl kezdve gyakrabban). Ez a név mindig
kapcsolatban áll jellegének, mint ,,a kihívottaknak” kinyilvánításával. Ez
egyrészt megmutatkozik abban, hogy belsoképpen elkülönül azoktól, akik el-
lene állnak a Szent Szellemnek, elórehatol az Istentöl sz.ándékolt üdvtorténe-
ti fejlodésbe, kirckesztetik a zsidók ellenségeskcdése által a hagyományok
megkotottségébol, és békésen erösödik fennmaradásában.
A Gyülekezet külsö békességének több oka volt, amelyek összedolgoztak.
A nagy inkvizítort, Sault, lsten belenyúlása megtérítette. Ehhez járult még a
világpolitika külsö megváltozása. Caligula római császár nagyzási mániájá-
ban arra törekedett, hogy istenként tiszteltesse magát, és a jeruzsálemi
templomban is fel akarta állíttatni császári szobrát. Ez az egész zsidóságot
lázas feszültségbe hozta, és elfordította figyelmét a Gyülekezetrol. A császár
terve bizonyos korülmények miatt nem valósult meg. Lukács nem tartja
szükségesnek, hogy utaljon a külsö politikára. Csak a Gyülekezet belsö vona-
lát ir ja le, amely a világpolitikától függetlenül megvalósul.
A Gyülekezet egész Júdeában, Galileában és Samáriában egyetlen nagy
gyülekezet, amely különbözö helyi gyülekezetekre oszlik. Nem kerül itt elö
valamilyen modern egyházfogalom a gyülekezeté mellett. A gyözelem által
ezen a helyen még egyszer kiemeli a Gyülekezet nagy, szétszakíthatatlan

94
egységét, amely nem szenvedett tôrést sem az üldôzés, sem az általa okozott
szétszóratás miatt. - Pál a Gai 1,22-ben Krisztus gyülekezeteirol beszél Jù-
deában. Tôbbes számot hasznàl, mert ebben az ôsszefüggésben nem kellett a
Gyülekezet egységét kiemelnie. Az eklézsia jellege ugyanaz marad, akàr tôb­
bes számban, akár egyes számban beszélnek rola. Itt a 31. v. elószor és egyet-
len alkalommal említi a galileai gyülekezetet. Ez két oldalról is feltünó. Elo-
szôr, mert a Csel nem mond el nekünk semmit arról, hogyan alakultak ki és
fejlódtek az ottani gyülekezetek, azon a talajon, ahol Jézus kihívta és nevelte
tanítványait és gyülekezetté formálta óket. Másrészt, hogy itt kifejezetten
Júdéa és Samária kôzôtt említi Galileát. Ennek valószínüleg az a magyaráza-
ta, hogy ezen a három néven át kell megmutatni az utat, hogyan lett nyilván-
valóvá az evangélium Jeruzsálemból egészen a tiszta pogányság határáig való
elterjedése által. Lukács híradásában egyszerüen átugorja Galileát a Gyüie-
kezet kiformálódásának torténetében, és mindjárt Samáriát említi (1,8; 8,5).
Az, hogy Lukács semmit nem említ a galileai gyülekezetról, csak azt bizo-
nyítja, hogy a Csel nem valami megszokott egyház- vagy missziós torténet.
Csak kialakulásának legfontosabb típusait szemlélteti. Nem volt rá szükség
ebból a célból, hogy Galileáról külon hírt adjon. Elég volt a samáriai híradás.
De, hogy az evangélium terjedése hézagmentesen tortént, ezt itt utólag osz-
szefoglalóan hangsúlyozza. - Az építésben elértek bizonyos célig. Az. így fel-
épült gyülekezetnek békessége volt. A môgôtte levó tapasztalatok még csak
szorosabban kapcsolták ossze. így mostantól kezdve külsóleg is szaporodik.
Ez a megerósodott állapot befelé két irányban érvényesült: jártak az Úr fé-
lelmében és a Szent Szellem vigasztalásában. Az Úr félelme a kegyes életvitel
legfelsóbb normája, már a torvény alatt is maradandó alapja volt az igazi ke-
gyességnek. A Szent Szellem vigasztalása a belsó élet egyetlen valódi hajtó-
ür-eje. így a belsó emberben való egészséges, eróteljes novekedés kapcsolat-
ban van az orvendetes nóvekcdéssel kifelé. Erról a novekedésról a kóvetkezo
fejezet beszél.

7. A nagy atalakulàs (9,32-43)

Ebben a fejezetben nyilvânvalôvâ lesz a Gyülekezet kiformâlôdâsâban az
a nagy vâltozâs, hogy azs7iidkeresztyén gyülekezet miképpen szorul lassan-
ként teljesen hâttérbe, és jut vezetô szerepre a pogânyokbôl lett keresztyén
gyülekezet az üdvtôrténeti kijelentésvonal elôrehaladâsâban. Mielôtt azon-
ban Lukács bucsut vesz a zsidôkeresztyén gyülekezettôl, még szemléltetô ké-
pet ad nekünk annak nôvekedésérôl az egész Szentfôldôn. Jeruzsâlemtôl in-
dul ki az egész zsidôkeresztyén gyülekezeti missziô Péter vezetése alatt (32-
43).
„Lett pedig, hogy Péter mikor mindnyâjukat bejârta, lement a Liddâban
lakozô szentekhez is" (32). Atfogô apostoli szolgâlati ut volt ez. Feltehetô,
hogy Péter gyakrabban tett ilyen utakat az alatt a 14 év alatt, ami a 9,30 (Gai
2,1) és a 15,2 kôzôtt eltelt. De Lukács csak errôl az egyrôl ad hirt, mintegy

95
 Péter munkálkodásának mintapéldájáról. Itt a csodák állnak elótérben - a
Messiás s/abadító áldása a világban levo gonosz. legyozésére -, ezzel elöre
szemlélteti a messiási birodalom állapotát. Egészen más Pál munkálkodá-
sa a nemzetek talaján. Ö is állást fo g la l a világban levo gonosz problémá-
jában, de ennek nem a csodák általi kiküszôbôlését tanítja, hanem azt, hogy
annak legyózése pozitív átértékeléssel tôrténik („Elég neked az én kegyel-
mem, mert az én eröm erótlenség által végezletik el” 2Kor 12,9). Ezzel szem-
ben Péternek Tontos volt, hogy a gyülekezetben az élet gyöztes erejét a halál
fö lö tt csodálatos gyógyulások által mutassa meg, mint ahogyan ezt a 3. fcje-
zet alapvetóen kinyilatkoztatta.
Itt, a filiszteusok partmenti föld jén Péter a legjobb alkalmat találhatta
volna a pogánymisszióra. De még nem jött el annak az órája. Elöször a Gyü-
lekezet missziójának Izráel számára szóló telje s prófétai bizonyságtételét
kellett betöltenic. Ezért Péter csak a liddai zsidókhoz ment, akiket itt szen-
teknek mondanak. Péter missziós tevékcnységének különös jellege volt tehát
a beteggyógyítás. Nem tétclezhetjük fel, hogy Péter Liddában egy már meg-
levö keresztyén gyülekczetre talált. Ez csak az ö munkálkodása nyomán ke-
letkczctt. Annak, hogy a liddai zsidókat „szenteknek” ncvczik, bizonyára az
volt az alapja, hogy ott a szétszórtságban a pogányok között éltek, s ezért
szentek, azaz elkülonültek voltak. Isten elött még annak számítottak, még
nem induit meg a megkeményedés ítélete rajtuk.
Éneás gyógyulásának leírása (33) nem illik rá egy gyülekezeti tagra, ha­
nem inkább a liddai zsidók közül valakirc. A neve azt jelzi, hogy bizonyára
hellenista volt. A bénaság szimbolikus jelentése valószínüleg ugyanaz, mint a
3. fcjczetbeli koldusnál, ami abból is kitünik, ahogyan Péter megszólítja ót
(34).
Figyelemrc méltó Péter fellépésének módja, amint a halál hatalmának lc-
gyózéséról van szó. Úgy lép elö, mint aki a halált legyözö Élet Fejedelmének
nevében parancsol. Ez evangélium Isten országa dicsoségének talaján. Le-
hetetlen ennek az Élet Fejedelmének jelenlétében megmaradni a bénaság ré­
gi állapotában, mások segítségére rászorulva. Nem az apóstol az, aki itt gyó-
gyít, hanem Jézus, a Krisztus (Messiás). Még csak a gyógyuló hitérol sincs itt
szó, ha ezt magától értetódóen fel is kcll tételeznünk. Ez az Élet Fejedelme
dicsoségének kinyilvánítása. Jézus királyi székéról folytatja krisztusi mun-
káját, amit itt alacsonyságában kezdett el. Munkálkodása abszolút, azonnali
és feltétel nélküli.
A z eredmény egy tömeg megtérése lett (35). Sáron alatt bizonyára a ter-
mékeny parti síkságot kell érteni, Cézárea és Joppe - a mai Jaffa - között. A
népszerü evangélizációnak ez a vonâsa is megfelel Isten országának. Ha ma­
ga Jeruzsálem és a tulajdonképpeni Szentföld akkor csödöt mondott ebben a
tekintetben, úgy a szórványban új kapu nyilt. Itt nem a különben megszokolt
kifejezés áll: „Az Ùr szaporitotta a gyülekezetet” (2,47; 4,4; 5,14), hanem:
„megtértek az Úrhoz”. Hittel alâvelették magukat Jézusnak, mint Uruknak.
Ncmcsak hitték, hogy Ö a Krisztus, hanem engedelmeskedtek is Neki (2,36;
1 1, 21 ).
 Tahi (a mcggydgyiiasa (9,36-41)
Tâbitât mint tanitvânyt mutatja be a Biblia. Ezzel Tâbita jelleméî hang-
sûlyozza. A joppei tanitvânyok kôrében (38) kimagaslô helyet foglalt el. Itt
tanulâsra kész hivôk voltak, akik engedték, hogy Isten Szelleme tanitsa és
vezesse ôket. Pogâny kôrnyezetben az élet és a jô cselekedetek bizonysâgté-
tele, az irgalmassâg gyakorlâsa volt a legjobb eszkôz a hitre valô megnyerés-
re. Itt talâljuk az elsô asszonyt az Ûr gyülekezetének szolgâlatâban. Nevét
ugy magyarâzhatjuk, hogy ez illett legjobban egész lényére, amely szépséget
és kedvességet sugârzott. Szive belsô gazdasâgâbôl jô cselekedetek és irgal­
massâg âradt. Ezen a területen nagy lehetôség nyilt a bizonysâgtételre.
Tâbita halâla éppen abban az idôpontban tôrtént, amikor Péter Liddâban
volt (37). Ebben nyilvân nem volt semmi rendkivüli. Bizonyâra haltak meg
mâr olyan gyülekezeti tagok a gyülekezet fennâllâsa ôta boldogan, akik bé-
kességben mentek haza, s akiket meg sem emlitenek. Miért térnek el itt a
szabâlytôl, és miért irjâk le a feltâmasztâsât? Nyilvân itt is Izrâel szâmâra
ad bizonysâgot a Gyülekezet, de mégis meg kell tudnunk külônboztetni az
elôbbi hiradâstôl (Eneâs). Itt nemcsak a vilâgban levô gonosz legyôzésérôl
szôl a bizonysâgtétel, hanem a szolgâlat akadâlyainak legyôzésérôl is,
amelyek osszefüggnek a vilâg halâlos gonoszsâgâval. Ez az oldal is a kitelje-
sedctt kirâlysâg dicsôségét szemlélteti mâr clore. Tâbita szâmâra bizonyâra
jô lett volna, ha megnyert nyugalmât nem zavarjâk meg. Visszatérésc régi
halandô létébe, éppen fô ld i szolgâlati idejének meghosszabbitâsa volt.
Ûgy lâtszik, mintha Pétert mâr clôbb vârtâk volna Joppéban. A küldôttek-
kel csak siettetni akartâk (38). Joppéban mâr volt kicsiny keresztyén gyüle­
kezet. A tanitvâny kifejezés itt is, mint Tâbitânâl, hangsulyozottan elôl âll.
Fontos volt szâmukra, hogy hitben és megismerésben nôvekedjenek. Ezért
küldenek Péterért. A gyülekezetben bekôvetkezett fâjdalmas halâlesettel
kapcsolatban ôrajta keresztül a felemeltetett Krisztus élô voltânak külônle-
ges hirüladâsât vârtâk. Nem füztek semmit hivâsukhoz, azt sem, hogy tâ-
massza fel a holtat. A Csel-ben eddig még nem volt szô halotl feltâmasztâsâ-
rôl. Nem is tételezhetjük fel, hogy ilyesmi elôfordult volna.
Most (39) vilâgossâ lesz, mirôl is van szô tulajdonképpen ebben a tôrté-
netben./l szegények nyomorûsâga ez, akik magukra maradtak jôtevôjük ha­
lâla miatt. Nines szô rôla, hogy ezek az ozvcgyek is gyülekezeti tagok voltak.
Dorkâs irgalmassâga messze tülterjedt a gyülekezet hatârain. A cselekvô
szeretet gyakorlati bizonysâgtétele volt ez. Péter éppen ûgy nem kerülhette
ki ezt a nyomorusâgot, mit ahogyan annakidején Jeruzsâlemben sem tehette
(3,1-5). Ha csôdôt mond, ez egyet jelentett volna a megtagadâssal. Péter itt
is kényszeritve van, hogy csodât merjen tenni. Halalmas benyomâst tesz az a
természetesség, amellyel az ôsszefüggéseket itt oly egyszerüen adja hirül.
Mégis nehéz hare volt ez (40). Csak komoly imâdsâg utân cselekedett Péter.

97
 Ehhez az imâdkozâshoz teljesen egyedül kellett lennie. Imâdsâgban kapta
meg a cselekvésre az irânyitâst.
Feltünô ennek a tôrténetnek hasonlôsâga a Mk 5,35-43-ban leirotthoz.
Tâbita feltâmasztâsânâl külônôsen kiemeli, hogy megnyitja szemét és Péter -
re néz. Péter parancsâra elôszôr a füle nyilt meg. A lâtâs Jairus leânyânak
feltâmasztâsânâl nines kihangsulyozva. Tâbitânâl azonban éppen az tijra lâ­
tâs jâtszik nagy szerepet. Csak miutân Péterre nézett, kelt fel. Ez a Gyüleke-
zet tôrténetében a mâsodik halâleset, amelyrôl bennünket az Ige tudôsit, s
amely az Ur mennyei dicsôségének kijelentésébe belevezetett. Az elsô meg-
lâtta a megdicsôült Krisztust Isten jobbjân, és gyôztesen vâlt meg a testi
élettôl (7,55), és itt a mâsodik a megdicsôült Krisztus élô bizonysâgtételének
hordozôjât lâtja meg ûj lâtâssal, és tér vissza a szentek fôldi szolgâlatâra.
A kéznyûjtâsnak az volt célja, hogy jelezze a visszavezetést a szolgâlatra
(41). Ezért hivta oda Péter a szenteket és ôzvegyeket, és élve âllitotta kôzé-
jiik Tâbitât. A nagy nyomorüsâg is le volt mâr gyôzve, amelyet Tâbita halâla
okozott. A Mk 6-ben nem talâljuk meg ezt a vonâst, hanem ott az élet csodâ-
jânak szemléltetését hangsulyozza a hiradâs. Tâbita feltâmasztâsânak cso-
dajcle a szenteknck, azaz a zsidôknak szôlt.
Az eredmény az volt, hogy sokan hittek az Ûrban (2). Itt utoljâra olvasunk
Péter munkâlkodâsânak nagyobb arânyu sikerérôl. Péternek ez az âldâsos
missziôja itt a zsidô fold pcrcmén, lezârja a Csel elsô részét, ez a Gyüleke-
zetnek tisztân a zsidôk fêlé hangzô bizonysâgtételérôl szôl. A 10. fejezettel
egészen ûj szakasz kezdôdik.

C. CEZAREATOL ANTIOKHIAIG
Cscl 10-13.

ft. Megnyiük a inciinyck országának titka (10. fejezet)

Péter munkâlkodâsa Jeruzsâlemtôl tâvol nagy eredménnyel jârt, ûgyhogy
igen sokan lettek Krisztusban hivôvé. Mcgsem ezt az eredményt vârta Péter
és a tôbbi apóstol. Ha voltak is az egész országban szétszôrtan zsidôkeresz-
tyén gyülekezetek, a nép egész tômegének csak tôredékét képezték, a kegyel-
mi kiválasztás szerinti maradékot (Róm 11,5): Péter talán sokszor gondolko-
zott azon, hogyan folytatôdik a mennyei kirâlysâg. Ott volt elôtte a nagy ten-
ger és a pogâny vilâg népei. Hogyan juthat el ezekhez az evangélium, ha ma-
guk a zsidôk, mint nép, nem mennek be a mennyek orszâgâba? Az, amit Jé-
zus egykor Péternek a mennyek országának kulcsairôl mondott, éppen most
lett szorongatô kérdéssé szâmâra (Mt 16,19). Nemcsak egyszerüen a kulcsok
teljhatalmának eme használatáról volt itt szó, hogy az evangélium szolgâla-
98
tának eddig megszokott módján megnyissa a bemenetelt az országba, hanem
magát az ország tulajdonképpeni titkát kellett feltárnia. A kulcs - amely
egyedül nyithatja ki a mennyek országál kétségtelenül Krisztus megisme-
rése. Ahol egyszer Krisztus bizonyságtétele szilárdan áll, ott ez a legvégsó
kóvetkeztetésekre, a legbensobb tit ok fe l fedésére szorongat, azaz az Or J é-
zus Krisztus által cselekvóvé vált fóltétel nélküli kegyelemre. Akkor el kel-
lene ejteni minden fóltételt a pogányoknak a mennyek országába való beme-
netelével kapcsolatban is, a zsidó tórvénynek tórténó alávetést is. A Gyüle-
kezet egészen eddig a pontig jutott el a fejlódésben. Mi lesz Izráelból ezután?
Mi a Gyülekezet feladata ezzel kapcsolatban, hogy eljbjjenek a felüdülés és
helyreállítás idói az Úrtól (3,20). Most az abszolút kegyelem nagy vonalá-
nak kellett nyilvánvalóvá lennie, nehogy a hit kétségbeeséssé legyen. A hit
megerosódik a világ fele tt trónoló Krisztus folyam atos munkálkodásának
világos felismerése revén. Az a tudat ad támaszt a célig kitartó hitnek, hogy
az Úr maga akarta és irányította így programja keresztülvitelére a torténel-
mi fejlódés menetét. Hadd torjon ossze minden, ami eddig az embernek
legdrágább birtoka, legszentebbje volt. A céltudatos hit nem ingadozik, hi-
szen tudja, hogy maga az Úr tartja kezében a kormányzást. Ha egyszer meg-
nyílt a mennyek országának kozponti titka, akkor ezt koveti minden vele
osszefüggó további titok fokozatos kitárulása.
A 10. fejezet híradásánál azonnal í'eltünik, milyen kórülményesen mond
el mindent a legapróbb részletekig. Míg a jeruzsálemi ezrek megtérését csak
néhány szóval vázolja, addig itt Lukács híradása minden egyesnck a megté-
rését részletesen írja le. Háromszor mond ja el Kornélius látomását (10,3-6;
30-33; 11,13) és ugyanesak háromszor Péterét (10,10-16.28; 11,5-10). Ezzel
a részletességgel ennek a szakasznak nagy fontosságát húzza alá.
Maga az Ur ir itt tórténelmet, méghozzá olyan torténelmet, amilyent em­
ber ki sem gondolhatott volna, amelynek szét kellett robbantania minden ha-
gyományt. Erre a célra az Úr a esodát használja fel. A esodák nem termé-
szetellenesek, hanem az isteni természeti rendet jelentik, amikor áttórik a
tórténelmi fejlódés eddig megszokott menetét. A 10. fejezetben feltünóen
sok esodát találunk. Elószór Koméliusnak jelenik meg elragadtatásban egy
angyal, aki megparancsolja neki, hogy küldjón Péterért Joppéba; azután
megmutatja Péternek látomásban, hogyan oldja fel Isten a zsidók és pogá-
nyok kózti külónbséget a mennyek országába való bemenetelre nézve; utána
Péter látásban Kornélius kóveteiról kap hírt, és azt a paranesot, hogy men-
jen el velük; végül az egészet megkoronázza az a esoda, hogy a Szellem kitól-
tetett a pogányokra.
Ha Péternél csak egy félreértés, vagy egy elóítélet félretételéról lett volna
szó, erre egy egyszerü tanítás is elég lett volna. Mivel azonban itt Istennek
eddig ki nem nyilvánított útjai kijelentéséról volt szó, a esodának kellett az
új megismerést kózvetítenie.
A 10. fejezet új kijelentési fokán nem arról van szó, hogy az egységes
gyülekezeti vonal most két külónbozó vonalra hullik szét, hanem ugyanan-
nak a vonalnak továbbvezctéséról. Megmaradt az ósszgyülekezet egysége.-

99
 Nem arról van szó, hogy az evangélium most átmegy a pogányokhoz, és a zsi-
dókeresztyén gyülekezet mellett egy pogánykeresztyén gyülekezet jôn létre
teljesen más alapon. A titoknak ilyen felszínes megoldása Péter számára le-
hetetlen lett volna. Elviselhetetlen ez az irás becsületes, mélyen kutatô sze-
relmesei számára is. Ezért is volt fontos, hogy eloszôr nem Pâlnak nyilt meg
ez a titok, amikor rôviddel azelótt Cézáreába jôtt (9,30), hanem Péternek,
mivel az ôsszgyülekezet továbbvezetéséról van szó. Az Ef 3,3-bôl nem sza-
bad arra a kôvetkeztetésre jutnunk, mintha egyedül, és eloszôr Pâlnak jelen-
tetett volna ki a titok, hogy a pogányok ôrôkôstârsak és részesei a Krisztus
Jézusban kapott igéretnek az evangélium által (Ef 3,6). Ez a felismerés a 10.
fejezet óta sokkal inkàbb kôzôs birtoka az egész Gyülekezetnek. Az Ef 3,5-ôt
tehát igy értsük: „Mint ahogyan most kijelentetett az Ó szent apostolainak
és prófétáinak.”
Cézárea túlnyomórészt pogány város volt. Lakott azonban néhány ezer
zsidó is benne. Itt volt a palesztinai római helytartó székhelye, és a római se-
regek legnagyobb része itt állomásozott. Péter ezúttal nem a szétszórtan levó
zsidókhoz küldetett, hanem kifejezetten a pogányokhoz. Ez volt missziójá-
ban a hatalmas és nagy újság. Kornélius római százados volt, amint azt ró­
mai neve elárulja. Katonái az itáliai sereghez tartoztak, tehát Itália szülottei
voltak, más római tartományokban levó alakulatoktól eltéróen. Mindez azért
van kicmelve, mivel reá kellett mutatni, hogy ezúttal pogányokról van szó.
Ezek az utolsók most elsókké lesznek a 9,15-ben elsó alkalommal megmuta-
tott sorrend szerint. Akik eddig elsók voltak (zsidók), most utolsókká lesznek
(Mt 8,11-12). Hogy ez a pogány férfi most éppen római, és nem gôrôg, az a
jellegzetes pogányság ábrázolása miatt jelentóségteljes. Római és katona, te­
hát a világbirodalom képviselóje, amelyben az erós vas mindent szétzúz (Dán
2,40). Éppen ezt választotta ki magának Isten a pogányok zsengéjéül, hogy
vele újat kezdjen és olyan utat nyisson, amely mindmáig érvényes számunk-
ra. Hogy ez a római legyózte gyülôletét a megvetett zsidó néppel szemben, és
a zsidók hitéhez vonzódik, bizonyítja mély, ószinte kegyességét. Kegyes és
istenfélo volt egész házával együtt. Az „euszebész” szó fejezi ki legáltaláno-
sabban és legtágabb értelemben egy ember vallásos magatartását, akit tettei-
ben és gondolkozásában az istenséggel szemben felelósségtudat irányít. Ez
tehát fóként kegyes pogányokra vonatkozik. Mint ilyen, Kornélius kapcso-
latba került a legtisztább istenkijelentéssel, amint azt akkor a zsidóknál le-
hetett megtalálni. Félte Istent, azaz nem volt bálványimádó, hanem hitt az
egy igaz Istenben. Voltak más ilyen kegyes pogányok is. Házához nemcsak
családja tartozott, hanem szolgái is. Befolyása kiterjedt az egész házra.
Mindannyian egyképpen gondolkoztak. Jótevóje volt a rómaiak által külon-
ben annyira megvetett zsidóknak (nép = zsidó). Az „alamizsna” szót úgy is
fordíthatjuk, hogy „irgalmas cselekedet”, pl. rendóri védelem, elnyomottak,
üldôzôttek megvédése, vagy akikkel kegyetlenül bántak, a jog és a rend meg-
órzése. Magas pártfogása alatt a cézáreai zsidó kolóniának jó dolga volt. Ko-
molyan imádkozott. Az imádság volt kegyessége legmélyebb magva. Hogy
Kornélius hallott-e már Jézusról, arról itt nines szó, de néhány utalás alap-

100
ján valószínü (36 kk.). Talán Fülöp cézareai befolyása elért egészen hozzá is
(8,40; 21,8).
iCornélius látomása világos értelemmel tortént (3), míg Péteré elragadta-
tásban. lsten angyala nem csak jelenség volt, hanem valódi lény, Isten köve-
te, hogy Koméliusnak parancsot adjon át: forduljon Péterhez szíve nagy
problémájával. Ha Isten angyalt küld közvetlen kôvetéül kiilön megbízással,
tehát félreteszi a különben szokásos emberi eszközt az üzenet átadásában
(=pl. Anániás), akkor ennek különös oka van. Erre a különös megbízásra még
nem állhatott rendelkezésre ember, mivel a kijelentés új fokozatáról volt
szó. Egyetlen ember sem tud olyan isteni megbízást végrehajtani, amelyet
hite és ismerete s/.erint nem tud elfogadni. Azonkívül az angyalok közvetitök
a szentek imádkozó szolgálatában. Az imádságot és az alamizsnát itt nem ér-
demszerzó cselekedetekként kell felfogni, amelyeket Isten most megjutal-
maz, hanem ez egy szív komoly vágyakozásának a kifejezése, amelyre Isten
választ ad.
Kornélius azonnal engedelmeskedik (7-8) és végrehajtja a kapott megbí­
zást. Három férfit küld el, akik bizonyára bizalmas baráti kôréhez tartoztak,
ez a kör együttesen lett hívóvé és merítkezett be, Hogy Kornélius milyen szo-
rosan össze volt kapcsolva háza népével, az abból is nyilvánvaló, hogy ezt a
három embert teljesen beavathatta mindabba, amit átélt. Az ö háznépe volt
a kialakuló Gyülekezet elsö lépcsófoka.
Joppe kb. 50 kilométernyire, tehát egy jó napi járófoldre volt Cézáreától.
Ha Kornélius látomása délután három órakor tortént és még aznap elküldte
követeit Joppéba, akkor feltehetó, hogy ezek egész éjjel úton voltak, másnap
délig, amikor Péter a napnak hatodik órája körül (ez déli 12 óra) a látomást
látta, és mindjárt utána megérkeztek a követek. A kétféle vezetés idöre
összehangolt találkozását hangsúlyozza itt az Ige. A látszólagos véletlenek
mögött Isten Szelleme munkálkodik, hogy teljesen nyilvánvalóvá legyen a
vezetés. Az, hogy ilyen vezetések az imádság meghatározott idóivel függnek
össze, szintén jelentós, és megmutatja nekünk, milyen fontos az imádkozás
szent rendje a Szellem vezetése alatti életben. így találkozott Péter és Kor­
nélius egy közös belsö vonalon. Ennek felismerése fontos azért a meggyózó-
désért, hogy Isten vezet össze két embert, akik kölcsönösen szolgálnak egy-
másnak.
Péter elragadtatása (10). Míg ételt készítenek neki, látomást lát. Isten az
éhségérzetet is bevonja a körülmények osszejátszásába, amelyek világossá
teszik a vezetést. Miért kellett Péternek ilyen rendkívüli úton új kijelentést
kapnia a Gyülekezet további alakulásáról? Pálról nem olvasunk valami ha-
sonlót. Ö csak arról tudósít, hogy kijelentés útján ismerte meg a titkot (Ef
3,3). A Pálnak adott kijelentés módjáról azt tudjuk meg az Igéból, hogy ó
elöször a megtérésekor nyert betekintést a Krisztus titkába (Gal 1,16). Ebból
a központi látásból kiindulva Pál a vezetésének megfelelóen, misszíójának
fejlódése során lépésrol-lépésre egyre mélyebben kerül bele ennek a titoknak
a megismerésébe. Miért használ Isten Péternél egészen más utat? Ez bizo­
nyára a két aposto! szolgálatának külonbozóségével függ össze, Pál, az egye-

101
 temes apóstol, kezdettól fogva teljesen föl lett oldva minden zsidó hagyo-
mány aló! (Gal 1 és 2), egyáltalán nem függött Pétertól és a zsidókeresztyén
gyülekezettól. Útja nem a zsidókeresztyén ósgyülekezeten át vezetett a po-
gányokhoz. Missziója azáltal szakadt el a zsidókeresztyén missziótól, hogy
állandóan kudarc kísérte, és hogy ez belsöleg összetörte. Péter ezzel szemben
a zsidókeresztyén gyülekezet vezetóje volt. Missziója nem csód volt, hanem
egy csodálatos, Isten által igazolt siker. Egy teljesen új, számára lehetetlen
útra csak úgy léphetett, ha erre olyan módon kap kinyilatkoztatást és paran-
csot, amely semmi kélséget nem hagy arra nézve, hogy a Gyülekezetben a
zsidók éspogányok közötti válaszfal teljességgel fé lre lett téve. Ezért volt
dóntó az étkezésbeli tisztátalansági korlátok legyózése is. Ezért a részletes
tanítás erról, a gyakorlati szemléltetó oktatás és az eksztatikus kijelentés.
Az, hogy tímárnál volt szálláson - akit a tórvényhez hü zsidók tisztátalan
foglalkozása miatt elkerültek - a naponkénti közös étkezésekkel már elsó lé-
pés volt ezen az úton. Most még hozzájárul ehhez a csodálatos mennyei láto-
más (11-16). A mennyei jel minden további nélkül bizonyíthatja az isteni te-
kintélyt (Mt 16,1). Földi jelek, a farizeusok véleménye szerint, lehettek dé-
moni eredetííek is. A nagy asztalkendó szemléltette, hogy Isten terít asztalt
Péternck. Ebben a nagy lcpedóben kizárólag tisztátalan állatok voltak (lMóz
1,28). Halakat nem említ, minthogy ezek nem voltak tisztátalanok. Eljött az
ido a tisztálalanság korlátjának megszüntetésére (Mt 15,11). Ez éppenséggel
a lévitai tisztaság tórvényének kiigazítása (3Móz 11,46). Ezért megértjük
Péter magatartását (14). Az volt az új, hogy Isten valóban tisztának jelenti ki
azt, ami eddig tisztátalannak minósült (15). Tehát itt nem valamilyen, a tör-
vény eredeti értelmét félremagyarázó farizeusi félreértés kijavításáról van
szó, hanem Isten egészen új háztartásáról. A lévitai étkezési tórvény isteni
elrendelése csak Isten ószovetségi háztartásának tartamára vonatkozott. Er­
re a tanításra Péternek nines mit válaszolnia. Nem szól, nem cselekszik, csak
clgondolkozik. A háromszoros felszólítás aláhúzza az egész esemény fontos-
ságát és szentségét (16). A jelenség gyors ellünése pedig azt jelzi, hogy eljött
a cselekvés ideje.
Lukács nem írja le az átmenetet az elragadtatott állapotból a normáiisba.
Ez bizonyára úgy tôrtént, hogy Péter külônôsképpen észre sem vette (17).
Most csak a hatalmas élmény és annak jelentósége foglalkoztatta. Annyinak
világossá kellett elótte lennie, hogyha ez az élmény valóban isteni kijelentés
volt, akkor nem maradhatott meg tovább eddigi álláspontja mellett. Nem
szállhatott szembe Isten szent akaratával. Ebból a bizonytalanságból kira-
gadja ót a felszólítás a cselekvésre (17).
Bizonyosságra a hitböl való engedelmesség cselekvése során jut el az
ember. Isten nem bocsátkozik bele elméleti fejtegetésekbe. Szembeállítja az
embert onmagával és cselekvésével, s így kényszcríti állásfoglalásra és dön-
tésre. Péter csak akkor értette meg igazán az isteni kijelentést, amikor Kor-
nélius követei megérkeztek hozzá.
Isten vezetése pontos és határozott. A követek a legjobb idópontban ér-
keznek; nem túl korán, mert akkor Pétert meg/avarták volna a kijelentés

102
megértésében, sem tûl késôn, mert akkor Péternek sok ideje lett volna veszé-
lyes tôprengésekre. isten orâja sohasem siet vagy kesik, hanem hajszâlnyira
pontos. De isten eszközeinek pontos engedelmessége is fontos. Most értjük
meg, miért kellett Kornélius követeinek azonnal indulniok és egész éjjel szü-
net nélkül menniök, hogy éppen a kellö idöre érkezzenek meg.
A kôrülmények összekapcsoldsa a belsö élménnyel a Szellem âltal tôrté-
nik (18-19). Különben tûl nagy az ônkényes szerkesztés veszélye. Ennek a
tôrténetnek minden legkisebb vonâsa nagyon tanulsâgos. Nem elég végig-
töprengeni, hogy megnyugtatô eredményre jussunk. A Szellemnek kell hoz-
zânk szôlnia. A z Ö szavât pedig csak a szfv fo g ja fe l.
Az a tény, hogy a hârom férfi keresi Pétert, és nem forditva, hogy Péter
kereste a kapcsolatot a pogânyokkal, figyelemre méltô. A pogânymissziô
meginditâsa kizarôlag isten munkâja volt. Ezért kapja Péter is közvetlenül
Istentol a megbizatâst, hogy menjen el ezekkel az emberekkel, és ne kétel-
kedjék. Minden lelkesedô inditâsnak félre kell âllnia a tiszta vezetés elol. A
hit tud vârni isten ôrâjâra. Péter egyszerü hit beli engedelmességgel cseleke-
dett, anélkül, hogy mindeddig megértette volna a nyert isteni irânyitâs egész
horderejét. Az isteni vezetés teljes megértése csak az engedelmesség utjân
tôrténik (21-22). Amint a hârom férfi Kornéliusnak Istentol kapott vezeté-
sét elmondta, Péter azonnal megértette a közös belsö vonalat, és kôvette ezt
a nyomot.
Péter néhâny testvér kiséretében Joppébôl Cézâreâba ment (23-24). Ez
munkakôzôsség. A gyülekezet tagjait itt testvéreknek nevezi. A testvéri kô-
zôsség mindenütt vezeto szerepet jâtszik, ahol fontos dôntésekrol van szô. A
testvéreknek nemcsak tanuknak kell lenniök, hanem együtt kell munkâlkod-
niok a szolgâlatban.
Kornélius együttmunkâlkodâsa abbol âllt, hogy meghivta azokat, akik is­
ten Igéjére fogékonyak voltak, és elôkészitette a helyes vendégvârâst. Az
egész ôsszegyült hâznépet isten készitette fel a vârakozâs szent belsô feszült-
ségével. A fogadtatâs ünnepélyes jellegü volt.
Figyelemre méltô, milyen kôrülményesen és ünnepélyesen irja le az Ige
Péter belépését. Hâromszor mondja: belépett (24.25.27). Hangsûlyozza a
formâlôdâst vagy a tôrténést, hogy alâhuzza a Szellem vezetését. Nincs sem-
mi emberi cselekedet benne, hanem Istentol irânyitott tôrténés. Az is fon­
tos, hogy ilyen helyzetekben megôrizzék az egészséges mértéket és elkerül-
jék a tulzâsokat. Kornélius üdvôzlési môdja (25) elöször meghaladta a mér­
téket, amiért azt Péter azonnal visszautasitja (26). Ezaltal a klerikâlis rend-
nek minden kultikus tisztelete egyszer s mindenkorra ki van zârva a Gyüle-
kezetbôl. Ha azt akarjuk, hogy isten Igéje teljes jogâhoz jusson és isten Szel-
leme akadâlytalanul munkâlkodjék, akkor az embernek nem juthat dicsôség,
mert az egyedül Istent illeti meg. Îgy azonnal félreteszik az utbôl a Szellem
vezetésének egyik fenyegetô akadâlyât.
Péter és Kornélius ember voltuknak ugyanazon a talajân âllnak. ,,Én ma-
gam is ember vagyok” - ez volt az üdvözlö beszélgetés témâja (27). Felemelo

103
 pillanat lehetett Péter számára, amikor belép a helyiségbe és meglátja a
nagyszámú hallgatóságot, fehér mezót az aratásra.
Péter azonnal a kozéppontba nyúl, és ünnepélyesen kijelenti, hogy Isten
parancsára el van tôrôlve a határ zsidó és pogány kózótt. Jelentóségteljes,
hogy Péter a Gyülekezet tórténetének ilyen fontos fordulópontján nem ün-
nepélyes prédikációba kczd, hanem a mcgtapasztalt szellemi vezetésrol ad
személyes bizonyságtételt (28-29). Miért kérdezi meg újra meghívásának
okát Kornéliustól és házanépétól? Hiszen már tudta. Péternél nem lehet csu-
pán egy semmitmondó szónoki fogást fóltétclczni. Ó a tcttck embere volt,
aki egy dolognak halározottan a mélyére szokott menni. Számára arról volt
szó, hogy most világosan fólismerje, egybehangzik-e egymással a kétoldali
vezetés, és Isten ezzel igazolja-e bkct. Ezért nem a küldetés külsó oka után
érdcklódik, hanem a módja után, ahogyan létrcjótt egyáltalán ez a megbíza-
tás. Nemcsak Kornéliust, hanem az egész gyülekezetet megkérdezi. Ez az
osszegyülekezettek szívbeli beállítottságának vizsgakérdése. Miért voltak
ott? Mit vártak Péter jóvetelétól?
Kornélius nemcsak illendóségból vcszi át a szót, mint házigazda (30), ha­
nem inert személyes élményében az ósszegyültek mind a legélénkebben részt
vesznek, és ezt saját iigyükké tették. Élményét visszavczeti imádságára,
amit bôjtôlés kísért. Ebben a belsó magatartásban maradt mindeddig az órá-
ig. Alázatosságában mindent kerül híradásából, ami azt a benyomást tehet-
né, hogy ó külónlcges valaki. Csak Pétert akarja meggyózni belsó vezetéséról
(31-32).
,,Jól tetted, hogy eljottél ” (33). Itt már teljescn világossá lesz a kózós bel­
só vonal. A „jóP’-ra itt olyan szó áll, amely annyit jelent: „Jól arányosítva,
szép harmóniában”, tehát finom ósszhangban Isten vezetésével. Az Isten ál-
tal így vezctett emberek gyorsan megértik egymást. Itt a szívek ósszecsenge-
nek. Péter számára ez az egész élmény világos ôsztônzéssé lett a szolgálatra.
A táj fehér volt az aratásra. Mindannyian Isten elótt állunk”. Ezek az embe­
rek tudatosan Isten jelenlétében voltak, számoltak az O valóságával és nyitva
volt a fülük Isten üzenete számára: „Hogy meghallgassuk mindazt, amit az
Úr neked parancsolt.” Teljesen készen voltak mindent meghallani, a teljes
igazságot. Az egybegyültek nemcsak beszéltek Istenról, hanem Úrnak ncve-
zik Ót, akinek engedelmeskedni akarnak.
Most jótt el a pillanat, amikor Péter teljesen felfogja (34) az egészet. Isten
útjainak ilyen megértésére Péter nem tanulmányok, nem az Ige egyoldalú
kutatása utján jutott el, hanem a Szellem vezetése által. Nem volt ó írástudó,
hanem Isten Szellemétól betôltôtt és vezetett ember, aki nyitva volt új fólis-
merések számára. Azonnal Istennek adta a dicsóséget, és bátran bizonyságot
tett arról, amit átélt. így jótt létre az igazi kôzôsség az egész ósszejóvetel-
ben. Minden szétválasztó eró - ha még csak a megismerés hiányos világossá-
gában is - most már teljesen le volt gyózve. Péter megértette I stent, az Ô
egyetemes üdvozíto szándékával, amely nem ismer nemzeti korlátokat. -
„Aki Ot fé li és igazságot cselekszik, kedves Ôelôtte." Ezzel a mondással
nem azt akarja kifejezni, mintha minden vallás egyforma értékü lenne Isten

104
 elótt, hancm ez csak aria a magatartásra mutât, amely az embert Isten clótt
kedvcssé teszi. Peter utána kovetkezó beszédét hozzá kell vennünk, amely-
ben Krisztusról tesz bizonyságot es a bünók bocsánatáról az O neve által
mindazoknak, akik hisznek benne. Ezt a kifcjezést: „Bizonnyal látom”, ossze
kell kapcsolni a 36. vers tárgyával: „Az Igét, amit Izráel fiainak küldott.” Ar-
ról az alapvetó igazságról, hogy Isten nem nézi az ember személyét (5Móz
10,17), számára most új világosság hullott a zsidókeresztyén gyülekezet üdv-
tórténeti kií'ormálódására, Izráel népéhez való viszonyában, tehát arra a
szent talányra, amely az egész Csel kozéppontjában áll. Most megismerte a
talányt a valóság talaján. Most megnyílt elótte ennek a titoknak legbensóbb
magva. Amire itt Péter gondol, az ugyanaz az igazság, amelyról Pál az Ef
2,14-16 és 3,3-6-ban olyan megragadóan beszél. Eppen e pont kôrül forog
Peter most kovetkezó igchirdetése, és ez volt az is, amely olyan átütóen mun-
kálkodott a hallgatóiban. Nem a Jézus életéból általában tudott tények - eze-
ket már ismerték (37) -, hanem hogy ez a Krisztusról szóló oromhír nem kor-
látozódik a zsidókra, hanem kivétel nélkül minden embernek van szánva, ez
volt az a pont, amely felszabadítóan hatott és hitet ébresztett. Ha a zsidók-
nak eddig is hirdetett evangélium valóban a békesség üzenete volt, akkor en­
nek a békességnek is meg kcllett valósulnia, mikózben lerontatott a válasz-
fa l zsidók éspogányok kozott (Ef 2,14 kk.). Draga azt látni, hogyan munkál-
ja ugyanaz a Szellem mind Péterben, mind Pálban ugyanazt a felismerést. „0
mindezeknek Ura”, ez nem csak egy kózbeszúrt mellékes megjegyzés, hanem
az a nagy téma, amely kôriil Péter beszéde forog. Jézus Krisztus a zsidók és
pogányok Ura. Kornélius maga ütótte meg ezt a hangot, amikor Istenról,
mint Urról beszélt (33). Ez az Ur már munkálkodott a pogányok kozott. Isten
ezeknek a pogányoknak adott már megtérést az életre (11,18).
Feltünó Péter beszédében, hogy nem tesz semmi említést pünkosdról, mi-
után Krisztus munkálkodásának minden szakaszát - ha róviden is -, de érin-
tette. Nem szól arról semmit, hogy Jézus a mennybe ment és hogy trónjáról
kiárasztotta a Szellemet, hanem azonnal Jézus eljóvendó bírói tisztéról szól.
Ezzel Péter hivatkozik az üdvtórténet akkori domo fordulópontjára.A pró-
fé ta i pünkósdi bizonyságtételnek kifejezetten csak Izráel talaján volt lét-
jogosultsága. Jézus tehát már mint élók Bírája is munkálkodik, és így lesz
végül a halottak Bírája is. Péter beszédének befejezésében mindenki számá­
ra felkínálja az üdvósséget (43).
A prófétai szóra utalás nem felesleges, hanem kikerekíti azt a nagyszerü
képet, amelyet Péter Jézus szavának üdvtórténeti kiformálásával kapcsolat-
ban vázol fd .A pogányok kózül való hívóket is a prófétai szóra kell állíta-
ni. Ez a folytatólagos vonal, míg a mózesi tórvényháztartás vonala megszünt.
A próféták Isten külon megbízottai az egész emberiség számára. Eppen a
prófétai szó tesz bizonyságot Krisztusról, mint a világ Údvózítójéról, hogy
mindaz, aki hisz Óbenne, az Ó neve által bocsánatot kap büneire. Minden
ember legmélyebben a bünbocsánatra szorul rá, és éppen ezt a pontot hang-
súlyozza Péter hatalmas beszéde végén. A hallott Igének olyan hatalmas volt

105
 a hatâsa, hogy a Szent Szellem leszâllt mindazokra, akik ott voltak (44). Ez a
Jeruzsâlemben tôrtént kitôltés utân kb. 8 évre tôrtént.
Ez volt a mennybôl jôvô isteni helyeslés (igazolâs), hasonlôan a jeruzsâle-
mi pünkôsdhôz.zl Szent Szellem az elnyert bünbocsânat pecsétje, nem pedig
az alâmeritkezés. Péter és az egész gyülekezet azonnal megkaptâk az egyér-
telmü feleletet a hirdetett Igére, mikôzben mindnyâjan nyelveken kezdtek
szôlni és Istent magasztalni. A Szellem eszkôze az / ge, mégpedig az ôssze-
függô isteni kijelentés (logosz), ahogyan az éld bizonysâgtételben, beszéd-
ben, mint hirdetett Ige (rhéma) behatol a hallgatô szivébe, és hivôvé teszi.
A zsidô hivôk azon a tényen csodâlkoztak, hogy a Szent Szellem ajândéka
kitôltetett a pogânyokra is. Ôk Izrâel kivâltsâgânak szerették volna ezt te-
kinteni, kapcsolatban népük külônleges küldetésével. Most ezen a ponton
sem tesz Isten külônbséget (45). Mégis volt külônbség a Szellem ajândékâ-
nak jellegében (46). Hiânyzott a Szellem ajândékozâsânak jellegzetes proje­
tai jellege Izrâel talajân. Ezért is ilt a nyelveken szolâs nem „mâsféle” nyel­
veken tôrténik, mint a 2,4-ben, hanem ügy, mint a korintusi gyülekezetben
(lK or 1,14). A Szellem kitôltetése mégis pünkôsd megfelelôje, mert mind-
kettô arra szolgâlt, hogy Istent magasztalja. Ô ugyanaz a Szellem itt is, ott is,
ugyhogy nyilvânvalôvâ lett, hogy minden hivô, akâr a zsidôk, akâr a pogâ-
nyok kozül valô, egy Szellem allai egy testté merittetett be (lK or 12,13)./1
Szellembe valô bemerités nem olyasvalami, ami az egyes hivôknél ujra meg
ujra megismétlôdik mint ahogyan a Szent Szellemmel valô beteljesedés, ha­
nem egyszeri esemény, mint a pünkôsd Jeruzsâlemben, és az alapvetô él-
mény Samâriâban és Cézâreâban, amelynek egyedülâllô tôrténeti jelentôsé-
ge volt az egész Gyülekezet szâmâra.
Ahol Isten megadla a nagyobbat, ott az embernek nem szabad a kisebbet
megakadâlyoznia (47). Péter ezekct a pogânyokbôl valô hivôket teljesen
egyenlôként âllitja oda a kôrümetélkedésbôl valôkkal. De mire valô akkor
még a bemerîtés is, ha a hivôk helyzcte a Szent Szellem kitôltetése âltal mâr
teljesen rendben volt? Mire valô volt még ez a rendelkezés? Péter a Szellem­
be valô bemeritésbôl nem kôvetkeztetett arra, hogy a vizbe valô bemerîtés
felesleges (11,16), hanem sokkal inkâbb fôlismerte benne azt a személyes el-
kôtelezést, hogy ne âlljon client Isten ôsztônzésének s rendelje el a vizbe alâ-
meritkezést is. A vizbe mérités megtagadâsa kisérlet lett volna Istent akadâ-
lyozni vagy hâtrâltatni. Nem a vizbe mérités âltal jutottak be a hivôk a Gyü-
lekezetbe. Ezt az Ûr maga mâr elvégezte a Szellem kôzlése âltal. Hât akkor
mire kellett a vizbe mérités? Péter ezt nyilvân igen fontosnak tartja. Ezért
elrendelte a bemeritést Jézus Krisztus nevében, azaz az Ô megbizâsbôl és az
Ô teljhatalmâval. Mig egyébként rendszerint igy irja az Ô ,,nevébe”, ezen a
helyen kivételesen igy âll: ,,az Ô nevében”. Ez megfelel az ugyancsak egyszer
elôfordulô kifejezésnek „a Jézus Krisztus neve alapjân” a 2,38-ban. Ott a
bünbocsânattal és a râ kôvetkezô eseménnyel, a Szent Szellem vételével hoz-
za kapcsolatba. Itt ¡a 10,48-ban mâsnak kell lennie a bünbocsânattal valô
kapcsolatnak, mivel a Szent Szellem ajândéka âltal a bünbocsânat mâr elpe-
csételtetett. Az erre kôvetkezô bemeritésnek kellett ezt bizonysâgtételszerü-

106
en dokumentâlnia. A bemerites nem szentseg, hanem szimbolikus cselekedet,
aminek egy melyebb âtelest keli kifejezesre juttatnia, azaz az Ürral valö ha-
lâi- es elctközössegbe valö belemerülest. A sziv legbensöbb erzületenek tisz-
titö fürdöje ez. A bemerites az Ef 4,6 szerint egyûttal jele a gyülekezet egy-
segenek. Peter nem szemelyesen meritell be, hanem mâsokon kereszlül ve-
geztette ezt el. Ennek a magatartâsânak rıyilvân ugyanaz volt az inditeka,
mint a Pâlenak.

9. Hare a (»yiilekezet cgysegeert (11,1-18)

Ez a hare döntö jelentösegü volt a Gyülekezet megmaradâsâra es üdvtör-
teneti elörchaladâsâra nezve. A Gyülekezet törtenete folyamân szüntelen
formâlödik, solıa nem mereven lezârt, es megis mindig valami tökeletes,
amennyire a Szenl Szellem munkâlkodâsât figyelembe veszik. Allandöan az
eklezsia marad, a kilıivott, amig el nem keszül, mint isten mennyei templo-
ma, a Krisztus orszâgânak jöveııdö szolgâlatâra, es amig meg nem lehet mer-
ni (Jel 11,12). Mindig ûjra kihiv az Ür. A Gyülekezet kialakulâsânak ez a
mely erteline, ami harccal függ össze. Amig engedi magât kihivni es tovâbb-
vezetni a Szent Szellem âltal az isten akarta haladâs utjân, addig gyöztes ma­
rad ebben a hareban. A formâkba es tanitâsi velekedesekbe merevedes egyet
jelent a halâllal. Ez a mozgckonysâg es keszenlet a fejlödesre meg sines em-
beri önkenynek kiszolgâltatva, hanem tervszerüen keli futnia isten program-
ja szerint, a Szellem vilâgos vezetese alatt. Az ezen a vonalon folytatott hare
es gyözelcm mintapeldâjât talâljuk ebben a szakaszban.
„Meghallottâk azonban az apostolok es a Jûdeâböl valö testverek, hogy
a pogânyok is elfogadtâk isten Igejet" (1). A cezâreai esemenyeknek mc-
lyen meg kellett inditaııiok az anyagyülekezetet. Az felelösseget erzett az
összgyülekezetert, es jogos erdeklödessel örködött minden jelenseg fölött a
Gyülekezet kiformâlödâsâval kapesolatban. Itt nem valamilyen szabâlyokkal
fegyelmezett egyhâzi hadsereg keletkezeseröl van szo, hanem a Szent Szel­
lem eröteljes uralmâııak nagyszerü tanujeleröl Jezus Krisztus Gyülekezete-
ben. Ennek a Szellemnek voltak az eszközei az apostolok es a testverek. A
8,14-ben csak az apostolok voltak, mert csak ök maradtak Jeruzsâlemben,
amikor a gyülekezetet a veres üldözes szetszorta. Most ûjra visszatertek a
gyülekezet tagjai. De miert nines itt egyszerüen szo a ,,gyülekezet”-röl, ha­
nem „apostolokröl es a testverekröl”? Ebböl bizonyâra nem keli azt föltete-
leznünk, hogy az asszonyoknak a gyülekezeti tanâcskozâsokrol valo tâvolle-
tere akartak utalni, hanem inkâbb a testveri munkaközöseg hangsûlyozâsâ-
ra. A „testver” szo mindig akkor szerepel, amikor fontos megbeszelesekröl
es döntesekröl van szo. „Az apostolok es a testverek” a szivbeli egyseg es kö-
zösseg kifejezese. Az apostolok sehol sem lepnek fel egyeduralkodokkent,
hanem mindig mint testverek a testverek között, de szellemi felhatalmazâs
âltal, mint vezetö testverek. Ebben az egesz reszben feltünö mödon nines szo
tanitvânyokrol, hanem csak testverekröl (10,23; 11,1-12). - isten Igejet el-

107
fogadni, mint a hitre jutás kifejezését a júdeabeliek álláspontjáról nézve
érthetó. Ezért ir ja itt az Ige, hogy a „Júdeában levo testvérek”. Számukra el-
sórendü esemény volt, hogy a pogányok elfogadták isten Igéjét. Nekünk ma
nehezünkre esik helyesen beleélni magunkat az ó helyzetükbe és gondolko-
zásrnódjukba. Ma már alig értjük azt meg, hogy nem törtek ki.azonnal öröm-
ujjongásban erre a hírre. A hívó zsidók inkább megijedtek ettól a felfogha-
tatlan ténytól, hogy maga Péter letért az evangéliumi mozgalom eddig egye-
dül helyesnek fölismert vonaláról. isten Igéjének a pogányok által való elfo-
gadása éppoly fon tos és dóntó volt, mint Izráel számára a tora elfogadása. is­
ten Igéjének elfogadása által most a pogányok egy és ugyanazon a fokon áll-
tak, mint a zsidók? Hiszen isten Igéjét elfogadni azt jelenti: isten népévé len-
ni. Hogy itt egy lényegbevágó elvi kérdésról van szó, ez látható ebból az álta-
lánosító kifejezésból: ,,a pogányok”. Hasonlóan fogja fel a 8,14 ezt a kifeje-
zést: „Hogy Samária elfogadta isten Igéjét”. De hát a samaritánusok tágabb
értelemben mégis Izráelhez tartoztak. Egészen más volt azonban most a
helyzet, amikor kifejezetten a pogány világról volt szó. Nem a zsidó szükszí-
vüség vagy fclfuvalkodottság indította óket erre a meggondolásra, hanem is­
ten szentségének a tudata. Ebben a tekintetben még sokat kell tanulnunk az
el sö keresztyénektôl, és belemélyednünk belsö magatartásukba.
„Amikor azonban Péter feljött Jeruzsálembe, vitába szálltak vele a zsidók
közül valók” (2). Péter számára fontos volt, hogy a lehetó leghamarabb újra
Jeruzsálembe menjen, ahol a Szentföld ósszgyülekczetének a központja volt
(9,31). A korülmetélkedésbol valók (10,5) nem külön párt a zsidókeresztyén
gyülekezelben, hanem mindannyian azok voltak. ,,A korülmetélkedésbol va­
lók” kifejezi vezetói álláspontjukat. Itt még nincs szó kifejezetten judaista
irányzatról, amire késóbb lehet rátalálnunk. Péter akkor másként reagált
volna erre. Ez az egész egyetértó gyülekezet: az apostolok és a testvérek.
Nem civakodnak Péterrel, hanem testvéri szellemben fejezték ki aggodal-
maikat. Ez ¡s az igazi testvériség jele. Annyi bizalom és nyíltság uralkodott
itt, hogy nem lehetett rejtve tartani semmiféle kétséget vagy megütkózést. A
szeretet finoman érzó. Azonnal észrevesz minden legkisebb nézeteltérést, a
bclsó összhang legkisebb megsértését is. Emellett azonban igazlelkü (ószin-
te), úgyhogy nem titkol el és nem mellóz el semmit hamis félelemból.
A vád (3) nem az, hogy Péter a pogányoknak hirdette az evangélíumot,
vagy hogy pogányokat merített be, mert a prozelitabemerítésból kiindulva
ebben semmi rendkívülit nem találhattak, hanem az, hogy ó az Istentól meg-
szentelt kerítést, elhatárolást zsidók és pogányok között nem vette figyelem-
be. Ez a kerítés, elkülónülés vagy választófal a leginkább kifejezésre jutott
abban, hogy nem vállalták az asztalkôzôsséget. Az együttes étkezés a legszo-
rosabb kozósséget fejezte ki. Az egész zsidókeresztyén gyülekezet tehát még
azon az állásponton volt, amit Péter is vallott, mielótt ezt az új kijelentést
nyerte. Ebból az álláspontból nézve, Péter magatartását tisztességes módon
igazságtalannak kellett látniok. De visszatartották ítéletüket, és készek vol­
tak a szakszerü tanítást elfogadni.

108
 Îgy testvéri târgyalâsra került sor a Szellemvezetése mellett. Mermyi vi-
szâlyt és veszekedést lehetett volna elkerülni a gyülekezetckben, ha ezt a fe-
jezetet jobban tanulmânyoztâk, és a belôle meritett tanitâst a gyakorlatba
âtvitték volna. A szakadâsok, tanitâsi vitâk, eretneküldôzések szomorû tôr-
ténete, sot a keresztyének mai nyomorusâgos szétszakadottsâga vâdként
szakad rânk és a fôldre tcrit bennünket. Ha beletekintünk hivô kôrôkbe,
amelyek elôszeretettel dicsekszenek azzal, hogy bibliai gyülekezetek, és azt
lâtjuk ott, hogy milyen testvérictlen szellem terjeszkedik el kôztük, akkor
mélyen megszégyenülten kell szemünkct lesütni. Ô, Isten népe, hova lett a
dicsôséged? Ikâbôd (lSâm 4,21)! A jeruzsâlemi gyülekezetben szent rend
uralkodott. Nem volt viszâly, szenvedélyes izgatottsâg, vitatkozâsi szellem,
hanem szent târgyilagossâg. Ahol ilyen rend uralkodik, ott senki sem tolak-
szik a sajât véleményével elôre, és ott Isten Szellemének adnak helyet. Ke-
gyelem az, ha târgyilagosan és nyugodtan tudjuk meghallgatni a testvért, az­
zal a kivânsâggal, hogy megértsük ôt.
„Péter pedig elkezdte.” Ez nem lires szôlâsmôd, annak jelzésére, hogy Pé­
ter elkezdett beszélni. Ez sokkal inkâbb arra mutât, hogy Péter clejétôl fogva
mondta el a dolgot, tehât teljesen és sorrendben. Ez mindig fontos a külôn-
bôzô véleményen levô testvérek vitâjânâl, hogy a szélvâlasztô pontoknak
mélyére menjenek és vilâgosan lâssâk a kezdetet.
Péter rendre megmagyarâzta nekik. Vilâgossâ tette a helyzetet, mikôzben
minden pontot a maga helyére és valôdi rendjébc helyezctt. Ez a kifejezés:
katexés azt jelenti: sorjâban (Lk 1,3), Isten Szelleme âltal meghatârozott
rendben egyenes, vilâgos vonalvezetésscl (1. még 3,24).
Péter hiradâsa (5-10) pontosan megegyezik szabad elôadâsban a 10. feje-
zetével. Csak egyes részleteket élénkebben kiemel. Péternek fontos, hogy ki-
hangsulyozza a külônbôzô mozzanatok talâlkozâsât, és îgy egészen vilâgosan
kimutathassa az isteni vezetést és kidomborîthassa az Isten Szelleme âltal
meghatârozott rendet az egyenes vonalvezetéshen; magât a lâtomâst és iste­
ni irânyîtâst, és vele ôsszefüggésben a kôvetek érkezését (11); a Szellem pa-
rancsât, hogy velük menjen; Kornélius elbeszélését és a két vezetés ôssze-
csengését (13); a Szellem kitôltetését (15); ellenôrzést az Irâson keresztül
(16),
„Es îme, azonnal hârom férfi érkezett a hâzhoz, amelyben voltunk, akiket
Cézâreâbôl küldtek hozzâm” (11). Kornélius pontos engedelmessége (10,33)
igen jelentôs volt az isteni vezetés külônbôzô mozzanatainak ôsszetalâlkozâ-
sâhoz. Semmi sem volt vak véletlen, hanem Isten hajszâlpontosan ügyelt
minden kôrülményre. Ez a vilâgesemények isteni oldala. Csodâlkoznânk,
ha belepillanthatnânk ebbe (Vô. Mt 10,29; Lk 21,18; Csel 27,34). Péterhez
pontosan abban az idôben kellett megérkezniôk Kornélius kôveteinek, hogy
az ebben az egyezésben fôlismerhesse az isteni vezetést.
Az isteni vezetés mâsodik mozzanata volt a Szellem belsô szava (12),
amelyet csupân a szîwel lehet meghallgatni. Ebben a belsô beszélgetésben
pârbeszédrôl volt szô, hogy legyôzhesse azokat a sulyos aggodalmakat, ame-
lyekkel Péter nem tudott mit kezdeni. Itt csak egy lehetôség van az egész-

109
 séges belsó magatartásra, hogy miután az ember Isten akaratának megisine-
rése alapján az irás szerint mindcnt komolyan és becsületesen mérlegelt, tel-
jescn megnyugodjék és várja, mígnem Isten Szelleme világosan és ellenállha-
tatlanul egy meghatározott pontra irányítja szíve gondolatait. A Szellem bel-
sö szava kétségtelenül saját gondolataink útján szólal meg, ha azok teljesen a
Szent Szellem uralma alá kerültek.
Hat joppei testvér jött Péterrel Jeruzsálembe, nyilván tanúként ebben a
nagyon fontos ügyben. Ezek mint zsidókeresztyének (10,15) maguk belsóleg
feldolgozták a ha taimas élményt, és most a legjobban ök tanúskodhattak.
Kornélius híradásának elmondásában (13-14) néhány új, fontos pontot
találunk, amelyek a 10. fcjezetben még nem fordulnak eló. Eszerint Kornéli­
us nemcsak azt rnondta el, hogy látta az angyalt, hanem hogy hogyan látta,
állva a házában. Hangsúlyozza, hogy ez a látomás nem érzéki csalódás volt,
hanem kétségtelen valóság, normális felfogóképességgel észlelve (10,3-4). Itt
azt is olvassuk, amit Kornéliusnak Pétertól meg kellett hallania: „ 0 olyan
Igéket hirdct neked, amelyek által üdvözülsz mind te, mind a te egész házad
népe” (Csel 11,14). Ezáltal egyértelmííen, világosan kimondja, miról volt szó
Kornélius imádságában és Péter beszédében - ti. Kornélius és háza népe üd-
vôsségérôl.
Ha itt üdvosségrol van szó, ezen azt a prófétai üdvosségfogalm at értik,
amelyet Izráel népének az apostolok hirdcttek (2,21.40.47; 4,9.12; 5,31). Az
üdvosség mindcnt átfog, ami az új teremtéssel összefügg, tehát nemcsak
bünbocsánatot, hanem az egész örök életet (eoni): helyreállítást, uralmat, di-
csóséget. Tehát azt, amit Pál az Ef 3,6-ban mond: örököstärsak, ugyanannak
a testnek tagjai, részesei a Jézus Krisztusban adott ígérelnek. Amit mi ér-
tünk megszokottan az üdvosség fogalmán, az nagyon is fénytelcn és színte-
len. Sokkal több az, mindent átfog. Ez a prófétai vonal üdvossége, amely
messze túlmegy Izráel osztályrészén. A 10,43-ból arra következtethetünk,
hogy Kornélius ismerte a prófétákat. Eszerint volt bizonyos elképzelése az
üdvosségrol. Természetesen a bíínbocsánat volt a legközelebbi, az üdvosség
clófeltétcle. Te és a te házad. Itt találjuk elöször ezt a kifejezést. Itt elsósor-
ban úgy keil ezt fölfognunk, mint Izráel házával való szembeállítást (2,36;
7,42). Az „Izráel háza” kifejczés egy családfó vezetése alatt éló nagycsalád
képe. így a nemzetek talaján is keletkeztek házi gyülekezetek, amelyek a
Gyülekezet tulajdonképpeni hordozói és éló sejtjei voltak, mint ahogyan Iz-
ráel talaján már pünkösd óta ez volt a helyzet (2,46) - „házanként”. Ebben a
„te és a házad népe” kifejezésben ígéret és elkotelezés van. A „te” hangsú-
lyozottan elól áll. Ez jelzi, hogy ó a vezetó, ové a felelósség. Minden házi gyü­
lekezet a ház feje koré tömörül. Az ígéret kiterjed az egész házra, kivétel nél-
kül. Ami itt Kornéliusnak szól, az nem különleges eset, amely csak rá s háza
népére vonatkozik, hanem alapvetóen az új gyülekezeti háztartásra.
Pünkösddel összehasonlitva (15): „Amikor pedig elkezdtem beszélni, le-
szállt rájuk a Szent Szellem, mint mirânk is kezdetben.” Péter a 10,34-43-rôl
mint kezdetról beszél. Ezután még sokkal többet szándékozott mondani, de
hirtelen félbeszakitotta az, hogy a Szent Szellem leszállt az egész gyülekezet-

110
re. A hangsúly a kezdetben tórtént pünkósdi élménnyel való ósszehasonlítá-
son van. Itt ismét egy új kezdet van, amely tartalmilag egybeesik a pünkósdi
kezdettel (vó. 3,15; 5,31; Zsid 2,10; 12,2). A jeruzsálemi gyülekezet számára
éppen ez jelenthetett igazi meggyózó erót. A nemzetek talaján levó gyüleke­
zet tehát nemcsak teljesen egy az Izráel talaján levó gyülekezettel, hanem
ugyanabba a szellembe bemerítéssel szétbonthatatlan egységbe kapcsolódott
az ósgyülekezettel.
„Megemlékeztem pedig az Úr szaváról, amit mondott: János ugyan vízbe
merített be, de ti Szent Szellemben fogtok bemeríttetni” (11,16). Nyilvánva-
ló itt a sorrendbeli egymásután kóvetkezés, a nagyobb után a kisebb, s ez
dóntó írásbizonyíték. A nagyobb kétségtelenül a Szellem általi bemerítés
volt, és a kisebb a vízbemerítós. Ha az Ur most Péter munkája nélkül a na-
gyobbat választotta, akkor Péternek nem volt szabad a kisebbet eltiltania.
Ezért parancsolja Péter, hogy merítkczzenek be (10,48). „Ha tehát Istcn ne-
kik ugyanazt az ajándékot adta, mint nekünk is, akik hittünk az Úr Jézus
Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy Istent eltilthattam volna” (17). Ez volt
a hit logikus kóvetkeztetése, amelyet Péternek le kellett vonnia. „Akik hit­
tünk” most mindkét részre vonatkozik. Egyek a hitben, egyek a Szellem álta­
li bemerítésben, ezért egyek a vízbemerítésben is. Egy az Úr, egy a hit, egy az
alámerítés (Ef 4,5). Ezt az egységet áttorni felségsértés lenne, Isten ellen va­
ló merénylet, próbálkozás Isten munkájának megakadályozására. „Kicsoda
voltam én?” Péter a maga kicsi voltát helyesen mérte le a mindenható Isten-
nel szemben. Ezt kellene nekünk is ónmagunknak újra meg újra mondanunk,
amikor azon kapjuk magunkat, hogy saját véleményünket akarjuk keresztül-
vinni Isten szuverén Szellemének akaratával szemben. Minden onfejü ra-
gaszkodás a kedveltté vált hagyományokhoz, pártérdckekhez, vélemények-
hez és eszményekhez, ha Isten Szelleme munkálkodása által azokat felborít-
ja és semmisnek jelenti ki - lázadást jelent. Kicsoda vagyok én? Ez a kérdés.
Túl sokra tartjuk ezt az ,,én”-t. Ez az oka minden szakadásnak és pártosko-
dásnak a hívók kozott. Ez az elsó keresztyén gyülekezet csak az Úr érdekeit
ismcrte, amely mcllett minden másnak háttérbe kellett szorulnia.
„Ezek hallatára azután megnyugodtak, és dicsóítették Istent, és ezt
mondták: Eszerint hát a pogányoknak is adolt Isten megtérést az életre”
( 1 8 ).
A meg hall ás és elhallgatás osszetartoznak, amikor Isten beszél. Egyik a
másikba kapcsolódik. Ahol nem hallanak igazán, ha Isten beszél, akkor nem
is nyugszanak meg (hallgatnak el) Isten elótt. Ott jelentkezik a titkos ellent-
mondás. Es ahol nem jut az ember teljes csóndre, ott nem tud helyesen halla-
ni. Meghallás és elhallgatás a szív tevékenysége. Elhallgatni nemcsak annyit
jelent, hogy nem beszélek tovább, befogom a számat, hanem jelenti a szív
csóndes, várakozó magatartását, Isten akaratának csondes kivárását. Az
ilyen hallgatásból kikapcsolódik az ónakarat, és Isten dicsóítése kóvetkezik.
Isten Szellemének csodálatos gyózelme volt ez az ósgyiilekezetben. Még nem
volt a judaista fólénynek és szétforgácsolódásnak nyoma. Az egész gyüleke­
zet újra tanulta, azaz feladta addig helyesnek tartott magatartását, és ezáltal

111
 Istcnnek adta a dicsóséget. Istennek dicsóséget adni azt jelenti: isten mun-
kálkodását korlátlanul elismerni, mégpedigbelsóleg helyeslô megértéssel.
isten tehát a pogányok életébe is beleadta a gondolkodásmód megválto-
zását, anélkül, hogy kereszlülvitte volna óket a tôrvény és a júdaizmus kerü-
lo útján, egyenesen bclehclyezte szívükbe (életiikbe) a másik gondolkodás-
módot. Ez Istennek egészen új üdvözitö útja, amclyet a jeruzsálemi gyüleke-
zet tcljes készséggel elismert. Döntö volt erre a hatalmas véleményátformá-
lódásra isten szuverén cselekvésének felismerése, mcgerósítve a Szellem bi-
zonyságlétele által, s amely nem szakadt el az Irás kijelentésétól, hanem még
nagyobb igei mélységból merílett.
Feltünö, hogy Péter, amikor felelósségre vonják, egyetlen szóval scm em-
líti a személyesen neki szóló szemrehányást (3). Nem igazolja a korülmcté-
letlenekkel való asztalközösseget. Erre most már nincs is szükség, miután az
alapvetó kérdésekben az egység mindkét oldalon helyrcállt. Ezt a vádpontot
hallgatólagosan elejlik. Ezt a finom vonást is jól figyeljük meg. vSehol sem
volt hajlam a bizonykodásra, a becsvágyra, hogy ôvék legyen az utolsó szó.
Teljesen mellékes és lényegtelen azi mcgállapítani, hogy kinek van ¡gaza és
kinek nem, amikor csupán isten jogát ismerik el.
Nem Pál volt az, aki merészen megtette az elsö nagy le'pést a pogányok
felé, hanem Péter. Az a kiilönleges hare, amclyet Pálnak késóbb meg kellett
harcolnia, nem az alapvetó kérdés körül forgott, hogy pogányok a mózesi
tôrvény elkôtelczése nélkiil is fölvehetök-e a gyülekczetbe, hanem a zsidó- és
pogánykeresztyének kôzôsségének testvéri szabályozása körül, amit a fari-
zeuspárti judaisták kovetelései megzavartak (15,5).
A 11. fejezetben bemutatott szellemi egység nem jelenti a szokások egy-
formaságát. A zsidókercsztyének megtartolták a zsidó szokásokat, míg a
pogánykcresztyéneket nem kényszerítették arra, hogy zsidó szokásokat ve-
gyenek föl. Az egységbcn a nagy tágasságot csak törellen szellemi színvona-
lon lehet fenntartai. Ezért a testvéri közösseg problémája mindig a szeretet
valódiságának teherpróbája.

10. Aulidkliia, misil új misszids közpoııt (11,19-30)

Nem szokása Lukácsnak, a tudósítónak csupán érdekcs részleteket el-
mondani, hanem a Gyülekezet kialakulását üdvtôrténeti, prófétai látásban
mutatja be, és ezzel a célzattal körvonalazza világosan az egyes meghatáro-
zott útszakaszokat. Ezért a magukban véve nagyon fontos események ¡gen
nagy sokaságából - amelyek az elsó keresztyénségben torténtek - csupán azo-
kat emeli ki, amelyek a kiformálódás egyes lépesófokait jellemzik. Ennek ér-
dekében - ha szükséges - néha idórendbelileg visszanyúl, és újra belekapcso-
lódik korábbi eseményekbe. Meggondoltan állítja egymás mellé a tényeket,
amelyekre az osszehasonlításhoz és megkülônbôztetéshez szükség van. A
mostani szakaszt az elózóvel ugyanaz a téma köti össze: „Az evangélium át-
jutása a pogányokhoz. ” Ugy tünik, mintha Antiókhiában a pogánymisszió

112
 régebbi lennc, mint Koriiclius megtérése Cézáreában. Ugyanis István mártír-
halála - ami után csakhamar keletkczett az antiókhiai gyülekezet - és Korné-
lius megtérése kôzôtt legalább három év telt el. Pál mar elóbb átment Cézá-
reán a Tárzusba vivó úton. A tudósítónak láthatóan fontos megmutatnia,
hogy Péter az Úrtól kapott teljhatalmat gyakorolja, amikor a mennyek or-
szága új titkainak ajtaját kinyitja. És Isten terve mégsem az volt, hogy Cézá-
rea legyen a Gyülekezet pogánymissziójának kiinduló- és támaszpontja, ha-
nem Antiókhia. Ugy látszik, semmiféle kapcsolat nines Cézárea és Antiókhia
kôzôtt, még az antiókhiai misszió és Péter tevékenysége kôzôtt sem. így hát
ezt a két eseményt - Cézáreában és Antiókhiában - egyszerüen párhuzamba
állítja egymás mellé. Mindenütt megfigyelhetó a legnagyobb szabadság,
onállóság és sokféleség, és emellett az osgyülekezettel val ó egység és kap­
csolat megórzése.
A 8,4-gyel ezek a szavak kapcsolják ossze: „Akik pedig szétszórattak, el-
mentek.” Túlmentek Palesztina határain. Ez volt az igazi „diaszpora” (szór-
vány). Hogy a szétszórtak mindenütt misszionáltak, ez egészséges hitéletük
jele volt. Igy tehát éppen az üldozés szolgált arra, hogy az evangélium annál
inkább terjedjen. Bizonyára nagyrészt egyszerü gyülekezeti tagok voltak,
akik itt az Igével szolgáltak. Az is a szorongattatás áldása, hogy szunnyadó
adományok felébrednek, és használják óket. Gazdagodik az egész szolgálat.
Azt a hagyományt, hogy csak zsidókhoz forduljanak, itt is szigorúan meg-
tartják. Ez nem volt szük szívüség, hanem hitbeli engedelmesség, amely pon-
tosan ragaszkodott az Ur rendelkezéseihez. Ennek a diaszporában végzett ki-
terjedt missziós munkának eredményeiról a zsidók kôzôtt semmit sem hal-
lunk. Kétségkívíil mindenütt voltak késóbb zsidókeresztyének ezeken a vidé-
keken (vo. 21,7; Gal 2,13), Lukács azonban nem missziótorténetet ir. Itt csak
arról az egészen újról ir, ami a Gyülekezet fejlódése során torténik, hogy
Antiókhiában az apostolok kozvetítése nélkül és külonleges mennyei kijelen-
tések nélkül némelyek elkezdték hirdetni az evangéliumot a gôrôgôknek.
Hogy hogyan jutottak erre és milyen eredményt értek el, ezt mondja el Lu­
kács (11,20-21).
Antiókhia akkor a római birodalom harmadik legnagyobb városa volt,
igen népes, nagyszámú zsidósággal; jelentós világ- és kikotóváros, az Azsiá-
ból Egyiptomba vezetó nagy utak csomópontjában. Ez a város bizonyára tíz-
szer nagyobb volt Jeruzsálemnél, teli lármával és világvárosi forgalommal,
tarka népkeverékkel. A gôrôgôk és rómaiak kozül egyesek bizonyára fogé-
konyak voltak Jézus Krisztus evangeliuma iránt, a zsidó zsinagóga befolyá-
sa, és az általa képviselt tiszta egyistenhit által. Szívesen kapcsolódtak be a
zsinagógai ôsszejôvetelekbe is. Ilyenek lehettek azok, akiknek a ciprusi és ci-
rénei keresztyének hirdették az Ur Jézust. Ezek is hitból engedelmeskedtek,
mint a tôbbiek, akik csak a zsidóknak szóltak erról; mert az egyáltalán nem
volt megtiltva, hogy a pogányoknak bizonyságot tegyenek Krisztusról. De
ezzel még nem jôtt létre az asztalkôzôsség a zsidók és pogányok kôzôtt.
Evangéliumként hirdették az Úr Jézust. Ezek agôrôg világi müveltségü hel-
lenisták (6,1) voltak erre a legalkalmasabbak. Ok mint hívók egyszerüen a

113
 kötelessegüket teljesitettek, de azâltal, hogy a hivök magatartâsâban bizo-
nyos külöııbözöseg lett nyilvânvalö - miközben mindenki azt hitte, hogy hite-
hez hüen cselekszik - mâr lâthato lett az üj helyzet teremtetteproblema, ami­
be a Gyülekezet a jeruzsâlemi üldözes következteben akaratlanul is beleke-
rült. Ilt peldât lâtunk arra, amikor isten a körül menyeken es törtenelmen ke-
resztül beszel. A külsö körülmenyek vâltozâsakor a hitnek minden alkalom-
mal alapvetöen meg keli birköznia az uj helyzettel. Nem szabad makacsul a
hagyomânyokhoz ragaszkodnia, de a vilâghoz se hasonuljon es ne tegyen en-
gedmenyeket neki. Meg az un. arany közeput is tevut! De akkor melyik a he-
lyes ut? Ezt tanuljuk meg itt az Ige összefüggeseben. Azt is megtanuljuk, mi-
¿rt voltak az Ür kijelentesenek ûtjai mâsok Cezâreâban es Antiökhidban.
Különbseg tâmadt egeszen akaratlanul mâr a missziöhoz valö hitbeli vi-
szonyulâsukban is, s ez nagy jelentösegü volt a gyülekezet tovâbbi fejlödese-
re nezve. A hellenista hivök voltak a tâg szivübbek, nyiltabbak, fogekonyab-
bak a kijelentes fejlödese szâmâra. Mig a többiek bizonyos fokig kinosan
ügyeltek arra, hogy semmikcppen se hirdessek mâsoknak az Iget, mint a zsi-
doknak, addig ezek a Jezusröl, az Ûrröl szolö örömüzenetet a görögökhöz is
elvittek. Lelıct az iget târgyilagos pontossâggal hirdetni, s közben az megsem
örömhir, amely valoban felszabadıtöan hat. A titka ennek az, hogy Jezus va-
loban Ûr! Ha Jezuse az ııralom eletünkben, akkor egesz eletünk a kimondha-
tatlanul boldogito evangelium visszhangzâsa. isten beszedet a törtenelemben
ezek a hivö hellenistâk ertettek meg a legjobbaıı, mert ök elmenyszerüen ra-
gadtâk meg azt. Kcgyes buzgosâgbol jöttek Jeruzsâlembe, hogy ott szivük
mely vâgyât es kereseset kielcgitsek. Îgy jutottak piinkösdkor a gyülekezetbe
(vö. 2,9; 4,36; 6,1). Ök ereztek legmelyebben a zsidok ellensegeskedeset
Krisztussal szemben, mert ez nekik a legnagyobb csalodâst jelentette. Ök
voltak azok is, akik legelöször ereztek meg a nagy fordulatot, Izrâel elfordu-
lâsât es megkemenyedeset, mâsreszt pcdig, hogy kinyilt az ajto a pogânyok
elött. Istvân, aki mağa is hellenista volt, ezt a fordulatot döntö forduloba vit-
te. Vertanühalâla bizonyâra epperı a gyülekezet hellenista tagjaira tette a
legmelyebb benyomâst. Mindebben felismertek isten szavât es vezeteset; azt
is, hogy most elüztek Jeruzsâlemböl es a pogânyok köze szortâk szet öket.
Nem volt-e ez vilâgos utmutatâs felülröl arra, hogy missziojukat bövitsek ki
a zsido szorossâgbol, bele szeles e vilâgba, amely fölött Jezus az Ür (10,36).
isten kormânyzo hatalmânak felismereseben az volt a döntö, hogy az Ur
mağa munkâlta az eredmenyt (21). Ebben felismertek az Ûr kezet. A siker
nem mindig igazolâs Istentöl arra nezve, hogy az a valami az Ö akarata sze-
rint valö. Itt azonban az Ür kezet lâttâk, azaz ketsegtelenül az Ö munkâjât is-
mertek föl. Nem volt itt semmi, amit emberek gondoltak ki vagy cselekedtek,
hanem isten szuveren munkâlkodâsa, amire a hivö ember csak imâdattal he-
lyeselhet. Amint Cezâreâban az Ür akaratât es kezet a Szellem kitölteseben
ismertek fel, ugy itt Antiökhiâban azâltal, hogy egy nagy tömeg lett valoban
hivö ve. A nemzetek talajân a Gyülekezet pröfetai pünkösdi bizonysâgtetele
felreâ ll. Itt csak az Ür keze munkâlkodik, kiserö jelek es csodâk nelkül. Ce­
zâreâban mâr csak a nyelveken szolâs volt kifejezetten pünkösdi. Ott a Szel-

114
 Jem bemerítésének meg kellett ismétlódnie, miként Samáriában is (8,17),
mert arról volt szó, hogy egyszeri alkalommal egy testté meríttettek be az
egy Szellem által. A Szellem általi bemerítés nem ismétlódótt meg Antiókhi-
ában. A késóbbi efézusi esemény (19,1-7) abban leli magyarázatát, hogy
alapvetóen másként kellett eljárni ennél a 12 János-tanítványnál. Elószor
bele kellett helyezni óket a zsidókeresztyén gyülekezet általános helyzetébe,
és ezért rajtuk láthatóvá kellett lennie az egy Szellem bemerítésének. A nem-
zetek talaján Cézárea titán azonban ez soha tobbé nem tórtént meg. Pál
apóstol gyakorlata alapvetóen más volt ebben a vonatkozásban. Az antiók-
hiai hívók elnyerték a Szent Szellemet megtérésükkor, és ezzel részt is kap-
tak az egész Gyülekezetet átfogó szellembemerítésben.
Ezeknek az antiókhiai eseményeknek a hire eljutott a gyülekezethez Jeru-
zsálembe (22). A jeruzsálemi gyülekezet itt is az egységet szemléltetó kózép-
pontot jelenti. Jeruzsálemben volt az ósszgyülekezet. Mindazt, ami az óssz-
gyülekezetben tórtént, boles és szeretó gondossággal figyelték Jeruzsálem-
ból. Ezúttal nem küldtek ki apostolokat, mint annak idején Samáriába
(8,14), hanem Barnabást, akiról már néhányszor hangsíílyos említés tórtént
(4,36; 9,27). Nem vizsgálat céljából küldték Antiókhiába, hogy aztán Jeru-
zsálembe visszatérve beszámoljon, hanem misszionáriusként és munkatárs-
ként, hogy Antiókhiában maradjon és szolgáljon. Ciprusról származott, lévi-
ta volt, tehát megértette a hellénistákat, de az igazi zsidókeresztyéneket is.
Szellemi magatartása is alkalmassá tette ót erre a külónleges misszióra.
Ugyanaz a finom vonás ez az ósgyülekezetnél, amit már a 6. fejezetben is lát-
tunk a hét diakónus kiválasztásánál: a pártatlanság és a gyülekezet másfajta
csoportjai iránti megértés, amire az éppen legalkalmasabbat használták fel.
Feltünó itt, hogy Barnabást egyedül küldték, míg külónben rendszerint ket-
tóre vagy tóbbre bízták az ilyen feladatok elvégzését.
Amit Barnabás Antiókhiában végzett (23), az hatalmas és irányadó a
Gyülekezet egész most kezdódó új korszakára. Barnabás látta Isten kegyel-
mét, amely valóban kétségtelenül Istentól jóvónek bizonyult. Ez a hívók
szellemi megvilágosítása, hogy meglátják Isten kegyelmét a felebaráton. Ez­
zel szemben nem nehéz felfedezni a testvér sok hibáját, hiányát, fogyatékos-
ságát. Ehhez nines szükség megtért szemre. Csak a kegyelem emberei látják
meg a kegyelmet másoknál is. Ami itt Antiókhiában látható volt, az a kegye­
lem diesóséges gyózelme. Nem azt olvassuk: „Látta a hitet, látta a megtérte-
ket, látta a cselekedeteket.” Egyáltalán nem tekintett az emberileg kimagas-
lóra. Azt látta, amit Isten munkált az Ó kegyelmében. Ez a legtisztább óróm.
A negatív kritikát nem kíséri óróm, hanem csak az emberek iránti hívó, tu-
datosan pozitív viszonyulást, amely az Istennel és kormányzó útjaival való
pozitív kapcsolatból fakad. Csak ilyen magatartásnál lehetséges az igazi lel-
kigondozás, amelynek lényege az intés, azaz biztatás, ígéretek, hitbeli erósí-
tés. Neki, mint a „vigasztalás fiának” (4,36) megvolt az intés adománya.
„Allhatatos szíwel megmaradni az Urban.” A hit elsósorban nem érzés, ha­
nem akarat dolga. A szív szándéka az erós elhatározás, a szív akarati beállí-
tottsága. Ez a hívó magatartás céltudatos megmaradás az Urban. Ez a hüség

115
 tulajdonkeppeni lenyege is (vö. 13,43; ITim 5,5). Barnabas magatartâsa âltal
vilâgossâ vâlik, hogy az antiokhiai munkât a mağa különlcges sajâtossâgâban
maradektalanul elismertc. Sem neki, sem Jeruzsâlemnek nem kellett semmit
kiegeszitenie ebben a munkâban.
Barnabas jellemzese (24). Nem mindenki alkalmas az ilyen fontos, fele-
lössegteljes szolgâlatra, nem is âltalâban minden hiyö. Hârom tulajdonsâg:
jâmborsâg, Szent Szellemmel es a hittel valo teljesseg voltak Barnabas ki-
emelkedö jellemvonâsai. Hivönek lenni es hittel teljesnek lenni, ez ket dolog.
Eppigy több a jâmborsâg, mint csupan a becsületes, erkölcsös eletmod. A
Szellem is minden igazi hivöben lakozik, de ez nem ugyanannyi, mint Szel­
lemmel beteljesedni. Milyen vegtelenül sok függött abban az idöben, es azok
között a sajâtos körülmenyek között egyetlen ember hüsegetöl. Hamiş beâlli-
tottsâggal, vagy bölcstelen magatarlâssal rendkivül sok kârt okozhatott vol-
na, es a munkât is akadâlyozhatta volna, de mivel Szellemmel teljes volt, az
isteni elet âttöresre juthatott, s eıınek evszâzadokon keresztül gazdag âldâ-
sok lettek a következmenyei. A mi szolgâlatunk is azon fordul meg, hogy a
megfelclö idöben teljes hüseggel jârunk-e el. Az ilyen teljes szolgâlat horde-
rejet sohasem tudjuk egeszen felmcrni.
Barnabâs lelkigondozöi missziöjânak sikere hatalmas volt. „Nagy soka-
sâg csatlakozotl az Ürhoz.” Feltünö ez a kifejezes: „csatlakozott az Urhoz”.
Ebben ismerhetjük föl missziöi munkâjânak valodisâgât. Nem alapitott szer-
vezetet, nem nyert meg tagokat egy ügy vagy egy irânyzat szâmâra, hanem
munkâlkodâsa egycscgycdül az Ürert volt. Mâr az 5,14-ben megtalâljuk ezt
a kifejezest: „az Urhoz csatlakozlak”. A 2,47 egeszen pontos forditâsa: „Az
Ûr naponkent csatolt hozzâjuk”, vagyis sohasem irja: ,,a gyülekezethez kap-
csolta”, bâr ez sem visszâs. Az Ürhoz kötöttseg marad az egyetlen döntö, mig
a kiilsö odatartozâs egy gyülekezethez, meg nem biztositja az Ürral valo kö-
zösseget.
Barnabâs antiokhiai tevekenysegenek ideje hosszabbra nyûlt, mint aho-
gyan itt sejteni lehet. Saul ugyanis csak tizeves târzusi vârakozâsi ideje ve-
geıı lett Barnabâs munkatârsâvâ.
Ez is fontos vonâs Barnabâs jellemkepeben, hogy ertett hozzâ, hogyan le­
het a megfelelö munkatârsakat megnyerni. Mâr az is jelentös, hogy a mağa
idejeben fölismerte: nem keli egyedül vegeznie a munkât. Szabad volt az
„egy ember rendszer” rögeszmejetöl. A 13,1-böl lâtjuk, hogy vele es rajta ki-
vül a munkatârsak egesz köre volt Antiokhiâban. Profetâk es tanitok. Meg
negyet emlitenek ott meg. Hârom közülükpalesztinai volt, tagjai a jeruzsâle-
mi anyagyülekezetnck: Simeon, Lucius es Manaen. A negyedik azonban a
târzusi Saul, akinek az erteket es jelentöseget Barnabâs felismerte, es külö-
nösen fâradozott azon, hogy munkatârsul megnyerje. Emberileg szölva, Pâl
sohasem jutott volna Barnabâs nelkül az ö nagy missziojâba. A jeruzsâlemi
ösgyülekezet 14 even ât nem törödött vele (vö. 9,30; Gal 2,1). Bizonyâra nem
szeretetlenseg vagy reszvetlenseg volt ez, hogy nem is erdeklödtek felöle, ho-
lott felelösnek ereztek magıîkat mindazert, ami a tâgas missziöi mezökön

116
 tôrtént. Nem volt isteni megbízatásuk arra, hogy Sault a szolgálatba hívják.
Ezt a megbízatást Barnabás kapta (25).
Hogy milyen fontos volt Barnabásnak ez az elhatározása a nemzetek kô-
zött hirdetett evangélium egész további fejlôdésére, azt Barnabás akkor még
egyáltalán nem tekínthette àt. Ö egyszerüen hitböl valô eng edel messég gel
követte a Szellem vezetését, aki öt betöltötte. Ôvé volt a tanítás és a próféta-
ság szelleme; s ezért tág látókorrel rendelkezett az Úr egész munkájára.
Hogy éppen Saulra esett a választása, ezt bizonnyal az is meghatározta, amit
rola hallott és tudott, és amit vele átélt. Ö volt az, aki fölismerte hite valódi-
ságát és különleges elhívatását, és aki ezért azon fáradozott, hogy a gyüleke-
zet bizalmatlanságát legyözze és Sault bevezesse az apostolokhoz. A hosszú
évek alatt sem felejtette el öt. Hüséges barátság szövödött e két egyformán
gondolkozó ember közölt. Most eljött az idö, hogy munkatársul hívja és szol-
gálatra kérje. Fölismerte, hogy Saul a megfelelö ember Antiókhia számára.
Mindaddig - a hosszú évek alatt - nem volt rá lehetóség, hogy ezt az értékes
eröt bevonja a munkába. Majdnem tíz évig maradt Saul mintegy elásva. Bar-
nabásnak elöbb meg kellett öt keresnie Tárzusban. Meg is találta. Feltünö Is-
ten vezetésének felséges nyugalma. Isten órája sohasem siet és nem is késik.
Saul is megtanult várni. Nem tudjuk, mit tett ezek alatt az évek alatt Tárzus­
ban. Ott volt az érett férfikor esúesán, amikor végre megkapta a hívást tulaj-
donképpeni életfcladatára. Saul tudott várni Isten órájára. Intenzív munká-
ja a megtérése utáni elsö három évben mind kudarccal végzôdôtt. Nem esett
kétségbe, hanem világos vczetésre várt, mert tudta, milyen megbízatást ka-
pott Urától, a pogányságra nézve. A népek világába vezetö nyitott ajtó volt
az, ahol lakott, és ö kész volt bemenni rajta, ha az Úr hívja. Szíve égett a
vágytól, hogy megbízatását teljesíthesse, és mégsem kezdeményezett semmit
magától. Nem is kételkedett megbízását illetöen, bár az évek múltak egymás
után. Valószínüleg erre az ¡dore esik esodálatos élménye, amikor a harmadik
égig ragadtatott, a paradiesomig (2Kor 12,2-4). Vajon eszébe jutott-e a gon­
dolât, hogy a gyülekezet teljesen megfeledkezett rola? Valóban senki sem
volt, aki még emlékezett volna rá? Isten Barnabást szemelte ki s készítette
föl arra, hogy Saul útját egyengesse. Ma is olyan fontos a rejtett munkatár-
sak számára az úlkészítés ilyen szolgálata. Az ônzés és pártoskodás elnyom-
ja ezt a szolgálatot, és zavarja az Úr munkáját fejlodésében. Isten ilyenkor a
Gyülekezet kialakulására vonatkozó dôntéseit mindig újrakezdéssel viszi
véghez. Az ilyen újrakezdés nem fegyelem nélküli, vad munkálkodás, saját
kezelésben, testies függetlenségben, hanem a Szellem világos vezetése. Mi­
lyen naggyá és fontossá válik ebböl a szempontból Barnabás szolgálata. Az új
kezdés nyilván maradéktalan elszakadás volt a régi hagyományoktól, de
nem volt elszakadás a testvéri kôzôsségtôl. Barnabas Sault Antiókhiába vitte.
Most ez a férfi munkálkodásának színterére lép, amely innen indul el tágas
területekre és nagy mélységekbe. ,,így tôrtént, hogy ök egy egész esztendeig
forgolódtak a gyülekezetben, és nagy sokaságot tanítottak” (11,26).
A gyülekezetbeli munkakôzosség kifejlôdése nôvekedésszerü. A két veze-
tönek egymással és a gyülekezettel is össze kellett nönie. Csak a közös mun-

117
 kaban johetett letre ez a kozosseg. A tanitas allt az elso helyen a misszioi
munkaban. Ez kiilonbozik az evangelizalastol (20). Az Ige megertesebol in-
dul ki a belso novekedes ereje. Amint a 13,1-bol latjuk, a tanitassal a profe-
tai szellem is ossze volt kapcsolva.
Forgolodtak a gyiilekezetben. Ez nemcsak az osszegyiilekezest fejezi ki,
hanem a gyiilekezet egybenovekedesct is; ezert hangsulyozott itt a gyiileke-
zet is. Hogy mi a gyiilekezet, es mi a kotelezettsege az Ur vilagraszolo
misszids munkdja szamara, erreAntiokhia adottpelddt.
A vilagraszolo gyiilekezcti feladatra jellemzo a hivok uj neve is. Mostan-
tol kezdve keresztyeneknek (krisztusiak) nevezik oket. Itt nem csupan neva-
dasrol van szo, mint egy partnak megkiilonbozteto ismertetojelerol. Azt scm
olvassuk, hogy a gyiilekezetnek ezt a nevct a poganyok adtak volna, mint
ahogyan a zsidok adtak a nazarenus nevct. Ugy latszik, hogy a hivok onma-
guk ncveztek igy magukat; mert ez a Krisztushoz tartozasuknak kifejezett
megjelolese, es kifejezi a Krisztushoz hasonlo jellemet (26,28; lPt 4,16). Ez
a nev egyetlen szoban tartalmazza a Gyiilekezet program]at az egesz vilaggal
szemben, es hamarosan altalanos megjelolesse valt. Egyben vedekezes is volt
a nepi felfogas ellen, amely a gyiilekezetben zsido szektat latott. Igy ezzel a
newel mcgmutattak, hogy a gyiilekezet a zsiddsagtol teljesen elkiildniilt
dndllo testiilet. Ebben a nevben kellett Istennek megdicsoiilnie (lPt 4,16).
Addig a poganyok a gyiilekezetet nem kiilonboztettek meg lenyegileg a zsi-
doktol, de most Anliokhiaban nagy sercg pogany lett hivove, es vilagosan l‘el-
ismertck, hogy itt a zsidosagtol fiiggetlen dologrol van szo. Ez a nevadas tor-
tenelmi jelentosege. Belso sziiksegessegbol eredt.
Az osszefiiggesbol kitiinik, mennyire krisztuskozpontu volt az antiokhiai
gyiilekezet egesz hitelete. A jeruzsalemi gyiilekezetbol odakeriilt hellenista
tagok oromiizenetben hirdettek Jezust, az Urat (20). Ennck kovetkezteben
nagy sokasag tert meg az Urhoz cs Barnabasnak lelkigondozoi utomunka ja-
ban az volt a celja, hogy allhatatos sziwcl maradjanak meg az Urban (23).
igy megint nagy sokasag csatlakozott az Urhoz (24). Krisztus az Ur, az Alfa
es az Omega eletiikben. Ezt fejezi ki a keresztyen nev is. Cezareaban meg
nem volt meg ez a vilagos megkiilonboztetes, de Antiokhiaban a megdicsoiilt
Krisztus a kiralyi szekrol munkalta, hogy 6 , mint mindenek Ura, egy ege-
szen uj, el6 szervezetet teremtett, amely az O nevet hordozza. Ez a Krisztus
szuveren Urkent munkalkodik, megpcdig iigy, hogy nemcsak Izrael nepet te-
szi felre-, amely eddig a kijelentes hordozoja volt, hanem meg Izrael 12 apos-
tolat is lassankent hatterbe allitja. Gyiilekezetet, mint iij kijelenteshordozot
olyan alakban allitja az udvtortenet szinterere, hogy az vilagosan es tokele-
tesen kifejezze Krisztus lenyet. Ez ennek a nevnek a legmelyebb jelentosege.
Ezzel egy uj apostoli szolgalatot is be kellett allitani. A 12 apostol megbiza-
tasat a koriilmetelkedesbol valok reszere Jezus foldi munkalkodasarol szolo
bizonysagtetel hatarozta meg (vo. 1,21 kk.). Az ujnak kizarolag a mennyben
megdicsoiilt Krisztussal valo elmeny volt az elofeltetele. Ennek az uj kije-
lentestipusnak Saul lett a hordozoja. Ezert kellett szuksegkeppen az antiok­
hiai gyiilekezetbol kiindulnia. Ezzel a tobbi apostol gyiilekezeti szolgalata es

118
vezetése nem s/iint meg, de hâltérbe szorult Pâl vezetése mögött. Mostantôl
ke/dve nem a / a jelszo, hogy Pal alkalmazkodjék az os-apostolok munka-
môdszeréhez, hanem forditva. A lestvéri kôzôsség alkalmazkodjék Pâl
missziôs megbizatâsâhoz és a zsidô- es poganykeresztyének közötti gâtlâsok
legyozéséhez. Az egesz Gyülekezet egysége és az ôsszhang Izrâel apostolai és
az egyetemes apostol közötl eközben törellen marad. Ezt a magasabb szel-
lemi egységet prôbâlja Lukâcs mesteri môdon tanusitani hiradâsâban, mi-
közben az egyik oldalon megmutatja, hogyan halad elôre az evangéliumi
mozgalom Péter és Jânos vezelésével Samâriâban és Péteré egyedül Cézâreâ-
ban, mâsrés/t Fülôp vezetése alatt az apostolok kôzrcmükôdése nélkül a sze-
reesen fôkamarâs megterésével, és névtelen gyülekczeti tagokon keresztül az
antiokhiai gyülekezet létrcjôttével. Minci inkâbb âthatol isten Szelleme Iz­
râel népének korlâtain, annâl inkâbb teremi ûj, élô szervezeteket, és annâl
inkâbb hâttérbe keriilnck az ösapostolok. Hallgatâsuk nem csöndes tiltako-
zâs, hanem a Szellcm gyözelme a test fölött, isten kijelentése, ütjainak igen-
lése. A Szellem egységének és a testvéri kôzôsségnek diesérô éneke kedvesen
csendül ki a gyakorlati szeretetszolgâlatban (27-30).
Itt van szô elôszôr arrol, hogy a gyülekezetbcn profétâk lépnek fol. Ez is
jelentös, mert a Gyülekezet ônâllôsodâsâval a népek vilâgânak talajân bizo-
nyos ônâllô gyülekezeti prôfécia is kialakul. A zsidösâgtöl szabad gyüleke­
zet összekapcsolödâsa a legfontosabb, a zsidoknak adott ajândékkal - a prô-
fétai szôval - megöriztetett a gyülekezeti profétâk munkâlkodâsa âltal. Mâs-
részt a pogânykeresztyénscg - a prôfétai szô ismerete âltal - megöriztetett a
görög filozôfia és a gnôzis veszélyeilol. A pogânykercszlyének részeseivé let-
tek az olajfa gyôkerének és zsirjânak (Röm 1 1,17). A proletâknak - a tani-
tôkkal szemben - az volt a feladatuk, hogy mini isten egyenesen megbizott
szoszôlôi, az ügyéért lépjenek fol. Ez megtôrtént az OSZ-ben azâltal, hogy
vigyâztak a teokratikus (istenuralmi) alaptôrvények megorzésére, és a nép-
nek itéletet és üdvôsséget hirdettek. Ebbôl a célbôl nagy tâvlatban mutattâk
meg isten kormânyzâsânak üijait, miközben az ôskezdetig visszanyultak és a
legvégsô célra elôremutattak. Îgv megadatott nekik, hogy a vilâgtôrténelem
szellemi hâtterébôl kiindulva meg tudtâk magyarâzni az események menelét,
és clore lâttâk a még bekövetkezö jövöt a kiteljesedés fényében. Mégsem el-
sôsorban a jövöt mondtâk meg elöre, hanem Istentöl ihletetten mutattak râ a
jelenre a beteljesedés szempt^ntjâböl. Fö témâjuk ez volt: itéleten ât üdvös-
ségre. A gyülekezeti profétâk ininden tekintetben rokonszellemek ezekkel a
teokratikus pröletâkkal. Ök azok, akik a Gyülekezet üdvtôrténeti kiformâlö-
dâsânak nagy vonalait âtlekintik, és ezért ök az eszmei elörehaladâs hordo-
zöi és az egésznek összekapcsolöi. Csak ami ezt a legmagasabb célt szolgâlja,
az a feladatuk. Még ha a jövöben bekövetkezö dologröl jövendölnek is, ez
mindig szoros kapesolatban âli fö feladatukkal. Îgy volt ez Agabusnâl és
prôféciâjânâl is. Nem az a feladata a prôféciânak, hogy csupân elöre meg-
mondjon vilâgtôrténelmi eseményeket, ez hasonlô lenııe a pogâny jöslâsok-
hoz és a görög jösdâk homâlyos jôvendôléseihez, hanem ezek a jövöre vo-
natkozô kijelentések az üdvtôrténet érdekében. Itt a gyülekezet jô- vagy bal-

119
sorsáról volt szó, külónóscn Jeruzsálemben. Agabus meghirdette, azaz elore
jelezte, hogy nagy éhség kóvetkezik az egész fóldre. Ez a prófécia bizonyára
nern egy torténelmileg korlátozott eseményre vonatkozik, hancm a Mt 24,7
és Lk 21,11 által megjelólt általános világképre, amint azt a jelenlegi iidvtor-
téneti korszak (aión) befejeztével együttesen lehct látni. Ez Ciaudius római
császár uralkodása alatt kez.dett beteljcsedni (Kr.u. 41-54). Már akkor végso
ido (utolsó napok) volt (Csel 2,17), és mindezeket a jeleket mint a végso idók
jeleit tekitették. Ciaudius idejében valójában csupán részleges éhínségekról
tudunk, kettóról, amelyek csak magát Rómát érintették, egyról, amely egész
Júdeát, egyról Gorógországban. Agabus próféta azonban tovább lát, túlnéz
ezeken a részleges beteljesedéseken a végso beteljesedésre. ^Imi Ciaudius
alatt torlént, az csak kezdete annak, ami a fold egész kerekségét érinteni
fogja. Az ósszefüggésból arra kovetkeztethetünk, hogy az antiókhiai gyüle-
kezet Agabus prófétai beszéde alapján elószor csak részleges beteljesedésre
gondolt, egy júdeai éhínségre; mert eszerint osztotta be a tennivalókat. Ez
az esernény torténelmileg igazolható a Kr. u. 45. évre. Ez ósszhangban van
azzal az idórenddel is, amelyet Pál apóstol munkálkodására nézve a legel-
fogadhatóbbnak tartunk. Tételczziik fól, hogy megtérése 32-ben tortént, da-
maszkuszi mükodésére kb. három évet számítunk és tárzusi elrejtett életére
mintegy tíz évet, amikor aztán Antiókhiába megy. így éppen a 45. évhez ér-
keziink el itt is. Ezek szerint a judeai éhínség egybeesett Pál és Barnabás an­
tiókhiai munkálkodásának évével.
Ennek a jóvendólésnek gyakorlati célja nem a szenzációéhség kielégítése
volt, hanem nevelés a teljes szolgálatra. Ezáltal egyúttal megragadlák az
alkalmat, hogy az egész Gyiilekezet testvéri kózósségét a javak új rendje
alapján is bemutassák, amit Jeruzsálemben már olyan nagyszerüen megvaló-
sítottak. Ha Krisztus volt az Úr, akkor Ó volt az egyedüli tulajdonos is. Sem-
miféle megírt lórvény nem kényszcrítette erre a keresztyéneket, de a Jézus
Krisztusban való élet szellemének tórvénye (Róm 8,2) szabadon munkálta ki
a szívnek ezt az elhatározását (29). Mivel most megint úgy cselekedtek, mint
akik tanulnak, ezért tanítványoknak nevezték óket, s mivel a júdeabcli hí-
vóknek nyújtottak segítséget, ezért azokat testvéreknek moridják. „Amint
kinek-kinek módjában állt.” Senki sem zárta ki magát ebból. Az ÚSZ-ben se-
hol sem találkozunk a tizeddel, hanem csak teljes szolgálattal. Ez nem a
fólóslegból való jótékonykodás, hanem az Úr tulajdonával való sáfárkodás.
E tekintetben a gyülckezet vezetói jó példával jártak elól. Saúl és Barnabás
egyek voltak abban, hogy semmiféle ellenszolgáltatást nem fogadnak el a
gyülekezettól szolgálatukért, hanem sajál kezükkel mint kézmüvesek mun-
kálkodnak és tartják el magukat (lKor 9,6). Barnabás már Jeruzsálemben ki-
tünt azzal, hogy mint lévita, egész birtokától megvált (4,36). E z a boldog
birtoknélküliség a Szellem alapján (Mt 5,3) e két féfi számára elójog és
szent alapelv volt. A fontos szolgálat számára, amit a gyülekezetben végez-
tek, ez az alapelv nagy jelentóségü volt. Pál tóbbszór rátér leveleiben erre,
amikor szolgálatát meg kellett védelmeznie olyanokkal szemben, akik gya-
núsítgatni próbálták ót. Éppen a zsidó- és pogánykeresztyének egységének

120
megtartâsa érdekében volt ez a tétel fontos. Ugyanebben a szellemben jârt el
most az egcsz gyiilekezet. lit az egység kôtelékét elsô izben nem az szemlél-
teti, hogy Péter es Jânos eljônnek Jeruzsâlembôl, hogy kézrâtétellel és ha-
sonlôkkal együtt munkâlkodjanak, hanem forditva, az ôsztônzés a pogânyke-
resztyénektôl induit ki, és igy jôn létre a szent diakônia.
„Amit meg is cselekedtek, és elküldték a vénekhez Barnabâs és Saul keze
âltal” (30). Altalanos zsidô szokâs volt, hogy a vilâgban szétszôrôdott zsidôk
egymâst nagyvonalû szeretetszolgâlattal tâmogattâk. Îgy a keresztyének sem
akartak és nem is maradhattak el a zsidôk môgôtt, annal kevésbé, mert a
szenvedô zsidôkeresztyének Judeâban aligha részesedtek a zsinagôga âltal
irânyitotl szoeiâlis scgélyakciôbôl (vô. Gai 6,10).
Itt van elôszôr vénekrol szô, anélkül, hogy megtudnânk, hogyan keletke-
zett a gyülekezetben ez a szolgâlal. Eddig csak apostolokrôl és ama hétrôl
hallottunk a 6. fejezetben. Kétségtelenül külsô alakisâgok nélkül alakult ki
idôk folyamân a vének szolgâlata, amikor a gyiilekezet kiterjedt egész Jüde-
âra. Ekkor mâr a külônbôzô helyeken szükség volt vezetô személyiségekre.
Természetes, hogy ezek rendszerint az életkoruk szerint és a hitéletben valô
tapasztalataik folytân a legidôsebbek voltak. Ezekhez a bizalmi emberekhez
vitték el Barnabâs és Saul szemclyesen az adomânyokat, nyilvân nem vala-
mifélc „vének kollégiumânak” Jeruzsâlembe, hanem egyes vénekhez itt vagy
ott az ors/.âgban.
Ez volt a gyakorlati lit, hogy âthidaljâk a szakadékot zsidô és pogânykc-
rcsztyének kôzôtt. Ehhez nem volt szükség kijelentésckre, lâtomâsokra, mint
Péternek Cézâreâban, hanem a szeretet megtalâlta a probléma megoldâsât a
diakônia ütjân.
Fcltünô, hogy itt sehol sem tôrténik emlités az apostolokrôl. A Gai 1-2-
bôl arra kôvetkeztethetiink, hogy Saul ez alkalommal Jcruzsâlembcn nem ta-
lâlkozott az apostolokkal. Ok ugyanis az ellenségeskedés uj kitôrése folytân
bizonyâra mind eltüntek a vârosbôl (vô. 12. fejezet).

