1. tétel: A filozófia eredete, elhatárolása vallástól, művészettől és a résztudományoktól.

A filozófia
főbb kérdéskörei.
2. A filozófia ontológiai eredete: a filozófia abból ered, annak köszönheti létezését, hogy az ember gondolkodó lény (nem
csupán testi lény), hogy az ember tud önmagáról és a világról → honnan tud az ember önmagáról és a világról? → a
hétköznapi tapasztalat révén: érzéki benyomások + a benyomások rendezése magunkban: tapasztalat → a tapasztalatot a
nyelv segítségével tudjuk megragadni, kifejezni (a fogalom: „fogalma sincs róla”...) → csodálkozás, kiváncsiság: az ember
még jobban meg akarja ismerni önmagát és a világot (az ember rájön, hogy mennyimindent nem tud még: a tapasztalat
hiányosságának tudata, a tudatlanság tudata: kételkedés) → az ember félreteszi mindennapi teendőit és kérdez (ehhez is
kell a nyelv): alapvető, átfogó kérdések (az ember és a világ felépítése, célja; jó és rossz cselekvés; boldogság; Isten stb.):
kérdések + a gondolkodásból születő válaszok → filozófia [idéz: Anzenbacher 19: Ariszt., Kant]
3. A filozófia időbeli, történelmi kezdete: mielőtt lett volna filozófia, az emberek elbeszélésekben, mondákban foglalkoztak
az őket érintő alapvető kérdésekkel; az ilyen mondák: mítoszok (görög szó: „elbeszélés”), már a mítoszok is általános és
alapvető, azaz filozófiai kérdésekre adtak választ, de a mítoszt nem észszerű érvelés, hanem a kijelentés, nem csak
valóság, hanem fikció, mese is (együtt a kettő) → a mítosz: tekintély és hagyomány világa (tekintély: papok + Istenek,
uralkodók, de elsősorban a hagyomány, szokás) → a mítosz képekkel, leírt eseményekkel ábrázolja, közli mondanivalóját,
mint a filmek: a képeknek, eseményeknek szimbólikus jelentésük van, valamit jelképeznek; a mítoszok világával a mitológia
foglalkozik (a legismertebb görög mítoszok: a Homérosznak tulajdonított, ill. általa közölt „Iliasz” és az „Odüsszeia”, i. e. 8.
század); az európai filozófia az i.e. 6. században született Görögországban: tekintélyelvűség és hagyománytisztelet helyett
→ önálló, észszerű, azaz racionális gondolkodás; a kijelentés és elmesélés helyett → érvelés; a mítosz képes beszéde
helyett → logosz (beszéd, gondolkodás, igazság, értelem stb.): a valóságot és az igazságot elvont fogalmakban ragadják
meg (mit is értünk „fogalom” alatt?); lassú átmenet a mítosztól a logoszhoz; az első filozófusok központi kérdése: a világ
eredete, a létezés alapja, a dolgok mögött meghúzódó őselv (arkhé, lásd a 2. tételt)
4. A „filozófia” szó jelentése: a „filozófia” görög eredetű szó, philein ige: szeretni, szophia főnév: ügyesség, tudás, erény,
életművészet: ezek együtt: bölcsesség → filozófia = a bölcsesség szeretete; talán Püthagorasz (i. e. kb. 580-500) használta
először ezt a szót; de Szókratész (i. e. 470-399) adta meg a „filozófia” kifejezésnek az azóta is mérvadó jelentését
5. A filozófia elhatárolása a résztudományoktól: a résztudományokat azért nevezzük résztudományoknak, mert
vizsgálódásuk tárgya a tapasztalati valóság egy meghatározott részére korlátozódik: az ún. természettudományok a
természet egy bizonyos részével foglalkoznak, pl. kémia, fizika, orvostudomány; az ún. kultúrtudományok a valóságnak
azzal a részével, amit az emberi cselekvés és alkotás hoz létre, pl. történelem-, nyelv- és művészettudomány →
6. résztudományok: 1) empirikusak: tárgyuk a tapasztalati, azaz empirikus valóság egy része, részterülete, ahonnan nem
lépnek ki (nemcsak a természet különböző területeit nevezzük empirikus valóságnak, hanem ide soroljuk pl. a történelmi
tényeket, a nyelveket, műalkotásokat, társadalmi struktúrákat és gazdasági folyamatokat is; a résztudományok leírják,
rögzítik az empirikus valóság egy részét és feltárják az adott részterületen megfigyelhető ok-okozati összefüggéseket,
méghozzá úgy, hogy empirikus tényeket más empirikus tényekre vezetnek vissza; 2) tematikusan redukáltak: a vizsgálat
tárgyát, témájukat leszűkítik, más szempontokat figyelmen kívül hagynak, méghozzá azért, mert: 3) egy bizonyos
módszerhez kötöttek: mindaz, ami a meghatározott módszerrel nem tárható fel, az nem tárgya a vizsgálódásnak → példa:
a biológia az élővilág leírására szűkíti vizsgálódását (nem törődik az élettelen világgal és az élővilág értelmével stb.),
módszere: megfigyelés, leírás, osztályozás stb.; empirikus kérdések ≠ filozófiai kérdések →
7. filozófia: 1) a filozófia is a tapasztalatból indul ki, de nem marad meg az empirikus valóságnál, hanem a valóság feltételeit
és alapját kutatja, azt, ami az empirikus valóság mögött, azon túl van; 2) a filozófia nem részterületekkel foglalkozik, hanem
az egészzel: az egész emberrel, az egész világgal és az egész értelmével, a filozófia nincs „bezárva” egy részterületre,
hanem kívülről áttekinti az egész valóságot; 3) a filozófia nem kötelezi el magát egy bizonyos módszer mellett, nem szabja
meg előre, hogy hogyan közelíti meg témáját, hanem mindig nyitott marad új módszerek, újszerű megközelítések iránt → a
filozófia a résztudományokat áttekinti, összefüggésbe hozza, célokat jelöl ki...
