Aquitániai Vilmos
- Ha lágyra fordul az idő
(Guilhem de Peitieus, 1071―1126)
Szerelemnek örvendeni
Szerelemnek örvendeni
vágyom s gyönyörbe szállani,
a boldogságot áldani,
legkülönbre tekinteni,
hisz ő kegyel, így sejteni,
s legjobb, őt látni-hallani.
Kár nagy-dicsekvőn zengeni,
magamat sokra tartani,
de hogyha bír virágzani
az öröm, éppen most teszi,
kél mindenen tündökleni,
éjben napként sugárzani.
Halandó el se képzeli,
se vágyai, se álmai,
vagy eszméi s ábrándjai;
ki e legtöbbet megleli
s méltón akarja zengeni,
egy évig győzze vallani.
A többi kéjt ez megtöri,
s jön dölyföt szétmállasztani,
oly dúsak hölgyem bájai,
szemének nyájas ékei,
száz évig él, ki elnyeri,
és meg is bírja tartani.
Haragja tud ledönteni,
szerelme föltámasztani,
szépet dísztől megfosztani,
és bölcset megőrjíteni,
alantast nemesíteni,
nemest paraszttá sújtani.
Szebbet nem tudhat emberi
szem látni és száj mondani,
vágyom magamnál tartani,
szívemet felüdíteni,
vénüléstől megmenteni
testemet s megifjítani.
Ha rám szállnának kegyei,
kész vagyok béklyót hordani,
örökre titkot tartani,
ezernyi bókot ejteni,
hálát sosem felejteni,
szépségét mindig vallani.
De nem merek hírt küldeni
rettegve őt megbántani,
tán illetlennek látszani,
szívem titkát kiönteni,
de csak ő bír enyhíteni,
jól tudja, s meggyógyítani.
(Weöres Sándor fordítása)
Semmiről költöm versemet
Semmiről költöm versemet,
semmit beléje nem teszek,
ifjuságot, szerelmeket,
se önmagam,
lelkem álomban lelte meg,
míg vitt lovam.
Mikor születtem, nem tudom,
nincs derűm, és a bú se nyom,
nem bújok, nem barátkozom,
ez jut nekem:
bűbáj szállt rám egy alkonyon,
magas hegyen.
Álmodom vagy ébren vagyok,
én még ennyit sem tudhatok,
szívbéli kíntól meghalok
tán, de vele
már hangyányit se gondolok,
többé sose.
Kór gyötör - a vég fenyeget?
ha hallom, megsejtem, lehet.
Vágyamra orvost keresek, Ha lágyra fordul az idő,
vagy javulok, száz kismadár bújik elő,
vagy, ha irt nem ad eleget, és mind édesen deklinál1
meg is halok. latin zenét a lomb közül;
az ember úgy szeretne már,
Van hölgyem, de nem ismerem, a szívbe boldog vágy ha gyűl.
nem láttam még, hidd el nekem,
nem bántott, nem vigadt velem, Szép hölgyemtől lám ma se jő,
vele se én: se hírhozó, se hírvivő,
se szárazon, se tengeren az éj nyitott szememre száll,
nem volt enyém. szívem dohog kedvetlenül,
gondolatom csak rajta jár,
Nem láttam még, de imádom, nem tudom, mennyire becsül.
nem kegyel, nem sért: mit bánom,
mindegy, látom vagy nem látom, A szerelem ránk úgy talál,
a vágy szaggat: ahogy olykor összezilál
még szebbet mutatott álmom, az éjszakán kegyetlenül
pazarabbat. galagonyát a hűs eső,
de reggel, ha friss nap derül,
Nem tudom, hol él, mily helyen, a zöldbe fényt ragyogva sző.
síkságon-e, magas hegyen,
kegyetlenségét ismerem, Hajnal volt, emlékszem, s homály,
s elhallgatom, elült közöttünk a viszály,
hogy marad, nem tetszik nekem: békénkre szent ígéretül
így távozom. gyűrűjét s szívét adta ő;
óvj Ég! s kezem még elmerül,
Semmiről költék verset itt, hol köpenye felgyűrhető.
futár futárnak adja, kit
Anjou vár, ellenkulcsait Nekem hiába prédikál,
hogy küldje már: idegen közénk úgyse áll,
ellenlakat áhítozik, hiú érv, tudom legbelül,
nyílhatna bár. mit ont a sok szenteskedő,
(Ladányi-Turóczy Csilla fordítása) nekik szó jut csak étekül,
miénk a hús, s a hússzelő.
