Els kiadás

Könyvmolyképz Kiadó, Szeged, 201ő

 Írta: Alessandra Torre
A m eredeti címe: Űlack Lies

A m vet eredetileg kiadta: EverAfter Romance

Copyright © 2014 by Alessandra Torre

Cover Image: Perrywinkle Photography Utah
Cover Design: SK Hartley

Fordította: Heresy Szilvia

A szöveget gondozta: Kónya Orsolya

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbels n Katona Ildikó munkája.
 Katona Ildikó, 2014

© Kiadta a Könyvmolyképz Kiadó, 201ő-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Felel s kiadó: Katona Ildikó

M szaki szerkeszt : Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széll Katalin
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kh., Debrecen
Felel s vezet : Űörd s János ügyvezet igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a m b vített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes m , sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
– nem sokszorosítható.
 Ajánlom a könyvet:

Wendy Metznek
SueBee ● Bring me an Alpha! ● -nak
Keelie Chatfieldnek
Karen Lawsonnak
Marion Archernek

Ti azóta velem vagytok, hogy a könyvnek csak a fele volt

kész. Köszönöm az éjszakai hívásokat, azt, hogy
szétcincáltátok és alakítottátok, rámutattatok a gyenge
pontjaira, miközben megszállottan lelkesedtetek az
er sségeiért. Ez a kötet nélkületek nem lenne ilyen.
 NÉZTEM MOLLY LAKÁSÁT, a mediterrán stílusú, narancssárga
sorházat. Az ablakokban a virágládák tele voltak sötét rózsaszín
hibiszkusszal. Az idegen autók tengerében ott állt Lee terepjárója, az
amerikai férfiasság sárfoltos megtestesít je. huszonkét perccel ezel tt
sétált be farmerben, zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, szinte
automatikusan, mint aki már százszor tette meg ezeket a lépéseket.
A sebességváltót ütögettem testszín re lakkozott körmeimmel. Egy
kicsit becsuktam a szemem, és csak hagytam, hogy a légkondicionáló
szele végigfújjon rajtam. Egy óra múlva a massz römnél kellett volna
lennem, szóval vagy megoldódik a helyzet magától, vagy lekésem a
randimat Roberta kezeivel.
Mozgolódás a jobb fels lakásban. Az a n é. Egy ajtó kivágódott,
Lee fejét láttam gyorsan végighaladni a folyosón, mögötte szorosan egy
sz ke fej követte. A n Lee ingét ráncigálta, miközben vadul
gesztikulált. El tudtam képzelni, hogy milyen szavak repkednek a
szájából. Lee, ne menj el! Lee, ez nem az, amire gondolsz! Kíváncsi
lettem volna, hogy a szeretlek szót vajon kiejti-e, hogy a kapcsolatuk
eljutott-e eddig a pontig.
Lee elt nt a lépcs házban. Hátrad ltem, nagyon kívántam egy italt,
valamit, amit most kinyitnék és élvezhetnék, miközben kemény
munkám meghozza gyümölcsét. Ennek m ködnie kell, meg kell
történnie. Nem lehet az övé, az enyém.
Lee feje fel-le mozgott a kocsik között, majd az arcát is
megpillantottam, ahogy a dzsipje felé sétált. A vonásai kemények
voltak. Ezt az arckifejezést még nem láttam rajta, de jól ismertem.
Eltökélt. Határozott. Idegesen összekulcsoltam a kezemet, figyeltem,
hogy a n halálsápadt arca is felbukkan. Tágra nyílt szemmel
magyarázott, a szája gyorsan mozgott, hatalmas mellei hullámzottak,
ahogy valamit kiabált, és vállon ragadta Leet. Le akartam húzni az
ablakot, hogy kikukucskáljak, csak hogy halljam a szóváltásukat, és
még egy picit élvezzem a pillanatot.
 Jól van. Fordulj meg, és hagyd ott szépen ezt a férfit! Soha többé
nem fogja megérinteni az arcod. Soha többé nem fogja szerelmes
ölelésben részesíteni a tested. az enyém. Én foglalom el a helyed.
Figyeltem, ahogy Lee beszállt az autójába, elég keményen becsapta
az ajtót ahhoz, hogy a n összerezzenjen, majd a gumik csikorgása
hallatszott, minden képzeletemet felülmúlóan a legszebb zaj a világon, a
véglegességé. A n ott állt egyedül a kocsi h lt helyén a parkolóban.
Fekete szemfestékes könnyei foltot hagytak az arcán, és a kiáltása elég
hangos volt ahhoz, hogy még a sötétített ablakon keresztül is halljam.
Az enyém a gy zelem. Vigyorogtam, adtam magamnak egy virtuális
csillagos ötöst, aztán beindítottam a Mercedesemet. Az utcára hajtottam,
dél felé vettem az irányt. Talán a masszázs után beugróm a kedvesem
irodájába. Dobok neki egy szendvicset. Megünneplem a gy zelmem
életem másik férfijával.
Csak tessék, ítélj el! Fogalmad sincs, hogy mivel jár a szerelmem.
Két férfit szeretek. Két férfival dugok.
De ha azt hiszed, hogy már hallottál ilyen történetet, akkor tévedsz.
AZ ÉLETEM MINDIG VALAMILYEN TERV SZERINT ZAJLOTT. Azt
hiszem, a szüleim még a fogantatásom el tt leültek és mindent
megterveztek, majd folyamatosan belém sulykolták a tervet azzal, hogy
állandóan emlékeztettek rá, és követend példákat állítottak elém.
Jómódúak voltunk, semmit sem kellett csinálnom. Vagyis mindent.
Kit n bizonyítványt követeltek t lem úgy, hogy soha nem fogok
dolgozni. Elvárták t lem, hogy valamelyik elit magánegyetemre
vegyenek fel, de csak azért, mert ott fogok találkozni a férjemmel. Nem
lehettem túlsúlyos, mert az kellemetlen lenne, de nem is
hangsúlyozhattam az alakomat, mert az nem illik a mi köreinkben.
A terv egyszer volt: szerezzek egy tisztességes diplomát, és közben
váljak tökéletes feleséggé. Miel bb menjek férjhez. Támogassam a
páromat, de ne hanyagoljam el azt sem, ami érdekel. Például
jótékonykodjak vagy vezessem a háztartást.
Soha nem szerettem ezt a tervet, és minden lehetséges passzív-
agresszív módon próbáltam meghiúsítani. Már korán megtanultam,
hogy egy édes mosoly és az ártatlanság álarca mögött hogyan leplezzem
az árulást. A szüleim szemében jól viselkedtem, és szépen boldogultam.
Azzá a n vé váltam, akit az DNS-ük megérdemelt. Valójában azonban
csak lesben álltam, jól megszerveztem a magam kis ügyeit, és készen
álltam arra a napra, ami igazán számított: a huszonötödik
születésnapomra.



NYOLű ÉVVEL EZEL TT

Huszonöt gyertya. Nevetséges, hogy születésnapi tortát kaptam: ennek a

hagyománynak már tinédzserkoromban véget kellett volna vetni. De
mégis volt torta, az anyám hozta be vékony karjában. Az anyaság
jelentette számomra is a tökéletes jöv t, beleértve majd a botoxot és a
ráncfeltöltés más módozatait, az ajakharapdálást és a túl keskenyre
szedett szemöldököket. Mosolyogtam, mert ezt várták el t lem.
Hagytam, hogy elénekelje a dalt, de apám hangja már az els szavak
után elhalt, mivel a figyelmét csörg telefonja vonta magára. A fotó
kedvéért mosolyogtam, és elfújtam a gyertyákat. Hármat szándékosan
kihagytam, mire láttam, hogy anyám szeme felvillan, de a mosolya nem
hervad le az arcáról.
Felvágta a tortát, a Chanel No. 5 illata átkúszott az asztal felett,
miközben felszolgálta nekem a lehet legkisebb szeletet, természetesen
középr l, távol a négyszögletes süti legkrémesebb szélét l. Aztán
ettünk, hárman szétszóródva a tizenkét személyes asztalnál, a csendet
csak az ezüst ev eszköz porcelánon csikorgó zaja törte meg.
Apa állt fel el ször az asztaltól, és megpuszilta a fejemet.
– Boldog szülinapot, kicsim!
Amikor anyámmal kettesben maradtunk, megkezd dött a kikérdezés.
– Randizol valakivel? – Letette a villáját. El retolta a tányérját a
szinte még érintetlen tortaszelettel, és átható tekintettel rám nézett.
– Nem. – Mosolyogtam, ahogy tanítottak. Mindig mosolyogtam,
mert a mosoly elrejtette az érzéseket.
– Miért nem? Huszonöt éves vagy. Már csak pár jó éved van hátra.
– Boldog vagyok anya, hamarosan biztosan megtalálom az igazit.
– Szerintem még egyszer el kellene gondolkodnod Jeff Rochesterr l.
Majdnem két évig jártatok.
Négy hónapig. Két évig hazudtuk azt, hogy járunk, hogy
megnyugtassam a szüleimet, Jeff melegsége pedig titokban maradjon.
– Azt hallottam, hogy Jeff találkozgat valakivel. És köztünk tényleg
nem m ködött a kémia. – Ettem egy újabb falatot, és élveztem az anyám
szemében tükröz d fájdalmat, amikor lenyeltem.
– Nem a kémia a fontos. Jó családból való, gondoskodna rólad.
A befektetési alapom majd gondoskodik rólam. Semmi szükségem
nem volt egy kémia nélküli kapcsolatra, egy börtönbüntetésre, ami
mosolyt festene az rültségemre, és idejekorán egy gyógyszerekkel
kezelt depressziós esetté változtatna. De nem akartam megemlíteni a
befektetési alapokat. Nem, mikor már csak egy órát kellett kibírnom
ezen a partin, és aztán irány a bank.
– Janice Walkins azt mondta, hogy látott a belvárosban, és ott
dolgozol. Ugye ez nem igaz?
 Mosolyogtam.
– Tudománymetriából diplomáztam. Nem ördögt l való, hogy
valami hasznát is szeretném venni. Egy orvosi cégnél vagyok tanácsadó,
és a gyógyszer- és élelmiszer-ellen rz hatóság vizsgálatait ellen rz m.
– Kérlek, hagyd abba! A munka stresszt okoz, ami id el tt öregít. És
csak...
– Pár jó évem van hátra – fejeztem be a mondatát, igyekezve
meg rizni a hangomban a der t. Ettem még egy falatot. Az utolsó
morzsáig lekapargattam a tányérról a cukormázat, a villámat a számba
dugtam, leszopogattam, és közben egy kis darabot megöltem az anyám
lelkéb l.
– Olyan keményen dolgoztunk azért, hogy neked jó életed legyen.
– Én is megteszek mindent, amit csak tudok. Csodás munkát
végeztetek, és nagyon boldog vagyok.
– És mit szólnál Ned Wimble-hez? Azt hallottam, hogy és az Avon
birodalom örököse szakítottak.
Letettem a villámat, és az asztal alatt a kezemet tördelve
mosolyogtam.
Néhány óra múlva, a kocsim csomagtartójában az ajándéktáskákkal,
elhagytam a szül i házat. Kasmírkardigán és zafír fülbevalók az
apámtól. Egy puha fedeles kiadású JD Robb pedig Űeckyt l, a
szobalányunktól, aki valószín leg többet tudott rólam, mint amit a
szüleim össze tudtak kombinálni. volt az, aki feltakarította a
hányásomat a fürd szobában, amikor tini koromban részegen ezt nem
tettem meg éjszaka. Kidobta az óvszereket, a terhességi teszteket és a
vodkásüvegeket. Tartotta bennem a lelket, amikor tizenöt évesen
el ször összetört a szívem, Mitch Űrokeretchnek köszönhet en, aki nem
érdemelte meg a szüzességemet, még kevésbé a könnyeimet.
Az igazi ajándékom nem a csomagtartóban lapult, hanem maga a
dátum volt, hiszen a befektetési alapokat még az els születésnapom
el tt lerendezték a szüleim. Már tíz éve ácsingóztam a tizenkét millió
dollárra, ami egy közös bankszámlán várt rám. A mai napon azokkal a
papírokkal, amelyeket aláírni készültem, megszabadulok a szüleimt l,
az elvárásaiktól és a követelményekt l, amelyekt l ezt az összeget az
elmúlt húsz évben függ ben tartották. Az ügyvédi irodába mentem, és
harminc perc múlva szabad n voltam. A Jackson & Scottsdale-t l
kilépve egy kis – de valódi – mosolyt is megengedtem magamnak. A
bankban a befektetési alapokat egy olyan pénzpiaci számlára utaltam,
ami kizárólag az én nevemet viselte, és ekkor már egy sugárzó mosolyt
is megengedtem magamnak.
Eljött tehát a szabadság, és átkozottul jó érzés volt. Lehúztam a kocsi
tetejét, és a szélbe kiáltottam boldogságom. Az estét az egyik házam
inasával töltöttem, egy huszonegy éves fiúval, aki csak öt menetet bírt,
de hozott valami jó füvet, és nevetett a vicceimen.
Ez volt új életem szomorú kezdete.
 HÁROM ÉVVEL EZEL TT

Az ELS HÚSZ ÉVEMET kitartó tervezgetéssel töltöttem, egészen addig

a pillanatig, amíg elhagyhatom ezt a közeget. Levethetem a
kardigánomat és az illemtudásomat, és fejest ugorhatok az életbe.
Táncolhatok a holdvilágban. Elszívhatok egy szivart. Motorozhatok és
beleszerethetek valakibe, de nem a társadalmi státusz miatt. Voltak
romantikus elképzeléseim arról, hogy majd pincérlányként dolgozom,
végigstoppolok Amerikán, megcsókolok egy idegen fiút, és közben
érzem, hogy csak úgy elárasztanak az ismeretlen lehet ségek.
Gy löltem a környezetemet, úgy ahogy van, és közben sóvárogva
vágytam a menekülésre. Nem akartam több vacsorapartit látni, elegem
volt mások berögzült lenézéséb l és az ítélkez en felvont
szemöldökökb l. A filmekre jellemz örökké tartó happy endet
akartam, hogy a családtagjaimmal körbeüljük a kerek asztalt, és közben
elmeséljük egymásnak a napunkat. Egy olyan világban akartam élni,
ahol egy anya megöleli a kislányát, ha az megüti magát, és
megvigasztalja t, ha az els randevúja balul sül el. Az álmaimhoz,
részletesen kidolgozott fantáziáimhoz kitartóan ragaszkodtam, a jöv m
éppolyan világosan állt el ttem, mint a múltam. A huszonötödik
születésnapomon szabadnak éreztem magam, telve voltam reménnyel és
lehet ségekkel. Úgy éreztem, hogy hátralév életem els napja jött el.
Öt évvel kés bb azonban még mindig egy helyben topogtam.
Átéltem néhány vad éjszakát, és dugtam néhány olyan vadidegennel,
akiknek b rkeményedéses volt a kezük. Jártam kisboltban, és vettem
hot dogot. Elmentem Tijuanába, és elég hosszú id t töltöttem ott ahhoz,
hogy tudjam, soha nem térek vissza. Aztán... mint egy vándormadár,
hazasodródtam ebbe a világba. Visszatelepültem, anélkül, hogy a
tudatára ébredtem volna. Öt évvel kés bb még mindig a fiatalságomból
származó emberek vettek körül. Barátok, akik nem voltak barátok.
Bulikon, ahol mindenki mosolygott, de senki sem érezte jól magát. Ahol
az élet állandó verseny volt, hogy mindenkit megel zzünk, és a
szalagavató bál királyn je ugyanaz a kurva volt, akit senki sem
szeretett, de mégis mindenki köré cs dült, mint a férgek a hús köré. El
kellett menekülnöm ebb l az életb l, találnom kellett valami mást, egy
saját utat, ám nehéz volt megszöknöm innen, mert csak ezt az egyet
ismertem.
A tányérsapkáját a kezében tartó férfi mögöttem jelent meg a
bejáratnál, a tükörben találkozott a tekintetünk.
– Kint az épület el tt várom, ha távozni akar az eseményr l, Miss
Fairmont.
– Köszönöm! Nem maradok sokáig.
Bólintott és sarkon fordult, én pedig visszanéztem a tükörbe. Barna
szememet mentáscsoki-árnyalatban, finoman húztam ki. Ennyi smink
éppen elég volt ahhoz, hogy elrejtse a szépséghibákat. Az anyám jól
megtanított arra, hogy mi a finom elegancia, és mi az, ami már
ízléstelennek számít. Ahogy farkasszemet néztem a tükörképemmel,
próbáltam megtalálni önmagam, de a tükör azt a n t mutatta, akivé
neveltek. Designer estélyi, finom, de rafinált. Tet t l talpig polírozott
küls . A küls héjamat néztem és azon t n dtem, hogy miért nem tudok
kitörni alóla. Ma este egy nagyon fontos adománygy jt gálára voltam
hivatalos, amit egy szívemhez közel álló szervezetnek rendeztek, és ezt
a fontos eseményt nem lett volna szerencsés kihagyni. Talán holnap új
életet tudok kezdeni. Újra megpróbálom elhagyni a fészkemet, és
próbálok hamisságoktól mentes, boldog életet élni. Átlátszó ajakfényt
tettem a rúzsomra, és kerültem a tekintetem a tükörben.



– Brant Sharp.
– Layana Fairmont.
– Tetszik a hajad.
– Nem vagyok prostituált.
A szája vonala nem változott, de a tekintete meleggé vált.
– Felül tudok emelkedni ezen a tényen.
A jótékonysági gála már két órája tartott, amikor ez az ötmondatnyi
„beszélgetés” elhangzott köztünk. Semmi romantika. Kissé merész
válaszomat az alkoholra fogtam, ugyanis már két pohár bort
felhajtottam. A merlot kissé mérsékelte önutálatomat.
Elfogadtam kinyújtott jobbját, határozottan megráztam, és közben
szemügyre vettem t. A nevét abban a pillanatban beazonosítottam,
hogy az elhagyta ragyogó ajkait. Ha nem is kifejezetten, de már azóta
vadásztam rá, hogy bekapcsolódtam a Hontalan Amerikai Fiatalok
szervezetének munkáiba.
A zseniális Brant Sharp. A jótékony milliárdos.
Jobban festett, mint ahogy elképzeltem, mivel a sajtóban megjelen
miniat r képeken alig látszottak a vonásai, ami természetesen méltatlan
volt egy ilyen GQ-címlapra való férfihoz. Az intenzitása viszont igazán
meglepett. Úgy bámult, mintha valami gond lenne velem, és
megoldásképp a lelkemet keresné. Valahogy úgy t nt, hogy a hajam is
túlzottan tetszik neki, mivel a tekintete gyakran tévedt zabolátlan
fürtjeimre.
Felül tudok emelkedtii ezen a tényen. Válaszul felnevettem, és úgy
t nt, hogy ezt élvezi, mert az szája is egy kicsit megrándult. Nem
mosolyt láttam rajta, de valami hasonlót. Nekem, akinek a mosoly az
érzelmek elleplezésér jelentette, ez üdít változatosságot hozott.
– Örülök, hogy találkoztunk. Nagy rajongója vagyok a HAF-nál
végzett munkájának. – A Hontalan Amerikai Fiatalok csak anyám
fájdalmas nevelésének maradványa volt. Ebbe a jótékonysági
szervezetbe már korán benyomott, de a hely aztán rabul ejtette a
szívemet, és kés bb sem eresztett.
A mosoly minden árnyalata elt nt az arcáról.
– Én ezt nem nevezném munkának. Az irodám kiállít egy csekket.
Semmi más nem történik.
– Ezek az összegek nekünk nagyon sokat jelentenek. – Az
„összegek” szó finoman fejezte ki a hozzájárulását. A múlt évben én
személy szerint félmillió dollárt adományoztam, ami az éves
adományok hat százalékát tette ki, az csekkje pedig kilencvenkét
százalékot fedezett, ezért az igazgatótanács tiszteletbeli elnökének is
megválasztották, bár személyesen soha nem jelent meg a
létesítményben vagy az igazgatótanácsi üléseken. Az elnökünket övez
pletykákat kávézás közben, az állott fánkunk felett üldögélve hallgattuk
és tárgyaltuk ki részletekbe men en. Beth Horton, egy éles nyelv
hétgyerekes anyuka, aki állandóan savanyú képet vágott, kivéve, ha nem
éppen egy izgalmas pletykát mesélt, említette nekem az
eszkortlányokat.
– Százával jártak nála – er sítette meg a múlt évi igazgatótanácsi
ülésen, miközben egy egész porcukros fánkot tömött a szájába. Én
közelr l figyeltem. Brant Sharp szexuális élete éppúgy érdekelt, mint
hogy Beth megfullad-e. – A sof röm bátyja portás abban a belvárosi
társasházban, ahol van egy lakása, és azt mondta, hogy szinte óránként
jelennek meg nála lányok. Csodaszép példányok, de minden kétséget
kizáróan prostituáltak. Soha nem megy el velük sehová, és csak néhány
óráig maradnak. – Bólintottam, de csak félig-meddig hittem el a
hallottakat. Ez megmagyarázná, hogy miért nem kapták n kkel soha
lencsevégre. Az a tény, hogy nem randevúzott, meg rjítette a San
Franciscó-i n ket, és gyakorta szolgált táptalajul a homoszexualitásáról
sz tt pletykáknak. A híresztelések soha nem mentek túl messzire... túl
sok olyan n cáfolta meg ket, aki találkozott vele, vagy aki nála
dolgozott. Nekem tetszett, amit a prostituáltakról hallottam, hogy egy
férfi a lakása intimitásában a poklot szabadítja rá az éjszaka
asszonyaira.
Ezek az összegek nekünk nagyon sokat jelentenek. Nem válaszolt a
megjegyzésemre, ami így a leveg ben lógott. Űelekortyoltam a
pezsg mbe.
– Meglep, hogy itt látom.
– Miért? – A férfi lézerszer en átható tekintete megnyugtatóan
hatott. Amikor rád nézett, nem kalandozott el, kétség sem fért hozzá,
hogy odafigyel arra, amit mondasz, majd elgondolkodik rajta.
Próbáltam ellazulni, nagy volt rajtam a nyomás, hogy egy zseni el tt
most valami intelligens válasszal kellene el rukkolnom. Soha nem
voltam az a típus, aki az intelligenciát szexinek találta volna, a stanfordi
kockaagyúak társaságában töltött négy év ugyanis minden n t
leszoktatott err l a téves elképzelésr l. De ez a férfi... talán nem is az
intelligenciája volt a lényeg. Talán inkább az intelligencia, a
magabiztosság és a kíváncsiság kombinációja, amit az átható tekintetek
martinispoharában kevert össze.
Vállat vontam. Újabb korty bátorság. A pezsg nél valami er sebbet
kívántam. Észrevettem, hogy közelebb lépett, mire az a természetellenes
vágy ébredt bennem, hogy odahajoljak hozzá, megszagoljam,
megvizsgáljam az arcvizét, úgy, hogy közben ráteszem a kezem a
szmokingja hajtókájára és meghuzigálom. Vajon tartaná a
szemkontaktust? Vagy hátrébb lépne? Vagy elráncigálna egy félrees
helyre, és az eszméletvesztésig dugna? Vakmer magabiztosságom
megingott a jelenlétében.
Nyeltem egyet, és megpróbáltam visszaterelni a gondolataimat a
beszélgetésre.
– Soha nem jön el a campusra, és nem vesz részt a vezet ségi
üléseken sem. Azt hittem, hogy a tavaszi jótékonysági gálát is ki fogja
hagyni.
– Thomas Yand neve is szerepel a vendégek listáján, és reméltem,
hogy tudok vele váltani néhány szót, telefonon ugyanis soha nem
sikerül elérnem.
– Ja, úgy! – Közelebb léptem és halkabban folytattam. – Akkor most
lesben áll.
– Ez volt a terv, de persze jól jönne egy segít kéz az
összeesküvésben... – Játékosan felvonta a szemöldökét, mire
n iességem minden porcikája készenléti állapotba került.
Á, kizárt, hogy meleg lenne! Meg tudtam érteni, hogy a n i
alkalmazottai miért védelmezik oly hevesen. Csupán két percet
töltöttem a jelenlétében, és közben kilencszer izgultam fel. Nyeltem
egyet. Ezúttal az arckifejezésem híján volt minden mesterkéltségnek.
– Mire gondol?

***

Nem kellett volna konspirátor a világ egyik leggazdagabb emberének,

aki ráadásul olyan befolyással rendelkezett, mint az informatika
területén Bill Gates. De mi jól játszottuk a szerepeinket. Sajttálak felett
flörtöltünk, és pezsg spoharak felett sugdolóztunk. Az összeesküv k
mosolyával ünnepeltünk, amikor Yandet sarokba szorítottuk, én az
egyik, Brant a másik oldalról. Hagytam, hogy belelendüljenek a
beszélgetésbe, aztán leléptem. A terem másik sarkában Anne Waters,
egy dupla D kosaras melltartójú, hidrogénsz ke n támadott le, és
miközben az ujjairól nyalogatta a ráktortát, tavaszi bevásárló k rútjának
véget nem ér ecsetelésébe merült. Udvariasan bólogattam, miközben
teljesen máshol jártak a gondolataim. Elhatározásom, hogy új életet
kezdjek, n ietlen ujjnyalogatását látva csak meger södött. Lopva
Brantre pillantottam, úgy láttam, hogy elmerülve figyeli Yandet és
bólint neki.
Hirtelen fellobbant bennem a vágy, hogy akarom t; ez a vonzódás
engem is meglepett. Természetesen számítottam rá, hogy tiszteletet
fogok érezni iránta, hiszen lehetetlen nem tisztelni valakit, akinek az
intelligenciaszintje az enyém duplája, és akinek az éves adományaitól
lüktet a város jótékonysági szervezetei felének a szíve. Ellenben
akárhányszor elképzeltem, hogy találkozom ezzel a visszavonult életet
él férfival, mindig azt vártam, hogy nem fogom t kedvelni.
Egyes számú ok: elképzelhetetlenül gazdag volt, és már
tinédzserkorától kezdve feln tt élete minden napján kiszolgálták és
hízelegtek neki. Ez a jól kipróbált receptje annak, hogyan lesz valakib l
seggfej.
Kettes számú ok: hihetetlenül intelligens volt. Ami az elképzeléseim
szerint azt jelentette, hogy az egója passzol az agyához, és egy
nagykép , arrogáns kockafejet eredményez. Olyan valakit, aki azt várja,
hogy mindenki áhítattal vesse alá magát az akaratának. Aki érdektelen
tényeket köpköd ki magából, miközben a mellemet bámulja.
Erre minden várakozásomat megcáfolta. űsendesen magabiztos
volt. Szerény és jókép . Valóban érdekl dött és nem játszmázott.
Egy pillanatra levette a tekintetét Yandr l, és rám nézett, mire
minden megállt körülöttem. Ekkor visszanézett Yandre, kezet nyújtott
neki, lazán megrázta, aztán udvarias mosoly kíséretében otthagyta.
Felém tartott. A tekintetünk ezúttal is összekapcsolódott, hiába akartam
másfelé nézni, nem tudtam. Csak rá tudtam figyelni, ahogy puha
léptekkel átvonult a helyiségen, és el ttem termett. Mosolygó szemét l
majdnem elaléltam.
A jelenlétét l hirtelen meg se tudtam mukkanni. Ahogy ráébredtem
arra, hogy csendben vagyunk, Anne-re pillantottam.
– Ha megbocsátasz – mormogtam és kihasználtam a lehet séget a
menekülésre. Brant hátrahúzta a székemet, udvariasan az asztaltársaim
felé biccentett, akik figyelmes pillantásokkal követték minden
mozdulatát, mint a kesely k, akik teljes készenlétben várnak a
következ zsákmányra. Együtt, az vezetésével menekültünk a hátsó
ajtók felé.
– Köszönöm, hogy segített Yanddel kapcsolatban – mondta lágyan,
miközben finoman fölém hajolt.
 – Én köszönöm, hogy megmentett azoktól a n kt l – suttogtam
udvariasan mosolyogva, ahogy elhaladtam Nora Bishop mellett. Vele
kapcsolatban teljesen biztos voltam abban, hogy a kilencvenes évek
nagy részét hanyatt fekve töltötte, az apám alatt.
Az ajtótól tizenkét lépés választott el bennünket, ezalatt ráébredtem,
hogy mennyire akarom ezt a férfit. A történetekre gondoltam, a
prostituáltakra, mialatt forró keze gyengéden, de határozottan a
hátamról a könyökömre vándorolt. Udvariasan kontrollált, de én többet
akartam, többre vágytam. Az erkélyre lépve kettesben maradtunk, a
meleg nyári este az óceán és a nyár balzsamos illatát hozta magával.
Elengedte a karomat, és egy pillanatra képessé váltam a tiszta
gondolkodásra.
Könyökömet az erkély durva szegélyén pihentettem, a beton durva
felülete vigasztalóan jólesett ebben a nevetségesen piperk c és gazdag
társaságban, ebben a show-m sorban. Egész évben gy jtöttük az
adományokat olyan gyerekeknek, akik egy új edz cip lehet ségét l is
elsírnák magukat, aztán kidobunk százezer dollárt egy partira.
Elfordultam, és visszanéztem a három emelet magas ablakokra, amelyek
híven tükrözték az egész helyzet hamis dics ségét. Aztán a jókép ,
fekete szmokingos Űrantre pillantottam, és úgy éreztem, felette áll
ennek a világnak.
– Megérte? – A parti felé biccentettem és felnéztem markáns
profiljára. a horizontot fürkészte, miközben a kültéri fáklyák rebben
fénye megvilágította az arcán a drámai árnyékokat. – Megéri ezekkel a
kesely kkel bajlódni, hogy esélyt kapjon Yandnél?
– Megérte, mivel találkoztunk.
Lágy szavak. Drámai hatás.
Mosolyogtam, felléptem a keskeny szegélyre, így ki tudtam hajolni
az erkélyen, és az arcomat a szélbe mártottam.
– Te nem ismersz engem, Brant. – Én sem ismerem magam.
– Nem, tényleg nem. – Olyan lágyan mondta ki a szavakat, mintha a
mondottak tartalma lényegtelen lenne.
Megfordultam és figyelmesen szemügyre vettem nyugodt vonásait.
Higgadt volt, rezzenéstelen. Mintha a vonzalmam nem lenne lontos a
számára, a magabiztossága miatt, vagy mert nem érdekelte, hogy
egyáltalán találkozunk-e újra. Nekem jobban tetszett volna, ha
magabiztos, a második eshet séget problémásnak éreztem. Mivel nem
szoktam hozzá az elutasításhoz, a vesztéshez, ezért nehezen kezeltem az
elutasítás gondolatát. Nem tudtam, hogy ki vagyok és mit akarok, de azt
tudtam, hogy kívánatos vagyok. Ha mással nem is, de öntudattal
mindenképpen rendelkeztem. Lenyeltem a belém férk z
bizonytalanság idegen érzését.
– Menjünk innen.
Erre megfordította a fejét. Zsebre tett kézzel közelebb lépett, eléggé
közel ahhoz, hogy érezzem drága arcvizének illatát, amir l jachtokra és
szivarokra asszociáltam.
– Mit szeretnél? Hová menjünk?
El renéztem, behunytam a szemem, élveztem az óceán szell jét, és
kifújtam a leveg t.
– El innen.
Á TUGROTTUNK AZ ERKÉLYKORLÁTON, pedig a túloldalán lév .
lépcs sor le volt zárva a parti miatt, és ez az aprócska szabályszegés
teljesen viccesnek t nt akkor. Levettem a magas sarkúmat, amit l ez a
lépcs n való lerohanásunk olyan Hamupip ke-szer vé vált. Er s
kezével húzott, az ujjaink összekulcsolódtak, mire leértünk. Próbáltam
összefogni a ruhám nagy részét, a drága anyag alul máris tönkrement, a
ruhatisztítómmal a Versace fog majd id pontot egyeztetni. Feladtam a
harcot, és inkább a sof römet kerestem a tekintetemmel. A parkolóban
álló tengernyi fekete kocsi szépen mutatta, hogy a fels tízezer képtelen
a változatosságra. Az ezüst Rolls Royce megmozdult, a sof röm vett
észre el bb engem, el t nt fehér keszty je, és kinyitotta nekem az ajtót.
– Miss Fairmont – köszöntött a fiatal férfi h vösen, és a kezét
nyújtotta, hogy besegítsen az autóba.
Titkon azt vártam, hogy Brant a kocsiban megérint, a keze a lábamra
csusszan, prostituáltimádó énje gyönyör ajkait a testemre tapasztja, de
nem csinált semmit, csak elhelyezkedett a mellettem lév ülésen, az
ujjaival az ülés kartámláján dobolt, és kibámult az ablakon.
– Hazamegyünk, Mark. – A családom sof rje, aki már több mint egy
évtizede volt jelen az életemben, bólintott, és szokásához híven most
sem pillantott a visszapillantó tükörbe. Ritkán vettem igénybe a
szolgálatait, olyan helyzetekre tartogattam, mint ez, olyan eseményekre,
ahol inni szerettem volna. Bár az anyám firkantása szerepelt a fizetési
papírjain, lojális volt hozzám. Ki tudja, hogy a szüleimr l milyen
titkokat rzött, de az biztos, hogy nekem is fenntartott egy iratszekrényt.
A figyelmemet ezután inkább a mellettem ül titokra irányítottam.
Sok zsenit ismertem. Stanford tele volt velük, így minden gyártmányt
és típust kitapasztaltam, és a legnagyobb részüket ki is ismertem.
Egyesek születésüknél fogva kiváló intelligenciával, de nulla szociális
készséggel voltak megáldva. Aztán volt a felvágós bizonytalanok
tábora, akik úgy tettették a magabiztosságot, hogy minden adandó
alkalommal információ-csemegéket öklendeztek fel. De a leginkább
idegesít típus a csendes volt, aki csak figyel, a legapróbb
jellemvonásaidat is feljegyzi, és kés bb elemzésnek veti alá. Az a típus,
akivel most egy kocsiban ültem.
Abbahagyta a kifelé bámulást, és felém fordult. Leplezetlen
figyelemmel tanulmányozott, a tekintetével a lelkem minden sérült
darabkáját megkapirgálta.
– Hagyd abba! – csúszott ki a számon, még miel tt
meggondolhattam volna magam.
Legörbült a szája széle.
– Miért?
– Ne gondolkodj! Az agyadnak pihenésre van szüksége. –
Mosolyogtam.
– Amiatt aggódsz, hogy mivel fogok mindjárt el rukkolni?
– Nem.
Igen.
– Miért jöttél el velem? – A tekintetében nyílt kíváncsiság. Mintha
bármelyik n nek magyarázkodnia kellene amiatt, hogy lelép egy
milliárdossal.
– Arra gondoltam, hogy jól jönne neked egy éjszaka ingyen.
Mosolygott a tekintete.
– Szeretek fizetni.
– Miért? – Most én kíváncsiskodtam. Ennek a férfinak minden
porcikája érdekelt. Egyszer en leny gözött, a legérdekesebb az volt
benne, hogy egy szemernyit sem aggódott amiatt, hogy milyen
véleményem alakul ki róla.
– Ha fizetek, akkor rendezettebb az egész. Én diktálok, és az egész
érzelemmentesen zajlik.
– Az érzelmek forróbbá tudják tenni a dolgot.
– És fájdalmasabbá.
– Valaki megbántott?
– Még nem. – Olyan állhatatosan nézett rám, a szavait olyan különös
hangsúllyal ejtette ki, mintha két kézzel nyújtaná nekem a szívét, mint
aki biztos benne, hogy ez a halálát jelenti.
Hirtelen nem akartam. Nem akartam az elvárásainak a súlyát és a
nyomását. Nem akartam mást, csak visszahozni a fényt ennek a férfinak
a szemébe.
Az autó lassított, megláttam a kaput, lassan poroszkáltunk, belépésre
várva. Felé nyúltam, kikapcsoltam a biztonsági övét. A tekintetével
követte a mozdulatomat, és lassan felvonta a szemöldökét.
– Megérkeztünk.

***

Mark a bejárati ajtó el tt tett ki bennünket. Elfordítottam az ajtógombot,

és magam után húztam Brantet a sötét házba. Csendes léptekkel követett
egyenesen befelé. Üveg siklott a gumiszegélyen, és a hálószobám hátsó
fala kinyílt: az óceán terült el el ttünk. A látvány leny göz volt, a
leveg mindent és mindenkit ellazított, ám én most zavarba jöttem egy
olyan férfi el tt, akinek valószín leg saját szigetei vannak. Elfordultam
t le, próbáltam leplezni, hogy hirtelen elpirultam. Felfogtam a hajam.
– Húzd le a cipzáramat!
Egy pillanat csend, miközben el rehajtottam a fejem, és vártam a
nyomást a cipzáron. Ami jött is. A lassú húzást a másik kezének az ujjai
követték; négy pont súrolta végig a hátamat, majd megállt. A hátam már
félig szabad volt, mire elkezdte másképp venni a leveg t. Akadozó
lélegzetvétele mosolyt csalt az arcomra. Szóval akkor mégiscsak egy
emberrel van dolgom. A keze feljebb csússzam, a testem forró pontjait
érintette, súrolta a vállam csúcsát, megszabadított a ruhámtól és az
lecsúszott rólam. Megfordultam, majdnem meztelenül, már csak a
fehérnem volt rajtam, és pajkos mosolyt vetettem a ruhái felé.
– Te is vedd le!
– Te vedd le rólam! - A hangja egyszerre volt kihívó és parancsoló.
Megráztam a fejem.
– Azt hiszem, le kell szoktatnom téged arról, hogy parancsolgatsz a
környezetedben lév n knek.
Felvonta a szemöldökét, meghúzta a csokornyakkend jét,
meglazította, és elkezdte kigombolni az ingét.
– Mikor fordult el utoljára, hogy azt tetted, amit mondtak neked? –
kérdezte.
Vállat vontam.
– Nehéz ennyire régre visszaemlékeznem. – Aztán, akármennyire is
csak állni és nézni akartam t vetk zés közben, megfordultam, és
kiléptem a ruhámból. Hallottam, ahogy az elegáns cip je is puhán
puffan a földön. Az ágy felé léptem, el renyúltam, hogy szétnyissam a
paplant és egy kicsit összerezzentem, mert éreztem a forró kezét, amint
kemény mellkasához von. Az egész testével, b rével nyomult neki az
enyémnek, kemény felületek találkoztak lágy vonalakkal. Semmi nem
választotta el t az én...
– Nincs rajtad... ? – kérdeztem halkan. Az arcunkat csupán néhány
centiméter választotta el egymástól, az övét megvilágították az éjszaka
ragyogó fényei.
– Id pocsékolásnak t nt. – Nem csókolt meg, bár én felemeltem az
állam, vártam az érintést. A kezével a bugyim alá nyúlt, és megfogta a
fenekem.
– És milyen az enyém?
– Kellemes változatosság. – Feljebb csúsztatta a kezét, és szorosan
átfogta a derekam. Mintha mosolygott volna, miel tt az ágyra döntött.
Meztelenül gurultunk, a lábunk összegabalyodott. Én kerültem
felülre, találkozott a szánk, az els csók elcsattant. A szája tétova volt, a
keze magabiztos, nekem meg közben az futott át az agyamon, hogy az
eszkortlányokat vajon megcsókolja-e, miel tt megdugja ket. Elmélyült
a csókunk, szorosan öleltük egymást, én pedig elhessegettem a
prostituáltakat a fejemb l.
Amikor elhúzódott, távolabb ült t lem, végigsimította a hajlataimat,
és egy kis ideig nem történt semmi. Ezt a kis szünetet csak halk
lélegzésünk töltötte ki, ez a szünet volt a döntés pillanata. A szemembe
nézett, a tekintetében egy kérdés csillogott. Nem a számmal
válaszoltam. Átfordultam, és letettem a lábam a földre.
A gardróbszekrényhez léptem, kihúztam egy fiókot, és a bugyik és
tangák között kotorászva egy fóliát tapintottam meg. Kihúztam egy
óvszert, és visszasétáltam, elismer tekintettel pásztáztam végig a testét,
ahogy hanyatt, kiterülve feküdt el ttem. Mosolygó szemmel nézett
vissza rám, a szája csak annyira görbült, hogy egy gödröcskeszer ség
hangsúlyosabbá váljon körülötte, nem mozdult, hogy elrejtse a combján
pihen impozáns testrészét.
Nem vártam ilyen magabiztosságot, azt hittem, hogy egy
számítógépes kockafej szégyenl sebben viszonyul a testéhez, és csak az
eszével vág fel. De egyetlen adatot sem idézett, és nem hozakodott el
a cégével vagy a pénzével sem. Ugyanúgy kezelte ezt a dolgot, ahogy
én: két feln tt jól akarta érezni magát. Elvette az óvszert, aztán letette
maga mögé az éjjeliszekrényre, és megfogta a kezem.
– Még ne. Gyere ide. – Maga mellé vont, el rébb csusszant, míg
egyes testrészeink egymáshoz értek, és elég közel volt ahhoz, hogy egy
csókot nyomjon az ajkamra. Az ujjai a vállamon kezdték, gyengéden
megdolgozták a tarkóizmaimat, finom volta tapintása, ahogy
végigsimított a testemen. Behunytam a szemem, a párnán pihenve
sóhajtottam, mire lejjebb csúsztatta a kezét, a tenyerét laposan
végighúzta a mellem domborulatán. Gyengéd volt az érintése,
szétnyitotta a kezét és megfogott.
– Gyönyör vagy – súgta rekedtes hangon. Közelebb csusszant. –
Sajnálom, Layana, ha nem vagyok hozzászokva a romantikázáshoz.
Kinyitottam a szemem, a finom felfedez útjukra induló kezeim
megálltak, pedig a végcél a farka volt.
– Nem hiszem, hogy a romantikát keresném.
– Azt hittem minden n arra vágyik. – Az oldalamra fektetett,
simogatott, megfogta a fenekemet, magához húzott, a leveg pedig lel
forrósodott közöttünk.
A szemébe néztem, és végül eljött a pillanat, amikor szájon csókolt.
Nem a romantika, hanem ez. Ez az, amire minden n vágyik. Egy
szájra, ami éhesen és gyengéden csókol.
Erre, hogy er sen magához húzza a testemet az ágy vége felé.
Határozott tekintettel, er s kézzel. Er s kézzel, mely az ágyhoz szorít és
így vallat.
Ez kell. A kezem a hajában, a vállába kapaszkodom, a testem
megfeszül, ügyes nyelve a lábam között.
Ez kell. Egymásba fonódó testek a leped mön, a súlyával a
csuklómra nehezedik, az si összekapcsolódás pillanata, amikor
szétnyitja a lábamat és behatol, a farka biztonsággal mozog, a
gyönyört l kiabálok, a csókjaival csendesít el.
Ezt akarom. A teste együtt ível az enyémmel, a kezével keményen
magához húz, a farkát belém temeti, amikor befejezi, a nevemet leheli,
akadozva lihegi a számba, aztán megfordít, és még egyszer belém döf.
Ezt. Ezt akartam, erre vágyott az új énem. A romantika még várhat.
– MIT CSINÁLTÁL??? – Az éles hang visszhangzott a nagy irodában,
visszapattant az antik asztalokról és a bekeretezett oklevelekr l.
– Feln tt ember vagyok, Jillian. Minden jogom megvan arra, hogy
azzal erezzem jól magam, akivel akarom.
– nem egy lakótelepi kis lotyó, Brant, hanem a társadalom
tiszteletben álló tagja. Rendkívül intelligens, bár a semmittev
életmódja alapján ezt nem feltételeznéd róla.
– Nekem ezzel semmi bajom, s t. Úgy beszélsz, mintha jobban
tetszene neked, ha egy primitív, vidéki kis libával randiznék. Tegnap
éjjel teljesen felvillanyozva jöttem haza t le. Egész éjjel dolgozntam, és
visszahoztam az elveszett adatainkat. Ez a csaj teljesen lángra
lobbantott.
A n megállt, a nyakláncában a gyöngyök zörögtek, a szemében i
düh megtalálta a céljár és szinte perzselt.
– Ez a n férjhez akar menni. Nevet akar magának, végre át akarja
szakítani a célszalagot a férjfogók versenypályáján.
– Érdekes, hogy ennyi mindent tudsz a szándékairól.
– Ismersz, Brant. Csak a te érdekeidet nézem. Bízz bennem. Nem
véletlenül mondom, hogy vess ennek véget, bármi is történt tegnap éjjel.
Neked nincs szükséged párkapcsolatra, és a legjobb az lenne, ha távol
tartanád magad ett l a n t l. Legközelebb, ha ki akarod engedni a g zt,
akkor szólj, tárcsázom a megfelel számot.
Brant hátrad lt, és az egyik lábát az asztalnak támasztotta.
– Van fogalmad arról, hogy milyen nevetségessé teszed magad azzal,
hogy kurvákat rendelsz nekem? A legtöbb anyafigura ragyogna az
örömt l, ha látná, hogy kifogtam egy ilyen rendes n t.
– Az anyukád is ezt szeretné, hidd el nekem.
Brant grimaszolt, valamit bedobott a szemetes kosárba, majd a n
szemébe nézett.
– Az esetek felében egyáltalán nem értelek.
A n rámosolygott, de az arcán a szomorúság árnya suhant át.
 – Bízz bennem, Brant! Én is ugyanezt mondhatnám veled
kapcsolatban.
A HOMOKBAN FUTOTTAM, a teniszcip m cuppogott a sós vízt l, de
jólesett a talpam alatt a puha felület. Ahogy végigdübörög- u m a
parton, éreztem, ahogy az izmaim reagálnak, a lábam emelkedett és vitt
el re. Tovább növeltem a sebességem, amikor megpillantottam a
házamat, azaz a célvonalat. Zihálva megálltam, és remeg Kezemet a
combomra tettem. A mellkasom égett, az izmaim szaggattak a
fájdalomtól, de a magas endorfinszint miatt megérte az egész.
Megálltam, majd újra nekiindultam, mire az izmaim szinte
felsóhajtottak a megkönnyebbülést l, amikor lazább tempóra váltottam.
Megráztam a karomat, az izmaim lazultak, ahogy váll- és fejkörzést
végeztem.
1200 méter. Kevesebb, mint tegnap, de gyorsabban tettem meg. Az
órámra pillantottam, néztem, hol állt meg a stopper. 15:04. Kitöröltem,
mire a stopper számlálója visszaállt, én elindultam fel a teraszra, ahol
egy pad és egy zuhanyzó várt. A kapunál egy hölgy várt, a láttára kicsit
megtorpantam, szigorú tartása az általános iskolai igazgatón imre
emlékeztetett. Megálltam, óvatosan szemügyre vetem, aztán mentem
tovább.
– Segíthetek valamiben? – Kinyitottam a kaput, beléptem, mire
követett. Ahogy visszanéztem az utcafrontra, kíváncsi lettem volna,
hogyan került ide hátra.
Egymás szöges ellentétei voltunk. Az én b röm nedves volt az
óceáni leveg t l meg az izzadságtól, és csak egy sportmelltartó és egy
spandex sort volt rajtam. legalább kétrétegnyi ruhát viselt, a
nejlonharisnyájára nadrágkosztümöt vett fel, és a zakó alatt még garbót
is láttam rajta. Az nyakán gyöngy nyaklánc volt, rajtam az
izzadságcseppek gyöngyöztek. Vad barna hajfürtjeimet alig tudtam a
fejpánt és a gumi alá gyömöszölni, az gondosan fésült, felt zött haja
alig rebbent az er s szélben.
Mégis mi lehet a baja velem?
– Jillian Sharp. – Ajakbiggyesztve kezet nyújtott, a tekintetével
végigmért, de aztán meggondolta magát. Inkább csak biccentett, mintha
 lenne Anglia királyn je, és nekem most pukedliznem kellene.
– Layana Fairmont. Miben segíthetek? – Vadul törtem a fejem,
miközben megismételtem a megválaszolatlanul maradt kérdést. Jillian
Sharp. A BSX, Brant informatikai vegyesvállalatának pénzügyi
vezet je. szerepelt a nyilvánosság el tt, vezényelt le minden
sajtókonferenciát, interjút vagy vezet ségi ülést. Nagyon is tudatában
voltam annak, hogy rendkívül intelligens, nagyon ért az üzlethez és igen
elfoglalt. Ami miatt még inkább felvet dött a kérdés, hogy miért áll a
teraszomon – lopva az órámra pillantottam – hétf n 13:12-kor.
– Beszéltem ma reggel Branttel. Említette az önök kis... – Szipákolt
egyet, gondolom a helytelenítése jeléül, és a vonásai kissé eltorzultak.
Ingerülten nézett a feltámadó szél miatt. – Találkozóját múlt éjjel.
Valószínűleg azt akarja, hogy behívjam. Ami udvarias gesztus lenne
a részemr l, tekintve, hogy a nap pont rát z, és a sós leveg
kétségtelenül árt a Chanel kosztümjének. De hagytam, hogy tovább
álldogáljon, a mondottakon járt az agyam.
– És?
– Bejöhetek? – Láthatóan bosszankodott amiatt, hogy ezt meg kell
kérdeznie, én pedig visszafogtam a mosolyomat, ami pedig nagyon az
arcomra kívánkozott.
– Hogyne. – Mosolyogtam. – Mivel a kapun már bejött, ennyi er vel
nyugodtan be is jöhet a házba. – Leültem a parton a hátsó ajtónál. Direkt
lassúsággal kikötöttem a cip f z m, közben éreztem, hogy az
ingerültsége csak fokozódik. Kiléptem a cip b l, majd a zoknit is
lehúztam, és a meztelen lábamat lemostam és megtöröltem. Ha nem lett
volna itt, akkor ledobom a ruháimat, a kültéri zuhany alá lépek, és
lesikálom magamról az izzadságot. Egy fél órán keresztül élveztem
volna a forró vizet, végigütögettem és megmasszíroztam volna a fáradt
izmaimat, és egy törülköz t magam köré csavarva léptem volna a házba.
Az új Layana azért meg rzött valamennyit az illemtudásából, ezért
csak csontszárazra töröltem a lábamat, és kinyitottam az ajtót.
El kaptam két üveg vizet a h t b l, az egyiket a pulton kérésztül
odacsúsztattam neki. kézbe fogta, majd szemügyre vette az üveget, és
letette.
Nem szólt semmit, amikor ránéztem, és az utolsó cseppig kiittam az
üvegem tartalmát, majd a kézfejemmel megtöröltem a szám.
Csend. Teljesen biztos voltam abban, hogy nem fogok megszólalni.
 volt az óra meglepetésvendége. A nagyon elfoglalt, ügyeket intéz
fontos n . Egy hétig is kibírtam volna anélkül, hogy megszólaljak.
Finom torokköszörülése délutáni teázásokat és sütizéseket idézett, de
én ismertem a hátterét. Olvastam a Glamourban egy tárcát róla, amiben
a Szilícium-völgy egyik legbefolyásosabb n jének kiáltották ki t. Nem
volt kékvér , s t elit egyetemi képzettsége sem volt. Állami f iskolára
járt, és 1997-ig tanítón ként dolgozott, amikor az unokaöccse, fent
nevezett Brant Sharp a háza alagsorában épített egy számítógépet. Az
számítógépéhez képest az IBM akkori legújabb modellje annyit ért,
mint egy tál gyümölcskocsonya. A számítógépe miatt a szülei minden
jöv re vonatkozó tervüket sutba dobták, és a megtakarításaikat Brant
fejleszt i csapatába ölték. Gyerek volt még, csak tizenegy éves, és
szüksége volt egy pesztrára. Így Jillian néni otthagyta a munkahelyét, és
hozzácsatolta a szekerét Brantéhez. Élelmiszerjegyeken és a
megtakarításaiból élt két évig Brant házában, és a vendégszobában
húzta meg magát. Amikor nyélbe ütötte az els üzletet, a Sharpék
bankszámláján szerepl összeg mögé hét nulla került.
– Azt szeretném, ha távol tartanád magad Űrantt l.
Azta. Nem ezt vártam, inkább arra számítottam, hogy el húzza a
naptárát és egy ceruzát, hogy kit zzük az esküv nk id pontját, amíg
még szabad a nyár. Nagyot nyeltem, csak azután szólaltam meg.
– Tessék?
– Nincs most Brantnek szüksége arra, hogy egy kapcsolat elvonja a
figyelmét a fontos dolgokról. – Nem mozdult, csak állt az én házamban,
egyenes háttal, mint aki karót nyelt.
Tudja ez a n , hogy Brant kurvázik?
– Azt hiszem, hogy ezt a döntést Brantnek kell meghoznia. – A
pultnak d ltem, és a szemébe néztem. Az én házamban vagy. Vegyél
már vissza! – Amikor utoljára láttam, úgy t nt, már elmúlt tizenegy
éves.
Felvillant a szeme, mintha egy titkot mondtam volna ki hangosan,
pedig ez mindenki számára nyilvánvaló volt, aki hajlandó volt 3,99-ért
megvenni egy pletykalapot.
Összeszorította a száját.
– Ne feltételezd, hogy bármit is tudsz róla vagy rólam csak azért,
mert ránk kerestél az interneten! nem áll készen egy kapcsolatra,
nincs ideje rád. Azért jöttem el, hogy beszélgessünk err l, mint n a
n vel, és megkérjelek, hogy tartsd távol magad t le.
– Én pedig erre azt tudom mondani, mint n a n nek, hogy semmi
köze hozzá.
Persze minden kiejtett szavával megnégyszerezte a Brant iránti
érdekl désemet. Huszonöt éven keresztül mosolyogtam és
engedelmeskedtem. Egy kicsit sem voltam hajlandó arra, hogy ez a
tanító néni engem helyre tegyen.
Megmozdult, a táskájában, egy krémszín Hermés darabban
kotorászott. Az enyém egyébként zöld volt. Majdnem kibuggyant
bel lem a nevetés, amikor láttam, mit húz el .
– Csak nem akar lefizetni, hogy tartsam magam távol t le? – A
nevetésemt l a keze megállt a leveg ben, szigorú pillantása a tolláról
rám villant. – Egy éjszakát töltöttünk együtt. Nem akarja megkérni a
kezem.
– Biztos, ami biztos - mondta mereven. – Ráadásul momentán még
nincsenek érzelmek a dologban. Egyel re még könnyen kisétálhatsz a
dologból. Te okos lány vagy. Biztos vagyok benne, hogy intelligens
döntést fogsz hozni. – Aláírta a már el re kitöltött csekket, egy hiéna
finomságával letépte a tömbb l, aztán odatolta nekem, mintha
megégetné az ujját, ha továbbra is hozzáérne.
Rá sem néztem a csekkre. Az arcát fürkésztem, aztán dühében is
felnézett, a tekintetünk a gránitpult felett találkozott.
– Nagyra értékelem a látogatását, de azt hiszem, ideje, hogy
távozzon.
– Csak a javadat akarom, kicsim. Te nem akarod Űrantet. már sok
szívet összetört. – A maró szavakat valami hirtelen ömlengésben adta
el , de mézesmázos kedvessége nem vette el a szemében csillogó
igazság élét. El is hitte, amit mond. Letette a csekket, és a tollával
arrébb bökte.
– Nincs szükségem a pénzére.
– Egymillió dollár még senkinek nem ártott, kedveském.
Hirtelen a csekkre pillantottam, és meglepve láttam a nevét a tetején.
Egymillió dollár. Számomra ez egy újabb nyaralót jelentett. Esetleg egy
lakást Coloradóban. Nem változtatna az életemen. De azért mégiscsak
jelent s összeg. F leg, hogy az bankszámlájáról emelhetném le.
– Megér magának egymillió dollárt, hogy Brant szingli maradjon?
Vagy csupán ennyire megvet engem?
 Újra felvillantak a szürke szemek. Trópusi érzelemvihar tombolt
ebben az apró termet n ben.
– Bízz bennem. Én a legjobbat akarom Brantnek. És neked.
Visszatoltam a csekkfüzetet.
– Köszönöm, nem kérek bel le. És ennek semmi köze Űranthez.
Engem nem lehet megvásárolni.
Felnevetett, de a nevetésében semmi kedélyesség nem volt. S t,
mintha hosszú, halott körmök horzsolták volna végig a gerincemet,
ahogy a hangszálait összepréselte. Úgy kezelt, mint egy szófogadatlan
gyereket.
– Jaj, hogy milyen könny egy jómódú gyereknek morálisan
fölényeskedni! Ha csak egy napot dolgoztál volna életedben, akkor
másképp reagálnál. Ha a te pénzedb l épült volna ez a ház. Ha te vetted
volna ezt az óceánra néz házat.
Ránéztem, és lenyeltem valami értelmetlen visszavágást, ugyanis
igaza volt. Ami nem jelentette azt, hogy hagyni fogom, hogy itt álljon
az én rohadt házamban, és b ntudatot ébresszen bennem miatta.
Néztem, ahogy kettétépi a csekket, és hagyja, hogy a fecnik
szétszóródjanak a pulton.
– Óriási. Nem akarod a pénzem? A HAF sem érdekel?
Szorosabban markoltam a pultot, a konyhában egy pillanat alatt
minden megváltozott. Ezt nem teheti.
– Ez most hogy jön ide?
– Múlt évben a BSX adományai... – Végignézett a konyhán, mintha
valami komplex számítást végezne valahol az agyának egy szegletében.
– Hét és fél millió dollárt tettek ki. – Visszajött a hangom,
gondolkodás nélkül feleltem. Ezt nem teheti meg.
– Hétmillió hatszázezret – javított ki kemény hangon. – A BSX
tizenkét más osztályával együtt én vagyok az adományozásért felel s
f nök is. Lépj le, és akkor jóváhagyom az ez évi adományokat.
Egyb l kisebb lett az arcom. Az adományozás a következ hónapban
volt esedékes. Nyolcmilliót kértünk a BSX-t l, ami a normál kiadások
mellett fedezné három, a múlt évben épített új házunk adósságát. Az
adomány nélkül a szervezetnek mindkét jelzáloghitelei fedeznie kell egy
teljes évig. Lehetetlen feladat. És szintén szólva adománygy jt
képességeim... Nem fogom tudni pótolni ezt a In.ínyt. Semmiképpen.
Alig tudtam összeszedni azt a kétmillió dollárt is, amivel a múlt évet
kihúztam. Nyeltem egyet. Ránéztem erre az ördögi n re, aki hirtelen
egy egész házat tartott a markában. Egy egész házat, tele fedél nélküli
gyerekekkel.
– Kifelé a házamból!
Így kezd dött a kapcsolatom Jilliannel.
E GYÁLTALÁN NEM VETTEM JÓ NÉVEN, ha bárki el írta nekem, hogy mit
csináljak, emellett még önz is voltam. Mindkét nyíl abba az irányba
mutatott, hogy hívjam fel Brantet, és minden lehetséges módon
helyezzem magam az élete középpontjába.
De a gyerekeket nem hagyhattam figyelmen kívül. Az életem
felszínessége csak akkor szakadt meg rövid id re, amikor velük
töltöttem a keddeket és a csütörtököket, és bepillantást nyertem abba a
magányos, szomorú létezésbe, amit a HAF a maga szerény, de fontos
eszközeivel der sebbé tett. Az öregasszonynak egy dologban igaza volt.
Momentán még nem voltak érzelmek a dologban, és senki nem
szólhatott volna egy szót sem, ha lelépek.
És ha lelépek, akkor gyerekek ezreinek lesz ebben az évben egy kis
fény az életében. Csak azért fosszam meg ket ett l, hogy bosszantsam
Jillian Sharpot?
Igen. Valószín leg. Soha nem állítottam magamról, hogy szent
lennek, másrészt a manipulációnak soha nem szabad
gy zedelmeskednie. Harmadrészt pedig én nem lehetek vesztes. Az új
mantrám az volt, hogy azt teszem, amire vágyom, és nem azt, amit a
társadalom elvár vagy akar. Ilyen értelemben szinte kötelességem volt
bemutatni neki a középs ujjamat.
Ű ven tettem a kávémba Kahlua lik rt, leültem a kanapémra, és f tt
a fejem a döntésem és amiatt, hogy Jillian miért helyezkedett ennyire
kategorikusan szembe azzal a lehet séggel, ami még nem is volt
lehet ség. Velem van baja? Gy löl egy idegent, akivel még nem is
találkozott? Vagy minden n t gy löl, aki megzavarhatja Brant életének
megszokott kerékvágását? Hány konyhába tolakodott így be kéretlenül?
Hány csekket írhatott? Hány ellenséggel nézhetett szembe?
Kés bb, már három kávé után elterültem a kanapén. Megcsörrent a
telefonom. Addigra a párna drága designos mintát nyomott az arcomra.
Azonnal életre keltem, némi karkörzés és kalimpálás után sikerült lábra
állnom, és visszanyertem a tájékozódási képességem is.
 Egy pillanatig csak álltam mezítláb a bambuszpadlón, pislogtam, és
próbáltam megtalálni a felébredésem okát. Az éles cseng hangnak hála
sikerült még ködös tekintettel is felfedeznem a mobilom a
konyhapulton. Rogyadozó lábbal közelebb botorkáltam.
BRANT neve jelent meg a kijelz n. Lenémítottam,
visszabotorkáltam a hever höz és hasra vágódtam.
Gondolj a gyerekekre.

***

A második szunyókálásom valamivel ebéd után ért véget, amikor a

gyomrom ingerült morgása utat tört az alkoholos mámoron keresztül.
Egy csirkesalátás szendvicset majszoltam éppen, amikor eszembe jutott
Brant hívása. Majonézes ujjal felkaptam a telefonom, és tárcsáztam a
hangpostámat.
Új üzenet. 11:07-kor érkezett:

Szia, Layana! Itt Brant Sharp. Én élveztem a múlt éjszakát,

elnézést, hogy köszönés nélkül leléptem. Szeretnélek ma
estére meghívni vacsorára, hogy jóvátegyem. Szólj, ha
ráérsz.

Semmi búcsúzkodás. Egyszer en letette, ezután a saját hangomat

hallottam, amit felvettem az üzenetkezeléssel kapcsolatos
lehet ségekr l. Lenyomtam a négyes gombot, mentettem, befejeztem a
hívást, és ledobtam a mobilt. Tovább majszoltam a szendvicsemet.
Gondterhelten ráncoltam a homlokomat.

***

Még kétszer hívott a héten. Kétszer hagyott hangüzenetet.

A következ héten semmi.
Azt követ en megint semmi.
Három hét múlva egy nagy orchideacsokrot küldött. A kísér kártyán
egyszer en ennyi állt:

Hívj fel!
 A harmincnegyedik napon a BSX jelezte éves adományozását, és a
kérésünknek megfelel en nyolcmillió dollárt kaptunk.
A harmincötödik napon felhívtam.
– Helló! – Süket csend a vonal túlsó végén. Semmi gépzörej vagy
nyüzsg San Franciscó-i utca. – Sajnálom.
– Bízz bennem! Többet nem foglak otthagyni az éjszaka középen.
Tanultam a leckéb l.
Nevettem. Szándékosan cinikus hanghordozása mosolyt csalt az
arcomra.
– Nem az volt a baj, tényleg. Csak néhány dolgot el kellett
rendeznem, miel tt újra látlak.
– A versenytársakat küldted el a kispadról? – kérdezte morgolódva.
Inkább kivártam a szerz dést.
– Valami olyasmi.
– Szóval akkor már tiszta a leveg ?
Nevettem.
– Valami olyasmi.
– Jól van. Akkor szeretnélek ma elvinni vacsorázni.
Mosolyogtam.
– Hétre gyere értem.

***

Jilliannek közvetlen hozzáférése lehetett a férfi agyához, mert három

órán belül hívott, ismeretlen számról. Éppen a ruháimat hajtogattam, a
fehér darabok úgy hevertek a kanapémon, mint a békezászlók.
– Nem gondoltam volna rólad, hogy megszeged a szavad. – Nem
igazán udvarias köszönés, de az látszik, hogy nem kerülgeti a forró
kását. Azonnal felismertem a hangját, a mosolyom csak szélesebb lett,
egy hétre elegend örömöt okozott azzal, hogy éreztem az ingerültséget
a hangjában.
– A szerelemben és a háborúban nincsenek törvények. Egy évünk
van a ŰSX következ adományozásáig. Ennyi id alatt meg fogjuk
tudni oldani az ügyet.
– Nem hiszem, hogy egy év múlva emlékezni fogok a nevedre.
Ingerültn csettintettem a nyelvemmel.
– Adhatok egy jó tanácsot, Jillian? Ne fogja vissza magát! Ett l csak
még inkább érdekelni fog.
– Adhatok én is egy jó tanácsot, édesem? – Az utolsó szót méregbe
mártogatta, és úgy nyújtotta el, hogy ámulattal vontam fel a
szemöldököm. – Vedd észre, ha valaki szívességet tesz neked!
Erre hirtelen nem volt csattanós válaszom. Nem értettem eléggé
ahhoz, hogy reagálni tudjak. Nyeltem egyet, kett t hajtogattam az
ujjatlan trikómon, és a kupac tetejére tettem.
– Ne izguljon Brant miatt! Nem fogom bántani.
– Nem igazán emiatt aggódom. – Habozott. Hallottam, hogy vesz
egy nagy leveg t, miel tt folytatja. – Hívj, ha rájöttél, mi miatt!
Ezután kilenc hónapig nem beszéltünk. Azon az éjjelen hívtam,
amikor felfedeztem Brant titkát.
A GAZDAG FÉRFIAK FAJTÁJÁT JÓL ISMERTEM; engem is jómódú férfi
nevelt fel, akivel életem els tizennyolc évében alig volt néhány fontos
közös pillanatom. A fiatalabb példányokkal randiztam, olyanokkal, akik
a t kealapok, a harvardi hagyományok és a klubok világába születtek. A
f iskola befejezése után az id sebb verziók világába kerültem, k pedig
túlzottan is emlékeztettek az apámra: olyan férfiak voltak, akik kérés
nélkül vették el, amit akartak, és akik minden mellel rendelkez
egyént l szolgai engedelmességet vártak el.
A jómódú férfiaknak megvoltak az el nyei is: limuzinok, nyaralók,
magánrepül gépek és extravagáns ajándékok. Hátrányaik is voltak
persze: arrogancia, h tlenség, lehetetlen id beosztás. Ezen kívül a
n kr l többnyire olyan véleménnyel voltak, ami sok kívánnivalót
hagyott maga után. A partnereim többségével egy közös nevez nk volt:
a tisztelet kölcsönös hiánya. És valószín leg ez volt az oka annak, hogy
soha nem szökött szárba egyetlen kapcsolatom sem.
Brant teljesen más volt, mint a többi gazdag férfi, akivel addig
összehozott a sors. Amikor beszéltem hozzá, odafigyelt rám; a
szemembe nézett, és nem a mellemet bámulta. Érdekelte a véleményem,
és értékelte az intellektusom. Kapcsolatunkat olyan óvatosan közelítette
meg, akár egy macska az ételt, finoman eltolta, miel tt biztosabb
alapokra helyezte volna, a lépései olyan újszer ek és felfedez ek voltak,
mint az enyémek. Körbetáncoltuk egymást, de a mozdulataink minden
egyes nappal egyre határozottabbá és magabiztosabbá váltak. Együtt
teremtettük meg és fedeztük fel a szerepeinket, miközben a szex volt
életünk egyetlen olyan területe, ahol nem volt szükség gyakorlásra.
Egy állat volt. Miközben a kávémat kortyolgattam a székemen
mocorogva, a közben érzett fájdalom emlékeztetett az el z éjszakákra.
Olyan ügyesen kezelte a testem, hogy négyszer, ötször, hatszor is volt
orgazmusom. Finoman megfordultam, t néztem, ahogy belépett a
kávézóba. Amikor meglátott, odajött hozzám és csókot nyomott az
ajkamra.
 Régóta vársz?
– Itt öt perce. – Odatoltam neki a kávéját. – Sima fekete,
izgalommentes férfiaknak.
Letelepedett a székére, és tiszteletet parancsoló arckifejezéssel vette
át a kávéját.
– Így férfias. Megn t le a mellkasomon a sz r.
A csészémbe nevettem.
– Én nem akarom, hogy sz rös legyen a mellkasod. Nekem jobban
tetszik így, a kozmetikus csapatod által tökéletesen karbantartva.
Erre már tényleg elfintorodott.
– Nekem nincsenek kozmetikusaim. Azok... – Úgy t nt, hogy jó
beszél kéj párom hirtelen nem találja a szavakat. Nevettem, finoman
eltoltam a csuklóját, hogy ne érje el a kávéját, aztán áthajoltam az
asztalon, és loptam t le még egy csókot. Átkarolt a tarkómnál,
er sebben magához vonta a számat, férfiasságát a szenvedély egy nyers
pillanatában bizonyította. Kipirulva visszaültem, egy arra járó n úgy
nézett rám, mintha a kávézó padlóján szeretkeztünk volna.
– Sajnálom, ami tegnap történt. – A der elt nt a hangjából.
Vállat vontam.
– Nem nagy ügy. Vásárolgattam. Ha már a központban jártam,
elintéztem pár dolgot.
– Nagyon szorít egy határid a weboldaltervek kijavításával
kapcsolatban. Néha úgy beszippant a munka, hogy elveszítem az
id érzékem.
– Tényleg semmi gond. Csak aggódtam. Nem haragszom, csak
utálom Jilliant zaklatni ilyesmivel. – Finom kifejezés volt ez az „utálom
Jilliant zaklatni”. Űranttel azt terveztük, hogy hatkor az Alexander’sben
vacsorázunk. Fél órát vártam az asztalnál, hiába hívtam, nem vette fel.
Tétováztam, hogy küldjek-e egy SMS-t Jilliannek, és aztán annyira
aggódtam, hogy írtam is neki, ki tudja, lehet, hogy történt valami, és
Brant elveszett. A lelkem mélyén valami goromba választ vártam,
valamit, amivel arra utal, hogy én mennyire nem vagyok fontos
Űrantnek. De a n gyorsan és profin válaszolt:

Itt van az irodában. Valószínűleg sokáig bent marad.