8. az ún. formális tudományok tárgya pedig nem a tapasztalati valóság, hanem a dolgok közti elvont összefüggések, a
dolgokat rendező elvek, nem a dolgok mibenléte, pl. matematika, logika
9. A filozófia elhatárolása a vallástól: hasonlóan a filozófiához a vallás is a legalapvetőbb kérdésekre kíván választ adni, de
 a vallás ezt úgy teszi, hogy 1) az önmagát kinyilatkoztató Istenre hivatkozik, vagyis arra, amit Isten magáról, az emberről és
a világról mond; a vallás tehát arra épül, hogy Isten elmondja az embernek a legfontosabb dolgokat önmagáról, az életről
és a világról (+a túlvilágról), az élet értelméről, arról, hogyan kell / lehet értelmes életet élni: ez az isteni kinyilatkoztatás;
Isten irányít, nem az ember; Isten kijelentései nem kritizálhatók az emberi ésszel, mert túllépik azt, ami emberi ésszel
megismerhető, felkutatható; Isten lénye nem érthető meg teljesen az ésszel, Isten meghaladja ez emberi elmét:
transcendens (lat. valamin átlépni, túlhaladni); Isten kijelentései az egész emberhez szólnak, nem csupán az eszéhez,
hanem érzelmeihez is → 2) a vallás egy bizonyos kötődést, kapcsolatot jelent ember és Isten között, hiszen Isten adja az
embernek (és a világnak) az értelmét, Isten a végső értelemadó alap, ami meghatározza az ember életét és szemléletét a
világról, világképét; az ember Istenhez való kötődése: a hit, hogy az ember hisz Istenben és hisz Istennek, vagyis elhiszi
Isten szavát, a kinyilatkoztatást és ez lesz életének az értelemadó alapja, az ember bízik Istenben, rábízza magát Istenre;
→ noha a vallás több, mint amit az észszerű gondolkodás fel tud kutatni, a vallásban a hit és a bizalom mellett helye van az
észnek is: a teológia a hittel foglalkozó tudomány (reflexív): az ész eszközeivel vizsgálja a hitet és Isten beszédét, de a
kinyilatkoztatást nem vonja kétségbe, hanem alapként elfogadja; a filozófia a vallással szemben kizárólag észtudomány,
kizárja azokat az állításokat, amik nem igazolhatók egyedül az ész segítségével → a teológiában a vallás és a filozófia
kiegészíthetik egymást; példa: keresztény hit: Jézus Krisztus Isten fia, amit mond: Isten beszéde, kinyilatkoztatás: Biblia
10. A filozófia elhatárolása a művészettől: mint a vallás és a filozófia, a maga módján a művészet is hozzájárul ahhoz, hogy
a világban eligazodjunk, ráébredjünk az igazságra és az empirikus valóság feletti dolgokról gondolkodjunk (metafizika); a
filozófia az észszerű gondolkodás segítségével keres válaszokat, a művészet az érzékelhető műalkotáson keresztül kérdez
és válaszol az embernek; a filozófia elméleti síkon fogalmaz meg általános és átfogó válaszokat, a művészet a konkrét,
kézzelfogható műalkotásban jeleníti meg válaszát és egyben a szépségre törekszik → kölcsönhatás a művészet és a
filozófia között, az irodalomban gyakran átfedés is
11. összefoglalva: a filozófia = észtudomány, alaptudomány, egyetemes-átfogó tudomány és kritikai-megkérdőjelező tudomány
12. a filozófia alapkérdései = ágazatai:
a) elméleti filozófia:
- ontológia (lételmélet): Mi a létezés? Mitől létezik a létező?
- episztemológia (ismeretelmélet): Mi az igazság és hogyan ismerhető meg?
- filozófiai antropológia (embertan): Milyen az ember?
- filozófiai teológia (istentan): Milyen Isten és az emberhez való viszonya?
- logika: Melyek a következtes gondolkodás formai feltételei?
b) gyakorlati filozófia:
- etika (erkölcstan): Milyen cselekvés helyes?
- politikai filozófia: Milyen a helyes állami, társadalmi berendezkedés?
 esztétika: Mi a szép?

2.tétel A Szókratész előtti görög filozófusok.

13. az európai filozófia a 6. században jelenik meg Görögországban; első korszak (i.e. 6-5. század): Szókratész előtti,
preszókratikus filozófia
14. a preszókratikus filozófusok: alig maradt fenn tőlük eredeti írás, későbbi filozófusok írásaiból ismerjük őket: tanításukról
szóló beszámolókból vagy saját szavaikat őrző idézetekből (töredékek), tanításuk a múlt ködébe vész: az írásosság
kezdete, néhányan valószínűleg csak élőszóban tanítottak; legfontosabb források: Arisztotelész és tanítványainak a műve
15. tanításuk középpontjában: a világmindenség (kozmosz) keletkezése, működése, megismerése (kozmosz eredeti görög
jelentése: rend, elrendezés, szerkezet; a filozófiában: a mindenség szerkezete); a kozmoszt egy vagy több őselvből, ill.
alapelemből eredeztetik; 2 kérdés: 1) melyik őselv által, ill. melyik alapelemből jött létre a világmindenség: eredet,
keletkezés, 2) melyik őselv szerint működik, melyik alapelemből áll a világmindenség: működés, szerkezet (gör. arkhé:
kezdet, alap, elv; archeológia; lat. princípium) → két központi fogalom: kozmosz, arkhé
16. a milétoszi Thálész (a polihisztor-filozófus mintaképe): az arkhé, a világmindenség eredendő alkotóanyaga: a víz → 1)
keletkezés: amiből a kozmosz létrejött: a víz, 2) szerkezet: a kozmosz valódi alapeleme: a víz; „a föld a vizen nyugszik”, a
víz mint arkhé: élő, önmagától mozgó, isteni
17. a milétoszi Anaximenész: az arkhé: a levegő: keletkezés + szerkezet; a világban tapasztalható átalakulások
mechanizmusához légköri jelenségek szolgáltatják a mintát; a levegőből ritkulással tűz keletkezik, sűrűsödés útján pedig
előbb szél, majd felhő, víz, föld és végül kő; párhuzam a levegő és az emberi lélek között: „Ahogy a mi lelkünk, amely
levegő, összetart bennünket és uralkodik rajtunk, az egész kozmoszt is szél veszi körül.” (magyar kifejezés: „valaki kilehelte
lelkét”, lélegzés = élet); a levegő mint arkhé határtalan és isteni
18. Thálész és Anaximenész elképzelései első hallásra naivnak, sőt nevetségesnek tűnnek, már csak azért is, mert kizárni
látszanak egymást: az arkhé vagy víz vagy levegő (ám a levegőben is van víz a páratartalma révén), de gondoljuk át egy
kicsit...
