BETTY MAHMUDI

VÉGZETES
S Z Ü L ŐK

SKO LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ

~3~
 Betty Mahmudi with Arnold D. Dunchok:
For The Love of a
Child Copyright © 1992 by Betty Mahmudi
„All Rights Reserved”

Fordította: Tandori Dezső

Szerkesztette: Zsolt Angéla
A borító Fülöp Csaba felvételeinek felhasználásával
készült.
A kötetet tervezte: Mátray Mihály
Főszerkesztő: Bíró Zoltán István

ISBN 963 7910 26 3

A Geoholding Rt. SKO Lap- és Könyvkiadó kiadása

Felelős kiadó: az SKO igazgatója

Terjedelem: 17,2 (A/5) ív
Szedés: SKO
Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató
Munkaszám: 93-0080

~4~
 Előszó

Tények regénye: ez volt Betty Mahmudi első könyve, a

Lányom nélkül soha, a magyar piac egyik szupersikere,
Nyugat-
Európa toplistái első helyének kibérlője, sok millió
példányszámos kiadású hétköznapi rémdráma…
A történet megesett a valóságban. Egy Amerikában
dolgozó iráni orvos, Szejjed Bozorg Mahmudi doktor
1984-ben hazavitte családához Iránba, kétheti vakációra
feleségét, Bettyt és négyéves kislányukat Mahtabot.
Az amerikai asszony megdöbbenve tapasztalta, hogy a
közel-keleti országban az emberek nyomorúságos és
mocskos körülmények között élnek, a férfiak a nőket
akarattalan tárgyként kezelik, s még a falakból is árad a
gyűlölet a Nyugat, a nyugati ember felé.
Történt mindez az iraki-iráni háború után, s az
amerikai szövetséges hadak Irakkal vívott háborúja, a
Sivatagi Vihar előtt. Betty úgy érezte: a két hetet sem
tudja kihúzni ilyen körülmények között. De Mudi és
rokonsága úgy döntött: a család Iránban marad. Anya és
lánya egy idegen és ellenséges világ foglyai lettek, túszai
egy egyre zsarnokibb és erőszakosabb férfinak.
De Betty nem adta meg magát sorsának: kétségbeesett
helyzetükben az életveszedelemmel fenyegető szökést
választotta. Irán égbenyúló hegyeinek havas ormai, jeges
szakadékai közt, hóviharban, járőrtől rettegve, útlevél, sőt
férfi engedély nélkül nekivágott kislányával a csempészek
~5~
útvonalán a határnak, és – nem túlzás, ha azt mondjuk
vérfagyasztó kalandok után sértetlenül átért
Törökországba, az ankarai Amerikai Követség csillagos-
sávos lobogójának védelme alá, onnan pedig haza:
Michiganbe.
Kalandregény volt a javából a nagy világsiker: a
Lányom nélkül soha. Jóval több puszta dokumentumnál
– nem értékrangban, de az igazságtartalom joga szerint.
Betty, valamint szerzőtársa, William Hoffer egyfajta
vitairatot készített. Természetes módon támadt hát vita
körülötte. Nemcsak a magyar – és a sokmilliós nyugat-
európai – sikerről tudunk, de arról is, hogy Iránban
pamfletet írtak ellene, ami igazán nem csodálható
fejlemény. Sőt, még izgalmasabbá teszi a dolgokat,
felértékeli előzetes érdeklődésünket, felcsigázza az újabb
várakozást.

Mire várt a Lányom nélkül soha körmét rágó, izgatott

olvasója? Pontosan arra, amit kapott. Világok
összecsapására, elemi érdekű kérdések finoman árnyalt
taglalására.
Hiszen végzetes szülők, akik bármi okból ilyképp
kénytelenek összecsapni, akár a görög sorstragédiák
szereplői, miként dr. Szejjed Bozorg és Betty Mahmudi. A
viszály tárgya elsősorban nem is Mahtab, a kislányuk,
hanem a vélt igazság, a viszály oka az iráni
rendszerváltozás, az összecsapás mozgatója az emberi
személyiség bizonytalansága.
Mert a kitűnő doktor, valljuk be, elbizonytalanodott
ember benyomását kelti a Lányom nélkül soha lapjain.
~6~
Nem azért, mintha azt hinnénk, hogy aki verekszik és
kiabál, annak sosincs igaza. Nem. Itt, egy szélsőséges
érdekellentétektől terhelt házasságban nem az igazságok
kérdése az alap, hanem a türelem volna az. Balsorsára,
Mahmudi doktor képtelen erre az alaperényre, s Bettyt –
vele a saját lányát, Mahtabot is – csak mind jobban
elvadítja önmagától, valamint a veszélymentesen józan
cselekvés bármi esélyétől. Kettejük végzetes
összecsapásában Betty Mahmudi bizonyul a tágabb
látókörű, korszerűbb embernek. Iránt az ő szemüvegén át
ismerjük meg, semmi kétség, és Mudit is, mindazonáltal
látjuk: a sértett fél nem kíván sérteni, s el tudnánk
képzelni: a sértő fél sem sértettséggel reagál.
Nagy kérdés, hogy nemzetközi diplomáciai ügy lehet-e
tárgya egy vérbeli kalandregénynek, hogy házasfelek
drámája, gyermek körüli összecsapása, a férfi-nő
párviadal sajátos formája érdemelhet-e több figyelmet,
mint körömrágó rajongásunkét.
Nos, lehet. Nos, érdemelhet.

Betty sosem lépte túl jogosultságának kereteit: az

emberiesség megkövetelésének elemi jogáról van szó.
Önmagát alacsonyítja le, aki kevesebbel beéri, mint hogy
a magánszférában se legyen helye durva szószegésnek,
egyéni szabadságot tipró erőszaknak. Hiszen oly sok
békés megoldásában a nézetkülönbségeknek. Betty és
lánya, Mahtab csak életük kockáztatásával menekülhettek
ki az általuk méltán szabadnak tartott életbe. Az olvasók
lelkesedése, rajongó érdeklődése, szívbéli vonzalma
Magyarországon sem volt véletlen. A kiadó ezért
~7~
vállalkozhatott az újabb Mahmudi-könyv (az előzőt
folytató, de sok-sok kaland és gondolat szálán szerte is
ágazó, BettyMahtab-ténybeszámoló) megjelentetésére.

Az olvasó a változatosság gyönyörét ugyanúgy élvezheti

majd, mint az újabb találkozás sok örömét, meghittségét.
S rémüldözhet igazságtalanságok láttán-hallatán, együtt
izgulhat meg nem alkuvó nőkkel és férfiakkal, akik olykor
valóban a gengszterirodalom fordulatait elevenítve
harcolnak erejük szerint a legnemesbekért:
gyermekeikért, akik végzetes elfogultságok áldozatai
lettek.
Mahmudi doktor bizonyára kitűnő orvos volt, s ma is
az, és Betty nem véletlenül szeretett bele Szejjedbe, a
férfiba. Sőt, a rémdrámába illő iráni ottlét és szökés után
sem esett jól neki, hogy örökre válniuk kellett.
Kerservesen megszenvedte emberi és női lényének
őszinteségét. Megadta az igazabb emberség árát.

Váratlan volt az a fordulat a Lányom nélkül soha

lapjain, ahogy Bettyre és gyermek létére meglepően
tudatosult kislányára, Mahtabra mintegy „leszakadt az
ég”. Hogy nincs hazatérés, hogy legföljebb Betty mehet
haza – sőt, Mudi csaknem hazatoloncolná –, de lányától
örökre, reménytelenül elválnia kellene.
Ha valóban regény volna a mű, halhatatlan
világirodalmi alakká válna e kettős, anya s leánya. Így,
elégedjünk meg a szuperremek szórakozással, a sosem
nyűgként ható erkölcsi tanulsággal, mely lelkünk jobbik
részének is méltó táplálékot ad.
~8~
 Amire Betty az új műben – és az életében – vállalkozik,
az még ennél is több.
Az ő ügye nyomán alakult mozgalom apostolává vált,
történetével katalizátor lett, s idestova öt éve egyfolytában
az derült ki számára – s most a mi számunkra, olvasói
számára is –, hogy ez a problémakör szinte világméretű.
Föld alatti forrongás tárgya, kezeletlen fekély. Nők és
férfiak ezreinek, tízezreinek, ugyanígy gyermekeknek… el
nem hanyagolható kálváriajárása.
Betty Mahmudi e sebet tárja fel, s a gyógymódot keresi
könyvében.

Igen, Betty – egyébként elvált asszony, már akkor két

jócskán serdülő, serdült fiú anyja – teljes értékű irodalmi
személyiséggé érlelődött, s szavának mély hitelét a
tárgykör kiszélesedése teszi még hatható-sabbá. A
Végzetes szülőkben rengeteg lehetetlen kalandról
hallhatunk s olvashatunk: a lehetetlen itt hétköznapinak
bizonyul. És Betty Mahmudi tanult a bírálatokból, a
nemzeti érzékenységekből, s az efféle különbségek
boldogtalan, elintézhetetlen természetét finom sebészként
kezelik ő s új munkatársai, megannyiszor gondjuk van rá,
hogy kivédjék a mindenfajta jogos (vagy túl-
)érzékenységet. Az esetek skálája, a színkép dús árnyalatai
szinte határtalanok. Angoljemeni, izraeli-német, német-
amerikai, pakisztáni-amerikai, amerikai-iraki…ne is
soroljuk, hányféle összetevőjű szülői tragédia, félrefogás,
szívtelenség alkotja a kötet anyagát. Elébb az elcsodálkozó
(„hát hogy ekkora családba tartozom Mahtabbal?!”) majd
a higgadt, világméretekben a Jó szeretetre biztató, ennek
~9~
érdekében szervező és figyelő Betty Mahmudi szólal meg
a könyv lapjairól.
S mindvégig a kalandregény krimi-leBillncselő
hangján. Az erkölcsi tanulságot úgy adagolva, hogy ránk
bízza: mire veszszük új művét, mire használjuk
szívünkben. Remek szórakozást keresünk-e, vagy – ezt ki
nem zárva! – el is akarunk gondolkodni sokszólamú
világunkról. Nemzeti ellentétek, emberi türelmetlenség,
összeláncoltságból eredő gátlástalanság, erőszak, a hamis
jó akarása – megint sorolhatnánk. Betty Mahmudi
tárgyköre parttalan.

Eszelős szorongás jegyében kezdik életüket a

hazamenekültek. Anya és lánya egyvégtében (ma is)
retteg, mikor éri utol őket mégis a bosszú, a sors, az újabb
végzet… A védettséget nem lehet névtelenségben keresni
csupán, bár bizonyos módon – új személyazonossággal –
illegalitásba vonultak. Nem lévén közvetlen élményünk
Amerika nagyobb teréről, nem tudjuk, mekkora nyitást
jelent a világsiker. A könyvvel főleg, de a filmmel is,
miféle kockázat ez a nőmozgalminál jóval lényegibb
szervezés (lényegibb, mert éles helyzetekről, veszendő
lényekről, törékeny gyermeki sorsokról van szó
mindvégig). A kalandok legközepébe von be minket Betty
Mahmudi, akinek a sors, nem egy nagy megrendülést
adott, hanem rálátást mások elaprózott, de ugyanilyen
méretű tragédiáira.
S mert e tragédiák végzetes szereplői, általában anyák
(olykor apák is), megnyíltak előtte – Betty hiteles, igazi
világszemély lett –, mintegy első kézből értesülhetünk
~ 10 ~
róla, mi játszódik bolygónkon, míg mi békésen alszunk,
avagy egyebeken rémüldözünk. Betty személyes
félelemmé tudja tenni a minden megtörténhet élményét
ebben a szinte lexikonszerű kis remeklésben a
kalandregény hitelességével, bűnügyi és erkölcsi
izgalomkeltő tudományával.

Betty egyetlen pillanatra sem a látványos sikert célozza

meg. Első könyvében meg se tehette, túl forró volt az
élmény. Most pedig egy bölcsebbé lett asszony összegez.
S nem is annyira úgy s azért szorítunk neki, hogy bajuk
ne essék, hogy neki személy szerint könyv- és filmíróként
sikere legyen, hanem hogy minél több jóról számolhasson
be, országos és törvényes közönyök elleni küzdelmek
történetei során.
Bizony, világismeretet terjesztő kötet ez az új Betty
Mahmudi! Nem hinnénk, milyen ingatag talajon állunk
legelemibb emberi jogainkkal is, ha egyszer valami
szokatlan helyzetbe kerülünk. Nem gondoltuk volna, mi
mindennel nem törődött a törvénykezés! Mire nincs
passzus, cikkely, jogszabály, rendelkezés. Pedig két ember
összetartozásának egyik alapvető kapcsa szakítódik szét
megannyiszor e történetekben – a gyereket szökteti meg,
rabolja el, tartja magánál, akarja csak és csak a maga
kultúrájának világában nevelni az egyik házasfél. Olykor –
legtöbbször! – merő jóakaratból, szűkült tudatú
meggyőződésből. Önmaga teljes – vélt – igazságának
biztos tudatában.
A kikezdhetetlenség állapotában, mely nem joghelyzet,
hanem erőszaktényezők függvénye.
~ 11 ~
 Szívszorongások könyve az új Mahmudi!
Néha úgy megszaladnak az izgalmak, hogy valóban
milliméterről milliméterre izguljuk végig a német kisváros
utcáit, ahol az amerikai apa araszolva közelít a részeges
német anya házához, reszketvén, társa, az önkéntes
segítőül ajánlkozó férfi nem csapja-e be, nem lesz-e újabb
összeesküvés szenvedő alanya..és csaknem fegyverrel
hatol be a házba aztán, s határőrök sorfala közt,
életfogytiglani börtönt is kockáztatva, végső soron
törvénytelenül szerez érvényt igazának. Együtt izgulunk
azokkal a tisztviselőkkel, akik segíthetnek, ha képesek
volnának a szeretet, nem pedig a hivatali előírások
parancsának engedelmeskedni.
Riadtan látjuk, hogyan érthetik félre egymást azonos
célért küzdő, mégis félreértések és részkérdések hálójába
bonyolódó jószándékok.
A bolygó összeszűkült – de nem a megértés lett
nagyobb. Egymásra fokozottabb veszedelmeket
hozhatunk, közvetlenebbül közelebbről … önmagunk
legjobb szándékaiba csomagolva is.

Nem forró jajkiáltás ez a könyv. Áttekintés, mérlegelés

– küzdelem. A mások kalandjában is a mi vesszőfutásunk.
Betty Mahmudi az előző –Nagy Történet– után
korántsem a „függeléket” teszi le asztalunkra.
Ha úgy akarjuk, ez a könyv a legizgalmasabb képes
folyóiratok, hetilapok, a napra kész sajtó szenzációit
tálalja.

De mi adja hitelét?
~ 12 ~
 A Lányom nélkül soha, két bűvöletes alakja maga. Nem
az író Betty, nem a kis okos Mahtab, hanem a
kétségbeesett anya, az odaadó gyerek. Az igazságlátó
kislány, az igazába akár belehalni is kész nő.
Tündökletes könyv volt a Lányom nélkül… az olvasók
millióinak szemében. Az új kötet kielégíti az egyik
legelemibb emberi igényt: szeretünk újra találkozni
szeretteinkkel … rajongásunk tárgyaival. Nos, erre itt mód
nyílik.

A felejthetetlen élménynek nem megismétlése, de

továbbmélyítése ez a könyv. Mi magunk is arra jöhetünk
rá: milyen riasztóan tágas a világ, mily szűkös
képzeletünk. Hittük volna mindazt? Azt, hogy egy ártatlan
nyári nagyvakáció örök elválást hoz magával – tízezer
esetben? Hogy két útlevél eltüntetése alantas módon foszt
meg minket a számunkra legkedvesebb létezőktől,
gyermekeinktől – miközben a párkapcsolat alapjait is
ledönti? A forró algériai pártoktól az ausztráliai Perth
városáig, izraeli filmforgatástól Hollywood világáig vezet
és repít minket Betty Mahmudi.
A Könyv Angyal máskor felvisz a legmagasabb
csillagra, de le nem hoz, hanem a magasból levet. Ez a
könyv irgalmas: nem vet le, hanem visszavezérel minket
hétköznapjainkba… más riadalmaink közé.

~ 13 ~
 Végre otthon

1986. február 5. szerda

– Mami, nézd, az amerikai zászló! – kiáltotta Mahtab
lelkesen. Ankarában voltunk, az Egyesült Államok
törökországi nagykövetségének épülete felé közeledtünk.
Még egy kis lobogó lengett közvetlen mellettem: lányom
lélegzete a fagyos levegőben, ahogy iménti szavai
elhangzottak. Én meg járni is alig tudtam. Minden lépés
fájt; ez volt az iráni és törökországi „hegyi túra” emléke.
De hát segítőink másképp nem tudtak volna kihozni
minket rémálmaink országából. Negyvenéves voltam, de
nyolcvannak éreztem magam. Lányom hatéves.
Mindketten az összeomlás szélén.
Az utóbbi másfél év során, míg Irán foglyul ejtő
vendégszeretetét élveztük, a csillagos-sávos lobogót
legfeljebb meggyújtva, össszetaposva és – köpködve
láttuk, az iskolában, ahol a gyerekek be se léphettek az
osztályterembe, míg az „ellenség” jelképét meg nem
gyalázták. S hogy most akkor itt lengedezik ilyen
szabadon és méltóságteljesen, csaknem közvetlenül a
fejünk fölött…! Most volt csak igazán jelkép:
szabadulásunké.
Nem így képzeltem iráni távozásomat, de hát, ha
férjemmel, Mudival nem intézhettem másképp…? Még
három héttel azelőtt is könyörögve kértem: – Mudi, légy
irgalmas, mondj öt évet, mondj tízet… de ne mondd azt,

~ 14 ~
hogy soha. Abban a tudatban, hogy Mahtabhoz sosem
térhetek vissza, értelmetlen lesz az életem. Belehalok.
– Nem! – Ez volt Mudi válasza az ilyesmire. – Nem és
nem! Soha! Amerikáról többé hallani sem akarok.
Tudtam, hogy nem tréfál.
Életem legvégzetesebb döntése előtt álltam: meg kell
szöknöm Mahtabbal, bármi áron. Csak hát… A hegyeken
át, februárban? Nők ilyen utat talán túl se élnek. Mikor
még a csempészek sem éppen ezt az évszakot kedvelik –
finoman szólva. Elsodorhat minket egy szélvihar,
megfagyhatunk a sziklaszirtek közt, szakadékba
zuhanhatunk. Kísérőink kirabolhatnak,
megerőszakolhatnak, meg is ölhetnek. A hatóságok kezére
játszhatnak. A határőrség golyói végezhetnek velünk. Az
irániak visszatoloncolhatnak minket a legrettenetesebb
rabságba.
Ennek ellenére halálos biztonsággal tudtam, hogy mit
kell tennem. Kísérteties nyugalommal. Mert láttam már:
vannak rosszabb dolgok, mint a pusztulás. Eleven halál
volt nekem az az élet akkor már Mudival. Aznap, hogy
nekivágtunk, igen, Mudi épp aznap közölte Mahtabbal,
hogy engem többé sosem láthat. S meg is vette már a
repülőjegyemet. Vissza az Egyesült Államokba. Tiszta
dolog, nem maradt más hátra, csak a szökés. Ha nem –
akkor valóban csak két nap az élet. És feltoloncolnak a
gépre. Mahtab látta, hogy apja mostanra már eszét
vesztette – látta és egyetértett velem.
Nyolc nap múlva beléptünk a teheráni nagykövetség
előcsarnokába. Aztán ott ültünk a konzulunkkal

~ 15 ~
szemközt, s éreztem, minden erőm elhagy. Alig hallottam
a konzul szavait: – El kell mennie most a rendőrségre,
hogy az útlevélügyét rendezze.
– A rendőrségre? Könyörgök, csak oda ne kelljen
mennem … kérem, kérem, intézzék el nekem valahogy …
én az itteni rendőrségtől is félek!
A teheráni svájci nagykövetség révén kapott
útlevelünkbe nem volt vízum beütve; „hivatalos pecsét”
híján pedig illegálisan tartózkodunk a törököknél.
Képesek rá, hogy őrizetbe vesznek, és akkor elszakítanak
Mahtabtól… Vagy visszaadnak Iránnak …
Hát jó, a konzul engedett kérésemnek, megjegyezte
azonban, hogy mindez egy kis időt vesz igénybe. A
legokosabb az lenne, ha addig Ankara látnivalóival
ismerkednénk.
– Isten őrizz! Átéltük az iráni-iraki háború
bombázásait. Láttuk a kurd „frontot”. Menekültünk
iszonyatos körülmények közt a hegyeken át. És ismertük
Mudit. Képes elfogatni minket egy török bevásárlóutca
forgatagában! Nem, nem …
Török földön is csak az amerikai lobogó árnyékában
lehettünk biztonságban.
Más okom is volt. Pár nappal ezelőtt a nővérem
felhívott, s elmondta, hogy apánk súlyos, életveszélyes
műtét előtt áll. Rák. Nincs sok ideje hátra. Beszéltem
apámmal is. Kérte, hogy siessek. Megerősítette a nővérem
szavait.

~ 16 ~
 – Az első géppel – könyörögtem a konzulnak –, legyen
szíves, az első géppel küldjön haza minket. Segítsen
rajtunk!
A török rendőrség már csak az utolsó csepp lett volna a
pohárban. Mert mi mindenen estünk már át! Kezdődött
azzal, hogy Iránt Mudi írásos engedélye nélkül el se
hagyhattuk volna. Iszonyú volt a kockázat … Teherántól a
határig sofőrünket számos alkalommal megállította a
paszdar, az iráni biztonsági rendőrség őrjárata –
rutinellenőrzésről volt csak szó, mégis reszketve rártuk,
mi lesz. Csadoromba rejtve arcom, reszketve ültem, mert
tudtam: bármelyik pillanat maga lehet a vég. Valahogy
sose kérték a papírjainkat. Hogyan intézte el a dolgot a
gépkocsivezető, nem tudom. És a hegyi városból, Vanból
Ankara felé az autóbuszon ugyanez a jó csillag kísért
minket: nem kellett igazolványt előkotornunk. Csak az
ankarai szállodában szakadt le ránk az ég.
De most ha visszagondolok az egész borzalomra és
veszedelemre, azt kell mondanom: igazi csoda történt
velünk, csak Isten kegyelme segíthetett.
Mielőtt Törökországból távozhattunk volna, a konzul és
helyettese megebédeltetett minket a követségen, s
csaknem elájultunk attól a sok finom falattól:
cheeseburger, szalmakrumpli. Saláta. Még egy kis móka is
adódott.
Odaértünk az ebédlő hatalmas, szárnyas ajtajához, s a
tengerészgyalogos udvarias mozdulattal tárta ki előttünk
e „Szezám kapuját”. Megtorpantam.
– Parancsoljon, csak ön után – mondta a konzul.

~ 17 ~
 – Hogy képzeli! Csak ön után – feleltem erre én
gondolkodás nélkül.
– Csak ön után – jelentette ki a konzul helyettese is.
De én csak makacskodtam, s közben azt hittem: ezek
megbolondultak. Miután ezt a kis börleszk-jelenetet
eljátszottuk egy párszor, rádöbbentem, hogy velem van a
baj. Hát persze! Iránban mindig csakis Mudi után
léphettem be valahova, de más férfiak sem engedtek volna
előre: ilyen volt Iránban a nők társadalmi és családi
helyzete.
De hát most már a csillagos-sávos lobogó védelmében
lépünk át az ajtón.
Mármost ennél sokkal fontosabb volt, hogy mikor és
milyen hírt kapunk a török rendőrségtől. Türelmetlenül
vártam, Mahtab meg rajzolgatni kezdett. Michigani
házunk mögött a Thunder Bay Rivert rajzolta le. S a
háttérbe sok-sok hegyet biggyesztett.
– Nem akarok több hegyet látni soha életemben – tört
ki belőlem akaratlanul.
Ekkor belépett a konzul, sugárzott az arca. Büszke volt
a gyors ügyintézésre, személyes sikerének tekintette a
dolgot.
– Megvan. Máris mehetnek. A repülőjegy is rendben.
Szerencsére maradt még egyetlen kimerítetlen
hitelkártyám.
Hat óra múlva már a repülőn voltunk. Nem kaptunk
közvetlen New York-i járatot, de a Lufthansa előzékenyen
fizette a müncheni Sheraton hotelban a szobánkat, az
ellátásunkat. Mármost ami ez utóbbit illeti, kiderült:

~ 18 ~
bármily csábító szemünknek a nyugatias koszt, az
idegességtől egy falat nem ment le a torkunkon. Mintha a
gyomrunk is összezsugorodott volna.
Mahtabba végül sikerült beletukmálnom némi málnát.
Ravaszkás mosollyal hajolt a tál fölé, így mondta:
– Mami, csípj meg, mondd, hogy nem álmodom. És
hogy már Michiganben is vagyunk! Mert csak ott terem
ilyen finom málna, ilyen igazi.
A Kennedy repülőtéren nem szállhatott le azonnal a
gépünk, így elkéstük az utolsó detroiti csatlakozást. Mit
tehettünk, meg kellett várnunk az első reggeli járatot.
Akármilyen nevetséges, féltem. Hogy Mudi netán még itt
is… Vagy, hogy minden késlekedés rövidítheti a köztünk
lévő távolságot. Mert úgy képzeltem, üldöz minket, már a
nyomunkban van. Kínos és kényelmetlen volt az éjszakai
váróterem. A műanyag karosszékek. Ráadásul egy
pillanatra le nem vettem a szemem Mahtabról. Ő sem
sokat aludt, de nem panaszkodott. Elnéztem álmos kis
arcát, és ámulva láttam, mennyire felnőtt lett.
Fegyelmezett. Öntudatos. Amit én tettem Mahtabért, azt
sok-sok szülő megtenné a gyermekéért. De nagyon kevés
olyan hatéves gyereket tudok elképzelni, aki azt megteszi,
amit Mahtab. Aki egyáltalán képes rá. Büszke voltam,
hogy az anyja lehetek, és hálát adtam a sorsnak, hogy
megtartottam Mahtabnak tett ígéretemet: nem hagytam
ott Iránban. Egy napra se.
Mert az örökre lett volna…
Másnap, amikor a kapitány bejelentette: – Megkezdjük
a leszállást Detroit Metró repülőterén Mahtab, aki

~ 19 ~
elszunyókált kicsit, felrezzent. Azt hitte, hogy így ébren is
álmodik.
– Azt mondták, hogy Detroit?
Szédült álom volt az egész, ahogy a gépből aztán
kikászálódtunk. Ahogy mentünk le… igen, Michiganbe!
Haza! Vissza a szabadságba! Várt minket újra a biztonság.
A család. Jó féltucat rokonom kijött elénk. S mind hoztak
valamit. Azaz mind ugyanazt.
Mert előző éjszaka Münchenből hazatelefonáltam, s
megkérdezték, minek örülnék a legjobban. Nem jutott
más az eszembe, azt mondtam hát: – egy kis
csokoládénak. – Zacskószám hozták hát a csokit, elég lesz
Mindenszentekig. Mikulásig.
Mahtab, persze, két babát is kapott rögtön. Az egyik
egy Saláta Sára volt, a másik meg egy bíborruhás
gyönyörűség – a lányom kedvenc babaruhaszíne. Mahtab
még Iránban gyakran mondogatta: – Amikor otthon
leszünk megint – és sosem úgy mondta: „ha”, mindig
csak: „amikor” –, ugye elmegyünk a McDonald’s-ba és
három napig eszünk-iszunk?
Most, hogy megérkeztünk, eszébe se jutott a
lányomnak a McDonald’s. Nem. Egyenest hazavágyott,
nagymami-nagypapi házába. Mindenkit látni akart,
mihamarább.

Csalódva láttam, hogy korábbi házasságomból született

két fiam, Joe és John nincs kint a repülőtéren. Aztán
kiderült miért. Amig nem tettük a lábunkat Detroit
földjére, a család nem mondta meg nekik a nagy újságot.

~ 20 ~
Az utolsó pillanatig féltek, hátha nem is igaz az egész –
nem akarták izgatni őket.
A családtagok azért titkon már előző éjszaka ünnepelni
kezdték érkezésünket, hiszen csak a helyi közlekedés volt
a késés oka. Igaz, a nővérem így is szinte az
idegösszeomlás szélén járt. Ő még most is azt hitte: „Mudi
keze van a dologban”.
Nos, nem volt. Megérkeztünk. Se élőn, se holtan a
kimerültségtől. Csak a lelkesedés tartott ébren minket.
Néztem a kocsiból az ismerős tájat. A részleteket. A havat,
mely elszórt foltokban borította az útmenti földeket. És
azt éreztem: édes Istenem, hát ennyire szeretem én ezt a
Michigant, a szülőföldemet? Még annál is jobban. Semmit
sem szeretek így a világon! Végre otthon. Szüleimnek
amolyan vidékies háza volt, kint Bannister kertvárosi
negyedében. A kocsifelhajtó porát tömjénfüstként szívtam
be. A ház melletti fenyőkön láttam, milyen irdatlan ideje
távol voltam innen. Igen, még segítettem apának, együtt
ültettük el ezt a tucatnyi fát – annak idején. Ha nap, mint
nap látjuk „zöld társainkat”, fel sem tűnik növekedésük.
De hát most észrevettem: szép nagyok lettek, gyarapodtak
– csak én fogyatkoztam oly sok-sok szép itthoni
élménnyel; nem lehettem a fiaim mellett, nem állhattam
apám oldalán, ahogy most már alkalmasint a halállal
viaskodott lassan.
Háromszintes volt a ház, jó tizenöt lépcsőfokon
kapaszkodtunk fel a konyhába. S akkor jött a legszebb
ajándék, egy gyönge, „Huhú!” sóhajtás formájában. A
földszinti fürdőszobából jött a hang, s ahogy

~ 21 ~
bepillantottunk, láttuk már: apa áll ott, félig a mosdónak
támaszkodva. Mahtab, aki ennek a vicces üdvözlésnek
egészen pici kora óta mindig elemi erővel örült, azonnal
vihorászva viszonozta a köszönést. Apa már olyan gyönge
volt, hogy a fürdőszobába s egyebüvé is úgy kellett
kitámogatni, mégse mondott volna le a világ minden
kincséért sem erről a tréfáról. Nem lett volna képes
elhagyni az ágyát, ha nem a gyerek iránti szeretet hajtja.
És jól tudhatta: unokája soha életében nem fogja
elfelejteni ezt a percet.
Anyám a konyhában üdvözölt minket; Mahtab
Münchenben feladott kérése szerint áfonyából és
banánból készített jóféle krémpudingot. Joe-t még
egyetlen családtag sem tudta elérni, ott volt viszont
kisebbik fiam, John. Két hét választotta el már csak a
tizenhatodik születésnapjától, s láthattam, mekkorát nőtt
az eltelt időben – fölébem tornyosult már jócskán. Ahogy
lehajolt, hogy magához öleljen, megcsókoljon, könnyeivel
küzdött.
Mindhiába.
Bementünk aztán a hosszú nappaliba – ott állt apám
kórágya. Az egykor hatalmas ember szinte eltűnt a párnák
közt. Mivé lett az oly kimeríthetetlennek hitt energia!
Igaz, mikor
„rövid” iráni látogatásunkra elindultam, vastagbélrákja
már eléggé előrehaladott állapotban volt, csak nem
mutatkoztak még feltűnő jelei. Apa feladta állását a Bell
telefonközpontban, ennek ellenére minden nap
munkaruhát öltött és legalább a kertben tevékenykedett.

~ 22 ~
Amikor végzett a fűnyírással, kényelmesen hátradőlt a
nyugszékében és hallgatta kedvencei, a Detroit Tigrisek
mérkőzésének közvetítését.
1984-ben, mikor Iránba utaztunk, a Detroiti Tigrisek
nagy formában voltak, és komoly eséllyel küzdöttek a
világversenysorozat bajnoki címéért. Természetesen
Teheránban minden hazámfíától nyomban
megtudakoltam: hogyan áll a Detroit? Nyert-e? Nem
haragudtak rám, e csacskaságért. Ha megkaptam volna
John levelét, idejében megtudom: megvan a győzelem, a
Detroit a bajnok.
Mármost a rák, az eltelt másfél év során rettentő
munkát végzett. Apa a fele súlyát leadta, csontváz lett.
Mint az ínséges országok csont-bőr éhezői az újságokban
– olyan látványt nyújtott. Lógott rajta a pizsama, s amikor
végigzuhant az ágyon, mozdulni se bírt többet, még a fejét
sem sikerült felénk fordítania. Oxigénpalackkal lélegzett,
s olyan erőtlen volt, hogy ettől a kis kalandtól –
üdvözlésünktől – jó félórán át csak zihált szívszaggatóan.
Pedig nagy harcos volt, szívbéli küzdő alkat: meg
akarta élni hazatérésünk napját. Íme, sikerült. A rák
milliméterről, milliméterre emésztette, apa mégis
büszkén nézett ránk, hogy „ugye, sikerült”.
Kínszenvedései közepette egy pillanatra sem adta fel
optimizmusát: az egész családban kizárólag ő hitt benne,
hogy Mahtabbal meg tudunk szökni végül. Várta ezt a
nagy napot, s jómagam kétszeresen rettegtem – mi lesz,
ha csalódást okozunk neki.
De itt voltunk, s apa végre meg tudott szólalni.

~ 23 ~
– Tudtam, tudtam én, hogy sikerülni fog – ezt suttogta. –
Nagy kitartás volt benned mindig, kislányom. – A
következő hat év során ért egy s más dicséret és elismerés,
de apának ezzel a jó szavával egyik sem ért fel.
Persze, mindenki ott sürgölődött körülöttünk,
szeretteim tudni akarták, hogyan bírtuk ki ezt a másfél
évet. Megértettem izgalmukat, élvezni azonban nem
tudtam a társalgást. Annyi mindenen mentem keresztül –
elment a kedvem a tingli-tangli csevegéstől, még ha a
magam legfontosabb dolgairól esett is szó. Mintha messze
kerültem volna egykori világom szokásaitól.
Mert rá kellett jönnöm, hogy szándékosan csak
általánosságokat kérdeznek. A részletek igazából nem
érdekelték őket. Sőt, fura jóakaratuk mintha azt sugallta
volna: ami volt, elmúlt, álom volt, felejtsem el. Mit
emésztem magam?

Máshová nem mehettünk, hát szüleimhez költöztünk

Mahtabbal. A család egy emberként vállalta oltalmazói
szerepét. Önvédelem is volt ebben. Mert ezek a tiszta és
nyíltszívű vidéki emberek, akik régen a kulcsot se
fordították rá a zárban, most reteszekkel, lakatokkal,
keresztrudakkal erősítették meg otthonukat, és apa
kétcsövű vadászpuskája is mindig kéznél volt. Te jó ég!
Mire fel nem kell itt még készülnünk, gondoltam. De hát
igaz, ami igaz: Mudi tudta, hol élnek a szüleim, ismerte a
háziakat, és azzal is tisztában lehetett, hogy első utam ide
vezet majd, itt próbálok menedéket keresni. Ha vadászni
kezd ránk, ide jön először. Mivel pedig a legfontosabb

~ 24 ~
kérdések jogilag rendezetlenek voltak, igencsak félnünk
kellett:
„törvényesen” visszacipelheti Mahtabot Iránba.
Már az odahaza töltött első hetünk során beszéltem az
FBIjal és a békebírói szervekkel. S mit feleltek! Azt, hogy
ők csak akkor avatkozhatnak be, ha a bűncselekményt
már elkövették…!
Pattanásig feszültek az idegeink. Felugrottunk minden
furcsa zajra, ismeretlen autók közeledésétől rettegtünk.
Ha a telefon túlvégén nem szólt bele senki a kagylóba,
már fenyegetésnek hittük a dolgot. S természetesen
óvakodtunk tőle, hogy Mahtab, vagy én vegyük fel a
kagylót. Nem tudhattuk, mikor van Mudi a vonal végén.
Iránban, a szökésünket tervezve, úgy gondoltam el a
dolgot, hogy Mahtabbal illegalitásba vonulunk, szabályos,
föld alatti életre rendezkedünk be, új, kideríthetetlen
személyazonossággal.
De már ahogy „külügyminisztériumi gondozómmal”,
Theresa Hobgooddal beszéltem, kiderült, mennyi a
nehézség. Sőt, egy egész sor dolog egyszerűen
megoldhatatlan. Mahtabot magam nevezhetem, ahogy
akarom, törvényesen viszont Mudi engedélye nélkül nem
változtathat nevet, míg tizennyolcadik életévét be nem
tölti. Aztán meggondoltam-e, az „illegalitás” milyen
kényelmetlenségekkel jár? Elveszítem a kapcsolatomat a
családdal, még a fiaimat se hívhatom föl telefonon, és így
tovább!
Elgondolkodtam: végső soron miért kellett nekem
mindenképp, törvényszerűen elszöknöm Iránból? A

~ 25 ~
jegyrendszert, a fejadagokat kibírtam és túléltem volna;
még az irakiak örökös légitámadásait is. Másról volt szó.
Nem tudtam volna rabságban tengetni a napjaimat,
képtelen voltam beletörődni, hogy fogoly vagyok, hogy
Mahtab is az, és hogy az ottani szokások szerint rabnővé
nevelik.
Mudi művelte velünk ott mindezt, de arról szó sem
lehetett, hogy Amerikában bármi mód is rendelkezhessen
felettünk.
Volt egyéb szempont is. Iránban találkoztam jó pár
nővel és gyerekkel, akik hasonló körülményektől
szenvedtek, mint mi. Rengeteg buktatója van az efféle
dolgoknak. Magam sem tudtam, hogy amikor Mudihoz
feleségül mentem, azonnal iráni állampolgár lett belőlem.
Ezt csak akkor fogtam fel, amikor a teheráni-svájci
nagykövetség közölte: nem adhat nekünk menedéket.
Nincs jogi alapja és formája. Szerettem volna legalább
másokat felvilágosítani, hogy a dolgok furcsán vannak: az
ember nem csomagolhatja be a jogait a bőröndjébe, ha
ilyen körülmények közt a világ másik végébe megy.
De bármi lesz is az új nevem és személyazonosságom,
pénz kell. Ez nyilvánvaló. Megtakarított vagyonunkat
Mudi alig egy hónappal azután, hogy Teheránba
érkeztünk, lehívta számláinkról. Életemben sose
fordultam pénzügyi segítségért senkihez. Nem akartam
most elkezdeni. Ami kis pénzem maradt, épp a napi
költségek fedezésére letett elég, arra se sokáig. Hol volt
akkor még a szökésünk ára – az a tizenkétezer dollár,

~ 26 ~
mellyel segítőnknek tartoztam! A házunk eladása után is
adót kellett volna fizetnem még. És így tovább.
Jó hivatali állásomat, végeredményben egész
pályafutásomat feladtam, amikor összeházasodtunk –
Mudi és további életünk kedvéért. Most itt álltam
kiszolgáltatva, csakugyan minden nélkül. És Amalnak
meg kellett fizetnem a tizenkétezer dollárt. Végső
megszorultságomban a detroiti Nemzeti Bank alpenai
fiókjához fordultam, hiszen mielőtt Iránba költöztünk
volna, mégis az a hely volt az otthonunk. Alpena.
Beszéltem Francis Flandersszel, az elnökhelyettessel.
Félóra múlva tizenkétezer dollárral voltam gazdagabb.
Mehettem egyenest a Western Union-hoz, megbízni őket,
továbbítsák
„valahova a világban”. Életemben nem felejtem el, hogy
Mr. Flanders segített rajtam. Hogy megértett, hogy bízott
bennem. Új rajt lehetőségét ígérte ez máris a számomra.
Semmi kétségem nem volt, hogy igenis könyvet fogok
írni Iránról, onnét kezdve, hogy megérkeztem abba a
kábító forróságba, a hangok zagyvának ható kavargásába,
a nők ricsajozásába – és szolgai némaságába. A csadorok
feketeséges világába. Hiába töltöttem el Mudival tizenkét
évet, erre engem semmi föl nem készíthetett, igen – arra,
ami hirtelen ott várt. Hiszen 1959-ben, mikor férjem
elhagyta a hazáját, Irán nyugatiasan civilizált ország volt.
A sah birodalma. Minden hibájával együtt – modern
világ. Láttam fényképeket még az 1979-es forradalom
előtti időkből. A nők modern hajviseletet hordtak,
miniszoknyában feszítettek, nagy sorok álltak a mozik

~ 27 ~
előtt, nem is sorolom. Khomeini ajatollah mindezen
száznyolcvan fokot fordított.
Eredetileg is az volt az elgondolásom, hogy megírom
útinaplómat. Bár nem volt semmiféle írói gyakorlatom,
úgy éreztem, töménytelen anyag halmozódik fel majd a
két hét során. Közelről fogom látni a hétköznapi emberek
életét – és olyannak látom majd, amilyen. Hatalmas
előnyöm lesz az ötcsillagos szállodákban elterpeszkedő
riporterekkel szemben.
A két hétből nyolcvan lett, s az én terveim is jócskán
megváltoztak eképp. Jól sejtettem én, hogy könyvem
megírására belátható időn belül nem kerülhet sor.
Életem akkor kezdett visszatérni a régi kerékvágásba.
Michigani „új életünk” második napján Johnnal és
Mahtabbal nekivágtunk, hogy szombat este együtt
vacsorázzunk alpenai barátainkkal, Karen McGinn-nel és
Doug Wenzellel. Iránban nem volt autónk, hát óriási
örömet éreztem, mikor alig használt, modern, éjkék Ford
LTD-nkbe beülhettem. Szokatlan, zsongító élmény volt a
volán – némi bizonytalanság is elfogott, de aztán
körülvett az ismerősség. Meg hát az iparilag tervezett
forma, a kocsi belvilágának otthonos kényelme… jó ég, ha
visszagondolok azokra a szerencsétlen Pakonokra,
melyektől a teheráni utca hemzsegett!
Ahogy a jóbaráti társaság – és a vacsora, mely
kellemesen zajlott – egy kicsit engem is oldottabbá tett,
nekiláttam: mesélni végre valamit, miféle dolgok is estek
velünk „ódatúl”. Családom, mint már mondtam,

~ 28 ~
húzódozva hallgatta csak szökésünk részleteit, mind a
borzalmakat – itt végre, alkalmas közönségre találtam.
S hogy elbeszélésem végére értem, Karen lelkesen
felkiáltott:
– Ebből neked könyvet kell írnod!
– Akarok is – feleltem –, fogok is. Cak állást kéne
találnom előbb. Valami pénzkeresetet. Egy fityingem sem
maradt.
Karen meg mintha ezzel nem törődött volna, őt csak az
elképzelt könyv izgatta. De nagyon.
– A bátyám, valami chicagói kiadónak dolgozik, ha jól
tudom – folytatta. – Megérdeklődjem nála, mit lehetne
tenni?
– Hát persze – válaszoltam kicsit durcásan. Igaz, végre
felszabadultan töltöttem egy estét, de a vacsora is, a
pezsgő is soknak bizonyult, kezdett kóvályogni velem a
világ, a könyv gondolata meg olyan távolinak tűnt… a
legszívesebben aludni tértem volna. Az ember már csak
ilyen.

Vasárnap nagy buzgalommal készülődtünk nagyobbik

fiam, Joe huszadik születésnapjának ünneplésére.
Segíttem mamának – sütöttünk, főztünk, alakult a torta…
és akkor: apa hirtelen fuldokolni kezdett. Alig kapott
levegőt, ki kellett hívnunk a háziorvosát. Jött is Roger
Morris, és nagy kétségbeesésünkre közölte, hogy a dolgok
rosszul állnak.
– Kész csoda, hogy idáig is bírta – szögezte le Roger.
Borzasztó hír volt. Vagy mit is mondjak? Azt gondoltam:
annyi, de annyi időn át egyébre se vártam, csak hogy
~ 29 ~
itthon legyek megint…, hogy őt lássam. És akkor az
együttlét ideje ilyen iszonyúan rövid? Ó, Istenem, miért
teszed ezt velem?
Ám akkor rödöbbentem: csúnya önzés ez a részemről.
Hiszen csak azt kértem Istentől, minden imámban, hogy
hazaérjek, mikor apa még él. Ez megtörtént, tovább nem
követelőzhetek.
Apa hétfőn is kritikus állapotban volt. S akkor történt
valami. És valahogy megint csak – csoda. Felhívott
telefonon Steven Starr New Yorkból, a William Morris
ügynökségtől. Karen gyors munkát végzett. Steven
lelkesedésétől izzott a telefonvonal.
– Hihetetlen a története! Azonnal könyvet akarunk
csinálni belőle.
Fáradt voltam még és minden percemet apával
akartam tölteni.
– Jó, jó, de most még nem vagyok abban az álla…
– Nincs szüksége pár százezer dollárra? – vágott közbe
Steven. Bár nem volt egy vasam sem, nem mondtam
igent.
A jó irodalmi ügynök azonban levakarthatatlan.
Kedden újra megcsörrent a telefonom. – Hihetetlen a
története! – Steven volt az, az ismerős mondattal.
– Ügynökségünk hajlandó elmenni félmillió dollárig.
Félmillió dollár! Nos, annyit már nem lehetett
elutasítani.
– Rendben van. De csak ha kapok valakit, aki segít
megírni.

~ 30 ~
 Olyan volt, mint egy álom. Nem kell állást vállalnom,
otthon maradhatok Mahtabbal, ez a legtökéletesebb
megoldás mindkettőnknek, a legbiztonságosabb… S hogy
akkor hát, ugye, a könyvem írása lesz a munkám!
Pár nappal későbbre találkozót beszéltünk meg
Detroitba. Családom, persze, halálosan megrémült a
könyvírásnak a puszta gondolatától is. Végül magam
mégis inkább Steven-nel értettem egyet, aki szerint a
könyv jelentheti a legnagyobb védelmet a számunkra.
Mert gondoljuk meg: minél többen ismerik meg ezt a
históriát, annál nehezebb lesz Mudi helyzete, annál
kevésbé tehet ellenünk valamit.
Szerdán – hatodik napja voltam megint az Egyesült
Államokban – apa ismét kórházba került. Tizenegyedik
alkalommal. Elzáródás …azonnal operálni kellett. Nem
sok jóval kecsegtettek minket így se. Mondta is a sebész,
mamára nézve: – Jobb, ha valaki elviszi őt innen. Az lesz
a jobb. Aztán majd meglátjuk.
Fivérem, Jim vállalkozott a feladatra. De alig hogy
hazaérkeztek, csöngött a telefon. Mama vette fel. Ismerős
hangot hallhatott: – Itt Barbara Walters … Betty
Mahmudit keresem.
A lényeg az volt, hogy el akarja mondani a történetemet
a „20-20” című műsorban. Meghallván a dolgot, s hogy
miként is zajlott – mama volt a közvetítő, és nem
utasította el! –, rá kellett jönnöm: az én oly aggódó szívű
anyukám oroszlánbátorságot tud tanúsítani, ha muszáj!
Pénteken, jó egy héttel a hazaérkezésünk után,
elmentem megnézni kisebbik fiam, John kosárlabda

~ 31 ~
meccsét. Istenem! Irán ettől is megfosztott, s milyen soká:
nem követhettem sportpályafutását.
A meccs előtt mindenki szépen felsorakozott,
meghallgatni a nemzeti himnuszt. Jó ég, ez volt az én
időszámításom: hazatértem óta most hallom a himnuszt
először. Patakzottak a könynyek az arcomon. S megint
valami hálafélét éreztem: hogy a sors erre a mérkőzésre
hazasegített. Láthattam fiam életének nem kis eseményét,
hogy kosárlabda válogatott lett. Még ha csak iskolai
mezőnyben is – micsoda nagy dolog!
Zajlott tehát az élet, tétlenkedni nem volt időm.
Tekintve még az apa körül sürgölődő ápolónőket is,
elmondhatom: szüleim házában akkora volt a nyüzsgés,
mint Iránban egy-egy nagy ünnepen.
Persze, a cselekvés bódulata sem feledtette a
legfontosabbat: itthon vagyunk, épségben, végre itthon!
Elzarándokoltunk a Huron-tó melletti Alpenába, „a mi kis
városunkba”. Mahtab még rengeteg dologra emlékezett a
korábbi évekből. Élvezte a partmenti fűrésztelepek illatát.
A madarak dalát. Erre meg én emlékeztem: a lányom első
szavai közt mondta ki, hogy „vörösbegy”, „harkály”… és
most ezeket az alpenai madarakat hallhattuk énekelni. Itt
is mintha régi barátokhoz látogattunk volna vissza.
Barbara Walters sem vesztegette az idejét. Telefonja
után csakhamar megjelent fatornyos Michiganünkben egy
szerkesztő-producer, tisztázni, miféle anyag is kerüljön
szalagra. Pár nap, és már ott tartottunk, hogy Barbara
New Yorkban vár minket. Mahtabbal és Johnnal mentem;
nagyobbik fiam, Joe úgy érezte, neki semmi köze a

~ 32 ~
médiavilághoz. Többre becsülte a szabadságot. Nos, ha
tehette…?
Még sosem láttam ilyen szépnek a magasból a
Szabadságszobrot. Büszkén feszített ott – vagy csak én
éreztem, hogy csakugyan jelképez valamit? Életem tényei
igencsak erre utaltak.
A Park Lane Hotelben kaptunk szobát, ablakok a
Central Parkra! Az interjúra a Mayflower Hotelben került
sor, az is ott volt egy ugrásnyira. Ahogy a helyiségbe
beléptünk, az operatőr meglátta, Mahtab mennyire fél.
Próbálta felvidítani ilyen-olyan tréfákkal, de a lányom
csak még jobban kapaszkodott a szoknyámba. Végül
kiderült, mitől mástól retteg: hogy megint elszakítanak
engem tőle … ki tudja, mi történik, nem lát soha többé
viszont.
Nem volt könnyű megnyugtatni. Jó, hogy velünk volt
John, ő nagy az ilyesmiben.
De a döntő fordulatot Barbara hozta meg. Nem lehetek
neki elég hálás – a végén Mahtab már az ölében ült,
ölelgette, puszilta.
Barbarától színházjegyeket is kaptunk: a „Macskák”
előadását nézhettük meg a Broadway-n. Olyan közel
ültünk, hogy Mahtabnak még le is szóltak a színészek,
bizony, „neki külön”. Hónapok múlva, amikor a fiaimmal
és Mahtabbal lakást kerestünk, azt mondta a lányom: –
Gyerünk New Yorkba, ott nem lesz semmi baj. Barbara a
jóbarátunk.
A felvett anyag közvetítésére 1986. június 20-án került
sor, épp Mudi születésnapján. Doug és Karen estélyt adott

~ 33 ~
Alpenában, sok jóbarát eljött. Aztán ugyanezen az estén
apát megint kórházba kellett szállítani. A nővér
bekapcsolta a televíziót és beállította neki a „20-20”-at, de
apa olyan gyönge volt, hogy nem is nagyon értette, mi
történik.
Étkezési szokásaim pontosan tükrözték életem
változásait. Első két iráni hónapom során, mikor is a
depresszió és a dizentéria ellen küzdöttem, leadtam jó
huszonöt kilót, karcsúbb lettem, mint diáklány koromban.
Az arcom olyan volt, mint egy nyűtt gumimaszk. Ami a
leromlást illeti: ott állt meg, ahonnét már nem magamért,
de Mahtabért kellett harcolnom.
Az Egyesült Államokba visszatérve azonnal elfogott a
bőség zavara: ételek, italok tömkelege… csupa olyasmi,
amit Iránban gyötrelmesen nélkülöztem. Húsfélék,
mustár, bor – az iszlám törvényei szerint tilos volt
minden ilyen élvezeti cikk.
Meglepett, hogy az édességek mennyire vonzanak.
Sosem voltam édesszájú. Most meg, nassoltam, ami
belefér. S mert némiképp szakértője voltam a táplálkozási
kérdéseknek, tudtam, mennyit bír el így a szervezetem.
Sajnálatos módon nem túl sokat. Családom azonban
egyre bátorított: – Egyél csak, olyan soká nem volt részed
ilyesmiben…
Ettem. S az se könnyítette meg a dolgomat, hogy apa,
aki megint legyőzte a betegséget, s operáció után
hazakerülve a zselés tekercs iránt mutatott lelkes
rokonszenvet, nem szeretett egyedül torkoskodni. –

~ 34 ~
Gyere, tarts velem – javasolta, és kérése parancs volt.
Mentség a gyengeségemre, hogy őszinték legyünk.
Hadd fogjam rövidre a gyászos históriát: amit Iránban
leadtam, mind visszaszedtem, de kamatostul. Kezdhettem
volna most meg ez ellen a bajvívást. De valahogy nem volt
hozzá erőm. Mondtam is Mahtabnak: – Lányom, meg kell
szoknod, hogy anyád ezentúl tehén lesz.
Már hogy hízott disznót ne mondjak.
Mahtab viszont azt felelte: – Mami, most már nem kell
tovább fáradoznod a hízással! Épp a súlyodnál vagy!
Gyűlöltem a csadort, az iráni nők fekete
arctakarószövedékét. Színét is utáltam, kényszerűségből
mégis ragaszkodtam hozzá. Ankara felé buszozva Mahtab
megállapította, hogy a török nők lezserebbül öltözködnek.
– Mintha pucérak volnának – állapította meg nagy
érzéki bölcsességgel a lányom. – Mami, te is levehetnéd a
sálad…
Hát nem vehettem le, épp ez az. Napok óta nem volt
módom hajat mosni, tartóshullámot meg tizennyolc
hónap alatt összesen egyszer csináltathattam. Barna és
fényes-hosszú hajjal utaztam el Iránba. Hazatérve John
fiam alig bírt rámnézni. Mert a hajam töredezett volt,
őszült.
– Mami mondta nehéz volna megmondani, hogy ma
mi vagy… csak az a biztos, hogy mintha nem a mami
volnál.
De könnyen viccelt!
Második nap, hogy végre a michigani otthon áldásait
élvezhettem – lásd: hajmosás nővérem Carolyn, aki a

~ 35 ~
Maiy Kay kozmetikai cég konzultánsa volt, beállított egy
rakás arcfestékkel. Meg ami még kell egy nőnek, hogy
tényleg nőnek érezze megát.
És Carolyn nem jött egyedül. Mi ez? Hozott magával
egy szépségszakértőt, aki munkába vett. Ám a lényeg,
mint kiderült, nem az volt, hogy én boldog legyek, hanem
hogy Mary Kay jó reklámalanyhoz jusson. Ahogy ott
ültem a tükröm előtt, láthattam magam is: mintha
évtizedeket öregedtem volna Iránban. Lefotóztak ebbéli
állapotomban – aztán felkerültek becses pofázmányomra
a mindenféle pirosítók és a hatás lenyűgöző volt.
Megjegyzem, én nem bántam. Ráadásul ott volt még az a
mulatságos kis közjáték is papával.
Igen, apa nem tűrte, hgoy az ő házában a nők
kenceficézzék magukat. Most viszont jó alaposan
megnézett előtte is, utána is és azt mondta: – A csuda
vigye el, van azért ezekben a fránya szerekben valami…!
Csak így. Miközben beszélni alig volt ereje
szegényemnek. Ekképp hát rendbe is hoztak szépen, a
hajam miatt már nem kellett csadort öltenem –, ha ennek
ellenére öltök, ideggyógyászra lett volna szükségem. De
azért voltak még más bajok is. Például ahogy itt,
Michiganben mezítláb, vagy épp csak harisnya nélkül
kezdtem járni, úgy éreztem: Iránban vagyok,
rosszlánynak néznek, elvisz a titkosrendőrség. A rémséges
ottani szokások valahogy a második természetemmé
váltak. Mégis ideggyógyászra van szükségem?
Így hatottak a teheráni élmények. Persze, hiszen egy
szerencsétlenül rakoncátlankodó hajtincsért húsz percnyi

~ 36 ~
kioktatást – fenyegetést! – kaphatott az ember lánya a
Nissan teherautókon és Pakonokon cirkáló paszdar
fegyveresektől. Ha megláttam egy amerikai rendőrt, de
egy közönséges postásegyenruha is elég volt: már kaptam
volna arcom elé a kezem. De legalább is vad szívdobogás
fogott el. Rettegés. Egy évbe telt, hogy feltételes reflexeim
visszaalakultak.
Mahtabnak is megvoltak a maga kísértetei. A legtöbben
fel sem figyeltek a szüleim háza felett mélyrepülésben
elhúzó gépek zajára. Mahtabnak ezek a hangok az iraki
légitámadások emlékét idézték. Ilyenkor elbújt a ház
legsötétebb sarkába, vagy ölembe fúrta fejét, menedéket
keresett. Az átrepülések után negyedórákig nem tudott
megnyugodni.
Apa kibírta a tavaszt. Eljött a nyár. Persze borzalmas
fordulatokkal, hogy a legkiválóbb rémregényíró
megirigyelhette volna. Megtelt nyirokkal a tüdő. Ilyen
személytelenül. Az orvosok így mondták. Ami már
merőben személyes volt – s nekünk leírhatatlanul
fájdalmas –: ahogy apa hörögni kezdett, levegőért
kapkodott, akár egy fuldokló. Aztán egy alkalommal
három teljes napra kómába esett. Carolynnal úgy álltunk
ott kórházi ágya mellett, hogy már felkészültünk a
legrosszabbra. Hirtelen kinyitotta a szemét. Igen, apa
kinyitotta a szemét, és frissebbnek látszott, mint valaha.
És szellemileg teljesen friss is volt! A hangja erőteljesebb,
mint hazaérkeztem óta, bármikor. S ő maga is érezhette
ezt, mert boldogan kezdett cseverészni, egy álló óráig
abba se hagyta.

~ 37 ~
 Elmesélte, mit látott. Netán önkívületi állapotában?
Bizony, zöld mezőkön sétált az ikerfivérével, csupa virág
volt minden, daloltak a madarak – és visszafelé jártak az
órák. Visszafelé folytak a patakok, kedvenc kiskacsái
tünedeztek föl a habokon, első papírhajóját hajtogatta.
Mintha műalkotást csodálnánk, olyan volt ez. Csoda,
csoda, csoda.
És micsoda mosollyal mesélte a legapróbb részletekig!
S micsoda mosollyal hallgattuk. Persze szívszorongva.
Igaz, megnyugvást is merítettünk e fordulatból. Most
már reménykedtünk: amikor meghal, békésen
szenderülhet át a másvilágra. Ily álmok kíséretében.
Amikor az orvosi vizsgálat a végbélrák tényét
megállapította, apának úgy hat hónaptól három évig
terjedő időt adtak. De furcsa ez is! Mi minden belefér egy
ilyen időszakba. Csak hát épp ez az: néha az idő
nyúlékonynak bizonyul, és a „legfeljebb” háromból már öt
év lett. Hála az égnek!
És hálát is adtam. S ezt azzal próbáltam kifejezni, hogy
szuggerálom az életét. Éljen, azt akarom. Ott feküdtem
éjelente az ágya közelében egy díványon, hadd adhassak
neki vizet, gyógyszert, bármit, ha kéri… hadd
nyugtathassam meg, ha netán nem oly kellemes álmokból
riad fel hirtelen.
Megcserélődtek a szerepek. Egykor ő virrasztott így a
kiságyam mellett.
Apa volt a családban az egyetlen, akivel csakugyan
nyíltan beszélhettem. Szinte mindig. De most túl gyenge
volt már bármi efféléhez. Nem akartam zaklatni. Közben

~ 38 ~
ő maradt házának ura és parancsolója, s tudni lehetett,
hogy így is marad ez utolsó leheletéig. S mindenki tisztelte
is őt ebben a minőségében.
Amikor Barbara Walters közölte, hogy kiküldi hozzánk
a „20-20” egy kis stábját, anyámmal az élen az egész
család azt mondta:
– Nem! Ebbe a házba nem teszik be a lábukat ezek a…
És apám azt mondta:
– De. Ez a ház megtiszteltetésnek fogja tekinteni, ha
eljönnek hozzánk, és Bettynek nagyon jót fog tenni a
dolog.
De aztán… 1986. augusztus 3-án, pontosan két évre rá,
hogy Mahtabbal Teheránba érkeztünk, és majdnem hat
hónappal a visszatérésünk után, apa a Carson City
Hospitalban meghalt.
Hatvanhat évesen. Amikor a halálhírt közöltem
Mahtabbal, lányom azt mondta:
– Hála Istennek, hogy még élve viszontláttuk.
Apa, mesélték, mintabeteg volt. Annál is több és jobb.
Mindenkivel törődött, könnyíteni igyekezett az ápolók
dolgát, figyelt a többi betegre … csak saját sorsa nem
érdekelte. Fatalista lett volna? Szörnyű fájdalmai ellenére
sem panaszkodott soha. A temetésére sok orvos és
ápolónő eljött. Évek múlva is hallottam róla aztán még a
legendákat.
Ez volt apám. Már csak volt, ő is. Mint az életemben
annyi minden. Csak hát ő, tűntében is, olyan maradt,
mint az égi csillag, mely legalább – mutat egy pontot.

~ 39 ~
 Életében se volt más. Hadd említsem csupán Jack Dilt
véleményét. Valami esküvőn, vagy hol, évek múlva
összetalálkoztam vele. Azt mondta:
– Hihetetlen, micsoda élniakarás volt az apjában.
Ötször operáltam, méghozzá az utolsó öt alkalommal.
Mások egy ilyen műtétet sem éltek volna túl, azt
hiszem…, őt valami örökösen visszahozta.
Aztán egy nap mégse.

Pár nappal iráni szökésünk előtt, felhívott Carolyn.

Elmesélte, hogy apánk újabb sürgős műtét előtt áll. Mudi
átvette a kagylót, s közölte, hogy mindhárman
hazamegyünk. Holott egyáltalán nem úgy gondolta. Ekkor
már napnál világosabb volt, hogy Mahtabot ott fogja,
engem pedig hazatoloncol. Hogy minden ingatlan
vagyonunkat felszámoljam. Aztán a „sok-sok dollárral”
visszatérjek. Vágják hát ez se volt ilyen egyszerű. Úgy
akarta megkaparintani a pénzt, hogy én még ne legyek
Teheránban. S ennek a lényege mi volt? Tudtam jól.
Mihelyt a pénz az övé, gondja lesz rá, hogy ne tehessem
többé iráni földre a lábam.
Valami nagy-nagy jót tett ezzel a … nem akarom
minősíteni, miféle elgondolásával. Ráébresztett: nincs
más hátra, csak előre. Szöknöm kell. Mahtabbal.
Másképp talán sosem lett volna hozzá erőm.
Aztán – ó, szegényem! – apára is megtette a hatását
Mudi telefonja. Egészen más értelemben. Jack Dilt
mesélte szent naivitásának történetét:

~ 40 ~
 – Mikor begurítottuk a műtőbe, közölte velünk, amúgy
megnyugtatásul, hogy ő igenis túl fogja élni az operációt,
mert most beszélt Mudival, „a gyerekek” hazajönnek, hát
akkor ne a temetőbe kelljen kifáradniuk hozzá.
Ezt mondta a műtét előtt.
– Tudja – folytatta Jack Dilt, aki apának jóbarátja is
volt –, rettenetes vágy élt benne, hogy magukat még
egyszer viszontlássa. Hogy Mahtabot horgászni vigye, ezt
emlegette örökké. Ezt akarta még megérni.
S hogy kevés páciense volt, ahol az apa-gyermek
szeretet ilyen életmentő hatásúnak bizonyult volna.
Minden túlzásával együtt, mondta Jack, igazi kis
csodának.
Az úgynevezett apák napján, mikor a gyülekezetben ki-
ki elmesélheti az élményeit, Jack feleségének elmondása
szerint Jack felállt, s nem a maga dolgairól mesélt, hanem
apáról és rólam.
Boldog voltam, hogy legalább ebből a szempontból
ilyen nagy harmóniában van a világ. Hogy apám is méltán
elmondhatta: „Lányom nélkül soha”.
Olyannyira, hogy – íme! – ezt aztán mások is
elmondhatták rólunk.

~ 41 ~
 Riadalom

A William Morris Ügynökség…

Háromemeletnyi birodalom, pontosan ott, ahol egykor az
MGM irodái voltak. Azokban a helyiségekben.
Manhattan szívében.
Az ablakokból New York megannyi pompázatát
csodálhattam, és már csak ezért is éreznem kellett: az
életem változik meg itt, pillanatok alatt – de örök időkre.
1986 márciusa volt. Egy hónapja jöttünk vissza Iránból.
Az előző hét interjúkkal telt, Barbara Walters volt az
ügyek mozgatója, és találkoztam ügynökségem elnökével,
valamint Michael Carlisle-lal, ő vette kezébe dolgaim
intézését, tehát az ügynököm – és később kedves, kedves
jóbarátom lett.
Ebéd. Alig várom, mikor térünk dologra. Rátértünk. Ki
legyen a társszerzőm, könyvem irodalmi munkatársa?
Nekem azonnal ez a név ugrott be: Bill Hoffer.
Hogy ő, és senki más.
Ennek az előtörténete az volt, hogy tudtam: Bill Hoffer
írt egy nevezetes könyvet, Éjféli gyors volt a címe, arról
szólt, hogyan sikerült egy amerikai
kábítószercsempésznek megszöknie egy török börtönből.
Bill Hoffer kivívta, hogy – törökök és irániak ellentéte ide
vagy oda – könyvét Teheránban feketelistára tették, a
filmet se játszották a mozik: ez már nem volt csekélység.

~ 42 ~
Hogy akik engem rabságban tartanak, ezt az embert
üldözik.
– Persze – mondta ügynököm. – De, azt tudnia kell,
hogy Bill Hoffer nagyon nagy név. Elképzelhető, hogy
nemet mond.
Megmakacsoltam magam. Bill Hoffer, aki messziről is
rá tudott lépni az iráni fundamentalisták tyúkszemére, az
én emberem. Ha nemet mond, akkor is meg kell
próbálnom.
Az iráni „vadak” nem is tudják, mennyit segítettek egy
szelíden makacs döntésben. Abban, hogy nekem minden
jóra forduljon.
Mert Bill lelkesen fogadta a felkérést. Jött.
Washingtonból repült át New Yorkba, és találkoztunk. Az
első pillanattól olajozottan ment minden. Az ég is
egymásnak teremtett minket e könyv szempontjából. Bill
igazi jóbarát lett, remélem, ez a kölcsönösen baráti
viszony egy életre szól.
Június. Megvan a szerződésünk könyvre, filmre. Az
első előlegből törleszteni tudom tizenkétezer dolláros
bankadósságomat Alpenában, ráadásul Mahtab
iskoláztatásának költségeit is fedezi a fennmaradó
summa.
Bill feljött Michiganbe, s megkezdtük a lázas munkát. A
maga részéről főleg arra ügyelt, hogy az iráni dolgokkal
kapcsolatos érzelmeinket – mármint Mahtabéit meg a
magaméit – féken tartsa. Mértéktartó legyen, de ne
csorbítsa a dolgok hitelét. Őszintén feltárulkoztunk előtte,
hogyan is lehetett volna ez másképp! Bill megértette,

~ 43 ~
milyen döntő szerepe van Mahtabnak az egész
históriában, s egyáltalán, kapcsolatunk mennyire meleg,
mennyire eleven. Lányom is elfogadta Billt, akárha
családtag volna, csakúgy, mint apa, Joe, John.
Kialakultak új életszokásaink. Béreltem egy házat
irodának – vagy alkotói műhelynek s Bill minden nap
reggel nyolckor kopogtatott. Egész nap beszéltem a
magnóra. Próbáltam minél hitelesebben előadni
életemnek ezt a rémálomba illő szakaszát. Aztán Bill
felesége, Marilyn megkapta a matériát a Szövetségi
Expressz-út túlvégén, Virginiában. Leírta, tisztázta,
megjavítgatta a história részleteit, majd visszakaptuk az
így kialakult változatot. És végigmentünk mindenen újra.
Bill kérdezett. S a kérdései nyomán emlékek ébredtek.
Hangulatok, ízek, szagok, keservek. Pár órai munka után
Bill megannyiszor pihenőidőt kért. Ilyenkor előkerült egy
pakli kártya, Bill kirakott egy pasziánszot, s utána
felfrissülve tért vissza a magnóhoz, mi meg Mahtabbal
legalább megnézhettük közben, hogy van apa.
Keserves, kemény munka volt, de megérte. Amikor
megjelent a Lányom nélkül soha, számos olvasóm
felhívott, elmondták, hogy velem együtt izgultak
szökésünkkor, velünk fáztak a hegyekben stb. Érezték a
ránk tapadó koszt… émelyedtek az iráni szagoktól.

Július 4-én Bill családjával, feleségével és fiával egy kis

nyaralásra mentünk. Ünnepnap volt ez, a szónak minden
értelmében, mert, hogy nemzeti ünnep is. Bill magasba
emelte Mahtabot, hogy ő tűzze ki a csillagos-sávos

~ 44 ~
lobogót. A lányom, igaz, kicsi volt még, de a hazaszeretete
tízszer akkora. Nem is beszélve a szabadságvágyáról.
Billel hét kemény munkahónapon gyúrtunk végig
magunkat. Remekül haladtunk, de hogy célhoz is érjünk,
két komoly akadályt kellett leküzdenünk.
Az első technikai természetű volt. Mert hiába
ecseteltem én részletesen az iraki légitámadások
rémségeit, hiába írtam le mindent valósághűen, s hiába,
hogy nagyjából hatásos is lett az egész – valahogy nem
volt az igazi. Ez a szörnyűség még sem volt az a
szörnyűség, amely Mahtab idegeit is úgy megviselte.
Átírtam. Aztán újra. De éreznem kellett: ha én volnék az
olvasó, nem hatna rám elemi erővel a dolog. Akkor
pedig…?
Ám jött Bill, és csodát tett. Hirtelen élni kezdett
minden jelenet, és elmúltak a kételyeim. Mármint, hogy
az olvasók, akik személyesen nem ismernek engem,
csakugyan érdeklődni fognak-e sorsunk alakulása iránt; s
itt volt vízválasztó: a légitámadás-ügy.
A második akadály már ennél sokkal komolyabb volt.
Egyszer csak veszélybe került munkánk befejezése, nem
tudtam lesz-e erőm a folytatáshoz. Szeptemberben volt ez,
nem sokkal apa halála után tehát. Életemben nem voltam
ilyen sebezhető, érzékeny, sértődékeny … erőtlen. Bill
ragaszkodott hozzá, hogy késő éjszakáig dolgozzunk, ha
kellett, kettőig-háromig. Ez a végsőkig kimerített.
Meddőnek és terméketlennek éreztem – ha volt
egyáltalán – „írói szellememet”.

~ 45 ~
 Elejétől fogva nagy érzelmi megpróbáltatás volt
számomra az anyag összeszedése, papírra vetése. De hát
miért is ne! Hiszen úgy éreztem: ez a dolog lényege.
Ennek az érzelmi töltésnek kellene szétsugároznia
minden fejezetből, minden mondatból. Csak most már
elég lett! Kis híján összeomlottam. Főként, ahogy
előkerültek Mudi régi ajándékai – dedikált könyvek… egy
zenélő doboz a híres Brahms-altatódallal … ahogy
elnéztem a kiszökkenő kis figurapárost, ó, Istenem … Egy
anya ringatta gyermekét. Mudi egykori kedvességének
jeléül.
Az ajándékok sebeket szakítottak fel. Emlékek éledtek
újra. Valami sajogni kezdett bennem. Tisztán láttam
valamit, amit magamnak se akartam volna bevallani
eddig: Mudi hiányzik nekem. Mi több, énemnek egyik
része még mindig – szerelemmel! – szereti őt. Meg hogy ő
volt az én életemnek csakugyan szó szerint az egyik fele.
Oly hosszú idő óta az egyetlen bizalmasom, minden
dolgomnak ismerője. A társam. És most nincs. Egyedül
maradtam.
Persze, ahogy ezek az érzéseim megfogalmazódtak,
hullámjátékuk is elkezdődött. Hol az önvád gyötört, hol
megannyi kétely. Hát lehetséges ez? Hogy egyáltalán
bármi jót érezzék Mudi iránt – a történtek után? Jól
tudván, mit tett velünk, és mi mindent tett volna még?
Kivel beszélhetem meg ezt? Ki értheti meg?
Mint családom megannyi tagja, én is tökélyre vittem
hát a szív érzelmeinek, a belső viharoknak titkolását. Csak
ez sem olyan egyszerű. Önmagamban – a könyv miatt, a

~ 46 ~
film miatt – kegyetlenül szembe kellett néznem a
dolgaimmal, utazás volt ez vissza a múltba, s kezdtem azt
érezni, hogy a sebesség szédítő, s amit látok, olyan,
mintha a barlangvasút szörnyei kacsintgatnának,
handabandáznának felém. Szerettem volna minél
távolabb kerülni ettől a világtól. Vesszen a könyv, vesszen
a film. Reggeli munkaidőnket heteken át úgy kezdtem,
hogy felugrottam Bill mellől, zokogva kirohantam a
kertbe. Be a fürdőszobába. Akárhova. Csak el, el.

Billnek és Marilynnek örök hála érte, hogy sosem

tukmálták rám tanácsaikat. De mindig mellettem álltak.
Éreztem. Míg odakint bőgtem valahol, Bill komótosan
pipára gyújtott, aztán dolgozni kezdett – csinálta kettőnk
dolgát egymaga tovább. Ha agresszív – esküszöm,
odavágtam volna az egészet. Ha nem áll mellettem,
bizony cifra dolgokat műveltem volna. Akadtak napok,
amikor már ott tartottam: felhívom Mudit, aztán legyen,
aminek lennie kell.
Túléltem ezt a hónapot. S e hónap során megtörtént
életem döntő fordulata is. Szembenéztem
konfliktusaimmal, beszéltem róluk, írtam róluk –
megkönnyebbültem. Katarzis volt ez a javából, gyötrelmes
megtisztulás. Remélem, elmondhatom: végre elérkeztem
oda, hogy szabad ember vagyok. Pontosan az, aki. És ezt
tudom is.
Hogy film készüljön a Lányom nélkül soha
alapanyagából, Iránból való hazatérésem után pár nappal
már szinte tény volt, a William Morris Ügynökség ki nem
hagyta volna ezt a lehetőséget. És négy hónap múlva,
~ 47 ~
alighogy a könyv szerződését aláírtuk, a Metro-Goldwyn-
Mayerrel is rendben voltak a dolgok.
Eredetileg úgy értettem a dolgot, hogy afféle
konzultáns leszek, tanácsadó, ilyesmi – méghozzá Harry
és Mary Jane Ufland oldalán. A producerpáros szinte
legenda volt Hollywoodban. Harry jó ötvenes lehetett,
inkább zömök ember, de a lényéből mindig valami ideges
energia vibrált. Mary Jane harmincas évei derekán járt,
magasabb volt Harrynál, és nagyon vékony, a haja nagyon
szőke és nagyon szép hosszú.
Hogy a szerződést aláírtuk, sor került az első
találkozásra is Uflandékkal. Méghozzá a Detroit
Metropolitan Airport egyik szállodájának éttermében.
Ahol is aztán három órát kellett várakoznunk egy
nagybecsű detroiti forgatókönyv íróra. Harry idegei csak
úgy bizseregtek, bár türtőztetni próbálta magát.
Nem volt hozzászokva, hogy bárkire is ennyit várjon.
Megjött a nevezetes író, és szép simán odazöttyent
körünkbe, annyit sem mentegetőzve, hogy jaj, nagy volt a
forgalom. Hanem csak rám pillantott, aztán kijelentette:
– Elmondom, mit gondolok én erről a dologról. Szerelmi
történetet kanyarítunk, az egyik főszereplő maga lesz, a
másik a férfi, aki Iránba vitte.
Nem képzeltem, hogy történetem változtatás nélkül
megállja helyét a filmvásznon, hogy netán nekem kellene
önmagamat alakítanom. De ahogyan a forgatókönyvíró
elgondolta, az is képtelenségnek rémlett föl előttem.
– Nem, nem – tiltakoztam tehát – ilyesmiről szó sem
volt.

~ 48 ~
 – Nem mindegy az? – folytatta, mint a gőzhenger. –
Mozit kell gyártanunk, olyan filmet, amire bemegy a
közönség. A közönség érdeklődését pedig ismerem.
Harry és Mary Jane jeges csöndben hallgatott. Én meg
feldúltan ültem. Mert ha ez a filmszakma, hát nem kérek
belőle, ebből én kiszállok. Persze, a szerződés aláírásával
szavatoltam, hogy anyagom felett a filmgyártó cég
rendelkezik szabadon. Nekem hát semmi közöm hozzá.
Mégis, akkor is.
– Engem ez a változat egész egyszerűen viszolygással
tölt el – jelentettem ki. – Hamisítás lenne.
– Értem, értem – ráncolta homlokát a forgatókönyvíró.
Már ugyan mit érthetett? Rendületlenül folytatta: –
Akkor már kész is a másik megoldás. Bevonjuk a CIA-t,
egy kis kémszál lesz benne, arra majd valahogy felfűzzük
a cselekményt.
Távozta után, Uflandék vigasztalni próbáltak.
Megkönnyebbülésemre biztosítottak róla: nekik nagyon
tetszik a történet úgy, ahogy van, vagyis ahogy volt… és
nem akarnak mesterséges cselekménybonyolítást.
Mahtabbal szerettek volna megismerkedni. Pár nappal
apa temetése után ott ültünk hát Washington D. C. egyik
elegáns francia éttermében. Harry csakhamar így szólt
mentegetőzve:
– Most kapok észbe, Mahtab még csak hatéves. Unni
fogja ezt a helyet, az étlap sem fog tetszeni neki. Talán
menjünk át valahová, ahova gyerekeket is szoktak vinni.
Megnyugtattam, hogy Mahtab mindenféle kosztot
kóstolt már, és ami a körülményeket illeti… Erre tessék,

~ 49 ~
épp ahogy a fehér húsú halat hozzák, a lányom kivágja a
nagy adut:
– Mama, homáruk ezeknek nincs? Ú-ú-úgy szeretnék
homárt enni ma itten!

Hogy újra Michiganben voltunk, jött a nagy kérdés: mi

legyen Mahtab iskoláztatásával. Féltem, túl sok lenne neki
egyszerre annyi minden. Várjunk egy évet. Iránban
fársziul tanították, angolsága igencsak visszafejlődött hát.
Lelkileg is jelentős megrázkódtatás érhette apjának
elvesztésével, meg hogy eltűntek mellőle az ismerős
arcok, a mégiscsak kedves iráni játszópajtások. Aztán a
szüleim otthona a pillanatnyi körülmények közt inkább
átjáróház volt, nem családi fészek.
El ne felejtsem: hazaérkezésünk után az első hónap
eléggé különös tanulmányokkal telt Mahtab számára.
Nelson Bates, egy helybeli nyomozó – nem tréfa! – a
maga mesterségének némely fortélyára tanította meg a
lányomat. Hogyan fogadja a rendőrök megjelenését, ne
féljen, bízzon bennük, kiknek ne higgyen, hogyan
gyanakodjék, miről ismerheti föl az esetleges
emberrablókat. És effélék. Mondtam is Mahtabnak, mikor
láttam, hogy kicsit megdöbbentik a tanultak:
– A te érdekedben történik. Nem rabolhatnak el.
Mindent megteszünk a védelmedre, de azért végső soron
ez rajtad múlik…
1987 szeptemberében aztán, mikor Mahtab ráadásul
már hétéves lett, csakhamar nem volt más választásom:
beírattam egy magániskolába. Álnéven; az utolsó este

~ 50 ~
találtuk ki, mi legyen az. Mahtab szorgalmasan
gyakorolgatta „új névaláírását”.
Egy kis papírra én firkantottam oda neki a mintát.
A tantestületben mindenki tudott a turpisságról – és
mindenki megesküdött, hogy hallgat, mint a sír.
Mahtab komolyan vette új személyazonosságát. Egy
este, amikor épp nála volt egy osztálytársnője, beállított
John, és lelkesen köszöntötte, a szokott becenéven: – Szia
Tobby, mi újság errefelé?
Mahtab odarohant hozzá, behúzta a konyhába, onnét is
a mosókonyhába, s csak ott merte elsuttogni utasítását: –
Pszt! Ezen a néven többet ne szólíts Katrina előtt, meg
egyáltalán. Ne!
Iránban tanulta meg, hogy ami egyszer titok, az
mindhalálig az? Még egy kicsit meg is voltam ijedve, de
hát nem lehetett ez másképp.
A lányom igazi összeesküvő lett!
Első tanító nénije, Ruth Hatzung megértette, milyen
nehéz lehet Mahtabnak minden óra, amelyet tőlem távol
tölt. Hát így bánt vele, sokat beszélgettek, Mahtab
mesélhetett neki, türelemmel hallgatta, s mindent
megtett, hogy a lányom simán illeszkedjen be a számára
megint merőben új amerikai körülmények közé. Nem is
kellett külön pszichiátert felfogadni mellé, a dolog szinte
magától megoldódott.

Első otthoni Hálaadás ünnepünknek különös

jelentősége volt. Pakisztáni barátaink – az Ali házaspár,
Tárik és Farzána, valamint két gyerekük – ellátogattak

~ 51 ~
hozzánk New York államból. Sok-sok éve ismertük meg
őket, mikor még Mudival Corpus Christiben laktunk.
Együtt jártunk egy laza szervezetű iszlám közösségbe,
amely indiai, egyiptomi és szaúd-arábiai családokat
egyesített ekképp. Most abban egyeztünk meg, hogy nagy-
nagy lakomát csapunk, s az ebédhez mindenki egy-egy
nemzeti ételkülönlegességgel járul hozzá. Én
meglehetősen jól főzök, nyertem is iskolai
szakácsversenyt – Texas pedig különösképp bővítette a
skálámat. Hát most elhatároztam: kiteszek magamért,
hiszen Tárikot és Farzánát még Mudi idejéből kedveltem.
És nem annyira amerikai, inkább közép-keleti ételekkel
kedveskedtem nekik.
Mármost az ő históriájukhoz tartozik, hogy amikor
megtudták, mi történik velem és Mahtabbal Iránban,
nyomban Pakisztánba utaztak, s felfogadtak valakit,
akinek Teheránba kellett volna jönnie, hogy
megszöktessen bennünket. Helen Balassanian révén – ő
volt segítőm a svájci nagykövetségen – kaptam egy
telefonszámot, amelyen felhívhattam ezt a férfit. Mahtab
iskolájából telefonáltam. Sajnos, az illető nem tudott
angolul, az meg nagyon nyugtalanította, hogy Mahtab
egyik tanítónője legyen a tolmács. Inkább lerakta a
kagylót. A szép terv füstbe ment.

Ezen a Hálaadás ünnepen megkülönböztetett vendége

volt házunknak Don és Mirjam. Míg Iránban
tartózkodtunk, családom egy régebbi üzletfelem
segítségével vette föl velük a kapcsolatot. Az illető tudta,
hogy Mirjam iráni. Iráni volt, ennek ellenére segíteni
~ 52 ~
akart nekünk, értesítette Teheránban élő nővérét, Saraht-
t, próbáljon tenni valamit az érdekünkben. Helen volt itt
is az összekötő, ő hozott össze Sarah-val, aki titkon nagy
barátnőm lett.
Aznap, hogy végképp ott akartuk hagyni egyszer már
Mudit, Sarah volt az, aki kocsijában Mahtab iskolájánál
várakozott, azzal a céllal, hogy Ziadonig, a pakisztáni
határ közelébe eljuttasson bennünket. A szökési terv azon
bukott meg, hogy Mudi gyanút fogott, s elkísért minket az
iskolába.
Aki a vendégek listáját figyelmesen megjegyezte,
tudhatja: két fiam nem élvezhette különösképpen ezt a
Hálaadásünnepet, lévén hogy a beszélgetés csaknem végig
iráni témákról folyt. Ottani életünk dolgait meséltük.
Fiaim hamar szedelőzködni kezdtek, mondván,
meglátogatják apjukat. Késő este értek haza, de Joe azt
mondta, megy is rögtön, a fafűtéses kályháját kell
rendbehoznia. Mire én így feleltem:
– Fiacskám, ebben a házban már van fűtés, szoba is
akad. Maradj itt a télre.
– Jó, ma éjjel akkor itt alszom – mondta, és ebből az
lett, hogy két évig maradt nálunk.

„Kis közjáték”: 1987. január 2-án éjszaka két óra

negyvenhét perckor megböködtem a mélyen alvó Mahtab
oldalát: ébresztő, lányom! Nem akartam, hogy nélküle
múljon el a nagy pillanat. Hogy ne tudja meg azonnal a
roppant újságot: Bill-lel ünnepélyesen befejeztük a
könyvet, a Lányom nélkül soha munkálatait. Végre,

~ 53 ~
gondolhatta Mahtab, aki rettentően unta már a sok
magnózást, fárasztotta is az egész. Így kiáltott hát:
– Mami, akkor most már volt, ahogy volt, csak arra
kérlek, ne írj még egy ilyen ostoba könyvet, vagy mit…!
Még ugyanebben a hónapban Mahtab váratlanul
bejelentette, hogy szeretne megkeresztelkedni. Látván,
hogy nem nagyon lelkesedem, makacsul közölte:
– Ha nem segítesz, magam beszélek Schaller atyával.
Mit tesz a véletlen, Schaller atya a keresztelő
időpontjául épp azt a napot tűzte ki – január 29-ét –,
amelyen megkezdtük nagy utunkat Iránból a
szabadságba. Mahtab egész elsős osztálya ott volt a
megható szertartáson, és Bill meg Marilyn Hoffer
megtisztelt minket azzal, hogy a keresztpapa és –
mamaságot vállalta.
Közben én sem tétlenkedtem. A könyv levonatait
olvasgattam, javítgattam. Torkig voltam már az egésszel.
Elképzelni se tudtam, hogy lesz ember a világon, akit ez a
micsoda érdekelni fog.
1987 elejének egyik szép téli napján félretettem
azonban a kutyanyelveket, autóba vágtam magam, irány
Mahtab iskolája. Tódultak ki épp a gyerekek, az egyik
csoport közepén a lányom, népszerűsége teljében. Nagy
integetés a kocsinak, minden; akkor Mahtab beszállt, én
végigvártam a szokásos üdvpuszikat, s csak akkor álltam
elő a farbával.
– Drágám, hallom, hogy Iránban lezuhant egy
repülőgép, és valami kétszáz ember meghalt.
Mire az én aranyos kis hétévesem így tört ki:

~ 54 ~
 – Adná az ég, hogy apa is köztük legyen!
Meg kellett kapaszkodnom. Kínos csönd támadt.
Persze, tudtam, amit tudtam. Hallottam már Mahtab
kifakadását Mudi ellen. Törökországban is mondogatta,
hogy mennyire gyűlöli őt, Arniert ezt tette velünk. Csak
hát e pillanatig azért fogalmam se volt róla, hogy
elkeseredése ilyen végletes. Jó, de hogyan alakulhat
egészséges személyiséggé, aki a tulajdon apja halálát
kívánja? Azon nyomban eltökéltem magam: módszeres
hadjáratot kezdek, hogy Mahtab legalább tisztességgel
érezzen Mudi iránt.
Hazaérve azonnal fényképalbumokat kotortam elő,
régi, boldog családi életünk emlékgyűjteményét.
Meséltem Mahtabnak, megpróbáltam felidézni emlékeit:
hogy milyen boldogok voltunk mi egykor a papával itt
Michiganben… milyenek voltak a hétvégi kirándulások… a
nagy úszások, szaunázások… a vasárnapi villásreggelik.
Elmondtam neki, hogy egy pillanatig se szégyellem a
házasságomat. Mudi jó férj volt, gyermekével törődő apa,
ráadásul odaadó orvos, aki nagy tudással és
lelkiismeretesen kezelte betegeit. Apámért is mindent
megtett, segített neki leküzdeni a depressziót, mely –
érthetően – egy vastabélmetszés után tört rá. Ami
Iránban történt, az nem törli el a múltat; ami szép volt,
örökre szép marad.
A következő pár hét azzal telt, hogy meséltem és
meséltem neki a kényes tárgyról. S eljött a nagy pillanat:
– Mahtab – mondtam –, nemsokára itt van apa
születésnapja. Fogadni mernék, ő is sokat gondol rád…

~ 55 ~
különösképpen most. Tudd meg, abban semmi rossz
nincs, ha ő is hiányzik neked… Ha nekem valahol messze
a világban élne még az édesapám, ő is hiányozna.
Vagyis szinte forma szerint engedélyeztem neki:
gondoljon nyugodtan a mindkettőnkhöz oly közeli férfira.
Ez idő tájt szedtem elő Mudi elraktározott
munkaeszközeit, szakmai holmiját. Találtam jó pár
kiszáradt tollat, s kidobtam őket. Pár napra rá mit látok?
Mahtab íróasztalkájának fiókjában ott vannak a tollak.
Kimentette őket a szemétből, s most nyilván az apjához
fűződő kapcsolat jelei voltak. Dédelgetett tárgyak.
Körülbelül két héttel az iráni repülőgépkatasztrófa után
Mahtab az iskolából hazatérve azt közölte velem: – Mami,
én ma este, ha imádkozom, kérni fogom Istent, védje
azokat az embereket is, akik az ellenségeink. Mindenkit a
világon.
És innen fogva név szerint is imájába foglalta apját.
Hála az égnek, gondoltam, a sebek kezdenek gyógyulni.
Magam sem voltam másképp ezzel. Nyugtázhattam:
Mahtab is, én is újra azok vagyunk – vagy végre azok,
akiknek lennünk kell. Szabad személyiségek.
Ha a seb begyógyul, marad a nyomában a heg. Lelkileg
is. Mahtabnál is maradt. Szerette már az apját, de félt
tőle. Csakúgy, mint rég. Mert Mudi az ő számára annak a
rémséges iráni időnek a megtestesítője volt, és a fizikai
bántalmazásokat sem tudta elfelejteni.
Egyszer azt mondta: – Mami, soha az életben nem
akarom még csak látni se Teheránt!

~ 56 ~
 A gyerek lelkét – erről már volt szó itt – eltorzíthatja
minden ellenséges érzület. Szerettem volna lányomban
ébren tartani azt a tudatot, hogy ő azért igenis – félig
iráni. 1987 márciusában, ez már második új michigani
tavaszunk volt, összeültünk, hogy megünnepeljük a No-
ruz, a perzsa újév napját. Legszebb keleti ruhánkat
öltöttük fel, az asztalra is a háft szin került, vagyis az sz-
szel kezdődő hét fontos étel.
De nemcsak a szavak, a nevek bűvölete vett körül
minket ezen az estén. Szívszorongás is járt vele… egy
kicsi…, de azért nagyon jól érezhető. Az égi nap, a perzsa
legenda szerint, ilyenkor csusszan át a bika egyik
szarváról a másikra. Én
meg…
…kisurrantam a szobából, és visszatértem az
ajándékkal, egy vadonatúj, bíborszínű biciklivel. Akkor
döbbentem csak rá, hogy két szarva van. Két kormánya.
Átcsusszantottam egyikről a másikra a kezem.
Két hét volt az ünnepidő, aztán – lélekben is –
földhözragadtabb dolgoknak kellett szentelnünk
magunkat. Ekképpen kértem meg Mahtabot: – Gyűjtsd
össze minden csúnya emlékedet, és dobd el… ahogy
szábzit, friss zöldféléket hajítunk a folyóba… jeléül az új
év kezdetének, s annak, hogy nem kívánunk
ellenségeskedést, békében akarunk élni mindenkivel a
világon.
Valahányszor olyan városokban járunk, ahol
tudomásunk szerint létezhet iráni étterem, már lapozzuk
is a telefonkönyv lapjait, próbálunk keresni egyet…

~ 57 ~
lehetőleg a legjobbat szeretnénk megtalálni, amelyik
egyben a legotthonosabb, a legmeghittebb is. Mahtabnak
megvannak a kedvenc ételei: a hagymával főzött, olajban
kisütött csirke borbolyás rizzsel, a kebab, meg a khores,
aztán az osh szábzival, melyben apróra vágott zöldfélék
elegyülnek bárányhús darabkákkal, s van az egészben
pintabab, hagyma, szárított vitrusbogyó.
És közép-keleti üzletekbe is betévedünk néha – nem
véletlenül! –, és Mahtab nyakra-főre vásárolja a műsoros
kazettákat, gyakran vesz fárszi nyelven írt könyveket.
Lányom kétnyelvű volt, mikor Iránt elhagytuk, de
Michiganbe visszatérve kijelentette először: – El akarom
felejteni
Khomeini nyelvét.
Nos, ebből – hála az égnek! – ez lett.
Közeledett – vészesen! – könyvem megjelenésének
várva várt napja. Valahányszor Michael felhívott,
annyiszor hallhattam jó hírt. Alakult a reklám. A St.
Martin’s Press őszi katalógusában egy teljes oldalt kapott
a Lányom nélkül soha. És a Ladies Home Journal
folytatásokat közölt belőle. Szép és jó…, de az igazi aztán
az volt, mikor az első kemény kötésű példányt a kezembe
vehettem.
Hát könyv lett a könyv, vagy micsoda… meglett a
Lányom nélkül soha!
Szeptemberben, a kemény kötésű kiadás
népszerűsítése érdekében részt vettünk egy kábeltévé
adásában is, és nagy örömünkre Barbara Walters volt épp
a Jó reggelt, Amerika! című blokk beugró riportere. Alig

~ 58 ~
kezdtünk beszélgetni, Mahtabról kérdezett. Mit
felelhettem? Mutattam, tessék, ott ül oldalt, jól van, már
úgy a jelek szerint feltétlenül.
– Üljön be ő is közénk! – jelentette ki Barbara. A
rendező dühös volt, de mit tehetett? Mahtabot nem kellett
festeni, s az se volt baj, hogy összesen csak két karosszék
áll a kis pódiumon. Barbara az ölébe vette őt, s
kezdődhetett az adás. Barbara nyomban így indította a
dolgot: – Egyik legkedvesebb kis barátom ül az ölemben.
Már egy éve ismerjük egymást… És így tovább.

