LÁSZLÓ GYULA

ŐSTÖRTÉNETÜNK
 LÁSZLÓ GYULA

ŐSTÖRTÉNETÜNK
Egy régész gondolatai néppé válásunkról

Második kiadás

TANKÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
Bírálta:

BALASSA IVÁN
ERDÉLYI ISTVÁN

ISBN 963 17 6876 7

 Előszó

László Gyula megjegyzi kötetének beveze-

tőjében, hogy könyve nem rendszeres „őstör-
ténet”, amely „tévedhetetlen” biztonsággal
vezeti az olvasót az őskortól a honfoglalásig.
Mindössze – és ez nem kevés! – egy régész-
ember negyvenévnyi tapasztalatáról számol be
azzal a nem titkolt céllal, hogy munkájával
segítséget adjon a szerteágazó, terebélyesedő
forrásanyag, régészeti lelet stb. mérlegelésé-
hez.
A segítségre bizony szükségünk van, hiszen
ki tudná kapásból felsorolni csak az 1950-es
évek óta keletkezett őstörténeti munkákat? A
napokban már a Magyar Tudomány – az Aka-
démia értesítője – is fontosnak tartotta, hogy
szinte a teljes 5. számot e témának szentelje;
mégpedig több tudományág szemszögéből.
Hogyne örülnénk hát László Gyula – ahogyan
ő nevezi – bevezetőjének, ha általa biztosab-
ban tájékozódhatunk!
Az igazsághoz tartozik persze, hogy a
szerző nem csak bevezetőt írt. Egyik bírálója –
Balassa Iván – találóan fogalmaz így: Együtt-
látva igazán impozáns egy-két évtizednek a
termése a magyar őstörténet-kutatásban,
amelynek áttekintését úgy végzi el László
Gyula, hogy társai, szinte segítői vagyunk
munkájának. Másik lektora – Erdélyi István –
elismerően mutat rá, hogy a szubjektív jellegű
alkotás jól elkülöníthető korszakot látszik
lezárni a szerző egyéni, sőt úgy tűnik, a hazai
kutatásban egyaránt. Több szempontból jele
valamilyen új szintézisnek is, bár messze van
még a tudomány attól, hogy ez a magyar ős-
történet vonatkozásában hamarosan létre is
jöjjön. Szerencsés megoldás – erre megint
Balassa Iván hívja föl a figyelmünket –, hogy
miután László Gyula a tudomány eredményeit,
a szembenálló véleményeket bemutatja –
buktatóikkal együtt –, akkor kerít sort a tudo-
mánytalan magyarázatok elemzésére. Kézen-
fekvő: a szerző érzi, tudja, hogy olvasóit már
eléggé fölkészítette a fura szövegek megítélé-
sére és elutasítására. Jóvoltából ugyanis lehe-
tőségünk van arra, hogy idézetekből az olyan
őstörténeti állításokat (is) megismerjük, ame-
lyek elsősorban határainkon túl burjánoztak el.
Igen fontos, hézagpótló vállalkozásnak minő-
síti mindkét lektor ezeknek a kritikai áttekinté-
sét. Már csak azért is, mert – valljuk be! –
nálunk sem kevés híve akad a hasonló néze-
teknek. Csak mindeddig hallgattunk róluk,
bízva abban, hogy a józan ész, a valódi tudás
nem követeli meg a naivságok cáfolatát, de
tévedtünk. Pedig már Bárczi Géza lényegében
elutasította a jórészt nyelvészkedő amatőrök
„eredményeit”.
A magam részéről telitalálatnak tartom,
hogy László Gyula könyvecskéje az alaphan-
gulatot megadó Babits-idézettel kezdődik és
hivatkozik rá az utószóban is, mondván: „A
célt, melyet Babits szavaival tűztünk ki, nem
tudtuk elérni.” Példaszerű a kemény, magas
mércét állító tárgyilagosság: „Én annál többet,
mint amit itt elmondtam, nem tudnék mon-
dani.” Nekem azonban – ha igazságos akarok
maradni – hozzá kell tennem ehhez, noha föl-
ismerik majd értő olvasói: László Gyula kis
könyvének nagy a jelentősége, okos, higgadt,
szép munka. Történeti gondolkodásunkban
szinte új műfajt és új módszert is jelent. Min-
denekelőtt azzal, hogy a tanterv ismerete nél-
kül (is) tudja, mi a cél, mi a feladat iskolában
és azon kívül. Amikor tanítunk, amikor neve-
lünk. Úgy néz a jelenünkbe – ő, aki egyaránt
képes tollat és ásót forgatni (pictor archeologi-
cus!) –, hogy a múltat is, a jövőt is látja. Látja,
mert bennünket néz – az embert keresi. Ar-
cunkba néz, agyunkba lát; szívünkbe néz, sor-
sunkba lát – ahogy a költő, Juhász Ferenc
kifejezi. Nekünk beszél, velünk vallja, amit az
utószót követő függelék Tőle, róla, vele című
bekezdéseiben is megtalálunk: „Az a helyes
pedagógiai elv, hogy ahol nincs biztos ered-
mény – és hol van olyan? –, ott meg kellene
ismertetni több egyenrangú elméletet, így ne-
velődnék az ifjúság arra, hogy gondolkodó
figyelemmel, mi több: izgalommal kísérje a
kutatók vitáit… Meg kellene mondani, hogy
mivel az adatok többféle magyarázatot enged-
nek meg, ezek és ezek jöhetnek számításba.”
Így igaz. Milyen magától értetődő – amikor
olvassuk… Hanem a megvalósítás! Pedig
nemrég „súgta” fülünkbe, agyunkba Király
István is: „A történetírás felelőssége mindig
óriási. A legfontosabbról dönt, életet mér fel.”
Hozzáteszem, pedig fölösleges: a régészet (is)
történettudomány!
Minek ismételni ezekután, mekkora a taní-
tás, a tanító felelőssége. A tanítóé, aki ember-
séget tanít az emberiségnek. – Öröm, hogy van
kiktől tanulnia!

Budapest, 1980. június 4.

Pesti János
Bevezetés

„A magyarság lényege érdekel,

az, ami benne sajátos és összeté-
veszthetetlen, ami mindentől meg-
különbözteti.
A faji vonás tehát? Nem éppen,
vagy egyáltalán nem. Semmi esetre
sem valami testi vagy törzsi jelleg,
fizikailag örökölhető. Antropológiai
kutatásokból nem remélek sokat
megtudni arról, amit én keresek.
Petőfi, aki nem is volt tiszta magyar
faj, többet mond nekem erre nézve,
mint az antropológusok minden ko-
ponyái. A magyarság, amelynek lé-
nyegét kérdezem, történelmi jelen-
ség. S ahogy történelmileg kifejlő-
dött, de nem testi, hanem szellemi
jelenség. Az átöröklés, amely foly-
tonosságát biztosítja, nem testi, ha-
nem lelki. A testi átöröklés hatása
inkább ellenkező itt, az egyre színez
és változtat. Hiszen a magyar kevert
és állandóan keveredő nép Szent
István óta, s egész bizonyosan már
azelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk
jogosan alapszínnek, legrégibb ré-
tegnek, »ősmagyarnak«? S azonos-e
ez még azzal, amit ma magyarnak
ismerünk?
 Legalábbis nem árnyalódott és
gazdagodott-e azóta a felismerhe-
tetlenségig…”

(Babits Mihály: Arcképek és ta-

nulmányok. Budapest 1977:157. Mi
a magyar? című tanulmányából.)

Nem véletlenül kerültek e kis tanulmány élére

Babits Mihály gondolatai. Alapvető kérdéseket
vetnek föl, amelyek nélkül „vak vezet vi-
lágtalant” módon mennénk a messze múlt felé.
Voltaképpen azt kell tisztáznunk, hogy mit
akarunk megtudni! Egyszer már teljes mélysé-
gében szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel.
Nem ígérem, hogy felelni tudok rá, mint
ahogy senki sem tud. De megismerkedünk
erőfeszítésekkel, amelyek a megoldást előbbre
viszik. Ne várja tehát az olvasó, hogy elkezd-
jük felgöngyölíteni őstörténetünket valamikor
az időszámításunk előtti 10 000 táján, majd
egyre közeledve a mához, mind világosabban
látjuk ebben a hatalmas időtávlatban népünk
kialakulását. Tudom: vannak ilyen őstörténeti
törekvések, sőt magam is fölvetettem egy le-
hetőséget „Őstörténetünk legkorábbi szaka-
szai” (Bp. 1961) című könyvemben. Amit
akkor megírtam – különösen a módszert te-
kintve – ma sem érzem elhibázottnak, csak-
hogy az akkori egyenesvonalú fejlődés helyett
ma inkább a több szálból összeszövődött –
vagy ha fordítva nézzük: több irányba tekintő
– őstörténet létében hiszek.
Kezdeni a könyvet azzal a tanulmányommal
kezdem, amelyet a IV. finnugor-kongresszus
alkalmából írtam az Élet és Tudomány 1975-
ös évfolyamába. Úgy érzem ugyanis, hogy ott
kezdett formálódni az a szemléletem, amelyet
itt még világosabban szeretnék megfogal-
mazni. Nem az a törekvésem, hogy minden-
áron újat mondjak, hanem az, hogy az eddigi
munkákat megvizsgáljam a magam és a mások
számára, s ezzel megkönnyítsem a helyes tájé-
kozódást.
Gondoltam, az lesz a legjobb, ha csakugyan
új, vagy ismertetésre legalkalmasabb tanulmá-
nyokon keresztül bemutatom az útkeresést, s
egyúttal útmutatást adok az ismeretek elmé-
lyítéséhez. – Az olvasó sokszor találkozik
majd feltevésekkel, de hát ez elkerülhetetlen,
mert a messze múltból inkább csak sejtések,
mint ismeretek maradtak fenn. Ezek bemuta-
tása aggodalmas mérlegeléssel történik, hiszen
népünk őstörténete egyúttal az olvasó és a
szerző személyes őstörténete is!
Ez a kis könyv történelemtanáraink számára
készült, akiknek sok mindent nem kell magya-
rázni, hiszen „szakmabeliek”. Mégis arra töre-
kedtem, hogy azoknak is gondolatébresztő
legyen, akik iskolai emlékeikből, vagy újon-
nan olvasott könyvekből, tanulmányokból
ismerik őstörténetünket. Tájékoztatásul záró-
jelbe tettem az olyan könyvek, tanulmányok
címét, amelyekkel kapcsolatban egy-egy kér-
dést bemutatok. Sajnos, van közöttük hozzá-
férhetetlen is, de mint legújabbat vagy igazán
jellemzőt, kénytelen voltam ezt idézni.
Mindebből már kiderülhetett, hogy
könyvem nem rendszeres „őstörténet”, amely
„tévedhetetlen” biztonsággal vezetné az
olvasót az őskortól a honfoglalásig. Nem
érkeztünk el még oda – nemcsak mi, de
egyetlen nép sem! –, hogy az őskőkor
vadászaitól az írott történelmi időkig nyomon
tudnók követni népünk kibontakozását. Mégis
bízom abban, hogy aki ezeket a gondolatokat,
töprengéseket elolvassa, világosabban
tájékozódik őstörténetünk kérdéseiben, mintha
csupán valamelyik egyoldalú „biztos”
elméletet ismerné.
Igaz, nem vagyok öntelt, nem mondom
soha: „így volt”, hanem csak hogy „így lehe-
tett”. Hiszen aki úgy gondolja magáról, bizto-
san lát az évezredek homályában, az előtt káp-
rázat, de nem valóság jelenik meg. Én ebben a
kis könyvben egy régészember tapasztalatairól
számolok be, s nem nagyobb ennél az igé-
nyem. Lassan végére érek pályámnak, s úgy
érzem, tartoztam ezzel a beszámolóval: dixi et
salvavi animam meam! (Azaz magyar érte-
lemmel: engedelmeskedtem lelkiismeretem
szavának.)
*

Az utolsó húsz-huszonöt évben nagyon

meggazdagodott a magyarság őstörténetének
kutatása. Míg azelőtt inkább csak egyéni erő-
feszítéseket ismertünk (Szinnyei József, Zichy
István, Zsiray Miklós), ígéretes kivételként a
Ligeti Lajos által szerkesztett A magyarság
őstörténete című gyűjteményes kötetet említ-
hetném (1943), az utóbbi két évtizedben sokan
hozzájuthattunk azokhoz a könyvekhez és
tanulmányokhoz, amelyek szovjet földön lát-
tak napvilágot egykori „őshazánk” s vándorlá-
saink tereiről. Sőt – ami fontos – kint tanuló
ösztöndíjasaink és a szovjet kollégákkal kong-
resszusokon, egyéni meghívások útján stb.
kialakult személyes kapcsolatok, a múzeumi
leleteknek helyszínen való tanulmányozása
azelőtt nem sejtett módon gazdagította meg
lehetőségeinket, s ezen keresztül eredménye-
inket. Egyre inkább világossá vált az is, hogy
a nyelvészet egymagában képtelen az őstörté-
net feladatainak megoldására, és csatlakozott a
munkákhoz a régészet, néprajz, embertan,
állat- és növénytan is.
Ma már közkönyvtárainkban – sőt, sok ma-
gánkönyvtárban is – nehézség nélkül tanulmá-
nyozhatók azok a gyűjteményes kötetek, ame-
lyek e munkálatok számvetését tartalmazzák,
és a kutatás következő szakaszának tervezését.
Kezdődik ez a sorozat a Magyar Nyelvtudo-
mányi Társaság által Molnár Erik akadémikus
elméleteivel kapcsolatban rendezett vitával (A
magyar őstörténet kérdései, Budapest, 1953),
folytatódik Hajdú Péter könyveivel (pl. Finn-
ugor népek és nyelvek, Budapest, 1962), az én
Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című
könyvemmel (Budapest, 1961), az 1974-es
finnugor-kongresszusra megjelentetett Uráli
népek című nagy kiadvánnyal, majd a Körösi
Csorna Társaság kiadásában közzétett Magyar
őstörténeti tanulmányokkal (1977), a Néprajzi
Társaság őstörténeti kiadványaival (A finn-
ugor őshaza nyomában, 1973. Az ősi magyar
hitvilág, 1971). Diószegi Vilmos monumentális
munkája is ezeknek az évtizedeknek terméke
(pl. A sámánhit emlékei a magyar népi
műveltségben, 1958). A magyar néprajzos
középnemzedék kitűnő tanulmányokkal gaz-
dagította honfoglalás-kutatásunkat, s ezzel
együtt őstörténetünket (Balassa Iván, Barabás
Jenő, Vargyas Lajos, Vikár László, Voigt
Vilmos és társaik és az új Magyarság Néprajza
előkészítői). A történettudomány is hozzájárult
a kutatásokhoz, mert kiadta Győrffy György
szerkesztésében A magyarok elődeiről és a
honfoglalásról c. forrásgyűjteményt (II. ki-
adás, 1975). Nyelvtudományunk hatalmas
vállalkozásai (Történeti Etimológiai Szótár, A
magyar nyelv finnugor elemei stb.), Bárczi
Géza nagy szintézise (A magyar nyelv élet-
rajza), a Szovjetunióban tanult fiataljaink ta-
nulmányai, köztük Fodor István Verecke híres
útján (Budapest, 1975) és a szegedi egyetem
nagyszerű összefogása a magyar őstörténet
forrásainak kiadására (I–II. kötet Szeged,
szerk.: Hajdú Péter – Kristó Gyula – Róna-Tas
András, 1976), a Németh Gyula Emlékkönyv
(Budapest 1976), Ligeti Lajos összegyűjtött
török nyelvészeti dolgozatai (Budapest, 1977),
zenei lángelméink kezdeményezéseit zeneku-
tatóink a helyszínen terebélyesítették stb. mu-
tatják azt a szellemi élénkséget, amelyre
örömmel néz e kis kötet szerzője, aki az 50-es
években magányosan küzdött meg őstörténe-
tünk régészetével egyetemi előadásain és
könyveiben.
Nos, ennek a kis könyvnek a célja nem
ezeknek a munkálatoknak összefoglalása, mert
olyan gazdag új anyagot tártak fel, hogy annak
kivonatolása méltatlan lenne mind a szerző-
höz, mind pedig történelemtanárainkhoz, akik
az eredeti kiadványokhoz könnyen hozzáfér-
hetnek. Más célt tűztem magam elé. Ugyanis a
feltáruló nagyszerű új anyag következtében
háttérbe szorultak őstörténetünk alapvető kér-
dései. Azt szeretném tehát, ha ez a kis könyv a
sok szétágazó, nagyszerű munka mérlegelésé-
hez adna vezérfonalat. Mintegy megszabadí-
tana az évtizedek óta belénk idegződött hie-
delmektől, amelyek éppen az új adatok özöné-
ben veszítették el „egyedül üdvözítő” voltukat.
Több mint negyven éve vagyok régész és
foglalkozom őstörténetünkkel. Világosan lá-
tom, hogy mennyi az elődök egyike-másika
által nagy találékonysággal megfogalmazott
tétel, amelyről a sok ismétlés kapcsán azt
hisszük, a valóságot fogalmazta meg, holott
csak egyik lehetőségét tárta fel, és más megol-
dás is lehetséges. Az, amire magam jöttem rá,
jó néhány ponton egyezik Kovács Vilmos
kárpát-ukrajnai írónk felismerésével (Forrás,
1978. X. 48.), bár sok helyen nem tudok vele
egyetérteni.
Könyvünk utolsó fejezetében röviden – de
hiteles szövegekkel – bemutatjuk őstörténe-
tünkről az emigrációban kialakult nézetek jó
néhányát.
Végül is: ne őstörténetként olvassák ezt a
könyvet, hanem inkább úgy, mint bevezetést
őstörténeti könyvek olvasásához.

László Gyula
I. Őstörténetünk kutatásának
nehézségei

Sokan úgy vélik – mert azt olvassák –, hogy

őstörténetünk tisztázott kérdés, csak még arról
vannak viták, hogy az uráli, finnugor, ugor,
magyar korszakok mikor és hol játszódtak le.
Ám sajnos őstörténetünk tudománya nem le-
zárt, hanem tele van megoldatlan kérdésekkel,
s köztük nem csupán részletkérdések, hanem –
bizony – alapvetők is vannak. Az alább követ-
kezők éppen a kérdőjelek jegyében fogantak,
és olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre nem
mindig tudunk még felelni.
Őstörténetírásunk hosszú időn keresztül
azonosult a magyar nyelv őstörténetének ku-
tatásával. Úgy vélték, hogy a nyelv biztos
vezetőnk az elmúlt évezredekben. Ez termé-
szetesnek, sőt, szükségszerűnek tűnt, hiszen a
történeti adatok alig-alig nyúlnak vissza a
honfoglalást előző századokig. A magyar
nyelv ezzel szemben kimeríthetetlen gazdag-
ságban őrzi sok ezer éves múltunkat, és
messze az írásbeliség előtti időkre emlékezik.
Az utóbbi évtizedekben a régészet, ember-
tan, állattan, növénytan, néprajz és más tudo-
mányok is bekapcsolódtak az őstörténet-kuta-
tásba, s ezzel megszűnt a nyelvtudomány kizá-
rólagos uralma, de természetesen nem szűnt
meg, és továbbra is elsőrangú forrás maradt a
nyelv útmutatása. Kétségtelen, hogy ma már
megszűnőben van a hitünk abban is, hogy
nyelvünk őstörténete mindenképpen azonos
népünk őstörténetével. Abban is kétkedünk
már, hogy a magyarság ősidőktől fogva
ugyanaz, csak különböző „hatások” érték,
amelyek azonban lényegén nem változtattak.
A bizonyosságok helyett itt is eljött – akárcsak
a régészetben – a „termékeny bizonytalansá-
gok” korszaka.
Ha Eurázsia népeit nyelvek szerint osztá-
lyozzuk, vagy éppenséggel a mindig változó
államhatárok szerint nézzük, akkor páratlan
szétszabdaltságot tapasztalhatunk. Ha ellenben
például az embertan fajtaképletei szerint néz-
zük, akkor 8–10 fajtaképlettel le tudjuk írni
Eurázsia bármelyik népét, sőt, bármelyik
egyedét. E fajtajellegek határai elmosódnak,
de egyre gyengülő hullámkörökhöz hasonlóan
egész földrészünket átjárják. A fajtajellegek
földrajza semmiképpen nem fedi a nyelvi ha-
tárokat, vagy éppenséggel az államhatárokat,
bár a jellegek százalékos arányai észrevehe-
tően elszíneződnek. Ugyanezeket a nagy táv-
latokat tapasztalhatjuk, ha például a néphitet,
népmeséket nézzük: egyszerre megszűnnek a
nyelvi határok, s mindenütt önmagunkra isme-
rünk. A nyelv elválaszt, embervoltunk, hie-
delmeink összekötnek. Vagy vegyünk példát
napjainkból? A világnézetek hatalmas terüle-
tek népeit fogják egységbe!
Érdekes megfigyelnünk, hogy az állat- és
növényvilág is szinte egyértelműen viselkedik
az emberrel, csak nagyobb tájegységekben
változik ez is, s van középkelet-európai cso-
portja is.
Ha nyelvre és határokra nem figyelve elin-
dulnánk – mondjuk, Budapestről a világ négy
tája felé –, csak hosszabb út után vehetnék
észre, hogy az emberek megjelenése, alkata,
testének arányrendje, mozgás-skálája, arca,
szeme-haja színe lassan megváltozik. Messze
északon gyakoribbá válik a szőkeség, délen és
nyugaton a sötét hajszín, kelet felé pedig a
mongolos elem. E tágas térségen belül senki
nem venné észre, hogy elhagyta a magyar
nyelvhatárt, és valahol Svájcban jár vagy bajor
földön, netán Ukrajnában. A magyar nép jel-
legzetesen középkelet-európai nép, ahogy
népdalunk mondja: „se' nem szőke, se' nem
barna, az igazi magyar fajta”. Németh László
hasonlatával élve: „…ahogy egy-egy vegyi
anyag egyéniségét spektrálsávjainak elhelyez-
kedése és szélessége: úgy szabja meg egy nép
egyéniségét is csoportjainak és nagy szelle-
meinek spektrálsávja. Az emberi változatok
skálájából: ez megvan, ebből sok van, ez hi-
ányzik: ilyesmivel kell kezdődnie egy nép-
elemzésnek…”.
Valóban így van; nemcsak a mai, ezer évet
– ha ugyan nem többet – itt élt magyarság vált
jellegzetesen középkelet-európai néppé, ha-
nem azok voltak már Árpád magyarjai, meg az
első honfoglalók is. Erre figyelmeztet az is,
hogy hét vagy tíz törzsből álló törzsszövetsé-
günk tagjainak más és más lehetett a hagyo-
mánya – s nyilván származása is! Igen erősen
rétegezett fajtaképletünkben benne van Európa
és Ázsia minden jelentős fajtája – igaz, nem
egyforma arányban. De ha magyar őstörténetet
akarunk írni, melyiknek nyomán haladjunk?
Netán a „keletbalti”-t vegyük „ősi magyar-
nak”? – vagy a „turanidot”? – avagy a „pamí-
rit”? – vagy tekintsük a százalékban legna-
gyobbat, s a többit hagyjuk? Igen ám, de ha
például a „keletbalti”-t vesszük alapul, akkor a
szlávokkal kell osztoznunk őstörténetünkben,
ha meg a „turanid”-ot, akkor a török népek
tengerébe jutunk. Még jobban megzavarná a
képet, ha a kisebb százalékarányban meglevő
„alpi”, „taurid” vagy „mongolid” őstörténet
nyomát követnők. Pedig valamiképpen mégis
valamennyi nyomon végig kellene haladnunk,
és figyelnünk az ötvöződések történeti folya-
matára. A kérdést még bonyolítja, hogy a leg-
korábbi embertani leleteinkben is több-keve-
sebb „idegen”' elem mutatható ki, tehát nem
„tiszta fajták”.
A nyelv egyértelműbb, az embertan sokré-
tűbb – őstörténetünk pedig ezek ötvöződésé-
ben alakult!
Íme, milyen messzire jutottunk már a nyelv
alapján elképzelt „egyenesvonalú” őstörténet-
től! Emellett az embertan néha a nyelvtudo-
mánnyal ellenkezőt tanít. A nyelvtudomány
szerint mi az ugor ágból szakadtunk ki, legkö-
zelebbi rokonaink tehát a vogulok (manysik)
és az osztjákok (hantik). A Zichy-expedícióval
közöttük járt Jankó János a nyelvtudósokkal
szemben már a századfordulón leszögezi: „Ed-
dig az osztjákot ugor népnek tartottuk, az
anthropológiának ezt meg kell tagadnia; az
osztják egy dolichocephal (hosszú fejű), barna
szemű, barna hajú ősnép maradéka, mely ugor
hatás alá került, ez az ugor hatás a nyelvben
kiterjedt az egész népre, a kultúrában és vér-
ben azonban nem terjedt az Irtisen és Obon
túli területekre.”
Régi meggyőződésem volt, hogy ha a nyel-
vészek nem irányították volna az obi-ugorokra
az embertan kutatóinak figyelmét, maguktól
soha sem keresték volna ott elődeinket, roko-
nainkat. Ebben a meggyőződésemben teljes
egészében megerősítettek azok a megfigyelé-
sek, amelyeket a finnugor népek embertaná-
nak nagy összefoglalásában az észt Karin
Mark adott (1970). Ha megfigyeljük azt a
térképet, amelyen Karin Mark összegezte ku-
tatásainak eredményeit, az első pillanatra lát-
szik, hogy a Volga környéki finnugor népek
más alkatúak, mint az Ob mentén lakó nyelv-
rokonaik, azaz az embertan nyelvén fogal-
mazva: más fajtához tartoznak. Mi, magyarok
a volgai-europid csoport tagjai vagyunk, míg
az obi-ugorokban a mongol jelleg uralkodik.
Eszerint legközelebbi nyelvrokonainkkal alig
fűz össze valami halovány kapcsolat, halová-
nyabb, mint ami a többi népekhez fűz. Kény-
telenek vagyunk tehát feltenni – mint ahogyan
erre mások is gondoltak már –, hogy az obi-
ugorok nyelvcserével jutottak mai nyelvükhöz,
és a nyelvet átadó nép feltehetően éppen a
magyar volt. A színtér – mint az Urálon inneni
obi-ugor helynevekből sejthető –, valahol az
Urálon innen, a Volga táján lehetett. Ha a fel-
tevés helyes, akkor az obi-ugorok a magyar
nyelv fejlődésének igen korai szakaszát őriz-
nék nyelvükben, s ebből adódnék a „rokon-
ság”. Mindez százszorosan óvatossá kell te-
gyen, amikor például az obi-ugorok néprajzát
úgy tekintjük, mintha az az ősi magyar élet-
formát őrizte volna meg napjainkig!
Felvetheti valaki, időről időre felbukkannak
újságjainkban hírek, hogy a távoli szovjet
földön itt-meg-amott rábukkantak az ősma-
gyarok nyomára, akik mai napig őrzik szárma-
zásuk emlékét. Szavahihető tanúk állítják ezt,
s nincs okunk kételkedni a híradások valódi-
ságában, csak abban, hogy ezek a honfoglalás
előtti magyarok maradékai lennének. Posta
Béla, a kolozsvári magyar régészeti iskola
nagynevű megalapítója, aki ugyancsak részt
vett a Zichy-expedícióban, már a század elején
összegyűjtött jó néhány ilyenfajta tudósítást,
amely hiteles volt: a tatár seregek által a feje-
delemkori Erdélyből úgyszólván évente elhur-
colt magyarok utódai őrizték – s úgy látszik,
őrzik a mai napig –, hogy őseik magyarok
voltak.
Ma már az eddigi gondolatmenetünk során
megformálódott a régi, egyirányú őstörténet-
kutatás helyett a szinte egész Eurázsiát végig-
pásztázó kutatás szükségessége, aggályaink
során még valami rajzolódott ki lassan, észre-
vétlen. Arról van szó ugyanis, hogy nem csu-
pán a magyar nyelvet, nem is csupán a magyar
nép elődeit kell a múltban megragadnunk,
hanem azt, ami magyarrá tette őket. Hogy
világosan érzékeltetni tudjam, mire is célzok,
ide iktatom egy részét annak a tanulmánynak,
amellyel Szűcs Jenő könyvét mutattam be az
Élet és Irodalomban (1975. márc. 22.). „Hadd
idézzem Bartók Béla Cigányzene? Magyar
zene? című előadásának egyik részletét: »…
nekünk, magyar zenefolklór-kutatóknak, épp
úgy, mint a testvér-tudományok (egyetemes
folklór és etnográfia) kutatóinak alapos okunk
volt arra, hogy csakis a parasztosztályhoz
forduljunk, mint forráshoz. Mi magunkat
tulajdonképpen természettudósoknak valljuk,
akik tanulmányozásunk tárgyául a természet
egy bizonyos produktumát, a parasztzenét
választottuk… Természeti produktumnak te-
kinthetők ezek a termékek, mert a számukra
legjellemzőbb sajátság létrejötte – a pregnán-
san egységes stílusok kialakulása – csakis lelki
közösségben élő nagy tömegeknek egyféle
irányban működő ösztönszerű variáló készsé-
gével magyarázható. Ez a variáló készség
pedig nem más, mint valamilyen természeti
erő…« – Mindez eszünkbe juttatja népzene-
kutatóinknak azt a megfigyelését, hogy a vá-
rosról lekerült dallamok egy idő után »penta-
tonizálódnak«. Azaz: egy kihalóban levő régi
zenei stílushoz közelítenek, amely egykor az
egész magyar népzenére jellemző volt. Érde-
kes megfigyelnünk, hogy a népművészet más
területein (szövés, hímzés, faragás, karcolás,
bútorfestés, edényművesség) nincs ilyen egye-
temesen jellemző magatartás.
Annál inkább megvan a nyelvben. Egy-
mástól elzárt, egymással nem érintkező terü-
letek nyelve egy irányban fejlődik… Például
az, hogy régente a ragok még különálló szavak
voltak (a legismertebb példa az 1055-ös tiha-
nyi alapítólevélből: Feheruaru rea meneh hodu
utu rea), azóta ragként a szóhoz kapcsolódtak.
Ugyanezen a példán figyelhetjük meg az azóta
lekopott szóvégi magánhangzót is (utu rea –
útra).
Hogyan lehetséges ez…? Egymásról nem
tudó, néha éppenséggel elszigetelten, az egy-
ségesítő írásbeliségig el nem jutó közösségek-
ben szinte egyidejűen történnek ugyanazok a
változások. Itt elemi erő működésére kell gya-
nakodnunk. Kérdésem éppen ezeknek az
erőknek a természetére vonatkozik… Tudjuk,
ezek az erők nem lehetnek élettaniak, mert a
magyarság embertani képlete már a honfogla-
láskor is majdnem olyan tarka volt, mint ma-
napság…”
Mindezzel voltaképpen odajutunk, hogy
őstörténet-kutatásunk most már nem csupán a
nyelv alakulása mentén megy a messze múl-
takba, nem is a sokfajta elemből ötvöződött
magyarságot kutatja (hiszen minden nép sok
másból ötvöződött!), hanem inkább azt, amit
Bartók a népzenével kapcsolatosan „termé-
szeti produktumnak” nevezett. Mi a magunk
területén úgy tartjuk, hogy társadalmi-törté-
neti erők összhatásaként születik meg minden
nép, így a magyarság is.
Ha így fogalmazzuk meg feladatunkat, ak-
kor messze túl vagyunk olyan „részletkérdése-
ken”, hogy finnugor, netán török vagy más-
fajta eredetű-e a magyar nép. A nyelvet csak
mint a kutatott összetartó erők egyik jelensé-
gét figyeljük majd. Veszélyes feladat, bizony-
talanságokba, „imponderabiliákba” vezet. Mi-
lyen egyszerű emellett egy szófejtés, leletmeg-
határozás, vagy éppenséggel koponyamérés.
Mennyire biztosnak látszanak e részletmun-
kák, milyen megfellebbezhetetlenséggel ítél-
het ezek munkása afelett, aki túlmerészkedik a
részletek határain. Csakhogy félő, a részlet-
munkák közben éppen őstörténetünk valósága
vész el, „a fától nem látjuk az erdőt”.
Elődeink felé tájékozódva eddig egyetlen
forrásról nem beszéltünk: krónikáinkról. Úgy
látom, hogy az előbb felvázolt eurázsiai
szemléletben eltűnik majd az az ellentét, ami
történelemtudományunk és krónikásaink közt
a múlt század óta szinte szakadatlanul élese-
dik. Egész tudósvilágunk a krónikás őstörté-
neti hagyomány ellen szólt, mesének minősí-
tette ez írásokat, mert nem a finnugor őstörté-
net felé vezettek. Abban a szemléletben,
amelyet embertanunk, régészetünk, néphitünk
és népzenénk hív életre, az ilyen egyoldalúság
szinte önmagától kiküszöbölődik, s az ember
inkább azt kérdezi, hogy mi az, ami nemzeti
hagyomány krónikáinkban, s mi az, ami tudós
kitalálás, vagy éppenséggel meseszövés. Nyil-
ván mindkettő benne van krónikáinkban, de
elvetni őket egyoldalúan, mert ellentmondanak
egy másik, egyoldalú szemléletnek, hiba len-
ne.
Íme, kirajzolódott előttünk magyarrá válá-
sunk – úgynevezett ethnogenesisünk – kutatá-
sának új lehetősége. Az eddigi sok bizonyos-
ság és szilárd tudás helyébe „termékeny bi-
zonytalanság” lépett. Lesznek-e, akik ebben az
irányban munkálkodnak majd? Magam –
munkáim gyarapodtán, s időm fogytán – már
aligha tudok bekapcsolódni ezekbe a munká-
latokba, de hiszem: ha helyes irányú volt a
kezdeményezés, akkor előbb-utóbb felnő egy
kutatónemzedék, amely vállalja a biztosnak,
szilárdnak és kényelmesnek látszó munka
helyett a csak sejthető történetiség kutatását.
Ha meg tévedtem volna, az idő túllép ezen a
feltevésen, s velem együtt elfelejtik. (Élet és
Tudomány, 1975. IX. 5.)
II. Történeti forrásaink
és őstörténelmünk