11. A Gyiilekezet kifonnalotlasanak fordtiloponlja

(12. fejezet)
Judeâban ujra kitôrt az üldôzés. Errôl Lukács az antiôkhiai munka to-
vâbbhaladâsa elmondâsânak keretében ad hirt. A 11,30 a 12,25-tel l'olytatô-
dik. Amikor a 12,1-ben ezt irja: „abban az idôben”, ezzel nem azt mondja,
hogy akkor tort ki az üldôzés, amikor Barnabâs és Saul Antiôkhiâbôl megjôt-
tek, hanem Herôdes üldôzése âltal szakadt râ az az idô a gyülckezetre. Bar­
nabâs és Saul bizonyâra Jakab mârtirhalâla és Péter bôrtônbol valô szabadu-
lâsa utân érkezett Jeruzsâlembe. I.Herôdes Agrippa Kr.u. 41-44-ig uralko-
dott. Az apostoloknak el kellett rejtôzniôk. Îgy jôl megérthetjük, hogy Saul
nem talâlkozott az apostolokkal Jeruzsâlemben, hanem csak a vénekkel a tâ-
mogatâs ügyében. A jûdeai gyülekezet kétszeresen szenvedett: az éhinség
mellett még iildôzték is. Nagyjelentôségü fordulai volt ez a gyülekezet szâ-

121
mára. Kétszer szerepcl a Csel-ben ez a kifejezés: „abban az idóben” (12,1 es
19,23). Mindkét alkalontmal heves üldózéssel kapcsolalban, ¡tt Júdeában, a
\ ilághatalom képviselói részéról. A 12. fejezet eseményci egyidóben jálszód-
nak le az antiókhiai gyülekezet fejlódésével, ami szembetünó. így áll a Gyii-
lekezet a nagy világesemények kozott. Halálos ellenségei a pogányok - képvi-
sclójük Hcródcs, Heró<lcs a pogány világhatalmat jelképezi Izráel trónján
de ugyanesak a pogányoktól, az antiókhiai gyiileke/et által esodálatos segíl-
séget tapasztalnak mcg.
Fellünó, hogy az ósszes apóstol eltünik Jeruzsálemból. Az István halála
utáni üldózéskor az egészgyülekezet szétszórodott, és csak az apostolok ma-
radtak Jeruzsálemben (8,1). Maga Fóter is elrejtózott (12,17). Mi iildózte el
ezl a sziklaszilárd embert Jeruzsálemból? Ez. neni lehetctt gyáva menckülés
az ót személyesen fenyegetó veszély elól, hisz éppen most él te át Isten nagy
hatalmát esodálatos szabadulásában. Más valami mozgalja szívét; ti. az a
meggyózódés, hogy most eljolt az ido, vége Jcruzsálem missziójának, és el-
kezdódótt a pogánymisszió. Az utolsó idók élrnényei mély benyomást tettek
Péterre. Nem az a tény indította viharok kózott is hüségesen vállalt helyének
elhagyására, hogy tildoz.es és ellcnségeskedés támadt, hanem hogy fólismer-
te a Gyülekezet missziójának nagy üdvtórténeti fordulóját. Péter clment
„más helyre” (17). A hely szónak itt szimbolikus jelentósége van, és fclada-
tot, munkatcrületet jelent. A jertizsálemi gyülckezetel mostantól kez.dvc.f a-
kab ven vezeli. Az ó vezetése alalt lesz még egyszer a zsidó- és pogánykeresz-
tyének kozótti gyiilekezeti viszony tárgyában hozott nagy dontés színhelye.
Aztán eltünik a kijelentéstórténct színteréról.
Ezen a helyen Heródes megítéltetése is kapcsolatban van a Gyülekezet ki-
formálódásával.zl világ csak a Gyülekezet bizonyságtétele által érik meg az
ítéletre; a Gyülekezet bizonyságtétele a világ felé az, hogy Krisztus az Úr.
Aki ezl a bizonyságtételt elveti és ónmagát teszi úrrá és islenné, az ludato-
san vétkezik Isten felsége ellen, és így Isten ítélete alá kerül.
A 11,30 és 12,24 kozott olvashatunk a gyülekezet iildóztetéséról az iste-
nellenes világhalalom által, és esodálatos védettségéról is egy ellenséges kor-
nyezetben.zlz üldóztetésben kitartógyülekezet nagy áldást nyer (24). „Isten
Igéje pedig nóvekedett és terjedt” (24). Az Ige novekcdése osszefügg az iildo-
zés külsó nyomásával. Nem csupán a tagok száma novekszik, hanem minde-
nekelótt az eró és az Ige mélysége. Isten Igéje Isten lényének és akaratának
kijelentése. Az evangélium nagy isteni mozgalmában nemesak az emberek a
munkálkodók, hanem az lényegében az Ige. Az Ige novekszik, mikozben Isten
útjainak kijelentése elórehalad, és a hívó megragadja ezt az Igét, úgyhogy az
uralkodó hatalommá válik benneM Gyülekezet kialakulásában a nagy for-
dulat az Ige nóvekedése. Ezt teszi szemléletessé Lukács ebben az ósszefüg-
gesben.
Csupán ekkor olvasunk Barnabás és Saúl missziójának végrehajtásáról,
amelyról a 11,30-ban szó volt (25). Heródes üldózése tehát már lezajlott, és
az apostolok elhagyták Jeruzsálemet. Idórendileg tehát úgy igazodunk el, ha
Jakab kivégzését, Péter esodálatos szabadulását és Heródes halálát Kr.u. 44-

122
 re tesszük, úgyhogy Barnabás és Saul útja 44-ben vagy 45-ben lehetett. Jeru-
zsálemból indulnak vissza. Mivel ebben az idóben nem volt apóstol Jeruzsá-
lernben, megmagyarázható, hogy Pál nem is említi ezt az utat a Gal 1-2-ben.
Jelentós az a kôrülmény is, hogy János Márkot magukkal vitték, aki a Kol
4,10 szerint Barnabás unokaôccse volt. Semmit nem tudunk arról, miért
ment Márk velük, és miért kapcsolódott be a pogánymisszióba. Barnabással
való rokonsága nem lehetett az oka, mert akkor már rég vele mehetett volna.
Valószínü, hogy Péterrel való szoros kapcsolata tartotta vissza addig Jeru-
zsálemben. Mivel Péter elhagyta Jeruzsálemet, ó is nyugodtan eltávozhatott.
Ot is bizonyára áthatotta az utolsó események nagy jelentósége a gyülekeze-
ti misszió nagy fordulatára vonatkozóan, úgyhogy belsó ôsztônzésre csatla-
kozott Barnabáshoz és Saulhoz.
Jeruzsálem tulajdonképpeni missziója véget ért. Péter és a tobbi apóstol
ezért is hagyhatták el Jeruzsálemet s bízták rá a gyülekezet vezetését idó-
sebb Jakabra, az Úr testvérére. Más vezetó férfiak is - próféták és tanítók -
elmentek. Jakab és a testvérek maradtak csak ott (17).
Nem mindcn apóstol látta elérkezettnek az idót arra, hogy a zsidó fôldôn
kívül belépjen a népek missziójának nagy munkamezejére a Máté 28,19 sze­
rint, vagy Péternek a 10. fejezetben adott új irányítás szerint. Hogy ezt a
tényt helyesen értékelhessük, legjobb, ha a Csel híradását kovetjük, és koz-
ben gondosan ügyelünk a konyv szerkezetére. Világos, hogy Lukács azt
igyekszik bizonyítani, hogy a pogányok kôzôtti gyülekezet nem az apostolok
müve volt, hanem egyszerü gyülekezeti tagoké. Nem Isten kormányzó útjai-
nak ncmismerése, vagy Pál irányzata elleni szembenállás tartotta vissza az
ósapostolokat - mindenekelótt Pétert - attól, hogy cselekvóen beálljanak a
pogánymisszióba. Még nem volt vége a zsidók kôzôtti missziójuknak. Ki kel-
lett tartaniok helyükon mindvégig. Azonban semmit nem mulasztottak el,
hogy kifejezésre juttassák a pogány keresztyénekkel való szellemi ósszetar-
tozásukat. Igy legjobb eróiket adták oda az antiókhiai gyülekezet szolgálatá-
ra. A pogánykeresztyének ezt a testvéri szeretetszolgálatot a maguk részéról
a támogató segítség szolgálatával viszonozták.
A kôrülmetélkedés 12 apostolának további mükodéséról szinte teljesen
hallgat Lukács híradása, mert még csak a 15. fejezetben említi meg az alap-
vetó tárgyalást a zsidó- és pogánykeresztyének kozótt, az ó vezetésük alatt.
Ebból a korülményból világosan kitünik, hogy Lukács nem az apostolok tor-
ténetét akarta megírni, hanem a Gyülekezet létrejottét és kifejlódését üdv-
tôrténeti szemléletben. A kijelentés elórehaladásának kozpontja most már
nem Jeruzsálem és az ósgyülekezet, hanem Antiókhia és az onnan kiinduló
pogánymisszió, Pál apóstol vezetése alatt. Igaz, hogy az Úr emberi eszkôzô-
ket használ Gyülekezete építésére, és ezt az építést az elórehaladó mozgás
során a vezetói elv határozza meg, de a személyiségek maguk, a kijelentés-
ben kapott feladatuk betoltése után azonnal újra háttérbe kerülnek. Ezért
nem lett a Csel hósi eposz, hanem a megdicsóült Úr mennyei munkálkodásá-
nak magasztaló éneke.

123
 Hogy az új kij el entés szakasz kiindulópontja nem valamelyik aposlollal
vagy valamilyen apostoli munkával kapcsolatos (pi. Samáriával yagy Cézáre-
ával), hancm maga az antiókhiai gyülekezet, mindcnnapi, misszióra alkal-
mas állapotában, ex jelenlos. Magából a gyülekezetbôl kcll eloállniok azok-
nak az eroknek és adományoknak, amelyek az egész hatalmas missziós fe l-
adatot hordozni képesek. Megmarad a vezetés alapelve, de a gyülekezet,
mint olyan, most jut el f eladatának teljes kibontakozására és hitbeli állás-
pontjának teljes érettségére.
A 13. fcjezettel kezdódik a kónyv második fó része, amelyben Pál apóstol
és munkatársai veszik át a vezetést: ez a népek talaján k if ejlodo gyülekezet-
rol szóló híradás.

12. Vz miliókfiiai gyiilckczet missziós kiizpoiidá Icsz

(13,1-4)
Az ósgyülekezet kcpct gazdagítja a szellemi szolgálati adományok gaz-
dag kibontakozása, kialakulása. A jeruzsálemi anyagyülckezct már gazdag
szellemi adományokat adott át az antiókhiai gyülckezetnek: megszemélye-
sítve Barnabásban, aki tanító, Márkusban, aki vezetó és beí'olyásos gyüleke-
zeti tag, és külonféle más próféták - kózottiik Agabus próféta - által (11,27).
Hogy az 1. v.-ben említett három lerfi (Simeon, akit Nigernek is hívnak, Lu­
cius Cirénéból és Manaen) szintén a jeruzsálemi gyülekezetbôl származott-
e, azt nem lehet biztosan állítani, de valószínü. Lukács azt akarja megmutat-
ni, hogy miként érnek meg magában a gyülekezetben azok a szellemi adomá-
nyokkal megajándékozott lerfiak, akiknek a vállán a pogánymisszió munká-
ja loként nyugodott, (Gal 2,1) és maga Lukács is. Hogy 6 ott volt, kiderül a
11,28-ból, egyes kéziratok megjegyzése szerint: „Mikor osszegyültünk”. Itt
találkozunk elószor a „mi” formával Lukács híradásában.
P róf étákat és tanítókat elószor említ itt az Ige gyülekezeti szoígálatként.
A gyülekezeti misszió új irányzatára jellemzó, hogy ezáltal az Ige bizonyság-
tétele nyomatékosn elsó helyre kcrült (vo. lKor 12,28 kk.). Az izráelita tala-
jon álló pünkosdi gyülekezet szellemi bizonyságtételénél ellenben a csodák
tényeinek tanúságtételén és Krisztus éló munkálkodásának dontó voltán van
a hangsúly - amint ezt még egyszcr osszefoglalóan aláhúzza a Péter munkál-
kodásáról szóló záró híradás, a 9,32-42. Most elótérbe kerül az Ige bizony-
ságtétele, sokoldalú kifejlódésében.
Elószor a próf étákat említ i Lukács, és ezzel jelzi, hogy a prófétai szelle-
mé a vezetés. A próféta azonban tobbé már nem egyedül áíl, mint az OSZ-
ben annyiszor, hanem a tanítóval együtt. A próféta az ÓSZ-ben kijelentettek
szellemi lényegét ragadja meg, a tanító pedig mai nyelven és formában adja
azt át a gyülekezetnek (vo. l Kor 14,29 kk.). A próféta kozvetlen kijelentés-
bol beszél, a tanító az egész irás teljességéból tanít, mint pl. István. Evangé-
listákról a Csel 21,8; Ef 4,11 és 2Tim 4,5-ben van szó, de úgy látszik, Antiók-
hiában ez a szolgálat még nem létezett. Eppígy semmit nem kozol az Ige a

124
 päsztori szolgälat keletkezeseröl. A pröfetäkröl es tanitökröl itt Anliökhiä-
ban bizonyära nemcsak azert törtenik emlites, mert az elsö misszionäriusok
kiküldetesere ök kaptäk a kijelcntest, hanem mert itt a szellemi ajändekok
kifejlödese - a nepek viläga elsö missziös gyülekezetenek öleben - az, amit az
Ige be akar mutatni. Pal apostolsäga ügy van itt leirva, mint ami a gyiileke-
zetböl nött ki, noha közvetlenül az Ür maga ällitotta be szolgälatäba (9,15),
akit elvälasztott az anyja mehetöl es elhivta az Ö kegyelme ältal (Gal 1,15).
Saul a szolgälo testverek között tanitö is volt es pröfeta is (vö. IKor 14,18).
Az öt nevszerint emlitett pröfeta es tanitö egy szükebb munkaközösseget
alkotott a gyülekezeten belül. Az adomänyok elosztäsa nem ügy ertendö,
hogy azok szigorüan külön voltak välasztva egyes szemelyisegekben. Az Ef
4,11 szerint mindket ajändek külön is elöfordulhat. Ebben a szükebb munka-
közössegben Barnabas foglalta el az elsö helyet, mivel a gyülekezetben kima-
gaslö jelentösege volt, Saul pedig az utolsö helyen szerepel, bizonyära mert ö
volt, aki utoljära került közejük, es aläzatosan a hätterben is maradt es alä-
rendelte magät (2Kor 12,6). Simeon - römai mellekneven Niger (fekete) - bi­
zonyära neger volt, aki a römaiakkal szorosabb kapcsolatba jutott. Cirenei
Lucius Eszak-Afrikäböl szärmazott. Neve igazi römai nev. Hogy azonos-e a
Rom 16,21-ben emlitettel, nem bizonyithatö. Manaen igazi zsidö nev. Hero-
des Antipässal, Keresztelö Jänos gyilkosäval, együtt nevelkedett, mint jät-
szötärsa. Hogy ebben a szorosabb körben Barnabäs es Saul különös tekin-
telynek es bizalomnak örvendhetett, erre abböl a körülmenyböl is következ-
tethetünk, hogy kettejüket bizta meg a gyülckezet az adomänyok ätadäsäval.
Bär Saul most mär biztosan tudatäban volt apostoli küldetesenek, megsem
tett semmit sajät ösztönzesere, hogy apostoli tekintelyct kiemeljc. Szivesen
nevezi magät a legkisebbnek, cs alärendeli magät a gyülekezetnek. Miota az
Ür ezt mondta neki: „Majd ott megmondjäk neked, mit keil tenned” (9,8), ez
az alärendeltseg szent alapelv maradt a szämära. Ezert värt nehäny evig a
tärzusi csöndben, mignem Barnabäs Antiökhiäba vitte, de itt is värt, mig a
gyülekezet szolgälo venein keresztül a Szellem elhivta es kiküldte apostoli
szolgälatra. Mig a körülmetelkedes 12 apostolänäl az apostoli elhivatäs elö-
feltetele a szem- es fültanüsäg Krisztus földi munkälkodäsärol, most Pälnäl
ez a megkötöttseg elesik, es egeszen üj föltetel lep a helyebe. Egyreszt a
mennyböl Krisztus közvetlenül hivja el apostollä, mäsreszt a gyülekezet,
mint Krisztus Teste, küldi ki apostoli szolgälatba. A kettö egybeesik: a gyüle-
kezettöl valo függetlensege apostoli küldeteseben, es a gyülekezetnek valö
alävetettsege apostoli szolgälatäban.
Az öt pröfeta es tanitö Antiökhiäban a jeruzsälemi tizenket apostolnak
felel meg, azaz a munkaközösseg megfelel az apostolok kollegiumdnak. Itt
nemcsak a legföbb tekintely kerdeseröl van szö, hanem mindenekelött a leg-
nagyobb fe le l össeg kerdeseröl az összgyülekezet bizony sägt et eiere nezve.
Itt läthatjuk meg, milyen komolyan vette a gyülekezetnek ez az öt kepviselö-
je szolgälati feladatät. Szük körben összejöttek, nemcsak egymäs kölcsönös
tanitäsära es epitesere, s az Igeben valo közös elmelyülesre, hanem közös
imädsägra es böjtölesre is.

125
 A szükebb munkaközössegnek a gyülekezethez valöviszonydröl az 1. v. ir:
„Voltak pedig az Antiökhiäban levö gyülekezetben nemely pröfetäk es tani-
tök.” Ez nem klikk voit, nem pärt, nem titkos összejövetel, hanem szent, elö
sejt a nagy szervezetben, amely tudatäban volt különleges feladatänak, es er-
re teljesen fölkesziilt. Igy jutott ez kifejezesre az Ürnak valö külön szolgälat-
ban is.
„Amikor azert az Ürnak szolgältak es böjtöltek” (2. v.; vö. Rom 15,16). Ez
a szolgälat annyira szabad az uralkodästöl, hogy inkäbb önmaguk odaäldozä-
sät jelenti. Ez az ÜSZ-ben ritka szö (leiturgein) megkülönböztetendö az
egyebkent hasznälatos „douleuein”-töl. Ök valöban szent papsäg voltak (IPt
2,5), hogy szellemi äldozatokkal äldozzanak, melyek kedvesek Istennck Je-
zus Krisztus ältal. Ahogyan az ÖSZ-i papnak az egesz nepet kelletl kepvisel-
nie, ügy ezek a pröfetäk es tanitök a kibontakozö gyülekezetnek megfelelö
papi szolgdlatban dlltak. Nem älltak szolgälatukkal a gyülekezet fölött, ha­
nem benne. Vezetesük nem nyugodott kiilsö hivatali tekintelyen, hanem elö
papi szolgälaton. „Az Ürnak” szolgältak - hangsülyozza itl az Ige. A z USZ-i
gyülekezet papi szolgälata nem ätvett zsidö hagyomäny, nem az ÖSZ-i pap­
säg folytatäsa, hanem valami egeszen üj: a Krisztusban üj teremtessel össze-
függö. A fölemeltetett Krisztus volt az Uruk, akinek teljes engedelmesseggel
alä voltak rcndelve. A gyülekezetnek megfclelöen voltak fölkeszitve a szolgä-
latra, amit egyenesen az Ürnak vegeztek. - A papi szolgälat elmelyitcse es
alätämasztäsa a böjtölessel, mutatja azt a nagy komolysägot, amivel ielada-
lukat fellogtäk. A böjtöles ncmcsak bizonyos, egyebkent megengedett elve-
zetektöl valö tartozkodäst jelent, hogy az ember imädsäg közben rnindattol
megszabaduljon, ami a koncenträläst megzavarnä, hanem valojäban a lelek
megaläzkodäsa (vö. 3Moz 23,27: sanyargassätok meg lclketekct). A szent
szolgälat szorosan össze van kapcsolva a viläg mcgtagadäsäval. Ez nem tür
meg hamis szabadsägot, fektelenseget vagy tÖrvenytelenseget, hanem mara-
dektalan ätadäst es önmegtagadäst kivän meg. Ez tiszta evangeliumi erte-
lemben veve a törveny igazi belöltese. Ez a teny itt nemcsak ügy mellekcsen
kerül megemlitesre, hanem hangsülyozottan, mint olyan pont, amelyhez a
Szent Szellem üj ütmutatäsäval hoz/äkapcsolodhatott.
„(Ekkor) azt mondta a Szent Szellem: Välasszätok el nekem Barnabäst es
Saulust a munkära, amelyre en öket elhivtam” (2b). Ez meg valoszinüen a
szükebb körben törtent. A 14,23 sem az egesz gyülekezet kereteben törtenö
jelenet. Megis, ami itt törtenik, nem välaszthato el a gyülckezettöl, amennyi-
ben a munkaközösseg szükebb köre csak a gyülekczcttel valö legszorosabb
kapcsolatban cselekedett. A mäsodik kiküldeteskor (15,40) ki van emelve az
egesz gyülekezet közremüködese. A jelenet egyszerüen ügy jätszodott le,
hogy egy ilyen komoly papi szolgälat közepette az egyik pröfeta es tanitö l‘el-
ällt es a Szent Szellemtöl indittatva ki kellett mondania azt, ami mär minden
szivben meggyözödesse erlelödött: A Szent Szellem szölt. Ez a megerthetö
beszed egy megelözö, mindig vilagosabbä valö, rejtett, szivbeli szönak a
hallhatöva vdlasa. Ebben a szükebb munkaközössegben tudtak ennek a ket
kiemelkedö embernek különleges szellemi vezeteseröl. Szemelyi ügyük kö-

126
Zös üggyé leu ebben a szoros testvéri kozosségbcn. Ebben mind egyek vol-
tak, és tuclták, hngy Ist en akaratának felismerése nagyon finom megkülön-
boztetést kíván, nehogy a saját szívük hangját hallják és osszetévesszék én-
jük kívánságaival Isten Szellemének szavát. Szent onvizsgálat csak akkor
vezethet a kívánt eredményre, ha teljes komolyság uralkodik a papi szolgá-
lathan és az onmegtagadásban. Ha minden ki van kapcsolva, ami a hústesti
énból származik, csak akkor tud a Szent Szellem félrecrthetetlenül beszélni.
Habar Isten kegyelme a btinos megmcntésére íoltétcl nélküli, a Szellem ve-
zetése azonban a szolgálatban nem foltétel nélküli, hanem egészen határo-
zott elófeltételekhez kötött. Ezeknek azonban semirti közük valamiféle csele-
kedetekból való megigazuláshoz, mint ahogyan az egész megszentelódés -
teljesen kegyelemból - a Szent Szellem munkája az emberen és az emberben.
Hogy Barnabást és Sault itt a Szent Szellem egy nagyobb missziói munkára
küldi ki, az egészen beleillik a kijelentésszerü eszmei elórehaladás útjába,
amiként ez az antiókhiai gyülekezetben megtestesül. így a Szent Szellem sza-
va megegyezik az üdvtorténeti fejlódés mélyebb megértésével. Ettól a fclis-
meréstól nemcsak a szííkebb kör, hanem az egész gyülekczet át volt hatva,
úgyhogy senki sem kételkcdett abban - kettcjük kiküldetésének kozzététele-
kor -, hogy ez Isten Szcllemétól való.
Elválasztás a munkára. Az elválasztás nem azonos a szent elkülonüléssel.
Itt a többi szolgálat és kotelezettség alól való folmentésre kcll gondolnunk
egy kiilönleges szolgálat érdekében. Eddigi gyülekczeíi szolgálatuktól elvál-
tak a népek világának nagy missziós munkájára. A nyelvtani alak azt mutat-
ja, hogy itt bizonyára még csak osztonzésról volt szó, hogy a regen íolismert
tényt megvalósítsák. Amelyre én öket elhívtam. Ez az elhívás tchát nem új,
hanem régóta ismert. Most végre gyakorlatilag elérkezett az elhívás valora
váltása, az elválasztáson keresztül. Ez az elhívás nem egyszeri eseménynek
tekintendó, hanem átfogja az egész eddigi vezetést, a megtérés napjától
kezdve. Most már megértjük, miért lettek Barnabás és Saúl azonnal bizalmas
barátokká, hiszen ugyanaz volt az elhívásuk.
Az ünnepélyes elbocsátás (3) bizonyára szétválasztandó az elózóen emlí-
tett elválasztástól, ezért más szó is áll itt, ami azt jelenti: elengedni, teher-
mentesíteni, szabadon engedni (ugyanaz a szó, mint megváltani, apolüein).
Az elbocsátás nyilván az egész gyülekczet által törtent, böjt, imádság és kéz-
rátétel mellett. A 14,26 így foglalja össze ezt: Isten kegyelmére bízták. Ün­
nepélyes kiküldés szolgálata volt ez, amelynek során a küldottekért imád-
koztak, hogy Isten áldja meg és vezesse óket, és valószínüleg a munkatársak
tették rájuk a kezüket. Az egész gyülekezet ezzel rájuk helyezte a missziós
munka felelósségét. Egész imaerejével mögöttük állt és hordozta velük a fe-
lelósség terhét. Ezért az ismételt böjt is. A kézrátétel nem eróátvitel és nem
is hivatali beiktatás (ordináció), hanem a gyülekezet kozosségvállalásának
kijelentése a kiküldöttekkel (vö. 6,6). Hogy a gyülekezet ezzel milyen súlyos
felelósséget vett magára, azt csak akkor ismerjük fel, ha meggondoljuk, hogy
a korülmetélkedés apostolai az idót még nem látták elérkezettnek, hogy ma-

127
guk menjenek ki a pogâny vilâgba. Itt pedig egy gyülekezet részérôl tôrtént a
dôntô elôrehaladâs a kijelentésben.
A gyülekezet lesz a Szellem bizonysâgtétele elôrehaladâsânak hordozô-
ja. Barnabâs és Saul misszionâriusként mennek ki a vilâgba. Itt kezdôdik Sa­
ul tulajdonképpeni apostoli munkâja. Bar a gyülekezet küldte ki, mégsem ne-
vezi magât soha a gyülekezet apostolânak, hanem Jézus Krisztus apostolâ-
nak. A gyülekezet vagy valamelyik elôljârô nem felettes, hivatalos hatôsâg,
hanem csupân végrehajtô szerv.
Itt csak a Szent Szellem âltal tôrténô kiküldés egyszerü tényét emliti az
Ige (4a). A Szellem, Ô az, aki kiküldi (ekpanpein), a gyülekezet pedig, amely
elvâlaszt és elbocsât, és az Ur az, aki mint az O kôveteit küldi és teljhatalom-
mal felruhâzza ôket (apostollein).
Itt van a hatalmas életfolyam forrâsa, amely ettôl kezdve végigârad a né-
pek vilâgân. Az Atya elküldi a Fiut (Jn 20,21 - aposztollein), a Fiu küldi a
Szent Szellemet (Lk 24,49 - ekszaposztollein), a Szellem küldi ki a misszio-
nâriusokat. A Szent Szellem marad a vezetô. Hogy hogyan alakult a Szellem-
nek ez a vezetése, errôl olvasunk Lukâcs kôvetkezô hiradâsâban kôzelebbrôl.

I). 0DAF0RDUIÂS A P0GÂNY0KH0Z

Cscl I .‘{,4-14,20

13. Doiito ercdméiiy a missziolmu (13,4-12)

Mi indithatta a küldôtteket arra, hogy elôszôr Ciprust vâlasszâk missziôs
mezôiil? Lukâcs nem mondja ezt el, de fôltételezhetjük, hogy Barnabâs volt
ebben a hangadô, és azért vâlasztotta Ciprust, mert az volt a szülôfôldje
(4,36). Ebbôl arra kôvetkeztethetünk, hogy egyszerüen a kézenfekvôt tették,
amikor a Szent Szellem nem adott külôn irânyitâst, és amikor az emberi ter-
vezés - amennyiben nem hûstesti forrâsbôl fakad - bizonyos korülmények
kôzôtt jogosult. Antiôkhiâbôl két nagy ut vezet be a pogâny vilâgba: az egyik
a szârazfôldi ut Sziriân ât Târzuson, Saul hazâjân keresztül, a mâsik tengeri
ut, Szeleucia kôzeli kikôtôjébôl kiindulva Cipruson ât. Hogy Târzus egyelôre
nem keriilt szôba, ez érthetô, hiszen Pâl éveken ât munkâlkodott ott. Maradt
tehât a mâsik üt az evangélium szâmâra, a tengeren ât Ciprusba, a legkôze-
lebb fek v ô munkaterületre. Antiôkhiâbôl Szeleuciâig kb. 20-25 km volt az
ut, s onnan Ciprusba kb. 150 km. Ez tehât viszonylag kôzeli cél volt. Salamis-
ban, a sziget keleti partjân kôtôttek ki a misszionâriusok.
„És amikor Salamisba jutottak, hirdették Isten Igéjét a zsidôk zsinagôgâi-
ban” (5).
Salamisi munkâjuk kezdetét is mint kialakulâst szemlélteti a Biblia. Nem
a vak sors, hanem Isten Szelleme vezette ezt a kiformâlôdâst. A munkâval
128
együtt és a munkában formálódtak ók maguk is, és nóttek bele szent í'elada-
tukba. így ennek az útnak külsó eseményeit is úgy lchet megítélni, mint ki-
bontakozást, ti. Isten tervének láthatóvá válását a valamennyi nemzet kóziil
kihívott Gyülezetre nézve. Hogy kózben az ottani zsidók zsinagógáihoz kap-
csolódtak, ez kézenfekvó volt, hiszen itt találhattak elószor az evangélium
számára nyitott embereket. Azonkívül az üdvtórténeti sorrend szerint eló­
szor a zsidóknak kellett íolkínálniok az üdvósséget (vo. Róm 1,16). Ezért
nemcsak ez a kifejezés van itt, hogy „/sinagoga”, hanem hozzáteszi: ,,a zsi-
dóké’ (vo. 14,1; 17,1.10). A zsinagógákban minden hitlestvérnek nagy szólási
szabadsága volt. Ezt használták ki a misszionáriusok. Voltak már egyes ke-
resztyének Cipruson (vo. 11,19), mert a Jeruzsálemból eliildózóttek az evan-
géliumot Ciprusra is elvitték, mint ahogyan másrészt a Cipruson szülóttek az
evangéliumot elószor Antiókhiába vitték (vo. 11,20). Erról azonban semmit
sem említ a 13. fejezet. A hívók bizonyára nem váltak még el a zsinagógától.
Hirdették Isien Igéjét. Ez az állandóan használt kifejezés azt jelentette:
tanítani az írásból, bibliai útmutatást adni (vo. 4,31; 13,6; 16,32; Fil 1,14;
Zsid 13,7). Isten Igéjét hirdetni annyit jelent, mint elkezdeni Isten teljes
üdvtervét a maga ósszefüggésében az Irásból tanítva bemutatni. így a misszi­
onáriusok csak azokkal kezdhették el ezt, akik már ismertck az Irást. A tu-
datlanoknak elószor be kell fogadniok Isten Igéjét (vó. 8,14; 11,1; 17,11;
lTcsz 2,13). Voltak, akik megpróbálták Isten Igéjét meghamisítani (2Kor
2,17; 4,2), káromolták az Igét (Tit 2,5), az Ige miatt hívókct óltek meg (Jel
6,9), de Isten Igéje nines bilinesbe verve (2Tim 2,9), mert éló és hato és vág
(Zsid 4,12).
Feltünó a teljes hallgatás ennek a munkának a sikcréról, bár bizonyára
volt eredménye. Ezért nem kóvetkeztethetünk arra, hogy Barnabásnak és Sa-
ulnak nem volt eredményes a munkája. A hallgatásnak más oka lehet. Eddig
bizonyára egyes zsidók jutottak hitre Krisztusban, de a pogány világ még
mint nagy, fel nem tárt tómeg állt a misszionáriusok szeme elótt. Eljótt-e va-
jon az ideje, hogy a pogányokat, mint teljes egységel megnyerjék Krisztus
számára az evangélium által? Ez volt az a kérdés, amely Barnabást és Sault
foglalkoztatta. Hogy munkálkodásuk által egyes zsidók talán hívóvé lettek,
azt nem kellett itt kiilón említeni.^4 pogányok kózótti külónleges szolgála-
tuk szempontjából ennek itt nem volt jelentósége. E megbízatás keresztülvi-
telének módját nekik is lépésról lépésre kellett a Szellem vezetése és gyakor-
lati tapasztalatok által megtanulniuk. így nekik is azt kellett elószor megta-
nulniuk, hogy Isten Igéje a nemzetck kózótt is elószor csak egyeseket formál
át, és hogy itt is a kihívott gyülekezet, hasonlókcppen a pogányok teljességé-
hez, volt a jelenlegi háztartás célja. A ciprusi helytartó megtérése sem volt
még jeladás a pogányok, mint egységes tómeg megtérésére.
„János is velük volt, mint segítótárs.” János Márk ez, akit Jeruzsálemból
magukkal vittek Antiókhiába (12,12.25). Csak most - tehát mintegy utólag -
beszél Lukács erról a harmadik útitársról. De ennek is megvolt bizonyára a
külónleges oka, hogy csak Barnabás és Saul salamisi munkálkodása után van
szó Márkról. Bizonyára azért tórtént így, mert itt kezdódtek el a tulajdon-

129
képpeni nagy nehézségek a missziôi uton, amelyek Mârkot csakhamar arra
birtâk, hogy elhagyja ôkct (vô. 13,13; 15,38). Éppen a szolgâlat céljâbôl volt
velük, és ebben a szolgâlatban csôdôt mondott. Az a tény, hogy ilyen segitô
szolgâlatra (hüpéretész) szükségük volt a misszionâriusoknak, arra enged
kôvetkeztetni, hogy az ilyen uti vâllalkozâs egészen rendkivüli nehézségek-
kel jârt.
Lukács csupân a ciprusi missziôs munka kezdetét és végét emliti. Ezt a
sok hônapig tartô munkât osszefoglalôan ügy emliti, hogy bejârtâk az egész
szigetet. Ennek a munkânak az eredményérôl bizonyâra azért hallgat, ami-
ért a 11,19-ben is, ahol szintén nem mond semmit a Jeruzsâlembôl szétszôr-
tak ciprusi missziôjânak sikerérôl. Ez egyszerüen lényegtelen a Gyülekezet
üdvtôrténeti kialakulâsârôl szôlô hiradâsban. Ekkor még nem született lât-
hatô eredmény egy pogânykeresztyén gyülekezet kialakulâsâra. Ebben az
irânyban az elso eredmény Paulus helytartô megnyerése volt. Ezért mondja
ezt el Lukács részletesen.
A ciprusi missziôs munka kezdete és vége mintegy a remélt missziôs lehe-
tôségek két szélsô pôlusa: Kisérlet a zsidôk megnyerésére a szétszôrtsâgban
(diaszpôra) és kisérlet a pogâny vilâg megnyerésére. Erre a fôprôbâra Ciprus
szigete volt a legalkalmasabb talaj, mivel ott a két csoport meglehetôsen
egyenletesen oszlott meg. Olyan nagy szâmmal voltak ott zsidôk, hogy Traia-
nus idejében âtmenetileg képesek voltak az egész szigetet hatalmukba keri-
teni. Akkor szinte kiirtottâk Ciprus egész pogâny lakossâgât, utâna pedig
Traianus gyozte le és irtotta ki ôket. Amikor Barnabâs és Saul eljutott erre a
nagy szigetre, még mindkét fél szârnâra volt kegyelmi idô, de megmulatko-
zott, hogy mind a zsidôk, mind a pogânyok mcgértek az itéletre, és hogy
egyelôre csak a zsidôkbôl és pogânyokbôl kihivott Gyülekezet volt benne Is-
ten hâztartâsânak tervében.
Ami itt a zsidô Barjézussal, a hamisprôfétâval és mâgussal lejâtszôdik,
annak nagy jelentôsége van. A misszionâriusoknak most meg kellett tanulni-
ok, hogy az evangélium utja a pogâny vilâgban csak akkor lesz teljesen sza-
baddâ, ha a zsidô hamis prôfétasâgot teljesen legyôzik. Régi prôfétai alapve-
tô lâtâs szerint nem lehet a népek vilâgât addig megnyerni, amig elôbb Izrâel
népe a maga teljességében meg nem tér. A két misszionârius küzdelme Bar­
jézussal, a hamis prôfétâval a pogâny helytartô megmentése érdekében, nyil-
vânvalôvâ tette a harc kemény valôsâgât, amely még sok évszâzadon ât fog
tartani, mignem ennek az üdvtôrténeti korszaknak a végén mindkettô, a ha­
mis prôféta és a fenevad végleg legyôzetnck, és az Ur, akinek neve Hü és
Igaz, megsemmisiti ôket (Jel 19,11). Csak akkor menekiil meg egész Izrâel
(Rom 11,25), ha az Ür, a mi Istenünk, a Mindenhatô, valôsâgban uralkodik,
ha eljôn a Bârâny menyegzôje és az Ô felesége^elkészitette magât. Csak ak­
kor nyeretnek meg a nemzetek is, és mennek be Krisztus kirâlysâgâba. En­
nek a két kôvetnek elôszôr gyakorlatilag meg kellett tanulnia, hogy ez a vârt
üdvôsséges idô még nem érkezett el.
A mâgussal folytatott harc szinhelye Pâfusz, a Ciprus nyugati partjân
fekvô vâros, a rômai helytartô székhelye volt. Barjézus (= Jézus fia) mâgus és

130
 hamiş proféta zsidô voll, tchât a kabala képviselôje; ez a zsidô tan akkortâjt
pogâny körökre is erôs befolyâsl gyakorolt. Mögölte démoni halalmak âll-
lak. Innen az a hihetetlen befolyâs, amely az ilyen mâgusokbôl és hamis prô-
ictâkbôl kiindull. Barjézusban egyesiilt a nyugat 6s kelet minden okkult tu~
domânya és erejc. Zsidô neve és az az âllitâsa, hogy proféta, okkult tudo-
mânyânak zsidô eredetére, a mâgus elnevczés a széllében eltcrjedt asztrolô-
giâra (csillagjôslâs), és az Elimâs melléknév - amely arab eredetü és ezt jc-
lenti: ulema = bölcs - mutatja, hogy az arab bölcselctböl is kivette azt, ami
rendszere szâmâra alkalmas voli. Nem külöııösebben föltüno, hogy a romai
helytartô bizalmas tanâcsosâvâ tette, ez a pogâny vallâsok âltalânosan eller-
jcdt bizonytalansâgâban és az okkultizmushoz valo eros vonzodâsban leli
magyarâzatât, hogy az emberek igy kapjanak sorsukrôl tanâcsot és kijeleıı-
tést. A legmagasabb romai hivatalnokok is szivesen kérlek tanâcsot az ilyen
nagy tekintélynek örvendö mâgusoktol. Lukâcs hamis prôfétânak nevezi, és
ezzel egy vonalba âllitja az ÖSZ szâmos hamis prôfétâjâval, akiknek sorsâ-
ban az utolsô a Jel 13-ban szereplö hamis proféta vagy mâsodik fenevad.
Barjézus olyan befolyâshoz jutott, hogy a sziget legmagasabb csâszâri
tisztviselöje, a helytartô befogadta hâzâba, hogy mindig mellette legyen, ha
titkos tanâcsra volt szüksége. Lukâcs Sergius Paulust okos embernek mond-
ja. Bizonyâra azok kôzé tarlozott, akik ôszintén keresték az igazsâgot, mi-
utârı csalôdtak a régi istenekröl kapott tanilâsban. Hogy az ilyeıı igazsâgke-
resöknek erösen imponâlt a zsidosâg tiszta egyisteııhitü tanitâsa - különö-
sen, amikor még a pogâny keleti titkos tanokkal is össz.ekapcsoltâk -, érthetô.
Sokan voltak, akik vâgyôdtak vilâgossâgra, és ezt Kelettöl és a zsidôsâgtôl
vârtâk. Hogy Sergius Paulus nem volt züllött ember, aki keleti misztérium-
kultuszban kereste volna tisztâtalan tetteire a védelmet s kiengesztelést, ha­
nem hogy nemes ember volt, aki valoban az igazsâgot akarla, ezt az egész
ôsszefüggésbôl vilâgosan lâtjuk. Valôszinüleg Barjézus beszélt ııeki a két ke-
resztyén misszionârius fellépésérôl, akik egészen ûj isteni üzcnetet hirdet-
tek, természetesen Barjézus ezt rosszalta. A lıelytartot azonban nem lelıetett
visszatartani attôl, hogy személyesen megismerje ezt az ûj üzenetet. Bizo­
nyâra nem puszta kivâncsisâg volt ez, hanem valoban becsületes vâgy az
igazsâg utân. Kivânta hcıllani isten Igéjét (7). isten Igéje alatt azt keli érte-
nünk, amit a követek Salamistol kezdve mindenütt hirdettek a zsinagogâk-
ban: isten teljes üdvtervét prôfétai lâtâsbôl kiindulva. Amikor Sergius Pau­
lus hivatta a missz.ionâriusokat, bizonyâra nem sejthette még, mi mindent
foglal magâban ez a fogalom, de amikor azok ketten elôtte âlltak és elmond-
tâk üzenetüket, felragyogott elôtte a vilâgossâg, kereste és kivânta isten sza-
vât. Csak akkor, amikor Barjézus észrevette, hogy a helytartô a két idegen
misszionârius befolyâsa alâ jutott és ezâltal sajât helyzete veszélybe került,
kezdett el szembeszâllni (8).
Hogy itt csak utôlag tôrtént emlités az Elimâs melléknévrôl, bizonyâra az-
zal magyarâzhato, hogy elöször mint bölcs, egész befolyâsât latba vetette. Itt
tehât bölcsesseg âli t harcban bôlcsességgel életre halâlra, az isteni bölcses-
ség azzal szemben, amiröl Jakab azt irja (3,15), hogy földi, lelki (pszükhikon)

131
és órdógi. Elimás müvészete arra irányult, hogy eltérítsen a hittóll Neki ma-
gának lehctetlen volt Isten Igéjét kiforgatni vagy ellene mondani. Barnabás
és Saul túlságosan fólényben voltak vele szemben írásismeretükkel. De meg-
próbálta a helytartót eltánlorítani a hittól, mikózben egész addigi személyes
befolyását felhasználta erre. Mert a hitnek nines semmi koze a vitatkozás tu-
dományához, hanem az a szív ügye, a bizalom és belsó dóntés merész lépése.
A harc tehát az volt, hogy melyik bizalom gyóz. Ezért itt esodának kellett
dómeme. Hasonló helyzetben volt Mózes és Aron, amikor a fáraó elótt elle-
nálltak nekik Egyiptom bólesei, írástudói és varázslói (2Móz 7,11-13; 2Tim
3,8>.
„De Saul, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szent Szellemmel, erósen ráné-
zett és ezt mondta” (9).
A hamispróféta legyózésének módja tipikus és jelentós, úgyhogy minden
mozzanatra külon figyelemmel kell lennünk. Az, hogy Pál elsó ízben lép itt
fó l mint vezetó, és nem Barnabás, mint eddig, fontos az evangéliumnak a po-
gányok kozotti elórehaladására nézve. Most áll oda a neki szánt helyre, mint
vezetó és apóstol. Ezért mostantól kezdve használja apóstol i nevét, a Pált.
Zsidó neve, Saul, eltíínik, és ettól kezdve ennek a római névnek ad helyet. Ez
nem lehet véletlen, hanem az ósszefüggések megmagyarázzák, miért. Bizo-
nyára nem is csupán külsó ok volt, hogy Pál talán Sergius Paulusnak kedvé-
ért vette volna fól ezt a nevet - aki elsó látható gyümólcse volt a pogány-
missziónak. Ez nem lennc méltó ennek a nagy hatású üdvtórténeti fordulal-
nak a mély komolyságához. Pálnak bizonyára megvolt ez a római neve már
születése óta a zsidó neve mellett (vó. 22,28). Hogy most leteszi zsidó nevét
és csak római nevével él, bizonyára ósszefügg annak felismerésével, hogy et­
tól az idóponttól számítja tulajdonképpeni szolgálatát, mint a pogányok
apostóla. Hogy itt alapvetó dóntésról van szó, az kitünik az egész ósszefüg-
gésból, a zsidó-pogány gnózissal való küzdelméból. Ez a harc kísérte ettól
fogva egész apostoli munkálkodását, sót egyenesen ez jellemezte szolgálatát.
A gyózelem e folott a hamis prófétaság fólótt lett élctfeladatává, és a Gyüle-
kezetnek is állandó feladata ez. Enélkül az evangélium nem képes megnyerni
a népek világát. Pál élesen belelátott Elimásba, átható szellemi tekintcttel
keresztülnézett egész bensején, és fólismerte azt a hamis prófétaságot, amit
ez az ember képviselt./l Szent Szellemmel beteljesedett állapot az egyetlen
gyózelmes fegyver a hamis próféták szelleme ellen. Itt az Úr prófétája áll a
Sátán prófétájával szemben. Ma ¡s szükségünk van erre a fegyverrc a végsó
idók démoni szellemi hatalmasságainak legyózéséhez. Mennyire fontos te­
hát a prófétai Szellem a Gyülekezctben!
Kíméletlenül és alaposan fe d i fó l Pál ennek az embernek legmélyebb,
igazi lényét (10). Nem szenvedélyes szidalmazás ez, hanem szent bíráskodás,
a Szent Szellemtól indíttatva (vó. 1Kor 2,15). Pál nem keveredik vitába ezzel
az emberrel, hanem azonnal fólfedi erkólcsileg szétzilált belsó állapotát.
Csalás és kónnyel müség az erkólesi alapja ennek az egész tudományosnak
és titokzatosan mélynek tunó gnosztikus rendszernek. Ezt állapílhatjuk meg
ma is minden olyan világnézeti rendszernél, amely az ernbert Isten egyenes

132
 útjaitól eltéríti. Az egyik oldalon rafinált szórszálhasogatás, mindenféle fi-
lozófiai trázissal és jelszóval ékesítve - amelyek môgôtt ninesenek valósá-
gok, tehát arnik ñera mások, mint megtévesztések -, a másik oldalon pedig hi-
hetetlen konnyelmüséggel ugorják át azokat a pontokat, ahol a rendszer tart-
hatatlansága kiderül. Az ember sokszor nein tudja, min csodálkozzék job-
ban, azon a müvészeten, ahogyan bibliai helyeket kiforgatnak és erószako-
san magyaráznak, míg bele nern illenek a kitalált rendszerbe, vagy azon a fel-
színességen és konnyelmüségen, ahogyan a Bibliával packáznak. Ôrdôgfia
(vô. Jn 8,44), azaz egész lénye és jelleme szerint az embert félrevezetó és
megkísértó ordog eszkozeihez tartozik; készen arra, hogy annak szándékait
véghezvigye! Minden igazságosság ellensége. A legnagyobb erkolcsi fogya-
tékosság a vallási igazságtalanság, amely fanatikus ellenségévé lesz minden
isteni igazságosságnak és azon kísérletezik, hogy az Úr egyenes útjait elfor-
dítsa. Az Úr útjai egyenes utak, amelyek kôzvetlenül a Krisztusban adott
üdvosségbe és az ember megmentésébe futnak bele.
Figyelemre méltó, hogyan jár el Pál ennél az elsó, tulajdonképpeni apos-
toli szolgálatánál. Kénytelen ítéletet mondva útját állni a zsidónak, hogy az
evangélium útját szabaddá tegye a pogányok fêlé. Ez az a nagy ellentét,
amely nyilvánvalóvá lesz az evangéliumi mozgalom és a zsidó ellenmunka
kôzôtt. Az utóbbi abban állt, hogy kiforgassa az igazságot és eltérítse az Úr
egyenes útját. Nem szünsz meg elferdíteni...? Ebben a kérdésben benne van a
felszólítás a visszafordulásra. Pál sohasem hirdetett foltétlen ítéletet, hanem
mindig az emberek üdvosségét tartotta szem elótt. Úgy tanított, mint min­
den próféta, hogy nines ítélet üdvosség nélkül.
A z ítélet éles szaván átvilágít a megmento szándék (11). Neveló ítélet ez,
amely az illetó megfordulását célozza. „Vak leszel egy ideig.” Az Elimáson
végbemenó ítélet jellemzó egész Izráelre. A megkeményítés Izráelt részben
(ti. az üdvtorténetre nézve) érintette, míg a pogányok egész teljessége be-
megy (Róm 11,25). Az apóstol ítéló cselekvése tehát tel jes osszhangban tor-
ténik Istennek Izráellel való ítéletével. Izráel megkeményedése szintén vak-
ság, mert ott van a lepel a szívükon (2Kor 3,14 kk.). Hogy Pál nem tévedett
szellemi vezetésében, azt az bizonyította, hogy ítéló szavainak azonnal ered-
ménye lett.
Ez alkalom kapesán fontos kiindulási alapokat nyerhetünk arra a kérdés-
re nézve, hogyan lehet fo ils mer ni a Szellem belsô vezetését. Nem olyasmi
ez, ami lenyügôzo hatalommal kényszeriti az embert, anélkül, hogy értelmét
használhatná, hanem függ bizonyos alapvetó elófeltételektól. Elsôsorban a
Szent Szellemmel való beteljesedettség a feltétele. Ez nem tür maga mellett
más, ónzó, tisztátalan indítékot. Nem ónkívület (transz) és nem is elragadta-
tás, hanem a Szent Szellem által való megragadtatás és az Ó uralma. Az egész
szív, azaz a gondolkozás, érzés és akarás be van telve vele. Már csak ezt az
egyet ismeri: Isten akaratának teljesítését. Ehhez járul másodszor a kórül-
mények értelmes folismerése és a külsó vezetés. Pálnál meglepó párhuzamot
találunk a saját megtérése és Elimás belsó beállítottsága kôzôtt. így forgatta
ki Ó is az Úr egyenes útjait. Elimás bünében meglátta saját korábbi bünét.

133
Harmadszor hozzá tartozik isten üdvözitö útjainak mély ismerete. A da-
maszkuszi élinény megmutalta neki a cselekvés útját: alapos megítéltetést es
onmağa rábízását a fóltétlen kegyelemre. Elimás ellen mondott meglepóen
éles szavaival Pál magát ¡s megítélte, azaz korábbi életét. Senkinek nines jo-
ga ilyen élesen ílélni, ha saját magával szemben nem alkalmazta az ítéletnek
ugyanezt a mértékét. Saját bününk egész undokságát a másikban látjuk csak
¡gazán, mint tükorképben. Saját üdvbizonyosságunk felhatalmaz minket ar-
ra, hogy mások üdvosségében is higgyünk. így julunk el negyedszerre a veze-
tés szerinti cselekvéshez. isten íléletének hirdetése az idóleges vakságról,
olyan meggondolásoknak az eredménye, amit a Szellemmel betel jesedett Pál
alkalmazott. Ezck a mérlegelések öt belsö kényszerrel vezették saját élmé-
nyének útjára. Ismét a damaszkuszi megtapasztalás volt számára irányadó.
Ahogyan ö maga három napig nem látott, így hirdette Elimásnak is, hogy vak
lesz egy ideig, addig a fordulatig, amit egyedül isten határozhat meg. Hogy
ebbcn nem tévedett, azt a pillanat alatt bekövetkezett eredmény mutatta,
ami nemesak Pálnak magának és egész apostoli szolgálatára nézve lett döntö
jelentóségüvé, hanem Sergius Paulus helytartónak is. Pál számára ez volt a
bizonyítéka annak, hogy most megkezdte tulajdonképpeni szolgálatát, mint
a pogányok apostóla. A helytartó számára ez volt az utolsó lokés a hit felé. A
zsidó-gnosztikus rendszer egész tehetetlenségét ott látta bemutatva a szeme
elött a hirtelen megvakult Elimásban, aki botorkálva keresett vezetóket.
Izráel vaksága és megkeményedése útján nyílik meg az üdvosség a pogá­
nyok számára (vö. Rom 11,11). Ezt a hatalmas üdvtorténeti igazságot itt
szemlélhetjük elöször. Ezért nyer a helytartó megtérésekor a látás és a torté-
nés ilyen eros hangsúlyt. Nemesak olyan esemény volt ez, mint sok más, egy
eredmény a sok közül, hanem torténés (ez a kifejezés még csupán a Mk 5,14;
Lk 2,15; 8,34; 24,12 Csel 4,21 és 5,7-ben fordul eló). Ez a kifejezés üdvtorté-
netileg jelentós tényt, torténést jelöl. Ez a torténés magának Pálnak is mély,
âttörö fontosságú volt apostoli munkálkodása számára. A neki kijelentett
munkaprogram (9,15) így hangzott, hogy „nevemet hordozza a pogányok és
a királyok és az Izráel fiai elött”. Most torténés által mélyebb betekintést
nyert ennek a programnak üdvtorténeti vonalába. A zsidó Elimás, mint az
egész nép képviselóje meg volt gyözödve arról, hogy ö a vakok vezetóje és a
sotétben levók világossága, a balgatagok nevelóje és a kiskorúak tanítója,
akinél megvan az ismeret és igazság formája a torvényben (vö. Róm 2,19-
20), pedig önmaga is vak volt (vö. Jn 9,39-41). A pogányok megtérése Izráelt
féltékenységre ingerli (vö. 5Móz 32,21; Róm 10,19; 11,14). Szemléletesen
domborodik itt ki isten üdvterve Izráel megkeményítésével a korfordulóig
(kairosz), s végül e nép megmentése, miután a pogányok teljessége bemegy.
így tudja meg „Izráel fiai elött” (vö. Csel 9,15) munkaprogramjának utolsó
helyén annak jelentóségét, hogy a végén egész Izráel megmentetik. Sergius
Paulus helytartó megtérése az Elimás fölötti ítélet után nemesak Pál apóstol
zsengéje volt, hanem iránymutatás apostoli hivatásához.
A nemzetek talaján az evangéliumnak nem az a szokásos útja, hogy eso-
datettek által teremtsenek vagy támogassanak hitet. Itt, Sergius Paulusnál

134
sem maga a csoda volt, ami legyózte, hanem az Úr tanításának erejére vo-
natkozó megismerés. Utazgató szemfényvesztóktól bizonyára látott mar né-
hány csodát; de amit itt látott, tobb volt ennél, ez az Úr tanításának ereje
volt. Pál és Barnabás Isten Igéjét hirdették neki (7), most felismerte ebben a
szóban az Úr tanítását, ami már Jézusnál is oly hatalmasan munkálkodott,
hogy az embereket bámulattal nyügózte le (vo. Mt 7,28; 22,33; Lk 4,32). Itt
is az Úr tanítása ez Pál apostolon, mint eszkozén át (2,42; 5,28). Ez a kifeje-
zés: az Úr tanítása, csak ezen a helyen fordul eló (vo. 2Jn 9: „Krisztus, taní­
tása”). A hangsúly az ,,Úr”-on van, inert az Ó hatalma lett itt nyilvánvalóvá.
Krisztus Úrként bizonyult meg Igéje által. Sergius Paulus még nem sok min-
dent tudhatott Jézusról, de azt az egyet felfogta, hogy Jézus az Úr. Ez a felis-
merés áll az elsó helyen, és marad is az elsó helyen. Ahol Jézus munkálkodik
és Úr, ott a Szent Szellem irányít és munkálkodik.
A ciprusi munkamezót Pál késóbb tobbé nem kereste fel újra. Hogy még
milyen ercdményei voltak ott munkájának, azt Lukács nem kozli, mert nem
volt érdeke, hogy sikerekról adjon hírt. Hogy a helytartót bemerítették-e,
hogy Elimás megtért és hívóvé lett-e, hogy gyülekezetek keletkeztek-e Cip-
ruson (más torténeti forrásokból tudunk salamisi és páfuszi gyülekezetról),
erról a Csel nem ir semmit. Úgy tünik, mintha az egész elbeszélés (4-12) az-
zal a céllal íródott volna, hogy a ciprusi munka üdvtorténeti jelentdségét
szemléltesse, az utolsó osztonzést a prófétai szolgálatból Pál vezetói szerepé-
re, apostoli szolgálatában megmutassa. Csak ebból a szemszógból nézve egé-
szen világos és érthetó ez a híradás. Mostantól kezdve így olvassuk: Pál és
munkatársa. Mostantól kezdódik a fájdalmas szétválás is a munkatársak e
szükebb kórében. Elószór Márk válik el, aztán Barnabás (13,13; 15,39; 2Tim
4,10.16). Ez nyilván ósszefügg erós vezetó egyéniségével és hajlíthatatlan
kovetkezetességével, amivel az Úr által neki mutatott utat kovetni akarja,
amely nines tekintettel testre és vérre.
Szeretnénk tudni, milyen intézkedéseket tett Barnabás és Pál arra, hogy a
ciprusi hívók biblikus gyülekezetként tovább épüljenek és gondoztassanak.
Biztosra vehetjük, hogy gondjuk volt erre. De mivel semmit nem kózól itt
Lukács erról, csak Pál késóbbi missziói gyakorlatából kóvetkeztethetünk
vissza rá. FÓltétlenül alakult gyülekezet, mert a zsinagógában maradás
Krisztusban hívó zsidók számára amúgy is lehetetlen volt, és amellett min-
den pogány- és zsidókeresztyén számára nélkülózhetetlen volt a szorosabb
ósszetartozás. De ha semmit nem mond rola az Ige, akkor ebben is szent
szándékot kell fólismernünk, kezdettól fogva mindent el kellett kerülni, ami
valamiféle szervezésre emlékeztetne.

14. Utazás a pisidai Aiitiokhiába (13,13-41)

A misszionáriusok Páfuszból, Ciprus nyugati partjáról a kisázsiai száraz-
fóldre mentek át, mégpedig Pergán keresztül - ami Pamfiliában fekszik -
egészen a pisidai Antiókhiáig. Mi indította óket arra, hogy éppen ezt az úti-

135
célt tíízzék szemük elé, ez megint csak az ôsszefüggésbol lesz nyilvánvalóvá.
Lukács fôltételezi, hogy az olvasó az ilyen ósszefüggésekre maga is rátalál.
Antiókhiában nagyszámú zsidóság élt. Ez is dontó módon befolyásolhatta az
elhatározást, mert az alapelv: „elószor a zsidóknak”, megmaradt, még a po-
gánymisszióba való indulás ellenére is. Azután kétségtclenül arra tórekedett
Pál, hogy Ázsia népesebb vidékeire hatoljon elóre. Europa felé az irány csak
késóbb lesz nyilvánvalóvá elótte (16. fej.). Ha saját alapvetó clgondolásaink
elcgendók, akkor nines szükség a Szent Szellemnck csodákkal kapcsolatos,
rendkívüli vezetésére. Hogy a missziós munka osszekapcsolása a zsinagó-
gával fontos volt, ezt Lukács azzal bizonyítja, hogy részletesen hírt ad Pál
beszédéról az antiókhiai zsinagógában. Ehhez csatlakozik a gyülekezet ala-
pítása, és minden további esemény. A pogányokat nem lehetett az evangéli-
um, és általa Isten országa számára megnyerni anélkül, hogy Izráel megke-
ményíto ítélete tôrténetileg meg ne érett volna. Erre a célra kellett az egész.
népnek alkalrnat és lehetóséget kapnia a végsó állásfoglalásra a Krisztus
evangéliumát illetóen. Ezért találjuk meg a Csel szerkezetében J eruzsálem-
bol Antiókhián át Rómába az egyenes vonalat, amely a zsidók fóvárosától a
pogány világ fóvárosáig vonult. Ez a megérlelódó megkeményedés ítéleté-
nek, és ugyanakkor a pogány világ megnyílásának vonala az evangélium
elótt. Az egyes szakaszok világosan felismerhetók a Csel-ben. Elószor Elimás
személyének tipikus szemléltetése; azután a zsidóság komoly intése a pisi-
diai Antiókhiában; majd a dontó lépés Korintusban; el a zsidóktól a pogá-
nyokhoz; végiil a megkeményító ítélet hirdetése Rómában (28,25-28). Ezzcl
fejezódik be a kónyv, és ebben világos útmutatás van arra, hogy végsó szava-
iban felismerjük az egész kónyv célját. Ebból az osszefogó áttekintésból adó-
dik részleteiben Pál apostoli mükódésének vezetése. Pisidiai Antiókhia na-
gyon kedvezó kiindulási pont volt kisázsiai munkájához. Itt mindkettó kóz-
pontosítva volt: nagyszámú zsidóság és a pogány népek nagy tengerének kóz-
lekedési csomópontja. Hogy a misszionáriusok útkózben, pl. Pergában nem
idóztek, azt bizonyítja, mennyire fontos volt, hogy Antiókhiában kezdjék el
munkájukat.
Itt beiktatunk egy rovid áttekintést Pál apóstol also missziós útjáról.
Miután Ciprust hónapokon keresztül járták be, hajóval a kisázsiai part felé
indultak, és Attáliában kótóttek ki. Ott Márk elszakadt tólük és visszatért
Jeruzsálembe (13). Innen aztán Pergába mentek, de ott nem álltak meg, ha-
nem tovább vándoroltak Pamfilián keresztül a pisidiai Antiókhiáig, és így
Galácia római tartományba jutottak el Kisázsia kózépsó részén. Antiókhiá-
ból, ahol éles vitájuk volt a zsidókkal, kelet felé fordultak, és Ikóniumba,
Listrába és Derbébe vezetett útjuk, mindenütt gyülekezeteket alapítva. Az­
tán ugyanazon az úton tértek vissza, hogy a gyülekezeteket megerósítsék a
hitben, és a felfóldról újra a partra szálltak alá, mikózben Pergába és Attália
kikótóvárosba jutottak. Innen indultak hajóval újra a sziriai Antiókhiába,
ahonnan kiküldlék óket.
A gyülekezetek alapításáról szóló híradás ezen a missziós mezón Lukács-
nál feltünóen részletes és aprólékos, mint sehol m ásutt a Csel-ben, még

136
olyan fontos gyiilekezetalapitasoknal sem, mint a korintusi es az efezusi.
Csak iidvtortencti oka lehet ennck a reszletes hiradasnak. Ezen a talajon
jdtszodtak le a legdontobb harcok torveny es evangelium kozott. Az ered-
menyeket a Galata es Romai level tartalmazza. Lukács maga kozvelleniil e
misszios tilhoz kapcsolia tudositasal, az un. icruzsalemi apostoli tanacsko-
zasl (15. fcj.).
Hogy miert valt el toluk Janos Mark, nem mond ja el Lukács egyszeru es
vilagos szavakkal. A 15,38-ban ezt irja: „Pal azonban azt tartotta helyesnek,
hogy aki elszakadt toliik Pamfiliatol logva es nem merit veliik a munkaba, azt
ne vigyek magukkal.” Marknak ebbol a rovid jellemzesebol, amelyet Pal ad,
arra kovetkezlcthetunk, hogy nem gyavasagbol vagy elpuhultsagbol, vagy a
misszios szolgalal veszelyei es nagy faradalmai miatt tert vissza Mark, ha-
nem inkabb a pall misszioi munka es latas sajdtossaga volt az, amelyre
meg nem tudolt maradektalanul igent mondani. Ebbe a felfogasba illik bele
az a megjegyz.es is, hogy Jeruzsalembe tert vissza, tehat nem ment ujra Anti-
okhiaba, ahonnan a masik keltovel kiindult. Ugy latszik, keriilte Antiokhiat,
hogy kiterjen az u j iranyzat folotti vita elol. Pal masok gyongesegeinek hor-
dozasaban es eltiireseben nagy tiirelmet es megertest tanusitott; de ha a neki
kijelentett igazsagrol volt szo, akkor sziklaszilardan levonta a kovetkeztetest
(Peterrel szemben is follepelt a Gal 2,4-11 szerint). Markot Pal apostatdnak,
elszakadonak tekintette, olyannak, aki legjobb tudasa ellenere cselekedett,
mert eloszor orommel fogadta a felismert igazsagot, utana azonban nem volt
kesz ra, hogy levonja a sziikseges kovetkezmenyeket. Ezekrol a kovetkezme-
nyekrol volt ugyanis most szo, amikor elorehaladtak a pisidai Antiokhia fele.
A Rom 9-11 -ben Pal tanito modon, feliilmulhatatlan remeklessel lefektet-
te ezeket a kovetkezmenyeket. Helyen valo lehet itt a Romai levelnek, kiilo-
nosen a legfontosabbnak, a 9-11. fejezeteknek rovid attekintese, ez vilagitja
meg azt a nagy titkot (miszteriumot), amely Pal apostol szolgalata nyoman
feltarult. Ebben az egyetlen tanito levelben, amelyet Pal Isten szeretteinek es
az elhivott romai szenteknek irt, szamot ad szolgalata kiilonleges voltarol,
ezt a gyiilekezetnek Izraelhez mint nephez valo viszonya hatarozza meg.
Csak a 9-11. fejezetekbol kiindulva lehet ennek az egesz levelnek az iidvtdr-
teneti jelentoseget helyesen folfogni. Azok a fejezetek is, amelyek evangeli-
zalo tartalmuk miatt alkalmasak arra, hogy egyenien ertekeljiik, tobbe-ke-
vesbe egyetemes jelentosegiiek. Benniik elsosorban nem az egyes ember udv-
re vivo iitjanak kifejezeset talaljuk, hanem az emberiseget, mint egyseget.
Az egesz emberiseg a bun rabszolgaja es a halal martaleka lett, mind poga-
nyok, mind zsidok (1,18-2,24). Ezzel az altalanos emberi nyomorusaggal al-
litja szembe az iidvosseget, ahogyan 6 maga atelte Krisztusban, amit azon­
ban egyetemes jelentosegeben kell megragadni. „Most pedig torveny nelkiil
jelent meg Istennek megigazitasa, amelyrol bizonysagot tettek a torveny es a
profetak, Istennek megigazitasa pedig a Jezus Krisztusban valo hit (hiiseg)
altal mindazoknak, akik hisznek. Mert nines kiilonbseg, mert mindnyajan
vetkeztek es szukolkodnek Isten dicsosege nelkiil, megigazulvan ingyen az 6
kegyelmebol a Jezus Krisztusban valo valtsag altal” (3,21-24). A Krisztus

137
Jézusban való váltságot látja kózéppontban. Ez a kijelentés messze túl-
mcgy a torvény háztartásán, mint ahogy az cmbernek hit által, a torvény cse-
lekedctei nélkiil tórténó megigazulása kezdcttól fogva az igazi hívók megta-
pasztalása volt, így Ábrahámnak is a torvény elótt, amikor még nem volt kó-
rülmetélve, s éppígy Dávidnak is a torvény alatt (4,1-8), és mindannyiunk-
nak, akik a mi atyánk, Ábrahám hitének lábnyomaiban járunk (4,12-14).
Mcgigazulván hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus
által (5,1), aki által van menetelünk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelybcn
állunk, és dicsckedhetünk Isten dicsóségének reménységével (5,2). Hogy
mennyire egyetemes ez az üdvósség, azt Pál az 5. fejezetben mutatja meg. Az
egész ádámi nemzelség a bün és halál uralma alá jutott. A halál Adám ota
minden emberre elhatott, mivel mindannyian vétkeztek (5,12). így Isten ke-
gyelme és kegyelemben való ajándéka is az egy ember Jézus Krisztus által
még inkább kiáradt sokakra (5,15). Mint ahogyan egynek büne által minden
emberre elhatott a kárhozat, úgy egynek megigazító cselekedete által min­
den ember eljuthat az élet megigazulására (5,18). A 6. és 7. fejezetben a min-
denki számára szóló fóltétlen kegyelem tanításával szemben fólhozott két
ellenvetést cáfolja meg és teszi félre Pál: nehogy azért maradjunk meg a bíín-
ben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen (6,1), és nehogy a torvényt bün-
nek tartsuk (7,7). A fóltétlen kegyelem éppen a meghalás útján át vezet bele
a feltámadás életébe (6. fejezet), a torvény maradandó áldása pedig az, hogy
a bünt a maga teljes mélységében felismerhetjük (7. fejezet).
A 8. fejezet aztán az üdvósség dicsóségét, a bün és halál tórvényétól való
igazi szabadulást mutatja be az élet szellemének tórvénye által (8,2) az em­
ber és az egész teremtettség számára. VégüI egy hatalmas diadalénekkel fe-
jezódik be, hogy semmi nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétól, Jézus
Krisztusban, a mi Urunkban. Ez után az egyetemes üdvtórténeti áttekintés
után az 1-8. fejezetben, Pál most a 9-11. fejezetben az egész emberiség szá­
mára szóló üdvósség üdvtórténeti keresztülvitelét szemlélteti. Ez a rész az
egész levél szíve, és Pál apóstol szolgálatának igazolása. Ezért nyitja meg az
új szakaszt ezzel az egészen személyes vallomással, amely megragadó mély­
ségében egyedülálló: „Valóságot mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiis-
meretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent Szellem által, hogy milyen
nagy az én szomorúságom, és szüntelenül fájdalom van szívemben, mert kí-
vánnám (= fogadalmat tett akkor), hogy átok (anathem) legyek én magam,
Krisztustól elszakítva, az én testvéreimért, akik rokonaim hústest szerint,
akik izráeliták” (9,1-4). Bárhogyan próbáljuk is magyarázni ezt a nehéz he-
lyet, akár úgy, mint Pál fogadalmát megtérése elótt, amikor még üldózte
Krisztus Gyülekezetét, vagy úgy, hogy megtérése után tám adhatott ez a kí-
vánsága, annyi bizonyos, hogy ezzel ki akarja fejezni izzó szeretetét népe
iránt. Apostoli szolgálata az ellenkezó látszatot kelthette, mintha mint a po-
gányok apostóla kózómbóssé lett volna a zsidók iránt.
A 9-11. fejezetekben Pál megmutatja a nagy üdvtórténeti vonalat egész
Izráel és minden ember megmentésére. Mert Isten mindenkit engedetlenség-
be zárt egybe (alá rekesztett), hogy mindenkin kónyórüljón (11,32). Mert

138
 ,,nem akarom, hogy tudatlansâgban lcgyetck, testvéreim, erre a titokra néz-
ve - nehogy onmagatokban bolcsek legyelek -, hogy Izrâel egy részét crte
csak a megkeményedés, mig a pogânyok teljcssége bemegy, és igy az egész
Izrâel üdvôzül” (11,25-26). Ennek a titoknak a megértésébol kiindulva az
egész ut vilâgos, amely szükséges Izrâel és az egész emberiség üdvôsségének
keresztülviieléhez. Ebbe beletarlozik Izrâel megkeményitô itélete és a pogâ­
nyok mostani befogadâsa. Mindkettô Isten terve szerinli kivâlasztâs (8,11).
Az egész torléneti fejlôdés ezen az isteni alapon nyugszik. Pâlnak nincsenek
aggodalmai, hogy az igazsâgot korlâtlanul szabadon kimondja, és az Igébôl
vett példâkkal teszi hangsulyossâ ennek a kijelentésnek erkôlcsi céljât: ,,nem
cselekedetekbôl, hanem az Elhivotol” (Rom 9,11). Azonnal szembcfordul a
testies érlelem ellenvetésével: „Vajon ncm igazsâgtalansâg ez Istentôl?”
(9,14) azzal az igével, amit az Ür Môzesnek mondotl: „Kônyôriilôk azon,
akin kônyôriilôk és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek” (9,15), és eb-
bôl arra kôvelkeztet: „Ezért tehâl nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut,
hanem a kônyôrülô Istené” (9,16). Pâl nem merte volna torléneti szemlélte-
tésének kiindulôpont jâvâ tenni Isten egyedüli hatalmât ilyen korlâtlan mô-
don, ha nem âllott volna mâr eleve minden ember megmentésének célja a
szeme elôtt. Biztos tekintettel néz a rendilhetetlenül szilârdan âllô lidvkitel-
jesedésre, igy tud csak Izrâel megkeményedésének itéletérôl is akként be-
szélni, ahogyan teszi. Ha azonban az ember ezt az itéletet kioldja a nagy iidv-
vonalbol, akkor egyâltalân nem értenénk meg Pâl apostol missziôs môdsze-
rét. Mert ha Izrâel hitetlensége és elesése visszavonhatatlanul végzetszerü,
akkor felfoghatatlan, miért hirdeti Pâl mégis mindig u jra elôszôr a zsidôk-
nak az evangéliumot. Sot, a Rom 9 - magâban szemlélve - egészen végletes
kôvetkeztetésekre vinne, elhordozhatatlan predestinâciô-tanhoz, ha nem a
Rom 11-gyel egyiitt prôbâlnânk megérteni. Mig a 8. fejezet Isten fôltétlen
eleve elrendelésérôl beszél, addig a i l . fejezet az üdvôsség vâltozhatatlan,
mozdithatatlan céljârôl, minden ember megmentésérôl szôl, a 10. fejezet pe-
dig hangsûlyozza az ember teljes felelôsségét. Pâl egyâltalân nem prôbâlja
meg ezt a talânyt, ezt a szentparadoxont (lâtszôlagos ellentmondâst) megol-
dani. Nem talâl ki valamilyen filozôfiai tételt, hanem üdvtôrténeti lâtâssal és
felfoghatô môdon âllitja a hit szeme elé. A paradoxont sohasem oldja meg
az, hogy megprôbâljuk csak egyik oldalât bemutatni a titokzatos kettôs egy-
ségnek. Példâul csak Isten fôltétlen voltât és egyedüli hatalmât, vagy pedig
csupân az emberi szabadsâgot és felelôsséget. Csak élményszerüen tud a hit
behatolni ebbe a titokba, és ezâltal eljutni Isten kikutathatatlan itéletûtjai-
nak és kinyomozhatatlan kormânyzô ûtjainak valôsâgos imâdâsâra. A para-
doxonban levô ellentmondâsra nines elfogadhatô megoldâs, de van csodâla-
tos kiegyenlitôdés üdvtôrténetileg. Pâl ezt bizonyitja kivâlôan. Minden em­
beri okozatnak, amely a gonoszt teremti, elôfeltételként van egy isteni oko-
zata, amely a jôt munkâlja. A fâraô tôrténetén mutâtja ezt be Pâl (9,17). A
harag edényei ugyanakkor az irgalom edényei is, amelyeket Isten elôre elké-
szitett a dicsôségre (9,22 kk.). Îgy lâttâk ezt mâr a prôfétâk is, amikor pl. Ho-
seâs ezt mondja: „Es ugy lesz, hogy azon a helyen, ahol az mondatott nekik:

139
Ti nem vagytok az én népem, ugyanott az éló isten fiainak fogják öket nevez-
ni.” Még világosabbá lesz az Ézsaiás elhívásában, aki kifejezetten azt a meg-
bízatást kapta és azt hitben keresztül is vitte, hogy népét igehirdetése áital
éretté tegye a megkeményedés itéletére (Ézs 6,9 kk.). Tudja, hogy ez Jahvé-
nak nem utolsó szava népe felöl, hanem hogy pozitív üdvmegtapasztalâsra
kell jutniok, a halál útján ât az életre. Miriden emberi lehetóség romjain je-
lenti ki isten az Ö fôltétlen kegyelme lehetóségét. Ezt ismerte fol Ézsaiás, és
ezért beszélhet Izràel megmentésérol, mint nyomorúságos maradékról (Róm
9,27). isten ítéletei korlátozottak. Ézsaiás is így lehetett a látszólag teljesen
negatív feladat mellett teljesen pozitív beállítottságú. ítélethirdetése mégis
üdvüzenet volt. így volt ez Pál missziós szolgálatával is a zsidókkal kapcso-
latban. Míg palesztinai talajon Péter vezetésével a gyülekezet szellemi bi-
zonyságtétele által a zsidó nép már részben megkeményedett otthon, hazájá-
ban, addig Pál különös megbízatása az volt, hogy a messze szétszórtságban
élo zsidókhoz vigye a béke ôrômüzenetét, és hogy ott is megérlelje a megke­
ményedés ítéletét (vö. Csel 2,39; 22,29-21). Szolgálatának itt és ott a szét­
szórtságban azt kellett eredményeznie, hogy az egész nép megérjen az ítélet-
rc. Az, hogy ó tudott saját igehirdetésének végzetes hatásáról a zsinagógák-
ban, bizonyára szakadatlan fájdalmat és nagy szomorúságot jelentett neki,
éppen mert oly forrón szerette tulajdon népét. A zsidó Elimással való apos-
toli bánásmódja tipikus elójátéka volt ermek a megdöbbentö drámának. így a
szétszórtságban 61o zsidókeresztyéneknek is feladatukká lett, hogy bekap-
csolódjanak bizonyságtételük révén ebbe a drámába, mint együtt munkálko-
dók és együtt szenvedök (vö. ITesz 2,14-17). De hogyan törödik bele Pál Iz-
ráel megkeményedésének üdvtorténeti tényébe? Erre ad feleletet a Róm 11.
Ahogyan Ézsaiás tudta, hogy a megkeményedett törneg közepette még min-
dig volt egy kis számú, valóban hívó ember (Ézs 8,16), így Pál számára is eros
vigasztalást jelentett, hogy Izráelból egy bizonyos számú ember, a maradék a
kegyelmi kiválasztás szerint, el fogja fogadni az evangéliumot (11,1-6; lKor
9,22). De még a nép nagy tomegére nézve is, amelynek most a megkeménye­
dés ítélete az osztályrésze, reménysége van, a nagyobb reménysége. A kezdet
biztosítja az isteni elhívás és ígéret töretlen érvényességét, mert megbánha-
tatlanok isten ajándékai és az Ö elhívása (11,29). Maga Pál is a fôltétel nél-
küli kegyelem példája (11,1 kk.), amely ncm vetheti eí örökre a népét. Ezért
kénytelen ó - mint a pogányok misszionáriusa is - mükôdése közben mindig
elöször a zsidókhoz fordulni (1,16; 2,9; 3,9; 9,24; 10,12; lKor 1,22; 10,32;
12,13; Gal 3,28). Még Izráel elestének is áldásul kell szolgálnia a világ szá­
mára. Az ó elesésük által jutott el az üdvôsség a pogányokhoz. Sót, ha elesé-
sük a világ gazdagsága, mennyivel inkább majd a teljességük, azaz ha a mes-
siási dicsóség birodalmában elérik az üdvôsség és áldás állapotát (11,11 kk.).
Ha elvettetésük a világrend (kozmosz) megbékítése, mi lesz akkor újrafelvé-
telük más, mint élet a halálból? (11,15). így vagy úgy, áldás vagy átok által,
Izráel megmarad az a szerv, amelyen át az üdvtórténet továbbhalad. Ezért
tud Pál is egészen pozitív módon viszonyulni Izráellel kapcsolatos feladatá-
hoz. Tudja, hogy szolgálatának mindenesetre valóságos értéke van. Izráelt a

140
 nemzetek megmentese szent feltekenysegre ingcrli es mcgmenti (10,19;
11,14). Pal egyenesen megtiszteltetesnek tartja, hogy ebben az iidvtorteneti-
leg olyan jelenlos fejlodesben resze lehet./l poganyok megterese nem oncel,
hanem eszkdz a cel eleresere, hogy Izrael mint nep elnyerje az iidvosseget.
Igy, ha most a Romai level segitsegevel melyebb bepillantast kaptunk arra
nezve, hogy milyen modon fogta fe l Pal sajat apostoli szolgalatat, a zsi-
dokkal es a poganyokkal szembeni misszios elkotelezettseget, akkor mar
jobban megerthetjuk, amit Lukdcs elmond nekiink az 6 munkajarol.
A zsido szokas egyengette a kct misszionarius utjat, es ajtot nyitott nekik
az uj misszios teriiletre. Ugyanis az volt a szokas, hogy a zsinagogai istentisz-
teleten nemcsak koszontottek az idegen hittestvereket, hanem a felolvasott
Igehez kapcsolodoan szolasra kertek oket. Minden szombatra meghatarozott
igereszek voltak felolvasasra eloirva, megpedig minden alkalomra ketto, ti.
egy Mozes ot konyvebol, es egy hozza ¡116 resz a profetakbol (haftora). Az
unncpelyes zsinagogai istentiszteletet az eloljarosag vezette, ennek a zsina-
goga vezeloi es a venek voltak tagjai, akik felvaltva toltottck be a felolvaso es
into szerepet. Mivel zsinagogai predikatori tisztseg nem letezett, a zsinago­
gai gyiilekezet minden ferfi tagja szabadon szolhatott, termeszctesen kiilo-
nosen a rabbik - ha voltak ott ilyenek -, akik akademiailag kepzett irastudok
voltak. Tanitoi hivatasuk mellett valamilyen gyakorlati foglalkozast is iiztek,
amivel letfenntartasukrol gondoskodtak. Mindeniitt nagy tekintellyel ren-
delkeztek. Palt es Barnabast is ilyennek ismertek fel, es orommel, szivesen
fogadtak oket, s kertek, hogy szolaljanak fel. Nagy iigyessegre es jo bibliais-
meretre volt sziikseg ahhoz, hogy ne csak az Igehez kapcsolodva nehany alta-
lanos epito szot mondjanak, hanem ezt az alkalmat megragadjak a kiilonle-
ges iidvuzenet hirdetesere, amely rajuk volt bizva. Nem hiaba tanult Pal sok
even at buzgon Gamaliel iskolajaban. De megterese ota egeszen uj megisme-
res vilagossagaban jart, es Isten Igejenek kutatasa naprol napra dragabba
lctt a szamara es legkedvesebb foglalkozasava. igy most teljes aldassal szol-
galhatott az. Igevel.
Itt van Pal apostol elso beszede reszletesen foljegyezve. Lukács Pal ha-
rom misszios beszederol tudosit: az elsot a zsidok zsinagogajaban, a masodi-
kat az areopaguson Athenben a poganyok elott, a harmadikal az efezusi gyu-
lekezet veneinek tartotta. Ezekben harom mintapeldajat talaljuk apostoli te-
vekenysege harom reszenek a zsidok, a poganyok kozt es a Gyiilckezetben.
Itt Antiokhiaban bizonyara azert jegyzi fel reszletesen Pal beszedet, mert
nagy volt a jelentosege az iidvtorteneti elorehaladas szempontjabol.
Istvan bcszedevcl (7. fej.) osszehasonlitva Pal beszede sokkal egyszenibb
es kevesbe lendiiletes. Nem eri el a szonoki muveszet olyan magaslatat, mint
Istvane. Ez utobbinak nem kellett eloirt szoveghez tartania magat, hanem a
dicsoseg Istenenek az Irasbol meritett ismerete egesz teljesseget belevihette
a sajat maga altal valasztott keretbe, amiben pedig mester volt. Pal mindene-
setre ertett hozza, hogy osszehasonlithatatlanul nehezebb feladatat is l>etolt-
se, mert neki ragaszkodnia kellett a ket felolvasott igeszakaszhoz. Nem tud-
juk, milyen igehelyek voltak ezek. Bengel foltetelezi, hogy az 5Moz 1 es Ezs

141
 1 lehetett, nehany ritka kifejezes alapjan, ainelyeket Pal hasznal, es arnelyek
megtatalhatok mindket szakaszban (pi. felmagasztalni, apolgatva hordozni,
droksegcl kiosztani). Ez a ket fcjezet ugyanahhoz a szombati leckehcz tarto-
zott.
A beszed felepitesencl feltunik bizonyos beosztasi elv. Haromszor emlit
hangsulyozottan egy-cgy szamot: 40 ev (18), 450 ev (20), 40 ev (21). Mar eza
koriilmeny bizonyos fokozasra mutat, ugyanigy azok a gyakori kifejezesek,
amelyck cgymasutant jelolnek, ezutan (20), addig (20), ekkor (21). Udvtorte-
neti magyarazatat az atyak kivalasztasaval kezdi es David kiralysagaval veg-
zi (17-22), hogy azlan hozza kapcsolodva atterhessen a beleljesedesre: Je-
zusra (23 kk.), es vegiil szemelyesen fordul oda az osszegyiilekezettekhez egy
egeszen komoly intessel. A bcszednek tehat szigoruan logikus beosztasa van,
harom fo reszben. Krisztuskozpontu, azaz Pal Kriszlust hirdeti. Az 1. fd -
resznck, amely az. iidvtortenetet mutatja be, tiz alresze van: 1. Atyak kiva-
lasztasa. 2. A nep folemelese. 3. Kivezetes Egyiptombol. 4. Pusztai vandor-
las. 5. Kananeusok kiirtasa. 6. Az orokseg kiosztasa. 7. Birak ideje. 8. Samu­
el. 9. Saul. 10. David. Fontos ugyelnunk a beszed kiindulopontjara. Istvan a
dicsoseg Istenetol indul ki es az O kijelentesetol; Pal ennek a nepnek az Iste-
tietol indul ki ¿s az Ovezetesetol. Izrael iidvlortenetenek mesteri szemlelte-
tesc ez isteni vezetes alatt. Ez megint het fokozatra oszthato: kivalasztas,
folemeles, megvaltas, gondoskodas, orokseg kiosztasa, profetasag, kiralysag.
Pal Isten cselekvesct mutatja be, megpedig kegyelmi kivalasztasa szerint. Is-
tent mint az. egyediil cselekvot irja le. Ezert van a 2. foreszben is arrol szo:
Isten odaadta Izraelnek igerete szerint megmentoiil Jezust. Annak a mod-
nak, amcllyel Pal, mint Istvan is, vilagosan vegigvezeti a lortenelem szimbo-
likus beosztasat, az udvtortcnet fokozatait, pcldas pontossaggal, lenyiigozo
hatassal kellett lennie az irastudo hallgatokra. Ezzel a okfejtessel nem tud-
tak vitaba sz.allni. Az Ige bizonysagtetele volt szamukra mertekado, es a lo­
gikus eloadasmod altal meggyozo erejii. Az iras bizonysagtetelenek ezt az
eloterbe helyezeset megtalaljuk Istvannal, Peternel es Palnal is. Egyenesen
feltuno, hogy milycn keveset beszelnek onmagukrol. „Lesztek nekem lanu-
im” tehat nem ugy ertendo, hogy folyton a sajat elmenyeikrol beszeljenck. -
Pal beszede korantsem olyan eles, mint Istvane, aki a torteneti szemleltetes
soran allandoan kiemeli a Szent Szellem elleni tiltakozas vonalat. Pal ege­
szen erintetleniil hagyja ezt a vonalat, ezert nem beszel - mint Istvan - Sala-
monrol es a profetakrol. 6 esupdn Isten udvozito cselekveserol szol a kiva-
lasztas szerinti kegyelem alapjan. Az eles, lelkiismeretet ebreszto szeme-
lyes figyelmeztetest esak egeszen a vegen hozza, a 3. foreszben. Az Ige hir-
detesenek ez a szelidebb, baratsagosabb formaja, amelybol azonban egyalta-
lan nem hianyzik a hatarozottsag, megfelel Pal lagyabb lenyenek. Az isteni
kivalasztas szemszogebol megmutatja a nep tortenetenek pozitiv vonalat
Davidnak, aki Isten szive szerint valo ember volt, es minden akaratat meg-
cselekedte. Egyaltalan nem beszel Izrael elbukasanak torteneterol, hanem
Davidrol meresz ugrassal Krisztusra, a megmentore utal. Ez a krisztuskoz-

142
pontú írásmagyarázás sohasem hiányzó ismertetöjele az apostoli igehirde-
tésnek.
Foltételezheto, hogy Lukács híradásában, amelyct Pál beszédérol ad, csak
rövid osszefoglalást kapunk, és maga a beszéd sokkal részletesebb és hosz-
szabb lehetett.

15. A düntcs síilypouíja (13,42-52)

A pisidiai Antiókhia zsinagógájában tartott hatalmas beszédét Pál prófé-
tai fcnyegetésscl zárta le, szabadon idézte a Hab 1,5-öt. Különös benyomást
keltett, hogy Pál ezzel a bcfejezéssel tette föl a koronát beszédénck üdvtorté-
ncti szemléltetósére. Megrázóan hathatott a lelkiismeretükre, és a hallgatók
tudatára ébredhettek személyes felelosségük egész súlyának. Az, hogy a zsi-
dók (nem a „pogányok” ahogyan a Károli-fordításban olvassuk) további ta-
nítást kértek tole (42), örvcndetes bízonyítéka volt az apostoli bizonyságtétel
mély hatásának. Hogy ezt a kérést az eloljárók, vagy a zsinagógai gyülekezet
adta-e elö, nem tudjuk. Az összegyültek szétszéledése után Pált és Barnabást
sok zsidó és prozelita követte. A tanítást a két misszionárius lakásán folytat-
ták. Nem hideg oktatás volt ez csupán, hancm a legszemélyesebb érdeklodés-
sel és szívbeli szeretettel teljes biztatás arra, hogy maradjanak meg Isten ke-
gyelmében. Ez az intés bizonyítja, hogy az Ige által megragadottak egészen
helyesen értették meg, hogy Pál beszéde Isten kegyelmérol szóló bizonyság­
tétel volt (43). Világosan kihámozták a magvát. Az „Isten kegyelme” kifeje-
zés ebben a tiszta értelemben elöször itt fordul elö a Csel-ben (vö. 14,3;
15,11; 20,32). Ez egy új kegyelmi vonal megnyilvánulása volt az üdvtorté-
netben. Már az Ige készséges és értelmes hallgatását is a kegyelcm munkálta.
Az a veszély forgott fenn, hogy mások kritikus meggondolásai és rábeszélése
folytán ezt a kegyelmi látást újból elveszítik. A kegyelemben való megmara-
dás tehát személyes felclosség dolga. Pál és Barnabás egész héten át buzgón
tanítottak és intettek, és egyenkénti lelkigondozást végeztek.
A következö szombaton hatalmas tömeg gyült össze. Pál elsö beszédének
hatására és a hüséges aprómunka végzése nyomán a város egész figyclme rá-
irányult arra a nagy eseményre, hogy ezek az idegen tanítók hallatlanul új
üzcnetet hirdcttek. Ami a tömeget megragadhatta, az bizonyára a kegyelem
fogalmának fólfogásában rejlett. Lehet ezt a fogalmat nagyon felszínesen
is fölfogni, mint egy terhesnek és elhordozhatatlannak érzett vallásos vagy
erkölcsi nyomás alóli felszabadító érzést. A zsinagóga befolyása sok helyen
nagyon erös volt a tiszta istentisztelet és a magas erkölcsi tanítás miatt. De
ugyanakkor a zsidók torvényeskedoen szigorú magatartását is terhesnek és
korlátozónak találhatták. És most idejöttek ezek a nagy tudású férfiak, Pál
és Barnabás, akik örvendetes üzenetet hirdettek, amelyben semmi nem volt a
zsinagóga szigorú kényszeréból. Ennek egyenesen felszabadítóan kellett hat-
nia a kedélyekre. A következö szombatra hirdetett eloadásra a tömeg odató-
dulása tehát értheto volt. Minden reform megmozdulás kíséretében jelent-

143
 kezik egy ilyen szabadságmámor. Emögött nem mindig csupán az Isten kc-
gyelme utáni igazi vágy húzódik meg. A kegyelemhez val ó helyes viszonyu-
lással válság és dontés já rt együtt. - Majdriem az egósz város összefutott. A
zsidók maguk is bizonyára betoltotték a zsinagógát, úgyhogy kint az utcán
tolongott a nagy néptomeg. Pái kénytelen volt elóadásában íokónt a pogány
sokaság felé fordulni, amely vágyódott Isten Igéjét meghallani, és valóban
figyelmes és vágyakozó volt. Isten Igéje alatt általában az üdvosség útjának
biblikus tanítását értjük. Hogy Pál a zsidóknak bünbocsánatról beszélt, tehát
ezeket is a bünösök kozé sorolta, ez hallatlanul új volt a pogányok számára.
Hogy ezek a torvényre oly büszke zsidók is ugyanúgy bünösök voltak, mint
ök, ez megnyitotta a íulüket. Hogy minden hívó valóban megigazulhat a Pál
által hirdetett Jézusban, tehát nem azon az úton, ahogyan az önigaz zsidók
mondták, akik magukat kevélyen a pogányok folé emelték, és ezzel a pogá-
nyokat eltaszílották: ez örömüzenet volt! Aki ilyet elóítélet nélkül elöször
hall, azt hatalmasan megragadja. A zsidókra azonban éppen ellcnkezóleg ha-
tott.
„Mikor pedig látták a zsidók a sokaságot, megtellek irigységgel, és károm-
kodva ellene moridtak annak, amit Pál mondott” (45). Egész héten volt ide-
jiik rá, hogy Pál hallatlanul új tanítása felöl világosságra jussanak. Súlyos
meggondolásaik támadtak, és íolébredt bennük az ellenkezés szelleme. A
foltétlen kegyelemröl szóló hír eilen fordult egész, torvényre büszke, farize-
usi gondolkozásuk. Sejlették, hogy mi forog itt kockán, nem kevesebb, mint a
vallásuk. Ugyanaz az elutasítás ismétlódótt meg, ami már számtalanszor
megtortént a prófétákkal szemben. Amikor most látták a pogány néptome-
get, hogyan tolong az új tanítás meghallására, elvégzett dolog volt bennük,
hogy Pál tanítása a legszentebb zsidó kincset árulja el. MegieWek féltékeny-
séggel. Ebböl a negativ beállítottságból kiindulva könnyü volt ellenvetést ta-
lálni Pál tanításával szemben. Úgy hitték, hogy teljes joggal teszik ezt; mint
„az igazság” képviselóinek, tiltakozniuk kell az újítással szemben. Ellent-
mondtak, azaz félbeszakították Pál beszédét ellenvetéseikkel, abban a meg-
gyózódésben, hogy így kell eljárniuk az igazság érdekében. Hogy káromlá-
sokra ragadtatták magukat, ez szenvedélyes izgatottságuk magas fokát bizo-
nyítja.^4 féltékenység ispozittv eredmény. Pál a Róm 11,14-ben ezt mondja:
„Mert ezzel talán féllékennyé tehetem véreimet, és így megmentek közülük
némelyeket.” Ez torténik Pálnak, mint a népek apostolának szolgálata által
(Róm 11,13). E féltékenységgel kettós célt ér el: egyesek megmentését, és a
nagy tömeg megkeményedését. Üdvtorténeti szempontból mindkettónek po~
zitív értéke van, mivel az üdvtorténetnek ebben az irányban kell fejlódnie,
Isten foltétlen kegyelme maradéktalan kijelentéséig.
Ekkor Pál és Barnabás bátran beszéltek (46). A bátorság alapja az volt,
hogy világosan felismerték Isten tervét, különben konnyelmüség vagy értel-
metlenség iett volna így szólni. Ez a bátor, felszabadult beszéd ellentéte volt
a zsidók szenvedélyes buzgólkodásának. A két misszionárius most - nem a
sértódóttség vagy csalódottság érzésével - elfordult a zsidóktól, mert a zsi­
dók magatartásában világos intést látták Isten részéról arra, hogy most elér-

144
 kezett a fordulat ideje a megalkuvás nélküli pogánymisszióra. „Elöször
nektek kellett hirdetnünk Isten Igéjét.” Ez az üdvtörteneti „keil” továbbra is
órvényben marad, ahogyan ezt Pal késóbbi magatartásából missziós munká-
ja során mindenütt láthatjuk, és leveleiben olvashatjuk. Csak miután a zsi-
dók az evangéliumot elutasították, nyílik tágra az ajtó a pogány világ felé.
Nem a külsó siker - ahogyan a látszat azt mutatná - volt annak a dôntésnek
belsó indítóoka, hogy a pogányokhoz menjenek, hanem az isteni vezetés fel-
ismerése az üdvtôrténeti fordulatban. A zsidók magatartása döntö volt a fe-
nyegetó ítélet kitorésére nézve (vö. 41.v.). „Mivel azonban ti megvetitek azt,
és nem tartjátok magatokat méltóknak az örök életre, íme, a pogányokhoz
fordukink” (46). Ez az ítélet nem keseríí irónia, hanem megrendítóen ko-
moly. Ebben a komolyságban van elrejtve Izráel majdani megmentésének re-
ménysége, akkor tényleg méltatlannak fogják magukat felismerni - másrészt
a pogányok mostani megmentése; mert a zsidók elvettetése a világrend (koz-
mosz) megbékélése (Róm 11,15), elestük a világ gazdagsága, veszteségük a
pogányok gazdagsága (Róm 11,12). Ebben a fontos dóntésben is a tisztán
felism ert Ige vezeti az evangélium követeit. A vezetésben mindig világos
bibliai vonalon keil haladni, különben a vezetésrôl val ó beszéd helytelen-
ség és kônnyelmüség. Az Úr az Ö Igéje által jelenti ki magát.
Mert így parancsolta nekünk az Úr: pogányok világosságává teszlek, hogy
légy üdvôsséggé a íold végsó határáig” (47).
Itt megint mintapéldát kapunk arra, hogyan értették és alkalmazták gya-
korlatilag az Igét az apostolok. Istennek ebból a szavából - melyet Jahve szol-
gájához intéz (vö. Ézs 49,6), amely mind Izráel népe (Ézs 49,3), mind pedig -
az írás teljes értelmezése szerint - a néppel kôzôsséget vállalo egységben a
Messiás -, következtetik ki, mit keil cselekedniök. Pálék egynek tudják ma­
gukat Jahve szolgájával, képviselik az igazi Izráelt, és ezért Izráel misszióját
is a pogányok felé. A próféciát helyesen értették, nem úgy, ahogyan a zsidók,
akik Jahve szolgájának csupán magukat tartották, és semmit sem találtak
benne a Messiásra vonatkozóan, még úgy sem, mint a keresztyének általá-
ban, akik gondolkozás nélkül minden helyet messiásinak fognak íol anélkül,
hogy megértenék az üdvtôrténeti ôsszefüggést Izráel, mint Jahve szolgája és
a Messiás között, aki egyedül képes Jahve szolgájának küldetését betölteni.
Pálék joggal olvasták ki ebból az íráshelyból a maguk számára a pogány-
misszió parancsát. Csak úgy tölthetö be a Messiás missziója, ha ók, mint
megbízottai kiviszik az O világosságát a pogány világba, azért hogy Ö üdvôs­
séggé legyen a föld végsó határáig.
„Amikor azonban a pogányok ezt hallották, örvendeztek és magasztalták
az Úr Igéjét, és mindnyájan hittek, akik az örök életre választattak” (48).
Most vége volt az igézetnek, amely eddig annyira megterhelte a pogányokat.
Zsidóknak és pogányoknak éppen a pogányok helyzete folytán tárult fel az
evangélium értelme igazán. A zsidóknak azonban ez a felismerés botránko-
zássá lett.A pogányoknak pedig nagy örömme; mert kizárólag ók nyertek ál­
tala. A pogányok (nemzetek) kifejezést Pál - mint oly gyakran - szándékosan
együttesen (kollektive) használja, bár itt még csak egyesek jutottak hitre a

145
 pogányok közül, de ezek a kevesek az egész pogány világot képviselték, inert
mint zsengék az ôsszesség megmentését biztosítják. Magasztalták az Úr
Igéjét, azállal, hogy hálásan elismerték. Az Úr Igóje Isten Igéje, amennyiben
parancsot fcjez ki, vagy rendelkezést, ami által nyilvánvalóvá lcsz az Úr
uralma. Es mindnyájan hittek, akik örök életre választattak. Ha Pál Izráel
tôrténetében már világosan végigvezette az isteni kiválasztás vonalát, úgy itt
is mindent a kegyelmi kiválasztásra épít. Ezzel ncm tagadja az emberi sza-
badságot, hanem egyszerííen nyitva hagyja a paradoxont. Az eleve elrendelés
mindig valamilyen üdvtorténeti célra irányuló elhívásra vonatkozik. Ezzel
tehát nem morid ja azt, hogy csak a kiválasztottak menekülnek meg, a többi-
ek pedig mindörökre elvesznek, hanem hogy ezek néhányan el voltak ren-
delve az örök életre (vö. 2,41). Mivel Pálnak nem az volt a feladata, hogy
dogmatikát ír jon, ezcrt azokon a helyeken, ahol az üdvosség okáról beszél,
mindig csak azt az oldalt emeli ki, amelyet az ôsszefüggés szerint kell hang-
súlyoznia. Vagy az isteni eleve elrendelést és egyedüli hatalmat, vagy az em­
ber akarati szabadságát és erkölcsi felelósségét. Itt a 13. fejezetben az elsó
szempont uralkodik, az isteni kegyclem cselekvését hangsúlyozza a kiválasz­
tás alapján, nemcsak a zsidóknál, hanem a pogányoknál is. Az eleve elrende-
lésben a hívóknek megvan a bizonyosságuk, hogy azok, akiknek szükségük
van egymásra, gyülekezetet alkotnak és így szilárd tartást nyernek a nagy,
körülöttük hullámzó tömegben. így tôrténik a gyülekezet kialakulása isteni
rendelkezés szerint. Még nem maguk a népek azok, amelyek erre eljutnak,
hanem elöször csak a népek közül kiválasztottak, a kevesek a nagy tömegböl.
Ez a rend a Gyülekezet háztartása számára irányadó. Ezért a gyülekezet ke-
letkezésekor a pisidiai Antiókhiában - ahoi elöször végeztek pogánymissziót
-, hirdették ki ezt az isteni alapelvet. Ez a kifejezés „örök életre (aióni életre)
választva” csak ezen a helyen fordul eló, mégpedig a gyülekezet alapításával
kapcsolatban, a zsidó és pogány keresztyének egységének a talaján. Az aioni
élet rendjét a Gyülekezet elhívása Krisztus királyságának szolgálatára hatá-
rozza meg. Az aioni élet azonos az eljövendö dicsóséges messiási birodalom-
mal. Abban a Gyülekezetnek kiilön rendeltetése és szolgálati helye van. Erre
nevel itt az Úr Igéje. Eppen az Úr eme Igéje volt az, amely elterjedt az egész
vidéken szájról szájra, helyröl helyre (49), annak az Úrnak és parancsolónak
a szava, aki Antiókhiában hatalmasnak bizonyult a zsidók szük szívüsége és
visszataszító onigazsága felett.
Az egész kôrnyék bizonyára befogadóképes és érett volt ennek a felszaba-
dító örömüzenetnek a számára.
A kitörö üldôzés bizonyítéka volt az evangéliumi mozgalom valódiságá-
nak, és proba a fiatal gyülekezet számára. Üldôzés által még sohasem lehe-
tett elnyomni az evangéliumot. Ez a rosszindulatú ellenmozgalom nem az is-
tentelen pogányoktól induit ki, hanem a Krisztust gyülölö zsidóktól. A gyü-
lölet alapja a kegyes „En”, a maguk csinálta vallásosságuk veszélyeztetettsé-
ge volt. De éppen ezáltal lett nyilvánvalóvá, mennyire visszás a beállítottsá-
guk, és a pogányok szeme éppen ezáltal nyílt meg az evangéliumra. Az üldô­
zés a legjobb propaganda. Feltünó, hogy a zsidók üldôzési terveiknél minde-

Í4 6
 nekelött az elökelö prozel/ta nöket használták fcl. Ezek az asszonyok valószí-
nüleg római városi hivatalnokok feleségci voltak, a város vezetoié, akiknek
»ein kellett tekíntettel lenniük - mint férjüknek - a római császárkultuszra.
Ez a férfiakat visszatartotta attól, hogy olyan kultuszhoz csatlakozzanak,
mely a császárkultuszt határozottan elutasítja. Szívükben bizonyára tôbbé-
kevésbé meg voltak gyózódve a császárkultsz visszásságáról, és így megen-
gedték asszonyaiknak, hogy a zsidó istentisztelethez csatlakozzanak. Az
egész pogányság közvetve erösen a zsidóság befolyása alatt állt, úgyhogy
megmagyarázható, ha egyrészt a pogányok seregestól befogadják a szabadí-
tó örömhirt, másrészt ha a vakbuzgó asszonyok szívesen támogatták az el-
lenakciót, felhasználva férjük, a városi tisztviselók befolyását. Ez a megjelö-
lés: „elökelö asszonyok” ironikusan hangzik. Gondolkozásmódjuk és áskáló-
dó magatartásuk legkevésbé sem volt elökelö. De mindig így volt és még ma
is így van: a Krisztus és a keresztyének elleni harcban elfclejt az ember min­
dern, ami elökelö. Hogy miben állt az üldozés, arröl Lukács nem tudósít kö-
zelebbröl. Minthogy rendöri eröszakot alkalmaztak, azt feltételezhetjük,
nem ment kíméletesen az egész. Amikor Pál a 2Kor 11,25-ben ôsszefoglalô-
an elmondja, hogy római tisztviselók háromszor megvesszôzték és gyakran
volt börtönben, lehet, hogy ebböl valami Antiókhiára is esik. A vége az volt,
hogy a két misszionáriust kiüzték a városból, amiben valószínüleg a csôcsc-
lék is résztvett. Ilyen alkalmakkor a római felsôbbség szívesen bchunyta
mindkét szemét. „Határukból”, azaz bizonyára a tágabb városi körzetböl,
ameddig joghatóságuk kiterjedt.
Az Úr parancsa szerint (Mt 10,14) lerázták a pon lábukról a város fe -
leu. Ez jelképes cselekedet volt, nem a megvetés jele, hanem hogy tudtul ad-
ják: nines rajtuk tóbbé tartozás terhe és felelosség. Nem akartak semmit el-
vinni magukkal ebböl a városból, még a port sem a sarujukon. A por, amiköz-
tük járva lábukon volt, szinte az üldözök fejére hullik vádként. Ezzel a sokat-
mondó mozdulattal hagyták el Antiókhiát, és Ikóniumba, a népes városba ju-
tottak, kb. 4-5 napi járófoldre kelet felé. (Egy napi járófóld kb. 7-8 órai út,
kb. 30 km.)
,A tanítványok pedig megteltek örömmel és Szent Szellemmel” (52). A hí-
vöket is „tanítványoknak” mondja, mert még volt tanulnivalójuk. Valóban
nagyszerüen megtanulták leckéjüket az Úr iskolájában. Miután Pál és Bar-
nabás elvált lolük, nem vesztették el tartásukat és nem szünt meg az evangé-
liumi mozgalom, mint az ellenség remélte, hanem ellenkezöleg, hitük meg-
erösödött. A gyülekezet olyan volt, mint egy eröd a pogány és zsidó környe-
zet áradatában. Megtartójuk a mennyei Krisztus volt, a Gyülekezet megdi-
csóült Feje. Megteltek örömmel és Szent Szellemmel. Az öröm áll elsö he-
lyen. Ez az igaz erö közvetitöje (vö. Neh 8,10.12.17). Az evangéliumi öröm-
hir igazi örömet visz a szívbe és a házba. Ahoi ez az öröm uralkodik, ott a ta-
laj elö van készítve a Szent Szellem munkájának. - Nem tudjuk meg, milyen
volt a gyülekezet külsö szervezete, amely által a munka megerösödött és a hi-
vök tartást kaphattak. Szilárd álláspontjuk a valódi szellemi él et, amit hâ-
rom szóval lehet röviden körülirni: tanítványok, öröm, Szent Szellem. Hogy

147
Antiokhiában is keletkez.ett gyiilekezet, a/ más megbí/ható tórténeti forra-
sokból kitiínik, amelvek szerint a pisidiai Antiókhia egycnesen a keresztven
befolyás kózeppont jává lolt es nem kevesebb, mini 25 gyiilekezet Ictcsüll ke-
sóbb Pisidiában, amelyeket innen iranvílottak. Csak a misszionáriusok ma-
sodik látogatásakor (14,21.23) keriilt sor a/ elsó gyiileke/eti rendre, vének
meghívása által.