Következett egy tizennyolc városra szóló körút, a könyv

reklámhadjárata. Amilyen tikkasztóan unalmas volt
számomra a végén már az írói munka, olyan üdítő és
pezsdítő lett az első pillanattól fogva ez az országjárás.
Éjszaka megérkezel a reptérre, irány az ismeretlen
szálloda, bejelentkezel, ruháidat vasalóba adod,
végigzuhansz az ágyon, alszol pár órát, hajnalban kelsz,
rohansz a tévé, a rádió, a klubok óhaja szerint, annyi időt
hagysz magadnak este épp, hogy a következő
repülőcsatlakozásodat elérd… s kezdődik másnap az egész
elölről.
És végig szorongva gondolsz a lányodra: mi lehet vele
most, hogy nincs védő szárnyaid alatt.
1987 őszén Miamiból érkeztem Los Angelesbe, hogy a
Beverly Hills Country Clubban megtartsam körutam első
előadását. Olyan szerzőkkel ülhettem egy pódiumon, mint
a videokalauz Leonard Maltin, aki az év tévémoziját állítja
össze, valamint Clifton Daniels, A XX. század krónikája
című kötet összeállítója, aki mesteri érzékkel válogatta
~ 59 ~
egymás mellé a címoldalas világsztorikat, rémségekről és
reményekről szóló eseménybeszámolókat.
Akkor még csillagtávolnak látszott Maltin kritikája „az
én” leendő filmemről. Az azonban kínzó valóság volt, amit
Clifton Daniels könyvébe lapozva láthattam: nemcsak az
elmúlt időszak nevezetes filmjeiről nincs fogalmam, de
arról se, mi történt, akár főcímek szerint is, a világban.
Irán földjén sok tízmillió ottani honpolgárral együtt én is
csak arról értesülhettem, amit az iráni tájékoztatási
minisztérium óhajtott beadagolni nekünk.
Pár nap… pár újabb város… és következett Tucson. Az
arizonai közönség szokásos évi találkozóján három másik
szerzővel együtt előadást kellett tartanom; ki-ki a saját
könyvéről beszélt. A meghívottak közt volt a pódiumon
Dave Berry, a Miami Herald humoristája, aki aztán
három év múlva Pulitzerdíjat kapott. Dave-et addigra már
ismertem, találkoztunk néhányszor a talk show-k „zöld
előszobáiban”, mint fellépésre készülő szereplők.
Korábbi előadásaim során megismertem azt a különös
érzést, amikor az ember igazi sorstársakkal találkozik.
Számos nő fordult hozzám kérdéseivel. Valaki, akit
Beverlynek fogok nevezni, izgatottan tudakolta, mit
tegyen, ha attól kell félnie, hogy gyermekét elrabolják
Iránban.
– Tudom, hogy Sabrinára ez a sors várhat, de hát van
megoldás?
Mint kiderült, Beverly azért már döntött. Megpróbálja
elcsitítani félelmeit. És nem gondol válásra.

~ 60 ~
 – Ha elválnék, a férjem csak még jobban megvadulna,
és akkor biztosan elvenné tőlem Sabrinát. Amíg a gyerek
föl nem nő, a férjemhez köt a sorsom. Utána majd
meglátjuk.
– Higgye el, nagyon megértem – bólogattam. – Ha
nem állok rá akkor az iráni utazásra, Mudi biztosan
elvette volna tőlem Mahtabot. Nincs eszköz
megakadályozni az ilyesmit. Sőt – folytattam –, igazából
még most sem vagyunk védettek. Rettegnünk kell, nem
jön-e ide, és hogy mi lesz akkor.
Elnézést kértem, hogy most nem akarok jobban
belemenni a részletekbe. Beverlynek is, másoknak is, azt
mondtam:
– Ha bárkinek efféle kérdése van, vagy akár csak
elbeszélgetne velem a dolgokról, kérem, a St. Martin
Press címén keressen meg.
Öt hete tartott a körutazás. Repülőterek és szállodák
elmosódó emléke. Tucsont szombat reggel ötkor hagytam
el, Chicagóban megvárakoztattak minket, úgyhogy
holtfáradtan érkeztem haza este hétkor, és csak annyi
erőm volt, hogy ágyba bújjak.
Egyébre se vágytam. De felbukkant Joe, és csaknem
egyidejűleg hatalmas szirénázás kezdődött, de tényleg
mindenfelől. – Jaj, mama, a sztrádán valami rémes
baleset volt. A forgalmat is elterelték, csak kerülővel
tudtam hazaérni.
Avval máris ment zuhanyozni. Magam vissszabújtam
volna végre a vackomba, mikor csöngettek. Szomszédaink

~ 61 ~
azok! Mi történhetett, hogy Jan és Gale ilyen riadt arccal
áll az ajtóban?
– Johnt baleset érte – zihálta Jan. – Kórházba
szállították.
Életem legborzasztóbb éjszakai rohanása volt ez. Meg
az öt saroknyi autóút a kórházig.
A baleseti osztályon még a vártnál is borzasztóbb kép
fogadott. Szegény fiacskám összetört teste…! Vaspántok
közt, a biztonság kedvéért, hátha nyak vagy csigolyatörése
van. A gerincét próbálták védeni. Forgott velem a világ.
Röntgenezték már, egyelőre csak az derült ki, hogy
számos törése van, a bőrt is átütötték néhol a csontok.
John arca véres massza volt, úgy összeszabdalták az
üvegszilánkok. Egy barátja állt mellette, a fején törülközőt
tartott. Jó ég! Mint megtudtam, a pont, a hajvonala alatt
megmetszett fejbőre talán le is csúszna, ha a törülköző
nem szorítaná oda.
Ilyen állapotban volt. És még csoda, hogy élt.
Összeütközött valami behemót kocsival, s beszorult a
Plymouth-jának kormánya és ajtaja közé. A tűzoltók
vágták ki. A csípője összetört, az egyik lába két helyen tört
el, mindkét karja súlyosan megsérült, és a bal vállából
csontok álltak ki.
Mivel azonnal nem találtak baleseti sebészt,
átszállították a Carson City kórházba. Akkor már ez volt a
legjobb megoldás. Bíztam ebben a kórházban, meg hát
személyes emlékek is fűztek hozzá. Ott feküdtem, mikor a
gyakorlóidejét töltő Mudit megismertem. Aztán apával is
olyan jól bántak ebben a kórházban.

~ 62 ~
 De hogy Johnnak is ide kelljen kerülnie…?
Rémség volt az a mentőautózás is, odáig. Egyre
buzdítottam a sofőrt, gyorsabban, gyorsabban, de az út
legapróbb hepehupái is pokoli kínokat okoztak Johnnak.
Szegény fiacskám mindegyre nyögött és kiabált. Végre ott
voltunk. Roger Morris, családunk orvosa és régi barátja
fogadott minket. Kezdte öszszevarrni John sebeit, de
közben már a stáb is felvonult: belgyógyász,
ortopédsebész, kardiológus. Minden igyekezetük ellenére
úgy festett a dolog, hogy John állapota igen gyorsan
romlik. Szürke volt az arca, alig lélegzett. Tudtuk, ez is, az
is végzetes szívelégtelenségre utaló jel lehet.
Ráadásul ott voltak a belső sérülések. Föltehetően a
vese is súlyosan károsodott.
Pár óra múlva az orvosok úgy döntöttek, hogy Johnt
repülőgéppel át kell szállítani Ann Arborba, a Michigani
Egyetemi Klinikára. Amerika egyik legjobb
traumatológiája működik ott. Ahogy fiamat elgurították
mellettem, szívszaggatóan kiáltozott, hörgött, nyögött a
fájdalomtól. Én meg csak nézhettem tehetetlenül.
Gerald Brenton, a baleseti sebész láthatta arcomon a
rémületet.
– Ne féljen – mondta – először is ő minderre
emlékezni sem fog. Másodszor pedig, bár semmiféle
tényre nem alapozom a véleményemet, csak olyan
megérzés inkább… nos, a lényeg az, hogy valamiképpen
túl fogja élni.
Valamiképpen! De miképpen?

~ 63 ~
 Jan vitt el a kocsiján Ann Arborba. Háromórás út volt.
Lehunytam a szemem és imádkoztam.
Johnt a traumatológián láttuk viszont. Hála az
oxigénadagolásnak, valamelyest jobban volt. Élt. A többi
most már…
Később, még ugyanaznap, ahogy az állapota kicsit
megszilárdult, jött a kilencórás műtétsorozat. Csak a
lábára és a csípőjére összpontosítottak. Karját hagyniuk
kellett, forrjon össze, ahogy összeforr. Sajnos, mindmáig
olyan maradt a karja. Nem a régi. Nehéz kimondanom.
A rokonok és jóbarátok lassan elszállingóztak, magam
maradtam ott, kivettem egy szobát a családtagok
vendégházában, és lemondtam könyves körutam további
állomásait.
Mariette Hartley, a CBS reggeli műsorának
háziasszonya nagyon érdeklődött a sztorim iránt – sztori!
–, és kedvesen rábeszélt volna, nyilatkozzam újabb
megpróbáltatásaimról; John állapotáról, és a többi.
Unszolásának nem tehettem eleget. Hogyan mehettem
volna New Yorkba – most? Mariette így is nagyon szép
propagandát csinált a könyvemnek, részletet közölt
belőle; ennyi fért a pakliba.
Nekem egészen más gondjaim támadtak hirtelen.
Mintha Isten ujja intett volna meg John kínjai által. Igen,
szegény fiacskám a fájdalmak poklát élte át, a gyötrelmek
teljesen önmagába zárták – beszélni sem akart senkivel.
Én is csak álldogáltam az ágya mellett, néztem. Egy
alkalommal egy Sherrie Bourgois nevű újságírónőt
találtam ott, aki nemrég riportot készített velem. Állt és

~ 64 ~
sírt. Bár addig csak egyszer találkoztunk, Sherrie végig
mellettem maradt John hosszú kórházi ideje alatt, és ez
újabb szívbéli barátságot jelentett. A család és a jóbarátok
is rendszeresen jöttek.
Hálás voltam a sorsnak, hogy ez se akkor történt,
amikor Iránban időztem. S milyen jó volt, hogy elszöktem
onnét! Ha felnőtt élete kezdetén valamikor, hát Johnnak
most kellett az anyai közellét.
Még akkor is, ha eleinte tudomást se akart venni rólam.
Szegénykém. De ahogy javulni kezdett kicsit, már
mindent tisztán látott. Azt is, hogy milyen egyedül van a
nagy bajával. Azt is, hogy főképp csak belém
kapaszkodhat. Mintha az élete fonala volnék. Szinte
elengedni sem akart. Ha elmentem kicsit pihenni, enni
valamit, sétálni, már félóra múlva szalasztotta utánam az
ápoló nővért. Hol vagyok? S ha nővér nem tudott
előkeríteni azonnal, szidalmazni kezdett. Ocsmány
szavakkal illetett, rettentő dolgokat mondott. Amilyenek
anya és fia közt elképzelhetetlenek. A nővér elmagyarázta
nekem, hogy már várható volt ez az állapot. Életveszélyen
túlesett betegeknél roppant gyakori, hogy azok ellen
fordulnak, netán azokon akarnának erőszakot tenni,
akiket a legjobban szeretnek.
Fiam arca is szépen gyógyult – hála Roger Morris
káprázatos teljesítményének! –, lelki sebei azonban
változatlanul gyötörték. Magam egyszerűen azt akartam
csak, hogy érzelmi kitöréseit, dührohamait mindig
nyugodtan viseljem el. Nyilvánvaló volt, hogy állapotának
javulásával ezek a dolgok is elmúlnak.

~ 65 ~
 Hat héttel, a szörnyű baleset után Johnt hazaengedték,
ám további négy hónapon át szorult állandó ápolásra.
Hidraulikusan kellett megemelni, ha ágytálat akart
használni. Testét gipszpáncél borította. A mozdulatlanság
állapota eleve borzalom – hát még az ő korában! S Johnt
három év alatt annyi minden érte: az én kényszerű
távollétem, nagyapja halála, s akkor most ez, hogy a sors
így lesújtott rá.
– Miért én? Miért épp én? – kiáltozta gyakran.
Hanem azért egyre javult az állapota. Ahogy apát, őt
sem volt könnyű legyűrni semmi erőnek. Nagy eredmény:
1988 januárjában már kibicegett a konyhába. Úgy, ahogy
volt, gipszpáncélos vitézként, és csokit főzött magának. És
házitanítóval tanult, és osztálytársai is eljártak hozzá;
mindenképpen be akarta fejezni a felső középiskolát.
Méghozzá júniusra. Ahogy eredetileg kellett. Persze,
hiába forrtak össze a csontok, John karja nemcsak
elváltozott, de ereje se volt – annyi ereje se, hogy
mankóra tudjon támaszkodni. Most sem adta fel. Nap,
mint nap gyakorolt, és eljutott odáig, hogy
diplomaosztáskor ő haladt osztályának élén – mankóval
ugyan, de ott haladt! –, és mindenki lelkesen éljenezte.
Szegény fiam igazán megállta a helyét. Az élet akkorát
húzott be neki, hogy annál aztán már nehezen képzelhető
nagyobb. De ő felkelt a padlóról – hadd mondjam így –,
felkelt és járt.

Amikor Mahtabbal az Egyesült Államokba

visszatértem, bizony, nem is gondoltam rá, hogy mennyi
sorstársam lehet – olyan nők, akiknek valami idegen
~ 66 ~
országban ott fogták a gyermekét. De ahogy a könyvem
megjelent, nagy meglepetésemre az derült ki, hogy az
eltérő kultúrák konfliktusai ilyen téren is riasztó
gyakoriságal fordulnak elő.
Körutam során az úgynevezett telefonos műsorokat
szerettem a leginkább. Különösen élénken emlékszem egy
clevelandi reggeli tévéprogramra. Egy nő telefonált, s a
következőket mondta:
– Megmentette az életemet. Férjem vissza akart térni
Jordániába. Láttam magát a „20-20”-ban, aztán felhívtam
a Külügyminisztériumot, és végül úgy határoztam, nem
megyek el. A férjem nem jött vissza. Ha akkor vele tartok,
ugyanaz a sors várt volna rám, mint amit maga átélt.
De ez csak egy eset volt a sok közül. Akadt, aki ezzel
telefonált: – gyermekeimet Szaúd-Arábiába vitték három
éve. – Más valaki pedig: – A gyermekeimet öt éve vitték
Spanyolországba. – Kapcsolatban maradtam ezekkel az
emberekkel, és mindazokkal, akik a kiadóm révén
kerestek meg. Hétről hétre levélözön érkezett.
Segítségkérésekkel is.
Az ilyképp kisemmizett anyákat igen gyakran azzal
rázták le mindenféle hivatali szervek, hogy: „Csak
nyugalom, türelem, valami majd történni fog. De ha
elveszti a fejét…” Persze, hogy maguk is kezdték azt hinni:
ha ennyire nem érti meg senki a helyzetüket, nyilván nem
is értheti. Ők hibáztak el valamit mindjárt a kezdet
kezdetén. Nekik nem kellett volna ilyen útra lépniük. És
hozzám fordultak. Nekem így lassan mind személyes
ismerősömmé váltak, a levelek által is – válaszoltam

~ 67 ~
nekik, s nem kellett olyan szörnyen magányosnak
érezniük magukat. Egész kis hálózatunk alakult ki így.
Összehoztam őket egymással is. Sorstársaik baját
megismerve szinte bizakodóvá váltak: hátha valóban
visszakapják még fiukat, lányaikat. Ez volt a
leggyötrelmesebb találkozóm. Holott a helyszín: kellemes,
csöndes kis café a Virginia-állambeli Alexandriában.
Várakozva néztem lágy hangú társnőmet, Teresa
Hogboodot, az amerikai Külügyminisztérium külhoni
konzuli osztályának munkatársát. Általánosságban igen
nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség volt. És akkor
most, ma délután, szinte a szék szélén ül izgalmában.
Mondani akarna valamit, de képtelen rá. Mi ez?
Az időpont: 1988. február 1. Öt hónapja, hogy
könyvem, a Lányom nélkül soha megjelent Amerikában, a
St. Martin,s Press gondozásában. Attól fogva egyetlen
nagy írói körút lett az életem. Hihetetlen helyekre hívtak
meg – így voltam hivatalos például épp azon a napon a
washingtoni zsidó kongregációba. A találkozó után a
Külügyminisztériumba siettem, hogy a
gyerekfogvatartások ügyében lépéseket próbáljak
sürgetni… legalább valamit előmozdítani.
Teresa volt az itteni referensünk, mikor Mahtabbal
tulajdonképpen túszok voltunk Iránban. A teheráni svájci
nagykövetséggel kialakított kapcsolatom révén tudta
tájékoztatni a családomat Teresa, mi van velünk, hogy
vagyunk, mik a reményeink. Anyámnak nagyon-nagyon
kedves „társalkodónője” lett így. S valóban, a család
belerokkant volna a bizonytalanságba, ha nincs ez a biztos

~ 68 ~
pont. Teresa Hobgood. Mióta hazatértünk, Teresa
figyelte, követte Mudi mozgását. Kettőnk között az évek
során szívbéli barátság alakult. Azt is megtudtam, hogy
Teresa mélyponton volt, mikor rábízták ügyünket. S még
ez a dolog segített neki a felszínen maradni…!
A Külügyminisztériumban gyorsan telt a délután.
Gyakorolhattam fárszi-tudásomat Richard Queennel, az
amerikai nagykövetség egyik alkalmazottjával, akit
Iránban túszként tartottak fogva jó ideig. Tanácskoztam
Fabio Satumival, aki a gyerekfogvatartások nemzetközi
ügyeiben járatos. Az én „2020”-as szereplésem nyomán a
Külügyminisztérium végre kerekasztal tárgyalást
rendezett e tárgyban, ami roppant előrehaladás volt, igazi
mérföldkő.
Most azonban minden olyan más lett. Már ami Teresát
illeti.
Persze, ebédnél elcsevegtünk sok mindenről, a
könyvemről, John gyógyulásáról, más családok hasonló,
gyerekkel kapcsolatos gondjairól, de a hangulat feszült
maradt. Mi bújkálhat itt a háttérben? Tudtam, hogy van
valami. Méghozzá igen komoly fejlemény lehet.
Teresa akkor megfogta a kezemet az asztal lapján, és
beszélni kezdett.
– Bármit hoz is jövő – mondta –, biztosra vesszük,
hogy helyesen cselekedtél, mikor elmesélted a világnak a
történetedet. Egyre-másra kapjuk a telefonhívásokat
olyanoktól, akik idegen országbéli illetővel akarják
összekötni az életüket. Most még a házasság előtt
érdeklődnek, mik lesznek a jogaik, és a többi.

~ 69 ~
Tőlünk tudják meg, neked köszönhetően, hogy az
amerikai alkotmány szellemét nem vihetik magukkal, s
bizony, egy-egy idegen világ törvényei uralkodnak majd
felettük. Csodálatos érzés ilyen sok embernek segíteni,
hogy úgy ne járjanak, mint te és Mahtab.
Teresa megállt. Hosszú bevezető volt ez. Csak nézett
mereven, a szemében aggodalom ült, és tudtam, azért
nem ereszti el a kezemet, mert valami baj van, valamitől
még így is óvni akarna. De hát mi történt?
– Ma jelentkezett Anette a svájci nagykövetségünkről.
– Teresa most már erősen szorította a kezemet. –
Mahmudi doktor elhagyta Iránt.
A szívem csaknem kiugrott a helyéből. Fejembe szállt a
vér, forogni kezdett körülöttem minden. Szédültem. Ez
egyszerűen nem lehet igaz, gondoltam rögvest. Teresa
csak beszélt, beszélt, ám hangja mintha egy sötét alagút
túlsó végéről érkezett volna.
– Nem tudjuk, hol van. Annyi biztos csupán, hogy
elhagyta Iránt.
Leggonoszabb balsejtelmeim látszottak igazolódni.
Mindig is rettegtem tőle, hogy Mudi egyszer csak
nekilódul, és jön, hogy bosszút álljon. Elsősorban, hogy
elragadja tőlem és viszszakényszerítse Iránba Mahtabot.
– De mikor történt ez? És hogy tudták meg? –
kérdeztem döbbenten.
– Egészen friss, mai értesülés – felelte Teresa. – A
svájciak teheráni nagykövetségének az USA érdekeket
képviselő részlege közölte a hírt. – Elővette a sürgönyt,
felolvasta: – Mahmudi doktornak zöld kártyája van.

~ 70 ~
Minden további nélkül Amerikába utazhat, hogy felesége
és lánya keresésére induljon. Sehol nem kell jelentkeznie
külön.
Itt tartottunk tehát.
– Érzik, hogy az életetek van veszélybe – szögezte le
baljóslatúan Teresa. Látván jogos kétségbeesésemet,
máris nyugtatni akart. No, persze.
– Kérlek, nagyon kérlek – mondta ne érezz bűntudatot
azért, amit tettél. Mindannyian tudtuk, hogy ez előbb
vagy utóbb elkövetkezik. Ami most történt. Csak azt nem
tudhattuk, mikor. És az sem változtatott volna a
helyzeten, ha nem lépsz a nyilvánosság elé a
történeteddel.
Agyam fénysebességgel rohant – a semmibe. Csak
hallgattam Teresa szavait, melyek mintha egy másik
bolygóról jötek volna most már. Mit tegyek? Mire
számíthatok? És kire? Először is haza kell telefonálnom,
megtudni, Mahtab már ma is épségben hazaért-e
egyáltalán az iskolából. Jó, de hát ez…
Gondoskodni kell egy önmagát megvédeni képtelen
nyolcéves gyerek biztonságáról. Jó, de a nap huszonnégy
órájában – hogyan?
Rohant az idő is, alig tudtunk kiérni a repülőtérre, hogy
még elkapjam a michigani Flintbe induló utolsó járatot.
Hogy mielőbb otthon lehessek, karomba zárhassam
Mahtabot.
Utolsó szólításkor érkeztem a jegypénztárhoz,
szerencsém volt. De annyira öntudatlanul támolyogtam a
fedélzetre, úgy zuhantam le az ablak mellé, hogy szinte

~ 71 ~
mit sem tudtam a világról. Arra sem emlékszem, hogyan
szálltunk fel. Csak az ohiói Daytont elérve – ahol át kellett
szállnom – döbbentem rá, hogy tessék, a mi jellegzetes
michigani időjárásunk miatt egy
órát fog késni a flinti gép. Sebaj, legalább végre tényleg
hazatelefonálhattam. Csodák csodája, Mahtab remek
hangulatban volt, tévézett, nem is gondolt a világ száz
bajára. Hála az égnek! Beszéltem akkor anyámmal is.
Szerettem volna mindent elmondani neki, csak
visszariadtam. Olyan rossz állapotban van a szíve amúgy
is…!
Betty, Betty, mondtam magamnak inkább, hát ki
segíthet rajtad, rajtatok? Netán Nelson Bates, az a
detektív, aki olyan kedvesen oktatgatta Mahtabot? Hátha.
.Amennyiben úgy érzi, hogy a segítségemre van szüksége,
ne tétovázzon, hívjon.” Ezt mondta. Hát itt volt a nagy
pillanat. Hívtam őt, és el is értem. S neki legalább
elmondhattam mindent, amit Teresától megtudtam.
Azonnal huszonnégy órás védőőrizetet rendel el a
házunk köré, felelte. Beszéltem volna tovább, de még
idejében felocsúdtam: azt hallottam ugyanis a reptéri
megafonokon át, hogy a járat a flinti repülőtér állapota
miatt kiesik. Jég borítja a betont, és a többi. Szerencsére
azonnal ígérkezett más megoldás: van egy lansingi gép, s
azon még hely. Rohantam. Idejében átcsusszantam a
kapun, mielőtt bezárták.
Irány Lansing. Körülbelül egy óra múltán a kapitány
közölte: a lansingi repülőtér közelében vagyunk, tíz perc
múlva leszállunk. A hőmérséklet ennyi és ennyi, havazik.

~ 72 ~
 Bántam is én ezeket a körülményeket! Csak már legyek
ott a hidegben, a hóesésben, csak már legyek Mahtabbal.
Lansingből taxival könnyedén hazaérek még éjfél előtt.
A kapitány újabb zengzete:
– A Capital City repülőtér felett körözünk. A jéggé
fagyott hó lehetetlenné teszi a leszállást. Kedves utasaink,
visszafordulunk Daytonba. Kérjük, vegyék igénybe
személyzetünk szolgáltatásait, ők gondoskodnak éjszakai
szállásról, a szállodaköltséget természetesen a
légitársaság fedezi, és jegyük átigazítása is meg fog
történni. Köszönöm.
Zúgott a fejem. Hát akkor megint mindennek vége. A
repülőtér környéki Sheraton Hotelben mentem busszal.
Kaptam szobát, csak épp a szememre nem akart álom
szállni. Képzeletben végigmentem megannyi lehetőségen.
Mit tesz majd Mudi. Hol tart tervének megvalósításával.
Zöld kártya. De hát nagyon rég nem jött vissza ő már
Iránból. Az a kártya ettől, hogyan is mondjam, kicsit
foltos lett. Vízumért nem folyamodhat a Külügyhöz,
hiszen a könyvem már hírhedtté tette. Akkor meg? Attól
függetlenül, az amerikai törvények ellen mit sem vétett,
őrizetbe se vehetik.
Kérdés, mennyire elszánt.
Ott van viszont egy kiskapu. Mexikó. Odarepül, a
határon átsegítik valahogy a rokonai – nem olyan nagy
eset. Bizony, a texasi rokonsága most jól jöhet neki.
Iránban azt mondta: ha a helyzet nagyon úgy kívánja,
felbérel valakit és megölet. Felbérelhet valakit, hogy
Mahtabot elrabolja.

~ 73 ~
 Vagy, ha csak képzelődöm? Ha nevetségesen és
fölöslegesen gyötröm magam? Lehet, hogy Mudi csak úgy
elutazott valahová. Esetleg mostanra már neki is elege lett
Iránból, s úgy döntött, másutt próbál szerencsét?
De jó lett volna elhinni ezt a változatot. Csak hát- igen,
ilyen egyszerű módon nem csaphattam be magamat. Mert
én is jól tudtam, hogy egyszer nekilódulhat. Hogy
Mahtabot visszavegye, visszavigye. És amilyen gátlástalan
tud lenni… Hiszen engem is megfenyegetett, hogy…
Nyilvánvaló, nem érdeke, hogy éljek. De hát én élni
akartam. És ahogy visszagondoltam Iránra, arra a
számomra oly sötét világra, erőm csak
megsokszorozódott. Mahmudi doktor, nem adom fel a
harcot! Mindent elkövetek, hogy Mahtab itt maradjon. Őt
tőlem senki el nem veheti. Mudi nem érdemli meg, hogy
lássa őt… hát még hogy magához ragadja! Mindazok után,
amit művelt velünk. Mint később kiderült, Mudi nem tűnt
föl nálunk ezen az éjszakán. Se a következő két hónap
során. Csakugyan ki tudja, hol járt. Kapcsolatunk
jelentette aztán, hogy újra Iránban van. Hanem hát ez –
én ne tudtam volna – nem jelent semmit! Bármikor
nekilódulhat. És ha igazán nekilódul, két dolog kell neki
csupán: a halálom és a lányom.

~ 74 ~
 Tragikus esetek

Igen, mi azt Mahtabbal mindig is tudtuk, hogy Mudi

utánunk jöhet. Csak míg Teresa nem hozta ezt a hírt,
kicsit elengedhettük magunkat. A kérdés nem volt olyan
időszerű. Napi teendőink is csökkentették éberségünket. S
nem beteges-e, ha valaki állandóan életre-halálra
gyanakszik?
Most a helyzet megváltozott. Már semmilyen fokú
elővigyázatosság nem számíthatott betegesnek. Ha
egyszer valaki megriad… nincs megállás. Attól fogva fél.
Biztonságban akarja tudni magát. Mi lehetett itt a
„biztonság”?
Még valami. Hallottam azt is, hogy Mudi eltávolodott a
családjától. Egy okkal több, hogy Mahtabra
összpontosítson.
Visszatérve a biztonság kérdésére. Sokakkal fölvettem a
kapcsolatot. Biztosítótársaságokkal és magánnyomozói
irodákkal, s nem mondhatok el minden tanácsot, minden
védekezési módszert…, de néhányat megosztok.
Remélem, nem riad meg az olvasó, ha közlöm:
Washingtonból hazatérve a legrövidebb időn belül
megszereztem a fegyvertartási engedélyt, s vásároltam is
magamnak kézi lőfegyvert.
Házunkat az egyik legjobb elektromos
védőberendezéssel szereltettem fel. De hátha valaki fél, az
is mit ér? Ha az ember állandóan az ablakhoz rohan, mert
~ 75 ~
szokatlan időben egy ismeretlen kocsi áll meg a
közelben… vagy ha csak a zaja hallatszik, közeledőben?
Fegyver és riasztóberendezés: fontos, de nem elegendő.
Tudtam, felügyeleti engedélyt kell szereznem
Mahtabot illetően – hogy jogom legyen dönteni, s
egyedül nekem, a tartózkodási helye felől. Különben,
ahogy Teresa sokadszorra rámutatott, Mudi, érte jöhet, és
teljesen törvényesen magával viheti. Hiszen az apja! Még
ha megállítják is őket a repülőtéren, a hatóságok semmit
sem tehetnek. Mahtab akkor menthetetlen.
Féltem, másrészt, hogy épp ennek a gondnoksági
papírnak a kihajszolása sietteti – ha híre megy Iránba! –
kis paradicsomunk összeomlását… mert Mudi akkor
alkalmasint valóban útra kel. Azt pedig nem akartam, a
világért se! Ráadásul a hatóságok… Visszaemlékezhettem
már egy s más tehetetlenkedésükre.
1984 nyarán, mikor vészesen közelgett a nap, hogy
kéthetes iráni „vakációra” kell mennem Mahtabbal,
férjem családjának meglátogatására, rettegtem. Mert
tudtam: nagy baj lehet ebből a végén. Még jobban féltem
viszont attól, hogy Mudi – tiltakozásom esetén –
egyszerűen elragadhatja tőlem Mahtabot. Akkor már az
volt a jobbik megoldás, ha a lányomra magam vigyázok,
minél inkább távol tartva tőle Mudit.
Abban az időben mit sem hallottam még a szülői
gyermekrablások és szöktetések – nemzetközi – eseteiről.
De az érzéseim nyilvánvalóan nem csaltak. Mondom,
csupa balsejtelem volt minden pillanatom.

~ 76 ~
 Mudi becsületes szándékait tekintve már eleve
gyanakodtam. Tudtam, milyen heves indulatokkal tért
meg az iszlám vallás kebelére. Hogy örökké a teheráni
rokonaival folytat hosszú telefonbeszélgetéseket, s nekem
nem hajlandó megmondani, miről. Aztán az unokaöccse,
Mammal is folyton látogatott minket. Olyankor
félrevonultak, pusmogtak.
Megannyi rossz jel.
Elmentem egy ügyvédhez. Mudival közös jó
ismerősünk volt, szinte barátunk. Azt mondta, kissé
furcsálkodva: – Nézze, ha maga komolyan fél ilyesmitől,
elsősorban pszichiáterhez kell fordulnia. Továbbá, nincs
az Egyesült Államokban egyetlen bíró sem, aki egyáltalán
ügyet vetne a képzelődéseire. Mudi nem követett el bűnt.
Maga azt semmivel meg nem akadályozhatja, hogy
látogatóba menjen, azután pedig láthatása legyen… értem
ezt arra, hogy Mahtabot láthassa. De már így is nagyon
messzire szaladtunk.
Ez volt az ügyvéd. Láthattam, semmi esélyem. El kell
mennem Mudival Iránba – különben tényleg
elveszthetem Mahtabot örökre.
Nem sokkal azután, hogy Iránból megszöktünk,
foglalkoztatni kezdett a válás és a gyámőrizeti kérelem
lehetősége. Többeket fölkerestem e gondjaimmal, és azt
reméltem, az ügyvédek másféle választ adnak. Kicsit a
kedvemre valóbbat.
Nos… volt két jogi akadály. Az egyik az „illetékességi
hely” dolga. Csakis abban a megyében fordulhatok
bírósághoz a keresetemmel, ahol lakom. Ha másképp

~ 77 ~
járok el, máris én követek el törvénysértést, s akkor Mudi
eleve töröltetheti a válást. A második akadály az
„eljárásbeli szabályosság” volt. Hogy tehát Mudit írásban
értesítenem kell jó előre mindkét szándékomról.
Képzeljük el. Ha ezek szellemében cselekszem, máris
mintha fényjelekkel hívogatnám vissza Mudit
Michiganbe. Hogy Iránban elhangzott fenyegetéseit
beváltsa.
– Válni másképp nem válhat, csak ha Mudival tudatja a
szándékát – szögezte le megfellebbezhetetlenül az
ügyvéd.
– Jó vicc, nem tehetem! – tiltakoztam. – Mudi akkor
nagyon könnyen ránk találhat… és jön, hogy elvigye
Mahtabot megint.
Ez mégis a könyörtelen tény, közölte az ügyvéd, mert,
hogy meg kell adnom Mudinak a bíróság előtti védekezés
lehetőségét.
S a többi ügyvéd se nyilatkozott másképp. Szögre
akaszthattam a válási terveimet.
Most tehát, iráni „rémálmom” után, ugyanabban a
helyzetben voltam, mint annakelőtte. Vajon mellettem
áll-e, állhat-e egyáltalán, a jogrendszer? Bár reméltem,
féltem, hogy nem.
A Külügyben találtam egy jó szándékú segítőt. Aki már
beszélt is egy barátjával, és ez az illető befolyással lehet rá,
milyen bírót küldenek ki az efféle gyerek-ügyekben, s
hasonlók.
Létrejött az első találkozásunk. És azonnal láttam, hogy
ugyanazt a dolgot merőben másképp ítéljük meg.

~ 78 ~
 – Nem hiszem, hogy helyes dolog megfosztani az
apákat a láthatás jogától – magyarázta ez az ember.
– A gyerek szempontjából nézve is úgy jó, ha az apja
nincs elzárva tőle.
– Persze, de azt senki nem is álmodhatja, milyen rémes
körülmények közt kényszerültünk hazajönni Iránból
Amerikába – tiltakoztam hevesen.
Hűvösen és kimérten azt felelte: – Nem tudok
rokonszenvezni önmagukat kétes helyzetekbe keverő
felnőttekkel.
Itt értettem meg, hányadán állunk. Ha olyasvalaki,
mint én, ekkora közismertséggel egy könyv után, sok jó
támogatóval a háta mögött, igen, ha ilyesvalaki is efféle
válaszokat kap csupán, mit várhatnak, akik ismeretlenül
tévednek be a törvény útvesztőjébe?
A 22-es csapdája volt ez. Válás és gondnokság – e kettő
kell nekem. Igen ám, de ha megszerzem, és amíg
megszerzem, és ahogy megszerezni kénytelen volnék
mindkettőt, már az is csak Mudinak segítene, s még
veszélyesebb, életveszélyesebb helyzetbe sodródnánk.
Hiába nem szereti a törvénynek ez az embere az efféle
felelőtlen felnőtteket.

1988 tavaszán könyves körút várt rám Európában, s én

nagy izgalommal, ám nem kis szorongással néztem elébe.
Persze az a vicc, hogy saját hazámban kellett
védtelenebbnek éreznem magam. Mert honnét sejthetné
azt Mudi, hogy Európában járunk? Aztán meg, ha mégis
híre menne Iránba, árkon-bokron túl leszünk, mire ő
odaérne. A biztonság kedvéért beszéltem a
~ 79 ~
Külügyminisztériummal a franciaországi, angliai és
írországi látogatásunk dolgában. Megnyugtattak: Mudi
jelenleg Iránban tartózkodik – igaz, arra azóta sem derült
fény, hogy hol volt, mikor távol járt.
A könyves körutat Mahtab nélkül elképzelni se tudtam
volna. Mellettem kell lennie! Nem bírnék ki még egy
olyan riadalmat, mint két hónappal ezelőtt
Washingtonban.
Családom, persze, azon a véleményen volt, hogy a
tűzzel játszom. Sosem szabadna elhagynom többet az
Egyesült Államokat, ha egyszer így megjártam valahol.
Csakhogy ez nem szabadság, feleltem erre én. Azt
szerettem volna, ha valamenynyire mégis csak kötetlenül
és fesztelenül mozhoghatunk a világban. Ahová kedvünk s
a kötelesség netán szólít. Ha Mahtab egyszer félni kezd
magától az utazástól, ez a szorongás később egész életén
át elkíséri. Bármilyen nehéz volt is összeszednem
bátorságomat a Nagy Ugráshoz, mást nem tehettem. Egy
ilyen vállalkozás is része a gyógyulás folyamatának.
Szegény anyám! Hiába nyugtattam, hiába magyaráztam
neki józan ésszel mindent, ő csak tördelte a kezét, és
kétségbeesetten hajtogatta, hogy most, most veszít el ő
minket örökre. Ebbe aztán bele is betegedett.
Természetesen belelovalta magát a betegségbe, kórházba
kényszerült.
Hát szépen álltunk.
A No-ruz, vagyis a perzsa újév ünnepét 1988-ban az
Atlantióceán felett, Párizsba repülve ünnepeltük meg.
Hogy úgy mondjam, némi feszültségek közepette. Ám

~ 80 ~
ezeket azonnal feloldotta az élet, a legnagyobb rendező.
Párizsi kiadóm, Antoine Audouard ugyanis egyszerre csak
odajött hozzánk, s azt mondta:
– Van itt jó pár nő… érdekelné őket az egész ügy, nem
mondtam semmi határozottat, magára bízom.
Addigra már sok-sok szülői gyermekrablás és fogva
tartás esetével ismerkedtem meg, de szinte kizárólag
amerikai példáim voltak. Most akkor más országbeli nők
is megtisztelnek bizalmukkal… nagyon jó érzés volt.
Mert ez történt.
Párizsban folytatódott ez a sorozat. A Szajna partján,
egy kávéházban ismerkedtem meg azokkal az algériai-
francia nőkkel, akiknek a gyerekeit az apák erőnek
erejével Algériába vitték vagy ott fogták. Megdöbbentett a
francia esetek sokasága. És roppant kíváncsi voltam, mit
tesznek ezek az anyák, hogyan viselik a csapást. A sorozat
Angliában folytatódott. Ez tehát nem csupán amerikai
probléma! Folyton eszemben jártak az algériai anyák, el is
határoztam, hogy újra találkozni fogok velük.
A következő hónapban, egy michigani emberbaráti
társaság előtt tartott beszámolóm során, ismét szóba
hoztam a válás és a gyámság kérdését. Nem is hittem
volna, hogy ekkora érdeklődésre találok; az előadásomat
követő kötetlen beszélgetés során a téma megint hamar
előjött. Főként egy jó negyvenes férfi figyelte igen élénken
a dolgot. A rokonszenves, szakállas emberről kiderült
aztán, hogy ügyvéd, s családjogi ügyekben komoly
gyakorlatra tekinthet vissza, így hát én kezdtem
kérdezgetni őt. S ahogy elköszöntünk, a következő

~ 81 ~
ajánlatot kaptam tőle: – Nem szeretem a tűzoltást, a
hamar munkát – mondta –, de ha komoly tanácsra van
szüksége, azt hiszem, nagyon is segíthetek. – Odaadta a
névjegyét, mondván, hívjam fel, ha úgy adódik. Adódott.
És negyvennyolc órával azután, hogy Arnold Dunchock
irodájában jártam, már kezemben volt egy ideiglenes
gyámügyi végzés, mely megtiltja Mudi számára Mahtab
láthatását. Nagy megkönnyebbülés volt számomra ez a
papír, bár tudtam jól, hogy az állandó végzésig s a
tényleges válásig még hosszú és keserves az út.
S Arnie azt is közölte velem e látogatás alkalmából,
hogy csatlakozni szeretne „ügyemhez”. Akkor még nem
tudtam, ami később kiderült: Arnie lett fő-fő hadvezérem,
és észkombájnom nemcsak Mahtab oltalmazásában,
hanem más gyerekek védelmezésében is.
Könyvbemutatóim és előadásaim sokasága mellett a
film is újabb fordulatot hozott az életembe. Harry és Mary
Jane Ufland meghívott, mennék Kaliforniába, ahol is
Brian Gilbert roppant érdeklődik a rendezés lehetősége
iránt. – Csak – közölte aztán Brian –, ugye, az a bökkenő,
hogy ez a forgatókönyv így, ahogy van, nekem
használhatatlan. A rendezést akkor vállalhatom csak, ha
átírjuk. Bizony, ahogy mondom. Mi ketten együtt. –
Hízelgett az ajánlat, igent mondtam hát, nem is tudván,
mit vállalok.
Briant az első pillanattól fogva kedveltem. Kedélyes,
előítéletmentes embernek láttam, s külön megkapó volt,
hogy annyira a szívén viseli a dolog igazságát. És
hitelességét. A következő két hónap során többször is Los

~ 82 ~
Angelesbe repültem, ahol Briannal és Uflandékkal
keményen dolgoztunk a film megvalósításán. Nap,mint
nap jártunk iráni éttermekben, kultúrközpontokban.
Kávéházakba ültünk be délutáni teázgatásra. És figyeltem.
Ha valahol fárszi szó ütötte meg a fülem, azonnal jeleztem
Brian-nek. Lesse el a szokásaikat. Hogyan beszélnek,
esznek, isznak, gesztikulálnak. Meg hogy a nők hogyan
járnak mindig szinte lesütött szemmel egy-két lépéssel a
férfiak után.
Ezen a nyáron Brian ellátogatott hozzánk Michiganbe,
hogy családom körében töltsön egy kis időt, ismerkedjék a
hangulattal – és főként a fotóalbumaimmal. A hitelesség
szempontja! Aztán, mikor visszatért Londonba, hogy
nekilásson az írásnak, akkor is kapcsolatban maradtunk,
égtek a nemzetközi telefonvonalak, szorgoskodhattak a
faxok. Úgy festett, Brian megérti, hogy munkatársa –
szerény személyem – olyasvalaki, aki ki akarja adni
magából, ami…
Ez az, ami nem foglalható két mondatba.
Hanem amikor megérkezett a forgatókönyv, amit
csinált a dologból, nem tudtam azt mondani, hogy „ez az!”
Valami hiányzott. De mi is?
Jaj! A hitelesség éppen.
Kétségbeestem. Hiába gyötörtük magunkat, az
eredmény – így – egyenlő volt a semmivel. Mert
érdemben nem vitt közelebb minket ahhoz az igazi
változathoz, az egyedülihez… ahogy ezt a dolgot meg kell
csinálni, gondoltam, vagy, ahogy szabad, vagy, ahogy
érdemes.

~ 83 ~
 Mit tegyek? Gondoltam egy merészet és nagyot,
felfogadtam egy gyereklányt, a háztartás minden gondját
rábíztam, s magam: belevetettem magam az alkotó
munkába –, de most már magam! No, nem azért, mintha
ilyen szójátékos kedvem lett volna… nem vagyok
hivatásos író, sőt! Ennek ellenére, vagy épp ezért: más
volt az, ami nekem a hitelességet szolgáltathatta. Brian
remek mesterember lehet, művésze akár a szakmájának,
de átélni ezt a dolgot, ott Iránban, Mahtabon kívül, csak
én éltem át. Én ismertem a környezet megannyi ízétbűzét,
színétszagát, csendjét-zaját… és a többi. Hatalmas
sebességgel dolgoztam, aztán ami elkészült, ment
egyenesen Lorihoz, Ami szupergyorseszű és – kezű
szövegszerkesztő titkárnőjéhez, s hamarosan a gépelt
példányok is megvoltak – akkor aztán, hajrá, kézirat,
irány Harry és Mary Jane!
Fogalmuk sem volt, hogyan jött össze a dolog. Hogyan
is lehetett volna! Ellenben rögtön az első küldeményre ez
a válasz érkezett: „Betty, el vagyunk ájulva! Pont ez az,
amit vártunk, nagyok vagytok!”
Hát pirulva mesélem mindezt, gyorsan át is térek
valami egyébre. Dolgozom nagyban a „szent csalás”
forgatókönyvváltozaton, mikor nagy csöngetést hallok. A
csomagszolgálat, United Parcel Service. Mi ez? – Nyilván
megint valami ostoba kézirat – durcáskodott Mahtab.
Hanem amikor a pakkot kibontogatjuk…
Ott volt „a” Nyuszi. Mahtab nyuszija, a Nyulam-bulam,
akit – igen, akit! – nem hozhattunk magunkkal Iránból.
Te jó ég! – Kicsi Nyuszi! Nyulambulam! – kiáltotta,

~ 84 ~
sikoltotta, sóhajtotta Magtab. Mert a
Nyuszi……teljességgel olyan volt, mint az eredeti.
Hitelesség, igen! Van-e nálad nagyobb dolog, az élet
fura forgatókönyvében?
Mahtab ölelte, ölelte a zöld-fehér Nyuszit, majd
leültette „őt” magával szemközt.
– De kicsi! – mondta, és nem jött rá, hogy ő nőtt meg
azóta. Azzal együtt a Nyulambulammal nem volt semmi
baj, megkapta azonnal a „Tobby” elnevezést, s Mahtab
már vonult is vele a szobájába. Benéztem utána az
ajtórésen. Láttam, boldog mosollyal szorítja a Nyuszit, de
akkor hirtelen elerednek a könynyei. Megértettem.
Nyulambulam is az iráni emlékeket elevenítette föl!
Előszedtem könyvemet, az elsőt, s kikerestem a
Nyuszirészt. Persze, ezt írtam: ott kellett hagynunk a
Nyuszit, s nagy kérdés, pótolhatjuk-e valaha is újjal,
igazival. Hát az történt, hogy Mary, Mahtab tanító
nénijének a lánya elkérte a Nyulambulamról készült fotók
egyikét, a méretet, minden… és ő készítette el a pontos
másolatot. Mahtab vegyes érzelmei ellenére a Nyuszi
azonnal elfoglalta méltó és meghitt helyét, s igen
barátságosan ücsörgött és szunyókált minálunk, új helyén
az első éjszaka.
Az ő világa ebben különbözik, gondolom, az
emberekétől.
S ahogy egyre több időt töltöttem a telefonkagylón
lógva, szerencsétlen anyák beszámolóit hallgatva, titkos
forróság járt át, meghatott öröm töltött el – és hálaadás:
milyen boldog lehetek én, hogy Mahtabomat mégsem

~ 85 ~
sikerült elszakítania tőlem ama bizonyos emberi világnak.
S annál jobban sajnáltam mind a szegény szenvedőket.
Felelősséget éreztem a sorsukért – mit tehetek értük?
Mulasztás a részemről, ha semmit. Visszaemlékeztem rá,
ahogy Iránban minden nap örökkévalóságnak tűnt.
Annyira kellett volna valaki, aki segít. Kötelességemnek
éreztem, hogy ezeken a még ma is szerencsétlen sorsú
gyerekeken segíteni próbáljak.

1990 októberében kiadóm üzent, hogy sürgősen hívjak

viszsza valakit. Amit a St. Martin’s Press kér tőlem, az
nekem eleve szent, hát hívtam is rögtön az illetőt.
Kétségbeesett női hangot hallhattam.
– Mi ismerjük egymást, nem tudom emlékszik-e rám.
Tucsonban találkoztunk, a nevem Beverly! Három éve
ennek. Akkor mondtam, hogy… Hát megtörtént!
Megtette! Elragadta a lányomat. Elvitte Iránba!
Igen, Beverly férje elragadta Sabrinát, Teheránba vitte,
s most még annyit se enged, hogy az anyja telefonon
beszéljen vele. Beverly első elgondolása természetesen az
volt, hogy lánya után megy Iránba –, de a férj erről hallani
sem akar. A férj válni akar, és kész. S azzal is tisztában
van, hogy sokkal előnyösebb helyzetből indul, ha iráni
bíróság elé viszi a dolgot, mint ha Amerikában akarná
lebonyolítani. Beverly zokogva közölte: – Az ő országába a
lábamat se tehetem be az ő írásos engedélye nélkül.
Hiába, hogy az ő lánya az én lányom is…
Beverly halálosan aggódott Sabrináért. – Szegény
gyerek a nyelvet se beszéli – mondta elfúló hangon.

~ 86 ~
 – Nem ismer ott senkit, a szokásokhoz nem fog tudni
alkalmazkodni… belepusztul, én tudom! Még a macija is
itt maradt, nélküle nem tud elaludni. Mi lesz? Ki segíthet
itt?
Azt tanácsoltam Beverlynek, ne szakítsa meg
kapcsolatát Mádzsiddal – bármilyen keserves is,
maradjanak csak érintkezésben.
Néhány hónap múlva, sok-sok kérés, könyörgés
nyomán Mádzsid engedélyezte, hogy Beverly utána
menjen Iránba. Az asszony itthagyta övéit, tudván, hogy
alkalmasint sosem látja őket többé. Mert a kis Sabrinát az
apja nem, és nem fogja elereszteni Iránból.
A gyermeküket féltő szülők másik szélsőséges esete:
amikor a „szülői rabló” ellen ők is félig illegális
eszközökkel próbálnak védekezni. Megpróbálják például
eldugni a gyereket. Szépen növekvő hálózatom révén
1987-ben ismertem meg Kristine Uhlmant. Férjével,
évekkel ezelőtt, még végzős egyetemista korukban
ismerkedtek meg. Kristine 1975-ben ment feleségül
Musztafa Ukailihoz, az esküvőt az Ohiói Állami Egyetem
Luteránus Diákközpontjában tartották. Két gyermekük
született – 1977-ben Maiszun, 1978-ban Hani. Egy kislány
tehát és egy kisfiú.
Miután Musztafa csúnyán megváltozott, értsd például
testi erőszakot alkalmazott fenyítésül a gyerekekkel
szemben, Kristine úgy vélte, valamit tennie kell.
– Megváltoztattam a nevem, eltitkoltam a
lakhelyünket, tudván persze, hogy a férjem mindent
megtesz majd a gyerekek előkerítésére. – Kristine

~ 87 ~
elmondta még, hogy a szüleivel is csak közvetítő
személyen keresztül érintkezett, s hogy a családja még azt
se tudta, melyik államban él a két gyerekkel. A vége az
lett, hogy sikerült kizárólagos gyámsági jogot kapnia a két
gyereket illetően, ezt egy denveri bíróság ítélte meg neki.
Az azonban már nem olyan gyakori jelenség, ahogy
Kristine szülei nézték a dolgot. Nem értették a lányukat.
Miért akar szabadulni attól a jóvágású, derűs, nemes szívű
férjétől. Ettől a Musztafától, aki folyton ott ül náluk, a
szemét kisírja bánatában, s minden módon bizonyítja,
hogy ugyanolyan értékes ember, mint ők, a született
amerikaiak. Közben meg? Nagy titkon elintézte, hogy
közös bankszámláikat zárolják, továbbá utánajárt a
formaságoknak is, melyek alapján nagyjából nyugodt
lélekkel lopathatta el aztán a gyerekeit.
És az emberrablás 1981. szeptember 11-én meg is
történt. Erőszakkal ragadták el Maiszunt és Hanit a házuk
elől. – Három napba telt mindössze – mesélte Kristine –,
és egy iszlám bíróság, már el is választotta tőlem
Musztafát, ráadásul minden ingó és ingatlan vagyonunkat
neki ítélte.
Történt pedig ez Szaúd-Arábiaban.
Mivel Kristine az amerikai szervektől nem kapott kellő
támogatást – ismerjük a helyzetet, a szaúdi
kormányzathoz fordult. Kérését elutasították. Az arab
országban sem a denveri gyámhatóság papírja nem volt
érvényes, sem az nem izgatta a helybeli szerveket, hogy
Musztafa állítólag emberrabló. Musztafa a gyerekek apja
volt, és kész. Mármost a szaúdi nagykövet megígérte

~ 88 ~
Kristine-nek, hogy segít, de csak azzal a feltétellel, ha az
asszony kihagyja az ügyből a sajtót. Kristine belement az
alkuba. Szülei és az amerikai hatóságok is ezt tanácsolták
neki.
– Jobb a békesség, a dolgok még rendeződhetnek.
Kristine kétségbeesetten kereste a módját, hogyan
láthatná viszont a gyerekeit. Az amerikai
Külügyminisztérium és a szaúdi nagykövetség tanácsát
követve úgy döntött, elmegy az arab országba, s az ottani,
iszlám bíróság előtt próbál igazságot szerezni magának. A
szerencsétlen! Az biztos, hogy – bár két év késedelemmel
– a szaúdi kormánytól megkapta a beutazási és ideiglenes
letelepedési engedélyt. Munkát is vállalhatott… volna.
Mert a dolgok a következőképpen alakultak. Egy héttel
azután, hogy a királyságba érkezett, Kristine-t őrizetbe
vették s egy női börtönbe zárták, ahol a „bentlakók”
csaknem fele csecsemő és totyogós kisgyerek volt. Az
iszlám börtönrendtartás szerint ugyanis az anya magával
viheti kicsinyeit a rács mögé. Kristine első élménye
pontosan az volt, ami várható: éjszaka lerohanta őt egy
leszbikus nő. A börtönben senki sem beszélt angolul.
Matrac, takaró sehol, ennivalót a raboknak általában a
hozzátartozóik vittek be. Míg Kristine a börtönben
időzött, a szaúdi nagykövetség egyik munkatársa felhívta
a szülőket Kaliforniában, s közölte velük, hogy minden
rendben lesz, ha kihagyják a dologból a sajtót. És öt nap
múlva Kristine-t csakugyan el is engedték. Már csak az
volt hátra, hogy kiderítse, miért vitték be egyáltalán.

~ 89 ~
 Gyermekeit természetesen nem láthatta viszont, s
három keserves hónap során minden munkanapon a
szaúdi Külügyminisztériumban kellett kilincselnie. Azt
akarta, engedjék iszlám bíróság elé a keresetével. Hiszen ő
az ország törvényes polgára.
A dolog kezdett jól alakulni. 1983. augusztus 2-án,
csaknem két évvel a rablás után Kristine viszontláthatta a
gyerekeit. Hani akkor négyéves volt már, s le tudta írni az
emberrablás minden részletét. A játékokat, melyeket apja
nyomott a kezébe, hogy ne sírjon. A nagy, Mikulásszerű
férfit, aki segédkezett a dologban.
A következő héten végre csakugyan bíróság elé került
az ügyével. Kristine volt az első nem arab nő, akit egy
szaúdi bírói testület, egy saría egyáltalán meghallgatásra
érdemesített. Sok köszönet aztán nem is volt a dologban.
Arab ügyvédje, amúgy tolmács nélkül, faképnél hagyta.
– Válási ügyek nem hoznak pénzt – jelentette ki.
A tárgyalás harmadik napján végre kijátszották az adut,
a „perdöntő” bizonyítékot Kristine ellen. Nevezetesen:
bemutattak egy fotót, melyen az látható, hogy az anya egy
keresztény templomból lép ki a két gyerekével.
– A gyerekek vallásos érzületét sértő magatartás –
közölte az iszlám bíróság, és szegény Kristine-t ezzel már
el is meszelték. Láthatást se kapott.
Pár évig ott élt s dolgozott mindazonáltal a
királyságban, de a gyerekeit összesen ötször láthatta csak,
akkor is épphogy.
A helyzetet kilátástalannak ítélvén, Kristine otthagyta
Szaúd-Arábiát. De Amerikából is mindegyre láthatásért

~ 90 ~
folyamodott. Félje ezt 1986-ban végre engedélyezte neki.
Odautazhatott. Különös dolgok várták! A férj, azóta
természetesen újra megnősült, s arra kényszerítette
Kristine-t, aludjék egy ágyban az új asszonnyal.
– A gyerekeknek is mellettünk kellett feküdniök –
mesélte Kristine –, de mi volt már akkor, képzelje el.
Mindketten az új anya mellett akartak aludni. A lányom
kijelentette: Amerika rossz hely. Amerikában nincsenek
mecsetek, Amerika útlevelet ad a zsidóknak. A fiacskám
meg: Az én szemem nem kék, az én szemem barna, én
arab vagyok!”
És Kristine anyja is hiába kérte, hogy unokáit legalább
egyszer láthassa még. Elgondolkoztam: milyen boldognak
is mondhatom magam és Mahtabbal! Irak kuvaiti
inváziója után Musztafa Hollandiába vitte a gyerekeket, s
ott Kristine meglátogathatta őket. Kínos dolog volt.
Maiszun és Hani már úgy viselkedtek, mintha tökéletesen
idegen volna a számukra „a fehér asszony”. Tört
angolságukat Kristine szinte meg se értette, szívük mélyén
is igazi mohamedánok voltak ők már akkor. Ráadásul
jócskán az anyjuk ellen is hangolták őket. Már-már azt is
kétségbevonták, hogy Kristine lenne az anyjuk.
Kristine apja is átment Hollandiába, s Musztafa
állítólag megengedte neki, hogy lássa az unokákat. De az
utolsó pillanatban a szállodában csak egy üzenet várta az
öregurat: „Mire maga ezt a levelet olvassa, mi már a
szaúdi királyságban vagyunk, ” írta neki Musztafa.

~ 91 ~
 Kristine elmondta: – Örökké csak aludnék… hogy
álmodhassak róluk. Aztán, ahogy felébredek,
megalázottnak érzem magam megint. Sajnos, ez így megy.
És – még inkább sajnos! – így megy már 1981 óta.
Kristine csak reménykedhet, hogy Maiszun és Hani majd
az Egyesült Államokba jön egyetemre. S akkor hármasban
éldegélhetnek… néha. De hát nagy a valószínűsége, hogy
ez is csak merész, vakmerő álom.

Sok-sok végigtelefonált óra után elérkezett 1988.

januátjában a találkozás perce is. Phil Donahue
tévéműsorának keretében ismerkedhettem meg Kristine-
nel végre személyesen is. A vendégek közt ott volt egy
iszlám hitre áttért amerikai professzorasszony is. A New
York-i Drake Hotelben várakoztunk a limuzinra, mely a
felvétel színhelyére vitt minket. A kocsi felé ballagva el
kellett haladnom a professzorasszony palesztin férje előtt,
aki mindenkinek csókra nyújtotta a Koránt. Bár tőlem a
szent könyv természetesen nem kapott csókot – erre senki
nem is kényszeríthetett félelmet éreztem. Ettől az
embertől féltem. A kocsiban nem „alázkodott meg” azzal,
hogy a nők közé üljön be hátulra, inkább a sofőr mellett
foglalt helyet. Az út során további kellemetlenségek
adódtak, a házaspár ugyanis kántálni kezdte a Korán
verseit. S amikor a professzorasszony egy pillanatra
abbahagyta az éneklést, hogy velünk pár szót váltson, a
férje nyersen rendreutasította. – Igen, énekelnem kell –
mondta gyorsan az asszony, s folytatta a kántálást. Ahogy
a stúdióba érkeztünk, férje ráparancsolt, hogy öltözzön át,
s a professzorasszony csakugyan másik ruhát öltött.
~ 92 ~
 Amíg a „zöld szobában” várakoztunk, jött Phil
Donahue, és kedvesen üdvözölt mindannyiunkat, kezet
nyújtott, mosolygott. Épp a professzorasszony került
volna sorra, amikor ura és parancsolója felkiáltott: –
Hozzá ne érjen a feleségemhez! Phil azonnal visszakapta a
kezét, de az egész ceremónia hangulatának is vége lett. Én
meg mintha újra Iránban lettem volna…
Kristine helyzetelemzését és legfontosabb tanácsát
sosem szabad elfelednem. Azt mondta: – Én mindent
megpróbáltam, hogy elrejtőzzem. Új személyazonosság,
titkos lakhely, és a többi. Mégis megtaláltak. És az történt,
ami történt.
Kár a pénzért és időért, akkor hát. Ráadásul, amikor a
gyerekeket mégis elrabolták, Kristine-nek keservesen
kellett magyarázkodnia miről is van szó, ki és mi is ő.
Az elmúlt évek során Kristine több testi-lelki
megpróbáltatást szenvedett el, mint rémálmunkban
képzelhetnénk akár. Mégsem él benne harag, bosszúvágy
– elkeseríti csupán, hogy nincs semmi reménye már.
Legutoljára így fogalmazott:
– Mit tehetnék? Érdemben semmit. De a dolog érdemi
részéről igenis beszélhetek másokkal, másoknak.
S ez így is lett. Kristine sok-sok órát áldozott az életéből
mások vigasztalására, segítésére, még akkor is, ha
érdemben semmit nem tehetett.
Mármost visszatérve az én ügyemre, a biztonságunk
kérdésére, nos, beszéltem a dologról irodalmi
ügynökömmel, Michael Carlisle-lal, s ő azt mondta: – A
közismertség igenis biztonságot adhat! – Ebben igaza is

~ 93 ~
lett, úgy érzem ma már; mert minél többen tudják a
környezetemből, hogyan s mint állnak a dolgaim, annál
hamarább kaphatok hasznos figyelmeztetést, tanácsot, ha
veszély fenyegetne. Több szem többet lát, és a többi.
Mahtab egyik osztálytársnőjének mamája azt mondta,
miután könyvem megjelent: – De örülök, hogy
elolvastam! Azóta, ha a gyerekeimért megyek az
iskolához, mindig odasandítok Mahtabra is, nem
környékezgeti-e valaki, s megnézem, hogy kivel megy el.
Helyesen tettem tehát, mikor nem hagytam, hogy Mudi
rabbá tegyen minket a saját országunkban. Hát nem épp
azért hagytuk el Iránt, mert a magunk életét akartuk élni,
szabadon, igazi szeretteink és jóbarátaink körében?
Sajnos nagy a valószínűsége, hogy több nő kerül
szerencsétlen módon idegen országokba, mint ahogy
sejtenénk. Igen, sokkal több. Csak nem tudunk róluk,
mert beletörődnek sorsukba, így vagy úgy, megfélemlítik
őket és némán viselik kétségbeejtő sorsukat. Mint
feleségek, netán, mint egyebek. Hogy némely anya ily
körülmények közt mekkora áldozatvállalásra képes a
gyerekéért, jól mutatja az Egyesült Államok közép-nyugati
részéről származó Meg példája. 1982-ben Meg el akart
válni férjétől, Hoszeintől, akit azonban ez a fordulat arra
ösztönzött, hogy fiukat, Kaivant, meg lányukat, Ferestét
Iránban szöktesse. Meg kétségbeesetten követte őket. Az
eredmény: nyolc évig élt Teheránban férje népes
családjának körében – egy össze-vissza kétszobás házban.
Mint vadállatok egy sivár állatkertben. És ez idő alatt
egyetlen egyszer sem nyílt rá alkalma, hogy nyugati

~ 94 ~
emberrel szabadon beszéljen. Egy árva szót se. Még a
boltba se mehetett el kíséret nélkül. Ha sorban állt
valArniert, a szemközti járdáról figyelték. Nyilván ráértek.
1990-ben Hoszein engedélyezte Megnek, hogy
harmadik gyerekükkel – még csecsemőkorú volt! –
meglátogassa öreg szüleit. Felhívott akkor a
Külügyminisztérium, vázolta az ügy főbb részleteit, s azt
tudakolta, akarok-e találkozni Meggel.
– Annyira kétségbeejtőnek érzi a helyzetét, nyilván jót
tenne neki egy kis bátorítás – mondták. – Lehet, hogy a
beszélgetésük fordulatot hozna az életében.
Találkoztunk is, beszélgettünk, próbáltam volna többet
nyújtani a sivár lelki vigasznál –, de ugyanúgy tehetetlen
voltam, mint a Külügy. Meg azt mondta: – Olvastam a
könyvét, s mondhatom, ha az én iráni életem csak
feleannyira tűrhető volna, mint a magáé volt, hát
megpróbálnám valahogy elviselni.
S ez azt jelentette: „De így…?” Valóban, amit arról a
családról mesélt, maga volt az eleven borzalom. Minden
szavát elhittem. Emlékszem magam is arra a városrészre.
Ezek a kétszobás skatulyák, légkondicionálás nélkül,
bármi modern komfort híján! Elviselhetetlenek, igen.
Tizenöt embernek, vagy még többnek.
Aznap, hogy Meg hazautazott volna, hóvihar tette
lehetetlenné a forgalmat a repülőtéren, melyről a járata
indult. A sors keze? Mert Meg rettegett a hazatéréstől, de
örök bűntudat emésztette volna, ha a gyerekeit otthagyja.
S mit tesz a véletlen, épp a várakozás napján érkezett meg

~ 95 ~
lányának, Ferestének a levele. Megrázó írás egy tizennégy
éves lánytól.
„Mami, kérlek, jól olvasd el ezt, kétszer is! Mami, ne
gyere vissza. Buta vagy, ha visszajössz. Tudd, hogy én
örökké keseríteni fogom bosszúból apa életét. Ahogy
aznap is megpróbáltam ellenállni, mikor elraboltak
minket. Kaivannal együtt sokat sírunk. Mami, ne tedd
még egyszer, ne gyere újra ide. Pokol lehet csak az életed.
Mami, hidd el nekem! Megvan egyébként mindenünk,
hús, tojás, gyümölcs. Kibírjuk a környezetet.
Ne aggódj értünk. Te volnál az, aki itt semmit se bír ki,
és meg is értelek. Láttam a fényképedet. A kétségbeesett,
szegény arcodat. Hát ne gyere vissza, ne! Sajnos, nem
vagyok biztos benne, hogy szavaimat megszíveled. Tégy,
ahogy gondolod, de jól határozz! Nehogy később nagyon
megbánd. Imádkozom, hogy helyesen dönthess.”
Meg mélységesen megrendült e sorok olvastán.
Reméltem, hallgat a lányára, bár a szívem majdnem
megszakadt azért a két szerencsétlenért ott. Fereste
szavaiból kiolvastam, hogyan küzd ő is valami
szalmaszálért – ismertem ezt az érzést, hogy legalább
elviselhetőnek tartsa a maga számára az iráni életet. Miért
kell gyerekeknek ilyen fiatalon már ekkora terhet
magukra venniük, ilyen súlyos kérdésekkel küzdeniük?
Mahtab is koraérett volt bizonyos szempontból, nem
tagadhattam. Azzá tették a körülmények.
Végül a lelkiismeret győzött, és Meg repülőre szállt. Azt
mondta, meg kell tennie. Hiszen az iraki légitámadások
idején Kaivan is haláltmegvető bátorsággal rohant ki a

~ 96 ~
postai élelmiszerosztóhoz, hogy meghozza a család betevő
falatját, azt a kevés kenyeret. Most akkor ő…? Hagyja ott a
két gyerekét, hagyja őket a sorsukra, mintha a
szemétdombra lökné ki őket?
Mesélte még, hogy Kaivan annyira sírt-rítt utána, hogy
bedugták valami alagsori helyiségbe. S mikor ő Teheránba
érkezett, a fiacskája ezzel fogadta, kínjában vigyorogva: –
Mamika, neked azért kell most akkor Iránban élned, mert
én rossz voltam. – Hát nem jó?
És Meg ezt is hozzátette még: – Szinte betéve tudom a
maga egész könyvét. Ez is a vigaszom lesz. Megyek. Nincs
más választásom. Viszontlátjuk-e még egymást? Talán,
egy szép napon.
Hamarosan kaptam tőle levelet is, ebben elmondja, mit
érez: „Megmagyarázhatatlan, de itt is folyton rettegek,
hogy elszakítják tőlem a gyerekeimet. Furcsa, hogy
mintha Fereste lenne a felnőtt nő a családbán, én meg a
gyerek. A lányom egyik napról a másikra felnőtté vált, és ő
vigasztal engem. Szédülök…” Azóta se hallottam róla
többé.

Ahogy egyre többet foglalkoztam ezekkel a tragikus

esetekkel, be kellett látnom: igazi cél csak a
családegyesítése lehet. Minden másból baj származik. A
„gyerekrabló” szülővel ehhez igenis fenn kell tartani az
állandó kapcsolatot.
Bármennyire eszményi cél is mindazonáltal a család
újraegyesítése, ezek a formai összebékülések igen gyakran
áldatlanok maradnak aztán. Hiszen volt annak valami

~ 97 ~
mélyebb oka, hogy egyszer így szétmentek a felek. A
család újraegyesítése csak akkor lehet üdvös fordulat, ha
ez az esemény feledtetni tudja a régi sérelmeket, és új
melegséget hoz a közös életbe.
1988-ban megkeresett egy nő innen Detroit
környékéről, akinek a húga, Marilyn egy Feridun nevű
iránival házosodott össze. Az időtájt a házi állapotok
végképp tragikusra vagy legalábbis borzadályosra
fordultak. Mert a férj valósággal fogolyként tartotta a
házban övéit, Marilynt és négy gyermeküket.
Telefonlehallgatás… életveszélyes fenyegetések, mint
például hogy a házban tárolt nagy mennyiségű benzint
felrobbantva elevenen égeti el őket… a kocsival egy hídról
a folyóba hajt, és a többi.
– Ha ebből bármit is elmondasz a hatóságoknak, a
magam két kezével aprítlak titeket darabokra…!
Ezt tényleg nem lehetett bírni. Félni kezdtem én is,
csak hát ismertem a hatóságok jó szokásait, s a tutyi-
mutyi bíróságokat. hát valamivel operatívabb szervekhez
fordultam és elintéztem, hogy Marilynt a gyerekekkel
együtt biztonságba helyezzék. Úgy is mondhatjuk,
megszöktették őket, és egy távoli államban kaptak lakást.
Illegalitásban éltek.
Eltelt másfél év, s az apa láthatásért folyamodott.
Marilyn erre azt felelte a bírónak: inkább rács mögé
dugatja magát, de a gyerekek hollétét az apának nem és
nem árulja el. Olyannyira ügyelt a biztonságukra, hogy a
bíróságra igyekezve kocsit váltott Ohióban, s így jött
Michiganbe.

~ 98 ~
 Marilyn helyzete és viselkedése oly pontosan mutatta a
baj valamennyi tünetét, mint ama tankönyvbéli ló,
melynek minden betegsége megvan. De várjuk ki a végét.
Mert mi történt? Feridunnak nem nagyon voltak
kapcsolatai az Egyesült Államokban, rokonai végképp
sehol, hazament hát Iránba. A fordulat eddig eléggé
rendhagyó a nemzetközi „gyerekelhappolás”
történetében. Mindjárt meglesz a magyarázata, miért
merem ezt a kicsit léhán tréfás szót használni.
Eljött aztán a várva-várt gyámhatósági nap.
Marilynnek gyerekeivel együtt meg kellett jelennie a
bíróságon, vagy irány a börtön. A sors fura szóvicce: irány
– netán Irán. Bele kellett avatkoznom. Felkajtattam egy
hivatalnokot, akiről tudtam, hogy a bíróságot alkalmasint
a Marilyn számára kedvező döntés meghozatalára fogja
hangolni. Magam is afféle koronatanú voltam az ügyben.
Bíztam benne, hogy ez a dolog végre jó csillagzat jegyében
áll, és tisztességgel fog végződni.
Nos, nem végződött éppen tisztességtelenül, csak hát a
következőképpen:
Mindenki felvonult, készen álltunk a nagy
összecsapásra. Jött Marilyn a négy gyerekkel, és ott állt,
nagyon elveszettnek látszva. Feridun, két karjában
halomnyi karácsonyi ajándék. Akkor kértek és kaptak pár
percre egy kis külön szobát, hogy mégis szót válthassanak.
Az eredmény az lett, hogy csaknem egymást átölelve
jöttek ki a szobából, mindegyik gyerek boldogan játszott
már egy-két ajándékkal, és a felnőttek zavartan

~ 99 ~
mosolyogtak. Kész, tabló – Marilyn visszatért Feridunhoz,
és megszakított minden kapcsolatot amerikai családjával.
Bármilyen torz is ez így első hallásra, valamilyen
szempontból jellemző. Minél vadabbul harcolnak egymás
ellen a felek, minél életveszélyesebbnek hangzanak a férj
szavai s megátalkodottabnak a nőéi, annál nagyobb a
valószínűsége, hogy kibékülnek a végén. A feleség
visszatér a gyerekszöktető, „gonosz” apához. Rájön, hogy
mégis csak szerető szíve van, meg hogy ő maga is
nélkülözhetetlen, és…ki tudja még, mi minden jön elő
ilyenkor.
Hát én ezt a dolgot már ismertem, s épp ezért félvállról
is vehettem volna. Valahogy mégse ment, sértettnek
éreztem magam. Ezért hát, mikor bírósági segítőm azt
kérdezte, kicsit csúfondárosan, hogy hát akkor mit szólok
az ügyhöz, és ha legközelebb efféle adódik, segítek-e ilyen
buzgón, azt feleltem:
– Nem én. Eszembe se jut soha többé!
S nem arról volt szó, hogy azt a drága időmet sajnáltam
volna, amit végső soron rá pazaroltam, de hogy még meg
is hívtam otthonunkba, lakjon nálunk a gyerekekkel, s így
a magunk biztonságát – Mahtabét elsősorban! –
veszélyeztettem, …ezt már nem tudtam megbocsátani
magamnak. Marilyntől meg igazán nem volt szép, hogy
akkor aztán így döntött mégis. Persze, ami a „soha többé”-
t illeti,…hát, az ember néha mond ilyen nagy szavakat.
Marilyn ide, Marilyn oda, jól tudtam, hogy ugyanott és
ugyanúgy fogom folytatni.

~ 100 ~
 Mármost hogy a jogrendszer nem épp az elhagyott és
megrabolt szülők védelmezője, az nem kizárólag amerikai
jelenség. 1990-ben Brüsszelben jártunk Arnie-val, s ott
ismertem meg egy Patsy nevű belga nőt. Izraelban
elsajátított angol tudománya jobb, mint tűrhető volt,
kellemesen és alaposan elbeszélgethettünk. Kilencnapos
kislányát dajkálta-ringatta, s így mondta:
– Igaz, nyolc éve külön élünk, a férjem mégsem
hajlandó elválni. Most végre új élettársam van, s úgy
döntöttünk, a körülmények ellenére vállaljuk a gyereket.
De az előző életemet sose fogom elfelejteni.
Hát igen, Patsy Izraelben ismerkedett össze Bennel, a
nem hithű zsidó fiatalemberrel. Házasság lett a dologból,
Brüsszelben kötötték, csak polgári esküvő volt, de a férfi
egy papot hívott tanújául. – Nem is volt semmi baj, míg
Izraelbe nem költöztünk – mesélte Patsy. – Európában ő
is európai módra viselkedett.
De aztán, ahogy kisfiúkkal és két kislányukkal ott éltek
már a közel-keleti országban, a férfi magatartása
megváltozott. (Ez is jellegzetes fordulat).
– Verni kezdett, bezárt a lakásba, a gyerekek ellátásáról
nem gondoskodott…hát fogtam magam, otthagytam.
Vittem, persze, a kicsiket is. Sose hangoltam őket Ben
ellen, de hát a két nagyobbik jól látta így is, amit látott.
Kilenc hónapra rá, hogy Izraelbe költöztek, Ben
nekilódult. Jött a gyerekrablási jelenet. A legkisebbiket
választotta, azzal könnyű dolga volt, a kicsike még járni se
tudott. Patsy kirohant, hogy visszaragadja tőle, akkor a
férje majdnem a fejére csapta az autó ajtaját. A két

~ 101 ~
nagyobbik gyerek kiáltozása feltűnést keltett, így Ben
kénytelen volt megfutamodni. Akciója nem járt sikerrel.
Patsy ettől kezdve félni kezdett. Kérte, hogy a belga
bíróság adjon neki gyámsági felhatalmazást. Persze, nem
nagyon bízott ő sem az efféle dolgok hatékonyságában. A
gyerekeknek év közben iskolát kellett változtatniuk, ami
már eleve keserves ügy volt, nehezen értették meg, miért.
Főként a nagyobbik lányával volt így baj. A kislány nappal
is bepisilt, mire Patsy úgy döntött: elmagyarázza neki,
mitől félnek, miért ezek a kényszerlépések.
1985 novemberében Ben újabb kísérletet tett. Testőrrel
és két gépkocsival jelent meg a gyerekek iskolája előtt. A
nagyobbik kislány emlékezett az előző esetre, és
fennhangon kijelentette:
– Én nem akarok ezekkel Franciaországba menni.
Nagy feltűnés lett, a próbálkozás ezúttal is kudarcba
fulladt.
A következő év incidens nélkül telt, bár némely
rendőrségi jelzések szerint Ben Belgiumban tartózkodott.
Ám 1986 decemberében – a gyerekek akkor négy-, öt-,
illetve hétévesek voltak – Ben „végső” kísérlete sikerrel is
járt. Patsy nagy erőfeszítéssel látott nyomozáshoz, így
követte volt férje útját Brüsszeltől Amszterdamon és
Londonon át New Yorkig. Ez már 1987 februárjában volt.
Patsy kilenc hónap során tízszer járt az Egyesült
Államokban, gyerekeinek tartózkodási helyét keresve.
Együttműködött az Eltűnt és Kizsákmányolt Gyermekek
Nemzetközi Szövetségével, s volt egy tízperces műsora a
„Ki tud róla Amerikában?” című tévésorozatban.

~ 102 ~
 1989 januárjában Patsy férjét őrizetbe vették New
Yorkban. Emberrablás vádjával került rács mögé. Azt
magyarázta, hogy a gyerekeket csupán vallási okból vette
magához: nem akarta, hogy a keresztény hit szellemében
nevelkedjenek, Patsy mellett viszont „ez a sors várt volna
rájuk”.
Patsy később megtudta, hogy valami amerikai haszid
zsidó közösség védőszárnyai alá kerültek, ez a szervezet
segített rejtegetni őket.
Hét hónap múlva pedig elérte, hogy Bent
visszatoloncolják Brüsszelbe. Ez volt Belgium
történetében az első ilyen szülői háború, amely bíróság elé
került.
A belga törvények szerint a szülő által elkövetett
gyermekrablás nyolc naptól egy évig terjedő börtönnel
sújtható. Amennyiben pedig a vádlott nem hajlandó az
együttműködésre, a felső határ a végtelenségig kitolható.
Ben ekképp már harmadik éve ült belga börtönben.
Patsy elmondta: nem fűti bosszúvágy, egyszerűen csak
azért tartja börtönben Bent, mert más nem juthat a
gyerekek nyomára, csak ő.
Az Egyesült Államokban Patsy és apja vadászkutya
szívósággal kereste a gyerekek legapróbb nyomát.
Találtak is két haszid-csoportot, ahol a gyerekek már
laktak. De egyik helyütt sem lelték őket. Megtörtént, hogy
hathétnyi időhézag választotta el őket a találkozástól. Ám
az, hogy a rejtegetők tudtak róluk, megnehezítette
dolgukat. A gyerekeket nagyon is pontos időzítéssel vitték
mindig tovább és tovább.

~ 103 ~
 Patsy mindössze annyit tudott, hogy alkalmasint
Párizsban vannak. Vagy Mexico Cityben. De talán
Amszterdamban Vagy másutt. Az arab világot kizárva.
Patsy – a belga kormányzat egyik tisztviselőnőjével,
AnneMarie Lizinnel szövetkezve – altruista csoportot
alakított (nem anyagi haszonra dolgozván tehát): az
eltűnt gyermekek felkutatásával foglalkozó nemzetközi
szervezetet.
Működésüket 1989 szeptemberében kezdték meg, és
már eddig több, mint hatvan üggyel kapcsolatban tettek
lépéseket. A szervezet a gyermekek elrablásától rettegő
szülőknek éppúgy tanácsadója, mint azoknak a
szerencsétleneknek, akiknél már beköszöntött ez a
tragédia. Kapcsolatot tartanak a tórákkal is Belgiumban,
mint másutt is a világon, kérdéses esetekben a bírák
kezébe van letéve a döntés joga.

Kit Bell – egy oregoni anya – a jobbik esze ellenére

vakon bízott a törvényszékben, s ennek köszönhette, hogy
örökre elveszítette gyermekeit.
Egy jóképű líbiai, bizonyos Szabri Hásim vette le őt a
lábáról, még végzős egyetemista korukban. Történt
mindez Oregonban, ahol az arab vendégdiák a Portlandi
Állami Egyetem vendégszeretetét élvezte. Miután
megszületett a kisfiúk, Ahmed, Szabri rávette Kitet,
utazzanak Líbiába. S jött a szokásos műsor. Szabri urunk
nem akarta hazaengedni többé sem Kitet, sem Ahmedet.
Vagyis – a saját hazájában akarta fogva tartani
őket. (Camella nevű lányuk már Líbiában született aztán.)

~ 104 ~
 Három boldogtalan „börtönév” az idegen
országban…könnyek és botrányok, könyörgések…s Szabri
végre engedett. Kit hazamehetett egy kis vakációra a
gyerekekkel az Egyesült Államokba. És Kit sem
cselekedett másképp, mint ilyenkor az efféle sorsú
asszonyok szoktak. Válókereset. Névváltoztatás. Persze,
Szabri nekilódult, s egyetlen célja az volt, hogy a válást
megtorpedózza, érvényteleníttesse.
A bírák elé került a gyerekek líbiai és amerikai útlevele
és a törvényszék újabb tárgyalást rendelt el. Ezzel
kapcsolatban Kitet is értesítették. A szokásos játszma
ismét: Kit féltette gyerekei biztonságát, a bíró börtönnel
fenyegette őt. Mivel pedig a gyerekek számára
veszélyesebb helyzet alakult volna ki, ha Kit börtönben
van, mintha egyszerűen fölfedik rejtekhelyüket, az
asszony a törvényes utat választotta – engedett. A
második tárgyaláson Szabri minden férfibáját bevetette az
illetékes hölgynél, és kivívta, hogy a gyerekek vele
mehessenek valami játékboltba, s ne kíséije őket senki,
egy óra múlva úgyis újra ott lesznek, már csak a jó ügy
érdekében is. Mondani sem kell, hogy Szabri urunk
nyomtalanul eltűnt a gyerekekkel. Illetve: három hét
múlva sürgönyzött amerikai ügyvédjének, hogy
szolgálataira nincs tovább szüksége, mert a gyerekekkel
együtt vígan otthon van Líbiában.
Kit könyörgő levelet írt neki, engedje meg, hogy
Líbiába látogasson a gyerekeihez, de Szabri azt válaszolta
neki: – Maradj, ahol vagy… már ha vagy… mert
számunkra te többé nem létezel!

~ 105 ~
 Amikor a szöktetés után három évre az amerikai légierő
bombázta Kadhafi tripoliszi főhadiszállását, Kitet elfogta
a rettegés. Szabriék egy mérföldnyire laktak csak onnét.
De Szabri urunk lelkiismeretesnek bizonyult, s küldött
egy fényképet, melyen a hatéves Ahmed és a négyéves
Camella volt látható, épen és egészségesen. Bár Kit örült,
hogy legalább ennyit láthat a gyerekeiből, elmondása
szerint a szíve szakadt meg, annyi emlék támadt föl
egyszerre.
Bármennyire fájt is neki a kényszerű elszakítottság, Kit
valamelyest nyugodtan szemlélte a fejleményeket. Amíg
az anyósa él, a gyerekeket szeretet veszi körül, ebben
bizonyos volt.
– Ott fognak felnőni egy számomra idegen világban,
egy olyan társadalomban, melynek a létezését sem tudom
elfogadni, nem hogy értékeit és szokásait érteném. De hát
ez lesz az ő világuk… eleve ez lesz számukra „a” világ –
mondta az igen intelligens asszony.
Kit valóban sokat megismert a kultúrák
különbözőségeiből, és már-már filozofikus nyugalommal
kezelte ezt a kérdést. Keserű óráin mégis így emészti
magát gyakran: – Én szültem a világra ezeket a
gyerekeket. De hát az apjuk világába, végső soron. Most
akkor hogyan is van közöm hozzájuk? Lehet egyáltalán
egy szavam is?
Minden túlzást leszámítva, Kit – saját bevallása szerint
– tulajdonképpen boldogabb, mint a hozzá hasonló
helyzetű szülők legtöbbje. Ő legalább tudja, hol vannak a
gyerekei, és tudja, hogy végeredményben jól vannak.

~ 106 ~
 A hangja azért megcsuklott. Majd így folytatta: – És,
ma már csak akkor kívánnám vissza őket, ha békés
megegyezésre jutnék az egykori férjemmel. Különben
ezeknek a gyerekeknek mindenképp csupán ártana egy
kierőszakolt változás. Az én világom most már nem az ő
világuk.
Gyerekei iránti szeretetböl Kit abbahagyta az igazság
hajszolását. Lemondott valamiről, ami a legfontosabb lett
volna a számára. Gyakran ír Ahmednek és Camellának,
ajándékokat küld nekik, s közben fogalma sincs róla:
megkapják-e szeretetének jeleit. Mindegyre telefonálgat,
de nem engedik, hogy beszéljen is a gyerekekkel. Tíz éve
tart ez így; s Kit valahogy bírja… vonszolja
magát…reménykedik, mint ozázisban a sivatagi vándor –,
hogy ha nagyok lesznek, talán nem lesz akadálya a
találkozásnak.
Ha még egyáltalán tudni fogják, ki is ő.
A bíróság itt is a nyugati „Jogállamok” polgáraira oly
igen jellemző naivitással járt el (feledvén például, hogy a
szemben álló ellenfél más súlycsoportba tartozik;
világunk alapjellegzetességeinek egyike!): abban a
hiszemben, hogy a gyerekek útlevelének „begyűjtése”
kezességgel ér föl; hogy így megbénították a szöktető
szülő cselekvési lehetőségét. Elfelejtik, hogy a határon
bárki, apa, anya, átviheti a saját útlevelével a kiskorú
gyermeket. Valamint, hogy a bíróság megsértéséért járó
büntetés teljességgel ártalmatlan szúnyogcsípés bárkinek,
aki távozni akar az adott országból.

~ 107 ~
 Teresa Hobgood, a Külügy már említett munkatársa –
aki egyébként Kit ügyével is foglalkozott –, elmondta:
– Ha a szülő a gyámsági végzést bemutatja, kaphat
nálunk útlevelet a gyerekeinek. Természetesen a másik
szülő bemehet a maga követségére vagy konzulátusára, és
szintén kérhet útlevelet, a maga országának érvényével.
Ördöglakat ez, vagy inkább túl könnyű csiki-csuki.
1986-ban javasoltam: a Külügyminisztérium vezesse be
a tizenhat év alatti gyerekek útlevélellenőrzését,
amennyiben távozni akarnak az országból. Elgondolásom
lényege az volt, hogy a szemmel tartandó gyerekek listáját
is mellékelni kell, fényképesen, s akkor bármiféle útlevél
alapján azonosítani lehet őket.
A Külügy úgy vélte, elgondolásom tarthatatlan, mert
sérti az amerikai utazók személyiségi jogait. Azt feleltem
erre: képtelenség, hiszen az egész eljárás annyi időt sem
vesz igénybe, mint egy repülőjegy ellenőrzése
helykiadáskor, s hogy ép észszel aligha fog tiltakozni
ellene amerikai utas; az egészséges ember nem itt kezdi
védeni a személyiségi jogait, vagy mijét. Ellenben,
érveltem tovább, káros megkülönböztetés ez,
diszkrimináció éppen a fiatalabb nemzedékkel szemben…
és a többi. Akadémikus vita lett megint az egészből.

~ 108 ~
 Rejtelmes gyilkosság

1989 áprilisában ötven ember szorongott egy kis

középmichigani könyvtárban – a tiszteletemre. Meg is
hatódtam kellőképpen, de meg ám! Ahogy a kérdésekre
került sor, egy olyan húsz év körüli, vékony nő emelkedett
szólásra az első sorok egyikéből, és remegő hangon azt
mondta:
– Egy menhelyről jövök. Száz mérföldnyire van ide.
Nehéz sorsú nők számára létesítették. A kétéves
kisfiammal élek ott… és nem ok nélkül. Gondolom, nehéz
sorsnak nevezhető, ha valakinek a libanoni férje el akarja
rabolni a gyermekét, hogy hazavigye közel-keleti
országába. Eddig rendben van…ott rejtőzöm. De meddig
rejtőzhetem? Mit tegyek? Kihez forduljak?
És könnyek közt zárta szavait. A közönség elnémult. A
levegőt betöltötte a feszültség, a szerencsétlen asszony
iránti rokonszenvnél talán csak a tehetetlenség érzése volt
nagyobb. Ám mielőtt bármit is dadoghattam volna, felállt
egy elegáns, karcsú nő, és közölte: – Felháborít, amit
hallanom kellett. Hadd áruljam el, hogy Donald Riegle
szenátor megbízásából vagyok jelen ezen az előadáson, és
jelenteni fogom a dolgot. Haladéktalanul hozzálátok, hogy
felderítsem a lehetőségeket: egyáltalán mit tehetünk az
ügyben.
Chris mintha az ég angyalaként szállt volna alá,
végszóra. Kívánhattam volna különb segítőt? Csinos,
rettentően energikus, ötletes nőt ismertem meg
~ 109 ~
személyében. Lelkesedését és ügybuzgalmát átplántálta
egész hivatalába is, és ami a legfontosabb, meggyőzte
igazáról a főnökét.
Ennek eredményeként Riegle szenátor és az illinoisi Alan
Dixon szenátor csakhamar egyesített erővel indított akciót
az efféle ügyek rendezésére. Az első lényeges lépés az volt:
nyilvánítsa a kongresszus a szövetségi bűnüldözés
hatáskörébe tartozó bűnnek az efféle gyermekszöktetést.
1984-ben, amikor kénytelen-kelletlen Iránba mentem,
mert attól kellett félnem, hogy máskülönben Mudi
egyszerűen elrabolja Mahtabot, nem ismertem még ilyen
eseteket. De még 1986-ban, amikor hazatértem, sem volt
sok tapasztalatom a kérdésben. Ám ahogy a könyvem
megjelent, mint mondtam, áradni kezdtek az érdeklődök
kérdései. Ezekből rengeteget megtudtam, megtanultam.
Az ügyeket rendre megbeszéltem a Külügy
munkatársával, később pedig Sara Panggel, Dixon
szenátor chicagói irodájának munkatársával. Míg
könyvem meg nem jelent, Michiganben például senki sem
beszélt efféle esetekről; most mintha gátszakadás történt
volna, zúdultak a vallomások, panaszok, sikoltásként
visszhangoztak a segélykérések.
Chris Korest a csapat remek munkatársának bizonyult,
ő helyettesített engem, valahányszor külföldre kellett
utaznom, vagy ha előadókörúton voltam valahol az
Egyesült Államokban. Neki köszönhetem, hogy
fölengedett bennem a feszültség, mely könyvem
megjelenése után úrrá lett rajtam, s hogy azt érezhettem
megint: szilárd erkölcsi támaszom van.

~ 110 ~
 Egy nap Chris azt mondta: – Betty, nézd csak, van egy
eset… Christy Khanról van szó, akinek a gyerekeit
Pakisztánba vitték. Utánuk ment…rövidre fogom…a férjét
meggyilkolták. S most a család, az ottani, meg akarja
tartani a gyerekeket, el akarják vermi őket Christytől.
A dolog azonnal foglalkoztatni kezdett. Már csak azért
is, mert Christy roppant megnyerő személyiségnek
bizonyult. Sugárzott belőle az őszinteség, az anyai
szeretet. Másrészt elméletileg is érdekes kérdés volt ez: a
gyermekszöktető szülő halála…! Merőben új fordulat, ki
gondolt volna eddig ilyesmire? Jó, eszembe jutott, hogy
Iránban én is imádkoztam olykor Mudi haláláért. El is
képzeltem: ha a teheráni utcák sűrű forgalmában
gépkocsibaleset érné…elütné egy autó…és keze-lába úgy
meredne az égnek a kerekek alól, mintha rossz lélek szállt
volna el a földről ily irányban…jaj, hess, madár…! De hát
én akkor ezt úgy gondoltam el mindig, hogy Mudi halála a
szabadulásunkat jelentené, elsősorban Mahtab életének
jobbra fordulását. Isten bocsássa meg efféle „vétkeimet”…
Most látnom kellett, mekkora tévedésben éltem akkor.
Ó, a gonosz gondolatok sorsa ez! Mert ha Mudi meghal
ott, hát a családja végképp kisajátít minket. Akkor aztán
végképp bekebelez! Engem még csak elengedtek volna, de
Mahtabot ott fogják, az biztos. Már csak azért is – merő
jóakaratból! –, mert úgy gondolják, az ő életformájuk
jóval különb, mint az amerikai.
Mit lehet erre mondani?
Itt volt egy valóságos eset. Itt volt egy válasz. Christy
Khan különleges figura, mondjuk meg nyomban. Minden

~ 111 ~
kockázatot vállalva, iszlám bíróság elé merte vinni ügyét,
hogy családját egyesíthesse, gyermekeit hazahozhassa.

