Professional Documents
Culture Documents
Julianne Donaldson - Edenbrooke PDF
Julianne Donaldson - Edenbrooke PDF
Julianne Donaldson - Edenbrooke PDF
1. fejezet
1
A felső osztály találkozóhelye Bathban.
– Ma sem írt senki? – pillantottam a kisasztalon heverő levélkupacra.
– Ha a semmirekellő apádra gondolsz, akkor nem.
– Biztos úton van – fordultam el, hogy elrejtsem a csalódottságomat. –
Talán nincs alkalma rá, hogy írjon.
– Vagy a nagy gyászban egyszerűen megfeledkezett a gyermekeiről –
dünnyögte nagyanyám. – Rátestálja a kötelezettségeit valakire, akinek
jobb dolga is akadna, pláne ennyi idősen.
Összerezzentem. Nagyanyám fullánkjai időnként mélyebbre hatoltak
a kelleténél. Ráadásul érzékeny pontomat érintették, mivel nem szerettem
mások terhére lenni, de egyszerűen nem volt hova mennem.
– Elköltözzek? – szalad ki a számon.
Nagyanyám lesújtó pillantást vetett rám.
– Ne bomolj! Épp elég nekem Amelia. – Összehajtogatta a levelet,
amit eddig olvasott. – Megint rossz híreket kaptam az unokaöcsémről.
Aha, az Utálatos Unokaöcs! Sejthettem volna. Nagyanyámat csakis
legfőbb örököse, Mr. Kellet viselt dolgai tudták ilyen harapós hangulatba
kergetni. Mr. Kellet hírhedt aranyifjú volt, igazi gazember, aki az összes
pénzét elkártyázta, miközben alig várta, hogy végre megkaparinthassa
nagyanyám tekintélyes vagyonát. Cecily, az ikertestvérem, fess,
romantikus úriembernek tartotta, amiben sajnos nem értettem egyet vele.
Igaz, másban sem.
– Mit művelt már megint? – kérdeztem.
– Olyasmit, ami nem a te ártatlan füleidnek való – sóhajtott fel
nagyanyám. – Lehet, hogy hibát követtem el, Marianne – folytatta erőtlen
hangon. – Az unokaöcsém tönkre fog menni. Csúnya, letörölhetetlen
foltot ejtett a család becsületén – emelte törődötten a homlokához
reszkető kezét.
Megütközve bámultam rá. Nagyanyám még soha nem mutatkozott
ilyen sebezhetőnek a jelenlétemben. Nem vallott rá ez a viselkedés.
Előrehajoltam, és megfogtam a kezét.
– Nagymama! Rosszul érzed magad? Hozzak valamit?
– Ne anyáskodj fölöttem, te lány! – söpörte félre a kezemet. – Tudod,
hogy nincs ínyemre az ilyen viselkedés. Csak fáradt vagyok.
Elnyomtam egy mosolyt. Tudtam, ha így rám pirít, akkor nincs nagy
baj. A viselkedése mégsem hagyott nyugodni. Nagyanyám rendszerint
(noha jócskán felidegesítette) szemet hunyt Mr. Kellet stiklijei fölött, ő
volt a kedvenc unokaöccse. Azt hiszem, azért szerette annyira Mr.
Kelletet, mert őt nem lehetett megfélemlíteni. De még soha nem láttam
ilyen nyugtalannak, ilyen elkeseredettnek.
– Az egyik levél neked szól – intett az asztalon tornyosuló levélkupac
felé. – Londonból érkezett. Olvasd el, aztán hagyj magamra!
Fogtam a levelet, és az ablakhoz léptem, hogy a napfény megvilágítsa
az ismerős kézírást. Amikor papa Bathba hozott, Cecilyt, az
ikertestvéremet is elszállásolta, méghozzá sokkal megfelelőbb helyen,
mint engem. Cecily londoni unokatestvérünknél, Edithnél töltötte az
elmúlt tizennégy hónapot, és szemmel láthatóan élvezte a
vendégeskedést.
Annak dacára, hogy ikrek voltunk, nem is különbözhettünk volna
jobban egymástól. Női rafinéria terén Cecily messze túltett rajtam.
Sokkal szebb és finomabb volt nálam. Zongorázott, és úgy énekelt, mint
egy csalogány. Fesztelenül flörtölt a férfiakkal. Imádta a városi életet, és
arról álmodozott, hogy egy nemesember felesége lesz. Ambiciózus
leányzó volt.
Az én törekvéseim merőben más jellegűek voltak. Arról ábrándoztam,
hogy vidéken telepszem le, sokat lovagolok, ráérősen festegetek a
gyümölcsösben, és gondját viselem apámnak, hogy úgy érezzem,
tartozom valahova, és hasznosan, értelmesen töltöm el az időmet. De
legfőképpen arra vágytam, hogy saját magamért szeressenek. Cecily
álmaihoz képest az én ambícióim földhözragadtnak és unalmasnak
Ivottak. Néha attól féltem, hogy Cecily mellett én magam is
földhözragadtnak és unalmasnak tűnök.
Az utóbbi időben Cecily egyfolytában legkedvesebb barátnőjéről,
Louisa Wyndhamről, és annak jóképű, vagyonos bátyjáról áradozott,
akihez mindenáron feleségül akart menni. Cecily nem árulta el az
úriember nevét. „A báty”, csak így emlegette a leveleiben. Gondolom,
aggódott, hogy az üzenetei illetéktelen kezekbe kerülnek. Alighanem
Betsytől, a komornámtól tartott, akinél, valljuk be, nem láttam nagyobb
pletykafészket.
Cecilynek nem árultam el, de nemrég megkérdeztem Betsytől, hogy
hívják Wyndhamék legidősebb fiát, ő pedig kinyomozta, hogy
Charlesnak. Sir Charles és Lady Cecily, ez igazán jól hangzik, gondoltam
magamban. Természetesen kétség sem férhetett hozzá: ha Cecily úgy
döntött, hogy feleségül megy Charleshoz, akkor úgy is lesz. A nővérem
mindig elérte, amit akart.
Mielőtt feltörtem volna a pecsétet a levelén, behunytam a szemem, és
némán elrebegtem egy imát: Uram, add, hogy ezúttal ne a kedves
Louisáról meg a jóvágású bátyjáról legyen szó! Nem mintha bármi
kifogásom lett volna Wyndhamék ellen (elvégre az anyáink
gyerekkorukban jó barátnők voltak, és én is legalább annyira az
ismerőseimnek tekintettem őket, mint Cecily), de az elmúlt két hónapban
másról sem hallottam, csak róluk, és már-már félő volt, hogy Cecily
sokkal erősebben kötődik Wyndhamékhez, mint hozzám. Felbontottam a
levelet, és olvasni kezdtem.
Drága Marianne!
Sajnálattal hallom, hogy Bath olyan, mintegy börtön. Nem
tudom átérezni a helyzeted, mivel London maga a mennyország.
Talán kettőnk közül nekem jutott a civilizáció iránti rajongás,
neked pedig a természet szeretete. Ebből a szemszögből nézve a
sors bizony nem bánt velünk igazságosan.
(Mellesleg én mint a nővéred még csak-csak megbocsátom
neked, hogy ezt írod: „Szívesebben venném, ha a nap, a szél és
az ég kékje díszítené a fejem, mint egy csinos kalap.” De kérve
kérlek, idegenek előtt ne ragadtasd magad ilyen kijelentésekre!
Attól tartok, a végén még rossz véleménnyel lesznek rólad.)
Nyomorúságos helyzetedre való tekintettel nem bosszantalak
azzal, milyen kalandokban volt részem az elmúlt héten. Csupán
annyit mondok: az első szezonom a Városban pontosan olyan
mulatságos, mint amilyennek képzeltem. De nem is árulok el
többet, mert nem akarom próbára tenni a türelmedet, azt pedig
végképp nem szeretném, hogy apró cafatokra tépd a levelemet,
mielőtt elolvasnád a legfontosabb újságot.
Drága barátnőm, Louisa Wyndham meghívott a vidéki
birtokukra. Ha jók az értesüléseim, a birtok hatalmas.
Edenbrooke-nak hívják, és Kentben fekszik. Két hét múlva tehát
vidékre költözünk. És most jön a java: te is hivatalos vagy
Edenbrooke-ba! Lady Caroline rád is kiterjesztette a meghívást,
mondván, hogy mindketten a gyerekkori „legjobb
barátnője”leányai vagyunk.
Mondd, hogy eljössz, és csodás napokat töltünk együtt! Talán
még abban is segíthetsz, hogy végre „Lady Cecily” legyen
belőlem (ugye, milyen pazarul hangzik?), mert, természetesen, a
báty is jelen lesz, azaz itt a remek alkalom, hogy elbűvöljem. Így
legalább a leendő családtagjaimmal is megismerkedhetsz.
Odaadó szeretettel:
Cecily
Megírtam Cecilynek, hogy elfogadom a meghívást, az örökséget azonban
egy szóval sem említettem. Nagyanyám optimizmusa ellenére
elképzelhetetlennek tartottam, hogy Cecily közömbösen fogadná a hírt,
miszerint semmit sem örököl, mert a nagyanyánk úgy döntött, másra
hagyja a vagyonát. Úgy éreztem, az mégsem járja, hogy mind a
negyvenezer fontot magamnak tartsam meg, miközben az ikertestvérem
alig kap hozományt. Eszem ágában sem volt tisztességtelen előnyökhöz
jutni.
De miután napokig emésztettem magam, úgy döntöttem, bőven lesz
időnk meghányni-vetni a dolgot Cecilyvel, Hiszen még meg sem kaptam
az örökségemet. És a nagyanyánk is a lehető legjobb egészségnek
örvend. Évekbe telhet, mire a pénz a birtokomba kerül. Ami engem illet,
senkinek sem szólok, amíg az ígéret valóra nem válik.
A következő két hét során szinte egybefolytak a napok, ahogy felajzva
rohangásztunk a szabóságok és a kalapüzletek között. Szerettem
vásárolni, de a gondolat, hogy Edenbrooke-ban végig a figyelem
középpontjában leszek, nem kis szorongással töltött el. Mi lesz, ha
megszégyenítem Cecilyt a leendő családja előtt? A nővérem talán még
azt is megbánja, hogy egyáltalán meghívott. És vajon tudok-e majd
illedelmesen viselkedni, ahogy a nagyanyám kérte? Az utazás napjáig
csak ezeken járt az eszem.
Elutazásom reggelén nagyanyámnak elég volt csupán egyetlen
pillantást vetnie rám a reggelizőasztalnál, hogy megállapítsa:
– Határozottan zöld vagy, gyermekem. Rosszul érzed magad?
– Jól vagyok – feleltem kényszeredett mosollyal. – Csak egy kicsit
izgulok.
– Inkább ne egyél semmit! Tudtommal az a típus vagy, aki
tengeribetegséget kap a hosszú kocsikázástól.
Jól emlékeztem, mi történt a Bathba vezető úton. Háromszor lettem
rosszul, ráadásul a csizmámat is összepiszkoltam. Nem akartam ilyen
állapotban betoppanni az idegen házba.
– Talán igazad van – toltam félre a tányéromat. Amúgy sem volt
étvágyam.
– Adok neked valamit, mielőtt útnak indulnál – mondta nagyanyám.
Reszkető kézzel nyúlt be a csipkekendője alá, és egy medált emelt ki
alóla, amit aztán a markomba nyomott.
Óvatosan kinyitottam az aranymedált, és amikor megláttam, mi
rejtőzik benne, elakadt a lélegzetem. A finom ívű ovális medál mélyéről a
mama miniatűr portréja nézett farkasszemet velem.
– Nagymama! – leheltem. – Ezt még nem is láttam! Hány éves is volt
itt?
– Tizennyolc. Közvetlenül azelőtt készült, hogy hozzáment apádhoz.
Szóval, így festett a mama, amikor annyi idős volt, mint én. Már
értettem, miért okozott akkora felfordulást Londonban, hiszen ritka
szépségnek számított. Ez az egy képem volt róla, mivel a többi portréja
surrey-i otthonom néma termeiben függött. Összecsatoltam a láncot, és
éreztem, ahogy a medál megnyugtató természetességgel nehezedik a
bőrömre. Máris alábbhagyott a szorongásom, és könnyebben vettem a
levegőt.
Egy szolga bejelentette, hogy a kocsi előállt. Amikor felpattantam,
nagyanyám tetőtől talpig végigmért, majd helyeslő bólintással utamra
bocsátott.
– Ne feledd, mivel tartozol a családodnak! Nehogy szégyent hozz a
fejemre! Soha ne lépj ki fedetlen fővel a házból, különben
megszeplősödsz. És még valami – szegezte rám görbe, bütykös
mutatóujját ünnepélyes komorsággal. – Soha, semmilyen körülmények
között ne… fakadj dalra mások előtt!
Összeszorítottam az ajkamat, és lesújtó pillantást vetettem rá.
– Fontos tanács.
– Sejtettem, hogy ezt fogod felelni – göcögött nagyanyám. – Míg élek,
nem felejtem el azt a mélységes rettenetét, ami a legutolsó fellépésed
alkalmával fogott el.
A kínos emlék hatására fülig pirultam. Annak ellenére, hogy négy év
telt el az első nyilvános koncertem óta, legszívesebben a föld alá
süllyedtem volna, valahányszor eszembe jutott az az este.
Búcsút vettem Amelia nénitől, és útra készen léptem ki az ajtón,
amikor egy ismerős hang a nevemen szólított. Összerezzentem. Hát, Mr.
Whittles még most sem hagy békén?
Mr. Whittles hozzám sietett, és egy papírlapot lobogtatott a feje fölött.
– Átköltöttem a verset. Ugye, nem akar pont most faképnél hagyni?
– Attól tartok, kénytelen leszek. Isten önnel, Mr. Whittles!
– De… de az unokafivérem ma érkezik, és arra kért, hadd
találkozhasson kegyeddel. Sőt, kifejezetten e célból jön Bathba.
Nem érdekeltek Mr. Whittles rokonai. Alig vártam, hogy útra keljek,
és örökre megszabaduljak tőle.
– Sajnálom – intettem a kocsi felé. A lakáj kitárta előttem az ajtót. –
Mennem kell.
Mr. Whittles elkomorult, és mintha mély csalódottság suhant volna
keresztül a tekintetén. Aztán megragadta a kezemet, és a szájához emelte.
A csók, amivel a kézfejemet illette, olyan ragadós volt, hogy sötét foltot
hagyott a kesztyűmön. Elfordultam tőle, nehogy észrevegye a
borzongásomat. Az ismeretlen kocsis kurta biccentéssel köszöntött,
amint bemásztam a kocsiba, ahol Betsy (efelől semmi kétségem nem
volt) egy teljes órára való pletykával várt rám.
– Hol van a nagymama kocsisa? – kérdeztem tőle.
– A héten megint ágynak esett a köszvényével, így hát a nagyanyja őt
bérelte fel – bökött az állával Betsy a bak felé. – Jamesnek hívják.
Egészen megkönnyebbültem, hogy ezúttal nem egy törékeny
öregember hajtja majd a lovakat tizenkét órán keresztül. Az új kocsis
sokkal robusztusabbnak tűnt, így bizton számíthattam rá, hogy gyorsan
célhoz érünk, Betsy azonban rosszallóan préselte össze az ajkát.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Nem akarom keresetlen szavakkal illetni a rokonait, Miss Marianne,
de a nagyanyjának nem szabadna ennyire a fogához vernie a garast.
Igazán fogadhatott volna váltótársat is a kocsis mellé.
Vállat vontam. Nagyanyám nem sok beleszólást hagyott az
előkészületekbe, úgy véltem, én már azzal is bőven megelégszem, ha
épségben célhoz érünk. Tudtam, hogy mellékutakon fogunk haladni, nem
a főúton, ahol különféle veszélyek leselkedhetnek ránk.
Mialatt a kocsi végiggördült az utcákon, kinéztem az ablakon, hogy
utolsó pillantásokat vessek a városra. Most, immár távozóban,
kénytelen-kelletlen elismertem, hogy Bath nem is olyan csúnya, főleg az
egyforma, aranysárga színben tündöklő épületei nem azok, amelyekhez a
közeli dombságban bányászták a követ. A kerekek hangosan zötyögtek a
macskaköves utcákon, ahogy elhagytuk a korán kelő fürdőzőket, akik
már úton voltak a gyógyvizes medencék felé.
– Az ott nem Mr. Kellet? – hajolt előre hirtelen Betsy.
Valóban az Utálatos Unokaöcs baktatott a Pump Room előtt
lagymatag, nemtörődöm lépteivel. Mikor elhaladtunk mellette,
felpillantott, és bár villámgyorsan visszahúztam a fejem, nyilván
észrevett, mert vigyorogva emelte meg a kalapját, ami merőben szokatlan
üdvözlésnek számított tőle.
Hála az égnek, hogy csak ma jött, nem tegnap, így legalább nem
látom, mit szól a hírhez, hogy a nagyanyám kitagadja őt az örökségből.
Ezt megúsztam. Betsy elől azonban nem menekülhettem.
– El sem tudom mondani, mennyire várom már, hogy végre
Edenbrooke-ba érjünk! Úgy hallom, igazán pompás birtok. Jó is, hogy
végre elmegyünk Bathból, itt egyszerűen nincs senki említésre méltó, de
Kentben aztán nem fogok unatkozni, annyi szent!
Megállás nélkül fecsegett, ahogy már megszokhattam tőle. Közben
elhagytuk Batht, és nekivágtunk a dimbes-dombos vidéknek.
Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy az örökség sorsa szerencsére
titokban maradt, hiszen ha Betsy tudna róla, nem győzne sápítozni.
Mialatt kitárgyaltuk a legfrissebb pletykákat és Betsy elképzeléseit a
„csodálatos kalanddal” kapcsolatban, a komornám többször is a mellette
lévő ülésre sandított. Ilyenkor egy pillanatra elhallgatott, ami akkora
ritkaságnak számított, hogy szöget is ütött a fejembe, vajon mi vonhatta
magára a figyelmét. De nem maradt erőm megkérdezni, mert a gyomrom
megállás nélkül háborgott.
Déltájban megálltunk egy fogadónál, de még most sem akarózott
ennivalót vennem magamhoz. A következő szakasz a főúton keresztül
vezetett, de hiába telt-múlt az idő, a gyomrom sehogy sem akart
megnyugodni. Nagyanyám kiszolgált kocsijának olyan rossz volt a
rugózása, hogy minden egyes hepehupát tisztán éreztem.
Aznap délután borús idő váltotta fel a napsütést, és az égbolt olyan
szürke lett, mint a vaskondér fedele. Az időváltozás a hangulatomra is
rányomta a bélyegét: különös nyugtalanság lett úrrá rajtam.
Megtapogattam a medált, hogy erőt merítsek belőle. Izgalmas kalandok
várnak rám. És akármilyenek is Wyndhamék, Cecily velem lesz, tehát
nincs miért aggódnom. Betsy fecsegése halk hortyogásba fulladt, mivel a
komornám időközben elszundított. Ahogy kinéztem az ablakon, az járt a
fejemben, vajon milyen érzés lesz viszontlátni Cecilyt.
A baleset előtt, ami elragadta tőlünk a mamát, az életem olyan volt,
akár egy tündérmese. Így kezdődött: Egyszer volt, hol nem volt, volt
egyszer egy házaspár, akinek hosszú várakozás után ikerlányai születtek.
A férfi meg az asszony úgy tekintett rájuk, mint a Napra meg a Holdra.
Cecily volt a Nap, én meg a Hold. Bár ikrek voltunk, csak annyira
hasonlítottunk egymásra, mint más közönséges testvérpár. Hamar
kiderült, hogy Cecily kétszer állt sorba, amikor a szépséget osztogatták,
és ennek megfelelően kitüntetőbb figyelemben részesült. És bár néha azt
kívántam, bárcsak én is a saját fényemmel tündökölhetnék, idővel
beletörődtem a sorsomba, hogy én csak Cecily fényét tükrözhetem
vissza. A külsőm szinte elhalványult káprázatos szépsége mellett. És ha
nem is mindig elégedtem meg szolgai szerepemmel, végül megtanultam,
hogyan fejlesszem tökélyre ezt a képességemet. Tudtam, hogyan
engedjem át a dicsőséget Cecilynek. Tudtam, hol a helyem a világban.
De a mama halálát követő óriási felfordulásban minden
megkérdőjeleződött, amit addig önmagámról meg a világban elfoglalt
helyemről képzeltem, A temetés után Cecily Londonba utazott. Mindig is
a fővárosba vágyott, Edith pedig tárt karokkal fogadta. Nekem eszembe
sem jutott volna magára hagyni a papát. Cecily távozása nem volt más,
mint közönséges dezertálás.
Nem sokkal ezután a papa váratlanul bejelentette, hogy Bathba
kerülök a nagyanyámhoz. Minden tiltakozásom süket fülekre talált. Apa
elhagyta az országot, Franciaországban telepedett le, és azóta sem tért
haza. A családunk széthullott. Bevallom, abban reménykedtem, hogy az
edenbrooke-i vakáció jó alkalom lesz arra, hogy mindent helyrehozzunk.
Újra együtt lehetek a testvéremmel, és ketten, együttes erővel talán rá
tudjuk beszélni a papát, hogy jöjjön haza, A szívemre szorítottam a
medált, és éreztem, hogy elönt a remény. Bizonyára a mama portréja volt
ilyen varázslatos hatással a lelkemre.
Talán még a gyomromra is, mert hamarosan az émelygés is
alábbhagyott. Kisvártatva én magam is elbóbiskoltam, miközben a kocsi
döcögve ringatózott alattam.
Nem tudom, meddig alhattam, de amikor felriadtam, már sötét volt, és
hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Körülnéztem, és próbáltam rájönni,
mi ébreszthetett fel. Betsy hangosan horkolt, de már azelőtt rákezdte,
hogy elszundítottam volna, vagyis nem ez zavart meg. Végül rájöttem,
hogy a kocsi egy helyben áll. Kinéztem az ablakon, hátha már
Edenbrooke-ba értünk. Nemhogy kivilágított, nagy házat, de még egy
árva fogadót sem láttam a közelben. Az ég viszont kitisztult, és a telihold
ragyogó fénybe vonta a tájat.
Hangos lövés törte meg a csendet. Ijedten rezzentem össze. Egy férfi
felordított, a kocsi előrerándult, majd ismét megállt.
Végre Betsy is megmozdult.
– Mi volt ez? – motyogta.
Az ablakhoz nyomtam az arcomat. Az üveg mögül egy szempár
bámult vissza rám. Felsikoltottam. A kocsi ajtaja kivágódott, és egy nagy,
sötét árnyék takarta el a fényt.
– Pénzt vagy életet! – Az alak mély, fojtott hangon beszélt.
Mivel sokat hallottam az útonállókról, rögtön tudtam, mit kell tennem:
kiszállni a kocsiból, és átadni a pénzemet meg az ékszereimet. Am a
fenyegető hang hallatán az ösztönöm azt súgta, nagy ostobaság lenne
elhagyni a védelmet jelentő kocsit.
Fogtam a retikülömet, és kihajítottam a nyitott ajtón.
– Tessék! Itt a pénzem. Most pedig tűnjön el innen!
Az álarcos férfi azonban fütyült a pénzre, dühösen kapta el a
nyakamat.
Felsikoltottam, és elhúzódtam tőle, ám ekkor fémes csattanást
hallottam. A rabló ujjai között himbálózó fém nyaklánc egy pillanatra
megcsillant, mielőtt a férfi szorosan a markába zárta volna. A
nyakláncom! A medálom! Az egyetlen kép a mamáról! A rablóra
vetettem magam, de az halk nevetéssel a feje fölé tartotta a láncot.