16. A S/ent Szellem vezeleséiiek inagftsiskolaja (14,1-7)

Ez a Ionios szakasz feltíínó kifejezésscl kez.dódik: „Ikóniumban lorienl,
hogy egyiill mentek be...” Hasonló kifejezésscl találkozunk az. 1,15-ben és a
2,1-ben: ,,epi to auto” (ugyanazon). Ott azt találtuk, hogy az. azonos szellemi
vezelóst akarja vele megjelolni. Itt is ioltétclczhclünk hasonló értelinezésl,
ti. az. elórehaladó munkában bizonyos világos irányzatol, szent munkamód-
szert, amelyet a Szent Szellem iskolájaban lanultak, és ami aztán szent szo-
kásukká lett (17,2). Ez a módszer abban állt, hogy missziós niunkájukban
mindig elószor a zsinagógához fordultak. Ez. a módszer egy kiformálódási fo-
lyamat eredménye („tortént”). Éppen ezt a kiformálódást hangsúlyozz.a Lu
káes annyisz.or nyomatékosan a híradásában. Hogy elószor a zsidóknak kel-
lctt hirdelni Islen Igéjét (13,46), annak megvolt az iidvtórténeti alapja. Az
apostolok tevékenvségnek torvénye az i stem üdvtcrv hatúrozott felismerese
volt. Cselekvésükben Isten megismert terve szerinti iidvtórténeti fcjlódés
számukra a Szellem vezetésének magasiskolája volt. Az ikóniumi mcgtapasz-
talások nem csupán ismétlódései voltak az antiókhiaiaknak, hanem bizonyos
szcmpontból még fokozódás is egyes vonásokban: élescn léptek eló az egy-
mástól elváló vonalak, úgyhogy a gyiilekezet kihívott volta egyre világosab-
ban láthatóvá váli. Ikóniumban is nagyszámú sokasághívóvé létele által tór-
tént meg a gyiilekezet kihívása. Figyelemre métó, hogy a mcgtérés kifejezést
ebben a kapcsolatban ritkán használja az Ige, éspedig csak akkor, ha az el-
lentétet az egykor és a most kózott ki kell hangsúlyozni (3,19; 9,35; 11,21;
14,15; 15,3.19; 26,18.20). De ha a gyiilekezet alapjának létrejóttéról van szó,
akkor a hitet hangsúlyozza (2,44; 4,4.32; 8,13; 11,21; 13,12.39.48; 15,5.7.11;
17,12.34; 18,8.27; 19,2.18; 21,20), mégpedig mint olyant, amit egyedül Isten
ajándékozhat kegyelme által (16,11) az órók életre kiválasztás alapján
(13,48), amelyet a Szent Szellem ajándéka bizonyít (19,2).
Az ellenségeskedó zsidók megint Krisztus-üldózókké lesznek, és jón a
szétválás (2). Lukács itt külónósen kiemeli ennek az ellenségeskedésnek az
indítóokát. Ez az engedetlenség, az ellenállás Isten iidvózító akaratával
szemben (Róm 11,30). Az ellenségeskedés módszere azonban itt más volt,
mint Antiókhiában (13,30), ahol a felsóbbséget hívták ehhez eló. Ikónium-
ban megpróbálták a zsidók a tómeget felingerelni a testvérek ellen. Mindig
ez volt a zsidó ellenségeskedés útja a gyiilekezet ellen. R a ffin á lt, céltudatos
propaganda volt a gyiilekezet ellen, mikózben gátlás nélkül haladtak elóre,
hogy a pogány lelket, azaz azokét, akik pogány alapbeállítottságúak voltak,

148
fôlébresszék, és gonosz értclemben kônyôrtelenné tegyék. Ez a kônyôrtelen-
né tétel a lelkek állandó megmunkálása által tôrtént. amig azok egészen en-
gedelmesek nem lettek. A testvérek ellen! Ezen bizonyára nemcsak a két
misszionâriust kell értenünk, hanem a fiatal helyi gyülekezetet. Hogy ezckct
ilt „testvéreknek” mondja Lukács, azt ennek a fogalomnak hangsùlyozott
jellegéból lehet megmagyarázni. A hívóket mindenütt testvérekként állítja
oda, ahol kiemeli a kôzôsséget. Éppen ez ellen a kôzôsség ellen irányult a zsi-
dók támadása. A kôzôsség kôtelékét akartâk széttépni, mikôzben fôként az
apostolok ellen fordultak.
„Mégis elég sok idôt tôltôttek o tt” (3). Az ellenség felforgató munkàja
hosszú idót vehetett igénybe, úgyhogy a két misszionárius számára lehetóvé
vált a hosszabb ott-tartózkodás és az alapos munka. Az apostolok nemcsak
tartózkodtak ott, hanem kihasználták az idót a végsókig. Bátran beszéltek,
támaszkodva az Úrra. Az Úrban volt támaszuk és alapjuk. Itt az ,,Úr” kifeje-
zésen van a hangsúly. Krisztus az apostolok munkálkodásában Úrnak bizo-
nyult, aki mindent a maga akarata szerint irányít, még az embcrek ellenséges
magatartását is. Az, hogy az apostolok bátran szolgáltak, az Úr iránti biza-
lomban tôrtént. Ó adott bizonyságot kegyelme alapján. Itt látjuk íolfedve az
apostoli igehirdetés lélekmentó erejének legbensóbb titkát. Ez az O kegycl-
mének Igéje. Ezáltal mennyei eróket mozgósílanak, jelek és csodák tortén-
nek. Ahol az ember az evangélium elleni ellenségeskedésben a Gyülekezet el­
len fordul, ott az Úr is résen van egész mennyei fegyverzetével. Ó más fegy-
verekkel harcol, mint az ember. Az O mindent legyózó hatalma az O kegyel-
mének Igéje. Ezzel lefegyverzi és elejti a lcgerósebb ellenséget is. Jelek és
csodák által támasztotta alá az Úr a maga kovetei munkálkodását, úgyhogy
ezáltal az ellenségeskedést meggátolta és lehetóvé tette nekik, hogy hosszú
ideig maradjanak abban a városban, a zsidók minden cselszovése és dühon-
gése ellenére, amíg csak teljesen véghez nem viszik küldetésüket. A jelek és
csodák itt úttoró eszkôzôk voltak az evangélium számára. Nem olvasunk
semmit ezeknek a csodáknak és jeleknek módozatairól és jellegéról, bizo­
nyára mert magával az evangéliummal lényegében és kozvetlenül nincsenek
kapcsolatban, és az események során mindig újra háttérbe kell szorulniuk,
mint ezt a Csel híradásának folyamán világosan felismerhetjük.
,A város népe azonban meghasonlott” (4). Az apostolok ikóniumi mun-
kálkodásának mégis vége lett. Miért engedte meg az Úr, aki sokáig olyan ha-
talmasnak bizonyult tanúságtétele által, hogy kovetei végül mcnckülni kény-
telenek? Ez az Ó kormányzási útjainak titkai kozé tartozik, amelyeket csak
részben tudunk megérteni. Ósszefügg ez a kereszt titkával általában. A gyó-
zelem útja a látszólagos vereségen vezet keresztül. Amíg az ember napja tart,
azt hiszi, hogy ó a világ ura, és hogy gyózhet a hívók felett. Ezek a kereszt és
a szenvedés útját járják az ôrôk gyózelem fclé.zl meghasonlás a világ alap-
veto jellemzoje egészen ennek a korszaknak a végéig. Az Istentól elidegene-
dett emberiséget a krisztusgyülóló zsidók befolyásolják és uralják, míg a má-
sik oldalon a Gyülekezet bizonyul az igazi világmegtartó hatalomnak. A
Gyülekezet számára az egyik legnagyobb veszély, ha pártalapítás tárgyává

149
lesz. Csak a vilagosan felismert es brommel vallalt kercszt utja orizheti meg
a Gyiilekezetel ettol a veszelytol. Ahol az evangelium szolgai egy vilagi part
kozeppontjava lesznek, ott felre kcll allniok. Ezzcl a cellal engedte meg az
Ur, hogy az cllenallas gyozedelmeskedjek. Igy a vilagnak kozvetve segitenie
kell, hogy a Gyiilekezet elerje celjat. A Gyiilekezet tehat minden ellenseges-
kedest pozitiven ertekelhet.
Amikor az ellenseges partnak sikeriilt a varos vezetoit megnyerni, kitort
az iildozes. A ket misszionarius ellcni tamadas azonban meghiusult menekii-
lesiik altal (5-6). Nemcsak Ikonium varosabol menekiiltek, hanem az egesz
videkrol, s allepve a hatart, Likaonia teriiletere jutottak. Ide mar nem tcr-
jedt ki az iildozok hatalma. Az apostolok menekulese nem gyavasagbol tor-
tent, hanem egeszen jozan meggondolasbol, ami teljesen egybecscngett a
hittel. Az Igeben sehol nem talalkozunk vertanusagra valo torekvcssel, ha­
nem engedclmes jarassal az Urtol kijelolt uton. Az Ur utja az, hogy iildozes
altal egyre jobban elterjedjen az evangelium.
Listraban es Derbeben bizonyara nem voltak zsinagogak, ahova a inisszio-
nariusok bekapcsolodhattak volna uzenetukkel. Igy ujra felmerillt a kerdes,
hogy milyen tdrvdny szerint cselekedjenek. Az egesz kornyeken csak poga-
nyokkal volt dolguk. Tehat a menekiiles Ikoniumbol Likaoniaba a pogany vi-
lagba valo melyebb behatolast jelentette. Az, amit a pisidiai Antiokhiaban uj
vonalkent mar vilagosan felismertek, ti. az odafordulast a poganyokhoz
(13,46), egyre inkabb szaballya lett, megpedig olyan merlekben, amint a zsi-
dok nepe a megkemenyedesbe jutott. Az iildozes volt ennek az uj vonalnak
bator vallalasara a jel. A Szellem vezeteset ezekben a kiilso koriilmenyekben
is folismertek.
„Es ott hirdettek az evangeliumot” (7). Ha a poganyok kozotti missziorol
van szo, akkor Lukács hangsulyozottan ezt a kifejezest hasznalja: evangeli-
zalas vagy evangelium, mert itt arrol az uzenetrol van szo, amely szabadda
es boldogga tesz, a zsido torveny tanitasaval ellentetben (vo. 8,25.35; 11,20;
14,15; 15,7.35; 16,10; 17,18; Rom 1,15). Eppen ez a vonas olyan jellemzo az
apostolokra. Semmikeppen sem vesztettek el batorsagukat a heves, a zsidok-
tol kiindulo ellensegeskedesre, hanem ezaltal meg inkabb megerosodtek ab-
ban, hogy az oromhirt hirdessek, valoban evangelizalo modon munkalkodja-
nak.

17. Hare a listrai poganyst4ggal (14,H-20)

Lukács hiradasa kisse hosszabban idozik Listranal, mert itt olyan ese-
meny tortenik, amely mely bepillantast enged az evangelium es a pogany sag
kozotti hare valodi termdszetebe. A balvanyimadast es a satani gyuloletet
csak egy lepes valasztja el egymastol, mindketto ugyanabbol a forrasbol
szarmazik: az elo Istentol valo elszakadasbol.
Egy bena ember meggyogyitdsat feltiino reszletesseggel irja le Lukács,
mig az apostolok evangelizalo missziojat csak roviden erinti. Ennek bizonya-

150
i a nemcsak az az oka, hogy ez a gyogyitasi csoda alkalmat adott a donto
oss/ecsapasra a poganysag lenyegevel, hanem sokkal inkabb, hogy ennek
szimbolikus jelentese van. Kezenfekvo, hogy osszehasonlitsuk ezt a gyogyi­
tasi csodat a 3. fejezetben leirottal, es akkor bizonyos jellemzo kiilonbsegek-
ic lesziink figyelmesek. Mindket ember anyja mehetol kezdve bena volt.
Mint nepiik kepviseloi, jelkepesen megmutatjak a sajat erobol valo jaras
teljes keptelenseget. Itt a jarasra olyan kifejezes szerepel (peripatein),
arnely egyebkent erkolcsi-vallasi jarasra vonatkozik. A zsido benanal meg az
a vonas is hozzajarul, hogy koldult. Mindket bena az apostolok utjaban fe-
kiidt, ugyhogy nem tudtak meliettilk elmenni, de nem is volt szabad anelkul,
hogy a Jezusrol szolo evangelium cgesz gyoztes erejet meg ne mutassak. Ra
voltak kenyszeritve a csodara, ha nem akartak az Ur nevet megtagadni. Je-
Icntos kulonbseg van a ket bena mag at art as aban. Mig a zsido csak alamizs-
nara gondol, addig a pogany fesziilten es hittel figyeli az evangelium hirdete-
set. A zsido benanak Peter kcnytclen volt segiteni azzal, hogy megragadta a
kezet, a pogany azonnal felugrott Pal szavai utan. Igaz, a poganysag is bena
es szegeny. De az evangeliumot keszsegesen befogadjak, es Isten megdicso-
iilhet benniik.
A benanak volt hite, hogy megmenekill (9). Nemcsak testi gyogyulasra
gondolt, hanem arra az iidvelmenyre, amelyaz egeszembert erinti.^1 hit ud-
vossegben az egyetlen feltetel az ember rcszerol, hogy elnyerje az iidvosse-
get. A Szentiras talajan nem talalunk csodat csupan onmagaert a csodaert.
Az iidvosseg az Istennel valo, megzavart eletkozosseg helyreallitasa, a biin
altal az adami termeszetbe behatolt halal legyozese. Hit altal nyilik meg az
ember, es lesz bel'ogadokeixis az isteni elet munkajara. Mivel a hit Isten ke-
gyelmi ajandeka, ezert az embernek semmi erdeme es scmmi dicsosegc nem
marad.
Mint ahogyan a bena meggyogyitasa a jeruzsdlemi templom ekes kapuja
elott je l volt az apostolok iildozesere, ugy itt ujra azza lett a pogany vilag
talajan. Csakhogy itt egy balvanyo/o tisztessegadas megkiserlese elozte meg.
Ez is teljesen beletartozik a poganysag harcaba az evangelium ellen. Eloszor
csak rejtve folyik a kiizdelem a nagy ellenfcllel, aki ezzel igyekszik szabolal-
ni az evangeliumot ugy, hogy megprobalja a pogany balvanyimadassal egy
szintre lehuz.ni. A szellemeknek ez a lathatatlan harca minden evszazadon
at folyik, hogy a keresztyensegel leszorilsak az emberi vallasok sikjara, es
ezaltal vilagi elismerest szerezzenek neki. A termeszeti ember szamara el-
hordozhalatlan, hogy Isten foltetlen igenyt tart ra, es hogy igenyc kizarola-
gos minden vallasrendszerrel szemben. Ez a tiikos hare veszelyesebb, mint a
nyilt ellensegeskedcs; igazi pogany modszer ez.
Az altalanosan elterjedt pogany nezet szerint lehetseges volt, hogy az iste-
nek emberalakban megjelenjenek. Elkepzelesiik szerint az istenek lathatoan
megjelenhetnek, es az emberek sorsaban egeszen szemelyesen reszt vallal-
hatnak. Az emlierektol csak nagyobb erejuk kiilonboz.teti meg oket, hogy
megtehetnek olyat, amire a gyenge ember nem kepes. Azt, hogy a pogany
balvanyimadas satdni elvakitas, ezt itt ugyan kifejezetten nem olvassuk, de

151
azegész ôsszeluggésbôl kiderül. A nép élénk fantâziâja gvorsan eligazodoU a
miloszban, amint ez rnindcn pogâny vallâsrendszerbcn lényeges, mert istc
nükrôl valô elgondolâsuk emberi képzelôerôbôl sziiletetl. Pusztân külsô je-
lckbôl lîiagyarâztâk bcle Barnabâs es Pal mcgjelenéscbe az istenek jelenlétél.
Barnabâs személycs megjelcnésében valami imponâlô lehetett, ami Pâlnal
tel jesen hiânyzott (vô. 2Kor 10,10). Pal hatalmas erejü beszédébôl azonban
arra kôvetkeztetlek, hogy ô Hermes (Mercurius), az istenek kovete. Mivel
ezen a vidéken Zeust és Hermest külônosen buzgôn tisztelték, kézenfekvô
volt annak fôltélelezése, hogy most ezek ketten jelentek meg. A pogâny kul-
tuszban Zeusnak (Jupilernek) kiilôn temploma volt a varos kapuja elôtt. Az a
kôrülmény, hogy a néptômeg likaoniai nyelven adott teret az ujjongâsnak,
megmagyarâzza, miért nem âllitottâk le az apostolok azonnal az egész sur
gésforgâst, - nem értették a nyelvet. Ôk gôrôgül hirdették az evangéliumot,
cz akkor vilâgnyelv volt, amit a likaoniai nép is mcgértett. Csak Zens papjâ-
nak magatartâsâbol ismerték Tel az apostolok a nép izgalottsâgânak tulaj-
donképpeni okâl. Ünnepélyes komolysâggal kivânta a pap és a nép a vélemé-
nyük szerint kôzôttiik megjelent isteneknek - akiknek ôk külônosen is szol-
gâltak - kifejezni hôdolatât a nagy âldozattal. Erre koszorûkkal feldiszitett
âldozati âllatokat hoztak Zeus templomâhoz, a nép ujjongâsa kôzepetlc,
amely szakadatlannl kiâltozott: Az istenek jôttek le hozzânk emberi alakban.
Kôzben bizonyâra azt vârtâk, hogy Zeus és Hermes, azaz Barnabâs és Pâl
szintén kijônnek majd a vâros kapujâba a Zeus templomhoz, hogy ott enged-
jék magukat imâdni. Csak most fogtâk fol az apostolok valôsâggal az egészet.
Megértették a szavakat, amelyeket szavalôkôrus môdjâra ujra meg ujra kiâl-
tottak. Rettenetes volt a megdôbbenésük, és azonnal teljes energiâjukkal
erejükhôz képest mindent megtettek, hogy megâlljt parancsoljanak ennek a
szôrnyüségnek. Ruhâjuk megszaggatâsa a gyâsz és fâjdalom jele volt, de
egyben a népnek szânt félreérthetetlen kifejezése annak, hogy az apostolok
mit scm akartak tudni errôl a bâlvânyimâdô borzalomrôl (2Sâm 1,11; Mt
26,65). Ebben a zürzavarban lehetetlen volt nyugodtan, felvilâgositô môdon
beszélni. Ezért kénytelenek voltak néhâny talâlô megjegyzést odakiâltani a
néptômegnek, hogy a hamis lelkesedés âradatât megfékezzék. De a nép any-
nyira fanatikus volt mâr, hogy még akkor sem jôzanodott ki, amikor vélt is-
teneit igy ballotta beszélni. Pâl sulyos, tômôr szavakkal utasitotta vissza a
bâlvânyâldozat ôrültségét. Megprôbâlta a népet magârôl elforditani és az
igazi Isten fêlé forditani. Pâl nem tartott dogmatikus védôbeszédet, hanem
személyes bizonysâgot tett nagy lelki felindultsâgâban. „Mi is hozzâtok ha-
sonlô érzületi emberek vagyunk.” (Îgy szô szerint.) Miért nem mondtâk,
hogy „hozzâtok hasonlô természetü” emberek (ahogyan Kâroli forditja)?
Pâl ezeknél a pogânyoknâl szândékosan az érzést - az érzület és ôsztônôk ol-
dalât - hangsulyozza, és ebben a vonatkozâsban egy fokra âll velük. Ezt meg­
értették, hiszen isteneikre is ugyanolyan ôsztônôket és szenvedélyeket ru-
hâztak, mint amilyenek nekik voltak. Eppen ez volt istenhitük gyôngesége, a
bâlvânyszolgâlat sebezhetô Achilles-sarka. Ezt kellett most tudtukra adni az
emberi tehetetlenség és Isten korlâtlan, fôlényes hatalma szembeâllitâsâval,

152
«mint azt a tererntettséghen meg lehet lâtni. Csupân az egyetlen igazi Isten
iniudenhatôsâgârôl szôlô bizonysâgtétel vehette ere jet a bâlvânykultusz el-
\ akultsâgânak (vo. Rom 2).
A misszionâriusok itt ismét hangsulyozzâk az ôrômüzenetet (15b), amely
megszabadit a bün és belsô félelmek, nyomorüsâgok gyôtrô rabszolgasâgâ-
bol, amelyek a pogânysâgra voltak jellemzôek. Ez a pogânyoknak szôlô evan­
gélium bizonyos alapvetô igazsâgokat tartalmazott, amelyeket ismeretsze-
i tien meg kellett ragadniok. Elsôsorban az élô Istenrôl szôlô igazsâgot a bâl­
vânykultusz hiâbavalôsâgâval szemben. Az igazi Isten valôsâg és személyi-
ség. Ez az igazsâg volt Pal rôvid, hatârozott igehirdetésének mintegy alapté-
mâja. Miért nern beszélt Pal az istenekrôl? A pogânyok nem értették volna
meg, ha megtamadta volna tanaikat és mitolôgiai elképzeléseik egyes részle-
teit. Csak ügy lehetett segiteni rajtuk, ha Pâlnak sikerül bâlvânyimâdâsuk
hiâbavalôsâgât kézzelfoghatôan szernük elé târni. Az elsô lépést mâr megtet-
te e fêlé a cél fêlé, amikor Pal felvilâgositotta a népet arrôl a tévedésérôl,
hogy ne lâssanak isteneket ebben a két misszionâriusban. Azutân râtért,
hogy a természet helyes szemléletén ât hidat verjen Isten igazi megismeré-
séhez. Egész bizonyitâsât a boldogitô, szabaditô evangélium alaphangja
uralja. A pogânyok természetképe is nyomasztô, leigâzô, boldogtalan. Az
evangélium itt is boldogitô vilâgossâgot hoz. Ez a megtérésre hivâs legmé-
lvebb vonzâsa. A megtérés sohasem pusztân az értelem dolga, hanem az
egész szivet, gondolkozâst, érzést és akarâst egyszerre mozgalja meg. Az
evangélium ôrvendetes lehetôség arra, hogy szabad megtérni, nem kemény,
torvényeskedô muszâj vagy parancs, amely môgott a hajcsâr âll pokoli kor-
bâcsâval. Kegyelembôl valô elôjogként kell az evangélizâciô alkalmâval a
megtérést bemutatni.
Pâl Istent mint a lâthatô vilâg Teremtôjét és Megtartôjât âllitja eléjük.
Az egész vilâg felépitése nagysâgâban és pompâjâban az antik\elképzelés
szerint hârom részbôl âll: menny, fold és viz. E hârom területre is megvolt a
pogânyoknak sajât istenük. Ezzel szembeâllitja Pâl a teremtett vilâg egysé-
gét. Milyen felszabaditôan és feloldozôan hathatott az az elképzelés, hogy a
természet erôi mâr nem rettenetes félelmek okozôi, hanem annak az Egynek
a kezében nyugodnak, aki szeretettel és âldâssal igazgatja azokat teremtmé-
nyei javâra, mint ahogyan ez a mâsik alapigazsâgbôl is kiderül, hogy az élô
Isten a tôrténelemlstene is (16-18).
Nem a vak sors âll a vilâg eseményei môgott, hanem a személyes Isten,
akinek kezében ott van a vilâg kormânyzâsânak irânyitâsa. Errôl tesz bi-
zonysâgot a vilâgtôrténelem. Isten mindig az ember megtérését tartja szeme
elôtt. Ezért a tôrténelemnek is azt kell bizonyitania, hogy a megtérés sz.üksé-
ges, hiszen eddig minden ember hibâs uton jârt.zl vilâgtôrténelem tragiku-
ma is Isten kezében van az Ôterve szerint. Csak ha ilyen feloldô pillantâssal
tekintünk keresztül az események labirintusân, igazodhatunk el, és a tôrté-
nelem megtalâlja a maga magasabb, kielégitô értelmét. Ez pedig annyit je-
lent, hogy a vilâgnak meg kell szabadulnia az isteneitôl, és el kell ismernie az
élô Isten egyedüli hatalmdt. Pâl nemcsak negativumokat akar mondani, ti.

153
hogy a pogányoknak hiánvzolt Islen külonleges kijclcntésc, a in cl lycl a zsi-
dók bírtak, hanem pozitív mod on rá akar világítani Istcn tórténelmi kor-
mányzására a népek világa íólótt. Az cmberiség búntorténetével szcinbcn
scrn mond csodot Isten világkormány/ása. A nemzetek elengcdése sa ját út ja-
ikra nem a tórténelem feladása, hanem ellenkezóleg, az üdvtórténet elofelté-
tele, tórténelmi bizonyítéka a váltságra szorultságnak. Az „elmúlt idók”
alalt nem csupán a tórténelmi múltat érti, hanem a nemzedékek eltünését is.
Ez is a pogányság hiábavalóságához, semmi voltához tarlozik. Mindaz, amit
elozó nemzedékek terveztek, akartak, munkáltak és amire tórekedtek: hol
van az már? Elzúgott, mint a tenger hulláma. Ez a világnézet kétségbeejtó
volna, ha nem tudnánk, hogy Isten kormányozza a világot. Isten megengedó
akarata nem lemondás, mintha Isten visszavonult volna mennyei elrejtettsé-
gébe, és az embert magára hagyta volna. Csak sokszor ilyennek látszik! Isten
bizonyos isteni tervek szerint engedi az embert futni. Eredmény: pogányság,
vagy ahogy Pál találóan jellemzi: maga útján járás. Itt a járásra olyan kife-
jezést választ, amely természetes járást jelent, nem az erkólcsi, vallásos já-
rást (poreuesthai). Ha ki-ki a maga útjára tér (Ézs 53,6), akkor az ember gát-
lás nélkül kiéli magát, és csódben végzi. Pál megmutatja, milyen szeretettel
állt az emberiség mellé Isten még ezeken a saját útaikon is: „Jóllehet nem
hagyta magát tanúbizonyság nélkül, mert jótevótok volt, adolt nektek
mennyból esóket és termo idóket, megtóltotte szíveteket eledellel és óróm-
mel” (17). Isten egyetemes atyai jósága ez, amiról Jézus a Máté 5,45-ben
olyan megragadóan beszélt. Isten láthatatlan lénye, felfoghatatlan ereje és
istensége folismerhetó alkotásaiból (Róm 1,20), Isten atyai jósága pedig a vi-
lág kormányzásából. Pál ehhez néhány általános, kónnyen folismerhetó vo-
nást említ, hogy bizonyítsa, Isten egyáltalán nem hagyta magát tanúbizony­
ság nélkül. O az ember legnagyobb jótevóje. Nála van minden jónak a forrá-
sa. De erre elószór rá kell nyílnia az ember szemének és értelmének. Az év-
szakok rendszeres változása és a nóvények novekedése, vetés, gyümólcs és
aratás állandó szemléltetó oktatást ad Isten szétrombolhatatlan atyai jósá-
gáról. Az eso és napfény helyes elosztásának csodája megragadó kijelentése
az O szeretetének. O gondoskodik a legjobban az emberek javáról. A pogány­
ság a természet eróit isteníti, és bennük külónbozó, részben ellenséges hatal-
mak ellentétes játékát sejti. Pál egészen igenlóen nézi a világot és az életet.
Nem veti meg Isten teremtett világát, hanem orül a Teremtó jó adományai-
nak. Ez a megváltásra szoruló pogányok számára evangélium volt. így végzó-
dótt be a hare a listrai pogánysággal, egyelóre a drága evangélium gyózelmé-
vel. A gyózelem kóvetkezménye azonban az Úr kóveteivel szemben kiélase­
den ellenségeskedés leu (19-20).
Míg Antiókhiában csak a világi felsóbbség segítségével tudták az aposto-
lokat elüzni, Ikóniumban pedig a népet mozgósították ellenük, Listrában
azonban sikerülnie kell nekik a fanatikus néptómeg segítségével inkvizíciós
ítéletet végrehajtani. Pál félretételéveí - aki az egész mozgalom fó vezetóje
volt - remélték, hogy a keresztyén gyülekezetet hamarosan feloszlalhatják.
Csakhogy nem vihették véghez ezt a vallásos intézkedést, hiszen a nép éppen

154
most akarta istenként tisztelni a misszionâriusokat. A nép kegye ugy vette
dket koriil, mint âthatolhatatlan fal. Ezért hât ât kellett hangolniok a népet.
A ncplclektan cgyik talânyâval âllunk itt szemben. Hasonlô eset volt, amikor
« zsido tômeg Jézus jeruzsâlemi bevonulâsakor hozsannât kiâltott, hogy ro-
vid idô mûlva a „feszitsd meg!”-re kapcsoljon at. Itt is fôpapok és vének han-
goltâk ât a tomeget (Mt 27,20). Listrâban is tudtâk hogyan lehet mesteri mô-
don kihasznâlni a nép megrendült hangulatât. Értettek hozzâ, hogy a tome
geket uraljâk a kôzvélemény irânyitâsâval. Mivel Pâlt és Barnabâst - isteni
nimbuszuktôl megfosztva - egyszerü zsidôkként ismerték most fel, kônnyü
volt a zsidôk tekintélyes vezetôinek sajât honfitârsaikat befeketiteni a pogâ-
nyok szemében. Ehhez jârult még az a rejtett râgalom, mintha Pal és Barna­
bas a listraiak szent vallâsât akartâk voina bântani. A pogânysâg ezen a pon­
ton nagyon érzékeny (vô. 17,18; 10,26 kk.). Amint a vallâsos ember veszé-
lycztetve érzi azt, ami neki megnyugvâst és tâmaszt adott, kônnyü râbeszélni
azok ellen, akik ezeket fenyegetni lâtszanak. Îgy jôtt létre a nép âthangolâsa
I istrâban. Valôszinü, hogy azok is zsidôk voltak, akik Pâlt megkôvezték, mig
a pogânyok hagytâk, hogy ez megtôrténjék, és nem akadâlyoztâk meg. A zsi-
dôknâl a megkôvezés az istenkâromlô feletti halâlos itélet végrehajtâsânak
s/.okâsos môdja volt. Pâlnak itt Istvân sorsâban kellett osztoznia. A sülyos
kôvek ütéseitôl fôldre rogyott, meghalt, kivonszoltâk a vârosbôl, aztân ott-
hagytâk. Gondoskodjanak a keresztyének a temetésérôl. Pal ezt a megkôve-
zést késôbb a 2Kor 11,25-ben emliti. Ez volt szenvedéseinek tetôpontja,
amit elsô missziôs ûtjân âtélt. Még sokkal késôbb is vilâgosan beszél a 2Tim
3,11-ben azokrôl az üldôztetéseirôl és szenvedéseirôl, amelyeket Antiôkhiâ-
ban, Ikôniumban és Listrâban élt ât, és amelyekbôl mind kimentette ôt az
Ür. Bizonyâra Timôteus is tanuja volt Listrâban ennek az eseménynek. A 2.
timôteusi levélbôl kiderül, hogy Pâl akkor vilâgosan felismerte az igazi ke-
gyesség és szenvedés kôzôtti mély ôsszefüggést (2Tim 3,11-12).
A listrai uj megtértek élménye és magatartâsa (20) sajâtsâgos, és elgon-
dolkozâsra késztetô. Lukács tanitvânyoknak nevezi ôket, mert itt fontos lec-
két kellett negtanulniok (vô. 22). Ezt a leckét elôszôr szemléltetô oktatâssal
kaptâk. Pâl nemcsak tanitôjuk volt, hanem mintaképük és vezetôjük is. Kô-
rülvették a halottnak hitt Pâlt. Miért? Miért nem intézkedtek temetésérôl? A
jôzan bibliai hiradâs az ilyen kérdésekre sok lehetôséget hagy szabadon,
amelyeket a hitnek és az Igének megfelelôen kell megvâlaszolni. Kôzeli kap-
esolatba hozza egymâssal azt, hogy a tanitvânyok kôrülvették Pâlt, és hogy
Pâl felâllt. Ezért fôltételezhetô, hogy a tanitvânyoknak valamit ât kellett él-
niôk Krisztus csodâlatos f eltâmasztô erejébôl, amirôl Pâl szâjâbôl az evan-
géliumbôl is hallottak (vô. 7). Hât éppen a dicsô feltâmadâs evangéliumânak
bâtor bizonysâgtevôje kénytelen ellenségeinek âldozatul esni? Gyenge hitü-
ket azonnal ilyen halâlos megrâzkôdtatâs érje? Ma mâr nehezen tudjuk el-
képzelni ezeket a kérdéseket, mert ezekre készen âllriak dogmatikus vâlasza-
ink. A mi rendszerezett gondolkozâsunk nagy akadâly abban, hogy megért-
sük a valôsâgot, égetô kérdéseivel együtt. Pâl felâllt. Ugyanaz a szô szerepel
itt, mint a feltâmadâsnâl. Valôsâgos megkôvezés tôrtént, mégis mintegy cso-

155
da folytán életben maradt, ami a halálból való fcltámadással ért fól. „De az
Ur megszabadított engem” ir ja a 2Tim 3,11-ben. A tanítványok látták Pá-
lon, mire képes az Ur, aki eszkozének gyóngeségében viszi teljességre az ere-
jét (vó. 2Kor 12,9). „Es bement a városba.” Nincs megírva, milyen céllal. Ta­
lán be akarta magát kótoztetni, és ápolást keresett, vagy talán még tovább ta-
nította ott a tanítványokat? Mindenesetre nagy bátorságra valí ez a lépés,
hogy újra oda tér vissza, ahol ilyen borzalmasan bántak vele. Itt nem mene-
külésról van szó, mint a 6. versben. Másnap a két misszionárius teljes nyuga-
lommal indul el Derbébe. Ez megeróltetó gyalogút volt, kb. 80 km. Ehhez leg-
alább két napra volt szükségük. Ezekból a kicsiny vonásokból is megláthat-
juk, milyen áldozatokkal járt az evangélium szolgálata.

E. AZ 0SSZ1.VI I.EKEZIT EGYSEGEEKT

CscI 14,21-15,41

111. Itékességes miiiikálkodás (14,21-28)

A Derbében végzett áldott munkáról szóló feltíínóen rovid híradásból is
kiderül, mennyire nem a sikereket feljcgyzó, mcgszokott misszióskonyv a
Csel. Mennyi mindenról tudósíthatott volna, pl. Gájus megtéréséról (vo.
20,4) is. „Miután hirdették az evangéliumot annak a városnak, és sokakat ta-
nítványokká tettek” (21). Bármilyen rovid is ez a híradás, mégis néhány na-
gyon fontos megjegyzést tartalmaz. A várost evangélizálják, azaz az egész
város az evangélium hatása alá kerül. Derbében éppúgy, mint Listrában, nem
olvasunk zsinagógáról, ahol az apostolok kapcsolópontot találhattak volna.
Itt tehát tiszta pogánymisszióról van szó. Egvetlen eszkozük a Krisztusról,
nint megfeszítettról, feltámadottról és megdicsóiiltról, az Elet fejedelméról
szóló evangélium hirdetése volt. Nem tették kercsztyénné a várost, nem
nyerték meg a keresztyén kultúra számára, hanem minden egyes embert
dóntés elé állítottak, hogy ilyen módon hívják ki a gyülekezetet kozüliik. Ta-
nítványokká tették ezeket. Ezt a kifejczést egyébként még csak a Mt 13,52;
27,57; 28,19-ben találjuk meg. Annyit jelent: mint iskolába fogadni, bemerí-
tés és tanítás által ¡rányítani, azaz tanító módon bevczetni a mennyek orszá-
gába (Mt 13,52). Ezzel nemcsak a hívók kezdó állapotát jelóllék, hanem ez
volt az egészséges maradandó állapotuk. Hogy elsósorban miben állt a taní­
tás, azt a 22. és 23. vers mutatja meg nekünk.

156
 Hogyaii lesznck az ííjomiaii mcgtcrtek igazi
(aiiítváiiyokká (22-23)
Hogy a rnissziós munkának éppen ez a részc mennyire fontos volt, azt már
az a kôrülmény is biz.onyítja, hogy Pál és Barnabás sziikségesnek tartotta is-
mét meglátogatni az újonnan megnyert gyülekezcteket, es egyes tagjaikat
rnélyebbre bevezetni a tel jes igazságba. A frissen mcgtérteket nein szabad az
evangelizáció után egyszerüen magukra hagyni, hanem alapos gondozásra
van szükségiik.
Pál és Barnabás újra visszatért Listrába és Ikóniumba, ma jd Antiókhiába.
Sokkal közelebbi utat is választhattak volna a hazalérésrc, a Taurus hágóin,
Cilícián és Tárzuson, Pál szülóvárosán át a szíriai Antiókhiába. Derbé egyál-
talán nem feküdt messze Tárzustól. Hogy mégis ezl a nagy kerülót tették, ez
csak azért tôrtént, hogy a fiatal gyülekezetckct erósítsék, és biztosítsák az
elsö rnissziós út eredményét. Magának Pálnak és Barnabásnak is komoly ta-
nulnivalói voltak ebból, és messzemenó dôntésekre jutottak. Minden állomás
külön élményt jelentett nekik: a zsidókkal való viták, a nyitott kapu a pogá-
nyok felé, valamint hogy Pál apostoli elhívatása és gyülekezeti vezeló volta
nyilvánvalóvá lett. - Ciprusban úgy látszik nem került sor gyülekezetalapí-
tásra, ezért visszafelé már nem látogatták meg ezt a szigetet. Külön tanítást
tehát négy gyülekezet kapott Kisázsiában: Derbé, Listra, Ikónium és a pisi-
diai Antiókhia. „Erósítették a tanítványok lelkét és intették óket, hogy ma-
radjanak meg a hitben, mivel sok szorongattatáson át kell bemennünk Isten
királyságába” (22). Megerósíteni annyit jelent: segíteni valakinek, hogy szi-
lárdan álljon. ^4 tanítványok lelke megerösödött. A lelki (pszichikus) élet a
természetes talaj, amely könnyen ingadozik az ellenséges hatalmak támadá-
sai alatt. Az új megtértek különösen ki vannak téve annak a veszélynek, hogy
pusztán a lelkibe (pszichikusba) süllyedjenek bele, és hogy ezáltal teljesen
kiessenek a hitbeli állapotból. Ezért kell inteni, bátorítani óket, hogy marad-
janak meg a hitben. A hit az Istenben való megszilárdulás, az egyetlen lehet-
séges támasz, míg minden más ingatag, megbízhatatlan. Hitben benne ma-
radni tehát annyi, mint az eródben maradni. Ehhez nem volt szükség tanítás-
ra, csak intésre, biztatásra. A tanítás a hit útjára vonatkozik, amely szoron­
gattatáson át vezet be Isten királyságába. Isten királysága és a szorongatta-
tás szembeállítása arra mutât, hogy Istennek ez a királysága (országa) olyas-
valami, amibe folyamatosan kell bemennünk. A hívók számára a jelen a szo-
rongattatás útja. A hívóknek még meg kell tanulniok, hogy nem állnak be
mindjárt megtérésük után Isten országának kôrülményei. A szorongattatás
nem kikerülhetetlen végzet, hanem Isten boles terve szerint meghatározott
„kell ” Mégpedig sok szorongattatáson át. Súlyos lecke ez a kezdó hívóknek.
Eppen fiatal hívók szellemi életét rendíthette nagyon meg az üldôzés vihara.
Az ilyen nehéz kilátások miatt vajon nem veszti-e el az evangélium a vonzó-
erejét? Nem jobb-e, ha az evangélium hirdetésében inkább a mennyról és pa-
radiesomi örömeiröl beszélünk? Ha a hit csak az értelem dolga lenne, akkor

157
ezen a ponton bİztosan csödbe jutna. De ha a hit az Istenben való megerösö-
dés, az isten i valóságba belegyókerezés, akkor az egész ideigvaló szelle-
mi elet alapvetöen új értékelést kap. Mostani szenvedéseink nem hasonlitha-
tók ahhoz a diesoséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk (vö. Róm 8,18). Csak a
dicsôségnek ez az ellensúlya - amennyire mâr hitünk birtoka ez - tesz minket
képessé arra, hogy a szenvedés útjának „kelT’-jét örömmel fogadjuk. De
miért keli? Bizonyára összefügg ez a nevelésünkkel, állandó menetelünkkel
İsten királyságába, hogy bennünket erre a dicsoségre alkalmassá tehessen.
Nem megy ez másként, csak szorongattatásokon át. Ezért mondja Jézus a Mt
7,14-ben, hogy szoros (szorongatott) az út. Nem azt mondja, hogy „keskeny
az út”, hanem, hogy „szükítve van, osszeszorítva”. A szorongattatás (hábo-
rúság) a világ ellenállásának kôvetkezménye a hivök ellen, isten királyságát
nem keli az odaátvalóra, vagy kizárólag a jövöre áttennünk. Hiszen már itt
van, ahoi emberek İsten uralma alá kerülnek. Az oda való bemenetel össze
van kötve szorongattatással, szenvedésekkel, szorossággal, mert harcot hoz
magával, nemcsak ellenségekkel és hatalmasságokkal szembeni küzdelmet,
hanem mindenekelött az ellen, ami saját lelkünkból ered.
A hívók helyes gondozásához hozzátartozik a helyes gyülekezeti rend is,
amit azonban nem szabad ôsszetévesztenünk a szervezessel, ahogyan ez a
pártoknál szokásos, rendelkezésekkel és paragrafusokkal. A bibliai gyüleke­
zeti rend teljesen szabad teret biztosit a Szent Szellem korlátlan munkâlko-
dásának. Itt vénekrôl (presbiter) van szó, miután a 11,30 ezt a szolgâlatot
már az ôsgyülekezet fennálló rendjével kapcsolatban emlitette. Az a tény,
hogy a véneket a 11,30 csak röviden említi, anélkül hogy megmondaná, mi-
ként keletkezett ott ez a tisztség, vagy milyen môdon tôrtént a választásuk,
már magában is bizonyítja, hogy a Bibliában nincsenck szilárdan elóírt for-
mák a gyülekezeti rendre nézve. A külsö rendezések ùgy keletkeznek, hogy a
Szent Szellem munkâlja ki öket a helyi belso szükségesség mértéke szerint.
Az egész ÚSZ-ben nagy formabeli rugalmasságot talâlunk a gyülekezet
szent rendjének megorzése mellett. Igy jöttek létre egymás utân különbözö
gyülekezeti szolgálatok: a 6. fejezetben a hét scgító (diakónus) és itt a 14. fe-
jezetben a vének. A 20,28 említi elöször a felvigyázó, gondoskodó (episzko-
posz) szolgâlatot. Pál leveleiben egészen általánosan gyülekezeti eloljárókról
ir (ITesz 5,12), vagy külön beszél felvigyázókról és szolgálókról (diakónu-
sokról) (Fil 1,1), vagy prófétákról és tanítókról (lKor 12,28). Ha a Csel
20,17-et a 20,28-cal hasonlítjuk össze, akkor joggal következtethetünk arra,
hogy a vének és a felvigyázók (püspökök) azonosak. Ugyanazokat a lerfia-
kat nevezi véneknek gyülekezeti tekintélyük alapján, mint akiket felvigyá-
zóknak (püspököknek) feladatuk szerint. Az ITim 5,17.19; 4,14; Tit 1,5 a vé­
nek szolgálatát mint a gyülekezet fennálló rendjét említi, de a gyülekezetek-
nek írt levelekben Pál soha nem beszél vénekrôl. Nyilván nines is szándéká-
ban a gyülekezeteknek szervezeti szabályzatot adni és valamilyen meghatá-
rozott alkotmányt elóírni, mint ez a zsidók zsinagógájában szokásos volt. Ha
Péter az lPt 5,1-ben a vének között presbitertársnak nevezi magát, ebból az
következik, hogy nem voltak ezek a hivatások élesen elválasztva egymástól.

158
I /ert nevezi János apóstol is vénnek magát (2Jn 1; 3Jn 1). A Cscl 15,2.4.6.22
es 16,4 a/, apostolokat kimondottan elválasztja a vénektól, a döntö kérdések
ben való tekinlélyük folytán, de mégsem úgy, inintha egyedül ók dontené-
nck; mert a 15,23 kil e jezetten meginondja: ,,Az apostolok és vének, a ti test
véreitek... a testvéreknek.” A Jak 5,14 a gyülekezet ininden vezetójét vénnek
nevezi. A sajátos karizmatikus szellemi ajándékok nıellett (lKor
12,4.9.28.30.31) a kiilönbözö szolgálatokkal felruházott férfiak is az Úr
ajándékai a gyülekezetben (Ef 4,8.11). Ha eredetileg a korban idösebb és ta-
pasztalatban érettebb terfiakat hívták el erre a szolgálatra, úgy fiatalabb,
Imzgó gyülekezeti tagokat is szentelhettek erre a szolgálatra, de nem frissen
megtérteket. A választás módjára nézve semmi pontosat nem tudunk. Nem
tételezhetó fel, hogy Pál és Barnabás egyszerüen kijelolték és beállították
volna a véneket a munkába a gyülekezet egyiittmükodése nélkiil. A 6,3 sze-
rint a hét gyülekezeti segító kiválasztásánál is a gyülekezet tevékenycn köz-
remüködött. Igy ezt a vének megválasztásánál is feltételezhetjük. De semmi-
képpen sem létezett valamiféle felettes egyházi hatóság. Az apostolok voltak
a vezetó személyek ebben a választásban. A. választás (görögül: kheirotonein
- kéz kinyújtása) bizonyára nem úgy értendó, hogy a gyülekezetnek kézfel-
tartással kellett szavaznia, vagy hogy a felemelt kezeket megszáinolták és a
szavazatok tobbségét igy állapították meg. lit is kilejezetten csak az aposto-
lokról van szó. A 2Kor 8,19, ahol ugyanez a szó még egyszcr elófordul, min-
denesetre azt írja a gyülekezetról, hogy kézfelnyújtással választották meg
Títust Pál útitársává. A Csel 14,23-ban a dolgot egyszerüen úgy kell érteni,
hogy - mint a 6. fejezetben is - a gyülekezet az általa javasolt férfiakal meg-
bízhatóknak és alkalmasaknak tartotta, és hogy aztán az apostolok kéznyúj-
lással jelolték meg a megválasztandókat. A választás gyülekezetenként tör-
lént. Ez nem azt jelenti, hogy gyiilekezetenként egy vént. Az ITim 4,14 sze-
rint volt a gyülekezetben egy vének köre, a presbitérium. Az, hogy gyüleke-
zetenként tortént, arra is utal, hogy a választás megfelelt a gyülekezetnek, és
hogy a gyülekezetböl kerültek ki a vének. Ha egészséges a fejlodés, akkor a
gyülekezet szükségleteire mindig megvannak a szükséges ajándékok magá-
ban a gyülekezetben.
A véneket imádsággal és bojtoléssel ajánlották oda az Úrnak. Hogy mi-
lyen komolyan vették ezt az ünnepélyes szolgálatba iktatást, már abból is ki-
derül, hogy az imádságot böjttel erosítették meg (13,3). Kézrátételrol itt
nines szó, de arról igen, hogy az Úrnak ajánlották óket. Ez a szó annyit je-
lent: készen tartani, odaállítani, átadni. Nem a gyülekezetnek adták át óket,
hanem az Úrnak, akié voltak és akinek felelósséggel tartoztak. De miért teszi
hozzá Lukács: „Akiben hittek”? Ha itt az ,,ók” a 23. versben minden gyüle­
kezeti tagra vonatkozik, akkor itt az új megtérteket hangsúlyozza, akiknek
kiilönösen szükségük volt rá, hogy a hüséges Úr kezébe ajánlják óket. De hisz
a vének is ezekhez az új megtértekhez tartoztak. Ha tehát rájuk vonatkozik
ez a „hittek”, akkor a hangsúly azon van, hogy a hit az igazi biztosíték a vé­
nek tisztségének áldott ellátására. Megkapták tartásukat, szilárdságukat és
erejüket az Úrban a hit által.

159
 Ez a négy gyülekezet fôltehetôen a galâciai gyülekezetekhez lartozott,
akiknek Pal a Galata-levelet irta. Antônius és Augustus alatt Pisidia és Lika-
ônia egyes részei, meg Pamfilia Galâciânak a helytartôsâga alâ jutott. Pal
érintette mâsodik missziôs utjân a tulajdonképpeni Galâciât Kisâzsia felvi-
dékén; de ott nem került sor gyülekezetek alapitâsâra (16,6). A 18,23 szerint
mâr voltak a Galâcia vidékén és Frigiâban tanitvânyok, de azt nem tudjuk
meg, hogyan és mikor nyerték meg ezeket. Vajon a galâciai vidék a 18,23-
ban ugyanaz-e, mint a 16,6-ban, amelyrôl kifejezetten meg van irva, hogy at-
tôl visszatartotta a Szent Szellem a misszionâriusokat? Nyilvânvalô, hogy
nem. Mâr a sorrend - Frigia és Galâcia vidéke a 16,6-ban és forditva a 18,23-
ban - arra enged kôvetkeztetni, hogy ez két külônbôzô vidék volt nagy Gaiâ-
ciâban. Mivel mindkét alkalommal a sziriai Antiôkhiâbôl indultak ki, a 16,6-
ban a Frigia môgôtti északi Galata-fôldet, a 18,23-ban pedig a Frigia clôttit,
tehât délnyugati részt érthetjük. A Galata-levélbôl nem kapunk fôldrajzi
tâmpontokat. De bizonyâra vilâgosabb fényben lâtnânk ennek a levélnek né-
hâny vonâsât, ha fôltételeznénk, hogy a galâciabeli gyülekezetek azonosak a
14. fejezetben emlitett négy gyülekezettel. A Galata-levél fôltételezi, hogy
Pâl behatô missziôi munkât végzett a galatâk kôzôtt (Gai 1,11; 3,1; 4,11), és
hogy ott a keresztyén gyülekezeti életnek igéretes volt a kezdete (1,6; 3,5;
5,1.7). A galatâk és Pâl apostol kôzôtt szivélyes, bizalmas viszony âllt fenn
(4,14-15.19-20). Ha Pâl a 4,13-ban azt rnondja, hogy tesli erôtlenségben hir-
dette nekik az evangéliumot elôszôr, ugy ezzel uj fény vetôdik az antiôkhiai
(Pisidia), ikôniumi és listrai eseményekre. De megértjük az apostol kescrü
csalôdâsât is, amiért a galatâk olyan gyorsan elhajoltak a tôrvényeskedô ke-
resztyénségbe (1,6; 3,1.3), Még egy mâsik kicsiny kôrülményt sem szabad fi-
gyclmen kivül hagynunk. Pâl a 2,1 és 13-ban megemliti Barnabâst, mint
olyan vezetô személyt, akit ôk is ismertck. Ez Pâl elsô missziôi utjâra utal,
amit Barnabâssal együtt tett meg. Éppen ezen a missziôi uton alapitottâk
Galâcia rômai tartomânyban a négy gyülekezetet. A 4,13-ban Pâl két galâ­
ciai tartôzkodâsâra utal. Ez egyezik azzal a fôltételezésünkkel, hogy elsô ott-
létét a Csel 14. fejezetben emlitettel egybeesônek tekintjük, a mâsodikat pe­
dig a Csel 18,23-ban elmondottal, amikor is megerôsitette az ôsszes tanitvâ-
nyokat. Mennyire jelentôssé lesz ez a megerôsités, ha a Galata-levél fényé-
ben prôbâljuk megérteni. Milyen nagy szükség volt erre éppen a galatâknâl!
Pâl megjegyzése a Gai 2,4 kk.-ben a hamis atyafiakra nézve vilâgosan arra
mutât, amit elsô missziôi utja utân (sziriai) Antiôkhiâban élt ât, és ôsszekap-
csolja a négy délgalâciai gyülekezet missziôjât az antiôkhiai viszâllyal, ame-
lyet Jeruzsâlemben dôntôttek el.

Visszaterés az elsô missziôs ütrol Ahtiôkhiâba (24-28)

Déli irânyba a part fêlé haladtak, ugyanazon az uton, amelyen jôttek.
Most a legrôvidebb uton keresték a kapcsolatot a sziriai Antiôkhiâval,
missziôi utjuk kiindulâsi pontjâval. „És Pergâban hirdették az Igét” (25).

160
Hogy milyen eredménnyel, azt nem tudjuk meg. Az odafelé vezetô ûton nem
iilltak meg Pergâban (13,13-14), de ott tôrtént a komoly kôvetkezményekkel
jàrô elvâlâs Jânos Mârktôl. Hogy Pal akkor miôrt nem misszionâlt Pergâban,
most azonban hirdette ott az Igét, ez ezzel fiigghetett ôssze. Meg kell kiilon-
boztetniink egymâstôl ezt a két kifejezést: ,,az Igét hirdetni” és az evangéliu-
inot prédikâlni (vô. 11,19-20). Ez fôltételezi, hogy a hallgatôk ismerik az
Igét, ûgyhogy Pal Pergâban valôszinüleg a zsinagôgâban beszélt Isten üdvter-
vérol (vô. 4,29.31; 8,25; 11,19; 17,11; 10,38; 13,5.7; 15,36; 17,13; 18,11 stb.).
Jânos Mark, elvâlâsânak Pâltôl bizonyâra az volt az oka, hogy Pâl felfo-
gâsa Isten Igéjérôl - a zsidôktôl pogânyokhoz tôrténô üdvtôrténeti odafordu-
lâs vonatkozâsâban - eltért az ôvétôl. Ügy lâtszik, hogy a Csel hiradâsa Mârk
ncvének külônbôzô alakjaival kivân az ô belsô fejlôdésére utalni. A 12,12.25
Jânosnak nevezi Mârk melléknéwel, a 13,5.13 csak Jânosnak, a 15,39 csak
Mârknak. Mârk a rômai név, mint a Pâl is, és Jânos azért hasznâlja, hogy a
pogânyokkal valô kapcsolatât missziôi feladatâban is kifejezésre juttassa.
Az, hogy a 13,5.13 csupân Jânosnak nevezi, bizonyâra arra utal, akkor még
nem éretl meg eléggé, hogy a pogânymissziôi elhivâst megértse, amit Pâl mâr
akkor képviselt. Ezért âll ott csupân zsidô neve. Mint Péter munkatârsa az-
utân megtanulta tovâbbi missziôs f'eladatât is megérteni, és késôbb ûjra
egyiitt volt Pâllal, mint Mârk (Kol 4,10; 2Tim 4,11; Filem 24). Hogy Pâl ak­
kor (Csel 13,13) Pergâban nem hirdette Isten Igéjét, bizonyâra azért tortént,
inert Jânos Mârk ennek az ûj irânyzatnak ellenâllt, és elvâlt tôlük. Most Pâl
és Barnabâs pôloltâk az elmulasztottakat. De nines semmi hirünk az créd­
it)ényrôl.

Ûjra Aııtioklıiubaıı (26-28)

Mcg kcllett erösitcni a misszionâriusok munkâjânak kapcsolatât a kikül-
dö gyülekezettel. A missziö gyülekezeti üşy, a gyülekezet eletenek kisugâr-
zâsa a tâvolba. Sehol nem talâlkozunk az Irâsban a misszio önâllosodâsâval,
ennek a feladatnak a gyülekezettöl, mint anyatalajtol valö elszakadâsâval. A
gyülekezet resze a misszioban itt ugy varı megjelölve, mint isten kegyelmere
bı'zâs az elvegzendö munkâhoz. Semmikeppen nem csupân szertartâs, iinnep
vagy puszta gesztus, hanem tett. A gyülekezet a kiküldött ferfiakkal önmagât
adta, a legjobbat, amije volt, a munkâhoz. Szüntelenül mögöttük âllt imâjâ-
val. isten kegyelmere bizni többet jelent, ıniııt bûcsuzâskor barâtsâgosan âl-
dâst kivânni. Annâl is több, mint csupân isten oltalmâba ajânlani. Itt lıang-
sulyozza a kegyelmet, azaz isten kegyelmes lervet, amelynek a munka kiter-
jedeseben lâtlıatovâ kellett vâlnia. A gyülekezet abban egyetertett az aposto-
li misszionâriusokkal, hogy isten kegyelme korlât nelkiili, es szabad terenek
kell lennie. Ezert belsöleg is kesz volt arra, hogy isten üdvözitö utjai kiszele-
sedesenek fölismercsere igent mondjon.
A munka, amit elvegeztek, nernesak a missz.ios üt volt ınagâban veve evan-
gelium szolgâlatâval, hanem gyakorlati elörehaladâs is, tül a zsido korlâto-

161
 kon l)e a pogany vilagba, tehat az, amit Pal Krisztus titkdnak nevez (Ei 3,4-
7): a poganyok orokos tarsak, ugyanannak a Tcstnek tagjai, es reszesei a
Krisztus Jezusban kapott igeretnek az evangelium altal. Pal es Barnabas cl-
vegeztek ezt a munkat a gyiilekezet megbizasabol, es most keszen voltak sza-
mot adni rola a gyiilekezetnek. Az elso misszios utrol szolo tudositast Lu­
kács olyan alaposan es szinesen irja le, mint egyiket sem ezen kiviil. Ennek
az az oka, hogy az elso negy kisazsiai gyiilekezet alapitasa kiilonosen fontos
elorehaladdst jelentett a Gyiilekezet iidvtortenet k if ormdlodasdban.
A gyiilekezet osszehivasanak - ami nemcsak azert tortent, hogy a misszioi
beszamolot meghallgassak, hanem hogy allast foglaljanak a kijelentes hatal-
mas elorehaladasaban - igen nagy jelentosege van. A gyiilekezet es az apos-
tolok kozotti szellemi egyscgnek vilagossa kellett lennie, rnielott a munka to-
vabbmehetett volna. Itt mcgint donlesrol van szo a Gyiilekezet kialakulasa-
ban, ezert oly hangsulyozott itt az eklezsia szo.
A 14. fejezet dsszehasonlitasa a 10. fejezettel nagyon fontos es tanulsa-
gos. Amit Peter Joppeban es Cezareaban kijelentes es a Szellem vezetese al­
tal kapott, azt Pal a szolgalat utjan a Szent Szellem iskolajaban tanulta meg.
A kiilonbseg a ket, iidvtortenetileg rendkiviil fontos teny kozt nyilvan az,
hogy Cezareaban Peter nyitotta meg a mennyek orszaganak ajtajat a poga­
nyok elott. A jeruzsalemi osgyiilekezet ezt az. uj kijelentesi fokot orommel
elfogadta. Az elso misszioi ut soran pedig megoldodolt az egy gyiilekezet
kcrdese, amelyhez odatartoznak a zsidok es a poganyok, es hogy az antiok-
hiai gyiilekezet ezt az uj kijelentesi fokot orommel iidvozoltc. A 10. es 11.
fejezetben meg csak elismertek Isten iidvozito utjat, ti. hogy a poganyoknak
is hirdethetik az evangeliumot, es hogy ok ajandekba kaptak a megterest az
eletre. A 14. es 15. fejezetben ellenlxiii ebbol a tenybol levontak a kozosseg-
re vonatkozo kovetkezmenyeket. Ezert emeli ki Lukács itt a gyiilekezet fogal-
mat hangsulyozottan. Osszehivtak a gyiilekezetet es elbeszcllek, milyen nagy
dolgokat tett Isten veliik. Nem azt, hogy ok mit tettek, hanem amit Isten ve-
luk tett! Az itt hasznalt szo: „elbeszeltek” nem egyszerii tudositast jelent,
hanem annyit, mint visszaadni azt, amit ok maguk hallottak es tanultak, an-
nak tovabbadasat, amit a Szellem vezetese alatt kaptak (anangellein, vo. Jn
4,15; 16,13.15.25; Csel 15,4; 20,20.27; lPct 1,12; lJn 1,5). Amit az aposto-
lok az elso misszioi uton a Szellem iskolajaban tanultak, azt most tovabbad-
tak a gyiilekezetnek. Itt Isten nagy tetteirol van szo, amiket ezen az uton at-
elhettek, nem a sajat munkajukrol es teljesitmenyeikrol, hanem hogy Isten
milyen nagy dolgokat tett, nem altaluk, hanem veliik kozossegben. Milyen
draga az a gondolat, hogy Isten emberekkel egyiitt munkalkodik! Isten az, aki
a poganyoknak megterest ajandekoz az eletre (11,18) es kaput nyit nekik a
hitre (14,27).^ hit kapuja nemcsak a kiilso esemeny, hogy a poganyok az
evangelium hirdetese altal lehetoseget kaptak a hitre, hanem belso kepesseg
is a hitre, a sziviik megnyitasa a Szent Szellem altal (IKor 16,9; nagy essokat
igero kapu nyilt elottem; 2Kor 2,12: kapu nyittatott nekcm az Urban; Kol
4,3: hogy Isten megnyissa elottiink az Ige ajtajat, hogy szolhassuk a Krisztus
titkat; Jel 3,8: adtam elodbe egy nyitott ajtot).z4z Isten altal kinyitott kapu

162
inindig ôsszefiigg a Szellem vezetésénék ûj fokâval az üdvtorténet kialaku-
làsban. Mi nem tudunk a jtôt nyitni magunktol. Istcn nyit kaput a pogânyok-
nak a hitre: ez azt jelenti, hogy Isten biztositja nekik a hit helyzetét: szabad
hinni és tudnak hinni. A „hit” kifejezés itt a hit üdvhâztartâsâra vonatko-
:ik. Itt nem a hivés aktivitâsârôl, vagy az elhitt dolgok passzivitâsârôl, a hit
lamtâsârôl vagy a hit tartalmârôl van szô, hanem a hit hâztartâsârôl, szem-
hen a tôrvény hâztartâsâval (17,31; Gal 3,23-25). A hit kapuja, olyan kapu,
amelyen at be lehet lépni a hit hâztartâsâba.
„Ott aztân nem kevés idôt tôltôttek a tanitvânyokkal” (14,28).
A Csel-ben az „idôt tôlteni”, „idozni” (disztribein) kifejezés egészen
egyedülâllô jelentôségü (12,19; 14,3; 15,35; 16,12; 20,6; 25,6.14). Nem vala-
mi idôpocsékolâst jelentett ez, hanem ônzetlen, ônmagât felôrlô tevékenysé-
get, hogy semmi fâradsâgot nem kiméltek. Hogy mi volt ez a tevékenység, azt
a „tanitvânyokkal” kifejezés magyarâzza, azaz tanitottâk és Isten egész üdvL
tervébe bevezették ôket. Mindannyian tanulôk voltak, tanitvânyok. Mind-
aunyian nagyon jôl tudtâk, hogy most jelentôs fordulôponthoz jutott a Gyü-
lekezct üdvtôrténeti kiformâlôdâsa. Emellett az apostolok magatartâsa fi-
gyelemre méllô itt. Nem rohantak ki azonnal ismét a vilâgba uj missziôs vâl-
lalkozâsokra, hanem elôszôr hosszu ideig az otthoni gyiilekezetben munkâl-
kodlak. A gyülekezeti élet elmélyitése, a Szellem egysêgének megôrzése elô-
l'eltétele rninden kifelé terjedô, âldott missziôs munkânak.

19. A (orvcnyeskedes megzavarja a kozosséget (15,1-5)

A gyülekezet egészséges nôvekedésében a legnagyobb zavarokat nem a po-
gâny felsôbbség okozta, amely békében hagyta a keresztyéneket, nem is a
zsidôk, akik Kisâzsiâban az apostolok munkâjât lépésrôl lépésre ellensége-
sen üldôzték, hanem a jeruzsâlemi keresztyén gyülekezet. Ami Galâcia déli
részében a missziôi uton tôrtént, valamint az antiôkhiai gyülekezet felvirâg-
zâsa nem maradhatott elrejtvc az osgyiilekezet elôtt. Az egyes gyülekezetek
kôzotti érintkezés - a nagy fôldrajzi tâvolsâgok ellenére is - igen élénk volt. A
jeruzsâlemi gyülekezet egyes, a torvény alapjân gondolkozô tagjai szemében
rcndkivül aggasztônak lâtszott az a môd, ahogyan a pâli szabâly szerint ne-
vclték az antiôkhiai gyülekezetet, vagyis hogy teljesen lerontotlâk a korlâto-
kat zsidôk és pogânyok kôzôtt. Ezt nyilt elszakadâsnak lâttâk a régi teokrati-
kus alaptôrvénytôl, a szent hagyomâny felrugâsânak, amelynek sûlyos kô-
vctkezményei lesznek az egész szétszôrtsâgban (diaszpôra), ha nem tesznek
valamit ellene. Ennek a küzdelemnck a nehézségél és a dontés nagy jelentô-
ségét ma sem lehet elég nagyra értékelni. Ennek a dôntésnek a hatâsa mind a
mai napig tart. Az volt a kérdés, hogy a keresztyén gyülekezet zsidô szeklâvâ
lesz-e, vagy a felmagasztalt Krisztus élô szervezetévé vâlik itt a fôldôn, hogy
bizonysâgot tegyen Isten fôltétel nélküli és korlâtlan kegyelmérôl rninden
ember szâmâra.

163
 „Némelyek, akik Júdeából jottek, így tanították a testvéreket: Ha kóríil
nem metélkedtek Mózes rendtartása szcrint, nem iidvózülhcttek” (1 ).
A jeruzsálemi gyülekezet e tagjainak fellépése bizonyára nem volt egé-
szcn véletlen, hanem egy mélyreható gyülekezeti megmozdulás kóvetkezmé-
nye. Szinte ultirnátimiként hangzik, amit a pogánykeresztyénektól kóvetel-
nek. Elóttük teljesen tísztán állt a kérdés, s ebben csak ,,vagy-vagy”-ról lelie-
tett szó. Mindenféle megalkuvás ki volt zárva. Magatartásuk és eljárásuk a
hajthatatlan hííség es határozottság bclyegct visclte magán. „Némelyek, akik
Júdeából jottek”, ez mindenesetre a kifejezett júdaista érzületre utal. Alap-
jában véve ugyanaz a gondolkozásmód volt ez, mint amit a zsidók Kisázsiá-
ban képviseltek, amikor hevesen fellázadtak az evangélium ellcn, amely a
pogányokat a zsidókkal egy szintre helyezte. A júdeaiak szívesen hivatkoz-
tak kiváltságos helyzetükre. A minden emberre vonatkozó fóltétel nclküli
kegyelem tanítása, amelynek logikus kóvetkczménye, hogy minden ember
üdvózülhet, mindig is megkeserítette a tórvényeskedó, énkózpontú embere-
ket. Ezért nem tudták a zsidók elhordozni azt a módot, ahogyan Pal a pogá-
nyoknak az evangcliumot hirdette. llyen Messiást nem akartak, aki mcgjc-
lent a pogányoknak anélkiil, bogy a zsidók kiváltságos hclyzetére tekintettel
lett volna. Ettól az alapveló érzülettól a Jcruzsálcmból jott gyülekezeti tagok
sem voltak szabadok, Kózben hamis módon tekintettel voltak a nem hívó zsi-
dókra is, A zsidókeresztyének, akik a pogányokkal asztalkózósségel vállal-
tak, úgy számítottak, mint akik elszakadtak az atyák tórvényétól. Mint zsi-
dókeresztyéneknek arniatt is szenvedniok kellelt, hogy a Jeruzsálemból jot­
tek vádolták Jézust, hogy az Ó tanítása felbontja a torvényt és a Szenlírást.
Nem tartották helyesnek, hogy a pogányok koztil megtérleket nem a torvény
telé, hanem a tórvénytól elvezették. Számukra a torvény tóbb volt, mint
Krisztus, és a Szent Szellem új, elórehaladó kijelentéseit a Gyülekezet kifor-
málódására nézve, nem értetlék meg. Tanították a testvéreket. A „testvér”
kifejezés kózosségre utal. Tehát ezeknek a férfiaknak a tevékenysége tanítás
volt a szerintük Istennek tetszo kôzosségrôl. Hányszor ismétlódótt ez már az
évszázadok folyamán mindmáig a legkülonbozóbb hangnemekben és válto-
zatokban, mikozben jó vagy gonosz szándékkal emberi fóltételeket szabtak a
testvéri kózosség számára. Ezeknek a júdaistáknak a munkája saját szilárd
meggyózódésük szcrint elószór az antiókhiai gyülekezet igazi biblikus meg-
alapozása volt, amit szerintük Pál és Barnabás veszélyes vizekre vitt. „Taní­
tották a testvéreket” - milycn szépen hangzik ez, s mégis mennyire rombolta
ez a tanítás a kozósséget. „Ha korül nem mentélkedtek Mózes rendtartása
szerint, nem üdvóziilhettek.” Ezzel azt kívánták, hogy a Krisztus-hívó pogá­
nyok zsidóvá legyenek, és teljesen alávessék magukat a mózesi torvények-
nek. Az volt a szándékuk, hogy a pogánykeresztyénekre nemesak a korülmc-
télkedést, de az egész zsidó torvényt rákényszerítsék (vo. 15,5.10.28; Gal
4,9-10; 5,2 kk.). A pogányok olyan megtérése, amiról Péter Kornéliussal
kapcsolatban beszámolhatott, magában véve órvendetes tény volt, de az igazi
kózosség más lapra tartozott. A 2Móz 12,45.48 szerint egy prozelita csak ak-
kor lehetett teljes kózósségben Izráellel - amit a páskavacsorában való rész-

164
vctellel jelzett -, ha elöször kôrülmetéltette magât. A jûdaistâk ûgy gondol-
lak, hogy bizonyos vonatkozâsban a pogânykeresztycnek is részt vehetnek az
evangélium üdvözitö javaiban, de az igazi teljes iidvôsségre ez nein elôg. Eh-
hez szükség van a tôrvénynek valô teljes alârendeltségre. Kôvetelésüket
a/.onban nem azzal indokoltâk, hogy a zsidôkra vannak tekintettel, nehogy
azoknak a botrânkozâs âltal elzârjâk az utjât, hanem azzal, hogy hüek Isten
Igéjéhez. Nagy erkölcsi komolysâggal adhattâk elô tanitâsukat, amely külô-
nösen azokra tehetett mély hatâst, akik szâmâra mindenekfölött valô volt az
Isten Igéjéhez valô hüség. De miért nem hivatkoztak ezek a jûdaistâk Isten
tôrvényére (mint az 5. v.), hanem a Môzes rendtartâsâra (môzesi szokâsok-
ra)? Jeruzsâlemben beszélhettek Môzes tôrvényérôl az egybegyiilt gyüleke-
zetnek (5), mint ami fôltétlenül kötelezö a zsidôkbôl valô hivôk szâmâra, An-
tiôkhiâban azonban a keletkezést, a Môzes rendtartâsât âllitottâk elôtérbe.
A tôrvény alapjân âllô keresztyéneknek mindig nagyon fontos az egyhâzi ha-
gyomâny; inert van benne valami lenyügôzôen imponâlô és megnyugtatô, a
Szent Szellemnek nyugtalanitô, elôrehaladâst munkâlô tevékenységével
szemben. Pâl apostol tevékenységét a zsidôk a maguk szent hagyomânya fel-
boritâsânak lâttâk. „Mikor azért Pâlnak és Barnabâsnak nem kis viszâlya és
vitâja tâmadt velük” (2), Természetes, hogy Pâl és Barnabâs nem nézhették
tétlenül ezt a rombolâst, hanem energikusan bele kellett nyulniok, ami aztân
a mâsik oldalon még nagyobb fanatizmust szitott. Ezért ebbôl Pâl és Barna­
bâs szâmâra viszâly és vita tâmadt. A gyülekezetet egész mélyen megrâzta és
feldûlta ez. A két vezetô szâmâra ez „keletkezett”, nem ôk akartâk. Ahol az
evangélium alapjainak megôrzésérôl volt szô, egy tapodtat sem volt szabad
letérniük és engedményeket tenniôk - a kivânatosnak lâtszô békesség kedvé-
ért. A tâmadâs hevességét még fokozta, hogy a jûdaistâk maguk is védték az
evangéliumot, nem lagadtâk Jézus keresztjét, és amellett ûgy lâtszott, hogy
az ô oldalukon âll a nagyobb hitbeli hüség és irâsszerüség. Ehhez jârult, hogy
a Pâl âltal hirdetett szabadsâgot prôbâltâk meggyanûsitani, mint a bün elfe-
dezôjét (Gai 2,4). De éppen a farizeusi tôrvényeskedés emberének meggyö-
kerezését a sajât énkôzpontûsâgâban oly nehéz megfogni. A tévtan akkor a
legveszélyesebb, amikor lâtszôlag az Îrâsra és a kegyes szokâsra tâmaszko-
dik. Itt élesen keil megkülönböztetni és szellem szerint itélni. Pâl és Barna­
bâs sem vonakodtak a szâmukra megalâzô ûttôl, hogy magâra a jeruzsâlemi
ôsgyülekezetre bizzâk a dôntést. Szâmukra fâjdalmas tapasztalat volt, hogy
lemondtak a vitânak az antiôkhiai gyülekezeten belüli eldôntésérôl.
Még a keresztyén rend szelleme uralkodott. Ezért olyan igéretes elhatâro-
zâsra jutottak, hogy ez a vita végleges megoldâst talâl. Ha az ôsgyülekezet a
jûdaistâk oldalâra âll, azaz Pâl és Barnabâs egyedül marad felfogâsâval, ak­
kor a jûdaista tanitôké a tûlsûly. Az ôsgyülekezet aposlolainak és véneinek
tekintélye döntö jelentôségü volt. A tôrvényért buzgôlkodôknak is alâ kellett
rendelniük magukat e gyülekezet hatârozatânak, ha nem akartâk azt a lât-
szatot kelteni, hogy tévtanitôk. Valôszinüleg azt remélték, hogy Jeruzsâlem­
ben nekik adnak igazat. Jézusra és Isten törhetetlen tôrvényére hivatkoztak.
Nem mondta-e Jézus kifejezetten, hogy azért jôtt, hogy betôltse a tôrvényt

165
és a prófétákat (vó. Mt 5,17 kk.)? Jézus nckik a zsidóság kiteljesítóje volt, a
gyülekezet pedig az eszményi Izráel. Sokkal mélyebbre nyíilt ez a kérdés,
amin Antiókhiában vitatkoztak és amit dontésre a jcruzsálemi ósgyülekezet
elé vittek, mint ahogyan azt ma általában el tudjuk képzelni. Már az is mu-
tatja egyrészt a haré rendkívüli súlyosságát, hogy nem lehetett ezt a viszályt
magában Antiókhiában az evangélium szellemi erejével végigvezetni, más-
részt pedig erósen tórekedtek arra, hogy az ósszgyülekezet egységét meg-
órizzék. Pál azt mondja Gal 2,2-ben, hogy kijelentés kóvetkeztében ment el
Jeruzsálembe. Ez persze nem áll cllentétben a Csel 15,2-vel, amely szerint
Pál ezt az utat az antiókhiai gyülekezet határozata alapján vállalta. Ez me-
gint csak ennek a dóntésnek nagy fontosságát mutatja. Pál átlátta a helyze-
tet, és tudta, mi forog kockán. A Gal 2,2-ben írja: „hogy valami módon hiába
ne fussak, vagy futottam légyen”. Az ósgyülekezet beleegyezése nélkiil egész
munkája hiábavaló lett volna. Ennek az útnak a Csel 15,2 és a Gal 2,2 szerint
külónbózó megokolása ósszefügg a két íráshely irányzatával. Lukáes a külsó
oldalról tudósít, hogy a keresztyén gyülekezeti rend szellemét szemléltesse,
Pál pedig a belsó oldalt hangsúlyozza, azaz függetlenségét minden cgyházi
gyámság alól, és a Szellem vezetését. Egyiitt a két tudósítás mély bepillantást
enged a Szellem kij el entese és a gyülekezet szellemi vezetése kózótti óssz-
hangba. Olyan erós volt a Szellem uralma, hogy még ilyen hatalmas tcrhelési
próbát isgyóztcscn kiállt, mint amit a júdaisták lollépése okozott Antiókhi­
ában. A gyülekezet merészen vállalta, hogy egy idóre elváljon vczetóitól,
Páltól és Barnabástól, s hogy ókct más testvérekkel együtt Jeruzsálembe
küldje. A Gal 2,1-bol megtudjuk, hogy a korülmetéletlen, pogánykeresztyén
Titus is kozóttük volt.
A z apostolok és vének Jeruzsálemben. Az apostolok és vének egyszerre
újra együttescn jelennek meg; Péler is, akirol a 12,17-ben olvassuk: elment
más heiyre. Hogy hányan lehettek még a tóbbi apostolok kózül olyanok, akik
úgy látszik, idónként szintén visszavonultak Jeruzsálemból, és most újra oda
gyültek ossze - nem tudjuk. A 15. fejezet csupán Pétert említi, Pál pedig a
Gal 2-ben egész általánosságban beszél a/okról, akiknek tekintélyük van, és
külonósen Jakabot, Kéfást és Jánost nevezi meg, mint akiket oszlopoknak
tartanak a gyülekezetben. Azt, hogy Jeruzsálemben vének is voltak, arról ill
és a 11,30-ban rnintegy mellékesen szerzünk ludomást. Úgy látszik, Jakab,
az Úr testvére és a Jakab-levél szerzóje, lett a gyülekezet tulajdonképpeni
vezetóje. Az apostolok egyre inkább visszavonultak. Ha csak Lukáes híradá-
sa lcnne a keziinkbcn az ún. apóstol i gyülésról, akkor kónnyen az lehetne a
benyomásunk, mintha ernberi tekintélyek dóntése lett volna a végsó fórum
minden fontos kérdésben. Pál ezzel szemben a Gal 2,6-ban ezt írja: „Hogy
milyenek voltak a múltban, azzal nem tóródom”. Pál nines tekintettel az cm-
beri tekintélyre. Lukáes híradása a Csel 15-ben is mutatja, ha jól megfigyel-
jük, hogy nyoma sinos egyházi hatóság felállításának, vagy felügyeletnek,
vagy iñtézóbizottságnak, hanem egyérlelmüen mutatja be az ósszgyülekezet
szellemi egységét.

166
 A legnagyobb fontosságú doutés volt e/ a Gyülekezet jôvôjcre nézvc. En-
nck a kimenetelétol luggôtt az egész tovâbbi fejlodés. Ezért kapott Pal is bi-
/onyára ûj kijelentést, rnint mindig élete fon tos foniulópontjain (vö. 2Kor
12,1 -7). Ha tctszelt is az Llrnak megengedni, hogy a tôrténelem folyamân ki-
lejlödjenek a különfele tévedések és kisiklások, amelyeknek a magvát már
itt feltíínni látjuk, mégis a Gyülekezet lorténetének kezdctén az egész vona-
lon alapvetö gyozelmet vívtak ki minden tévtanítás és tévút ellen, hogy vilá-
gos, kifogástalan mintaképet kapjunk a Gyülekezetrol, és hogy a gyöztes vo-
nalat megláthassuk, amely aztán végigvonul egészen az Ur megjelenéséig.
A gyülekezet a küldötteknek útjuk egy szakaszán ünnepélyes kíséretet
adott, hogy ezáltal is kimutassák nagy érdeklódésüket az ügy iránt, és bensó-
séges testvéri kôzôsségüket velük. Az apostoli misszionáriusok minden ese-
lekedete mögött ott állt az egész gyülekezet. Hogy miért nem ulaztak hajóval
Szeleucián és Cézáreán keresztül, hanem a nehéz gyalogmenetet választot-
ták Fonicián és Samárián keresztül, ez bizonyára azért lortént, hogy úlkoz-
ben szolgálhassanak a hívóknek. Igy mindig kihasználták az idöt az evangéli-
um számára. Foniciában és Samáriában is laktak a gyülckezetnek olyan tag-
jai, akiket a júdaisták tanításai erósen nyugtalaníthattak, mert keverék nép-
böl származtak. Ezért itt semmit sem említ az irás a galileai és júdeai zsidó-
keresztyén gyiilekezetekról. Pálnak és kíséroinek szívén feküdt, hogy e sze-
mélyes kapcsolatok által az egyes gyülekezetek közti érintkezést és a szel-
lemben való egységüket fcnntartsák. Néhány éwel korábban, amikor Pál és
Barnabás Jeruzsálembe vitték a júdeai szenvedó keresztyéneknek gyüjtött
adományt (11,30), valószínüen más utat választottak, hogy a leggyorsabban
eljuthassanak a júdeai testvérekhez. Most más célja volt útjuknak, és már
útkozben nagy erosítést tapasztaltak hitbeli magatartásukra nézve (Z). M in­
den testvérnek. nagy örömet szereztek, amikor részletesen elbeszélték kisá-
/siai missziós útjuk élményeit, hogy isten a pogányoknak is ajándékozott
megtérésl a hitre. Hogy itt megint a „testvér” kifejezést olvassuk a hívókre,
mutatja, hogy itt a kozosségról volt szó. Igazi kôzôsség szent örömet ébreszt,
és a szent öröm által élik át azt. Ez a szent öröm jobban és gyorsabban meg-
gyöz, mint minden bizonyítás. Tények voltak ezek, isten Szelleme által mun-
kált kegyelmi esodák, amikrol hírt tudtak adni. Az ilyen tények onmagukért
beszélnek, és visszhangra találnak a szívekben, amelyek maguk is kegyelmet
nyerlek.
Ahogyan Antiókhiában (14,27), a nagy missziós útjukról viszszatérve,
úgy fogadta most óket a jeruzsálemi gyülekezet, és ök örömmel adtak hírt
mindarról, amit isten cselekedett általuk (4). Egyszerüen azt adták tovább,
amit a Szellem iskolájában átéltek. Nem hangulatot keltettek maguk vagy
nézeteik mellett, hanem engedték, hogy isten meggyózó munkálkodása ön-
magáért beszél jen. így a jeruzsálemi gyülekezet is átélte híradásuk nyomán
isten nagy tetteit. Ez a valódi, építo kôzôsségi munka. Ez nem a saját sikerek
alapján szerzett hírnév, hanem minden személyes érdek háttérbe szorulása
isten kizárólagos cselekvése mögött. Egészen más volt a farizeusi érzületü
hívók fellépése.

167
 „Eloalltak azonban nemelyek, akik a farizeusok partjabol (szektajabol)
lettek hivokke, es azt mondtak” (5). Figyeljiink ra, hogy itt szektarol van
szo, amelyhez nehany hivo meg odatartozott. Ncm azt olvassuk, hogy vala-
mikor megteresuk elott tartoztak ehhez a szektahoz, hanem hogy meg hozza
tartoznak. Ez a helyzetiiket jeldli meg. Megteresuk altal nem szabadultak ki
korabbi vallasos erziiletiikbol, hanem azt hittek, hogy most kell csak igazan
hiisegesen kitartaniok benne. Nemcsak zsidok voltak, hanem ezen tulmeno-
en a legszigoriibb zsido vallasos part hivei. Nem ugyanazok ezek, mint a „ne­
melyek Judeabol” (1), akik Antiokhiaban a felfordulast elinditottak, de
azokkal egyforman gondolkozok. Az Ige hangsiilyozza, hogy hivokke lettek.
Krisztus ¡rant tehat egeszen pozitiv volt a beallitottsaguk, de azt is hittek,
hogy a zsido torvenyhez es az OSZ-i haztartashoz is ragaszkodniok kell. Ve-
lcmenyiiket nagyon komolyan kellett venni, hiszen latszolag a punkosdkor
letrejott oskeresztydn gyiilekezet alapelvet kepviseltek. Akkor meg nem tort
at az a profetai vonal, amely Izrael missziojat hirdette a nemzetek kozolt. Az
osapostolok vezetese alatt alio gyiilekezet meg varta egesz Izrael megtereset,
es aztan Izraelen keresztiil minden nemzetet. Ugy latszotl, hogy Istennek a
torveny alapjan kotott szovetsege meg a regi alakjaban all fenn a szovetseges
neppel. Nem lattak semmi okot ra, hogy mozesi szokasaikat feladjak. Nem
volt-e ez egyszeru kovetkezetesseg es hiiseg az Iras istcni kijelentesevel
szemben, hogy szilardan ragaszkodtak ehhez a vonalhoz? Hogy kozben Izrael
nepe a maga egeszeben elutasitotta az osgyulekezet szellemi bizonysagtete-
let, es hogy a poganyok koziil sokan megtertek Krisztushoz, az ezeknek a hi­
vo farizeusoknak nem adott okot arra, hogy leterjenek az Ige alapjan vallott
meggyozodesiikrol. Ellenkezoleg, ha a megtert poganyok alarendelik magu-
kat a mozesi torvenyeknek, tehat a koriilmetelkedesnek is, akkor megyozo-
desiik szerint az ut egeszen egyszeru volt, es minden akadaly felre volt teve a
testveri kozosseg utjabol. Mi volt hat akkor a visszas ezeknek a judaistak-
nak afelfogasaban? Az, hogy megteresuk utan semmit sem tanultak tovabb
a Szellem iskolajaban. Ezert a Gyiilekezet iidvtorteneti kiformalodasanak
elorehaladasat sem ertettek meg. Nem tudtak megkulonboztctni a kiilonbozo
haztartasokat, es mereven megmaradtak amellett, amit egykor felismertek,
ez pedig megcsontosodott dogmatikusokka tette oket. Eszrevetleniil lecsusz-
tak a Szellem egyenes vonalarol, amely mindig 616 mozgasban marad, es holt
vaganyra jutottak velemenyiikkel, amikor azt gondoltak, hogy ok az „igaz-
sag” valodi harcosai. Ugy veltek, hogy biblikusan megalapozott eloirasok al­
tal megtarthatjak az igazsagot. Igy azok maradtak, akik kezdettol fogva vol­
tak - Krisztus-hituk mellett is -, „igazsagok” harcosai. Milyen sulyos volt ez
a lesiklas a Szellem egyenes vonalarol, es milyen veszelyesse lehetett ez a
Gyiilekezet fejlodese szempontjabol, ezt latjuk az egesz osszefiiggesbol.
Ezek kovetkezetesebbek voltak, mint antiokhiai tarsaik. Nagy biztonsaggal
es meggyozodessel leptek fel. Ezert roviden ezt koveteltek: „Koriil kell me-
telni oket, es meg kell nekik parancsolni, hogy a Mozes torvenyet megtart-
sak.”

168
 A júdaisták Antiókhiában propagandisztikusan léptek fei, a zsidó hagyo-
manyra hivatkozva próbálták rnegnyerni azokat a korülmetélkedés számára,
ettöl tctték függové az üdvösscgel. Itt a hívo farizeusok az Irás kovetelésével
alltak elö, hogy a mózesi torvény teljes megtartása lolteileniil szükséges. Pál
es kíséroi továbbadják, amit a Szellcm iskolájában tanultak és áléltek, a hívo
farizeusok pedig parancsokkal es rendelkezésekkel állnak el ö. Mi lett volna a
Cíyiilekezetbol, ha ez az irányzat vetle volna ál a vezetést? Nem tudta volna
világraszóló üdvtorténeti hivatását betölleni.
Feltünö, hogy Pál és Barnabás nem menlek bele a vitába. Miután a lénye-
ket egyszerüen elmondták, hallgatnak és várnak. Ebben elönyösen kiilön-
böznek a farizeusi buzgólkodóktól. Milyen mássá is lett Pál! Ezek a harcoló
einberek korábban társai voltak, egy párthoz tartoztak, ö volt egykor a veze-
töjük. Most már nem küzd a régi, szentségtelen módon.

20. A torvény(ol ¡nenies cvangcliimi (15,6-1.‘5)

Nagy gyülckezeti összejövetelt tartottak, hogy az iigyben alapos viszgála-
lot és dontést hozzanak. A jeruzsálemi gyülckezet dontése alapvctö fontos-
ságú volt az evangéliumi mozgalom egész további fcjlodésérc nézve. Ezért
nekünk is fontos, hogy ne csak megismerjiik ennck a döntö gyülekezeti ösz-
szejövetelnek az eredményét, hanem azt az egész kiilönös módot, ahogyan a
dontés megszületett, behatóan kell szemlélnünk. Résztvevókként elsösorban
az apostolokat és véneket említi Lukács (6). De a gyülckezet is jelen volt,
ahogyan ez a 12.22.25 versekböl világosan kitünik. A tulajdonképpeni meg-
beszélésben azonban a gyülckezet úgy látszik nem vett aktívan részt. Itt van
tehát egy szükcbb munkaközösseg mintapéldája egy nagvobb hívo körön be-
liil. Mivel az egész Gyülekezetre vonatkozolt az, amit itt alaposan mcg akar-
tak vizsgálni, ezért kellett a gyülekezetet tanúként bevonni. Tehát semmit
nem tárgyaltak meg titokhan egy zárt „vezetoségi ülésen”. Ez bizalmatlan-
ság lett volna a gyülckezettel szemben. Az apostolok sem maguk közt tanács-
koztak, hanem a vénekkel együtt, azaz a tapasztaltakkal, a gyülekezet bizal-
mi embereivel. Téves megjelolés tehát az „apostoli gyülés”. Inkább a szoro-
sabb gyülekezeti bizottság tanácskozása volt az egész gyülekezet jelenlété-
ben. Nem vitatkozni gyültek össze, hanem hogy „tanácskozzanak ebben az
iigyben” (utánanézzenek a dolognak). Nem csupán egy könyvben néztek utá-
na a torvényeknek és paragrafusoknak, hanem szívük szemével láttak, ami-
röl Jézus a Máté 6,22-23-ban beszélt. Ez a belsö látás erösen föltisztul és el-
rendezödik az Igében való elmélyedés, a közös imádság és a felülrol való
megvilágosítás által. Bizonyára az Úr elé vitték Pál és Barnabás élménybe-
számolóját, és Isten Igéjének világosságában alaposan lemérték azt. Kipró-
bált embereknek ez a tanácsa szent és készséges eszköze volt Isten Szent
Szellemének. Meg tudták vizsgálni és világosan fölismerni Isten akaratát az
Ö Igéjében és vezetésében. Sajnos, zavarok is támadtak ebben a szük körben
( 7 ).