Biztosan elvesztette az íd érzékét. Sajnálom.
 Udvarias válasza csak fokozta ingerültségemet, mivel egy kicsit felé
billentette a mérleg nyelvét, úgy értve, hogy hasonló helyzetben majd
nekem is hasonló civilizáltsággal kell viselkednem. Letörtem egy darab
muffint.
– Szeretném jóvátenni.
Rágás közben is t néztem, a kék áfonya finom elegyet képezett a
számban a cukorral és a liszttel.
– Hallgatlak – motyogtam.
– Mára lefújom a munkát. Csak a tiéd vagyok.
Lenyeltem a falatot.
– De szorít a határid . Három hete azon dolgozol, hogy...
– Nem érdekel. – Átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezem. – Te
fontosabb vagy, és most már ez lesz a program: egész napos hentergés,
amivel helyrehozhatom az el z estét.
Felvontam a szemöldököm.
– Egy egész napot? Ez hatalmas vállalkozás, Mr. Sharp.
A szemembe nézett.
– Készen állok rá.
Közelebb hajoltam, és halkan válaszoltam.
– És mit terveztél erre az egész napos hentergésre?
A kezemet az ajkához emelte.
– Arra gondoltam, hogy a lakásomon kezdhetnénk. Van néhány
elképzelésem, hogy hogyan hozhatnám helyre a b nömet.
– Izgi elképzelések? – suttogtam játékosan.
is közelebb hajolt, gyengéden átkarolt, és a száját a fülemhez
emelte.
– Olyanok, hogy a lábadat reszketve fogod a nyakam köré fonni,
nekem meg olyan merevedésem lesz, hogy hamar a lényegre térek, és te
csak a nevemet leszel képes sikoltozni...
– Gyere, menjünk. – Felpattantam, a széklábak nyikorogtak, ahogy
hátratoltam a padlón. Kézen fogott, és egyenesen az ajtó felé vettük az
irányt.
Ez A BELVÁROSI LAKÁS VOLT BRANT SZEXBUVÓHELYE, ahol az elmúlt
két évtizedben luxusprostik szórakoztatták t és elégítették ki minden
testi vágyát. Igen, most én álltam abban a helyiségben, ahol más n k
nyögték a nevét és szolgálták ki a farkát, el ttem állt ez a sötét tekintet
férfi, aki megragadta a testem, és húzta le rólam a ruhát. A lelkébe
láthattam, neki pedig csak én léteztem a világon. Csak én jártam a
fejében és a képzeletében, nem akart semmi mást, csak amit én tudok
neki adni. Megemelt, a bárpultra ültetett, a sortomat lecsúsztatta, levette
a szandálomat, és a keze simogatva vándorolt vissza. Letérdelt a földre,
felnézett rám, és a térdem bels felénél széttolta a lábamat, míg
kinyíltam neki. Végignézett rajtam, pont tökéletes szintben volt most.
– Brant – nyögtem. Túlzottan ki voltam tárulkozva neki, és a leveg
olyan testrészeimet érte, amik jellemz en rejtve voltak.
– Most ne beszélj, bébi! – Jobb kezét a combom bels felére
csúsztatta, én a fejét fogtam meg, pedig simogatott. Nagy leveg t
vettem, még jobban szétnyitottam a lábam. halkan felnyögött, aztán
egy ujjal megérintette a szeméremajkamat, leheletfinom érintéssel
végighúzta az ujját a red kön. Felnézett, kicsit mozgatta a fejét a kezem
alatt, majd a tekintetünk találkozott, addig tartotta a szemkontaktust,
míg kihúzta az ujját, és megízlelt, ekkor picit lehunyni a szemét.
– Te jó ég, olyan édes vagy! Az egész arcomat beléd akarom temetni,
Lana. – Újra rám nézett, az ujja visszatért, de most kívülr l ingerelt, a
finom simogatások miatt teljesen széthullottam. Minden porcikámat
simogatta, az ujjhegyével fedezett fel, tesztelt, körözött és nyomott.
Hátrad ltem, a számat is nyitva felejtettem, ahogy bámultam, képtelen
voltam levenni a tekintetem az érintésér l.
Nem bírtam már tovább, csak húztam magamhoz a fejét, a száját a
genitáliáim felé, az egész testem belerázkódott, a forró érintés
beburkolt, a nyelvével mélyen belém hatolt, aztán beborította a
klitoriszom, és elkezdte nedvesen szívni. Olyan izgató volt, hogy csak
kapkodni tudtam a leveg t, hisztérikusan a fejébe kapaszkodtam,
közben az ablakban megpillantottam halvány tükörképünket. A kép is
azt mutatta, hogy milyen kétségbeesett vágyat érzek. Megragadtam a
pultot, és eltoltam a fejét, képtelen voltam... Összegörnyedtem a szája
alatt.
– Brant... én... – Aztán sikítottam, képtelen voltam visszafogni
magam, a csíp mmel rült tempóban köröztem. megragadott,
leszorított és tartott, míg teljesen szét nem estem.
A száját csak pihentette rajtam, amikor a csúcsra jutottam, a nyelve
tovább mozgott, de lágyabban. Az orgazmusom elnyúlt a nyelve alatt,
ziháltam, még a karom is teljesen elernyedt. Összeomlottam a
bárpulton, a lábam ernyedten lógott, aztán hagyta, hogy összébb zárjam.
Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor felemelt.
A hálószobába vitt, mivel a végtagjaimat nem igazán tudtam
m ködésbe hozni. Gyengéden az ágyra fektetett, a helyére tette a
karomat és a lábamat, és ledobta az alsógatyáját. Láttam, hogy is
készen áll.
– H ha! – A karom annyira azért m ködött, hogy feltámaszkodjak.
Tekintetem a merevedésér l a szemére villant, láttam, hogy halványan
elmosolyodik.
– Olyan gyönyör vagy most! – mondta, kibontott egy óvszert és a
péniszére húzta. Csábító volt az óvszerbe bújtatott farkának a teteje, az
erekciója mértékét l összefutott a számban a nyál. Felhúztam a lábam,
behajlítottam a térdem, és szétterpesztettem a lábam; tudtam, hogy
milyen látványra vágyik. Halk káromkodással térdelt az ágyra, és
simogatta a lábamat, miközben készült a behatolásra.
– Szólj, ha fáj! – morogta, és el rébb jött, a farka hegyét betolta, a
vastagságától sóhaj hagyta el az ajkamat, közben teljesen belemerültem
abba a nagyszer látványba, ahogy a puncim becsomagolta a farkát.
Jó vastag volt. Sz rzetmentes. Ápolt. űsodás. Finoman betolta, aztán
kihúzta, hagyott még pár centimétert. Az óvszer nedves volt az
izgalmamtól, a pinám ritka sz rzete fényl volt és gubancos, körbevette
a farkát. Nem sietett el semmit, hagyta, hogy igazodjak hozzá, lassú
húzása annyira... csodás volt. Képtelen voltam gondolkodni, már nem
néztem magunkat, hanem felnéztem rá, a szemébe. Az arcán
sérülékenység tükröz dött, olyan nyers volt. Úgy nézett rám, mintha én
jelenteném neki az egész világot, mintha egy hónapos kapcsolatunk
sokkal többet jelentene, mintha már az enyém lenne a szíve és az én
szívem az övé. Szinte imádattal nézte az arcom, felemelte majd
lehajtotta a fejét, ahogy betolta és kihúzta magát, én pedig kezdtem
elveszíteni az önuralmam. Amikor teljesen betolta, akkor áttörte az édes
érzés határát, és fájdalmasba ment át, a testem teljesen alkalmazkodott
az hosszához és vastagságához, és amikor ,i vágy olyan hatalmas volt,
mint a kielégülés... akkor megláttam. A tekintetünkkel mondtuk ki, nem
kellettek a szavak, a szövetségünk kiteljesedett. Amikor a száját az
enyémhez emelte, ellopott egy darabot a lelkemb l.
Az övé kezdtem lenni.
ODAGURULTAM HOZZÁ, A MELLKASÁT SIMOGATTAM, aztán körben a
teste körvonalát. Kifújta a leveg t, a hasa megremegett az ujjaim alatt.
A kezem lejjebb vándorolt, a takaró alá csúszott, megmarkoltam, mire
felmordult, és a vastag izom kezdett ébredezni az érintésem alatt.
– Csak akkor kezdd el, ha még többet akarsz!
– Ezzel én soha nem tudok betelni – feleltem év dve.
Megszorítottam, aztán elengedtem, a kezemet visszahúztam a
mellkasára, még néhány percig csak ennyit akartam. pihent,
szunnyadó szenvedélyessége imádnivaló volt, a szemét behunyva feküdt
a párnán, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt a kezem alatt.
Egy kicsit csendben feküdtünk, a gyönyör még így szex után is meg-
megbizsergette kezem-lábam. Becsuktam a szemem, és újra
lejátszottam magamban a szexet. Nem sz zként léptem ebbe a
kapcsolatba. Nekem is megvoltak a magam szeret i, hét vagy nyolc, ha
jól számolom hirtelen. Volt már orgazmusom, és voltak különleges, vad
éjszakáim. De soha nem volt olyan szexben részem, mint Branttel, aki
csak egy dologra figyelt, mégpedig az én élvezetemre.
Neki is volt orgazmusa, mindig volt, de ez a lezáró aktus volt. Nem
cél, hanem mellékhatás. Brant célja minden egyes alkalommal az volt,
hogy engem kielégítsen, az orgazmusomat mohó kezével, szájával, és
farkával kicibálta, kirángatta a testemb l.
Köré fontam a lábam, és még szorosabban magamhoz húztam.
Éreztem, hogy erre megszorít a kezével.
– Mesélj nekem az eszkortlányokról! – Nem tudtam volna
megmondani, hogy miért, de egyszer en kicsúszott a számon a mondat.
Éreztem, hogy alattam a teste egy kicsit megfeszül, a keze abbahagyta
ráér s felfedez útját a b römön.
– Mir l hallottál?
– N k százairól. Hogy ide jöttek, és nem haza vitted ket.
– Ez a lakás közelebb van az irodához. És túl sok értékem van
otthon, a munkám, a magánszférám. Itt jobban m ködött.
 Az államat a mellkasára támasztottam, és az arcát figyeltem. Kék
szemével rám nézett.
– És tényleg százával jöttek? – kérdeztem.
Grimaszolt.
– Á, dehogy! Az elmúlt húsz évben... – Vállat vont. – talán tizenöten
lehettek.
Emésztgettem a számot, egyrészt nekem ennél kevesebb partne- n in
volt, másrészt viszont t le többet vártam.
– És... miért prostituáltak?
Elpirult, amit még nem láttam t le.
– Nekem fontos, hogy kedvében járjak egy n nek. Tanulni akartam,
egy profitól.
– Tanulni?
Elsimított egy tincset az arcomról. Az ujja köré csavarta, és a fülem
mögé dugta.
– Az els nél még fiatal voltam. Tizenhét. Meg nem is csókolóztam
korábban, az egész életem az alagsorra korlátozódott. Randizni akartam,
a hormonjaim megbolondultak, de Jillian és a szüleim nem akarták,
hogy a városban rohangálva leintsem az utamba akadó els lányt.
– Ezért rendeltek neked egy prostituáltat? – Feltoltam magam a
mellkasáról. A mozdulattól a mellem is megmozdult. Odanézett, nagyot
sóhajtott a látványra, a keze visszacsúszott a hátamra, majd
el rekanyarodott, és hódolattal megfogta a mellemet. – Brant –
szólítottam meg, próbáltam koncentrálni, miközben teljesen a
mellemmel volt elfoglalva. – Brant – ismételtem meg. – A szüleid
szereztek neked prostituáltat?
– Nem – motyogta, próbált felhúzni, a nyakamat csókolta, aztán
próbált lejjebb haladni a szájával. – Jillian szerezte nekem Bridget
McCullent, egy tizennyolc éves lányt, aki mintha egyenesen a
fantáziáimból lépett volna el .
– Egy prostituáltat – ismételtem meg, miközben lejjebb csusszantam.
A mellem is arrébb került, de az új helyzetben is pontosan éreztem,
hogy a testem mekkora hatást gyakorol rá. Akaratlanul elvigyorodtam.
Végül felnézett.
– Nos, én nem is tudtam, hogy prostituált. Egyszer, amikor egyedül
voltam otthon, valaki kopogtatott a szobám ajtaján... A lány, akit Jillian
szerzett, tulajdonképpen felrángatott az alagsorból a szobámba.
szopott le el ször, és jó három percre elfeledtette velem a
számítógépeket.
– Ez... nem törvénybe ütköz ? Tizenhét éves voltál, meg a
nagynénéd. Ez annyira visszataszító, hogy nem is tudom kifejezni.
Nevetett.
– Akkoriban ez volt a legjobb dolog, amit tehettek értem. Én nem
akartam elhagyni a házat, nem akartam... – Lenézett, azzal volt
elfoglalva, hogy felhúzza a takarót. – Megértettem ket, hogy a
közelükben akarnak tartani. Védelmeznek. Nem tudtam, hogy prosti.
Azt hittem, hogy tetszem neki, és csak nemrég költözött a környékre.
Két évig lógott nálunk. tett fiúból férfivá. Aztán... elt nt.
– Mi történt?
Vállat vont.
– Elköltözött. Az is lehet, hogy bepasizott, nem tudom, de összetörte
a szívem. Biztos voltam benne, hogy minket az isten is egymásnak
teremtett, de aztán Jillian leült velem egy négyszemközti beszélgetésre,
és szintén elmondott nekem mindent. Hogy a lányt semmi más nem
érdekelte, csak a pénz, én pedig koncentráljak a jóra, arra, amit kaptam
ett l a kapcsolattól. Teljesen leforrázott, és néhány napig nem is szóltam
hozzá. Akkoriban már elköltöztem otthonról és itt laktam. Eltelt néhány
nap, aztán küldött egy új lányt. Megértettem a próbát. Nem fújhatok rá
azért, mert azt adja nekem, amit akarok. Szóval elküldhettem volna az
új lányt is, mondván, hogy prosti, vagy elfogadom t és azt az elcseszett
valóságot, ami az életem. – Rám nézett. – Szóval basztam t. Más volt,
mint Bridgettel. Megértettem a dinamikát, így tudtam kontrollálni a
helyzetet. Arra fókuszáltam, amit akartam, a képességre, hogy egy
n nek a kedvére tegyek. És egy napon rájöttem, hogy majd lesz olyan
n m, aki megérdemli, hogy ezt a képességemet rajta kamatoztassam.
Rábámultam. Pislogtam. Csak néztem tovább.
– Glondolom tisztában vagy azzal – mondtam lassan –, hogy mindezt
nem muszáj megosztanod velem. Ezek azok a dolgok, amiket tikolnod
kellene. A csontvázak a szekrényedben, amik megmutatják a
sebezhet ségedet.
Nevetett, megölelt, gurultunk, míg került felülre, és a farka
továbbra is figyelemért esedezett.
– Tessék, akkor megkaptad. Az összes csontvázamat. Továbbra is
akarsz engem? – Ösvényt harapdált a nyakamon, én csak vihogtam,
egyik kezemmel lenyúltam és megfogtam azt a testrészét, amib l soha
nem volt elég.
– Csontvázak? – szóltam töprengve. – A legfinomabb csontot
kifejezetten szeretem.
A nyakamba nyögött, és a kezembe döfött.
– Ez olyan nyálas volt.
Nevettem.
– Jó értelemben nyálas?
A fejét rázta, a hajam mellett.
– Rossz értelemben.
– Én a rosszat szeretem – suttogtam, a hangom elhalt, a szorításom
er sebb lett, a csíp jével a farkát a markomba lökte.
– Te jó ég! – El renyúlt, végig a testemen, kihúzta az éjjeliszekrény
fiókját, és ahogy kotorászott, csomó mindent levert közben. – Nem is
tudom, hogy mitév legyek veled.
– Tényleg? – év dtem. – Nem tudod, hogy mitév legyél velem?
– Helyesebben – morogta és egy kicsit megemelt, hogy felvegye az
óvszert, a keze a kapkodástól kissé remegett –, pontosan tudom, hogy
mit csináljak veled.
Aztán újra felettem volt, a farka bennem, és részletesen megmutatta,
milyen tervei vannak.
JILLIAN ÉS ÉN NÉMÁN HARCOLTUNK EGYMÁSSAL, passzív-agresszív
módon támadott, és minden erejével azért küzdött, hogy keresztbe
tegyen a Branttel formálódó kapcsolatunknak. Szavak nélküli csata volt
ez, azon a férfin keresztül, akit imádott, és akibe én szerelmes voltam.
A következ akadályba egy kedd reggelen futottam bele, amikor is a
napomat a HAF-nak szenteltem. A kapu túloldalán egy ropogósán új
férfi üdvözölt, igazi kockás hasizommal és vakítóan fehér mosollyal,
olyan csiszolatlan gyémánt volt, akit egy Hilfiger-modell is kczét-lábát
törve akarna elcsábítani. A pázsiton kocogott, a piszkos verejték
elken dött a szálkás mellkasán. Három gyerek hadonászott körülötte a
nála lév focilabda után. Néztem, ahogy elrohan mellettem, kíváncsi
lettem volna, hogy ki , és mit csinál ezen a szigorúan védett területen.
A HAF alkalmazottait és önkénteseit körültekint vizsgálatnak
vetették alá. Áttekintették az el életüket, hogy fogyasztanak-e
kábítószert, és ajánlólevelet is be kellett mutatniuk. Az elmúlt hat
évben, mióta én is benne voltam a szervezetben, szinte egyáltalán nem
változott a személyzet. Ritkán bukkant fel új arc. Néztem t, és ahogy a
sportkocsimmal megálltam, már az arcát is megpillantottam. Integetve
üdvözölt.
Leparkoltam, és a gyerekekre mosolyogtam. k elváltak az
idegent l, és az autóm felé rohantak. Amikor kinyitottam az ajtót,
megölelgettek, a ruhámat ráncigálták, és az egyik segít kész fiú
felel sségteljes komolysággal becsukta utánam az ajtót.
– Köszi, Lucas! – Lazán átkaroltam, és futólag megöleltem.
– Látom, szeretnek téged. – Az idegen kisterpeszben állt el ttem, és
a focilabdát lazán dobálta a két keze között.
– Mindenkit szeretnek. – Mosolyogtam és kezet nyújtottam. –
Layana Fairmont.
– Billy – mondta, határozottan megrázta a kezem, talán egy kicsit
hosszabban a kelleténél.
 Elhúztam a kezem, és a gyerekek felé fordultam, hogy palástoljam a
mozdulatot. A legközelebbi kislányt magamhoz rántottam, picit
megcsiklandoztam, aztán a f épület felé fordultam és el rerohantam.
– Nyomás a f épületbe!
A teniszcip mmel a nedves f ben tapostam, hallottam magam
mögött a sikítást, és fokoztam a tempóm. Lopva hátranéztem, és láttam,
hogy az új srác, Billy szorosan mögöttem marad, a tekintete a lábamról
az arcomra vándorol, és flörtöl vigyorral bámul rám.
Nem vettem róla tudomást, visszafordultam, és az el ttem magasodó
dombra koncentráltam. Amikor feljutottam a töltésre, lassítottam egy
kicsit, hogy adjak némi esélyt a gyerekeknek. Reggie, egy hetedikes fiú,
aki három éve lakott nálunk, és a karját már bandatetoválás borította,
lehagyott, hosszú lábával csak úgy falta a távolságot. Hagytam, közben
futólag végigpillantottam a többi gyereken.
Még jobban lelassítottam, aztán tettetett bosszúsággal a hangomban
felkiáltottam, amikor a verseny véget ért.
Lehajoltam, zihálva kapkodtam a leveg t, Hannah vigasztalóan
veregette meg a hátamat. volt a kedvencem a HAF-ból.
Megfordultam, hogy rámosolyogjak, mire összetalálkozott a tekintetem
Billyével, aki kíváncsi vigyorral az arcán közelr l figyelt. Elvontam a
tekintetem.



– Mióta dolgozol itt önkéntesként? – A kérdést a f épület konyhájának

másik végéb l tették fel. Én csak kentem tovább a lekváros kenyeremet,
nem fordultam meg, anélkül is tudtam, hogy ki az elnyújtott férfihang
forrása, hogy odanéztem volna.
– Öt vagy hat éve. Csak hetente kétszer jövök. – Lecsavartam a
lekváros üveg tetejét. Direkt nem néztem rá, de biztos voltam benne,
hogy közelebb jött.
– Új vagyok. – Nahát, hogy mik ki nem derülnek! – Csak önkéntes.
– És hogy szereztél tudomást a HAF-ról?
– Mir l?
Megállt a kezemben a kés. Felnéztem, és láttam, hogy a pillantása
ide-oda vándorol.
– HAF... azaz Hontalan Amerikai Fiatalok.– Valami nem stimmelt,
és próbáltam rájönni, mi az.
Ideges volt.
– Ja! – Kurtán felnevetett. – Ööö, a neten olvastam róla.
Az kizárt. Magánalapítású szervezet voltunk, adományokból élünk.
Messzemen kig ügyeltünk a diszkrécióra.
– Ki írta az ajánlóleveledet? – Otthagytam a kenyereket, letettem a
kést, és a pultnak d ltem. Valamennyire sikerült elkerülnöm, hogy
szemérmetlenül a kockahasát bámuljam.
– Az ajánlólevelet? – Leny gözve néztem a gyöngyöz izzadságot a
homlokán, és kíváncsian vártam, hogy mit titkol.
– Az új önkénteseknek személyre szóló ajánlással kell rendelkezniük
egy olyan személyt l, aki már a szervezetben dolgozik. – Karba tett
kézzel az arcát néztem.
A tekintete úgy villant ide-oda, mint a pingponglabda. Tudtam, hogy
van ajánlója. Kell, hogy legyen. A kapun se engedték volna be, nem
lenne hivatalos kit z je, amit – mivel meztelen volt a fels teste – a
rövidnadrágja elejébe dugott.
– Hm. – Körbenézett, mint aki segítséget vár valahonnan. Közelebb
léptem, oldalra billentettem a fejem, és odaszögeztem a pillantásommal,
nem vettem le róla a tekintetem. Nem tudtam rájönni, hogy mi miatt
ideges ennyire, ártatlan kérdésem eddig még senkinél nem okozott
fennakadást. Nyelt egyet, az ádámcsutkája fájdalmasan mászkált fel-alá
a nyakán. Mire meg tudott szólalni, én már ott tartottam, hogy
bemászok a torkába, és kihúzom bel le a választ. – Jillian Sharp.
Tudnom kellett volna, számíthattam volna rá. Egy jókép idegen a
HAF-nál, aki kézzel-lábbal töri magát, hogy megismerkedjen velem, és
közben minden izmát gátlástalanul mutogatja. Mosolyogtam.
– Jillian – ismételtem meg elnyújtva. – Micsoda kellemes
meglepetés! – Oldalra billentett fejjel tanulmányoztam jókép arcát.
Úgy elfehéredett, mintha a legközelebbi szemetesbe bele tudna hányni.
– Kedves fiúnak t nsz, Billy. Valószín leg úgy fogunk a legjobban
kijönni egymással, ha nem zavarjuk egymás köreit.
Nyelt egyet.
– Nem zavarjuk egymás köreit?
Mosolyogtam.
– Bizony. Jól hangzik?
A homlokát ráncolta.
 – Ez örökre szól?
Elnevettem magam.
– Hát, ha addig fizet neked... – Elindultam a f épület felé. Még
valami eszembe jutott, megfordultam és egy ujjal rámutattam.
– Ja, és Billy...
– Igen? – félelemt l remeg hangon kérdezett vissza.
– Nehogy kárt tégy ezekben a gyerekekben! k nagyon könnyen
lesznek szerelmesek. Köpök rá, hogy mész vagy maradsz, de nekik ne
essen bántódásuk! – Végigmértem, mire bólintott, láthatóan nagyon
tétován. Addig tartottam a szemkontaktust, míg megbizonyosodtam
arról, hogy felfogta, aztán folytattam utamat a hegyre.
 KÉT ÉVE ÉS NYOLC HÓNAPJA

N EM ÉRTETTEM AZ EGÉSZET. Finoman simogattam Brant haját, aki

mélyen lélegzett, és úgy t nt, hogy nálam jobban fog aludni. Mindene
gyönyör volt, ahogy pihent: s r szempillája, arccsontja, tökéletes
vonásai. Egyszerre volt zseniális és jókép .
Nem értettem, miért én vagyok az els kapcsolata, és hogy a
férfikorba lépve miért vett továbbra is igénybe eszkortlányokat. Miért
nem voltak igazi barátai, miért nem f zte valódi kötelék a szülein és
Jillianen kívül senkihez. Miért? Hiszen úgy t nt, hogy tökéletesen
alkalmas egy kapcsolatra.
Nem volt tökéletes, már kiderült számomra néhány hibája. Id nként
nem tudott koncentrálni, nem mindig figyelt oda, ha beszélgettünk vagy
valamit terveztünk és a memóriája néha olyan csapnivalónak t nt, hogy
lehet, hogy gyógyszerrel kellett volna kezelni. Máskor is el fordult,
hogy nem jött el egy megbeszélt randira, s t nemcsak hogy egyáltalán
nem került el , de a mobilján egészen másnap reggelig nem lehetett
elérni, majd azzal a gyenge kifogással állt el , hogy az íróasztalánál
ülve elaludt. Mást már lehet, hogy megcsalással gyanúsítottam volna.
De Brant már korán világossá tette, hogy mire koncentrál. A munkára és
rám. Semmi és senki másra. A munka iránti odaadása elképeszt volt,
akár riasztó is lehetett volna, ha nem hajszoltam volna g zer vel egy
kapcsolatot. Más férfi nem volt a tarsolyomban. Az alkalmi
kapcsolatokkal azonnal felhagytam, amikor Brant szenvedélyességével
találkoztam. minden tekintetben kétszeresen felülmúlt bármilyen más
udvarlót. Érdekl désemet csak fokozta a tény, hogy a nagynénje
egymillió dollárt fizetett volna nekem csak azért, hogy tartsam távol
magam t le.
Imádtam, hogy más, mint a korábbi partnereim. Nem rejt zködött,
mint az arisztokraták általában, nem viselkedett távolságtartóan, és nem
hordta fenn az orrát, hidegen hagyta, hogy betartjuk-e a társadalmi
el írásokat vagy a magunk szabályai szerint élünk. Három hónapi
együttjárásunk alatt a San Franciscó-i társadalomban egy saját kis
birodalmat hoztunk létre. Olyan mennyország volt ez kett nknek, ahol
elég otthonosan éreztem magam ahhoz, hogy azt mondjam, tojok a
konvenciókra, még akkor is, ha valójában nem leptem át egyetlen határt
sem. Ez is el fog jönni, a világom tágulóban volt, a korlátaim
elmosódóban. Jó ütemben haladtam a boldogság felé. Brant irányított
erre azzal, hogy a munkán és rajtam kívül semmi más nem érdekelte.
Szerelem? Még nem mondtuk ki a szót, de közelg ben volt a
pillanat. A tekintetünkben, érintésünkben, érzéseinkben már jelen volt.
Mind a ketten óvatosak voltunk, gyenge kézzel riztük sz z szívünket.
Folyton emlékeztettem magam arra, hogy még csak három hónap telt el.
Három hónap azóta, hogy végre visszahívtam, és mindketten
belemerültünk a kapcsolatba. El rébb gurultam az ágyon, elvettem a
tekintetem csodás profiljáról, kiflipózban odafészkel dtem elé,
felemelte a karját és magához szorított, a nyakamba sóhajtott, a nevemet
suttogta.
Egyáltalán nem értem ezt az egészet. Túl tökéletes. Hogy lehet, hogy
én vagyok az els n , aki mellett lehorgonyoz?
Öt óra múlva elindulunk, és kétórányi autózást követ en találkozni
fogok a szüleivel. Talán k az okai annak, hogy az én tökéletes barátom
még nem n sült meg. Lehet, hogy sátánisták, vagy a b römb l fognak
mintát kérni. Az is lehet, hogy a világvégét várják, ezért megtanítanak
majd a bef zésre, és megmutatják nekem a fegyvergy jteményüket.
Brant nem beszélt sokat róluk, mivel az életében Jillian volt az els . Az
interneten még kevesebb infót találtam. De talán k az okai annak, hogy
egyedülálló. Arrébb csúsztam az ágyon, puha csókot nyomtam az
alkarjára, és próbáltam elaludni.

***

– Tölthetek még egy kis limonádét? – Gloria Sharp finom, dallamos

hangjára felnéztem.
– Nem, köszönöm! – Kortyoltam egyet a még tele poharamból.
Lehet, hogy a kérdése csak finom utalás arra, hogy igyam már meg ezt a
langyos citromos vizet? Letettem a poharat, fogtam az ezüst ev eszközt,
levágtam egy kis darab csirkét, és bekaptam.
Étel. Kifogás arra, hogy ne kelljen beszélgetnünk, a rágás kényelmes
szünetet jelentett a kényszeredetten udvarias társalgás közben. Úgy t nt,
hogy Sharpék nincsenek hozzászokva a társasághoz. Úgy néztek rám,
mint valami új fajra egy múzeumi vitrinben. A látvánnyal megelégedve
csak pár kérdést tettek fel, rólam Brantre néztek, aztán vissza, mintha
megpróbálnák összerakni a mozaikokat egy olyan kirakósban, amiben a
darabok nem illenek egymáshoz.
Brant a tányérjával a kezében felállt, fölém hajolt, és megpuszilta a
fejem búbját.
– Ne haragudj, kiengednél egy pillanatra?
Mosolyogva néztem fel, a szememmel könyörögtem, hogy maradjon,
de a fejével intett.
– Csak a mosdóba megyek – magyarázta. Néztem, ahogy elmegy, át
az ebédl n, a tekintetemmel próbáltam visszavonzani a piros pólóját, de
hiába. Amikor visszanéztem, láttam, hogy Sharpék pillantása rám
szegez dik. Nem rágtak, csak bámultak. Nyeltem egyet.
– Nagyon tetszik az otthonuk. A tény, hogy Brant itt...
– Miss Fairmont – szólalt meg Brant apja, aki a hangja alapján
id sebbnek t nt. Feszült volt, a hangját a hosszú hallgatás miatt nehezen
lehetett érteni.
Elhallgattam. Az ölemben gy rögettem a szalvétámat, és vártam,
hogy folytassa. Mosolyogtam. Te jó ég, hogy mennyire utáltam így
mosolyogni!
– Igen, Mr. Sharp?
– Szeretnénk a tudomására hozni, hogy szerintünk nem jó ötlet
Branttel járnia. Maga nagyon helyes lánynak t nik, de talán el kellene
gondolkodnia azon, hogy továbbáll.
Mosoly. Ezt már nagyon jól megtanultam. Megtanultam, hogy a
tekintetem nyugalmat sugározzon és az arcizmaim se rezdüljenek.
Természetesnek t nt, nem volt er ltetett vagy feszült. Egy emberr l
annyi mindent elárul a mosolya. Kivéve engem. Az én mosolyom
semmit nem árult el arról, hogy a lelkem mélyén a pokolba kívánom
ket.
– És miért, Mr. Sharp? – A feleségére néztem. lesütött szemmel
ült, idegesen babrált a kezével.
 – Brant jobban boldogul az életben, ha nincs barátn je.
Brant már feln tt ember. Továbbra is mosolyogtam, éppen csak
annyira, hogy ne t njek zavarodottnak.
– Én is a szívemen viselem a fiuk sorsát. tényleg egy zseni.
Nagyon büszkék lehetnek arra, amit elért az életben.
Az apja ingerülten rám mosolygott, mint aki készen áll arra, hogy az
ostobaságaimnak véget vessen.
– Mi csak annyit szeretnénk, hogy tartsa meg a két lépés távolságot.
Az lenne a legjobb, ha minimálisra korlátozná a vele töltött id t, és
hagyná, hogy a munkájára koncentráljon.
A házból valahonnan ajtócsapódás hallatszott. Felnéztem, Brant
közeledett. A konyhában még felkapott egy darab húst egy serpeny b l,
aztán találkozott a tekintetünk, az övé olyan félénk volt. Letettem a
villámat.
– Nagyon finom volt a vacsora, Mrs. Sharp, mindkettejüknek
köszönöm a meghívást. Brant, megmutatnád az alagsort? Annyira
szeretném látni a régi m helyedet.
Az anyja szája lefelé görbült, az apjáé összeszorult, de egyébként
meg mindketten nyalják ki a seggem, mert Brant már feln tt, egy
személyben intelligensebb, mint a ház többi jelenlév je együttvéve,
engem is beleértve. A n felállt, a szandálja sarka a padlón kopogott,
fogta a tányéromat, és a konyhába indult, miközben nem kerülte el a
figyelmemet rosszalló tekintete, mivel az étel fele a tányéron maradt.
Brant határozott léptekkel kiment, közben megfogta a kezem. Egy rövid
folyosó végén kinyitott egy ajtót, és néhány lépcs n lementem az
alagsorba.
Nagyjából ötven négyzetméteres, gyéren megvilágított helyiségbe
léptem. A hátsó falat fluoreszkáló fények világították meg, a leny göz
tettekhez nem túl izgalmas berendezés szolgált hátterük Leült egy
székre, egy kicsit forgolódott, aztán kinyújtotta a karját és hátrad lt.
– Íme a birodalmam. Majdnem tíz évig itt laktam.
– Klassz. – Lassan végigmentem a pult mellett, végighúztam rajta az
ujjamat, amivel elég port kavartam fel ahhoz, hogy megfojtsak vele egy
böglyöt. A fal felé néztem, kihagyott részekb l és kockákból álló precíz
rendszer volt, a lyukas felületbe egyetlen képet vagy emlékeztet t nem
szúrtak be.
– Változott valami azóta, hogy itt laktál?
 Kihúzta a hozzá legközelebbi fiókot. Egy pillanatra el is merült
benne, kotorászott, majd visszatolta és hátrad lt. A szobán végignézve
így szólt:
– Úgy t nik, minden a régi. – Végighúzta a kezét a tárolórendszen.
— Én rendeztem be így mindent. Úgy t nik, hogy apu nem nyúlt
semmihez. – El renyúlt és megütögette a kopott fapultot. – Itt raktam
össze Sheilát.
– Sheilát? – Mosolyogtam. A szeméb l csak úgy sugárzott felém a
szeretet. Leültem mellé egy székre. Jól éreztem magam, az évtizedekig
tartó magány ellenére be volt lakva a szoba.
– Sheila Anderson volt hetedikben a legklasszabb csaj. Csak
negyedikt l lettem magántanuló, Jillian tanított itthon. Sheila Anderson
emléke tartott életben. Miatta tudtam koncentrálni. Azt hittem, hogy ha
összerakok egy számítógépet, attól jó fej leszek a szemében.
– Így próbáltad felkelteni az érdekl dését?
A szája legörbült, a távolba meredt.
– Valami ilyesmi.
Közelebb húztam a székem.
– És bejött?
Végigsimított a felületen, mintha meg akarná jegyezni a fa vonalait.
– Nem tudom. Soha többé nem láttam. – A fa nyikorgott, ahogy
megfordult és rám nézett. Addig rángatta a széket, míg végül a lába
közé kerültem.
Oldalra billentettem a fejem, és megjátszósan fintorogtam.
– Egy kicsit féltékeny vagyok erre a Sheilára.
El renyúlt, kicsit forgolódott, aztán kigombolt rajtam egy gombot,
majd még egyet, végül teljesen kigombolta az egész blúzomat. Nagyot
sóhajtott, amikor becsúsztatta a kezét. Megfogta a melltartómnál a
csipkét, a keze alatt a b röm felpezsdült.
– Senkivel szemben nincs okod a féltékenységre.
– Nem is tudom – suttogtam. Lehúzta a melltartóm kosarát, halkan
felnyögött, a mellem kibuggyant és súlyosan lógott a vágytól a
simogatása miatt, és a mellbimbóim is teljes riadókészültségbe kerültek.
– Még egy számítógépet is elneveztél róla. – A térdemen hagytam a
kezemet. Nem tettem semmit, hogy megállítsam, ráér sen simogatta a
b röm, az ajka lágyan dörzsölt, ahogy el rehajolt és a nyakamat
ízlelgette. A nyelvével végignyalogatta a nyakamnál lév kis
gödröcskéket, a kezével finoman húzta a mellbimbómat, aztán a
mellemet szorongatta.
– Az a számítógép egy rakás szemét volt – súgta, kissé hátrahajtotta a
fejét és szájon csókolt. A csókja puha volt és ráér s. Az alsó ajkamat
szívta, és játszott a számmal. Elengedtem a térdemet és a hajába túrtam.
Közelebb húztam magamhoz.
– Hány lánnyal csókolóztál itt? – kérdeztem a szájába lehelve.
– Hm... – Az ajkával gyengéd ösvényt csókolt végig az államon,
közben a mellemet úgy kényeztette, amit l Sheila Anderson biztosan
fülig pirult volna. – Miért, te számolod a pasikat?
– Nem. – Közelebb húztam a fejét, és visszatereltem a számra.
– Akkor egyet se. Már ha nem számoljuk Farah Fawcett poszterét,
akinek szintén szerelmet vallottam.
– Elrontod itt az egészet, ha elkezdesz az id sekr l beszélni!
Nevetett, és az övemmel folytatta. Ajtónyíkorgás hallatszott, mire
teljesen ledermedtem és eltoltam t. Háttal ültem az ajtónak, az anyja
csoszogását hallottam.
– Brant? Készen van a desszert!
Brant továbbra is rám nézett, a száján kisfiús vigyorral. Pillantása
fedetlen mellemre esett, a blúzom továbbra is kigombolva.
– Rendben, anya. Egy másodperc múlva jövünk.
Semmi válasz. Csak távolodó léptek zaja és ajtókattanás. A kezemet
a szám elé kaptam, csak idétlen röhögés tört ki bel lem. Felém nyúlt,
még utoljára megtapogatott, aztán felállt, és a fejem tetejére nyomott
egy puszit.
– Gombolkozz be szépen, te kis rosszcsont! Menjünk ki innen,
miel tt teljesen elvesztem a fejem.
Lepisszegtem, próbáltam összerendezni magam, biztos voltam
benne, hogy kipirult arcom és a mosolya árulkodóak lesznek. De néhány
perc múlva, amikor végigmentünk a házon, és visszaültünk az asztalhoz,
úgy t nt, hogy a szülei nem gyanítanak semmit.
A citromos pite olyannyira finom volt, hogy a legfinomabb
cukrászda süteményeivel is felvehette volna a versenyt, a társalgás
pedig változatlan mederben haladt. Gyanítottam, hogy Brant anyja az
alagsori kiruccanásunk alatt a férjét szigorú figyelmeztetésben
részesítette. A férfi b nbánó arcot vágott, és Mrs. Sharp tekintetéb l is
folyamatosan sugárzott a bocsánatkérés. Amikor az ezüst ev eszközök
már az üres tányérokon csilingeltek, felálltam, hogy segítek leszedni az
asztalt.
Követtem az anyját egy leng ajtón keresztül a kis konyhába. A sárga
h t és a Formica konyhapult jelezte, hogy Sharpék nem vágynak a
költekezésre. Lesöpörtem a tányérokról a maradékot a szemétbe. A kis
helyiségben, a férfiaktól elszeparálódva hirtelen nagy lett a csend.
– Sajnálom – bukott ki bel le lágy hangon. – Amit a férjem mondott.
Hogy ne járjon Branttel.
– Semmi gond. Tényleg. – Nem akartam err l beszélni, nem
akartam, hogy a száz kíváncsi kérdés, ami bennem felmerült, utat törjön
magának. Kíváncsiskodásommal csak ártanék ennek a törékeny
kapcsolatnak. Biztonságos témát kerestem. – Óriási dolog, hogy Brantet
még gimis korában kivette az iskolából, hogy megépíthesse Sheilát.
– Sheilát? – Mrs. Brant felnézett a mosogatóról, de a zavarodottság
nyomban elt nt az arcáról, ahogy felderengett neki, hogy mire utalok. –
Ja úgy, a számítógépet! Majdnem elfelejtettem, olyan régen volt, amikor
ez a név a számítógépét jelentette. Ez amolyan emlék volt neki. A név
aztán nem maradt meg. Az Apple tiltakozott a projekthez kapcsolódó
negatív emlékek miatt. – Elzárta a csapot, elvette a kezemb l az
edényeket, és beáztatta ket a mosogatószeres vízbe.
– Mire gondol?
Rám nézett.
– Ó, elfelejtettem, hogy maga még olyan fiatal volt, amikor ez
történt! Sheila Anderson. A kislány, akit megöltek annyi évvel ezel tt.
Azon a nyáron kezdett Brant éjt nappallá téve dolgozni. Soha nem
találták meg a gyilkost, de egyébként a kislány testét sem. Csak... –
Láthatólag habozott, hogy folytassa-e. – Csak a ruháit. Véresen. Nem
messze innen. Azon a nyáron több lány is elt nt, de volt az els . És...
Brant nagyon bele volt esve. Nehéz volt neki. Hát ez történt akkoriban...
– Elhallgatott. Átnézett a vállam felett, a konyha hirtelen még kisebb
lett, éreztem, ahogy Brant megjelenik mögöttem, a kezét a derekamra
teszi és magához von.
– Anyu befogott a mosogatásba? – Megpuszilta a fejbúbomat.
– Éppen csak. Éppen arról mesélt nekem...
– Régi emlékekr l – szakított félbe Mrs. Sharp. – Köszönöm, hogy
elhoztad t hozzánk, Brant. – fogott egy kéztörl t és megtörölte a kezét.
– Örülök, hogy találkoztunk, Layana.
 Mosolyogtam.
– Én köszönök mindent! Olyan jó, hogy találkoztam önökkel.
– Már mentek is? – Brant magas termet apja jelent meg az
ajtónyílásban, mire kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Igen, köszönjük! – Brant háton veregette az apját, aztán
kiprésel dtünk a konyhából és elhúztunk.
Hazaúton csendben voltam, mert az est eseményein járt az agyam.
Annak az okain t n dtem, hogy miért van Jillian és Mr. Sharp ellene a
kapcsolatunknak. Az is érdekelt volna, hogy miért értett egyet Mrs.
Sharp a férjével, annak ellenére, hogy elnézést kért Mr. Sharp
kijelentése miatt. Sheila Andersonon is gondolkodtam, hogy vajon
Brant miért nem említette, hogy meghalt. Lettek volna kérdéseim, de
nem tettem fel ket. Kinéztem az ablakon, és gondolkodtam.
 KÉT ÉVE ÉS HAT HÓNAPJA

B EKUKKANTOTTAM BRANT IRODÁJÁBA, megpillantottam a fejét, ugyan

mosolygott, de közben dühödten, ritmusra verte a billenty ket.
– Micsoda meglepetés!
– Egyel re ne izgasd fel túlzottan magad! – ugrattam, és körbejártam
az asztalát. Az ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy a sebessége már-már
emberfelettinek t nt. A tekintete rám szegez dött, az agya ezek szerint
több párhuzamos cselekvésre volt képes, mint az enyém. – Elrabollak.
– Jól hangzik... – Abbahagyta a gépelést, a székével felém fordult,
kinyújtotta a kezét, és az ölébe vont. – És hová viszel túszként
magaddal?
Megráztam a fejem.
– Titok. Nem mondom meg, mert az tönkretenné a meglepetést.
Mennyi id alatt tudsz összekészülni? – A számítógépek képerny ire
néztem, három is volt egymás mellett, mindegyiken fájlokat töltött le.
– A tiéd vagyok. űsempéssz ki innen, miel tt Jillian emlékeztet a
tizennégy perc múlva kezd d költségvetési megbeszélésre.
– Akkor gyerünk! – Felugrottam az öléb l, és felkaptam a
ridikülömet a földr l. – Kijuttatlak innen.
– Nagyon elrontasz – morogta, sötét tekintettel húzott vissza, hogy
még utoljára megcsókoljon.
– Hajjaj! – kuncogtam. – Lógsz a költségvetési megbeszélésr l.
Lassan olyan vagány leszel, mint a b rmellényed. Gyere velem, és
lehet, hogy a fogselymezés is ki fog maradni elalvás el tt. Örületes lesz.
Magam után húztam az asztal körül, megjátszva kikukucíjkál- tam az
ajtón, aztán hátrafordultam, és egy ujjamat a számra tettem.
– Háromra futás – suttogtam. – Egy... kett ... – Kinyitottam az ajtót
és sprinteltem.
 

– Ez lenne az? – Brant kinézett az ablakon a fiatalok lakóházai el tt, a

kocsimmal közben beálltam egy parkolóhelyre. – Már jártam itt
korábban.
– Tudom persze, az avatáson, a szalag átvágásán. Én is itt voltam, de
ez nem számít. Szálljunk ki. – Kinyitottam az ajtót, és kiléptem, tettem
néhány lépést a kocsi hátulja felé, és felvettem egy plüss egyszarvút a
pázsitról.
Brant is becsukta az ajtót. Ahogy ránéztem, kicsit esetlen volt a
tartása, miközben a létesítményt fürkészte: az öt téglaházat egy
kerítéssel körbevett udvar kapcsolta össze. Egy tölgyfa árnyékában
három gyerek gy lt össze. Egy kutya szaglászta a kerítés szélét,
miközben szemmel tartott bennünket, mint aki nem tudja, hogy
támadjon vagy sem. Barna szemével rám nézett, és elkezdte csóválni a
farkát. A kapuhoz léptem és elhúztam a reteszt. Átbújtam, leguggoltam
és megsimogattam a collie-t.
– Szia, Buster. – Három trükköt ismételtettem át vele: ülés, pacsi és
fekvés, közben Brantre pillantottam, aki szintén bejött az udvarra és
leguggolt mellénk.
– Buster? – Kinyújtotta a kezét és összeborzolta a collie fején a sz rt.
– Aha. Bemutatom a legjobban szeretett kutyát a San Francisco-
öbölben.
Puha lépteket hallottam, majd másodpercek múlva egy kis test
lendült a leveg be, és engem is ledöntött a puha f be.
– Miz Lana! – sikította Hannah, egy hatéves gondbatyu, aki elég
er sen szorította a nyakamat ahhoz, hogy alig kapjak leveg t.
– Szia, kicsim! – ziháltam. – Ha egy percre elengednél, bemutatnálak
valakinek. – A f re támaszkodva feltápászkodtunk. A másik két
gyerekre is rámosolyogtam. két nem láttam korábban, de ránézésre
néhány évvel id sebbek lehettek Hannah-nál. Szorosan egymásnak
présel dtek, ami meghitt testvéri viszonyt jelzett, feltételezésemet
egyforma bozontos vörös hajuk is alátámasztotta. A karomba vettem
Hannah-t, és a csíp mre igazgattam.
– Hannah, a barátom, Brant.
– Helló, Mr. Brant! – Kezet nyújtott, Brant hasonló komolysággal
szorította meg.
– Nagyon örvendek, Hannah! – Brant tekintete rám villant. Sötét és
intelligens.
A többiek felé fordultam.
– Srácok, ti biztosan újak vagytok itt. Én Lana vagyok, pedig a
barátom, Brant.
– Már mindent elmeséltem nekik rólad – mondta Hannah
fontoskodva, és sötét karját a nyakam köré fonta.
– Nos, akkor mesélj nekem róluk, ha már egyszer mindent tudsz –
ugrattam.
– A nevük Samuel és Ann. Űoatlandr l jöttek.
– Oaklandb l – javította ki a fiú a lánytestvérére pillantva.
Mosolyogtam.
– Isten hozott benneteket, gyerekek. Melyik házban laktok?
A házakat az államok után nevezték el, ugyanis az volt a HAF célja,
hogy a következ öt évben ötven ház készüljön el. Jelenleg
háromhektárnyi területen öt állt. Sacramentóban, San Joséban és Los
Angelesben néztünk még ingatlanokat, hogy újabb házakat építsünk.
– A Georgiában. Űár azt mondták, hogy a jöv hónapban külön
raknak bennünket. – A testvérek aggódó pillantásokat váltottak, az
arcuk alapján olyan fiatalnak t ntek, hogy az kellett volna, hogy a
legnagyobb gondjuk legyen, hogy kiöntötték a tejet.
– Ne izguljatok emiatt! – Megigazgattam Hannah-t a csíp mön, elég
nehéz volt. – Jöv hónapra annyi barátotok lesz, hogy ti fogtok
könyörögni azért, hogy ne legyetek annyit együtt. És csak éjszakára
lesztek külön. Napközben és az étkezések alatt bárki bárkivel lehet,
szóval b ven elég id t tudtok együtt tölteni, ha akartok. – Brantre
pillantottam. – Meg szeretném mutatni Mr. Űrantnek a f épületet, de
majd még találkozunk, miel tt hazamegyünk. – Gyengéden letettem
Hannah-t, mind a két újoncra széles mosolyt villantottam, majd Brant
kezébe kulcsoltam a kezem, és a központnak is nevezett f épület felé
vonszoltam. Az ötszázötven négyzetméteres épület a terület hátsó
részén helyezkedett el, itt zajlottak a közös étkezések, de az ottalvási
lehet ségen kívül éjszakai filmvetítésekre is nyílt alkalom. Mindennap
valódi rültekháza volt itt.
– Leny göz ez a hely – mondta Brant, az otthonokra pillantva. A
kosárpálya tele volt, egy csapat lány rohant felénk egy közeli háztól, és
repült el mellettünk.
– Valóban – bólintottam. – Az adományod tette mindezt lehet vé.
– Talán növelnem kellene az összeget.
Vigyorogtam.
– Részben ez a hátsó szándék vezérelt, amikor elhoztalak ide.
Brant megtorpant, és határozott kézzel engem is megállított.
– Nem kellenek okok, Lana. Csak szólj, ha bármit szeretnél, vagy
bármi boldoggá tenne.
– Tudom. – Oldalra billentettem a fejem. – De azért gondolom, te is
szeretnéd látni, hogy mire költik a pénzed. – El rehúztam. – Gyere.
Meg akarom mutatni neked a f épületet.



A másodikon álltunk meg. A nyitott teraszon kültéri bútorok álltak,

t lünk jobbra egy csapat lány napozott. A magasság miatt innen be
lehetett látni az egész campust.
– Hány gyerek él ebben a házban? - kérdezte.
– Egy sem. Ez a közösségi tér, ahol mindenki eszik, játszik és tanul.
A házakban többnyire csak reggeliznek és alszanak. Úgy t nik, hogy ez
a rendszer csökkenti a hisztit amiatt, hogy kit melyik házban helyeznek
el.
– Nem is tudom elképzelni, hogy innen egyáltalán el akarnanak
költözni a gyerekek. Olyan ez a hely, mint egy nyári tábor.
A távolba meredtem.
– Minden gyerek szeretetet akar. Szül ket, akik az boldogságát
akarják, és mi ezt száz gyereknek nem tudjuk megadni. Próbáljuk, de
képtelenek vagyunk rá. Egy pillanat alatt itt hagyják ezt a helyet, ha
esélyt látnak arra, hogy valaki ket akarja. ket szereti.
– Veled nem így történt?
Nevettem, kicsit meglöktem a karjánál.
– Én a hontalan gyerekekr l beszéltem, nem a szüléimr l. Az én
szüleim mindent megadtak nekem, amit csak szerettem volna.
– A pénz és az ajándékok nem egyenl ek a szeretettel. Fin egy olyan
hatalmas házban élek, ahol egy csepp szeretet sincsen. Tudom, hogy mit
jelent az üresség. Ez az egyik oka annak, hogy mién utálok egyedül élni.
– Az én szüleim szerettek engem. – Miközben kimondom, tudom,
hogy igazaknak kell lenniük ezeknek a szavaknak. A szül k szeretik a
gyereküket. Csak másképp mutatják ki. Az enyémek elvárásokkal
teszik.
– Szeretlek. – Közelebb lépett, a kezét a derekamra tette. – Layana
Fairmont, téged nem lehet nem szeretni.
– Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy szeress – feleltem kissé
gúnyolódva. Belém még soha nem volt szerelmes senki. Harmincéves
voltam, és még egy férfi sem ejtette ki ezeket a szavakat. Ez a szomorú
igazság. Sajnos képes voltam arra, hogy minden férfit elüldözzek
magam mell l, kivéve azt az egyet, aki el ttem állt, közelebb húzott
magához és a tekintetével megbabonázott. Én is magamhoz vontam t,
aki rabul ejtette a szívemet, éppen akkor, amikor éppen h sies
er feszítést tettem, hogy elkerüljem azt a mesterséges életutat, ami
arisztokrata származásomból következett volna.
– Szeretlek. A lelked minden árnyas és der s porcikáját. – Lehajolt,
hogy megcsókoljon, de megakadályoztam, a kezemet a mellkasára
tettem.
– A campus területén tilos a csókolózás – suttogtam. – A HAF
házirendjében is benne van.
Grimaszolt.
– Nem tartanak fenn nekem valamilyen irodát ebben a szervezetben?
– Az elnöknek van irodája.
Vigyorgott.
– Ezennel az elkövetkez öt percre törl m ezt a szabályt a
házirendb l. – Közelebb húzott magához, az ajkát az enyémhez
szorította, puhán, édesen, mégis odaadó finomsággal hozzáért, aztán
szenvedélyesebb és birtoklóbb lett, megfogta hátul a fejem, a szájával
megpecsételte a mondottakat, foglyul ejtette a szívem, ami örömében az
örökkévalóság peremére ugrott.
Én is szerettem t. Ennyi. A szívemet elérte a végzete. Ennyit
mondtam neki, ahogy véget ért a csók, ekkor még egyszer megpuszilt,
ezzel ünnepelte az eseményt.
Jobbról egy sóhajt hallottam, mire szétrebbentünk. Megfordulva
Hannah-t pillantottam meg, barna szeme olyan tágra nyílt, mint egy
csészealj. Az arcán riadalom tükröz dött, hogy rajtakapott bennünket a
szabályszegésen. Az ujját az ajkára szorította, aztán cipzárt rajzolt rá,
komoly és óvatos pantomimmel jelezte, hogy becsukja a száját és
eldobja a kulcsot.
Aztán vigyorgott egyet, és visítva a házba rohant.
 KÉT ÉVE ÉS NÉGY HÓNAPJA

A KOCSIMMAL LASSÍTOTTAM A HÁZA EL TT. A bejáratnál ég fények

megvilágították az utat, ahogy haladtam el re. A járm mozgását
érzékelve még több fény villant fel, a pálmafák és a kövek olyan csodás
összhangban keltek életre, ami Brantnek biztosan dollárszázezrekbe
került. Lenyomtam a garázsnyitó gombot, az ajtó Kinyílt, és én
leparkoltam. Vártam, hogy becsukódjon az ajtó, hogy a hideg szél ne
süvítsen be tovább.
Levettem a cip met. Brant tisztaságmániája már-már nevetséges volt.
Átsétáltam a csendes házon, a lépcs alján vártam, a fejemet oldalra
billentve hallgatóztam. Csend. Biztos lent van.
A lifttel mentem, az ajtó csendesen kinyílt egy föld alatti
számítógépes laborban, ami méreteit és kapacitását illet en a
Vasemberével vetekedett. Görnyedt háttal, terpeszülésben, papucs
nélkül, pizsamanadrágban ült a fluoreszkáló fények alatt, és egy halom
kábellel dolgozott. Az egyiket a nyaka köré hurkolta. Gyorsan járt a
keze, az eszközök mellette precíz rendben sorakoztak. Leültem a szoba
sarkában lév b rfotelbe. Levettem róla a takarót, és beburkolóztam.
Néztem, hogyan dolgozik.
– Szia, kicsim! – Nem fordult meg, az eszközök zörgése volt
aktivitásának egyetlen jele.
– Szia, drágám!
– Mindjárt kész leszek.
– Ne kapkodj, csak nyugodtan! Zavar, ha felteszek valami zenét?
– Dehogy. Összerendeztem a lejátszási listáidat. Kíváncsi vagyok, mi
a véleményed.
Felkaptam Layát, Brant legújabb prototípusát, egy tabletet, amit még
egy évig nem dobnak piacra. A lejátszót megnyitva azonnal
leny gözött, amit csinált. Nem egyszer en összerendezte a számokat. A
zenelejátszó layoutja is teljesen megváltozott. Kiválasztottam, hogy
milyen hangulatban vagyok: lusta. Az ujjamat végighúztam egy
örvényszer vonalon, tettem egy pontot is valahová, vagy teljesen
esetlegesen a playre böktem. Megismerte az érintésem, egy
szempillantás alatt felismerte az ujjlenyomatot. Másodperceken belül
pontosan azt a számot játszotta, amire vágytam. Nem ismertem, de
pontosan az volt, amit akartam: a Coldplay egyik száma. A falakba
rejtett hangszóróból zene áramlott, bekuporodtam a fotelbe, és néztem
életem szerelmét.
Szerelmes voltam belé, és ez már nem volt er s kifejezés a
kapcsolatunkra. A tökéletes szó volt rá. Szerettem ezt a férfit. Nem
tudtam volna nélküle elképzelni az életemet. Megszüntette a
félelmeimet, rendelkezett azokkal a státuszszimbólumokkal, amikre
vágytam, de kell en független és magabiztos volt ahhoz, hogy észre se
vegye ket. Együtt kerültük a nyilvánosságot, elegáns, egyszer életet
éltünk, egyre jobban felfedeztük egymást, miközben élveztük a
gyönyört, amivel egymást megajándékoztuk. Ezzel a férfival el tudtam
képzelni egy családot, egy hamisságoktól mentes életet, házasságot és
boldogságot. nem egy olyan domináns férfi volt, aki csak trófeaként
tekint a feleségére.
– Tetszik? – Nem fordult meg, dolgozott tovább.
– Igen – mondtam lágyan. – Szuper vagy, drágám.
– Köszi, kicsim!
Néztem a háta vonalát, az izmait, ahogy a hajába túrt. Hallgattam a
csendes mormogását, ahogy magában beszélt. Mosolyogtam, amikor
lekapcsolódott a villany, majd a hanger egyre er sebb lett, én pedig a
puha b rfotelben elaludtam.

Csókok ébresztettek. A kezét végighúzta a b römön, lejjebb húzott a

fotelben, a lábamat szétterpesztette, forró b re égetett, ahogy a térdem a
combja kemény izmának feszült. Igazság szerint nem kellene izmosnak
lennie. Sem barnának, izmos karúnak, kidolgozott mellkasúnak.
Sápadtnak kellene lennie és véznának. Napi tizenkét órát töltött
neonfényben, számítógépek el tt. De nem kérdeztem rá, hogy Isten
hogyhogy ilyen adottságokkal áldotta meg. Nem kérdeztem meg, hogy
hogyan és miért, f ként nem az ilyen pillanatokban.
 Tovább húzott, míg a hátam a fotel ülésén volt, a fenekem lelógott
róla, a kezével lágyan, próbálgatva emelte égnek a lábaimat, húzta le
puha selyemsortomat. A tangám csipkéje birizgálta végig a b röm,
ahogy a lábamat megemelte, majd leengedte. Teljesen levetk ztetett,
feltolta a pamutföls met is, a mellem fölé, majd megállt, ahogy feltárult
el tte a látvány.
– Tökéletes – lehelte. Finoman simogatott, mellt l combig, el re-
hátra, oldalra, csak az ujja begyével a b römet, elég finoman ahhoz,
hogy az érintésébe feszüljek, és a tekintetemmel többért könyörögjek, és
többet várjak. Egyszer en csak lélegeztem. Szétterpesztette a lábamat,
és megemelte a térdem, a lábfejemet a fotel szélére tette, kinyíltam
el tte, mindent látott. Lenézett a lábam közé, halkan nyögött egyet, az
ujjai hegyével lejjebb vándorolt, és finoman simogatta a
szeméremajkaimat.
– Tökéletes – ismételte meg, az ujjai fel-le jártak, nem nyomta, és
nem is ment arrébb, csak gyengéden kényeztetett, míg már megemeltem
a csíp met, a nevét suttogtam, többet akartam, többre vágytam.
Aztán az egyik ujját betolta, és minden megváltozott.
– Te jó ég... – Káromkodott egyet, majd a száját az enyémre tette.
Kemény, izmos mellkasa az enyémnek nyomult, ahogy csókolt. Köré
fontam a lábam, a keze belém fúródott, ujjának gyengéd mozgásától alig
kaptam leveg t, a szánk összeforrt.
– Hú, Brant, igen, ez az!
– Annyira szeretlek – súgta, majd elvette a száját és a nyakamat
csókolta. Egy kézzel széttolta a lábamat, és lejjebb jött, a szája puhán a
b römön, finom utazás volt lefelé, ahogy az ujja folytatta tökéletes
játékát a testemben. Elképeszt , hogy mire képes egy ujj, egy kicsi ujj,
ami pont képes arra, hogy egészen odáig juttasson. A hátam elvált a
b rfotelt l, a légzésem elakadt, amikor úgy érintett, hogy a világ
elsötétült el ttem.
– Ne hagyd abba! – suttogtam. – Te jó ég, nehogy abbahagyd!
Nem tudtam nyitva tartani a szemem, pedig akartam. Akartam látni
az arckifejezését, a sötét intenzitást, ami az arcára lopakodott, amikor
engem figyelt. Látni akartam a pillanatot, amikor el húzza a farkát, látni
akartam a kemény tetejét, ahogy megragadja a tövét, ahogy az ujjaival
megrántja.
Ez volt a kedvenc pillanata – nézni, ahogy elélvezek. Ett l a farkán a
b r megfeszült, mert hihetetlen keménység re merevedett. A tekintete
elsötétült, a leveg t kapkodva vette. A mellkasán az izmok
megfeszültek, a keze felgyorsult, hadarva nyögte a nevemet. Tudtam,
hogy mi jön, hogy mi fog történni, amikor a reszketés abbamarad,
amikor legördülök az orgazmus hegytetejér l. Vajon ismerni fogja a
testem abban a pillanatban azt a legtökéletesebb pillanatot?
Ekkor fog behatolni. Elveszi az ujjait, és aztán betolja. Szinte a
szétpattanásig megtölt, aztán olyan ritmusba fog, ami felül fog múlni
mindent, akármilyen eksztázist éltem át az imént.
És a tudat, a várakozás... kinyitni a szemem és látni, ahogy
készül dik, az izgatott várakozását, hogy mi fog történni... Elnehezül
szemhéja és zihálása, miközben az ujjával folytatta lassú mozgását
bennem. Nekifeszültem a kezének és olyan kemény volt, hogy azt
hittem, széttörök.
Az érzetek hullámokban elborítottak, a számat elhagyó hangok
értelmetlenek, jelentés nélküliek voltak. A kezének feszültem, úgy, mint
egy tüzel állat, a testem felrobbant az ujja körül és az ujja tökéletes
mozgatására rúgtam egyet. Sötét intenzitása, a farka, keményen és
készen... nem tudtam megállítani, folytatódott a csodálatos rület, ami a
világomat csillagokká változtatta, a testemet pedig egy konstellációvá.
És aztan, miel tt lehulltam volna az égb l, abban a pillanatban, amikor
a lélegzetvételem kezdett akadozni, és a szememet kinyitottam, belém
hatolt és újra elvesztem.
Keményen, gyorsan. Ügy dugott, mintha utálna, de a szájából el
tör szavak csak a szerelemr l szóltak. Fölém hajolt, a kezét a csíp mbe
mélyesztette és szorosan megtartott. Lökött, a nevemet ismételgette,
gyors mozgása engem is magával ragadott, fokozva a gyönyörömet. Ez
érte volt, és értem is tette, tudta, hogy kontrollvesztése ritka ajándék,
és én azon ritka személyek egyike vagyok, aki láthatja. Köré fontam a
lábam, a sarkamat belé mélyesztettem, és a körmeimmel
végigszántottam a b rét.
Amikor elélvezett, a Brant Sharpra jellemz intenzitással, egyik keze
a nyakamon volt, a másikkal a fenekemet markolta, szorosabban
magához vont, mintha soha nem lenne neki elég, nem lenne elég
mélyen, nem lenne neki elég, bel lem. Teljesen behatolt, a nevemet
nyögte, és megrázkódott orgazmusa utolsó lökéseit l.
– Annyira szeretlek – suttogta, megemelt, a kezét a testem alá dugta,
úgy emelt fel, hogy a farka bennem maradt, úgy fordított, hogy legyen
alattam és én fent, elnyúlt, a mellkasom az övén, szívünk szaporán vert,
de már nem együtt.
– Én is szeretlek, drágám.
Hallottam, hogy kint megdördül az ég. Vihar közeledett.
– MIKOR LESZ A RENDEZVÉNY? – Brant ivott egy kortyot a jéghideg
vízb l, és a pincérre nézett, aki mellette termett a számlával.
– Jöv csütörtökön. Felhívlak majd délután, hogy ne felejtsd el.
Jillian letette a villáját, hátrad lt a székén, és az ölében lév szalvétát
simogatta.
– Már elmúltam tizenhat, nem feledkezem meg egy vacsoráról. Bár,
ha hagynád, hogy legyen asszisztensem, akkor végleg abbahagyhatnád
az aggódást. Bekötné a cip f z met, és id ben elindítana a munkába.
A n tekintete ellágyult.
– Te is tudod, hogy milyen feledékeny vagy.
– De te is nagyon elfoglalt vagy, és neked sincs id d arra, hogy az én
ügyeimet rendben tartsd. A cégnek nagyobb szüksége van rád, mint
nekem. – El húzott a pénztárcájából egy hitelkártyát, és letette a
számlára, az asztal szélére tolta és ránézett.
– Te nem vagy annyira elfoglalt, hogy egy asszisztensre lenne
szükséged, másrészt azt sem akarom, hogy egy idegennek szabad
bejárása legyen a magánéletünkbe. Te és én már húsz éve
gondoskodunk egymásról. Semmi szükség arra, hogy ezen most
változtassunk.
Brant nézte, látszott, hogy kicsit elkalandozott, és csak akkor rezzent
össze, amikor Jillian a tenyerével a vászonterít s asztalra csapott.
– Figyelj rám, Brant! – mondta élesen. – Kezdesz elkalandozni,
nekem meg rohannom kell. Ne feledkezz el a jöv csütörtöki
vacsoráról!
– Layana majd szól. Küldd el neki e-mailben a részleteket! – Brant
hátrad lt, és figyelmesen tanulmányozta a székén feszeng nagy-
nénjét. – Még mindig utálod t.
– Nem – felelte élesen a n . – Soha nem is utáltam, ahogy most sem.
egy remek lány, csak nem az, akire neked szükséged van.
– Fogalmam sincs, honnan tudod, hogy nekem kire van szükségem.
Még soha nem láttál bennünket együtt. Ugorj be hozzánk, hihetetlenül
jól f z. Gyere át, vacsorázz velünk!
A n makacsul rázta a fejét, a fény visszatükröz dött gyémánt
ékszerein.
– Nem, nagyra értékelem a gesztust, de nem. Nem beszélve arról,
hogy... – Végigsimított az el tte hever köteg papíron, kiegyene-
sítgette a széleiket. – Nem hiszem, hogy különösebben vágyik a
társaságomra.
Brant felnevetett.
– Layana? Te tényleg nem ismered t. szintén, szívb l jöv en
barátságos. – Újabb fészkel dés. Jillian hunyorgott. Valamit titkolhatott.
Brant ezúttal is megérezte. – Mi a baj?
– Semmi. Van valami terved a hétre?
– Layana tervezett valamit. Kellene a magánrepül nk.
A n erre teljesen lemerevedett.
– Mennyi id re? – kérdezte összeszorított szájjal. El t ntek a ráncai.
Brant ránézett, és csodálkozott. Miért ragaszkodik ennyire hozzá? Miért
fél ennyire a kapcsolatától Layanával? Ez már természet-ellenesnek,
abnormálisnak t nt. Vállat vont.
– Hétf n jövünk vissza. Ne aggódj, a munka nem látja kárát!
– Nagyon húzós ez az id szak, Brant.
Oldalra billentette a fejét.
– Épphogy nem igazán. Nem tartunk most vasat a t zbe. És jól letted,
hogy néhány ügyet most kicsit parkolópályára állítottál.
– Hétf n lesz a vezet ségi ülés.
– Arra vissza fogok érni — ismételte meg halkan, nézte, ahogy a n
gyorsan felpattan.
– Kérlek, ne felejtsd el a Rosewood-féle fogadást! Az asszisztensem
el fogja küldeni neki a részleteket.
Neki. Brantnek úgy rémlett, hogy még egyszer sem ejtette ki Layana
nevét. Apróság, de említésre érdemes. Jillian sokkal inkább az anyja
volt, mint a vér szerinti anyja. Fontos volt neki, hogy a két n jól
kijöjjön egymással.
JILLIAN NEM ADTA FEL, AMIT NAGYRA BECSÜLTEM BENNE. Már a
kezdetekt l fogva kijelölte a frontvonalakat, még miel tt Brant
felkészülhetett volna a háborúra. Minden randi szabályos csatának
bizonyult, Brant napirendje ugyanis gyakran telít dött olyan sürg s
elintéznivalókkal, amiket Jillian éppen egy olyan napra tett, aminek
egyébként szabadnak kellett volna lennie. Az elmúlt hónapokban
kétszer járatta a bolondját velem, miután Brantet a mobilján többször
nem tudtam elérni, Jillian írt SMS-ben valami ostoba kifogást. Brant
meg hagyta, hogy azt csináljon, amit akar, és vállvonogatással intézte el
az akcióit.
– Nem értem, miért utál.
– Csak védelmezni akar engem – magyarázta. – És makacs – tette
hozzá, miközben átnyúlt az asztal felett, hogy a villájával lenyúljon egy
olajbogyót a salátámról.
– Védeni? De miért? Kérd n néztem rá. A kaliforniai óceánpart
tökéletes keretbe foglalta a vonásait. Egy laza, fehér, V nyakú pólót
viselt, designer farmerrel, a csuklóján csillogó óra ajándék volt a
szeretteit l a harmincötödik születésnapjára. Minden porcikájában
azokra a kaliforniai playboyokra hasonlított, akik csak úgy hemzsegtek
ezen a partszakaszon. Semmi nem emlékeztetett benne egy zsenire. Egy
zsenit l nem várja az ember, hogy tökéletes küls vel, szép fogazattal,
nagyszer vonásokkal és er s testfelépítéssel rendelkezzen. Egy
lángészt l övtáskát és pattanások utáni hegeket vár az ember, szörny
viselkedést és ellenszenves ég t.
Az el ttem ül jókép férfi vállat vont. Aztán belekortyolt a jéghideg
vizébe.
– Mindig is aggódott, hogy egy n nem a megfelel okból akasztodik
rám.
Bólintottam.
– Érthet aggodalom. – Egy olyan gazdag férfit sem ismertem, aki ne
osztotta volna ezt az aggodalmat, ám ezek a férfiak alaposan
kihasználták aggasztó helyzetük el nyeit. Húszéves pincérlányokon
mentek végig, és úgy dobták el ket, mint a papír zsebkend t. Brant...
Brant más volt. – Te is aggódsz emiatt?
Abbahagyta a rágást, nyelt egyet, és letette a villáját.
– Miattad? – Úgy t nt, hogy szintén össze van zavarodva. – Hogy
csak a pénzemért jársz velem?
– Vagy az agyadért. Vagy a farkadért. – Megjátszottan felvontam a
szemöldököm, de az arckifejezése nem változott. Halálos
komolysággal nézett vissza rám.
– Ez még soha nem jutott az eszembe. – Olyan hangon mondta, hogy
érezhet volt, hogy érdemes lenne elgondolkodnia err l. Úgy mondta ki
a mondatot, mint egy nevetséges ötletet, ami rangon aluli volt neki.
Megsimogattam a kézfejét, mire megfordította a kezét, és dédelgette
vele az enyémet, majd az ajkához emelte, és gyengéden megcsókolta az
ujjaimat.
Mosolyogtam.
– Köszönöm a bizalmad.
– Köszönöm, hogy kitartasz mellettem.
– De most hétvégén elutazunk, ugye? Kettesben Belize-re?
– Nem fogok kihagyni egy ilyen lehet séget.
Beszélgetésünket megszakította a felszolgáló, aki hozta a második
fogást, nagy udvariaskodások közepette sürgött-forgott a tálcákkal.
Steak volt és pisztráng, ett l a társalgásunk is elmozdult a rendkívül
bonyolult személyiség Jillianr l a karácsony felé, és arról beszéltünk,
hogy melyikünk csaladját áldjuk meg jelenlétünkkel.
De az egész nem ment ki a fejemb l. Néztem, ahogy felvágja a
steaket, a szemembe nézve hallgat, és alkalmanként a sörébe kortyol.
Jillianre gondoltam. Megértettem, hogy mi ez a nagy védelmezés.
Megértettem, hogy mi ez a nagy védelmezés a részér l. Tudtam, mit
érez, amikor Brant nyugtalankodik - én is heves szükségletet éreztem
arra, hogy megvédjem azt, ami az enyém. Jillian számára az volt a
probléma, hogy Brant az enyém volt. Nem az övé. Egy nagynéninek
nincs olyan területe, amit megvédhet, nem támaszthat igényt
dominanciára. És túl kés volt. Már az enyém volt, életemben nem
voltam még ennyire biztos semmiben.
Űuta, öntörvény lány voltam. Üldögélsz egy asztalnál, és
önelégülten azt hiszed, hogy valami a tiéd? Még soha nem tévedtem
ekkorát. Nem volt az enyém. Csak a fele. A másik fele? A másik fele
egy olyan életet élt, amir l én semmit sem tudtam.
 BRANT

S ZÁZ N VEL IS VOLTAM MAR EGYÜTT, de csak belé lettem szerelmes.