19. a Dél-Itáliában iskolát alapító Püthagorasz (matematikus-filozófus): nem írt művet, saját tanítása és a későbbi
értelmezések összemosódnak; az arkhé alapanyagának a szám, a számszerű arány adja meg a szükséges harmóniát,
mert szám nélkül semmit sem lehet megismerni (megmérni) → ismeretelméleti érv; számokban kifejezhető arányok a
kozmoszba, a zenében; az emberi lélek is harmónia: a test összetevőinek arányos illeszkedése; a lélekvándorlás tanítása:
a lélek hallhatatlan; a püthagoreizmusban fontos szerepe van a csillagászatnak is (nem föld-központú szemlélet, hanem a
10 bolygó (nap, föld, hold, ellenföld + 5) a „mindenség tűzhelye” körül forog); a püthagoreizmus nemcsak elméleti ismeretek
tana, hanem egyben életforma szigorú szabályok szerint
20. az epheszoszi Hérakleitosz: azt kérdezi, honnan származik a különbözőség, miből fakad a jelenségek sokfélesége és
folytonos változása, ill. az ezekben megmutatkozó ellentétek; az arkhé, a világmindenség végső magyarázó elve az
ellentétek harca (a dialektika ősformája); kimutatja, ahogyon összefonódnak az ellentétek: pl. a nyár és a tél egyazon
ciklikus folyamat szakaszai, így az élet és a halál is; a mindent átható, mozgásban és változásban tartó ellentmondás:
jelképe a tűz, melynek szüntelen lobogása, fellobbanása és elalvása isteni értelemmel bír: semmi sem maradandó, minden
elmúlik, mozgásban van és szüntelenül változik: „nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni”; a tapasztalati, empirikus
világ csupán érzéki csalódás, látszat; a tulajdonképpeni lét az isteni tűz, ami mindent ural; a filozófia feladata, hogy a
tűzben megnyilvánuló értelmet felismerje
21. az eleai (Dél-Itália) Parmenidész: Hérakleitoszhoz hasonlóan csalóka látszatnak tartja a tapasztalati világot, de vele
szemben éppen a jelenségvilágban tapasztalható sokaságot, mozgást, átalakulást és elmúlást tartja látszatnak; szerinte
minden mögött mint alapelv (arkhé) az egyetlen egynemű (oszthatatlan), örök, változatlan és folytonos lét húzódik meg
(ezek Parmenidész óta az isteni abszolútum jellemzői a filozófiában); P. új alapokra helyezi az kozmosz és az arkhé
kérdését, a tapasztalatból kiindulva, de a tapasztalattól függetlenül, egyedül az észre támaszkodva kísérli meg leírni a
valóságot → a filozófia új területe: a metafizika (a fizikai, empirikus valóság felett, ill. mögött rejlő, tulajdonképpeni valóság
kutatása); még fontosabb: P. az első, aki kifejtett érveléssel, szigorú szabályok szerinti, logikai bizonyítással alapozza meg
filozófiai tételeit: ez a későbbiekben a filozófia alapvető követelménye lesz; lássuk, milyen bizonyítása: az ellentmondás
elvéből, a logika egyik alapelvéből indul ki: lehetetlen, hogy valami egyszerre létezzen és ne létezzen; ami nem létezik, azt
nem lehet megismerni, arról nem lehet beszélni, így hát csak azt érdemes kutatni, ami létezik; viszont ami létezik, az nem
lehet egyszerre nem-létező, ezért nem keletkezik (még-nem-lét) és nem múlik el (már-nem-lét) → az örök, változatlan lét
 mint arkhé, a kozmosz nem keletkezett, mert a nem-létből (semmiből) nem eredhet lét (valami); P. az i.e. 5. század
meghatározó filozófusa: eleai iskola →
22. az atomisták (pl. Démokritosz) az eleai iskola tanítására építenek: a keletkezés és az elpusztulás lehetetlen; az atomok
változatlan és oszthatatlan (= gör. atomosz) apró anyagi részecskék, végtelenül sok van belőlük, alakuk, elhelyezkedésük
különbözik → a jelenségek sokfélesége; de a nem-létező, az űr, üresség, éppúgy létezik, mint a létező: az örökös
mozgásban lévő atomok töltik ki az űrt; mindent atomi kölcsönhatások határoznak meg: a világmindenséget mechanikus
szükségszerűség határozza meg → determinizmus; az érzékeinkkel nem ismerhetjük meg a valóságot (nincs egység,
minden atomokra hullik szét!)
23. a tulajdonképpeni létező, az érzékelhető dolgok valódi mivolta, a viszonyítási alap kérdése → példa: fa – erdő, fa –
törzs, gyökér, korona, levél: mint elő növény a fa a viszonyítási alap, a tulajdonképpeni létező (biológia); mint élettelen
anyag: különböző atomok és azok elrendezése (fizika, kémia); az érzéki, empirikus valóságtól elvonatkoztatva pedig: a lét,
mint abszolútum (metafizika); a létezés kérdésével és a létezés különböző formáival az ontológia foglalkozik (a metafizika
tágabb: minden ami a tapasztalati világon túl van)
24. a szofisták (gör. szofisztész = bölcselő) inkább társadalmi tevékenységük által jellemezhetők, mint tanításuk által; [a
tanításuk: az ismeretelméleti relativizmus ill. agnoszticizmus: „minden dolog mértéke az ember, a létezőknek, hogy vannak,
a nem létezőknek pedig, hogy nincsenek” (Prótagorasz), nincs abszolút igazság, a valóság a szemlélőtől függ; Gorgiasz
tételei: a) semmi nincsen, b) ha van is, nem ismerhető meg, c) ha megismerhető is, ez az ismeret nem közölhető másokkal ]
a szofisták hivatásos nevelők, azaz tanárok; az oktatásnak gyakorlatias célja van: az életben való jobb boldogulás,
ügyintézés, nagyobb politikai befolyás (polisz: demokratikus városállam) → etika: a jó viselkedés, az erény tanítható,
tudatlanságból cselekszik rosszat az ember; erény=konvenció → középpontban a meggyőzés művészete: az érvelés
formális, nem tartalmi része: a logika és a retorika (a jó, azaz meggyőző beszéd technikája) → a szofistákat nem a
tulajdonképpeni valóság érdekelte (már nem természetfilozófia) → ezért Platón: a szofisták nem filozófusok → azóta a
„szofista” negatív jelző