Ekkor vettem észre, mit tart a másik kezében. Egy pisztolyt.
– Kiszállás!
Olyan halkan beszélt, hogy megfagyott bennem a vér. Hideg verejték
csordogált végig a hátamon. Ügyetlenül a kocsi legtávolabbi sarkába
húzódtam. Ha ez az alak azt akarja, hogy hagyjam el a kocsit, akkor a
saját kezével kell kirángatnia.
A rabló is ugyanerre a következtetésre jutott. Elkapta a bokám, és
nagyot csavart rajta. Éles fájdalom nyilallt a lábamba. Arccal a padlóra
zuhantam, a férfi pedig húzni kezdett. Kétségbeesetten kaparásztam a
padlót, hátha meg tudok kapaszkodni valamiben, és közben teli torokból
sikoltoztam. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni – borzalmas,
elviselhetetlen érzés volt. Végül rájöttem, hogy nem is én sikoltozom.
Hanem Betsy.
A nagy izgalomban meg is feledkeztem róla, de a visítása olyan
rémesen, olyan hátborzongatóan visszhangzott az éjszakában, hogy a
szívem vad zakatolásba kezdett. Betsy úgy üvöltött, mint akit nyúznak.
Hirtelen belém villant, hogy ő még nem is tud a pisztolyról. Már
nyitottam volna a számat, hogy figyelmeztessem, amikor éles, fülsiketítő
dörejt hallottam a fejem fölül.
A sikoltozás zihálássá szelídült, amit hangos káromkodás és a halálra
rémült lovak nyerítése kísért. Füst gomolygott a levegőben. A kocsi
megingott, és az ajtó rácsapódott a bokámra. Az éles fájdalom hatására
feljajdultam, és térdre kecmeregtem.
– Betsy! Megsérültél?
Nagy nehezen feltápászkodtam, és a vállánál fogva előrerántottam
Betsyt, hogy tisztán lássam az arcát. A komornám a fejét rázta, és lihegve
tartotta elém a kezében szorongatott tárgyat. A holdfény megcsillant a
markában remegő kis ezüstszínű pisztolyon. Tátott szájjal bámultam
Betsyre, majd fogtam a pisztolyt, és óvatosan az ülésre fektettem.
Hirtelen lódobogásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, láttam,
hogy egy férfi vágtat el a paripáján. Az útonálló elmenekült.
Amikor Betsy az ülésre rogyott, én is követtem a példáját, majd
előrehajoltam, és a kezembe temettem az arcom.
Betsy most már hangosan csukladozott.
– Jaj, ne! M-meglőttem egy embert. Mi van, ha m-megöltem? M-mi
lesz velem?
Zúgott a fejem. Mélyen beszívtam a levegőt, de a sűrű füsttől
azonmód fulladozni kezdtem.
– Nyugalom, nem ölted meg. Láttam, ahogy ellovagolt. De hogy a
csudába került hozzád a pisztolya?
– Ez n-nem az övé – csukladozott tovább Betsy. – Ezt az ülés m-mögül
vettem elő.
– Egy pisztoly volt az ülés mögött? – kaptam fel a fejem. – Egész
úton? Honnan tudtad?
– Akkor f-fedeztem fel, amikor a kisasszony Mr. Whit-Whittlesszel
beszélgetett.
Úgy megkönnyebbültem, hogy kis híján elnevettem magam. Betsy
megmentette az életünket! Szorosan magamhoz öleltem, a homloka az
enyémhez koccant a sok csuklástól. De alighogy elhúzódtam tőle, valami
szöget ütött a fejembe.
– Várjunk csak! Hol van James? Miért nem sietett a segítségünkre?
Hirtelen eszembe jutott az első lövés, rögtön azután, hogy a kocsi
megállt. Majd egy férfi kiáltása… Jeges kéz markolászta a szívem.
Megfordultam, és a törött ablakon át egy fekvő alakot vettem észre a
földön. James volt az, a kocsisunk.
3. fejezet
ELKÉPEDTEM.
– Ó! Nos… – Nem tudtam, hogyan reagáljak.
– Mesélje el, mi szél hozta ide!
Nem hagyott nyugodni az érzés, hogy ez az ember már megint
fölényeskedik velem.
– Nem tudom, miért kellene megbíznom önben.
A férfi nagyot sóhajtott:
– Azt hittem, az előbb megegyeztünk, hogy barátok leszünk.
– Igen, de az még azelőtt volt, hogy közölte velem, nem hajlandó
elárulni a nevét. Hogyan barátkozzak össze valakivel, akinek még a nevét
sem tudom?
Az idegen olyan képet vágott, mintha minden egyes szavamat
rendkívül szórakoztatónak találná.
– Rendben. Tekintve, hogy barátok vagyunk, szólítson egyszerűen
Philipnek.
– Nem szólíthatom a keresztnevén! – kiáltottam fel megdöbbenéstől
fátyolos hangon.
– Könnyebben menne, ha én is Marianne-nek szólítanám?
– Megtiltom!
– Csak szeretné, Marianne – villant pajkos fény a férfi szemében.
Éreztem, hogy elpirulok.
– Modortalan fráter!
– Általában nem vagyok az – kuncogott a férfi. – Csak ma este.
Ekkor ébredtem rá, hogy egyenesen a szemébe nézek (ami jóval
sötétebb volt, mint előszörre hittem), és hogy sokkal jobban áll neki, ha
mosolyog. Ez fölöttébb nyugtalanító felfedezés volt, főleg annak
fényében, hogy az én külsőm viszont milyen tragikusan ziláltnak
tűnhetett. Amikor eszembe jutott, milyen borzalmasan festhetek,
zavartan kaptam félre a tekintetem.
– Ha annyira tudni akarja – feleltem színlelt méltósággal –, édesanyám
barátnőjéhez vagyok hivatalos.
– Mi a látogatás célja?
Philip hangja unottan csengett, de a tekintete heves érdeklődésre utalt.
Nem értettem, miért kíváncsiskodik ennyit. A kérdés ennek ellenére
teljesen ártatlannak tűnt.
– Először csak a nővérem ment volna, de Lady Caroline volt olyan
kedves, hogy rám is kiterjessze a meghívást.
Lady Caroline meghívólevele alig pár nappal Cecilyé után érkezett.
Rövid csönd támadt, majd Philip így szólt:
– És mi történt a kocsisával?
Erről eszembe jutott, hogy James sebesülten fekszik az emeleten, sőt,
talán haldoklik, én meg itt mórikálom magam, ostobaságokon
kacarászom, és a beszélgetőtársam szeméről filozofálgatok. Mi ütött
belém? Elment az eszem?
– Meglőtték, amikor egy útonálló feltartóztatott minket.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne kelljen felidéznem a végzetes
találkozás részleteit.
– Útonálló? – vonta össze a szemöldökét Philip. – Ezen a környéken?
Biztos ön ebben?
– Ha egy ember harisnyával a fején azt kiáltja, hogy „Pénzt vagy
életet!”, aztán erőszakkal leszakítja a nyakamból a láncom, akkor bajosan
lehetne másnak nevezni.
Máris felelevenedtek a vérfagyasztó emlékek. Úgy felizgattam
magam, hogy elakadt a szavam.
– Bántotta magát?
Philip szelíd hangja hallatán a visszafojtott érzelmek, amelyek addig
csendben markolászták a torkomat, hirtelen elszabadultak. Minden
átmenet nélkül egy könnycsepp gördült le az arcomon. Letöröltem.
– Nem. Megpróbált kirángatni a kocsiból, de a komornám rálőtt egy
pisztollyal. Erre elmenekült, de addigra már megsebesítette a kocsist –
szorítottam a homlokomra a kezem. Még most is a bokámon éreztem az
útonálló szorítását meg az éles szúrást, amikor letépte a nyakamról
anyám medálját. – Borzasztóan féltem. Nem is törődtem Jamesszel.
Szegény ember haldoklik, és az egész az én hibám.
A szememből egymás után buggyantak elő a könnycseppek. Sietve
letöröltem őket.
– Maga semmiről sem tehet, és az a seb különben sem halálos. A saját
szememmel láttam. A golyó a kocsis vállát találta el, nem ért belső
szervet, és az orvos amúgy is érti a dolgát.
Megkönnyebbülten bólogattam, és közben próbáltam nyugalomra
inteni magam. Ha nagyanyám látná, mit művelek, biztosan kitagadna. De
ahogy a kacajomat, úgy a könnyeimet sem tudtam megzabolázni. Philip
átnyújtott egy hófehér zsebkendőt, amit lesütött szemmel vettem el tőle.
Nem ismertem magamra. Majd’ elsüllyedem szégyenemben.
– Bocsásson meg! – itattam fel patakokban csörgő könnyeimet. – Nem
vagyok ám ilyen bőgőmasina.
Philip nyilván azt hitte, hogy én is afféle nebáncsvirág vagyok, aki
elájul, ha vért lát, és sírással lágyítja meg az emberek szívét.
– Tudom.
Olyan gálánsán viselkedett, hogy egyre jobban haragudtam magamra,
amiért elsőre félreismertem.
Amikor végre összeszedtem magam, felnéztem.
– Nem boríthatnánk fátylat a történtekre?
– Miért kérdezi ezt? – Halvány mosoly bujkált Philip szája körül.
– Borzasztóan szégyellem magam a ma esti viselkedésem miatt
– vallottam be.
– Pontosabban? – csillant fel Philip szeme.
– Hát igen, hosszú a lista. Sértegettem magát, elájultam, fejőnőnek
adtam ki magam, elénekeltem egy botrányos dalt, sírtam, és a tetejébe
valószínűleg… – Végignéztem magamon, és láttam, hogy alvadt
vércsíkok tarkítják a ruhám ujját és elejét – sőt, biztosan nem vagyok
szalonképes.
Philip felkacagott. Azt hittem, kinevet, de hirtelen felém fordult, és a
szék karfájára támaszkodott, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
– Életemben nem találkoztam kegyedhez fogható hölggyel, Miss
Marianne Daventry, és nem szívesen felejteném el a ma estét.
Elakadt a lélegzetem. Fülig pirultam, de a csontjaimban éreztem, hogy
sem fellépésben, sem magabiztosságban, sem szellemességben nem
vagyok méltó párja ennek az embernek. Hátradőltem, hogy minél
távolabb kerüljek a parázsló szemétől, a mosolygós ajkától.
Legszívesebben kiiszkoltam volna a szobából, remélve, hogy soha többé
nem látjuk viszont egymást.
Mielőtt azonban véghezvihettem volna a tervemet, Philip
megkérdezte:
– Most mihez kezd?
A kínos helyzet hirtelen teljes súlyával nehezedett a vállamra.
– Azt hiszem, találnom kell valakit, aki gondját viseli Jamesnek, és
még egy embert, aki elvisz Edenbrooke-ba. És persze értesítenem kell
Lady Caroline-t, hogy késve érkezem. Holott – sóhajtottam –
legszívesebben ágyba bújnék, és örökre elfelejteném ezt a napot.
– Engedje meg, hogy én intézkedjek maga helyett.
– Ezt igazán nem várhatom el öntől, uram – pillantottam rá élesen.
– Miért nem?
– Túl nagy szívesség lenne. Hiszen alig ismerem. Nem testálhatok
önre egy ilyen bonyolult feladatot.
– Egyáltalán nem bonyolult, és nem okozna gondot. Mire menne
egyedül? Ha jól sejtem, még azt sem tudja, hol van, ugye?
Megráztam a fejem.
– Hadd segítsek! – győzködött Philip.
– Majd csak elboldogulok – kötöttem az ebet a karóhoz.
Nem akartam, hogy Philip azt higgye, gyenge, tehetetlen nőszemély
vagyok. Elvégre én voltam nagyanyám első számú örököse, és jobban
hasonlítottam rá, mint képzeltem.
– Marianne, a ma esti benyomásaim alapján semmi kétségem afelől,
hogy egyedül is megbirkózna a feladattal. De szeretnék a szolgálatára
lenni.
– Miért? – kérdeztem őszinte megrökönyödéssel.
– Hát nem ezt várják el egy igazi úriembertől? Hogy megmentse az
ártatlan virágszálakat? – kérdezte Philip könnyedén, ám a tekintete
ünnepélyesen csillogott.
– Nem vagyok ártatlan virágszál – feleltem nevetve.
– Én akkor is bebizonyítom, hogy igazi úriember vagyok.
Ekkor értettem meg, mire ez a nagy makacsság. Ahhoz a sértéshez
volt köze, amit első dühömben vágtam Philip fejéhez. Kár volt ennyire a
szívére vennie.
– Nekem semmit sem kell bebizonyítania.
– Maga mindig ilyen makacs? – emelte égnek a tekintetét
elcsigázottan Philip.
– Igen, azt hiszem – feleltem rövid habozás után.
Philip lelkiállapota a teljes elkeseredettség és a kirobbanó jókedv
között ingadozott. A kényszeredett nevetéséből ítélve most az utóbbi
kerekedett felül.
– Feladom! Magát egyszerűen nem lehet kiismerni. Ettől eltekintve
egyetértek a tervével. Aludjon egy nagyot, ráérünk reggel aggódni.
Addig úgysem tehetünk semmit.
Ez elég ésszerűen hangzott, és megkönnyebbülten állapítottam meg,
hogy tényleg érdemesebb elhalasztanom a dolgokat, amíg ki nem
pihenem magam.
– Lehet, hogy igaza van – mondtam. – Azt hiszem, megfogadom a
tanácsát.
– Jó – mosolygott Philip. – Egyedül is feltalál az emeletre?
– Hát persze. – Erről eszembe jutott valami. – Ugye, az előbb
elájultam a lépcsőn?
Philip bólintott.
– Mi történt?
– Elkaptam, és lehoztam ide – villogott kajánul Philip szeme.
– Ó! – Nem tudtam, mit gondoljak. Zavarban voltam, ugyanakkor
furcsa elégedettség fogott el. Lopva Philipre sandítottam, és láttam,
hogyan feszül meg a kabátja izmos vállán és karján. Igen, elég erős
ahhoz, hogy elbírjon… nyilván meg sem kottyant neki a dolog, gondoltam
magamban. Egészen kipirultam. – Hát, köszönöm!
– Örömömre szolgált – dünnyögte Philip, és közben újabb mosoly
bujkált a szája sarkában.
Süketnek tettettem magam.
– Azt hiszem, egyedül is megbirkózom a lépcsővel. Ma este már nem
kell igénybe vennem a szolgálatait.
Philip kétkedve nézett rám.
– Akkor álljon fel!
Hiába erőlködtem, mintha a székhez szegeztek volna.
– Jól sejtettem.
Philip felállt, kézen fogott, és felsegített a székből.
Amikor hozzám ért, szúró fájdalom hasított a kezembe. Eltorzult
arccal szisszentem fel. Philip elkomorult, és fürgén felfordította a
tenyeremet. A tűz fényénél a sebek sokkal ijesztőbbnek tűntek, mint
odafent. Vörös horzsolások és hólyagok borították a tenyeremet.
Hevesen lüktettek, és néhány helyen a bőröm is cafatokban lógott.
– Mintha azt mondta volna, hogy nem sérült meg a támadásban –
mondta Philip érdes hangon.
Amikor a szemembe nézett, nagyot dobbant a szívem. Dühösen, sőt,
kissé fenyegetően meredt rám, de ettől csak még vonzóbbnak tűnt.
– Nem is. Ez a gyeplőtől van. Megbokrosodtak a lovak, és még soha
nem hajtottam négyes fogatot. Ráadásul jól hasra estem a nagy
sietségben, és Jamest is nehezen bírtam el… – Philip döbbent
arckifejezését látva ijedten hallgattam el.
– Maga felemelte a kocsist?
– Hát, a komornám is segített.
Philip úgy bámult rám, mintha kísérletet látna.
– Láttam azt az embert. Kétszer akkora, mint maga. És a komornáját is
láttam. Ezt nevezem!
– Valamit muszáj volt kitalálnunk – vontam meg a vállam. – Mégsem
hagyhattuk magára Jamest.
Philip mélyen a szemembe nézett. Hirtelen arra ocsúdtam, hogy a tűz
egyre melegebb, én pedig egy igazán jóvágású úriember előtt állok, aki
gyengéden fogja a kezem. Philip leszegte a fejét.
– Maga nagyon bátor lány – mormolta, és az ujjhegyével könnyedén
végigsimított a tenyeremen.
Szelíd cirógatás volt, egyáltalán nem fájt. Kellemes melegség kúszott
végig a kezemen és a karomon, egyenesen a szívemig. Még soha nem
éreztem ilyet, és ettől zavarba jöttem.
Kirántottam a kezem Philip markából, hogy összeszedjem a
gondolataimat. Ám a kimerültség sűrű ködként telepedett az agyamra,
így hát hiába is próbáltam értelmet keresni a viselkedésemben. Mintha
lázas lettem volna. Vagy kótyagos.
– Gondolom, nagyon kimerült – mondta Philip, mintha olvasna a
gondolataimban. – Jöjjön! – Azzal karon fogott, és a nyitott ajtóhoz
vezetett.
Szólni akartam, hogy egyedül is feltalálok az emeletre, de már nem
voltam biztos benne, hogy ez így is van. Már nem. Philip csak akkor
engedett el, amikor felértünk a lépcső tetejére.
– Jó éjt, Marianne! – hajolt meg előttem.
A megszólítás hallatán elmosolyodtam. Nem is volt olyan illetlen.
– Jó éjt! – feleltem. – És köszönöm! Mindent köszönök.
Úgy éreztem, ez így túl kevés, de nem tudtam, mi mást mondatnék. Az
járt a fejemben, mikor fekhetek le végre. Bementem a szobába, ahol
Betsy továbbra is hangosan húzta a lóbőrt.
Ahogy becsuktam az ajtót, Philip halkan utánam szólt:
– Zárkózzon be, mielőtt ágyba bújik!
Amikor eszembe jutott, hogy alig néhány órája mekkora veszéllyel
kellett szembenéznem, jeges rémület fogott el. Ettől az elmém kitisztult,
és hirtelen eszembe jutott, mit akartam mondani. Megfordultam, hogy
megkérdezzem Philiptől, látom-e meg valaha.
De már elment.
6. fejezet
Kedves Marianne!
Felfogadtam egy megbízható ápolónőt, hogy viselje gondját a
kocsisának. Ma délben érkezik a kocsi, ami átszállítja önt és a
komornáját a vendéglátóihoz. Az önök kocsiját visszaviszik
Bathba. Vettem a bátorságot, és üzenetet küldtem
Edenbrooke-ba, hogy tájékoztassam a házigazdákat késése
okairól. Bízom benne, hogy semmit sem felejtettem ki.
Engedelmes szolgája:
Philip
Annak ellenére, milyen nehezen szenderültem álomba, másnap már
pitymallatkor fent voltam. Egy percet sem vesztegetve kiugrottam az
ágyból, magamra kaptam egy ruhát, és már szaladtam is a kertbe. Pompás
reggel volt: az éjszakai égbolt lassan fakókékké változott, és könnyű pára
lebegett a pázsit fölött. Elsiettem a még felfedezésre váró
gyümölcsöskert, híd es rózsákért mellett. A ház északi oldala felé
igyekeztem, azokhoz az épületekhez, amelyeket előző nap fedeztem fel,
miután beleestem a folyóba.
Az ablakokon beáramló reggeli fényben tiszta, rendezett istálló tárult a
szemem elé. Egy teremtett lelket sem láttam a közelben. Tökéletes!
Elsétáltam a bokszok előtt, ahol a lovak még javában aludtak, vagy
csendben ropogtatták a zabot.
Az egyik boksz előtt megtorpantam. Magas, fekete ló hajolt át az ajtó
felett, mintha arra várna, hogy üdvözöljem. Rémlett, hogy Philip mintha
ezen ült volna, amikor beleestem a folyóba, de nem voltam biztos benne,
hiszen akkor alig mertem rájuk nézni. Ahogy közelebb léptem, a ló
előrenyújtotta az orrát, és megbökte a kezem. Örömömben
elmosolyodtam.
– De szép vagy! Hogy hívnak? – Az istálló ajtajára réztáblát
erősítettek. – Rowton – olvastam fennhangon. – Ez a neved? – A ló
felvetette a fejét, és helyeslőén nyihogott. – Látom, jól nevelt paci vagy –
mondtam nevetve. – Tudsz valami trükköt? Kíváncsi vagyok, mi
mindenre tudnálak rávenni egy szem kockacukorral. Kár, hogy nincs
nálam.
– Énekeljen neki! – szólalt meg Philip közvetlenül a hátam mögött.
Összerezzentem, es ijedten fordultam hátra. – Látom, nem csak a
tehenekkel találja meg a hangot.
Kíváncsi voltam, mióta állhat ott.
– Azt hittem, egyedül vagyok – dadogtam szégyenlősen.
– Én is. – Philip mellém lépett, és mélyen a szemembe nézett. Amikor
elmosolyodott, úgy éreztem, ritka kegyben van részem. – Jó reggelt! – A
hangja jól illett az istálló csendjéhez és a simogató tekintetéhez.
Nem tudtam mire vélni ezt a nyájas, barátságos közeledést.
Tehetetlenség fogott el, akárcsak előző este. Úgy éreztem, az lesz a
legokosabb, ha hivatalos hangot ütök meg.
– Jó reggelt, uram! – hajoltam meg. – Remélem, nem haragszik, hogy
megcsodáltam a lovait.
– Miért haragudnék? – vonta fel a szemöldökét Philip. – De ha még
egyszer „uramnak szólít, úgy kihajítom, hogy a lába se éri a földet!
Elnevettem magam, és kicsit meg is nyugodtam a közvetlen hangnem
hallatán, amihez Philip körömszakadtáig ragaszkodott.
Philip a zsebébe nyúlt, és átnyújtott egy kockacukrot. Rowton egy
nyalintással bekebelezte. Ahogy megsimogattam az orrát, a rövid
bajuszkákkal tarkított puha bőr kellemesen csiklandozta a tenyeremet.
Halkan felsóhajtottam. Régóta nem jártam istállóban.
Éreztem, hogy Philip tekintete az arcomra tapad. Gyorsan
felpillantottam. Philip ugyanolyan elmélyülten tanulmányozott, mint
tegnap este, amikor a festményben gyönyörködtem. Erről eszembe jutott,
nagyjából három percet vesztegettem arra, hogy rendbe tegyem magam
felkelés után. Philip ezzel szemben frissen borotválkozott, és hullámos
haja is nedvesen csillogott. Észrevettem, hogy lovaglópálcát tart a
kezében.
– Kilovagol? – kérdeztem.
– Igen. Velem tart?
Mély levegőt vettem, és gyorsan bólintottam, nehogy meggondoljam
magam.
– Igen. Ha nem bánja.
– Egyáltalán nem. Van itt két szelíd kanca, anyám meg a húgom
lovagol rajtuk. Szerintem szívesen kölcsönadják bármelyiket.
Gúnyosan mosolyogtam az orrom alatt. Ha lúd, legyen kövér.
– Mihez kezdjek egy szelíd kancával? Hívjam meg teára?
Philip enyhe megütközéssel kapta fel a fejét. Aztán elnevette magát.
– Gondolhattam volna. Ön nyilván ódzkodik a szelíd kancáktól. Ez
esetben, azt hiszem, meg is találtam a tökéletes lovat.
Egy távolabbi bokszhoz vezetett, és bemutatott Megnek, a világos
gesztenyebarna, finom arcú, jó kiállású csikónak.
– Milyen magas? Másfél méter? – kérdeztem.
Philip bólintott.
Az én lovam is ugyanekkora volt. Gyorsan elhessegettem a
gondolatot. Már régóta nem mertem a lovamra gondolni.