Lehettem volna ezerrel is, de még egy Layanát akkor sem találok.
Gyönyör , elegáns, de a személyiségében van valami olyan él, a
sötétnek egy árnyalata, ami ugyan kiegészít mindent, ami benne
napfényes, de ami meg is sebezhet, ha az útjába kerülsz. Küzd azért,
amit akar, amire vágyik, és amit gondol. A szemembe néz, és a rá
jellemz hévvel szeret. Ijeszt , szenvedélyes típus a szerelemben. Nem
t ri a színlelést, ezért minden álarc és következmény nélkül szerethetjük
egymást.
Megértem, hogy a szüleim félnek, és Jillian körömszakadtáig harcol
ellene. Meg van rémülve amiatt, hogy megismétl dik a múlt azzal, hogy
az életem részévé vált. De én ma már er sebb vagyok. Férfi vagyok,
nem egy kisfiú. Soha nem éreztem korábban, hogy ennyire ura lennék
az életemnek, ennyire biztos talajon állnék. Talán a gyógyszerekt l van,
talán az érettségt l. De nem fogok semmit kockára tenni, folytatni
fogom életem végéig a gyógyszerszedést. A gyógyszerek
kiegyensúlyozottá tesznek, biztonságossá teszik a kapcsolatomat
Layanával. Soha nem fogja megtudni, hogy ezek segítenek.
Az igaz szerelem az embert meggondolatlanná teszi, kockázatokat és
áldozatokat vállalunk miatta. Az igaz szerelem próbára teszi
személyiségünk határait, arra késztet bennünket, hogy jobbá akarjunk
válni és harcoljunk az életünk biztos alapjaiért. Harcolni fogok ezért a
szerelemért. Hazudni fogok érte. Lopni. Megéri. Papíron rettenetesen
nem illünk össze. Űennem nincs fény, pedig csordultig tele van vele.
Én komoly vagyok, vicces. De ha nem a papírt nézzük, akkor pont ez
benne a varázslatos. Szeretnék jobb lenni, olyan, mint . Hallani akarom
a nevetését, és azt akarom, hogy közöm legyen hozzá.
 Mindenestül szeretem, pedig vadul viszonozza a szerelmet. Ez a
szerelem megéri a kimondatlan igazságokat. Az elhallgatott
hazugságokat.
T UDTAM, HOGY BAJ VAN, ABBAN A PILLANATBAN, hogy a gránit
konyhapulton rezegni kezdett Brant mobilja. Odaléptem,
megfordítottam és a JILLIAN feliratot láttam a kijelz n. Lenémítottam
a telefont, visszatértem a gabonapelyheimhez, és csak hallgattam, ahogy
Brant zuhanyozik. A b röndjeim már az ajtóban álltak. Űrantét azalatt
pakolták össze, miközben eszegettem. Két lány intézkedett, akik utazási
dolgokban nagyon ügyesnek t ntek. A következ útra kölcsön kell ket
kérnem. Olyan hatékonyak, hogy be kellene költöztetnem ket a
vendégházba. Egy hónap alatt megcsinálnák a szervezési feladataim
felét.
Miközben a müzlimet majszoltam, cipzár hangját hallottam, majd
ajtó nyílt. A két lány maga után húzott egy-egy gurulós b röndöt, és
udvarias mosoly kíséretében biccentettek felém. Kiengedtem ket,
folytattam a reggelit, és a pultról hallottam, hogy hangüzenetem
érkezett.
Az átkozott n tíz percen belül újra hívta, a lehet legrosszabbkor,
amikor már Brant a konyhapultnak d lve állt egy almával a kezében.
Odalépett, és megfordította a telefont.
– Helló.
Találkozott a tekintetünk, elvette a telefont a fülét l, lenyomott egy
gombot, kihangosította, mire Jiliian éles hangja betöltötte a konyhát.
– Már hívtam a karbantartókat, most diagnosztikai vizsgálatokat
végeznek, az is lehet, hogy új alkatrészt kell rendelniük. Az viszont
biztos, hogy nem repülhettek vele.
Micsoda marhaság! Brantre néztem. Nem szólt semmit, a tarkóját
dörzsölgette, miközben a telefont bámulta.
Jillian sóhaja recsegett a telefonban.
– Sajnálom, Brant. Iszonyúan sajnálom, hogy ez tönkrevágja az
utazásotokat. A gépet néhány héten belül rendbe hozzák. Talán át
tudjátok tenni az utazást a Vision 5-ebéd utánra.
 – Semmi gond. Nem te tehetsz róla. Örülök, hogy még a reptérre
indulás el tt elértél bennünket. – Kikapcsolta a kihangosítást, és néhány
rövid szóban befejezte a hívást. Aztán a pultra dobta a telefont, és
kényszeredetten rám nézett.
– Bocs, kicsim.
Vállat vontam és leguggoltam, hogy kinyissam a táskám cipzárját, és
kipakoljak bel le minden egy decinél több folyadékot tartalmazó
dolgot.
– Nem nagy úgy. Mindjárt megnézem a laptopomon, hogy melyik
járaton van még szabad hely.
Egyszerre grimaszolt és bandzsított.
– Szabad hely?
Kiegyenesedtem.
– Igen, valamelyik járaton.
– Én nem utazom légitársaságokkal.
Nevettem, felálltam és ránéztem.
– És miért nem? Testileg nem vagy alkalmas rá?
A tekintete szigorúbbá vált.
– Majd máskor elmegyünk.
– Nem. – Végigmértem. – Csak halogatni fogod, aztán el se
megyünk. Már mindent elrendeztem erre az utazásra. Még nem voltunk
együtt sehol. Valami mindig közbe fog jönni. Megyünk és kész.
– Egy légitársasággal. – Úgy mondta ki, mintha rossz íze lett volna a
szónak.
– Igen. Els osztályon. Szedd össze magad. – Érdekes volt. Öt
perccel ezel tt azt mondtam volna, hogy Űrantb l teljes mértékben
hiányzik a sznobizmus. Nincs szüksége a gazdagság és luxus
szimbólumaira, úgy t nt, hogy egyáltalán nem foglalkozik ilyesmivel.
Lehet, hogy tévedtem. Talán éppen annyira ragaszkodott az egészhez,
mint én. Talán is elveszne egy olyan világban, ahol nincs masszázs és
portás, vagy annyi pénz, amennyi kitartana életünk végéig. Kinyitottam
a laptopomat, és hátat fordítottam neki. Megvettem a jegyeket Belize-
be, miközben magamban átkoztam Jilliant, hogy megint belenyúlt az
egészbe. űsak egy igazi bajkever ismerheti ki a másik bajkever t, és
tízezer dollárban fogadtam volna, hogy semmi gond nem volt a BSX
magánrepül gépével.
 

– Ez az egész egy hatalmas marhaság.

– Ez teljesen normális. Isten hozott az életben. – Az el ttem lév
hawaii ingre bámultam, a hozzá tartozó turista a nyaralása tervezésekor
félreértelmezhette a San Franciscó-i id járást.
Napfényes éghajlatot várt, és azt hitte, hogy a szandál és a rövid ujjú
ing megfelel áprilisban. Ezt a feleségét l tudtam meg, egy vézna n t l,
éles könyökkel és hozzá ill hanggal, az elmúlt húsz percben ezen a
hangon oktatta a férfit a pakolásáról. Mi ezen húsz perc után még
mindig csak félúton tartottunk addig a pontig, ahol majd számítani fog,
hogy az els osztályra vettünk jegyet, és a biztonsági ellen rzésre
kevesebbet kell majd várnunk. Még húsz perc a pár mögött.
Brant orrlyuka kitágult, érzékeltem a figyelmeztetést, hogy ezt nem
fogja végigcsinálni.
Nem kezelte jól a dolgot. Nem akart megállni abban a parkolóban,
ahol végül az Astont hagytuk, mert nem tetszettek neki a parkoló rök.
Amiatt sem volt kevésbé feldúlva, hogy a b röndjét hatszáz méteren
keresztül neki kellett elhúznia a terminálig. Nem értette, hogy amikor a
Delta Air Lines pultjához értünk, akkor azok az emberek, akik el ttünk
álltak, a sorban el ttünk vannak.
Rosszul voltam a nyavalygásától. Lehet, hogy Jillian emiatt gondolta,
hogy nem fog sokáig tartani a kapcsolatunk? Talán ez volt az a mély,
sötét titok, amire az elmúlt kilenc hónapban vártam?
Brant irtózott a közösségi közlekedést l.
Magam is megdöbbentem, hogy milyen durva dolgokat gondolok
magamban, próbáltam lazán körbenézni, hogy megbizonyosodjak arról,
hogy nem szitkozódtam hangosan.
Nem, minden tiszta. Az el ttünk lév sor megmozdult, és tettünk egy
újabb csodás lépést el re. Aggodalmaskodva az órámra néztem, de túl
kés n rántottam vissza a csuklóm. Egy gondosan kivitelezett ásítással
próbáltam leplezni a mozdulatot.
– Elkésünk?
Brant kényszeresen figyelni kezdte az id t. Űiztos volt abban, hogy
lekessük a járatot. Az órájára nézett, és annyiszor számolta ki az
el rehaladási sebességünket, hogy végül elvettem az óráját. Bedugtam
Michael Kors táskám kilenc cipzáras rekeszének az egyikébe.
 – Nem – hazudtam. – Jól állunk.
– Szerintem nem. Százhuszonegyen várnak az els biztonsági
ellen rz pont és közöttünk. Úgy t nik, hogy a haladási sebességük
személyenként tizenöt-húsz másodperc. Ha személyenként tizennyolc
másodpercet veszel, akkor majdnem 2200 másodpercet kell várnunk,
ami harminchat perc. Mivel nem látom a folyamat következ állomását,
ezért csak feltételezhetünk ennyi várakozást. De a jegyünkön az áll,
hogy az indulás el tt tizenöt perccel befejez dik a beszállás. Szóval, ha
az órádon 10:12 van, vagy ne adj isten több, akkor lekéssük a gépet,
mivel már csak húsz percünk maradt a kövei kez ellen rz pontig. – A
csuklómra nézett, mintha egyedül a pillantásának erejével képes lenne a
csontjaimat arra kényszeríteni, hogy fordítsam meg a csuklóm. Mer
makacsságból zsebre dugtam a kezem. Miért nem bír normális lenni?
Olyan barátom van, aki az órára nézve olyan megalapozatlan
el rejelzéseket tesz, hogy talán lefessük a repül t? Nem igényeltem azt,
hogy az aggodalmaimat észérvekkel is meger sítsék, tudatlanul akartam
haladni a végzetem leié. Észrevettem, hogy az el ttünk lév szószátyár
n is abbahagyta .1 karattyolást a ruhákról, és a mi helyünkre mozdult.
Olyan bután nézett Brantre, mintha Brant egy kijelz lenne. Kis,
göcsörtös könyökével a férjébe bökött. A fejét felszegve Brant felé
lépett, én pedig lenyeltem egy mosolyt a riadalom láttán, ami Brant
arcán átsuhant.
– Úgy néz ki, hogy újra kell számolnod az egészet – súgtam neki, és
a jobbra t lünk lév új sor felé biccentettem, amit most nyitottak meg,
és ami a mi egész sorunk figyelmét magára vonta. Mindenki felkapta a
fejét, ide-oda topogott, mintha valami totyogós táncba fogtak volna az
emberek. Próbálták eldönteni, hogy új útra térjenek, vagy maradjanak a
jelenlegi helyükön a hamarosan rövidebbé váló sorban. – Menjünk mi
is?
Brant nézte a mozgolódást, a szeme egyik pultról a másikra ugrált,
aztán a fejét rázta.
– Nem.
A helyemen maradtam, aztán el reléptem, ahogy a mi sorunk is
jelent sen megrövidült.
– Lehet, hogy nem volt igazad – csak ennyit mondtam röviden, látva
az új sor sebességét.
– Mivel kapcsolatban? – Nyugodtabbnak t nt, a száját kevésbé
szorította össze.
– Hogy ez a sor gyorsabb.
– Nem gyorsabb.
Éppen egy mentolos cukorka után kotorásztam, de erre felnéztem rá.
– Tessék?
– Ez a sor nem gyorsabb. Ebben a sorban öt-hét perccel tovább fog
tartani.
Erre körbenéztem, és bosszúsan láttam jobbra a másik sorban a
hawaii inges palit és a hangos feleségét, jó nyolc emberrel közelebb
voltak a biztonsági ellen rz ponthoz.
– De akkor miért mondtad, hogy maradjunk itt? – Nem értettem. Az
órámra néztem.
– t néztem. – A hawaii inges feleségére mutatott. – Aztán az
ellenkez je mellett döntöttem. – Találkozott a tekintetünk. A szája
szeglete kissé legörbült. Erre muszáj volt nevetnem, annyira rám jött a
röhögés, hogy le kellett ülnöm a b röndöm szélére, és az egész napos
stressz egy pillanat alatt elpárolgott bel lem. És hirtelen nem számított,
hogy elérjük-e a gépet vagy sem. Hogy katasztrofális-e ez a hétvége
vagy még meg lehet menteni. Csak az számított, hogy vele vagyok. A
fejemet ráztam. Hátrahajtottam, amikor lehajolt, puha kezével kissé
meghúzta a lófarkam és megcsókolt.
– Tényleg nagyon szeretlek – súgtam a szájába.
– Nem is tudod, hogy ez milyen boldoggá tesz engem – felelte, és
még egy csókra kihasználta az id t.
Mögöttünk valaki nagyot sóhajtott, egy n ingerült dobbantás- sal
jelezte, hogy feltartjuk a sort. Brant a kezét nyújtotta, felsegített, a
másik kezével megragadta a b röndömet, és néhány perccel közelebb
kerültünk a felszálláshoz.

***

Évek telhettek volna el anélkül, hogy felfedezem a titkát, mert tényleg

elég jól leplezte. A megtévesztésben Jillian volt a f segítsége, aki élete
nagy részét annak szentelte, hogy a titok valóban titok is maradjon.
Nem én voltam az egyedüli beavatatlan, hiszen a médiának sem volt
fogalma róla, pedig odavoltak Űrantért. A cége vezet ségi tagjai sem
sejtettek semmit. És nekem, aki heti egy-két alkalommal találkoztam
vele, szeretkeztünk, simogatott, csókolt... még nekem is kilenc
hónapomba telt, hogy felfedezzem. Hosszabb ideig is tarthatott volna,
hiszen most visszatekintve is csak nagyon kevés árulkodó jel volt.
De minél közelebb kerültünk egymáshoz, minél több id t töltöttünk
egymás társaságában... mégis csak id kérdése volt az egész. Most már
megértettem Jillian harcát, hogy távol tartson bennünket
egymástól, az apróságokat, amikkel akadályokat próbált gördíteni
elénk.
Bárhogy is volt, a titkát a paradicsomban töltött els éjszakánkon
fedeztem fel.
A KOROMSÖTÉTBEN MEGLEBBENT A FÜGGÖNY, amikor felébredtem. A
hullámok robajlása miatt akár a saját hálószobámban is érezhettem
volna magam, de a leveg más volt. Nem a jéghideg kaliforniai h vös
leveg , hanem kellemesen simogató, jóles en nyugtató, de elég h vös
ahhoz, hogy a b römet csókolja. Felültem, és próbáltam a szememet
hozzászoktatni a fényviszonyokhoz. A fehér vászonfüggöny hullámzott
a szélben, a hold bevilágított. Jóles en elnyújtóztam, aztán
megfordultam, kinyújtottam a karom, de csak üres helyet találtam
magam mellett az ágyban. Mozdulatlanul hallgatóztam, felemeltem a
fejem, de nem hallottam semmit.
– Brant?
Süket csend. Egyedül voltam a lakosztályunkban. Kicsusszantam az
ágyból, és mezítláb a fürd szobába totyogtam. Megtaláltam a táskámat,
és kivettem a mobilomat. Bekapcsoltam.
Ezen az üdül helyen az elektronikai berendezések nem örvendtek
nagy népszer ségnek, az a felfogás uralkodott, hogy addig nem
pihenhet jól az ember, míg nem szabadul meg az összest l, és nem tér
vissza a természethez. Addig tetszett is ez az ötlet, amíg ideértünk, de
aztán két órán belül rájöttünk, hogy légkondi és internet nélkül nem
tudunk létezni. Elvonási tüneteink akkor csúcsosodtak ki, amikor a
szobában nem találtunk konnektort, hogy feltöltsük a mobilunkat.
Felkapcsoltam a fürd ben a villanyt, és néztem, ahogy a Samsungom
bekapcsol, és végre megjelenik az id : hajnali 1:22. Kés van.
Hívtam Brant mobilját, akkor jöttem rá, hogy ki van kapcsolva,
amikor üzenetrögzít re kapcsolt. Neki fontosabb volt, hogy kímélje az
akkut. A b röndjéhez léptem, kinyitottam a tetejét, és turkáltam benne;
a mobilját kerestem. Amire az alsónadrágokat és úszónadrágokat
félretolva nem számítottam, az egy kis gy r s dobozka volt.
Jaj, ne! Lefagyott a kezem, ahogy a fekete bársony dobozkára
néztem. Nem, nem, nem és nem! Egy n életében egyszer van lánykérés,
feltéve, ha bölcsen választott. Ennek tökéletesnek kell lennie, a n
tekintetében az örömteli meglepetésnek a megfelel mennyiségben kell
tükröz dnie. Ez a felfedezés most tönkreteheti a reakciómat.
Megtapogattam a dobozka felszínét, és küzdöttem a késztetéssel, hogy
kihúzzam. Kinyissam. Belekukkantsak.
Nem tettem. Visszadugtam a helyére, és visszahúztam a b rönd
cipzárját. Csak meredtem magam elé. Így is meg leszek lepve. Nem
láttam a gy r t. Gyakorolni fogom a meglepett arckifejezést, és mindent
elkövetek, hogy biztosan ne t njek groteszknek vagy túlzónak. Ekkor
megláttam a telefonját, az egyik oldalzsebb l dudorodott ki. Kivettem.
A telefonjainkat az el szobában lév asztalra tettem, aztán
gondoltam, hogy szerencsét próbálok, kiléptem a hátsó erkélyre és
figyelmesen végignéztem a parton. A holdfény visszatükröz dött a
hullámokon, a homok érintetlen, makulátlan volt. Egy milliomos se
sétálgatott rajta, csak a természet volt jelen. Szép látvány volt, de azért
nem túl nagy ügy, simán elcseréltem volna egy tévére, amin HBO is
van.
Gy r . Lánykérés. Ez volt a tökéletes helyszín. Mrs. Layana Sharp.
Már magától a névt l libab rös lettem. Ezt akartam? Teljes mértékben,
nem is kérdés. A kapcsolatunkkal kapcsolatban az volt a legnagyobb
panaszom, hogy többet akartam. Több id t Űranttel. Több betekintést a
csodálatos agyába, azokba a darabkáiba, amik rejtve voltak halovány
mosolya mögött. Valódi párkapcsolatot akartam, gyerekeket t le,
beköltözni egy közös otthonba, és megtölteni emlékekkel. A felesége
akartam lenni. Feln tt n ként átélni, hogy megkérik a kezem. És úgy
t nt, hogy holnap ez megtörténik velem.
Még egyszer végignéztem a parton, és megfordultam. Visszaléptem a
szobába, becsuktam az ajtót, mire az óceán morajlása elnémult. Az
ágyra pillantva felmerült bennem, hogy visszafekszem.
Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy egyedül ébredek. Csak néhány
éjszakát töltöttem Űrantnél, ilyenkor gyakran felkelt éjszaka. Lement
az alagsorba dolgozni vagy elment kocsival az irodájába. Nem zavart,
nem az a típus voltam, akire egész éjjel vigyázni kell, hogy
biztonságban érezze magát. De itt, ezen a nyaralóhelyen, ahol semmi
munka nincs kilátásban, mégis hová mehetett? És miért nem hagyott
üzenetet? A kérdések nem hagytak nyugton és megakadályoztak abban,
hogy lefeküdjek. Helyette a szekrényhez léptem. Felhúztam a selyem
pizsamámra egy köntöst, lazán megkötöttem az övét, és papucsba
bújtam. Fogtam a telefonjainkat, a szobakulcsot és egy marék
készpénzt. A lüke mosolyt egy megfelel bbre cseréltem az arcomon.
Kiléptem, az ajtót behúztam magam mögött, és a jövend férjem
keresésére indultam.
Nem tartott sokáig a felfedez út, ez ugyanis egy kis nyaralóhely volt.
Ez volt a másik oka annak, hogy a kétszemélyes Sharp csapat ne
akarjon visszatérni ide, mert itt nem igazán lehetett sok mindent
csinálni. Nem olyan párnak való volt, ami nem akar hegyet maszni vagy
sporteseményeket nézni. F leg nem egy olyan férfinak, aki teljesen
elalél minden olyan dologtól, ami csipog és világít. Tíz perc alatt
odaértem, ahol kezdenem kellett volna a keresést, a hotel bárjába, bár
Brant nem nagyon ivott és nem kereste a társas összeröffenéseket vagy
csoportokat sem. De hajnali kett felé ez volt az egyedüli helyek egyike,
ami házon belül még nyitva volt. Beléptem az ajtón, és a gyér
vendégseregben megpillantottam: háttal ült, a keze a pulton,
ismeretlennek t n emberek társaságában.
Mosolyogtam, átjárt a megkönnyebbülés. Nem tudtam, hogy mit
várok, a hátam feszült izmai mit vártak, de ahogy megláttam, elillant
bel lem a szorongás. A helyhez egyáltalán nem ill pizsamámban
keresztülvonultam a báron, mire néhány n úgy nézett rám, hogy
megérdemelte volna, hogy alaposan kiosszam, de nem álltam meg.
Kihalásztam a telefonját a zsebemb l, és menet közben bekapcsoltam.
Odaadom neki, jó éjt puszit nyomok az arcára, aztán visszamegyek az
emeleti szobánkba. Nem kell itt maradnom, vissza akartam menni
aludni. Ha leissza magát, és segítségre van szüksége, hogy
visszataláljon a szobába, akkor majd a mobilomon hív. Elmosolyodtam
az abszurd gondolatra, ahogy elképzeltem t részegen, és közelebb
léptem.
Már csak néhány lépés választott el bennünket egymástól. A többiek
kitértek, így jobban láttam.
Ahogy közeledtem, a papucsom beleakadt valamibe a padlólapon, és
picit megbotlottam. Sikerült meg riznem az egyensúlyom, de az
arcomat elöntötte a forróság.
Hallottam, hogy motyog valamit. Kinyújtottam a kezem, a vállára
tettem, és gyengéden magam felé húztam.
Lazán megfordult, közben hátrapillantott, végigmért...
 Az elkövetkez néhány percben a kapcsolatunkban minden
megváltozott.
Már beleestem. Terveztem a jöv nket, lélekben elfogadtam, hogy
megkéri a kezem.
Kiderült, hogy nem is ismerem.
 KÉT ÉVVEL ÉS HÁROM HÓNAPPAL EZEL TT
BRANT

B ELIZE-BEN AKARTAM MEGKÉRNI A KEZÉT. Amikor a magánrepül nk

lerobbant, töröltem a tervet, majd újra életbe léptettem akkor, amikor
Lana felkényszerített az egyik légitársaság járatára. Aztán történt egy
kis bibi: beteg lett, és a pillanat nem jött el.
Ma este lesz a második próbálkozás. Kirázok egy tablettát a fiolából,
a nyelvem alá teszem, és próbálok lazítani. Jéghideg vizet kortyolok, és
az irodám falát bámulom; egy rozsdamentes acél felületet, amit hegyek
látképe tör meg.
Mindent a legjobb id ben. Most minden tökéletes. Nem érdemel
kevesebbet. Ez a pillanat fogja megszilárdítani a jöv nket, és ezt a
történetet fogjuk majd a gyerekeink gyerekeinek is elmesélni. Layana
már most is egy elszabadult ágyúgolyó, nem kétséges, hogy a ma este
sem úgy fog alakulni, ahogy én azt eltervezem, ehhez túl impulzív
személyiség. De mindent el készítettem, hogy minimalizáljam a hatást.
Egyedül az számít, hogy megvan a gy r , és este fel tudom tenni neki a
kérdést. A többi majd magától megoldódik.
Igent fog mondani. Ez biztos. Szeretjük egymást, ezt az akadályt már
hónapokkal ezel tt megugrottuk. A kett nket összef z kötelék
megkérd jelezhetetlen. Én olyan vagyok, hogy a döntésemhez végig
kellett elemeznem a vele kapcsolatban rendelkezésemre álló adatokat,
neki nem lesz másra szüksége, csak az érzelmeire. A t zre, amit l átölel
és megcsókolja a nyakam. A vigyorra, ami szétárad az arcán. Az izzó
tekintetére, amikor egy zsúfolt teremben összekapcsolódunk.
Elkötelezett. Szeretjük egymást. A házasság a következ lépés az
örökkévalóság felé vezet úton. Zsebre teszem a gy r t, kilépek az
irodából, az órára pillantok, és meggy z döm róla, hogy minden a
menetrend szerint zajlik. Három óra az örökkévalóságig.



Két óra az örökkévalóságig. Nézem, ahogy a tükör el tt felteszi a

fülbevalóját, a tartása lezser eleganciát sugároz, de mégis nagyon szexi.
Kissé szétterpesztett lábbal áll, a csíp je picit oldalra billentve, a fejét
oldalra hajtja, el ttem van minden kis görbülete. Közelebb lépek,
letelepszem mögé, a tekintetünk találkozik a tükörben, amikor
centiméterekkel hátrébb húzom, tökéletesen hozzám simul.
Ideges. Látom, ahogy elsötétül a tekintete, és remeg a keze, amikor a
gyémánt fülbevalót a fülcimpájába tolja. Valami nem stimmel, kezdve
attól, ahogy mély leveg t vesz, a mosolyig, amit rám sugároz,
feszesebb, nem olyan szabad, mint szokott lenni. Nem azt a hamis álcát
viseli, amit másokkal szokott, de nem is azt a mosolyt látom, amit
ismerek. Zavart keveréke a kett nek. Valami foglalkoztatja. A szeme
valamit kifejez, de még nem áll rá készen, hogy beszéljen róla.
El rehajolok, belélegzem buja illatát, és egy puha csókot nyomok a
kulcscsontjára.
– Inkább itthon maradnál? Nem muszáj elmennünk. – A válasz
tönkreteheti a ma esti terveket, de nem akarok egy húzódozó társaságot.
Ma este, amikor egy emberként kezdjük hivatalosan az életünket.
Újabb furcsa mosoly.
– Nem. Menjünk, akarom. – A lélegzetvétele sem az igazi.
Szaporább a szokásosnál. Hirtelen a hálószobába akarom vonszolni.
Kibújtatni a ruhájából és összekapcsolódni vele. Hogy mind a ketten
elveszítsük a tudatunkat, ahogy egymásnak feszülünk. Ha újra
visszahelyezkednénk a közös kezd pontunkba, akkor az újra biztosítana
engem arról, hogy az enyém, itt van velem és boldog.
Nem teszem. Tartom neki a kabátot, a vállára borítom, és kinyitom
az ajtót jövend belim el tt. Hagyom, hogy becsukódjon, és imádkozom
Istenhez, hogy igent mondjon. Hirtelen úgy t nik, hogy minden, amit
tudok, a leveg ben lóg.
Talán mégsem a mai nap a megfelel . Talán megvárom, amíg ez a
félelem elmúlik bel lem, míg újra mosolyog, és a fény eléri a szemét.
Nézem, ahogy megy lefelé a lépcs n és követem.
 ***

Egy óra az örökkévalóságig. Nem kérdezi, hogy minek a helikopter,

vagy miért megyünk ma a Rolls Royce-szal és a sof römmel. Belém
karol, kinéz az ablakon, San Francisco fényei aprónak t nnek, ahogy a
helikopter egyenletesen szeli az égboltot. Nem kérdez. Csak odabújik
hozzám, nézi a lemen nap visszatükröz dését a sziklás hullámok
csúcsairól.
– Szeretlek – mondja lágyán.
A karom szorosabban köré fonódik, átölelem. Szereti, ha a karomban
tartom, a lelke mélyén szorongva vágyja kötelékünk fizikai
meger sítését.
– Én is szeretlek.
Felemeli az ál lát, és a szemembe néz.
– Örökre – mondja határozottan.
– Örökre – ismétlem meg, el rehajolok és csókot nyomok a
homlokára. A helikopter sebességet vált, én szorosabban fogom. –
Csatold be a biztonsági övét. Leszállunk.
Örökre. Baljóslatúan hangzott a szájából.
AZ ER S SZÉL ELLENÉRE A HELIKOPTER KÖNNYEDÉN LESZÁLL a
Farralon szigeten. Kinyitjuk az ajtókat, két szmokingos alak segít
kiszállni, és kísér a hepehupás talajon. Behúzott nyakkal szaladunk,
Lana mezítláb siet az egyenetlen földön, magas sarkúja a kezében,
valódi nevetés tör fel bel le, amikor er sen megfogja a karom, és
felkapaszkodik a kis sziklás dombra. Elegáns cip m csúszós talpa itt
elég veszélyes. Pont erre van szükségem, szinte magam el tt látom a
címlapot:

A PÁR ID EL TT A HALÁLŰA ŰOTORKÁLT,

ALIG NÉHÁNY PERűűEL A LÁNYKÉRÉS EL TT.

Nem mintha a halál érkezhetne jó id ben.

Mindent megér, amikor megpillantom t a tet n, és hallom, hogy
elcsuklik a hangja. Meglátta a lapos sziklán a terített asztalt, a fehér
vászonterít t, a gyertyákat és a pezsg t. Ebben a magasságban minden
oldalról csak a sziklák, az óceán és a lemen nap vesz bennünket körül,
és a San Franciscó-i cikcakkos ég negyven kilométerre keletre. A t lünk
jobbra álló pincér egy földig ér kabátot nyújt felénk, belesegítem
Lanát, majd magamra ráncigálom a sajátomat; a viharos szél miatt
h vös az este. Már ülve, kezünkben a pezsg spohárral nézzük, ahogy a
lemen nap körülöttünk milyen csodásán fest. Tökéletes. Éppen így
képzeltem az intimitás kis szentélyét erre a pillanatra.
– Tényleg nagyon kitettél magadért, mindent megszerveztél. – Rám
néz. Egyenesen. Nem választ el semmi bennünket.
– A minden azt jelentette volna, hogy bálnákat is láthassunk, csak hát
ket nem lehet ilyesmire felkérni. De remélem, hogy ma este
megpillanthatunk párat. – A hullámok felé biccentettem. – Úgy
hallottam, hogy ez az a hely, ahol ki szoktak ugrani.
űsend ereszkedik közénk egy pillanatra, szorosabban beburkolózik
a kabátjába, és a vízre pillant. Azt kívánom, hogy jöjjön erre egy bálna,
és a természet egy bájos el adással bizonyítsa, hogy támogatja
szövetségünket. A jobb zsebemben lapul a beszédem, már vagy
százszor kihajtogattam és vissza. Nincs szükségem a papírra, tudom a
szöveget. Tökéletesen fel tudtam mondani borotválkozás közben. Az
irodába menet elpróbáltam másképp, más hanglejtéssel is el adni.
Tízszer változtattam meg a hosszát, a szövegezését pedig vagy hússzor.
A papír súlya egész nap nyugtatóan hatott rám, de most hirtelen rossz
döntésnek t nik. Eldobom a tervet és a kezéért nyúlok.
– Tudod, hogy szeretlek.
A kezünkre pillant.
– Tudom.
Nem. A szemébe kell néznem. Kell a kapcsolat, hogy olvasni tudjam.
Layana, aki nem bújik el. Nem értem, de töretlenül haladok el re.
– Tudod, hogy mindent megtennék érted. Hogy boldoggá tegyelek.
Felnéz. Végre.
– Tudom.
Felállók, a széke mellé lépek, letérdelek, és el húzom a dobozt, ami
a jöv nket tartalmazza.
– Szeretlek szívem minden rezdülésével. Az életem célja, hogy
mosolyogni lássalak. Kérlek, részesíts abban a megtiszteltetésben, hogy
a feleségemként velem tölt d életed hátralév részét. – Kinyitom a
dobozt, a teteje könnyen felnyílik, a kék gyémánt így sötétedéskor is
leny göz . Felé nyújtom, de ránézve már a mozdulat közben rájövök,
hogy semmi nem jó így.
Elpirul.
A szemében pánik.
Az ajkát harapdálja.
Megbánás a tekintetében.
Nedvesség a szeme sarkában.
Szorosan behunyja a szemét, és egy sötét, magányos könnycsepp
csurog le az arcán. Nézem ezt a könnycseppet, és érzem, hogy az
óvatosan felépített világom apró darabokra hullik.



Nem mondja el az okot. Csak sír, én pedig nézem közben, vizsgálom a

vonásait, ahogy a kezébe temeti az arcát. Végül mereven megrázza a
fejét, én lecsukom a dobozka tetejét, és visszateszem az elmúlt percek
alatt kih lt zsebembe. Az ujjaim odadörzsöl dnek a kasmírkabátomhoz,
ehhez az undorító szövethez. Valami sem stimmel. Valami történt, ami
megtörte a közöttünk lév tökéletes összhangot.
Ki kell találnom, hogy mi az. Helyre lehet hozni bennünket. Semmi
nem fog ezen változtatni.
Kivárom, várok akár a halálom napjáig is. Az én életemben nincs
más, és soha nem is lesz.
A KAPCSOLATUNK TÖKÉLETES VOLT. Brant elképeszt en jókép ,
zseniális férfi, aki a szíve minden rezdülésével szeretett. Kényeztetett.
Odafigyelt rám. Értékelt. Szenvedélyesen viszontszerettem, és már
terveket sz ttem. Nagy terveket, amikbe teljesen beleadtam a szívem.
Egy házat terveztem, amit megtölt a gyerekzsivaj, és azt, hogy együtt
öregszünk meg. Örökké tartó szövetséget terveztem.
Aztán rájöttem a titkára, és azon az éjszakán az életem atomjaira
esett szét. Minden fantáziám a boldogságunkról, gyerekekr l és
házasságról szertefoszlott. Elképeszt csalással kellett szembesülnöm,
és el kellett döntenem, hogy beleugrok-e ebbe a mély gödörbe vagy
lelépek. Befejezhettem volna az egészet. Szakítok vele, és folytatom az
életem, keresek egy új szerelmet és egy másik happy endet. Ehelyett
csak álltam a pokol kapuja el tt, és benéztem, de persze nem láttam,
mennyire mély ez a pokol.
A határozatlanság eluralkodott rajtam, még akkor is, amikor
elutasítottam a lánykérését. Határozatlankodtam, elkeseredtem, és
chardonnay-ba fojtottam bánatom. És aztán...? Kihúztam magam, és
maradtam. Nem árultam el, hogy tudom a titkát. De amikor a
tündérmesém véget ért, elvesztettem a bizalmamat benne és a
kapcsolatunkban. Aztán néhány hónappal kés bb találkoztam Leevel.
 KÉT ÉVVEL EZEL TT

A BELIZE-I NYARALÁSUNK UTÁN NÉHÁNY HÓNAPPAL egy kisboltban

éppen a színes cukorkákkal teli polcokat tanulmányoztam, próbáltam
eldönteni, hogy melyikért adjam ki az aprómat, amikor besétált. A
megszokott környéket elhagyva, Palo Altóba mentem kocsival, hogy
meglátogassam Brantet munka közben, Egy olyan helyen álltam meg,
ahol egyébként nem kellett volna, mert a Mercedesembe üzemanyag
kellett, és a mosdóba is ki kellett mennem.
Már azel tt megéreztem a jelenlétét, hogy megláttam volna.
Mögöttem állt meg, kényelmetlenül közel. Megfordultam, és találkozott
a tekintetünk. Egyenesen rám nézett. Nem tért ki, de nem is szégyellte
el magát. Úgy nézett rám, ahogy a kisbabák szoktak, ártatlanul és
egyenesen, olyan egyenesen, hogy az ember ilyenkor elfordítja a
tekintetét, de én nem tettem. A tekintete annyira más volt, mint Branté,
hogy hirtelen teljesen lefagytam, beleragadtam a pillanatba. Csak
bámultunk egymásra, aztán elmosolyodott.
Húha. Tökös. Magabiztos. Szexi. Annyira más, mint Brant. Brant
arcán állandóan ott tükröz dött valami intenzitás, de ennek a férfinak az
arca mozdulatlan és nyugodt volt. Brant el ször meghallgatott, utána
reagált, a spontaneitás nem tartozott az er sségei közé. Soha nem volt
gondtalan, sem játékos, nem flörtölt. Ennek a férfinak a mosolyában
mind a három benne volt, és ez azonnal rabul ejtett. Én is
elmosolyodtam.
– Nehéz döntés – mondta a polcok felé biccentve.
– Igen – bólintottam továbbra is mosolyogva. Mintha egy
marionettbábu lennék, a maga ostoba arckifejezésével. Vissza kellene
fordulnom és elhúznom innen. Ehelyett tartottam a szemkontaktust.
Romokban hever kapcsolatom nagyon törékeny volt, a döntéshozó
képességemet pedig (nagyon) nem most kellett volna tesztelnem.
– Valahonnan ismerlek téged... – mondta lassan rám sandítva. A
mosolya egy kissé tartózkodóbbá vált, felismerés derengett a
tekintetében. Valódi felismerésnek t nt, nemcsak a szokásos
találgatásnak, amikor ilyen szöveggel flörtöl valaki.
Elállt a lélegzetem, a mosolyom még rendben volt, izgultam, de
kíváncsi is lettem, hogy mit fog most mondani.
Az „aha” élmény akkor jött, amikor összekapcsolta a dolgokat.
– Nem te vagy Brant Sharp barátn je? – Ezzel hirtelen elfordult, és
oldalra billentett fejjel elkezdte fürkészni a mögöttünk lév újságos
állványt. A kezével végigsimítotr rajtuk, és felkapott egyet.
Összeszorított szájjal nyögtem egyet.
A Wired Magazine, a számítógépes geekek kötelez olvasmánya
éppen a legfrissebb számában választotta meg az év legdögösebb IT-s
csaját. A díjat valójában egy IT-szektorban dolgozó n nek kellett volna
odaítélni, nem pedig a korszakos zseni barátn jének, de ezúttal én
szerepeltem a csillogó címlapon, csak drótok borítottak, az arcomon
lév magabiztos vigyor eddig jól fogyhatott. A kockafejek láthatóan
kedvelték a meztelenséget, nem számított, hogy éppen kir l is van szó.
És ott, a testem közepe táján nagy bet k hirdették megjelenésem
igazolását:„Lucky Layana: Brant Sharpnak van honnan merítenie a
kreatív inspirációt.”
Abbahagytam a mosolygást, kikaptam a magazint a kezéb l, és négy
lépéssel arrébb a Martha Stewart Living lakberendezési lap példányai
mögé dugtam.
– Nos, akkor válaszoltál is a kérdésemre – mondta mosolyogva. A
kezét az állványra tette, és éppen annyira hajolt közel, hogy meg-
érezzem a frissen vágott f illatát, ami bel le áradt.
Te jó ég, hogy milyen jó ez az illat! Diszkréten megszimatoltam,
aztán hátrébb léptem. Ez a remek férfipéldány ezek szerint nem ismer.
Csak a Wired címlapjáról vagy egy másikról azonosított be. Az elmúlt
hónapokban Brant médiagépezete turbó fokozatra kapcsolt, hét
magazinba is belekerültem. A PR-kampányt Jillian irányította, aki teljes
mellszélességgel reklámozta a Layana Teamet. Beszéltünk aznap éjjel,
amikor rájöttem a Titokra. Ekkor közös célunk lett a meg rzése,
egyúttal megreparáltuk a véd bástyáit. Nem sz nt meg közöttünk a
feszengés, de mivel volt egy közös célunk, stratégiát váltott, és az
energiáját a kapcsolatunk aláaknázása helyett most más célokra
fordította. Jelenlegi er feszítései arra irányultak, hogy a rivaldafénybe
helyezzen engem. Tudtam, hogy mit csinál: el akarta vonni Űrantr l a
figyelmet, hogy a magánszférája érintetlen maradjon, miközben a
kesely k az én húsomból lakomáznak. M ködött. Csak ebben a
hónapban öt interjút adtam.
A médiagépezet Lucky Layanának nevezett el, mivel feltételezlek,
hogy én inspiráltam Brant legutóbbi találmányát, a Layát. A Laya csak
ebben a negyedévben nyolc számjeggyel növelte a BSX nyereségét.
Fényesen ragyogó csillag volt, az újságírók fejében pedig mindez
nekem volt köszönhet . Nevetséges.
– Akkor tehát az vagy?
Próbáltam visszatérni az édességekhez, de már nem volt esélyem.
– Mi?
– Szerencsés. – Mély hangjából sütött, hogy legszívesebben itt és
most megdugna.
Felnéztem rá, a szemébe, de a köztünk sisterg kémia miatt azonnal
elkaptam a tekintetem. Semmi nem emlékeztetett benne Brantre, ez itt
elektromosság volt, veszélyes és nyers vágy – ez a kombináció
automatikusan beindította a n iességemet és vakmer vé tett.
– Miért nem próbálsz ki és jössz rá magadtól?
Nevetett, hátrébb lépett, sárga antilopb r bakancsa nyikorgott a
linóleumpadlón.
– Te nem olyan lány vagy.
Tartottam a szemkontaktust, miközben elnyomtam magamban
minden rossz el érzetet. Ez így nem lesz jó. Haza kellene rohannom,
várni Brantre, és elfelejteni, hogy ez az egész valaha is megtörtént. A
hangom nem engedelmeskedett, h vös lett, magabiztos. Mindig is
pontosan ilyennek képzeltem egy flörtöt, csak éppen most nekem ment
minden olyan gördülékenyen.
– Nem olyan lány? Akkor te tényleg nem ismersz.
– Mondani bármit lehet. – Csak bámult rám, tökös mosolya
visszatért, aztán az eldugott újságra nézett, majd vissza rám.
– Akkor vigyél el egy privát helyre. – A kihívás ott volt a
hangomban, még akkor is, ha a lelkiismeretem valahol a lelkem
legmélyén hosszú, csendes halált jósolt.
Az intimebb hely az áruház háta mögötti kavicsos parkoló volt, amit
mindkét oldalon kerítés és ócska autók határoltak, egy otthagyott
kosáron kívül üres cigarettásdobozok hevertek szerteszét, azokat arrébb
rugdostuk.
A falnak döntött, benyúlt a Vince topom alá, felülr l kibújtatott
bel le, a nyakrészén közben hallhatóan hasadt egyet az anyag. Er s
kezével csak tépte tovább, mire a mellem kikandikált a csipkés
melltartóm alól.
– Jól van – mormogta, lehajtotta a fejét, mohó kézzel tolta félre a
melltartóm kosarait, míg a mellem szabadon, fedetlenül lógott. A
kezével körbefogta és szorongatta, a testével nekem nyomult. Bennem a
lelkiismeretem csatázott a vággyal. Minden simogatása, fogása és
tapogatása olyan volt, mint a t z, az rületig fokozta bennem a vágyat.
Harcoltam az érzelmeimmel, képtelen voltam meg rizni a
józanságomat, leveg ért kapkodtam. felemelte a fejét, egymásra
néztünk és megállt.
Mintha mind a ketten azt éreztük volna, hogy az id is megállt, majd
törte meg a csendet azzal, hogy felröhögött.
– Mit csinálsz, Lucky? Nem késel el a délutáni teáról?
Erre csak grimaszoltam, el rehajoltam és beleharaptam a nyakába. A
b re egyszerre volt verejtékes és sós, forró és férfias. Koszos és
kívánatos. Távol a kölnik és az úri méltóság világától, amihez hozzá
voltam szokva.
– Azt hittem, hogy a tettek embere vagy. Ideges lennél? Aggódsz,
hogy nem tudsz teljesíteni?
Elhúzta a szám a nyakáról. Megfogta az arcomat és kényszerített,
hogy nézzek rá. Domináns szemek, a játékossága elt nt. Egy tökéletes,
dominanciára tör alfahím állt el ttem. Korábban már Űrantnél is
észrevettem ezt a tekintetet, amikor egy problémának ment neki ilyen
hévvel vagy egy versenytársat akart utolérni. De rám soha nem nézett
így.
– Inkább attól tartok, hogy annyira jól megduglak, hogy romba
döntöm vele az életedet.
Te jó ég, tudtam, hogy nagy hibát követek el! De a közelmúlt
eseményei ellenére nem hallgattam a józan eszemre.
Tetszett. Akartam. Akartam, hogy megdugjanak.
És megtette. Ott, a gazos parkolóhelyen. Az áruház egyik
alkalmazottjának a kocsija volt a tanúja annak, ahogy lüktetünk és
nyögünk a koszos téglának d lve. És az égbolt felettünk, ahogy
szétnyitottam a lábamat, és hagytam, hogy a kemény farka elfoglaljon.
Egy olcsó, benzinkútnál beszerezhet óvszer a farkán. Kemény, tiszta és
forróbb, mint amit bármikor korábban tapasztaltam. Beleértve Brantet.
Ez a férfi úgy dugott, hogy használt, a saját élvezetére összpontosított,
és a vonzalmát sehogy nem leplezte. Azt kellett volna éreznem, hogy ez
nem jó, nem lett volna szabad forrónak lennie, de az volt, koszos és
elkeseredett. Hatalmasat élveztem a durva téglába kapaszkodva, a lábam
remegett, az élvezet tiltott ösvényt vágott a testemen keresztül.
Egy perccel kés bb egy ordítással fejezte be, nem próbálta
cenzúrázni a szavait, a kiáltását a szél felkavarta, én is hangosan a
nyakába nyögtem, feszesen fogta a fenekem, húzott magára, zihálásából
tudtam, hogy milyen hosszan és jól ment el.
– Bassza meg! – káromkodott, és eltolta magár a faltól. A farka
kiesett bel lem, az egyik kezével keményen a vállamat fogta, a falnak
szegezett továbbra is, ahogy lehúzta az óvszert, és visszadugta a farkát a
nadrágjába. Egy kézzel visszacipzárazta a sliccét. Nehezen kapkodta a
leveg t, vad tekintettel végigmérte a testem.
– Akkor a másiknak most ennyi jutott.
– Baszd meg! – vágtam vissza, olyan kihívóan, amennyire csak
tudtam, figyelembe véve, hogy a len rövidnadrágom a bokámon volt, a
blúzom nyitva, a cicim kint. Er s szél támadt, mire a mellbimbóim
reagáltak, a b röm feszesebb lett, a puncim súlyos és nedves a vágytól.
Elém guggolt. Megfogta a nadrágom derekát, és felráncigálta, a
lábammal próbáltam segíteni neki. Ékszerekkel díszített szandálom
hangja hallatszott a kavicson, ahogy a forró ujjaival végigszántott a
lábamon. A tekintetét nem vette le rólam, jobban belém hatolt vele, mint
a farkával.
A köldökömnél babrált, begombolta a nadrágom, aztán feljebb
csúsztatta az ujjait. Durva b re végigsimított a hasamon, aztán a mellem
hajlatán, a lélegzetem elakadt, ahogy szenvedélyesen megszorongatta.
Elég keményen ahhoz, hogy majdnem fájt, így húzta fel magát, és
felfelé kellett néznem, ahogy ott állt el ttem.
Újabb szorítás. Minden egyes ujját éreztem, ahogy szétterjedtek a
mellkasomon. Változtatta a nyomást, és nevettem volna, ha nem egy
hajszál választott volna el attól, hogy még egy menetre kérjem.
Elengedett. Olyan gyorsan húzta fel a melltartómat és a blúzomat,
hogy azonnal kiment a fejemb l, hogy mit is akartam mondani. És...
ruhástul hirtelen már kevés volt bennünk a közös.
– Menj szépen vissza a kastélyodba, Lucky! Biztos vagyok benne,
hogy már vár.
– Nem vár.
Vigyorgott, de nem annyira játékosan, inkább keményen, cinikusan.
– Mindig baszol idegenekkel öt perccel a találkozás után?
– Kihagyták ezt a cikkb l?
– Feltételezem, hogy az arisztokrata kurvák éppen annyira szeretik a
faszt, mint a többiek.
– Feltételezem, hogy a társadalom aljába tartozó férfiak nem tudják,
hogy hogyan kell randira hívni egy lányt.
A tekintetén látszott, hogy megértett. Lassú biccentés, a szája
szeglete kicsit felfelé görbült, az arcán gödröcskék jelentek meg.
Brantnek is volt gödröcskéje, de hónapok óta nem láttam az arcán.
– Meghívlak ebédelni.
Az órámra néztem, a TAG csodásán csillogott a délutáni napfényben
a kaliforniai naptól csókolt b römön.
– Kicsit kés van már az ebédhez.
– Akkor sörözzünk egyet. Már ha ez nem rangon aluli neked.
Vállat vontam.
– Parkolóban is tudok dugni, azt hiszem, hogy le tudok gurítani
néhány felest is.
Az arca elsötétült, és már így is több érzelmet láttam rajta harminc
perc alatt, mint Branten egész múlt hónapban. Mióta elutasítottam a
lánykérést, valamiféle mosolyszünet volt kett nk között. Talán miattam
volt, talán vonult vissza, de az is lehet, hogy egy kicsit mind a kett .
Akármi is volt az oka, ennek a férfinak a szenvedélye, hozzáállása üdít
változatosságot jelentett.
Beültünk a kocsijába, egy dzsipbe. Volt egy utánfutója is, tele
f nyírókkal és más szerszámokkal. Végignéztem a rakományon, leltárba
vettem mindent, amit persze észrevett.
– Sajnálom, de otthon hagytam a Ferrarimat.
Egy törött m anyag ülésre ültem. Szinte viszketett az ujjam, annyira
ki akartam húzni a keszty tartót, hogy ellen rizzem az autó papírjait,
lássam a nevét, és megértsek valami keveset a mellettem ül férfiból. A
terepjáró megrándult, aztán beindult, én persze a kormány felé estem,
ahogy tépett kifelé a parkolóból. A feher Mercedesem továbbra is elöl
parkolt, én pedig továbbra is bekaptam volna néhány cukorkát, de
hagytam, hogy menjünk.
– És a szerszámok? – Túl kellett kiabálnom a zenét. Valami
counrydalt hallgattunk összetört szívekr l és Texasról, elvette a kezét
a remeg sebességváltóról, hogy levegye a hangot, aztán visszatért a
sebességváltóhoz, és valahogy ez a laza mozdulat is irtó szexinek t nt.
– Tájrendezéssel foglalkozom. Vágok, metszek, ültetek. Fizikai
munka. – Rám nézett. – Ez oké neked?
– Nem kell, hogy oké legyen nekem. – Megfogtam a biztonsági övét.
Reméltem, hogy a következ kanyarban nem fogunk az árokba repülni.
Akárki is döntött úgy, hogy leszedi az ajtókat az ilyen autókról,
f belövést érdemelt volna. Kíváncsi lettem volna, hogy ez a kocsi hány
pontot kapna egy biztonsági teszten.
– Te mindenkivel így kurválkodsz?
Nevettem, és a fejemet ráztam.
– Nem. – Brant soha nem nevezett volna engem kurvának. Nem
használt ilyen szavakat. Nem tartotta ket intelligens emberhez
méltónak, elvesztegetett szótagoknak gondolta ket, miközben annyi
megfelel kifejezés van.
– Akkor csak szerencsés vagyok?
– Te... valahogy más vagy – elmélkedtem hangosan, nem tudom,
hogyan beszéljek olyan dolgokról, amikr l nem kellene beszélnem.
– Olyan vagyok, mint bárki más, Lucky, és ez nem biztos, hogy baj.
– Nem. Szerintem a lelkünk mélyén mindannyian a normalitást
akarjuk. Magam is néha oda szeretnék elmenekülni.
Egy olyan bárhoz hajtott, amit soha nem láttam korábban, még a
városrészben sem jártam soha. Az In Between két nagyobb bár közé
ékel dött be, ahol valószín leg ételt is felszolgáltak, voltak
felszolgálóik, és a mosdó szempontjából is meghaladták a III.
kategóriát. De mi az In Betweenbe léptünk be, ahol a pultos az
ismer sök mosolyával nézett fel és a nevén köszöntötte. Lee. Nem
találtam volna ki a nevét. A Lee valahogy nem illett hozzá, kicsit hozzá
kellett szoknom. Rájöttem, hogy a parkolói romantikus
heveskedésünkben kihagytuk a bemutatkozást.
Elég ingatag volt a szék, amelyikre leültem, de a következ vel sem
jártam jobban. Nem foglalkoztam vele, beakasztottam a lábam, és
amikor felnéztem, a pultos unott arcát pillantottam meg.
– Mit kérsz?
– Mitek van?
– Miller, Bud és Pabst.
Húha, ez aztán finom hely!
– Miller Lire-ot kérek, egy pohárral.
Két perc múlva már ott állt el ttem a sör, egy éppenséggel nem túl
tisztának t n pohárban. Még egy m anyag poharat is nagyobb
örömmel üdvözöltem volna, ha lett volna. Meghúztam a sört, örültem,
hogy hideg, aztán letettem, éreztem, hogy rám szegez dik a tekintete.
Felé fordultam, futólag láttam, hogy mosolyog, közben a pohár is
megállt picit a kezemben a leveg ben, amikor újra a számhoz emeltem.
A mosolya volt a gyengém. Úgy volt szégyenl s, ahogy csak egy
magabiztos férfi képes. Lassan formálta a szavakat, szinte engedélyt
kért, hogy belépjen a világodba, hogy aztán szétbassza az agyadat.
Ittam még egy kortyot, közben a számat nézte. Még ha nem is
mosolygott, a szeme mosolygós maradt. A szemével tovább dugott.
Éreztem, hogy a tekintete lehúzza rólam a ruhát, ledönt, rám mászik és
magáévá tesz. Nem tudtam levenni róla a szemem. Kénytelen voltam
visszamosolyogni. Magabiztosnak kellene lennem, az én kezemben
kellene hogy legyen az irányítás, de ehelyett elvörösödtem, és nem
jutott eszembe semmi frappáns megjegyzés. Ez a férfi a halálos
ítéletemet is jelenthetné. Tudtam ezt, de féltem, hogy nem tudom
otthagyni. Ezért a férfiért még éveket is adtam volna az életemb l.
A kézfejével megtörölte a száját.
– Mondta már valaki neked, hogy nem vagy normális?
– Milyen szempontból?
Nevetett.
– Semmilyen szempontból. – Nagyot kortyolt az italába, átnyúlt,
megfogta a székem, és a lábam között kotorászott a rövidnadrágom
közepén, megfogta és húzta a széket velem együtt, csak akkor állt meg,
amikor már a lába között voltam. A keze a csupasz combomon,
magabiztosan simított végig az izmon, amíg elérte a sortom szélét.
– Te is elég rült vagy.
– Hiszen nem is ismersz.
Igaza volt. Ez a férfi egy tökéletes titok volt a számomra.
– Van egy elég jó ötletem.
 – Örülök, hogy legalább az egyikünknek van.
Leny gözve néztem. Az ujjait egyébként bedugta a rövidnadrágom
alá, szexi volt és szinte, de közben titokzatos. Tökös, de a
sérülékenység árnyéka is rávetült. Megvetést és vonzalmat mutatott
egyszerre, és úgy viselkedett, mintha ez teljesen normális lenne. De a
leginkább leny göz és egyben a legcsábítóbb az volt, hogy minden
szempontból Brant ellentéte volt. A kezét lazán tartotta, ahogy
hátrahajtotta a fejét, és a poharát kiürítette. A férfiassága minden
pillanatban megnyilvánult, az illatába föld, f és verejték illata vegyült.
Maga volt a megtestesült férfiasság, és ezt legitimálta, ahogy a fal
mellett megdugott. Keményen behatolt. Inkább a saját kielégülése, mint
az enyém vezérelte. Mohón, állatiam Megjelölt a farkával. Az a típusú
férfi volt, aki el l mindig menekültem, de lehet, hogy éppen az a típus,
akire mindig is szükségem volt.
Megint felém lendült a székén, átkarolt, a székem szélére csúsztatott,
els ször az egyik, majd a másik lábamat emelte meg, mígnem lovagló
ülésben az ölében ültem. rülten izgató volt, ahogy a farmerével
nyomott.
– Csókolj meg! – Kivette a poharat a kezemb l. Letette a pultra, és
rám nézett. A kezébe fogta az arcom, és farkasszemet néztünk. Várt.
Űehunytam a szemem, kifújtam a leveg t. Az arcomat felé fordítottam.
Semmi. Egyik szememet résnyire kinyitottam, láttam, hogy
mosolyog, a feltör nevetésbe belerázkódott.
– Nem azt mondtam, hogy hadd csókoljalak meg, hanem azt, hogy
csókolj meg.
Mérgemben megrántottam az ingét, belekapaszkodtam, és magam
felé húztam. Megtámadtam a száját, meglep dtem az ajkaink
találkozásakor, hogy milyen gyengéd és simulékony volt a reakciója, a
keze a meztelen hátamon lefelé kanyarodott, és szorosabban magához
vont. Imádtam, ahogy csókolóztunk, ahogy a nyelve megfeszült az
enyém alatt. Nem éreztük idegennek egymást, a szánk ösztönösen
ismerte a másikét.
Megfordult a székeben, magával vont, a hátamat a pultnak döntötte,
de a kezével továbbra is az ölében tartott. Csak annyira bontakozott ki a
csókból, hogy beszélni tudjon.
– Többet akarsz? – kérdezte súgva. – Mert érezni akarom, hogy
milyen a szád belülr l, miel tt visszaküldelek hozzá.
 – Többet akarok – ziháltam.
Két perc múlva a mosdóban voltunk.
Nem gondoltam, hogy az olyan helyeken, mint ez, az olyan
bárokban, amik kisebbek, mint az én gardróbom, van egyáltalán egy
mosdó. De itt volt. Egy apró, négyzet alapú helyiség, egy lábon álló
mosdó volt a falhoz csavarozva, óvszertároló a falon, a lefolyó a lábam
alatt. Legfeljebb három négyzetméter összesen.
Az ajtó becsapódott, ahogy nekid ltem, de is lökött rajta egyet.
Ereztem a sör ízét a nyelvén, ahogy csókolóztunk. A kezével húzta a
blúzomat, felülr l kibújtatott bel le. Egy gyors mozdulattal kikapcsolta
a melltartómat, és lerángatta rólam a pántokat. A csókunk forró volt és
heves. Minden racionális gondolatot kisöpörtem a fejemb l, és élveztem
a pillanatot, élveztem a férfi érintését, akinek soha nem elég.
Elszakadt a számtól, lehajtotta a fejét, és úgy nézett, mint aki
korábban soha nem látott mellet. Nagyot sóhajtott, amikor megfogta, és
gyengéden tartotta. Csodás szája ellenben, ahogy a b römhöz hajolt,
már korántsem volt olyan lágy.
– Te jó ég, csodaszép! – A finom b rt szopogatta, mély leveg t vett,
amikor a nyelvével körözött a mellbimbóm körül, váltakozva szívogatta
ket, miközben én a fejemet a falnak támasztottam. űsak hallottam,
ahogy az öve a padlón koppant, amikor a farmere lecsúszott. Segítettem
neki kibújni az ingéb l. Meztelen fels testtel állt el ttem, találkozott a
tekintetünk, láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni a kontrollt. Te jó ég,
már merevedése volt. A szemem sarkából láttam, és éreztem is, ahogy
nekem ágaskodott.
– Térdelj le! – hörögte.
Semmi kedvem nem volt a földre térdelni, ugyanis biztos voltam
benne, hogy a padló hónapok óta nem látott felmosórongyot.
Ahhoz viszont abszolút volt kedvem, hogy a számba vegyem t.
Hogy a nyers vágya továbbra is lobogjon. Lerángattam az alsónadrágját,
csináltam bel le egy kis alátétet a térdemnek, és letérdeltem el tte.
Te jó ég! Bár már százszor megtettem, most más érzés volt. Kinyitni
a szám, a kezembe fogni a teljesen merev farkát, megnyalni a számat és
hallani, hogy nagy leveg t vesz... Soha nem voltam ilyen nedves. Soha
nem akartam ezt ennyire. Soha nem vágytam egy kemény kézre a
tarkómon, a türelmetlen nyomásra, hogy felnézzek a szemébe, és a forró
tekintetben lássam a tiszteletlenséget és a vágyat. Lebuktam a farkára,
pumpáltam, az orromon keresztül vettem a leveg t, és annyit vettem el
bel le, amennyit csak tudtam, id nként öklendeztem, de a szám talált
egy ritmust. Szívás, vissza, szívás és vissza – a nyögései tudatták velem,
hogy jól csinálom.
Addig szívtam, míg már fájt az állkapcsom, pedig felráncigált.
Lerángatta rólam a sortomat, a gomb valahova elrepült, én pedig
meztelenül álltam el tte. Megfordított, míg mind a ketten a koszos
tükörbe néztünk, tágra nyílt szemmel, ziháló mellkassal. Valami kintr l
nekiütközött az ajtónak, ami eszembe juttatta, hogy mégis hol vagyunk.
– Hajolj le – mormogta, és én lehajoltam, hátrébb léptem, hogy a
mosdónak tudjak d lni, és a tükörképünket néztem, lenézett, fogta a
farkát, megvizsgálta a pinámat és behatolt.
A mosdóba kapaszkodtam, és próbáltam nem sikoltozni, de te jó ég,
függ vé tett.
V ISSZAMENTÜNK A BÁRBA, ahol a sörünk már melegen várt
bennünket. A vendégek száma id közben megduplázódott, ami azt
jelentette, hogy a kis helyen most hatan szorongtak összezsúfolva.
Lehajtotta az italt, aztán el retolta az üres poharat.
– Kösz a sört!
Felvontam a szemöldököm. Én nem ittam, hanem el ástam a
zsebemb l a mobilomat, és ellen riztem a nem fogadott hívásaimat.
– Én köszönöm neked!
Intett a pultosnak, egy sz k pólós férfinak, aki úgy mosolygott rám,
hogy biztos voltam benne, hogy a mosdóban töltött perceink miatt
gúnyos.
– Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy a te italra és dugásra szánt
költségvetésed nagyobb, mint az enyém. A kocsiban várlak. – Elfordult,
néhány emberrel kezet rázott, és néhányat hátba veregetett. A járása laza
és magabiztos volt.
A pultosra néztem, aki letörölte a pultot és várakozóan nézett rám.
– Megkapta a számlát?
– Az utóbbi id ben nem fizetett – felelte felvont szemöldökkel, a
poharainkért nyúlt, és betette ket a mosogatóba.
– Felfogtam. – Űenyúltam a zsebembe, el kapartam egy húszast, és
letettem a pultra. – Köszönjük!
– Semmi gond. Mindig örülök, ha látom Lee egyik csaját.
Kifelé menet megálltam, és visszafordultam.
– Én nem vagyok az egyik csaj.
A férfi csak fel röhögött, vállat vont, fogta a pénzt és bedugta a
mells zsebébe.
– Nekem aztán édes mindegy.
Lee egyik csaja. Legszívesebben azonnal felszívódtam volna. Azt
kívántam, bárcsak visszaülnék a kocsimba, és szépen hazafurikáznék a
luxuskörülményeim közé. Ehelyett felmásztam a terepjárójába, és
végigszenvedtem a tízperces kocsiutat vissza a kisboltig, miközben a
szél összevissza borzolta a hajamat, és az er sít kb l a Florida Georgia
Line basszusa recsegett.
Hirtelen megállt a kocsim mögött, a szemével végigpásztázta a
letisztult vonalakat, ami Űrantnek hatszámjegy összegbe került.
– Ha jól sejtem, ez a tiéd, Lucky.
– Layana. – Fogtam a ridikülömet, kikapcsoltam a biztonsági övét,
mire felpattintotta a hamutartót, és kihalászott egy a szélein már
meggy r dött névjegykártyát. – A barátaimnak Lana.
– Egyáltalán nem izgatnak a nevek.
– Engem sem a Lee.
– Nekem mindegy. Hívj, ha akarsz egy harmadik alkalmat. – Rám
vigyorgott. Beindította a motort, mint aki már várja, hogy kiszálljak.
A kártyára néztem. Össze akartam gy rni, de nem tettem.
Névjegykártyája van. A tény egyszerre volt nevetséges és megnyer .
Rájöttem, hogy semmi ötletem nincs arra vonatkozóan, hogy mit
tegyek a kártyával. Néztem, ahogy távolodik a terepjárójával, mögötte
az utánfutó az arcomba verte a parkoló porát. Beszálltam a kocsimba, a
b röm piszkos volt, a puncim meg volt babonázva, a ruháim fele kinyúlt
vagy teljesen tönkrement.
Hazafelé menet három kijáratnál is lehúzódtam, végül egy
barkácsáruház parkolójába álltam be, bezártam az ajtót, a kormányra
hajtottam a fejem és sírtam.
A HÁLÓSZOBÁBA LÉPVE LEDOBTAM A RUHÁIMAT. Jólesett volna egy
zuhany, de nem akartam lemosni magamról az illatát. Olyan szagom
volt, mint neki. Mint az olajnak, a f nek, a kosznak és a szexnek. Egy
kicsit sem illett a világomba, a hálószobámba, az életembe. És tudtam,
hogy nincs is értelme, de többet akartam, és Brantet most még jobban
szerettem.
Ez a férfi annyira más volt, mint , hozzánk képest annyira
szabálytalan. Szerettem a különbséget. Többet akartam, és gy löltem
magam emiatt, f bbet akartam annál, mint amit Űrantt l megkaphattam,
több színt, többet annál a férfinál, aki a kezemet fogta, odafigyelt rám,
és holdfényben megkérte a kezem.
Kinyitottam a csapot, és féltem belépni a zuhany alá. A lábamat
feltettem a kádra, és betoltam az ujjam. Behunytam a szemem, ahogy
éreztem ott a sajgó vágyat. Akartam t. Ha kitörölném t az életemb l,
újra szükségem lenne rá. Kinyitottam a kabin ajtaját, és beléptem a
vízsugár alá. Sírtam, amikor lemostam a napot a testemr l.
Nem volt kedvem leállítani a vizet, de éreztem, hogy sietnem kell.
Fel kell öltöznöm. Ma este Branttel vacsorázom.