3. Szókratész, Platón idealista bölcselete.

25. Szókratész (i. e. 469-399): Athénban élt, itt halálra ítélték hamis vádak alapján, miszerint megrontja az ifjúságot és nem
hisz a „hagyományos” istenekben; Platón mestere, akivel együtt a legnagyobb hatású görög filozófusok közés tartozik;
kettejük filozófiáját együtt célszerű megtárgyalni, hiszen Szókratész kizárólag beszélgetve tanított, tanítását nem foglalta
írásba, gondolatvilágát elsősorban Platón dialógusaiból, P. értelmezésében ismerjük; Szókratész tevékenységét a
filozófiatörténetben korszakhatárnak tekintik; a preszókratikus filozófusok érdeklődésének középpontjában: a kozmosz, a
természeti világ; Sz: etika és logikai-episztemológiai kérdések, (ennyiben hasonlít a szofistákhoz, de ezekkel szemben:) Sz.
nem foglalkozik retorikával, inkább kérdez, mint oktat
26. tanítását kb. így lehet összefoglalni: a) feltételezi, hogy létezik objektív etikai mérce → az ember feladata az igazság
keresése, az erkölcsi igazság (hogy mi a jó és mi a rossz) megismerése az emberi boldogság egyik feltétele → a helyes,
erényes viselkedés a tudás egyik formája, tanulással elsajátítható → az erény belátásból fakad (nem a szokás,
hagyomány vak követése); az emberi ész tág fogalma: az ész magába foglalja a lelket, az akaratot; b) tudatában volt
annak, hogy nem tud semmit – ezt hangoztatta és kérdezett, a beszélgetés során kiderült, hogy Sz. többet tud, mint az, aki
tudósnak tartotta magát, mert tudja, hogy nem tud semmit → tanácstalanság (aporia) után: ösztönzés valódi tudás
megszerzésére; Sz. leleplezte azokat, akik a szellemi-politikai életben nagy tekintélynek örvendtek; a hatalom
gyarapítására irányuló szónoki ügyeséggel és a hamis látszattal (tehát a szofistákkal) szemben megalapozott tudásra és
életre törekedett, ehhez segítette hozzá kortársait kérdéseivel, kritikájával; fontos: az önismeret, mert az igaz és helyes
egyetemes törvénye az ember lelkébe van írva (lelkiismeret); c) a tudást megalapozott meghatározás, definíció által lehet
megszerezni: miről beszélgetünk? mit jelent pl. a bátorság fogalma? a helyes definíciót indukciós eljárással nyerhetjük: az
egyes esetekből, tapasztalatokból következtetünk az általános fogalomra, tételre; pl. mikor tapsztalunk bátor viselkedést?
→ Szókratész emberformáló, nevelő, a jó, azaz helyes életre nevel, „bábáskodik” egy új életmód megszületésénél, kinyitja
az emberek szemét a tudatlanság és a hamisság felett (a hagyomány és megszokás kritikája); az igazság felé, az
emberhez méltó élet felé vezeti az embert, az európai humanizmus előfutára, a filozófus mintaképe
27. Platón (i. e. 427-347): Szókratész tanítványa, Athénban élt, itt megalapította iskoláját, az ún. Akadémiát, amely az i. e. 1.
századig a filozófia meghatározó közontja maradt, de i. sz. 6. századig működött; P-nek nagyon fontos szerepe van az
európai filozófiában: a filozófia és részterületeinek meghatározásában, az alapvető kérdések megfogalmazásában („a
filozófiatörténet nem más, mint lábjegyzet P. filozófiájához”); Sz. beszélgetéseiből kiindulva létrehoza a filozófiai párbeszéd,
dialógus formáját, P. irodalmilag is kimunkált és viszonylag könnyen érthető dialógusaiban általában Sz. az a beszélgető
partner, aki a beszélgetést irányítja, általában kérdés-felelet formája van (a dialógus egyben tudományos módszer: a
mester kérdez, a tanítvány válaszol; általános felépítés: célkitűzés → alaptétel → ebből kiindulva a kívánt tétel bizonyítása);
