SENECA

NERO
CSÁSZÁRNAK A
NAGYLELKŰSÉGRŐL
 ELSŐ KÖNYV
1/ A nagylelkűségről szándékozom
írni, Nero Caesar, hogy mintegy
tükörként szolgáljak neked, és
megmutassam, hogy el fogod érni
minden örömök legnagyobbikát.
Ámbár a helyes tettek igazi gyümölcse
maga a tett, s az erényeknek önmagukon
kívül nincs méltó jutalmuk1 , mégis
jóleső érzés lehet megvizsgálni tiszta
lelkiismeretedet, aztán egy pillantást
vetve erre a hatalmas, viszálykodó,
lázongó, féktelen tömegre, amely, ha
igáját leveti magáról, szilajságával saját
magának és másoknak a vesztét
okozhatja, bizony jóleshet így szólni:
„Hát valóban engem tartottak a
legmegfelelőbbnek a halandók közül,
engem választottak ki arra, hogy a földön
istenek szerepét töltsem be?2
A nemzetek életének és halálának ura
vagyok. Kinek milyen sors, milyen rang
jut osztályrészül, az én kezemben van. A
halandók közül kinek mit akar adni a
szerencse, az én ajkammal adja hírül. Az
országok és városok boldogsága az én
döntésemtől függ. Semmilyen tájék sem
virágzik fel akaratom és kegyem nélkül.
Az a sok ezer kard, melyet az én Békém3
tart féken, egy intésemre kirepül
hüvelyéből. Melyik népet kell mind egy
szálig kiirtani, melyiket áttelepíteni,4
melyiknek kell szabadságot adni, s
melyiktől kell elvenni azt, melyik király
süllyedjen szolgasorba, és kinek a fejét
ékesítse királyi dísz,5 mely városok
dőljenek romba és milyenek
6
szülessenek: az én szavam dönti el.
Ekkora lehetőségek birtokában nem
késztetett soha igazságtalan büntetésre7
sem a harag, sem az ifjonti hév, sem az
emberek vakmerősége vagy
megátalkodottsága, mely sokszor még a
legbékésebb lelket is kihozza a sodrából,
sem pedig a hatalomnak ostoba, de
hatalmasoknál oly gyakori fitogtatása,
amely rettegést keltve kérkedik.
Kardom mozdulatlanul pihen
hüvelyében. Én a leghitványabb életet is
kímélem. Mindenki, ha egyebeknek
híjával van is, már pusztán ember volta
miatt is kedves énnekem.8
A kérlelhetetlenséget félretettem, a
nagylelkűséget viszont készenlétben
tartom.
Úgy őrködöm magam felett, mintha
számot kellene adnom a törvényeknek,
melyeket a feledés homályából
napvilágra hoztam.9
Egyiknek zsenge, másiknak élemedett
kora indított meg; ennek méltóságát,
annak alacsony sorát vettem tekintetbe;
amikor pedig semmi más okot sem
találtam a könyörületességre, akkor
magamra való tekintettel voltam az.
A halhatatlan isteneknek, ha
felelősségre vonnának, akár azonnal kész
volnék számot adni az emberiségről.”
Bízvást hirdetheted, Caesar, hogy
mindaz, amit a te becsületedre és
oltalmadra bíztak, biztonságban van, és
hogy részedről sem erőszak révén, sem
titokban az államot semmi baj sem
fenyegeti.
A legritkább dicsőséget óhajtottad,
amelyet ez idáig egy uralkodó sem nyert
el: az ártatlanságot.
Nem volt hiábavaló a te páratlan
jóságod, s nem részesült hálátlan vagy
rosszindulatú fogadtatásban. Hálával
adóznak neked: soha senkinek sem volt
még annyira kedves egy másik ember,
mint a római népnek te, drága és
maradandó kincsünk!
Roppant terhet vállaltál azonban
magadra: senki sem emlegeti már az
isteni Augustust,10 sem Tiberius Caesar
uralkodásának első éveit,11 nem keresnek
követendő példát számodra rajtad kívül:
megízlelték már principátusodat.12
Nehéz dolgod lett volna, ha jóságod
nem természetedből fakad, hanem csak
egy időre öltötted volna magadra: hiszen
senki sem tud sokáig álarcot viselni. A
színlelt tulajdonságok hamar
visszavedlenek eredeti mivoltukba; a
valódiakat viszont, melyek – hogy úgy
mondjam – szilárd talajból sarjadnak, az
idő még csak növeli és kivirágoztatja.
Nagy kockázatot vállalt a római nép
annak idején, mikor még bizonytalan
volt, hogy milyen irányban fejlődik a te
különleges természeted. De teljesült a
közóhaj: megszűnt már az a veszély,
hogy téged hirtelen indulatod elragad.
Bizony éppen a szerfelett nagy
szerencse szokott kapzsiságot okozni. A
vágyak sohasem mértékletesek annyira,
hogy a beteljesüléssel megelégedjenek.
Ez csak lépcsőfok szokott lenni a nagytól
a még nagyobbhoz: a reménytelent is
elérők rögvest meg képtelenebb
reményeket kezdenek szövögetni. Ám
most minden alattvalód azt vallja, hogy
boldog, és hogy boldogságát semmi sem
tetézheti, legfeljebb az, hogy örökké tartó
legyen.
Sok minden készteti őket erre a
vallomásra, amely a legnehezebben jön
az ember szájára; a mélységes, nagy
biztonságérzet, a minden jogtalanság
fölött uralkodó törvényesség,13 aztán ez
az eléjük táruló legnagyszerűbb
államforma, melyben a teljes
szabadsághoz semmi sem hiányzik,
hacsak az nem, hogy elpusztítani is
szabad legyen.
Legfőképpen mégis nagylelkűségedet
csodálják hatalmasok és alacsony sorúak
egyaránt. Egyéb jókat ugyanis ki-ki saját
sorsától függően érez vagy vár
nagyobbnak avagy kisebbnek, a
megkegyelmezéstől azonban mindenki
ugyanazt reméli. Senki sincs, aki annyira
bűntelennek hinné magát, hogy ne örülne,
ha az emberi eltévelyedésekre ott van írül
a megkegyelmezés.
2/ Tudom, hogy vannak, akik úgy
vélik: a könyörületesség épp a
legrosszabbakat támogatja,14 hiszen csak
bűn után válik szükségessé a
megkegyelmezés és egyedül ez az erény
tétlenkedik a bűntelenek között.
 De legelőször is: miként az orvosságot
a betegek használják, ugyanakkor az
egészségesek is becsben tartják, így a
könyörületességet, habár a büntetésre
méltók hívják segítségül, a bűntelenek is
tisztelik.
Aztán meg a bűntelenek körében is
hisz néha a jó sorsot is bűnül róják fel.15
Nemcsak a bűntelenségnek segít a
nagylelkűség, hanem sokszor az erénynek
is, minthogy bizonyos korviszonyok közt
megeshet, hogy egyes dicsérendő tetteket
megtorolnak.
Vedd figyelembe azt is, hogy az
emberek n; része visszatéríthető a
bűntelenség útjára.
Mégsem helyes mindenkinek
megbocsátani; ahol ugyanis megszűnik a
különbségtétel a rosszak és a jók között,
ott zavar keletkezik, és a vétkek
elburjánzanak. Szükség van tehát
bizonyos mérlegelésre, amely
különbséget tud tenni a gyógyítható és a
menthetetlen jellem között.16 Nem
válogatás nélkül mindenki iránt kell
nagylelkűnek lenni, de nem is csak nagy
ritkán, mert épp olyan kegyetlenség
mindenkinek megbocsátani, mint
senkinek sem. Mértéket kell tartanunk; de
mert a helyes arányt megtalálni nehéz,
semmiképp sem szabad túlzásba esnünk,
legfeljebb az emberiesség irányában.
3/ De ezeket inkább majd a maguk
helyén mondom el. Most az egész
mondanivalómat három részre osztom.
Az első lesz a bevezetés, a második az,
amelyik megmutatja a nagylelkűség
lényegét és megjelenési formáit. Vannak
ugyanis bizonyos vétkek, amelyek
erénynek látszanak, és csak úgy lehet
őket különválasztani, ha meghatározzuk
ismertetőjegyeiket. A harmadik részben
azt vizsgáljuk meg, hogyan jut cl a lélek
ehhez az erényhez, hogyan fejlesztheti ki
és gyakorlás által hogyan sajátíthatja el.17
Nincs még egy olyan erény, mely
jobban illenék az emberhez, minthogy
egyik sem emberibb. Ennek
nyilvánvalónak kell lennie nemcsak
előttünk,18 akik azt valljuk, hogy az
ember a köz javára született közösségi
lénynek tekintendőbe azok körében is,
akik szerint az ember célja az élvezet,
ezért minden szavuk és tettük csak saját
hasznukat tartja szem előtt.19 Ha ugyanis
valaki nyugalmat és békességet óhajt,
akkor éppen neki való ez az erény, mely a
békét kedveli és visszatartja az ütésre
lendülő kezet.
Senkihez sem illik azonban annyira a
nagylelkűség, mint a királyhoz vagy
uralkodóhoz. Nagy hatalma ugyanis csak
úgy lesz díszére és dicsőségére, ha üdvöt
hozó. Veszedelmes az a hatalom, amelyik
csak ártani tud.
Csak az olyan uralkodó nagysága
nyugszik szilárd alapokon, akiről
mindnyájan tudják, hogy amennyire
felettük áll, épp annyira védelmükre is áll
ott, akinek az egyének és a közösség
üdve felett virrasztó gondoskodását
naponta tapasztalják, közeledtére nem
rebbennek szét, mintha veszedelmes
vadállat ugrott volna elő rejtekhelyéről,
hanem versengve gyűlnek köréje, mint
egy ragyogó és jótékony fényt árasztó
csillag köré. Készek érte maguk
szembeszállni a merénylők tőreivel, és
odaadni életüket, ha emberi testből kell
utat építeni meneküléséhez. Álmát éj
idején őrségekkel vigyázzák, körülfogják
és oldalukkal védik, a reá leselkedő
veszélyekkel ők szállnak szembe.
Bizony nem oktalanság az, hogy a
népek és városok ilyen egyetértésben
védik és szeretik királyaikat, feláldozzák
életüket és javaikat, ha uralkodójuk üdve
úgy kívánja. Nem életük
semmibevevésének vagy
esztelenségüknek bizonyítéka az, hogy
ezrek és ezrek vállalják a sebesülést egy
személyért, és egyetlen – olykor bizony
agg, magatehetetlen – embernek az
életéért oly sokan adják halálukat
cserébe.
Hiszen olyan ez, mint ahogy a test is
teljes egészében a lelket szolgálja, noha a
test nála sokkal nagyobb és sokkal
látványosabb, a lélek pedig légiessége
miatt rejtve van szemünk elől, és nem is
tudjuk, hol rejtőzik, mégis ennek a
szolgálatában áll a kéz, a láb, a szem, ezt
veszi védőn körül a bőr, ennek a
parancsára pihenünk tétlenül vagy futunk
nyugtalanul. Ha pénzsóvár úr a lelkünk, a
tenger mélyét is átkutatjuk kincsekért, ha
becsvágyó, készek vagyunk jobbunkat a
lángba tartani,20 vagy önként bele is
ugrani.
Ugyanígy ez a hatalmas sokaság is egy
személy köré csoportosulva ennek az
egynek a szándékát, gondolatait követi,
és önmagát nyomná agyon, saját erejétől
roppanna össze, ha meg nem óvná ettől
az irányító bölcsesség.
4/ Így tehát saját biztonságukat
szeretik, mikor egy emberért tízesével
vetnek harcba légiókat,21 mikor a csatasor
élén törnek előre és mellükkel fogadják a
sebeket, hogy vezérük hadijelvényei22
hátrálni ne kényszerüljenek. Hiszen ő az
az összekötő kapocs, amely egybefogja
az államot, ő az az éltető erő, melyet
magukba szívnak az emberek ezrei, akik
önmaguknak teher, ellenségüknek pedig
zsákmány lennének, ha szellemi irányítás
nélkül magukra maradnának.
… Míg él a király, mind egyet
akarnak,
holta után ígéretüket feledik.23

Ha ez bekövetkezik, Róma békéje

véget ér, c hatalmas nép boldogsága
porba omlik. Addig nem fenyegeti a
népet ez a veszedelem, ameddig tűrni
tudja a gyeplőt. Ha azonban szétszakítja
vagy (ha valami ok miatt elszakadt) nem
engedi magára visszatenni, akkor e
hatalmas birodalom egysége, összetartása
nyomban ezer darabra hull. Bizony e
város hatalmának is vége lesz, mihelyt az
engedelmesség megszűnik.
Így hát nem csoda, hogy az emberek az
uralkodókat, királyokat és a közjó
bármely néven nevezendő védelmezőit
jobban szokták szeretni saját rokonaiknál
is, hiszen ha a józan gondolkodású
embereknek a közügy előbbre való, mint
az egyéni érdek, magától értetődik, hogy
az is kedvesebb nekik, akire az állam
rábízta magát.
Bizony már hosszú ideje úgy összeforrt
az állam Caesar24 személyével, hogy
lehetetlen őket egymástól elválasztani
mindkettőjük pusztulása nélkül; hiszen az
egyiknek erőre, a másiknak pedig főre
van szüksége.
5/ Úgy látszik, mintha beszédem
messze kalandoznék kitűzött tárgyától,
pedig, bizony mondom, szorosan tartja
magát hozzá. Ha ugyanis te, miként az
elmondottakból kitűnik, az állam lelke
vagy, az pedig a te tested, akkor, úgy
vélem, belátod, hogy mennyire szükség
van a nagylelkűségre. Magadat kíméled,
mikor úgy látszik, hogy más iránt vagy
kíméletes.
Kímélettel kell tehát kezelni még az
elítélésre méltó polgárokat is, miként
testünk ellankadt tagjait. Ha mégis
érvágásra van szükség, ügyelni kell,
nehogy az a szükségesnél nagyobb
legyen.
A nagylelkűség tehát – mint
mondottam - minden ember
természetéhez illik, ám leginkább mégis
az uralkodók dísze;25 már amennyivel
több van oltalmukra bízva, és amennyivel
nagyobb leehetőségük nyílik a
nagylelkűségre.
Mily keveset tud ártani egy
magánszemély könyörtelensége! – Az
uralkodók kegyetlensége viszont háború.
Ámbár az erények közt nem lehet
versengés, és egyik sem jobb vagy
tiszteletre méltóbb a másiknál, mégis
némelyikük bizonyos személyekhez
jobban illik.
A lelki nagyság minden halandónak
éke, még a legnyomorultabbnak is, hiszen
mi lehet nagyobb vagy bátrabb dolog,
mint a balsorssal szembeszállni? Mégis a
jó sorsban tágabb lehetőség nyílik a lelki
nagyság előtt; és szembetűnőbb is a
magaslaton, mint a lapályon.
A nagylelkűség bármilyen hajlékba tér
is be, boldogságot és nyugalmat teremt
maga körül, de királyi lakban,
amennyivel ritkább, annyival csodálatra
méltóbb. Hiszen mi lehet nagyszerűbb,
mint ha az az ember, akinek a haragja
semmi ellenállásba nem ütközik, akinek
súlyos ítéletével még azok is
egyetértenek, akik elvesznek, akinek
senki sem tesz ellenvetést, sőt ha heves
haragra lobbant, még csak bocsánatot
sem kell kérnie senkitől – az az ember
maga fékezi meg önmagát, és a jobbik, a
szelídebbik irányban érvényesíti
hatalmát, miközben jól tudja: „Senki sem
ölhet, de nem is hagyhat életben senkit a
törvény ellenére, csak én.”
A nagy szerencséhez nagy lélek illik.
Ha a lélek fel nem emelkedik szerencséje
magaslatára és úrrá nem lesz rajta, akkor
bizony sorsát is lerántja magához a porba.
A nagy lélek békés és nyugodt,
fölülemelkedik a sértéseken és
támadásokon. Nőies dolog tombolni
haragunkban. Csak a vadállatoknak,
mégpedig nem is a nemesebbjének
szokása megmarni és kínozni a védtelent.
Az elefánt és az oroszlán ott hagyja azt,
akit megfutamított. Nemtelen vadállat
sajátja a kitartó üldözés.
Nem királyhoz illő sem az elvakult,
sem a könyörtelen harag, hiszen így alig
magaslik a fölé, akihez magát
haragvásával lealacsonyította. Ellenben
ha meghagyja az életüket, a méltóságukat
azoknak, akik kockára teszik azt, és
megérdemelnék, hogy elveszítsék, akkor
úgy cselekszik, ahogyan csak a hatalom
ura cselekedhet.
Mert az életet magasabb rangútól is el
lehet venni, életet adni viszont csak
alacsonyabb rendűnek lehet. Megmenteni
valakit csak a hatalom csúcsán lévő
képes, akinek helyzete soha nem érdemel
nagyobb csodálatot, mint amikor
ugyanazt teheti, amit az istenek, akiknek
jótéteménye folytán mi, jók és rosszak
egyaránt, világra jövünk.
Így hát az uralkodó, az istenek
lelkületét öltve magára, egyes alattvalóit
szeresse, mert jók és hasznára vannak,
másokat tűrjön meg, hogy legalább a
létszámot növeljék. Egyesek létezésének
örüljön, másokét viselje el.