***

Hazugságok. Hazugságok hegyei közöttünk, a vászon asztalterít túl

tiszta és kicsi ahhoz, hogy mindet megtartsa. Lepotyogtak az asztal
szélén, szétfolytak, és betöltötték a halfiléket el ttünk, az olvadt vaj
valamennyit megfogott a lángjában.
Nekem sok volt, neki csak pár. Mindig teljesen tudatában voltam a
csalásomnak, és csak sejthettem az övéit. Órákig tudtunk beszélgetni, de
csak kevés olyan dolgot mondtunk, ami legalábbis részben ne lett volna
hazugság.
– Hallottam, hogy a szüleidet is kitünteted a Xavier-fogadáson.
Űólintott. A villájára t zött egy gombát.
 – Úgy döntöttem, hogy az új épületet a tiszteletükre nevezem el. –
Egy épületet. Százmilliós befektetést, melynek a homlokzatán majd
büszkén csillog a nevük. Kedves gesztus, ha nem a tizedik lenne, amit
ebben az évtizedben építtetett. A BSX-campuson három már az én
nevemet viselte. Az új alkalmazottaknak kihívást jelentett megtalálni
azt, ahová éppen menni akartak, ezért ez amolyan beavatási szertartás
volt a régi munkatársak körében. Másoknak a barátaik virágokat adnak,
Brant épületeket adott. Szó szerint odaadta ket. A nevem szerepelt a
tulajdoni lapon, és a cégei minden hónapban csinos kis bérleti díjat
fizettek nekem.
Belekortyoltam a boromba. Egy kicsit ízlelgettem, csak azután
nyeltem le. 196l-es évjáratú La Mission Haut-Brion. Kellemes utóíze
volt. A siker könnyen lecsúszik.
– Az t kealapjuknak adományozod az épületet?
Csak bólintott, nem válaszolt. Levágott egy darab húst.
– Tudnál holnap Jilliannel találkozni? Utánanéznétek az ez évi
ingatlanadományozásoknak. Meglátod, hogy egyetértesz-e azzal, amit
csinálnak.
Jillian. Egy udvarias mosollyal lepleztem a javaslat miatti
ellenérzésemet. Űár a Jilliannel végzend tevékenységek sorában akár
még élvezetesnek is ígérkezett a BSX milliós összegeinek kijelölése.
– Persze. Készíthetek neked egy áttekintést a szervezetekr l és az
adományozás hatásáról...
Legyintett az ajánlatomra, utána belekortyolt az italába.
– Nem szükséges. Én akkor vagyok boldog, ha te is az vagy. Hogy
telt a mai napod?
Hirtelen témaváltás. Jellemz volt Űrantre, de én mégis úgy éreztem,
mint aki reflektorfénybe került, vagy éppen a kivégzéséhez hajtja le a
fejét.
– Intézkedtem. Aludtam. – Egy cikkben olvastam, hogy a hazugok
túlrészletezik a hazugságaikat, és ez hihet nek is t nt. Égett a nyelvem,
hogy legyek egy kicsit kreatívabb.
Felém nyúlt. Gyengéden megérintette a karomat, szokásos gesztusát
nagyon szerettem. Minikapcsolódás a szerelmi életünkben.
– Jól hangzik.
– Kivehetnél holnapra egy szabadnapot. Az ágyban tölthetnénk az
egész napot.
 Azonnali fejrázás.
– Lehetetlen. Már csak egy lépés választ el attól, hogy az Onyx
akkumulátor igényét a jelenlegi ötödére csökkentsem. Ami azt
jelentheti. ..
– Hogy egy zseni vagy – szakítottam félbe mosolyogva.
Felnézett.
– Hogy szerencsés vagyok.
Kényszeredetten ránéztem, átnyúltam az asztalon, felszúrtam egy
darab húst és a szájához emeltem.
– Ígérd meg nekem, hogy miután áttörést érsz el az akku ügyben,
együtt ünnepelünk. Adj nekem két napot az életedb l, hadd vigyelek el
oda, ahová akarlak!
– Rendben, megígérem. – A szájába vette az ételt, megrágta,
hátrad lt a székében, amikor a szmokingos pincér közeledett.
Egy hónappal kés bb feleolyan keskeny akkut csinált, mint a
legnagyobb versenytárs, ráadásul az övé kilenc napig is m ködött
feltöltés nélkül. Terveztem a nyaralást. Lefoglaltam a házat. De nem
mentünk. És megértettem, hogy miért nem.



Tudtam, hogy nem vagyok normális. Mindig is furcsa voltam, amit

régen még aranyosnak találtak. Mostanában, amikor reggelente a
hajamat kefélem, és van id m arra, hogy a tükörben farkasszemet
nézzék önmagammal, azt hiszem, hogy csak magányos voltam.
Magányos és kétségbeesett, aki csak azt akarja, hogy valaki a kezében
tartsa, szeresse és vágyjon rá. Talán ez normális. Talán az tett engem
furcsává, ahogy haladtam a célom felé.
Egy hétig hozzá sem nyúltam Lee névjegykártyájához. Bedugtam a
tükröm keretébe. Szempillafestés és rúzsozás közben szemeztem vele.
Fogmosás és fogselymezés közben bámultam.
Amikor éjjel lehunytam a szemem, rá gondoltam. Amikor a kezem a
takaróm alá lopózott és keményen megnyomta a lábam közötti
sóvárgást, akkor rá gondoltam. A kávémat kortyolgatva néztem a
napkeltét a pázsit felett, és arra gondoltam, hogy felveszem
alkalmazottnak, hogy nyírja le a füvet. Aztán végigvettem magamban,
hogy ez hogyan dönthetne romba mindent.
 Nem kellett volna felhívnom. De képtelen voltam nem megtenni.
Nem bírtam ki a távolságot. Ezt nem lehet ép ésszel felfogni.
De amikor hívtam, nem vette fel, és nem volt hangpostája. Egy hetet
vártam, aztán hívtam újra. A harmadik héten ki volt kapcsolva.
Szétvetett a düh, aztán hálás voltam a nehézség miatt, majd megint
dühös. Akartam t, szükségem volt rá, nem álltam készen arra, hogy
búcsút mondjak neki. Szükségem volt arra, hogy még egyszer betölt sön
a farka. A megszállottja lettem, bár semmi jelét nem adta a létezésének,
és minél jobban kerestem, annál kevésbé találtam.
Szóval adtam egy kis id t magamnak, és arra kényszerítettem az
agyamat, hogy álljon le Lee keresésér l. Minden figyelmemet Űrantre
összpontosítottam, nyaralásokat tervezgettem, és több id t töltöttem
nála. Elmentünk Új-Zélandra, vettem egy házat Hawaiin. Saját
tenyésztés osztrigánkat bontottuk Key Western Közben próbáltam
elfelejteni Leet és az részeit megtalálni Űrantben. Mindkét tekintetben
nyomorúságos kudarcot vallottam.
Újra hívtam, ezúttal kicsengett. A hetedik vagy nyolcadik héten. De
még mindig nem volt hangpostája. Addig hallgattam a csörgést, míg
leállt. Ekkor úgy döntöttem, hogy inkább követni fogom.
Els találkozásunk után négy hónappal megtaláltam.
 EGY ÉVE ÉS NYOLC HÓNAPJA

– MIT KERESEL ITT? – A járgánya mellett állt meg, ráér sen a kulcsait
dobálta, és engem nézett. Nem félt a szem- kontaktustól. Brant szeme
állandóan cikázott, ahogy jártak a gondolatai. Ennek a férfinak a
tekintete rám tapadt, és engem is megbabonázott. Idegesít en tudott
koncentrálni.
– Megláttam a kocsidat, és gondoltam, rád köszönök.
– Csak úgy erre jártál? – A tekintete az utcára siklott. Megtalálta az
autómat, aztán visszanézett rám. – Nem úgy t nik, hogy ez neked a
szomszédban lenne.
Nem is volt ott. De nagyjából egy kilométerre lehetett attól a helyt l,
ahol legutóbb találkoztunk, és két háztömbre a bártól, ahol megdugott a
mosdóban. Vállat vontam.
– Egy barátomhoz jöttem látogatóba. – Egyébként követlek egy ideje.
– Még mindig annak a gazdag fasznak vagy a kurvája? – A
szemembe nézve beszélt ilyen durván. Úgy peregtek a szájából a
szavak, mint a kibaszott üveggolyók, lágyan és akadálytalanul,
miközben forró tekintetét l a vaginám várakozóan lüktetett. Te jó ég,
akartam t! A szagát, a kisterpeszben tartott lábát, a tökéletesen
megmutatkozó férfiasságát, a feszes pólóba, kopott farmerbe és melós
bakancsba bújtatott er s testét.
– Ja. – Közelebb léptem, a magas sarkúm alatt csikorogtak a
kavicsok. Domináns tekintetét végre levette az arcomról, a lábamra
siklott, végigmérte. Mosolygott. – Akarod még dugni a gazdag fasz
kurváját?
A mosoly lehervadt az arcáról, el renyúlt, nagy tenyerét a derekamra
tette, és magához húzott. Botladoztam, de aztán vörös fejjel
nekisimultam, pedig háttal a kocsijának támaszkodott. A szája
kemény volt, elég mélyen csókolt ahhoz, hogy érezzem a sört a nyelvén.
A kezemmel az inge alatt kotorásztam, biztattam, tapogattam. A
nyelvemre sziszegett, amikor a kezem lejjebb csúszott, és megfogtam a
farmere korcát.
– Te jó ég, te aztán egy kibaszott rült csaj vagy. – A kezét a
kezemre tette, lejjebb nyomta, hogy érezzem a merevedését, a
nadrágjának feszül nyomást. Az ujjaimmal körbejártam, szorítottam,
élveztem, hogy érzem.
– Menj arrébb! – dünnyögte, aztán elvette a száját, a fejét kissé
hátravetette, elhúzta a kezem, és ezzel hirtelen megszakadt a kapcsolat
kett nk között. – Baszd meg – káromkodott, a kezével megtörölte a
száját, közben rám nézett, mire én hátrébb léptem, mert éreztem, hogy
el akar szakadni t lem, de nem értettem, hogy mi okozta benne a
változást. – Baszd meg – ismételte. – Te nem vagy normális.
Találkozott a tekintetünk. Hallgattam. A testem még mindig többért
kiáltott. Többet és többet akartam. Más volt, mint Branttel. Nem tudtam,
hogy miért annyira más, nem is értettem, de függetlenül az októl, a
szexuális kapcsolatom ezzel a férfival sokkal intenzívebb volt. Kellett,
hogy is érezze, és a szeme azt sugallta, hogy így van. Állhatatosan
nézett, és a hüvelykujját rágta. Gondolkodott.
– Van barátn m – úgy mondta ki a szavakat, mintha piszkosak
lennének, és leengedte a kezét. Kiegyenesedett, és kissé megemelte az
ál lát. – Baj?
Ja. Kibaszottul nagy baj. Próbáltam közömbös arcot vágni, hogy ne
látsszon az arcomon az érzelmek háborúja, a pánikparti az agyam
nappalijában.
– Á, dehogy! – súgtam. Ha egy picivel hangosabban mondtam volna,
akkor megérezte volna a hazugságot.
Kinyitotta a kocsija ajtaját. Talán egy percig is csak állt ott
mozdulatlanul, elállta az utat az én kocsimhoz, az agyam pedig csak
kullogott az események után, pedig kétségbeesetten tudni akartam, hogy
mi fog történni.
– Nekem viszont baj. Viszlát, Lucky. – Az utolsó szót gúnyosan
mosolyogva vetette oda, mintha nem lennék más, mint egy szerencsés
csaj, amilyen hangon mondta, már az felért egy arculcsapással. Én csak
álltam, a cip m sarkával a kavicsok közé süppedve, elvörösödve,
nedves bugyiban, amikor rálépett a gázra és otthagyott, a barkácsáruház
parkolójában. Egyedül. Nem fordult hátra, nem nézett rám, amikor
elhajtott. Egyszer en elment. Talán hozzá ment. Ökölbe szorult a
kezem.

***

Brant aznap éjjel nem aludt otthon. Volt kulcsom a házához, elmentem
hozzá, és azt mondtam magamnak, hogy azért maradok, hogy reggelivel
lepjem meg, nem azért, mert azt akarom, hogy egész éjjel a karjában
tartson, és biztosítson arról, hogy szeret. Ehelyett az egész éjszakát
egyedül töltöttem az ágyában, egy hengerpárnát ölelgettem, és
próbáltam nem gondolkodni. Lee uralta a gondolataimat. Űarátn je van.
Akiért engem otthagyott a parkolóban. Akit valószín leg fél éjszaka
dugott. Behunytam a szemem, magamra húztam a takarót, és azt
kívántam, bárcsak Brant karja ölelne. Az üres ágyában aludtam el, és
délig nem is ébredtem fel.
 BRANT

H A IGAZÁN SZERETSZ VALAKIT, akkor nem léphetsz le csak úgy.

Függetlenül attól, hogy mit csinál a párod. Függetlenül attól, hogy
milyen hazugságok hagyják el a száját, mit tesz a teste, te szorosan a
hajója árbocához kötöd magad, és megesküszöl, hogy ott maradsz,
akármilyen is a széljárás. Hagyod, hogy a szél oda fújjon léged, ahová
akar. Még akkor is, ha minden összeomlik. Még akkor ís, ha az a hely
darabokra szaggat téged és minden jót megöl benned.
A LANY NEVE MOLLY JENKINS. Orvostanhallgató a UCLA-n. Kit n
tanuló, ösztöndíjas sportoló volt, míg meg nem sérült a térdszalagja.
– Milyen sportágban? – Vicsorogva lapozgattam a mappát, a képeket
egymás után, egy nálam csinosabb, fiatalabb, elevenebb, vidám sz ke
lányról, akinek a melltartója D kosarasnak t nt. Vajon ez jönne be
Leenek?
– Teniszben.
Becsuktam a mappát, semmi szükség nem volt arra, hogy tovább
nézegessem, mennyire tökéletes. Tenisz. Nem semmi.
– És mik a gyengéi?
– Tessék? – A szikár férfi el ttem megmozdult a székén.
Megigazgatta a szemüvegét.
– Nem az er sségeit akarom tudni, hanem a gyengéit. Drogozik? Van
gyereke? Hétvégente f vel-fával szexel?
Nagy, buta tekintet a válasz és pislogás a fémkeretes szemüveg
lencséi mögött. A városban a legjobb céget bíztam meg, és tessék, ezt
kaptam érte.
– Nos, a jelentésem minden részletre kiterjed ...
– És minden negatívum kimaradt bel le. – Visszadobtam a mappát
az íróasztalára. – Mi a szépséghibája?
– Semmi ilyesmit nem találtam. – Megnedvesítette az ajkát.
Idegesen, furcsa mozdulatokkal dobolt a lábán. Addig meredtem a
kezére, míg abbahagyta.
– Hol dolgozik?
Arcvonásai kissé ellazultak.
– Egy olívaültetvényen. Stonestownban.
– Kérem a beosztásának a másolatát, hogy a hét mely napjain
dolgozik.
Bólintott, kurtán és idegesen, kicsit lehajtotta a fejét, így jobban
megmutatkoztak a homlokát kipontozó pattanások.
 – Még valami?
– Ennyi. – Az ujjammal az ajkamat ütögettem. – Egyel re.
Kihúztam az íróasztalfiókot, fogtam egy csekkfüzetet. Nagylelk
összeggel töltöttem ki egy csekket a nevére, hogy rendesen motiváljam.
Aztán kitéptem a lapot, felálltam, és felé nyújtottam.
– Hívjon, ha bármit megtud!
Ahogy vigyorgott, kivillantotta a lepedékes fogait, amik több irányba
néztek, mint a ceruzák egy ceruzatartóban.
– Igen, Miss Fairmont.
Udvariasan rámosolyogtam, és felkaptam a mobilom. Megvártam,
míg becsukódik utána az ajtó, aztán elintéztem a hívást.

***

Korábban még soha nem nyomoztam egy lány után. Nem voltak
sellenségeim a suliban sem, olyan rosszindulatú, többnyire modellked
lányok, amilyenek a tévésorozatokban szerepelnek, akik kiölik az
emberb l a reményeket és az álmokat. A f iskolai barátn im civilizáltak
voltak, a hátterük rendezett, mivel a Stanfordon a lányok sokkal inkább
a jegyeikre és a jöv jükre összpontosítottak, mint a kicsinyes
rivalizálásra, és nem is maradt felesleges, elpazarolható energiájuk.
Szóval sz zként léptem ebbe a játékba, de becsléseim szerint jó
esélyekkel. A pénzem és az intelligenciám mellett az is piros pont volt
az én oldalamon, hogy már lefeküdtem a barátjával, három órán belül
kétszer is, így volt halvány fogalmam arról, hogy mit szeret, mit akar. A
vonzalma elég magabiztossá tett, a tény ellenére, hogy a lány tényleg
gyönyör volt, és egy kicsit sem hasonlított rám. Mintha Lee kinyitott
volna egy lexikont, a Layana ellentéte szócikkhez lapozott volna, és ott
kiválasztotta volna a fotóját. Megáll az eszem!
A meglepetés is az én malmomra hajtotta a vizet. Egyedül vettem fel
ellene a harcot, és mivel senki sem sejtett semmit a cselszövésemr l,
senki nem is tudott védekezni. Egy alvó macskát készültem
megtámadni, egy ártatlan, törékeny cicát. Kitépem t Lee kezéb l, és
minden esélyét elvágom, hogy újra találkozzanak.
Ű ntudatot kellett volna éreznem, szánalmat, de nem éreztem
semmit. A szerelem háború, és Lee az enyém – vagy legalábbis az lesz.
 ***

Éppen zuhanyoztam, amikor megjött az üzenet. Törülközés közben

fedeztem fel. Mivel vizes kézzel nem m ködött a telefon képerny je,
néhány próbálkozásra szükség volt, míg sikerült megnyitnom a
képerny t és megnéznem az értesítést.

1 ÚJ ÜZENET

Megnyitottam. Rövid volt és édes, a jobb id ket megélt magán-

nyomozómtól jött.

MOLLY JENKINSSZEL VAN ÉPPEN.

PANERA SZENDVICSBÁR. A3. UTCA.

Visszaírtam.

SZÓLJON. HA VÉGEZTEK!

Az órámra pillantottam. 11:12. Délben Branttel kellett volna

ebédelnem. Letettem a telefont, és a gardróbhoz siettem, el ráncigáltam
egy sötét farmert, és az ágyra dobtam.
Ugyanakkor értem a bevásárlóközpont parkolójába, amikor Lee
terepjárója elhajtott, még éppen láttam a sötétzöld autót, benne a két
fejet, ahogy kifordultak a forgalomba. A telefonom zörgött.

ELINDULTAK. KÖVETEM KET.

Nagyon köszönöm! Felhívtam, tudattam vele, hogy én is itt vagyok,

és a nap hátralév részére szabadnapot adtam neki. Ekkor utol is értem
Leet. Nem kellene itt lennem. Nem kellene egy olyan férfi nyomában
járnom, aki nem tud eleget ahhoz, hogy érdekelhessem. A telefonom
újra jelzett. Ezúttal Jillian.

BOCSÁNAT, DE BRANT MA NEM TUD

VELED EBÉDELNI.

Szenzációs hír! A táskámba dugtam a telefonom, a magánnyomozó

kocsija felé integettem, és egy biccentést láttam viszonzásul. Két ember,
kétféle motiváció, közös cél. Ráléptem a gázra, keresztülkígyóztam a
forgalmon, és utolértem Lee dzsipjét.
Úgy vezetett, mint egy elmebeteg, miközben gyakran a lányra nézett.
Molly mosolya olyan volt, mintha t rt döfnének a szívembe. Egy piros
lámpánál Lee a karját a lány fejtámlájára tette, és odahajolt, a szájuk egy
szívfacsaró pillanatra összeforrt, majd a kezem önjáró lett, és
lenyomtam a dudát. Lee felkapta a fejét, a lámpa felé pillantott, ami
abban a pillanatban váltott. A visszapillantó tükörbe nézett, túl messze
volt, hogy lássam, de biztos voltam benne, hogy az arca ingerültséget
tükröz. A terepjárója megindult, ekkor elvesztettem t, ahogy a gázra
lépett. A lesötétített ablak mögött legörbült a szám széle. Bocs, bébi.
Néhány kilométerrel arrébb egy parknál megálltak. Lee megvárta,
míg a lány kiszáll. Az illemtudása egy jottányit sem változott, továbbra
sem tudta, hogy ki kellene nyitnia neki az ajtót. Néztem, ahogy a kezét
nyújtja, a lány megfogja, és elsétálnak. A lány egy takarót vitt a hóna
alatt, a vállán táska lógott, a b rén látszott, hogy sokat van napon. Az
árnyékban parkoltam, egy bútorszállító furgon és külvárosi alakok
takarásában. El vettem a távcsövet, amit Űrantt l csentem el,
beállítottam, és a párt fürkésztem.
Sziasztok, madárkák, Layana vagyok. Nagyon örülök, hogy láthatlak
titeket.
A lány ragyogó arccal futott, a nyomában.
Amikor a napon szunyókált, gyengéden simogatta a haját.
Lee levette az ingét, és elterülve élvezte a ritka San Franciscó-i
napot. A szemében csak úgy csillogott a vonzódás.
Ültem, és figyeltem. Rázoomoltam, és kémkedtem. Egy marék avas
diót majszolva morogtam és a szerelemr l tanúskodó jeleneteket láttam.
Meleg vizet ittam, Lee pedig magára húzta a lányt. A lány
meglovagolta, Lee medencéje rázkódott alatta, a lány sikoltozását
annyira tisztán láttam, mintha hallottam volna az átkozott hangot.
Csókolóztak, felálltak, felkapták a lány táskáját, takaróját, és az autóhoz
siettek.
Nem követtem a terepjárót, hiszen ismertem a folytatást. Nem kellett
figyelnem ket ahhoz hazáig, hogy többet tudjak. Nem akartam egy
kocsiban ülni és tudni, hogy dugnak. Hirtelen egy ismer s érzést
éreztem a torkomban, ami a könnyeket szokta megel zni, de helyette
nyeltem egyet, beindítottam a kocsit, és hazamentem.
 Eleget láttam. Tervre volt szükségem. Ki kellett találnom, hogyan
tegyem tönkre ket.
 EGY ÉVE ÉS HÉT HÓNAPJA

– ARRA GONDOLTAM, hogy elmehetnénk egy hétre a szigetre. Brantre

pillantottam a reggeli finomságokkal megrakodott asztal felett. soha
nem hozta fel magától, hogy utazzunk el valahová. Rendszerint annyira
a munkába temetkezett, hogy nekem kellett t elvonszolnom valahová
kikapcsolódni.
– Mikor?
– Esetleg szombaton. Éppen befejeztük a fotókeretek tervezési
fázisát. A m szaki csapat nagyjából egy hét múlva lesz kész az els
mintadarabokkal.
I Lenyeltem a lazac és a krémsajt keverékét. A számat megütögettem
egy szalvétával, és gondolkodtam.
Egy hét smaci-tapi a teniszbarbit kiiktató m velet közepén.
Egy hét. Egy hét a szerelmemmel. A nap huszonnégy órájában Brant,
akit talán egy kicsit el tudok majd lazítani. Szükségünk van rá, neki is,
hiszen utoljára három-négy hónappal ezel tt utaztunk el valahová.
Azután lelkileg teljesen a legújabb fejlesztésre összpontosított, majd a
következ re, és az azt követ re. Azért élt, hogy alkosson, fejlesszen és
az e heti projekt láthatólag mi magunk voltunk.
A sziget szóval a hawaii házunkra utalt, ami igazából nem egy
szigeten volt, hacsak nem számoljuk Honolulut, ahová a magán
félszigetünk kinyúlt. Az ingatlanunkon volt egy kétezer négyzetméteres
nyaraló saját medencével, fitneszteremmel, wellnesszel kiegészítve.
Szakácsok, massz rök, lakájok és cselédlányok. Jó lesz egy kicsit
kiszabadulni. Elugrani az egyik paradicsomból a másikba.
Rámosolyogtam.
– Persze. Megbeszélem a részleteket Jilliannel.
Felállt a tányérjától, és odajött hozzám. A kezével az asztalra
támaszkodva el rehajolt. Az ajkát az enyémhez érintette, és mosolygott.
– Szeretlek.
Hátrad ltem a székemen, felnéztem, olyan jóles en simogatta az
illámat.
– Én is szeretlek.
– Mikor lehetek a férjed? – Annyi minden volr ebben a kérdésben,
olyan er s vágy. A szerelmem szemébe néztem. Egy férfit látóim, aki
bizonyos értelemben még mindig egy magányos kisfiú, aki az alagsori
szobájában játszik, miközben a többi gyerek mind kint van a szabadban.
– Egyszer majd biztosan. – Ez nem volt válasz, de már egy éve ezt
mondogattam.
– Az ember belefáradhat a várakozásba. – A szája vonala megcáfolta
a szavait.
Felnyúltam, és az ingébe kapaszkodva felhúztam magam. A nyaka
köré fontam a karomat, és szorosan hozzásimultam.
– Hát akkor lehet, hogy egy másik okot kellene mondanom, hogy
marasztaljalak.
Viszonozta a csókom. Elmélyítette. Nem tiltakozott, amikor
kihúztam az ingét a nadrágjából. Hagyta, hogy a nappaliba vonszoljam,
és majdnem teljesen ruhástul meglovagoljam. És ahogy a vasárnapi
napsütés beáramlott a nagy üvegajtón, eltereltem a figyelmét a
házasságról, és a legjobb tudásom szerint biztosítottam t a
szerelmemr l.
AM OLLY JENKINSSZEL KAPCSOLATOS LEGÚJABB TÉNYT, miszerint
szeret inni, a magándetektív jelentését tanulmányozva tudtam meg,
amelynek a kilencedik oldala egy fotókkal illusztrált leltárt tartalmazott
a lány szemetesér l. Végigfutottam, az ujjamat végighúztam a tételek
mellett, ahogy haladtam lefelé az oldalon.

12 db üres Smirnoff Ice-os üveg

4 üres doboz Bud Light sör
Egyik ruhadarabjának az árcímkéje; Gap 24,99 dollár
Ruhatisztító blokk a One Price Cleaners cégt l
Üres kahluás üveg
Üres Absolut Vanilla vodkásüveg
Köszönetkártya és boríték „Anyutól”: ld. fotó
A Capital One hitelkártya havi számlainformációja: ld. fotó
Egy üres Nacho Cheesier Doritos-os zacskó

Felhívtam, és a listát próbáltam megemészteni, miközben kicsengett.

– Hallgatom, Miss Fairmont.
– Ez normális? Ennyi alkohol?
– Ez az els zsák, amit leltárba vettünk. A múlt heti. Az ételeket
kihagytam, de ha szeretné, akkor azokat is belevesszük.
– Ételeket?
– Tudja, banánhéj, kávézacc, maradékok, tojáshéj...
– Nem kell – szakítottam félbe. – Erre nincs szükség. Csak a
mostanihoz hasonlókra. Mikor lesz kész a többi zsákkal?
– Ha fontos, akkor valakit még ma rá tudok állítani az ügyre.
– Igen. Kérem, ha elkészültek, akkor az összes jelentést küldje el.
Miel bb.
– Akkor más projektekb l átcsoportosítok embereket. Gyorsan
meglesz.
 – Köszönöm! – Letettem a telefont, és újra megnéztem a listát, aztán
megnyitottam a képet a hitelkártyája elszámolásáról. Ahogy
legörgettem, mindent megtudtam arról, mit csinált az adott hónapban.
Nevetséges, hogy a jelentésnek ez az egyetlen aspektusa, a szemetese
mennyi mindent elárult az életér l, egyszer tényekre bontva. Forogtam
a székemen. A t lem néhány méterre álló ezüst szemetesemre tévedt a
tekintetem. Kíváncsi lettem volna, hogy az én életemb l mennyi
mindenr l árulkodna a tartalma. Újabb számot tárcsáztam.
– Halló, John, itt Layana. A takarítón k mától égessék el a szemetet
utánam. És kérem, vegyenek egy iratmegsemmisít t. Valami nagy,
irodai darabot. – Letettem, nem is hallgattam végig a választ, ugyanis
biztos voltam benne, hogy a kérés elég egyszer ahhoz, hogy további
instrukciók nélkül végrehajtsa. Aztán visszatértem a listához. Néztem a
tételeket, és próbáltam valami kulcsot találni.



Azon a délutánon még négy e-mailt kaptam, újabb szemétlistákkal.

Mindegyiket dátumozták, és lefedték velük Molly Jenkins életének
legutóbbi hónapját.
Még több alkohol. Hat üveget és öt hatos rekeszt számoltam össze.
Nem elég ahhoz, hogy valaki alkoholista legyen, de most már biztos,
hogy a lány szeret bulizni. F sulira jár, az is lehet, hogy ott ez az átlag.
A bankszámlakivonatából újabb információmorzsákra bukkantam,
amikor egymás mellé tettem a hitelkártya-kivonattal és
összehasonlítottam ket.
Gyakran látogatta a The Ginger Breaket. Az elmúlt hónapban ötször
is járt ott, négyszer szerdán, egyszer pénteken. Rákerestem a neten, és
megtudtam, hogy egy háztömbre található a lakásától. Amikor újra
rákerestem, azt is megtudtam, hogy szerdánként öt dollár egy martini.
Bekapcsoltam a tollam, és ellen riztem a naptárat. Szerdáig még
három nap van hátra. Megoldható. Hátrad ltem a székemen, és a
plafonra bámultam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, és valami
tervhez hasonló dolgot kovácsolni.
Els lépés. űsalit kell találni.
Második lépés. Elválasztani t Leet l.
Harmadik lépés. Csak nézni és élvezni az eredményt.
– MIÉRT CSINÁLOD?
A gránátalma ízesítés martini felett mélykék szemébe néztem. Jól
választottam. Iszonyúan férfias volt, ahogy a homlokát ráncolta. A
tekintete egyszerre sugárzott intelligenciát és részvétet. Mintha
kiscicákat mentett volna le fákról, miel tt meghallgatja a problémáidat.
Telt ajka volt... és a szája széle mosoly közben kissé megrándult.
Mintha miután meghallgatná a problémáidat, az ágyában egy jó szexszel
minden aggodalmat ki zne bel led.
– Mit is?
– Mit keresel itt? – Letette a sörét. – Minek szórakozol egy
kamasszal? – Molly felé biccentett, akit már tizenöt perce figyeltünk
fentr l. A Ginger VIP-termében voltunk. A bár felett színezett ablakok
gondoskodtak arról, hogy bennünket ne lássanak, de mi tökéletesen
láttuk a lenti részt. A terem csak három óra múlva nyitott, de kétszáz
zöldhasúért hoztak nekünk ül alkalmatosságot, és olyan bárszékeket,
hogy a térdem nekiütközött Marcusénak, ha túl mélyre hajoltam.
Találkozott a pillantásunk. Farkasszemet néztünk. A tekintete lyukat
fúrt a lelkem sötét részeibe.
– Inkább térjünk vissza a tervre.
Sóhajtott, hátrad lt, kinyújtotta a karját, és unott tekintettel nézett
rám.
– Ismerem a tervet. Te ott mész le, én pedig ott. Iszunk. Te elmész.
Mi folytatjuk az ivást, aztán elmegyünk. Hazaviszem t,
nyolcféleképpen megdugom vasárnapig, aztán megyek az utamra.
Mocorogtam.
– Igen.
El red lt, a térdével beleütközött az enyémbe, el renyúlt és finoman
megérintette a kézfejemet.
– Egyáltalán nem kell aggódnod miatta.
Elhúztam a kezem.
 – Milyen értelemben?
– Te egy gyönyör , szexi n vagy. pedig... – Lepillantott a sz ke
fejre, akir l az egész szólt. – még egy kislány. Nem konkurencia. –
Közelebb hajolt, én pedig kicsit hátrébb húzódtam. A lehet
legfagyosabb tekintettel néztem rá.
– Nem azzal bíztalak meg, Marcus, hogy engem dugjál. Nekem van
barátom. Foglalt vagyok.
Finoman felnevetett.
– Ne haragudj, Layana, de mégis itt vagy, nekem nem úgy t nsz,
mintha foglalt lennél.
Kiittam a Martinit, és felálltam. Kihúztam a kezem az övé alól.
– Hagyd meg a szexi hablatyolásodat neki, velem van, aki tör djön.
– Fogtam a táskámat. – Húsz perc múlva lent. – Levágtam elé egy
marék bankjegyet, és a n i mosdó felé vettem az irányt.



Nagy leveg t vettem, és a tükörbe néztem. Megigazítottam a parókámat.

Ezer dollárt fizettem érte, mégis olyan érzés volt, mintha egy ócskásnál
vettem volna. Viszketett alatta a fejb röm, melegített is, de legalább
álcázott. Reméltem, hogy soha többé nem látom a lányt, de muszáj volt
óvatosnak lennem. És az ég óvjon attól, hogy felismerjen valamelyik
újság címlapjáról.
A fülem mögé dugtam egy hamis epersz ke fürtöt, és a tükörbe
mosolyogtam. Próbáltam barátságosan nézni, és eltüntetni a megszállott
gy löletet a tekintetemb l. Valamelyest sikerült. Kinyitottam az ajtót, a
klubba léptem, és Molly felé indultam.



A mellette lév szék szabad volt, megfogtam és ügyelve arra, nehogy

rápillantsak, a pultos szemébe néztem.
– Egy flirtinit kérek.
Éreztem egy kéz puha gyengéd tapintását a karomon.
– Flirtini? Jól hangzik.
Hú, ez könnyen ment! Lazán, látszólag közömbösen megfordultam,
egy kurta mosolyt villantottam, és egy pillanat alatt felmértem, hogy mi
hiányzott a magánnyomozó jelentéséb l. A lány kék szeme szikrázott.
Nyílt és szinte volt a tekintete, az arcán a mosoly nélkülözött minden
er ltetettséget vagy hamisságot. A b re természetesen volt barna, a
melle igazinak t nt, és szó szerint áradt bel le a szexualitás szaga. Egy
pillanatra felvillant bennem egy kép, ahogy Leevel dugnak, de
elhessegettem.
– Tényleg finom. Pezsg van benne. – A pultos felé biccentettem. —
Rendelek neked is.
– Ó, igazán nem kell!
– Nem gond, tényleg. – Nem tör dtem a tiltakozásával. – Kérlek,
fogadd el, örülök a társaságnak. – A pultos két poharat csúsztatott
felénk, az egyiket Molly felé toltam. – Tessék. – Felemeltem a poharam.
– A lehet ségekre.
Nevetett.
– A lehet ségekre.
Kortyoltunk egyet, aztán letettem az italt, és kezet nyújtottam.
– Britney vagyok.
– Molly.
– Egyedül jöttél? – kérdeztem és körbenéztem.
Szégyenl sen vállat vont.
– Hát igen, szeretek korán ideérni a Ladies Nightra. Máskülönben itt
tiszta rültekháza van.
– Meg tudom érteni. Én is a csendesebb helyeket szeretem. –
Néztem, ahogy az italát kortyolja, ahogy kék szeme egyre tágabbra
nyílik.
– Hú, ez iszonyú finom!
Igyad, bébi, idd már ki!
Barátságos ivó volt. Húsz perc és két ital után többet megtudtam,
mint amit eredetileg akartam. Ekkor Lee felé kormányoztam a
beszélgetést.
– És járnak ide jó srácok?
Elpirult és a fejét rázta.
– Nem igazán.
Összerezzentem.
– Hát én utálom, hogy szingli vagyok. És te?
Nevetett.
– Nekem van barátom. – Mosolygott, mintha arra a férfira gondolt
volna, aki odavolt érte. Én a fogamat csikorgattam.
– És hol van ma este?
Vállat vont.
– kicsit olyan különc. Nem mindig jön... néha egy id re lelép. Erre
fogadni mertem volna. Bár a mai távolléte gondosan meg volt tervezve,
ugyanis három embert állítottam arra, hogy tartsák távol még a
városrészt l is. A Martinimet kortyolgattam, aztán továbbra is lágy
hangon folytattam.
– Az szívás. De tudod, a férfiak és a munkájuk... – Vigyorogtam. –
Gondolom, azért gályázik, hogy rohadtul elkényeztessen.
Láttam, hogy kissé elfintorodik. Ekkor lépett Marcus a bárba. A
tekintetünk találkozott a tömegen keresztül, mire én el red ltem, és
megjátszott izgatottsággal megragadtam Molly karját.
– Ó, te jó ég! – sziszegtem. – Itt van az exem.
Molly felkapta a fejét, a n i szolidaritás teljes er vel beindult benne,
és a nyakát nyújtogatta.
– Hol?
– Magas, sz ke, jókép . – Továbbra is mereven néztem el re, a
kezemmel a csuklóját fogtam, míg a tekintete megállapodott egy helyen.
– Látod már?
– Az az irtó szexi öltönyös pasas?
Sóhajtottam, majdnem elvigyorodtam, ahogy Molly megbabonázva
nézte.
– Igen. Mondd, kérlek, hogy nem erre jön!
– Még nem. – Levetre róla a tekintetét. – Mi volt a baj vele?
– Vele? Semmi. San Diegóban volt a tartózkodási helye, én pedig
egy kicsit el is kalandozhattam, amikor nem voltunk együtt. – A hatás
kedvéért nyögtem még egyet, éreztem, hogy a karja megfeszül, amikor
abbahagyta a mocorogást.
– Tartózkodási helye? – suttogta.
– Ja. Kardiológus. Ezenfelül az ágyban rajong a természetességért. –
Felugrottam, mint aki fedezéket keres és kétszáz dollárt csúsztattam oda
a pultosnak. – Elmenekülök innen, miel tt porig alázom saját magam,
és elkezdek áradozni róla.
– Elmész? – Tágra nyílt szemmel nézett rám. – Nem akarsz beszélni
vele?
– Hogy életem legnagyobb baklövése miatt bánkódjak? – A fejemet
ráztam. A pultosnak intettem, a készpénzre mutattam, aztán Mollyra. –
Nem, eleget hibáztattam már magam emiatt. – Hátrapillantottam, aztán
megölelgettem. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk – súgtam a fülébe.
– Én is. Lehet, hogy még összefutunk. Ja, és köszönöm az italokat.
Egy pillanatra még nem bontakoztam ki az ölelésb l, mert meg
akartam bizonyosodni arról, hogy a kés már a hátában van, és csak
ezután engedtem el. Ű nbánóan mosolyogtam, aztán elindultam az
egyre s r söd tömegben. A túloldalon álló Marcusra kacsintottam.
Csapj le rá!
Menni fog neki. A lány be van csípve, el van készítve. Marcus
jókép , szexi, és Molly úgy tudja, orvos, egy pornósztár képességeivel
felszerelkezve. A csapat másik tagja felé biccentettem, egy férfi leié,
akinek a Google szemüvege a lakásom biztonsági kamerájával együtt
rendesen dokumentálja majd az egész estét.
Kiléptem a bárból, és a kocsim felé haladva az arcomon valódi
mosoly csillant fel.
Lehet, hogy szereti Leet. Az is lehet, hogy Lee is t. De az enyém,
függetlenül attól, hogy ezt Lee tudja vagy sem.
K ÉSZEN ÁLLTAM A HÍVÁSRA, AMIKOR AZ MEGÉRKEZETT. A lábamra
nedves pakolást tettem, és a dohányzóasztalon pihentettem. Már javában
ment a kedvenc show-m sorom a tévében, amikor csengett a telefonom.
Az órámra pillantottam, és felvettem. Marcus hívott.
– Hallgatom a jó híreket.
– Nem akarta. – Olyan volt a hangja, mintha egy sportfogadáson
egymillió dollárt veszített volna. Figyelembe véve, hogy tízezer dollár
extrát ígértem neki, ha nyélbe üti a dolgot, megértettem a hozzáállását.
– Micsoda? – Felültem, levettem a lábamat az asztalról. – És miért
nem?
– Nem tudom. Egyszer en nem volt benne. Nem er ltettem, amikor
nemet mondott, akkor leálltam.
Azon kaptam magam, hogy csak tátogok, miel tt elvesztem minden
önuralmam.
– Meddig jutottatok?
– Eljött a lakásra. Csókolóztunk. Lekerült róla a blúz. Kábé ennyi.
– Azt hittem, hogy ennél többre vagy képes.
– Ki kellett volna próbálnod el tte. – Tréfálkozó hanghordozása
végképp kihozott a sodromból.
– Baszd meg, Marcus! Nevetséges, hogy nem tudsz megdönteni egy
tinédzsert.
– Foglalt a szíve. Elkezdett sírni, azt mondogatta, hogy hibát követ
el. Mégis mit kellett volna tennem, húzzam le a sliccem és vegyem el a
farkam?
– Például. Szólj, ha felhív! Le fogom ellen rizni a kamera felvételeit.
Akkor is ragaszkodom az eredeti tervhez, ha a felvételekb l nem derül
ki semmi. Amíg nem szólok, folytasd.
– Rendben. – Szünetet tartott. – Ez a pali vagy egy a millióból, vagy
te vagy egy pszichotikus kurva.
Mosolyogtam.
 – Vagy mind a kett .
– Ja, mind a kett . – Elhallgattunk, egyikünk se tudta, hogy még mit
mondjon. Aztán. – Jó éjt!
– Jó éjt!



Bejelentkeztem a belvárosi lakásom biztonsági rendszerébe, ami egy

háromszáz négyzetméteres palota volt, de ide ritkán tettem be a lábam.
Elkezdtem letölteni az esti fájlokat, aztán hívtam Dont, a
magándetektívet, aki egész este követte a párt.
Ásítva válaszolt.
– Most töltöm le a képeket.
– És talált valami?
– Van köztük néhány, ami tetszeni fog önnek. Egy órán belül
átküld m e-mailben.
– Minél el bb, annál jobb.
Letettem, a biztonsági kameráról letöltött anyagra kattintottam, és
leültem, hogy végignézzem Marcus kudarcát.
Az biztos, hogy próbálkozott, és nem követett el hibát. Nem
nyomult, hagyta, hogy a lány közeledjen. Egyszerre volt tartózkodó,
mégis szexi. Nem kérkedett a lakással, hagyta, hogy a lány csak
hüledezzen. Amikor Molly az ölébe mászott, a kezébe fogta a fejét, és
úgy mozgatta a lány csíp jét, hogy az érezze a merevedését meg hogy
milyen a szerszáma. Csókolóztak... a lány akarta... közel kerültek
egymáshoz. De láttam a pillanatot, amikor vesztett, amikor a lány agya
és a lelkiismerete akcióba lépett. Elhúzódott, a fejét rázta, és a
mellkasánál eltolta magától Marcust. Átült egy székbe és sírt. Marcus
átölelte, ringatta, majd jött a szokásos „tejóégmittettem” dráma. Marcus
tétován álldogált, egyszer a plafonon lév kamerába grimaszolt. Aztán
leült mellé, átölelte, megsimogatta a haját. Hagyta, hogy a mellkasán
kisírja magát, és megnyugodjon.
Hűha. Miért nem lehet ez a csaj egy normális, huszonegy éves lány,
aki megadja magát a szexi doktor úrnak, akinek nagy a töke és klassz a
lakása? Te jó ég, a csaj egy kiszámíthatatlan és felel tlen kertész
fickóval randizgat, akir l az id fele részében azt sem tudja, hogy hol
van. Ennek simán kellett volna mennie, nyernem kellett volna. Még jó,
hogy nincs is szükségem arra, hogy hibázzon. Nekem elég volt az is,
hogy úgy t njön, mintha k...
Újraindítottam a felvételt, és megnéztem még egyszer. Megállítottam
a lényeges pillanatokat. Megnéztem, és eltöltött a bizonyosság. Igen,
ennyi elég is volt. Úgy is, hogy nem is láttam Don képeit.
Küldtem egy e-mailt a grafikusomnak, és a képeket is csatoltam neki.
Don e-mailje ugrott fel a képerny n, azt is továbbítottam. A grafikus
tudni fogja a dolgát, hogy melyik képeket válassza ki, és szombat
reggelig el állítja nekem a bizonyítékot. Akkor indulunk Űranttel
Hawaiira. Én majd ellen rz m a bizonyítékot, aztán elrepülök a
szigetre. Egy hetet adok a fiúknak, és mire hazajövök, minden el lesz
rendezve. Becsuktam a laptopomat, és a fürd szobába totyogtam.
Leszedtem a pakolást a lábamról, és az arcomról is leöblítettem a
hidratáló maszkot.
Elégedett szívvel és uborkaszagú lábbal másztam az ágyamba.
Nemsokára. Nemsokára minden rendben lesz, és Lee csak az enyém
lesz, csak az enyém.



A fegyverem, az újságbeli bizonyíték csodásnak bizonyult. Legörgettem

a hosszú képet, ellen riztem a címet, dátumot, és a csaló oldalunk el tti
és utáni oldal másolatát. Minden hihet és hajszálpontos. Ha a lány
majd szükségét érzi, hogy ellen rizze a megjelenés dátumát, meg fogja
találni, amit keres. Amit az orra elé tettem. Az oldal közepén a f
esemény, közvetlenül a f cím alatt, ez volt a bizonyíték szépsége.
Keresztben nagy bet kkel fent pedig:

BOTRÁNYOS FÉLRELÉPÉS. A SEBÉSZ FELESÉGE

BENYÚJTOTTA A VÁLÓKERESETET.

Fotók. Ropogósán friss, fekete-fehér fotók, egy tekintélyes lap nem

közölné ezt, de ebben a hazugságban ezek minden szónál ékesebben
szóltak.
Molly és Marcus. A Gingerben. Marcus keze a lány lábán, a szája a
fülénél, a lány mosolya, amit én is láttam, amikor Leevel voltak együtt,
ordítóan egyértelm , a vonásai könnyen felismerhet k.
Molly és Marcus. A férfi kocsijában, a lány szája az övén, a lány
keze az ablakban.
Molly és Marcus. Az én nappalimban. Az én hever mön. A közeli
képen csak a lány meztelen háta látszik, ahogy fölé hajol, a férfi szeme
lázban ég, ahogy nézi.
Molly és Marcus. A kedvencem. A férfi a kezét a lány hátába
mélyeszti, a lány szája a nyakán, a férfi feje hátravetve, a szeme csukva.
A szerkesztés miatt olyan, mintha Marcus benne lenne, élete szexét élné
át vele, err l a képr l más nem juthat az ember eszébe.
A szöveg rövid volt a fotók alatt, csak egy kis bekezdés, amit senki
nem vesz észre, kivéve az, aki számít.

Városunk egyik legnagyobb tiszteletben álló kardiológusa

ma kapta kézhez a válókeresetet, ami ötéves házassága
végére tesz pontot. Az elismert orvost, akit a felesége a
legutóbb ifélrelépései óta megfigyeltetett, egy ismeretlen
fiatal n vel kapták rajta, amir l az alábbi fotók
tanúskodnak. Egyel re nincs hír arról, hogy a románc mióta
tart. A fotók többsége alkalmatlannak bizonyult a közlésre.
Kérdéseiket vagy hozzászólásaikat Don Insit várja a
don@newsagleprint.com e-mail címen vagy a 213-323-
9811-es számon.

Elképeszt en festett az oldal, a fényképek annyira szembeötl ek

voltak, hogy muszáj volt odanézni. is megnézi majd. A lány is. Lee
vádaskodni fog, mire a lány tiltakozik majd vagy bevallja az egészet.
Akármi is történik, nekik végük. Válaszoltam az e-mailre,
elismerésemet fejeztem ki, aztán hívtam Dont. Hálásan áradoztam, és
jóváhagytam a tervet. Jöv héten a napi címlapot ezzel fogom
kicserélni. A Molly háza el tti lépcs re fogom odat zni egy kellemetlen
üzenettel, egy olyan helyre, ahol Lee biztosan látni fogja.
Mindkettejüket szépen elárasztom a fotókkal. Aztán hátrébb lépek, és
learatom a munkám gyümölcsét.
Hibátlan és intelligens terv. Ügyetlenül megveregettem a hátam, és
befejeztem a beszélgetést Donnal. Aztán el vettem egy táskát, és a
fiókokat húzogattam. Két óra múlva felszállunk, de nem kellett sok
mindent összepakolnom. Hawaiin tele voltak a szekrényeink, a
személyzet várt bennünket, a fürd szobák és a konyhák is teljesen fel
voltak szerelve. A fogkefémen és a laptopomon kívül nem nagyon volt
szükségem másra. Betettem még néhány könyvet a táskámba, egy új
fehérnem szettel egyetemben, amit Brant még nem látott. Küldtem egy
SMS-t Jilliannek, hogy megbizonyosodjak róla, Brant hamarosan ideér
és készen áll az útra, aztán mentem zuhanyozni.
O LYAN SÜRGET EN VETETTEM RÁ MAGAM BRANTRE, ami
mindkett nket meglepett. Leesett az álla, amikor letérdeltem a
repül gépen, lehúztam a sliccét és kivettem a farkát.
– Itt? – kérdezte suttogva, de a hangja nyögésbe ment át, ahogy
finoman a számba vettem. Keményedett. A nyelvem hatására az erek a
rájuk nehezed nyomásra kitágultak, növelték a méretét, gyorsan
merevedett. Picit majdnem öklendeztem, ezért kicsit visszább
húzódtam, hogy magamba tudjam fogadni. A kezével nyomta a
tarkómat, megállított, vágyott rám. Megragadtam az elegáns nadrágba
bújtatott combját, és szívtam. Keményebb volt, vágyakozóbb, mint
bármikor korábban. Te jó ég, szerettem ezt a férfit, akartam t!
Mindenét. Azt akartam, hogy rajtam kívül senki mást észre se vegyen.
A felesége akartam lenni, gyerekeket akartam t le, de nem akartam
egyiküknek sem, sem magunknak, sem neki, hogy baja legyen. A
lehetetlent akartam, és most helyette megelégedtem a pillanattal.
A nevemet suttogta, a lába remegett, a kezével irányította a fejem.
Sürget en döfködte a számat.
– Ne hagyd abba! – könyörgött. – Igen, ez az, bébi. – Jelezte, hogy
már közel van a csúcshoz.
És aztán.
Aztán jött a teljes kontrollvesztés. A kezével beletúrt a hajamba,
keményen feljebb és feljebb döfött, a torkomba, egyik kezével
céltalanul kotorászott és a szék karfájába kapaszkodott, a nevemet
nyögte, betöltötte a torkomat, a számmal dolgoztam, szívtam az ondóját,
fel és le, fel és le, és aztán kihúzta magát bel lem. A hajamnál fogva
felhúzott az ölébe, a farka a combomnak feszült, még mindig
rángatózott, még nedves volt t lem. A karjában tartott, csókolta a
számat, a szerelmét suttogta el a hajamba.
Szerettem ezt a férfit.
Teljes szívemb l.
 Szükségem volt rá.
volt a másik felem.
Becsuktam a szemem, a mellkasához bújtam, és éreztem, ahogy
akarjával átkarol.



Az ágyunkban feküdtem, a ventilátor felettem zörgött, és a gy r t

néztem. Egy sötétkék dobozba volt beágyazva, a gyémánt még sötétben
is csodásán ragyogott benne. Órákkal ezel tt vette el . A tet teraszon
vacsoráztunk éppen, háttérben a morajló óceánnal, pezsg vel h töttük a
szánkban az étel forróságát. Az egész lánykérést újra végigcsinálta,
letérdelt és a gy r t nyújtotta.
– Nem fogod feladni – mondtam neki szemrehányóan.
– Soha nem adom fel, ami kett nket illet.
– Én sem – ígértem meg neki, el rehajoltam, és megpusziltam a
fejét. – Én sem.
Akartam a gy r t, a nevet és az életre szóló kapcsolatot. Finoman
meglazítottam a gy r t, a kezembe fogtam, a dobozát pedig az
éjjeliszekrényre tettem. Ahogy tenyeremben végiggurítottam a
platinafoglalatot, a különleges gyémántk csodásán csillogott. Kék volt,
ilyen szín gyémántot még soha nem láttam. Nem volt túl nagy. Két-
három hibátlan karát. Makulátlan. Szövetségünkben az egyetlen
tökéletes és szinte dolog, amit nem kell rejtegetni. Nem érdemelt meg
bennünket. Egy ártatlan menyasszonyt érdemelt volna, aki egy olyan
férfihoz megy hozzá, akinek csak a szerelem csillog a szemében. De
talán az ilyen pároknak csak a Zales gyémántkereskedés ezerdolláros,
tökéletlen akciós gyémántjai jutnak, és a tökéletes, megfizethetetlen
gyémántokat a státuszszimbólum-feleségeknek és a csaló férjeknek
tartják fenn. A pénzes csajoknak és a szeret t tartó férjeiknek. Az
olyanoknak, mint én és Brant. Talán ez a gyémánt büntet bennünket a
hibátlanságával, és kiegyenlíti a tökéletlenségeinket. Felhúztam a
gy r t. Tökéletesen passzolt az ujjamra, a melege szinte parázslott a
b römön. Megfordultam, végigsimítottam Brant hátát, barna b re
tökéletes hátterül szolgált a gyémántnak, amit soha nem fogok viselni.
Aztán odahajoltam hozzá, megcsókoltam, a melegébe fészkel dtem, a
súlyos gy r valahogy vigasztalt. Űecsuktam a szemem, és a
tökéletességr l álmodtam.
Valamikor úgy hajnalban, miel tt a nap teljesen bevilágította volna a
szobánkat, levettem a gy r t, és óvatosan visszatettem a b röndjébe, a
naptej és az összehajtogatott zoknik közé Az ágyamba visszabújva
megsirattam, hogy nem lehet az enyém. Egy rövid pillanatig azon
t n dtem, hogy Molly vajon felhívta-e Marcust. Sötét gondolat egy
ilyen tökéletes napon, de Lee akkor sem fog kimenni a fejemb l.
Szabad bejárása volt az álmaimba. Uralta a képzeletemet.
Rendíthetetlenül vonzott magához, amikor az agyam kikerült az
ellen rzésem alól. El kellett volna felejtenem t, és hagynom kellett
volna, hogy és Molly láthatóan boldogan éljék az életüket. De
képtelen voltam rá, s t egyre csak közelebb kerültem hozzá.
Egybefontam az életemet vele, míg már nem tudtam megmondani, hogy
mikor ért véget az életem Űranttel, és kezd dött a másik Leevel.
Veszélyes játék volt ez. Olyan játék, ami csak rosszabb lesz. Sokkal
rosszabb.
A HOMOKBAN FUTVA A LÉPESEIM alkalmazkodtak a talajhoz, a
sebességem annak ellenére egyenletes volt, hogy id nként mélyebb volt
a talaj. A visszahúzódó habokban ott maradt a lábnyomom. A
partszakasz lágyabb, fest ibb volt, mint otthon, kevésbé sziklás. Ezen a
reggelen egyedül voltam, csak néhány szállodai alkalmazott állított fel
székeket, egyébként sehol senki. Magány. A víz monoton hangja
kitisztította a fejemet.
Elvesztem. Ez már biztosan kijelenthet . Eljutottam addig a pontig,
ahonnan már nem tudtam, hogy felfelé vagy lefelé visz az út.
Elkerülhetetlenül vesztésre álltam a megszállott játszmámban Leevel.
Tudtam. Tudtam, hogy a legokosabb, legbiztonságosabb dolog az lenne,
ha nem tör dnék vele. Hagynám, hadd élje az életét. És megmaradnék a
városnak azon az oldalán, amelyik az enyém. Branttel. Nem szerettem
Leet. Brantet szerettem. Lee csak... kikapcsolódás volt, mintha arra lett
volna teremtve, hogy engem megdugjon. Ez a kikapcsolódás az élet egy
másik oldalát adta nekem, távol a finomkodástól, az életnek egy olyan
oldalát, ami tele volt impulzussal és örömmel. Erre a kikapcsolódásra
volt szükségem ahhoz, hogy egyensúlyban tudjam tartani a libikókát,
vagyis a kapcsolatomat Branttel.
Fokoztam a tempót, ziháltam, a frusztrációmat az izmaimon
keresztül vezettem le. Keményen lendítettem a karjaimat, kapkodtam a
leveg t, ahogy gyorsabban futottam, néha megcsúsztam a homokban, a
lábszáram már égett a sebességt l.
Gyorsabban, egyre gyorsabban. Addig futottam, míg a szívem is
belesajdult, és a tüd m is majdnem kiszakadt a helyér l. Térdre rogytam
a nedves homokban, a mellkasom fel-le emelkedett, és hanyatt d ltem.
Behunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak a kaliforniai homok
lenne a hátam alatt.
Nem teljesült a kívánságom. Csak feküdtem, míg a szívverésem
megnyugodott, és a mellkasom lecsillapodott. Aztán megfordultam,
próbáltam lesöpörni a homokot a hátamról, és hazamentem. Branthez.
Az élethez, amit élnem kellene.

***

– Te szívesen laknál itt?

Kérd n néztem Űrantre.
Vállat vont. Hátrad lt a székén, a hawaii partszakasz impozáns
hátteret nyújtott.
– Azon gondolkodtam, hogy eltölthetnénk pár hónapot itt. Mondjuk
az év felét, a téli id szakot.
– És a céggel mi lesz?
Vállat vont.
– Innen is tudnék dolgozni. A garázst átalakítanám m hellyé, de
felvehetnék néhány itteni lakost is, hogy segítsenek a
projektid szakban.
Vigyorogtam.
– Helyieket? Az is öt évbe telt, míg rátaláltál Frankre. – Frank volt az
egyetlen olyan IT-s a BSX-nél, aki már elég régóta elviselte Brant
dühkitöréseit ahhoz, hogy ne küldje el t a fenébe.
– Ennyi er vel Frankét is elhozhatnánk. Mosolyogva megfogta a
kezem. – Szeretek nyaralni, Layana.
Az égre emeltem a tekintetem. Hagytam, hogy a kezemet az ajkához
húzza.
– És milyen a Layana-féle nyaralás?
Csücsörített. Kicsit oldalra billentette a fejét, mintha gondolkodna.
– Gondtalan.
– Gondtalan? Miért, mi vagyok én, egy tévémaci? – Felé dobtam a
muffinom megmaradt darabját.
– Nem is annyira gondtalan, inkább szuper. Kevésbé feszült. –
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Egy szigeten senki nem annyira feszült. Talán csak attól van, hogy
ezer mérföldre vagyok Jilliant l. – A nyelvemet nyújtottam felé.
– Ó... nyugi. Jillian már valószín leg teljesen bedrótozta a helyet. –
Úgy nézett egy növényre, mintha egy bomba lehetne benne.
Felálltam, egy szalvétában megtöröltem a kezem, és ledobtam.
Odaporoszkáltam hozzá, és a széke karfáira támaszkodtam,
elválasztottam t az asztaltól. Lovagló ülésben az ölébe ültem, és a
hajába túrtam.
– Ebben az esetben – súgtam, játékosan harapdálva a fülét –,
gondoskodnunk kell a show-m sorról.
– Benne vagyok – dünnyögte, lehámozta rólam a köntösömet, és
egyetlen csókkal belém fojtotta az összes szót.
Ott, a ragyogó reggeli napsütésben, teljes mértékben kiverhettük az
erkölcsi biztosítékot bárkinél, aki esetleg hallgatózott volna.

***

A magánrepül simán szállt fel, a millió darabból álló gépezet tökéletes

összhangban m ködött, hogy hazaszállítsa Brantet és engem. A gép
hátsó részében lév hálószobába mentem, és félrehajtottam az ágyon a
takarókat. Felráztam a párnákat, és hátrahívtam Brantet.
– Mit szeretnél nézni? – Végigmentem az érint képerny n a
lehet ségeken. Összerezzentem, amikor Brant keze benyúlt a nyitott
ajtón, és az ágy felé vonszolt mindkett nket, lábával megrúgta az ajtót,
ami valahogy becsukódott.
– Azt akarom nézni, ahogy elélvezel – súgta, fogta a tabletet és
félrehajította, aztán leráncigálta rólam a bugyimat.
– Ez szuper! – feleltem év dve, a vállánál kicsit eltoltam, a szájával a
csíp m vonalát érintette, én hátrahajtottam a fejemet, amikor forró,
nedves meleg ölelte mindenhonnan körbe a b röm. – Csak csináld,
úgyis te vagy ebben a legjobb.
Fél órával kés bb lekapcsoltuk a villanyt, Brant finoman
megfordított, így mind a ketten az oldalunkon feküdtünk, hátulról
hozzám bújt, és Gene Hackman és John Cusack csatáját néztük a
nagyképerny n. Mire a végén megjelent a szereposztás, Brant már
aludt. Mélyen, egyenletesen szuszogott a tarkómon.
Addig kotorásztam az éjjeliszekrényen, míg a kezem a mobilomba
ütközött. Rövid e-mailt küldtem Donnak.

HAZAFELÉ TARTOK HAWAIIRÓL. REMÉLEM, MÁR

KÉSZEN VAN A VÉGLEGES PÉLDÁNY. ÉS MEHETEK ÉRTE.

Aztán odafordultam hozzá, hozzásimultam, és becsuktam a szemem.

Próbáltam elaludni. Próbáltam értékelni a pillanatot, hogy együtt
vagyunk. Feküdtem csukott szemmel, a légzésem ritmusa összhangban
volt az övével, de az álom nem jött el.
Néhány óra múlva otthon leszek. Beugrom a nyomdába az
újságokért, és megbizonyosodom arról, hogy tökéletesek. Aztán kis
önkényeztetés után bepótolom a mai alvást. Nagy nap lesz a holnapi.
Szakítós nap.
M INDIG IS TERVEZ S TÍPUS VOLTAM. Szerettem a rendet, a
kifinomultságot és a gondolatot, ami a célokat mozgásba hozza.
Ellen riztem a kimenetelüket is.
A problémámat ezúttal Mollynak hívták.
Az újság pedig az én megoldásom volt a problémára.
Óvatosan kivitelezett lépések biztosították a pozitív kimenetelt.
Mollyt elveszítjük. Leet megnyerjük. Folytatjuk.
A gy zelem az eredményesség érzetét fogja nyújtani. Kiigazít
valamit, ami nincs rendben. Ám ezúttal egy nagyobb probléma is
leselkedett rám, mégpedig az, hogy ha egyszer mind a ketten az
enyémek lesznek, akkor mégis mi lesz?
Mi lesz ennek a történetnek a vége?
Még a legtökéletesebb terveknek is kell, hogy céljuk legyen. Nekem
is meg kellett találnom az enyémet.
Egyel re ez a mostani tökéletesnek t nt. Végigsimítottam az újságot.
Hamis címlapunkat harminckét oldalnyi anyag tette valóságh vé. Nem
tudtam volna megmondani a különbséget, a címlap és a többi tartalom
teljesen összeolvadtak egymással. A cikkeink beleillettek a bels
oldalakba, a papír súlya, színe, állaga ugyanaz volt, a telefonszámok és
e-mailek Mollyt közvetlenül Donhoz vezették. M alkotás volt.
El relapoztam, aztán hátra, végigsimítottam a ragyogó fotókon, amikr l
ordított, hogy szex volt közöttük, pontosan a kívánatos benyomást
keltették. El vettem egy piros szövegkiemel t, és nagy, dühös bet kkel
keresztbe írtam az elején, hogy KURVA. Letettem, és abból a szögb l
néztem, ahonnan Lee fogja. Tökéletes. Garantált, hogy észreveszi.
Fogtam a mobilomat, lefényképeztem és SMS-ben instrukciókkal együtt
elküldtem Donnak, aztán felhívtam.
– Tökéletes az anyag. Küldtem az el bb egy e-mailt egy hajszálnyi
kiegészítéssel.
Don nem t nt zavartnak. Tudta, hogy mire célzok.
 – Rendben. Akkor jóváhagyja az anyagot?
– Igen, szuperül néz ki. Küldött valakit a lány házához?
– Hogyne. Én a pasast figyelem. Ahogy elindul hozzá, a megfelel
helyre elhelyezek egy lapot.
– Nem tudom, mikor megy hozzá, az is lehet, hogy csak pár nap
vagy akár hetek múlva. Mindennap nyomtasson egy új újságot az aznapi
dátummal.
– Tudom persze, már mondta. Folyamatosan rajta leszünk az ügyön.
– A hangja nyugodt volt, hozzáért .
Egy pici aggodalmat azért kifejezésre juttattam.
– Hívjon, ha a nyomozói látják arra. Ott akarok lenni.
– Hogyne, maga a f nök.
– Köszönöm! – A lapot egy papírzacskóba csúsztattam, amit
óvatosan lezártam. Befejeztem a hívást, és a kamrába mentem.
Csalásunk bizonyítékát a zúzógépbe tettem, aztán indultam zuhanyozni.

***

Néztem Molly lakását, a mediterrán stílusú, narancssárga sorházat. Az

ablakokban a virágládák tele voltak sötét rózsaszín hibiszkusszal. Az
idegen autók tengerében ott állt Lee terepjárója, az amerikai férfiasság
sárfoltos megtestesít je. huszonkét perccel ezel tt sétált be
farmerben, zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, szinte automatikusan,
mint aki már százszor tette meg ezeket a lépéseket.
A sebességváltót ütögettem testszín re lakkozott körmeimmel. Egy
kicsit becsuktam a szemem, és csak hagytam, hogy a légkondicionáló
szele végigfújjon rajtam. Egy óra múlva a massz römnél kellett volna
lennem, szóval vagy megoldódik a helyzet magától, vagy lekésem a
randimat Roberta kezeivel.
Mozgolódás a jobb fels lakásban. Az a n é. Egy ajtó kivágódott,
Lee fejét láttam gyorsan végighaladni a folyosón, mögötte szorosan egy
sz ke fej követte. A n Lee ingét ráncigálta, miközben vadul
gesztikulált. El tudtam képzelni, hogy milyen szavak repkednek a
szájából. Lee, ne menj el! Lee, ez nem az, amire gondolsz! Kíváncsi
lettem volna, hogy a szeretlek szót vajon kiejti-e, hogy a kapcsolatuk
eljutott-e eddig a pontig.
Lee elt nt a lépcs házban. Hátrad ltem, nagyon kívántam egy italt,
valamit, amit most kinyitnék és élvezhetnék, miközben kemény
munkám meghozza gyümölcsét. Ennek m ködnie kell, meg kell
történnie. Nem lehet az övé, az enyém.
Lee feje fel-le mozgott a kocsik között, majd az arcát is
megpillantottam, ahogy a dzsipje felé sétált. A vonásai kemények
voltak. Ezt az arckifejezést még nem láttam rajta, de jól ismertem.
Eltökélt. Határozott. Idegesen összekulcsoltam a kezemet, figyeltem,
hogy a n halálsápadt arca is felbukkan. Tágra nyílt szemmel
magyarázott, a szája gyorsan mozgott, hatalmas mellei hullámzottak,
ahogy valamit kiabált, és vállon ragadta Leet. Le akartam húzni az
ablakot, hogy kikukucskáljak, csak hogy halljam a szóváltásukat, és
még egy picit élvezzem a pillanatot.
Jól van. Fordulj meg, és hagyd ott szépen ezt a férfit! Soha többé
nem fogja megérinteni az arcod. Soha többé nem fogja szerelmes
ölelésben részesíteni a tested. az enyém. Én foglalom el a helyed.