Tiszteletlenségnek tartottam, hogy egy ló után keseregjek, hiszen a mama
még nála is jobban hiányzott. Az agyam legmélyére száműztem a
nosztalgikus gondolatokat, és alaposan szemügyre vettem Meget.
Egyszerűen tökéletes volt.
Bólintottam, a komolyság álarca mögé rejtve izgatottságomat.
– Megjárja.
Philip azt mondta, míg én átöltözöm, ő felszerszámozza a lovakat.
Lélekszakadva rohantam fel a szobámba, és Betsy segítségével
belebújtam a sötétkék lovaglóruhámba.
– Szerencse, hogy még jó a kisasszonyra – jegyezte meg Betsy. – Nem
is értem, miért nem volt hajlandó felpróbálni, mielőtt eljöttünk Bathból.
Megnéztem magam a tükörben, és sóhajtva simítottam le a
szoknyámat. A lovaglóruha felpróbálása túl nagy falatnak tűnt korábban.
Ahogy a kezem a nyakamra vándorolt, eszembe jutott az eltűnt medál.
Leengedtem a karomat, és kétségbeesetten kutattam valami kapaszkodó
után, de kénytelen voltam a tükörképemmel beérni. Kihúztam magam.
Kezdetnek ez is megteszi.
Mire visszaértem az istállóba, Meg már felnyergelve várt rám. Philip
és egy lovász tartotta a fejét.
– Ez gyors volt – állapította meg Philip elismerően. – Na, pattanjon
fel! – intett Meg felé a fejével.
Meg türelmetlenül toporgott, amíg elhelyezkedtem a nyeregben. Talán
megneszelte, hogy ideges vagyok. Enyhe szorítást éreztem a
mellkasomban, ami kissé idegen, mégis indokolt reakciónak tűnt.
Világéletemben szívesebben ültem lóháton, mint a legkényelmesebb
karosszékben. De a baleset óta nem lovagoltam. Kesztyűs kezembe
vettem a gyeplőt, előrehajoltam, megsimogattam Meg nyakát, és suttogni
kezdtem. Meg hátracsapott füllel hallgatott, és a szorongató érzéssel
együtt az ő nyugtalansága is elpárolgott. Rögtön tudtam, hogy jó
barátnők leszünk.
A napsugarak már áttörtek a fák lombján, amikor elindultunk a birtok
déli csücske felé. Philip végig mellettem ügetett. A lovász kissé
lemaradva haladt mögöttünk, akár egy diszkrét gardedám.
– Tulajdonképpen miért megyünk ilyen lassan? – fordultam Philiphez,
amikor egy széles tisztáshoz értünk.
– Nem tudom – villantotta rám amaz vidám, könnyed mosolyát.
Elengedtem a gyeplőt, mire Meg sebes vágtába kezdett. A hűvös
hajnali levegő üdén csapódott az arcomba. Hiányzott ez az érzés, de csak
most tudatosult bennem, mennyire. Mintha a szélnek, a lovaknak meg a
felhőtlen égboltnak hála új erőre kaptam volna. Kis erdő jelezte a tisztás
végét. Megfékeztük a lovakat.
– Hogy tetszik? – bökött a fejével Philip Megre.
– Tökéletes! – Valóban az volt. – Épp csak annyira vadóc, hogy ne
legyen unalmas, de azért kezelhető. És olyan gyönyörű! – paskoltam meg
a nyakát, majd Philipre mosolyogtam. – Egy szelíd kanca nem bírna
lépést tartani magával.
Philip is mosolygott, de kissé szórakozottan.
– Teljesen igaza van.
Kíváncsi voltam, milyen titok lappanghat a mosolya mögött.
A felkelő nap gyorsan elűzte a ködöt. Már alig vártam, hogy
körülnézhessek.
– Megmutatja a birtokot? – kérdeztem. – Amit eddig láttam belőle, az
egyszerűen lenyűgöző.
– Örömmel.
Philip megfordult, és felkaptattunk egy dombra, aminek tetején
magányos fa árválkodott. Innen szinte az egész birtokot beláttuk.
– Gyönyörű látvány! – jegyeztem meg.
A birtok elvadultabb felén álltunk, közvetlenül a ház fölött. A szépen
nyírt pázsiton és a parkon túl húzódott a folyó a kecses ívű fahíddal. A táj
gyanúsan ismerősnek tűnt. Rövid gondolkodás után be is ugrott, honnan.
A szalonbeli festmény is ebből a perspektívából ábrázolta a házat.
Nagy áhítatomban újból feltámadt bennem a vágy, hogy én is
megfessem ezt a jelenetet, és ott helyben megfogadtam, még visszajövök
ide, ha a föld alól kell is előkerítenem a festőkellékeket.
Philip megmutatta Edenbrooke határait. A dombtetőről az egész
környéket beláttuk. A birtok szemmel láthatóan virágzott, egyetlen
szegletét sem hanyagolták el. Egyre jobb véleménnyel voltam Sir
Charlesról. Értheti a dolgát, ha mindent így kézben tart. Cecily nem is éri
be akárkivel. Alig vártam, hogy végre megismerhessem Sir Charlest.
Lady Caroline egy szóval sem említette a legidősebb fiát, de úgy
okoskodtam, hogy ő nyilván Cecilyvel és Louisával együtt érkezik.
– Na, megnézzük, ki az ügyesebb? – kérdezte Philip, amikor
visszafordultunk. – Versenyezzünk! Az istálló a cél.
Meg mindent beleadott, de Philip lova szinte hasította a levegőt, a
patája alig érintette a talajt.
– Ez nem ér! – panaszkodtam, amikor az istállóhoz értünk.
– Tudom – vigyorgott Philip. – Behozhatatlan előnnyel indultunk –
veregette meg a ló nyakát. – Rowton versenyló, arab telivér volt az apja.
– Csodálatos! – néztem rájuk elismerően.
A csupa izom ló hátán ülő jóvágású férfi látványa megdobogtatta a
szívemet.
– Minden reggel lovagol? – kérdeztem, miután a lovász gondjaira
bíztuk az állatokat, és elindultunk a ház felé.
– Igen, többnyire. És ön?
– Én nem. Nagyanyám nem tart lovakat. Be kellett érnem a tempós
sétákkal. Természetesen gardedám kíséretében – húztam el a számat,
amikor eszembe jutott a bathi életem.
– Akkor változtassunk ezen a gyakorlaton, legalábbis amíg itt van.
Meg folyamatosan a rendelkezésére áll.
– Ezt komolyan mondja?
Mindent bevetettem, hogy elleplezzem túláradó lelkesedésemet.
– Persze. Maguk ketten illenek egymáshoz: épp csak annyira vadócok,
hogy ne legyenek unalmasak, de azért kezelhetőek – kacsintott rám
Philip.
Dühösen néztem rá. Egy lóhoz hasonlított! Micsoda szemtelenség!
Mikor a házhoz értünk, Philip megállt, hogy kitárja előttem az ajtót.
– És olyan gyönyörűek! – szólalt meg, ahogy elhaladtam mellette.
Becsmérlő pillantást vetettem rá, mire elnevette magát, mintha
beismerné, csak azért bókol, hogy lássa, mit szólok hozzá. Philip
Wyndham javíthatatlan nőcsábász volt, aminek nem örültem. Egy
csöppet sem.
9. fejezet
A könyvtár a földszinten, a szalonnal szemközti rövid folyosó végén bújt
meg. A bejárat a kanyar után következett, és amikor Philip kitárta előttem
az ajtót, úgy éreztem, mintha valamiféle titkos szentélybe nyernék
bebocsátást.
Határozottan férfias helyiség volt: a berendezést egyenes vonalú,
mélybarna bőrgarnitúra alkotta, az egyik falnál hatalmas kőkandalló
terpeszkedett. Körös-körül könyvespolcok sorakoztak. A helyiség
legtávolabbi végéből nyíló ülőfülkében két bőrfotel és egy kisasztal állt a
mennyezetig érő hatalmas ablakkal szemben. Az ablak, amelyen
szabadon ömlött be a fény, a birtok délkeleti oldalát foglalta keretbe.
Beóvakodtam a békés, napsütötte helyiségbe. Csak utólag vettem
észre, hogy Mrs. Clumpett kimentette magát. Egy cselédre lettem
figyelmes, aki a szoba távoli sarkában könyveket emelt le a polcról,
leporolta a borítójukat meg a gerincüket, végül halkan visszatolta őket a
helyükre. Ábrándosán simítottam végig az egyik fotel támláján, kinéztem
az ablakon, és lassan, tágra nyílt szemmel fordultam körbe. Úgy
megilletődtem, hogy eszembe sem jutott pörögni. Tiszteletlenség lett
volna.
– Tetszik? – kérdezte Philip mosolyogva.
– Az nem kifejezés – csóváltam meg a fejem. – Szabad? – mutattam a
könyvespolcra.
– Csak nyugodtan – válaszolta Philip, azzal kecsesen elhelyezkedett
az ablak melletti fotelban.
Elégedettnek tűnt.
A legközelebbi polcon sorakozó művekkel kezdtem: a görög
mitológiáról szóló tanulmányt egy verseskötet meg egy német
filozófiáról szóló könyv fogta közre.
– Mi alapján rendszerezték a könyveket?
– Nincsenek rendszerezve.
– Akkor hogyan találják meg, amit keresnek? – fordultam hátra.
Több ezer könyv van itt.
– Szeretek keresgélni. Olyan, mintha a régi barátaimat látogatnám
meg.
Elgondolkodva néztem Philipet. Ez az aprócska vallomás igencsak
felkeltette a kíváncsiságomat. Philip olyan otthonosan mozgott a
könyvtárban, mintha direkt neki építették volna. Hanyagul, kinyújtott
lábbal terpeszkedett a fotelban, de elismerően állapítottam meg, hogy
még ez is jól áll neki. Hirtelen csúfondáros mosoly ült ki az arcára, ami
arra utalt, hogy túl feltűnően bámulom – már megint.
– Látom, meglepődött, Marianne.
– Igen – feleltem őszintén.
Philip úgy vigyorgott, mintha mulattatná a válaszom.
Tovább böngésztem a könyveket, egészen belefeledkeztem a dologba.
A nagy összevisszaság miatt minden egyes cím újabb meglepetést
tartogatott a számomra. Több könyvet is találtam – például a francia
politika történetét meg egy, a gótikus építészettel foglalkozó művet, amit
alaposabban is áttanulmányoztam volna. Úgy elmerültem az
ábrándozásban, hogy amikor Philip megszólalt, ijedten rezzentem össze.
Szinte meg is feledkeztem róla.
– Áruljon el valamit! – mondta. – Mit keresett ön Bathban?
Odamentem hozzá, és leültem a szemközti fotelba.
– Édesanyám halála után apám a nagyanyám gondjaira bízott.
– És mit szólt ön ehhez a megállapodáshoz?
Meglepett, hogy a délelőtti semleges beszélgetésünk után ilyen
személyes kérdést tesz fel. Felsóhajtottam. Az érzelmek kuszaságában a
legegyszerűbb válasz mellett döntöttem.
– Hiányzott az otthonom.
– Mi hiányzott belőle? – kérdezte Philip halkan.
Odakint beborult, és nyomasztó hangulat telepedett a helyiségre.
Zavartan babráltam a szoknyámból kilógó cérnaszálat. A háttérben a
szobalány még mindig a könyveket porolta. Alighanem egész nap ezzel
foglalatoskodott, és a roskadozó polcokat elnézve, biztosra vettem, hogy
még sokáig elbíbelődik vele. Messze volt tőlünk, így nem hallhatta, mit
mondok, igaz, nem is ő bizonytalanított el, hanem Philip.
Nehezen bíztam meg az emberekben, és nem tudtam eldönteni, bátran
megnyílhatok-e ennek a férfinak, akihez hasonlóval még életemben nem
találkoztam.
Az elmúlt tizennégy hónap során áthatolhatatlan páncélt növesztettem
a szívem köré, hogy megvédjem magam a sebektől, és már egészen
elfelejtettem, hogyan kell nyitott lélekkel közeledni valakihez. Nem
éreztem égető szükségét, hogy kiteregessem a titkaimat.
Még a gondolattól is irtóztam, így hát komolyan fontolóra kellett
vennem, megéri-e ekkora veszélynek kitennem magam.
Philip türelmesen várta a választ, nem siettetett. Legyen ő a
bizalmasom, amíg Cecily megérkezik? Élvezem a társaságát, vallottam
be magamnak, és amúgy is szükségem van egy barátra. A barátság talán
megéri a kockázatot.
Mély levegőt vettem, és kinyögtem:
– Minden. Elsősorban a családom, aztán az otthonom, az ismerős táj, a
szomszédok, a barátok. Minden. Még a gyümölcsösünk is – mutattam ki
az ablakon. – Rengeteget lebzseltem ott: festegettem, olvasgattam, vagy
csak élveztem az egyedüllétet.
– Miért pont a gyümölcsösben? – tudakolta Philip.
Ez a kérdés is tisztességes, őszinte választ kívánt. Úgy tűnt, Philip
éppen a legféltettebb titkaimra kíváncsi.
– Még nem gondolkodtam rajta, vagy legalábbis nem igazán tudom
szavakba önteni.
Hosszasan bámultam a gyümölcsöst. A szürke fellegek alatt a
növényzet is kifakult. Az alacsony növésű fák csoportja hívogató
menedéknek hatott a végtelen égbolt háttere előtt.
– A fákból megnyugtató, elpusztíthatatlan energia árad – mondtam
halkan. – Minden évszakban más-más arcukat mutatják, de egy tapodtat
sem mozdulnak. Biztos pontot jelentenek. Egy gyümölcsös nem olyan
végeláthatatlan, mint egy erdő. Épp csak akkora, hogy elrejtsen, ha… –
elhallgattam, nem tudván, hogyan fejezzem be a gondolatot.
– Ha?
– Ha megnyugvásra van szükségem – nevettem fel zavartan. Kicsit
restelltem magam. – Tudom, furcsán hangzik. De néha ellenállhatatlan
vágy tör rám, hogy elbújjak a világ elől, és a gyümölcsösben
biztonságban érzem magam.
Félve sandítottam Philipre. Ő elgondolkodva nézett rám, és most az
egyszer még a csúfondáros mosolyát is félretette.
– Mert olyan, mint egy szentély – jelentette ki. – Nincs ebben semmi
furcsa.
Csak most ébredtem rá, mekkora feszültség munkált bennem.
Megkönnyebbülten engedtem le a vállam. Bólintottam. Nem győztem
csodálkozni, Philip milyen gyorsan felfogta a mondandómat. És nemcsak
felfogta, hanem el is fogadta. A válaszából legalábbis erre
következtettem. Ettől még közlékenyebb lettem.
– A mi gyümölcsösünk nem olyan nagy, mint ez itt – folytattam. – De
a fák ugyanilyen vastagok és vének. Gyerekkoromban mindig ott bújtam
el, ha valami rosszaságot csináltam. Kiválasztottam egy fát, és
felkapaszkodtam a tetejére. A nevelőnőm nem győzött kiabálni, hogy
másszak le.
– És lemászott? – kérdezte derűsen Philip.
– Nem én! Megvártam, amíg egyedül maradok. A nevelőnő egyszer
kihozott egy széket a házból, és nekiállt olvasni, mint aki eltökélte, hogy
akár az egész napját feláldozza, ha kell. Én persze makacs voltam, mint
az öszvér...
Philip érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
– Hát, igen, ezt a gyengémet a mai napig nem sikerült levetkőznöm –
nevettem el magam. – Szóval, az istennek sem akartam lemászni, a
nevelőnő azonban nem tágított, úgyhogy estig ott csücsültem a fa tetején.
Végül aztán kénytelen voltam lemászni, mert úgy teleettem magam
almával, hogy hascsikarást kaptam, és már nem bírtam elviselni a
fájdalmat. A nevelőnő azt hitte, ő kerekedett felül, és vérlázítóan
önelégült arckifejezéssel kísért be a házba. Amikor azonban a mama
meglátta, milyen fájdalmas görcseim vannak, úgy leszidta a nőt, hogy az
azonmód összecsomagolt, és másnap el is hagyta a házat. Persze rögtön
megbántam, hogy olyan makacs voltam, és töredelmesen bocsánatot
kértem a mamától. Én is megkaptam a magamét, de legalább egyedül
voltunk. Ezt szerettem a legjobban anyámban. Soha nem alázott meg
mások előtt.
– Ezt ön is örökölte tőle. Most már értem, miért tartja olyan nagyra ezt
a tulajdonságot.
Hirtelen nem értettem, mire céloz Philip.
– Nem emlékszik? Tegnap este ön is megmentett a szidástól.
– Jaj, szóra sem érdemes!
– Én nem így gondolom – csóválta meg a fejét Philip.
Olyan őszinteség sugárzott a tekintetéből, hogy zavartan sütöttem le a
szemem. Nem tudtam, mit feleljek.
– Kár, hogy nem ismerhettem az édesanyját. Milyen volt?
Ha nálam a medál, most megmutathattam volna a képet, nehogy Philip
azt higgye, túlzók. így viszont kénytelen voltam a saját szavaimra
hagyatkozni.
– Káprázatosán szép nő volt, a szeme égszínkék, a bőre, mint a
porcelán. A haja világosszőke, szinte már fehér. Kislánykoromban,
amikor esténként bejött a szobámba, hogy betakargasson, a haja úgy
tündökölt, akár a holdfény – idéztem fel a mama külsejét. – Cecily, a
nővérem, örökölte a szépségét… én nem – jegyeztem meg bocsánatkérő
mosollyal. – Szürke kisegér vagyok hozzá képest.
– Ne szerénykedjen! – csóválta a fejét Philip. – Amit mond, az távolról
sem felel meg a valóságnak.
Rögtön megbántam, hogy a szépségre tereltem a szót, hiszen Philip
már bebizonyította, hogy javíthatatlan nőcsábász. Pontosan azt mondta,
amit szerinte hallani akartam.
– Ez nem szerénység – dadogtam lányos zavaromban. – Nem várom el
öntől, hogy megcáfoljon. Csupán egy nyilvánvaló tényt állapítottam meg,
válaszul a kérdésére.
Philip ajka megvonaglott.
– Bocsásson meg! Nem tudtam, hogy így a szívére vesz egy egyszerű
bókot. Többé nem fordul elő.
Nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat. A Philip szeméből
áradó vidámság ellenállhatatlannak bizonyult, így vonakodva bár, de én
is elnevettem magam.
– Sajnálom, bután viselkedtem.
– Ne mentegetőzzön! – Philip felemelte a karját, és összekulcsolta a
tarkója alatt. – Kifejezetten üdítő érzés, hogy semmibe vesznek.
– Ne bolondozzon! – kacagtam fel másodszor is.
– Esküszöm, hogy az – erősködött Philip. – El sem tudom mondani,
mennyire élvezem – vigyorgott, mintha tényleg élvezné a helyzetet.
– Ez abszurdum.
– Komolyan beszélek. De mivel tudom, mennyire csökönyös… –
Gyilkos pillantást vetettem rá, mire elnevette magát. – Egyelőre hagyjuk
a témát. Mondja csak… a szépségén kívül mi mást örökölt még az
édesanyjától?
Úgy döntöttem, a mondat első felét elengedem a fülem mellett.
– Ő tanított meg festeni. Tehetséges festő volt, sokkal tehetségesebb,
mint én. És nagyon szeretett lovagolni. Szinte minden hajnalban elvitt
magával, és olyan szenvedélyes lovas volt, hogy a legmagasabb
akadályon is halált megvető bátorsággal ugratott át… – Ijedten rezzentem
össze, szinte megrémültem a saját szavaimtól.
– Ez okozta a halálát, ugye? – kérdezte Philip tiszteletteljesen.
Kinéztem az ablakon. Bólintottam, majd a gyümölcsösre szegeztem a
tekintetemet, és a fák védelmező gyűrűjébe képzeltem magam.
– Ön is vele volt?
Megköszörültem torkom, hogy eltüntessem a hirtelen ott nőtt
gombócot.
– Nem. Aznap reggel nem lovagoltam ki vele. A papa talált rá.
Gondolom, a többi nem szorul magyarázatra.
– De igen – szólalt meg Philip hosszú hallgatás után.
Meglepetten néztem rá.
Sokáig fürkészte az arcomat, mintha különös gonddal válogatná meg a
szavait.
– Nem értem, az édesapja miért fosztotta meg önt mindentől azok
után, hogy anya nélkül maradt. Az otthonától, a családjától, a barátaitól,
az atyai szeretettől.
Philip szavai olyan élesen, olyan váratlanul fúródtak a szívembe, hogy
szinte elaléltam a fájdalomtól. Philip könnyedén kiderítette, mi rejtőzik a
szívem mélyén. Éppen ezért nem nyíltam meg senkinek. Éppen ezért
bugyoláltam vastag pólyába a szívemet. Ostobaság volt azt hinnem, hogy
egy mozdulattal kiszabadíthatom.
Könnyek tolultak a szemembe. Felálltam, az ablakhoz léptem, és hátat
fordítottam Philipnek. Az ólomszürke égen felhők tornyosultak. Lógott
az eső lába. Az ablakhoz szorítottam a tenyeremet. A hűvös üveg
kellemesen elzsibbasztotta lüktető sebeimet. Kár, hogy a
szívfájdalmamra nem találtam gyógyírt.
Az ablak visszatükrözte Philip alakját, aki most a hátam mögé lépett.
Borzongató melegség áradt a testéből. Sokáig vívódtam, a hűvös
ablaküvegnek dőljek-e, hogy minél távolabb kerüljek tőle, vagy a
karjaiba omoljak, hogy engem is átjárjon a melegség.
10. fejezet
Kedves Marianne!
Gondolom, egész nap összevissza csatangolsz a környéken,
mint valami parasztlány. Azért írok, hogy újfent felhívjam a
figyelmedet, milyen feltételekkel engedélyeztem a
látogatásodat. Azért küldtelek Wyndhamékhez, hogy végre
megtanuld, hogyan kell úrinőhöz méltóan viselkedni. Részletes
beszámolót kérek, mit tanultál eddig. Vedd úgy, hogy ez
parancs! Ha nem látom a fejlődést, azon minutumban
hazaparancsollak. Ha nem változtatsz a viselkedéseden,
gondolkodás nélkül kitagadlak az örökségből, akárcsak az
unokaöcsémet. A saját boldogságod és a családunk becsülete
érdekében végsőkig kitartok az elképzelésem mellett, és addig
nem nyugszom, amíg maradéktalanul be nem váltod a
reményeimet. Ne okozz csalódást!
Üdvözlettel:
Nagyanyád
Marianne fogadalmai:
• Nem pörgök-forgok feleslegesen.
• Kalap nélkül nem lépek ki a házból.
• Megtanulok legalább egy dalt, hogy társaságban legyen mivel
szórakoztatnom az egybegyűlteket.
• Megtanulok flörtölni.
2
grace = báj, kecsesség (angol)
– Sok helyen megfordult már, Miss Daventry? – meregette a szemét a
csészéje mögül.
– Nem, nem mondhatnám.
– Londonban sem?
– Nem – válaszoltam csapdába esetten.
Mrs. Fairhurst eltúlzott döbbenttel hőkölt hátra, majd tágra nyílt
szemmel nézett a mellettem ülő Miss Grace-re.
– Még sosem járt Londonban? Milyen kár! Nyilván hallotta, hogy
körülrajongták Grace-t, amikor tavaly Londonban járt. Neki volt a
legtöbb udvarlója a fővárosban. Igaz, Lady Caroline?
– Valóban? – mosolygott udvariasan Lady Caroline.
– Hát persze! Nem emlékszik? Hol van Sir Philip? Ő is ott volt.
Többször is felkérte Grace-t táncolni, igaz?
