A tatárjárás és az ország újjáépítése IV.

Béla idején
II. András (1205-1235) élete végig kitartott a reformok mellett, bár jelentős ellenállással kellett
számolnia. A nagy átalakításban nyilván követett el a király hibákat, de az nem igaz, hogy válságba
sodorta a III. Béla alatt még szilárd országot. II. András alatt megindult átalakulások egy új,
modernebb, az európai fejlődéshez jobban illeszkedő hatalmi és társadalmi struktúra alapjait
teremtették meg: például szorgalmazta a pénzforgalmat és vele együtt az árutermelést, támogatta a
hospesek betelepülését, s a telepeseknek adott kiváltságokkal megalapozta a magyar királyok
várospolitikáját. Az új berendezkedés ellenzői, az udvarból kiszorult előkelők II. András legidősebb fia,
Béla herceg támogatói váltak.

IV. Béla politikája a tatárjárás előtt:

Béla nyíltan szembefordult édesapjával, mert a régi kormányzati és hatalmi struktúra visszaállítására,
és ennek érdekében az apja által eladományozott birtokok visszavétele törekedett. IV. Béla (1235-
1270) trónra lépése után sem változott hercegként meghirdetett politikáján. Nem volt könnyű
helyzetben, mert bár továbbra is az eladományozott birtokok visszavételére törekedett, saját hívei
viszont ő is birtokokat tudta csak maga mellett tartani. Királyi tekintély helyreállítását célozták egyéb
rendelkezései, például az írásbeli kérvényezés bevezetése, illetve a világi előkelőknek megtiltotta,
hogy a király jelenlétében az udvarban leüljenek. Ezek a rendelkezések nagy tiltakozást váltottak ki a
bárók körében. Mivel a király szembe került a nagybirtokosokkal, így például a hivatalokban a
királynak földbirtokért cserében szolgálattal tartozó szervienseket alkalmazott, ami, természetesen,
tovább növelte a bárokkal való konfliktust. Ebben a helyzetben a kunok ügyek fokozta tovább a
feszültséget. Az 1230-as évek végén a keleten maradt magyarok felkutatására indult domonkos rendi
szerzetesek, köztük Julianus barát, fenyegető híreket hoztak a Kelet-Európát elfoglaló mongolokról. A
veszély akkor vált egyértelművé, amikor a keleti országhatár mentén élő kunok a mongolok elől
Magyarországra menekültek. Az uralkodó letelepítette a kunokat az Alföld középső részére azért,
hogy a nemességtől független hadserege legyen. A kunok azonban nomád állattenyésztők voltak,
ezért állataikat az Alföldön vándoroltak, amivel jelentős károkat okoztak a magyaroknak. A kunokat
ugyan védte a királyi törvény, de amikor a vezetőket megölték, a kunok kivonultak az országból. A
tatárok elleni tényleges védelmi intézkedésekre csak Kijev eleste (1240 vége) után került sor, de
gyorsan kiderült, a leépülő királyi vármegyék nem tudtak már elégséges katonát az uralkodó
rendelkezésére bocsátani. IV. Béla számára ezért is volt akkora veszteség a kunok kivonulása, hiszen a
király nem számíthatott a nomád harcmodort jól ismerők kun könnyűlovasságra sem. Az egyre
erősödő arisztokrácia ekkor formálódó magánhadseregei ugyan elvileg rendelkezésre állhattak, ám a
király és a főurak ellentéte miatt nem siettek a bajba jutott uralkodó megsegítésére. Hiába vitette
körbe a hadba hívás jeleként az országban a véres kardot IV. Béla nem tudott elegendő katonát
kiállítani, a szerviensek jelentős része és passzív maradt.