Őstörténelmünk évezredeire kevés felvilágo-

sítást várhatunk az írott történelmi források-
ból, hiszen alig előzik meg Árpád népének
honfoglalását. Még ha Herodotos műveit
vesszük, azok sem vezetnek tovább az idő-
számításunk előtti első évezred felénél, ez
pedig csekély idő az őstörténethez viszo-
nyítva. Ennek ellenére rövid szemlét tartunk, s
ezt krónikáinkkal kezdjük.
Köztudomású, hogy krónikáink máshonnan
származtatják népünket, mint nyelvtudomá-
nyunk nyomában s a többi tudományágak.
Krónikáink nem a finnugorok felé vezetnek,
hanem a pusztára a hun és szkíta népek közé,
és a magyar előidőket a bibliai korokig vezetik
vissza. Természetesen szerepe van ebben an-
nak a középkori történeti felfogásnak, hogy a
népek történelmét a Teremtés kiteljesedésének
folyamatába illesszék, és előzményeit a Bibli-
ából magyarázzák. Ez kétségtelen, s emiatt a
múlt században erőre kapott és mindent bírá-
lattal néző történelemtudományunk krónikáin-
kat jórészt haszavehetetlen meséknek tartotta.
A magam részéről hitelt adok krónikáinknak,
csupán azzal a kiigazítással, hogy azok nem
finnugor nyelvű népünk őstörténetét idézik
meg, hanem a török ágét, sztyeppei múltunk-
ból fakadnak, s ezen keresztül aligha tagad-
ható a szkíták emlékezete sem, a hunoké pedig
szinte a történeti valóság szintjére emelkedik,
hiszen a nyugati sztyeppnek minden népe be-
letartozott a hun birodalomba, s akár hódolt,
akár hódítottként került kötelékébe, élére min-
denképpen hun királyfi került. A szkítákkal
pedig a szarvasmondánk hoz kapcsolatba,
mert – a régészet tanúsága szerint – a szkíták
az ősi istenasszonyt szarvas alakjában tisztel-
ték. Legyen elég krónikáinkról ennyi, hiszen a
hun és szkíta időkön keresztül sem vezetnek
tovább az időszámításunk előtti első évezred
közepénél. Itt egy megjegyzést kell tennem:
aligha véletlen, hogy Anonymus megvetően
beszél a paraszti emlékezésről. Ez a megjegy-
zése azt mutatja, hogy népünk emlékezete
másfajta őstörténelemről szólt, mint amit a
honfoglaló nemzetségek és az uralkodóházunk
őriztek. Erre eddig nem gondoltunk, csupán a
tudós szerzetes büszke voltát olvastuk ki be-
lőle.
Ebből az időből történeti forrásunk: Hero-
dotos. Járt a szkíta földön, és felsorolja a
szkíták peremnépeit, s már régóta bizonyosnak
vesszük, hogy e peremnépek közt finnugor
rokonaink is ott vannak, sőt talán-talán a ma-
gyar nép is sorra került, csak nem tudjuk, mi-
lyen néven. Legutóbbi időkig úgy vélték törté-
nészeink (Tomaschek bécsi egyetemi tanár
múlt század végén megjelent tanulmánya
nyomán), hogy e felsorolás Nyugatról indul
meg és a Távol-Keletig hatol a hiperboreosok
népéig, akik az aranyban gazdag Altaj vidéken
laktak volna, az aranyat őrző griffek szom-
szédságában. Ezzel nem sokra mehetünk.
Legújabban azonban Sinor Dénes felvetette
(Journ. Asiatique, 1946–47), hogy Herodotos
felsorolása nem lépi át az Ural-hegységet,
hanem a Káma mentén követi az egymás fölött
elhelyezkedő népeket. Ebben a pillanatban
már őstörténetünk számára is izgalmassá vál-
nak ezek a népek, annál is inkább, mert ké-
sőbb Priscos rétor leírása a minket annyira
érdeklő onogurokról Herodotos elbeszélését
veszi alapul. Priscosnál a 463-ra vonatkozó
adatokból is úgy vélték a kutatók, hogy az
Óceán mellett lakó népek, akik kiszorították
helyükből az avarokat, azok pedig a szabírokat
nyomták maguk előtt, akik végül is a sara-
gurokat, urogokat (ugorokat?) és az onoguro-
kat, népmozgalma is a Távol-Keletről indult
volna ki. Sinor bizonyítása szerint ez a nép-
mozgalom az Ural európai oldalán játszódott
le. Ez pedig a magyar őstörténelem későbbi
szakaszára, az onogurokkal való kapcsola-
tunkra stb. egészen más fényt vet, mint eddig
gondoltuk. De akárhogyan is nézzük, ezek az
adatok nem érnek el őstörténetünk évezrede-
ibe.
Hadd elevenítsem fel egy másutt kifejtett
gondolatomat, nevezetesen azt: mint lehető-
ség, felmerül az a kérdés is, hogy a magyarok
különböző népneveinek tartott nevek nem
egyazon népnek – a magyarnak – más és más
neve, hanem valóban más népeket jelentenek,
amelyek összeolvadásából keletkezett volna
Árpád népe. Eszerint őstörténetünket nemcsak
anyanyelvünk mentén kellene nyomoznunk,
hanem e népek múltjában is. Íme népneveink:
magyar, onogur (Ungar, Hungaryen, Hongrois,
Hungarus stb., stb.), szavartoi – asphaloi,
türk, baskír. Ha törzseinket is hozzávesszük,
akkor még tarkább lesz ez a kép. Tudjuk, hét
törzsnevünk közül csak kettő finnugor-magyar
név, a többi feltehetően török, és számoljuk
még hozzá törzseinkhez a Székelyt, Varsányt
és a Tárkányt. Vegyük figyelembe, hogy Ár-
pád magyarjainak leletei semmiféle törzsi
elkülönülésről nem vallanak, és hogy törzsne-
veinkből származó faluneveink közelében nem
Árpád magyarjainak temetőit, hanem 60 eset-
ben (Csallány Dezső megállapítása) a kései-
avarok (szerintem kora-magyarok) temetőit
találjuk. Az avarkorban pedig a var és chion
(varchonitai) törzsek mellett tudunk kutur-
gurokról, bolgárokról, zabenderekről, tarnia-
chokról, kotzagerekről. A késői avar lelet-
anyag pedig három nagyobb csoportra oszlik,
ezek egyike ázsiai, másika talán Volga menti,
harmadika talán kaukázusi származású, akkor
ugyanaz a sokrétűség tárul elénk, mint amit az
embertanban tapasztaltunk, és talán „jöve-
vényszavaink” kérdése is más megvilágításba
kerül, mert ezek az ötvöződés folyamatának
emlékei lennének.
Még valami a törzsek kérdéséhez. Törzsne-
vekből származó faluneveinkről készült szám-
vetés szerint nagyjából egyforma számban
maradtak reánk: Kabar, Nyék, Megyer, Kürt-
gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Székely,
Varsány, Tárkány törzsnevek, tehát a Megyer
név nem játszik kiemelkedő szerepet! Mégis,
hogy történt, hogy magyarnak neveztük ma-
gunkat, ezt bizony nem tudjuk. Az elmélet,
hogy ez lett volna vezértörzsünk, nagyon is
lehetséges, de bizonyságunk csak a név, mert
semmiféle adat (helynevek többsége, leleteink
egy csoportja) nem támogatja! Felvetődött
Csallány Dezső egyik számvetése alapján
(amit támogat Szántó Imre, Németh Péter, s
jómagam megfigyelése), hogy törzseink nem
Árpád magyarjainak törzsei lettek volna, ha-
nem az avarkori magyaroké (Nyíregyházi
Múzeum Évkönyve, 1965–66). Ez jelen eset-
ben semmit sem változtat azon, hogy őstörté-
netünk – ha a honfoglalás időpontjának álla-
potából indulunk feléje – igen sokágú, termé-
szetesen még sokkal több ágú lenne, ha a mai
embertani-történeti állapotból indulnánk ki,
hiszen egyrészt keleti népekkel töltődtünk fel,
másrészt a környező népekkel és nyugati tele-
pesekkel vált még többrétűbbé magyar né-
pünk.
XI. századi okleveleinktől fogva fennma-
radt helyneveink azt mutatják, hogy ez a tarka,
sokrétű ötvöződés ekkor már nagyjából a mai
nyelvet beszélte, tehát az összeolvadás meg-
történt!
Szinte csak szóhasználat kérdése, de még-
sem az, hogy a magyarság hét törzsből állt
volna, tehát a magyar nép hét törzsre oszlott,
vagy a magyarság hét népből tevődött össze
(vérszerződés!). Ez esetben a hét nép közül
csak egy-kettő (nyilván számban a legerősebb)
– beszélte volna a finnugor magyar nyelvet.
Elképzelhető az is, hogy a magyar nyelvet ért
különféle „hatások” éppen e törzsszövetség-
ben gazdagították az uralkodó nyelvet, kauká-
zusi, iráni, török, s más nyelvrétegekkel! Tehát
nem a magyarság külön élete folyamán került
érintkezésbe ezekkel a népekkel, hanem a
népek törzseit magába olvasztotta, illetőleg e
törzsszövetség ötvözetében jött létre a volta-
képpeni magyarság!!! Ez teljességgel külön-
böznék az eddigi nyelvészetileg megszer-
kesztett őstörténetünktől, mert többé nem arról
lenne szó, hogy „érintkeztünk” egyik vagy
másik néppel itt vagy amott, hanem e népek
ötvözetében született meg a magyarság. Tehát
a „hatások” nem időbeli egymásutánt, hanem
egyidejűséget jelentenének a néppé alakulás
folyamatában.
Bármilyen érdekes is lenne elidőznünk Ár-
pád magyarjainak történelménél, nem tehet-
jük, hiszen a reájuk vonatkozó adatok csak
egy-két századdal korábbiak, mint a honfog-
lalás, tehát nem mondanak nekünk semmit
őstörténetünkről.
III. Nyelvtudományunk
és az őstörténet

Az összes eddigi rokonság-, őshaza-, ősnép-

elmélet alapja kivétel nélkül a nyelvtudomány
volt. Ennek segítségével állapították meg a
finnugor rokonsági fokozatokat, az egykor egy
nyelven beszélő ősnép képzete nyelvi követ-
keztetéseken alapult, az őshazát is a nyelvben
megőrzött növény- és állatnevek alapján ke-
resték hol itt, hol ott. Óhatatlan tehát, hogy aki
a magyar őstörténettel foglalkozik, ne szen-
teljen alapos figyelmet nyelvtudományunknak.
Ez majdnem két százada kiválóan iskolázott
elmék munkásságán keresztül nemesedett,
egyre biztonságosabbá váló módszereket dol-
gozott ki, s végül is az európai finnugor
nyelvtudomány legjelentősebb művelője a
finnekkel, s újabban bekapcsolódó többi finn-
ugor nyelvű népeink kutatóival együtt.
E munkásságról sok kitűnő, közérthetően
megírt (henye szóval: népszerűsítő) munka
tanúskodik, s ezek révén és az iskolai oktatás
révén tanításuk ma már népünk köztudatába
ivódott. Vannak, s voltak, akik népünk őstör-
ténetét más utakon keresik, rájuk is sor kerül e
könyv utolsó fejezetében.
Mivel azonban az, aki e könyvet írja, nem
nyelvész, óvakodik kontár módon beleszólni
nyelvtudósaink munkájába, amíg az a nyelvvel
foglalkozik. De mihelyt történeti következteté-
sekre jut – tehát például őstörténetet szerkeszt
egybe –, akkor már túllépi illetékességét, és a
történészek-régészek utcájába jut. Itt már
hozzá merek szólni következtetéseikhez, sőt,
szintehogy kötelességemnek érzem. De – hadd
ismételjem állandóan – olyan messze fekvő
időkről van szó, hogy aki azt mondja, „így
volt”, az magamagát csapja be (és az olvasót),
aki azt mondja: ezért és ezért így lehetett, arra
érdemes figyelni.
A nyelv szavakat fűz mondatokká, hogy ki-
fejezhesse az éppen meglevő valóságot, s köz-
ben a szavak a mondatban hozzáidomulnak
ahhoz a szerkezethez, azokhoz az erővonalak-
hoz, amelyek a mondanivaló megfelelői (ese-
tek, ragok, jelzők, igeidők). Vannak nyelvcso-
portok, amelyekben ezek a kapcsolatok nagy-
jából egyazon törvényszerűségek szerint ala-
kulnak, és alapszókincsük hangképei is nagy-
jából megfelelnek egymásnak, illetőleg ha
eltérnek, akkor ezek az eltérések szabályosak.
Ilyen nyelvcsoport az uráli nyelvek családja,
amely valamikor az ősidőkben alakult volna
ki, s talán e messze múltban kapcsolatban volt
az altáji nyelvekkel (török, mongol, mandzsu,
tunguz), sőt talán még az indoeurópai nyel-
vekkel is. E homályos kapcsolatok akkor vál-
nak szilárdabbá, amikor az uráli idők végén a
szamojédok kiválnak, és a finnugorok belső
fejlődése megindul. A nyelvtudomány úgy
képzeli el a későbbi kibontakozást, mint csa-
ládfát, amelynek közös törzséből egymás után
válnak ki az ágak. Először az ugor ág (magyar,
vogul, osztják) ágazott volna ki, majd a per-
miek (zűrjének, votjákok), ezt követte a volgai
ág (mordvinok, cseremiszek), s végül a keleti-
tengeri finnség (finnek, észtek, vótok, livek,
vepszék, karjalaiak). Közben néhány ág kihalt
(pl. muromák, merják). Az ugor főág (minket
ugyanis a későbbiekben ez érdekel) tovább
osztódott volna, kivált belőle a magyar nép,
míg a vogulok és osztjákok sok ideig együtt
maradtak még. Ezt a világos, jól érthető el-
méletet másfél száz esztendő kiváló nyelvtu-
dósai dolgozták ki, s mintájukul az indoger-
mán nyelvek családfája szolgált. E családfa-
elméletben hallgatólag benne foglaltatik az is,
hogy kezdetben volt egy ősnép és őshaza, és a
nyelvek szétválása egyúttal ennek az ősnépnek
szétvándorlását, egymástól való fokozatos
elszakadását jelentette, s új és újabb szálláste-
rületeket, azaz új s újabb őshazákat, míg végre
mai hazájukban telepedtek meg a népek, s
köztük a legtávolabbra mi, magyarok kerül-
tünk.
E szerint az elmélet szerint a legősibb
nyelvállapotot az ugorok őrizték volna meg,
míg a tőlük nyugatra nagyobb csoportokban
egy ideig még közös lett volna a fejlődés,
majd újabb csoport (a permiek) leválása után a
továbbvándoroltak ismét együtt maradtak egy
darabig, aztán levált a volgai csoport, s végül
szétágaztak a keleti-tengeri finn népek.
Meg kell jegyeznünk, hogy a finnugor
nyelvek szótári és nyelvtani megismerése nem
áll azonos fokon. Egyes nyelveket úgyszólván
teljesen feldolgoztak, míg másoknál e munka
csak nemrégen indult meg. Emiatt még sok
finomítanivaló van az elméleten.
Mivel a földművelés és állattenyésztés sza-
vai nem közösek a finnugor nyelvekben,
mindennek a földművelés és állattenyésztés
elterjedése előtt kellett volna végbemennie.
Ezzel – mint laza időhatárral – eljutunk az
időszámításunk előtti II–I. évezred határáig. S
valóban, ettől az időtől kezdve nagyobb nép-
vándorlások nem mutathatók ki a régészeti
leletekből.
Nos, a régészet és társadalomtörténet részé-
ről úgy látjuk, hogy ez az okszerűnek tűnő
családfaelmélet több kérdést hagy megoldatla-
nul, mint amennyit megold. A rokon nyelvek
lánca bizonyosság, ám az egymás után való
leválások, elkülönülések tétele másként is ma-
gyarázható.
Hajdú Péter írja az Uráli népek című tanul-
mánygyűjteményben az uráli nyelvekkel kap-
csolatban: „E népek ma már nem értik egymás
nyelvét, de őseik valaha, kb. hat-hétezer évvel
ezelőtt közös nyelven beszéltek, és természe-
tesen földrajzilag koncentráltabb területen
együtt laklak…”
Décsy Gyula pontosabban fogalmaz nagy
összefoglalásában. Német szövege magyarul
így hangzik: „Mivel a finnugor alapnyelv
meglehetősen egységes nyelvrendszer, tehát a
nép, amely ezt a nyelvet beszélte, hosszú
ideig, nagyjából 2000–3000 évig, viszonylag
kis területen, amelynek a közlekedése is
könnyű volt, kellett együtt éljen…” (meg-
jegyzi, hogy a finnugor zárt rendszer kialaku-
lása lehetetlen lett volna nagy kiterjedésű te-
rületen). Idézzünk még tovább Décsy Gyulá-
tól: „Az a kétségbevonhatatlan tény, hogy a
mai finnugor külön nyelvek egyetlen alap-
nyelvből keletkeztek, az egyetlen közös vonás,
amely a ma mind saját nyelvet beszélő népeket
összeköti: ethnológia, régészet és embertan
eddig még semmi olyant nem fedezett fel,
amely finnugor együttélés korából származva
e népek között közös lenne.”
Az utóbbi időben is több területen keresték
már az őshazát, így a nyugat-szibériai tajgá-
ban, az Urál és a Volga-könyök közt, Észtor-
szágban, sőt, Molnár Erik akadémikus több
változat után (pl. Aral vidéke) a Szaján hegy-
ségnél állapodott meg. Mindezek a feltevések
tehát szűk területen keresték az őshazát. A.
Joki (Finnország), Halikov professzor (Ka-
zany) és jómagam hatalmas távolságokban
elterülőnek képzeltük e népek ősi szállásterü-
leteit. Joki professzor (Helsinki) a Volga és a
Baltikum közt, Halikov professzor az Oka és
az Ob között, jómagam meg Közép-Lengyel-
ország és az Urál hegység között. Ezekről a
kérdésekről később bővebben esik szó, itt csak
a szükséges mértékben említem őket.
Mint régész, a következőket mondhatom
azokhoz a kísérletekhez, amelyek szűk terüle-
ten képzelték el a későbbi finnugor népek ősi
szállásterületét:
Vegyük elő Eurázsia késő jégkori, átmeneti
kőkori és újkőkori településhálózatát. Azt
látjuk, hogy úgyszólván az egész lakható te-
rület lakott volt. A régészetben járatlanabb
olvasó számára jegyezzük meg, hogy a késő
jégkori vadászműveltségek hatalmas területe-
ken nagyjából egységes arculatúak, hiszen
ezért lehetséges, hogy a nagy korszakok (pl.
moustiéri, aurignaci, solutréi, magdaléni, ke-
leti-gravetti stb., stb.) keletkezésével földrész-
nyi területeken dolgozhatunk, legfennebb he-
lyi elszíneződéseket tapasztalunk a velejében
egyívású műveltségekben. Ez a kép az újkő-
korban hirtelen megváltozik, és a kialakuló
földműves műveltségek valóságos mozaikká
tördelik Eurázsiát. Sok-sok egymáshoz alig
kapcsolódó művelődés népesíti be a lakható
területeket.
Nos, ennek tudatában már eleve megállapít-
hatjuk, hogy olyan terület, amelyet a nyelvtu-
domány az uráli-finnugor korra feltesz, nem
volt. Az őskőkorban egy-egy műveltség ha-
talmas területeket hatott át, tehát nem volt kis
területekre zsúfolódó és nagy tömegű népes-
séget magába ölelő műveltség (márpedig a
feltett uráli nyelv ebben a korban alakult).
Később meg az újkőkorban ugyancsak nem
volt olyan aránylag nagyobb területet össze-
fogó sajátos műveltség, amelynek szétáramlá-
sából magyarázható lenne az uráli-finnugor
szétvándorlás (azok a kísérletek, amelyek ez
irányban történtek, nagyon kevés leletre ala-
poznak!).
De képzeljük csak el: Eurázsia nagy terüle-
tein az őskőkor végén – legalábbis a minket
érdeklő hatalmas területen – három őshazának
kellett volna lennie: az urálinak, az indoeuró-
painak és a töröknek (vagy ha úgy tetszik,
altájinak). Tegyük fel, hogy az elképzelésnek
megfelelően valóban három gócban éltek az
„ősnépek”, de hát akkor ki élt a többi terüle-
ten, amelyeken egyenletes népsűrűséget mu-
tatva találunk leleteket? Ha a nyelvészeti fel-
tevések helyesek lennének, akkor három nagy
gócban kellene egymástól különböző, önma-
gában egységes műveltséget találnunk, sűrű
lakottsággal, és a köztük levő hatalmas terü-
letek lakatlanok kellett volna legyenek. Azt
hiszem, a kérdés ilyenfajta éles sarkítása meg-
mutatja, hogy másfelé kell keresnünk a megol-
dást.
A régészeti leletekre most csak az úgyneve-
zett nyelvlánc kérdése kapcsán térünk ki.
Mindenekelőtt tudjuk, hogy az átmeneti kő-
kori és újkőkori települések nem tömörödtek
egy-egy kis helyre, hanem egymástól jó
messze alakultak a telepek, méghozzá kis ta-
vak körül vagy folyóknál. A folyók mellékágai
mentén felkúsztak az erdőségek közé is. Jól
tudjuk azonban, hogy még a mai, puskával
felszerelt szibériai vadászok is legfeljebb né-
hány kilométerre merészkednek be az erdősé-
gekbe, s így a mellékvizek mellé települőket
elválasztó erdők a telepeseket is elválasztották
egymástól, s a folyók mentén, egymástól el-
zárt tavak közt is jó nagy távolságok voltak
közöttük. A termelésnek ez a módja (halászat-
vadászat) nagy területeket követelt egy-egy
kisebb település kis létszámú népének eltartá-
sához is. Szétszaggatott, apró közösségekben
kell tehát gondolkoznunk. Ezek azonban va-
lamiképpen megértették egymást. Ha például a
szerző feltevése bizonyulna helyesnek, hogy a
szvidéri műveltség lenne az ősuraliak művelt-
sége, akkor ezek az elszigetelt települések már
abban a korban 1–2000 kilométernyire terjed-
tek volna ki Közép-Lengyelországtól az Ural-
ig. De bármelyik elméletet vesszük, számol-
nunk kell az egymástól elszigetelt települések
láncával. Az egy magból való szétrajzás el-
méletének nagy gátja, hogy akarva-akaratlan
olyan népesedési képben gondolkozik, ami-
lyen nem volt a halász-vadász időkben. Köz-
tudomású, hogy a termelés e szintjén a népe-
sedés majdnem áll, jelentős népszaporulattal
számolnunk nem lehet, egy-egy néhány tagú
közösség eltartásához nagy területek kellenek,
és a népszaporulatot éppen a földművelés és
állattenyésztés hozza magával, ez pedig együtt
jár a területek jobb kihasználásával. Tehát
nagyobb számú népesség eltartásához jóval
kisebb területek szükségesek. Bárczi Géza is
utalt már arra, hogy a gyűjtögető életmód
mellett 6–8 ember eltartására 100 km 2 terület
szükséges, tehát a települések messze kellett
legyenek egymástól. Mármost – kérdi a régész
– a népesség számának állandósága mellett mi
késztette volna vándorlásra a finnugorokat, s
főként hogy lehettek olyan nagyszámúak,
hogy egy-egy nagyobb rész leszakadása után
is új s újabb kirajzásokra kerülhetett sor? Eze-
ket a kérdéseket eddig nem tették fel őstörté-
neti irodalmunkban. Nos, éppen ezért – úgy
látom –, az egy tőből egymás után való szét-
rajzás elmélete egy sereg megmagyarázhatat-
lan és valószínűtlen kérdést vet fel.
Ezek a gondolatok találkoznak a nyelvészet
részéről is felmerült aggodalmakkal. Harmatta
János, sőt bizonyos fokig Hajdú Péter sem
tartja kielégítőnek az őshaza- és családfael-
méletet. A szovjet nyelvészek nem beszélnek
például őshazáról, hanem nyelvláncokról, és
újabban Sinor Dénes (Bloomington) is úgy
látja, hogy a családfa- és őshazaelméletek
elavultak.
Alább közölt gondolataim igen közel álla-
nak Sinor Dénes felfogásához, bár egészen
más oldalról közelítem meg őstörténetünket.
Legutóbb Róna-Tas András jelentetett meg
a nyelvrokonság kérdéseiről egy meggondol-
koztató könyvet (Nyelvrokonság, Bp. 1978).
Hadd fűzzek ezekhez a gondolatokhoz egyet,
amely éppen a fent közölt régészeti megfi-
gyeléseken alapul. A régészet-településtörté-
neti megfigyelések tehát ellene mondanak
annak, hogy egykor lett volna egy nagyobb
számú, egységes nyelvet beszélő nép, amely
aránylag kis területen tömören lakott, s ez
szétvándorolt volna. Ezzel éppen ellenkezőleg:
nagy területen szétszórt, egymástól távol lakó
kisebb csoportok halmazának kell elképzel-
nünk például a Közép-Lengyelország és az
Urál hegység közt kiterjedő szvidéri művelt-
séget. A lazán kapcsolódó népesség közt ho-
gyan jöhetett létre „nyelvegység”? Nos, a
gondolat, amit itt szeretnék megfogalmazni, a
következő:
Minden népnek, így a finnugor népek
mindegyikének is hatalmas „ismeretlen ere-
detű” szókészlete van, amelynek egymáshoz,
tehát az úgynevezett rokon népekhez semmi
köze sincsen. Ugyanide tartoznának „a nyel-
vek külön életében” keletkezett szavak. Nem
lehetséges-e, hogy ez a szókészlet nagyjából
megvolt már akkor is, amikor az egymással
lazán érintkező nemzetségek közt kialakult
egymás megértésére egy kezdetleges nyelv,
amely éppen az elemi mindennapos kérdé-
sekre felelt, az emberi testre stb., tehát az
egymást megértés legegyszerűbb szókészle-
tére, mondatfűzésére stb. vonatkozott. Ez az
„összekötő nyelv” természetesen más és más
színezetet vett fel, e csoportok egymástól való
távolságának megfelelően. Tehát nem egy
ősnyelv volt, hanem sok, s ezek közt teremtő-
dött volna meg egy, az élet egyszerű kérdése-
ire felelő közös nyelv. Ez magyarázná például,
hogy a finnugor rokonság alapszavai a lehető
legegyszerűbb kérdésekre felelnek.
A nyelvészkörökben általában vallott „ős-
nyelv” meghatározásának nehézségeiről – ha
ugyan nem lehetetlenségéről – nagyon higgadt
kitekintést kapunk Décsy Gyula nagy könyvé-
ben (Einführung in die Finnisch-ugrische
Sprachwissenschaft. Wiesbaden, 1965). A laza
lehetőségek között talán még a bonyolult fel-
adatokra tervezett számítógép sem tudna ren-
det teremteni. Ezek szerint az is lehetséges,
hogy a nyelvünkben kimutatható indoeurópai,
altáji, török, iráni stb. „jövevényszavak” nem
jövevények, hanem az alapnyelvek maradvá-
nyai, amelyek egy-egy más közösség közelé-
ben kialakult „nyelvi egység” szavait ötvözték
az új közösség közelébe kerülvén annak nyel-
vével?
Egyszóval felvethető olyan gondolat is,
hogy éppen az „ismeretlen eredetű” szavak
képeznék egy-egy nyelv eredeti állapotát, te-
hát sok, más-más nyelven beszélő nép élt a
folyók mentén, és éppen a közös szavak je-
lentenék e külön nyelvű népek „közlekedő
nyelvét”? Mindenesetre azok a megállapítá-
sok, amelyeket a nyelvtudomány a hegyekkel
szétszabdalt völgyi nyelvekre tett, amelyeknek
kis csoportjai, tucatjai, százai egymást nem
értőkből alakulnak, és ami hasonlóképpen
alakulhatott az erdőket szabdaló folyók, pata-
kok mentén élőknél (az erdő jobban elválaszt a
hegynél!), ilyenféle gondolatokat keltenek az
emberben. Eszerint pl. a magyar nyelv, de
akármelyik, a mordvin, finn stb. eredetileg
külön nyelvek, s beszélőik külön nemzetségi
csoportok voltak, és később teremtődött meg
az egymás mellé sodródott csoportok „közös
jellegű” nyelve. A finnugorság tehát nem ős-
állapot, hanem későbbi alakulat lenne, erre a
feltevésre sok példa csábít. Íme néhány: az
amerikai indiánok mintegy háromszáz külön-
böző indián nyelven beszélnek. Strabo római
történetíró hetven kaukázusi nyelvről tudott
(ma is nagyjából ennyi van!), Ausztráliában
száznál több nyelven beszélnek a bennszülöt-
tek, az afrikai változásokkal kapcsolatban
minduntalan felmerül, hogy egy-egy államban
milyen sokféle törzs és nyelv él, de ugyanúgy
vehetnők Új-Guineát, Kínát stb. (az adatokat
Mario Pei, Szabálytalan nyelvtörténet, 1966.
358. s következő lapjain találja az olvasó).
Ezek közül nagyon sok nyelv közt alakultak
összekötő nyelvek, amelyek a megértést szol-
gálják anélkül, hogy a csoportok saját nyelve
megszűnt volna. Manapság – amint erre Er-
délyi István hívta fel figyelmemet – a kis né-
pek közt összekötő nyelvként egy-egy na-
gyobb nyelv szolgál, a mi elgondolásunk is
hajlik errefelé.
Természetesen más meggondolások is tá-
madhatnak. Például, amennyiben szvidéri
elméletem helytállónak bizonyulna, akkor
feltehető, hogy az egymást értő szvidériek,
akik délről, az indoeurópai népek közeléből
kiszakadva vándoroltak fel Közép-Lengyelor-
szág és az Urál közé, egymástól elszakadva
tértek külön-külön fejlődésre. Nyelvük erede-
tileg is csak egymáshoz közel álló nyelvek
lánca volt. Igaza lehet tehát Jókainak, aki
nyelvünket ősnyelvnek tartja, bár rokonságát
éppen a finnugorokkal nem tagadja. Ehhez
annyit kellene hozzátennünk, hogy minden
ilyen távoli rokon nyelv ősnyelv lehetett, tehát
nem egy nyelv osztódásáról lenne szó, hanem
sok nyelv egymáshoz való közeledéséről. Ön-
kéntelenül felvetődik más gondolat is. Neve-
zetesen az, hogy a sokfajta külön nyelvre,
elszigetelt népességre rátelepszik egy nagy-
számú csoport, amely széthúzódva nagy terü-
leten beszélné a maga egységes nyelvét, s
ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át
külön-külön az őslakók, akik amellett meg-
tartanák nyelvük hangrendszerének sajátossá-
gait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontos-
ságú elemeket), megtartanák szókincsük je-
lentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön
életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam
ezt a megoldási látom valószínűnek, de még
hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően
a ma is a legnagyobb számú néptől – a ma-
gyartól – származhatnék. Eszerint igaza lenne
Jókainak: „…csak azt mondhatom, a magya-
rok nyelve mindig magyar volt”. Ezzel a gon-
dolattal – hiszen valójában találgatásokról van
szó – erősen visszakanyarodtunk az „ősnyelv”
létét vallók felé. Szeretném még megjegyezni,
hogy ez az utóbbi gondolat kitűnően illenék a
délről felvándorló és nagy területet – Közép-
Lengyelországtól az Ural hegységig – betöltő
szvidériek feltevéséhez. Ezek szerint az „ős-
nyelv” (talán az ősmagyar nyelv) hordozói a
szvidériek lettek volna, és a finnugor nyelvek
közti különbségeket azoknak a vadász-halász
népeknek önálló nyelvi különbségei alapozták
volna meg, amelyek ezen a hatalmas területen
a szvidériek előtt éltek.
Őszintén be kell vallanom, hogy ezt a gon-
dolatot az szilárdítaná meg, ha sikerülne régé-
szetileg kimutatni ilyenfajta keveredést, ráte-
lepedést. Biztató e szempontból, hogy a szov-
jet kutatás már nem tekinti egységnek a szvi-
déri műveltséget, hanem területi különbsége-
ket lát benne.
Ilyen, s hasonló töprengések, gondolatok
más nyelvekkel kapcsolatban is felvetődtek. A
fenti feltevések – amelyek kiindulópontja nem
nyelvészeti, hanem régészeti megfigyelés volt
– sok közös vonást mutatnak (bár végül más
eredményre jutnak) azokkal, amelyeket N. Sz.
Trubeckoj fogalmazott meg, s amelyeknek
summája, hogy az indoeurópai alapnyelv nem
volt, hanem lett. (Lásd Róna-Tas, i. m. 190.)
Az előbb felvetődött gondolatok olyan lé-
nyeges kérdéseket érintenek, és annyira más
helyzetet teremtenek az őshazák, „rokonság”
stb. kérdésében, hogy úgy érzem, érdemes
még elidőznünk itt, s új és újabb oldalról meg-
vizsgálni őket. Amint láttuk, végül is (úgy
gondolom) azok a kutatások, amelyek sok-sok
nehézség ellenére az „uráli ősnyelv” felderíté-
sére irányulnak, nem hiábavalók, hiszen – a mi
felfogásunknak megfelelően – annak az
„összekötő nyelv”-nek szókincsét és nyelvtani
sajátosságait keresik, amely az egymást nem
értő csoportok közt kifejlődött vagy elterjedt, s
amelyet aztán nyelvtudósaink „uráli”, vagy
„finnugor” ősnyelvnek neveznek. Hajdú Péter
legutóbbi (az Uráli népek című kötetben,
1975. 13. és a következő oldalon) hallatlanul
érdekes erőfeszítéseket tesz ennek az „ős-
nyelvnek” bemutatására. Ám ő ennek az „ere-
deti” nyelvnek örökségében mutatkozó hang-
tani különbségeket egymásból vezeti le, jólle-
het ugyanannyi joggal a hangrendi különbsé-
geket az „összekötő nyelvet” használó cso-
portok saját hangállományaként is magyaráz-
hatná, tehát pl. hogy az s vagy s’ hangváltozá-
sai azért keletkeztek, mert az „összekötő
nyelv” szóalakjait már eleve mindegyik cso-
port a maga hangrendszeréhez idomítva ejtette
ki. Nem kell tehát hangváltozást feltenni, ha-
nem csak azt, hogy egy-egy csoportnyelv saját
törvényei szerint ejtette ki a közössé váló sza-
vakat.
Érdekes megfigyeléseket közöl Hajdú Péter
idézett írásában arról is, hogy a nyelvrendsze-
rek egymás közti kapcsolatai milyenek. E
szerint a magyar a permivel, finnel, csere-
misszel (ennek következtében a lappal) van
szorosabb kapcsolatban, míg a mordvinnal
lazább a kapcsolat, de alig-alig vannak közös
jegyei az obi-ugorral és a szamojéddal. Érde-
mes idézni Hajdú Péter summázásából néhány
mondatot, mert köztudatunkba tudományos
dogmaként ivódott be a finnugor családfában
való helyzetünk. Íme, mit mond az igeragozás-
ról (23. oldalon): „Az uráli alapnyelv igerago-
zási paradigmáinak rekonstruálását sok kö-
rülmény nehezíti. Mindenekelőtt az, hogy a
rokon nyelvek igeragozási rendszerei elég
nagymértékben különböznek egymástól. A sok
eltérésnek az az oka, hogy a rokon nyelvek
igeragozási szisztémái az egyes nyelvek külön
életében nyerték el mai formájukat az alap-
nyelv felbomlását követő újrarendeződések
folyamatában. Így azután az uráli nyelvek
igeragozásai csak bonyolult áttételekkel tükrö-
zik – ha tükrözik – az alapnyelvi állapoto-
kat…” Felhívja a figyelmet arra, hogy ennek
ellenére mégis találhatunk néhány lényeges
szerkezeti és anyagi egyezést. Ez bizony sú-
lyos kérdése az alapnyelv felbomlását valló
nyelvészeknek. Ugyanis a nyelvtudomány
tanítása szerint a nyelvtani elemek a legszívó-
sabbak egy-egy-nyelv életében! Erről ír tanul-
ságosan: Róna-Tas András (Nyelvrokonság
1978. 435–36. oldal). Mivel pedig – éppen
Hajdú Péter megállapítása szerint – a finn-
ugor-uráli nyelvek igeragozása más és más
törvényt követ az egyes népeknél, kézenfekvő
a feltevés, hogy ez e népek ősi hagyatéka,
amely még az őskőkorban megszilárdult, s a
kialakuló közös szókészletet a maga igájába
fogta! Kétséges azonban, hogy e különbségek
az egyes népek „külön életében” keletkeztek
volna!
Még valamit: a feltehető „uráli ősnyelv”
nem lehetett szegényes, hanem az élet minden
jelenségére felelnie kellett. Szinte azt mond-
hatnók, hogy minél régebbi, a civilizációtól
minél távolabb eső egy nyelv, annál gazda-
gabb kifejezésekben, szavakban, nyelvtani
szerkezetekben.
Mario Pei Szabálytalan nyelvtörténetében
(Budapest, 1965 ) például így ír: (127. old.)
„Ami a »primitív« nyelvek egyszerűségét
illeti, az teljesen a képzelet szüleménye. Van-
nak olyan eszkimó nyelvjárások, amelyekben
az ún. főnévnek több mint ezer különböző
alakja lehet, s eme alakok mindegyikének
megvan a maga pontos jelentése. Egy guate-
malai indián nyelvben bármely igéből több
ezer különféle alakot lehet képezni, különféle
végződésekkel.” Vagy vegyünk példát a ma-
gyar pásztorok nyelvéből, amelyről Herman
Ottó megállapította, hogy a szarvasmarhák
szarvállásáról vagy a lovak, marhák színéről
több száz pontos jelentésű szóval rendelkez-
nek. Nyilvánvaló, hogy ha volt egyáltalán
uráli ősnyelv, annak is gazdag szókészlete
kellett legyen. Ehhez képest az a néhány száz
vagy félezer szó, amit belőle a finnugorokkal
közösen őrzünk, igen-igen kevés, még ha az
élet alapvető jelenségeire vonatkozik is.
Mindezekre figyelve úgy érezzük, komolyan
meg kell fontolnunk Vikár László megállapí-
tásait, amelyeket legutóbb tett a Magyar ős-
történeti tanulmányok (Bp. 1977.) 297. olda-
lán: „Felvetődik a kérdés: beszélhetünk-e egy-
általán finnugor zenéről? Volt-e valamikor egy
közös zenei nyelv, amely azután szétszóródott
és a mai finnugor népek valamit megőriztek
ebből? Nehezen képzelhető ez el. Sokkal in-
kább úgy kell fogalmaznunk: mint ahogyan
ma nem létezik egy finnugor alapnyelv,
ugyanolyan hiábavaló kísérlet lenne valami-
féle rekonstruált egységbe erőltetni a finn-
ugorok mai zenéjét. Finnugor nyelv nincs,
csak különböző finnugor nyelvek vannak, s
bennük több-kevesebb a rokonság. Kimon-
dottan finnugor zene nincs, de minden finn-
ugor népnek van saját zenei hagyománya, s
ezek a zenék éppen oly sokfélék, egyrészt
hasonlók, másrészt eltérőek, akárcsak a nyel-
vek.”
A magunk részéről hozzátehetjük ehhez,
hogy nincsen közös finnugor régészet,
néprajz, embertan; amennyiben egyes közös
vonásokat felfedezhetünk, azt inkább a nyelv
rokonsága miatt találjuk meg a különböző
finnugor népek hagyatékában.
 Újabban egyre több meggondolás hangzik
el azzal szemben is, hogy nyelvtudományunk
túlságosan bezárkózott a finnugor nyelvek
körébe, s mindent abból igyekszik megoldani,
pedig szélesebb kitekintéssel történetibb ered-
ményekhez jutna. Hogy világosabb legyen,
mit értek ezen, Sinor Dénes néhány gondolatát
idézem (Ural-Altaische Jahr-bücher, 1968. 273
sk.).
„A nyelvtudomány tárgya a nyelv… és nem
annak a népnek története, amely ezt a nyelvet
beszéli. Annak eldöntését, hogy a nyelvtudo-
mány adatai mennyire hasznosíthatók a törté-
nelemben, át kell engedni a történészeknek…
és mi történik, ha a történész téved?… Olyan
szavak, mint »borjú«, »ökör«, »bika« éppen
olyan jól magyarázhatók – ha ugyan nem job-
ban – a mongolból, mint a törökből. De azok
közt a kutatók közt, akik ezekkel a kérdések-
kel foglalkoznak, tudatosan vagy tudat alatt az
a történeti – és nem nyelvészeti – feltevés él,
hogy a magyarok a törökökkel éltek együtt.
Ha most egy lépéssel továbbmegyünk, és fel-
tesszük a kérdést, hogy voltaképpen honnan is
tudjuk, hogy a magyarok törökökkel éltek
együtt, akkor fő érvként azt halljuk, hogy a
magyar nyelvben sok a török jövevényszó,
például »borjú«, »ökör«, »bika«… Iskolapél-
dája ez a circulus vitiosusnak.”
Engedtessék meg, hogy itt saját megfigyelé-
seimre hivatkozzam: a kialakuló magyarság
igen széles felületen érintkezett mongolokkal.
Kezdődött ez az ananyinoi időkben az Uralon
átáramló mongol népességgel, és folytatódott
például az avarkorban a sztyeppékét és hazán-
kat is elérő mongoloid csoportokkal, amint
erről az embertan cáfolhatatlan képet nyújt. Az
a „történeti” érv tehát, hogy a felsorolt szavak
azért törökök, mert a mongolokkal nem érint-
keztünk, helytelennek bizonyult.
Ezek után tekintsük át az őstörténetünk
szempontjából számba jöhető nyelvészeti
megfigyeléseket, elsősorban a két nagy nyelv-
csoporttal, a finnugorral és a törökkel való
rokonságunkat. Ennek bizonyító anyaga úgy-
szólván minden történeti, őstörténeti könyvben
benne van. Mi Bárczi Géza összefoglalását
vesszük itt alapul (A magyar nyelv életrajza…
A magyar szókincs eredete… stb.). Ő a finn-
ugor eredetű alapszavainkat a következő cso-
portokban tárgyalja:
1. Testrészek elnevezései (pl. fej, szem, fül,
száj, nyelv, mell, szív, kéz, könyök stb., stb.)
2. A család és rokonság szókincse (pl. atya,
anya, fiú, férj, nő, feleség, meny stb., stb.)
3. A természet tárgyai és jelenségei (pl. ég,
menny, világ, villám, csillag, ősz, tél, tavasz,
víz, jég, hó stb., stb.)
4. Az állatvilág szavai (pl. daru, fecske,
fogoly, lúd, kígyó, nyúl, egér, sün, róka, holló,
eb, ló stb., stb.)
5. A növényvilág szókészlete (pl. hárs, fűz,
fenyő, nyír, szil, nyár, meggy, hagyma, rügy,
levél stb., stb.)
6. Ásványok (pl. kő, vas, arany, ezüst, ón
stb.), (ezek „rejtélyes”-ek, feltehetően köl-
csönszavak, mert a fémeket jóval a finnugor
kor után ismertük meg!)
7. Lakás, eszközök, étel (pl. fal, ház, lakik,
ajtó, küszöb, ágy, nyárs, ár, fúró, kés, zsalu,
köszörül, nyíl, ideg, íj, lő stb.) Ugorkori lenne
a kengyel; itt azt jegyzem meg – s erről külön
dolgozatot készítek –, hogy valami nincsen
rendben, mert a kengyelt mindenképpen az
ugor kor után, első évezredünk közepe után
ismertük meg, tehát hiába kifogástalan a szó-
egyeztetés, mivel a tárgy nem volt meg: téves!
8. Ruházat (öv, szíj, ruhaujj, köt, varr, mos,
fon stb., stb.)
9. Helyzet (pl. fél, bal, köz, messze stb.,
stb.)
10. Számnevek [pl. kettő, három, négy, öt,
hat, hét (ez utóbbi szamojéd kori lenne Fabri-
cius Kovács Ferenc szerint), húsz, harminc, –
ven, – van: negyven, hatvan, száz stb.]
11. Névmások (pl. én, te, ő, mi, ti, az, ez
stb., stb.)
12. Igék (csak példaként a sokból: eszik,
iszik, szomjazik, alszik, forog, hasad, kapar,
kér, kíván, reped, repül, sápad, szomorkodik,
tapsol, tép, tud, úszik, vezet stb., stb.)
13. Tulajdonság, mennyiség (pl. ifjú, vén,
agg, szomorú, hosszú, sovány, lapos stb., stb.)
14. Egyéb (pl. ének, had, haszon, lélek,
lyuk, sír, zaj stb., stb.).
Természetesen – írja Bárczi – mindez nem
jelenti, hogy a szavak mai értelmében voltak
meg az általuk jelölt jelenségek, hanem a kor
szintjén kell értenünk a szavakat.
Fontosabb ennél, hogy mindennapi beszé-
dünkben és nagy költőinknél a finnugor, ugor-
magyar eredetű szavaink száma 90% körül
mozog (pl. Vörösmartynál 92,8%, Petőfinél
90,7%, Aranynál 90,6%, Adynál 90,0% az
arány, és Tompa Mihálynál 93,1% az eredeti
magyar szó! A hétköznapi beszédhez közel
álló magyar levelezésben 94,3% a magyar sza-
vak aránya. – Tolnay Vilmos számvetéseiből).
Idézni szokták, hogy a Szózat első két vers-
szakában 2 török, egy latin és 4 bizonytalan
eredetű szón kívül az összes többi magyar,
azaz finnugor eredetű, de más számítások is
nagyjából ilyen arányokat mutatnak. Nem két-
séges tehát, hogy nyelvünk alaprétege azonos
a finnugor nyelvekével.
Ám nemcsak a szókincs tanúskodik emel-
lett, hanem (amint legutóbb Gulya János, a
TIT Nyelvi ismeretterjesztő 1976-os évfolya-
mában szépen összefoglalta) egy sereg nyelv-
tani sajátosság. Ilyen például a nyelvi meg-
formálás tömörítő volta. Gulya ezzel a példá-
val érzékíti ezt: „Holtodiglan eltartanálak” –
mondjuk mi; „Ich möchte dich bis zu deinen
Tode ernahren” – mondja a német. Nagyon jól
érzékeljük ezt a különbséget például fordítá-
sainknál, ahol is az idegen szövegek gyakran
tetemesebben hosszabbak a magyarnál. To-
vábbi sajátossága nyelvünknek a tárgyas ige-
ragozások és általában a raggal való bánásmód
(ún. agglutinálás, ami ugyan a földkerekség
nyelveinek mintegy egyharmadára jellemző!).
Mindezek, a szavak hangtestének rokonságá-
val együtt, szilárddá teszik azt a tételt, hogy a
magyar nyelv a finnugor nyelvekkel közeli
kapcsolatban áll.
Némelyeknél talán feltűnt ez a fogalmazás;
nem azt írtam, hogy finnugor, hanem közeli
kapcsolatban áll a finnugor nyelvekkel. Erre
bizonyos támpontot ad az is, hogy Bárczi
Géza összegezvén és megtoldván elődei mun-
káját, a „magyar nyelv külön életében” kelet-
kezett sok-sok szót és kifejezést sorol fel,
gondolván, ezek az obi-ugoroktól való elválás
után keletkeztek, bár ugyanilyen joggal felte-
hetnők, hogy ezek az ősi nyelvállományhoz
tartoztak, csak az obi-ugorok nem vették át.
Ezek azonban a magyar nyelvészet ismeretkö-
rébe tartoznak, és nem érzem magam illeté-
kesnek arra, hogy egyértelműen állást foglal-
jak ezekben a kérdésekben.
Vegyük azonban még hozzá a fentiekhez a
következőket:
A szavaknál és hangoknál is fontosabbak
azok az erők, amelyek a nyelvtani elemeket
mondatokká fűzik, ezekben van a „nyelv
lelke”. Nos – hogy ismét Gulya Jánost idéz-
zem –: „Meglepő talán, de a kérdéses elemek
kapcsolódási sorrendjét illetően a finnugor
nyelvek sem teljesen egységesek. E szerkeze-
tek körében több finnugor nyelv a magyartól
eltérő sorrendben szerkeszt.” Ezekről a kérdé-
sekről újabban Róna-Tas értekezik meggon-
dolkoztatóan (Nyelvrokonság, 1978.).
A Bécsben élő Besenyő Sándor őstörténész
hívta fel a figyelmemet arra, hogy való igaz, a
finnugor nyelveknek nincsen olyan nyelvi
jelensége, amelynek a magyarban nem akad-
nánk párjára, ellenben a magyarnak olyan
hangjai vannak, amelyek ismeretlenek a finn-
ugor nyelvekben. A hangképzés pedig döntő
jelentőségű egy-egy nyelv életében. Ez tehát
ugyancsak a magyar nyelv bizonyos fokú kü-
lönállását mutatná a nyelvláncon belül.
Nyelvtudományunk klasszikus tanítása sze-
rint a zárt magyar nyelv – zárt magyar nép? –
szakadt ki az obi-ugor közösségből, s ez az-
után kapcsolatba került idegen népekkel, s e
kapcsolatok emlékei lennének a kölcsönsza-
vak. Lássuk, milyen nyelvekkel – népekkel –
hoznak kapcsolatba nyelvészeink!
 Elsőbben is iráni népekkel. Itt meg kell je-
gyeznünk, hogy komolyan számba jöhet az
„uráli nyelv” kapcsolata, esetleg közös tőről
való származása az európai nyelvekkel. Az
„újabb” kapcsolatoknak két rétege lenne: a
régebbi és az újabb jövevényszavak által jel-
lemzett korszak. A régebbieknél elsősorban a
szkítákra gondolnak, hiszen tudott dolog, hogy
a szkíta–kámai kapcsolatok erősek voltak (pl.
szkíta kereskedőváros a Káma mentén). Ezek
közé a kölcsönszavak közé tartoznának pl. a
tehén, a tej, a tíz, a nemez, fizet, hús, szekér,
vászon, kard stb. Az alán-jász jövevényszavak
alkotnák a későbbi érintkezés emlékeit (pl.
asszony, vért, gazdag, üveg stb). Ugyancsak a
honfoglalást megelőző időkben kerültünk
volna kapcsolatba a perzsákkal, s ennek emlé-
kei pl. vásár, vám, vár, talán a kincs stb.
Nyelvtudományunk számon tart egy ősuráli
őstörök érintkezést is, amely valamikor az
őskőkor végén játszódhatott le. Az „újabbak”-
ról szólva Bárczi Géza részletesen bemutatja a
magyar–török nyelvi érintkezések nyelvi bi-
zonyságait. Úgy látszik, a honfoglalás előtti
kapcsolatoknak két rétege van, egy ugor kori
(pl. hód, hattyú, s talán lő), s egy későbbi csu-
vasos török, úgynevezett bolgár–török érintke-
zés, amely igen mélyrehatóan kellett érintse a
magyar népet; ehhez járult még a kazárokkal
való kapcsolat.
A török nyelvek kutatása, rendszerezése,
nyelvi jelenségeinek kimerítő osztályozása
koránt sincsen olyan fokon, mint az uráli
nyelveké. Ligeti Lajos legújabb kiadott tanul-
mánysorozatából (A magyar nyelv török kap-
csolatai és ami mögöttük van I. Budapest,
1977.) idézünk erről néhány megállapítást. „A
helyzet távolról sem mondható azonban kielé-
gítőnek. A legszembetűnőbb az alaktani vizs-
gálatok elmaradottsága, az egyes fontosabb
török nyelvek történetének feldolgozása. Az
összefoglaló nagy török nyelvtörténet meg-
írása szintén a jövő feladatai közé tartozik. A
török szókészlet történetének kutatása még a
kezdet kezdetén tart.” (377.) „Honfoglalás
előtti török jövevényszavaink a nyugati török-
ségtől származnak, olyan nyelvekből és
nyelvjárásokból, amelyeknek ebből a korból
nincsenek más emlékei. Érthető tehát, hogy a
turkológusok, de az altajisták is különös fi-
gyelmet tanúsítanak a magyar szókészlet e
korai török elemei iránt.” (284.) Eszerint sok a
bizonytalanság e területen, ennek legélesebb
megfogalmazója a század elején a csuvas te-
rületen kutató Mészáros Gyula. Meglepő el-
méletéből (A másfélezer esztendős magyar
nemzet. New York é. n.) íme egy idézet: „Az
óbolgár elemek gyanánt feltüntetni szándékolt
ótörök elemeknek az ún. (önmagában is bi-
zonytalan) törökség szótári anyagával semmi-
nemű közössége sem volt igazolható többé. E
régi török elemeknek hirdetett, magyarhoz
hasonló csuvas nyelvbéli szók… az élő ma-
gyar nyelv egykori legsajátabb készségéből
eredő színtiszta maradványainak bizonyultak.”
(95–96.) Mészáros Gyula szójegyzéke csak
kisebb százalékát öleli fel csuvas jellegű török
szavainknak, és sok olyant tartalmaz, amelyet
sem Gombocz, sem Bárczi nem tart a csuvas-
sal egyezőnek. Anélkül, hogy – mint nem
nyelvész – vitába szállnék ezzel a feltevéssel,
azt kell megállapítanom, Gombocz Zoltán,
Németh Gyula, Bárczi Géza és Ligeti Lajos
tanulmányai alapján, hogy török „jövevény-
szavaink” nem egyetlen nyelvből, hanem töb-
ből és azok feltett nyelvjárásaiból magyaráz-
hatók. Eszerint azonban a török népekkel való
huzamosabb vagy meg-megújuló együttlétre
gondolhatunk, s valóban, nyelvészeink az
őskortól kezdve négy-öt nyelvi réteg egymás-
utánjával számolnak. Hogy mikor és melyik
területen történt az érintkezés-ötvöződés, nagy
kérdés!
A háromszáz körüli szóból néhány szemel-
vény is mutatja, hogy e kapcsolatok átalakító
erejűek kellett legyenek. Íme, csoportok sze-
rint néhány példa:
1. Állattenyésztés: bika, ökör, tulok, tinó,
ünő, borjú, disznó, sajt, túró stb., stb.
2. Földművelés: tarló, búza, árpa, eke, sarló,
boglya, alma, körte, som, dió, szőlő, komló
stb., stb.
3. Eszközök, mesterségek: ács, szűcs, sza-
tócs, balta, csákány, bicsak stb., stb.
4. öltözködés: saru, csat, ködmön, köpe-
nyeg, bársony, gyöngy, tükör stb., stb.
5. Társadalmi és erkölcsi élet: sereg, tör-
vény, tanú, bélyeg, tolmács, gyász, gyón, bá-
tor, gyáva stb., stb.
6. Vallásos élet: táltos, bölcs, varázsló, bo-
szorkány, bűvöl, bájol, betű, szám, ok stb., stb.
7. Fegyvernév: pl. buzogány.
8. Természeti jelenségek stb.: tenger, sár,
árok, gyertyán, kőris, kökény, üröm, torma,
bölény, oroszlán, keselyű, turul, karvaly, só-
lyom stb.
Bárczi Géza megjegyzi ezekhez, hogy „E
jövevényszavak zöme kétségtelenül a vezető
osztályok révén került a magyar nyelvbe.”
Mindez felveti a török népek őstörténetének
kérdéseit, ezekről a régészettel kapcsolatban
beszélünk.
A honfoglalás előtti szláv jövevényszavak
kérdésében még sok a kérdőjel, egyébként is
őstörténetünk korai szakasza folyamán bizo-
nyos, hogy nem kell szláv érintkezéssel szá-
molnunk.
Nos, mindebből összeállt egy magyar ős-
történet, s ennek főbb képviselői századunk
első felében Moravcsik Gyula, Németh Gyula,
Hóman Bálint, Bárczi Géza. Ennek rövid sum-
mája, hogy az önállóvá lett magyar nép előbb,
s később is iráni népek közelében élt, majd
pedig török népekkel került kapcsolatba. A
színhelyet úgy képzelték el, hogy részben a
Volga mentén, részben a Kaukázus előterében
érték formálódó népünket ezek a nyelvi, s
egyúttal népi hatások. A művelődéstörténeti
szavakból igen meggondolkoztató képet raj-
zoltak e hatások műveltségalakító erejéről is.
Mindezeknek a történetivé átváltott megfi-
gyeléseknek egyik támpontja Priscos rétor
adata volt, amely szerint az Óceán partjáról
elinduló támadás kiszorította helyükről az
avarokat, akik rátámadtak a szavirokra, akik
meg kiszorították helyükről a saragurokat,
ugorokat (a forrás szerint: urog-okat) és az
onogurokat, akik a Kaukázus előterében ütöt-
tek szállást, s itt került a kialakuló magyarság
onogur uralom alá, s innen van későbbi neve,
az ongr, ungar, hungarus stb. Priscos adata
463-ra keltezhető. Végeredményben kisebb-
nagyobb átalakításokkal Győrffy György leg-
utóbbi feltevései is ezen a gondolatkörön belül
mozognak.
Ez a tagadhatatlanul szellemesen felépített
őstörténet azonban az utóbbi időkben megin-
gott. Ugyanis Priscos adatait kelet–nyugati
mozgásnak értelmezték, s így Kínától a Fe-
kete-tengerig tartó néptorlódásra magyarázták.
Sinor Dénes igen meggyőző érvek alapján az
Urálon innenre tette ezt a népmozgalmat, ak-
ként, hogy a Volga mentén észak–déli moz-
galmakat látott Priscos szövegében, és az ono-
gurokat régtől ott élő népeknek magyarázta.
Akárhogyan is forgatjuk a dolgokat, azt kell
mondanunk, hogy nyelvtudományunk végül is
az embertanhoz hasonlóan több nép felé vezet
minket. Ha mármost a szavakat nem valami-
lyen légüres térben való „hatásként” értékel-
jük, hanem tudjuk, hogy a szavak mögött em-
berek állanak, s a szavak vegyülése végül is
emberek vegyülése – legalábbis általában;
kivételek az úgynevezett művelődési szavak,
amelyek vándorszavakként kerülnek a nyel-
vekbe –, akkor egyszeriben ugyanaz elé a kér-
déscsoport elé kerülünk, mint az embertannál:
lehetetlen egy ágon keresni őstörténetünket,
kutatnunk kell a különböző népek, törzsek
ötvöződésének természetrajzát.
Mindezek közben természetesen mint ál-
landó kérdőjel ott áll egy esetleges nyelvcsere
lehetősége, amely a nyelvi őstörténet-nyomo-
zást tévútra vinné (pl. ha nem tudnók törté-
nelmileg a kunok útját, magyar nyelvük ve-
lünk egy őstörténetet rajzolna számukra).
Ugyanezt a tarkaságot sejteti hét vagy tíz
törzsünk is, mert neveik közül talán ha kettő
finnugor (a Magyar és a Nyék), a többi a tö-
rökség felé vezet minket. Feladatunk éppen az
ötvöződés nyomon követése lenne, de erre ma
még képtelenek vagyunk. Az eddigiekből is
érezhetővé válhatott, hogy nincsen egyenes
vonalú őstörténetünk, hanem állandó ötvöző-
désekben alakult a magyar nép.
Még sokrétűbbé válnék ez a kép, ha a
szerző szerinti első honfoglalás magyar népét
is belevonnék feltevéseinkbe (lásd: A „kettős
honfoglalás”, Budapest. 1978). Ennek akadá-
lya – az embertani részben megtesszük már a
tehetőt –, hogy az „első honfoglalók” magyar
nyelvét nem tudjuk különválasztani Árpád
magyarjainak nyelvétől, illetőleg Árpád ma-
gyarjainak nyelvét nem tudjuk megkülönböz-
tetni az első honfoglalókétól.
Az úgynevezett „jövevényszavak” kérdésé-
nek egyik lehetséges megoldása, hogy a ma-
gyar nép történelme folyamán kapcsolatba
került ezekkel a népekkel, néptöredékekkel,
egybeolvadt, tehát a szavak nem kölcsönsza-
vak, hanem az összeolvadás folyamán megma-
radt eredeti szavak. Talán nem tanulság nélküli
a mai állapotokat figyelni, amikor is pl. az
idegen nyelvi közegbe került magyarság szó-
kincse meggyarapodik az államnyelv hivatalos
szókincsével, s más – kiszámíthatatlan – ele-
mekkel. Ez abban az esetben is bekövetkezhe-
tik, ha később az átadó nyelvet beszélő közös-
ség beolvad a nagyobb tömegű alapnépes-
ségbe. Az ilyen vagy amolyan „hatás” emle-
getése voltaképpen az alapvető kérdések meg-
kerülése!
Ennyi is elegendő ahhoz, hogy a „jövevény-
szavak” alapján felállított őstörténetünkben
csak az egyik lehetséges feltevést lássuk!
IV. Néprajz és őstörténet