Grace bólintott, mire Mrs. Fairhurst lelkesen mondta tovább a magáét,
de hiába. Valami szöget ütött a fejembe, és egyszerűen nem hagyott
nyugodni. Sir Philip? De hiszen nem Philip az elsőszülött fiú, hanem
Charles. Charles örökli a címet. Nem Philip. Miért nem szól közbe Lady
Caroline?
– Miss Daventry, annyira sajnálom, hogy még nem járt Londonban! –
göcögött kárörvendően Mrs. Fairhurst. – Ha megfelelő férjet szeretne
magának, nem ártana világot látnia.
Éreztem én, hogy nem leszünk jóban. Hosszasan vívódtam
magamban, mivel tehetném helyre az asszonyságot, de aztán úgy
döntöttem, inkább nem szólok, hiszen Mrs. Fairhurst mégiscsak Lady
Caroline vendége. Lesütött szemmel kortyoltam bele a keserű teába, és
azon morfondíroztam, vajon mi a csuda lehet ez a Sir Philip.
Lady Caroline jelentőségteljesen köszörülte meg a torkát.
– Mrs. Fairhurst, hallom felújíttatja a házát.
– Bizony-bizony!
Mrs. Fairhurst hangos, apró részletekbe menő leírást adott a
birtokáról, Lady Caroline pedig elnéző udvariassággal hallgatta.
Miss Grace kihasználta az alkalmat, és felém fordult. Barátságos
pillantást vetett rám.
– Már alig vártam, hogy megismerjem – mondta tétova mosollyal. –
Remélem, jó barátnők leszünk.
Kis híján félrenyeltem a teát. Mielőtt válaszoltam volna, hosszasan
tanulmányoztam Miss Grace arcát, aki, úgy tűnt, maga a megtestesült
ártatlanság.
– Bízom benne – feleltem. Nagyot sóhajtottam. Mitől lett ilyen fülledt
a levegő? Talán begyújtottak? Megköszörültem torkom. – Az édesanyja
Sir Philipet emlegette. Nincs itt valami tévedés? Hát nem Sir Charles a
legidősebb fiú?
Miss Grace meglepetten nézett rám.
– Természetesen ő. Csak sajnos már öt éve halott.
14. fejezet
A gyümölcsös néma ölelésében kerestem menedéket. Leültem egy fa alá,
és azon töprengtem, mihez kezdjek most, hogy Miss Grace mindent
felfedett előttem. Nyilvánvaló volt, hogy Cecily nem Charlesba
szerelmes, hanem Philipbe, vagyis Philiphez akar feleségül menni. De
hogyan kerülhette el a figyelmemet, hogy Philip a ház ura? Hiszen már
majdnem egy hete vendégeskedtem Edenbrooke-ban. Biztosan akadtak
árulkodó jelek.
Felálltam, és miközben fel-alá járkáltam, olyan nyomok után
kutattam, amelyekből rögtön látnom kellett volna, ki is valójában Philip.
Egyik reggel hosszasan tanácskozott az intézővel, aki a birtok
igazgatásában segédkezett. Lady Caroline tőle kért engedélyt, hogy
megrendezhesse a bált. És mintha fél füllel hallottam is volna, hogy
valaki Sir Philipnek nevezi. Hogyhogy nem olvastam a sorok között?
Ma még a gyümölcsös is ridegnek, barátságtalannak hatott. Hiába
vártam, hogy átjárjon a derűs nyugalom, ami a fák közelében szokott
elhatalmasodni rajtam. Egyre sebesebben lépkedtem, mégsem tudtam
száműzni magamból a kínzó nyugtalanságot. Millió kérdés kavargott a
fejemben: hogyhogy nem jöttem rá, ki is valójában Philip? És miért
zaklatott fel ennyire az értesülés? Miért érzem idegennek a szívemet? De
nem kaptam választ.
Elkeseredetten téptem le egy almát a fejem fölötti faágról.
Beleharaptam, de olyan savanyú volt, hogy nem bírtam lenyelni.
Kiköptem a falatot, és egy közeli fa felé hajítottam a gyümölcsöt. Nem
találtam el. Erős késztetés fogott el, hogy újabb almát szakítsak le, és
megint megcélozzam a fát, ám ezúttal jóval nagyobb lendülettel. A
gyümölcs bizsergető tottyanással kenődött szét a fa törzsén.
Vérszemet kaptam, és újabb almát hajítottam el. Aztán még egyet.
Sejtelmem sincs, mi játszódhatott le bennem. Csupán arra emlékszem,
hogy két választásom volt: vagy teljes erőből a szemközti fa törzséhez
vágom az almákat, vagy szembe kell néznem a rettegett igazsággal.
Addig hajigáltam az almákat, amíg bele nem sajdult a vállam. A fa körül
szanaszét hevertek a szétlapult gyümölcsök. Mikor kitomboltam magam,
az igazság, amivel addig nem mertem szembenézni, olyan
kézzelfoghatóan hevert előttem, mint a széthasadt almák kupaca.
Edenbrooke elvesztette a varázsát. Mindaz a jó, amiben részem volt –
a nehezen megtalált boldogság, az új énem, a barátság és az érzés, hogy
végre tartozom valahova hirtelen semmivé foszlott. Üveges tekintettel
meredtem a földön heverő almákra, a kezem kétségbeesetten markolta a
levegőt. Egyetlen apró értesülés, és minden a feje tetejére állt. Philip a
legidősebb fiú. Övé a cím, a birtok és a vagyon. Öt szemelte ki magának
Cecily. És én? Én ugyan nem szállók versenybe a nővéremmel. Philippel
is ugyanaz a helyzet, mint azzal a régi babával. Cecily kaparintotta meg
magának. Nekem pedig úgy kell tennem, mintha soha nem is
érdeklődtem volna iránta.
Persze én nem akartam feleségül menni Philiphez. Ilyesmi meg sem
fordult a fejemben. (Kivéve azt a különös esetet, amikor mindenáron meg
akartam csókolni ördögi mosolyra húzódó ajkát.) De Philip igaz
barátként állt mellettem, amikor senki másra nem számíthattam. És egy
olyan barát, aki a lelkembe lát, aki elfogad, akiben vakon megbízhatok,
ritka kincs. Szinte felbecsülhetetlen. Bántott, hogy el kell szakadnunk
egymástól. Keserű düh fortyogott bennem, mintha megint hatéves
lennék, és szívből haragudnék Cecilyre, amiért magának követeli a babát.
De Philip sokkal több volt, mint egy baba. Ó...
Nyugalomra intettem magam. Úgy éreztem, nem vezetne jóra, ha
szavakba önteném, mit is jelent a számomra Philip. Csak az számított,
hogy többé nem lehet az enyém.
Konok elégedetlenséggel fordítottam hátat a gyümölcsösnek. Nem
voltam éhes, és nem vágytam társaságra. Azt akartam, hogy
elmerülhessek a magányban. Hirtelen nagyszerű ötletem támadt.
Felszaladtam a szobámba, fogtam a festőtáskámat, és szó nélkül
kisurrantam a házból. Még a lovásznak sem szóltam, inkább magam
nyergeltem fel Meget. Egyenesen a dombhoz nyargaltam. A tetejére érve
leszálltam, megkerestem azt a perspektívát, amelyből a mama festette le a
kastélyt, és letelepedtem a fa tövébe.
Majdnem ugyanott ültem, ahol előző nap Philippel, de most minden
más volt.
Órák telhettek el, mire letettem az ecsetet, kilazítottam a vállamat, és
hátraléptem, hogy jó alaposan szemügyre vegyem a vízfestményemet.
Megörökítettem Edenbrooke-ot: az épület szimmetriáját, a folyót, a
gyümölcsöst. Ez adta a hátteret. Az előtérben az a fa látszott, amely alatt
Philippel üldögéltünk. A fa mellett magányos női alak álldogált. Hátat
fordított a nézőnek, és kezét a fa törzsén pihentetve nézett le
Edenbrooke-ra. Merő hiúságból derékig érő hajat festettem neki, ami az
aranyló méz színében tündökölt. Bár az arcát elfordította, a testtartása
elárulta, hogy kínzó vágy mardossa a lelkét.
Pontosan ezt a hatást kerestem: a lány magányosan áll vágyai
netovábbja előtt, de hiába sóvárog utána, nem kaphatja meg. Kétségkívül
ez volt életem legjobban sikerült festménye. A mama büszke lett volna rá.
Büszke lett volna rám.
Sóhajtva morzsoltam el egy kósza könnycseppet. Most, hogy a
vászonra zúdítottam lelkem minden fájdalmát, egészen
megkönnyebbültem. De amikor megpillantottam magam, amint egyedül
álldogálok a fa tövében, olyasmi után vágyakozva, ami soha nem lehet az
enyém, éles fájdalom nyilallt a szívembe, és sírva fakadtam. Nem tartott
sokáig (egyre rutinosabban lepleztem el a bánatomat meg a szívemet
tarkító sebeket), de azért alaposan kizokogtam magam.
Végül sikerült ráncba szednem a szívemet. Már nem tiltakozott olyan
hangosan, amikor ráparancsoltam, hogy viselkedjen. Ezeket mondtam
neki: Philip Cecilyé. Már nem lehet a barátod, a lovaglótársad, a
bizalmasod. Már nem ő a napod fénypontja. Távoli ismerős, semmi több.
Barátkozz meg a gondolattal, mire Cecily megérkezik! El kell válnod
Philiptől: ha kell, erőszakkal kell eltaszítanod öt magadtól. Ez lesz a
legokosabb. Egy pillanatig se bánkódj utána!
A szívem engedelmeskedni fog, ebben biztos voltam. Persze csak
akkor, ha elég szigorúan bánok vele.
Amint megszáradt a festék, és a könnyeim is elapadtak,
összepakoltam, kerestem egy farönköt, ahonnan felmászhatok Meg
hátára, majd visszalovagoltam az istállóba. Úgy elrepült az idő, hogy
mikor megérkeztem, meglepődve láttam, hogy már alkonyodik. Átsuhant
az agyamon, hogy talán nem kellett volna ilyen sokáig elmaradnom,
pláne egyedül. Korgó gyomorral állapítottam meg, hogy lemaradtam az
uzsonnáról. Az istállóudvarra érvén leszálltam Megről, és bevezettem a
derengő félhomályba, ahol egyenesen Philipbe botlottam.
– Hol járt? – kérdezte.
Nem számítottam rá, hogy összefutok vele. Eszembe jutott a
döntésem, hogy Philip nem több, mint távoli ismerős. Legalább
hozzászokom a gondolathoz. Elmosolyodtam, és erőltetett vidámsággal
feleltem:
– Maga kísértetiesen emlékeztet a volt nevelőnőmre. Siet valahova?
– Igen, maga után indultam – mondta Philip feltűnő kimértséggel.
Nem akartam megtudni, miért ilyen rideg velem.
A barátságunk felbontása nehezebben ment, mint gondoltam. Szinte
kényszerítenem kellett magam, hogy hűvösen, érzéketlenül szóljak
Philiphez.
– Igazán? Nos, megjöttem.
Bevezettem Meget az istállóba, és nekiláttam, hogy lecsatoljam róla a
nyerget. Abban reménykedtem, hogy így talán lerázhatom Philipet. Máris
kicsúszott a kezemből az irányítás. Remegett a kezem, annyira váratlanul
ért a találkozás.
Philip utánam jött. Egyszerre nyúltunk a csat után. Philip megragadta
a kezem, és maga felé fordított. A szívem megbokrosodott, és szilaj
vágtába kezdett.
Philip arca félig rejtve maradt az árnyékban. Nem láttam a tekintetét,
de a szája idegesen feszült meg.
– Maga órákkal ezelőtt kilovagolt Meggel, anélkül, hogy bárkinek is
megmondta volna, hová megy. Mi van, ha baleset éri? Mi van, ha
megsérül? Hogy találom meg?
Bűnbánóan horgasztottam le a fejem, de közben forrt bennem az
indulat.
– Bocsánat!
Philip szünetet tartott, mintha azt várná, hogy kimagyarázom magam,
de én durcásan hallgattam, remélve, hogy a némaságom megteszi a
hatását, egyszer és mindörökre. Amikor megszólalt, a hangja még mindig
csalódottan zengett.
– Marianne, lehet, hogy nem jutott el a tudatáig, de most én felelek
önért, a biztonságáért, a testi épségéért, és ez nem kis feladatot ró rám.
Hogyan nézzek az édesapja szemébe, ha baleset éri a birtokomon?
Aha, szóval csak púp vagyok a hátán. Legszívesebben megszabadulna
tőlem. Kirázott a hideg a gondolatra.
– Erre nem is gondoltam – motyogtam.
– Tudja, mitől rettegtem?
Felnéztem, és megráztam a fejem. Jeges rémület fogott el. Még soha
nem láttam ilyen dühösnek Philipet.
Philip mély levegőt vett.
– Hogy az édesanyja sorsára jutott.
Mintha arcul csaptak volna. Összerezzentem, és kirántottam a kezem
Philip szorításából.
– Ezt ne tegye velem, Philip! Már bocsánatot kértem!
Túl nyers voltam. Philip hátrahőkölt. A földre szegeztem a tekintetem,
az érzelmek sodró özöne meg a szemhéjam alatti bizsergés újabb
könnyáradattal fenyegetett. Síri csend támadt. Nagyot nyeltem, és
próbáltam összeszedni magam.
– Elvesztettem az időérzékemet – folytattam, immár szelídebb
hangon. – És biztos voltam benne, hogy senki sem aggódik miattam.
– Senki?
Felnéztem. Philip szeme villámokat szórt, a mentegetőzésem csak
tovább rontott a helyzeten.
– Szóval, én senki vagyok, Marianne? Én nagyon is aggódtam maga
miatt. Vagy ez mellékes?
Egyenesen a szemembe nézett – fürkészően –, mintha lázasan keresne
valamit. Láttam, hogy ennek a fele se tréfa. Ez nem a megszokott évődés.
Erről az oldaláról még nem ismertem Philipét. Eddig mindig csak
bolondozott, de ez az indulat olyan fenyegető volt, mint a pusztító
tűzvész. Vállat vontam. Éreztem, hogy ezzel semmit sem oldok meg, de
nem tudtam, mi mást tehetnék.
Philip leszegte a fejét, és idegesen toporgott, hátralépett, aztán megint
előre. Növekvő nyugtalansággal figyeltem a gyötrődését. Még soha nem
láttam ilyen zaklatottnak.
– Marianne! – szólalt meg végül mélyen zengő, fojtott hangon.
Ahogy felpillantott, kék szeme gyémántként szikrázott a
félhomályban. – Kedvel ön engem?
Nagyot dobbant a szívem.
– Micsoda?
– Hallotta – felelte Philip halk, ám határozott, ellentmondást nem tűrő
hangon. A tekintete rám tapadt. – Kedvel ön engem? Gondol néha rám?
A szavai egyenesen a lelkemig hatoltak, őrült kalimpálásra késztetve a
szívemet. Lesütöttem a szemem. Mondj nemet, győzködtem magam.
Mondj nemet! Az lesz a legokosabb. Végre elérhetnéd, amit akarsz. Ám a
szívem csendre intett, hiába próbáltam megszólalni. Jól látom, hogy
Philip közelebb lépett hozzám? Milyen kicsi ez az istálló! Mint egy
egérlyuk. Nem csoda, hogy Philip, valamilyen különös oknál fogva, fél
kézzel a falnak támaszkodott a vállam fölött, mintegy csapdába ejtve
engem.
Philip mellkasára csúsztattam a kezem, hogy ellökjem magamtól.
Hátrahőköltem, és a falhoz simultam. Olyan meleg van ebben az
istállóban, és amúgy is túl közel állunk egymáshoz. Önkéntelenül, de az
első érintésre sóbálvánnyá dermedtem. Mozdulatlanul néztem amint a
kezem együtt emelkedik és süllyed Philip mellkasával, és hiába próbáltam
megzabolázni a szívemet, az makacsul ellenállt. El kell löknöm magamtól
Philipet. Most rögtön! Hogy erőt merítsek, a másik kezemet is a
mellkasára tettem, de csak tovább rontottam a helyzeten. A testemen
végigcikázó érzelmek áradata elsöpörte a józan gondolatokat.
Philip feszülten várta a választ, de nem tudtam, mit feleljek. A kérdése
ugyanolyan lehetetlen volt, mint az, amit még a megérkezésem estéjén
szegezett nekem. Minden köteléket el kell vágnom kettőnk között, mire
Cecily megérkezik. Cecily az ikertestvérem, a legközelebbi
hozzátartozóm, a másik felem. Ő a Nap, én vagyok a Hold. Ő az egyetlen
rokonom, aki még törődik velem, aki elfogad engem. Nem szabad
eladnom. Nem fogom eladni.
Philip gombjaira szegeztem a tekintetem, és lassan beszívtam a
levegőt.
– I-igen, persze hogy kedvelem magát, Philip. Ön igazán… hűséges
barát és szívélyes házigazda.
Philip nem mozdult.
– Nézzen rám, Marianne! – mondta halkan.
Felpillantottam, de a nyakkendőjénél tovább nem merészkedtem.
– Rendesen, ha kérhetem – sóhajtott fel ingerülten Philip.
Nem ment. A feszültség egyre csak nőtt bennem, és ez halálra rémített.
Philip az arcomhoz nyúlt, és finoman az állam alá csúsztatta az ujjait.
Hátrabicsaklott a nyakam. Philip megcirógatta az állkapcsomat, a piruló
arcomat. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és hirtelen elöntött a
forróság, a maradék önbecsülésemet nyaldosva emésztő lángnyelveivel.
– Hűséges barát? – kérdezte Philip, mikor végre a szemébe néztem. –
És szívélyes házigazda? Ennyi az egész?
Rekedtes hangja hallatán kéjes bizsergés futott végig a testemen.
Philip tekintete menthetetlenül csapdába ejtett. Olyan közel volt
hozzám, már majdnem rábukkantam arra a nagy, fontos, gyönyörű
igazságra, amit olyan sokáig rejtegetett előlem. Erőnek erejével kellett
megfékeznem magam, mert már azon voltam, hogy felcsúsztatom a
kezem a mellkasán, egészen a válláig, átkulcsolom a nyakát, mélyen
beletúrok a hajába, lehúzom a fejét, és...
Te jó ég, mi ütött belém? Philip a barátom, semmi több. Miért éreztem
mégis úgy, hogy sántít az egész? Miért éreztem mégis úgy, hogy
feltartóztathatatlanul zuhanok valami felé, ami még azon az esős napon
sejlett fel előttem a könyvtárszobában?
15. fejezet
Ejha!
Életemben nem olvastam még ilyen szépet, pláne Philip tollából.
Szinte perzseltek a szavai. Ha kimondva hallom őket, ott helyben
elemésztenek. Hálát adtam az égnek, hogy Philip csendben maradt.
Megint az arcomon éreztem a tekintetét (olyan közel volt hozzám), de
ezúttal már nem mertem ránézni, Inkább a tenyerembe támasztottam az
állam, és az ujjaimmal takartam el lángoló arcomat.
Elepedek érted
Betsy aznap este különös gonddal készítette el a frizurámat: addig kefélte
a hajamat, amíg úgy nem ragyogott, mint az aranyló méz, végül feltűzte.
Közben végig a kimenőjéről csacsogott.
– Kicsit utánanéztem ennek a Jamesnek, kisasszony.
– Kinek? – A gondolataim még mindig a szerelmes levél körül
forogtak.
– Az eltűnt kocsisunknak.
– Ó, hát persze. Jamesnek. És mire jutottál?
– Azt beszélik, hogy egy közeli fogadóban szállt meg, Edenbrooke-tól
délre. Állítólag nem tűnt betegnek, és tele volt pénzzel. Ha minden igaz,
éppen Brightonba tartott, ami, ha szabad megjegyeznem, kitűnő ötlet,
hiszen a tengeri levegő csak jót tesz a lábadozóknak. Én amondó vagyok,
Jamesnek elege lett abból az ápolónőből, és szépen megszökött.
Ezen elgondolkoztam.
– Szerintem meg érezte, hogy meggyógyult, és efölötti örömében a
saját lábán távozott. De honnan szerezte a pénzt? És miért tűnt el szó
nélkül? Fizették az ápolását.
Betsy a vállát vonogatta.
– Így, ni! – igazgatta el az utolsó hajtincset is. – Hogy tetszik?
Belenéztem a tükörbe. Betsy ragaszkodott hozzá, hogy a vadonatúj
zöld selyemruhámat vegyem fel. Ez volt az egyik legelegánsabb ruhám,
bár én kissé rikítónak találtam.
– Nem lenne jobb mégis a rózsaszín?
– Nem – rázta meg a fejét Betsy határozottan –, ez kiemeli a szeme
színét. És a haja is olyan jól mutat mellette.
Nem szívesen ismertem el, de ebben a percben mélyen egyetértettem
Mr. Whittlesszel, aki szerint a hajam úgy csillog, mint a borostyánkő. És
bár folyton panaszkodtam a semmilyen szemem miatt, amiben hol a kék,
hol a zöld, hol a szürke dominált, a ruha szépen kihangsúlyozta a zöld
árnyalatot, és titokban nagyon is elégedett voltam az eredménnyel. Lehet,
hogy nem vagyok olyan klasszikus szépség, mint a szőke, kék szemű
Cecily, gondoltam magamban, de ma este egész csinosnak látszom.
– Igazad van – mondtam. – A zöld az igazi.
– Tudom – mosolyodott el Betsy. – Bízza csak rám magát! – Azzal
hátralépett, hogy jó alaposan szemügyre vegyen, eligazgatta a loknikat a
nyakam körül, majd elégedetten bólintott. – Készen vagyunk.
– Köszönöm! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
– Tudja, mit kérek cserébe? Mesélje el, mit szólt Sir Philip, amikor
meglátta – mosolygott csintalanul a komornám.
Elszorult a szívem.
– Betsy, ne mondj ilyeneket!
– Miért ne?
– Mert még meghallja valaki, és azt fogja hinni, hogy mindenáron ki
akarom vívni Sir Philip csodálatát. – Mély levegőt vettem. – Holott szó
sincs erről. Az az ember teljesen közömbös a számomra.
Betsy sandán nézett rám.
– Lehet, hogy Miss Marianne nem akarja kivívni Sir Philip csodálatát,
de az úr ettől még csodálja a kisasszonyt. Éppen erről beszélgettünk a
konyhában a többi szolgálóval.
Mélységes döbbenet lett úrrá rajtam. Hát ez borzasztó! Tudtam, ha
Betsyben felmerült a gyanú, hogy van valami köztem és Philip között,
nyilván a többi szolgáló is osztja a véleményét. Nem fogják fel, hogy
Philip egyszerű nőcsábász, akit nem szabad komolyan venni. Még
belegondolni is rémes volt, mi lesz, ha valamelyiküknek eljár a szája
Cecily előtt. Hátranyúltam, hogy kigomboljam a ruhámat.
– Mit művel?
– Meggondoltam magam. A rózsaszín ruhámat veszem fel.
Betsy hangos méltatlankodásba kezdett, de látván, hogy hajthatatlan
vagyok, megemberelte magát, és segített átöltözni. Közben, tőle
szokatlanul, mély hallgatásba burkolózott. Amikor végeztünk, és
hátrafordultam, hogy köszönetét mondjak neki, mélységes neheztelést
olvastam ki a tekintetéből.
– Nem tudom, mit láttál – mondtam –, de biztosíthatlak, hogy csak
képzelődtél. Sir Philip semmit sem érez irántam, ahogy én sem őiránta.
Igazi szoknyabolond, és nincs kivel flörtölnie. Csupán ezért figyelt fel
rám. Amint Cecily megérkezik, minden rendbe jön. Majd meglátod.