Christy egy nagynéni házában volt, gyerekeivel játszott

éppen, mikor egy kisebb horda hirtelen rátört, férjének
barátai és rokonai. Arcuk riadt volt és agresszív, hangjuk
nemkülönben. És olyasmit hadartak, nagyjából egyszerre
és összevissza kiabálva mind, hogy…
Nem, Christy nem akart hinni a fülének!
Igaz, tizenkilenc hónapi pakisztáni ottléte után is
meglehetősen hiányos volt az urdu nyelvtudása, de…
…azt megértette, hogy alkalmasint valami rettentő baj
van.
Csak hát mi?
– Riaz börtönben van! – Ki kell derítened, mi történt!
Igen, hát ez az. Valamilyen rendőrség telefonált
Michiganből, hogy… Hogy?
Christy úgy érezte: rémálmának szörnyei veszik körül.
Két hete, hogy itthagyta őket – őt és két kisfiúkat – Riaz
Khan, és az Egyesült Államokba repült. S akkor most…?
Ó, édes Istenem, fohászkodott Christy, add, hogy ne
legyen semmi baj, ne legyen semmi komoly. Engedd, hogy
visszatérjen hozzánk.
Augusztus volt, 6-a… 1990-ben…tizenkilenc hónap telt
el azóta, hogy Riaz „megszöktette” a két fiúcskát,
aztán…Igen, ahogy Christy utánuk ment Pesavarba, őt
sem engedte vissza. De Riaz épp e fordulattól fogva olyan
furcsa lett. Nem találta önmagát. Nem találta a helyét –
még kiterjedt rokonságának körében sem. Christy jól

~ 112 ~
tudta, Riaz jelenti egyetlen reményét. Fogva tartója lehet
a kulcsa annak, hogy szabadulhasson innen. Egyébként
Riaz Khan, távozásakor, szigorú utasításokat adott,
alaposan kioktatta családját: Christy sem a gyerekekkel,
sem magában nem mehet felügyelet nélkül sehova, az
országot végképp nem hagyhatja el. Hat férfi vigyázott a
szegény aszszonyra: Riaz apja és az öt fivér. Riazzal
ellentétben, nekik közük nem volt az Egyesült
Államokhoz, fogalmuk sem volt az ottani viszonyokról,
egy dolgot azonban nagyon tudtak: hogy Christyt … nem
is, hogy a gyerekeit, Riaz gyerekeit nem engedhetik el
onnét soha többé. Christy meg azt tudta, hogy a hat férfi
megkörnyékezhetetlen. Az ő egyetlen esélye, maga Riaz
volt. Végeredményben minden baj okozója. Mégis – ő.
Christy azonnal hívta a Michigan délnyugati
csücskében található Berrien County rendőrségét. Sógorai
fenyegetően hajoltak karosszéke fölé. S Christy csaknem
megsüketült, mert mind egyszerre ordítoztak, kérdeztek,
követelőztek…sürgették őt. Ő meg közben…?
Rémségeket képzelt el. Férje éjszaka autózott valahova,
baleset érte, ő volt a hibás…netán cserbenhagyta
áldozatát. Verekedésbe keveredett, lövöldözésbe…ó,
Isten! Mi van még? Ha esetleg összeakadt egy régi
szerelmével? Veszekedés támadt köztük, megölte…Ne! De
ha például csak arról lenne szó, hogy egy valamikori nője
kedvéért el akarja hagyni őt, miért lenne az rendőségi
ügy? Ha nőügy, biztos, erőszak…vagy más testi sértés. Ó,
Istenem, Istenem…

~ 113 ~
 – Rendőrség – hallotta kilencezer mérföld távolságból.
Női hang, távolságian recsegő.
– Kérem…halló…a férjem ügyében szeretnék…ugyanis
a…nos, a neve Riaz Khan, és… – Christy érezte, milyen
nevetséges. Egy épkézláb mondatot nem tudott kinyögni!
– Őrizetbe vették?
Annál kerekebben és véglegesebben fogalmazott a
túlvégről a női hang.
– Nos, bajosan vehettük volna őrizetbe – mondta a nő.
Hála az égnek, ezek a hülyék…tévedés az egész,
félreértettek valamit. Pakisztáni népség…Ilyen
gondolatok futottak át Christy agyán. De akkor a
rendőrnő – nyilván az volt – folytatta: – Asszonyom, a
férje holttestét azonosítottuk. S azt hiszem, minden
kétséget kizáróan. Gondolom, ebben az ügyben keres
minket.
Christyvel fordult kettőt a világ. Nem!! Pedig hát
igen…És agyában felderengtek bizonyos utalások. Mit is
mondott Riaz, mielőtt elment?
– …bízz benne, hogy semmi bajom nem esik. Igen, ez
egyetlen esélyed. Mert ha én nem térek vissza, te soha
többé nem mehetsz el ebből az országból… Valami ilyet
mondott!
És akkor most…?

Vissza az időben, 1985 júniusáig…

A Kelet-Michigani Egyetem falai… Utazás az oklahomai
Tulsába, ahol egy társnőjét látogatta meg. Ősi
presbiteriánus hagyományai voltak a helynek, s mint

~ 114 ~
hithű presbiteriánus, maga Christy roppant izgalomban
égett. Meg nem csupán azért. Hanem egy jóváságú
pakisztáni fiú miatt is. Akit úgy hívtak, hogy Riaz Khan,
magas, fekete a haja, erős az állkapcsa, deltás az
alakja…minden.
S Riaz is rajongott a vidám, nyílt, minden jel szerint
szerelemre termett Christyért. Négy évfolyammal járt a
lány felett… ez is ideális arány volt. Ráadásul azzal
büszkélkedhetett, hogy bejárta már Európát, ügyvédnek
tanul, s itt az Egyesült Államokban akarja feltenni „a
pontot az i-re”. Christy minden szempontból vonzónak
láthatta ezt a fiatalembert.
– Miért tagadnám – mesélte sok évre rá Christy –,
nekem ő akkor álmaim lovagja volt. Herceg egy keleti
meséből.
S hogy Riaz is nagyon megváltozott a kapcsolat révén.
Igaz, akkoriban maga is úgy gondolta, hogy Amerika a
való élet földje…az igazi érzéseké…és a többi. Ne feledjük,
Pakisztánban 1982-ben oldották fel a rendkívüli állapotot.
Riaz, Riaz, Riaz. Christy-t tudom csak idézni: – Azt
mondta nekem, valósággal femininné tettem őt…Ezen
alighanem azt értette, hogy felfokoztam benne a nőiség
iránti vonzalmat, vágyat.
Riaz keveset mesélt a hazájáról, családjáról. Általában
azt felelgette, ha Christy érdeklődött ilyenek felől, hogy
„nem érdekesek”. Írni se gyakran írt haza.
A vallással kapcsolatban is ugyanígy bizonytalankodott.
Bár a pakisztániak kilencvenhét százaléka muzulmán,

~ 115 ~
Riaz azt állította, hogy ő szíve mélyén „titkos” keresztény.
Hitéről minél többet akart megtanulni az egyetemen.
Riaz, ahogy Christy szüleivel találkozott, máris
házassági tervekkel állt elő. S egyre azt hajtogatta
Christynek is: „Nem tudok élni nélküled.”
És hogy Christy a legkedvesebb lény, akivel életében
találkozott. Se szeri, se száma nem volt a bókoknak. De
Riaz mindezt olyan őszinte meggyőződéssel adta elő, mint
egy kisgyerek. Hinni kellett neki.
Akkor, 1986 januárjában, Riaz közölte, hogy lejárt az
egyetemista vízuma. Kis időre vissza kell térnie
Pakisztánba. Christy, bár nem végzett még, fejest ugrott
élete legnagyobb kalandjába. Ráállt, hogy együtt
maradjanak, bár volt egy olyan érzése, mintha elsietné a
dolgot.
Követte férjét Pakisztánba. Pesavarba.
Az északnyugat-pakisztáni város úgy ötven kilométerre
volt Afganisztántól, meg a Haibár-hágótól (az Indiát és
Oroszországot összekötő ősi út mellett). A hegyeket itt a
Himalája alsó nyúlványainak tekintették. Christy még
sosem látott ilyen lélegzetelállító dolgokat. Persze, kész
életveszély is volt ez a táj. Az utakat nem szegélyezte
korlát; ha valaki lebillen a mélybe, hosszan sikolthat, míg
zajosan elnémul odalent. Igazi lúdbőridegizgalom volt
mindez együtt.
– Kicsit olyan is voltam – mondta eltűnődve Christy –,
mint egy liba.
Hát igen, a humoros lány, akit Riaz megismert…

~ 116 ~
 Maga Pesavar kevésbé volt izgató. Épp ellenkezőleg.
Még a 70-es években vonzotta így-úgy a turistákat, volt
bazár, mindenféle keleti látványosság…, de inkább a
„bajrám” szóval volt mindez jellemezhető. Roppant
társadalmi különbségek… idegengyűlölet… és még
sorolhatnánk. Az egykor nyilván vonzó külszínű Pesavar,
az idegenek érdeklődésének múltán, visszahullt eredendő
állapotába: igazi porfészek lett, maga a dögunalom, a
szenny, a fertőzés… a szegényesség. Ráadásul lakói, vagyis
az itt uralkodó pathán törzshöz tartozó emberek
Pakisztán-szerte hírhedettek voltak a durvaságukról,
kegyetlenségükről, tudatlanságukról.
Ide került egy fiatal amerikai nő. Itt vág neki az
életnek.
Nem épp a végtelen lehetőségek hazájában.
Riaz és Christy a városban lakott egy nagynéninél, de a
család többi része a földművelő vidéken volt honos. Sivár,
láposmocsaras-sivatagos vidéken…Pesavartól jó húsz
kilométernyire. Hogy pontosabbak legyünk, a falu a
családé volt… övék a tengernyi ültetvény, a sok cukornád,
mangó és gyapot. A helybeliek mind ennek a családnak
dolgoztak a földeken. Ez évszázados hagyomány volt. De
hát jobb volna a szovjet felszabadítás? Aminek
következtében afgánok százezrei futottak át pakisztáni
földre?
Ottani mértékkel mérve Riaz családja dúsgazdag volt.
Igaz, maga Riaz azt mondta: apjának és nagybátyjának
gyümölcstermelése döglődik; a házaik meg ódonak,
korszerűtlenek…düledeznek.

~ 117 ~
 Mennyi ellentét, egy fiatal asszony számára!
Nyolc gyerek közül Riaz volt a második – joggal volt
hát tekintélye a faluban. Ráadásul őt tartották a család
eszének…ő volt a nagy „vállalkozó és kalandor”…aki el
mert szakadni az ősi földtől, messzebb mert nézni Pesavar
fatornyainál. Aki ebből a szűkös világból valóban kilépett.
Anyja imádta, apja tisztelte (gyomorfekélyes, elnyűtt
öregember volt a családfő), Riaz szinte szentnek számított
ebben a körben. Királyként járt-kelt övéi közt.
Mesélte is Christy : – Még a bátyja is felnézett rá. Amit
mondott, az igaz volt.
És Christy az egész Khan-családot megkedvelte. Sőt,
megszerette őket, beléjük bolondult, úgy mindenestül.
Melegszívűnek látta őket, lazának,
szabadgondolkodásúnak…és a családi érzés, az
összetartozás erősség különös vonzerő volt neki. Az egyik
fivér még lövöldözni is megtanította – mindenféle ódon és
modem fegyverrel pedig nőket nem szoktak Pakisztánban
ily tudományokra oktatni.
Így zajlott, látszólag nagyon békésen, az élet.
A család egyébként mindent elkövetett, hogy Christy
otthon érezze magát, ne hiányolja a nyugati civilizáció
járulékait. S így történt, hogy még a helyi szokásokat sem
tekintették kötelezőnek rá nézve. Például a csador
viselését, ha túl nagy volt a hőség. Riaz kissé rémülten
látta felesége „pucérkodását” – de eltűrte a dolgot.
Szerette Chirstyt, ennyi volt az egész. Jól öszszeillettek.
A család valamennyi tagja megtiszteltetésnek vette,
hogy az amerikai nő lelkesen igyekszik elsajátítani a helyi

~ 118 ~
ismereteket, nem riadozik a pakisztáni szokásoktól. –
Pedig azt hallottuk, az Egyesült Államok polgárai gőgösek,
lenézik az idegeneket – mondta egyik rokona.
– Ó, épp ellenkezőleg – magyarázta Christy Amerika
nagyon nyitott világ, rengeteg idegen él nálunk, ott
tanulnak, dolgoznak, oda menekülnek netán.
Tiltakozott ama fura nézet ellen is, hogy az amerikai
nők erőszakosak, uralkodnivágyóak volnának, férjükkel
durván bánnának. Riaz apja mégis mindig
engedelmességre intette, ha netán ő akarta volna –
buzgalmában – Riaz barátainak felszolgálni a teát.
Igen, az élet szép csendben zajlott, kanyargott – már
ahogy ez az élet szokása. Aztán úgy mellesleg
elhangzottak közben „dolgok”. Ilyenek, olyanok.
– Nem félsz Riaz temperamentumától? – kérdezte
Christyt egy nap a férfi egyik fiatal unokahúga, aki
látogatóban járt náluk.
– A temperamentumától? Hát az meg ilyen volna? –
felelte Christy hökkenten.
– Heves. Jaj, hát Riaz rettentő tud lenni, ha…bocsáss
meg…megdühödik – mondta a fiatal nő. – Olyankor
mindenki retteg tőle. Minden szempontból – tette hozzá
sokat sejtetően.
– Minden szempontból?
Aztán, hogy este kettesben voltak végre, Christy
könnyedén azt mondta Riaznak: – Hallom, hogy neked
valamiféle nagy temperamentumod van. Miben nyilvánul
meg ez, azon kívül, hogy…

~ 119 ~
 Ilyen közvetlen viszonyban voltak. S Riaz nyomban
tiltakozni kezdett: – Ó, ezek azt se tudják itt, mit
beszélnek, nem tudják pontosan kifejezni magukat, nem
ismerik a szavak értékét, valódi jelentését.
Pár nap múlva egy fiú, Riaz másik unokatestvére
kérdezte Christyt: – Mondd, Riaz nem szokott verni
téged?
– Verni? Még csak az kéne fiacskám! Ha ilyesmit
merészelne, kirepíteném a Holdba, magam meg
hazamennék Amerikába. Könnyű beszédek. Igen,
visszapillantva Christy így beszélt:
– Mindig csak idegesítettek ezekkel a szövegeikkel.
Szent meggyőződésem volt, hogy valójában nem simerik,
illetve félreértik Riazt. Ő és az erőszak? Jámbor volt, az én
szememben, mint egy bárány. Azzal tisztában voltam,
hogy ezek a pakisztáni emberek sokat cirkuszolnak
otthon, de meg voltam győződve róla, hogy remek
házasság ez a miénk, és Riaz az a kivétel, mely a szabályt
erősíti…a legrosszabb esetben is.
Ha most logikusan nézzük a dolgot: Christy abbahagyta
egyetemi tanulmányait, hogy követhesse szerelmét.
Szerelme pedig egyre a házasságot sürgette. S hogy az
esküvőt Pakisztánban kell tartani, ezt erősgette. Így is
történt, de hogy Christyt meggyőzze, az Egyesült
Államokba visszatérve Riaz ragaszkodott hozzá, hogy még
egy szertartás legyen…mármint, ezt hajtogatta folyton:
„ha visszatérünk majd az Egyesült Államokba…” S hogy ez
a „ha” mit jelentett?

~ 120 ~
 Egy szép napon aztán robbant a bomba: Riaz közölte
Christyvel, hogy a hatóságok nem járulnak hozzá
tanulmányi vízumának meghosszabbításához! Christy
később megtudta, hogy Riaz túl lazán vette az egyetemi
tanulmányait, s így szörnyű lett a minősítése. Nem „a
hatóságok” zárkóztak hát el mereven.
Riaz mindazonáltal erősködött: – Ha egyszer
Amerikában feleségül jönnél hozzám, itt mért nem? Még
úgyis eljutunk oda, és akkor megismételjük a dolgot.
Christy habozott…
…s akkor másnapra ott volt az ultimátum.
– Vagy feleségül jössz hozzám, vagy mehetsz vissza
egymagad!
Az imám, az iszlám szent embere, közben már ott is
volt a házban. Christy – ahogy elmesélte – kezét-arcát alig
tudta megmosni a szent szertartás előtt.
Riaz tehát szabályosan lerohanta, s Christy képtelen
volt átgondolni mindent – pedig rémséges gyanúi és
szorongásai voltak már. Azt mondta mindenesetre, az
imám elé igyekezvén Riaznak: – Rendben van, legyen
meg az esküvő, de egyet vegyél tudomásul. Én nem tudok
itt élni. Egyszerűen nem bírok, és kész. A gyerekeink nem
nőhetnek fel itt.
– Hát persze, hogy nem – mondta Riaz. – De hát épp
ezért kérem tőled, hogy házasodjunk össze…mert így
simán visszatérhetek Amerikába, és minden jó lesz.
Christy, bár eleget tett a muzulmán követelményeknek,
a szertartás előtt közölte a családdal, hogy hithű
keresztény marad.

~ 121 ~
 – Mindegy, ha az én egyik fivéremhez mész hozzá, az
én szememben te már muzulmán vagy, de hagyjuk –
jelentette ki egy lány a családból. – Nem akarsz iszlám
nevet felvenni akkor?
Christy azt felelte: – Nézd, legyen békesség. Hiszen
amióta itt vagyok, s az iszlám vallással ismerkedem,
látom, hogy milyen békés ez a gondolatkör. Nem akarok
senkit megbántani, rendben van, legyen egy iszlám nevem
is.
Ekképp lett az „iszlám neve” Mirjam.
Az esküvő maga inkább lapos, mintsem izgalmas
esemény volt. Riaz és Christy a két tanú előtt elismételte
az iszlám fogadalmat, s volt ott még egy férfi, Christy
apját helyettesítendő. Az imám nem beszélt angolul, Riaz
tehát az mondta
Christynek:
– Bármit mond neked, feleld rá, hogy „dzsi”.
Az urdu nyelvben ez jelenti az, hogy „igen”.
A szertartást követően Riaz közölte Christyvel, hogy
most pedig ő fivéreinek társaságában, szólóban fogja
megünnepelni a nagy eseményt. Ez Pakisztánban már
csak így szokás, és ilyen ünnepségen nőknek nincs helye.
Christy egymagában töltötte hát a nászéjszakáját,
szintén szólóban, és igencsak keserű érzések közepette. –
Azzal együtt – mesélte –, egy pillanatig sem gondoltam,
hogy összedőlt volna a világ. Tudtam, hogy kettőnk
kultúrája közt csillagtávolok vannak, azt gondoltam hát,
okos enged… És, hogy lesz ez majd még másképp is,
jönnek sokkal jobbak is.

~ 122 ~
 De ahogy teltek a napok, Christy inkább aggályait
érezhette erősödni. Valahogy mintha minden
megváltozott volna. Házasságkötésük előtt, ha Riaz
barátai látogatóba jöttek, ő is jelen lehetett körükben.
Mostantól fogva nem. – Nem érted a nyelvet, jelenléted
mindenkinek csak kényelmetlen, neked is – magyarázta
Riaz. – Meg a barátaim eleve nem szokták meg, hogy nő is
jelen van a társaságban.
Olyan volt az egész, mesélte Christy, mint a klasszikus
rémmesékben . Hogy „ez nem lehet igaz!”
Érezte, hogy egész élete összeomlik, tervei kudarcot
vallanak, de mit tehetett? Efféle helyzetekben, vélekedett,
az ember lánya összeszorítja a száját – és hallgat.
Amikor pedig augusztusban időlegesen búcsút
mondtak egymásnak, lévén, hogy Riaz új vízumának
megszerzése még hosszú hónapokba telhet, Christy a régi
gyengédséggel ölelte magához férjét. Mert
visszaemlékezett sok szép közös élményükre, és biztosra
vette, hogy lesz még rendes amerikai otthonuk.
Végeredményben az a legfontosabb, hogy szeretik
egymást. Hát nem? S akkor mi lehet akadály? Majd
minden rendeződni fog.

Négy hónapra rá, 1986. december 24-én Riaz Detroitba

érkezett. Államelnöknek kijáró fogadtatásban részesítette
őt Christy a repülőtéren. S boldog volt: első közös
karácsonyuk! Mi több, Riaz most látta először a kisfiúkat,
Jonathant. Boldog viszontlátás volt, gyengéd együttlét,
Christy úgy érezte magát, mint amikor Riaz még csak

~ 123 ~
udvarolt neki. Ha visszatekint, mesélte, ez volt valóban
házasságuk csúcspontja.
Béreltek egy házat Livoniában, nem messze Christy
szüleinek lakóhelyétől, és Riaz állást vállalt: éjszakai
műszakot („sírásó robotot”) egy benzinkútnál.
Megalázónak érezte ezt a foglalatosságot, de azzal
vigasztalta magát – és Christy-t, aki mindegyre
nyugtatgatta –, hogy csak átmeneti dologról van szó.
Lesz ez még jobban is. Lesz ő még
keletiszőnyegkereskedő. Vagy akármi.
Riaz egyébként szerető és gondos apa volt, s az első
hónapok békességben teltek – bár akadtak viták. Christy-t
több dolog is feszélyezte. Ha például Riaz olyasmit
füllentett, hogy öt évvel idősebb, mint valójában…vagy,
hogy ő a benzinkút tulajdonosa. Ha igazat mondanék,
magyarázkodott ilyenkor Riaz, nem lenne többé
tekintélyem ezek előtt itt…!
– Előtted – kérdezte egy nap hirtelen Christy-t –,
mondd csak, előtted nekem van tekintélyem?
– Szamárság, persze, hogy van – mondt őszintén
Christy. – Keményen dolgozol a családodért, ki törődik
azzal, hogy történetesen épp mi a munkaköröd?
De nem sok időbe telt, s a dolgok kezdtek kizökkenni a
rendes kerékvágásból. Igaz, Riaz apja derekas összeget
utalt át – tízezer dollárt –, ám a tervezett szőnyegüzletből
semmi sem lett. Riaz dohogott. Senki nem ad neki bérbe
megfelelő üzlethelyiséget. Tessék, megint az idegenek
iránti ellenszenv jó példája. örökké pénzgondokkal
küzdött; vagy képzelődött, hogy „majd egy nap

~ 124 ~
éhenhalnak”. Erőszakoskodni kezdett Christyvel, menjen
dolgozni, titkárnőnek valami ügyvéd mellé – holott John
még nagyon kicsi volt, s Christy várt volna pár hónapot.
Riaz nem volt már a gondos, szerető apa. A kisfiú mintha
nem is érdekelte volna.
– Házi munkát sem végzett akkor már – mesélte
Christy. – Azt mondta, az megalázó, és kész. Bármiben
egyeztünk is, ő épp a fordítottját csinálta. Egyszerre
semmiben se értettünk egyet. És nem lehetett vitatkozni
vele, amit egyszer „úgy” mondott, az „úgy” is volt.
Christy alkalmazkodóképes személyiség volt –
természetétől fogva túlságosan is az, mint maga
megvallotta. Ennek ellenére, mesélte, „kezdtem valahogy
berzenkedni a viszonyunk jellege miatt.”
Hadd idézzem: – Az örökös pénzzavarral sehogyan sem
volt összeegyeztethető Riaz életmódja. A megalázó
munka, a szerény bér…és a fényűző életforma! Bizony –
mesélte Christy –, elegánsan öltözködött, a barátaival a
legjobb éttermekbe járt, modern autókon furikázott a
városban, néha egy-egy arany nyaklánccal, gyűrűvel jött
haza…azt mesélte, a szülei ajándéka.
És Christy-nek fogalma sem volt, honnét árad ez a
nyilvánvalóan tömérdek pénz. Meg hát végképp rosszalta,
hogy Riaz közben őt meg Johnt kisemmizi. A bankszámla
kizárólag Riaz nevén volt, s a férfi a háztartási
költségekből csak az élelmiszerekét és a fűtőanyagokét
fedezte, Christy-re várt a labérfizetés, meg úgy minden
egyéb kötelezettség. Kezdett hangot adni
elégedetlenségének – elsősorban telefonon –, és Riaz

~ 125 ~
ennek végképp nem örült. „Más nők előtt rontod a
hitelemet”, mondta dühösen.
Egy este, ahogy épp egymással beszélték meg ezt
telefonon, Riaz még fenyegetőzött is: – Elintézlek, ha
majd hazaérek. Ne félj! Megkapod!
Christy nem tudta, pontosan hogyan is érti ezt a férje.
De amikor Riaz hazaért, annyit mondott csak
mentegetőzve: – Ne haragudj. Kiborultam. Nagyon fáradt
vagyok.
Azon a tavaszon Christy elvetélt. S azt mesélte egy
barátnőjének, hogy az életkörülményeiben keresendő az
ok. Ha nem kellene hivatalba járnia, a háztartást vezetnie,
Johnt egymagának ellátnia, nem volna úgy elnyűve, és a
többi. Riaz kihallgathatta a beszélgetést, mert most még
hevesebben támadt rá, fólróva neki az „ocsmány
barátnőzést” meg hogy őt „lejáratja”.
Ez volt a régi dal, csak nagyobb hangerővel előadva.
Sebaj, Christy ismét terhes lett. Felhívta anyját, s azt a
tanácsot kapta, hagyja ott az állását. Riaz másnap reggel
őrjöngve kiabált:
És Christy-ben megfogalmazódott a gyanú: – Riaz
lehallgatta a telefonjaimat!
Veszekedéseik egyre gyakoribbá váltak. Ám Riaz egy
ujjal se nyúlt a feleségéhez. Christy lassan el is felejtette,
mi volt az a pakisztáni intelem férje heves
temperamentumát illetően.
Aztán egy nap…
– Megragadta a torkomat, szorította, és el nem engedte
volna semmiképp. Ha megöl, akkor se. Ezt éreztem.

~ 126 ~
Elájultam – mesélte Christy. És hozzátette.: – Tudod,
mikor először történik veled ilyesmi, el sem akarod hinni.
Hogy ez…? Hogy veled…? S akkor érzed, hogy Riazról, ha
millió évig éltek együtt, akkor se tételezted volna fel soha,
hogy így neked esik majd egyszer.
Este Riaz alázatosan bocsánatot kért: – Bocsáss meg,
édes drágám, bocsáss meg. Az én hibám, nem a tiéd.
Mindennek ez az én átkozott indulatos természetem az
oka.
És szó szerint csókolgatni kezdte a felesége lábát,
irgalomért könyörögve. Azon az éjszakán Christy nem
tudott aludni. Végig azt fontolgatta, mi lenne, ha fogná
magát és Johnnal együtt meglépne. Eljött a reggel,
világosabb gondolatokkal. Terhes vagyok, szögezte le
magában ismét, s valami derű áradt el rajta. Ismét szebb
színekben látta a jövőt. Maradt.
Nem volt rá oka pedig. Mert az első eset hozta maga
után a többit. A módszer ugyanaz maradt. Kész
forgatókönyv. Fizikai bántalmazás…önmegalázó
bocsánatkérés…aztán neheztelés, mintha Christy
szégyenítette volna meg Riazt…és így tovább. Ujabb
fojtott indulatok forrása. A következő alkalom két hét
múlva jött el. Akkor Riaz szájon vágta a feleségét, úgy,
hogy feldagadt az ajka. Christy beszámolója szerint
azonban Riaz kedvelt módszere a fojtogatás volt,
méghozzá úgy, hogy ne maradjon nyoma.
– Én meg lassanként úgy éreztem magam, mint aki egy
megvadult kutyával szemben elárulja, hogy fél. Az állat
annál dühödtebben támadja tovább.

~ 127 ~
 Amikor Christy elmondta a dolgot a nőgyógyászának,
az orvos figyelmeztette: Riaz bántalmazásai a magzat
életét is veszélyeztetik. S ajánlott pár biztos helyet, ahová
Christy elvonulhatna a szülésig. Ő azonban azt hitte, még
mindig, hogy házassága fenntartható: – És, ha én egyszer
valaki vagy valami mellett kikötöttem, nem rugom föl a
dolgot csak úgy máról holnapra – mondta.
Sőt, még a férjét sajnálta igazából, látván, micsoda
idegfeszültségben él. Valóban, Riaz szakállából egész
csomók hulltak ki. Nyilván nem véletlenül. De miért?
De mintha Riaz olvasott volna Christy gondolataiban,
hirtelen újra megnyugodott. Hát jól van, na ugye, jól van!
Szeptemberben átköltöztek a házukból egy bérlakásba, az
olcsóbb megoldásnak ígérkezett.
A pénz, a pénz. Christy biztatására férje pszichiáterhez
is elment. Az úgy vélte, a szervezet „vegyi egyensúlya
billent fel”, ennek megfelelően gyógyszeres kezelést
ajánlott. S mintha jó lett volna a diagnózisa. A dolgok
tovább csitultak, javultak, békesség honolt. Szinte
túlságosan is idilli állapot. Ez hetekig így ment.
Akkor, 1987 novemberének vége felé, az egyensúly
megint felborult. Nem is akárhogy. Csörgött a telefon.
– Riaz ott van? – kérdezte egy kellemes női hang.
Christy megkérdezte, hagy-e valami üzenetet, a nő
élesen felcsattant:
– Miért, maga kicsoda?
– A felesége vagyok. Christy.
– Én meg a barátnője. Nicole.

~ 128 ~
 Christy először, persze, azt hitte, vicc az egész. Riaz
mindig munkában volt, valahányszor odatelefonált neki.
Egyébként meg vele töltötte az időt. Mikor talált volna
szabad órákat – pásztorórákat? De ahogy Nicole mocskos
szavakkal szidalmazni kezdte Riazt a kettős életéért,
minden illúziónak vége lett. A történet egyszerű. Nicole-
nak Riaz azt hazudta, hogy egy gazdag nagybácsijánál
lakik. A nő megtalálta a telefonszámot, elhatározta, hogy
meglepetést szerez, felhívja. Szép kis meglepetést szerzett
magának is, mindenkinek. Christy egyszerre úgy érezte,
minden hiába volt. Egész eddigi házaséletük ingoványra
épült. És most – süllyed.
Elővette Riazt. A férfi először tagadni próbált, aztán
támadásba ment át. Hogy Nicole-nak valami
tisztítószalonja van, ott ismerte meg „tisztára véletlenül”.
Méghozzá azért melegedtek össze jobban aztán, mert
Christy örökké nyavalyog, sosem akar igazán
semmit…veszekszik vele…ő ehhez a Nicole-hoz menekült.
Ráadásul jól tudja, miért viselkedik így vele Christy:
viszonya van valakivel a hivatalban. A munkáját is eleve
azért nem hagyja ott. Abba az időbe minden belefér…És
így tovább. Ezen aztán Christy már tényleg csak nevetni
tudott. Az irodában az ügyvédek mindegyike jócskán a
hetven felé közeledett. De mindegy. Riaz kimondta a nagy
szót: – Akkor most jön a válás, meg, ahogy szokás?
Christy a hatodik hónapban volt, s így eleve más
érdekek vezérelték. Inkább a házasság fenntartását
akarta, ám megigértette Riazzal, hogy a viszonynak véget
vet, továbbá, hogy soha többé ilyesmit nem művel.

~ 129 ~
 A férfi leborulva, lábcsókok és könnyek közepette ígérte
szent esküvel, hogy minden Christy akarata szerint lesz
majd.
Ám Christy nem elégedett meg ennyivel. Kifejtette, ha
válásra kerül sor, azonnal rögzíteni akarja a láthatás
kérdését. Mert bizony hallott ő olyan gonosz apákról, akik
elszöktetik a gyereket, s az anya sosem látja többé őket.
Riaz döbbenten forgatta a szemét, most már csaknem
hasra vetette magát, s úgy háborgott, igen, hogy ilyen
szörnyeteg apák vannak…! De ő nem az! Ő nem.
– Allah úgy segéljen, ha ilyemi egyáltalán csak
megfordulna is a fejemben – kiáltotta –, magam átkozom
el gyarló lelkemet, örök kárhozatra! Hiszen te hordod ki a
gyermeket, te vagy az, aki táplálod…ráadásul te vagy a
legjobb anya ezen a földkerekségen. Lehetne nekem nőm
sok tucatnyi, de egy se kell, mert te vagy nekem a legjobb
nő, csak kérlek, légy jó hozzám.
Bármilyen rivaldahasogató volt is ez a nagymonológ,
Christyt valahogy megnyugtatta. Vagy hát inkább úgy
határozott: nem gondol rá, hogy ilyen alak a férje, aki az
eget is lehordja, nyilván hazugul, a lába elé. Legyen
békesség, biztonság – és kész.

1988 elején aztán Riaz egyre többet kezdte emlegetni

Pakisztánt…a családját…Ami meglehetősen furcsa
fordulat egy olyan embertől, aki addig ezeket a dolgokat
inkább leszólta. S vett is magának repülőjegyet – szólóban
–, pontosan egy hónappal a szülés várható időpontja
előttre. Ahogy a reptérre készülődtek, Christyben megint

~ 130 ~
feltámadt valami orv gyanú. Talán jobb lenne a kis Johnt
otthon hagynia, a szüleinél.
Riaz sértettnek látszott: – Mit képzelsz? Hogy a
repülőtéren kiragadom talán őt a kezedből, aztán
elrohanok? Christy, ilyet én, ha millió évig élek, se
csinálnék. A gyerek az anyáé…nem is tudnék mit kezdeni
vele nélküled.
Christy érezte közben, hogy Riaz körül vibrál a levegő.
Férjéből valami olyan furcsa feszültség sugárzott. Meg
aztán ott jött az is, hogy a férfi egyszerre sokkal hosszabb
időre akart elmaradni.
– Amennyi fájdalmat én neked okoztam, megszakadna
a szívem, ha még a szülés kínjainak közepette is látnom
kellene téged – jelentette ki Riaz fellengzősen.
Adam 1988. április 8-án született meg. Riaz egy
hónappal később tért vissza. Megpillantotta a bébit,
megmerevedett.
– Ez nem az én gyerekem. Ennek a fiúcskának kék a
szeme, az én szemem pedig barna.
Christy hiába magyarázta neki, hogy Riazék
családjában gyakori a kék szem – a fivéréé, a nagyapjáé is
az a férfi hajthatatlan maradt. Idegennek tekintette a
kicsit, afféle kakukktojásnak.
Igaz, fizikai bántalmazásra ezúttal nem került sor, de
Christy jól érezte, hogy valami baj van. Riaz egyre többet
volt levert, mind kevésbé törődött az egészségével, és
állandóan whiskyzett. Két hónappal Adam születése után
Christy ismét terhes lett, de Riaz még a gondolatát is
elutasította, hogy még egy „éhes száj legyen a családban”.

~ 131 ~
 – Ennyi is épp elég nekem – jelentette ki. – Tudod te
azt, milyen nehéz összekotorni a pénzt…a mai világban?
Az örökké depressziós Riaz viszont mindig váratlanul
felélénkült, ha a családjával – vagy a családjáról – beszélt.
– Meg kell őket látogatnom újra – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon. Christy, persze,
megtartotta a gyereket, de a terhessége körül
bonyodalmak támadtak, s így most nem tarthatott volna
férjével. Mert ő mindenképpen azt akarta, hogy együtt
utazzanak.
– Menjünk a kicsi születése után – javasolta –,
áprilisban, májusban, jó?
– Hát nem tudom – tűnődött Riaz. – Ezen még
gondolkodnom kell azért.
Tudniillik ő jövőre is márciusban akart utazni; úgy,
hogy ebben az évben.
Szeptemberben, mikor a lakásbérletük lejárt, a
gondnok felhívta Christyt a munkahelyén, és megkérte,
ugorjon be hozzá, írják alá a folytatást. Riaz erre azt
követelte, hogy hónapról hónapra fizethessenek. Beszélt a
gondnokkal, és azt mondta, családjával ő innen
decemberben úgyis elköltözik.
Christy ezt döbbenten hallotta vissza, de mikor kérdőre
vonta Riazt, a férfi azt felelte: a gondnok nagyon is
félreértette a dolgot, mindössze arról van szó, hogy
decembertől kössenek új, hosszabb távú szerződést, addig
meg fizessenek hóról hóra.
Azon az őszön Christy több munkatársnőjének is
beszélt a tervezett pakisztáni útról. Sokan aggályuknak

~ 132 ~
adtak hangot. Olvasták a Lányom nélkül soha
„rémtörténetét”, s feltették a kérdést: nem fél-e Christy
attól, hogy Riaz is amolyan gyerekszöktető apa lesz?
Christy megpróbálta elképzelni a passzív, depressziós,
padlón hasalva könyörgő Riazt, mint gyerekszöktetőt –
hát nem. Egyébként is, egy ideje béke volt már odahaza
náluk. Ez minden gyanúját eloszlatta. Ki fél egy olyan
férfitól, aki a gyereket tisztába tenni se tudja, ki fél, hogy
egy ilyen nyámnyila alakból „gengszter” lesz?
Ezt meg is mondta a gyanakvóknak. Ha valaki nem, hát
Riaz nem.

1988. december 28-án, egy csikorgós michigani téli

napon, Christy nem érezte jól magát. Haza akart volna
menni a hivatalból. De Riaz meggyőzte, bírja ki még
valahogy ezt a délutánt, odahaza jó meleg lesz, pihenhet,
semmit se kell csinálnia, majd mindenről gondoskodik ő.
És így tovább. Christy ráállt.
Riaz olyan kedvesen beszélt vele, mint ritkán.
Ahogy este hat felé aztán Christy megérkezett, senkit se
talált odahaza. Hanem egy cédula, az várta, s a következő
szöveg: „Édes drágám, átugrottunk ide dr. S. M.-ékhez” –
egy ismerős család –, „most három óra, fél hétre otthon
leszünk”. Ötven mérfoldes útról volt szó. S a szöveg ezzel
zárult: „Szeretlek”.
Christy fejében elszabadult a zűrzavar. Most mit
tegyen? A gyerekek időbeosztását, az ellátásukat eleve
tökéletesen tönkretette, amit Riaz csinált. Valahogy olyan
révült volt a férje az utóbbi időkben, mintha nem egészen

~ 133 ~
ezen a világon járt volna. Felhívta mindenesetre a
napközit, s megtudta, hogy Riaz a gyerekeket már
korábban elvitte magával. Mit tehetett, végigdőlt az ágyon
kimerülten, és várt.
Kilenckor már jócskán ideges lett. Mi van, ha Riaz
otthagyta netán a gyerekeket ezeknél a számára
vadidegen embereknél, ő maga meg elment inni, és most
tökrészegen hever valahol? Netán oda se figyelt rájuk, és
valaki elrabolta őket mellőle? John alig volt kétéves,
Adam nyolchónapos. Teljességgel kiszolgáltatottak; és
Christy tömérdek ilyen gyerekrablási esetről hallott
mostanában.
Éjfél körül már őijöngött. Agya görcsösen két dolgot
őrölt, erre a két változatra szűkültek le a gondolatai:
autóbaleset…részegség. A legjobb esetben ott vannak
Hollyban – ez volt az a kisváros, ahová állítólag átmentek
–, és alusznak. De hát egy telefon akkor…? Felhívta a
rendőrséget. Azt mondták huszonnégy órán belül semmit
sem tehetnek. Akkor jelentse újra a gyerekek eltűnését.
Már ha nem kerülnének elő. De hiszen az apjukkal
vannak… és a többi.
Kora reggel aztán Christy, apja kíséretében, elment a
helyi rendőrkapitányságra. Az őrmester a legnyersebben
kijelentette:
– Hát Pakisztánban nem kereshetjük őket! Mert az
apjuk nyilván oda vitte a gyerekeit. Hová menne egy
férfiember két gyerekkel máshova? Aligha a
rosszlányokhoz!

~ 134 ~
 Christy most rémült csak halálra. Ám valahogy nem
tudott hinni ennek az elméletnek, hiszen semmi se utalt
rá, hogy gyerekszöktetés történt volna. A kis játékaik ott
voltak, mindenük megvolt hiánytalanul. Képtelenség!
Apjával együtt Christy nekivágott a Holly felé vezető
útnak, megnéztek minden árkot, bokrot … sehol semmi.
Kérdezősködtek. Semmi nyom. Christy most már maga is
kezdett felkészülni a legrosszabbra.
A helyi rendőri szervek tehetetlennek bizonyultak, jött
az FBI. Onnét a következő lehangoló felvilágosítást
kapták:
– Amíg házasok, férjének ugyanolyan jogai vannak a
gyerekeket illetően, mint önnek, asszonyom. Végső soron
bárhová elviheti őket magával. Ha a repülőtéren
rábukkanunk, akkor is csak kérhetjük tőle, hogy térjen
haza … legalább telefonáljon. De semmire nem
kényszeríthetjük.
Akkor a rendőrhivatalnok érintkezésbe lépett egy
chicagói biztonsági szervvel, s hamarosan kiderült: Riaz
amerikai útlevelet kért már jó ideje mindkét gyereknek, s
az okmányokat egy postafiók címre küldette. Adam
útlevelét egy hónapja postázták, de inkább Johné volt az
érdekes: 1987 júliusában kapta meg Riaz, pontosan a
házasságuk mélypontja idején…az emlékezetes első
fojtogatáskor.
Hogy gyerekszöktetés történt, egyelőre még csak
bizonyított tény se volt – lévén hogy a detroiti repülőtér
illetékesei nem voltak hajlandók megmutatni a pakisztáni
gép utaslistáját. De aztán este 9 óra tájt Riaz telefonált

~ 135 ~
Karacsiból – már Pakisztánból tehát –, közölvén, hogy
nemsokára úton lesznek Pesavar felé. S e végső gaztette
után volt a legalázatosabb, ekkor nyökögte el a
legszánalmasabb szavakat, sírt a telefonba a
legkeservesebben…!
– Sajnálom, Christy, úgy sajnálom! Nekem fáj a
legjobban – dadogta. Christy meg csak zokogott. – Ne, ne
sírj, hallani se bírom, a szívem szakad meg. – így Riaz. –
De hidd el, még minden jó lesz. Hagytam neked
repülőjegyet, édes drágám, az ebédlőben, a kredenc
fiókjában. Na. Hát akkor gyere utánunk. Csak ne sírj, és
hidd el, a dolgok még nagyon-nagyon jóra fordulnak.
– Hogyan fordulhatnának? – kérdezte Christy. – Ezek
után?
– Itt Pakisztánban van pénzem, itt nem kell dolgozni
járnod – mondta Riaz. Akkor Johnt is odahívta a
telefonhoz. A fiúcska hangja zavart volt. Értelmes szót
alig bírt kinyögni. Christy rögtön tudta: az lehet a baj,
hogy John nem szokott ilyen sok időt tölteni az apjával.
– Hol vagy, mami? – siránkozott John. – Miért nem
vagy itt velem?
– Ott leszek, nagyon hamar – Ígérte Christy,
igyekezvén leplezni riadalmát. – Csak légy jó gyerek addig
is, és vigyázz az öcsikédre.
Az igazság teljes és biztos birtokában, Christy most már
tulajdonképpen csak ámult-bámult. Ezt nem hitte volna!
Hogy a sok őrjöngés közepette, abban a depressziós
állapotában Riaz titkon ilyen terveket szőtt – és hogy meg
is valósított mindent. Ez a kettősség eleve riasztó volt.

~ 136 ~
 Christy akkor felhívta férje családját Pesavarban. Tarik
jött a telefonhoz, Riaz bátyja. Elmondta, Riaz azt kérte,
hogy várják a vasútállomáson. – De a gyerekekről egy
mukkot se szólt – mondta elképedve Tarik. – Hol vagy,
Christy? Miért nem jöttél vele?
– Beteg vagyok, ráadásul terhes – mondta reszkető
hangon Christy. – És nem hiszem, hogy a terhességemnek
jót tenne ez a fordulat.
– Ez az ostoba Riaz, ez a hülye fráter – mondta
bosszúsan Tarik. – De hát sebaj, Christy, ne aggódj.
Együtt leszel a gyerekeiddel nemsokára, meglásd.
Christy tudta, addig ő nem lehet nyugodt, míg
gyerekeit magához nem öleli. Szabadságot vett ki a
munkahelyén, megrendelte a helyét a legközelebbi
Karacsiba induló gépre, majd egy éjszakára befeküdt egy
kórházba. Tényleg beteg volt. Jó esetben hörghurut, de
inkább tüdőgyulladás gyanújával. Hogy a rossz idő miatt a
gépe aznap mégsem indult, pár napot várnia kellett, hogy
újra helyet kapjon. Az üdülni utazók csoportjai foglalták
le a helyeket csaknem egy szálig. Közben fölfedezte, hogy
Riaz megléptette az ő kétezer dollárnyi kis spórolt pénzét,
s a számlájukról is leemelt tízezer dollárt.
Később arra is rájött, hogy Riaz több mint tucatnyi
jelentős hitelkártyán hagyott hátra őt terhelő
adósságokat.

Végül 1989. január 6-án nekivágott. Irány Pakisztán.

Huszonhat óra volt az út, frankfurti és isztambuli
megszakítással, és Christy számára külön azért is

~ 137 ~
gyötrelmes, mert ő a maga részéről megszakítás nélkül
számolta a perceket. Éjfél után egy órakor érkezett meg a
nyirkos-hűvös Iszlamabadba, Pakisztán fővárosába. Úgy
érezte, mindjárt elbőgi magát.
De ahogy átment a vámon, hirtelen visszatért az ereje.
Mert ott állt vele szemközt, ellenségesen és támadóan
Riaz, aki mindig gyűlölte Christy gyengélkedéseit, mivel a
felesége neki így „kellemetlen helyzeteket” teremtett.
Mindegy, ott voltak legalább a gyerekek is, és Adamot
Riaz húga, Ambrin már nyomta is Christy karjába-kezébe,
akár a postás egy csomagot, s egy másik nő, egy unokahúg
a kis Johnt dajkálta. Tíz nap idegizgalmai után Christy
végre megnyugodhatott valamelyest.
Valami közeli hotelben szálltak meg, mert csak másnap
indulhattak tovább Pesavarba. Christy kissé riadtan nézte
fiacskáit. Megdöbbentette, hogy máris az elhanyagoltság
jelei mutatkoznak rajtuk. Adam pelenkája csupa nyirok
volt, s ahogy lefektette az ágyra és tisztába tette,
rémületére véres hólyagokat fedezett föl a fenekén. Két
hét pakisztáni ittlét műve!
Ahogy a síró Adamot Christy altatgatta, John ott feküdt
mellette az ágyon, és jószerén betegnek látszott. Christy
simogatni kezdte, akkor a fiúcska kinyitotta nagy barna
szemét; ez a szempár két hete még csillogott-tündökölt,
most tompa volt és fénytelen, csupa szorongás.
S mintha csak lassan ismert volna rá anyjára John, így
mondta végül, bánatos szemrehányással: – Mami, azt
ígérted, hogy jössz, mégse jöttél, mégse. – Aztán ismét

~ 138 ~
lehunyta a szemét, de pár perc múlva felébredt, s fejét
akkor Christy ölébe hajtotta.
Akkor fedezte fel John kezén és lábán Christy a kis
tűszúrásnyomokat – egyértelműen mesterséges
hidrációra vallottak.
– Hát igen, vizet nem mertek neki adni – mesélte
Christy aztán –, tejjel próbálták itatni inkább, csak az itt
bivalytej, John nem szokta meg az ízét, hát nem tudták,
mi legyen. Senkinek se jutott eszébe, hogy narancslé
lenne a megoldás. Bevitték a kórházba, a többit
kiolvashattam a szúrásnyomokból.
Christy magával hozta John két kedvenc játékát.
Amióta Riaz megszöktette a gyerekeket, a fiúcska teljesen
elárvult, most annál boldogabban szorította magához két
kis barátját, s végre békésen aludt el – hosszú ideje talán
először.
Nem lepte meg Christy-t sem Riaz ügyetlenkedése, sem
a család közönye, tanácstalansága – ahogy a gyerekek
egyik kézről a másikra kerültek, és senki sem akart
felelősséget vállalni értük. Persze, ettől még nem volt
kevésbé felháborító az apa magatartása. Hogyan
hagyhatja ezt! Christy dühösebb volt rá, mint valaha, és
ezt a dühét nem is akarta titkolni. Első pesavari napjaik
során végestelen végig szidta, üldözte Riazt, mint egy
furia.
– Hát nem tudtad, hogy Pakisztán pontosan ilyen?
Hogy Pakisztán: ez?

~ 139 ~
 Riaz viszont azt felelte: – Hát épp ez az. Ez Pakisztán,
és velem szemben te itt nem fogod megnyerni kisded
játszmáidat.
De Christy nem adta fel. Kisded játszma! Micsoda
kifejezés, gondolta. Egyszerűen arról volt szó, hogy a
fiúcskáknak mihamarább vissza kellene térniük az
Egyesült Államokba. Csak hát Riaz birtokában voltak az
útiokmányaik, s az ő engedélye nélkül moccanniok sem
lehetett. Közjegyzőileg hitelesített engedélyről lett volna
szó, s Riaz, ha ez a téma egyáltalán előjött, máris közölte
Christyvel, itt az iszlám törvényeinek kell alávetnie magát,
így hát szó sem lehet róla, hogy „akarata” teljesüljön. Es
Christy-nek hamarosan rá kellett jönnie, hogy sem ő, sem
az amerikai Külügyminisztérium nem nagyon tehet
semmit.
Riaz még Christy érkezése előtt „megdolgozta”
családját, s teljes volt az egyetértés. – Nyilvánvalóan azt
adta be nekik – mesélte Christy –, hogy számunkra ez az
egyedüli helyes megoldás. Rémségeket mesélhetett nekik
Amerikáról…hogy ott a gyerekeket elhanyagolják,
idegenként kezelik.
Ráadásul Riaz azt állította, hogy Christy az, aki válni
akar tőle és így akarja őt megfosztani a gyerekeitől.
Bizonyítékul egy lehallgatott telefonbeszélgetésre
hivatkozott.
Christy, halálra rémülvén, hogy Riaz el akarja hagyni
őt, felhívta anyját, s kifakadt, ekképp: – Jön a
harmadik…és itt vagyok minden bajban! Egymagam
hogyan boldogulok három gyerekkel, azt mondd meg?

~ 140 ~
 – Megmondom, kislányom – felelte Christy anyja. – Az
én házam kapuja mindig nyitva áll előttetek. Gyertek,
mindnyájan. A „válás” szó nem hangzott el, de Riaz
erősködött, hogy Christy-t az anyja igenis arra biztatta:
hagyja el őt. A családban csak Riaz tudott jól angolul, hát
a szalag szövegét is úgy értelmezte a többieknek, ahogy
akarta.
Ahogy Christy jobban megismerte aztán a pakisztáni
világot, megértette azt is, hogy miért lopta el Riaz a
gyerekeket, akikről végső soron nem akart gondoskodni
rendesen. A családja körében, de az ismerősök, a leendő
üzletfelek szemében sem lett volna férfi ő, ha csak úgy
szólóban tér haza. A „becsület” diktálta tehát elsősorban
ezt a lépést.
A merev családi szokások ellenére a közvetlen
hozzátartozók közül sokan – főleg a nők –
rokonszenveztek Christy elgondolásaival, megértették
követelésének jogosságát. Különben is, Christy
elbeszélése szerint a huszonhárom éves Ambrin volt „a
legédesebb teremtés, akit csak hordott a hátán a föld”,
Riaz fivérei pedig unták Amerikából jött testvérük dölyfét,
nagyképűségét, parancsolgatásait.
Hogy ne nyaggassák – Riaz kedvelt szemlélet-módja! –,
inkább ott is hagyta hát a kisvárost, és Pesavarba
költözött, persze Christy-vel és a gyerekekkel együtt, egy
nagynénje házába. Ennek ellenére folyt a civakodás
tovább. Riaz nem nyughatott. A zűrzavarok kiváltója
történetesen az volt, hogy míg ő távol járt, a család
vásárolt egy újabb földbirtokot. (Pakisztánban a

~ 141 ~
gazdagság és a jólét forrása elsősorban a föld.) Mármost
az új szerzeményt egyenlő arányban felosztották a fivérek
közt, csak éppen Tarik és Fiaz kapta a két legjobb részt.
Riazt ez haragra gerjesztette, lévén ő a második
legidősebb fivér, az egyik „elit” földdarab tehát őt illette
volna. Fiazzal volt ezért vitája. Fegyvert ragadott, úgy
csörtetett be Fiaz házába, kihajította onnét az öccsét, kész
lett volna lelőni is akár.
– Jóságos ég, hiszen a véred! – kiáltotta riadtan
Christy.
– Bánom is én – felelte őrjöngve Riaz –, ez egy disznó.
Volt pofája elfogadni az én részemet! Egyébként is, ennél
jóval kevesebbért is öltek már embert.
Ha megdühödött, Riaz nem volt válogatós. Veszekedett
az anyjával, a nőrokonaival, szidta őket, káromkodott,
randalirozásának nem volt mértéke-határa. Egyszer a
nyolcvanesztendős öreganyját is fojtogatni kezdte.
– Jobb, ha nem is szólok bele az ilyesmibe – sóhajtotta
Christy apósa például ez alkalommal. – Még a saját
anyámat se célszerű Riazzal szemben a védelmembe
vennem, attól a dolog nem lesz jobb, sőt, csak rosszabb,
az lesz.
– Hogy a csudába van ez? – kiáltotta Christy. Mert ilyet
még nem látott. De akkor eszébe jutott annak az
unokahúgnak a mondása, három évvel azelőttről:
mindenki fél Riaz féktelen indulatosságától.
Persze, nem csupán ezekkel a dühkitörésekkel volt baja
Christy-nek. Hanem a pakisztáni szokásokkal. Neki is be
kellett állnia a helybeli asszonyok közé, hallgass volt a

~ 142 ~
neve, csadort kellett viselnie, és a többi. Naponta ötszöri
közös ima; lesütött szem, ha vendég jött, szolgai munkák.
Christy feladata elsősorban a főzés volt. Riaz a
nagynéni házában fel akart vágni előtte a modern nyugati
berendezésekkel. De a mikrosütő nem működött, a
hűtőszekrény állandóan folyt, a villanytűzhely eleve
tönkretette a pesavari áram váltakozó feszültsége, minden
maga volt a tökéletes káosz. Hát Christy arra fanyalodott,
hogy a kis gázkályhát használja főzőalkalmatosságul – a
konyha betonpadlóján guggolva. Riaz gyakran
kényszerítette őket „zaftos pakisztáni hazaiak”
fogyasztására.
– Ez az én hazám, itt azt eszed, amit az én hazámban
enni szokás – mennydörögte. – Tessék hozzászokni.
És nem törődött vele, hogy Christy terhes, és hogy
gyomorpanaszokkal küszködik a „zaftos” és „ízes”
pakisztáni falatok tömkelege után. John számára sem volt
valami eszményi táplálék a sok répa és dinnye, amivel
nagyapja elhalmozta. Persze, rendes bébiételt és
gyermektápszert csak a feketepiacon lehetett kapni, ott is
többnyire lejárt határidejű, már-már romlott árut; Riaz
eleve nem volt valami nagy bevásárló, Christyt pedig nem
engedte ki egymagában az utcára.
Amikor pedig a gyerekek szájürege kifekélyesedett, a
család megvádolta Christy-t, hogy túl sokszor mossa a
fogukat. Christy inkább C-vitamin hiányt állapított meg,
de Riaz hallani sem akart róla, hogy a gyerekek
„mindenféle pasztillákon” éljenek, attól csak az étvágyuk

~ 143 ~
menne el, mondta, és az egész vitaminkészletet elzárta
egy szekrénybe.
Mind e kellemetlenségeknél rosszabb volt a bezártság
érzése. A nagynéni házát magas fal vette körül, Christy
még a kapu közelébe se mehetett. Ha Riaz „üzleti úton”
járt, mindig megbízott valakiket a cselédségből, figyeljék
Christy-t, hallgassák ki, mit telefonál. Készítsenek
feljegyzéseket a viselkedéséről. A szolgák ugyanolyan
szolgaian engedelmeskedtek, mint a nagynéni, aki
egyébként jószívű asszony volt, következésképpen
valahányszor csak szomorkodni látta Christy-t, azt
mondta neki: – Menj haza Amerikába!
És ezzel együtt még mindig ő volt Christy erkölcsi
támasza. Riazzal csak olykor mentek ki a városba,
általában jégkrémért a bazárba. Ilyen alkalmakkor
Christy-nek a kocsiban kellett maradnia, míg Riaz „a
bevásárlást elintézte”, férjének egyetlen szempontja most
is az volt, hogy „az asszony meg ne szökjön”. Christy
imádta a jégkrémet, de ezek a kiruccanások így is
utálatosak voltak a számára: minél közelebb került egyegy
pillanatra ezzel a nyomorult jégkrémmel a hazai
emlékekhez és szokásokhoz, annál sajgóbban érezte, hogy
milyen messze van a saját világától. „Menj haza
Amerikába…!”
Három hét telt el így – kész örökkévalóság és Christy
beletörődött, hogy Pakisztánban fogja kihordani a
gyerekét. Csak a magzat sorsa miatt aggódott, a nehéz
fizikai munka, előrehaladott terhessége állapotában,
mindent tett, csak jót nem. A mosókonyhában például

~ 144 ~
vízzel teli fazekakat kellett emelgetnie. Egy ilyen
„ötfazekas” napon, március 15-én végül bevonult a
kórházba. Három héttel korábban, mint ahogy kellett
volna.
A kórház egy csöppet sem hasonlított az amerikai
kórházakra. Például a higiéniát illetően. A szülőszobában
letakaratlan faasztal állt, melyet két nő közt épp csak
letöröltek egy kétes tisztaságú ronggyal. Mint egy
Dickens-regény illusztrációja.
A kórház igazgató főorvosa két fiatal és tapasztalatlan
bábaasszony gondjaira bízta Christy-t. Először azért adtak
neki orvosságot, hogy csillapítsák a görcseit. Mikor
rájöttek, hogy ez nem vezet eredményre, más
gyógyszereket adtak, hogy a magzatmozgást fokozzák.
– Mintha háromfelé szakadt volna a testem – mesélte
Christy.
– Maga volt a pokol…!
Bár a magzat még csak most illeszkedett be a
szülőcsatornába, a nővérek már nekiláttak a
gátmetszésnek, Christy felüvöltött. Válaszuk erre az volt:
– Minden nő szenved, nem kell annyira érzékenykedni!
Riaz, persze, megint valami üzleti úton volt távol, de
öccse, Fiaz benézett a kórházba Christy-hez. Amikor
Ambrin elmondta neki, hogy Christy-t kiáltozni és sírni
hallotta, Fiaz szinte galléron ragadta az igazgató főorvost,
úgy tuszkolta Christy szobájába. Ott az orvos kijelentette:
– Ennek a leendő kis emberpalántának segítségre van
szüksége! – S lehordta a két bábát: – Maguk nem értik a
dolgukat!

~ 145 ~
 Ennek Christy tulajdonképpen nem tudott tiszta szívvel
örülni. Hiszen ugyanennek a két ijesztően tehetségtelen
nőszemélynek maradt kiszolgáltatva, akkor meg…?
Nyolcórányi vajúdás után a kis Eric végül fogós
szüléssel jött a világra. Az orvos szerint maga volt a
kicsattanó egészség. Christy azonnal megállapította, hogy
harmadik fiacskája sokkal gyengébbnek látszik, mint az
előző kettő volt születése után. Rosszabb volt a mozgása,
erőtlenebb a hangocskája. Három hét múlva, mikor Eric
még nem érte el újra a három kiló körüli születési súlyát,
Christy elvitte őt Sabinához, Riaz egyik unokahúgához,
aki kórházi belorvosként dolgozott. Megmutatták a
gyereket a professzornak, aki öt perc alatt megállapította
a meglehetősen súlyos szívelégtelenséget. Sőt, a dolog oka
is azonnal kiderült. Míg a normális emberek szívének két
billentyűje van, a kis Eric-ének csak egy volt. Sürgős
műtéti beavatkozásra van szükség, közölte a professzor.
Ezt azonban csak az Egyesült Államokban tudják korszerű
felkészültséggel elvégezni.
Hogy Christy keservei teljesebbek legyenek, a
professzor kénytelen-kelletlen közölte vele: – A kicsinek,
attól félek, Down-szindrómája is van. De ezt nehogy
elárulja a családnak. Még azt mondanák, Isten akarata,
aztán hagynák meghalni.
Riaz visszatért Pesavarba, és találkozott a
professzorral. Az történt, amit Christy várt. Riaz
kötekedve kijelentette:
– El nem hiszem, hogy nincs más hely a világon, ahol
ilyesmit szakszerűen megcsinálhatnak.

~ 146 ~
 Az orvos most már nem ismert tréfát. Ráförmedt
Riazra:
– Micsoda apa maga? Nem törődik vele, hogy a kisfia
él-e, hal-e?
Riazt egyáltalán nem ez az utolsó szempont győzte
meg. Egyszerűen fejet hajtott, ha morogva is, a nagyobb
tekintélyű honfitárs előtt. Christy szülei megküldték a
repülőjegyet az egész családnak. Christy nagyon aggódott
Eric sorsáért, ám ettől függetlenül roppant
megkönnyebbülést érzett. Hazatérhet!
Vihati magával a gyerekeit! Amerikába Riaz hatalma
sokkal kisebb lesz felettük.
Egy nappal indulás előtt, ahogy Christy nagyban
csomagolt éppen, betoppant a szobájába Riaz, és
kijelentette, hogy mégis meggondolta magát. Csak Christy
megy haza Eric-kel, ő a másik két fiúcskával Pakisztánban
marad. Christy berohant a nappaliba, ahol a családi
„tanács” természetesen együtt ült. De csupa lesütött
szemet látott, mindenki kerülte a tekintetét. Hiába kérte
őket esdekelve, tegyenek már valamit, némák maradtak.
Végre Christy apósa szólalt meg, mondván: – Férj és
feleség dolgaiba mi nem avatkozhatunk.
Christy hisztérikusan sírva fakadt, aztán forogni
kezdett vele a világ, szédülést érzett…elájult. Márin, fiatal
sógornője hajolt fölébe, mikor magához tért.
– Christy, megszakad a szívünk érted és a gyerekeidért,
de lásd be, tehetetlenek vagyunk. Bármit mondunk, az
csak fokozná Riaz haragját.
Christy először fakadt ki a család színe előtt.

~ 147 ~
 – Attól féltek, hogy magatokra haragítjátok? Ezt az
alakot, aki a saját gyerekei sorsát sem viseli a szívén? Mit
ér az ilyen ember?
És Riaz felé hajított egy almát. Vad mozdulattal dobta,
de titkon vigyázott arra is, hogy el ne találja. Mert Riaz
indulatai őt is rettegésben tartották.
Riaz csak nézett rá csúfondárosan, nevetett, és így szólt
a többiekhez: – Még hogy az én indulataimtól kell itt
félnie bárkinek is? Nézzétek, micsoda illetővel élek én
együtt!
Christy végül kénytelen volt beletörődni férje
akaratába, hiszen Eric életéről volt szó. A kicsi olyan
gyenge volt már, hogy szemcsepegtetővel kellett etetni.
Christy dolgát nem könnyítette meg John, aki a hír
hallatára –, hogy a mami megint elmegy mellőle –
keservesen zokogni kezdett, s ezt órákon át abba se
hagyta. Meg a kis Adam épp most ünnepelte első
születésnapját. Négy nappal ezután Christynek őt is ott
kellett hagynia.
Megint úgy érezte, mintha szétszakítanák.
Riaz közben, amúgy hagyományosan, ismét produkálta
magát. A jegyek első osztályra szóltak, ilyen rövid
határidőre már nem lehetett turista osztályra bejutni.
– Első osztály, ohó! – kiáltotta tehát Riaz. – Barátom, a
végén még én is kedvet kapok, hogy átruccanjak a
csodálatos első osztályon a csodálatos Amerikába!
Egy-két nap múlva, miután a pkaisztáni professzor
kórmegállapítását a michigani orvosok konzíliuma is
igazolta, Christy felhívta Riazt, hogy elmesélje neki,

~ 148 ~
miként állnak a dolgok. Megdöbbentő módon a férjét a
kicsi sorsa alig érdekelte, helyette azt kérdezte inkább: –
Na, és milyen volt első osztályon utazni?
Ebből az derült ki, hogy Riaznak a szíve mélyén nagyon
is hiányzik az amerikai színvónal, a kényelem, a
modernség. Túlságosan is önző lélek volt ő ahhoz, hogy a
puritán pakisztáni életmódot elfogadja. Amerikában
szeretett volna élni, napnál világosabb lett ez. Egyáltalán
nem volt neki olyan fontos a két gyereke, még a rabtartó
szerepet sem élvezte igazából… neki a kényelem kellett
volna, a fényűzés. De hát akkor miért nem jön vissza
Amerikában? Ennek valami oka van, igen, valami nyomós
oka.
Vajon mi? Christy nem tudott e kérdésre választ.

Négy hónap múlva, 1989 augusztusában Eric-en

szívműtétet hajtottak végre a Michigeni Egyetetemi
Gyerekklinikán. A műtét sikerült, de további operációkra
volt még szükség. S mert a Down-szindrómáját is kezelni
kellett, az ő pakisztáni visszatéréséről szó sem lehetett
egyelőre.
Nem sokkal a műtét után Christy, apja kíséretében,
visszarepült Pesavarba. A két fiúcskán máris látszott,
mennyire megviselte őket a mami távolléte. John ideges
volt és riadt, ráadásul a bordái kilátszottak. Annyira
bánatos volt a magány miatt, hogy enni sem volt
hajlandó. Adam haja a vállág ért. Bár tizenhat hónapos
múlt már, alig tudott beszélni, ráadásul maga volt az
engedetlenség. Vagy inkább – teljesen összefüggéstelenül

~ 149 ~
viselkedett. Végeredményben senki felnőtt nem
foglalkozott vele tisztességesen, a család egész nap egy
szolgálóra bízta a két gyerek gondját. Játékok a házba
nem kerülhettek, így aztán John két állatkáján kívül
összesen egy üres kartondobozuk volt!
– És mindez azt jelentette a számomra – mesélte aztán
Christy hogy nem hagyhatom magukra őket.
Mert Eric Amerikában, szülei gondozásában teljes
biztonságban volt. Christy 1989 októberében
visszaköltözött Pesavarba. A következő tíz hónap során –
leszámítva egy karácsonyi hazaruccanást, melynek során
a dizentériáját is kigyógyíthatta tehát csaknem egy évig
ott is maradt. Persze az, hogy Ericet, aki csak nemrég
szabadult meg a halál karmai közül, ott kell hagynia
Amerikában – a szülők ide, gondos bánásmód oda még
gyötrőbb volt neki, mint amikor Johntól és Adamtól
búcsúzott Pesavarban.
– Ez is rémes helyzet volt, hát nem? Eric-hez valami
nagyon erős szál kötött örökre. A két másik fiamat nem
hagyhattam sorsára. John ezért, Adam amazért kívánta
jelenlétemet. Egyszerűen sosem voltam otthon…jószerén
sosem voltam magamnál. Állandó szédült körforgásban,
kábulatban éltem…mintha el volnék hódítva valamivel.
Pesavarban Christy taktikát változtatott. Nem
veszekedett többé a férjével, inkább arra alapozott, hogy
Riaznak nagyon is hiányzik a nyugati életstílus. Az apai
ösztönökre nem sokat hivatkozhatott, ha egyszer Riaz
„isten büntetéseinek nevezte a saját fiacskáját, Eric-et. De
az a nyugati életforma…a fényűzés…a színvonal…igen, az

~ 150 ~
nagyon vonzotta titkon. Csak valArniert mintha félt volna.
Christy hiába cselezett olyképp is, hogy „majd
Amerikában, meglásd, megint úgy fogjuk szeretni
egymást, mint rég”. Riaz mindegyre csak azt felelte végül:
– Ha neked volnék, elválnék.
És ezzel be is volt fejezve a dolog. Ejtette a témát. Télre
már-már tűrhetetlenné fajultak ezek az állapotok. Riaz
kezdett a legeslegrosszabb oldaláról mutatkozni. Minél
békülékenyebb volt Christy, annál vadabbul dühös ő. Egy
különösen sötét napon, mikor az asszony kétségbeesetten
el is sírta magát Eric miatt, megkérdezte férjét: – Tényleg
nem gondolod, hogy haza kéne térnünk? De végleg…?
– Haza? – csattant föl Riaz. – Nekem ez a hazám, itt az
otthonom, menj a fenébe innen te, ha annyira akarsz. De
csak a két fiad nélkül. Meg kell már értened, hogy a ti
helyetek is itt van, nem máshol.
Christy ilyenkor, mint elmesélte, a valláshoz fordult
segítségért. – Mélységesen magamba
szálltam…megpróbáltam legalábbis…és kértem Istent,
segítsen valahogy rajtam. Elértem néha a tökéletes
közöny állapotát. Ám ez csak mesterséges, magamra
erőltetett nyugalom volt. Isten, nem Isten, nagyon is
evilági küzdelem volt ez a számomra. Vagy engem
győznek le, vagy én kerülök ki végül győztesen.
Éppen ezért félt olykor, hogy imái nem eléggé őszinték,
s nem találnak meghallgatásra. Riaz is eléggé világi
módon viselkedett: jócskán ivott, s ilyenkor bántalmazta,
fojtogatni kezdte Christy – t.

~ 151 ~
 – Tudod-e – zihálta ilyenkor dühödten –, mi lenne az
én számomra a legegyszerűbb? Ha megölnélek…akkor
egyszer s mindenkorra megszabadulnék tőled!
Egy szép estén ezt a fenyegetését csaknem be is
váltotta. Közel állt hozzá. Rút veszekedés zajlott köztük, s
Christy azt mondta, kiviszi a gyerekeket a hálószobából,
míg Riaz le nem csillapul. Akkor Riaz felüvöltött: – Ha
kilépsz a szobából, lelőlek, mint egy kutyát!
És már kezében is volt a revolvere. A kis Adam nem
sokat értett, de annál többet érzett a dologból – sírva
rejtette el anyja vállán a fejét.
– Tudod, hogy mármikor megölhetlek. Senki sem fog
elővenni érte. Azt mondom majd, hogy Karacsiban
szeretőd van, megszöktél vele. És elkaparlak valahol, még
a sírodra se fog virágot vinni senki. El fogsz rohadni a
földben…az én hazám földjében, értetted, te nyomorult?
Tökrészeg volt. Christy kezdhetett imádkozni megint.
Nem is annyira önmagáért. De Johnért. Adamért. Eszébe
jutott
Eric…
Dermedten állt csak, úgy érezte, megszűnik körülötte a
világ. Riaz nem is annyira diadalmasan, inkább
megvetően azt mondta ekkor: – Ne félj, most nem
bántlak. Majd, ha eljön az ideje… meg fogom oldani veled
a dolgot…a magam módján. Ezt ne feledd.
Az egész vita azon robbant ki, hogy Christy még túl
fiatalnak, gyengének érezte Johnt az iskolai előkészítő
osztályhoz. Persze, az ilyen jelenetek se használtak a
fiúcskák fejlődésének. John szinte neurotikusán félénk

~ 152 ~
lett, Adam meg – pedig ő lett volna a nagy rosszcsontja e
világnak! – magába zárkózott, naphosszat nem szólt
olykor, elbújt egy sarokba.
– Utolsó két pakisztáni évünkből nincs egy mosolygós
fényképem se róla – mesélte Christy.
Christy rettentő napirendje – főzés, takarítás, mosás,
vasalás, két szegény megviselt gyerek állandó
„körülugrálása” – meghozta a várható eredményt. Tíz kiló
fogyás. Elnyűttség, nyúzottság, kimerültség, depresszió.
Néha tényleg igazat kellett adnia Riaz-nak: vagyis hogy ő
ezt az országot sosem fogja elhagyni. Hányszor éreztem
én is így Iránban! Nehéz is részletezni ennek a végső
kétségbeesésnek és elgyöngülésnek az öszszetevőit,
egyáltalán, érzékeltetni a hangulatát. Ha valaki olyan
végső magányban él, mint Christy ott, egész egyszerűen
úgy érzi, hogy vége…, hogy ez már sosem lesz
másképp…és ha a gyerekek nem volnának, azt is lehetne –
lehetett volna – mondani, hogy inkább a halál.
Júliusban hirtelen reménysugár törte át a fekete
fellegeket. Eric-nek újabb kórházi kezelésre volt szüksége,
műtétre is talán. A michigani szociális osztály kénytelen
lett volna végleges gondozásba venni a kicsit, ha a
nagyszülők nem kapnak ilyen jogot, vagy ha valamelyik
szülő – akár Christy, akár Riaz – nem vállal fedezetet a
dologért, természetesen akár az állami betegsegélyző
egylet terhére is. Mármost ez kényes ügy volt, s Riaz –
nem annyira a kisfiú egészségéért aggódva, inkább
hiúságában sértve, hogy az ő gyerekéből holmi állami
gondozott legyen – végre döntött: kijelentette, hogy ő

~ 153 ~
maga átmegy Amerikába… ahol különben is van pár
fontos elintézendője, melyek nagy pénzzel járnak majd…!
Tehát Michiganba megy. Összeköti a szükségest
a…mivel is? Az „örök Riaz-vezércsillaggal”, nevezetesen az
anyagi ügyletekkel.
Ez eddig szép volt és biztató. Ám ahogy az indulás
napja közeledett, úgy lett Riaz egyre feszültebb. Kissé
érthetetlenül. Nem volt hajlandó felvenni késő este a
telefont. Nem engedte meg immár, hogy valamelyik
szolgáló Johnnal az utcára kimenjen – cukrot venni…!
Mindegyre „azoktól” félt, amaz „illetőkétől, akik képesek
és elrabolják az ő gyerekeit is akár.
– Christy, ide figyelj, hagyj el engem – mondta egy
este.
– Mindenféle zűrbe keveredtem. A dolognak semmi
köze hozzád… épp ezért mondom!
Más alkalmakkor inkább támadó éllel fejezte ki
ugyanezt.
– Te, jól imádkozz aztán, hogy nekem odaát semmi
bajom ne essék – ezt hajtogatta különféle változatokban –
, mert ha mégis, hát te ezt az országot nem hagyod el soha
többé, úgy vigyázz!
Végső soron egy paranoiás elme képzelgésének is
tekinthette volna Christy mindezt, ám Riaz szavainak
megannyiszor volt valami vérfagyasztó hitele.
Azt meg igazán nem értette Christy, miért mond neki
például Fiaz ilyesmit: – Ha a bátyámnak bármi baja esik
odaát, a te hibád lesz, tudd meg!
Az ő hibája? Elment itt mindenkinek az esze hirtelen?

~ 154 ~
 De a csúcspont a búcsúzás napján következett el. Riaz
ugyanis, kriptahangú komolysággal a következőket
mondta: – Nagyon fájlalok mindent, amit ellened
elkövettem. És nagyon sajnálom azt is, amit tenni
fogok…ami most következik.
Christy halálra rémült. A legjobban attól rettegett, hogy
Riaz nem tér vissza soha többé, márpedig nagyon úgy
beszélt, mint aki ilyesmitől tart, igen, hogy Riaz eltűnik –
a homályban, s ő, Christy egyszerűen a férfirokonság
martaléka lesz, amúgy jó iszlám szokás szerint. A
legkevesebb, hogy a fennhatóságuk alá kerül. Cselédnek
használják majd, más egyébnek – bármi elképzelhető volt.
Könyörgött, hadd menjen Riaz helyett Michiganbe inkább
ő, de férje hajthatatlan volt. Mert szembe akart nézni, így
mondta, a sorssal, ez ugyanis most már elkerülhetetlen,
tette hozzá, épp csak azt nem volt hajlandó elárulni,
miféle sors ez, miről van szó tulajdonképpen.

Riaz kalandos – és egyben utolsó – útja

Németországban kezdődött, ahol egy drágakő-
kereskedővel tárgyalt, aztán Angliában jött össze valami
pesavari ismerősével. Augusztus első hetében érkezett
meg New Yorkba, s pár napra rá már Detroitban volt, ahol
Christy apja várta. Körülbelül este nyolckor érkeztek haza,
vagyis Christy szüleinek házába. Innen Riaz felhívta
Pesavart, és Christy szinte felszabadult boldogságot érzett
a néha úgy utált, kötekedő hang hallatán most: – Mi van
Erickel? – kérdezte Riaz. – Miért nem tanítottad meg
járni, te vagy az anyja…!

~ 155 ~
 – Az utóbbi tíz hónapot, ha nem tudnád, Pakisztánban
töltöttem – mondta minden különösebb él nélkül Christy.
Riaz ezen csak nevetett. Hát megint leitta magát, gondolta
Christy. Már megint.
Akkor hallotta utoljára a hangját.
Riaz két órát volt mindössze Christy szüleinél. Hiába
tartóztatták éjszakára, azt felelte, már van programja,
nem tudja és nem is akarja lemondani. Valami indiai
jóbarátairól beszélt, azok itt laknak a közelben, hát velük
találkozik. S csakugyan, este tízkor megszólalt a ház előtt
egy autóduda. Riaz nem hagyta, hogy csomagjait
lesegítsék az idegen gépkocsihoz, maga cipelt le mindent.
Akkor eltűnt. A kocsi elhajtott vele.
És hat óra múlva megtalálták a holttestét az indianai
vasútvonal közelében, egy parkban.
Christy-t, miután letette a kagylót – mert a rendőrségi
ügyeletes nem szolgálhatott több felvilágosítással –,
lerohanták kérdéseikkel a családtagok.
– Mi történt? Hogyan halt meg Riaz? Kit
gyanúsítanak?
Akkor Christy felhívta az apját, s végighallgatta a
komor hangulatú beszámolót. Nyomozók derítették ki,
hogy Riaznak köze van hozzájuk – vagyis most már csak
volt –, méghozzá valami hitelkártya alapján. Fotókat
kértek, hogy a holttestet hitelesen azonosíthassák. Christy
apja oda is adott nekik mindenféle fényképet, aztán a
detektívek elmentek, ő meg rosszul lett; a szívével, a kiállt
izgalmaktól. Azonnal átlátta ugyanis, milyen bonyolult
szerepet töltött be életükben Riaz: nem annyi volt csak,

~ 156 ~
hogy mintegy túszként fogva tartotta Pakisztánban
Christyt és a két gyereket, de az egyedüli láncszemet is ő
jelentette Christy és a szülei közt. Most, hogy Riaz
meghalt, rettentő helyzet állt elő. Következett a nagy
ismeretlen…maga az ingoványos bizonytalanság.
Egyáltalán nem jó előjelekkel.
Christy újra hívta a rendőrséget, s most szerencséje
volt: ott találta a nyomozást vezető detektívet is.
Kérdésére, hogyan halt meg Riaz ezt a felvilágosítást
kapta:
– Traumatizálták. – Az mit jelent?
– Nos, halálos ütést – felete a nyomozó. – Ebben az
esetben.
– Ki lőtte le? Ki lőtte le? – káltozták a rokonok. – A
rendőrség lőtte le?
Christy hiába magyarázta nekik, mi a helyzet, ők csak
azt tudták elképzelni, hogy Riazt lelőtték. Egyebekben rá
se hallgattak már. Megkapták a választ Amerikából. Riazt
tehát lelőtték. Lelőtték őt Amerikában. Ahogy az első
izgalom elült, a család elkezdte gyászolni szegény tékozló
fiát. Ki-ki üres arckifejezéssel mászkált a házban, a falakat
bámulták, egymáson szinte keresztülnéztek, mind
belezuhantak saját legszemélyesebb bánatukba…vagy
mibe.
– Tiszta szívű fiú volt, igaz ember – mondta anyja
Riaz király volt az ő szívében. Mindenkinek csak jót
akart, mindig csak adni akart.
A gyász az elkövetkező héten csak fokozódott, a család
ugyanis várta, hogy Riaz holtteste hazaérkezzék. Ám a

~ 157 ~
dolgok azért szenvedtek késedelmet, mert kiderült, hogy
Riaznak brit útlevele van…újabb apró rejtély. Volt ebben
az ügyben még néhány efféle. Christy úgy találta, Riaz
távoli rokonai nagyon kedvesek vele, tényleg segíteni
próbálnának, ám a közvetlen hozzátartozók ridegek
maradtak, egyelőre vele mintha nem is törődtek volna.
Ez sem volt jó jel. Főleg ha azt vesszük, hogy a gyászhír
után néhány órával Fiaz máris megkörnyékezte Christy-t.
– Te, szívem, most ne sírj – mondta neki –, most te légy
erős, és segíts a családot összetartani. – Amikor Christy
megkérte, hagyja végre békén, a férfi hozzádörgölőzött,
vagy legalább is megpróbálta, és azt mondta: – Mostantól
te úgyis az enyém vagy. Testestül-lelkestül.
És Christy kénytelen volt megérteni, mit jelent a
„testestül”. Beleborzadt, mi vár rá.
Fiaz folytatta: – Ők ketten pedig mostantól az én fiaim,
ugyanúgy, ahogy te az én asszonyom vagy.
Christy nem tűrhette a férfi, tolakodó testi közellétét.
Ráütött a kezére. És azt mondta: – Semmid se vagyok, és
nem is leszek. Először is visszamegyek Eric-hez
Amerikába, aztán majd meglátom, hogyan tovább.
Egy életre ellenséget szerzett magának Fiaz
személyében. John, aki akkor volt három és fél éves
éppen, odarohant Christy-hez, és így kiáltozott: – Mami,
valaki le akar lőni, agyon akar lőni! Védj meg!
Ő így értelmezte a hallottakat. Christy az ölébe vette,
majd nagyon nyugodt hangon magyarázni kezdte neki: –
John, a papa most nem jön vissza, soha többé nem tér

~ 158 ~
haza, mert a Jóisten úgy határozott, hogy maga mellé
veszi a mennyországba.
Ott ő már csakugyan boldog lesz és szabad.
John ismét felkiáltott: – Jaj, mami, az nem baj, hogy
magához vette a Jóisten, csak a papa sosem lesz boldog és
vidám, mert ő nagyon dühös ember!
Adam még ennyit se búsult apja – felfoghatatlan –
halála miatt. A gyerekeknek a szeme se rebbent, mikor a
nagybácsik őket is ráncigálni kezdték, hevesen kiáltozván,
hogy „Riaz Khan! Riaz Khan!„ Már, ahogy egy halott
férfiért szokás. A gyerekek magatartása azonban
mindennél ékesebben tanúsította, hogy ez a bizonyos
halott férfi, enyhén szólva, nem volt a legjobb apa.
Riaz holtteste augusztus 16-án érkezett meg a fatornyos
pátriába. Christy apja fedezte a komor pompájú, fekete
selyemszegélyű koporsófélét. Az első érdemleges,
ugyanakkor baljós reakció Christy apósától jött. A fiáról
egy mukkot sem szólt, hanem mintha megszállottként
csak Johnnal és Adammel törődött volna.
– Nem akarom látni se többé ezeket a porontyokat –
mondta, és Christy leghőbb vágya az lett volna, hogy
ennyiben is maradjanak a dolgok. Tudta, hogy ha a
család, jogot formál a gyerekekre, gyámsági ügyben
kemény harcoknak néz elébe az iszlám bíróságon. Hiszen
John és Adam kettős állampolgárok; ekképp itt a végsőkig
kiszolgáltatottak.
Mind ez ideig Christy-t a család úgy kezelte, mint
akinek joggal része lehet a gyászban. A rokonság
viselkedése attól a ponttól változott meg, hogy

~ 159 ~
elolvashatták a holttesttel küldött „zárójelentést”. A
rendőrség ebben közölte ugyanis, hogy Riazt valóban
lelőtték. A nyomozás érdekében titkolták el Christy elől
ezt a tényt. A „traumatizálás”, az „ütés” – egyetlen
golyótól származott, melyet Riaz fejébe röpítettek. A
családtagok viszont egy emberként támadtak Christyre: –
Hazudtál nekünk! Hát persze, hogy lelőtték! Te hazug, te
hazug, te hazug!
S akkor szabadult el a pokol végképp, amikor sor került
a muzulmán szertartás szerint rendezett temetésre. A
halottat ilyenkor tudniillik levetkőztetik, megmosdatják,
majd fehér gyolcsba göngyölik, s így kerül a koporsóba,
azután végső nyughelyére. Mármost az amerikai
hatóságok közölték, hogy boncoláskor, főleg ilyen
esetekben, nem járnak el túlságosan „kesztyűs kézzel”,
bonckesztyű ide vagy oda. A halott tehát torz látványt
nyújthat, nem ugyanúgy varrják össze – amolyan Picasso-
figura lesz belőle esetleg…még ha nem is annyira, hogy a
nagyujja bütyke a füle helyén „nőjön ki”, de mégis. Hát
Riazzal körülbelül ilyesmi történt. A család pedig, látván a
látandókat, felháborodott. Amerika eleve kiesett egy ideje
a pakisztáni kegyekből, hiába volt sokáig „nagy barát” és
hű szövetséges. Mostanra minden amerikai rossz lett
Pakisztánban. Hát még, ha nő az illető, s efféle
borzadályhoz van köze! Szegény Christy-nek semmi köze
nem volt hozzá, hogyan fest Riaz, mégis mindennek
elmondták. Gyilkosnak, halottgyalázónak, bérencnek.
Akik addig szívélyes mosollyal üdvözölték, úgy néztek rá,
hogy ha a tekintet ölni tudna…

~ 160 ~
 A temetés után pedig Christy kitaszított lett, gyanús
személy, akiben végképp nem lehet bízni. Miért távozott
Riaz olyan idegesen Pakisztánból? Világos: félt Christy
családjától, ettől a veszélyes maffiától. Azt mondták
Christy-nek: – A detektívek szerint két gyanúsított van.
De mi tudjuk: az igazi bűnös a te apád. És napok kérdése,
hogy kiderüljön róla: ő a gyilkos, igen, ő Riaz kegyetlen
gyilkosa!
Mivel se a családját, se a michigani rendőrséget nem
volt szabad felhívnia, Christy teljes búskomorságba esett.
Úgy érezte, kiszakították a normális emberek viszonylag
biztos és védett világából ezek a megszállott őrültek,
akikkel nem lehet két rendes emberi szót se váltania. –
Egyébként megvannak a módszereink, hogyan
válaszoljunk az ilyen kihívásra – közölte az egykor oly
dörgölőzős Fiaz. – Mikor a nagyapánkat megölték, mi
tizenkét ember halálával feleltünk, a vérünkkel mostuk le
a rémséget és gyalázatot. Csak várj!
– Tényleg képesek vagytok azt hinni, hogy az
apámnak köze van ehhez a dologhoz? – kérdezte a
sógorát Christy. – Te viccelsz?
– Mi nem viccelünk soha. És nem az az érdekes, hogy
ki mit hisz – mondta Márin, Riaz tizenkilenc éves húga,
akit bátyjának halála talán a leginkább lesújtott. – A
lényeg az, hogy ha te nem akaszkodsz Riazra, ő ma is
élne. – És valami hátborzongató nyugalommal, hidegen
hozzátette: – A legszívesebben bögréből innám a
családod vérét, és a szemétdombra járnék hányni.
– Csak nem ijesztgetni akarsz? – kérdezte Christy.

~ 161 ~
 – Na és miért ne? Megérdemled – felelte Márin.
Kész hadjáratot indítottak Christy ellen. Makacsul
hajtogatták, hogy Eric „a Sátánnak szülötte”, afféle
ördögfattya, nyilván nem is Riaz az apja, és ahogy Eric
szenvedést okozott nekik, úgy fognak ők szenvedést
okozni Christy-nek és két itt élő fiának, igen, Johnt és
Adamet nem engedik vissza az Egyesült Államokba.
Hát ettől félt Christy. És ezt most nyíltan kimondták.
Borzadva kérdezte: – Tényleg így képzelitek? Hogy John
és Adam szenvedjen Eric miatt? Azt hiszitek, hogy egy
tizennyolc hónapos fiúcska felelős lehet azért, ami az
apját érte? Azt az apát, aki nem is akart törődni vele?
Itt Riaz egyik fivére pofon ütötte Christy-t, kiáltván: –
Ő volt a legjobb apa a világon! Ne beszélj ilyen mocskos
módon róla!
Hát igen, az ő szemükben Riaz már a holtak
birodalmában vándorolt, ahol test és lélek tiszta és
folttalan, mint a gyolcs. Míg Riaz élt, a családtagok rendre
megnyugtatták Christy-t: nem fogják engedni, hogy férje
elűzze őt a gyermekei mellől. Most ugyanezek az emberek
vadul hajtogatták: – Menj el! A gyerekekhez semmi jogod.
Ez az apjuk földje. Itt kell felnőniük és az életüket
leélniük.
Fiaz volt a legharciasabb szószólója Christy
hazaküldésének.
– De az apjuk már nem él – vágott vissza Christy –, és
az Egyesült Államok az anyjuk szülőföldje, az enyém.
– Nagyon sokat eltűrtünk – felelte erre Fiaz –, te is
tudhatod jól, milyen tisztességgel megtűrtünk téged a

~ 162 ~
családunkban. De most aztán elég. És ne akard még külön
is kihívni magad ellen a haragunkat.
Christy elhallgatott, de megmakacsolta magát; ő innen
a fiai nélkül pedig nem távozik. Már csak azért sem
távozhatott volna, mert a gyerekek neve hírhedetté vált a
helységben. John, aki anyjánál jobban értette az urdu
nyelvet, hallotta miket mondanak róluk és rájuk, s épp
ezért szorongva kérdezte anyját: – Mami, ugye nem
hagysz itt minket soha, ugye, nem hagysz magunkra
minket ezek között?
Christy mindenképpen vigasztalni próbálta, s csaknem
könnyek közt felelte: – Nem, fiacskám, soha többé nem
hagylak el titeket, bízz ebben.
Augusztus 26-án Christy még mindig teljes
bizonytalanságban élt. Körülötte Fiaz házában szinte
vágni lehetett a levegőben az ellenségességet. Valami, úgy
látszott, készülődik. Lassan, de biztosan. S valóban.
Délután öt órakor húsz férfirokon gyűlt össze Fiaz nagy
tornácán, s nekilódultak. Először Adamet próbálták
kiszakítani Christy karjaiból. A fiúcska kétségbeesetten
kapálózott, de két szakállas alaknak sikerült elvennie őt
anyjától. Egy szolgának adták oda, s az eltűnt vele. A
fiúcska kétségbeesetten sírt.
John már tudott védekezni. S ekkorra Christy is
felocsúdott. De Fiaz lépett most munkába, s mindenféle
mocskot szórt rájuk, és két másik rokon rángatni kezdte
az anyjába kétségbeesetten kapaszkodó fiú karját. Christy
hevesen kapálózott, meg is ütötte az egyik támadót.

~ 163 ~
 – Férfira kezet ne emelj, gyalázatos asszonyszemély!
– rikácsolta akkor az egyik fivér.
– Nem adom a gyerekeimet – üvöltötte Christy .
Ahogy elnézte támadóit riadtan fedezte föl soraikban
Riaz nagybátyját, Hajját. Eddig pedig mentsvára volt ez az
ember, bölcs megfontoltságával, higgadtságával,
tulajdonképpen nem is titkolt, nemes szeretetével. S most
akkor ő is…! A helyzet úgy hozta, hogy Hajját egy
pillanatra háttal állt neki, s akkor Christy egy nagyot
sózott a tarkójára. Hajját elvágódott, hörögve
hengergőzött a földön. A férfiak felháborodottan,
értetlenül hátráltak. Ilyesmi nem mindennap történik
Pakisztánban. Hogy egy nő ellenállást tanúsítson!
Mindegy, mi okból, lassan meghátráltak, szétszéledtek.
A család ezen a ponton mintha két táborra szakadt
volna. Hajját felesége – szintén rendkívüli fordulat! –
nagyon is a férjét hibáztatta. Ambrin pedig rikácsolni
kezdett élete párjával, hogyan állhatott ilyen igazságtalan
ügy mellé.
Christy legjelentősebb szövetségese azonban egy férfi
volt, egy Sabob nevű unokafivér. – Bármi legyen is –
figyelmeztette Christy-t –, az éjszaka senkit ne engedj be a
szobádba. Zárd magadra az ajtót.
És Christy így cselekedett, bár jól tudta, tabu az efféle.
Éjféltájt, ahogy a fiúcskák már aludtak, hallotta és látta,
ahogy a kilincs mocorogni kezd. Kilesvén a kulcslyukon,
alakokat fedezett föl a félhomályban. Egyikük mintha Fiaz
lett volna, és három idegen férfi volt vele. Ahogy a szeme
megszokta a sötétet, Christy azt is látta, hogy kötél van

~ 164 ~
velük, meg egy zsák, és köpenyük alól kidudorodtak a
késnyelek.
Christy borzadva ült a földön, aztán kétségbeesetten
kezdte kaparni a falat egy tollkéssel. Nem hiába. A
folyosón máris megjelent Sabob, és felháborodott
hangjából Christy jól kivehette, hogy leteremti a
támadókat.
– Nem tehettek ilyet egy amerikaival – mondta Sabob;
Christy nagyjából még a következőket értette meg
szavaiból: – A konzulátusuk jól tudná, hogy a mi
családunkban kell keresni a tettest…
Te jó ég!
– …különben is, az amerikaiak még hadsereget is
küldenek, ha arról van szó, hogy övéiket kiszabadítsák!
Fiazék erre elkotródtak.
Sabob aztán elmondta Christy-nek, hogy nem akarták
volna megölni, persze, csak el akarták hurcolni a zsákban,
hogy így szakítsák el a gyerekeitől, mindaddig, amíg a
család el nem éri a bíróságon, hogy az övék legyen a
gyámsági jog.
Másnap reggel mindenesetre Fiaz már bírósági
végzéssel állt Christy elé: az okmány értelmében Christy a
két gyerekkel nem hagyhatja el „a továbbiakig”
Pakisztánt.
A család azzal indokolta kérelmét, hogy tönkretenné „a
gyerekek jövőjét”, ha Amerikába vinnék s a „honi
környezetből” kiszakítanák őket.
Christy első természetes válasza az volt, hogy – marad,
harcol. A végsőkig. – Nem megyek el a gyerekeim nélkül –

~ 165 ~
jelentette ki. Egy Róni nevű unokanővér nem nagyon
helyeselte elhatározását. – A legnagyobb esélyt az
nyújtaná, ha mégis hazamennél, és onnét folytatnád
küzdelmedet a gyerekek viszszaszerzéséért. Itt túlságosan
sebezhető és kiszolgáltatott vagy.
Arra utalt, hogy az éjszakai férfiak nem tréfáltak. S
talán valami sokkal rémesebbet akartak tenni, mint
amennyit Sabob elismer.
Ezek az emberek, sugallta Róni tanácsa, veszélyesek. És
aligha fogják ennyiben hagyni a dolgot.
Christy mármost ettől függetlenül is úgy határozott,
hogy nem marad tétlen. Ehhez, sajnos, távoznia kellett
egy időre Pesavarból. Telefonált az Egyesült Államok
Iszlamabadi Nagykövetségére, vázolta röviden az esetét,
és azt kérte, fogadják őt másnap délelőtt.
Másnap hajnalban fájó búcsút vett még szendergő
fiacskáitól, és nekivágott. Rettentő döntés ez, tudta jól, de
mit tehetett?
– Nincs is szó arra, hogy mit éltem át ezen az éjszakán
– mesélte. Búcsú nélkül távozott. Johnnak és Adamnek
még így volt a jobb. Még mindig így.
Christy gyakran lázadozott az amerikai diplomácia
„tehetetlensége” láttán. Most azonban, ahogy Mike Gayle
fogadta, minden aggodalma eloszlott, s még hálát is
érzett, mert a diplomata az őt kísérő két Khan-unokafivér
jelenlétében közölte, hogy Christy a védelmük alatt áll, ők
gondoskodnak neki szállásról az éjszakára, s Christy
külön is boldog volt, Arniert olyan autón vitték el
szállodájába, amelyiknek füstüveg ablaka védte a kíváncsi

~ 166 ~
tekintetektől, s egyáltalán, biztonságérzetet keltett benne.
Persze, ugyanolyan nehéz szívvel szállt fel a repülőgépre,
ahogy a gyerekeket otthagyta ágyukban. Mindenesetre két
fontos telefont lebonyolított még távozása előtt.
Először is: felhívott egy hivatali számot Bemen
Countyban, hogy megtudja a nyomozóktól: gyanúsították-
e egyáltalán Riaz meggyilkolásával az édesapját. Kiderült,
persze, hogy ez az egész dolog csak a Khan család
kitalációja volt.
Aztán beszélt egy Khan unokafivérrel is Pesavar-ban,
aki viszont elmondta, hogy a kis Johnt mennyire
megviselte „a mami” távozása. Nem akar enni, egész nap
sírdogál. Christy csaknem belepusztult abba, amit hall.
– Mondd meg neki, hogy a mami visszajön – felelte. –
Nagyon hamar. Amilyen hamar csak lehet.
Tudnia kellett, hogy ebben a helyzetben ez a „nagyon
hamar” – végül igen hosszú idő lehet.
S úgy is lett. Hat hónap telt el már, hogy Christy
kénytelenkelletlen elszakadt a gyerekeitől, és egész addigi
életének ez volt a legborzasztóbb fél esztendeje. Régebben
legalább felhívhattta a pesavari számot, és hallhatta John
meg Adam hangját. A család most minden effélét
megtiltott. A konzulátus végre 1990 novemberében
intézkedett, hogy Christy beszélhessen a gyerekekkel.
John jött a telefonhoz, és Christy alig ismerte meg a
hangját. Angolsága jellegzetesen pakisztáni volt már,
amiket pedig mondott…
– Mami, jól vagyok, ne aggódj, nem sírok, iskolába
járok boldogan – hadarta. – Minden nagyon szép és jó az

~ 167 ~
iskolában. S Christy közben jól hallotta, ahogy egy női
hang azt sutyorogja a fiának, hogy „Mondd mamidnak,
hogy iskolába jársz, és ott minden nagyon szép és jó”. Hát
így állt a dolog.
– Mindegy, milyen parancsra mondod, amit mondasz
– felelte erre Christy –, azt soha ne feledd, hogy neked
van egy mamid, aki szeret téget, és nem hagy el soha.
Erre John sírva fakadt, és szívet tépő hangon zokogta a
telefonba: – Mamikám, én is nagyon szeretlek, rettentően
hiányzol, mikor jössz már végre?
Most a nagynéni vette át – nyíltan is – a szót.
– Nem beszélhetsz így ezekkel a gyerekekkel, csak
felzaklatod őket!
És Adammel Christy már tényleg nem is beszélhetett.