P. sok művet írt (dialógusok és néhány levél) és ezek fenn is maradtak; P. első dialógusai +- hiteles beszámolók Sz.
beszélgetéseiről, később Sz. szájába adja saját gondolatait, pl. legfontosabb művében: az Állam-ban
28. Platón idealizmusa (a tulajdonképpeni valóság, a valódi létező mint eszme, idea): már a két preszókratikus: Hérakleitosz
és Parmenidész is azt vallották, hogy a tapasztalati, empirikus valóság csupán látszat, délibáb és a látszat mögött
meghúzódó valódi alapot keresték, amit változó sokféleségként (Hérakleitosz) vagy a változatlan egységként
(Parmenidész) írtak le → ezek nagyon általános alapelvek a létezéssel kapcsolatban; mindkettőjüknek igaza van a maga
módján: a valóság egyszerre sokféleség és egység → hogyan függ össze az érzékelhető sokféleség (látszat) és
elgondolható egység (igazi valóság)? hogyan is ismerjük fel a dolgokat a világban? példa: látunk egy széket: színek,
formák stb., érzékszerveinkkel érzékelünk, más irányból látjuk, látunk egészen más székeket, az érzékelt jelenség mindig
változik (sokféleség), mégis tudjuk, hogy „szék” → valami nem változik (egység): az, hogy „szék”, az érzékelt dolog
lényege: nem a lényeget érzékeljük, hanem csak a színeket, formákat (→ fogalom tartalma)
29. barlanghasonlat: a hétköznapi tapasztalat kritikája: árnyképek, a Nap fényében látható dolgok, a Nap [szövegrészlet az
Államból (Politeia)]
30. Platón szerint a valóság két részre oszlik: a barlanghasonlat árnyképei → az érzéki, érzékelhető világ, a látszat; anyagi,
testi, az érzékszerveink által megismerhető, a tapasztalati világban megmutatkozó jelenségek (phainomena) világa,
szüntelen változás, keletkezés, elmúlás
31. a barlanghasonlat szerint a napfényben látható dolgok → a valódi lét, a szellemi világ, az eszmék, ideák világa, amely
 változatlan, örök, a jelenségek alapjául szolgál; megismerése (episztémé) a szellemünkkel, ill. gondokodásunkkal,
eszünkkel történik: a tulajdonképpeni létező megérthető, nem érzékelhető
32. hogyan lehetséges a valódi lét megismerése? P. felállít egy harmadik létezőt, valóságtartományt: 1) az érzékelő ember, 2)
az elénk tárulkozó [valódi] dolgok, a jelenségek [alapja: azért valódi és azért alapja, mert a dolgok részesülnek az
ideákban], 3) az ideák (az egy fajtához tartozó dolgok közös lényege) amiket összefog a jó és a szép ideája, az ideák
ideája: az abszolútum, isten (= a nap); a megismerést lehetővé tevő összefüggést P. két mítosszal írja körül (nem érvelés):
33. az emlékezés mítosza: az emberi lélek az ideákkal rokon, mielőtt testbe költözött, az ideákat szemlélte, látványukat
elhomályosította a test érzéki világa; ha a lélek kiszabadul az érzékek hálójából és megtisztul (katharszisz), akkor
lehetséges az emlékezés (anamnészisz) az ideákra = megismerés (elméleti, az ész által)
34. a teremtés mítosza: a kozmoszt a világ megformálója alkotta, a természeti dolgokat az ideák (=arkhé) mintájára alakította
ki, ezért a természeti dolgok „részesednek” az ideákból (methexisz), tőlük kapják a lényeget és a létezést, mert azok
képmásai → a valódi lét megismerése azért lehetséges, mert az emberi szellem, ill. lélek és a dolgok valódi léte az
ideákban összetartozik
35. a platóni háromszög: 1) ember / én / szubjektum 2) világ / dolog / objektum 3) isten / eszme / abszolútum; 1→2:
érzékelés, 1→3: emlékezés, 3→2: részesedés
36. a barlanghasonlat és a platói háromszög a filozófia alapvető kérdéseit veti fel, a különböző filozófiai szemléletek, elméletek
a következő három csoport (minimum) egyikébe sorolható: 1) a dologból kiinduló filozófia: a jelenségekből indul ki, az
ezek alapjául szolgáló létre kérdez rá: a tapasztalás feltételei a nem-énben (az emberen kívül) → Arisztotelész, 2) az én-
ből kiinduló filozófia: a tapasztalás feltételei az énben, a tapasztalás alanyából indul ki, a tapasztaló embert vizsgálja →
Kant, 3) az eszméből filozófia: az eszméből kiindulva kutatja a tapasztalás feltételeit, az abszolút valóság felől közelítve
együtt gondolja el a létet és az embert → Hegel
37. a platóni háromszög gyakorlati, etikai vonzata: a barlangból ki kell szabadulnom! nem szabad átadnom magam az érzéki
hajlamaimnak, ösztöneimnek; az emberhez méltó lét abban rejlik, hogy a szellem, az ész uralkodik az érzékeken (ezekre is
szükség van); az érzékek fogságából kiszabadult szellem a jó ideája felé tör, a szabad ember saját észszerű belátása
szerint él → platón államelmélete:
38. politikai filozófia = államelmélet: hogyan működik jól az állam? melyik a legjobb társadalmi berendezkedés? (gör. politika
= államügyek → politika: a közös ügyekkel való foglalkozás)
39. P. felsorolja az alapvető államformákat (ma sem lehetne ezeket jobban leírni): a politikai hatalmat 3 féle módon lehet
gyakorolni, attól függően, hogy hányan gyakorlják azt: 1) egyeduralom: zsarnokság, 2) egy kis csoport uralma: oligarchia (a
gazdagok uralma), 3) népuralom: demokrácia; mind a 3 államformára érvényes: jobb, ha törvények, mindenkire egyaránt
vonatkozó szabályok szerint működik, mint törvények nélkül, önkényesen; a törvények merevek ugyan, de ellensúlyozzák
az uralkodók hibáit; P. kritikája: az oligarchiában a gazdagok uralkodnak és nem a hozzáértők, a gazdagok csak a
nyerészkedésen törik a fejüket: profit és a gazdagság a legfőbb célok: a társadalom kettészakad gazdagokra és
szegényekre → amikor a szegény tömegek fellázadnak és megszerzik az uralmat: demokrácia, legfőbb célja a szabadság,
de ezt túlzásba viszi, már nincsen tekintély és kötelesség: pl. a fiatalok nem tisztelik a tanárokat, időseket, mindenki a
kedve szerint él és a szórakozást keresi; a balga tömeg uralkodik, nem a hozzáértők; az oligarchia bukását a telhetetlen
pénzvágy idézi elő, a demokráciájét a telhetetlen szabadságvágy → a túlzott szabadság átcsap a zsarnokságba (a
zűrzavarban, káoszban mindenki rend után vágyik): a tömeg a rend kedvéért kiszolgáltatja magát egy keménykezű
vezérnek, a mindenható népvezér azonban megittasodik a hatalomtól, félrevezeti az embereket és koholt vádak alapján
elítél, kivégeztet embereket (lásd: koncepciós perek pl. a kommunista diktatúrában) → kérdés: hogyan nézne ki egy jól
működő állam?