169
 Ugyanaz a veszély fenyegette most Jeruzsâlemben is a békességet, mint
Antiôkhiâban. Nagy vita tâmadt. Ez is veszélyes, beosonô mcrcg, amcly meg
a legszentebb embereket is fenyegeti. Péter idejében fôlismerte a veszélyt, es
ki tudta kapcsolni gyors kôzbelépéssel. Ez is a Szellem vezetése, aki belsôleg
lât, és a kellô pillanatban a Szellem vezetése alatt kôzbelép. Ez a vita nem âl-
talânos vitatkozâs volt, nem is viszâly két part kôzôtt, ahol Pal és Barnabâs
kiséretükkel az egyik oldalt, a farizeusi irânyzat pedig a mâsik oldalt képvi-
selte. Sot, inkâbb ugy lâtszik, mintha a megbeszélés szigoruan az apostolok
és vének munkakôzôssége keretei kôzôtt maradt volna. Milyen nyugodttâ,
biztossâ és éretté lett Pal és Péter is a Szellem iskolâjâban!
Péter lollépése - Pâléhoz és Barnabâséhoz hasonlôan - a Szellem vezetése
alatti vârakozâsban és beszédben nyilvânult meg. Nem vitatkozik, hanem
tényeket mond el, amelyeket vezetés alatt élt ât. Ezek nem olyan élmények,
amelyek egyedül az ô szâmâra voltak jelentôsek, hanem az egész gyülekezet-
nek, amely szintén vele együtt âtélte azt. A prôfétâk bizonysâgtételét Jakab
késôbb pôtolja. Ebbôl megtanuljuk azt a fontos igazsâgot, hogy szigoruan or-
todox môdon megmaradhat valaki az Ige szava mellett, és mégis melléfoghat,
ha nem ügyel a Szellem vezetésére. Mâsrészrôl igen veszélyes, ha az ember
vallâsos szubjektivizmusba esik, ha a vezetést az Ige fôlé hclyezi. A kettônek
ôsszhangban kell lennie, és ki kell egészitenie egymâst. Ezt érzi Jakab is, és
ezért huzza meg az egyenes prôfétai vonalat. Péter arra tâmaszkodik, hogy
az egész kérdést Isten mâr maga eldôntôtte. Emlékeztet a Kornéliussal kap-
csolatos élményére. Ez mâr legalâbb tiz évvel azelôtt, a gyülekezet tôrté-
netének legkezdelén ment végbe. „Isten kivâlasztott engem kôzületek.” I s ­
ten az Ô kizârôlagos kegyelmi vâlasztâsa szerint cselekszik. Ugyanezen a
vonalon nyugszik az is, ami most Pal és Barnabâs bizonysâgtétele nyomân
tôrtént. Nem valami ujitâsrôl van tehât szô, amit esak most vezettek be ezek
a misszionâriusok a pogânyok kôzôtt, hanem folytatâsa ez annak, ami akko-
riban Kornélius hâzâban elkezdôdôtt. Isten kegyelmes cselekvése ellen nem
tehet a hit ellenvetést (11,18). Mindez a hivô farizeusok elôtt is tudott volt,
tehât nem jelentett semmi ûjat. Ok is ôrvendezô sziwel helyeselték a pogâ­
nyok megtérését. Nem ez volt tehât a dôntô mozzanat, hanem a hit kôvetkez-
tetése, amit ebbôl a ténybôl helyesen leszürhettek. Itt elvâltak az utak. A hi­
vô farizeusok nem akartak arrôl tudni, hogy kapcsolatukat a zsidô hagyo-
mânnyal megszakitsâk. Nekik botrânkozâs volt az a hosszu kerülô ut, hogy
Izrâel megtérése csak a megkeményedés itélete utân, egy uj kegyelmi hâztar-
tâs bevezetése és a nemzetekbôl tâmadt gyülekezet beteljesedése utân kôvet-
kezhet el. Nem egyszerübb és gyorsabb az ut a cél fêlé, ha a hivô pogânyok
azonnal felveszik Izrâellel a kapcsolatot ûgy, hogy kôrülmetélkednek és a
tôrvényt megtartjâk? Azt remélték, hogy igy nem veszitik el a régi egyhâzi
rendszer befolyâsât, hanem inkâbb megmentikés reformâljâk. Ezeket a kér-
déseket kellett most alaposan megnézni. Ha csak arrôl lett volna szô, hogy a
pogânyoknak is hirdessék-e az evangéliumot, errôl nem kellett volna tanâcs-
kozniok, hisz ezt a kérdést régen elintézték. A pogâny- és zsidôkeresztyének
testvéri kôzôssôgének kérdése is maradéktalanul vilâgossâ lett mâr Kornéli-

170
tıs házában. Most csak e tényekbol levonandó végsô kôvetkeztetésekrôl lehe-
tetl szó. A pogányokból lett keresztyének egyre tôbben lcttek, és a zsidôk
közti misszió mindinkább háttérbc szorult. Hogyan tovább? Égetôvé vali eza
kérdés a két misszionárius sikeres szolgálata allai a szétszôrtak között. Egé-
szcn szét kell most szakítani a kapcsolatot a zsidóság és a Gyülekczet kôzott?
A felmagasztalt Krisztus a mennyei trónról munkálkodva egészen új ùtra
lert-e, elszakadva a zsidó hagyományoklól? Ez volt a kérdés! Ezzel a kérdés-
sel foglalkozik Péter. A megdicsoült Úr üdvtorténetileg elórehaladó cselek-
vésébôl levonja a hitbeli kôvetkeztetést. Ezen a ponton különbözik a hívo fa-
rizeusoktól. Erre utal már az evangélium hangsúlyozásával, a szabadító
örömüzenettel, és azzal, hogy a pogányok egyszerüen hallottak és hittek.
Csak most bontakozik ki Péter elött is az egésznek a hordereje, amit annak
¡dején Joppéban és Cézáreában alapjaiban már fölismert. Evangélium, hal­
las, hit - ez az a foltétel nélküli út az üdvôsségre, nemcsak a pogányok, ha­
nem a zsidók számára is. Akkor arról a kérdésrol volt szó, hogy a pogányoké
is lehet-e az evangélium anélkiil, hogy elóbb zsidóvá legyenek. Most ez volt a
kérdés: Izráel torvényét nem kell-e már figyelembe venni a Gyülekezet to-
vábbi építésénél? Az Ur most, ebben a háztartásban egészen új útra lépett-e?
Ezt most Péter örömmel állítja, mert a Szellem vezetésébôl hitben levonja a
kôvetkeztetést. Ezért hangsùlyozza Péter, hogy isten, aki ismeri a sziveket,
bizonysdgot tett mellettük (8). A 11,15-17-ben még nem így állítotla be a
dolgot. Istennek ez a bizonyságtétele az Irás bizonyságtételének folytatása.
Valóban a kijelentés kiszélesítése, ahogyan azt az İğe leszögezi. İsten a kije-
lentésnek és az üdvtorténetnek megfelelóen tovább halad kormányzása út ja-
in, a régi kijelentéshez újat kapcsol hozzá. Hiszcn isten a szívek ismeröje,
tehát egyedül O ké¡>es arra, hogy új üdvutat nyisson, amely az emberi szív-
nek megfelel. İsten ezzel azt bizonyítja, hogy elótte, a szívek ismeröje elött
minden ember egyforma, zsidó és pogány egyaránt. Ha a szívrol van szó, ak­
kor Izráelnek nines elönye (vö. Róm 2,11-16; 3,23). Amit Pál a Római levél
elsö fejezeteiben részletesen kifcjt, azt már Péter itt alapvetóen kimondja
(9). A szív megtisztítása a döntö az egész üdvtórténetben. Nem az istentisz-
telet külsö alakja, nem is az igazi ismeret formális oldala, hanem a szív belso
megváltozása. Ebben a munkálkodásában İsten nem tesz külónbséget zsidó
és pogány között. A hit állal meglisz.tult szív, az az igazság, amelyet Pál a
Római és a Galata levélben részletesen megtárgyal, foloslegessé teszi a jel-
képet, a testben elvégz.ett kôrülmetélést. A hívo pogányoknak nines toblié
szükségük a móz.esi tórvény szerinti külsö megtisztításra. A megtisztulás
eszköze a hit, azaz a megdicsoült Kriszlussal való életkôzôsség. A hit fogal-
mát teljes mélységében kell megragadni. A szívbeli hit az új hajlóero, a
Szent Szellem motorja. Ez a hit valoban véghezviszi a szív megtisztulását,
nemcsak a neki tulajdonított megigazítást. Nem az ember az, aki hite által
saját szívét megtisztítja, hanem isten, a szívek ismeröje. munkálja ezt a
megtisztulást a hit alapján vagy a hit útján.
Péter leránlja ezekröl a hívo farizeusokról a kegyes álareot, és megmutat-
ja nekik szívük beállítottságának végsô indítékait. Magatartásukat istenkí-

171
sertesnek nevezi (10), a/.az Istent teszik pröbâra, hogy mennyi cllenâllâst tür
el az embertöl, mielött megitelne es büntetve belenyulna az elctebe (vö.
2Moz 17,7). Az istcnkiserles isten kihivâsât jelenli, tudatos ellcnâllâst, ön-
fejüen megmaradva a sajât uton. Peter tehâl a jıidaistâk ellenâllâsât nem er-
velve, hanem erkölcsileg ertekeli ki. Szemelyesse vhlik. A z apostoloknak i de­
ğen a hideg târgyilagossdg teolögiai vitâkban. Ilyesmi ma is csak a kepze-
letben van meg. Peter neven nevezi a gyerekct. Mindcn velemcnyünk es el-
gondolâsunk vegso inditöoka erkölcsi termeszetü. fgât akarnak a tanitvâ-
nyok nyakâba tenni, es vârjâk, hogy ehhez segitse öket isten. Az egesz tör­
venyt ertik alatta, nem csupân a körülmetelkedest. Peter igânak mondja a
törvenyt, mert ez nevelö es kenyszeritö eszköz, amely az enıbert az engedel-
messegnek szâmâra elöirt utjâra szoritja. Ezert nevezi Pal is a törvenyt a
(rab)szolgasâg igâjânak (Gal 5,1). Jezus ezzel szemben az O sz.elid igâjâröl
beszel (Mt 11,29-30), mint eszközröl, amely a könnyti terhet, amelyet râ-
tesznek, meg könnyebbe teszi. Hiszen az iga a teher jobb lıordozasâra szolgâ-
16 eszköz. Igy gondoltâk a judaistâk is a törvenyt, mint lıordozö eszközt a po-
gânykeresztyeııek nyakâba akasztani, hogy eletvitclüket rendezett, elöirt
ııtakra tereljek. Az a gondolat, hogy ök a pogânykeresztyeneket csak megter-
helni akartâk volna, nincs ebben a kepben. Ellenkezöleg, azt lıittck, hogy jot
tesznek velük. Miert volt hat ez a lâtszolag dicserctes szândek oly visszâs?
Mert ezzel a tanitvânyokat kivettek volna a kcgyclmi es hitbeli helyzetükböl,
es ezzel az üdvösseg egesz utjât szabotâltâk volna. De meg ezzel sincs felfcd-
ve enııek az egesz törekvesnek legbelsöbb inditooka. Ugyanis a törveny igâja
alatt vidâman eldegelhet tovâbb a kegyes, farizeusi test, az össze nem tört
„En”. „Akik testi ertelembeıı akarnak tetszeni, azok kenyszeritenek titeket
a körülmetelkedesre, csak azert, hogy a Krisztus keresztjeert ne üldözzek
öket” (Gal 6,12).
„Amelyet sem a mi atyâink, sem mi el nem hordozhatlunk” (10). Ezzel
nem akarja a törveny lıordozâsânak lehetellen voltât kimondani. Nem arröl
van szö, hogy mivel a törveny utja nehez volt, isten ezert egy könnyebb utat
irt elö: a hit ûtjât a törveny cselekedetei nelkıil, mintha a hit csak sziiksegtâ-
masz lenne, gyönge pötlek a törveny irânti engedelmesseg lıelyett. Mintha is­
ten az ember gyöngesegere valö tekintettel engedett volna eredcti engedel-
messegköveteleseit)öl. Hanem ami a törvenynek lehetetlen volt, mivel eröt-
len volt a hustest miatt, azt tette isten, amikor Fiat elkiildte a bun teste ha-
sonlatossâgâban, es a bünert megitelte a bünt a Felfeszitett testeben (a Gol-
gotân) (Rom 8,3). Nem azert nem volt kepes az ember az igât viselni, mert is­
ten törvenye tul nehez, hanem mert a törveny er otel en. A törveny követel-
menyeket âllit fel, de nem adja meg azt az eröt, amellyel azokat teljesiteni
lehetne. Ezert a törveny csupân a bün felismeresere szolgâl (Rom 7,7.13). A
törveny nem volt isten reszeröl tulzott követeles az ember fele, akinek eleve
össze kellett törnie alatta, es a törveny hâztartâsa nem volt isten csödje. A
farizeusok alapvetöen visszâs beâllitottsâga az oka, hogy ilyen helytelenül
fogtâk fel a törvenyt. Mivel nem ismertek fel a törveny tulajdonkeppeni ne­
velö celjât, a szentseget pedig teljesen külsösegesse tettek, azert jutottak

172
abba a hiedelembe, hogy elegendö erkölcsi akaraterövel meg tudjâk tartani
a/.t (vö. Mt 19,20). Ezzel szemben Péter megâllapitja, hogy sem az atyâknak,
sem nekik maguknak nem volt erejük arra, hogy hordozzâk. A tôrvény elérte
nevelö céljât, amint az ember ezt felismerte. Ûtmutatönak kellett leıırıie
Krisztushoz (Gal 3,24-25). A logika minden élessége ellenére az a mod, aho-
gyan Péter a tévelygô testvéreket kezeli, nagyon szelid. Önmagât is odaâllit-
ja a tôrvény âltal összetörtek kôzé: atyâink és mi. A személyes élt nem for-
ditja csupân ellenfelei ellen.
„Söt inkâbb az Ür Jézus kegyelme âltal hisszük, hogy üdvözülünk, mikép-
pen azok is” (11).
A tôrvény ûtja nem megmentö ut, hanem nevelö ût. A z üdvôsség ûtja
minden ember szâmâra egyedül az Ür Jézus kegyelme. A tôrvény soha nem
löpett föl azzal az igénnyel, hogy önmagâböl kôzôlhetné az üdvôsséget. Az
üdvôsség ûtja az Ur Jézus kegyelmébe vetett hit. Ez a fordulat (troposz),
mindenki szâmâra a megmentés mödja. Péter ezzel az igazân pâli bizo-
ııyitâsmöddal nem helyezkedett szembe sajât tanitâsâval, amit különben el-
mond. O ti. sohasem mondta a tôrvényt értéktelennek, csak erötlennek. isten
tôrvényének megvan a hivö szâmâra a mağa nevelö értéke. A judaistâk azon-
ban visszaéltek a tôrvénnyel, amikor azt kôvetelték, hogy a pogânykeresz-
tyének metélkedjenek körük
„Ekkor ellıallgatott az egész sokasâg” (12). Ez volt a gyülekezet egyedül
helyes magatartâsa a szellemi bizonysâgtétel utân, isten elött imâdsâgban
valö hallgatâs. Ez nem volt negativ, lemondö elnémulâs, hanem isten elötti
pozitiv csöndre jutâs. A hivö ember imâdkozô hallgatâsâban jut isten leg-
inkdbb szohoz. Az ilyen hallgatâs csak ott lehetséges, ahol a Szellem valödi
1‘egyelme uralkodik, ahol az önfejü ,,Én” ki varı kapcsolva. Milyen gyözelme
volt ez isten Szellemének a gyülekezetben! Az egész sokasâg, tehât az eddigi
ellenfel is. Mindnyâjan csöndben maradtak isten elött, készen arra, hogy is­
ten Szelleme vezesse öket. A beszéd csak zavarö lett volna ebben a pillanat-
ban. Hogy meddig tartott ez a hallgatâs, nem tudjuk. Amikor Barnabâs és Pâl
clbeszélték âtélt tapasztalataikat, a sokasâg még akkor is a szotlan, imâdko-
zo magatartâsban maradt.
„Hallgattâk Barnabâst és Pâlt, amint elbeszélték, mennyi jelt és csodât
tett az isten âltaluk a pogânyok között” (12). Most lettek csak igazân hall-
gatovâ! Nem Barnabâst és Pâlt hallottâk beszélni, hanem szavaik mögött is­
ten nagy jeleit és csodâit hallottâk meg. Sajâtsâgos, milyen különbözö mö-
don hallanak meg valamit az emberek. A legtöbben csak külsö fülükkel halla-
nak. Hogy van hallo sziv is, amit egyedül az Ür adhat (Péld 20,12), azt csak
kevesen tudjâk. Az Ür ugyanis csak azoknak nyitja meg a fülét, akik Öelötte
imâdkozva hallgatö magatartâsban vârakoznak. Jézus mondja tanitvânyai-
nak: „Meglâssâtok, mimödon hallgatjâtok” (Lk 8,18), és „Vigyâzzatok, hogy
mit hallotok” (Mk 4,24). A gyülekezet most tudta, mit és hogyan hallgasson
belsoképpen. Ezért hallottâk ki a misszionâriusok elbeszélésébôl magât a
cselekvö I stent. Itt igy olvassuk: âltaluk, eszközei âltal, nem ûgy, mint a
14,27 és 15,4-ben „velük”. Figyelemre méltô az is, hogy Barnabâs és Pâl nem

173
meiinek belc a kezdeti vitâba (2). Egyâltalân nem vitatkoznak, nem is tarta-
nak tcolôgiai elôadâst a Rômai-levél môdjân, hanem bizonysâgot tesznck ar-
rol, amit Islcn csclekedett. Nyilvân ugyanolyan egyszerüen tették czt, mint
az elôzô ôsszejôvetelen (4), de most a gyülekezet „meghallâsâban” a nagy
dolgok (4) nagy jelekké és csodâkkâ lettek (12). Erre az embernek, még a hi-
vônek is, meg kell, hogy nyiljon a szeme és a f‘tile. A negativ môdon biralô
magatartasu ember nem lâtja meg Isten jeleit és csodâit, bar kôrül van véve
velük. Mindent jôl meg tud magyarazni. Barnabas és Pal bizonysâgtétele
azonban olyan hatalmas benyomâst tett, hogy a gyülekezet hallgatva imâd­
kozô magatartâsât a beszâmolô nem zavarta meg és nem szakitotta félbe.
„Miutân elhallgattak, Jakab felelt, és igy szôlt: ’Férfiak, testvérek, hall-
gassatok meg engem’” (13).
Csak most lett vége ennek az imâdkozô hallgatâsnak. Mcgint az emberrc
figyeltek. Jakab felelt. Ez volt a vâlasz az egész gyülekezet kérdésére,
amellyel imâdkozô hallgatâsâban Isten elôtt âllt. igy Jakab az Ur nevében a
dôntô vâlaszt adla meg. Ez a felelct lezârja az egész elôzô târgyalâst. Az
ilyen lezârô, vilâgos vâlasz teszi valôban épitô értéküvé az Isten elôtti hallga-
tâst, az ûj tâjékozodâst. Figyelemre méltô a szolgâlatok elosztâsa az egyiitt
munkâlkodô testvérek kôzott. Péter személyes bizonysâgot tesz arrôl, amit a
Szellem vezetése alatt Joppéban és Cézâreâban tanult, és levonja a hitbeli
kovetkeztetésl. Barnabâs és Pâl elmondjâk Isten nagy jeleit és csodâit a po-
gânyok kôzott. Ezl Isten nemesak velük, hanem âltaluk csclckedtc. Az ember
tehât teljesen hâttérbe kerül, mint Isten puszta eszkôze. A legfeltünôbben
Pâl lép vissza. Itt Barnabâs môgôtt emlitik, bâr ô volt a tulajdonképpeni ve-
zetô. Jakab az addig odafigyelve hallgatô volt, és értett hozzâ, hogy ugyan-
csak teljesen a Szellem vezetése alatt kôzvctitse Isten feleletét (vô. 28). „Fér­
fiak, testvérek, hallgassatok meg engem.” Ezt mint a jeruzsâlemi gyülekezet
elismert vezetôje mondja. Ezért mondhatla igy: Hallgassatok meg engem! A
megszôlitâsban: Férfiak, testvérek (vô. 7) a tôbbiekkel kôzôs hitbeli és igé-
rettalajra âllt. Az egész gyülekezet részes benne. Vâlaszâban tekintetbe veszi
minden oldal jogos érdekét.

21. Jakab beszede, vagy a nagy profélai vouai (15,14-21)

Jakab beszédét, a pogânykeresztyéneknek a zsidôkkal szembeni alapvetô
magatartâsât érintô gyülekezeti hatârozat sajâtsâgos megokolâsâval, csak
akkor érthetjük meg és értékelhetjük helyesen, ha megtanultuk ugy lâtni a
nagy prôfétai vonalat, amint azt az ôsgyülekezet lâtta. Mivel mi elvesztettük
erre a lâlâst és megértést, ezért az ilyen üdvtôrténetileg nagyon jelentôs bib-
liai helyek, mint Jakab beszéde, egyszerüen homâlyban maradnak. Tanâcsta-
lanul âllunk elôtte, nem tudunk vele mit kezdeni. Mégis éppen ez az igcsza-
kasz rendkivül drâga igazsâgokat tartalmaz. Nézzük meg ezért Jakab beszé­
dét kissé részletesebben.

174
 Jakab, az Úr testvére és a gyülekezet vezetóje csupán Péter bizonyságtéte-
Ure hivatkozik (14), Pált és Barnabást pedig egyáltalán nem említi. A 25-26.
versben nagy szívélyesség jut kifejezésre e két férfiúval szemben, ez tehát
nem lehetett lebecsülés jele. Jó figyelnünk arra, mikor és miért kerülnek
húttérbe az Igében szent emberek. Pál most a harc elóterében álló személy.
I .zért boles dolog volt, hogy az egész Gyülekezet számára ily döntö kérdés-
ben a lehetó legkevesebbet emlegessék. Ezzel szemben Péter volt a kétségte-
len tekintély mindannyiuk számára. Jakab régi héber nevén Simonnak neve-
zi, hogy ezáltal kiemelje a zsidósághoz való töretlen hozzátartozását. Öt a
júdaisták nem gyanúsították azzal, hogy zsidóellenes tôrekvéseket támogat-
na. Az is sajátságos, hogyan adja tovább Jakab Péter élményének elmondá-
sát: „Hogyan gondoskodott isten eloször arról, hogy a pogányok közül népet
s/erezzen az Ö nevének.” Ez a híradás lényegesen különbözik attól, amit Pé­
ter maga elmondott (11,4-18; 15,7-11). Nyilván az a tôrekvése, hogy a nagy
prófétai vonalat kiemelje. Közben az Igét Igével állítja szembe, azaz a júda-
ista íráshasználattal és tôrvényre hivatkozással szembeállítja a prófétai szót:
„Ahogyan meg van írva.” Itt észrevehetjük, milyen finoman látja meg az
Irást a maga teljességében. Lehet az Igét látszólag pontosan idézni és alkal-
mazni, és közben mégis egészen hamiş vágányra futni, ha a nagy igebeli
ósszefüggéseket nem vesszük eléggé figyelembe. így a júdaisták megmarad-
nak a tôrvény elemeinél (sztoikheia), és nem hatolnak be az üdvtórténet eló-
rehaladásába, a próféták gondolkozásmódjába és megismerésébe. Jakab
biztosan ragadja meg a megfeleló prófétai szót, a megfeleló idóben. Éppen ez
a szó világítja meg felvillanásszerüen egyszerre ezt a helyzetet, amelyben a
gyülekezet éppen volt. A kérdés ugyanis ez volt: hogyan alakuljon a pogá­
nyok viszonya isten OSZ-i népével az evangélium által.
Az egész ÓSZ-ben jeientós az ellentét a nemzetek vagy pogányok és a nép
(laosz) között. Még az evangéliumokban is élesen szét van választva ez a két
fogalom. A nép mindig a szóvetség szent népe. Hogy isten a pogányokból né­
pet választ ki magának, ez a nagy prófétai vonal, amelyre Jakab utal. Ezzel
egyértelmü írásbeli bizonyítását láthatjuk a világ jelenlegi üdvtorténetí ese-
ményeinek. Az egész júdaista kérdést csak a prófétai szó síkjáról lehet he-
lyesen megítélni és megválaszolni. Ha nem tanuljuk meg az Igét a háztartá-
soknak megfelelóen felosztani, akkor a júdaista torvénytanítók bizo-
nyításával szemben tehetetlenek vagyunk. A prófétai szót is igénybe tudták
azonban venni a júdaisták a maguk véleményének igazolására, ha a telje s
prófétai képet tartották szem elótt, amely szerint a pogányok megtérése
olyan módon fog megtorténni, hogy eloször Izráel mint nép tér meg, és az-
után a megtért Izráel nyeri meg a nemzeteket (pogányokat) isten országa
számára, miközben Izráelhez, isten népéhez csatlakoznak, és az ó tôrvényét
és szokásait veszik át. Éppen ezt kívánták a júdaisták. Hol volt hát a hiba
irás szerinti bizonyításukban? Nem találtak rá a prófétai vonal meghosszab-
bítására, ezért nem értették meg a titkot sem, hogy isten cselekedetei az üdv-
tôrténeti kiformálódás elórehaladását mutatják. Ehhez tartozik Izráel meg-
keményító ítélete, és a Gyülekezetnek, isten új népének (laosz) kihívása.

175
Hogy a prófétai Ige bármilyen üdvtôrténeti elórehaladás mellett sem mond-
hat ellent onmagának, azt minden hívó magától értetódó elófeltételnek te-
kinti az Irás kutatásánál. Mély szellemi megvilágosodásról tanúskodik, aho-
gyan Jakab a régi prófétai vonalat az üdvtôrténeti fejlódés elórehaladásával
osszhangba tudja hozni. Nem azt mondja, hogy Isten egyszer majd el fogja
fogadni a pogányokat, hanem hogy már megkezdôdôtt ez a beteljesedés,
ugyanis Isten gondoskodott rola, hogy a pogányokból népet szerezzen az Ó
nevének. Ez az az új, amit a próféták még nem láttak ilyen világosan. Péter
híradásából azonban ez teljesen érthetóen kiolvashaló. Isten tchát anélkül,
hogy Izráel megtérésére várna - máris népet vesz ki az Ó nevének a pogányok
koziil. Isten gondoskodott rola, azaz céljául tüzte ki ezt. Ezen a ponton fon-
tos, hogy ne tévesszük ossze az egyháztorténeti fejlódést az üdvtôrténeti ki-
formálódással. Az utóbbinál az Ige egyenes vonalat mutât fol, világosan szét-
választva a háztartásokat, míg az egyháztorténeti fejlódésnél egyelóre csak
gorbe, lefelé tarto vonalat látunk. „Gondoskodott rola” - itt olyan kifejezés
áll, mint: „kegyelmesen meglátogatta” (vo. Lk 1,68.78; 7,16; Zsid 2,6). Isten
kegyelmesen meglátogatja népét, mikozben nyomorúságának véget vet, és új
kegyelmi állapotba vezeti be. Ilyen kegyelmes meglátogatás a pogányok
mostani megmcntése is. Ezzel Isten nem rombolja szét korábbi tervét a pogá­
nyok megmentésére vonatkozóan a megtért Izráel által, hanem a prófétai
osszképhez egy új, csodálatos vonást füz hozzá, a betel jesedés zsengéjét. A
pogányok kozül népet az Ô nevének. A nép (laosz) fogalmát teljes értelem-
ben kell venni, tehát a zsidó néppel legalább egyenrangúan. Éppen ez az a
pont, amelybe a farizeusok eddig nem tudtak belemenni. „Az O nevének” is
teljes értelmében érvényes, mivel a név a legbensóbb lényeget fejezi ki. Mint
ahogy Izráel népére Jahve neve volt helyezve (4Móz 6,27), és ahogy a nép az
Ó nevéról neveztetett (Jer 14,9; 15,16), úgy kellett a Gyülekezetnek is egé-
szen külonleges értelemben az Ó nevének népévé lennie.
„És ezzel egyeznek (szümphonein) a próféták mondásai, amint meg van
írva” (15).
Itt olyan nehézséggel találkozunk, amely az írásmagyarázóknak kezdettól
fogva nagy problémát jelentett. Az Ám 9,11-12-ból vett idézet éppen az el-
lenkezójét látszik bizonyítani annak, amit Jakab mint új folismerést kije-
lent, és a hívó farizeusok állítását látszik alátámasztani, hogy ugyanis csak
Izráel helyreállítása után jon el a pogányok megtérésének ideje. Mégsem té-
telezhetjük azonban fel Jakabról, hogy ilyen durván melléfogott volna, és
hogy a Gyülekezet egész jovendó fejlódését eldontó kijelentése hamis írás-
magyarázaton alapulna. Figyeljük tehát egészen pontosan a szoveget, és lel-
kiismeretesen kovessük az eddig világosan fôlismert gondolât fonalát. Hi-
szen Jakab egyáltalán nem azt állította, hogy már most eljôtt a beteljesedés
ideje az Ám 9 próféciája számára, hanem hogy a próféták szavai osszhang-
ban vannak a Gyülekezet most átélt üdvtôrténeti alakulásával. Jakabnak
fontos az Igével bizonyítania azt, hogy amit most mindannyiuknak Isten
munkájaként kellett elismerniük a pogányok kôzôtt, az egyáltalán nem áll el-
lentétben a prófétai osszképpel. Ez egyenesen Isten üvozíto munkájának

176
 rgybecsengése a különbözö hâztartâsokban. Hogy ennek különbözö témâi
cgymâsba nyûlnak, azt nem szabad zavarônak tartani, hanem magasabb ren­
dit összhangnak. Ha isten némelyeket a pogânyok közül - mintegy zsengét -
mcgment, és ezzel elôzetes beteljesitést munkâl, mennyivel inkâbb megvalô-
sitja majd a szavât a végsô beteljesedésre nézve. Jakab a prôfétai teljes kép-
rôl beszél, a „prôfétâk mondâsairôl”, amelyekbe most egy uj, az egészbe
harmonikusan beleillô vonâs kerül. A prôfétâk mondâsaibôl Jakab csupân
egy ôsszefoglalô helyet idéz, ti. az Âmos 9,11-12-t: „Ezek utân visszatérek,
és fôlépitem David leomlott sâtorât, és annak omladékait helyreâllitom és is-
mét felâllitom azt, hogy az emberek maradéka keresse az Urat és a pogânyok
mindnyâjan, akik az én nevemrôl neveztetnek. Ezt mondja az Ûr, aki mind-
ezeket megcselekszi, és aki öröktöl fogva tudja ezt” (16-18). Ha Âmos-ban
nézzük meg ennek a helynek az ôsszefüggését, akkor a következö képet kap-
jıık. A kônyv felépitésében a fejlôdés elérte a legnagyobb feszültség pontjât,
és most vârjuk a megoldâst. A nép javithatatlan volta tagadhatatlanul bebi-
/onyosodott, az itélet tôbbé el nem fordithatô és el nem halaszthatô, miutân
u prôfétai bizonysâgtételt visszautasitottâk. Mâsrészt azonban az âbrahâmi
igéret szôvetsége is fennâll, és Dâvid örök kirâlysâgânak szôvetsége rendit-
hetetlen. A kérdés most az, vajon a meghirdetett itélet a nép teljes elpusztu-
lâsât hozza-e, vagy isten mégis talâl utat a megmentésére. Izrâel itélete tôb­
bé nem ismeri el Izrâel kivâltsâgos helyzetét (Âm 9,7). Az itôletben Izrâel a
pogânyokkal azonos fokon âli. isten kivâlasztô kegyelme ncmcsak Izrâel né-
pét vezeti, hanem a pogânyokat is, pl. a filiszteusokat és sziriabelieket. Hogy
mi môdon lehet az itéletbôl szabadulâs, ezt Âmos csak elvileg oldja meg az-
zal, hogy utal Jehova abszolut voltâra és egyedüli hatalmâra, aki ugy cselek-
szik, ahogyan akar. A maradékrôl szôlô tanitâsra is, amit késôbb különösen
Ezsaiâs fejtett ki, Amosnâl mâr talâlunk utalâst. Izrâel itélete mâr megkez-
dôdôtt a nép megkeményedésével. Îgy lâtja Jakab a kor helyzetét a prôfétai
ige fényében. Amikor az Âm 9,11-12-t idézi, amely Dâvid kirâlysâgânak
helyreâllitâsârôl beszél, és Edom maradékânak megmentésérôl, valamint
rninden népérôl, akik az Ûr nevérôl neveztetnek, akkor ezt kiszélesedett prô­
fé ta i lâtâsânak magas sikjârôl teszi.
Ezt most a Gyülekezet üdvtôrténeti kiformâlôdâsâra ajândékul kapta.
Amint mâr Âmos a pogânyok megmentését kapcsolatba hozza az âbrahâmi
igéret szôvetségével, amely régibb és tâgabb, mint a sinai tôrvény szôvetsége,
ûgy most Jakab elôtt is egészen bizonyos, hogy isten üdvôzitô munkâjânak a
pogânyok között semmi köze nines a sinai tôrvény szôvetségéhez. isten szuve-
rén az O kegyelmének kinyilvânitâsâban. Ezért mâr most megkezdheti üdvô­
zitô munkâjât a pogânyok között, rnielôtt Dâvid leomlott kirâlyi sâtora tôrté-
netileg helyreâllt volna. Ezért az idézethez még sajât magyarâzatot füz: „Az
Ûr... öröktöl fogva tudja ezt.” Ö tudja, mit tesz, és hogy miért teszi. Itt ember-
nek nem szabad merészen beleszôlnia. Ha most a pogânyok az Ûr nevérôl ne­
veztetnek, azaz ha most megismerik isten üdvôzitését, amit a tények vilâgo-
san bizonyitanak, akkor ez isten csodâlatos munkâlkodâsa, amire a hivô csak
imâdattal és örömmel igent mondhat. Ügyeljünk pontosan arra, hogy az idé-

177
zett helyet miként adja vissza Jakab, és akkor kicsiny eltéréseket találunk a
szóvegben az A m 9,1 l-12-hóz képest. Ezek arra mutatnak, hogy Jakab mé-
lyebben fogja fel a szóban forgó igehelynek az értelmét a tágabb prófétai látás
szerint. Amos idómeghatározása: ,Azon a napon”. Jakabé: „Ezek után.”
Amos szerint Dávid sátorának helyreállítását a belóle származó áldásokkal a
pogányok számára majd azon a napon, tehát az Úr napján lehet várni. Jakab
számára a beteljesedés idejének kérdése olyasvalami, amelyet elószor még
meg kell világítani. A másik jelentós eltérés Jakab idézetében ezt mondja:
„Hogy az emberek maradéka keresse az Urat”, míg Am 9,12-ben ez áll: „Hogy
birtokba vegyék Edom maradékát és minden népet, amely az én nevemról ne-
veztetik.” A népek birtokbavétele egyet jelent az Izráelnek és Izráel Istenének
való alárendeltséggel, hogy ezáltal részt kapjanak az üdvosségbol. Nos, Jakab
a júdaista álláspontra helyezkedhetett volna ezt mondván: A pogányok meg-
térését ugyan el kell ismernünk, de ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a prófé-
táknál kijelentett vonal el ne mosódjék, és az ott megmutatott rendet meg kell
órizni azáltal, hogy a hívóvé lett pogányok alárendelik magukat Izráelnek, és
ennek jeléül felveszik a korülmetélést. Jakab azonban nem ezt tette, mert Is-
ten Igéjét a nagy osszefüggésében jól megértette. Az a tény, hogy egyrészt Iz-
ráel mint nép elutasította az evangéliumot, míg másrészt sok pogány órommel
fogadta azt, számára komoly ok volt arra, hogy hittel meghajoljon Isten Szel-
lemének üdvtorténeti vezetése elótt, és hogy új tájékozódást keressen. Ez az
új orientáció Isten alapgondolatainak mélyebb és tisztább megértésében és
Isten háztartásainak az üdvtórténet folyamán tórténó jobb megkülonbozteté-
sében állt. Annak, hogy most elérkezett az üdvkijelentés elórehaladásában
egy rendkvül fontos fordulópont, az ósgyülekezet vezetói teljes tudatában
voltak. Eppen Jakabnak - ennek a torvényhez hü férfinak, akinek a lelkiisme-
rete Isten írott Igéjéhez kotódótt - kellett Isten végzése szerint itt az óske-
resztyénség prófétai Szelleme tolmácsolójának lennie. Ahol az Urnak ez a
Szelleme van, ott szabadság van. Hogy milyen ez a szabadság, azt látjuk Jakab
mintaszerü magatartásában. Ez szabadság az embcri korlátoktól, amelyek az
énkozpontúság talajából származnak. Az ilyen szabadságban a Szellem ural-
kodik, mint vezetó. Ebben a szabadságban az egész Irás harmonikus osszefüg-
gését, és a részletek mélyebb megértését kapjuk ajándékba. A gyülekezet jú­
daista része számára áttoró erejü volt az a bizonyítás, hogy Jakab éppen ezt
az ámosi igét választotta, és nem, a pogány világ számára általánosan szóló, az
egyetemes üdvosségre vonatkozó ígéretet. Nem az volt a célja, hogy tévelygó
testvéreinek bibliai helyekkel befogja a száját, hanem hogy óket is a próféták
mélyebb megértése segítse. Ehhez szellemi nyitottságra van szükség Isten új
kijelentései számára. Ez a másik, ami nagy Jakab bizonyítási módszerében.
Tényleg új kijelentés volt ez, amely még nem lett teljesen nyilvánvalóvá, de
amelyet Jakab a tényekból megsejtett. Nyitva hagyja az égetó kérdést Izráel
helyreállítására és az isteni háztartás sorrendjére vonatkozóan, bízva benne,
hogy Isten nem kóvet el hibát.
„Ezért én úgy gondolom: ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik
megtérnek Istenhez” (19).

178
 Ez nem bírói ítélkezés vagy jogi határozat nıeghozatala, hanem egészen
s/emélyes meglátás. Jakab a prófétákból és a tényleges helyzetból vonja le a
kovetkezletést, hogy a pogánykeresztyéneknek scmmi dolguk a sınai tör-
vénnyel. Fölösleges teherként keli visszautasitani minelen próbálkozást,
amely öket a tôrvény alá kényszeritené. A îestvéri kôzôsség fenntartására az
ilyen megterhelés nem szükséges a pogányokból megtértek számára. Ezek a
„pogánykeresztyének” már nem pogányok, de nem is zsidók, hanem egészen
új testületet, isten igazi népét képezik. Istenhez tértek meg, és nem a zsidó-
sághoz. Ez a dolog lényege!
„Hanem írjuk meg nekik, hogy tartózkodjanak a bálvány okozta tisztáta-
lanságtól, a paráznaságtól, a megfulladt állattól és a vértól” (20). Itt bizonyá-
ra nem új, a pogánykeresztyének számára leegyszeríísített erkölesi tôrvény-
ról van szó. Ez ezeknek az igazi hívóknek magas erkölesi állapotát kigúnyol-
ná és lekicsinyelné, mintha tölük valami minimumfélét kellene követelni,
liogy legalább a legdurvább bünöket levetkózzék. Ha ezt a négy kovetelményt
alaposabban megnézzük, itt egészen másról van szó, mint erkölesi tôrvény-
ról. A cselekedetek tôrvényével szemben áll a hit tôrvénye, mint valami sok-
kal magasabb és tôkéletesebb (Róm 3,27). Nem keli könnyebb utat ajánlani a
pogánykeresztyéneknek gyongeségükre való tekintettel, hogy üdvözüljenek,
vagy valami lecsökkentett erkölesi tôrvényt rájuk helyezni alaesonyabb kö-
vetelményekkel, amelyek szintén elegendók. Már magából a tényból, hogy
Jakab itt nem pozitív kovetelményeket állít fel, hanem csak negatívokat, bi-
zonyos dolgoktól való tartózkodást ajánl, felismerhetjük, hogy nem új tör-
vényról van szó, hanem a szent figyelmesség szabályairól. De tovább kér-
dezhetjük, kire keli tekintettel lenni, és milyen céllal? Ha csupán arról van
szó, hogy a pogány- és zsidókeresztyének testvéri kôzôsségét zavaró körül-
rnényeket küszôbôljék ki, akkor nem értjük, miért éppen ezt a négy tartózko-
dási szabályt ajánlja. Ahhoz, hogy megtartsák a szellem egységét a békesség
kôtelékében, bizonyára más, szentebb és fontosabb szabályok is lettek volna,
mint ezek az egészen alaesony kóvetelmények. A figyelmesség szabályait
esak általában a zsidóságra való tekintettel lehetett felállítani, ahogyan er­
re Jakab a 21. versben határozottan utal. Semmiképpen nem akar ezzel en-
gedményeket tenni a júdaisták felé, hogy lecsillapítsa óket és megnyerje, ha­
nem Izráel megmentésének nagy üdvtórténeti vonalára gondol, és a Gyüle-
kezetnek a zsidókkal szembeni bizonyságtevó feladatára. Már a prozeliták-
nak is hét dolgot írtak eló, hogy a zsinagógai istentiszteleten való részvételü-
ket és a kölcsönös érintkezést lehetóvé tegyék, és így kézenfekvó volt, hogy a
zsidókra való tekintettel a pogánykeresztyénektól is hasonló figyelmességi
szabályokat kívánjanak meg, nehogy a szakadás a zsidó nép és a Gyülekezet
között saját hibájukból még nagyobb legyen.
Szabadon a sínai tôrvénytól a pogánykeresztyének könnyen odáig juthat-
tak volna, hogy túlteszik magukat azon, ami a tôrvény szerint buzgó zsidók
szemében durva bün volt, mert nekik maguknak ez nem okozott volna lelkiis-
mereti kérdést, pogány nevelésük és a Szent Szellem addigi iskolája folytán.
Ha megfigyeljük ezt a négy tartózkodási szabályt, észrevesszük, hogy olyan

179
dolgokról van szó, amelyek nem tartoznak a keresztyén élct magától érthetó
alapszabályai kozé. Az elsó szabály nem valami pogány bálványimádást tilt
meg, ez fôlôsleges lenne keresztyének számára, és ezért értelmetlen Icnne,
hanem arról van szó, hogy a bálványok okozta rituális tisztátalanságtól
tartózkodjanak. Az ilyen szertartási beszennyezódések, amelyek a pogá-
nyokkal való érintkezés során konnyen elófordulhattak, a pogánykeresztyé-
nek szemében onmagukban véve nem voltak bünok, a zsidók szemében azon-
ban durva bukásnak számítottak. Pál beszél ezekról az ún. ,,adiaphorá”-król
a Róm 14,14-15.20-23 és lKor 8-ban. Ó is egyetért tehát Jakabbal és az ún.
apostoli határozattal, s már ez is bizonyítja, hogy a bibliakritikusok vélemé-
nye nem helytálló, amely szerint Pál vagy egyáltalán nem ismerte ezt az
apostoli határozatot - erre a Gal 2-ból kovetkeztetnek -, vagy nem hajtotta
végre azt. Rendkívül megkónnyíti a magyarázatot, ha a rituális beszennyezó-
dés fogalmát nemcsak a bálványimádásra, hanem mind a négy említett lehe-
tóségre vonatkoztatjuk. Eszerint a második szabály így hangzana: A paráz-
naság rituális beszennyezódéseitol tartózkodjanak. A paráznaság tiltása a
keresztyének számára éppen olyan fôlôsleges és értelmetlen lett volna, mint
a bálványimádási tilalom. Az Irás szerint a paráznaság a tulajdonképpeni
pogány bíín. Ez a pogányok egész életét, sót a pogány kultuszt is uralta. Vol­
tak itt határterületek, amelyek valóságos lényegét a fiatal keresztyének nem
egykonnyen és gyorsan láthatták át. Ezért fáradozik Pál is leveleiben annyi-
ra, hogy ettól a fertózéstól óvjon (1 Kor 5,9; Ef 5,3.5; Kol 3,5; ITesz 4,3). Sok
minden, ami a gôrôgôknél a jó modorhoz illett és mindennapi szokás és élet-
forma volt, a torvényhez hü zsidó szemében paráznaságnak vagy rituális
tisztátalanságnak számított. Lehet itt gondolnunk a rokonok házasságára,
amelyet a mózesi torvény tiltott és vérfertózésnek tekintették (vo. lKor 5,1).
A keresztyén gyülekezetben csak megszentelt házasságról lehet szó, és min­
den vad nemi kapcsolat ki van zárva, amit sok pogány az evés, alvás mellett
természetes magatartásnak tekintett. A harmadik szabály a vér fogyasztá-
sának rituális tisztátalanságától való tartózkodásra vonatkozik. Nem a
vérontásról, ti. a gyilkosságról lehet itt szó, mert az ilyen tiltás ugyancsak fô­
lôsleges és ezen a helyen értelmetlen volna. De élvezni a vért akár magában,
akár a hússal együtt, a zsidók szemében gonoszság volt (3Móz 3,17). Ez Is-
tennek minden embert érintó rendjére megy vissza (lMóz 9,4). A vér az oltá-
ron az áldozathoz tartozott (3Móz 17,11); ez volt a legdrágább, egyedül Iste-
né, emberek nem fogyaszthatták el. A negyedik szabály a megfulladt állat
elfogyasztása által tórténó rituális beszennyezódéstól való tartózkodás
volt. A zsidók ezt azonosnak tartottak a dogevéssel (5Móz 14,21); hurokkal
megfojtott madarak és kicsiny állatok húsát sem ehették meg, mert így nem
engedték ki belólük szabályszerüen a vért. Ebbol q négy szabályból világosan
kiderül, hogy a zsidókra akartak tekintettel lenni, azért, hogy az Izráel fe lé
való missziót ne akadályozzák. Ilyen alapelveket képviselt Pál is egész vilá­
gosan a Róm 14-ben. Ez a keresztyén testvéri szeretet figyelmességi paran-
csa. Hogy Pál milyen pontosan tanította és nevelte a gyülekezetet a Csel
15,20 szerinti rendre, azt bizonyítják az lKor 8,1 kk. és 10,18 kk. a bálvá-

180
nyáldozati hús evésével kapcsolatban, amit a piacon árultak. Ezt szabályo-
san vágták le, ezért aggodalom nélkül megehették, mert nem megfulladt ál-
latból származott. Ha nem említi is Pál sehol kifejezetten az ún. apostoli ha-
tározatot, még a Gal 2-ben sem, mégis missziói gyakorlatban nagyon gondo-
san igazodott hozzá. A kérdés az, hogy ma is, számunkra is érvényesek-e
ezek a szabályok, vagy sem, Mióta a gyülekezetekben már nem zsidók és po-
gányok vannak együtt, ezek a rituális beszennyezódéstól óvó szabályok ma-
guktól elvesztették jelentóségüket. Mivel már a 2. évszázadban sem értették
meg a tulajdonképpeni mély értelmét ennek az egész rendelkezésnek, ezért
nyers külsóséggé tették azzal, hogy a negyediket egészen elejtették, az elsó
háromból pedig a három halálos pogány büntól való tiltási tôrvényt csinál-
ták: bálványimádás, házasságtórés és gyilkosság. Pál azonban megmutatja
nekünk a Róm 14,21-ben a keresztyén testvéri szeretet figyelmességi alap-
tôrvényét, amely még ma is érvényes, teljesen megváltozott külsó életkórül-
mények közt is. De ha ebböl a figyelmességi szabályból tôrvényt akarnánk
csinálni ott, ahol már nincs meg az, amire tekintettel kellene lenni, akkor tel­
jesen melléfognánk. A tórvénytól való szabadság alapelvéból azonban nem
szabad hamis kóvetkeztetéseket levonni. Az elwel: „minden szabad nekem”,
szemben áll a másik: „de ne váljak semminek a rabjává” (lKor 6,12), „de
nem minden használ”, „de nem minden épít; senki ne keresse azt, ami az ové,
hanem ki-ki azt, ami a másé” (lKor 10,23-2). De nem is a lelkiismeret lépett
a tórvény helyébe, hanem a Szellem szent fegyclmezése, amiröl Pál azt
mondja a Róm 8,2-ben: „A Jézus Krisztusban való élet szellemének tórvénye
megszabadított engem a bün és halál torvényétól.” Ennek a szellemi tör-
vénynek figyelmen kívül hagyása, és a lelkiismereti szabadság túlzott ki-
hangsúlyozása vezetett a gnosztikusok félelmetes eltévelyedéseihez (Jel
2,14-20), Bálám, valamint a nikolaiták és a Jézabel tanításához.
Feltünó, hogy Pál a Gal 2-ben, ahol a nagy jeruzsálemi dóntésról ad hírt,
nem tesz semmiféle említést erról a négy testvéri figyelmességból hozott sza-
bályról, hanem csak arról a kótelezettségükról, hogy a jeruzsálemi szegé-
nyekról megemlékezzenek (Gal 2,10). A négy alapszabály említésének a hiá-
nyából mégsem szabad arra következtetnünk, hogy Pál nem ismerte azokat,
vagy nem ismerte volna el óket. A Galata levél az egész tórvénykérdést leg-
bensóbb lényegében hozza szóba. Itt nem volt szükség rá, mint Korintusban,
hogy óvjon a gnosztikus szabadszellemüségtól, hanem inkább arra az intésre,
hogy a jeruzsálemi anyagyülekezet iránti, hálából fakadó kôtelességüket ne
hanyagolják el (vö. Róm 15,27), mert a júdaista bujtogatókkal való haré mi-
att fennállt ez a veszély. Ennek a célja az anyagyülekezettel való kôzôsség
kôtelékének ápolása volt. Pál a Gal 2,10 által a Csel 15 ósszképéhez még egy
különösen kedves vonást rajzol. Még nem zárult le az anyagyülekezet misszi-
ója a zsidó nép között (vö. Jakab levelét a szétszórtságban éló 12 törzshöz),
sem Péter és a kórülmetélkedés többi apostóla nem töltötte még be feladatát
- erról a pogánykeresztyének által végzett gyakorlati támogatás tett bizony-
ságot Pál apostoli vezetése alatt. Ezáltal szellemi módon kifejezésre kellett
jutnia a misszió két részre való felosztásának, és a szellem testvéri egységé-

181
nek a korülmelélkedés apostolai és a pogányok apostóla között, az általuk
végzett munkában. A szeretet a tokéletesség kötele (Kol 3,14).
„Mert Mózesnek régi nemzedékek óta városonként megvannak a maga
hirdetoi, mivel a zsinagógákban minden szombaton olvassák öt” (21). Ez a
négy tartózkodási szabály ajánlásának tulajdonképpeni oka: figyelmesség a
zsidókkal szemben. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a keresztyének még részt
vettek volna a zsinagógai istentiszteleten. Ez ellentmondana a torténeti té-
nyeknek és a hit szellemének. Mind a Gal 2, mind a Csel 15 hangsúlyozza a
korülmetéltek közötti misszió folytatását, és ebból vonja le a pogánykeresz­
tyének kotelességét, miután ugyanezek számára kimondták a mózesi torvény
alól való teljes szabadságot. Az egész egyetemes világ át volt szóve zsinagó-
gák sííríí hálózatával, és szombatról szombatra felolvasták a tórát. Ha nem
akarták, hogy a zsidók közötti misszió, amelyet a Gyülekezet végzett, telje-
sen lehetetlenné váljék, vagy hogy ne jussanak szakadásra a pogánykeresz-
tyénekkel, akkor a testvéri megértés hídját kellett felverni közöttük. Nem
erótelen engedményekkel, felemás dolgokkal, hanem a keresztyén szabad-
ság munkálkodása által, ¡emondva szabadságokról.

22. A tcstvériscg „liimniisza” (15,22-41)

A jeruzsálemi anyagyülekezetben a nagy jelentóségü, döntö tárgyalás
egyértelmü határozattal ért véget, amelyben mindannyian egyetértettek.
Hasonlítsuk össze ezt a háromszoros ,,úgy tetszik”-et („jónak látszik”-ot)
(22.25.28), és akkor lépésról lépésre növekedöen leplezódik le elóttünk en-
nek a csodálatos egyetértésnek egész mélysége. Ez az egyetértés a Szent
Szellem vezetése alatti kiformálódás eredménye, a Szellem gyózelme az Ur
Gyülekezetében. A farizeusi hívók is benne voltak ebben. Az egész Gyüleke-
zetröl van itt szó, nem csupán a jeruzsálemi helyi gyülekezetröl, hanem a
zsidókeresztyénekról és a pogánykeresztyénekról, ók alkották az összgyüle-
kezetet. Ebben, hogy „tetszett nekünk” több van, mint puszta jónak tartása,
ez határozat, dogmaszerüen összefoglalt vélemény. Hogyan jött ez létre?
Csak nem szavazás vagy szavazattobbség útján, mint egy parlamentben?
Nem más ez, mint a Szellem munkálkodásának már a 11,18-ban tórtént tu-
domásulvétele, és a vezetése alatt való örvendezö meghajlás. Ez olyan erós
volt, hogy minden ellentmondást maradéktalanul legyözött és kikapcsolt. Itt
már nem Jakab beszél, hanem Lukács adja nekünk hírül az egész gyülekezet
határozatát. Hogy ezt ki fogalmazta, ez olyan mellékes, hogy még csak nem
is közli. Minden parlamenti alakiság hiányzik. Egyszerü levél ez a pogány
atyafiakhoz, amelyet egy tekintélyes kovetség ad át: Pál és Barnabás, Júdás
Barsabás és Silás, a jeruzsálemi gyülekezet két vezetó férfia. Kétféle módon
akar ják biztosítani, hogy a határozat hamisítatlan eredetiségében jusson el a
pogánykeresztyén gyülekezethez: írásban és szóbeli kózléssel is. A puszta
irás könnyen csak dogmatikusan és megkövesedetten hathat, a csupán szó­
beli kozlés pedig szubjektív színezetüvé válhat. Igy a kettó egymást kiegészí-

182
ti és ellenórzi. - Pált itt ismét Barnabás elótt említik, és ezzel elismerik tulaj-
donképpeni vezetó mivoltát. A Gal 2,7-ben is arra hívja fol a figyelmet Pál,
amikor Péterrel hasonlítja óssze magát, hogy órá a pogányok apostolsága,
Péterre pedig a kórülmetélkedésé bízatott. Júdás és Silás a jeruzsálemi fér-
l'iak kozott vezetóknek számítottak. A vezetó tiszt tchát nem áll ellentétben
a lestvériességgel. Vezetónek lenni testvérek kozott nem jelent papi uralmat.
A Szent Szellem az, aki óket igazolja vezetó tisztükben A 32. versból meg-
tudjuk, hogy ók próféták is voltak.

Az apostoli korlcvél a pogáiiykercsztyénekhez (23-29)

Ez a legrégibb ÚSZ-i apostoli irás, 20 éwel a három elsó evangélium elótt
és kb. ót éwel az elsó páli levél elótt (ITesz) keletkezett, mindenestre Jakab
kórlevele elótt, amelyet a szétszórtságban éló 12 torzsnek írt. Feltünóen
hangsúlyozza a iestvériesség fogalmát, hogy kifejezésre juttassa a legbensó-
ségesebb kózósséget. Ezáltal kezdettól fogva kiemelkedik a zsidó- és pogány-
keresztyének szellemi egysége. A levél címzettjei a pogányok kózül való test­
vérek Antiókhiában, Sziriában és Ciliciában. Bizonyára azért nem említi az
újonnan alakult gyülekezeteket Pisidiában és Pamfiliában, mert ott még nem
volt nyugtalanság ebb'&n a kérdésben. Ennek ellenére velük is megismertetik
a korlevelet (16,4). Itt elószór hallunk a ciliciai hívókról, és csak mellékesen.
A 41. vers szerint Sziriában és Ciliciában is vóltak gyülekezetek. Itt megint
bizonyítékunk van arról, hogy a Csel egyáltalán nem kózól mindent, amit egy
egyháztórténet mindenképpen megemlítene. Ugy látszik, hogy Antiókhiából
kiindulva nagy korben élénk missziói munka folyt. - A bevezetó üdvózlet:
„órvendjetek” (szó szerint), hamisítatlanul góróg. Egyébként ott található
Jakab levelében is. Bizonyára ebból kóvetkeztettek tévesen arra, hogy ezt a
korlevelet is Jakab fogalmazta.
Ezzel a határozattal a jeruzsálemi gyiilekezet, az apostolok és a vének ha-
tározottan elfordulnak a júdaistáktól és bujtogatóiktól. Ezeket szakadárok-
nak nevezik. „Kózülünk mentek ki”, ez tóbbet jelent, mint hogy Jeruzsálem-
ból kimentek. Valóban kiléptek a testvéri kózósségból, mint azok az anti-
krisztusok, akikról János ir (lJn 2,19). Róviden és élesen jellemzik cseleke-
detüket, akik szavaikkal nyugtalanságot okoznak, osszezavarják, felkavarják
az emberek lelkét. Nem építóen munkálkodnak, hanem rombolóan, megza-
varták a lelkeket, és a maguk oldalára vonták más társaikat is. Az egész gyii­
lekezet elítélte cselekedetüket, és elküldnült tólük, még a farizeusi hívók is,
akikról az 5. v. beszélt. Pál a júdaistákat hamis testvéreknek mondja, akik
belopózkodtak, hogy kikémleljék a Pál és Barnabás által hirdetett szabad-
ságot (Gal 2,4). Kémként ólálkodtak Pál után, hogy megfogják és zavarják a
munkáját. Mint ahogyan vannak hamis próféták, úgy vannak hamis testvé­
rek is. Valójában nem tartoznak bele a gyiilekezeti testvériségbe, hanem ki-
zártaknak kell tekinteni óket. A testvériség iráriti szolgálat azt kívánja, hogy
elkülónüljenek tólük.

183
 „Tetszett nekiink, miután cgyértelemre jutottunk, hogy férfiakat válasz-
szunk ki és küldjünk hozzátok szeretteinkkcl, Barnabással és Pállal, olyan
emberekkel, akik az éleliiket kockáztatták a mi Urunk Jézus Krisztus nevé-
ért” (25-26). Alapvetó feltétel az egyértelemre jutás ahhoz, hogy akadályta-
lanul áláradhasson a Szellem életereje a gyülekezeten. Ahol zavar áll be, ott
Isten Szelleme addig harcol a szívekben, míg a zavart legyózi és elhárítja,
Lukács ezért hangsíilyozza itt az egyértelemre jutást. Itt, az anyagyülekezet-
ben állapít ják meg és kapcsol ják ki az élet áradásában beállott zavart a nagy
Gyülekezetben. Hogy most a nagy gyülekezeti test is részt kapjon a helyreál-
lított életkapcsolatból, ezért kiemelkedó hívó férfiakból kiválasztott kovet-
séget küldenek ki. „Szeretteinkkel, Barnabással és Pállal.” Mivel éppen ezt a
kettót támadlák meg a júdaisták, és az ó munkájukat akarták hitelétól meg-
fosztani, azért tüntetik ki óket itt a legnagyobb bizalommal. Eddig még szo-
katlan volt az ilyen elnevezés, hogy „szeretteink”. A páli levelckben igen
gyakran találkozunk vele, a tobbi USZ-i levélben is, de a Csel-ben csak ez
egyszer fordul eló. Ez a szent testvérszeretet kóteléke, amely az Úr egész
Gyülekezetét osszekapcsolja csodálatos szellemi egységgé. Barnabást itt, mi-
ként a 12. versben, elóbb említik, mert ót Jeruzsálemben kezdettól fogva job-
ban ismerték. Pál csak ott keriil az elsd helyre, ahol mint a pogányok aposto-
la, vezetóként jelenik meg. Itt az anyagyülekezetben Barnabás volt vezetó
Pál elótt. Kiilonos ajánlásként szolgál ez a toldalék: „embcrek, akik életüket
tették kockára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért.” Ez volt a legnagyobb ki-
tüntetés, és szemben áll a júdaistákra kimondott ítélettel, akik a hívók lelkét
mcgzavarják. Itt a tetteké az utolsó szó. így volt ez azota is mindig a tévtaní-
tókkal való harcban, akik csak a szavakban hósok.
„Mert tetszett a Szent Szellemnek és nekiink, hogy semmi más terhet ne
tegyünk rátok ezeken a szükséges dolgokon kívül” (28). Rilkán találunk az
Igében olyan kifejezést, amely ily erósen kiemeli a Szent Szellem és a gyüle-
kezet cselekvése kózótti ósszhangot, mint itt, ezen a helyen. Hogyan meré-
szelhették ilyen csalhatatlan biztonsággal kijelenteni, hogy tetszett a Szent
Szellemnek, vagy hogy a Szent Szellem határozta el, és ezt kozvetlenül saját
cselekvésük mellé helyezni. Ez nem volt kegyes beszédmód, hanem szent tár-
gyilagosság. Ez csak olyan gyülekezetben hangozhatott el, ahol a Szellemve-
zetése egyértelmüen tiszta dolog volt, és ahol megvolt a feltétlen belsó nyílt-
ság e felé a vezetés felé, tehát az akarat és képesség arra, hogy engedjék ma-
gukat továbbvezetni és taníttatni. Csak az ilyen gyülekezet - amely felszaba-
dult a hagyomány igézete alól, rugalmas, és mégis crós szellemi fegyelem
alatt áll, telve hittel és testvérszeretettel -, lehet a Szent Szellem alkalmas
szerve. ,,Ne tegyünk reátok tobb terhet.” A 19. versben így szólt: ,,ne terhel-
jük meg azokat”. A két kifejezés kôlcsônôscn fcdi es magyarázza egymást.
Itt tapintatosan inkább a nehezeket, a lemondás terhét hangsúlyozzák. A
Szellem vezetése alatt vannak bel so kényszerítések, amelyeken nem lehet
egyszerüen átugrani az evangéliumi szabadságra torténó hivatkozással. Ez
magasabb, vagy inkább mélyebb torvény, mint a sínai erkôlcsi tôrvény. A
Szellem által munkált belsó kényszerítés torvénye minden hívóre érvényes, a

184
 pogánykeresztyénekre is. Éppen ez a belsó szcllemi ósszekapcsolódás az egy-
ség lényege. A „szükséges dolgok” kifejezésben nem a sajnálkozás kifejezésc
van, hogy bizony így van, hogy a pogánykeresztyénekre rá kell helyezni a
tôrvényeknek ezt a minimumât, a legszükségesebb erkôlcsi szabâlyokat.

A négy szabály felsorolása a 29. versben némileg más, mint a 20.-ban. Itt
nem mondanak semmit a rituális tisztátalanságokról, hanem úgy tünik,
mintha itt magukról a durva pogány bünokról lenne szó. Akkor azonban is-
mét minden kérdésessé válik, amit világosan megórtettünk az elózókból.
Mégis, pontosan megfigyelve, a négy szabálynak ez a megfogalmazása lénye-
gében egybehangzik a 20. v. határozatával. Itt a bálványáldozati hústól való
lartózkodásról van szó. Ezzel egybehangzik, amit Pál az lKor 10,28-ban ir a
templomi szolgálatra leolt áldozati állatok húsáról. A paráznaságot a 29. v. a
negyedik helyen említi, míg a 20. a második helyen, bizonyságul arra, hogy
nines rangsor a négy szabály kozótt, hanem mind a négy azonos értékíí. Itt a
pogánykeresztyének helyes cselekvéséról van szó, jó gyakorlatról. Milyen
másként hangzik a júdaisták állítása az 1. versben: „Nem üdvozülhettek.” Itt
tehát nem torvények figyelembevételéról van szó, hogy elnyerjék az üdvos-
séget, hanem a jó gyakorlatról a zsidók felé való missziós szolgálatukban.
Ezzel az is egybehangzik, amit Pál a Római levélben a pogánykeresztyén
gyiilekezet missziójaként említ Izráel felé üdvtorténeti szemlélet alapján.
Megbízatásukhoz híven a küldottek az apostoli korlevelet elószor az anti-
ókhiai gyülekezetnek viszik el, ahonnan kiküldték óket (30). Bizonyára ün-
nepélyes módon, gyülekezeti búcsúalkalmon bocsátották el óket (13,3).
Ósszegyüjtotték a hívóket, azaz az egész gyülekezetet, amely tekintélyes lét-
számot ért már el.
,,És mikor elolvasták, orvendeztek az intésen” (31). A korlevél tartalmát
biztatásnak érezték. Oromet váltott ki. Ez az igazi evangélium lényege a tor-
vény hirdetésével ellentétben. A zt az ún. terhet, amit a pogánykeresztyénekre
rátettek a négy szabállyal, nem érezték nyomasztónak, hanem fe l szábadító-
nak. A z él et Szell emének tôrvénye mélyen boldogító, és szent ôrômet szerez.
Júdás és Silás munkálkodása Antiókhiában nagyon áldottnak bizonyult
(32). Itt azt is látjuk, mi az ÚSZ-i prófécia tulajdonképpeni lényege. Ez
ugyanis elsósorban nem a jóvó elóre megmondása, hanem Isten üdvozító és
kormányzó útjainak magyarázata és tudatosítása.
Júdás és Silás próféták voltak, éppúgy, mint Pál és Barnabás (13,1). A pró-
fétaság adománya a gyülekezetben óssze volt kapesolva a tanítás ajándéká-
val, ez pedig buzdításból és erósítésból állt. A korlevélhez kapcsolódott a két
próféta magyarázó és into beszéde. Júdás és Silás tanításának célja a testvé-
riesség megerósítése volt.
Antiókhiai tartózkodásuk (33) csak egy ideig'tartott, hogy aztán vissza-
térjenek Jeruzsálembe. Elbocsátásukkor külônôsen az a békés állapot jut ki-
fejezésre, amelyet a gyülekezetben folytatott tevékenységük állított helyre.
Valószínüleg Silás is visszatért akkor Jeruzsálembe, mert a 34. vers: „Tet-
szett Silásnak, hogy ott maradjon” - csupán késóbbi betoldás a szóvegbe.

185
 „Pál és Barnabás ugyancsak Antiókhiába idóztek, ahol tanítolták és pré-
dikálták (evangélizálták) tóbbedmagukkal az Úr Igéjét” (35). Pál és Barna­
bás felórló, intenzív munkája külonbózik Júdás és Silás munkájától. Tanítot-
ták és evangélizálták az Úr Igéjét. Az Úr Igéjénél Krisztus uralmának vég-
hezvitelérol van szó a hívók életében. Ez a gyülekezetben a fáradságosabb
munka, de ennek sem szabad torvényeskedó szellemben folynia, hanem az
evangélium szellemében, egy boldogító, felszabadító üzenetben. Ez a tanító
tevékenység tárgyszerííbb, a próféták munkálkodása személyesebb. A prófé-
ták munkája a hívók jellemformálását szolgálta biztatás és erósítés által. A
kózosségben sokféle emberrel kell együtt munkálkodnia. Ez a nagy dolog a
testvéri munkakózósségben, hogy mindenki, még sajátos tulajdonságaival is,
elfoglalhatja a helyét, és nemcsak hogy megtíírik, hanem hozzájárul a kozos-
ség kiteljcsedéséhez. A másféléknek nem eltéró a gondolkozásmódjuk, ha­
nem más a szolgálatuk, de ugyanabban a Szellemben.
Itt a Gyülekezet kiformálódásának tórténetében dóntó fordulópontnál
állunk. A tórvény kérdése a Gyülekezet számára szerencsésen, alapvetóen
megoldódott. Mindenesetre a haré maga még nem szünt meg ezzel egyszer s
mindcnkorra. Ellenkezóleg, úgy látszik, mintha a hare csak most lángolt vol-
na fel igazán. Erról azonban Lukács egy róvid említésen kívül (21,28 kk.)
nem beszél lóbbet. Annál tóbbet tudunk meg a júdaizmus elleni barer61 a
pál i levelekból. Pál mindinkább vezetójévé lesz az ósszgyülekezetnek, a
gyülekezet üdvtórténeti elórehaladásának harcában. Legyünk tisztában en­
nek a harenak jelentóségével és fólmérhetetlen horderejével. Nélküle nem
lett volna a Gyülekezet más, mint egy zsidó szekta. Az egyháztórténeti fejló-
désben egyre jobban látjuk az idók során ezt a hanyatló vonalat kifejlódni a
tiszta biblikus gyülekezeti vonal mellett. A katolizáló irányzat abban a téve-
désben volt, mintha Jézus Krisztus Gyülekezete egyenes vonalú folytatása
lenne az ÓSZ-i tórvényháztartásnak, mintha a gyülekezet lenne az új lzráel.
A keresztyén császár elfoglalta Dávid trónját, a klérus (papság) Lévi tórzsé-
nek helyébe lépett, és az ÓSZ-i kultuszrendelkezéseket újra megtaláljuk a
keresztyén egyházban is. A missziónak egyre inkább a tómegek keresztyénné
tétele a célja a keresztyén formákhoz való csatlakozás által. Bevonásuk az
egyház neveló, kiképzó munkájába, elvezetett az állam-, illetve népegyház-
hoz. Emellett azonban soha nem veszett el teljesen a biblikus gyülekezeti
forma sem. A népegyház és a gyülekezeti form a szembenállása sohasem
szünt meg. - Amit Jakab, mintegy a Sion hegye magasságából, mint a zsidó-
keresztyének vezetóje alapvetóen kimondott prófétai szellemben a Gyüleke­
zet egész fejlódéséról, végigtekintve a legtávolabbi jóvóig, azt Pál a pogány
világ tág harcmezején gyakorlatilag keresztülvitte. Hogy ezt milyen hüséggel
és kóvetkezetességgel tette, milyen fájdalommal és mennyi áldozattal, erról
tanúskodik mindenekelótt a Galata-levél. Ebben a levélben Pálnak a júdais-
ták ellen vívott harcáról van szó, akik nemcsak tanítása tisztaságát támad-
ták, hanem apostolsága jogszerüségét is kétségbe vonták. A Jeruzsálemben
mindegyiküknek erósen hangsúlyozott egyértelmüsége, és ezáltal Pál szolgá-
latának ünnepélyes elismerése, nagyon megerósíthette Pál tekintélyét a po-

186
 gánygyülekezet elótt. A kétfelé irányuló misszióról való világos megegye-
zés a kôrülmetélés apostóla és Pál számára dontó volt az ôsszgyülekezet
cgészséges és harmonikus fejlódésére nézve, amelynek így nem kellett szét-
hullania egy zsidókeresztyén és egy pogánykeresztyén részre, ahogyan nem
lehetett az egy evangéliumot szétválasztani két külonbozó evangéliumra, pé-
terire és pâlira. - Péter és Pál munkaterületének elosztását nem foldrajzilag
kell érteni, hanem tárgyszerüen. A kôrülmetélés apostolai nagy hüséggel és
sok onfeláldozással képviselték azt az álláspontot, hogy még Izráelért mun-
kálkodjanak, amíg a megkeményítés ítélete teljesen meg nem érett. Még nem
fejezték be azt a megbízatásukat, amelyet Jézus adott nekik Izráel számára.
Péter nem maradt Jeruzsálemben, hanem az egész zsidó nép kôzôtt munkál-
kodott, a szétszórtságban (diaszpóra) is, amely sokszor érintkezett Pál mun-
kamezejével. A munkaterületek felosztása nem jelentette ezek szétválását,
mintha tiszta zsidókeresztyén gyülekezetek mellett tiszta pogánykeresztyén
gyülekezetek keletkeztek volna, hanem a munkakózósség osszhangját a bé-
kesség szellemében. Pál is minden esetben megpróbálta munkájában elószor
a zsidóknak vinni az evangéliumot, de minden alkalommal kénytelen volt
megtapasztalni, hogy a zsinagóga visszautasította ót, és erról az oldalról a
legelkeseredettebb ellenségeskedéssel került szembe. Semmit sem hallunk
arról, hogy Péter ilyen ellenségeskedést tapasztalt volna. Úgy látszik, Jakab
is sokáig megtartotta tekintélyét a zsidók elótt. Erról tanúskodik a szétszórt­
ságban éló 12 tôrzshôz intézett levele. Magában a gyülekezetben sem türtek
meg semmiféle korlátot pogánykeresztyén és zsidókeresztyének kôzôtt, inert
ott mindannyian egyek voltak Krisztusban. Krisztusban nem volt sem zsidó,
sem gôrôg, sem kôrülmetélkedés, sem anélkül való, ott esak az új ember volt,
az új teremtés.

F. AZ EVANGELIUM MOZGALMAK EUROPABAN

Csel 15,36-18,18

23. A nmsodik inisszios tit kezdete (15,36-41)

Ezúttal nem a gyülekezetból induit ki a próféták száján keresztül az ôsz-
tônzés erre a missziói útra, hanem - úgy tünik - magától Páltól. Hogy most
nem volt külonleges prófétai irányítás, mint elsó ízben, annak talán az lehe­
tett az oka, hogy Pál egyelóre nem új vállalkozást tervezett eddigi missziójá-
nak kiterjesztése céljából, hanem csak az újonnan létesített gyülekezeteket
akarta meglátogatni. Bizonyos értelemben utómunka volt ez az elsó misz-
sziói út után.
Hogy aztán ez az úti program domo módon kibovült, tehát új, eddig nem
sejtett területekre is, ezt megint a Szellem világos vezetésére lehet visszave-
187
zetni. A Szellem vezeteset az Ige kifejezetlen csak ott emliti, ahol emberi
tervek es cselekvesek bizonytalanna lettek. Hisz a valodi hit szamara a Szel­
lem vezetese tulajdonkeppen mindig a normalis ut, ez azonban nem lep min-
dig oly feltunoen elolerbe, ha sajat elgondolasunkkal szabadon osszecseng.
Ezert nem is sziikseges, hogy Lukács hiradasa szunteleniil beszeljen rola.
Arrol, hogy a Szellem vezetese ellenere neha teved az emberi gyongeseg, sza-
kaszunk tanulsagos hizonysagot tesz. Ami Palt belsoleg szorongatta, hogy
nezzen a testverek utan, arra konnyen kovetkeztethetiink az egesz osszefiig-
gesbol. Bizonyara eltoltotte a gond a gyiilekezetek allapota felol, nem nyug-
talanitjak-e ujra a judaistak oket. Ez osztonozte, hogy az apostoli korlevel
szerint tanitsa oket, hogy „tartsak meg azokat” (16,4). A galaciai gyiilekeze-
teket Pal alapitotta, szinte 6 volt az anyjuk (Gal 4,19) es apjuk (IKor 4,15).
Az elso misszios uton a ket misszionarius mindent megtett, ami erejiikon
mult, hogy gondoskodjanak az uj gyiilekezetekben a tovabbi ndvekvo mun-
karol. Gondoskodtak venek kivalasztasarol, es aztan imadsag es bojtoles
kozben atadtak oket az Ur hiiseges vedelmebe es gondoskodasaba. Ertheto
tehat az a kivansaguk, hogy megtudjak, mikent munkalkodnak ezek. Az ilyen
latogato ut megerte a vele kapcsolatos nagy faradsagot. Amikor most azt lat-
juk, hogy Palnak Barnabashoz intezett felhivasa oka lett egy komoly vitanak
kdztiik, es vegiil e ket kivalo ferfi szetvalasanak, ugy kezenfekvo a kerdes,
vajon Pal cbben is a Szellem vezetese szerint cselckedett-e. Nyugodtan igen-
nel felelhetiink erre. A Szellem vezetese alatt is elofordulnak szetvalasok.
Kozben felszinre keriil az, ami addig a sziv melyen rejtve szunnyadt, es
mindez nem tortenhet hare nelkiil.
Barnabas kivansaga es szandeka, hogy unokaoccset, Janos Markot ujra
vigyek magukkal, bizonyara szelid erziiletebol fakadt, es jelleme josagarol
tesz bizonysagot. Mindeniitt csak Isten kegyelmet latta embertarsaiban
(11,23). De eppen jellemenek ez az oldala nagy gyongesegekkel is jart. Nyil-
van unokaoccsehez fiizodo rokoni kapcsolata is kozrejatszott itt, de mivel
Lukács ezt nem emliti, a vita okainak megallapitasanal mi is figyelmen kiviil
hagyhatjuk. Markot itt meg hangsulyozottan Janosnak nevezi, Mark mellek-
nevvel. Lukács szabatos eloadasi modjanal ezt nem hagyhatjuk figyelmen
kiviil. Ez az elnevezes mutatja, hogy Mark meg nem erett meg arra a szolga-
latra, hogy egy poganymisszionarius munkatarsa lehessen, hanem meg min­
dig Janos volt, aki teljesen a zsidosagban gyokerezett, es ezert csodot mon-
dott a munkaban az elso misszios uton.
Pal hajthatatlan magatartasanak oka (38) teljesen jogos. Itt semmikeppen
sem csak szemelyes iigyrol volt szo, hanem mint hangsulyozza, az Ur munka-
jarol. Ha a jeruzsalemi dontes vegtelen fontossagat valamennyire is meger-
tettuk, akkor Pal magatartasa is vilagos lesz elottiink. Itt nem okozhatott za-
vart semmilyen, gyongesegbol eredo szemelyi tapintat. Az eredmeny is telje­
sen igazolta ot. Eppilyen hatarozottan lepett fel Pal Peterrel es Barnabassal
szemben Antiokhiaban, amikor az Ur Gyiilekezetenek legfontosabb erdeke
forgott kockan (Gal 2,11 kk.). Hogy Janos Mark eseteben mirol volt szo, arra
Pal szavaibol (38) meglehetos bizonyossaggal kovetkeztethetunk. Lukács a

188
13,13-ban csupán a tényi említi finoman: „János azonban elváll tólük, es
visszatért Jeruzsálembe.” Pál a munkára nczve cgyenesen elszakadónak ne-
vezi ót. A munka kifejezésnél nem az általános missziós munkára kcll gon-
dolnunk, hanem a páli misszió külónleges sajátosságára - amely elszakadt
a zsinagógától és a tórvénytól a szabad pogánvmisszióra. Ezt nem akarta
végezni János Márk velük együtt. Eleinte bizonyára helyeselte azt a szellemi
irányt, amit Barnabás és Pál Antiókhiában megismertetett vele. Csak ezért
nevezhette Pál ót elszakadónak. Legbensóbb meggyózódése és szellemi veze-
tése ellenére cselekedett (vó. Lk 9,62). Márkról fóltételezhetjük, hogy lobba-
nékony természetü ember volt, így Péter adottságaihoz jobban hajlott, de
még nem érte el annak érettségét és megállapodottságát. Késóbb, amikor a
második evangéliumot megírta, nyilván ó maga is eljutott már erre az érett-
ségre. Pál úgy ítélte meg, hogy egy elszakadó nem alkalmas az evangélium fe-
lelósségteljes szolgálatára a pogányok kozott. Mennyit vétkezünk ebben ha-
mis megalkuvásból, aminek semmi koze az igazi szeretethez. Testvérviszály
támadt Barnabás és Pál kozott (39). Ez a szó: „parakszüszmosz” annyit je-
lent, mint izgatott kedély, megkeseredés. Nem olvassuk, hogy ez csak az
egyik részéról, vagy mindkét részról megvolt-e. Pál a 2Kor 11,29-ben így ir:
,,Ki erótelen, hogy én is erótelen ne lennék? Ki botránkozik, hogy én is ne ég-
nék?” Bármennyire sajnálatos volt is ez a testvérviszály, mégsem hallgatja el
Lukács. A szentekben sem kell abs/.olút tokélctes embereket látnunk. Min-
den testvérviszálynak megvan a maga tórténete. Ennek során van egy pont,
ahol a Szellem vezetése megszakad, és az emberben a Ielki (pszichikus) rész
veszi át a vezetést./lM or minden azon múlik, hogy újra megtaláljuk a kap-
csolatot a Szellem vezetésével. Figyelemre méltó a két szolgáló testvér kü-
lonbózó magatartása ebben. Barnabás izgalmában cselekedett. Lépéseket
tett a maga elhatározásából, Pál ellenben nem cselekedett, hanem várt, míg
az Úr kózbenyúlt, még azt a veszélyt is vállalva, hogy tervét ez esetleg szét-
rombolja vagy keresztezi. Úgy látszik, ez az eset forog fenn, ha most Ciprus-
ról lemondott, amit Barnabás gyorsan elhatározott elutazásával elvetl tole.
Barnabás tehát tónkretette a kózós tervet (36). Egyedül akart utazni, Pál nél-
kül. Nem állapodtak meg a munkamegosztásban. Mindezt Lukács csupán
gyóngéden érinti, és az olvasóra bízza, hogy maga értelmezze a belsó elózmé-
nyeket. Kozben megint ügyelnünk kell apró korülményekre, ti. hogy János
Márkot itt meglepetésünkre Márknak nevezi, mintha már alkalmas lenne a
pogánymisszióra, másrészt pedig, hogy Barnabás a gyülekezet megbízása
nélkül vitorlázott Ciprusra. Ónállóan cselekedett, és Pál nélkül vitte végbe
azt a tervét, amit pedig együtt készítettek el. Az a kórülmény, hogy ettól
kezdve soha tóbbé nem hallunk Barnabásról, elgondolkoztat. Eltünik a Gyü­
lekezet kiformálódásának látóhatáráról. Hogy Barnabás lett volna a Zsidó-
levél írója, ez nagyon bizonytalan. Csak Márkról halljuk késóbb, hogy még
alkalmas munkatárssá lett Pál számára (Kol 4,10; 2Tim 4,11; Filem 24).
„Pál pedig Silást választva maga mellé, elindult az Úr kegyelmére bízatván
a testvérektól” (40).

189
 Ez a „pedig” bizonyos ellentétet emel ki. Pál nem függetlenül és ónfejüen
cselekedett, hanem a testvérekkel együtt. A gyiilekezetet nem szabad kikap-
csolni. A misszió nem személyes külónfeladat, hanem a testvéri kózósség
ügye (13,2-3). Hogy miben állt ez alkalommal a testvérek együttmunkálko-
dása, azt Lukács nem részletezi, de utal rá ez a kifejezés: ,,az Úr kegyelmérc
bízták”. Úr és kegyelem, ez a két dóntó tényezó Pál missziójában. Pál Silást
választotta kísérójéül, aki kozben újra visszatért Jeruzsálemból Antiókhiá-
ba. A Csel ezt a férfit mindig héber nevón Sílásnak nevezi (15,22.27.32.40;
16,18.25.29; 17,4.10.14.15; 18,5), a páli levelekben azonban és Péter elsó le-
velében Silvánusnak hívjk (2Kor 1,19; ITesz 1,1; 2Tesz 1,1; lPt 5,12). Bizo-
nyára ugyanaz a helyzet itt a zsidó névból római névre torténó változtatás-
nál, mint az Irás tobbi emberénél (Pál, Márk stb.).
A sziriai és ciliciai gyülekezeteket (41) csupán Pál tulajdonképpeni mun-
katerületére utaztukban látogatták meg. Hogy Pál ez alkalommal a száraz-
fóldi utat választotta, annak külón oka lehetett. Feltételezhetjük, hogy a szi­
riai és ciliciai gyülekezetek szüksége indította erre. Erósítésre volt szüksé-
gük. Hogy már óket is nyugtalanították az áskálódó júdaisták, azt abból lát-
hatjuk, hogy az apóstol i korlevél nemcsak az antiókhiai pogánykeresztyé-
nekhez szólt, hanem a sziriai és ciliciai gyülekezetnek is (23). Valószínüleg
erre a megbízásra való tekintettel választotta Pál Silást kísérójéül, hogy leg-
alább az egyik jcruzsálemi tanú mellctte lcgyen (27). Ez a hü férfi, akit Lu­
kács egész híradása során régi zsidó nevón említ, nem választott olyan gyor-
san római ncvet, mint János Márk, de mégis állandó kíséróje és munkatársa
lett Pálnak, s annál biztosabb és szilárdabb lett egyre bóvüló mcgismerésé-
ben és magatartásában.
A hüséges kótelességteljesítés során ment Pál második jelentós missziói
útjára, amcly átvezette Europába, újra idejében megkapta a Szellem vilá-
gos vezetését. Amint a hitból való engedelmességben egy világosan elismert
kótelességet teljesítünk, nines szükség külón parancsokra a Szent Szellem ré-
széról, azaz ilyenkor a Szellem vezetése egybeesik a kótelességteljesítéssel.
Lukács híradása ebben egészen józan és gyakorlati.

24. A Szeüem vczcícscnek «az egész világot beliálézo

liatásai (16,1-10)
A 15,36 szerint Pál apóstol második missziói útjának tulajdonképpeni
célja az volt, hogy utánanézzen a testvéreknek minden városban, ahol elsó
missziói útján az Igét hirdette. Feltünik ezért, hogy Lukács híradása ennek a
célnak teljesítését mégis csak úgy mellékesként egész róviden érinti. Más té-
nyek állnak helyette elótérben, az ti., hogy Timóteus Pál munkatársává lett,
és hogy sajátságos szellemi vezetés hozza át az apostolokat Európába. Ebból
a vonásból megint felismerjük a Csel külónleges jellegét és azt a tórekvését,
hogy a Gyülekezet k if ormálódásáhan megmutassa az üdvtórténeti elóreha-
ladást.
190
 Azt a celt, hogy az elso misszios ul alkalmaval keletkezett gyulekezeleket
megerositsek, teljesitettek (15,36.41), sot ezen tulmenoen azokat a gyuleke­
zeleket is meglatogattak, amelyeket nem emlit az apostoli korlevel (16,4-5).
Pal harmadszor hirdetheti az Iget Listraban es Derbeben, Ikoniumban es a
pisidiai Antiokhiaban. Ennek a szolgalatnak a modjarol ir a 4-5.v„ hogy Pal
atadja a jeruzsalemi hatarozatokat, es ezzel kapcsolatban megerositi a gyu-
lekezeteket a hitben. Fontosabb azonban az iidvtorteneti elorehaladasban az,
amit Timoteusrol tudunk meg az 1-3 versekbcn.
Timoteus szolgalatra valo elhivasdnak kedves kepevel egyiitt emliti Lu­
kács Palnak a kisazsiai gyiilekezetek koreben vegzett szolgalatat. Megfigyel-
heto, az USZ-i iratok szerzoinek sajatsagos stilusa ez, hogy bizonyos bibliai
alapeszmeket kiilonosen kiemeljenek, hogy halhalossa tegyek. Annak tehat,
amit itt Timoteusrol megtudunk, belso osszefiiggesben kell lennieazzal, ami-
re az apostoli korlevel celzott. Ebbol a szcmpontbol nezve most kiilonleges
nehezsegek tdmadnak a Szellem vezeteseben, ezt csak hitbeli engedelmes-
seggcl es Isten iidvut jainak melyebb megertesevel lehetett legyozni. Timote­
us ugyanis keverck szarmazasu volt, hivo zsido asszony es gorog apa fia. Mi-
vel Timoteus mar tanitvany volt, es jo bizonysaggal rendelkezett az ikoniumi
es listrai testverek kozott, a Jeruzsalemben megtargyalt es elintezett egesz
kerdes ii jra felszinre kerult. Most ki kellett deriilnie, hogy Pal Isten Szelleme
altal vezetve kepes-e Isten vezeteset fclismerni, es az elorehalado iidvtorte-
neti fejlodes szerint cselckedni. A nehezseg nem abban allt, hogy Timoteus
vegyes hazassagbol szarmazott, es ezert apja utan koriilmetelellen volt, ha-
nem abban, hogy az evangelium szolgalatara volt rendclve, mikozben meg
korulmetcletlen volt. Ilyen eset meg nem fordult elo. Mit tartsanak errol Pal
munkateriileten es kiilonleges misszioi megbizatasanal? Hogy Pal koriilme-
telte ot a zsidok miatt, erzesiink szerint varatlan, meglepo megoldasa volt a
rendkiviil fontos kerdesnek. Mielott kozelebbrol probalnank ezt megokolni,
nezziik meg, mit olvasunk Timoteusrol. Romai neve: Timoteus (Feld az Is-
tent) gorog apja befolyasara mutat. Utobbi hellen is maradt, azaz pogany. Ez
a 3. v. pontos szovegebol kideriil. Nemcsak gorog volt, hanem egesz lenye a
gorogsegbe meruit bele. Timoteus anyja, Eunika (Jo harcos) (2Tim 1,5) zsi-
dokeresztyen volt, eppigy nagyanyja, Lois is. Ettol a ket asszonytol tanulta
Timoteus - mar kicsiny gyermek koraban, amit Listraban, pogany kornye-
zetben toltott - megismerni a Szentirast, azaz az OSZ-et (2Tim 3,15). Ezt a
harom embert valosziniileg Pal vezette Krisztushoz elso misszioi utja alkal­
maval, ugyhogy Pal lelki, szellemi gyermekenek nevezhette Timoteust (ITim
1,2.18; 2Tim 1,2; 2,1), aki megterese ota hiisegesen es hasznosan forgolodott
a gyiilekezetben. Nemcsak Listraban, hanem a szomszedos ikoniumi gyiile-
kezetben is a legjobb bizonyitvanyt allitottak ki rola. Pal a 2Tim 1,5-ben kli-
lonosen kiemeli kepmutatas nelkiili hitet. Lukács tanitvanynak nevezi, azaz
tanulonak, bizonyara Isten igejehez es a gyiilekezethez valo hiiseges, alaza-
tos viszonyulasaert. Kesz volt ra, hogy tanitsak. Csak igy lehetett azza, amit
Pal kesobb dicser benne: ,Az 6 kiprobalt voltat pedig ismeritek, hogy mint
atyja mellett a gyermek, szolgalt velem az evangeliumert” (Fil 2,11). Aligha

191
tudjuk igazän felmerni, mil jelcnthetett ez a fiatal ferfi nemcsak Pälnak, ha-
nem egyältalän az elsö gyiilekezetnek is. Pal azonnal felismerte magasabb el-
hivatottsägät az evangelium szolgälatära. „Ezt Pal magäval akarta vinni, es
vette es körülmetelte a zsidok m iatt” (3). Csak a nagy üdvtörteneti, gyüleke-
zeti vonallal összefüggesben lehet az apostolnak ezt a cselekedetet helyesen
erzekelni. Amikor Lukács azt mondja, hogy „a zsidok m iatt”, ezzel a zsido-
kat mint nepet erti. A zsidokkal szemben tanüsitott ez a figyelmesseg sem-
mikeppen sem lehetett valamilyen ingadozö, gyönge engedekenyseg a tör-
venyhez ragaszkodo jüdaistäk iränt (vö. Gal 2,3). Ezzel Pal önmagänak mon-
dott volna ellent (Gal 5,2). Nem is pusztän celszerüsegi elgondoläs volt ez,
hogy ezältal könnyebben bejussanak a zsidok köze, hanem az igazi testver-
szeretet bizonyiteka.. Amikor Pal az IKor 9,20-ban ezt mondja: „Zsidoknak
zsidova lettem, hogy zsidokat nyerjek meg”, es a 23-ban: „Mindezt pedig az
evangeliumert tettcm, hogy reszestärsa legyek abban”, ezzel megadja csele-
kedetc legbensöbb inditookät: „az evangdliumert". Nem puszta szämitäsböl
vagy celszerüsegi okokböl, hogy nagyobb eredmenyt crjen el a misszioban,
hanem az evangeliumert. Ez azt jelenti: a Gyülekezet nagy missziojaert a
zsidok feie. Feltünö, hogy Pal egyreszt milyen elesen es kimeletlcnül harcol
minden jüdaista törvenyeskedes eilen, mäsreszt pedig hangsülyozza a Gyü­
lekezet felelössegteljes magatartäsät a zsido neppel szemben. Ebben 6 maga,
önmagät fclemcszto önfeläldozassal mutatott jo peldät, hogy „reszestärs le­
gyek”, azaz a nagy evangeliurni mozgalomban cselekvöen felismerjem felad-
atomat, es hüscggel bctöltsem azt. Az evangelium fogalma itt magaban fog-
lalja a Gyülekezet egesz evangeliurni feladatät, egeszen a teljes Izräel es
minden nemzet rnegmenteseig, es ezen tul a teljes vilagegyetemre nezve. Pal
ezt az utobbi celt a Gyülekezet üdvtörteneti kiformälodäsäban, es Izräellel
es a mindenseggel szemben valo nagy missziöjäban ällandoan szem elött tar-
totta, es csak ebböl kiindulva erthetö meg a cselekvese. Minden testveri meg-
ertes mellett megis teljes clessegeben meghagyta a kereszt botränyät (Gal
5,11). Gyönge engedekenyseget az igazsäg roväsära nem ismert, de szemelyi
szabadsägokrol valo lemondäsban elment a legvegsö hatärig (Rom 14). Fi-
gyelemre melto, hogy Pal itt, a galäciai gyülekezetekcn belül teljes összhang-
ban cseleksz.ik azzal, amit kesöbb a Galata leveiben reszletesen tanit. Ebben
egesz hatärozottsäggal tämadja a körülmelelesnek az üdvösseghez szükseges
megköveteleset, Timöteuson pedig sajät kezevel hajtja vegre azt az evangeli­
umert. Ha az evangeliurni szabadsägot fenyegeti valami (Gal 5,1), akkor Pal
vaskövetkezetesseggel fordul ellene. De ha az evangeliumert valo szolgälat-
rol van szö, akkor a testveri figyelrnesscgben elmegy a legvegsö hatärokig
(IKor 9,19 kk.). Igy Timöteus körülmetelese nem all ellentetben sem a Gala­
ta level tanitäsaval, sem az apostoli körlevel ertelmevel, hanem eppen a Szel-
lem szabadsägät bizonyitja, vildgos szellemi vezetes alatt. A Timoteussal
együtt vegzendö nagy pogänymissziora tekintettel volt ennek a körülmete-
lesnek különös jelentösege. A pogänykeresztyeneket meg kellett nyerni a
zsidok iränti felelössegtel jes szolgälatra. igy Pal cselekedeteben a jeruzsäle-
mi apostoli körlevel igazi päli magyaräzatät es kiböviteset lätjuk. A pogäny-

192
keresztyeneknek eloirt negy tartozkodasi szabalyhoz egyetlen nagy, pozittv
szabalyt fiiz hozza: a testveri szeretet evangeliumi szabadsdgdnak gyakor-
Idsdt, amely elobbre visz es epit (IKor 1,23).
Timoteus elhivasa a szolgdla.tra bizonyara Paltol indult ki, de az egesz
gyiilekezet iigyenek tekintik. Pal elhatarozza, hogy Timoteust magaval viszi.
Donto lehctett ebben az elhatarozasban a listrai es ikoniumi gyiilekezetek
egyertelmu jo bizonysaga. Palnak az volt a szandeka, hogy nemcsak a negy
gyiilekezetet latogatja meg, hanem messze tovabbmegy, tehat nagy misszioi
iitra vallalkozik. Erre a szolgalatra Timoteusban alkalmas munkatarsat la-
tott. Timoteus lett igy az el so olyan poganymisszionarius, aki mag a is a po-
ganysagbol szarmazott. Pal felismerhette ebben a talalkozasban Isten Szel-
lemenek kiilonleges vezeteset arra, hogy tovabbi donto elonyomulast merjen
tenni, be a nagy pogany vilagba. Igy Timoteus elhivasa is fontos elorehaladas
az evangelium iidvtorteneti fejlodescnek utjan. Az is jelentosegteljes, hogy
ez az elhivas a listrai gyiilekezetbol indult ki. Listraban nem volt zsido zsina-
goga. Itt tehat egy majdnem maradektalanul pogany varossal van dolgunk,
benne egy gyiilekezettel, amely poganykeresztyen jellegevel meg a sziriai
Antiokhiat, a pali misszio kiindulopontjat, is fcliilmulta. Az evangeliumnak
a zsidoktol a poganyokhoz valo atjutasa torteneteben Listra tehat fontos al-
lomast jclent. Ezert a listrai gyiilekezet kozrernukoddse is sziikseges volt Ti­
moteus misszioi elhivasa ban. Timoteus mint a gyiilekezet tagja kapta megbi-
/.atasat es az aldast a venek kezratetele altal. Valosziniilcg megelozte ezt a
gyiilekezet altali elhivast egy Timoteusrol szolo profetai kijelentes (ITim
1,18; 4,14). Maga Pal szemelyesen reszt vett a kezratetelben (2Tim 1,6).
Az elso kozos misszios munka Timoteussal a jeruzsalemi apostolok es ve­
nek hatarozatanak dtaddsa volt (4-5). Timoteus jelenlete ezt a jeruzsalemi
bizonysagtetelt megerositette es szemleltette. Mindeniitt helyesen ertettck
meg a pogany- es zsidokercsztyenek, es igy hitiik megerositesere szolgalt. „A
gyiilekezetek pedig megerosodtek a hitben.” Ez alapos, idoszerii munka volt,
amely kifele is gyiimolcsozott; mert a gyiilekezetek naponkent novekedlek.
Itt, mint a 15,41-ben is, Lukács erosen hangsulyozza a gyiilekezet fogalmat.
A hitben novekedve jobban megmutatkozik kihivottsaguk jellege. Nines
egeszseges novekedes kifele, bclso megerosodes nelkiil.
A Szent Szellem tiltdsai a misszios munkaban (6-8) kiilonos jelentdsegii
az evangelium terjedesere nezve. A harom misszionarius utja eldszor eszak-
ra vezetett, Frigian at galaciai foldre, kozben a Szent Szellem megtiltotta ne-
kik, hogy az Iget hirdessek Azsia tartomanyban, Kisazsia nyugati pontjanak
nepes varosaiban, amelyek kozt elso helyen Efezus allt. Azt a parancsot kap-
tak a Szent Szellemtol, hogy most ott ne hirdessek az Iget. Ezert indultak
eszaki iranyba. Itt, Frigiaban es Galaciaban akadalytalanul munkalkodhat-
tak. A 18,23 szerint ott majd a 3. misszios uton tanitvanyokra talalnak, aki-
ket a hitben megerositenek. Lukács azonban nem idozik az apostol misszios
tevekenysegenek leirasanal, mivel az a szandek vezette, hogy tovabbra is
megmutassa a Szellem tiltasat. Palt magat belsoleg szorongathatta az, hogy
pihenes nelkiil tovabbhaladjon abban a meggydzodesben, hogy ennek a

193
missz.iói útnak a célja a pogány világ fó kozpontjai elérésének kell lennie.
„Misia fclé haladva igyekeztek Biliniába jutni, de nem ereszlette ókct Jézus
Szelleme. Athaladtak tehát Misián, és lementek Tróásba” (7-8). Itt kcllett
megoldódnia a vezetés nagy talányának. Hogy miben állt lulajdonképpen a
Szent Szellem tiltása, a 7. v. szerint Jézus Szelleméé, azt Lukács nem mondja
meg kozelebbról. Ezt az egész irás bizonyságtételéból kell kiolvasnunk. Mi-
vel itt nem tételezhetjük fól próféták kôzrenuikôdését a gyülekezetben, akik
kózvetíthették volna az Úr parancsát, így kénytelenek vagyunk arra gondol-
ni, hogy a Szellemnek ez a vezetése a három misszionárius szoros munkakô-
zôsségén belül hatott. A Szellem beszél a hívó szívében, ha komoly imádság-
ban hallgatva vár Isten elótt. Fóltélelezhetjük, hogy a küldottck semmibe
sem kezdtek hele komoly imádság nélkül, és csak ha imádságban világossá-
got kaptak a tennivaló felól, merlék mcgtenni a dontó lépésl. A legnagyobb
nehézség a Szellem vezetésének világos felismerésénél akkor kelctkczik, ha a
Szellem tilt valamit, ami emberi vélemény szerint értelmes és jó. Gyakran
éppen ilyen vezetésektól fontos dontések függnek. Ilyenkor Jézus Szellemét
és Igéjét üdvtórléneti alapokon kell megértenünk. Jézus az, aki a királyi
székról Szelleme által irányítja a Gyülekezet fejlódését, és az Jge az, amely a
Gyülekezet felépítésére az alapokat tartalmazza. A „miért” kérdésre a meg-
oldás a Szellem által csak akkor lehetséges, ha a Gyülekezet Urának építési
lervét mcgtanuljuk megismerni és megérteni. Mégis tobbnyire marad még
egy mcgoldatlan rész a lóltélcl nélküli cngcdelmesség számára. Jcllemzó Pál-
ra, hogy fóltétcl nélkül kóveti Ura irányítását, akkor is, ha nem érti teljesen
a ,,miért”-et. Tud várni, nem szolgalclkü belenyugvással, hanem engedelmes
szolgálatban. Átvonul Misián Tróásba, és feszülten figyel imádságban, hogy
további irányításokat kapjon.

Hívás Macedonia lia (9-10)

Tróás fekvése a gorog szigetvilág kozvetlen kozelében híd volt az európai né-
pek felé. Pál éjszakai látomásának bizonyára megvolt lelki életében az el-
ózménye. Nyilván világossá lett számára úlja során a Szellem ismételt tiltá-
saival kapcsolatban, hogy valami egészen új és nagy dolog áll elólte, missziós
munkájának dontó fordulata. Most arról van szó, hogy világos vezetést kap­
jon, és hogy hitben foltétlenül cngcdelmeskedjék annak. A legnagyobb fele-
lósség súlya nyugodott rajta. A z evangélium további útja szinte az ô hitbeli
dôntésétôl függôtt, vajon Ázsia, A frika vagy Europa lesz-e a nagy, az
egész világot behálózó pogánymisszió kozpontja. Mivel Lukács nem mond­
ja, hogy Pálnak álomlátása volt, úgy képzelhetjük el ezt az eseményt, hogy
Pál éjszaka, amikor ébren feküdt fekhelyén és imádkozva gondolkozott el a
Szellem külônôs vezetésein és jovendó szolgálatain, akkor látta a látomást
(horama = a látomás, Mt 17,9-ben fordul eló, és aztán csak a Csel 7,31;
9,10.12; 10,3.17.19; 11,5; 12,9; 16,9-10; 18,9-ben). Pál egy macedón férfit
látott ott állani, aki kérte ót: „Jojj át Macedóniába és légy segítségül ne-

194
 künk!” Pál azonnal tisztában volt vele, hogy ez határozolt szellemi vezetés,
(le mégsem cselekedctt a testvérek nélkül. Ez kiderül a „mi” használatából
ebben az ósszefüggésben. „Amikor a látomást látta, azonnal igyekeztünk
(mi) Macedóniába jutni, mert megértettük: oda hívott minket az Úr, hogy
azoknak hirdessük az evangéliumot.” Itt megint a szorosabb munkakózóssé-
get látjuk. Lukács híradásában itt szerepel elószor a mi, és ez arra enged ko-
vetkeztetni, hogy Lukács csak Troásban csatlakozott a misszionáriusok cso-
portjához. Feltünó azonban, miért nem olvashatunk semmit Lukács megté-
réséról és a szolgálatra való megnyeréséról, hiszen Lukács, a 3. evangélium
írója, fontos szerepet tóltott be a Gyülekezetben. Ez a ,,mi”-alak megmarad
vcgig a Csel-en, kivéve a 17,1 -20,5-ig. Bizonyára fontosnak tartotta, hogy ne
csak azt emelje ki, amit személyesen átélt velük, hanem hogy hangsúlyozza a
testvéri munkakózósséget is. Nagy alázatról tanúskodik, hogy Lukács híra­
dásában teljescn a háttérbe húzódik, és semmit sem mond el ónmagáról. Pál
írja a Kol 4,14-ben: „Koszónt titeket Lukács, a szeretett orvos”, és a 2Tim
4,11-bcn: „Egyedül Lukács van velem.” A Filem 24-ben munkatársának ne-
vezi. Régi hagyomány szerint a sziriai Antiókhiából származik, és ott lett ke-
resztyénné. Az a foltételezés, hogy Lukács a ,,mi”-vel még mást is akar
hangsúlyozni, mint csupán szemtanú voltát. Talán már Antiókhiától fogva
utána utazott Pálnak a gyiilekezet megbízásából, hogy kifejezésre juttassa
Pál missziós munkájának fclfogásával való tcljes szellemi egységét. Minden-
esetre ennek az egységnek a hangsíílyozása a 10. versben a legszorosabban
ósszefügg a ,,mi”-vel. Talán Lukács megérkezése Antiókhiából a gyülekezet
üzenetével, Pálnál és kíséróinél (Silás és Timóteus) a Szellem további vezeté-
sére való várakozás feszültségét a tetófokra emelte, míg aztán az éjszakai lá-
tomás meghozta a dontést. Vajon tudatában voltak-e Pál és kísérdi e dóntés
nagy horderejének? Aligha. Csupán a kóvetkezó Iépést ismerték fól, ahogy a
férfi is csak Macedóniáról és nem Európáról beszélt. Csak a szolgálat folya-
mán bontakozott ki a Gyülekezet Urának nagy, világra szóló terve. - „Jójj át
Macedóniába és légy segítségül nckünk!” Ebben a mondatban tóbb rejlik,
mint ahogy elsó pillanatra látszik, a Nyugat egész tehetetlensége és készsége
az evangélium számára. Bár most még csupán Macedóniát látják, de mógótte
ott van Górógország, Roma és az egész Nyugat. Most érkezett el az óra, hogy
kinyílhatott a Nyugat felé az ajtó, nem korábban és nem késóbben.zl Gyüle­
kezet k if ormálódásában minden dóntésnek megvan a maga határozott órá-
ja, amirol mi nem tudunk, de a Szellem világos vezetése mellen eszkóze le-
hetünk a Gyülekezet Fejének, aki a királyi székrol munkálkodik. Nem tud-
juk felfogni, milyen sok függ attól, hogy van-e fülünk annak meghallására,
amit a Szellem mond a gyülekezeteknek.
A Nyugat megnyílása az evangélium számára Pál apóstol második misz-
sziói útjának a célja (16,11-18,22). Az út folyamán végzett apostoli tevé-
kenységének ot külonbozó kózpontja a pogány világban végzett evangéliumi
szolgálat ot külónféle alaptípusát szemlélteti. (Filippi, Tesszalonika, Bérea,
Athén és Korintus).

195
 25. Filippi (16,11-40)
Filippi volt az elso romai gyarmat, amclyct Pal kiscroivel elert, es ahol eu-
ropai missziojat elkezdte. A romai gyarmatvarosok az ilaliai jog adomanyo-
zasaval kiilonleges clo jogokkal rendelkeztck. Filippit a romaiak meg katonai
allomashelynek is kiepitettek. Itt Pal egeszen uj, meg szokatlan feladat ele
keriilt. Ugy latszott, ebben a pogany vilagban minden kapcsolopont hiany-
zott. Itt nines zsinagoga, es vegiil csak a varos elott folyo viz partjan talalnak
helyet imadkozasra a kcves zsido szamara. Ez fontos volt a vallasos mosako-
dasok miatt. Filippiben is mcgvarja Pal azt az alkalmat, hogy eloszor az eset-
lcg ott levo zsidoknak hirdesse az evangeliumot, nem pcdig a poganyoknak.
Egyik szombaton czen az imahclyen szol az osszegyiilt asszonyokhoz. Kozot-
tiik van egy jo anyagi koriilmenyek kozt elo istenfelo biborarus asszony Tia-
tira varosabol. Az Ur ennek egeszen megnyitja a szivet, hogy figyeljen arra,
amit Pal mond. Ilyen keves szoval irja lc Lukiics a hatalmas evangeliumi
mozgalom kezdetet Europaban. Minden valoban nagy dolog kicsibcn es je-
lentckteleniil kezdodik. Itt mindjart a lukacsi hiradas egyik jellegzelessegere
bukkanunk. Nem akar missziolortenetet irni. Ezert nem fontos elotte a sla-
tisztika es az eredmenyek. Szandeka az, hogy az evangelium elorehaladasat
irja le, es hogy ramutasson a tipikus jelensegekre es tcnyekre. Ezert a kesobb
olyan jelcntos filippi gyiilekezelnek a keletkczeserol csupan nehany jellemzo
dolgot tudunk meg. A 40. verslxin emlitett lestverekrol semmi kozelcbbit
nem olvasunk, sem a gyiilekezet ama tagjairol, akikrol a Filippi levelben Aev
szerint tortenik emlites, pcdig valoszinii, hogy azok Pal mostani tartozkoda-
sakor tertck meg. Lukács fontosnak tartja Lidia bemeriteset es azt, hogy az
6 hdza lett a gyiilekezet otthona.
Itt eloszor olvasunk egy pali bemerites hatasarol. Ennek melyebb oka le-
het. Az osszefiigges szerint kozel az a foltetelezes, hogy Lukács itt azert
hangsulyozza ki a bemeritest, mert valami egeszen uj tortent a bemeritesi
gyakorlat soran, ti. egy egesz haz lakoinak a bemeritese. Egyebkent az ujon-
nan megterlek ala- bemeriteset, mint magatol ertetodo dolgot nem is emliti,
kiveve, hogyha az alameritesnek kiilonos jelentosege van. A nemzetek tala-
jan most a hivo haz lep minden mas vallasos szentely helyere. Az apostoli
lerfiak befogadasa Lidia hazaba, annak siirgeto keresere, tobbet jelentett a
kcresztyen vendcgszeretetnel. Szimbolikus jelentosege volt. A hivo hdznak, a
hivo csaladnak kellett szent hellye, a gyiilekezet fo ld i otthonava lennie, a
misszios munka eros, szent, eld sejtjeve. Mar a jeruzsalemi punkosdi gyule-
kezet gyakorolta ezt a szukebb kozosseget egyes hazakniil (vo. 2,46). A nem­
zetek talajan ez a fejlodes tovabb halad. Ezert mondta Lidia mely megertes-
sel haza mcgleresevel kapcsolatban: „Ha az Ur hivenek iteltek engem, jertek
a hazamba, es maradjatok ott” (15). Ami Cezareaban Kornelius hazaban
nyilvanvalova lett, itt Filippiben tovabb kibontakozvan, mutatja a csalad, a
haz jelentoseget a gyiilekezet egeszseges fejlodese szamara.