Ekkor, mintegy varázsütésre, kopogtattak. Ajtót nyitottam, és a
küszöbön ott állt Cecily. Magasabb, szebb és elegánsabb volt, mint
valaha. Szinte rá sem ismertem. De ahogy a szemébe néztem, rögvest
felelevenedtek a gyerekkorunkról, az otthonunkról, a régi szép időkről
őrzött emlékek.
– Na, végre, hogy itt vagy! – kiáltottam, és sietve megöleltem.
Ő is viszonozta az ölelést, ám aztán gyorsan elhúzódott tőlem.
– Igen, de csak most érkeztem, sietnem kell, nehogy lekéssem a
vacsorát. Gyere velem, ha már készen vagy, legalább beszélgetünk egy
kicsit.
Mit sem törődve Betsy rosszalló tekintetével, követtem Cecilyt a
földszinti szobájába. A komornája már kikészítette az estélyi ruháját. Kék
selyemből készült, ami szépen kiemelte Cecily szemét. Leültem egy
székre, és megvártam, amíg a nővérem átöltözik.
– Jól utaztál? – kérdeztem. – Milyen volt London? Annyi mindent
szeretnék kérdezni tőled. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy
látlak.
– Rengeteg mesélnivalóm van! – huppant le Cecily a fésülködőasztal
elé. Míg a komornája megfésülte, ő a tükörképét nézegette. – Fogadok,
hogy te is imádnád Londont! Olyan mulatságos! Képzeld csak el:
rengeteg ember, bálok, dalestek és színházak. Minden estére jut valami,
és senki sem bújik ágyba éjfél előtt. Olyan izgalmas! És mindenki olyan
elegáns! Jövőre neked is el kell jönnöd. Nagymama biztosan megengedi.
Mivel a komorna jelenlétében nem fedhettem fel Cecily előtt az
örökség ügyét és a hozzá kapcsolódó feltételeket, csak annyit mondtam:
– Remélem.
– Ezt a ruhát Bathban varrattad, kedvesem? – sandított rám a nővérem.
– Igen – simítottam le a szoknyám.
– Rá se ránts! Itt senki sem szól meg miatta, nekem elhiheted. Mire a
fővárosba kerülsz, nagyvilági hölgyet faragok belőled – mondta Cecily
sugárzó mosollyal. – Sose búsulj, Annie, megmentelek a rémes bathi
varrónők karmai közül!
A többit már nem hallottam, végig a régi becenevem visszhangzott a
fülemben. A papán és Cecilyn kívül senki sem szólított Annie-nek.
Hirtelen olyan elviselhetetlen honvágy tört rám, hogy nem bírtam ülve
maradni. Felugrottam, és Cecily nyakába borultam.
– Úgy örülök, hogy itt vagy!
– Igen, én is, de tönkreteszed a frizurám – nevetett a nővérem.
Félszeg mosollyal álltam félre. Cecily még egyszer utoljára megnézte
magát a tükörben, majd felállt.
– Na, mit gondolsz? – fordult felém. – Akad majd udvarlóm ma
estére?
Káprázatosán szép volt.
– Hát persze.
Ez volt az igazság, mégis nehezemre esett kimondanom.
A szalonban Lady Caroline bemutatott a lányának, Louisának, a
fiának, Williamnek, és a menyének, Rachelnek. William derűs mosollyal
köszöntött, mintha mulattatná a jelenlétem. Rachel tetőtől talpig
végigmért, de egyáltalán nem bántón. Louisa viselkedését azonban a
legnagyobb jóindulattal sem lehetett szívélyesnek nevezni.
Cecily arra kért, menjek előre, hogy semmi se vonhassa el a figyelmet
a belépőjéről. Mikor belépett a szalonba, minden szempár rászegeződött.
Maga volt a megtestesült szépség. A haja, mint a selyem, a bőre, mint a
tej, a szeme, mint a nefelejcs. Sugárzott, mint a nap.
– Sir Philip! – hajolt meg kifogástalan eleganciával.
Kétség sem férhetett hozzá, Londonban igazi úrinő lett belőle. Esetlen
tramplinak éreztem magam mellette.
– Daventry kisasszony! – hajolt meg Philip is.
– Nagy örömömre szolgál, hogy bebocsátást nyerhettem gyönyörű
otthonába. De a legnagyobb boldogságot az jelenti a számomra, hogy
végre viszontláthatom.
Philip udvarias bókokkal viszonozta a gesztust. Mióta beléptem a
szalonba, rá sem néztem Philipre, de most, hogy Cecily szóba elegyedett
vele, feltűnés nélkül szemügyre vehettem. Ő persze rögtön észrevette,
miben mesterkedem, mert alighogy ráemeltem a tekintetemet, felém
sandított.
Az íróasztalfiókba rejtettem a szerelmes levelet. Kár, hogy az
elmémből nem száműzhettem ilyen egyszerűen. Philip szavai percenként
az emlékezetembe villantak, és új életre keltek a lelkemben, nem kis
gyötrelmet okozva ezzel. Cecily éppen azt ecsetelte, milyen szép nagy a
birtok. Elfordítottam a fejem, hallani sem akartam, mit válaszol Philip.
A komornyik kitárta az ajtót, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva
van. A háttérbe húzódtam, hogy kivárjam, milyen sorrendben vonulunk
át az ebédlőbe. Lady Caroline először Cecilyre nézett, majd rám, és már
nyitotta a száját, de mire megszólalhatott volna, Cecily már bele is karolt
Philipbe, és mosolyogva nézett fel rá. Ez tehát eldőlt. Cecily Philip karján
vonult át az ebédlőbe, és ő ült a házigazda jobbjára, a díszvendégnek járó
helyre. Végtére is ő volt az idősebb. És mindig ragaszkodott is az
elsőbbségéhez: az a hét perc alapjaiban határozta meg az életünket.
Jómagam Philip balján foglaltam helyet. Ebből a pozícióból tisztán
láthattam, hogyan tartja szóval Cecily Philipet négy teljes fogáson át.
Senki mással nem foglalkozott, és nagyon ügyesen flörtölt. Illedelmesen
mosolygott, kacéran nézett fel Philipre félig leeresztett szemhéja alól, és
valahányszor felnevetett, finoman megszorította Philip karját. A második
fogás után végképp eluntam a dolgot, így hát leszegett fejjel ettem
tovább, és süketnek tettettem magam. Azelőtt cseppet sem zavartattam
magam Cecily viháncolása miatt, de a nővérem aznap este addig táncolt
az idegeimen, amíg el nem érte, hogy tompa fejfájás lüktessen végig a
tarkómon.
Amikor a lakájok behozták a desszertet, éreztem, hogy Philip tekintete
rám tapad. Felpillantottam, és láttam, hogy kérdőn néz rám.
– Nagyon hallgatag ma este – suttogta a fülemhez hajolva.
Az asztal túloldalára sandítottam, és láttam, hogy Cecily engem néz.
Aztán Philipre siklott a tekintete, aki feszülten várta a választ. Vállat
vontam, és elfordítottam a fejem. A szemem sarkából láttam, hogy Philip
pillantása kíváncsian cikázik köztem és Cecily között.
– Sir Philip, úgy hallottam, önnek gyönyörű lovai vannak – szólalt
meg Cecily. – Remélem, nekem is tartogat egyet. Szeretek lovagolni, és
szívesen csatlakoznék önhöz.
– Az a csikó, amin Miss Marianne lovagol, ritka szép állat, Philip –
vágott közbe hirtelen Mr. Clumpett. – Ő az új jövevény? Láttam, hogy
szinte minden reggel kilovagoltatok a kisasszonnyal.
Némán szitkozódtam magamban. Ki gondolta volna, hogy Mr.
Clumpettet nemcsak az indiai vadállatok érdeklik, hanem a lovak is?
– Igen, ő az új jövevény – válaszolta Philip.
– Megint lovagolsz? – nézett rám Cecily meglepetten.
Valamilyen rejtélyes oknál fogva sírás markolászta a torkomat. Talán
a kérdés mögött rejlő együttérzés volt rám ilyen hatással; vagy az a tény,
hogy a nővérem mindenkinél jobban tudta, miért akkora fegyvertény,
hogy újra nyeregbe ültem. Akárhogy is, nagy meghatottságomban
elszorult a torkom, és gyorsan pislogni kezdtem, hogy elűzzem a
nemkívánatos könnyeket.
– Igen.
Cecily rám mosolygott, és mint mindig, most is pontosan tudtuk, mire
gondol a másik. Abban a szent pillanatban senki sem állhatott közénk: a
megértés és a közös veszteség szoros egységbe kovácsolt minket. Cecily
végül Philip felé fordult.
– Sir Philip, örömmel látom, hogy meg is találtuk a megfelelő lovat –
mondta ragyogó mosollyal. – Holnap reggel ki is próbálom. Mikor
indulunk?
Ismét a tányéromra szegeztem a tekintetem, hogy megzabolázzam az
érzelmeimet. Először a sírás kerülgetett, most pedig szívem szerint
megfojtottam volna Cecilyt, amiért még a lovamat is el akarja venni
tőlem. Ez nem volt túl biztató kezdet.
– Ezt nem én döntöm el – felelte Philip. – Megígértem Miss
Marianne-nek, hogy amíg nálunk vendégeskedik, Meg folyamatosan a
rendelkezésére áll. Őt kérdezze.
Philip válasza meglepett, és nagyon jólesett. Hálásan néztem rá, de
aztán eszembe jutott, hogy ez óriási illetlenség a részemről. Nekem
Cecilyhez kell lojálisnak lennem, nem Philiphez.
– Biztos vagyok benne, hogy a húgom készséggel kölcsönadja azt a
lovat, Sir Philip – nézett rám Cecily.
Mély levegőt vettem.
– Hát persze hogy kölcsönadom – feleltem, de nem mondtam igazat.
Nagyon is bántott a dolog. Cecily most már Meget is elveszi tőlem?
Hát nem elég neki Philip? Sietve nyugalomra intettem magam.
Cecily nem vette el tőlem Philipet. Hiszen Philip soha nem is volt az
enyém.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Lady Caroline végre
asztalt bontott. Most az egyszer örültem, hogy a férfiak még az ebédlőben
maradnak. Követtem a hölgyeket a hallba. Cecily Louisába karolt, és
odasúgott neki valamit. Lady Caroline félreállt, és megvárta, míg odaérek
hozzá. Finoman a vállamra tette a kezét.
– Úgy látom, kicsit kedvetlen vagy ma este – szólalt meg halkan. –
Csak nincs valami baj?
– Fáj a fejem. Ennyi az egész.
– Miért nem szóltál? Segítettem volna. Gyere velem! – taszigált a
lépcső felé a ház asszonya. – Tüstént ágyba duglak.
Lady Caroline, Betsy segedelmével, pillanatok alatt levetkőztetett és
ágyba fektetett, majd elküldetett teáért. Aztán leült az ágyam szélére, és
megmosta a homlokom levendulavízzel. Anyáskodó mozdulatai és
szelíd, aggodalmas pillantása láttán még árvábbnak éreztem magam,
mint máskor. A minap megparancsoltam a szívemnek, hogy ne búsuljon
Philip után, de azt mégsem tilthattam meg neki, hogy a mama, a papa, az
otthonom és az elveszett családom után keseregjen. Olyan heves zokogás
tört rám, hogy nem bírtam gátat szabni a könnyek áradatának.
Feltartóztathatatlanul csurogtak végig a halántékomon, teljesen eláztatva
a hajamat.
Lady Caroline egy zsebkendőt nyomott a kezembe.
– Akarsz beszélni róla?
Megráztam a fejem. Még csak az kéne!
– Ha egyszer mégis… ha egyszer mégis beszélgetni szeretnél
valakivel, Marianne, remélem, egyenesen hozzám fordulsz.
Ekkor kopogtak. Csalfa szívem, kiszabadulva az elvárások
fogságából, várakozón lódult meg. De amikor Betsy ajtót nyitott, láttam,
hogy csak a szobalány hozta fel a teát. Miután Lady Caroline és Betsy is
távozott, sokáig korholtam magam, amiért nem fogtam rövidebb pórázra
a szívemet. Ha nem figyeltem oda, mindenféle képtelenségre ragadtatta
magát, például abban reménykedett, hogy Philip áll a küszöbömön.
Kedvetlenül kortyolgattam a teámat. Mikor letettem a csészét,
meglepődve fedeztem fel, hogy egy könyv hever a tálcán.
Az a verseskötet volt, amit még akkor lapoztam át, amikor Philip
megmutatta a könyvtárat. Kinyitottam, és egy papírcetli hullott az
ölembe.
Kedves Nagymama!
Eddig a következőket tanultam Cecilytől: egy igazi úrinő
sokat fogdossa a férfiak karját, és minden mondatukon
hangosan kacag. Gondolom, ezt nevezik flörtnek. Szerintem
meglehetősen lármás és idegesítő foglalatosság.
Üdvözlettel:
Marianne
– Jaj, de bájos kalap! – lelkendezett Cecily, amikor reggeli után
csatlakoztam hozzájuk. Odafenn a retikülömbe csúsztattam a
nagyanyámnak szóló levelet, és hagytam, hogy Betsy kedvére
elbíbelődjön a frizurámmal. Szívből reméltem, hogy jó benyomást teszek
Louisára, vagy legalábbis nem hozok szégyent Cecily fejére. – Hát nem
édes, Louisa?
Louisa mélyen hallgatott, de az arckifejezéséből ítélve amúgy sem
zengett volna ódákat a kalapomról. Cecily belénk karolt, és elindultunk
Lamdonba, az alig pár mérföldnyire lévő városkába.
– Neked is ez volt az első báli szezonod? – néztem Louisára Cecily
feje fölött.
Louisa bólintott.
– És hogy tetszett?
– Roppant mulatságos volt – felelte Louisa. Majd Cecilyre nézett.
– Emlékszel az Almack báljára, amikor Mr. Dákon...
Hangos nevetésben törtek ki.
– És akkor Hyde kisasszony azt mondta neki, hogy...
Jókedvűen hahotáztak. Döbbenten néztem őket, és azt kívántam,
bárcsak tudnám, mi olyan vicces.
– Mi történt?
– Ó, nem hiszem, hogy humorosnak találnád – legyintett Cecily.
– Nem ismered az érintetteket.
Bólintottam.
Pár lépés múlva Cecilyből ismét kirobbant a nevetés, – Mit is mondott
Lady Claremont aznap este? A szeplőkről… – Jobban romba dönti egy
hölgy esélyeit, mint a besározott hírnév – kuncogott Louisa. –
Tökéletesen egyetértek vele. Nincs visszataszítóbb, mint egy szeplős arc.
Az ajkamba haraptam, és a saját szeplőimre gondoltam, amelyek
egyre nagyobb számban tűntek fel rajtam, hiszen jóformán egész nap a
szabad ég alatt lófráltam. Reméltem, hogy Louisa nem veszi észre őket.
– Nem is tudom – mondta Cecily. – Azért vannak förtelmesebb dolgok
is a világon. Emlékszel Mr. Baynesre?
– Míg élek, nem felejtem el – borzongott meg Louisa.
Egész úton a londoni ismerőseikről fecsegtek. Úgy tűnt, a tervem,
hogy összebarátkozzak Louisával, csúfos kudarcot vallott. Amikor
Lamdonba értünk, első utunk a postára vezetett, ahol feladtam a
nagyanyám levelét.
– Ha megkéred Philipet, bármit kifizet helyetted – mondta Louisa.
Ezt én is tudtam. De szívesebben gazdálkodtam a saját pénzemmel,
hogy arra költhessem, amire csak akarom. Örültem, hogy nem függök
senkitől. Jót tett az önbecsülésemnek.
Cecily bejelentette, hogy új szalagot akar venni a kalapjához, így hát
kerestünk egy szalagboltot, és szemügyre vettük a választékot. A
nővérem kiválasztott három, a kék különböző árnyalataiban virító
szalagot, és felém fordult.
– Szerinted melyik legyen? – tartotta az arca elé a szalagokat,
miközben vadul meregette a szemét. – Melyik illik legjobban a
szememhez?
Megvizsgáltam a három színt, és titokban arra gondoltam: Hát nem
édes mindegy, melyik árnyalatot választja Cecily? De mivel tudtam, hogy
a nővéremet nem elégítené ki a válasz, azt feleltem:
– Az ott. A legsötétebb.
Cecily a homlokát ráncolta.
– Tényleg? Szerintem az én szemem nem ennyire kék. De ebben itt
van egy kicsi zöld is, ami egyáltalán nem illik hozzám. Louisa, te mit
gondolsz?
– Azt semmiképp se válaszd! – mutatott Louisa az általam ajánlott
szalagra.
Cecily azonnal le is tette. Fütyültem rá. Ez csak egy szalag, az ég
szerelmére! Volt idő, amikor Cecily mindenkinél jobban adott a
véleményemre. Hátat fordítottam nekik, megálltam az ajtóban, és
kibámultam az utcára.
Javában unatkoztam, amikor ismerős alak tűnt fel a túloldalon.
Vidáman emelte meg a kalapját, én pedig riadtan hőköltem hátra. Még
ebből a távolságból is tisztán láttam az Utálatos Unokaöcs arcára kiülő
gúnyos vigyort. Először arra gondoltam, elbújok és magamra zárom az
ajtót, de sajnos elkéstem. Mr. Kellet már meglátott, és, bágyadtan lóbálva
a sétabotját, átvágott az úton.
– Jó reggelt, húgocskám! – hajolt meg előttem.
Szemmel láthatóan roppant elégedett volt magával.
Rosszallóan néztem rá.
– Maga mit keres itt?
– Csak ellátogattam ebbe a bájos városkába – mutatott körbe Mr.
Kellet. – Hát ön?
– Vásárolgatok – böktem hanyagul a szalagokra.
– Egyedül?
Mr. Kellet tekintetében nyugtalanító fény villant. Már az is
nyugtalanító volt, hogy egyáltalán a környéken van. Elég hihetetlennek
tűnt, hogy merő véletlenségből éppen Lamdonba vezetett az útja. Vajon
puszta bizalmatlanságból merült fel bennem a gyanú, hogy esetleg
miattam van a városban? Hogy esetleg idáig követett?
– Nem, nem vagyok egyedül – intettem a fejemmel az üzlet belseje
felé.
Mr. Kellet elém lépett, így két választásom maradt: vagy
visszavonulok, vagy a kívánatosnál közelebbi kontaktusba kerülök az
úriemberrel.
Visszaléptem a boltba, de Mr. Kellet utánam jött, és fürgén
körbenézett. Cecilyn akadt meg a tekintete, aki a pultnál állt a
szalagjaival, és hátat fordított nekünk. Ám egyszer csak megfordult, és
Louisával a nyomában egyenesen felénk indult. Amikor megpillantotta
Mr. Kelletet, elkerekedett a szeme, és önelégült mosolyra húzódott az
ajka.
– Miss Daventry! Miss Wyndham! – hajolt meg Mr. Kellet.
Engem miért nem szólított Miss Deventrynek? Cecily is csak az
unokatestvére, mint én.
– Mr. Kellet! – lehelte Cecily. – Milyen örvendetes meglepetés! –
rebegtette a szempilláját. – Mi szél hozta erre?
Mr. Kellet elkapta a nővérem kezét, és a szájához emelte.
– A szívemet követtem, és az egyenesen önhöz vezetett.
Rosszallóan méregettem őket. A kézcsók közben Cecily tekintete egy
pillanatra megpihent Mr. Kellet arcán. Jól ismertem ezt az arckifejezést:
izgatottság és csodálat, épp csak annyi kacérsággal vegyítve, hogy a férfi
térdre kényszerüljön. A nővérem tegnap este is ezt a trükköt vetette be, és
egészen a vacsora végéig sikerült fenntartania Philip érdeklődését.
Nem hittem a szememnek. Cecily mindig is ott legyeskedett Mr.
Kellet körül, de ez már túlment minden határon. A nővéremnek több esze
is lehetne, mint hogy egy ilyen rossz hírű emberrel kezdjen. Engem még
nem vezettek be a londoni társaságba, de Mr, Kellet szedett-vedett
ruházata és a sóvár pillantás, amivel végigmérte Cecilyt, semmi kétséget
nem hagyott afelől, hogy nem igazi úriemberrel van dolgunk. Ráadásul
évek óta az ő botrányaitól zengett a főváros. Ugyan miért kacérkodik
Cecily egy ilyen alakkal?
– Elnézést, Mr. Kellet, épp indulni készültünk – léptem közelebb
Cecily-hez.
– Igazán? – emelte rám bágyadt tekintetét Mr. Kellet vigyorogva. –
Nos, húgocskám, remélem, hamarosan tiszteletemet tehetem önöknél.
– Szó sem lehet róla! És nem vagyok a húgocskája.
Tudtam, hogy helyesen cselekszem, még ha gorombasággal vádolnak
is. De Mr. Kellet csak nevetett.
Cecily megrovóan nézett rám.
– Mr. Kellet, bocsássa meg a húgom viselkedését – jelentette ki
sugárzó mosollyal. – Őszintén remélem, hogy mihamarabb ellátogat
hozzánk.
Lángolt az arcom szégyenemben, ahogy kiléptünk az utcára.
– Marianne, hogy merészelsz gorombáskodni Mr. Kellettel? – förmedt
rám Cecily, amint hallótávolságon kívül kerültünk.
A szám is tátva maradt a döbbenettől. Még neki áll feljebb?
– És te hogy merészelsz kacérkodni vele? – Mély levegőt vettem,
hátha attól megnyugszom. – Tudhatnád, kivel állsz szemben. Ez az ember
megrögzött szélhámos, egy megátalkodott gazember.
Cecily Louisára nézett, és mindketten nevetésben törtek ki. Egyáltalán
nem vettek komolyan.
– Te nagyon naiv vagy – mosolygott Louisa leereszkedően.
Mintha fejbe kólintották volna.
– Hallgass, Louisa! – szólt közbe Cecily. – Ne légy kegyetlen!
Marianne burokban nőtt fel. Nekünk kell bevezetnünk az élet rejtelmeibe.
Figyelj, drágám – fordult felém –, természetesen tisztában vagyunk Mr.
Kellet viselt dolgaival. De jó okunk van rá, hogy kedvesek legyünk
hozzá. – Majd egészen közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – A
megrögzött szélhámosok istenien csókolnak.
– Honnan tudod? – meredtem rá.
Cecily kuncogva nézett össze Louisával. Sosem hittem volna, hogy a
nővérem ilyesmire ragadtatja magát! De amikor megláttam, milyen
cinkos mosolyt vet Louisára, kénytelen voltam megbarátkozni a
gondolattal, hogy talán (esetleg) Cecily mégiscsak tudhat valamit a
szélhámosok csókjáról. A ma reggeli beszélgetésünk után azonban teljes
képtelenségnek tűnt, hogy így viselkedik.
– Cecily, te tényleg Mr. Kellettel akarsz flörtölni, amikor sokkal
komolyabb kötelezettségeid vannak? – kérdeztem. – Egy másik
úriemberrel szemben?
A nővérem szemmel láthatóan meglepődött. Louisa köhécselni
kezdett, de szerintem csak a kuncogását próbálta elnyomni.
– Semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy hölgy más férfiakkal is
flörtöl – magyarázta Cecily –, amíg diszkréten teszi. És a férjének is jár
ez a szabadság. – Azzal közelebb hajolt hozzám, átkarolta a vállam, és
halkan így szólt: – Kérlek, hogy Londonban ne ragadtasd magad ilyen
kijelentésekre! Én megértelek, mert a nővéred vagyok, de mások nem
lesznek ilyen kegyesek hozzád, és attól tartok, csak bolondot csinálsz
magadból.