40. a tökéletes, igazságos állam: mint az egyes embernél: az ész, az észszerűség uralma az indulatok és testi hajlamok felett
→ a bölcsek uralma az indulatos katonák és a testi élvezetet kereső tömeg felett: 3 csoport: 1) parasztok, kézművesek,
kereskedők 2) őrök, katonák 3) filozófus-uralkodók; hosszú, átfogó nevelés után kiválasztás egyes csoportokba; felső két
csoportban nincs magántulajdon és család → vagyon- és partnerközösség; az alsó csoportban nincs politikai beleszólás; P.
számára mindig a polisz, a görög városállam a viszonyítási alap, a keret, amiben gondolkodik; P. látja a veszélyeket, amik
fenyegetik a poliszt: önös érdekek, diktatúra, mert széthullóban van a közös hagyomány, amely összetartotta a közösséget
 és biztosította a társadalmi rendet → a hagyomány helyét az észszerűségnek kell átvennie, hogy elkerülhető legyen a
zűrzavar, a káosz, az anarchia (lásd Szokratészt: hagyomány helyett belátás) → ami észszerű, az egyben igazságos = ami
az általános jót, az egész közösség javát, a közjót szolgálja (nem egyéni érdekeket)
41. P-nél szoros összefüggés van az etika és a politika között: etika → helyes cselekvés = cselekvő erény = az ész szerinti
tudatos élet = a közösség javát és egyszerre a (valódi!) személyes boldogságot szolgáló cselekvés; az erény csak a
közösségben tud cselekedni, megvalósulni, sőt kialakulni is csak itt tud: az etikus viselkedésre csak a közösségben lehet az
embereket ránevelni; másrést a közösség csak akkor tud megmaradni, ha tagjai etikusan, az erény szerint élnek → a
politika egyrészt rászorul az etikus életmódra, másrészt a politikai berendezkedésnek biztosítania kell az etikus magatartás
kialakulását és megvalósulását (nagyon aktuális!)
42. „plátói szerelem”: érzékiség nélküli vonzódáson alapuló szerelem; honnan ered ez a felfogás? a görög mitológiában
Erósz a nemi szerelem, a szexuális kapcsolat istene, Aphrodité, a szerelem istennőjének a fia; Platón A lakoma című
művében Erósz a féfiúi nemzőerőt testesíti meg: a testi és szellemi nemzőerőt és egyben a szépség és a bölcsesség
szerelmét; P-nél Erósz egy olyan erő (démon), ami az embereket az igaz, jó és szép felé irányítja és a férfi halhatatlanság
utáni vágyának a forrása (halhatatlanság a testi és szellemi gyermekek által); a platóni Erósz tehát a legfőbb jóra, a
barlanghasonlat napjára, a legfőbb, abszolút ideára, az ideákat fénnyel elárasztó jó és szép ideájára irányítja az embert (a
szex ennek a felemelkedésnek csak az elején áll)

4. Arisztotelész lételmélete, etikája. A hellenisztikus filozófia.

43. Arisztotelész (i. e. 384-322): Platón tanítványa az Akadémián, Nagy Sándor makedón uralkodó nevelője, nagyon sokat írt,
dialógusai elvesztek, így is számtalan írása, főleg saját használatra készült jegyzete (az iskolában tartott előadásokhoz)
maradt meg, amiket jóval később (i.e. 1. században) szerkesztettek össze önálló művekké (nem kicsiszolt, szikár stílus,
nehezen érthető); legfontosabb művei kb.: Metafizika (létfilozófia), Nikomakhoszi etika; Politika (politikai filozófia), Organon
(logika)
44. a Metafizika című művében kifejtett lételmélet: a tulajdonképpeni valóság mint dolog: nem fogadja el a valóság platóni
kettéosztását változó jelenségekre és változatlan ideákra; nem különíti el az igazi, tulajdonképpeni létezőt egy másik
világba, az ideák világába, hanem: a változó jelenségek, amiket érzékelünk, és a változatlan lényeg, amit értelmünkkel
felfogunk, egységet alkot a dolgokban, a tapasztalati világban → véget vet a látszat és az igazi valóság kettősségének →
valóság az, ami érzékelhető és beszélni lehet róla, tehát minden dolog
45. amikor a dolgokról beszélünk, észre vesszük: van a szükségszerű, változatlan lényeg (pl. „szék”) és vannak esetleges,
változó tulajdonságok (pl. kicsi, nagy, piros, kék, áll, kopik stb.) → a létezés két csoportja: önállóan létezők =
szubsztanciák (a tárgyak, élőlények változatlan lényege, mondatban az alany) és nem önállóan létezők = akcidensek (a
tárgyak, élőlények változó, nem lényegi tulajdonságai, mondatban a határozmány)
46. minden számunkra érzékelhető dologban egységet alkotnak a szubsztancia (változatlan lényeg) és az akcidensek
(változó tulajdonságok); a tapasztalati világban nincsenek tulajdonságok nélküli, csupasz szubsztanciák, csak bizonyos
tulajdonságokkal bíró dolgok: nincs „a szék” mint lényeg, nincs szék mint általános fogalom, hanem csak konkrét, egyedi
szék, ilyen vagy olyan szék van: pl. piros, nagy, fémből, itt a teremben, éppen eldől stb. → a szubsztancia az ő
akcidenseiben mutatkozik meg, válik érzékelhetővé (a szubsztancia nem, csak az akcidensek érzékelhetők) → fontos: a
szubsztancia is benne van a dologban, nem külön, máshol, mint Platónnál; A. szerint a lényeg benne van a dologban
47. a dolgok léte meghatározott, aktuális lét, de magában hordozza, alapja a lehetséges, potenciális máslétet: az akcidensek
változhatnak → az akcidensek aktusok, amik a létező szubsztanciát (a potencia állapotában) meghatározzák
48. Arisztotelész: a filozófia feladata az önállóan létezők, a szubsztanciák vizsgálata → két kérdés: 1) hogyan
magyarázható a szubsztancia keletkezése és elmúlása? 2) milyen okokra vezethető vissza a szubsztancia
létezése?