6/ Gondold el, hogy ez a város,
amelyben a tömeg úgy árad szüntelenül a
széles utakon, hogy gyors hegyi
patakként egyszerűen elsöpri azt,ami
rohanását feltartóztatja; ahol egyszerre
három színház26 nézőterét árasztja el a
nép, ahol felemésztik a világ minden
termését – ez a város milyen elhagyatott
pusztaság lenne, ha csak az maradna
benne, amit egy szigorú bíró is jónak
talál. Vajon hány olyan quaestor27 akadna,
aki nem bizonyulna bűnösnek ugyanazon
törvény szerint, amelyre hivatkozva ő
ítél? Vajon melyik vádló bűntelen?
Nem tudom, nem éppen az bocsát-e
meg legnehezebben, aki maga is gyakran
rászolgált, hogy bocsánatért esedezzék.
Mindnyájan vétkezünk: egyikünk
nagyobbat, másikunk kisebbet, egyikünk
szántszándékkal, másikunk talán
véletlenségből vagy mások hitványsága
miatt sodródik bele. Némelyikünk talán
csak nem elég szilárdan tartott ki jó
elhatározása mellett és bűntelenségét
akarata ellenére, sőt ahhoz ragaszkodva
veszítette el.
És nemcsak vétkeztünk, hanem
vetkezni is fogunk egészen életünk
végéig.
Még ha valaki olyan tökéletesen
kiirtotta is lelkéből a bűnt, hogy semmi
sem tudja őt többé megzavarni vagy
tévútra vezetni, a bűntelenséghez akkor is
bűnökön keresztüljutott el.
7/ Ha már az istenekről tettem említést,
legjobb lesz azt állítanom követendő
példaként az uralkodó elé, hogy olyan
legyen alattvalóihoz, amilyennek az
isteneket szeretné látni maga iránt.
Jó-e hát nekünk az, ha hibáinkkal,
tévedéseinkkel szemben könyörtelenek az
istenek? Jó-e, ha ellenséges érzületük
meg nem enyhül, míg csak el nem
pusztulunk? És melyik király lehet biztos
abban, hogy csontjait nem a haruspexek28
fogják összeszedni?
Hogyha a kegyes és igazságos istenek
sem büntetik rögtön villámokkal a
hatalmasok vétkeit,29 mennyivel
illendőbb, hogy egy ember, még ha a
többieknél hatalmasabb is, szelíd lélekkel
gyakorolja uralmát, és elgondolkozzék
azon, vajon hogyan nyújt szebb és
kedvesebb látványt a föld: mikor derűs
napfényben fürdik, vagy mikor sűrű
mennydörgés rázza meg, és innen is,
onnan is villámok cikáznak!
A békés és jól kormányzott birodalom
bizony olyan, mint a derűs és ragyogó
égbolt.
A kegyetlen uralom nyugtalan és
árnyaktól sötét. A rettegésben élők és a
hirtelen mennydörgéstől megrettenők
között az sem marad rendületlen, aki az
égzengést előidézte.
Azt könnyebb elnézni, ha közrendű
emberek állnak bosszút kegyetlenül.
Lehet, hogy megsértették őket és
keserűségük igazságtalanságból fakad,
továbbá félnek a megvetéstől, mert a
sertést vissza nem fizetni gyengeségnek
látszik, nem ] nagylelkűségnek. Akinek
azonban könnyű bosszút állnia, de nem
teszi, az a jóság biztos dicsőségét szerzi
meg. Alacsony sorban élőknek
megengedhetőbb,hogy kezet emeljenek
egymásra, vitázzanak, veszekedjenek és
szabad folyást engedjenek haragjuknak,
mert egyenlő küzdőfelek között
elviselhetőek az ütések. A királyi
méltósághoz azonban még dühös szó
vagy szitkozódás sem illik.
8/ Ugye azt gondolod, hogy súlyos
dolog megtagadni a királyoktól a beszéd
szabadságát, ami re még a
legközönségesebb embernek is joga van.
Azt mondhatod: „Hiszen ez rabszolgaság,
nem uralkodás!” Hogyhogy? Hát nem
jöttél még rá arra, hogy az uralkodás
előkelő rabszolgaság?
Más a helyzetük azoknak, akik rejtve
vannak a tömegben, melyből nem
emelkednek ki. Ezeknek erényei is sokáig
küzdenek azért, hogy fény derüljön rájuk,
ám vétkeiket is homály fedi. A ti
tetteiteket cs szavaitokat viszont
szárnyára kapja a szóbeszéd. Éppen ezért
senkinek sem kell annyira ügyelnie a
hírnevére, mint nektek; híretek,
akármilyet érdemeltek is ki, mindenképp
nagy lesz.
Mily sok minden nem szabad neked,
amit nekünk a te jótéteményed folytán
szabad! Én félelem nélkül járkálhatok
egyedül bármerre a városban, holott senki
sem kísér, és nincs kardom sem otthon,
sem az oldalamon. Neked a békéd idején
is fegyveresen kell járnod. Magas rangod
elől nem tudsz elmenekülni; fogva tart
téged, és bármerre mégy, nagy pompával
követ.
A legfőbb hatalomnak abban rejlik a
szolgasága, hogy kisebbé nem válhat; ám
számodra ez az istenekkel közös
kényszerűség. Őket is fogva tartja az ég:
éppúgy nem adatott meg nekik, hogy
leszálljanak onnan, mint neked az, hogy
biztonságban legyél: saját nagyságod
foglya vagy.
A mi cselekedeteinket igen kevesen
veszik észre. Jöhetünk-mehetünk, vagy
visszavonulhatunk, megváltoztathatjuk
külsőnket is anélkül, hogy ez közfeltűnést
keltene. De te, miként a nap, nem
maradhatsz rejtve szemünk elől. Annyi
körülötted a fény, hogy minden szem
önkéntelenül is feléd fordul. Azt hiszed,
hogy elénk lépsz, pedig felkelsz, mint a
nap.
Meg se szólalhatsz anélkül, hogy a
nemzetek mindenütt meg ne hallják a
hangodat. Haragudni sem tudsz anélkül,
hogy minden meg ne remegjen, mivel
senkire sem tudsz úgy lesújtani, hogy ez
meg ne rázza a körülötte lévőket is.
Ahogy a villám is keveseknek okoz
kárt, mégis mindenki megijed tőle, úgy a
nagy hatalmasságok sújtó keze is
szélesebb körben kelt riadalmat, mint
ahol árt. Megvan ennek az oka. A nagy
hatalom láttán az emberek nem ezt
latolgatják, hogy mit tett, hanem azt,
hogy mit készül tenni.
Vedd figyelembe azt is, hogy a
közrendű emberek az újabb
igazságtalanságokat akkor tűrik csak el,
ha az előzőek elviselése már megtörte
őket. Sokkal nagyobb biztonságot nyújt
az uralkodóknak a jóság, mivel a gyakori
bosszúállás csak kevés emberben nyomja
el a gyűlöletet, de felszítja mindenkiben.
Előbb kell megszüntetni a
kegyetlenség szándékát, mint az okát.
Egyébként a fák is nyesés után még több
ágat hajtanak, és sok növényt
visszanyírnak azért, hogy sűrűbben
nőjön. Az uralkodó kegyetlensége is csak
növeli ellenségei számát azzal, hogy irtja
őket, hiszen akiket megölt, azoknak a
szülei és gyermekei, rokonai meg a
barátai mind annak a néhánynak a
helyébe lépnek.
9/ Hogy mennyire igaz ez, arra
családodból vett példát szeretnék
emlékezetedbe idézni.
Az isteni Augustust szelíd uralkodónak
nevezheti az, aki őt uralma alapján ítéli
meg. A polgárháború idején azonban
fegyvert forgatott,30 s mire tizennyolc
éves lett, mint te most, addigra már
barátai keblébe döfte tőrét,31 már M.
Antonius consul életét fenyegette
cselvetéseivel,32 részestársa volt
33
proskripcióknak is.
Amikor már negyvenéves is elmúlt,
egyszer galliai34 tartózkodása alatt
tudomást szerzett arról, hogy az az ostoba
Cinna35 merényletet készít ellene.
Megmondták azt is, hol, mikor és hogyan
akar rátámadni; az egyik cinkostársa adta
ki Cinnát. Augustus elhatározta, hogy
bosszút áll rajta, és tanácsba hívatta
barátait.
Nyugtalan éjszakája volt, mert állítólag
egyre az járt az eszében, hogy ezt a
máskülönben feddhetetlen, előkelő ifjút,
Cn. Pompeius36 unokáját el kell ítélnie.
Lám, már egyetlenegy ember megöletése
is nehezére esett annak, akinek egykor M.
Antonius étkezés közben mondta tollba a
proskribálási rendeletet!
Fel-felsóhajtva különböző, egymással
vitatkozó szavakat mormolt:
„Mit?! Hát tűrjem, hogy gyilkosom
háborítatlanul sétál, én meg itt
nyugtalankodom? Hát ne bűnhődjék meg
az, aki az én fejemet, amelyet annyi
polgárháborúban hiába próbáltak célba
venni, amely oly sok tengeri és
szárazföldi csatában sértetlen maradt,
most, mikor szárazon és vízen végre béke
van, most akar ja levágni, sőt, az áldozati
oltárra dobni?!” (Áldozatbemutatás
közben akarta ugyanis megtámadni
Cinna.)
Némi szünet után ismét megszólalt,
sokkal hangosabban, inkább magára,
mint Cinnára haragudva:
„De hát minek is élsz, ha elpusztításod
oly sokaknak érdeke? Mi lesz a vége a
büntetéseknek és a vérontásnak?”
Fejem ki van szolgáltatva az ilyen
előkelő ifjacskáknak, hogy ellene
élesítsék kardjukat! Nem sokat ér az
életem, ha életben maradásomhoz annyi
embernek kell elpusztulnia.”
Végül is a felesége, Lívia37 szakította
félbe:
„Megengedsz egy asszonyi tanácsot?”
– kérdezte. „Tedd azt, amit az orvosok
szoktak: mikor az alkalmazott gyógymód
nem használ, kipróbálják az ellenkezőjét.
A szigorúsággal mind ez idáig semmire
se mentél: Salvidienust Lepidus követte,
Lepidust Murena, Murenát Caepio,
Caepiót Egnatius,38 hogy a
szégyenletesen szemteleneket már ne is
említsem. Próbáld meg hát, hogyan válik
be a nagylelkűség. Bocsáss meg
Cinnának! Lelepleződött; ártani már nem
tud neked, jó hírednek viszont hasznára
lehet.”
Augustus megörült, hogy tanácsadóra
talált. Köszönetet mondott feleségének,
tanácskozni hívott barátainak pedig
tüstént lemondta a meghívást, és egyedül
Cinnát kérette magához.
Hozatott még egy széket Cinna
számára, majd miután mindenkit
kiküldött a hálószobából, így kezdett
beszélni:
„Először is azt kérem tőled, hogy ne
szólj közbe, és felkiáltásaiddal ne zavard
beszédemet. Hagyok majd rá időt, hogy
te is beszélhess. Én téged, Cinna, mikor
az ellenségeim táborában találtalak, bár
nemcsak hogy ellenségemmé váltál,
hanem egyenesen annak születtél, életben
hagytalak, sőt atyai örökségedet sem
vettem el. Jelenleg, annyira szerencsés és
annyira gazdag vagy, hogy téged, a
legyőzöttet irigyelnek a győztesek. A
papi méltóságot, mikor kérted, megadtam
neked, habár olyanokat kellett
mellőznöm, akiknek szülei velem
harcoltak. Miután ennyi jót tettem veled,
elhatároztad, hogy megölsz.”
Mikor ezt mondta, Cinna felkiáltott,
hogy távol áll tőle ez az őrültség. Ő
azonban folytatta:
„Nem teljesíted az ígéreted, Cinna.
Megegyeztünk, hogy nem szólsz közbe.
Amint mondottam, megölni készülsz
engem.”
Felsorolta a tervezett merénylet helyét,
idejét, résztvevőit, egyes mozzanatait, sőt
azt is, hogy kire akarják rábízni a gyilkos
fegyvert.
Amikor látta, hogy Cinna szinte
dermedten áll ott, és már nem
megállapodásuk miatt hallgat, hanem
bűntudata miatt, akkor így folytatta:
„Mi célból teszed ezt? Hogy te légy az
uralkodó. Istenemre! rosszul áll a római
nép ügye, ha a te uralkodásodnak rajtam
kívül semmi sem áll útjában! Hiszen a
saját házadat sem vagy képes megvédeni!
Nemrég, egyik libertinusodat39 védve
alulmaradtál a polgári perben, ennyire
nem vagy képes semmire, kivéve azt,
hogy összeesküvést szőj Caesar ellen! De
mondd csak, ha reményeid teljesülését
egyedül én akadályozom, vajon
megtűrnek-e téged Paulus és Fabius
Maximus, meg a Cossusok, meg a
Serviliusok és az a seregnyi előkelő, akik
nem semmitmondó neveket viselnek,40
hanem olyan családokéit, amelyek őseik
képmásaival41 dicsekedhetnek?”
 Nem akarom e könyv nagy részét
beszédének ismertetésével tölteni.
Közismert, hogy több mint két órát
beszélt, mert jó hosszúra nyújtotta - aztán
ezzel, mint egyetlen büntetéssel be is
érte. Végezetül így szólt:
„Ahogy egykor visszaadtam az
életedet, holott ellenségem voltál, Cinna,
úgy most is visszaadom holott cselszövő
és gyilkos42 vagy. A mai naptól fogva
pedig barátság kezdődjék köztünk. Azon
versengjünk, hogy én voltam-e nagyobb
bizalommal irántad, mikor meghagytam
az életedet, vagy te leszel énirántam.”
Ezek után még a consulságot is
felajánlotta neki, sőt, zokon vette, hogy
magától nem merte kérni.
Ettől kezdve hűséges jó barátra lelt
Cinnában, akinek még vagyonát is
egyedül ő örökölte. És soha többé
semmilyen merénylet sem fenyegette.
10/ A te ősöd megbocsátott
ellenfeleinek; hiszen ha meg nem bocsát,
ugyan kik felett uralkodott volna?
Sallustiust és a Cocceiusokat43 és a
Deilliusokat és legközvetlenebb
barátainak egész sorát ellenfelei
táborából gyűjtötte. A Domitiusokat,44
Messalákat,45 Asiniusokat,46 Cicerókat,
vagyis az állam színe-virágát mind
nagylelkűségével kötelezte le. Még
Lepidust47 is milyen sokáig hagyta élni!
Eltűrte, hogy annyi éven keresztül ő
tartsa magánál a legfőbbet megillető
díszeket, és csak Lepidus halála után
engedte magára átruházni a főpapi
méltóságot,48 mert úgy akarta, hogy ezt
ne zsákmánynak, hanem
megtiszteltetésnek tekintsék.
Ez a nagylelkűség teremtette meg
számára a jólétet és a biztonságot. Ez
okozta, hogy tisztelték és szerették, noha
a római népnek soha le nem igázott,
büszke nyakára tette a kezét. Ez ád még
ma is olyan hírnevet neki, amilyen más
uralkodóknak még életükben is aligha
van.
Nemcsak parancsra hisszük, hogy
isten;49 elismerjük, hogy Augustus jó
uralkodó volt, és megérdemelte a „Haza
Atyja”50 nevet, mégpedig azért, mert még
az őt ért sérelmeket sem torolta meg,
holott ezeket az uralkodók általában
jobban zokon veszik, mint az
igazságtalanságot. Az ellene irányuló
gyalázkodó szavakon csak mosolygott.
Látszott rajta, hogy önmagát bünteti,
amikor száműz valakit. Akiket lánya
házasságtörése miatt elítélt, azokat sem
ölette meg, sőt mikor elküldte őket,
háborítatlanságuk biztosítása végett
ajánlólevelet adott nekik.
Ez a megbocsátás, amikor is
számíthatsz arra, hogy sokan fognak
helyetted haragra gyúlni, és ellenségeid
vérével bizonyítják majd hálájukat
irántad; ezáltal nemcsak megteremted a
nyugalmat, de biztosítod is.
11 / Augustus azonban ezeket már
öregen vagy legalábbis életének
öregségébe hajló éveiben tette. Fiatal
korában heves volt, könnyen haragra
lobbant, és sok olyat tett, amire később
bizony nem szívesen tekintett vissza.
Senki sem merészeli majd a te jóságodat
egy szintre helyezni az isteni
Augustuséval, még ha késő öregségével
vetné is össze a te ifjúkorodat.
Mértéktartó és nagylelkű volt ugyan, de
csak azután, hogy Actiumnál a tengert
polgártársai vérével festette pirosra,51
csak azután, hogy Szicíliában a saját
hajóhadát is, másokét is tönkretette, csak
a perusiai vérfürdő52 és a proskripciók
után. Én bizony a kifáradt kegyetlenséget
nem nevezném könyörületességnek.
Az az igazi nagylelkűség, Caesar,
melyet gyakorolsz, mert nem a
kegyetlenség megbánásával vette
kezdetet, hanem makulátlan, minthogy
sohasem ontottad polgártársaid vérét A
legfőbb hatalom birtokában tanúsított
igazi önuralom az önzetlen emberszeretet
legragyogóbb bizonyítéka az, mikor
mindenfele becsvágynak, a
meggondolatlanságnak, az uralkodó
elődök rossz példájának hatásától
mentesen nem azt próbálod ki, hogy mi
mindent tehetsz meg polgártársaiddal
szemben, hanem tompítani igyekszel
saját hatalmad élét. Biztosítottad, Caesar,
hogy ne folyjék polgártársaid vére; és ez,
amivel büszkén dicsekszel, hogy sehol a
földkerekségen egyetlen csepp emberi
vért sem ontottál, annál nagyszerűbb és
csodálatra méltóbb, mert soha senkire
sem bíztak még fegyveres hatalmat ilyen
fiatal korában.53
 A nagylelkűség tehát nemcsak
tiszteletet szerez, hanem biztonságot is
nyújt, a hatalomnak dísze, egyszersmind
a jólétnek legbiztosabb forrása is.