Nagyon-nagyon Christy-vel éreztem ezekben az

időkben. Talán a legrémesebb dolog, ami szülőt sújthat,
ha így elszakítják gyermekeitől. Én is azért mentem csak
Iránba, mert féltem, Mudi elrabolhatja különben
Mahtabot. S amikor Teheránban ez mégis megtörtént,
amikor szó szerint kitépték a kezemből az én drágámat,
azt hittem a reménytelenség pokolbugyraiba zuhanok.
Értelmetlenné vált az élet – azaz dehogy! Egyetlen igazi
értelme az volt, hogy lányomat visszaszerezzem.
Ez volt a helyzet most Christy-vel és két kisfiával. Sőt,
még rosszabb. Mert sokkal hosszabb elszakadás
fenyegette őket.
S ha Christy-re rátört néha a türelmetlenség, és
„azonnal” vissza akarta volna kapni a fiúcskákat, okos

~ 168 ~
pakisztáni ügyvédje, egy Nászir Ul-Mulk nevű fiatalember
mindig türelemre intette: ha egyszer teljes jogú
gyámságot kért, két évnél is hoszszabban elhúzódhat az
ügy. Ezt az időt ki kell várnia. Nyilvánvaló, hogy csak ő
nyerhet. A próféta – Mohamed – tanításai szerint a hét év
alatti gyermekek anyjuk gyámolítására szorulnak.
Függetlenül a nő vallásától. Mármost Christy ráadásul
még – gyakorlatilag – muzulmán volt, a férje neve alapján
feltétlenül, így ez tovább könnyíti a siker kivívását.
Mely sikerhez, így a fiatal ügyvéd, Pakisztánban
legalább két év szükségeltetik. És addig türelem, sok-sok
türelem.
Hát persze Christy nem nagyon bízott a pakisztáni
jogrendben, az igazságszolgáltatásban, és a többi. Hiszen
olyasmire készült, ami példa nélkül állt Pakisztán
„történelmében”: egy mozlim család kebeléről óhajtott
leszakítani két fiúgyermeket, hogy Amerikába vigye vissza
őket, s mindehhez egy iszlám bíróság segítségét kérte!
Hallottam ilyen esetekről újabban, például hogy amerikai
nő Egyiptomban kérte a gyerekei fölötti teljes felügyelet
jogát – meg is kapta, ám azzal a szigorú kikötéssel, hogy
anya és gyermekei Egyiptomban maradnak.
Christy tehát attól félt – nem alaptalanul –, hogy a
bölcs szavakat hajtogató ifjú ügyvéd a végén nem fogja
jókor bíróság elé vinni a dolgot, azon egyszerű oknál
fogva, hogy fél a Khan családtól. S mire netán eljutnak a
döntés pillanatáig, John betölti hetedik életévét, és fuccs
az egésznek. Riaz – aki valami módon még a halálára is
gondolt, s nem tévedett – itt is a jövőbe látott, vagy

~ 169 ~
legalább nézett, mert ravaszul tíz hónappal idősebbnek
tüntette föl Johnt a hivatalos papírokon. A családnak
most már, ügyvéd ide vagy oda, ügyesen kell
húzniahalasztania a dolgot, és nyert játszmájuk van.
Volt még egy lehetőség. Felbérelni valakiket, akik a két
fíúcskát megszöktetik. Pesavar hemzsegett az afganisztáni
ellenállási mozgalom fegyvereseitől, ezrével voltak ott
olyanok, akiknek semmi vesztenivalójuk nem volt, s jó
pénzért mindenre vállalkoztak. Igen ám, de a Khan család
falujában aligha tehette volna be a lábát bárki idegen
észrevétlenül. Aztán: a legközelebbi határig igencsak vad
volt a hegyi terep. Kellett volna ahhoz jó helyismeret, csak
akkor ígérhetett sikert az ilyen akció. Ha pedig
megbuknánk vele, gondolta Christy, vége lenne
mindennek. Akkor egy életre lemondhatna a gyerekekről.
Maradt tehát a bírósági hercehurca.
Christy, hogy mohamedán státusát bizonyítsa, elment
egy Detroit környékén lakó szent emberhez, s ott angolul
is, arabul is elmondta a szükséges szöveget. Nevezetesen:
– Hiszem, hogy egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája.
S így tovább. Christy a ceremónia során nem érezte,
hogy bárkit-bármit is elárulna. Hitt Istenben, ez igaz volt,
ami meg Mohamedet illeti…hát a próféta annyit
foglalkozott a nők és a gyermekek kérdésével, hogy rossz
ember nem lehetett. Akkor pedig…? A szent ember
örömmel hallgatta Christy hiteles szavait, és azt mondta,
ha a próféta élne még, boldog lenne, hogy ilyen derék
hívei támadtak.

~ 170 ~
 Itt megint nagyon megértem Christy döntését. Hát
persze, mikor Iránban voltam, én is foglalkozni kezdtem
az iszlám tanaival, és még vigaszt is merítettem belőlük,
reménységet. Alapjában, persze, csaló voltam, mert
taktika húzódott meg a dolog mögött. Hadd higgye Mudi
és családja, hogy beletörődtem mindenbe, és próbálok
minél jobban alkalmazkodni az iráni élethez, a
hagyományokhoz. És amikor Mudi elragadta tőlem
Mahtabot, egyszerre imádkoztam minden istenséghez, a
keresztényekééhez, Allahhoz, Buddhához, mit tudom én,
csak isten legyen – és segítsen. Nem voltam olyan
kiváltságos helyzetben, hogy szigorúan osztályozzam az
isteneket, aztán kiválasszam a legmegfelelőbbet.
Minél jobban megismertem Christy-t, annál jobban
szerettem. Akadtak olyan ügyeim, amelyekben
bizonytalankodni kezdtem, vajon valóban a kárt
szenvedett szülő lenne-e a gyerekek jobb gondviselője. A
szők által elkövetett gyeremekrablás kicsit mindig
visszataszító. Még ha jogos is. Még az én esetemben is
felmerülhettek – és fel is merültek! – kételyek: szabad-e
Mahtab sorsát, netán életét kockáztatnom a
kapcsolatunkért? Christy-t illetően semmi aggályom nem
volt – csak csodálni tudtam makacs küzdelmét.
Helyeseltem volna, bármelyik megoldás mellett dönt is.
A törvényes utat választotta, és egy kicsit
partizánkodott is. Jó ötlet volt, nem mondom. Mielőtt az
ügy érdemi tárgyalására sor került volna, boldog-
boldogtalan segítségét kikönyörögte, írjanak – lehetőleg
ily tárgyban befolyásos emberek – Pakisztán amerikai

~ 171 ~
nagykövetségének, vázolják az esetet, fejtsék ki Christy
kérésének jogosságát. Tucatjával érkeztek a
megkeresések, s bár a diplomaták azt felelték, ők efféle
kérdésekben nem illetékesek, annyit mégis megtettek,
hogy írtak Pesavarba, figyelmeztették a bíróságot, hogy az
ügy alakulása nagyon is érdekli őket, s az ítélettel
kapcsolatban véleményt mondanak, netán felülbírálják a
dolgot… Becsületes eljárás volt ez a követség részéről,
nagyszerű tett.
Alig három héttel a Sivatagi Vihar elnevezésű
hadművelet – az iraki háború – előtt Christy-t értesítette
az ügyvédje, hogy a dolog terítékre kerül.
Nászir azt is leszögezte, hogy Christy jelenléte nem
okvetlenül szükséges, de talán jó hatást tenne a bíróságra.
Minden jól összejött. Hiszen Christy amúgy is készült
volna már Pakisztánba, s erre most ilyen nyomós oka
támadt. Hogy jószándékát bizonyítsa, kíséret nélkül ment.
Ez az elhatározása óriási telefonözönt eredményezett.
Izzottak a vonalak Christy lakása, Riegle szenátor irodája,
a Külügy megfelelő részlege és az én szerény
főhadiszállásom közt. Sally Light, aki a
Külügyminisztériumban a külföldön élő személyek
osztályának gyermekügyeivel foglalkozott, azt mondta,
nagyon aggódik. Elemi módon – Christy testi épségéért.
Kevés az esély, hogy gyerekeit hazahozhassa. A kockázat
pedig aránytalanul nagy. Nem helyeselte a dolgot.
Mondtam Sallynek, egyetértek vele, és csak
csodálkozom rajta, hogy Chris Korest, hivatali jogkörét
tulajdonképpen meghaladva, ennyire „eljegyezte magát”

~ 172 ~
Christy ügyével. Chris tudniillik komolyan hitt benne,
hogy Christy hazahozhatja a gyerekeit. Magam attól
féltem, Christy nem számol a nehézségekkel, a
csapdákkal, melyek nyilván adódnak majd, s össze fog
omlani, mikor jogos törekvéseinek kudarcát látja, és
felméri, hogy többé nincs remény.
A pakisztáni út gondolatát még Chris is vegyes
érzelmekkel fogadta. S felhívta Christy-t és közölte vele: –
Attól félek, hogy magát ott meg fogják ölni.

És 1991. február 9-én, amikor Christy elindult a

reptérre, Sally Light még egyszer megpróbálta
visszatartani. – Ne menjen – könyörgött neki –, nem
hiszem, hogy jól meggondolta ezt a lépést. Meg kell
értenie, hogy a mi embereink odaát még csak kérdésnek
sem tekintik a maga gyerekeinek dolgát…ne feledje,
háború van, hadban állunk!
– Én is hadban állok – szögezte le Christy egy öszvér
makacsságával –, sokkal régebben méghozzá. És nem
hagyom félbe a háborúmat. Megyek.
S felszállt a gépre.
Alig két év leforgása alatt ez volt az ötödik pakisztáni
útja. Csak ez valahogy mégis más volt. Mert szabadnak
érezhette magát. Bejelentkezett a szállodában, járt-kelt,
ahogy akart…senki sem követte, nem szabta meg
semmilyen idegen szokásjog mit tehet, mit nem. Egy
dolgot, persze, nem tudott: hogy nagyon is követték.
Ketten méghozzá. Pakisztáni titkos ügynökök, akiket

~ 173 ~
Riegle szenátor bérelt föl, amúgy testöröknek. Ők
vigyázták Christy minden lépését.
Egyébként Christy-t az sem törte le, amit az amerikai
konzulátuson hallott: – Hohó, hát maga az a bizonyos
Christy Khan, a bablevesbe belemártott, onnan is
kirántott…aki miatt annyi postánk jött, mint még senki
dolgában soha. Nézze, ebből a bajból aligha tudja
kirántani magát bárki is…
És a többi. Christy rezzenetlen és hajthatatlan maradt.
Makacs, mint az öszvér.
Az előzetes bírósági meghallgatások simán lezajlottak,
és – Nászir szerint – jól alakultak. A rokonok végre
megértették és elfogadták, hogy Riaz halálához Christy
apjának végképp semmi köze nem volt, s azt a
hajlandóságukat is elárulták, hogy lehet szó alkuról.
– Nem – felelte Christy akkor már –, én semmiféle
magánmegegyezéssel nem érem be. Én bírósági végzést
akarok, amelynek alapján a gyerekeim szabadok, és oda
mehetnek velem, ahová akarnak.
Pár nap múlva Christy először jelent meg a pesavari
bíróság előtt. A tárgyalóterem egyébként akkora volt,
mint két egymásba nyitott garázs. Beton a padlója, magas
a mennyezete. A bíró középen ült valami durván ácsolt
pulpitus mögött, a felek, ügyvédeikkel, két asztal körül,
vele szemközt. A terem további részében ott szorongtak az
érdeklődők, a hozzátartozók, meg mindenféle menekültek
és szalasztottak, akiket mohón érdekelt az ügy – mint
pletykatéma.

~ 174 ~
 A tárgyalás menete meglehetősen rögtönzött forma
volt. Ki amikor megszólalt, akkor volt övé a szó.
Míg a rokonságra vártak, Nászir odasúgott Christy-nek
pár jótanácsot.
– Nehogy sírjon, bárhogy alakul is épp a dolog. Az itt a
gyengeség jele. Viszont a bíró szemébe se nézzen, kerülje
a tekintetét. Ez az ember úgyis épp eléggé meg van
illetődve, hogy maga amerikai, nehogy azt érezze: maga
itten még fölényeskedik is. Ezek ilyenek.
Christy el is határozta, hogy így viselkedik. Valamint
tisztelettudóan, de korántsem megalázkodón – ez nyilván
kibillenti majd egyensúlyából a Khan családot.
Rekkenő hőségben, izzadságbűzös teremben,
pulóverben és csadorban – Christy úgy érezte, gőzfürdőbe
látogatott. Tekintetével mindazonáltal éberen kereste
Johnt és Adamet, és rendkívül lehangolta, mikor
tapasztalnia kellett, hogy a rokonság nem hozta őket
magával. Mivel pedig a falujukba nem merészkedett volna
el, ez az alkalom maradt az egyetlen ilyen lehetősége,
hogy lássa őket…És nem. De a bírónak sem tetszhetett ez
a dolog, mert a tárgyalást egy héttel elnapolta,
figyelmeztetvén a rokonságot, hogy legközelebb a
gyerekeket se hagyják otthon.
Fiaz őrjöngött a dühtől. Odasziszegte Christynek:
– Nehogy nagyra légy! Csak egy szavamba kerül, és
eltűnsz. Akkor egy hét múlva sincs tárgyalás.
A szállodából aztán Christy felhívta anyját. – Annyira
félek – mondta. – Nagyon félek! – Egyedüli vigasza az
ügyvéd volt, akiben most már egyre jobban bízott. Pedig

~ 175 ~
csak úgy találomra választotta egy listáról, melyet az
amerikai konzulátustól kapott annak idején.
– Ez az ember – mesélte Christy – megannyiszor a
legnagyobb lélekjelenlétről tett tanúságot, és roppant
becsületesnek mutatkozott. Amint hogy az is. Nyílt,
rámenős, ugyanakkor körültekintő. Nem lehet kihozni a
sodrából, erős egyéniség. A jó Isten volt velem, mikor
ilyen szerencsés kézzel húztam. Ha ezek a csodák
folytatódnának…még jól is végződhet az egész – mesélte
még a telefonba Christy, és anyja, némiképp
megnyugodva e szavak hallatán, tovább bátorította.
Pakisztánba érkezése után tíz nappal, a második
tárgyaláson látta viszont végre a fiait Christy. Ahogy a
család ügyvédjének kíséretében a terembe léptek,
boldogan nyugtázta, milyen szépen megnőttek, jó színben
vannak. Szerette volna magához szorítani őket, de
nyomban. Uralkodott érzésein. De akkorát sóhajtott, hogy
a tárgyalóterem csendjében mindenki fölfigyelt rá.
Könnyeit csadorjával rejtette el, törölgette. Nem szabad
sírnod, Christy! Ezt hajtogatta magában. S akkor a bíróra
nézett. A szemébe. Most már mindegy…de a bíró tekintete
mély megértést sugárzott.
Nászir kérésére a bíró engedélyezte, hogy Christy – az ő
szobájában – találkozhasson a fiaival. Apósa is velük
tartott. – A leányom vagy, ez csak természetes – mondta
bambán –, hogy a nagy pillanatban veletek vagyok. –
Christy ügyet se vetett rá. Csakis a két fiúcskával törődött,
akiket jó öt hónapja nem látott már. John azonnal a két
karjába vetette magát, Adam tartókodó maradt. Christy

~ 176 ~
megrémült. Hallani sem akar rólam? Látni sem akar?
Nem törődik már velem? Christy akkor leültette Johnt, és
odaadta neki a kisjátékot, amit hozott. Aztán Adamnak is
az övét. Adam félrelökte a játékot és egyenesen Christy-
hez szaladt, odabújt hozzá. A játékkal nem törődött,
Christy öléből le nem szállt volna…amikor mégis vissza
kellett menniük a terembe, Christy apósa vette át őt.

Minden szép rendben ment, s akkor Adam hirtelen

megbetegedett. Vírusos agyhártyagulladás! Pakisztánban
ennek a betegségnek elég nagy volt a halálozási
arányszáma. Különös, hogy épp Adam fogott ki ilyen
betegséget, mikor ő volt a három gyerek közül a
legerőteljesebb, igazi kis vasgyúró.
De most rettentő állapotba került szegény, testét foltok
lepték el, folyton hányt, tagjai szinte merevek lettek.
Christy jószerén végig ott ült az ágya mellett. Fizette a
kórházi költségeket, beleértve a külön szobát, nehogy a
tífuszosok és tébécések közt feküdjön a kis beteg, és
minden pesszimista vélekedést cáfolt a maga
rendíthetetlen derűlátásával.
– Élni fog – mondta mindenkinek. – Túl fogjuk mi élni
ezt is.
Jó jelnek tartotta, hogy Adam nem utasította vissza a
folyékony táplálékot, egyáltalán, a folyadékféléket, fontos
volt ez a szervezet megtisztulásához. Mármost ami
Christyt illeti, olyan mélységekbe merült már alá testileg-
lelkileg, hogy szentül hitte: ezután csak jobb jöhet. Szinte
nem volt vesztenivalója.

~ 177 ~
 – Ha idáig eljutsz, már nem tudod, mi a fáradság, nem
fogod fel, miféle kudarc jöhet még, átlendülsz a
holtponton…és holtbizonyosan érzed, mit kell tenned –
mesélte.
Adam két napra rá túlesett a krízisen, de Christy két
utolsó pakisztáni hetét továbbra is a betegágya mellett
töltötte. Nászir képviselte őt a bíróságon. Elmesélte, hogy
a család, halogató taktikáját végül már a bíró is
megelégelte, és „az asztalra csapott”. Kijelentette, több
halasztást nem engedélyez. Nem tesz jót a gyerekeknek,
nem tesz jót az anyának. Fiaz erre felcsattant: –
Hogyhogy az anyának? Mit számít az anya?
És ezzel nagy hibát követett el. Mert a bíró nyomban
így felelt fölháborodottam – Mit számít az anya? Hát ki
számít, és mi számít, ha az anya nem? Micsoda
elgondolás…!
Igen, mert a család azt akarta, hogy ha Johnt Christy
magával viszi is, Adamet hagyja ott, Adam úgyis inkább a
családhoz vonzódik, és ott van Riaz anyja, akinek
vigasztalásra van szüksége fia halála után. Ezt az eleve
sántító érvelést most Fiaz szavai végképp felborították.
A család látta, hogy a játszma elveszett. Próbálták
legalább a mellékkörülményeket illetően alkudozni. Az
ügyvédek megállapodtak abban, hogy Christy nem mehet
többé férjhez, különben elveszti a gyámfelügyeleti jogát.
És a harc ezzel véget is ért.
Christy és két fia ott szorongott Fiaz kocsijának hátsó
ülésén – irány a pesavari repülőtér. Ahogy a duzzogó

~ 178 ~
sógor épp indított volna, egy ismerős arc bukkant fel, egy
fej hajolt be a hátsó ablakon. Hajját bácsi volt az!
– Christy, mindig is te voltál a kedvenc unokahúgom! –
kiáltotta. Itt mindenki „unokahúg” volt, de Christy
pontosan értette, hogyan gondolja Hajját bácsi, és
mosolygott. Sőt, tréfásan bele is suhintott a levegőbe,
utánozván azt a bizonyos mozdulatot, és Hajját bácsinak
volt annyi humorérzéke, hogy megjátszotta: elvágódik.
Hát mégis vidám epizóddal zárult a rémségek sorozata, és
Hajját bácsi össze is foglalta a dolgot: – Örülök, hogy így
alakult! Minden jó, ha a vége jó.

Öt évvel ezelőtt Mahtabbal én is ugyanoda érkeztem

meg a szabadságba, mint most két fiával Christy: a
detroiti Metropolitan repülőtérre. John boldogan s kicsit
nagyképűen ödvözölte Eric-et, mondván: – Szia, öcsi! Jó
színben vagy, de nem eléggé. Ha nem tudnád, én vagyok a
te bátyád, Johnny. Ezentúl, majd én vigyázok rád. Ne félj
semmit, bántódásod nem eshet.
Christy pedig azt gondolta: mindegyikükre rá fog férni
a többiek békés, nyugodt közelsége.
Minthogy megtakarított pénze nem volt, Christy a
szüleihez költözött, Detroit egyik munkáskerületébe,
ugyanabba a szerény, három hálószobás családi házba,
ahol felnőtt. A család, a szűkös helyviszonyok ellenére,
mintha azt akarná bizonyítani, hogy sok jó ember kis
helyen is elfér, még nagyobb egyetértésben él együtt, mint
a nagy válság előtt. Csak frázisokat mondhatok – de hát
az élet néha épp az egyszerű igazságok útján halad a

~ 179 ~
legelviselhetőbben. Christy-éknél mindenképpen ez
igazolódott be.
Sajnos, John és Adam még négy hónappal a
hazaérkezésük után is eléggé gyengék voltak,
mindazonáltal javult is az állapotuk. Például idegileg.
John nem riadt föl már minden éjszaka verítékben úszva,
Christy-ért sírva. Adam nem vizelt be most már.
Esténként, elalvás előtt nem ölelték magukhoz minden
játékukat, nem féltek már, hogy elveszíthetik, ami az övék
– elsősorban a mamit meg a szabadságot.
John, aki „felnőttebb fejjel” élte meg a pesavari éveket,
egy kicsit olyanná is alakult, amilyenek az ottani
gyerekek. Élénk eszű volt, laza, ugyanakkor érzékeny –
tulajdonképpen igen vidáman sokoldalú személyiség.
Adam azonban, Christy szavaival élve, „hisztérikusan
monomániás” lett, nyilván a változás hatására. Ez főként
az eltúlzott tisztaság- és rendigényben nyilvánult meg
nála. Ha csak egy kicsit is bepiszkolódott a keze, rohant,
mosta, sikálta. Ha Eric elvitt egy hajkefét a fürdőszobából,
űzőbe vette, s azt kiábálta: – Tedd vissza, ahol a helye
van! Tedd a helyére vissza! – És amikor ez megtörtént,
diadalmasan leült a földre a fürdőszoba közepén, és
kántálni kezdte: – Tisztaság van, rend van! Tisztaság van,
rend van!
Ami Pesavarban nyilván nem volt. De hát, ha egyszer
Adamnek ez kellett…Végeredményben már csak
mosolyogni lehetett ezeken a történeteken, s épp ez volt a
jó.

~ 180 ~
 S Adam volt az, aki minden éjszaka, félálomban
forgolódva, azt kérdezte: – Mami, ugye, nem mész el már?
– De persze, hogy nem! – felelte Christy.
– Igen – mondta erre Adam, kicsit pakisztánias
kiejtéssel. – Együtt leszünk!
Három fiúgyerekkel, persze, kisebb-nagyobb házi
gondok is akadnak, mint például John és Adam
villongásai. Testvéri vetélkedésük, már-már durva
versengésük még Pesavar öröksége volt, az ottani családé.
Christy feltételezte, hogy Riaz halála után a család kicsit
még egymás ellen is uszította a két kisfiút. Meg aztán
Adam jól emlékezett rá, hogy Eric, még csecsemő
korában, „elszakította tőle” a mamáját, Christy-t. Ezt nem
tudta megbocsátani, és néha egészen aggasztó jeleit adta a
féltékenységnek, a neheztelésnek. Christy napi
huszonnégy órában volt főhivatású anya, nem beszélve a
háztartás ellátásáról, és így tovább. Nem ment ez
másképp, csak szigorú rendszabályok szerint: – A
felkelésnek, az étkezéseknek, a lefekvésnek pontos
időrendje van a mi házunkban – mesélte. – A férjem
rettentő volt ilyen szempontból, és nem akarom, hogy
öröksége feltámadjon a gyerekekben valaha is. Csak ne
higgye John, Adam és Eric, hogy azt tehet, amit akar, oda
és addig kószálhat el, amerre és ameddig óhajtja. Az a
világ megszűnt.
Az érdekes az volt, hogy odaadásának és szeretetének
legfőbb viszonzója az a fia lett, akivel a legtöbb baja volt:
szegény kis Eric. – A legtöbb gyerek imádnivaló, de Eric
maga az imádat. Mint egy kutya, úgy tud szeretni,

~ 181 ~
sugárzik belőle a jóság, az igyekezet. És egyáltalán nem
féltékeny a két bátyjára. Életem legcsodálatosabb
meglepetése – fejezte be lelkendezését.
Boldog voltam, hogy már efféléket hallhatok tőle!
Eric még újabb szívoperációra szorult. Az orvosok
szerint erre egy-két éven belül kell sort keríteni majd.
Vizelethajtón és szívgyógyszereken élt addig is; ha nem
szedte őket, azonnal gyengeség, fáradtság tört rá. Ennek
ellenére vígan hancúrozott és rohangált együtt a
fivéreivel. Mintha makkegészséges volna.
És Eric volt az, akit a legkevésbé viselt meg, mikor
anyjuknak egyszer valamivel hosszabb időre el kellett
mennie hazulról. John és Adam még a pakisztáni
rémséges egyedüllétek riadalmát sínylették – ám idővel
ezek a rossz emlékek is eltűntek, s nemsokára Christy
nyugodtan elmehetett egy esküvőre, hétvégi kötelező
rokonlátogatásra, ilyesmi. Tulajdonképpen, mesélte
Christy, őt magát viselték meg a leginkább ezek a
távollétek. Riaz családjától rettegett. Hátha hosszú a
rokonság keze, és idáig is elér, elrabolni a fiait.
– Az lesz a jó, ha már tizenévesek lesznek – mondta –
, akkor végre megnyugszom, mert tudnak már vigyázni
magukra. De addig… Tudom, hogy szinte beteges dolog
ez már a részemről, de ki szoktam lesni az ablakon,
fülelek, felrezzenek, kirohanok…hátha valaki jön. John
meg is szokta kérdezni:
– Mi az, mami, kísértetet láttál?
Christy még hónapokkal a hazatérésük után is küzdött
néhai férje emlékével. Olyannyira, hogy pakisztáni

~ 182 ~
ruhadarabjait sem viselte jó lelkiismerettel. Hiába voltak
kényelmesek a blúzok, szoknyák, bő nadrágok – nem
tudta, illik-e, nem illik-e, hogy efféle „testi” kapcsolatban
maradjon az ottani dolgokkal, azzal a hellyel. Meg ami
ennél bonyolultabb: a fíúcskák félig pakisztániak… most
akkor mi legyen? Ismertesse meg őket apjuk hazájának
kultúrájával, hagyományaival? S ha igen, hát hogyan? Mit
ért ő igazából ezekhez a dolgokhoz? Az ő ismeretei is
felületesek csupán. Viszont akkor eltitkol előttük valamit,
elzár tőlük egy fél világot.
Egyelőre azonban a gyerekeknek kisebb gondja is
nagyobb volt, mint a „pakisztáni kulturális örökség”. Sőt,
John még azokat az emlékeit is feledni akarta, melyek
Pesavarhoz köthették. Folyékonyan beszélt már urduul,
de hallani sem akart erről a nyelvről. S bár Riaz fénykép
pontosságú képi emlékezetét örökölte, kegyetlenül
kiirtotta magából annak az egyetlen videokazettának az
emlékrészleteit is, melyhez Pakisztánban hozzájuthatott.
Christy hiába kérlelte: – Mesélj a kis Charlotte-ról, tudod,
akit a videóról ismertél meg… – Mindhiába.
Egyáltalán, az apatéma szinte soha elő se jött. Kivétel
volt egy-egy olyan eset, mikor John és Adam
szerelmespárt látott sétálni. Ha Christy is velük volt, John
mindig azt mondta: – Ne félj, mami, lesz még nekünk
apukánk, megsegít a Jóisten.
Persze, Christy-t Riazzal kapcsolatban egészen más
dolgok is érdekelték. Miért halt meg? A nyomozók
megnyugtatták. – Nem valószínű, hogy magát a legkisebb
veszély is fenyegetné. Csak élje szép nyugodtan az életét.

~ 183 ~
Magának azokhoz a dolgokhoz valóban nem lehetett
semmi köze.
Ezzel a dolog a részükről el is volt intézve. A gyilkossági
ügy megoldatlan maradt egyelőre, bár Christy biztosra
vette, hogy a rendőrség sok mindent eltitkol előle – a
nyomozás érdekében. Csak az bántotta, hogy Riaz még
halálában is ilyen rejtőzködő maradt. Végeredményben jó
öt évig élt együtt egy emberrel, akiről szinte semmit sem
tudott. Igen, Riaz mintha valami álomkép, valami kísértet
lett volna csak. Már kivéve a kellemetlen tényeket.
Azon Christy különösképp megdöbbent, hogy Riaz
vérében – ezt elárulták neki – nem találtak alkoholt.
Furcsa! Hiszen Riaz jócskán ivott, sőt, már-már az
alkoholizmus határán járt, s főleg repülőutak alkalmával
ivott bőséggel, hiszen ingyen volt a nedű.
– Ha valaki fontos tárgyalásra készül – magyarázták a
nyomozók –, általában józan akar maradni.
Most akkor…? Christy agyában vadul kavarogtak a
kérdések. Hirtelen józanság…tárgyalás…miféle ügyben?
Csak nem kábítószerben utazott Riaz? Tény, ezt Christy is
tudta, hogy Pesavar az Afganisztán felől érkező ópium
nagy föld alatti kereskedelmi központja volt. S arról is
hallott, hogy a Kábítószerügyi Hivatal érdeklődött az eset
iránt.
Senki meg nem erősítette, senki meg nem cáfolta
ezeket a feltételezéseit.
Christy-t a leginkább az bosszantotta – bár hát most
már olyan mindegy volt –, hogy Riaz rokonai nagyon is
tudták a

~ 184 ~
„titkot”, birtokukban volt a rejtély kulcsa, neki azonban a
világért sem árultak volna el semmit. Bár a helyi
rendőrség nyomatékosan kérte őket rá, nem voltak
hajlandók kiadni Riaz telefonjainak magnófelvételeit –
pedig Riaz, szokása szerint, mindent fölvett szalagra, amit
ekképp beszélt. Christy biztosra vette, hogy ez a
magnóanyag fényt derítene a bűntényre. Még ő maga is
el-elkapott olykor pár szófoszlányt Riaz beszélgetéseiből.
S előfordult az afgán ellenállás kifejezés…talán ezzel volt
összefüggésben a gyilkosság is?
Próbálta felidézni magában Riaz búcsúszavait, azokat,
amelyeket Pakisztánból távozva mondott neki: „Christy,
ide figyelj, hagyj el engem. Mindenféle zűrbe
keveredtem…a dolognak semmi köze hozzád…” Valahogy
így mondta, igen.
Mit jelenthetett ez?
Riaznak feltétlenül rossz sejtelmei voltak. Ezt az
események már csak utólag – igazolták.
Nyilván úgy állt a dolog, hogy Riaznak emitt is, ott is,
tehát mindkét oldalon ellenségei voltak, akik a jelek
szerint a halálát kívánták.
1991 őszén Christy beiratkozott egy tanfolyamra. Célja
az volt, hogy kitanulja a törvényszéki írnokságot –
tudniillik állást akart vállalni, ha a gyerekek már mind
iskolába járnak. Ami a múltat illeti, sem eltörölni nem
akarta emlékeit, sem belebetegedni nem óhajtott a
történtekbe. Józanul, ugyanakkor derekasan nézett vissza
arra, ami volt. Riaz emléke korántsem volt tabu a számára
– sem így, sem úgy. Igaz, amikor Pakisztánban

~ 185 ~
eltemették, távol volt attól, hogy igazi megrendülést,
szívbéli gyászt érezzen. De ami késik, nem múlik. Sírjához
természetesen nem látogathatott el. (A sírkő felirata
szerint Riaz harmincöt éves volt mikor meghalt – ám itt
lehetett öt év eltérés a valósághoz képest; mindegy, ő ezt
így hagyta meg a családjának, s ezt a végakaratát igazán
könnyű volt teljesíteni.) A gyilkosság után pár hónappal
Christy úgy gondolta, ideje jelét adnia, hogy igenis
gyászolja elhunyt férjét. Most jött el az a pillana. Magától,
bármi erőltetés nélkül, nem látványos módon.
Michiganben gyászmisét mondatott a megboldogultért.
Magában így beszélt – s ezt el is mondta nekem – :
„Barátaim azt mondják, oda kerültél ahová való vagy, ahol
nem okozol több bajt. Mondhatnám ezt én is, de távol
álljon tőlem. Valaha szerettelek, három gyerekünk van. És
nem voltál szörnyeteg, én tudom, csak nagyon-nagyon
gyarló emberi lény voltál. Nincs jogom, hogy ítélkezzem
fölötted. Sorsod betelt…”
Christy így fejezte be aztán: – Nem volt könnyű…az
egész…és még ez se, így utólag. Hogyan is mondjam?
Talán a hit segített át sok mindenen? Pakisztánban jöttem
rá, hogy férjemet sem nézhetem csak a magam
szemszögéből…az, rossz hasonlattal élve, a jéghegynek
csak a csúcsa lehetett, amit én belőle megérthettem
egyáltalán. Az egész háttér… az a világ…valami olyan
idegenség volt a számomra, hogy látnom kellett, tűz a
vízzel akart egyesülni a szerelmünkben. Ez nem is
vezethetett semmi jóra. De hát, ami a többi dolgot illeti…a
velünk szemben tanúsított gorombaságát,

~ 186 ~
szívtelenségét…ki tudja, mik voltak az indokai. Csak Isten
lát a szívekbe. Remélem, Isten megadta neki a halállal azt
a békét, amit végeredményben minden ember
megérdemel. Riaz sokat szenvedhetett, és akkor már így a
legjobb, ha gyötrelmei nem folytatódtak tovább.
Nem volt ez színlelt nagylelkűség, meghatottan
hallgattam őszintén átélt szavait. Maga Christy azonban
nem találta meg lelke békéjét. Azóta is fél Riaz rokonaitól.
Hátha megáll hirtelen egy autó John, Adam vagy Eric
mellett…és amit a törvényszéken nem, hát az utcán, a
nyers erőszak eszközeivel nyerik meg ezek a
kiszámíthatatlan emberek.

De hát az élet mindig kiszámíthatatlan…és Christy, e

félelmek ellenére boldognak mondhatja magát.
Keveseknek sikerült az, ami neki. A kisemmizett szülők
nagy többsége elveszti perét az idegen-honi bíróságokon.
S akkor – marad az életre szóló keserűség, a teljes
reménytelenség. Megtörténik ez másokkal is, nemcsak
fehér emberekkel. A New Jersey államban élő és libanoni
születésű Ramez Saten például Dél-Afrikában vesztette el
így három lányát 1986-ban. Élete azóta is merő rémálom.
Melyből nem lesz földi felébredés.

~ 187 ~
 Tehetetlenül

Ramez Sateh Beirutból jött New Yorkba, a Pan

American Airlines-nél vállalt állást, s néhány év múltán az
amerikai állampolgárságot is megszerezte.
Vándorszellemű ember számára a legnagyobb áldás: a
légitársaság révén módja volt ingyen utazni szinte
bárhová a világon. Egy ilyen vakációzás során, 1977-ben
Ramez megállt ebédelni egy útmenti éttermecskénél –
valahol a déli skót felföldön, szépséges tájon. De nemcsak
a táj nyűgözte le. Hanem egy pincérnő is – olyannyira,
hogy máris elkezdődött élete „nagy románca”. Muriel
Dunlop épp a tizenkilencedik születésnapja felé lebegett
kecsesen – Ramez pedig harmincnyolc volt. Ez a
korkülönbség csöppet sem ígérkezett akadálynak. Címet
cseréltek, nagy levelezésbe keveredtek. S amikor Ramez
fél év múlva visszatért a szépséges dombok közé, már úgy
látták viszont egymást, mint régi szerelmesek.
– Ahogy én látom, sosem szabad életkora szerint
megítélnünk senkit – mesélte Ramez. – Mi ketten mintha
egymásnak lettünk volna teremtve. Nem volt köztünk
semmi vita, félreértés…egymás gondolataiban olvastunk.
Bármit csináltunk, az volt a jó, úgy volt jó.
Ez volt tehát a rajt. Mindketten élvezték az élet apró és
természetes örömeit – kirándultak a tengerpartra,
fagyiztak, ellátogattak Muriel ismerőseihez, jóbarátaihoz.
Ramez megismerte Muriel szüleit is, kedvesen fogadták.
~ 188 ~
David Dunlop szerszámkészítő volt, felesége, Isobell egy
szálloda recepcióján dolgozott. Teljességgel türelmes
embereknek látszottak, olyanoknak, akiket nem
érdekelnek olyan felszínes „csekélységek”, mint életkor,
nemzeti vagy faji hovatartozás, vallás…szeretettel nézték
lányuk és Ramez kapcsolatát. Ramez görög katolikus volt,
Muriel – presbiteriánus. A Dunlop család is nagy utazó
volt. Muriel Rhodesiában töltötte gyerekkorának és
serdülő éveinek java részét. Kalandos világ! A szülők igen
jövedelmező foglalkozásának a felszabadítási mozgalom
sikere vetett véget – 1975-ben vissza kellett térniük
Skóciába.
Ramez és Muriel egy kis skót templomban házasodott
össze, történt ez 1978 februárjában. Miután Muriel
megkapta a zöld kártyát, Brooklyn-ban telepedtek le,
onnét egy New Jersey-i külvárosba költöztek át – úgy
gondolták, hogy családalapításra ez lesz a legalkalmasabb
hely. A fiatalasszony túlságosan is fiatal volt az új
„szerephez”. Mindazonáltal gyereket akart, de lehetőleg
hamar, s így dolgozni se ment. Ekképpen egy kicsit üressé
vált az élete, napjai meglehetősen tartalmatlanul teltek.
Gyakran panaszkodott. Pontosabban, mint Ramez
mesélte, „sokáig forrtak benne visszafojtva a dolgok, aztán
vulkánként kitörtek.” Ramez azt remélte, ez a tárgya-
nincs nyugtalanság az idő múlásával csitul, szelídül majd.
1979 februárjában Muriel Skóciába repült – első
gyermeküket várta. Victoria áprilisban született meg, s
Muriel még három hónapot töltött a szigetországban,
ahová Ramez mindig hétvégeken repült át.

~ 189 ~
 Hat hónappal második gyermekük, Maya születése
után Isobell látogatóba érkezett New Jerseybe
Zimbabwéből. A Dunlop házaspár ugyanis visszaköltözött
Afrikába, közel akartak lenni két fiukhoz, akik ott keresték
boldogulásukat.
Isobell a második New Jersey-i napon megkérdezte
Ramezt, hol tartja gyermekeinek útleveleit, s egyáltalán
nem örült, mikor azt kellett hallania, hogy egy bank
széfjében.
Másnap Isobell „magához kérette” – a szobájába –
Ramezt, s közölte vele, szeretné magával vinni az unokáit,
egy kis családi látogatásra Zimbabwébe.
Ramez felháborodott ezen a túlságosan is határozott
kijelentésen, s azt felelte: meg kell beszélnie a dolgot a
feleségével.
– Ugyan – mondta erre Isobell –, a feleségednek erről
nagyon határozott véleménye van már, semmi tárgyalni
valód nincs vele róla.
Ramez kitartott az elhatározása mellett, ám nagy
csodálkozására azt kellett tapasztalnia, hogy Muriel
semmilyen értelemben nem hajlandó nyilatkozni neki a
dologról, sőt, egyáltalán beszélni sem akar vele. Amikor
bement hozzá, az anyja is vele volt s a két nő se szó, se
beszéd kiment a szobából. Éjszaka az ágyban egyszerűen
hátat fordított Rameznek, s hallgatott, mint a sír. Holott
csak négy napja volt, hogy Muriel naponta háromszor is
felhívta telefonon Ramezt – a férfi munkahelyén –, s
váltig erősítgette, hogy szereti, nagyon szereti, s hogy
milyen jó lenne egy harmadik gyerek. Társalgásuk most

~ 190 ~
mindössze arra korlátozódott, hogy ki menjen bevásárolni
a nagyáruházba.
– Mi baj van? – kérdezte kissé riadtan Ramez.
– Ha nem tudod, mit mondhatok neked? – Muriel
nagy magabiztossággal, rezzenetlen arccal vágta oda
férjének e furcsa választ.
S végig így viselkedett Ramezzel, amíg csak anyja ott
volt náluk.
– Holott mindig olyan kedves volt hozzám – mesélte
Murielról Ramez –, és én is nagyon szerettem őt, jól
bántam vele, csakugyan. De mihelyt az anyja feltűnik a
színen, Muriel teljesen megváltozik. Egyszerűen mintha
nem volna magánál.
Ramez így folytatta: – Az apósom meg… hát igen, tedd
ide, tedd oda emberke, tökéletesen a felesége szócsöve.
Semmiféle egyéni véleménye nincs. És ahogy az anyósom
őt igazgatja, mondjuk ki nyíltan, dróton rángatja,
ugyanígy akarta hatalmába keríteni Murielt is, vele egész
családunkat. Valahogy az volt a felfogása, hogy ha ez nem
sikerül neki, menjen szét a házasságunk.
S Murielt úgy jellemezte Ramez, hogy „anyjának
megszállottja” lett. Például: addig tejet öntött a kávéjába,
mióta anyjától mást látott, ő is áttért arra a megoldásra, a
tejporra. Mindig filteres Meritet szívott, anyja kedvéért
áttért a Marlboróra. De a legrosszabb Muriel arcának
változása volt. Máskülönben olyan üde volt, nyílt és
közvetlen; most a tekintete gyanakvó lett, a szája örökké
idegesen feszült. És Ramez tudta, hogy közös életük

~ 191 ~
valóban örvénybe került, amikor Muriel fürdőköpenyének
zsebében fölfedezte egy válóperes ügyvéd névjegyét.
A nappalok gyötrelmesen teltek, ám még rosszabbak
voltak az éjszakák. Isobell olykor hajnalig járkált a
lakásban, mint egy kísértet; s a legfőbb témája az volt,
hogy Murielnek is Afrikába kell látogatnia a családhoz. –
A feleséged nem szeret már téged – közölte Ramezzel.
Elviszem őt és a gyerekeket Zimbabwébe, aztán ha mégis
vágyódik utánad, hát majd visszajön hozzád.
Ramez nem volt hajlandó odaadni az útleveleket.
Isobell két hónapot töltött náluk, aztán feladta…és
hazament. – Olyan volt az egész Muriellel – mesélte
Ramez –, mint amikor az ember felkattintja, aztán eloltja
a villanyt. Elment az anyja, és a feleségem megint
normális lett, akár ha valami rémálomból ébredt volna fel.
Hét hónapra rá, 1982 júniusában robbant a bomba.
Ramez nem is tudott róla, mekkora levelezést folytat a
feleségével Isobell, s hogy ötszáz dollárról szóló csekket is
küldött neki. Ügyvédre. És akkor, mint derült égből a
villámcsapás, jött Muriel közlése egy szép napon: – Most
pedig tudomásul fogod venni, ha tetszik, ha nem, mi
következik.
– Miért – kérdezte Ramez –, mi következik?
– A válás – hangzott a tömör és velős válasz. Muriel
hideg hangja megfellebbezhetetlen volt, indokokat
azonban nem említett. Két hónapnyi halotti csend
következett akkor, Ramez alig bírta idegekkel.
Aztán egy este felhívta Murielt egy barátnője. Ramez
vette föl a kagylót, mondván, a felesége alszik. A barátnő

~ 192 ~
váratlanul közlékeny lett: – Ramez, maga nem is tudja, mi
folyik a háta mögött. Isobell vadul uszítja maga ellen
Murielt.
Ez nem volt Rameznek olyan nagy újdonság,
meggyőzte azonban arról, hogy Muriel egy nála sokkal
erőteljesebb személyiség bábja. Másnap reggel Ramez
nem említette feleségének a telefont. Egyszerűen csak azt
mondta Murielnek, hogy a jelek szerint vannak némelyek
a világon, akik csak mások szerencsétlensége árán
képesek a boldogságra.
– Mintha a bűvszót mondtam volna ki – mesélte
Ramez –, igen, a feleségem mintha hirtelen felszabadult
volna, elmúlt volna valami rontás…egyszerűen megölelt, a
nyakamba borult, s azt mondta: „Szeretlek, nagyon
szeretlek.” Háromszor felhívott megint naponta az
irodámban, és este azt mondta nekem: „Igen, nagyon
szeretlek, és többet nem fogom hagyni, hogy anyám
befolyásoljon.”
Négy boldog éven keresztül állta Muriel a szavát.
Isobell makacsul írogatta a leveleit, és Ramezt sértette,
hogy mindig csak Murielt és a gyerekeket „csókoltatja”,
neki egyetlen üdvözlő szót sem küld – de a felesége a
leveleket egyszerűen csak elhajította. Nem törődött anyja
unszolásával – menne Zimbabwéba –, és amikor anyja
telefonált neki, csaknem lecsapta a kagylót: – Hagyj
engem békén!
Egy levélben, melyet férjének írt ez idő tájt,
határozottan leszögete: „Még a szüleimnél is sokkal
fontosabb vagy nekem”.

~ 193 ~
 1983 decemberében megszületett harmadik lányuk,
Monica. Bár családi életük lényegileg rendben volt most,
Muriel sosem tudta megszokni az Egyesült Államokat.
Évente legalább három hónapra „átruccant” a gyerekeivel
Ramez libanoni családjához. 1984 szeptemberében egy
egész évre! Akkor Vicky az ottani brit iskolába járt, Ramez
csak ritkásan látogathatta őket – hiányzott neki a család,
de tudta, Isobellt csak akkor tarthatja távol, ha Muriel is
úgy akarja, s ezért igyekezett Muriel kedvében járni.
Muriel pedig ilyeneket írt férjének Bejrutból: „Nem
tudom, hogyan is van ez, de valahogy békém van itt. Lelki
békém és nagy nyugalmam. Folyton jókedvű vagyok,
sokat nevetek. Szívesen járok át Leiláékhoz (Ramez
nővére) és Nohadékhoz (szomszédnője, egy orvos feleség),
és ilyenkor minden oly messze van, ami valaha rossz volt,
baj volt.” És unszolta Ramezt, költözzék át ő is oda,
vállaljon állást például a Middle
East Airlines-nál, vagy dolgozzon az export-import
szakmában. Ramez tiltakozott, mondván, hogy
Libanonban ő nem tudna elegendő pénzt keresni, és hogy
maga az élet is nagyon kevéssé biztonságos ott – a
folytonos háborúk során mintegy százötvenezer ember
vesztette életét. Szerencse dolga csak, ha valaki megússza
akár egy hétig is ép bőrrel arratájt – ezt a családjára
értette, s hozzátette: „hálistennek”.
1986-ban Muriel azt javasolta, látogassák meg családját
Zimbabwében. Hogy ő előre megy, viszi a három
lányukat, s két hét múlva Ramez is csatlakozik hozzájuk
még egy hétre, aztán együtt térnek vissza. Ramez nem

~ 194 ~
örült az ötletnek, csak hát nem talált semmi jó kifogást,
amivel kibújhatott volna. Felesége nem látta a családját
már vagy öt éve – hát jogos volt a vágya.
Muriel egyébként közös jövőt tervezett – így ötlött fel
benne, hogy fiúgyermek kellene végre. Nagyon vágyott
volna rá. El is ment, megvizsgáltatta magát egy orvossal:
mi az oka, hogy Monica születése óta nem esett teherbe. A
gyerekek a tervezett zimbabwei úttal kapcsolatosan is
meghatározták az időt: szeptember elején kezdődött az
iskolájuk Vicky a második osztályba lépett akkor, Maya
óvodába ment, Monica pedig afféle óvodai előkészítőbe.
Mielőtt Afrikába indultak volna,
Muriel meghagyta egy szomszédnak: – Kérem,
vigyázzanak kicsit a férjemre, míg távol járok.
Augusztus 12-én Muriel megérkezett a lányaival Natal
tartomány kopáras dombvidékére. Itt, mintegy ötven
mérfóldnyire Durbantől, a parti nagyvárostól laktak a
szülök egy öreg tanyaházban, melyet egy trópusi virágot
termesztő embertől béreltek. Szegény, sőt, szegényes kis
hely volt az egész, ház a környéken sehol, már a farm tíz
munkásának kalyibáit leszámítva. Muriel úgy érezte, a
paradicsomba érkezett meg. Ramez, boldog leszel, ha
meglátod ezt a csodás tájat – lelkesedett férjének öt nap
múlva. Levelében az újabb szokásos átéléssel, melegséggel
írt.
– Olyan az egész, mint az a drága-drága Bejrut, meg az
ottani hegyvidék.
Továbbá: – A lányok is folyton téged
emlegetnek…várnak! Imádlak, édesem!

~ 195 ~
 Augusztus vége felé Ramez nekivágott. Először egy
Marokkótól nyugatra fekvő szigetre repült a South African
Airlines gépével, aztán három óra várakozás után tovább
Johannesburgba – nyolcórás légiút végül amolyan kis
helyi járattal megérkezett Durbanbe, ahol Muriel bátyja,
Gordon várta már. Ramez jóval éjfél után jutott el
Dunlopék tanyájára, s azonnal bezuhant abba a közös
ágyba, melyen Muriel a három gyerekkel osztozott.
Ramez fél éjszaka ébren forgolódott – nem túlságosan
boldogan.
Egyetlen vigasza az volt, hogy szeretteinek meghitt
lélegzete hangjait hallhatta. Aztán pár órára elnyomta őt
is az álom.
– Aztán felébredtek sorra – írta naplójában Ramez –,
és csak ámultak-bámultak, azt hitték, álmodnak, és nem
is vagyok húsvér valóság. Csak néztek nagy örömmel és
szeretettel a lányok. S hogy meggyőződtek róla, nem
képzelődnek, boldogan ugrottak a nyakamba, öleltek-
csókoltak. Az öröm szoborcsoportját lehetett volna
megmintázni vidám kis együttesünkről.
Az első napokban Isobell is kedves volt Ramezhez, és
úgy látszott, rendbejöttek a dolgok. Akkor Muriel
elkezdett valahogy furcsán viselkedni. Ahogy a család este
összeült, ő maga hirtelen elhúzódott Rameztől, aztán ezt
mindennap megismételte, és a végén már ott tartott, hogy
ki is ment a szobából, át valami másik helyiségbe. – Úgy
járt-kelt, mint aki nincs magánál – mesélte aztán Ramez
igen, mint aki csakugyan meghibbant egy kicsit.

~ 196 ~
 Szeptember 3-án, egy nappal a tervezett hazautazás
előtt, Rameznek balsejtelmei támadtak. Hogy hamarosan
valami rossz újságot fog hallani. Látta ezt a család némely
barátjának arcán, igen, mert mintha részvéttel, aggódva
nézték volna őt. S a mindig éber, cserfes Victoria ki is
kottyantotta: – Jaj, maminak lesz egy kocsija és állása! –
Ramez bizonyosra vette most még, hogy ezt Vicky úgy
érti: majd otthon, New Jerseyben.
Aznap este Muriel szülei már nyolckor visszavonultak
hálószobájukba – gyanús volt ez is, mert máskülönben
mindig úgy éjfélig fent maradtak.
– Nem látom, hogy bármit is összecsomagoltál volna –
mondta Murielnek Ramez, mikor lányaik már nyugovóra
tértek.
Akkor Muriel leült mellé a nappaliban a kanapéra,
hirtelen úgy nézett rá, mint egy vadidegenre, és azt
mondta:
– Én nem akarok visszamenni. Én téged már nem
szeretlek.
Ramezzel fordult egyet a világ. – Hát a gyerekekkel mi
lesz? – kérdezte. – Gondoltál rá, milyen rosszat teszel
velük így…arról nem is szólva, milyen rossz vagy megint
hozzám?
– Bánom is én, mi van veled – felelte Muriel, szinte
gépiesen. Mintha betanult leckét mondana fel. – A
gyerekek velem maradnak, a többivel te ne is törődj.
Ramez elámult. Igen, csak elámult, mert még most sem
akarta hinni a legrosszabbakat. Múló szeszélye lesz ez a

~ 197 ~
feleségének, semmi egyéb, volt ilyesmire bőséggel példa a
múltból.
– Majd megbeszéljük mindezt odahaza, az Egyesült
Államokban – mondta reménykedve.
Muriel elzárkózott bármi továbbitól. Nem adott érdemi
választ Ramez kéréseire, javaslataira. Ramez akkor a
szülőket hívta. Jöttek is készséggel. És Muriel mellett
sorakoztak fel.
Isobell kijelentette:
– Muriel már nem szeret téged. Mi a csudának
maradna akkor veled?
– Elválhat tőlem New Jerseyben, ha úgy akarja, de a
gyerekektől nem foszthat meg – szögezte le Ramez.
Isobell ugyanolyan gépiesen válaszolt, ahogy Muriel
beszélt az imént. Ramez, mintha magnóról hallotta volna
a szövegét:
– Mit harcoljon veled Muriel New Jerseyben
mindenféle bíróságokon, mikor itt békén meglehet, itt
minden támogatást megkap…itt boldog.
A legkegyetlenebb – nagyon goromba! – csapás még
csak ezután jött: – Tessék, mondd meg akkor a
gyerekeidnek te, hogy mostantól nem élsz velük. Ha
annyira szereted őket, ezt biztosan nagyon ügyesen
megmondod nekik, úgy, hogy a dolog ne fájjon.
Ez már sok volt!
– Még hogy én mondjak meg nekik ilyesmit? – csattant
fel Ramez. – Aztán ugyan hogy?
– Ej, hát sok gyerek nőtt fel már apa nélkül – közölte
Isobell. – Mi lett volna, ha repülőszerencsétlenség ér,
~ 198 ~
vagy bármi efféle? Akkor se támasztana föl nekik senki.
Ami pedig Murielt illeti, neki itt nagyon is meglesz az
élete…a jövője. Mit élne veled – hangzott el immár
sokadszor –, ha nem szeret téged? A gyerekek is jobban
járnak, ha nem holmi szeretet nélküli környezetben
nőnek fel.
Csaknem hajnalig vitáztak így, és egy tapodtat se
jutottak előbbre. – Megátalkodott, makacs emberek –
mesélte Ramez, nem hinném, hogy bárki boldogulna
velük, ha nézeteltérés merül fel.

Amikor Ramez azt kérdezte, hol van a gyerekek

útlevele, Muriel sötéten fólnevetett, és azt felelte, hogy
biztos helyen, ne féljen. – A feleségem gonoszul járt el.
Tudhatta, mennyire fájni fog nekem, ha el kell szakadni a
gyerekeimtől. Ennek ellenére, most már semmi sem
befolyásolhatta. Döntött. Döntésének alapja pedig az a
tökéletes személyiségváltozás volt, amelyen
keresztülment. Ez a Muriel többé nem volt az a Muriel.
Másnap reggel Ramez halasztást kért a légitársaságnál a
hazaútjára, aztán a durbani amerikai konzulátust kereste
fel. Hivatalosan is közölték vele, hogy semmit sem
tehetnek családi belügyeit illetően, de ha mindenképpen
haza akarja vinni a gyerekeit, kiállítanak a számukra új
útlevelet. És abban is segédkeznek, hogy kijusson a
gyerekekkel a repülőtérre? – érdeklődött Ramez. Nem, ez
szóba sem jöhet, hangzott a válasz.
Ramez azt is komoly aggodalommal hallotta, hogy az új
útlevelek legföljebb három nap múlva lehetnek készen. S
ha valamelyik lány kifecsegi addig, mire készülnek?
~ 199 ~
 – Nagyon féltem – mesélte Ramez. – Aggódtam a
lányaimért…, de annyira, hogy az nem is kifejezés. Nem
tudtam, mi lesz a sorsuk az anyósom házában. Mert
Isobell csak a saját lányával törődött, nem a mi
lányainkkal. Tudta ugyanakkor, hogy Murielt csak akkor
láncolhatja megint magához, ha megengedi neki: a három
gyereket is tartsa magánál.
Rameznek fogalma se volt, mit tegyen. Ezért aztán, a
konzulátust elhagyva, találomra bement egy ügyvédi
irodába. Az ügyvéd fiatal, komolynak látszó ember volt.
Először is tájékozódnia kell, mondta, aztán majd
megbeszélik, mi a teendő. Közben javasolta, az lenne a
legjobb, ha Ramez visszatérne New Jerseybe, és az ottani
bíróságon elintézné, hogy ő legyen a gyerekek gondozója.
Ramez a hazautat nem halogathatta tovább, Murielt
sem tudta semmi módon döntésének megváltoztatására
bírni, így hát megfogadta az ügyvéd tanácsát. Dél-
Afrikában hagyta a gyerekeket, hazarepült – eltökélten,
hogy az Egyesült Államokban fogja kiharcolni jogait.
– Úgy éreztem, mintha darabokra zúztak volna –
mesélte. – Mintha én sem volnék az, aki voltam.
De a gyerekek kedvéért összeszedte magát. Muriel azt
mondta a gyerekeknek, hogy a nyaralásuk kicsit
elhúzódik, a papa most hazamegy, de majd értük fog
jönni – két hét múlva. Ramez nem cáfolta meg szavait,
bár utóbb már így gondolkozott erről: – Kár, hogy nem
világosítottam fel a kislányaimat, miről is van szó. Esetleg
anyósomékra is nyomást gyakorolhattam volna egy ilyen
fordulattal.

~ 200 ~
 Aznap, amikor Ramez elutazott, Muriel végig ágyban
maradt.
– Az arca olyan vörös volt, mint egy érett paradicsom,
idegei meg pattanásig feszültek. Rám se nézett, el se
köszönt.
Amerikába hazaérve Ramez azonnal Dél-Afrika New
York-i konzulátusára ment, s ott beterjesztette kérését:
szeretné a gyerekeit visszakapni. Azt felelték: – Ha nem
akarja, hogy gyerekei Dél-Afrikában maradjanak,
nyújtson be írásos kérelmet, kijelentvén, hogy további
ottlétüket nem engedélyezi. Vízumaik úgyis lejárnak, és
akkor az ügyet Pretoriában a Belügyminisztérium fogja
elbírálni.
Persze, ez a levél is tartalmazott olyan figyelmeztetést,
miszerint a „a dél-afrikai hivatalos szervek nem
szólhatnak bele családi viszályokba”. Ezeket, folytatta a
dél-afrikai konzulhelyettes, „más módon, jogi úton kell
rendezni”.
Elméletben a dél-afrikai Belügyminisztérium
megtagadja a vízumhosszabbítást, ha csak az egyik szülő
is tiltakozást nyújt be gyerekeinek további ottléte ellen. A
gyakorlatban azonban ez másképp fest. Ha az a szülő, aki
ugyanakkor vízumhosszabbítást kér, dél-afrikai illetőségű,
mint Muriel is, a Belügyminisztérium az ő javára dönt.
Nagy valószínűséggel.
Más szóval, a hatóságok olyan segítséget ajánlottak,
melyben nem volt sok köszönet, semmit sem
szavatolhattak – még annyit se, hogy hathatósan

~ 201 ~
közbenjárnak. De hát tudjuk, szülők ezrei, alkalmasint
tízezrei járnak így s hasonló módon világszerte.
Eljött december 4-e, és Rameznek rá kellett jönnie:
tiltakozása ellenére meghosszabbították a gyerekek
vízumát. Nyilvánvaló volt, hogy az apartheid hazája
előnyben részesít egy dél-afrikai illetőségű fehér nőt egy
színes bőrűvel szemben – jóllehet máskülönben a
libanoniakat „fehérnek” tekintették.

A dolog tehát itt tartott, így állt. S teltek a hónapok.

Ramez úgy érezte, élete értelmetlenné, céltalanná vált. –
Hiszen még nem is olyan rég a családom jelentette
számomra a világot, minden gondolatom körülötte
forgott. Nem jártam mulatni a kollégáimmal, utam
mindig egyenesen hazavezetett a munkahelyemről. Sok
ismerősöm felesége mondta: bár az ő férje volna ilyen…!
Szomszédaink is döbbenten hallották s látták a
fejleményeket. Rémálmukban sem képzelhettek volna
ilyesmit.
Korábban, ha hosszabb ideig távol voltak egymástól,
Ramez mindig kapcsolatban maradt azért a lányaival.
Hetente, esetleg valamivel ritkábban, de felhívta őket
telefonon. Elalváshoz esti meséket küldött nekik
magnószalagon. Aztán a gyerekek is magnóra mondták
kis válaszaikat, üdvözletüket, s olyan volt az egész, mintha
valóban együtt volna a család. Most vége lett ennek is.
Muriel, mesélte Ramez, gorombáskodott vele telefonon.
Hamar rávágta a kagylót, azt kiáltván: – Csak szenvedj!
Dögölj bele!

~ 202 ~
 S ha a lányok olykor telefonvégre kerültek, Ramez jól
hallotta, ahogy Isobell súg nekik, befolyásolja őket.
– Szeretlek – mondta Ramez valamelyiküknek.
– Aha – így hangzott a válasz.
Akkor így kérdezett: – Félsz azt mondani, hogy te is
szeretsz engem?
– Aha – volt a válasz megint.
Eleinte még jöttek levelek, de a harmadik után a
kapcsolatnak ez a formája is megszakadt. Még csak egy
karácsonyi üdvözlőlap se érkezett.
1987. január 9-én Ramez New Jersey-ben elérte az első
bírósági sikert: Union megye legfelsőbb bírósága
ideiglenes gyámjogot ítélt meg neki. New Jersey-i
ügyvédje felhívott egy ügyvédet Pietermauritzburgban:
irodájának a címét Dél-Afrika New York-i
nagykövetségének listájáról választotta Ramez. Az új dél-
afrikai ügyvéd választáviratában közölte, hogy a gyámsági
végzést „Dél-Afrika legfelsőbb bírói szerveinél kell
érvényesíttetni, de a dolog nem lehetetlen.”
Ramez három hónap fizetés nélküli szabadságot vett ki a
Pan Amnél, s elindult, hogy megvívja „a délafrikai
ütközetet”. Pietermauritzburgban vett ki szállodaszobát, s
felkészült a döntő összecsapásra.
Nem nyugtatta meg éppenséggel, hogy az irodából egy
fiatalabb ügyvéd kezdett foglalkozni vele. Egy olyan
ember, akinek – Ramez szerint – nemzetközi
kérdésekben nem volt szinte semmi tapasztalata. Ramez
hangsúlyozta, hogy ügyét a Belügyminisztérium illetékes
részlegére kívánja bízni, s délafrikai bíróságnak itt már

~ 203 ~
semmi keresnivalója nincs – se neki ily szervek előtt. A
New Jersey-i bíróság meghozta végzését, s a többi már
csak diplomáciai lebonyolítás kérdése, érdemileg
papírmunka.
Az ügyvéd viszont közölte Ramezzel, hogy az ügyet,
már csak a formák kedvéért is, dél-afrikai bíróságnak kell
tárgyalnia. Hallani akarják, miért nem hajlandó Muriel
visszatérni az
Egyesült Államokba.
Aztán, két hétre rá, az ügyvéd rossz hírrel fogadta
Ramezt:
– A bíróságot jobb lesz elkerülnünk. – Ramez
megdöbbent. Hogyan? Meghallgatás nélkül?
– Igen – felelte az ügyvéd. A bíróságok itt mindig
nőpártiak. Az lenne az eredmény, hogy minden pénze
rámegy, elvennék talán még az útlevelét is…és maga
fizethetné a felesége ügyvédjét.
Nathaniel Bloch pretoriai ügyvéd, aki a New Jersey-i
apajogi tanácsadója lett, valahogy úgy foglalta össze a
helyzetet, hogy efféle kérdésekre nincsenek nemzetközi
jogi normák, így a családon belüli gyámsági ügyekben
mindenkor a helyi bíróságok ítélkeznek.
Dél-Afrika gyakran alkalmazkodik más országok, így
például az Egyesült Államok nemzetközi jogi döntéseihez
–, de családügyekben nem ez a helyzet az ottani
bíróságokon. Efféle dolgokban, Bloch szerint, az a
gyakorlat, hogy ha valamelyik fél dél-afrikai állampolgár,
vagy ilyen irányú szándéknyilatkozatot tesz, a helyi
bíróság érzi jogosultnak magát olyan kérdések

~ 204 ~
eldöntésére is, amelyekkel kapcsolatban már valahol
másutt végzés született. Muriel dél-afrikai illetősége is
ilyen nyomós ok a helyi bíróság szemében, hallhatta
Ramez. S Bloch csak elismételte: Dél-Afrikában, csakúgy,
mint igen sok országban, eleve az anyának van igaza, az
igazságszolgáltatás szervei tehát jócskán nőpártiak.
Ramez egyszerre teljességgel reménytelennek kezdte
érezni helyzetét. A Belügyminisztérium eredetileg azt
ígérte neki, hogy megtesz minden lehető lépést a gyerekek
visszaszerzésére. A Külügy már nem nyilatkozott ilyen
egyértelműen. Mivel a helyi szervek – vagy a másik fél –
részéről semmi engedékenységnek, semmi ilyen irányú
hajlandóságnak nem mutatkozott még a jele sem, nem
volt jogalap az eljáráshoz.
– Elmentem Johannesburgba, el Pretoriába, Durbanbe
– kudarcra kudarc. Március 9-én, semmi kétség –
folytatta sóhaj kíséretében Ramez –, a durbani
konzulátus kijelentette ugyan: semmi kifogása az ellen,
hogy Maya és Monica Sateh, mindketten amerikai
állampolgárok, valamint Victoria Sateh, állandó amerikai
lakos, visszatérjenek az Egyesült Államokba, de ez nem
volt elegendő a Belügyminisztérium számára. (Vicky brit
állampolgár volt, lévén hogy Skóciában született.)
S Pretoria most már végérvényesen leszögezte, hogy a
gyámsági ügy eldöntésében csakis dél-afrikai bíróság
lehet illetékes.
S mi lett a vége? 1987. március 12-én a dél-afrikai
Legfelsőbb Bíróság Murielnek ítélte a lányokat, Ramezt
pedig havi négyszázötven rand (úgy kétszázhúsz USA

~ 205 ~
dollár) fizetésére kötelezte – a gyeremekek támogatása
címén. New Jersey végzését figyelmen kívül hagyták. Bár
a bíróság engedélyezte Rameznek a láthatást, ő úgy
érezte, mindennek vége.
Mire a dolgok idáig jutottak, a család jószerivel
„elzárta” Ramez elől a lányokat. Vagy ha találkozhattak is,
Murielék szigorúan őrködtek minden apró mozzanat s
részlet felett. – Mikor első alkalommal érkeztem meg így
a kopár, poros úton, az úgynevezett farmra – mesélte
Ramez –, gyermekeim futottak már elém, vagy negyed
óráig öleltük, csókoltuk egymást némán. De a verandáról
Muriel és szülei árgus szemmel néztek minket. Aztán
felmentem a házba, de ott egy kukkot se szóltak hozzám.
Gyerekeimmel a nappaliban ültem le, Muriel és a szülei
tüntetőleg kivonultak a konyhába.
Ramez hangja remegett. – Akkor a legidősebb lányom
– folytatta – megkérdezte, kérek-e kávét, s ő ment ki a
konyhába, ő tette oda, s ő is szolgált fel egy csészével.
Nevetséges volt és kínos.
Második látogatása alkalmával már ezek a dolgok is
alaposan megváltoztak. Legnagyobb lánya, Vicky
elhúzódott tőle, a szoba távoli sarkában ült le. Hát nem, ez
rémes, gondolta Ramez, most már a gyerekekre is
rászálltak. Elhidegítik őket tőlem, ez nyilvánvaló.
Maya és Monica izgatottan várta, hogy apjukkal
tölthessék végre a hétvégét, de Vicky érezhetően
megváltozott. Azt mondta, fáradt. Nem érzi jól magát.
Nem ment el velük kirándulni.

~ 206 ~
 Aztán mégis beszállt Ramez kocsijába, és csodák
csodája, az első kanyar után hirtelen teljesen
megváltozott. A jelek szerint csak a nagyszülei előtt
játszotta az iménti komédiát. Máris régi barátnői felöl
érdeklődött, s hogy ki mit csinál New Jerseyben.
Hamarosan a kisebbek is előálltak hasonló kérdéseikkel.
Annyi minden hiányzott itt nekik a régi életükből. Maya
visszaemlékezett a finom mézre, melyet mackó formájú
üvegben kaptak ott mindig. Monica az amerikai
földimogyoró-vajra vágyott volna. Victoria a Tódi-Fódi
rongybabáját hiányolta, „őt” szerette volna magához
ölelni. Volt egy öreg
szomszédnéni is New Jerseyben, akit a gyerekek csak úgy
hívtak, hogy „a Nagyi”. Felőle is sokat kérdezősködtek.
Nem felejtették a finom sütiket, meg a többi jó falatot,
amivel mindig várta őket, meg hogy olyan szép
gyerekdalokat tudott énekelni, altatókat s más ilyesmit.
– Nem mondjuk már róla, hogy „a Nagyi” – intették
mindazonáltal az igencsak elcsodálkozó Ramezt.
– És miért nem?
– Mert most már van igazi nagymamánk –
világosította fel apját Vicky. Ramez riadtan vette
tudomásul, hogy Isobell az unokákra is kezdi kiterjeszteni
befolyását.
A lányok egyelőre nagyon hiányolták apjukat, és annak
végképp megörültek, hogy este az ő szobájában alhatnak,
három pótágy volt beállítva ugyanis. Hallgatták újra
kedvenc meséiket, Anansziról, a kis hősnőről, aki
mindenféle csudás kalandot él meg, madarak

~ 207 ~
társaságában, hangyákéban, „akik” egyik pillanatról a
másikra repülőgéppé változnak át, s ők szállítják a
kislányt ide meg oda.
– A valóság és a képzelet jól ötvöződik ebben a
mesében – magyarázta nekem Ramez –, s az ilyesmi
felkelti a gyerekek érdeklődését, megmozgatja a
fantáziájukat.
Másnap Ramez azt mondta lányainak: – Tudjátok,
mennyire szeretlek titeket?
– Igen, tudjuk – mondta erre Maya de ez maradjon a
négyünk titka.
Az új, az „igazi” nagymama miatt mondta ezt a kislány,
s Vicky meg Monica is hevesen bólogatott. Ramez bérelt
aznapra egy furgont, azzal kószálgattak mindenfelé. Vicky
olyan jó kedvre hangolódott, hogy énekelni kezdett –
libanoni felvételekről ismert dalokat.
– Apa – mondta ezek a pietermauritzburgi épületek
engem a libanoniakra emlékeztetnek.
Hát mégse veszítettem el őket, gondolta egy kicsit
megkönnyebbülten Ramez. – Pontosan értették – mesélte
aztán négy évvel később –, mi folyik, vagyis hogy az én
akaratom ellenére tartják őket Dél-Afrikában a farmon.
Nem kellett nekik magyaráznom erről semmit. Csakugyan
nagyon értelmes gyerekek voltak ők akkor, a korukhoz
képest szinte túlságosan is sokat tapasztaltak már a
világból.
A szép hétvége elmúlt, s Ramez befordult kocsijával
ismét a poros bekötőútra. Mielőtt a tanyaház közelébe

~ 208 ~
értek volna, Vicky megszólalt: – Apa, álljunk meg itt egy
pillanatra.
És sírva csókolta meg Ramezt. Egyre azt hajtogatta: –
Szeretlek, apa, úgy szeretlek. – Aztán, mint aki összekapja
magát, mert muszáj, vagy álomból ébred, azt mondta: –
Rendben van…most muszáj megérkeznünk, mit tehetünk
mást.
De akkor már Monica is ott csüngött a nyakában.
– Apa, én örökké, örökké veled akarnék maradni. Ne is
szóljunk az itteni nagyinak, gyerünk egyenest a reptérre,
vigyél haza minket Amerikába!
Gyötrelmes pillanatok voltak ezek Rameznek. Annyira
hitt még nem sokkal előtte is az úgynevezett Jogrendben”,
s most látnia kellett, hogy gyermekeit se tudja semmiféle
ilyen tisztességes ígérettel megvigasztalni, olcsó öncsalás
és áltatás lett volna. Titkon azt érezte, ha van megoldás,
hát az, hogy valamiképpen ráveszi Murielt, látogassa meg
őt Amerikában, s akkor legalább egy kis időre sok ezer
mérföldnyire kerül az anyjától, és ő áthangolhatja…
Eleinte semmi módot nem talált Muriel
megkörnyékezésére. Ám Maya születésnapi zsúrján
sikerült sarokba szorítania feleségét, s őszintén
megvallotta neki, mennyire hiányzik…hogy összetöri a
szívét ez a kényszerű távollét…és hogy valamit tenni kéne,
nincs-e rá mód? Murielen látszott, hogy szélsőséges
érzésekkel küzd, s hirtelen olyan riadt lett, mint akit
hazugságon kapnak…vagy végképp nem tudja, miként
döntsön, mert emígy is, amúgy is nyomósak az érvek.

~ 209 ~
Ramez úgy érezte, mintha felesége régi kedvessége és
odaadása is megjelent volna az új, rideg felszín alatt.
De itt közbelépett Gordon, Muriel bátyja, rátette kezét
húga vállára, Rameznek pedig azt mondta: – Hadd
döntsön mind e kérdésekben a bíróság. Muriel nem tart
veled. Ne bízz ilyesmiben.
Ramez még egyszer beszélhetett hosszasabban
Muriellel: maratoni társalgás volt, négyórányi, az asszony
szobájában. Már-már úgy érezhette megint, hogy
hazatérésre bírja feleségét. Akkor, ahogy a szobát
elhagyták, felbukkant Isobell, és a szeme villámokat szórt.
Másnap Muriel már szóba sem állt Ramezzel.

Otthon Amerikában Ramez folytatta harcát. A New

Jersey-i bíróság döntésének szeretett volna érvényt
szerezni. Tanúkat kerített elő. Muriel egyik régi angliai
barátnője kijelentette, hogy Muriel neki sokat
panaszkodott az anyjára, Arniert „állandóan beleszól a
házasságom kérdéseibe, akadékoskodik”. A család egyik
brooklyni barátja is rendes volt, hajlandónak bizonyult a
bíróság előtt is állítani –, illetve írásba adni –, hogy
„Satehék családi élete mindig a legnagyobb rendben volt”.
Egy korábbi New Jersey-i szállásadójuk emlékezett rá,
milyen lelkesen fogadta Vicky mindig Ramezt, amikor
hazaért a munkából, és hogy „esténként az apa sétálni
ment a gyerekeivel, és nagy összhangban baktattak,
meghitt együttesnek látszottak”.
Ramez tehát, „jó családapa”, foglalták össze
véleményüket a tanúk, és nem lenne szabad elszakítani
tőle a gyermekeit; nem szolgálná az a kislányok fejlődését.
~ 210 ~
 Ez idő tájt ismerkedett meg Ramez Muriel idősebb
bátyjával, Daviddel is. David elszakadt a családjától –
mármint a szüleitől és Botswanában élt. Elmondta, anyja
az ő házaséletébe is be akart avatkozni, de ő nem hagyta,
lerázta. Ami Murielt illeti, sajnálkozva szögezte le: – Anya
a hazai pályán akkora zsarnok, hogy semmi esélyed sincs,
míg Muriel ott él az ő fedele alatt.
Közben a két ország hatóságainak frontjai mintegy
állóháborúba merevedtek. – Ha a hivatalnokok kezdenek
labdázni az ügyemmel – panaszolta csüggedten Ramez –,
semmire se jutok. Nekik ez az egész csak annyi, hogy itt
van megint egy pasas, aki nem jön ki az anyósával.
Ramez utolsó dél-afrikai látogatására 1987
augusztusában került sor. Háromhetes szabadságát
használta erre a már-már végképp reménytelennek látszó
vállalkozásra: hogy Murielt és a gyerekeket netán még
visszaszerezheti. Feleségét elhalmozta aztán
vacsorameghívásokkal („…hátha gyertyafénynél…”),
hétvégi kirándulásokra invitálta, kísérje el a gyerekeket s
őt („…hátha visszatér a régi hangulat, a meghittség…”) –
hiába. Muriel egyszerűen hallani sem akart róla. Kudarc
kudarc hátán. Ramez kétségbeesett, olykor dühöngött is
magában. Mert karnyújtásnyira volt, érezhette, a
megoldást. Muriel, tudta jól, még nem veszett el a
számára. Csak egyszer úgy kellene meggyőznie az
asszonyt, hogy másnapra Isobell nem ront bele
mindenbe, nem fordítja vissza a folyamatot. Egy nap
megdöbbenten látta Muriel szobájának falán a régi bejrúti
képeket. S hogy vagy tucatnyi fotón – Ramez anyja van

~ 211 ~
ott! Mi más lett volna ez, mint ígéretes, jó jel…az iránta
érzett szívbéli, titkos vonzalom jele. És mégse jutott
semmire.

Ramez nem adta fel a harcot, csak múltak a hónapok,

családja vagy hétezer mérföldnyire élt tőle, a kapcsolat
nagyon meglazult. Az iskolából, ahová kislányai jártak,
minden kérése ellenére sem tájékoztatták őt
előmenetelükről. S hogy Maya manduláját kivették, azt is
véletlenül, az utolsó pillanatban tudta meg egy jó ismerős
telefonhívása révén. Az apa mintegy mellékes figurává
csúszott le a gyerekek napi életében. Az a régi „nagy
kirándulássorozat” is nosztalgikus, messze múlt volt már
csupán.
Gyermekeivel telefonon is 1989-ben beszélt utoljára,
amikor a Dunlop család átköltözött az Indiai-óceán
partján fekvő Margate városába. Muriel és a három
kislány az idős szülőkkel szomszédos lakásban élt. Mivel
Murieléknek nem volt saját telefonja, Ramez kénytelen
volt Isobellt hívni, ha beszélni akart volna övéivel.
Kellemetlen alkalmak voltak ezek. Ramez hallotta, hogyan
súg Isobell Murielnek – ismerős képlet!, máskor meg
anyósa egyszerűen letagadta a lányát.
– Ilyen körülmények közt megalázó sündörgés volt az
egész – mesélte Ramez. – Úgy kellett közelednem saját
családomhoz, mintha koldus, csavargó volnék, senkiházi
jöttment.
Egyéb gondok is adódtak. Egy darabig Ramez fizette a
havi kétszázhúsz dollár „gyerektartást”, lassan rájött
azonban, hogy anyagi viszonyai igencsak ziláltak, az
~ 212 ~
utazgatásokra elment a tízezer dollár megtakarított pénze,
további húszezer dollárnyi adósságba is keveredett. Szóba
se jöhetett többé dél-afrikai utazás.
Küzdelmét makacs reménytelenséggel folytatta.
Leveleket küldözgetett a Külügynek, a megye
kongresszusi képviselőjének, s a michigani Donald Riegle
szenátort is megkereste. Ő valóban avatott szakértője és
odaadó harcosa volt az efféle „végzetes szülők” ügyeinek.
Ramez hosszasan vívott még annak érdekében is, hogy
Vickynek legalább megszerezze az amerikai
állampolgárságot. Végül itt is falba ütközött. Persze, ha
Vicky megkapja az állampolgárságot, ez sem hozott volna
semmi gyakorlati hasznot a hazatérése ügyében.
Rameznek volt egy ismerőse, akinek az apja a dél-afrikai
parlamentben volt képviselő. Megint egy végképp gyönge
szál! – De ezek a szálak tartanak életben – mesélte aztán.
– Ha feladnám a küzdelmet, kétségbeesésbe hullnék, ki
tudja, talán…
S nem fejezte be mondatát, mi történhetne vele akkor.
Inkább ekképp folytatta: – Kopogtatok, kilincselek, hátha
végre egyszer eljutok a „szezám” nevezetű ajtóhoz vagy
kiskapuhoz.
A lényeg ugyanaz maradt. Érvényesíteni New Jersey
bíróságának végzését. Érvényesíteni Dél-Afrikában. Ám
az idő Ramez ellen dolgozott.
– Félő – mesélte –, hogy a lányaim azt hiszik majd:
egyszerűen elhagytam őket, igen, hogy nem kellenek már
nekem. Azt gondolják: „Itt volt apa…úgy tett, mintha
minden gondolata mi volnánk…aztán most? Ide se

~ 213 ~
telefonál, jönni végképp nem jön.” És bárkinek hinni
fognak attól kedzve, aki rosszat mond rám.
Pedig, állította Ramez, mi sem volt távolabb az
igazságtól – mint hogy ő a lányait elfeledte volna!
Ellenkezőleg. Havonta kétszer írt nekik, születésnapi
ajándékokat küldözgetett, ám a Dunlop családtól nem jött
semmi válasz…a gyerekek nyilván nem kaptak meg
semmit.
– Ahogy kinézek az ablakon, és látom szemközt a sárga
téglás elemi iskolát – mesélte Ramez –, mintha
lázálomban képzelném, látom a lányaimat… Vickyt, aki
úgy imádta a fagylaltot, a jégkrémet…hallom a kis kocsi
csengettyűjét: „Itt a fagyi! Itt a finom csoki, a pisztácia, az
eper a vanília…”
És látja, képzeletben, ahogy Vicky lelkesen rohan
vásárolni.
S akkor…
…felébred a valóságra.

Muriel utoljára 1990 augusztusában írt neki.

„Hiányolta” az elmaradt látogatásokat, és hiányolta
természetesen az elmaradt havi juttatást. Küldött viszont
egy fotót a három gyerekről. Vicky tizenkettő volt már
akkor, a két kisebb meg tíz- és nyolcéves. Ramez szemét
elfutotta a könny.
– Borzasztó volt látni, hogy megnőttek… milyen nagyok
lettek… és én nem kellettem ehhez, én mintha a világon se
lettem volna. A legfontosabb dolog hiányzott velük az

~ 214 ~
életemből. Valahogy úgy jártam-keltem ettől fogva a
világban, mint egy élő halott.
Victoria kedves kis mosolyában már a kamaszlányok
magabiztossága villant. Maya ugyanolyan öntudatosan
nézett a világba, mint mindig. Monica sem volt
éppenséggel karonülő már, ellenkezőleg, lófarokfrizuráját
büszkén viselte.
De a kép a borítékban maradt azóta is, nem került ki a
falra. Ramez szobájának fotógalériája a tragikus fordulat
előtti mivoltukban őrzi a gyerekeket. Mintha azok a
csöppségek volnának ma is, akik akkor voltak – mikor
még az ő számára is fizikai valójukban létezhettek. Ahogy
ő visszaemlékszik rájuk amaz időkből. Gondolom, azért is
félne ma már odarepülni, mert azt gondolhatja: idegenné
vált nekik. És ezt a távollétnél is nehezebben tudná
elviselni.
Murielt sem felejtette el. Sőt, ma is vágyódik rá
gyakran. Szeretné visszafordítani az időt. Válásra nem is
gondol. – Nem akarom se hibáztatni, se megrövidíteni a
feleségemet – mondogatja. – Áldozatnak tekintem őt,
ahogy a három lányomat is. Hát persze, Murielt komoly
felelősség terheli, de a dolgok valamiképp meghaladták
azt a pontot, amire az ő erejéből futotta… minden
áttekinthetetlenné vált a számára.
Azonnal visszafogadná Murielt is… csak kiszabadulna
végre Isobell lelki terrorjából.
Ramez lakása New Jerseynek nem éppen valami
elegáns negyedében fekszik, egy három családra tervezett
ház egyik harmadában, s nem látszik „szent helynek”,

~ 215 ~
kegyhelynek éppenséggel. Pedig az. Ereklyetartója egy
eltűnt, de visszaállított boldog időnek. Valaminek, ami
egykor igaznak és öröknek ígérkezett. Ramez az almafákra
így mutat: – A gyerekeknek
minden nyáron itt szedtem a gyümölcsöt…
És az őszibarackfa: – Muriel kedvenc
fája…
Júniusban látogattam meg Ramezt. Persze, az alma
nem volt még édes. És keserűség áradt abból a megható
sárga szalagból is, mely az egyik fa törzsére volt kötözve.
Rajta fekete gyászbetűkkel a dátum: „1986. augusztus 11.”
Ezen a napon ment el Muriel a gyerekekkel Dél-Afrikába.
„Istenem, add, hogy egészségben visszatérhessenek
valamennyien” – ez van a szalag túlfelén.
S mert félévenként elfakul az írás, Ramez új szalaggal
cseréli fel a régit. Mindig ugyanazt a szöveget lengeti az
almafán a szél.
Bent a házban is úgy fest: megállt az idő. Öt évvel
ezelőtt. A nappali falán családi emlékképek: Muriellel a
három kislány… Muriel külön… a gyerekek külön-külön…
aztán egy skóciai fotó, Muriel és Ramez házassági képe.
Ramez büszkén feszít elegáns alkalmi öltönyében, Muriel
irul-pirul szerényen, hosszú uszálya a verandát söpri.
Aztán egy nyakkendőtű ceruzarajza – Vicky ajándéka
apák napjára, Maya képe, ahogy kis műanyag golfütőt fog;
s ott van Monica is, még karonülőként. Ez a kép a
televízión áll, üvegtartóban. Ramez művei, igen, egykor
azt gondolta, jó fotográfus válhat még belőle – és nem is

~ 216 ~
gondolta rosszul, ügyes munka mindegyik fotó. A
beállítás, az élesség…
…csak aki egész este ezeket nézegeti olykor, annak a
szeme lesz nyilván gyakorta homályos.
Aztán ilyesmi is ki van rakva: Vicky első iskolai
fogalmazványa. Az „elbeszélés” címe: Az én virágom. S ott
egy másik rajz is, színes ceruzával – Vicky műve szintén.
Mosolygó kislányt ábrázol a rajz, ahogy karját kitárja.
Jobb keze egy függőágyra mutat – Ramez szerelt fel ilyet
még valamikor a ház mögötti kertrészben. Baljával pedig
egy pálma után nyúl, nyilván libanoni emlék. Szívbéli,
őszinte kis apróságok.
Az élet lényegéről szólnak.
– Elolvashatom? – kérdezem, s én a történet szövegére
mutatok. Ramez bólint.
„Egy nap kimentem a kertbe játszani. Megpillantottam
az én virágomat. Nagyon szerettem. Jött akkor egy kutya,
és leharapta a virágot. Nagyon fájt. Örökre elvesztettem
az én virágomat.”
– Pár hónappal ezelőtt írta, hogy elmentek innen –
mondja tűnődve Ramez. – Mintha valami megérzés
sugallta volna neki épp ezt…
Ramez minden szabad pillanatában a családjával
foglalkozik. Képzeletben, fájón. Bizony, számára megállt
az idő. Vicky neki ilyeképp ma is hétéves…
– Nagyon komoly volt, megfontolt, mint egy kis idős
hölgy – mondja. Nem szeretett kellemetlen meglepetést
okozni, semmit sem kifogásolt. Egy nap, hogy templomba
mentünk, elkéstünk kicsit… sőt, jócskán, mert mindenki

~ 217 ~
jött már kifelé. Nem akartam én se csalódást okozni neki,
bementünk hát, leültünk. S ahogy a nagy csöndben így
ücsörögtünk, Vicky odasuttogta nekem: „Apa, Jézusnak
ma úgy látszik, szabadnapja van, nem dolgozik!”
Íme, teszi hozzá Ramez, ilyen csuda fantáziája volt
Vickynek.
Az ötéves kis Maya, vöröses fürtű kislány,
megszólalásig az apjára hasonlított különben. – Hiteles
másolatom – mosolygott Ramez, mutatván a maga
gyerekkori képét. S elmesélte, milyen belevaló gyerek volt
Maya, sportos alkat, a fiúkkal is felvette a versenyt.
– Vicky és Maya közt nagy volt a különbség – mesélte
Ramez – és érdekes dologban. Mikor náluk jártam
DélAfrikában, Victoria képes volt órákat ülni az ölemben,
s mesélni, mesélni. De Maya, mikor rá került a sor,
némán ücsörgött, s csak nézett, valami végtelen
szeretettel és némasággal, a szemembe. Ő így fejezte ki
magát.
Monica, abban az időben csak hároméves, „kettejük
keveréke” volt. Élénk is, elmélyült is.
– Ha felnőttek társaságában volt – magyarázta Ramez
–, olyan derekasan viselkedett, mintha ő is nagy volna
már. Nem kotyogott bele semmibe, ritkán szólalt meg,
akkor mindig valami okos dolgot mondott, de nagyon
tudott hallgatni is, figyelni. Ki tudja, mi mindent jegyzett
meg ilyenkor, akár értette, miről van szó, akár nem.
Valahogy biztos feldolgozta magában.
S így folytatta: – A magam helyzetét meg így képzelem
el… Csatatéren vagyok, mindenhonnét tüzelnek rám.

~ 218 ~
Vigyáznom kell magamra mégis, mert nagyon sok dolog
függ a sikeremtől, más emberek boldogsága. Ez ad erőt.
Szavai cseppet sem hatottak fellengzősnek.
Ramez „harctere” az íróasztala volt, otthon, a
szobájában. Elektromos írógépén itt írta leveleit,
folyamodványait. Fegyvertára pedig gyarapodott a
szekrényben: tanúvallomások, elismerő sorok, adatok,
New Jersey bíróságának végzése, délafrikai ügyirat;
Muriel levelei, másolatban saját levelei, amelyeket
Murielnek írt; hasonló esetekkel foglalkozó újságcikkek
kivágva; valamint saját feljegyzései, régi közös életük
emlékeiről. S mindez szinte kartotékrendben, listázva.
És filozófiáját a következőképpen foglalta össze: –
Sosem a megoldatlanra gondolok, a problémára… hanem
az elképzelhető megoldásra… arra, hogy igenis van
lehetőség.
Furcsán libanonias zengésű angolsága ellenére úgy
hatottak szavai, mintha az amerikai pionírok egyik igazi
leszármazottja beszélne.
Ramez nem is hagyná, hogy álmaiból felriasszák.
Mintha az élete függne ettől… sőt, mintha csak ez volna az
élete. Akár egy titkos összeesküvő, mindent halálosan
fontosnak tart, ami a
Nagy Üggyel függ össze.
Persze, akadnak pillanatok – órák és napok –, amikor
Ramez is mintha csüggedne.
– Tulajdonképpen iszapbirkózás ez – mondja ilyenkor.
–
Valami jelentős szervezet támogatása kellene.