49. 1) a dolgok (tárgyak, élőlények) változhatnak, de a bennük lévő lényeg, szubsztancia nem változik, a szubsztancia mégis ki
van téve egy bizonyos változásnak, méghozzá annak, hogy keletkezik és elmúlik, hiszen benne van a dolgokban és a
dolgok keletkeznek és elmúlnak; példa: a szék addig még szék marad, amíg csak kopik vagy át lesz festve, de ha eltüzelik,
akkor megszűnik széknek lenni, megszűnik a benne rejlő lényeg: megszűnik szubsztanciája; az ember változtat külsején és
öregszik (akcidentális változás), de amíg él magában hordozza lényegét, azt, hogy ember, ha viszont meghal, már nem
ember (szubsztanciális változás) → szubsztancia elmúlása: ember meghal, tárgy elpusztul; szubsztancia keletkezése:
ember születik, valaki előállít egy új dolgot (kés, hűtőszekrény, kompjúter) → A. úgy oldja meg a szubsztancia
keletkezésének és elmúlásának kérdését, hogy kettéosztja anyagra (hülé) és formára (morphé): nem fizikai, hanem
metafizikai szinten (→ hülémorfizmus):
50. a szubsztancia anyaga: a létezés meghatározatlan lehetősége (potencia), amely passzívan befogadja a szubsztancia
formáját → a (szubsztanciális) létezés lehetőségének elve, a létezés lehetősége: nem változik, nem szűnik meg → a
változatlan egység a forma sokféleségével szemben (magában hordozza a máslét lehetőségét → megmagyarázza a
szubsztanciális változást)
51. a szubsztancia formája: aktualizálja, meghatározza a lehetőséget (anyagot) és így létező szubsztanciát hoz létre → a
meghatározás aktusa, a dolgok lényege, pl. amitől szék a szék, amit a szék fogalma magába foglal → a változó, múlandó
sokféleség az anyag örök egységével szemben (az anyag felől jön a létezés, a forma felől jön az, hogy mi létezzen)
52. 2) a szubsztancia létezésének okai: két belső ok: az anyagi ok (pl. a szék létezésének lehetősége), a formai ok (a szék
lényege); két külső ok: a ható ok (a szék gyártása), a cél-ok (a széken való ülés, pihenés)
53. a valóság megismerése: 1) érzékelés: az egyedi dolog észlelése, 2) tapasztalat szerzése: érzékelések összehasonlítása
(mi azonos, mi nem), 3) gondolkodás által az általános, a lényeg felismerése, 4) az igazi bölcsesség, a legmagasabb tudás
az okok és összefüggések ismeretében van
54. a Nikomakhoszi etika: Platón erkölcsi tanítására épül, azt fejleszti tovább; A. először felteszi a kérdést: mi az emberi
cselekvés végcélja? 3 életcélt vizsgál meg, ami végcélként szóba jöhet: 1) az élvezethajhász életmód érzéki, testi öröm
(gör. hédoné → hedonizmus) szerzésére irányul, 2) a közéleti életmód hírnév és tisztelet szerzésére irányul, 3) a
gondolkodó életmód tudás szerzésére irányul; van ugyan még 4) gazdálkodó életmód, ami vagyon szerzésére irányul, de a
vagyon nem végcél, hanem csak eszköz más cél megvalósításához; eme életmódok vizsgálata alapján →
55. A. megállapítja, hogy az ember 3 féle dolgot tekint jónak: azt, 1) ami hasznos: külső javak, 2) ami kellemes: testi
élvezetek, 3) ami önmagában jó: lelki tevékenység (a gondolkodás A. szerint lelki tevékenység); ezek a jók hierarchikus
eszköz-cél viszonyban állnak egymással: a „hasznos” eszköz a „kellemes” eléréséhez és a „kellemes” az „önmagában jó”
szolgálatában áll
56. az „önmagában jó”, amit nem valami másért tesz az ember, az emberi cselekvés valódi végcélja: a boldogság
(eudaimonia); a boldogság abból a tevékenységből fakad, ami az ember számára specifikus, ami megkülönbözteti az
állatoktól (testi élvezetet az állatok is éreznek), amiben megvalósul embervolta: az ész tevékenysége, az értelem által
irányított élet = erényes élet (nem elég az erény birtoklása, az erénynek tevékennyé kell válnia); az erényes ember úgy
alakította, irányította hajlamait, indulatait, hogy az észszerű, erényes életmódban örömöt, gyönyört leljen → a boldogság
tehát az erényen túl magába foglalja a gyönyört is
57. a boldogság lelki tevékenység, mert az ész a lélek része; a lélek felépítésének megfelelően két csoportba osztja A. az
emberi erényeket; a lélek felépítése: A) értelemmel nem bíró rész → 1) vegetatív rész: a táplálkozás és növekedés
képessége, 2) animális rész: vágy, érzés, érzékelés, mozgás képessége; B) értelemmel bíró rész → 1) a gondolkodás
képessége: értelmi erény, 2) az animális lélekrész irányításának képessége: etikai erény; az animális lélekrész nem bír
értelemmel, de képes elfogadni az értelem irányítását és ilyen módon értelem által vezéreltté válhat
58. kétféle erény: 1) értelmi erények: tanulással elsajátíthatók → az alapelvek megismerése, tudomány, bölcsesség,
alkotóképesség, körültekintő cselekvőképesség, 2) etikai erények: gyakorlással elsajátíthatók, de belátást is feltételeznek
és ahhoz, hogy tevékenységben megvalósuljanak elhatározsára van szükség → bátorság, mértékletesség, jószívűség,
udvariasság, barátságosság, igazságosság; az etikai erények középutat jelentenek két szélsőség között: a bátorság pl.
középút a gyávaság és a vakmerőség között
59. az emberi élet végcélja, a boldogság a lélek képességeinek megvalósulása, az értelmi és az etikai erények
gondolkodásban (theória) és cselekvésben (praxis) történő megvalósítása → az etikai erények megvalósítása csak az
emberi közösségben lehetséges (pl. barátságosnak lenni valakivel szemben) és bizonyos külső javakat igényelhet (pl.