Barátaim, ez a vers tetszeni fog (Jeney Zoltán fordítása)
Barátaim, ez a vers tetszeni fog:
nagy badarság, értelem nincs benne sok, Comtessa Beatritz de Dia (12. sz. közepe)
szerelmes, fiatalos, és igen vidám dolog. Nagy bánat nyomja szívemet
Paraszt, aki félreért, és mind azok, Nagy bánat nyomja szívemet,
akik meg nem szívlelik jól ezt a szót: Egy lovagért sorvadozom,
válni rossz, ha dalban a szerelem kedvedre volt. Tudják meg hát mindenkoron
Határtalan szerelmemet;
Van két jó lovam, nyereg alá valók, Mert látom már, hogy megcsalattam
tüzesek és harcra is jól foghatók, Szerinte nem adtam szerelmet,
de egymást nem kedvelik, s így együtt nem tarthatók. Miatta szüntelen kesergek,
Bár volnának kedvemért szófogadók! Vágyba felöltözve, ruhátlan.
Szerszámot se váltanék, jó lovagok,
s akkor mennék el velük, amikor csak akarok. Bárcsak végre szerelmemet
Ölelné meztelen karom,
Egyik virgonc hegyi ló, szépen futott, S párnája volnék ágyamon!
mostanság viszont olyan vad és konok: Üdve sohasem szűnne meg;
rúgkapál, hogy rajta már ülni is alig tudok. Hölgyét Floire2 imádta hajdan,
De nálam jobban nem szerettek:
Másik Confolens-beli, ott nőtt nagyot, Szemem fényét, minden szerelmet,
nála szebbet, esküszöm, nem láttatok: Szivem és éltem néki adtam.
nincs az a pénz, hogy ezen valaha én túladok.
Kedves, érdemteljes lovag,
Urának engedtem át, még mint csikót, Mikor lesz végre már enyém?
magamnak nem tartva fenn, csak egy jogot: Feküdne bár a férj helyén,
nála egy évet lehet, nálam egy évszázadot. S adnék szerelmes csókokat!
Egyetlen vágyam - tudja meg -:
Uraim, hadd kérjem a tanácsotok, Egy éjjel együtt hálni Önnel,
választanon illenék, s bajban vagyok: Ha megigéri: kész örömmel
Ágnest tartsam meg vajon, vagy Arsent, mi volna jobb? Teljesíti kérésemet.
(Képes Júlia fordítása)
Gime1 az enyém, a vár s a birtokok,
Nieul népének is én parancsolok -
mind a kettő esküvel örökös hitet adott.
(Havasi Attila fordítása)
1
deklinál: ragoz
2
Floire: Floire és Blancheflor egy korabeli népszerű
udvari elbeszélés szerelmesei
Comtessa Beatritz de Dia
A chantar m′èr
A chantar m′èr de çò qu′eu no volria,
Tant me rancur de lui cui sui amia;
Car eu l′am mais que nulha ren que sia:
Vas lui no′m val Mercés ni Cortezia
Ni ma beltatz ni mos prètz ni mos sens;
Qu′atressí′m sui enganad′ e trahia
Com degr′ èsser s′eu fos desavinens.
D′aissò′m conòrt, car anc non fi falhensa,
Amics, vas vos per nulha captenensa;
Ans vos am mais non fetz Seguís Valensa,
E platz mi mout que eu d′amar vos vensa;
Lo meus amics, car ètz lo plus valens;
Mi faitz orgòlh en ditz et en parvensa
E si ètz francs vas totas autras gens.
Meravelh me com vòstre còrs s′orgòlha,
Amics, vas me, per qu′ai razon que′m dòlha;
Non es ges dreitz qu′autr′ amors vos mi tòlha,
Per nulha ren que′us diga ni acòlha.
E membre vos quals fo′l comensamens
De nòstr′amor! Ja Dòmnedetrs non vòlha,
Qu′en ma colpa sia′l departimens.
Proeza grans, qu′el vòstre còrs s'aizina,
E lo rics prètz.qu'avètz m′en ataïna;
Qu′una non sai, lonhdana ni vezina,
Si vòl amar, vas vos no si′ aclina;
Mas vos, amics, ètz ben tant conoissens
Que ben devètz conòisser la plus fina:
E membre vos de nòstres partimens.
[az eredeti provanszál szöveg]
Úgy bánt...
Úgy bánt, amiről kell most énekelnem,
Kinek szive hölgye vagyok, az ellen,
Ki legdrágább nekem, panaszt emelnem.
Nem hatja meg szépségem, sem szerelmem,
A tisztesség hiába, nem kimél,
És oly kegyetlenül elárul engem,
Mintha nem volnék szebb akárkinél.