Elhúzódott tőlem, és szenvedő pillantást vetett Louisára. Lángolt az
arcom szégyenemben. Hazafelé egy szót sem szóltam, de a gondolatok
megállás nélkül kergették egymást a fejemben. Hogy csókolózhat Cecily
mindenféle szélhámosokkal, amikor állítólag fülig szerelmes Philipbe?
És mit szólna Philip, ha megtudná, mit művel a háta mögött a nővérem?
Lehet, hogy mások vétetlek az erkölcs ellen, de Philip nem. Ismertem őt,
és tudtam, hogy olyan akar lenni, mint az édesapja: igazi úriember,
minden értelemben. Kit érdekel, mi a „módi” Londonban? Philip nem
olyan, mint a többiek. Ebben biztos voltam.
18. fejezet
Mire visszamentem a szalonba, Lady Caroline már teljes harci lázban
égett. Mrs. Clumpett és Rachel úrinőkhöz méltó tevékenységekkel
múlatták az időt: varrogattak, zongoráztak és olvastak. Rezignáltan
alakították a finom úriasszony szerepét; gondoltam, legjobb lesz, ha én is
beletörődöm a sorsomba. Ám miután Lady Caroline már másfél órája
ecsetelte a bállal kapcsolatos elképzeléseit, egyre idegesebben
fészkelődtem.
Lady Caroline felpillantott a listából.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz – mondta, látván, hogy sehogy sem
bírok megülni egyhelyben. – Köszönöm a segítséged!
Felálltam, és körülnéztem a szobában. Most mihez kezdjek? Mrs.
Clumpett javában zongorázott, amiről eszembe jutott, hogy ideje egy kis
illemet tanulnom. Leültem Rachel mellé a pamlagra, és az ölembe vettem
az első hímzést, ami a kezembe akadt. De folyton elkalandoztak a
gondolataim. Valami nem hagyott nyugodni, de hiába, törtem a fejem, mi
lehet az, egyszerűen nem tudtam szavakba önteni. Aztán kisvártatva
beugrott. Az utazás, amit William és Philip említett, és amiről ma reggel
hallottam először. Csak képzelődöm, vagy a háziak szándékosan titkolták
el előlem?
– Te jó ég! – sandított rám Rachel. – Mit műveltél a hímzésemmel?
Lenéztem, és ekkor jöttem rá, hogy nem is a saját rámámat
szorongatom, ráadásul az egész vászon keszekusza öltésekkel van tele.
– Bocsánatot kérek! – ejtettem el riadtan a hímzést.
Rachel felvette a vásznat, és szép sorban felfejtette a szálakat. A
lármás zongoraszó szerencsére elnyomta a hangunkat.
– William már nagyon várja azt a bizonyos utazást – jegyeztem meg
közömbösen.
Rachel komoran meredt az összegubancolódott szálakra, és egy tűvel
próbálta szétbontani a csomót.
– Igen – sóhajtotta. – Én már beletörődtem. Hadd legyen meg az
örömük. Persze apám nem nézné jó szemmel. Pap volt – nézett rám
elkínzott tekintettel. – Hála az égnek, már a föld alatt fekszik.
Tágra nyílt szemmel figyeltem, amint Rachel felfejti a csálé öltéseket.
Mire készülhet Philip és William, amit egy pap nem nézne jó szemmel?
– De a férfiak már csak ilyenek – folytatta Rachel. – Tudom, hogy hat
lóval sem tudnám visszatartani Williamet. Úgyhogy inkább meg sem
próbálom. Minél kevesebbet tudok a sötét üzelmeiről, annál jobb. Néha
okosabb homokba dugnunk a fejünket.
Leesett az állam. Sajnos, nincs más magyarázat, gondoltam
magamban, egy asszony nyilván akkor nem szeretné tudni, mivel mulatja
az időt a férje, ha valamilyen erkölcstelen dologról van szó.
Bár még soha nem jártam a fővárosban, annyira azért nem voltam
naiv, hogy ne tudjam összerakni a mozaikdarabkákat. Elvégre épp eleget
hallottam már Mr. Kellet botrányairól, hogy legyen némi fogalmam az
életviteléről. Betsy is sokat pletykált a londoniak viselt dolgairól.
Mégsem fért a fejembe, miért kell ilyen nyíltan kiteregetni ezeket az
ügyeket! William és Philip például Lady Caroline füle hallatára beszélt
az utazásról!
Most egészen más színben láttam a „Wyndham családot, és bizony
óriásit csalódtam bennük. Mégsem mondhattam semmit, a végsőkig
tartanom kellett magam. Különben újabb megaláztatásokban lett volna
részem, csakúgy, mint Cecily és Louisa esetében.
Williamet persze nem ismertem közelről. De ami Philipet illette! Azt
hittem, ő igazi úriember. Olyan tiszteletreméltónak tűnt. Azt hittem, ő
fölötte áll ezeknek a dolgoknak. így félreismertem volna?
Felkavarodott a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj menekülőre
fognom. Azzal az ürüggyel, hogy fent felejtettem valamit a szobámban,
villámgyorsan kiiszkoltam a szalonból. Persze nem mentem fel a
szobámba, mert tudtam, hogy ott úgysem lenne nyugodásom. Zaklatott
lelkiállapotban bolyongtam a házban, és igyekeztem elhessegetni
magamtól a gondolatot, vajon mi az a titokzatos dolog, amit egy pap nem
nézne jó szemmel. Lángolt az arcom és sajgott a szívem.
Céltalan kóborlásom végén a második emeleten kötöttem ki, és
megálltam a festmények előtt. Talán ha valami élvezetes dologgal
terelném el a figyelmemet, a gyötrő rosszullétem is csillapodna. A
harmadik tájképet szemlélhettem, amikor furcsa nesz hallatszott a
közelből. Fémcsörgésnek hangzott, és szép lassan kibillentett elmélyült
állapotomból. Végül győzött a kíváncsiság, és elindultam, hogy
megkeressem a zaj forrását. Követtem a hangot, és végül annál a
helyiségnél lyukadtam ki, amit egyszer már volt szerencsém látni.
A vívóterem előtt álltam. Az ajtó résnyire nyitva volt, így
észrevétlenül bekukucskálhattam rajta. Az elém táruló kép láttán gombóc
nőtt a torkomba. Philip térdnadrágban és egy szál ingben vívott
Williammel. Hajlékony, izmos, kecses, kisportolt teste volt. Kiszáradt a
szám, és gyorsan megmerevedtem, nehogy zajt csapjak, de közben egy
pillanatra sem tudtam levenni a szemem Philipről. Keményen sarokba
szorította Williamet, de William ügyesen kivédte a csapást.
– Hátrább az agarakkal, Philip! A végén még megsebesítesz.
Philip hátralépett.
– Sajnálom – motyogta.
Végre megfordult, és ahogy megpillantottam az arcát, elakadt a
lélegzetem. Soha nem hittem volna, hogy Philip ilyen szenvedélyesen tud
nézni. Lángolt a tekintete, és úgy éreztem, ha ez a tűz egyszer elszabadul,
mindenkit felemészt maga körül.
– Gondolom a kis… megbízatásod miatt vagy ilyen rosszkedvű –
mondta William jelentőségteljesen. Csúfondárosan nézett Philipre.
– Ha tudod, miért kérdezed? – felelte Philip kurtán.
– Tényleg olyan szörnyű? – William szemmel láthatóan jól mulatott.
– Az nem kifejezés – túrt bele Philip a hajába. – Nem tudom, meddig
bírom még. – William kuncogni kezdett. – Látom, remekül szórakozol –
nézett rá Philip mogorván.
– Tekintve, hogy folyton csak menekülsz a nők elől, nos, igen,
határozottan jól szórakozom.
Ám Philip nem viszonozta a mosolyt. Hirtelen belém villant, vajon
illendő-e kihallgatnom a beszélgetésüket. Milyen kínos lenne, ha
rajtakapnának! Már éppen azon voltam, hogy visszavonulót fújok, és
szép csöndben elosonok, amikor William így szólt:
– A nagyanyja küldte ide, ugye? Miért nem küldöd haza Bathba?
Sóbálvánnyá dermedtem. Ezek ketten rólam beszélgetnek!
– Bárcsak megtehetném! – válaszolta Philip. – Legalább nem
téblábolna körülöttem. De ez szóba sem jöhet. A nagyanyja nagyon
egyértelműen fogalmazott: nem akarja Bathban látni. Minden vágyam,
hogy megszabaduljak tőle, de nincs hová mennie – sóhajtott fel.
A szívem olyan hangosan kalapált, hogy még a mellkasom is
belesajdult.
– Holnap utazunk – mondta William. – Talán az apja eljön érte, amíg
mi távol leszünk. És ezzel minden megoldódik.
– Bárcsak igazad lenne, de én erősen kétlem, hogy így lesz – dobolt
Philip a csizmáján a kardjával. – Az az alak már több mint egy éve távol
van, nem valószínű, hogy egyhamar hazajön.
– Akkor bírd ki még egy kicsit! – vigyorgott William, azzal felemelte
a kardját. – És ne rajtam vezesd le a mérgedet!
Philip még dünnyögött valamit, amit nem hallottam, és lesújtó
pillantást vetett Williamre. De William csak nevetett.
Megint vívni kezdtek. Elléptem az ajtótól, és leforrázottan fordultam
hátra. Csigalassúsággal vánszorogtam végig a folyosón, aztán lementem
a lépcsőn, és besurrantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót,
átvágtam a szobán, és kinéztem az ablakon. Minden erőmmel azon
voltam, hogy eltitkoljam a szívem elől az igazságot, ami mázsás súllyal
nehezedett a vállamra. Mintha a napot próbáltam volna kioltani. Nincs
menekvés, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy nemkívánatos
személy vagyok. Ez volt az, ami a leginkább szíven ütött. Senki sem akart
engem: sem az apám, sem a nagyanyám, sem Wyndhamék. Louisa sem.
Talán még Cecily sem. Hogy Philipről már ne is beszéljünk.
Azt már elfogadtam, hogy az apám cserbenhagyott. Azt is régóta
gyanítottam, hogy a nagyanyám nem szívesen vette a nyakába a velem
járó felelősséget. Philip barátságában viszont egy percig sem
kételkedtem: legalábbis azóta, hogy olyan szép napot töltöttünk együtt a
könyvtárban. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy szentül hittem,
még az illetlen flörtölése sem lazíthatja meg a köztünk lévő köteléket.
Ám a felismerés, hogy tévedtem (nemcsak Philip jellemét, hanem a
kapcsolatunk természetét illetően is), akkora csapás volt, hogy nem
tértem magamhoz a megrázkódtatásból. Philip nem volt úriember, és nem
volt a barátom. Végig színészkedett. Most már végképp nem maradt
semmi, amibe kapaszkodhattam volna.
Úgy éreztem magam, mint amikor először estem le a lóról. A gyeplő
kicsúszott a kezemből, és zuhanni kezdtem. És most sem tehettem
semmit, hogy elkerüljem a fájdalmat.
19. fejezet
Mr. Beaufort még aznap délelőtt felkeresett. A szalonba menet hosszasan
győzködtem magam: íme, egy jóvágású, tisztességes fiatalember, aki
érdeklődik irántad. Minden lehetséges módon a tudtára kell adnod, hogy
nem terhes a közeledése. Gondoltam, ha sokáig biztatom, akár még
házasság is lehet a dologból. És most, hogy kiderült, a világon senki sem
törődik velem, a házasság ígérete jelentette a fényt az éjszakában.
Lady Caroline a szalonban ült Mr. Beauforttal. Mr. Beaufort továbbra
is délceg, jóképű úriembernek tűnt, ám most, hogy jó alaposan
megnéztem magamnak, szinte megijesztett a mogyoróbarna szeméből
áradó tompaság. De még ez sem tántorított el. Mr. Beaufort engem akart.
Elhatároztam, hogy feltűnően kacér és bájos leszek, de úgy láttam neki a
feladatnak, mintha a fogamat húznák. Fél óra elteltével Mr. Beaufort
elégedetten állt fel.
– Remélem, hamarosan viszontláthatom – mondta búcsúzóul.
Néztem, amint távozik, majd Lady Caroline-ra pillantottam, aki a vizit
alatt végig a szalonban tartózkodott. Félretette a hímzését, és mosolyogva
fordult felém.
– Kimegyek a kertbe rózsát szedni. Velem tartasz?
Szívem szerint nemet mondtam volna (annyira kifárasztott a flörtölés),
Lady Caroline azonban olyan melegen mosolygott rám, hogy nem
akartam kedvét szegni. Felmentem a szobámba a kalapomért, és mire
visszatértem, Lady Caroline két kosárral meg két metszőollóval várt rám.
Kimentünk a rózsakertbe. Igyekeztem elhessegetni magamtól a
gondolatot, milyen volt, amikor még Philippel bóklásztunk ugyanitt. Sőt,
egyáltalán nem is gondoltam Philipre. Sem arra, amit együtt éltünk át,
sem arra, amit ebben a percben művelt. Mert akkor menten szíven szúrom
magam az ollóval.
Levágtam pár szál rózsát, és óvatosan a kosaramba fektettem őket.
– Számomra az a legnagyobb öröm az életben, ha látom, hogy a
gyermekeim boldogok – szolalt meg Lady Caroline rövid hallgatás után.
– Különösen Philip.
Jaj, ne! Csak nem Philipről akar beszélgetni? Ez volt a legutolsó
téma, amiről hallani szerettem volna.
– Óriási megnyugvás, sőt, igazi gyönyörűség, hogy Philip újra boldog,
újra jókedvű – folytatta a ház úrnője.
– Miért, korábban nem volt az? – néztem rá meglepetten.
Kissé furcsálltam a dolgot, egyszerűen képtelenségnek tűnt.
– Jaj, dehogynem! Csak az utóbbi időben lett búskomor – hessegetett
el egy méhet Lady Caroline a kezében lévő rózsaszálról. – Philip derűs,
vidám kisfiú volt. Bárkit jókedvre tudott deríteni, még a vitákat is tréfával
ütötte el. Mikor belépett egy szobába, felpezsdült a hangulat. A napfény
melege sugárzott belőle. De mióta átvette az édesapja örökségét –
sóhajtott fel Lady Caroline –, elillant belőle a jókedv. Úgy vélem, a
felelősség súlya alatt kezdte egyre komolyabban venni magát. És az a sok
nagyravágyó nő, aki körüldongja… attól tartok, a fejébe szállt a dicsőség.
– Lady Caroline ajka megfeszült. – Goromba fráter lett belőle – mondta,
azzal lecsípett egy rózsaszálat.
Nekem is ez volt az első benyomásom, amikor megpillantottam
Philipet a fogadóban.
– Tudom, mire céloz. Nekem is rögtön szemet szúrt ez a gőg, amikor
megismertem őt.
– Egyszerűen elviselhetetlen! – mosolygott Lady Caroline.
– Igen, az – helyeseltem nevetve.
– De most megváltozott, ugye?
Bólintottam. Idáig eszembe sem jutott, de Philip fennhéjázása már a
múlté.
– Erre gondoltam, amikor azt mondtam, örülök, hogy újra boldognak
látom – magyarázta Lady Caroline. – Mintha visszakaptuk volna a régi
Philipet, azt, akit mindnyájan szeretünk, és aki annyira hiányzott nekünk.
Az egész család fellélegzett, drága férjem fénykora óta nem voltunk ilyen
boldogok. – Lady Caroline leengedte az ollót, és felém fordult. Finoman
megérintette a karomat, és teljes őszinteséggel mondta: – Mindnyájan a
lekötelezetteid vagyunk, kedvesem.
Meglepetésemben lefejeztem egy nagy fehér rózsát. Úgy
megrémültem, hogy azonmód a kosaramba hajítottam a metszőollót.
– Gondolja, hogy miattam változott meg? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem gondolom, tudom.
Lady Caroline szótlanul vagdosta tovább a rózsákat, mintha ezzel
lezártnak tekintené a beszélgetést. Én azonban várakozón néztem rá. Azt
akartam, győzzön meg az igazáról, annak ellenére, hogy nem értettem
egyet vele. A szívem még nem hajolt meg az akaratom előtt. Minden
apróságba belekapaszkodott, legyen az bármilyen hiábavaló vagy ostoba.
Próbáltam lakatot tenni a számra, de egy gyenge pillanatomban
mégiscsak kibukott belőlem:
– Honnan tudja?
Lady Caroline szája szögletében mosoly bujkált. Az arckifejezés
Philipre emlékeztetett. Lady Caroline a kosarába tette az ollót, és a közeli
árnyékos pad felé intett. Ahogy leültem mellé, arra gondoltam, ez a
legostobább dolog, amit életemben tettem.
– Tudtad, hogy Philip éppen szökésben volt, amikor
megismerkedtetek?
Bólintottam, mert eszembe jutott, mit mondott Betsy.
– Attól tartok, ez részben az én hibám – sóhajtott fel Lady Caroline. –
Philip alig néhány hete tért haza a fővárosból. Nem bírja Londont, így
nem is tölti ott az egész szezont. Már az is nagy teljesítményvolt, hogy
egyáltalán odament. Nos, nem értesítettem, hogy te meg a nővéred
idelátogattok. A lányokat a fiamék gondjaira bíztam, és személyesen
jöttem ide, hogy figyelmeztessem Philipet, és felkészüljek a vendégségre.
Tudod, régebben elég rossz néven vette, ha fiatal hölgyek jöttek
látogatóba, így azt hittem, okosabb, ha kész helyzet elé állítom.
Tévedtem. Philip biztosra vette, hogy két nagyravágyó lány fog itt
vendégeskedni, akiket csak a vagyona meg a rangja érdekel, és úgy
érezte, nem bírná elviselni a jelenlétüket. Sok ilyennel volt már dolga.
Aznap este szó nélkül itt hagyott.
Lady Caroline olyan jelentőségteljesen nézett rám, mintha a puszta
tekintetével próbálna meggyőzni valamiről.
– De aztán összetalálkozott veled a fogadóban, és hazajött. – A
mosoly ellágyította Lady Caroline vonásait. – Hazajött, kedvesem, még
aznap este, nagyon későn. Na mármost, be kell vallanom, ekkor egy kicsit
beleavatkoztam a dolgok menetébe. Miután Philip hazatért, és elmesélte,
mi történt veled, támadt egy gyanúm. Így hát megírtam Rachelnek, hogy
az álarcosbál ürügyével még egy hétig tartsa Londonban a lányokat. A
megérkezésed estéjén, amikor Philip belépett a szalonba, és meglátott
téged… – sóhajtott fel Lady Caroline, majd hitetlenkedve csóválta meg a
fejét. – Úgy sziporkázott, Marianne, mint régen – szorította meg a kezem.
– Végre visszakaptam az én Philipemet.
Meglepetten néztem, amint Lady Caroline szeme könnybe lábad. De
amikor a ház úrnője elmosolyodott, rájöttem, hogy öröm szülte a
könnyeit.
– Bocsáss meg, ha túl messzire mentem – törölt le kecsesen egy
könnycseppet az arcáról. – De az én drága férjem és a fiam, Charles
halála után úgy éreztem, nem viselném el, ha Philip is odaveszne.
Döbbenet töltött el. Bármilyen változás zajlott is le Philipben, Lady
Caroline kissé túlértékelte az ebben játszott szerepemet. Biztosra vettem,
hogy nem én vagyok a megoldás kulcsa, hiszen ez szöges ellentétben állt
volna azzal, amit a saját fülemmel hallottam.
Philip nem akarta, hogy itt legyek. Valami más vidította fel. Nem én.
Szívesen felvilágosítottam volna Lady Caroline-t a tévedéséről, de
nem vitt rá a lélek.
– Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem – erőltettem mosolyt az
arcomra. – Úgy érzem, most már jobban átlátom a családi viszonyokat.
Lady Caroline biztatóan nézett rám.
– Gondoltam, ez segíthet megérteni Philip viselkedését.
– Igen, persze – feleltem engesztelően, aztán gyorsan kimentettem
magam.
Fájdalmas volt látnom Lady Caroline bizakodását. Tudtam, ha úgy
gondolja, hogy én idéztem elő a változást Philipben, nagyon csalódott
lesz, amikor egy hét múlva elhagyom Edenbrooke-ot.
Félúton lehettem a ház felé, amikor hirtelen lelassítottam, végül
megálltam. Egy úriember vágott át a gyepen, az erdő felől jött, és
egyenesen felém tartott. Mr. Kellet. Már azon voltam, hogy sarkon
fordulok, és hanyatt-homlok elmenekülök, de utánam kiáltott:
– Ugye, nem akar elszaladni előlem, húgocskám?
Miért nevez folyton így? Megacéloztam magam, es vészjóslóan
néztem rá, nehogy azt higgye, félek tőle.
– Szó sincs róla. Éppen sétálni indultam. Ha nincs más dolga, velem
tarthat.
Mr. Kellett úgy somolygott, mintha eredetileg is ez lett volna a terve,
én pedig most beadnám a derekam. Ami alighanem igaz is volt. Úgy tűnt,
különös élvezetét leli a bosszantásomban. Útnak indultunk. Én szaporán
szedtem a lábam, ő viszont le-lemaradozott tőlem. Erős késztetést
éreztem, hogy kikapjam a kezéből a sétapálcáját, és kettétörjem a fején.
Mr. Kellet mindent elkövetett, hogy elnyújtsa a szenvedésemet.
– Hogy van a vén satrafa?
Ezzel nyilván a nagyanyámra utalt.
Gőgös pillantást vetettem rá.
– Továbbra is kitűnő egészségnek örvend.
– Hát már sosem hal meg? – sóhajtott fel Mr. Kellet elcsigázottan.
Dühös pillantást vetettem rá, és nyitottam volna a számat, hogy jól
megmondjam neki a magamét, de ő csak nevetett, majd így szólt:
– Önt olyan könnyű beugratni, húgocskám. Még sokat kell edződnie.
Idegesített, hogy ő van fölényben. Gondoltam, ezennel szakítok az
udvarias hangnemmel.
– Nem vagyok a húgocskája. Mit keres itt?
– A drága jó húgocskámat akartam meglátogatni, természetesen.
Megálltam, és feléje fordultam.
– Nem. Úgy értem, mit keres Kentben? Követ engem?
– Csak szeretné – nevetett Mr. Kellet. Ő is megállt, és a sétapálcájára
támaszkodott. – Érdekes hírek jutottak a tudomásomra. Az ön nagyanyja
állítólag úgy határozott, túl régóta hozok szégyent a fejére a botrányos
viselkedésemmel, ezért kitagad az örökségből.
– Ó!
Mr. Kellet sunyin méregetett.
– Aztán az jutott eszembe, vajon kit tenne meg örökösének helyettem.
Nyilván nem azt a vénlány Ameliat. Hanem magát – szegezte rám a
sétapálcáját.
Úgy döntöttem, elfogadom a kihívást.
– Igaza van. De az örökség feltételekhez kötött. Engem is bármikor
kitagadhat, csakúgy, mint magát.
– És mi lenne az a feltétel?
– Semmi köze hozzá, bátyuskám.
Mr. Kellet felkacagott.
– Ez talált! – vonta fel a szemöldökét.
Hosszasan fürkészte az arcom, mintha nem tudná eldönteni, mitévő
legyen. Enyhe aggodalommal néztem, amint ravasz mosoly terül szét az
arcán.
– Nos, ez igazán tanulságos beszélgetés volt. De most találkám van –
hajolt meg könnyedén, és kényelmes léptekkel indult az út felé.
Avar tapadt a kabátjára, még a csizmájából is falevelek kandikáltak ki.
Szent Szűz Máriám! – gondoltam magamban. De továbbra sem fért a
fejembe, vajon miért tette meg Mr. Kellet ezt a hosszú utat, ha csak ennyit
akart tudni. És mit csinált az erdőben? Mozgást láttam a szemem
sarkából. Cecily bukkant elő a fák közül. Leporolta a szoknyáját, és egy
falevelet húzott ki a hajából.