Mert mi okozza, hogy a királyok késő
öregkort érnek meg, és gyermekeiknek,
unokáiknak adják át a birodalmat, a
zsarnokok54 uralma pedig átkos és rövid?
Mi különbség van a zsarnok és a király
között? Hiszen rangjuk és hatalmuk
egyformának látszik! Az, hogy a
zsarnokok gyönyörűségüket lelik a
kegyetlenkedésben, a királyok viszont
csak okkal és kényszerűségből
kegyetlenek.
12/ „Hogyhogy? Hát a királyok nem
szoktak ölni?!”
Szoktak, de minden esetben a közérdek
bírja rá őket, hogy ezt tegyék. A
zsarnokok kegyetlensége viszont a
lelkükből fakad.
A zsarnok a királytól tetteiben, nem
pedig nevében különbözik; mert hiszen
az idősebbik Dionysiust55 joggal és
méltán tartják jobbnak, mint sok királyt;
ugyanakkor mi akadálya, hogy
zsarnoknak nevezzük L. Sullát,56 mikor
öldöklésének csak az ellenség elfogyása
vetett véget? Jóllehet lemondott a
diktatúráról,57 és újra tógát58 öltött, volt-e
valaha is még egy olyan zsarnok, aki
annyira mohón itta az emberi vért, mint
ő?
Hétezer római polgárt gyilkoltatott le,
és mikor a közelben, Bellona59
templomában ülve meghallotta a
kardcsapások alatt jajgató ezrek
üvöltését,60 azt mondta a megrémült
szenátusnak:
„Folytassuk tovább a dolgunkat, Atyák
és összeírottak,61 csak néhány lázadót
végeznek ki az én parancsomra.”
Nem is hazudott: valóban „csak
néhány” volt ez az ő szemében.
De Sulláról később szólunk majd,
amikor azt vizsgáljuk, hogyan
haragudjunk ellenségeinkre,
különösen,ha „ellenségnek” nevezzük
polgártársainkat, akik ugyanannak a
testnek a részei, mint mi; egyelőre
azonban maradjunk annál, amiről
beszélek.
A nagylelkűség okozza tehát, hogy
olyan nagy a különbség a király és a
zsarnok között. Jóllehet mindkettőjüket
fegyverek veszik körül, az egyiknél a
fegyver a béke megőrzésére szolgál, a
másiknál arra, hogy a nagy gyűlöletet
nagy félelemmel tartsa féken, de így is
nyugtalanul figyeli még azokat a kezeket
is, melyekre rábízta magát. Az ellentét
ellentétet szül. Gyűlölik, mivel félnek
tőle. Erre azt akarja, hogy féljenek tőle,
merthogy gyűlölik. Azt a kárhozatos
verssort emlegeti, amely már sokaknak
okozta vesztét: „Gyűlölhetnek, csak
féljenek tőlem!”62 Nem tudja mekkora
erővel fog a düh kitömi, mihelyt a
gyűlölet pohara kicsordul.
Az enyhe félelem ugyanis fékezi az
indulatokat, ha azonban állandó, erős és a
végsőkig fokozódik, akkor az erőtleneket
is vakmerőségre tüzeli, és rábírja őket,
hogy mindent megkíséreljenek.
Az állatokat is bezárva lehet tartani
zsinórokkal és tollakkal,63 de ha egy
lovas hátulról nyilakkal támad rájuk,
bizony megkísérlik a futást azon
keresztül is, amitől addig félve elfutottak.
Letapossák azt a szerkezetet,amely
félelemben tartotta őket.
Az a legelszántabb bátorság, melyet a
végszükség vált ki.
A megfélemlítésnek valamelyes
biztonságérzetet is kell hagynia, és sokkal
több reményt, mint veszedelmet kell
kilátásba helyeznie. Ahol a nem
vétkezőre is ugyanaz vár, ott szinte jó
dolog a pusztulásba rohanni, és úgy
áldozni fel életünket, mint ami nem is a
miénk.
13/ A szelíd és békésen kormányzó
uralkodóhoz a hadserege is annyira
hűséges, hogy a közjó előmozdítására
használhatja fel. A jó katona, mikor látja,
hogy a közbiztonságért fáradozik, minden
nehézséget olyan szívesen vállal, mintha
apját védené.
Ugyanígy természetes az is, hogy azt a
másikat, a kegyetlen és vérszomjas
zsarnokot csak kelletlenül tűri a
testőrsége. Nem lehetnek jóakaratnak és
megbízhatóak a segítőtársai, ha kínpad,
kínzóeszközök és kivégzőszerszámok
között halálra készen kell élniök,és
embereket vet eléjük, mint a
vadállatoknak.
Az ilyen uralkodó bármely bűnösnél
nyugtalanabb és szerencsétlenebb, hiszen
minden istenben és emberben
gaztetteinek tanúit, egyszersmind bíráit
féli. Ez oda vezet, hogy viselkedését már
nem változtathatja meg.
Bizony a kegyetlenségben az a
legrosszabb, hogy ki kell tartani mellette,
mert bezárult előtte a jobbhoz vezető út.
A bűnöket csak bűnökkel lehet
megvédeni. Mi lehet szörnyűbb, mint ha
valaki kénytelen gonosz maradni?
Ó, mennyire szánalomra méltó az
ilyen, legalábbis a maga szemében!
Hiszen mások nem is sajnálhatják meg őt,
aki gyilkolásra és rablásra használta a
hatalmát. Otthonában éppúgy, mint
másutt, mindent gyanúsnak talál.
Fegyvertől fél, ezért fegyverhez
folyamodik. Nem hisz sem barátai
hűségében, sem gyermekei jóságában.
Mikor végigtekint mindenen, amit tett és
amit még tenni fog, és gaztettekkel,
kegyetlenséggel terhelt lelkiismeretével
szembenéz, akkor gyakran elfogja a
halálfélelem, de még gyakrabban a
halálvágy, mert undorítóbb önmagának,
mint szolgáinak.
Mennyire más az, akinek mindenre
gondja van, még ha egyes dolgokkal
jobban, másokkal kevésbé törődik is. Az
állam minden egyes részét úgy óvja,
mintha saját teste volna. Hajlik a
szelídségre, és ha fenyítést alkalmaz,
látszik rajta, mennyire akarata ellenére
nyúl a keserű orvossághoz. A lelkében
sem ellenséges érzület, sem vadság nem
lakozik. Hatalmát békésen és mindenki
javára használja fel. Azon igyekszik,
hogy uralma elnyelje polgártársai
tetszését. Boldognak érzi magát, ha
szerencséjét másokkal megoszthatja.
Beszéde nyájas, nem tér ki mások
társasága és közeledése elől. Tekintete,
ami leginkább hat az emberekre,
szeretetre méltó. A méltányos
kívánságokkal szemben jóindulatú, bár a
merész kérések hallatán sem hajthatatlan.
Az egész lám szereti, védi, tiszteli.
Róla az emberek a háta mögött is
ugyanazt mondják, mint jelenlétében.
Vágyódnak arra, hogy gyermekeik
szülessenek,64 és az állam rossz sorában
titkon óhajtott gyermektelenség nem
szokás körükben. Senki sem kételkedik
abban, hogy gyermekei hálásak lesznek
azért, hogy ilyen korban hozta őket
világra.
Az ilyen uralkodónak nincs szüksége
őrségre, mert saját jósága védi; ő csak
dísznek használja fegyverét.
14/ Mi tehát a kötelessége? Az, ami a
jó szülőé, aki hol szelíden, hol keményen
utasítja rendre gyermekeit, sőt, néha
vesszővel is megfenyíti őket. Kitagadja-e
épeszű szülő a fiát az első botlás után?
Csak amikor a nagy cs sok sérelem már
teljesen felőrölte a türelmét, csak amikor
a jelenleginél is több vétkezésre van
kilátás, akkor teszi meg a szülő a
végzetes tollvonást.65 Előbb még sok
mindent kipróbál, hátha vissza tudja
fordítani a rossz útról gyermeke ingatag
természetét. Ha már minden reménye
elhagyta, csak akkor folyamodik a végső
lépéshez. Senki sem jut el a törvény
szigorának alkalmazásához, míg minden
gyógymódot ki nem próbált.
Úgy kell cselekednie az uralkodónak
is, mint a szülőnek, hiszen nem üres
hízelgésből nevezzük őt a Haza Atyjának.
A többi jelzőt tiszteletből adtuk az
uralkodóknak: „Nagynak”,
„Szerencsésnek”, „Fenségesnek” szoktuk
nevezni őket. Méltóságának - becsvágya
kielégítése végett - összegyűjtöttünk és
odaajándékoztunk minden titulust, amit
csak tudtunk. A „Haza Atyja” elnevezést
azonban azért adtuk, hogy
emlékeztessük: atyai hatalmat kapott,
amely megfontoltságot, a gyermekekről
való gondoskodást és saját érdekeinek az
azoké mögé helyezését feltételezi.66
Aki pedig atya, az csak hosszas
megfontolás után váljék meg a saját
testének egy darabjától,s ha már megvált
tőle, akkor arra vágyódjék, hogy
visszaszerezze, mikor pedig eltávolítja,
erezzen fájdalmat, és hosszú ideig
töprengjen rajta.
Aki elhamarkodottan ítél el valakit,
közel áll ahhoz, hogy szívesen tegye azt;
aki túlzásba viszi a büntetést, közel van
ahhoz, hogy igazságtalanul büntessen.
15/ A hagyomány szerint Tricho római
lovagot, mivel fiát agyonkorbácsolta, a
nép a fórumon íróvesszőkkel szurkálta
össze;67 alig tudta őt Augustus Caesar
tekintélye a felháborodott apák és fiaik
kezéből kimenteni.
Tariust, mikor a fiát apagyilkossági
kísérlet miatt megbüntette, az ügy
kitudódása után sem vetette meg senki
azért, hogy csak száműzetésre ítélte,
mégpedig kellemes száműzetésre.
68
Massiliába küldte az apagyilkost, és
évjáradékot adott neki, mégpedig annyit,
amennyit a bűntény előtt. E bőkezűség
láttán még ez a város is, ahol pedig
mindig akad, aki a rosszabbnak fogja
pártját, egyöntetűen elismerte, hogy nem
érhetett ártatlant az a büntetés, ha egy
ilyen gyűlöletre képtelen atya szabta ki.
Ezzel az esettel szeretném
megvilágítani azt is, hogy milyen a jó
atyához hasonlítható jó uralkodó.
Tarius, mikor fia ügyében dönteni
készült, tanácskozni hívta Augustus
Caesart. Augustus el is ment hozzá, a
magánember házába, helyet foglalt, részt
vett egy más által vezetett tanácskozáson,
és nem mondta azt, hogy „inkább ő jöjjön
hozzám, az én házamba”, hiszen akkor
Caesaré lett volna a döntés és nem az
apáé.
Miután elmondták neki az ügyet, és
megvizsgált mindent: azt is, amit a fiú a
maga mentségére felhozott, azt is, amivel
vádolták; azt kívánta, hogy mindenki írja
le a véleményét, nehogy mindenkié a
Caesaréhoz igazodjék. Mielőtt megnézték
volna a táblácskákat.69 megesküdött, hogy
a dúsgazdag Tarius vagyona nem fog
örökségként őreá szállni.70
Erre azt mondhatná valaki: „Kicsinyes
volt,és félt attól a látszattól, hogy a fiú
elítélése csak ürügy saját kapzsiságának a
kielégítésére.” Én ellenben azon az
állásponton vagyok, hogy míg nekünk a
rosszindulatú feltételezésekkel szemben
elég támaszul a jó lelkiismeretünk, addig
az uralkodóknak sokat kell adniok a jó
hírnévre is.
Megesküdött tehát, hogy nem lép fel
örökösként. Tarius ugyan még aznap
másik örökösét is elvesztette, Caesar
viszont a véleménynyilvánítás teljes
szabadságát biztosította magának.
Miután bebizonyította, hogy nem
érdekből szigorú, amire egy uralkodónak
mindig ügyelnie kell, kijelentette,hogy
oda kell a fiút száműzni,ahova az apja
akarja. Nem bőrzsákot, nem kígyókat,
nem börtönt emlegetett,71 hiszen
tekintettel volt ha nem is arra, hogy kiről
mond ítéletet, de arra, hogy kinek a
tanácskozásán van jelen. Kijelentette,
hogy az apának a büntetés legenyhébb
fajtájával kell beérnie fiatalkorú fiával
szemben, aki olyan bűnre vetemedett,
amelynek elkövetése során félénken
viselte magát, s ez már maga is az
ártatlansággal határos; tehát elég
eltávolítani a városból és atyja szemei
elől.
16/ Ó, mennyire méltó az ilyen arra,
hogy az apák tanácskozásra hívják! Ó,
mennyire méltó, hogy az ártatlan
gyermekeknek társörököse legyen. Ilyen
nagylelkűség illik az uralkodóhoz, amely
mindent szelídebbé tesz, amerre jár.
 Senki se legyen az uralkodónak
annyira jelentéktelen, hogy elvesztését ne
fájlalná; mert akármilyen ember is, része
az államnak.
A nagy hatalom számára keressünk
példát a kisebb dolgokból.
A parancsolásnak nemcsak egy fajtája
van. Parancsol az uralkodó az
alattvalóinak, az atya a gyermekeinek, a
tanító a tanulóknak, a tribunus vagy a
centurio72 a katonáknak.
Vajon nem tartjuk-e igen rossz apának,
aki még csekély ok miatt is állandóan
ütlegeli gyermekeit?
És vajon ki a méltóbb tanítója a szabad
tudományoknak,73 az, aki ütlegeli
tanítványait,74 ha emlékezetük
cserbenhagyja őket, ha ügyetlen szemük
megakad az olvasásban, vagy az, aki
inkább intelmekkel és gyöngédséggel
akar nevelni, tanítani?
Ha kegyetlen a tribunus és a centurio,
katonáik megszöknek - de ezt meg is
bocsátja nekik az ember. Hát szabad,
hogy az embernek keményebben és
durvábban parancsoljanak, mint a néma
állatnak?
Márpedig a lovat sem sűrű ütlegeléssel
rémíti az idomításban járatos lovász.
Ijedős és csökönyös lesz, ha időnként
gyengéden meg nem simogatod.
Ugyanígy tesz az a vadász is, amelyik
a kiskutyákat nyomkövetésre tanítja, és
az is, amelyiknek már a vadak
fölhajtására és űzésére alkalmas kutyái
vannak. Nem fenyíti kutyáit állandóan,
hiszen csak tönkretenné az ösztöneiket,
mert az állandó rettegés minden vele
született hajlamot kiölne belőlük. Persze
azt sem engedi meg, hogy elkóboroljanak
és szanaszét kószáljanak.
Így tesznek azok is, akik lomhább
állatokkal foglalkoznak. Bár ezek az
igavonók egyenesen a bántalmazás és a
szenvedés elviselésére születtek, a
túlságosan kemény bánásmód arra
ösztönzi őket, hogy lerázzák magukról
igájukat.
17/ Nincs olyan élőlény, amellyel
annyi baj lenne, nincs olyan, amellyel
nagyobb művészet lenne bánni, mint az
emberrel; és nincs olyan, amelyet nála
jobban kellene kímélni. Hiszen van-e
ostobább dolog annál, hogy azt
szégyelljük, ha ökrökön vagy kutyákon
kitöltjük haragunkat, ugyanakkor viszont
az egyik ember a legnyomorultabb
körülmények között van kiszolgáltatva a
másiknak?
A betegségeket gyógyítjuk,és nem
haragszunk rájuk. Márpedig ez is a lélek
betegsége: nyugtató gyógyszert kíván és
a betegségre cseppet sem haragvó orvost.
Csak a rossz orvos esik kétségbe,
ahelyett, hogy a beteggel törődne.
Ugyanígy kell viselkednie a beteg
lelkűekkel szemben annak, akitől
mindenki boldogsága függ. Nem szabad
hamar feladnia a reményt, sem pedig a
halál közeledtére utaló jeleket közhírré
tennie.
Küzdjön meg a bűnökkel, álljon ki
ellenük! Egyeseknek tegyen
szemrehányást megbetegedésük miatt,
másokat szelíd gondoskodással ámítson
el. Bizony gyorsabban és jobban lehet a
beteget elámító gyógymóddal hatást
elérni.
Ám az uralkodónak ne csak a
gyógyításra legyen gondja, de még arra
is, hogy a sebhely ne legyen nagyobb a
kelleténél.
A kemény büntetés nem hoz dicsőséget
az uralkodónak, hiszen senki sem kétli,
hogy van hatalma rá.
Nagy dicsőség viszont, ha erejét féken
tartja, ha sok embert megment mások
haragja elől, a saját dühét pedig senkin
sem tölti ki.
18/ Dicséretes dolog a rabszolgák
fölött mértéktartóan uralkodni. De a
tulajdonodat képező rabszolga esetében
sem azt kell meggondolnod, hogy
mennyit képes eltűrni anélkül, hogy
egészsége károsodnék, hanem azt, hogy
mennyit enged meg neked a
méltányosság és a jóság, mely arra int,
hogy kíméletesen bánj még a foglyokkal
és a pénzen vett rabszolgákkal is.