Egy az csupán, mivel vigasztalódom:
Nem vétettem én Önnek semmi módon,
Séguin Valence sem szeretett ily forrón.
Ó, bár szerelmét megnyerném - kimondom -
Hiszen Ön mindeneknél többet ér,
De gőgjében keservesen csalódom,
Míg kedves, mikor másokkal beszél.
Gőgös szive számomra érthetetlen.
Be fáj nekem, hogy hozzám ily kegyetlen!
De más nő nem foszthat meg Öntől egy sem:
Bármit mond vagy tesz, önnek az ne tessen!
Hát emlékezzék vissza most ezér:
Szerelmünk mily szép volt a kezdetekben!
Csak nem az én hibám, ha véget ér?
Érdemmel való teljessége aggaszt,
Szivem miatta nem lelhet nyugalmat:
A szép hölgyek magáért élnek-halnak,
Szerelmes szándokáról egy se hallgat.
De bízom abban, hogy Ön jól itél,
És felismeri a legigazabbat,
S közös versünk még emlékében él.
(Képes Júlia fordítása)
Bertran de Born (kb. 1140―1215)
Tetszik nekem húsvét körül
Tetszik nekem húsvét körül
a virágkeltő friss idő,
minden tagom üdűl, örül
hallván az erdőt felverő
madár dalát a légben.
S tetszik nekem, midőn a táj
zöld síkján sátortábor áll,
s nagy az én örvendezésem,
ha szép sorokba gyűlve már
ló és lovag próbára vár.
S tetszik látnom, hogy menekül
cókmókjával a nép, ha jő
a gyors előhad s tömörül
nyomán a zöm, a főerő,
szívem repes, ha nézem,
hogy keríttetik be a vár,
hogy ing a bástya – földre máll –
míg fönn a partszegélyen
szép nagy hadat védövbe zár
cölöpsövény és mély vízár.
S tetszik, ha egy Főbb emberül
előre rugtat - vakmerő
példáján menten felhevül
mind a nyomában ügető,
s igyekszik mind merészen
be a viaskodásba, bár
fogadja szenvedés, halál,
mert tudja mind eszében,
hogy férfihírért egy az ár:
ütést ha ád, ütést ha áll.
És látni már mindkétfelül
törik a kard, a csendülő,
ékes sisak, paizs ledül,
szúr, vág a sok előkelő
hűbéres úr serényen,
s mivel sok vérzik s holtra vál,
sok ló is gazdátlan nyihál,
de aki úr egészen,
kart és fejet jól eltalál;
s míg ölhet, foglyot nem csinál.
Hús, bor, ágy - szót sem érdemel
ahhoz, mit vagyok ízlelő,
midőn egy „hajrá!” fölrepül,
s üres nyereggel szökdelő
ló nyerít a cserényben,
és „jaj, segítség!” bőg a száj,
és hull vezér, hull rá a nyáj,
s a holtakat szemlélem,-
ahogy bordájukból kiáll
kettétört zászlós kopjaszár.
Bárók, zálogban légyen
inkább vár, város és határ,
de nincs szebb a háborúnál.
(Illyés Gyula fordítása)
Bernart de Ventadorn (kb. 1150―1180)
Látok pacsirtát
Látok pacsirtát, csapdosó
örömmel szárnyal nap fele,
majd önfeledten zuhanó,
mert édes érzést rejt szive;
jaj! míly sóvárgás tör reám
attól, mit látok odafenn,
csoda, hogy vágyam nyomdokán
tüstént nem olvad el szivem.
Azt hittem, oly sokat tudok
szerelemről, s oly keveset!
Mert nem-szeretni nem birok,
bár ő enyém sosem lehet.
Övé szivem, övé vagyok,
övé önmaga, s a világ;
elment, reám mást sem hagyott,
csak lelkem vágyát s bánatát.
Nincs hatalmam magam fölött,
többé nem vagyok magamé,
mert szeme engem tükrözött,
szinte átváltoztam belé.
Tükör, mióta néztelek,
mély sóhajomba haltam én,
elvesztem, ahogy elveszett
Narcissus a forrás ölén.
Hiába látok hölgyeket,
kegyükben már nem bízhatok,
vívtam értük küzdelmeket,
védelmüktől elfordulok,
hisz látom, egy se pártfogóm
annál, ki megront, tönkretesz,
mindben kételkedem, s tudom,
hinni egynek sem érdemes.
Ő abban is valódi nő,
e dal szemére is veti,
nem a kellőt kivánja ő,
teszi, mit tiltanak neki.