Figyeltem, ahogy Lee beszállt az autójába, elég keményen becsapta az

ajtót ahhoz, hogy a n összerezzenjen, majd a gumik csikorgása
hallatszott, minden képzeletemet felülmúlóan a legszebb zaj a világon, a
véglegességé. A n ott állt egyedül a kocsi h lt helyén a parkolóban.
Fekete szemfestékes könnyei foltot hagytak az arcán, és a kiáltása elég
hangos volt ahhoz, hogy még a sötétített ablakon keresztül is halljam.
Az enyém a gy zelem. Vigyorogtam, adtam magamnak egy virtuális
csillagos ötöst, aztán beindítottam a Mercedesemet. Az utcára hajtottam,
dél felé vettem az irányt. Talán a masszázs után beugróm a kedvesem
irodájába. Dobok neki egy szendvicset. Megünneplem a gy zelmem
életem másik férfijával.
M IRE AZ IRODÁBA ÉRTEM, BRANT MÁR NEM VOLT BENT. ami nem
igazán lepett meg. A h t be raktam a szendvicsét, és firkantottam neki
egy üzenetet. Aztán elindultam Palo Altóból hazafelé a kígyózó
autópályán. Útközben nyugodtan elintéztem pár dolgot, arrafelé
autóztam, ahol Lee el szokott fordulni, abban a tétova reményben,
hogy a sors talán összehoz bennünket. Sehol semmi. Visszahajtottam az
autópályára, és kocsikáztam tovább a lemen nap felé.
Behajtottam a kocsibejáróba, és Lee járgánya láttán a szám vigyorra
húzódott. A felhajtó jobb oldalára parkolt. Magas termetével az ajtónak
támaszkodott, de ellépett a kocsitól, amikor én megálltam. Na, ez nem
tartott sokáig. Kiszálltam. A kezemet a kocsi tetejére tettem, és a
szemébe néztem. zsebre dugott kézzel állt, görnyedt vállal, de a
tekintete határozott volt és játékosság csillogott benne. A h vös szél
mindkett nket átjárt.
– Eltévedtél? – kiáltottam felé.
– Rájöttem, hogy hébe-hóba el kell hagynom a szegénynegyedet. –
Egy papírt lobogtatott, amire jó két hónappal ezel tt lefirkantottam neki
a címemet. A házam felé nézett.
– Piszkosnak t nsz – szóltam oda neki felvont szemöldökkel.
Tényleg az volt, homokszemek csillogtak a hajában, mintha a dzsipet
lehúzott tet vel a sivatagon át vezette volna. – Biztos nem csak egy
forró zuhanyért akartál beugrani?
Közelebb lépett, kivette a kezét a zsebéb l, és finoman az autóm
tetejére tette.
– Most azt szeretnéd, hogy meztelenre vetk zzek? – kérdezte tökös
mosollyal.
– Ehhez nem kell nekem forró víz. – Becsuktam a kocsiajtót,
körbementem, pedig jött utánam, fel a lépcs kön. – És hol a barátn d?
– Jól sikerült feltenni a kérdést, lazán, ártatlanul.
– Vége, otthagyott. – Vállat vont, de ahogy oldalról rápillantottam,
láttam rajta, hogy fáj neki. Lesütötte a szemét, a hangja megremegett,
elfogódottságát egy kurta köhintéssel igyekezett leplezni.
Kinyitottam az ajtót, kitártam és vártam, hogy bejöjjön mellettem.
Szépen becsuktam az ajtót, mert tudtam, hogy ahogy becsukódik, a
helyzet dinamikája változni fog.
Kattanás. Megfordultam. Olyan közel állt, hogy csak egy lépést
kellett tennie el re, és már az ajtónak préselt. A kulcscsomóm leesett a
földre valahol kett nk között, és a lélegzetem is elakadt. El remozdult,
éreztem a teste melegét. Az egyik lábát becsúsztatta a lábam közé,
keménysége kellemesen érintett. Akadozva lihegett a nyakamba,
végighúzta a kezét az oldalamon, és megfogta a fenekem. Még
n sebben szorított, dörzsöl dött hozzám.
– Nem akarok a pótlékod lenni – súgtam.
– Én meg nem akarok a laza kis barátod lenni. – A szavakat a
nyakamba harapta. – De ma este szükségem van egy kis pótlékra. Arra,
hogy eltemessem magam benned, és épnek érezzem magam. És ma este
a dugópajtid leszek. Így mind a kerten úgy tudunk majd dugni, mint a
feln ttek, az agyunkat szépen kikapcsoljuk, és szarunk az egészre.
Olyan keményen szorította a fenekemet, hogy már fájt. Akadozó
lélegzetvételemre felemelte a fejét, a szája egy vonalba került az
enyémmel, forró volt a lehelete, ahogy az ajkát az enyémre tapasztotta.
– Érzed ezt, Lucky? – Megfogta a kezem. A sliccére tette. Ott
tartotta, míg az ujjaim megmozdultak. Kitapogattam t. – Ennyire
vágyom rád. Legyél most egy jó ribanc, oké?
A gombját birizgáltam, sikerült kigombolni, ezután a cipzárját
rángattam, lehúztam és benyúltam. Beleremegett, ahogy megmarkoltam
és kihúztam a farkát. Nagyon kemény volt, teljesen készen állt.
Körbefogtam a kezemmel, aztán teljes hosszában érezhettem, ahogy
keményen a magáévá tette a számat. Ajkaim cuppogó hangja elárulta,
hogy most milyen tempóban akarja. A csíp jével döfött, kemény lökése
sóvárgó puncimnak nem volt elég.
Elengedtem a farkát, két kézzel meglöktem a mellkasánál. A szájával
küzdött, az egyik kezével megfogta a csuklómat és visszatette a farkára,
könyörögve mondta a nevem.
Te jó ég, iszonyúan vágytam erre a férfira. Szükségem volt rá.
Szükségem volt arra, hogy teljesen az enyém legyen. Nem akartam egy
második legjobbat. Nem akartam felejt s szexet. A tekintete, a
dominancia és a kéj, ez a látvány függ vé tett. Annyira szükségem volt
rá, hogy ez az érzés mindent vitt Branttel szemben. Nem tehettem róla.
Nem tehettem róla, hogy különböz dolgokat akarok a két férfitól. Csak
azt tudtam, hogy most, az adott pillanatban többre van szükségem, mint
arra, hogy a tökét fogjam. Legalább egy rövid ideig érezni akartam a
teljes összetartozást vele.
– Menjünk a hálószobába – ziháltam. Megmozdítottam a kezem,
próbáltam kiszabadulni a szorításából, az ágyba vezet lépcs felé
mozdultam.
– Nem. – A hangjából érezhet határozottság megállított.
Odanéztem. Láttam, hogy terpeszállásban áll, a farmere lecsúszva, a
csíp je fedetlenül, a farka súlyosan a markában. – Most akarlak. Feküdj
le.
– Itt? – A padlóra néztem, a perzsasz nyegre, ami hat számjegy
összegbe került nekem.
– Te jó ég, Layana. Most. Vetk zz!
Leráncigáltam a ruháimat, a kezeit néztem. Egyikkel nyomta a farka
tövét, a másikkal lassan simogatta, az arca eltorzult, a szemét egy
pillanatra behunyta, miel tt életre kelt volna a tekintete, és rám nézett.
Már majdnem teljesen meztelen voltam, a melltartóm kapcsával
bíbel dtem. Térdre esett, maga elé húzott, hanyatt fektetett, a sz nyeg
durva csókja volt a welcome party. Szétterpesztette a lábamat, a
derekamnál megtartott, el rehúzott, rá a várakozó farkára.
Te jó ég! Tudtam, hogy annyi minden nem stimmel ezzel az
egésszel. De mégis annyira jó érzés volt! A szemébe nézve hallgattam,
hogy a nevemet suttogja, és minden másodpercet élveztem. Ezekre a
percekre megfeledkeztem Űrantr l, teniszbarbiról, mindenr l, csak és
én léteztünk.
Én voltam az búfelejt s szexe.
volt az én dugópajtásom.
És mind a ketten többet akartunk.
Én legalábbis. Az is lehet, hogy minden más hazugság volt, amit
magamnak mondtam.
 JILLIAN

N YUGODTAN KIJELENTHETEM, hogy soha nem kedveltem

Layanát. Amikor a szemébe nézek, látom benne a számítást,
és ezt nem szeretem. Jobban szeretem a nyitott könyveket,
azt a rengeteg n t, akik mosolyogva, optimistán, úgy
mennek be Brant irodájába, mint a napsugár. Nem nézek a
szemükbe, és nem töprengek azon, hogy vajon mit
gondolnak. Nem hallom ket beszélni, és nem keresek
rejtett értelmet a szavaikban. Nem gondolkodom azon, hogy
hová mennek, amikor elmennek. De ez másként volt
Layanával. Azt reméltem, hogy is elt nik. Űíztam benne,
hogy egy másik n ragadja meg Brant fantáziáját, és nem
Layana hosszú lába és bozontos fürtjei. De sajnos nem így
történt, Layana pedig maradt. És most ott tartunk, hogy két
n vetélkedik érte. Én csak meg akarom t védeni, Layana
pedig szereti t, egyébként különböz a felfogásunk arról,
hogy mit jelent szeretni t.
Nem akarok azon gondolkodni, hogy Layana vajon mit l
tudja megtartani t magának, mert akármit is csinál, az
m ködik, Brant képtelen levenni a szemét róla.
Biztosan tudnék tenni dolgokat annak érdekében, hogy
megmérgezzem a kapcsolatukat. Elmondanám Layana
hazugságait, a múlandóság árnyát teríteném arra a tökéletes
életre, amir l Brant azt hiszi, hogy élnek. Az a gond, hogy a
lány ismeri a titkot, amit én egy anyamedve erejével, foggal-
körömmel rzök és az rzésével éveket töltöttem. Véres
verejték és könnyek szivárogtak át a vasrácsokon, amit a
titok rzése miatt építettem. Tegyem tönkre a
kapcsolatukat? Brant bizalmát a n iránt? A titok porig égne
a szerelmükkel együtt, mindenki szabadon
megkaparinthatná, és úgy használná fel, ahogy akarja.
Ebben a titokban semmi más nincs, csak rombolás. így
csak ülök és várok. Fizetem az embereket, akik
folyamatosan figyelik Brantet. Mosolygok, amikor Layana
belép, segítek neki leplezni a hazugságait, és úgy teszek,
mintha olyan hévvel szeretném t, mint Űrantet. És
remélem, hogy egy szép napon kikopik a fiú életéb l.
Én tudok gondoskodni róla. Layana csak ketté fogja törni
t.

(Részlet Jillian Sharp naplójából.)

– MARADJ! – Néztem, ahogy a törülköz vel lassan a haját dörzsöli,
aztán megtörli az arcát, a törülköz t a földre dobja, átlépi, egy másikat
csavar maga köré, és a farmeréhez lép.
– Nem lehet, mert ha túl sokáig maradok, akkor még azt kezdem
hinni, hogy ide tartozom.
– Csak egyetlen éjszakára, kérlek. – Kétségbeesetten szükségem volt
egy éjszakára. Mennyire más lehet egy éjszaka vele? Itt maradna egész
éjjel, vagy itt hagyna az éjszaka kell s közepén, ahogy Brant olyan
gyakran megtette? Átölelne vagy elterpeszkedne az ágy másik oldalán?
Ledobta a törülköz t, én meg csak néztem. Néztem, ahogy lazán
felhúzza az alsónadrágját, nem tör dve azzal, hogy nézem, a szája
magabiztos mosolyra húzódott, ahogy felhúzta a csíp jén.
– Vannak itt ruhák. Ha akarod, tudsz tisztát venni.
Fintorgott.
– Brantét?
Sok mindent tudtam volna válaszolni, de megelégedtem a
legegyszer bbel.
– Igen
Az ágyhoz jött, és leráncigálta rólam a takarót. Teljesen meztelenül
feküdtem el tte.
– Dugom a n jét, az életét már nem akarom. – Kinyújtotta a kezét és
a jobb mellemet dörzsölgette. A mellbimbóm megkeményedett az
érintése alatt, a szemében ég sötétség elégedettségbe ment át.
Sóhajtottam, én is a kezemet nyújtottam és a farkára tettem, a slicce
még nyitva volt, kihúztam, az ágyról pont szemmagasságban volt. Forró
volt, a b rét felforrósította a zuhanysugár. A kezét elvette a mellemr l,
összefogta a hajam és felhúzott, a farka felé tolt.
– Mondd meg! – lehelte, a szám a b réhez ért. A nyelvemmel
finoman nyalogattam a hímvessz t, ami azonnal reagált rá. – Mondd
meg, hogy kit szeretsz jobban!
 Felnéztem rá. Kinyitottam a számat, és bevettem t. Néztem, ahogy
becsukja a szemét, a feje hátrahajlik, ahogy nyög, és a hajamnál fogva
mélyebben behúzza magát a számba. Aztán fájdalmasan osszeránduít,
elhúzódott, lehúzott magáról és felemelte a fejem. Leengedte az állát és
a szemembe nézett. Látszott rajta, hogy hiányzik neki valami, de nem
igazán akar engem.
– Mondd meg! – nyögte ki összeszorított foggal.
– Te vagy a jobb – súgtam, mire a tekintetünk összekapcsolódott. Az
igazat mondtam. A nyers vágy vezérelt mindkett nket, neki
megnyugtatásra volt szüksége, én t akartam és azt, hogy ne gondoljon
többé Brantre és Mollyra, hanem csak rám figyeljen, engem a karjon. A
többi majd elrendez dik. Muszáj, hogy így legyen.
Meglökött. Visszatolta magát a számba. Túl keményen. Nagyobbra
nyitottam a szám, próbáltam befogadni, de a szemem könnybe lábadt a
durva behatolástól. Döfött, a keze és a csíp je együtt dolgozott, a
sliccének a cipzárja horzsolta az arcom, a szavai úgy hullottak rám, mint
az elfeledett könnyek.
– Nézz a szemembe, Lucky! Nézz a szemembe, miközben a farkamat
szopod! – Lassított. Ég szemmel figyelt, miközben kihúzta nedves
péniszét, a hegye a számnak dörzsöl dött. A tekintetével többet
követelt. – Szereted ezt, ugye? Hogy a kurvám vagy, miközben fizeti
a számláidat? Megengeded, hogy kihasználjalak és tönkretéve küldjelek
vissza téged neki? – Nyögött, aztán fokozta a tempót. Én nem kaptam
leveg t, a kezemmel toltam a csíp jét, miközben álltam a tekintetét. A
mellkasa megemelkedett, a lába megrogyott a kezem alatt,
megremegett, ahogy el rehajolt, teljesen a számban volt, a jobb kezével
az ágytámlát, a másikkal a tarkómat fogta, és a torkomba élvezett.
Fájt a torkom. Az íze még a nyelvemen volt. Néztem, ahogy
felráncigálja magára az ingét. Begombolja a nadrágját. Egyik kezével
végigsimítja a haját és a kulcsait keresve megütögeti a zsebét. Nekem is
eszembe jutott, hogy vajon hol tartja a kulcsait. A kocsijában maradtak
esetleg, és egyébként is, hogy nem vesztek el már rég? Nem találta ket
a zsebében, de nem t nt úgy, hogy emiatt aggódna. Félúton az ajtó felé
megállt, és felém fordult, mint aki hirtelen rájött, hogy azért illene
elbúcsúzni.
– Találkozunk majd.
Nem ezt vártam és nem ezt akartam, de ennyi volt. Ennyit ért a
hónapokig tartó tervezgetés, pedig már ideje volt egy valódi
kapcsolatnak. Elég volt, hogy csak megdönt, aztán lelép és
komolytalanul odaveti, hogy találkozunk majd. Randikat akartam,
odafigyelést, imádatot. Legvégs esetben egy nagy köszönömöt a két
orgazmusért. Két orgazmusban Brantet sem részesítettem egy éjszaka
alatt az elmúlt... az is lehet, hogy soha.
De... semmi. Nem válaszoltam. megfordult, rávágott a rendelésre
készített ajtókeretre, és kisétált. Még egy perc sem telt el, és hallottam a
riasztóm hangját. Tudatta velem, hogy elhagyta az épületet.
Visszafeküdtem az ágyra, és próbáltam rájönni, hogy mit csináltam
rosszul.
Talán túl gyorsan történt minden, és neki id re van szüksége, hogy
rendbe jöjjön. Talán visszajön.
Egyedül feküdtem az ágyban, aminek f , szex és hazugság szaga
volt.
– MI A HELYZET A GYEREKEKKEL? – A nyitott kabrióban Brant hangja
alig hallatszott a süvít szélt l. űsak a profilját láttam, tekintete az útra
szegez dött, mindkét keze a kormányon.
– Ezt hogy érted? – A szoknyámból kiálló szálat babráltam.
Hátrad ltem, és kinéztem a nyitott ablakon. Egy kisbusz haladt el
mellettünk, a benne ül gyerek a lesötétített, de már kopott fóliájú
üveghez nyomta az arcát, és tágra nyílt szemmel csodálta Brant autóját.
Rámosolyogtam, de szomorúság fogott el.
– Gyerekek, tudod. Amikor összejöttünk, sokat emlegetted a
családalapítást. Már régen nem hoztad szóba a témát.
Nem feleltem. Az elsuhanó tájat figyeltem, a lemen nap fénye
romantikus hangulatot árasztva világította meg a város zsúfolt utcáit.
Kerestem a szavakat, de nem tudtam mit mondani. Képtelen voltam
neki elmagyarázni. Végül nyeltem egyet, tudván, hogy Brant türelme
végtelen.
– Már nem igazán akarok gyereket.
– Miért nem? Téged az ég is anyának teremtett.
Meglepetten fordultam meg.
– Miért mondod ezt?
– A HAF gyerekeit l teljesen kivirulsz. Szeretnek téged. – Hosszan a
szemembe nézett, látszott rajta, hogy komolyan beszél.
Megint kibámultam az ablakon.
– k kétségbeesetten kapaszkodnak valakibe. A saját gyerekeim
talán másképp éreznének irántam.
– Fogd be a szád! – Felkaptam a fejem, mert ez az indulatos hang
annyira nem vallott rá, hogy nem akartam hinni a fülemnek. – Még nem
találkoztam ilyen n vel! Aki minden helyzethez tökéletesen passzol.
Akivel jól lehet együtt dolgozni. Aki az ágyban is odaadó. Aki szeret
anya lehetne. Aki kihívást jelent számomra. Aki mellett szívesen
megöregednék. – Félrerántotta a kormányt, a kerék pedig megcsikordult
az aszfalton, ahogy kisodródtunk az oldalsó sávba, az autó egy
pillanatig irányíthatatlanul csúszott, de végül megállt. Brant gyorsan
leparkolt, majd el rehajolt, és a nyakamnál fogva magához húzott, a
csókja kemény volt és követel z , mire én tiltakozni kezdtem, de aztán
belemarkoltam az ingébe, és nem ellenkeztem. Úgy csókolóztunk ott az
autópálya szélén, mintha napok óta nem értünk volna egymáshoz,
kezünk élvezettel fedezte fel a másik testét, miközben az elhaladó
autósok dudáltak, éljeneztek, a szél fújt, és fények villantak a
naplementében, mind-mind díszletei egy olyan pillanatnak, amit meg
sem érdemeltem. A szoknyám iclgy r dött, ahogy átmásztam az ölébe,
ett l még vadabbul csókoltuk egymást, Brant felhúzta a ruhámat, a
fenekembe markolt, szája mohón tapadt az enyémre.
– Annyira szeretlek! – Hátrébb hajolt, hogy a szemembe nézhessen,
én a hajába túrtam, szavai a fülemben visszhangoztak, majd lehajtottam
a fejem. Már nem csókolt, de tekintete nem eresztett, és h dkan feltette a
kérdést, amit nem akartam hallani:
– Velünk van baj, Lana? Ezért nem akarsz már gyereket? Próbáltam
megint megcsókolni, de visszatartott, és az arcomat fürkészte.
Visszanéztem rá, és azt válaszoltam, amit a szívem diktált, a kegyes
hazugság könnyedén csúszott ki a számon:
– Nem, Brant. Esküszöm, nem azért.
Nagyot sóhajtott, kezével lassan a hajamba markolt és újra magához
rántott, csókján éreztem a megkönnyebbülést. És abban a pillanatban,
ahogy a szél, az autók, a város hangjai körülvettek minket, én magam is
elhittem ezt a hazugságot.
Persze hogy nem miatta. Velünk nincs semmi baj. Mi tökéletesek
vagyunk.
– MOLLY VISSZAJÖTT – mondta komor arccal. Felpillantottam a
kanapéról, nyugtalanító érzés hasított belém.
– Mikor?
– Egyik éjszaka megjelent az In Betweenben. Pár perccel utánam
érkezett. Azt akarta, menjek vissza hozzá. – Lee megdörzsölte a
tenyerén lév friss heget, és kíváncsian rám nézett.
Azt akarta, menjen vissza hozzá. Ez nem meglep . Próbáltam
nyugodtnak t nni.
– És te mit csináltál?
– Úgy érted, megdugtam-e?
Elindult az ablaktól. Egyre közelebb jött, végül megállt a fejem
fölött.
Sötét arckifejezéssel nézett le rám, de szemében más tükröz dött.
Inkább pimaszság, mint harag, aztán egyre inkább vágy. Tudta, hogy
megjátszom magam. Látta rajtam a rosszul leplezett félelmet. Látta. És
élvezte. Tetszett neki a féltékenységem. Durván megfogta fejem. Az
ágyékához húzta.
– Szopjál le!
– Tessék? Most rögtön? Nem! – Eltoltam magamtól, de elkapta a
csuklómat. A kezem a farmeréhez nyomta.
– Csináld, és meglátjuk, van-e jogod elvárni t lem, hogy nemet
mondjak neki. – Farkasszemet néztünk egymással. Le akartam szopni.
Istenem, még a nyál is összefutott a számban a gondolatra, hogy a
kemény farkán érezhetem a nyelvem. De er szakkal nem tud rávenni
semmire.
Próbáltam ellökni magamtól, de még szorosabban fogta a fejemet.
Pont a megfelel helyzetben.
– Szopj le! Emlékeztess rá, hogy miért mondtam neki nemet!
– Nemet mondtál? – Kopott farmere helyett újra az arcát néztem.
Tekintete éppoly elgyötört volt, mint az enyém.
 – Igen – bökte ki végül, aztán felsóhajtott, ahogy kigomboltam a
farmerét, és ujjammal vágyakozón végigsimítottam a b rét. Űizonytalan
mozdulattal húztam le a cipzárt.
– Isten bizony nem tudom, miért csináltam. Az a gyönyör arc
egyszer en könyörgött, hogy hanyatt vágjam és megdugjam... – A
mondat vége nyögésbe fulladt, mikor a farka elérte a torkomat.
Belemarkolt a hajamba, az arcomat bámulta, ütemesen mozgott, és
Mollyé helyett már az én nevemet suttogta.
– Te bezzeg lefekszel vele – mondta, miközben k kemény lett, én
pedig egyik kezemmel a combját, másikkal a hímvessz jét markoltam
azon imádkozva, bárcsak a szopás miatt gy lnének könnyek a
szememben, nem pedig más okból.
– Rendszeresen megbasz téged, te meg elvárod t lem, hogy
szentként viselkedjek. – Nem vettem tudomást a megjegyzésér l,
inkább arra koncentráltam, hogy az figyelmét is visszatereljem. Halk
nyögése azt súgta, jó nyomon járok. – Miért? – kérdezte. – Miért
kellene szentként viselkednem?
Soha nem adtam választ a kérdésére, csak azt adtam meg neki, amire
vágyott.
Aztán... miután elélvezett és magára húzott a kanapén, átkarolt, en
pedig nedves szájjal pihentem a mellkasán, és a válasz többé már nem is
t nt olyan fontosnak.
 EGY ÉVVEL ÉS HÁROM HÓNAPPAL EZEL TT

A HÁZAM NEM VOLT HOZZÁSZOKVA egy férfi jelenlétéhez. A

díszpárnákra nehezed súlyhoz. Az el szobában lerúgott koszos
cip khöz. Lee illata átjárta a lakást, férfias lényével elnyomta és
beszennyezte az addig tisztítószerek és virágok uralta törékeny
világomat. A hímnem betolakodó új volt otthonom számára; Brant
csupán kétszer látogatott meg, még kapcsolatunk kezdetén, aztán soha
többé. Néhány dolga még mindig ott állt a vendégszoba szekrényében,
ezeket eleinte még itthon hordtam, miel tt nála is lett egy szekrényem.
Múlt héten szinte mindennap találkoztam Leevel, minden id met
neki szenteltem, amíg tehettem. Brant pedig mintha teljesen felszívódott
volna. Jillian azt mondta, csak néhányszor látta t mostanában, hébe-
hóba beugrik az irodába, de sem a hívásokra, sem az üzenetekre nem
válaszol. Szerinte ez normális – mármint hogy ilyen lett. A sok stressz
miatt gyakran el fordul az ilyesmi. És ez most, amikor az iTunesszal
folytatott tárgyalások fordulóponthoz értek, és több milliárd dollár a tét,
elég stresszes id szak. Most lenne szükség rá, de nincs itt. Az élet megy
tovább. Jillian megoldja.
Én nem bántam. Így többet lehettem Leevel. Igyekeztem ezt az id t
maximálisan kihasználni. Egy percet sem akartam elszalasztani, mert
nem tudtam, mennyi van még hátra. Éreztem, hamarosan vége a közös
jöv nknek. Űármikor bekövetkezhetett. Az, hogy elt nik. Tudtam,
minden egyes tökéletes pillanat erre emlékeztetett. Aztán a kör bezárul,
és az egész kezd dik elölr l. Egy új férfival, valakivel, aki kiegészíti
Brantet.
A h t el tt állt, egyik kezével a tetejét támasztva, szemével a
tartalmát vizsgálva, miközben a hideg leveg tódult kifelé a nyitott
ajtón.
 – Nincs semmi – jelentette ki.
– Ne mondd már, hiszen tele van.
– Nincs sör, se gyorskaja, se fagyi. Ha mindent megennék, amit itt
találok, akkor is lefogynék.
Űecsukta a h t t, és átballagott a nappaliba.
– Menjünk, nézzünk valami vacsorát!
– Most? – Az órámra pillantottam. – Mindjárt kilenc.
– Épp ezért vagyok éhes. Az a szánalmas próbálkozás négy órával
ezel tt nem számít vacsorának.
Sért dötten emeltem a plafonra a tekintetem. Az a vacsorának szánt
„szánalmas próbálkozás” libamáj volt, amit három órán keresztül
készítettem. Ez volt Brant kedvenc étele. Bonyolult
kapcsolatrendszerünket ismerve ebb l tudhattam volna, hogy Lee
nyilván utálja.
– Rendben. – Felálltam, és a kanapéra dobtam a távirányítót. –
Megyek, átöltözöm.
– Ne, jó vagy így. – könyököm, és az ajtó felé vezetett.
Lenéztem a farmeremre.
– Hova megyünk?
– Csak induljunk el. Biztos találunk a közelben egy helyet, ami
megtetszik.
Felmarkoltam a kulcscsomóm, kiléptem a házból, megnyomtam a
távirányítású garázsajtó gombját, és már zártam volna a lakást, mikor
megláttam Leet a kocsifelhajtón. A garázs irányába nézett, ahol a
felnyíló ajtó lassanként látni engedte az ott parkoló összes autót.
Űecsaptam a bejárati ajtót, leszaladtam a lépcs n, és mire odaértem,
még épp elkaptam elismer füttyentését.
– Szerencsés a kiscsaj! Azt hiszem, ezzel a sráccal még én is
összejönnék.
Ingerülten sétáltam el mellette.
– Van nekem elég pénzem. Nem Brant vesz nekem mindent.
Nevetségesen hangzott ez a magyarázkodás Lee el tt, f leg úgy,
hogy a négy autóból hármat Űrantt l kaptam ajándékba. A Mercedes
felé indultam, amit rendszeresen használtam, de Lee visszahúzott.
– Menjünk a feketével.
Hirtelen megálltam és ránéztem.
– A feketével? – kérdeztem, de nem mozdultam.
 A szóban forgó fekete autó egy 2004-es Land Rover Defender volt.
Ez volt mind közül az egyetlen, amiért én fizettem, az árába beszámítva
az el z kocsimat. És a helyzet iróniája az, hogy Brantnek vettem
ajándékba. Azért, hogy egy kicsit viszonozzam azt a rengeteg dolgot,
amivel nap mint nap elhalmozott.
Sajnos Brant nem rajongott ezért a kocsiért. Ezt pedig az brutálisan
szinte módján – amit úgy szerettem benne – azonnal a tudomásomra is
hozta, amint átadtam neki a slusszkulcsot.
– A luxusterepjárók nem az én m fajom. – Esetlenül tartotta a
kulcsot, szégyenl sen nézte a fekete autót, majd engem. – Nem elég
biztonságosak. Az IIHS töréstesztek alapján a legrosszabb helyen
állnak. Ezek...
– Semmi gond. – Rámosolyogtam, és visszavettem a kulcsot. – El bb
meg kellett volna kérdeznem.
– Csak nincs szükségem egy olyan autóra, amit úgysem vezetnék.
– Fölém hajolt, átkarolta a derekam, és megpuszilta a fejem búbját.
– Nem haragszol?
Hogy haragszom-e? Üres tekintettel bámultam a terepjárót, melynek
értéke az átvétel óta, azaz két nap alatt mintegy tízezer dollárral
csökkent. Aztán Brantre néztem. Hagytam, hogy lehajoljon és
megcsókoljon.
– Dehogy haragszom, szívem. Örülök, hogy elmondtad.
A ŰSX egyik munkatársa hozta házhoz az autót, ami aztán az id
nagy részét a garázsban töltötte. Most pedig itt áll Lee, aki épp ezt az
átkozott tragacsot szemelte ki ma estére. Lassan indultam el a
slusszkulcsért. Kivettem a dobozból, és átnyújtottam Leenek.
– Tessék, te vezetsz!
Lee szó nélkül kikapta a kezemb l a kulcsot, bepattant az autóba,
ujjaival végigsimította a b rborítású kormányt és a m szerfalat, a
felb g motor hangja betöltötte a garázst. Gyanakvóan figyeltem. Arra
számítottam, hogy engem meg sem várva elhajt. Beszálltam a két és fél
tonnás, férfias er t sugárzó járm be. Mintha egyenesen Leenek
tervezték volna, kényelmesen és magabiztosan ült az ülésben, kezével
könnyedén markolta a sebváltót.
Pontosan így képzeltem el, mikor megvettem a terepjárót. Talán épp
ezért választottam ezt. Talán ezzel a zseniális húzással próbáltam egy
kis vakmer séget ráer ltetni. A jófiús stílusát kicsit megtépázni.
Űekapcsoltam a biztonsági övem, és elhessegettem a b ntudatot.
Csikorgó kerékkel hagytuk magunk mögött a kaput.
Tíz perccel kés bb, mivel a bömböl rádió és a süvölt szél miatt
úgysem hallotta volna a hangom, megböktem Lee karját, és az ujjammal
mutattam neki:
– Ott állj meg!
A bevásárlóközpontban volt egy bár, ahol meccset is lehetett nézni.
Lee követte az általam megadott irányt, beállt a parkolóba, kipattant az
autóból, kezével még egy darabig támasztotta a Defender oldalát, és
sóvárogva nézte.
Laza, de mégis meghitt mozdulattal átkarolta a vállamar, így a
csíp nk minden lépésnél összeért, ahogy az étterem felé sétáltunk.
Mindössze néhány hét kefélés után teljesen fesztelenül viselkedtünk
egymás társaságában. Elpirultam, felé hajoltam és megpusziltam az
arcát. Magához szorított.
Nem nosztalgia volt ez. Ennek most kellett így történnie. Minden
tökéletes volt. Úgy éreztem, ez m ködhet. Űelém fog szeretni, és én
leszek számára az egyetlen.
Hirtelen megtorpantam, amikor Jilliannel találkozott a tekintetünk.



Jillian hosszan végignézett rajtunk, és mindent értett. Arckifejezése

megváltozott, az érzelmek egész skálája futott át rajta, de ezt csak én
vettem észre. Képtelen voltam máshová nézni, vagy akár csak
megmozdulni. Meredten bámultam, míg a kritikus méregetés után végül
elkapta a pillantásomat. Ott álltunk egymással szemben, két n , két
ellentétes térfélen, ahol az én fegyverem a szex és a szenvedély, az övé
pedig a családi kötelék és a múlt. A szemünk szavak nélkül is mindent
elmondott a másiknak. Heves érzelmek csaptak össze, összeszorított
ajkaink néma vitába szálltak. Aztán a csata véget ért, az id sebb n egy
hosszú, fájdalmas pillanat erejéig becsukta a szemét. Éreztem a
csalódottságát. A haragját. A frusztráltságát. Tudtam, mert a szívem
mélyén ugyanezt éreztem.
Elhúzódtam Leet l, egy hajtincset a fülem mögé simítottam, kezemet
zsebre dugtam, amit nem tudott mire vélni.
– Mi az? – Ekkor meglátta Jilliant, de nem tulajdonított neki
különösebb jelent séget.
– Egy barátom. Menj csak be. Mindjárt jövök.
– Jól van. – Lee vállat vont, a kezembe nyomta a kulcsot, és
otthagyott minket. Jillian arckifcjezéséb l ítélve esküdni mertem volna,
hogy rákacsintott, ahogy elhaladt mellette.
Vártam, tettem egy lépést el re, miközben a szemem sarkából látóim
Leet bemenni a bárba, ahonnan a nyíló ajtón át kisz r dött a /ene és a
benti zaj, majd miután becsukódott mögötte, ketten maradtunk
Jilliannel, szemt l szemben, b egy méterre egymástól.
– Mit m velsz, Layana? – Hangja fáradtnak t nt. Meggyötörtnek.
Mintha legalább egymilliószor lejátszottuk volna már ezt a meccset, és
nem lenne ereje újra belekezdeni.
– Nem tudok... – Haboztam. Kerestem a szavakat. – Tudod, milyen
Brant. – Lee irányába biccentettem. – más. Próbáltam... De nem
tudok neki ellenállni.
– Szereted Brantet. – Öregesen felsóhajtott. – Tudom.
– Igen, szeretem – bólintottam.
– És ? – nézett át a válla fölött. – t is szereted?
Nyeltem egyet. Számba vettem legtitkosabb érzéseimet, melyeknek
jobban örültem volna, ha nem is léteznének.
– Egy részem t is szereti. Nem igazán tudom a kett t elválasztani
egymástól.
Még szorosabbra préselte az ajkát, úgy ejtette a szavakat:
– Veszélyes játékot zöl.
– Ez az én játékom. Az én kapcsolatom. – Ahogy kimondtam, már
meg is bántam ezt a felel tlen kijelentést.
A szemében t z lobban.
– Te önz , buta lány! – Ujjával a bár felé bökött. – Ez a srác ott fog
hagyni téged, Layana. Egy nap majd arra ébredsz, hogy lelépett. Brant
viszont szeret. örökre melletted lesz.
– Tudom. – Bólintottam. Megfordultam, és a hónom alá csaptam a
pénztárcámat, csak hogy elfoglaljam valamivel a kezem, majd
elindultam a neonfények felé. Jillian halk, mégis kemény hangja
azonban megállított.
– Brant mondta, hogy megint megkérte a kezedet.
– Igen. – Megfordultam. Tekintetünk találkozott. – Hozzámenjek?
Kitör nevetése ridegen csengett, ami kétségekr l és
reménytelenségr l árulkodott.
– Lana, ugye tudod, hogy engem nem te érdekelsz?
– Nagyon is jól tudom.
– De nem hiszem, hogy bárki más, aki Branttel jár, élvezné a
támogatásomat. Elhagyhattad volna. Még Belize-ben, amikor rájöttél a
titkára. Mégsem tetted. Vele maradtál. Öt perccel ezel tt még azt
mondtam volna, menj hozzá. Most viszont, hogy láttalak vele... –
Megint a bár felé biccentett. – Kockára teszed mindazt, amid van, mert
mindent meg akarsz szerezni, ami nem a tiéd. Ami Brantet illeti, vele
nem kapsz meg mindent. űsak amit megoszt veled. És ezzel kell
beérned.
A hangomba mélységes szégyen vegyült.
– Nem tudom, hogy ez elég-e a boldogsághoz.
Megrázta a fejét, szemében csalódottság csillant.
– A szerelem nem a boldogságról szól. Egyedül is lehetsz boldog. A
szerelem azt jelenti, hogy számodra , csakis az egészsége és
boldogsága a legfontosabb. Ha ez nem így van, akkor nem szereted
igazán.
Majd e jogos kirohanás után megfordult, és kopogó léptekkel,
lehajtott fejjel, behúzott nyakkal távozott. A lelkem mélyén kedveltem
ezt a n t. Ahogy harcolt Űrantért. De egy másik részem ki nem állhatta
a merészségéért.
Elindultam a bár felé, mely mintha a pokolba vezet utat jelképezte
volna, neontáblákkal és kísértéssel övezve, ami Leeben öltött testet.
 EGY ÉVVEL ÉS KÉT HÓNAPPAL EZEL TT

– LAYANA! – Jillian meglepett arccal nézett fel az íróasztala mell l

el ször rám, majd az engem bekísér , valósággal reszket titkárára. –
Micsoda... meglepetés!
Odaléptem a legközelebbi székhez, és lekuporodtam a szélére; ha
állva maradok, úgy éreztem volna magam, mint diákkoromban az
igazgatón irodájában.
– Űeszélni szeretnék magával valamir l.
Jillian felállt, és bátorítóan kitárta a karját.
– Semmi akadálya! Bármikor szívesen látlak! Chad, kérlek, hagyj
minket magunkra, és ne engedj be senkit!
A férfi gyors léptekkel elhagyta az irodát, Jillian pedig szigorúan rám
nézett.
– Tessék, hallgatlak.
– Köszönöm, hogy tegnap nem rendezett jelenetet.
H vösen bólintott.
– Nem nagyon volt más választásom.
– Sokat teszek Brantért. Magáért. A BSX-ért.
– Te titkolsz valamit – biggyesztette le ajkát. – Most ne gyere nekem
a h stetteiddel, kedvesem.
– Szeretnék kérni valamit cserébe. Önt l.
– És mi lenne az? – Egy antik asztalhoz lépett, mely a fal mellett állt,
és nekilátott kitölteni egy csésze kávét. Engem nem kínált meg, én
pedig elmosolyodtam ezen a kicsinyes gesztuson.
– Muszáj megtudnom, hányan vannak... – Az ajtóra pillantottam. –
Hogy Brant hány emberrel... – Próbáltam megtalálni az ilyen nyilvános
szituációhoz ill megfogalmazást. – Volt eddig kapcsolatban. Lee az
egyetlen, vagy van más is? Mekkora annak a valószín sége, hogy
többen vannak?
Jillian a homlokát ráncolva elindult felém, hogy becsukja az ajtót.
– Újabb pasikra pályázol, Layana? Párhuzamosan többel is
elboldogulsz? – Egy kanál cukrot tett a kávéba. – Ahhoz nem vagy elég
intelligens. Hidd el. Senki nem lenne az.
– Kérem, válaszoljon a kérdésemre. – Képtelen voltam mell zni a jó
modort; a b römbe ivódott, és csak kemény er feszítéssel tudtam volna
levakarni magamról.
Letette a kanalat.
– Csak Lee van. Korábban voltak mások is, de már nincsenek. Ezért
próbáltalak figyelmeztetni. Brantnek ezt az oldalát... el kell felejtened.
Inkább a vele való kapcsolatodat er sítsd meg, semmi és senki mással
ne tör dj.
– A többi személyiség mennyi ideig tartott? – Nagyot nyeltem,
leltem a választól.
Vállat vont.
– Nehéz megmondani. Nem igazán beszélgetnek velem. Többnyire
két-három év az átlag, néha öt. És tudod, mit mondok, Layana?
A szemembe nézett.
– Mind közül Lee a leggyengébb. Néhányuk... visszataszító volt.
Er szakos. Nem tudod mindegyiket megmenteni. Te kifogtad Leet,
gratulálok! Ne áltasd magad azzal, hogy a következ fiú ugyanilyen
lesz. Mert az nagy valószín séggel egyszer en hanyatt vág és seggbe
kúr.
Rosszullét kerülgetett, a nyers szavak éppoly kellemetlenül hatottak,
mint az általuk felidézett képek. Sorra vettem az eshet ségeket,
mindazt, amit eddig elképzelni sem tudtam, mivel tisztességes életem
túlságosan távol állt egy ilyen szint perverzitástól.
– Most szerintem az lenne a legokosabb, ha faképnél hagynád,
máskülönben felkötheted az alsónem d. Döntened kell. Vagy szereted
Űrantet mindezek ellenére, vagy nem. Mennyire szereted t?
A helyiségben visszhangzó szavai elgondolkodtattak. Becsuktam a
szemem, és magam elé képzeltem Brant arcát. A zseniális férfit. Akit
úgy szerettem, mint még senkit. Akiért harcolnék, lopnék, csalnék,
hazudnék, ha kell. Olyan férfit láttam, aki valamiképpen átalakul,
formálódik, de megmenthet . Ebben biztos voltam. Meg tudom
menteni. Kinyitottam a szemem, és összenéztünk Jilliannel.
Mennyire szereted öt?
– Eléggé. Még annál is jobban.
Sóhajtott. Letette a csészét.
– Nagyon remélem.
L EE RÉSZEG VOLT. ALIG ÁLLT A LÁBÁN. Még támaszkodni se bírt
rendesen a pultnál. A pultosra néztem, aki ugyanaz a seggfej volt, mint
másfél évvel ezel tt, és kértem egy ásványvizet. űsak egy koszos
poharat kaptam, a srác meg intett, hogy arra van a mosdó. Kapd be.
Visszalöktem neki a poharat.
Leültem a mellette lév székre. Közelebb húzódtam Leehez, hogy
megtarthassam, ha netán el akarna esni.
– Mi történt? – Megfogtam az állát, és magam felé fordítottam az
arcát. A szája csupa seb volt, állkapcsa feldagadt.
– Az a rohadék tulaj. Azt mondta, múlt héten csak félig vágtam le a
füvet.
– És így volt? – Szúrós tekintete azonban rögtön választ adott a
kérdésre. Bocsánatkér en emeltem fel a kezem. – Ne haragudj! Majd a
pultoshoz fordultam.
– Kaphatnék egy kis jeget? – Pár maréknyit beleszórt egy
szemeteszsákba, azt nyújtotta oda. Összecsavartam a csomagot, és
óvatosan Lee szájához szorítottam.
– És mit l nézel így ki?
– Az a faszfej megfenyegetett, hogy elmondja a szomszédoknak. –
Megvonta a vállát. – Erre én behúztam neki egyet.
Csak pislogtam, annyira ostobán és gyerekesen hangzott az egész.
– Miért nem hagytad ott a fenébe?
Félretolta a jeget, megmozgatta az állkapcsát, és párás tekintettel
nézett rám.
– Muszáj dolgoznom. Szükségem van a pénzre. – A söréért nyúlt,
ami már nem volt ott. – Nem várom el, hogy megértsd, hiszen te egy
napot sem dolgoztál életedben.
Egy napot sem dolgoztál életedben. Ez igaz. Egy részid s állás
kedvéért költöztem el Stanfordból, azóta eltartanak, és aranyéletem van.
Teljes munkaid ben Űrantnek szentelem magam, illetve jelenleg
Leenek. A mondat végén ellenszenvet éreztem a hangjában, mintha
attól, hogy nem dolgozom, kevesebbet érnék. Brant ezt sosem említette,
és most elt n dtem, valóban így gondolja-e. Az érzelmek gyakran
rejtve maradnak mások el l. Elfojthatjuk ket, de végül úgyis
megtalálják a felszínre vezet utat.
Megint a szájához tettem a jeget, de a szeme mérgesen villant, ahogy
a hideg borogatás a nyílt sebhez ért.
– Ne rinyálj – suttogtam –, légy férfi!
A tenyerembe hajtotta a fejét, férfias illata keveredett az alkohol, a f
és a föld szagával.
– Elkérhetném ezt a széket, szép hölgy?
Lee azonnal kinyitotta a szemét, ahogy odébb húzódtam t le, és
meglátott mögöttem egy tetovált karú férfit, aki egyik kezével egy
enyhén szólva testesebb n t támogatott. Az idegen fickó a másik
kezével a székemért nyúlt, mintha ki akarná alólam rántani, otthagyva
engem a koszos padlón. A nem túl tágas bár közönségét elnézve ez a
durva megjelenés férfi nem t nt ki a tömegb l. Egyedül én t ntem
kívülállónak a lenvászon nadrágommal és méregdrága, márkás
kiegészít immel. A táskám többe került, mint a kint parkoló autók
többsége. Hülye ötlet volt pénteken éjfélkor ide jönni. Besétálni a részeg
bunkók közé, elvárva t lük, hogy ne bámuljanak meg lökdös djenek.
Aztán még a helyemet is elveszik.
Lekászálódtam a székr l.
– Csak tessék. – Mosolyogtam, de a férfi arca rezzenéstelen maradt,
a felszabaduló ül hely felett érzett örömét eltakarták ápolatlan, koszos,
kemény vonásai.
– Ülj vissza! – mordult rám Lee, és fejét sikerült annyira felemelnie,
hogy rám nézzen. Ellentmondást nem t r pillantás volt ez.
– Úgyis mennem kell – mondtam halkan. Istenem, már csak ez
hiányzott. Lee lerészegedve, valami idétlen bunyó miatt eleve véresen
meg akarja védeni a becsületemet egy olyan helyen, ahová bölcsebb lett
volna el sem jönnöm.
Lee tántorogva felkelt, és kissé megingott, ahogy a mögöttem lév
férfi felé fordult. Az sajnos továbbra is csak egylépésnyire állt t le, a
piócaként rátapadó barátn jével együtt.
– Mi a fasz bajod van?
Megrántottam Lee karját.
 – Lee! – Ett l mintha egy pillanatra megállt volna az id , rám
nézett, és megértettem ki nem mondott gondolatait.
nem tudott nekem autót venni. Nem halmozhatott el gyémántul,
lakással, dubaji nyaralással. Még a megivott sörét se tudta kifizetni. Ez
volt az egyetlen, amit megtehetett. Felállni, harcolni, a vérét ontani
értem. Erre Brant sose lenne képes. A másik életünkben soha nem
kerültünk volna ilyen helyzetbe. Ez Lee világa. Itt a király. Itt
legy zheti a tetovált sárkányt, és lehet a h söm. A szeme olyan vadul
izzott, hogy elakadt a lélegzetem. Elengedtem a karját, és
visszahuppantam a szóban forgó székre.
– Ti nem is isztok! Adjátok át a helyet olyannak, aki piálni szeretne!
– A férfi, akivel nem szívesen futottam volna össze az utcán, gúnyosan
elmosolyodott, kivillantva megsárgult fogait, amit l Lee egész teste
megfeszült. Mikor behúzott egyet a pasasnak, mintha nem is
ugyanabban az id síkban lettünk volna. Egy pillanatra megcsodálhattam
megfeszül hátizmait, ahogy támadásba lendült, de a jobbhorog fél
méterrel elvétette zaklatómat, aki könnyedén elhajolt az ütés el l.
Becsuktam a szemem. Nézni sem bírtam tovább. Félrelöktem a
széket, közben a hangzavaron keresztül is hallottam a testnek üt - d
ökölcsapást. A hely hirtelen elcsendesedett, majd a tömeg lökdös dve
elindult felénk, hogy minél közelebbr l lássa a verekedést. Amikor
kinyitottam a szemem, Lee éppen bemosott egyet a pacáknak, akinek
ett l a feje természetellenes szögben hajlott hátra. Közéjük ugrottam, és
ránéztem a másik n re. De az rám se hederített, csak ragozott, és
egyenesen megcélozta a felszabadult ül helyet, ett l kezdve tudomást
sem véve a mellette dulakodó férfiakról.
– Állj! Hagyd abba! – ordítottam Lee arcába, aki megtorpant, én
pedig ezt kihasználva belöktem t a bámészkodó tömegbe, ami
meghaladta a bár befogadóképességét, így sikerült kikerülnünk a
csatatérr l. Űelékaroltam, húztam-vonszoltam magammal az ajtóig,
majd ki az utcára.
Arra számítottam, hogy káromkodni és üvöltözni fog, vagy
megpróbál visszamenni, de csak botladozva követett. Egy lépés el re,
egy hátra, aztán szinte kecses mozdulattal a földre rogyott, és a
bemutatott balettmozdulat után térdén összekulcsolt karral, lehajtott
fejjel ült a koszos útpadkán.
Óvatosan mellé telepedtem. Közben átfutott az agyamon, hogy a
betonszegély most tutira kivégzi az új vászonnadrágomat.
Nem szólaltunk meg. Jólesett ez a csend. Most pont erre volt
szükség, eszembe juttatta a régi id ket és helyszíneket. Egy id re
kiszabadultunk a ma esti rületb l. Én is lehajtottam a fejem, és arra
gondoltam, mi a fenét csinálok itt. Most otthon kéne lennem. A csendes
lakásban, nyakig a habos fürd vízben, könyvvel a kezemben. Vagy a
nyugágyon gubbaszthatnék a hátsó teraszon, míg az óceán zúgása
álomba nem ringat.
– Sosem teszed meg. – Szavai tompán és komoran hangzottak, amit
csak súlyosbított az alkohol és az elkeseredettség.
–Mit? – Fel sem néztem, a szemem csukva. Nem akartam látni az
arckifejezését, ahogy ezt kimondta. A válaszra sem voltam kíváncsi.
– Nem hagyod el. – Hosszú csend következett, csak a távolban
hallatszott valami üvegcsörömpölés és szitkozódás. – Ugye így van? –
Éreztem magamon a tekintetét, ezért kelletlenül felemeltem a fejem,
megadva neki a tiszteletet azzal, hogy a szemébe nézek.
Egy meggyötört férfit láttam, és ahogy a térdét átkarolva ott ült
mellettem, a szívem elszorult. Annyiféle megvilágításban láttam már t,
de most t nt a leggyengébbnek. Most érintett meg a legjobban, és fajt
ilyennek látni. Bizonyos szempontból ezt az énjét szerettem a
legjobban.
űsak néztem t, és nem tudtam mást mondani:
– Nem, nem fogom elhagyni. Soha.
Fejét visszatemette a kezébe, újra csend borult az utcára.
Aztán sírás fojtogatta, öklendezni kezdett, el rehajolt, és lehányta a
mocskos aszfaltot.
Taxival mentünk a lakásomig. Utáltam bárhol otthagyni az autóm, de
nem akartam, hogy Lee részegen üljön mellettem, miközben vezetek.
Mindkét kezemre szükség volt, ha esetleg öklendezni kezdene a
húszperces út alatt. De nem volt semmi. Eld lt az ülésen, feje az
ölemben, keze ernyedten pihent a combomon, mint aki biztos akar
benne lenni, hogy ott vagyok.
Menet közben horkolt is id nként, aztán a nagyobb bukkanóknál
elcsendesedett, feje nekem üt dött, és attól féltem, megint hányni fog.
De simán hazaértünk. A ház el tt szálltunk ki a taxiból, és húsz dollár
borravalóval meggy ztem a sof rt, hogy segítsen betámogatni Leet az
ágyamig. Levetk ztettem, betakartam, úgy aludt el. Mellé feküdtem az
én felemre, és csak gyönyörködtem benne. Közben gondolkodtam,
próbáltam rendet rakni a fejemben, mit is érzek valójában iránta.



Mikor reggel felébredtem, már nem volt ott, és a pénz is elt nt a

tárcámból.
Tényleg lelépett. A mobilját is kikapcsolta. A dzsipet egy
magánnyomozó találta meg az út szélén hagyva. Nyoma sem volt annak
a férfinak, aki a szívemb l magával vitt egy jókora darabot. Hét hónapig
színét sem láttam.
Próbáltam elfelejteni.
Próbáltam elfogadni az elt nését, és a jó oldalát nézni.
Az életem Brant mellett folytatódott tovább. Minden rendben ment,
feszültség nélkül. Az iTunes-üzletet sikeresen megkötöttük, Brant
megduplázta vagyonát, teltek a napok. De akárhányszor egyedül
maradtam, Lee járt az eszemben. Elképzeltem t. Hiányzott.
Újra visszautasítottam Brant házassági ajánlatát, amit a jachtja
fedélzetén, egy gyertyafényes vacsora alkalmával tett nekem, miközben
homárt ettünk. Majdnem igent mondtam. Mióta Lee elment, nehezemre
esett kikosarazni. De sikerült.
Tudnom kellett, Lee ott van-e még mindig valahol.
Le kellett ásnom a mélybe, megbizonyosodni a létezésér l,
megkeresni a válaszokat.
Máshogy nem tudtam t le elszakadni.
 BRANT

A GY R T AZ IRODÁBAN TARTOM, az íróasztalom legfels fiókjában.

A bársonydobozon látszik, hogy számtalan alkalommal forgattam már a
kezemben. Többször, mint amennyire tervezték.
Tizenhárom hónappal ezel tt vettem. Hirtelen ötlet volt, mikor
egyszer csak arra eszméltem, hogy valamilyen ismeretlen okból San
Francisco belvárosában vagyok, a nyüzsg tömegben, a nap
legelbaszottabb id szakában. Gy lölöm ezt a várost, a fojtogató
zsúfoltságot és a bezártságot. Álltam a forgalmas utcán, a koszos,
repedezett járdán, és megláttam az ékszerboltot a túloldalon, az ezüst
alapon fekete-fehér bet k nyugalmat árasztottak az rült forgatagban.
Átverekedtem magam az emberáradaton, és beléptem az üzletbe.
Gondoltam, vehetnék neki egy pár fülbevalót. Ami fényesen csillog
sötét fürtjei között. A drágább daraboknál már kevesen voltak, végre
kaptam leveg t. Rámosolyogtam az engem üdvözl eladóra. Nem annál
a vitrinnél álltam meg, ahol a nyakláncok és fülbevalók voltak kiállítva,
hanem gondolkodás nélkül a baloldalt elhelyezked , ragyogó
jegygy r khöz léptem.
Fogalmam sem volt, hogy jutott ilyesmi az eszembe. Addig nem
kérhettem meg a kezét, amíg rendbe nem jövök. Amíg nem mondom el
neki sötét titkomat. Selejtes vagyok. Tisztában vagyok vele.
Megérdemli, hogy tudjon róla. Hogy számítson rá, mivel jár mindez.
Felkészülhessen a fájdalomra, amibe belerángatom, ha esetleg a
gyógyszerek már hatástalanok lesznek. De mindenr l megfeledkez-
lem, mikor a vitrinhez léptem. Tekintetem átsiklott a középszer
darabokon, majd az üvegen keresztül rámutattam egy pár szépen
elrendezett gy r re.
– Azokat szeretném megnézni.
Üres kézzel távoztam. Egyik sem lett volna méltó hozzá. De odabent
jó munkát végeztek. Végül találtak egy neki való drágakövet.
Egy természetes kék gyémántot. Csak beletelt három hétbe, mire
sikerült elég nagy méretet beszerezni. Egy pajzs formájú, 2,41 karátos
követ. Egyedi forma, különleges fajta, tökéletesen illik hozzá. Egyszer
foglalatba tették, és házhoz szállították. A gy r még egy hónapig állt a
fiókban, míg biztosan úgy éreztem, eljött a megfelel pillanat. Ez
életem legfontosabb döntése, komolyabb, mint bármelyik üzlet vagy
fejlesztés a cégnél. Körültekint en mérlegeltem a mellette és ellene
szóló érveket, minden oldalról megvizsgálva Layanához f z d
kapcsolatomat. Úgy tekintettem rá, mint egy üzleti lépésre, bár a
házasság a legkevésbé sem hasonlítható ilyesmihez. De azt rögtön
tudtam, mit érzek iránta. Semmi értelme tétlenül halogatni a dolgot,
aztán belebukni. Én biztosra mentem, ezért alaposan kielemeztem a
helyzetet.
A lánykérés el tt elvégeztem a helyzetelemzést az én néz pontomból
(ez pozitív eredménnyel zárult), aztán az övéb l. Próbáltam
meghatározni, hogy okos döntés lenne-e a részér l. Elképzeltem,
hogyan reagálna, ha kitudódnának a titkaim. Talán túltenné magát
rajtuk. Megértené.
Vagy kirohanna a világból.
Sokat rágódtam rajta, végigvettem a lehetséges forgatókönyveket,
forgattam a gy r t vagy ezerszer... aztán elszántam magam.
Könyvel immel, családommal is megosztottam döntésemet, aztán
búcsút mondtam az észérveknek.
Szerelem. Micsoda rültségekre tudja rávenni az embert!
Ujjaim közé fogtam a gy r t, néztem az olvasólámpa fényét
szikrázva szétszóró gazdátlan gyémántot. Aztán visszaraktam a
dobozába, lezártam a fedelét, és visszatettem ideiglenes helyére.
Lekapcsoltam a lámpát, úgy ültem ott egy darabig az üres, néma
irodában, miközben a szívemben is csendes rt éreztem.
 HÉT HÓNAPPAL EZEL TT

M IKOR LEGKÖZELEBB VISZONTLÁTTAM LEET, jött el hozzám. A ház

hátsó falának támaszkodott, a felkel nap fénye bearanyozta alakját.
Csak egy rövidnadrág volt rajta, a sós víz még meg sem száradt a testén.
Megálltam, sportmelltartóm rám tapadt, arcomról folyt az izzadság.
Megtörülköztem, miközben a futás miatt leveg után kapkodtam, és
ekkor találkozott a tekintetünk.
– Szia!
– Szia!
– Szóval visszajöttél.
Ahogy kilépett az árnyékból, a b rén megcsillant a napfény, rám
sandított, megállt el ttem, és meghúzta a copfomat.
– Aha.
– Hiányoztál – bukott ki a számon a szó. Ez volt a gy löletes
igazság.
Lefagyott arcáról a vigyor, amikor lepillantott, de próbálta leplezni
az érzéseit. El vette azt a nézését, amivel mindig levett a lábamról.
– Soha többé ne hagyj el! – mondtam esedezve, és fürkész en a
szemembe nézett. A mogorva pillantás inkább vallott Brantre, mint
Leere.
– Oké – bólintott.



Miután elélveztem, a farka még mindig mélyen bennem volt, rám hajolt,
fejjel a hálószoba ablaka felé, szája a nyakamon, ziháló mellkasát a
hátamon éreztem, miközben dugott, és nyögve ismételgette a nevemet
annak teljes tudatában, hogy az övé vagyok. Mikor is kielégült, újra a
nevemet suttogta, és megcsókolta a tarkómat.
 A lábam teljesen elgyengült, neki kellett tartania, hogy ne essek el,
majd felvonszolt maga mellé az ágyra.
– Úristen, de imádok veled szexelni! – Nehezen vette a leveg t, és
egy hirtelen mozdulattal közelebb húzott.
– Én is! – Lehunytam a szemem. Egy légáramlat kellemesen
simogatta a b römet. Az er m visszatért.
– Lezuhanyozom.
– El bb én – vigyorogtam. – Mindjárt jövök.
– Semmi dolgom ma. Menj nyugodtan, megvárlak.
A szemem még mindig csukva volt. Éreztem, hogy felemeli a kezem.
Ujjaival végigsimította a tenyeremet. Aztán beletemette az arcát és
megpuszilta.
– Tetszel így. – A párnák közül szinte csak motyogás hallatszott.
Csukott szemmel elmosolyodtam.
– Hogy így?
– Meztelenül. Kielégülten. Semmi nincs rajtad, amit l kisebbségi
érzésem támadna.
Erre már kinyitottam a szemem. Felé fordultam.
– Kisebbségi érzésed? Mit l lenne?
– Két külön világban élünk, Lana. Ne csinálj úgy, mintha nem
tudnád.
Csendben maradtam. Keze bocsánatkér en simogatta a hátamat az
iménti bántó hangsúly miatt.
– De most itt vagy.
– Igen. És még csak magyarázatot sem tudok adni, hol voltam eddig.
Minden... – Elhallgatott. – Minden elhalványul, ha nem vagyok veled.
Ezt valószín leg bóknak szánta. Mégis inkább egy rabságot jelent
ítéletnek hangzott. Egy tényszer kijelentésnek. Nem válaszoltam.
– Bárcsak találkozhattál volna az anyámmal!
Egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Vártam, mi következik. Mit akar
ebb l kihozni.
– Olyan szép n volt! A haja göndör, mint a tiéd. Soha nem bírt
velem. Körbekergetett a lakáson, és akkora zajt csaptunk, mintha
hárman lettünk volna a szobában. – Hangja elakadt, mintha elaludt
volna, én pedig feszülten vártam a folytatást. Mikor újra megszólalt,
alig hallottam a szavait.
– Az apámra alig emlékszem. Nyolcéves voltam, mikor meghallak.
Egy részeg sof r, valami countryklubból szabadult seggfej egy vasárnap
délután frontálisan beléjük hajtott. túlélte, a szüleim nem. – Ökölbe
szorult a keze a hátamon.
Csend.
– Nagyon sajnálom, Lee. – Nem tudtam mást mondani.
Mintha meg sem hallotta volna, úgy folytatta. Gyorsan beszélt, az
eddig visszatartott szavak most hirtelen kikívánkoztak bel le, hangja
feszült volt.
– Nem volt más rokonom. Nevel intézetbe kerültem. Tizennyolc
éves koromig nyolc helyen laktam. Hárommal nem volt gond, de a
másik öt... – Hallottam, hogy nagyot nyel. Kezét levette a hátamról, én
pedig megfordultam. Fejem a vállára tettem, átöleltem. Lábamat köré
fontam, míg minden porcikám hozzá nem ért. Csak ennyit tehettem érte,
hogy megnyugtassam. – Az öt másik hely... pocsék volt. Tizennyolc
évesen leléptem. Az államtól kaptam pár ezer dollárt, és elhúztam. –
Újra éreztem a kezét. Végighúzta a gerincemen. – Te meg én...
különböz életet éltünk eddig. Velem sosem tör dött senki. Soha nem
volt annyi pénzem, hogy gondoskodjak valakir l, annyi meg f leg nem,
hogy egy ilyen n t kényeztessek, mint amilyen te vagy. Az egész életem
a túlélésr l szólt. Meg kellett harcolnom mindenért. Hogy egyszer elég
jó lehessek valakinek.
Nem szóltam. Csak feküdtünk összeölelkezve. Egy darabig várta a
válaszom, de aztán éreztem, hogy elnehezül a keze és elalszik.
űsodálatos történet volt. Költ ien mutatta be az életét. Megnyer
volt. Az el ttem fekv , meggyötört, összezavarodott férfi élettörténete.
Tökéletesen megmagyarázta a szeretetéhségét és az állandó megfelelni
akarást.
Kár, hogy mindez hazugság. Ahogy a karjaiban feküdtem,
belegondoltam, hány n nek mesélhette már el ugyanezt.
 BRANT

B IZONYOS ÉRTELEMBEN OLYAN KÖZEL VAGYUNK egy olyan élethez,

amiben tökéletesen kiegészítenénk egymást és tökéletesen passzolnánk
egymáshoz. Másrészt viszont...
Egy világ választ el bennünket.
Hazugságok. Hazugságok tartanak távol bennünket egymástól. Én
egy hazugsággal vágtam bele a kapcsolatba, a múltamnak egy részét
hallgattam el el le, és reméltem, hogy soha nem fog tudomást szerezni
róla. tisztán és ártatlanul lépett be ebbe a kapcsolatba, és közben
kezdte el felhalmozni a hazugságokat.
Szeretném megszabadítani magunkat az összes hazugságtól, tiszta
lappal akarok indítani, egy olyan alkalommal, amikor mindent
beváltanánk egymásnak. De rettegek attól, hogy elmondjam neki a
titkomat, és attól is, hogy meghallgassam az övéit. Tudok róluk, de nem
akarom, hogy kimondja ket, mert nem akarok több igazságot, elég
nekem, amit most tudok.
Csak azt akarom tudni, hogy miért. Miért csal meg engem? Mit nem
kap meg t lem? Mi nem elég jó neki bennem? Miért teszi, amikor a
szerelme irántam olyan lánggal ég, hogy szinte perzsel? Miért bujkál
egy idegennel? A legnagyobb félelmem az, hogy szereti t, és az illet
már befurakodott a szívébe.
Túlzottan szeretem t ahhoz, hogy osztozzak rajta, a szeret jét pedig
olyan hévvel gy lölöm, hogy attól felforr a vérem.
Figyeltettem t. Felbéreltem egy magánnyomozót, aki egy hónapon
keresztül járt a nyomában. De Layana túl okos volt, és a nyomozó
jelentése csak annyit tárt fel, hogy egyetlen férfival tölti az idejét:
velem. Most Jillian figyeli t, akit azzal bíztam meg, hogy tudjon meg
mindent arról a férfiról, aki az életem szerelmét a kezében tartja.
Intelligens embernek tartom magam, igaz számítónak is szoktak
mondani. De nem vagyok hideg vagy érzéketlen, és a szerelmem
éppolyan lánggal ég, mint a megszállottságom. A dühöm azonban nem a
felszínen pislákol, hanem rejtekben várja azt a pillanatot, amikor ki kell
törnie.
 ÖT HÓNAPPAL EZEL TT

– TE SOHA NEM FOGSZ HOZZÁM JÖNNI FELESÉGÜL.

– Ezt most kérdezed vagy állítod?
– Ez a kérdésem eleje.
– Akkor fejezd be.
– Befejezném, ha nem szakítanál félbe.
Felnéztem az el ttem hever gyümölcskupacról, éppen egy elég
érettnek t n narancsért nyúltam.
– Akkor rajta, hallgatlak – biztattam mosolyogva.
Felém dobott egy mangót, átkígyózott az útszéli bódék között, míg
közelebb nem ért hozzám.
– Rendben van, hogy nem jössz hozzám feleségül... de miért nem
költözünk össze?
Tényleg, miért nem? Elfogadható válasz után kutattam az agyamban,
Leet kivéve. Abban szinte száz százalékig biztos voltam, hogy Lee nem
fog belemenni abba, hogy Brant ágyán kúrja szét az agyam.
Aztán pedig... ott volt a belvárosi lakásom, amelyiket Molly és
Marcus azért még nem törtek be igazán. Megérdemelt volna egy
fordulónyi dugást.
– Lehet róla szó – mondtam végül, a lime-ok felé mozdulva. Brant
közben úgy huzigálta a kasmírpulóverem hátulját, ahogy nem kellett
volna.
– Lehet róla szó? – Átkarolt. Megharapdálta a tarkómat, aztán
elkomorulva nézett rám. – Amikor megkérem a kezed, akkor is mindig
azt feleled, hogy talán.
– Mert ez egy jó válasz. – Rámosolyogtam. Lábujjhegyre álltam, és
szájon csókoltam.
– Nem, ez egy borzalmas válasz – morogta, és visszahúzott, amikor
próbáltam elfordulni. – Szeretsz te egyáltalán engem?
Megálltam, letettem a kosaramat, és átkaroltam a derekát. A szemébe
néztem, az arcát a saját életemnél is jobban szerettem.
– Hát persze hogy szeretlek. Ne is kételkedj benne!
El rehajolt, és olyan lágyan cirógatta meg az ajkamat, hogy
becsuktam a szemem. Többre vágytam.
– Akkor költözzünk össze – suttogta. – Legyél az én nem hivatalos
barátn m.
– Ez nem olyan egyszer – mondtam a szájába.
– Akkor gyere hozzám feleségül – mondta, er sen megcsókolt és
elhúzott. Szándékosan eltúlzott arckifejezéssel nézett körbe. – Itt kérjem
meg a kezed? Térdeljek le itt? – Megütögette a zsebeit, mint aki a
gy r t akarja el halászni, pedig nagyon jól tudtam, hogy az irodája
széfjében tartja.
– Ne! – kiáltottam. – Az isten szerelmére, ne! Költözzünk inkább
össze! – Átkaroltam a nyakát, és loptam még egy utolsó csókot.
– Megígéred?
– Megígérem. – Felsikítottam, mert felkapott, a kosarunk feld lt és a
gyümölcsök szerteszét gurultak. – Brant, mit csinálsz?
– Vadászatra indulok, új ház kell. Átölelt, a mellkasára vont, aztán
ügyesen kivezetett a tömegen keresztül, én pedig a nyakamat
nyújtogatva próbáltam szemmel tartani a kosarainkat.
– De mi lesz a gyümölcsökkel?
– Veszek neked egy házat egy egész gyümölcsöskerttel – ígérte meg,
gyengéden letett a kocsija mellett a földre, kinyitotta az ajtót és tartotta,
hogy szálljak be.
– Most? – kérdeztem értetlenkedve. Beültem, aztán az arcát néztem,
ahogy becsukja az ajtót és átjön a vezet üléshez.
– Most.
– Azt hittem, hogy a te házadba költözöm. – A ház szó nem volt jó
kifejezés rá, inkább egy kúria volt, aminek a 4600 négyzetméternyi
területét egyébként alig használta. Csak az alagsori laboratórium
berendezésére tízmillió dollárt költött. Képtelen volt elköltözni onnan,
az lehetetlen volt a számára.
– Az az én házam, de én azt akarom, hogy legyen egy közös házunk,
ahol a jöv nket építhetjük. Válaszd meg te a helyet! – Sebességbe
kapcsolt, és a telefonját az ölembe ejtette. – Hívd fel Jillt! Találjátok ki,
hogy melyik ingatlanközvetít lenne a legjobb, aztán hívjátok fel.
Egy közös ház. Tárcsáztam Jillian számát, és azon gondolkodtam,
hogy Lee hogy fog reagálni. Lehet, hogy hibát követek el.