196
 A filippi munka további folyamán egy másik alapvetó tény is világosságra
került, mégpedig a szellemi harc sajátos jellege a pogányság evangélizá-
lásában (16-24). Ennek a harcnak cgészen más a jellemzóje, mint az izráeli
talajon. Az evangéliummal szembeni ellenségeskedés vcgsó gyókerét a szel-
lemvilágban kell keresnünk, a démonizmusban. A pogányság talaján a démo-
ni fortély abban a kísérletben jelentkezik, hogy osszekeverjék az evangéliu-
mot a pogányság szellemiségével. A Sátán megpróbálja a tróási látomást el-
torzítani, hogy így Isten tcrvét az evangélium elórehaladásában szándékosan
tévútra vezesse. Mcgvannak hozzá a maga eszkózei. Itt a szolgálóleány az,
akiben jovendómondó szellem (püthon) volt. Gazdáinak mérhetetlen ónzése,
nyereségvágya, mammonizmusa - babonával ósszekapcsolva - a pogány hát-
tcre ennek a harci jelenetnek. A néplélek és a kózvélcmény alkotják a harc-
teret. Fegyverei: hivatkozás az államerkolcsre (rómaiak), zsidógyülolet, zsar-
noki erószak. A Sátán rejtett fortélya azonban abban áll, hogy elmossa az
éles szétválást, és hogy a jovendólcst Pál szolgálatával kapcsolja óssze. A ke-
resztyénség minden tisztátalan, pogány, világi forrásból való támogatása dé-
moni próbálkozás arra, hogy az isteni kijelentést emberi vallásos rendszerek
szintjére szállítsák le. Pál a jovendómondó szellem kiüzésével felel az ellen-
ség ravaszságára, és ezáltal egyértelmííen bizonyítja az Ur folényét, akinek
szolgál. Ezen a ponton lobban lángra az a szellemi harc, amelyet világi síkon
vívnak meg, a pogányságra jellemzó eszkozokkel.
Az apostolok sohasem keresték a csodákat, hanem mindig csak akkor tet-
tek csodát, ha világosan fclismerheló volt a magasabb cél, amikor a csoda ki-
kerülése egyet jelentett volna a felmagasztalt Krisztus megtagadásával a ma­
ga abszolút uralrni igényében. Csodáik sohasem voltak puszta látványossá-
gok vagy propaganda eszkózok. Mindig valóságos szellemi harcról volt szó a
démoni hatalmak és gonosz üzelmeik ellen. Pál azonnal átlátta a rabszolga-
lányból szóló jdvendómondó szellem vagy látnoki képesség démoni jellegét,
és Jézus nevében megparancsolta, hogy kimenjen belóle. Neve az ó lényének
és clhívásának kifcjezése. „Jézus nevében” tehát tóbbet jelent, mint csupán
Jézus megbízásából. Annyi mint Jézus királyi hatalmának és jellemének ér-
vényre juttatása, hadüzenet az Úr nagy ellenlábasának, aki mindezek mogott
a démoni hatalmak mogott áll, Jézus, mint az erósebb, gyóztes marad (Lk
11,21-2). Hogy milyen bonyolult és a világgal ósszeszovódótt a démonok
rendszere, azt ennek az apostoli csodálalos gyógyításnak a kovetkezményé-
ból láthatjuk. A teljesen rolhadt, pogány mammoni gazdasági rend inogni
kezdett. A hivatalnokok engedték, hogy visszaéljenek veliik a brutális onzés
eszkozeiként. Az evangélium sz.olgáit az állam cllcnségcinek kiáltották ki. A
kozvéleményt tervszeríícn és kórmónfontan belolyásolták Jézus tariúinak
kárára. Mindczl olyan iirügy címén, hogy a magasabb államrendet és a nép-
szokást védik. Igy jutolt Pál és Silás a bórtónbe, az elgondolható legrosszabb
helyzetbe. A külsó látszat teljesen ellenük szólt. De itt lesz nyilvánvalóvá az
evangélium teljes fólénye és gyóztes ereje, mégpedig minden saját emberi
ero osszetorése által (25-34). A nemzetek talaján támadt üldózésnek - az el-
sónck a maga külónleges módján - mcgvan a sajátos jellege. Ez nem úgy,

197
mint Izráel talaján a zsidók gyülóletéból fakadt az evangélium ellen, hanem
itt az ok a pogányok gyülôlete volt a zsidókkal szemben. Itt làtjuk elotünni
azt a vonalat, amely a Jel 17,16-17-ben éri el végsó pontját. Míg a zsidóknál
az evangélium elleni gyülôlet vallásos alapon nyugszik, addig a pogányoknál
politikailag álcázott. Csak a nemzetek talaján juthattak el olyan kiterjedt és
kegyetlen keresztyénüldôzésekig, mint az elsó évszàzadokban. A keresztyé-
nüldôzés, a vilâg ellenségeskedése Jézus Krisztus Gyülekezetével szemben,
a nemzetek talaján ôssze van kapcsolva Izráel sorsával. Ezáltal nevelôdik
a Gyülekezet eljôvendo királyságbeli szolgálatára Izráel fêlé. Bizonyos
fo kig a Gyülekezetnek szolidárisan együtt kell szenvednie a világ zsidó
gyülôlete alatt. - Ahol a Szent Szellem teljesen uralmon van, ott minden go-
nosz szellemnek el kell némulnia, hogy a pogányok a sótétségból világosságra
és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek (26,18). Itt, teljesen pogány tala-
jon, az evafigéliumi mozgalomnak egészcn új alapelvei lesznek nyilvánvaló-
vá, amelyek vonatkoznak mind a hit viszonyulására a világban levó gonosz-
hoz, mind pedig a hívók helyzetére a világi felsobbséggel szemben. Izráel ta­
laján a Gyülekezet pünkôsdi prófétai bizonyságtétele alatt a gonosz a kirâly-
sághoz méltóan csodálatos gyógyulások által gyózetett le. Ez az ido a joven-
do messiási birodalombeli állapotok clore való kiábrázolása volt. Most, hogy
az evangélium átlépett a zsidóktól a pogányokhoz, a hitnek gyókeresen újra
kellett tájékozódnia a világban levo gonosz legyozése tekintetében. Nem
csodaszerü szabadulás a gonosztól természet fólótti gyógyulás útján a mos-
tani jele a hit gyózelmének, hanem a gonosszal szembeni határozott állásfog-
lalás, és ezen az alapon gyózi le a gonoszt. Amit Pál késóbb a 2Kor 12,7 kk.-
ben ir a testében levó tóvisról és arról a mély harcról, amellyel meg akart
szabadulni ettól a gonosztól, a filippi bórtonben új igazságként ragyog fel a
számára. Kezdi felfogni, hogy az Ur kegyelme elég, és hogy ereje erótlenség
által jut célba. Legszívesebben a gyóngeségével dicsekszik, hogy Krisztus
ereje lakozzék benne. Ez a szenvedés végsó fokon nem a világi hatalomtól
ered, hanem Istentól. Csak ha ilyen pozitív módon viszonyulunk a szenvedés-
hez, tudunk rá igent mondani. Ez az „igen” tort át dicsóségesen éjfélkor a
legmélyebb bórtonben. Ez a két mártir magasztaló énekének a legmélyebb
értelme. „Éjíeltájban Pál és Silás imádkoztak és énekkel dicsérték Istent. A
foglyok pedig hallgatták óket” (25). Ez egyszersmind az evangélium hirdeté-
sének egészen új módja volt. A szorongattatásban való dicsekedés - mint a
hitból való megigazulás gyümólcse (Róm 5,3.11; 2Kor 7,4; 12,10) - ennek az
ôrômüzenetnek a jellemzóje. Ez az üzenet a legmélyebb bórtónókbe is elhat
minden fogolyhoz, és hatalma van bórtonfalakat lerombolni és a bilincseket
széttórni. A bortón alapjai megrendültek. A bilincsek megnyílása azonban
nem volt felhívás arra, hogy magukat megszabadítsák. Senki sem használta
fel ezt a meglepóen kínálkozó lehetóséget. A kegyelem dicsóséges gyózelme
szorosan ósszefiigg az onmagunk megsegítésérol való lemondással. Még a
hitetlen fogolytársak is ez alatt a magasabb rendu szent fegyelem alatt áll-
tak. Melyik volt hát ebben a gyózelemben a nagyobb csoda, a bilincsek lehul-
lása és a bórtónajtók kinyílása, vagy az ónkéntes lemondás arról, hogy magu-

198
 kat megszabadítsák? Hogy milyen fon tos volt ez utóbbí, az még azon az cj-
szakán nyilvánvalóvá lett. A bórtónórt megórizte az óngyilkosságtól.
A bórtónor megtérése nemcsak külónlcgcs diadala a mindcn pogány, dé-
inoni hatalmat legyózó evangéliumnak a nemzetek talaján, hanem tipikus az
iidvtórténeti fejlódés tcljesen új szakaszára nézve. Izráel talaján a megtéré-
sek az Igéhez, a ncpnck ajándékozott isteni kijclcntéshez kapcsolódva men-
tek végbe. A nemzetek talaján nem volt meg ez a kapcsolópont. Az Irás ki-
nyilatkozlatása helyébe itt a világ minden gonoszságát legyózó hit és az
evangélium koveteinek tettekkel bizonyító tanúságtétele lép, és a hozzá kóz-
vetlenül kapcsolódó isteni bizonyságtétel.
Ez az isteni-emberi kettós bizonyság rnély benyomást tett a halálra rémült
bórtónórre. Nem a fóldrengés rendítette meg, nem is az az alig felfogható
tény, hogy a foglyok a nyitott ajtók és lehullotl bilincsek ellenére sem mene-
kültek el, hanem a hit ereje, amely ilyen csodálatosan tudott gyózni a szen-
vedés fólótt, amint az Pálnál és Silásnál látható volt. Ez derül ki a bórtónor
cgész magatartásából és azonnali kérdéséból: „Uraim, mit kell cselekednem,
hogy üdvózüljek?” (30). Nyilván hallott már erról az iidvósségról, hiszen aza
szolgálólány mindenkinek elmondta, hogy Pál és Silás a magasságos Isten
szolgái, akik az üdvósség útját hirdetik. Az üdvósség a világban levó gonosz
ellentéte. A pogányok megértették mindkettót. A bórtónor kísérlete, hogy
óngyilkossággal oldja meg a gonosz problémáját, valójában még csak nóvelte
volna a gonoszt, és semmiképpen sem lett volna üdvósség. Ezért Pál figyel-
meztetó kiáltása: „Semmi kárt ne tégy magadban, mert mindnyájan itt va-
gyunk!” (28). Ez az íráshely egészen más vonásokat mutat, ha ósszehasonlít-
juk a fólébredtek által pünkósdkor feltett kérdésre: „Mit cselekedjünk
atyámfiai, férfiak?” (2,37) Péter által adott válasszal: „Térjetek meg és me-
rítkezzetek alá mindnyájan a Jézus Krisztus nevében, büneitek bocsánatára,
és kapjátok a Szet Szellem ajándékát” (2,38). Pünkósdkor egy ígéret betelje-
sedéséról volt szó, amely külón Izráelnek szólt (2,38). Itt, a nemzetek talaján
már nincs szó külónleges prófétai szellemi adományról, hanem általában az
iidvósségról, amelyból a hívó pogány is részt kap. „Higgy az Úr Jézus Krisz-
tusban, és üdvózülsz mind te, mind a te házad népe” (31). A pogányoknak is
hirdették ugyan a bünbánatot, a megtérést (a gondolkodásmód megváltozá-
sát) (11,18; 17,30; 20,21; 26,20), de Pál és Silás az Úr Jézusban val ó hitet ál-
lítja kózéppontba. A hit annyira fontos, hogy minden más alá van rendelve
neki, és mindent az határoz meg. Az Úr Jézusban való hit annyit jelent, mint
Jézust elismerni az egész élet Urának. Bizonyára késóbb ismerte fel a bór-
tónór, hogy Jézus a Krisztus is, amikor felfogta az egész üdvtórténet alapja-
¡t. „Hirdették neki Isten Igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak” (32).
Te és a te házad népe, ez az a sajálosan új, szembcn a prófétai pünkósdi Szel­
lem által izráeli talajon hirdetett üdvósséggel. Ott ez így hangzott; „Mert
nektek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, akik távol
vannak” (2,39), izráel üdvreménysége népi talajon nyugszik, a pogányok
gyülekezetének a keresztyén otthon az emberi alapja. Ez az a sejt, amelyból
a gyülekezeti életnek egészségesen és eróteljesen ki kell bontakoznia. De

199
nemcsak ez van ebben az új kifejezésben: „tc és a le házad népe”, nemcsak
kedves, áldott közösseg képe ez, hanem megragadó bizonysága az emberck
egymás közti, természetszerü kozosségvállalásának. Az Ige nem ismeri a mo­
dern kultúrember egyéni érdekhajhászását, akinck az érdeklodése egészen a
kedves énje körül forgó gondokban merül ki. Senki sein csak onmagáért me-
nekül meg. Mindenki abban a körben marad, ahová Isten állítolla, és oll vagy
áldás vagy álok lesz. Ha valaki, pl. egy családapa hívové lesz, akkor ígérete
van az egész. házára nézve. Hogy hogyan szokott beteljesedni ez az ígéret, ar-
ra itt mintapéldát kapunk. Nein egyházi ceremóniák által lesznek keresz-
tyénné, itt minden a Szent Szcllem munkája volt. Elöször: „te és a házad né­
pe” (31), azután „hirdették neki Isten Igéjét, és mirulazoknak, akik a házá-
ban voltak” (32). A börtönör és háznépe közötti kapcsolatot Isten Igéjének a
koteléke bensoséges életkapcsolattá tette. (Ezért használja itt a „szün” pre-
pozíciót a „meta” helyett.) Továbbá: „Alámcrítkczett 6, és mind az ovéi is”
(33). Ezek ugyanazok a személyek, akiknek elöbb az Igét hirdették. Ezek az
egyesek azonban együttesen egységet alkotnak. Szó szerint ezt mondja:
„összeseknek”. Az egység mind bensoségesebben nö eggyé. A 34. v. azután
ezt mondja: „Egész háznépével együtt örvendezett, hogy hitt Islennek.” Itt
egy olyan kifejezés áll (panoikei), amely azt jelenti: „egész házastul”, és csak
ezen a helycn fordul elö. Ez a kifejezés hangsúlyozza legerösebben a teljes
házbcli egységet. A 15. verssel együtt, ahol Lídiáról mondja el, hogy ö és há-
zanépe alámcrítkczett, és hogy háza az apostolok szállása lett, itt találjuk
meg az elsö európai gyiilekezet osszképe számára a háznál levo gyülekezet
alapvetö vonását, amint ugyanezzcl Pál leveleiben is löbbször találkozunk
(Róm 16,5.14-15; lKor 16,19; Kol 4,15; Filem 2).
Lukács itt különlegesen hangsúlyozza a börtönör bemerítkezését éppúgy,
mint Lídiáét, mégpedig mint házi bemerítést. Figyelemre méltó, hogy vala-
mennyi alámerítkezett tudatos hívo volt, és igazi házi gyülckezetet alkotott.
Az alámerítkezés kozosséggel kapcsolatos hitbeli cselekedet. A hit valódisá-
gát a börtönör azzal bizonyította, hogy kimosta Pál és Silás sebeit, tehát
nemcsak bünvallást tett ilyen módon, hanem - amennyire erejébol telt - igaz-
ságtalanságát is jóvá igyekezett tenni. Ugyanabba a vízbe merítették be öt és
háznépét azon az éjszakán, amclyben a testvéri szeretetnek ezt a tettét vég-
hezvitte, valószínüleg a börtönudvaron levo toba. A véres sebek megmosása
bizonyos ellenképe az alámerítésnek, amely szintén lemosást jelképez
(22,16). Az újonnan keletkezett testvéri kozosséget közös étkezéssel ünne-
pelték meg (34). Ez a családi vacsora az igazi házi gyülekezet korében bizo-
nyára az Urvacsora ünnepévé alakult át. Igy fejlodik ki az egészen új gyüle-
kezeti élet a hívo ház olébol.
Fejezetiink teljesen új alapelveket hoz az evangéliumi mozgalomba, a vi-
lági gonosz legyozése mellett pozitív hitbeli magatartást a szenvedéssel kap-
csolatban, valamint a hívoknek a világi felsobbség iránt való új magatar-
tását. Izráeli talajon Isten a közvetlen felsobbség. Ezért nyúl közbe angyala
által, és szabadítja meg Pétert csoda útján a börtönböl (12,7). Egészen más-
ként élik át Pál és Silás szabadulásukat Filippiben. Itt, a nemzetek talaján, az

200
Islen allai elismert felsôbbség (Rom 13,1) az, amelyen kcresztül Islcn az Ô
szolgâi szabadulâsât véghezviszi. Ez a fôlismcrcs a mélycbb oka annak, hogy
Pal makacsul kitart amellett, hogy a felsôbbscg ôt, mint rômai polgârt, teljes
tiszteleladâssal vezesse ki a bôrtônbôl (35-40). Islcn szolgâi itt bizonyâra
nem személyes sértett becsiiletük helyreâllitâsâra tôrekedtek, scm nem arra,
hogy Filippiben az evangéliumot megszabadilsâk a gyalâzattôl, amely azt az
ô bebortônzésükkel érte; mert az ilyen szégyent a hit dicsôségnek tartja. A
két evangélista feltünô magatartâsa - akik rômai polgârok is voltak - csak az-
zal magyarâzhatô, hogy az Islen âltal rendelt felsôbbséget sajât tôrvényeivel
istcni rendként kivântâk elismerni. Pal a kisâzsiai zsidôüldôzésckbôl csend-
ben kimenekült, de itt, Filippiben, tiszta pogâny talajon, rômai polgârjogâra
hivatkozik. Ez nem személyes becsiilete érdekében tôrténik, hanem a kiala-
kulô pogânykercsztyén gyülckezetért, amelynek a vilâgi âllam részérôl bizo-
nyos védelemben kellett részesülnie, hogy csendes és nyugodt életet folytat-
hasson, teljes istenfélelemmel és tisztességgel (ITim 2,2). Pal nem azért hi-
vatko/.ott rômai polgârjogâra, hogy kikerülje a szenvedést, mert azt akkor
egy nappai elôbb mâr megtehette volna, s igy a korbâcsütésektôl és bôrtontôl
rnegkimélte volna magât és Silâst. Hogy csupân a szabadulâs pillanatâban ér-
vényesiti ezt a jogât, ez csak ûgy érthetô meg, ha loltételezzük, hogy Pâl ez-
zcl a nemzetek talajân tevékcnykedô evangéliumi mozgalom egyik alapelvét
akarta ünnepélyescn kinyilvânitani.
Onként, a vâros vezetôinck râbeszélésére és kivânsâgâra hagyta el Pâl és
Silâs a vârost, mig Lukács és Timôteus Filippiben maradt. Elôbb azonban
még ünnepélyes bûcsuôsszejôvetel volt Lidia hâzâban (40): „És amikor lât-
tâk a testvéreket, vigasztaltâk ôket, majd eltâvoztak.” Ez a kifejezés „testvé-
rek” mindig olyankor fordul elô, ha kifejezettcn kôzôsségrôl van szô. Lidia
hâza maradt valôszinüleg az ôsszejoveteli helyisége a nôvekvô filippi gyüle-
kezetnek, amely megôrizte a csalâdias bensôséges ôsszetartozâs jellegét, ami
Pâlnak a hozzâjuk intézett levelébôl is kitünik. Pâl és e kôzôtt a gyülekezet
kôzôtt külônosen szivélyes viszony maradt fenn. Csak ettôl a gyülekezettôl
fogadotl el kivételesen személyes anyagi tâmogatâst (Fil 4,10-18; 2Kor
11,9). A filippibelieket „szeretteinek” nevezi, akik utân vâgyakozik, akik
„ôrôme és koszoruja” (Fil 4,1 ).
Lukács itt harmadik személyben kezd beszélni. Csak a 20,5-bcn olvassuk
megint, hogy ,,mi” és „minket”. Mivel a 20,6-ban szintén Filippit emliti, fôl-
tételezhetjük, hogy Lukács maga az egész kôzbensô idô alatt Filippiben
maradt. Sajât szolgâlatârôl ebben a fiatal, felvirâgzô gyiilekezetben nem
mond semmit. Pâl sein emlit semmit a Filippi levélben errôl, jôllchet Timôte­
us késôbbi szolgâlatât külônosen kiemeli (Fil 2,19-23). Levélirôként Timô­
teus is szerepel Pâl mellett, mint aki vele együtt alapitotta ezt a gyülekezetet
(Fil 1,1). Ismételtcn megfordul Macedôniâban, tehât bizonyâra Filippiben is
(Csel 19,22; 20,3-4). Timôteus elsô szolgâlatârôl Lukács mellett nyilvân
azért nines szô, mert mindketten még uj munkatârsai voltak Pâlnak, akik itt
még csendes tanulôidejüket tôltôtték. Lukács jôl megtanulta a Szent Szel-

201
lemtól - hátrahú/ódni és hallgatva a háttérben maradni, és amit csinált, azt
csendben csinálta.
A Filippi-levélben feltünik, hogy Pál a címzettek kozott nemcsak az
ósszes ottani szenteket említi, hanem kiilón a felügyelóket-felvigyázókat
(püspókóket) és diakónusokat. Ez egyébként egyetlen más levélben sem for-
dul eló. Úgy látszik, mintha ezt a gyülekezeti rendet elószor az elsó európai
gyülekezetben vezették volna újonnan be. Addig csak vénekról volt szó. Ez
az új gyülekezeti rend lényegében megfelel a háznál levó igazi családi gyüle-
kezet jellegének. A gyülekezeti elóljárók szolgálata (ITesz 5,12 kk.) az elsó
megtértek kózül a kipróbáltaknak jutott, akik ónmagukat a szentek szolgála-
tára szánták (lK or 16,15), és házaikat az ósszejóvetelek számára rendelke-
zésre bocsátották. - Amit Pál Filippiben átélt, ez maradt levele alaphangja is,
az apóstol legkésóbbi, gyülekezethez intézett levelének: a szent, gyóztes
óróm, minden fó ld i szenvedés kózótt, a gonosz legyózése határozott, hitbeli
magatartással. Ez a szent, gyóztes óróm zavartalan és felhótlen marad az Ur
kóvetésében és az ósszetórettetés útján is (2. és 4. fej.). Pál ezt a levelet mint
római l'ogoly írta, amikor szembenézett a fenyegetó kózeli mártírhalállal.

26. Tcsszaloníka (17,1-16)

A második európai gyülekezet Tesszalonikában keletkezett, ez a mai Sza-
loniki. A két misszionárius, Pál és Silás, Amfipolison és Apollónián át jutott
el oda, megállás nélkül. Csak Tesszalonikában kezdték az evangéliumot hir-
detni. Ott volt /.sinagoga nagy számú zsidósággal. A tesszalonikai gyülekezet
keletkezésének megvan a maga egészen külón jcllegzctességü tórténete,
amely lényegében más, mint a filippibelié. Tesszalonikában Pál saját keze
munkájával tartotta el magát, mint sátorkészíto (ITesz 2,9). Ennek a maga-
tartásának megokolására a 2Tesz 3,8-ban azt írja: azért tett így, hogy példát
adjon a lermészetük szerint rendetlen tesszalonikabelieknek. Ónként mon-
dott le arról a jogáról, hogy az evangéliumból éljen. - A tesszalonikai gyüle­
kezet a haré és tartósan nehéz nyomás alatt létel jellegét hordozza. Ezen a
helyen a kcresztyének minden nehezet átéltek az evangéliumért, hitbeli álla-
potuknak a világ felé forduló oldalán, ezzel szemben a menny felé forduló ol-
dalon az üdvósséges reménység minden magasztos és boldogító voltát ta-
pasztalták meg. Pál úgy állíthatta a tesszalonikaiak elé a világban levó go~
noszt és a vele kapcsolalos szenvedést, mint ami a hívók számára üdvtórlé-
neti „kell”.
A tesszalonikai miss/.iós munka külónósen abban külónbózik a tóbbi euró­
pai városokban vcgzetlól, hogy itt a pogány kórnyczetbcn éló zsidóság az,
amely azevangéliummal szemben az ellenállás hordozójává lett. Ennek a /.si­
do ellensógeskcdcsnek más volt a megnyilatkozása a ncmzetek talaján, mint
a zsidó talajon. Az utóbbin az üldózésnek mindig vallási természetü indílé-
kai voltak (4,2.7; 5,28; 6,11-13). - Azt, hogy Pál Tesszalonikában megállt és
ott beható miss/.iós munkát vég/.ett, Lukács azzal indokolja, hogy Pál ott zsi-

202
nagógára talált. Ezzel világosan felismerhetó szellemi vezetést kapolt; mert
cgész szolgálatát teljesen uralta az a szokás, hogy elószór a zsidóknak hir-
desse az üdvôsséget. Bizonyos szent szokások igen jól osszeegyeztethetók a
Szellem vezetésével (vó. Mk 10,1; Lk 4,16), amíg ezek nem torkollanak pusz-
ta gépies megszokásba. Ettól a veszélytól Pált az óvta meg, hogy ez a szent
szokása neki állandó hitbelí iskolát jelentett, és megtartolta ót az ôsszetôret-
tetés útján. Evangéliumhirdetésének módja az adott korülményekhez igazo-
dott. Itt Biblia-ismerókkel volt dolga, akiknek három szombaton szemük cié
rajzolhatta az Igéból az igazi Krisztus képét. Pálnak szívesen adták meg a
szót. Zsinagógiai tanításával kapcsolatban ítt három külônôs kifejezést hasz-
nál Lukács: 1) Nem tartott míívészi elóadást, hanem párbeszéd formájában
beszélt a hallgatókkal, mégpedig az írásokból kiindulva (vo. 17,17; 18,4.19;
19,8.9; 20,7.9; 24,12.25; Zsid 12,5; Júd 9). 2) Megnyitotta, felnyitotta, ala-
posan át meg áthatotta óket; ugyanazt a módszert használta, mint az Úr Lí-
diánál, akinek megnyitotta a szívét (16,14). 3) Megmagyarázta, elevenen eló-
adta, kôzbën a megmagyarázottat tárgyilagosan szétbontotta és belehelyezte
a nagy üdvtôrténeti ôsszefüggésbe. A nagy téma az volt, hogy Krisztusnak
szenvednie kellett és fel kellett támadnia a halálból, és hogy Jézus, akit ó hir-
detett, a Krisztus (Messiás). A zsidók számára oly nehéz szenvedó Messiás-
problémát isteni ,,kell”-ként tudta elóttiik kitárni, mikôzben a szenvedést
belsó ôsszefüggésbe hozta a feltámadással. Krisztusnak ezt az útját, mint a
Messiás-probléma egyetlen megoldását, az Igébol kiinduló beszélgetésben,
értelmük megnyitásával és üdvtôrténeti magyarázattal tudta hallgatói szá­
mára érthetóvé lenni. Ezáltal Isten Igéje csodálatos világosságban és egység-
ben tárult fel. Ennek a bibliatanulmánynak gyümôlcse az volt, hogy néhá-
nyan meggyozodve Pálhoz és Siláshoz csatlakoztak, ugyanígy az istenfélo
gôrôgôk nagy sokasága is, és az elôkelô asszonyok kozül is nem kevesen (4).
Ezt az eredményt az Ige Pál és Silás osztályrészének mondja, amit Isten aján-
dékozott nekik. Ez az evangélium hüséges tanúinak jutalma. De van az evan-
géliumnak sikere a látszólagos kudarc által is. Ez titok az evangéliumi moz-
galom fejlódésében. Azáltal, hogy a zsidók nagy tobbsége Tesszalonikában is
elutasította a Pál által hirdetett evangéliumot, tágra nyílt ennek ajtaja a po-
gányok felé. Ez már a zsinagógában megkezdódott, amikor az istenfélo gôrô­
gôk és az elókeló asszonyok nagy sokasága megtért.
Mint ahogyan egykor Pilátus elótt a zsidók a császár barátainak adták ki
magukat, és Jézust királyi igényeivel államellenesnek állítolták (Jn
19,12.15), így ugyanezen a vonalon mozogtak Tesszalonikában is a keresz-
tyének megvádolásában. Pál az ITesz 2,14-ben emlékeztet erre a hasonló-
ságra. Jeruzsálemben kezdódott el a zsidók elszakadása és megkeményedcse,
s ez a diaszpórában (szétszórtságban) nemcsak folytatódik, hanem ki is telje-
sedik.
Tesszalonikában is magától elvált a gyülekezet a zsinagógától. A keresz-
tyén gyülekezet valószínüleg a pogánykeresztyén J áson házában gyült osz-
sze. Itt nemcsak Pál és Silás találtak vendégszeretó otthonra, hanem a fiatal
gyülekezet is. - Valószínüleg valamivel tovább tartott Pál tesszalonikai tar-

203
tôzkodâsa, mint ahogy ill lâtszik. Ezt az ITesz-bol kovctkezlelhetjiik,
amelyben az apostol ottani munkâjârôl ad hirt (ITcsz 2). A behatô tanitas és
alapos egyenkénti lelkigondozâs bizonyâra hosszabb idôt vesz igcnvbc, mint
négy hetct. A gyiilckezet tagjainak is hosszabb idôre volt szükségiik, hogy
Pâlt példaszerü életmôdjâban jôl mcgfigyclhcssck es megitélhessék. Ez az
életvitcl kitôrôlhetetleniil mély benyomâst tchctctt reâjuk, mindenekclôtt az
apostol apai-anyai szerctcte (lTesz. 2,7.11).
A tesszalonikabeliekhez irott két levél sajâtsâgos jellegébôl kôvetkezletni
lehet a gyiilckezet hitbeli âllapotâra. A hivôk lâtâsa egyenesen az üdvtôrté-
neti kiteljesedésre irânyult. Virâgzô volt a rcménységük. A gyiilekezet felis-
merte magasabb elhivatottsâgât Isten orszâga és dicsôsége szâmâra (lTesz
2,12). Ez a nagy reménység a vilâg kiilsô nyomâsa alatt fejlôdik a legjobban.
Pal jôl és alaposan tanitotta ôket (2Tesz 2,5-6). A rôvid idô alatt nem csupân
egész felszinesen ismerték meg az eszkatolôgiât (végsô dolgokkal folalkozô
tudomâny), hanem behatoltak a vilâgban levô gonosz, annak szükséges be-
érése és Isten üdvtervének kifejlôdése kozolti ôsszerüggések mcgértésébe is
(lTesz 3,4; 2Tcsz 2,6). Hogy az eszkatolôgiai kérdésekkel valô foglalkozâs
csak kedvezôen befolyâsolja az egészséges hitéletet, ezt lâtjuk a tesszaloni-
kai gyiilekezet hitbeli âllapotâban, amelyrôl az apostol dicsérôen mondja,
hogy példaképpé lett Macedonia és Akhâja hivôi elôtt (lTesz 1,7-10). Annak
is tudatâban voltak, hogy a reménységnck szorosan ossze kell fiiggnie az iga-
zi megszentelôdésre valô tôrekvéssel (lTesz 4,3). Sehol sem talâlunk az
Îrâsban ôvàst attôl, hogy a hivôk eszkatolôgiai érdcklôdése tulzott lctt volna,
hanem inkâbb a kôzônyôsségtôl és érdektelenségtôl. Az utolsô dolgokrôl szô-
lô tanitâs visszâs értelmezésének és alkalmazâsânak veszélyeivel Pal a helyes
tanitâst âllitja szembc (2Tesz 2,1-3). Az erkôlcsi hitélet szabâlyozâsâra -
ami a régi pogâny szokâsokkal ôsszehasonlitva a tesszalonikabelieknek egé-
szen uj volt - Pal nem ad rcndszeres erkôlcstant, elôirâsok és tiltâsok gyüjte-
ményét, hanem egyes-egyedül a személyes példâjât âllitja eléjük (lTesz 1,6-
7; 2,10.14; 4,1), és a szeretetet, mint a szent élet inditékât (4,9).
Pâl és Silâs bûcsuja Tesszalonikâtôl meglepôen és hirtelen éjszaka tor-
tént. Ennek csak az lehetett az oka, hogy ki akartak kerülni cgy fcnyegetô
komolyabb üldôzést, és igy meg akartak kimélni a fiatal gyülekezetet. Ha
osszehasonlitjuk, mennyivel mâsként bûcsuztak Filippibôl az apostolok, ak-
kor feltünô a külonbség. Magatartâsuk ilyen helyzetekben nem volt merev
tôrvénnyel szabâlyozott, sablonos viselkedés, hanem mindig a testvéri szere-
tet hatârozta azt meg (lTesz 3,3).
A gyiilekezetek tovâbbi gondozâsâra - amelyektôl Pâlnak el kellett bu-
csuznia - mindig rendelkezésre adta munkatârsait, hogy erôsitsék és tovâbb
vezessék ôket. Filippiben Lukdcsot hagyta vissza, és Tesszalonikâban va-
lôszinüleg rôvidebb idôre Timôteust. Erre abbôl kôvetkeztethetünk, hogy a
10. versben Timôteust mdr nem emliti a tôbbiekkel. Pâl és Silâs egyelôre
egyedül ment Béreâba. A két Tesszalonika levélben Timôteus is szerepel a le­
vél irôjaként Pâl és Silvânus mellett. Ez arra a fôltevésre indit, hogy Timôte­
us ebben a gyülekezetben személyes munkâja âltal is tekintélyt szerzett. Bé-

204
reában Pál búcsúzása után ott murad Silás és Timóteus (14), utóbb aztán
Athénben találko/.ik újra Pállal, aki ót Athénból isrnél Tcsszalonikába kiildi
(ITesz 3,2-8), hogy a hilben gycnge testvéreket erósítse. Azután már bizo-
nyára csak Korintusban találkozott Pállal, miként Silás, Bcreából jovet
(18,5).

27. Berea (17,10-15)

Bérea is még Macedóniában feküdt, kb. 75 kilométernyire Tesszaloniká-
tól. Itt mcgint egészen másként folyt le az evangclium hirdetése, mint Filip-
piben és Tesszalonikában. Béreában sok zsidó élt, akik készségesen fogad-
ták el az evangéliumot, és ezzel külónosen kitüntek. Nemesebben gondol-
koztak, mint a tesszalonikaiak. Végre Pál talált olyan zsidókat, akik készek
voltak Isten Igéje által igazi üdvismeretre jutni. Naponként kutatták az írá-
sokat, hogy úgy van-e minden, ahogyan Pál elmondotta. Ennek megfelelóen
nagy volt az eredmény is. Sokan kozülük hívókké lettek. A zsinagóga nagyré-
sze tehát csatlakozott Pálhoz, és az elókeló gorog asszonyok és férfiak kozül
is nem kevesen. Minden a kívánt módon és várakozáson felül jól haladt, úgy-
hogy virágzó igei gyülekezet keletkezett, amely azáltal tíínt ki, hogy a kozos
mély igetanulmányozásból született. Úgy látszik, itt áltórt Izráel novekvd
megkeményedésének vonala, s ezzel eltért a Csel eddigi üdvtorténeti elóre-
haladásának fejlódésvonalától; mégsem esik ki a béreai evangéliumi mozga-
Iom képe az osszkép keretéból. Inkább egészen külonos oldalát látjuk itt en­
nek, hogy ti. a szétszórtságban éló zsidó nép egy részének nemescbb gondol-
kozása ellenére nem volt feltartóztatható a megkeményedés ítélete. Mert itt
is meg kellett állítania a kívülról jóvó zsidó ellenségeskedésnek az cvangéli-
um munkáját. Bár Pál munkálkodása által a zsidók kozül sokan hívókké let­
tek Béreában, a tesszalonikai zsidók bujtogatása miatt azonban újra meg-
akadt itt az ébredés. Feltünó, hogy késóbb sohasem hallunk még említést
sem a béreai gyülckezetról. Csak annyit tudunk meg, hogy Pál onnan búcsúz-
va egy idóre még két munkatársát, Silást és Timóteust hátrahagyja a fiatal
gyülekezet további gondozására.
Béreától is azért búcsúzik Pál, hogy kitérjen az üldózés elól, akárcsak Tesz-
szalonikában. Itt is bizonyára nem a szenvedéstól való félclem, hanem a gyü­
lekezet kímélése indította az apostolt erre a lépésre. A zsidók ellenségeske-
dése az ó személyére ósszpontosult. Ezért helyesnek tartotta, hogy ó maga
kitérjen, és a munkát másokra bízza, akiket ez az ellenségeskedés még nem
akadályozott annyira. Úgy tünik, az elutazás elhatározása a gyülekezetból
indult ki, mert: „azonnal továbbkiildték a testvérek Pált, hogy a tengerig
menjen” (14).
Felvetódik a kérdés, vajon milyen volt Pal további szellemi vezetése. A
Macedóniába való hívás a tróási látás által úgy látszik betcljesedett és véget
ért. Szabad volt-e már elhagynia Macedóniát? Vajon a határon túlra vezetett
útja, bele Akhája gorog pogány világába? Pál itt egészen a testvérek vezeté-

205
 sére bízza magát: „Akik pedig elkísérték Pált, elvitlék öt egészen Athénig”
(15). Az elkísérés görög szava (kathisztanai) többet jelent, mint csupán egy-
szeriíen kísérni vagy vezetni, inkább valakit valamire rendelni. Ezt a szót
egyébként fordítják így is: „odaállítani, odarendelni, bemutatni.” Itt találjuk
olyan emberek által torténo világos vezetés mintapéldáját, akik isten aka-
ratával egyetértve járnak el. Pál tesszalonikiai búcsúzásáról csak ezt olvas-
suk: a testvérek pedig még akkor éjjel elküldték Pált, Silással együtt Béreá-
ba” (10). Azt ncm tudjuk meg, mi indította a béreabelieket, hogy Pált a ten-
geren át Athénbe vigyék. A tengeri út kb. 3-4 napig tarthatott. Talán azt is
mérlegelték a testvérek, hogy nagyobb távolság legyen a veszélyessé vált he-
lyek (Tesszalonika és Bérea) és az új munkaterület között.
Hogy mennyire fon tos volt Pálnak az igazi testvéri munkakozosség köl-
csönös t ande s kozá s s al, kitúnik a 15. versben olvasható kis vonásból, amely
szerint Pál az Athénben tole elváló béreai testvérekkelparancsot küldött Si-
lásnak és Timóteusnak, hogy minél hamarabb menjenek hozzá. Pál Damasz-
kusztól kezdve ügyelt arra hitéletében, hogy ne függetlenül csclekedjék, ha­
nem a testvérekkcl egyetértésben. A nagy leckét a 9,6-ban: „Majd meg-
mondják neked, mit kell cselekedned”, alaposan megtanulta egész további
életére. így Pál sohasem hagyott el saját elhatározásából egyetlen munkate-
riiletet sem, hanem mindig a testvérek indítására vagy tanácsára (9,25.30;
17,10.14), vagy pedig kényszeríto korülmények által vezetletve (13,50;
14,5.19; 16,39). Hogy milyen hitbeli hüséggel végezte Pál missziós küldeté-
sét, az abból is kiderül, hogy minden városban, ahol munkát kczdett, lehetö-
ség szerint elöször a zsidókat kereste fel, és nekik hirdette Krisztust. Meste-
re megbízása irán ti szigorú hííség indította arra, hogy elöször a zsidóknak
hirdesse az evangéliumot, s így az evangéliumi mozgalom üdvtorténeti fejlö-
dése az Istentöl rendelt folyamatban haladhasson.

2«. Athén (17,16-34)

Az evangéliumi mozgalom Athénben egészen sajátos helyet foglal el az
európai pogányságért vívott szellemi haré nagy osszképében. Athén volt a
görög müveltség és míívészet metropolisa. Itt kellctt az evangéliumnak az
emberi kultúra színe-javával döııtö harcba keriilnie. Itt döl el elvileg, hogyan
viszonyuljon a keresztyénség a pogány kultúrához. - Milyen benyomást tett
Athén Pálra? Csodálta-e az. emberi teljesítményt, a kultúra rajongója volt-e?
Erröl nem olvasunk semmit. De arról igen, hogy „szelleme háborgott, mert
látta, hogy a város bálványokkal van tele” (16). Ebböl nem lehet arra kövct-
keztetni, mintha Pál megvetette volna az emberi kultúrát, és vallásos fanati-
kus lett volna, hanem az izgatta fol, hogy az emberi szellem adományaival
visszaéltek a bálványimádás által. Ez nem felszínes hangulat volt, hanem
mély meggyozodés kifejezése. Erkölcsi ítélete alapos megfigyelésen nyugo-
dott. A „látni” szó eredctije (theorein) annyit jelent: megfigyelni, pontosan
megszemlélni. Nem onmagában a kultúra, hanem a vele való visszaélés, az

206
 ôndicsôités és a hamis vallâs szolgâlata az, ami ellen Pal harcolt. Amikor a
Kol 2,8-ban olyan komolyan ôv a bôlcselkedéstôl, czen nem az ember valôdi
tudâsât és kutatômunkâjât érti, hanem az emberi hagyomâny üres kôvetését
és csalâsât, amely a vilâg szellemének felel meg, és nem Krisztus szerint valô.
Müvészet, tudomâny, technika vagy Isten dicsôségére szolgâl, vagy az em­
ber ôndicsôitésére. Semleges harmadik nem létezik. Athénnek kellett az
evangélium és emberi kultura kôzti leszâmolâs szinterévé lennie. Pal egyedül
volt Athénben (lTesz 3,1). Még csak vârta munkatârsait, Silâst és Timôteust.
Utobbi meg is érkezett hozzâ, de ûjra visszaküldte Macedôniâba az ottani
gyülekezetek erôsitésre (lTesz 3,2). Csak Korintusban âllt helyre ûjra a
munkakôzôsség Pal, Silâs és Timôteus kôzôtt (18,5; lTesz 3,6). De magâ-
nyossâgâban sem nyugodott Pal, hanem kihasznâlta az idôt és alkalmat a
szolgâlatra. Mivel belsôleg annyira felhâboritotta a bâlvânyimâdô kullura
eltorzulâsânak mcgfigyelése, nem nyugodott, mig nem hirdctte az evangéliu-
mot és nem tett Jézusrôl bizonysâgot. Szent szokâsa szerint missziôs munkâ-
jât megint a zsinagôgâban kezdte. Az athéni zsidôk kôzti eredményrôl sem-
mit sem olvasunk, sem a mindenféle emberrel folytatott naponkénti piaci
beszélgetések eredményeirôl. Bizonyâra cél ja volt az irônak, hogy itt csak az
evangélium és a gôrôg vilâgi bôlcsesség kôzti vitârôl adjon hirt. Erre alkal­
mat adott Pâl ôsszetalâlkozâsa a piacon néhâny epikureus és sztoikus filo -
zôfussal.
A z athéni f ilozôfus iskolâk uraltâk az egész szellemi élctet. A sok kôzül
Lukács itt csak kettôt emlit, az epikureusokat és a sztoikusokat, mert a gya-
korlati élethez valô kapcsolatukban ez a kettô jôtt szâmitâsba, mint az evan­
gélium hathatôs versenytârsai. Itt a pusztân tudomânyos rcndszerek maguk-
tôl kiestek. Mindkét iskola az élettel valô megbirkôzds problémàjâval fog-
lalkozott az âltalânos erkôlcsi züllés idejében. Teljesen ellentôtes eredmény-
re jutottak. Mig az epikureusok az élet élvezését lâttâk a legnagyobb bôlcses-
ségnek és egyetlen megoldâsnak, addig a sztoikusok szigorü ônfegyelmet és
az akarat gyakorlâsât lâttâk egyetlen orvossâgnak. Mindkettô bôlesességre
tôrekedett, és kimondottan erkôlcsi beâllitottsâguk âltal ezck érczték magu-
kat legmélyebben érintve az âltal, amit Pâl hirdetett. Pâlrôl külônbôzôen vé-
lekedtek a filozôfusok, némelyek üres fecsegônek tarlottâk, aki bôlcsességét
innen-onnan szedte fol, a tôbbiek kivâncsiak voltak, miféle idegen istensége-
ket hirdet. Lukács még hozzâtette, hogy ez utobbi vélemény abbôl eredt, mi­
vel Pâl Jézust és a feltâm adâst hirdette (18). Jellemzô Pâl magatartâsâra,
hogy nem ragadtatta el magât haragjâbôl negativ kritikâra a gôrôgôk bâl-
vânyimâdâsa miatt és hogy egyâltalân nem ment bele intellektuâlis vitâkba,
hanem csupân az evangéliumot hirdctte nekik. Ügy lâtszik, itt nem bünrôl és
vâltsâgrôl beszélt, hanem az igazi életrôl, amely Jézusban jelent meg, és az
Ô feltâmadâsa âltal tôrte ât a halâl hatalmât. Ezt a filozôfusok megérthették.
Hogy értetlenségbôl vagy rosszindulatbôl magyarâztâk ugy Pâl tanitâsât,
hogy idegen istenségeket akar bevezetni, ez nem lényeges. Mindenesctre az
isteni bôlcsesség teljesen lepergett a vilâg eme bôlcseirôl. A munka mégsem
voit hiâbavalô, hanem vâratlan eredményre vezetett. Pâl abban a ritka alka-

207
lomban részesült, hogy a görög tudomânyos vilâg legelökelöbb, legmagasabb
tcstülete elôtt beszélhetett, ti. az areopagitâk elôtt. Ugy tünik, hogy itt nem
valamilyen birôi vizsgâlatrôl volt szô, vajon megengedjék-e vagy megtiltsâk
Pâlnak, hogy tanitson, hanem arrôl a megtisztelô felszolitâsrol, hogy tanitâ-
sât a tudomânyos vilâg legmagasabb vezetôi elôtt fejtse ki. Ez derül ki az ud-
varias magatartâsbôl Pâllal szemben. ,,Megtudhatjuk-e, mi ez az uj tudo-
mâny, amelyet hirdetsz? Mert a mi fülünknek valami idegen dolgokat be-
szélsz. Szeretnénk azért megérteni, mi az” (19-20). Lukács azonban egyben
le is leplezi ennek a magât annyira âlcâz.6 târsasâgnak egész ürességét, ami-
kor magyarâzatként hozzâfüzi: „Az athéniek pedig mindnyâjan, és a vâros-
ban tartôzkodô idcgenek nem voltak mâssal elfoglalva, mint valami ujsâg el-
mondâsâval és hallgatâsâval” (21). Pâl azonban ezt a lehetôséget is kihasz-
nâlta bizonysâgtételre.
Pâl areopâguszi beszéde egészen mâs, mint minden egyéb ismert beszé-
de. Ezért kénytelenek vagyunk pontosabban megnézni, és megkérdezni, mi-
ért tér el Pâl itt missziôs szolgâlatânak megszokott môdjâtôl. Feltünô mâr a
bevezetés is, amelyben készségesen elismeri, hogy az athéniekct minden te-
kintetben nagyon istenfélôknek tartja (22). Az ,,istcnfélô”-vel forditott ,,de-
iszidaimoneszterosz” szô csak ezen a helyen fordul elô. Bizonyos, hogy meg
keil kiilönböztetni az igazi ,,istenfélelem”-tôl vagy ,,istentisztelet”-tôl, és
csak a pogâny babonâval kapcsolatban hasznâljâk (vô. 25,19). Ez az elisme-
rés tehât egyâltalân nem hizelgés, hanem egyszerüen megâllapitâsa annak a
ténynek, amelyhez Pâl a beszédét kapesolni kivânta. A pogânyoktôl sem sza-
bad elvitatni vallâsuk komolysâgât. Pâl kôzben nem hagyja el az igazsâg fi-
nom vonalât. De tapintatosan fel tudja târni a pogâny kegyesség gyônge
pontjait. Ezt teszi, amikor az oltârra mutât, amelyen ez a felirâs olvashatô:
„Ismeretlen istennek” (23). Az ebben a feliratban kifejezésre jutô bizonyta-
lan vâgy és keresés Isten utân, amely ismeretlen, és az is marad a pogânysâg
szâmâra, a pogâny vallâsnak bizonyâra legnemesebb môdja, de az a gyenge
pont is, amelyben a pogânyok egész tehetetlensége nyilvânvalôvâ lesz. Eppen
ezen a ponton kapesolja oda az igazi istentiszteletet. „Akit ti nem ismerve
tiszteltek, azt hirdetem nektek” (23). Itt a „tisztelni” szöra az „euszebein”
görög szôt hasznâlja, amely sohasem fordul elô bâlvânyimâdâssal kapcsolat­
ban, hanem mindig az igazi istentisztcletre utal. Mindenesetre a pogânyok-
nak ebben az igazi istentiszteletében sejtelmük sem volt a személyes Isten -
rôl, hanem csak bizonytalan istenfogalmuk volt. Ezért beszél Pâl itt semleges
formâban a vallâsos tisztelet târgyârôl. Valôban itt volt az egyetlen lehetsé-
ges kapcsolôpont az evangélium hirdetéséhez a pogânyok szâmâra. Finorn
szellemi vonâs, hogy Pâl az athéni pogânysâg megfigyelésénél megtalâlta ép-
pen ezt a pontot. Ez a pogânyok fêlé is pozitiv hitbeli magatartâs volt. - Pâl
beszédében nem kezd valamiféle bölcselkedö istenbizonyitâsba, hanem egy­
szerüen feltételezi Isten létének a tudatât. Ez a Szentirâs leirhatatlanul fi­
nom vonâsa âltalâban, hogy nem vitatkozik problémâkon, létezik-e egy élô
Isten, vagy sem. Itt csak bizonysâgot tesz tényekrôl, amelyeket az ember te-
remtettségénél fogva tudhat. Ennek az istentudatnak az elhomâlyosodâsa az

208
ember bünének, nem pedig természettól korlálozott értelmének a kóvetkez-
ménye. Csak a bolond mondja szívében: nines Isten. A pogányságnak ezt a
bünét hansúlyozza Pal a Róm 1,18-ban. Az Areopáguszon azonban nem a
pogányok bünével kezdi, nem is fedi fel a bálványimádás demoni hátterét
(lK or 10,20). Pozitív módon hirdeti az igazságot, amiból kiindulva a tévedés
magától leleplezódik. Igy küzd Jézus Krisztus harcosa az igazságért. Az el-
só ütem: a személyes Istenhez odaí'ordulás volt. Isten nem dolog, semleges
valami, hanem Személy. Ezért kezdi Pál bizonyílását ezekkel a szavakkal:
„Isten, aki a világot teremtette és mindazt, ami benne van” (24). Lukács hí-
radásában valószínüleg csupán rovid, vázlatszeríí áttekintést kapunk a be-
szédról, amely bizonyára sokkal részletesebb volt. Az elsó részben tehát Pál
bizonyságot tesz a teremtó Istenról, aki a világegyetemet és mindazt létre-
hozta, ami benne van, s aki mennynek és foldnek Ura, aki ezért nem lakik
kézzel csinált tcmplomokban, mint amilyenek azok a pompás templomok
voltak, amelyeket onnan az Areopáguszról látni lehetctt, és akinek nem lehet
emberi kezekkel papi szolgálatot végezni, mintha valamire is szüksége lenne.
O maga az adományozó, tole jón az élet, lehelet és minden. A második rész­
ben Pál a tórténelem Istenét állítja eléjük, aki megcselekedte, hogy egy vér-
ból jójjon eló az emberi nemzetségek mindegyike, hogy az egész foldon
egyiilt lakjanak, meghatározta elrendelt idcjüket és a lakóhelyük határait.
Az elsó részben Pál a bálványimádás hiábavalóságát hangsúlyozza, a má-
sodikban pedig a pogány tórténelemszemlélet hiábavalóságát. Az egész bizo-
nyítás magva a pogány vallás teljesen visszás beállítottságának a leleple-
zése. Nem az ember a kózpont, nem ó készít magának istenséget, hanem Is­
ten az Ur, kórülótte forog minden. Nines szüksége az emberre, hanem Ó a te­
remtó, ajándékozó, megtartó, kormányzó. Minden magacsinálta vallás le-
húzza Istent az Ó abszolút voltából, és végsó soron az embert állítja Isten
fólé. A harmadik részben Pál az ember felelósségét magyarázza, amely a te-
remtés és tórténelem tényéból mint Isten kinyilatkoztatása kóvetkezik:
„Hogy keressék Istent, ha talán kitapinthatnák ót és megtalálhatnák, jóllehet
nines messze egyikünktól sem” (27). Az ember legmagasabb célja és legszen-
tebb kótelessége I stent keresni. Itt a helyes út a fontos, amelyet kitapogatva
és kutatva megismerhet. Ez tehát elsósorban nem a tóprengó értelem dolga,
hanem az érzó szívé és átélésé, az Istennel való lényegbeli kózósségé, ez a
megokolásból ¡s kitünik: „Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (28).
Ezért nines távol egyikünktól sem, úgyhogy a keresés és megtalálás nem
olyan kóvetelmény, amely meghaladja az emberi lehetóségeket. Isten nem-
csak azt a feladatot adja az embernek, hogy keresse, hanem megadja a lehe-
tóséget is arra, hogy megtalálhassa Ót. Isten nem hagyta magát tanúbizony-
ság nélkül (14,17). Pál a magyarázatainál góróg koltók kijelentéseire támasz-
kodhat. Ugyanis ez az idézet: „Mi az ó nemzetsége vagyunk” megtalálható
Aratusnak (Phenomena) csillagászati kólteményében, aki 300 éwel Pál elótt
az ó hazájában, Ciliciában élt. A beszéd a lelkiismeretre apellálva végzódik,
mikózben Pál rámutat arra az oktalan és oda nem illó kóvetkeztetésre, mint­
ha az islenség ezüsthóz vagy aranyhoz vagy kóhóz lenne hasonló, vagy az

209
 ember miiveszi alkotasahoz vagy elkepzelesehez (29). Hogy az apostol besze-
de nem volt hitvedelmi eloadas, hanem misszios evangeliumhirdetes, az a be-
fejezesbol deriil ki vilagosan, amelyben Pal felszolit a gondolkozasmod meg-
valtozasara es felkinalja Krisztusban az udvosseget. „lsten elnezte a tudat-
lansag idoszakait, es most parancsolja az embereknek, mindenkinek minde-
niitt, hogy megterjenek. Mivel meghatarozott egy napot, amelyen meg fogja
itelni a fold kerekseget igazsagosan egy ferfiu altal, akit erre rendelt, akirol
bizonysagot adott mindenki elott azzal, hogy feltamasztotta Ot a halalbol”
(30-31). Az evangeliumhirdetesnek ez a modja sajatsagos, es kulonbozik az
egyebkent megszokott pali igehirdetestol. Csak akkor ertheto, ha ennel az al-
kalomnal felism erjuk az apostol egyetemleges allaspontjat. Nem egyesek-
hez fordul, hanem szellemben az cgesz nagy poganysaghoz szol, amelynek
legelokelobb kepviseloi elott all. A pogany vilag egyiittes biinerol beszelt,
ezert a megteresre valo felhivas is az eg£sz emberisegnek szol. A vilag meg-
ujulasat csak a vilag iteletenek utjan lehet elerni. Csak az van elhiva a vilag
megujitojanak es a vilag kiteljesitojenek, ki legyozte a halalt a feltamadasa-
ban. Istennek ez az iidvozito cselekedete valami egeszen ujat mutat meg: az
evang^lium iidvozito utjdt vagy hitdt. Pal itt Krisztusrol, mint emberrol be-
szel, olyan ferfirol, akit lsten rendelt, tehat olyasvalakirol, aki ugyanabbol az
isteni nemzetsegbol valo, mint az emberiseg altalaban, aki eppugy, mint mi,
Istenben el, mozog es van. Az iidvosseg cnnck az embernek a kozvetitesevel
adatik, akit 6 feltamasztott a halalbol, es akinek az igazsagossaga altal a vi­
lag egeszet meg fogja itelni. Pal beszedeben sehol nem szol Krisztus lsten
voltarol, sem a keresztrol vagy a kiengesztelesrol. Miert? Miert beszel Pal itt
csak az lsten ¿s ember kozti belso kapcsolatrol? Ez az apostol finom meger-
zese, hogy itt ilyen szeretettel megy bele hallgatoi kepzeletvilagaba, es meg-
probalja az altaluk felfoghato allaspontjukrol kiindulva lsten iidvtervet meg-
magyarazni. A szemleltetes menete kozben a kovetkezo: Az ember isteni
nemzetsegbol valo, de elveszti ezt a nemesseget, koronajat, mikozben az iste-
nit lehuzza a holt anyaghoz es onmagat lsten foie helyezi. Ez az ember biine.
Ezert van rajta lsten itelete. De ezt egy Istentol rendelt ember viszi veghez,
akinek a halalbol valo feltamasztasa altal kepesseget es jogot kapott ra, hogy
az iteletet szabadulasra, iidvossegre valtoztassa a hit evangeliumanak utjan.
Hogy ebben az iidvossegben resziik lehessen, ezert hirdet Pal minden ember­
nek a megteresre, biinbanatra hivo szot. Ez a teljes igazsag, es ezt megertheti
a miivelt, gondolkodo pogany is. Hogy a pogany ember lenye melyen romlott
volt, ezt a gorog bolcselok reg folismertek, de nem talaltak ra hathatos gyo-
gyirt, ez volt a nagy nyomorusag. Most Pal felkinalja ezt az orvossagot. Ez
volt igehirdeteseben a nagyszerii es hatalmas es uj: biinbanat, megteres az
elo, igaz Istenhez, elfordulas a balvanyoktol, a vilag itelo birajaba vetett hit
elfogadasa es egy egeszen uj emberiseg kezdete. Igy Pal egyetemleges besze­
deben abbol indul ki, hogy az emberiseg egytol szarmazott, es befejezi azzal,
hogy kitekint egy uj emberiseg fejlodesere az altal az Egy altal, akit lsten ar-
ra rendelt. Hasonloan egyetemlegesen szemlelteti az iidvtortenetet, mint a
Roma 5-ben. A sulypont az egeszben a feltam adas tenye, azaz az emberiseg

210
 tôrténetének egészen új kczdete. Csak Jézus feltám adása által nyer az
egész tôrténelem értelmet. Nélküle a vilàgtôrténelem csak kétségbeesésre
adna okot. A ncpek mindcn addigi tôrténete a tudatlansâg idcje volt. Most
valami egészen új kezdödött. Hogy ebben az újban részesülhessenek, az
egész emberiségnek meg keil térnie, bünbánatot keil tartania. Az új a hit.
Ezen az új hitbeli háztartást érti, az új isteni rendet, amelyben az emberiség
eredeti célja felé haladhat. Tehát amit Pál az athéniektól kíván, az nem volt
kevesebb, mint hogy feladják egész eddigi világi bôlcsességüket, gyökeresen
változtassák meg gondolkozásmódjukat, és fogadják el az üdvôsséget hitbeli
magatartással. Az athénieknek ezt is meg kellett érteniük. Abból is kitünik
ez, hogy éppen a feltám adás fogalmánál hökkentek meg és lettek elutasító-
ak, mert nem akartak alábbszállni emberi eszményképük maguk építette
mesterkélt magaslatáról. Az Isten egyedüli munkálkodása által véghezvitt
újjáteremtés magában foglalja minden emberi lehetóség és tôrekvés elítélé-
sét. Már a piaci beszélgetéseknél feltünt a filozófusoknak a feltámadás hir-
detése (18), és megbotránkoztak rajta, mert ösztönösen megérezték, hogy a
feltámadásról szóló tanítás egész antik világnézetükre halálos hatással van.
Az areopagiták részben gúnyosan, részben udvariasan elutasították az após­
tol tanítását. Ez tehát nem volt tôrvényes dôntés, sem tanítási tilalom, és
mégis nagyon messzeható doutés volt ez. Athénben a misszió pozitív sikere
számban igen csekély volt. „Néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hí-
vóvé lett; ezek között az areopagita Dienes is, azután egy Damaris nevü asz-
szony, és velük együtt mások” (34).
Késóbb sehol nem olvasunk athéni gyülekezetról. Hogy Lukács ilyen rész-
letesen közli Pál athéni beszédét, bár ilyen feltünóen csekély volt az ercd-
mény, annak bizonyára az az oka, hogy beszéde fontos volt az evangéliumi
mozgalom üdvtorténeti elórehaladása szempontjából. Ez az evangélium elvi
vitája a pogány kultúra világával.
Az apóstol zsidók közti munkája eredményéról nem hallunk semmit, sem
pozitívet, sem negatívat. Még ellenségeskedés sem támadt köztük Pállal és az
evangéliummal szemben. Athén világi bôlcsessége közepette a zsidóság el-
vesztette erejét. A világi bôlcsesség jóllakottá és ônelégültté tesz. A vallásos
világi ember nagy érdeklódéssel tud vallásos problémákról beszélgetni, ezek
azonban szíve bensejét nem érintik. Ö marad a kôzéppont, ö dönti el, mit kí­
ván elhinni és mit nem.
Athénben nem üldozték az evangélium hírnokét sem a zsidók, sem a görö-
gök. Itt mindenki a maga módja szerint hihetett és élhetett.

29. Koriiitiis (18,1-17)

Ha az európai szárazfold öt városa, amelyekben Pál második missziói út-
ján az evangéliumot hirdette, az öt különbözö alaptípusát mutatta az evan­
gélium szellemi harcának az európai pogánysággal szemben, akkor Athén és
Korin tus abban különböznek a többitöl, hogy Athén az antik müvészet és tu-

211
domány csúcsát képvisclte, Korintus cllenbcn a pogány nép életének széles
síkját. Athénben a misszió eredménye külsóleg csak csckcly volt, Korintus-
ban azonban nagy, virágzó gyülekezet keletkezett.
Az apóstol magatartása Korintusban kezdettól fogva lényegesen más volt,
mint Athénben. Athénben úgy látszik Pál nem végzett kézmüves munkát,
mint Tesszalonikában és Korintusban, hanem ott a pogány kultúra alapos ta-
nulmányozására adta magát.
Korintus, a római Akhája tartomány, azaz Gorógország fóvárosa népes,
gazdag kereskedóváros volt az Egei-tenger és a Jóni-tenger kozotti foldszo-
roson. Hírhedt volt kicsapongó életéról, ami ilyen nagy kikotóvárosban min-
dennapos dolog. Korintusi módon élni - szállóigévé lett az iszákosság és er-
kolcstelen élet jellemzésére. Amilyen tarka volt a népesség, olyan zürzavarát
lehetett tapasztalni a mindenféle hazai és idegen kultusznak.
Nem olvasunk itt kifejezetten a Szellem vezetéséról, bár ez itt éppoly fon-
tos és szükséges volt, mint más helyeken. Lukács megjegyzésében, hogy Pál
Korintusban munkát és megélhetést keresett, megtalálhaljuk a Szellem veze-
tését. Eppen a mindennapi életnek ebben a leglényegesebb kérdésében kel-
lett a Szellem vezetésének megbizonyulnia. Pál munkát keresett. Korintus­
ban erre a legjobb lehelóség volt. Egyben az a tárgyilagos mcggondolás is
kozrejátszott, hogy itt nagy, kedvezó munkaterület kínálkozott missziójára,
hiszen ebben a kikotó- és kereskedóvárosban nagy számmal laktak zsidók is.
Pál ósszetalálkozása Akvilával és Priscillával kézzelfogható bizonyítéka
volt Isten vezetésének, amelyben a legkiilónbozóbb külsó korülmények mun-
kálkodtak oss/.e. Ezt a pontusi származású zsidó házaspárt nemrégen üldoz-
ték el Rómából, ekkor érkeztek Korintusba. Akvila éppen úgy munkát kere-
selt, mint Pál. így találkoznak. A megélhetésért való haré vezette óket óssze.
Hogy milyen nagy fontosságúvá lett ez a látszólag „véletlen” lalálkozás
mindkét fél további életére nézve, azt még senki sem sejthette (vo. Róm
16,3-5). Pál elhatározta, hogy Akvilával mint sátorkészíto dolgozik együtt.
Apóstol létére is készségesen járt az alsó utakon (vo. 20,34; ITesz 2,9; lKor
9,1-15; 2Kor 11,9). Hosszabb korintusi tartózkodásra rendezkedett be, ezérl
úgy tünt, mintha itt vélte volna megtalálni második missziói útjának, a tróási
látásnak betcljescdését.
Milyen jelentéktelcn és kicsiny volt a kezdés Korintusban! Pál maga
mondja az lKor 2,1-5-ben, hogy munkáját ott erótlenségben, félelemmel és
rettegéssel végezte. Azzal kezdódótt a missziói munka, hogy Pál fóldi mun-
kája mellett munkatársainak bizonyságot tett arról, amivel a szíve tele volt.
Ezt a házaspárt Pál Krisztushoz vezette, és hívókké lettek. Amikor az lKor
16,15-ben Stefanás háznépéról mondja, hogy Akhája zsengéje volt, ez nines
ellentétben azzal a fóltételezéssel, hogy Akvila és Priscilla Korintusban Pá-
lon keresztül jutott hitre. Pál itt is kezdettól fogva felhasználta szólási sza-
badságát szombatonként a zsinagógában (4). Ott készséges hallgatókat talált
zsidók és górógók kózótt, akiket meggyózótt. De amíg Pál egyedül volt ebben
a misszióban, úgy látszik, hogy zsinagógai beszélgetéseiben még nem teljes
élességgel szólított fel a Jézus Krisztus melletti dóntésre. Csak mikor Silás és

212
Timoteus megerkezett Macedoniabol, szorongatta ot erre a Szent Szellem.
Ennek a belso szorongattatasnak az eszkoze az Ige volt. Ekozben egeszen
megragadta ot az Ige, es magaval ragadta igehirdcteseben. Itt a munkakozos-
seg aldasanak a bizonysagat latjuk. Pal maga ir errol az ITesz 3,6-8-ban:
„Amikor most Timoteus megerkezett toletek, es oromhirt hozott nekiink hi-
tetekrol es szeretetekrol, es arrol, hogy mindig jo emlekezetetekben tartotok
minket, hogy vagyodtok minket latni, mint ahogy mi is titeket: ezert minden
nyomorusagunk es szorongattatasunk kozott megvigasztalodtunk veletek
kapcsolatban, testvereim, a ti hitetek altal. Mert egyszerre folelediink. ha ti
szilardan alltok az Urban.” Belso szorongasai lehettek, amelyek alatt Pal
annyira szenvedett, mivel Timoteus megerkezeseig kiilso nehezsegekrol nem
hallunk (5). Atheni elmenyei bizonyara hatassal voltak meg ra, banata az
emberekert, kiilonosen a zsidokert, akik elzarkoztak az evangelium elol, itt is
foldre sujtotta. Csak munkatarsaival valo kozossegben es a fiatal macedo-
niai gyiilekezetbol hozott orvendetes hirek altal batorodott fel es erosodott
meg, hogy a zsidoknak bizonysagot tegyen arrol: Jezus a Krisztus, tehat
hogy dontesre szolitsa fel oket. Minden altalanos koriilirogatas ertektelen,
vilagos szetvalasztasra es dontesre kell eljutni. Ezt el is eric. A zsidok ellen-
szegiiltek es karomlasokat mondtak (6). Lukács nem ad hirt a zsinagogai
misszio eredmenyerol, csak a zsinagoga fejenek es egesz hazanak megterese-
rol (8). Szakitanak a zsinagogaval. Hasonloan, mint annak idejen a pisidiai
Antiokhiaban Pal megrazta ruhait a teljes elszakadas jeleiil, mikozben ezt
mondta: „Veretek a fejeteken. En tiszta vagyok, mostantol fogva a poga-
nyokhoz megyek.” Pal ezt a szakadast teljesen tiszta lelkiismerettel viszi
vegbe (vo. Ez 33,4). Csupan magukat a zsidokat eri az itelet a Krisztus evan-
geliumanak elvetese miatt. Ez a lepes az evangeliumi mozgalom tovabbi fej-
lodesere nezve donto jelentosegu volt, mert most Pal egesz erejevel a poga-
nyok kozotti misszioba vetette bele magat. Osszejoveteli helynek (Titus)
Justus istenfelo gorog hazat valasztotta, amely kozvetleniil a zsinagoga mel-
lett allt. Jellemzo volt ez az egymasmellettiseg, tiszta szemlelteto oktatas az
egesz lakossag szamara, Pal nem ismert hamis kimeletet, nem helyezte at
osszejoveteli helyet pi. a varos tulso vegere, hogy kikeriilje az osszeiitkdzese-
ket. Hiszen nem konkurrens vallalkozasrol volt itt szo, hanem az igazsag bi-
zonysagtetelerol a vallasos hazugsaggal szemben. A zsinagoga ugyanis az
evangelium elutasitasa altal a Satan zsinagogajava lett (Jel 2,9; 3,9). Hogy az
apostolnak ez a kovetkezetessege helyes taktika volt, ezt azonnal megerosi-
tette az eredmeny, mert Krispus, a zsinagoga eloljaroja hivove lett egesz
hazaval, es sok korintusi, akik hallottak, hittek es alameritkeztek (8). Meg-
van annak a kiilonleges oka, hogy itt ujra egy egesz haz hitrejutasarol es ala-
meritkezeserol hallunk. Ezt zsidorol eddig meg nem jelentette ki az Ige. Itt
bizonyara ki akarja emelni a nagy ellentetet a zsinagoga es a gyiilekezet
kozott. A hivo haz, mint a gyiilekezet csirasejtje, a gyiilekezet tulajdonkep-
peni legbensobb szentelye, az elo Isten temploma (2Kor 6,16). A templomi
bizonysagtetel, amit eddig Izrael kepviselt, atjut a gyulekezetbe. Igy tehat
tovabb fut a templomvonal, hogy a gyiilekezet szolgalatat szimbolizalja, a je-

213
lenlegit és az elkövelkezöt Krisztus királyi uralma alatt. Kriszpus alámeríté-
sét Pál - szokásától eltéróen - maga végezte (lKor 1,14). Kriszpus mellett
még két másikat is alámerít: vendéglátóját, Gájust, aki egész házát a gyüle-
kezet rendelkezésére adta (Róm 16,23) és Stefanást háznépével (lKor 1,16),
akiket Akhája zsengéjének ernlít (lKor 16,15). Ez ulóbbiak is a szentck szol-
gálatára adták magukat. A korintusi gyülekezet minden tagja, akiknck a ne-
vét itt említi, olyan volt, akik körül házi gyülekezetek jöttek össze. Jellemzö
az evangéliumi mozgalomra a pogányok között, hogy a hívó házak vagy csa-
ládok ilyen kimagasló helyet töltenek be.
Pál korintusi szolgálatát külonosképpen igazolta az Úr maga: „Az Úr így
szólt éjszaka Pálhoz látás által: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass, mert én
veled vagyok és senki sem támad reád, hogy neked ártson, mert nekem sok
népem van ebben a városban” (9-10). A feszültség napról-napra nótt a zsina-
góga és a közvetlenül mellette összegyülekezö keresztyének között. Pál lelké-
re nehezedett a gond és félelem, hogy hová fog ez vezetni (lK or 2,3). Ez nem
gyávaság volt, Pál ebben nem magára gondolt, hanem a fiatal, gyenge gyüle-
kczetre és az egész munka veszélyeztetésére. Az Ur vigasztalása az éjszakai
látásban éppen legjobbkor jött, mielött elhatározhatta volna, hogy a fenye-
getó kataszlrófa megelózése érdekében elhagyja Korintust; a zsidók ellensé-
geskedése ugyanis fóként személye eilen irányult. Most már tudja, mit keil
tennie. Továbbra is Korintusban marad, úgyhogy egy évig és hat hónapig
dolgozik ott, a többi szolgálataihoz viszonyítva hosszú ideig (1 \).A korintusi
látomás igazolja és kiteljesíti a tróási látást. Most már tudja Pál, hogy csak
itt Korintusban adatik meg neki annak a látomásnak egész kiteljesedése. Itt
elérte utazása célját, és addig kellett itt maradnia, amíg az Úr meg nem pa-
rancsolja, hogy újra elinduljon. Sehol nem talált Pál nagyobb fogékonyságot
az evangélium iránt, amit a macedón férfi megjelenése hirdetett, mint itt,
Korintusban. Az Úr - szolgája számára - fellebbenti kissé a jövö fátyolát az
evangélium továbbhaladására nézve. Pálnak saját személye miatt nem kel­
lett félnie. Az Úr eros védelme alatt állt. Aztán megmutatta az Úr korintusi
munkájának jövendöbeli nagy eredményét is. Akik örök életre választattak
(Csel 13,48), azokat meg is nyeri az evangélium számára. A gyülekezetre az
Úr itt elsó ízben használja a ,,nép\ kifejezést (nem ethnosz = nemzet, hanem
laosz = Isten népe).
A növekvö korintusi gyülekezetben a munkát ezek a szavak jellemzik: ,,ta-
nította közöttük az Isten Igéjét” (11). Ezen Isten egész üdvtervét érti, az Igét
a maga nagy üdvtorténeti osszefüggésében. Ezek a fiatal keresztyének kez-
dettól fogva megismerhették az Ige nagy, egyenes vonalait. Pál tanított kö­
zöttük, azaz mint tanító úgy élt köztük, mint aki egy közülük, velük élt át és
harcolt át, vívott ki mindent, amit Isten kormányzó útjainak igazi megisme-
résében ajándékba kaptak.
Lukács még részletesen tudósít a zsidók ellenségeskedésérol és próbálko-
zásukról, mint más városokban is, hogy a világi felsóbbség által az apóstol
munkáját megsemmisítsék. Itt, Korintusban egészen sajátos jellegü ez az el-
lenségeskedés. A zsidók azt az alkalmat használták ki, amikor új helytartó

214
lépett hivatalba Korintusban, Gallió, Seneca filozófus teslvére. Látszólag
egészen tôrvényesen járnak el Pállal szemben. Mint zsidók, élvezték a rômai
jog védelmét, amely megtürte vallási kôzôsscgiiket. Most azzal vádolják Pált,
hogy zsidó létére arra tanítja az embereket, hogy (zsidó) tôrvényellenes mô-
don szolgáljanak Istennek. Durva erószakkal hurcolják ezzel a vàddal a tôr-
vényszék elé. Pálnak azonban nem is kellett védekeznie, mert Gallió energi-
kusan visszautasította a vádolókat azzal az indokkal, hogy vallâsuk dolgai-
ban nincs szándéka bíráskodni. Elüzte oket a tôrvényszék elol. A nép erre
Sosthenest ragadía meg, Krispusnak mint zsinagógafónek az utódát, aki va-
lószínííleg a vádat emelte Pál ellen, és ót ütlegelték ott a bírói szék elott. Te-
hát Pált pártolták a zsidókkal szemben. Gallió nem tôrodôtt ezzel. Az evan-
géliumi mozgalom fejlódésében itt az az ùj, hogy a rômai jog védelmét ta-
pasztalja. Ezt az Ur elóre megmondta Pálnak azon az éjszakàn. Az ellensé-
geskedés ugyan itt is a zsidóktól indul ki, de nem éri el a céljàt, mivel az Is-
tentôl rendelt pogâny vildghatalom még nyitva hagyja az utat a Gyülekezet
zavartalan fejlódésére. Mint Pálnak a korintusiakhoz írt levelei bizonyítják,
ennek a gyülekezetnek nem kellett üldôzést szenvednie. Békességben épülhe-
tett. Ennek a nyugalomnak azonban megvoltak a maga nagy veszélyei (lKor
4,8-10; 2Kor 4,11-12). Továbbá megtudjuk az lKor 1,26-29-bol, hogy a gyü-
lekezeti tagok tôbbsége az alsôbb néprétegbôl származott. Ebben Pál boles
isteni szándékot ismert fel, amit saját életében is megtapasztalt, hogy Isten
ereje az ember gyôngeségében jut kifejezésre, hogy egy test se dicsekedjék
Isten elótt. Gsak Isten kegyelmét dicsóítsék. Amikor Pál az lKor 2,2-ben
mondja: „Nem akarok másról tudni tikôztetek, mint Jézus Krisztusrôl, még-
pedig mint megfeszítettról”, akkor ez kiegészitése a Csel 18,11-nek: „Tani-
totta kôztük Isten Igéjét”, azaz Isten egész üdvtervét. Ennek kôzéppontjàban
azonban éppen Jézus Krisztus keresztje àll.

30. Pál eiipopaî niîssziojânak bcfejezése és visszaterése

Antíokhiába (18,18)
Az egész kônyvnek ez az egyik legnehezebb szakasza, mert néhàny meg-
oldhatatlannak látszó kérdést tartalmaz.Xz apóstol korintusi búcsúzásának
külônleges okânak kellett lenne. Elsó izben nem külso kôrülmények kény-
szerítették erre, mint eddig az európai missziós mezón. Filippiból a pogá-
nyok ellenségeskedése, Tesszalonikából és Béreából a zsidók ellenségeskedé-
se, Athénból pedig a pogányok kôzômbôssége miatt kényszerült távozásra.
Itt Korintusban élte át elószor, hogy a zsidók üldózése a római felsóbbség vé-
delme kovetkeztében teljesen hatástalan maradt. Ezért olvassuk a 18. vers-
ben: „Pál azonban még jó néhány napon át ott maradt, azután elbúcsúzott a
testvérektól, és Sziriába hajózott. Csak Korintusban teljesedett be egészen,
amit a tróási látás kijelentett neki. Maga az Úr erósítette ezt meg Korintus­
ban. Ha most Pál másfél év után mégis elválik ettól a gazdagon megáldott
munkamezótól, ennek egészen fontos, mély oka lehetett. Csak az osszefüg-
21^
gésbôl ismerhetjük fel ezt. Pâlnak nemcsak arrôl kellett meggyôzôdve lennie,
hogy a Trôâsban kapott missziôs megbizatâsât hüségesen betôltôtte, hanem
arrôl is, hogy legfôbb ideje ujra felvennie a kapcsolatot a kiküldô gyüleke-
zettel, a sziriai Antiôkhiâval, hogy megerôsitse az ôsszgyülekezet egységét.
Ezzel lehet ôsszefüggésben az a tény, hogy Kenkreâban, mielôtt hajôra
szâllt, tehât eurôpai missziôs szolgâlala végén, lenyiratta a hajât, mert foga-
dalmat tett. Itt tôltôtte be fogadalmât. Lukács ugy fogalmaz, hogy kôzben
fôltételezi az olvasôrôl, a rovid utalâsokban megtalâlja a mélyebb értelmet a
kôuyv felépitésének nagy ôsszefüggésével kapcsolalban. Kôzben fôltélelezi a
zsidô szokâsok és erkôlcsôk ismeretét. Ma nekünk mâr nem olyan kônnyü
megértelnünk ezt az irôi stilust. A kônyv szerkezetét nagy fâradsâggal kell
végigkutatnunk, és a rcndelkezésünkre allô forrâsokbôl kell megismernünk a
régi zsidô szokâsokat. Az apostol fogadalmât esak ugy mellesleg emliti, pe-
dig nagy jelentôsége van szolgâlata helyes megértésébcn. Ôsszefüggésben
kell lennie Pal eurôpai missziôjâval, erre mutât az a hely, ahol rôla szô van.
Pontosan az eurôpai kontincns elhagyâsakor tckinti teljesitettnek fogadal­
mât. Most a mi feladatunk, hogy a fogadalom jellegét megâllapitsuk. Abbôl a
ténybôl, hogy Pâl fogadalma ideje alatt megnôni hagyta a hajât, anélkül,
hogy lenyiratta volna, arra kovetkeztethetünk, hogy nazireusi fogadalom -
rol van szô. Kôzben feltiinik, hogy Pâl abban eltért a szigorû tôrvénybeli elô-
irâsoktôl, hogy nem a jeruzsâlemi templomban egy pap âltal oldatta fel ma-
gât a fogadalom alôl, hogy egy âltalânos âldozattal a hosszu hajat az oltâron
elégcttc volna (4Môz 6,18). Itt tehât igazi evangélumi fogadalom rôl van
szô, szabadon a zsidô tôrvénytôl, mint ahogyan a gyülekezetben evangéliu-
mi bôjtôt is gyakoroltak. Pâl nazireusi fogadalmânak mélyebb értelme ôssze-
függ a hosszu haj szirnbôlumâval. Az IKor 11,3-16-ban Pâl részletesen be-
szél errôl, és ennck a jclképnek az értclmét a teremtés âltalânos rendjére
utalva keresi. A férfinak ezek szerint nines tisztességére, ha hosszû a haja,
mig az asszonynak ez ékessége. A lerfi tisztessége az uralkodô méltôsâg, az
asszonyé az alârcndeltség. Ha tehât a nazireus ezt a teremtési rendet szinte
félreteszi, ez nem azt jelenti, hogy asszonnyâ teszi magât, hanem lemond va-
lamirôl, ami egyébként megilleti. A borrôl valô lemondâs az imâdsâgra teszi
alkalmasabbâ (3Môz 10,9; lPt 4,4; 5,8; 2Tim 4,5). Ha lemond uralkodôi
ônâllôsâgârôl, ez alkalmasabbâ teszi arra, hogy Istennek legyen teljesen alâ-
rendelve. Pâl egész eurôpai missziôja olyasvalami volt, amit sajât missziôs
tôrekvése ellenére kellett végeznie. Mint az egész szakasz folyamân kitünik
(16,6-18,18), Pâl tôrekvése Azsiâra irânyult Efézus kôzponttal (16,6; 18,19).
De fenntarlâs nélkül alârendelte magât a Szellemvezetésének. Ezzel függhe-
tett ôssze fogadalma is. A legszentebb komolysâggal kivânta magât mara-
déktalanul az Urnak alârendelni. Ez volt nâla a hit magasiskolâja, amely sok
szenvedéssel és ôsszetôrettetéssel volt kapcsolatban, de amely a legneme-
sebb gyümôlcsôket is hozta. Megtanulta kôzben a nagy leckét: „Az én erôm
erôtlenség âltal ér célhoz.” Ez az Ür kegyelmétôl valô abszolût függés. Csak
amikor vilâgossâ lett elôtte, hogy teljesitette az Ür parancsât Eurôpa szâmâ-
ra, akkor oldotta fel fogadalmât és nyirta le hajât Kenkreâban. Eppen Ko-

216
rintusban kelthetett mély benyomást az apóstol nazireussága, és külön jelen-
tóséggel bírhatott az İKor 11,3-6-ban foglalt magyarázat. A büszke, öntuda-
los görögök számára eddig ismeretlen magatartás volt a tcljes alárendeltség
az Ur akaratának és vezetésének. Az evangélium felszabadító hatása itt
könnyen átcsaphatott emancipációba, még a nói nemnél is. Az apostolnak
teljes határozottságal kellett szembeszállnia a korintusi keresztyénség testi-
es elfajulásával. Pál nazireusságának pontosan ellentéte volt, ha az asszo-
nyok fedetlen fejjcl imádkoztak és prófétáltak. Az apóstol joggal mondhat-
ta: „Legyetek az én követöim, mint én is a Krisztusé” (İKor 11,1). Az asz-
szony egyedülállóan magas méltósága abban áll, hogy készségesen aláveti
magát a fejnck, a férjének. Csak ezen az úton töltheti be magas misszióját.
Nem a férfi, hanem az asszony kapta azt az ígéretet, hogy a Szabadító az
asszony magva lesz. (Es feleségük magaviselete által - szájjal hangosan mon-
dott - ige nélkül is - megnyeressenek a férfiak (lPt 3,lb-2). Az asszonynak
eme eszményi oldala ábrázolódik ki Jézus Krisztus Gyülekezetében: a tiszta-
ság és alárendeltség a hitbeli magatartásban. Azért jelentós, hogy Pál éppen
a korintusiaknak ir ja: „Buzgólkodom értetek isteni buzgósággal, mert elje-
gyeztelek titeket (összangba hoztalak) egy férfiúval, hogy tiszta szüzként ál-
lítsalak benncteket Krisztus elé” (2Kor 11,2). A Gyülekezet sohasem lesz
menyasszonnyá, a Bárány feleségévé, ez Izrácl elhívatása (Jel 21,9), hanem
összehasonlitja üdvtorténeti kiildctésében egy tiszta szüzzel, hogy hitbeli
magatartását és örvendezö alárendeltségét kifejezésre juttassa. Pál ezért
szembeállítja a tiszta szüz képét Eva képével (2Kor 11,3), mert Eva teljesen
csödöt mondott ebben a misszióban. Pál az igaz hitbeli magatartás képeként
tette a nazireusi fogadalmat (İKor 11,1). A Gyülekezet elótt élte meg, hogy
mit jelent hitben az osszetoreltetés útján az Úr áldott eszkozévé lenni. Meg-
térésének pillanatától fogva Pál saját ereje teljes osszetorésének útját járta.
Ezért szolgálatára ez a jelszó érvényes: „Megmutatom neki, mennyit kell nc-
ki szenvednie az én nevemért” (9,16). így lett számára a Szellem magasisko-
lájában (Róm 8,14): „Akiket İsten Szelleme vezérel, azok isten fiai” - a
gyongeség kedvessé, mert gyongeségében bizonyos volt az Ur erejében (2Kor
12,9). Sámson nazireus csak addig volt erösebb mindenki másnál, amíg
hosszú hajat viselt, ami saját gyongeségének külsó jele woh.Az igazi erönek
ez a titka különösen Pál korintusi munkálkodásában lett nyilvánvalóvá.
Ezért volt a korintusi gyülekezet mindenekelötl az ö apostolságának pecsétje
(İKor 9,2). - Kérdés marad, vajon Pál miért nem tartotta meg nazireusságát
egész életére. Erre csak sejthetjük a feleletet. Talán azért, mert a hitbeli ma-
gatartásnak másik oldalát is szemléltetnie kellett, azaz a Krisztusban való
erótés szabadságot (Róm 15,1; Gal 5,1; lK oró, 12; 10,23; lTim4,3).

217
 G. kOKIMlSKÔI. JEIUIZSAIÆMBE
Cscl 18,19-21,16

31. Harc a Szeücm egységcnck gyakorlati

bcuuitatasitcrt (13,19-28)
Eurôpâbôl a visszautazâs célja a sziriai Antiôkhia volt. Pal Sziriâba akart
utazni (18), és vele Priscilla és Akvila. Îgy jutottak Efézusba (19), ahol egé-
szen rôvid ideig a zsinagôgâban munkâlkodott, aztân tovâbb utazott (22) Cé-
zâreâba, ott kôszôntôtte a gyülekezetet, és ezen a kerülô uton érkezett meg
Antiôkhiâba. Lukács hiradâsa a mâsodik missziôs üt végérôl olyan szüksza-
vu, és mégis egyes rôvid utalâsai olyan fontosak és tartalmasak, hogy meg
kell prôbâlnunk a rendelkezésre allô forrâsok segitségével jobban megvilâgi-
tani ôket. Miért megy Pal elôszôr Efézusba, és nem egyenesen Antiôkhiâba,
ahogy tervezle. Miért hagyja Priscillât és Akvilât Efézusban, akiket pedig
Antiôkhiâba akart magâval vinni? Miért nem beszélt Efézusban mindjârt a
pogânyokhoz, hanem kizârôlag a zsidôk zsinagôgâjâban? Miért utasitotta
vissza az efézusi zsidôk kérését, hogy hosszabb idôt tôltsôn nâluk? Mind-
ezekre feleletet a nagy ôsszefüggésekben talâlhalunk, mikôzben a pâli leve-
lekhez is tanâcsért fordulunk.
Az evangélium clôrehatolâsânak legkôzelebbi célja kétség nélkül Efézus
volt, Âzsia tartomâny jelentôs fôvârosa. Pâl tudatâban volt annak, hogy
most, eurôpai missziôi utja befejeztével, munkâjânak uj, jelentôs szakasza
kezdôdik, és harcolnia kell az ôsszgyülekezet egységének gyakorlati bemu-
tatâsâért. Ehhez foltétlenül szükség volt arra, hogy Pâl fenntartsa az élô
kapcsolatot személyes lâtogatâsa utjân a kiküldô antiôkhiai gyülekezettel.
Az egész tôbbi idô a mâsodik és harmadik ût kôzôtt az egységért valô harc-
ban telik el. Efézusban, ahova utjuk elôszôr vezetett, visszahagyta Priscillât
és A kvilât, valôszinüleg azért, hogy tervbe vett missziôi munkâjâhoz min-
dent elôkészitsenek, és munkât is biztositsanak polgâri hivatâsa szâmâra.
Ennek a hâzaspârnak âldott munkâja nyilvânvalô. Hogy az Ige Priscillât fér-
je elôtt emliti (vô. Rom 16,3; 2Tim 4,19, és a legjobb kéziratok szerint Csel
18,26 is), annak bizonyâra az az oka, hogy ô volt az érettebb keresztyén, és
missziôs buz.gôsâgâban felülmulta férjét. Pâl a tovâbbutazâsra vârakozva
meglâtogatta az efézusi zsinagôgât, és ott az evangéliumra fogékony hallga-
tôkra talâlt, akik kérték, hogy hosszabb ideig maradjon nâluk. Mégis sietett
tovâbb, hogy még az ünnepre, azaz pünkôsdre Jeruzsâlembe érjen. Hogy itt
is nagyon fontos az apostol szâmâra, hogy a Szellem vezetése alatt cseleked-
jen, azt mâr abbôl a megjegyzésbôl is lâtjuk: ,,ha Isten akarja” (21). Ez nem
volt kegyes frâzis, hanem a legszentebb komolysâg. Pâl valôszinüleg mégsem
vitte véghez azt a tervét, hogy most Jeruzsâlemet meglâtogassa. A 22. vers e

218
 részéból: „Felment és kös/öntöttc a gyülekezctet”, nem vonhatô le szükség-
szenien az a kôvetkcztetés, hogy Pal Cé/árcából Jeruzsálembe ment volna
lei. Ebben az esetben nein lehetne megérteni, miérl ncm emlili Jeruzsâlern
nevét, hanem a 22. versben csak Cézáreát. Nagyszerüen illik feltétclezésünk-
höz, hogy tôbb ké/irat a 19,1-ben ezt a toldalékot tartalmazza: „Amikor
azonban Pál szándéka szerint Jeruzsálembe akart utazni, azt mondta neki a
Szent Szellem, hogy Azsiâba térjen vissza.” Ennek a vezetésnek engedelmes-
kedve, fordult vissza Pál, és ment Kisázsiába, tehát elöször Antiókhiába, és
aztán onnan Galácia vidékén és Frigián át Efézusba. A Galácia vidékén itt a
pisidiai városokat kell értenünk, amelyekben Pál Barnabással cgyütt elsó
missziói útján munkálko<lott. Ez nem a Frigiától északra fekvó része volt
Galáciának (16,6), hanem a Frigiától délre fekvó. Ezeknek a gyülekezetek -
nek újból való meglátogatása azt célozta, hogy valamennyi tanítványt mcg-
erósítse (23). Hogy itt a hívóket tanítványoknak nevezi az írás, az azt mutat-
ja, hogy e gyülekezetek számára még volt mit tanítani. Szükségük volt a meg-
erósítésre. A Galata-levélbôl megtudjuk a közelebbit. Az antiókhiai tartóz-
kodás idejére - amikor Barnabással is újra találkozik -, esik valószínüleg a
Gal 2,11-21-ben hírül adott találkozása Péter reí. A kettejük közötti éles vi­
ta világos fényt vet Pál tulajdonképpeni célkitüzésére, éppcn az összgyüleke-
zet egységének gyakorlati bemutatásáért vívott haré idején. De miért nem ir
Lukács erröl semmit? Itt csak következtethetünk. Miután Lukács részletc-
sen tudósított az erról a pontról Jeruzsálemben tartott megbeszélésról (15.
fej.), bizonyára nem tartotta szükségesnck, hogy még egyszer említse ezt a
dolgot. Bizonyos finom tapintat is visszatarthatta ettól, hogy Péterról olyas-
valamit mondjon, ami az ó ragyogó képét elsotétíthette volna. Lukács meg-
elégszik azzal, hogy csupán utaljon a nagy fordulatra a gyülekezet fe jlö -
désében, miközben Péter csöndben elhallgatva Pál mögött, az összgyüleke-
zet vezetésébôl eltünik. Pál a Gal 2-ben Péternek ezt a visszavonulását azzal
mutatja, hogy Péter csendben meghajlik Pál rendreutasítása elótt. Ebben a
csöndes meghajlásban van Péter igazi nagysága. Bizonyára döntö volt Pé­
ter számára ez a mélyen megalázó találkozása Pállal, késóbbi munkálkodása
tekintetében éppen azon a munkamezón, amelyen a Pál által alapított gyüle­
kezetek feküdtek (lPt 1,1; 2Pt 3,15). Ezen a területen ktilönösen a szétszórt-
ságban levó zsidók ügyét karolta fel. A gyülekezetek azonban többnyire po-
gánykeresztyénekból álltak. Péter két levele világosan bizonyítja a Pál és
Péter közötti szellemi egységet. A zsidókeresztyének, akiknek Péter ir, fon-
tos részét alkotják ugyan a gyülekezetnek, de nines különleges helyzetük. A
szellemi egység a két vezetö között Antiókhiában tórtént ószinte vita gyü-
molcsének tekinthetó (Gal 2). Nem volt felszínes, mesterkélt alliansz, ha­
nem igazi egység a bibliai igazság talaján. János apóstol is késóbb egészen
Pál apóstol mükodési köre felé fordult, és az ó vezetését követte. Pál saját
szolgálatára nézve azt az alapelvet állította fel, hogy soha mások munkaterü-
letére ne lépjen (lKor 10,13-17; Róm 15,20-21), úgy ez a szabály nem vo-
natkozott Péterre és Jánosra. Pálnak megvolt a meghatározott mükodési kö­
re, és ezt gondosan megtartotta. Ez szorosan összefüggött a pogány misszió-

219
ban viselt vezetó szerepévcl. Ezért abban látta a tisztességét, hogy ne ott hir-
desse az evangéliumol, ahol már hirdették Krisztust, nehogy más alapra
épitsen. Ma ezt a szabályt nem szabad általánosítanunk. A dontô az ossz-
gyülekezet szellemi egységének valósága, és annak gyakorlati bemutatása.
Amikor Péter ezt mondja: „Ti választott nemzet, királyi papsâg, szent nem-
zet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait,
aki a sôtétségbol az Ó csodálatos világosságára hívott el titekel” (lPt 2,9),
akkor ezzel nem azt állította, mintha a zsidókeresztyéneknek külónleges
helyzetük lenne a pogánykeresztyének elótt, hanem azt jelezte, hogy a Gyii-
lekezet testén belül az osszgyülekezet elhívatásának ezt az oldalát külônôsen
tekintsék bizonyságtevó missziójuknak, hiszen ók torténeti neveltetésük
folytán a legjobban megérthették azt.
Feltünó, hogy Lukács olyan nagy figyelmet fordít Apollósra, míg Pál és
Péter antiókhiai nézeteltéréséról teljesen hallgat. Ez Lukács finom jellemvo-
nása, hogy itt ugyanazt a célt próbálja elérni, a testvér és munkatárs hiánya-
ival szembeni pozitív magatartást, mint amit Pál Péterrcl szembcn a taga-
dás által elért, ti. a gyülekezet egységének gyakorlati bemutatását. Az Apol-
lósról szóló szakasz (18,24-28) mint intermezzo szerepel itt. Apollós szinte
ósszekotó tag Efézus és Korintus kozott, a pogány világ két missziói koz-
pontja kozott, elószór azonban használható eszkozzé kell válnia. Ezt a szol-
gálatot tolti be Priscilla és Akvila, Pál aposto! két bizalmas munkatársa. Az
egységnck ennél a bemutatásánál nyilvánvaló, hogy az Úr az, aki építi Gyü-
lekezetét, és létrehozza ezt azegységet. Még az apostolok is teljesen háttérbe
szorulnak ennél. Apollós megtérését ezért nem is adja hírül. Alexandriából
érkezik, mint Jézus hirdetóje, logikus beszédü, és meggyózóen bizonyít a
Szentírásból (2). ,,Ez meg volt tanítva az Úrnak útjára, és buzgó szellemben
beszélt és helyesen tanította a Jézusra tartozó dolgokat, jóllehet csak a János
bemerítését ismerte. Es igen bátran kezdett bcszélni a zsinagógában” (25-
26). Foltehctó, hogy a Jézusról és elófutáráról, Bemerító Jánosról szóló hír
annak idején az alexandriai tudósok kozott is nagy feltünést keltett, és el-
gondolkoztatta óket. Apollós hitre jutott Jézusban - gyülekezeti tag kózvetí-
tése nélkül. Az azonban valószínütlen, hogy fôlismerte volna benne Krisztust
(28). De meg volt tanítva az Úr útjára, és ismerte a János bemerítését. Voltak
még Bemerító Jánosnak tanítványai, akik Jézusban a nagy tanítót és refor-
mátort tisztelték, de nem tudtak dontcni Jézus kovetése mellett, mert még
nem látták meg benne a Krisztust, a Messiást. Az „Úr útján” Jézus tanítása
és élete értendó. Apollós pontosan tudta tanítani azt, ami Jézusra vonatko-
zott, azaz ismert minden eseményt és tanítást Jézus életéból. Jézusban nem-
csak a nagy tanítót tisztelte, hanem az Urat és vezetót is. Szíve egész izzásá-
val rajta csüggôtt. Mégis hiányzott nála Isten útjának, a megváltás tulajdon-
képpeni tervének megismerése. Ezt a hiányzó ismeretet adják át neki Priscil­
la és Akvila, akik hallották ót a zsinagógában, és amikor azonnal észrevették,
hogy mi hiányzik ennél a férfinél, szeretettel fclkarolták. Ma is vannak so­
kan, ún. hívók, akik pontosan tudnak Jézusról beszélni és tanítani, akiknél
mégis hiányzik az igazi üdvismeret, Isten egész üdvtervének és útjának isme-

220
rete. Akkor a Gülekezet tagjainak a feladata, hogy meg gondosabbak és pon-
tosabbak legyenek lelkigondozói szolgálatukban az ilyen embereknél. A sze-
mélyes lelkigondozásnak ilyen tanításában az asszony elotérbe lépése nines
ellenére az apostoli szabálynak (IKor 14,34; lTim 2,12). Az ilyen lelkigon­
dozói munkához nines szükség nagy iskolázottságra, hogy egy alexandriai
tudóson túltegyen, hanem esak személyes bizonyságtételre, ami által az irott
Ige elfogadott életigazsággá lehet. Az egyénenkénti lelkigondozás hangsú-
lyos kiemelésének a gyülekezet formálodásának ezen a döntö helyén különös
jelentósége van. Az apostolok alapvetó munkájának idóvel véget kellett ér-
nie, az lépésról lépésre háttórbe került, és megmarad az egyes gyülekezeti ta-
gok szolgálata, súlyponttal a személyes lelkigondozáson, és ez a gyülekezet
missziós toborzó ereje. Mind Priscilla és Akvila, mind pedig Apollós ennek a
fontos szolgálatnak a típusai, amely elsösorban arra alkalmas, hogy az össz-
gyülekezet egységét bemutassa. Ez a testvér számára végzett szolgálat, hogy
öt Isten teljes üdvtervébe bevezethessék (vö. 20,27). Feltünö az is, hogy
Apollóst az efézusi testvérek kicsiny csapata ajánlólevéllel küldi (epístola
formata) a korintusi gyülekezetbe. Itt megint onálló cselekvése ez egy ki­
csiny körnek, az aposto! kozremükodése nélkül. Mint Lukács kifejezetten ki-
emeli, ezt a cselekvést áldott kovetkezmények igazolták. Apollós munkája
Korintusban egyenesen szükséges, és kiegészítése volt annak a munkának,
amít Pál végzett ott. Pál ezt írja korintusi szolgálatukról: „Hát kiesoda Apol­
lós, és kiesoda Pál? Szolgák csupán, akik által hívókké lettetek, mégpedig
mindenki úgy, amint az Ur adta. En plántáltam, Apollós öntözött, de Isten
adta a nóvekedést” (lKor 3,5-6). Hogy Pál mennyire önzetlen volt, azt Apol-
lóssal és szolgálatával szemben tanúsított magatartása mutatja. Habár - bi-
zonyára Apollós hibáján kívül - idólegesen kialakult egy apollósi párt (lKor
1,12). Pál nem ismert kicsinyes pártos aggodalmaskodást, hanem igazi-test-
véri szeretettel azon íaradozott, hogy Apollós még egyszer Korintusba men-
jen (lKor 16,12). Aztán újra együtt volt Pállal Efézusban. E két férfi igazi
szellemi egységben volt egymással, mert engedték, hogy Isten akarata vezes-
se óket, és határozza meg útjukat. Apollós korintusi tevékenységét a 18,27-
28 úgy írja le, mint különös segítséget a gyülekezet számára a zsidókkal
szemben. Lehetséges, hogy a gyülekezet súlyos kísértésbe jutott azáltal,
hogy a zsidók OSZ-i ismereteik alapján vitatkozva erósen támadták a fiatal
keresztyéneket. Ekkor Apollós, mintegy Isten küldötte, jött számukra alkal­
mas idóben való segítségül. Neki megvolt a fegyverzete a zsidók megcáfolá-
sára. Nem a vitatkozás szelleme, hanem a kegyelem volt az, amely ezt a folé-
nyes bolesességet adta neki. A harc valószínüleg nem a zsinagógában folyt le,
amelyet a keresztyének a szétválás óta kerültek, hanem egy nyilvános he-
lyen. „Mert eróteljesen cáfolta a zsidókat nyilvánosan, miközben az írások
alapján bizonyította, hogy Jézus a Krisztus” (2$).A z Irá s által bizonyítani
egészen más dolog, mint hitvédelmi elóadásokat tartani. Ez utóbbi észokok-
kal próbál propagandát teremteni Krisztusnak, míg az Ige alapján tórténó bi-
zonyítás csupán az irás által munkálkodó Szent Szellemmel számol. - Az
lKor 4,6 szerint Apollós alázatos ember lehetett. Pál magát és Apollóst
221
Krisztus szolgáinak és Isten titkai sáfarainak nevezi (lKor 4,1), és Apollós-
sal együtt állítja oda magát tanulságos példaként az alázatos testvéri kap-
csolat igazi szellemében. Ez a szellem volt az, amely az egység gyakorlati
bemutatásáért vívott harcban teljes gyözelmet hozott. E szellem nélkül a
gyülekezetben egy apollósi irányzat egészen nagy veszéllyé vált volna. Lut­
her véleménye szerint Apollós lehetett a Zsidókhoz írt levél szerzóje. A Tit
3,13 Zénás mellett említi, mint a Krétán munkálkodó Titusnak írt levél át-
adóját.
A két Korintusi levél lényegbeli jellege és tartalma szerint igazi gyüleke-
zeti levél, amely nemcsak a tagok egymás közti kózósségi életét tárgyalja,
hanem a gyiilekezet elhívatását is megmutatja. Dogmatikus tanítási kérdése-
ket nem beszélnek meg, csak a halottak feltámadását (lK or 15), de ezt is
csak a gyülekezet megszentelódésével kapcsolatban. A Galata-levelet kivéve
Pál egyetlen levelében sem beszél olyan behatóan szolgálatáról és apostoli
teljhatalmáról, mint a két Korintusi levélben, mindenekelótt a másodikban.
Ezekben Pál különös hangsúllyal mutat rá példaképére, és felhívja óket,
hogy legyenek az ö követöi (lKor 4,16; 11,1). - Az lKor fontos bepillantást
enged nekünk a korintusi gyülekezet további fejlódésébe Pál búcsúzása
után. Ez a fejlódés a gyiilekezet tórténetének tipikus alapvonásait mutatja
be, egyáltalán a gigantikus harcában a pogány világi környezetben. Ez a
szellem és a test barca. Éppen a korintusi gyülekezetben, amely a megisme-
résnek és a kegyelmi a ¡ándékoknak olyan magaslatára jutott el (1 Kor 1,3-7),
elotérbe lépett a természetes testi lényegnek egész ellenállása (lKor 3,1-5).
Hogy Pál testies mivoltuk elsó jeleként említi Korintusban az egycs vezetók
mellett való henccgó és pártos állásfoglalást (lKor 1,12; 3,4), annak az az
oka, hogy éppen ennek a gyülekezetnek volt az a hivatása, hogy gyakorlatilag
bemutassa a szellem egységét (lKor 1,9-10). Ez clsósorban az Ür asztalánál
torténik (lK or 10,17), amikor a Krisztus Testének minden tag ja közösen ün-
nepelte az Ur halálát és harmonikusan együttmunkálkodolt a sokféle szel-
lemi kegyelmi ajándék és szolgálat által (1 Kor 12). Második helyen teslies-
nek nevezi az emberi bólcsességgel való büszkélkedést. Eppen az ún. apollo-
nisták értékelhették mindenekfölött Apollós alexandriai tudományát, és
ezért az Igének ezt a szolgáját magasan Pál folé helyezték. Ezzel szemben
hangsúlyozza Pál az egyszerüséget és a kereszlról való beszédet, ami a világ-
nak bolondság (lKor 1,18), valamint a gyülekezetnek azt a magas hivatását,
hogy Isten temploma lehct (lKor 3,16), tehát bemutathatja azisteni bólcses-
séget. Csak harmadik helyen említi a gátlástalanságot a nemi életben (lKor
5). Ezzel szemben Pál hangsúlyozza a test szentségét, amelynek a Szellem
templomának kell lennie (lKor 6,19). A nemi kilengéssel mindig szorosan
összefügg a mammonizmus, amelynek utálatos oldala mutatkozik meg a pe-
reskedésben (lKor 6,1-8). Mivel az Isten által rendelt házas- és családi élet
nemcsak az emberi társadalom alapja, hanem a gyülekezetben is biztos eró-
dítményt jelent a világ szelleme eilen, ezért Pál alapvetó tanítást ad erról
(lK or 6-7). Abból a tényból indul ki, hogy a testiesség olyan terület, amely
folött az ember nem rendelkezhet szabadon, saját akarata szerint, mert ez az

222
Úré (IKor 6,20). Nagyon fon tos volt a társadalmi érintkezés szabályozása a
pogány kornyezetben, amelyben az ütkozópont a bálványáldozati étkezése-
ken való részvétel volt (IKor 8). Itt két szélsóséget kellett elkerülni: túlzott
aggodalmaskodást és a személyes szabadsággal való kíméletlen élést. A sza-
badság túlzott hangsúlyozásakor nagyon nagy a testiesség veszélye. A legfel-
sóbb tórvény az onzetlen testvéri szeretet, amely nem botránkoztatja meg a
gyonge testvért (IKor 8,13). Az onzetlen szeretet, amelyre Pál maga szemé­
lyes példájával éló szemléltetó oktatást adott (IKor 9), a gyakorlati keresz-
tyénség mértéke. A hívó egész futása a jutalomért tórténik (IKor 9,24-27),
mintegy versenyfutóként a stadionban. Csak gyóztesek kapnak koszorút.
Ezért minden olyantól meg kell tartóztatnia magát, ami a harcban akadá-
lyozza. Pál Izráel torténetéból említ példákat erre (IKor 10,1-14), és legfel-
sóbb vezérelvnek a gyakorlati hitéletre azt a szabályt állítja fól, hogy min-
dent Isten dicsóségére tegyünk (IKor 10,31). Ezért lehetetlen, hogy két egy-
mást kizáró terület legyen egyidóben az életünkben (IKor 10,21). A testies
gondolkozás kovetkezményeire vonatkozó magyarázatot az egység gyakor­
lati bemutatása határozza meg. Nekünk nines átfogó keresztyén erkólcsta-
nunk. Pál apóstol tanításának célja az lKor-ban a gyülekezet nevelése elhi-
vatására, hogy bizonyságot tegyen a Szellem egységéról. A gyülekezeten be-
lüli rendre vonatkozó tanítások is ezt a magasabb célt szolgálják (IKor 11-
14). A gyülekezet sohasem óncél, hanem Isten világkormányzásának és vi-
lágmegújító munkájának kozponti szerve. Mint ahogyan a Gyülekezet Isten
bizonyságtétele a világ számára, úgy az egyes tagok példája minta a gyüleke­
zet elótt. Ezért inti Pál a korintusiakat, hogy legyenek az ó kovetói, mint
ahogyan ó maga a Krisztusé (IKor 11,1). A gyülekezeti istentisztelet szent
rendjének nagyszerü tanítása is az egység bizonyságtétele, útmutató és cél,
az alázatos alárendeltség igazi belsó beállítottsága, amit Pál megmutatott a
korintusiaknak nazireusi bizonyságtételével (IKor 11,2-16), az úrvaesora
ünnepelésének helyes rendje (IKor 11,17-34), a szellemi ajándékokra vo­
natkozó irányítás (IKor 12 és 14), tôrekvés a szeretet drágább útjára (IKor
13). Hogy Pál az IKor 15-ben a feltámadásra vonatkozó tanítást részletesen
kifejti, ezzel az egész levél tôrekvésével ósszefüggésben a hitéletben való
megerósodés igazi céljára mutât. A szellem s a test kózótti hare a halál min­
den hatalma fólótti teljes gyózelemmel végzódik (IKor 15,55-57). Az egész
keresztyén élet a halál állandó legyózése. Krisztus gyózelme a halál folott
nem végzódótt be testi feltámadásával harmadnapon (IKor 15,4), hanem
majd csak a halál teljes félretételével lesz teljessé (IKor 15,26-28). Krisz-
tusnak a halál fo lo tt aratott eme gyozelmébe van beleállítva a hívó (15,57).
Ebból a forrásból ered az ereje az Ur munkájában (1,58). Fon tos kótelék volt
a pogánykeresztyének és a jeruzsálemi anyagyülekezet kôzôtt az ónkéntes
adomány Jeruzsálem számára (IKor 16,1-4). Pál feltünóen a pogánykeresz­
tyének kegyelmének (ez a szó áll a gôrôg szôvegben) nevezi a szegény zsidó-
keresztyéneknek ezt a támogatását (IKor 16). Ha Isten kegyelme kedvesség
és szívesség, akkor a keresztyének kegyelme ugyancsak kedvesség és szíves-
ség, a hitélet szépsége. - Míg az lKorintusi levél szelíd szellemü, addig a 2.