Rabság e visszás kegyelem,
tévedtem, mint hidon bolond,
nem értem, mért történt velem,
így jár, ki bércet ostromolt.
Valóság, hogy nincs irgalom
(ezt nem sejtettem sohasem),
hiszen akitől várhatom,
annál sincs: hol kereshetem?
Ki gondolná, ha rátekint,
hogy szerencsétlen epedőt,
kinek nélküle jó nem int,
hagyja halni a szenvedőt?
Mivel hölgyemnél kegyelem,
kérés, igaz szó nem segél,
sőt azt se látja szívesen,
ha vágyam vallomásban él,
indulok, hallják eskümet,
halálom ragadjon tova,
mert nem marasztal, elmegyek
száműzve, nem tudom, hova.
Tristan3, mit sem küldök neked,
indulok, nem tudom, hova,
már elhagyom az éneket,
gyönyöröm nincs többé soha.
(Weöres Sándor fordítása)
3
A Trisztán és Izolda történetét idéző álnév
(senhal) egyes irodalomtörténészek szerint
Ventadorn trubadúrtársát, Raimbaut d’Aurengát
jelöli, mások szerint a szeretett hölgyre
vonatkozik (Vö. Szabics, 1995, 124―125.)
Repíti a víg pacsirtát
1.
Repíti a víg pacsirtát
öröme fel a nap felé,
majd zuhan, mert édes titkát
az ég átöntötte belé.
S jaj, én csak állok sóváran,
s nézem, mily boldogságra lel;
csoda, ily vágy parazsában,
szívem hogy nem olvad el.
2.
Hittem, titkaid, szerelem,
mind ismerem. S íme, dehogy!
Nem lehet Őt nem-szeretnem,
kit nem szeretni volna jobb.
Övé lett lelkem, életem,
övé a világ, s önmaga,
semmi sem maradt énnekem,
csak vágyam, s szívem bánata.
3.
Oda vagyok ím, egészen,
Ő ül törvényt már felettem,
mióta szemébe néztem,
és e tükör foglya lettem.
Tükör, téged nézlek egyre,
sírba tesz a sok sóhajtás,
mélyed elnyel, mint elnyelte
egykor Narcissust a forrás.
4.
A hölgyek hitszegő kegyét,
s hamis szavát már elhagyom,
szolgáltam őket, de elég,
vak, bolond hitem feladom,
mert nem pártolnak, ha gyötör,
mit bánják, bár megöljön is;
tudom, csalfák, mind egy tőről
sarjadt csalán, mérges tövis.
5.
Hölgyem is ily vérbeli nő,
ezt hányja szemére dalom,
az egyenest elveti Ő,
ha van más útra alkalom.
Gúnyol, ad fonák kegyelmet;
mint bolond, állok, nem értem,
mi történt; úgy jártam, lehet,
mint merész, túl magas bércen.
6.
Nincs irgalom, ez színvaló,
hogy így van, nem is sejtettem;
ki adhatna, nem hajlandó,
s ha nála sem, hol keressem?
Őt nézve, ki hinné róla,
hívét, kit tép a szerelem,
s ki nélküle nem lel jóra,
hagyja veszni könyörtelen?
7.
Mivel megvet, s egy fityinget
sem ér nála könnyem, versem,
neki immár búcsút intek,
s nem mondom többé: - szeretem!
Elhagyom hát szolgálatát,
és halálom lesz válaszom;
mert nem maraszt, bujdosás vár,
indulok, hová, nem tudom.
8.
Tristan, e vers semmit sem ád,
indulok, hová, nem tudom,
lantom bevégzi már dalát,
s nőktől, Ámortól búcsúzom.
(Vaskó Péter fordítása)
Guiraut Riquier (1230 k.―1295 k.) Olyan buzgón tanulom, Herceg, hisz jobbat úgyse tudsz,
Mert nem kívánja a sors szerelemből mi hiányzik jótett a 1egfőbb földi juss:
nékem, csak azt gondolom, ha szétosztod minden javad
Mert nem kívánja a sors, hív szeretőknek mi tetszik, szegények közt, úgy boldogulsz;
hogy javam szolgálja hölgyem, és mivel nem tudhatom főbb bölcsességre úgyse jutsz:
unja, mi kedvemre volt, - sokat vártam már idáig -, fújj rá, az élet pelyva csak.
s nem mondok le róla mégsem, repülök - ott megtudom! - (Somlyó György fordítása)
tanulok hát jó modort, egész Katalóniáig:
igaz útra kéne lépnem minden katalán nemes, Szerelmemé a legszebb női termet
Katalóniában, hol s minden hölgy kellemes.