~ 219 ~
 Főként éjszaka nehéz, ha felébred… a nagy semmire.
Vagy hétvégéken hiányzik végképp a család. Csomagszám
szívja ilyenkor a cigarettát: legyen mégis valami
„társasága”.
Ám az ilyen levert periódusok sosem tartanak nála túl
hoszszan. Akkor visszatér a dossziéhoz és próbálja
gyarapítani eszköztárát, melyben mégis hisz, igenis hisz.
Mintha valami roppant kirakósjátékot akarna
összeállítani, s abban bízna: meglesz a végén a megoldás.
És együtt lesz a család.
– Erről a küzdelemről részletes feljegyzéseket is
készítek – mondja –, és nemcsak azért, hogy lekössem
magam, noha fájdalmaimat az írás szinte megkétszerezi.
Mégsem öngyötrés ez, sokkal inkább öngyógyítás. Ha
rögzítem a tényeket, belekapaszkodhatom ezekbe a
mondatokba, oldalakba… nem sülylyedek el. Erősnek kell
lennem. A kishitűség fényűzés. Nem engedhetem meg
magamnak. Igyekeznem kell, szüntelenül… újra meg újra.
Vannak dolgok, melyek mégsem újulnak meg. Csak a
szél lengeti az üres függőágyat hátul a kertben, és a képek
a falon is reménytelenül a messzi múltat idézik. A három
gyerek ma már egészen másképp festene, mint a három
kis fotóalany. Ramez nem fejlesztheti tovább ebbéli
művészetét: hogy a szívének legkedvesebbeket
megörökítse. Dermedt öröklét ez – fagylaltos kocsik
csengőjével, rajzos mesékkel… és Ramez titkon mégis
attól fél, hogy elhullámzik felette és vágyai, emlékei felett
a föltartóztathatatlan idő.

~ 220 ~
 Ramez 1991 februárjában keresett meg levelével –
olvasván, Lányom nélkül soha című könyvemet.
Hasonlóságot fedezett föl kettőnk sorsa között – olyan
értelemben feltétlenül, hogy ő is akkor veszítette el
gyermekeit, amikor a család szabadságra utazott egy
idegen földrészre. Ami az ő esetében különlegesség: íme,
egy férfi, aki elhagyta hazáját, hogy amerikai állampolgár
legyen, s most itt áll szál maga, gyermekeit egy harmadik
ország ragadta el. Vagyis az ott élő család, a felesége
családja.

Láttam más hasonló sorsú szülőket is, akik így

viselkedtek – vagy viselkednek –, mint Ramez. Akik tehát
olyannyira papirosügynek, már-már elmeküzdelemnek
tekintik balsorsukat, hogy az érdemi résszel jószerivel
elfelejtenek foglalkozni, s hagyják, hogy megszakadjon
kapcsolatuk magukkal a gyerekeikkel. Ha ilyen szülőkkel
beszélek, mindig csak azt tanácsolom nekik, erőltessék a
személyes kapcsolatot, utazzanak oda, küldjenek
születésnapi ajándékokat, próbálják erősíteni a szálakat, s
ha netán megszakadtak, újra összekötni őket. Hogy
valaha is helyreáll-e családjuk egysége, épsége, netán
visszakapják-e az elveszített gyerekeket, nyitott kérdés,
alkalmasint nem is rajtuk múlik. De a szétszakítottság
csapását enyhíteni tudja, ha gyógyítani nem is, hogy
szeretetüket nem csupán elvont módon, a távolból,
íróasztal mellől és kartotékok közül gyakorlják. Hanem
lehetővé válik olykor egy kézszorítás, egy összenézés, egy
mosoly – egy szerető anyai vagy apai ölelés.

~ 221 ~
 Nincs határ

Sok kisemmizett szülő gondolja úgy, hogy a

bíróságokon eleve csak vesztett ügye lehet – forduljon bár
a honi vagy a külhoni igazságszolgáltatás szerveihez. És
kezdik úgy látni a kérdést, hogy maguknak kell kézbe
venni a dolgokat – törvényen kívüli „lovagként”,
mindenesetre a törvény megkerülésével. Számukra nincs
határ.
Persze, a saját élményeimre visszaemlékezve igazán
meg tudom érteni őket; Mahtabbal magam is így szöktem
el Iránból. Az efféle lépéseket mindig a végső
kétségbeesés diktálja. Mármost hogy a tárgyra térjek,
1988 februárjában, ama Washingtoni utamat követően,
mikor arról értesültem riadtan, hogy Mudi elhagyta Iránt,
felhívott Dallasból egy meglehetősen feldúlt nő, és azt
közölte: – Köszönöm, köszönöm magának! Cathy Mahone
vagyok. Ha maga nincs, hát elveszítettem volna a lányom!

Cathy 1976-ban ment feleségül Ali Bajánhoz;

keresztény szertartás volt, de nagyon szerény
körülmények között. Aztán a texasi Dallasban telepedtek
le, és olyan szépen éltek eleinte, hogy az szinte nem is volt
igaz. Cathy egy ingatlanügynökségen dolgozott, Ali
étteremben. Amikor pedig meglátogatták Ali családját
Jordániában, az ottani rokonság ugyanolyan szeretettel
fogadta Cathyt, ahogy az ő családja Alit az Egyesült
Államokban.

~ 222 ~
 Miután Cathy terhes lett, Ali megint hazalátogatott. És
ahogy visszatért Amerikába, az az Ali már nem a régi Ali
volt, szinte tökéletes személyiségváltozás következett be
nála – ismerős fordulat. Kijelentette, hogy ő – Cathy, a
születendő gyerek és ő – pedig Jordániába költöznek, de
Cathy kereken azt felelte, hogy nem. És amikor lányuk,
Lauren a világra jött, elváltak.
Ali nem tért vissza Jordániába; inkább a fivérével közös
üzleti vállalkozásba kezdett Amerikában – és újra
megnősült. Továbbra is sok idejét töltötte Laurennal, és
Cathy nagyszerű apának tartotta őt.
Amikor Texasba elért a gazdasági válság, Ali üzlete is
megbukott. 1987-ben, pontosan november 1-jén Laurent
– egy
„egész éjszakai láthatás” alkalmával – fogta s magával
vitte Jordániába. Cathy nem is álmodta volna, hogy ilyen
árulás fenyegeti.
Kapott egy listát a Külügyminisztériumtól: jordániai
ügyvédekét, válasszon közülük, s lásson neki ott, az arab
országban jogai kivívásának. Megint a szokásos „műsor”.
De Cathynek is voltak bizonyos ismeretei már, hallott
mások hasonló esetéről, s hogy milyen tengeri kígyóvá
lesznek az ilyen bírósági ügyek. Ő pedig nem várhatott.
Lauren nélkül értelmetlenné vált az élete. Elhatározta
tehát, hogy bármi kockázatot vállal a lánya
visszaszerzéséért. Nincs határ.
Rámenősen vágott bele. Fölfogadott valakit, aki
kommandót szervezett – meg kellett találni Jordániában
Laurent. Cathy Ciprusig merészkedett előre, ott várta,

~ 223 ~
hogy a kommandóakcióról végre jó hírt kapjon. Mint
később mesélte nekem: – Elvittem Ciprusra a maga
könyvét, és ha a kishitűség rámtört, elolvastam egy-egy
részletét, és máris rendben voltam megint.
És mikor megjött a hír, hogy Lauren tartózkodási
helyét kinyomozták végre, Cathy is beállt a kis csapatba
Jordániában; szentföldi zarándoknak álcázták magukat. A
kommandósok megállították az iskolabuszt, leszerelték a
kerekeit, Cathy pedig elragadta Laurent, és a közelben
várakozó kocsihoz rohant vele. A kommandósok ezzel az
autóval vitték át anyát és leányát az izraeli határon.
Izraelből aztán Cathy simán hazatérhetett Laurennel.
– A maga bátor tette vezérelt – magyarázta aztán. – Ha
maga nincs, nekem sincs lányom – zokogta a telefonba
Cathy.
Persze, megpróbáltatásai ezzel még korántsem értek
véget. Rettegve éltek, Lauren gyakran sírt, könyörgött: –
Mami, ne engedd, hogy megint elraboljanak tőled! –
Cathy keze ügyében állandóan pisztoly volt. Így megint
eléggé keserves volt az élet.
Ezt is ismertem, ezt az érzést. Örök rettegés: mit hozhat
a holnap? Meg a holnapután? Mit felelhettem Cathy
kérdésére… Csak ezt: amíg a világ nem tiszteli annyira a
gyerekek jogait, hogy hathatós törvényeket is hoz ilyen
ügyekre – se törvényeknek érvényt is szerez aztán! –,
Cathy és Lauren, jómagam és Mahtab, meg még sok
ezernyi szülő és gyermeke kénytelen lesz örök rettegésben
tengetni napjait.

~ 224 ~
 Cathy a kommandóakcióra áldozta összes
megtakarított pénzét, nem túlzás, közel kétszázezer
dollárt. S most új névvel él Laurennel, új személyiséggel –
megint a régi dal, a kényszerű és szomorú helyzet. Azóta
se hallottam róla többé.

Miután a „20-20” sugározta a műsoromat, váratlanul

felkeresett egy férfi. Nálunk töltött egy hétvégét, és
elmesélte életének jószerén hihetetlen történetét. Hogy
tudniillik egykor a CIA-nek dolgozott, s bizony nem lehet
valami nagyon büszke rá, miféle dolgokat művelt
ekképpen. Hogy lelkiismeretét megnyugtassa valamelyest,
most „a jó ügyet szolgálja”, vagyis ilyen
gyermekvisszamentő kommandóakciókban vesz részt.
Amikor elment, megkérdeztem Mahtabot, mit gondol
róla. – Nem is olyan ijesztő hapsi – mondta a lányom.
Nyilván azt várta volna, hogy minden ilyen ember úgy
fest, mint Rambo.
Ezek a hivatásos kommandók nem mindig
megbízhatóak. Akadnak becsületesek is; de gyakran
előfordul, hogy valaki lelkiismeretlen, gátlástalan,
veszedelmes emberekre bízza fontos ügyét. 1990-ben
találkoztam egy marokkói nővel, aki egy tuniszihoz ment
feleségül Belgiumban; ott is nevelték két kislányukat.
Mindkét szülő muzulmán volt. Miután az apa elrabolta és
Tuniszba vitte a két gyereket, az anya felfogadott egy férfit
a visszaszerzésükre, és nyolcszázezer belga frankot fizetett
neki a megígért eredményért. Az illetőnek esze ágában
sem volt végrehajtani aztán az akciót. A csalódott anya
felkutatta, hol s merre van, de amikor szembekerült vele,
~ 225 ~
az álkommandós fegyverrel fenyegette meg. A végén
örülhetett, hogy élve megúszta – és csak a pénze veszett
oda.
Sem a törvény erejére nem támaszkodhatnak tehát a
megrabolt szülők, sem „harmadik személyben” nem
nagyon bízhatnak… mi marad akkor? Szomorú, de való,
végeredményben saját erőfeszítéseik hozhatják még
mindig a legtöbb eredményt.
Olykor az ilyen szülőket aztán elragadja a képzelet,
túlzásokba esnek. Efféle eset volt Gretchen, az a német
nő, aki alig tette le a Lányom nélkül…-t, nekilátott, hogy
elérjen telefonon, de azonnal. Méghozzá Morris doktoron
keresztül, akinek telefonszámát kiderítette. Persze közép-
európai idő szerint reggel telefonált át Amerikába, s
ennek következtében akciója rögvest azzal kezdődött,
hogy a doktort éjnek évadján verte fel legszebb álmából.
De ez még csak hagyján. Sajnos hamar rájöttünk, hogy
Gretchen eleve ilyen érzelmi túltengésben szenvedő alkat.
Mindenesetre visszahívtam, hát nyilvánvalóan – s ő
elmesélhette bonyodalmas históriáját. Tizenöt évesen
francia nyelvet tanult a párizsi Sorbonne-on, s akkor
ismerkedett meg egy nála jó pár évvel idősebb
diplomatával.
– Tisztára olyan Rock Hudson-típus volt, nagyon fekete
hajú, rettentő romantikus külsejű, és még annál is
kedvesebb – mondta Gretchen. Szélsebesen jött a
románc, és csaknem ugyanilyen hirtelenséggel össze is
házasodtak.

~ 226 ~
 A diplomatát – alkalmasint – visszarendelték
Tuniszba, ahol hirtelen ugyanolyan változáson ment át,
mint az én esetemben Teheránba visszatérve Mudi.
Kitörései egyre elviselhetetlenebbé váltak. Azt követelte
volna Gretchentől, viselkedjék mindenképp tuniszi
módra, s még a fejét is fedje be kendővel. A fiatal német
nőnek ösztönösen ez volt az első gondolata: válás.
A férfi erre úgy felelt, hogy kijelentette, fel is út, le is út,
ha
Gretchen úgy gondolja, ám a gyerekeiket nem kapja meg.
Semmiképpen! Gretchen némán hallgatta – és forrt
benne a düh.
Egy reggel aztán tetőztek a dolgok: a férj azzal vádolta
meg Gretchent, hogy a tejesemberrel csókolózott. Elég,
gondolta a német nő. És kieszelt valamit. Sofőrjüket –
mert az is volt – utasította, vigye ki őt a gyerekekkel a
tengerparti strandra. Ahogy arrafelé tartottak, megkérte a
gépkocsivezetőt, állna meg a reptér mellett, mert levelet
akar feladni a szüleinek. Gretchen, annak ellenére, hogy
csak bikini volt rajta, bátran besietett a repülőtér
épületébe, s váltott három „oda” jegyet Németországba. A
tuniszi törvények szerint asszony ilyesmit a férj engedélye
nélkül nem művelhet, mivel azonban felismerték őt – a
diplomatafeleséget –, elnézték neki az enyhe
szabálytalanságot, meg a különös öltözéket. Fel is szállt a
gyerekekkel a hamarosan induló gépre, s amúgy bikinisen
érkezett meg német földre – még komolyabb feltűnést
keltve ott, minthogy didergetően esős idő fogadta őket.

~ 227 ~
 – Sebaj – mondta Gretchen –, legyen ez az egész a
sofőr gondja, aki még most is ott állhat a reptér előtt.
Gretchen fő aggodalma – és első számú kérdése – az
volt: Mahtab a későbbiek során nem hiányolta-e az apját.
Mármost Gretchen lánya, mikor tizennyolc éves lett,
gondolt egyet, és elment Tuniszba, anélkül, hogy anyjának
egy szót is szólt volna róla. Szerencséjük volt, az apa
megörült neki, és nem akadályozta meg hazatérését. Hát
itt tartott a történet. Bizony, nem mindegyik esetem volt
ilyen vidám.

De nem ám. A visszaszöktetések általában kétségbeejtő

körülmények közt zajlottak – már ha sikerültek
egyáltalán. És sok veszélyt rejtettek gyermek s szülő
számára egyképp. Craig DeMarr tanúsíthatja ezt. Amikor
ugyanis Craig megpróbálta visszamenekíteni két kislányát
– épp Németországból! – az Egyesült Államokba,
komolyabb bonyodalmakba keveredett, mint akár
álmodta volna.
1981-ben Craig DeMarr Nyugat-Németországban
katonáskodott. A műszaki alakulatoknál szolgált, s
állomáshelye Fulda volt, az ötvenezer lélekszámú kisváros
Frankfurttól keletre, közel a kelet-német határhoz. Craig
feladata elsősorban a jó harminckilós „krémsajt-
tömbökkel” függött össze: így nevezték az amerikai
seregnél azokat a robbanótölteteket, melyeket a Fuldához
vezető utak, hidak alá szereltek – arra az esetre, ha a
szovjetek netán le akarnák rohanni Nyugat-
Németországot az efféle kiindulópontnak igen alkalmas
hegyszoroson át.
~ 228 ~
 A tizenkilencéves Craignek, ha épp nem volt
szolgálatban, nem sok tennivalója – és lehetősége se –
akadt az unalmasnak mondható városkában. Az ódon
templomokat, a helytörténeti múzeumot az első
napokban megtekintette, horgászni – főleg esténként –
végképp nem szeretett…mi maradt? A klubok, kis éjszakai
szórakozóhelyek, ahol iddogálhatott, hallgathatta a tíz
évvel korábbi rockzenét, és fiatal német nőkkel
ismerkedhetett. Az efféle viszonyok többnyire
kérészéletűek voltak, de némelyikből házasság lett. Akkor
a német nej követte a katonát, akit máshová vezényeltek
előbb-utóbb… vissza Amerikába, vagy ki tudja, épp hova.
Craig fél éve élte ezt a kocsmázó féléjszakai életet, s
összeakadt akkor Vera Hoffmannal. A lány törzsvendége
volt az Overpass nevű klubocskának. Szép sudár, barna
hajú ifjú hölgyemény – kellemesnek találva az amerikai
akcentust, és szívesen kellemkedve amaz akcentust
gyakorló katonáknak. Craig is felkérte őt táncolni, és Vera
úgy ringott az amerikai muzsikára, úgy tapadt a
katonához, mintha egyéb se lett volna a világra, de
születésétől fogva. Igazi őstehetség. Craig rendelt neki pár
italt – ezek is hamar lecsúsztak Vera torkán, s az amerikai
katona, látván és érezvén a dolgokat, szomjas lett valami
másra, valami többre.
– Az isten is arra teremtette ezt a lányt, amire! –
mesélte aztán.
Zsák a foltját? Mert ez volt valahogy a Craig
egyéniségének mindenképp megfelelő lány… nem
kétséges. Ilyennek láttam őt, amikor megismertem:

~ 229 ~
faburkolatú nappalijában, az asztalon emléktárgy
csecsebecsékkel… fotókkal, lányokról is, és a többi.
Jókötésű fiatal férfi volt Craig, haja már nem katonásan
rövid, de szálfaegyenes termete a régi, és gesztenyebarna
szemében sok-sok csibészség csillogott, miközben
jószívűségről is árulkodott a tekintete.
Volt, aki volt: a hadsereggel nem keveredett igazi
szerelembe. Annál jobban összebonyolódtak ők ketten
Verával. S amikor Craig búcsút mondott az angyalbőrnek,
majd visszatért Amerikába, megígérte szép szerelmének:
visszamegy még érte. Efféle ígéretek ezrével hangzanak el
hasonló helyzetekben, de még tucatjával se tartják meg
őket aztán. Sőt!…
– Szinte senki se tér vissza – nevetett kicsit kínosan
Craig. – Én voltam a szabályt erősítő kivétel.
Igen, odahaza két hónapig keményen dolgozott, hogy a
frankfurti utazáshoz szükséges pénzt összekeresse, és
akkor hajrá. – Szerelmes voltam, mint egy harminckilós
„töltet” – mondta. A következő évet főként európai
csavargásokkal töltötték. Oda utaztak, ahová épp kedvük
tartotta. Főként Vera volt a meghatározó egyéniség. –
Menjünk ma Spanyolországba – mondta például egy
reggel. És mentek.
Aztán ugyanígy eljött egy szép nap hajnala, mikor Vera,
merőben másféle ötlettel állt elő.
– Házasodjunk össze!
– Micsoda? – nyöszörögte félálomban Craig.
– Nem jól értetted? Há, mint ház, ház, mint
házasság… – Aha. Gyerünk.

~ 230 ~
 Mintha Vera csak annyit mondott volna: ugorjunk át
Amerikába.
Mert Craig így értelmezte a dolgot, ezért is örült meg
úgy az ötletnek. Kissé beleunt a kóborlásba, vágyott haza.
És Vera, mint kiderült, rég látni akarta már a Nagy
Lehetőségek földjét. Akkor ez is összejött. Mint
szuperkaland.
Autóstoppal elmentek Dániába, s ott egy békebíróval
összeadattták magukat. És valami elárvult szélmalomban
töltötték a nászéjszakát.
Csakhogy nemsokára jött az első apró bökkenő. Hogy
ismét ott voltak Nyugat-Németországban, Vera hirtelen
meggondolta magát. Vándorösztön ide, Amerika oda,
nem volt kedve és bátorsága elszakadni a hazájától. Ott
kellett volna hagyni barátnőit, ismerőseit, megözvegyült
édesapját. (Aki, úgy egyébként, darukezelő volt.) Aztán,
mikor Craig egy évre érvényes odavissza repülőjegye már
csaknem lejárt, Vera mégis úgy döntött: megy. Mentek.
A Michigan-tó mellett egy Fulda-méretű, Muskegon
nevű kisvárosban telepedtek le. Vera megpróbált
szabályos háziaszszonnyá vedleni. Craig dicsérte is ezt az
igyekezetét. Tízórait adott vele, amikor a munkahelyére
indult – egy helyi bowlingterem alkalmazta őt. És mosott,
vasalt, főzött, takarított. Csak egy nagy baj volt.
– Bármennyire polgárasszonyként viselkedett is
nappal, az éjszakai élet csábításának nem bírt ellenállni.
Vonzották őt az új helyszínek, kalandos
macskatermészete minden este győzött rajta, és nem volt
maradása.

~ 231 ~
 Craig kényszerhelyzetbe került. Nem volt itt jó
megoldás. Vagy Verával tartott, s együtt mulatoztak –
vagy a felesége más partnereket talált volna efféle céljaira,
de minden ujjára egyet.
– Vera – folytatta Craig – csudára amerikanizálódott.
Kedves nejem szakasztott olyan lett, mint egy idevalósi
belevaló kis csaj. De egyébként is. Mindig jól beszélt
angolul, de itt, valami színészi vagy beleélőképesség révén
azonnal átvette az amerikanizmusokat… kifejezésekben és
hanghordozásban egyaránt.
Közben, persze, büszkén hangoztatta – lehet, hogy így
még izgalmazasabbnak, még szexibbnek vélte a dolgot –,
hogy ő német. Könnyedén megszerezhetné az amerikai
állampolgárságot, de hát kell a csudának az. Meg van ő így
is jól, rock n’ roll…!
1984 vége felé, bár egyáltalán nem éltek valami példás
házaséletet, Vera annak rendje és módja szerint terhes
lett. Lányuk született. Craig-et, mint elmondta, nagyon
fellelkesítette ez a fordulat, s komolyan remélte azt is,
hogy a kicsi majd közelebb hozza őket megint egymáshoz
– meg együttesüket is a polgári normákhoz. Hiszen ha
egyszer házasság, akkor az legyen is házasság, ne holmi
hobóélet.
Persze, a kis Stephanie születéséig – 1985 áprilisáig –
még sokat hullámzott a Michigan-tó vize… és Craig
házasélete. Mert Vera egyáltalán nem így képzelte. El
akarta vetetni a gyereket. Erről Craig hallani sem akart.
Vera elképzelhetetlennek tartotta, hogy lemondjon arról a
csavargó-tekergő életformáról, amit még Németorszában

~ 232 ~
megszokott. Nem bírta elviselni az „egyközpontú” család
gondolatát. Neki mindig ismerősök, rábeszélők, távoli
rokonok, csábítások kellettek – és változatosság, ital,
cigaretta, tánc, flört, könnyelműség.
A szeszről és a cigarettáról akkor, jóval a szülés előtt,
szerencsésen leszokott. Craig-nek új reményei támadtak,
hogy családi együttesük talán mégis összecsiszolódik.
– Hiszen annyira szerettem Verát, szerelmes voltam
belé még akkor is – mesélte. – Mindent megtettem volna,
csak hogy boldog legyen… mármint egy családi élet
keretein belül.
Hogy Stephanie háromhetes lett, átrepültek vele
Németországba, hadd lássa az özvegy darukezelő is a
kisunokáját. De az első fuldai éjszakán Vera rögtön
visszazökkent a régi kerékvágásba. Nem volt se anya, se
feleség, csak „Jópofa nő”, aki elment szólózni, bele az
észvesztő éjszakába, és hajnal előtt, három óra tájban tért
haza, tökrészegen, és ki tudja, még hogyan. Craig szülei,
akik elkísérték őket az európai útra, döbbenten figyelték
ezeket a fejleményeket.
– Próbáltam mentséget találni neki – mesélte Craig –,
még most is minden mód kiálltam mellette… és a dolgok
ugyanígy minden mód egyre csak rosszabbak lettek.
Csúsztunk a nagy semmi felé. De rohamtempóban.
Az Egyesült Államokba visszatérve berendezkedtek az
úgynevezett amerikai álom egyik talmi változatára. Kék
cserepes kis házikó – előtte a forgalmas muskegoni utca.
De Craig büszke volt rá, hogy van valami, ami a sajátjuk,
és ment is volna minden rendben, a maga egyszerű

~ 233 ~
módján – ha Vera igényt tart rá. De az asszony hetente
legalább kétszer-háromszor nekivágott itt is az
éjszakának, és a dorbézolást akkor se hagyta abba, amikor
1987-ben újra terhes lett. Ezúttal a terhesség
előrehaladott stádiumában sem volt hajlandó változtatni
az életmódján. Craig, akinek munkába kellett volna
indulnia meganynyiszor már rég, ott toporgott kicsi házuk
kapujában, várva Verát, aki jócskán napkelte után
támolygott haza. Sok munkahelyről hamar ki is hajították
Craig-et a késései miatt – de hát nem hagyhatta volna
magára a kis Stephanie-t, Verát mindig meg kellett várnia
a kérdéses hajnalokon.
– Persze, nem volt kérdés, hogy ez az élet most már
hová vezethet – mesélte Craig –, s fenyegettem is elégszer
a feleségemet, hogy elválok. Valahogy mégse voltam
képes erre a lépésre. Pedig éreztem, hogy rámegyek.
Mindenünnét kihajítottak. Már gyomorfekélyem volt.
Züllött lefelé az állapotunk… az egészségi állapotunkat is
beleértve.
Aztán, hogy második lányunk, Samantha is
megszületett, eljött az az idő, amikor Craig szinte sosem
látta a feleségét. Ha alkonyatkor Craig hazaérkezett –
munkából, ha ismét fölvették valahova –, már hallhatta is,
ahogy nyikordul az utca felőli kapu, megy Vera mulatozni.
Craignek kellett megetetnie és megfürdetnie a kicsiket
minden este, magányosan aludt a „családi” ágyban, és
reggel kénytelen volt még arra is gondolni, hogy a
kicsiknek legyen mit enniük délig. De a legrosszabb az
volt, ha Vera még hajnal előtt megérkezett. Olyankor félig

~ 234 ~
kábultan, részegen hebegett-habogott, nyögött,
vonaglott… és ilyeneket mondott: – Dave, neeee…! Elég…!
– Vagy: – Pete, az istenért, ismerj irgalmat, hátul jössz
már ki…!
– Nem tudtam, sírjak-e, hányjak-e, netán felpofozzam
– mesélte Craig –, de hát ezzel is mit értem volna?
Samantha születése után megint elmentek még
Fuldába. Már első útjukon megijesztette Craig-et Vera
azzal a kijelentésével, hogy: – Németországban fogok
maradni. Méghozzá ha még egyszer visszajövünk ide. Hát
most volt ez a még egyszer.
Craig lehunyta a szemét, úgy ismételte el: –
„Németországban fogok maradni…” És hozzátette még
Vera – mesélte tovább, hogy „… vissza fogod sírni még
azokat a napokat, amikor hajnalban mégis
hazamentem…”
– Úgy kellett szinte feltuszkolni őt a gépre, hazafelé –
emlékezett vissza Craig.
Aztán 1987 novemberében a férfi azt hitte egy
pillanatra, mégis minden rendbejöhet. Egy este, fatornyos
kisvárosukban, kettesben mentek el mulatni. Táncoltak,
pezsgőztek, jó hangulatban tértek haza. Akkor jött a nagy
pofon.
– Még nem hancúroztam ma éjjel – közölte Vera, és
ment a kedvenc bárjába.
Másnap Craig végre döntött. Hogy elmegy, ezt nem
csinálja tovább. Ahogy hajtott lefelé a kocsifeljárón, az
utca felől már kanyarodott is a házuk felé Vera legfrissebb
fiúja.

~ 235 ~
 Vera volt az, aki beadta a válókeresetet. – És
mindenben egy lépéssel előttem járt – mondta fanyar
mosollyal Craig. – De hát mit tudtam én, mi az, egy ilyen
válás. Mindenemből kiforgatott.
Amikor Craig ügyvédje megismerkedett Vera
előtörténetével, azt szorgalmazta, hogy Craig igenis kérje
a két kislány gondozói jogát. Legyen ő a gyámjuk. De
Craig ezt túl nagy felelősségnek találta. – Azt mondta
akkor – mesélte –, mégis Vera a nő, ezek lánygyerekek,
csak ő ért hozzájuk, mindenki így jár jobban. Hosszú
távon én csak ügyetlenkednék. Az ügyvéd azt mondta,
rendben van, de azért nagyon nézzek oda, hogyan
alakulnak a dolgok, mert ha Vera méltatlanul viselkedik,
ha nem látja el rendesen a kicsiket, kötelességem mégis
gyámsági jogért folyamodni.
Craig megfogadta a tanácsot. Szabályos őrizetet
szervezett a ház köré. Anyja, apja és apjának egy barátja,
egy elővárosi rendőrfőnök figyelte – vagy figyeltette
miféle forgalmat bonyolít le Vera.
Hamarosan kiderült, hogy a vígözvegy alaposan
megsérti a bírósági végzés előírásait. A gyerekek fölötti
gyámsági jogot ugyanis csak azzal a feltétellel kapta meg,
ha a kicsik közelébe nem enged „családon kívüli
férfiszemélyeket”. De Vera és a fiúja csaknem egész nap
ott hempergett, dorbézolt, ivott, aludt a házban, sőt,
verekedtek is… erről a kis Stephanie is beszámolt
apjának… egy alkalommal akkora lyuk támadt valami
dobálózás után a falon, akár egy férfiököl. 1988 tavaszán
Craig megtámadta az eredeti végzést, mely mindenféle

~ 236 ~
udvarlót szigorúan eltiltott a gyerekek közeléből, és azt
sem engedélyezte Verának, hogy az államot elhagyja a
kicsikkel. Semmi se változott. Pedig 1988 nyarán a
helybéli rendőrséget legalább tízszer hívták ki a
szomszédok, amikor Verát a fiúja – többnyire a gyerekek
szeme láttára – verte, püfölte.
Craig akkor jutott el a cselekvés küszöbére, amikor egy
tizenéves leányka, aki a kicsikra vigyázott (volna),
elmesélte neki, hogy Vera fiúja Stephanie-val is
fajtalankodott.
– Igen, ez volt az a pillanat, amikor vettem egy
lőfegyvert mesélte Craig –, dehát rögtön azt mondtam
magamban, hogy nem és nem. Jó, lelövöm ezt a mocskot,
de akkor engem meg becsuknak, és a kicsik végleg Verára
maradnak, aztán ő egy következő pasassal ugyanott
folytatja a szennyes életét, ahol ezzel a mostanival
abbahagyta.
Hát inkább úgy döntött, törvényes utat választ megint,
és kivívja, hogy a gyerekeket elvegyék Verától. Most már
tudta, nem futamodhat meg a felelősség elől, ez már
szinte élet-halál kérdése, elsősorban a gyerekeknek.
Ugyanakkor megtudta egy szociális gondozótól aki értett
az ilyen kérdésekhez, hogy illetékes helyen azt fogják
mondani majd: nincs elég „kézzelfogható bizonyítéka”.

1988 novemberében aztán megint verekedés miatt

hívták ki a rendőrséget a házhoz, s itt már fegyverdörgés
is hallatszott. Vera megunta, hogy a fiúja folyton veri, s
vásárolt egy 22-es kis automatát, mellyel kétszer rálőtt a
férfira, de elhibázta. A golyók az ajtófélfába fúródtak.
~ 237 ~
Vera, ha részeg volt, két arasznyiról nem talált volna el
egy gyúródeszkát se. A két kislányt arra az éjszakára
átadták Craig DeMarmak, ám a fejlemények korántsem
voltak kedvezőek. Vera égre-földre megesküdött, hogy a
fiúját többé nem engedi be magához (esküjét a
legrövidebb időn belül megszegte), s így a törvény
visszaadta neki a gyerekeket. Craig azt érezte, hogy „ilyen
nincs”, ez a végpont.
– A rendőrségen azt közölték: „Nincs mit tenni, adja
fel.” A bíróságon meg egy jóakaróm: „Maga a gyerekek
apja, semmi kétség, de állása van, lakása, melyet egy
másik férfival oszt meg. A volt nejét nem hajíthatjuk ki a
házból, hogy maga odaköltözzön a gyerekeihez.”
Craig most hivatalosan folyamodott megint a gyámsági
jogért. Ellenben a bíróság még tőle kezdte követelni
Samantha útlevelét. Mert Vera decemberben haza akar
látogatni két hétre a két gyerekekkel Németországba, s
Stephanie útlevele eleve nála volt. Craig őrjöngött. Hallott
már valami olyasmit, hogy a kábítószercsoport jócskán
érdekődik Vera után, csakúgy a fiúja is gyanúba
keveredett. Hát, ha Vera egyszer hazalátogat
Németországba, nem mer majd visszatérni az Egyesült
Államokba. De amikor ezt az aggályát hivatalos helyen
kifejtette, süket fülekre talált.
– Bírósági ismerősöm azt mondta: „Gyanakodni
mindig lehet és kell is, hiszen minden megtörténhet, de
amíg semmi sem történt, nincs mibe beleavatkozni”.
Az ismerős eset megint!

~ 238 ~
 – A bíró pedig közölte: köteles vagyok kiszolgáltatni az
útlevelet. Hiszen Vera önként jött ide. Nincs jogom,
hogy… És a többi. A legszívesebben a pofájába vágtam
volna: „Te hülye!”
A bíróság döntése értelmében, ha Vera a gyerekekkel
két hét múlva nem tér vissza a németországi látogatásról,
a felügyeleti jog egyből Craigre száll. Ez sovány vigasz
volt.
Craig legalább harminc levelet küldözgetett
kongresszusi képviselőjének, Guy Vander Jagtnak. A
válasz lehangoló volt megannyiszor: semmiféle törvény
nem tilthatja meg Verának, hogy elhagyja az országot.
– Sehol se leltem támaszt – mesélte Craig.
Kiderült, hogy Vera komolyan vette a bíróság által
megszabott határidőt, s két hét múlva visszatért. Egy
szerdai napon, december 28-án felhívta Craig-et, és
megkérte, aznap ne menjen át, mert a gyerekekkel valami
születésnapi zsúrra hivatalosak. Mármint ők hárman.
Ráér-e a látogatás a hétvégéig? Craig kényszeredetten
egyezett bele, de érezte, hogy valami itt nincs rendjén.
Kocsiba ült, a házhoz hajtott, elhúzott előtte párszor,
belesett – de amit látott, végső soron megnyugtatta. A
gyerekek szobájában égett a villany, és Vera épp azon volt,
hogy lefektesse őket. Jó, hát füllentett egy kicsit, de annyi
baj legyen. Láthatóan senki más nem tartózkodott a
házban. Craig hazatért. Aztán a következő két nap hiába
telefonált oda, senki se vette fel. Szombaton, december
31-én Craig anyja járt arra, s csakhamar riadtan hívta fel

~ 239 ~
fiát. Friss hó borította a ház körül a kertet, de nyomok
sehol…!
– A legjobb, ha átjössz, de gyorsan – tanácsolta Craig
anyja.
És Craig perceken belül ott is volt a hátsó ajtónál. Még
néhány másodperc, és minden világos lett. Semmi kétség,
ebben a házban már egy lélek se lakott. Sőt, akik távoztak
innen, mindent leszaggattak, elvittek. Vagy amit
otthagytak – pár asztalt, ócska széket –, azt is összetörték,
cigarettával megégették, tönkretették. Leszerelték még a
lámpákat is.
A hálószobában a padlón, mindenféle kacat,
újságpapírfecnik és rongydarabok közt volt valami
macskakaparás egy cetlin, Vera közleménye: hogy ha
majd egyszer lesz elég pénze Craignek, megint
meglátogathatja. Nyilvánvaló lett a rettentő igazság: Vera
meglépett a gyerekekkel. Nyilván Nyugat-Németországba.
S bizonyára az óceán túlpartján vannak már… vagy ha
nem, hát nemsokára ott lesznek, és nem is tudja hol
keresni őket.
Valami éber szemű szomszéd jelentkezett, mondván:
látta, hogy csütörtökön Vera és a fiúja mindent felpakol
egy teherautóra, aztán még egyszer fordultak még egy
bérelt furgonnal is, és akkor is cipelték ki a házból a
mindenféle holmit.
A követekező napokban Craig az utolsó szalmaszálba
próbált kapaszkodni – hátha Vera és a fiúja valahol
Muskegon környékén húzta meg magát egy időre… amíg a
vihar elcsitul… s akkor próbálnak majd nagyobb feltűnés

~ 240 ~
nélkül elpályázni az óceán túljára. Craig szabadságot vett
ki a munkahelyén, és nyomozáshoz látott. Felkeresett pár
címet, olyan helyeket, melyekről tudta, hogy Vera gyakran
és szívesen járt oda a fiújával.
– Olykor huszonnégy óra hosszan hajtottam, mint az
őrült, eminnen oda, mindhiába.
Amikor a posta megküldte Vera telefonszámláját, Craig
abban reménykedett, talán így akad majd valamiféle
nyomra, hol keresse a szökevényeket. Kiket hívott fel Vera
interurbán, vagy ilyesmi. Ám mint kiderült, Vera sem volt
minden ravaszság híján: legalább kilencszáz efféle szám
szerepelt a listán. Craig ellenőrizte valamennyit, s
kiderült: valóban félrevezetések csupán. Végül oda jutott
el, hogy tizennégy hívás is Colorado Springsbe szólt. Ez
azért valami.
Craig magánnyomozóhoz fordult, s ez hamarosan
kiderítette, kié a kérdéses szám. Egy katonáé, akit Vera
még Fuldából ismert. A helyi útellenőrzést megkérdezve
kiderült, hogy a szökevények valahol fent, Colorado
Springs közelében hagyták a kocsijukat.
Craig-get úgy tájékoztatták a szervek, hogy a keresett
egyének előbb gépkocsival mentek tovább onnan is, majd
repülőre szándékoztak szállni.
Craig felhívta a helyi repülőteret, s döbbenten
értesülhetett róla, hogy Veráék épp egy nappal korábban
száltak gépre és utaztak el Nyugat-Németországba.
Craig igen logikusan arra következtetett, hogy nyilván a
fuldai ismerőseit keresi fel Vera, s ott kell nyomozni
utánuk. S valóban, Vera fiúja írt haza a mamájának, és a

~ 241 ~
levélen fuldai feladó volt. Hogy oda válaszoljon neki. Az
amerikai külügyi szervek, sajnos, közölték Craig-gel, hogy
nem sokat ér vele, ha a gyerekek tartózkodási helyét
kideríti. Nyugat-Németország ugyanis reménytelen hely
ilyen szempontból: a németek nem írták alá az 1980-as
hágai konvenciót, nem vonatkozik rájuk, hogy a
megszöktetett vagy elrabolt gyerekeket ki kell adniuk.
(Az egyesített Németország 1990 decemberében aztán
aláírta már a konvenciót.) Craig-nek a Külügy csak azt
javasolhatta: menjen Nyugat-Németországba, fogadjon
ügyvédet, próbálja bebizonyítani, hogy Vera alkalmatlan a
gyerekek gondozására, higgyen vakon a jószerencsében,
hogy két-három év alatt megnyeri a pert.
Ehhez tömérdek türelem és pénz kellett volna. Craig
egyikkel sem büszkélkedhetett. S ha az amerikai
törvényszékek sem a javára döntöttek, mit remélhet
Nyugat-Németországban, egy német származású anyával
szemben?
Két hétre rá az állam körzeti törvényszéke végre
megadta Craignek a kizárólagos gyámsági és felügyeleti
jogot. – Ott álltam a teljes igazammal, minden jogom
birtokában, csak épp a lényeg hiányzott most… a gyerekek
nem voltak sehol. Craig három hónapig nem is hallott a
lányairól. Se telefon, se posta. Életének legrémesebb
időszaka volt ez. – Teljesen belerokkantam – mesélte, és
szemében még most is fájdalmas tüzek lobogtak. –
Annyira fájt. Folyton sírtam, nem ettem, nem tudtam
aludni. A padlón voltam. Senki sem segíthetett rajtam,

~ 242 ~
illetve akik segíthettek volna, azoknak esze ágában sem
volt.
Valóban rettentő mélyre jutott. És szinte semmi sem
akart sikerülni. Fizethette a saját lakbérét, plusz a
„családi” házét, ám nem költözhetett oda, ezt a bíróság
nem engedélyezte, mert a válóperes tárgyalás során
lemondott erről a jogáról. Azt viszont nem akarta, hogy a
ház – a lehetőségek „csigaháza”, az emlékek „szent” helye
– odavesszen. Fizetett hát, s éjszaka titkon lopózott oda,
bolyongott az elhagyott, üres szobákban, a falnak dőlt,
sírt, ült a földön, két keze közé temette fejét. Ezernyi apró
részletre emlékezett vissza. Bízott benne, hátha Vera
visszajön… ide jön vissza valArniert, ki tudja, mi fog
hiányozni neki. Ez volt az utolsó hely, ahol találkozhattak
még. Értelmetlen remények voltak ezek az meg már, mint
Craig maga mondta – szinte beteges dolog, hogy ennyire
ragaszkodott a régi színhelyekhez.
– De hát, ha semmi egyebet sem tudtam tenni, hogy
közelebb kerüljek a gyerekeimhez..,!
Maradt ez a gyötrelmes emlékidézés, jószerén az üres
falak közt.
A végén már Craig szülei nem bírták, nem nézhették a
dolgot. S úgy döntöttek, más megoldással próbálkoznak.
Mert ez így egyszerűen nem mehetett tovább. Felbérelnek
pár embert, keressék meg és rabolják el a gyerekeket
német földön. Szinte minden „szerencsekatona”
hirdetésére írtak. A válaszok nem voltak éppen biztatóak.
Senki se akarta kockáztatni a bőrét Nyugat-
Németországban; a határokat is túl jól őrzik ott ehhez,

~ 243 ~
hangzottak az elutasítások. A legkedvezőbb válasz még
egy olyan alaktól jött, aki magát „a Kövér”-nek nevezte:
„Tízezer dollárért megcsinálom, plusz költségek: repülőút,
szállás, étkezés, kocsi, minden…”
– Jó, hát ez nem hangzik azért túl rosszul – vélekedett
Craig apja.
De akkor „a Kövér” még ezt is kikötötte volna: – Csak
úgy vállalkozom a dologra, ha Craig is velem jön. Aztán,
ha kell, fejbe kólintja azt a Verát, vagy mi, én kint
várakozom, és elviszem a határig. Onnét fel is út, le is út.
Ez már megint más volt. Craig dühösen utasította el az
ajánlatot: – Még hogy tizenötezer dollárt fizessek holmi
kis taxizásért?

Ugyanebben az időben, 1988 áprilisában történt, hogy

Craig kiderítette, hol él Nyugat-Németországban Vera
fivére. Fölvette vele a kapcsolatot, s a férfinek volt szíve:
közölte, egyrészt, hogy tudomása szerint Stephanie és
Samantha német földön él, mi több, jól van, és megígérte:
érintkezésbe lép Verával, s megkéri, jelentkezzen
valamilyen formában Craignél.
Egy óra múlva Vera már telefonált is.
– Itt vagyunk, jól vagyunk, ez így igaz, és itt is
maradunk, amíg csak élünk, és ez ellen te az ég világon
semmit sem tehetsz.
Craig megjátszotta a közömböst. – Jól van – mondta –
akkor csakugyan semmi baj, éljetek boldogan. – Majd
beszélt pár szót a gyerekekkel is. A szíve elszorult, ahogy
Stephanie hangjából kihallotta a szorongást, a fájdalmat.

~ 244 ~
 – Apa, miért nem jössz értünk, miért nem viszel el
minket innen? – könyörgött a kislány. – Nem szeretünk
itt lenni, minden olyan hideges itt…!
– Nagyon sajnálom, drágám – felelte, mert tudta, hogy
Vera minden szót végighallgat. – Egyelőre nem mehetek
hozzátok, legyetek jók.
S magában megfogadta: ő megy oda, a jövő hónapban
viszszarabolja a gyerekeit. Ha addig él is.
Craig a következő hetekben kovácsolta tervét. Kezdett
is formát ölteni. Két segítőre volt szüksége.
Az egyik készségesen benne volt a dologban, a másikról
már túlzás lett volna ezt mondani. Ez a bizonyos „másik”
nem volt más, mint Vera fiúja. Ő ugyanis unta már
Fuldát, szeretett volna visszatérni Muskegonba, a jó
pletykás, zűrös-kavarcos kisvárosba. A pletykásság
eredménye volt, hogy Craig megtudta, mikor érkezik a
pasas. Várta. Nem messze lakott az ő családi házuktól. (A
bíróság végül engedélyezte már, hogy Craig beköltözzön a
kifosztott épületbe.) Craig szó szerint leste, hogy a kétes
értékű fiatalember befusson.
Befutott, s azonnal meg is látta Craig-et, aki egyik
kezében egy pohár whiskyvel, másikban az üveggel,
megindult felé. A fiú nem ijedt meg. Meztelen felsőtestén
töménytelen hajdani verekedés hege látszott – kocsmai
késeléseké, és a többi. Egykettőre elintézhette volna
Craig-et. De annak nem volt vesztenivalója.
– Nem verekedni óhajtok magával – közölte már
messziről – Megihatja, ami az üvegben van… szeretnék

~ 245 ~
elbeszélgetni, úgy talán jobb lesz, mintha kölcsönösen
szétverünk egymás fején ezt-azt.
Craig elmesélte: – Sikerült valahogy meggyőznöm a
pasast, hogy nem a verekedés a járható út. Eléggé
készséges lett, végeredményben segített is.
Az első kérdés, melyet Craig a sebhelyes alaknak feltett,
ez volt: Fuldában pontosan hol lakik Vera a gyerekekkel?
Hogyan jut be az ember a házba… és hányadik emeletre
kell fölmenni? Mi a lakás alaprajza, nagyjából? Ki hol
alszik? Magára hagyjae Vera a gyerekeket, esetleg rábízza
egy-egy diáklányra, netán épp éjszakára? Hol a kedvenc
kocsmája, szalonja, bálja?
És Craig meg is kapta a válaszokat, bár nem volt valami
túl boldog azzal, amit hallott. A fiúja szerint ugyanis Vera
általában odahaza szórakozott, gyakran több barátnője,
barátja is ücsörgött, ivott, táncolt, hancúrozott nála.
Kéthetente egyszer, ha elment valami nyilvános helyre,
olyankor viszont a gyerekeket az apjára hagyta, a
megözvegyült darukezelőre. Craig napokig tűnődött, hol
talál itt olyan rést, amelyen behatolhat a láthatóan jól
védett erődbe. Van egyáltalán reménye, hogy
vadidegenként sikerrel hajtson végre egy ilyen merész
tervet az óceán túlfelén, egy német kisvárosban?
Felbátorította azonban kellőképpen a másik segítője
Frank Corbin, a medveerejű, verekedős, rámenős egykori
tengerész, akivel Craig azelőző évben jött össze. Játszottak
valami kosárlabadacsapatban is, meg elég sokat
kártyáztak együtt, közelebbi cimborák azonban csak egy
áprilisi délután lettek, amikor Frank 1967-es típusú

~ 246 ~
Oldsmobile Cutlass-ának új ékszíján dolgozgattak pár
órácskát közösen. Craig közben elmesélte Franknek, mi
van a gyerekeivel, s mi az ő bánata, mire az egykori
tengerész kerek perec kijelentette: – Tudod, ugye, hogy
egyszerűen át kéne menned oda, pajtásom, aztán elhozni
őket. Megvan annak a módja.
– Készülök át, ha tudni akarod – vallotta meg Craig. –
Na, ez a beszéd – csapott a vállára elismerőleg Frank. –
Én meg akkor veled tartok.
Craig megpróbálta becsülettel lebeszélni. Mondván, ha
Verának valami baja esik, például meghal az akciójuk
során, mindketten villamosszékbe kerülnek. De ha nem
sikerül kihozniuk a gyerekeket Nyugat-Németországból,
akkor is rosszul áll a szénájuk, lepotyog mindkettejüknek
egy-egy életfogytiglan. Aztán Craig nem titkolta el azt
sem, hogy nincs elég pénze az egészhez… mármint, hogy
társának költésgeit is fedezze.
Frank, rettentő kockázatot vállal – a semmiért, sőt, még ő
fizet rá anyagilag, de mindenképpen.
– Bánom is én – jelentette ki Frank. – Mikor indulunk?
Következett Craignél a családi tanács. A szülők
húszezer dollárt tudtak áldozni az ügyre. Craig apja
aggodalommal nézte a fejleményeket – féltette a fiát.
Persze, okosabb megoldást ő sem tudott, így hát csak azt
ígérhette, hogy a pénzt Craig rendelkezésére bocsátják,
aztán imádkoznak. Ismerték Craig-et a szülei.
Alaptermészetét a bizonytalankodás jellemezte.
Elhatározott valamit, aztán megmásította szándékát…

~ 247 ~
 …de most még Craig is tudta, hogy ezt kell tennie,
semmi mást, csak ezt; és hogy meg is teszi. Lesz, ami lesz.
– Már fel is mondtam a munkahelyemen – közölte
szüleivel.
– Lakásom végső soron van…ott az a lerobbant ház,
melyben megint élhetek, bánom is én, milyen-más lesz a
helyzet, ha netán sikerül az akció, és a kislányaim is itt
lesznek. Akkor mindent rendbehozok, meglesz annak már
a módja. Szóval, vesztenivalóm a jelen körülmények közt
tényleg semmim nincs. Dupla vagy semmi.
Mint elmesélte aztán: – Olyan mélyponton voltam,
félőrült szinte már, mit bántam én… hogy Frank szavaival
éljek. Tudtam, rendes életem nekem már úgyse lesz, ha a
gyerekeimet nem tudom visszaszerezni.
Mert ez így, mondta, már nem volt élet.
Kezdődött a végső tervezgetés, a kidolgozás szakasza.
Craig még valamit tisztázni akart. Felhívta egy
nőismerősét az Egyesült Államok amszterdami
konzulátusán. Mert arra akartak menekülni. Érdeklődött,
adott helyzetben biztosíthat-e új útleveleket a lányainak a
konzulátus.
– Efféle gyámsági ügyekbe, szülők vitájába nem
szeretünk beavatkozni, végképp nem is a mi dolgunk. Ám
ha elhozza a bírósági végzést, az amerikait, meg a
gyerekek születési bizonyítványát, továbbá a
társadalombiztosítási lapjukat, semmi akadálya, hogy
minden további nélkül, törvényesen és a formák
megtartásával kiadjuk az új útleveleket.

~ 248 ~
 S hogy valóban érdeklődik a dolog iránt, azt a nő a
következő kérdésével fejezte ki: – Mondja: azt a parányi
problémát hogyan akarják megoldani, hogy átjussanak
valahogy az NSZK-Hollandia határon?
– Ezt bízza rám – felelte Craig.
– Azt tanácsolnám, hogy ilyesmivel ne is
próbálkozzanak – hangzott a nő tanácsa. – Senki nem
megy így a falnak. Nekem elhiheti, jó ideje itt élek.
Craiget és Franket nem rendítette meg ez a közlés. Sőt,
odáig jutottak már a tervkészítésben, hogy
„személyazonosságukban” is megegyeztek – ki „mi” lesz.
Tehát: Frank fölveszi a Brad Madison álnevet és
katonaruhát ölt, így kevésbé fog feltűnni Vera alkalmasint
amerikai katonákhoz szokott társaságának. Craig álneve e
pillanattól fogva Bob Servo, s ő amolyan laza
mexikóifélének öltözik, tükrös napszemüveggel; neki a
civil ruhája éppenséggel előnyös segítség, mert így
minden további nélkül megszállhat valamelyik fuldai
hotelben, senki nem foghat gyanút. Mindketten
katonásan rövidre nyíratták frizurájukat, Craig ráadásul
feketére festette barna haját, s bajuszát. Biztos, ami
biztos.
Április 30-án Amszterdamba repültek, aztán
átvonatoztak Frankfurtba. Craig nem kockáztathatta meg,
hogy egyenesen
Nyugat-Németországba repüljön. Az özvegyült darukezelő
ugyanis rég felhívta rá az ottani repülőtéri hatóságok
figyelmét. Ezt Vera fiúja mesélte; értékes információ volt.
A vonat biztonságosabbnak ígérkezett; persze, itt is volt

~ 249 ~
útlevélellenőrzés mindkét oldalon. Craig attól rettegett,
hogy az útlevélszáma elárulja. Mi van, ha ezeknek is
benne van már a számítógépében? Azt a megoldást
válaszolta, hogy ölébe rakta útlevelét, s úgy tett, mikor az
útlevelesek már közeledtek a fülkéhez, mintha aludna. Az
első „menetet” meg is úszta.
– Huszonnyolc órája nem aludtunk – magyarázta az
útlevélellenőrzőknek Frank –, szörnyen kimerült.
A közegek azonban a következő megállónál
visszajöttek. Craig most sem tudott okosabbat kitalálni:
„aludt”. De az egyik hatósági személy háromszor is vállon
veregette, ébresztő! Craig tenyere izzadt, szíve majdnem
kiugrott a helyéről. Megmentették a helyzetet a fülkében
kártyázgató, jószándékú idős hölgyek. Azt mondta
egyikük: – Hagyják, szegény huszonnyolc órája nem
aludt. – S a másik: – Különben is, az előbb már látták az
iratait.
Eltöltötték első éjszakájukat Frankfurtban, s akkor
Craig átfestette megint a haját, béreltek egy Peugeot-t, és
nekivágtak: a cél a mintegy nyolcvan kilométerre fekvő
Fulda volt most már. Találtak egy szállodát, ahol szívesen
fogadták őket – ez nagy ritkaság Nyugat-
Németországban, ha amerikai katona tűnik fel a színen.
Aztán taxit fogtak, s a Berthold Strasséra vitették
magukat; ott volt Vera lakása, és Frank természetszerűleg
meg akart ismerkedni a környezettel. Hoteljük felé tartva
aztán megint látták a kocsiból a Green Goose-t, Vera
kedvenc tavernáját is. Craig akkor vásárolni küldte
Franket. Csak úgy biztos, ami biztos…hátha ellenállásba

~ 250 ~
ütköznek, beszereztek két rugós kést, egy nagy fa
kalapácsnyelet – bunkónak közel harminc méternyi
kötelet, meg jó pár tekercs ragtapaszt.
Második fuldai napjuk fő programja volt, hogy a
Peugeot-t elvigyék a holland határra – ez olyan nyolcszáz
kilométeres utat jelentett, négy órát oda, négyet vissza az
Autobahnon, a németek szövetségi sztrádáján, ahol nincs
sebességkorlátozás. A lényeg az lett volna, hogy találjanak
valami ellenőrizetlen helyet a határon, amely ugyanakkor
átkelésre is alkalmas. Ahogy telt-múlt az idő, úgy
fogyatkoztak reményeik.
– Kiszálltunk – mesélte Craig –, mászkáltunk az
erdőkben, átkeltünk két vasúti sínpáron is, de mindenütt
zsákutcába torkolltunk, hol ezért, hol azért nem lehetett
továbbjutnunk. És végig mindenütt határőröket láttunk,
motoron, lóháton, kutyákkal.
Végül találtak egy fiatal stopost, s megkérdezték tőle,
ha valami „tilos árut” akarna átvinni Hollandiába, hol
menne. Nem gond, hangzott a válasz. És valóban, mintegy
tíz kilométernyire onnét volt egy átkelőhely, melyet
állítólag csak a nap tizenkét órájában őriztek. A vicc csak
az volt: nem lehetett tudni, melyik nap, mely órák esnek
bele ebbe a bizonyos „piszkos tizenkettőbe”, s mely
időpontban kezdődik a „tiszta tizenkettő”
Gyakorlatozás kedvéért Craig és Frank áthajtott a
kérdéses ponton. Látták, ott az őrség, meséli Craig, hát
szépen integettek meg se álltak. Az őrök is
visszaintegettek nekik. Illetve csak egy katonát láttak,

~ 251 ~
valami kis fabódéban álldogált. El nem hitte volna az
ember, tette hozzá Craig, hogy ez „igazi határőrizet”.
– Hát nem rossz – meséli –, hirtelen feltámadtak
legszebb reményeink.
Harmadik fuldai napjukon, egy pénteken végre el
kellett jönnie az akció napjának. Egy napot szenteltek a
térképtanulmányozásnak, felkészültek mindenféle
„legrosszabb esetre”, de akkor aztán már cselekedniük
kellett. Este hét tájt elhajtottak a Green Goose közelébe,
letáboroztak a Peugeotval. Craig természetesen a
kocsiban maradt, Frank pedig, jellegzetes piros
széldzsekiben, hogy később jól azonosítható legyen,
bement a tavernába.
Craig izzó szemmel nézte a bejáratot s környékét a
Peugeotból. Az ,A” terv az volt, hogy Vera iszákosságára
építhetnek. Bíztak benne, hogy a szesz és egy bizonyos
nyugtatószer, melyet Frank beadagol neki, megteszi a
magáét, „kiüti” a nőt. A szert, melynek Tylox volt a neve,
Frank apja szedte, amúgy ízületi gyulladás ellen. Mielőtt
Amerikából eljöttek volna, beszéltek egy patikus
haverjukkal, pontosan megadták neki Vera testsúlyát,
alkatát, és kiszámították, milyen mennyiségű Tylox teszi
meg a kellő hatást – persze, a kellő mennyiségű alkohollal
párosítva.
S aznap este a Greeen Goose-ban mintha minden
rendben ment volna. Jól indult a dolog, annyi szent.
Frank összeismerkedett Verával, „bemutatkozott”,
meghívta pár italra, majd a Tyloxot is megmutatta neki,
mondván, ezekben a kapszulákban kokainra emlékeztető

~ 252 ~
drog van, s brandyvel és Coca Colával együtt főként
nagyon jó. Vera se szó, se beszéd bekapdosta a
kapszulákat, aztán tovább ivott. Elhagyták a tavernát, s
Vera még mindig talpon volt. Sorra jártak még pár helyet,
a végén a huszonnyolcadik brandynél tartottak. Vera
imbolygott egy kicsit, de szó sem volt róla, hogy elaludna,
netán elvesztené az eszméletét. Graig kénytelen-kelletlen
elismerőleg állapította meg róla, hogy „marhára jól bírta”,
le a kalappal.
Másnap hajnalban, amúgy szürkülő órán, Frank és
Vera a Berthold Strasséra baktatott, társaságukban volt
még három amerikai férfi, két német pasas, meg két
további német nőszemély. A jelek szerint ez így együtt
valami „csoport” volt, és Vera kétszobás bérlakása volt a
hétvégi gyülhelyük. Vittek fel öt láda sört is, és egész
szombaton dorbézoltak, míg végre – vasárnap délután –
Vera édes álomba nem merült.
Craig-et közben, mint ő maga elmesélte később, „a fene
ette”. Miután Frank és Vera kijött a Green Goose-ból,
elvesztette a nyomukat. (Frank kibújt a piros dzsekiből.)
És mintegy negyvennyolc órán át semmi hírt nem hallott
társáról. Visszatért hát a fogadóba, s mert túl izgatott volt,
nem bírt elaludni, így aztán csak virrasztott, járt föl s alá a
kis szobában. Franknek a felesége egyébként
megesküdött: ha beszáll ebbe a kalandba, elhagyja őt,
igen, mire hazamegy, már senkit sem talál otthon. Hát
Franknek se volt vesztenivalója. Netán elkövetett valamit?
Bevadult, letartóztatták? Berúgott, bevitték a
kijózanítóba? Vagy mi van? Átverte netán Craig-et,

~ 253 ~
összeszűrte a levet Verával, esetleg Vera apja fizette le,
hogy elárulja őt, Craig-et?
Végső soron mit tudtam én valóban erről a Frankról? –
tette föl később a költői kérdést Craig.
Vasárnap délután hatkor Craig már nem bírta cérnával.
Vera lakásához hajtott, egyszerűen becsöngetett lenn a
kapun, és várt. A szíve vadul vert, háta mögött keményen
szorította a fütykösnek használható kalapácsnyelet, és a
ragtapasz is kéznél volt. Úgy gondolta, most már senki
nem állhatja útját: aki kaput nyit, ráfizet, ha Vera lesz az,
ha más.
Más történt. Fentről az egyik német pasas kiszólt az
ablakon:
– Ki az? Kit keres?
– Bob Servo vagyok – felelte Craig. – Ott van Brad
Madison?
Akkor már Frank feje is megjelent az ablakban. – Te jó
isten! – kiáltotta az egykori tengerész, s Craig már
hallotta is, ahogy döngö léptekkel rohan le a másodikról.
Nyílt a kapu, és Frank azt kérdezte sziszegve: – Mi a
nyavalyát keresel te itt?
– Csak azért jöttem, hogy agyonverjelek – mondta
nyugodtan Craig. – Hol voltál péntek este óta?
– Mindent elrendeztem – állította Frank. – Már
megszereztem a ház kulcsait is, Vera azt akarja, jöjjek
vissza még ma éjszaka.
Craig vegyes érzésekkel hallgatta e szavakat. Mindegy,
a lényeg a lényeg, gondolta, és megenyhülten távozott.
Azzal együtt, mikor Frank egy óra múlva visszaérkezett a

~ 254 ~
szálláshelyükre, hogy átöltözzön, jól letolta. Mindenesetre
változtattak a tervükön.
Az első és legfőbb akadálynak az látszott most már,
hogy Vera, dorbézoló barátnői és barátai a jelek szerint
hosszabb időre beköltöztek a Berthold Strasséra. És el se
mozdultak volna, legföljebb a szeszkészlet feltöltése végett
ugrott le hol egyikük, hol másikuk. Vera apja is beállított
Stephanie-val és Samanthával vasárnap. A két gyerek
láthatóan egészséges volt, de Frank az alatt az egy hét
alatt, amíg ott tartózkodott, azt állapította meg, hogy
sosem mennek ki játszani sehova, nem mosakszanak a
fürdőszobában, nem esznek reggel-este meleg ételt.
Éhesnek mégse tűntek, mert Vera kint hagyott a
konyhában kenyeret, felvágottat, sajtot, s ha a lányok úgy
gondolták, kimentek a konyhába, és bekaptak pár falatot.
Frank szerint Vera, minden hanyagsága ellenére, folyton
rajta tartotta a szemét a két kislányon – valahogy úgy,
mintha örökké tartana valami váratlan meglepetéstől.
Ilyen volt a gyerekekkel ő mindig – jegyezte meg Craig.
– Ennyi telik tőle. Nem rosszakaratból csinálja. Nincs
hozzá érzéke. „Éhesek vagytok – nesztek, egyetek. Ruha
kell? Itt van.” Aztán kész, ennyi. Utána már a maga
dolgával törődik csak.
A bulizás két napon, három napon, négy napon át
ártott.
Craig pedig alkonyaitól hajnalig ott csücsült a bérelt,
holland rendszámtáblájú Peugeot-ban. Sajnos, kezdett
feltűnővé válni, és ennek egy csöppet sem örült. Ketten
felírták a rendszámát; valaki lefényképezte.

~ 255 ~
 Csütörtökön Frank végre rávette Verát, dobja ki a
vendégeket, hadd maradhassanak ők ketten egy kicsit
egyedül. A hétvégét is a lakásban tölthetik – a
gyerekekkel. A fogadóba viszszatérve, Frank elmesélte
Craig-nek az új fejleményeket. Craig arra biztatta, küldje
el még Verát is a hétvégén, legalább pár órára, és akkor
elragadhatják a gyerekeket. Nem kell erőszakot
alkalmazni.
– Adj neki egy marék pénzt – unszolta Frankét Craig –,
meglásd, megy a bárba máris, hogy eligya.
De Vera makacs volt. Nem hiába szokta meg négy
hónap alatt élete új időbeosztását. Mit változtassan rajta?
Craig mindenesetre betelepedett egy közeli görög
kávézóba, mivel azonban időközben a haja is megnőtt,
félnie kellett, hogy valaki felismeri őt, aminek valóban ki
volt téve. Aztán Frank szerepe is kezdett kétessé válni a
szemében. Frank végeredményben Verával hempereg…
hátha élvezi is a dolgot? Hátha itt akar maradni vele? És
felrúgja a „szerződésüket”. Gyanús. Hogy ennyire
vontatottan halad a dolgával, ilyen aggályos. Mi rejlik
emögött?
– Hát magamhoz vettem az útlevelét és a repülőjegyét
– mesélte Craig –, annyira nem tudtam már megbízni
benne.
Május 4-én, pénteken Craig ultimátumot intézett
barátjához: ő a maga részéről vasárnap mindenképpen a
gyerekekért megy, és lesz, ami lesz, kiszabadítja őket.
Pár nappal korábban, mikor együtt lapultak még a
fogadójukban, Craig felidézte egy régi cserkészélményét.

~ 256 ~
Az ő csapata, mint jó fehér emberek társasága egy másik
csapattal, „a gonosz rézbőrűekkel” küzdött. S a jók úgy
ébredtek minden reggel: „Ma szép nap ez a halálra.”
Szombat este körülbelül nyolc óra tájt Craig-et telefonhoz
hívták a kávézóban. Izgatott, de roppant magabiztos
hangot hallhatott a túlvégről: Frank hangját. – Brad
beszél – mondta Frank. Craig szive megállt. – Ma szép
nap ez a halálra – folytatta cimborája, és nevetett. Craig is
nevetett; és közben kiverte a veríték.
Azonnal Vera házához lopózott. Rohant föl a második
emeletre, berontott a lakás ajtaján. Hogy megpillanthassa
lányait. Négy hónap után végre először. Frank megfékezte
társának nagy lendületét. – Most nyugi van – mondta. –
A gyerekek a szobában vannak. Semmi bajuk. Valami
német rajzfilmet néznek.
S ott voltak valóban. Karcsúak, rendezettek, arcuk épp
oly kedves, mint régen. Stephanie, aki már négyéves volt,
édesen mosolygott, haja a vállára hullt; Samantha
kétéves, babaarcú, a haja fürtös-barna.
– Lányok – mondta Frank hoztam valakit, aki nagyon
szeretne látni titeket. Ne féljetek tőle, a barátom.
Stephanie megfordult, s csak nézte, ki ez a fekete hajú
férfi ebben a fura maskarában. Craig számára
örökkévalóságnak tűnt fel ez a pár másodperc. – Apa! –
kiáltotta akkor Stephanie, és már rohant is, Craig nyakába
csimpaszkodott, sírt, nevetett, simogatta apját, mintha ki
akarná tapintani, valóság-e ez, vagy csak álom. Craig is
ölelte, csókolta. Samantha nem egészen értette a dolgot,
de azonnal követte nővére példáját. Craig egy boldog kis

~ 257 ~
csoport közepén állt ott máris. A lányok, persze,
vékonykábbak voltak, mint ahogy emlékezett rájuk, de
sebaj. Rendetlen a kis hálóingük, vasalatlan. A hajukra is
ráfért volna ez-az: fésülés, mosás. És mégis, ők voltak a
legszebb kislányok, akiket Craig életében csak látott. S
hirtelen olyan könnyűséget érzett, mintha mázsás súly
esett volna le a szívéről. – Mehetünk akkor haza, papa? –
kérdezte Stephanie.
És ez még csodásabb érzés volt! Ezt a kérdést hallani!
Craig képzeletben oly sokszor elpróbálta ezt a jelenetet.
De a valóság mindent felülmúlt.
– Igen, szivecském – felelte. – A vakációnak vége. Ideje
hazatérni.
Sietve pakoltak. Bár Vera aligha volt hazavárható a
hajnali órák előtt, Craig azért most már tényleg nem akart
elkönnyelműsködni semmit. Frank felszólította a
gyerekeket, hozzanak magukkal egy-egy játékot.
Válasszák a szívüknek legkedvesebbet. Samantha egy
piros mellényes nyuszit ragadott fel, Vera ajándéka volt –
mikor tüdőgyulladással feküdt, akkor kapta. Stephanie
egy kiságy-takarót vett magához, melyet Craig mamája
horgolt még egykor. Biztos, ami biztos, Craig utazásra
érdemesített még egy jókora macit is – alkalmas párna
lesz a kocsiban mindkét gyereknek.
Túláradó diadalmámorában Frank úgy határozott, a
lakásban hagyja piros dzsekijét, benne utolsó pakli
amerikai cigarettáját, öngyújtóját, s hogy végképp
biztosítsa az akciót, egy cetlit is tett a holmik mellé:
„Átmentem a gyerekekkel a barátomhoz, Bob Servóhoz;

~ 258 ~
ha elaludnék, ne aggódj, reggel korán jövünk.” Felkapott
két pelenkát, csak annyit, amennyi szűken elég lesz
Samanthának – nehogy a végén ezzel keltse föl Vera
gyanúját.
Aztán fogták a gyerekeket, s vágtattak le velük a Peugeot-
hoz. Craig betelepedett a hátsó ülésre, hadd játszhasson
máris a lányaival, Frank ült a volánhoz. Este kilenckor
már rá is fordultak az Auto-bahnra: irány Hollandia –
vagy a vég.
Frank nyomta a pedált. Száguldottak olykor vagy
kétszázhússzal is. Nem volt vesztegetni való idejük.
A terv a következő volt: ébren tartják valahogy a
gyerekeket, míg jó százötven kilométerre meg nem
közelítik a holland határt. Átkelés előtt Craig bebújik
velük hátra a már habszivaccsal, pokrócokkal kibélelt
csomagtartóba. Remélték, hogy a gyerekek ott hamar
elalszanak, csöndben lesznek, és így haladhatnak
Amszterdam felé, már holland földön. A teljes biztonság
kedvéért megegyeztek, hogy ha lenne határőr, Frank
belelép a fékbe, Craig a csomagtartóból látni fogja a
lámpajelzést, s ha szükséges, befogja a gyerekek száját, el
ne árulják őket akaratlanul.
Volt egy tervük végszükség esetére is. Ha valami nagy
baj történne, vagyis ha lebuknának, Craig leüti majd a
hozzá legközelebb álló őrt, s a többieket is feltartja, amíg
tudja, hogy közben Frank teljes sebességgel
elpályázhasson. Ha sikerül elérnie az Egyesült Államok
amszterdami követségét, onnét telefonál Amerikába, s
Craig szülei átjönnek az ügyvédjükkel, és valami majd

~ 259 ~
csak lesz. Ez a változat is jobb annál, hogy a gyerekek
bármiképp visszakerüljenek Verához. Csak azt ne,
mondta Craig.
Az út gyorsan és – eleinte legalábbis – eseménytelenül
telt. Craig fejében kuszán kavarogtak a dolgok. Félelmet is
érzett, de főként megkönnyebbülést; szorongást, de
tömérdek reményt. Féltette lányait, de tudta, csak így
menthette meg őket. Hogy elüssék az időt, picsi-pacsit
játszottak, aztán Craig kakasnyalókát adott nekik,
rágógumit, amije csak volt. Persze, fáradt volt mindkét
gyerek, de el nem aludtak volna a világért sem. Rettentő
izgalmas dolog volt ez nekik is – és nagy boldogság.
Együtt újra a papával! És hogy nemsokára
viszontláthatják a nagyszüleiket. A kis társnőiket
Muskegonban. Samantha most tanult igazából beszélni,
és főleg németül gagyogott. Stephanie hamar visszatalált
az angol beszédre. Hirtelen apjára nézett, és nagyon
komoly hangon azt mondta:
– Annyira tudtam, hogy el fogsz jönni értünk! Te nem
vagy olyan, hogy itthagyj minket!
Craig majdnem elsírta magát. De inkább arra kellett
ügyelnie, hogy a gyerekei ne sírjanak, hát azt mondta: –
Persze, ez a legkevesebb, amit tehettem… és csak most
jönnek majd a csodás napok, juhé!
– Juhé! – visszhangozták a lányai.
Rövid pihenőt tartottak, s Craig pelenkát váltott
Samanthán. Már nagyon félő volt, hogy a gyerekek
mindjárt elalszanak. Az éjszaka hideg volt, s a férfiak
előbb a dzsekijüket, majd flanelingjüket adták rá a

~ 260 ~
gyerekekre, amúgy takaróul. Egy szál ujjas trikóban
maradtak. Craig tudta, hogy már csak úgy félóra lehet a
határ. Idegei rángani kezdtek. Sikerülni fog? Sikerülhet ez
egyáltalán? Mi lesz, ha a határon túl lesznek, ha volt
határ, nincs határ… igen, mi vár rájuk akkor még
Hollandiában? Sebesen szelték át a fás-lápos vidéket, ők
ketten Frankkel alig váltottak most már szót.
Mindegyikük a gondolataiba mélyedt. Tudhatták
egymásról, min töprengenek. Itt egyébről szó sem
lehetett. Csak arról, hogy mi lesz. És ez nem volt
csekélység.
És akkor… igen, akkor rájöttek, hogy eltévedtek.
Elvétették az irányt. De valami rettenetesen. Pedig azt a
térképrajzot követték, amelyet ők készítettek próbaútjuk
során. Csak vagy túl későn fordultak le a sztrádáról, vagy
túl hamar. Tény, hogy egy dombtetőre felérve a következő
táblát fedezték fel nagy riadalmukra: Határ-Vám 1 km.
Ezt a táblát ők még sose látták. Nagy baj volt. Craig azt
hitte, forogni kezd vele, de autóstul, a világ. Itt biztos nem
olyan kellemes, meghitt kis átkelőhely várja őket, mint az
a nemrég megismert kockaköves úton.
– Gyerünk föl a dombtetőre, ott álljunk meg – mondta
Craig. Azt tervezte, hogy most majd a két gyerekkel
bemászik a csomagtartóba. Frank nagy fékezéssel,
keréknyikorgások közepette állt meg. S akkor még valami
kiderült. Becsapós volt az a tábla. A kocsi hirtelen
reflektorfénybe került. Ott voltak máris a határnál. Vagy
hatvan-hetven méternyire az őrségtől, ráadásul egy
központi átkelőhelyen. Nyolc-tíz sávos útpálya volt ez!

~ 261 ~
Tömérdek őr az üvegkalickákban. A Peugeot volt az
egyetlen érkező jármű. A csomagtartó-trükkről szó se
lehetett már. Vissza se fordulhattak. Az út, amelyén
érkeztek, egyirányú volt.
Craig közel járt az ájuláshoz. Ekkora balszerencse!
Sebaj. Mutatta Franknek, forduljon le az útról, oldalt,
ahol teherautókat ellenőrizgettek. – Tégy úgy, mintha
telefonálni akarnál – mondta. – Addig majd kitalálok
valamit. Talán.
De hát mit találhatott volna ki? Fennakadtak,
méghozzá alaposan. Craig így sem akarta feladni. Frank
visszatért, beült megint a volán mögé, s azt kérdezte: –
Akkor most mi legyen? – Betojtál, mi? – kérdezte immár
vigyorogva Craig. – Hajts át.
– Törjek át? Félek, utánunk is lőhetnek. Mi van, ha a
gyerekeket találják el?
– Ugyan már, ki beszél itt áttöréstől. Az átgurulós
trükkre gondolok. Útlevéllengetés; hátha ők meg intenek,
hogy mehetünk.
Mostanra már látszottak Craig-en a fejvesztettség jelei.
Reszketett; ajka megfeszült; és mégis, amikor dönteni
kellett, mi legyen itt még a „haditerv”, mintha hirtelen
halálosan megnyugodott volna. És Frank ugyanígy.
Craig naiv volt, mikor az egyszer már bevált „átgurulós
megállás” módszerében bízott. Azt itt nem vették be.
Eleve furának találták viselkedésüket. Feltűnőnek.
Elhangzott tehát a „Halt!” vezényzó.
– Állj!

~ 262 ~
 S vagy fél tucatnyi határőr indult máris feléjük.
Csizmájuk, bakancsuk fenyegetően dongott, keze
némelyiküknek a fegyvere agyán volt. Vagy húsz
méternyire lehettek tőlük.
Akkor két határőr jobbról-balról odalépett a kocsijuk
mellé. Frank udvariasan a rendelkezésükre állt rögtön, de
Craig megmerevedett – mint aki fagyosan veszi az egész
cécót. Persze az iratai bent voltak a csomagtartóban. –
Raus, raus! – rendelkezett a rangidős határőrkatona. –
Kifelé, kifelé! Kiszállni! – S Craig-nek nem maradt más
hátra: titkon imádkozott. Hogy a két gyerek föl ne
ébredjen. Hogy a dzsekik és ingek alatt ne vegyék észre
kis „kupacukat”.
Akkor odasétált lezserült hátra a csomagtartóhoz,
kinyitotta, és hanyag mozdulattal elöhalászta útlevelét.
Nyújtotta is a határőrnek. De azonnal pánikba esett,
látván, hogy előkerül a kis kézi számítógép. Mi van,
gondolta Craig, ha be van táplálva az útlevelem száma? A
frankfurti vonaton is ez fenyegette már. Hányszor lehet
ezt megúszni? Ráadásul az egyik határőr bevillogtatott a
zseblámpájával a hátsó ülésre. Stephanie szőke haja egy
pillanatra aranylón csillant meg az éji sötétben.
S a határőr szája már-már kérdésre nyűt, de akkor
Craig elterelte a figyelmét: hogy gyorsan hátrafelé kezdett
lépkedni. – Halt, halt! – hangzott. – Állj! Megállni!
Két őr kezében már ott is volt a fegyver, a 9
milliméteres félautomata pisztoly, a 45-ös Colt
nyugatnémet megfelelője.

~ 263 ~
 Craig igyekezett továbbra is természetes maradni,
elfogulatlan.
– Ó, semmi, semmi. Tessék, csak nézzék át a
csomagtartót.
– Van valami bejelentenivalójuk? Vámköteles áru?
– Már hogy lenne! Akkor megmondtuk volna. – Ezt
mondta Craig, s közben azt gondolta: „Mindössze két
kislány van velünk, akinek a kilétéről nehezen tudnánk
elszámolni.”
Az őr visszaadta Franknek mindkettejük útlevelét, de
valahogy mégse volt elégedett az egész üggyel. Nem
tetszett neki a fura helyzet. Turisták volnának ezek? Ha
nem, akkor kik, mik? – Hol van a holmi, amit vásároltak?
Miért nincs magukkal fényképezőgép? – Craig e
kérdéseket feleletre se méltatta. Becsusszant a vezető
melletti ülésre, visszatette a helyére az indító kulcsát, és
odaszólt halkan Franknek: – Rajta. Kezdj gurulni szép
lassan. De semmi cirkusz. Csak csöndesen, észrevétlenül.
Frank engedelmeskedett. Ahogy a kocsi gyorsulni
kezdett, az őrök közül többen is előrelendültek. De aztán
két-három lépés után megálltak, s hagyták, hogy a
Peugeot elpályázzon.
Az egész epizód mindössze hat-hét perc volt.
Craig ennek ellenére nem érzett még igazi
megkönnyebbülést. Nem volt benne biztos, tényleg
Hollandiában vannak-e már, nem jön-e újabb
ellenőrzőpont.
Aztán két óra hosszat nyugodtan haladtak, a német
rendszámtáblákat rég felváltotta a hollandok sárga

~ 264 ~
sokasága – így érték el végre Amszterdam külvárosait.
Vasárnap kora reggel volt. Szundítottak egyet valami
parkolóban, aztán kerestek egy hotelt, nem messze az
amerikai konzulátustól – amely hétfőn reggel nyitott újra.
– Közel akartunk lenni ahhoz a helyhez – magyarázta
Craig később. – Nem tudtuk, mi a helyzet: hátha a
hollandok akár vissza is passzolhatnak minket a
németeknek.
Kerülnünk kellett a feltűnést.
Meg hát a pénzükkel is „gazdálkodniuk” kellett. Nem
kifejezés, mennyire! Lévén, hogy Craig-nek az eredeti
húszezer dollárjából már csak nyolcvan dollárja maradt.
Valami kacat kis szállodában vettek ki egyágyas szobát,
mindössze száraz sajt és piritós volt a kosztjuk, meleg
kólával. Hétfőn lefényképezkedtek a gyerekekkel –
útlevélkép Stephanie-nek és Samanthának –, aztán
mentek a konzulátusra a vágyva vágyott okmányokért. Be
kellett állniok valamennyiüknek egy hosszú sorba. Ám
azonnal a sor elejére kalauzolták őket. Végre egy hely,
gondolja Craig, ahol emberhez méltó bánásmódot kap
valaki, aki amerikai. S akkor ott álltak szemtől szembe
azzal a hivatalnoknővel, akivel Craig egy hónappal ezelőtt
beszélt telefonon még otthonról.
– Hogy tudtak átjönni a határon útlevél nélkül? –
kérdezte a nő szigorúan.
– Mindegy, a lényeg az, hogy itt vagyunk – jelentette ki
Craig. – És itt vannak a fotók, a születési bizonyítványok,
itt van mindkét társadalombiztosítási kártya, s itt a
bírósági végzés, mely a gyerekeket nekem ítéli.

~ 265 ~
 A nő makacskodott. Mindenre kíváncsi volt: –
Átcsempészték őket? Erőszakcselekmény is történt netán?
Végeredményben elrabolták ezeket a gyerekeket?
És így tovább.
Negyedórába telt ez a „vívás”, a hivatalnoknő csak
akkor nyugodott meg, mikor maga is látta és belátta, hogy
a gyerekek jól vannak, boldogok apjukkal. Elment, s pár
perc múlva már az útlevelekkel tért vissza. Azt mondta: –
Tessék, a kért okmányok, Mr. DeMarr. És gratulálok.
Még néhány konzulátusi tisztviselő felállt, mind
tapsoltak. Egyikük még ismertette is a várakozókkal a
történteket, mire azok körében is kisebbfajta tapsvihar
tört ki. Ezek a hangok úgy fürdették Craig-get a
boldogságban, mint a szelíden fodrozódó víz hullámai.
Mintha a messze múltba tűnt volna minden zűrzavar és
vihar.
Kellemes volt a találkozás a Northwest Airlines
alkalmazottaival is. A légitársaság másnapi járata rég
telve volt már, de Craig-ék megkapták a tartalékhelyeket.
Akadt kellemetlen fordulat is: egy bostoni vámos
kiráncigálta Craig-et a sorból, határozott mozdulattal
kinyitogatta táskáit, valamint kicsit furcsa módon a
gyerekek anyja felől érdeklődött („Hogy utazhat két ilyen
kislány két férfiemberrel?”), mire Craig elmagyarázta, az
anya német, s még ott maradt egy hétre a családjánál.
Erre a szigorú közeg is megnyugodott. Mehettek.
Hazaérkeztek.
Persze, oly tömérdek viszontagságon estek át, hogy
Craig jószerén nem is érzékelte ezt a tényt. Hogy

~ 266 ~
szabadok. Hogy sikerült! Frank is, Craig is feszülten
töltötte a repülési idő soksok óráját…pedig ajándék
Budweisert kortyolgathattak, s a gyerekek is
kedveskedésből kapták a személyzettől a ropit. De még
Detroitban, a reptéren sem tudtak felszabadulni. Akkor
se, mikor már odakint várakoztak Craig szüleire.
Craig meséli: – Lehajoltam, hogy megkössem
Stephanie cipőfűzőjét, mikor hirtelen valami gyanús zajt
hallottam. Léptek! Felém közelednek, hátulról. Hát most
kell lebuknom? Ezt éreztem. Hát nem! Megvédem
magam, most már nem hagyom, hogy megbuktassanak.
Leütöm, bárki legyen is az. Eltaposom…
Hátrakapta a fejét. Szerencsére senkit sem kellett
leütnie és eltaposnia, mert a barátnője érkezett meg, s jól
időzítve borult Craig nyakába, mielőtt a férfi ökle
meglódult volna. Aztán a szülők is megérkeztek – vagyis
Stephanie és Samantha számára a nagyi és az ópapa volt
nagy boldogság. A két „hőst” ajándékokkal halmozták el.
Kaptak két karton Camelt, két hatos csomagolású
amerikai sört, s ami a legszebb volt, két divatos trikót, a
legszemélyesebb felirattal. Craig-ére az volt rányomva:
„Szuperpapa”, elöl; s a két kislány neve, hátul. Frank se
járt rosszabbul: ,A legjobb barát, aki csak létezik a
földön.”

Muskegonban a regenerálódás volt az első számú

feladat, ami pedig a kislányokat illeti, még külön az is,
hogy elfogadják a gondolatot: mégis és megint ez a ház
lesz egyetlen és „örök” otthonuk. Ahol pedig annyi
rémséget láttak már rövid kis életük során is. Craig
~ 267 ~
minden reggel magával vitte őket a még megtépázott
állagú házba, ahol elkezdte a javítási munkálatokat. Craig
anyja és barátnője már kipofozta kicsit Stephanie és
Samantha szobáját, friss volt a tapéta, égtek a lámpák, az
ablakokon tiszta függönyök ékeskedtek – itt mintha
valóban a messziségbe süllyedt volna már a múlt.
Még ennél is fontosabb volt az a kőműves-, lakatos-és
ácsmunka, amit Craig a házon végzett. Új ablakok, ajtók,
zárak… ez utóbbiak, persze, biztonságiak; az ajtókon lánc,
és a többi. A gyerekek is részt vettek a nagy műveletekben.
Jobb móka volt ez nekik még a játszásnál is. Adogatták
apjuknak a szögeket, a vésőt, a kalapácsot. Készült,
például, egy úgynevezett „szendvicsajtó”. Ez a kifejezés
nagyon tetszett a gyerekeknek.
– Látjátok, egy ilyen ajtón senki be nem hatol, nem
bánthat, nem ragadhat el titeket – magyarázta nekik a
dolgot Craig.
Craig minden igyekezete ellenére csak lassan
gyógyultak a régi sebek. Stephanie gyakran ébredt fel úgy,
hogy ilyeneket kiabált: – David el akar vinni! Apa, David
bejött az ablakon! Apa, védj meg a csúnya Davidtól! – Ez
a bizonyos David volt Vera fiúja. Craig efféle kiáltozásokat
hallva azonnal felrohant, bár jól tudta, semmiféle „csúnya
David” nem lehet ott, s nyugtatni kezdte a kislányt. Vagy
ha ez nem volt könnyű levitte magához, megmutatta,
hogy zárva vannak az ajtók, tökéletes biztonságban
érezheti magát.
Az első hónapok során a két kislány egyetlen pillanatig
sem akarta elereszteni maga mellől Craig-et. Féltek, ha

~ 268 ~
nem látják, esetleg megint elvesztik őt – valóságosan és
örökre. A szó szoros értelmében ott „lógtak” rajta, fogták a
kezét, az inge ujját. Ha csak a fürdőszobába bement
zuhanyozni, ott ücsörögtek az ajtó előtt, s folyton
bekérdezgettek: – Ott vagy? – S neki válaszolnia kellett: –
Hahó, gyerekek, itt a papa…! – Idegenektől, főleg idegen
férfiaktól a gyerekek még otthon is nagyon féltek. A
családi élet legapróbb súrlódásait is nehezen tudták
elviselni; Craig-nek tehát mindig külön vigyáznia kellett,
hogy „a dolgok szépen, simán, békésen” menjenek – ez
szinte természetellenes is volt már, laboratóriumi,
üvegházi légkör. De ha egyszer nem megy máshogy… A
két kislány halálra rémült, ha valaki csak a hangját
fölemelte, főleg ha vitát hallottak, szóváltást; s Craig a
barátainak ezt mindig meg is mondta.
Lábujjhegyen járt az élet a DeMarr házban.
Ám a következő két év bizonyította: az ilyen korú
gyerekek mennyire rugalmasak még, milyen
egészségesek; Stephanie és Samantha is kiheverte a
roppant megrázkódtatást, s egy szociális gondozó
megállapítása szerint semmiféle gyógyításra nem volt
szükségük, az apai házban testileg-lelkileg tökéletesen
rendbejöttek. Vidámak voltak, engedelmesek, sok minden
érdekelte őket – riadtságuk elmúlt,
beteges félelmeik messzetűntek.
Gyerekkoruk ennek ellenére sem nevezhető
normálisnak. Örökké vigyázniuk kell, s a szorongás sosem
távozhat a

~ 269 ~
DeMarr ház környékéről. Craig pontosan azt éli át velük,
amit Mahtabbal én. Stephanie már iskolába jár, de a
tanító néni ott is vigyáz ajtóra-ablakra… és tanítás után a
kislánnyal kettesben várja meg az osztályban a Stephanie
hazavitelére kijelölt három személy valamelyikét. Más a
gyerekhez nem is közelíthet. Craig, az édesanyja vagy a
sógornője megy mindig Stephanie-ért. Ha Vera feltűnne,
mindig volna, aki – fényképekkel és személyleírással –
azonnal fusson a rendőrségre. Bár az iskola alig pár
saroknyira van csak a házuktól, Craig első osztályos
kislánya sosem mehet haza a társnőivel, mindig felnőttek
vigyáznak rá.
Odahaza ugyanilyen szigorú biztonsági szabályok
érvényesek. Craig annyit megenged azért, hogy Stephanie
és Samantha a szomszéd házban is játsszon, az ottani
gyerekekkel. Mert a szomszédok holtbizonyosan
jóindulatúak, és az egész históriát is tudják. – Házunknak
mind a négy égtáj felé nyílik ablaka – mutatja Craig. – És
ha a gyerekek a szomszédban vannak, időről időre
kisandítok, rendben van-e minden, nem ólálkodik-e
gyanús személy a környékünkön. – Stephanie a kis
társnőivel a ház mögötti nyugodt mellékutcában
biciklizhet, de csak addig kerekezhet el, ameddig apja az
ablakból láthatja. Craig egyetlen biztos helyet tud
számukra a maga házán kívül: ez a szülei otthona, ahol a
gyerekek nagyon boldogok az úszómedencével. De a
védett világ ezzel véget is ér; határai igencsak szűkösek.
Valahányszor mennie kell valahová a lányaival, Craig
egy 22-es Derringer magnumot dug a nadrágja korcába –

~ 270 ~
biztosításul. A házban is, minden szobájában van elrejtett
fegyver, olyan helyeken, hogy a gyerekek hozzá ne
férhessenek. Hetente háromszor felhívja Fuldában Verát,
és ha volt neje felveszi netán, ő megkönnyebbülten teszi le
a kagylót, a maga részéről csakis örvendezvén, hogy „az a
nő” legalább hat időzónánkra leledzik tőle.
És a gyerekektől.
– Akik miatt ezt a dilit művelem – meséli Craig.
– De már sokszor, mondom, legalább hetente
háromszor gondolom azt is, nem vagyok-e eleve
buggyant. Nem túl sok-e ez az elhárítósdi. Mert az
ilyesminek szinte a kilencven százaléka fölösleges. Jó,
csak mégis mi van, ha Vera nekilódul? Mi van, ha
szemköztről, valami bérelt kocsiból figyel, én beugrom
egy percre a házba, ő meg azalatt beráncigálja maga
mellé a gyerekeket, és elpályázik.
Kivételesen – végre! – kicsit megint olyan csibészes
lesz, így teszi hozzá: – Tudjuk, milyen könnyen megy az
ilyesmi!
És ő nem akar kockáztatni. A legkisebb pukkanásra
figyelmes lesz, elég, ha valaki egy üveget odavág a túlsó
járdán. Ismeretlenek közeledése… őgyelgők… váratlanul
megjelenő autók…
A régi dal. De ismerem!
– Aztán soha semmi. Hála az égnek – mondja Craig. –
De épp mert soha semmi, az ember csinálja tovább.
Ördögi csapda. ValArniert, ami inkább – nagyon is! –
„angyali”.

~ 271 ~
 Mert azért tény, ami tény: Vera a gyerekek anyja; és
aligha fog köddé válni. Pillanatnyilag nagyon is megvan,
létezik: mint Craig utoljára hallotta, cigarettát és sört árul
egy fuldai „Trinkhallé”-ban. Havonta általában kétszer
telefonál a gyerekeknek. Stephanie a legszívesebben oda
se menne a csörgésre, de itt Craig lelkiismeretesen akar
eljárni: – Tudom, mit jelent az, ha valakit teljesen
elszakítanak a gyerekeitől. Szörnyű érzés; aztán jobban
meg is vadul az illető. S még rosszabb lenne az őszinteség.
Ha Stephanie egyszer azt mondaná be neki: „Én beszélni
se akarok veled…” Nem, ilyen nincs nálunk. Stephanie
köteles legalább annyit mondani, hogy „Szia!”, legföljebb
hozzáteszi, hogy nézek épp egy rajzfilmet, vagy egy
folytatásost, aztán ennek mégis van valami formája, bár
hát Vera is érthet belőle.
Igaz, Vera az elmúlt két év során nem egyszer
életveszélyesen megfenyegette Craiget, ő csupán azt
mondja: – Valami módon azért sajnálom is őt. Csak épp
nincs semmi helye az életemben, és főleg a lányaiméban.
Stephanie már teljesen elfelejtett németül, mindössze
valami versikéből tud ennyit: – Augen, Nase, Mund… –
És hogy a rím, az: – Bunt.
Szem, orr, szájacska – tarka macska mind csacska? Ezt
gondolom. Craig is reméli, hogy ha „macska”, hát nem fog
orvul ugrani, és ha szem és száj, akkor nem jön „szemet
szemért, fogat fogért.”
Azért a dolog, persze, nem is ennyire egyszerű. Valami
Burger Kingben ücsörgött Craig a lányokkal, s

~ 272 ~
megkérdezte őket: – Mit szólnátok hozzá, ha meghívnánk
a mamát, jöjjön el látogatóba? Elképzelhető lenne?
Két nagy bólintás.
– Na, és ha azt javasolnánk neki, jöjjön ide, aztán
maradjon is velünk?
Stephanie tűnődve mondta: – Volna abban jó is, rossz
is. Én mégis inkább egy kicsit félnék. – Attól tartanál,
visszavisz titeket Németországba?
– Miért ne próbálná meg? – felelte Stephanie. – És
abból nem kérek.
– Ne félj, Stephanie – mondta erre Craig, de hatéves
lánya azonnal „megnyugtatta”; így vágván a szavába: –
Nem is félek! Piff-puff!
Samantha csak ámult-bámult.
– Piff-puff? – selypegte. – De ha a gonosz, csúnya
David jön? Ha bejön a házba?
– Mondom, piff-puff, apa lelövi!
Mit mondhatott erre Craig? Mosolygott zavarában, s
megtörölgette cserfes lánya száját – tele volt
paradicsomkrémmel.
Ha a szülő szólóban neveli gyerekeit, nem könnyű az
élete. Craig, hogy több időt tölthessen a lányaival, feladta
azt a gondolatot, hogy teljes állást vállaljon.
Muskegonban amúgy se könnyű elhelyezkedni. A
munkanélküliek százalékos aránya magasabb itt, mint az
átlag tizenkét százalék. Ezért hát Craig amúgy
szabadúszóként javítgat autókat – stílszerűen
csónakmotorokat besegít apja detektívügynökségénél egy
kicsit (ez a vállalkozás részben a családot ért kalandos

~ 273 ~
megpróbáltatások révén jött létre), és támogatja őt a
család, egy-két alkalommal évente az egyház. S ha nagyon
úgy érzi, hogy rongyosak az idegei, ott a ház alagsorában a
„mini Billárdszoba”, áthív néhány jóbarátot, lökdösik
kicsit a színes golyókat, és jó másfél óra múlva már
megnyugodva tér vissza a hétköznapi „földfelszínre” Craig
– a magányos apa, a szólózó… és kezdődik minden elölről.
Az öröm, az aggodalom. És ez így megy.
– Semmi gond – mondja Craig. – Az ember néha
sóhatj egy nagyot, nyög is hozzá kettőt, de a dolgoknak az
a rendje, ráadásul magam döntöttem így. El nem
cserélném az életemet senkiével.
S ha olykor mégis úgy érzi, hogy a gályázás már
embertelen, megpróbál visszagondolni azokra a percekre,
melyeket Frank Corbinnel töltöttek a Peugeot-ban a
német határon. Ahol minden elveszhetett volna – és még
annál is több. És min múlt!
– Isteni csodán – mondja Craig –, azon múlt ez ott.
Velem volt a Gondviselés. Mindig rendesen hittem
Istenben, de azóta… Mert akkor, ott nem annyi volt csak,
hogy végső soron feltaláltam magam, meg mázlim volt.
Hanem Isten, hogy így mondjam, rámtalált, mert nem is
akart magamra hagyni. Mintha azt mondta volna: „Ez az,
öcsi… jól csinálod… csak ezt bírd ki még… aztán minden
jó lesz.” Nos, akárhogy van is, egy szót se szólhatok. Majd
Ő szól, ha akar valamit.
Mármost ehhez mit is tehetnék hozzá? Inkább hadd
mondjam azt: tömérdek kalandja ellenére Craig
ugyanolyan szerencsésnek mondhatja magát, ahogy én is

~ 274 ~
áldhatom jó sorsomat: Akifosztott szülők – a rosszul járt
„végzetesek” – nagy többsége, mint már mondtam,
egyszer s mindenkorra vesztes marad.
Sokan közülük naphosszat fényképeket nézegetnek,
régi emlékek közt kotorásznak, saját csapdájukban
forognak körbekörbe, „gondolataik szélmalmai” a semmit
őrlik. Anyagi források híján, a törvény támogatása nélkül,
kommandóakcióktól félve – vagy ilyesmire nem is
gondolva, nem gondolhatva tehetetlenek. Szerencsés
voltam, szerencsés volt Craig, mert elmondhattuk: nincs
határ. És ez mindkettőnknek határtalan boldogság ma.
És azzal felelhetünk csak úgynevezett
„őrangyalunknak”, hogy megbecsüljük magunkat.
Amennyire megy.