E címszó alatt számolok be a tárgyi néprajz és

a szellemi néprajz távlatairól. Ezek a távlatok
csak itt-ott nyílnak évezredekre, csak itt-ott
vezetnek az őstörténeti időkig. Ez érthető is,
hiszen akárhogyan számítjuk, nyelvünk legkö-
zelebbi rokonaitól is jó háromezer év választ
el minket, s ezalatt tökéletesen megváltozott a
mindennapok munkája, az életmód egésze, a
belőle fakadó, őt magyarázó hitvilág. Leg-
gyorsabban a tárgyi világ változott a gyűjtö-
gető életmódtól a földművelés-állattenyészté-
sig tartó átalakulások során. A szellemi néprajz
sokkal szívósabb, mert nem a változóhoz,
hanem az emberi mértékkel mért „változha-
tatlan”-hoz van kötve. Hiszen a születés, há-
zasság, halál élettani hármassága végigkíséri
az emberéletet, bármilyen társadalmi formá-
ban is él. Ezért a következőkben először a
tárgyi néprajz adta lehetőségeket tekintjük át, s
valamivel részletesebben tárgyaljuk majd a
szellemi néprajz őstörténeti emlékeit.
A tárgyi néprajz területén kitűnő vezetőnkül
szolgálhat Balassa Iván előadása, és az ezt
követő hozzászólások sorozata (Mivel járulhat
hozzá a néprajztudomány a honfoglaló ma-
gyarság életmódjának kutatásához? Studia
Ethnographica 8. Budapest 1974). Már a dol-
gozat címe is sejteti, nem annyira őstörténetről
van szó benne, hanem a honfoglalást előző
századokról, egyszóval a régészszemmel né-
zett „tegnap”-ról!
Balassa Iván mértéknek tekinti összefogla-
lásában azt az alapelvet, amelyet Diószegi
Vilmos fogalmazott meg szellemi néprajzunk
ősi vonásainak kutatásakor: „össze kell hason-
lítanunk a magyar népi kultúra jelenségeit az
európai népek megfelelő kultúrjelenségeivel;
bizonyos esetekben ennek az összehasonlítás-
nak eredménye nemleges, ekkor ezeket a je-
lenségeket rokon népeink és a velük történeti
kapcsolatban állt vagy álló népek samanizmu-
sának megfelelő jelenségeivel kell egybevet-
nünk.” Bizony, ez jó alapelv, hiszen ezer–
ezerháromszáz éve itt élünk a Kárpát-meden-
cébe ágyazva, más népek között, feltehető
tehát, hogy a velük való kapcsolat nyomot
hagyott tárgyi és szellemi néprajzunkban.
Egyik kiváló néprajzkutatónk (Roheim Géza)
annyira eltúlozta ezt a kapcsolatot, hogy egy-
szerűen egyenlőségjelet tett, mondván, hogy a
magyar néphit = szláv néphit. Nos, egyelőre a
tárgyi néprajz területén szemlélődünk Balassa
Iván tanulmányával kapcsolatban.
Kiindulópontja az a kérdés, amely régóta
tárgya néprajzi, őstörténeti, történeti vitáink-
nak, hogy a magyarság a honfoglaláskor no-
mád-állattenyésztő volt-e, vagy félnomád,
esetleg letelepedett. E kérdésben nem óhajt
döntőbíró lenni, csak felhívja a figyelmet ser-
téstartásunk ősi voltára, ez pedig nomád kö-
rülmények közt elképzelhetetlen (sertéskondá-
val nem lehet nomadizálni, legfeljebb a mo-
csári tölgyesek jöhetnek számításba a hideg tél
beállta előtt, egyszóval, a konda helyhez köti a
tenyésztőket). Itt meg kell jegyeznünk, hogy
ma már egyetlen kutatónk sem tartja a ma-
gyarságot nomád állattartó népnek. Egyik
újabb elmélet szerint az uralkodó réteg noma-
dizált volna a folyópartok mentén. (Győrffy
György: István király és műve, Budapest,
1977. 30. sk. o.) Bár a helynevek ismétlődése
valóban alkalmat ad egy ilyen elmélet kifejté-
séhez, de egyrészt az a tény, hogy nagy fo-
lyóink partjait úgyszólván végig mocsaras,
lápos, szigetes térségek övezték, másrészt
pedig az, hogy korai településeink igen sűrűk,
azok területén keresztül nem hajthattak nagy
méneseket, csordákat, erős kérdőjelet tesz a
folyó menti nomadizálás feltevéséhez. –
Visszatérve Balassa gondolatmenetére, sorra
vesszük higgadt, megrostált következtetéseit.
Elsőként azt vizsgálja, hogy a néprajz tárgyi
anyagában található-e valami honfoglalás
előtti, s itt – saját kutatásai nyomán – utal az
úgynevezett szarvtalpas ekére, amelynek
szarva és talpa (vas ekepapucsba bújtatva) egy
fából van. Ennek a fajta ekének elterjedése
hazánktól a Volgáig követhető, feltehetőleg
tehát honfoglalóink hozták magukkal.
Következő rövid fejezetében a régészet és a
tárgyi néprajz kapcsolatát tárgyalva éppen a
magunk által meghatározott honfoglaláskori
fanyereg példáját hozta, amelyet e századokig
követhettünk a tiszafüredi nyergesek mester-
ségében.
Egyrészt a nyelvészeti, másrészt a régi szo-
kások alapján bizonyosnak veszi a méhészet
korai meglétét. Utal a halászatra is, amelynek
ősi eszközeit Herman Ottó, Munkácsi Bernát
és Jankó János óta egyre nagyobb ered-
ménnyel kutatják. A sarló, a vaspapucsos ásó
után kerít sort Balassa a gyümölcs- és szőlő-
művelésre. Itt a régibb eredmények mellett
különösen Vincze István kutatásait summázza,
amely szerint a magyar szőlőkultúrában Fe-
kete-tenger melléki alapréteg állapítható meg.
Rövid utalást kapunk házépítési tudásunkról
is, s a magunk felgyői ásatásai mondták ki a
döntő szót, mert kimutatták a boronaházak,
rakott falú házak, a téglaházak mellett helyhez
kötött jurtjainkat is.
Érdekes volt nyomon követni Balassa elő-
adásával kapcsolatban a hozzászólásokat is.
Ezek közül kiemelném Dienes Istvánét, aki
elsősorban a magyar nép nomád voltának el-
lenérveit sorakoztatta fel, aztán pedig emléke-
zetes megjegyzéseket tett a sírok tájolásával
kapcsolatban. Itt két lehetőséget lát: egyrészt a
nap útjához, keltéhez való igazítást, másrészt a
születés (halál–újjászületés) utánzását. Az
egyik a másvilág kozmikus elképzelése felé
vezetne minket, a másik pedig az élettani lét
újrajátszásának világába. Mindkettő azonban a
szellemi néprajzba vezet át. Erdélyi István a
szovjet kutatásban megfogalmazást nyert „no-
mád állattartás” fogalmaival, illetőleg a benne
megállapított fokozatokkal gazdagította a vi-
tát. Győrffy György pedig felhívta a figyelmet
a földművelés és a vagyoni helyzet közti kap-
csolatokra: „a jobb módúak 8–10 ökör von-
tatta nehéz ekét, a szegények pedig csak né-
hány barom vonta könnyű ekét használtak”. A
nomádság kérdésében is éles különbséget tesz
az uralkodó osztály és a szegénysor között: az
előbbiek folyók partján legeltettek volna, az
utóbbiak inkább földművelésből éltek. Hoff-
mann Tamás a technikatörténet népeken túl-
mutató egységére hívta fel a figyelmet. Jóma-
gam egyrészt a szellemi néprajz felé tágítot-
tam Balassa megfigyeléseit (Petőfi sírja, a ma-
gyarszentpáli pillérfő), másrészt felgyői falu-
ásatásaim eredményeit említettem meg, mint a
letelepültség egyik bizonyosságát. Ugyancsak
ehhez a kérdéshez szólt a nyelvész oldaláról
Papp László, a régészet oldaláról meg Fodor
István, aki felhívta a figyelmet annak a sarkí-
tásnak a veszélyére, hogy a „földműves finn-
ugorok”-at s a „lovasnomád törökök”-et szem-
beállítsuk, mivel az életmódot nem a nyelv
határozza meg, hanem az anyagi műveltség
foka. Bálint Csanád a talajokhoz kötött gaz-
dálkodási módok és a honfoglalók települése
közti kapcsolatok kutatását sürgette (ehhez a
kérdéshez csak annyit, hogy ez valóban elvég-
zendő feladat, mert pl. a Bodrogközben és
Hódmezővásárhely környékén Árpád ma-
gyarjai a szigetközökbe telepedtek, míg
ugyanott a késő-avarok a nyílt pusztaságokra,
egyik a homokos, a másik az agyagos talajra!).
Ugyanilyen lényeges kérdéseket vetett fel
Czeglédy Károly, Korompay Bertalan és Voigt
Vilmos.
Amint látható, ez a vitaülés úgyszólván
minden lényeges kérdést felölelt, ami a hon-
foglalók műveltségéhez közelebb vitt bennün-
ket, de őstörténeti távlatokat nem nyitott, leg-
fennebb az „ugor kor”-ig merészkedtek a me-
részebb kutatók. Azt is láthattuk, hogy a pár-
huzamok-előzmények nagy része török népek
közé vezetett.
 A szellemi néprajzban – amelynek nagyobb
a hagyományőrző ereje, mint a tárgyinak –
nagyjából ugyanezt láthatjuk, bár több kérdés-
ben vezet el minket az őstörténet korába. Erről
is rövid beszámolót adunk, itt is abban a sze-
rencsés helyzetben vagyunk, hogy egy kitűnő
összefoglalás vetett számot az eddigi eredmé-
nyekkel.
Legutóbb Vargyas Lajos foglalta össze a
kutatás mai eredményeit a Történelmi Szem-
lében (1977. 1. 107–121.). Idézzük először
fejtegetéseinek summáját, aztán lássunk né-
hány szemelvényt. – Nagyrészt csak elemek
maradtak meg a honfoglalás előtti néphitből,
inkább megőrizte a népmese és a népdal egy-
kori valóját. Vargyas összefoglalása így hang-
zik:
„Ezek az elemek időrendbe állítva – vagyis
az egyes népekkel összefüggő kapcsolataink
időrendjébe – a következő rétegeket adják:
Az ugor együttélés korából származik: a si-
ratódallam és rokonai, teremtésmondáink tö-
redékei, a sámán varázsének bűvölő szava
(»haj«), s talán egyes motívumok a sámánhit-
ben is (agancsos fejdísz); továbbá, ha nem az
obi-ugorok tatár szomszédaitól származik,
akkor egy korai ugor-magyar-altaji török
egyezés emléke az Alpamüs-eposz költögetési
jelenete és a teremtés elképzelése láncon le-
eresztett teremtményekkel – a belőle fejlődött
mesés-mitikus képzetekkel együtt.
Ugoroknál és törököknél egyaránt meglevő,
nyelv-lélektani eredetű elem: a »Hol volt, hol
nem volt«-féle mesekezdő formula.
Belső-ázsiai törököktől: balladáink hősének
elemei, a »Möndölöcskék« alvilágjárása, az
Égitest-szabadító kultúrhérosz-monda, mesé-
ink sárkánya, táltos lova, több motívuma és
típusa, a sámánhit legfeltűnőbb és leggazda-
gabban képviselt jelenségei (pl. a táltosok állat
alakú párviadala).
Volgai türköktől: népzenénk régi stílusa (ez
inkább területi kapcsolat), teremtésmondáink
homok-felhozatala, a világ elképzelése cet-
hallal és bivallyal-ökörrel, meséink birkózási
jelenete (az utóbbi belső-ázsiai is lehet).
Fekete-tenger melléki vagy turkesztáni tö-
rököktől: a pünkösdi király szokása.
Általános török eredetű (helyhez nem köt-
hető): lírai dalaink egystrófás, két párhuzamos
képből álló formája.
Kaukázusi: a falba-épített feleség verses
mondája és meséink egy fordulata (»köszönd,
hogy öreganyádnak szólítottál«).”
Vargyas Lajos kitűnő eredményeihez ve-
gyük azonban hozzá a következőt: ő kizárólag
a keleti párhuzamokat kereste, aminek Európa
nyugatán is megtalálta párhuzamát, eleve ki-
zárta az összehasonlításból. Azonban a régi
időkben például az europid emberfajták
messze Keleten is megtelepedtek, a hozzájuk
fűződő – a magyarral közös – elemek tehát
nem zárhatók ki vizsgálatainkból. Népmese-
katalógusunk, népi babonás szokásaink szélté-
ben visszhangzanak a szomszédos népek és a
nyugati népek meséire, babonáira, így végül is
népmeséink, néphitünk ugyanúgy magába
foglalja Eurázsiát, akárcsak embertani képle-
tünk. Valamivel másabb a helyzet népdalaink-
nál, amelyekben régi népdalstílusunk valóban
a türkben találja legközelebbi rokonát, azzal
szinte teljesen egyezik.
 Figyeljünk arra, hogy Vargyas Lajos szigorú
tekintettel megrostált anyagában sem mutat
semmi a „finnugor” korra, hanem az időhatár
az „ugor korral” zárul.
Nagyjából erre az eredményre jut kiváló
polihisztorunk és nagyszerű költőnk, Képes
Géza is, aki „A magyar ősköltészet nyomairól”
értekezett. (Irodalomtörténeti Közlemények,
1964.) Képes Géza kétirányú vizsgálatot
végzett: egyrészt a ritmus, alliteráció stb. ol-
daláról, tehát a stílus oldaláról közeledett az
obi-ugor és török–tatár hagyományokhoz,
másrészt pedig a történet, a tárgykör egyezé-
seit vette tekintetbe. Ugyanezeket a jellemvo-
násokat találjuk meg „Az idő körvonalai”
című könyvében (7–115. oldal).
Képes Géza inkább a verselésmódban talál
ugor kori örökséget, de ebből az időből ma-
gyarázza néhány népmesénket is, míg nép-
költészetünk nagy részében ő is török–tatár
párhuzamokat talál.
Néhány gondolattal szeretném kísérni Ké-
pes Géza alapvető tanulmányát. Az első az,
hogy ő is leszegezi: „mondott” népköltészet
nincsen, csak „énekelt”, megfigyeléseit tehát
egyeztetni kellene Vargyas Lajos (alább is-
mertetett) eredményeivel. Nagy kérdés, hogy
az ütemek, ritmusok nem a nyelv természeté-
ből fakadnak-e, tehát két rokon nyelvben eleve
egyeznek. Az egyezés ez esetben nem történeti
emlékként fogható fel, hanem a nyelv azonos
természetéből fakadna.
Ezt a gondolatot valószínűvé teszi, hogy a
magyar és a vogul nyelv szétválása legalább
3000 évvel ezelőtt történt (bármi legyen is a
kettő hasonlóságának oka!), s alig hihető,
hogy puszta hagyományként a mai obi-ugor
(bár régi hagyományokat őriz) és a mai ma-
gyar (bár régi hagyományokat őriz) közti kap-
csolat történeti lenne, s nem a két nyelv azo-
nos jellegéből fakadó párhuzamos, azonos
irányú megnyilatkozás!
Tallózzunk tovább a szellemi néprajz terü-
letén, hiszen első olvasásra is nyilvánvaló,
hogy korábbi időkig vezet, mint a tárgyi nép-
rajz.
Csak röviden szeretnék utalni Solymossy
Sándor és Berze Nagy János népmesekutatá-
saira (lásd a Magyarság Néprajza III–IV. kö-
tetében), ők ugyanis jó néhány magyar mesé-
ről bizonyították be, hogy ősi soron való örök-
ségünk (pl. az Égig érő fa, a Kancatej-fürdő, a
Kacsalábon forgó kastély stb.).
Utalnunk kell itt Diószegi Vilmos csodálatra
méltó életművére, amelyben a magyar táltos és
az ázsiai sámán alakját egyeztette, rengeteg
helyszíni és levéltári gyűjtése alapján. Bár
magam részéről úgy látom, hogy az egyeztetés
nem szilárd, és a Pais Dezső által adott
„táltos” szófejtés sem állja meg helyét, mégis
Diószegi olyan hatalmas anyagot gyűjtött a
magyar jelenségek párhuzamaként, hogy csak
a legnagyobb tisztelettel gondolhatunk reá.
Egyetlen példával szeretnők megmutatni, hogy
kétségeink mire alapozódnak. Úgy véljük
ugyanis, hogy az a kevés egyezés, ami a táltos
és a sámán alakja közt kimutatható, elsősorban
élettani eredetű, nem pedig történeti. Íme a
rövid bizonyítás. Egyik kiváló költőnk (Juhász
Ferenc: Mit tehet a költő. Budapest, 1967)
alávetette magát orvosi felügyelet mellett
kábítószer-mérgezésnek, és leírta élményeit.
Nos, ezek az élmények pontos másai egy
sámánavatásnak! Ezek szerint hasonló
mérgezés hasonló jelenségeket idéz elő, hiszen
a méreg mindenütt méreg, az ember pedig
ember. Ha tehát a révület állapotában ugyanazt
tapasztaljuk a táltosnál és a sámánnál, akkor
valószínű, hogy itt élettani okokról van szó,
nem pedig ősi soron való örökségről.
Ősköltészetünk, ősvallásunk ismertetésekor
hadd essék röviden szó a Szent László-legen-
dáról. Elöljáróban meg szeretnők említeni,
hogy akik történelmünkben a „régi”-t keres-
ték, általában a kezdetlegest, a primitívet ku-
tatták. Ez természetesnek látszik, de mégsem
az. A székelyföldi, szepességi és Dráva menti
Szent László-legendák falképeit kutatva kide-
rült, hogy azok több mint ezeréves hagyo-
mányt őriznek, és magvuk voltaképp a vilá-
gosság–sötétség küzdelmének kozmikus míto-
sza. Ez pedig egyáltalán nem nevezhető „pri-
mitív”-nek, hiszen az ellentétekből ötvöződő
világkép a világvallások légkörébe vezet.
Természetesen, amíg azt hittük, őseink a légy-
ölő galócától eltompult agyú sámánok dadogá-
sában hittek, addig elképzelhetetlen volt, hogy
ilyen magasrendű képzeteik lettek volna a
világ rendjéről. Ennek nyomai megvannak
egyik balladánkban (Molnár Anna), és Vargyas
Lajos megtalálta a szibériai török–tatár népek
hősi énekeiben is. Ennek a felismerésnek
szinte természetes következménye volt, hogy
felül kellett vizsgálni a táltos-sámán
elképzelést. Az derült, ki, hogy a magyar táltos
csak nagyon-nagyon távoli rokona a sá-
mánnak, és hogy a rokonság is nagyrészt a
mérgezettség azonos tünetein alapul, amint
erről már volt szó.
Akárhogy is forgatjuk kérdéseinket, az de-
rül ki, hogy sem a tárgyi néprajz, sem pedig a
szellemi nem vezet minket az őstörténet
messze évezredeibe, bár így is a magyar múlt
becses emlékeit ismertük meg a kutatásokból.
A feltalált hasonlóságok és párhuzamok azon-
ban jó kilencven százalékban a török népek
felé vezetnek, az ugorság felé csak halvány
nyomok mutatkoznak.
Az átlagolvasó előtt egy látszik biztos ve-
zetőnek ősiségünkben: a magyar parasztdal.
Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László,
Veress Sándor és népzenetudósaink munkái
nyomán ma már szinte közműveltségünk ré-
sze, hogy az ötfokú hangsorban, kvintlépésben
épülő dallamanyagunk messze múlt öröksége,
ám ez is az ázsiai török műveltségek felé vezet
minket. Bár ebben sok az igazság, mégis –
olvasva Vargyas Lajos legutóbbi összefoglalá-
sát – azt kell látnunk, hogy a kérdés nem egy-
szerűsíthető ennyire. „A magyar zene őstörté-
nete” című munkájában például a következő-
ket olvashatjuk: (a cseremisz) „ötfokúság …
rendkívül összetett”… „a quintváltó stílus
csakis a csuvas-cseremisz határ mentén alakult
ki”… (Vikár): „ez sem a cseremisz népnek
nem lehet saját zenéje, sem a csuvasoknak…”;
„elképzelhető, a magyar és Volga-vidéki stílus
összefüggése: hogy a magyarok alakították
ki…” Ezzel azonban a Volga–Káma-vidéktől
elszakadunk, mert ide már e dallamstílussal
érkezett a magyarság, és távolabbi Keleten
kell keresnünk a rokonságot. Már régebben
gondolt erre például Szabolcsi Bence. Egy-
szóval, ha népzenénket nézzük, nem volga–
kámaiak vagyunk, hanem keletebbiek, de hogy
pontosan honnan jöttünk volna, az nem derül
ki a vizsgálatokból.
Záró fejezetünkben felsorolunk néhány
olyan elméletet, amelyek a nyelvtudomány
rokonsági rendszerét félretéve élettani jelensé-
gekben keresik a hasonlóságok okát. Népze-
nénk területén is van ilyen kísérlet, Szőke
Péteré, aki a madárdallamok megfigyeléséből
arra következtetett, hogy például az ötfokúság
az éneklés élettanából következik az embernél,
madárnál. Mivel azonban Vargyas Lajos és
Vikár László nem általában az ötfokúságról,
hanem annak jól körülhatárolható stílusáról
beszélt, megvan a jogosultsága annak, hogy az
élettani helyett a történeti magyarázatot keres-
sük.
Népzenénk tehát, amelynek útmutatásában
annyian bizakodtak, a pontosabb segítség he-
lyett csak általánost, eurázsiait ad, és segítsé-
gével nem jutunk tovább olyan kérdésekben,
mint hogy melyik területen és mikor alakult ki
egy néptömörülés megszilárdulásából a ma-
gyarság.
V. Embertan és őstörténet