Mereven bámultam, és hirtelen hányinger fogott el. Hát ezt tanulta
Londonban? Ezt várják el egy igazi úrinőtől? Undorodva fordítottam
hátat neki, látni sem bírtam zilált frizuráját, üdvözült mosolyát.
A szobámba érvén két levelet is írtam. Az első gyors volt és lényegre
törő.
Kedves Nagymama!
Abban a szerencsétlenségben volt részem, hogy összeakadtam
Mr. Kellettel. Jamest, a kocsist is elvesztettem. Azt is tudom,
hogy Nagymama szorgalmazta ezt a látogatást, és mindenkit
hazugságra kényszerített az ittlétem valódi okát illetően.
Ha csak púp vagyok a hátán, miért nem mondja a szemembe,
ahelyett, hogy idegeneket bíz meg a felügyeletemmel? Mellesleg
egyáltalán nem vagyok elragadtatva a finom Londoni
kisasszonyoktól. Szívesebben fejnék tehenet egész hátralévő
életemben.
Üdvözlettel:
Marianne
Másnap délután éppen a könyvtárablakban ülve rajzolgattam, amikor
Rachel rám talált. Már majdnem teljesen megörökítettem a gyümölcsöst.
Úgy döntöttem, mikor megfestem a képet, szürkére színezem az eget,
hogy olyan legyen, mint aznap, amikor Philippel egész délután a
könyvtárszobában ücsörögtünk.
– Ó, hát itt vagy! – mondta Rachel. – Már mindenütt kerestelek.
Meglepetten pillantottam fel. Rachel mosolyogva közeledett felém.
– Levelet kaptam Williamtől.
Elkerekedett a szemem. A férfiak levelet írnak a feleségüknek, mikor
javában… tivornyáznak?
Gondoltam téged is érdekelhet – folytatta Rachel azzal becsukta az
ajtót, és mellém telepedett – mert Philipről is szó van benne.
A szívem rémülten kalapált.
– Nem. – ráztam meg a fejem. – Nem hinném, hogy egy sort is
szívesen hallanék belőle.
– Ugyan, előttem nem kell titkolóznod! Látom, milyen savanyú képpel
mászkálsz, és ha nem Philip miatt bánkódsz, akkor csak William
távozása rázhatott meg ennyire, annak pedig nem örülnék.
– Én ugyan nem bánkódom – meredtem komoran a rajzomra.
– Mesebeszéd! Hisz’ a vak is látja – mosolygott rám vidáman Rachel,
majd a levélre pillantott. – Nézzük csak! Úgy látom, kitűnően érzik
magukat. Á, itt van az a rész, amit fel akarok olvasni neked: „Philip fülig
szerelmes egy egzotikus szépségbe. Kecses a lába és formás az alakja.
Kicsit drágállja, de nem lennék meglepve, ha végül mégis hazahozná.”
A maradék szusz is elszállt belőlem.
– Nem érdekelnek Philip… játékai – böktem ki végül.
– Jaj, drágám, tudod, hogy ebben az évben nem versenyeznek! –
pillantott fel Rachel.
Nem bírtam ránézni. Nem versenyeznek? Hát ez meg mit jelentsen?
Nem igazán voltam járatos ebben a témában.
– Ööö… nem?
Rachel kíváncsian méregetett.
– Nem, mert Philip neked adta a lovat. Azt hittem, tudod.
– A lovat? – Úgy éreztem, nyilván nincs ki a négy kerekem, ha nem fér
a fejembe, mi köze egy lónak ehhez az egészhez. – Mármint Meget?
– Tudom is én, mi a neve! – legyintett Rachel.
Minden erőmet megfeszítve próbáltam összerakni a
mozaikdarabkákat, de nem jártam sikerrel.
– Mi köze Megnek Sir Philip… versenyéhez? – kérdeztem
pironkodva.
Rachel úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem, végül
leengedte a levelet.
– Nos, kedvesem – magyarázta lassan, tagoltan –, a lóversenyen lovak
versenyeznek. És Philip meg William idén nem tudta magával vinni a
lovat, mert Philip neked adta, és nem akarta elvenni tőled.
Csak bámultam.
– A lóversenyen?
– Igen. Phillipék Newmarketben vannak. Azt hittem, tudod.
– De hát… de hát a minap azt mondtad, az édesapád nem nézné jó
szemmel a dolgot.
– Így igaz, soha nem rajongott a lóversenyért – sóhajtott fel Rachel. –
De vannak ennél sokkal elítélendőbb időtöltések is, ezért is engedem el
mindig Williamet. – Szeretetteljes mozdulattal simította ki a levelet. –
Régi álma, hogy versenylovakat tenyészthessen, de természetesen nem
engedhetjük meg magunknak. Gyanítom, hogy Philip is inkább William
kedvéért vesz részt a dologban – jegyezte meg szomorkás mosollyal. –
Sosem bocsátja meg magának, hogy ő örökölte a vagyont.
Megzabolázhatatlan érzelmek vették ostrom alá a lelkem köré vont
védőfalat. A szívem hangosan kalapált. Mintha mély álomból ébredtem
volna. A kezem is remegett.
– Erről nem tudtam – motyogtam.
– Miért, mit hittél? – kacagott fel Rachel.
Zavartan sütöttem le a szemem.
– Ööö… végeredményben… azt hittem, hogy… más célból… utaztak
el.
– Hogy nőkkel cicázzanak? – hűlt el Rachel. – Ezt nem gondolhattad
komolyan! – tört ki belőle a nevetés. – Nem csodálom, hogy napok óta
úgy járkálsz fel-alá, mint aki citromba harapott! Szegénykém! – karolta át
a vállamat vidáman, mialatt én sóbálvánnyá dermedve ültem mellette.
Aztán elhúzódott, és szelíd hangon kérdezte: – De hát hogy a csudába
feltételezhettél ilyet Philipről? Ahhoz képest, milyen jól
összemelegedtetek, alaposan félreismerted. Hát nem tudod, milyen
ember Philip?
– Nem – temettem a kezembe a fejem. – Semmit sem tudok –
motyogtam.
– Nos, én gyerekkora óta ismerem Philipet, és szívesen elmondom
neked, milyen ember valójában. – Felpillantottam. – A legnemesebb fajta
– nézett a szemembe Rachel. – Aki a legjobb feleséget érdemli. Sajnos,
Cecilyre nem illik ez a leírás. Szerinted sem?
Éles pillantást vetettem rá. A bűntudat, hogy titokban egyetértek
Rachellel, bírókra kelt a lojalitásommal. A lojalitás győzött.
– Tévedsz. Cecily csodálatos tulajdonságokkal bír. Tökéletesen
kiismeri magát azokban az úri körökben, amelyekben Sir Philip is
mozog.
– Átlátok rajtad – mosolygott rám kedvesen Rachel. – Igazán nemes
lélekre vall, hogy önként feláldoznád magad a nővéred kedvéért. De
Philipnek nem ő kell.
Némán méregettem, nem tudtam, kinek higgyek. Mi van, ha Rachel is
csak kerítőnőt akar játszani, mint Lady Caroline? Hogy veszem
magamnak a bátorságot, hogy a lehetetlenben reménykedjek? Az
akaratom bátran dacolt a szívemmel, én pedig… kábultan ültem,
miközben a szívem vadul kérlelt, hogy ne hátráljak meg.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezte Rachel.
Megráztam a fejem.
Rachel feltartotta William levelét.
– Azt gondolom, hogy Philip is ugyanúgy szenved, mint te, amiből
logikusan következik, hogy nem vagytok közömbösek egymás iránt.
Az arcomhoz nyúltam, mintha a tenyeremmel próbálnám eltüntetni a
vörös foltokat.
– Ez nem igaz. Mi ketten csak barátok vagyunk. Semmi több. Rachel
csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Philip nem úgy néz rád, mint a barátjára.
Félszegen sütöttem le a szemem.
– Mert megrögzött nőcsábász. Csak játszadozik velem.
– Nőcsábász? Ezt meg kitől hallottad?
– Azt hittem, nyílt titok – pislogtam meglepetten. – Miss Fairhurst azt
a benyomást keltette bennem, hogy mindenki tisztában van Sir Philip
gyengéjével.
Rachel döbbenten nézett rám.
– Te elhitted, amit Miss Fairhurst mondott? Igazán, Marianne, azt
hittem, több eszed van ennél.
Rábámultam.
– Ezek szerint Sir Philip nem nőcsábász?
Rachel hosszasan keresgélte a szavakat.
– Nem tagadom, sok hölgy belebolondult már, de hadd mondjak
valamit: Philip egyikükkel sem viselkedett úgy, mint veled.
A gondolatok szélvészként kavarogtak a fejemben, és a Philipről
alkotott feltételezéseim kártyavárként omlottak össze. A kezem megállás
nélkül remegett az ölemben.
– Rachel, hajlandó vagyok elismerni, hogy bolond voltam,
befolyásolható, és igencsak naiv. De ha Philip valóban érez valamit
irántam, miért hallgat?
Rachel előrehajolt.
– Marianne, meg kell értened, hogy Philip nagyon szigorú elveket vall
arról, mit jelent úriembernek lenni. Az elvei miatt nem tudott udvarolni
neked, figyelembe véve a körülményeket.
Összezavarodtam.
– Mit jelentsen ez? Miféle körülményekről van szó?
– Te most nagyon kiszolgáltatott helyzetben vagy, mivel az édesapád
elutazott, és rajta kívül nincs más férfi, akire támaszkodhatnál, Philip,
azzal, hogy meghívott a birtokára, magára vállalta a gyám szerepét.
ígéretet tett a nagyanyádnak, hogy a teljes ittléted alatt óvni és
védelmezni fog. Hogyan is vallhatna szerelmet, amikor ekkora felelősség
nyomja a vállát? Hát nem érted, hogy az úri becsülete szenvedne csorbát,
hacsak nem lehet teljesen biztos az érzéseidben? Nem akarja kihasználni
a helyzetedet, és amíg a lekötelezettje vagy, nem fog szerelmet vallani
neked.
Idegesen tördeltem a kezemet, miközben a fejemben egymást
kergették a gondolatok.
Hogyhogy ez nem jutott eszembe? Alighanem ugyanazért, amiért még
magam elől is eltitkoltam, mit érzek Philip iránt. Nem akartam
kockáztatni, mert attól féltem, megszakad a szívem. És akkor Cecily
érzéseiről még nem is beszéltünk.
– Persze – folytatta Rachel –, ha Philip biztos lenne az érzelmeidben,
feltehetően színt vallana.
– Még én sem voltam biztos a saját érzéseimben – mosolyogtam
szégyenlősen. – Ráadásul Cecily látta meg először Sir Philipet.
Rachel bólintott.
– Én is így gondoltam. De ha Philip szeretné Cecilyt, vagy egy kicsit is
érdeklődne iránta, már Londonban körülrajongta volna. Egyszóval úgy
vélem, ezt az aggályt nyugodtan félretehetjük. Most az a kérdés, mivel
bírod rá Philipet, hogy szerelmet valljon neked?
Tátva maradt a szám.
– Mivel bírom rá? Ez meg mit jelentsen? Én ugyan nem bírom rá
semmivel! Hiszen még azt sem tudom, hogyan érez irántam.
– A vak is láthatja, kiért dobog Philip szíve – felelte csúfondárosan
Rachel. – Minden jel arra mutat, hogy szerelmes beléd. De mindenkinek
szüksége van némi bátorításra, így hát érdemes lenne megfontolnod,
mivel ugrasztod ki a nyulat a bokorból, amikor Philip hazatér. – Ezzel
magamra hagyott, és úgy mosolygott, mint aki roppant elégedett
magával.
Fel-alá járkáltam a kandalló előtt. A gondolatok vadul kavarogtak a
fejemben, Philip a newmarketi lóversenyre ment Williammel, nem
tivornyázni. Azon tűnődtem, hogyan tudtam ennyire félreértelmezni
Rachel szavait, amikor először említette az utazást. Nem emlékeztem a
teljes beszélgetésre, de ott és akkor úgy éreztem, pontosan tudom, mire
céloz Rachel.
A szavak képlékeny dolgok. Ha megvizsgáltam Rachel szavait, hiába
csűrtem-csavartam őket a magam elképzelése szerint, amint perspektívát
váltottam, homlokegyenest ellenkező értelmet nyertek. Hajszálra
ugyanez történt, amikor Rachel felolvasott egy részletet William
leveléből. Biztos voltam benne, hogy Philip egy nőbe szeretett bele, nem
pedig egy lóba.
Talán hibás volt a szemléletem? Vagy az egyik rosszindulatú
feltételezés hozta magával a másikat? A szavak önmagukban nem
egyértelműek, megbízhatatlanok. De mi másra támaszkodhatnánk, ha
nem a szavakra?
Annyira belebonyolódtam a téves világlátásomat érintő okfejtésbe,
hogy majdnem elsiklottam Rachel fő mondandója fölött. Helyesen
ítéltem meg Philip jellemét. Rachel megerősítette azt, amit eredetileg
gondoltam: hogy Philip úriember, és soha nem keveredne kétes
helyzetbe.
Talán másban is igazam volt. Talán nem képzelődtem, amikor úgy
éreztem, Philip, ha csak barátként is, de törődik velem. Talán (de csak
talán) azt is félreértettem, amit Williamnek mondott a vívóteremben.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy Philip becsületből nem vall szerelmet
nekem, amíg a gyámsága alatt élek, és ezért mondta azt, hogy ha tehetné,
rövid úton megszabadulna tőlem. Megborzongtam a gondolatra. Ez már
túl szép volt, hogy igaz legyen.
Azt is górcső alá vettem, vajon Philip megrögzött szoknyapecér-e.
Eszembe jutott, hogy rajtam kívül senkivel sem flörtölt. Cecilyvel vagy
Miss Grace-szel legalábbis biztosan nem. A bálon volt szerencsém
közelről is megfigyelni, és bizony egyetlen fiatal hölgyre sem mosolygott
úgy, ahogyan rám. Amikor másra nézett, nem csillogott kajánul a
tekintete.
Elhűlve ingattam a fejem. Hát mégis lehetséges? Mégis lehetséges,
hogy én tévedtem? És Philip valóban szeret? Szerettem volna azt hinni,
hogy most is tévedek.., és nem csak a saját érdekemben. Ugyanakkor
mindenáron meg akartam győzni magam, hogy jól ismerem Philipet. El
akartam hinni, hogy az a férfi, akibe beleszeretettem, a válóságban is
létezik.
A szívem és az eszem olyan ádáz küzdelmet vívott egymással, hogy a
végén már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Hirtelen megértettem,
mire célzott Philip a szerelmes levélben, amikor azt írta, attól tart,
elveszti az eszét. Én magam is az őrület határára sodródtam, ezért úgy
döntöttem, sürgősen keresnem kell valamit, amivel elterelhetem a
gondolataimat.
Kisurrantam a házból, és elindultam az istálló felé. Beléptem az
ismerős bokszba, fogtam a kefét, és jól lecsutakoltam Meget. Mindig is
élveztem ezt a műveletet. Van valami megnyugtató a kefe surrogásában,
és a lovak meleg lágyékának tapintásában.
A monoton mozdulatok és a simogató csend ábrándos hangulatba
ringattak, így alaposabban is elgondolkozhattam Rachel szavain.
Semmi konkrétumot nem tudtam meg Philipről. De azért
reménykedtem, és elég erősnek éreztem magam, hogy türelmesen
kivárjam, amíg az igazság feltárja magát előttem.
Miközben Meget csutakoltam, újabb gondolat fogalmazódott meg
bennem. Már nem éreztem magam feleslegesnek. Lady Caroline kedvelt
engem, ebben biztos voltam. Rachel is kedvesen bánt velem. Minden tőle
telhetőt elkövetett, hogy a lelkemre beszéljen, és elültesse bennem a
reményt. És Cecily is odaadó testvérnek bizonyult. Ő is azt akarta, hogy
maradjak.
Az elragadtatás, amit ez a felismerés keltett bennem, leírhatatlan volt.
Szipogva szorítottam a homlokomat Meg nyakához, mialatt a
megkönnyebbülés és az öröm könnyei patakokban folytak le az arcomon.
Aztán elnevettem magam, büszkén felszegtem a fejem, és letöröltem a
könnyeimet. Az elmúlt héten annyit sírtam, hogy az egy bőgőmasinának
is becsületére vált volna. Nebáncsvirágként viselkedtem, és ez nem
vallott rám.
– Szóval, versenyló vagy – súgtam Meg fülébe, miközben tovább
csutakoltam. – Miért nem árultad el? Ha ezt tudom, még jobban
megszorongatlak. Úgy lehagytuk volna a fekete csődört, mint a sicc.
Meg egyetértően nyihogott.
23. fejezet
Hónom alá kaptam a vázlatfüzetem, és kimentem a gyümölcsösbe.
Türelmetlenül vártam, hogy végre viszontláthassam Philipet, és egy
percig sem bírtam megmaradni a szalonban, a többi hölgy között. Cecily
egyfolytában azon zsörtölődött, hogy Philipnek márpedig a bálon kell
megkérnie a kezét, ez a terv azonban könnyen dugába dőlhet, ha a
vőlegényjelölt lekési a nagy eseményt.
Továbbra sem tudtam, mivel állok majd Philip elé, ha végre
megérkezik. Ám egyvalamit megfogadtam: nem hátrálok meg a harc elől,
attól félvén, hogy elveszítem Cecilyt. Ha Philip igazi úriember (márpedig
Rachel megesküdött, hogy az), akkor Cecily nem érdemli meg őt.
Hátamat a fa törzsének vetve, lerajzoltam egy fürt almát, ami az egyik
vastag ágról lógott alá. A feladat úgy lekötötte a figyelmemet, hogy meg
sem hallottam a közeledő lépteket. Ám hirtelen egy sötét kabátot
pillantottam meg a szemem sarkából. Nagyot dobbant a szívem. Philip!
Hát mégis hazajött a bálra, ahogy megígérte. És olyan jól ismer, hogy
első útja a gyümölcsösbe vezet.
Mit mondjak neki? És ő mit fog mondani nekem? Félretettem a rajzot,
felálltam, és gyorsan lesimítottam a szoknyámat meg a hajamat. Az
orcámat nem kellett megcsipkednem, mert amúgy is rákvörös voltam
izgalmamban. Már itt jár a közelben. Suhogást hallottam, és az alak
előlépett a fák közül. Tétova mosollyal fordultam felé.
De rögvest el is komorultam.
– Mr. Beaufort! – mondtam enyhe csalódottsággal a hangomban.
– Daventry kisasszony! – hajolt meg Mr. Beaufort. – Itt, a virágok
közt, még gyönyörűbb, mint egyébként.
– Mit keres itt?
Nem akartam goromba lenni, de nem volt kedvem az udvarias
csevegéshez.
Mr. Beaufort mosolyogva indult el felém.
– Azért jöttem, hogy a lelkére beszéljek. – Azzal derékon ragadott,
magához húzott, és az ajkamra szorította az ajkát.
Hátrahőköltem, és mellbe taszítottam a gazembert.
– Azonnal eresszen el!
Mr. Beaufort persze sokkal erősebb volt nálam. Durván magához
vont.
– Figyeljen rám! – suttogta, miközben a szája vészesen közel került az
arcomhoz. – Őrülten szeretjük egymást, és meg fogunk szökni. Mire
felfedezik az eltűnésünket, az ön nagyanyja, apja, vagy bánom is én, kije,
alig várja majd, hogy feleségül vegyem. És a kegyed hozományának hála,
boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Megdermedtem. Ez meg honnan tud az örökségemről?
– Hozomány? – kacagtam fel. – Nincs semmilyen hozomány.
Beaufort eszelős tekintettel nézett rám.
– Azt hiszi, bolondot csinálhat belőlem? Nagyon is jól tudom, hogy ön
nem kevesebb, mint negyvenezer font várományosa. Drága jó
nagybátyám, Mr. Whittles, kihallgatta önöket, amikor a nagyanyjánál
járt.
Eszembe jutott a nap, amikor a nagyanyám először említette az
örökséget, és Mr. Whittles az ajtó előtt sertepertélt.
– Ez még nem hivatalos – ráztam meg a fejem. – Nagyanyám semmit
sem hagy rám, ha tönkreteszem a család hírnevét.
– Dehogynem – mosolygott Beaufort. – Bár én nem akarom feltétlenül
besározni a becsületét. Csak fogadja el az ajánlatomat! Gondoljon az
előnyökre, kedvesem! Elhalmozom önt ajándékokkal, mindent megkap,
amit csak akar, még a szabadságában sem korlátozom, ha cserébe ön sem
korlátoz az enyémben.
– Mindent megkapok, amit akarok? A saját pénzemből? – nevettem a
szemébe, – Ne bolondozzon!
– Ne merészeljen így beszélni velem! – szorította meg a derekamat
teljes erőből Beaufort.
Hirtelen ráébredtem, hogy ez bizony nem tréfadolog, és szó szerint
egy gátlástalan ember karmai közé kerültem.
– Fölösleges ez a nagy felhajtás – feleltem. A szívem riadtan kalapált.
– Nagyanyám szó nélkül kifizeti a váltságdíjat. Még csak el sem kell
rabolnia – mosolyogtam rá Beaufortra, de annak a szeme sem rebbent.
– Bármekkora összeget ajánl is, az nem lehet több, mint az örökség.
így hát kénytelen vagyok elvetni az ötletet. Nos. Most kéz a kézben
elszaladunk a kocsiig. Ha valaki meglát minket, azt fogja hinni, hogy
egyszerű szerelmespár vagyunk.
– Maga őrült! – ráztam meg a fejem. – Nem megyek sehová!
Beaufort a kabátzsebébe nyúlt, és egy aranyozott tárgyat húzott elő
belőle, ami egy láncon lógott a két ujja között.
– A medálom! – szisszentem fel. A fejemben egymást kergették a
gondolatok, miközben kétségbeesetten próbáltam rájönni, mibe
keveredtem. – Maga volt az útonálló? Aki meglőtte a kocsisomat?
Beaufort mosolya láttán a hideg futkosott a hátamon.
– Mit művelt Jamesszel? Miért tűnt el a fogadóból?
– Miatta ne aggódjon. Miután kiszedtem belőle, hová ment a gazdája,
meggyőztem, hogy tűnjön el a környékről, es keressen magának más
foglalkozást. Szerencsére hagyta magát.
Hirtelen felelevenedtek a szörnyű éjszakáról, a maszkos útonállóról, a
pisztolyról, a vérbe fagyott Jamesről őrzött emlékeim. Rogyadozott a
térdem, remegett a hangom.
– Mit akart tőlem aznap este?
– Ugyanazt, amit mindig: pénzt. Bevallom, az első próbálkozásom
kissé hevenyészettre sikeredett. Egyszerűen el akartam rabolni önt, bármi
áron. De amikor a komornája rám lőtt, felhagytam a tervvel. Inkább
mentettem az irhámat, hiszen tudtam, máshogy is megszerezhetem, amire
vágyom. Reméltem, hogy erőszak nélkül is rá tudom beszélni, jöjjön
hozzám feleségül. Ám kegyed fontolóra sem vette az ajánlatomat. így
jutottam el idáig.
Beaufort zsebre vágta a medált, majd újabb tárgyat lengetett meg az
orrom előtt.
– Erre is emlékszik?
Egy pisztoly volt. Óvatosan biccentettem.
– Akkor jó – mosolygott Beaufort. Azzal a zsebébe csúsztatta a
fegyvert. – Kalandra fel, szerelmem!