Mennyivel inkább illő, hogy szabad,
nemes, tiszteletre méltó emberekkel ne
úgy bánj, mint a rabszolgákkal, hanem
úgy, mint akiknél csak egy fokkal állsz
magasabban, és mint akiket nem azért
bíztak rád, hogy rabszolgáid legyenek,
hanem hogy védelmezd őket.
Még a rabszolgáknak is joguk van
védelmet keresni egy szobornál,75 mert ha
a rabszolgákkal szemben minden szabad
is, vannak dolgok, melyeket az élőlények
közös joga nem enged megtenni egy
másik ember ellen.
Ki gyűlölhette ádázabban Vedius
Polliót,76 mint saját szolgái? Hiszen az
angolnáit77 embervérrel hizlalta! Azokat,
akik őt megsértették, beledobatta a
halastavába, amelyben nyüzsögtek a
kígyók. Ó, ez az ember mindenképp
ezerszeres halált érdemelt volna! Vagy
azért, mert szolgáit dobatta oda eledelül
angolnáinak, melyeket aztán ő evett meg,
vagy amiatt, mert csupán azért tartotta az
angolnákat, hogy így táplálja őket.
Ahogy a kegyetlen urak mögött
összesúg az egész város,gyűlölik és
megátkozzák őket, ugyanígy a királyok
kegyetlenségének híre is elterjed, de még
szélesebb körben. Gyalázatuk és az
ellenük irányuló gyűlölet évszázadokon
át megmarad. Mennyivel jobb meg sem
születni, mint megszületve a közösségre
kártékony emberek sorába tartozni!
19/ Kigondolni sem képes senki
olyasmit, ami nagyobb ékessége lenne az
uralkodónak, mint a nagylelkűség,
bárhogyan és bármilyen jogcímen
helyezzük is ezt az erényt a többi fölé. El
kell ismernünk, hogy annál szebb és
nagyszerűbb, minél nagyobb hatalom
birtokában gyakorolják, persze ha ez a
hatalom nem ártalmas, minthogy a
természet törvényéhez alkalmazkodik.
A királyt ugyanis a természet hozta
létre, miként azt a többi élőlény
példájából láthatjuk, így a méhekéből.
Ezek királyuknak biztosítják a
legtágasabb fekvőhelyet, középen, a
legvédettebb helyen. Nincs semmi dolga,
csak mások munkáját veszi számba.
Pusztulásával mindnyájan együtt
pusztulnak. Sohasem tűrnek meg egynél
több királyt, és a jobbikat párharccal
választják ki. Továbbá a királynak
szembeötlő a külseje, és a többiektől
mind nagyságában, mind csillogásában
különbözik. Mégis legjobban abban tér el
tőlük, hogy bár a méhek haragos
természetűek és testük arányaihoz képest
igen harciasak, fullánkjukat is benne
hagyják a sebben, a királyuknak
mégsincs fullánkja.78 Tehát azt akarta a
természet, hogy ne árthasson, súlyos
következményekkel járó bosszúra ne
törjön, ezért vonta meg tőle a támadó
fegyvert és hagyta haragját
fegyvertelenül.
Csodálatos példa ez a nap királyoknak!
Bizony a természet sokszor parányi
dolgokban mutatja meg magát, és a
nagyoknak szóló intő példát néha épp a
legkisebb dolgokban hozza elénk.
Szégyen, ha nem követjük a kis
élőlények jó szokásait, holott az
embernek annyival higgadtabbnak kell
lennie, amennyivel nagyobb sebet tud
ütni.
Bárcsak ugyanez a törvény lenne
érvényes az emberre is! Bárcsak haragja
a fegyverével együtt törne össze, és
egynél többször ne tudna ártani,de mások
erejét se használhatná fel gyűlölete
eszközéül! Könnyen lelohadna a dühe, ha
csak saját erejével és csak élete
veszélyeztetése árán vehetne elégtételt
magának.
De még így sem lenne biztonságban
további élete. Mert szükségképpen félnie
kellene, annyira, amennyire ő akart
másokban félelmet kelteni,és figyelnie
kellene mások kezét, támadástól tartva
még akkor is, mikor senki sem akarja
bántani, vagyis egy percre se hagyhatna
fel a rettegéssel.
Vajon kíván-e valaki ilyen életmódot
folytatni, amikor senkinek sem ártva is
élhetne, és így békében gyakorolhatná
jótevő hatalmát, mindenki örömére?
Téved, aki azt hiszi, hogy háborítatlan
nyugalomban élhet a király ott, ahol
semmi sincs biztonságban a királytól.
Biztonságáért biztonságot kell cserébe
adnia.
Nem kell magas falú várakat
építenie,sem erődítményeket emelnie a
meredek sziklaszirteken, sem a
hegyoldalakat meredekké tennie, nem
kell körülbástyáznia magát sokféle fallal
és toronnyal: a nagylelkűség a királynak
biztonságot nyújt nyílt síkságon is.
Az egyedüli bevehetetlen erőd: az
alattvalók szeretete. Van-e szebb dolog,
mint mikor valakinek az életét az egész
nép jókívánságai kísérik? Mindnyájan
fogadalmakat tesznek életéért,79
mégpedig nem kényszerből. Ha az
egészsége egy kicsit megromlik, ez az
emberekben nem reményt, hanem
aggodalmat kelt. Semmi sem lehet olyan
drága, hogy védelmezőjük egészségéért
fel ne ajánlanák. Akinek ilyen szerencse
jut osztályrészül, annak élnie kell, és
nemcsak maga miatt: jóságának rengeteg
tanújele bizonyította be, hogy nem az
állam az övé, hanem ő az államé.
Ugyan ki akarná valamilyen veszélybe
sodorni őt? Ki ne igyekezne a végzetet is
távol tartani attól, akinek uralma alatt az
igazság, béke, jó erkölcs, biztonság és
tisztesség virágkorát éli, akinek uralma
alatt az ország gazdag és minden jóban
bővelkedik? Olyan tisztelettel és
hódolattal tekintenek uralkodójukra,
amilyennel a halhatatlan istenekre
néznénk, ha lehetőséget nyújtanának arra,
hogy tisztelettel és hódolattal lássuk őket.
Hát nem természetes, hogy hozzájuk áll
legközelebb az, aki úgy viselkedik, mint
egy isten: jótékony, bőkezű és hatalmát
csak jóra használja? Erre kell törekedni,
ezt kell utánozni. Úgy tartsanak a
Legnagyobbnak, hogy ugyanakkor a
Legjobb is legyél.
20/ Két okból szokott az uralkodó
büntetni; vagy saját érdekeit védi,80 vagy
másvalakiét.
Először azt az esetet tárgyalom, amikor
ő az érdekelt; nehezebb ugyanis
higgadtnak maradni ott, ahol sérelmének
akar elégtételt venni, mint ahol intő
példát akar mutatni.
Teljesen felesleges itt olyan intelmeket
felsorolni, hogy az uralkodó ne higgyen
könnyen, hogy kutassa ki az igazságot,
hogy az ártatlannak fogja pártját, hogy
nyilvánvalóvá váljék: a bíró nem kevésbé
érdekelt az igazság kiderülésében, mint a
vádlott. Mindez az igazságosságra és nem
a nagylelkűségre tartozik.
Itt most inkább arra buzdítjuk az
uralkodót, hogy még ha nyilvánvaló is a
sérelme, uralkodjék az indulatain. Ha
saját biztonságának veszélyeztetése
nélkül megteheti, engedje el a büntetést,
ha pedig ezt nem teheti, akkor legalább
enyhítse.
Sokkal elnézőbb legyen a saját sérelme
esetében, mint mások ügyében. Ahogyan
nem az a bőkezű, aki a máséból adakozik,
hanem az, aki a magáéból vonja el, amit
ad, így nagylelkűnek sem azt nevezném,
aki más fájdalmán könnyen túlteszi
magát, hanem azt, aki akkor fogja vissza
magát, amikor őt éri sérelem, aki
tudatában van annak, hogy az
igazságtalan bántalmat a legnagyobb
hatalom birtokában békésen tűrni nagy
lélekre vall. Nincs dicsőbb dolog, mintha
egy uralkodó az őt ért sérelmet nem
torolja meg.
21/ A büntetésnek kétféle hatása lehet:
vagy vigaszt hoz annak, aki az
igazságtalan sérelmet elszenvedte, vagy
biztonságot nyújt a jövőre81 nézve.
Egy uralkodónak sokkal szerencsésebb
a sorsa, semhogy vigasztalásra szoruljon,
és nyilvánvalóbb a hatalma
annál,semhogy másnak a szenvedése árán
vásárolja meg magának a hatalom
látszatát. Ezt arra az esetre mondom,
mikor alattvalói támadják vagy sértik
meg, hiszen ha azokat, akik valaha ővele
egyenrangúak voltak, most maga alatt
látja, az már elegendő elégtétel.
Szolga is, kígyó is, nyílvessző is
kiolthat életet, akár az uralkodóét is, de
életben hagyni csak olyan ember képes,
aki nagyobb, mint az, akit életben
hagyott.
Akinek az istenek akkora ajándékot
adtak, hogy az életet meghagyni is,
elvenni is képes, annak kötelessége
lelkiismeretesen bánni hatalmával.
Ha így gondolkodik, főképp a hajdan
vele egyenrangúakkal szemben, akkor
már bosszút is állt,s egyben olyat tett, ami
felér egy valódi büntetéssel. Elveszíti
ugyanis az életét, aki azt másnak
köszönheti. Aki már egyszer a magasból
ellensége lábai elé bukva annak ítéletét
kellett hogy várja Saját élete és hatalma
felől, az megmentőjének a dicsőségére él.
Többet használ a megkegyelmező
hírének életben maradva, mint kivégezve,
ugyanis léte sokáig hirdeti a másik
erényét, ami egy diadalmenettel82 hamar
feledésbe merült volna.
Ha az uralkodó a másiknak még a
hatalmát is meghagyhatja sajátjának
veszélyeztetése nélkül és visszahelyezheti
őt korábbi helyére, óriásivá növeli a
csodálatot maga iránt, hiszen
megelégedett azzal, hogy a legyőzött
uralkodótól csak a dicsőséget vette el. Ez
az önmaga felett aratott győzelem
diadalmenete is, és bizonyítéka annak,
hogy a legyőzöttnél semmit sem talált,
ami a győzteshez méltó lett volna.
A polgárokkal, közemberekkel és
alacsony sorúakkal annál szelídebben kell
bánni, minél könnyebb összetörni őket.
Egyesekkel szemben légy elnéző, mások
esetében tartsd rangodon alulinak a
megtorlást, és éppúgy ne mocskold be
velük a kezedet, mint az elpusztítójukra
szennyet fröcskölő rovarokkal.
Még azokat is, akiket a nyilvánosság
előtt részesítesz bocsánatban vagy
büntetésben, nagylelkűséged hírének
növelésére használhatod.
22/ De térjünk rá a mások ellen
irányuló igazságtalanságokra. Ezek
megbüntetésében a törvény három elvet
tart szem előtt, melyet az uralkodónak is
követnie kell. A büntetés javítsa meg azt,
akit büntet,83 vagy intő példaként térítse
vissza a jó útra a többieket,84 vagy a
bűnösök eltávolításával nagyobb
biztonságot nyújtson a nem bűnösöknek.
Magukat a vétkeseket kisebb
büntetéssel könnyebben megjavíthatod,
hiszen jobban vigyáz magára az, akinek
még van vesztenivalója. Senki sem félti a
már úgyis elvesztett méltóságát: a
büntethetetlenség egyik fajtája az is, ha
már nincs mivel büntetni.
Az állam közerkölcseit jobban javítja a
nem túl gyakori fenyítés. Ha nagyon sok
a bűnös, megszokottá válik a bűnözés
ténye. Kevés a hatása a
megbélyegzésnek, amikor a büntetések
tömeges volta megfosztja súlyától. A
szigor, ha állandósul, elveszti tekintélyét,
márpedig éppen ez tenné hatékonnyá.
Jó erkölcsöket biztosíthat az uralkodó
az államban és megszüntetheti a
vétkeket,ha türelmes irántuk, nem mintha
helyeselné őket, hanem mert csak
kényszerből és nem szívesen büntet. Így a
vétkezést szégyenletessé teszi az
uralkodó nagylelkűsége.
Sokkal súlyosabbnak tűnik az a
büntetés, amit jószívű ember szab ki.
23/ Egyébként tudhatod, hogy azokat a
vétkeket követik el leggyakrabban,
amelyeket a leggyakrabban büntetnek.
Atyád öt év alatt több embert varratott
bőrzsákba, mint ahány szülőgyilkost a
történelem egyáltalán számon tart. Sokkal
ritkábban vetemedtek a gyermekek erre a
szörnyű bűntettre, amíg nem volt törvény
ellene. Az emberi természetet jól ismerő
régi bölcsek85 inkább hallgatással
mellőzték ezt a hihetetlen és több mint
vakmerő bűnt, mintsem hogy
büntetésének megfogalmazásával
megmutassák, hogy ilyesmi egyáltalán
megtörténhet. Így hát a
szülőgyilkosságok az ellenük hozott
törvénnyel vették kezdetüket.
Elkövetőiknek a kilátásba helyezett
büntetés hívta fel a figyelmét erre a
gaztettre. Bizony baj volt a gyermeki
szeretettel, amikor több bőrzsákot
láttunk, mint keresztet.86
Amelyik államban ritka a büntetés, ott
megszokottá válik a bűntelenség, amit
aztán közös kincsüknek tekintenek. Ha
bűntelennek gondolhatja magát a
polgárság, azzá is válik. Nagyobb haragot
keltenek benne a közjavát semmibe
vevők, ha azt látja,hogy azok kevesen
vannak. Hidd el nekem, veszélyes dolog
megmutatni a polgárságnak, mennyivel
többen vannak a rosszak!
24/ Egykor a szenátusban egy olyan
határozat született, hogy a rabszolgákat a
szabadoktól viseletük különböztesse meg.
Aztán hamarosan nyilvánvaló lett, hogy
mekkora veszélyt jelentene, ha szolgáink
számlálni kezdenének bennünket.
Tudd meg: ugyanettől kell tartani, ha
senki sem nyer bocsánatot, mert akkor
hamarosan kiviláglik, hogy a polgárság
rosszabbik része mennyivel
számottevőbb.
Ugyanolyan szégyen az uralkodónak a
sok büntetés, mint az orvosnak a sok
haláleset.
A jólelkű uralkodónak könnyebben
engedelmeskednek. Az emberi lélek
természeténél fogva csökönyös. Ágál a
legyőzhetetlen akadályok ellen,és
szívesebben követ valakit önként, mint
parancsszóra.
Ahogy a büszke és nemes vérű lovat
könnyebb lazára engedett gyeplővel
irányítani, úgy a nagylelkűséggel el lehet
érni a feddhetetlen élet önkéntes
vállalását. Ezt méltónak fogja tartani a
polgárság arra, hogy meg is őrizze. Így
tehát ezen az úton haladva messzebbre
jutunk.
 25/ A kegyetlenség az emberhez
legkevésbé illő rossz tulajdonság, és nem
is illik ennyire szelíd lélekhez. Állathoz
hasonlít az, aki a vérben meg sebekben
leli örömét. Az ilyen emberi mivoltából
kivetkőzve vadállattá változik.
Hiszen, kérdem én, van-e különbség
aközött, hogy te, Alexander87
Lysimachust oroszlánnak veted-e oda,88
vagy magad marcangolod szét saját
fogaiddal? A te szád, a te kegyetlenséged
ez mindenképp! Ó, mennyire vágyódtál
arra, hogy inkább karmaid lettek volna,
és akkora szád, mely képes lett volna
emberek felfalására! Tőled nem várjuk,
hogy a hozzád közel állóknak biztos
pusztulást hozó kezed bárkinek is
boldogságot nyújtson, hogy a népeket
gyötrő, telhetetlenül vad lelked mással
lakjék jól, mint vérrel és pusztulással.
Nálad már nagylelkűségnek számít, ha a
jó barát megölésére az emberek közül
választasz hóhért.
Azért kell leginkább gyűlölni a
kegyetlenséget, mert először csak a
megszokott határokat hágja át, később
már minden emberi mértéket is. Újabb és
újabb kínzásokat eszel ki. Az emberi
találékonyságot hívja segítségül új
kínzóeszközök létrehozásához, hogy
változatossá tegye és fokozza a
fájdalmakat. Gyönyörködik az emberek
kínjaiban; s azután ez a szörnyű lelki
betegség az őrültség határáig jut, amikor
a kegyetlenség már gyönyörűséget jelent
neki, és öröm számára az emberölés.
 Az ilyen embernek kiérdemelt
megvetés, gyűlölet, méreg, fegyver jár a
nyomában. Annyi veszedelem leselkedik
rá, mint amennyit ő okozott másoknak.
Hol egyéni összeesküvés fenyegeti, hol
meg nyílt lázadás.
Egy ember pusztulása nem elég
jelentős ahhoz, hogy egész városokat
rendítsen meg. Ha azonban széles körben
megindul a pusztulás és mindenkit
fenyeget, akkor sok helyen harcolnak
ellene.
A parányi kígyók észrevétlenek
maradnak, nem is kutatjuk fel őket közös
fáradozással. De mihelyt egy kígyó a
szokott mértéket meghaladva hatalmas
szörnyeteggé nő, mihelyt a forrásokat is
megfertőzi nyálával, és leheletével
megmérgez, elpusztít maga körül
mindent, bizony ostromgépekkel
támadunk ellene!89
Sokszor az apró gonoszkodásoktól
hagyjuk rászedni magukat, és nem
büntetjük őket, a nagy bűnökkel viszont
szembeszállunk.