A bevezetőben idézett Élet és Tudomány-beli

kis tanulmányomban már utaltam arra, hogy
az embertani leletek nem olyan egyöntetűek,
mint nyelvünk, sőt úgyszólván egész Eurázsiát
magukba foglalják. E tények tárgyalása előtt
azonban a teljes őszinteség jegyében szeret-
ném kifejteni aggodalmaimat. Ezek sokban
egyeznek Babits Mihálynak e könyv elejére
tett gondolataival.
Ezek közül az első az, hogy a biztosan a
magyar néphez köthető embertani leleteink
nem idősebbek azoknál a régészeti leleteknél,
amelyeket a magyarok hagyatékának tartunk.
Ezek pedig a honfoglalást előző egy-kétszáz
esztendeig követhetők visszafelé. Ez pedig az
őstörténet sok ezer esztendejéhez képest szinte
elhanyagolhatóan kevés, legfennebb Árpád
magyarjainak, vagy a feltehető első honfogla-
lás magyarjainak jellemzésére elegendő. Velük
éppen úgy nem tudjuk időben visszafelé
követni népünk kialakulását, akárcsak a régé-
szeti leletek kapcsán. Ezt világosan kell lát-
nunk, különben olyan csapdába kerülünk,
amelyből nehezen szabadulhatunk.
A második nehézség, ami az embertani le-
jetek felhasználását erős kérdőjelekkel kíséri,
kissé hosszabb magyarázatra szorul. Talán a
következő hasonlat érzékeltetni tudja a nehéz-
ségek természetét. Képzeljük el, hogy Eur-
ázsia egy hatalmas víztükör, amelyet a tenge-
rek helyett szárazföldek határolnak. Nos, ebbe
a sima tükrű tóba, valahol Távol-Keleten egy
zuhatag ömlik, mondjuk a mongol fajtajelleg
zuhatagja, körülötte gyűrűzés támad, s ez mi-
nél messzebbre hullámzik, annál enyhébb lesz,
de eljut a partokig, s onnan visszaverődik és
finom hullámhálót terít a víztükörre. A törté-
nelem nyelvén: a keletkezési hely körül tömö-
rebb a mongol jelleg, de megtalálható min-
denütt csökkenő, majd alig észrevehető hul-
lámzással. Az ám, de ebbe a tóba egy másik
zuhatag is ömlik, mondjuk a mediterrán fajta
jelleg zuhatagja, ekörül is gyűrűzni kezd a víz
ugyanúgy, mint az előbbi körül, de most a
gyűrűzés már nem sima víztükrön keletkezik,
hanem átfed már meglevő hullámhálózatot,
hallatlanul bonyolult mozgás keletkezik a két
gócpont körül, ám a gócpontok egyre szapo-
rodnak, s lassan az összes fajtajelleg áthatja a
tó felületét, és szinte kibogozhatatlan hullám-
háló keletkezik, amit leírni majdhogynem
lehetetlen. Eközben a gócok közvetlen kör-
nyékén mindig az illető fajtajelleg az ural-
kodó, a többi kevésbé erősen vagy éppen csak
alig észrevehető árnyalatokban jelentkezik.
Nos, így keverednek Eurázsia népei, tiszta
fajták nincsenek, legfennebb a gócok tövében
mutatkoznak uralkodónak a többi felett. Az
bizonyos, hogy a gócok egymástól való távol-
ságának arányrendje nagyjából állandó keve-
redést jelez, s így az ott kialakuló népeknek
van sajátos jellegzetességük. Ezért lenne fon-
tos egy-egy nép kialakulásának területét („ős-
hazáját”) kikutatni, hogy bele tudjuk illeszteni
e gócok hálózatába. Ám az nem biztos, hogy
egy-egy fajtajelleg a gócból kerül valamelyik
képletbe, lehet, hogy az már keveredett álla-
potban kerül bele a „színképbe”. A nemzedé-
kek utáni visszaütések (mendelezés) még la-
zítják a következtetések szilárdságát.
Két nehézsége van tehát az embertani lele-
tek őstörténeti felhasználásának: az egyik az,
hogy leleteink nem az őstörténet korából va-
lók, hanem sok ezer évvel későbbről; a másik
pedig az, hogy a kevertség arányjátéka lehet
őskori örökség, de lehet újabb kori is.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez erő-
sen korlátok közé szorítja az embertani anyag-
ból vonható őstörténeti következtetéseket.
Mivel – sajnos – nemcsak messze évezre-
dek magyar szállásterületeit nem ismerjük,
hanem például azt sem tudjuk pontosan, hol
terült el Levédia, igen-igen nehéz a Keleten
előkerült temetők csontvázaival való összeve-
tés. Másodjára, amit idehaza Árpád magyar-
jainak tartunk, azt a szovjet kollégák bolgár-
nak, vagy valamelyik török törzs hagyatéká-
nak tekintik.
Azután meg: minél távolabbra tartunk a
honfoglalástól, annál kevesebb az embertani
lelet, az újkőkorban voltaképpen csak a Szar-
vas-szigeti lapp temető (az Onega-tóban),
amely teljesnek mondható, de a még régibb
időkből egyáltalán nincsen leletünk. Ez na-
gyon megnehezíti annak az érdekes tételnek az
ellenőrzését, amelyet a szovjet embertani is-
kola dolgozott ki, hogy a finnugorok az euro-
pidok és mongolidok érintkező felületein ala-
kultak volna ki nagyjából a Volga vonalának
megfelelő területen. Ez a terület más meggon-
dolások alapján is ősi finnugor szállásterület
lehet, de ezen belül bizonytalan a magyarság
elhelyezkedése. Ennek következtében az is-
merttől (Árpád magyarjaitól) az ismeretlen
felé (a finnugor őskor felé) való nyomozás
éppen úgy lehetetlen – legalábbis egyelőre –,
mint az őskor korai szakaszaiból a honfoglalás
felé való közeledés. Nincs más lehetőségünk,
mint az, hogy egy igen késői idő (az első és
második honfoglalás) embertani képéből kell
következtetnünk ősidőkre. Ez már eleve bizo-
nyossá teszi, hogy következtetéseink laza ér-
tékűek lesznek, de mégis tanulságosak, mert
látókörünket messze területekre terjesztik ki.
Elöljáróban azonban meg kell jegyeznünk,
hogy az alább felsorolt fajtaképletek nem
tisztán jelentkeznek, hanem maguk is többé-
kevésbé keveredettek! Igazat kell adnunk Ne-
meskéri Jánosnak: „összegezve a magyar faj-
tatörténetet, arra a végkövetkeztetésre kell
jutnunk, hogy a magyarságot fajilag sem elke-
letbaltiasodott turanidnak (elfinnugorosodott
törökség), sem elturaniasodott keletbaltinak
(eltörökösödött finnugorság) tekinteni nem
lehet… A honfoglaló magyarság a Kárpát-
medencét, biológiai értelemben véve, mint
legigazibb, eurázsiai „európai” ethnikai egy-
ség szállja meg…”
Ha Árpád magyarjainak temetőire megtart-
juk Szőke Béla beosztását, és megnézzük,
hogy pl. Lipták Pál szerint milyen fajtajellegek
jellemzők a csoportokra, a következőket ta-
pasztalhatjuk:
1. Vezető réteg ca. 25% uralid (vagy: euro-
po-szibirid), ca. 50% turanid (vagy europo-
mongolid, vagy dél-szibériai, másként Alföld
típus, Homo sapiens pannonicus), ca. 10%
pamirid (brachicephal europoid), ca. 10%
anatóliai (Homo sapiens tauricus), ca. 5%
kelet-balti.
2. „A középréteg embertani képe – írja
Lipták Pál (Anthropologiai Közlemények,
1970. 89.) – a vezető rétegtől határozottan
eltér, jóllehet a középréteget alkotó rassz-
komponensek kisebb arányban a vezető réteg-
ben is megtalálhatók voltak. Ennek a harcos
rétegnek leglényegesebb összetevői a mediter-
rán, a nordoid (ez lehet magas termetű, ro-
busztus mediterrán is) és a pamíri rassz. Na-
gyon sajátságos és jellemző, hogy a turanid és
az uráli rassz ebből a rétegből úgyszólván
teljesen hiányzik.
3. A köznép embertani komponenseit a nagy
esetszámú szériák alapján jellemezhetjük. Ha
ezeket együttvéve tekintjük, a középréteghez
hasonlóan a mediterrán és nordoid összetevő a
legszámottevőbb, de ezenkívül jelentős a
cromagnoidok részesedése. Általában a
cromagnoid-A rassz mutatható ki nagyobb
arányban, de némely esetben a cromagnoid-B
komponensnek is számottevő a népességben
való részesedése, amit – éppen ritka
előfordulása miatt – jellemzőnek kell tartani.”
Mielőtt az egyes fajtajellegek elterjedési te-
rületét bemutatnók, s ezzel egyúttal a magyar
nép kialakulásában szerepet kapó tényezők
hatalmas földrajzi térségeit felvázolnék, vizs-
gáljuk meg Lipták professzor számvetését
önmagában.
Ezt a vizsgálódásunkat részben függetlení-
tenünk kell attól a hármas társadalmi beosz-
tástól, amelyet Szőke Béla állított fel, s ame-
lyet Lipták Pál elfogadott. Tudniillik, a való-
ság nyilván nem volt ilyen egyszerű, hiszen a
honfoglalók népe kevert volt, több fajta nem-
zetiség élt egymás mellett vagy egymással már
vegyülten. De akárhogyan is nézzük Lipták
professzor számvetését, az bizonyos, hogy
Árpád magyarjainak embertani képe nemhogy
nem volt egységes, hanem határozott jellegek-
kel különbözött egymástól, s ezt kénytelenek
vagyunk úgy magyarázni, hogy különböző
népekből tevődött össze. Elég egy pillantás a
közölt számvetésre, hogy láthassuk: két fő
rétegének egyik Európa és Ázsia határterületé-
ről való (turanid, uráli és pamíri jellegeké), a
másik pedig a mediterrán, nordoid és főként a
cromagnoni jellegű népesség erősen európai
színezetű.
Ez a kép még változatosabbá lesz annak a
népességnek bemutatásával, amelyet Árpád
magyarjai itt találtak, s amelynek jó része,
feltevésem szerint, magyar nyelvű volt (első
honfoglalók), lásd könyvemet A „kettős hon-
foglalás”, 1978. De itt se vegyük alapul ezt a
feltevést, csak azt, hogy Árpád magyarjai itt
találták a késő avar kor népi tömegeit, s velük
egybeötvöződtek. Már a „kettős honfoglalás”
egyik legjelentősebb ellenzője, Győrffy
György is elfogadott legutóbb annyit, hogy
670 táján nagy tömegű onogur népesség
áramlott be hazánkba. Hogy ezek tovább éltek
Árpád honfoglalása után is, azt egyrészt a
temetők régészeti jelenségei bizonyítják (X–
XI. századi halántékkarikák a késő avar te-
mető sírsoraiban), másrészt az embertan már
régóta felismerte (Bartucz Lajos, majd Ne-
meskéri János, főként Lipták Pál). Ezek sze-
rint függetlenül a „kettős honfoglalás” tételé-
től, amelyet magam egyre szilárdabbnak ér-
zek, a késő avar népesség ma is él bennünk,
jogos tehát, hogy rendkívül sokrétű embertani
képét is bevonjuk vizsgálatainkba. Nos, elég
egy egyszerű felsorolás (Lipták Pál alapján),
hogy szinte egész Eurázsia megjelenjék lelki
szemeink előtt: pamíri, alpi, lappid, cromag-
noid-A, cromagnoid-B (kelet-európai), gracilis
mediterrán, iráni, nordoid, bajkáli, uráli, di-
nári, armenoid (elő-ázsiai), atlantomediterrán,
jenyiszeji típus, szajáni, turanid és mongolid!
Nézzük Árpád magyarjainak és a késő ava-
roknak néhány fajtajellegét!
Az alább adott jellemzéseket Lipták Pál
„Embertan és emberszármazástan” (Budapest,
1968. Tankönyvkiadó) munkájából vesszük.
Kezdjük Árpád magyarjainak vezető rétegén,
amelyben határozottan az ázsiai fajtajellegek
uralkodnak. Íme: „Az uráli típus az Urál és a
Szaján hegység közti területen alakult ki, eu-
ropidok és mongolidok valószínűleg több al-
kalommal való keveredése következtében…
főleg Nyugat-Szibériában fordul elő, és első-
sorban ugor népekkel kapcsolatos.” „A turanid
rassz elsősorban Közép-Ázsia török népeinél
fordul elő, ma főleg a kazahoknál és a kirgi-
zeknél.” „Pamíri típus… ma főként a Pamír
vidékén, valamint az Amu-Darja és a Szir-
Darja közti tájakon fordul elő… A pamiri típus
eredetileg az iráni nyelvet beszélő népekkel
állt kapcsolatban, ma is a tadzsikoknál,
illetőleg Perzsia (Irán) egyes tájain a leggya-
koribb, illetőleg a nyelvileg törökké vált iráni-
akkal áll kapcsolatban.” Vegyük hozzá ehhez
még az anatóliai és a kelet-balti jelleget, amely
kisebb jelentőségű, s íme Árpád magyarjainak
vezető rétege az Urál, Szaján és Pamír ember-
anyagát hozta a Kárpát-medencébe, de kis-
ázsiai és balti elemekkel keverten.
Ezzel szemben Árpád magyarjainak közép-
rétege kifejezetten európai, pamíri beütések-
kel. „A mediterrán csoport osztályozása igen
nehéz feladat. Nyugat-Európától a Földközi-
tenger partvidékén keresztül egész Indiáig el
van terjedve.” A nordoid fajtaképlet: főleg a
skandináv országokban és Skóciában gyakori.
A népvándorlás kori germánok és szlávok
fontos rasszösszetevője. Hozzá hasonló, ma-
gas termetű típus fordult elő időszámításunk
első évezredében a délorosz steppe-övezetben
is.”.
Ha most a köznép embertani képét nézzük,
az is erősen európai, a mediterrán és nordoid
fajta itt is szerephez jut őseurópai jelenségek
(cromagnoid-A–B) mellett a tallózó ismertetés
felöleli egész Európát és az Urálon túli Ázsiát
a Szaján és Pamír hegységig: íme, ezt a hatal-
mas területet fogja össze Árpád népe – ez az
őshazánk –, ha az ember testének adunk hitelt!
Hozzá kell ehhez még vennünk, hogy az egyes
fajtajellegek (például uráli, turanid stb.) sem
keveretlen tisztaságban jelentkeznek, hanem
mindegyikben ott van gyengébben vagy erő-
teljesebben a sok keveredés emléke.
Ha most ehhez kapcsoljuk – mint a felte-
hető első honfoglalás népét – a késői avarokat
is, akkor úgyszólván egész Eurázsia beletömö-
rödik a Kárpát-medencébe. Egy példa meg-
mutatja, hogy mennyire nem közömbös szá-
munkra a késő avar kori (szerintünk már ma-
gyar) népesség. Íme Lipták Pál a jenyiszeji
(amerikanoid) jellegről: „Rövid fejű, az arc
inkább széles. Termete kisközepes. Elsősorban
a Jenyiszej mellett élő ket-ekre, a különböző
szamojéd népekre, obi-ugor etnikai csopor-
tokra jellemző. A magyarországi avar kori
népességen is előfordul.”
Azonban akár Árpád népének, akár a késő
avaroknak összetételét nézzük, a napnál vilá-
gosabbá válik bennünk, hogy hiba lenne ős-
történetünket csak egyetlen vonalon keresni,
ehelyett fő gondunk éppen az kell legyen, hogy
mikor és miként ötvöződött ez a sokfajta em-
beranyag magyarsággá!
Sajnos, az embertani leletek is „fiatalok”
őstörténetünk évezredeihez képest, bizonyos,
hogy korábbi korszakokban más és más volt a
keveredés aránya.
Az embernek István király Intelmei jutnak
eszébe: „Mert az egynyelvű és egyszokású
ország gyenge és esendő”. Az egyes fajták
magatartásának különbsége mind a mai napig
érezhető az egyes néprajzi tájak embereiben, a
tempósabb, hevesebb, töprengőbb, hirtele-
nebb, kevés vagy sok beszédű és számtalan
árnyalatban, amelyet anyanyelvünk egysége
fog össze.
Néppé válásunk évezredeiben ötvöződtünk
Eurázsia úgyszólván valamennyi emberfajtá-
jával, a fajtajellegek alapján rokonok vagyunk
a perzsákkal, finnekkel, mongolokkal, a kis-
ázsiai nagy műveltségek népeivel, akárcsak a
göröggel, rómaival, de Nyugat-Európa népei-
vel, továbbá a szlávokkal és a skandinávokkal
is atyafiak volnánk, nem is beszélve a népván-
dorlás kor népeiről, a hunokról, avarokról,
bolgárokról. Csodálatos együttese él bennünk
Eurázsia népeinek, de mindez egyetlen nép-
egyéniségbe ötvözötten. Ezek vagyunk, mi,
magyarok. Zrínyi Miklóst kell idéznünk: „Egy
nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.
VI. Az állattan vallomása

Eleve számolhatunk azzal, hogy az állattanból

nem sokat tudunk meg őstörténetünkről, hi-
szen a háziállatok tartása, tenyésztése későn,
az őstörténeti korok végén kezdődött meg, a
vadállatok nevének megléte vagy meg nem
léte pedig nem túl sokat mond, mert elterjedé-
sük alig köthető földrajzi tájhoz. Hajdú Péter
például legutóbb egyik nagy összefoglalásá-
ban (német nyelven Acta Linguistica, 1964) a
következőket írja szabad magyar fordításban:
„Kutatásaimban (az őshazát illetően – L. Gy.)
az állatneveket nem használtam fel. A halne-
vekkel kapcsolatban már régebben rámutat-
tam, hogy ezeket aligha lehet használni őstör-
téneti kutatásainkban. Az állatok névkimon-
dási tilalma (tabuk) miatt, de még inkább Eur-
ázsia nagyjából azonos állatvilága miatt,
aligha találhatunk állatneveket, amelyeket
felhasználhatnánk az őshaza helyhezkötésé-
ben.”
Állatneveink nagy tudású magyarázója N.
Sebestyén Irén volt (MTA I. o. Közlemények
I. kötet), aki aggodalmas pontossággal vetette
össze állatneveinket a rokon tövű finnugor
megfelelőkkel, a következőkben tehát őt idéz-
zük, főként néhány tanulságát véssük emléke-
zetünkbe. Tanulmányának bevezetésében igen
fontos megállapítást tesz, ami Hajdú Péter
aggályai mellett is időt állónak látszik. „Az
emlős állatok neveit végignézve azonnal feltű-
nik, hogy bizonyos állatoknak, amelyeknek
pedig kétségtelenül jelentős szerepe volt mind
az uráli, mind a finnugor korszakban, sőt az
uráli népek külön életében is, nincs biztos,
közös neve az uráli nyelvekben.” N. Sebestyén
Irén abban keresi ennek magyarázatát, hogy a
nemzetségek őseinek tartott állatok (totemál-
latok) nevét nem volt szabad kimondani (ta-
buk). Itt a módszertani ellentmondás abban
van, hogy pl. az egyik nemzetségnek ősállata a
farkas lett volna, az rendben lenne, hogy az a
nemzetség nem ejti ki nevét, de a többi tízben
– vagy többen – ez a tilalom nem állt fenn!
Tehát e névtilalom csak egy-egy nemzetségre
vonatkozhatott, s ettől még lehetne közös neve
az állatnak a többinél! Egyebek közt meg kell
jegyeznünk, hogy Matolcsi János adatai sze-
rint a farkas későn tűnik fel az uráli területe-
ken, s így nemcsak a totemnév korai volta
válik kérdésessé, hanem az „eb” szavunk korai
volta is, hiszen a kutyát a farkasból szelídítet-
ték!
Ha az a feltevés bizonyulna helyesnek, amit
az előzőkben felvetettem, hogy a külön nyel-
ven beszélő népek közlekedési nyelvként át-
vették az ősnyelvet, de szókincsük, nyelvtani
és hangtani sajátságaik megőrizték eredeti
nyelvüket, akkor az emlősállatok neveinek
különböző volta könnyen megérthető lenne. A
továbbiakban N. Sebestyén Irén főként a Fe-
kete-tenger és a Kászpi-tó vízrendszerében élő
halfajták (nemes lazac, pisztrángfajták, tokhal,
kecsege stb.) alapján és az egyeztetett növény-
földrajzi nevek alapján mondja ki azt a tételét,
hogy az uráli őshaza az Urál hegységtől nyu-
gatra, Európában volt. Minket most azonban
nem az őshaza kérdése érdekel, hanem az ál-
lattan tanúságtétele őstörténetünkben. Hadd
említsem itt meg: Collinder nagy szótára
alapján készült számvetésemben (Őstörténe-
tünk legkorábbi szakaszai, Bp. 1962) azt álla-
píthattam meg, hogy a tajga madárnevei hiá-
nyoznak az uráli szókészletből, tehát a leg-
ősibb szállásterületnek a tajgán kívül kellett
esnie.
Érdekes lenne tovább folytatni az állatne-
vekkel kapcsolatos kutatások ismertetését, de
figyeljünk Hajdú Péter szavára, aki megálla-
pítja, hogy e szavak jelentése szinte követhe-
tetlenül változott, a szavak kifogástalan
egyeztetése tehát – sajnos – nem jelenti az
állatfajták azonosságát. Ezzel azonban őstör-
téneti felhasználhatóságuk erősen csökken.
A háziállatok közül az eb és a ló „ugor
kori”. Az utóbbival kapcsolatban a harmincas
években rendkívül érdekes vita zajlott le „Mi-
óta lovas nép a magyar?” címmel Zichy Ist-
ván, Mészöly Gedeon, Munkácsi Bernát,
Bátky Zsigmond között, ám a tisztán szótörté-
neti és néprajzi alapon lefolyt vitába azóta új
lehetőségeket hozott a régészet, amely szerint
az i. e. I. évezredben számolnunk kell a ló
elterjedésével. Igen ám, csakhogy az újabb
szovjet ásatások – amint ezekről Matolcsi
János beszámol – kimutatták, hogy az Urál két
oldalán már a III–II. évezred határán háziasí-
tották a lovat, s így a ló jóval az „ugor kor”
előtt ismert volt már e területen! Állatte-
nyésztésünk szókincse nagyrészt török: „bika,
ökör, tulok, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, toklyó,
kecske, olló (kecske-gida), disznó, ártány,
teve, tyúk” mind török időnkből (természete-
sen a honfoglalás előtti török időkből) való,
illetőleg egy részük mongol jellegű. A tehén
szavunk ezzel szemben iráni.

Természetesen felvetődik a kérdés, hogy

vajon honfoglalás kori temető- és faluásatása-
ink állatcsontanyaga miről vall? Bökönyi Sán-
dor és Matolcsi János mesterükhöz, Hankó
Bélához híven szép munkát végez a feldolgo-
zással, de úgy látjuk, hogy eredményeik nem
annyira az őstörténet évezredeibe, mint inkább
Közép- és Kelet-Európa állatállományának
körébe vezetnek.
VII. Régészet és
őshazakutatás

Az újabb időkben sokat várnak a régészettől,

remélve, hogy az majd nyomára vezet ősha-
zánknak. E várakozás részben jogos is, hiszen
napról napra, évről évre gyarapodnak a lele-
tek, és olyan területek régi lakottságáról is hírt
kapunk, amelyekről semmiféle tudomásunk
nem volt. Ám láttuk e kérdések egyik bukta-
tóját, nevezetesen azt, hogy nyelvészeink
olyan, a messze régiségben sűrűn lakott terü-
letekre gondoltak, amelyekre azonban nincsen,
és nem is lehet példa a régészetben. Másodjára
pedig egy-egy terület régészeti egysége nem
jelent okvetlenül nyelvi egységet is, ugyanúgy,
mint a régészeti műveltségek különbözősége
nem jelenti okvetlenül az azzal élők nyelvi,
népi más voltát!
A következőkben rövidre fogva ismertetem
az őshazával kapcsolatos régészeti gondolato-
kat, bár ezek szervesen kapcsolódtak a nyelv-
tudomány tanításához, s láttuk, hogy ott más
megoldások is kínálkoznak.
Az uráli, illetőleg a finnugor őshaza, majd
pedig a magyarság őshazája a nyelvtudomány,
a régészet és a növényföldrajz közé illeszke-
dik, mert mindegyik eredményeit figyelembe
véve törekszik valamire – ami voltaképpen
mindig csak megközelítés maradhat, mert
(mint láttuk is) hatalmas terület kellett ahhoz,
hogy az egymást értő halász-vadász nemzetsé-
gek megélhessenek. Sok bizonytalankodással
találkozunk majd ismertetésünk folyamán, és
egy percre se feledkezzünk meg arról, hogy ez
nemcsak a magyar és rokon népek őshazájá-
nak kérdéseiben van így, hanem az úgyneve-
zett „nagy népek” őshazakérdése is éppen
ilyen tisztázatlan. Az indoeurópai népek, a
törökök, a mongol-tunguzok őshazájának kér-
déseiben éppen annyi a kérdőjel, mint a mien-
kében. Ez természetes, hiszen az írásban rög-
zített nyelvek csak néhány ezer évesek, a tör-
téneti adatok úgyszintén; ezzel szemben az
őstörténeti időket kezdjük évtízezrekkel mérni,
de legalábbis az írott emlékek előtti sok ezer
esztendővel.
Az őshaza kutatása nyelvi tényekből indult
ki, méghozzá a fák, állatok neveiből. A mód-
szer meggyőzőnek hatott, hiszen az volt az
alapja, hogy környezetünk megnevezésére
szolgáló szavaink egyúttal le is írják azt a kör-
nyezetet, amelyben élünk. Keresnünk kell
tehát olyan faneveket, amelyek megvannak az
uráli nyelvekben vagy a finnugor nyelvek
többségében, s aztán figyelnünk kell e fafajták
elterjedését, s amennyiben zárt területen talál-
hatók, körülhatárolhatjuk segítségükkel az
őshazát. Keresnünk kell az állatfajták közös
neveit (pl. a méh, a sün, halfajták), s amennyi-
ben e fajták elterjedési területe ismert és kö-
rülhatárolható, akkor az ősnépnek ezen a te-
rületen kellett élnie. Ez a módszer – amint már
Gombocz Zoltán világosan látta – tele van
csapdákkal. Egyetlen növénynév helytelen
megfejtése más irányba terelheti a kutatást, s
valóban – amint látjuk – eléggé eltérő terüle-
teket hoztak javaslatba. A másik veszedelem
az, hogy nem tudható pontosan, milyen fafaj
tát jelentettek régi faneveink, mert megesik,
hogy a rokon nyelvekben eltérő a jelentésük.
Nálunk elsősorban Zichy István, Gombocz
Zoltán, N. Sebestyén Irén, jómagam és Hajdú
Péter fogalmaztunk meg feltevéseket. A ré-
gebbi elméletek abból indultak ki, hogy fane-
veink közt megtalálhatók a közép-európai
lomboserdő és a tajga fáinak nevei, az őshaza
tehát ott kellett elterüljön, ahol ez a kétfajta
erdő együtt található. Ez pedig ma csak a
Káma vidékén vegyül egymással. Világos,
hogy ide kell helyeznünk az őshazát. Erősítette
ezt a gondolatot az is, hogy a mézelő méh – a
finnugor nyelvekben közös szó jelöli – régeb-
ben csak az Urál hegységen innen élt, s az is
hozzájárult a Káma-vidéki elmélethez, hogy
N. Sebestyén Irén olyan halak neveit találta
ősinek, amelyek a Fekete-tenger és a Kászpi-
tenger vízrendszerében élnek.
Mivel a legrégibb „uráli” nyelvben nyomai
vannak egyrészt az indoeurópai érintkezésnek
(rokonságnak?), az első szállásterületeket ke-
resve valahol a három érintkezési felületen
kellene kikötnünk. Ám mindhárom annyira
bizonytalan, hogy sok reményünk – egyelőre?
– nem lehet arra, hogy dűlőre vihessük a kér-
dést. Mindenesetre tekintsük át e három nagy
nyelvcsalád „őshazáinak” kérdéseit!
 a) A finnugorok