csak a Szerelem az érdem: (Képes Júlia fordítása) Szerelmemé a legszebb női termet,
minden katalán nemes, Mit férfiszem eleddig láthatott.
s minden hölgy kellemes. köpcös, dagadt, agyara mind kifejlett,
Eustache Deschamps (1346 k.-1407 k.) lly szép pofát viselnek vadkanok;
A hölgyek szolgálata, Hol Nimród, az idomtalan S az a szakáll! Jaj, félek, meghalok,
a vitézség és az érdem, Tekintete sötét akár az ében.
szellem és jókedv szava, Hol Nimród, az idomtalan, Szavai mind démoni dallamok,
a szépség a szenvedélyben, ki elsőül legyűrte végre Add Ég, ma még pokol tüzében égjen!
nagylelkűség virtusa nagy Babilont? Hol van Priam
biztatást kap e vidéken, s Hektor és minden nemzetsége? Nyaka röivid, de nehéz átölelned,
minden könnyed és sima Achilles és vitézi népe, Ám csöcsei, kies domborzatok,
katalán tájon, ígérem: Trója, Karthágó, Romulus, Jó rőfnyire aláomolva lengnek,
minden katalán nemes, Athén, Alexander, Remus, A combokig lógva, mint csomagok,
s minden hölgy kellemes. Cézár s mely követte, a had? Ha jó lovad málhákkal megrakod,
Mind isa por lett és hamu. Fogni olyan, mint főtt pacalt a lében.
Megfogadtam én ezért, Fújj rá, az élet pelyva csak. Csak teve hord ily orrot és szagot.
hogy őket megismerem, Add Ég, ma még pokol tüzében égjen!
s ha fogad a Szép Remény, Hol van Dávid, a nyugtalan,
szólitani is merem, s Uriás, Makkabeus véle? A háta púp, s beléből szárnyra kelnek
szívem mást nem is remél, Hol van Nagy Károly és Roland. Eldördülő , morajló hangzatok.
ez táplálja életem, s Godfréd, ki Szíriát elérte, Egy kancasegg, mit csülkei viselnek,
hajóm végül révbe ér Baldvin s minden lovagi fénye, A lábfeje varangyé; a karok
Katalónián át, hiszen: Józsué, Artus, Dárius, jó zsírosak, s húzd be a pocakod,
minden katalán nemes, Zsidó s Keresztény, aki dús Ha hálni vágysz szűkre szabott ölében.
s minden hölgy kellemes. volt és hódított oly sokat? Oly lusta, hogy agyon is csaphatod.
Mindről lerothadt már a hús: Add Ég, ma még pokol tüzében égjen!
fújj rá, az élet pelyva csak. (Jeney Zoltán fordítása)
S ha olyat ott meg ne tudnék,
mért kegyes a Szerelem Hol Attila, a nagy tirann,
ahhoz, ki szolgálja őt rég Cato és minden bölcsessége,
- nékem csak károm terem -, Heraklész, Jázón merre van,
inkább föld alatt nyugodnék, Szókratész s minden elmeéle,
kínom nem viselhetem, Ágoston, Egyház szemefénye, .
és Narbonne-ban nem maradnék, A poéta Vergilius
katalán föld vonz igen: s a csillagász Ptolomeus,
minden katalán nemes, s Hippokratész doktor, a nagy?
s minden hölgy kellemes. Bárki légy is, halálba hullsz:
fújj rá, az élet pelyva csak.

Irodalom:
- Roland-ének, ófrancia históriás ének egy oxfordi kéziratból, ford., előszó Rajnavölgyi Géza, Bp., 1996.
- Gintli Tibor ― Schein Gábor: Az irodalom rövid története, A kezdetektől a romantikáig, Pécs, 2003.
- Világirodalom, főszerk. Pál József, Bp., 2005.
- Trubadúrok és trouvèrek, Az udvari szerelem költészete, szerk. Szabics Imre, Bp., 1998.
- „Vágyba felöltözve, ruhátlan”, Válogatás a trubadúrok költészetéből, vál., ford. Képes Júlia, Bp., 1996.
- A tavaszidő édessége, Válogatás a középkor nyugat-európai szerelmi költészetéből, szerk. Bánki Éva, Bp., 2004.
- Udvariatlan szerelem, A középkori obszcén költészet antológiája, főszerk. Bánki Éva, Szigeti Csaba, Bp., 2006.
- Szabics Imre: A trubadúrok költészete, Bp., 1995.