A tatárok pusztításai:
A tatár fősereg Batu kán vezetésével 1241. tavaszán a Vereckei-hágón tört be az országba. A IV. Béla
vezette királyi haderő 1241. április 11-én a Sajó melletti Muhinál ütközött meg a tatár fősereggel, és
súlyos vereséget szenvedett, ráadásul a király is csak nagy nehézségek árán tudott megmenekülni. IV.
Béla végül a tengerpartra menekült és Trau várában talált menedéket. A további ellenállásban már
nem ütköző tatár sereg először az ország keleti részén pusztította el, majd a Dunántúl egy részén is
fosztogattak. A tatár pusztításnak csak néhány kővár (pl. Esztergom) tudott ellenállni. 1242.
márciusában azonban a tatár sereg váratlanul elhagyta az országot. A pusztítás óriási volt, főként
Erdélyben és az Alföldön. A legalacsonyabb becslés szerint is az ország lakosságának 15-20%-a halt
meg, ami kb. 300 000 fős veszteség, de helyenként a lakosság fele, sőt háromnegyede is áldozatul
esett.
Az ország újjáépítése a tatárjárás után:
Mivel számítani kellett újabb támadásokra is, ezért IV. Béla gyökeresen változtatott a politikáján,
megnyerve ezzel a világi előkelőket, érdekeltté téve őket az államhatalom és a közrend
helyreállításában. Az új politika elsődleges célja az ország védelmi képességének helyreállítása volt.
Lemondott a birtokok visszavételéről, sőt adományozott is azzal a feltétellel, hogy a birtokon jól
védhető, a nomád harcmodornak ellenállók kővárat építenek a régi földből és fából épült várak
helyett, és páncélos magánhadsereget kell szervezniük, amit a király is igénybe vehet, ha az országot
támadás éri. Az egyházat is várak építésére ösztönözte. A várakban menekülhetett a lakosság egy
újabb támadás esetén. A városok és várfal építésére nyertek kiváltságot, ennek is védelmi funkciója
volt. Visszahívta könnyűlovas harcmodorban jártas kunokat, akiknek katonai szolgálata a
nemességtől független haderőt jelentette a király számára. Konfliktushoz vezetett azonban, hogy IV.
Kun László uralkodása pogányok maradtak. (IV. Béla és fia azért nem szorgalmazták a keresztény hitre
térítést, hiszen akkor a kunok hamarabb betagozódtak volna a magyar társadalomban.) A kunok IV.
Kun László uralkodása alatt nyertek területi autonómiát. Az ország újjáépítésének másik kérdése a
gazdasági és társadalmi veszteség csökkentése volt. Mivel a tatárjárás jelentősen csökkentette a
termelő tevékenységet folytató parasztság létszámát, ezért külföldieket hívtak be. Az
Alföld elnéptelenedett területeire visszahívta az állattartó kunokat, Erdélybe román, a Felvidékre
cseh és morva, a Dunántúlra pedig német hospeseket telepített. A XIII. század közepétől nyugatról
már nagy létszámú agrárnépesség nem érkezett, inkább kézművesek és bányászok telepedtek be. A
szlávok és románok pótolták inkább a hiányzó agrárnépességet, ezzel hozzájárultak a Felvidék és
Erdély népesség növekedéséhez. A korszakban jelentős azoknak a népcsoportoknak az aránya, akik
úgynevezett kollektív szabadsággal bírtak (szászok, székelyek, kunok, jászok). Kiváltságait fejében a
királynak fegyveres szolgálattal vagy egyéb szolgálattal tartoztak, királynak fizettek egy összegben
adót, azaz függetlenek voltak a vármegyéktől és a földesúri joghatóságtól. A betelepülő hospesek
kedvezményeket kaptak, ami miatt a jobbágyok terhei is csökkenni kezdtek. A városok közül többnek
szabad királyi városi rangot adott IV. Béla, ezeket azonban kőfallal kellett körülvenni. Más városoknak
is adott kiváltságokat (pl. szabad bíróválasztás, vámmentesség), illetve városokat alapított (pl. Buda,
Szeged). Város politikájának köszönhetően a pesti kereskedők áttelepítése a Duna védett túlsó
oldalára, ezzel Buda középkori újjáalapítása. A királyi hatalom megerősítéséhez biztos anyagi bázisra
volt szükség. A jövedelem részben a birtok nagyságától függött, ezért IV. Béla is – immáron apja
politikáját követve – a regálék növelését tűzte ki célul. Ehhez bővíteni kellett az árutermelést, így
fellendült a kereskedelem. A vámokat újraszabályozták, értékálló pénzverését is támogatta, a
pénzügyi igazgatás hatékonyságát is javította új pénzverő kamarák felállításával. A pénzveréshez
szükséges nyersanyagok biztosítására a nemesfémet rejtő területeket birtok cserével királyi
tulajdonba vette. A kitermelést szakképzett hospesekre bízta, akik a kitermelt arany és ezüst
meghatározott hányadát kapták fizetségül. A rendelkezések nyomán újabb bányák nyíltak, a
Felvidéken bányavárosokat alapítottak például Besztercebánya.

A királyi hatalom változása a nemesi mozgalmak hatására:

Az uralkodó és a birtokosok között kialakult együttműködés azonban nem volt tartós. Az 1260-as
évek elejére az egyre erősödő, hatalmas birtokkal rendelkező, várakat építő és hadsereget kiállító
főurak kihasználták az uralkodó és a trónörökös közötti hatalmi viszályt. A IV. Béla és fia, V. István
között végül háború tört ki. Ennek a viszálynak volt a része az 1267. évi törvények kiadása (a
preambulumban mindkettőjük neve szerepel). Az 1261. évi törvényből kezdődően a szervienseket
nemeseknek/köznemeseknek, nagybirtokosokat pedig báróknak nevezik, az uralkodók
megerősítették eddig kiváltságaikat. Az évenkénti fehérvári törvénylátó napokon a nemesség
választott követei útján képviselhette magát, ami a nemesi vármegye megerősödését mutatja.

A tatárjárást követő két évtizedben – a több elemében is apja által elindított változásokat követő –
reformoknak köszönhetően IV. Béla számottevő sikereket ért el az országépítésben. Tevékenysége
Szent Istvánhoz mérhető, ezért méltán kapta meg a köztudatban a „második honalapító” jelzőt.