Általában tankönyveinkben, őstörténeti

munkáinkban mind a mai napig a Káma menti
őshazáról esik szó. Igen ám, de őstörténetünk
sok-sok ezer évvel ezelőtt kezdett formálódni.
Kérdés, vajon a fák, állatok elterjedése akkor
is az volt-e, mint ma. Kiderült, a szépen fel-
épített elmélet buktatója az, hogy az őskőkor
vége óta jelentősen módosult az erdőtakaró, és
jelentősen változtak a fafajták. Már az 1953-as
őstörténeti vita során felmerült a kívánság,
hogy ősi szavainkat az ősi növénytakaróra – s
nem a maira! – kell rávetítenünk. Ezt a munkát
jómagam kezdtem el, a moszkvai növénytani
intézet pollentérképei (virágportérképek,
amelyek pontos képet adnak a múlt idők nö-
vénytakarójáról) alapján kerestem azt a helyet,
ahol a közép-európai lomboserdők és a tajga
fái találkoztak, úgy 6–8000 évvel ezelőtt (mert
legalább ennyi ideje, hogy megvolt az uráli,
majd később a finnugor „egység”). Kerestem,
de nem találtam! Mert az utolsó jégkorszak
kétfelé – Közép-Európa felé és a Távol-Ke-
letre – nyomta szét Észak-Eurázsia növényta-
karóját, és utána ebből a két irányból kezdő-
dött meg ezeknek a területeknek erdővel való
benépesedése. De a finnugor kornak nevez-
hető időben még jó messze volt egymástól a
tajga és a lomboserdők övezete! Olyan terület
tehát, amit a régi elméletek a mai térképen
megtaláltak, a minket érdeklő őstörténeti
időkben nem volt! Ezek után azt vettem észre,
hogy növényföldrajzi szavaink közül a tajgára
vonatkozók csak a finnugorság keleti ágainál
vannak meg, a lomboserdő fáinak nevei pedig
a nyugatibb ágaknál. Mindössze három uráli
szót találtam Collinder nagy uráli összehason-
lító szótárában: a fenyőt, a nyírt és az égert.
Azonban ezek a fák annak idején Közép-Len-
gyelországtól az Oka-folyóig, illetőleg keske-
nyebb sávban az Ural hegységig terjedtek! Itt
kellene tehát lenni az „őshazának”. Ezek után
vette át a szót a régész: ha valóban itt volt az
ősi szállásterület e kétezer kilométeres sávon,
akkor kellett legyen olyan régészeti művelt-
ségnek, amelyik ezen a területen bontakozott
ki az utolsó eljegesedés után, s amelynek utó-
dai felhúzódtak a később finnugorok által la-
kott erdős területre. Nos, röviden: ilyen mű-
veltség valóban volt, egy kis lengyel patakról
kapta a nevét – a szvidéri műveltség! Ezzel
indítottam őstörténetünket, amely ekként az
időszámításunk előtti 11 000 évig vezetett
minket, mert ebben az időben jelentek meg
Közép-Lengyelország területén a szvidériek,
akik – úgy látszik – az ukrajnai keleti Gravetti
népeiből szakadtak ki. Szó volt már arról,
hogyha ez a feltevés helyes, akkor ebben egy-
úttal az uráli nyelvek és az indoeurópai nyel-
vek ősi kapcsolatai is magyarázatot nyernek.
Mai napig úgy érzem, hogy ez az út, amelyen
elsőként jártam őstörténetünk felé, jó út, még
akkor is, ha a felfedezés első meglepetésében
apróbb tévedéseket is elkövettem.
Könyvem megjelenése után Hajdú Péter
dolgozta ki elméletét új szófejtésekkel, új fa-
nemek meghatározásával, széles alapokon,
igen kiváló kritikai szemlélettel. Vitánk mind-
végig a tudományos etika szintjén és baráti
segítőkészséggel folyt, ő máshol kereste az
őshazát, de már ő is a pollentérképek alapján.
Úgy vélte, hogy a tajga legelőször fent észa-
kon, az Urál hegység tundrás vidékén érte
volna el a lombos erdők területét, ő tehát Nyu-
gat-Szibéria északi jeges tájaira helyezte az
őshazát. Természetesen nem vagyok jogosult
arra, hogy Hajdú Péter szófejtéseit bíráljam, a
magam részéről csak annyit jegyzek meg eh-
hez az elmélethez, hogy úgy 10 000–5000
közt aligha számolhatunk ezeknek az északi
területeknek lakottságával, ahol pedig ember
nincsen, ott nehéz lenne őshazát keresni. Hi-
szen köztudomású, hogy a tajgában mind a
mai napig igen-igen ritka a népsűrűség. V.
Csernyecov mondta el nekem, hogy az Ob
mentén még ma is ritka – s egymástól igen
távol eső – az a település, amely 4–5 sátorból
áll. Ez is figyelmeztet arra, hogy ott nem ke-
reshetünk a messze őskorban tömör népességű
gócokat, „őshazákat”. Itt szeretném megje-
gyezni, hogy nyelvészeink általában azt a
szállásterületet keresik, ahol a finnugorság
közvetlenül szétválása előtt – szerintük úgy
4000 évvel időszámításunk előtt – élt. Ennél
távolabbi időkig nem merészkednek, mert a
régebbi időket kiismerhetetlennek ítélik. Igen
ám, de a nyelvek nem ekkor alakultak ki, ha-
nem évezredekkel, talán évtízezrekkel ezelőtt!
Hiba lenne tehát félúton megállni, inkább vál-
lalni kell a további bizonytalanságokat.
Ezt megelőzően és közben új gondolatok
támadtak a finnugor népek ősi szállásterületei-
ről, s ezeket nagyjából két csoportra oszthat-
juk: az egyik nyugat felől népesíti be a finn-
ugor területeket, a másik pedig keletről. A
magamé – mintegy a finn Tallgren előbbi
megsejtéseit igazolva – inkább középről két
oldalra keresi a már szétszakadozott, és végül
is déli eredetű finnugorság megtelepedését.
A nyugati elmélet legkiválóbb képviselője
az észt Indreko volt. Ő úgy vélte, hogy a finn-
ugorok ősi öröksége lenne az a vadász-halász
műveltség, amely a nyugati vadásztörzsek
kelet felé való vándorlásának emléke (Kunda–
Sigir-műveltség), és nyugatról (a mai Francia-
ország, Németország felől) hatolt el egészen a
Közép-Urálig. A másik elméletnek kiváló
képviselője V. Csernyecov, aki az őt megelőző
Brjuszovval, Tolsztovval, majd Baderrel úgy
vélte, hogy az ugorok ősei kezdettől fogva az
Urál hegység keleti oldalán éltek, és az Aral-
tótól vándoroltak volna a Közép-Urálba, s
onnan lassan egészen a Finn-öbölig. V. Cser-
nyecov emlékét a legnagyobb megbecsüléssel
idézzük, jóllehet elméletével nem tudunk
egyezni. A hazánkból a Szovjetunióban tanult
fiatalok úgyszólván valamennyien elméletének
követőivé váltak, s így az ő révükön Csernye-
cov tanítása széles körben ismertté vált nálunk
is. Példának idézhetném Fodor István könyvét
(Verecke híres útján), amely Csernyecov
szellemében fogant. Ligeti Lajos szinte termé-
szetesnek veszi Isim-Tobol környéki őshazán-
kat (idézett műve: 358. lap). Nagy területre, a
Káma és az Ob közére helyezi A. H. Halikov a
finnugorság őskorát.
Anélkül, hogy egyik vagy másik elmélet
mellett – beleértve saját elméletemet is! –
állást foglalnék, ismételten le kell szegeznem,
hogy valamennyi őstörténeti elmélet az őshaza
ilyen vagy amolyan elképzelésén alapul, de a
korai régészeti leleteket – azaz az anyagi mű-
veltséget – egyik sem tudja Árpád magyarjai-
val, vagy akár az első honfoglalók kései avar
műveltségével közvetlen kapcsolatba hozni.
Ez az őszinte szó, de ez nem jelenti, hogy
kutatóink szorgos munkája, a szovjet kollégák
nagyszerű ásatótevékenysége egy szép napon
nem találja majd meg a kapcsolatot a szovjet
földi őskultúrák és a honfoglalók között. Hon-
foglalás kori leleteinkkel van ugyan egyidejű
kapcsolat (a Káma–Volga-vidék VIII–X. szá-
zadi leletei közt), de az őskortól nem vezet
hozzá egyenes út.
Bár a történészek, a nyelvészek nagyon bíz-
nak a régészetben, mint új őstörténeti tudo-
mányban, ez a bizalom még korai, mert az,
hogy egy-egy területen a műveltségek egy-
másra rétegeződnek, nem jelenti még, hogy
valóban egymás folytatásai is, tehát egyazon
nép hagyatékai. Olyan jelenségek, hogy egy-
szerű minták megvannak például a mai obi-
ugor népművészetben, nem sokat jelentenek,
mert megvannak azok sok nép díszítőművé-
szetében.
Hadd mondjam el, hogy az obi-ugorokkal –
legközelebbi nyelvrokonainkkal – kapcsolat-
ban a legfontosabb vitakérdés, hogy hol volt a
mait megelőző szállásterületük. Epikai költé-
szetükből és részben tárgyi hagyatékukból
eléggé világos, hogy régebben a sztyeppe pe-
remén laktak, helynévi hagyatékukból és rész-
ben történeti adatokból meg az derül ki, hogy
korai szállásterületeik az Urál hegység nyugati
lejtőin, a Káma vidékén voltak. (Lásd például
Décsy Gyula idézett művében a 22. és 29.
lapon.) Ha ez a felismerés megszilárdul, akkor
Csernyecov elmélete érvényét veszti. Legyen
így vagy amúgy, Csernyecov egyéniségét az
obi-ugorok kutatásában a nagy felfedezőknek
kijáró tisztelet és megbecsülés övezi.
Ismét és ismét az olvasó emlékezetébe kell
idéznem egyrészt azokat a gondolatokat,
amelyek egy kis területű őshaza feltevése ellen
szólnak, másrészt azokat a tanulságokat,
amelyeket az embertan adattárából sejthettünk
meg: nem egykor kialakult, s aztán vándorútra
kelt, de egységét megőrző, csak átmenetileg
idegen hatások alá került magyar népről van
szó, hanem egy olyan erőköteg állandó alakító
erejéről, amelynek egyik jellemzője a nyelv.
Amiként a mai magyar népről sem mondhat-
juk el – pedig valamennyien anyanyelvként
beszélik a magyart –, hogy tisztán őrzik, ha
nem is az ősi, de legalább a honfoglalás kori
népiséget, hiszen a betelepült uzok, besenyők,
kunok, jászok, a városok vallon, német telepe-
sei, a peremterületek szlovák, román, szerb
lakossága belemosódott a honfoglalók önma-
gában is erősen kevert népességébe, akként a
magyarság kialakulása folyamán is állandó
volt ez az egymásba olvadás, leszakadás,
összeházasodás stb., stb. Szinte csodának hat
azonban az a felismerés, amit Bartók Bélát
idézve megismerhettünk, hogy mind e tarka-
ság mégiscsak létrehozott és megtartott egy
szívós egységet: a magyar népet. Népegyéni-
ségünk talán éppen ebben az ötvözetben nyeri
el évezredes létének szilárdságát, tudatának
senki mással össze nem téveszthető jellegét.
Mindezt a nagyrészben élettani folyamatot
színezik, s új és újabb medrekbe terelik azok
az óriási változások, amelyek a termelésben
beállott fejlődés eredményeképpen újra s újra
megváltoztatták az életformát, vele együtt a
világképet, a hitvilágot, a mitológiát.

b) A török népek

Azokat a régészeti emlékeket, amelyeket

manapság a törökség őstörténetéhez igyekez-
nek kapcsolni, már régen ismertük, csak a
leletek őstörök voltának feltevése új. A régé-
szeti megállapítások kiindulópontja a Minu-
szinszki-medence egyik gazdag bronzkori
műveltsége, a Karaszuk-műveltség (i. e. 1200
–700). Már a múlt században hatalmas méretű
magángyűjtemény támadt az itt előkerült
pompás bronzokból (Tovostyin-gyűjtemény), s
ezt a helsinki Nemzeti Múzeum vásárolta meg,
mert Castrén és Aspelin nyomán finnugor
hagyatéknak gondolta. Kiváló régészek
(Merhardt, Tyeplouchov, de elsősorban a finn
Tallgren) munkássága nyomán szétfoszlott
ugyan az „urál-altaji bronzkor” elmélete, de e
terület nyugattal való kapcsolatai továbbra is
magyarázatra vártak. Kiszeljov és Mongait
nagyszabású összefoglalásai és az új s újabb
ásatások megteremtették e csoport kapcsolatát
a török őstörténettel. A szovjet régészet újabb
részeredményeit Tadeus Sulimirski foglalta
össze (Prehistory of Russia, 1970), és egy igen
érdekes kis könyv magyarul is beszámol a
kutatás állásáról, sok új gondolattal (Osetzky
Dénes: A magyarság török ősei. Sydney,
1977).
Lássuk ezeknek a tanulmányoknak sum-
máját. Eleve meg kell jegyeznem, hogy követ-
keztetéseinkben nem túlságosan sok függ at-
tól, vajon az eredmények tartósak-e. A lénye-
ges az, hogy milyen nagy területeket ölelnek
fel – s e nagy területek emberfajtáinak jelen-
léte kimutatható-e az első és második honfog-
lalás népességében.
Három nagy népmozgás jellemzi az idő-
számításunk előtti őskori Eurázsiát: az indoeu-
rópaiaké, a finnugoroké és a törökségé. E nagy
népmozgások nagyjából a sztyeppén és határ-
sávjaiban játszódnak le, és emberfajtáik – mint
említettük – megvannak, pl. a honfoglaló ma-
gyarság embertani képleteiben, és jórészt még
a mai magyarságban is Sajnos, mindhárom
nagy népmozgalom kora és színtere tele van
kérdőjelekkel, pedig annyi kétségtelen, hogy
önmagában egyik sem magyarázható, hanem
történetük szervesen kapcsolódik egymáshoz.
A nyelvtudomány egyik, általánosan elfo-
gadott megállapítása szerint a török nyelvek
két nagy csoportra oszlanak: az oguz és az
ogur törökségre (a sokszor idézett egyszerű,
magyarázó példa ökör szavunk elődje: öküz és
r-es változata, ökür, ennek megfelelően az
oguzt nevezik z-töröknek is, az ogurt pedig r-
töröknek). Az őskorban az oguz törökség volt
a keleti ág, amely egészen Kínáig hatolt, míg
az ogur a nyugati, amely Elő-Ázsiáig terjedt
nyugat felé, s a magyarban meglevő török
szavak nagy része is ehhez tartoznék. A két
török nyelvi csoport még ma is közel áll egy-
máshoz, s így jogos a feltevés, hogy a kettő
egykor egymás közelében élt, vagy éppenség-
gel egyetlen nép volt. A finnugor nyelvekben,
de talán még legkorábbi szakaszukban az uráli
korban is kimutatható a török jelenlét. E kér-
déseknek megfelelően a nyelvészeti és régé-
szeti kutatás a következő nagy kérdések meg-
oldása előtt áll: hol volt az a török őskultúra,
amely két nagy csoportra oszlott, és meddig
tudjuk időben visszafelé követni. A megoldás
felé vezető utakat elsősorban a régészet dol-
gozta ki, itt csak az eredmények summáját
adjuk a következőkben. Az „őshaza” (amivel
szemben ugyanolyan aggályaink lehetnek,
mint a finnugor őshazával kapcsolatban), az
Amu-Darja forrásvidékén, a Pamír hegység
tövében lehetett. Régészetileg itt a korai újkő-
korig követhető egy műveltség, amelynek
leszármazói részben északra, részben keletre
találhatók. A minket érdeklő nyugati ág első,
zárt műveltsége a Minuszinszki-medencében
levő Karaszuk-műveltség az i. e. 1200 táján
formálódott, s jó 500 évig követhető itt nyo-
mon, és további sorsa is kapcsolatba hozható a
nyugati törökséggel. (Lásd alább.) Hogy ennek
az ágnak népei miként, s mikor ötvöződhettek
a finnugor kapcsolatokban élő, majd a teljesen
önálló magyar néppel, arra a jövendő tartogat
feleletet. Sajnos, a török őstörténet kérdései
sokkal kidolgozatlanabbak, mint a finnugor-
oké, és így sok a kérdőjel. Például fel sem
vetődött a török nyelvek esetében, hogy az is
valamilyen közös közvetítő nyelvként alakult
volna ki, mint ahogyan a finnugoroknál fel-
tettük. Ez esetben itt sem kellene ezer kilo-
méteres vándorlásokat feltennünk. E kérdések
megoldása a török őstörténet feladata, mi
kénytelenek vagyunk az általunk ismert, na-
gyon gyér adatokra és az anyaterületen folyó
régészeti-nyelvészeti kutatás pillanatnyi állá-
sára támaszkodni. Örömmel kell nyugtáznunk,
hogy a török őstörténet kutatásából a magyar
nyelvtudomány is szépen kivette részét. Vám-
béry Ármin indítása tovább érett Gombocz
Zoltán, Németh Gyula, Bárczi Géza, Ligeti
Lajos és tanítványaik munkáiban és népzene-
kutatóink szilárd megállapításaiban.
Kiindulópontunk a karaszuki műveltség.
Nevét egy Karaszuk nevű kis patakról kapta. A
műveltség a Minuszinszki-medencében
tömörödik ugyan, de karaszuki bronzok (Ki-
szeljov szerint) messze délre, Kína felé és
messze nyugatra, egészen a Közép-Volgáig
elterjedtek. Embertani arculatukban az euro-
pid, pamíri uralkodó fajta mellett távol-keleti
mongolid elem is van, s ez vegyül a helyi afa-
naszjevo-andronovoi europidokkal. Régészeti
leleteik közül kiemelkednek a könyökben
hajlott bronztőrök, amelyeket rendszerint
hegyikecske, szarvas, lófej vagy alak koronáz,
és erős kapcsolatokat mutatnak a finnugor (?)
területekkel, pl. a Volga menti Szejma-művelt-
séggel, de ugyanakkor Észak-Kínával is. Edé-
nyeik félgömbösek, vállukon gazdag mértani
jellegű díszítéssel. Temetéskor a halottat alvó
helyzetbe kuporították, és a kis méretű kurgá-
nokat kövekkel rakták körül (néha a sírgödröt
is lapos kövekkel „falazták” ki). Sírdombjaikat
kerítő kőkerítések egyik jellemzője a kosfej-
ben végződő faragott kő, díszítésében vésett,
díszes fejékű emberalakok vannak. Újabban E.
Novgorodova foglalkozott a Karaszuk-művelt-
séggel, eredményeit nem ismerem.
Ezt a végső soron Kiszeljov által körülhatá-
rolt, Minuszinszk-vidéki műveltséget kap-
csolják mostanában a nyugati törökséghez.
Figyeljük a Sulimirski által summázott gon-
dolatmenetet, mert közben a török őstörténet
többi kérdéseire is feleletet kapunk. Kiszeljov
még hajlott arra, hogy a Karaszuk-műveltséget
és népét Kína északi tartományaiból származ-
tassa, azóta azonban árnyaltabban látjuk a
helyzetet. Úgy vélik, hogy a Karaszuk-művelt-
ség népe kiszorította helyéből az andronovoi
indoeurópai földmíveseket, ezek nyugat felé
tértek ki a támadás elől, de a karaszukiak kö-
vették őket, s így jutottak el a Káma mentére.
Itt a lugovoj temetőkben ugyanis az europidok
mellett mongolidokat is találunk. Itt meg kell
jegyeznünk, hogy a gondolatmenetbe hiba
csúszott, mert mongolidokat és ezzel együtt
Urálon túli régészeti formákat találunk ugyan
a Káma mentén, de nem találjuk a „menekülő”
andronovoiakat.
Nézzük most a Karaszuk-műveltség szár-
mazását. Úgy látszik, ez a népesség a Szír-
Darja felső folyásának vidékéről, az Aral-tó
déli részén és Észak-Iránban alakult ki, előz-
ményei pedig a Pamírig vezetnek. Az itt feltárt
újkőkori műveltségekben találhatjuk meg Ka-
raszuk alapjait (Hissar-kultúra) s ennek kap-
csán eljutunk a korai újkőkorig, ami nagyjából
i. e. 6000-nek felel meg itt. Az a feltevés, hogy
ezt a népet tarthatjuk őstörököknek, s ezt a
területet az őstörök nép őshazájának. Innen
indulnak a török népek úgy 2000 táján a szél-
rózsa minden irányába. A szétrajzás indítóoka
itt is az indoeurópai törzsek megjelenése lett
volna.

c) Az indoeurópaiak

Az indoeurópai népek régi településterületei

és vándorlásai kérdésében nagynevű kutatónk,
Harmatta János fejtette ki nézeteit akadémiai
székfoglalója alkalmából (megjelent az MTA
I. osztály közleményeiben, 1972-ben). Lássuk
Harmatta János gondolatmenetét a minket
érdeklő főbb vonásaiban.
Eddig három komolyabb javaslatot isme-
rünk az indoeurópai őshazára: 1. Közép-Né-
metország, 2. Dél-Oroszország, 3. Közép-
Ázsia. (Csak zárójelben: ne csodálkozzunk
tehát, ha a finnugor őshazára is több javaslatot
ismerünk!). Ám (s itt szó szerint idézek): „A
nyelvek őshazája az ember kialakulásának
homályába veszik szemünk elől… a nyelvek
őshazájának fogalmát célszerű feladnunk.” „A
családfa nem alkalmas a nyelvfejlődés ábrá-
zolására”… „az indoeurópai nyelvek már a
neolitikum folyamán különálló nyelvek voltak,
s elterjedési területük Nyugat-, Közép- és Ke-
let-Európát, Kisázsiát és Közép-Ázsiát is ma-
gába foglalta.” „Az indoeurópai törzsek… a
mezolit kor elejéig követhetők nyomon vissza-
felé az időben…” „…az indoeurópai nyelvek
szétválását a mezolitikumba tehetjük… ennek
is kezdeti szakaszára kell gondolnunk…” Még
korábbi korokra visszanyúlva Harmatta János
felteszi, hogy az Elő-Ázsia felől bevándorló
homo sapiens és a moustiéri korú európai né-
pesség keveredése adta az indoeurópai népek
alapját.
Harmatta János tanulmányában a messze
óskőkorig követi az indoeurópaiak kialakulá-
sát. Jómagam is ezt tettem a finnugor nyelv
előzményeinek nyomozása közben, míg nyel-
vészeink legfennebb az időszámításunk előtti
4000 tájáig merészkedtek.
Harmatta János áttekintése azzal számol,
hogy már az átmeneti kőkorban széles sávban
megvolt a lehetősége a finnugor közlekedési
nyelvet használók és az indoeurópaiak érint-
kezésének (láttuk, hogy feltevésem szerint
éppen későbbi finnugorjaink a Kelet-Gravetti-
műveltségből szakadtak volna ki, és Dél-
Oroszország területe az őskőkor végén felte-
hetően indoeurópai törzsekkel volt tele).
Világos, hogy az indoeurópai törzsek nem
egyetlen alkalommal vonultak kelet felé, sőt
az is lehetséges – amennyiben a cromagnoni
fajtajellegek hordozói lennének –, hogy igen
korán egészen Kína határáig eljutottak. Pél-
dául az orosz erdősávba két úton juthattak el: a
jég visszahúzódásával az állatokat követő
vadásznemzetségek északi vándorlásával,
illetőleg a tardenoisi vadászok Volga felé irá-
nyuló mozgásával (később természetesen a
fatjanovoiakkal stb.). Ez robbanthatta szét a
hosszan elterülő szvidéri műveltség csoport-
jait, amelyek északi irányban tértek ki a táma-
dás elől, nyilván már mint külön-külön nyelvi
csoportok. Ez nagyjából i. e. 5000– 4000 táján
történhetett.
Feltehetőleg a Kelet-Gravetti-műveltségnek
hordozói közt is túlnyomó számban voltak az
indoeurópaiak (késői jégkor, i. e. 10 000 kö-
rül), s az az ága, amelyik a szvidéri területekre
vonult, alkotta volna az uráli népet (erről már
szó volt előbb), s így természetesen „hozott
magával valamit” a szomszédoktól, talán még
indoeurópai nemzetségek is követték útján. Az
indoeurópaiak további keleti terjeszkedését az
Indus-völgyi nagy városi műveltségek pusz-
tulásával keltezik (Harappa, Mohendzso Daro
városok), úgy nagyjából 2000 körülre. Miként
az indoeurópai előrenyomulás lehetett oka az
uráliak, szvidériek észak felé húzódásának,
akként a keletre törő indoeurópaiak indíthatták
meg a török népvándorlást is.

Amint e rövid áttekintésből láthattuk, az

„őshaza” kérdésében – bármennyire is zavaró
ez – határozottat nem tudunk mondani, de
nemcsak mi magyarok, hanem egyetlen nép
sem. Mindannyiunk története visszanyúlik az
őskőkor vadászaihoz, s rajtuk keresztül a „bá-
beli nyelvzavar” előtti időkbe. Ez az ered-
ménytelenség azonban egyúttal elvezet a kö-
zös emberiig, amely a nyelveken és népeken
túl összeköt mindannyiunkat e földkerekségen.
Ember voltunk (humánumunk) egyik sajátos
esete vagyunk – akárcsak a többiek – s így
nézve egymásra, bizony elgyönyörködhetünk
abban, hogy milyen hallatlan gazdagságot,
mennyi lehetőséget hordozunk magunkban.
Látva azt a „termékeny bizonytalanságot”,
amely vizsgálódásainkat kísérte, felmerülhet a
kétkedés: hátha másfelé kellene kutatnunk a
megoldást? Nos, erre a lappangó kérdésre
keres választ utolsó fejezetünk.
VIII. Más megoldás is
elképzelhető?