Ugyanígy egyetlen beteg miatt még a
ház nyugalma sem bolydul fel; de mikor
az ismétlődő halálesetek láttán
nyilvánvalóvá válik, hogy fertőző
nyavalya kapott lábra, a város egész
lakossága megrémül és menekülni kezd,
még isteneire is kezet emel.90
Ha egy házban tűz üt ki. a család cs a
szomszédok hordanak rá vizet, az
elharapódzott tüzet viszont, ha már sok
házat felégetett, egész városrész rohan
oltani.
26/ A magánember kegyetlenségét a
szolgakezek a biztos kereszthalál
árnyékában is megtorolják, a zsarnok
uralkodóét egész népek és nemzetek
bosszulják meg, olyanok is, akiket sújtott,
olyanok is, akiket csak fenyegetett.
Néha éppen saját testőrségük támad
ellenük; a hitszegést, a kegyetlenséget, a
vadságot, vagyis mindazt, amit tőlük
tanultak, ellenük fordítják.
De hát mit is remélhet valaki attól, akit
maga tanított a rosszra? A semmirekellő
nem sokáig szolgál engedelmesen, és
nemcsak annyi bűnt követ el, amennyit
parancsolnak neki.
Tegyük fel, hogy a kegyetlenség
nyugalmat biztosít. De milyet? Olyat,
amilyen az elfoglalt városokban honol,
vagy a megfélemlített nép körében.
Minden szomorú, nyugtalan, zavaros;
még örülni is félnek. Nem mernek
nyugodtan lakomázni sem, mert ott még
részegen is ügyelniük kell a nyelvükre.
Színházi előadásokra sem járnak, nehogy
ezzel feljelentésre szolgáltassanak okot,91
Rendezzék bár azokat nagy költséggel,
királyi gazdagsággal és jónevű
színészekkel, ugyan kit gyönyörködtet az
előadás a börtön árnyékában?
Milyen rettenetes is, nagy istenek!
Ölni, kegyetlenkedni, a lánccsörgésben
gyönyörködni, emberek fejét leüttetni,
bárhol megjelenünk, vért ontani, és
megjelenésünkkel riadalmat keltve
szétrebbenteni az embereket!
 Hát nem olyan élet ez, mint ha
oroszlánok és medvék uralkodnának
rajtunk, avagy kígyóknak vagy más
ártalmas állatoknak lennénk a
hatalmában?
Az állatok, bár az észnek híjával
vannak, és mi vadaknak tartjuk őket, nem
bántják övéiket. Még a fenevadak között
is biztonságban van a hozzájuk hasonló.
A kegyetlen ember dühe bizony még a
hozzátartozókat sem kíméli; teljesen
mindegy neki, hogy idegenen vagy
rokonon, csak kitölthesse a haragját. Az
egyes emberek meggyilkolásáról aztán az
egész népek kiirtására tér át. Azt hiszi,
hogy hatalmában áll tetőkre tüzet vetni,
ősi városoknak még a helyét is
felszántani. Hadvezérhez eléggé
méltónak nem tartja, ha csak egy-két
embert ölet meg. Ha a
szerencsétleneknek egész nyáját egyetlen
csapással nem sújthatja le, akkor úgy
érzi, hogy kegyetlensége korlátok közé
kényszerül.
Az igazi boldogság: jólétet biztosítani
az embereknek, visszahozni őket a halál
torkából is, és a cserkoszorút92
megbocsátással érdemelni ki.
Nincs uralkodói méltósághoz illőbb
ékesség, mint a polgártársunk
megmentéséért járó koszorú. Nem lehet
szebb ennél sem a legyőzött ellenségtől
elvett fegyver, sem a barbárok vérétől
pirosló harci szekér,93 sem a bő
hadizsákmány.
Isteni hatalom az, amely sok embernek,
sót egész népeknek adományoz életet;
amelyik viszont tömegesen és válogatás
nélkül öl, az tűzvészhez hasonló, pusztító
hatalom.
 MÁSODIK KÖNYV
1/ Arra, hogy a nagylelkűségről írjak,
engem legfőképp a te egyik mondásod
indított, Nero Caesar. Emlékszem, hogy
mikor kimondtad, ámulva hallgattam,és
később másoknak is ámuldozva meséltem
el ezt a nemes, nagylelkű, szelíd
megnyilatkozást, amely nem tettetésből,
nem csupán mások fülének szánva,
hanem önkéntelenül tört ki belőled,
nyilvánvalóvá téve szerencséddel vetekvő
jóságodat.
Egyszer két rablót készült megbüntetni
Burrus, testőrséged parancsnoka, ez a
szinte neked, az uralkodónak termett,
kiváló ember.94 Azt kérte tőled, hogy ird
alá, kiket és mi okból akarsz
megfenyíteni. Szerette volna végre-
valahára lezárni ezt az annyit halogatott
ügyet. Bár neki sem volt ínyére,előhúzta
az iratot és vonakodásod ellenére eléd
tette. Akkor így kiáltottál fel: „Bárcsak ne
tanultam volna meg írni!”95
Ó, mennyire méltó ez a mondás arra,
hogy meghallja minden nép, aki csak a
Római Birodalom területén él, de azok is,
akik körülötte laknak kétes szabadságban,
és azok is, akik erőszakkal vagy csak
szándékukkal ellene vannak! Ezt a
mondást minden ember színe előtt,
népgyűlésen kellene nyilvánosságra
hozni, hogy ezekre a szavakra esküdjenek
a királyok és uralkodók.
Ó, mennyire felidézi ez a mondás az
emberi nem teljes ártatlanságát, melyhez
vissza kellene térnie egész korunknak!
Most valóban úgy illenék, hogy
mindenkinek közös óhaja legyen az a
szép és jó dolog, hogy minden erkölcsi
rossz forrásának, a máséra vágyásnak a
kiűzésével újjá szülessék a jámborság és
a becsületesség, a hűség és a
mértéktartás,és a bűnök oly hosszú
uralma után jöjjön el végre a boldogság
és ártatlanság kora.
2/ Remélhetjük, Caesar, sőt hihetjük,
hogy mindez nagyrészt meg is valósul. A
te lelkedből áradó szelídség tovább fog
terjedni, szét fog áradni lassanként a
birodalom egész testében, és minden
hasonul majd tehozzád.
A fejből árad szét az egészség: ez
szabja meg, hogy a test minden tagja friss
erőtől duzzadó és életteli, vagy pedig
lankadt, aszerint, hogy az éltető lélek erős
vagy kimerült-e.
Alattvalóid és társaid méltóvá lesznek
a te jóságodhoz. Az egész világon újból
visszatér a jó erkölcs: kezednek nem akad
majd tennivalója.
Engedd meg, hogy hosszabban időzzek
e témánál, nem azért, hogy hízelegjek a
fülednek - ez ugyanis nem szokásom.
Jobban szeretek igaz dolgokkal
megütközést kelteni, mint hízelgéssel
tetszést aratni.
Mit akarok hát? Azt, hogy helyes
tetteidet és szavaidat minél jobban
megismertessem veled, hogy ami most
csak természetedből fakadó hajlam
benned, tudatos elveddé váljék.
Ezenkívül arra is gondolok, hogy túl sok
nagy, de gonosz mondás lopódzott be már
az emberi életbe, amelyek tetszenek a
tömegnek, mint például az, hogy:
„Gyűlölhetnek, csak féljenek tőlem!”,
vagy az ehhez annyira hasonló görög
verssor, melyben valaki azt mondja, hogy
halálakor tűz eméssze el a földet is,96 és
más hasonlók.
Nem is értem, hogyan tudtak kiejteni
tehetséges költők ilyen szép és lelkes
szavakat ennyire iszonyú és gyűlöletes
témáról. Mostanáig jóságra és szelídségre
buzdító híres mondást én még nem
hallottam!
Mit tegyél hát? Ha nagy ritkán,
akaratod ellenére és hosszú habozás után
végül is kénytelen vagy leírni azt, ami az
írást meggyűlöltette veled, mindig úgy
tedd, ahogyan szoktad: hosszú habozás és
sok halogatás után.
3/ De hogy véletlenül se tévesszen meg
bennünket soha a nagylelkűség csillogó
neve, és nehogy épp az ellenkezőjére
vezessen, vizsgáljuk meg, mi is az a
nagylelkűség, mik az ismérvei és melyek
a határai?
A nagylelkűség: a lélek önuralma a
büntetés kiszabásában, avagy: a
feljebbvaló szelídsége az alattvalójával
szemben a büntetés terén.
Ajánlatos több meghatározást
javasolni, mert egy esetleg nem meríti ki
eléggé a tárgyat, meg azért is, nehogy
formai kifogás alá essék. Még úgy is
megfogalmazhatom, hogy a
könyörületesség a lélek engedékenységre
hajlása a büntetés kiszabásában.
Ellenkezésre fog találni az a
meghatározás, ámbár legközelebb áll az
igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a
nagylelkűség a megérdemelt és
méltányos büntetés egy részét elengedő
kíméletesség. Azt fogják ellene felhozni,
hogy nem erény, ha valakinek a
megérdemeltnél kevesebbet adunk. Azt
viszont mindenki elismeri, hogy
nagylelkűség az, ha valaki megfékezi
magát még a méltányosnak tartott
büntetés határán innen.
4/ A hozzá nem értők azt hiszik, hogy a
nagylelkűség ellentéte a szigorúság. De
hiszen semelyik erény sem lehet ellentéte
egy másiknak! Mit nevezhetünk hát a
nagylelkűség ellentétének? A
könyörtelenséget, ami nem más, mint a
lélek kegyetlensége a büntetések
kiszabásában.
De hiszen egyesek nem szabnak ki
büntetéseket, mégis kegyetlenek, például
azok, akik az útjukba kerülő, ismeretlen
embereket nem is haszonért, hanem
pusztán az ölés kedvéért megölik, sőt
még kínozzák is, mint az a bizonyos
Busiris97 vagy Procrustes,98 vagy a
kalózok, akik a foglyaikat kínozzák és
élve tűzbe vetik.
Ez valóban kegyetlenség,de mivel nem
elégtételt vesz (hiszen nem sértette meg
senki),és nem is valakinek a bűne
lobbantja haragra (hiszen nem előzte meg
semmiféle vétek), ez az eset a mi
meghatározásunkon kívül esik.
Meghatározásunk ugyanis azt mondta ki,
hogy: a büntetés kiszabásában való
mértéktelenség.
Ezt nem is kegyetlenségnek, hanem
elvetemültségnek kell neveznünk, ha
gyönyörűséget okoz neki mások kínzása.
Őrültségnek is hívhatjuk, hiszen
különböző változatai vannak ugyan, de az
a legjellemzőbb fajtája, amely gyilkolásra
és mészárlásra vetemedik.
Kegyetlenségnek én azt nevezem,
akinek van s oka büntetésre, de nem
ismer mértéket. Ez áll fenn például
Phalaris99 esetében, akit nem arról
emlegetnek,hogy ártatlanok iránt volt
kegyetlen, hanem arról, hogy minden
emberi mértéket meg- :jj haladó módon.
 Elkerülhetjük a kifogásokat, ha azt a
meghatározást adjuk, hogy a
kegyetlenség a lélek durvaságra hajlása.
Ennek még a gyanúját is messzire űzi
magától a nagylelkűség, mert csak a
szigorúsághoz lehet köze.
A dolog lényegéhez tartozik, hogy e
helyütt vizsgáljuk meg azt is, mi a
könyörület. Ezt a legtöbben erényként
tisztelik, és jó embernek nevezik a
könyörületest. Márpedig ez nem más,
mint lélekgyengeség.
A könyörület és a kegyetlenség - a
nagylelkűségnek, illetve szigorúságnak a
végletes formái, melyeket mindenképpen
kerülnünk kell. Szigorúság ürügyén
ugyanis a kegyetlenségbe eshetünk,
nagylelkűség ürügyén pedig
könyörületességbe. Ez utóbbi esetben ez
eltévelyedés kevésbé veszélyes, de a
helyesléstől eltérni mindenképp hiba.
5/ Tehát ahogyan a vallás tiszteli az
isteneket, a babona azonban már sérti
őket, úgy a nagylelkűséget és a
szelídséget minden jó ember igyekezzen
gyakorolni, a könyörületességet viszont
kerülje. Ez bizony csak a mások
szenvedése láttán összeroskadó lélek
gyengesége, és így éppen a
leghitványabbakat sajnálja meg. Léteznek
öreg anyókák és asszonykák, akiket
megindít a legelvetemültebb ember
könnye is, és legszívesebben a
börtönajtókat is kinyitnák.
A könyörület nem nézi a büntetés okát,
csak a szerencsétlenséget; a
nagylelkűséget viszont a józan ész
vezérli.
Tudom, hogy a sztoikus iskolának100
rossz a híre a tudatlanok körében. Azt
tartják, hogy túlságosan kemény, és a
királyoknak, uralkodóknak nem jó
tanácsokat ad. Szemére vetik azt az
állítását, hogy a bölcs nem lehet
könyörületes, nem lehet elnéző. Ezek az
elvek bizony, ha csak így külön
vizsgáljuk őket, ellenszenvesek. Úgy
tetszik, semmi reményt sem hagynak a
megbotló embernek, hanem minden
vétket megbüntetnek. Ha ez így van,
akkor valóban mire jó az ilyen tanítás,
amely elszoktat az emberszeretettől és
bezárja előttünk a sors forgandósága ellen
legbiztosabb menedékünket: az egymást
segítés kikötőjét?!
Valójában nincs ennél jobb, szelídebb,
emberszeretőbb tanítás, mely jobban
ügyelne a közjóra és célkitűzése
megvalósítására: hogy hasznára legyünk
másoknak, és hogy ne csak magunkra
legyen gondunk, hanem mindenre és
mindenkire.
A könyörületesség a lélek elgyöngülése
mások nyomorúsága láttán, avagy: az
általa ártatlannak tartott emberek bajai
felett érzett bánat.
Márpedig gyengeség a bölcs emberen
nem vesz erőt! Derűs a lelke,és nem
történhet olyasmi,ami sötétbe borítaná.
Semmi sem illik annyira az emberhez,
mint a nemes lélek, de ez nemes is, meg
szomorkodó is egyszerre nem lehet.
 A szomorkodás megtöri a lelket, leveri,
összeszorítja; ilyen pedig egy bölccsel
sohasem történhet meg, még az őt érő
sorscsapások alatt sem. Épp ellenkezőleg:
a balsors minden támadását visszaveri és
legyőzi. Mindig megőrzi rendületlenül
nyugodt arckifejezését, amit nem tehetne
meg, ha megengedné magának a
szomorkodást.
6/ Gondolj arra is, hogy a bölcs
előrelátó, és mindenre rögtön tud
megoldást. Feldúlt embertől viszont nem
származhat világos és tiszta gondolat. A
szomorúság nem tudja helyesen megítélni
a dolgokat, sem hasznos tanácsokat
kigondolni nem tud, sem veszélyeket
elkerülni, sem józanul felmérni a
veszteségeket.
 A bölcs tehát nem szánakozik, mivel ez
sosem történhet meg anélkül, hogy a
lélek szánalomra méltóvá ne váljék.
Egyébként mindazt, ami elvárható,
amit meg szoktak tenni a szánakozók,ő is
megteszi, szívesen és emelkedett
lélekkel. Segítségére siet a síróknak
anélkül, hogy maga is sírva fakadna.
Segédkezet nyújt a hajótöröttnek,
vendéglátást a száműzöttnek, alamizsnát
a szűkölködőnek. De nem olyan bántó
módon ad, mint a legtöbben, akik
jószívűnek akarnak látszani, közben meg
csak úgy odavetik, amit adnak. Ők
lenézik azt, akit segítenek, félnek annak
még az érintésétől is. A bölcs úgy ad,
mint ember az embernek a közös
javakból.
 Visszaadja a fiút az anya könnyeinek,
feloldatja a bilincseket, kihozza a
küzdőtérről, és eltemeti még annak a
holttestét is, aki gonosztevő volt. És
mindezt nyugodt lélekkel, természetes
arccal teszi.
A bölcs tehát nem érzékenyül el, de
segít és hasznára van másoknak, mivel
segítésre született és a köz javára,
melyből mindenkinek részt akar juttatni.
Még azokra a szerencsétlenekre is
kiterjeszti jóságát, akik valamelyest
bűnösek ugyan, de javulásra hajlamosak;
ám sokkal szívesebben segít a
sorsüldözötteknek. Amikor csak lehet,
szembeszáll a balsorssal. Hiszen mire
használhatná fél jobban kincsét és erejét,
mint a vak véletlen által okozott
fájdalmak orvoslására?
Nem lágyítja el a tekintetét vagy a
lelkét sem egy béna láb, sem a rongyokba
takart soványság, sem a botra szoruló
öregség, mégis segít mindenkinek, aki
megérdemli, cs jóindulattal néz az
elesettekre, miként az istenek.
A szánakozás a nyomorúsággal
határos, mert sok a közös vonás bennük.
Bizony gyenge szem az, amelyik egy
másik beteg szem láttán maga is könnybe
lábad. Ugyanígy betegségnek cs nem a
jókedvnek a jele, ha valaki mindig nevet,
amikor másokat lát nevetni, és minden
ásítozó száj láttán maga is ásítani kezd.