Az els házamat a huszonötödik születésnapom után egy héttel vettem

meg. Hárommillió dolláros volt a költségvetésem, de elszaladt velem a
ló, és négyet költöttem. Tizenkét házat néztem meg, utána hoztam meg
a nehéz döntést, és választottam ki egyet. Most, hogy együtt voltam
Branttel, valami hasonlót vártam, de a döntés végül nevetségesen
egyszer nek bizonyult.
Nekem korábban az alacsonyabb árkategóriában döntéseket kellett
hoznom. Kinti konyhát akarok vagy teraszt? Benti színházat vagy
könyvtárat? Egy óceánra néz iroda lenne jó vagy inkább még egy
hálószoba?
Brant árfekvésében minden házban volt minden, és csak három közül
kellett választanunk. Az ingatlanos felajánlott az útra egy limuzint, de
mi Brant Aston Martinjával kanyarogtunk a part felé, ahol a házak húsz-
harminc kilométer távolságra voltak egymástól. Harmincmillió dollárért
mindent megkaphat az ember, amire csak vágyik.
Könny döntés volt. Az els egy palota volt hivalkodó részletekkel,
kézzel festett mennyezeti freskókkal és súlyos bársonydrapériákkal.
Sütött róla a régimódiság. Az egészre a cselédszobák tették fel a
koronát, és az, hogy egy teljes szintet hivatalos összejövetelekre
szántak, amit mi soha nem használnánk. Volt egy hatalmas bálterem is
benne, arról azonnal el tudtam volna képzelni, hogy milyen módon
hasznosíthatnánk: az ugrott be, hogy görkoripályát rendezhetnénk be ott
a gyerekeinknek. Távozóban elég volt egy pillantást vetnünk egymásra,
és tudtuk, hogy nem ilyet szeretnénk.
A második ingatlan neve Windere volt, fent egy sziklán, a
tulajdonosaik között a Kennedy család is szerepelt. Négyhektárnyi
terület, kilenc hálószoba és teniszpályák is tartoztak hozzá, a
negyvenkét emeletnyi mélységben húzódó partra lifttel lehetett lemenni.
A lift legalsó szintjén volt még egy két hálószobás parti ház is, egy száz
négyzetméteres ékszerdoboz, wellness részleggel és egy második
medencével. Az ingatlan eldugott helyen, jó félórányi útra volt Palo
Altótól, és legalább nyolcf s személyzetet igényelt, de kényelmes volt.
Modern. Illett hozzánk. Az alagsori szint ötszáz négyzetmétert tett ki.
Ráharaptunk.
– Ilyet kerestünk. – Brant finoman háton veregette az ingatlanost,
egy alacsony n t, kiálló fels fogsorral. – Jó munkát végzett.
– Van még egy ingatlan, amit szívesen megmutatnék önöknek...
Santa űruzban... Gyönyör ház... – A hangja elakadt és segítség-kér n
rám nézett.
– Ez szerintem tökéletes – visszhangoztam Brant véleményét.
Belekaroltam, és sugárzó mosollyal felnéztem rá.
– Írjuk meg a szerz dést. – Átkarolt, lehajolt és megcsókolt. –
Szeretlek – mormogta, miközben az ingatlanos hátrébb lépett, hogy ne
zavarjon.
– Én is szeretlek.
– Ezek az els lépések, ugye?
Vigyorogtam.
– Els lépések. Űabalépések.
Mosolyogva megcsókolt.
– Ne mondd azt, hogy baba. Én már várandósán szeretnélek téged
látni, a házunkban rohangáló gyerekekkel.
A szívemben a fény kissé elhalványult, nyújtózkodtam, és loptam
i le egy csókot, miel tt az érzés a szememben is tükröz dött volna.
– Vessünk még egy utolsó pillantást a jövend beli házunkra.
– MI FOLYIK ITT?
Éppen egy képkeretet csomagoltam be a padlón. Amikor felnéztem,
Leet pillantottam meg az ajtóban, zavartan széttárta a karját.
Körülnézett az üres nappaliban, mivel a bútorok felét már az el z héten
elvitték. Hátrad ltem.
– Frank?
Egy pillanat múlva Frank dugta be a borotvált fejét az ajtón.
– Igen, asszonyom?
– Össze tudná szedni a srácokat, és elmennének ebédelni valahová?
Kicsit egyedük szeretnék maradni.
– Hogyne. – Köszönt Leenek és elment.
Felugrottam, letettem a keretet, és leporoltam magam.
– Helló, bébi.
– Mi folyik itt? – ismételte meg a kérdést.
– Költözködöm. Próbáltalak hívni, tényleg be kellene állítanod most
már a hangpostát.
Úgy nézett körül, mint aki nem ért semmit, tett néhány lépést a
konyhába, majd visszatért.
– Majdnem mindent elvittek már. Mikor költözöl?
– Pénteken.
– És hová?
– Nem túl messzire. – El reléptem, átkaroltam, és egyszerre felforrt a
vérem. O is azonnal reagált.
Lenézett, lehajolt és megcsókolt.
– Mutasd meg!
– Most?
Vállat vont.
– Persze. Úgy t nik, jól jönne most neked egy kis szünet.
Körülnéztem, a lakásom fele már be volt dobozolva, a maradékkal
Frank és csapata már elboldogul.
 – Oké, hozom a kulcsokat.
A Defenderrel mentünk, Lee keze már ismer sen ért a kormányhoz.
Csábító lett volna odaadni neki a járgányt, hiszen egyértelm en jelezte
mindig a vonzalmát, amikor a volán mögé ült. Majd egyszer talán, mert
most csak konfliktussal járna. Brant kérdéseket tenne fel. Túl sok
gondot jelentene, felborítaná a kényes egyensúlyt.
Csendben utaztunk, csak akkor szólaltam meg, amikor mutattam
neki, hogy hol forduljunk be, merre menjünk. Csak lopva pillantottam
rá, ahogy haladtunk a rendezett utcákon. Egy világ választotta el ezt a
környéket az városrészét l. Ismertem ezt a bizonytalan Leet, aki
ellenségesen és ingerülten viszonyult a luxuséletemhez, és aki olyan
szenvedéllyel utálta Brantet, ami már megijesztett, falán a mai nap
mégsem a legmegfelel bb arra, hogy megmutassam neki a házat.
– Éhen halok. – El renyúltam és összekulcsoltam a kezünket. – Nem
akarsz el ször valamit bekapni ebédre?
– Nem vagyok éhes. – Elhúzta a kezét. Visszakapcsolt. – Az új
helyen nincs kaja?
Kinéztem az ablakon, és lenyeltem a választ. Ebb l katasztrófa lesz.



Láttam a tétovázást rajta, amikor befordult, miután rámutattam az új

házra. A Defender lassan megállt a kapunál, az r meglátott bennünket,
ellépett a kis bódéja el l, és integetett. A kapu lassan kinyílt, és feltárult
az a csoda, ami Windere volt maga.
Nem váltott sebességet, alig poroszkáltunk lefelé a kocsifeljárón, a
szélcsendben hallani lehetett a lehullott falevelek zörgését. Megálltunk
egy hatkocsis garázs el tt, beállt, elfordította a kulcsot és csak ült ott,
leállított motorral, a keze a kormányon.
– Vele költözöl ide. – A halálos ítélet.
– Igen. Gyere be nyugodtan. Azt szeretném, ha te is jól éreznéd itt
magad.
Elnevette magát. Elvette a kezét a kormányról, és rám nézett.
– Nem jövök be, Lucky. Nem értettem, nem fogtam fel az egészet.
Meg kellett volna mondanod.
– Ez csak egy hely, ahol lakni fogok. Kett nk között ez semmit sem
változtat.
 – Szerintem pedig igen. A te házadban jól megvoltam. De ez... –
Oldalra billentette a fejét és felnézett a hatalmas, négyszintes házra. –
Egek ura, ebben a házban még rbódé is van! Azt hiszed, hogy k majd
hagyják, hogy te itt szépen félrekúrj?
– Semmi gond, Lee. Bármikor jöhetsz-mehetsz.
– Bármikor, amikor nincs itt. A fenébe. – Nagyot sóhajtott, és
felém fordult. A szemembe nézett. – Én soha nem fogom tudni neked
ezt megadni. A francba. Én soha nem fogok neked tudni adni semmit.
– De nem is kell. – A fejemet ráztam. – Nekem csak az kell, hogy
szeress. – Valahogy a torkomban ragadtak a szavak, abban a pillanatban
megbántam, hogy kimondtam ket. Nem érti meg úgysem, többet
gondol mögéjük, mint amit jelentenek, és túl nagy terhet raktam vele a
viszonyunkra.
– Szeresselek? – Lenézett, halkan nevetett, aztán újra rám tekintett. –
Lucky, azóta szeretlek, hogy megláttalak. Soha nem hittem volna, hogy
az enyém lehetsz.
A szívem szakadt belé, odamásztam a m szerfal el tt az ölébe, és a
karomat a nyaka köré fontam. Szájon csókoltam, nem tör dve azzal,
hogy az rbódé és a három költöztet premier plánban lát, akikkel
egyébként az elmúlt hetekben nem is találkoztam. Végigcsúsztatta a
kezét a testemen és a fenekemet szorongatta, miközben a száját az
enyémre tapasztotta. Nem azt mondtam, amit kellett volna, az
vallomása pedig összetörte a szívem, de egyúttal iszonyú boldoggá is
tett.
Elhúzódtam, ziháltam, találkozott a tekintetünk, és az igazság egy
torz változatát mondtam ki.
– Én is szeretlek.
– Ennyi jóban van részünk legalább.
– Gyere be! – kérleltem. – Avasd fel a lakást, tégy minden szobában
a magadévá! Tedd a házat a magadévá!
A teste megfeszült alattam.
– még nem tette ezt meg?
Mosolyogtam. Utoljára megízleltem a száját.
– Egyáltalán nem – suttogtam.
– Ezúttal visszavonom, ha valaha is okosnak mondtam t. – Átkarolt,
a villával kinyitotta az ajtót, és kiemelt a kocsiból. Óvatosan lábra
állított, bevágta az ajtót, és tartózkodón felnézett a házra.
 – Gazdag fasz – morogta, és valahogy húzatta magát, lassan ment fel
a lépcs n.
Egy költöztet n jött el mellettünk, és a profikra jellemz mosoly
ragyogott az arcán.
– Miss Fairmont. Mr. Sharp – csiripelte, de egy pillanatra sem állt
meg, azonnal ment is tovább.
Éreztem, hogy Lee kicsit megindult, aztán sikerült behúznom a
házba.
– Azt hitte, hogy én vagyok Brant – sziszegte, közben a válla felett
visszanézett a n re.
– Velem vagy, Brant pedig még nem járt itt. A többi költöztet is
valószín leg ugyanígy viselkedne. – Az el ttünk lév helyiség felé
biccentettem, egy három emelet belmagasságú el térbe, ahol négyen is
pakoltak.
– Ami azt jelenti, hogy akár itt helyben is megdughatlak, és senki
nem fog tudni róla? – Közelebb lépett, és egy oszlopnak döntött, a
testének a nyomása nagyon világossá tette, hogy hol járnak a
gondolatai.
Vihogva elhúzódtam t le.
– Viselkedj! – suttogtam, elléptem és megkocogtattam egy, a
közelben álló férfi karját.
– Igen, Miss Fairmont? – A férfi megfordult, széles mosolyt
villantott rám, miközben tisztelettudóan Leere biccentett.
– Szeretnénk kettesben lenni. Megkeresné Annt és megkérné, hogy
legyen üres a ház?
– Hogyne. – A férfi elsietett, Lee pedig döbbenten nézett utána.
– Itt mindenki azt teszi, amit te mondasz neki?
Visszaléptem az oszlophoz és magam elé vontam t.
– Csókolj meg!
Elsötétült tekintettel engedelmeskedett, és nekem présel dött. A
csókja kemény volt, követel z , szemérmetlenül tapogatta vékony
pamut nyári ruhámat.
– Gondolom ez egy igen – motyogta.
– Igen – hagytam rá. – Akkor most nyolcféleképpen csináljuk
vasárnapig.
– Értettem, Miss Fairmont – mondta elnyújtva, és egyetlen határozott
mozdulattal lehúzta a bugyimat. – Örömmel.
T UDOM, HOGY NEM ÉRTESZ ENGEM, ÉS GY LÖLSZ, de hamarosan
megtudod Brant titkát, mert képtelen vagyok magamban tartani. Halkan
fog süvíteni, ahogy a dugót kihúzom, majd éles hangja betölti a leveg t.
És ha egyszer rájöttél, meg fogsz érteni, mert te is ugyanezt tetted volna.



Majdnem két évet szántam Leere. Betörtem az életébe, és elhárítottam

minden akadályt az el l, hogy belém szeressen. Minden porcikájából
kipréseltem a szerelmet, és kier szakoltam, hogy a szerelem teljesen
átjárja a szívét.
Sikerrel jártam, mert teljesen az irányításom alá került. Az egyetlen
gondnak az bizonyult, hogy nem tudtam, mit tegyek vele ezen a ponton.
Nagyon jól lehet valakit kontrollálni, manipulálni, de csak addig, míg
a kontroll póráza el nem szakad. F leg egy olyan férfira igaz ez, mint
Lee, aki még akkor is többre vágyott, amikor mindent megszerzett, amit
csak tudott. Éreztem, hogy a pórázom fájdalmat okoz neki. Éreztem,
ahogy foszladozik az anyag, amikor keményen húzta a kötelet,
méghozzá Brant felé. A gy lölete iránta annál er sebb lett, minél többet
érzett irántam.
Jilliannek igaza volt: veszélyes játékot játszottam, és mindent
kockára tettem önz célom érdekében.
 KÉT HÓNAPPAL EZEL TT

Az ÓűEÁNRA NÉZ VENDEGHÁZ lett légyottjaink helyszíne, ami elég

messze volt a f épülett l ahhoz, hogy az oázisunk legyen. Volt, hogy
Lee hetente kétszer jött, néha csak havonta kétszer, a megjelenése
éppoly szórványos volt, mint a napsütés. Az idegeskedése amiatt, hogy
el kell mennie az rök el tt, az ötödik vagy hatodik alkalommal
elpárolgott, ekkortól már úgy ment át a kapun, hogy a biztonsági rök
egy pillanatra sem tétováztak, barátságos biccentéssel vették tudomásul
a jelenlétét.
– Nagyon gyenge reitek vannak.
– Hogy érted? – Az ölében volt a fejem, elfordítottam, mire
találkozott a tekintetünk, az övé zavartnak t nt.
– Meg is ölhetnélek.
Nevettem.
– Ez már hónapokkal ezel tt is megtörténhetett volna. – A csatornák
között kattintgattam, és az ESPN-nél horgonyoztam le. Az elmúlt egy
év alatt több sportközvetítést néztem, mint korábban egész életemben.
Míg Brant szabadidejében olvasott és feltalált, Lee értelmetlen
meccseket nézett, amiknek semmi hatása nem volt senkinek az életére.
– Komolyan beszélek. Minek vannak a biztonsági rök, ha csak
mosolyognak és integetnek bárkinek?
– Mondtam már. hogy tudják, ki vagy.
– És ki vagyok? A te dugópajtásod? – Hangjának keser tónusára
felkaptam a fejem. Lenémítottam a tévét, az oldalamra fordultam, és
felnéztem rá.
– k nem a kebelbarátaim, Lee. Megmondtam nekik, hogy mindig
engedjenek be. Ez nem elég?
– De miért nem lojálisak Űranttel? Mégiscsak adja a fizetésüket,
hiszen itt mindenkinek fizeti a számláit. Egyébként hol a fenében van?
– A dühös Lee beszélt, a hangulatember, a mindenre és mindenkire
zsörtöl d Lee. Ezt az arcát kedveltem a legkevésbé, a szenvedélyes
férfinak ez volt a velejárója. Brant soha nem rjöngött. – Már tízszer is
jártam itt, és soha nem volt itthon. Egyáltalán itt lakik?
– Tudod, hogy igen. – Az ölébe hajtottam a fejem, a plafonra
bámultam, és azon gondolkodtam, hogyan kerülök én ezekbe a
helyzetekbe, és vajon hány lehetetlen kérdést fog ma még nekem
feltenni. – Emlékszel? Ezért is meg kellett küzdenem. – Ezzel a férfival
tízszer annyit kellett harcolnom, mint Branttel valaha.
– Gazdag fasz. – Letolt az öléb l. Ahogy felállt, én lecsúsztam a
kanapéról, de egy kézzel elkapott, ahogy felkaptam a fejem és ránéztem.
űsíp re tett kézzel az ablakhoz ment, testtartása meztelen fels testének
minden porcikáját hangsúlyozta. – Lana, komolyan mondom, jobb, ha
imádkozol azért, hogy ne botoljak bele... leküldesz engem ide, mint
valami kib... kertészfiút, miközben ott fent a kastélyban dug téged...
– Utálod a f épületet. Ezért jövünk ide.
– Itt már baszott téged? – Hirtelen megfordult a lemen nap dereng
fényében. Rám nézett, tekintete tele volt gy lölettel és fájdalommal.
– Kérlek, ne mondd többet azt, hogy baszott – suttogtam.
– Megbaszta a te kis édes pinádat ebben a házban? – kérdezte,
miközben közeledett. Minden egyes szót külön hangsúlyozott, a mondat
végét pedig fenyeget en felvitte. Talpra ráncigált, olyan keményen
emelt meg a derekamnál, hogy az már fajt. A gránit konyhapultnál tett
le, szétnyitotta a lábamat, és közé állt.
– Nem. – Keményen a kezébe fogta az arcom, a szájával pedig
fájdalmas mohósággal csapott le az ajkaimra.
– Esküdj meg rá! – A másik kezével keményen megmarkolta a
fenekem, és el reráncigált a pult szélére. A sortja puha anyaga nem
leplezte, hogy felállt neki. Utáltam, hogy képes volt erre, hogy a vágya
egy pillanat alatt nyers hússá változtatott engem a szemében.
– Tényleg nem voltunk itt együtt – ziháltam. – Kérlek, add oda... –
Belé kapaszkodtam, köré fontam a lábamat, és a nyakát magamhoz
húztam, hogy a száját csókoljam.
– Mondd!
A kezemmel a rövidnadrágjánál kotorásztam. Benyúltam,
megragadtam, az fogása is er sebb lett, ahogy én is megfogtam t.
 – Ezt.
– Tudod, hogy szerintem neked mire van szükséged? – A kezembe
tolta magát. – Hogy rossz legyél.
– Igen?
– Igen.
A vágytól nagyot nyeltem.
– Akkor tegyél rosszá.
– Rosszabbá teszlek.
És ekkor megdugott. Ott a pulton. Az orgazmusomat a hullámokba
sikoltottam, a sirályoknak és a szélbe. És az óriási kúria a szikla tetején,
negyvenkét emeletnyi magasságban felettünk csendes volt és üres.
AZ EGYÜTTÉLÉS MEGVÁLTOZTAT EGY KAPCSOLATOT , de a mi
kapcsolatunkból hiányoztak a szokványos csetepaték. Nem voltak
például mosatlan edények, amik miatt vitatkozhattunk volna, de nem
hevertek szerteszét a szennyes zoknik sem. Nem, az összet zések
hagyományos forrásait a rendkívül figyelmes héttagú személyzet
kezelte. De a kapcsolatunk még konfliktusok nélkül is megváltozott,
javult azáltal, hogy együtt laktunk.
Ha lett volna bármilyen kétségem a szerelmemre vonatkozóan, az is
elpárolgott minden reggel, amikor mellette ébredtem. A legjobban
reggelente figyelt rám, lágyan simogatva ébresztett, a hajamat cirógatta,
és puha csókokat nyomott a b römre. Hozzásimultam, és még egy órát
töltöttünk az ágyban, kipislogtuk az álmot a szemünkb l, ahogy a kávé
melege elárasztotta ereinket. Néha olvasott, ilyenkor hozzákuckóztam,
és újra elaludtam a vállán. Máskor, ha merevedése volt, szeretkeztünk,
ilyenkor játékos csókokból lett valami több, ám többnyire inkább
beszélgettünk. Az napjáról vagy az enyémr l. A HAF eseményeir l
vagy a BSX-projektekr l. A jöv nkr l, hogy két vagy négy gyerekünk
lesz. A magán- és állami iskolákról. Melyik a jobb? A Standford vagy a
Békehadtest?
Esténként, éjszakánként, amikor hazajött, f ztünk. Christine, a
f szakácsunk volt az oktatónk. Minden vacsorával fejl dtünk,
ügyesedtünk. Én a kivitelezésben jeleskedtem, Brant az el készítést
szerette. Feltettünk valamilyen zenét, Christine valamilyen általános
utasítással látott el bennünket, aztán volt, hogy szörny kudarc lett a
vége.
Néha túl kés n jött haza. Ilyenkor hagytam neki egy tányérral
Christine alkotásából, és a fenti teraszon üldögéltem vele. Hallgattuk az
óceán zúgását és beszélgettünk, én bort kortyolgattam, meg úgy evett,
mint egy kamasz. Akkora étvágya volt, amit nem is feltételeztem volna
róla az együttélésünk el tt. Nem tudtam, hogy lolyamatosan nassol,
aztán hatalmas adagokat eszik meg, mintha ezer kalóriát égetne el egy
nap. Az ízlése viszont éppolyan változatos volt, mint az enyém.
Elképeszt en sokat volt képes dolgozni. Amikor leültünk
beszélgetni, akkor a napjai felére nem is emlékezett, de az id érzékét
akkor is elvesztette, amikor grilleztünk. Mindennél jobban viszont azt
szerette hallgatni, ha orgazmusom volt, és a legjobban arra vágyott,
hogy velem töltse le az élete hátralév részét.
Minél jobban összen ttünk, annál jobban vágytam egy valódi
beszélgetésre a bennünket elválasztó titkokról. Tudtam, hogy van
esélyünk arra, hogy valóban közös jöv nk legyen. Az ördögbe kívánom
Jilliant és azokat a dolgokat, amiket mondott nekem. Hittem, hogy a
szerelmünkkel át tudjuk hidalni a problémákat. Hittem, hogy a
szerelmünk lehet az a ragasztó, ami összetartja t, amikor a világa
szétesik.
Ki akartam rúgni a támaszait a helyükr l. Fel akartam tárni az
igazságot, és el akartam mondani neki mindent. Látni akartam, hogy
túléli-e, és mellettem marad-e.
Azt kockáztattam, hogy elveszítem.
Azt kockáztattam, hogy tönkreteszem az életét.
Kockáztattam a szerelmünket. A jöv nket.
 BRANT

T UDOM, HOGY NEM VAGYOK EGY EGYSZER ESET, erre már tizenegy
éves koromban rájöttünk. Azon a nyáron havazott San Franciscóban, és
a három lány is akkor t nt el. A szüleim akkor vettek egy számítógépet,
és én nem játszottam többet kint a szabadban. Azon a nyáron minden
megváltozott.
Az egyszer Apple II processzor az apám irodájában egy mer ben új
világot tárt fel el ttem. Már gyerekként megszállottan érdekl dtem a
számológépek és a kis készülékek iránt, és ez az érdekl désem a
fejlettebb technológiával új szintre lépett. Mintha egy kapcsoló átbillent
volna a fejemben, én pedig szélesre nyitottam az ajtót, és tengernyi új
gondolat áramlott az agyamba. Kérdések merültek fel bennem, amelyek
úgy kezd dtek, hogy mi lenne ha...
Szétszedtem a drága új szerzeményt. Apám íróasztalára
kirakosgattam a belsejét, és napok alatt megtanultam a nyelvét. A
szüleim el ször tomboltak dühükben, aztán össze voltak zavarodva,
végül meglátták bennem a zsenit, és leköltöztettek a számítógéppel
együtt az alagsorba. Adtak nekem m helyt, eszközöket és szabadságot.
Örült tempóban tanultam. Könyvtárba jártam, és minden könyvet
áttanulmányoztam, ami csak a technológiáról a kezem ügyébe került.
Érdekl désemb l megszállottság lett, szenvedélyemb l rület. Minél
többet tanultam, minél jobban megismertem az agyam m ködését és
potenciálját, annál jobban kitoltam intellektuális képességeim határait.
Káosz kezdett uralkodni az agyamban, egy elképeszt intenzitású
intellektuális verseny, a gondolatok egymást kergették a fejemben, és
mindegyik el ször a tudatalattim arcvonalával akart megküzdeni.
Erre még keményebben dolgoztam, nem ettem, alig aludtam. Nem
tör dtem a szüleimmel, ingerült lettem, és minden szabad percemet az
alagsorban töltöttem. Úgy t nt, mintha egyedül a technológia beszélné
azt a nyelvet, amit az újonnan megtalált rületem értett. Az alagsor falai
között pedig a káosz egy-egy rövid pillanatra megsz nt, és én tudtam
összpontosítani. Minden mást kiiktattam ilyenkor. Én csak dolgoztam az
új otthonomban, mire a szüleim szakembereket hívtak, és fojtott hangon
vitatkoztak arról, hogy beteg vagyok-e.
Aztán eljött október 12-e, a mi kis családi armageddonunk, finoman
szólva is egy katasztrófa. Orvostól orvosig cipeltek, de csak egy
pszichológus, dr. F. arca maradt meg bennem. A különböz vizsgálatok
és orvosok útveszt jében az jelenléte állandó volt. Kérdéseket tett fel,
vizsgálta a tapasztalataimat, az élményeimet, próbálta feltérképezni az
agyam kaleidoszkópját, megérteni a szerkezetét és az egyensúlyát.
Történetek százait mondtam el neki, a múltam minden kis részletét
megosztottam vele, kivéve azt, hogy mi történt október 12-én, mert
arról a napról hallgattam. Nem tudatosan döntöttem így, hiszen nem
voltam makacs vagy titkolózó. Azért nem beszéltem neki róla, mert
egyszer en magam sem tudtam, mi történt. Nem emlékeztem rá – vagy
a tudatalattim nem engedte, hogy emlékezzek.
Végül egy újfajta felállás alakult ki: Jillian és én szemben az egész
világgal. Én számítógépeket alkottam, üzleteket kötött, és ketten
újradefiniáltuk a siker fogalmát. Bármilyen módon is trükköztünk... úgy
t nt, semmi nem számít. A pénz csak úgy ömlött, kiegyensúlyozott
voltam, a szüleim mindent elhittek, akármit mondtunk nekik.
Majdnem egy évtizedig hazudoztam, Jillian pedig mosolyogva
fedezte a b neimet, olyan kedves szavakkal, hogy szinte én magam is
hittem bennük. Aztán a hazugságok abbamaradtak, mert a gyógyszerek
minden problémámat megoldották.
Október 12. óta huszonhét év telt el, én pedig ura voltam az
életemnek. Szerelmes voltam. Meg akartam gy zni Layanát arról, hogy
legyen a feleségem.
Soha jobbkor.
 EGY HETE

A LEREPÜL TÁNYÉR KEMÉNYEN BELEVÁGOTT A GERINCEMBE, amikor

Lee egy dühös mozdulattal mindent lesöpört az asztalról. Részeg volt, a
tekintete ködös, úgy jelentkezett be, hogy folyamatosan a f épület és a
vendégház között jelz kapucseng nek d lt. Űelebújtam a köntösömbe,
és a lifttel felmentem hozzá. A cseng a liftben is folyamatosan
berregett, el re jelezte a rám váró rettenetes látványt.
– Én ezt soha nem akartam! Befurakodtál, baszd meg, az életembe,
és most, hogy már megszereztél magadnak, már nem akarsz engem! –
Tágra nyílt szemmel, a fájdalomtól eltorzult vonásokkal beszélt, közben
alig kapott leveg t, a mellkasa vadul hullámzott.
– Dehogynem akarlak, hogyne akarnálak. Szeretlek.
– De még mindig vele vagy! Milyen egy beteg, torz csaj vagy te?
Esküszöm, hogy én ezt nem bírom! Nem bírom tovább! És ha
visszamész hozzá és vele dugsz? Én ebbe belehalok. Nem tudom
elviselni a gondolatot, hogy hozzád ér.
A tekintete tele volt fájdalommal, és számtalan érzelem örvénylett
benne. A mellkasa remegett, ahogy kapkodta a leveg t. Nagyot
sóhajtott, remeg ujjakkal vont magához, és a szemembe nézve
folytatta:
– Mondd, hogy szeretsz!
– Szeretlek. – Farkasszemet néztünk, közben azt kívántam, hogy
felfogja, amit mondok, és az én szemem is megtelt könnyekkel.
– Mondd még egyszer!
– Szeretlek!
Egy kézzel leráncigálta a bugyimat, a másikkal a tarkómat szorította
úgy, hogy már fájt. Tombolt, vágyott rám, és amikor belém hatolt, én
még nem álltam készen rá. Túl kemény volt. Én is ziháltam, ugyan más
okból, de te jó ég, szerettem ezt az embert.
– Nem bírom tovább – zihálta és felhúzott az asztal szélére. A széle
nagyon nyomta a fenekem. A kezével megtartott, és a csíp je elkezdett
mozogni. – Nem bírlak elveszíteni, Lana. Te vagy mindenem. –
Lehajtotta a fejét. A szája a kulcscsontomon remegett, és a többi
testrészével ellentétben az ajka puha volt. Én megfeszültem, a farkához
szorítottam magam, és közelebb húztam a fejét. Amikor a szánk
találkozott, akkor csókolt és harapott, birtokolni akart. Húzott és tolt, és
megbélyegzett a farkával, a ritmus csak fokozódott, én pedig nyögve
belekapaszkodtam. Az izmai az ujjaim alatt megfeszültek, minden
érzését beleadta.
Aztán kinyitotta a száját a b römön, és felkiáltott, a nevemet nyögte.
A lökései lassultak, ahogy belém ürített. A testünk lelassult, utolsó
lökései kemények voltak és mélyek, aztán megállt. Bennem maradt,
miközben a nyakamba zihált.
– Mondd újra!
– Szeretlek.
Aztán felkapott, és az ágyunkba vitt. Lefektetett, és az oldalamra
gurított. Én a hátammal simultam a mellkasához, ekkor átkarolt, és
szorosan magához ölelt. Annyival magasabb volt, hogy ahogy hozzá
simultam, a szája a fejem tetejénél volt.
– Nem tudom, mit csináljak – motyogta a sötét szobába, és a szavai
majdnem elvesztek a ventilátor zümmögésében. – Túlzottan szeretlek
ahhoz, hogy elhagyjalak. De erre is képtelen vagyok. Belehalok. –
Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyekt l rettegtem, és amelyeket
soha nem akartam hallani, de amelyek még az álmaimban is követtek. –
Választanod kell. Muszáj.
Tíz perccel kés bb a légzése egyenletessé vált. Ahogy feküdtem az
ölelésében, sírni kezdtem. Néha hatalmas szívás, ha megkapsz mindent,
amit valaha is akartál.
Elég volt. Elég er s kell, hogy legyen a szerelmünk. Eljött az id ,
hogy lerántsam a leplet minden hazugságunkról.
 KÉT ÉVE ÉS NÉGY HÓNAPJA

A BBAN A PILLANATBAN, hogy Brant hajnali l:43-kor a belize-i szálloda

bárjában megfordult, tudtam, hogy valami nincs rendben, csak azt nem
tudtam, hogy mi. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért lett
libab rös a karom, és miért t nt úgy, hogy minden elnémult
körülöttünk. űsak álltam, néztem t, és próbáltam rájönni, hogy mi lehet
a gond.
– Szia! – Vigyorgott. Széles mosolyára el t ntek az arcán a
gödröcskék és a fehér fogai, mosolya a szombat esti focimeccsek
gondtalan hangulatát idézte. Amikor mosolygott, akkor a szemei is
mosolyogtak, a szeme szélén kis ráncocskák jelentek meg. Olyan férfi
gyakorolt így hatást, aki tudja, hogy jókép , és megfelel
könnyedséggel is kezeli ezt a dolgot. – Olyan elveszettnek t nsz,
édesem. – El renyúlt, megfogta a könyökömet, és magához vont. Én is
megérintettem az ingét, ahogy próbáltam megállni, picit megtoltam,
közben pedig igyekeztem rájönni, hogy mit l van olyan rossz érzésem.
Jobbra egy széken egy sz ke csaj gubbasztott egy pólóban, az öltözéke
alapján úgy t nt, a szálloda személyzetéhez tartozik. A sörösüvege
nyakát szorongatta, a kora alapján egyébként meg voltam gy z dve
arról, hogy még nem ihatna alkoholt. Brant a másik kezét az meztelen
combján nyugtatta. A kezére bámultam, és nem értettem, miért nem
veszi le róla.
– Édesem. – Már ez furcsa volt. Az arcát néztem, a széles mosoly
még mindig rajta volt, és a szemembe nézett. Hozzám beszél.
Édesemnek hív. Soha nem hallottam t le ezt a szót. A kezére néztem.
Figyeltem, megmozdultak az ujjai. A lány combját simogatta.
Miközben, a fenébe, én t nézem.
Elvettem a tekintetem a kezér l, és visszanéztem rá, az arcára, ott
kerestem megoldást. Drogozott? A pupillái normálisak. Részeg? Nem
igazán t nt úgy. Normálisnak t nt, már ha normálisnak mondható egy
olyan arc, ami egyáltalán nem hasonlított rá. Már ha normális ez a
flörtölés és ez a lezserség. Mint egy olyan férfi, aki baráti körben
meccset néz, és közben a keze feljebb vándorol egy sportos pipi lábán.
Keményen megütöttem a mellkasát, és a mutatóujjammal
nyomatékosítva figyelmeztettem a lányt:
– Te pedig t nj el innen, de gyorsan, még miel tt kirúglak innen! –
Csak pislogott és Brantre nézett, aztán vissza rám. Nem vártam meg a
választ. Brant felé fordultam, és arra készültem, hogy a bennem
felgyülemlett minden mérgemnek szabad utat engedjek.
Az arca meghiúsította minden zsarnoki tervemet. Ingerültség látszott
rajta, a vállánál fogva visszatolta a sz két a székére, amikor az felállni
készült.
– Maradj csak, Summer – mondta halkan. A név csak fokozta a
mérgemet amiatt, hogy még nem avatkoztam be. Summer? Brant felállt,
fölém tornyosult. Rajtam csak a szállodai papucsom volt. – Miss, talán
inkább önnek kellene távoznia.
Miss? Leesett az állam. Az Édesemmel még csak meglegyintett, a
Miss-szel viszont akkorát rúgott belém, hogy csak jöv héten fogok
földet érni. Nem néztem jobbra, utáltam volna a sz ke tekintetét, ahogy
a barátom komplett hülyét csinál bel lem.
– Miss? – Köpni-nyelni nem tudtam. – Mi a fene ütött beléd?
Értetlenkedve a fejét csóválta, majd a mellette állókra nézett,
vadidegenekre, mintha én lennék az rült. Közelebb lépett, és halkabban
folytatta, a fejét lehajtotta, és egyenesen dühödt szemembe nézett.
– Valami elkerülte a figyelmem? Megbántottam volna úgy, hogy
nem is vettem észre? – Lenézett, és egy pillanatra elvörösödtem, amikor
rájöttem, hogy egyenesen a topom átlátszó anyagát bámulja, mivel a
köntös elég nyitott volt ahhoz, hogy belásson. Hátrébb léptem,
szorosabban összefogtam magamon a köntöst, odanyújtottam neki a
mobilját, és gépiesen valami összefüggéstelen dolgot mondtam, a
dühöm szavak formájában kibukott bel lem.
– Nem tudom, hogy milyen beteg játékot játszol most velem, Brant,
de én torkig vagyok veled. Fogd a mobilodat, és menj a kib... szobádba.
– Brant? – Felvonta a szemöldökét, úgy, ahogy még soha nem láttam
korábban, de elképeszt en fura volt. A látvány miatt alig figyeltem arra
a marhaságra, amit ezután mondott. – Engem nem is Brantnek hívnak.
Nem Brantnek hívják. Fogadni mertem volna, hogy okos szájából
ennél idiótább mondat még nem hangzott el. Nevettem.
– Nem Brantnek hívnak?
– Nem. – Olyan magától értet d en mondta, hogy egy pillanatig azt
hittem, hogy lehet, hogy én vagyok itt az rült. – Valakivel
összetévesztett. - Kezet nyújtott, mintha meg kellene ráznom. A
szemembe nézett. – De kicsoda maga?
Ezután kezd dött az rület. űsak pislogtam rá, és nem értettem
semmit, csak azt, hogy minden összeomlott.

***

– De hát tudod, hogy engem hogy hívnak – suttogtam.

Oldalra billentette a fejét, mint aki próbál emlékezni, aztán a fejét
rázta.
– Sajnálom, de nem. Találkoztunk már valamikor?
Ártatlan arcáról a sz kére néztem, aki úgy ült ott felvont
szemöldökkel, hogy egyértelm en látszott rajta, megkérd jelezi a
józanságomat. A körülöttünk lév k arcáról is hasonló kifejezéseket
olvastam le, döbbent sajnálatuk egyetlen személyre, mégpedig rám
irányult, nem pedig Űrantre, aki láthatólag egy idegösszeomlás kell s
közepén állt. Normálisnak t nt, miközben fogalma sem volt arról, hogy
ki . Mindenki azt hitte, hogy en rültem meg. Karba tett kézzel álltam,
és megcsíptem magam a bordám felett, hogy nem álmodom-e. De nem.
Brant mobiljára néztem, amit továbbra is felé nyújtottam, de ez
senkit nem érdekelt, ezért egy szó nélkül zsebre dugtam, sarkon
fordultam, és elhagytam a bárt.
Forró könnyek folytak le az arcomon, és teljesen össze voltam
zavarodva, úgy éreztem, hogy valami elveszett. Űelöktem a lépcs házba
vezet ajtót, és levágódtam az els lépcs fokra. űsak addig tartottam
magam, míg az ajtó becsukódott, és teljesen egyedül maradtam. Véget
ért volna a kapcsolatunk? Ráadásul nem is Jillian, vagy egy félrelépés
miatt, vagy mert összevesztünk volna az esküv i meghívókon... Mi volt
ez az rült éjszakai vita egy férfival, aki nem is tudja a nevem?
El re-hátra ringattam magam, aztán leálltam. Kivel találkoztam az
el bb? Egy férfival, aki nem tudja a nevem? Elemeztem. Az arcát. A
reakcióit. A szavait. A benyomásaimat. Elhittem, amit mondott.
Elhittem, hogy is elhiszi, és éppen ez tette az egész jelenetet rjít vé.
Ha elhiszi, amit mondott, ha elhiszi, hogy nem ismer, ha elhiszi, hogy
nem Brant...
Ez a titka? Ha igen, akkor ez valódi titok. Nem egy kis abnormalitás,
hanem az egész életét befolyásolja... Örökre szól. El húztam a
mobilomat, és fütyülve a következményekre tárcsáztam Jillian számát.
Az utolsó csengésre felvette, pedig már féltem, hogy a hangpostája
lesz.
– Igen? – Öregedett a hangja, de az is lehet, hogy csak azért, mert
hajnali kett volt.
A torkomat köszörültem.
– Layana Fairmont vagyok.
– Láttam a kijelz n.
– Csak amiatt telefonálok... hogy Brant... lent volt a bárban. És nem
ismert meg engem. – Becsuktam a szemem és reméltem, hogy volt
értelme annak, amit mondtam. Teszteltem t, vajon pontosan érti-e,
amit mondok, vagy arra a következtetésre jut, hogy meg rjítettem a
barátomat. Utóbbi a helyzetet figyelembe véve, nagyon is valós
lehet ség volt.
A sóhajtása mindent elárult. Nem volt meglepve és nem volt ingerült.
Űeletör d volt. Várakozó.
– Ki volt?
– Hogy érti? Azt mondta, hogy nem Brant.
Újabb sóhaj.
– Reméltem, hogy ez nem fog megtörténni.
– Tessék?
Egy hosszú pillanatig hallgatott. Amikor megszólalt, egy öreg n
hangját hallottam.
– Volt oka annak, amiért nem akartam, hogy együtt elutazzatok. Azt
hiszed, hogy utállak, és keresztbe akarok tenni a kapcsolatotoknak. de
tévedtél, mert csak próbáltam elodázni ezt a pillanatot. Próbáltam
meg rizni az esélyét annak, hogy Brant normális maradhasson.
– Nem értem. – Ennél jobban nem bagatellizálhatná a dolgot.
– Brantnek disszociatív személyiségzavara van. Az elmúlt harminc
évben körülbelül öt különböz személyisége volt. Űárcsak kiderült
volna, hogy ma este kivel találkoztál. Azt hittem, hogy javult az
állapota... – Egy pillanatra elhallgatott, már-már attól tartottam, hogy
szétment a vonal. A kijelz re pillantva magamban szitkozódtam az
alacsony feltöltöttség miatt. – Korántsem tudok annyit róla, amennyit
szeretnék. Nagyon jól titkolózik, a személyiségei pedig még jobban,
mert k még Brant el l is rejt zködnek.
– Rejt zködnek Brant el l? – Felálltam. Ökölbe szorítottam a kezem,
és próbáltam józanul gondolkodni. – Nem tud róluk?
– Nem. – Ahogy kimondta ezt a szót, a hangja élesebbé vált. – Az
orvosai egyértelm en jelezték, hogy nem is képes rá. A tudata egy
érzelmi kötéltáncot jár, és ha ráébredne minderre, akkor az azt jelentené,
hogy lelökjük a kötélr l, és hagyjuk, hogy összetörje magát. Minden
összeomlana. A tehetsége, a személyiségei... Az orvosok még azt sem
tudják, hogy vajon Brant képes lenne-e uralni az egészet. Jelenleg azt
kockáztatjuk, hogy akár örökre elveszítjük azt a Brantet, akit ismerünk,
akit te szeretsz.
Rogyadozó lábbal leültem, minden er met felemésztette, hogy
meg rizzem a józanságomat. Űecsuktam a szemem, azt kívántam,
bárcsak rossz álom lenne az egész.
A titok. Rettegtem t le, kerültem minden áron, miközben jelek után
kutattam.
Íme, itt van hát, és bár találkoztam vele, semmit sem akartam jobban,
mint visszafordítani az id kerekét, és összeszedegetni összetört szívem
darabkáit. Úgy hevertek ezek a darabok a bárban, mint az összetört
üveg, Brant és a n talpa alatt.
– Nem fog sokáig tartani – tette hozzá. – Rendszerint csak néhány
óráig tartózkodik egy személyiségben. Hamarosan visszavált, attól
függ en, hogy mennyi ideje van így.
– Mennem kell – motyogtam a telefonba.
Nem tudom, mit vártam. Talán azt, hogy Jillian mutat majd egy
cseppnyi részvétet és esetleg másképp kezel, mint egy pénzhajhász
piranhát? De csak három szót mondott.
– rizd a titkot.



– Layana? – A hangja zavart volt. Felemeltem a fejem, és felnéztem rá.

Az üres lépcs ház szürke porában a kedvesem állt el ttem, zsebre
dugott kézzel, a tekintetében aggódással. Layana. A nevemet mondta.
Figyelmesen ránéztem. A széles mosoly elt nt az arcáról, ahogy a
lány is. Summer. Kipróbáltam, hogy mit szól a nevéhez.
– Brant?
– Mit csinálsz itt? – Leguggolt, megsimogatta a karom, ami
rendszerint melegséggel töltött el. – Minden oké?
Bólintottam. Az oké a lehet legtávolabb állt a jelen állapotomtól.
Mosolyogtam, közben éber tekintettel fürkésztem az arcát, de minden
ismer s vonását felfedeztem. A felel sségteljes megfontoltságot, a
kibillenthetetlen nyugalom auráját. A karomat a nyaka köré fontam, és
belélegeztem az illatát, még éreztem a füstöt a ruháján. Szorosan
átkaroltam, végigsimított rajtam. Megcsókoltam a nyakát, és eszembe
jutott, hogy vajon t is csókolta-e.
Felemelt a lépcs r l, és mint egy gyereket, a szobánkba vitt.
Hozzábújtam, és amikor letett az ágyra, úgy csináltam, mint aki elaludt.
Nem akartam kérdez sködni, annyira sok kérdés volt a fejemben, amik
kibukhattak bel lem. A puha párnán feküdtem, és hagytam, hogy
betakarjon. Éreztem, ahogy az ágy besüpped, amikor egy fél óra múlva
szappanszagúan is bebújt az ágyba. Átkarolt, és magához vont.
– Szeretlek – súgta a szoba csendjébe.
Én is szeretlek. Nem mozdultam, csak egyenletesen lélegeztem.
Vártam, hogy elaludjon, és próbáltam nem gondolni a b röndjében lév
gy r re.
M ÁSNAP REGGEL ÁGYBAN MARADTAM. Felnyögtem, amikor Brant a
szájával cirógatta a tarkómat.
– Ideje felkelni, bébi. – Édes érzés volt a hangját a b römön érezni. –
Nagy terveink vannak mára.
Felhúztam a térdem, és a gy r s dobozra gondoltam. Nagy tervek.
Ijeszt . Magamra húztam a takarót, és nyögtem egy újabbat, riasztóbbat.
– Mi a baj? – A kezét finoman a hajamra tette. Vajon ezt a kezét
csúsztatta felfelé annak a n nek a lábán? Olyan gyengéden cirógatta a
combját, mintha meg akarta volna dugni.
– Nem érzem jól magam.
– Tényleg? – Aggodalommal vegyes csalódottság a hangjában.
– Kérlek, hívd fel a recepciót, és kérdezd meg, hogy tudnak-e egy
n vért küldeni. – Nem emeltem fel a fejem, hagytam, hogy a párna
tompítsa a szavaimat, így is biztos voltam benne, hogy hallani, amit
mondok.
– N vért? Ennyire rosszul vagy? – A keze feljebb csúszott.
Gyengéden megérintette a homlokomat, mintha esetleg meleg lehetne,
mintha a láz a tünete lenne annak, ha valakinek összetörik a szívét.
– Siess, kérlek! – suttogtam. Hallottam az ágynem suhogását, és az
ágy egy kicsit megemelkedett. Az íróasztalhoz ment. Fojtott hangon
beszélt valakivel, de nem igazán tudtam kivenni, hogy mit.
– Pár perc múlva küldenek valakit. Hozzak valamit? Vizet?
Aszpirint? – Már pánikot éreztem a hangjában.
Csak nyögtem válaszul.
Az ötcsillagos kiszolgálás két ápolón t és a lakájunkat jelentette.
Fájdalmas arcot vágtam, és arra kértem Brantet, hogy hagyjon egyedül a
n vérekkel. Készpénzben ötszáz dollárt adtam kettejüknek, mire
komoly arcot vágtak, miután pedig Brant a szobába lépett, kijelentettem,
hogy azonnal haza kell utaznom. A lakáj el relépett, felajánlotta, hogy
intéz egy charterjáratot. Brant beleegyezett, is adott borravalót, így a
n vérek duplán jól jártak, aztán mindenki akcióba lépett: a n vérek
elkezdtek csomagolni, Brant az ágyam mellé térdelt, az arca
szemmagasságba került, és a kezemet fogta. A hatás kedvéért
összerezzentem, kicsit megfeszültem.
– Annyira sajnálom, drágám. Bárcsak tudnék valamit tenni. –
Behunytam a szemem, reméltem, hogy abbahagyja. Lelép. – Annyira
szeretlek. Ha bármi bajod esne... – Megtört a hangja, kétség- beesettnek
t nt. Kikémleltem a szempilláim alól, láttam, hogy a zsebeit ütögeti,
vadul nézel dik. űsak ezt ne. Magamhoz húztam a kezét, a figyelmét
magamra vontam.
– Most csak aludni szeretnék – motyogtam. – A n vérek adtak
valami fájdalomcsillapítót... – Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy
a kezem elernyedjen a szorításában, aztán elvette a kezét és felállt.
Megpuszilta a fejem, majd hallottam, hogy utasításokat osztogat a
szobában.
Hazafelé magánrepül géppel mentünk, akár harmincezer dollárjába
is belekerülhetett az út, viszont megúsztuk a biztonsági és a
poggyászellen rzést. Autóval egy magánrepül térre vittek bennünket,
és tizenöt perc múlva már a leveg be is emelkedtünk. A légiutaskísér
engem a kanapé egyik végébe ültetett, Brantet a másikba. Brant lehúzta
a cip met, a lábamat az ölébe vette, és gyengéden masszírozta a
talpamat.
Kerültem a kontaktust, hogy ránézzek vagy halljam a hangját.
Visszah költem az érintésére, rettegtem attól, hogy bármi olyat teszek,
amit l felbátorodik, el veszi a gy r s dobozt, és felteszi azt a kérdést,
amire hat hónapot vártam. Űecsuktam a szemem, és kizártam t,
számoltam, hány óra van még hátra a leszállásig.
... Disszociatív személyiségzavar. Figyelembe véve, hogy hány éves,
és milyen életszakaszokon ment át, eddig öt különböz személyisége
volt... A férfi, akivel a bárban találkoztam. A keze a lány combjáin.
Szétkenödött ajakfény. Hány n t dugott meg csak az elmúlt évben?
Nagyon jól rejt zködik, a személyiségei még jobban. Amikor nem
jött el a randikra, és amit a feledékenysége számlájára írtam. És
hányszor lépett le csak úgy éjszaka...
Kockáztatunk... örökre elveszíthetjük Brantet, akit szeretsz.

Miel bb otthon akartam lenni. A saját házamban, a magányomban. Meg

akartam érteni ezt az egészet, utánajárni, hogy van-e esély arra, hogy a
szívemet még egy darabban vegyem ki az egészb l.
Te mit tettél volna a helyemben? Amikor három hónappal kés bb I
ee elém lépett a benzinkút boltjában, és rám villantotta a mosolyát?
Szerettem Brant egyik oldalát. Tényleg olyan furcsa, hogy
beleszerettem a másikba?
 NAPJAINKBAN

I TT AZ IDEJE, MEG KELL TENNEM. Le kell ülnöm Branttel, és át kell

beszélnem vele ezt a dolgot. Intelligens ember, és szeret. Lee is szeret.
Beszélnem kell Jilliannel is, de nem akarok, mert túl ideges vagyok
amiatt, hogy mit mondana. Az utasításai miatt, amiket lenyomna a
torkomon, de amiket eszem ágában sincs követni. Tudom, mit kellene
tennem: meg kellene engednem Brantnek. hogy mindenféle beavatkozás
nélkül élje a külön életeit. Felfogtam. De ehhez már túl kés van. Az
egészet két éve kúrtam el nagyon, amikor megláttam Leet, és nem
léptem le azonnal. Egy parkolóban dugtunk, és beleszerettem a
mosolyába. Megszereztem magamnak, és elértem, hogy alárendelje
nekem a szívét.
Korlátozottak a lehet ségeim, hiszen vagy elveszítem Leet, vagy
beszélek Branttel. Veszélynek teszem ki Brant lelki egészségét, mert túl
önz vagyok ahhoz, hogy elveszítsem Leet. Megismétlem: tudom, mit
kellene tennem, hogy mit kiabálna Jillian a gy löletét l vezérelve a
fülembe.
Annyira szörny lennék? Azt hiszem, a válaszom igen. Tudom, nem
jól van ez így, de a szerelmem túl er s ahhoz, hogy az érzéseim rendben
legyenek. Nem veszíthetem el Leet, másrészt pedig mindent a Brant
iránti szerelmem vezérelt.
Igen, ez önzés.
Igen, veszélynek teszem ki Brantet.
Igen, az is lehet, hogy meg tudom menteni a kapcsolataimat.
Igen, életem legnagyobb szerencsejátékát játszom.
Túlzottan szeretem mind a kettejüket ahhoz, hogy bármi mást tegyek.
Két pohár bort tartok a bal kezemben, és átlépek a nyitott üvegajtón.
Az óceán fel l csíp sen h vös szél fúj a sötét estében. Leülök a kinti
kanapén Brant mellé, és az egyik lábamat magam alá húzom. Odaadom
neki a poharát. Próbálom kitalálni, hogy hol kezdjem.
A BORA FELÉT MEGITTA MÁR, AMIKOR VÉGRE BESZÉLNI KEZDEK.
– Valamit nem mondtam el neked. – Leteszem a poharamat az
asztalra, és felé fordulok. Nincs szükség arra, hogy felkeltsem a
figyelmét, mert most is, mint mindig, teljes odaadással rám koncentrál.
Követi a példámat, leteszi a borát, a szemembe néz, feszültségének az
az egyedüli jele, hogy szorosan összezárja az állkapcsát. Nézem a feszes
izmot, és eszembe jut, hogy alig láttam t korábban tikkelni. Nyelek
egyet, próbálom kitalálni a következ mondatot, a kezemmel idegesen
babrálok, miközben próbálok valami értelmes gondolatot összeszedni.
– Róla akarsz beszélni? – A hangja halálosan nyugodt, ilyen
nyugodtan még soha nem hallottam t beszélni, de a dühös Űrantet
egyébként ilyennek vártam. Számító. Kontrollált. Dühös.
Csak pislogok.
– Tessék?
– Akivel találkozni szoktál. – Lazán mondja ki a szavakat, de látom
az arcán a feszültséget, hogy milyen mereven összezárja a száját.
– Mir l beszélsz? – Hát persze, hogy tudja. Zseniálisan okos férfi.
Százoldalnyi kódban azonnal észreveszi a változásokat. Igazából nem is
viselkedtem rejt zköd én. Én úgy gondolkoztam, hogy egy nem
jelenlév férfi nem tud rajtakapni valakit, aki az tudatában nem is
létezik.
– Intelligens feln ttek vagyunk mind a ketten, Layana. Ne játszd a
hülyét! – A hangja keményebb, mint bármikor, de csendes. Nem
kiabálós fajta. Nyelek egyet.
– Jó, részben róla akarok beszélni. Csak várj egy percet, kérlek. El
fogok jutni odáig.
– Már vártam, hogy elmondod, hogy megmagyarázod, mégis mi az
ördögöt nem kapsz meg t lem. – Érzem a fájdalmat a hangjában, csak
egy apró zönge, de nála ez olyan, mintha kiabálna.
– Nem arról van szó, amire gondolsz.
 – Mióta tart? Öt hónapja? Régebben? Már korábban is gyanítottam,
de nem tudtam biztosan, csak azután, hogy összeköltöztünk.
El rehajol, a térdére könyököl, és átható tekintettel néz rám. Elemez.
Keresi az igazságot a sok régi hazugság között.
– Két éve.
Látom, hogy fáj neki, hogy összerezzen. Nyel egyet, a szeme
sarkában látom a nedvességet. A fejét a kezébe temeti.
– Ezért nem akarsz hozzám jönni feleségül?
– Nem úgy van, ahogy gondolod. – Nem akartam, hogy a Lééhez
f z d kapcsolatom legyen a katalizátor, ahol elkezdjük a beszélgetést,
de most már folytatom. Tárjuk ki szélesebbre a kaput.
– Szereted t?
Közelebb hajolok, megfogom a kezét, és kényszerítem, hogy nézzen
rám.
– Én téged szeretlek. Az egész rólad szól.
Elveszi a kezét.
– Lejezd be ezt a kib... rejtélyeskedést, és mondd el, hogy miért!
– Nézz rám, és hallgass meg, kérlek!
Meghallgat. Nem szól közbe, a szemembe nézve figyel. Háttérbe
szorítja az egoját, a fájdalmát, és a szavaimra figyel. Azt teszi, amire
Brant született. Elemez és értelmez.
Már nem keresem a tökéletes kifejezéseket, inkább nekivágok, és
belemerülök a témába.
– Leenek hívják. Mission Bayben találkoztunk, arrafelé szokott
alkalmi kertrendezési munkákat vállalni készpénzért. A múlt év nagy
részében egy másik lánnyal járt. Hébe-hóba feküdtünk le egymással két
évig, eleinte az én házamban, mostanában pedig itt, a vendégházban.
Lee nem az igazi neve, ez csak egy felvett személyiség. – Nyelek egyet,
mert most jön a gyilkos rész. – Brant... az valódi személyisége te
vagy. t a te agyad teremtette, és id r l id re, rendszerint stresszes
id szakokban felveszed az személyiségét. Az állapotodat úgy hívják,
hogy disszociatív személyiségzavar, korábban többszörös
személyiségzavarnak nevezték. Nem csaltalak meg. A másik férfi... te
magad vagy, a személyiségednek egy másik oldala, egy olyan valaki,
akinek megvan a saját személyisége.
Az arckifejezése nem változik, amikor befejezem. Csak néz a
szemembe, és hallgatja a csendet. Néhányat pislog, köztük hosszú
szünetekkel.
– Gondolkodom – mondja végül. – Próbálok rájönni, hazudsz vagy
komolyan elhiszed, amit most mondtál.
– Nem hazudok.
Továbbra is a szemembe néz. Tanulmányoz. Finoman megmozdul,
látszik, hogy rájött valamire.
– Elhiszem, hogy komolyan beszélsz – mondja lassan. – Ami nem
jelenti azt, hogy nem vagy rült.
Finoman elmosolyodom.
– Nem vagyok rült.
– Pedig az egyikünk az. Jobb szeretném, ha te lennél az.
A mosolyom lehervad.
– Te nem vagy elmebeteg.
– Lehet, hogy szórakozott vagyok, de nem élek különböz életeket.
– Én a te másik személyiségeddel dugok már két éve. is te vagy.
– Szereted t? – A kérdés, másodszor megismételve teljesen
másképp hangzik.
– Igen. – Pislogok, és hirtelen kibuggyannak a könnyeim, teljesen
elárasztanak az érzéseim. Nem igazságos egy embert kétféleképpen
szeretni, hiszen egyféleképpen is elég nehéz.
– Jobban, mint engem?
– Nem.
– Tévedsz. – Hajthatatlannak t nik.
– Jillian beszélt nekem róla. – Kockáztatok, de erre tényleg felkapja a
fejét és felém fordul.
– Mir l?
Letérdelek elé, és a kezemet a térdére teszem.
– Belize-ben. Azon a hétvégén, amikor el ször akartad megkérni a
kezem. Az éjszaka kell s közepén felébredtem, nem találtalak, ezért
lementem a földszintre... és a bárban láttalak meg. De nem voltál
önmagad, nem ismertél meg, s t más néven mutatkoztál be, mint...
Elhallgatok, mire fölém magasodik, elmegy mellettem, és közben
durván félretol. Mint Lee, nem mint Brant. A mondatom végét
lenyelem.
– Nincs igazad, össze voltál akkor zavarodva. Az is lehet, hogy be
voltál csípve.
Feltápászkodom, próbálom megfogni a kezét, de nem hagyja. A
frusztráció szétárad bennem.
– Nem igaz! Azt mondtad a bárban, hogy nem ismersz engem.
Bolondot, hülyét csináltál bel lem. Más néven mutatkoztál be, egy
másik n t tapogattál. A bárból kijövet felhívtam Jilliant, és beszélt
nekem róla. – Halkabban mondtam, és végre megint a szemembe nézett.
– mondta, hogy tizenegy éves korod óta szenvedsz disszociatív
személyiségzavarban, mióta zseni lettél. Azt is mondta, hogy az orvosok
szerint soha nem tudhatod, hogy mikor jön el . Az is lehet, hogy
idegösszeomlást kapsz, Brant elt nik, és a többi személyiséged közül
egy másikat veszel fel. A szüleid, Jillian... mindenki tud a titokról, csak
nem árulják el senkinek, hogy megvédjenek! – A hangom megtörik,
rekedtes krákogásom miatt csak két részletben tudom végigmondani a
mondatomat.
Ökölbe szorított kézzel közelebb lép, bár a beszéde nyugodt ritmusa
egyáltalán nincs összhangban a hangjából érezhet frusztrációval.
– De Layana, akkor miért mondod el most ezt nekem?
– Nem bírom... – Kikészülök én is. Nem akarom kimondani az önz
gondolataimat. – Lee... akarja, hogy válasszak. Képtelen vagyok arra,
hogy ne vegyek tudomást arról, amit te a többi életedben csinálsz. Nem
lehetek a feleséged úgy, hogy tudom, amikor távol vagy és a másik
életedet éled, akkor más n ket tapogatsz, más n ket szeretsz.
Szükségem van rád, teljesen. Arra van szükségem, hogy csak engem
szeress. Most mind a ketten az enyém vagytok. Mind a kett töket
szeretlek. De Lee... azt akarja, hogy válasszak. Nem tudom t
elveszíteni, Brant. Muszáj találnom egy megoldást, hogy mind a ketten
az enyém legyetek, anélkül, hogy az egyik töket elveszteném.
– Szóval err l akartál beszélni. Rám rakod ezt a terhet.
– Titkon reméltem, hogy ez felszabadítólag hat majd.
– Beszélni akarok Jilliannel. Nem hiszek neked.
– Hogyan szerethetsz, akarhatsz feleségül venni úgy, hogy közben
azt hiszed, hazudok neked ezekr l? – Csak nézek rá, miközben azt
akarom, hogy a férfi, akit szeretek, felismerje a férfit, aki nélkül nem
tudok élni.
– Ez az egész felfoghatatlan, Layana. Te mit tennél, ha én azt
mondanám neked, hogy van egy másik személy, aki benned él?
– De ez nincs így.
– Így érzem most magam. Én egész nap, majdnem negyven éve a
fejemben élek, és hidd el nekem, hogy senki más nincs ott rajtam kívül.
Ezzel elfordul, és elindul be a házba. Kevesebb, mint egy perc múlva
hallom a kocsija dübörgését.
Hallgatom, hogy elmegy, és azon gondolkodom, ki fog visszajönni.
 BRANT

E Z AZ EGÉSZ LEHETETLEN, PEDIG NEM HAZUDIK. Nem lehet.

Ordít az egészr l, hogy az igazságot mondja. Szükségem van
Jillianre. A szemébe akarok nézni, és ki akarom deríteni az igazságot.
Nagy most a nyomás, ami a mellkasomra nehezedik, és nem tudok
megbirkózni vele. Itt az ideje, hogy bevegyek egy tablettát. Érzem, hogy
jön a blackout, a józan ész határára lök, és a gondolataim egyedül a
blackout fekete feledésében képesek megnyugodni. Küzd k a
késztetéssel, hirtelen gyanús kezd lenni, hogy az egyedüli megnyugvás,
amit valaha ismertem, a fehér pirula, és csak ez képes megnyugtatni.
Átfókuszálja a szorongásomat, segít elaludni és megszakítás nélkül
folytatni az életemet.
Minden hazugság volt, amit eddig hittem? Milyen mély gyöke rei
vannak a csalásnak?
Október 12-én blackoutom volt, amib l úgy ébredtem fel, hogy
Jillian arca félig szét volt verve. Azt mondták, meg rültem. Megprobált
lecsillapítani, de én ellene fordultam. Addig ütöttem, rúgtam, öklöztem,
míg a földre rogyott. Egy gyermekpszichiátrián ébredtem, de semmire
nem emlékeztem.
Ett l kezdve voltak ilyen kieséseim. Úgy magyarázták, hogy az
agyam így próbál megküzdeni a nyomással, amelyre az intellektusom
miatt rákényszerül.
Ezek olyan id szakok, amikor értelmetlenül viselkedem, közülük a
leghosszabb öt óráig tartott. Két évtizeddel ezel tt Jillian talált egy
orvost, aki megoldotta a problémámat, mert olyan gyógyszer-
kombinációt adott, ami lecsillapította a sötét démonjaimat. Nem volt
több blackoutom, csak akkor voltak sötét pillanataim, amikor a
mellékhatásként fellép álmosság kiütött. Évtizedekig nem estem
vissza.
 Blackoutok. Ezt mondták nekem, és én elhittem.
Gázt adok, remeg a kezem a kormányon. Jillian. azóta velem van,
hogy minden elkezd dött. fog tudni nekem válaszolni.

Jillian a háza el tt áll, amikor behajtok. A szél fújja a hosszú kabátját, a

kezét zsebre dugja, és az arca határozottságot sugároz. Anyámként
szeretem t. Leállítom a motort, és az ablakon keresztül egymásra
nézünk. Látszik rajta, hogy fél, és próbálom megérteni. Össze vagyok
zavarodva, elveszettnek érzem magam. Layanára lenne szükségem.
Kinyitom a kocsiajtót, megállók. Nézem, ahogy Jillian hátrébb lép, a
lépcs felé fordul, és felsiet rajta. Fekete kabátos alakját hatalmas fehér
háza keretezi. A beállt alkonyaiban a fények hirtelen felvillannak,
megvilágítják a fákat és az oszlopokat, ebben az amúgy is zavaros
helyzetben semmi szükség erre a drámai hatásra.
Ellépek a kocsitól, a hideg miatt zsebre dugom a kezem. Nehezen
emelem a lábamat, ahogy fellépek a lépcs kön. Jillian profilját az
ajtóban megvilágítja a belülr l kisz r d fény. Nyitva tartja az ajtót.
Találkozik a tekintetünk, ahogy belépek.
– Jillian.
– Brant – mondja beletör d sóhajjal. – Gyere be a kuckómba.
A kuckó szót egy olyan n használja, aki nem érti a szó jelentését.
Egy kuckó kényelmes, de ebb l a helyiségb l csak a hivatalos
atmoszféra árad. Leülök egy dívány szélére, és nézem az arcát. egy
egyenes támlájú székre ül le.
– Layana hívott – mondja –, és elmondta, hogy mit mondott neked.
Nézem, ahogy a nadrágja red it simogatja.
– Soha nem tetszett nekem, hogy azzal a n vel jársz, Brant.
Nem ezt vártam.
– És az igazat mondja?
A kezére néz, aztán fel, rám.
– Nekem se hinnél, ha ilyeneket mondanék neked. Ez a n viszont
még teljesen az ujja köré is csavart téged. Többszörös személyiség? –
fújtat. – Ezzel a szöveggel akarja megmagyarázni a félrelépését! –
Feláll, és elém lép, a cip je úgy kopog a padlón, mint egy metronóm. –
Benned merült fel a gyanú, hogy megcsal. – Remeg ujjal mutat rám.
Remeg a keze! Dühös vagy fél? – Tudod, hogy mi folyik itt, Brant.
Talált valaki mást, és közben téged sem akar elveszíteni.
 Én is felállók.
– Szóval ezért találta ki a disszociatív személyiségzavart, hogy ezt
megmagyarázza? Van fogalmad arról, hogy ez mennyire eszementen
hangzik? – Nem néz a szemembe, a tekintete összevissza repdes a
szobában. – nem tud az emlékezetkieséseimr l. Nincs mire alapoznia
ezt az egészet. A szemembe nézve mondott valamit, amir l azt
gondolja, hogy igaz, és azt állította, hogy te mondtad neki. – A leveg
forró hullámokban lök dik ki a mellkasomból, és a fejemben már fáj a
kalapálás. Dühroham. Egy idegen érzés, amit már hosszú ideje nem
éreztem. Nem értem, csak azt érzem, hogy valami lehámlik a lelkemr l,
elveszítek valamit, amir l azt hittem, tudom kontrollálni. Pislogok,
Jillianre összpontosítok, érzem, hogy vicsorgók, ahogy közelebb lépek.
– Brant... te ezt nem érted – mondja tétován. – A gyógyszerek ezt
megszüntették.
– Mit? Az emlékezetkieséseket? Vagy azt, hogy más
személyiségekbe lépek át?
Felemeli a kezét, és én megállók. Rájövök, milyen közel vagyok
hozzá, és arra is, hogy a félelemt l nyílt ekkorára a szeme. T lem fél?
Nevetséges gondolat. Kiengedem az öklömet, és a légzésemre
összpontosítok.
– Én semmit nem tudok más személyiségekr l. Csak azt tudom, hogy
mostanában tökéletesen m ködtél. Soha nem dolgoztál még ilyen jól,
soha nem tudtál ilyen remekül összpontosítani, a kreativitásoddal
ennyire összhangban.
– Az ördögbe a munkával! Az életemr l beszélek, arról az emberr l,
aki vagyok, amikor álomra hajtom a fejem.
– Ezt te sem gondolod komolyan. – Kihúzza magát. – Neked a
munka az életed, Brant. Te és én... mi ketten megváltoztatjuk a világot.
– Számítógépeket csinálunk, Jill. – Vállon ragadom, és arra
kényszerítem, hogy nézzen a szemembe. – Mi történik velem? Igaza
van?
A szememmel könyörgök az igazságért, de az tekintetében
tétovaságot és határozatlanságot látok.
A düh felforr az ereimben, a higgadtságomnak l ttek, és a bal
kezemmel a másik vállát is megfogom. Megrázom a madárcsontú n t,
akir l azt hittem, hogy ismerem.
– Mondd meg az igazat! kiabálok. – Van még valaki bennem?
Gyerünk, szólalj már meg!
Nézem, mint egy lassított felvételen, ahogy összekoccannak a fogai,
a rángatózását, ahogy a vállát rázom. Elborít a gy lölet érzése az
ismeretlennel szemben, az önuralom minden kötelékét lerázza rólam,
pedig eddig minden a helyén volt. Évtizedek óta el ször most
érzékelem, ahogy a világom darabokra hull. A felejtés sötétsége feloldja
a dühömet egy fekete tengerben.
Feketeség.
Semmi.
Talán egy másik személyiségem veszi át az uralmat, de az is lehet,
hogy a hátamba szúrt injekció miatt érzek így. Jillian mögém néz, és
bólint.