Iráni időm egy olyan társadalom közegébe vetett, ahol

a nő és a gyerek a férfi tulajdona. A férjé s apáé. Bíróság
előtt csak a férfiembernek lehet szava. Tegyük fel (bár
nagyon valószínűtlen!), hogy rá tudtam volna venni
Mudit: váljon el tőlem – Mahtab gyámja akkor is ő lett
volna, kizárólagos jogokkal méghozzá.
Hiába mondja a Korán, hogy a gyermek hétéves koráig
legyen igenis az anyával – akit és Iránban erről
megkérdeztem, mind csak azt felelte, ha egyáltalán
bíróság elé jutnék keresetemmel, csakis én lehetnék a
vesztes. Túl sok érv szólna ellenem. Nő vagyok, idegen
vagyok (színlelt megtérésem ellenére), ráadásul amerikai.
Egy iráni születésű férfi ellenében – ráadaásul, hogy ez a
férfi még tanult ember is, doktor, kimagasló személyiség
– nem lett volna semmi esélyem. (A mai napig Christy
~ 275 ~
Khan az egyetlen, akinek iszlám bíróság valóban igazságot
szolgáltatott.)
És ha férfi a kifosztott szülő, szinte bizonyos, hogy még
nehezebb, még végzetesebb a helyzete. A bíróságok, az
iszlám országokat leszámítva, többségükben nőpártiak. A
„végzetes szülők” közül a gyermekrablók vagy – szöktetők
jó nyolvan százaléka nő, először tehát az anya lép
meredeket. Következésképp a kifosztottak jó nyolcvan
százaléka férfi. Craig DeMarr és Ramez Sateh esete
rámutat: ez nem olyan kérdés, ahol bárki is „nőpárti”
lehetne, és a faji vagy vallási kérdések sem perdöntőek,
már úgy értem, az esetek színképe igen tarka. Szó sincs
„keresztény-iszlám szembenállásról”, „fehérekről és
színesekről”. Kölcsönös emberi problémáról próbálok
beszélni, az emberpárba oltott belviszályról. És arról,
hogy aminek történnie kellene, csak ez lehetne:
érvényesülhessék a gyerek(ek) érdeke. Ha már a szülők
végzetesen összeférhetetlenek, hadd nevelje közös
utódaikat az, aki arra érdemes, aki valóban méltó életet
biztosíthat számukra.
Ezzel már-már az utópiák birodalmában járok, úgy
érzem. Hát akkor menjünk – ugyanitt, ugyanígy! –
tovább.
Nincs más út.

~ 276 ~
 Háborús történet

Igen, ezt állapítottuk meg számos konzultáció után

Chris Koresttel: hogy a nemzetközi gyermekszöktetés
átkától semelyik vallás, szociális réteg, állam – és a többi
– sem mentes, nem védett. Tapasztalhattuk, hogy a
kérdés jóval szélesebb körű, mint hittük volna. Mit
tehettünk? Chris azt javasolta, létesítsünk afféle
kollégiumot, műhelyt, hívjuk meg az összejövetelekre
ügyvédeket, bírákat, próbáljuk a kérdéskör nagyságához
mérten efféle emberek látókörét is tágítani.
Mint nő és anya csatlakozott hozzánk Lori Hansen
Riegle is, a szenátor felesége – támogatóink közé
számíthattuk őt hamarosan. 1990-ben, egy havas
novemberi estén jött el tevékenységünk első színhelyére,
Lansingba. De érkeztek érdeklődők és segítők az eltűnt és
Kizsákmányolt Gyermekek Nemzetközi Központjától,
csakúgy a Külügyminisztériumból. A pódiumon rajtuk
kívül ott ült két „főhivatású szenvedő alany” is, két
megrabolt anya, Christy Khan és Jessie Pars is.
Elmeséltem tapasztalataimat, s rövid beszámolómhoz
máris csatlakozott a philadelphiai Jessie Pars; megtudtuk,
hogyan járt túl a férje eszén s vette rá: vigye át két
gyereküket egy kis kirándulásra Iránból Törökországba –
ahol végre megint összejött így a család. Majd Christy
Khan beszélt két fiáról, akik akkor még Pakisztánban
sínylődtek.

~ 277 ~
 A hallgatóság döbbenten nyugtázhatta, milyen
gyakoriak az ilyen esetek mifelénk. Nem csalódtunk hát a
meghívottakban. Támogatóink újabb lelkes kis csoportja
alakult belőlük.
1991 augusztusában jöttünk össze megint, s akkor Mrs.
Riegle és A világ a gyerekekért nevű egylet (alapítói közé
tartozom magam is) anyagi támogatást szavazott meg
Christy Khan ügyének. Állíthatom, profik voltunk e
kérdésekben valamennyien: a nemzetközi léptékű
gyermekrablások és – szöktetések igen változatos skáláját
ismerhettük meg addigra már.
És nem hagyhattuk válasz nélkül a jelenséget.
Rövid ismertetőmben ezen az estén nagyon is
hangsúlyoztam: Christyvel mi egyáltalán nem vagyunk
jellemző esetek. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat; a
legtöbbször azonban a mentési kísérletek is rosszul
végződnek, balul ütnek ki.
Riasztóan sokszor nyernek a gyerekszöktetők. Sőt, a
megrabolt szülő általában azt se tudja, hol keresse az
elveszítetteket. Netán a bíróságok, a jogrendszerek
tökéletlensége miatt maradnak megoldatlanul az ügyek.
Nemzeti és vallási szempontok nagy szerepet játszhatnak
ekképp. És az is előfordul, hogy csak kemény feltételekkel
kapja meg valaki a gyermeke(i) feletti gyámság jogát –
nem hagyhatja el a szöktető fél országát stb. Rabsággal
fizet a szabadságért.
Ahogy ezeket a – könyvem olvasója számára már
nagyon is jól ismert – szempontokat és változatokat
soroltam, tekintetem Mariann Szajjidra tévedt. Ő épp az

~ 278 ~
előző héten tért vissza Irakból, ahol két gyermekét kellett
a szöktető apánál hagyma.
– Már ígéretet kapott, hogy fiát hazaviheti – meséltem
–, és a fiúcska csomagjai is készen álltak, de az apa
megváltoztatta elhatározását, egyszerűen csak annyit
mondott: „nem”, és vége volt, kész.
Bizony, minden elismerésem Marianné: nagy lelkierő
kellett hozzá, hogy épp ezen az estén eljöjjön körünkbe,
mikor is Christy két fiacskájának hazatértét ünnepeltük…
és az ő gyerekei oly reménytelen messzeségben maradtak.
Hadd mondjam azt, története mindenképp elmondásra
érdemes, de ez az imént említett körülmény egyszerűen
kötelez is rá, hogy beszámoljak kálváriájáról.
Mariann Szajjid számára az Ohióban rendezett
régiségvásár és – bemutató csalódást hozott. Pedig
általában sikere volt az 1970 előtti gyűjteménynek:
játékok, babák, könyvek s más effélék kollekciójának.
„Tőlem visszavásárolhatja múltját” – ez volt a jelmondata,
és sokan így is tettek. Nem a múlt, hanem a keserves jelen
került előtérbe azon a júniusi szombaton, 1990ben, s
hiába volt kellemes az idő, simogató a szél – Mariann
számára a háttérben már egy ideje sötét és rideg dolgok
készülődtek. Este hét óra tájt valami nyugtalanság fogta el
a régiségárusnőt. Hazatelefonált hát; Detroit egyik
elővárosában laktak. Úgy volt, hogy míg ő Ohióban árusít,
odahaza a férje, Hálid vigyáz a gyerekekre – a nyolcéves
kisfiúra és négyéves húgára.
A telefont senki se vette föl. Más családoknál ez nem
jelentett volna okvetlenül bajt, bonyodalmat. Elmentek

~ 279 ~
valahová az otthoniak – fagyizni, könyvtárba, akármi.
Mariannt azonban balsejtelmek töltötték el. Mert Hálid
sosem ment így a gyerekekkel sehova. Főleg este nem!
Ahogy letette a kagylót, Mariann – mint később
visszaemlékezett rá – azt érezte: – Elvesztettem őket.
Vagyis hogy a férje elvitte őket Irakba.
Mariann szinte óránként hazacsörgetett, megannyiszor
eredménytelenül – egyre növekvő szorongással,
rettegéssel.
Őszintén szólva, nem nagyon lepte volna meg, ha kiderül:
Hálid hazament. Az elmúlt tíz év során vagy ötször-
hatszor csinált már ilyet. És mostanában is gyakran
beszélt róla, hogy „hazahúzza a szíve”. Csak Mariann úgy
képzelte, hogy majd szólóban megy, ha megy. Az
rémálmaiban sem fordult volna meg, hogy netán a két
gyerekkel lép le.
Másnap tudott csak hazamenni, Detroitba,
megfogadta, nagyon vigyáz majd, legyőzi a rettegést, mely
eluralkodott rajta, mert annak semmi értelme nem lenne,
ha még valami közúti balesettel is tetézné a bajt, melynek
bekövetkeztét most már holtbizonyosra vette. Haza kell
érnem, gondolta, a többi kiderül… és aztán majd
meglátjuk.
Óhatatlanul is az járt az eszében: milyen furcsán
viselkedett mostanság Hálid. Férje eleve nem kedvelte a
régiségeket – kacatnak nevezte –, s főleg azt nem szerette,
hogy ő ilyesmivel üzletel. „Mozgó kóceráj”, így nevezte
Mariann vállalkozását. Az első alkalommal, hogy Ohióba
ment így, alig akart két szót is váltani vele telefonon. A

~ 280 ~
második eset után egy álló hétig duzzogott. A mostani út
előtt azonban mintha biztatta, bátorította volna Mariannt:
– Menj csak, sok sikert kívánok. És ha nagyon elfáraszt a
vásár, pihend ki magad még ott. Jót tesz nyilván egy kis
kikapcsolódás; maradj nyugodtan hétfőig akár.
Mariann végre hazaért, s a lakásba belépve láthatta,
minden ugyanúgy van, ahogy hagyta… változás csak annyi
volt, hogy a nappaliban a szőnyegen ott hevert,
rongycsomóként, egy üres kofferhuzat. Elrúgta messze a
sarokba, és azt gondolta: Minden világos. Akkor az
ebédlőasztalon még egy cetlit is talált: „Nyaralni
mentünk. Találkozunk otthon, ha vége a vakációnak.”
A gyerekek minden ruhája, játéka ott volt. Hálid tehát
ebből a szempontból is „új életet” szán nekik, állapította
meg Mariann. S nyilván azt remélte, hogy ha ő hétfőig
elmarad, maga ott Irakban rég mindent elrendez már, s
felesége telefonhívására kész tényekkel válaszolhat. Kész
tény volt egyelőre itt Detroitban, hogy valami
harmincezer dollár hiányzott a bankszámlájukról, s mint
kiderült Hálid a pénzen mindenfélét vásárolt. Nyilván
ruhákat és játékokat is; és az összeg java részét magával
vitte. Hogy Irakba igyekeztek „vakációzni”, nem is volt
vitás.
Kézzelfogható bizonyossággá vált ez, amikor Mariann a
szemétkosárban mindenféle összegyűrt és – tépett
papírfecni között meglelte Hálid készülődésének nyomait:
feljegyzéseket a helyfoglalásokról… az út
állomásairól…igen, ez egyértelmű volt. Először Toronto,

~ 281 ~
aztán London, majd Bécs – és az út végcélja mi is lett
volna más, Bagdad.
Álmatlan éjszaka várt Mariannra. Aztán felhívta a helyi
rendőrség megfelelő osztályát, a fiatalkorúakkal
foglalkozó csoportot. Ők az Eltűnt és Kizsákmányolt
Gyerekek Nemzeti Központjához utasították. Mint
visszaemlékezett rá: – Elkérték a nevem, a címem, azt
mondták, küldenek majd valami könyvet… és a
továbbiakban a Külügyminisztériumhoz utasítottak.
Felhívta a Polgári Konzulátusi Irodát, s kapott is egy
jókora, részletes könyvet, melyben hasonló esetek voltak
összegyűjtve és részletezve, bizonyságául mintegy annak,
hogy már ilyen sokszor – nem lehetett tenni semmit”.
A legrosszabbja, persze, csak ezután következett. Két
hónappal a gyermekrablás után – bármennyire
összemérhetetlen tények ezek – Irak lerohanta Kuvaitot.
Öt hónappal később pedig az ő hazája, az Egyesült
Államok bombázta azt az országot, melyben gyermekei
éltek pillanatnyilag. Hosszú időbe telt, míg Mariann
megtudta: Adam és Adora valóban él.

Mariann és Hálid egyetemistaként találkozott

Detroitban 1980-ban. Hat hónap múlva összeházasodtak.
Mariann akkor húszéves volt, Hálid huszonhárom. Az
iraki fiatalember – mérnöknek tanult – két évvel
korábban érkezett Amerikába, és nagyon
rokonszenvesnek látszott. Nem voltak káros szenvedélyei:
ivás, szerencsejáték, semmi. Szorgalmas volt, rá sem ért
volna ilyen kilengésekre; olykor napi tizenöt órát töltött
az egyetemi könyvtárban.
~ 282 ~
 Ami Mariannt illeti, ő épp túlesett egy szerencsétlen
kapcsolaton, s mert partnere totálisan zűrös jellemnek
bizonyult, kellemes és sokat ígérő újdonság volt Hálid
megbízható nyugalma. – Fogalmam sincs róla, ő miért
talált vonzónak engem – meséli Mariann. (Magas,
erőteljes arcvonású nő, zöld a szeme, vállig ér a barna
haja.) S dallamos, társalgás során kellemesen felélénkülő
hangján így folytatta beszámolóját: – Annyi viszont
biztos, hogy mikor én először megpillantottam őt, rögtön
éreztem valamit. „Itt az igazi…” Vagy más ilyen
szamárságot. De ez csak szavakba öntve hangzik ilyen
rémségesen. Érzésnek teljesen természetes volt. A
legtermészetesebb dolog a világon.
Talán ezt szokták úgy hívni – tette hozzá kesernyésen –,
hogy a nagy szerelem.
Az első komoly összecsapás hat hónappal a
házasságkötés után következett. Hálid épp hazatért egy
hathetes iraki látogatásról, mikor Mariann közölte vele,
hogy terhes. A férfi iszonyú haragra gerjedt. Megvádolta
Mariannt, hogy szószegő, hiszen ők megegyeztek, hogy öt
évig nem lesz gyerekük, igen, amíg nem végeznek
tanulmányaikkal, és akkor…!
– Ezt te szándékosan alakítottad így – tombolt Hálid
azért csak, hogy megrontsd és tönkretedd az életemet.
Hálid hamarosan külön lakásba költözött, s Mariannt
úgy hagyta ott, hogy az asszonynak se kocsi nem állt a
rendelkezésére, se annyi pénze nem volt, hogy az
esedékes számlákat kifizesse.

~ 283 ~
 – Voltak napok, mikor nem is ettem – meséli vagy épp
csak egy-két falatot valami gyorsbüfében. Édességet, hogy
elvegyem az étvágyam.
Három héttel Adam születése előtt Hálid Texasba
ment, tanulmányútra. Pár hónap múlva tért vissza, és a
kicsire szinte rá se nézett, meg nem fürdette, tisztába nem
tette, egyetlen alkalommal nem készítette össze a
bébikosztot. A háztartás minden teendője Mariannra
maradt, aki ráadásul egész napos állást is kénytelen volt
vállalni – postát hordott ki. – Adamot elvittem egy nőhöz,
aki vigyázott rá, munka után érte mentem, otthon
mindent megcsináltam, és a keresetemből fizettem a
számlákat, miközben Hálid tanult, tanult és tanult –
meséli.
Külön feszültséget jelentett, hogy tulajdonképpen
tisztában volt vele: többé Hálidban nem bízhat. Főként
azután nem, hogy mikor Adam tizennyolc hónapos volt, a
férfi megint lelépett.
Ez a második különlét tudatosította aztán Mariannban
azt az érzést, hogy Hálid egy szép nap akár Adammal
együtt is hazatérhet Bagdadba, és akkor mi lesz?
Vigasztalni próbálta magát, mint aki a sötét erdőn
fütyörészik: – Nem, az képtelenség. Ilyet ő azért nem tesz.
Aztán, hogy Adora is a világra jött, Mariannt még
súlyosabb balsejtelmek kezdték gyötörni.
– Valami nagy baj készülődik! – Ezt gondolta, és
megesküdött volna rá, hogy valóban úgy lesz.
Hálidot a második gyerek érkezése végképp
felbőszítette. Mert látnia kellett, hogy az ő további

~ 284 ~
tanulmányainak fuccs, aligha doktorálhat, hiszen pénzt
kell keresnie.
Nagy mestere – doktora! – volt máris a csendes
sokkterápiának, vagyis olykor hetekig nem szólt
Mariannhoz egy szót sem, látván főleg, hogy az asszony
ettől nagyon is kiborul. 1986 májusában, mikor Adora
háromhónapos volt, Hálid eltűnt. Bejelentette, hogy
ezúttal Kaliforniában iratkozik be egy szemeszterre.
A munkája… a gyerekek ellátása…a gyerekek
betegeskedése – mindketten asztmásak lettek –, sok volt
ez Mariann számára most már. Több volt a soknál, így
mondja. S Háliddal is közölte a dolgot, telefonon: – Ha
vissza nem jössz, de azonnal, nem lesz többé családod,
nem lesz kihez visszajönnöd.
Hálid visszament. Állást vállalt a Perceptron nevű
elektronikai cégnél. Mariann feladhatta végre a postai
elfoglaltságot, és a következő három évben főfoglalkozású
mama lehetett. Odahaza maradhatott a gyerekeivel. A
családi élet továbbra sem a békesség jegyében telt.
Hálid és Mariann, vad veszekedések során, olykor
életveszélyesen is fenyegetőzött. Többször elhangzott
köztük már a „válás” szó. Persze, Mariann úgy érezte, nem
lenne hozzá sosem igazán bátorsága. Adorával
kapcsolatos balsejtelmei kezdtek valóra válni. Miután a
pelenkázás abbamaradt – s a kislány szépen cseperedni
kezdett Hálid egyre furcsábban viselkedett. Félre ne
értsük: nagyon is puritánra fordult a felfogása. Korholni
kezdte az egész női nemet, különös tekintettel a
kábítószerező amerikai diáklányokra. Hogy Adora

~ 285 ~
hároméves lett, Hálid háborgott, ha fürdőruhát pillantott
meg a kicsin, vagy bármi mást, amiben „meztelenkednek”
a nők. Ha kirándulni mentek, vagy bármi nyilvános
helyen megfordultak, hamar kötekedni kezdett, mindent
kifogásolt, köznapi dolgok felháborították.
– Adora nagyon nyílt, közvetlen kis lény – magyarázta
Mariann. – Amióta beszélni tud, beszél bárkivel
boldogan. Másfél éves volt, mikor a fűszeresnél már
vadidegeneket is megszólított: „Szia, hogy vagy?”
– Egyszer valahol egy étteremben ültünk, mikor Adora
beszélni kezdett a pikolóhoz…aki még jószerivel maga is
gyerek volt, tizenhét-tizennyolc éves. Hálid rém dühös
lett, ráripakodott: „Nem forogsz, nem karattyolsz
összevissza!” És a hangjából megértettem, miféle düh forr
benne: azt nem akarja, hogy a lánya…„ egy nő”…egy
idegen férfival társalogjon. Éktelen haraggal nézett rá, a
szeme villámokat szórt. Adora, persze, ebből mit sem
értett, annál többet én.
Hálid mindazonáltal igen kevéssé törődött a hazájával,
kapcsolata a jelek szerint csak néhány telefonhívásra
korlátozódott. Családját 1980 óta nem látta. Bár
muzulmán volt, nem mondható, hogy Allah buzgó híve
lett volna. Mariann keveset hallott tőle Irak ősi
kultúrájáról is. 1988-ban, mikor az iráni-iraki háború
csöndesülni kezdett, olykor unszolni próbálta feleségét,
menjenek Iránba.
– Csak egy évre – hajtogatta. – A dolgoknak mégis ez a
rendje. A családom is szeretné megismerni a
gyerekeinket.

~ 286 ~
A gyerekek hirtelen olyan fontosak lettek neki. Gyanús
jel.
Mariann tudta, hogy Hálid az Egyesült Államokban kicsit
úgy „partra vetett halnak” érzi magát. Nem nagyon
akadtak barátai, hiányzott neki talán a kiterjedt rokonság
is. De hát nem és nem, Mariann hallani sem akart az iraki
látogatásról. Főként egy évi vakációról, ahogy Hálid
mondta, arról nem. Hiszen ők abban egyeztek, hogy a
gyerekek Amerikában nőnek föl majd; s mi van akkor, ha
Irakból Hálid egyszerűen nem engedi vissza őket?
Mariann, mint többször is hangsúlyozta, már nem bízott a
férjében.
– Bátorítottam őt mindazonáltal, látogasson haza
maga, netán hívja meg Amerikába valamelyik rokonát. A
fivére majdnem jött is akkor már, de az utolsó pillanatban
meggondolta magát, és azt hiszem, ez volt az utolsó csepp
a pohárban. Ekkor döntött úgy Hálid, hogy nekivág.
Tőlem függetlenül. Általában nem szokta elárulni az
érzelmeit. De most még én is láthattam rajta, hogy fáj
neki ez a fejlemény. Nagyon várta a fivérét.
1990 márciusában a Perceptron felmondott Hálidnak.
Ugyanakkor épp júniusban – amikor a gyerekeket
elszöktette – valami nagyon jó állása ígérkezett
Indianában. De hát ő már csak olyan volt, hogy az
elveszített „stabilitás” – az előző állás megszűnte –
minden egyéb szempontból is kizökkentette a
kerékvágásból, mesélte Mariann.
– S ahogy visszatekintek – folytatta –, látom: a nagy
ugrást

~ 287 ~
Hálid vagy két éve tervezte már. Levelek,
telefonszámlák…postáját főként postafiókokba kérte…és
még sorolhatnám. Akkor kezdődött ez, amikor
visszautasítottam az „egy év Irak” gondolatát. Mi több,
Hálid a nemzetközi gyerekszöktetések tárgykörét is
tanulmányozni kezdte a könyvtárban. Szakirodalmat
olvasott hozzá! 1988-ban az iraki nagykövetségtől
munkavállalási engedélyhez szükséges papírokat szerzett
be. Az utolsó, döntő húzásra azonban csak közvetlenül a
nagy ugrás előtt került sor: hogy tudniilik rávezettette két
gyerekünk nevét a maga iraki útlevelére.
– Mikor legutoljára hazatért – meséli Mariann –,
Adora, ugye, nagyon kicsi volt még. Hálid kijelentette:
„Ezentúl sosem válok meg a gyerekeimtől.” És ezt, láttam
rajta, komolyan is gondolja. Ijesztőnek találtam
eltökéltségét. Mert eszembe villant az a borzasztó
lehetőség… nos, ez épp, ami történt. Tudtam, milyen
makacs. És azt hiszem, most, hogy a gyerekekkel
„hazament” Irakba, meg van győződve róla, hogy az
egyedüli helyes megoldást választotta ezzel.
Mindezt Mariann már csak utólag következtette ki.
Igen, ahogy visszatekintett, „látott bizonyos jeleket”.
Ennek ellenére most is azt mondja: – Aki Hálidot tényleg
ismerte, megesküdött volna, hogy a gyerekekhez nem
nyúl.
Aki Hálidot ismerni vélte…
Adam és Adora elvesztése után Mariann hónapokig
lelki beteg volt. Azt mondja: – Az emberek, gyakran
érzem, felfogni se tudják, mit éltem és mit élek át. Az

~ 288 ~
ilyeneknek csak azt felelhetem: „Nem is kívánom
senkinek ezt a pusztító érzést. Ez a legborzalmasabb
dolog, ami csak érhet egy anyát.
Talán ahhoz hasonlítható, mint amikor már érezzük,
hogy jön a nagy csattanás… autóbaleset előtt… amikor
tudható, hogy talán mindennek vége, és semmit nem
tehetünk ellene. Lélekben lettem emberi roncs.
S hogy ez az érzés főként a gyomrot kezdi ki, mesélte.
Valahányszor evett valamit, azonnal ki is hányt szinte
mindent. Még akkor is sírt, ha az utcára kilépett. Vagy
kocsiba ült, elindult valamerre, csak úgy, friss levegőt
szívni… és úgy érezte, a szívét facsarja valami, mert
akaratlanul is Adora jutott az eszébe, hiszen a kislánya
volt az, aki efféle alkalmakkor régen mindig vele tartott.
Hát most magányosak lettek a „kis kirándulások”.
Mariann többnyire hamar vissza is fordult. Alig látta
könnyeitől az utat.
Más alkalmakkor – mint aki eszét vesztette – azt érezte
hirtelen, hogy Hálid és a gyerekek otthon vannak „már”.
Eszelősen hajtott haza. Persze, üres volt a ház.
Nem érdekelték többé a régi holmik se, üzleti
vállalkozását feladta. Mariann tisztában volt vele, hogy
állást kell vállalnia megint, hiszen Hálid ki is fosztotta. De
nem bírta rászánni magát még arra se, hogy jelentkezzen
valahol. Élete jó ideje mindig a gyerekei körül forgott, és
most merőben üres lett. Elérkezett arra a pontra, hogy
legjobb barátnője, Lee Ballas minden reggel felhívta:
fölkelt-e egyáltalán.

~ 289 ~
 – Lee ilyenkor megkérdi: „Mit tervezel mára?” – meséli
Mariann. S hogy ő azt feleli, semmit, már ugyan mit is
tervezhetne. Kivel, minek?
Lee így válaszol: – Felhívod először is a Külügyet, aztán
lezuhanyozol, felöltözöl. Majd megnézed a postafiókod
ládáját (ez Mariann üzleti életének része volt), utána
eljössz szépen hozzám, és megbeszéljük, mit is csinálj a
nap hátralévő részében. Ne add föl, ne add föl.
Ezt hajtogatja neki Lee Ballas.
Mariann naponta legalább egyszer megpróbálja elérni a
gyerekeit telefonon – Hálid fivérét hívja Moszulban, az
észak-iraki nagyvárosban. Hiába. Nyilvánvaló, hogy Hálid
macska-egér játékot űz vele. Igen sokszor föl se veszi
senki a kagylót, más alkalmakkor egy gyerek szól bele,
aztán klakk… Mariann – ahányszor csak tudja –
Külügyminisztériumi ügyintézőjét, Dawn McGlynnt is
keresi, érdeklődik, mit ért el; a válasz érdemben annyi,
hogy semmit. Egyelőre holtponton állnak.
Végül aztán, 1990. július 31-én, iraki közbenjárásra,
Hálid – nagyon ideges hangon – közli, hogy a gyerekek jól
vannak, „semmi baj”. Az amerikai diplomáciai képviselet
emberének mondja ezt Bagdadban. Most akkor Mariann
ettől szépen nyugodjék meg!
Bár ahogy az eddigiekből is kiderült már, sem erővel,
sem törvényes úton nem lehet kiragadni a két gyereket
Hálid keze közül, Mariann reményeket táplál, s úgy érzi,
nem is ok nélkül. Joe Wilson, aki a követségen ügyvivő, s
ekképp a nagykövet mögött a második ember,

~ 290 ~
személyesen érdeklődik az ügy iránt. A jelek szerint
mindent meg akar tenni, amit csak tehet.
Mennyi lesz az?
Két napra rá, augusztus 2-án Irak megtámadja
Kuvaitot, s így Wilsonnak igencsak más gondjai-bajai
adódnak. Mariann úgy érzi, gyerekei akár a Holdon is
lehetnének. Annyira nincs velük kapcsolata. Hogy
Moszulba telefonáljon, többé szóba se jön.
– Eddig azt hittem, rosszabb már nem jöhet. Jött –
mondja csüggedten.
Lakásából szinte ki se mozdul, csak a CNN-t nézi, ez a
kábeltévé köti össze a világgal.
Hogy balsorsának híre ment, többfelől is érdeklődni
kezdtek iránta, így például a detroiti televízió emberei,
sőt, maga a CNN is. Mariann eleinte elzárkózott volna, de
Lee nem hagyta.
– Tessék beszállni, ha azt akarják, Mariann. Segítségre
van szükséged, és pillanatnyilag ez az egyetlen esélyed is:
hátha akad valaki, hogy valami jó ötlettel melléd álljon,
rajta, nem bújhatsz el a csigaházban!
(A CNN igyekezete nem volt egészen eredménytelen.
Legalább Mariann rettentő magányát feloldotta –
kapcsolatba hozták őt más nőkkel, akik hasonló bajba
kerültek.)
Joe Wilson sem felejtette el őt. Mikor szeptemberben
Moszulba ment, egyéb dolgai mellett Hálidot is felvette
programjába, s találkozni óhajtott vele. Bár az ügyvivő
magas rangja imponált Hálidnak, találkozni mégsem volt
hajlandó vele, mondván: az adott körülmények között ez

~ 291 ~
csak a hivatalos iraki szervek közvetítésével képzelhető el.
Ez egyszer igazat is mondott.
Nem sokkal később, szeptember végén reménysugár
csillant. Hálid szerette volna beíratni gyerekeit a moszuli
iskolába, de ehhez születési anyakönyvi kivonatok
kellettek, s ilyesmit csak a Külügy révén szerezhetett be.
Wilson most alkut ajánlott: a nagykövetség megszerzi a
kért papírokat, ennek fejében viszont Hálid beszéljen
telefonon Mariann-nal.
S pár napra rá Mariann csakugyan meghallotta a
telefon túlvégén Wilson hangját: – itt a férje, kérem… és
beszélni óhajt önnel. – Hálid hangja őrjítően könnyed
volt: – Helló, Mariann, hogy s mint vagy?
Ezt kérdezte. Mariann ennek ellenére lenyelte dühét.
Hiszen a Külügy azt kérte tőle: beszéljen kedvesen,
türelmesen a férjével, még úgy juthat a legtöbbre. Ha
összevész vele, mérget vehet rá, Hálid az életben nem
hívja többé.
Miután megtudta hát, hogy a gyerekek jól vannak s
Moszulban iskolába is járnak most majd, Mariann
megkérdezte, nem látogathatna-e oda, mi több, nem
költözhetne-e ő is az észak-iraki városba. – Hát persze,
örömmel várunk – felelte Hálid. Mert, hogy épp ez lett
volna az ő szíve vágya. Megbeszélték, hogy Mariann
vízumért folyamodik a washingtoniiraki nagykövetséghez
mely akkor még működött –, s hogy Hálid majd segít, ha
a hivatalnokok nem bizonyulnának készségesnek.
Mariannak végre volt életcélja. Hogy az utazás
költségeit fedezze, pénzzé tette mindenét, aztán –

~ 292 ~
árverésen – a régiségeit is eladta ötezer dollárért. Feladta
lakását, a fivéréékhez költözött. Megvette a bagdadi
repülőjegyet. És akkor hirtelen megint minden
összeomlott. Októberben az iraki diplomáciai képviselet
közölte vele, hogy „forma szerinti meghívólevélre” volna
szüksége, vízumot csak akkor kaphat. Hamarosan
megértette, hogy ennek oka az iraki háború; neki a
férjétől lett volna szüksége ilyen invitáló irományra.
Október végén Hálid a bagdadi amerikai diplomáciai
képviseletről felhívta Mariannt, s biztosította, hogy ő
majd onnét, Irakból mindent elintéz. Csak türelem.
Mariann készülődjön az útra.
Mariann hát „készülődött” – vagyis várt, csak várt, s így
teltek a hetek. Irakból semmi hír. Amikor aztán az
Egyesült Államok – az ultimátum nyomán – elszánta
magát a háborúra, látszott, Mariann szempontjából
minden összeomlik.
– Eljött a karácsony, nézhettem a tévében a sok
gyerekműsort – meséli Mariann –, láthattam, mindenki
milyen boldog… eleve sose viseltem jól az ünnepeket…
túlságosan elérzékenyülök olyankor, vagy épp
megmerevszem. Könnyeimen át bámultam csak,
dermedten, a gyertyák lobogását.
És nem tudta, meddig bírja ezt még így.
Végül, egy karácsony körüli napon, Hálid mégis
telefonált. Jó hírrel szolgálhatott: Mariann megkapja a
vízumot. Mariann azt kérdezte, telefonvégen vannak-e a
gyerekei. Hálid azt felelte, Adam kiment épp játszani.

~ 293 ~
 – Hát akkor menj utána! – sikoltotta Mariann. – És
hozd őt a telefonhoz! Hallod?
Hat hónapja nem is hallotta a gyerekei hangját. Hálid
viszszahozta Adamet, s a kisfiú beszólt a telefonba: – Szia,
mami!
– Sírni kezdtem – meséli Mariann. – Adam azt
mondta, nagyon jól van, csakígy Adora… hallottam, ahogy
az apjuk súg neki… a szokásos ábra. Még azt is közölte
Adam, hogy Irakban az asztmája szépen gyógyul. Persze,
nagyon szeret engem, hiányzom neki, Adorának is. Jó
lenne, ha minél hamarabb Moszulban lennék végre. Pár
percet beszélgethettünk így, s akkor az összeköttetés
megszakadt.
December 25-én, hajnali háromkor Mariann
telefoncsörgésre ébredt. Bagdadból hívták. Konzulátusi
tisztviselő volt a túlvégen. – Kellemes ünnepeket –
mondta az iraki hivatalnok. – Megkapja a vízumát.
És föl kellett írnia egy washingtoni telefonszámot. Azt
hitte, vicc az egész. De nem az volt.
A szám élt és működött, Mariann helyzete ennek
ellenére kétséges volt, nagyon is az. Egyrészt félnie kellett:
kevéske megmaradt pénze nem lesz elegendő a hosszú út
fedezésére. Aztán: repülőjegyet Amerikából csak a
jordániai Ammanig vehetett. A világ egyetlen
légitársasága sem közlekedtetett bagdadi járatot. Tehát
Ammanban kell helyet foglalnia, jegyet vásárolnia a még
mintegy nyolcszáz kilométernyi útra. Félt, hogy esetleg
Jordániában ragad. Tisztában volt vele, hogy Bush

~ 294 ~
ultimátumának lejártáig – január 15-ig – oda kell érnie
Irakba. Különben tényleg nincs remény.
A kérdések váratlanul megoldódtak. Persze, megint
rosszul. Aznap, hogy Mariann Jordániába repült volna, az
Egyesült Államok bezárta bagdadi külképviseletét. Kész,
vége. Polgári repülőtársaságok gépei eleve nem mentek
sehonnét se Irakba. Hálid – most már rendszeresebben
telefonálgatván Mariannnak – azt mondta: – Annyi baj
legyen, a háború végét már kivárhatod. Pár hét úgyis az
egész, nem több, meglásd. Ne aggódj, a gyerekek jó helyen
vannak, a legnagyobb biztonságban.
Mariann szédült. Mit jelentsen ez a zagyvaság? Hogyan
volnának jó helyen, mikor hadiövezet Moszul is? Hálid
nem közölte vele, hogy Adam és Adora már vidéken van, a
család egyik birtokán, akár a kiteijedt família mintegy
ötven további tagja. Persze, még ez se lett volna olyan
igazi megnyugtató hír. Mert a végén negyvenhárom napot
kellett teljességgel kulturálatlan körülmények közt
töltenük. Villany nélkül, folyóvíz híján, fűtetlen
helyiségekben – tél idején.
Mariann pedig ült otthon, és nézte a CNN-t. És
tehetetlenebbnek érezte magát, mint valaha. Most már
Joe Wilson se volt. Semmi kapcsolatlehetőség Bagdaddal.
Csak várakozás, meddő órák és napok. Mariann általában
két-három órát aludt éjszakánként. Rettegve, verítékben
riadt fel mindannyiszor.
Január 16-án, délutáni szendergéséből felébredve,
Mariann bekapcsolta a tévét. És az amerikaiak első
bombatámadásának képeit láthatta. Légiriadó

~ 295 ~
Bagdadban! Rohant azonnal Lee-hez, s kettesben nézték
egész éjszaka az egyenes adást. Ettől kezdve Mariann
állandóan látni –, de legalább hallani – akarta, a nap
huszonnégy óráján át, mi is folyik Irakban. El nem
mozdult volna tévéközeiből.
– Mert igenis mindenről tudnom kellett! – meséli. –
Belső parancs volt ez. Meg hát, ha nem néztem, ha nem
hallgattam a híreket, elvesztettem a fejem. Rémképeket
láttam azonnal. Hogy miféle borzalmak történnek a
gyerekeimmel… ilyen víziók vonultak el képzeletemben.
Háliddal semmiféle kapcsolatban nem lehetett, így
Mariann onnan próbált „hiteles iraki értesüléseket”
szerezni, ahonnét tudott. Hamarosan látnia kellett, hogy
efféle információk nem állnak éppen nagy bőséggel
rendelkezésre. Érdekelte őt, persze, minden egyéb is, ami
Irak. Az ország múltja, jelene. Bár Detroit egyik
külvárosában él a legnagyobb amerikai arab populáció, a
detroiti közkönyvtárban semmiféle olyan könyv nem volt,
mely az 1972 utáni Irakkal foglalkozott volna. (Szaddám
Huszein akkor került hatalomra.) Mariann még egy
részletesebb Irak-térképet sem talált egykönnyen. Végre
akadt azért mégis valami efféle, s azt fénymásoltatta,
kirajzszögezte hálószobája falára, mindenféle
újságkivágások mellé.. – Ez volt az én információs
központom – mesélte. – Legalább így-úgy követhettem
mégis az események menetét… el tudtam helyezni térben
a dolgokat.
Persze, Moszult illetően jószerén semmiféle adata nem
volt. Hiába volt ez Irak harmadik legnagyobb városa.

~ 296 ~
Különösen idegtépő újdonság volt a kurd lázadás híre.
Azok az események úgy nyolcvan kilométernyire az ő
gyerekeinek tartózkodási helyétől zajlottak! Egy nap a
tévé a Christian Science Társaság műsorát sugározta
Ninive romjairól. Így pillanthatta meg legalább néhány
másodpercre Moszult, nagyjából a város látképét.
Terebélyes települést látott, jókora betontömböket,
„lakógépeket” a Tigris folyó mentén. Nem tudta volna
megmondani, hol a városmag, a centrum. – Olyan az
egész – magyarázta Lee-nek –, mint valami történelem
előtti képződmény. Sűrű, minden oldalról védett… mert
minden eleme egyenértékűen takarja a másikat, és semmi
se látszik kimagasló fontosságúnak.
Valahogy ez megnyugtatta. Gyerekei, gondolta, a
jeltelenség által lehetnek a leginkább védve. S az sem volt
utolsó szempont, hogy mégis legalább valami halvány
elképzelése lehetett, hogyan fest az a – semmiképp sem
festői – hely, ahol
Adam és Adora élni kényszerül.
Mariann legjobb napja is lehangoló volt… a legrosszabb
napjai kétségbeejtőek. Szorongása fokozódott, mikor Irak
Scud-rakétákat lőtt ki Izraelre. Mi van, ha Izrael válaszol?
Nem lesz-e Moszul is a célpontok közt? S ha kitör a
harmadik világháború Irakban? Jött Adam születésnapja,
január 30-án lett a kisfiú kilencéves. Adora február 24-én
töltötte be ötödik életévét – ezen a napon kezdődött meg
a szárazföldi hadművelet.
– Talán ez volt életem legszörnyűbb napja – idézte föl
emlékeit Mariann. – Fogalmam se volt róla, most aztán

~ 297 ~
mennyire lesznek biztonságban ők ott északon is akár…
nem lövik-e majd tüzérséggel a várost. Egész nap sírtam,
éjszaka szinte lehunyni se tudtam a szemem.
Márciusban Mariann már fél éve élt „átmenetileg” a
fivérééknél. Állása nem volt, gyerekeitől megfosztották, és
saját otthonát is feladta. Ami pedig ennél is rosszabb volt:
émelyedett és irtózott saját hadviselő hazájától, a
diadalmámortól, a lobogóktól, sárga szalagoktól. Dehogy
volt ő Szaddám-hívő! Ha úgy vesszük, mesélte, mégis Irak
pártján állt, mert ott voltak a gyerekei.
– Ha bárki furcsálkodott ezen a fölfogásomon –
mondta –, azt feleltem: „És ha a bombatámadások sroán
Adam és Adora megsebesül? Netán meghal? Még így sem
érthető…?”
A gyerekek elrablása óta Mariann életének válságai
egymást érték. Az iraki invázió, a vízumproblémák, a
pénzgondok, a bombázás, a szárazföldi hadjárat, az iraki
csapatok és a kurd gerillák közt kirobbant
polgárháborúféle. Nézte a CNN adásait, de folyton attól
rettegett, hogy a halott gyerekek közt egyszerre Adam
vagy Adora szétroncsolt testét fedezheti fel. Rémálommá
váltak számára a nappalok is. Elérkezett az a pillanat,
amikor már szinte csak képzelgésekben élt, gondolataiban
vér folyt, bombák robbantak, emberi testek szakadtak
ízekrecafatokra.
– Közeljártam – meséli –, tényleg, az őrülethez.
A legborzalmasabb a bizonytalanság volt. Ilyen
rémségeket is gondolt: ha meghalnak, legalább
gyászolhatom őket. Van valami biztos támpontom, még

~ 298 ~
ha a semmiben is. De így, ez a bizonytalanság, napra nap
és órára óra, elviselhetetlen volt már a számára végül.
Bármennyire kétségbeejtette is a jövő megannyi képe,
voltak életének vigaszosabb pillanatai, mozzanatai is.
Nem volt csekélység, hogy hozzá hasonló sorsú anyákkal
kerülhetett kapcsolatba. 1990 novemberétől eljárt azokra
az összejövetelekre, melyeket Riegle szenátor irodája
támogatott, s ahol a nemzetközi gyer-mekszöktetésekkel
foglalkoztak. Hallgatván a felszólalókat, látnia kellett,
mennyivel általánosabb probléma ez, mint hitte volna. A
leginkább Christy Khan példája bátorította, aki – nos, hát
persze, mert ő kivételesen sikert ért el – azt hangoztatta
mindegyre, milyen fontos, hogy a helybeli iszlám
szervekkel jó kapcsolatot alakítson ki az az anya, akit
gyermekétől muzulmán félje fosztott meg.
Mariann számára ez nemcsak biztatást jelentett.
Kétségbeesést is hozott neki ez a nap – Christy Khan
példája nyomán most megint volt valArniert külön is
szorongania. Elérheti-e ő is ugyanazt, amit Christy? Mit
kell tennie? Elsősorban kapcsolatot vett fel Christy
Khannal. Kezdődött ez egy nagy és könynyes öleléssel;
folytatódott számtalan telefonnal; aztán személyes
találkozások következtek, s egy alkalommal Christy elvitte
Mariannt Mardini imámhoz, Detroit muzulmán vallási
vezetőjéhez – ahhoz a férfiúhoz, akinek színe előtt Christy
emlékezetes módon letette „az iszlám esküt”.
– Féltem volna magamban odamenni, életemben nem
beszéltem még imámmal – magyarázza Mariann. – De
hát nagyon kedves ember, aki a valóságban s nem a szép

~ 299 ~
és magasztos szavak világában él. Ráadásul valami
roppant békesség és türelem sugárzik egész lényéből.
Az imámnak is megvoltak a maga gondjai. Az
arabellenes érzület igencsak megerősödött Amerika-
szerte. Szelíden meghallgatta Mariann panaszát, s azt
ígérte, kapcsolatot próbál teremteni az irakiakkal – hátha
sikerül elérni valamit a jó ügy érdekében
Hangsúlyozta, hogy Hálid eljárásmódja egyáltalán nem
„az iszlám szellemében fogant”, ellenkezőleg. Az iszlám
kultúra és vallás nagyon is a család egységének pártján áll.
Januárban történt, hogy Mariann – a CNN-nel
készítendő interjú okán – felkeresett. Nem sokkal a
gyerekek elszöktetése után olvasta könyvemet, a Lányom
nélkül…-t, jó pár részlete szolgált, mint mesélte, erkölcsi
erőforrásul a számára.
– Amikor Bettyt megismertem – mondta el a
tévéseknek –, olyan érzésem volt, mintha régi-régi
barátnőnk és sorstársak volnánk. Az emberek össze is
tévesztik történetünket. Összecserélik Irakot Iránnal. A
helyi rádióadóban azt kérdezték: „Maga a Mahmudi? Ó,
nem? De ismeri őt, ugye?”
Mariann számára az is vigasztalás volt, hogy Christyvel
mi a legnehezebb pillanatokban is a reményre
összpontosítottunk; hogy soha nem adtuk volna fel
küzdelmünket. Elmeséltem szegény társnőmnek, milyen
sokat segítettek Mahtab megmentésében Mudi
honfitársai; hogy egyáltalán nem minden iráni olyan,
mint az én férjem lett, s hogy maga Mudi sem volt mindig

~ 300 ~
ilyen, és nyilván Irakban is akadnak majd segítőkész
emberek.
– Mindez nagy hatással volt rám – számolt be róla
később Mariann. – Hiszen annyiféleképpen reagálhatunk
az élet tragikus dolgaira. Izzó haraggal…
handabandázva…. letörten.. közönnyel… és reálisan,
reménykedve. Mikor Hálid elrabolta tőlem a gyerekeimet,
gyűlöltem az egész világot. S ez nem volt helyes. Biztos a
rádiónak, a tévének, az újságoknak is sok-sok rosszat
mondtam Hálidról. Ma már ilyet nem teszek. Betty és
Christy meggyőzött róla, hogy szélsőséges magatartásom
semmiképp sem szolgálhatja a jó ügyet, nevezetesen:
hogy gyerekeimmel valaha is újból együtt lehessek.
A CNN-nel találkozva is csak bátorítani igyekeztem
Mariannt. Amikor a riporter azt kérdezte tőlem, mit
tennék mármost a helyében én, igen egyszerűen
válaszoltam: – Ha Mahtab volna ott Irakban, mihelyt
lehet, magam is odamennék. – Mariannra ez alighanem jó
hatással volt, segített neki, hogy kivergődjön a
tétlenségből, amiképpen a könyvem is – épp azzal, hogy
olvashatta, miként kezelik a nőket, a kislányokat a
fundamentalista Iránban, tulajdonképpen aktivizálódott,
érezvén: ezt nem hagyhatja. Hiszen Irak se lehet sokkal
különb, mondta aztán, és ha Adora sorsára gondol…
– A legjobban az borzasztott el – számolt be érzéseiről
Mariann –, hogy hallanom kellett: Iránban már kilenc-
tízéves lányokat is férjhez adnak olykor. Te jó ég! Eleve
fogalmam sem lehetett róla, ki neveli Adorát, és nagyon
féltem. Milyen sorsra szánják? Később megtudtam,

~ 301 ~
Irakban ilyesmi elképzelhetetlen…, de hát, amikor csak
hallottam ezekről a dolgokról, abban biztos voltam: oda
kell mennem…látnom kell, mi folyik ott…tennem kell
valamit.
Bár lelke békéjét szolgálta az amerikai iraki közösség
tagjaival a találkozás, végeredményben mégis riadalmas
élményt hozott számára: – Ha valakikkel, hát ezekkel az
emberekkel nem akartam volna összejönni. Mind Hálidra
emlékeztettek itt a férfiak.

1991 márciusában, miután a Sivatagi Vihar fedőnevű

hadművelet befejeződött, Mariann a CNN egyik adásában
látta, hogyan kunyerálnak katonáktól élelmet iraki
gyerekek. Azt mondta magában: „Ez kibírhatatlan!
Valamit tennem kell!”
Értesült róla egy helyi tévéadásból, hogy a Detroit-ban
és környékén működő amerikai iraki segélyszervezet
létszámhiánnyal küzd. Hárman is hazatértek Irakba,
segélyt s leveleket vittek a hozzátartozóknak. De a csoport
fontos munkát végzett: szervezte az élelmiszer- és
gyógyszergyűjtést. Mariann megérdeklődte, nem volna-e
szükségük az irodán telefonkezelőre.
Eleinte hetenként kétszer-háromszor ment be, de
áprilisban már hétfőtől péntekig az irodában ült, s napi
hét órában kezelte a telefont. Nagyon fontos volt az
információgyűjtés Mariann számára csakúgy, mint a
szervezetnek; s természetes, hogy szegény társnőnk az
elsők között értesült a legfrissebb iraki és Irakkal
kapcsolatos fejleményekről. Már ami a polgári lakosság

~ 302 ~
életét illeti. Volt azért egy baj. Bár ezek az Amerikában élő
irakiak mind tudtak angolul, egymás közt a káldeus
nyelvet használták (az iraki katolikusok dialektusát), s így
Mariann gyakran úgy érezte, hogy mintha kirekesztenék.
– De ilyenkor mindig Betty és Christy tanácsaira
gondoltam – számolt be róla később –, és erőt vettem
magamon. Hogy folytassam. Nem volt más választásom.
Mágnesként vonzott már eleve minden, ami
„iraki”.
A háború iraki áldozatainak segélyszervezeténél
Mariann különös átalakuláson, „fejlődésen” ment át:
egyre mélyebben együttérzett ezekkel a számára
tulajdonképpen idegen emberekkel, a nyelvi korlátok
ellenére meg tudta érteni alapvető gondjaikat. A szervezet
minden tagja egyetértett vele abban, hogy Hálid
helytelenül járt el; s Mariannt még valami vigasztalta:
hogy ha más módon is, de hozzátartozóikért mélységesen
aggódó férfiak és nők társaságában töltheti napjait.
Oldotta ez a feszültségét. S valami módon, ezt is
megvallotta aztán, mintha „pozitív összeesküvés részese
lett volna: mert ezek az amerikai irakiak ellenszenvvel
nézték a bombázásokat, a háborút, akárcsak ő, mégsem
mertek ilyesképp nyilatkozni – nehogy rossz
honpolgároknak tekintsék őket az Egyesült Államokban.
Ez a furcsa hovatartozás azért volt fontos Mariann
számára, hogy ne legyen mégse olyan rettentően egyedül.

Teltek a hetek, s Mariann tevékenysége amolyan

jószolgálati misszió is volt a két nép között. Az irakiak
meglepetéssel tapasztalhatták, hogy itt egy amerikai nő,
~ 303 ~
aki rokonszenvet érez irántuk s otthoni honfitársaik iránt;
lassan befogadták. Ő sem látott már a férfiakban „egy-egy
Hálid másodpéldányt.” Emberi közeledés történt, nagy-
nagy távolságból, rettentő ellentéteket legyőzve.
Elbeszélgetett egyszer a háború sérültjeinek
szervezetével szemközti irodában, a Káldeus Szövetségnél
dolgozó iraki nővel, Vála Kachacóval, s a következőket
hallhatta: – A háború alatt, esküszöm, ha csak úgy
összetalálkozom magával a sötétben, és tudom, hogy
amerikai, nem ismertem volna irgalmat.
Mariann erre így felel: – Tudom, mert én már a háború
előtt így éreztem minden arab iránt. – Majd hozzátette: –
A háború előtt még így éreztem. Azóta viszont sok
mindenen átmentünk mindketten, és…
Vála fejezte be a mondatot: – … most már tudjuk, amit
igazából tudnunk kell.
Mariann egyik legjobb barátja Sákir al-Kafadzsi lett, a
halk szavú, fáradhatatlan építész, aki a szervezet Irakba
induló segélyszállítmányait felügyelte. Májusban Mariann
levelet kapott Hálidtól, a bélyegről kiderült, hogy a
küldemény márciusi; és ebből a levélből megtudta, ami a
legfontosabb volt a számára: a gyerekek élnek, jól vannak.
Persze, miután ilyen szempontból megnyugodott,
hamarosan úgy érezte: ez nem elég. Nem, mert neki ott
kell lennie, neki most a gyerekeivel kell lennie! És
Mariann lélekben fel is készült rá, hogy ő pedig Irakban
fog élni. Legyen! Ha ez Isten – vagy, Allah” – akarata.
Beszélt Sákirral, segítsen neki valahogy. Mert nyilván az
sem olyan egyszerű most, hogy egy amerikai nő Szaddám

~ 304 ~
Huszein országába települjön. Az építész azt felelte: –
Szívesen. Ha csak erről van szó, ne féljen, menni fog.
És beosztották őt egy segélyszállítmány-kísérő
delegációba.
Június végére.
Ám a Külügyminisztérium egyik jogi képviselője hamar
lehűtötte reményeit: – Ugyan, miket képzel, már hogyan
mehetne maga Irakba most! Megőrült? Ajánlok egy
fogadást: ha eljut oda, és ha vissza is jut ide, megeszem a
diplomatatáskám currymártással.
Ezek után Mariann inkább hanyagolta a Külügyeseket.
– Olyan lelkiállapotban voltam – mesélte később –, hogy
semmiféle csalódást nem tudtam elviselni. Égett bennem
az eltökéltség, hogy odamenjek. Attól függetlenül, hogy
nem tudtam, mi vár…, de hát kétszer úgysem fogják a
fejemet venni. Hogy az amerikaiakat, ha iraki földre
lépnek, azonnal tolonc-házba dugják-e, vagy, hogy a
férjemnek szabad-e engem most már Irakba várnia, nem
tudhattam. De a gyerekeim ott vannak! „Mariann,
menned kell, várnak téged ott, ők várnak ketten! Adam és
Adora…”
Ezt hajtogattam szinte álmomban is.
Másoknak is sokat beszélt erről, engem is emlegetve. –
Betty se tudott volna másképp cselekedni – mondta. –
Derülátó emberekre kell hallgatnunk. Ha az orrukat
lógató emberek tanácsait követnénk, az utcára se
léphetnénk ki végső soron.
Március 26-án tért vissza Amerikába Christy Khan,
miután megnyerte perét. Hozta két fiát. Tehát igenis van

~ 305 ~
lehetőség, van remény, vonta le a következtetést ebből
Mariann. Ezt az anyák tudják jobban, nem a jogászok és a
diplomaták.
Itt tartott az ügy. Mariann készen állt, hogy
nekilóduljon. Persze, tömérdek kétség is gyötörte. Nem
volt olyan biztos a dolgában – nem volt mindig olyan
biztos! –, mint hangoztatta.
– Igen, hát a sajtó, a tévé, és a többi… ezek az emberek
egyszerűen tündérmesének, ha nem dajkamesének vélik,
hogy a mostani helyzetben egy anya elmegy a két
gyerekéért Irakba. Fel voltam készülve rá, hogy netán
elmegyógyintézetek is érdeklődni fognak irántam. Igazán
nem voltam pedig hős. Nagyon sok álmatlan éjszakámba,
sok emberi biztatásba került, hogy elszánjam magam.
Eleinte talán naivan hittem, hogy ez reális megoldás.
Aztán bizonyítani akartam. Ha már ennyit foglalkoznak
velem, eleve szégyen lett volna a meghátrálás. – Meg hát a
gyerekeim nélkül képtelen lettem volna élni. Jobb az –
folytatta Mariann –, ha céltalan tengődöm, az ég tudja, a
végén mit nem csinálok magammal… jobb lett volna az?
Olyan környezetben nőttem fel, ahol a családi
összetartozás volt a dolgok kezdete és vége. Hát magam
sem gondolkodhattam másképp. Azzal együtt nagyon jól
tudtam: ez nem tévétündérmese, hanem a hétköznapi élet
rémálma, lidérces történet.
Sákir a szavának állt. Nemcsak azt intézte el, hogy
Mariann iraki vízumot kapjon a Nemzetközi Vöröskereszt
testvérszervezete a Vörös Félhold révén. Előteremtett
neki még háromszáz dollárnyi zsebpénzt is, melyből

~ 306 ~
ötnapos ammani tartózkodásának költségeit fedezhette.
Tizenhétórás buszút következett Ammanból, négyórás
várakozás a jordániai határon – és akkor a szervezet kis
különítménye megérkezett Bagdadba. Ez hétfőn történt,
július elsején. És másnap Mariann nekiláthatott. Hogy
elérje tényleges célját, Arniert jött. „Ha kedd, akkor láss
nekr családod felkutatásának.” Egyetlen használható
nyoma volt, melyen elindulhatott. Tudott egy bagdadi
címet. Hálid állítólag ott szokott megszállni, ha üzleti
úton volt a fővárosban. S valóban, a recepción ülő ember
emlékezett rá, és azt is megígérte, továbbítja Hálidnak
Moszulba Mariann üzenetét.
Ahogy bagdadi napjai teltek, és a segélyszervezet
munkájával kapcsolatos feladatait végezte, Mariann jól
láthatta, milyen pusztítást okoztak az iraki fővárosban az
amerikai légitámadások. A Tigris folyó öt hídja közül négy
most is romokban volt, s ez a forgalmat jócskán bénította.
Ehhez jött a rettentő hőség! Szállodája, a nevezetes Al
Rasid körül (innen tudósított a CNN is) majdnem minden
jelentős épületet bombatalálat ért. Sákir elbeszélése
szerint csak ennek a belvárosi körzetnek a bombázása
során ötszáz ember vesztette életét. A folyó mellett
számos kórház is alaposan megrongálódott. És másutt is
látható volt a légi pusztítás megannyi nyoma – lakóházak,
kis éttermek, üzletházak dőltek romba.
Késő este Mariann egy városközpontbeli étteremben
találkozott társaival; gyertyafénynél vacsoráztak, de
korántsem a romantikus hangulat kedvéért, hanem mert
épp nem volt villany. Éjfél közeledett már, mikor egy

~ 307 ~
vadidegen férfi jelent meg a kis társaság asztalánál, és
Mariannt kereste. A titokzatos futár arabul közölte: –
Megtaláltuk a férjét. Holnap itt lesz. A gyerekekkel együtt
jön magáért. – Hát azon a bizonyos címen nem hiába járt
Mariann! Az üzenet eljutott Hálidhoz. Bódító érzés volt
ez: tudni, hogy talán csak fél nap választja el a nagy
találkozástól. Attól, hogy a gyerekeit viszontlássa. Elsírta
magát, és asztaltársai – még az iraki férfiak is, akik ritkán
árulják el nyilvánosan az érzelmeiket – szintén a
szemüket törölgették.
Szerdán délelőtt tíz órakor Mariann szorongva
ücsörgött az A1 Rasid Hotel órási halljában. Egyszerre
megfordult – és ott állt előtte a családja. Egy év után
először ölelhette magához gyerekeit! Az addig zümmögő
szálloda előcsarnokában halálos csend lett, minden szem
a kis csoportra szegeződött.
A gyerekek kicsit zavartan, de nagyon kedvesen álltak
ott. Adora bámulatosan szép kislány lett: szív alakú
arcocska, fekete haj. Bár először mintha nem értette volna
egészen a helyzetet, hamarosan a mamihoz simult,
hagyta, ölelje-csókolja őt Mariann. Adam sovány kisfiú
volt mindig, most is –, de az arca roppant kedves,
mosolygós. Látszott rajta, örül, viszonozza anyja érzéseit.
Mariann mindazonáltal szinte megijedt, mennyit
változtak a gyerekek: s nemcsak azért, mert megnőttek.
De a viselkedésük… Hamarosan kiderült, hogy a látszat
csal. Fel voltak öltöztetve szépen, hanem a többi: az nem
volt a régi. Adam mintha meg lett volna félemlítve. Adora,
semmi kétség, szinte teljesen elfelejtett angolul. Mariann

~ 308 ~
hiába kérdezte: – Hogy vagy? Jól vagy, édesem? – A
kislány csak azt hebegte válaszul, teljesen értelmetlenül: –
Édesem…
– Nem beszél már angolul – magyarázta Hálid kicsit
zavartan. – Próbáltam gyakorolni vele, de itt mindenkitől
csak arab szót hall.
– Mától ez másképp lesz – jelentette ki
megfellebbezhetetlenül Mariann. Egyáltalán nem örült
ennek a fejleménynek, és Hálidra is haragudott; ennek
ellenére magába fojtotta mérgét, mert szeretett volna
beilleszkedni ebbe az új és idegen világba. S csak Hálid
köthette itt bármihez; Hálid jelentette az otthonát, a
múltját – el kellett fogadnia őt olyannak, amilyen.
Egyelőre tisztázatlanok voltak a „frontok” és az
erőviszonyok – Hálid se vallott színt igazából, s Mariann
végképp nem akarta volna elrontani a dolgokat. Talán van
még újrakezdés, gondolta.
– Ha akarom, küldtem volna neked hivatalos papírokat
a válásról – mondta korábban Hálid. – Nem tehetnél
akkor semmit. De nekem ilyesmi eszembe se jutott.
Tudom, hogy a gyerekeknek szüksége van rád. Annyi
csak, hogy neked kellett idejönnöd, nem mi mentünk
Amerikába.
A gyerekek kedvesen játszogattak Mariann
szállodaszobájában, Hálid pihent egy kicsit, aztán
valamennyien beültek egy Toyota Corollába, és a
csomagokat is bepakolták. Hálid fivére és unokahúga jött
értük. Adora Mariann ölében ült végig az egész úton.

~ 309 ~
 Négy óra volt az út. Elhagyatott vidékeken át jutott el
Moszulba a kis társaság. Mariann első benyomása a
városról nem volt valami kedvező. Szinte sehol egy fa, egy
park – más világ volt ez, mint Bagdad. Megértette, mit
jelent az, hogy Moszul ugyanakkor „hűvös hely – persze,
öt-hat fokkal enyhébb volt a hőség, mint Bagdadban, de
ha fekete blúzaira és nadrágjaira gondolt, Mariannt eleve
forróság öntötte el.
Megérkeztek a Hálid által bérelt házhoz – vaksötétben
szinte. Csak itt-ott szűrődött ki fény egy-egy épület
ablakán. Hálid elkáromkodta magát.
– Már megint ez a rohadt villany – mondta. –
Többször nincs, mint van. De hát…
Széttárta a kezét. Ez volt most Irak. Mit lehetett tenni.
Az egyszerű cementépületben ott várta már őket Hálid
anyja. A fogadtatás szívélyes volt. Tizen-tizenketten
gyűltek össze Mariann üdvözlésére. A nagy alkalom
ünnepi fényét egy szál petróleumlámpa szolgáltatta. Hálid
tíz perc múlva felállt, azt mondta: – Kiugrom csak,
mindjárt jövök. – Szólt, s eltűnt jó másfél órára.
Otthagyta Mariannt az arabul kérdezgető, hadaró,
zsinatoló társasággal. Egy szót alig lehetett megérteni.
Hát akkor megint kezdi, gondolta Mariann. Ez jön újra:
folyton itt fog hagyni engem, megy a maga dolgai után itt
is.
Izzadtan, kimerülten kérte Adamet, mutassa meg neki
a fürdőszobát. – Mama – közölte vele a kisfiú, ahogy a
petróleumlámpa fényében odakalauzolta anyját –, itt
azért ne számíts olyan fürdőszobára, mint az otthoniak.

~ 310 ~
 – Hogy érted ezt? – kérdezte Mariann.
– Mondom, nem olyan itt a fürdőszoba se, mint otthon
– ismételte Adam.
De a „fürdőszoba” Mariann minden elképzelését
alulmúlta még így is. Szellőzetlen, dohos lyuk, angol vécé
se volt – egyáltalán, nem érte el a muzulmán világbéli
középosztály komfortszintjét se.
Mariann belépett – és nyomban ki is fordult.
Hogy Hálid végre visszatért, Mariann nem fékezhette
már haragját. – Ezt meg kell beszélni – kiáltotta fojtott
hangon. – Hát azt mondd meg nekem, hogy tudsz te így
élni? Emlékszel még a michigani otthonunkra? Képes
voltál onnét egy ilyen primitív kalyibába költözni?
Hálid sírni kezdett. Első éjszakájukat mégsem így
képzelhette. Tudta, persze, hogy tudta, milyen
színvonaltalan a ház, és keresett is jobbat – csak nem volt
hozzá pénze. Exportimport vállalkozásának terveit
tönkretette az ENSZ-embargó. A Toyota is kölcsönzött
kocsi volt, tehát még egy egészen szerény autót se tudott
venni magának. Jobb időkben a fivérei és nővérei
segítették, de az Iránnal vívott háború során nekik is
támadt gondjuk épp elég, s erre jött még a Sivatagi Vihar.
Hálid minden idejét egy videobolt talpraállításának
szentelte – ez a dolog épp hogy több volt egyelőre a
semminél.
Másnap Mariann felhőtlen, nyomasztóan forró ég alatt
ébredt. Elindult egy kis városnézésre. Bagdaddal
ellentétben Moszul jószerén ép maradt, nem tettek benne
jelentős kárt az amerikaiak légitámadásai. Abban az

~ 311 ~
utcában mindazonáltal, ahol Hálid fivére lakott, egy ház
összedőlt – találat érte. Hálid egyik unokahúga, ahogy a
többiekkel az éjszakai bombázás fényeit figyelte,
megsebesült: repeszdarabtól.
Bár a háború érdemben véget ért, Irakban hadiállapot
volt, s Moszul sem lehetett kivétel. A város
energiaszolgáltatása alig működött, naponta háromszor
volt például áramszünet. Egyegy ilyen kimaradás néha öt-
hat órát is eltartott. De néha a vizet is lezárták, s ez,
tekintve a forró nyarat, rendkívüli gyötrelmeket jelentett a
lakosságnak. Emlékezetes volt az a nap, amelyen előbb a
villany „hagyott ki”, aztán rögtön utána víz nem volt; a
hidraulikus légkondicionálás azonnal csődöt mondott
nappalra és éjszakára is.
– A zárt udvart alaposan felmostuk, s oda terítettük ki
a matracokat a gyerekeknek – mesélte Mariann. –
Egyébként úgy jó százötven gyerek élt ebben a
háztömbben; amikor nem volt villany, s hirtelen vaksötét
lett, majdnem mind féltek, támadt rögtön nagy sikoltozás,
kiabálás, a kicsik sírtak, a legnyomorúságosabb éjszakák
egyike volt az, életemben ne térjen vissza soha.
A háború más közszolgáltatásokat is megrongált. A
fürdőszobák alatti csatorna- és derítőrendszerek sem
nagyon működtek. A víz felbugyogott a kanálisokon, az
utcákat elárasztotta a szennylé.
Mariann számára a csaknem teljes elszigeteltség is
rettentő próbatétel volt. A segélyszervezet munkatársai
mind Bagdadban tevékenykedtek. A posta akadozott, a
háború a telekommunikációs lehetőségeket is tönkretette.

~ 312 ~
Arról szó sem lehetett, hogy Mariann hazatelefonáljon
Amerikába. A tévé arabul mondta a híreket: – Sajnos, a
CNN befejezte adássorozatát – mesélte Mariann –, és úgy
éreztem magam, mintha búvárharangban élnék. A
rádióállomásokról se lehetett sok jót várni – még Frank
Sinatra „My Way” című száma, Szaddám Huszein
kedvenc dala volt a nyugati ember számára
legélvezhetőbb produkció, de az már mindenkinek a
könyökén jött ki. Mariann iraki újságokon kívül más
sajtótermékhez nem jutott; összevissza pletykákra,
rémhírekre volt kénytelen hagyatkozni.
Férjének munkarendje sem szolgálta kettejük
bensőségesebb együttlétét. Mint a diákévek során, Hálid
most is eltúlozta a dolgokat, és az ebédszünetet leszámítva
reggel nyolctól este legalább tíz óráig a videoüzletben volt.
Este annyira fáradt volt már és mogorva, hogy két szót
alig lehetett kipréselni belőle. És nem tartott
munkaszüneti-, illetve ünnepnapokat se. Ahogy
Amerikában, szülőföldjén sem volt igazán vallásos.
Fütyült a muzulmán szabbatra.
Mariann megállapíthatta: családi életük nagyjából itt
Moszulban is olyan, amilyen Amerikában volt csaknem
végig. Kis híján elviselhetetlen.
Harmadik moszuli napján Hálid megígérte, hogy
ebédre hazamegy. Teltek-múltak az órák, Hálid sehol. A
házban szinte semmi ennivaló nem volt, egy kis száraz
pitakenyeret és a grape-leveleket leszámítva, ez utóbbiak
a gyerekek számára nem jelenthettek tápláló kosztot,
utálták is az ilyesmit. Mariann tudta, hogy Hálid sosem

~ 313 ~
főz, így Adam és Adora sem a házban kosztolt az elmúlt
hónapok során, hanem általában Szágeta házában, vagyis
Hálid sógornőjének főztjén éltek. Mariann még azt se
tudta, hol lakik Szágeta, de hát egyáltalán, óvták őt a
városbéli magányos kószálásoktól. Tömérdek volt a
bűncselekmény – Mariann pedig már a ruhájával is
feltűnést keltett volna, hiába vesz csadort. Nadrágos nő
Moszulban – kész botrány! Meg mindenféle egyéb
kellemetlenség.
– Hát csak feküdtünk az ágyon, a hőségben
megmoccanni se volt kedvünk – mesélte Mariann –,
viszont a gyomrunk igencsak jelezte, hogy rég elmúlt a
dél. A gyerekek sírtak, én is elbőgtem magam; aztán
elaludtunk. – Hálid késő este érkezett haza, s mikor
Mariann felelősségre vonta, szánalmasan mentegetőzött,
és „megfogadta”, hogy ilyesmi többé nem lesz. Sose volt
túl sok ennivaló a háznál, viszont a rokonlátogatások
megkezdődtek, tizen-tizenöten is jöttek olykor, reggeltől
estig kész átjáróház lett Mariannák moszuli otthona; a
főzésnek se volt állandó rendje. Senki nem tervezte meg a
heti étrendet, evett ki-ki, amit talált, amit látott, hó végére
még a rizs is kifogyogatott.
Amíg az volt – valami savanyú lével ették Adam és
Adora legalább nem sírt, hogy éhes. Persze, egyoldalú
táplálkozás volt ez.
A család nagy érdeklődése terhére volt Mariann-nak.
Nyolckilométeres körzeten belül mintegy kétszáz rokon
élt, és csak jöttek és jöttek, Mariann öt nyugodt percet alig
tölthetett egy-egy nap Háliddal. Pedig egyre azt hajtogatta

~ 314 ~
férjének: – Kellene egy kis idő azért a gyerekek számára
is, meg kettőnknek, hogy öszeszokjunk megint, egy kicsit
megismerjük egymást. Hosszú volt a távollét.
– Én aztán nem hívom őket – mondta erre Hálid, –
csak hát azt se mondhatjuk nekik, hogy ne jöjjenek, az
gorombaság lenne. Elküldeni se lehet őket; maradnak,
amíg akarnak.
Szágeta volt az egyetlen üdítő kivétel: látogatásait szűk
egy órára korlátozta mindig. Hálid rokonai közül ő volt
egyébként az egyetlen, aki tudott angolul. Ahogy Mariann
michigani fényképeit végignézte – a családi fotókat –,
megjegyezte: – Tudom, hiányzik nagyon a családod.
Legalább egy kicsit azért hadd próbáljam pótolni őket.
Ám még ez a kapcsolat is keserédes volt. Szágeta
törődött Adammel és Adorával, mikor Hálid dolgozott.
Adam sosem feledte Mariannt, de Adora nagyon kicsi volt
még, nem volt tisztában a fogalmakkal, és rendre
Szágetának mondta, hogy „mama”.
– Hát ez nem olyan nagy baj – fejtegette Szágeta.
– Ahogy idekerültek, maradt egy mamájuk
Amerikában, és lett egy másik Irakban.
Mariann erre azt felelte: – Nem megy ez így. A
gyerekeknek egy édesanyja van, az pedig én volnék.
– Na igen, de ha egyszer Adora úgy rajong Szágetáért.
Meg is értem, sokat törődött velük. Ennek ellenére, mit
mondjak, fáj – mesélte később nekem.
Az első hét végén Hálid büszkén újságolta Mariann-
nak, hogy bérelt egy új lakást, valami „turistavárosban”. A
Moszultól jó húsz kilométernyire, északra fekvő Szaddám

~ 315 ~
Damról volt szó. (A városka a diktátorról kapta új nevét.)
Mariann örült a végre mégis komfortos lakásnak. Itt volt
meleg víz, zuhany, hideg zuhany volt azonban számára,
hogy folyton a Törökország felől berepülő amerikai gépek
iszonyú zaját kellett hallania. Olyan alacsonyan jöttek,
hogy a turisták a számokat is elolvashatták az oldalukon,
a betűjeleket. S persze, nézte is mindenki „a csudát”, az
úszómedencében pancsikoló legparányibb gyerektől a
reszketeg aggastyánig. Ám Adora inkább rémüldözött a
láttukon, s ha aztán a tévé efféle repülőgépeket mutatott,
riadtan fogta be a szemét. Adam elmesélte Mariannnak,
hogy az amerikai gépek háború idején napjában többször
áthúztak a farm felett.
– És akkor te mit csináltál? – érdeklődött Mariann.
– Számoltam őket – hangzott a válasz.
Most mindenki attól félt, hogy az amerikaiak felújítják
a bombázásokat. De ezek a gépek csak ellenőrző
feladatokat teljesítettek. Hanem ahogy lakásuktól pár száz
méternyire már két harci helikopter is megjelent, s attól
tarthattak, hogy a végén még géppuskatüzet zúdítanak, ki
tudja, miféle célpontokra, Szájjidék feladták az új lakást.
Visszatértek Moszulba.
Itt Mariannra lélekölően egyforma napok vártak.
Halálos unalom, mindig pontosan ugyanaz és ugyanaz.
Kínjában egy ötszázoldalas könyvet – az egyetlen irodalmi
terméket, melyhez hozzáférhetett – kétszer olvasott el.
Hogy rövidebb legyen mégis a nap, gyerekeivel gyakran
délelőtt tizenegykor ébredt. (A gyerekek szobájában nem
volt légkondicionálás. Ezért Adam és Adora a szülők

~ 316 ~
ágyában aludt.) Játékszerük kevés volt, így Mariann
mindenféle dalocskákat tanított nekik, azokat énekelték,
aztán társasjátékokkal ismertette meg őket – valamivel
csak el kellett tölteni az álmosan múló időt.
Változatosságot jelentettek a gyerekek életében
Mariann Amerikából hozott fotói. Persze, itt óvatosan járt
el, nem akarta felbosszantani férjét. Adam főleg hatéves
unokatesvére, Andrea fényképének örült meg:
legkedvesebb játszótársa volt egykor. – Olyan szép ő,
mama – jelentette ki. – Bár itt lenne velünk. Elhinni alig
akarta, mekkorát nőtt időközben Christina, Andrea
kishúga.
Adam vonzalma nem volt viszonzatlan. Egy évvel a
szöktetés után Andrea egy este sírva bújt oda anyjához az
ágyban: – Mami, annyira hiányzik Adam és Adora.
Mariann-nak az is fájt, hogy a gyerekek élete olyan
összevissza és kusza. – A születésnapodon mit
csináltatok? – kérdezte Adamet.
– Azt se tudom, mikor van a születésnapom, mama –
hangzott a kisfiú válasza. A gyerekekkel még a
születésnapjuk dátumát se közölték tehát. Mikor Mariann
számonkérte ezt Hálidon, férje így felelt: – Nem lett volna
úgyse mit ünnepelnünk.
Késő délután, de néha már korábban is, mikor az
áramszolgáltatás szünetelt s a légkondicionálás sem
működött, végképp kibírhatatlan volt a meleg a lakásban;
ilyenkor kimentek a kis zárt udvarra. Volt ott legalább
valami árnyék. És tennivaló is akadt: mosás,
természetesen kézzel. Mariann kivezetett egy tömlőt a

~ 317 ~
konyhai mosogató csapjáról az ablakon át, a víz egy
jókora sajtárba folyt. Adora egy kisebb edényben mosott,
Adam pedig öblögetett. Mivel a gyerekeknek nem volt túl
sok ruhája, jószerivel mindent ki kellett mosni naponta.
Méghozzá másfél órát, vagy még tovább is, mert a
szappant jegyre adták, és a fejadag a hó végére elfogyott.
A gyerekek napjainak fénypontja volt még apjuk déli
hazatérése, valamint a közös ebéd; és késő este is nagyon
várták öt mindig, zárja be már a videóboltot aznapra.
Hálidnak nem volt igazán türelme a gyerekekhez.
Adorának többet megengedett, Adam-mel szigorú volt, s
még azért is megannyiszor a kilencéves fiúcskát büntette,
amit a csöppség Adora követett el. – Rá miért nem
figyelsz? – kérdezte apját Adam. Aztán Marianntól
megkérdezte: – Mama, emlékszel, hogy Amerikában a
papa sose vert a fenekemre. Itt mindig mindenért a
fenekemre ver, ha kell, ha nem kell.
Ha a türelmetlen Hálid már másodszor csöngetett,
eresszék be a házba, Mariann tudhatta: – Kiabálni fog
mindjárt Adammel, miért nem szaladt első csöngetésre
ajtót nyitni. Pedig szaladt! Már csak azért is, mert én se
akarom, hogy Hálid kiabáljon vele aztán. Rögtön
mondom neki. „Menj, fiacskám, nyiss ajtót gyorsan!” És ő
ugrik, rohan a bejárathoz. Hálidnak ez se elég így.
Hálid efféle rendszertelen fegyelmezési hadműveletein
kívül a gyerekek egész nap Mariannra maradtak – és ez az
állandó törődés nem volt könnyű feladat. Adorának talán
teher volt anyja állandó jelenléte, így aztán sokszor volt
vadóc, szertelen – mindig csinálnia kellett valamit, így

~ 318 ~
mászott könyvespolcokra, lógaszkodott az
ajtószárnyakon, sokszor lepotyogott, meg is ütötte, fel is
vérezte magát. Adam meg kiabálással vezette le
feszültségét; sokat engedetlenkedett is. Mariann látta,
hogy helyzete szinte reménytelen, ő itt nem nyerhet. Ha
fegyelmezni kezdi a gyerekeket, Hálid felrója neki majd,
miért goromba velük. Mert ezt szokta mondani. Ha
viszont túl kedves volt Adammel és Adorával, Hálid azért
tett szemrehányást: – Te csak a gyerekek miatt jöttél, már
látom. Velem nem is törődsz.
Bár Moszul továbbra is idegen és kényelmetlen maradt
Mariann számára, a várost fölfedezve volt egy jó élménye
is: mélységesen tisztelte és egyre jobban megértette
azokat az embereket, akiktől egykor rettegett. – Az irakiak
a legbarátságosabb emberek a világon – mesélte Mariann.
– Képesek akármit megtenni valakiért. Ha látogatóba
mégy egy házhoz, ahol alig van épp ennivaló, hát azt
neked adják, vendégüknek. Vagy már rohannak is a
boltba, megkérik, légy türelemmel, hoznak ők mindent!
Az amerikaiaknál tízszer melegszívűbbek, nagylelkübbek.
Tény, hogy ilyen szempontból nehéz volt idehaza megint
az átállás.
A vendégszeretetnek is megvannak a határai – például
ha a látogató képtelen enni. És Mariann-nal ez gyakran
megesett Moszulban. Nem tudta, az idegfeszültség teszi-e,
netán a szokatlan táplálék („a zöldfélék nekem mind egy
kicsit kesernyések”), nem volt étvágya, bármit készített is
naki Szágeta. S amikor erőnek erejével lenyomott magába
pár falatot, csaknem ki is hányta rögvest. Hálid, ha épp

~ 319 ~
eszébe jutott, munkából hazafelé menet vásárolt néha
görögdinnyét. De Mariann ezzel se járt jól soha. A dinnye
többnyire éretlen volt. Élelmiszerembargó sújtotta Irakot,
így a termelők többnyire éretlenül szedték le s dobták
piacra a dinnyét.
A harmadik héten ez a dolog már-már elviselhetetlenné
vált így.
– Ott tartottam – mesélte Mariann –, hogy képtelen
voltam nyelni. Orvoshoz fordultam, s azt felelte, ennek
pszichés okai vannak.
Persze, az eredmény nagyon is kézzelfogható volt: egy
hónapja volt Mariann a Közép-Keleten, és máris leadott
csaknem húsz kilót.
Július vége felé szinte annyi ereje se volt már, hogy
fölkeljen az ágyból. – Amióta nem ettem, a dolgok
bennem és körülöttem is kezdtek zűrzavarossá válni. Mint
egy lázálom, olyan
lett minden. Nem tudtam, hova vezet ez…
Szokás szerint Hálid nem sok részvétet mutatott.
– Tudod, hány meghívást utasítottam el miattad?
Bizony ám, miattad. Mert semmit nem akarsz csinálni,
nem veszed észre? Csak heverészel.
Egy reggel Mariann, mint aki rémálomból ébred,
hirtelen azt érezte: neki innen el kell mennie. Ködös lett a
világ, áttekinthetetlen; szédült. Haza Irakból! De mielőbb.
Hiszen oly gyenge volt most már, hogy a gyerekekkel is
alig tudott játszani. A kérdés az volt csupán: hazaviheti-e
magával Adamet?

~ 320 ~
 Persze, hazakészülődve Mariann egyáltalán nem akart
szembenézni egy ilyen változattal: az egyik gyerek marad,
,a másik vele mehet. Ha nagyon megszorongatják, világos,
hogy Adorát kell választania, ő a kicsi. Viszont ha azt
veszi, Adorát Hálid még mindig jobban szerette, Adam
élete pedig pokollá változhatott volna Irakban. A fiúcska
el is mondta anyjának: – Életem legcsúnyább csalódása
volt az a megérkezés. – Mármint Bagdadba. – És azóta, se
jobb semmi.
Mariann távolléte alatt lassan azt is kezdte elfelejteni,
milyen az anyja. Különben is, Adamnek minden
hiányzott, ami amerikai. Meg aztán a nagyszülei, barátja
az utca túloldaláról, a sok játéka.
– Miért nem hoztad el a bringámat? – kérdezte anyját.
– Miért nem hoztad el a katonámat, a Joe-t?
– Adam – mondta erre Mariann –, tényleg nem
hinném, hogy egy nagy amerikai játékkatona sok
szerencsét hozna rád most Irakban.
Mariann megígérte fiának: mindent el fog követni,
hogy hazavihesse őt, s mintha lett volna oka a reményre.
Végső soron Hálid kedvence Adora, Adam aligha fog neki
hiányozni. S Mariann többször hallott a férjétől olyasmit
is, hogy Adamet amerikai iskolába szeretné járatni. És
Hálid azt közölte vele most, hogy „készüljön fel”, tessék,
„csomagolás”, rendelkezett, Adammel ő elkíséri
Ammanba, ahol az amerikai követségtől útlevelet kapnak
majd a fiúcska számára. Azt is megígérte Hálid, hogy
Adorával ők majd követik Mariannt és Adamet, „később
valamikor”, ám ehhez el kell adni előbb a videóboltot.

~ 321 ~
Mariann tartott tőle, hogy ez még az igen távoli jövő
csupán. Reménysugár volt mindazonáltal.
Adam már alig fért a bőrében, szinte repesett az
örömtől a hét hátralévő napjain: mennek vissza
Amerikába! Mariann megszállottként tervezgette a nagy
vacsora fogásait: – Lesz Wendy-féle hamburger,
húspogácsa, hot dog, sloppy joe, lesz főtt kukorica. Ha az
ember nem jut rendes ételhez – mesélte –, az egyetlen,
amire gondolni tud ez: hogy mit enne.
Valahogy egyre sürgetőbbnek is érezte, hogy induljanak
már, mert például épp a tervezett távozás napján akarta
meghúzni Amerika a „demarkációs vonalat” a figyelendő
iraki katonai objektumok köré. (Egyébként később
kiderült, hogy azon a héten háromszázezer megfélemlített
iraki menekült át Jordániába.)
– Hogy állnak a dolgok? – kérdezte Hálidot, és arra
célzott, hogy esetleg újabb háború fenyeget. – Ma nem
valami jól – hangzott a válasz. Netán:
– Ma kicsit jobban, mint tegnap.
Nem akart belemenni a témába. Mariann mindenesetre
már az amerikai bombázógépek láttán is holtra rémült. A
gyakorlatozó repülésektől is.
Pár nappal az utazás kitűzött napja előtt Hálid hirtelen
megváltoztatta elhatározását: Adam marad! Mariann
fejvesztve hívta fel bagdadi jóbarátját, Sákirt, aki aztán
beszélt telefonon Háliddal. Kiderült, hogy még
Washingtonból ismerik egymást, régi
diáktüntetésekről…És Sákir azt ígérte, szerez a Vörös

~ 322 ~
Félholdtól menlevélfélét, azzal biztonságosan átléphetjük
a határt. Hálid megint ott tartott, hogy ám legyen.
Július 25-én, csütörtökön indultak volna Ammanba.
Hálid, az üzletből hazatérve, áttette a dolgot péntekre.
Aztán péntekről szombatra. – Tudtam, húzza csak az időt,
és éreztem azt is, hogy ez rossz jel – mesélte Mariann. –
Szombaton hazajött, és közöltem vele: – Mindenképpen
indulnunk kell. Ez így nem megy tovább. – Erre ő: –
Beszéljük meg. – Ebből már tudtam, hogy vége.
Átmentünk egy másik szobába, és ott Hálid kijelentette: –
Meggondoltam magam. Nem akarom szétszakítani a
családot. Ha itt akarsz maradni, és jó anya leszel, iraki
módra, örömmel veszem. Ha menni akarsz, elmehetsz.
Válassz. – S hogy ő sosem ígért „szabad elvonulást”
Mariann-nak és Adamnak együtt. Ráadásul, vágta ki a
nagy és aljas adut, Mariannak már nincs is annyi pénze
odahaza, hogy gyerekeiről kellően gondoskodhasson.
– Elvesztettem a maradék józanságomat is – meséli
most már Mariann. – Hogy lehet ilyen kegyetlen?
Rikácsolni kezdtem, felkaptam egy párnát is, hogy
hozzávágjam. – Ne merészeld! – kiáltotta Hálid, és már
indult is felém, hát inkább leültem. Szó szerint így volt:
magamat kezdtem pofozni. Mert ütnöm kellett-valakit,
valamit… püfölni… hát csak magamat üthettem. A fejem
vertem volna a legszívesebben a falba.
A gyerekek, akik odakint játszottak ugyan, de hallottak
mindent, döbbenten és ijedten látták, hogy anyjuk így
őrjöng. Ilyet még nem tapasztaltak. Adam sírni kezdett,
aztán lassan megnyugodott. Adora bejött a szobába,

~ 323 ~
megkérdezte, indulnake. – Én meg egyre csak azt
hajtogattam neki: Szeretlek, szeretlek, menj ki szépen
játszani – meséli Mariann. – És Adam is megjelent, arcon
csókolt, s azt mondta: – Mami, ne aggódj, ha felnövök,
megkereslek, együtt leszünk.
Visszatekintve Mariann úgy véli, Hálid részéről olcsó
fogás volt az egész, őt akarta volna, mintegy utoljára
próbálkozva ekképp, Irakban tartani. Adamet sosem
akarta elengedni. Azt akarta volna, hogy rendes iraki
háziasszony váljon belőlem. Üljek otthon, törődjek a
gyerekekkel, tegyem, amit ő mond nekem, mindig az
legyen, amit ő akar.
Mariann úgy érezte, hogy Adamért is inkább
Amerikában kell majd harcolnia, és nem halogathatja
tovább az indulást. A segélyszervezet tagjai már mind
elhagyták Irakot, fenyegetően közeledett az ő vízumának
lejárta is. Ha tovább marad, félő volt: Hálid még azt is
megakadályozza, hogy egyáltalán hazatérjen. Ismertem
ezt a helyzetet – Mudi velem hét évvel ezelőtt pontosan
ugyanezt csinálta.
Semmi értelme nem lett volna, ha szökést kísérel meg a
gyerekekkel – ha tehát „visszaszöktet”. Irak északi
határvidéke a háborúk miatt el volt aknásítva,
szögesdrótakadályok tagolták a terepet, ám tegyük föl,
elérik élve az átkelőhelyet – akkor még mindig hol van
Adam és Adora útlevele?
Mariann nem törődött bele – épp csak a tényekhez
alkalmazkodott. Ezt így mesélte aztán: – Rendben ugyan
nem volt, de azt mondtam, „rendben van, most akkor egy

~ 324 ~
évig a gyerekeim nélkül élek”, és erre azért voltam képes,
mert tudtam már, mi az. És mert bíztam benne, hogy nem
lesz mindig így.
Vasárnap hajnali négykor is sírt még – egy álmatlan
éjszaka után –, ahogy Hálid taxija megérkezett. Azzal
mentek Bagdadba. Ott a férfi megint változtatott egyet az
elhatározásán: hogy mégse megy vele Ammanba, mondta.
Persze, gondolta Mariann sötéten, nyilván a
videóüzletben van valami ma is, ahogy az már lenni
szokott. Hálid azonban még itt sem tágított,
– Miért vagy olyan makacs, mondd? Miért nem akarsz
itt élni velem, velünk?
Hogy Mariann elutasítólag válaszolt, férjének hangja
élesebb lett. – A fene se kérte, hogy elgyere ide. Te
ajánlkoztál, és én beleegyeztem.
Szólt, s elpályázott. Merev, hajthatatlan árnyalak a
fehéren vakító bagdadi napfény világában. A kárhozat
köznapi kis jele. Kocsin tizenhárom óra volt az út
Ammanig, s közben Mariann ráért gondolkozni. Hogyan
veszik majd eltűnését a gyerekek? Hogyan jut át így,
szólóban a jordániai határon? Mit szólnak majd a
segélyszervezetbéli munkatársai „megfutamodásához”?
Sákir enyhén csalódott volt, kicsit rosszallta, hogy
Mariann lemondott a vízumhosszabbítás lehetőségéről;
maradhatott volna még egy hónapot talán, s közben Hálid
hátha ismét változtat egyet a nézetein. Iskolakezdésig
bőven lett volna idő.