A szánakozás olyan lelkekre jellemző,
amely túlságosan retteg a
sorscsapásoktól. Ezt a bölcsben hiányolni
olyan, mint ha jajgatást cs sírást várnánk
el tőle egy vadidegen ember temetésén.
7/ De hát miért nem bocsát meg?
Határozzuk meg most azt is, mi a
megbocsátás, és meg fogjuk látni, hogy a
bölcsnek nem kell ezt gyakorolnia.
A megbocsátás a megérdemelt büntetés
elengedése.
Miért nem kell a bölcsnek ezt tennie,
arra hosszan sorolnak érveket azok,
akiknek ez a céljuk. Én, hogy rövid
legyek, erről másoknak az álláspontját
idézem. Az nyer bocsánatot, akinek
bűnhődnie kell. Márpedig a bölcs nem
tesz olyat, amit nem kell tennie,
ugyanakkor semmit se mulaszt cl abból,
amit meg kell tennie. Ennélfogva
sohasem engedi el a kiszabott büntetést.
Azt, amit a bocsánattal akarsz elérni, ő
megfelelőbb úton éri el. A bölcs kímél,
segít és megjavít. Tehát ugyanazt teszi,
mintha megbocsátana, de nem bocsát
meg, mivel a megbocsátás annak a
beismerése, hogy elmulasztott valamit,
amit meg kellett volna tennie.
Az egyiket csak szavakkal feddi meg,
büntetés kiszabása nélkül, mert
figyelembe veszi, hogy életkoránál fogva
még jobb útra térhet. A másikat, akit
nyilvánvalóan valami bűn terhel, azért
hagyja büntetlenül, mert csak áldozat,
mert csak gyengének bizonyult a bor
hatása alatt.
Az ellenséget sértetlenül bocsátja cl,
sőt néha meg is dicséri, amennyiben
tisztességes okok vezették a harcba: a
hűség, a szövetségesének tett eskü, vagy
a szabadság eszméje.
Mindezek azonban nem a megbocsátás,
hanem a nagylelkűség cselekedetei.
A nagylelkűség szabadon dönt. Nem
szabályok alapján, hanem a méltányosság
és a jóság szerint mond ítéletet. Fel is
menthet; olyan súlyú ítéletet hozhat,
amilyet akar. De mindezt nem úgy teszi,
mintha a méltányosnál kevesebbet ítélne
meg, hanem úgy, mintha az ítélete így
volna a legigazságosabb.
Megbocsátani annyi, mint nem
büntetni meg azt, akit meg kellett volna
büntetni. A bocsánat a megérdemelt
büntetés elengedése.
A nagylelkűség annyiban múlja ezt
felül, hogy akiknek megkegyelmez,
azokról kijelenti, hogy semmi más
büntetést nem is érdemeltek volna.
Több ez, mint a bocsánat, és
tökéletesebb is.
De véleményem szerint itt csak az
elnevezés lehet vita tárgya, a lényeg nem.
A bölcs sok büntetést elenged, sok nem
egészséges, de gyógyítható életet
meghagy.
Úgy tesz, mint a jó földműves, aki
nemcsak az egyenes és sudár fára visel
gondot, hanem a valami ok miatt ferdén
nőtt fákat is támasztékokkal segíti
felegyenesedni. Az egyiket körös-körül
meg kell nyesni, hogy az ágak sokasága a
növekedését ne akadályozza; a másikat,
amelyik rossz földben
sínylődik,gondosan ápolni kell.
Amelyiket mások árnyéka fojt el, annak
fel kell tárni az eget.
A bölcs azt is látja, hogy melyik
egyéniséget milyen eszközzel lehet
megnyerni, és hogyan lehet a
ferdeségeket a helyes irányba hajlítani.
 UTÓSZÓ
KI VOLT SENECA ÉS HOGYAN LETT NERO
NEVELŐJE?

Lucius Annaeus Seneca elsősorban

filozófusként él az utókor tudatában, de
államférfi, író, drámaköltő,
természettudós, ügyvéd, pedagógus is
volt egy személyben. I. e. 4 táján a
hispániai Cordubában született, de már
gyermekként Rómába került. Apjától
szigorú nevelést kapott, anyja és
nagynénje viszont női gyöngédséggel
vette körül.
Tanítói,a sztoikus Attalus, a szónok
Fabius Sextius erős hatással voltak rá, de
leginkább Szotion, aki felkeltette benne a
püthagoreizmus iránti lelkesedést,
olyannyira, hogy állati eredetű eledelt
sem evett. Csak apja erélyes közbelépése
vetett véget túlzott rajongásának,
amelyből úgyis hiányzott a meggyőződés.
Tetteit általában többször irányította a
lelkesedés, mint elvi elhatározás - talán itt
kell keresnünk némelyik későbbi
pedagógiai eljárásának a nyitját is.
Fiatalon, első jelentős szónoki sikerei
után megbetegedett (valószínűleg
tüdőbajban), már öngyilkosságra
gondolt,aztán mégiscsak elutazott
Egyiptom gyógyhatásút, kipróbálni.
Sokat látott és tapasztalt itt, a geográfiát
és a vallást kezdte tanulmányozni,
tapasztalatait meg is írta egy nagy sikerű
munkában.
Caligula császársága alatt bekerült a
szenátusba, s hamarosan itt is szónoki
sikereket aratott. Tudományos művei
miatt is egyre népszerűbb lett, ezért a
mindenkire féltékeny Caligula
meggyűlölte. Először csak epés
megjegyzéseket tett Seneca irodalmi
stílusára, aztán pedig el akarta tétetni láb
alól. Senecát csak súlyos betegségére
való célzással tudta egy jóakarója
megmenteni a császár dühétől.
I.sz. 41-ben Claudius került Caligula
utódjaként a trónra. Seneca, aki egy jó
uralkodónak Augustuséhoz hasonló
uralmát mindig kész volt elfogadni,
kezdetben rokonszenvezett Claudiusszal,
aki elődje, Caligula rémtetteinek
helyrehozását tűzte ki céljául. Ám az új
császárt feleségei és szabadosai kerítették
befolyásuk alá. Claudius intrikus
felesége, Messalina Senecát Caligula
nővérével való házasságtöréssel vádolta
be a császárnál, aki ezért 41-ben
száműzte az írót Korzika szigetére. Nem
tudjuk,hogy igaz volt-e a vád: a
történetíró Suetonius például meg sem
említi.
A száműzetésben Seneca több érdekes
művet írt. Először talán anyjához írt
Vigasztalás-át érdemes megemlíteni. Ez a
mű a közvélemény rokonszenvét és
együttérzését szerezte meg a száműzött
filozófusnak, ugyanakkor elárulja Seneca
bölcshöz nem illő, sötét elkeseredését. Ez
teszi érthetővé, hogyan szánhatta rá
magát, hogy a száműzetését okozó
Messalinához írjon dicsőítést és
Polybiushoz, Claudius legbefolyásosabb
szabadosához intézzen Vigasztalás-t.
Arra hivatkozva, hogy testvére elvesztése
feletti bánatában akarja megvigasztalni az
„ismert irodalmárt”, Polybiust,
hízelgésekkel teli írást címez hozzá azzal
az alig titkolt szándékkal, hogy járjon
közben a császárnál Corsicáról való
visszahívása érdekében.
A visszatérési engedélyre azonban még
várnia kellett Senecának. Nyolc év után,
49-ben eszközölte ki Agrippina, Claudius
második felesége, aki, miután feleségül
vetette magát Claudiusszal, és az amúgy
is gyenge akaratú császárt teljesen
befolyása alá kerítette, könnyűszerrel
rábírta férjét Seneca visszahívására, sőt,
praetorrá való kineveztetésére is.
Agrippina még ugyanebben az évben
rábízta a visszatért filozófusra előző
házasságából származó fia, a tizenkét
éves Nero nevelését.
Felmerül a kérdés: mi okozta ezt a
hirtelen változást Seneca életében, miért
járt közben érte a császárné, és miért tette
Nero nevelőjévé?
Agrippina célratörő asszony és ravasz
politikus volt. Minden tette egy célra
irányult: uralkodóvá tenni a fiát! Ezért
ment feleségül Claudiushoz, ezért
fogadtatta örökbe vele Nérót. Senecával
kapcsolatban is feltétlenül ilyenfajta
indítékokat kell keresnünk tetteinek
hátterében. Tacitus alapján (Évkönyvek
XII. 8.) így foglalhatjuk össze ezeket az
okokat: 1/ Agrippina számolt azzal, hogy
Seneca szükségképp ellensége az őt
száműző Claudiusnak, 2/ jótevőként akart
tetszelegni, hogy ezzel saját
népszerűségét növelje, 3/ számított arra,
hogy ha Seneca neki köszönheti
visszahívását, akkor lekötelezettje lesz, és
támogatni fogja őt fia, Nero trónra
juttatásában, 4/ arra gondolt, hogy ha
olyan ismert és népszerű ember lesz Nero
nevelője, mint Seneca, ez mindenképp
hasznára válik az ügyének, 5/ Senecát
megfelelőnek tartotta Nero uralkodóvá
nevelésére. Ma egyes kutatók úgy látják,
hogy Seneca a visszahívását Agrippina
régi szimpátiájának köszönhette -
nevelővé való kijelölésének gondolata
valószínűleg csak valamivel később ötlött
fel az asszonyban, mikor látta Seneca
hirtelen megnövekvő népszerűségét. A
száműzetésből visszatért filozófust
ünnepelte a város, váratlan házassága
feltűnést keltett, művei iránt egyre
nagyobb lett az érdeklődés.
Akármikor támadt is Agrippinában az
ötlet jó politikai érzékét dicséri, hogy a
nevelő személyének megválasztásával
újabb lépést tett fia trónra juttatása felé,
mikor Senecával együtt a Senecát
támogató közvéleményt is odaállította
Nero mellé.
 HOGYAN NEVELTE ÉS MIRE TANÍTOTTA
SENECA NERÓT?
Senecának olyan lehetőség adatott,
amilyen ritkán fordul elő a
történelemben: filozófus nevelhette a
jövendő uralkodót! Igaz, kezdetben
egyáltalán nem volt biztos, hogy Nero
fogja örökölni a trónt, de Agrippina
törekvései láttán sejteni lehetett. Seneca
nyilvánvalóan kész volt segédkezet
nyújtani ehhez Agrippinának, és
valószínűleg nemcsak azért, mert neki
köszönhette pozícióját! Egy filozófust
nem hagyhatott közömbösen az a cél,
hogy neveltje személyében trónra jutni
lássa a saját elveit.
Senecáról sokan megállapították már,
hogy ellentmondásos egyéniség, nem
elég következetes, nem elég gerinces, azt
azonban nemigen kétségbe vonni, hogy
alapjában véve jó irányban akarta nevelni
Nérót. A sztoikus erények, melyeknek
tanítványát megnyerni igyekezett, abban
a korban egy uralkodónál mindenképp
lettek volna.
Seneca feladata nem volt könnyű.
Mikor megkezdte nevelői tevékenységét,
már viharos gyermekkor állt Nero
mögött. Hároméves volt, mikor apja
meghalt, anyja száműzetésbe kényszerült.
Ahogy Suetonius elmondja (Nero 6.), a
nagynénjénél, Lepidánál nevelkedett, két
nevelő, egy táncos meg egy borbély
felügyelete alatt. Már korán művészi
ambíciók ébredtek benne, ismeretei
viszont igen hiányosak voltak. Seneca
bizonyára hamar felismerte, hogy Nero
értelmes és tanulékony, és valószínűleg jó
reményekkel és nagy kedvvel kezdte meg
pedagógusi működését.
Bár meglehetősen kevés adatunk van
arra, hogy mit tanított Seneca Nerónak,
biztosra vehetjük, hogy nem annyira a
tudományokra, mint inkább az életre
akarta megtanítani. Seneca maga mondja,
hogy megveti a hiábavaló tudományt ('Az
élet rövidségéről’ VII 3.), elítéli, hogy a
gyerekeknek mindent megtanítanak,
kivéve, hogy kell szépen élni. Másutt a
túl sok könyv káráról beszél. (’A lélek
békéjéről’ IX 4.) Suetoniustól arról
értesülünk, hogy anyja eltiltotta Nérót a
filozófiától, azzal az indoklással, hogy az
nem császárnak való, Seneca pedig a régi
szónokok tanulmányozásától óvta. Ezzel
szemben, ahogy Nero későbbi
pályafutása bizonyítja, nagy súlyt
helyezett tanítványa stílusának
kiművelésére. A költészet iránt egyre
fokozódó érdeklődését is valószínűleg
mesterének köszönhette Nero. A
történelem tanulmányozását sem
szorgalmazta Sene-ca, talán azért, mert
rossz példáktól féltette neveltjét.
A bölcs pedagógus előtt nem sokáig
maradhatott rejtve tanítványának rosszra
hajló természete. De mint a történelem
mutatja, volt annyira magabiztos és
optimista, hogy nem hagyott fel Nero
nevelésének reményével. Felismerte,
hogy ha nem tudja is megnyerni az
erénynek, még mindig elérheti legalább a
megfékezését. Seneca nevelése főképpen
arra irányult, hogy befolyása alá vonja
Nérót, ezt a befolyást meg is tartsa, és
segítségével belevésse tanítványa
tudatába legalább a felelősségérzetet,
mint jövendő uralkodói hivatásának
alapvető követelményét.
 MI LETT SENECA NEVELÉSÉNEK AZ
EREDMÉNYE?

„Semmi!” – önkéntelenül ezt

válaszoljuk, ha Nero rémuralma jut
eszünkbe. Hiszen Nero, akit Seneca
erényekre tanított, megölette
mostohatestvérét, Britannicust, aztán
anyját, aki trónra segítette; 62-ben
végképp lerázta magáról két nevelője,
Burrus és Seneca befolyását, azt halálba
kergette, ezt pedig visszavonulni
kényszerítette. A tanítvány, akinek
Seneca a nagylelkűségről egész művet írt,
végül „nagylelkűen” megengedte, hogy
tanítója megválaszthassa magának a
halálnemet, amellyel meg kell halnia...
Hogyan juthatott idáig Nero, ha Seneca
jól és jóra nevelte?
 Seneca nevelésének eredménye nem
egyedül attól függött, hogy jó elvek
szerint és jó módszerekkel tanította-e
neveltjét. Fontos tényező volt itt Nero
nehéz alaptermészete, ezenkívül később,
Seneca hatásának visszaszorulása idején
a rossz barátok káros befolyása, s nem
utolsósorban azok a történelmi
körülmények, melyek lehetővé tették,
hogy egy uralkodó gonosz természete
gátlástalanul kitombolhassa magát.
De gondoljuk végig sorjában.
Seneca nevelésének kellett, hogy
valami eredménye legyen, hiszen neveltje
végül is uralkodó lett. Igaz, hogy anyja
fondorlatai szerezték meg neki a trónt, de
Seneca pedagógiájának az érdeme is,
hogy alkalmasnak látszhatott ennek a
szerepnek a betöltésére.
Nero első sikere, mely a közvéleményt
Britannicus ellenében Nero felé
fordította, a szenátus előtt mondott
beszéde volt, melyet Bononia lakóinak
érdekében latinul, a rhodosziakért pedig
görögül mondott, mégpedig Tacitus
szerint is ékesszólóan. Még ha nem
fogadjuk is el azt a nézetet, hogy ezeket a
beszédeket Seneca írta, akkor is az ő
nevelése szerezte meg tanítványának ezt
a szónoki dicsőséget.
Mikor 54-ben Claudius
megmérgezésével az utolsó akadály is
elhárult Nero trónra lépése elől, megint
csak Seneca volt az, aki döntő pillanatban
ott állt tanítványa mellett. Igaz, hogy
ebben a kritikus helyzetben játszott
szerepe szintén kérdéseket vet lel.
Hogyan szerkeszthetett Seneca két
annyira ellentétes jellegű írásművet, mint
a Claudiust túldicsérő „temetési beszéd”
és Claudius minden kegyeletet, sőt ízlést
sértő kigúnyolása, az Apocolocynthosis
(azaz: az isteni Claudius tökké válása)?
Minden valószínűség szerint Agrippina
nem avatta be Senecát a Caudius ellen
irányuló cselszövésbe, mikor pedig
bejelentették a császár halálát, Seneca
nemigen kutatta az okokat, örült annak,
hogy végre elérkezett számára a
cselekvés ideje. Ha „a kegyelet
színjátékára” (Suetonius: Nero 9.) volt
szükség az „utca és a tartományok miatt”,
Seneca készségesen írt egy dicsőítő
beszédet, hogy azt Nero elmondhassa
apja temetésen. A saját véleményét pedig
megírta az Apocolocynthosis-ban.
Tudjuk, hogy jó oka volt szörnyűnek
tartani Claudius uralmát. Ugyanakkor
őszintén hitt abban, hogy Nero jobb
uralkodó lesz. Ezzel magyarázható az a
sok dicséret, amit már itt Néróra szór.
Az első időkben az ifjú császár igen
nagy mértékben hallgatott nevelőjére.
Seneca fogalmazta azokat a beszédeket
is, melyeket a hatalom átvételekor
mondott el Nero. Ezekben kegyelmes
uralkodást ígér, Augustus követését, a
szenátus tiszteletben tartását.
Ekkor még nemcsak beszédeiben, de
tetteiben is kimutatható volt Seneca
jótékony hatása. Bőkezű volt, a súlyos
adókat eltörölte, jó törvényeket hozott, az
amphitheatrumokban még bűnözőket sem
engedett kivégeztetni. Uralkodásának a
kezdetét méltán nevezte több történetíró
„aranykornak
Senecajó hatásának és célravezető
pedagógiájának javára írható nemcsak az,
amit tett Nero, de az is, amit nem tett.