E fejezet címét voltaképpen Pais Dezsőtől

vettem, csupán egy kérdőjellel toldottam meg.
Pais Dezső ugyanis néha, amikor az adatok
kápráztató tűzijátéka után megfogalmazott
egy-egy eredményt, utána szerényen hozzá-
tette: „Más megoldás is elképzelhető”.
A cím nálam is valami hasonlót jelent. Azt
ugyanis, hogy a belénk idegződött – bár álta-
lam az előzőkben erősen feloldott – őstörténeti
útmutatások mellett más meggondolások is
számításba jöhetnek-e? Köztudomású, hogy a
magyar őstörténet szinte közüggyé vált az
utóbbi évtizedekben. Sokan, nagyon sokan –
különösen a külföldi magyarok közül – úgy
érezték, hogy a „hivatalos” őstörténet tévuta-
kon jár, mert íme…! S ezek után jöttek a leg-
különfélébb elképzelések az ősi múltról. Na-
gyobbrészt jó szándékú, népünket, nyelvünket
szerető emberek úgy vélték, hogy ők fedezték
fel igazi őstörténetünket, és szavak összecsen-
gésére, földrajzi nevek hasonlóságára építették
magyarázataikat. Ezekből az elképzelésekből
idézek egy csokorra valót anélkül, hogy mind
számba venném őket, hiszen Zsirai Miklóstól
tudjuk, mennyi más nyelvvel kísérelték meg
anyanyelvünket egyeztetni. Idézem is felsoro-
lását: „zsidó, egyiptomi, sumer, etruszk, het-
tita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai,
szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kam-
csadál, jukagir, japán, ajno, dravida, maori,
magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi,
mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs,
garo, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui,
tapka, manyok, szopka, horpa, szerpa, szinvér,
garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahin-
gya, lehorong, szangpang, dumi, kami, humi
stb.”. Tegyük hozzá ehhez a hawait, a latint és
a németet. Bevallom, e népek 90%-áról csak
Zsirai felsorolásából értesültem, de gondolom,
a rokonság hirdetői ellentmondást nem tűrve
vallották a maguk igazát. Vannak olyan
feltevések is, amelyek nem meglevő, hanem
elpusztult ősnyelvekből származtatják édes
anyanyelvünket. Sőt, olyanok is, amelyek
szerint a legrégibb emberi nyelv éppenséggel a
magyar volt.
Mintegy magyarázatként e sokféle kísérlet-
hez idézzük Bárczi Géza megállapítását (Szó-
fejtő Szótár, 1941 :V): „…nincsen két olyan
nyelv a világon, melyben 1–200 egymáshoz
jelentésre hasonló, hangzásra összecsengő szót
ne lehetne találni”.
Óvakodtam attól, hogy az alábbi ismerte-
tésben bárkinek jó szándékát sértsem. Ezért
lehetőleg nem is én foglalom össze, mit
mondtak, hanem idézem saját mondataikat,
nehogy abba a hírbe keveredjek, hogy ismer-
tetésemkor torzítottam volna tanaikat. Igyek-
szem azért, hogy az összetartozó, egymásra
épülő, vagy egymást legalább tudomásul vevő
gondolatokat egybeválogassam, bár ez megle-
hetősen nehéz, mert ahány, annyiféle módon
közelít múltunk felé, s általában mindegyike
magának követeli a „felfedezés” elsőségét.
Jószerével csak az utóbbi évtizedekben fel-
bukkant ötleteket ismertetem, nem térek ki
például Hevesi–Uxbond elméletére, amelyik a
mundákkal hozott minket össze, jóllehet Mol-
nár Erik akadémikus egy időben egyik elmé-
letének alapjává tette. Igaz, hogy előtte
Tolsztov vetette fel annak lehetőségét, hogy az
Aral-tótól délre (mundák) és északra (ugorok)
vándorolt törzsek közt elképzelhető valami-
lyen kapcsolat (ő is Uxbondra hivatkozott).
Tehát a régi, elavult elméleteket nem idézem
fel, inkább azokat mutatom be, amelyek nap-
jainkban is hívő tábort gyűjtenek maguk köré.
Tudnunk kell ugyanis, hogy e gondolatok leg-
többike a magyar értelmiség egy részében
hitté, rajongássá vált, s ennek „szilárd talajá-
ról” mélységesen elítélik, nemzetellenesnek
tartják a finnugor iskolát.
Mivel pedig ez a könyv főleg történelemta-
nároknak szól – jövendő értelmiségünk neve-
lőihez –, nem szabad semmibe venni ezeket az
elméleteket, mert idehaza is széles körben
terjednek. Mégsem vitára szánom a bemuta-
tást, inkább arra, hogy egyrészt egy-egy hívő
tábor láthassa: se vége, se hossza az ötletek-
nek. Másrészt, hogy általában tájékozódást
nyújtsanak a magyar olvasóknak az őstörté-
netünk körül felburjánzó vélekedésekről.
Kezdjük azokkal, akik elvetik a nyelvha-
sonlítást, a rokon nyelveket, nyelvcsaládokat,
mert a nyelv hangjait ábrázoló erejűeknek
tartják, a szavakat pedig a tárgyak hangbeli
másának. A rokonhangzású szavak és jelenté-
sük tehát nem történeti kapcsolatot jelentené-
nek, hanem fiziológiait, élettanit. A hangok
testességével, öblösödésével, simaságával, ér-
dességével, keménységével, lágyságával mind
megannyi lehetőség van a tárgyak tulajdon-
ságának „leírására”, s mindezek voltaképpen a
hangok megformálásának érzelmi vetületei, a
hangképzéskor működésbe lépő erők tükröző-
dései. A magyar irodalomban régebben Erdé-
lyi József kiváló költőnk kísérelte meg a han-
gok természetrajzának és a szóképzésnek egy-
bekapcsolását. A kérdés élettani megközelíté-
sét dr. Balla Zoltán ipolysági orvos kutatja
hangképző szerveink alkata és erőkifejtése
alapján. Leveleiből is idézek – engedélyével –
néhány megfigyelést, hogy a kérdés megfo-
galmazása világossá váljék olvasóinkban. Meg
kell jegyeznem, hogy újabban Kiss Dénes
költőnk vet fel hasonló gondolatokat.
Erdélyi József (Ardeli szép hold, Bp. 1939:
6–7.) így ír: „Nem is a nyelvtan, a szótan és a
mondattan érdekelt engemet, sem az összeha-
sonlító nyelvtudomány. A beszéd maga, a szó,
a szó eredete. Az, hogy miért hívnak valamit
úgy, ahogy, és miért nem másképp. Mit jelen-
tenek a szavak magukban, összehasonlítás
nélkül? Mit jelentenek a hangok a szótól füg-
getlenül, önmagukban. Lehetetlen, hogy ne
volna értelmük… A mai nyelvtudomány nem
kutat az ősgyökökön, az úgynevezett etimonon
túl, csak összehasonlít…”
A 101. oldalon A h-hang szerepe című feje-
zetben találjuk:
„A h-hang úgy keletkezik, hogy hangosan
lélegzünk. Üres, értelmetlen hang a h, a szó, a
fogalomalkotásban, legalábbis nyelvünkben
éppen ez teszi értelmes hanggá. A h minden
hang és szó előtt meghiúsítja az eredeti értel-
met, hasonlóan az s-hanghoz, amely meg-
semmisíti, vagy végtelenné tágítja. Az a, o
mutató, irányhang előtt a határozott irányt
határozatlanná teszi a h-hang…”
Most pedig olvassunk el néhány sort dr.
Balla Zoltán egyik leveléből. „…az –á– hang
természetes alaki értéke – lapos. A –b– hangé
boltos, félgömbszerű. A –c– kemény alapzattal
sima, s ezzel kocogó és csörgő. A –d– dom-
ború, az –e– elliptikus, az –f– finoman fosz-
lott. A –g– gömbölyű. A –h– felületet hor-
zsoló. Az –i– pontszerűen kicsi. A –j– hajlott.
A –k– derékszögben tört, s kemény Az –l–
nyúlt. Az –m– tömbös. Az –n– görbült, ko-
nyult. Az –o– kerek. Az –ö– is gömbölydeden
tömbös. A –p– puhán tapadó. Az –r– részelt.
Az –s– sima. Az –sz– szétosztott, kusza. A –t–
telítő, tapadó. Az –u– üres. Az –ü– szűkebb,
mint a tüsző, vagy gyűszű. A –v– szöges,
vájos. A –z– metszett, ízelt. A –zs– pedig sima
ízekkel zsúfolt.”
Természetesen, ha végül is bebizonyosodna
a hangok „leíró” volta, akkor az összes eddigi
nyelvhasonlítási, rokonítási családfaelméletek
hasznavehetetlenekké válnának. Ezért – kivé-
telesen – mindjárt az első gondolatokhoz hadd
fűzzem hozzá a magamét is.
Én úgy gondolom, az a tudás, hogy a han-
gokat az egységben kiejtett szavakból el tudta
az ember különíteni, s a különböző értelmű
szavakban felismerte, hogy azonos hangok
vannak – nagyon késői, s nem az elején, ha-
nem szinte a végén áll a nyelvek kialakulásá-
nak. Szavaink tehát – gondolom – nem a han-
gok egymás mellé rendeléséből jöttek létre,
hanem a szó, mint egész született meg. (Eset-
leg nem is szó, hanem mondategység volt az
elején.) A hangok különválasztása ember vol-
tunk egyik nagy felfedezése, hasonlatos ahhoz,
amikor a színeket leválasztottuk a tárgyról, s
megalkottuk a különböző színű festékeket.
Tegyünk próbát! Kíséreljük meg pl. „meder”
szavunkat (ismeretlen eredetű, mondja Bárczi
Szófejtő szótára) elemeire, azaz hangjaira
bontani. A „meder” ér, patak vagy folyó árkát
jelenti. De vajon a szókezdő „m” azonos lenne
a meleg, méh, metél, mocsok stb., stb. szava-
ink kezdő m-jével? Mi köze a folyómedernek
a nyári meleghez, a mézgyűjtőkhöz, a szab-
daláshoz vagy a koszhoz? De vegyük a meder
második hangját, az e-t! Van-e ennek köze az
eke e-jéhez vagy az „egy” számjegyhez, az
edényhez, ebhez, egérhez stb., stb. Nyilván
nincsen. Lássuk ugyanúgy a d-t. van-e köze a
dél, darázs, dac, dög stb. d-jéhez? Vagy ve-
gyük még az r-et, van-e valami halvány köze
pl. a ránthoz, rághoz, rekedthez stb., stb. Bi-
zony nincsen.
Mire célzok ezzel a tallózó felsorolással?
Arra, hogy a szavakból a hangok különvá-
lasztása szinte beláthatatlanul bonyolult és
„absztrakt” tette volt az emberiségnek. Talán-
talán csak az írás kényszere vitte rá az embe-
reket, hogy a különböző szavakban (melyek
megbonthatatlan egységek voltak) az azonos
(de szavanként más jelentéshez kapcsolódó)
hangokat felismerje. Az természetesen ezek
után is feltehető, hogy a hangok testes, sely-
mes, édes, üres stb., stb. érzetei önkéntelenül
egyesültek a kialakuló szavakban. De szá-
momra kétségtelennek látszik: előbb volt a
szó, s csak azután vált tudatossá, hogy han-
gokból áll. A szavak hangokra bontásának
nagyszerű felismerése nagyjában azonos je-
lentőségű az emberiség történetében, mint a
számok elvonása a tapasztalt valóságból, vagy
a színek – megjelenésüktől független – voltá-
nak felfedezése. Nem ember voltunk elejére
vallanak ezek az elvonatkoztatások, hanem
igen-igen későre.
Visszatérek Erdélyi József és Balla Zoltán
elméletéhez. A hangoknak általuk tanított
tulajdonságai – amelyek testi valónkból foly-
nak – lehetővé tennék bármely jelenség
hangzó leírását, szóvá tömörítését. Természe-
tesen az effajta gondolatvilágban szinte értel-
metlen bármilyen nyelvrokonság feltevése,
hiszen minden nyelv belső kényszerből szüle-
tik.
E gondolat peremén – egyoldalú sarkításból
– merült fel az, hogy az „ábrázoló szavak” az
ősnyelvben alakultak ki (ez némileg rokon
Marr négyszótagos ősnyelvével). Egyik nem-
régen megjelent könyv azt bizonygatja, hogy
ez az ősnyelv a magyar lenne, s ennek korcs-
hajtásai Eurázsia többi nyelvei.
1975-ben egy meglepő tartalmú könyv je-
lent meg Bécsben német nyelven (Kemény
Ferenc: Das Sprechenlernen der Völker),
amelyben a szerző nem kevesebbet mond ki,
minthogy a nyelvek az újkőkor földművelőinél
keletkeztek, méghozzá egyetlen ősnyelv el-
korcsosulásából – az angolból származó pid-
gin módjára –, s ez az eurázsiai ősnyelv a ma-
gyar lett volna. (Itt már eleve meg kell jegyez-
nem, hogy a nyelvek sokkalta régebbiek, mint
a földmívelés!) Nos, nézzük azt a négy nyel-
vészeti tanulmányt, amelyben a szerző kifejti
tételét. Az elsőben küzd az ellen a beidegzett
tétel ellen, hogy „…bizonyos nyelvek a múlt-
ban valamiféle hangzóváltozások következté-
ben más nyelvekké változtak volna…”, tovább
folytatva: „…a nyelvek történetében valóban
adódnak hangzóváltozások: de először is
ezeknek szerepe sokkal alárendeltebb, mint
ahogy gondolták, és másodszor – minden
nyelvben és minden időben – erősen törvény-
szerűek, mert a beszélőszervek alkatától füg-
genek. E jelentéktelen hangzóváltozásokat
nem tekintve, az egész történeti hangzóvál-
toztatás tana csalóka látszat…” (49.) „Va-
lamennyi tudományos szófejtésnek alaptétele
az összehasonlított szavak betű szerinti
egyeztetése. Olyan nyelvek egyező szavai,
amelyek ma nem számítanak egymás rokonai-
nak, nem a véletlen szülöttei, hanem tudomá-
nyosan helytálló magyarázatra várnak. Az
ilyenfajta azonosságok egyik lehetséges ma-
gyarázata abból adódnék, hogy egy ősrégi
művelt nyelv elkorcsosulásából (pidginesedé-
séből) magyarázhatók.” Ebből következik,
hogy könyve egyik fejezetében a valamennyi
eurázsiai nyelvben közös hagyományokat
keresi. Az ősi hagyomány nyelvét a magyar-
ban véli felfedezni, abban a népben, amely
szerinte az újkőkorban (neolitikumban) megte-
remtette volna a földművelést. Könyve utolsó,
negyedik fejezetében indokolja ezt a valóban
váratlan kijelentést.
Nem merem a vonatkozó fejtegetéseket szó
szerint fordítani, mert tiltja szeméremérzetem,
s ezért megkísérlem összefoglalni, amit Ke-
mény Ferenc mond. Abból indul ki, hogy a
magyar nyelv alapszókészletében vannak iker-
szavak, amelyek a szerelmi együttlét és kielé-
gülés sóhajaiból, ritmikus kísérőhangjaiból
keletkeztek. Ezekből lettek az ősasszonyok
csalogató szavai, amelyekkel hímjeiket páro-
sodásra hívták. Ezek közül a mai magyar
nyelv – szerinte – kettőt őrzött meg: isi-pisi és
iti-piti. Az első ma a gyermeknyelvben őrző-
dött meg, a másik jelentése itzi-pitzi (változa-
tok: etye-petye, ötö-pötö, mind kedveskedő
szavak). Nos, a további levezetések nem érde-
kelnek minket, legyen elég ennyi ezekből.
Egyik sarkalatos tételét – azt ugyanis, hogy a
szavak teste nem változik – több „őstörténé-
szünk” is magáévá tette, hiszen megkönnyíti a
szóhasonlítást, és igazolja az összecsengése-
ket. Kemény könyvéből még csak annyit,
hogy szerinte (134.) a Duna-vidék újkőkori
földművesei magyarok voltak. Ennek a gon-
dolatnak majd még más fogalmazását is meg-
ismerjük.
A nemrég elhunyt Magyar Adorján azt a
gondolatot fejtegeti, hogy a magyarok „míg a
világ, s két nap” (hogy ezt a székelyföldi ki-
fejezést használjam), egyszóval kezdettől
fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-meden-
cében laktak. A Csodaszarvasról írt és Lon-
donban megjelent könyvéből idézünk: „Hogy
a magyarok Ázsiából jöttek volna és hogy
nomádok voltak: minden bizonyítékot nélkü-
löző, teljesen alaptalan, de a volt osztrák csá-
szári hatalom által elterjesztett és a magyarok
nagyobb részével is elhitetett koholmány.
Akivel szemben ezernyi nyelvi, néprajzi és
embertani adattal mutatható ki, hogy a ma-
gyarság a Kárpát-medence legrégibb őslakos-
sága és hogy sok-sok ezredév előtt, még az
árja népek keletkezése előtt, a kő-, réz- és
bronzkorban is itt élt, itt is keletkezett. Ezen
őskorból sehol a világon nem került elő olyan
óriási mennyiségű leletanyag, mint itt, ami
pedig adatokkal bizonyíthatólag a mi közvet-
len, felmenő őseink hagyatéka. Ezer évvel
ezelőtt Árpád vezetése alatt, egypár velünk
rokon, de törökül beszélő turknak nevetett,
csak férfiakból álló had hatolt a Kárpát-me-
dencébe, ahol a magyar őslakossággal szövet-
kezve, s az itt akkor uralkodó idegeneket le-
győzve, a magyar államot, de nem a magyar
nemzetet alapította.”
Részben Magyar Adorjánhoz hasonló ered-
ményekhez jut Csőke Sándor, aki nyelvészeti
iskolázottságát állítja csatasorba újszerű téte-
leinek kidolgozásakor. 1977-ben megjelent
könyvéből (Három tanulmány. Eberstein,
1977) idézzük egyik végkövetkeztetését a 63.
lapról: „A magyar nyelv magyar eredetű. A
magyar nyelvet az idők végtelensége szülte. A
transzcendentális mélységekből – önmagából
– eredő ősnyelv… A magyar nyelv, szókincs-
ének kilencvenöt százaléka magyar eredetű,
egyértelmű megfelelésekkel a rokon nyelvek-
ből. A magyar nyelv szókincse – nem finn-
ugor, de mongol-török eredetű sem. A magyar
szókincsnek megfelelői vannak az idézett
nyelvek szókincsében, de nem azokból ered…
A magyar szókincs: magyar eredetű… A ma-
gyar nyelv önmagából eredő nyelv szerkezeti
rendszerében is… Finnugor nyelvek nincse-
nek. Se nyelvészeti, se történelmi adattal nem
bizonyítható e nyelvek finnugor eredete. E
nyelvcsoport a nyelvészek és történészek ki-
találása…”
 Szemben azokkal a gondolatokkal, hogy a
magyarok nyelve lenne alapja az összes többi
nyelvnek és hogy a Kárpát-medencében éltünk
volna ősidőktől fogva, másik ötletsorozat egy
elsüllyedt földrész műveltséget teremtő lakói-
tól származtatott minket. Voltaképpen Cserép
József indította útnak ezt az ötletet, majd
Churchward ezredes Mu-ról írt könyvei alap-
ján Csicsáky Jenő hosszú járatú tengerészka-
pitány fogalmazta meg Churchward „elméle-
tének” magyar változatát. Csicsáky Jenő A
magyar nemzetcsalád útja Távol-Nyugatról
Távol-Keletig (Sydney, 1961) c. könyvéből
idézzük a következőket (17.): „…a Csendes
Óceánban egykor létezett három halomból álló
óriási földrész, vagy úgy is mondhatjuk, hogy
világrész volt, amely Kr. e. 11 542. év május
havának 13. napján az ottani éjjelen vulkani-
kus lángörvénytől elárasztva az Óceán mé-
lyére süllyedt…”
„Ezt az elsüllyedt földrészt »Mu«-nak,
Anyának, Földanyának, Anyaföldnek, Anya-
országnak nevezték, mert ezen a földrészen
jelent meg egykor a Föld első embere, a bibliai
Ádám… Földünk minden talpalatnyi része
ennek az Anyaországnak volt gyarmata.” E
kontinens lakói (27.) „a magyák tanították
meg a népeket nyelvre, írásra, és emberi
életre. Magyák tanították meg az emberiséget
a föld művelésére, ökrök igába és lovak sze-
kérbe fogására. Bányászatra, ötvösségre, vilá-
gításra, tengeri hajózásra, számolásra,
csilagászatra…” stb., stb. Egy részük Ameri-
kába ment Mu-ból (31.): „Az amerikai
magyák nyelvét kétségen kívül már több mint
13 000 esztendő választja el a miénktől, de
azért feltűnő nyelvük egyezése nemcsak a
szókincsben, hanem a nyelvtanban is a magyar
nyelvvel…” „Ezek a magyák már nevükből is
kiérezhetően, de már az eddig ismertetettekből
is nyilvánvalóan kapcsolatban állanak velünk
magyarokkal…” „A magya fajta… három
ágban rajzott ki az Anyaországból, Mu-ból…
ezeknek az ágaknak egyike volt a naga-
magyák ága… nyugatnak vették útjukat. A
másik ág, a quiché-magyák északra mentek,
míg a harmadik ág, a királyi, papi család ágá-
hoz tartozók, a kara-magyák pedig keleti
irányba indultak…”
Így népesítették be a naga-magyák Burmát,
Elő-Indiát és ők lettek a Kétfolyamköz su-
merjai és akkádjai, majd tovább Egyiptom felé
rajzottak ki, s megalapították a későbbi Felső-
Egyiptomot.
Nos, a quiché-magyák Japán felé tartottak,
utódaik az ainuk és a japánok. Egy másik águk
Közép- és Észak-Amerikába vette útját, belő-
lük lettek az inkák.
A magyák rangban első ága, a kara-magyák,
már a mi „nemzetcsaládunk ága”, Közép- és
Dél-Amerikában még a hegyek felemelkedése
előtt gyarmati birodalmat alkottak. Innen ke-
letnek tartva jutottak el az Atlantiszra, amely
7274-ben ugyancsak elsüllyedt. Innen pedig a
Gibraltári-szoroson át a Földközi-tengerre
jutottak, előbb a mai spanyol félszigeten kö-
töttek ki, majd – Cserép professzor szerint – az
egész Ó-Európát benépesítették (trákok, et-
ruszkok, arménok, pártusok, szarmaták, föní-
ciaiak, makedónok származtak belőlük, és
még megszámlálhatatlan ókori nép). Egyik
ágából lettek a hunok, kuturgurok, uturgurok,
sabírok, onogurok, hungarok stb., stb., ugyan-
csak számolhatatlan rokon nép. Egyes cso-
portjai Észak-Afrikába is áthúzódtak, és ott
hatalmas városokat építettek.

„A magyar tehát eredetileg magya-honit,

magya honból valót, azaz mai nyelvjárásunk-
kal is teljesen megegyezően magyart jelen-
tett.” (53.) Elődeink lettek volna a hettiták, a
hyksoszok, szkíták stb., stb. Végül is a Kárpát-
medencébe telepedtek már mint magyarok. –
Összegezve:
„A Csendes Óceánból, egy elsüllyedt világ-
részről indultam ki őseinkkel az őshazából –
írja a szerző a 75. oldalon – az Anyaországból,
Mu-ból, hogy Amerikán, Atlantiszon, Dél-
Európán, Kis- és Nagy-Ázsián át bemutassam
azt az utat és térséget, melynek legkeletibb
pontja egészen Ázsia keleti partjáig vezetett, s
amely térséget egykor nemzetcsaládunk ma-
gáénak mondhatott.”