~ 325 ~
 – Jobb akkor már – mondta Shákir –, ha pár hétig érzi
magát nyomorultul az ember, mint ha egy egész életen át
netán.
Ám a többiek egyszerűen csak megörültek neki, és
ugyanígy aztán a családja, michigani barátnői.
Főként két amerikai-iraki nő volt nagyon kedves hozzá.
Kavkub Daud és Nadia Szukkar olyan vele egykorú
asszonyok voltak. – Nadia leszögezte például – mesélte
Mariann történetemet hallva, hogy igazán nem ezt
érdemeltem, és csak kitartás.
– Kavkub meg – folytatta – tanácsokat adott. Azt
mondta: – Mariann, tudom, nem úgy történt, ahogy
elképzelted. Ennek ellenére, nagyon kérlek, tekintsd a
dolog jó oldalát. Egy hónapot együtt lehettél a
gyerekeiddel, olyan lehetőség volt ez, amilyenről nem is
álmodtál. Biztos adódik megint hasonló alkalom
…
– Bizalmat öntött belém – mesélte Mariann.
Csakugyan nem is tudom, kibírtam volna-e ilyen
vigasztaló szavak nélkül.
Hazaútján Mariann öt napot töltött Jordániában, s a
három nő szinte elválaszthatatlan volt – egy szobában
laktak, így Mariann a szálláson pénzt spórolhatott.
Nadiának is volt oka aggodalomra, bánkódásra. Apját az
Egyesült Államokban kezelték, a szívével volt baja;
szülővárosát, Baszrát pedig igen súlyos károk érték az
amerikaiak bombatámadásai nyomán. Emberek tízezrei
laktak szó szerint az utcán, régi mecsetek dőltek romba –

~ 326 ~
a taxis Nadiát nem is volt hajlandó elvinni abba a
városnegyedbe, ahol gyermekkorát élte.
A három nő választhatott: vagy a hotelben ücsörög,
kávézik, unatkozik, várva a repülőgép indulását, számolva
a gyötrelmesen lassú órákat… vagy nekivágnak
Ammannak, megpróbálják a lehetőségek határán belül
fölfedezni maguknak a várost. Ez utóbbi megoldás
ígérkezett sokféle bánatukra is gyógyírnak, s Mariann
különösen élvezte ezt az idegen világot. A legjobb arab
éttermekbe jártak, ahol olykor műsor is volt, zene, és
Mariann számára mindez újdonságnak számított, lévén
hogy Hálib sosem vitte, nem is engedte ilyen helyekre.
Kelet mesevilága elevenedett meg így pár napra – a
fenyegetettség érzése messze tűnt.
Mariann úgy érkezett haza tehát Michiganbe, ahogy
elment: gyerekei nélkül. Más szempontból sokat
gazdagodott. Már nemcsak saját szempontjait ismerte,
belepillanthatott más emberek szenvedéseibe is. Ekképp
lett igazi „világpolgár”.
– Irakban senkivel se találkoztam, akinek a családja ne
szenvedte volna meg valamiképpen a háborúkat –
mesélte. – De még csak nem is ez az ő legnagyobb
tragédiájuk. Hanem hogy az embargó következtében
gazdasági életük a csőd felé halad. Nincs munka, nincs
áru, minden egyre lejjebb züllik, belviszályok törtek ki.
Nők aranyat árulnak egy-egy betevő falatért, lányok a
testüket.
– És nincs tej, nincs orvosság, nincs szinte semmi. Irak
patikái hetven százalékban nyugati áruból töltekeztek fel,

~ 327 ~
most ennek vége. Nincsenek ellátva a kórházak – pedig
most kellene például igazán sok érzéstelenítő, műtétekhez
altatószer. Nem tudják hűtve tartani az oltóanyagokat,
ezek így csak megromlanak. Az inkubátorokban sorra
halnak a csecsemők, mert éjszaka kimarad az
áramszolgáltatás. Mit tehettünk mi, a segélyszervezet
küldöttei? Sirattuk a halott csöppségeket, segíthettük –
eltemetni őket. És ennyi.
A Sivatagi Vihar rémségei ellenére sem találkozott
Mariann szinte semmi gyűlölködéssel Irakban.
– Itt különbséget tesznek az amerikai kormányzat és az
amerikai nép közt – mesélte. – Nincsenek sablonos
„Amerikaképeik”, nem „a gonosz jenkit” látják… engem
mindenütt arról igyekeztek meggyőzni, hogy az Egyesült
Államok polgárait
Irak nem tekinti ellenségeinek.
A jelenlegi szankciók, folytatta, Szaddám Huszeinnek
egyetlen álmatlan éjszakát sem okoznak, ugyanakkor
töméntelen szenvedést hoznak a lakosságra. A
középosztály elszegényedik, a szegények lesüllyednek a
létminimum alá minden dolgukban. Megállíthatatlan
lavina; és mindenki azt kérdezi csupán: miért? A népnek
Irakban nincs szava, a kormányzás egy szűk klikk dolga –
az iraki nép mit sem tehet az iraki szörnyűségekről. Nem
érdemelnék hát ezt a sorsot. Szeretnének ismét normális,
köznapi életet élni. Mégis a szenvedés folytatódik,
önhibájukon kívül ez lett most már a sorsuk.
Augusztus 31-én, egy hónappal azután, hogy Irakból
eljött, Mariann odatelefonált a Hálid-féle videóüzlettel

~ 328 ~
szomszédos ruhaboltba. És csak így, ugyanilyen
egyszerűen – hirtelen ott volt a túlvégen Hálid. Hát a
telefonvonalak ismét nyitottak! Legalább az egyik irányba.
Beszélgetésük kizárólag tárgyi jellegű volt. Hálid
érdeklődött, hogyan áll amerikai állampolgárságának
ügye. A teszteket megcsinálta már, az eskütétel maradt el
– mert ő inkább a gyerekszöktetést válaszotta akkor. Most
azt is tudni szerette volna, nehéz volna-e amerikai
útlevelet szerezni a gyerekeknek; mert akkor
mindhárman könnyebben utazhatnának. „Haza”, így
mondta. Mariann nem szereti ezeket a túláradásait.
Elmondta mindazonáltal férjének, hogy a Külügynél két
helyen is megteszi a szükséges lépéseket, a többi kiderül
majd. Tíz perc elteltével az összeköttetés megszakadt.
Hálid nem telefonálhat, Mariann viszont bármikor.
Tizennégy hónapja még boldog lett volna ezzel a
lehetőséggel, most inkább letört.
– A gond az, hogy örökké telefonálnék – magyarázza. –
Naponta legalább egyszer, s az se volna elég. De hát olyan
borzalmasan drága mulatság ez, hogy havonta csak
egyszer engedhetem meg magamnak. Ráadásul most,
hogy beszélhetek velük, gondolatban egész nap velük
vagyok, és ez így kibírhatatlan. Az kell, hogy ne gondoljak
rájuk… különben belehalok. Hogy ott vannak, a vonal
túlsó végén, ilyen közel hozzám, és mégis végtelen
messze.
Mielőtt a vonal megszakadt volna, Hálid még
elmondta: térjen vissza Mariann, egy látogatás erejéig
megint, ő fedezi a költségeket. – Jó vicc, majd ha

~ 329 ~
megbolondultam – így Mariann. – Vannak elképzeléseim.
Hálid akkor nyilván úgy érezné, hogy rendelkezhet velem.
Hazaenged, nem enged… kizárólag az ő joga eldönteni.
Azt már nem.
S hogy egész élete egyetlen rettentő, lassú vánszorgás:
adósságok között. Két állást is vállalt, az egyiket a
segélyszervezetnél, s most valóban rendes pénzért, a
másikat kisegítőként egy amerikai-iraki videóüzletben.
A jövő, mesélte, bizonytalan. Reméli, nemsokára
viszontláthatja gyerekeit – a legrosszabb esetben iraki
földön. De az is elképzelhető, hogy a szomszédos
Jordániában, esetleg Ausztriában. Hálid nem zárja ki azt
a lehetőséget sem, hogy Adammel és Adorával ellátogat
Amerikába. Azt viszont egy szóval se említette, hogy
mikor lenne ez, hát Mariann sem akarja hiú ábrándokba
ringatni magát.
Sorstársnőm élete az utazás óta bonyolultabb, mint
annak előtte. Vannak napok, mikor az önvád és a magány
szinte elemészti. – Nagyon sokszor zuhanok a depresszió
mélyeire – meséli. – Olyankor a legszívesebben elásnám
magam, vagy feküdnék, akár egy víz alatti üregben, míg
meg nem fulladok… mert bármit inkább, csak ezt ne, így
ne… ez az élet, érzem akkor elviselhetetlen. Csak hát…
Ugyanakkor az elmúlt egy év változatos eseményei ki is
emelték Mariannt a teljes közönyből, tétlenségből.
Visszaidézgeti, mit mondott Adamnek és Adorának,
mikor eljött Irakból: – A mami szeret titeket, ezt sose
felejtsétek. A mami vissza fog térni. Hazavisz benneteket.
Erre gondoljatok.

~ 330 ~
 Szavak, remények. Mariann úgy véli, szavának állhat.
És reményei nem csapják be a végén. Tudja azt is, hogy
olyan könnyű itt azért eleve nem lehet a „boldog
befejezés”. Végtelen történet az övé is, így fogalmazza
meg: – Valami terhet már örökké cipelni fogok. Ha
egyedül, ha nem… A boldogtalanság most már
mindörökre a „társam.”

~ 331 ~
 Csak egy kis mozi

1990 márciusában Mahtabbal Tel-Avivba utaztunk,

ahol a könyvemből – Lányom nélkül soha – készülő
filmet forgatták, új és izgalmas élmény volt ez
mindkettőnk számára.
Leszálltunk a Ben Gurion repülőréren, s alig, hogy
kikászálódtunk a gépből, máris „Mudi családja felé
siethettünk” – ott várt minket ugyanis a stáb, és teljesen
hitelesen celluloidra vették a teheráni megérkezést. Na,
ahogy mondani szokták, micsoda különbség! Azzal együtt,
egy-egy pillanatra azt hittem, álmodom: a színészek
némelyike a megszólalásig, mondhatnám, riadalmasan
hasonlított a Mudi-klán megfelelő tagjaira. Még
szerencse, hogy a magunk szerepét nem nekünk kellett
alakítanunk.
Elragadó volt a kis Sheila Rosenthal, hatéves kora
ellenére „kész színésznő” – ő játszotta Mahtabot. Ahogy
megláttuk, mindketten rögvest a rajongásig megszerettük.
Zavarban volt; azt hitte, tulajdonképpen most
menekülünk épp Iránból, mi szegények. Volt hát nagy
nevetés, mikor megkérdezte: – És nem vagytok
halálfáradtak attól a sok lovaglástól?
Pillanatokon belül összeismerkedhettünk Sally Fielddel
is, aki engem alakított. Nem voltam felkészülve rá, hogy
ez a találkozás ilyen hamar meglesz – hú, mit is mondjak.
Azt nyögtem ki hát, hogy rettentő boldog vagyok, Arniert
~ 332 ~
elvállalta… ő meg így felelt: – Az egyik leghihetetlenebb
történet, amit életemben is hallottam; hogy lehetett volna
egy ilyet kihagyni! Mentek hát a dolgok, mint a
karikacsapás.
Három hetet töltöttünk Mahtabbal Izraelben; lányom
ráadásul kamerák elé is állt: valami iskolai jelenetben
„alakított” egy ottani kislányt. Csuda élmény volt neki,
azok után, amiket átélt – nem is csodálom. Tiszta
moziterápia. Most, hogy jópofa játék volt már csak az
egész, boldogan öltötte fel naponta a ruszárit, vette
magára az egybeszabott, karcsúsítatlan köpenyfélét, a
montót. Mahtab már csak azért sem viszolygott az
egésztől, mert teheráni emlékei között még mindig az
iskola volt olyan, mint a menyország.
Egy nap ez történt: háromszáz fiatal statisztanő,
irániasan öltözve, ott állt az iskola nagy teraszán, s
ritmusra kántálták, hogy: – Mahtab! Mahtab! –, amikor
megpillantották közeledtünket. Látni akarták, mint „a
híres kis Mahtabot”.
Sheila egyébként óriási volt, Mahtab szerint „csúcs és
szuper”. Lévén régi profi, Mahtabnak a kis szerephez is
tanácsokat adott. És elégedett volt a lányommal! – Ez az,
nagyon jó voltál Mahtab! – Mármint a kis
mellékszerepben, amit rá osztottak. Büszkén tolmácsolt is
neki, lévén hogy ő már tudott egyet-mást ivritül. S
mindenkinek dicsekedett: – Hadd mutassam be az igazi
hősnőt. Én csak Mahtab-utánzat vagyok!
Mahtab Lee Harmonnal is nagy barátságba keveredett.
Lee volt Sally maszkmestere. És mindig volt ideje – órák

~ 333 ~
hosszat, hogy Sheilával és Mahtabbal
papírrepülőgépekeket hajtogasson. Mahtabnak mindig a
nagyapja jutott róla eszébe: mert nagy tréfamester volt ez
a Lee – és szenvedélyes horgász. Már rég odahaza éltünk
megint, de Mahtab még mindig emlegette „a
horgászrepülő bajazzó”-t.
– Gyere – mondta Mahtabnak egy szép nap Lee –
megcsinállak úgy istenigazából hitelesre.
Ez már eleve gyönyörűen is hangzott. Miről lehet szó?
Hohó, kifestette feketére Mahtab szeme alját. „Karikák”,
sírás nyomai. Kezére „heg” került.
Jaffa, vagyis Tel-Aviv régi arab negyede a
megszólalásig hasonlított Teheránra. S ha a nagy zajt
vesszük, hát „szólt” is, mint annak a rendje. Kész
zsibvásár volt az egész, a maga módján elragadó,
lenyűgöző. Aztán a filmhez odahordtak mindenféle fárszi
holmit: graffitiket, szőnyegeket. Az ajatollah képe ott
díszelgett mindenütt. A kocsikat fehérre festették át –
mármint a leghitványabb típusokat –, s megvoltak máris
bőséggel az iráni Pakonok; más autók narancsszínben
tündököltek (azaz fakóskodtak), ezek, nyilvánvalóan
Teherán
taxiforgalmát voltak hivatottak felidézni. Iráni
szakértőket alkalmaztak a jelmezekhez. Az izraeli lakosok
rettentő kíváncsiak voltak, mi akar ez lenni, s a végén
akkora tömeg gyűlt öszsze, hogy a rendőrség is kiszállt.
Uflandék nem győzték bizonygatni: – Ez nem iráni
megszállás, semmi kommandóakció, csak egy kis mozi!

~ 334 ~
 Hiába, Tel-Avivot kísértet járta be: az ajatollah
kísértete. És kísérete.
Persze, valami azért nem hagyott nyugodni. Hogy
tudniillik csak jó ezervalahány kilométer választ el minket
Irántól, ami adott esetben Mudinak csupán egy ugrás.
Meg hát az izraelipalesztin viszály sem volt jó ajánlólevél
„Jézus hajdani földjének”. Mindegy, Uflandék, Michael
Carlisle és a Külügy megnyugtatott: a biztonságot
Izraelben ily vonatkozásban sokkal jobban vigyázzák és
szavatolják, mint bárhol a világon. Hittem nekik? Igen. S
hogy miért? Hát elég volt bizonyságnak csupán az, ahogy
az El-al repülőutunk előtt az izraeli titkosszolgálat
emberei megnyaggattak – az iráni utónevem miatt. És
nem fogadták el okfejtésemet, egészen addig, míg nem
ellenőrizték a filmdolgot. Az El-al személyzet később
jócskán mentegetőzött, de hát nem is tudták, hogy engem
épp ellenkezőleg, megnyugtatott az, amit ők „neveletlen
akadékoskodásnak” véltek.
Volt, ahogy volt – hamar megszoktam a filmforgató
életet. Lenyűgöző volt a ritmus: a kapkodás csakúgy, mint
az álmos lassúság, és az egész mintha tündérmese lett
volna. Hihetetlen, „miből lesz a cserebogár”, azaz a kész
mozi. Meg hát maga az, hogy kisded történetünket ilyen
hitelességgel megelevenedni láttam. A hideg futkosott a
hátamon, ahogy Sheila „borzadva ment az iskolába” első
nap. Szerettem volna odarohanni, vigasztalni őt, mintha
az igazi Mahtab volna. Ilyen szamár az ember. Még
komolyabb rémületemre szolgált, ahogy a filmbeli Mudi
gorombáskodott „velünk”. Emberalakban megelevenedni

~ 335 ~
láttam azt a sok torzságot, szívtelenséget – vagy mit is –,
amiben részünk volt. Az idegenséget, a könyörtelenséget.
Bárhogy alakul is a celluloidszalagon mindez, a forgatási
napokon mintha maga lett volna az élet, a megtévesztésig.
Még sok órányi munkám volt John Goldwynnel és
Chris Bonbával a forgatókönyvön. Tanácskozásaink után
elégedettségüket fejezték ki, s a legnagyobb bók, amit
kaptam, ez volt: – Bárki alakítja is a szerepét, a maga
valósága átüt a szövegen, a néző olyasvalakivel találkozik
majd a moziban, aki a hétköznapi élet bármely színteréből
az ismerőse lehetne. Ehhez már csak rémséges és bűvös
többletet ad Irán, az épp egyáltalán nem mesés kelet!

Sally Field volt kezdettől az, akit erre a szerepre a

legalkalmasabbnak találtam. Nem azért, hogy engem ki
alakít – senki félre ne értsen. Csak a hitelesség
szempontja vezérelt, meg a tapasztalataimra hallgattam,
hogy tudniillik mindig megindítónak és tökéletesnek
láttam őt a filmvásznon. Tanácskoztunk néha, mit hogy
csináljon, én hogyan emlékszem, melyik változat mellett
döntsön – mégis az a véleményem, hogy érdemben a
Brian Gilberttel közösen készített forgatókönyv révén
tudtam neki a legtöbbet elmondani e dolgokról. Elbűvölve
néztem minden este az aznap elkészült anyagot. Sallynek
mintha még a szeme is pontosan azokat az érzéseket
fejezte volna ki, amelyek engem gyötörtek azokban az
időkben. Különösen az a jelenet volt a végsőkig hiteles,
amikor be akarom csapni Mudit, nevezetesen, hogy üsse
part, beilleszkedem az iráni életbe – s tettem mindezt
azért, hogy több időm és módom legyen Mahtabbal
~ 336 ~
tervezett szökésem előkészítésére. Ahogy Sally itt átöleli a
Mudit játszó Alfred Molina vállát, a kamera eleve úgy
összpontosított rá, hogy tekintete kifejezze a kettősséget:
más a felszín, más a lélek világa. És ezt Sally, felső fokon
adta elő.
De hát sorolhatnám. Tulajdonképpen már az első nap,
s nem is a forgatás színhelyén, elbájolt. Ahogy elénk jött a
géphez, s mentünk aztán a betonon, észrevett valami
műanyag vacakot, szemetet nyilvánvalóan – hát lehajolt,
felvette, pedig nem is tudta, hogy figyelem, vitte kicsit, s
az első hulladéktartályba dobta. Nem hittem volna, hogy
egy filmsztárnak ilyesmire is legyen figyelme, türelme.
Ami pedig a nagyobb összefüggéseket illeti, érezhettem,
hogy némely napokon Sally Brian-nek szinte a
rendezőasszisztense. Tökéletes összhangban dolgoztak,
érezni lehetett, hogy ennek meg is lesz az eredménye.
Mi egyébre vágytam volna?
Persze, Uflandékról se feledkezzünk meg. Attól a
pillanattól fogva, hogy Mahtabbal a gépből kiszálltunk,
állandó figyelmességükkel vettek körül minket.
Ugyanakkor csöppet sem voltak tolakodók, meghagyták
szabadságunkat is. Limuzinjukkal fuvaroztak minket:
szállóból el, szállóba vissza. Biztonsági őreink is voltak
ekképp. Együtt vacsoráztunk, gyakran ebédre is
meghívtak bennünket, ha nem forgattunk épp valami
külső helyszínen. Harry és Mahtab nagy lelkesedéssel
követték a kedvenc kosárlabdacsapatuk – detroiti Dinamó
– szereplését is; én nem tudom, miféle döntőben
játszottak „a fiúk”. S Mahtab külön büszke volt, hogy

~ 337 ~
Harry még saját városát is megtagadja – már tréfásan
értem: amikor tudniillik a Los Angeles-i „Mozdonyok”
játszottak a Dinamó ellen, ő is a Detroitnak szurkolt.
Apróságok, de ilyenekből jön össze a meghitten kellemes
együttlét. Mindig kedveltem producereinket, de most,
bízom benne, igazi barátság lett ebből, mely a mozidarab
elkészülte után sem lanyhult.
Körülbelül egy hete dolgoztunk már, mikor parányi
konfliktus támadt – mi Mahtabbal, persze, semlegesek
voltunk. Arról volt szó csupán, hogy az Eilat hegységben
nem volt hó, s Uflandék úgy döntöttek, hagyjuk el a film
végéről a menekülési jelenetet, hiszen az a rémséges
természeti, környezeti viszonyok nélkül rengeteget veszít
drámaiságából, és szájbarágós lehet csupán. Alan Ladd, a
Metro-Goldwyn-Mayer szakértője eleve nem szerette ezt a
hegyvidéki, havas dolgot – biztonsági okokból.
Brian védeni próbálta az eredeti elképzelést. Javasolta,
a befejező képsorok forgatására menjen át a stáb
Spanyolországba. Ott ilyenkor van hó! Uflandék nem
fogadták el az ötletet; erőltetettnek és túlságosan
költségesnek is találták.
Sally a menekülési jelenet kihagyása miatt még Brian-
nél is jobban fel volt háborodva; azzal fenyegetőzött, hogy
kiszáll a dologból. Tragédia lett volna! Harry közbülső
megoldást talált: jó, hát legyen menekülés, de itt
Izraelben, hó nélküli helyszínen. Lehet az is épp elég
rémes. Ez megbékítette Sallyt. Brian átírta a jeleneteket.
„Jómagam” nem a hóval, jéggel, faggyal küzdöttem,
hanem az iszonyú hőséggel. És folytatódhatott „a játék”.

~ 338 ~
 Míg Teheránban voltam, épp szerencsés
menekülésünkért könyörögve, tettem Istennek –
Allahnak – egy fogadalmat, ez volt az a bizonyos nászr,
tulajdonképpen könyörgő áldozat.
Felidézek egy példát: Mehdi, Mudi unokaöccsének,
Rezának a kislánya kacska lábbal született. Megműtötték,
speciális cipőt kellett hordania. Szülei nászrja arra
vonatkozott, hogy gyógyulna meg a kislány lába minél
tökéletesebbre. Ha így lesz, elmennek mashadi
zarándokútra. Az én nászrom úgy szólt, hogy ha
szerencsésen megmenekülünk Mahtabbal, csak így
kettesben elzarándokolunk Jeruzsálembe, és
végigmegyünk Jézus útján.
A forgatások szünetében Uflandék felajánlották,
sofőrjük elvisz minket, ahová csak óhajtjuk. Bár
Mahtabnak mindennap kamera elé kellett állnia, maradt
azért időnk pár kirándulásra. Jerikó volt az első út,
Maszada és a Holt-tenger. Velünk tartott Mony Rae, aki a
filmben Mudi nővérét alakította. Furcsa érzés volt – ó,
mintha egyszerre az iráni rokonokhoz utaztunk volna.
Annak ellenére, hogy nagyon-nagyon szerettük Mony
Rae-t, nem voltunk neki éppenséggel könnyű társaság,
hiszen Mudi legellenszenvesebb hozzátartozójának
megtestesítőjeként néztük mindenkor. Ezen, persze, jókat
nevettünk is, és Mony Rae folyton úgy viselkedett velünk,
mintha megtegetőzne.
Mahtabbal a lélegzetünk is elállt, mikor
megpillantottuk Jerikó falait. Maszada magasán
megnéztük Heródes király palotáját, visszaemlékeztünk e

~ 339 ~
hely sok véres eseményére. A Holttenger viszont
szépséges volt, zavartalan élmény – még az illata is
csodás. A víz egyébként úgy telítve van ásványi sókkal,
hogy az úszó tényleg nem süllyed benne el.
Mahtabnak az ismeretlen, új tájakról mindig valami
olyan kisgyerek jut eszébe, akit elraboltak. Például mikor
a Jordán folyót megpillantottuk, kifejezetten egy fiúcskára
gondolt, elnevezte Bamabynek, és azt kiáltotta: – Menjük,
szabadítsuk ki Bamabyt!
Visszafelé a sztrádán eminnen-onnan sátrak
meredeztek az égbe: beduin-telepek. Tevék körvonalai is
kirajzolódtak a messziségben, a hegygerinceken. Olyan
volt az egész, mintha léptünk volna visszafelé egy jókorát
az időben – vagy valami Afrikát járt festőművész tárlatán
bolyonganánk. A sátrak előtt férfiakat nem is láttunk
sehol, nőket csupán. Sofőrünk közlése szerint a
beduinoknál a nők végzik a napi munkát, és szüntelenül
várják haza a férfiakat. Ebben a társadalomban a férfi
dolga a harc – a család feltétlen védelme. Ezzel jár a sok
bolyongás és kaland.
Olyan fantasztikus volt látni, hogy emberek ma még
efféle történelem előttinek nevezhető körülmények közt
élnek! Számítógépes, mikrochipes világunkban – ilyesmi?
A jelek szerint még most sem ismertük e vidék megannyi
furcsaságát, hihetetlen és bizarr részletét.
Aztán, persze a hétnapos háború számos nyomát is
megpillanthattuk az út mentén, mindenféle rozsdás
teherautó, kilőtt tank, használhatatlan löveg képében.
Izrael számára azonban ez még korántsem volt régmúlt

~ 340 ~
történelem. Itt az emberek örök éberségben éltek. A
háború szele ott lengett felettük, köröttük. Szülők úgy
nevelték gyerekeiket, hogy tudniuk kellett: bármelyik nap
meghalhatnak ők maguk – vagy kicsinyeik. Hogyan lehet
ennyi létbizonytalanságot ép ésszel és idegekkel elviselni?
Itt elviselték.
Pár napra rá Jeruzsálembe is eljutottunk. Nem is
tehettünk volna másképp – ott volt a nászr. Első
megállásunk az Olajfák hegyén következett.
Időbeosztásunk maga volt a tökély és célszerű pontosság:
szombaton mentünk, nagypétek és húsvétvasárnap közt,
tehát minden szempontból elgondolkodtató órákat
élhettünk meg utunk során.
Sofőrünk – Úri volt a neve – archeológiával
foglalkozott, ragyogóan beszélt angolul, és roppant értett
a környékbeli dolgokhoz, eszményibb idegenvezetőt
elképzelni sem lehetett volna. Mahtab rettentő
izgalommal figyelt mindenre, és a hihetetlen tájak
ugyanúgy elbűvölték, mint az archeológia tudományának
megannyi „titka”.
Úri azt sem titkolta előlünk, hogy nem is olyan rég
valaki mást vitt ugyanígy errefelé, s akkor a kocsijukat
szabályosan megkövezték, örülhettek, hogy megúszták a
dolgot ép bőrrel. Félt is, hogy újra valami hasonló történik
netán, ezért aztán otthagyott minket Jézus sírjánál, így
ment tankolni egy benzinkúthoz.
Mahtabbal szinte minden nevezetes helyet érintettünk
kis sétánk során. Ahol Jézus szólott tanítványaihoz… ahol
a Miatyánkkal megajándékozta őket. Megtekintettük a

~ 341 ~
kertet, a sírt, amely testét rejtette. Sajnos ez a hely, ahol a
kereszt állt, ma buszmegálló.
Persze, a térségben uralkodó feszült állapotok ellenére
tömérdek volt a turista. Az Óvárost mi sem nézhettük meg
– épp valami palesztinok tüntettek. Később hallottuk,
hogy másnap ott három embert meg is öltek.
A megszállt területen aztán éppen csak Bethlehem
széléig jutottunk el – szintén biztonsági okokból.
Beléptünk valami jókora boltba, s mondtam Mahtabnak,
vennék neki egy arany karperecet. Ő azonban helyette
inkább egy pompás bethlehemi istálló mellett döntött,
míg jómagam az Utolsó Vacsorát vásároltam meg – olaj
fafaragvány volt, mindkettő maradandó érték.
Jaffába visszaérkezve az ünnep estjére voltunk
hivatalosak a film izraeli gyártásvezetőjének családjához.
Sokan tudtak angolul, kellemes volt a társalgás, és a
Hagada megfelelő részeit is anyanyelvűnkön olvasták fel
nekünk külön. Mindenben roppantul kedvesek voltak.
Örültem, hogy velük lehetek, nemcsak azért, mert
életemben nem voltam még széder-ünnepen, de a
szálloda világát is halálosan untam már. Ez itt maga volt
az élet.
Izraeli tartózkodásunk félidejében Sheila mamája
születésnapi zsúrt rendezett szállodai lakosztályunkban
Sheila hároméves kishúga, Nicole tiszteletére. Ott volt
Sally és a férje, velük kétéves kisfiúk, Sam, természetesen
a dajkája is, rajtuk kívül Mahtab meg én. A tortát a
szállodában rendelték, és nem is csalódtak. Születésnapi
álom volt izraeli luxiskivitelben. Jellegzetes csokitortának

~ 342 ~
látszott, de maceszből készült – az ünnepi nap
szellemének megfelelően.
Különösen örültem, hogy Alfred Molinát ilyen közelről
megismerhetem. Alfred sok mindent kérdezett Mudiról,
főleg azzal kapcsolatosan, ahogy velünk viselkedett. Mit
csinált ekkor meg akkor? Hogyan vette ezt meg azt?
Milyen arcot vágott? Mégis, mit mondott? Amerikában
még, ha a kertben játszott Mahtabbal, hogyan volt ez?
Felnőttként beszélt Mahtabbal, vagy értett a gyerekek
nyelvén? Záporoztak a kérdések. De furcsa volt. Mert
közben Alfred végképp nem hasonlított az én volt
férjemre. Magasabb volt, vékonyabb. Aztán szakálla is
volt, és korántsem kopaszodott még annyira. Alfred
nagyon komolyan vette szerepét. Meggyőzőek is voltak a
hangulatváltásai, szeszélyei, bizonytalankodásai,
idegesített szinte, milyen élethűen utánozta Mudi
hanghordozását, gesztusait – mondtam is neki, titokban
biztos rég fölvette a kapcsolatot életem egykori párjával.
Alfred egyébként jószívű barát, alapos művész. És
nagyon közvetlen ember. A stábbal ebédelt, a közös
sátorban, nem vonult el soha – pedig megtehette volna.
Szabad óráiban szívesen bolondozott, de amikor a kamera
elé került, igazi profi volt, mindent a szerep érdekében
csinált. Felesége, szintén színész, ott volt vele, sokat
segített neki. Együtt mesélték el, miként hallották először
a történetünket. 1988-ban, mikor Angliában jártam a
könyv ottani premierén, véletlenül, vacsora közben
hallották a dolgot a BBC híradóban. Alfred azt mondta: –
Ebből csuda nagy filmet lehetne csinálni. – Nem is

~ 343 ~
álmodta volna, hogy egyszer még így lesz köze a dologhoz
– Mudi szerepében! Sokat viccelődtünk a forgatási
szünetekben, fehér asztal mellett, miként is lesz majd ő
goromba „hozzám”. Felesége tréfásan megjegyezte: – Ó,
van neki ebben odahaza gyakorlata!
Hát így teltek napjaink. S miután dobozban volt a
menekülési jelenetsor is, jöhettek az Irán előtti dolgok:
már Amerikában – atlantai, georgiai helyszínekkel. Mint a
legtöbb filmet, a Lányom nélkül..,-t sem a történet
időrendjében forgatták. Izraelből hazatérve Mahtabbal
megálltunk egy kicsit Párizsban. Bemard Fixot-t, francia
kiadómat látogattuk meg. A könyv remekül fogyott, túl
voltunk egy bűvös másfélmilliós „pénzhatáron”, és
Bernard azt mondta: – Itt, ha az ember valami látványos
dolgot ünnepel, leginkább a Maxim’s-ba megy. Hát jó,
legyen – szerkesztőm, Antoine Audouard és felesége jött
értünk a hotelhoz; bámulva nézték, milyen nagy lány már
Mahtab, s milyen csinos is a csíkos vászonruhájában. A
legendás étteremben is sorra kapta a bókokat. – Mahtab,
hogy te milyen elegáns vagy – lelkendezett Michelle,
francia irodalmi ügynöknőnk. – Hol lehet ilyen ruhát
kapni?
Nyilvános helyen Mahtab általában mindig nagyon
félénk volt, s ha kérdezték, inkább motyorászva felelt.
Most azonban, talán az izraeli forgatás után, nagy volt az
öntudata, s így válaszolt: – A mami szerezte az
ócskapiacon.
Volt nagy nevetés. Hát az ócskapiac azért túlzás volt, de
tény, hogy a díszes darab valami leszállításból került.

~ 344 ~
 Hosszú út volt ez a filmes kirándulás, annyi szent,
örültünk is, hogy újra otthon vagyunk végre Michiganben
– épp csak a közben összegyűlt posta roppant halma
ijesztett meg. S alig pár órát tölthettünk otthon
nyugalomban, máris jött egy felzaklató telefon. Bill Hoffer
volt az, s közölte, hogy egyik szerzőtársnőjének a két
kisgyerekét épp nemrég rabolta el s vitte Iránba a barátja.
Felhívnám-e az illetőt? Mármint a szegény asszonyt.
Hát persze, hogy hívtam Jessie Parist, méghozzá
azonnal, s ő elmesélte az esetet. Hatéves kisfiát és
nyolcéves lányát rabolták el ekképp az előző héten.
Borzasztó lelkiállapotban volt Jessie, ráadásul elképzelni
se tudta, kihez fordulhat most. Megígértem, két nap
múlva Philadelphiába repülök, aztán meglátjuk,
segíthetek-e valamiben.
Jessie, nővére és sógora várt a repülőtéren – mentünk
máris az elárvult házba. A család húsvéti kosaracskái,
fészkei még mindig ott voltak az asztalon, csakígy a
gyerekek játékai a szobában szanaszéjjel. Jessie mesélni
kezdett: – Hogy a gyerekek elmentek az apjukkal
„látogatóba”, s Cy, a fiam még visszafordult a kocsitól, s
ezt mondta: „Mami, el ne feledd Bobbyt meghívni a
szülinapi zsúromra!” – Jessie nem tudta elfojtani
könynyeit: – Ma lenne a hatodik születésnapja – mondta
zokogva. Jessie felvételt készített volt férjével folytatott
utolsó telefonbeszélgetéséről is. Meghallgattunk pár
szalagot, például nyolcéves kislányának, Sarahnak rövid
üzenetét. Sírós hangon mondta a kis Sarah: – Mami,
gyere értem, vigyél el innen! Vigyél el! – Valahányan az

~ 345 ~
asztal körül ültünk, sírtunk. Nem is lehetett könnyek
nélkül hallgatni ezeket a szalagokat. Azt mind tudtuk,
hogy valamit tenni kell, méghozzá mielőbb – tűrhetetlen
volt elgondolni is, hogy ezeket a gyerekeket szabályosan
fogva tartják valami észak-iráni helységben.
Észak-Irán. Te jó ég!
Még aznap délután hazatértem Philadelphiából, lévén
hogy ott kellett lennem a „mozi”, a Lányom nélkül…
atlantai forgatásán másnap, meg még talán jó pár napig.
De megegyeztem Jessie-vel, hogy tartjuk a kapcsolatot.
Bátorítottam, próbáljon érintkezésbe lépni a volt férjével,
s ha lehet, győzze meg, ne maradjon mégse Észak-Iránban
a gyerekekkel. Egyelőre nincs más nyitó lépés – ha vissza
akarja szerezni a kisfiút és a kislányt, mindent, bármilyen
furcsán hangzik is, az elején kell kezdenie.
Persze, mondhatja valaki erre azt, hogy én már
könnyen beszéltem. De ilyen esetekben…

Mary Ann Morris, a barátnőm (háziorvosunk felesége

egyébként) vitt el minket Mahtabbal Atlantába. Kislánya,
JArnie és unokahúga, Haley is velünk tartott, hadd érezze
magát még jobban Mahtab. Később, Arnie és Michael
csatlakozott hozzánk. Szeretem, ha olyanok vesznek
körül, akik ily fontosak nekem, már csak azért is, mert a
filmdolgok mindig izgalmakkal járnak, az ember sosem
lehet eléggé „körülvattázva” szeretettel, régről ismerős
dolgokkal, szavakkal, tekintetekkel.
Hiába, van azért amibe még egy profi iráni szökevény is
örök amatőr marad. Ilyen nekem a mozi.

~ 346 ~
 Megint csodákban volt részem. Brian és Uflandék
tökéletesen megteremtették alpenai otthonunk légkörét.
Az a folyóparti ház…! Mint az igazi! Aki ismerte, azt hitte,
ott Michiganben készültek a felvételek. (Ami engem illet,
tulajdonképpen reméltem eredetileg, hogy tényleg ott
forgatják mindezt, de a kora májusi idő nem adta volna
azt az illúziót, ami arrafelé a nyár – és nekünk nyár
kellett). Magammal vittem pár iráni emléktárgyamat, meg
ott volt Mahtab bölcsője is, néhány régi játék – ezeket
Mahtab eredeti babaruháiba öltöztettük fel.
Mondom, kész csoda volt a környezet hasonlósága. A
folyó felől (hátulról) végképp olyan volt a ház, mint a mi
alpenai hajlékunk, de szakasztott olyan.
Forgatókönyvünkben fürdőző jelenetek is voltak – Alfred
és Sheila kellemeset hűtőzhetett, lévén hogy Mahtab pici
korának legszebb élményei közé tartoztak ezek a közös
pancsikolások Mudival.
Istenem, hogy elmúlnak némely idők! S annál
ámulatosabb, hogy egy ilyen mozi révén visszatérnek.
Vissza, holott ez – csak egy mozi!

Mr. és Mrs. Brooks, a háztulajdonos házaspár meséli: –

Egy nap megjelent a házunknál valami idegen, és azt
kérdezte: „Megengednék, hogy filmet forgassunk a
házukban és körülötte? ” Hát persze, benne voltunk mi
egyből.
Megkötötték a szerződést, a stáb kicipelte a Brooks
házaspár holmiját, a helyére be a „miénket”, új
függönyöket aggattak fel, meg még ami ilyenkor kell. Jött
akkor Brian, s szólt:
~ 347 ~
 – Nem jó így se. – És elmagyarázta, mit kell, hogyan
kell. Míg a végén a ház belvilága a megszólalásig nem
hasonlított a mi hajdani otthonunkhoz.
Elnéztem, s azt mondtam magamban: tényleg ez volt az
a hely, ahol én hat évvel ezelőtt éltem.
Öt napig tartott a forgatás Atlantában, és egyáltalán
nem volt olyan egyszerű, sőt. Izraelből költözött át a stáb,
mindenkit megviselt a helyváltoztatás, főleg Sallyt, aki a
kétéves kisfia miatt külön is aggódott – ó, azok az átok
időzónák, az átállások! Pattanásig feszültek az idegek.
Végül minden meglett azért úgy, ahogy Brian
megálmodta. Hogy a külső felvételekkel végzett a stáb,
teherautók jöttek, elhordták a bokrokat, sövényeket,
fákat, amiket úgy hoztak. De szép virágoskertet varázsolt
öt napra e folyó partján a „mozi”! Visszapergetődött szép
boldog korszakom – mint a keserű méz.
Gyönyörű volt minden, akár az elviselt s lassan felejtett
fájdalom; és fájt, mert azt, ami egyszer szép volt, nem
lehet mégse elfelejteni.
De azért jó volt a valóság is. A belső jelenetek. A sok
gond. Nem volt idő könnyekre. Aztán innen is
elvonultunk, akár az árvíz. Vissza a régi tapétákat,
függönyöket, bútorokat. Sürgöttforgott a sok ember, hogy
hajdanvolt életem nyomait eltüntesse.
Mintha megint meg kellett volna halnia is valaminek
ezzel a mozival. Hogy újjászülettem, tízmilliók számára, a
vásznon. Úgy tűntünk el, mintha soha ott se lettünk
volna.

~ 348 ~
 És közelgett a nagy nap, a bemutató napja – 1991
januárjában. Az MGM meghívott minket, Mahtabot és
engem, nézzem meg, hogy sikerült a dolog, menjünk New
Yorkba. Akkor még csak 1990 decembere volt,
legkedvesebb időszakom az évben. S állíthatom, New
Yorkban se voltam még soha ilyen boldog, mint épp most.
Karácsony közelgett, tömérdek apró örömmel – s azzal a
nagy izgalommal, hogy nemsokára ország-világ látni fogja
élőben is, mik voltak a mi nagy kalandjaink.
Ha valamit, hát azokat nem sírtam vissza. Ez már nem
Atlanta… bocsánat, Alpena volt.

A zártkörű bemutatóra irodalmi ügynökömnél, William

Morrisnál került sor. Csuda izgalmas volt a várakozás…
hogy akkor most „mi” nemsokára megjelenünk a vásznon;
de a társaság olyan otthonos légkört teremtett – Michael-
ék, Sallyék stb. –, hogy mintha csak odahaza ültünk volna
a kanapén, kandalló tüze mellett, hogy egy izgalmas
kalandfilmet tekintsünk meg. Csak úgy egy „mozit”. El ne
felejtsem, Arnie is ott volt, hát persze, és Mahtab
különösen kedves barátnője, Holly, Michael-ék
mostohalánya, akivel még Párizsban ismerkedtek öszsze.
Annak ellenére, hogy minden részletét ismertük a
filmnek, így egészben most láthattuk a dolgot először.
Ahogy Mudi azt mondta „nekem”, hogy nem hagyhatom
el Iránt soha többé, bizony, itt a kis házivetítőben is
eleredtek a könnyeim. Sőt, kíváncsi voltam, bírom-e majd
végig. Hiszen micsoda jelenetek jöttek! Az a férfi, aki nem
sokkal előtte még szerelmesem volt, a legjobb barátom,
életem valódi társa, hirtelen mindent megtagadott –
~ 349 ~
megtagadta a közös múltunkat, és meg akarta tagadni
tőlem, hogy családomat, Amerikát valaha is
viszontlássam… aztán el akart kergetni Iránból, hogy így
meg Mahtabot veszítsem el örökre. Nagy megpróbáltatás
volt nekem ez a kis „mozi”.
De folyton Mahtabra sandítottam, s láttam, lányom
milyen derekasan viseli az egészet. Tisztára profi lett, nem
vitás! Mint egy kis színésznő a kollégák művét, úgy nézte
az egészet. Vagy én nem is tudom. Hát össze kellett
szednem magam nekem is.
Persze, elképzelhető, hogy azért bírta ilyen jól, mert
Alfred Molina azért mégsem volt Mudi. Ezt csak mi
tudtuk, akik – sajnos! – azokból az iráni időkből is jól
ismertük valahai férjemet.
Aztán jött az a pillanat, mikor – profiság ide, oda –
Mahtab se bírta tovább. Eleredtek a könnyei. Fogtam a
kezét, nyugtattam. Aztán mikor csakugyan jött az a
jelenete, hogy Mudi engem örökre elűzne Iránból,
Mahtabot meg ottfogná ugyanígy, lányom remegni
kezdett, ölembe rejtette fejét. Azt gondoltam, így a jobb.
Csak sírja ki magát. Ez is „moziterápia” volt.
Mégis, pár perc múltán, hogy sírása és reszketése nem
csitult, azt gondoltam: ki kéne mennünk most már, lesz,
ami lesz. Maradtunk.
Felidéződött megint egy napom, melyet
tulajdonképpen sosem felejthetek. Mahtab bement apja
dolgozószobájába, aztán úgy jött ki… olyan gyűlölettel és
elszántsággal az arcán, hogy mindent tudtam. Tisztában
voltam vele, mit kell tennem. S hogy mintha arcul csapott

~ 350 ~
volna a lányom, úgy vágta oda nekem az apai hazugságot:
„Te engem el akarsz hagyni!” Magyarázni próbáltam neki,
hogy soha, soha… de épp ez volt az, amit tudtam: hogy
most már csak a közös szökéssel „bizonyíthatok”. Innen
nem volt többé visszaút.
Néztük „a mozit”…
És ahogy néztük, sok mindent még jobban
megértettem. Például hogy Mahtabbal máig éltek nyitott
kérdések. És most a film révén fogta fel, hogyan is voltak
valójában a dolgok. És könnyein át, láttam, mosolyog, és
hallottam suttogó hangját: – Köszi, mama.
Bár sosem volt kétségem felőle, hogy a szökéssel
helyesen cselekedtem, számomra is most vált
bizonyossággá e tudás. Ha egyetlen nézője nem lesz a
filmnek, hát nekem akkor is megérte, hogy elkészítettük.
(Gondolom, Uflandék más véleményen voltak azért!)

A következő nap ruhát vásároltunk: Mahtabnak, a

premierre. Ahogy az üzlet öltözőfülkéjéből kilépett,
valahogy azt kezdtem érezni, a lányom már nem
kisgyerek. Nem az, aki parányi lábával olyan eltökélten
kaptatott a veszedelmes hegyi utakon. Más magasok felé
indul – pár év, és ifjú hölgy lesz belőle. Sőt, máris az, egy
kicsit az… szép serdülő lány. Akiben kialakultak bizonyos
jellemvonások, melyek közé a kitartás okvetlenül
odatartozik. Igen, a premier-ruhában egy ifjú
hölgypalántát láttam, akit igencsak büszkén nevezhettem
a lányomnak.

~ 351 ~
 Lázas izgalommal készültünk hát, hogy filmen is az
legyen: nélküle soha.
Jött még egy kérdés. Végig az volt bennem, hogy a
filmet az én szűkebb pátriámban, Michigan megfelelő
körzetében kell először bemutatni. A családom ma is ott
él, legtöbb barátom, barátnőm, ismerősöm – hát hol
egyebütt lehetne az ősbemutató? Nem akartam holmi
csillogó-villogó flitteres premiert Los Angelesben, New
Yorkban. Nekem olyan hely kellett, ahol pontosan azok
vannak ott, akikre számíthatok – és akik nekem
számítanak.
S amikor egy helyi szervezőszolgálat felajánlotta, segít
– összeszedtem a bátorságomat, s elmondtam a dolgot az
MGM illetékeseinek rögvest. A stúdió első reakciója
természetesen az volt, hogy khm…khm… Mert ők valami
igazi nagyszabásút akartak. Olyan sztárokkal, mint Sally
Field és Alfred Molina nem vihetik a dolgot rögtön
„vidékre”.
De mihelyt a stúdió reklámembere az én „vidéki”
szervezőimmel találkozott, elmúltak a kételyek. Mindenki
megnyugodott, azonnal megértették a szempontokat is –
és valami egészen rendkívüli premier elé néztünk máris.
Olyan esemény várt ránk, melyet a helyi közönség
közösségként fogadhat majd, és forró lesz a hangulat.
Szívbélien.
Ha mindehhez hozzávesszük a Perzsa-öbölben épp
ekkor játszódó eseményeket, meg hogy nekem – úgy
szerényen szólva is – volt valami közöm ahhoz a
térséghez, hát különb reklámot kitalálni se lehetett volna!

~ 352 ~
Egyszerre minden tévé- és rádióállomás irántam kezdett
érdeklődni, jöttek közelrőlmessziről… igen, mert annyian
voltak, hogy képtelenség lett volna nekem eljutnom
hozzájuk, vala-mennyiükhoz.
A CNN Mariann Szajjádot küldte, vele novemberben
beszéltem még a „műhelyünkben”, emlékszünk, akinek
két gyerekét Irakba szöktették. Ahogy az iraki háború
egyre fenyegetőbb kényszerűségnek látszott, szerették
volna eleve, ha Mariann-nak tanácsokat adok.
Gyermekeinek elvesztése úgy letörte, hogy egyszerűen
elképzelhetetlen volt számára így és itt az élet. Persze,
rémes volt, amire készült. Ilyen körülmények közt Irakba
menni? Senki meg nem mondhatta, hazatér-e onnan még
egyáltalán. Mégis, nagyon jól tudtam, végső soron nincs
más választása. Ha Mahtab ott lett volna, esküszöm, én is
ezt az utat választom – megyek, megyek, hozzá. Bárhogy
közelgett is filmünk ünnepe, nem feledhettem azt a sok
ezernyi kifosztott szülőt, aki most nem ilyen önfeledten
ünnepel majd csakhamar. És a gyerekek ezrei! Csak az
Egyesült Államokban minden hétre jutott négy ilyen eset
– évi négyszáz. A Külügyminisztérium jelentésében ez
állt; s akkor még talán nem is tudtak valamennyi
tragédiáról.
A közérdeklődés példátlan volt, nem kellett hozzá
különösebb reklámhadjárat. Volt, persze, odahaza is
hajcihő: kicsit felújítottam a házunkat, s a többi – de ami
ennél sokkal fontosabb volt, az, hogy együtt legyen a
család. És ezt akarta megtorpedózni Joe és John,
mondván, nem jönnek el a premierre. Pedig de szép

~ 353 ~
lenne, együtt Mahtabbal és velük – hanem amikor
erőltetni kezdtem a dolgot, nagyon kurta-furcsa
válaszokat adtak, hogy megértettem, valahogy nekik ez
nem az, ami Mahtabnak és nekem. Nem élték át ugyanazt
a rémséget, nem maradt meg bennük egy ilyen
megrázkódtatás sok-sok nyoma. Sajnos, ezt nem mondták
ki őszintén, inkább mellébeszéltek. Tudtam, a Lányom
nélkül…-t se olvasták, közvetlen családomra jellemző
módon az iráni problémákról igazából hallani sem
akartak.
– Mama, nem érted meg te ezt – mondta John, és
láttam, könnyes a szeme. – Ha ott volnál most,
esküszöm, elaludni se bírnék, örökké rád gondolnék,
téged féltenélek… élsz-e, halsze…, de ez így csak egy
mozi.
Most már mindhárman sírtunk, s akkor Joe azt
mondta:
– Tudod, fogalmunk se volt róla, valaha is visszajössz-
e.
Nem is volt semmi kétségem felőle, hogy Joe és John
többet szenvedett annak idején, mint Mahtab és én, mert
az a legborzalmasabb kín, ha valamit nem tudunk.
Míg Iránban voltunk, Mahtabot akkor féltettem a
legjobban, mikor elszakítottak minket egymástól.
Rosszabb volt ez, mint Mudi durvasága, mint bármi
pofon és verés.
A végén Joe és John is ott volt a premieren.
Jöttek jóbarátok mindennünen: képviseltette magát
Texas, New York, Kalifornia, Nyugat-Virginia. Családok,

~ 354 ~
sorstársak, egy-egy régi ismerős. A végén alig tudtam
mindenkivel szót váltani, kezet szorítani, akiről kiderült,
hogy ügyünkben szólt, értünk „szorított”.
Mahtab számára a premier fénypontja az volt, amikor
Sheila megérkezett a szüleivel Kaliforniából. Sheila
gyönyörű kislány és nagyszerű mulattató – filmvásznon és
életnagyságban egyaránt. A premier előtti estén számos
vendég élvezhette házamban az iráni konyha csemegéit.
Michael javaslatára – megható pillanatok voltak! –
Mahtabot éltetve koccintottunk. És természetesen
Sheilára; de nem feledkeztünk meg a jogaikért küzdő
bátor nőkről sem. Ahogy már-már nekiláttunk volna az
első fogásnak, kopogást hallottunk; mi ez? Sheila ült a
földön, perzsa kendőn, és poharát kocogtatta a villájával.
Ekképp vonta magára a figyelmet, hogy ő is elmondhassa
saját kis beszédét, melynek középpontjában
természetesen Mahtab állt, s az a történet, mely a film
alapját képezte. Apja könnyekig meghatottan hallgatta, s
legalább olyan büszke lehetett lányának erre a
szereplésére, mint a filmbelire.
Mahtab és Sheila barátsága, gondolom, egy életre szól.
Boldog vagyok, hogy a „mozi” ezt a nagy ajándékot is
meghozta a lányomnak.
1991. január 5-én, a premier délutánján jóbarátok
százai jöttek el házamba-kertembe, hogy velem, s
családommal koccintsanak. Mahtab három iskolai
barátnője, Angié, Jaime és Cathy kicsit féltékenyek is
voltak, hogy osztozniok kell „az est fénypontjával”
(Sheila), meg úgy egyáltalán, az egész filmes társasággal.

~ 355 ~
Szerették volna, ha Mahtab most is velük és csakis velük
foglalkozhat.
Christy Khan is ott volt a délutáni koktélon, legkisebb
fiát, Ericet hozva magával. Néhány rokona is elkísérte.
Tudtam, Christy nem is olvasta végig a könyvemet,
túlságosan feldúlták őt a történtek. Eredetileg még akkor
vette meg, amikor a családja együtt élt; férje hajította ki
végül a Lányom nélkül…-t a „házából”. Hol voltak már
azok az idők!
Bár villogtak a fotósok lámpái, berregtek a
tévékamerák, mégis egyre odatévedt a szemem Christy-re,
néztem, ahogy Ericet szorítja magához, és fájt a szívem a
még mindig Pakisztánban lévő Jonathan-ért és Adamért.
Christy nem is bírta megnézni a filmet. Már a plakát is
sok volt neki: ahogy az elszánt anyaságot megtestesítő
Sally Field, Mahtabbal a karján, rohan a török város felé,
a szabadságba. Ő is csaknem futva távozott.
– Jaj, nagyon feldúlt az egész – mesélte később. – Sally
Field arca mintha felszákította volna szívem összes sebét.
Arra emlékeztetett, hogy öleltem magamhoz én is a
gyerekeimet… s hogy aztán megfosztottak tőlük. Egész
évben, Pakisztánban voltam, és egyébre se vágytam, mint
hogy így menekülhessek, igen, hogy magam mögött
tudjam végre az egész rémséget.
Christy bánatát látva, úgy gondoltam, hátha ez a film is
segít fényt vetni a gyötrelmes ügyre, és némely esetek
könnyebben oldódnak meg.
Nehéz nap volt számomra ez. Lehetett vagy ezer néző.
Csak egy valaki hiányzott, pedig de büszke lett volna ránk.

~ 356 ~
Hát persze: apám. Emlékszem, hogy mindig azt
mondogatta: „Menni fog, csak akarni kell.” Valahogy úgy
éreztem, lélekben ezen az estén azért találkozunk. Vagy
álmomban látni fogom őt… vagy nem is tudom.
Másnap kora reggel, máris irány Kalifornia. A
reklámutazás. Felhívtam Mahtabot, megkérdeztem:
– No, a barátnőidnek tetszett a film? – Mire ő azt
felelte: – Ők az ingyen limonádénak örültek! – Hát igen,
Mahtabot eleve nem is ezen a néven ismerték, meg aztán
Sheila egy nála öt évvel fiatalabb gyereket alakított. Nem
azonosították tulajdonképpen a két – illetve három –
személyt. Sebaj, fő az, hogy a limonádé ízlett.
Három nappal a premier után Sallyvel Chicagóba
repültünk, hogy részt vegyünk Oprah Winfrey
tévéműsorában. Sally úgy beszélt velem, mint egy rég nem
látott, de most újra megtalált barátnővel, állandóan
fecserészett valamiről, felszállástól szinte leszállásig,
mesélte a filmvilág pletykáit, segítette ezzel, hogy ne
legyek mégse olyan idegen ezekben a körökben.
Egyébként Sally egyszer már lezuhant, s félt is nagyon a
repülésről. Mint kiderült, a sok csevegéssel űzte el
szorongását.
Oprah rendkívül kedves volt hozzánk, kijött a zöld
szobába is, elmondta, épp előző nap látta a filmet, de hát
ismerte ő a történetemet, attól kezdve, hogy Barbara
Walters interjúja elhangzott. S annak ellenére, hogy tudva
tudta, itt leszek az esten, a körmét rágta, úgy izgult,
kijutok-e Mahtabbal Iránból. Nagy kő esett le a szívéről
végül! Ezért is volt most, mint elmondta, nagy

~ 357 ~
lendületben. Az élmény szinte szárnyakat adott neki;
imádta a filmet.
Azért mondom el ezt nyugodtan, a büszkélkedés bármi
látszata nélkül, mert egyáltalán nem mindenki volt így
elragadtatva „kis mozinktól”, mint Oprah. Sőt!
Persze, számítottam kemény bírálatokra, de Roger
Ebert már-már fröcsögő kommentálja elborzasztott. Ebert
kritikáját január 5-én sugározta a rádió, épp a michigani
premier napján, egy héttel az országos bemutató előtt. Azt
állította, hogy rendkívül ellenszenves „rasszizmust” hirdet
a film. Rémes! Mikor épp ezt akartuk elkerülni, ez ellen
szerettünk volna küzdeni.
Amikor Bill Hofferrel a könyvet írtuk, még csak nem is
vigyáztunk ennyire. Nem törődtünk vele, hogyan reagál
némely általánosabban kiélezhető kérdésre a
közönségünk. S mégse hallottam róla, hogy az irániakkal
szemben igazságtalannak minősítettek volna minket. A
forgatókönyvírásnál eltökéltem: körültekintő leszek így is.
Most meg akkor…? Mi történhetett hirtelen? Tényleg
hibáztunk volna? Fel nem foghattam. A könyv sok
felhangjáról lemondtunk, sok helyi színt feláldoztunk. Az
volt a célunk, hogy senki se gondolja a végén: „az” irániak
ilyenek, mint amilyenné Mudi vált. Meg aztán jó pár
rokonszenves jellem is akad a történetben, iráni mind:
Hamidtól kedzve a készségesen segítő Amalig – aki is
végső soron kijuttatott minket az országból.
Hanem a filmkritikusok mindezt másképp látták. És
nekünk rontottak. Roger Ebért adta meg az alaphangot, s

~ 358 ~
a többiek rendre ezt visszhangozták, variálták. Sajnos,
nem tagadhatom, hogy világszerte.
Be kell látnom, akadtak gyengébben megoldott részek
is a filmben. A hangsúlyok eltolódtak néhol. A menekülés
története lett volna eredetileg a csúcspont, minden
borzalmával – sajnos, ez sikerült a leggyengébbre. A hó
hiánya nagyon érződött, mégsem foghatok erre mindent.
Jobban kellett volna sikerülnie az átértékelt, átírt
változatnak. Amikor menekültünk, valóban úgy éreztem
sokszor, nem jutunk ki élve a hegyek közül. Volt egy
pillanat, mikor azt hittem, megfagyok, nem bírok felkelni
se többé, s akkor könyörögtem Mohszennek, a
csempészek főnökének, hagyjanak ott engem, de
Mahtabot vigyék tovább. Példától ezek a rémes
mozzanatok vesztek oda a moziváltozatban – maradt a
befejezés amolyan középsúlyú melodráma.
Egy dolognak örültem csupán. Brian és Uflandék el
akarták hagyni ankarai megérkezésünket, amikor is a
nagykövetség épületén megpillantjuk a csillagos-sávos
lobogót, s azt érezzük: hazaérkeztünk. Szerintük a néző
nem arra kíváncsi, mik a törökországi élményeink, hanem
hogy az iráni történet hogyan kerekedik ki. Örülök,
mondom, hogy ezt a zárójelenetet sikerült benne
tartanom a filmben. Számos néző mesélte, mennyire
boldogan fogadták e záróakkordot: hogy hazánk zászlaja a
biztonságot jelenti számunkra annyi megpróbáltatás után.
A rossz kritikák ellenére filmünk még kasszasiker is
lehetett volna, ha végül nem esküszik össze ellenünk sok
minden. Pénteken, január 11-én, az országos premier

~ 359 ~
napján az államok sokaságában (a keleti partvidéken és
beljebb) téli viharok dúltak, rettenetesen havazni kezdett.
San Diegóban ráadásul egy mozit megfenyegettek: bomba
fog robbanni… s ez a nyugati partvidéken sok embert
elrettentett a jegyváltástól. Pár nap múlva már Sallyt is
életveszélyesen megfenyegették, testőrök kíséretében,
mert csak az utcára kilépni.
A következő három nap – szombat, vasárnap, hétfő – a
film jól futott, és kezdtünk bizakodni benne, hogy „sláger”
lesz. Ám január 15-e volt a Bush elnök által Iraknak
szabott véghatáridő, és másnap az Egyesült Államok
expedíciós hadereje támadott is immár. A következő
hetekben az amerikaiak nem nagyon jártak moziba –
mindenki inkább a CNN adásait nézte.
Mert amit ott láthattak, a Sivatagi Vihar hadművelet
minden képzeletet felülmúlt – nem hogy egy kis „mozit”.
Évek munkájával próbáltuk volna hitelesen bemutatni a
filmvásznon az 1984-86 közti Iránt. Most fél nap múlva
mindenki mindent tudott arról a térségről. Az
embereknek most csak a valóság kellett. Szerencsétlen
egybeesés volt a mi filmünk menekülési jelenetének
napfényes-homokkavargásos képsora s a televíziós
háborúközvetítés képszignálja közti hasonlóság. Aztán,
hogy az emberek megint látogatni kezdték a mozikat,
kikapcsolódásra vágytak. Irak, Irán? Ez már megvolt,
kész. Szinte semmi esélyünk nem volt már így a sikerre.
Aztán, mikor a Lányom nélkül soha filmváltozata
Európában már sokkal kedvezőbb körülmények között
került bemutatásra, óriási kasszasiker lett.

~ 360 ~
Németországban hetekig volt a filmszínházak
listavezetője. Felejtsük hát el, amit én is tudok, hogy a
filmnek voltak jelentős hibái – maradjunk talán
annyiban, hogy ez a kis mozi sok ember szemét felnyitotta
bizonyos jelenségekre, segítette a tájékozódást a világban.
Mi egyebet akarhattunk?

~ 361 ~
 Új életünk

A Lányom nélkül soha – a könyv – az Egyesült

Államokban a St. Martin’s Press gondozásában jelent
meg, nem volt rossz a kritikai fogadtatása, és igen jól
kezdett fogyni. Aztán a továbbiakban minden képzeletet
felülmúltak. Ki hitte volna!
A könyv első idegen nyelvű kiadása – a francia – elkelt
példányainak számával bármely addigi non-fiction könyv
példányszámát meghaladta, amit csak Francia-országban
megjelentettek. Ez olvasható a Guinness-féle Rekordok
Könyvében, az 1990-esben. Svédország volt a siker,
következő nagy állomása, ott öt otthonból kettőben
megvan a Lányom nélkül… svédül. De még ezt is mind
túlszárnyalta a németországi bombasiker. Ott négymillió
példányt adtak el, és a könyv több mint egy évig volt
listavezető. (Ennek eredményeképpen Németországban
jelöltek is Az év asszonya címre; ezúton is köszönöm, nem
fogom elfelejteni.)
A könyvet végső soron mintegy húsz nyelvre fordították
le, és legalább tizenkét millió példány fogyott belőle.
Mi tette a Lányom nélkül…-t bestsellerré három
kontinensen? (Mert Ausztráliában is az volt, Észak-
Amerikát és Európát pedig már említettem.) Ahogy így
visszanézek rá: a könyv tárgya igen általános, nagyon
sokakat érdekel, s különös érdekességet – érdekességet
egyáltalán! – az ad neki, hogy ennek az ember és ember
~ 362 ~
közti kapcsolatnak a szélsőségeit ábrázolja szokatlan
környezetben. Ám a könyv érzelmi és drámai töltése
mögött (vagy előtt) ott van még valami: az, hogy oly igen
köznapi dolgokkal is sokat foglalkozik. Kezdettől fogva, de
mikor még nem voltam „Irán foglya”, akkor is úgy
gondoltam: be fogom mutatni az ottani szokásokat, a
mindennapok életét.
Hogyan élnek, hogyan laknak, hogyan főzik a rizst, milyen
a tisztaság, mik az igények, milyenek a fürdőszobák, a
vendégségek, a rokoni kapcsolatok, és a többi. Bármilyen
rendű és rangú embernek (és családnak) van efféle napi
rutinja, vannak közvetlen közelű életkörülményei – ezért
hát a másoké iránt is érdeklődni szoktunk valamelyest.
Bár a Lányom nélkül… egy amerikai nőről szól, akinek
gyökerei nagyon is az Egyesült Államok középső részéhez
kötődnek, azért az, ami a könyvben történik, megeshetett
volna bárki mással is, például egy európai nővel. Mert
NyugatEurópában a nagy bevándorlási hullámok
eredményeképpen ugrásszerűen megnőtt az enyémhez
hasonló vegyes házasságok száma, és ugyanígy a velük
kapcsolatos gondok, bajok is. Franciák és algériaiak,
németek és törökök, belgák és marokkóiak dolgoznak
nap, mint nap közvetlen egymás mellett – és nemcsak
dolgoznak, hanem közös helyiségekben szórakoznak,
ugyanazokra a rendezvényekre járnak (mozi, rock-
koncert, futballmeccs, lóverseny, stb.), egymással,
bőséggel érintkeznek. A nemek is, ez csak természetes.
Gyerekek születnek vegyes házasságokból – és problémák
adódnak. Mint már bőven láthattuk.

~ 363 ~
 Mármost azért bármennyire számítottunk is rá, hogy a
könyvsiker lesz, azt nem álmodhattuk, hogy végül sokkal
több ennél – afféle „világjelenség”.
Ha már világot merészeltem emlegetni, hadd tegyem
hozzá azonnal: az írás világában én merő újonc voltam, és
a közszereplés sem volt éppenséggel a kenyerem. (Estek,
rádió, televízió választolgatás újságírók kérdéseire, és a
többi). És mire egyáltalán ráértem volna félni – vagy
megijedni –, már késő volt: előttem állt egy fontos
szereplés, nevezetesen a Beverly Hills Country Clubban.
Persze, ahogy erre visszaemlékezem, az is eszembe jut,
mivel bátorítottam magam. Hogy tudniillik a magam
témakörének én vagyok az egyetlen szakértője a
jelenlévők közül; mi nagy bajom eshet akkor? Aligha
fogok szakmailag leégni…!
Miután a könyv megjelent, számos helyre invitáltak,
baráti beszélgetésre. Valahogy hólabda lett a dologból, s
azóta, jószerivel minden erre szánható napom foglalt.
Említhetnék itt különféle intézményeket, csoportokat,
szervezeteket – kisebbeket és nagyobbakat – amelyek
meghívására örömmel szerepeltem, sőt, megtisztelve is
éreztem magam, hadd emeljek ki mégis mindössze egyet.
Azt az alkalmat nevezetesen, mikor
Mahtabbal (aki minden idők legfiatalabb szereplője volt
ott ily környezetben) a Utah állambéli Provóban léptünk a
közönség elé 1991. július 4-én…Teddy Kollek és Nátháméi
Howell társaságában. Kollek hosszú időn át volt
Jeruzsálem polgármeste-

~ 364 ~
re, Howell pedig az iraki háború idején tűnt ki
nemeslelküségével és bátorságával, mint, az Egyesült
Államok kuwaiti nagykövete ugyanis, életét kockáztatva,
valamennyi emberével együtt makacsul a helyén maradt
az invázió után is. Hogy még különlegesebb legyen a
helyzetem, végső soron Margaret Thatcher helyett léptem
föl, aki a szereplést az utolsó pillanatban lemondta. Hát
így álltam ott egyszerre csak húszezer ember színe előtt a
Brigham Young egyetemi stadionban. Elmondhatom,
ritkán éreztem ilyen közvetlen kapcsolatot valaha is a
közönséggel, mint ott.
Hogy a dolgok formai részén túlestünk, Mahtabbal
együtt meghívtak Alán Osmondék, s tehetséges fiaik – a
nagy Osmond fiú – megtiszteltek minket a „Danny Boy”
előadásával. A dolgok csúcsa az volt, mikor
hőlégballonnal felvittek pár órára Provo fölé. Ezzel
„aeronautává” avattak, s ez nem volt tréfa, azaz nagyon is
az volt, mert takaros kis szertartással járt. Valahogy, mint
a Micimackóban a lovaggá ütés. Le kellett térdelnem,
hátul összefonnom a két kezem, aztán amúgy a fogaimmal
fölemelni egy pillekönnyű, de alkoholmentes pezsgővel
azért teli üvegkelyhet, s kiinni tartalmát úgy, hogy csöpp
se vesszen kárba. Büszkén állíthatom, hogy megálltam a
próbát – alig várom, hogy időm legyen, és fenn a
magasban, hőlégballonon is kísérletezhessem ilyesmivel.
De hát az a bizonyos határidőnapló…
Lehet, sokan elborzadnak, hogy így be van osztva
valakinek az ideje, mint előadásaimmal s egyéb köz-
szerepléseinkkel az enyém, de hát a fáradságért kárpótlást

~ 365 ~
nyújt nekem a sok-sok emberi kapcsolat a dolgok
hivatalos része után… megannyi érdekes információhoz
jutok, sorsokat ismerek meg, emberek kedvességét
tapasztalom, addig vadidegenekét. „Tartozom enynyivel a
történetemnek.” Hányan és hányan szenvedték el
ugyanezt a sorsot, mint én, s hallgattak róla; hát
feltűnésem most megoldja a nyelvüket, és a szívük táján is
fölenged talán valami.
Mert hallgatóságom soraiban számosán vannak efféle
kifosztott szülők. Az alaphelyzetet nem is jellemzi mindig
„két világ különbsége”. Például még előadókörutamnak
eléggé az elején odalépett hozzám egyszer egy elegáns
hölgy, mondván: – Amerikai vagyok, amerikai férfihoz
mentem feleségül, amerikai földön élek…no és, látja,
kedvesem, maga az én történetemet írta meg, pontosan
azt.
Ahogy a könyvét elolvastam, azt gondoltam: ha Betty
Mahmudi kivágta magát abból a helyzetből, hát én
megteszem ugyanezt – az életemmel. Alapjaiban
megváltoztatom. És sikerült. Látja, itt vagyok…
S bátran hozzátehette volna: „ragyogok”. (Még a haja is
szurokfekete volt hozzá. Életének pontos történetét sosem
ismerhettem meg.)
Mármost ami engem illet, sosem éreztem magam
klaszikusan megszomorítottnak és megalázottnak: talán
mert az, ami velem történt, illetve ahogy végződött, nem
volt tipikus eset. Én az első pillanattól fölvettem a
kesztyűt. De ahogy előadásaim során egyre több emberi
sorsot megismerhettem, kezdtem fontosnak tartani, hogy

~ 366 ~
mind jobban a kudarcot vallottak szemével nézzem
tárgyamat.
Hogy kimondhassuk önmagunkkal kapcsolatban a
szót: „empátia” – gondolom, fáradozni kell. Még ha olyan
elborzasztóan túlzsúfolt hetirend keretében is, mint
amilyen az enyém.
S láttuk, még mindig hol tartunk akkor…?!
Akik olvasták könyvemet, tudják nagyjából, ki is volt
Ellen Rafei. Amerikai nő, közép-michigani város szülötte,
és Teheránban találkoztam vele, Korán-tanulmányaim
során. (Az se volt ott laza napirend.) Sokan érdeklődtek
felőle nálam azóta is. Véleményem szerint ő pontosan az a
nő, mint a nevezetes tankönyvbéli ló, „akinek” minden
betegsége megvan. Ő a kifosztott szülőszindróma
klasszikus áldozata.
1987-ben Jim bátyám telefonhívást kapott, méghozzá
Ellen unokahúgától, Florence-től, aki kapcsolatban állt a
nővédelmi szervezetek egyikével.
Természetesen visszahívtam Florence-t, s így tudtam
meg, hogy Ellen – férjével, Hormozzal és két gyerekükkel,
Jessicával s Alival – itt jár Floridában. A szüleit látogatják
meg. Florence azt is elárulta, hogy Ellen megelégelte
végre Hormoz brutalitását – ahogy vele és a gyerekekkel
is viselkedik –, és esze ágában sincs visszamenni Iránba.
Többször is felhívtam Ellent, igen, inkább én hívtam fel
őt, mert nem bíztam benne annyira, hogy a saját
telefonszámomat megadjam neki. Akik olvasták a
Lányom nélkül…-t, mondom még egyszer, alkalmasint
megértik gondolatmenetemet. Mármost Ellen sok

~ 367 ~
mindent mesélt –, de olyasmit is, büszkén, hogy például ő
már, ötödfokú szintet ért el fárszi írásban és olvasásban.
Hm.
Viszont megerősítette, amit Florence-től hallottam. –
Betty, remélem – hadarta –, megértesz. Iránban ráértem
elgondolkodni magamon, és arra jutottam, hogy talán
többet is tehettem volna érted annakidején, csak ne
féltem volna annyira
Hormoztól, főleg a gyerekek miatt…
Na, persze. így folytatta: – Hormoz igen gyakran ver
minket. Persze, hogy a gyerekek után engem is, abban én
vagyok a hibás, mert Jessica és Ali védelmére kelek. De
hát úgy az egészet nem tűrhetem tovább. Elég volt.
Egyszer, képzeld, Jessicát a sodrófával úgy elpüfölte, hogy
a fa háromba tört. Hát én felkaptam az egyik csonka részt,
és azzal estem Hormoznak. Persze, felpofozott. Talán a
dobhártyám is beszakadt.
– Ez volt a legcsúnyább eset – mesélte Ellen –, de a
kisebb ügyeken sem lehet keresztülsiklani… amikor nincs
kék folt, lila folt. Tudom, már az is unja, aki hallja.
Mutogassam a hátamon a véraláfutásokat, a fenekemen a
hurkákat? Ha meg csak úgy mesélek róla, sokan azt
hiszik, fontoskodom… és ki tudja, mi rejlik a dolgok
mögött… és hogy talán meg is érdemiem, amit kapok. Jaj,
Betty – mondta szinte összefüggéstelenül most már –, de
jó végre megint egy kicsit dumcsizni veled.
Ellen „eldumcsizta” még, hogy Florence segítséget
kínált neki, állást is a Kiszolgáltatott Nők Központjánál.

~ 368 ~
 – Mondtam neki, jó, de talán inkább betegnek vegyetek
föl abba az intézménybe, nem hogy még én kezeljek
másokat”! Vagy hát nem is tudom, mi legyen, hol áll a
fejem. Elmondtam a dolgot a szüleimnek, mert valami
biztos támogatásra lett volna szükségem, egy jó szóra,
mely elhatározásomban megerősít. Apám viszont egyre
azt hajtogatja, maradjak csak Iránban, Hormoz jó ember,
ezek apró súrlódások, még minden rendbe is jöhet majd.
Teheránban – amikor azért nem volt olyan boldogító a
„dumcsizás” – Hormoz elmondta Mudinak, mennyi
gondja és baja volt Ellennel az első közös iráni hónapok
során. Mert Ellennek hamar elment volna a kedve az
egésztől, de akkor ő jól „eltángálta”, meg be is zárta, hadd
gondolkozzék, hadd érezze „a saját bőrén” a dolgok
állását. Ekképpen lett jó kislány Ellenből – ezt Hormoz,
persze, másképp mondta –, így indult el a megtérés útján.
Való igaz, Ellen buzgón tanulmányozni kezdte a Koránt…
és mind mostanáig büszke volt, úgy látszik, fárszi
tudományára.
Ott Teheránban, ismétlem, mindez kicsit riasztóan
hatott rám. Mert Mudi ugyanazt akarta tőlem, amit
Ellentől Hormoz, és ha a módszereik is hasonlóak
lesznek, hát…
Most viszont azt mondtam Ellennek (akit Mudi a
kezelhetősége miatt annyira megkedvelt): – Nézd, ők sose
változnak. Azt hiszik, úgy a helyes, ahogy elgondolják, és
akkor a cél szentesíti az eszközt.
És nem az igazságot mondtam-e?

~ 369 ~
 Csak hát Ellennel sosem volt könnyű. Most is arról
szerette volna meggyőzni magát, hogy apjának van igaza.
– Hormoz égre-földre esküszik, egy ujjal se fog hozzám
nyúlni többé – mesélte. – De ha mégis, hát megbünteti
magát, mikor kijózanodik, s akkor végképp hazajövünk
Amerikába.
Ilyeneket mondott hát Hormoz.
És Ellen még elmesélte, hogy olvasta ám a Lányom
nélkül…-t folytatásokban, a Ladies Home Journalban. És
hogy Florence azért hát nem hiszi, hogy mindez így
történt volna,
de…
– … én megmondtam neki – folytatta Ellen –, hogy hát
persze, szóról szóra így történhetett minden, én csak
tudom, én ott voltam, ott élek most is, ez ott úgy megy.
Ez meg itt – így ment. Hallgattam Ellent, vártam, mire
akar kilyukadni.
Abban viszont azért csalódott, hogy én így döntöttem.
Mert azt hitték ők Hormozzal, hogy már elfogadtam az
iráni életet, jó anya leszek és háziasszony. Meg hát el se
mondtam neki, mit tervezek…
(Ha elmondtam volna, most ezt nem mondhatnám el
itt; remélem, senkinek sincs kétsége felőle.)
Ellen „szent iszlám kötelességének” tartotta volna,
hogy Mudinak beköpje szökési tervünket.
Most arról is hallhattam, hogyan értesült „az én
hűséges barátnőm” arról, hogy Mahtabbal mi végül is
leléptünk.

~ 370 ~
 – Engem faggattak ki elsőül. Egy napra rá, hogy
elmentetek, már jöttek is a nyomozók, kérdeztem, mit
akarnak, de hogy Mudi és az unokaöccse, Mam-mal is
megjelent, tudtam már, csakis rólad lehet szó. Mudi
nagyon dühös volt.
Hogy vele, az örökké éber és bizalmatlan Mudival
ilyesmi megeshetett! Hát nyilván ezért. De hagyjuk.
Hallgattam Ellent.
Elmondta azt is: néhány Iránban élő amerikai nő,
akivel kapcsolatot tartottam, jócskán gyanúba keveredett.
– Mudi valamennyiünkre rászabadította a hatóságokat,
és a nyomozók keményen megfaggattak minket. Sőt, azt
az amcsi nőt, aki a környéketeken lakott, férjestül bevitték
a hekusok.
Dumcsi, amcsi, hekusok…Olyan kedélyesen hangzott
mindez. Persze, nagy érdeklődéssel hallgattam a
részleteket. Furcsa volt, mint egy víz alatti világ, igen,
olyan volt már az egész. – Hogy tudott volna valamit is ő!
– kiáltottam mindazonáltal felháborodottan. – Senki se
volt beavatva semmibe.
Mert majd éppen Ellen orrára kötöttem volna bármi
egyebet! Ezek ott még ma is veszélyes dolgok voltak. Sőt,
ahogy Ellen így telefonközeibe került, magunkat se
éreztem olyan biztonságban, mint fél órával előtte,
mondjuk.
– Mindegy, a gyanú az csak gyanú marad, és Mudi jól
eláztatta szegényt. Ráadásul bizonyosra is vette –
fontoskodott Ellen hogy hazudik, igen, még olyasmit is

~ 371 ~
gondolt, hogy ti végig ott rejtőztök valahol. Mondom,
szegénykét nagyon megnyaggatták.
Szomorúan jegyeztem meg: – Nézd, épp ezért nem
tudhatott a szökésünk tervéről senki. Nem akartam, hogy
bárkinek baja származzék belőle.
Persze, Ellen dumcsizásának megvolt azért a maga
érdekessége és tárgyi magva. Sok mindent vissza is
igazolt. Emlékszem például, a Külügy nem sokkal a
hazaérkezésünk után felhívott, mondván: – Pár amerikai
bajban van. Mudi azt hiszi, maga még mindig Teheránban
bujkál. Kérjük, hívja fel őt, ha lehet, hogy ezeket a
honfitársainkat tisztázzuk.
Elképzelhetetlen volt számomra akkor, hogy egyáltalán
beszéljek is Mudival, még ilyen távolságról is, hát
nővéremet, Carolynt kértem meg, hívja fel őt. Azt sem
akartam, hogy megtudja: Amerikában vagyunk már…
csak tényleg fontos volt, hogy azokat a szegény amerikai
nőket tisztázzuk. Carolyn azt közölte hát Mudival, hogy
egy „másik országban” vagyok, Irántól nem messze. Erre
a férjem kereken azt felelte, hogy nem létezik; se
útlevelem nem volt, se pénzem, Iránból én ki nem
juthattam, ott bujkálok. Ordítozva kérte Carolynt, legyen
őszinte, közölje vele, hol… különben nagyon megbánja ő
is, én is.
Mondtam Ellennek: – Nézd, én most is úgy gondolom,
jól tettem, amit tettem, arról meg szentül meg vagyok
győződve, hogy Mudi rontotta el az életünket.
– Ebben köztünk nincs vita – biztosított róla Ellen.

~ 372 ~
 – Nem hinném, hogy bűntudatot kéne érezned. –
Folytatta aztán mégis az aggályok sorolását: – csak nézd,
Betty… azért mégis mit műveltél, mire vállalkoztál! Egy
kisgyerekkel ráadásul! A határon megölhettek volna,
vagy előtte, vagy utána. Persze, ezt szemrehányásnak ne
vedd! – tette hozzá kapkodva megint. – Én téged inkább
csodállak a bátorságodért!
Próbáltam komolyan belemenni ezekbe a részletekbe
én is, és ha már itt tartottunk, Mahtab bátorságát kellett
dicsérnem. – Képzeld – meséltem Ellennek –, öt napig
nem volt mit ennünk. Mahtab egyszer azt mondta:
„Mami, úgy korog a gyomrom!”
Egyszer, érted? Nem kétszer. Utána mindent megértett.
Nem akart mást, csak hazajutni végre. És tudta, hogy
ennek ez az ára. Én meg azt lúttem néha, nem bírom
tovább. Hogy belehalok. Mondtam Mahtabnak:
„Sajnálom, drágám, de ez olyan rémes… nem hiszem,
hogy végig bírom…” Erre ő: „Ne félj semmit, én bírni
fogom, és majd segítelek. Én mindenképpen hazajutok
Amerikába.” És íme, az eredmény. Hazajutott.
Ellenben is felébredt most a szabadság vágya.
Ekképpen mondta: – Fiam, nézd, amikor
Németországban átszálltunk, nekem is tökéletesen
ugyanez volt az érzésem. Be kellett mennünk a frankfurti
amerikai külképviseletre, az útlevelemért. Egyszerre olyan
szabad voltam. Mintha tánclépésekben jártam volna attól
fogva a világot.

Na, igen.
Ami Mudit illeti, őt Ellen és Hormoz utoljára
~ 373 ~
 1989 májusában látta, s érdeklődtek a családja felől (az
iráni családról van szó). Mudi erre azt felelte: – Szinte
soha nem is látom őket. Tanítok. Majdnem minden
időmet orvosok társaságában töltöm, szakmai
kérdésekkel.
Ellen arról is beszámolt, hogy nővére új arát szemelt ki
Mudinak, ő azonban egyszerű megoldást talált: fél éve egy
szót se váltott a nővérével. Kevesebb bábu, kevesebb
gond? Furcsa játékos ez a Mudi. Hallom, például, hogy
mióta elvitorláztunk az életéből, valóban a munkának
szentelte magát. Néha napi huszonnégy órát dolgozik.
Aztán Ellen még így folytatta: – Mudi lényegében
paranoiás, nem is kevéssé. Folyton azt hiszi, a fél világ
ellene van, rá vadásznak, őt karják tönkretenni.
Amerikában a CIA-re gyanakodott, és még azt is el tudta
képzelni, hogy te az ügynökük vagy. Kényszerképzetek
gyötrik, de tényleg.
Eszembe juttatta ezzel, hány és hány ilyen bogara volt
Mudinak az iráni időkben is, miket kérdezgetett… s hogy
én is megkérdeztem tőle, miből gondolja, hogy ő ennyire
fontos személy? Hogy még a CIA-t is érdekli?
Ellen szerint Mudi néha nem titkolta milyen haragot és
gyűlöletet érez irántam. Máskor azonban elérzékenyült. S
ilyesmikben reménykedett: „Majd iskolakezdésre Betty
visszatér Mahtabbal.” Netán: „Karácsonyra itt lesznek
újra.” Elmúlt az iskolakezdés ideje, el karácsony, akkor
jött az, hogy…én nem tudom, mikor, de majd csak
visszatérünk.

~ 374 ~
 – Hogy gondolhatott ilyet? – kérdeztem Ellentől. –
Azok után, amiket művelt velünk, meg ami Iránban várt
volna ránk rögtön?
– Mit tudom én – felelte Ellen. – Hittem is, hogy így
gondolja, meg nem is. Az egyetlen, amit valóban biztosra
veszek nála, hogy mélységesen hasadt személyiség. Ha
begurul, szinte mindenre képes, aztán ha lecsillapodik,
nem is emlékszik rá, micsoda rémségeket művelt.
Elmeséltem Ellennek, mennyire féltünk Mudi
bosszújától, még sokáig. S hogy tényleg, ki tudja…
– Nézd, tulajdonképpen joggal – mondta erre, nem túl
megnyugtatóan. – Mahmudi doktor velünk sosem volt
őszinte. Én a helyedben ma se volnék teljesen nyugodt.
Például azért sem, mert efféle szándékairól sosem
nyilatkozik.
– Mifélékről?
– Semmi, csak ki tudja, mik a szándékai, érted?
Én ne értettem volna? Akkor terveiről kérdeztem
Ellent. Emlékeztettem rá, mit mondogatott örökké a
kislánya: hogy ha nagy lesz, elmenekül „onnét”,
Amerikába jön, vagy bárhova máshová, ahol ő „keresztény
lehet”.
– Rettentően fáj a szívem Jessicáért nekem is,
elképzelheted – mondta erre Ellen. – Én már rég
elmúltam harminc és fel tudok adni ezt-azt, ha más
dolgok valóban fontosabbak. Jessica azonban mindent
megkap, ami az adott körülmények közt csak
elképzelhető. Hát szóval nem tudom. Ha elég nagy lesz,
természetesen úgy alakítja az életét, ahogy jónak látja.

~ 375 ~
 Ez nem volt sok. Unszolni próbáltam: – De hát jól
tudhatod, hogy ha iráni nő lesz, felnőttként sem
képzelhető olyasmi, hogy független legyen. Hormoz
hirtelen elhatározza, hogy feleségül adja valakihez, és
akkor nézheted. Hol lesz az a szegény gyerek attól, hogy
maga határozzon! Rabnő marad, végső soron, egy életre.
Meggondoltad ezt, Ellen?
Ellen és a meggondolás! Azt felelte: – Rágja is a fülem
eleget, hogy maradjunk Floridában így, úgy, amúgy. A
gyerekeim élvezik a vakációt, még a féljem is élvezi, csak
én nem Betty. Mondom, ezt én nem bírom így. Rettegek
az ismeretlentől. Mit tegyek? Teljes bennem az érzelmi
hogyishívják… zűrzavar. De talán ez máris az elmebaj,
nem gondolod? Nyolc évet húztam már le „ott”, és kezd az
idegeimre menni. De épp ezért: mit tegyek? Olyan az
egész, mint a kisebbségi érzések. Nem érzek magamban
akkora biztonságot, mint te. De hát csak önmagamat
ismételem. Te a saját életed ura vagy, felettem minden és
mindenki uralkodik.
Nem tudtam mit mondani hirtelen. Nem is hagyta. –
Nézd – folytatta hát –, gyűlölöm az iráni életemet.
Belegondolok és beledöglök, lélekben máris. De abban
sem vagyok biztos, hogy el tudnám-e hagyni a férjemet.
Annyira bizonytalan vagyok. Nemcsak ebben. Egyáltalán
nem vagyok az, aki egyedül képes élni. Kell valami
támasz, valami közeli összefüggés.
Megérdeklődtem tőle, mit szól mindehhez Hormoz, na,
persze hogy nem az elhangzottakhoz, de az egészhez:
nincs-e kedve az Egyesült Államokban maradni. – Nem,

~ 376 ~
hát végképp nincs – felelte Ellen. – Könyörögtem neki,
nyaggattam, de nem. Az igazat megvallva, erre az utazásra
is szinte erőnek erejével vettem rá. Bíztam benne, hogy ha
itt leszünk, hátha valami közbejön, és egyszerűen nem
térhetünk vissza Iránba többet.
Mondtam neki, én igazán nem akarom befolyásolni őt
se így, se úgy, de az biztos, hogy a magam döntését egy
percre se bántam meg. Neki is csak döntenie kéne. Aztán
abbahagytuk valahol a beszélgetés című kínlódást. Öt hét
múlva tudtam meg, hogy visszamegy. – Sőt, mindjárt
indulunk is a reptérre, még épp jókor hívtál – mondta. –
A gyerekek miatt muszáj, hogy így legyen. Kezdődik az
iskola. És képzeld, Hormoz marad itt még egy darabig a
szüléinknél, kell neki egy kis pénzt keresnie, guruló
dollárt, tudod, eleve hogy a hazautazás költségei se
sújtsanak minket annyira.
– És hogy jöttök ki egymással?
– Minden a régi. Ver minket, de az igazi istencsapása
az lenne, ha magunkra hagyna. Kell, aki törődjön
velünk.
Ellen története, persze, korántsem olyan egyedi.
Amikor férje közölte vele, hogy Iránban marad, első
reakciója az volt, hogy mindent meg lehet szokni. Igen,
ismertem Iránban ilyen nőket, akiknek sokkal rosszabb
élete volt, mint nekem. Roszszabb, mint akár Ellennek.
Mégis, ha arra került volna a sor, hogy a szökés kalandos
útját válasszák, nemet mondanak, tudom. Beletörődtek a
sorsukba.

~ 377 ~
 Ha visszatekintek, Mudi mellett Iránban nekem
tulajdonképpen békés életem lett volna; ha igent mondok
abban az egy alapkérdésben, hogy – Irán, örökre Irán.
Akkor nem is bántott volna. Ez a meggyőződésem. Csak
hát a baj az volt, hogy akkor meg némely sokkal
lényegesebb meggyőződésem ellenében kellett volna
cselekednem.
Az pedig nem ment. Nekem kellett elmennem onnét.
Eljöttem. Ellen visszatért.
Mudi nagy talány maradt a családom számára.
Kedvelték, sőt, kifejezetten szerették őt, mikor még itt
éltünk együtt Amerikában. Emlékszem, apa milyen
nagyokat beszélgetett vele, méghozzá éppen Iránról, ahol
ő a második világháborúban katonáskodott. Anyám
csodálta Mudit, hogy mi mindenhez ért – ezek a
titokzatos orvosi dolgok rendkívüliek voltak a szemében!
–, s nem utolsósorban, mert ő volt Mahtab apja.
Mahtab apja.
Aztán épp ezért: családom rengeteget szenvedett,
mikor iráni tartózkodásunk nyúlni kezdett, mint a
rétestészta. Szerető rajongásuk gyűlöletbe csapott át,
bizalmukból neheztelés lett. Családom becsapva érezte
magát, és ez az érzületük már nemcsak Mudit illette –
gyanakodva néztek minden idegenre. Igaz, apám egészen
az utolsó időkig roppant nyílt és érdeklődő maradt a világ
dolgai iránt – és hajlandó volt tárgyilagosan látni
mindent. Anyám azonban többet szenvedett úgy
csöndben bármelyikünknél, s képtelen volt eltitkolni
keserűségét. 1985-ben, emlékszem, több mint egy évvel az

~ 378 ~
elutazásunk után Alpenába ment, meg kellett jelennie a
bíróság előtt, hogy javaim dolgában intézkedjen. Szörnyű
érzés volt, hogy ingóságokról, ingatlanról kellett
tárgyalnia, miközben fogalma sem lehetett, visszatér-e
épp az, akinek a javára ez-az történhetik talán így – igen,
hogy látja-e még életében a lányát. S hogy ez így alakult,
Mudi volt a bűnös. A michigani Alpenában anyám
találkozott több barátunkkal. Ott voltak például
Parseghianék, egy örmény család: három nemzedék.
Nana, a kedves öreg mátriárka, aki jó pár évtizeddel
ezelőtt lett árva a (a nagy örményországi népirtás idején),
aztán két nővér, Vergine és Anahid (Anahid férjét
megölték a libanoni polgárháborúban), meg a két család.
Parseghianék rettentő küzdelem árán vergődtek fel oda,
ahol most álltak, igazán derék emberek voltak. Anyám
mégis vegyes érzelmekkel nézte őket – jóllehet végképp
nem voltak muzulmánok.
Akárcsak tárik és Farzana, pakisztáni barátaink, akik
segíteni akarták szökésem Mahtabbal, Parseghianék is
nyomban akciózni kezdtek, ahogy tragikus sorsunkról
értesültek. Elsősorban Mudit szerették volna meggyőzni;
levelekkel árasztották el, folyton telefonálgattak neki,
könyörögtek – engedjen haza minket. Aztán csomagokat
is küldtek nekünk; ennivalót és ajándékokat. Mint apa, ők
sem adták fel a reményt – szentül hitték, hogy egyszer
hazajövünk. Anyagi ügyeim intézésében is sokat
segítettek; számlák, miegymás. Raktárba vitették a
holminkat. Mikor tényleg betoppantunk végre Mahtabbal,
pénzt is adtak kölcsön, sokat köszönhetünk nekik, hogy

~ 379 ~
újrakezdhettük az életünket itt. Nem volt, amit meg ne
tettek volna értünk, és semmiféle viszonzást nem vártak.
De anya visszafojtott dühe, valami szelepet keresett,
hát itt tört ki. Az „idegenekkel” szembeni összes
ellenszenvét szegény Parseghianékra zúdította. – A ti
hibátok, hogy Betty ott senyved Iránban – vádolta őket. –
Ha nem lógott volna örökké idegenekkel, hát ez mind
nincs. De ti olyan behízelgőek voltatok, na, köszönöm
szépen, jól becsaptátok.
Mondom, szegény Parseghianék!
Anya ellenszenve minden idegenséggel szemben
roppant makacs természetűnek bizonyult. Mahtabbal már
rég ott laktunk a szüleimnél, mikor lányom egy nap csak
úgy bedobta: – Mami, főznél valami finom perzsa kaját? –
Erre anyám: – Azt hittem, eleged volt már abból a sok
kotyvalékból. Az én házamban ilyen moslékot nem
készítünk.
Apa nem osztozott anyám érzületében, s azt is látta,
hogy családom többi tagja – fiaimat se kivéve, és még
sorolhatnám – mennyire kiborít néha ezekkel a dolgaival.
– Föl se vedd – mondta apám. – Nem értik az egészet,
és kész. Mit csináljanak?
Mahtab, ezt boldogan állíthatom, mentes volt minden
előítélettől. Kisvárosunkban kevés idegen élt. Egy nap
megpillantott egy nőt száriban. Azt mondta: – Mami,
nézd, egy indiai nő. Ha összeismerkedünk vele, süt majd
nekünk purit? Indiai kenyeret?
Mióta visszatértünk Amarikába, az élet csupa
feladatnak érződött, olykor taposómalomnak – rengeteg

~ 380 ~
izgalma közepette épp! –, futószalagnak…
kiszámíthatatlannak. Megtanultam, hogy a sok úti
izgalomnak árnyoldala is van. Az ember szinte sosem
alussza ki magát rendesen, vagy épp az jön, hogy zakatol
az agya, aztán csak hánykolódik hajnalig ébren. Életem
tulajdonképpen repülőterek, előadótermek és koktélos
esti teraszok-kertek közt zajlott, pontosabban villogott…
kísérője lett ennek csakhamar valamiféle kimerültségből
fakadó csömör. Túlhajtottam magam, ez egy embernek
eleve sok volt. Csak hát mit kellett volna kihagynom, mit
lehetett volna?
1991 elején mutatkoztak az első aggasztóbb jelek.
Persze, épp erre az időre esett a film bemutatósorozata is,
meg még sok minden – alig bírtam már a feszültséget.
Hogy csak azt a kínos válópert említsem, ahol a közép-
keleti férj ellen kellett tanúskodnom a tárgyaláson, és az
ügyvéd mindent megtett, hogy lejárasson. Hogy jövök
hozzá, gondoltam.
És ez valóban nem is ment így tovább, nem, ez az egész.
Március 16-a, egy szombati nap hozta meg a „döntést”. Az
ohiói Daytonból, kétnapos előadássorozat után repültem
egyenesen Washingtonba, a fővárosba, a CEO
kongresszusára. Nem sétalovaglás. Ahogy még aznap este
hazaröppentem Michiganbe, jött a jelzés. A jobb
vállamból éreztem a szúrást, igen, mintha onnan indult
volna ki, hogy aztán a bordáim közt tomboljon teljes
erővel. Vagy fordítva? Első gondolatom ez volt:
tüdőgyulladás. De ahogy álmatlanul hánykolódtam ezen
az éjszakán – megint –, és mindenem lüktetett,

~ 381 ~
mellkasomat csaknem szétvetette a fájdalom, már
olyasmit kezdtem sejtem, hogy koszorúér.
Vasárnap Arnie bevitt a Carson City kórházba. Ott
rögvest az intenzív osztályra kerültem. Számos vizsgálat,
röntgenezés után megtudtam – részben meglepő volt az
eredmény, részben érthető nyombélfekély és
epehólyaggyulladás, mindkettőnek oka pedig a rettentő
kimerültség. Öt napot töltöttem kórházban, és Mahtabon
kívül senki se tudta, hol vagyok. Hónapok óta ezért
imádkoztam: csak egyetlen olyan napért, melyet nem
mások osztanak be a számomra, amikor fellélegezhettem,
amikor a magam ura vagyok. És senki nem tudja, hol!
Csak feküdtem hanyatt a békés, egyágyas szobában, nem
kellett senkivel szót váltanom, nem kellett
visszaemlékeznem, véleményt mondanom,
együttéreznem… semmit! Tényleg a végkimerülés felé
közeledtem már, és most hálás voltam a sorsnak, a
nyombélfekélynek, az epehólyagomnak, hogy talán valami
még nagyobb bajtól mentettek meg. Nem volt ez a kis
pihenő déltengeri nyaralás, persze, mégis messsze
jobbnak bizonyult, mint utolsó hónapjaimban a legszebb
napok is akár.
Összeomolva fellélegezhettem.
Mahtabért aggódtam csak, fogalmam sem volt, egy
tízéves kislány hogy boldogul ilyen helyzetben akár öt
napig is egyedül. Ó, kellemesen kellett csalódnom! Akár
John balesete után, remekül megbirkózott a dolgokkal.
Főzött, mosott, vasalt. Sőt, még a perzsa újévet is

~ 382 ~
megünnepelte. A No-ruzt, egymagában. És elmesélte
nekem, mit csinált.
– Az asztalon ott a haft szin – újságolta ekképp – és
minden csak arra vár, hogy te otthon legyél megint. Látni
fogod. Örültem, hogy a No-ruz így hát életének része lett,
kulturális örökségként. Csak gazdagodott vele!
Mahtab egyik meglepetést okozta a másik után.
Felhívott a kórházban, és elkezdett fársziul beszélni – ez
afféle bizalmas nyelvünk volt, és szintén nem ártott. Ki
akarta fejezni, mennyire összetartozunk – és érzékeltetni
azt is, hogy ebben a helyzetben fontosnak tartja: én is
érezzem ezt.
A kórházat elhagyva még két hétig rettentő állapotban
voltam. Mintha életem negyvenöt évének terhét
megkétszerezve éreztem volna minden tagomban,
ízemben, porcikámban. Eszembe is jutott egy beszélgetés,
persze, Mahtab aranyköpésével:
– Anyu, te a hatvanas években születtél, vagy az
ötvenesekben? Szóval, hatvanas, vagy ötvenes?
Hahaha. Most kérdezett volna meg. A századfordulón,
hangzott volna a válaszom.
De, hogy azt a beszélgetést tovább idézzem, hát így
feleltem akkor: – Miért fontos, hogy hatvanas-e, vagy
ötvenes-e, vagy akármi?
Kicsit eltűnődött, s talán olyasmit érzett, hogy a mami
akkor hát most már szégyelli a korát, és azt mondta: –
Csöppet se aggódj, én a százasokban is szeretni foglak!