Nero rossz természete, amely később,
Seneca befolyásának megszűnte után
mutatta csak meg igazán, hogy milyen
rémtettekre képes, uralkodásának első
éveiben nem vetemedett nagyobb
bűncselekményekre. Tacitus kimondja azt
az általános véleményt, hogy ezektől
Seneca és Burrus befolyása tartotta
vissza.
Ha Seneca nevelői tevékenységét Nero
uralkodásának későbbi idejében tanúsított
magatartása alapján hiábavalónak és
sikertelennek látjuk is, el kell ismernünk,
hogy nem Seneca pedagógiájában volt a
hiba. Pedagógusként arra törekedett,
hogy neveltjét az erények számára
megnyerje, és Nero esetében már az is
eredmény volt, hogy – addig-ameddig –
egyáltalán hatni tudott rá.
 HÍZELGÉS VAGY GÚNYOLÓDÁS-E A
NAGYLELKŰSÉGRŐL?
Első olvasásra talán úgy tűnik, hogy
Senecának ez a műve vagy felháborítóan
álszent hízelgés, vagy gúnyolódás. Mivel
magyarázhatjuk különben, hogy
Britannicus megöletése után nem sokkal
Seneca egy egész műben dicséri Nero
nagylelkűségét?!
Seneca irodalmi tevékenysége
elsősorban a történelem függvénye, s
egyetlenegy művét sem szabad a korból
kiszakítva vizsgálnunk.
Ha végiggondoljuk A nagylelkűségről
keletkezésének körülményeit és idejét
(55-56.év), megértjük, hogy Nero
„felmagasztalása” itt nem a bűntárs
képmutató hízelgése.
 Seneca nem volt cinkosa Nérónak,
mert nem is tudott Nero szándékáról. Ha
hitelesnek tartjuk Tacitusnak azt az
állítását, hogy Nero még Agrippinának
sem árulta el, hogy meg akarja mérgezni
Britannicust, el kell fogadnunk, hogy
még kevésbé hozta tudomására
Senecának, akinek állandó jóra intése
már kezdett kényelmetlenné válni a fiatal
császár számára. Különben sem
vádolható bűnrészességgel az a Seneca,
aki (Tacitus szerint éppen ebben az
időben) egész befolyását latba vetve
harcolt azért, hogy Nero ne ölesse meg az
anyját, holott Agrippina káros
befolyásának ellensúlyozása súlyos
gondot jelentett Seneca számára (Tacitus:
Évkönyvek XIII. 19-21.).
 Még ha tudott volna is Seneca a
készülő bűntettről, akkor sem tehetnénk
szemrehányást neki azért, hogy nem
hárította el a szerencsétlenséget. Habár
még mindig hatással volt Néróra,
korántsem volt könnyű bánnia vele.
Neveltje most már egy világbirodalom
ura lett, aki nem függött többé
nevelőjétől, akármikor elküldhette
magától, sőt, akár ki is végeztethette.
Nem valószínű, hogy Seneca el tudta
volna téríteni Britannicus megölésének
szándékától, mikor ez idő tájt még egy
szabados nővel kezdett botrányos
kapcsolatát sem tudta megakadályozni.
Ha tehát nem álszent hízelgés ez a mű,
akkor talán gúnyolódva dicsőíti Seneca
Nérót, a rápazarolt nevelés kárbaveszte
miatt keserű szájízzel?
Biztos, hogy nem gúnyolódás akart ez
lenni. Nero, rossz természetének egyre
több megnyilvánulása ellenére is, ebben
az időben még jó uralkodónak számított.
Bőkezűsége, jó törvényei miatt szerette a
nép. A szenátusnak kedvében járt, a
parthus-felkelés ügyében okosan
intézkedett. Seneca, ha nem voltak is már
illúziói Nero természetéről, talán még
mindig bízott neveltjében és a saját
befolyásában. Sokkal kitartóbb volt,
semhogy máris lemondjon tanítványáról.
Ha pedig még mindig megnyerni
igyekezett Nerót, rossz pedagógiai
módszer lett volna gúnyt alkalmazni vele
szemben!
Milyen magyarázatot tudunk hát adni
akkor A nagylelkűségről hangnemére?
Észrevehető, hogy Seneca csak a nyílt
utalásokban említi Nérót dicsérő hangon.
Tanítványa jellemére vonatkozó kritikája
a burkolt célzásokban tendenciaszerűen
negatív. A hízelgő hang mögött néha
olyan óvatosságot érzünk, mintha ugrásra
kész fenevadat simogatna. Ez a hízelgő
hangnem kétségtelenül megalkuvás
Seneca részéről, de humánus célja elérése
érdekében. Abban a korban, mikor a
császári udvar azon versengett, hogy
milyen címekkel halmozzák el az
uralkodót, a szenátus a legcsekélyebb ok
miatt is kitüntetéseket szavazott meg
neki, a tartományok istenként imádták, a
hízelgés az udvar hivatalos nyelve lett, és
csak ezen a hangon lehetett bármit is
elérni.
A hízelgő hang Seneca részéről
egyúttal peda¬gógiai módszer is. Mikor
ebben a műben újabb kísérletet tett
Nerónak az erények útjára való
visszatérítésére, tanítványa ismeretében
bizonyára a legcélravezetőbb módszert
választotta ki. Tudta, hogy hiú és önhitt
tanítványánál dicsőítéssel ér célt a
legkönnyebben, mert minél nagyobbnak
tűnik Nero a saját szemében, annál
inkább fog igyekezni ,jónak” és
„kegyesnek” látszani, ha már egyszer
sikerült elfogadtatni vele, hogy az a
„nagyság” velejárója.
Seneca pedagógiai célja szolgálatában
áll a műben megfigyelhető sok ismétlés.
Szinte érezzük görcsös igyekezetét,
ahogy példákkal, hasonlatokkal százszor
körüljárva igyekszik tanítványa lelkébe
vésni az emberiesség alapvető
követelményeit. Próbál minden eszközzel
az érzelmeire hatni. Mellőzi a logikus
felépítést, a logikai levezetést, talán fel,
hogy ezzel untatná elkényeztetett
tanítványát. Mindenáron el akarja vele
fogadtatni, hogy nem szabad
kegyetlennek lennie. Ezt mondja,
sugallja, kéri minden eszközével, minden
ékesszólásával.
 CSONKA MŰ-E A NAGYLELKŰSÉGRŐL?
A nagylelkűségről elején Seneca maga
mondja el, milyen részekre akarja osztani
művét. Ennek alapján három könyvet
várnánk, de nem találunk csak kettőt, és a
második is váratlanul ér véget,
hiányérzetet hagyva az olvasóban.
Senecának ezt az írását úgy tartja
számon az irodalomtörténet, mint
sajnálatosképp csonka ránk maradt
művet. A szövegkiadások zöme szerint
csak az első könyv és a másodiknak az
eleje maradt fenn, a mű többi része
elveszett. Ezt látszik igazolni a statisztika
is, mely szerint Seneca hiánytalanul
fennmaradt filozófiai műveire az ezer
soron felüli terjedelem jellemző.
Századunk elején egy francia filológus,
F. Préchac megpróbálkozott azzal a
szellemes ötlettel, hogy a mű meglévő
fejezeteit átrendezze a Seneca által
megfogalmazott beosztás szerint, s ezzel
bebizonyítsa, hogy megvan az egész mű,
csak a fejezetek sorrendje cserélődött fel
az idők folyamán. Zseniális ötletét sokan
megcsodálták, de a legtöbben elvetették.
Felvetődött az a nézet is, hogy Seneca
esetleg meg se írta műve további
megígért részeit. Kérdéses az is, vajon
mennyire ragaszkodott az író az általa
megszabott programhoz, hiszen annyi
mindenben nem volt következetes!
A nagylelkűségről csonkaságának
kérdése való¬színűleg csak újabb kézirat
előkerülésével fog megnyugtatóan
lezárulni.
 De Senecának ez az írása, ha csonka is,
érdekes és elolvasásra érdemes mű.
Nyelvezete ünnepélyes, a témához és a
címzetthez illő módon, ugyanakkor kissé
színpadias. Szinte bűvészkedik a
szavakkal, a kifejezésekkel.
Az antik prózára jellemző időmértékes
mondatzáródásoknak ebben a műben
bizonyára az átlagosnál is nagyobb
szerepük volt a címzettre gyakorlandó
hatás elérése szempontjából, hiszen Nero
valószínűleg felolvasás útján ismerkedett
meg ezzel az írással. A metricus
clausulákat a fordítás is igyekszik
tükrözni, bár helyenként a latinban
leggyakoribb, de a magyarban ritka
creticus helyett a természetesebben ható
daktilusos, spondeusos és trocheusos
változatok szerepelnek.
A, szövegkiadások tömör fejezeteit a
fordítás több bekezdésre tördelve hozza.
így talán áttekinthetőbb a szöveg, és a
szentenciák is jobban kiemelkednek.
A már Seneca korában is közhelynek
számító vagy azóta elkoptatott
gondolatok tengerében bizonyára a mai
olvasó is talál néhány neki szóló,
drágagyöngyként megcsillanó igazságot.
Szőke Ágnes
 Megjegyzések
[←1 ]
A helyes tettek igazi gyümölcse maga a telt - közismert
sztoikus gondolat. Említi Cicero: De re publica -
Az államról VI. 1; Seneca: Epistulae morales -
Erkölcsi levetek 81,19.
[←2 ]
A római császárkorban a császárokat „istennek
nyilvánították”. Korlátlan hatalmuk bizonyos
mértékig ezt érthetővé is teszi. A császárok
szokásos mellékneve: Augustus (Fenséges), Divus
(Isteni). Nerónak is ismeretes egy több mint
harmincméteres szobra, mely a Napisten
attribútumaival ábrázolja őt.
[←3 ]
Az én Békém: vagyis Nero Békéje - nyilvánvaló
hízelgés, mert bár Nero uralkodásának eleje
valóban békés időszak volt Róma számára, Nero
békéjének mégsem volt akkora jelentősége, mint a
Pax Augustának (Augustus Békéjének), amely a
polgárháborútól feldúlt társadalmat fogta újra
egységbe.
[←4 ]
Valóban volt hatalmuk a császároknak egész népeket
kiirtani vagy áttelepíteni. Tacitus Augustusszal
kapcsolatban említ egy ilyen esetet (Annales -
Évkönyvek XII, 39,2.).
[←5 ]
I. sz, 66-ban Tiridates arméniai királyt Rómába hívatta
és ünnepélyes külsőségek közepette saját kezűleg
tette a fejére a diadémot, a Róma által elismert
királyi hatalom jelképét (Suetonius: Nero 13.).
[←6 ]
Mely városok dőljenek romba és milyenek szülessenek
- ez valószínűleg a provinciákra és meghódított
területekre vonatkozik, melyek jelentősége az i.
sz. I. század közepére nagymértékben
megnövekedett. Néróról tudjuk, hogy sok
rendeletet hozott a provinciákkal kapcsolatban, és
igyekezett újabb területeket meghódítani. (Éppen
i. sz. 55-bcn, Seneca e művének megírása idején,
próbálta megszilárdítani a római befolyást pl.
Arméniában, Domicius Corbulo odaküldésével.)
[←7 ]
Igazságtalan büntetések: ezekre ugyancsak volt példa
Nero uralkodása előtt, akár Caligulára, akár
Tiberiusra gondolt Seneca.
[←8 ]
Seneca itt az emberi egyenlőségről vallott elvét adja
Nero szájába.
[←9 ]
Nero sok törvényt léptetett életbe, illetve elevenített fel,
pl. a súlyos adók mérséklésére, a tékozlás ellen, a
kocsihajtók fosztogatásai ellen stb. (Suetonius:
Nero 10,16-17.)
[←10 ]
Augustus a rómaiak első császára (uralkodott: i. e. 31-i.
sz. 14.). Eredeti nevén Caius Octavianus. Örökbe
fogadta őt Julius Caesar, akinek halálhírére aztán
bekapcsolódott a hatalomért folyó harcba.
Antoniusszal és Lepidusszal 43-ban megalakította
a 2. triumvirátust. Rengeteg szenátort és lovagot
megöletett. Mikor végre egyeduralomra jutott,
látszólag meghagyta a köztársaságot, csak
princeps (első ember) akart maradni. Uralma békét
és jólétet hozott,ezért „aranykornak" neveztek, őt
magát pedig Augustusnak (Fenségesnek).
[←11 ]
Julius Caesar Augustus Tiberius: Róma második
császára (uralkodott: 14-37). Seneca részéről nem
túlzás Tiberius uralkodásának első éveit követendő
példaként említeni. A történetírók egybehangzó
véleménye is igazolja, hogy Tiberius kezdetben jó
uralkodó volt, csak később vált olyan gyanakvó,
kegyetlen zsarnokká, amilyennek az utókor
tudatában él.
[←12 ]
Principátus: a római császárság Augustus által
bevezetett formája.
[←13 ]
A jogtalanság fölött uralkodó törvényesség:
nyilvánvalóan Nero ünnepélyes nyilatkozatára
vonatkozik, amelyet uralkodása legelején tett:
megígérte, hogy tiszteletben tartja a törvényeket és
a szenátus jogait.
[←14 ]
Utalás egy filozófiai közhelyre, mellyel sok helyen és
sokféle formában találkozunk (pl. Sallustius:
Catilina 52,11.).
[←15 ]
Számtalan példa bizonyítja,hogy a ,jó sors” sokszor
valóban elég volt, hogy egy császár alaptalan
felségsértési perrel kivégeztesse azt, akinek
gazdagságát vagy előkelőségét megirigyelte.
[←16 ]
A gyógyítható és menthetetlen jellem
megkülönböztetése sztoikus gondolat.
[←17 ]
Az általunk ismert mű nem tartalmazza mindezeknek a
kifejtését. A szerkezeti problémák ismertetése az
utószóban szerepel.
[←18 ]
Ahogy ebből kitűnik, Seneca egy meghatározott
filozófiai irányzatnak, mégpedig a sztoicizmusnak
a követői közé sorolja magát.
[←19 ]
Itt az epikureista filozófia elveire utal Seneca. Az
epikureizmus erkölcstana szerint a legfőbb jó a
(szellemi és testi) gyönyörűség, melyhez
elengedhetetlen feltétel a lélek nyugalma, ezt
pedig a közélettől való visszavonulással lehet
biztosítani.
[←20 ]
Utalás Mucius Scaevola közhellyé vált történetére,
mely szerint a hős római ifjú,mikor Porsenna
etruszk király elleni sikertelen merénylete közben
elfogták, kezét tűzbe tartva mutatta meg páratlan
bátorságát. Maga Seneca is sok helyen említi, pl.
De beneficiis - A jótéteményekről VII, 15,2;
Epistulae morales — Erkölcsi levelek — 24.
[←21 ]
Légió: a római hadsereg egysége; létszáma 3000-6000
között váltakozott.
[←22 ]
Hadijelvény, az eredetiben: signum. Minden
csapategységnek megvolt a maga külön jelvénye,
pl. a légiónak az aranyba foglalt sas. Csak a
lovasságnál volt használatban a zászló, ami a
középkortól általános hadijelvénnyé vált.
[←23 ]
Idézet Vergilius Georgica c. művéből (ív. 212-
213).Seneca másutt is említi (Epistulae morales -
Erkölcsi levelek - 114.).
[←24 ]
Caesar: itt „császár” értelemben. Minthogy Julius
Caesar nevét fogadott fia, az első császár is
viselte, utódai, a későbbi császárok is felvették a
Caesar nevet.
[←25 ]
A nagylelkűség leginkább az uralkodókhoz illik: ez a
megállapítás is közhelynek számít. Pl. Cicero is
említi (De officiis - A kötelességek I. 88.). A
filozófus Marcus Aurelius császár szerint
egyenesen a nagylelkűség emelte Augustusi az
istenek közé.
[←26 ]
Rómának három színháza volt: 1/ A Gn. Pompeius
emelte kőszínház, 2/ Caesar és Augustus
bajtársának, Lucius Comellius Balbusnak a
színháza, 3/ az a színház, melyet Augustus emelt
unokaöccse, Marcus Claudius Marcellus emlékére.
A három színház egymás mellett, a Capitolium és
a Tiberis közt volt.
[←27 ]
Quaestor: pénzügyi tisztviselő, eredetileg azonban
vizsgálóbíró.
[←28 ]
A haruspexek (jósok) az áldozati állatok beleiből
jósoltak, de feladataik közé tartozóit az is, hogy a
villámsújtottak maradványait összeszedjék és a
helyszínen eltemessék.
[←29 ]
Az volt a közhiedelem, hogy Jupiter villámával sújtja
halálra a bűnös uralkodókat.
[←30 ]
Suetonius egyenesen úgy említi (Augustus 9.),hogy
Augustus ötször vett részt polgárháborúban a
köztársaságpártiak és triumvir-társa, Antonius
ellen.
[←31 ]
Azzal gyanúsították Augustusi, hogy ő ölte meg Hirtius
és Pansa consulokat a mutinai háborúban
(Suetonius: Augustus 11.).
[←32 ]
M. Antoniusszal, habár triumvir-társa volt, kezdettől
fogva bizonytalan és ingatag volt Augustus
kapcsolata (Suetonius: Augustus 17.). Antonius
Augustusnak tulajdonított egy ellene irányuló
merényletet, 42 októberében. Mindenesetre tény,
hogy Augustus a haza ellenségének nyilvánította
Antoniust, sőt öngyilkosságba kergette.