A Csicsáky–Churchward-féle elméletnek
utórezgése is van. Az utóbbi időben több fü-
zetet kaptam Hawaiból. A szerző, Vámos Tóth
László Bátor azt igyekszik ezekben bizonyí-
tani, hogy Polinézia szigetvilágának, nemkü-
lönben az egész földkerekségnek földrajzi
nevei nagyrészt magyarok, és hogy ezerszer is
magyar a legősibb nyelv”. Közben többször is
hivatkozik a „Mu”-ra, nyilván tehát az ott
felvetett ötleteket fűzi tovább. Ezer magyar
földrajzi nevet „tett közzé” egyik legutóbbi
kiadványában (Póhamara, 1976. Ős-Mu-
Hawáj, a szerző kiadása), méghozzá a követ-
kező „tíz turán területegység”-ből: Óceánia
(233 név); Ind-Ázsia (162 név); Kus-Afrika
(147 név); Sumiria (138 név); Türk-Ázsia (93
név); Maja-föld (58 név); Balkán (94 név);
Napkelet (46 név); Atlantia (46 név); Finn-
Ugor föld (23 név).
Sajátos áthallás van itt – nyilván egymásról
nem tudva – Kemény Ferenc kísérletével, aki
Eurázsia minden nyelvét az ősi alapnyelvnek,
a magyarnak származékaként magyarázza.
Földrészeket átfogó őstörténet bontakozik
ki Belitzky János munkáiból is. Ő az uráli, a
török, a sémi és az indogermán nyelvcsaládok
népeinek – a „fehér emberek”-nek – legősibb
közös őshazáját Afrikában, a Szaharában véli
megtalálni, ahol az eurázsiai jégkorszakok
idején mérsékelt éghajlat uralkodott. Gondo-
latmenetét saját összefoglalásában idézem:
„Az ősi nyelv felbomlását a hordák kiraj-
zása idézte elő. Így jöttek létre a lassabban
mozgó, központban maradó hordák körében a
szókincsileg sokban hasonlító flexáló és a
peremen levő, gyorsabban mozgóknál a szó-
kincsileg kevésbé hasonló agglutináló nyelvek
alapelemei.
Az eljegesedés és a jégtakaró visszahúzó-
dása egymást váltó időszakaiban – elsőként az
agglutinálók, később a flexálók csoportjai, s
ezek a sémik részbeni hátrahagyásával – há-
rom-négy hullámban kerültek át Eurázsiába a
gibraltári, a máltai és a szuezi földnyelvek
szárazulati időszakaiban. Az átkelt hordák
útvonala kontinensünkön általában nyugat–
keleti irányú volt, miként az a legősibb em-
bertani és őskőkori leletekből sejthető. A ko-
rábban átkelteket a később jövők a jégtakaró
előtti peremsávba, vagy a magasabb helysé-
gekbe szorították. Egyes csoportjaik a Csen-
des-óceánig is eljutottak. A Bajkálon túli na-
gyobb arányú előnyomulásukat főleg az afri-
kaiaktól függetlenül kialakult kínai antropoló-
giai centrumból kirajzó paleoázsiai, mongol és
mandzsu-tunguz népek őseinek térhódítása
akadályozta meg.
Az agglutinálók útvonalait lemaradt töredé-
keik jelzik. Ilyenek a ma is élő baszkok, a már
eltűnt ligurok, alpesi lapponoidok, etruszkok, a
keleti szárnyon pedig a sumerek, és a ma is
meglevő dravidák.
Az i. e. 10 000 és 5000 közti időben jutha-
tott el az ősi agglutinálók több hordája az Urál
hegység vidékére, ahol – már útközben is kü-
lönböző nyelvi hatásokat a magukéba ol-
vasztva – alapjává váltak az itt kialakuló uráli
nyelvcsalád – finnugorok és szamojédok –
különböző nyelveket beszélő népeinek. Ezek
sorában a magyarok voltak a legnagyobb lé-
lekszámúak, akiknek nyugatra vándorlása –
mivel számos rokon népet is magukkal ragad-
tak – a történeti idők legnagyobb szabású uráli
népvándorlása. Az új hazába került magyarság
és az uráli csatlakozottak szókincsének hon-
foglalás kori jellegzetességeit a Kárpát-me-
dencében található helynevek és személyne-
vek alapján lehet megismerni.”
Az elsüllyedt Mu földrészről elmenekült
„ősmagyarság” ötletét váratlanul bővítette egy
nálunk gépírásban elterjedt kijelentésgyűjte-
mény, az úgynevezett Arvisurák szövege.
Míg az eddigi őshaza-elképzelések többé-
kevésbé tudományos igénnyel léptek fel, az
utolsó másfél-két évtizedben elterjedt idehaza
egy tan, amelyik szinte a kijelentés követel-
ményével lép fel, nem igazol semmit, csak
elmond. Állítólag egy vogul sámánfi partizán-
ként hozta volna hazánkba ezt a tanítást, „ami
titok alatt van”, tehát senki nem látta a vonat-
kozó „okmányokat”, kivéve a szöveget közlő
Paál Zoltán ózdi kohászt, aki végeláthatatlan
szövegeivel új, s újabb meglepetés elé állítja
az olvasókat. Hozzám csak egy töredéke jutott
el (165 gépelt oldal), még csak kivonatot sem
ígérhetek a rendkívül kusza szövegből, de
talán néhány idézet fogalmat adhat tartalmá-
ról. Például (163.): „A 347 Arvisura 347 fő-
sámán, 998 rovósámán és 2012 amazon (ri-
malány) közreműködésével született meg.
Mivel a mai nyelvünkön csak a Palóc, Úz
nyelven rótt Arvisurák érthetők, ezért a ma
beszélt Úz nyelv a törzsszövetség latin nyel-
vének tekinthető”… Talán még idézem a kéz-
irat címét: „Az ősmagyar=úz=nyelven írott
ARVISURÁK = IGAZ SZÓLÁSOK ősi regéi.
Ahogy azokat SZALAVÁRÉ TURA, a
Manysi-nép utolsó sámánjának fia számunkra
átmentette a második világháború alatt, Paál
Zoltán ózdi kohász útján.”
Egyetlen részlettel – amelynek kiválasztását
a véletlenre bíztam – szeretném érzékeltetni
ennek a XX. századi népmesének hangulatát
(33.). „A 2092. év (i. e. 1748) nyarán Kaspiros
főtárkány már jelentette Tola fősámánnak,
hogy az egyesített hadak már 6 tyumen lovas-
ból és 4 tyumen harckocsis és gyalog tyumen-
ből állanak, Gandás vezérsége alatt. A tárkány-
teendőket és a gyógyító személyzetet Rima-
lányok szervezték meg és a hun sereg minden
tagja Zaránd és Gandás kivételével házasságra
lépett, hogy a rokon törzsekkel a legszorosabb
kapcsolatba kerüljön. Eddig már minden
Rima-lánynak megszületett a gyermeke, de a
tíz tárkány-helyre még mindig tudtak szabad
Rima-lányt beosztani.”
Az Arvisurák alapján Pataky László békés-
csabai mérnök – aki hittel hisz az Arvisurák
eredetiségében – egy magyar őstörténetet írt
(kézirat), amelynek csak első lapjait olvashat-
tam. De ebből megtudható, hogy ki volt, ho-
gyan hívták és meddig uralkodott Krisztus
előtt 4000 táján az első magyar király. Utódai,
rokonsága stb. mind pontosan megnevezve
találhatók az összeállított családfán.
Íme egy részlet Pataky László A magyar
nép kialakulása az Arvisurák tükrében című
vázlatából (1977. VIII. 28. kézirat 1. oldal):
„Cserép József professzor az ókori görög és
latin írók műveiből megállapította, hogy a
magyar nép őshazája abban az időben, amikor
az utolsó jégkorszakot a jelenlegi meleg
kezdte felváltani: a nagy világtengerek vala-
melyikében elsüllyedt. A mostanában napvi-
lágra került Arvisurák ezt igazolják.
Mi azoknak az ivadékai vagyunk, akik eb-
ből a világkatasztrófából megmenekültek.
Pontosabban: azoké, akik a Dél-Kaukázus
vidékére kerültek. Ide érkezett i. e. az 51. év-
század derekán Magya fejedelem három fiá-
val, néhányszáz lovas kíséretében – hajón.
Alighogy ide értek, egy forró tavaszon lezú-
dult a Bibliában is említett Özönvíz. Ez min-
dent eliszapolt. Ezért feljebb húzódtak Evi-
látba. Ők alapították ott Magya-Ká-t, a Kuma
völgyében. Magya fejedelem Enéh nevű fele-
sége akkor már nem élt. Ő még az őshazában
meghalt. A három fiú felosztotta a vidéket.
Káldor visszament a déli részekre. Hunyor
bement Belső-Ázsiába. Magyornak maradt a
Kaukázus fölötti rész a nyugati tájakkal. Hu-
nyor birodalmából alakult ki a nagy Hun biro-
dalom, Magyoréból a Szkíta birodalom. Ma-
gya fejedelem másodszor is megházasodott,
Mari hercegnőt vette feleségül. – Amikor
meghalt (5005-ben), Mari nyolc gyermekével
– Rá folyó mentén – felhúzódott az északi
tájakra, ők alapították Kazán városát és ők
nevezték el a Rá folyót Itilnek…”
Bár ezekben az ismertetésekben nem célom
a vitatkozás, hiszen ez egymás mellé állított
elméletek úgyszólván maguktól közömbösítik
egymást, ez alkalommal hadd idézzek egy
levelemből, amelyet a kedves Pataky László-
hoz írtam. Az idézetet azért tartom fontosnak,
mert valósággal Arvisura-hivők tábora alakult
Magyarországon. (Érdekes: az emigráció nem
vesz erről tudomást!) Egyik idősebb magyar
értelmiségi, aki elhozta nekem a szöveget, s
kérte véleményemet, utána felháborodottan
tiltakozott, hogy „a magyar nemzet e nagy
kincsét” népmesének tartom, és szintehogy
kitagadott a magyarságból! Az Arvisurákban
való hit már a szenvedély fokán van. Íme tehát
a levélrészlet: „Másodszor is elolvastam az
Arvisurákat és még rosszabbak a benyomá-
saim, mint voltak. Elsősorban a cím. Ez furcsa
módon keletkezett, és feltette, hogy akik elol-
vassák, nem tudják a következőket: az iráni
világképben a források eredete nem a földben,
hanem az égben van. Aveszta szerint a
mennyei vizeket egy női istenség őrzi Ardvi-
sura-Anahita. Neve annyit jelent »Tiszta,
szennytelen«. Ahura-mazda bízta rá a vizek
őrzését! Az Arvisura név íme innen került a
»vogul sámán«-hoz! De kérdem: látta-e valaki
az állítólagos sámán által elhozott rovásírásos
eredetiket? Milyen papíron vannak, netán
arany lapon? Mert ahhoz, hogy az egészet
elmondja, hónapok kellettek volna, s ahhoz,
hogy fejben megtartsák, ember nem akadna!
Partizánok pedig – minden percükben életve-
szélyben – nem áldozhatnak hónapokat arra,
hogy csak meséljenek-meséljenek! Tehát ki
látta a szöveg eredetijét? Milyen nyelven van?
Mert hogy nem lehet mai magyar nyelven, az
holtbiztos! Tudja-e Paál Zoltán ezt a nyelvet?
A vogul sámánfi talán tudott magyarul? Ha
nem, milyen nyelven adta át »tudományát«?
Látod, kedves Bátyám, egy sereg kérdés –
amit még többel is megtoldok –, s aminek
vizsgálata előtt egyetlen szót sem lett volna
szabad elfogadnod! Nos, térjünk rá az időszá-
mításra. Miféle időszámítás alapján lehet
meghatározni, hogy pl. ki volt a magyar Király
Krisztus előtt 4000-ben? A szövegben jól fel-
ismerhető, hogy néhány részlet a »Mongolok
titkos történetéből« került bele. Mások meg a
Németh Gyula által szerkesztett Attila és
hunjaiból, ismét mások Karsai Géza barátom
Anonymus Pousa püspöke nyomát mutatják,
össze-vissza hordott adatok ezek. Nagyon
sajnálom, hogy ez a véleményem az
Arvisurák-ról, de ha feleletet kapnék azokra a
kérdésekre, amelyek nélkül még egyszerűen
tudomásul sem lehetne venni ezeket az »ősi
regéket«, akkor majd komolyabban lehetne
tárgyalni e dolgokról, de nem hiszem, hogy
erre valaha is sor kerülhetne.”
 Az őskorra vonatkozó pontos évszámok ol-
vasásakor eszembe jutott egy régen olvasott
könyv, amely sok, azóta feltűnt elmélet elődje,
anélkül, hogy a későbbiek hivatkoznának reá.
Pálfi Károly nyugalmazott református tábori
főesperes 1941-ben adta ki „A magyar nemzet
ősvallása” című könyvét, amelyben – főként a
Biblia alapján – a magyarság turáni és szíriai,
egyiptomi származását vallja. Íme, egy idézet,
amelyben ráismerhetünk több, későbbi „felfe-
dezés” ősére (i. m. 15.): „…amikor a turániak
egy csoportja, a mai magyarság egyenes őse,
elhagyta Turánt, és a régészet megállapítása
szerint Kr. e. 8 ezer körül a Kaukázuson át
Szíriába költözött. Birodalmát ott a Kos és
Hóvilág országának (Kus és Havilah a Bibliá-
ban), magát pedig kosi-nak nevezte. Végül Kr.
e. 5100 körül, amikor az árják egy csoportja
Egyiptomban összeolvadt az ott talált kosiak-
kal, a kos fejet a karvalymadár nyakára il-
lesztve, ezt az egyesített állatképet az új nép
szimbólumává tette… Mindezek alapján két-
ségtelen, hogy a magyar ősvallás Turánban a
fejlődés második fokán az Ég, Hold és a Kos
csillagzat imádásában és a meghaltak lelkei-
nek és emlékeinek tiszteletében állott.”
A magyarság egyiptomi származásának
gondolata újabb megfogalmazást is nyert.
Baráth Tibor három vaskos kötetben jelentette
meg a magyar őstörténetről kialakított felfogá-
sát (A magyar népek őstörténete, Montreal,
1968, 1973, 1974). A három kötet anyagát
összefogni lehetetlenség, hiszen alig van té-
tele, ami a hagyományos őstörténetünkkel
egyeznék. Így kénytelenek vagyunk saját
összefoglalását idézni, amely fő vonalaiban
tájékoztat arról, hogy miképpen gondolkozik
őstörténetünkről. Mindenekelőtt feltűnhetett a
címben, hogy nem a magyar népről, hanem a
magyar népekről ír. Nos, I. kötete előszavában
megtaláljuk ennek indoklását. (1:7. sk.) „…
népünk őshazájának földrajzi helyére jelenleg
mintegy nyolc javaslattal állunk szemben,
amelyek az ural-szibériai vidék helyett a
következő tájakra helyezik a magyar fajta
bölcsőjét: 1. Magas-Ázsia hegyvidéke, 2. Az
Aral-tó környéke, 3. az Indus völgye, 4. A
Kaukázus hegyvidéke, 5. Dél-Mezopotámia,
6. Délkelet-Afrika, 7. A mai Törökország és
Görögország és 8. Az amerikai kontinens kö-
zépső része. Hogy ezeken az egymástól távol
eső területeken magyar nyelvemlékek talál-
hatók, kétségbevonni nem lehet… A térképen
egymástól messze eső magyar foltok, mert
igazak, nem állhatnak egymással ellentétben.
Következésképpen azokat nem kiindulópont-
oknak, vagyis nem őshazáknak kell tekinteni,
hanem végállomásoknak: egy korai területről,
a valódi őshazából a szélrózsa minden irá-
nyába kirajzott magyar nép hiteles részeinek,
amelyek valamelyikéből a máig fennmaradt
dunai magyarság is származott. …Kiderült,
hogy a Régi Kelet (t. i. Egyiptom – L. Gy.)
kultúrnyelve a magyar volt, és ezt a nyelvet ott
a köznép, az állami és egyházi szervek Krisz-
tus előtti évezredekben rendszeresen használ-
ták, beszélték és írták. Kiderült, hogy az ősha-
zában a magyar népek államalkotó minőség-
ben, uralkodó jellegben szerepeltek, és ők
alkották meg csodálatos géniuszukkal az em-
beriség első magas kultúráját.”
 Baráth Tibor 1973-ban közzétett egy füzetet
„Tájékoztató az újabb magyar őstörténeti ku-
tatásokról” címmel, s ebben mintegy summá-
ját adja eredményeinek. Néhány részlet e ta-
nulmányból (19. sk.):
„Nem sikerült eddig még a szumir kutatók-
nak az sem, hogy történettudományi módszer-
rel, lépésről lépésre beigazolják a Mezopotá-
miából Duna-medencébe elképzelt bevándor-
lást és tisztázzák a vándorlás indítóokait, mé-
reteit, idejét, útvonalát és végállomásait. Nincs
kielégítő magyarázat arra sem, hogy miként
került az egyes európai nyelvekbe, pl. az an-
golba, az ott található rengeteg szumir (ma-
gyar) szó, és az is érthetetlen, azaz magyará-
zatra vár, hogy a Tigris és Eufrátesz torkolat-
vidékén, mocsarak közt élő számbelileg törpe
nép, szinte az egész világon szétterülhetett, és
létszámával sehogy-sem arányos befolyásra
tett szert. Vajon nem egy másik tájról jövő
magyar nyelvű nép dolgaival kell itt számol-
nunk? Szerintem túlzott dolog azt képzelni,
hogy a szumir kutatás a magyar őstörténet
egész területét fedi, és mindent a szumir
kulccsal kell és lehet magyaráznunk. Az igaz-
ság az, amit most már világosan ki kell mon-
danunk, hogy a magyar őstörténet képét kizá-
rólag a mezopotámiai szumir tényezővel meg-
szerkeszteni nem lehet, hacsak nem folyamo-
dunk mi is egy egész sereg feltételezéshez…
Európa tájaira a keleti magyar nyelvű népek
zöme nem Mezopotámiából, hanem a köze-
lebb eső egyiptomi kultúrkörből érkezett. Ezek
a Régi Kelet nyugati feléből kiinduló és Euró-
pába dél felől behatoló magyar néprészek al-
kották a kontinens első állandó jelleggel lete-
lepedett lakosságát, a magas kultúra meghono-
sítóit, ők lettek Európa feltárói, az első hiteles
európaiak. Hogy Európa tisztán és kizárólag
magyar nyelvű népek – régibb szóhasználattal
élve: finnugor népek – alkotása, ezt az első-
rendű világtörténeti felismerést tőlünk füg-
getlenül egy észt tudós is megtette.” (Baráth
Tibor itt Edgár V. Saks „Esto-Europa. Studies
in Ur-Europa history.” (1966) című munkáját
idézi, amelyben a szerző azt a feltevést dol-
gozta ki, hogy az időszámításunk előtti I. év-
ezred végéig egész Európa a finnugor népek
uralma alatt állott.) Meg kell jegyeznünk,
hogy van egy magyar kutató is, a régi történeti
iskola neveltje, Belitzky János, aki hasonló
eredményekre jutott, de ő már magyar nyelvű-
nek véli Európa legrégibb földrajzi neveit is.
Itt egy pillanatra meg kell állanunk és Ba-
ráth professzor egyik későbbi mondatát idéz-
nünk a finnugor rokonságról (i. m. 28.). „A
finnugor alapozású iskola történeti kiinduló-
pontját a Nyugaton élő magyar tudósok közül
soha senki kétségbe nem vonta… Mert hogy
az észt, finn és volgai ragozó nyelvek a ma-
gyar nyelv rokonai, ez tény, mi is állítjuk, csak
éppen hozzátesszük, hogy ezek a nyelvek is
valamilyen rokonai és leszármazói a Régi
Keleten szerepelt magyar nyelvnek és magyar
népnek.” Baráth Tibor úgy véli, hogy az első,
még neolit kori magyar betelepedést követte
egy másik, most már nem délről, hanem
Kászpi-Oxus és Aral-tó környékéről több hul-
lámban: „A bejövő turáni népeket szkíta, hun
és avar néven régóta ismeri a történettudo-
mány… magyar voltukra mi jöttünk rá…”
Kiderült tehát, hogy a mai magyar és magyar
származású népek – magyarok, finnek, észtek
és volgaiak – ezen a kontinensen minden más
néphez képest „őslakók”. „Felismerve tehát a
szumir – magyar nyelvrokonság mellett az
annál sokkal fontosabb és átfogóbb egyip-
tomi–magyar rokonságot… kirajzolódott előt-
tünk keleti kutatásaink betetőző eredménye: az
összefüggő és hiteles új magyar őstörténet.”
Baráth Tibor egy mellékmondatban kitér Csi-
csáky elméletére is. Az elsüllyedt Mu-ról ki-
rajzó magyar népről a következőt írja: „A
történész egyelőre nem látja…, hogy az emlí-
tett földrajzi és geológiai adatok a magyar
nyelvű népek őstörténete elé volnának illeszt-
hetők.”
Baráth Tibor könyvében töméntelen egyip-
tomi hieroglif szöveg magyar nyelvű olvasatát
terjeszti elő. Ezekhez nem szólunk hozzá –
mivel nem ismerjük a régi egyiptomi nyelvet
–, csak azt jegyezzük meg, hogy idehaza
Pataky László mérnök, szenvedélyes
rovásírás-kutató, már több mint két évtizede
állítja, hogy a hieroglifákat a székely rovásírás
segítségével el lehet olvasni.
Mindezekhez talán annyit megjegyezhe-
tünk, hogy Baráth Tibor gondolatai az egyip-
tológus szakirodalomba nem tudtak behatolni,
nem vesznek róluk tudomást! Megvitatásuk
elmaradása nyomán a kérdőjelek egyre erő-
sebben vetődnek fel.
A Mu című könyv ismertetése kapcsán is
felmerült már az etruszk–magyar rokonság
kérdése. Ezt újabban Kur Géza védelmezi
szenvedélyesen, főként helynév-azonosítások-
kal (pl. Etruszkok Magyarországon?, Ohio,
Warren, 1970 és Az etruszk – magyar rokon-
ság. I–II. u.o. 1966, 1968), továbbá az etruszk
szövegek magyar nyelvű olvasatával. Eljárása
általában az, hogy szavainkat szótagokra
bontja, s ezeket ősi etruszk szavakból magya-
rázza. Íme egy rövid példa: Akmár (Alsó-Fe-
hér megyei falu) „összetett szó az »ax« és a
»mar« etruszk szavakból: ax értelmi és hang-
tani azonosa a magyar »ah«: vágyat, óhajtást
kifejező felsóhajtásnak, de jelenti az emel-
kedni, jobb sorsba kerülni akarását is: mar
hiánytalan azonosa a magyar »marad« ige
tövének. Eszerint a község neve azt örökítette
meg, hogy »lakosainak a sóvárgása elmarad«.”
Sapienti sat, gondolom, nincsen szükség to-
vábbi idézésre.
Szeretnék két további, a maga korában nagy
hatású kutató munkásságáról is megemlékezni.
Elsőnek vegyük Zajti Ferenc Magyar évezre-
dek című (Budapest, 1939) könyvének néhány
részletét. (335.) „…az ősi skytha-hun nép
szülte a magyarságot, de ugyancsak a skythák
adták őskultúrájukat az Ókornak is. A skytha-
hun népek közül való a Kaukázus szülte, s Irán
táplálta Zarathustra, s a skytha lelkületből
termett az ókor megannyi nagy vallásos meg-
mozdulása, az indiai buddhizmus és a Galileá-
ból kiindult kereszténység is…”
(348.) „…a skythaság Turkesztán, avagy
Turán ősi területe révén fő központi helye a
Kaspi-tó keleti részén, az Oxus és a Jaxartes
bővizű folyók határolta mezőség volt. Innen
szóródtak szét e fajtaegységek Kr. e. 12 000–
10 000 között Indiába, Kínába, a sumér földre,
Kisázsiába és Amerikába (itt mint maya in-
dián). De az ősi Magyarországra is jutott be-
lőlük, és ugyancsak benépesítették a mérsékelt
égöv széles térségeit” …„Kb. Kr. e. 3000 és
2500 között megindul e nép újabb szétrajzása,
éspedig Mongólia felé, s itt keresztültörve
Koreán át Japánba is eljut. Délnyugaton a
Balkán felé, s a Kaukázuson át Kisázsiába,
ahol is településük a chatti-mitanni csoporto-
kat alakítja ki. Az etruszk, ibér és ó-görög nép
telítve skytha lelkülettel, nyugat felől indítja
meg azt a kultúrát, amelynek megfelelőjét
keleten a mongollal keveredett skythaság, a
hiugnu-hun, avar és türk fajta alakítja ki. A
skythaság Kaukázus-vidéki népcsoportjai
újabb települőket küldenek Indiába – ugyan-
csak Magyarország és a Meotisz vidék terüle-
téről a királyi skythasághoz tartozó csoportok
jutnak el Indiába, létrehozva ott Indiának Kr.
e. 1500–1000 között felvirágzott újabb kultúr
életkörét.”
(352.) „Krisztus maga és tanítványai már
eme galileai Skythopolisban települt, zsidózó
vallású skythák közül kerültek ki…”
(14.) „E népfajok Európában, s nagy skyt-
ha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában hasz-
nálatos nevük szerint mint a skythák, hunok,
parthusok, bolgárok, avarok, kazarok, úzok,
besenyők, kunok, székelyek és magyarok nép-
csoportjai ismeretesek.”
Mészáros Gyula, akinek nagy érdemei van-
nak csuvasföldi gyűjtésével, „A másfélezer-
esztendős magyar nemzet” (New York, é. n.)
című könyvében a magyarság eredetét más-
ként látja, mint a kialakult tanítás. Néhány
idézet megmutatja felvetését. Íme: (18.) „…az
ősmagyar népelem kelet-európai országfogla-
lásának első fejezete… a csud (ős-szamojéd),
ősmagyar a finnugor kötelékek műveltségi és
nyelvi együttélésének kora volt. Az együttélés
korának e közös szókincse s e közös szókincs-
beli elemeknek művelődéstörténeti képe fél-
reismerhetetlen új kőkori jellegről tesz tanúbi-
zonyságot… e három népcsoport közt való
kultúrköri szerves együttélés a történelem
előtti idők eme szakaszában még folyamatosan
megvolt… midőn az ősmagyarságnak az első
betelepülési hulláma a Volga-szegletben meg-
szállt, ugyanakkor a vele faj- és nyelvrokon
csud (ős-szamojéd) és finnugor népek egyes
tekintélyes kötelékei is elhelyezkedtek itt a
határos földeken… Idegen kultúrköri hatá-
sok… 1. A Kelet-Európába besugárzó mezo-
potámiai akkad (babyloni-asszír) elemekkel
megbővült északkeleti-kaukázusi (ősdaghesz-
táni) kultúrérintkezés… a bronzkorszak fo-
lyamán. 2. (ezzel) egybeeső korban… ó-ind és
ó-iráni… E történelem nem látta érintkezés és
nyelvi hatás az ősmagyarságot s a finnugorság
egyes kötelékeit még mindig egymás közeli
szomszédságában érte… 3. A Balti-tenger-
partvidék keleti-indogermán lakosságainak
helyi műveltsége… Litván-lett nyelvi hatása a
Kr. e. 800–500 körüli időkben kezdődhetett. 4.
A korai vaskorszak alatt… Kr. u. 100–500
közt ó-germán műveltségi és társadalmi ha-
tás.” Ez utóbbiak az ős-magyarságot már alig
érték el. Mészáros Gyula abban összegezi
néptörténeti vázlatát, hogy „A Volga-szeglet
összes határvidékeivel együtt, mely még a Kr.
u. XIII. század derekán is »magyarul« beszélő
népelemek lakóföldje volt, legkorábban már a
közép- és újkőkor idején a magyarságnak és a
vele fajilag ősrokon rövidfejű emberkötelé-
keknek ősfoglalási területeként tűnik fel”.
(Ehhez tudnunk kell, hogy Mészáros Gyula az
őskori Európa benépesedését két gócból kép-
zeli el: a hosszú fejű fehér fajták Afrikából
telepedtek volna át földrészünkre, a rövid fejű
fajták – közöttük az ősmagyarság – keletről
áramlott volna Európába.) A volgai ősmagyar
törzsek, az ugorok, két ágra oszlottak – az
orosz ős-krónika szerint –, a fehér ugorokra és
a feketékre. A színek égtájakat jelöltek, s a
„fehér” a nyugati ugorokat, a „fekete” a keleti
ágat jelölte. A továbbiakban a Volga-könyök-
nél maradt magyar töredékek egy része a csu-
vasba olvadt be (csuvasos jellegű szavaink
szerinte ősmagyar szavak!), más része a bas-
kírba. Mészáros Gyula ígéri, hogy e feltevé-
seinek részletes, tudományos szinten megfo-
galmazott indokolását is közzéteszi majd, ha-
lála azonban megakadályozta ebben.
A sumerektől való származtatásunk gondo-
latához elöljáróban egy idézet: „A szumir
nyelv és ennek területenkénti változatai éppen
úgy léteztek 6–7000 évvel ezelőtt Mezopotá-
miától a Donig, Tibetig, Krétáig és a Kárpát-
medencéig, miképpen ma is ezen a területen
találhatók mindazon népek, amelyek ma is
hordják nyelvükben az írásfeltaláló szumir nép
nyelvét, és nyelvüknek – a szumir nyelvhez
való rokonsága éppen úgy kimutatható, mint a
magyar nyelv rokonsága.” (Foyta–Pók–
Badiny Jós: Finnugor=Sumir című vitairatból.
Buenos Aires 1964:7.)
Manapság az őstörténeti elméletek közt
nyelvünknek a sumer nyelvvel és néppel való
rokonsága, illetőleg a tőlük való leszármazás
hirdetése a legelterjedtebb. Számos Nyugaton
élő hirdetője van. (Bobula Ida, Nagy Sándor,
Padányi Viktor, Badiny Jós Ferenc, C. G.
Gosztonyi, Csőke Sándor, Endrey Antal, s
mellettük a hazaiak is nagy szorgalommal
gyűjtötték, gyűjtik a bizonyítékokat, főként a
nemrégen meghalt Schédel Andor. Továbbá
Novotny Elemér és Zakar András, valamint
Hary Györgyné.) Éppen mert a kérdés iro-
dalma rendkívül szerteágazó – bár legna-
gyobbrészt birtokomban van! –, megkértem dr.
Zakar Andrást, foglalná össze e kis könyv
számára azt, amit ő megalapozottnak tart. Szí-
ves segítségét megköszönve adom szövegének
egy részletét:
„A korszerű nyelvtudomány valamennyi
követelményének megfelelően kifejlesztett
mai helyzet lényegében az alábbiakban vázol-
ható:
Elsőrendű fontosságú volt a nyelvszerkezet
pontos megállapítása. Gosztonyi legújabb
könyvében (1975) a szónak, a szókapcsolat-
oknak és a mondatszerkezetnek párhuzamos-
ságai rendszeres felsorolásra kerülnek. Híressé
vált Táblázatában 22 különböző nyelv alaktani
és hangtani jelegzetességeinek 53 fajtáját ha-
sonlítja össze, és megállapítja, hogy az 53
nyelvtani jellegzetesség közül, mely szumir
nyelvben megállapítható, 21 van meg az
északi finnugor nyelvekben, 29 a törökben, 51
a magyarban, 24 a kaukázusiban, 7 az óceáni-
aiban, 8 a paleo-szibériaiban, 12 a tibet-
birmaiban, 9 a mundakholban, 5 a szanszkrit-
ban, az akkádban, a dravidában és a kínaiban,
4 a baszkban és az indo-európaiban stb.
A szótári hasonlóság vonatkozásának a
Gosztonyi nyelvkönyvében bemutatott mint-
egy 1000 szó (gyök, rag, képző) jelentésben és
hangtanilag a megfelelő magyarral kb. 60%-os
egyezést mutat. A többi nyelv viszonylatában
ez az arány sokkal kisebb. Egyes nyelvi vo-
natkozások történeti hátterének is felvázolásá-
val nyelvkönyve az először Orbán Árpád által
bemutatott komplex »sokszögű«, tudomány-
közi, Gosztonyi szavaival: Linguistique multi-
lateral, nyelv-összehasonlítás klasszikus kézi-
könyvévé vált…
Zakar András a legújabb glottkronológiai
módszert alkalmazta, és összekapcsolta azt a
komplex nyelv-összehasonlítás módszerével.
A nemzetközileg megállapított 100 alap-
szójegyzék (Schwadesh, Hymes) olyan gyök-
szavakat tartalmaz, melyeket a nyelvészek
szerint a népek csak legvégső esetben hajlan-
dók felcserélni más, idegenből vett szavakkal.
Ennek a jegyzéknek az alapján megvizsgálva a
mai gyökszavakat, azt találta, hogy ebben 63
szumir és 12 akkád jelentésbeli és hangtani
megfelelő szerepel. Ez a magas visszamara-
dási százalék, melyből esetleg egy-két megfe-
lelő vitatható, de eddig még nem került tudo-
mányos megcáfolásra, szoros egyenesági le-
származást bizonyít. Azonfelül nagyjából
meglepően megfelel a Gosztonyi által megha-
tározott nyelvszerkezeti megfelelőség arányá-
nak is. Ez a tanulmány 1968-ban jelent meg
Svédországban, majd később több kiadásban,
köztük angol nyelven is.
Zakar a magyar jelképírás (róvás) és a
szumir képírás között is jelentős egyezést ta-
lált. A tatárlaki táblákon, melyek időszámítá-
sunk kezdőpontja előtti 5. évezredből eredez-
tethetők, de a Szovjet Tudományos Akadémia
Régészeti Intézete megállapítása (Perlov) sze-
rint mindenképpen ezer esztendővel megelő-
zik a hasonló szumir képírásjeleket, a képjelek
nagy százalékában egyeznek az erdélyi (ma-
gyar) róvás jelekkel. A kutatást tovább foly-
tatva kitűnt, hogy a róvásjelek és a szumir
képjelek mintegy 60%-os jelképi egyezést
mutatnak (hal, gyula, Isten, fogoly, bak stb.
jelei), sőt, sokszor ezek jelentései is (1976).
Püspöki Nagy Péter az eurázsiai jelképrend-
szerekben 5 közös jelet figyelt meg, és ezek
mind egyeznek a megfelelő szumir képjelek-
kel (1977).
A szumir–magyar rokonság nyelvi bizo-
nyításának köre ezzel lezárult. Hogy ez a ro-
konság a nyelvin túl népi rokonságot is jelent,
és ha igen, ez milyen fokú és terjedelmű, az
még további bizonyítást igényel, melynek
szilárd alappontjai máris vannak. Ennek láttán
némelyek arról az oldalról próbálták az egész
kérdést elutasítani, hogyha nincsen egészen
világos írásbeli bizonyíték a népi érintkezésre
vonatkozóan, ez nem lehet valóságos történeti
tény sem. Ezzel szemben jól ismert, hogy bár
az ősi szumir mint élő, beszélt nyelv a szemita
nyomásra lassan elhalt, éppen szemita népek
létesítették az említett ninivei könyvtárt is az i.
e. hetedik században. A szumir-asszír két-
nyelvű táblák itt azt igazolták, hogy a szumir
nyelvi hagyatékot nagy gonddal őrizték, ápol-
ták, tanulmányozták, sőt, továbbfejlesztették.
A Közel-Kelet távolabbi vidékein is a nemzet-
közi érintkezésben, a diplomáciában, az iro-
dalom, tudomány és vallás területén a szumir
mint ősi nyelv sokáig ismert és tanult nyelv
volt. Ezen túlmenően a szumirokkal érintke-
zésben állott népek és maguk a megmaradt
szumirok is új politikai alakulataikba is tovább
vitték ennek a nyelvnek átvett, ill. továbbfej-
lesztett változatát.
Djakonov bizonyítja, hogy az ősi szumir
központ Mezopotámia északi hegyvidékén
húzódott, a Kaukázus déli lejtőin – szűkebb
értelemben véve. A tágabb értelemben véve
Szubirki=Subartu egész Mezopotámiát jelen-
tette (Deimel, SAG 177). A szumir alapszó Su-
bir4, ahol a su általában: sötét, süllyed, lemegy,
nyugat, a bir4 = Eden, terület, puszta, birtok
(Djakonov). Ezek szerint a szó valószínűleg
egy keletről elhúzódó nép nyugati birtokát,
foglalását jelölte meg. Ez a pusztai, lovas-
műveltségű nép (szkíták?) itt a Kaukázusban
kiváló bányaművelést, kohóműveket, kovács-
műhelyeket létesített, melyek révén erős ló-,
kocsi- és egyéb szerszámokat és fegyvereket
alkotott. Ezt bizonyítják a gondosan kidolgo-
zott fémleleteken kívül a saját földjük kemény
sziklái között végbevitt folyamszabályozások,
építményeik, emlékműveik. A fémeket az
egész folyamköz számára ők dolgozták fel, ott
ugyanis fémbányák és kohók nyomára sem
bukkantak, de annál több szakszerűen készített
szerszám-, fegyver- és ötvösmunkaleletre,
amik legnagyobbrészt a megmunkálás és a
vegyi összetétel alapján Szubirra utaltak. A 3.
évezredből Ó-Babilonban is vannak szubir
szövegek. Ur III. korszakából pedig egész
Szumirban is. Később már a hurrik veszik át a
vezetést, akiknek nyelve és írása sok szumir,
ill. szubir elemet mutat. A 2. évezredben a
szubirok kifejezést a hurriták szinonimájának
tekintették. A hettita források a 2. évezredben
a hurrita államok sorában említik Mitannit is.
Később ezen a vidéken Urartu (utána Ör-
ményország) alakult ki a Kaukázus déli lejtő-
jére is lenyúlva, fővárosával, Van-nal. (Szu-
mirban u = 10, jele egy ék, a héberben –vau–
kötőszó, törökben on = 10.) Az asszírok ál-
landó kegyetlen támadásai között a szubirok
mindig északabbra húzódtak és vitték maguk-
kal átalakuló, kölcsönhatásokkal megtűzdelt
nyelvüket, mely még a Méd birodalmakban is
megőrizte szumir jellegét, Asszíriának 612-
ben bekövetkezett legyőzése után, a perzsa
politikai hatalom alatt is (mada a szumir
nyelvben: ország, terület, nép). Padányi rész-
letesen foglalkozik a szubir nép további sorsá-
val és vándorlásával, melynek során előbb a
hun-szabir Kazáriát alapították meg a Kauká-
zus északi oldalán. (V. ö. Varos-An romjainak
feltárása Bakutól 200 km-re a Kaukázusban,
Szuvar romjai a Volga partján stb.) Később a
kazáriai talmudista államcsíny után, nyugat
felé az új hazába költöző magyarok ennek a
szubir, szabir, szavard származásnak a tudatát
töretlenül vitték magukkal. Bíborbanszületett
Konstantin görög császár a magyar vezér uno-
kájától úgy hallotta, hogy ők magukat Szabar-
toi aszfaloi-nak nevezték. Gosztonyi szerint a
második szóban a szumir usbar van jelen, ami
az us (vér) és bar (test) összetétele és jelen-
tése: rokon vagy nőrokonbeli leszármazott.
Djakonov szerint az északkelet felé kirajzó
szubirokról nevelték el Szibériát. Mi viszont
mondhatjuk, hogy Szombathely római korbeli
nevét, Szabáriát, a helyi hagyományokat min-
denütt tisztelő római világbirodalom-politika
adta. Egyébként az azon a vidéken (Vas me-
gye! Vasvár!), valamint Magyarország több
más helyén nagy számban talált régibb bronz-
kori szerszám- és fegyverleletek egyértelműen
szubartui készítésmódra utalnak, amint ezt
már Bella Lajos is megállapította az Archeo-
lógiai Értesítőben (1902) és egyebütt.”
Eddig Zakar András összefoglalásának szö-
vege. Hogy a kérdés még világosabb legyen az
olvasó számára, Csőke Sándor egyik könyvé-
ből (A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig.
New York, 1969. II:1) idézzük a következőket:
„A sumér nyelv nem halt ki, nem pusztult
el, hanem modern formában tovább él a mai
magyar nyelvben. Ezek szerint a magyar nyelv
egyenes folytatása a sumérnak. De az ural-
altájinak mondott nyelvek is a sumérnak is-
mert nyelv származékai. Tehát a finn, vogul,
török, tatár, mongol és tunguz nyelvek ősibb
alakjai szintén a sumérból mutatható ki. Szó-
kincsük és alaktani elemeiknek nagy része
sumér analógiákkal bír, így a sumér nyelv
mellékágainak tekinthetők, míg a magyar
nyelv egyenes folytatása a sumérnak.”
(II:VII.) „Sumériából elszármazott magyarság,
ilyen vagy olyan név alatt, kisebb-nagyobb
számban, hazát keresett, végleges telephelyet.
Mi sem természetesebb, mint a Kárpát-me-
dence felé való igyekezés. (Ott két-háromezer
éves szakadatlan folyamatos tartózkodása
archeológiai leletekkel bizonyítható, tehát csak
saját földjére igyekezett.) Magas kultúrájával
és sumériai civilizációjával az európai közép-
korig Európa népeinek tanítómestere volt.
Még senki sem írta meg a magyarság hozzájá-
rulásának történetét Európa kialakításához,
ezért kellett a magyarságot a finnugor szárma-
zási elmélet lealacsonyító keretei közé szorí-
tani – nyelvészeti alapon –, mert archeológiai
összefüggések tagadhatatlanul bizonyítani
kezdik, hogy a finnugoroknak mondott népek
ősei is Sumériából kerültek északra…”
Így képzelik el a sumer származtatás hit-
vallói őstörténetünket, s egyrészt a finnugor-
okhoz, másrészt a török-tatár népekhez való
kapcsolatunkat.
Orbán Árpád is kijelenti (Folia Hungarica,
déli magyar őshaza. Garfield. 1976.): „már
régóta elismerik a magyar magánkutatók is,
hogy a finnugor nyelvcsaládba tartozik a ma-
gyar nyelv. És nem ellentétes a magyar nyelv
finnugor és sumér rokonságának ténye egy-
mással.”
Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a
Nyugaton élő magyarok egyértelműen valla-
nák a sumer leszármazást. Egyáltalán nem, sőt
az akadémikusan képzett nyelvészek – csak-
úgy, mint történészek – elutasítják ezt a gon-
dolatot. Legyen elég néhány idézet:
Osetzky Dénes 1976-os keletű tanulmányá-
ból (Magyar Múlt. Sydney, 1976. 2. szám,
88.): „Mezopotámia egykori szumér lakossá-
gának egybevetése a honfoglaló magyarsággal
arra az eredményre vezetett, hogy a honfogla-
lók fajilag tömegükben, vagy akár csak jelen-
tősebb mértékben sem lehettek a szuméroknak
a leszármazói…” (94.): „…a közvetlen
szumér–magyar kapcsolatok bizonyítása alap-
vető nehézségekbe ütközik még akkor is, ha ez
eddig még bizonyítottnak nem tekinthető
nyelvi rokonság bizonyítható volna”. (100.):
„Annak az 500–2700 magyar alapszónak szu-
mér származását, melyet a turanista szumero-
lógusok mint ilyent kiigényelnek, tudományos
mértéket megütő valószínűséggel addig elfo-
gadni nem lehet, míg a hangtani és nyelvszer-
kezeti változások szabályait kielégítően meg
nem állapítják.”
Gallus Sándor dr., az Ausztráliában élő ki-
váló magyar ősrégész, egyik tanulmányában
(Ausztráliai magyarság, 1971. február, 8. ol-
dal) higgadtan veszi számításba a nyelvhason-
lítás kérdését, a következőket írva: „Vegyük
szemügyre a sumér és a magyar nyelv össze-
hasonlítását. Az eredeti agglutináló sumér
nyelvet először az akkádok írták át egy sémita
nyelvre szabott ékírásos rendszerbe. Nem sé-
mita hangrendszere tehát sémita átírásban
maradt ránk. Fonetikája torzításon ment ke-
resztül. Az ékírásos anyagot a tudós újra latin
betűkre írja át, s ez a második elferdítés. Az
így talált hangokat azután Bobula Ida és kö-
vetői a magyar szavakkal hasonlítják össze. A
megoldáshoz nyilvánvalóan az eredeti ékírá-
sos és korábbi nyelvemlékek ismerete nélkül
eljutni nem lehet. Érvelni nem a latin átírásból,
hanem az eredeti írásrendszerekből és azok
fonetikai elemzéséből kell. De miként rekonst-
ruálható az eredeti sumer fonetika? Számol-
nunk kell egy harmadik elferdítés lehetőségé-
vel is.”
A sumer rokonítás kérdése messze túljutott
a nyelvhasonlításon, és valósággal hitté vált.
Éppen e hittel szemben emel óvást Bogyay
Tamás, a magyar románkor nagy tekintélyű
szakembere (Ural-Altaische Jahrbücher. 41.
1969:295–299.), a következőképpen magyarra
fordított német szövegében: „Már gyakran
megállapították, hogy e műkedvelők és déli-
báb-látók elméletei egymásnak néha mereven
ellentmondanak. Ennek ellenére jellemző kö-
zös vonásaik vannak, amelyek egyúttal a szer-
zők alapmagatartását is felismerhetővé teszik.
1. Az egyes tudományágak alapfogalmait és
elemi szabályait – elsősorban a nyelvtudo-
mányét – egyszerűen mellőzik. 2. A követ-
keztetéseket nem módszeresen gyűjtött és
kritikailag megvizsgált anyagból vonják le.
Mindent, ami egyéni látomásukat megerősíteni
látszik, kritikátlanul átvesznek és beépítenek
elméletükbe, ami ennek ellentmond, félretol-
ják az útból. Jellemző, hogy ugyanazt a lehe-
tetlenséget a legkülönbözőbb kapcsolatokban
megtalálhatjuk. Egy ilyen „topos” újabban a
sumér ékírás és a magyar, jobban mondva
székely rovásírás azonos voltának hite, bár ez
utóbbiról ismert lény, hogy ótörök eredetű. 3.
Gyakran feltevéseket, véleményeket vagy
éppenséggel teljesen megalapozatlan véleke-
déseket mint tényt állítanak be, hogy ezekre
vakmerőbbnél vakmerőbb elméleteket építhes-
senek. 4. Közös végül a szigorúan módszeres
őstörténet-kutatással, főként a finnugorosokkal
szembeni ellenséges magatartás.”
Katona Lajosnak, a Távol-Keleten élő ma-
gyar turkológus és sinológusnak a sumer szó-
fejtők munkájáról (Mint oldott kéve. Taipei.
1967.) írott megállapításai lesújtók: „Szakkép-
zett nyelvészek egyöntetű véleménye szerint a
sumir nyelv hovatartozásának kérdése, a mai
napig nincs megoldva… A sumir–magyar
nyelvrokonság hirdetői egyike sem szakkép-
zett nyelvész. Nyelvészeti szakképzettség
hiánya miatt a finnugor összehasonlító nyelv-
tudományt, annak általános érvényű szabályait
nem értik meg, s elvetik ennek nemzetközileg
kidolgozott és elismert eredményeit. Az álta-
luk ajánlott sumir–magyar egyeztetések nem
egyebek laikus találgatásoknál.” (18. oldal.)
„…minden nyelvészeti előképzettség nélkül
is, feljogosítva érzik magukat, nemcsak arra,
hogy nyelvhasonlítást folytassanak, hanem
hogy szakképzett nyelvészek megállapításait
és bizonyítékait egyszerűen tendenciózus ha-
misításoknak nyilvánítsanak.” (39. oldal.)
Fodor István (Köln) több kisebb tanul-
mányban boncolja a sumer nyelvhasonlítók
munkásságát. Legutóbb (Irodalmi Újság,
1977. szeptember–október 13. oldal) éppen-
séggel Gosztonyi Kálmán francia kiadásban
megjelent könyvéhez fűz megjegyzéseket egy
vita kapcsán. Ebből idézzük az alábbiakat: „A
legnagyobb baj Gosztonyi teljes tájékozatlan-
sága a magyar, finnugor, szláv és egyéb nyel-
vészetben. A mai magyar adatokat több ezer
évvel ezelőtti nyelv adataival közvetlenül nem
lehet összevetni, hisz írásos bizonyítékaink
vannak arra, hogy a magyar szavak hangalakja
(sőt, sokszor jelentése is) más volt a honfog-
lalás utáni évszázadokban…”
Végére értem e tallózásnak. Folytatnám
még, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy az
olvasó lássa: nincsen a földkerekségnek olyan
pontja, ahonnan lelkes híradások ne érkezné-
nek, hogy ott a magyarok ősei éltek és alkot-
tak. E kísérletek majdnem teljes jegyzékét
Komoróczy Géza Sumer és magyar (Budapest,
1976) és részben Pusztay János Az ugor–török
háború után (Bp. 1977) könyvének jegyzetei-
ben találja meg az olvasó. Az Országos Szé-
chényi Könyvtár is pontos jegyzéket vezet a
külföldön megjelent magyar könyvekről, fü-
zetekről, folyóiratokról.
A hazai kutatók elutasító véleményét és a
maga felfogását a közönség felé forduló, ol-
vasmányos szövegekben Komoróczy Géza és
Pusztay János fogalmazta meg, egyúttal össze-
foglalva a korábbi hazai szerzők ellenvéle-
ményét. Számba veszik a magyar nyelvtudo-
mány élő képviselőinek véleményét és a ma-
guk nyelvi elemzéseit. Komoróczy Géza
könyvében (103.) arra az eredményre jut, hogy
„Azok a szavak, amelyeket szófejtéseikben
sumer gyanánt felhasználnak, vagy egyáltalán
nem léteznek, vagy másként olvasandók, vagy
mást jelentenek. A sumer–magyar nyelvroko-
nítás szóegyeztetései között egyetlen egy sem
akad, amely legalább sumerológiai tekintetben
megállná a helyét.”
Pusztay János ugyancsak a szóhasonlításo-
kat veszi elsősorban célba (56.): „1. Eleve
gyanúsak azok a szavak, melyek teljes vagy
csaknem teljes azonosságot mutatnak a ma-
gyarral. A nyelv változik, s még a rokon nyelvi
megfelelők közül sem mindig az a szabályos,
mely a magyar szóhoz a legközelebb áll… 2.
A sumer–magyar rokonítás hívei sok esetben
olyan szavakat idéznek, amelyek igazolhatóan
a magyar nyelvújítás korában keletkeztek, pl.:
egyén, egyed, szellemes, eszmény stb. 3.
Eddigi példáinkban is többször előfordult,
hogy összekeverték a sumer és akkád nyelvet.
A sumer írást sokáig nem tudták pontosan
értelmezni, helyette – sokszor akaratlanul – a
jobban ismert akkád olvasást vették
figyelembe. A kettő között viszont jelentős
hangalaki különbség van. A téves olvasás és
téves értelmezés révén a sumer szavakat úgy
lehet igazítani, ahogy azt a magyar szó éppen
megkívánja.”
Hadd fűzzek ehhez valamit egyik levelem-
ből, melyet dr. Novotny Elemér úrhoz intéz-
tem abból az alkalomból, hogy megküldte
nekem Sumer–magyar (Duna könyvkiadó.
Svájc. 1977.) című könyvét: „…magam –
hitem szerint – valóban „sine ira et studio”
látok munkámhoz, és népünket nem egy ágon,
de több ágon követem a múlt felé és eurázsiai
távlatokban igyekszem helyét megtalálni. Ép-
pen ezért még akkor is érdeklődéssel olvasom
a különböző őstörténeti származtatásokat,
hogyha gyanakodva nézem, mert – érzésem
szerint – nem elég alaposak. Hadd mondjam el
például, milyen gondolataim vetődtek lel a
Doktor Úr könyvével kapcsolatban. A legjobb,
ha egy példán kezdem, csak úgy találomra a
43. oldalról: a Mu-na-ara-u elemeiről: Mu =
mag, na = kő, ara-u = őrlő. Szó szerint magot
őrlő, vagyis malom.
Nem tudok és nem is akarok hozzászólni a
nyelvtudomány kérdéseihez, mert nem vagyok
szakember, de – engedje meg – én nem isme-
rem a régi magyar nyelvből azokat a szavakat,
amelyek összetételeként megszületett volna
malom szavunk. Tehát nem ismerek a magyar
régiségben mu = mag, na = kő, ara-u = őrlő
szót! De így vagyok az elemzések túlnyomó
többségével, nem ismerem nyelvünkből azokat
a szavakat, amelyek összetételéből szavaink
születtek volna. Mert más lenne a helyzet, ha
lenne mu, na, ara-u szavunk, de nincsen!…
Jelenleg nincsen semmi komolyan vehető
elképzelés azt illetően, hogy a honfoglaló ma-
gyarság egyenesági leszármazottja lenne a
3000 évvel ezelőtt élt Kétfolyamközti művelt-
ségnek. Márpedig a Doktor Úr meglepő kije-
lentése, hogy a sumer nyelv ma is él a magyar
nyelvben, ezt a hallgatólagos követelményt
állítja fel.”
Ezekhez a sorokhoz befejezésképpen a kö-
vetkezőket kell hozzáfűznöm, a teljes őszinte-
ség jegyében: „A más megoldás is lehetséges”
hirdetőinek – mint régész – azt szoktam mon-
dani, hogy sem Mezopotámiából, sem Egyip-
tomból, sem a Húsvét-szigetekről, Afrikából
sem vezetnek régészeti nyomok a Kárpát-me-
dence magyarsága felé. Nos, ismét be kell
vallanom, hogy őstörténetünk régebbi évezre-
deiből, a Volga-vidék őstörténeti műveltségei-
ből sem vezetnek közvetlen szálak a Kárpát-
medence magyarsága felé. Sem az első, sem a
második honfoglalás népét nem tudjuk korábbi
évezredei felé követni! A honfoglalást meg-
előző évszázadokban biztosabban mozgunk,
de őstörténetünk homályán eddig a régészeti
kutatások sem tudtak átvilágítani!
Utószó

A célt, amelyet Babits szavaival tűztünk ki,

nem tudtuk elérni. De nem érte el a földkerek-
ség egyetlen népe sem. Természetesen, ez nem
vigasz: szeretnők ismerni, hogy kik vagyunk.
Ám álljon itt a bölcs szava: „Ha senki nem
kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kér-
dezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem
tudom”. (Augusztinus: Conf. XIV: 17.) Való-
ban, mindannyian szilárdan érezzük: magya-
rok vagyunk. De hogy mi tesz minket azzá,
arra felelni aligha sikerül. Bizonyos, hogy az
anyanyelvnek döntő szava van e kérdésben.
Talán a holnap pontosabb feleletet képes majd
adni néppé válásunkra. Én annál többet, mint
amit itt elmondtam, nem tudnék mondani;
hosszabban igen, velejében nem. Nekünk in-
kább jövőnk felé kell fordulnunk, s ebben
nagy tanítómesterünk Vörösmarty Mihály.
Szolgáljanak e gondolatok zárószavaként az ő
sorai:
„Mintha nem ősöktől származnál,
légy tetteid által
Őse családodnak, s a' haza áldani fog.”
TŐLE, RÓLA, VELE
A hetvenéves László Gyula

A mintegy tíz éve készült lexikon így mutatja

be: régész, egyetemi tanár, festő, művészeti
író, a történettudományok doktora. Fő kutatási
területe a finnugor őstörténet, a népvándorlás
és a honfoglalás kora, valamint a közép- és
újkori művészet.
Az Új írás 1977 nyarán a Pályám emléke-
zete sorozatban hozta emberközelbe olvasói-
nak. A História egyik tavalyi száma Régész-
professzor levelei címen közölt részleteket a
szülőföld: Erdély „kincses Kolozsvár”-jába
küldött leveleiből. A Kortárs múlt évi lapjain
rajzművészetünk Villonját, Szalay Lajost kö-
szöntötte születésnapján. Később ugyanott –
Ferenczy Béni szavaival szólva – a legjobb
magyar szobrász: Medgyessy Ferenc emlék-
könyvének bevezetőjéből kaptunk kézbe né-
hány fejezetet. Az Új Írás idei 5. számában
Arany János Buda halála című eposzát ré-
gészszemmel értelmezve mondja: „Nem a mai
tudásunkat kérjük számon tőle. Inkább azt
szeretnők kutatni, hogy az ő korának tudatá-
ban szükségszerűen milyen kellett legyen el-
képzelése a múltról.” A Históriából tudtuk
meg nemrég, hogy rajzokban megfogalmazott
honfoglaló magyarjait láthatjuk hamarosan a
Móra Kiadó jóvoltából. A lap kíváncsiságot
ébresztő kóstolót is tett az asztalunkra. A
Fejér megyei Hírlap az elsősorban történe-
lemtanároknak szóló előadását készítette elő
áprilisban. A Szombathelyen szerkesztett
Életünk hónapokig közölte folytatásokban az
Őstörténetünk-et. Tanári pályája végén mint-
egy háromszáz volt és mai, Budapesten vég-
zett tanítványától – őrá jellemzően – a most
megjelent Régészeti levelek csak nekik szánt,
közvetlen és meleg hangú, minden sorával
tanító „végrendeletével” búcsúzott. A pedagó-
gus, a képzőművész és a régészprofesszor
László Gyulával folytatott beszélgetéseket a
Köznevelés az Új Tükör és az Élet és Irodalom
publikálta.
Összeállításunkban a tőle való és róla írt so-
rokból, valamint a vele készített interjúkból
adunk ízelítőt. Úgy véljük, ezzel válik telje-
sebbé az olvasókban, tisztelőkben a László
Gyuláról élő kép. Másrészt összeállításunkat a
szükségképpen rövid előszó folytatásának
szánjuk, mert meggyőződésünk: így lehet
könnyebben áttekinteni a tartalmas, gazdag és
minden bizonnyal tovább gazdagodó életpálya
pillanatnyi egészét. De az előszóval rímelő
szemelvényanyag szorosan összefügg a kötet
mondanivalójával is. Végül nem lényegtelen
indok, hogy köszönteni kívánjuk vele a mai
napon 70 éves tanárt, művészt, régésztudóst.

Budapest, 1980. március 14.

A kiadó
Búvópatakok

Szegény emberek gyermekeként nőttem fel, s

azt határoztam, hogy a múlt szegényeinek
régésze leszek, a magyar nép őstörténetét,
mindennapját kutatom majd. Ebben áldott
segítségemre volt, hogy gyermekkoromban a
nagy néprajzos nemzedék nevelt engem. Mint
gyermeket tanítottak arra, hogyha nyaranta
hazamegyünk a Székelyföldre, mit gyűjtsek
nekik, s hogyan (a Néprajzi Múzeum Adattára
mai napig is számos akkori rajzomat, festmé-
nyemet őrzi!). Ez a tanítás tudatosította ben-
nem, hogy amit gyermekkoromban a falun
átéltem, abból tudomány is lehet. Valóban,
munkásságomra véges-végig jellemző az erős
néprajzi érdeklődés, az „egykori élet” kuta-
tása; sohasem lettem a leletek fétisimádója. A
lelet az élet vetülete volt számomra, amelyből
ki lehet bontani egykori mestere, s gazdája
mindennapját. Sok-sok módszertani, megfi-
gyelésbeli leleményem, „eredményem” azóta
már annyira átment a köztudatba, annyira ter-
mészetessé vált, hogy nem is tudják, kitől
származik, s ez így van jól! Írtam valahol:
nemes becsvágyam, hogy már életemben
névtelenné váljak; ami munkáimban jó, az
észrevétlen beleépül régészetünkbe, köztuda-
tunkba, ami pedig esendő, azt úgyis elemészti
az idő. (Új írás. 1977. évi 7. szám, 121. o.)
Gyűjteményes kiállítás

A művész-régész írja a kiállítás (Szeged, Móra

Ferenc Múzeum, 1979. febr.) katalógusának
előszavában:
Munkásságom kétszólamú: világos, harmo-
nikus vonalmuzsika, és sötéten kavargó indu-
latok világa. Ám a kérdés nem ilyen egyszerű.
Megesett például, hogy a rajz tiszta vonalban
indult, aztán valamit bele kellett javítanom,
ezzel megindult a fekete kavarodás, és a végén
haláltánc örvénye mozgott a feketeségben.
Magyarázatok helyett inkább beszámolok
indulásomról, s azokról a mesterekről, akik
megformálták a bennem forrongó formátlant.
Tizenegy évesen a ragyogó Benczúr Gyula
volt az eszményképem, színes levelezőlapok-
ról másoltam műveimet, s máig sem szégyen-
kezem e másolatok miatt. Aztán jött a sötét
színek Munkácsyja. Kitettem magam elé a
Siralomházat, s néha félórákat „imádkoztam”
előtte. Bánkódtam, hogy közönséges nevem
van, hiszen igazán művész csak olyan névvel
lehet valaki, mint „Munkácsy”. Aztán újból
két ellentét következett: Michelangelo és
Rembrandt. A Sixtina fiúalakjait végigmásol-
tam; bibliai képeimen pedig a fény–árnyék
rembrandti sugallása foglalkoztatott. (…)
E kiállítás két részre bomlik: az indulás és a
fiatal évek megmaradt munkáira és az újra-
kezdés bő termésére. (…) Végül itt van „Az
emberélet útja”. Ez voltaképpen „elcsépelt”
gondolat; régen olajnyomatok emlékeztették
az embert a mulandóságra, témájuk „a böl-
csőtől a koporsóig” volt, akárcsak ennek a
képnek. Csakhogy: az emberélet évmilliók óta
ismétlődő tényei mind „elcsépeltek”, és mégis
mindegyikünk életében újra s újra átéljük őket
gyönyörben és kínban! Én is megfestettem
képben. (…)
Így, vagy amúgy, de ez a tárlat mégiscsak
egy ember élete. Gondolom, hogy művészi
értéktől függetlenül is érdemes és érdekes
egyik embertársunknak – jelen esetben ma-
gamnak – életét a képzőművészet tükrében
megismerni. 1978. Nagykarácsony napján.