Kézen fogott, és átvonszolt a gyümölcsösön. Megpróbáltam
kiszabadítani magam, és sikoltozni kezdtem. Beaufort megtorpant
befogta a számat, és azt suttogta:
– Okosabban teszi, ha engedelmeskedik. Tudja, az útitársunk a
kocsiban vár ránk, és ha jól emlékszem, ő az, aki a múltkor rám lőtt. Ugye
nem akarja, hogy a kocsisuk sorsára jusson?
Betsyt is elkapta. Most már nem csak a saját életem volt a tét. Ijedten
ráztam meg a fejem.
Beaufort elmosolyodott.
– Tudtam, hogy maga okos lány.
Magával vonszolt, és ezúttal nem ellenkeztem. A gyümölcsös mögött
rövidke ösvény húzódott, ami az erdőn keresztül vezetett. Alig néhány
perc elteltével kiértünk az útra, ahol egy zárt kocsi várakozott. A lovakat
egy fához kötötték.
Beaufort udvarias meghajlással tárta ki az ajtót.
– Kellemes utazást kívánok!
Rögtön láttam, hogy a kocsi üres.
– Hazug gazember!
Megpróbáltam elhúzódni tőle, de ő derékon ragadott, és belökött a
kocsiba, majd hozzám hajolt, és így szólt:
– A maga helyében nyugton maradnék. Sokan szegték már nyakukat a
sziklákon.
– Várjon! – kaptam a csukódó ajtó után. – Hová megyünk? –
kiabáltam.
Beaufort mosolyogva nézett be az ablakon. Kezdtem azt hinni, hogy
teljesen megőrült.
– Doverbe, szerelmem!
Nagy lendülettel mászott fel a bakra. Ő hajtotta a lovakat, ami azt
jelentette, hogy még egy kocsis sem volt velünk, aki a segítségemre
siethetett volna. Az ajtóra vetettem magam, és megrángattam a kilincset.
El volt törve. Ezután a másik ajtóval próbálkoztam, de azon meg
egyáltalán nem volt kilincs.
Teli torokból sikoltoztam, és ököllel vertem az ajtót. Beaufort csak a
megtévesztés kedvéért figyelmeztetett: elültette bennem a reményt, hogy
ha elég kurázsi van bennem, akár el is menekülhetek. Nevetés harsam,
aztán elindultunk. A vészesen imbolygó kocsi sebesen gurult az úton, és
senki sem hallotta a sikoltozásomat.
24. fejezet
Kedves Philip!
Nem hiszem, hogy ez a levél valaha is a kezébe kerül. Ha
mégis, akkor valami szörnyűség történt velem. Egy veszélyes
bűnöző akaratom ellenére tart fogva.
Kész vagyok szembeszállni vele, de mielőtt megtenném,
végre engedelmeskedem a szívem parancsának, és közlöm
önnel, hogy szeretem. Ezennel az ön kezébe adom a lelkemet.
Önnél jó helyen lesz, bárhogy végződjön is a mai este.
Nem tudom, mihez kezd majd vele, de én a világért sem
bíznám másra.
Forró szeretettel:
Marianne
Forrófejű Szerelmemnek!
Ragyogó tekinteted csábító titkokat rejt. A hatalom és az erő,
ami szemedből sugárzik, mindenki másnál különbbé tesz téged.
Mikor rám nézel, repes a szívem, mert jól tudom, hamarosan a
tiéd leszek. A lelkem is túlcsordul, ha arra gondolok, mily nemes
férfiú szegődött páromul.
Mire Betsy elkészült a frizurámmal, és szalonképesnek nyilvánított,
remegtem az idegességtől. A cetli azóta sem került elő, annak ellenére,
hogy Betsy az összes szolgálót kikérdezte. Valahányszor eszembe jutott,
hogy a levelem akár illetéktelen kezekbe is kerülhet (a címzett kezéről
már nem is beszélve), szégyenpír öntötte el az arcomat.
Felálltam, és megnéztem magam a tükörben. Zaklatott
idegállapotomnak hála az arcom most is rózsás volt. Idegesen simítottam
végig fehér muszlinruhámon. Betsy miniatűr fehér rózsákat hozott a
kertből, azokat tűzte a hajamba. Mély levegőt vettem, és az ajtó felé
indultam, hogy nekivágjak a végzetes estének.
A lépcsőhöz érve megtorpantam, és felmértem a helyzetet. Papa az
előcsarnokban állt, és Lady Caroline-nal beszélgetett. Louisa és Cecily a
fejüket összedugva pusmogtak. Mr. és Mrs. Clumpett Williamet fogta
közre, úgy tűnt, élénken tárgyalnak valamiről. Mr. Clumpett
mozdulataiból ítélve madarakról lehetett szó. Észrevettem, hogy Mr.
Clumpett botra támaszkodik, de ettől eltekintve jó hangulatban volt.
Végül, távol a többiektől, Rachel és Philip várakozott a szalon ajtaja
mellett.
Rachel nyilván suttogott, mert Philip feszült arccal hajolt közelebb
hozzá. Rachel hirtelen felpillantott, és ahogy meglátott, odasúgott
valamit Philipnek. Philip hátrafordult, és mélyen a szemembe nézett.
Botrányosan fess volt. A lépcső tövéhez lépett, és rám mosolygott. Az
este elkezdődött.
Philip delejes tekintete láttán úgy elfogott az idegesség, hogy rémülten
kapaszkodtam a korlátba, nehogy leguruljak a lépcsőn. Philip egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét.
Amikor elértem az utolsó lépcsőfokot, Philip a karját nyújtotta.
Megfogtam a kezét.
– Nem hittem volna, hogy ez lehetséges – szólalt meg Philip halkan, –
de ön szebb, mint valaha.
A szívem egyre szaporábban dobogott.
– Köszönöm! – pihegtem.
Philip meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Köszönöm? Látom, már nem ijed meg a bókoktól, Marianne.
Sikertelenül próbáltam elnyomni egy mosolyt.
– Már nem – válaszoltam enyhe büszkeséggel.
Philip a kezemre nézett, ami még mindig ott pihent a kezében, és
rejtélyesen mosolygott. Aztán lehajolt, és futó csókot lehelt a tenyeremre.
Ideges borzongás futott végig a karomon, őrült kalapálásra késztetve a
szívemet.
– Ennek örülök – mormolta Philip, és sokatmondóan pillantott rám
félig leeresztett szemhéja alól.
Ajaj! Ezt a pillantást már ismertem, Philip az előző balon is ezzel
próbálkozott. Tánc közben is ugyanilyen parázsló, rezzenéstelen
tekintettel nézett. Ezzel a pillantással sikerült lefegyvereznie. Gyorsan a
korlátba kapaszkodtam, mert éreztem, hogy rogyadozik a lábam.
Végül a papa mentett meg attól, hogy a térdem végleg felmondja a
szolgálatot, és szégyenszemre Philip lába elé boruljak.
– Gyönyörű vagy, kedvesem! – sietett elém.
Philip elengedte a kezem, és hátralépett.
Hálás voltam a papának, mert a közjáték hatására visszatért a józan
eszem, és rádöbbentem, hogy még mindig nem sikerült megtalálnom azt
az ominózus levelet. Betsy megígérte, hogy a föld alól is előkeríti, és
kedvező fejlemény esetén haladéktalanul értesít. Őszintén reméltem, még
azelőtt megtalálja, hogy valaki elolvasna, vagy (urambocsá’) kézbesítené
a címzettnek.
Amikor szállingózni kezdtek a vendégek, Cecilyvel az előcsarnokban
köszöntöttük az érkezőket, hiszen Philip és Lady Caroline a mi
tiszteletünkre rendezte a bált. Cecily olyan volt, mint egy angyal;
aranyhaja gyönyörűen tündökölt a gyertyafényben. Mosolyogva
szorította meg a kezem, kék szeme izgatottan csillogott.
Még a hosszú sorokban özönlő vendégek sem tudták lekötni a
figyelmemet, másra sem tudtam gondolni, csak a levélre. Mr. Kellet
persze kitűnt a tömegből, mert ő volt az egyetlen, akinek pimasz vigyor
ült az arcán. Kezet csókolt Cecilynek, majd a fülébe súgott valamit,
amitől a nővérem elpirult, és kuncogni kezdett. Rosszalló pillantást
vetettem rá, de ő úgy tett, mintha nem venné észre.
– Mit mondott neked Mr. Kellet? – kérdeztem.
– Jobb, ha nem ismétlem el – mosolygott titokzatosan Cecily. Hirtelen
eszembe jutott, mit mondott a nővérem a szélhámosok csókjáról, és
rögvest egyetértettem vele.
– Sir Philip igazán fess ma este – sandított rám Cecily.
– Az bizony – feleltem hetykén, de éreztem, hogy fülig pirulok. Ha
Cecily kicsit szemfülesebb, biztosan rájött volna, miért. – Gondolom,
neki adod az első táncot.
– Nem, te táncolsz vele.
– Azt hittem, már mindent elterveztél – néztem meglepetten a
nővéremre.
Már megint ez a titokzatos mosoly!
– El bizony.
Mire felocsúdhattam volna, a zenészek máris hangolni kezdtek, és
Lady Caroline mindenkit beterelt a bálterembe.
A zsúfolásig telt teremben hatalmas volt a ricsaj. A nyitótánc alatt csak
pár szót váltottunk Philippel, de nem bánkódtam miatta. Még mindig a
levél miatt aggódtam, és úgysem tudtam volna gondtalanul cseverészni.
Mikor végigtekintettem a felsorakozott párokon, láttam, hogy Cecily
Mr. Kellettel táncol, és szemmel láthatóan remekül érzi magát. A tánc
végeztével vonakodva nyújtottam a kezem a következő úriembernek.
Philip meghajolt, és távozott. Időről időre felbukkant a táncolok között,
mindig más-más hölggyel az oldalán. Miss Grace-szel, miközben Mrs.
Fairhurst árgus szemekkel figyelte őket a sarokból, akár egy jól
megtermett héja. Majd az édesanyjával, aki mellett a kötelességtudó ifjú
szerepét öltötte magára. És hamarosan Cecily is feltűnt mellette.
Amikor a zenészek pihenőt tartottak, a vendégek kiözönlöttek a forró
bálteremből, hogy a hűvös teraszon keressenek felfrissülést. A terem
túlsó végéből figyeltem Cecilyt és Philipet. Egymás mellett álltak, és
Philip lehajtotta a fejét, hogy a nővérem a fülébe súghasson valamit. Még
ilyen messziről is jól láttam a Philip arcára kiülő döbbenetét. Kíváncsi
voltam, mit mondhatott neki Cecily. Aztán hosszas sutyorgás után Philip
a karját nyújtotta a nővéremnek. Együtt hagyták el a báltermet, de a többi
pártól eltérően nem a terasz felé vették az útjukat.
Féltékenység mardosta a szívemet, és azon tűnődtem, vajon hová
vihette Cecily Philipet, és mi a szándéka vele. Az elnéző jóindulat, ami
délután támadt bennem Cecily iránt, egyszeriben porrá hamvadt.
Legszívesebben kikapartam volna a szemét.
Valaki megkopogtatta a vállamat. Megfordultam, és döbbenten
láttam, hogy Louisa áll előttem.
– Beszélnem kell veled – mondta.
Ez merőben szokatlan fordulat volt.
– Miről?
– Gyere velem!
Kiléptünk a bálteremből, és keresztülfurakodtunk a vendégek
tömegén. Louisa karon fogott, és a könyvtárszobához vezető benyílóba
vonszolt. Síri csend volt. Louisa megállt a könyvtár előtt, és
szembefordult velem.
– Tudok a levélről – mondta. – Amit Philipnek írtál Elszorult a
szívem. Nem! Nem, nem és nem!
– Sejtelmem sincs, miről beszélsz – hazudtam.
– Dehogynem – forgatta a szemét Louisa.
Mi ketten soha nem voltunk jóban. Ő Cecily barátnője volt, és már a
kezdet kezdetén világossá tette, hogy Cecilyt akarja sógornőjének, nem
engem.
– Tudni akarom, hogy komolyan gondoltad-e – folytatta Louisa.
– Valóban így érzel Philip iránt? Vagy csak a kétségbeesés szólt belőled?
Lángolt az arcom. Úgy éreztem, mintha fojtogatnának.
– Miért érdekel, hogy komolyan gondoltam-e?
Louisa közelebb lépett hozzám.
– Mert szeretem a bátyámat. Itt van a könyvtárban, és a te leveledet
olvassa. Vagyis ha nem gondoltad komolyan, most mondd meg, mielőtt
összetörnéd a szívét.
Döbbenten bámultam rá; attól tartottam, menten szívszélhűdést kapok.
– Philip a levelemet olvassa? Most?
Elfogott a pánik. Legszívesebben hanyatt-homlok elrohantam volna.
Én szerelmet vallottam abban a levélben, de semmi sem garantálta, hogy
Philip is ugyanígy érez irántam. Felháborítóan (hallatlanul)
elővigyázatlan voltam, és most úgy éreztem, belepusztulok a szégyenbe.
– Komolyan gondoltad – húzódott mosolyra Louisa ajka.
Megkocogtatta az ajtót. Cecily jelent meg a küszöbön, és rám
mosolygott:
– Hát itt vagy! – Azzal a karomnál fogva berántott a szobába, majd
kiugrott a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.
A szobában koromsötét volt, a tűz gyengén pislákolt a kandallóban, és
csak a távoli nagy ablakon sütött be a hold. Philip a kandallónál állt, és
vállát a kőpárkánynak vetve hajolt egy papírlap fölé. Az ajtócsukódásra
felneszelt, de a sötétben nem láthattam az arcát.
A szívemre szorítottam a kezem, mert olyan hangosan kalapált, hogy
attól tartottam, menten szétrobban.
Philip, kezében az ominózus levéllel, mozdulatlanul, némán nézett
rám a félhomályban. A szakadék szélén álltunk, nem tudtam, ha
előrelépek, a pokolba zuhanok-e, vagy egyenesen a mennybe repülök.
– Ez igaz? – szólalt meg végül Philip.
A szívem a torkomban dobogott. A semmi és a valami között
lebegtem. Mindkét helyzetre megvolt a válaszom. De a szívem erősebb
volt, mint valaha, és hosszasan kérlelt, hogy higgyek, hogy bízzak, hogy
ragadjam meg az esélyt. így hát előreléptem (a valami felé), és azt
suttogtam:
– Igen.
Philip megmozdult, a tűz fénye egy pillanatra megvilágította a
vonásait, és hirtelen mindent megértettem. Aznap, amikor Philip
Williammel vívott, meglepetten láttam, milyen szenvedélyesen néz,
szinte lángolt a tekintete. Ez a tűz lobbant most fel a szemében a kandalló
fényénél. Átvágott a szobán, és megragadta a vállam. Három lépéssel a
könyvespolchoz szegezett. Kábultan kapkodtam levegő után, de ő a két
tenyere közé fogta az arcomat, és megcsókolt.
Még soha nem csókolóztam férfival. De tapasztalat híján is éreztem,
hogy Philip csókja egyszerűen észbontó. Az ajka kemény volt es kitartó,
szelíd es simogató. Ujjaival a hajamba túrt, és kénye-kedve szerint
forgatta a fejem, miközben megállás nélkül csókolt. Egész testemben
remegtem.
Egyszer csak eszembe jutott, hogy Philippel csókolózom (Philippel
csókolózom!), mégis úgy állok ott, mint egy faszent. Hogy orvosoljam a
helyzetet, felcsúsztattam a tenyeremet Philip mellkasán, és jó erősen
megragadtam az üstökét. Philip körém fonta a karját, magához vont, és
olyan vigyázva ölelt, mint egy porcelánbabát. Lángoló testtel simultam
hozzá.
Aztán, amikor már biztos voltam benne, hogy nincs ennél édesebb
dolog a világon, Philip lelassított, és finom, fájdalmasan gyengéd
mozdulatokkal kezdte becézni az ajkamat. A csók szelídsége egyenesen a
lelkemig hatolt. A szívem darabokra hullott, és néma könnyek csorogtak
végig az arcomon, Philip ajkáról sós íz áradt.
Philip épp csak annyira húzódott el tőlem, hogy összeérjen a
homlokunk. Ő is szaporán vette a levegőt, és még az ingen keresztül is
éreztem, milyen hangosan dobog a szíve. Félénk mosoly terült szét az
arcomon.
– Hogyhogy nem vette észre? – szólalt meg Philip érdes, enyhén
remegő hangon. – Hogyhogy nem vette észre, hogy senki sincs a világon,
akit jobban szeretnék, mint önt?
Elhűlve ingattam a fejem. Ez túl szép, hogy igaz legyen.
– Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ön engem szeret, nem pedig
Cecilyt. És… hallottam, amikor a vívóteremben azt mondta Williamnek,
hogy bármit megadna, ha végre megszabadulhatna tőlem...
Philip felnyögött, és mélyen a szemembe nézett.
– Ezért volt olyan dühös rám a bálon?
Bólintottam.
– Azt akartam, hogy távol legyen az otthonomtól, a testvérétől, a
társadalmi kötelezettségek kényszerétől… de egy pillanatig sem akartam
megszabadulni öntől – magyarázta Philip. – A világ végére is követtem
volna, mert itt nem udvarolhattam önnek. Aztán amikor a komornája
odaadta azt a levelet, arra gondoltam, az lenne a legszerencsésebb
megoldás, ha a saját otthonában kereshetnem fel. Sejtelmem sem volt… –
csókolt szájon, mint aki nem tudja türtőztetni magát –, sejtelmem sem
volt, drágaságom, hogy már réges-rég elnyertem a szívét.
– Hogyan is kételkedhetett benne?
Ha akarok, sem tudtam volna közömbös maradni Philip iránt.
– Nagyon könnyen! Valahányszor megpróbáltam udvarolni önnek,
maga vagy megharagudott rám, vagy kinevetett, vagy elfutott előlem.
Végül közölte velem, hogy csak barátként szeret.
Elfogódottan mosolyogtam. Philipnek igaza volt. Annyi
megbeszélnivalónk volt még. Mindent el akartam mesélni neki a
szívemről, a félelmeimről és a Cecily iránti lojalitásomról. De ez még
várhatott.
– Vak voltam, és nem tudtam, mit gondoljak – nyögtem ki végül.
Philip a két tenyere közé fogta az arcomat.
– Akkor figyeljen rám, drága, vak, önfejű barátnőm! Már az első este
elrabolta a szívemet, amikor elénekelte azt a nevetséges dalt, és
megesketett, hogy nem nevetem ki. És minél több időt töltöttünk együtt,
annál inkább magába bolondított, most pedig, ha nincs a közelemben… –
sóhajtott fel. – Ha nincs a közelemben, elepedek magáért.
A szívem az ezerszeresére dagadt. A mennyországban éreztem
magam. Mert ez maga volt a mennyország.
– Én megpróbáltam felnyitni a szemét – folytatta Philip. – És kis híján
sikerült is. Azt a szerelmes levelet is azért írtam, hátha rájön, hogy önnek
szól.
A gyönyörű bókokra gondoltam, amiket végül összetéptem.
– Írja meg még egyszer!
Philip magához vont.
– Megírom. Száz szerelmes levelet írok magának. Ezret, ha úgy
kívánja.
– Igen! Tegye meg!
Mindent ki akartam élvezni, amit Philip nyújthat nekem. De mindez
túl szép volt, hogy igaz legyen. Még most, hogy a leghalványabb
kétségem sem maradt Philip őszinteségéről, még most sem értetettem
igazán, az összes hölgy közül miért pont rám esett a választása.
– De biztos, hogy én kellek magának? – kérdeztem. – Nem vagyok
elegáns, a modorom is csiszolatlan, még a végén szégyent hozok a
fejére...
– Ön nincs tisztában az erényeivel, de én igen, úgyhogy rögtön el is
mondom, milyennek ismertem meg kegyedet, Miss Marianne Daventry.
– Philip olyan átható tekintettel nézett a szemembe, mintha örökre a
szívembe akarná vésni a szavait. – Ön okos, szórakoztató és elragadóan
szeszélyes. Bátor, lelkiismeretes és önzetlen. Azonkívül elragadóan
bájos. Minden porcikáját imádni fogom, úgy, ahogy van. Ha elfogad
engem férjéül – tette hozzá sóhajtva.
Hirtelen elöntött a nyugalom. Minden kétségem elpárolgott, és a
remény bizonyossággá vált. Az érzelmek zűrzavarában egyszer csak
azon kaptam magam, hogy felváltva sírok és nevetek.
Elment a józan eszem, de Philip egyáltalán nem haragudott rám.
Letörölte a könnyeimet, és megcsókolt – újra meg újra meg újra és csupa
fennkölt dolgot suttogott a fülembe (amit most nem tudnék elismételni),
hogy végérvényesen meggyőződhessek róla, őrülten szerelmes belém,
Miss Marianne Daventrybe, a lányba, aki kissé csenevész, ráadásul
szeplős, és úgy táncol, mint a kerge birka. Tudtam, hogy ő az igazi.
27. fejezet
Másnap reggel én léptem be utolsóként az ebédlőbe. Philip, William és a
papa egyszerre állt fel az asztaltól. Philip tekintetéből olyan forró szeretet
sugárzott, hogy kissé feszélyezve éreztem magam.
Miután leültem, minden szempár rám szegeződött, majd Rachel így
szólt:
– Á, ezek szerint minden tisztázódott. Hála az égnek! Mostantól
legalább nyíltan beszélhetünk.
Philip elnevette magát, én pedig fülig pirultam. Minden jelenlévő,
Lady Caroline-tól kezdve a Philip háta mögött álló inasig, elmosolyodott.
Louisa mosolya haloványabb volt, mint a többieké, de én mar annak is
örültem, hogy Philip húga egyáltalán emberszámba vesz. Annak is
örültem, hogy Cecily a házban van, nem Mr. Kellet karjaiban. Nagyon is
elképzelhetőnek tartottam, hogy az a semmirekellő megszökteti Cecilyt,
de szerencsére a nővéremet sem ejtették a feje lágyára.
Mindenki gratulált, majd Rachel és Lady Caroline vidám társalgásba
kezdett az esküvői előkészületekről. Philip, mint megtudtam, már beszelt
a papával, aki boldogan mosolygott rám az asztal túloldaláról. Az
otthonom mindössze egymegyényire volt Edenbrooke-tól, ami azt
jelentette, hogy annyiszor látogathatjuk meg egymást, ahányszor csak
akarjuk. Cecily azt tervezte, hogy visszatér Londonba Edith
unokanővérünkhöz, és tovább élvezi a főváros nyújtotta lehetőségeket.
Egy inas termett mellettem, és ezüsttálcán egy levelet nyújtott
át nekem. Nagyanyám küldte. Felbontottam, és reggeli közben
elolvastam.
Kedves Marianne!
Te kis tökfej! Hát persze hogy én küldtelek Edenbrooke-ba,
amiért hálával tartozol nekem, ahelyett, hogy pellengérre
állítasz. Egy gazdag örökösnőnek megbízható pártfogóra van
szüksége, és ki másra bízhattalak volna apád távollétében?
Csupán azért tartottam titokban a dolgot, mert tudtam, ha
bármit is megneszelsz, a végén még megmakacsolod magad.
Butuskám! Örülnöd kellene, hogy Sir Philip elvállalta a
felügyeletedet a vendégség idejére.
Apropó, Lady Caroline-tól hallom, hogy Sir Philip
halálosan szerelmes beléd. Nyilván nem zavarja, hogy olyan
nyughatatlan vagy, mint egy parasztlány. Amennyiben sikerül
előnyös házasságot kötnöd, mindenképpen rád hagyom a
vagyonomat, akár kikupálódsz, akár nem. Már alig várom,
hogy megismerhessem a jövendőbelidet. Talán még az
esküvőtökre is elmegyek.
Üdvözlettel:
Nagyanyád