[←33 ]
Proskripció: vagyonelkobzás, száműzetés;
tulajdonképpen: „feketelista”, amelyre felírni
valakit elegendő volt ahhoz, hogy vagyonát vagy
életét elvegyék tőle. - 43 novemberétől
triumvirként Augustus is részt vett a
proskripciókban, és Suetonius szerint két társánál
is keményebben viselkedett ezen a téren
(Augustus 27.).
[←34 ]
Gallia: római tartomány, amely magában foglalta a mai
Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Észak-
Olaszországot.
[←35 ]
Lucius Cornelius Cinna a hírneves Cornelius
nemzetség sarja, aki valóban kétszer nyert
kegyelmet Augustustól.
[←36 ]
Cnaeus Pompcius Magnus: római hadvezér és
államférfi (i.e. 106-48.). Consul is volt, kiirtotta a
kalózokat, városokat alapított, megteremtette
Róma keleti politikájának alapjait. Caesarral és
Crassusszal megalakította az első triumvirátust.
Voltak jellemhibái, de magánélete kifogástalan
volt.
[←37 ]
Lívia: római császárnő, több mint ötven éven át hű
felesége, okos tanácsadója Augustusnak.
[←38 ]
Suetonius szerint sok összeesküvést szőttek Augustus
ellen (Augustus 19.). Salvidienus Rufus
összeesküvése 40-ben volt, M. Lepidusé (a
triumvir fiáé) 30-ban, Fannius Caepio és Terentius
Varro Murena összeesküvése 22-ben, Egnatiusé
20-ban- tehát valóban gyors egymásutánban
követték egymást.
[←39 ]
Libertinus: felszabadított rabszolga.
[←40 ]
A gens Aemilia, Fabia, Cornelia, Servilia a legrégibb és
legelőkelőbb nemzetségek, melyeknek tagjai
előnévként szokták viselni egy-egy híres ősük
nevét.
[←41 ]
Az ősök képe - latinul: imago - nagy tiszteletben volt a
rómaiaknál. Az elhunyt családtag arcáról
viaszlenyomatot készítettek, és ezt ott őrizték a
ház központi részében, az átriumban. Temetéskor
a halott előtt vitték ősei képmásait.
[←42 ]
Seneca itt Cinnát parricidá-nak nevezi. Ez a szó
általában apa-, ill. anyagyilkost jelent. Plutarkhosz
szerint eredetileg mindenféle gyilkosság
kifejezésére használták a „parricidium” szót,
minthogy szülőgyilkosság még egyáltalán nem
létezett. Ítt is az utóbbi értelemben szerepel.
[←43 ]
C. Crispinus Sallustius, a történetírónak az unokaöccse;
M. Coeceius Nerva: Nerva császár őse.
[←44 ]
Domitiusok: Nero ősei.
[←45 ]
M. Valerius Messala Corvinus tudós és író; Ovidius,
Tibullus és más költők pártfogója.
[←46 ]
Asinius Pollio: Augustus korának kimagasló
egyénisége. Költő és kritikus, az első római
közkönyvtár alapítója. Vergilius támogatója.
[←47 ]
M. Aemilius Lepidus, Augustus triumvir-társa.
[←48 ]
A pontifex maximus (főpap) papi méltóság, melyet
választás útján szoktak betölteni. Politikai
hatalmat is képviselt. Julius Caesar meggyilkolása
után egyik hívét, Lepidust választották pontifex
maximusszá. Csak az ő halála után, 12-ben vette
fel Augustus ezt a méltóságot.
[←49 ]
Augustusi a tartományok már életében istennek
tekintették és imádták, Tacitus szerint [Annales-
Évkönyvek 1.78.) maga Augustus adott erre
engedélyt a hispániaiaknak. Halála után szenátusi
rendelettel Róma számára is istenné
nyilvánították.
[←50 ]
Pater Patriae: a Haza Atyja - a császárok egyik
kitüntető jelzője.
[←51 ]
Actiumnál volt i. e. 31 -ben az a tengeri csata, ahol
Augustus döntő győzelmet aratott triumvir-társa,
Antonius felett.
[←52 ]
Perusiában háromszáz rómait mészároltak le Augustus
parancsára 41 március idusán, az isteni Julius
Caesar tiszteletére emelt oltáron (Suestonius:
Augustus 15.).
[←53 ]
Ez nyilvánvaló túlzás, hiszen Pompeius tizennyolc éves
korában már hadat viselt Marius ellen, Octavianus
is hadvezér volt tizenkilenc éves korában.
[←54 ]
Zsarnok, az eredetiben: tyrannus, azaz a görög
türannosz szó átvétele. Türannosz: a görög
városállamok teljhatalmú uralkodója.
[←55 ]
Dionysius Syracusae városának türannosza volt.
[←56 ]
Lucius Cornelius Sulla (i.e. 138-78) hírhedt diktátor, a
proskripció bevezetője. Ellenfelének, Mariusnak a
híveit kegyetlenül üldözte. Közel kétezer
embernek vette el a vagyonát. Kiirtott szövetséges
törzseket is. Utolsó évében magánemberként
visszavonult birtokára.
[←57 ]
Diktátor: akit - kivételes esetekben - a szenátus
teljhatalommal ruház fel, hathónapnyi időre.
Hatalma: a diktatúra.
[←58 ]
A polgárok jellemző viselete volt a tóga, szemben a
katonák fehér gyapjúköpenyével, a sagummal. Az
a kifejezés, hogy Sulla újra tógát öltött, azt jelenti,
hogy visszatért a magánéletbe.
[←59 ]
Bellona: a harc istennője. Rómában a városon kívül
volt temploma. A szenátus itt fogadta azokat a
követeket, akiket nem akartak a városba
bebocsátani, továbbá azokat a római hadvezéreket,
akik a városba diadalmenettel való bevonulást
kértek.
[←60 ]
Sulla Bellona templomában tartott szenátusülés közben
ölette le odakint a szamnisz hadifoglyokat.
(Szamnisz: néptörzs Közép-Itáliában.) A Seneca
által itt leírt jelenet szinte szó szerint megegyezik
Plutarkhosz leírásával (Sulla 30.).
[←61 ]
Az eredetiben: Patres Conscripti; a szenátus tagjainak
szokásos megszólítása. Tulajdonképpen Patres et
Conscripti, azaz Atyák és Összeirottak, vagyis a
megszólítás megkülönbözteti azokat, akiknek már
ősei is a szenátus tagjai voltak, és azokat, akiket
csak később választottak be a szenátusba.
[←62 ]
Oderint, dum metuant! - Accius római tragédiaköltő
művében mondja ezt az egyik szereplő, Atreus.
Caligula és Tiberius jelmondata lett (Suetonius:
Caligula 30., Tiberius 59.).
[←63 ]
Kifeszített zsinegekre aggatott tollakkal zárták körül a
vadaskertben az állatokat; ezt farmidó-nak, vagyis
vadijesztőnek nevezték.
[←64 ]
Az eredetiben: tollere filios cupiunt, vagyis:
szeretnének gyermeket felemelni. Arra
vonatkozik, hogy az apa a dajka által eléje tett
gyermeket azzal ismerte el törvényesnek, hogy
felemelte a földről.
[←65 ]
A végzetes tollvonás: a fiát kitagadó végrendelet
aláírása.
[←66 ]
A császárokat a legkülönfélébb címekkel és rangokkal
tüntették ki; ezek egyike a Haza Atyja elnevezés
is. Nero uralkodása elején ezt az egyet kivéve
minden címet elfogadott. Erről azt mondta, hogy
ki kell még érdemelnie. Az itteni említés is
alátámasztani látszik azt a nézetet, hogy ezt
Seneca sugallta neki.
[←67 ]
Az íróvesszők fémből voltak; ezekkel írtak a viasszal
bevont táblára.
[←68 ]
Massilia: híres város volt az ókorban. Ma: Marseille.
[←69 ]
Táblácskák, vagyis codicilli. Csak hosszabb
írásművekre használtak papiruszt vagy pergament.
A kevésbé fontos dolgokat viasszal bevont
fatáblákra írták. Több ilyen táblát zsinórral
összefűzve jött létre a codex.
[←70 ]
A császárkorban megszokott volt, hogy az örökös
nélkül elhalt gazdagok vagyona a császárra szállt.
[←71 ]
A szülőgyilkost bőrzsákba (= culleus) varrták, kutyával,
kakassal, viperával, majommal és tyúkkal együtt.
[←72 ]
Tribunus militum, centurio: katonai tisztségek.
[←73 ]
Szabad tudományok: azok a tudományok és
művészetek, melyekkel minden szabad embernek
illett megismerkednie ifjúkorában. Ide sorolták a
grammatikát, retorikát, számtant, mértant, zenét,
asztrológiát és a dialektikát. A
művelődéseszménynek ezt a formáját a szofista
filozófia fogalmazta meg először. Ebből alakult ki
később a középkorban a hét szabad művészet
eszméje.
[←74 ]
A tanítómesterek gyakran alkalmaztak testi fenyítést
(vö. Horatius tanítója: Orbilius Plagosus, az
ütlegelő Orbilius).
[←75 ]
Ha valaki, akár egy rabszolga is, valamelyik isten
oltárához menekült, nem volt szabad megölni. A
császárkorban kiterjesztették ezt a jogot a
császárok szobraira is.
[←76 ]
Vedius Pollio kegyetlenségéről köztudott volt, hogy
rabszolgáit, ha valami hibát követtek el,
halastavába dobatta, hogy az angolnák megegyék
őket. Egyszer Augustus nála ebédelt, mikor egy
rabszolga eltört egy serleget. Ugyanez a büntetés
várt volna rá, de Augustus megsajnálta, és úgy
mentette meg a haláltól, hogy odahozatta az összes
serleget és saját kezűleg összetörte. Vedius Pollio
nevének említésével ezt a közismert történetet is
felidézte Seneca Nero előtt, s ezáltal újra Augustus
jólelkűségére hívta fel Nero figyelmét.
[←77 ]
Angolna, latinul: murena; kígyóra emlékeztető testű
hal. A rómaiak szerették a különleges ételeket,
ezért ügyes vállalkozók ritka halakat is
tenyésztettek, például angolnát. Később a
nagyurak saját halastavaikban tenyésztették őket.
[←78 ]
A méhekről mondottak Seneca korának hiányos
természettudományi ismereteiről tanúskodnak.
[←79 ]
Szokásban volt a rómaiaknál, hogy jótevőjük, uruk,
vagy császáruk betegsége idején votum-ot tettek:
szerencsés felgyógyulásáért ajándékokat, néha
életüket ajánlották fel az isteneknek. Pl. Suetonius
leírja (Caligula 27.), hogy egy ember Caligula
gyógyulásáért ezt a fogadalmat tette, hogy beáll
gladiátornak, a másik ugyanakkor életét ajánlotta
fel.
[←80 ]
A szövegben vindico szerepel, amit itt ’megbosszul'
jelentéssel szoktak értelmezni. Helyesebbnek
látszik azoknak a véleménye, akik azon az
állásponton vannak, hogy Seneca éppen azt akarja
kifejteni: a büntetés nem szabad hogy bosszúból
eredjen, ennélfogva itt ’jogait érvényesíti’ vagy:
’védi magát’ jelentéssel kell fordítani.
[←81 ]
Ezeknek az elveknek hasonló, de más sorrendben
közölt kifejtését találjuk pl. Gelliusnál is (Noctes
Atticae-Attikai éjszakák VII. 14,1.). A büntetésben
követendő három elvet Gellius így csoportosítja:
1/ a bűnös megjavítására irányuló törekvés, 2/ a
sértett fél méltóságának a megóvása, 3/ példa
nyújtása a többiek számára.
[←82 ]
Diadalmenet: a legnagyobb katonai kitüntetés. Az a
fővezér tarthatott diadalmenetet, aki harcban
aratott győzelemmel nagyobbította a birodalom
határait.
[←83 ]
Ezeknek az elveknek hasonló, de más sorrendben
közölt kifejtését találjuk pl. Gelliusnál is (Noctes
Atticae-Attikai éjszakák VII. 14,1.). A büntetésben
követendő három elvet Gellius így csoportosítja:
1/ a bűnös megjavítására irányuló törekvés, 2/ a
sértett fél méltóságának a megóvása, 3/ példa
nyújtása a többiek számára.
[←84 ]
Ezeknek az elveknek hasonló, de más sorrendben
közölt kifejtését találjuk pl. Gelliusnál is (Noctes
Atticae-Attikai éjszakák VII. 14,1.). A büntetésben
követendő három elvet Gellius így csoportosítja:
1/ a bűnös megjavítására irányuló törekvés, 2/ a
sértett fél méltóságának a megóvása, 3/ példa
nyújtása a többiek számára.
[←85 ]
Valószínűleg Szolónra való utalás.
[←86 ]
Míg a szülőgyilkosokat bőrzsákba varrták, a keresztfa a
közönséges gonosztevő kivégzésének az eszköze
volt.
[←87 ]
Alexander: Nagy Sándor makedón király (i. e. 356—
323) latin neve. Plutarkhosz és mások szerint
heves vérű és szenvedélyes, mértéktartó volt.
[←88 ]
Azt mesélték, hogy Nagy Sándor Lüszimakhoszt, mivel
az erőszakosan megölt Kalliszthenészt
megsajnálta, az oroszlánok elé dobatta.
[←89 ]
Atilius Regulus consulról említi Gellius (Noctes
Atticae - Attikai éjszakák I. 7,3), hogy az első pun
háború alatt Afrikában a Bagrada folyónál nagy
küzdelmet vívott egy hatalmas kígyóval. Egész
sereggel harcolt a szörny ellen, ballistával és
catapultával ostromolta.
[←90 ]
Nagy baj (pl. járvány) esetén a templomokat is
megtámadták az emberek elkeseredésükben. Ílyen
esetet ír le pl. Suetonius, Germanicus halálával
kapcsolatban (Caligula 5.).Olyan közkedvelt
volt,hogy halála napján az emberek
elkeseredésükben a templomokat kővel dobálták
meg,felfordították az oltárokat, háziisteneiket
kidobták az utcára.
[←91 ]
Ilyesmire volt példa, nem is kevés: pl. Caliguláról
meséli Suetonius, hogy sokszor a lakomára
hívottak közül öletett meg egyeseket, pusztán
kedvtelésből, a gladiátori játékok közben pedig
egy embert csak azért végeztetett ki, mert szép
köpenyével felhívta magára a figyelmet.
[←92 ]
Civica corona, ob cives servatos: olyan koszorú, melyet
egy római ember akkor kaphatott, ha
polgártársának az életét ütközetben megmentette.
Általában cserfalevelekből fonták.
[←93 ]
Harci szekér: itt nem annyira harcban betöltött
szerepére, mint inkább diadalszekérként való
használatára történik utalás. Diadalmenetet tartó
hadvezérek vonultak rajta a városba.
[←94 ]
Sextus Afranius Burrus,Nero testőrparancsnoka. A
történetírók szerint Burrus jó irányban
befolyásolta Nérót, mégpedig Senecával teljes
egyetértésben (Tacitus: Annales - Évkönyvek
XIII.2.).
[←95 ]
Vellem litteras nescirem! - ezt a szállóigévé vált
mondást Suetonius feljegyzése szerint Nero
valóban mondta, de nem egyszer és nem
Burrusnak, hanem „valahányszor kérték”
(Suetonius: Nero 10.). Lehetséges,hogy Seneca
azért tünteti föl egyszerinek, hogy ezzel a mondás
spontaneitását hangsúlyozza olvasójának.
[←96 ]
Halálom után a földet tűz eméssze el: egy elveszett
(Euripidésznek tulajdonított) tragédiából való sor.
Suetonius szerint később e verssor emlegetése adta
Nerónak az ötletet Róma felgyújtására (Nero 38.).
[←97 ]
Buszirisz egyiptomi királyt Plutarkhosz is említi
(Thészeusz 11.). Azt mesélték róla, hogy minden
odavetődő idegent az isteneknek áldozott fel.
[←98 ]
Prokrusztész, más néven Damatész, akiről azt tartja a
hagyomány, hogy az arra járó utasokat kínozta,
mégpedig úgy, hogy egy ágyba fektette őket, és
akkorát vágott le a testükből, amennyivel
hosszabb volt az ágynál, ha pedig ennél rövidebb
volt, olyan js hosszúra nyújtotta, mint az ágy
(„Prokrusztész ágya”) (Plutarkhosz: Thészeusz 11
[←99 ]
Phalarisz türannosz volt, aki rézből készült,
megtüzesített, bika alakú kínzóeszközökbe záratta
a bűnösöket, és az áldozatok üvöltésében
gyönyörködött (Seneca: De ira - A haragról II. 5.).
[←100 ]
Az a hév, ahogy itt Seneca védi a sztoikus filozófiát,
arra mutat, hogy sokra értékeli, sőt magát is
követői közé sorolja. Ez az eredetileg görög
filozófiai irányzat Seneca korában már kiegészül a
hagyományos római erkölcsökkel: a
rettenthetetlen bátorság, az önuralom, a
kötelességteljesítés követelményével. Etikájuk
alaptétele, hogy egyedül az erény adhat
boldogságot, s ehhez a megismerésen át kell
eljutni. Az embernek az a feladata, hogy a
végzetben megnyílvánuló értelmet és harmóniát
felismerje és összhangban éljen. Seneca - ha itt
sztoikusnak vallja is magát - műveiben gyakran
támaszkodik epikureista elvekre, vagyis
gyakorlatilag eklektikusnak mutatkozik.