223
levélben nagy szigorúság nyilvánul meg. Benne Pál nemcsak a testicsség tób-
bi maradéka ellen harcol, ami az elsó levél gyógyító hatása ellenére a gyüle-
kezetben még mindig fenntartotta magát, hanem a próbálkozás ellen is, hogy
apostoli tekintélyét aláássák a gyülekezetben. Apostolságának érvényessé
tétele nem személyi becsvágyból tórtént, hanem a gyülekezet érdekében,
hogy megórizze a Szellem egységének bizonyságtételét.
Ugy látszik, Pál az elsó levelet - az lKor 16,8 szerint - róviddel a majdnem
három évig tarto efézusi missziójának befejezése elótt írta. Elózóleg megbíz-
ta Timóteust, hogy Macedóniába utazzék, és aztán a korintusi gyülekezetet
is látogassa meg (IKor 4,17; 16,10; Csel 19,22), s emlékeztesse óket az ó út-
jaira Krisztus Jézusban, ahogyan mindenütt minden gyülekezetben tanít. Ti-
móteus talán mindenki másnál alkalmasabb volt arra, hogy bizonyságot te-
gyen Pál útjairól Krisztus Jézusban; mert az Ur munkáját ugyanabban a
szellemben végezte, rnint Pál. Az volt a fontos, hogy általános elismerésre se-
gítse ezt a szellemet a gyülekezetben, azokkal a felfuvalkodottakkal szem-
ben, akik más szellemnek hódoltak. Pál kózben a gyülekezetet dontés ele állí-
totta, vajon vesszóvel men jen-e hozzájuk, vagy szeretettel és szelídség szel-
lemével (IKor 4,21). Még mielótt Timóteus Efézusba visszatért volna, Pál az
elsó levelet elküldte egy Korintusból jott küldóttséggel (Stefanás, Fortuná-
lusz, Akhaikus, IKor 16,17). Ez a levél, amelyet valószínüleg megelózott egy
korábbi, elveszett irás (IKor 5,9-11), mély hatást gyakorolhatott a gyüleke-
zetre; mert Pál levelei súlyosak és kemények voltak (2Kor 10,10). Megint
jobban érvényesült az erkólcsi életre és a gyülekezeti istentiszteletre vonat-
kozó apostoli szabály. A pártosság azonban inkább nóvekedett, mintsem
alábbhagyott. Az idegen tanítók ellenmunkája is nótt Pál ellen, azzal, hogy a
hívók szívébe bizalmatlanságot vetettek az apostollal szemben. Ezért Pál Ti­
móteust gyorsan Efézusba hívta (IKor 16,11), hogy részletesen tájékozódjék
a korintusi állapotokról. Erre határozta el Pál, hogy maga megy Korintusba.
Ezt a látogatást véghez is vitte, és sok megalázó dolgot talált Korintusban,
ami csak szomoruságot okozott (2Kor 2,1). Korintusból Efézusba tért vissza,
hogy ott befejezze munkáját. A róvid látogatás a korintusi gyülekezetben
nem érte el azt az eredményt, amit remélt. A Pál elleni munkát tovább foly-
tatták. Ezért az volt a terve, hogy újra Korintusba utazik (2Kor 1,15-17), de
ezt a tervét nem vitte véghez éppen a korintusiakra való tekintettel: „En pe-
dig Istent hívom bizonyságul, az én lelkemre, hogy titeket kímélve nem men-
tem el eddig Korintusba. Nem mintha uralkodnánk a ti hiteteken, hanem,
mert munkatársai vagyunk a ti órómótóknek, mert hitben állotok” (2Kor
1,23-24). Ezért küldte a korintusi gyülekezetnek a második levelet, valószí­
nüleg Tróásból (Csel 20,5; 2Kor 2,12). Ezt Titus vitte magával (2Kor 12,18),
míg Timóteus Pálnál maradt. A nehéz munkára Korintusban Titus talán al­
kalmasabb volt, mint Timóteus. Most ugyanis kevésbé volt arról szó, hogy az
apollósi irányzatot legyózze, mert a nagy nehézségek inkább a gyülekezet
apollósi, kéfási és krisztusinak mondott zsidó iránya részéról támadtak. Úgy
látszik, az apollósi irányzatot magának Apollósnak hüséges munkája hama-
rosan legyózte (IKor 16,12). De azok, akik a zsidókeresztyénektól Paleszti-

224
nából jôttek, a legnyakasabb ellenfelek voltak. A kéfásiak irânyzata Péter
tekintélyére hivatkozott Pállal szemben (lKor 1,12; 3,22). Ezek a zsidôke-
resztyének valószínüleg ajánlólevelekkel jôttek, hogy azonnal bejussanak a
gyülekezetbe (2Kor 3,1). Ezeknek a fellépése durva visszaélés volt, vagy lcg-
alàbbis félreértették Péter és szolgálata helyzetét az ôsszgyülekezetben. Mi-
vel a korintusi gyülekezetet Pâl tôrvénytol szabad szelleme befolyàsolta, itt
nem alakult ki egy kifejezett júdaista irânyzat, mint a Galata-gyülekezetek-
ben, hanem mind a kéfásiak, mind a krisztusiak megmaradtak a tôrvénytol
szabad szellemben. A krisztusiak minden emberi tekintélyt elutasitottak.
Szabaddá nyilvánították magukat Páltól, Pétertól és Apollóstól, és kijelen-
tették, hogy egyedül Krisztushoz tartoznak. A hiba nàïuk mindenesetre az
volt, hogy ismét ùj emberi tekintélyt állítottak fel, ti. a saját magukét. Ezt
mindig a legnehezebb volt, és a legnehezebb ma is fôlismerni. Dicsekedtek
magasabb ismeretükkel és helyzetükkel a tôbbi hivo felett. Ezzel szemben
hangsúlyozza Pâl: „Aki dicsekedik, az Llrban dicsekedjék” (2Kor 10,17). Pâl
a visszásságokat minden pártoskodásban az alapokig fedte fol. Erról tanús-
kodik a 2Kor. Mindkét levél bizonyságot tesz a szellem és hústest harcáról,
mégis azzal a külônbséggel, hogy a kegyes hústesttel szembeni harc, amely-
rôl a második levél beszél, lényegesen nehezebb, mint a világias hústesttel
szemben, amirôl az elsô fr. A kegyes Én, abban a hiedelmében, hogy ôvé az
igazsàg, majdnem megfoghatatlan, és ezért a leggonoszabb ellensége Krisz-
tus Szellemének. Minden tôrekvés, amely a tôbbi hívóvel való kôzôsséget ke-
rülni akarja, tehát az egység gyakorlati bemutatásától eltérve külôn kôrôket
alkot, szektásság és pártosság. Ez a kisiklàs kikerülhetetlen, ha az ismeretet
teszik elsó helyre, ahol felfuvalkodôan hat (lK or 8,1). Ezzel szemben Pâl ki-
mondja az alapveto tételt: „Ha valaki nem szereti a mi Urunk Jézus Krisz-
tust, az legyen átkozott! Maraña tha!” (lK or 16,22). Csak ezen a helyen for-
dul eló Krisztus fêlé irányuló szeretettel kapcsolatban a „philein” szô, ami
annyit jelent, mint magasra értékelni, nagyra tartani, ami értelcmszerücn a
testvéri csókban (philema) jutott kifejezésre. Maraña tha = a mi Urunk jôn,
azt jelenti, hogy kiszolgáltatják az àtkozottat a visszajôvô Úr által végrehaj-
tandó ítéletnek. A gyülekezet számára csak annak van értéke, ami épit, és ez
a szeretet (agapé) (lK or 8,1). Itt az Isten iránti szeretetról és az Isten által
való megismertetésról van szó (lKor 8,3). A saját énünk érvényesítése a gyü­
lekezet leigázása, amelynek ezáltal az arcába csapunk és kifosztjuk (2Kor
11,13-ban hamis apóstoloknak és álnok munkásoknak nevez, mintha Krisz­
tus apostolává változtatnák magukat. Ezekkel szemben Pálnak teljes szemé-
lyes befolyását érvényesítenie kellett és emlékeztetni a saját példamutató,
onzetlen szolgálatára, amit sok szenvedés és harc kôzôtt végzett (2Kor 11-
12). Csak ez okból említi meg az Úr hat al mas kijelentését, amelyet 14 éwel
ezelótt ajándékozott neki (2Kor 2,1-10), és amelynek az volt a neveló célza-
ta, hogy megtanulja a hit nagy leckéjét, amely szerint az Úr ereje az erótlen-
ségben teljesedik ki (2Kor 12,9). Az apóstol személyes bizonyságtétele kifo-
gástalan, onzetlen, onfeláldozó szeretete a szolgálatban volt a legjobb véde-
lem apostoli tekintélye számára, és a leghathatósabb fegyver a hamis mun-

225
kasok ellen, ugyhogy a gyiilekezet nagy egeszere mely benyomassal volt, s
meggyozte azt. Ez deriil ki abbol a fegyelmezesbol is, amit egy gonosztevovel
kapcsolatban gyakoroltak, aki Pal ellen is vetkezett. A gyiilekezet kitartott
abban, hogy ennek a gonosztevonek csak akkor bocsat meg, ha Pal is megbo-
csat neki (2Kor 2,5-11). Ez a gonosztevo bizonyara nem ugyanaz volt, akit
Pal mint verfertozot az elso level szerint kiszolgaltatott a Satannak, a test ve-
szedelmere, hogy a szellem megtartassek az Ur Jezus napjara (IKor 5,5).
A Csel 20,2 szerint Pal meg egyszer elment Korintusba. Ennel a latogatas-
nal aztan vegleg rendeztek a nezetelterest. Ugy latszik, a hamis munkasok le-
tiintek a szinterrol. A masodik level valoszinuleg mar tisztitoan hatott. Pal
most szeretettel es energikusan nyult az ligyhoz (2Kor 12,20-13,2). A szel-
lemi egysdg helyredllitasanak kulso jelekent tekinthetjiik a gyiilekezet on-
kentes adomanyat a jcruzsalemi elszegenyedett szentek reszere, ami addig
nem tortenhetett meg, amig nem volt meg a gyiilekezetben az egyseg, amely
azonban most jo befejezest nyert (IKor 16,1-3; 2Kor 8-9).

iii&im ( 19, 1- 40)

A zsidoknak Efezusban tett igercte szerint (18,21) Pal visszatert Efezus-

ba, hogy itt alapveto munkat vegezzen. Tobb mint ket es fel evig (19,8.10;
20,31) munkalkodott ott, es iij misszioi kozpontot tercmtetl a pogany vilag-
ban, a sziriai Antiokhia es Korintus melletl. Efezus volt Azsia tartomany fo-
varosa (Kisazsia). Hogyan ismerte fel Pal az Efezusba szolo isteni vezetesi?
Ez a kerdes azert olyan fontos, mert korabban a Szellem vilagos vezetese
akadalyozta meg abban, hogy Efezusba mcnjen (16,6-7). Erne akadalyozta-
tas okanak tchat most mar teljesen meg kellett sziinnie. Ez az ok az eloreha-
tolo europai munka volt, hogy Isten altal kivant celjat - gyiilekezet alapilasat
Nyugaton - elerje. Palt most nem ujabb latomas altal vezeti lovabb a Szel­
lem, hanem ezuttal ez ugy tortenik, hogy a Szellem vezetesebcn elofeltetel-
kent ott van az apostol szemelyes tanulsaganak az eredmcnye. Ezen a tcriile-
ten sines gepies ismetlodes, kialakitott sema, hanem eleven elorehaladas,
mozgekony novekedes. Minel gazdagabb a Szellem vezeteseben a megtapasz-
talas, annal melyebb lesz Isten egesz iidvtervenek es sajatos kormanyzoi ut-
jainak felismerese is. Ennek a novekvo megismeresnek lepest kell tartania az
atelessel, es a kettobol adodik bizonyos onallosag Isten akaratanak felisme-
reseben, es az ennek megfelelo dontesekben. A 19,1-2 egyszeriien ezt mond-
ja: „Lett pedig, hogy amig Apollos Korintusban volt, Pal vegigjarva a felso
videkeket, Efezusba erkezett. Mikor ott nehany tanitvanyra talalt, ezt
mondta nekik: Vajon befogadtatok-e a Szent Szellemet, miutan hivokke let-
tetek?” „Lett”: amikor Apollos Korintusban volt, amikor Pal Efezusba erke­
zett, amikor ott tanitvanyokra talalt. Ebbol a ,,lett”-bol egeszen vilagosan ki-
tiinik a Szellem vezetese. Ez a harom esemeny egyiitt munkalta a vezetest.
Ebbol tovabb kutathatunk, miert eppen ezek voltak olyan donto jelentosegii-
ek. Feltiino, milyen reszletesseggel tudosit Lukács az apostol talalkozasarol

226
a 12 Jânos-tanitvânnyal, és mennyire hangsulyozza, hogy Apollos munkâl-
kodâsa Korintusban és Pâlé Efézusban ugyanabban az idôben tôrtént. Ebben
különös inditékot keil felismernünk. Pal éppen a felsö vidékekrôl jött, azaz a
galâciai gyülekezetekbôl (18,23), ahol a tanitvânyokat erôsitelte a hitben.
Kôzben jutott teljesen tudatâra annak, milyen pusztitô befolyâssal volt a
zsidôsâg râjuk.zl tôrténeti fejIodés elôrehaladâsa kôzben Pâl egyre jobban
elszakadt a zsidôktôl. Mig mâsodik missziôs utja sorân még az az alapelv
vezeti, hogy tevékenységét egy zsinagôgâhoz kapcsolja, ugy ez most egészen
hâttérbe szorult. Feltünô, hoy Pâl az efézusi zsidôknak megigérte, visszajôn
egy hosszabb lâtogatâsra (18,21), de most, amikor megjôtt, a zsinagôgârôl
csak mâsodik sorban tôrténik emlités (8). Ehelyett itt munkâja kapcsolo-
pontjâul a Jânos-tanitânyok egy kicsiny csoportja szolgâl, akiknek a hite
Apollos korâbbi beâllitottsâgâval egyezett meg. Ezekkel tartott Akvila és
Priscilla is, akik Apollösnak - Korintusba valö elutazâs elött - pontosabban
kifejtették az Ürnak ûtjât (18,26). Ûgy lâtszik, végül mâr csupân Bemeritô
Jânosnak a zsidök között szétszôrtan élo tanitvânyai jelentettek még valami-
lyen kapcsoiopontot az evangélium szâmâra, amit Pâl hirdetett. Igaz ugyan,
hogy Pâl Efézusban még hârom hônapon ât beszélt a zsinagôgâban, de az-
utân Lukács soha tôbbé nem emliti, hogy Pâl elment volna egy zsinagôgâba.
A szakadâs azzal, ûgy lâtszik, véglegessé vâlt. Az apostol igérete - hogy
visszajôn az efézusi zsidôkhoz - és mostani jövetele között tôrtént Apollos
mélyen szântô munkâlkodâsa, amelyröl a 18,28 azt irja: „Eröteljesen câfolta
a zsidôkat nyilvânosan, mikôzben az Îrâsok alapjân bizonyitotta, hogy Jézus
a Krisztus.” Mint Korintusban, bizonyâra mâr Efézusban is munkâlkodott
elutazâsa elött. Ez a zsidôsâg hangulatât az evangélium eilen forditotta. Egy
kicsiny csoport messiâshivô zsidô mégis marad a zsido nôp egész tôrténetén
ât a végsô kifejlésig, mint Isten iidvözitö cselekvésének kapcsolôpontja ezzel
a néppel (Rom 11,1-5; Jel 7,1-8). A kegyelmi kivâlasztâs ilyen maradékât
talâlja most Pâl Efézusban. Hogy milyen âldâssâ lesznek ezek a messiâshi-
vôk egyszer Izrâel üdvtôrténetének végén, arra Apollos a tipikus példa, és a
12 Jânos-tanitvâny megnyerése a Szellem munkâja szâmâra. Îgéretes zâlog
ez. Kôzben emlékezhetünk a 12-es szâm szimbolikus jelentésére, amely az
üdvtôrténeti teljesség szâma. Az apostol ôsszetalâlkozâsa Efézusba jôvetele-
kor ezzel a 12 férfival, vilâgos felülröl jôvô intés volt tehât, hogy ezt az üj
vonalat kôvesse.
Figyeljünk fel arra is, hogy Pâl milyen nyomatékosan âllitja elôtérbe a
Szellem kérdését. A 6. versbôl lâthatô, milyen különleges értelemben beszél
itt Pâl a Szent Szellem vételérôl. Hogy Pâl ezt a 12 tanitvânyt hivônek ismeri
el, annak elôfeltétele, hogy nem voltak a Szent Szellem nélkül, mert enélkül
lehetetlen hivôvé lenni. Jânos tanitâsa alapjân is kellett valaxnit tudniuk a
Szent Szellemröl (vô. Mt 3,11; Lk 3,16). Pâl kérdésénél a prôfétai pünkôsdi
szellêmrôl van szô, amelyröl ez a tizenkettô még sohasem hallott. De miért
olyan fontos itt Pâl szâmâra a nyelveken szôlâs vagy prôfétâlâs? Egész eddigi
missziôi tevékenysége alatt sehol sem talâlkozunk hasonlöval. Azzal igen,
hogy a tanitvânyok megtelnek örömmel és Szent Szellemmel (13,52), de a Pâl

227
apóstol kézrátétele nyomán kapott prófétai pünkosdi adományról csak ezen
a helyen olvasunk. Az lKor-ból megtudjuk, hogy a korintusi gyülekezetben
nagyra értékelték és használták ezeket az ajándékokat, és hogy Pál a helyes
értékelésról és felhasználásról részletes tanítást adott. Úgy tünik azonban,
hogy itt Efézusban egészen külonleges jelentósége volt a Szellem kérdésének.
Mivel ennél a 12 férfinál zsidókról van szó, akiké volt a prófétai pünkosdi
szellem adományának ígérete (2,39), és mert be kellett mutatni az ósszhan-
got a jeruzsálemi anyagyülekezettel, ezért volt szükséges, hogy itt ók is hat-
hatósan tapasztalják meg pünkosdót. Nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy
mindannyian egy testté meríttettek be. Mivel ezeknek a János-tanítványok-
nak meg kellett kapniuk a pünkosdi szellemet, ezért a 2,36-ban elóírt utat is
meg kellett járniok, és alá kellett merítkezniük Jézus Krisztus nevébe. Ezért
az apóstol második kérdése: „Mibe meríttettetek bele” (így szó szerint)? Mi­
re kereken ezt válaszolták: ,,A János bemerítésébe” (3). Pontosan ügyeljünk
Pál kérdésére. „Mibe, bele?” Ez emlékeztet a Bemeríló János mondására:
,,Én vízbe merítelek bele a megtérésbe” (Mt 3,11). A jánosi bemerítésnél egy
dologgal való kapcsolatról volt szó: a megtéréssel, a keresztyén bemerítésnél
azonban egy Személlyel, Jézus Krisztussal való kapcsolatról. Ezért áll itt ez a
kifejezés: „alámerítcni az Úr Jézus nevébe” (8,16; 19,5). A név jelképezi a
jellemet és hivatást. A Jézus Krisztus nevére támaszkodva a hívóket pün-
kósdkor belemerítették a bünbocsánatba (2,38). A kapcsolal Jézus Krisztus­
sal, az O nevébe való bemerítés bünbocsánatot ad. Feltünó a 12 férfi felelete:
,,A János belemerítésébe”. Ez a válasz mutatja, mennyire nem ismerték a já­
nosi bemerítés lényegét. Belemeríttetni egy bemerítésbe azt jelenti: a beme-
rítést puszta külsó formának tartani. Ezért tanítja meg óket Pál a jánosi alá-
bemerítés értelmére és céljára (4). Ez csak elózetes bünbánati bemerítés
volt, amely ulalt az eljovendó Messiásra. Ennek az alapos tanításnak az
eredménye volt, hogy valóban hallóvá lettek és bele- alámerítkeztek az Úr
Jézus nevébe, és amikor Pál rájuk helyezte a kezét, a Szent Szellem rájuk
szállt, s nyelveken szóltak és prófétáltak (6). E z a prófétai szellem volt a je ­
ruzsálemi anyagyülekezettel egyesítd kótelék. Ez a látható egység fontos
volt, hogy megórizzék az ósszgyülekezetet a széthullástól. Ez a 12 férfi nem
az efézusi gyülekezet alapja, hiszen az már megvolt (18,27). Pál bevezette
óket a gyülekezetbe. Most az a kérdés merül fel, miért nem említi Lukács a
híradásában, hogy Pál a maga munkáját Efézusban a már meglevó kicsiny
keresztyén sereghez kapcsolódva kezdte meg, amelyben Akvila és Priscilla is
munkálkodott. Lukácsnak az volt a tdrekvése, hogy az üdvtorténeti elóreha-
ladást a Gyülekezet továbbfejlódésében mutassa be. Efézusban egy további
lépésról volt szó a Gyülekezetnek a zsinagógától való elkülónülésében. A
nemzetek talaján a Gyülekezet a pogány világ tisztátalanságától szakadt el
(2Kor 6,17). Izráel talaján az elválás az elfajult vallástól, a templomi szolgá-
lattól és a zsinagógától kóvetkezett be. Ez utóbbi sokkal nehezebb volt az
elóbbinél. Erról a nagy harcról Lukács a kovetkezó fejezetekben ad hírt. A
19,1-7 és a 8-9. versek egymás mellé állítása bizonyára célzatos. Mialatt a
Bemerító János által befolyásolt zsidók pünkosdi élményben részesültek, ad-

228
dig mások megkeményedtek Isten országának hirdetése alatt. Három hóna-
pon át fáradozott Pál a zsidókért a zsinagógában. Lukács hangsúlyozza,
hogy bátran szólt, mikózben beszélgetett velük, hogy mcggyózze óket Isten
királyságáról. Ez a kifejezés „Isten királysága” Isten egész uralmának nagy
alapvonalait foglalja magában, Isten kormányzásának alapelveit és céljait.
Természetesen ezeknek a beszélgetéseknek a kózéppontjában a messiási té­
ma állt, mint ahogyan Krisztus a tórvény betóltóje. Pál viszonylag hosszú
ideig tarto munkálkodásának a zsinagógában a zsidók tóbbségének megke-
ményedése volt az eredménye. A megkeményedés útját itt három fokozat jel-
zi: megkeményedes, engedetlenség (hitetlenség), lázadás. „Amikor azonban
némelyek megkeményítették magukat és nem hittek, gonoszul beszéftek er-
ról az útról a sokaság elótt” (9). Ennek az útnak a vége a szív eltompulása
(28,27). Itt, Efézusban válik elsó ízben ez a fejlódés egészen nyilvánvalóvá.
Ez az útnak, azaz Isten útjának tudatos elutasítása (18,26). Isten útján Isten
teljes akarata értendó (20,27). Pál számára ez az elutasítás volt a jel arra: itt
az ideje a zsinagógától val ó teljes elválásnak. Két kifejezést használ itt er­
re a szétválásra: elmenni és elválni. Az elválást tehát nem hallgatólagos
visszavonulással kell véghezvinni, hanem határozott, világos állásfoglalással,
bizonyságtétellel.zl szétválás nemcsak negatív „nem csinálom veletek”, ha­
nem pozitív bizonyságtétel az igazság mellen. Pál azáltal tette a tanítvá-
nyok elválását világos bizonyságtétellé, hogy napról-napra Tirannus iskolá-
jában tanított. Csak most bontakozott ki a munka Efézusban teljes áldással
és olyan kiterjedéssel, hogy két éven belül ebból a missziói kozpontból egész
Ázsia minden lakója meghallotta az Úr Igéjét, zsidók és górógók egyaránt
(10). Az lKor 16,9-ben Pál efézusi munkájáról így ir: „Nagy és sokat ígéró
kapu nyílott ott nekem, de az ellenség is sok” (vó. 2Tesz 2,4; 2Tim 3,14). Az
igazi eredményhez ellenség is tartozik, amely bizonyítja az evangélium kike-
rülhetetlenségét. Ahol teljes erejében hirdetik, ott csak vagy-vagy létezik.
Efézus lett a kisázsiai keresztyén gyülekezetek kózpontja. Kolosséban, Lao-
diceában és Jerápolisban Efézusból kiindulva létesültek gyülekezetek anél-
kül, hogy Pál személyesen ott lett volna (Kol 2,1; 4,13.15-16). Pál levele az
efézusiakhoz tulajdonképpen kórlevél Kisázsia minden gyülekezetének, Efé­
zus kózponttal, mint ahogyan a két korintusi levél is kórlevél minden szen-
tekhez Akhájában, Korintus kózponttal. Az ITim 1,3 szerint Timóteus foly-
tatta tovább Pál apóstol munkáját Efézusban, amely késóbb János apóstol
munkálkodásának kózpontjává lett.
Feltünó az a tény, hogy Lukács Efézusban olyan sokat foglalkozik Pál
apóstol által véghezvitt csodákkal, míg Pál korintusi munkájának erról az
oldaláról teljesen hallgat, bár apostolságának jelei ott is megnyilvánultak,
teljes állhatatosságban, jelekben, csodákban és isteni erókben (2Kor 12,12).
„Nem kózónségés csodákat cselekedett Isten Pál keze által” (11). Itt, Efézus­
ban az isteni hatalom ilyen bizonyságai helyükón voltak, mert itt a varázslók
és mágusok félelmetes befolyást gyakoroltak. De ez nem lehet az egyetlen
ok, amiért Lukács efézusi hírdásában olyan részletesen beszél Pál csodatéte-
leiról, míg Korintusban nem mond el ilyet. Itt is az ósszefüggésre kell ügyel-

229
nünk. Pál csodatetteinek ellenpéldájául Lukács a lézengó zsidó órdógüzókról
ir (13). Ezt a jelet nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Feltételezhetjük,
hogy a zsidók novekvó megkeményedésével együtt a démoni szellemi hatá-
sok is sokasodtak, s Isten Szelleme és a démonok kozótti szellemi harc éle-
sebb form ákat óltótt. Ezért kellett itt az evangélium bizoñyságtételének nem
megszokott, hanem rendkívüli tettekkel és erókkel kapcsolatban lennie. Is-
ten Szellemének meg kellett szabadítania ezeket a szegény áldozatokat - aki-
ken démoni befolyások uralkodtak - a Sátán rabszolgaságából. Az apóstol
csodatettei bizonyították az evangélium gyôzelmét a démoni hatalmak fe -
lett. Hasonló volt a helyzet Ikóniumban, ahol az Ur bizonyságot tett kegyel-
mének beszédéról, mikozben jelek és csodák torténtek az apostolok keze ál-
tal (14,3). A jelek és csodák Izráel talaján hozzátartoztak az Ur bizonysá-
g ai hoz (vo. 5,15). Ósszefüggnek a teremtés rendjének helyreállításával a go-
nosz legyózése és a teremtmények megszabadítása által a bün kovetkeztében
behatolt halált hozó hatalmaktól. A jelek és csodák tehát elóre szemléltetik a
messiási birodalom dicsóségét, ami egyszer majd megvalósul Izráel helyreál-
lításakor (vo. 3,20-21). Igy itt is, hol a démoni hatalmak uralmat vettek a zsi-
dókon, hogy csaló csodák útján ellene dolgozzanak az evangéliumnak, elo-
lépnek a messiási csodák. A nemzetek talaján is tôrténnek jelek és csodák,
de ott nem foltétlcnül szükséges kiegészítói az evangélium bizonyságtételé-
nek, hanem csak akkor jelennek meg, amikor démoni áramlatokat kell le-
gyózni. Pál csodálatos gyógyításai érthetoen nyilvánvalóvá teszik a világ-
ban lévó gonosz démoni hátterét (12). A csodát nem Péter árnyéka vitte vég-
hez (5,15) vagy Pál keszkenói és kótényei, hanem a gyógyulást keresók hite,
akik az apostolnak éppen ezekben a munkához szükséges sajátos ruhadarab-
jaiban megmutatkozó onfeláldozó szeretetét tisztelték, aki saját kezeivel
gondoskodott ónmaga eltartásáról. Ezért a hatás teljesen ellentétes volt,
amikor zsidó ordógüzók megpróbálták ezeket a csodákat utánozni Jézus ne-
vének egészen gépies használatával, akit Pál prédikált (13). Pál csodái nem
segítik eló a magnetizmust és az ereklyék imádását; mert Lukács kifejezet-
ten megmondja, hogy a gyógyulások Pál kézrátétele által torténtek, és nem
azáltal, hogy a keszkenóket vagy kotényeket rakták fel, amelyek az apóstol
csupasz bórén voltak. Ez utóbbit ugyan egyes emberek megpróbálták, de nem
olvassuk, hogy eredményt értek volna el vele. Hogy az evangéliumi mozga-
lom miként hatol be egészen a démonok birodalmába, ezt kézzel fogható pél-
dával szemlélteti az egykori fópap, Skéva fiain, akik iparszerüen üzték Efé-
zusban a szellemek kiüzését (13-16). Skéva hét f i a szemben áll a 12 János-
tanítvánnyal. Mint ahogyan ezek Izráel kegyelmi választás szerinti maradé-
kát képviselték, igy az elóbbiek a zsidó nép vallási hanyatlását reprezentál-
ták. Ezért hangsúlyozza, hogy fópap fiai voltak. János 12 tanítványát hitük
alapján alámerítik Jézus Krisztus nevébe, és aztán megkapják a Szent Szel-
lem prófétai adományát. Skéva hét fia visszaél Jézus nevével mint varázsfor-
mulával, és ezért a démonok rájuk rontanak és megfenyítik óket. Ennek a
hetes számnak is bizonyára jelképes értelme van, és a teljességre mutât, de
szentségtelen, istenellenes értelemben. Ez a démonizált vallásos eltévelye-

230
dés. Ennek az erópróbának a kôvetkezmenye az volt, hogy nagy félelem szál-
lott mindnyàjukra, minci a zsidôkra, mind a gôrôgôkre, és magasztaltâk az
Ur Jczus nevét. Még a gyülekezetre is gyógyító hatással volt (vô. 5,11); mert
itt is mindaz a rejtett, és teljesen fel nem tisztult dolog, amipogány baboná-
ból származott, napvilágra jôtt, majd megvallották és letették azokat (18). A
varázslás, jóslás, amulettek stb. olyan dolgok, amikhez a hívóknek semmi ko-
zük. Ahol ilyen titkos mesterkedéseket üznek, ott a hitélet nem fejlódhet, és
ha a babonát nem irtják ki gyôkeresen, akkor a hívókre igézet nehezedik. Itt
helyénvaló a bevallás és megtisztulás. Ez nem külsó kényszerre vagy bizo-
nyos séma szerint tôrténik, hanem a Szent Szellem mélyreható munkájának
a gyümolcse.
Ez valóban az Ige novekedése volt az Úr ereje szerint (20), úgyhogy vé-
gezhetett is valamit. A gyülekezet alapos megtisztítása minden rejtett babo-
nától, és az okkultista konyvek megsemmisítése, az evangéliumi mozgalom
átütó, hatalmas eredménye volt. A konyvek elégetésének tettel való bizony-
ságtétele nyilvánosan tortént, mindenki szeme láttára. Éppen a titkos bün-
nek veszi el az erejét az, ha teljesen világosságra hozzák. Hogy Lukács még
az elégetett konyvek értékét is megadja, annak bizonyára az az értelme, hogy
hangsúlyozni akarja: semmi áldozatot nem szabad sajnálni, ha a megszente-
lódésról és megtisztulásról van szó.

Pal a postal tovabbi misszios tervei (19,21-22)

Pal macedoniai es akhajai utjat a 20,1-2 irja le. Belso oka lehet annak,
hogy itt kifejezetten Pal elhatarozasarol van szo tovabbi misszios terveit ille-
toen, amelyek kizarolag az osszefiiggesbol ismerhetok fol. „Amikor ezek
meglettek, Pal elhatarozta a Szellem altal” (21). Itt megint uj oldalat ismer-
jiik meg a Szellem vezetesenek. A hivo nagykoruva lesz, es reszt vesz a don-
tesben. Isten Szelleme egyiitt tud terveket kesziteni a Szellem iskolajaban
nagykoruva lett szellemevel. Hogy Pal mikent vitte keresztiil a tervet, hogy
Macedoniaba es Akhajaba utazzon, azt a 21,1-2-bol latjuk. Itt tovabbi cel-
kent Jeruzsalemet es vegso celkent Romat emliti. Efezusban bizonyos erte-
lemben befejezte munkajat, a hatterben levo demoni vilag hatalmassagainak
legyozese altal. Lukács ezt emliti Pal efezusi munkalkodasa tulajdonkeppeni
celjakent. Pal most szabad lett legtavolabbi nagy misszidja szamara, amit
Romaval jelez (vo. 22,21). Akkor, amikor a templomi latomasban ezt az ira-
nyitast kapta az Urtol, nem volt szabad Jeruzsalemben maradnia. Hogyan jut
most Pal arra a gondolatra, hogy eloszor Jeruzsalembe utazik, es csak ott-
tartozkodasa utan kell Romat is meglatogatnia? Bizonyara tudataban volt
mar annak, hogy jeruzsalemi tartozkodasanak rendkivuli jelentosege lesz a
szamara, es hogy ott eli at azt a belso kiformalodast, ami meghatarozza leg­
tavolabbi celjat, hogy Romaba is eljusson. De hogy valojaban hogyan valosul
meg ez a cel, azt most meg nem is sejthette. Isten mindig csak fokozatosan,
lepesrol lepesre bontja ki elottiink az utat, amin jarnunk kell, eloszor csak

231
alapvetö nagy vonâsokban, de a hogyant és mikort még homâly boritja. Pâl-
nak tényleg bizonysâgot kellett még tennie az Urrôl nemcsak Jcruzsâlemben,
hanem Rômâban is (23,11). - Mégis, mielôtt Lukács leirja Pal tovâbbutazâ-
sât, hirt ad az efézusi lâzadâsrôl, amit Demeter ötvös szitott. Ennek igen jôl
mend üzlete volt a vilâghirü efézusi Diana (Artemis)-lemplom utânzatânak
készitésével. Szâmos müvészt és munkâst foglalkoztatott, akik jövcdelmezö
ipart folytattak, és nagy befolyâsuk volt a vârosban. lit klasszikus.példâjât
lâthatjuk, hogyan dolgozik össze a fanatizmus és a sajât haszon keresése. Ez
az egész lâzadâs egyben közvetett bizonyitéka, milyen nagy hatâsa volt a Pal
munkâja âltal keletkezett evangéliumi mozgalomnak. Csak nagy fâradtsâg-
gal tudta a vâros legelsô rômai hivatalnoka a dühöngö népet lecsendesiteni
és megakadâlyozni az erôszakos népitélet végrehajtâsâban. Itt a rômai ura-
lom megint rendet teremtô hatalom, amelynek védelme alatt Pal egyelôre
akadâlytalanul munkâlkodhatott. A legelôkelôbb férfiak, az un. asiarchiâk
között volt néhâny barâtja (31). Ezek helyi, ott szuletett, jo anyagi kôrülmé-
nyü vâlasztott diszpolgârok voltak, azzal az elôjoggal, hogy a nyilvânos ver-
senyjâtékok protektorai lehettck, jelentôs kôltségeket vâllalva értük. Felme-
rül bennünk az a kcrdés, miért emliti Lukács éppen ezt az epizôdot az efézu­
si munkâbôl, a tulajdonképpeni sulyos harcokat és szenvedéseket pedig el-
hallgat ja (20,19; Rom 16,4; lKor 15,30-32; 16,9). Nyilvânvaloan megakarja
mutatni, hogyan izgatta fel az evangéliumi mozgalom a poganysâgot is erköl-
csi és vallâsos érzületében. Tanulsâgos az ôsszehasonlitâs is a filippibeli és az
efézusi ellenségeskedés között. Mindkét helyen a pogânyoktôl indul ki az cl-
lenségeskedés, és üzleti ônzés a hâtterc. Filippibcn politikai, Efézusban pe­
dig vallâsos öltözet môgé rejtôzik. A vallâsos fanatizmus az evangélium elle-
ni gyülôletben a vilâg ellenségeskedésének utolsô szakasza, végtôrténetileg
is.

33. Pal masodik uija Macedonian és Görögorszagon

keresztiil (20,1-16)
A z Efezusbol tortent hirtelen elutazas oka bizonyara osszefiigg a laza-
dassal es a nagy eletveszellyel, amelyben Pal volt. Az uj ut terve mar elke-
szult a sotet demoni vilaghatalmak donto legyozese utan (19,21-22). De 15-
kest a lazadas vege adott neki. Pal emliti a 2Kor 1,8-11 -ben, hogy Azsiaban a
legnagyobb veszelytol menekiilt meg. Nem allapithaljuk meg, melyik szeren-
csetlensegre gondol. De olyan helyzetben lehetett, amelyben elveszettnek
latta az eletet. A Rom 16,4-ben talalhato megjegyzes, hogy^4^vi/a es Pris­
cilla nyakukat tettek le az eleteert, arra enged kovetkeztetnunk, hogy ezek
Palert kialltak a legnagyobb veszelyben, eletiik kockaztatasaval is. Az lKor
15,32 is utal az efezusi nagy szenvedesekre, amikor Pal azt mondja, hogy
Efezusban fenevadakkal viaskodott. De miert nem emlit Lukács minderrol
semmit? 6 csak a pozitiv oldalt mutatja be. Nem eletrajzot ir, nem is egyhaz-
tortenelmet, hanem attekinthetoen szemlelteti az evangeliumi mozgalom

232
 üdvtórténeti fejlódését. Ezért csak azt adja hírül, ami ehhez a témához tar-
tozik, minden más mellékes a számára. Ebból is látjuk, milyen fontos a hit
pozitfv beállítottsága a Szellem által vezetett fejlodésben. Lukács ezért
csak azt említi az utazás okakónt, hogy vége volt a lázadásnak, az új missziós
út célja pedig az, hogy bátorítsa és intse a tanítványokat. - Úgy látszik, Pál a
Tróásba vivó szárazfóldi utat választja (vó. 2Kor 2,12). Onnan megy Filippi-
be, Tesszalonikába és Béreába. Aztán kissé hosszabban tartózkodott Korin-
tusban, ahol megpróbálta kiküszóbólni a hústesti gyülekezeti rendellenség
maradványait és a még mindig nem egészen legyózótt pártoskodást. Az egész
út három hónapig tartott (3). Ezt Lukács csak átutazásnak minósíti. De ez a
róvid tartózkodás is újra fellángoltatta az otlani zsidók gyülóletét, úgyhogy
gyilkos tervet koholnak Pál ellen. Hazautazásban a hajón akarták megolni.
Pál megtudta a tervet, megváltoztatta szándékát és egyelóre visszament Ma-
cedóniába (3). Innen akart aztán Jeruzsálembe menni. Tóbb gyülekezetból
néhány kísérot vitt magával, Béreából Sopatert, Tesszalonikából Aristárkust
és Sekundust, Filippiból Lukácsot, ami kitünik a „mi” híradásból (5-6) és
Derbébol Gájust, Azsiából Tikhikust és Trófimust (21,29), azonkívül Timó-
teust. Mindezek a macedóniai gyiilekezetek képvisclói voltak. Ezek a gyiilc-
kezctek külónósen kitüntek abban, hogy az elszegényedett jeruzsálemi ke-
resztyéneknek pénzadományt gyííjtóttek. De Korintusban és Galácia gyüle-
kezetében is gazdag adomány gyült óssze (lKor 16,1-3; Gal 2,10; 2Kor 8,19-
20; 9; Róm 15,25-27; Csel 24,17). Azonban bizonyára nem az az egyetlen
célja a nagyszámú kísérónek, hogy a pénz átadása rendben tórténjék (2Kor
8,20), hanem az, hogy Pál munkájának személyes tanúi legyenek Jeruzsá-
lemben. Lukács csak hét nevet említ, bizonyára még tóbben voltak rajtuk kí-
vül, ti. Lukács maga, a 2Kor 8,19 szerint Titus és valószínüleg Silás. Hogy
Lukács csak hetet említ, annak talán az az oka, hogy a hetes számnak jelké-
pes értelme van. Ezek Pál missziós munkájának kiteljesedését jelképezték a
pogányok kózótt. Hadd lássa meg a jeruzsálemi anyagyülekezet a pogányke-
resztyén gyiilekezetek képviselói által szemléítetve - Korintusnak most már
fe ltá rt titkát (Ef 3,1-12). Mily mély benyomást tehetett ez a szemléltetó ok-
tatás a zsidó anyagyülekezetre. Lukács csupán ezt a hét, kimondottan pogá­
nyok kózül való testvért (az apóstol három nagy munkaterületéról: kettó az
elsó kórból: Gájus és Timóteus, három a másodikból: Sopater, Aristarkus és
Sekundus, kettó a harmadik kórból: Tikhikus és Trófimus) említi, Szellem-
mel teljes férfiakat, akik a Szellem egységét gyakorlatilag a magukkal ho-
zott gazdag adománnyal is szemléltették. Jeruzsálemben annakidején meg-
hozták a pogánykeresztyének számára szóló apostoli határozatot, most bebi-
zonyul, hogy elhatározásuk helyes volt. Csak ez lehet Pál jeruzsálemi útjá-
nak tulajdonképpeni célja. Nem lehetett szó új missziós próbálkozásról,
mert ettól az Úr egyszer s mindenkorra eltiltotta (22,17-21). Jeruzsálemben
a maga ósszességében megkezdódótt már a megkeményedés. Erról ir Pál a
Római levélben, amit Korintusból küldótt el (Róm 11,7). De az ósszgyüleke-
zetért végzett szolgálata kiteljesedéséhez szükséges volt még Pálnak ez a bi-
zonyságtétele Jeruzsálemben. Éppen ez a szolgálat kózel ótévi fogságot szer-

233
zett neki; mert Jerzsálemben kezdódik a mártíromsághoz vezetó útja. Még
nem kezdodôtt el Jeruzsálem megkeményedése után a megmentés ideje. Elo-
szôr még ítéleten kellett átmennie. Pál saját személyén tapasztalta meg, mit
kell még szenvednie a Gyülekezetnek Izráelért, amíg a pogányok teljessége
bemegy. Pál hét kíséróje a pogányok teljességét elôre szemléltette, ami által
Izráelt féltékenységre ingcrelte (Róm 10,19; 11,13-14.25-26). Ezt a szolgá-
latot Isten fenntartotta Pál számára olyan idóben, amikor a kôrülmetélkedés
apostolai kezdték már elhagyni a kiválasztott népet, és a pogányok fêlé for-
dultak. A pogánykeresztyének hét küldottje párhuzamba állítható a hét dia-
kónussal, akik Jeruzsâlemben az asztalok korül szolgàltak (6,3).
Tróásban találkozott ôssze az egész úti társaság (6). Feltünó, hogy Lu­
kács ettól kezdve pontos idorendet ad, számolja a napokat és heteket a két
zsidó ünnep, húsvét és pünkosd szerint. Ennek is mélyebb értelme van, mint
csak idórendi. A húsvét a zsengeadományok felhozatalának ünnepe volt,
pünkosd pedig a teljes aratásé. A nemzetek kózül val ó zsengék onmagukat
hozzák az Úrnak zsengeadományként (2Kor 8,3). Pünkósdre akartak mind-
nyájan eljutni Jeruzsálembe, ezért sietett Pál, hogy pünkosd napjára Jeru-
zsálemben legyen (20,16). Amikor egyszer már el akarta érni ezt a célt
(18,21-22), Isten Szelleme nem engedte meg (19,1). Most értjük meg, miért
nem volt akkor még itt az ideje ennek. Akkor még nem volt teljes a pogányok
zscngéje, még végrc kellett hajtani az efézusi nagy missziót.
Pál tróási mükodése (20,7-12) egész külônôs fontosságú Lukács híradá-
sában. Semmit sem ir tula jdonképpeni missziós munkájáról. Azt sem tudjuk,
hogy keletkezett ott gyülekezet, Pál már talál ott egyet. Az apóstol számára
Tróás más vonatkozásban jelentos hely. Itt kapta az irányítást Europa felé
(16,9). Innen indul el a pogányok kóziil való érett zsengékkel Jeruzsálembe.
Ettól kezdve számlálják a heteket pünkosdig. Amikor Pál másodszor jutott
el Tróásba, és kapu nyittatolt neki az Úrban, nem volt nyugalma, mert Titust
nem találta ott, és gyorsan továbbutazott Macedóniába (2Kor 2,12-13).
Mintegy diadalmenetben vonult Krisztusban (2Kor 2,14-16). De most, har-
madszor - bár nagyon sietett Jeruzsálembe - hét napig maradt ott. Három-
szor említ Lukács ilyen hétnapos tartózkodást ezzel a jeruzsálemi úttal kap-
csolatban (20,6; 21,4.27), és még negyedszer a Rómába vezetó úton (28,14).
Mivel ez az egész út szimbolikus jellegü, a hetes számot is jelképesen kell ér-
tenünk. Hiszen ez a húsvét és pünkosd kózotti hét megszámlált hét volt. A
hét mint bibliai fogalom, Tróásban lett jelentóssé azáltal, hogy az Úrvacso-
rát annak elsó napján vették, a pogánykeresztyén gyülekezet istentiszteleti
napján. Ezen a napon búcsúztatták az apostolt. Csak erról tudósít Lukács
részletesebben, a missziós munkáról róviden csupán ezt jegyzi meg: „ahol
hét napot tóltóttünk” (6). Itt a „diatribein” goróg szó áll, ami annyit jelent,
mint teljesen elhasználni. Hogy miben állt ez az onfeláldozó szolgálat, arról
nem olvashatunk. Itt megint látjuk Lukács külonleges torekvését arra, hogy
csak arról tudósítson, ami az általános témáját elómozdítja, ami jellemzi az
evangéliumi mozgalom üdvtorténeti fejlódését. Erre a búcsúosszejovetel le-
írása alkalmas anyagot szolgáltat. Elószor tehát feltünik, hogy annyira hang-

234
 sulyozza a hét elsô napjât. E z a nap nyilvân különleges szerepet jâtszik a ke-
resztyén gyülekezetben; ez az Ûr feltâmadâsânak a napja. Ezen a napon ün-
nepelte a Gyülekezet az Ürvacsorât (7). A hét elsô napjân gyüjtôtték össze
rendszeresen Korintusban a pénzadomânyt Jeruzsâlemnek (lKor 16,2). En-
nek a napnak az elrendelése tudatos szakitâst jelentett a Gyülekezet szâmâ-
ra a zsidô szabbattal.zl hét elsô napjânak ünneplésével mutatja meg a Gyü­
lekezet a zsidô tôrvénytôl valô szabadsâgât. Az Ürvacsorânak ezen a napon
valô megünneplése ezzel szemben az Ûrral valô ôsszekapcsolôdâsukat
szemlélteti a kenyértôrésben. Eppen itt van helyén ez a hiradâs Trôâsbôl,
ahol kiindulnak a jeruzsâlemi pünkösdi ünnepre. Mielôtt Jeruzsâlemben a
Szellem egysége ünnepélyesen kifejezôdik, elôbb vilâgosan hangsulyozni kell
a Gyülekezetnek a tôrvénnyel szembeni szabad beâllitottsâgât (Gai 4,9-11;
Kol 2,16). Csak kétszer van szô a Csel-ben a kenyértôrésrôl a Gyülekezetben
(2,42.46; 20,7.11), elöször az egész pünkösdi gyülekezetben Jeruzsâlemben,
és mâsodszor ebben a szakaszban. Ebben is szândékossâg van: hangsûlyozza
a pogâny- és zsidôkeresztyén gyülekezet egységét. Bar tôrténetileg ônâllôan
fejlôdnek, mégis nyilvânvalôvâ lesz az egy Szellem a Gyülekezet minden tag-
jâban. Ezt az egységet szemlélteti külônôsképpen az Ûr asztala. Az egész
Gyülekezet Istennek egyetlen nagy csalâdja. Troâsban különösen nagyszerü-
en kifejezésre jut ez az egység, mert nemcsak pogâny-, hanem zsidôkeresz-
tyének is részt vettek a kenyértôrésen, valamint az egész uti târsasâg is, mint
Europa és Azsia különbözö gyülekezeteinek képviselôi. Amint az lKor 11-
böl lâtjuk, az Urvacsora kapcsolatban volt az egész gyülekezet közös étkezé-
sével. - Pâl trôâsi igeszolgâlata nem volt ünnepélyes, hosszu prédikâciô,
müvészi elôadâs, hanem szabad târsalgâs, mikôzben egyesekkel beszélgetett
(7.9), vagy összefoglalva ugyancsak szabad beszédformâban tanitott (11). Ez
az összejövetel elhuzôdott éjfélig, mert Pâl mâsnap reggel tovâbb akart utaz-
ni. Vajon miért nem mond Lukács semmit el a beszéd tartalmârôl, csak Eu-
tikhus epizôdjârôl szôl, akit a hosszu beszéd alatt elnyomott az âlom, és le-
esett a harmadik emeletrôl, ugyhogy holtan szedték fel (9). Pâl imâdsâga
ûjra életre keltette a halottat (vô. lKir 17,21; 2Kir 4,34), és Pâl folytatta
szolgâlatât, mintha semmi szokatlan nem tôrtént volna. Râhagyta az ifju
gondjât mâsokra, nem engedte megzavarni szolgâlatât. Amikor mâsnap reg­
gel bûcsuzott, még egyszer lâtta Eutikhust, és mindannyian nagyon megvi-
gasztalôdtak. Miért hozza Lukács itt ezt a tôrténetet? Nyilvân nemcsak mint
érdekes uti élményt, mélyebb értelem nélkül. Ez nem illene a kônyv jellegé-
hez, amelyben még a legkisebb vonâsnak is üdvtôrténeti jelentôsége van. Itt
a nemzetek (pogânyok) talajân lâtjuk - ugy, amint lâttuk Izrâel talajân - a
gonosz legyôzését a teremtettségben, az élet ereje âltal, amint ez nyilvânva-
16 lett az evangélumi mozgalomban. Ennek izrâeli talajon az Ékes-kapubeli
béna meggyôgyitâsa a pârhuzamos eseménye. Amint a bénasâg és szegény-
ség az Istentôl elszakadt Izrâel képe, ugy a fâradtsâg és érdektelenség jel-
lemzi az Istentôl elidegenedett pogânysâgot. Nemcsak a vilâg nyilt ellensé-
geskedése az, amely gâtolja az evangélium terjedését, hanem a bün miatt
megzavart természeti rend is, amely a test gyôngeségében, és végül a halâl âl-

235
tul hat. I //cl s/.cmben a Gyüiekezetben líiktetó isteni szellcmi élet az eszkoz
aria amcly rninden fáradtságot és gyóngeséget legyózve, isteni teljesscgé-
l>en inutatkozik meg ezen az éjszakai osszejovetelen hogy a megzavart ter-
mészeti rendet helyreáliítsa. Az eró olyan hathatós volt, hogy az egész gyüle-
kezet - ennek az egy ifjúnak a kivételével - semmiféle fáradtságot nem ér-
zett, bármilyen szokatlanul hosszan beszélt is Pál. Ez az értelme ennek a cso-
dálatos f eltámadásnak Tróásban Pál által. Feltünik kozben Pál és a gyüle-
kezet magatartása. Pál nyilván azon fáradozik, hogy megórizze teljes nyu-
galmukat, mintha semmi zavaró esemény nem tórtcnt volna. Ez nem mester-
kélt póz, hanem tényleges diadal Isten mindent legyózó Szelleme által, aki
benne uralkodott és az egész ósszejovetelt szent fegyelem alatt tartotta. A
befejezés teljes gyózelem volt minden ellenséges zavaró hatalom felett.
Nem szomorkodtak a búcsúzáskor sem, hanem szent orom, felmérhetetlen
vigasztalás és gyóztes bátorság uralkodott. A pogánykeresztyének kozül Je-
ruzsálembe küldottek vonulása az órok isteni Szellem egyetlen diadalmenete
volt, amely minden idóhózkótottséget legyóz.
A társaság hajóval ment Assusba, míg Pál Tróásból Assusig gyalog, hogy
onnan ó is hajón folytassa útját elószór Milétusba (13-15). Ezt a mindóssze
nyolc órányi gyalogutat Pál tcljesen egycdül tette meg. Hogy miért, nem
morid ja el Lukács, ,,így rendelkezett, odáig ugyanis gyalog akart jónni” (13).
Kényelmesebb lett volna a hajón, kózósségbcn kíséróivcl; de bizonyára szük-
sége volt az Istennel val ó egyedüllétre is, az emberckkel való kozosség nél-
kül. - A korintusi zsidók leselkedései Pált feltartóztatták, mert fcl kellett ad-
nia eredeti róvidebb útitervét, és az idót rabió kerülót kellett választania.
Tróáson át. így most abba a kényszerhelyzetbe jutott, hogy mindenképpen
siettetnie kellett útját, s ezért ezúttal elhajózott Efézus és Antiókhia mellett,
hogy pünkósd napjára Jeruzsálembe érkezzen (16). Az apóstol sajátságos
magatartását ezen az úton csak a nagyobb ósszefüggésból érthetjük meg. A
Pál által hordozott evangéliumi mozgalom Tróásban érte el gyózelme tetó-
pon tját, ott, ahol annak idcjén Isten Europa felé irányította. Tudatában volt
annak, milyen súlyos út áll még elótte, jeruzsálembeli tartózkodásával
(19,21), és Rómába vezetó útjával. A Szellem vezetése nehézzé lett, mivel
maga a Szellem hangja óvta attól, hogy Jeruzsálembe menjen. A Szellem
kényszerítette (22). A Szent Szellem bizonyságot tett városról városra, hogy
fogság és nyomorúság vár rá (23; 9,16). Egészen egyedül kellett maradnia,
hogy Isten színe elótt magára találjon. Erre használta fel a végigvirrasztott
éjszaka után ezt a magános gyaloglást Assusig.

34. Pál beszéde a gyíilekezct vczetmhez (20,17-33)

Pál az efézusi gyülekezet véneit Milétusba hívatta, hogy beszéljen nekik a
Szellem vezetésével kapcsolatos mély megtapasztalásairól (17). Az elóttük
tartott búcsúbeszéd mintegy az apóstol számadása eddigi szolgálatáról (18-
35). Ez a harmadik hosszabb beszéde Pálnak. Az elsót a pisidiai Antiókhia

236
zsinagogâjâban tartotta (13,14-41), a mâsodikat az atheni arcopâguson
(17,22-31).
A gyülekezet vezetöit veneknek ncvezik. Elöször a 14,22-ben hallunk ar-
röl, hogy Pal es Barnabâs gyülekezetenkent veneket âllitott. Föltehetjük,
hogy azota igy tettek minden gyülekezetben, lıisz itt, Efezusban magâtöl er-
tetödö a venek szolgâlata. Hogy esetleg a venek mellett meg püspökök is vol-
tak, nem keli fölteteleznünk. A „püspök” kifejezes a venek különleges fel-
ügyeleti szolgâlatât jelenti (vö. 28. v.; Fil 1,1; 1Tim 3,2; Tit 1,7). Pal a venek-
hez, mint a gyülekezet püspökeihez szöl. Beszedenek hârom fö resze van:
1) Pal szimadâsa eddigi szolgâlatâröl, 2) jeruzsâlemi ûtjânak különleges
jcllege, 3) kitekintes a gyülekezetek jövendö fejlödesere. Vezergondolata
munkdjânak felelössegteljes tovâbbvitele, ezeri Pal fontosnak tartja, hogy
sajât mintakâp voltât helyesen ertsek meg. Erösen hangsûlyozza tulajdon
pelda voltât, ezzel kezdi beszedet es ezzel fejezi be. Figyeljük meg, hogy Pal
sohasem âl lap it meg szabâlyokat es rendelkezeseket, hanem mindig a sze-
melyes, elö peldât hangsûlyozza. Ez a legjobb pâsztori teologla. Pal egyet-
len rank maradt beszede, amelyet keresztyeneknek (hivöknek) tartott, a gyü­
lekezet vezetöinek mint a nyâj felelös peldakepeinek szölt. Amit az apostol
elete bizonyitott, azt kellett nekik is tovâbbadniok. A venek voltak az elsö hı-
vök, akik sajât tapasztalatböl ismertek az apostol egesz munkâjât, kezdettöl
fogva Âzsiâban. „Ti tudjâtok... hogyan viselkedtem köztetek, egesz idö
alatt” (18). Közös kiform âlödâsvolt ez tehât, miâltal a venek is kcpesse let-
tek arra, hogy az apostol utödai legyenek a szolgâlatban. Különösen hârom
ismertetöjele volt ennek a közös kialakulâsnak: alâzat, köıınyek es a zsidök
miatti kisertesek. A teljes alâzat, azaz alâzat minden irânyba es oldalra, az
elsö helyen âli a szellemi szolgâlatban. A t alâzat az a magatartâs, amely az
alacsonyra, jclentektelenre irânyul, ellentete az uralkodâsi vâgynak es tiszt-
seg utâni törekvesnek. Ebben a vonatkozâsban tanulsâgos összehasonlita-
nunk a boldogsâg-mondâsokkal. „Boldogok, akik szegenyek szellemi erte-
lemben, mert övek a mennyek orszâga” (Mt 5,3). A mâsodik boldogsâg-mon-
dâs: „Akik sirnak” (Mt 5,4), megfelel az apostoli magatartâs mâsodik ismer-
tetöjelenek: szolgalat könnyek között. Nem ujjongo öröm, hanem könnyek.
Itt Pâl nyilvân csak egyik oldalât hangsûlyozza a szolgâlati tapasztalatainak,
a kiprobâlâs es bebizonyulâs oldalât. Hogy itt Pâl nem emliti az örömet, az
nem bizonyitja azt, hogy nem elte ât szolgâlatâban. Sok helyen beszel tülâra-
do örömeröl a szolgâlatban. De ez az öröm meg nem a legmelyebb kiprobâlt-
sâg, hanem a könnyek, amelyek a gyülekezet lelki gondozâsâval függnek
össze (31). Harmadikkent Pâl a zsidök miatti kiserteseket emliti. A z evange-
lium olyan hirdetöje, akiert mindenki l el kesen ujjong, nem al kal mas a
szolgâlatra, annâl valami nines rendben. Söt, ez a hamiş pröfetâk jele (Lk
6,26). Ahol az evangelumot szellemnek es erönek megmulatâsâval hirdetik,
ott ez kikerülhetetlen ellel munkâlkodik, ott nem maradhat el, es nem is fog
elmaradni a legkeserübb ellensegeskedes es kisertes. Itt meglepö mödon
megtudjuk, hogy meg az efezusi pogâny ellensegeskedes is a zsidök leselke-
deseiböl eredt. Igy volt ez Efezusban is. Demeter lâzadâsa mağa nem jelen-

237
tett olyan nehéz kísértést Pál számára, mert a római városi felsóbbség segít-
ségével semmi baja nem tórtént. Lukács a 19. fejezetben szándékosan nem
beszél a zsidók leselkedéseiról, mert itt csak a pogányságot akarja jellemez-
ni. Miután Pál a szolgálat valódiságának jellemzó vonásait ismertette, rátér
saját szolgálat a igazi tartalmának megvilágítására. „Semmit abból, ami
hasznos, el nem hallgattam, hanem inkább nyilvánosan és házanként hirdet-
tem és tanítottam azt nektek” (20). Ez a gyülekezeten belüli igeszolgálat
minden irányban teljes. Mindent, ami szükséges az építésre, hüséggel és ma-
radéktalanul elvégzett (Ef 4,29). Van az igeszolgálatban hústesti békeszere-
tetból fakadó gyáva elhallgatás is. Ebben Pál sohasem vétkezett. Igehirdetése
és tanítása kikerülhetetlenül következetes volt. Nem volt ebben felemásság,
hanem csak vagy-vagy. Aki valóban meghallotta, az kegyelmet kapott, a töb-
biek ellenségessé váltak, és megkeményedtek. Ezért volt Pálnak annyi barát-
ja, aki tüzbe ment volna érte, és sok ellensége, aki halálosan gyülölte. Az
ilyen szolgálat elófeltétele maradéktalan ónzetlenség, amit Pál be is bizo-
nyított. Nyilvánosan is, házanként is hirdette az Igét. Szeretnénk többet tud-
ni szolgálatáról, de az utalások, amelyeket az Ige ad, elegendók arra, hogy tö-
kéletes képet kapjunk. Fó az egyenkénti lelkigondozás volt (31), amely
mélyre hatolt. Isten Igéjét elvitte a zsidókhoz és görögökhöz egyaránt, nagy
missziós szolgálata során. Ezt két alaptanításban foglalhatjuk össze: meg-
térés (bünbánat, gondolkozásmód mcgváltozása) „bele” Istenbe és a hit „be­
le” a mi Urunk Jézus Krisztusba (21). E körül a két alapvetó tanítás körül fo-
rog az egész missziós igehirdetés. Ha csak az egyiket hirdetik, a másikat pe-
dig elhanyagolják, ott beteges, eltorzult keresztyénség van. Aki „hilre ju t”
igazi megtérés, bünbánat, gondolkozásbeli átformálódás nélkül, talán vala-
milyen, számára világos, szimpatikus tanítást elfogad, az egész életében ve-
széíyes ónámításban él. Aki azonban csak megtérést (bünbocsánatot) hirdet,
anélkül, hogy éppúgy hangsúlyozná a másik oldalt, az Ur Jézus Krisztusban
való hitét, tehát elakad az igazi hitélet elófeltételeinél, az soha nem tud átha-
tolni az igazi békességbe és az élet valódi teljességébe. A kettö összetartozik,
mégpedig a helyes sorrendben: Elöször a bünbánat és megtérés, azután a hit,
egészen a célig, azaz: a gondolkozásunk mcgváltozása hatoljon bele egészen
Istenbe, a hit pedig egészen bele Jézus Krisztusba, a mi Urunkba. - Figyelem-
re méltó, hogy Pál az efézusi véneknek csak arról beszél, amit példájából el-
sajátíthatnak. Ezért nem említ itt semmit az ö különleges apostoli teljhatal-
máról, a jelekról és csodákról stb. Az igehirdetés módjában Pál három ala-
kot kiilönböztet meg: hírül adni (anangellein, tuladonképpen visszaadni a
hírt), tanítani (didaszkein) és alaposan tanúskodni (diamartüreszthai). Az el-
só a herold (hírnok) hivatása, aki hirdeti Isten cselekedeteit és üdvözitö ter-
veit. A tanítás a hallgatók kérdéseire és nehézségeire felel részletesen, és
hozzásegít a jó megértéshez. Az alapos bizonyságtétel pedig az a hathatós ta-
núskodó beszéd, amelynek célja a meggyózés. Az ilyen bizonyságtétel mö-
gött ott keil lennie a saját élménynek. Ezt az utóbbi igehirdetési módot csak
a mcg nem térteknél kell alkalmazni (21), míg az elsó két mód a gyülekezettel
áll kapcsolatban (20).

238
 Beszédének második részében Pál jeruzsálemi útjának szent céljáról, kü-
lönleges jellegérôl beszél (22-27). Milyen ósszefüggésben van ez a második
rész az elsövel, ahol Pál számot adott személyes szolgálata módjáról? Pál
belsó kapcsolatba hozza útját apostoli elhívatásával, hogy a kegyelem evan-
géliumáról átüto erövel tegyen bizonyságot. Ha ezt úgy vesszük, ahogyan
alapjában véve erteni keli, akkor hozzálartozik a saját élmény. A kegyelem
evangéliuma eme személyes élményen alapuló bizonyságtételének - ahogyan
ezt Pál beszéde elsó részében az efézusi véneknek számadása által plasztiku-
san szeme elé állította - kell majd Jeruzsálemben bizonyos célba és befeje-
zésre jutnia. Ennek a célnak felel meg útjának különös rendeltetése is. A ke­
gyelem evangéliumát ö szinte megtestesíti. Ezért fordult ellene a zsidóság
egész démoni ellenségeskedése. Fogság és nyomorúság vár rá. Tudja ezt
(23), de nem engedi magát visszariasztani. Pál egyébként szívesen kikerülte a
veszélyt (19,30-31; 20,3), de itt ez nem engedtetett meg neki. Meg volt kó-
tözve a Szellem által. Szó szerint: „Ime, én a Szellemtöl megkötözve megyek”
(22). Az ,,én” itt a hangsúlyos szó. Ami tehát meg van kötve, az az ,,Én”-je,
vagyis az ,,Én” ki van kapcsolva, nines joga beleszólni a dolgokba. Ezt a ma-
gatartást esak a Szellem által lehet elnyerni és megörizni. Pál számára elér-
kezett a legnagyobb terhelési proba arra nézve, hogy megórizze ezt a maga-
tartást az ót fenyegetó legsúlyosabb veszélyekben, anélkül, hogy tudná, mi
vár rá Jeruzsálemben. Ez az út nem kcdvcnc terve Pálnak, amely az ,,Én”-je
területéról származik, hanem a Szellem határozott paranesa. Hogyan értsük
ezt? Világos útmutatást kapott az Urtól, hogy ne a jeruzsálemi zsidóknak,
hanem a távoli pogányoknak hirdesse az evangéliumot isten kegyelméról
(22,18-21). Most ennek a megbízatásnak teljesítése után a pogánykeresz-
tyén gyülekezetek küldötteivel együtt ünnepélyesen, Istent magasztalva be-
vonul a pünkösdi ünnepekre, hogy az Urnak bemutassa missziója érett zsen-
géjét (Róm 15,16). Eszerint Pál szolgálata Jeruzsálemben isten kegyelme
evangéliumának utolsó felkínálása volt a zsidók számára a megtért pogányok
bemutatásával, akik által a zsidók gyógyító féltékenységre ingereltettek
(Róm 11,13-14), hogy legalább némelyek közülük megmeneküljenek. így kí-
vánta szolgálatát megdicsóíteni, azaz szinte rátenni a koronát. De éppen az a
kórülmény, hogy Pál a pogányoknak vitte az evangéliumot, és ezeket meg-
nyerte isten országa számára a zsidók kózvetítése nélkül, ébresztett gyülóle-
tet és ellenségeskedést. A gyógyító féltékenység helyett hústesti, irigy félté-
kenység töltötte el óket (13,45). Ezzel kiteljesedett a megkeményedés ítéle-
te. Éppen erról tett neki bizonyságot a Szent Szellem minden városban, azaz
mindenütt, ahol megpróbálta hirdetni a zsidóknak az evangéliumot (23). Mi-
nél közelebb jutott Jeruzsálemhez, annál világosabbá lettek a Szellemnek
ezek a bizonyságai (21,4.11). Nem fültétlenül próféta által tórtént ez a város-
ról-városra való bizonyságtétel, hanem az által a tény által, hogy a zsidók vá-
rosról-városra, ahol csak hallották Páltól az evangéliumot, ellenségeskedtek
és megkeményedtek. Ezt Pál a Szent Szellem bizonyságtételének tekintette.
Kész rá, hogy amit Ura az ó elhívatásakor kilátásba helyezett számára
(9,16), ellenkezés nélkül vállalja. Ezért számol közeli mártírhalálával, bár

239
kozben ezt mondja: „Nem tudom, mi var ram Jeruzsaiemben.” Szenvedesre
valo teljes keszseget ezek a szavak fejezik ki: ,,De semmivel sem gondolok,
meg az en eletem sem draga nekem, csakhogy elvegezhessem az en futasomat
orommel, es azt a szolgalatot, hogy bizonysagot tegyek Isten kegyelmenek
evangeliumarol” (24). Pal nem hagyja el a kiizdoteret celjanak elerese elott
(IKor 9,25; Fil 1,30; ITesz 2,2; ITim 6,12; Kol 1,29; 2,1; 4,12)..A cel: tanus-
kodas az evangeliumrol minden embernek, zsidonak es poganynak egyarant.
Ez Isten kegyelmdnek evangeliuma, amelyben emberek nem kaphatnak ki-
valtsagos helyzetet. Ezt az evangeliumot akarja Jeruzsaiemben is kepviselni.
Nem gondol az eletevel, szo szerint lelkevel sem. A lelek tobb, mint a test.
Mindaz hozzatartozik, ami az ,,En”-nel osszefiigg, elteroen a szellemitol. Pal
most vegleg bucsut vesz a gyiilekezetektol, amelyekben az utobbi evekben
munkalkodott (25). Tudja, hogy nem latjak tobbe az arcat. Ez nem szenti-
mentalis kifejezes, nem ketsegbeeses afelett, hogy papi szolgalata - mint Je-
zus Krisztus elhivatottjanak szolgalata - Jeruzsaiemben igy vegzodik, celja,
hogy a poganyok aldozata kedvesse legyen, a Szent Szellem altal megszentelt
(Rom 15,16). Sokkal inkabb felhivas ez, hogy vele tusakodjanak forro
imadsdgban ¿rte Isten elott, hogy megszabaduljon azoktol, akik hitetlenek
Judedban, ds hogy az 6 jeruzsdlemi szolgdlata kedves legyen a szentek elott
(Rom 15,30.31).
Bizonyara ennek a kozos tusakodasnak koszonheto, amit az egesz pogany-
keresztyenseg Pal apostol elete megtartasaert harcol meg, hogy Palnak meg
nem kelletl Jeruzsaiemben meghalnia, hanem a romai felsobb hatalom bele-
nyulasa megmenti a judeai hitetlenek kezebol. Ezt a halalra szant embert a
poganykeresztyenck imaja meg nehany evre visszaadja nekik. - Figyeljiik
meg ezt a kifejezest, hogy Pal a gyulekezetekben Isten kiralysagat hirdette
(25). Isten orszaga vagy kiralyi uralma atfogja Isten egesz iidvtervet egyes
haztartasaival es kormanyzo utjaival. Pal semmit nem hallgatott el ezekbol a
gylilekezetek elott, hirdette nekik Isten teljes tanacsvegzesdt. Ehhez alapos
tanitasra van sziikseg a kiilonbozo elhivatasokrol es a Gyiilekezet feladatarol
Izraellel szemben. igy azt is tudniok kellett, mi volt Pal jeruzsalemi utjanak
jellege es celja kiseroivel egyiitt, a pogany gyiilekezetek kepviseloivel. Pal­
nak tiszta volt a lelkiismerete, es szabad volt minden felelossegtol. Most a
veneken volt a sor, hogy ezt a szolgalatot folytassak.
Beszede harmadik resze a gyiilekezetek jovojerol es a veneknek mint piis-
pokoknek a felelossegerol szol (28-31). Ezt megkoronazza a veneknek szolo
intes szolgalatukkal es felelossegiikkel kapcsolatban (28.31). Ezalial lesz ez a
vonas fo gondolatta. A profetai latas a gyiilekezet jovendo fejlodeserol 5sz-
tonzeskent szolgal a veneknek, hogy szolgalatukat teljes hiiseggel vegezzek.
A venek gondoskodasanak targya az Isten Gyiilekezete (IKor 1,2; 10,32;
11,16.22; 15,9; 2Kor 1,1; Gal 1,13; 1Tesz 2,14; 2Tesz 1,4; 1Tim 3,5.15). Ez a
kifejezes Isten tulajdonanak jelzi a Gyiilekezetet. Isten szerezte sajat vere
altal (28), a „szerzes” szora az a kifejezes szolgal, ami „teljes birtokbave-
telt” jelent (Ef 1,14; 2Tesz 2,14; lPt 2,9). Isten a megszerzo es a tulajdonos.
Sajat draga vere, azaz Jezus Krisztus vere ennek a tulajdonnak az ertekme-

240
 róje. Ennyire drága Isten számára a Gyülekezet. Vásárlási árra még gondolni
sem lehet. Krisztus kereszthalála a Gyülekezet teljes egységének az eszkó-
ze. - Valahányszor a Cselben az eklézsia név elófordul, mindig tudatos ellen-
tétben áll Izráel népével vagy a nemzetek világával. Ez a kihívotl Gyülekezet,
azoknak éló szervezete, akik minden eddigi kotelékból felszabadultak és ki-
hívattak. Ezen a helyen az „eklézsia” hangsúlyozottan ellentétben áll az iz-
ráelita tórvényháztartással. Az ÓSZ-i gyülekezetet (7,38) a páskaáldozat ál-
tal szerezte meg magának Isten, az ÚSZ-it ellenben saját Fia vére által sze-
rezte meg teljes tulajdonul. Elsó ízben jut érvényre az eklézsia fogalma üdv-
tórténeti teljes értelmében Pál útja által, amikor a pogánykeresztyén gyüle-
kezetek képviselóivel Jeruzsálembe utazik a zsidókeresztyén anyagyüleke-
zethez, mint Isten kegyelme evangéliumának éló szemléltetói.
Szándékosan választja itt a pásztor és nyáj képét, hogy a vének felelós
szolgálatát jelezze vele. A gyülekezet vénei pásztorok vagy felvigyázók. A
püspók szó (episzkoposz) a felvigyázás és a gondoskodás szolgálatát jelzi.
A Szent Szellem tette a véneket vigyázókká. Ebben benne van a gyülekezet
együttmunkálkodása (14,23). Ebból a szent rendból soha nem lehet emberi
szervezés. Az utóbbiról pedig sohasem mondható, hogy a Szent Szellem esz-
kóze. A felvigyázási szolgálat helyes ellátása a saját személynél kezdódik!
„Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra” (28). Gondot viselni (pro-
sechein) valami más, mint csak felügyeletet gyakorolni (episkopein). Annyit
jelent: valamire a figyelmet irányítani. Ez a gondoskodás itt Isten gyülekeze-
tének legeltetésére vonatkozik, mégpedig a felügyeló vagy felvigyázó szolgá-
latán át. Külónleges kótelessége a véneknek az, hogy órkódjenek, nehogy a
farkasok tónkretegyék a nyájat (29-30). A „gonosz farkasok, akik nem ked-
veznek a nyájnak”, nemcsak tévtanítók, hanem mindazok az ún. pásztorok,
akiket nem a Szent Szellem hívott el. Ezek nem azért jonnek a keresztyének
kózdsségébe, hogy a nyájat kíméljék, hanem saját érdekeikért, és hogy kóz-
ben ne kelljen semmiról lemondaniok. Ezzel lesznek a gyülekezetnek terhé-
re. Ezek a farkasok, akik megsemmisítik és széttépik a tóbbit. Ez a kép egye-
nes ellentéte Pál ónzetlen, ónmagát feláldozó szeretetének. A ragadozó far­
kasok kívülról jonnek be Isten Gyülekezetébe, lényük szerint azonban nem
tartoznak bele. Még nagyobb veszély fenyegeti azonban a gyülekezetet a sa­
ját kóréból: „Ti magatok kózül is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat be-
szélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják.” Ezek a ragadozó lelkek
(szellemek), akik a tanítványokat a maguk személyéhez igyekeznek odakót-
ni, tehát szintén saját érdekeiket tartják szem elótt. Ezeket nem nevezi egye-
nesen tévtanítóknak, hanem visszás (fonák) beszédüeknek, akik az Úr egye-
nes útját elfordítják (13,10) abból a célból, hogy a tanítványokat saját kóve-
tóikké tegyék. A gyülekezet hanyatló vonalát Pál fó vonásokban világosan
leírja. Ennek az az alapvonása, hogy az ember saját érdekeivel akar a gyüle-
kezetben érvényesülni. Ez a veszély kívülról, olyan embereken keresztül tór
be, akik tanítók mernek lenni anélkül, hogy a Szent Szellem elhívta volna
óket erre, és csak maguknak szolgálnak, - de jón belülról is olyanok által,
akik maguknak gyüjtenek kóvetóket saját személyük kórül. Pál itt a hívóket

241
 tanítványoknak nevezi, mert éppen most tanulnak, és ezért könnyen juthat-
nak hamis tanítók hálójába. Pál itt a romlásnak csak enyhe kezdeteit rajzol-
ja, és nem említ semmit azokból a gonoszabb eltévelyedésekból, amelyeket a
Jelenések 2-3-ban található levelekböl ismerünk. A véneknek különösen szi-
vére helyezi az órkódés kótelezettségét, amint a romlás elsö jeleit észreve-
szik (31). Közben megint saját példáját állítja eléjük. Csak az alapos egyé-
nenkénti lelkigondozás, amely mélyre hatol, és személyes onfeláldozás érhet
el eredményt. Ezt gyakorolta Pál egész szívével sok könnyet ejtve éjjel és
nappal minden egyes lélekért.
A beszéd vége (32-35) ünnepélyes ajánlás az Úrnak. Jézus Krisztus mint
Úr, feje a Gyülekezetnek, és az Ö kegyelme Igéje az, ami nemcsak általában
építi a Gyülekezetet, hanem különösen a gyülekezet vezetöit, akikról itt szó
van. Ok, akiknek másokat kell építeniók, elsösorban kell, hogy épüljenek.
Hogy itt miért változik a kép, és már nem Isten Gyülekezete legelletéséról és
a nyájra való felvigyázásról van szó, annak megvan a maga különleges oka. A
nyájacska, amelyet Isten tulajdon vérével szerzett, hogy teljesen magáévá
tegye, szemben áll Izráel nagy nyájával, amit Egyiptomból mentett ki a pás-
kabárány vére által. A ház, a Gyülekezet szembe van állítva Isten sátrával Iz-
ráelben. A Gyülekezet a szilárd ház, a felépítés célja. Az alapkó scgítségével,
amely az egész épületet meghatározza, aki Jézus Krisztus, növekszik az épü-
let, együvé kapcsolódva szent templommá az Úrban (Ef 2,21). Ez Isten lak-
helye szellemben. Hogy itt a kegyelem Igéjét említi eszköznek, ami fel tud
építeni, az az osszefüggésból világos. Pál apóstol sajátos szolgálatánál Isten
kegyelmének evangéliumáról van szó (24). Ez a szolgálat szükséges volt Isten
szcllemi házának, az Úr szent templomának folépítéséhez. A z egyetlen esz-
köz ebben az Úr kegyelmének Igéje. Ez az Ige nemcsak a gyülekezet véneit
tud ja felépíteni, hanem nekik órókséget is tud adni mindazok között, akik
megszenteltetnek. Ez az orokség a Krisztus királyságában a jövöben végzen-
dó szolgálat. Erról az órókségról beszél Pál az Ef-ben: „Hogy tudhassátok, mi
az O elhívásának reménysége és mi az Ö oroksége dicsóségének gazdagsága a
szentek között (1,18). A Gyülekezet oroksége és elhívatása az isteni világ-
kormányzás és világkifejlés központi szerveként való szolgálat. Mindazok
között, akik megszenteltettek, azaz elkülönültek erre a szolgálatra.
Pál megint visszatér arra, hogy saját példáját állítsa oda eléjük kóvetés-
re (33-35). Már ebböl is következik, hogy Pál a véneket nem ovni akarja a be-
tolakodó tévtanítóktól. Itt egyáltalán nem tanításról vagy dogmákról van
szó, hanem a Szent Szellem által munkált élet bizonyságtételéról. Itt csak a
példakép van a helyén, mint ami döntö. Pál ebben különösen a szolgálatban
való ónzetlenséget hangsúlyozza, ami anyagi függetlenségben nyilvánul
meg. Pál nem fogadott el fizetést a gyülekezetektól szolgálatáért, hanem sa­
ját maga szerezte meg két keze munkájával a megélhetéshez szükséges anya-
giakat mind magának, mind munkatársainak. Ezt nem kell csak Pálra vonat-
kozó kivételes esetnek tekintenünk, hanem általános érvényü példaképnek.
„Mindenestöl megmutattam nektek, hogy ily módon munkálkodva kell az
erótlenekról gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert Ö

242
mondta: Jobb adni, mint venni” (35). Pál mint cgy evezós szolga, saját kezei-
vel fáradságosan munkálkodott, nehogy támogatásra szoruljon. Mit szólna
Pál ma a jól fizetett lelkészi állásokra való vadászathoz? Pál messze volt at-
tól, hogy tórvényt akarjon szabni a prédikátorok fizetésére (eltartására) vo-
natkozóan, de szent komolysággal mutatott példát saját ónzetlen szolgálatá-
val. Kózben hivatkozott az Úr Jézusnak olyan szavára, amely csak itt van fól-
jegyezve. Végülis minden a gondolkodásmódon múlik, aminek azonban kéz-
zelfoghatóan meg kell mutatkoznia és meg kell bizonyulnia. A foldi hivatás
mellett végzett igeszolgálat esetén igen kemény harcot kell vívni a létért nap-
jainkban is, s ez mind a szolgáló, mind a gyülekezet számára nagy veszélyek-
kel járhat. Csak a vének igazán ónzetlen szolgálata - akik Jézus szavát életük
jeligéjévé tették órizheti meg a gyülekezetet egészséges hitéletében (lKor
9,1-27; Gal 6,6). Meggondolandó, hogy az utolsó idókben aligha van más út a
gyülekezetnek valóban szolgálni - hogy az felkészülhessen az Úr Jézus eljó-
vetelére és Krisztus királyságában a jóvendó szolgálatra -, mint az apostoli
példa gyakorlati megvalósítása ónzetlen szolgálatban. Az anyagi függés elkó-
telez, és végül alkalmatlanná tesz a harcra, ami az egészre vonatkozik.
Megragadó búcsú kóvetkezik most (36-38). Miért írja le Lukács ezt a je-
lenetet olyan részletesen? Bizonyára nem a hatás kedvéért. Mindent aláren-
del annak a célnak, hogy a Gyülekezet üdvtórténeti kiformálódásának vona-
lát rajzolja meg. Emberileg valóban érthetó a búcsúzás fájdalma, de Lukács
a búcsúnak ebben az órájában is az üdvtórténeti jelentóséget akarja aláhúz-
ni. Eljótt az a pillanat, amikor a pogánykeresztyén gyülekezeteknek nélkü-
lózniók kell Pál apóstol vezetését és az egész felelósséget magukra kell vállal-
niok. Nem tartják vissza Pált a jeruzsálemi papi szolgálattól, mint ahogy ezt
mások megpróbálták (21,4), hanem eggyé lesznek vele. Az áldozatos szel-
lemben végzett szolgálat egysége jut kifejezésre megragadóan az apóstol
imádságában, az ósszegyültek sírásában, és abban, hogy elkísérték a hajóig.
Hogy az imádságnál letérdeltek, ez az Isten elótti meghajlás szimbóluma. Az
egybegyültek nagy panasza kifejezi az emberi érzést és részvétet. A hajóhoz
kísérés az utazással való egyetértésük jele. Szinte ók voltak a kiküldók. Pál
az ó megbízásukból és az ó ügyükben inult el.

35. Pal iitja Jeruzsalembe (21,1-16)

Semmit sem ir le Lukács annyira alaposan es reszletesen, minden kicsi
mozzanataval, mint Pal utjat Jeruzsalembe es Romaba. Ennek bizonyara az
az oka, hogy az egesz konyv ebbol a celbol keszult. Ez a cel csak a nagy iidv-
torteneti szempontbol ertheto meg. igy a sok, tisztan foldrajzi leiras es adat
is. Pal bucsuzik itt eddigi misszioi teriileteitol, a tavoli poganyok szigetvila-
gatol. Kiseroivel, a poganykeresztyenek kepviseloivel, akiket az 6 szolgalata
nyert meg Krisztusnak, utazik at ezen a szigetvilagon, szigetet sziget utan
hagyva maga mogott, szinte elszakitva magat azoktol (1-3). Varosrol varosra
es szigetrol szigetre bizonysagot tesz a Szent Szellem az apostol nehez, aldo-

243
zatos útjáról. Maga ez az út is formálta Pált. Ezért kezdi Lukács a híradását
ezekkel a szavakkal: „Amint pedig." Ez az onmağa kiszakítása Milétusban
még nem ért véget, amikor Pál búcsút vett az efézusi vénektól. Az egész út
egyetlen áldozatvállalás volt Pál számára. Minél közelebb jutott Jeruzsálem-
hez, annál nehezebb lett a harc. Nem a mártírhaláltól való félelem tette ne-
hézzé, hanem a Szellem vezetésének folismerésében fokozódó nehézségek.
Az efézusi vének nem próbálták visszatartani Pált ettól az úttól, de Tírusz-
ban ezzel a kísértéssel is találkozik.
Mi volt a tíruszi kísértés? ,,És ott maradtunk hét napig, miután megtalál-
tuk a tanítványokat, akik azt mondták Pálnak a Szellem által, hogy ne men-
jen fel Jeruzsálembe” (4). Hogyan értsük ezt? Léteznek ellentmondások a
Szellem vezetéséberíl Ez bizonyára kizárt dolog. De az lehet, hogy a hívók
súlyosan félreértik a Szellem vezetését. A Szellem azt mondta nekik, hogy
Pálra Jeruzsálemben szenvedések és szorongattatások várnak. Ezt úgy fog-
ták fel, hogy inteniök keli Pált, nehogy Jeruzsálembe menjen. Most kellett
aztán a Szellem vezetését helyesen megérteni, mégpedig isten nagy tervével
egybehangzóan, amire Pál utal, amikor azt mondja, hogy a Szellem kény-
szeríti (20,22). Szívesen hallanánk többet a tíruszi tanítványoknak a Szellem
által tortént vezetése létrejottéról, és hogy miként tévedtek meg ebben.
Annyi azonban világos, hogy a szellemi vezetéshez teljesen átadott élet szük-
séges, hogy tel jesen kiszolgáltassuk magunkat a fölismert isteni akaratnak,
különben végzetes kisiklások következhetnek be. „Amikor pedig eltöltöttük
azokat a napokat (szó szerint: felkészültiink)”. Ez a kifejezés mutatja, hogy
ez alatt a hét nap alatt mindenki számára forró harc folyt, amely azonban
gyózelmesen az áldozatos út melletti világos dontéssel végzodott. Az ünne-
pélyes búcsúzás Tírusztól, amikor az egész gyülekezet asszonyokkal és gyer-
mekekkel együtt kikísérte Pált és munkatársait a tengerpartra, bizonyítja,
hogy a tanítványok beleegyeztek Pál apóstol elhatározásába. Ahogy Milétus­
ban, úgy itt is: mind letérdeltek a parton, imádkoztak és elbúcsúztak egymás-
tól. ,,0k pedig visszatértek otthonaikba” (5-6). A tíruszi tartózkodás hét na­
pig tartott, úgy, mint a tróási. Másodszor fordul eló hét napnyi ido említése
ezen a Tróásból Jeruzsálembe vivó úton. A pünkösd ünnepe elötti heteket
számolták a páskától kezdve. Igy Pál útja Jeruzsálembe egészen újszerü
számlálása volt a heteknek. Az utolsó hetet Jeruzsálemben kellett töltenie
(27). Az vitte teljességre pünkösdi áldozatát.
Tíruszból továbbutaztak Ptolemaison (Akkón) át Cézáreába. Ptolemais-
ban egy napig maradtak a testvéreknél (7). Itt ért véget tengeri útjuk. Ptole-
mais a sziriai parton már Izráel orokségéhez tartozott, de Izráel sohasem
vette birtokba (Bír 1,31). Hogy ott volt keresztyén gyülekezet, azt csak ezen
a helyen tudjuk meg. A 11,19 szerint feltételezhetjük, hogy a jeruzsálemi
gyülekezet tagjai által keletkezett, akik annak idején az üldozés kovetkezté-
ben szétszóródtak a környezö országokban. Eszerint itt nem pogány-, hanem
zsidókeresztyén gyülekezet lehetett. így ez a találkozás Ptolemaisban azért
jelentös, mert itt elöször valósult meg az összgyülekezet egysége; zsidó- és
pogány-keresztyéneké, Izráel talaján gyakorlatilag látható lett. Ezért nevezi

244
Lukács itt a hívóket testvéreknek. Itt volt a tengeri út vége és a pogány világ
határa. Innen gyalog vitt tovább az út Cézáreába. Felmerül a kérdés, miért
választotta Pál éppen ezt az útat Fónicián és Samárián át Jeruzsálembe.
Ugyanaz az út ez, amelyet annak idején az antiókhiai gyülekezet küldóttsége
választott (1,3). Tehát külónós okának kellett lennie ennék, hiszen más utak
is vezettek Jeruzsálembe, például Galileán át. Feltünó az is, hogy az evangé-
liumi mozgalom, amely túlhatott a zsidó határokon, szintén ezen az úton ha-
ladt fordított irányban, Samárián és Cézáreán át. Itt találkozunk újra azzal
az emberrel, akivel ez a mozgalom kezdódótt, Fülóppel. Egy volt a hét dia-
kónus kozül (6,5). Samáriai missziója és az etiópiai fókamarás melletti szol-
gálata után mint evangélista telepedett le Cézáreában, éppen azon a helyen,
ahol Kornélius százados házában az az emlékezetes, üdvtórténeti szempont-
ból rendkívül jelentós osszejovetel volt. Hogy Pál éppen ide irányította lépé-
seit, az ebbol jól megérthetó. Lépésról lépésre halad elóre Jeruzsálem felé
ugyanazon az úton, amelyen annak idején az evangéliumi mozgalom üdvtor-
ténetileg elórehaladt. Cézáreából akkor Péter vezetésével jutott el Jeruzsá­
lembe az új, tágabb kijelentés világossága. Most Pál jón a pogány képvise-
lók kíséretében szintén Cézáreából Jeruzsálembe, mint a Péternek adott ki­
jelentés eredménye, gyakorlati szemléltetése. Itt találjuk - a pogányok kózüli
zsenge bemutatásában - a beteljesedés elso tókéletes fokát, valódi pünkos-
dót pogánykeresztyén értelemben. Cézáreában Kornélius megtérése ota ke-
resztyén gyülekezet alakult, valószínüleg pogánykeresztyén, amelyet Fülop
gondozott és épített tovább. Annak, hogy az Ige evangélistának nevezi ót,
megvan a jelentósége. Ezt a kifejezést még csak két helyen találjuk: Ef 4,11
és 2Tim 4,5-ben. Ez azok szolgálatának a megjelólése, akik benne állnak a
minden korlátot áttóró evangéliumi mozgalomban. Azt is hangsúlyozza itt,
hogy a hét diakónus kozül való volt, és ennek is jelentósége van üdvtórteneti
ósszefüggésben, ahogy Pállal találkozik. Az ó szolgálata a jeruzsálemi gyüle-
kezetben hasonló Pál apóstol szolgálatához a nagy diakóniában, azaz a po­
gány keresztyének gazdag adományának elhozása a jeruzsálemi szegény
anyagyülekezet számára. Fülop négy szüz leányának említése is, akik prófé-
tai beszéd adományával rendelkeztek, jelentóségteljes ebben az ósszefüggés­
ben. Más helyeken nincs említés prófétanokról a keresztyén gyülekezetek-
ben (vó. Lk 2,36; Jel 2,20). Ennek a négy prófétanónek a munkálkodása a cé-
záreai pogánykeresztyén gyülekezetben az ottani szellemi élet szabadabb ki-
alakulásának kóvetkezményeként tekinthetó, annak megfelelóen, hogy az
evangéliumi mozgalom áttórte a szük korlátokat (vó. Jóel 2,28; Csel 2,17).
Agabus próféta fellépése szorosan ósszefügg a páli misszióval. Elószór a
11,27-28-ban találkozunk vele, amikor Jeruzsálemból Antiókhiába jótt, és
jóvendólése által elindította az antiókhiai gyülekezetben a gyüjtést az éhín-
ség által sújtott júdeabeli testvérek számára. Most ismét fellép, amikor Pál a
pogánykeresztyén gyülekezetek képviselói élén éppen el készül vinni a po-
gánykeresztyének gazdag adományát Jeruzsálembe. Agabus prófétai ka-
pocs volt a zsidókeresztyén ósgyiilekezet és a pogánykeresztyéneknél elóre-
haladó evangéliumi mozgalom kózótt. Nem próbálta Pál apostolt visszatar-

245
 tani nehez, aldozatos utjarol, hanem megerositette azt, de eppen ezaltal egy
utolso, majdnem tul nehez hitprobat okozott Pal szamdra. Agabus profetai
szolgalatanak aldott kovetkezmenyei lettek. Profetai szellemben Pal apostol
sorsanak elore kijelentesevel szinte mar hirdette a zsidok megkemenyedese-
nek iteletet is, akik Palt a poganyok kezere adva elaruljak, es ezzel az isteni
kegyelem kijelentesevel szemben megkemenyednek. Ezzel csak kiteljesitik
az Ur Jezus ellen elkovetett biinuket, akit a poganyoknak elarultak, es most a
Szellem profetai bizonysagtetelet utasitottak el, amint az teljes meggyozo
erejevel lepett elejiik nemcsak a piinkosdi zsido anyagyiilekezet bizonysag-
tetele altal, hanem most a poganykeresztycnsegnek Pal altal kepviselt, kitel-
jesedett evangeliumi bizonysagtetele altal. Pal szamara az tette rendkiviil
nehezze a hitprobat, hogy most sajat munkatarsai es kiseroi is meginogtak,
es kereseikkel - egybekapcsolodva a cezareai gyiilekezettel - vissza akartak
ot tartani a jeruzsalemi uttol. Meg Lukács is cserben hagyta. igy Pal teljesen
egyediil maradt. Vajon neki egyediil van-e igaza, es a tobbiek mind teved-
nek? Rosszul itelte volna meg a Szellem vezeteset? Milyen vegleleniil nehez
lehetett a szive, amikor mindannyian sirtak. Majdnem megszakadt a szive.
Ez a kifejezes annyit jelent, mint szetmorzsolodni, szetporladni (13). De 6
allhatatos maradt es ezt mondta: „Mert en nemcsak megkotoztetni, hanem
meghalni is kesz vagyok Jeruzsalemben az tJr Jezus neveert.” A meghalasrol
nem szolt a profetai hang, hanem megbilincselesrol, es hogy kiszolgaltatjak a
romaiaknak. De Pal hitben levonja a vegso kovetkeztetest, es mindenre kesz,
ha az Ur Jezus neverol van szo.
Igy Pal szilardsaga es hiisege dicsoseges gyozelmet aratott a hustest fo lo tt
az egesz vonalon. „Amikor azert nem engedett, megnyugodtunk, es ezt
mondtuk: Legyen meg az Ur akarata” (14). Az Ure! Ez all eiol hangsulyosan.
Az igazi hallgatas Isten elott, es a beleegyezes az Ur akarataba nem valami
passziv beletorodes, hanem gyozelem a hustest folott, amely a legkegyeseb-
beknel is nagy veszelyt jelent. Hogy „mindannyian” hallgattak, ez gyozelem
volt az egesz vonalon. Hallgatni nem annyi, mint nyugodtan viselkedni, nem
mondani ellent tobbe. Ez a sajat akarat tudatos felretetele es belemeriiles Is­
ten akarataba, amelybe az embernek nem szabad beleszolnia, mig teljes
orommel igent nem mond ra, s feloldodik minden negativum alol. Jezus
Krisztus az Ur, akinek abszolut engedelmesseggel tartozunk, ez a pozitiv, hi-
vo beallitottsag jelszava. Ettol mar csak egy lepes van a cselekvesig. ,,E na-
pok utan pedig felkeszultiink, es felmentiink Jeruzsalembe (15). Lukács, a
tudosito, is egyiitt elte at ezt az egesz belso fejlodest a Gyiilekezet Ura aka-
rataniik teljes felismereseig, ugyhogy kepes volt ra ezt a hiradast ilyen mely
vilagossaggal megfogalmazni.
Egyesek a cezareai tanitvanyok koziil kiserokiil csatlakoztak a tarsasag-
hoz (16). igy kiteljesitettek a poganykeresztyen gyiilekezetek kepviseletet.
Kiilon szolgalatuk az volt, hogy szallasrol gondoskodjanak mindannyiuknak
Jeruzsalemben. Ezt meg is talaltak a ciprusi Mnasonnal, aki kezdettol fogva
tanitvany volt. Feltuno, hogy Pal nem ment kiseroivel azonnal Jakabhoz, ha­
nem eloszor megailt Mnasonnal. Csak masnap, miutan mar koszontottek a

246
testvéreket (17), látogatta meg Jakabot, akinél a jeruzsálemi gyülekezet vé-
neit teljes számban egyiitt találták. Mnáson, a régi tanítvány, Barnabásnak
volt a fôldije (4,36; 11,20), s bizonyára nyitottabb az evangéliumi mozgalom
elórehaladása számára, amit Pál képviselt, mint a jeruzsálemi zsidó-keresz-
tyének. Jakab ezeknek a szigorú, tôrvényhû irányát képviselte (vô. Gai 2,12).
Még nem volt teljesen szabad a templomtól és zsinagógától, mint Pál. Még
neki is formálódnia kellett. Csak így érthetjük meg beállítottságát. E z volt a
Gyülekezet utolsó harca azért, hogy teljesen elszakadjon a megkeményedett
zsidóságtól, s ezt a harcot meg kellett vívnia. Ez volt Pál apóstol jeruzsálemi
áldozatos útjának gyümôlcse. A kôrülmetélkedés apostóla, Péter is elhagyta
már Jeruzsálemet. Ezért Pál már csak Jakabot és a véneket találta ott, mint a
gyülekezet vezetóit. Pál és kísérói számára nem volt egészen kônnyü velük a
kapcsolatot megtalálni. Elószór valamit le kellett gyózni, éppúgy, mint ak-
kor, amikor megtérése után elsó alkalommal próbált a tanítványokhoz csat-
lakozni (9,26). De sikerült. A 17. vers így hangzik: „Amikor Jeruzsálembe ju-
tottunk, ôrômmel fogadtak minket a testvérek.” Ez megint igen nagy jelen-
tóségü lépés volt az evangéliumi mozgalom üdvtorténeti fejlódésében. Amint
Pál és társai bejutottak Jeruzsálembe, úgy jutott Jakab és a jeruzsálemi gyü­
lekezet Pálhoz és missziójához. Ennek a formálódásnak érett eredménye Ja­
kab részéról a sokat vitatott Jakab levele.
A Csel nagy üdvtorténeti fejlódésvonalának világos megértése nélkül nem
érthetjük meg teljesen a Jakab levelét, és ez utóbbi nélkül viszont nem nye-
riink áttekintést arról, ami itt, Pál és Jakab találkozásakor Jeruzsálemben
tortént. Pál és Jakab két, látszólag ellentétes fe lfo g á s képviselóje volt az
Úr Gyülekezetének Izráel fe lé végzett missziója tekintetében. Az evangélum
szempontjából alapvetóen nem álltak fenn külónbségek, amint ezt Lukács
híradásából kétségtelenül megérthetjük. Kettejük helyzetét ósszehasonlít-
hatjuk Ezékielével és Jeremiáséval. Míg ez utóbbi egészen haláláig kitartott
az Igéret fóldjén visszamaradt zsidó maradékkal, és misszióját kôzôttük a
pusztulásig végezte, addig Ezékiel szolgálata a számüzóttek kózott Bábelben
folyt, hogy ott új számüzótt gyülekezetet nevelhessen fel. Egyikük sem adta
fel Izráel elhívását, de az út, amelyen jártak Izráel megnyeréséért az üdvós-
ség számára, külónbózó volt. Pál szolgálatában látjuk a gyülekezet elválását
a zsinagógától (19,9), Jakab szolgálatában az ellenkezójét, nevezetesen a ki-
tartást a zsidó kôzôsségnél. Az ó missziója az volt, hogy a zsidókeresztyéne-
ket mindaddig kapcsolatban tartsa a zsinagógával, amíg még nem lett teljes-
sé Izráel elvettetése. Kor level ét a szétszórtságban levo 12 tórzsnek szánta,
mikôzben a Krisztusban hívo zsidókat még toretlenül egy szervezetnek te-
kinti az egész néppel. Már ezzel a címzéssel megjelóli célját. Nem a júdeabe-
lieknek ir, hanem a népnek a 12 tórzs eszményi, teokratikus létében hisz, jól
tudva, hogy ezek tórténelmileg már nem bizonyíthatók, de amelyeknek a régi
próféták jóvendólése szerint még helyre kell állniok (vó. 26,7). Ilyen emelke-
dett prófétai látás határozza meg pásztori levelének célját és tartalmát. Ez
szinte utolsó felszólítás Izráel felé elvettetése elótt, hogy megtérjen a nép
kózott világos bizonyságtétellel munkálkodó gyülekezet szolgálata által. Hiá-