Rajzok a honfoglalókról

A képi megjelenítés rendkívül fontos része a

történeti ábrázolásnak. Akik a budapesti
egyetemen hallgatták László Gyula előadásait,
emlékezhetnek, mennyire megkönnyítették az
amúgy is mindig világos, áttekinthető okfejtés
megértését, a sok évszázaddal korábbi népes-
ség magunk elé képzelését a táblára könnyed
kézzel felvázolt művészi színvonalú rajzok.
Ezért kértük meg László Gyulát, hogy a saját
kutatásai és a szakirodalom alapján készített
honfoglalás kori történelmi „rekonstrukciói”-t
rövid magyarázó szöveggel bocsássa folyó-
iratunk rendelkezésére.
(A szerkesztő.)

Emlékszem, régen, gimnáziumunk folyosóin

milyen nagy tanulsággal néztük történelmünk
nagy fordulópontjainak képeit: a Vérszerző-
dést, Vajk megkeresztelését, Zrínyi kirohaná-
sát, az egri nőket, Hunyadi László búcsúját és
a többi kitűnő színes képet. Ha pedig valaki
közülünk netán megnézte a Feszty-körképet,
hosszan és ámulva mesélte el a látottakat.
Ezeknek a képeknek, szobroknak meghatározó
erejük volt: bennük kelt életre a történelem!
Ezzel szemben például tankönyveink honfog-
lalás-leírása hidegen hagyott, megtanulnivaló
lecke volt. Munkácsy Honfoglalását csak mű-
lapokon láthattuk, hiszen az eredeti az Or-
szágházban van. Ha valaki ma Árpádról be-
szél, annak akarva-akaratlan az ezredéves
emlékmű fenséges Árpádja jut eszébe, Mátyás
királyról pedig Fadrusz kolozsvári remek-
műve. Így van ez rendjén: akik egykor testi
valójukban éltek, azok csak festett vagy min-
tázott-faragott testi valójukban kelhetnek
életre, nem szóban!
Dehát ki idézi fel a magyar népet, a min-
dennapok munkáját, tapasztalatát, izzadságát,
szépségét és szomorúságát? Bizony majdnem
senki, s aki idézi, az is olyan hamisan, hogy
elszomorítja az embert. Mi, régészek-történé-
szek csak dolgozunk-dolgozunk, de művésze-
ink nem vesznek tudomást munkánkról, s még
mindig a Nemes–Nagy-féle Magyar viseletek
történetét (1900) használják, színpadi ruhákba
öltöztetett férfiakkal, nőkkel. Így ábrázolják
nagyjainkat is. Zala György fenséges Árpád-
szobrának egyetlen négyzetcentimétere sem
hiteles, kivéve a magatartás méltóságát, a ki-
fejezés komolyságát.
Nos, ezt a hiányt – a mindennapok emberé-
nek ábrázolását – és ezt a helytelen beidegzést
(az egykori viselet és fegyverzet balga elkép-
zeléseit) igyekszem pótolni rajzsorozatommal.
(História. 1980. évi 2. sz.)

Mindennapjaink és a régészet

…Most pedig rátérnék arra, amit magamban

már régen formálgatok, s ez pedig röviden:
nagy szerencséje a fiatal régésznemzedéknek,
hogy két olyan nevelő mellett nőhettek fel,
akik remekül kiegészítik egymást B. I.-ről és
magamról van szó. Ketten a régészetnek két
kiegészítő oldalát műveljük, s így a fiatalok
együtt kapják, amit sehol másutt nem ismerek!
Magam B. I.-t tartom „A régésznek”, mond-
tam is neki egyik dolgozatával kapcsolatban
(amit a Tízkötetes számára írt), hogy Nagy
Géza méltó utóda, ő a régészeti kutatás
klasszikus módszereit tökéletesítette, hallatlan
képességgel, s talán még nagyobb szorgalom-
mal. Én pusztán a régi élet újraelevenítésére
törekszem, több-kevesebb sikerrel. Nagyon
tanulságos és megnyugtató volt néhány nappal
ezelőtti beszélgetésünk a keltezés kérdéséről.
Mondtam, hogy én nem nagyon bízom a
„biztos keltezésekben”, hogy ettől ez kezdő-
dik, ettől az végződik, s ez érvényes lenne
például az egész avarságra, hiszen a nemzet-
ségi társadalmakban nincsen és nem is lehet
„divatváltozás”, ez önmaguk megsemmisíté-
sével lenne azonos. …B. I. is úgy gondolta,
hogy nem évtizedekben, hanem két-három
nemzedékben kell elképzelnünk a változáso-
kat, de – mondta például – a gyöngyöknél
mégiscsak megfigyelhető a dudoros gyön-
gyök, a fehér dinnyemag alakúak és a sötétké-
kek egymásutánja, sőt, a fülbevalóknál is a
kerek, majd nyújtott karikák egymást köve-
tése, biztos időrend nélkül nem dolgozhatunk.
Ebben tökéletesen igaza van, de látom a ne-
hézségeket: például, hogy ez a népesség-nem-
zetség így öltözködik, a másik másként. Igen
ám – volt erre a megfontolt válasz – de a ke-
reskedelmi áruk (pl. gyöngyök) változnak
akkor is, ha a viselet maradna! Erre magam:
fennáll a veszély, hogy a technikai változáso-
kat tesszük meg történelemnek és elveszítjük a
sokszínűséget, s helyette „kora-közép-késő
avar kort” képzelünk el, amelyekben mindenki
egyformán öltözött. Meg kell jegyeznem, hogy
beszélgetésünk véges-végig egymást értő ag-
godalommal folyt. Én nem is folytatnám a
leírást, azonkívül, hogy megismétlem: B. I.-
ben látom az igazi régészt. Bizonyos az is,
hogy ahogy én kilépek a régészeti életből, az ő
tisztult régészeti munkamódszere válik lassan
uralkodóvá, az én „termékeny bizonytalansá-
gom” felett. De hát ez a dolgok rendje, ahogy
az én magatartásom ránőtt a Fettich-féle örök-
ségre, ugyanúgy nő rá az övé az enyémre.
Hiszek abban, hogy az egykori valóság előbb-
utóbb egyre tisztábban áll előttünk, méghozzá
a maga sokrétűségében, s nem alkotunk majd
„kiherélt” történelmet.

Maradtam szeretettel:

1978. július 30. László Gyula s. k.

A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt

Részletek Győrffy György, Hanák Péter,

Makkai László és Mócsy András
kerekasztal-beszélgetéséből

A beszélgetést vezető Hanák Péter emlékez-

tetett arra, hogy még ötven évvel ezelőtt is
Etelközhöz, Vereckéhez, Pusztaszerhez kö-
tődtek a magyar köztudatban a honfoglalás
korának emlékei. Lassan azonban e helynevek
irodalmi emlékké halványulnak, helyüket
Vértesszőlős, Fenékpuszta, Szabolcs foglalja
el, vagyis a mítosz helyébe az ásatás lépett.
Átszövi ezt az érdeklődést az egzakt bizonyí-
tás, a tények iránt megnövekedett igény és
tisztelet.
Hanák Péter szavait megerősítette Mócsy
András, mondván: a régészeti föltárások a
szórványos és áttételes írásos vagy szóbeli
hagyományokkal szemben objektívnek tekint-
hető anyagot hoztak felszínre.
Témánknál maradva kiemelem, hogy Hanák
Péter „rákérdezett” László Gyula ismert kö-
vetkeztetésére: elfogadható-e a „kettős hon-
foglalás” teóriája, amely oly sok vitát kavart?
Bizonyítható-e, hogy a késő avar kori régé-
szeti leletek tulajdonképpen korábbi „első”
magyar honfoglalás résztvevőit takarják?
Makkai László hozzátette: bizánci följegyzés
szerint a Fekete-tenger melletti sztyeppén élt
bolgár törzsszövetség felbomlott, és egy része
a Kárpát-medencébe vándorolt. Lehettek ezek
között magyarok?
 Győrffy György válaszában elmondta: „Ma
bizonyítottnak vehetjük, hogy a Kárpát-me-
dencébe az avar korban beköltözött egy olyan
bolgár-török néprész, amelyik azok s közé az
onogurok közé tartozott, amelyik a magyarság
kialakulásában is szerepet játszott, de azt nem
állíthatjuk, hogy ez az ide bejött bolgár-török
néprész finnugor nyelven beszélt, illetve ha
voltak köztük magyarul beszélők, nem ők
határozták meg a Kárpát-medence etnikai-
nyelvi arculatát.”
Alapvetőnek, mérvadóan igaznak tartom
Hanák Péter szavait, aki a hosszú eszmecserét
– valamivel részletesebben – így összegezte: A
római birodalom összeomlását követő fél
évezredben nem mutatható ki kontinuitás az
egykori provinciák lakossága és a 9. század-
ban itt élt népek között. A kontinuitást króni-
kások, történetírók találták ki, pontosabban: ők
öltöztették históriai mezbe az ősi mondákat,
mítoszokat. E mítoszokat majd a 19. század
első felének romantikus történetírása emelte
tudományos rangra a nemzet ébresztése, a hősi
múlt iránti érdeklődés fölkeltése, a múlt ro-
mantikus heroizálása végett. A tudományosság
azonban már túljutott a mítoszokon, valós
önismeretet, e mítoszok történeti kritikáját
követeli. A Duna-tájnak, közös történelmünk
keretének népvándorlás kori települési, etnikai
és kulturális viszonyait csakis akkor tudjuk
tudományos hitelességgel és valósághűséggel
rekonstruálni, ha a kutatást megszabadítjuk a
mai uralmi viszonyok legalizálásának histori-
záló szándékától… (História. 1979. évi 1. sz.)
 László Gyula köszöntése

Bóna István professzor – László Gyula egyik

legidősebb tanítványa – mondta el 1980. már-
cius 14-én az egész országból összesereglett
„véndiákok” nevében, az Eötvös Loránd Tu-
dományegyetem Bölcsészettudományi Karán.
Bóna István azonos a László Gyula-levélben
említett B. I.-vel. (A szerk.) …Forradalmian új
volt számunkra – mindenekelőtt – László
Gyula emberközpontú régészete. Tőle tanultuk
meg, hogy nem a szíj végek és nem a motívu-
mok keltek át a Volgán, hanem a sajátos ér-
telmű, és az értelemből következő díszítésű
szíj végeket az övükön viselő emberek. (…)
Nemcsak az emberek elevenedtek meg előadá-
sai nyomán, hanem kezük munkájának termé-
kei is. A szíjvég, az álcsat megszűnt előlap és
hátlap lenni, előadásai nyomán átalakult em-
beri alkotássá, térben és időben érzékelhető
készítésmenetté. Így váltak számunkra süveg-
gé, övvé és kettős övvé, étkészletté és pásztor-
készséggé, kaftánná, inggé, ruhává, csizmává
mindezen tárgyak egykori díszítményei és
tartozékai; valamiképpen nyereg lett a nyereg-
pántokból, kantárzat a kantárzat ékességeiből,
tegez, íjtegez, tarsoly mindezek kisebb-na-
gyobb maradványaiból. És örökre az marad;
mi soha többé nem beszélünk tegeztől elvo-
natkoztatott tegezdíszről vagy tarsoly nélküli
tarsolyveretről. (…) A László Gyula-i szem-
lélet túlhaladt azon, amit korábban a régészet-
ben tanultunk; öröm volt látni s hallgatni, mi-
lyen finoman, milyen ötletesen morzsolja ízzé-
porrá a korábbi merev elméleteket, száraz,
semmitmondó anyagközléseket. Éreztük az
igazát, mivel új, magasabb régióból szemlélte
és ismertette a dolgokat. (…)
Tanítványaidból nem lett epigon, még ha
egyikünk-másikunk első dolgozataiban előfor-
dulnak is miniatűr László-elemek. Ez azt bi-
zonyítja, hogy a professzor, a nevelő éles
szemmel felfedezte és sikeresen kibontakoz-
tatta tanítványai egyéniségét.
Egyikünk sem követte gépiesen László
Gyula módszerét. Ehelyett a mester örökké
friss, mindig kétkedő s mégis mindig alkotó,
sokoldalú szellemét vettük át vagy szerettük
volna átvenni. Átvenni és alkalmazni saját
egyéniségünkhöz, vérmérsékletünkhöz, érdek-
lődési körünkhöz. S ebben mindig számíthat-
tunk László Gyulára. Talán ezért élőbb ez a
láthatatlan László-iskola minden más régészeti
iskolánál, a nem egy, hanem százféle úton
egyazon cél felé haladók baráti közössége…
(Új Írás. 1980. év: 6. szám, 106. o.)

* * *

A pedagógus László Gyula

Egy híján épp negyven éve neveli az ifjúságot.

Hivatalosan az ősztől kezd pihenni. De aho-
gyan ismerem, aktív lesz a pihenése, hiszen a
munka az életformája. Általában régészként
tartják számon, pedig akkor sem amatőr, ami-
kor fest, rajzol, farag, szobrot formál. Barátai,
tisztelői – közöttük volt és mai tanítványok
tömege – most velünk együtt 70. születésnapja
alkalmából köszöntik. Mintegy ötszáz na-
gyobb írása után hamarosan három új könyvét
olvashatjuk. Én a Tankönyvkiadó gondozásá-
ban megjelenés előtt álló Őstörténetünk című
néhány íves esszéje ürügyén történelemtan-
könyveink, főleg a gimnázium I. osztálya
számára készült könyv őstörténeti és korai
magyar történeti fejezeteiről kérdezem a vé-
leményét.

– Professzor úr, vállalna-e tankönyvírást

középiskolásoknak?
– Nem. „Csapnivaló” tanár vagyok, nem tu-
dom eléggé figyelembe venni a tanterv előírá-
sait. Az igazsághoz tartozik az is, hogy mindig
egyetemen tanítottam.
– Rövidségre törekedve csupán az érdekel,
hogy a tankönyveinkben mint kutató és tanár
mit írt volna másképp – s milyen megfontolás
alapján – néppé válásunkról, mondjuk a 895.
évi honfoglalásig?
– Javaslataimat szívesen összegezem. Rész-
letkérdésekről beszélgetni bármikor kész len-
nék a szerzőkkel is. Főleg azért, mert szerin-
tem az egész fejezetet át kellene dolgozni.
– Tanulni nem szégyen. A tanácsait előre
köszönjük.
– Kezdjük hát a lényeggel. Úgy vélem, a
szöveg nem kielégítő volta abban a szándé-
kosnak látszó törekvésben rejlik, hogy a szer-
zők „végleges” eredményeket kívánnak meg-
tanítani. Pedig helyesebb pedagógiai elv, hogy
ahol nincs biztos eredmény – és hol van
olyan? –, ott meg kellene ismertetni több
egyenrangú elméletet. Így nevelődnék az ifjú-
ság arra, hogy gondolkodó figyelemmel, sőt
izgalommal kísérje a kutatók vitáit.
– Annak hangsúlyozásával, hogy a
tankönyv kollektív műfaj, bűne és erénye tehát
nemcsak a szerzőket, hanem az egész
tankönyvi munkabizottságot minősíti, szívesen
hallanék példákat.
– A tankönyv őstörténetünknek csak egyik
lehetséges, de a legkevésbé valószínű megol-
dása mellett dönt egyértelműen. Ez fiatalsá-
gunk félrevezetése, mivel biztonságot sugall,
holott erről szó sincs! Meg kellene mondani,
hogy mivel az adatok sokféle magyarázatot
engednek meg, ezek és ezek a területek jöhet-
nek számításba.
– Az ajánlott irodalom tartalmaz olyan
szakmunkákat, amelyekből ez a tény követke-
zik.
– Igaz, de így még tovább nőhet a zavar, ha
a tankönyvszöveg helyenként kinyilatkoztatá-
sokkal egyenlő. Hogy Magna Hungaria Baskí-
riában volt-e vagy sem, egyelőre nincs el-
döntve. Baskír területén csak Gyarmat és Jenő
jelentéktelen emlékei találhatók, a többi törzs-
névi emlék használhatatlannak bizonyult. Ro-
vásírásunkról is meg kellene említeni, hogy
tömegében csak székely területről ismeretes.
Püspöki Nagy Péter ugyan hasonló jegyeket
talált a Felvidéken is, ennek ellenére a rovás-
írást mint székelyt tartják nyilván.
– A honfoglaló magyarok lélekszámát meg
lehet-e állapítani?
– A félmillióra becsült szám találgatáson
alapszik. Ezzel szemben Árpád magyarjainak
temetői kis lélekszámúak a késő avarok néha
több ezres temetőivel szemben. Honnan tud-
juk, hogy a helybeliek csak 200 ezren voltak?
Nyilván sokszorosát tették ki Árpád magyar-
jainak. Illendő lenne megemlíteni, hogy van
olyan felfogás – nemcsak az enyém –, amely
szerint a magyarok első honfoglalása a VII.
század végén történt.
– A dolgozók, középiskolája I. osztályának
készülő tankönyv már tartalmazza ezt a felfo-
gást is. A „kettős honfoglalásról” a nyers
kéziratban olvasható: Az elsőre még 670 tá-
ján, a késő avar kor idején került volna sor,
amikor a Kárpát-medencébe egy új, díszítő-
művészetükről griffes-indásnak nevezett né-
pesség nyomult be. Ezekben a „késő avarok-
ban” egyes kutatók magyarokat látnak, akik-
nek utódai megérték a végleges honfoglalást,
a 895. évit is.
– Így már korrekt, de erről nem tudtam.
Vajon így is jelenik majd meg?
– Ezt még nem tudom, csak bízom benne,
Most folyik a kézirat bírálata.
– Az csak elírás lehet, hogy a nagyszent-
miklósi kincs 22 darabból áll, mert a 23 a he-
lyes, De azt honnan tudja a szerző, hogy a
győztes fejedelem rabszolgát vezet a hajánál
fogva? Inkább azt kellene megemlíteni, hogy a
kincs két részből áll: a fejedelem asztali kész-
letéből, amelynek minden darabján rovásírás
van és a fejedelemasszonyéból. És nem igaz,
hogy őseink földputrikban laktak. Felgyőn a
következő házformákat tudtam megállapítani:
vert falú ház, boronaház, téglaház és jurta. A
társadalom rendjéről szóló mondat pedig így
semmit sem mond. Meg kell írni a nagycsalád
szerepét és a temetőkben található szép rendet!
 – A felnőtt hallgatóknak készülő könyvben
már ott van…
– Rossz beidegződés ez is: „Papjaik a sá-
mánok, vagy magyarul táltosok voltak.”. A
táltos nem sámán! Hiba a szibériai sámániz-
mus belevetítése a magyar hitvilágba. Ellen-
ben a Szent László-legenda azt mutatja, hogy
kozmoszelképzelésünk a világosság–sötétség
harcával a világvallások szintjére helyezi hit-
világunkat. A totemizmust vagy kihagynám,
vagy pedig a szórványos régészeti leletek he-
lyett a csodaszarvas- és a turul-mondára hivat-
koznék. Mindkettő emléke annak, hogy vala-
mikor az őskorban meglehetett nálunk is a
totemhit, de a honfoglalóknál ez csak mondai
emlék. A honfoglalók az egész lovat sohasem
temették el, csak a lóbőrt, amelyben benne
hagyták a koponyát és a négy lábcsontot. A
„görbe kard” pedig helyesen szablya. Végül
annyit még, hogy Vajay Szabolcs könyvének
megjelenése után a kalandozások megítélésén
is változtatást javasolnék.

Nem puszta udvariaskodásból köszönöm

meg a tanácsokat, észrevételeket, hiszen rég-
óta tudom: László Gyula olyan tudós, akit
mindig őszintén érdekelt az átadható és át-
adandó műveltség kérdése. Már csak azért is,
mert kézenfekvő: jórészt az iskolán múlik,
mennyiben halad meg bennünket az utánunk
jövő nemzedék. Az iskolán, amelyet – akárcsak
Németh László – soha nem az értelem torna-
termének tekintett, hanem az egész élet terv-
szerűen sűrített másának, ahol a tanulók élet-
fokonként s rendezve kapják mindazt, ami
„odakinn káotikusan veszi körül” őket. Hasz-
nálni szeretne, amennyit tud, ameddig él. Kí-
vánjuk, reméljük, hogy hatni és alkotni fog
még sokáig. Volna, van mit tanulni tőle. (Köz-
nevelés. 1980. márc. 28.)

Festékesdoboz, írógép

Akárhányszor lépek be László Gyula dolgozó-

szobájába, mindig e két eszközt látom meg
először. A pályája emlékezetét húsz nagymé-
retű tusrajzban kifejező Látó Ember – Juhász
Ferenc nevezte így – életének jelképei. Az
írógép tolmácsolja kutatómunkásságát. A ki-
nyitott festékdoboz és körülötte a tubus a tol-
lal, ecsettel, vésővel együtt érzékelteti: régész,
egyetemi tanár, festő, művészeti író, a törté-
nelemtudományok doktora, számos könyv
szerzője.
– Szőnyi István, a húsz éve elhunyt festő és
grafikus írta: László Gyula a „marsallbotot”
fölcserélte a tudós rangjával. Tavaly – gyűj-
teményes kiállításának megnyitójaként – Bor-
sos Miklós „rehabilitálta”, mondván: László
Gyula nem egy tudós, aki rajzol, hanem alap-
vetően mint rajzoló lett tudós. És ez öröm –
tette hozzá –, mert láthatjuk, a két tevékenység
segíti egymást.
– Annyi mindenképpen biztos, hogy nem
műkedvelőként rajzolok, festek, faragok. El-
végeztem a Képzőművészeti Főiskolát, tagja
vagyok a Képzőművészek Szövetségének.
Ugyanakkor egymást váltogatták életem nagy
érzelmi és értelmi szakaszai. Egyik-egyik éve-
kig tartott…
 Szülőföldemen formálódott első sok alakos
kompozícióm, a Honfoglalás. Párhuzamosan
őskori leleteket gyűjtöttem, gyermekfejjel.
Felsős diákként a Kölcsey Ferenc Reálgimná-
zium beíratott Szőnyi István szabadiskolájába.
Csodálatos mester volt!
A régészeti érdeklődés ez idő tájban erősen
csökkent. Ám a főiskolán újra éledezni kezdett
kutatószenvedélyem. Noha ösztöndíjjal kiju-
tottam Párizsba, Londonba, Rómába, kezem-
ben tartottam Leonardo rajzait, hazatérve el-
égettem mázsányi főiskolás munkámat.
Díjtalan múzeumi gyakornok, majd ré-
gészinas lettem. Az egyetemet befejezve más-
fél évtizedig „csak” a múltat kutattam. Aztán
megint az elnyomott művészet éledt fel.
– Az egyensúly mikor állt helyre?
– Pesten, 1949–57 között nem adták vissza
a Kolozsvárt kapott egyetemi katedrámat, így
történeti diafilmek festésével érvényesítettem
régésztapasztalatomat. Eggyé szövődött hát a
kétféle ág.
– Az első kiállítást hol és mikor rendezték?
– A Fényes Adolf-teremben, maholnap
harminc éve. Aztán a Petőfi Múzeumban,
1972 körül. Ez a Kortársaim-sorozat első része
volt, írók, költők portréiból. Ugyanaz, majd a
II., III., IV. rész került aztán a szegedi Móra
Ferenc Múzeumba. A katalógusok előszavát
Nagy László, Hajdú Péter, Vinkler László,
Juhász Ferenc, Borsos Miklós írta.
– A portrék születésének mi volt az ihletője?
– Soha nem a művészek, tudósok alkotásai.
Mindig egy-egy embert figyeltem beszélgetés,
poharazás közben. A szavát, de még inkább a
magatartását; alakja, keze mozgásbokrát. A
sok-sok véletlen rajz együtt a XX. század kö-
zepének pantheonját zárja magába. Életem
nagy ajándéka, hogy ebben a légkörben lehet-
tem. Érződik is a rajzokon a megilletődöttség,
de a kiállítások így mélyültek vallomássá…
– Az életben vidám, László Gyulát önarcké-
pein én szomorúnak, sőt, komornak érzem.
Hol az igazság?
– Nem tudom. Tény, hogy csak a rajz vagy
festmény első szakaszában nézek tükörbe,
aztán magamra maradok önmagammal. Ilyen-
kor válik „komorrá” a kép. De nem hiszem,
hogy a lelkem legmélyén tragikus alkat len-
nék, bár a „nem hiszem”-et kissé szorongva
mondom. (Új Tükör. 1980. ápr. 6.)

Termékeny bizonytalanság

Eltökélten ássa az egykor volt Magyarorszá-

got, amely ott lapul a mostani föld alatt. Sok
ágú, tartalmas életének eddigi eredményeit a
munkaérdemrend arany fokozatával méltá-
nyolta kormányzatunk. A régi Nagyküküllő
megye XIV. században épült várának tövében,
Kőhalmon született 1910. március 14-én. Te-
vékenységét erős néprajzi érdeklődés jellemzi.
Előadó-körútjain hazánkon kívül Európa
szinte minden országában megfordult, az USA
és Dél-Kanada területén is.
– Első ásatásait mikor végezte?
– Alig nyolcéves koromban, a kőhalmi vár
sziklái között. Sok díszes, őskori cserepet
gyűjtöttem „múzeumomba”. Talán hogy élén-
kebb legyen a hatás, megrajzoltam köréjük a
honfoglalás képét. A leleteket egyébként esz-
mélésem óta az élet vetületének tartom.
– Nekem a nyitány jelképesnek tetszik.
– Való igaz, régészként mindig a honfogla-
lás korát és annak előzményeit kutattam.
– Részben már közölt fejezetek, részben
kézirat formájában alkalmam volt megismerni
gondolatait néppé válásunkról. Milyen indíté-
kok hatására foglalkozik e talán soha föl nem
tárható, véglegesen meg nem oldható kérdés-
sel?
– Az 1940-es, 50-es évek táján szégyen-
kezve kellett látnom, hogy ősrégészetünk csak
a magyar föld régészetével foglalkozik, s nem
törődik semmit a magyar nép őskorával. Ak-
kor egymagam láttam neki a feladatnak (…)
1978-ban az Egyesült Államokban jártam, és
magammal vittem Andre Gide-nek egy mon-
datát, amely nagyjából úgy hangzik, hogy
figyeljünk azokra, akik az igazságot keresik,
de óvakodjunk azoktól, akik hirdetik: ők
megtalálták.
– Most értettem, meg, miért nem mondja ön
soha: „így volt”, hanem csak azt: „így lehe-
tett”.
– Mert aki „biztosan” lát az évezredek ho-
mályában, az előtt a valóság helyett káprázat
jelenik meg.
– A történészek is elismerik, hogy a bizo-
nyítás érvei között első helyre került a leletek
„megszólaltatása”. Őstörténetünk című mun-
kájában ön túlhaladta, vagy összegezte ko-
rábbi föltevéseit?
– Válasz helyett, pontosabban válasznak
szánva e kis kötet borítójának hátlapjára ke-
rülő ajánlásra utalok. (…)
 – Új föltevéseiből mi ment át eddig a tudo-
mányos köztudatba? Mert néhány kutató – de
magam is – úgy vélekedik, majdnem lehetetlen
valaha is bizonyítani, hogy például a késő
avar kori leletek VII. században már itt élt
magyarokat takartak volna.
– Kétkedés csak egy ponton található. Ab-
ban, hogy a 670 körül ide került onogurok
népe többségében már magyar volt. Érdekes
látnom, hogy miként válik egy föltevés „köz-
kinccsé”. Két történészünkről hallottam, s
olvastam korábbi kétkedőktől is, hogy „amint
tudjuk, 670 táján onogurok foglalták el hazán-
kat”. Kedvem lett volna közbeszólni: honnan
tudjuk? Nyilvánvaló: az ellenkezés engedett. A
végén majd én döbbenek rá, hogy amit
mondtam, azt rajtam kívül mindenki tudta
régen. Bár itt tartanánk! Egyelőre azonban
inkább „csak” errefelé haladunk.
– Én nem vagyok ennyire derűlátó. Például
azért nem, mert a néhány hónapja bővített és
átdolgozott kiadásban megjelent Magyaror-
szág történeti kronológiája egy szót sem ejt a
670-re datált eseményről. Tartok tőle, hogy a
Magyarország története című, készülő szinté-
zisben is hiába keressük majd.
– Lehetséges. A lényeg mégis ez: én a saját
kutatásaim eredményeit, kétségeit fejtettem ki
a könyveimben. Annak a summáját foglalom
össze most, a beszélgetés folyamán is. De
bárkinek lehetősége van másféle következte-
tésre jutni. Kiderül majd, kit, mit igazol a to-
vábbi kutatás. Oda még nem ér-kéziünk el –
nemcsak mi, de egyetlen nép sem –, hogy az
őskőkor vadászaitól az írott történelmi időkig
nyomon tudnók követni népünk kibontakozá-
sát. Abban viszont szilárdan bízom, hogy aki
egy kissé elmélyed, mondjuk az 1974-es finn-
ugor-kongresszusra megjelentetett Uráli népek
című nagy kiadványban, vagy ismerkedik a
Körösi Csoma Sándor Társaság gondozásában
közzétett Magyar őstörténeti tanulmányok-kal,
esetleg olvassa a magyar néprajzos középnem-
zedék nagyszerű alkotásait és nyomon követi a
történettudomány, a nyelvtudomány jó néhány
hatalmas vállalkozását, továbbá gondolkodik,
töpreng is azon, amit megismert, akkor világo-
sabban tájékozódik őstörténetünk bonyolult
kérdéseiben, mintha csupán valamelyik egyol-
dalú „biztos” elmélet mellé kötelezné el ma-
gát. Népünk őstörténete mindig a szerző és az
olvasó személyes őstörténete is.
– Mindezt nehéz volna vitatni. Szavaihoz, a
pontosság kedvéért, ennyit mégis hozzáteszek:
ellenkezés amiatt van, volt és lesz, hogy vajon
milyen nyelven beszélt az ember-volt csontváz.
A csontvázat a régész sem tudja megszólal-
tatni.
– Ez tény. De hangsúlyozom: őstörténetünk
megírásakor mindössze arra törekedtem, hogy
negyvenévi tanulás és tapasztalat után hango-
san gondolkodva próbáljam kikerülni a meg-
szokottságból származó csapdákat. Eközben –
vállalva a tévedések lehetőségét is – talán
közelebb jutottunk az alapvető felismeréshez:
a magyarság eurázsiai nép, ötvözet. De hogy
el ne térjek a „termékeny bizonytalanság”
értelmezésének további fejtegetésétől sem,
elmondom: nemrég jártam Somogyban, ahol
egyik kedves tanítványom számvetése szerint
mintegy negyven késő avar temető nyomára
bukkantak, s csak egy való Árpád magyarjai-
nak korából. Akkor viszont Koppány földjén
kik adták a magyar helyneveket? Ugyanez a
kérdés Baranyában, Zalában, és általában
Nyugat-Dunántúlon. Bevallom azt is, hogy
bármilyen holnapi válasznál jobban örülök
ennek: tudományos életünk elbírja már a
„biztos” helyetti bizonytalankodást. Mert csak
így haladhatunk a bizonyosabb felé. Annál
inkább végtelen öröm ez, mert jó ideje nem
hiszek az egyenes vonalú fejlődésben. Sokkal
célravezetőbb a több szálból szövődött – vagy
ha fordítva nézzük: a több irányba kitekintő –
őstörténet-kutatás művelése.
– Fejtegetését hallgatva a História című
folyóirat 1979. évi harmadik számában köz-
zétett egyik levele jut eszembe. A múlt állandó
mozgásban van – írta Erdélybe az akkor még
tervekkel teli, azóta meghalt Kós Károlynak –,
s ebben tájékozódni csak vakmerő ember tud-
hat, aki vállalja a tévedés lehetőségét.
– Folytatom az idézést egy másik levelem-
ből: „Irigylem azokat, akiket nem gyötörnek
kétségek.” (Élet és Irodalom, 1980. jún. 21.)
Megjegyzés: Az eredeti beszélgetés záró
mondatai helyhiány miatt kimaradtak a lapból.
Azokat itt adjuk közre első ízben:
– Sok a „kétség” a székelyek hovatartozá-
sáról, eredetéről is. Professzor úr, milyen
etnikumú népnek tartja őket?
– Magyarnak. Semmi jel sem mutat arra,
hogy a székelyek valaha is más nyelven be-
széltek volna. Úgy érzem, hogy a székely-
kérdés megoldása szervesen kapcsolódik a 670
körüli első honfoglaláshoz. Annak a népei
maradtak a gyepükön: nyugaton, keleten egy-
aránt.
 – Őstörténetünkről beszélgetünk, de már jó
ideje nyakig vagyunk a „kettős honfoglalás”
téma sűrűjében. Változatlanul vallja-e ismert
álláspontját, vagy a viták hatására másképp
lát néhány részletkérdést?
– Az ellenvetéseknek sokat köszönhetek, ha
becsületesek, tartalmasak. Fogalmazásaim
finomításakor bizony messzemenően figyelek
rájuk. Persze, gyanúsítgatásokra – nem be-
szélve rágalmakról – sohasem hederítek. Pél-
dául nemrég kaptam egy kis füzetet Argentí-
nából, amelyben az igazság ellenségének, sőt
„kommunista ügynök”-nek titulálnak; meg-
toldva azzal, hogy „vak tyúk is talál szemet”
szólással magyarázzák, ami szerintük is jó a
munkásságomban. Én viszont egyre bizto-
sabbnak látom a „bizonytalanságaimat”.

ZÁRSZÓ: A Tőle, róla, vele címen össze-

állított montázs Pesti János munkája. Ő ké-
szítette a három – László Gyula egyetértésével
rövidített – interjút is.
A kiadó
Tartalom

Bevezetés.......................................................8
I. Őstörténetünk kutatásának nehézségei......15
II. Történeti forrásaink és őstörténelmünk...24
III. Nyelvtudományunk és az őstörténet......30
IV. Néprajz és őstörténet...............................57
V. Embertan és őstörténet.............................69
VI. Az állattan vallomása.............................79
VII. Régészet és őshazakutatás.....................83
VIII. Más megoldás is elképzelhető?..........100
Utószó........................................................141
TŐLE, RÓLA, VELE.................................142
Tankönyvkiadó Vállalat
A kiadásért felelős: Petró András igazgató
82-3124 Pécsi Szikra Nyomda
Felelős vezető: Szendrői György igazgató
Raktári szám: 52 803
TA – 3523–6/49–8385
Felelős szerkesztő: Pesti János
Műszaki vezető: Lojd Lajos
Műszaki szerkesztő: Tölgyesi Beáta
A kézirat nyomdába érkezeit: 1982. június
Megjelent: 1983. március
Példányszám: 10 000
Terjedelem: 8.8 (A/5) ív
Második kiadás
Készült: krétáról fotózva, íves ofszetnyomással,
az MSZ 5601–59 és az MSZ 5602–55 szabvány szerint