Megkötözve ébredek, alig tudom megmozdítani a csuklómat és a

bokámat, nagyjából csak öt centiméternyire, amennyire
begyógyszerezett agyam meg tudja állapítani. Ráncigálom, húzom a
szíjakat, de semmi értelme, csak annyit érek el vele, hogy a teremben
lév férfi megmozdul. A fejemet szabadon el tudom fordítani, azt nem
szíjazták le. Ahogy kinyújtom a nyakam, latom, hogy a kopasz férfi
közelebb jön. A vonásaira összpontosítok, és még ködös agyammal is
azonnal felismerem.
– Dr. F. – Leengedem a fejem. Odaérve hozzám nyugtatólag a
mellkasomra helyezi a kezét, és aggodalommal néz le rám. – Hol
vagyok?
– Jillian házában. Úgy gondolta, hogy jobb, ha itt van, távol az
újságíróktól, a nyilvánosságtól.
– Szabadítsanak ki! – Olyan udvariasan próbálom kérni, ahogy csak
lehetséges, de biztos vagyok benne, hogy árulkodó a hangom.
– Egyel re nem tehetjük. Jillian elmondta, mi történt... és a saját
biztonságunk érdekében egy ideig jobb, ha így marad. – Megpaskolja a
karomat, mintha egy pálcikás jégkrémet kértem volna t le, nem az
Istent l kapott szabadságomat.
– Engedjen már el, az istenit neki! Nem fogom bántani magukat, és
semmi olyat nem tettem, hogy maguk így lekössenek, mint egy állatot –
bukik ki bel lem. Tiszta er b l ráncigálom a szíjakat, kezd eluralkodni
rajtam a klausztrofóbia.
– Brant, felejtse el egy pillanatra ezeket a béklyókat. Beszélnünk
kell. – Tudomást sem véve a riadalmamról, visszamegy a székéhez,
el vesz egy tollat, és bekapcsolja.
Csukott szemmel próbálom az izmaimat ellazítani, enyhíteni a
kötelek nyomását a b römön. Elképzelem a Laya alaplapját. Az
alkatrészeit, amiket össze kell kapcsolni, hogy m ködjön. Az
önmagukban értelmetlen darabkákat, amik egymással kommunikálva
életre keltenek egy tárgyat. Béke. Kinyitom a szemem.
– Beszéljünk, tessék.
– Mi történt az emlékezetkíhagyásakor?
– Mikor?
– Tegnap. Itt. Jillian kuckójában.
– Ez nem egy kib... kuckó. Ez egy hivatalos hely érdektelen
csevejekre. És ez nem lehetett tegnap. Biztos, hogy ma történt. Én... –
Észreveszem, hogy a fény beáramlik az ablakokon. Tegnap volt. – Hol
van Lana? Látni akarom t. – El kell magyaráznom neki olyan dolgokat,
amikr l még magam sem tudok igazán.
– Véleményünk szerint nem tenne jót önnek, ha látogatókat fogadna
addig, amíg nem járunk ennek a dolognak a végére.
– Tessék?
– Véleményünk szerint...
– Hallottam, amit mondott, csak nem hiszem el, hogy maga úgy
beszél velem, mint egy gyerekkel. Feln tt vagyok, és nem érdekel hogy
mi a maguk véleménye.
– Mr. Brant, már kimondták a maga cselekv képtelenségét. Ebben a
pillanatban, egészen addig, míg Jillian nem nevez ki valaki mást, én
vagyok az ön orvosa, Jillian pedig a maga személyes képvisel je.
Te jó ég, újra össze fogok omlani! Érzem az árnyékát, pontokai látok
magam el tt...
– Nem nyilváníthatnak cselekvésképtelennek, hiszen ezt egy bt
rósági eljárásnak, egy orvos szakért által végzett pszichológiai
vizsgálatnak kell megel znie.
– Brant, én orvos vagyok, Jillian pedig már elindított bizonyos
folyamatokat. Ideiglenes hatállyal kérvényt nyújtottunk be, amit egy
helyi bíró jóváhagyott, és addig érvényben marad, amíg a bíróság hétf n
elkezd dolgozni. Kérem, lazítson, és engedje, hogy kezeljük.
 Az agyam szalmaszálakba próbál kapaszkodni.
– A gyógyszereimre van szükségem – zihálom. – Kérem.
– Addig felfüggesztjük a gyógyszerezését, míg nem látjuk, hogy
milyen gyakoriak a váltások.
– A váltások? – Fáj a mellkasom. A stressz rám nehezedik, attól
félek, hogy összetörik a mellkasom alatta.
– A más személyiségekbe történ váltások. Addig nem tudjuk
megérteni ket, amíg nem figyeljük meg.
– Más személyiségekbe? – Ezek szerint igaz. Layanára van
szükségem. Meg kell magyarázni...
FEKETESÉG.
A Z ÖREG N KRE JELLEMZ KIŰ... LUXUSBAN ÉBREDTEM. Lee
megmozdul az ágyban, a tekintete a díszes tapétára vándorol, próbál
rájönni, hogy hol van. Milyen részeg lehetett, hogy hazakísért egy id s
n t és az ágyában kötött ki. Lassan balra fordítja a fejét, és egy öreg és
kopasz férfival találja magát szemben. Pislog. A férfi úgy néz fel rá,
mintha fel akarná boncolni. Lee próbál felülni, ekkor ráébred, hogy a
keze nem mozog. Hiába rántja meg keményen a csuklóját, csak azt éri el
vele, hogy rájön, fáj a karja, mivel már órák óta küzd.
– Ki a fene vagy te? – horkant fel.
A férfi mosolyog, türelmes egy fickó.
– El ször a vezetéknevét, ha szabadna. Aztán én is bemutatkozom.
– Lee.
– Milyen Lee?
Lee grimaszol, nem tudja, mire megy ki a játék.
– Lee. Lerúgom azt a kibaszott fejed.
A kopinak van mersze nevetni.
– Ja, értem. Örvendek. Én dr. Finzlesk vagyok.
– Letartóztattak? – Nem ez lenne az els alkalom, hogy
börtöncellában ébred. Bár a legtöbb börtöncellának nincs fapadlója,
négyméteres belmagassága, és nincsenek bekeretezett képek a falon.
– Nem. Csak szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Hogy kerültem ide?
– Gyakran teszi fel magának ezt a kérdést?
Ránéz.
– Válaszolj már a kib... kérdésemre!
– Er szakoskodott, ezért nyugtatót adtunk magának. Lekötöttük,
hogy ne tegyen kárt másokban.
– Bántottam valakit?
– Nem volt olyan vészes. – A férfi mosolyog, pedig nincs min. Lee
próbálja megérteni a választ. Fáj a feje. Becsukja a szemet.
 – Ez kinek a háza?
– Egy hölgyé, Jillian Sharp a neve. Ismeri ezt a nevet?
– Nem. – Sharp. – Rokona Brant Sharpnak?
– Igen.
Igen. Micsoda segít készség! Köpi elég csapnivalóan bánik a
betegekkel. Ezek szerint bántalmazott valakit Brant Sharp rokonának a
házában. Végre talán jól odavágott. Elkapta azt a gazdag faszt, és jól
seggbe rúgta. Harcolt a n ért, akinek a vonzalmát nem igazán ér demli
meg.
– Mi az utolsó dolog, amire emlékszik?
A fenébe ezzel a seggfejjel! Aki lekötöz valakit, meg akarja vizsgálni
a fejét, közben pedig semmi információt nem akar adni cserébe. A
plafonra bámul.
– Lee? Mi az utolsó dolog, amire emlékszik?
– Menj a fenébe! Add ide a mobilomat!
Ezután elhallgat. Órák telnek el így, Köpi ott marad az ágya mellett,
Lee pedig nem nyitja ki a száját, és minden kérdést elenged a füle
mellett. Nem tudja, hogy hány óra, de kint már sötét van, amikor a férfi
sóhajtva feláll. Leteszi az üres jegyzettömböt, kinyitja a táskáját,
el vesz valamit, és az ágyhoz közeledik.
Lee összerándul a fém forró szúrásától, dühödten néz az orvosra, a
karját feszíti, de az izmai nekilendülnek az engesztelhetetlen szíjaknak.
– Mi volt ez, te rohadék?
FEKETESÉG.
M ÁR KÉT NAP TELT EL. Brant nem veszi fel a mobilját, és Lee sem.
Vicces, hogy még most is úgy gondolok rájuk, mint két külön
személyre. Tegnap elmentem Jillianhez. A háza el tti lépcs n
megálltam, és a szemébe néztem. Vörös volt, az arca feszült, akárcsak
az enyém. Mi mind a ketten szeretjük t, ezt értem, és azt is megértem,
hogy ezzel már évtizedekkel régebb óta küzd, mint én. Azt is értem,
hogy ideges, hogy felborítottam az egyensúlyt, hogy a következmények
ellenére Brant arcába toltam az igazságot. Én lennék a felel s érte, ha
elveszíteném. Lehet, hogy felborítottam az egyensúlyt, miattam
összeomlott lelkileg, és olyan mélyre zuhant, ahonnan már nem tud
kijönni. A vallomásom pillanatában elveszíthettem a férfit, akit
szeretek.
Elképzelhetetlen gondolat, de muszáj számításba vennem.
Jillián sem tudta, hogy hol van, t sem hívta, és nem válaszolt az
SMS-eire.
Jillian nem mondta ki, de éreztem, hogy hibáztat, hiszen pontosan
erre figyelmeztetett korábban. Az arckifejezésér l le tudtam olvasni a
véleményét rólam, és most el ször úgy éreztem, hogy megérdemeltem a
szemrehányást.
Egyetértettünk abban, hogy nem hívjuk a rend rséget, hanem várunk,
és reméljük, hogy felbukkan. Jillian figyeli a hitelkártyáit és a
bankszámláit, hiszen el bb vagy utóbb használni fogja valamelyiket.
Ezután hazamentem. Csak járkáltam fel-alá a házban, és kora
hajnalig imádkoztam.

***

Amikor hajnali négykor felébredtem, támadt egy ötletem. Addig

forgolódtam, míg az agyam eléggé m ködött ahhoz, hogy tervet
kovácsoljak bel le. Eszembe jutott Don, de aztán elvetettem, és inkább
Marcust hívtam.
– Hol vagy?
– Ágyban, mivel éjszaka van.
– Felugrom hozzád, küldd el SMS-bcn a címed.
– Mollyval kapcsolatos?
Válasz nélkül bontom a vonalat, az Ugg csizmámba bújok, és
felkapom a kulcsaimat. A lifttel lemegyek a garázsba, és épp, amikor az
ajtó nyílik, a telefonom jelez, hogy megjött Marcus címe.
Marcus megszabadított Mollytól. Remélhet leg segíteni fog, hogy
megtaláljam Brantet.



Marcus egy szál pizsamaalsóban nyit ajtót, szépen kidolgozott hasizmai

most teljesen hidegen hagynak. Bemegyek a házába, egyenesen a
konyhába, és a pultra hajítok egy papírt.
– Ez lenne most a feladat – elmagyarázom a tervet, aztán odatolom
neki a telefonomat. – Hívd fel ket!
Töpreng n néz rám.
– Egyetlen hívás? Csak ennyi? Ezer dollárért?
Vállat vonok.
– Hajnali öt óra, kifizetem az éjszakai pótlékot.
Nagyot sóhajt, közelebb húzza magához a papírt, és tárcsázza a
számot.
– Hangosítsd ki – súgom neki.
Szót fogad, úgy néz rám, amit sokan tiszteletlennek mondanának.
– Eurowatch Assistance, miben segíthetek?
Marcus rám néz.
– Itt Brant Sharp beszél. Az autóm pontos helyzetét szeretném
megtudni.
– Természetesen, Mr. Sharp. Fel kell tennem önnek néhány
biztonsági kérdést, hogy beazonosítsuk.
– Rajta! – mondja Marcus. Óvatosan rám pillant. Biccentek.
– Mi a járm azonosítási száma annak az autónak, aminek a helyzetét
szeretné meghatározni?
– J2R43L2KS14JD799F – olvassa fel a papírról a számsort.
– Remek. Kérem, tartsa a vonalat, míg felhozom a profilját. –
Kopognak a billenty k, aztán a kikérdezés folytatódik. Drukkolok,
remélem, hogy elég információ birtokában vagyunk. A széfb l minden
olyan mappát elhoztam, ami fontos lehet a kocsival kapcsolatban,
ráadásul azt is, amiben a személyazonosító iratainak másolatait tartja.
Nem tudom elképzelni, hogy az Aston Martin sokkal többet tud annál,
mint amit a vásárláskor bemutattunk.
– Mr. Sharp, megmondaná a címét?
– Ocean’s Űluff Drive 23.
– A jogosítványa száma?
Még három kérdés, amelyeket Marcus sikeresen abszolvál. Mind a
ketten kissé nyugodtabban vesszük a leveg t, amikor az operátor
folytatja.
– Kérem, tartsa a vonalat, amíg lokalizáljuk a járm vet. Ha gondolja,
értesítjük a helyi rend rséget.
– Á, hagyja csak! – szól Marcus könnyedén felnevetve. – Az
unokaöcsémnek már két órája otthon kellene lennie. Egy randira kérte
kölcsön az autómat, és valahol a parti fáradalmait pihenheti ki éppen.
Egyszer en csak megkönnyebbülést jelentene, ha tudnánk, hol van.
– Értem, uram. Egy perc és mondom, hol az autó.
Felemelt hüvelykkel jelzek neki, pedig a kezét dörzsöli. A
zsebemben kotorászva megtalálom és odadobom neki a pulton a pénzt.
Visszahúzom a cédulát, és fogok egy tollat. Várjuk a hangot, hogy
megmondja a lelki társam helyzetét. Drukkolok, és imádkozom, hogy
ott legyen, ahol az autója.
– Mr. Sharp, ha van egy tolla, akkor diktálom a címet.
– Mondja!
A papír fölé hajolva várok.
– Evergreen Trail 8912, San Francisco, Kalifornia. Szeretném, ha
tudná, hogy ha kívánja, akkor távirányítással m ködésképtelenné tudjuk
tenni a motort.
Marcus rám néz, én a fejemet rázom.
– Nem szükséges, köszönöm a segítségét.
– Köszönjük, hogy a Eurowatchot hívta, Mr. Brant. Köszönjük, hogy
az Aston Martin család tagja.
Marcus befejezi a hívást.
– Na? Hasznos volt?
– Igen, köszönöm! – Beütöm a címet a telefonomba, fogom a pa
pírokat, gondolatban már a következ lépéseket tervezem. Fel kellene
hívnom Jilliant. Űe kellene vonni, vagy legalábbis tájékoztatni, miel tt
elindulok oda, ahol Brant van.
Az ajtó el tt hirtelen megtorpanok, mire Marcus hátulról belém
ütközik.
– Mi történt? – kérdezi hátrébb lépve. – Minden rendben?
A keres els találatát nézem a telefonomon: az ingatlan becsült
helye San Francisco megye. Evergreen Trail 8912, egy magáncím. Nagy
ingatlan, 6,5 millió dolláros vételáron vásárolta hét évvel ezel tt Jillian
Sharp.
Lezárom telefonomat, dühödt lendülettel felrántom a bejárati ajtót.
– Mi a baj? – kiált utánam Marcus. FIátrapillantok, az ajtókeretnek
támaszkodva áll.
Teszek egy lépést visszafelé, letépek egy lapot a jegyzettömbb l és
lefirkantom azt a néhány adatot, amire az Aston Martin képvisel je
rákérdezett. Átnyújtom neki a papírt.
– Hívd vissza ket! Találj ki egy új sztorit, de tudd meg, hogy mióta
van ott az autó! Aztán küldd az infót SMS-ben!
– Ingyen? – A hitetlenked hangnemre felkapom a fejem, de
felemelt kézzel tiltakozik, amikor látja a szememben a fellobbanó
lángot. – űsak vicceltem. Hívom ket.
– De azonnal! – kiáltok rá, megfordulok és lekocogok a
kocsibehajtón, az autóm csipog, amikor felé csörtetek.
Gyanúim beigazolódnak, amikor megjön Marcus SMS-e.

PÉNTEK ESTE ÓTA.

A ribanc. A n a saját teraszán állva hazudott nekem, és Brant

kocsiját mindent kétséget kizáróan az egyik garázsában rejtette el.
Hagyta, hogy ott álljak el tte b ntudattól gyötörve, és elhitette velem,
hogy Brant valahol elveszetten kóborol, úgy, hogy azt sem tudja, hogy
ki , mert idegösszeomlást kapott az én akcióim miatt. Ez a n ott állt
elítél en, „nekemvoltigazam” pillantással, miközben Brant végig bent
volt a házában. Vajon az ablaknál állva figyelt engem? Dühös rám?
Jillian arra használja fel ezt az id t, hogy Űrantet ellenem fordítsa?
Tudnom kell, hogy mit mondott neki, milyen gondolatok járnak most
Brant fejében. Er s vagy gyenge?
5:24. Lehajtok az autópályáról Jillian háza felé, és gondolatban
dühösen seggbe rúgom magam, amiért nem jöttem rá azonnal, hogy ez
az címe, amikor a segít kész ügyfélszolgálatos a kötelez brit
akcentusával megmondta a címet. Brant és én olyan gyakran mentünk
hozzá, hogy látásból tudtam, merre van, de a címét így sem ismertem
fel. Mostanáig. A számat harapdálom, és próbálom összerendezni a
gondolataimat. Hamarosan találkozom Branttel. Biztonságban van, nem
t nt el. Az értelme ép, ha Jilliannél van. Űeszélnem kell vele. Nélküle el
vagyok veszve.
J ILLIAN NOBB HILLBEN LAKIK, San Francisco sznobok lakta
körzetében, már ha van jogom ahhoz, hogy bárkit sznobnak nevezzek.
Megállók a kocsibehajtón, leparkolok, leállítom a motort, és a házát
nézem. Az útpadkán egy új ŰMW. Érdekl dve nézem, próbálok
visszaemlékezni, hogy vajon tegnap is itt volt-e, de nem jut eszembe
semmi. A bejárati ajtó felé megyek. Megállók, és számításba veszem a
tényt, hogy hajnali fél hat van.
Rendkívül udvariatlan ilyenkor kopogni, és az illemtudásom
megállítja a kezemet. Hátralépek. Gondolkodom. El relépek, és inkább
próbálom kinyitni az ajtót. Zárva. A meglepetést l összerezzenek, aztán
felemelem a kezem, és kiverem a szart is az ajtóból.
Zaklatottságomnak abban a pillanatban vége, hogy Jillian megjelenik
az ajtóban, felöltözve, kisminkelve, összeszedetten. Láttomra
látványosan eljátssza a nagy rémületet.
– Mi a baj? Történt valami Branttel? Megtaláltad?
Erre leesik az állam, csak bámulok rá, miközben az agyam dühödten
pörög. Valamit ki kellett volna találnom idefelé. Továbbra is játssza a
szerepét. És én még a Casa Jillian felé autózva azt vártam, hogy
b nbánó és szinte lesz.
– Nem – felelem lassan. – Nem. Bejöhetek?
Becsukja a száját, és sajnálkozó arcot vág.
– Borzasztó korán van, Lana. A személyzet sem kelt még fel.
Ekkora marhaságot. Jillian a BSX-nél megköveteli a titkárn kt l,
hogy 6:30-ra érjenek be. Biztos vagyok benne, hogy a házában a
személyzet már napkelte el tt elkezdi a napot. Az sem kerüli el a
figyelmemet, hogy Lanának nevez, mert soha nem kedveskedett így
korábban. Ma azt hiszi, hogy ilyen könnyen befolyásolható vagyok,
akkor most azonnal meg fog gy z dni az ellenkez jér l. El relépek,
határozottan benyomom az ajtót, bepréselem magam mellette, pedig
ingerült fújtatással veszi tudomásul a behatolásom.
 – űsak egy perc, Jillian, egyszer en meg rülök az aggódástól. –
Hagyom, hogy remegjen a hangom, remélem, hogy olyan, mintha
hisztérikus lenne.
– Jól van, de halkan – mondja mereven. – És fogd rövidre, kérlek,
Lana.
Rövidre? Tehetsz nekem egy szívességet. Megvárom, míg becsukja
az ajtót. Figyelem, ahogy felém fordul, és a legközelebbi székre mutat.



Alábecsültem ezt a n t. Három éve harcolok ellene, de egészen

mostanáig nem tudtam, hogy milyen álnok és csaló. Már tudom az
igazságot, de még most is szinte meggy z a viselkedése. A házában
ülök, hallgatom a hazugságait, és közben fonom én is a kötelét.
Mondatról mondatra vastagodik, ahogy egy egyenes támlájú, vörös
kárpittal borított széken ül, bonyolult hurkot köt a nyaka köré és
felakasztja magát.
Mesterien csinálja. Ingerültségen, szimpátián és teljes összeomláson,
könnyeken keresztül vezet az el adás. Ó, jaj, merre lehet ez a fiú'1
Nagyon aggódik érce. A szeret nagynéni retteg portréja. Tökéletesre
csiszolt el adás. Tompa tekintettel figyelem, elborzasztanak ennek a
n nek a képességei. Két évtizedig szervezte Brant életét! Vezette a
BSX-et! Védte a titkokat, miközben saját hazugságait sz tte. El tte
ülök, a székem karfájába kapaszkodom, és azon gondolkdom, hogy
vajon hol van a házban Brant.
Egyszer csak készen van a hurok.
Egyszer csak kiismerem az önz h ségét.
Megértem az ellenségem.
Felállok.
Elátravetem a fejem, és Brant nevét sikoltom, olyan hangosan,
amennyire csak emberi hangon lehetséges.
J ILLIAN FELPATTAN, A SZEMÉBEN ZAVARODOTTSÁG, jobbra pillant, én
pedig elkezdek felfelé rohanni a lépcs n. A csizmámban gyorsabban
futok, mint ahogy egy magas sarkút visel id sebb hölgy a
legmerészebb gondolataiban is képes lenne rá. Brant nevét kiabálom,
ahogy teperek végig a márványfolyosón. Hirtelen lefékezek, amikor a
nevemet hallom, pár ajtóval messzebbr l. Megpördülök, és egy
hálószobába viharzok be. Jillian csak ekkor ér fel a lépcs tetejére.
El ször nem értem a jelenetet. Egy számomra ismeretlen férfi áll az
ágy végében, az ágyban pedig egy takarókba gubancolódva küszköd
alak. Megállók, az idegennel egy rövid pillanatig csak farkasszemet
nézünk, aztán Brantre pillantok, aki mosolyog, én pedig úgy érzem,
hogy felrobban a szívem.
– Lana – zihálja –, vigyél ki innen! – A kezét rángatja, erre meglátom
a szíjakat, és teljesen elborul az agyam.

– MÉGIS MI A KIBASZOTT FRANC FOLYIK ITT? – Ahogy

megpördülök, Jillian lép be a helyiségbe két alkalmazott társaságában, a
három vörös arc úgy bámul rám, mint akik csatára készülnek.
– Layana – kezdi Jillian a leveg ben hadonászva, mint aki meg akar
nyugtatni.
– KI A FENÉNÉL VANNAK A KULCSOK, HOGY
KISZABADÍTSAM EZEKŰ L A KIŰASZOTT KÖTELÉKEKŰ L?
– A bilincsekre mutatok, amikkel, tejó ég, leláncolták Brantet, mintha
közveszélyes lenne vagy elmebeteg. Az én Brantem, az én nagyszer ,
iszonyú okos Brantem le van kötözve, mint egy állat.
– Le kellett kötnünk. Er szakos volt.
– Ez nem igaz – szól Brant mögülem.
– Te nem tudod, hogy milyen voltál! – veti oda Jillian.
– Magának... – mordulok fel - kibaszottul nincs joga ahhoz, hogy
hozzá szóljon. Azonnal elmegyünk innen.
 – Vigyázz a nyelvedre, Layana! – Jillian helytelenít en csettint. –
Végre kimutatod a fogad fehérjét, hogy milyen közönséges is vagy
valójában a jól szituált mosolyod mögött.
Hitetlenkedve nézek rá.
– Hogy én vigyázzak? Ezt akarja most éppen megvitatni? Miközben
leszíjazták Brantet? – Az idegen arcáról Jillian alkalmazottjaira nézek,
akik láthatólag mind bizonytalanok. – A FENÉBE MAR, KINÉL
VANNAK A KIBASZOTT KULCSOK? – Kiabálok, kérdéses, hogy én
vajon meg tudom-e rizni a józanságom.
– Nálam. – A férfi el relép, el húz a zsebéb l egy kulcscsomót, és
Jillianre néz. Közéjük lépek, a férfi elé állok, és az ágyra mutatok.
– Szabadítsa ki, gyerünk!
– Ne mozdulj, George! – csattan fel Jillian.
Elveszem a kulcscsomót, és az ágyhoz lépek. Brant szemébe nézek,
és kiszabadítom a jobb kezét.
– Szeretlek – lehelem.
– Bocsáss meg – feleli.
– Fogd már be a szád! – A lábán lév szíj felé fordulva Jillianbe
ütközöm, aki vasmarokkal megszorítja a csuklómat.
– Hívjátok Duane-t és Jimet! – mondja keményen a mögötte álló
n nek. – Azonnal jöjjenek ide!
Rángatom a kezem, addig forgatom, míg elengedi. Két kézzel
meglököm, felkiált, ahogy hátra tántorodik, és a földre esik.
– Állj! – kiáltok az egyenruhás n knek, akik megállnak, és két
aggodalomtól eltorzult arc fordul felém. – Azonnal! – zihálom. –
Gondolom, a BSX-nél dolgoznak, szóval a maguké a döntés: ha meg
szeretnék tartani az állásukat, akkor most szépen segítenek nekem
kiszabadítani a vállalat tulajdonosát.



űsikorgó gumikkal hajtunk ki Nobb Hillb l, mire Brant az anyósülésen

felnyög. Kicsit elengedem a gázpedált, és egy pillanatra ránézek, hogy
felmérjem, milyen állapotban van.
– Mi a baj?
– Semmi. űsak t njünk el innen, minél messzebbre t le.
Lenyomok egy gombot a kormányon, és amikor egy hang
bejelentkezik, így szólok:
– Az otthoni számot kérem.
Megfogom Brant kezét, az ujjaink összekulcsolódnak. Azt kívánom,
bárcsak örökre így maradnánk, szorosan összekapaszkodva.
A kihangosítóban véget ér a csengés, az egyik biztonsági rünk
határozott hangja váltja fel.
– Sharp-rezidencia, itt Len Rincon beszél. Jó reggelt, Miss Fairmont!
– Len, Branttel olyan tíz perc múlva érünk haza. Kérem, zárják le a
házat! Senki ne jöjjön se ki, se be, anélkül, hogy engem értesítenének.
Ez f leg Jillian Sharpra vonatkozik.
– Mr. Sharppal is tudnék váltani pár szót?
– Itt vagyok én is, Len. Mindennel egyetértek, amit Lana az imént
mondott. – Brant el rehajol, hogy az alkalmazott biztosan hallja a
hangját.
– Kérem, hogy mind a ketten mondják meg a biztonsági kódjukat. —
Minden haverkodás, ami volt az elmúlt hat hétben ezzel a férfival,
elt nt. Hirtelen belátom, hogy nagy kincs, hogy egy egykor a
különleges alakulatnál szolgáló katonát vettünk fel.
– 4497 – mormogja Brant és hátrahajtja a fejét a fejtámlára.
– 1552 – mondom én.
– Köszönöm! Készen fogunk állni, amikor megérkeznek. Értesítsem
a rend rséget?
Űrantre nézek, a fejét rázza.
– Nem, köszönjük! Csak biztosítsa Windere-t!
– Meglesz, Miss Fairmont.
– Kérem, kapcsolja Annát.
– Természetesen.
A ház menedzsere azonnal felveszi, és több frissességgel reagál, mint
amire bárki képes lenne reggel hét óra el tt. Hadarok, miel bb be
akarom fejezni, hogy aztán beszélhessek Branttel.
– Megkérné Christine-t, hogy készítsen reggelit? Legyen benne
minden, amit Brant szeret. Kérem, készítsék el a hálószobát és egy
forró fürd t. A kandallót is gyújtsák be. Szerezzenek egy orvost is, egy
teljes laborvizsgálatot szeretnénk majd, a szervezetben található
mérgekre vonatkozóan, ehhez hozzon el mindent, amire szükség van. –
Még valami eszembe jut. – Hívja inkább dr. Susan Renhartot, a HAF-
nál dolgozik. Mondja meg neki, hogy sürg s, és hogy fontos a
diszkréciója.
Megismétli az utasításaimat, befejezem a hívást, és Űrantre nézek.
lehunyt szemmel ül.
– Ne hagyj el, bébi! – mondom neki lágyan. A nap látványosan kel
fel, ahogy az autó beszáguld egy kanyarba.
– Soha nem hagylak el – feleli. – A magam akaratából nem. – Felül,
finoman magához húzza a kezem. – Annyira sajnálom, Lana. Amin
miattam keresztül mentél.
– Életünk hátralév részében még tudunk beszélni róla. –
Megszorítom a kezét. – Most jobban aggódom Jillian miatt. Brant... ...
– rült – fejezi be a mondatot fintorogva. – Még nálam is rültebb –
teszi hozzá kényszeredett nevetéssel.
– Felhívjuk a szüléidét? Próbálok rájönni, hogy mik lesznek a
következ lépései. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha még Jillian el tt
beszélnél a szüleiddel. – Nem szívesen teszem, de elveszem a kezem
t le, a kormányt fogom két kézzel, ekkor megérzem, hogy remeg a
tenyerem. Szó szerint remegek az idegességt l, saját magam és Brant
miatt, amiatt, hogy ez a n hogyan manipulálta az életünket – Brant, ez
a n megkötözött téged. Milyen beteg ember csinál ilyet?
– Mi van akkor, ha tényleg veszélyes vagyok, Lana? – Halkan
beszél, de nagyon súlyos dolgokat mond ki.
Lelassítok, ránézek.
– Te nem vagy veszélyes, Brant.
– Brant nem veszélyes, de te mondtad, hogy más személyiségeim is
vannak. Mi van akkor, ha azok közül... – El rehajol, és a fejét fogja. –
Te jó ég!
– Mi a baj? – A jobb kezemet felé nyújtom, a ballal elég er sen
fogom a kormányt ahhoz, hogy behajtsak a kapun. A térdébe
kapaszkodom, és oldalra d lve behajtok a kocsibejárón. Az ingét
húzom, ahogy beállók a parkolóba. Próbálom kizökkenteni, de nem
figyel rám, csak a fejét fogja, és jobbra-balra rázza.
– Október 12. – suttogja. – Te jó ég, október 12.!
Nem szólok semmit, várok, amikor újra megismétli a dátumot, ami
nekem nem mond semmit. Aztán mozdulatlanná dermed, és már nem
mozgatja olyan rült módon a fejét. Valami nyugalom szállja meg,
amikor rám néz.
– Emlékszem – mondja halkan. – Emlékszem október 12-ére!
N INCSEN OLYAN PILLANAT, amikor érzem a váltást, ami
átbugyborékolna rajtam, és az egyik személy a másik helyébe lépne.
Nem tudok mi ellen küzdeni, nincs mi ellen harcolni. Egyszer en
kinyitom a szemem, és egy ismeretlen helyen találom magam. Ilyenkor
körülnézek, szemügyre veszem a környezetemet, és teszem a dolgom.
Az elménk különleges abban a tekintetben, hogy úgy m ködik, mint
egy csecsem , aki mindig elfogadja az elé táruló látványt. Én sem
töprengek azon, hogy nem emlékszem a tegnapra, mert soha nem volt
tegnapom, számomra ez a normális. Ez a személyiség soha nem élt
másképp. Nem tartom furcsának, hogy hirtelen egy étteremben találom
magam, ahol éppen eszem valamit, mert ezt ismerem, ilyennek ismerem
az életet. A normális világ, az emberi faj tagjai nem kérd jelezik meg
azt a tényt, hogy amikor becsukják a szemüket, akkor nyolc óra úgy
telik el, mint egyetlen szempillantás. Nem kérd jelezik meg azt a tényt,
hogy beszélhettek álmukban, az éjszaka közepén rövid beszélgetést
folytattak a házastársukkal, amib l aztán semmire nem emlékeznek. És
ahogy k sem furcsállják mindezt, én sem kérd jeleztem soha meg azt a
két évtizedet, ami kor a dolgoknak nem mindig volt értelmük. Az
emlékezetkihagyásaimat vagy a hirtelen helyváltoztatásaimat a
gyógyszerek mellék hatásának tulajdonítottam.
Bár most hirtelen eszembe jutott valami, és emlékszem egy olyan
napra, amir l huszonhét évig gondolkodtam.
Amikor október 12-én kinyitottam a szemem, nem tudtam sok
mindent az engem körülvev világról, csupán néhány egyszer tényt.
Jennernek hívtak, és tizenegy éves voltam. Az utca végében lakott egy
lány, Trish, akinek volt egy háziegere, de nem engedte, hogy játsszak
vele. Az apró, remeg lényt néhány héttel korábban megmutatta nekem,
és meg is érintettem. Hófehér volt, vörös szemekkel, de túl durván
nyúltam hozzá, ezért a lány ellökött. Szorosan magához szorította, és azt
kiabálta, hogy soha többé ne érjek hozzá.
 Elkalandoztam. Szóval Jennernek hívtak. Nem tudtam, hogy ki volt
az a n el ttem, és nem érdekelt, hogy milyen alapon parancsolgat
nekem. Az anyukámat akartam, a kék házat a terasz törött korlátjával, a
jeges teás kancsót, amire a h t ben mindig lecsapódott a pára. Nem
akartam az alagsorban lenni az összeszorított szájú, fe kete szem n vel,
aki ecet- és kávészagot áraszt, és aki folyamatosan ütögeti a papírt
el ttem.
– Figyelj már oda, Brant! Szorozd be a törteket! Nincs erre egy egész
napunk.
Soha nem láttam még ezt a rakás szemetet magam el tt. Felül
számokat és lent vonalakat. Az x jelet, amir l tudtam, hogy a szorzást
jelenti, de nem tudtam, hogy hogyan. Eltoltam a papírt, és ránéztem. Az
egyetlen igazságot mondtam, amit nem éreztem butaságnak.
– Nem vagyok Brant.
– Dehogynem vagy Brant. háromoldalnyit megcsináltál azalatt, míg
én kimentem a mosdóba. Ne meséld be nekem, hogy nem tudod, hogyan
kell csinálni.
Fogalmam sincs, hogy kell. Nem mondtam semmit, csak néztem rá.
– Anyut akarom. – Nem is annyira az anyámat akartam, hanem meg
akartam szabadulni ett l a n t l.
Rám nézett.
– Te is tudod, hogy az anyukád munkában van, és hatra jön haza.
Addig velem leszel.
Hazugság. Amikor a csúnya n kinyitotta a száját, akkor minden,
amit kiköpött bel le, hazugság volt. Anyámnak nem volt munkája, és
egész nap otthon volt, velem. Hagyta, hogy nézzem a tévét, és a
reklámszünetekben csokit és tejet tett elém. Becsuktam a szemem, és a
papírra néztem. Utáltam ezt az idegent.
– Akarsz egy kicsit a számítógépeden dolgozni, és utána megcsinálni
ezt a feladatot?
– Tévézni akarok. – A polcoknál lév óra majdnem négyet mutatott.
Az anyám három után már mindig engedte a tévézést.
Az idegen fintorgott.
– Már nem szeretsz tévézni, Brant. Árt az agyadnak, nem emlékszel?
Miért nem dolgozol a számítógépeden? – Meghúzta a karom, de én
elrántottam, kibújtam a szorításából. Erre még keményebben elkapott,
és a körme annyira belevájt a puha b römbe, hogy az már fájt.
 Nem tudtam, mit akar t lem, mit csináljak ezzel a szétterített
szemétkupaccal, a számítógép képerny jével, ami hozzá volt kötve a
teljesen különálló alkatrészekhez. Nem volt ott számítógép, csak
kábelek kusza összevisszasága. Az egyetlen számítógép, amit
használtam, az apámé volt. Az egyszer en m ködött, úgy, hogy el ször
le kellett nyomni a nagy és könnyen észrevehet bekapcsoló gombot. Itt
nem volt bekapcsoló gomb, és ett l csak még butábbnak éreztem
magam. A fejemet ráztam.
– Akkor térjünk vissza a törtekhez – sóhajtott. – Csináld meg most
ezt a négy oldalt! Nincsenek kifogások, Brant.
Felnéztem a gy rött papírról, amit addig húztunk-vontunk egy más
között, hogy már kicsit beszakadt a jobb sarka.
– Nem vagyok BRANT! – kiáltottam, a düh úgy jött ki a számon,
mintha lett volna lába és karja, és küzdene, hogy hallani lehessen.
A n megmozdult, felkapta a fejét, láttam, hogy valami megváltozik
a tekintetében, valahogy hezitál. Szerettem ezt a nézést. Eltoltam
magam az asztaltól, majdnem egyforma magasak voltunk. Hirtelen
n ttem meg, és ezért már egy fejjel magasabb voltam az
osztálytársaimnál. Er t adott másokkal szemben. Ezzel a n vel
szemben.
– Kussolj már el! – szólt rám, visszanyerte magabiztosságát, a kezét
a vállamra tette, a körmét belefúrta, próbált lenyomni, a székbe, de a
lábizmaimmal gond nélkül hatástalanítottam a próbálkozását.
– NEM VAGYOK BRANT! – kiáltottam, és el renyúltam. Két
kézzel megragadtam a mellkasát, és eltoltam magamtól. Kamaszkori
élvezettel töltött el a n i mellek tiltott tapintása, még akkor is, ha egy
öreg n höz tartoztak. Elesett, botladozott, elengedte a vállam, és vadul
kalimpált.
Közelebb léptem, ráültem a hasára, ahogy pár héttel korábban a
tévében a Rowdy Roddy Piper csinálta Hogannel. Jól m ködött a
mozdulat, a n harcolt és kapálózott, de nem ért el semmit. Hulk egy
atletikus ugrást csinált, mire Roddy kirepült a ringb l, de ez a n csak
izgett-mozgott, mint egy halálra rémült kutya.
– Brant! - rikoltotta, és a mellkasomat ütögette. Olyan hangon
rikácsolt, mint ahogy anyám szokott, amikor valami tényleg komoly
dologról volt szó.
– NEM VAGYOK BRANT! – Úgy lendítettem az öklömet, ahogy
apám tanította a garázsban, bele a baseballkeszty jébe. A hüvelykujjam
biztos volt, a csuklóm er s. Láttam, hogy a feje csattan egyet,
abbahagyja a rikoltozást, a kezével próbálja védeni az arcát, de az
ütések könnyedén átjutottak kalimpáló kezén. A hangja szipogásba
ment át, és mire a kezem elfáradt, teljesen el is némult.
Az apám érthet en, világosan magyarázott: csak egy bizonyos pontig
szabad engedni, hogy valaki üssön, aztán visszaütünk. Ki kell állni
magadért, el ször szavakkal, és ha a szavak nem érik el a hatást, akkor
az öklöddel. Az szavait hasznosítottam ez ellen a hazug ellen.
Egyértelm en kiálltam magamért, miel tt er szakot alkalmaztam volna.
Élveztem az öklözést. Ahogy néztem a mozdulatlan n t magam alatt,
szinte reméltem, hogy még egyszer Brantnek hív. Aztán lemásztam róla,
és megnéztem a kezem, a nyögdécselésével nem tör dtem. Vér volt a
kezemen. Valaki másnak a vére, életemben el ször. Űeletöröltem a
nadrágomba, túl kés n jöttem rá, hogy az anyám ideges lesz a vörös
csíkok miatt, ha meglátja a világosbarna anyagon. Aztán az ajtó felé
indultam, mert biztos voltam benne, hogy valahol a közelben lesz egy
tévé, és legalább két órát nézhetem, miel tt anya értem jön.
Mosolyogva mentem fel az ismeretlen lépcs kön, és biztos voltam
benne, hogy apám büszke lesz rám.
B RANT EZZEL BEFEJEZI A TÖRTÉNETET, és a tekintetén látszik, hogy
mennyire sebezhet . Egy pillanatra még az is átfut rajtam, hogy elsírja
magát, és teljesen összeomlik. Megfogom a kezét, és a számhoz
emelem.
– Brant, ez nem te voltál. Tudom.
– Pedig én voltam... ahogy most felidéztem, igen, én, Olyan, mintha
most egy másik világba pillantottam volna be, aminek nincs értelme
vagy oka. Én tettem. Én ütöttem t, újra és újra, mintha egy tárgy, egy
játék baba lenne. Az anyám... – a hangja ekkor elcsuklott, elvette a
kezét, és a szeme között összefogta, szorította a b rt.
– Amikor az anyám hazajött, engem a kanapén talált, éppen tévéztem
és pattogatott kukoricát majszoltam, véres kézzel. – Felszisszen.
– Emlékszem. Olyan volt, mintha én lettem volna, de mégsem. De
miért emlékszem hirtelen minderre? Huszonhét év kiesés után?
– Ismered Leet? Emlékszel bel le bármire is? – Szinte félek a
választól, hogyan reagálhat Lee emlékeire.
A fejét rázza.
– Nem. Semmi, Lana. Egyetlen emlék, most ennyi az egész, de ennyi
elég is. Ezek után nem akarok többet.
Megszorítom a kezét és elengedem.
– Gyere, menjünk he. Egy kicsit ne gondolkozz, hagyd, hogy
babusgassalak.



Anna a fizetésének minden centjét megérdemelte. Bemegyünk a

házunkba, ami étel- és otthonszagot áraszt. A személyzet az
érkezésünkre diszkréten láthatatlanná válik. Szinte tapintható a csend,
amikor Brant leül a konyhaasztalhoz, gyorsan felfal egy adag rákkal
készült omlettet és két palacsintát. Kerüli a tekintetem, az ételt nézi.
Amikor befejezi, egy halk köhintéssel feláll, és a vászonszalvétával
megtörli a száját.
– Kérlek, mondd meg Christine-nek, hogy köszönöm a reggelit.
– Rendben. Anna el készített egy fürd t, ha szeretnél.
– Inkább zuhanyoznék.
A gondolat, hogy a forró habokba telepszem vele, szertefoszlik.
Mosolyogva bólintok.
– Hár persze.
Hirtelen idegenek vagyunk, két szeret ügyedenül botladozik a saját
házában. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, és úgy t nik, hogy is
zavarban van egy olyan tény miatt, amir l már két éve tudok. Meg
akarom ölelni. Meg akarom szabadítani a félelmeit l, és azt szeretném,
hogy azok hagyjanak nyugtot neki. Csókolni akarom, és megmondani
neki, hogy örökké szeretni fogom. De ellép, és amikor beszél, mintha
egy felh be burkolózna, ami azt kiáltja, ne érj hozzám. Nem mozdulok,
nézem, ahogy a hálószobába indul.
Amikor a tányérjáért nyúlok, Anna azonnal mellettem terem.
– Hagyja csak, összeszedem, Miss Fairmont.
– Köszönöm szépen! – Leengedem a kezem. – Sikerült elérni az
orvost?
– Igen, egy órán belül itt lesz.
– A speciális lakosztályba kísérje, ha megérkezik, jó?
– Persze.
– Köszönöm! – Mivel nincs több dolgom a konyhában, a
hálószobába megyek, és csendesen résnyire nyitom az ajtót, miel tt
belépek. A lámpa le van kapcsolva, a helyiséget csak a Csendes-óceán
fel l dereng hajnali fény világítja meg. A leveg h vösségét a
mögöttem ropogó t z enyhíti. Űelépek a fürd szobába, ellen rz m,
hogy a törülköz k melegek, és a zuhanykabin párás üvegére irányul a
tekintetem.
Az üvegre nézve próbálok rájönni, hogy mit szeretne Brant. Mivel
semmi nem jut eszembe, leveszem a ruhámat, a márványpadlón
hagyom, és belépek a zuhanykabinba.
Minden tiszta pára, még a saját kezemet sem látom a fehér g zt l. A
k padlót csak a lábammal érezve átbotorkálok a g zön, és elérem Brant
meleg testét. Az érintésemre összerezzen. Nem szólok, csak közelebb
lépek a forró sugárba, átölelem, és vizes mellkasához bújok.
 – Nem vagyok most valami jó társaság – motyogja, végigsimít, és
er sen a mellkasához szorít.
– Te mindig jó társaság vagy. – Lábujjhegyre állok, gyengéden
megcsókolom, de az els próbálkozásom kudarccal végz dik, valahogy
összeütközünk.
– Olyan elveszettnek érzem most magam, Lana – suttogja.
– Itt vagyok neked. Együtt nem leszünk soha elveszettek.
– Mióta is vagy te nekem? Ezzel nem akarhatsz megbirkózni.
Megsimogatom a karját, a vállát, és odaérek, ahová akartam: a
kezembe fogom az arcát.
– Már évek óta mondom neked, Brant, hogy én örökre a tiéd vagyok.
Évek óta tudok az állapotodról, és évek óta szeretlek. És nem ennek
ellenére szeretlek, hanem ezzel együtt. Minden porcikádat szeretem,
még azokat is, amikr l nem tudsz.
Felmordul, a mellkasa remeg.
– Ebbe én bele rülök. Féltékeny vagyok rá, tudod? – Zord, birtokló
hanghordozására elmosolyodom, örülök, hogy nem lát.
– Kire, Leere?
– Igen, Leere. – Úgy mondja ki a nevet, mintha mocskos lenne.
– Kölcsönös az ellenszenv. is iszonyú féltékeny rád.
– Tényleg? – A hangjából érezhet döbbenetén csak nevetni tudok.
– Hülyéskedsz? A milliárdos, aki az éjszakáit az én szexi seggemmel
tölti? Hát persze hogy féltékeny. Tudja, hogy mennyire szeren lek, még
akkor is, ha vak vagy rá.
Közelebb hajol, érzem, hogy a kapcsolódásunk stabilizálódik, lelki
síkon helyreáll az egyensúly kett nk között.
– De akkor ezért nem jössz hozzám feleségül?
Nyelek egyet. Végigsimítom a mellkasát, a hátát, végigcsókolom a
kulcscsontjat.
– Ezért nem akartam hozzád jönni. A hazugságaim miatt, a titkok
miatt, amelyeket emiatt elhallgattam el led. Azt gondoltam, hogy nem
olyan n t érdemelsz, aki titkolózik el tted.
Megfogja a fenekemet, és kedvesen megszorítja.
– És most?
Kicsit elhúzódom, hogy fel tudjak nézni rá, a g zbe, de így is alig
tudom kivenni a vonásait.
– Most... most már nincs több hazugság. Részemr l.
 Ebben a pillanatban az egész teste megdermed, a b re megfeszül,
megmerevedik, a kezem és a testem is érzi a változást. Amikor beszél,
csak az ajkai mozognak.
– Most azt akarod mondani, hogy... – Megtörik a hangja, és nagyon
sebezhet nek t nik, ahogy suttogva formálja a szavakat. – Hozzám
jössz feleségül? Úgy, hogy ilyen vagyok?
Még közelebb lépek hozzá, magamhoz szorítom minden porcikáját,
bele akarok bújni, meg akarom ölelni összetört, retteg szívét.
– Azt akarom mondani, hogy semmi nem tenne ennél boldogabbá.
Nyög, olyan keményen és er sen nyomja a száját az enyémhez, hogy
szinte fáj. Hosszan, birtoklón szorongat, úgy szorít magához, mintha
most érinthetne utoljára.
– Ez akkor egy igen? – kérdezi hirtelen, mintha egy utolsó meg
er sítés után sóvárogna.
Mosolyogva a szemébe nézek.
– Igen, ez egy igen, Brant Sharp. Hozzád megyek feleségül, a
feleséged leszek, akármikor csak akarod.
– Tegnap is kés lett volna – böki ki, és megcsókol. – De akkor
legyen most. – Még er sebben szorít magához, a testemmel érzem,
hogy mennyire vágyik rám. – Örökre.
Aztán a jövend beli férjem otthonunk zuhanyzójában szeretke zik
velem. És az elkövetkezend tizenöt percre megbizonyosodom arról,
hogy senki más nem jár a fejében. Sem konkrétan, sem átvitt
értelemben.
– Mikor ér már ide az orvos? – Brant a bokszeralsójára egy pólót
vesz, és a farmeréért nyúl, miközben én szívesebben látnám
pizsamában, mintha a páciensem lenne.
– Fél órán belül.
Kinyit egy fiókot, és benyúl, fog egy fiola Aciphexet és odadobja
nekem.
– Kérdezd meg t le, hogy mi ez, és mit kezelnek vele.
Megvizsgálom az üvegcsét, lecsavarom a tetejét, és látom, hogy tömve
van fehér tablettákkal.
– Nem is Aciphex van benne?
– Nem. – Hirtelen ijedten néz. – Jillian azt mondta, hogy ezekkel
kontrollálni lehet a blackoutjaimat.
– A micsodáidat? – Felemelem a kezem. – Várjunk csak. Tiszta
rület, hogy mennyi mindenr l kell beszélnünk, f leg Jillianr l. El
tudnál mondani mindent tizenöt percben?
Vállat von.
– Öt perc is elég lesz.
Zsebre teszem a tablettás üvegcsét.
– Üljünk ki a teraszra, és hallgatlak.



– Tizenegy éves koromban kezdett minden megváltozni az életemben.

Az egész azzal kezd dött, hogy a családom vett egy számítógépet. A
fejlett technológia óriási, mély hatással volt rám, nem csupán az
érdekl désemet elégítette ki. Mintha az agyam maximális, százszoros
sebességre kapcsolt volna, és egy olyan ajtó nyílt volna meg el ttem,
ami korábban zárva volt. Mindig is intelligens voltam, de hirtelen
tehetséges lettem. Elkezdtem alkalmazni az általam ismert egyszer
tényeket, fogalmakat, matematikai tudást, és úgy használtam azokat,
ahogy a számítógépem, olyan egyszer szabályokként, amelyek
m ködhetnek egymással, és valamilyen kimenetet eredményeznek. Az
agyam újjászületett, én pedig a felfedezés, a feltalálás megszállottjává
váltam. Jobban gondolkodtam, nagyobb mennyiséget tudtam
feldolgozni, egy perc alatt akár száz számítást is végre tudtam hajtani,
de a színek, képek, gondolatok is bombázni kezdtek, intenzívebben,
mint ahogy meg tudtam volna emészteni minden hatást. Egyszerre
három dolgot akartam építeni, vagy kétféle, teljesen eltér véleményem
volt ugyanarról a dologról. Vitatkoztam magammal, teljesen ellentétes
érveket sorakoztattam fel. Az agyam kiválóan felfogta, és át is tudta
érezni az ellentétes vélemények közti akár árnyalatnyi különbségeket is.
– Összegy jti a gondolatait, aztán folytatja.
– Néhány hónap alatt mindez rjít lett. Az agyam teljes
túlterhelésben m ködött, én pedig kimerültem. Egy bizonyos ponton,
azon a nyáron... akkor kezd dtek a blackoutok, a tudat- és
emlékezetkihagyások. Az agyam ezerrel pörgött, aztán... semmi. Órák
estek ki az emlékezetemb l. Olyan dolgokat tettem és mondtam,
amelyekre egyáltalán nem emlékeztem.
Szünetet tart, én várok, hogy folytassa.
– Az október 12-i blackoutomból egy gyermekpszichiátriai
kórteremben ébredtem. Jillian is bejött a kórházba. Ekkoriban kezd dtek
a kivizsgálások. Sok dologra nem emlékszem abból az id szakból, de
amikor kijöttem, Jillian hozzánk költözött. Nem mentem vissza a suliba,
nem találkoztam többet a barátaimmal, a szüleimmel együtt minden
erejükkel azon voltak, hogy otthon tartsanak és lefoglalják az agyamat.
Rájöttünk, hogy jobban m ködöm, ha van valami feladat, amire
összpontosítok: összetett matematikai problémák, egy kód feltörése, egy
vírus hatástalanítása... bármi, ami összetett gondolkodást igényelt,
csillapította az rületem. Ez még az internet kereskedelmi forgalomba
kerülése el tt történt, amikor a számítógépekkel még számítási
feladatokat végeztek. Az adatfeldolgozásról szólt akkoriban az egész.
Én addigra már megtanultam, hogyan kell összerakni egy számítógépet,
és az alagsorban töltöttem minden id met, arra koncentráltam, hogy
fejlesszem a gépet, a teljesítményét, aztán, miután ezt megoldottam, a
tulajdonságait. – Iszik egy korty bort, rám néz.
– De a blackoutok folytatódtak. A szüleim... aggódtak. Aggódtak,
hogy újra megismétl dnek az októberi események, ezért nyugtatózni
kezdtek, ami megszüntette ugyan az emlékezetkihagyásokat, viszont a
nyugtatoktól nem tudtam gondolkodni. A gyógyszer letompított,
beleértve az intelligens gondolkodásra való képességemet is, legalábbis
a korábbi szinten nem voltam képes rá. Egyre csendesebb lettem,
elvesztettem az érdekl désemet a számítógépek és bármi más iránt.
így... – Megmozdul, egyik lábát felemeli, és a k falnak támasztja. –
Jillian és én üzletet kötöttünk.
Kiszárad a szám, mert elfelejtek nyelni.
– Üzletet?
– Nem szedtem tovább a gyógyszereket, pedig eltitkolta az összes
blackoutomat. Nem sokkal Sheila elkészülte el tt az id m 90 százalékát
már az alagsorban töltöttem, nagyrészt vele együtt. A szüleimmel csak
az étkezésekkor és lefekvéskor találkoztam. Jillian az összes
blackoutomat fedezte, én pedig ezért cserébe arra összpontosítottam,
hogy befejezzem Sheilát, és készen álljak a megbeszélésekre a
befektet kkel.
– És te hány éves voltál ekkor? Tizenkett ?
– Igen, akkor töltöttem be a tizenkett t.
– Nem elég id s ahhoz, hogy üzleteket köss.
– Nem voltam egy átlagos tizenkét éves. Elég intelligens voltam
ahhoz, hogy mérlegeljem egy döntés kockázatait és nyereségét. Mivel
Jillian viselte a legnagyobb kockázatot, másrészt volt velem egyedül...
én meghoztam a döntést.
– Nem. döntött. A kezdeti eladásokból mennyit kapott?
– Néhány millió dollárt. Az üzlet tíz százalékát.
Nem szólok, hagyom, hogy az én gondolataimból levonja a saját
következtetéseit. Egy pillanat múlva folytatja.
– Olyan húszéves lehettem, amikor megalapítottuk a BSX-et.
Abbahagytuk a fejlesztéseim értékesítését, ehelyett a cégen belüli
fejlesztésekre koncentráltam. A bevételeink megtízszerez dtek, én
pedig úgy döntöttem, hogy elég volt. Elég pénzem van ahhoz, hogy az
életem hátralév részében jólétben éljek, s t, elég jövedelemmel
rendelkezem ahhoz is, hogy a gyerekeimnek se kelljen dolgozni.
Odamentem Jillianhez, és elmondtam neki, hogy változtatni
szeretnék. Elmondtam neki, hogy szeretném újra szedni a
gyógyszereket.
– Miért?
 Sóhajt.
– Állandó félelmet jelentett az életemben, hogy nem tudok a
blackoutjaimról. Úgy történtek meg, hogy nem is tudtam róluk. Jillian
egyébként hosszú ujjú blúzt viselt, és bennem felmerült, hogy azért,
mert ezzel rejtegeti a véraláfutásokat a durvaságaim miatt. Az id nagy
részében a világtól hermetikusan elzárva éltünk, én pedig élni akartam,
azt akartam, hogy legyen saját életem, és olyan környezetben
dolgozzak, ahol együtt tudok m ködni másokkal, kapcsolataim,
barátságaim vannak. Normális életet akartam, és ezért a karrieremet is
hajlandó voltam feláldozni. Készen álltam arra, hogy a számítógépeket
félretéve egy letompított intellektuális életet éljek, ha ez biztonságot
jelent, vagyis azt, hogy tudatában vagyok a tetteimnek és kontrollálni is
tudom ket. Legf képpen a nem tudatosan végrehajtott cselekedeteimet.
– Mit szólt ehhez?
Felhorkan.
– Nem vette jó néven, szörny ötletnek tartotta. A folyamatban lév
projektekkel hozakodott el , kinyomtatta a tízéves tervünket.
Szemrehányást tett, hogy elvesztegetem a tehetségemet, majd stratégiát
váltott. Felkereste a régi orvosomat, t láttad ma reggel nála. A ŰSX-t l
adott neki fizetést.
Felmordulok. nevet, és felém nyújtja a karját.
– Gyere ide. – Odamegyek a székemb l hozzá, a sezlon nem elég
nagy, csak az ölébe tudok kucorogni, pedig a mellkasára von. – Dr. F.
átállított egy másik gyógyszerre, vagy hát arra az akármire, ami az
üvegcsében volt. Ez állítólag egy koffeinnel kevert nyugtató, lenyugtat,
de közben éber maradok, és tudok koncentrálni. Azonnal hatott. Az
agyam ugyanolyan gyorsan dolgozta fel az infokat, és a kihagyásaim is
megsz ntek.
Várok, hogy folytassa, de a pillanat nagyon elhúzódik, a kíván
csiságom nem bírja tovább, ezért kérdezek.
– És?
– Ennyi. Majdnem két évtizede szedem a gyógyszereket, és azóta
nem volt emlékezetkihagyásom. – Hátrad lök és felnézek rá.
Összeszorítja a száját, a távolba mered. Próbálja megoldani az él t te
álló problémát.
Igyekszem a célom felé terelgetni a gondolatait.
– Akkor te el hiszed ezt az egészet? Vagy azt gondolod, hogy
hazudik neked? El led is eltitkolja a blackoutokat?
Rám néz, látom a fájdalmat a szeme körüli vonalakban, az állkapcsa
összeszorul, amikor nyel egyet.
– ... olyan nekem, mintha az anyám lenne. Olyan sokáig függtem
t le. Nem tudom elképzelni, nem tudom, hogy miért tenne ilyet.
Ostobaság. Pontosan tudja, hogy miért tenne ilyet. De nem akartam
megsérteni ezt az intelligens férfit azzal, hogy kimondom. Egyébként is
ennyi id alatt már egy fél Venn-diagramot lefuttatott az agyában.
– Van itt még valami. – Elnéz, sóhajt, kicsit megigazít az ölében. –
Jillian azt mondja, hogy cselekv képtelenné nyilváníttatott, és saját
magát nevezte ki a gyámomnak.
– Gyámodnak? Ami azt jelenti, hogy ellen rzi az üzleti és
pénzügyeidet? – Rosszalló tekintettel nézek. – Megteheti ezt?
– A kompetenciám természetesen megkérd jelezhet , és helytálló az
az érvelés, hogy egy másik személyiségem hozhatott olyan döntéseket,
amelyek negatívan befolyásolták az életemet, és a döntéshozás
képessége nem illeti meg a személyiségem egészét.
– De te egy zseni vagy! Húsz éve tudatában vagy a döntéseidnek!
– És vajon el fordult, hogy kockára tettem volna valamit, ami az
enyém? Láttál engem valaha Leeként valami olyat tenni, ami veszélybe
sodort volna engem vagy az életvitelünket? – Úgy fordít meg engem,
hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Szemkontaktus, amit azt hiszem,
kerültem az elmúlt két évben.
Lee sok n vel találkozik. Veszélybe sodorja a kapcsolatunkat,
esetleges nemi betegségek. Részeg, verekszik, gyakran véres, és tele van
zúzódásokkal. Rémálom a felel sségére gondolni, hogy milyen veszélyt
jelent önmagára és másokra. Iszákos, hajlik a dührohamokra, és ittasan
vezet. Több felel sség. Nagyobb kockázat.
– Tettem ilyesmit? - Brant nem tágít, az arcomat maga felé fordítja.
– Bizonyos értelemben igen – felelem óvatosan. – Lee egy id zített
bomba. Nem rendelkezik sem a te önuralmaddal, sem az
intelligenciaszinteddel. Nem gondol végig dolgokat, hanem azonnal
cselekszik. De nem is fog bemenni a bankodba, és nem emeli le a
pénzedet. Fogalma sincs arról, hogy te vagy, ezért nem fogja
beleártani magát az üzleti vagy pénzügyeidbe. Leginkább a
büntethet sége jelent kockázatot. Tehet valami olyat, amiért aztán Brant
Sharpot beperelik. Nem szándékosan veszélyes, egyszer en gátlástalan.
 Brant sóhajt, hátrahajtja a fejét.
– Ez elég katasztrofálisan hangzik.
– Mikor történik ez meg? Mikor kerülsz gyámság alá?
– A gyógyszerezés miatt kicsit zavaros az id érzékem, de azt hiszem,
hogy ma reggel.
Mögöttünk a tolóajtó megmozdul, Anna feje jelenik meg tétovázva.
– Mr. Sharp? Miss Fairmont? Az orvos megérkezett, ha fogadni
szeretnék.
– Köszönjük! – Rámosolygok, várom, hogy becsukódjon mögöt te az
ajtó, aztán Brant szemébe nézek. – Fel szeretném hívni a családom
ügyvédjét, hogy állítsa le Jilliant. Nem akarom megbízni a BSX jogi...
– Én se – szakít félbe. – Egyetértek, küls ügyvédet vonjunk be. Az
apádé megfelel, míg nem találunk egy állandó tanácsadót.
– Fel kellene hívnod a szüleidét.
Elfintorodik.
– Tudom, de valahogy nem f lik hozzá a fogam.
– Szerinted Jillian pártján állnak?
Finoman a fejét rázza, a távolba mered a tekintete.
– Nem tudom – mondja lassan. – Olyan sokáig, minden
kérdez sködés nélkül ráhagytuk, hogy irányítsa a dolgokat. Nem tudom,
hogy én elhinném-e az egészet, ha nem láncolt volna oda az ágyhoz.
Látom, ahogy összeszorítja a kezét, ez az els jele annak, hogy
dühös. A mellkasához bújok.
– Szeretlek – súgom neki.
– Én is szeretlek, Lana. Köszönöm, hogy... végigcsinálod ezt velem.
Vigyorgok.
– Köszönöm, hogy nem adtad fel, amikor annyiszor kikosaraztalak.
Megfogja a kezem, az ujjait végighúzza az enyémeken.
– A gy r az irodában van. Még ma megszerzem. Nem akarok még
egy olyan éjszakát, hogy nem látom az ujjadon.
– Rendben. – Felállok. – Készen állsz, hogy találkozz az orvossal?
– Teljes mértékben.
K ORÁBBAN MÁR TALÁLKOZTAM NÉHÁNYSZOR dr. Susan Renharttal.
Majdnem olyan magas, mint Brant, mindkett nket halvány mosollyal
üdvözöl, nem olyan széles vigyorral, mint amit a HAF gyerekekre
sugároz. Űemutatom ket egymásnak, aztán Brant elmondja a
legfontosabb emlékeit.
– Majdnem húsz éve szedem ezeket a tablettákat. – Átadja az
üvegcsét. A doktorn az üvegre írtak láttán felvonja a szemöldökét,
gyakorlott kézzel nyitja ki és a fehér pirulákat barna tenyerére önti. –
Mit mondtak önnek, mik ezek?
– Valamiféle antidepresszánsok, koffein hatóanyaggal. Meg rzi a
produktivitásomat, miközben eléggé lenyugtat ahhoz, hogy elkerüljem
az emlékezetkihagyásokat. Amikor stresszes állapotban vagyok,
beveszek egyet. Reggelente kett t szedek be bel le.
Fél füllel hallgatom csak, érdekel, hogy mit mond, de fel kell hívnom
az ügyvédet is. Kikeresem a számát. John Forsythnak hívják, évek óta
nem beszéltem vele. A küld gombra kattintok.
A doktorn a kezében görgeti a tablettákat, egyet megtart, a többit
visszateszi a fiolába.
– Mikor vett be bel le utoljára?
– Körülbelül két nappal ezel tt, reggel. És most, hogy nem szedem,
lehet, hogy volt blackoutom azalatt, míg Jilliannél voltam. Nem tudom.
– Blackoutja? – kérdez vissza a doktorn felvont szemöldökkel. –
Azt hittem, disszociatív személyiségzavarban szenved.
– Így van. – Rám néz. – Elnézést, hozzászoktam ahhoz, hogy úgy
gondoljak rájuk, mint blackoutokra, úgy tudom, hogy azok.
A doktorn vállat von, de nem megy bele a témába.
– Kapott valamilyen gyógyszert Jilliannél?
– Nem önszántamból, de az orvos adott valamilyen injekciót. Talán
kétszer, nem emlékszem pontosan. Tudni szeretném, hogy mi van most
a szervezetemben, és err l írásban is kérnék egy kimutatást, mivel lehet,
hogy még szükségünk lesz rá.
A doktorn bólint, és el húz pár dolgot a táskájából.
– Most vért veszek önt l, és vizeletmintára is szükség lesz.
– Layana – az ügyvéd mély, basszus hangja dörög a mobilomból,
ezért kimegyek a folyosóra.
– Helló, John. A segítségedre van szükségem.



Jillian és csapata már azel tt megjelenik, hogy dr. Renhart végzett

volna, az rbódéból érkezik a figyelmeztet hívás. Alig négy perc
múlva távozik is a brigádja. A három hatalmas Cadillac gyorsan tesz
egy kört a zsákutcában. Feltételezem, hogy a kapuban álló három
felfegyverzett biztonsági r késztette arra Jilliant, hogy megváltoztassa
a véleményét. Egy emeleti erkélyr l nézem, és próbálom megérteni t.
Úgy t nik, ez a n rendíthetetlenül hisz az igazában, még a
hazugságaiban és az álcázásában is. Miért? Brant érdekében, vagy a
ŰSX javát tartja szem el tt? Vagy inkább a saját érdekeit? Ellépek az
ablaktól, és lemegyek a földszintre. Brant az ajtóban éppen kezet ráz a
doktorn vel, nagyban búcsúzkodnak.
– A vérvétel eredménye csak holnapra lesz meg. E-mailben elküldöm
a leleteket, mihelyt feldolgozták ket. De gyanítom, hogy akármit is
injekcióztak önbe, az az elkövetkez huszonnégy órában ki fog ürülni a
szervezetéb l. – Egy névjegykártyát húz el a zsebéb l. – Ez dr. Elenry
Terra elérhet sége. A kapcsolataim révén úgy tudom, hogy a
legnagyobb szaktekintély, már ami a disszociatív személyiségzavarokat
illeti. Azt javaslom önnek, hogy hívja fel azonnal, nem is csak a
pszichológiai kezelése miatt, hanem hogy jogi tanácsot kérjen vagy
támogatást, akárhogy is végz dik a csatája. Feltételezem, hogy a
disszociatív személyiségzavarok kezelése is fejl dötr a gyermekkora
óta. – Hozzám fordul, és határozottan átölel. – Ha ezen túl leszel, akkor
remélem, hogy látlak a HAF-ban.
– Tudod, hogy képtelen vagyok sokáig távol maradni. – Vigyorgok,
de érzem a szomorúságot, amikor látom a sajnálatot a szemében, és el
akarom hessegetni. Mi nagyon jól megvagyunk Űranttel. Er sek
vagyunk. Lerántottam a leplet az összes hazugságról, és túl éltük.
Harcolunk, dühünk Jilianre összpontosul. Szeretjük egymást, a többi
pedig vagy jól vagy rosszul alakul, de inkább alakul jón rosszul,
minthogy továbbra is hazugságban kelljen élnünk. Tartom az ajtót, és a
távozó doktorn t követem a tekintetemmel. Brant átkarol, szorosan
magához von, és nyakon puszil.
Ebben a békés pillanatban, amikor ennyire egyek vagyunk, szörny
belegondolni, hogy mi akkor most már így kettesben maradunk? A
lelkem mélyén igazából azt akarom, hogy bukkanjon fel Lee, döntsön a
falnak, és kúrja szét az agyamat. Semmi gondolkodás, semmi elemzés,
csak a mindkett nket betölt nyers vágy. Brant karjába d lök. Próbálok
szorosan hozzásimulni és felgyújtani a testemben a vágyat, de nincs ott
semmi, most, amikor össze van törve, én pedig kimerült vagyok, és
nagyon nehezen tudom játszani a jó kislányt.
Az imént mondtam magamban, hogy az újabb hazugságoknál még az
is jobb, ha rosszabb lesz. Szerettem Brantet, és csak azért mentem Lee
után, hogy a szerelmem mindkét fele h maradjon hozzám, és a
közelemben maradjanak. Ha Lee elhagy, ha az orvosnak van valami
gyógymódja, hogy kigyomlálja Leet, és csak Brant marad, akkor az
tökéletes kell, hogy legyen, nem?
Nem?
Nem hallgatok a lelkem mélyér l feltör válaszokra. A vallomásra,
hogy a lelkem mélyén szeretem Leet. Szükségem van rá.
K EDD REGGEL.
Jillian intézkedéseit, hogy Brantet gyámság alá helyezze, leállítottuk.
Jogi képvisel ink új, ügyvédekb l álló hatfós csapata lelkesít
nyolcszáz dolláros órabérért szigorúan szembehelyezkedett a Brant
Sharp személyisége elleni minden támadással. Jillian a pénzügyi
alapjainak hála körömszakadtáig tud harcolni ellenünk, de nem hiszem,
hogy fog, mivel a végeredmény hónapokig a nyilvánosság el tt zajló
jogi csatározásokat követel meg, ami csak árthat a BSX imázsának és a
kibékülésnek közte és Brant között. A laboreredmények azt mutatták ki,
hogy Brantnek illegális gyógyszerek egész koktélját adatta be,
miközben fogva tartotta, mint egy börtönben. Nem hallottunk róla azóta,
hogy tegnap nálunk járt. Feltételezem, hogy a sebeit nyalogatja,
miközben Brant fogva tartásának minden nyomát próbálja eltüntetni a
házából.
Csak az autópálya zümmögése hallatszik, ahogy az autónk némán
szeli a kilométereket, az irodából tartunk hazafelé. A gy r sujjam nehéz
az új szerzeményemt l. Végre úgy érzem, hogy megérdemlem,
megengedtem, hogy Brant fél térdre ereszkedjen a széfje melletti
sz nyegen, és megismételje azt a kérdést, amelynek tökéletesítésével
éveket töltött. Eldöntöttük, hogy várunk máig, és csak akkor megyünk
be az irodába, ha el tte elrendeztük a jogi dolgokat. Nem akartuk, hogy
Jillian ellen rzési mániája miatt a rend rség várjon ott bennünket, vagy
valami hasonló kellemetlenség érjen bennünket.
– Vele kapcsolatban mit tervezel? – Futólag egymásra pillantunk,
ahogy Brant is felnéz az útról. Összeszorítja a száját, er sebben
megszorítja a kormányt, a kezét hajlítgatja.
– Nem tudom. Akarok beszélni a pszichiáterrel, hogy képes vagyok-e
vezetni a céget. Ett l függetlenül nem hiszem, hogy van választásom
Jilliannel kapcsolatban. Mindenféle hatalmi pozícióból el kell távolítani.
Sóhajtok.
 – A cég az élete. Húsz éve. – Brant nem akarja vezetni a céget.
Legalábbis nem a régi Brant. A pénzügyi beszámolók untatják, a
megbeszélésekt l meg rül, és nem tudná megmondani tíz ember nevét a
vezet ségb l. Szeret egyedül dolgozni egy szobában. Dolgozni, javítani,
alkotni. Jillian remek munkát végzett ebben a tekintetben, még akkor is,
ha úgy bánt Űranttel, mint egy rült. Semmi kedvem megjutalmazni azt
a n t, de utálom, hogy a helyzet ilyen veszteséggel jár.
Brant keze megmozdul a kormányon, odanézek, és látom, hogy a
mobiljáért nyúl és a BSX számát tárcsázza.
Pillanatokkal kés bb egy élénk hang válaszol.
Brant a torkát köszörüli.
– Hank Michent kérem a biztonsági szolgálattól. – Pislogok, meglep,
hogy tud egy nevet a biztonságiaktól. Talán mégis fel tudja sorolni
szünet nélkül tíz alkalmazott nevét.
A bejelentkez hang mélyebb, a köszönése is valahogy
félelmetesebb.
– Hank, itr Brant Sharp beszél. Ki kell zárnom Jillian Sharpot
mindenb l.
Hosszú szünet. Végül a hang vontatottan megszólal a kagylóban.
– Még ha az állásomat is kockáztatom, muszáj megkérdeznem, hogy
most viccel?
– Feltételezem, hogy van hívásazonosítója. Ellen rizze a céges bels
telefonkönyvben. Azonosításhoz meg tudom adni a jogosítványom
számát vagy a társadalombiztosítási számomat. Feltételezem, hogy
mind a kett megvan önnek valahol egy dossziéban.
– Nem szükséges, Mr. Sharp. Amikor azt mondja, hogy mindenb l,
akkor úgy érti, hogy...
– Az irodájából, az e-mail fiókjából... Minden hozzáférését le akarom
tiltani. Szüntessék meg a belépési kódjait, a jeladóját, hogy ne léphessen
a BSX területére úgy, hogy a személyzet egy tagja ezt nekem nem jelzi,
és nem állítja meg t.
Újabb hosszú szünet.
– Átmenetileg vagy állandóan?
– Még nem tudom. Egyel re határozatlan ideig, amíg nem adok
újabb utasítást.
A férfi a torkát köszörüli.
– Tudnia kell, Mr. Sharp, hogy tegnap hasonló hívást kaptunk Miss
Sharptól ugyanezen instrukciókkal.
– És?
– Nemet mondtam. Próbáltam hívni önt akkor, de nem vette fel a
mobilját. Üzenetet hagytam a hangpostáján.
– Jól tette. Mennyi ideig tart blokkolni a hozzáférését?
Fojtott hangú beszélgetés, majd a férfi visszatért a vonalhoz.
– Kevesebb, mint fél óra. A távoli hozzáféréseit már a hívásunk
befejezése el tt blokkoljuk, uram.
– Köszönöm! Hívom majd, ha bármiféle változás van. Senki mástól
ne fogadjon el utasítást rajtam kívül! És küldje el SMS-ben a
mobilszámát!
– Igen, uram.
Brant rám néz. Úgy t nik, hogy valamit mérlegel.
– Hank, ha telefonálok, vagy valaki az én nevemben hívja, akkor ne
hallgasson az utasításaimra addig, míg jelszóval nem azonosítom
magam. Személyesen se engedelmeskedjen addig, míg nem azonosítom
magam egy szóval.
– Mi legyen az? – A férfit láthatólag nem zökkenti ki a furcsa kérés.
– Sheila.
– Értettem.
– Egyúttal kövesse Layana Fairmont utasításait, ha én bármilyen
okból cselekv képtelenné válnék.
– Nem szívesen fogadok el utasításokat egy olyan személyt l, aki
nem BSX-alkalmazott, Mr. Sharp.
– Ez egy különleges helyzet. Csak amíg megoldódik.
A férfi sóhajt, sóhajtása kifejezi az érzéseit.
– Neki is van jelszava?
Megszólalok, a Bluetooth remekül érzékeli a hangom.
– Ugyanaz, csak hogy ne bonyolítsuk túl a dolgokat.
– Rendben. Még valami, Mr. Sharp? – A Sharp név hangsúlyozása
egyértelm síti, hogy milyen szinten fogad el engem. Vigyorgok a
visszautasításán, és megsimogatom Brant tarkóját.
– Ennyi volt. Köszönöm, Hank! – Befejezi a hívást, és a kezembe
d l. Nem szól semmit, akkor sem, amikor az autó 280-ra gyorsul.