247
nyoltâk ebben a levélben a kifejezetten keresztyén mondanivalôt, és ezért
megütkôztek benne. Valôban hiânyzik belôle példâul mindaz, amit Pal tanit
az üdvôsségrôl a Rômai levélben. Igaz, hogy Jakab „Isten és az Ür Jézus
Krisztus szolgâjânak” mondja magât (1,1), de egész levelében meg sem emli-
ti Jézus Krisztus vâltsâgmüvét. De beszél Jakab a tôrvényrôl, es azt a sza-
badsâg tôrvényének mondja (1,25; 2,12), annak erkôlcsi magvât pedig, a fe -
lebarâti szeretet tôrvényét, kirâlyi tôrvénynek (2,8). Sarkall az egész tôrvény
megtartâsâra (2,10) hit âltal, mert az éppen a cselekedetekbôl bizonyul valô-
dinak és élônek (2,14 kk.). Beszél az egyetlenegy Istenrôl (2,19). Semmit sem
szôl ez a levél a kereszt botrânyârôl, de talâlunk benne biztatâst a helyes
harcra és kitartâsra a prôbatételek kôzôtt (1,2-12), a helyes magatartâsra a
kisértésekkel szemben (1,13-18) és az Ige cselekvésére (1,19-27). Jézus
Krisztusban, a dicsôség Urâban hivôket a zsidôk kôzôtt arra inti, hogy tart-
sâk meg a hitet személyvâlogatâs nélkül (2,1). Ezt kiilônôsen a zsinagôgâban
is bizonyitsâk (2,2 kk.), mint olyanok, akiket a szabadsâg tôrvénye fog meg-
itélni (2,12). Ez a levél majdnem csupa inlésbôl âll a tôrvény lelkiismeretes
megtartâsâra annak eredeti értelmében, és minden néposztâlyhoz fordul,
mikôzben a legfeltünôbb zsidô bünôket vilâgossâgra hozza: mâsok tanitâsâ-
nak vâgyât (3), a viszâly szenvedélyét és élvezetvâgyat (4,1-3), a vilâg szere-
tetét (4,4), a gôgôt (4,6-10), az itélkezés szellemét (4,11.12), a kufârlelküle-
tet (4,15-17). Hirdeti a gazdagoknak Isten igazsâgos itéletét (5,1-6). Ezek
kôzôtt a szegényeknek sulyosari kell szenvedniôk. Ezért legyenek türelem-
mel, vârjâk az Ur visszajôvetelét és a kiegyenlitô igazsâgossâgot az Ô itélete
âltal (5,7-8). Figyelemre méltô a levél befejezése, amely hangsûlyozza a Gyü-
lekezet gyakorlati bizonysàgtételét Izrâel megnyerésére az imâdsâggal tôr-
ténô beteggyôgyitâs és a tévelygôk megtéritése ûtjân (5,13-20). Jakab Izrâel
megtérését a keresztyén gyülekezet tettek âltal i bizonysâgtételétôl vârja a
nép kôzôtt. Éppen ez a kérdés âllt Pâl és Jakab talâlkozâsakor folytatott
megbeszélések kôzéppontjâban Jeruzsâlemben. Hogy Jakab levelében az
egész népet szôlitja meg mint olyat, amely szétszôrtsâgban él, ezt csak az ô
prôfétai lâtâsa alapjân érthetjük meg. A diaszporâba tartoznak lâtâsa sze-
rint a palesztinai zsidôk is, amiôta a Szentfôld rômai tartomâny lett, és igy
most mâr csak egy része apogâny vilâgbirodalomnak, s ezzel Izrâel szâmâ-
ra idegen orszâggâ lett. Amikor Péter a szôrvânyokban élô kivâlasztott jô-
vevényeknek ir (lP t 1,1), akkor ezt a szétszôrtsâgot kifejezetten a Paleszti-
nân kivüli orszâgokra korlâtozza, ellentétben Jakabbal, aki nem tesz ilyen
megszoritâst. Pâllal egy abban, hogy még nines eloldozva a kôzôsség kôteléke
a zsidô néppel. Mindkettô még testvéreknek nevezi a zsidôkat (22,2; 23,2;
Jak 1,2; 2,1.14; 3,1.10.12; 5,10.12.19; 1,16.19; 2,5; 4,11; 5,7.9). Még nem
tort râ Izrâelre az itélet, de a Birô mâr az ajtô elôtt âllt (Jak 5,9). Jeruzsâlem-
re 70-ben szakadt râ az itélet a rômaiak âltal. Valôszinü, hogy a levél 62-ben
keletkezett, vagyis rôviddel a zsidô nép ôsszeomlâsa elôtt. Tehât valôsâggal
utolsô felszôlitâs volt az itélet elôtt âllô nép szâmâra. Jakab halâla 61. és 63.
kôzôtti idôre esik. Igy a levelet nem sokkal halâla elôtt irta, szinte végrende-
letként. Altalânos forrongâs és depressziô ideje volt ez a zsidô népben. Ezért

248
inti óket nyomatékosan türelemre a levél elcjén és végén (1,3; 5,7). Hogy Ja-
kabnak megvolt-e a remélt sikere levelével a zsidó népnél? Nem valószínü,
mert Izráel a fenyegetó ítéletet nem keriilte el. Pál, aki ezt az egész üdvtórté-
neti fejló d ést a fóltétel nélküli kegyelem álláspontjáról tekintette át, szin-
tén csak az egyetlen isteni lehetóséget ismerte Izráel végsó megmentésére: a
pogánykeresztyén gyülekezet bizonyságtételét, ami által Izráelt féltékeny-
ségre lehetett ingerelni. Ez volt Pál jeruzsálemi missziójánál a feszült pilla-
nat. Vajon sikerül-e neki a Szellem egységét gyóztesen megvalósítani Jakab
irányzatával együtt is? Tobb forgott itt kockán, mint ami felszínes olvasás
esetén Lukács híradásából kitünik. Nem kevesebbról volt szó, mint Pál apos­
to! életharcának egész üdvtorténeti eredményéról.
Mai korunkra alkalmazva ugyanilyen fontos, nagy horderejü kérdés az,
hogy a hívók, akik megismerték a bibliai gyülekezet képét és annak bizony-
ságtevó feladatát, megmaradjanak-e az egyház hanyatló szervezettségé-
ben vagy váljanak el tole. Az egyik oldalon annak a nézetnek a kópviselói
állnak, hogy Jézus Krisztus igazi Gyülekezetének még szent missziót kell be-
toltenie az elvilágiasodott egyházban, és ezért továbbra is benne kell marad-
nia. A másik oldalon a páli beállítottság kovetói vannak, akik szükségesnek
tartják a világos szakítást a bizonyságtétel érdekében. Az elófeltételnek
mindkét oldalon a teljes ószinteségnek és hithüségnek kell lennie. Ez a prob-
léma a végsó idókben éppolyan égetó és súlyos, mint az, aminek Jakab és Pál
kózott kellett megoldódnia Jeruzsálemben.’Jakab a szent hagyomány képvi-
selóje, Pál az evangéliumi mozgalom üdvtorténeti elórehaladásáénak, Péter-
rel és a tóbbi apostollal együtt. Pál és Péter kózott nem volt már vélemény-
külónbség a Gyülekezet missziója és Izráelhez való viszonya tekintetében.
Most már csak a Pál és Jakab kózott i ellentétról volt szó. A két felfogás nem
állhatott meg egymás mellett. Itt nem volt „mind... mind”, hanem csak vagy-
vagy. Isten Szellemének kellett itt a dóntést meghoznia. Ezt akarja Lukács
megmutatni kónyve utolsó részében. Ezért olyan feltünóen részletes az. Pál
mint a zsidó- és pogánykeresztyén ósszgyülekezet képviselóje áll szemben
Jakabbal, a tisztán zsidó érdekeltség képviselójével. A pogánykeresztyének
mindenesetre tágkeblü megtürést tapasztaltak. Pál Isten királyságának vo-
nalát megtórótt formájában képviselte. A Gyülekezet létrejótte egyelóre
megszünteti a királyság külsó szemléltetését, és azt átteszi a jovóbe, a messi-
ási birodalom dicsóségébe. Jakab tóretlen formában képviseli Isten király­
ság a vonalát. A királyság kórülményei - szemléltetésének elószór Izráel ta-
laján kell megtalálnia jelenlegi beteljesedését. Ezért hangsúlyozza levele vé­
gén a hitból való gyógyulást olyan erósen, mint ami a Gyülekezet legfonto-
sabb bizonyságtétele izráeli talajon. Jakab visszatekint Jézus Krisztus test-
ben élt fóldi életére, Pál elóre néz a mennyben megdicsóült Krisztusra, és
mindent az O jóvójétól vár. Hogyan jut hát Pál és az ó álláspontja gyózelem-
re?
 H. JIÎRUZSALEMTOL RÓMÁIG
Cscl 21,17-2«,15

36. Pál és Jakab (21,17-26)

„Amikor azért Jeruzsálembe jutottunk, a testvérek órómmel fogadtak
bennünket” (17). Jakabhoz az út a testvéreken át vezetett. Bizonyára nem-
csak nchány tcstvér volt, akik Mnason házában megfordultak, és így már
ápolták a testvéri kôzosséget a pogánykeresztyénekkel, hancm úgy kell ven-
nünk, ahogyan az itt áll: a gyülekezet megjelolése volt ez, a véneken és Jaka-
bon kíviil (vo. 12,17). Pálnak és kíséróinek ez az ôrômteli fogadtatása a gyü­
lekezet által, ellentétben áll azzal, ahogyan a gyülekezet állást foglalt Pál el-
só próbálkozásakor, hogy csatlakozzék a tanítványokhoz (9,26). - Másnap
Jakabnál ünnepélyes üdvózlo ôsszejôvetel volt, amelyen a vének tel jes
számmal részt vettek. Feltünó, hogy Jakab erre a fontos tanácskozásra csak a
véneket hívta meg, és nem magát a gyülekezetet, mint ahogyan ez az eset volt
a nagy tárgyalás alkalmával a zsidó- és pogány-keresztyének kozósségének
szabályozásáról. Jakabnál ez a vonás bizonyára osszefügg az ó konzervatív
egyházi beállítottságával, amelytfen nagy szerepet játszott a hivatal és a hi-
vatalos kôzôsségi képviselet. Pál társaival együtt az osszes pogánykeresztyén
gyülekezeteket képviselte, és ugyanakkor elhozta azoknak a nagy adományát
a jeruzsálemi anyagyülekezet számára (24,17). Miért nem említ itt Lukács
semmit a gyüjtésról? Ez a hallgatása jelentóségteljes. Vajon a pogánykeresz-
tyének nagy szeretete és áldozatkészsége ilyen csekély benyomást tett a je­
ruzsálemi gyülekezet hivatalos képviselóire? Nekik a torvény kérdése úgy-
látszik mindenekíolotti való volt. Itt a tôrvényrôl alkotott kétféle fe lfo g á s
dóntó módon állt egymással szemben. A pogánykeresztyének adománya éló
bizonyítéka volt a szellem tórvényének, amely Jézus Krisztusban való élet,
amely valósággal megszabadít a bün és halál torvényétól (Róm 8,2), s amely
nines betühôz és rendelkezésekhez kotve. A Jakab és a vének által felállított
kovetelmény Pál felé ezzel szemben csupán egy gesztus, az atyai hagyomá-
nyok elótti meghajlás szemléltetése. Lukács elókeló, tapintatos írásmódja az
ilyen hiányokra csak finoman utal, talán éppen hallgatása által. A jeruzsále­
mi gyülekezet már nem az volt, ami pünkosdkor volt, amikor a tomeget meg-
elevenítette és megmozgatta a Szent Szellem. Most minden megmozdulást
hivatalosan határoznak el, és szigorúan ellenórzik azt a gyülekezet vezetôi. A
sokaságnak idónként ossze kell jonnie (22), de már nem donthet és nem ha-
tározhat semmiben. Most már csak vezetik és irányítják. Tíz éwel korábban
Pálnak és Barnabásnak is számot kellett adnia a jeruzsálemi gyülekezet
elótt. De miesoda külonbség az akkor és a most kôzôtt! Akkor szabadon ha-
ladt elóre az evangéliumi mozgalom, áttorve a szoros zsidó korlátokat. Most
erós a visszatéró hajlam a torvény alá. Nem volt már mozgalom, de ezért

250
nem is volt már ellenségeskedés és üldôztetés sem. A gyülekezet beleélte ma-
gát a zsidó világba, és a tôrvényhez való hüsége miatt nagyra értékelték, s ez
külônôsen megmutatkozott Jakab személyében is, akit ,,igaz”-nak neveztek
a nép kôzott. Tôbbé nem fáradoztak azon, hogy Jeruzsálemból kiindulva kô-
zeledjenek testvéri szeretetben a szellemi egység ápolására a pogànykeresz-
tyén gyülekezetekhez. Semmit sem tettek ennek érdekében, míg Pál semmi
áldozatot nem kímélt, hogy a maga részéról mindent megtegyen a zsidôke-
resztyén anyagyülekezetért, amely azonban nem is nyilatkozott ezzel kap-
csolatban.
„Kôszôntvén óket, elbeszélte egyenként, amiket Isten a pogányok kôzott
az ó szolgálata által cselekedett” (19). Milyen hatalmas beszámoló lehetett
ez annak a szájából, aki erre a leghivatottabb volt. Pálnak az volt a szokâsa,
hogy egyszerüen beszámoljon arról, amit Isten tett, kritika és ônigazolàs nél-
kül, az Urra bizva, hogy milyen hatása és eredménye lesz szavainak (vô.
15,4). És mi voit a hatása? Jakab ezúttal nem igazolta az írásokból prófétai
mondások alapján, mint annak idején (15,13-18), hanem a tomeg vélemé-
nyére hivatkozott (20). Igaz, elôszôr ezt olvassuk: „Azok pedig ezt hallván,
dicsóítették Istent.” Ha ezután hallgattak volna, mint akkor (15,12-13), hogy
Isten maga juthasson szóhoz, akkor bizonyára másként tortént volna mán­
den. De ez alkalommal hallják, dicsérik Istent, és azonnal újra a kritikát is
szóhoz engedik jutni. „Látod testvér, mily sok ezer zsidó van, akik hívókké
lettek, és mindnyájan buzgólkodnak (zeloták) a torvények mellett” (20). Ez
a végzetes lesiklás a belso hallásról a külso látásba, amit itt Jakab beveze-
tésként mond. A látásra itt külônôs kifejezést használ: „theorein”, ami azt
jelenti: színdarabot nézni. Ez nem a szív szemével való látás. A tomeg erós
hangsúlyozása is gyanús. Nem a tôbbség dont, hanem a melioritás (jobbik
rész), amely tôbbnyire a kisebbségben található. Dicséretnek számít, hogy ók
a torvény mellett buzgólkodnak. Igaz, külsóképpen a zsidó népnél sikerük
volt, hogy szenvedtek és kedveltté lettek. De ez a szellemi érzületük részére
inkább intés, mint ajánlás. A tôrvénynek ebbôl a zelotizmusából (buzgó ko-
vetéséból) állt eló ez a ferde beállítottság a testvérrel szemben. Meggyanúsí-
tás és megszégyenítés: „Felóled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a
zsidókat, akik a pogányok kôzott vannak, Mózestól való elszakadásra taní-
tod, mondván, hogy ne metéljék kôriil fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne
járjanak” (21). Egy kis elferdítés, egy kis túlzás és máris egészen más jon ki
a dologból. Nincs vizsgálat, amely ennek az elferdítésnek igazságtalanságát
világosságra hozhatta volna. Pál nem igazolhatja magát, egyszerüen minden
további nélkül ajánlatot tesznek neki annak a bizonyítására, hogy szabad at-
tól, amivel vádolják. Dehát nem volt igaz, amit rola mondtak? Nem tanítot-
ta-e, hogy Krisztus a torvény vége, s nem volt-e tény, hogy a zsidókeresztyé-
neknek a páli gyülekezetekben meg kellett ragadniok az evangéliumi szabad-
ság lényegét, úgyhogy a torvény szemlélete náluk idóvel teljesen eltünt?
Mégis az igazság elferdítése volt, amikor szemére vetették, hogy a pogányok
kozt éló valamennyi zsidót Mózestól és a zsidó szokásoktól való elszakadásra
tanította. Pál éppen ellenkezóleg minden egyes zsidókeresztyénnek szaba-

251
don hagyta az utat arra, hogy ùgy cselekedjék, ahogyan helyesnek tartja
(Róm 14,1; lKor 7,18-19). Ha a zsidókból lett keresztyéneknek köteles-
ségévé tette volna, hogy ne vegyék figyelembe a tôrvényt, akkor ezzel ùj tör-
vényt állított volna fei. Milyen nehéz is szilárdan megâllni abban a szabad-
sàgban, amelyre minket Krisztus megszabaditott, és nem engedni meg, hogy
ismét a rabszolgaság igáját tegyék ránk (Gai 5,1). Pál Jeruzsâlemben kevés
megértésre talált a Krisztusban kapott szabadság számára. Annál nagyobb
volt most a felelóssége, hogyan viselkedjék ebben a rendkivül nehéz helyzet-
ben. Az ó példája döntö volt. Pál az erósek képviselóje volt, akiké a szent sze-
retet kôtelessége, hogy a gyóngék erótlenségeit hordozzák, és ne maguknak
kedveskedjeneik. „Mindegyikünk felebarátjának kedveskedjék annak javára,
épülésére” (Róm 15,2). Csak ahol e szabály szerint cselekszenek, ott lehetsé-
ges a szellemben való egység. És e szerint a szabály szerint cselekedett Pál
Jeruzsâlemben, amikor a gyülekezeti vének javaslatát elfogadta. Megadta a
bizonyítékát, hogy ó egy zsidót sem akadályoz meg a torvény melletti meg-
maradásban. Átvette a szeretet szolgálatát négy nazireusért, vállalta a meg-
tisztulásukra elórt tórvényes áldozat kóltségét (vö. 4Móz 6,9.20): Tudott te-
hát a zsidónak zsidóvá lenni, és a torvény alatt valóknak torvény alatt valóvá
(lK or 9,20). Az ilyen szeretetszolgálattal nem tagadta meg Jézus Krisztus
áldozatának egyedül érvényes voltát, hiszen ó maga nem áldozott. Ez a tette
nem volt a keresztyén kózósség megtagadása sem, mint Péteré Antiókhiában
(Gal 2,11-14). Jakab és a jeruzsálemi vének kérdése lényegesen más volt.
Náluk egyáltalán nem jött tekintetbe zsidókeresztyének között a tórvénytól
való szabadság, hanem csak a pogány hívóknél, ott is korlátozott értelemben.
Hasonlítsuk össze a 25. verset a 15,19-20.28-29-cel, s akkor egy kicsiny, de
fontos súlyponteltolódást látunk. A 15,19-ben a súlypont azon van: „hogy
ne terheljük továbbá azokat, akik a pogányok közül térnek meg Istenhez” és
a 15,28-ban: „nem teszünk reátok tóbb terhet.” A 21,25-ben azonban már
semmit sem találunk ebból a tágkeblü és tapintatos testvéri szeretetból. Itt
csak ezt olvassuk: „A pogányokból lett hívóknek pedig megírtuk azt a hatá-
rozatunkat, hogy tartózkodjanak mind a bálványáldozatoktól, mind a vértól,
mind a fulladt állattól, mind a paráznaságtól.” Ezúttal a hangsúly a „határo-
zat”-on van, tehát a pogánykeresztyének kótelességein a zsidókeresztyének-
kel szemben. Ebból arra kellett következtetni, hogy Pál kóteles valamit ten-
ni, amivel kifejezi a tórvénnyel szembeni tiszteletét, mégpedig a sokaságra
való tekintettel. Fájdalmasan nélkülózzük itt, hogy semmiféle tekintettel
nincsenek Pálra és a keresztyénségnek általa képviselt oldalára. Neki tehát a
megaláztatás legalsó útját kellett végigjárnia. De éppen ezáltal gyözött,
bár életébe kerülhetett volna, ha a pogánykeresztyének imádságai meg nem
órzik. Ott, ahol elismerést és hálát kellett volna kapnia, ahol a gyülekezet ve-
zetóinek kellett volna annyi bátorsággal rendelkezni, hogy a tömeggel szem­
ben ónként melléje és missziója mellé álljanak, hagyják, hogy mélyen meg-
alázzák. Pál végigjárja ezt az utat, keserüség és ellenkezés nélkül. A tórténe-
lem ót igazolta. Tíz éwel késóbb már alig van egy szegényes maradék a jeru­
zsálemi gyülekezetból, amely Pellába menekül. A tiszta zsidókeresztyén gyü-

252
lekezetek mindinkább belesüliyedtek - mint eboniták, akik a szegénységból
erényt csináltak - egy torvényhez ragaszkodó állapotba. A másik oldalon
egyre jobban virágzottak a pogánykeresztyén gyülekezetek. Pál a szolgálci­
ta által az egész pogány világot megmozgatta, és a világtorténelem folyá-
sának határozott fordulatot adott. Ezt a hatalmas eredményt nem a saját
tudásának vagy alkalmas voltának köszönhette (2Kor 3,5-6), hanem a kegye-
lemnek és az erónek, amely az erótlenségben lesz teljessé (2Kor 12,9). A je-
ruzsálemi gyülekezet vezetóinek félszívüsége vitte Pált a fogságba és végül a
halálba, akik feltételeket szabtak, ahelyett, hogy örömmel az 6 oldalára áll-
tak volna.
,Akkor Pál maga mellé vette azokat a férfiakat, másnap velük együtt
megtisztulva bement a templomba, és bejelentette, hogy mikor telnek le a
tisztulás napjai, amíg mindegyikükért (ti. a négy férfiért) elvégzik az áldoza-
tot” (26). Pálnak is, mint a négy férfinak, alá kellett vetnie magát a lévita
megtisztulás elóírásainak. Ezt is meg kellett tennie, azokon a nem csekély
koltségeken kívül, amikbe a négy férfi áldozata került. Ö maga azonban nem
lett a hét napra nazireus, mert akkor saját maga miatt is áldoznia kellett vol­
na, ez pedig meggyózódésének megtagadása lett volna. Hogy miként fogta fel
nazireusi fogadását evangéliumi szabadságban, már Korintusban bebizonyí-
totta. Ö akkor maga oldozta fel magát papi segítség nélkül és a jeruzsálemi
templommal való kapcsolat nélkül. Igy értjük meg azt is, hogy Pál akkor, az
ún. apostoli gyülésen Jeruzsálemben (15. fej.) egy lépésnyit sem engedett a
testvérek júdaista koveteléseinek, és még egyetlen órára sem, látszatból sem
tartott velük, alárendelve magát, hogy az evangélium igazsága megmaradjon
(Gal 2,3-5). Akkor a Krisztusban való szabadság veszélyeztetéséról volt szó.
Most pedig ennek a szabadságnak a megtartásáról, a torvény szerint gon-
dolkodó testvérekkel szemben a legvégso határig. Mit ért el ezzel? Látszó-
lag az ellenkezójét annak, amit el akart érni, hogy ti. ünnepélyesen szemlél-
tesse az Összgyülekezet egységét, és hogy még utoljára felhívja a zsidó né-
pet, hogy óket a pogánykeresztyének szemlélésével szent féltékenységre in-
gerelje és megtérésre indítsa. De isten boles terve szerint még nem került er­
re sor, hanem egyelöre Pál és a Gyülekezet áldozati útjára, amelynek ó volt
a képviselóje Izráel népével szemben. Jakab a jeruzsálemi gyülekezet vénei-
vel együtt fájdalmas csödöt élt át. Bizonyára nem volt szándékában Pált nyo-
morúságba és halálba dönteni, hanem ószintén arra törekedett, hogy Izráelt
megnyerje a szigorúan torvényhü zsidó-keresztyén magatartás bizonyságté-
tele által, isten országa töretlen vonalának az útján. Hogy tanult valamit eb-
ból a harcból, azt levele bizonyítja, amely utolsó felszólítása a szétszórtság-
ban éló 12 törzs felé.

37. Pál elfogatása (21,27-40)

A Pál által vezetett evangéliumi mozgalom további torténete nem kudarc,
hanem új kijelentési fokozat. Itt beteljesedett valami, amit a Szent Szellem

253
Pal apostolnak Jeruzsalcmbe vezeto utjan varosrol varosra kijelentett: a ver-
tanusag jelentosege az evangelium gyozelme erdekeben. Ez nem a novekvo
eredmenyek egyenes vonalii utjan halad el ore, hanem a szenvedes es halal
osszetord utjan az Ur Jezus neveert. Pal ezt az utat teljes ,,igen"-nel fo -
gadta (21,13), es rendithetetlen hittel megmaradt ebben, amikor az iildozes
egesz erejevel ratort. Feltiind Lukács hiradasaban az Ido megaddsanak
pontossaga, amikor a zsidok nyilt ellensegeskedese kitort Jeruzsalemben
Pal ellen. „Amikor pedig a het nap mar elteloben volt” (27). Kerdes, mit ert-
siink ezen a het napon? A megtisztulas tartamara vonatkozik-e? (26). De ez
nem lehet, mert a nazireusi torvenyben a megtisztulasra vonatkozoan nem
talalunk meghatarozast a het naprol (4Moz 6). Bar a 4Moz 19,12-ben van
ilyen idomcghatarozas, azoknak a megtisztulasara nezve, akik halottal fer-
toztettek meg magukat, itt azonban nem ilyen esetrol van szo. Mivel egysze-
riien „a het nap”-rol tortenik emlites, ez szakkifejezes lehet, egy a nep altal
minden tovabbi nelkiil ismert ido. Ez volt az eset a piinkosdi iinneppel, ami­
kor a paskatol szamitott het hetnyi ido telt el. A het nap tehat bizonyara az a
het szombat, amelyek befejezese a piinkosd szombatja. Ez a felfogas jol l>e-
leillik a nagyobb osszei’iiggesbe is, ahol haromszor van szo het naprol (20,6;
21,4,27). Ez a hetek uj szamitdsdra utal, egy uj piinkosd kiteljesedeseig.
Ahogyan Pal az utolso misszioi utjan Europan at egy uj evangeliumi nazire-
ussagot elt at, ugy elt meg itt, Jeruzsalemben egy uj, nem zsido piinkosdot. A
Gyiilekezet piinkosdje izraeli talajon a Joel 2,28-30 (Csel 2,16-21) beteljese-
dese volt, es mint ilyen, ossze volt kotve jelekkel es csodakkal, jellegzetes
profetai szellemi ajandekokkal. Palnak a nemzetek talajan vegzett vilag-
missziojaval kapcsolatban az uj beteljesedesnek nincsenek ilyen elmaradha-
tatlan jelei es csodai mint ismerteto jegyek, hanem ismerteto jele Krisztus
keresztjenek osszetorettetesi utja. igy ertjiik meg azt is, hogy Pal annyira si-
etett, hogy piinkosd iinnepere Jeruzsalemben legyen (20,16). Ezutan a zsido
piinkosd iinnepet feltiino modon egyaltalan nem emliti Lukács hiradasa. Lu­
kács hallgatasa is jelentosegteljes. Eljutottunk tehat az evangeliumi mozga-
lom kialakulasa torteneteben egy fontos forduldponthoz.A Gyiilekezet pro­
feta i piinkosdi bizonysagtetelenek az ideje Izrael talajan elrmilt, szellem-
ben uj korszak tort eld, egy uj, jelek nelkiili piinkosde a nemzetek talajan.
Eppen akkor, amikor elmuloban voltak ezek a napok, akkor kovetkezik be a
nagy fordulat. Pal a 24,17-18-ban mondja: „Sok esztendo mulva pedig eljot-
tem, hogy az en nepemnek alamizsnat es aldozatokat hozzak. Ekozben talal-
tak engem megtisztulva a templomban.” Es a 21,26 vegen ezt olvassuk: „... es
bejelentette, hogy mikor telnek le a tisztulas napjai, amig mindegyikiikert
elvegzik az aldozatot.” Ez a pillanat jelentosegteljes volt. Nem jutottak el az
aldozdsig; mert eppen egy pillanattal elotte Palt megragadtdk. Ebben fo n ­
tos je l rejlik, hogy nem kell tobbe aldozatokat bemutatni.
Feltiino Lukács hiradasaban, hogy teljesen hallgat arrol, mikent viselked-
tek a Pallal szembeni ellensegeskedesek kitoresekor az iinnepen Jeruzsalem­
ben jelenlevo zsidokeresztyenek, es milyen benyomast tett az apostol es uti-
tarsai hatalmas bizonysagtetele reajuk. Eppen ez volt Pal legbensdsegesebb

254
 kivânsâga, hogy ezâltal a bizonysâgtétel âltal az ôsszes hivô szellemi egysé-
gét szemléltesse. Mennyirc vâgyôdott erre a pillanatra és mi mindent remélt
ettôl! Es most? Teljes hallgatâs. Hogyan viselkedett a nép? Az apostol bi-
zonysâgtétele âltal elhangzô utolsô kegyelmi ajânlatot gyülôlettel elutasitot-
tâk. A pogânykeresztyének âltal ugyan féltékennyé lettek, de gonoszul félté-
kennyé. Ez fontos dôntés volt az egész zsidô nép szâmâra, mind a hitetlen,
mind a keresztyén zsidôkra nézve. A Pâl elleni vâd ugyanaz volt, mint korâb-
ban Istvân ellen (28; 6,12-14). A gyiilôlet sanda szemmel néz, és ezért min­
dent forditva lât. Eppen azt bélyegezték a nép ellenségének, aki gazdag ado-
mânyt hozott Izrâelnek a pogânyoktôl Jeruzsâlembe. Aki arra tôrekedett,
hogy a nazireusok âldozatânak nagy kôltségei viselésével kifejezze mély tisz-
teletét a tôrvény irânt, ezt vâdoltâk a tôrvény megvetésével. Aki nagy utitâr-
sasâggal a szent ünnepre jôtt Jeruzsâlembe, azt kiâltottâk ki a templom meg-
szentségtelenitôjének. Ez a feneketlen képmutatâs abban éri el tetôfokât,
hogy a templom kapuit szent buzgôsâggal bezârtâk, mintha Pâl megszentség-
telenitette volna. Bizonyâra még ott a helyszinen megôlték volna Pâlt, ha
nem féltek volna a szent helyen gyilkossâgot elkôvetni. Ezâltal Pâl élete meg-
menekült, mert most a rômai katonai orségnek alkalma volt gyorsan kôzbe-
lépni és megakadâlyozni a népitéletet. Îgy szolgâltattâk ki Pâlt a pogânyok
kezébe (31-32). Két lânccal megkôtôzve (vô. 21,11) a rômai katonâka temp­
lom kôzelében âllô Antônia vârâban levô tâborba vitték, ahova két lépcsô ve-
zetett fel a templomtérrôl. Az egyik lépcsôre fôlérve Pâl, a rômai ezredestôl
engedélyt kapott (Klaudius Lisiâs, 23,26), hogy szôljon a néphez.

38. Pal beszéde a zsido néphez (22,1-23)

Pâl az Antônia vârâba vezetô lépcsôn szinte mâr rômai talajon âllt. Innen,
a rômai uralom védelme alatt, beszélt Pâl az ô népéhez elôszôr és utoljâra.
Ez a beszéd nem annyira a maga igazolâsa volt, hogy bcbizonyitsa ârtatlan-
sâgât, hanem inkâbb személyes bizonysâgtétel azzal a céllal, hogy utolsô
kisérletet tegyen a nép meggyôzésére. A zsidôk szent nyelvén tartotta beszé-
dét, héberül, valôszinüleg a prôfétâk régi irôi dialektusâban, aminek az volt a
hatâsa, hogy a tômeg tisztelettel és csôndben hallgatta. Bizonysâgtétele
sulypontja nem azon volt, mit tett Pâl a megtérésekor, hanem hogy miként
nyilatkoztatta ki Isten az O meg nem érdemelt kegyelmét, amely ennek az ut-
nak haragos üldôzôjét (9,2; 16,17; 18,25-26; 19,9.23; 24,14.22) ugyanen-
nek buzgô harcosâvâ tette. Megtérési tôrténetek elmondâsa csak akkor érté-
kes, ha ezâltal Isten hathatôs kegyel mét mutatjuk be. Propaganda célokra
valô elmondâsuk nem egyezik a Szentirâs elgondolâsâval. Erre az Îrâsban
egyetlen példât sem talâlunk. Kb. 25 éwel megtérése utân mondja el Pâl
megtérése tôrténetét, és ezt is csak egészen külônleges okbôl.
Figyelemre méltô ebben a beszédben Pâl magatartâsa. A tiszteletteljes
megszôlitâs: „Atyâmfiai, férfiak és atyâk”, semmiképpen nem volt üres ud-
variassâgi frâzis az ô szâjâbôl, hanem megmutatja hallgatôival szembeni po-

255
zitiv beallitottsagat. Semmit nem vesziink itt eszre a negativ kritikabol.
Egyetlen szoval sem hibaztatja azt a gyalazatos banasmodot, amit eppen
ezektol az emberektol az imcnt kellett elszenvednie. Ez a nep az o szemeben
meg nem volt teljesen megkemenyedve. Meg volt lehetosege a megteresre,
biinbanatra. Pal a neppel azonos fokra all, amikor a multjarol beszel. Nem
okos taktika volt ez, hanem oszinte szeretetenek kifejezese. Errol a kozos
talajrol kiindulva probalta Isten kegyelmenek munkajat szemleltetni. Ha a
zsidok Istenert buzgolkodtak (Rom 10,2), akkor o bizonyara a legnagyobb
mertekben. Ezert kapta jeruzsalemi nevelteteset az iinnepelt torvenytanito,
Gamaliel altal. Istenert valo buzgolkodasanak donto bizonyitekakent emlit-
hette, hogy egyik vezetoje volt az elso keresztyeniildozesnek, es hivatalosan
mukodott kozre Istvan megkovezesekor. Pal csak azert utalt a sajat megte-
resekor szerzett tapasztalataira, mert ezaltal kifejezesre akarta juttatni
rendithetetlen hitet Izrael megterdseben, mert ha neki ilyen kegyelem jutott
osztalyreszul, akkor volt remenyseg az egesz nep szamara is (lTm 1,13-16).
A zsidoknak, akik jeleket kerestek az isteni kiildetes igazolasaul, Pal el-
mondta megtdrdse csodajat. A zsidok fogckonysaga Isten csodalatos csele-
kedetei irant valoban kapcsolopont lesz majd egyszer a nep megleresere az
Ur megjclenese altal. Pal megterese csoddjdnak nagy belso rokonsaga van
a ndp bekovetkezo megteresevel. Ennek az apostol teljesen tudataban volt,
ezert nevezte magat korasziilottnek (IKor 15,8) a nepnek a jovoben bekovet-
kezo teljes megsziiletesehez kepest. Pal a megtereset kozvetleniil kapcsolat-
ba hozza kiilonos el hiv at as aval, amit harom fokozatban kapott: az Ur szaja-
bol kozvetleniil, hirtelen megvaltozasaval kapcsolatban kapta a felszolitast,
hogy legyen engedelmes a gyiilekezettel szemben („Ott megmondjak ricked
mindazokat, amik el vannak rendelve neked, hogy veghezvidd”). Szolgalata-
nak ezt az osszekapcsolodasat a gyiilekezettel Pal nem tagadta meg soha. Az
istenfelo Ananias kozvetitesevel kapta meg aztan Pal az elozetes, atfogo
szolgalati programot („A mi atyaink Istene kivalasztott maganak, hogy meg-
ismerd az O akaratat, es meglasd amaz Igazat es szot hallj a szajabol. Mert
leszel neki tanubizonysaga minden embernel arrol, amiket lattal es hallot-
tal”). Harmadszor Pal a szent helyen ldidst kapott magatol az Urtol:
„Eredj el, mert en messze kiildelek a poganyok koze.” - A beszed celjat az
apostol elhivasanak ez a harmas fokozatu fejlodese jellemzi. Pal nem tartott
teologiai eloadast a torvenyrol, hanem bizonysagtetelszeruen igazolta kiilon-
leges elhivasat, mint a poganyok apostola. Feltiino, hogy Pal a poganyok
apostolava torteno elhivasat lenyegesen maskent adja eld, mint Lukács, Pal
sajat beszamoloja szerint elhivatasat kozvetleniil az Urtol kapta a jeruzsale­
mi templomban, s ez az esemeny csak ezen a helyen fordul eld. Lukács hira-
dasa szerint Pal elhivasa az antiokhiai gyiilekezet altal tortent (13,2). Ez ter-
meszetesen nem ellentmondas, hanem ekkent leplezodik le szamunkra a gyii­
lekezet altali elhivas hattere. Ezert a 13,2-ben is az Ur altali elozetes elhivas-
ra tortenik utalas.
Eppen annal a pontnal, amikor Pal az Ur megjeleneserol a templomban, es
az o poganymisszionariussa tortent elhivatasarol beszel, tor nek ki a zsidok a

256
legnagyobb haragban. Igen jol megertettek Pal beszedet, es ezert ereztck
annak ellcniik iranyulo elet is. Ok most ugyanaz elott a dontes elott alltak,
mint egykor Pal a damaszkuszi uton, amikor a mennyci jelenesbcn villamlasz-
szerilen nyilvanvalova lett szamara, hogy Jezus tanitvanyaiban magat az
Urat iildozte. Ereztek, hogy Pallal szembeni magatartasuk ahhoz valo viszo-
nyulasukat hatarozza meg, aki Palnak a templomban megjelent, hogy tehat
Pal elleni ellensegeskcdesuk egyszersmind Jahvc elleni ellenscgeskedest is
jelent. Pal bizonysagtetele megcafolhatatlan volt, de ok nem akartak elfo-
gadni. Miert nem? Kegyes „En”-juket halalos talalat erte. Pal annak idejen
eszmeletleniil rogyott ossze oriasi biinenek felismerese es sulya alatt. A zsi-
do nep, amely makacsul ellenallt ennek a bizonysagtetelnek, oriilt diihbe gu-
rult. Ez a nep dontese volt az Ur ellen, aki Palt poganymisszionariussa el-
hivta. Tudnak Jezusrol, az Igazrol (14), de nem akarjak Ot. Palban elvetik
azt, aki ot elkuldte. Vallasos felhaborodassal utasitjak el Palt, mint hamis
profetat, aki nem erdemli meg, hogy eljen. Kialtozasuk: „Toroid el a fold szi-
nerol az ilyent, mert nem illik neki elnie” (22), es a ruhak eldobasa, a pornak
levegobe szorasa (23) szent felhaborodasuknak ad kifejezest, mintha ott
helyben meg akarnak kovezni, de ebben megakadalyozta oket a romai kato-
nak jelenlete (vo. 5Moz 13,1-11).

39. S*al mint romai polgar (22,24-30)

Amikor a romai ezredes latta, hogy Pal beszede a zsido nephez nem erte el
a kivant eredmcnyt es nem nyugtalta meg a vad szenvedelyeket, akkor rovi-
den vegzett, es Palt a taborba vitette, hogy korbacsutesekkel csikarjanak ki
belole vallomast biintetterol. Egy zsidoval a romaiak nem sokat teketoriaz-
tak. De abban a pillanatban, amikor megtettck a megkorbacsolashoz a sziik-
seges elokeszuleteket, Pal tiltakozott ellene, mikozben romai polgarjogat
ervenyesitette. Ez azonnal hatott. Miert tette ezt Pal? Miert szenvedte el Fi-
lippiben keszsegesen az iiteseket, es csak azutan hivatkozott romai polgarjo-
gara (16,37)? Pal apostol filippi es jeruzsalemi magatartasa kozotti kiilonb-
seg csak latszolagos. Valojaban mindket alkalommal ugyanaz volt az indito-
ok:zl bizonysagtetel. Filippiben bizonysagtetel a Szellem gyozelmerol a vilag
minden szenvedese folott. Itt Jeruzsalemben bizonysagtetel Izrael taboraval
szemben, amely igazsagtalan torvenyeskedesevel ellentetben allt a pogany
vilaghatalom igazsagossagaval. Hogy Pal romai polgar jogat sziiletesetol fog-
va birta, ez arra mutat, hogy itt Isten kegyelme mar mindent elore elrende-
zett. A romai polgarjog beletartozott az 6 kivalasztottsagaba anyja mehetbl
fogva (Gal 1,15). Romai polgarjoga ervenyesitesevel Pal tudatosan atlepett
Roma tabor aba, hogy ezentul mint romai polgar vegezze apostoli hivatasat.
E vilag birodalmanak polgarakent azonban csak mint Jezus Krisztus meg-
kotozottje elhetett, a kereszt alatti toretlen helyzeteben. A z Ur Jezus Krisz­
tus keresztje altal neki meg volt feszitve a vilag es 6 a vilagnak (Gal 6,14).
De ezt a lepest csak akkor lehetett teljessegel igazolni, miutan Pal meg egy

257
utolsó kísérlelet tett, hogy apelláljon Izráelben isten jogrendjére. Ezért ka-
pott alkalmat arra, hogy a zsidó szellemi felsobbség elött védekezzék.

40. Pal ¡gazolja maga i a íoíanács elott (22,30-23,11)

Pál e beszédének jelentósége a zsidó szanhedrin (fótanács) elött összefügg
az apostolnak elözöleg a maga római polgárjogára tortént hivatkozásával. A
római jogot szembeáilítja a zsidó tórvénnyel. Pál védekezésének az a célja,
hogy a zsidó tórvényfelfogás tarthatatlanságát és a tórvényhez való ellent-
mondásos beáilítottságot világosságra hozza. A zsidó jog kitaszította Pált
mint olyat, akinek nem illik élni. A római jog védelmébe veszi. - Pál maga-
tartását ennél az alkalomnál sokan bírálták, azt állítva, hogy szenvedélyesen
járt el, és ezért utána kénytelen volt bocsánatot kérni. Ez a megítélés azon-
ban igazságtalan. Felismerjük ezt, ha jól belegondolunk az ósszcfüggésekbe.
Izráelben a legfelsöbb szellemi bíróság, a szanhedrin testesítette meg Izráel
állásfoglalását a tórvénnyel kapcsolatban. A nép szellemi vezetöinek e tór­
vénnyel kapcsolatos ferde beállítottsága ellen kezdettöl fogva protestáltak a
gyiilckezct apostolai és vezetói (4,19; 5,29; 7,51). Pálnak is ez a magatartása,
amikor a fótanácsra vetette szemét (23,1). Nem vitázik a tanáccsal, mert ez
kezdettöl fogva kilátástalan lctt volna, hanem bizonyságot tesz jó lelkiisme-
retérol. „Testvéreim, férfiak, én tel jes jó lelkiismerettel szolgáltam Istennck
mind e napig” (1). Az elott a szellemi hatóság elött állt - saját korábbi társai
elött -, akik kózótt díszhelye lehetett volna, ha nem lett volna kcresztyénné.
Elöbbi barátai nem értették ezt a nagy változást, ami vele tortént, ö azonban
nyíltan bizonyságot tesz rola, hogy mint isten államának polgára életét telje-
sen jó lelkiismerettel lstenért élíe a mai napig. Pál nem bánik valami ünnepé-
lyesen ezzel a magas testülettei, megszólításából ki is hagyta az. ,,atyák”-at,
amit elözö napon a zsidó néphez szólva használt (22,1). Azt sem várja meg,
hogy felszólítsák a beszédre, hanem belekezd. Ez a m agatartás^naw/áí fö -
papot annyira felbosszantotta, hogy megparancsolta: üssék szájon Pált. Pál
tartózkodott minderi hízelkedéstol fólfelé, hogy ilyen úton férkozzék kegye-
ikbe. De nem feledkezett el az illendö tiszteletröl sem a fóléje rendelt ható-
sággal szemben. Arra azonban kóvetkeztethetünk magaíartásából, hogy már
nem tekintette felsóbbségének a fotanácsot. Számára a római uralom volt a
felsobbség - amit az is jelzett, hogy ezt az ósszejóvetelt a római ezredes ve-
zette -, amelynek alárendeite magát, amikor római polgárjogára hivatkozott.
Bizonyára ósztónósen kiérezte ezt a fópap, ezért volt olyan súlyosan meg-
sértve becsvágyában, úgyhogy teljesen tórvénytelen cselekvésre ragadtatta
el magát. Pál a fotanácsban csupán test szerinti testvéreit ismerte el, ezért a
róvidített megszólítás: „Atyámfiai, férfiak” (vó. 4,8; 5,29). Amikor Pál jó
lelkiismeretére hivatkozik, akkor mind megtérése elötti, mind megtérése
utám életére gondol. Élete egységes vernalát jellemzi ez a jó lelkiismeret.
Éppen ezt vitattâk ellenségei, amikor elhajlással és híítlenséggel vádolják, és
magukat egy egységes, törellen valíásos vonal következetes szemléloinek tar-

258
tottâk. Jô lelkiismeretére hivatkozâssal egyenesen ingerelte ellenfeleit. Mi-
vel a fôpap nem tudott semmit mondani ellenvetésként, durva erôszakhoz
iolyamodott, hivatali méltosagâra tâmaszkodva. „Megver téged Isten, te ki-
meszelt fal (vô. Ez 13,8 kk.)! Es te leüisz itélkezni felettem a tôrvény szerint,
és tôrvényellenesen cselekedve azt parancsolod, hogy engem verjenek?” (3).
Pal tiltakozâsa a fôpap törvenytelen cselekedete miatt nem onuralmat vesz-
tett szenvedély kitôrése, hanem vilâgos, mcggondolt bizonysâgtétel a zsidô
tôrvényfelfogâs tarthatatlansâga eilen. Amint a fôpap a tôrvényt a sajât
,,En”-je érdekében egész ônkényesen hasznâlta, ez.t teszi az egész nép. Az Ur
Jézus meszelt siroknak nevezte a farizeusokat és irâstudôkat (Mt 23,27),
hogy szemléltesse vele a lâtszat és a valôsâg közötti ellentétet. Pal egyâltalân
nem volt felindulva személyes sértettsége miatt, hanem Krisztus iigyébcn âll
ott, akit benne ellenségei megvetettek és bântalmaztak. Ezért is hirdethette
prôfétai szellemben a gonosztevô isteni biintetését. Ananiâs fôlemelt kézzel
vétkezett, ami kikerülhetetlenül Isten igazsâgos itélete alâ esett. Tiz éwel
késôbb, a zsidô hâboru kezdetekor Anâniâst a felkelôk meggyilkoltâk. Pal
abban a meggyôzôdésben cselekedett, hogy nem tartozik tisztelettel a fôpap,
mint elôljârô irânt, akit különben sem ismert, hiszen az elôzôt a rômaiak ré-
gen fôlmentették hivatalâbôl, s mâst iillettek a helyébc. Anâniâsnak semmi-
képpen sem volt joga itt itélkezni, hanem csak megvizsgâlni, miért tartoltâk
a zsidôk Pâlt bünösnek (22,30). Az itéletmondâs joga a rômai felsôbbség ke-
zében volt. A körülötte âllôk sem kifogâsoltâk magatartâsât, mintha fellâ-
zadt volna a felsôbbség eilen, hanem csak ezt mondtâk: „Az Isten fôpapjât
szidalmazod-e?” Csak ôk tették Pâlt figyelmessé arra, hogy a fôpap eilen be-
szélt, és azt megsértette. Pal ezt a szemrehânyâst jogosnak ismeri el a 2Moz
22,28 alapjân, ahol az van megirva: „Néped fejedelmét ne âtkozd.” Szavât
azonban nem vonta vissza.
A târgyalâs ilyen menete miatt szakadâs tâmadt a tanâcsban. A papok
pârtjâbôl csak a sadduceusok voltak képesek ilyen brutâlis, tôrvénytelen cse-
lekvésre, mig a farizeusok megtartottâk a szigorû rendet az igazsâgszolgâlta -
tâsban.^4 fôtanâcs egyes tagjainak magatartâsâbôl Pâl mâr fölismerhette,
hogy az egyik része sadduceusokbôl, a mâsik része farizeusokbôl âll (6).
Ezt a kôrülményt hasznâlta fel, hogy legalâbb a fôtanâcs farizeusait kedve-
zôen hangoîja a keresztyének irânt azzal, hogy emlékezteti ôket a közös hit-
alapra: a messiâsi reménységre és a feltâm adâsbanvalô hitre. Ez nem okos
taktika volt Pâl részérôl, hogy a pârtkülônbséget a maga szâmâra felhasznâl-
ja, hanem valôban megvolt ez a közös alap, amelyen remélte, hogy tovâbb
épithet. Pâl hâlâsan ismert fel minden jôt a felebarâtban. Amig a farizeusok
ragaszkodtak Izrâel messiâsi reménységéhez, addig még nem volt minden el-
veszve. De azok nem értették rneg, milyen döntö jelentôsége volt Pâl küldeté-
sének, mint pogânyok apostolânak - Izrâel reménysége szâmâra. Mégis mâr
ennek a reménységnek az alapja is értékes kapcsoîôpont volt. Ez tehât nem
volt a Pâl elleni vâdban a lényeg megkerülése, sem a sulypont eltolâsa mellé-
kes dolgokra, amikor Pâl a reménység és a felîâm adâs tanitâsât j eiölte meg
vâdpontként. A vâd tulajdonképpeni magvânak szabatosabb felfogâsa volt

259
ez, hiszen ezt a gyulest a romai ezredes eppen abbol a celbol rendelte el, hogy
alapjaig tarjak fel a Pal elleni viszaly okat. Jezus Krisztus fcltamadasa volt a
masik hittetel, amit Pal vadpontkent kiemel. Hiszen Pal nyiltan tett bizony-
sagot a Feltamadottrol, aki megjelent neki a templomban,’es utmutatast
adott a szamara. Figyelemre meltd, hogy Izrdel es a Gyillekezet remenysege
olyan szoros kapcsolatban volt egymassal, hogy a ketto szetvalaszthatat-
lan egyseget alkot. Eppigy a feltamadas tana, ahogyan a farizeusok azt kep-
viseltek, lenyegebcn egy volt Pal felfogasaval. Hogy Palnak ezzel a fordulat-
tal az lett volna a celja, hogy a keresztyen tanitast a zsidok eros, kegyes part-
janak, a farizeusoknak a tanitasaval lenyegeben megegyezonek allitsa a ro­
mai ezredes ele, es ezaltal ugyanazt a tiirelmet igenyelhessc a keresztyenek
szamara, mint amilyet a zsidok irant tanusitott a romai felsobbseg, nyilvan
nem tetelezhetjiik fel, mivel az ilyen politikai sakkhuzasok az apostoltol tel-
jesen idegenek voltak. 6 arra torekedett, hogy vegso lehetosegig mindent
megprobaljon, hogy nepet megmentse a teljes megkemenyedestol. Nem volt
ez hamis allianszpolitika, amit folytatott, mint ahogyan tisztan szcm elott
tartotta azt a celjat is, hogy Jezus Krisztus Gyulekezetet fiiggetlenne tegye a
zsidosagtol.
A szanhedrin altal folytatott vizsgalat eredmenye a velemenyek ellentete
volt a gyvilesben, iigyhogy nem tudtak hatarozatot hozni. „A sokasag mcg-
oszlott. Mert a sadduceusok azt mondjak, hogy nines feltamadas, sem an-
gyal, sem szellem, a farizeusok pedig mind a kettot valljak” (7-8; vo. Mt
22,23; Mk 12,18). A vita nagyon heves lett es eroszakoskodassa fajulhatott
volna. A farizeusok partjanak nehany irastudoja hajlando volt Palnak igazat
adni. Gamaliel elvehez hiien nem mertek Istennel szemben harcolni (5,39).
Elfogadtak, hogy Pal kijelentest kapott a templomban (22,17-21), es emiatt
keletkezett ez a nagy ziirzavar a nephez intezett beszed vegen, beszelhetett
vele szellem vagy angyal (9). Ez viszont a sadduceusokat, az uralkodo papi
rendet lobbantotta nagy haragra, amit Palon, e bosszanto vita okozojan
akartak levezetni. Durva, tamado modon Palt rogton megoltek volna, ha a
romai ezredes nem avatkozik kozbe. Elvezetteti Palt anelkiil, hogy vetke ker-
deset tisztaztak volna. Annyit megis megtudott, hogy Pal a zsido torveny
kerdesei miatt volt vad alatt, de nem kovetett el halalra melto biint, s ez eleg
volt neki (29). - Mivel a szanhedrin ulese nem hozott dontest, a zelotak, ezek
a mindenre kepes fanatikus hazafiak nyultak kozbe; keszen arra, hogy sajat
felelossegiikre iteletet hajtsanak vegre. 40 ferfi megeskudott, hogy nem
eszik semmit, amig Palt meg nem olte. Vallasi fanatizmusukban sajat eletii-
ket tettek kockara. Befolyasuk olyan nagy volt, hogy javaslatukat a vezeto-
seg gondolkozas nelkiil elfogadta. A gyilkos tervet azonban elarultak, es Palt
unokaoccse ertesitette rola, Pal pedig arrol gondoskodott, hogy a romai ez-
redesnek is tudomasara jusson. Ez aztan nagy elovigyazatossaggal minden
sziikseges katonai intezkedest megtett azirant, hogy Palt biztonsagba helyez-
ze(31).
Pal palesztinai szolgalata az Ur ejszakai megjelenesevel vegzodott.
Odalepett hozza 4s ezt mondta: „Bizzal Pal! Mert mikeppen bizonysagot tet-

260
tél az énfelôlem valô dolgokrôl Jeruzsâlemben, ugy kcll neked Rômâban is
bizonysâgot termed” (11). Maga az Ür âllitott ki Pal szâmâra vigasztalô ta-
nûbizonysâgot, hogy Izrâelért végzett szolgâlatât teljes hüscggel fejezte bc.
É s most elkezdôdik egy uj életszakasz, uj szolgâlattal. Jeruzsâlcm és Rôma
volt a vilâg két fôvârosa, a vallâsi és politikai kôzpont. Az Ûr biztatâsa Pal
szâmâra kétszeresen bâtoritô volt: visszatekintve most bevégzett jeruzsâlemi
bizonysâgtételére, és elôretekintve uj rômai missziôjâra, amire Pâl mâr ré-
gôta vâgyott (19,21). Pâl tehât magâtôl az Ûrtôl kapta meg az igazolâst arrôl,
hogy minden kisértés és nehézség ellenére a Szellem eddigi vezetésében -
egészen Jeruzsâlemig - nem tévedett. Most cl kellett hagynia Jeruzsâlemet
rômai fogolyként, éjszaka, hogy soha tôbbé ne lâssa viszont.
Most mârJJeruzsâlem itélet alâ került, mivel Isten kôvetét és az utolsô
kegyelmi ajânlatot eltaszitotta magâtôl, és a pogânyok fo g jâ k megtapodni
(Lk 21,24). A tovâbbi cselekmény szinhelye ezért tôbbé mâr nem Jeruzsâ-
lem, hanem egyelôre Cézârea, Jûdea rômai helytartôjânak, Félixnek székhe-
lye, akihez a jeruzsâlemi rômai ezredes, Klaudius Lisiâs Pâlt elküldi. Lisiâs
levelét Lukács szô szerint kozli, mint fontos dokumentumot, hogy bepillan-
tâst engedjen Isten vilâgkormânyzâsâba, hogyan irânyitja most a rômai bi-
rodalom âltal a Gyülekez.et kiformâlôdâsât. Pâl, a Gyülekezet és az elôreha-
ladô evangéliumi mozgalom képviselôje lâncok kôzôtt van a vilâgbiroda-
lomban. A Gyülekezetnek is ez a helyzete a vilâgban: mint megkôtôzôtt a ke-
reszt ûtjân. A kôtelékek Pâl szâmâra egyben felsôbbségi védelmet is jelen-
tenek ellenségei ôlâlkodâsaival szemben. Herôdes régi palotâjâban Cézâreâ-
ban biztos védôôrizet alatt âllt a kôvetkezô két év sorân.

41. Pal mini fogoly Cézareaban (24-26. fejezet)

Lukács hiradâsa Pâl kétéves cézâreabeli tartôzkodâsârôl feltünôen részle-
tes. Mivel egyébként nem szokott ilyen részletességgel irai, külônôs oka le-
het erre most. Szândéka nyilvânvalô: szemléletes képet akar nekünk adni az
evangélium képviselôjének sorsârôl a vilâgbirodalomban. Kétévi fogsâga
itt értékes alkalmakat adott neki arra, hogy bizonysâgot tegyen e vilâg kirâ-
lyai és hatalmasai elôtt, akik a zsidôsâgot kormânyozzâk, és ennek viszonyu-
lâsât a keresztyénséghez dôntôen irânyitottâk. Még nem a zsidôsâg volt a vi-
lâgot uralô hatalom, a nagy parâzna, aki a fenevadon lovagol, és azt sajât
akarata szerint irânyitja. Még olyan volt a viszony a vilâghatalom és a zsidô­
sâg kôzôtt, hogy a vilâgbirodalomé volt a hatalom a zsidôk felett, és Isten
eszkôznek hasznâlta a vilâgbirodalmat arra, hogy védje és elôsegitse az evan­
géliumi mozgalmat. A fenevadon lovaglô parâzna képe a végidôre utal. - Pâl
megtérésekor az Ur maga adta tudtul szolgâlata egész program]ât a maga
alapvonâsaiban: „Hordozzad nevemet a pogânyok és kirâlyok és Izrâel
fia i elôtt" (9,15). A Pâl âltal hirdetett evangélium litja a pogânyoktôl ki-
indulva jutott el Izrâel fiaihoz (Rom 11,13-16.25-3). Kôzbensô fokozat-
ként a kirâlyokat nevezi meg. És ez az ut kifejezetten a kereszt utja. „Mert

261
megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemert.” Ez a program
már elkezdôdôtt torténetileg kifejlódni. Pál eredményes bizonysâgtétele Iz-
râel fia i fê lé még hátra van. Ez a végsó idókre tartozik. Eddig Pâl aposlol
kitartóan tanúskodott Jcruzsálemért (23,1.1), tehát a zsidóság és a hanyatló
vallásos rendszer mcgnyerésére. Egészen más az, amikor Pál az Ur nevét
hordozza majd Izrácl fiai elótt. Ez csak akkor tórténhet meg, amikor a pogá-
nyok teljcssége bcmegy.zlz Úr nevét hordozni valaki elótt azt jelenti, hogy
az Úr lényének és üdvózító hívásának teljes kjelentését megismertetni. Ez
Pál el hívásának mélyehb értelme. A nemzelekhez tartoznak clsósorban a ki-
rályok és azok házai. Állásfoglalásuk Krisztus mellett vagy ellen határozza
meg a népek torténelmét.
Az apóstol kétévi cézáreai fogságának egész leírása olyan, hogy világossá
lesz: a világ minden Krisztus- és keresztyén gyülóletének tulajdonképpeni
forrása a zsidóságnál keresendó. A jeruzsálemi fótanács zürzavaros ossze-
jóvetele után ôt nappai lejott Anániás fópap a vénekkel és egy Tertullus nevü
ügyvéddcl Cézáreába, hogy Félix helytartó elótt a Pál elleni pert lefolytas-
sák. Tertullusnak, a fizetett ügyvédnek beszéde példája az ügyvédi dialekti-
kának. Bár azon fáradozott, hogy szigorúan tárgyilagosnak lássék, mégis ér-
tett hozzá ez a szónok, hogy minden kovet megmozgasson a hatáskeltés érde-
kében. Ezek a í aradozásai azonban meghiúsultak a római igazságszolgálta-
tás szigorú tárgyilagosságán. Ez azonban még távolról sem éri el Pál ke­
resztyén bizonyságtételének magasságát. Erre ragyogó példa Pál beszéde
Félix elótt. Ez nyílt, egyenes, minden hízelgés nélküli (10). Tárgyilagossága
tények egyszeríí elóadására koriátozódik (11). Jeruzsálembe való megérke-
zése óta eltelt 12 nap alatt (hét meg ot, vó. 21,27; 24,1) az ido rovidsége mi-
att bizonyára nem volt lehetséges lázadást szerveznie. Túlzás nélkül hangsú-
lyozza ártatlanságát, és ezt az alkalmat is felhasználja hite nyílt megvallá-
sára (14-15). Kozben Pál megint az igaz zsidók hitével való egyezést hangsú-
lyozza három alapvetó tételben: Isten órokkévalósága, az Ige tekintélye,
amely a torvényból és prófétákból áll, és az igazak és hamisak feltámadása.
Ez nem a teljes keresztyén dogmatika, hanem az ottani kórülményeknek
megfeleló keresztyén bizonyságtétel. Nem merev, nem a holt betíík és szabá-
lyok jellemzik, hanem eleven, mozgékony, megnyeró. Nem boles számításból
hangsúlyozza Félix elótt, tehát egy pogány elótt a keresztyén és zsidó hit kó-
zótti ósszhangot, nem azért teszi, hogy ezáltal keresztyén álláspontjának
ugyanazt a türelmet nyerje meg a római felsóbbségtól, ainelyet ez a zsidóság
iránt tanúsított, hanem Félix miatt, aki sokat tudotl erról a tanításról (22). A
keresztyén bizonyságtétel mindig kitünik a mentó szeretet által. Sobase ón-
cél, apologetika (hitvédelem) vagy ónigazolás, onfejüség vagy kritika, kóte-
kedés.A bizonyságtétel leí egybe kell hangzania az életvitelnek, és azt meg
kell erósítenie: „Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélküli
lelkiismeretem legyen Isten és emberek elótt mindenkor” (16). Kétszer be-
szél Pál a védekezéseiben a lelkiismeretéról (23,1; 24,16). Hangsúlyozza en-
nek tokéletes voltát: a 23,1-ben az általános vagy egész jó (erkólcsileg jó) lel-
kiismeretet az Isten elótt járásában, mint az ó országának polgára, a 24,16-

262
ban pedig a feddhetetlen és csorbítatlan lelkiismerctet mind Istcnnel, mind
emberckkel szemben. Erre torekszik mindenben és mindenáron. A lelkiisme-
ret nem merev norma, amelyre az ember hivatkozhat cselekvéseiben, mint
például a rendíthetetlen isteni torvényre, hanem olyan valami, amit a Szent
Szellem fcgyelmezése alatt egy magasabb norma szerint kell gyakorolni. A
Szentírás czért sohasem beszél lelkiismereti szabadságról, de beszél lelkiis-
mereti kotelezettségekról. A lelkiismeret onmagában nem szavalolja az ob-
jektív igazságot. Tehát nem csalhatatlan felvilágosító hely.zl jó lelkiismeret
nem elég arra, hogy bennünket Isten elótt megigazítson (lK or 4,4). - Vegül
Pál rátér a tulajdonképpeni vádra: rendbontás és lemplomgyalázás (17-20).
Jólesóen lálhatjuk a szenvedély nélküli tárgyilagosságot.zl sértetlen lelkiis-
meretü keresztyénnek elég, ha egyszerüen és az igazsághoz hüen vázolja a
tényeket. Pál kozben semrnit nem említ meg vádolói tórvényellenes magatar-
tásából és durvaságairól, bár ezl is megtehette volna, hogy elmondja, mi tor-
tént a templomban és milyen gyilkos terv készült. Még a legkeserübb jogta-
lanság eltürésekor sem veszíti el szent nyugalinát és megbocsátó szeretetét.
Most is ki tudja használni az alkalmat egy meggyózó bizonyságtételre, mi-
kózben feltárja az cgész ügy legmélyebb alapjait, és világosságra hozza a tu­
lajdonképpeni kritikus dóntó pontot: a halottak feltámadásának tanát. Pál
bátor kiállása e tan mellett élezte ki tulajdonképpen a fótanács emlékezetes
tárgyalása során (23,6) az egész szakadást, és a per folytatására a fópap és
vének által Félix elótt tulajdonképpen a sadduceusok ellenállása a feltáma-
dás tanával szemben adott okot (21). Jellemzó a keresztyénekkel szembeni
római joggyakorlatra, hogy politikai célszerüségi okokból kivonja magát a
dóntésból. Eppen ez a gyakorlati magatartás tette az egész íín. római szigorú
tárgyilagosságot az igazságszolgáltatásban üres frázissá. A per befejezését,
amelynek feltétlenül Pál felmentését kellett volna hoznia, hamis okokból el-
napolták, és Pálnak két éven át kellett vizsgálati fogságban maradnia Cézá-
reában a római hivatalnok megvesztegethetóségének áldozatakénl. Pál pere
folfedi a római hivatalnokok romlottságát is. Lukács kizárólag ebból a cél-
ból számol be részletesen Pál és Félix egyik beszélgetéséról. Már a kónnyü és
barálságos bánásmódból is kiviláglik, hogy Félix ártatlannak tartotta Pált
(23). De éppen ez volt a kiáltó igazságtalanság, hogy meggyózódése ellenére
sem engedte szabadon az apostolt. Az igazságtalan világnak e magatartása
mógótt azonban ott van Isten vezetése. Mindennek javukra kell szolgálnia
azoknak, akik Istent szeretik (Róm 8,28). - A római világhatalom egész er-
kólcsi gerinctelenségének is nyilvánvalóvá kellett lennie (24-27). Külónd-
sen három pontra esik éles fény: igazságtalanság, erkólcstelenség, megvesz-
tegethetóség. Druzilla, I. Heródes Agrippa - aki Jakabot kivégeztette (12,1-
2) - leánya, Emesa király felesége híres szépség volt. Félix elhódította ót fér-
jétól egy zsidó varázsló seítségével. Félix tehát házasságtórést kóvetett el.
Korabeli írók kijelentései szerint Félix kózónséges gondolkozású, kegyetlen
és érzéki ember volt. Maga elé idézte Pált, hogy elbeszélgessen vele a Jézus
Krisztusban való hitról, kozben bemutatta neki Druzillát. Ez alkalommal Pál
bátran beszélt az igazságosságról, az ónmegtartóztatásról és az ítéletról. Iga-

263
 zi, lelkiismeretbe hatoló bünbánati igehirdetés volt ez. Pál cgyáltalán nem
gondolt arra, hogy kikónyórógje szabadonbocsátását, hanem inkább elóidéz-
te ennek a kózónséges embernek a bosszankodását. Félix reméltc, hogy Pál-
tól megvesztegetésképpen pénzt kap (a Pál által cmlített, Jeruzsálembe vitt
nagy osszegü adomány í olkelthette sóvárgását a pcnz ulán), ezért mindig új-
ra talált okot arra, hogy maga elé hívja (26). így tclt el két hosszú év. Eltalált
lelkiismeretének figyelmeztetését Félix gyáván kikerülte, és Pált ilyen szóla-
mokkal utasította el: „Most eredj el; de mikor alkalmam lesz, magamhoz hí-
vatlak téged” (25).
Ha Pál zsidó ellenségei nem érték is el teljesen céljukat, ncvezetesen, hogy
az apostolt nekik kiszolgáltassák, mégis bizonyos fokig elégedettek lehettek
az eredménnyel. Pál í'ogságban maradt, és véleményük szerint egyelóre ár-
talmatlanná volt téve, míg a per véget nem cr. Ezl pedig húzták, halasztották.
Pál azonban mindeníele kónnyebbségct kapotl. Társai és a gyülekczet tagjai
szabadon érintke/.hettek vele, és kózvetítésükkel folytathatta apostoli mun-
kálkodást. Erról azonban Lukács semmit sem ir, mert a Csel nagy vonalának
továbbvezetéséhez erre nincs szükség.
Amikor pedig két év elmúlt, Félix utóda Porcius Festus lett, és „Félix a
zsidóknak kedveskedni akarván, Pált fogságban hagyta” (27). így igazságta-
lanságát még újabb gazsággal tetézi, s ez szcmünk elé lárja az alapjáig meg-
romlotl római igazságosság lényegét. Hogy ez a fogság a két év alalt, minden
kónnyebbség ellenére is, gyotró, orló márlíromság volt, azt elgondolhatjuk.
Festussal most egészen más embertípus lép színre (25,1-12). Félix ismer-
tc ugyan az utat (kereszlyénséget), de jelleme gonoszsága miatt a római jo-
got jellemtelenül kczelte, Festus jelleméról azonban semmi hátrányosat nem
olvasunk. Kóvetkczetesen, de minden érdeklódés nélkiil kezelte a római jo-
got. Korrekt, de jéghideg. Félix és Festus a római birodalom és jo g két kép-
viselóje, akik alatt a Gyiilekezet tovább fejlódik mint Gyülekezet a kereszt
alan. Amíg a Gyülekezet nem látszott veszélyesnek a római állam számára,
erós védelmet élvezett, habár csupán a szenvedés állapotában. Ennek szim-
bóluma Pál fogsága Cézáreában. A zsidók voltak mindig a szenvedések oko-
zói, a háttérben a mozgató eró. Ismét megjelentek Festusnál, aki hivatalba
lépése után három nappal Cézáreából Jeruzsálembe ment. A fópap és a zsidó
vezetók kérték jóindulatát, hogy Pált vitesse át Jeruzsálembe. Az volt a szán-
dékuk, hogy útkózben mególetik. De ebbe Festus nem ment bele, hanem kó-
telessége szerint cselekedett. Cézáreába hívta a vádlókat, és rendes bírósági
tárgyalást folytatott le. Amit itt a zsidók elóhoztak, vitás vallási kérdéseket,
az a római jognak ezt a képviselójét kevéssé érdekelte, amíg az állam bizton-
ságát nem veszélyeztette (vó. 18,14-15). Pál válaszából arra kóvetkeztethe-
tünk (8), hogy három vádpontot emeltek ellene: a zsidó tórvény megsértését,
a templom megszentségtelenítését és felségsértést a császár ellen (vó. 17,7;
Jn 19,12). Sok és súlyos vádat hoztak eló, amit nem tudtak bizonyítani. Való-
színü, hogy a tanúk egymásnak ellene mondtak (Zsolt 55,10), úgyhogy Pál-
nak nem kellett ellenbizonyítékokat felhoznia. Elég volt egyszerü, világos
vallomása ártatlanságáról. így illett hitéhez is. Az Ur harcolt érte, és ó

264
csôndben lehctett (2Môz 14,14). Hogy milyen nagy és dôntô jelentôségü volt
Pal vitâja az egész zsidô nép szâmâra, és hogy a nép vezetô férfiai is igy lât-
tâk, kiderül abbôl, hogy a zsidôk az egész két év alatt vârtâk a kedvezô alkal-
mat ennek a gyülôlt férfinak megsemmisitésére, és most az uj helytartô hiva-
talbalépésekor csak azt a jôindulatot kérték, adja ki nekik Pâlt. Csak a rômai
hivatalnok felelôsségtudata ôrizte meg attôl, hogy kivânsâgukat teljesitse
anélkül, hogy a vâdlott rendes rômai birôsâg elôlt alkalmat kapjon a védeke-
zésre (16). Festus aztân ezt az egész ügyet Agrippa kirâly elé târta: „Valami
vitâs kérdéseik voltak vele sajât babonasâguk felôl, és bizonyos meghalt Jé-
zus felôl, akirôl Pal azt âllitotta, hogy él” (19). De mivel Festus mindennek
ellenére hajlandô volt a zsidôknak kedvére tenni, és végül is Pâlt nekik ki-
szolgâltatni, Pal kénytelen volt rômai polgârjogâra hivatkozni, és a csâszâr-
hoz fellebbezni, hogy perét csâszâri birôsâg elôtt Rômâban fejezzék be. Ez is
a Szent Szellem vezetése szerint tôrtént, amit a kôrülményekbôl fel kellett
ismernie. Mâr régen vilâgos volt elôtte, hogy Rômât is meg kell lâtnia
(19,21). De erre a belsô inditâsra még nem tett dôntô lépést, hanem nyugod-
tan megvârta az Ur vilâgos irânyitâsât. Ezt meg is kapta Jeruzsâlemben a zsi­
dôk ellene valô rettcnetes lâzadâsakor (23,11). Most mâr tudta, hogy Rômâ-
ba fog jutni, hogy ott is bizonysâgot tegyen az Ürrôl, csak még nem tudta,
hogyan. Igy a kôrülmények fejlôdésére kellett ügyelnie, hogy felismerje a
,,hogyan”-t. Most eljôtt a dôntô pillanat, amikor egészen vilâgossâ lett, ho­
gyan kell cselekednie. A tôbbi ut ugyanis el volt zârva, egyetlen ut maradt
még nyitva, hogy éljen rômai polgârjogâval, és a csâszârra hivatkozzék (vô.
28,19). Hogy Pâlnak ez a dôntése helyes volt, azt az Ûr maga kijelenti neki
kôsôbb (27,24). Isteni „kell” lett ez a szâmâra, hogy a csâszâr elé âlljon. Ez
lett tovâbbi utjâban a nagy vezérvonal Rôma fêlé. Ezâltal nagy vâltozâs
tôrtént együttal Isten orszâga tôrténetében is, hasonlôan Ezékiel prôféta
idejéhez, amikor Isten az itélôszékét Jeruzsâlembôl Babel be helyezte ât (Ez
10). Most ezt Isten Jeruzsâlembôl Rômâba tette ât. Îgy kapcsolôdik egybe
az ember büne és Isten mindenhatô intézkedése. A zsidôk kiszolgâltattâk,
elârultâk a Szentet és Igazat a pogânyoknak, elôszôr Jézust, aztân a Gyüle-
kezetet, amelyet Pâl képviselt. De ez Isten üdvtervét nem keresztezte s nem
semmisithette meg, hanem ez, âltalunk fel nem foghatô môdon, annâl dicsô-
ségesebben valôsult meg. Amint azt Pâl a Rom 13,1-7-ben alapvetôen kifejti:
A Gyülekezet szâmâra a vilâgi felsôbbség „Isten szolgâja (diakônusa) a
jôra ”, azaz Isten hasznâljafel a Gyülekezet javâra, mint ahogyan a zsidôk
ugyanakkor Isten eszkôze voltak a gonoszra a Gyülekezet részére. Minden
môgôtt Isten vilâgkormânyzâsa âll.
Külônôs jelentôségü Pâl talâlkozâsa Agrippa kirâllyal, ezért Lukács
errôl is nagy részletességgel szâmol be (25,13-26,32). II. Herôdes Agrippa,
I. Herôdes Agrippa fia (vô. 12. fej.), az utolsô'Herodiânus volt Izrâel trônjân.
Székhelye nem Jeruzsâlemben, hanem Cézârea Filippiben volt (Mt 16,13;
Mk 8,27). Nem tévesztendô ôssze Cézârea Palesztinâval, a rômai helytartô
székhelyével, ahol Pâlt is fogsâgban tartottâk. Nôtestvére, Berenike (Berni­
ce), messze fôldôn hires szépség volt, mint ôzvegy élt vele együtt, ahogyan

265
feltételezték, vérfertózésben. Berenikének állítólag késóbb Titusszal, Jeru-
zsálem meghódílójával is volt viszonya. De lzráel trónján e kél testvér er-
kólcstelenségeiról Lukács nem ad hírt. Nem az a szándéka, hogy érdekes tor-
ténetkéket meséljen el nekünk, hanem hogy Isten országa nagy vonalait raj-
zolja fel. Gyakran hangsúlyozza ebben a róvid szakaszban Agrippa király
voltát (tizenegyszer: 25,13.14.24.26; 26,2.7.13.19.26.27.30). Ez utal az após­
tol szolgálatában a király-vonalra (yo. 9,15). A pogányok és Izrael fiai irá-
nyában végzett szolgálata kózótt van a királyok szolgálata. A „királyok” fo-
galmát nyilván kiterjeszthetjük mindenféle kormányzat csúcsszervére. Te-
hát vonatkozik a zsidó felsóbbségre is, a íopapra a fótanáccsal együtt, Félix
és Festus római belytartókra éppúgy, mint a zsidók edomita királyára. Min-
den emlílctt csúcsszerv külón típus, ezek viszont külonleges torténelmi vona-
lakat képviselnek. Ami tehát Pál szolgálatában elointe alapelvileg szem-
lélhetó, annak széles tórtenelmi kibontakozása az évszázadokon át a végsó
idóben teljesedk ki. Pál szolgálatát a Gyülekezet folytatja. É s majd ha
szolgálata által a pogányok teljessége bemegy, a Pál által hirdetett evan-
gélium lzráel fiaihoz is elju t teljes erejében. De elóbb a kormányzatok
csúcsszerveihez is el kell vinni az evangéliumot, hogy dónthessenek Isten
mellen vagy ellen. Talán az ég kozepén repüló angyal által hirdetett orok
cvangélium fogja betólteni ezt a célt (vo. Jel 14,6-7). - Fcltíínó, hogy Lukács
II. Agrippa királyt csak római nevén ernlíti, míg apja a 12. í'ejezetben a zsidó
Heródes néven szerepel. A 26. fejezet Agrippája tehát a zsidók római kirá-
lya. Külónbózik apjától - aki fanatikus ellensége volt a keresztyéneknek
(12,1-3) - Pálhoz, mint a kcresztyénség képviselójéhez való viszonyulásában
is. Agrippa keresztül-kasul római gondolkozású és viselkedésü ember volt.
Ezért kózómbos volt a keresztyénséggel szemben, amíg nem kellett azt ál-
lamellenesnek tekintenie. Pál esetét kívánalos alkalomnak látta arra, hogy
saját királyi méltóságát fitogtassa. Lukács a 23. versben elmondja, hogy Ag­
rippa és Berenike nagy pompával jóttek. Mindez a színházias hatás kedvéért
tórtént. Ez ugyanabban a városban tórtént, ahol apját az Úr angyala titáni
nagyzási hóbortja miatt megverte, úgyhogy férgek emésztették mcg és meg-
halt (12,23). Mégsem volt Pál hideg vagy elutasító ezzel a királlyal szemben,
hanem beszédébe beleóntótte a szeretetteljesen hívogató bizonyságtétel
egész melegét.
Pál beszéde Agrippa elótt egyállalán nem volt védóbeszéd, hanem elejé-
tól végig evangélizáló módon hívogató bizonyságtétel. Az egész írásban
nines egyetlen példa sem, amely ilyen személyesen rámenós, mint ez. Hatal-
mas lendülete volt ennek a beszédnek, mintha az egész két év alatt felhalmo-
zódott missziói vágy erószakkal akart volna utat tórni. Pál egyenesen a célra
tort. Kiindulópontnak saját megtérésének tórténetét használja fel. Három-
szor találjuk a Csel-ben Pál megtérése torténetének részletes leírását: eló-
szór a 9. fejezetben Lukács híradásában, másodszor a 22. fejezetben maga
Pál mondja el a zsidó népnek Jeruzsálemben, harmadszor itt, a 26. fejezet­
ben Agrippa király elótt ugyancsak Pál számol be rola. Itt is a kozos talajról
indulva próbálja Pál ezt a külonos hitbeli élményét megértetni; ahhoz kap-

266
csolódott, ami ismeretes volt hallgatói elótt. Mesteri ügyességgel bontja ki a
magvát annak, ami a dóntést jeleníi, ti. az atyáknak adott reménység ígére-
tét. Ezen - ahogyan az az ósszefüggésból kitünik - csak a messiási ígéretet
érthette, amely Jézusban teljesedett be, amikor Isten feltámasztotta Ót a ha-
lálból (8). Ennek a felismerése volt Pálnak magának élete nagy fordulópont-
ja. Ennek bizonyítására mondja el megtérése torténetét. Figyelemre méltó,
hogy Pál csak akkor beszél saját megtéréséról, amikor általa az üdvtorténeti
oszefiiggést akarja megvilágítani. Sohasem mondja el propagandisztikus
okokból a megtérését. Izráel reménységéból nézve éles fény hullik a tizenkét
torzs izráeli istentiszteletének tulajdonképpeni értelmére. Ezzel a kil'ejezés-
sel: „A tizenkét nemzetségünk” (7), Pál meg akarja mutatni, hogy ó is azon a
magas prófétai alapon áll, ahonnan a nép szétszakadott egységét a maga üdv­
torténeti helyreállításában szemléli. A hit nem akad meg annál, amit a vi-
gasztalan jelen mutat, hanem a jelent a kiteljesedésból kiindulva nézi. A tel-
jesen megromlott vallási rendszer takarója alatt a hit meglátja a buzgó isten-
tisztelet valódi mély crtelmét. Pál a tizenkét torzs iránti rcménységével egy-
nek tudta magát Jakabbal, aki korlevelét a tizenkét nemzetséghez intézte.
Felfigyelhetünk erre a kifejezésre: „Istentól a mi atyáinknak tett ígéret re-
ménysége” (6). Ezzel utal a messiási ígéret üdvtorténeti kiformálódására,
amely mind az eljovendó birodalom dicsóségére, mind pedig a személyes
Messiásra vonatkozik. Izráel számára ez a beteljesedés a végsó célja minden
buzgó istentiszteletnek. Az a megrázó, hogy Pált éppen ezért a reménységért
vádolják a zsidók, és ezért lettek ellenségeivé. Külónbség van a „tizenkét
nemzetség” istentisztelete és a „zsidók” magatartása kózótt. Pál kérdésében
ezért súlyos vád rejlett a zsidók ellen: „Micsoda? Hihetetlen dolognak tet-
szik nektek, hogy Isten halottakat támaszt fel?” (8). Hiszen ha Izráel re-
ménysége az volt, hogy a messiási idóben a napok végén fcltámadnak az iga-
zak és a hamisak, hogyan tartják hát hihetetlennek, hogy Isten az Úr Jézust a
halottak kózül feltámasztotta? Jézus Krisztus feltámadásának elutasítása
tehát ellentétben áll Izráel reménységének legbensóbb magvávaí, amely pe­
dig az egész nép feltámasztását is magában foglalja. Éppen ezt az ellentmon-
dást ismerte Pál saját tapasztalatából. Izráel büne az ó büne is volt élete
nagy fordulópontjáig. Erról az óriási bünéról beszél itt Pál (9-11) feltünó
részletességgel. Bizonyára arra tórekedett, hogy ezt külón is hangsúlyozza.
Vállalta az egységet népével a bün kérdésében abban a biztos reménységben,
hogy az egész tizenkét nemzetségból álló nép ugyanarra az üdvtapasztalatra
fog eíjutni, amelyben ó is részesült kegyelemból, minden érdem nélkül. A
bün sótét hátterén most világosan ragyog a kegyelem munkája Pál életében,
ahogyan ez megnyilvánul megtérésében (12-15) és szolgálatában (18-18). A
feltámadott mennyei Krisztus az ó megtérésének oka és szolgálatának kó-
zéppontja. Ebból az alapvetó üdvózító élménybol kiindulva állítja oda Pál
nagy szolgálati program;át, mégpedig úgy, ahogy egyébként nem tette. Ezt
a szolgálatot az Ur Jézus megjelenése tulajdonképpeni céljaként mutatja be:
„Hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek mind azokban, amiket lát-
tál, mind azokban, amikre nézve meg fogok nekcd jelenni” (16). Jézus Krisz

267
tus kijelentése Pâl szâmâra tehât folytatôlagos, cgyre jobban kibontakozô
kijelentés. Tartalma maga Jézus Krisztus és Pal egyetemes missziôjâra vo-
natkozô, egyre vilâgosabbâ vâlô szolgâlati megbizatâs. Az Ur Paît erre ren-
delte (vô. 3,20; 22,14). Errôl a missziôrôl volt szô mâr 22,14-15-ben is. Az
Ur egészen személyes vezetése Szent Szelleme âltal volt ennek a szolgâlatnak
a hajtôereje. A missziô maga két részbol ail: szolgânak és bizonysâgtevônek
(tanu) lenni. A szolga szô (hypéretés) itt annyit jelent, mint a legalacsonyabb
és legnehezebb munkât végzô szolga. Ez âli elsô helyen. Csak mint ilyen lehe-
tett Pal tanû is. Mindez pedig szüntelen kiformâlôdâs a megtapasztalâsbôl
kiindulva. „Megszabaditlak téged e néptôl (elkülônitelek) és a pogânyoktôl,
akik kôzé most küldelek" (17). A Krisztusért valo szenvedés vonala (9,16)
egyuttal az Ür fokozatos kijelentésének vonala is apostoli szolgâlata szâmâ­
ra. Csak akinek sajât szemei megnyiltak Jézus Krisztus kijelentésére, az ké-
pes mâsok szemeit is megnyitni. „Hogy megnyisd szemeiket, hogy sôtétség-
bôl vilâgossâgra és a Sâtân hatalmâbôl az Istenhez térjenek, hogy a bünôk
boesânatât és a megszenteltek között osztâlyrészt nyerjenek az énbennem
valo hit âltal” (18). Pâl szolgâlata Izrâel fêlé (a nép) és a pogânyok fêlé (nem-
zetek) abban âll, hogy megnyissa szemeiket, tehât hogy ugyanazt tegye veliik,
amit az Ür vele magâval tett. Hogy miként végezte Pâl ezt a szolgâlatot, azt
a 22-23 versben mondja el: "Istentôl segitséget vévén, mind e mai napig âl-
lok, bizonysâgot téve kicsinynek és nagynak, semmit sem mondvân azokon
kivül, amikrôl mind a prôfétâk mcgmondtâk, mind Môzes, hogy be fognak
teljesedni: Hogy a Krisztusnak szenvednie kell, hogy mint a halottak feltâ-
madâsâbôl elsô, vilâgossâgot fog hirdetni a népnek és a pogânyoknak." Pâl
mint szolga isten segitségével âll, mint tanû isten igéjét viszi, a prôfétâkat és
Môzest, mégpedig krisztuskôzpontû môdon. Különösen hârom kôrdésrc fe­
lek 1) hogy Krisztusnk szenvednie kell; 2) hogy Krisztus az elsô a halottak
feltâmadâsâban; 3) hogy Krisztus nemesak Izrâel népének, hanem a pogâ­
nyoknak is vilâgossâgot fog hirdetni. Ez a hirdetés a hivô részérôl gyôkeres
elfordulâst munkâl a sôtétségbol a vilâgossâgba és a Sâtân hatalma alôl Is­
tenhez. A Sâtân nem a teremtés istene, hanem e vilâg istene (2Kor 4,4) és en­
nek a vilâgnak a fejedelme (Tim 16,11), azaz ezé a vilâgrendé. Neki hatalma
van e vilâg orszâgai fclett, ö a levegôbeli hatalmassâg fejedelme (Ff 2,2), és
birodalma a sôtétség birodalma. A megfordulâs tehât gyôkeres rend-
szercserét jelent, a sôtétségbol bele a vilâgossâgba és a Sâtân hatalmâbôl Is­
tenhez (vô. Kol 1,13; lPt 2,9). Figyeljük meg Pâl radikalizmusât a vilâghoz
val6 viszonyulâsâhan. Az egész Szentirâssal teljes ôsszhangban âll. Eszerint
a zsidôk és a pogânyok vilâga a Sâtân zsarnoki leigâzott területe és a sôtétség
birodalma. Csak ahol Krisztust hitben megragadjâk, ott van vilâgossâg. Ez a
bibliai vilâgnézet nem ismer felemâssâgot, nem ismer megalkuvâst, ôsszeke-
veredést, hanem, csak vagy-vagy-ot. A vilâgban mindaz, ami nagy, nemes,
igaz és szép, Krisztus nélküli, csak a Sâtân hatalmânak és a sôtétségnek egy
része. Ez a viszonyulâs mégsem negativ, hanem isten egyedüli hatalmâba és
üdvtervébe vetett hit alapjân teljesen pozitiv; mert a Sâtân nem abszolût ha­
talmassâg, hanem csak eszkôz. A hit elmondhatja. „Minden a tietek (a vilâg

268
is) - ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istcné” (IKor 3,21.23). - Pal a mcgté-
rést itt ncm emberi teljesitménynek tiinteti fel, hanem mint a vilâgossâg sze-
met megnyito hatâsânak a kôvetkezményét. Ahogyan a vilâgossâg az alvô
cmberre hat, hogy ônkéntelenül is kinyitja a szcinét, igy tôrténik ez a Krisz-
tusrôl szôlô evangélium hirdetése âltal is (2Kor 4,4-6). Az ember része csu-
pân a hittel valô elfog adds, mégpedig a pogânyok és a zsidôk elôszôr büneik
bocsânatât kapjâk. Ezzel felszabadulnak a vilâgban levô gonosz, a Sâtân és a
sôtétség ha talma alôl. Tulajdon büneivel minden egyes ember sajâtjâvâ tette
Âdâm bukâsât, és ezzel e vilâgrend fejedelménck hatâskôre alâ helyezte ma-
gât. Krisztusban, az Emberfiâban véghezvitetett a sâtâni hatalom letôrése,
és egészen uj élet kezdôdôtt el benne az emberiség szâmâra. A bêlé vetett hit
âltal, vagyis az uj emberiség fejévcl, Jézus Krisztussal valô életkôzôsség âltal
minden egyes ember részt nyer ebbôl a gyôzelembôl. Ezt fejezi ki negativ és
pozitiv môdon a bünbocsânat és az ôrôkség elfogadâsa a megszenteltek kô-
zôtt. Ez az ôrôkség vagy osztâlyrész messze tulhaladja azt az eredeti felada-
tot, amelyet az ember elbukâsa elôlt kapott, s amely ôt a teremtett vilâgnak
itteni részén tette urrâ. A hivôk osztâlyrésze tôbb, mint a foldi ôrôkség, ez az
ôrôk, mennyei ôrôkség azok kôzôtt, akik megszenteltetnek, azaz akik a vilâg-
tôl elkülônittetnek és Istennek szenteltetnek (Kol 1,12).
Feltünô, milyen végkôvetkeztetést von le Pal itt a damaszkuszi élményé-
bôl. „Ezért, Agrippa kirâly, nem lettem engedetlen a mennyei lâtâs irânt, ha­
nem elôszôr a damaszkuszbelieknek és a jeruzsâlembelieknek, majd Jûdea
egész tartomânyâban és a pogânyoknak hirdettem, hogy bânjâk meg bünei-
kel és térjenek meg Istenhez, és hogy a megtéréshez méltô cselekedeteket
cselekedjenek” (19-20). Két dolog tünik itt fel: 1) Hogy Pâl olyan môdon irja
le a munkamezejét, ami elsô pillanatban nines ôsszhangban Lukács hiradâ-
sâval az apostol tényleges munkâjârôl. Damaszkusz és Jeruzsâlem balsiker-
nek mutatkozott meg, és semmit sem tudunk az egész Judeâban végzett mun-
kârôl. Hogy Pâl a zsidôk kôzti munkâlkodâsât ennyire hangsulyozza és csak
mellesleg emliti a pogânyokat, annak ebben a vonatkozâsban külônôs okânak
kellett lennie. Pâl azt akarja bizonyitani, hogy nem lett engedetlen a meny-
nyei lâtâs irânt. Az engedelmesség bizonyitékât elsôsorban izrâeli talajon
kellett felmutatni, mert itt volt a küldetésével szembeni ellenségeskedés tâp-
talaja. Ezért foglalt mindent ôssze, amit a zsidôk kôzôtt élt ât, elôszôr Da-
maszkuszban, de Jeruzsâlemben és egész Judeâban is, munkâlkodâsa külôn-
bôzô idôpontjaiban, beleértve utolsô jeruzsâlemi tanuskodâsât is. Nem szük-
séges feltételeznünk, hogy Pâl Jüdeâban is kôrülutazott, amikor Jeruzsâlem-
bôl kiindulva a hire bejârta a tartomânyt (Gai 1,22-23). De a pogânyok kô-
zôtti szolgâlat is a mennyei lâtâs irânti enedelmességébe tartozik bele. Itt az
engedelmesség prôbâja mâsféle volt, nevezetesen pontos figyelés a Szellem
vezetésére, amely a mennyei Krisztus megjelenése szerint bontakozott ki. 2)
Hogy Pâl itt nem hitrôl és ujjâteremtésrôl beszél, hanem bünbânatrôl, meg-
térésrôl és a megtéréshez illô cselekedetrôl. Ennek okât is az ôsszefüggésbôl
kell felismernünk. Agrippa elôtti beszédében fontosnak lâtta, hogy a zsidôk
vele és szolgâlatâval szembeni ellenségeskedésének okât napvilâgra hozza.

269
Ezt legjobban a gyakorlati kipróbáltság talaján tehette. A cselekedeteket a
zsidók megértették. De itt meglátszik a nagy ellentét a tôrvény cselekedetei -
amikor az ember mindig nagyobb lesz saját szemében - és a megtéréshez
méltó cselekedetek között - ahoi az ember egészen eltíínik saját tudásával.
Gyümölcseiröl lehet az apostoli szolgálat valódi voltát is felismerni. Pál
nem azt akarja mondani, hogy semmi mást nem hirdetett, mint bünbánatot,
megtérést és cselekedeteket, de itt összefoglalva csak az emberi munkálko-
dás oldalát említi, és annak kipróbált voltát, hogy szolgálatát védje, amely
végsó fokon összhangban állt a tôrvény lényegével. Ennél a bizonyításnál
Pál elóre helyezi a prófétákat és csak utána említi Mózest, mert a próféták
értették meg a legjobban a mózesi bizonyságtétel magvát és tulajdonképpeni
lényegét, azaz a messiási prófécia vonalát (vö. 2,1; Jel 19,10).
Eppcn azért voltak a zsidók fanatikus ellenségei neki, mert nem ismerték
fel ezt a megegyezést. „Ezek miatt a dolgok miatt fogtak el a zsidók a temp-
lomban és próbáltak megölni" (21). Ez kiáltó ellentmondás volt, amibe a
zsidók jutottak önmagukkal és legdrágább birtokukkal, a tórvénnyel, amikor
ilyen ellenségesen szembelordultak Pállal. De Isten segítségével Pál folytat-
hatta és befejezhette szolgálatát és bizonyságtételét. A kétévi fogság Cézáre-
ában sem jelentett megszakítást ebben a szolgálatban. Ez azonban - úgy lát-
szik - inkább egyescknek végzett szolgálat volt, amiért Pál ezt mondja: "Bi-
zonyságot tettem kicsiknek és nagyoknak." Ez a bizonyságtevo szolgálat in-
kább a prófétai szóra összpontosul, amiból Pál igyekezett bizonyítani a
krisztusközpontu vonalat. Különösen három fó tényt emelt ki: Krisztus szen-
vedését, az élet áttórését a halál hatalmán, amikor Krisztus, mint az elsó
zsenge feltámadt, és hogy Krisztus, mint ilyen, világosságot hirdet a népnek
és a pogányoknak (23). Erre a világosságra gondol Pál, amikor a 18. versben
arról beszél, hogy térjenek meg a sótétségból bcle a világosságba. Alapjában
véve ugyanaz a világosság ez, amely Pált kórülsugározta a mennyból, amikor
az Úr megjelent neki (13). Ez a világosság Krisztus, a világ Világossága (Ezs
9,1; Mt 4,16; Jn 1,5.9; 3,19; 8,12; 9,5; 12,46). Ez a világosság átragyogja az
egész prófétai szót, de csak a megnyílt szem ismeri fel, a tóbbiek csak a külsó
események menetét látják a nagy Krisztus-vonal nélkül, amely mindenen vé-
gigvonul. Pál enrol a világosságról szóló bizonyságtétele kózben olyan szent
buzgóságba kerül, hogy Festus hangosan felkiált: "Bolond vagy te, Pál! A sok
tudomány téged órültségbe visz" (24). A Krisztusról szóló igazi bizonyságíé-
tel nem hüvós, megtanult valaini, hanem szent, magával ragadó lelkesedés-
töl izzik, úgyhogy a hitetlenek elótt szinte mániának tünik. De mégis, ez a
"mánia" az egyetlen szent valóság, míg a világ hideg tudománya nem más,
mint hatalmas óncsalás. Ezért hangsúlyozta Pál is, hogy igaz (valódi) és jó-
zan (értheto, meggondolt) beszédet szól (25). Festus bizonyára csak annyit
fogott fel Pál beszédéból, hogy itt valami elgondolásról, világnézetról van
szó, amely teljes ellentétben áll minden ismert emberi gondolkozással. Nem
íudta másként megmagyarázni magának, mint hogy az órültség menyilvánu-
lása ez. Egészen másként Iktja. Agrippa király. Ezért fordul Pál egészen sze-
mélyesen hozzá. Agrippa nagyon jól ismerte Jézus és a Gyülekezet torté-

270
 netet, amely egyaltalan nem valami zugolyaban lelt dolog volt. Ez mar abbol
is kitiinik, hogy Agrippa ismeri a keresztyen nevet, es tudja, mit jclent (28;
11,26). De ez meg nem hoz dontest. Ez sokkal inkabb a profetai szo megerte-
setol fiigg. Mert csak ennek vilagossagaban lehet Jezus Krisztus es az 6
Gyiilekezete tortenetet helycsen felismerni es ertekelni. Ezert teszi fel Pal
azonnal ezen a ponton a szemelyes kerdest: „Hiszel-e, Agrippa kiraly, a pro-
fetaknak? Tudom, hogy hiszel" (27). Ez az egeszen szemelyes tamadas don-
tesre kenyszeriti mellette vagy ellene. Az iigyes Agrippa azonban kiter dole
egy udvarias gesztussal: "Majdnem raveszel engem, hogy keresztyenne le-
gyek" (28). Palt nem tette csalodotta az evangelium ilyen elutasitdsa, hanem
tovabb remelt. A szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remel,
mindent eltiir (IKor 13,7). Nem engedett, hanem tovabb folytatta kerleleset:
"Kerem istentol, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, hogy ne csak te,
hanem mindazok is, akik ma engem hallgatnak, olyanok lennenek, mint en
vagyok, a bilincsektol eltekintve" (29). A dotitds megtortent, es iidvtorteneti
szempontbo! nagy jelentosege volt. Lukács nem ok nelkiil ad ilyen sok helyet
hiradasaban ennek az esemenynek, es nem ok nelkiil faradozik Pal azon,
ilyen szokatlan hivogato erovel, hogy Agrippat, Festust es az egesz tarsasa-
got megnyerje, akik hallgattak ot. Tudataban volt e donto ora nagy jelento-
segenek. Pal ezzel lemondott az utolso lehetosegerol, hogy kozvetleniil Izrae-
lert munkalkodjek. Bucsuzasa Cezareatol egyben vegleges bucsu volt a zsido
foldtol. Apostoli munkajanak egeszen iij szakasza kezdodott el. Ezzel egyut-
tal mi is vegere jutunk Lukacsnak az evangeliumi mozgalom iidvtorteneti ki-
formalodasarol szolo hiradasanak. Jelentos, hogy a zsidok legmagasabb biro-
saga romai fennhatosag alatt igazolta Pal buntelenseget (30-32). Palt telje-
sen felmentettek, de nem bocsathattak szabadon, vizsgalati fogsagban kellett
maradnia, mivel a csaszarhoz fellebbezett. A romai felsobbseg minden kep-
viseloje, Lisias, Felix, Festus megallapitotta Pal artatlansagat, es megsem
engedtek szabadon. Csak a zsido kiraly kozbelepese folytan tortent meg az
evek ota huzodo dontes, de nem ugy, ahogyan varhattuk volna, a szabadon-
bocsatasra, hanem a romai utra (27,1). A csaszarhoz tortent fellebbezest
nem lehetett visszavonni. fgy a romai utrol szolo domes annak volt kozvetlen
kovetkezmenye, hogy az apostol a csaszarra hivatkozott. Azt nem tudjuk
meg, mit adott hiriil Festus Pali ol Nero csaszarnak.