~ 383 ~
 Végre mosolyogtam. Mahtab meg visszamosolygott.
Már csak azt kellett remélnem, hogy az ilyesmi jót tesz a
gyulladt epehólyagnak is.
Ha valaki kérdez, általában azt jelenti ez, hogy
érdeklődik is. A szó nemesebb értelmében. Például: nem
érdekből.
Ilyen kérdésekre gondolok (sokszor feltették!): Aztán
mi lett Amáliával, azzal a férfival, na, aki a szökésben
segített?

Az ám, mi lett Amallal. Közvetlen kapcsolatot nem

mertem volna fölvenni vele – nem ment el az eszem! –, de
közvetítő révén megtudtam, hogy továbbra is Iránban él, s
tartja magát ahhoz ez a határozottság, hogy nem megy el
onnét, míg a feleségét és a gyerekeit nem viheti magával.
Szerencsére a nyomozók véletlenül se hozták
összefüggésbe őt a szökésünkkel. Mudi a létezéséről se
tudott. Remélem, egy nap találkozunk még – itt
Amerikában. Amallal és szeretteivel. Kérdések.
Hát Helen Balassanian mit csinál? Tudod, az a nő Svájc
teheráni nagykövetségén, aki segített neked, meg
tanácsokat adott, bármilyen gyenge lábon állt is hivatalos
szempontból az ügyed?
Egyszerűbb eset. Ha Helen Balassanian szabadságra
megy, mindig felhív minket telefonon. Annyira
megszerette Mahtabot, hogy valahányszor elér,
ragaszkodik hozzá, lányom is vegye át a kagylót… Helen a
saját fülével akar meggyőződni róla, hogy „az ifjú
szökevény” jól van.

~ 384 ~
 Egy este megcsördült a telefon. Nem minden szorongás
nélkül vettem fel, s ez az érzésem csak fokozódott, mikor
az idegen férfihangot meghallottam. De az illető azonnal
megnyugtatott: – Kérem, ne féljen, Helen adta meg a
számát. – S azzal folytatta, hogy ő iráni-örmény
származású kaliforniai! – Özvegy vagyok, és feleségül
akarom venni Helent – magyarázta, miért is hív. Még
mindig nem értettem.
– Nos, Helen azt mondta, hogy „kérdezd meg Bettyt,
mit szól a dolgokhoz, ő a legbölcsebb nő a világon, akit
ilyen kérdésekben elképzelhetek…” Hát ennyi.
Hogy én vagyok a házasulandók bölcs tanácsadója!
Aranyos humora van ennek a Helennek! Tetszett a dolog,
természetesen heves „igen” volt a válaszom, s ez egyszer
talán valóban bölcs voltam, mert úgy tudom, Helen
feladta állását, az Egyesült Államokba költözött – és nem
nehéz kitalálni, Kaliforniában él, boldog feleség.
Kérdés – van még valami?
A fiai…?
Joe és John számára rettentő megpróbáltatás volt az én
kényszertávollétem. Bár máig is viselik magukon a csapás
emléknyomait, ép és egészséges fiatal férfiak, büszke
lehetek mindkettejükre.
John tizennégy éves volt, mikor Iránba mentem, s talán
őt érintette a legsúlyosabban az egész. Nagyon anyás volt
ő akkoriban. Távollétemben apjánál lakott, nem bírta
volna szülő nélkül. Hirtelen felnőtté lett mégis, és így tőle
is mintha a legszebb kamaszéveit vették volna el.

~ 385 ~
 Apámhoz is nagyon közel állt. Egy nap azt mondta
apám: – Kevés fiút találnál, úgy értem, unokát, aki ilyen
dolgokra képes volna. – John tudniillik hosszú órákat
töltött nagyapjával, és még a sebét is ápolta, tisztogatta,
ha kellett. Nagyon lesújtotta apám halála. Ehhez jött még
az autóbalesete is – hát azt mondhatom, John tud egyet, s
mást az életről.
Apa halála után anya nem szívesen volt egyedül, hát
John hozta el őt a kocsiján a házunkhoz minden este.
John miután felépült a balesetéből, különben is egyre
több időt töltött anyámmal, hogy magányát feloldja.
Anyám szereti kényeztetni, „elrontani” Johnt, és a fiam is
őt.
Joe tizennyolc volt, mikor iráni kalandom kezdődött.
Második műszakban dolgozott egy szerelvénygyárban.
Minden este külön főztem neki, a koszt a hűtőben várta.
Amikor hazaérkezett, mindig hallottam, nyílik a
mikrosütő kis ajtaja, ettől azonnal megnyugodtam, így
tudtam elaludni.
Nem úgy, mint John, akinek mindig volt barátnője, Joe
inkább a pajtásaival járt ide-oda, lányt sosem hozott haza.
De amikor huszonhárom lett, hirtelen megváltozott. Még
Mahtabnak is feltűnt a dolog. – Mami, észrevetted?
Vigyázz, Joe valamire készül. – Láttam én is némely jelet.
Olyan öntevékeny lett: kitört rajta a házi és ház körüli
szorgalom. S egy szép nap „bezuhant” egy telefonhívás,
női hang: – Joe otthon van? – Tudtommal ez volt az első
ifjú hölgy, aki Joe-t ekképp kereste… és az utolsó is. Két
évre rá Joe és Peggy összeházasodott. Esküszöm, nem

~ 386 ~
találhattam volna magam sem különb lányt neki
feleségül. A fiam érett férfi lett, a csatangolást
abbahagyta, boldogabb, mint valaha.
És 1991. szeptember 18-án a Carson City kórház
szülészetén felsírt egy új hang, s Joe fiam büszkén nézte
„a nagy kettőst”, nejét s a csecsmőt. Egy nemzedékkel
azelőtt Joe és John ugyanezen az osztályon született.
Ebben a kórházban ismerkedtem meg Mudival, itt halt
meg az apám. Itt folytatódtunk, íme.
Aztán Joe-ra néztem, és azt láttam, hogy holtsápadt. Mi
ez? Össze ne essen – örömében. De hát miféle jelei ezek
az örömnek? Lezöttyent végre a fotelba, és annyit nyögött
csak: – Fiú. – Szája szögletében kis mosoly látszott.
Nemsokára találkoztunk Roger Morrisszal, aki azonnal
eloszlatta minden egyéb aggályunkat, mondván: –
Remekül van a srác.
S Brandon Michael Smith tényleg „remekül” festett
már a vizsgálóasztalon. Kis teste bíborból emberszínűbe
váltott, tüdeje jól működött. Büszke voltam a fiamra, aki
máris a legtökéletesebb apának mutatkozott. Vagy csak az
én elfogultságom láttatta így? John bácsi szintén rögvest
felnőtt a feladatához.
Mahtab nagynéni lett. Én, ne is mondjam, nagyi.
A gyerekek gyorsan nőnek, cseperednek. Az idő elkezd
rohanni. De hát mi egyéb volna az élet?
Az élet az is, hogy vannak benne állandó dolgok.
Például a lányom. S ekképp a legközkeletűbb kérdés
mindig:
Hogy van Mahtab?

~ 387 ~
 Csaknem száz százalékig jól. Tizenkét éves, csuda kis
illető, csinos és vidám, már igazából nem gyerek, félig így
is viselkedik, haja hullámos vörösesbarna, a szeme
bamászöld. Szeret horgászni, rajong a michigan State-ért
(futball), a Detroit Dinamóért (kosárlabda), a New Kids
On The Block együttesért, valamint (anyja jókora
nemtetszését kiváltva) a tévézésért. Játszik az iskolai
leány kosárcsapatban maga is egyébként a szurkoló kórus
nagyhangú, handabandázó vezetője. Zongorázni tanul,
mert muszáj, ehhez én ragaszkodom. Szeret ujjas trikóban
és farmernadrágban járni és minél nyűttebb edzőcipőben.
És nem vágyik visssza Iránba.
Mahtab nem koravén, csak szellemileg jóval érettebb,
mint a korabéli lányok. Van egy jó adag fanyar humora,
némi élettapasztalata – s mert mindazonáltal igen
temperamentumos, nem is zárkózik el a világ dolgaitól.
Egy nap mókás dolog történt. Ezzel jött haza: – Mami,
a suliban a tanár Mohamedről beszélt. Egyből hegyezni
kezdtem a fülem, nocsak, mondtam, engem üldöz az
iszlám. De a lányok aztán, szünetben, folytatták a témát,
és valami verekedés jött elő, nem értettem, hogy van ez?
Az iszlám miért függ össze a bunyóval?
Nagyot nevettem. – Te csacsi, az osztálytársaid
másképp vették a lapot. Érdekli is őket Allah és
Mohamed, az ő prófétája. Ők Mohamed Aliról, a
bokszolóról beszélgettek már a szünetben. Hm? Hát
ennyi.
Tekintve, hogy annyit utazott, Mahtab a földrajzot
jobban tudja, mint az átlag. Pici korában Mudival mindig

~ 388 ~
vettünk neki, külföldön járva, egy-egy ottani babát. Mert
ez a hagyomány mindmáig él, a babák sokasága alig fér el
szobájában. Tömérdek kedves élménye, emléke van a
külföldi helyekről, ide-oda szívesen vissza is menne
(nyilván vissza is fog!), de a legjobban annak örül, ha
végre hazaérkezünk, s jó soká nem kelünk útra megint.
Egy hosszú előadókörútunk után, mikor végre
abbahagyhatta az örökös mosolygást, figyelést, nem
kellett azonnal válaszolnia mindenre; bármihez
alkalmazkodnia (vagy rajongásokat nyugtáznia), azt
mondta: – Mami, de jó, hogy most végre egy kicsit azt se
tudom, ki vagyok.
Vagy – épp most volt ő: ő?
Értékrendjével semmi baj; tudja, mi az, ami számít az
életben, s mi, ami nem is annyira. S mert a legnehezebb
megpróbáltatások közepette imái mindig meghallgatásra
találtak, mondanom sem kell, mélyen vallásos.
Etikai érzéke is fejlett, nehéz volna rávenni őt
olyasmire, amit helytelenít. Az iskolában remek tanuló, és
nem a biflázós fajtából. Komoly motivációja van – amiben
van. Hát ez az, tanárai se mondanak mást: nehéz őt
szabályok rendjébe szorítani. Értem, miről beszélnek.
Amit Mahtab nem akar, hát akkor azt nem és nem.
Angliában, egy iszonyú fáradt napon – kimerítő Európa-
túránk végén – Mahtabbal egy ausztráliai képeslapnak
nyilatkoztunk. Miután készült pár fotó rólunk a
szállodában, azt akarták, legyenek külső felvételek is, hát
elsétáltunk egy múzeumhoz.

~ 389 ~
 – Menj át ott, a füvön – kérte Mahtabot a fotós.
Biccentettem lányomnak: mozgás. Csakhogy ő nem
moccant. Odamentem hát hozzá, s felszólítottam: – Na.
Gyere akkor legalább velem.
De velem se. Pedig Mahtab különben igen engedelmes.
– Gyere – unszoltam –, mi se értünk rá, másokat se illik
váratni.
– Nem – ingatta a fejét. – Nézd, ki van írva: a fűre
lépni tilos. – És ez neki épp elég volt. A kétségbeesett
felnőttekkel mit sem törődve, tartotta magát
elhatározásához. A szabály, az szabály. És a makacsság –
öszvér erény. Mahtab néha már csak ilyen. Egészen az
utóbbi időkig igen rendetlen volt ugyanakkor egy másik
dologban: a harisnyáját a legnagyobb lelki nyugalommal
vette föl – kifordítva. Akár az apja. Meg is kérdezte tőlem:
– Mami, olyan nagy baj ez? – Csodálkozva
visszakérdeztem: – Ez most miért olyan lényeges kérdés?
– Mire így válaszolt: – Csak mert a papa mindig azt
mondta, ha valami ruhadarabot kifordítva veszek fel, a
pokolra jutok!
Ezt épp Mudi mondta! A képmutató. Megnyugtattam
Mahtabot, hogy a dolgok közt ilyen összefüggések
nincsenek, és ha valaki mégis így gondolkodik, azt
mondjuk rá: babonás… vagy még csúnyábbat is.

Odahaza legtöbb napunk valami állandó – számomra

csodásán megnyugtató – rutin jegyében telik. Együtt
főzicskélünk; segítek Mahtabnak a házi feladatok
elvégzésében. Akadnak azonban alkalmak, mikor ez az
egyensúly felborul. Főleg ha föltámadnak az emlékeink.
~ 390 ~
Akkor, így mondjuk, „ránk jön a hoppáré”. Például egy
jókora michigani égzengés-villámlás az iraki bombázások
napjait idézi fel.
Mahtab – sajnos – csak velem tud Mudiról és Iránról
beszélgetni. Ez azért egy bizonyos szempontból nagy
magány. Családom körében egyébként sosem érzi ennyire
otthon magát, nem szívesen viselné visszafogottságukat –
tudván, hogy az a rosszallás jele. Mert ha például anyám
megkérdi tőle, hiányzik-e neki a papa, Mudi – anyám
szerint Mudi minden árulása ellenére a férjem volt s
Mahtab apja maradt, hát akkor „érezni illik iránta”
Mahtab azt feleli tömören: – Már ugyan miért hiányozna?
– És ilyen válaszaival nem arat sikert. Kénytelen leplezni
hát valódi érzéseit; családom régimódisága végső soron
kettősségre kényszeríti.
Hogy egy svéd újságíró megkérdezte, szeretné-e
viszontlátni a papáját, Mahtab habozás nélkül így felelt: –
De mennyire. A sitten, rács mögött… hogy ne tudjon
minket bántani. – Válaszában nem volt semmi indulat,
gyűlölet, bosszúvágy. Ha szabad ezt mondanom:
pontosan így volt kísérteties, az újságírónak valószínűleg
hátborzongató felelet, mert teljesen tárgyilagos maradt.
Ha valami úgy van, akkor úgy van. S kifejezte a válasz egy
gyerek természetes vágyát is, hogy persze, látni szeretné
az apját, és persze, nem szeretné, ha apjának bármi módja
lenne megint az alantas viselkedésre.
Ezek a dolgok már csak így vannak.
Tizenegy nappal a „kis mozink” bemutatója után (s öt
nappal a film országos bemutatóját követően) az Egyesült

~ 391 ~
Államok bombázni kezdte Irakot. Ahogy a tévében a
légelhárító ütegek tüzét is láthattuk, Mahtab elkezdett
idegeskedni. Vagy én nem is tudom. Mint akit
megbűvöltek, hirtelen olyan lett.
– Gyere, mami – mondta ezt látni kell.
És attól fogva minden nap este tizenegyig nézte és
nézte a CNN-t, még a kedvenc programjait is elhanyagolta
miatta.
Sok amerikai számára – mit mondjak, tízmillióknak –
az Öböl-háború afféle számítógépes társasjáték volt, kicsit
steril ügy, a technika diadala. De Mahtab ismerte azt a
vidéket, tudta mit rejt a táj. Mi az, ha ott bombáznak.
Sterilen – vagy sem. Ha egyszer egy környezetet
megismersz, máris összetett, élő jelenség marad a
számodra, szerves lesz; ami azt a helyet éri, téged ér. Irán,
Irak – jó, hát, ha úgy akarom, nagy különbség. Mégis,
Hemingway szavával élve: a harang értünk szólt. Nem
tudnám megmondani, hogyan és miért. Talán Mahtab se
tudta. Nem Beszéltük meg. Néztük a CNN-t.
Meg talán az is megfordult a fejében: hogy hát akkor
megint. Bár ezzel nyilván felfogta, hogy itt mi kívül
vagyunk, de milyen messze túl, a veszélyek zónáján,
mégis, ki tudja, az idegeiben megrögződött szorongás és
rettenet miféle folyamatokat indított el benne? A
lelkében, a képzeletében.
Zajlott az Öböl-háború. Néztük mi, két sajátos figura.
De hát valóban: nem eléggé sajátos az, ha melletted száz
méternyire, házak omlanak össze, tüzek lobbannak, az ég

~ 392 ~
alja egész éjszaka vöröslik, égett emberi hús bűze száll…
folytassam?
Láttuk ezeket az iraki képeket. Még mindig tartana
életünk rémszakasza? És Mahtab nagyon aggódott az
iráni ismerőseinkért. Hiszen Irán olyan közel van oda.
Lassan rájöttem: apját is félti. Csacsi módon, mondhatná
erre valaki. Én inkább azt mondtam magamban: hála
Istennek! Hát valami vonzalom, kötődés mégis él a
szívében, és épp a legnehezebb pillanatokban lobban fel,
válik elevenné. így volt ez jól.
Ha már a világ rendje nem is.

Mahtabbal mi kezdettől fogva nagyon közel voltunk

egymáshoz. Vagyis megmaradt a közelségünk, ez az elemi
tény. A jelek szerint rendíthetetlenül. S ahogy Mudi
kijelentette – unalomig ne ismételjem már –, hogy nem
térhetünk vissza együtt Amerikába, még a korábbiaknál is
közelebb kerültünk egymáshoz, ha lehet. Másfél évig
voltunk végső soron összeesküvő társak, kezdő
kalandorok, elszánt határsértők, a szabadságot elemien
áhító lények. Minden lélegzetünk, minden gondolatunk
közös volt, ha úgy vesszük – és akkor jött még a
menekülés a hegyeken át. Igazán nem holmi kirándulás a
Szikláshegységbe; pedig az is milyen elemi erővel össze
tud hozni embereket.
S az alaphelyzet nem változott. Lányom nélkül soha, ez
van még mindig. A napok, melyeket Mahtabbal tölthetek,
mindennél értékesebbek nekem. Bár rettentő zsúfolt az
életrendem, az időbeosztásom, utazásaimat megpróbálom
úgy szervezni, hogy közben minél többet lehessek vele.
~ 393 ~
Valahányszor este elköszönök tőle, halkan így sóhajtok,
magamban: „Édes Istenem, köszönöm, hogy ezt a napot is
megérhettem vele.”
Amikor nem lehetünk együtt – rossz. Nekem talán még
rosszabb, mint Mahtabnak. Sőt, ez biztosan így van.
„Örökbe fogadott” magának egy testvért, a nála idősebb
Lorit, s ő van vele, míg én távol járok. Egyszer felhívtam
Németországból, közölve, hogy három nappal hamarább
megyek haza, reméltem, örömet szerzek neki ezzel a
hírrel.
– Nem kell úgy elsietni, csak élvezd Európát – felelte.
Ebből arra következtettem, hogy nagyon is jól van. Hála
az égnek!
Féltékeny aztán végképp nem voltam.
Rutinszerű kérdés: „Nem fél(sz), hogy Mudi egyszer
orvul visszajön Mahtabért?” Azt felelem erre, hogy kivétel
nélkül, minden nap, a nap minden percében félek. Most
körülbelül ezerötszáz napja, hogy Mahtabbal eljöttünk
Iránból. Mindennap vigyáztunk; volt, hogy forma szerint
is, máskor csak úgy, mellesleg – de ezt a szempontot
elfelejteni sosem fogjuk, sosem tudjuk.
Mert itt soha semmit nem lehet tudni.
Mahtab kötöttebben is él, mint a korabéli kislányok.
Nem bringázhat szabadon, még az utcán sem járhat-
kelhet egyedül. Megtanulta, örökké hátra kell sandítania,
nem követi-e valami gyanús alak. Nem lassít-e látszólag
ok nélkül egy autó.
Nem minden aggodalom nélkül engedtem el két nyáron
is most már táborozásra. S csak emésztettem magam

~ 394 ~
utána. Azt gondolom: micsoda logikátlanság a részemről!
Házunk s környéke olyan, mint egy szuper-titkos,
agyonbiztosított katonai „műintézet”, és akkor hagyom,
hogy a lányom csak úgy hajrá, durr bele, védtelenül
csatangoljon… bármennyire tanári felügyelettel
társnőivel. Elment az eszem? Mahtab egyre kérdi, mikor
jöhet már végre „védőőrizet” nélkül haza az iskolából. –
Tudod – mondja abból is elege lesz aztán az embernek, ha
tudja, hogy valaki folyton lesi, minden lépését figyeli. Jó,
nem rabolnak el… de úgy érzem, én nem is vagyok én.
Csak egy védendő tárgy.
Nagy igazság. Most akkor mi legyen?
Épp ez az. Mahtab megfogalmazza: – Szeretnék már,
mami, egészen olyan lenni, mint a többi gyerek. Semmi
különös.
Nagyon egyszerű kívánság. Nagyon természetes.
Nagyon kurta kijelentések gátolják egyelőre a teljesülését.
Mudi jelzései, még Iránból. Vagyis ott mondta: ha mégis
sikerülne megszöknünk, Mahtabot visszaviszi, engem
megöl.
Persze, nem ilyen egyoldalú ez sem. Mahtab vágyakozik
a szabadabb mozgásra, de pontosan érti a leselkedő
veszélyt. A „20-20”-as egyik epizódja épp erről szólt.
Hogyan rabolta viszsza a gyereket valami kultikus szekta.
– Mami, ha velem ilyen történne – így Mahtab –,
remélem, lézerfegyverrel jönnél értem, ha kell… és
feltétlenül kiszabadítanál.
Betty Mahmudi, mint Madame Terminator..
Hát szóval inkább vigyázunk.

~ 395 ~
 Mahtab is kezd a bolondja lenni a gyerekszöktetéses
eseteknek. Egy ilyen újságcikk olvastán kijelentette: –
Titokban olyan büszke vagyok, hogy az én anyukám efféle
ügyekkel foglalkozik. Csak hát nem beszélek róla; tudom,
hogy minden ilyesmi halálos titok.
Akadnak ellentmondások.
Ahogy látom viszont, teljesen egyértelműen, milyen
sugárzóan szép fiatal lány lesz Mahtabból, arra gondolok:
mit vesztett vele Mudi, mitől fosztotta meg magát, mennyi
tiszta, apai örömtől! Vagy hát szabad volt, végső soron,
nekem megfosztanom őt ettől? Mindenkinek vannak
gyenge pillanatai, feltámad a kétely, és…
Már nem is tudjuk, miért tettük, ami akkor pedig az
egyetlen helyes cselekedetnek tűnt fel. Szerencsére ilyen
szempontból meg Mahtab vigyáz rám, és mindig meggyőz
róla: igenis nekünk kellett együtt maradnunk. 1989-ben,
másodosztályosan, anyák napjára a következő szép levelet
írta nekem; holtomig őrizni fogom:

„Drága Mami, te vagy a legnagyszerűbb Mami a

világon, és imádlak! De tényleg, úgy szeretlek, Mami,
hogy ha a világ minden mamija közül választhatnék, te
lennél az első bármikor! Annyi nagyszerű dolgot tettél
értem, összeszámolni se tudom. Mami, engem nem
érdekel, százéves vagy, kétszáz leszel, én akkor is szeretni
foglak. Semmit se változtatnék rajtad, számomra olyan
tökéletes vagy. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled.
Mami, te nekem olyan végtelenül sokat jelentesz.
Szeretlek, Mami!
Ezer csók: lányod imád:
~ 396 ~
 Mahtab.”

Ahogy apám, Mahtab is mindig elvárta tőlem, hogy

nekem minden sikerüljön. – Mami – ezt mondogatta,
mikor még Iránban voltunk –, találd meg a módját, ahogy
Amerikába visszatérhetünk. – „Ahogy”. Mert azt ő
biztosra vette, hogy van mód, és nekem csak akarnom
kell. És az iráni-török határ hegyei közt, csempészek
társaságában, valahogy ennek a biztos hitének megfelelő
bátorságot is tanúsított.
Mint láthatjuk, a Lányom nélkül…-nak talán ez adja
mélyebb, mögöttes értelmét. Amit a cím összefoglal
azonnal. Hogy Mahtab nélkül semmi nem is lehetett
volna az, ami lett.
És nem lett volna az sem, ami volt.
Meggyőződésem, hogy még a hegyek közt is feladtam
volna, ha ő nincs. Ott volnék eltemetve, vagy keselyűk
étke. Mahtab vezérelt, ő késztetett mindenre. Emlékszem,
egy nap, már a sokadik teheráni hónap során, tollat
ragadtam és írni próbáltam. Rettenetesen le voltam
gyengülve, vérhas és kétségbeesés gyötört; egy
jelentéktelen levelet nem tudtam volna megfogalmazni.
Meghalok, gondoltam akkor is. De ha meghalok, Mahtab
örökre itt marad Iránban, villant belém. Lehetetlen!
Aznap álltam oda Mudi elé, mondván: – Rendben van,
legyen meg, amit kívánsz. Maradok, dolgozni fogok. –
Persze, a könyvemen! Azon, hogy végül majd hogyan
szabadulunk onnét. Számomra ez volt a túlélés útja.
Mahtab jelezte az irányt.

~ 397 ~
 Igaz, Mudit azóta se láttam, hogy Iránból eljöttünk,
jelenlétének nyomai azonban nem tűntek el,
tagadhatatlanul befolyásolja ő ma is az életemet.

1990. december 27-én Mahtab a nagyanyjánál

volt, ott töltötte a karácsonyi vakáció egy részét. Én meg
egyedül ücsörögtem otthon. Fáradt voltam, sokat kellett
dolgoznom a készülő filmbemutatóval kapcsolatban.
Elaludtam hát, s ahogy fejem a párnához ért,
lehanyatlóban, már fel is riadtam rögvest. Sikoltozva
méghozzá. Mert mintha Mudi állt volna ott, fölém
hajolva, érezhettem jól, hogy mindjárt a torkomnak esik,
megfojt – és ajka körül gyalázatos kis mosoly játszott, a
bosszú elégedett mosolya.
Mondom, felriadtam azonnal, de e pár pillanat alatt is
azonnal kivert a veríték, szívem vadul rohant. A látomás
olyan élethű volt, egyáltalán nem olyan, mint az álmok.
Valami baljós jel? Hallucinálok? Elfelejteni! Hálás voltam
a sorsnak, hogy ezek a dolgok – Mudi bosszúja, és a többi
– e pillanatban nagyon távoli, képzelt félelmeket
jelenthetnek csupán. De hogy meddig tart meg kegyeiben
a jó szerencse…?
Ez mindig nagy kérdés maradt.
Mert nem volt egyetlen nap se a szökésünk óta, hogy ne
gondoltam volna Mudira, és arra a sok rémségre, amivel
fenyegethet minket – ha úgy akarja hirtelen. Mikor jön,
ha jön? És hogyan sújt le? Milyen fegyvert használ
ellenem? S hogyan akarja kiszakítani netán Mahtabot
itteni boldog életéből? Látomások voltak ezek,

~ 398 ~
rémfilmekbe illők – holott azzal az egy szál valósághű
filmünkkel is megvolt a maga baja. Mudi elszökteti a
lányomat, s én a földgolyón üldözöm őt – vagy leszúr egy
nagy késsel, s utána ő a helyzet ura. Vérem szökőkútként
zúdul a szoba falára… Hess, rémálmok!

1991. július 17-én Mahtabbal először „keltünk át”

a nemzetközi dátumhatáron. Mert a világnak valóbán a
másik végébe kellett utaznunk – Perth-ben, Ausztrália
nem épp központi vidékén mutatták be filmünket.
Amikor késő este végre ott voltunk a szállodánkban,
döbbenten tapasztaltam, hogy máris itteni üzenet vár.
Mitra és Dzsalál keresett, Mudi két távoli rokona;
ismertük őket még az iráni időkből, s azóta, ők
áttelepültek ide.
Jó ég! Mudi megint, ha áttételesen is.
Igaz, ők mindig mellettünk álltak. Szökésünk előtt pár
héttel találkoztam még velük; persze, ahhoz az akcióhoz
már semmi közük nem volt, korábban viszont épp ilyen
értelemben próbáltak segíteni nekünk. Dzsalál azt
gondolta ki, hogy hozzámegyek feleségül egy közeli
kenyérbolt alkalmazottjához, persze, csak színjáték lenne
az egész, s akkor az ő útlevelére rákerül a nevünk, és a
többi ígéretes elgondolás volt, de a svájciak lebeszéltek
róla, mondván: ha lebukunk, az iráni hatóságok a
legkíméletlenebbül bánnak el velem. Bigámia vádjával
kerülök bíróság elé, és alighanem kivégeznek.
Mitra többször is elkísért a svájci nagykövetségre, ahol
híreket kaptam a családomról. Valamennyien azt
reméltük, hogy egyszer majd csak történik valami csoda.
~ 399 ~
 Hát jóbarátok jelentkeztek Perth-ben ekképp. Csak úgy
mondom mégis, hogy – Mudit idézték fel a
képzeletemben, már az első éjszaka. Persze, másnap
reggel azonnal felhívtam őket. Ez volt a legkevesebb, amit
viszonzásul megérdemeltek – hiszen mindig jók voltak
hozzám. Hess, csúf rettegés!
És mikor meghallottam Mitra kedves, szívmelengető
hangját, már oldódott is bennem a feszültség.
Megtudhattam tőle, hogy nyolc hónappal ezelőtt
telepedtek le itt. Férje, Dzsalál tudományos kutatóként
tudott elhelyezkedni; Mitra számítógép-tudománnyal
foglalkozott. – Amikor csak ráérsz, és ahol kedved van,
boldogan találkozunk veled! – mondta Mitra. Még aznap
este nyolcra megbeszéltük a találkát.
Aznap, bármi interjú során kérdeztek tőlem akármit is,
gondolataim egyre csak Iránban kalandoztak vissza. Mitra
családja más volt, mint Mudié, korántsem olyan
ókonzervatív. Inkább liberális felfogású emberek voltak
ők – videón olyan nyugati filmeket lehetett látni náluk
például, amelyeket a hivatalos Irán egyébként tiltott.
(Náluk néztük meg Mahtabbal az E. T.-t.) Hányszor
ültünk konyhájukban, suttogva tárgyaltuk, latolgattuk
szökésünk esélyeit!
Dzsalál Aszije fivére volt, Aszije meg Mudi
unokaöccsének, Rezának a felesége. Talán emlékszik
valaki még rájuk a Lányom nélkül…-ból. Igaz, az ő
rokonai vallásosabbak voltak
Mitra családjánál, hanem azért ők is rokonszenvvel
tekintettek ránk, sajnáltak minket nagy bajunkban. A

~ 400 ~
társadalmi formaságok nem engedték, hogy Mudival
érintkezzenek, ám ettől függetlenül kedvesen meghívtak
minket magukhoz, ahol Mrs. Alemohammed, Dzsalál
mamája főzött – remekül, a kedvenc ételeimet sorra!
Például tamarindos halat. Mitra és Dzsalál lakásán is
gyakran jártunk, ott aztán rogyásig hallgathattuk a
keserves honvágyat ébresztő divatos amerikai számokat.
Perth-i szállodánk halljában vártam aznap este a
házaspárt, Mahtab fent volt a szobánkban. Ennyi év után
ez olyan ösztönös óvatosság volt a részemről. Meg kellett
bizonyosodnom felőle, hogy csakugyan kettesben jönnek-
e. Aztán hogy megláttam őket, minden féllelmem elmúlt.
De jó volt így nagy nyilvánosság előtt csador nélkül!
Milyen csodás volt Mitra arcán a pirosító, haja remek,
csinos nő, állapítottam meg azonnal. De kár lett volna
érte, ha Iránban marad.
Megöleltük, megcsókoltuk egymást, Dzsalállal is, s
akkor bemutatták nekem a kislányukat, Idát – csuda édes
gyerek volt; hogy szalad az idő, kéthetes korában láttam
őt utoljára!
Ahogy szobánk felé igyekeztünk, egy ausztrál újságíró,
aki akkor futott be éppen – valami más ügyben is netán
átadott egy borítékot, benne a németországi Quick
magazin telefaxon érkezett részletét találtam. Félretettem,
majd elolvasom később.
Mitra nem győzött lelkendezni, hogy íme és tényleg és
végleg szabadok vagyunk, és hogy ez milyen csodás. –
Iránban sok szó esett róla, hogy megszöktetek, de hát
hogy valóban sikerült is… ez egész más, ez hihetetlen! –

~ 401 ~
Egy barátnője aztán, pár hónappal később, szintén
szökést kísérelt meg, de lelőtték, mesélte szomorúan.
Alkalmasint a paszdar biztonsági erők áldozata lett. Teste
úgy tele volt golyókkal, hogy a családja ki se tudta váltani.
(Iráni szép szokás: a rendőrség kiadja a holttestet, de
golyónként valami fantasztikus összeget kell fizetni.)
Igen, hát tényleg hihetetlen, hogy eljöttünk ebből az
Iránból…
– Emlékszik még valaki arra a kirándulásra: mikor a
Kaszpitengernél jártunk? – kérdezte Dzsalál, csak hogy
témát váltsunk.
– Hogyne – mondta Mitra. – Emlékszem, ahogy te
akkor, Betty, elnézted a nagy vizet, és azt mondtad, most
el kéne úszni innen Oroszországig.
Dzsalál pedig azt mondta: – És én arra emlékszem,
Betty, hogy te azt mondtad, fogsz írni majd egy
könyvet…és megírtad, hát ez őrületes. Kész csuda!
Mitra, akit Dzsalál családja elég sokat piszkált, s aki
ezért nagyon is szeretett volna eljönni Iránból, olvasta a
könyvemet, akkor épp Írországban tartózkodtak. Azt
mondta, ez a könyv mentette meg a házasságát. Odaadta
Dzsalálnak, olvasson bele ő is… és Dzsalál akkor nagyon
sok hasonlóságot talált Mudi családja meg az ő famíliája
között, meg úgy egy kicsit magába is nézett – és ez jó volt,
akkor határozta el, hogy némely dolgon változtatni kell.
Most várták második gyereküket; és életükben nem voltak
még ilyen boldogok.
– Sose gondolkodtam régebben ezeken a dolgokon –
ismerte el Dzsalál. – Azt se tudtam, hogy van ilyen kérdés

~ 402 ~
a világon. Elolvastam a könyved, és rádöbbentem, milyen
hibás vagyok. – Le is másolta a könyvemet, s aztán pár
oldalanként elküldte családjának Iránba. Bizonyosra
vette, hogy Mudi is olvasta.
Mitra és Dzsalál megerősítette, amit Ellen Rafai-től
hallottam. Vagyis hogy Mudi valóban nagyon befelé
fordult, miután mi elhagytuk. Társadalmi és családi
kapcsolatait is megszakította jószerén mindenkivel, a
nővére, a sógora és gyerekeik jelentették csak a kivételt.
Mudi ettől fogva kizárólag a munkájának élt. Rengeteg
időt töltött a Talaghani kórházban. Ki is vett ott egy
szobát. Megszabadult minden közös holminktól. Csak úgy
elgondoltam hirtelen, vajon Mahtab nagy nyuszijának, a
Nyulambulamnak sorsa vajon mi lett?
Hallhattam Mudi unokaöccseiről is híreket – többnyire
roszszakat. Madzsidot kétszer is letartóztatták, s
börtönbüntetést kapott kozmetikai szerek engedély
nélküli készítéséért. Hoszein, az iraki drogista is rács
mögé került, mert illegális kereskedelmet folytatott –
természetesen „szerekkel”. Reza és Mammal feladta
állását, Madzsid üzleti vállalkozásába társult be.
Mi minden történt ott azóta!

Három évvel ezelőtt Mitra és Dzsalál családlátogatásra

hazatért Iránba. Baba Hadzsi, Mudi sógora – a családi
pátriárka – meghívta őket vacsorára, meg egy kis
úszkálásra a medencéjében. Ahogy lassan szedelőzködtek
volna, Baba Hadzsi megkérdezte: – Na jó, de
tulajdonképpen mit írt rólunk a könyvében Betty?

~ 403 ~
 Nevettünk. Egyáltalán, régi barátaimmal szinte végig a
múltat idézgettük. Ahogy elbúcsúztunk végül, megígérték,
ott lesznek a másnap reggeli kis előadásomon, és
kísérgetnek minket, míg fel nem szállunk az Adelaide-be
induló gépre.

Rettentő hosszú és fárasztó napom volt, s egyébre se

vágytam, csak aludni, aludni. Akkor jutott eszembe a
boríték. Lássuk csak. A betűk összefolytak a szemem előtt.
A levélben – mert, mint kiderült, ez nem a Quick részlete,
hanem levele volt! – az állt, hogy a német tévé előző nap
sugárzott egy interjút Mudival, s ennek során az én volt
férjem azt állította, hogy közönséges hazug vagyok, ő
egyáltalán nem akart minket ottfogni Iránban, sőt, ő
fizette a repülőjegyünket is Zürichig, s ekképp egyszerűen
szó sem volt szökésről, hanem turistautazásról –
luxuskörülmények között. Mármost a Quick nem hitt
Mudinak, de mindenképpen szükségük lett volna valami
jó erőteljes kis cáfolatra a részemről: eredeti változatom
igazolására.
Hát ez már sok volt. Úgy éreztem, Mudi részéről. Sértve
éreztem magam, megsebezve, megalázva. Tudtam, hogy
Mudi szinte mindenre képes. Ekkora hazugot még
életemben nem láttam… és ilyet, aki méz-máz szavakba
csomagolja az álnokságot. Mégis, ez minden képzeletet
felülmúlt. Le akarta volna tagadni a csillagokat az égről.
Milliók győződtek meg igazságunkról, nem is szólva róla,
hogy az Egyesült Államok külügyi tisztviselői
Washingtonban és Törökországban is igazolhatták
állításaim hitelességét.
~ 404 ~
 De hát Mudi–Mudi maradt. S az ördögi időzítés! Mikor
itt vagyok a világ másik végén, megvédenem magam se
olyan könnyű. Ő engem mindig a legrosszabbkor
támadott hátba, hagyott el. Apám halálakor tényleg olyan
támaszra, vigaszra lett volna szükségem, amit csak egy
hitvestárs képes megadni. Most meg itt erre – egyáltalán
nem lett volna szükségem. Ha valamire, hát erre a hazug
nyilatkozatára nem.
Tisztában voltam vele, hogy ma éjjel alvás nem lesz.
Lesz viszont telefonálgatás. Hálát adtam a technikának,
hogy a távbeszélő föltalálása révén azonnal intézni
kezdhetek egy ilyen kényes ügyet…beszélhetek
Amerikával és Németországgal egy régi iráni
dologról…egy ausztráliai hotelből! New Yorkban, német
földön is fényes nappal van most épp. Elsőül
természetesen irodalmi ügynökömet, Michael Carliste-t
hívtam. Tőle tudtam meg, hogy Anja, jó barátnőm, a
németországi Gustav Lubbe Verlag szerkesztője is őrjöng:
megrohanták őt kérdéseikkel az újságírók, és nagyon, de
nagyon szeretne velem beszélni, méghozzá minél előbb.
Gyorsan kell lépnem, közölte Michael. Megkértem,
faxon küldje meg Michiganbe a Mudi szövegét Arnie-nak,
hogy ő is azonnal megtehesse a szükséges lépéseket.
Bíztam Arnie ítéletében; ő eddig mindig pontosan tudta,
mi a teendő. Eltekintve rettentő munkabírásától, erejétől,
Arnie azzal is tisztában volt, mikor mivel tud engem
megnyugtatni.
– Hát figyelj csak ide – mondta, miután elolvasta a Mudi
interjúját. – Gondolkozz, és ne veszítsd el a fejed. Mert ha

~ 405 ~
öt marcona alak jelent volna meg az ajtódban uzival
fölszerelve, nem tehetnék semmit. De ez a dolog… Ugyan,
Michael is ügyvéd, magam is az vagyok, szakszerűen
járunk majd el. Semmi kétségbeesés. Amit Mudi művelt,
az nem ráz meg minket egy pillanatra se.
Épp csak kellemetlen, semmi több.
Azonnal nekilátott, hogy kidolgozza a választ.
Végül, úgy éj derekán, Anját is elértem. – Rémes! –
kiáltotta rögtön. És még azt is hozzátette, hogy a
nyilatkozatot Mudi egy palotaszerű házban adta… csupa
gyönyörű bútor, süppedő szőnyegek… és hogy ő ezt
kínálta föl nekünk, de mi a távozást választottuk, s én
Mahtabot igenis rábeszéltem, hagyja ott apját, Iránt,
mindent. Az épület korántsem holmi kórházi orvosszoba,
amiről Mitra és Dzsalál beszélt. Mudi őket is
megtévesztette volna? S volt férjem még azzal is
megtetézte hazug állításait, hogy ő minket bizony sosem
vert, Mahtabbal együtt szabadon járhattam-kelhettem a
házban, a környéken, Teheránban… amikor és ahogy
akartam.
– Mudi hazudott, ezt valamennyien tudjuk – folytatta
Anja.
– Csak neked mégis válaszolnod kell. És ha nem felelsz
azonnal, már késő lesz.
Kértem Anját, lássa be, egy csomó dokumentumhoz
nem tudok most hozzáférni… ott van például a török
buszjegy, Vantól Ankaráig szóló… meg még mindenféle.
Itt az útlevelem, abban benne az ankarai rendőrség

~ 406 ~
bélyegzője. Mondtam Anjának, küldök róla egy másolatot,
és Michaelen keresztül a „vallomásom” is megy.
A fax-vonalak hamarosan működni kezdtek ügyünkben
három földrész közt. Útlevelem megfelelő részének
másolata körbejárta csaknem az egész világot.
Mire Perth-ben megpitymallott, Arnie és Michael már
kész is volt nyilatkozatommal. Ügyeltünk rá, ne legyen
„exkluzív” anyag – senki ne gondolja, hogy én is pénzt
kaptam a magam történetéért, ahogy Mudi nyilvánvalóan
kapott az övéért. Szövegem a következőképp szólt:
„Jellemző, hogy Mahmudi doktor öt és fél év után
próbálja kikezdeni történetem hitelességét. Most, amikor
végképp semmiféle tényleges bizonyítékot nem tud
felvonultatni ellenem, és érdemben semmiféle hézagra
sem mutat rá az általam mindenkor is kifejtett
eseménytörténet részei közt.
Férjemmmel és lányunkkal pontosan úgy éltem, ahogy
könyvemben beszámoltam róla. Az általam elbeszélt
történet minden részletét ma is vállalom, hitelességét
szavatolom.” És kész.
Azért ott volt még, persze, a reggeli előadásom. Holott
a legszívesebben megkerestem volna a módját, hogy a
leghamarább hazarepüljek. De nem akartam csalódást
okozni azoknak, akik megváltották jegyüket már. Arnie és
Michael azt ajánlotta, beszéljek rövidebben, de semmit ne
titkoljak, és nyilatkozatomat is olvassam föl a
megjelenteknek. Eddig a pillanatig, ha valaki megkérdezte
tőlem: „Hallott-e azóta Mudiról?”, azt feleltem: „Nem,
semmi érdemlegeset és biztosat”. Most a helyzet más volt

~ 407 ~
már. Nagyon is hallottam Mudi felől. És nem akartam,
hogy bárki az higgye, titkolni valóm van. Mert nem volt.
Pár percet, ha aludtam összesen, azt is hajnalban már
csak. Felébredt Mahtab, s megpróbáltam elmagyarázni
neki, mik történtek időközben. Próbáltam pedig a
legbecsületesebben eljárni.
Első kérdésem az volt: – Mahtab, jól figyelj, emlékszel
te olyasmire, hogy a hegyek közt mentünk?
– Persze – felelte ámulva, és tekintete fejezte ki, hogy
„de hát miért?”…
– Emlékszel olyanra, hogy apa megütött minket, és
hogy nem akarta engedélyezni hazatérésünket
Amerikába?
Lányom most már kezdte azt hinni nyilván, hogy
megzavarodtam. – Persze, hogy emlékszem. – És most
már hozzá is tette: – Miért?!
– Papa interjút adott – mondtam akkor, és innét jött a
magyarázat. Mahtabot láthatóan feldúlta, amit hallott, de
a válasza most már csak egy óriási puszi volt, egy ölelés,
meg a lényeg:
– De szeretlek, mamika! – Elnézést kértem tőle apja
viselkedéséért, s azt mondtam: – Én is nagyon szeretlek,
Mahtab, és rettentő büszke vagyok rád. Hogy lehet nekem
ekkora szerencsém… hogy ilyen a lányom?

Aztán jött az előadás, és most már végképp kijött

rajtam a fáradtság is. Telt ház volt, világos, hogy nem
lehetett volna lemondani. Még a végén az szólt volna
ellenem! Szépen megcsinálta ezt Mudi, mondhatom.
Mindegy. Néztem a várakozó arcokat. A teli báltermet.
~ 408 ~
Na, ez nem lesz mulatság azért. Nekikezdtem. A Mudival
kapcsolatos nyilatkozattal indítottam. De a hangom
elakadt. Mintha marékszám szórta volna egy láthatatlan
kéz a torkomba a homokot, érdes lett a hangom, már-már
hebegésbe fúltam. Nem tehettem róla, patakzani kezdtek
a könnyeim. Persze, nem hagyhattam abba itt.
Kortyoltam egy kis vizet, vettem két mély lélegzetet, és
akkor a többi már ment, szinte magától. Éreztem, a
hallgatóság száz százalékig velem van, támogat. Ha
Németország is így reagál a válaszomra, kész, vége,
megnyertük.
A mi oldalunkon van az igazság, nem lehet akkor ez
másképp.
Csak elgondoltam ugyanakkor, hogy a teremben jelen
van Mitra és Dzsalál is, hát nekik nem rettentő kínos ez
akkor? Még azt is hihetik, hogy előző este nem voltam
őszinte velük. Ám ahogy az előadásnak vége lett, aztán a
tömérdek kézszorításon is túlestem, egyszerre csak
Dzsalál állt előttem, és döbbent arccal mondta: – Ez a
Mudi! Hogy tehetett ilyet! Hazudik, hazudik, hazudik!
Szobámban tárgyaltuk tovább a dolgot. Dzsalál
kijelentette, hogy ő és Mitra kész tanúsítani: Iránban
Mudi akaratom ellenére tartott fogva… mert
végeredményben erről volt szó. Látni nem látták egyszer
sem, hogy Mudi vert volna, de igen sok rokontól hallották,
hogy így van. Mitra felidézett még egy beszélgetést is
Mahtabbal, közvetlenül azután, hogy Mudi megvert
engem, és hogy lányom hangjából kihallatszott a
kétségbeesés…ezt ő akkor is nagyon jól érezte. Az lesz a

~ 409 ~
legjobb megoldás, áhította Dzsalál, hogy ők írnak itt egy
nyilatkozatot, melyben megerősítik állításaim igaz voltát.
Elkészült a nyilatkozat, így szólt:
„Igen közeli jóbarátai vagyunk Ms. Betty
Mahmudinak, és tanúi lehettünk annak is, milyen
keserves megpróbáltatásokon ment át Betty és lánya,
Mahtab. Akaratuk ellenére tartották őket Iránban, nem
engedték, hogy Iránból szabadon távozhassanak.
Mudi családjához is közel álltunk, és szoros
kapcsolatot tartottunk a rokonsággal; számosan
tanúsították ekképp, hogy Betty mindent megtett, érne
véget számára már az iráni megpróbáltatás.
Szejjed Bozorg Mahmudi (Mudi) dr. fizikailag is
bántalmazta, lelki kegyetlenséggel is gyötörte Bettyt,
csaknem tizennyolc hónapra bezárta.
Igazán nem tisztességes eljárás, hogy valaki, mindezt
elkövetvén, még Betty és Mahtab állításait akarja
meghazudtolni. Ő hazudik.
Reméljük, mindaz, amit Mudi elkövetett, nem okoz
újabb kellemetlenségeket Bettynek és Mahtabnak;
kívánjuk, továbbá, hogy maga Mahmudi dr is térjen jobb
belátásra, lévén hogy oly sokan vannak, akik valótlan
állításait könnyedén megcáfolhatják az igazság
birtokában.”
Két aláírás. Dzsalált egyébként
is megdöbbentette, miféle erkölcstelenség az ilyen
rágalmazás. – Nézd, ha lopsz, levágják a kezed – mondta.
– Ám ha hazudsz, és ország-világ előtt ki is derül rólad,
nem vagy többé muzulmán.

~ 410 ~
 Mudi támadása után nem kellett hozzá sok idő, hogy
haragom viszolygássá, teljes elutasítássá változzon.
Hiszen én mindig rendes voltam vele, túlságosan is
rendes. Kezdjük ott: én bátorítottam, hogy vegye föl újra a
kapcsolatot a családjával. Én nem hagytam, hogy Mahtab
csak rossz szívvel gondoljon rá, apjára. Még szépítgettem
is viselt dolgait, meg egyáltalán. Most kiderült, mindez
hiába volt. Mudi öt éven át fütyült Mahtabra – nem így
volt? –, és most, hogy megtöri a csendet, ilyen
disznóságot művel azonnal. Ha volt is bennem, most
kihalt minden tisztelet és becsülés, amit Mudi iránt
érezhettem még. Nem is hibáztattam már a lányomat,
hogy rég így van az apjával.
Pár nappal e „vihar” kitörése után, amikor már
Adelaide-ben voltam Mahtabbal, mit látunk egyszerre a
tévében: filmünk egy részletét. Szállodatelevízión a
Lányom nélkül…? Igen, egy klip erejéig. Két jelenetből
összevágva. Az első: Mudi, ahogy még Michiganben
megesküszik a Koránra, hogy sosem fog erőnek erejével
Iránban tartani minket. A másik: Teherán a helyszín, és
Mudi esküszik, hogy sose mehetünk vissza Amerikába
már.
– Mami, ezt nézd! – kiáltotta Mahtab, és a szeme
villogott. – De imádom ezt a részt… mikor Iránba
indulunk, és aztán ő hazudik. Kiderül, hogy hazudott. És
most is hazudik. Örökké hazudozik! Ez apa. – Bizony
Mahtab is most veszítette el utolsó illúzióját (ha még élt
benne…) Mudival kapcsolatban. Mindent elvett tőlünk
Mahmudi doktor, amit csak elvehetett – és mit hagyott

~ 411 ~
meg, mit adott helyette? A félelmet. Mert – íme! – sosem
tudhatjuk, mikor és hogyan óhajt lecsapni.
Tény, ami tény: Mudi igenis hazudott nekünk, mielőtt
Iránba mentünk volna Mahtabbal. Ezt talán nem is
hangsúlyoztam eddig eléggé. Az Iszlám nevében hazudott.
Iránban már, mindegyre faggattam: előre kitervelte ő ezt?
Hogy aztán nem fog visszaengedni minket? Mindegyre
tagadta, de most lelepleződött hazug lénye. A német
interjúban elismerte, hogy ő Iránból Amerikába
visszatérni eleve nem is akart már. Na hát akkor. És hogy
tudta, én ilyen alapon sosem kísérném el. Tessék. Igenis
túszok voltunk. Az interjú után világosabb volt ez a tény,
mint annak előtte. De hát valahányszor a svájciak nagy-
követségén jártam, kábelsürgöny ment Amerikába, a
külügybe. Ezek a sürgönyök is megvannak, ezek is
tanúsítják, hogy igenis túszok voltunk.
Nem tudom elégszer ismételni.
Még egy válaszom van, ez sem akármi. Még hogy Mudi
jegyet váltott volna nekünk, luxusosztályra, Teherántól
Zürichig! Mudi az amerikai Külügyminisztériumnak
levelet írt, hogy mi ketten, Mahtab meg én, 1986. január
29-én eltűntünk a házából. Ismétlem megint: eltűntünk.
És azóta se tértünk vissza.
„Rendkívüli aggodalmamat fejezem ki”, hangsúlyozta a
levélben Mudi, „feleségem és gyermekem fizikai
épségéért, biztonságáért.”
Ha nem szökünk meg, Mudi holtbiztosan fogva tartott
volna minket, életünk végéig – és ez teljesen függelten,
hogy „lányommal”, avagy „lányom nélkül”. Már azt se

~ 412 ~
hiszem, hogy valóban feltuszkoltak volna engem arra a
gépre.
Hogyan áll ez a dolog pillanatnyilag? Tudom, hogy
Mudi él. Iránban van, ha igaz. És fülemben
visszhangoznak ma is halálos fenyegetései. Rokonainak
beszámolóiból tudom, hogy „befelé fordulása” egyben az
iszlám vallás buzgóbb gyakorlását is jelenti. Mármost ezt
maga Mudi is leszögezte a német interjúban: Mahtabot
„egyáltalán nem üdvre, de szükségszerűen”
megszöktettem; az egyik szülő felülkerekedett,
megfosztván a gyereket ezzel „kulturális örökségének
jobbik felétől”. Jobbike az a fél… nem tudom. De ebben az
egyben, ismétlem, Mudinak igaza van azért. Mindig a
gyerekek az áldozatok, a vesztesek. Mudi csak azt felejti
el, hogy Mahtab – kizárólag miatta. Meg a világ,
dermesztő közönye miatt.
Mondjam azt: mikor az iráni-török határon a hegyek
közt jártam, és azt éreztem, belepusztulok – végső soron a
világban jártam…?!

~ 413 ~
 Igazságkeresés

1990 szeptemberében Németországba utaztam, s

meglepetten hallottam, hogy egy ottani szervezet nem jó
szívvel vette a Lányom nélkül…-t.
Az IAF-et (nevezhetjük így: Kétnemzetű Családok és
Társkapcsolatok Szövetsége) olyan német nők alapították,
akiknek török a férje, netán más emigráns, és céljuk az
volt, hogy védelmezzék hitvestársukat bármi politikai
mozgalommal szemben, mely deportálná őket. Bonyolult?
Nos, ezek az asszonyok leszögezték, hogy joguk van
férjükkel élni a saját eredeti hazájukban, s ezzel két
kultúra közti kibékülést, egyetértést akartak
szorgalmazni. Tulajdonképpen nekik is problémájuk volt
a nemzetközi gyerekszöktetés azon válfaja, melyet szülők
műveltek.
Amikor német újságírók megkérdeztek, legtöbbjük
faggatott a Der Spiegel cikkének tárgyában: ott az IAF-et
idézték ugyanis az én állítólagos Irán-ellenességemről. Az
IAF nagyon is tévesen hitte, hogy én arra akartam volna
figyelmeztetni embertársaimat: ne házasodjanak más
országbéliekkel. A szervezet azzal is megvádolt engem,
hogy az irániakat rossz színben tüntetem fel, és a könyv
tulajdonképpen olaj a tűzre, már ami a különböző
nemzetek, nemzetiségek, kisebbségek, netán fajok és
bőrszínek közt eleve lángol a világon.

~ 414 ~
 Az IAF-nek ez a reagálása nagy csalódás volt nekem.
Attól a naptól fogva, hogy Teheránba érkeztem, eredendő
rokonszenv támadt bennem az irániak – természetesen
nem az iráni viszonyok – iránt, és csakhamar
megértettem, mennyit szenvednek a közemberek az
„iszlám forradalom vívmányaidtól, de az iráni-iraki
háborútól csakígy. Mindig úgy éreztem, hogy teheráni
megpróbáltatásaim okozója nem egy kultúra, nem egy
nép, hanem egy ember – nevezetesen a férjem. Sosem
merészeltem általánosításokba bocsátkozni, ami „az”
irániakat illetné. Különösen azután nem, hogy olyan sok
jó ismerősöm, barátom adódott.
Miközben tehát a fundamentalista mohamedánok
szították és visszaigazolták Mudi képtelenségeit, az
egyszerű – vagy kevésbé egyszerű, sőt, magasan kulturált
– emberek egész sora felháborítónak tart elvben is bármi
ilyen viselkedést. Iránban, egyebütt, bárhol. Tény, hogy
Mudi családjában is számosan akadtak és akadnak, akik
egyáltalán nem helyeselték és nem is helyeslik Mudi
viselkedését. Megvan a véleményük arról, amit Mahtabbal
és velem tett. Sőt, igen messze elmentek
megsegítésünkben, s tették ezt például azért, mert nem
akarták, hogy bárki azt hihesse – például mi Mahtabbal –
ilyenek az irániak. Mit mondhatnék? Ezt: talán az
életünket köszönhetjük ezeknek az irániaknak.
Hangsúlyozom: az életünket… és az irániaknak.
Köszönhetjük és meghatottan köszönjük is. Persze, egy
másodpercig sem tagadom, hogy a két kultúra nem
különböző. Nagyon, de nagyon az. Ebből roppant

~ 415 ~
feszültségek, netán megoldhatatlan problémák is
adódnak. De olyat én sosem sugalltam – és nem is
sugallok – senkinek, hogy az iráni kultúra
„rossz”, a nyugati meg jó” lenne. Az IAF valamit nyilván
félreértett, netán tagjait félretájékoztatták. Bár
németországi kiadóm féltett tőle – mit mondjak, testileg-
lelkileg, biztonsági szempontból is (ő mondta, nem én!) –,
ragaszkodtam hozzá, hogy találkozom e csoporttal (vagy
képviselőikkel), és tisztázzuk a dolgot. Lássunk világosan.
Persze, a libanoni túszokra meg az író Salman Rushdie-
ra gondolva valamelyes nehezteléssel mentem oda. Ha
nincs velem Arnie is, talán meghátrálok. Vagy
összeroppanok. Azt kértem, találkozzunk először valami
nyilvános helyen. Kiderült, hogy egy éttermet
választottak. Ahogy beszélgetni kezdtünk, a dialógus
eredményeképpen az IAF-et képviselő hat nő kezdte
érteni azt is, hogy céljaink korántsem „ütik egymást”. Öt
perce se folyt a társalgás, az egyik IAF-es asszony már
kijelentette: – Ahogy látom, mi merőben téves képet
alakítottunk ki magáról. – Igen, megértették, hogy nekem
úgy egészében semmi bajom az irániakkal – vagy a
külföldiekkel –, és soha életemben nem akartam
megbántam senkit. Ugyanígy tisztázódott az én számomra
is, hogy az IAF becsületes szándékú, értelmes emberekből
álló csoport.
Ahogy a világban egyre többen „vándorolnak”, a
matematika logikája szerint is több az összecsapás – vagy
épp a nagyon is örvendetes összetalálkozás két különböző
jellegű kultúra képviselői között. A világ egyet tehet csak:

~ 416 ~
segítse elő a kultúrák közti megértést, legyen türelmes,
végezetül ne hagyja, hogy gyermekek szenvedjenek a
nézetkülönbségektől és egyedi viszályoktól. Kellemes
meglepetés volt nekem, hogy azt láthattam: az IAF
pontosan ugyanazokat a célokat tűzte ki, amelyekért én is
küzdöttem.
Szerettem volna még jobban megismerni ezt a
csoportot, abban maradtunk tehát, hogy újra találkozunk
– ezúttal az ő frankfurti központjukban. Jókora épület
volt ez, sok-sok irodával, tárgyalóval, társalgóval.
Nagyszerű benyomást tett rám a könyvtáruk – valóban a
legkülönbözőbb kultúrákról voltak ott alapvető
kézikönyvek, aztán a vallásokat tárgyaló alapművek, s
ezen túl a szervezet saját kiadványai is megtalálhatók
voltak: ezek a más-más nemzethez tartozó felek közti
társkapcsolatokat és házasságokat tárgyalták. A szobák
falán különféle országok műalkotásai, népművészeti
termékei voltak láthatók, szőnyegek, domborítások. Az
India-szoba különösen emlékezetes élményt nyújtott:
zenével, képekkel, könyvekkel, szőnyegekkel – sőt, még
indiai ételeket is ehetett ott az ember.
Az IAF tekintélye elvitathatatlan. A német bíróságok
szemében némiképp szakértőfélének is számít ez az
egyesülés, tagjait gyakorta hívják meg kényes ügyek
tárgyalására, például ha gyámság kérdéséről van szó, vagy
felügyeleti, láthatási jogról, esetleg látogatások
problémáiról. Ha egy-egy gyereket elrablás fenyeget (a
szülők egyikének részéről), találkozót hoznak létre az IAF
valamelyik székházában, gondos felügyelettel. Az IAF

~ 417 ~
egyébként a házasfeleknek családtervezési tanácsokat is
ad, vitás kérdésekben megpróbálja őket eligazítani,
békíteni, egyáltalán: információkkal szolgál, ha valaki egy
merőben idegen kulturális környezetből választana társát
magának – hadd tudja, mégis mire legyen felkészülve,
mihez igazodjék.
Roppant felüdülést jelentett számomra ez a közeg –
mit tagadjam, saját honfitársaimmal összehasonlítva is.
Mert odahaza nálunk kicsit parókiális a légkör, mindenki
a maga egyedi esetét tenné meg mintának, abból indul ki
s von le „végkövetkeztetéseket”, a német változat
közösségibb és messzibb látóhatárú volt. Hatékonyabb is
így, mert igazi csoportjelleg alakult ki, kölcsönös
előnyökkel a tagok közt.
A magam részéről mindenképpen csak támogatni
tudom az IAF-et és céljait. Hozzáteszem ugyanakkor,
hogy egy ilyen egyesülés is csak részmegoldást jelenthet a
mind gyakrabban előadódó problémákra. Hiába az IAF
bármily nemes igyekezete, azért a kettős kultúrájú párok
gondjai csak rendre fölmerülnek, és a nemzetközi (szülői)
gyerekszöktetések száma is fájdalmasan szaporodik.
Talán az a legnagyobb baj, hogy az IAF nem tudja
kellőképpen kezelni az alapkérdést: hogy az elszöktetett
gyerekek jogait durván megsértik gyakorta.

Már 1988-ban mind több „kifosztott” szülő jött

hozzám, segítséget kérve, s magamon éreztem, milyen
csüggesztő, hogy az ember szinte semmit sem segíthet.
Marad annyi, hogy együttérzően meghallgatjuk a

~ 418 ~
bajbajutottat, netán javasolunk valamit a józan ész
szabályai szerint.
Segítségre volt szükségem. Mármint a közös cél
érdekében. Összehívtam egy csomó embert. Állami és
szövetségi kormányhivatalok képviselőit, bírákat,
ügyvédeket, be- és kivándorlási szakértőket,
nemkülönben a „kifosztott” anyák képviseletét ellátó szerv
néhány vezetőjét.
Ahogy belefogtunk, egy ügyvéd rögtön megkérdezte
nagy hányavetien: – Tulajdonképpen mekkora számot
képzeljek?
Úgy értem, hány elszöktetett gyerekről
társalgunk? Azt feleltem: – Mintegy, tízezerről.
Ismét a türelmetlen hang: – Ezt komolyan gondolja?
Ilyen volumenért vesztegetjük a drága időnket?
Ilyen volumenért…
De még neki állt följebb: – Tudja, hány gyerek él ebben
az országban? Tudja, hány családnak vannak nagyon is
komoly gondjai?
Szelíden visszakérdeztem: – Hány túszunk is van
Libanonban?
Az ügyvéd csak azt nem mérte fel, hogy mindegyik így
elrabolt gyerek tulajdonképpen túsz. Valódi emberi
jogaitól megfosztott kis személy. Az anyákról akkor nem
is szólva.
Két órán át tárgyaltunk. És az ügyvéd a végén már nem
dőlt hátra unott eleganciával, nem „volumenezett”, nem
érezte, hogy „drága időt” pazarolna. Kész volt ő is, hogy
segítsen. Amiben tud.

~ 419 ~
 Sajnos, épp a kormánytisztviselőkben tudatosult ez a
kérdés a legkevésbé. Maradt az az alapállás, mint később
megint tapasztalhattam, hogy: ,Jé… csakugyan…?” A
michigani Houghton Lake-ben, még az év októberében,
valami nekem épp igen fontos gyermek-szöktetési ügyben
próbáltam eljárni, mire egy hivatalnoknő szinte ámulva
jegyezte meg – Jé, hát a mi megyénkben is van egy ügyfél,
aki azt mondja, vele ilyesmi történt. Nem is értettem
igazán…
S egy másik tisztviselőnő is így nyilatkozott: –
Csakugyan… a mi megyénkben is van két ilyen eset, de
hát én nem is tudtam, hogy akkor mit kellene…
Bizony. És kiderült, hogy a jelenlévő illetékesek közül
már számosan találkoztak hasonló esettel. S elismerték:
nem tudták egészen komolyan venni a dolgot. Afféle
családi belviszály, mit lehet abba beleszólni? Sajnálatos
módon először érzékelhették ezek a hivatalnokok: Baj
van. Mindenhol. Michiganben is.
A harang érted is szól.
Az egyik vezető tisztviselő, aki ilyképp ocsúdni kezdett,
Francis Bus Spaniola volt. 1974-ben Arnie vezette Bus
később aztán győztes választási hadjáratát, melynek
eredményképpen 1932 óta először került e körzetből
demokrata képviselő a törvényhozásba. Hát ők ketten,
Bus és Arnie most nagyon megörvendtek, hogy megint
egyesíthetik erőiket: s ezúttal sem rossz cél érdekéin. A
szöktetések gyermekáldozatai az állam hathatósabb
figyelmét érdemelték volna már eddig is.

~ 420 ~
 A következő év során sokfelé jártunk, rengeteg
gyűlésen, tanácsadáson vettünk részt. Ha egy-egy
törvényhozó valóban megértette céljainkat – és a dolgok
súlyát –, többnyire ennek megfelelően próbálta
támogatni, továbbvinni a kérdést. Arról volt szó, hogy a
gyámsági felügyelettel felruházott szülőknek igazi
jogaikhoz kell jutniok, ami csaknem lehetetlen volt, ha a
gyerek, valami másik országban, elérhetetlennek
bizonyult, és azt is lehetővé kellett volna tenni, hogy a
gyámsági joggal nem rendelkező szülők gyermeküket
egyáltalán láthassákhallhassák. Magam személyesen is
fölléptem Michigan állam végső fokon illetékes szervének
közgyűlésén: minden köntörfalazás nélkül vázoltam a
helyzetet, és hangsúlyoztam pontosan az efféle szervek és
illetékesek felelősségét.
Lobbyzás volt ez a javából. Jó cél érdekében.
Sikerünk dátuma: 1989. november 29. Ezen a napon
emelkedett törvényerőre a „szöktetett gyerekek” sorsának
kezelésére vonatkozó tervezet – s példa nélkül állt ez
valóban, hadd mondjam így, az ország történetében.
Olvasóm talán furcsálkodik e bőséges közszereplésen.
Bizony, iráni megpróbáltatásaim előtt csillagtávol állt
tőlem bármiféle politizálás. Álmomban nem fordult volna
elő, hogy én még törvénytervezetek kidolgozásában és
keresztülhajtásában veszek részt. De hát megtanultam
közben: ha látod, hogy valami merő képtelenség, és
egyáltalán nem úgy működik, ahogy az emberi jóérzés
szerint kellene, kettőt tehetsz. Sajnálkozol – és
legközelebb talán te is tétlenséged áldozata lehetsz. Vagy

~ 421 ~
cselekedni próbálsz – és így esetleg még mások is jól
járhatnak.
Az új törvény, mely a gyámsági joggal felruházott fél
jogait rögzíti, az én alaphelyzetemet is nyomban
megváltoztatta. Mivel nem óhajtottam megadni Mudinak
a címünket megannyiszor hosszabbítgatnom kellett a
gyámsági felhatalmazásomat, s féléves „látogatásaimnak”
a bíró sem örült. Most a korábbi időleges jogomat
veszélytelenül állandósítani lehetett. Azonnal kértem is
ennek rögzítését – és beadtam a válókeresetet. Nem
kellett immár megyénk bíróságához fordulnom, mert a
törvénynek állami érvénye volt, s az intézkedés helye nem
árulta el Mudinak valódi tartózkodási helyünket. A
levelezés az én Teheránban eddig ismeretes itthoni címem
és Mudi jogi képviselőjének, Baba Hadzsinak bazárbéli
címe közt indult el. Persze, Mudinak esze ágában sem volt
válaszolni. Oly mindegy. Válásomat végül 1991. június 19-
én mondták ki, pontosan huszonnégy órával Mudi
ötvenkettedik születésnapja előtt. (Ezt se azért mondom,
mintha bármiféle számmisztikái jelentősége volna.)
Annak ellenére, hogy csak örülhettem – mert mi többet
akarhattam volna? Megvolt Mahtabot illetően az állandó,
törvény által védett gyámfelügyeleti jogom, valahogy
maradt bennem egy kis elégedetlenség. Mindig azt
hittem: ha a válást kimondják, akkor valami ténylegesen
véget is ér. Mármost ennek az ellenkezőjét kellett
éreznem, és itt volt a parányi baj. Érzelmileg még mindig
„be kellett volna csuknom az ajtót.” Mudival én
tulajdonképpen még most sem végeztem magamban –

~ 422 ~
holott azért fohászkodtam, hogy az ő képzeletében mi már
ne éljünk túl élénken, sőt, Mahtabot végképp feledje is el.
Más volt a tökéletes biztonság vágya, és megint más a
valóság. Fohászkodtam: bár szeretné Mahtabot annyira (a
másik, a még kedvezőbb változat!), hogy békén hagyja,
legyen boldog a lánya, legyen ott boldog, ahol most van.
Csendjéből – a Mudiéból – arra következtettem, hogy
talán így áll ez a dolog. Talán tényleg Mahtabot nem
akarja zarvarni, huzavonák tárgyává tenni.
Arnie-val hamarosan látnunk kellett, hogy amit
végeztünk, érdemben mégis csupán félmunka.
Egészen nyilvánvaló, hogy szövetségi törvény szintjére
kellett volna emelni a nemzetközi gyerekszöktetések elleni
védelmet. Másképp az egész – nem ért tulajdonképpen
egy hajítófát se. Kezdeti örömünkbe így csepegtetett
ürömadagokat a valóság.
Hiszen az emberrablás (gyermekrablás) nemzetközileg
is az egyik legszigorúbban üldözött és büntetett
cselekmény. S akkor – ha ezt a bűncselekményt a szülő
követi el, máris alapvető kiskapu nyílik, épp az elkövető
szülői mivolta okán?
Szerencsére azonban Washingtonban egyre növekszik
ügyünk támogatóinak száma. Remélhetőleg
presztízskérdés lesz a dologból – s ha ez hozza meg az
eredményt, nekünk úgy is jó. 1990-ben a szenátus elsöprő
többséggel minősítette szövetségi szinten üldözendő
bűnténynek a szülő részéről történő gyer-mekszöktetést.
1991-ben ismét előkerült a szenátusban a törvényjavaslat
kérdése, méghozzá mint a bűncselekményellenőrző

~ 423 ~
tervezet függeléke. Ha mármost a képviselőház eleget tesz
az ajánlásnak – amire van esély –, és a törvényt el is
fogadják, ez azt jelenti, hogy öt év igyekezetének érik be a
gyümölcse. Nagy hálával tartoznánk akkor Alan Dixon
illinoisi és Donald Riegle michigani szenátornak –
továbbá mindvégig odaadó segítségükért Sarah Pangnak
és Chris Korestnek.
Országunk törvényhozói előtt ott lebeghet az Algériai
Anyák sikerének példája: ezt a szervezetet olyan francia
nők alakították, akiknek gyermekeit Algériába szöktették
az apák. Az anyák rettenthetetlen bátorsággal és kitartó
állhatatossággal – éhségsztrájkkal, tiltakozó menettel,
követségfoglalással, petíciók özönével, türelmes
tárgyalásokkal, az algériai fél kulturális hagyományainak
messzemenő figyelembevételével – elérték, hogy 1988
júniusában az algériai és a francia kormány államközi
szerződést kötött a nemzetközi gyerekszöktetések
ügyében. Ez a szerződés volt az első lépés a nagy ábránd:
a világméretű megegyezés felé.
Az első, de nem az utolsó. Mert 1988-ba, a Lányom
nélkül… utáni évben az Egyesült Államok is aláírta –
tizedik államként – a Hágai Egyezmény, vonatkozó részét,
a Nemzetközi Gyermekszöktetés Polgári Jogi
Vonatkozásait. E pillanatban a konvenció huszonhárom
országban érvényes már, NyugatEurópán kívül például
Mexikó, Kanada, Izrael is érvényesnek tartja magára
nézve.
Miként a francia-algériai egyezmény, szerződő felei,
ezek az országok is elismertek egy végső alapelvet: hogy a

~ 424 ~
gyermek helyzete, a gyermek jóléte és üdve korántsem
merő családi belügy, melyhez a családi jogok megsértése
nélkül hozzányúlni-szólni nem lehet. Ezek az államok
vallják, hogy a gyermek sorsa –, mely a nemzet sorsát is
magában foglalja – megérdemli sőt, egyenesen
megkívánja a legmagasabb szintű törődést.
A Hágai Egyezmény szavatolja – betűje szerint
feltétlenül – minden olyan gyermek számára, aki tizenhat
éves korát el nem érve „tévesen más országba” térítettek,
a törvényes hazavitelt, jogos és természetes
környezetének visszanyerhetését”. Más szóval: ez a
konvenció a szöktetés előtti helyzet, az alaphelyzet
védelmezője.
A konvenció nem fenyeget senkit büntető szankciókkal.
Nem kíván beleavatkozni a vitás gyámsági kérdések
rendezésébe sem. Leszögezi viszont, hogy az alapkérdés, a
dolgokban minden rossznak forrása – maga a szöktetés, a
szülő részéről történő gyermekrablás. A Hágai Egyezmény
értelmében a gyámfelügyeleteti részletkérdéseket
(megannyi viszály alapvetését) abban az országban kell
rendezni, tisztázni, elsimítani, amelyik a gyermek hazája.
A gyermekrabló szülő nem bújhat ki a törvényes
felelősség alól, csupán mert másik országban tartózkodik
jogtalan „zsákmányával” (ahol netalán más elbírálás alá
esik a szülői jogok kérdése). Kiadatás kérhető.
– Az embereket megóvjuk attól, hogy a szöktetési
ügyletbe bonyolódjanak, tiszta tárgyalási alapot kínálunk
nekik a bíróságokon – szögezte le az amerikai
Külügyminisztérium (bízzunk benne, korántsem

~ 425 ~
idealista) munkatársa. – Nem mondjuk egy szóval se:
„Nem viheted gyermeked más országba, a magad egykori
hazájába.” Mi csak azt mondjuk: nem rabolhatsz embert,
nem követhetsz el orvtámadást.
Ez tiszta beszéd.
A kifosztott szülő a hágai bírósághoz fordulhat olyan
kéréssel, hogy a bíróság jáijon el a szöktető fél
célországában: a hatóságok kényszerítsék ki a jogos
döntést. Mihelyt így a kifosztott szülő kérésének helyt
adnak, a célországban – rosszabbik esetet véve, elvben,
jobbat: – gyakorlatban – megszűnik a
szöktető fél védettsége (netán láthatási joga). Az illetékes
bíróság meghozhatja döntését, hogy a gyermek „művi
eszközzel kimódolt helyváltoztatása” jogtalan, törvénybe
ütköző. Alapelv ily ügyekben a gyorsaság – a gyermeket
ért megrázkódtatás időtartamának csökkentése végett. Az
Egyesült Királyságban például, ahol a bíróságok kulturált
normák szerint, gyorsan és hatékonyan működnek, a
szöktetett – elrabolt – gyermeket általában egy hónapon
belül hazaindítják már.)
A gyermekszöktetések adategyüttesei pontatlanok –
értelemszerűen hiányosak. A külügy a dolog
természeténél fogva csak azt közölheti velünk: ennyi és
ennyi az az esetszám, amely tudomásukra jutott.
Ám ahogy a közfigyelem megnőtt e tárgyban, úgy
szaporodik a bejelentések száma is – oldódik valami.
Persze, azt is érzékelni lehet, hogy a Hágai Egyezmény
hatékony – az abszolút szám csökkenő tendenciát mutat.

~ 426 ~
Az amerikai ratifikálás óta eltelt három év alatt
hatszázharminc esetet jelentettek a külügynek.
Ha az eredményt nézzük, minden második gyerek
hazakerült már – vagy bírósági döntés alapján, vagy egyéb
(de általában nem erőszakos) úton.
Ennek ellenére – többoldalú hatékonyságát is
figyelembe véve, persze – a Hágai Egyezmény nem jelenti
az igazi megoldást. Maradtak még a szülői
gyermekrablásnak jócskán biztos célhelyei, kikötői. A
konvenció nem terjed ki azokra az országokra, amelyek
nincsenek az aláírók sorában. Dél-Amerika,
Afrika, szinte egész Ázsia is nagy fehér folt ilyen
szempontból, senkiföldje.
Az eddigi eredmények és kudarcok mindazonáltal
serkentő erejűek voltak, s kialakították azt a gondolatkört,
melynek jegyében létrejöhetett a szervezetté testesülő
jelszó: A világ a gyerekekért. Ezt a szervezetet alakítottam
meg jómagam Arnie Dunchockkal. Az organizáció
lényege: a különböző jellegű kultúrák kölcsönös
megértése, a gyermekek védelme mindenütt. A szervezet
1990 óta működik, anyagi céloktól mentesen, merőben
humanitárius alapokon.
Célkitűzéseink megfogalmazásakor különös gondunk
volt rá, hogy el ne sikkadjon ez az eszme: „A világ a
gyerekekért” arra törekszik, hogy szervezetszerű
valójában próbáljon kialakítani egy új világrendet – egy
olyan világot, ahol a szeretet jegyében gyakorolt józan ész
dominál, s az elsődleges szempont a jövőé, melynek
záloga a gyermek.”

~ 427 ~
 „A világ a gyerekekért” élő szervezet, valódi
világorganizmus. Napról napra több szülő jelenti be
kapcsolódási igényét. A szervezet célja: sokoldalú
megértés. Fajok, kultúrák, nemzetek, bőrszínek feletti
egyesülés. A megszöktetett gyermekek érdekeinek
feltétlen képviseletét tekintjük egyik alap célkitüzé-
síinknek. Nem azt javasoljuk nőknek-férfiaknak, hogy
eleve mondjanak le (netán romantikától is fűtött)
kapcsolataikról, melyek rémálomszerű kalanddá
fajulhatnaktorzulhatnak. Épp jómagam – hogyan
mondhatnék ilyet, miként is adhatnék efféle tanácsot?
Elég hozzá csak Mahtabra néznem… igen, hát Mudi az
apja: jó- és balsorsunk minden viszontagsága ellenére
sem feledhetem ezt. Azt azonban igenis az emberek
tudomására akarjuk hozni, miféle bonyodalmakra
számíthatnak az eltérő családszerkezeti és kulturális
adottságok okán. Felvilágosító munkára szorítkozunk,
nem tévesztvén szem elől a gyakorlatot – a házasságét,
például, melynek „végterméke” nem is oly végső soron a
gyermek.
Ő a végső szempont – ő az, aki nem állhat
szempontjaink „sorvégén”.

~ 428 ~
 A világ a gyerekekért

1980-ban Zana és Nadia Mushen átlag brit tini volt, s

az sem tekinthető olyan bizarr ötletnek, amivel apjuk
egyszerre előállt: utaznának vakációzni az ő szülőföldjére,
Jemenbe. Rajongtak már csak a gondolatért is: tevék
versenyeit látják majd… gyönyörű tengerpartokon
napoznak, lubickolnak… Hát persze, ki ne örvendene egy
ilyen lehetőségnek? Tisztelték apjukat is, az a
legkevesebb, hogy bíztak benne. Zana tizenöt éves volt,
Nadia egy évvel fiatalabb; egzotikus kaland lesz ez az
utazás, úgy vélték, mielőtt elkezdődne aztán a „sivár”
iskolaév odahaza.
Odahaza, az ám…
Mert, ahogy ott voltak már az áldottnak és
ámulatosnak remélt messze országban, jó ezer
mérföldnyire hazulról, vagy még távolabb, kiderült:
apjuktól is távol áll, hogy becsületesen állja a szavát.
Ellenkezőleg, a legrútabbul rászedte a gyerekeit. Nem is
akárhogy. Mint megtudták, tizenkétezer angol fontért –
eladta őket, ismétlem, eladta… vagyis férjhez
kényszerítette, jó jemeni hagyomány szerint. A „vásárlók”
pedig elvitték őket távoli, csakugyan Allah háta mögötti
falukba, és a lányok számára megkezdődött a rémálmok
sorozata. És nem ígérkezett felébredés.
Ha egy nő efféle jemeni faluba kerül így, közönséges
rabnő lesz. Férjének – vagy apósának – a szava
mindenható. Csakugyan „törvénnyel” válnak uraivá s
~ 429 ~
parancsolóivá ezek a férfiemberek. Ha nem
engedelmeskedtek, Zanára és Nadiára azonnal verés várt.
Kénytelenek voltak – egyéb rabnői kötelességeik mellett –
a legdurvább, legmegerőltetőbb házi munkák végzésére is,
s gondoljuk meg, mindezt egy vízvezeték és villany nélküli
faluban, ahol nincs telefon, rádió, de még orvosi ellátásról
sem lehet álmodni. Fejükön súlyos edényekkel, naponta
tizenkétszer voltak kénytelenek hegynek föl, hegyről le,
járni, vánszorogni, hogy a család vízellátásáról
gondoskodjanak. A kenyérsütéshez ők őrölték a gabonát –
kézzel, persze.
Orvos, bába, fájdalomcsillapítók nélkül hozták világra
gyerekeiket.
1988-as európai könyvbemutató-sorozatom idején,
márciusban volt, hogy a nővérek kálváriájáról először
hallhattam. Történetük elborzasztott; felkavarta bennem
az anyai érzéseket. És még sok mást. Társnőimnek
éreztem őket – hiszen engem is férjes asszonyként
tartottak fogva idegen országban, ha nem is így.
Akkorra már anyjuk kiderítette a lányok fogságának
helyét, s a brit sajtóban is jelent meg a dologról ez-az. A
jemeni hatóságokat mind a média, mind a diplomácia
részéről komoly nyomás érte. Végre beleegyeztek, hogy
Zana még abban az évben eltávozhat, feltéve, ha aláírja a
válást. Ez is csúnya rászedés volt: Zana nem tudta, hogy
ezeknek a papíroknak az aláírásával kétéves kisfiát,
Marcust is elveszíti.
– Csak menj, aztán siess vissza értem – kérte nővérét
Nadia. Bár ő vállalta Marcust, a kisfiút elszakították tőle

~ 430 ~
is, és nem sokkal azután, hogy Zana hazatért Angliába,
már senki se tudta, hol és kiknél van Marcus.
A szigetországban Zana tapasztalhatta, mi ebben az
esetben a jemeni „emberség”: három évig hírt se
hallhatott húgáról. Persze, hogy nem felejtette Nadiát s a
gyerekeket. Emberrablásért pert indított apja ellen, ez az
ügy máig se fejeződött be, és írt egy könyvet, Elárulva és
eladva címmel, remélvén, ezzel fölkelti megint a
közfigyelmet, és segíthet Nadiáékon.

1991-es németországi filmpremier-látogatásom során

kaptam meg Antjától, ottani szerkesztőmtől az Elárulva…
levonatát. Bár a könyv nem volt irodalmi remekmű, és
NagyBritanniában csak kilencezer példány kelt el belőle,
én egyszerűen nem bírtam letenni. Az a rémvilág… a két
fiatal nő pokoli megpróbáltatásai… Zana bátorságának
ritka gyémántfoka… és még sok minden borzasztott, sok
minden nyűgözött le ebben a tényregényben.
Elmeséltem benyomásaimat francia kiadómnak, Fixot-
nak, aki foglalkozni kezdett a könyvvel – akár a Lányom
nélkül…lel –, így aztán az Elárulva… valamelyest átírva
meg is jelent Franciaországban a „Betty Mahmudi
Sorozat” első köteteként. Megtiszteltek az előszóírás
feladatával. A francia kiadás nagy siker lett mind ott
helyben, mind Németországban. Fixot a francia
újságírókhoz fordult azzal a kéréssel, hogy írjanak Nadia
érdekében a jemeni követségre; a diplomáciai képviselet
postaládájából kilógtak a küldemények. Több, mint egy
évtizeddel azután, hogy apjuk rútul elárulta és eladta őket,
ügyükkel végre foglalkozni kezdett a nagyvilág.
~ 431 ~
 1992. február 5-én, hat évvel azután, hogy Mahtabbal
Ankarába érkeztünk, találkoztam Zanával Antoine,
francia kiadóm irodájában. Bárki azonnal arab nőnek
mondta volna – fekete haj, fekete szempár, olajbarna bőr
–, de a kiejtése csalhatatlanul brit volt. A kétévnyi
gabonaőrlésnek is megvolt a maga „eredménye”: Zana
egyik csuklója eltorzult, ízületi gyulladásos volt, és az
ujjbegyei megduzzadtak, megkeményedtek.

Egy fontos francia tévéprogram a nővérek történetére

irányította a figyelmet, s meghívott minket Zanával,
vegyünk részt egy műsorban, ahol a franciaországi jemeni
nagykövet is jelen lesz. Tizennégy-millióan látták és
hallották Zana – és Nadia – történetét, és a jemeni
diplomata jócskán feszengett.
– Ezeket a fiatal nőket akaratuk ellen tartják fogva ott
– jelentette ki végül. – S akik ezt teszik, rendkívül
helytelen dolgot művelnek, sokat ártottak Jemen
nemzetközi tekintélyének. – A nagykövet megígérte, a
tévében a nyilvánosság előtt, hogy Zanával Jemenbe
mehetnek, s onnan visszahozhatják Nadiát és a nővérek
gyermekeit. A tömegtájékoztatási eszköz hatalma ily
ügyekben sosem nyilvánult meg még hathatósabban, mint
most. Ennek meg is lett az eredménye. Öt nap múlva Zana
és édesanyja Jemenbe indult, s kíséretükben ott voltak a
tévések, ráadásul Bemard Fixot, a kiadóm.
Tragikus fordulat következett: a jemeni kormány mégis
visszatáncolt. A huszonhat éves Nadia találkozhatott a
társasággal, de nem vihette magával a gyerekeket. Ezek a
faluban maradtak. Harminc fegyveres jemeni katona volt
~ 432 ~
jelen, nyilvánvalóan Nadia megfélemlítésére, s ő remegve
erősítgette, hogy nem, dehogy akar ő elmenni innen.
Képtelenség volt kiszedni belőle, mit is érez valójában.
Persze, az is lehet, hogy Nadia azt érezte, túl késő már
neki, s a gyerekek számára is túl nagy megrázkódtatást
okozna a változás. És így mondott le saját vágyairól.
Nadia és a gyerekek máig Jemenben élnek.

A világ gyorsan változik. Az elmúlt néhány év során

„földrengések” egész sorát éltük át. Ledőlt a berlini fal. A
kommunizmus még a hajdani Szovjetunióban is dicstelen
véget ért. Az arabok és az izraeliek hajlandók lassanként
tárgyalóasztalhoz ülni egymással. A Perzsa-öböl
eseményei bebizonyították, hogy még az oly gyakran
tehetetlennek minősített ENSZ is milyen pozitív szerepet
játszhat – legalább az igazság ügyének elvi
támogatójaként. Uj tudatosság körvonalazódik a
lelkekben, az agyakban – a nemzeti határok remélhető
ledőlésével valami nemesebb közösség gyakorlata
Ígérkezik és kínálkozik. Bár valósulhatna meg!
Ennek a „látomásnak” a konkrét magva – hogy a
gyerekeknek velük született jogai vannak, hogy nem lehet
őket erőszakkal átplántálni az egyik kultúrából a másikba
– segítette „A világ a gyerekekért” nevet viselő mozgalom
létrejöttét. 1990ben létrejött társaságunk alapító
nyilatkozatában leszögeztük: „Mozgalmunk alaptörekvése
egy új világrend. Olyan világ lenne ez, ahol a józan ész a
mérvadó, s ahol a gyermekek jogait megértik és védik.”
„A világ a gyerekekért” módszeres keretet adott ahhoz,
hogy a kifosztott szülők rendszeresen keressék velünk a
~ 433 ~
kapcsolatot. Feltételezi ez a gondolat a különféle kultúrák
kölcsönös megértésének lehetőségét, segítséget ígér a
kifosztott szülőnek, és a kiszolgáltatott szenvedő
gyermekek támogatását szervezetszerűen kísérli meg.
Semmiképp sem ellenezzük, hogy bárki – „romantikus”
– kapcsolatba keveredjen más országbéliekkel; hiszen,
mint már mondtam, Mahtab a legékesebb cáfolata annak,
hogy az ilyesmi netán csak rosszra vezetne. Tanácsoljuk
mindazonáltal, hogy igenis próbálják megismerni a másik
fél kulturális hátterét, családi hagyományait. Azt, amire a
kapcsolat későbbi szakaszaiban számíthat. Az ilyen
tényfeltárás, a nyílt „vita”, a dolgok őszinte taglalása nem
szennyeskiteregetés – az ilyesmi egy házasság esélyeit
csakis segítheti, a gyerekeket váratlan veszélyektől védheti
meg.

Három évvel azután, hogy Teresa Hobgood jelezte:

milyen veszélyes lehet Mudi számunkra, Mahtab – hála az
égnek! – még mindig velem van, kettőnk örömére, az
igazság szerény diadalaképpen. Ezzel együtt, továbbra is
félek, hogy volt férjem egyszer nekilódul – és lecsap.
Továbbá: miközben a magunk jósorsának örvendek, nem
feledkezhetem meg azokról a szülőkről, akiknek életében
a tragédia változhatatlan tény maradt.
Most már amíg élek, azért fogok küzdeni, hogy egyetlen
gyermeket se tehessen rabbá a tulajdon apja. Ne
hurcolhassa idegen országba. Hogy a gyermeknek is
meglegyen a joga a teljes emberi szabadságra.

~ 434 ~
 Véget nem érő sorában a végzetes szülőknek – a
gyermekek balsorsának kellene véget vetni. Ha bármiről,
e törekvésről szólt a könyv.
És tudom, hogy ilyenkor mindig megkötött kézzel
írunk. Menlevelem hadd lenne ez az önismeret legalább.

~ 435 ~