Este átkarol az ágyban, a tévé lenémítva. Érzem, hogy aggódik, hogy az
agya feldolgozza azokat a lehet ségeket, amiket az elmúlt három év
hozott.
– Megcsaltalak? – Halkan beszél a nyakamba, titkon remélve, hogy
alszom. Felé fordulok, a közelében maradok, és ránézek.
– Nem, soha.
– De mint Lee, soha nem...
El rehajolok és megcsókolom.
– Úgy igen, de az nem volt megcsalás.
– Ne mentegess, Lana! Ha megcsókoltam bárkit... ha hozzáértem egy
másik n höz, akkor h tlen voltam hozzád.
– Én is csináltam pár hitvány dolgot, hogy megnyerjelek magamnak
– felelem. – Olyanokat, amikre nem vagyok büszke.
Fintorog.
– Férfiakkal?
A mellkasára csapok.
– Nem! – A sötétség elt nik a szeméb l, és most van soron, hogy
lopjon egy csókot, egy mélyebbet. Magára húz, és megfordít bennünket.
– Te jó ég! – suttogja, a kezét végigcsúsztatja a hátamon, elkapja a
fenekemet, és olyan keményen megszorítja, hogy az már fáj. – Annyi
éjszakán át figyeltelek, ahogy alszol, és azon gondolkodtam, hogy vajon
megcsalsz-e. Hogy mit rejtegetsz el lem.
Elhúzódom, ráülök, a tévé viliódzó fénye megvilágítja a kínlódást az
arcán.
– Tessék? Még soha nem beszéltél err l.
– Mégis mit mondtam volna? Megvádoltalak volna azzal, hogy
megcsalsz?
– Igen. Pontosan ezt kellett volna tenned. Képtelen vagyok felfogni,
hogy nem szembesítettél egyszer sem. – Fintorgok, nem értem, hogy
miért vagyok megbántva emiatt az elhallgatás miatt. Mindig olyan
egyenesek voltunk egymással. Olyan szinték. Mindennel kapcsolatban,
kivéve a hatalmas titkát.
– Nem akarlak elveszíteni, Lana. – A hajamba túr, a homlokát
ráncolja, majd magához von, szorosan megölel, érzem, milyen kemény.
– Aggódtam – súgja –, hogy te talán...
– Ne aggódj! – lehelem, fogadom a csókját, az ajkaival összenyomja
az enyémet, közben keményen szorongat. Mozgatom a csíp met,
el re-hátra ringat, közben nekem nyomja a forró farkát. A bugyim rám
ragad, rjít , ahogy az is finoman hozzám dörzsölöd ik. A szájába
zihálok:
– Örökre a tiéd leszek, örökre.
Úgy gördíti a testünket, hogy teljesen eggyé válunk, lehúzza a
bugyimat és az atlétáját, így már nincsenek köztünk akadályok, és
hirtelen már bennem nyomul el re. Te jó ég! Talán most el ször
mezteleníti le magát el ttem Brant ennyire! Bár már átéltem ezt Leevel,
most mégis más. k ketten mindenben mások. A csókjuk, az érintésük,
a dugásuk. Brant nyomul befelé, szétnyitom a lábam, mohó kezekkel
húzom t magamba, a nevét kiáltom, ahogy belém hatol, közben a nevét
a lelkembe égeti.
Hazugságok nélkül, titkok nélkül... jobb, mint bármikor korábban.
Megtörök a teste alatt, és a szívem utolsó darabkáját is ennek a férfinak
ajándékozom. Ennek a bonyolult, összetett, okos férfinak. Övé lett a
lelkem.
S ZERDA. Dr. Terra, a pszichiáter Dallasból repül San Franciscóba, és
délután érkezik meg. Brant tegnap beszélt vele, és hangsúlyozta, hogy
mennyire fontos lenne miel bb találkozni. A férfi az egész heti
programját törölte, mivel Brant nagylelk kompenzálást helyezett
kilátásba. Feltételezem, hogy a disszociatív személyiségzavarosok
körében a milliárdosok olyan ritkák, mint a fehér holló.
A magánrepül téren várunk, amikor dr. Terra leszáll, a repül gép
láttán Brant önkéntelenül szinte lábujjhegyre áll. Érzem, hogy milyen
ideges, összerezzen az érintésre, még a térde is remeg. A gyógyszerek
nélkül más. Új, váratlan módon reagál. Ű beszéd bb, és többet
mosolyog, még egy ilyen napon is, amikor kevés mosolyognivalónk
van.
Összekulcsoljuk a kezünket, és várunk. Figyeljük, hogy az alacsony
fekete férfi felénk sántikál, a szája mosolyra görbül, amikor találkozik a
tekintetünk.
– Jó napot! – köszön sugárzó mosollyal. – Brant Sharp, ha nem
tévedek.
– Igen. pedig a menyasszonyom, Layana Fairmont.
– Örvendek. Köszönjük, hogy ilyen gyorsan eljött.
Biccent egyet, a kezét dörzsöli.
– Izgatottan várom a beszélgetést önökkel.
– A kocsim kint vár – mondja Brant. Menjünk a házba. Útközben
mindent megbeszélhetünk.

***

– Leginkább az érdekelne, hogyan lehet megjavítani ezt bennem –

mondja Brant abban a pillanatban, hogy a kocsi ajtaja becsukódik, és
így senki nem hall bennünket. Beindítja a motort, az Aston figyelmet
kelt én meglódul, mire az orvos gyorsan a biztonsági övért nyúl.
 – Megjavítani... úgy érti, hogy eltávolítani a felesleges
személyiségeket?
Elnyomok egy vigyort, és csak belülr l harapdálom az arcomat,
amikor Brant hirtelen lefékez a repül tér kijáratánál, és türelmetlenül
vár, míg a kapu lassan kinyílik. A türelem Brant gyenge pontja, ha
valami ismeretátadásról van szó. Frusztrált, mert az orvost miel bb
tájékoztatni akarja err l a zavaros helyzetr l. Űiztosan elégedetlenkedni
fog majd máskor is, ha kapuk el tt vagy közlekedési dugókban kell
várnia, vagy szembesül majd mindazon kényelmetlenségekkel, amiket
Jillian korábban kezelt. A pénz – mint mindig – ezúttal is segíteni fog.
Fel lehet venni alkalmazottakat, a helyzet majd kiforrja magát. De hiába
a pénz, dr. Terra nem tud csak úgy besétálni Brant múltjába. A pénz
nem tudja elsimítani azt a tényt, hogy a szerelmem most összetörtén érzi
magát.

***

– A disszociatív személyiségzavar nem egy könnyen kezelhet állapot.

Míg sok más pszichiátriai zavart gyógyszerekkel lehet kezelni, ez a
személyiségzavar nem gyógyítható. Az eredeti gyógyszerek, amiket
gyerekkorában kapott, feltételezésem szerint antidepresszánsok lehettek,
és olyan dózisban kapta ket, hogy annyira letompították az egyes
személyiségeit, hogy már nem tudta ket megkülönböztetni egymástól.
Nyilvánvaló, hogy ez nem egy olyan megoldás, amivel érdemes lenne
behatóbban foglalkozni.
Brant szorosabban fogja a tollát, az alkarja megfeszül. A karjára
teszem a kezem, és bátorítóan megszorítom.
– Akkor mi az a megoldás, amivel érdemes lenne behatóbban
foglalkozni? – kérdezi csendesen.
– A terápia. Nem olyan vonzó, ráadásul id igényes, de ez kecsegtet a
legbiztosabb sikerrel. Adok önnek egy beutalót egy helyi orvoshoz,
hetente több alkalommal kellene járni hozzá. Többször fogják
hipnózisban kezelni, amikor is az orvos beszélni fog önnel és Leevel. A
folyamat során mindkettejüknek ad tanácsokat, végül Lee vagy elt nik,
vagy a személyiségének bizonyos részei összeolvadnak az önével.
Látok olyan jeleket rajta, amelyeket más nem venne észre. A szeme
körül kissé összehúzódik a b r. A kézfeje elfehéredik, ahogy er sebben
ökölbe szorítja a kezét.
– Csak éppen nekem nincs olyan érzésem, hogy valaki lenne még
bennem. Lehet, hogy Layana téved? – Nem néz rám. Egymás mellett
ülünk, a lábunk egymáshoz ér az ideiglenes iroda kanapéján, de mégis
mintha kilométerek választanának el bennünket egymástól. Lehet, hogy
téved? A kérdés valójában azt jelenti, hogy vajon Layana hazudik?
A férfi mosolyog, aztán mosolya szomorúságba, majd megértésbe
megy át.
– Lehet, hogy még nem ismeri Leet, de a folyamat során meg fogja
ismerni t. Már ha részt szeretne venni az általam javasolt terápiás
programban.
– Igen. Mindent megteszek, hogy megszabaduljak t le. – Éles
hangneme engem is feszültté tesz. Ahogy a t le szó is, amivel Leere
utal.
– Mindkettejükre szükségem lesz. Layanára is, hogy beszélni tudjak
Leevel. Neki kell meggy znie t a távozásról.
Felnézek.
– Én gy zzem meg, hogy t njön el? – Soha nem gy ztem meg Leet
semmir l, egyetlenegyszer sem a két év alatt. Állandóan harcoltunk,
egyedüli sikerem az volt, hogy úgy tudtam manipulálni, hogy szakítson
Mollyval.
– Igen. Nem tudjuk t er szakkal kiemelni Brant életéb l. űsak
akkor érhet el siker, ha Lee maga hajlandó rá.
Bólintok, bár ez ellentétes a gondolataimmal.
– Mindent megteszek, amivel csak segíteni tudok. – Ezt várják el
t lem, hogy ezt mondjam, ezért mondom. Közben próbálok rájönni,
hogy a szívem mélyén milyen érzés, hogy Lee örökre elhagy engem.
Brant szólal meg.
– Nem akarom, hogy valaki máshoz utaljon. Önnel szeretnék
dolgozni, itt. Legalább az elkövetkezend pár hónapban.
Udvariasan mosolygok, azt a hamis arckifejezést veszem fel, amir l
azt hittem, hogy már a múlté. Mosolygok, és próbálok rájönni, hogy a
lelkem mélyén milyen gondolatok homályosítják el az agyamat.
Próbálom megérteni, hogy most mit érzek.
Na jó, ezt befejezem. Nem számít, hogy én mit akarok. Kit szeretek.
A boldogságom áldozat Brant megmentése érdekében. Figyelem az
orvos száját. Próbálom leolvasni róla, hogy mit mond, és felkapni a
beszélgetés fonalát.
 KÉT HÓNAPPAL KÉS ŰŰ

– SZAKÍTANI AKARSZ VELEM? – Lee rám néz, szorosan fogja a széket

maga el tt, az arca behorpad, ahogy belülr l rágja. Hirtelen hiányzik
nekem ez az ideges gesztusa. Hiányozni fog, hogy tikkel. Hiányzik,
ahogy néha lesüti a szemét, amikor kérdez valamit, mintha félne a
választól. Hiányzik, ahogy a mosoly úgy árad a szeméb l, akár a szex a
testéb l. Hiányzik, hogy a legszexibb, legmagabiztosabb férfi, akivel
eddig találkoztam, közben pedig néha fájóan bizonytalan. Azóta retteg a
visszautasítástól, hogy találkoztunk. És most, egy olyan szobában, amit
nem ismer fel, a pszichiáter új, hideg és személytelen irodájában, a
félelmei valósággá válnak. – Lee, próbáljon meg lazítani! – szól dr.
Terra a hátunk mögül. A doktor hangjának hallatán becsukom a
szemem. Befoghatná a száját. Nem kellene itt lennie, és ezt meg is
mondtam neki. Mondtam neki, hogy ez egy intim pillanat, és könnyebb
úgy túl lenni rajta, ha nincs tanúja Lee visszautasításának. F leg egy
olyan résztvev nem hiányzik, aki úgy érzi, közbe kell avatkoznia. Bár
k, mármint az orvos és Brant aggódtak a biztonságom miatt. Úgy
gondolták, hogy az orvosnak és a nyugtatójának jelen kell lennie
minden eshet ségre készen. Ha Lee er szakos lesz. De nem lesz, tudom,
hogy nem, velem nem. De k nem hallgattak rám. Szóval most itt
állunk, Lee és én... és az orvos. Az orvos, akire Lee most a teljes
figyelmét összpontosítja.
– Ne haragudjon, de maga mégis ki az ördög? – Három lépés, és már
a falnak lökve a torkát szorongatja. Az arca közel az övéhez, Lee az
egész testében remeg, ahogy rám néz, nem is tör dik a finom nyakkal,
amit éppen szorongat. – Lana, most komolyan! Szakítasz velem? Ezért a
gazdag faszért?
Végig Lee szemébe nézek, mialatt az orvos ügyetlenül a zsebébe
nyúl, kihúz egy fecskend t, és Lee vékony pamutingébe szúrja. Nem
veszem le a szemem Leer l, akkor sem, amikor a szemhéja összerándul.
Amikor az árulás tudata beszivárog a tekintetébe, és úgy néz rám, hogy
egyszerre gy löl, szeret, és hiányzóm neki. Nézem t, figyelem, ahogy
becsukódik a szeme, és a földre rogy.
 BRANT

A MIÓTA KIDERÜLT AZ ÁLLAPOTOM, mindent elolvastam, ami csak a

kezem ügyébe került a disszociatív személyiségzavarról, bár a
folyamatot lassította az a tény, hogy kevés az elérhet anyag a témában.
De amit elolvastam, az aggasztó, és még aggasztóbbá tette az
emlékezetkihagyás, amit az agyam nem akar feltárni.
A disszociatív személyiségzavart rendszerint valamilyen érzelmi
trauma okozza, abúzus vagy más olyan fontos esemény, amit az agy
megpróbál elnyomni. Az els alszemélyiséget ezért a nemkívánatos
tudással szembeni védekezésképpen alkotja meg. Ritka kivételek az
agyi vagy más fizikai károsodások, amik szintén kihagyásokat
okozhatnak a kisagy lebenyében, ezek eredményezik az egyéni
furcsaságokat.
Nekem nem volt fizikai károsodásom, a fejemet nem érte semmilyen
kemény ütés, vagy szörny baleset, ami Brant megtöbbszöröz dését
eredményezte volna. Október 12. kivételével traumatikus események
sem értek, egyébként is október 12. már utána történt, a disszociatív
személyiségzavar kialakulásának eredménye volt.
Nyilvánvaló, bogy valamilyen traumatíkus élmény érhetett, amit
magam el l is titkolni próbáltam. Megkérdeztem a szüléimét, és hiszek
nekik, amikor azt állítják, hogy nem tudnak semmilyen kiváltó
eseményr l. Annyira nem vagyok kíváncsi, hogy megkérdezzem
Jilliant, iránta a dühöm olyan neheztelésbe ment át, ami a közeljöv ben
nem fog csillapodni.
Dr. Terra megpróbálta kerül úton feltárni ezt a lehet séget,
miközben nem veszi figyelembe az embert, akivel foglalkozik. Elég
intelligens vagyok ahhoz, hogy egyenesen megküzdjek a problémával,
és nincs szükségem arra, hogy finom kis lépésekben csipegessünk az
emlékeimb l. Fel kell tárnom a lelkemet, és a problémám gyökeréig
ásnom.
Képes vagyok arra, hogy átéljem az élményt, ami belülr l rág.
Olyasmi, mintha azzal bíznának meg, hogy lépj be egy szobába, csinálj
ott valamit, de aztán elfelejted, hogy miért mentél be. Éppen csak nem
érem el, de ott van a tudatom küszöbén, id nként kopogtat, amikor
teljesen meg rülök. Fel kell tárnom. Fel kell tárnom a múltamat, és meg
kell találnom a kulcsot.
Most is ezt próbálom, ez már a harminckettedik este egyhuzamban.
A szék nyikorog alattam, ahogy a hátsó teraszon ülök, a lábamat a
korlátnak támasztom, az ég sötét, vihar közeleg. Érzem, hogy a leveg
s r bbé válik, mennydörgés robajlik, villám cikázik át az égbolton.
Azon t n döm, hogy bemenjek-e az es miatt, de a kinti erny miatt
nem fogok megázni. Ahogy megnyílik az ég, az es ritmikusan ütögeti a
tet t felettem. Űecsukom a szemem, és próbálok a múltra emlékezni.
Próbálok emlékezni a huszonhét évvel ezel tti nyárra.
És ahogy hallgatom az es ismer s hangját, megjön az emlék.
S HEILA ANDERSON GYÖNYÖR VOLT. Félig kubai származása miatt
kreol volt a b re, sötét a haja, és a szeme csillogott, amikor nevetett.
Soha nem beszéltem vele. Három sorral mögötte és egy sorral arrébb
ültem, és csak bámultam t. Ideges voltam, esetlen. Érinthetetlen volt.
Amikor befejezte a napot a suliban, én követtem. Mindig. Volt
kifogásom. Egy utcával feljebb lakott, logikus, hogy ugyanazon az
útvonalon mentünk haza. Követtem, figyeltem, ahogy a haja ugrál, és
még mást is. Mindig barátokkal volt, nevetgélt, suttogott, hümmögött,
én pedig hallgatóztam. Addig a napig, amikor sírt, és a világom
kettétört.
Szerda volr. Esett az es . Nagy, sáros zápor, amikor az ember
alighogy kiteszi a lábát, máris a b rére tapad a ruha, de nem érdemes
gyorsan nekilódulni se, mert akkor is teljesen elázik. Láttam, ahogy a
suli el tt álldogál, tétován lépked, mintha az els lépésen gondolkodna,
nekivágjon-e az es nek. Mellette álltam, barátságos mosolyt sugárzott
rám, mire én is mosolyogtam picit. Együtt vártunk addig a pillanatig,
míg behúzott nyakkal, sikítva szaladni kezdett, a kezével védve a
fejét.
Én pedig követtem. Csak mi ketten szaladtunk a parkolón keresztül.
Át a templom el tti téren. Végig az úton a kerítés mellett. El a ház el tt,
ahol a kutya volt. Szaladtunk, az es pedig szakadatlanul ömlött. Aztán
lelassított és én is, mert ekkor kellett volna befordulnom. Megálltam.
ment tovább. Mosolygott. Integetett az es n keresztül. Néztem, míg már
alig láttam rózsaszín blúzát. Aztán balra néztem, a postaládánk is alig
látszott az es n keresztül, a hideg es cseppek úgy érték a b römet, akár
a vizes t hegyek, de inkább utánafutottam.
A férfi karját láttam százszor is rémálmaimban, de soha nem tudtam
megmondani, hogy pontosan hol. Vastag volt, sötét, nem a származása
miatt, hanem a tetoválásoktól. Sugárzott róla a gonoszság, koponyák és
kígyók kanyarogtak a b rén, a karizmai életre keltették a rajzolatokat.
Egy házzal voltam hátrébb, amikor a karja kil tt, olyan könnyen
megfogta a lányt hátulról, mint egy kiscicát. A zápor elhomályosította a
látványt, csak karokat és lábakat láttam elmosódva, az es dobogása
eltompította a kiáltásokat. Lelassítottam, nem értettem, mi történik. A
férfi a mellkasára húzta, a járdáról a fák súlyos árnyékába lépett, és
elbújt az udvarban, ahonnan kilépett. Megtöröltem az arcomat, és
közelebb mentem, szorított a mellkasom a futástól, de attól is, hogy
éreztem, valami rossz történik. Az udvar mintha elnyelte volna ket, de
én hallottam Sheilát. A kiáltásokat valami más is eltompította, nem az
es . Jobbra-balra néztem, próbáltam látni, találni valamit az es n kívül.
Egy feln ttet. Egy feln ttre volt szükségem.
Aztán megmozdultam. Közelebb mentem a házhoz. Óvatosan
lépkedtem a köveken, az egyik annyira csúszós volt, hogy a f be estem,
a kezem végigcsúszott a földön, összesároztam magam, de gyorsan
talpra álltam. Ekkor már nem hallottam t, ami jobban megijesztett,
mint a kiáltások. Feljebb rángattam a hátizsákomat, és a farmerem
elejébe töröltem a kezem. A ház teraszának a lépcs jét néztem.
Felléptem, és az es t magam mögött hagytam.
Furcsa volt, hogy nem ázom. Csendesebb lett minden. Elég csendes
ahhoz, hogy halljak valamit. Óvatosan felléptem a következ két
lépcs n, és a bejárati ajtó felé mentem. Ránéztem. A cseng . Ez az. A
cseng .
Űentr l hangok hallatszottak. A terasz sarkáig szaladtam.
Összegömbölyödtem egy hinta mögött, de az elárult, ahogy
megnyikordult. Arrébb lopakodtam a ház falához, és hirtelen lett annyi
bátorságom, hogy letérdeljek, és bekémleljek az ablakon. A két kék
függöny közötti résen beláttam. Egy tévét láttam, egy sz nyeget és egy
oldalára d lt sörösdobozt, néhány lépésre a szemetest l. És akkor a
doboz fölé néztem, a szobában megláttam Sheila Andersont.
Nem fogom elmondani a borzalmat, ami a szemem elé tárult, ahogy
ott térdeltem a teraszon. Tudom, hogy túl kés n csuktam be a szemem.
Tudom, hogy a kezem ökölbe szorult, ahogy a halántékomra
szorítottam, mert próbáltam elnyomni sikításának tompa hangjait.
Most már tudom, hogy miért gy lölöm az es hangját.
Most már tudom, hogy azon az augusztusi délutánon az elmém
kisebb darabokra esett szét, és az emléket egy olyan helyre zárta be,
ahol soha nem találom meg.
 A lábam lecsúszik a korlátról, ahogy felállók, nagy nehezen, mert
annak a napnak a képe örökre beleégett az elmémbe. Az ajtóhoz
botorkálok, legalább az es hangja el l el akarok menekülni. Kinyitom a
tolóajtót, látom, hogy Lana feláll a kanapéról, és rám néz.
– Visszajött az emlék? – kérdezi.
Űólintok, képtelen vagyok többet mondani. Széttárom a karom,
odalép hozzám, és átölel.
M ÁSODIK NEKIFUTÁS. Már másodszor próbálok szakítani Leevel, és
ezúttal az orvos beleegyezett, hogy nem szól közbe. Csak figyel minket
a szomszédos szobából, a félig átlátszó üveg mögül. Brant utálja ezt;
elküldött mindkett nket a fenébe, aztán elvesztette türelmét és elment,
de végül megbeszéltük a dolgot, szóval most egyedül vagyok,
átismétlem magamban a betanított szöveget, amellyel el hívhatjuk Leet,
míg Brant hipnózis alatt van.
Az els próbálkozásomnál Lee még nem tudott semmir l. Mivel a
kísérlet teljes kudarccal végz dött, új tervet kellett kidolgoznunk. Úgy
döntöttünk, elmondjuk Leenek is, mi történik vele, és reménykedünk a
sikerben.
Két héttel ezel tt dr. Terra mesélt Leenek a disszociatív
személyiségzavarról. Lee egy szót sem hitt el az egészb l, Űranttel akart
beszélni, es mikor megtudta, hogy nem találkozhatnak, dühében
szétverte a berendezést. Dr. Terra nyugodt maradt, tovább sorolta a
tényeket, felfedve Lee el tt a teljes igazságot, olyan egyszer en és
érthet en, hogy még egy gyerek is elfogadta volna. Lee azonban
ellenállt, trágár szavak tömkelegével adva hangot Brant iránti
gy löletének. Kész katasztrófa volt. Már a kifakadása közepén
kirohantam a szobából, képtelen voltam végignézni, ahogy a férfit, akit
egy részem annyira szeretett, módszeresen megtörik.
Azóta dr. Terra még négy alkalommal beszélt vele, mely találkozók
során Lee egyre kevésbé volt agresszív, és sokkal tartózkodóbbá vált. A
legutóbbi beszélgetéskor fel sem állt, még a szemét sem nyitotta ki.
Feküdt a díványon, és egyedül azokra a kérdésekre válaszolt, amikhez
kedve volt. Ma is csak remélni tudom, hogy nyitott lesz. Hogy
meghallgat. Bízom benne, hogy nem töri össze a szívemet még jobban.
– Lucky! – Kinyitja a szemét és felül. Körülnéz. Vártam, hogy teste
megfeszül, ökölbe szorított kézzel felugrik, de nem teszi. Csak
megmasszírozza a nyakát és szomorkásán rám mosolyog. – Még mindig
tart a fiúgos futam, mi?
– Igen.
Felém nyújtja a karját.
– Gyere ide! Hadd érezzem az illatodat! Meg akarlak érinteni!
Milyen egyszer kérés! Elindulok felé, máris felrúgva a tervet, de
szükségem van rá. Hiányzott. Oldalról beülök az ölébe, és hozzábújok, a
nyakamon érzem a leheletét, a mellkasa megemelkedik, ahogy beszívja
a leveg t, a szája hozzám ér, majd gyengéden belém harap.
El rehajolok, a keze végigsiklik a testemen, a nevemen szólít, miközben
végigcsókol a fülemt l egészen a kulcscsontomig.
– Ne csináld! – suttogja. – Tudom, mit akarsz mondani, de nem
mondhatod ki.
– Muszáj. – Felsóhajtok, ahogy végigsimítja a meztelen combomat,
és hiába szorítom össze a lábam, az ujjai mégis befurakodnak közé.
Eszembe jut, hogy látnak minket az üveg mögül. Ezt is felveszik
videóra, hogy kés bb megmutathassák Űrantnek. Követnem kell a
forgatókönyvet. Azt kell mondanom ennek az rülten jókép férfinak,
hogy sosem voltam belé szerelmes. Csak azért randiztam vele, hogy
megfigyelhessem Brantet. Azért kell elmennie, hogy Branttel lehessek.
Hazugság! Sötét, mocskos hazugság. Ujjai egyre feljebb csúsznak a
combomon, a szoknyám alá, ami csak megkönnyíti a dolgát. Én
választottam ezt a szoknyát. Pedig száz másik ruha közül bármit
felvehettem volna ma reggel, ami kevésbé kihívó. Talán el re tudtam?
Szándékosan esett a választásom éppen erre a darabra? Ennyire
kegyetlen vagyok? Magammal szemben? Vagy Branttel szemben? Nem
merem feltenni a kérdést, pedig valahol tudom a választ.
– Nem kell megtenned – mondja, majd még feljebb fúrja a kezét, míg
a másikkal próbálja szétfeszíteni a térdem, a szája forrón tapad a
nyakamra, és csókokat lehel rám, miközben beszél. Ezek a csókok
örökre a b römbe égtek.
– De igen, Lee. – Azonnal megfeledkezem a forgatókönyvr l, ahogy
a lábam feladja a harcot, és egészen a bugyimig engedi a kezét, majd
forróság önt el, mikor simogatni kezd a falatnyi, selymes ruhadarabon
keresztül, a nevemet ismételgetve. – Nem rángathatom ebbe bele
Brantet állandóan. űsak úgy van jöv nk, ha te elmész.
Félrehúzza a bugyimat, két ujjával hirtelen belém hatol, amit l a
szám is tátva marad, de rögtön betapasztja egy szenvedélyes csókkal.
Ujjai mind mélyebbre vándorolnak. Ott helyben, az orvos szeme láttára
megujjaz a díványon, én pedig széttárt lábbal, kipirult arccal hagyom.
Nem tudom leállítani. Minden éjjel erre vágytam, miközben Brant
mellett feküdtem. Eltávolodtunk egymástól, pedig mindent
megpróbált. Engedtem, hogy Lee kényeztessen. Hogy eljuttasson a
csúcsra, és még annál is tovább.
– Nem érdekel az az ember – morogja, aztán eltol magától, alám
mászik, de elkap, miel tt a földre estem volna, noha ezt a durva
mozdulatot inkább a vágy, mint a lovagiasság vezérelte.
– Hajolj el re! – adja ki az utasítást, és már húzza is le a farmere
cipzárját. – Lucky, én sosem foglak elhagyni! Nem dughat meg úgy
téged, hogy nem az én nevemen szólítod! – Er vel lenyom, és felhajtja a
szoknyámat. – Mondd, hogy még mindig szeretsz! – A hátam ívben
meghajolt az els lökésre, ahogy ez a határozott, kemény, dühös férfi
maradék ellenállásomról tudomást sem véve magáévá tett. A dívány
háttámláját markolva leveg ért kapkodok, miközben a farka ki-be jár
bennem. Csillagokat látok, amikor beteszi, amikor pedig kihúzza,
folytatásért sóvárgok. Sírni tudnék, mikor félúton megáll, az enyhül
nyomás annyira más érzés, a várakozás kibírhatatlan.
– Kérlek... – könyörgök, és belé kapaszkodom. Még sosem kívántam
ennyire.
– Mondd, hogy még mindig szeretsz!
Minden er mmel próbálok ellenállni, összeszorított szemhéjam alól
kicsordul a könny, a lábam megfeszül, ahogy kicsit el bbre nyomul,
míg végül megadom magam.
– Szeretlek! – suttogom neki, cserébe még beljebb hatol.
– Mondd, hogy kívánsz!
– Kívánlak! – sírom el magam. – Kérlek!
A keze lesiklik a hátamról, a szoknyámat összegy rve a fenekembe
markol, és tövig nyomja belém a farkát.
Újra és újra.
És újra. Úgy dug engem, mint egy mocskos kis kurvát, aki csak az
övé, akivel bármit megtehet. Akinek csak füttyentenie kell, és térdre
omlik el tte, hogy t imádja. Mintha a farka nélkül élni se tudnék, így
minden mozdulatával magához láncolhat. Könnyek között mondom ki a
nevét és becsukom a szemem, mert valóban ez az igazság.
– Sosem hagylak el, Lucky! – súgja a fülembe, és átkarol. A
hajamnál fogva hátrahúzza a fejemet, és megcsókol. Mintha a lelkem
egy darabját tépte volna ki. – Sosem hagylak el – ismétli el az ígéretét,
miközben belém élvez.
 BRANT

R Á SEM TUDOK NÉZNI. Ha meglátom, rögtön az a kép ugrik be, ahogy

ott fekszik a díványon. Magam el tt látom az arcát, miközben a csávó
tolja. pedig sír. És azt mondja neki, szereti.
Nem tudom pontosan leírni, milyen érzés. Végignézni, ahogy valaki
az én b römben keféli a menyasszonyomat. Miel tt dr. Terra elkezdte
videóra venni a találkozókat, egy részem el sem hitte mindezt. Addig
azt gondoltam, talán Layana bolondult meg. Hogy Jilliannel együtt
mindketten rültek, egyedül én vagyok normális. Hogy valamiképpen
k is ugyanazt az agyament nézetet vallják, mint a szüleim. Ez
lehetetlen egybeesés, az agyam mégis ragaszkodott ehhez a
magyarázathoz. Aztán megláttam az els felvételt a hipnózisról, ahol
olyan dolgokat csináltam, mint egyébként soha. A mosolyom is egész
más volt. Más szavakat használtam. Úgy dugtam a csajomat, ahogy
sosem szoktam.
Nem is tudom, mi zavar jobban. Az, hogy látom, hogy mennyire
zaklatott, vagy a tény, hogy ezt élvezte. Tudom, milyen, mikor
igalomba jön. Amikor küzd az orgazmusért. Szeretném hinni, hogy én is
voltam már rá ilyen hatással. Mikor így karmolja a hátam. Mikor
ennyire elveszti a fejét és az önuralmát pusztán attól, hogy szexelünk.
Szeretném hinni, hogy nem hazudok magamnak, és a féltékenységem
nem szám zi azt az oldalamat, amire Layanának szüksége lehet.
Úton vagyunk hazafelé. A házba, ahol családot szeretnénk alapítani.
De most valahogy üresnek t nik. Eltávolodtunk egymástól. El bb
magamra kell találnom ahhoz, hogy újra összetartozzunk. Meg kell
mentenem a kapcsolatunkat, de túlságosan lefoglal a saját bajom. Az a
fickó megdugja? Néhány hét alatt sikerült ugyanolyan közel kerülnie
hozzá, mint én vagyok, és ezért még inkább gy lölöm.
Nem tudok ránézni. Nem bírom elviselni a csalódottságot a
szemében. Azt szeretné, ha én lennék Lee.
Inkább az utat figyelem, és gázt adok, hogy a felb g motor hangja
elnyomja gondolataimat.
M EG KELL TENNEM. Tököl dés helyett ideje a tettek mezejére lépnem.
Brant hipnózisa nem csalt el bel le újabb személyiségeket. Egyedül
Lee áll köztünk, megakadályozva, hogy normális életet éljünk.
Szakítanom kell Leevel. Nem veszek róla tudomást a következ öt,
vagy akár tíz találkozón, hátha ennyi id alatt feladja. Ha pedig így lesz,
talán visszavonul duzzogni Brant elméjének egy rejtett zugába, és ott is
marad. Dr. Terra szerint a disszociatív személyiségzavarral küzd
betegek azért hoznak létre alternatív személyiségeket, hogy saját
magukat védjék, vagy hogy olyasmit is megtehessenek, amit els dleges
személyiségük sosem engedne. Ha a beteg maga is képes betölteni ezt
az rt, az alternatív személyiségek el is t nhetnek.
Talán. Ez a rövidke szó milyen súlyos jelentést hordoz. Mennyi más
lehet séget sejtet... Dr. Terra ezekr l nem hajlandó beszélni. Azt
mondja, ha ezekre koncentrálunk, Brant agya nagyobb valószín séggel
választja a nemkívánatos utat, elfogadva egy irracionális, ám számára
tetszet sebb gondolatmenetet, miel tt mindketten becsavarodunk.
Úgyhogy ma újra megpróbálom. Egyértelm en Lee tudomására
hozom, hogy vége. Nem úgy, mint legutóbb, mikor szánalmas
próbálkozásom azzal végz dött, hogy megdugott, miközben úgy
fordította a fejemet, hogy a kamera mindent lásson. Nagyon ciki volt,
teljesen gyengének bizonyultam az orvos és Lee el tt egyaránt. De isten
látja lelkemet, nem tudok úgy ránézni, hogy a jövend beli férjem arcát
látom... és közben úgy teszek, mintha nem szeretném. Hogy bár látom a
kínlódást akár Brant, akár Lee szemében, színleljek közömbösséget. És
maradjak érzéketlen az érintésére. Különösen Lee érintésére.
Megteszek minden t lem telhet t. De tudom, hogy mihelyt leülök a
székre, és Brant feszülten rám mosolyog, Lee azonnal belém lát majd.
Mély leveg t veszek, miközben Brant el ttem fekszik a díványon, és
a tervezett forgatókönyv szerint kezdetét veszi a hipnózis.
 

Ezúttal másként jelenik meg. A küzdelem homályosan tükröz dik a

szemében. Nem nyúl rögtön felém, nem ugrik talpra. Hirtelen mintha
egy öregember bújt volna Brant b rébe.
Én mozdulatlanul ülök a széken, és úgy érzem, a szemem láttára
haldoklik. A szavai er tlenül csengenek.
– Én nem vagyok okos. Veled és Branttel ellentétben. Kicsordulnak a
könnyeim, fogalmam sincs, miért és honnan, mindenesetre úgy t nik,
hogy a könnycsatornáim jobban átlátják a helyzetet, mint én magam.
– De érzem, hogy terveztek valamit. Te és Brant. Félre akartok
állítani.
A padlóra meredek. Próbálom megszakítani a köztünk lév
láthatatlan kapcsolatot. Érzem, hogy akaratlanul legördül az arcomon
egy könnycsepp.
– Mire készültök? Mi a tervetek? – Felsóhajt, ahogy felteszi nekem a
súlyos kérdéseket.
– Már tudod, hogy szakítani akarok veled. – A hangom elcsuklik, és
felnézek arra a férfira, akit talán soha többé nem fogok látni.
– És utána? Amikor harcolni fogok? Amikor újra átveszem az
uralmat Brant teste felett, valahányszor kihagy a tudata?
– Semmibe veszlek majd. Visszautasítalak. Egyértelm en kimutatom
az érzéseimet.
Halkan, szomorúan elneveti magát, ami egyszerre izgató és szív-
szorító.
– Az érzéseid elég egyértelm ek, akárhányszor a szemembe nézel.
Korábban azt hittem, belém vagy szerelmes. Most már úgy gondolom,
inkább t szereted. – Végighúzza a kezét a nadrágján. – Beszéltem a
dokival, miután megdugtalak itt a rendel ben. – Összerezzentem,
annyira hanyagul hozza szóba az esetet, mintha semmi jelent sége nem
lenne. Mintha nem tépte volna ki akkor a szívemet és dobta volna a
padlóra pont ott, ahol most vagyunk.
– Te beszéltél dr. Terrával? – ráncolom össze a homlokom, mert
bosszant, hogy Brant és dr. Terra ezt eltitkolta el lem.
– Aha. – Közelebb hajol, a térdére könyököl, és úgy néz rám, amit l
nekem rögtön felgyorsul a szívverésem. – Elmagyarázta, hogy azért
randiztál és keféltél velem, hogy Brant mellett maradhass. – Feláll, a

I
pillantása nem ereszt, majd elindul felém. – Mikor engem csókoltál.
Mikor széttetted nekem a lábad. Mikor el ttem térdeltél és leszoptál, az
mind neki szólt. El tudod képzelni, ez hogy esik nekem?
A székem karfaján megtámaszkodva fölém hajol, az izmaim
megfeszülnek, ahogy az orra a nyakamhoz ér, és mélyen beszívja a
leveg t. Aztán a hajamat szagolja, a nevemet suttogja.
– Istenem, de fog hiányozni az illatod!
Ekkor már megállíthatatlanul patakzanak a könnyeim, hiába szorítom
össze a szemem és maradok mozdulatlan, az ujjaim pedig olyan er vel
mélyednek a b rülésbe, hogy a kezem begörcsöl. Zokogok, mire
gyengéden megpuszilja az arcomat, az államat, puha ajkával letörli a
könnyeimet, végül megcsókol. Már nyitom én is a számat, de
visszahúzódik. Kinyitom a szemem, és látom, ahogy el ttem áll zsebre
dugott kézzel, arcán aggodalom és harag keveréke.
Harag. Megértem, de utálom, hogy így érez. A szemébe nézve
tudom, hogy azt gondolja, kihasználtam. Az ördögbe is, talán igaza van.
Nem voltam h séges, nem voltam az övé teljesen. Szerettem Brantet. A
szexet viszont Leevel élveztem. Imádtam Lee tökéletlenségét, míg Brant
annyira tökéletes volt, megingathatatlan és éles esz . Szerettem Lee vad
oldalát, mellette végre más lehettem, mint az anyám, én választottam,
milyen életet élek. Igaz, nem túl fény z életet, ami épp arra volt elég,
hogy csirkeszárnyat egyek, kamatyoljak egy fiúval és hétköznapi
autókkal furikázzak. Kihasználtam volna? A szemében gy lölet,
szerelem és sértettség keverékét látom. Próbálok megszólalni, de nem
tudok semmi értelmeset kinyögni.
– Szerettelek. Még mindig szeretlek. Még akkor is, amikor utállak.
Mindig szeretni foglak. Nem vagyok egy lángész, de ezt tudom. –
Megtörtén az ajkába harap. Mint aki mindjárt sírva fakad. Ett l megint
könnybe lábad a szemem, meg kell dörzsölnöm, hogy élesen lássak, az
emlékezetembe akarom vésni ezeket az utolsó pillanatokat, miel tt
végleg elveszítem t. Pislog egyet, az arca megmerevedik.
– Mondd el, mit szeretnél. Ha akarod, elmegyek. Nem miatta. Érte
soha semmit nem fogok tenni. De érted bármit. Ha kell, meg ölöm
magam az fejében.
El akarom neki mondani, hogy szeretem. De már nem vagyok biztos
benne. Vajon tényleg t magát szeretem, vagy csupán Brantnek ezt az
énjét? Tetteim súlya hirtelen óriásinak t nik, b nösnek érzem magam.
El akarok neki mondani mindent, amit csak hallani akar. Felsorolni
azokat a tulajdonságokat, amelyekért valóban t szeretem, de ez még
tovább bonyolítaná a helyzetet. Ezért azt válaszolom, ami leginkább
helyénvaló. Amivel Brantnek a legtöbbet segíthetek. Kimondom hát a
szavakat, és kíváncsian várom a hatást.
– Azt akarom, hogy elmenj, Lee. Brant és én... családot szeret nénk.
Közös életet. De sosem foglak elfelejteni. Mindig hiányozni fogsz.
Lehajtja a fejét, nagyot nyel, a keze ökölbe szorul, ajkai szigorú
vonallá présel dnek. Mikor újra felnéz, a szemében könny csillan, az
arca feldúlt, és csak bámulunk egymásra.
Tényleg szeretem. Biztosan szeretem. Különben most nem lennék
ennyire megsemmisülve.
Becsukja a szemét, és lehajtja a fejét. Rám sem néz, miközben
beszél.
– Hívd vissza a dokit, Lucky! Hadd tüntessen el innen.
– Elmész? – kérdezem félve.
Megvonja a vállát, de nem néz fel.
– Szerinte el tudok menni. Csak úgy elleszek a saját világomban,
vagy elt nök Brant tudata mélyén. Felszívódok a francba.
Megengedem, hogy végigcsinálja velem, amit kell. Rád nem lesz
szükség.
Meg akarom ölelni. Érezni akarom, ahogy er s karjával átölel és
megcsókol, hogy még egy utolsó percet vele tölthessek. Azt akarom,
hogy magához szorítson, mint aki nem tud velem betelni. Önz vagyok.
Mégis erre vágyom akkor is, ha ez összetöri a szívét. De csak állok
tehetetlenül.
– Keresni foglak Űrantben. Nem ártana neki egy kicsi bel led.
– Ahogy akarod, Lucky.
Elindulok a kijárat felé. Ott megállók és várok, felpillant-e még
utoljára, de nem teszi. Tekintetét a padlóra szegezi, nem nézhetek többé
a szemébe.
Kinyitom az ajtót, és szívem egy darabját magam mögött hagyva
kilépek a szobából.
N ÉGY ÓRÁT VÁROK AZ ORVOSRA AZ EL TÉRŰEN. Járkálok. Tévét
nézek. A recepción kirakott összes édességet felfalom. Életemben nem
voltam még ilyen ideges. Majdnem olyan, mint gimis koromban, amikor
Dianna Forge szülei elutaztak, és két másik barátn nkkel négyesben
csajos bulit tartottunk náluk. Beszedtünk pár tablettát, fetrengtünk,
vihogtunk, feltúrtuk a szül k hálószobáját, ahol rábukkantunk egy
vibrátorra meg egy bárszekrényre. Megittunk egy üveg keser , drága
piát. Marha jól éreztük magunkat, de aztán mindenki kiütötte magát,
egyedül én maradtam ébren, és a gyógyszerek hatására teljesen magam
alá zuhantam. Csak pislogtam és a fogamat csikorgattam hajnali ötig,
majd mikor ez lassan elmúlt, a végkimerülés határán elaludtam.
Most nem három hidrogénsz ke kiscsajjal bámuljuk egymást azon
parázva, hátha túl sok bogyót vettünk be, vagy Dianna szülei hamarabb
érnek haza. Jelen pillanatban nem a drogok veszik el a józan eszemet.
Egyedül vagyok, és azon stresszelek, vajon a leend férjem két
személyiséggel tér vissza vagy eggyel.
Inkább otthagyom az egészet. Szólok a recepciósnak, hogy
hazamegyek, de hívjanak, miel tt befejez dik a terápia. Brant autójával
száguldók Windere felé. Mikor megérkezem, zuhanyozás nélkül,
ruhástól bújok ágyba. Teljesen besötétítek, és a ventilátor hangja az
altatóm. Becsukom a szemem, a lábam sajog a járkálástól, betakarózom.
Nem akarok semmire sem gondolni, inkább elmondok egy hosszú imát
Brantért.
Imádkozás közben el is alszom.

***

Telefoncsörgésre riadok fel, egy pillanat alatt kiugrók a takaró alól.

Menet közben kapom fel a telefont, és már a cip m is rajtam, mire
megtalálom a sötétben a villanykapcsolót.
 – Halló!
– Miss Fairmont, Irene vagyok dr. Terra rendel jéb l. A doktor úr
azt üzeni, hogy már majdnem végeztek Mr. Sharppal.
– Tíz perc múlva ott vagyok! Köszönöm, Irene! – Leteszem a
telefont, a hálószobából kilépek az el térbe, majd szinte futva elindulok.
Hamarosan visszakapom t! Hogy milyen formában, az most cseppet
sem érdekel. Egyszer en csak vissza akarom kapni.

***

Ahogy kilép a rendel b l és elindul a kocsi felé, a szél belekap az

ingébe, és ahol ráfeszül, látni engedi izmos fels testét, én pedig
elmosolyodok. Brant visszatért. Ugyanaz a Brant, akivel három éve
kezet fogtam a HAF gálaestjén. Ugyanaz az ember, aki elutasításom
ellenére újra meg újra megkérte a kezemet. A gondterhelt, sötét
arckifejezés, mely aznap jelent meg, mikor tönkretettem az életét,
mostanra elt nt. Önbizalma visszatért, meglep határozottsággal húz
magához, és mohón megcsókol.
– Minden rendben?
Végignéz rajtam, miközben még mindig olyan szorosan fogja a
derekamat, mint aki sosem akar elereszteni. Aztán is elmosolyodik.
– Mindketten jól vagyunk. Menjünk, majd a kocsiban megbeszéljük.
– A választ meg sem várva még egyszer megcsókol, olyan er vel, hogy
a lélegzetem is elakad, alig ismerek rá, de ebb l a gesztusból biztosra
veszem, hogy hatalmasat kefélünk, amint hazaérünk. Elengedi a
derekam, kézen fog, és szinte húz maga után az autóig.
– Mi történt? – kérdezem abban a pillanatban, ahogy elindultunk, és
ebben a két szóban benne van a többórányi várakozás alatt felgyülemlett
összes feszültség.
– Dr. Terra beszélt Leevel. Beleegyezett, hogy elmegy.
Várom a folytatást. Ennél többet szerettem volna hallani.
– És? – kérdezem végül.
– Elment.
Az órámra nézek.
– Hét órába telt.
Homlokát ráncolva rám pillant, a keze könnyedén siklik a
kormányról a sebváltóra. A laza mozdulat eszembe juttatja az érintését,
meg azt, hogy majdnem három hete nem voltunk együtt.
– Hét órába? – is megnézi az id t. – Az igen! Én... – Leellen rzi,
jól jár-e az órája. – Észre sem vettem, hogy ilyen sokáig turkált a doki
Lee fejében.
Elfordulok, és kibámulok az ablakon.
– Dr. Terra nem mondta, mi vezetett Lee távozásához?
Érted megteszem. Ha kell, megölöm magam az fejében. Lee szavai
nem hagytak nyugodni.
– Nem. Vagyis... annyit mondott, hogy Leenek el kellett fogadnia a
helyzetet. A siker valószín sége sokkal nagyobb, ha is
együttm ködik.
– Vagyis elment? Örökre? – Tartom magam. A hangom nyugodt és
természetes.
– Nem gyógyultam meg. Továbbra is szedem a gyógyszert...
ugyanazt, amit az utóbbi pár hétben. Könnyen visszaeshetek, f leg
érzelmi megterhelés vagy stressz hatására. Alkoholt sem ihatok. De
ezeket te is tudod, ott voltál, mikor a doki ismertette a szabályokat.
Bólintok. Mialatt Brant egész napos terápián vett részt az elmúlt
hetekben, az id nagy részében az üvegfalon túl figyeltem az
eseményeket, onnan hallgattam az instrukciókat, amennyire tudtam.
Brant új élete tele lesz szabályokkal. Mindennek meghatározott rendszer
szerint kell történnie. Nem úgy, ahogy Jillian mellett megszokta. Brant
tudatalattija új személyiségeket hozott létre, hogy azok vegyék át az
uralmat az elméje felett, ha besokall. Fiatal korában ez olyankor
fordult el , amikor túl sokat támadták az intelligenciája miatt, túlterhelt
agya pedig nem tudott szelektálni, így jött létre egy másik személyiség,
aki lassúbb, kevésbé okos és érzelmileg labilisabb. Kés bb a rendkívüli
stressz, az idegesség vagy valamilyen váratlan helyzet váltotta ki
ugyanezt. Nem véletlenül változott át Leevé akkor éjszaka, miel tt
el ször akarta megkérni a kezemet.
Vagy egy új termék megjelenése el tti napokban, vagy a vállalat
b vítésekor. A kockázatot pedig csak tovább növelte a Jilliant l kapott
gyógyszer. Az új szabályrendszer és a tény, hogy tisztában van a
betegségével, remélhet leg elég lesz egy viszonylag stabil élet
kialakításához. Talán nem lesz szüksége egy külön személyiségre,
például egy balhés szexmániásra, aki már most hiányzik nekem.
Nézem, ahogy elsuhanunk Windere borostyánnal befuttatott fala
mellett, és megérkezünk a garázs elé. Vállig ér s r fürtjeimet
félresöpörve a tarkómra teszi a kezét.
– Jól vagy?
Megfordulok, és a szemébe nézek. Azt a férfit látom, akibe
beleszerettem, még miel tt Leet megismertem volna. Azt az embert,
akihez Belize-ben még feleségül akartam menni.
– Igen – suttogom –, jól vagyok.
Leparkol az autóval. Kikapcsolja a biztonsági övét, és el rehajol.
Közelebb húz magához.
– Több leszek – mondja rekedtes hangon. – Bennem lesz mindaz,
ami benne megvolt.
Becsukom a szemem. Próbálom lecsendesíteni a szívverésemet,
miel tt újra ránézek. Az arcomat fürkészi.
– Nekem csak te kellesz, Brant.
– Nem fogsz bennem csalódni – válaszolja, és egészen közel hajol
hozzám. – Ígérem, egy nap tökéletes társad leszek.
Végül megcsókol, és egy pillanatra megérzem benne Leet.
 ÖT HÓNAPPAL KÉS ŰŰ

E GY EGÉSZ ALAKOS TÜKÖR EL TT ÁLLOK, és nem az anyámat látom

magam el tt. Ez furcsa érzés az esküv m napján, mégis boldog vagyok.
Mögöttem profi stáb igazgatja gyöngyökkel szegélyezett uszályomat.
San Francisco legelitebb esküv szervez i gondoskodnak arról, hogy
gyönyör legyek, és minden részletében tökéletes kis esküv t
vezényeljenek le.
A társadalom krémje nem vesz részt az eseményen. Nem hiányzik a
sok er ltetett mosoly azoktól a n kt l, akiket csak látszólag kedveltem
annyi éven át. Mindössze kilencen leszünk: a szüleink, Anna, Christine,
Brant és én, plusz a koszorúslány. Brant szüleivel megváltozott a
viszonyom. Nem állunk közel egymáshoz, Brant pedig, aki Jillian
felügyeletének köszönhet en évekig elszigetelten élt, szintén csak
diplomáciai kapcsolatot tart fenn velük. De napról napra csökken a
köztük lév távolság, a családi kötelékek kezdenek meger södni, ahogy
növekszik az egymásba vetett bizalmuk. Már messzir l hallom a
koszorúslány viháncolását, aztán látom, ahogy habos fehér ruhájában
befordul a sarkon, és megtorpan a tükör el tt.
– H ha! – Hannah szájtátva nézi a tükörképemet. – Gyönyör vagy!
– Köszi, drága! – Kinyújtom a kezem, hogy lesegítsenek a lépcs n,
és leguggolok a kislány elé. – Te is nagyon szép vagy! – Felemelem pici
kezét, és megcsodálom rózsaszínre lakkozott körmeit.
– Egy néni csinálta. – Lehuppan a sz nyegre, mit sem tör dve a rajta
tündökl miniat r Dior estélyivel. Lekapja ezerdolláros, ékkövekkel
kirakott papucsát, és meglóbálja el ttem meztelen lábacskáit. – Nézd, itt
is ugyanolyanra van festve!
– Fantasztikus! – Elmosolyodom. – Hogy megy a sziromszórás? –
Visszaadom a cip jét, és nézem, ahogy felveszi, miközben a
koncentrálástól még a nyelvét is kidugja.
Mikor végez, mosolyogva rám néz, talpra szökken, majd eltúlzott
mozdulatokkal bemutatja szórási technikáját, kicsi ugrásokkal tarkítva.
– Ilyen ügyesen megy! – lelkendezik.
– Leny göz ! – Kuncogva összepacsizunk.
– Hol van Brant bácsi? - kérdi hirtelen, és körülnéz.
Összerezzenek, felállók.
– Nem is tudom. Menj, keresd meg, és kísérd be a kertbe! Nehogy
elkéssen a ceremóniáról!
Komoly arccal rábólint, mint aki tudja, milyen fontos feladatot
kapott.
– Már megyek is, el kerítem! – ígéri, és nevetgélve kiszalad az ajtón.
Visszafordulok, a tükörben megigazítom a ruhám.
– Imádnivaló kislány. – Egy n t látok magam mögött a tükörben,
összenézünk.
Bólintok, és eszembe jut, ahogy Hannah a magángépünk fedélzetén
mindent végigfogdosott, még miel tt felszálltunk volna.
– Igen, az. Mindig is ilyen volt. Tündéri kis rosszcsont. Tartsd rajta a
szemed, mert szeret bajba keveredni – figyelmeztetem.
A konyha fel l csörömpölés hallatszik, mire a n sietve távozik.
Nevetve lépek az öltöz asztalhoz, és felteszem öltözékem utolsó
kiegészít jét, egy pár gyémánt fülbevalót, amit Űrantt l kaptam az els
közös karácsonyunkon.
Az esküv m napja – közeleg az emlékezetes pillanat, mikor Brant és
én örökre összekötjük életünket. Kutatom szememben az idegesség
jeleit, de nem találom. Nem vagyok meglepve. Lee távozása egy új
kezdetet jelentett számomra, attól fogva a kapcsolatunk jobban nem is
alakulhatott volna. Visszanézve azt hiszem, aznap minden tiszta lappal
indult újra.
H IBISZKUSZOKKAL SZEGÉLYEZETT KIS ÚTON LÉPKEDEK, mögöttem
hawaii otthonunk, el ttem Brant és a pap, a háttérben elterül óceán ped
ig csak még tökéletesebbé teszi a képet ezen a nagy napon.
Minden egyes lépés mintha közös történetünk egy-egy fejezetét
jelképezné.
Egy lépés el re. Az éjszaka, mikor Brant visszajött az orvostól,
miután Lee végre kisétált az életünkb l. Amint hazaértünk, máris az
ágyban kötöttünk ki, Brant vadul tépte le rólam a ruhát, míg végül
teljesen meztelenül feküdtem alatta. Úgy megdugott, mint még soha.
Ahogy korábban Lee szokott: birtoklóan, kisajátítóan. Közben a
hajamba markolt. Nyögve mondta ki a nevemet, majd megfordított, és
hátulról kapott el. Kielégített a farkával, utána a kezével, aztán a
szájával, majd olyan hihetetlen tempóval tett magáévá, amit sosem
fogok elfelejteni. Ezután lefektetett a nappali közepére, a kandalló elé,
és elégedett sóhajok közepette elkezdtünk egy újabb menetet, de most
lassabban. Ez már inkább az a Brant volt, akit szerettem. Szerelmes
szavakat súgott a fülembe, és minden addigi félresikerült együttlétünket
elfeledtette velem. Aztán összeölelkezve elaludtunk. Mikor a nap els
sugarai besütöttek az ablakon, még mindig ott volt. Az én Brantem.
Egyedül .
Újabb lépés. Mikor megszabadult Jilliant l, eltávolítva t az
igazgatótanácsból, Brant lett az új cégvezet , de emellett továbbra is
részt vesz a fejlesztésekben. Nem úgy dolgozik, mint eddig, az ajtaja
nyitva áll az alkalmazottak el tt, két asszisztense gondosan kézben tartja
a napirendjét, amire Jillian sosem volt képes. Ma már több csapat is
együtt dolgozik az irányítása alatt, nem egyetlen stáb végzi a munkát. Jó
látni, ahogy a kollégái felnéznek rá, és csodálják sokoldalú
intelligenciáját. Aggódtunk, hogy veszíteni fog intellektuális
képességeib l, ezt a kockázatot Brant ismerte és elfogadta. De a terápia
csak személyisége egyéb oldalait érintette, e tekintetben semmi sem
változott.
Ismét egy lépés el re. Lee még mindig benne van valahol, néhány
tulajdonsága megnyilvánul Brant viselkedésében, ami még vonzóbbá
teszi. Látom t Brant mosolyában, attól a széles vigyortól mindig
összefacsarodik a szívem. Vagy mikor nevetésben tör ki. Múlt héten
pedig egy pimasz kacsintása emlékeztetett Leere, mikor a zuhany alól
kilépve észrevette, hogy pucér testét nézegetem. Id nként úgy méreget,
hogy megesküdnék rá, Lee visszatért, ilyenkor sejtelmesen rám
mosolyog, mintha ez a titok lenne a kulcs a lelkemhez, aminek
köszönhet en kedvére megtehet velem bármit. Azt hittem, elveszítem
Leet, de helyette Brant újabb oldalait fedezem fel magamnak.
Még egy lépés. Látom, ahogy Hannah ott terem el ttem fehér
ruhájában, megfogja Brant kezét, ránéz és mosolyog. Brant keddenként
elkísért a HAF-találkozókra. Ugyanolyan gyorsan megszerette Hannah-
t, mint én. Ma este, ha vége lesz a ceremóniának, teleette magát tortával,
és kiszaladgálta magát a fehér homokos tengerparton, feltesszük neki a
kérdést. Meglátjuk, szeretne-e a családunk részévé válni. Brant már
beszélt az ügyvéddel, a papírok el vannak készítve. Egyedül Hannah
beleegyezése hiányzik még ahhoz, hogy elindítsuk az örökbefogadást.
Rájuk mosolygok. Brant gyengéd pillantást vet a kislányra, majd rám.
Szemén keresztül mintha a lelkébe látnék. A jöv nkbe. Még több
gyerek, két-három saját, és talán néhány a HAF-ból. A nyarakat itt
töltjük majd, a teleket otthon, Windere igazi családi fészek lesz.
Megint lépek egyet. Megállók Brant el tt, figyelem az arcát.
Tekintete magabiztos, a kapcsolatunk immár sziklaszilárd, és érzem,
hogy minden rendben lesz. Egy csapat vagyunk, és annyi vihart
átvészeltünk már, hogy ahhoz képest a többi fáklyás menet lesz.
Hazudtam és loptam érte, s t meg is csaltam, saját magával, eladtam
neki a lelkem már az els csóknál.
Szeretem ezt a férfit. Elismétlem a pap szavait, melyekkel összeköti
életünket, miközben Brant megszorítja a kezem. Felé hajolok, lehunyom
a szemem, és elcsattan az els hitvesi csók.
 BRANT

E L SEM HISZEM, MILYEN SZERENCSÉS VAGYOK, hogy megismertem ezt

a n t. Lelki társra leltem benne, elraboltam a szívét, és bebizonyítottam,
mennyire szeretem, pedig kitartott mellettem minden hullámvölgy
ellenére, melyek eddig a kapcsolatunkat kísérték. Egy ilyen selejtes
alak, mint én, talán meg sem érdemli t, mégsem fogom soha elengedni,
mert akár tudja, akár nem, testem-lelkem csak az övé. Az feltétel
nélküli szeretete új életet lehelt belém. Kiemelt unalmas, magányos
világomból, szó szerint megmentve engem saját magamtól.
Egy nap méltó párja leszek. Amikor teljesen rendbe jövök, és
megmutatom neki, hogy mindez nem volt hiábavaló. Minden er mmel
ezért fogok küzdeni. Egyre közelebb a cél, lassanként visszatérek egy
normális életbe.
Aznap éjszaka, mikor fel tudtam idézni Sheila halálát, elmentünk a
rend rségre. Űeszéltem nekik a férfiról. Elmondtam, milyen tetoválásai
vannak, és hol lakik. Ahogy elgurultunk a ház el tt, visszatértek az
emlékek arról a napról. Fájdalmasan éles képek villantak fel el ttem,
mintha csak tegnap történt volna, mintha az elméik évtizedek alatt
érintetlenül riztem volna minden részletet tudatom egy titkos
rekeszében. Azt reméltem, letartóztatják a tettest, de a rend rt l
megtudtam, hogy az illet , egy bizonyos Nick Coppen, hat évvel Sheila
elt nése után meghalt. A lakásán megtalálták a b njeleket, melyek
alapján több megoldatlan esettel is összefüggésbe hozták.
Megkönnyebbülve léptem ki a rend rség épületéb l, Lana pedig
szorosan fogta a kezem.
Ebben a kapcsolatban kett nk közül rá hárult a nagyobb teher, de
néha én is küszködtem. Hála istennek nem hagytam el, mikor
megsejtettem, hogy viszonya van valakivel. Szerencsére túl er s volt az
iránta érzett szerelmem ahhoz, hogy elengedjem. A frusztráltság, a
titkolózás, a féltékenység... kimerít volt, de csak meger sítette azt a
kijelentésemet, melyet els k között mondtam ki Lanának: „A
kezdetekt l fogva megérte.”
Igen. Nagyon is megérte. Akkor kezdtem élni igazán, aznap új-
jászülettenr.
Szeretem t. A lelkem mélyén – bárki rejt zzön is ott – tudom, hogy
örökké szeretni fogom.

VÉGE
Az EGÉSZ AZ HIBÁJA. Tudtam, hogy bajt hoz ránk, többet
és keményebben kellett volna küzdeni, talán ha id ben
felemelem Brant gyógyszeradagját, és a pasi összeomlik, az
elriasztotta volna a csajt. Ha nem lép színre, hogy
belefolyjon Brant életébe, minden másképp alakul. A tervek
szerint. Akkor a ŰSX er s lenne, Brant és én közösen
vezetnénk, fényes jöv állna el ttünk. A kurvák az ágyában,
a gyógyszerek pedig az agyában gondoskodnának róla, hogy
kihozza magából a maximumot. A többi személyisége senkit
nem zavarna; ellennének magukban. Kellemesen
éldegéltünk volna, hála az én szorgalmamnak és
el relátásomnak. Az ember semmit nem kap készen;
mindent ki kell érdemelni, vagy más módon megszerezni.
Én megdolgoztam azért, amim van. Vagy ha ez nem
sikerült, elvettem, amit akartam. Végül elnyertem a
jutalmam, Branttel együtt. Nélkülem semmire sem vitte
volna. Hogy feledkezhetett meg err l? Hogy takarhatta el
el le az a n az igazságot?
Szét kell választanom ket. Layana miatt már a saját
n vérem sem beszél velem, felém se néz. Szintén Layana
miatt úgy rúgtak ki a cégt l, mint valami b nöz t,
visszavonták a címemet és minden jogosultságomat. Én
építettem fel ezt a vállalatot húsz év verejtékes munkájával.
Az én reményeimre, álmaimra épült ez az egész, most meg
egyszer en kizárnak innen. Ha szétválasztom ket, újabb
esélyt kapok. Hogy beszéljek vele. Hogy újra
felhasználhassa valódi képességeit. A gyógyszerek
segítenek majd. Én is segíteni fogok neki. Összehozzuk a
régi csapatot. Brant pedig visszavonul az árnyékba.
Megkeressük dr. F-et. És Mollyt is visszavesszük. Neki
 talán sikerül Leet el hívni Brant tudatának mélyér l, bár
el z alkalommal csúfos kudarcot vallott. Igen, ha mindent
gondosan és okosan kitervelek, még helyrehozhatom a
dolgot. Muszáj helyrehoznom. így nem tudok tovább élni.
Nincs semmim. Nincs senkim.
Bezzeg neki... mindene megvan.
Kivonat Jillian Sharp naplójából.

Ezt a naplót egy rutinvizsgálat során foglaltuk le a beteg kórterméberi,

március 23-án. Elkoboztunk továbbá három fehér tablettát, amelyek
más betegekt l származhattak. Tekintettel az írásos anyag tartalmára,
valamint a narkotikumok birtoklására, a beteget nem engedjük haza
mindaddig, amíg önmagára vagy másokra nézve veszélyt jelenthet. A
következ vizsgálat jelen dokumentum dátumától számítva 86 nap múlva
esedékes.

A jelentést készítette:
John Ferguson, Hendu Elmegyógyintézet.
KÖSZÖNÖM, KEDVES OLVASÓ, hogy végigolvastad ezt a könyvet.
Remélem, élvezted a fordulatos cselekményt. E történet megírása
számomra egészen különleges érzelmi kirándulást jelentett, a szívem
egy darabját hagytam e lapokon. Félelmetes élmény volt. Csak remélni
tudom, hogy jó munkát végeztem.
Felel sségkizárás: A könyv megírása el tt és közben is
tanulmányoztam a disszociatív személyiségzavarral kapcsolatos
tudnivalókat. Hamar rájöttem, hogy a betegség ábrázolása a jellegéb l
adódóan több szempontból is megnehezítené a történet élvezhet
formában történ tálalását. Ezért az írás során bizonyos részeket
szabadabban értelmeztem. A valóságban tehát egy ilyen tüneteket
produkáló beteg esetleg másképp viselkedne, mint a f szerepl . Ameny-
nyiben szeretnél többet megtudni a disszociatív személyiségzavarról,
látogass el az alábbi linkre, ahol hasznos forrásanyagot találsz:
www.alessandratorre.com/DID
Ha tetszett a könyv, bátran ajánld ismer seidnek, vagy küldj róla
visszajelzést. Weboldalámon megtekinthet ek más, korábban megjelent
könyveim is:
www.alessandratorre.com
További részletekre is kíváncsi vagy?
Iratkozz fel hírlevelemre, és elküldöm neked a könyvb l kihagyott
részeket:
www.AlessandraTorre.com/bldeletedscenel
ALESSANDRA TORRE
New York Times bestsellerszerz , m vei középpontjában a kortárs
erotika áll. Hat regényt írt, közülük több nemzetközi szinten is bestseller
lett. Az írón a floridai tengerparton él, házas, egy gyermeke van. Szeret
olvasni, a családjával lenni és a kutyáival játszani. Egyik kedvenc
szerz je Jennifer Cruise