42. Pal aposlol iilja Romaba (27,1-28,15)

Mivel Romaba nem volt kozvetlen utazasi lehetdseg, eloszor Kisazsia
eszaknyugati resze fele, Adramittiumba indulnak, amely Troas kozeleben
fekszik. De mar Miraban talalnak egy nagy hajot, amely Egyiptombol jott, es
Romaba igyekezett. Biizat szallitott, de utasokat is vitt magaval, ugyhogy a
foglyokkai es Julius szazados csaszari csapaiaval egyiitt 276 ember volt a fe-
delzeten (27,37). A foglyokat egy kiilon halokamraban helyeztek el. Pal
azonban a szazados kiilonos joindulata folytan szabadon mozoghatott. Szi-

271
dónban kimehctett a partra, hogy az ottani gyülekezet tagjait üdvözölhesse,
és hogy azok gondoskodhassanak rola (3). Tekintélye a hajón napról napra
növekedett, úgyhogy idövel ö lett a kôzéppont. A többi fogoly valószínüleg
már elítélt volt, és azért vitték öket Rómába, hogy a cirkuszi játékok során
szenvedjenek halált. Az apóstol eddigi útitársai közül már csak Lukács -
ahogyan az az újra használt "mi" híradási formából kitünik - és a tesszaloni-
kai Aristárkus volt vele. Ezl Pál fogolytársának nevezi (Kol 4,10; File 24).
Hogy miért fogták el, arról nem tudunk semmit. Nevét elöször a 19,29-ben
olvassuk, mint Pál útitársáét.
Egyellen híradás sem ennyire részletes az egész könyvben, a legkisebb kö-
rülményekig, mint Pál útja Rómába. Ennek határozott okának kell lennie.
Hogyan magyarázhatjuk meg, hogy annyi szó esik ebben a híradásban szige-
tekról és tengerról, szelekról és mélységekról, hajótorésról és viharokról
stb.? Mi köze mindennek az evangéliumi mozgalom kiformálódásához? Pál
fogolyként a hajón valóban a hordozója e mozgalom egész elórehaladásának.
Vele együtt vonul az isteni kijelentés és igazság világossága a tengeren át
Rómába. Ennek ellenpéldája Jónás profeta ninivei útja. Mindkét alkalom-
mal Izráel elbukása és ítélete volt az ok, hogy isten szava a pogányok kôzé
küldte öket. De amit Jónás akkor még nem érlhetett meg, azt Pál most már
tudta, ti. isten egész üdvtervét Izráelre nézve, a mcgkeményedés ítéletén ál
és a pogányok teljességének (pléroma) elözetes megmentésén át, egészen Iz-
ráel teljes hclyreállításáig a messiási jövöben. Pál czért léphetett nyugodt
szíwel erre az útra, és így gyózhetett az úton támadó minden kellemetlenség
és akadály fölött. O nem menekült Jahve elól súlyos megbízatása miatt, ha­
nem teljes engedelmességben, a Szent Szellem vezetése alatt ment. Tudta,
hogy Rómára vár isten ítéletének végrchajtása Izráelen, mint ahogyan Jónás
idejében Ninivére vagy Assziriára várt. A római utazás élményci tehát szim-
bolikus jellegüknél fogva jelentósek, mint ahogyan Jónás próféta élményeit
is jelképesen kell értékelni. Pálnak még egyszer alaposan újat kellett tanul-
nia, míg elnyerte a bizonyosságot (28,15), hogy most az ö szolgálata által Iz-
ráel megkeményedésének ítélete teljesen kiérlelodik, és megkezdódik a po­
gányok teljességének ideje. Mert nyilván erról a célról volt szó a római úttal
kapcsolatban (28,25-28). Ennek a fordulatnak a beálltát Pálnak kell meghir-
detnie, mégpedig Rómában, a pogány világ fóvárosában. Ennek a vízi és szá-
razföldi útnak eseményei és élményei tehát szoros belsö kapcsolatban állnak
ezzel a fejlodéssel. Feltünó, hogy Pál egész úton egyetlen kísérletet sem tesz
a pogányok misszionálására. Ez a tény összefügghet Izráel ítélete miatti bel­
sö harccal és az emiatt még fogyatékos bizalommal, amelyet csak akkor nyer
el, amikor meglátja a római testvéreket (28,15). A szakadatlan fájdalom
Izráel megkeményedése miatt (Róm 9,1-5), bizonyságtételének elfordulása
Jeruzsálemtol Rómához és az evangéliumi mozgalom üdvtôrténeti fejlodésé-
nek ez az egész új kezdete: mindezt a tapasztalatot csak az a tudat hozhatta
összhangba, hogy a Szent Szellemnek engedelmeskedett..
A tenger szemlélteti a prófétai Ige szent szimbolikus nyelvén a népek nagy
világát, míg a fold (Kánaán) Izráel helyének jelképe az üdvtorténetben. Izrá-

272
el helyérôl nézve a tenger a népek vilâgânak vad, nyugtalan eleme, a partok
és szigetek pedig gyônge kisérletek arra, hogy rendet és rendszert vigyenek a
tômegbe. Amit a hegy jelent a szârazfôlddel kapcsolatban, ugyanazt jelenti a
sziget a tengerrel kapcsolatban, vagyis az ûj tâjékozôdâs helyét. Itt, a népek
tengerében szilârdsâgot és tartâst keresô nemzetek Istentôl elszakadt, ônâllô
tâjékozôdâsât kellett megvâltoztatni. Ugyanilyen jellegek a partok, csak-
hogy ezek môgôtt nagy szârazfôldek fekszenek. Izrâel fôldje ugy terült el,
hogy szinte kényszerült kitekinteni a nagy tenger és a nyugati szigetvilâg
fêlé. Izrâelnek ezâltal mindig szeme elôtt kellett volna tartania nagy missziôi
feladatât a nemzetek megnyerésére. Erre a feladatra azonban Izrâel minded-
dig alkalmatlannak bizonyult, ami jelképesen mâr abban is kifejezôdik, hogy
az ôrôkségéhez tartozô fôniciai par tôt Szidônig (lMôz 10,19; 49,13; Bir
1,31) soha nem foglalta el.
Pal most éppen e part mellett hajôzott el, egyelôre Szidônig (3). A z evan-
géliumi mozgalom fejlôdéstôrténetének nagy fordulata jellemzô môdon
egy nagy tengeri utazâssal kezdôdôtt, mégpedig elôszôr az eredetileg Izrâel
ôrôkségéhez tartozô, Szidônig huzôdô part mentén. Most Pâl végzi ezt az Iz-
râel âltal még nem gyakorolhatô missziôt. A vilâgossâgnak, amelynek ô a
hordozôja, Rômâig kell kisugâroznia. A tovâbbi ut a gôrôg szigetvilâgon ke-
resztül, szintén szimbolikus jelentôségü, mint a 20,13-16 és 21,1-18-ban le-
irt ut a szigetvilâgon ât Jeruzsâlembe. Hogy Pâl kôzben Szidônban, Izrâel
ôrôkségének legszélsô hatârân, partra szâll, hogy barâtai gondoskodâsâban
részesüljôn, ennek is jelképes jelentése van. Most nem Izrâel mint nép végzi
a pogânyok misszionâlâsât, hanem Pâl apostol, a Gyülekezet tâmogatâsâval.
Pâl barâtai nyilvân keresztyének voltak (vô. 11,19), akik gondoskodtak rôla
és bizonyâra ellâttâk az ûtra élelemmel és pénzzel is. Ez a szeretet megôrven-
deztette ôt, és megerôsitette hitében is.
A pogâny szigetvilâgban elôôrs Ciprus (4), az a sziget, amelyen Pâl és Bar-
nabâs elôszôr munkâlkodott, és a Sergius Paulus prokonzulnâl âtélt esemé-
nyek tudatositottâk benne pogânyapostoli elhivâsât, amiért ettôl az idôtôl
fogva letette a héber nevét, Sault, és a rômai nevét, Pâlt viselte. Most emel-
lett a sziget mellett hajôzott el, mert ellenszelek voltak. Az ellenszelek a
rombolô erôszak jelképei. „Az ég négy szele hâborût tâmasztott a nagy ten-
geren, és négy nagy âllat jôtt fol a tengerbôl” (Dân 7,2-3). Hatalmas, rombo­
lô szellemi erôk kezdenek munkâlkodni, és a népek tengerében vihart hoz-
nak. Erre Lukács ezt a ritka szôt hasznâlja: „hübrisz” = bântalom, féktelen-
ség (10. és 21. v.). Amikor az ÛSZ a szél képét jô értelemben hasznâlja, a
Szellem szimbôlumaként, akkor nem - mint itt - az "anemosz"-t, hanem a
pneuma vagy "pnoe" kifejezést talâljuk. Az "anemosz" szô mindig az Istennel
ellenséges szellemi hatalmak képe (27,7.15; Ef 4,14; Jak 3,4; Jud 12). Mint
ahogyan Jônâs tengeri utjân a szelek kapcsolatban âlltak a prôféta külônle-
ges küldetésével, ugy itt is, Pâl apostol utazâsânâl. Amig az ût a kisâzsiai
partok mellett vitt, nem voltak nagyobb veszélyek. Ezek csak akkor kezdôd-
tek, amikor az alexandriai hajôval ûj utszakaszra indultak (6. kk.). Lassan
haladtak el Knidus mellett és Kréta keleti végénél, nagy fâradsâggal érték el

273
Szépkikôtot Lásea városa kôzelében. Közben sok idö eltelt, és a hajózás ideje
a nyugati népek szokása szerint lejárt, amely zsidó számítás szerint a nagy
böjtnapig, a nagy engesztelési ünnepig (tisri hónap 10) tartott. A hajó urai
mégis merték folytatni az utazást, hogy az értékes rakománnyal (38) lehetö-
leg még a tél beállta elött megérkezzenek Itáliába (9-11).
Feltünö Lukács beszámolójában Pál beszéde a tengeri utazás veszélyei-
röl. Ez a terület egyáltalán nem látszik missziói megbízatásához kapcsolód-
ni, azonkívül megvolt a saját személyére nézve az Úr biztos ígérete, hogy el-
jut Rómába (23,11). Hogy Lukács erröl az útról mégis ilyen részletesen ad
hírt, annak belso oka van. Enélkül nem értjük meg, mi indította Pált arra,
hogy tanácsával olyan dolgokba avatkozzék, amelyek nem tartoztak hivatá-
sához. Pál szolidárisan egybekapcsolva tudja magát a hajó egész utaskó-
zósségével. Ebben különbözik Jónás prófétától. Nem adja át magát az elbá-
tortalanodásnak, hanem mint tetterös segíto és szabadító cselekszik. Ennek
a hajónak az utasai kicsiben jelképezték a népek nagy családját, amely most
az apóstol munkamezeje lesz. Amint megvolt a veszélye annak, hogy a hajó
drága rakományával és az emberekkel együtt elsüllyed, hasonló helyzetben
volt az egész világbirodalom is. Mindenki elött nyilvánvalóvá kellett lennie,
hogy Pál jelenléte a hajón volt a megmenekülés oka, mint ahogyan a Gyüle-
kezet jelenléte a világban a biztosíték a világ további fennmaradására. Az
egész világ ingadozik és ósszeomlás fenyegeti. Jézus Krisztus Gyülekezete az
egyetlen nyugalmas pont, az egyetlen erös tartás, az egyetlen pozitív elem.
Amint a Gyülekezet elvétetik a földröl, a világnak romba keil dölnie. Az
ilyen felfogás ônteltség lenne, ha a Szentírás ezt nem mondaná meg világo-
san és határozottan (vö. Mt 5,13-14; ITim 3,15). De hogy jön Pál ahhoz,
hogy a tapasztalt hajósoknak tanácsot adjon, és ezzel magáról nagyobb szak-
tudást tételezzen föl? Ha Pál ezt mondja: „Férfiak, Iátom (szó szerint: megfi-
gyelem)", akkor ezzel azt fejezi ki, hogy van bizonyos szakszeríí megfigyelö-
képessége. Ha figyelembe vesszük, hogy a "böjt napja" kifejezéssel, amely a
nagy engesztelési napot jelenti, bizonyos zsidó tengerészeti ismeretek függ-
nek össze, akkor arra az eredményre jutunk, hogy Pál meg volt gyözödve
róla: ha a világi tudás az Isten Szent Szelleme általi felismerésból és Isten
Igéjéból ered, jobb, mint a hitetlen világ minden tudománya. Erre Salamon
bôlcsessége ad klasszikus példát. „Isten adta Salamonnak azt a nagy bölcses-
séget, amely nagyobb volt, mint napkelet minden fiainak bôlcsessége és
Egyiptom egész bôlcsessége, söt bölcsebb volt minden embernél" (lK ir 4.SO-
SI). Dániel is meghaladta Istentöl kapott bôlcsességével a babiloni káldeuso-
kat. így itt is nagyobb Pál világi bôlcsessége mindazokénál, akik a hajón vol-
tak, mivel azt Isten adta neki. Tipikus vonás ez a Gyülekezet jövendö misszi-
ójára nézve Krisztus királyságában, ahol arra van elhíva, hogy a pogányokat
legeltesse vasvesszövel, azaz a világi kultúrát szétzúzza mint agyagcserepet,
és jobb, Isten Szelleme által áthatott kultúrát vezessen be. Nem technikai tu-
dásról van itt szó, ezen a területen a világnak elvitathatatlan mesteri tudása
van, hanem a természet lényegébe val ó magasabb betekintésról, amit nem
lehet a technikai tudás útján elsajátítani (Jak 3,15-17). A hajó vezetoségé-

274
nek bólcsességében mar akkor elgondolkoztató repedés mutatkozott, amikor
megoszlottak a vélemények, és a tóbbség a továbbutazás mçllett döntött,
hogy elérjék a Kréta nyugati részén fekvó kedvezö helyzetü kikötöt, Fónixet,
hogy ott teleljenek (12). Ehhez járul még az a kétes kórülmény, hogy a vélet-
lenül kapott déli szél igazoíni látszott feltevésüket, úgyhogy azt gondolták,
szándékukat keresztül tudják vinni (13). Mindig rossz jel, ha véletlen körül-
ményekre támaszkodunk. Akit isten Szent Szelleme taníthat és vezethet, az
nem engedheti magát megtéveszteni látszólag kedvezó déli szelektól. Pálnak
igaza lett. Alighogy a hajó a csalóka, szelíd, déli szél segítségével elérte a
nyílt tengert, észak-keletire fordult a szél és dühöngö orkánná fokozódott
(14). A hibás dontés kovetkezménye a hajó teljes vezethetetlensége és a sze-
mélyzet tehetetlensége volt (15-20). A szükséghelyzetben minden rendelke-
zésre álló mentó módszert bevetettek, Pál és társai készségesen segítettek
ebben, - mégis menthetetlenül elveszett a hajó is, a rakomány is. Most már
nem is ezeknek a javaknak a megmentése volt a fontos, hanem a puszta éle-
tüké. Itt is megfigyelhetjük az ellentétet Jónás magatartásával szemben ha-
sonló helyzetben. Míg ó a hajóban aludt (Jón 1,5-6), Pál és társai mindent
megtettek, hogy segítsenek. Szâmukra ez a nagy baj is hitbeli iskola volt.
Nem tehették magukat tul rajta sztoikus nyugalommal, hanem egyiitt szen-
vedtek a többiekkel. Ezért olvassuk: "Amikor pedig több napon ât sem nap,
sem csillagok nem látszottak, és nem kis vihar szorongatott, minden remény-
ségünk elvétetett életben maradásunk felól" (20). Ekkor Pál hitben Istenbe
és Igéjébe kapaszkodik (Zsolt 107,23-31), és átharcolja magát a félelmen és
csüggedésen. Ez a végszükség a tengeren a Gyiilekezet harcának képe a dé-
moni hatalmak által vihar osan megmozgatott világ közepette, amely köz-
ben süllyedni és káoszba fulladni látszik. A hívóknél megvan az a veszély,
hogy ezek a hatalmak legyózik és magukkal ragadják. Itt kell a harcoló hit-
nek igaznak bizonyulnia. A pogányok oldalán ezzel szemben tompa kétségbe-
esés uralkodott, úgyhogy már a szükséges ételt sem vették magukhoz (21).
Most elérkezett az a pillanat, amelyet Pál már várva várt: ennek a pogány
útitársaságnak mély benyomást keltó bizonyságot tenni a hit erejérol és va-
lóságáról. Az apóstol szemrehányása nem sérteni akart, hanem helyes meg-
gondolásra elsegíteni: "Jóllehet szükséges lett volna, férfiak, ha engedelmes-
kedve nekem, nem indultunk volna el Krétáról, akkor elkerülhettük volna ezt
a bajt és kárt" (21). Most lett nyilvánvalóvá a nagy külónbség a világi okos-
ság és isteni bólcsesség között. Szükséges ezt felismernünk, hogy isten ke-
gyelmi kijelentései iránt helyes fogékonyságot teremthessünk. A pogány-
misszióban ez fontos tanítás. Az evangéliumnak mindig az emberi tehetet-
lenséghez és tudatlansághoz kell kapcsolódnia. Összehasonlitva Jónás tenge-
ri útjánál a pogányok magatartásával, most eros hanyatlást és teljes inga-
tagságot látunk. Azok a pogányok vallásosan még erósen befogadóképesek
voltak, mind a hajó legénysége, mind a ninivebeliek. Nekik a vallás még eros
támaszt jelentett. Pál útitársaságának pogányainál már nem érzünk semmit
a vallásosságból, annál többet azonban a dermedt kétségbeesésból. Pál ezért
nem bünbánatot hirdetett nekik, mint Jónás azoknak, hanem bátorította

275
öket, hogy bizzanak, mialatt közöttük állt. A hit személyes példája hatott.
Ilyen tekintéllyel csak az léphet fei, aki valóban kétség nélkül bizonyítani is
tudja hitét. Pál a biztos pusztulással szembenézve is bátorítóan tudott be-
szélni (22). Ez nem volt üres vigasztalás, hanem a hit valódisága, amely Is-
tennel számol. "Mindazáltal mostanra nézve is intelek titeket, hogy jó re-
ménységgel legyetek." Mint ahogy elóbbi tanácsa is igaznak bizonyult, úgy e
biztatás mögött is ott volt az isteni valóság teljes ereje. "Mert egyetlen lélek
sem pusztul el közületek (vettetik el, vö. Róm 11,15), hanem csak a hajó!
(22). Idáig kellett jutniok, hogy a pogányokban megértést ébreszthessenek az
evangélium számára. Kréta Szépkikotójében fel sem tudták volna fogni, mit
jelent a lélek megmenekülése és ugyanakkor minden fö ld i érték elvesztése.
Most, a nagy nyomorúság és kétségbeesés órájában ez volt egyetlen vigaszta-
lásuk. Hogyan is szólhatott Pál ilyen bizakodóan? A z Úr személyes kijelen-
tése alapján (23-24). Nem adott a pogányoknak tanítást Istenról, hanem bi-
zonyságot tett az Ö Istenéról, akié volt és akinek élt. Hogy kicsoda és milyen
az Isten, ezt a pogányok csak tole tanulhatták meg, hitének példáján. Ezért
mondta: „Ezért legyetek jó reménységben, férfiak! Mert hiszek az Istennek,
hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondatott” (25). Isten valóságát nem le-
het értelemszerüen bizonyítani, de lehet bizonyságtétel formájában hirdet-
ni. Feltünó, hogy Pál milyen nagy hangsúlyt helyez személyes bizonyságtéte-
lére, és hogy miként állítja oda ónmagát szemléltetés tárgyául. Azt, amit eló-
zóleg az Urtól kapott, azt hitben egyszerüen továbbadja. Isten angyala állt
elótte éjszaka, és hozta neki Isten üzenetét. ,,Ne félj, Pál! A császár elé kell
állnod. És íme, Isten ajándékba adta neked mindazokat, akik veled hajóz-
nak". Ez Isten válasza volt, minden földi szorosság korlátjának áttorése. Míg
a pogányok a túlvilágról egyetlen megmozdulást sem éreztek, és isteneik né-
mák maradtak nyomorúságukban, addig Pál tudott valamiról bizonyságot
tenni, ami ezt a gyötrö sotétséget és hallgatást áttorte. Isten angyala beszél
Pállal, és átadja neki Isten üzenetét. Miért nem maga az Úr, mint a 18,9 és
23,11-ben? Eddig az Úr mindig közvetlenül beszélt Pállal. De itt nem üdvtör-
téneti kijelentésról volt szó, nem Isten kormányzása titkának folfedezéséról.
Ezt az Úr mindeddig angyal kozvetítése nélkül mondta meg Pálnak. Itt azon-
ban a démoni természeti erök legyozésérol volt szó a népek talaján, s erre
Isten az Ö angyalait használja föl kovetként és szolgáló szellemekként. Az
angyal nem mondott semmi többet az apóstol római missziójáról, mint amit
ó már eddig is tudott. Csak megerósítette, hogy Pál helyesen tette, amikor a
császárhoz fellebbezett. "A császár elé kell állnod." Ez azt jelenti: az Isten
terve szerinti "kell"-nek semmif éle démoni hatalom nem tud ellenállni. Bi-
zonyára ez volt éjszakai imaharcának is a tartalma, amikor a démoni erök
rátámadtak, és megpróbálták megrendíteni hitét római küldetése gyözelmes
véghezvitelét illetóen. A hitnek elöször eddig kell áttornie harcában, hogy
aztán bizonyságtételének átüto ereje lehessen egészen az isteni "kell"-ig. A
tenger egész viharát úgy tekinthetjük, mint a pokol démoni hatalmainak pró-
bálkozását, hogy megsemmisítsék az apóstol misszióját. Pál azonban a hit
gyözelmes bizonyosságával tudta, hogy még ha az egész világ tele lenne is dé-

276
monokkal, az ö szolgâlatât akkor is véghez vinné Isten angyalainak erös
védelme alatt. Ezzel a szolgâlattal függ össze az is, hogy az apostol imâdsâ-
gâra minden utas megmenekül. igy hangzik az üzenet: "Isten ajândékba adta
neked (kegyelemböl) mindazokat, akik veled hajöznak." Tehât Pâlért mind
megmenekülnek a fenyegetö biztos halal eiöl. Pal volt az evangélium hordo-
zôja a pogâny vilâg fêlé.
A Jeruzsälemböl Rômâba vivo ûton a rômai vilagbirodalom urähoz, Pal
honapokra össze volt zârva sorskôzôsségben ennek a pogâny vilâgnak külön-
bözö csoportjait képviselô emberekkel, és eközben megtanulta ûj szolgâlatâ-
nak sajâtossâgât a népek nagy vilâgâban felismerni, de azt is megtanulta,
hogy a hit az a gyözelem, amely legyözte a vilâgot (Un 5,4; 2Kor 2,14). Hogy
Pal az egész utazâs alatt megérthette annak mély értelmét, azt biztosra ve-
hetjük. Azâltal tehât, hogy Isten minden lelket neki ajândékozott feleletül
hivö imâdsâgâra, egyûttal nagyszerü igéretet is kapott a nagy pogâny vilâg-
ban végzendô missziöi szolgâlatâra. Elöször a szeretet âltal munkâlkodô élo
hittel sorskôzôsségben eggyé kellett lennie utitârsaival, és meg kellett oszta-
nia szükségüket, hogy alkalmassâ lehessen szâmukra az üdvôsség tovâbbadâ-
sâra. Micsoda benyomâst tehetett az apostolnak ez a bizonysâgtétele ezekre
a pogâny sorstârsakra! Lukâcs erröl nem ir semmit. Ö csak târgyilagosan le-
irja az események menetét. De hibât kôvetnénk el, ha ebböl a hallgatâsbôl
arra kôvetkeztetnénk, hogy nem volt hatâs. A hajôzâs tovâbbi menetének ezt
a mély benyomâst csak tovâbb kellett mélyitenie. Mâr az is eredmény volt,
hogy nem hangzott el ellentmondâs. Mindenesetre Pâl mostantôl fogva szel-
lemi vezetôjévé lett az egész târsasâgnak, és példâja dônto volt. Mindannyi-
an feszülten figyeltek râ. Hite jelentette az egyetlen tartâst mindenkinek
(25). Még nem mult el a baj és veszedelem. Még jôttek kemény prôbâk. Pâl
mâr utalt râ: „Egy szigetre keil pedig nekünk kivetôdnünk" (26). Kôzben sza-
va szerint a hajô és a rakomânya elvesz, a rajta levôk pedig csupân puszta
életüket mentik meg. Ezért elképzelhetjük, micsoda feszültség uralkodott. A
Krétârôl valo elindulâs utâni 14. napon vâlsâgos helyzet âll be (27). A hajô-
sok észreveszik, hogy szârazfôldhôz kôzelednek, ujra meg ujra mérik a mély-
séget, és amikor az a veszély fenyegeti ôket, hogy sziklânak ütkôznek, négy
horgonyt vetnek ki (29), megâllitjâk a hajôt, és vârjâk a reggelt. Ekkor hirte-
len râjuk tâmad valami fenyegetö szerencsétlenségtôl valo félelem, és meg-
prôbâlnak ârulô môdon elmenekülni, a hajôt pedig az utasokkal együtt cser-
ben hagyni (30). - Most mutatkozik meg, milyen éberséggel és lelkiismere-
tességgel ügyelt Pâl mindenre, ami a hajôn tôrtént. Nem adta ât magât tétle-
nül a sorsnak, amit az Ür elöre megmondott neki, nem is aludt sorsâba bele-
törödve, mint Jônâs, hanem a kritikus éjszakân ébren örködött és figyelt,
mintha minden utitârsâért ö lenne a felelôs. Ez a magatartâs egyâltalân nem
âll ellentétben az Istenbe vetett szilârd bizalommal. Nem kételkedik abban,
amit az Ür a hajô sorsârôl és az utasokrôl neki mondott. Itt tanuljuk meg,
hogy a Szellem vezetése össze van kapcsolva egész energiânk legvégsô megfe-
szitésével. Nem hagyja magât kényelmesen sodortatni, hanem a Szellem éber
szolgâlatra ôsztônzi. Ehhez lelkiismeretességen, éberségen és felelös-

277
 ségtudaton kívül bólcsesség is tartozik. Amint ezt Pálnál már megcsodáltuk,
amikor helyesen ítélte meg az elóttünk álló tengeri út veszélyességét, és ami-
kor azt tanácsolta, hogy ne hagyják el Szépkikótót, úgy most is felismerjük
éles megfigyelóképességét, amikor felfedezi a hajósok menekülési tervét.
Mert hogy ezt leleplezze, ahhoz át kellett tekintenie a hajósok megtévesztó
ügykódéseit is. A Szellem által vezetett emberek Isten kegyelme által mélylé-
lektant is tanulnak. A felülról való bólcsesség minden tekintetben fólótte áll
az emberi bólcsességnek. A bolcsességhez hozzátartozik a helyes cselekvés
is. Határozott bátorsággal fordul most Pál a katonai kísérethez, és riasztja
azt (31). A katonák nem sokat teketóriáznak, elvágják a csónak kóteleit,
amelyen a hajósok el akartak menekülni, és a tengerbe hagyják azt esni (32).
Ezzel nagy veszélyt elóznek meg, de a várt hajótórés még hátra van. Látjuk,
milyen tekintélye volt már Pálnak a hajón, hogy a katonák az ó szavára a
mentócsónakot, az utolsó segító eszkózt is azonnal kiszolgáltatják a tenger
hullámainak. A/os* Pál, a maga hitével, az egyetlen reménység. Mindenki fi-
gyelme feszülten ráirányul. Es mit tesz ó a legnagyobb feszültségnek ebben a
pillanatában? Még éjszaka van, borzalmas sótétség kórós-kórül. Az elemek
tombolnak. A hajó ki van nekik szolgáltatva. Ekkor a hajnal elsó sugarainál
Pál családapa módjára maga kóré gyííjti útitársait egy kózós, ünnepélyes ét-
kezésre (33-37). Bátorítja óket, ó maga veszi a kenyeret, hálát ad Istennek
mindenki szeme láttára, megtóri és elkezd enni. És ezt szemtól szembe a fe-
nyegetó halálos veszedelemmel! Ez nem volt megszokott falatozás, hanem
megszentelt étkezés Pál hálaadása (eucharistia) által. Szinte úrvacsorává
vált. Pál azt mondja: "Mert ez is a ti megmentésteket (üdvósségeteket) szol-
gálja” (34). A pogányok ezt a szót valószínüleg teljesen anyagiasan fogták
fel, amennyiben az ételt az elóttük álló, erófeszítést igényló mentési akció-
hoz szükséges testi megerósítésnek tekintették. Mindannyian megbátorod-
tak, ennivalót vettek magukhoz, és megerósodtek. Ez volt az utolsó étkezés a
hajón, mert miután mindannyian megerósodtek, mind az ósszes tóbbi gabo-
nát a tengerbe dobták, és ezzel kónnyítettek a hajón (38), hogy jobban partot
érhessenek. Pál biztatásának eredménye az lett, hogy mindannyian készek
voltak a lelkük megmentése érdekében kiszolgáltatni a hajót és a rakományt
(lM óz 19,17). Amikor teljesen megvirradt, és partra jutási lehetóségre talál-
tak, buzgón megkezdték a mentó munkát. Elvágták a négy horgony kótelét,
eloldozták a kormány kóteleit, a sudárvitorlát nekifeszítették a szélnek,
hogy a part felé haladjanak (39-40). így a hajó szerencsésen ráfutott egy
fóldnyelvre, kózben a hátsó része széttórótt, de az eleje szilárdan megállt
(41). Most azonban új veszély támadt Pálra és fogolytársaira, mert a katonák
meg akarták óket ólni, nehogy elmenekülhessenek (42). Ekkor Julius száza-
dos hiúsította meg ezt a tervet, s Pált és a foglyokat megmentette (44). "És
így mindannyian szerencsésen kimenekültek a szárazfóldre." Ez a szabadu-
lás Pál hiíének a gyümolcse volt, és annak a befolyásnak, amit példaadó hi­
tével szerzett a hajón. - Feltünik, hogy az egész utazás alatt egy szó sines fól-
jegyezve, amely Pál Krisztusról szóló kózvetlen bizonyságtételeként hangza-
na. Mégis az aposto! egész fellépése a hajónak ebben a kózósségében a Krisz-

278
tusról szóló evangélium szakadatlan hirdetése volt anélkül, hogy Krisztus
nevét kiejtette volna. Itt minden Pál hitének szemléltetése volt. Amit Péter a
hívo asszonyoknak mond, hogy ellenálló férjüket magatartásuk által szóban
mondott Ige nélkül is megnyerhetik (lPt 3,1), az Pál apóstol szolgálatára
nézve is érvényes volt az olyan helyzetekben, ahoi elsösorban a tettek példá-
ja hirdeti az evangéliumot szavak nélkül is.
Pál tartózkodása M álta szigetén megmentett társaival további cseleke-
detek által i bizonyságtétel Krisztus evangéliumáról anélkül, hogy Krisztus
nevérol csak egyszer is említés tôrténnék (28,1-10). Ennek a szigetnek a la-
kóit Lukács barbároknak nevezi (2.4). Kétségtelenül az a szándéka, hogy ki-
emelje ezeknek az embereknek, e néwel osszekapcsolódó óspogány élet-
szemléletével ellentétesnek látszó, szokatlan emberbaráti magatartását a ha-
jotöröttekkel szemben. A Szentírás megítélése teljesen igazságos. Mindazt,
ami valóbart nemes és jó, azt a pogány talajon is nyíltan elismeri. Amint
Lukács a pogány útitársaságban kiemelte Julius százados nemes jóakaratát,
úgy hangsúlyozza itt Málta sziget lakóinál szokatlan emberiességüket (phi-
lantropia). A világban minden nemesnek valami módon Isten országa szol-
gálatában kell állnia. Ezt tanulhatjuk ebböl a ténybol. Emberileg nézve Pál
elveszett volna a nemes gondolkodású Julius kôzbelépése nélkül, éppígy az
egész hajötörött társaság is - bár a hullámokból megmenekültek - elpusztult
volna a máltaiak segítsége nélkül. Isten mindent az ôvéi javára fordít (Róm
8,28). Enélkül a Gyülekezet nem vihette volna véghez világmisszióját. Hogy
ezek a barbárok a kimerült hajötöröttek érdekében az eso és hideg miatt tü-
zet gyújtottak, ez máris nagy jótétemény volt és a legszükségesebb segítség.
Pál maga is alaposan részt vett ebben a szolgálatban, hordta a rozsét a tüz
táplálásához (3). Isten igazi gyermekei mindig tettekkel bizonyítják hüséges
közössegüket a néppel, és szociális érzületüket.
Amint az evangélium bizonyságtétele a világ talaján munkálkodni kezd, a
pokol is azonnal mozgósít. A természet démoni eröi izgalomba jönnek. Egy
vípera mászik elö a melegböl, és Pál kezébe mar (3). Az egész leírásból arra
következtethetünk, hogy itt halálos kígyómarásról volt szó. Igy újra döntö
harcra került a sor a hit és a pogány világ démoni hatalmai között. Amikor a
barbárok meglátták a kígyót Pál kezén, súlyos gonosztevönek tartották ot,
akit az istenek bosszúja máris tovább üldöz, alighogy megmenekült a hajóto-
réstol (4). Éppen a cselekvö szeretetben munkálkodó kezet marja meg a kí-
gyó. Ebben ismerjük fel a Sátán ravaszságát, így akarja az evangélium mun-
káját, amit a pogányok között Pálra bízott Isten, egy csapással tönkretenni.
Egy 1908-ban Egyiptomban megtalált kéziratban a Márk evangéliuma végén
a 16,10-11-ben ez áll: „Ök pedig igazolni akarták magukat ésezt mondták:
Ez a tôrvénytelen és hitetlen világ a Sátán alatt áll, és az a tisztátalan szelle-
mek munkálkodása által próbálja megakadályozni, hogy Isten valósága ér-
vényre jusson." Pál számára súlyos hitpróba volt az, hogy mit keil most ten-
nie. A Mk 16,18 szerint számolhatott azzal, hogy a hit gyöz a kígyómaráson
és mérgen is, és a betegségeknek is el keil tünniök a hit elol. Eszerint is cse-
lekszik. Félelem és csüggedés nélkül lerázza az állatot a tüzbe, és semmi baja

279
nem tortenik (5). A Lk 10,19-ben az Ur azt mondja tanitvanyainak: "ime, en
adtam nektek hatalmat, hogy kigyokon es skorpiokon tapodjatok es az ellen-
seg egesz erejen, es semmi nem arhat nektek." Mint mar a 19,12-ben lattuk,
Pal apostol csodai a vilagban levo gonosz mogott fe lfe d ik a demoni hatte-
ret. Izrael talajan az evangeliumhoz jelek es csodak tartoznak, mintegy elore
szemleltetve az elkovetkezo messiasi birodalmat. A nepek talajan a jelek es
csodak hatterbe huzodnak, es csak ott szuksegesek, ahol demoni erok kiilo-
noskeppen munkalkodnak. A sziget lakoi egyik vegletbol a masikba esnek,
mint a listraiak is (14,11 kk.). Eloszor azt gondoljak, hogy Pal gyilkos, aztan
Istennek tartjak (6). Pdl a szigeten jdtevdnek is bizonyult, mert Publiusnak,
a rdmai kormdnyzdnak az apjdt meggydgyitja a Idztdl is vdrhastol, amikor
tarsaival egyiitt harom napig vendege volt (7-8). Amint ennek hire megy, a
szigetrol a tobbi beteg is odajott hozza, es meggyogyult (9). Ogy tiinik, min-
den hajotorottnek resze volt abban a tiszteletben, amivel a halas szigetlakok
Palnak adoztak. Amikor harom honap mulva az egesz tarsasag tovabbutaz-
hatott, minden sziikseges dologgal ellattak oket (10). Itt tehat tipikus peldat
latunk arra, milyen dlddsokkal ja r mindkdt fd l rdszdre, ha a Gyiilekezet be-
tolti a vilagban szolgalo kiildeteset. Ami a vilagban igazan nemes, az az Isten
orszaganak szolgalataba keriil, es a vilag gazdag kamatokkal kapja vissza jo-
tetemenyeit. Valoszinuleg egyetlen beteg sem maradt az egesz szigeten, aki
meg ne gyogyult volna.
Ugyancsak alexandriai hajon utaznak tovdbb R dm afeld (11-13). Ez a ha-
jo a szigeten telelt, es „Dioszkurok” (ikrek) voltak a cimereben. Az ikreket
(Kasztort es Poluxot) az okorban a tenger vedo szellemeinek tekintettek. Mi-
ert emliti ezt meg Lukács. Hiszen ez pogany babona jelkepe. Nyilvanvaloan
fel akarja hivni a figyelmet a ket alexandriai hajo kozti kiilonbsegre. Az elso
szettorott a hullamok kozott, biintetesiil vezetoinek onteltsege miatt, a ma-
sodik szerencsesen celba er. Ennek a vezetoi bolcsen cselekedtek, idejeben
felkerestek a vedelmezo kikotot, ¿s emberf 61otti hatalom oltalmaban biz-
tak. A poganyok helyzeteben nem lehetett ennel tobbet varni. Az a lenyugo-
zoen nagy dolog, hogy Isten nemcsak az emberi nemesseget becsiili, hanem a
poganyokban is megaldja a legkisebb szikrajat egy magasabb hatalomba ve-
tett valodi bizalomnak. Gyorsan es fennakadas nelkiil haladnak elore. Eld-
szor a sziciliai Sirakuzaba, ahol harom napig tartozkodnak; onnan tovabb
Regiumba, az elso kikotobe italiai talajon, majd Puteoliba a Napolyi-obol-
ben, amelynek kikotojeben az egyiptomi hajok rakomanyukat ki szoktak iiri-
teni. Itt vege volt a tengeri utnak, valoszinuleg 61. marcius elejen. Az utolso
utszakaszt Romaig gyalog tettek meg.
Puteoliban Pal testverekre talalt, ezek kertek, hogy het napig maradjon
naluk, mindenesetre Julius szazados engedelyevel, es onnan mentek Romaba
(14). Lukács semmi kozelebbit nem mond el errol a hdtnapos ott-tartozko-
ddsrdl. De feltunik a pontos idokozles. A Jeruzsalembe vivo utjukon harom-
szor het napi tartozkodast emlit, de mindig megadja ennek az idonek lenye-
ges tartalmat (20,6; 21,4.27). Lukács itt semmi tovabbit nem emlit, mint azt,
hogy Palt tarsaival egyiitt biztattak, hogy maradjanak naluk. A szo pontos

280
értelmezésébôl arra kôvetkeztethetünk, hogy ez a csôndes ôsszpontositâs
ideje volt. Szükség volt erre a rômai nagy élmények elôtt. Ha tekintetbe
vesszük, hogy Pal csak akkor bâtorodott meg, amikor a rômai testvéreket
meglâtta, szabad fôltételeznünk, hogy ez a bizakodâsa korâbban nem volt
meg. A puteolibeli hallgatag idôzés tehât csôndes elôkészület volt pünkôsdi
élményének kiteljesedésére, mint a nemzetek apostolânak szolgâlatâval kap-
csolatban. A hét napnak bizonyâra ez a mélyebb értelme.
Pal apostol megérkezésének hire villâmgyorsan jutott el a rômai hivôk-
hôz, és amilyen gyorsan csak lehetett, elébe siettek; ugyhogy mâr Appii Fo-
rumban talâlkoztak, és voltak, akik nem tudtak olyan gyorsan haladni, azok-
kal Très Tabernaeban. Amikor Pal meglâtta ôket, hâlât adott Istennek és bâ-
torsâgot nyert (15). Ez a megjegyzés, amely az egész kônyv végéhez vezet el,
külônôsen feltünô. Valami lehetett Pâlnâl, ami a pogânyapostoli szolgâlatâ­
val függôtt ôssze, ez kitünik a nagyobb ôsszefüggésbôl és a kônyv belsô szer-
kezetébôl. Mivel a legvégén a zsidôknak hirdeti a megkeményedés itéletét,
jogos az a kôvetkeztetésünk, hogy népe miatt érzett nagy fâjdalm a (Rom
9,1-3) annyira megterhelte, hogy csak akkor nyert ujra bizodalmat, amikor
meglâtta a rômai testvéreket. A "testvér" kifejezés ujra hangsulyosan lép
elôtérbe (14-15), mert a kôzôsség szemléltetésérôl van szô. És hogy rômai
testvérek voltak azok, akik kôszôntésükkel az igazi testvéri szeretetrôl tettek
bizonysâgot, miutân meghallottâk a "Paira vonatkozô dolgokat", ez külô­
nôsen értékes volt a szâmâra. Tudtak tehât a kôzelebbi kôrülményekrôl és
Pâl külônleges missziôs küldetésérôl, és ilyen megragadô môdon fejezték ki
szellemi egységüket vele. Megértették azt, amit Pâl elôzôleg a hozzâjuk inté-
zett levélben irt a pogânykeresztyének Izrâel fêlé valô missziôjârôl. Ezt a le-
velet âltalânos vélemény szerint Korintusbôl irta, harmadik missziôi ûtjân,
mielôtt Kenkreâbôl Jeruzsâlembe induit volna a nagy adomânnyal, szolgâlva
a szenteknek (20,2; Rom 15,25; lKor 16,1-3; 2Kor 9,1-15)./1 Rôma 16 sze­
rint Pâl egész sor testvért ismert a rômai gyülekezetbôl. Egészen külônôs
fontossâgû volt tehât szâmâra, vajon helyesen értette-e meg a rômai gyüle-
kezet a maga elhivâsât és üdvtôrténeti jelentôségét Izrâel helyreâllitâsâra
nézve. A rômai keresztyénekkel âtélt talâlkozâsban - mielôtt bernent volna a
vârosba - az a nagy testvéri szeretet jô reménységet ébresztett benne, és hâ­
lât adott Istennek. Mély vâgyôdâsa, hogy Rômâba jôhessen, végre beteljese-
dett (Rom 1,9-12).
Hogy Lukács hiradâsât a Gyülekezet üdvtôrténeti kiformâlôdâsârôl, Pâl
Rômâba érkezésével fejezi be, mâr megmutatja nekünk ennek a korfordulat-
nak nagy jelentôségét. Valami egészen uj kezdôdik most. Miutân Jeruzsâlem
tôrténete félbeszakadt, megkezdôdik a Gyülekezet tôrténete, és ez a rômai
gyülekezetben példaképszerü tîpusâra talâl. Ezt a gyülekezetet nem Péter
alapitotta, mint ahogy ezt a kegyes legenda mondja. Keletkezését egyâltalân
nem valamelyik apostol missziôjânak kôszônheti, Pâlénak sem, hanem isme-
retlen emberek szellemi bizonysâgtétele nyomân tâmadt, akiknek nem volt
nevük és hivataluk. Îgy volt ez az antiôkhiai (Sziria) gyülekezettel is. Ez az
evangéliumi mozgalom haladô jellege, bele a vilâg korlâtok nélküli tâvlatâba,

281
ûgyhogy minden hâttérbe szorul, ami az OSZ-i, izrâelita hivatali rendre em-
lékeztetett. Pal apostoli hivatala is visszalép azzal a ténnyel szemben, hogy a
Szent Szellem függetlenül teremti meg a sajât szerveit, és semmiféle hivatal
nem kötheti meg. A Jelenések leveleiben mâr mit sem talâlunk apostoli hiva-
talröl, hanem csak az Ûr közvetlen küldötteiröl, akiket angyaloknak nevez,
mint vezetö személyiségeket. Pal örül ennek a fejlôdésnek (vö. 11,23). Ö sa­
jât magât semminek tartja (2Kor 12,11). Szâmâra csak az fontos, hogy
Krisztust hirdessék és gyümölcsöt teremjenek (Fil 1,18.21-24).

I. PAL APOSTOL BIZONYSÂGTÉTELE

KOVIABAV
(Csel 28,16-31)

43. Pal ıııııııkalkodasa Kdmaban (23,16-31)

A Cselekedetek könyvânek egösz befejezese sajâtsâgos. A Pal elleni per
kimeneteleröl nem tudunk semmit. Hogy a csâszâr ele allott-e, es hogy mi-
lycn iteletet hoztak felöle, erröl nines tudösitâs. Pal apostol tulajdonkeppeni
misszioi munkâjârol Româban csak utalâsokat talâlunk, annâl reszleteseb-
ben közli Lukács a zsidökkal folytatott döntö vitât Româban. Nyilvânvalö,
hogy Lukács egesz hiradâsânak ez volt a tulajdonkeppeni celja. Fel keli is-
mernünk a törteneti fejlödes sorân ezt az üdvtörtâneti fordulöpontot a Gyü-
lekezet kiformâlödâsâban. Ezert, miutân Pâl megerkezett Româba, nem ol-
vasunk arrol, mikent fejt ki âldott tevekenyseget a romai gyülekezetben, ha­
nem szinte csak arrol, hogyan jutottak vegleges szakadâshoz a zsidökkal.
Azok a feltetelek, amelyek között Pâl romai tevekenyseget gyakorolhatta,
viszonylag kedvezöek voltak. Igaz ugyan, hogy a fogsâgot itelethozatal elött
nem lehetett feloldani, Pâlnak azonban megengedtek, hogy egy katona örize-
te mellett szabadon mozoghasson es sajât szâllâst kereshessen magânak (16).
A sajât lakâs nagyon ertekes volt szâmâra, mivel mindazokat, akik felkeres-
tek, akadâlytalanul fogadhatta. Ez a kifejezes: „külön lakjek”, figyelemre
melto. Nemcsak azt mondja, hogy Pâl a többi fogolytol elkülönitve elhetett,
vagy ahogyan ez a 17. es 30. versböl kitünik, sajât magânlakâst berelhetett,
hanem utal a neki megfelelö romai munkâlkodâsra. Egeszen sajâtos megbi-
zatâsânak megfelelöen ez olyan modon törtenik, hogy egyelöre a gyülekezet-
nek nines resze benne. Ezt a kedvezmenyt bizonyâra Festus es Julius kedve-
zö velemenyezesenek köszönhette, amiröl megint fölismerhetjük, hogy
mindaz, ami valoban nemes a vilâgban, mi modon kerül isten orszâga szolgâ-
latâba. Pâl apostol römai fogsâga egyâltalân nem szerencsetlenseg, hanem
pontosan megfelel különleges misszioi megbizatâsânak. Csak igy lett kepesse
282
 arra, hogy mint Jezus Krisztus foglya a poganyokert, tisztan szellemi md-
don tovabb vezethesse a Gyiilekezetet (vo. Ef 3,1; 4,1). 6 a lancot a nemzetek
kedveert viselte, Izrael remenysegeert (20). Krisztus Jezus, nem pedig a ro-
mai felsobbseg tartja ot megkotozve, megpedig fontos poganyapostoli misz-
szioja erdekeben. A romai katona allando orzese nelkiil Pal e ketevi vedddri-
zet ideje alatt bizonyara zsido gyilkossag aldozatava lett volna. Fogsaga nagy
aldasul szolgalt az egesz Gyiilekezet szamara, mert csak ekkeppen tudta a
megdicsoiilt Krisztust es Testet, a Gyiilekezetet ugy bemutatni, ahogyan azt
az Efezusi levdlben tette. Itt mutatja meg a Gyiilekezet kiformalodasanak
vegso, legmagasabb celjat. Ez fogsaganak a titka a poganyok erdekeben. Eh-
hez eloszor a zsidokkal valo kapcsolatot kellett vegleg tisztazni, mert a zsi-
dok elestevel lesz az iidvosseg a poganyoke, hogy azokat feltekenysegre inge-
relje (Rom 11,11). Az o vesztesegiik poganyok gazdagsaga, mint ahogy egy-
szer majd az o ujrafelveteliik elet lesz a halalbol (Rom 11,2.15). Ezert kezdi
Pal romai tevekenyseget kesedelem nelkiil azzal, hogy magahoz hivatja a
zsiddk foembereit, hogy donto allasfoglalasra birja oket Istentol kapott meg-
bizatasaval kapcsolatban (17). Eloszor igazolja magat veliik szemben fogsaga
miatt, es bizonygatja artatlansagat, mikozben a zsidokat okolja, hogy ellen-
segeskedeseikkel rakenyszeritettek, hogy a csaszarhoz fellebbezzen (17-19).
Kozben kifejezetten hangsulyozza, hogy semmit sem tesz, ami a nep vagy az
atyai hagyomanyok ellen van, es nem kivanja bevadolni az o nemzetet. Pal
pontosan megkiilonbozteti egymastol a nepet es a nemzetet. Isten elott Izrael
„a nep”, a poganyok elott azonban a zsidok csupan egy nemzet a tobbi koziil.
Pal sietve igyekszik a zsidokat Romaban donto allasfoglalasra hivni. Ezert
nem sokaig igazolja magat, hanem mindjart a dolog magvahoz nyul, Izrael
remdnysegehez (20). Errol beszelt Agrippa kiraly elott is (26,6-7). E miatt a
messiasi remenyseg miatt vadoltak a zsiddk. Amikor most azt mondja, hogy
e remenyseg miatt van lancok kozott, ezzel a zsidokat okolja fogsagaert, hi-
szen a romai hatosagok szabadon bocsatottak volna. Tehat a zsiddk adtak ot
a romaiak kezebe, elarultak. Pal hatarozottsaganak oka az a megnyugtato
felismeres, hogy eljott a dontds oraja. Ezt a felismerest a romai testverek
megpillantasa adta neki. Mivel itt Isten Szent Szelleme minden apostoli teve-
kenyseg nelkiil ilyen eleven poganykeresztyen gyiilekezetet hozott letre, igy
ez megdonthetetlen jele annak, hogy az Antiokhiabdl induld fejlodesi vo-
nal cdlhoz ert. Ennek a vonalnak az ismerteto jele a Szellem szabad, hatal-
mas, emberi hivatalhoz nem kotott munkalkodasa. Ez a romai gyiilekezetben
jutott a legtokeletesebben kifejezesre (vo. Rom 16). Erre a gyiilekezetre ra-
bizhatta Pal a pogdnykeresztyeneknek szolo titokzatos megbizatdst (Rom
11,25-29), amely az OSZ szovetsegi nepenek jovojere vonatkozik. Ennek a
titoknak melyebb megertese nelkiil sem a Romai levelet, sem a Jakab levelet
vagy a Jeleneseket nem erthetjiik meg. Amikor Pal apostol felismerte, hogy a
romai gyiilekezetet iidvtorteneti hivatasara - hogy ennek a titoknak orizoje
legyen - a Szent Szellem felruhazta es kepesse tette, akkor bizakodni kezdett
es halat adott Istennek. Ebbol a bizakodasbol nyert batorsagot es erot, hogy
olyan energikusan haladjon elore, es a romai zsidokat dontes ele allitsa.

283
Ezek elószór semleges és kdzómbós magatartást tanúsítanak, hangsúlyozzák,
hogy Jeruzsálemból Pálról sem hivatalos, sem magánúton nem kaptak hírt
(21). A zsinagógák kózott az egész világon - jeruzsálemi kózponttal - élénk
hírkózlo szolgálat állt fenn, utazó testvérek és levelek révén. A római zsidók
azonnal beleegyeztek abba, hogy továbbra is hallgatják Pált: „Mert erról a
felekezetról tudjuk, hogy mindenütt ellene mondanak” (22). Tehát bizonyá-
ra megtudták már, hogy Pál a keresztyének gyülekezetéhez tartozik. Ebból
kóvetkeztethetünk arra is, hogy Pál Rómában azonnal ápolta a gyülekezettel
való szorosabb kapcsolatot is, bár Lukács nem ad hírt rola. A római zsidók a
gyülekezetet szektának (haireszisz) tartották. Az Ige ezen bizonyos pártot
ért egy nagy testületben, amely a tómegtól eltéró ismeretet vagy irányzatot
képvisel, anélkül hogy külsóleg kiválna a nagy testületból (5,17; 15,5; 24,5;
26,5; lKor 11,19; Gal 5,20; 2Pt 2,1). Egészen más a szakadás (skhizma: Mt
9,16; Mk 2,21; Jn 7,43; 9,16; 10,19; lKor 1,10; 11,18; 12,25). Míg a szekta
bizonyos kórülmények kózótt áldás lehet a nagyobb testület számára, a sza­
kadás mindig rombol. A zsidók ítélete, akik Krisztus Gyülekezetet szektának
nevezték, amelynek minden oldalról ellentmondanak, lekicsinyló és elutasí-
tó. Abból a kórülményból, hogy a zsidóság vezetói e megítélés által Krisztus
Gyülekezetétól elkülónülnek, levonhatjuk azt a kóvetkeztetést, hogy a gyü­
lekezetet tóbbé nem tekintették zsidó pártnak, hiszen a római hívók tóbbnyi-
re pogánykeresztyének voltak. Pál a levelét nem a római ,,gyülekezet”-nek,
hanem a Rómában külónbózó házaknál levó gyülekezeteknek írja, mint ez a
16. fejezet üdvózlési listájából kiderül (16,5.14-15), ezek ápolták egymás kó­
zótt a testvéri kózósséget, és jó gyülekezeti fegyelmet is gyakoroltak (16,17-
19). így a zsidóknak még nem volt világos fogalmuk a keresztyén gyülekezet-
ról, és Jézus kóvetóit, akik a városban szétszórva éltek, új, a zsidók és római-
ak által is mindenütt elutasított szektának tartották. Bizonyára tudták már,
hogy Pál ezek kózé tartozik. De mivel mint zsidó lépett fel kóztük, és hivat-
kozott arra, hogy hozzájuk tartozik, készek voltak továbbra is meghallgatni
és nézeteit megvizsálni. Ó rájuk hagyta, hogy állapítsák meg az alapos meg-
vitatás napját. A zsidókkal való tárgyalás, amelyen sokan részt vettek Pál
szállásán, nagyon alapos és kiterjedt volt, s reggeltól estig tartott; alapjául a
Szentírás Ószóvetsége szolgált, a tórvén^ és a próféták. Pál megmagyarázta
nekik a nagy egyenes vonalakat. „Nagy bizonyságtétellel szólt az Isten orszá-
ga felól, igyekezvén elhitetni óvelük a Jézus felól való dolgokat, ügy a Mózes
tórvényéból, mint a prófétákból, reggeltól fogva mind estvéig” (23). A nagy
messiási vonalat akarta Pál megmutatni Isten királyságának fejlódéstórté-
netével kapcsolatban. A megtárgyalás nem ugyanaz, mint a magyarázás vagy
kifejtés, hanem egy bizonyos igazság vagy egy világos vonal megkülónbózte-
tó kiemelése (11,4; 18,26). Ehhez kapcsolódott aztán az alapos bizonyságté-
tel. Ez annyit jelent, mint saját élményból kiindulva beszélni. Ez a kitétel:
„bizonyságot tesz Isten királyságáról”, feltünó, és csak ezen a helyen fordul
eló. A királyságot egyébként mint evangéliumot hirdetik (Lk 4,43; 8,1;
16,16; Csel 8,12), vagy prédikálják (Lk 9,2; Csel 20,25; 28,31) vagy alaposan
hirdetik (Lk 9,11; Csel 1,3), vagy meg akarnak gyózni rola (Csel 19,8). Egé-

284
szen különös dolog az Isten királyságáról való bizonyságtétel. Ezt csak az te-
heti, ki átélt valamit a királyság fejlódéséból. Fökcppen erre hívatott el és té-
tetett alkalmassá - Pál Ezért jelentós ez a kifejezés ezen a helyen. Miköz-
ben Pál a zsidóknak az Igébol világosan kimutatja a királyság vonalát, bi-
zonyságot tesz arról, ami apostoli missziójára vonatkozik. Nem azért, ho^y
magának gyüjtsön követöket, hanem azért fáradozik, hogy hallgatóit az Ur
Jézusnak nyerje meg, és meggyózze óket arról, ami Jézus Krisztusra vonat­
kozik. Pál nem fáradt közben bele, hogy az Ige gazdag teljességéból és saját
élményeiból merítsen. Ahogyan az egész osszefiiggésból következtethetünk
rá, Pál külonosképpen Izráel elvettetésérol és újrafelvételérol beszélhetett,
egyáltalában a halál útja titkáról, amely életre visz, és Krisztus keresztjének
szükségességéról.
Pál apóstol fáradozásának eredménye az volt, hogy néhányan meggyózet-
tek, a többiek azonban nem hittck (24). De egyikiik sem lett még teljesen
Krisztusé, hanem a kovetkezmény a zsidók közötti egyenetlenség lett (2). Az
összejövetel kielégító befejezés nélkül szétoszlott, amikor Pál az Ezs 6 is-
mert helyére utalt, és Izráel megkeményedéséról beszélt. Itt kapunk bizo-
nyosságot arról, hogy Izráel már ez alatt a megkeményító ítélet alatt áll, és
hogy a pogányok közül még sokan hitre jutnak. Csak ha a pogányok teljessé-
ge bemegy, akkor kezdódik el a kegyelem ideje egész Izráel számára. Pál be-
szédének ezen a pontján, amikor Isten királyságának a pogányok felé fordu-
lásáról szól, kerül napvilágra a zsidók ellenállása. Ami már munkálkodott,
Izráel megkeményító ítélete, azt Pál most kihirdcti. „Legyen azért nektek
tudtotokra, hogy Istennek ez az üdvozítése a pogányoknak küldetett, és ók
meg is hallgatják” (28). A tulajdonképpeni döntö fordulat Izráel számára Je-
ruzsálemben kóvetkezett be, Pál utolsó ottani tartózkodásakor. Ez volt az a
mély fájdalom, amely az apóstol szívét egész hosszú tengeri útján betöltöttc,
és amely csak akkor csitult el, amikor Pál a római testvéreket meglátta. Az
Ézs 6,9-10 idézetét szó szerint említi, azzal a kis külónbséggel, hogy a 28,27-
ben már nem ez áll: „kóvérítsd meg e nép szívét és füleit dugd be, és szemeit
kend be”, hanem: „Megkovéredett e nép szíve, és füleikkel nehezen hallanak,
szemeiket behunyják” - mivel Ezsaiás küldetése már beteljesedett, és Pál
most csak a befejezett tényt állapítja meg. Az evangéliumnak a nemzetekhez
fordulása már bekóvetkezett (26). - Pál ezzel fejezi be a nemzetekról szóló
magyarázatát: ,,és ók meg is hallgatják.” Ö tehát hiszi, hogy a pogánymisszió
biztosan eredményes lesz (Mt 21,43). Természetesen itt nem egész nemzetek
megtéréséról van szó, hanem a pogányok teljességéról (Pléroma), hogy ezek
majd bemennek Isten országába (Róm 11,25). Azzal, hogy kitekint az evan-
gélium eredményességére a pogányok között, Pál búcsút vesz a zsidóktól.
Többet nem tud és nem mondhat nekik most. Izráel végtorténetérol és az
egész nép végsó megmentéséról nem beszél a hitetlen zsidóknak, hanem csak
a hívó gyülekezetnek. Ezekkel a szavakkal: „Es amikor ezt mondta, a zsidók
elmentek, maguk között sokat vitatkozva” (29), Lukács is elengedi a zsidó-
kat, és hallgatólagosan átengedi óket Isten ítéletének. Ez az ítélet tovább fo-
lyik a nagy vitatkozás ellenére is, sót éppen az ebben jelentkezó nyugtalan-

285
 sâg és bizonytalansâg, amely sohascm cr cl egy vilâgos, szilârd célt, jele az
itéletnek. Észrcvesznck a szemükkel, de mégsem lâtnak, hallanak a fülükkcl,
de mégsem értenek.
Lukács esak rôviden, ôsszegezve szôl befejezésként Pâl rornai missziôs
munkâjârol. „Maradt pedig Pal két teljes évig tulajdon bérelt szàllâsân, s fo-
gadta mindazokat, akik ôhozzâ mentek; prédikâlvân Isten kirâlysâgât és ta-
nitvân az Ûr Jézus Krisztusra vonatkozô dolgokat teljes bâtorsâggal, minden
tiltâs iiélkül” (30-31). Munkâja annyiban volt némileg akadâlyozva, hogy
nem mozoghatott szabadon, hanem esak sajât szàllâsân fogadhatta azokat,
akik hozzâ jôttek. Behatô egyenkcnti lelkigondozâs volt tehât Pal rômai
missziôja. Ha esak ugy mellékes vonâsként emlitcné Lukács ezt hiradâsa fo-
lyamân, akkor nem lenne olyan jelentôsége, mint igy, amikor az egész kônyv
végén âll itt, szinte megkoronâzva az egészet. Nemcsak véletlen szükséghely-
zet ez, mivel Pal mâsként nem munkâlkodhatott, hanem szeinlélteto tanitâs
az Izrâel kôzotti missziôs munka form âlis jellegérôl. Mert esak errôl van
itt szô, amint erre a 29. verssel valô szorosabb ôsszefüggésbôl kôvetkeztet-
niink kcll. Izrâel megkeményedése ellenére tovâbb folyik a inissziô (vo. Jel
3,8-9), a Szellem külonleges vezetése alatt. Pal a hozzâ jôvôket mélyen beve-
zeti az Irâsba. Felfigyelhetünk ennek a speciâlis szolgâlatnak a jellegzetessé-
gére: „Prédikâlvân Isten kirâlysâgât, és tanitvân az Ûr Jézus Krisztusra vo­
natkozô dolgokat” (31). A 23. verssel ôsszehasonlitva néhâny finom külônb-
séget ismerünk ici. Ebben: „Nagy bizonysâgtétellel szôlt az Isten kirâlysâga
felôl, és igyekezvén meggyôzni ôket arrôl, ami Jézusra vonatkozik” (23). Itt
személyes jellege van beszédének. Itt a külonleges alkalom miatt nem volt
elég az egyszerü, târgyilagos hirüladâs. A 31. versben a „Jézusrôl valô meg-
gyôzés” helyébe lép a nyugodt tanitâs arrôl, ami az Ûr Jézus Krisztusra vo­
natkozik, tehât ami az egész âtfogô, gazdag igazsâgkomplexumot érinti,
amelynek Krisztus a kôzéppontja. Hogy Pâl ezt megtehette, éspedig tiltâs
nélkül szabadon, Lukács ezt emeli még ki a végén. Ezzel jelzi, hogy itt végre
ki volt kapcsolva a zsidôk âllandô zavarô ellenmunkâja és ellenségeskedése,
amig Pâl a rômai felsôbbség erôs védelme alatt âllt, mindenesetre mint fo-
goly. A 23. és 31. vers kôzotti ôsszehasonlitâs biztosan râmutat, hogy mind-
két esetben Pâl Izrâellel kapcsolatos missziôi munkâjârol volt szô. A pogâ-
nyok kôzotti szolgâlatânâl nem lenne elképzelhetô, hogy Pâl Isten kirâlysâ-
gânak vilâgos fogalmâbôl kiindulva tanitsa azt, ami az Ûr Jézus Krisztusra
vonatkozik. Pâlnak ezt az egyenkénti missziôjât Izrâelen azért hangsulyozza
annyira a Csel vége, mert a kirâlysâg üdvtôrténeti vonalânak beteljesedésére
nézve dôntô jelentôségü, hogy Izrâelben szent mag - maradék a kegyelmi ki-
vdlasztâs szerint (Rom 11,5) - formâlôdjék ki az Ûr Krisztus szâmâra. Itt
külônôsen hangsulyozott az ,,Ür” megnevezés. Mig a nép mint egész, az ité­
letnek van âtadva a nemzetek idejének tartamâra, addig a kegyelmi vâlasz-
tâs szerinti maradék (nem tévesztendô ôssze a Rom 9,27 szerinti maradék -
kal) ebbôl mégis ki van emelve. - Pâlnak itt a rômai zsidôkon végzett egyen­
kénti szolgâlatânâl az idôadatra is ügyelnünk kell. Itt a „két eV’helyén olyan
kifejezés âll, amely esak a 24,27-ben fordul még egyszer elô (dietia). Szakki-

286
 fejezesnek latszik egy vizsgalati fogsag vegso hataranak megjclolcsere. Ha ez
ido alatt nem all elo vadlo a vadjaval, a romai jog szerint az iigyet eleviiltnek
kell tekinteni, ami utan szabadonbocsatas kovctkezik. Ha ez a felfogas hc-
lyes, akkor a kovetkezoket vonhatjuk le belole: a zsidok legjobbnak tartot-
tak, ha nem folytatjak Pal elleni periiket egyelore, mert a vizsgalati fogsag
idejen Palt veszelytelennek tekintettek, masodszor, hogy Pali ebbol az elso
romai fogsagabol ujra szabadon bocsatottak.
A Cselekedetek eleje es vege osszhangban dll egymassal. A konyv az Ur
Jezus mennybemenetelevel kezdodik, megpedig osszefiiggesben Izrael orsza-
ganak helyreallitasara vonatkozo kerdesre adott felelettel. A mennybe emel-
letett Krisztusnak uralkodnia kell, hogy Isten minden ellensege labainak
zsamolyaul vettessek (2,35; Zsolt 110,1). Nem kell az ellenseget megolni
vagy megsemmisiteni, hanem alarendelni az Urnak az O dicsosege erdeke-
ben. Ezert a konyv sem vegzodhet Izrael megkemenyitesi iteletenek hirdetc-
sevel, hanem utal a kegyelem vegso gyozelmere meg a nyakas Izrael folott is.
igy Izrael rendithetetlen remenysege, amelyert Pal lancot hordott, e konyv
igeretes befejezese. Csak ebbol a helyzetbol kiindulva ertjiik meg a konyv
foleptieset ¿s meglepo befejezeset. Egyebkent athalolhatatlan talany ma-
radna a szamunkra, mert nem beszel a vegen semmit Pal munkajarol a romai
gyiilekezetben, pere kimenetelerol a csaszari itcloszek elott, sem Pal elete
vegerol. Lukács semmit nem mond arrol, ami a ket ev utan tortent. Ez csak
ugy magyarazhato, hogy nem ez volt a celja. Ot a szent talany es annak mcg-
oldasa foglalkoztatta. A kihivott Gyiilekezet, az Ur kozponti szerve hozza a
megoldast.

Pa! B{oniaB)an
Lukács mind evangeliumaban, mind a Csel-ben nem emberek munkâlko-
dâsât, hanem Isten cselekveset tartja szem elott. Ezert vezeti be evangeliu-
mât azzal a magyarâzaltal, hogy „sokan” kezdtek rendszerint megirni azok-
nak a dolgoknak elbeszeleset, amelyeket Isten cselekedett (pragmata), s
amelyek minâlunk beteljescdtek, es tetszett neki, hogy Theofilusnak lelkiis-
meretesen rendre mcgirja azokat, miutân mindennek eleitol fogva (fentrol
kiindulva) utânajârt. A Csel ezt az elbeszelest folytatja. Az evangelium az el­
so Ige (logosz) mindarrol, amit elkezdett az Ur Jezus cselekedni es tanitani
mindaddig a napig, amikor felvitetett. Jezus Krisztus mennybemenetele a fi­
nom hatârvonal az evangelium es a Csel közölt. Ez utobbiban ennek megfele-
löen folyamatos tudositâst kapunk Jezus mennyei, krisztusi munkâlkodâsâ-
rol, szerve, a Gyülekezete âltal itt a földön. Az emberek csak eszközök, az Ur
mağa a cselekvö, munkalkodo. A Csel ezert nem az apostolok tetteit vagy
cselekcdeteit irja le, mint a cime mondja, hanem az apostolok tetteit vagy
gyakorlatât, ahogyan azt az Ür cselekedetei irânyitjâk. Ezert egyâltalân nem
volt Lukâcsnak szândekâban Peterröl es Pâlrol teljes elettörtenetet irni es
öket dicsöiteni. Pâlnak hosszu eveken ât volt munkatârsa, es töle tanulta azt

287
a szellemi magatartâst, hogy ne csak sajât személyét âllitsa teljesen hâttér-
be, hanem az Ûr eszkôzeit is, Pétert és Palt is csôndesen engedje letünni
munkâlkodâsuk szinterérôl. Vilâgi irô bizonyâra megirta volna még tovâbbi
munkâlkodâsukat és mârtirhalâlukat is. Feltünik, hogy Lukács nem ad teljes
képet Pâl roi, inkâbb a levelekbôl nyerjük ezt. Nem is hoz kerek „pâli teolô-
giât”. Pal apostolnak Lukács âltal emlitett beszédeiben nem talâljuk meg a
Rômai levél mélységét üdvtanâval, vagy az Efézusi és Kolossé levelek mély-
ségeit Krisztus-tanukkal. Lukács sokkal inkâbb az evangéliumi mozgalom
haladô formâlôdâsân ât mutatja be az apostolt, és csak azokat a tanitâsbeli
kérdéseket érinti, amelyek ennek az elôrehaladâsnak az alapjât képezik, és
meghatârozzâk a pogâny- és zsidôkeresztyének kôzôtti kôzôsségi viszonyt. A
Lukács âltal rajzolt pâli képben nem talâljuk szolgâlô jellemének tulajdon-
képpeni mélységét sem a gyülekezettel valô kapcsolatâban, mint ahogy ezt
példâul a Galala vagy Korintusi és Tesszalonikai levelek oly megragadôan
âllitjâk elénk. Lukács sokkal inkâbb mint fâradhatatlan munkâst és missziôi
uttôrot mutatja be dt, aki helyrôl hclyre siet, hogy Urânak nagy megbizâsât
maradéktalanul teljesithesse. Pâl belsô életére, Kirsztusban létére szintén
leplet borit Lukács. De csodâlatosan finoman rajzolja meg a Szellem vezeté-
sének külonbôzô lehetôségeit a szolgâlatâban. Nem mintha Lukács mindezt
nem lâtta volna tanitômestere képében, de hallgat rôluk. Ez külonôscn is fel­
tünik hiradâsai figyelmes olvasâsakor. Amit Lukács szândékosan elhallgat,
az az apostol vonâsai kôzül nyilvân a legjava. Ezt csak Isten ismeri egészen,
es akiben ez megvan, az tudatâban van annak, de csak a Szellem szent ôsz-
tônzésére, külonôs alkalomkor beszél rôla. Lukács nem szôl arrôl, mit jelen-
tett Pâl apostolnak személyescn Krisztus keresztje, ami rânehezitette büntu-
datânak teljes sulyât. Lukács Pâl képének megrajzolâsakor arra szoritkozik,
ami hozzâjârul sajât nagy témâjânak megvalôsitâsâhoz. Pâl rômai fogsâgâ-
val elérte ezt a célt abban a pillanatban, amikor az apostol szâjâbôl elhangzik
az evangélium nagy fordulata a zsidôktôl a pogânyokhoz. A Gyülekezet
alapvonâsait vilâgosan megrajzolta. Amit késôbb Pâl életérôl, munkâjâ-
rôl, mârtirhalâlârôl hirül adhatna, az mâr nem mondana lényegesen ûjat. Az
alapvonâsokbôl kiindulva folytatôdik a fejlôdés. - De nem ugy âll a dolog,
mintha Lukács a Gyülekezet Pâl vezetése alatti kialakulâsânak leirâsâban
egy lezârt gyülekezeti dogmât, gyülekezeti szervezet vagy rend példaképét
akarta volna felâllitani. Csak a Gyülekezet kialakulâsânak alapvetô vonâsai-
rôl tudunk, nincsenek merev formâk, hanem eleven mozgâs, mint ahogy Já­
nos is leirja a Jel leveleiben a Gyülekezet mozgalmassâgât és elevenségét a
hét arany gyertyatartô kozôtt jârô Emberfiânak a képében. A Gyülekezet és
az apostolok tôrténetében Lukács tekintete rajta marad a kirâlyi székbôl
munkâlkodô Krisztuson. Ez elôtt a kép elôtt minden emberi nagysâg eltünik,
még egy Pâlé is.
Az a vélemény, hogy Lukács egyoldaluan kiemelné Pâl apostol egyedül-
âllô nagysâgât, ami elôtt még Péter is homâlyba merül, hatârozottan vissza-
utasitandô. Az a tény, hogy Pâl apostol munkâlkodâsâval hosszabban és
részletesebben foglalkozik, azon nyugszik, hogy ennek a munkâja a Gyüleke-

288
 zct kiformálódásának üdvtorténeti elorehaladásánál jobban elotérbe került.
Félreértenénk a könyv jellegét, ha irányzatos vitairatoí látnánk bcnne,
amely Pált Péterrel szemben kijálssza. A Gyülekezet mindkét vezetoje
csöndben, zajtalanul tünik el a színrol, amint betoltotték feladatukat. Lu­
kács csak Krisztust akarja dicsoíteni és az Ö munkáját a Gyülekezet által.
Bár Pál közeli munkatársa, mégis teljescn szabad minden mellette való állás-
foglalástól. Ez abból a torekvésbol is kitünik, hogy a Péter és Pál közötti tel-
jes szellemi egységet akarja bizonyítani minden hitbeli kérdésben. Lukács
híradásának legfinomabb vonásai köze tartozik, ahogyan bizonyítja, hogy
Pál a szellem egységére nemcsak maga és a korülmetélkedés apostolai kö-
zött, hanem a pogány- és a zsidókeresztyének között is törekszik, és megta-
lálja azt. A pogány világba tett minden missziói út után megpróbálja a kö-
zosség kotelékét megerösiteni a kiküldö gyülekezettel Antiókhiában, és az
anyagyülekezettel Jeruzsálemben. Az a vélemény, mintha Pál és Péter között
ellentét lett volna az evangélium hirdetésében, durva félreértésen alapszik.
Igaz, hogy Pál volt az elhívott vezetoje az evangéliumi mozgalom további fej-
lodésének, és ezért a következö idökben is ö a reforináció apostóla, de ellen­
tét soha nem volt Péter és Pál között. Pál hangsúlyozza leveleiben is minden
apostollal való egységet az isteni titkok elórehaladó leleplezésében és a
Gyülekezet üdvtorténeti fejlodésében, amely isten szent családja, felépül-
vén az apostolok és próféták alapján, lévén a szegeletkö maga Jézus Krisztus
(Ef 2,20). Krisztus titka, hogy a pogányok örököstârsak, ugyanannak a Test-
nek tagjai, és részesei a Krisztus Jézusban kapott ígéretnek az evangélium
által, nemcsak Pálnak jelentetett ki, hanem a szent apostoloknak és prófé-
táknak a Szellem által (Ef 3,5-6).
Nem két gyülekezeti vonal fut egymás mellctt: cgy péteri királyságvonal
és egy páli teljességvonal, hanem csak egyetlen gyülekezeti vonal a király-
ság vonalán. Ha azt kérdezzük, Pál-e vagy Péter, ezzel eláruljuk, hogy tel-
jesen félreismerjük a Gyülekezet nagy üdvtorténeti vonalát, amely mind a
Csel-ben, mind pedig az apostoli levelekben világosan rajzolódik ki. Kgyüle­
kezeti vonalnak ezt az egységet biztosítja Lukács híradása is. Lukács közben
nem Pál leveleire hivatkozik, mint megírtakra, hanem az apóstol gyakorlati
életére, akinek fö része volt munkája által a Gyülekezet kiformálódásában.
Pál apóstol sorsáról a köııyv befejezésétol mártírhaláláig csak hozzáveto-
leges képet kapunk néhány alkalini megjegyzésbol a fogságban írt leveleiból.
A Filippi-levélben ir Pál arról, hogy külsó helyzete Rómában megváltozott,
mialatt a császári dontésre várt perében. Lukács szerint (Csel 28,30) Pál két-
évi várakozási ideje alatt könnyü vizsgálati fogságban volt bérelt szállásán.
Ez valószínüen röviddel a bírói dontés elött annyiban változott, hogy fogsá-
gát megszigorították, és ezáltal elvesztette a lehetoséget arra, hogy barátai-
val szabadon érintkezzék (Fil 1,12 kk.). Valószínü, hogy a zsidók keze is köz-
rejátszott ebben. Ellenséges magatartásuk semmi téren nem enyhült. Csak
kedvezö alkalomra vártak, hogy a gyülölt Pált végleg ártalmatlanná tegyék.
Fogsága megszigorításának hire és a császári dontés közeli ideje a vele szo-
ros barátságban levó filippi gyülekezetet erösen nyugtalanítatta. Ezért pró-

289
bâlja ôket vigasztalni. Helyzete inkâbb elôre vittc az evangéliumot, ûgyhogy
hiressé lettck bilincsei a Krisztusban az egész testôrségben és a tdbbiek elôtt
is. Mivel kôtelékei a legtôbb testvért megerôsitették a hitben, annal inkâbb
merték félelem nclkül hirdetni Isten Igéjét (Fil 1,12-14). Mindenesetre olya-
nok is voltak Rômâban, akik ezt az alkalmat ki akartâk hasznâlni, és ôt félre
akartâk tolni az utbôl. Bârmilyen gyalâzatos is volt ez a magatartâs vele
szemben, d ezt tel jes ônzetlen szeretettel hordozta, csak az evangélium elô-
remenetelére gondolt. „Mit mondjak? Csakhogy mindpn môdon, akâr szin-
bôl, akâr szivbôl a Krisz.tus hirdettessék, és én ennek ôrülôk, sot ôrülni is fo-
gok” (Fil 1,18). Tudta, hogy ez is üdvôsségére vâlik a filippibeliek imâdsâgai
és Jézus Krisztus Szellemének segitsége âltal. Ez volt az ô reményteljes vâra-
kozâsa és bizakodâsa, hogy semmiben meg nem szégyenül, hanem hogy
Krisztus mint mindig, ugy most is bâtorsâggal magasztaltassék az ô testében,
akâr élete, akâr halâla âltal. Mert neki az élet Krisztus volt, és a meghalâs
nyereség (Fil 1,19-21). Pâl itt bepillantâst enged belsô életébe, ilyet Lukács
hiradâsâban sohasem talâlunk. Sulyos harcban âll, két ellentêtes vâgy szo-
rongatja, egyik oldalrôl az égô vâgy a testben maradâsra, ami munkâjât gyü-
molcsôztetné, mâsrészt vâgyakozik elkôltôzni és egyiitt lenni Krisztussal,
inert ez sokkal jobb mindennél. De testben maradni szükségesebbnek lâtszik
a Gyülekezetért, és ebben a bizodalomban ludja, hogy inég megmarad a hi-
vdk elobbre segitéséért és hitben valô ôrômükért. Ebben a meggyôzôdésében
nem is csalôdott (vô. Fil 22). Abbôl a môdbôl, amellyel Lukács befejezi hira-
dâsât, bâtran arra kovetkeztethetiink, hogy az apostol kétévi rômai fogsâga
még nem végzôdôtt mârtirhalâllal, hanem tovâbbi ûj munkâlkodâs kôvetke-
zett. A befejezés egész hangneme munkâlkodâsra enged kôvetkeztetni, még-
pedig a két év alatt, és tovâbbra is. Fôltételezhetjük tehât, hogy Nérô a zsi-
dôk Pâl elleni vâdjât elutasitotta, ûgyhogy ô üj munkâlkodâsra visszakapta
szabadsâgât. Ez kb. 60-ban lehetett. Csak ha ezt feltételezzük, âll fenn a le-
hetôség arra, hogy a pâli levelek küîônféle megjegyzéseit és a munkârôl szôlô
hiradâsait elhelyezzük élelében, mégpedig az elsô rômai fogsâga utâni idô-
ben. _
A kétévi vizsgâlati fogsâg alatt Pâl a gyülekezetekkel, amelyek missziôi
munkâja alapjân keletkeztek, âllandô kapcsolatban volt olyan testvérek âl­
tal, akik rendelkezésére âlltak, hogy minden megbizâsât teljesitsék. E paf-
râs, kolossébeli gyülekezeti tag, kapcsolatot tartott a fogoly Pâl és a ko-
losséi gyülekezet kôzott. Pâl szeretett szolgatârsunknak nevezi, ,,aki hüséges
szolgâja Krisztusnak érettetek, aki meg is jelentette nekünk a ti szellemben
valô szereteteteket” (Kol 1,7-8). A Kol 4,12-ben ezt mondja rôla Pâl: „Aki
tikôzületek valô, Krisztusnak szolgâja, mindenkor tusakodvân tiérettetek
imâdsâgaiban, hogy megâllhassatok tôkéletesen és teljes meggyôzôdéssel is­
ten minden akaratâban.” A Filem 23 szerint fogolytârsa volt Pâlnak Krisz­
tus Jézusban. Hogy miért fogtâk el, azt nem tudjuk. Epafrôditus a filippi-
beli gyülekezettel tartja fenn a kapcsolatot; Pâl munkatârsânak, bajtârsâ-
nak nevezi „kôvetetek, szükségemben âldozatot hozô szolgâtok” (Fil 2,25).
Ezt Pâl Fiüppibe küldte: „Mivel vâgyva vâgyott mindnyâjalok utân, és gyôt-

290
rödött amiatt, mert meghallottátok, hogy beteg volt. Mert bizony beteg volt,
halálhoz közel; de Isten könyörült rajta, nemcsak örajta pedig, hanem raj-
tam is, hogy szomorúság ne jöjjön szomorúságaimra. Annakokáért hama-
rabb küldtem öt haza, hogy újra örüljetek, ha látjátok, és nekem is kisebb le-
gyen a szomorúságom. Fogadjátok azért öt az Urban teljes örömmel; és az
ilyeneket megbecsüljétek; mert Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra,
mert életét is kockára tette, hogy betöltse a ti szolgálatotok hiányát nálam”
(Fil 2,26-30). Pálnak támogatást hozott a filippi gyülekezettöl (Fil 4,18), Is-
tennek tetszö jóillatot, kedves áldozatot. - Mindenekelött Timóteus állt hü-
ségesen Pal melleti. Pál öt „hitben való igaz gyermekének nevezi (ITim 1,2),
vagy egyszerüen „fiam, Timóteus”-nak (ITim 1,18), vagy „szeretett fiam”-
nak (2Tim 1,2). Rola mondja a Fil 2,22-ben: „Az ö kipróbált voltát pedig is-
meritek, hogy mint atyjával a gyermek, együtt szolgált velem az evangélium
ügyében.” Pál remélte, hogy öt csakhamar elküldheti Rómából Filippibe,
hogy megtudja, mi a helyzet az ottani gyülekezetben (Fil 2,19). Ez bizonyára
röviddel Pál elsö fogságának a vége elött lehetett, mert hozzáteszi: „Öt azért
remélem, hogy azonnal elküldhetem, amint meglátom az én dolgaimat. Bí-
zom pedig az Úrban, hogy magam is csakhamar el fogok menni” (Fil 2,23-
24). - Tikhikus az efézusi és kolossébeli gyülekczet felé közvetitett. Öt Pál
szeretett testvérnek, hü szolgának és szolgatársnak nevezi az Úrban (Kol
4,7). Ázsia tartományból származott (Csel 20,4), valószíníileg Efézusból, és
Pállal jött fel Jeruzsálembe, késobb fölkereste öt Rómában. Pál ismételten
Efézusba kiildte (Ef 6,22; 2Tim 4,12). „Hogy megismerjétek a mi dolgainkat,
és hogy megvigasztalja a szíveteket.” Egy ízben Pál Onésimust, a Kolossé-
ban lakó Filemon rabszolgáját küldte vissza Tikhikussal urához. Tikhikus
közvetitett Pál és Titus között is, ami kor Titus Krétán munkálkodott (Tit
3,12; 1,5). - Az említetteken kívül még egész sereg munkatársa volt Pálnak,
akik Rómában rendclkezésére álltak. Aristárkhus (Filem 24) Tesszaloniká-
ból származott (Csel 20,4), és már abban az útitársaságban vele volt, amely a
nagy adományt vitte Jeruzsálembe (Csel 19,29). Pál mellett maradt ennek
Rómába vezetö útján is (Csel 27,2). A Kol 4,10-ben Pál í'ogolytársának neve­
zi. Márk is Pállal volt most Rómában (Kol 4,10). Rola és Jézus Justusról és
Aristárkhusról, akik a korülmetélkedésbol valók voltak, morfdja Pál egyszer,
hogy ezek az egyedüli munkatársai ísten országában, akik vigasztalására vol­
tak (Kol 4,11). Márk idövel rendbe jött és kibékült Pállal, úgyhogy nagyon
alkalmassá lett a szolgálatra (2Tim 4,11). Trófimus, aki efézusi volt, Pállal
ment Jeruzsálembe (Csel 20,4; 21,29), és késobb Rómába is el jött hozzá, az-
tán Pállal, szabadulása után, Ázsiába tért vissza (2Tim 4,20). Mindenekelött
azonban Lukács maradt vele (Kol 4,14; 2Tim 4,11; Filem 1,24). Pál kiilön
hangsúlyozza: „Lukács, a szeretett orvos”. Ez arra utal, hogy orvosiiag ke-
zelte öt. Priscilla és Akvila, akik Pál elött munkálkodtak Rómában, és há-
zuknál gyüíekezet volt (Róm 16,3.5), az apóstol fogságakor már nincsenek
Rómában, de késobb újra Efézusban találjuk öket (2Tim 4,19). A munkatár-
saknak már ez a felsorolása, véletlen feljegyzésként a páli leveiekben, mutat-

291
ja, milyen gazdag lehetett tevékenysége Rómában, és onnan kiindulva az
egész missziói mezón, még Jézus Krisztus foglyaként is (Ef 3,1; 4,1; Fil 1,7).
De hogy miként munkálkodott Pál a római gyülekezetben, amely ulán
annyira vágyakozott, hogy velük valami szellemi ajándékot kozólhessen,
hogy megerósódjenek (Róm 1,11), arról f el tunó módon sehol sem olvasunk.
„Vagyis, hogy együtt bátorodjunk meg kôzôttetek egymás hite által erósod-
jünk, a tietek által, meg az enyém által” (Róm 1,12). Lukács a Csel 28,30-
31-bcn Pálnak csupán zsidók kozótti egyenkónti lelkigondozói munkásságá-
ról ir Rómában. Ha tekintetbe vesszük, mennyire megbátorította Pált a ró­
mai testvérek elsó megpillantása, és hogy hálát adott az Úrnak (Csel 28,15),
és hogy milyen üdvtórténeti jelentósége volt a római gyülekezetnek az ó sze-
mében, akkor külonleges oka lehet, hogy az Irás mégis hallgat erról a pontról.
A római gyülekezetnek kellett mintául szolgálnia a jóvóre nézve. Feltünik,
hogy semmilyen tisztán külsó szervezés nem mutatkozik, hanem számos házi
gyülekezet, mint ahogyan czt a Róm 16,1-16 üdvozló listájából láthaljuk.
Mindent házanként és Szellem szerint, és mégis rendben végeztek, úgyhogy
gyülekezcti fegyelmet is gyakoroltak (Róm 16,17-19). Sehol nines nyoma az
elegyháziasodásnak olyan értelemben, hogy egy lehetóleg jó nagy terem
osszefogja valamennyi egy helységben lakó hívót istentiszteletekre, amelye-
ket egy külon erre a célra alkalmazott és fizetett egyházi tisztségviseló vezet.
Ilyen elképzelést az egész írásban nem találunk. Pál aposto! szolgálatának
súlypontja az egyenkónti lelkigondozáson volt. Amit Lukács Pálnak a római
zsidók kózotti munkálkodásáról (Csel 28,30-31) mond, az érvényes Pálnak a
római gyülekezetben végzett munkájára is. Nem is volt másra lehetóség, hi-
szen Pál fogoly volt, és mint ilyen, lakásához volt kôtve. De ez a kôrülmény is
Isten vezetésének tekinthetó, hogy a római gyülekezet igazi mintája kifor-
málódjék. Természetesen Pált nemcsak egyes zsidók, hanem mások is felke-
resték, akiknek hirdette Isten királyságát és a Jézus Krisztus felól való dol-
gokat. Az, hogy az Ige hallgat Pál munkájáról a római gyülekezetben, meg-
mutatja nekünka Szellem szabadságát a gyülekezet form al ásában. Nincse-
nek tôrvények és rendeletek, de a formanélküliség sem lesz torvénnyé. Az
igazi szellemi élet ônmaga teremti meg a maga formáit, mert minden forma
nélkül nem lehetséges gyülekezeti élet. A forma fejezze ki világosan a szel­
lemi tartalmat és maradjon rugalmas. Isten kôzben a külsó korülményeket is
igazgatja, ahogyan Pál római munkálkodását - láncai ellenére.
Pál római fogságának maradandó nyeresége drága apostoli levelei, az
ún. fogságlevelek. A Filippi-levél az utolsó, amelyet elsó római fogságá­
nak vége felé írhatott, roviddel pere befejezése elótt, ami szabadulást hozott
számára. Ez a levél kitünik bizalmas, személyes hangvételével. Pál a vele szo-
ros kapcsolatban álló gyülekezettel tobb mindent kózól személyes hogylété-
ról, és érint néhány gyülekezeti személyi kérdést, így Epafróditus megbete-
gedését, két asszony, Evódia és Sintikhé viszályát. Megkôszôni a gyülekezet­
nek a támogatást, amit tóbbszór kapott tólük. Egyébként ez a levél csak álta-
lános érvényü és maradandó normákat tartalmaz a hitéletre nézve. -A z E fé -
zusi levélben ezzel szemben feltünik a személytelen hang, mivel Páltól éppen

292
ezzel a gyülekezettel kapcsolatban vártuk volna azt, hogy részletekre és sze-
mélyi ciolgokra is kitér. Ez a személytelenség azonban nem hidegség és elkii-
lónülés, hanem azzal magyarázható, hogy a levél tárgya, Krisztus és az ó tit-
ka, minden emberileg személyeset túlragyog, és hogy ebbcn a fényben eltü-
nik minden más. - Hasonló a helyzet a Kolossé-levéllel is. Meglátszik az
apostol tôrekvése, hogy a gyiilekezeteket onállókká tegye, függetlenné az ó
szcmélyétól, és hogy csak Krisztushoz kapcsolódjanak. Fôlismerte az ember-
hez való kôtôttség veszélyét. A misszió vagy gyülekezet alapítójának igye-
keznie kell magát nélkülôzhetôvé tenni. Az ún. személyi gyülekezetek vagy
kôrôk nagyveszélyt jelentenek. Ez okból Pál ulolsó leveleit már nem egyene-
sen a gyülekezeteknek címezi, hanem a vezetóknek (Timóteus, Titus), akik
Pál útmutatásait felelósségteljesen továbbadják a gyülekezeteknek. - Az
Efézusi és a Kolosséi levél feltárja Krisztusnak az O Gyülekezete számára
adott legmélyebb titkait. Az Ef 3,1-13-ban találjuk Krisztus ama titkát,
hogy a pogányok orokostársak, ugyanannak a Testnek a tagjai, és részesei a
Krisztus Jézüsban kapott ígéretnek az evangélium által. Pál megismerte ezt a
titkot kijelentés által, de nemcsak neki, hanem a szent apostoloknak és pró-
fétáknak is kijelentetett, például elószor Péternek Joppéban (Csel 10). Mégis
Pál lett ennek a drága titoknak az úttoróje a pogányok kôzôtt. „Nekem, min­
den szentek kôzôtt a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogá-
nyoknak hirdessem Krisztus végéremehetetlen gazdagságát, és hogy megvi-
lágosítsam mindenkinek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felól,
amely rejtve volt ôrôk idóktól fogva Istenben, aki a mindenséget teremtette,
hogy ezzel ismeretessé legyen most a mennybeli fejedelemségek és hatal-
masságok elótt a Gyülekezet által Isten sokféle bolcsessége, ama ôrôk eleve
elvégzése szerint, amelyet elvégzett Krisztus Jézüsban, a mi Urunkban” (Ef
3,8-11). A Kol 1,26-27-ben: ,,A titok, amely el volt rejtve ósidók óta és nem-
zetségek óta, most pedig megjelentetett az O szenteinek, akikkel Isten meg
akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok kôzôtt eme titok dicsó-
ségének gazdagsága: Krisztus ti kôztetek, a dicsóség ama reménysége.”
Mindkét titok lényegében egy, leleplezi Isten foltétel nélküli és korlátlan,
abszolút kegyelmét mindenki számára, pogányoknak, sót a Krisztusban ki-
engesztelt egész mindenségnek. „Mert tetszett az egész teljességnek, hogy
benne lakjék, és hogy Oáltala engeszteljen ki teljesen mindent magával, bé-
kességet szerezvén az O keresztjének vére által; általa mindent, ami csak
van, akár a fôldôn, akár a mennyekben” (2Kor 5,18; Kol 1,19-20). Ez a titok
az új teremtés Krisztusban. Senki sem hirdette ezt olyan világosan, mint Pál.
Ennek az evangéliumnak volt az apostóla. Mivel nem pótolhatták, ezért har-
colt olyan határozottan apostolsága elismeréséért az Efézusi és a Kolosséi
levélben.
Ha áttekintjük munkatársaival való gazdag kôzôsségét, és azt a mély kote-
léket, amely ót minden gyülekezetével levelei által osszekapcsolta, úgy az a
benyomásunk, mintha elsó római fogságának ideje maradéktalanul boldog
lett volna. A fogság elviselhetó volt és teli munkával. De nem maradtak el
azok a tapasztalatok, amelyek nagyon fájtak neki, és amelyek ót egyre in-

293
kább magányba vitték. Mindenütt erós ellenáramlatokat látott a gyülekeze-
teken belüi, amelyek ellen Rómából próbált harcolni. Erróí ad szemlélctes
képet a Fil és a Kol. A Fil-ben megmutatja Pál a szakadást azok kózótt, akik
az evangéliumot szolgálják, beleláttat abba a harcba, ami ót egyre inkább
magányos harcossá teszi. Ha panaszkodik, hogy nines senkije, hozzá hasonló
indulattal, aki valóban a Gyülekezet javán munkálkodna, mivel mindenki a
maga használ keresi, s nem a Krisztus Jézusét (Fil 2,20-21) Timóteuson kí-
vül, így mélyen enged belelátni súlyos belsó csalódásaiba és harcaiba. Ón-
kéntelenül fólmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez, nem túlzás ez? Ha (olté-
telezzük is, hogy Timóteuson kívül nem állt akkor az apóstol rendelkezésére
senki külsó képviseló más gyülekezetektól, és Pál csak az 1,14-ben említett
római gyülekezethez tartozó testvéreket tartotla szem elótt, akkor is nehe-
zen érthetó ez a súlyos ítélet: „Mindenki a maga hasznát keresi, s nem a
Krisztus Jézusét!" Ezt nem lehet enyhíteni. A valóban igazi ónzetlenség,
amelyben Pál mindenki elótt élt, olyan ritka volt, hogy csak kevesen érték el
ezt az állapotot. Milyen kónnyen beleoson az „En” a szív legszentebb meg-
mozdulásaiba, anélkül, hogy észrevennénk. - A Kolosséi levél olyan szellem-
i irányzatra mutat, amely a Pál által hirdetett evangélium tiszta vonalát pró-
bálta eltorzítani. Gnosztikus tórekvések „magasabb szellemiséget" akartak
megvalósítani, amely az Isten által teremtett testet semmibe vette (Kol 2,18-
23). Ill is a saját ,,Én” az, amely külon trónust állít fel magának. Az ilyenek
alapjában véve Krisztus keresztjének ellenségei, úgy mint azok, akiknek Is-
tenük az ó hasuk, akiknek dicsóségük gyalázalukban van, és akik a fóldiekkcl
toródnek (Fil 3,18-19). Mindkét véglet, a test nem-kímélése és a has isteníté-
se, ugyanabból az énkózpontúságból származik, amelynek Krisztus keresztje
a maga kóvetelményével az ,,Én” halálára, a legmélyebb ellenszenv tárgya.
„Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára, miért terhelitek
magatokat olyan rendelkezésekkel, mintha e világban élók volnátok” (Kol
2,20). Minden ilyen tórekvés azon nyugszik, hogy a kegyességnek valamilyen
normát (tórvényességet), külsó szabályozást laláljon, amely biztos helyzetet
nyújt, amin a kegyes ember végül minden haretól kipihenheti magát. Pál ez-
zel szembeállította a kegyesség egészséges állapotát, mint állandó, szaka-
datlan küzdést, futást egy eél elé, szüntelenül elfelejtve, ami mógotíe van és
nekifeszülve annak, ami elótte van (Fi! 3,12-14). Ez a futás és nekifeszülés
szüntelen meghalást jelent. Ezzel szemben védekezik a kegyes Én. Nyugaí-
mat akar, szilárd helyzetet, ahoi már nem érzi magát fenyegetve. - Ezek az
elhajló áramlatok egyre rosszabbakká lettek, mint ezt a Tit és az l-2Tim
mutatják. Ezeket a leveleket Pál második római fogsága elótt iría. Pál
mindig magányosabb lett; a 2Tim 1,15-ben panaszolja: „Tudod, hogy elfor-
dultak tólem az ázsiabeliek mind, ezek kózül való Figellus és Hermogenés.”
Bizonyára olyan testvérek voltak ezek, akik Efézusból - ahol akkor Timóteus
munkálkodott - jóttek Rómába, hogy Pálnak szolgáljanak. De lassanként el-
húzódtak tole, valószínííleg nemesak félelemból, mivel rosszul állt az ügye és
Krisztus-ellenes hangulat uralkodott a császári udvarban, ók pedig aggód-

294
tak, hogy belekeverednek ebbe a perbe, hanem azért is, mert nem tudták ko-
vetni Pál megalkuvás nélküli hitbeli magatartását.
A gyülekezeteken magukon is mély hasadás vonul végig. Ezek mindenek-
elótt olyan áramlatok voltak, amelyek zsidókeresztyénektól indultak ki (vo.
Tit 1,10-16). Pál czeket „engedetlen, hiú fecsegóknek és csalóknak mondja,
akiknek be kellene dugni a szájukat, akik egész házakat feldúlnak, azt tanít-
ván, amiket nem kellene, rút nyereség okáért ügyelnek a zsidó mesékre és az
igazságtól elfordult emberekparancsaira. Azt vallják, hogy Istenl ismerik,
de cselekedeteikkel tagadják.” Ezek olyan emberek, akik a hitélet súlypont-
já t áthelyezik a tudas területére, akik legszívesebben problémákkal és vita-
kérdésekkel foglalkoznak. Akik vallásos mítoszoknak, azaz a maguk által ki -
gondolt rendszereknek adják oda magukat (ITim 1,4), Péter pedig kitalált
mesékról vagy mítoszokról ir (2Pt 1,16). „Ha valaki másképpen tanít, és nem
kóveti a mi Urunk Jézus Krisztus egészségessé tevó Igéit és a kegyesség sze-
rint való tanítást, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozá-
sokban és szóharcokban szenved, amelyekbol irigység, viszálykodás, károm-
lások, rosszakaratú gyanúsítások származnak, megbomlott elméjíí és a való-
ságtól megfosztott embereknek hiábavaió torzsalkodásai, akik az istenfélel-
met kereseti forrásnak tekintik (ITim 6,3-5) (és nyerészkedésre használják).
Pál Timóteusnak azért azt tanácsolja, hogy kerülje a botor és gyermekes vi-
tatkozásokat (2Tim 2,23). Tudja, hogy dóntó ido jón, amikor az egészséges
tanítást nem szenvedik el, hanem saját kívánságaik szerint gyüjtenek ma-
guknak tanítókat, mert viszket a fülük, és az igazság meghallásátói elfordul-
nak, de a meséhez (mítoszokhoz) odaforduinak (2Tim 4,3-4). Tiíust is inti
Pál: ,,A balgatag vitatkozásokat azonban és a nemzetségekról való tudakozá-
sokat és a civakodást, s a tórvény felól való harcokat kerüld” (Tit 3,9). Ami­
kor Pál egészséges tanításról szól (ITim 1,10; 2 Tim 4,3; Tit 1,9; 2,1), vagy
egészséges beszédról (ITim 6,3), akkor ezen nem egyes tanításbeli igazságok
ósszességét, tanrendszeréí érti, hanem a tanítást, íítbaigazítást, ami által a
hívó éiet szabályozható. - Az utolsó idóben a gyülckezetekben egyre jobban
elóretóró romboló áramlatokkal szemben szilárd tartást Pál csak a gyüleke-
zetek vezetóinek világos, egészséges hívó magatartásában lát. Ez az utolsó
kérése is Timóteushoz: ,,Ó Timóteus, órizd meg, ami rád van bízva, elfordul-
ván a szentségtelen, tires beszédektól és a hamisnevü ismeret ellenvetéseitól;
amelyekkel egyesek kevélykedvén, a hit mellól eltévelyedtek” (ITim 6,20-
21). Ezek a hit dolgában hajótórést szenvedtek (ITim 1,19).
Pálnak még egyszer szabadon kellett lennie néhány évig. Csak így tudjuk
utolsó levelei kíilónféle uíalásait (Tim és Tit) megérteni, amelyek még az
aposto! élénk munkálkodását mutatják, amiket egyáltalában nem lehet ró-
mai ideje elé helyezni. Szabadulása után Pál sietett régi munkateriiletére,
Ázsia tartományba, ahol a gyuíekezeteket a behatoíó tévtanítók fenyegették
(vo. Csel 20,29-30). Aztán átengedte az efézusi gytilekezet gond ját Timóte­
usnak, maga pedig továbbsietett Macedóniába (ITim 1,3), de elóbb kifejezte
azt a reményét, hogy hamar visszatér Efézusba (ITim 3,14). Nem biztos,
hogy valóban visszajuíott Efézusba. Annakidején bíícsúja. a vénektól abban

295
a meggyôzôdésben tôrtént, hogy nem fogjâk tôbbé lâtni orcâjât (Csel 20,25).
Lehet, hogy csak Timôteust küldte Efézusba, maga pedig egyenesen Mace-
dôniâba ment. Gôrôgorszâgot is meglâtogatta, és aztân Trôâson (2Tim 4,13)
és Milétuson ât (2Tim 4,20) Krétâra ment, ahol gyülekezetet alapitott,
amelynek megerôsitésére Titust hagyta hâtra (Tit 1,5). Onnan Illiriâba ment
tovâbb, hogy egy telet Nikâpolyban tôltsôn, ahova Titust elhivatta (Tit 3,12).
Krétân kôzben Apollôs és Zénâs is munkâlkodtak (Tit 3,13), Titus késôbb
Dalmâciâba ment (2Tim 4,10). Pal aztân loltételezhetôen ujra nyugat fêlé
utazott. Hogy régi tervét Spanyolorszâggal kapcsolatban (Rom 15,24)
véghezvihette-e, nem tudjuk. A zt sem, milyen okbôl fo g tâ k el ujra, és vetet-
ték Rômâban bôrtônbe.
Mâsodik rômai fogsâgâbôl irta Pâl a 2. levelet Timôteushoz, akit int,
hogy még a tél beâllta elôtt jôjjôn hozzâ Efézusbôl (2Tim 4,21). Ez valôszi-
nüleg Kr.u. 63-ban volt. A rômai viszonyok kôzben teljcsen megfordultak, és
vâlsâgos helyzetben csucsosodtak ki. Nérô csâszâr erôs keresztyénellenes
zsidô befolyâs alatt âllt felesége, Poppea âltal. Ennek ellenére a csâszâri ud-
varban is vollak keresztyének (Fil 4,22). A csâszâr szeszélyes hangulatâban
nem lehetett bizni. Csakhamar târgyalâsra került sor a csâszâri itélôszék
elôtt. Ekkor élte ât Pâl azt a mély fâjdalmat, hogy senki sem volt mellette a
rômai gyülekezetbôl az ô védelmére, hanem mindannyian elhagytâk (2Tim
4,16). De egyelôre megmenekiilt az oroszlân torkâbôl (2Tim 4,17), mégsem
szâmolt azonban azzal, hogy megszabadul, hanem a kôzeli véggel: „Mert én
immâr megâldoztatom, elkôltôzésem ideje beâllott. Ama nemes harcot meg-
harcoltam, futâsomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett
nekem az igazsâgossâg koszoruja, amelyet az Ür, az igaz Birô megad nekem
ama napon (2Tim 4,6-8). Ôrômmel ment a halâl utjân. „Ha kiontatom is ita-
lâldozatként a ti hitetek âldozatânâl és papi szolgâlatânâl, ôrülôk és együtt
ôriilôk mindannyiôtokkal” (Fil 2,17). Utolsô bizonysâgtétele âltal a csâszâri
itélôszék elôtt teljessé tette az Ige hirdetését, és minden pogânynak tudlul
adta azt (2Tim 4,17). Pâl ezutân valôszinüleg hamarosan vértanu halâlt hait,
kard âltal végezték ki. Az egyhâzi legenda ezt a tényt sokféleképpen kiszi-
nezte és ôsszekôtôtte Péter apostol mârtirhalâlâval. Az nem valôszinü, hogy
Pâl halâla kapcsolatban lett volna a Nérô okozta nagy rômai tüzvésszel, és az
utâna kôvetkezô nagy keresztyénüldôzéssel, hanem inkâbb Kr.u. 63-ra tehe-
tô. Az Ige mindenesetre hallgat Pâl apostol életének végérôl. Amit errôl tu-
dunk, az egyhâzi hagyomânybôl szârmazik. Az Ige hallgatâsât tartsuk tiszte-
letben, és tanuljuk meg belôle, hogy minden emberinek hâttérbe kell lépnie,
hogy egyedül az Ür dicsôüljôn meg. Egyedül Istené a dicsôség!

296
 A PRIMO Kiadö és az Evangéliumi Kiadö közös
kiadâsban megjelent könyvei - 1988-1989
1. Bibliai ncvek és fogalmak
2. Ûjszôvetségi fogalmi szötâr
3. Bibliai Panorama
4. H. Legiehn: Ez a gyôzelem a mi hitünk
5. W. Bühne: A bccsapottak vâgyakozâsa
6. Watchman Nee: Négy kônyve
7. B. Devin: islen csodâlatos vilâga
8. R. Liebi: Beteljesedett prôfécia
Vilâgtôrténelem Daniel proféta lâtomâsâban
9. Ch. Spurgeon: isten igéreteinek târhâza (âhitatos kônyv)
10. W. Bühne: Szabadok bilinesei; Nyugtalanok nyugalma
11. F. Vogel: Talâlkozâs Istennel, de hogyan?
F. König: "Nines külônbség"
12. J. Bunyan: A szent hâborû
13. Sehimert G.: Jézus Krisztus megmagyarâzhatatlan személye
14. M. Green: Menekülô vilâg
15. James Stewart: Krisztus kôzépcsatâra
16. Gien Karssen: Nôk a Bibliâban
17. Joni Eareckson: Joni 1-2
18. L. Buksbazen: Yen te (egy kelet-eurôpai zsidô esalâd igaz tôrténcte)
19.1. Sücker: Energiavâlsâg-élctvâlsâg
20. Dr. Török Tibor: Természetludomâny, vilâgkép, vilâgnézet, istenhit

PRIMO Kiadö - Here’s Life (USA) közös kiadâsu könyvei:

21. Jézus élete: Lukács evangélium alapjân
22. Jézus tanitâsai: Üjszôvetség (Békés-Dalos forditâs)
23. Josh McDowell: Több mint âcs?
24. Josh McDowell: Neked milyen szerelem keli?

A kônyvek kaphatôk a kônyvesboltokban és megrendelhetôk az Evangéliumi

Kiadö Budapesti Képviseletênél (1066 Bp., Ö u. 16). Tel.: 1115-860
 A PRIMO Kiadö és az Evangéliumi Kiadö közös kiadâsban
megjelent könyvei 1990.

1. Ch. Spurgeon: isten igéreteinek târhâza (âhitatos könyv)

2. E. Aebi: Rövid bevezetés a Bibliâba
3. L. Palau: Jârj a vizen, Péter!
4. B. Palmer: Gyôgyithatatlanul - mégis isten dicsôségére
J. Scheresky: Diagnozis: Râk
5. "Az Ür csodâsan müködik..." - Izrâel ncpe és a Messias
6. Ejfeli kialtas - Izrâel üdvtörteneti szerepe - üdvtörteneti tâblâzattal
7. W. Coleman: Jöjj, szâmoljuk meg a csillagokat - gyermck âhitatos
könyv
8. P.St. John: A vadon titka
9. Miacelod? 1-2 - törtenetek gyermekckııek (1) es ifjusâgnak (2)
10. W. Busch: ...es İSTEN!? ...lıogyan nezheti...?
11. G. Bergmann: Jezus Krisztus - vagy Buddlıa, Mohamed?
12. W. Nee: Bizonysâgtetclci
(W. Nee hat könyve egy kötctbeıı)
13. Lukatsi Vilma: Az en juhaim (hâtter elbeszcles a bibliai idökböl
14. Lukatsi Vilma: Ek) kövck (dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor elete)
15. A. Schulte: Akire a vilâg vâr
16. A. Schulte: Vajon erdcmes elni?
17. H. Wilts: Bibliai csalâdok
18. F. Binde: Eljen a szabadsâg! - de mi az igazi szabadsâg?
19. Ûtmutato zarândokoknak - lıeti âhitatos köııyv
20. R. Josuran: A spiritizmus fertöjeben
Ch. Gratenaıı: Rudolf Steinertöl Jezus Krisztusig
21. K. Roy: isten nelkül a vilâgban
22. K. Röy: Naporszâgban - Hârom barât
23. Ph. Keller: 23. zsoltâr
24. F. Tatford: Dâniel könyve
Ch. Knapp: Juda es Izrâel kirâlyai
25. W. Mac Donald: igazi tanitvânysâg
26. Eichhorn: isten mühelyeben
27. A. Kammer: Mikent lehet az enyem?
28. Krisztus âldozatânak tökeletessege
29. F. Binde: Szent egyszerüscg
30. J. Bünyan: A zarândok ûtja - Bövölködö kegyelem
31. E.H. Broadbent: Zarândok gyülekezet
32. Ulikalauz halâlböl az eîetre
 A PRIMO Kiadö és az Evangéïiumi Kiadö közös kiadâsâban
megjelenö könyvei 1991.

1. Farkas Zoltän: Foglyok angyala

R.S. Latimer: isten utazö nagykövete (F.W. Baedeker dlete)
2. L. Gassmann: New Age
W.J. Ouweneel: Okkultizmus 6s keleti misztika
J. Ilitz: Taiz6 - evangdliumi mozgalom?
3. G. Salamon: Midrt szenvedünk?
4. G. Salamon: Ami bekövetkezik hamar
5. D. Boddenberg: Kdrddseim - isten välasza
6. A. Seibel: Relativitâsclmdlct 6s a Biblia
7. A. Steinmeister: Last Age - Kielern a holnaptöl
8. W. Busch: J6zus a mi sorsunk (2. kiadas)
9. C.II. Mackintosh: Hogyan talâlunk ra isten ütjâra? (CHM 7 tanulmânya)
10. W. Gitt: A leggyakrabban feltett kürdisek...
11. W. Gitt: isten teremtdse - vagy az evolüciö?
12. W. Gitt: Ha az âllatok beszdlni tudnânak
13. W. Bühne: Szeressük önmagunkat?
Kiss prof.: Szexuäletikai kirdesek a Szentirâs vilâgossılgâban
14. D. Gooding: Lukács cvangGiuma
15. D. Gooding: Mcnnybe nyflö ablakok
16. D. Gooding: Rendithetetlen kirdlysdg
17. G. Stcinberger: Üt a Bârâny nyomdokdban; Mcnnyei lâmpacskâk
18. E. Elliot: Az Örökkdvalö ârnyekâban; At a dicsösdg kapujân
19. C.M. Spurgeon: Minden kegyelem
20. Kiss prof.: Az üdvösseg ütjdn
21. E. Schneppel: Az üt kezdetün (Krisztus a Römai Birodalomban)
22. H. Rohrbach: Lâthatatlan hatalmassâgok 6s az Ür Jdzus Krisztus
hatalma
23. B. Peters: Jelek 6s csodük
24. J. Heading: Az üjszövetsdgi gyülekezetek lexikona
25. D. Watson: Van-e ott valaki?
26. Kis ablakok - rövid evangdliumi törtdnetek
27. W. Coleman: Jöjj, szümoljuk meg a benned 16vö esodäkat
- gyermek ahitatos kön)^
28. Ph. Thompson: Hudson Taylor
29. W. Heiner: Tom i cdduldi
30. Cor Bruins: ,,...akk6ppen küldelek titeket is”
31. B. Herrn: „...menjetek el szüles e vilâgra...”
32. R. Bennett: isten keresese
33. J. Kroeker: Van egy n6p, elszörtan es elkülönülten
34. E. Elliot: Szerelem 6s tisztasüg
35. F.A. Schaeffer: Ö itt van 6s nem hallgat
36. Patricia St. John: Nyomok a höban
37. Patricia St. John: A vildgossdg csillaga; Az czüst üt; Négy szâl gyertya
38. Jézus Krisztus golgotai gyôzelme - A kereszt belsô szemlélete
39. H. L.: Apostolok cselekedetei
40. E. Sauer: A Megfeszitett diadala
41. R. Maharaj: Egy guru halâla
42. H. Christen: Üt az örök hazüba