anyagi jólét, testi épség): a poliszban, ahol be lehet gyakorolni és megélni az etikai erényeket → a (politikai) közösségben
az igazságosság a legfontosabb erény, mert a közjó megvalósítását szolgálja → a boldogság nem egy rövid, átmeneti
állapot, hanem beteljesedett, jól sikerült élet, amit csak az élet végén lehet megítélni
60. Arisztotelész Organon című műve a logika első rendszeres kifejtése (gör. logosz → az értelem, amit a szó a
szövegösszefüggésben kap, ami a beszéd egészében jön létre): logika = a gondolkodás szabályaival, helyes formáival
foglalkozó tudomány → nem a megismerés tartalmával foglalkozik (ismeretelmélet), hanem (az episztemológia részeként)
a megismerésre törekvő gondolkodás formáit kutatja, a következetes gondolkodás formai feltételeit; de a logikai forma
beszédünkben mindig valamilyen tartalom formája → pl. a két kijelentés: a) „minden alma édes” és b) „ez az alma nem
édes” – ellentmondásos kijelentések, nem logikusak; forma: egy dolog minden darabja olyan, egy darab nem olyan (→
ellentmondás, amit kétféleképpen lehet feloldani, de vajon melyik kijelentés hibás tartalmilag, azaz nem felel meg a
valóságnak →), tartalom: alma és egy lehetséges tulajdonsága, az édesség; nyilvánvalóan nem minden almának van meg
ez a tulajdonsága, tehát az első kijelentés valótlan (de logikai viszony csak a két kijelentés között van) → logikus ≠ valós
61. A hellenisztikus filozófia (Arisztotelész halálától, i.e. 322-től a Római Birodalom kiépüléséig: i.e. 30-ig; római közvetítés):
három jelentős irányzat: 1. epikureus, 2. sztoikus, 3. szkeptikus iskola; az irányzatok közös jellemzői: a) előtérbe kerül a
tudás, az ismeret megalapozásának, igazolásának kérdése → ismeretelméleti fordulat: megrendül az ész erejébe vetett
bizalom, ami a klasszikusokat, Platónt és Arisztotelészt jellemezte → kérdés: mi az igazság kritériuma?; b) etikai
irányultság, a filozófia az életproblémák megoldását szolgálja → mi a lelki békesség kulcsa? c) 1/2: a metafizika helyett a
fizika, az empirikus valóság a filozófia tárgya: nem fogadnak el test nélküli létezőket, ideákat vagy szubsztanciát
62. 1) Epikurosz iskolája: empirista: minden ismeretünk végső, biztos alapja az empirikus valóság érzéki megtapasztalása; az
 igazság kritériuma: a) érzékelések: kívülről érkező, tévedhetetlen információ, b) előzetes fogalmak, amik az ismételt
érzékelés alapján alakulnak ki, c) érzések, elsősorban gyönyör és fájdalom: ezek kívánatos ill. kerülendő volta objektív
igazság; kritizálja az atomisták determinizmusát és az ember autonómiája mellett érvel: az ember is atomokból áll ugyan,
de nem szűkíthető az atomok tulajdonságaira → az ember autonómiája feltétele a felelősség és a etikai értékelés
lehetőségének; a legfőbb jó, amit a filozófia is szolgál, a gyönyör (hédoné) átélése és a testi fájdalomtól és a lélek zavaraitól
mentes állapot → ez a fajta hedonizmus ≠ élvezethajhász életmód! az értelem feladata a gyönyör maximalizálása és a
fájdalom minimalizálása, ezt legkevésbé az élvezethajhász életmód szolgálja, hiszen több fájdalommal jár, mint valódi
gyönyörrel; gyönyörteli élet = erényes élet, de az erény sem önmagáért keresendő, hanem csak eszköz a legfőbb cél, a
gyönyör elérésére; a barátságban megnyilvánuló bizalom hasznos a lelki zavartalanság (ataraxia) szempontjából; a
társadalmi igazságosság szerződésből ered, amelyben a szerződő felek kölcsönösen vállalják, hogy nem ártanak
egymásnak → kölcsönös társadalmi haszon: ettől igazságosak a törvények; → a filozófia = lelki terápia, ami orvosolja a
szenvedéseket (a lélek mint fizikai test: a lélek működése leírható fizikai folyamatok által)
63. 2) a sztoikus iskola (megalapítója: Zénón, i.e. 336-264): csak az létezik, ami hatást gyakorolhat, szenvedhet: csak a testek
léteznek → szenzualizmus: az érzékszervek információira építő ismeretelmélet; a megismerés érzéki benyomásokból és
képzetekből (egyes szám: phantaszia) fakad, amelyek a külső tárgyak benyomódásai az érzékeszerveken kereszül a
lélekre → az igazság kritériuma: az a „megragadó” képzet, amely a valóságnak megfelelően nyomódott be a lélekbe: de
mégsem automatikusan, hiszen ez tudatos felülvizsgálatot követel (a sztoikus álláspont így közeledett egyfajta
szkepticizmuson edzett empirizmus felé); etika: a jót és a rosszat erkölcsileg határozták meg: jó = erény, rossz =
hitványság → jó, rossz = a közömbös (se nem jó, se nem rossz) dolgok helyes, a természetnek megfelelő vagy helytelen, a
természetnek nem megfelelő használata → mi a természetnek megfelelő? az ami természetes módon hozzánk tartozik,
velünk rokon; szeretetünk, rokonszenvünk terjedjen ki elsősorban önmagunkra, majd csökkenő fontossági sorrendben
családunkra, rokonainkra, szomszédainkra, településünk lakóira, honfitársainkra és végül az emberiségre (probléma: az
ösztönös önszeretet álltalában konfliktusban áll a másokkal szembeni szolidaritással); a sztoikus etika lényege azonban a
szenvedélymentesség (= apatheia / szenvedély = pathosz): az ember lelke egy húron pendül a mindenség lelkével,
megbékél a világot irányító alapelv (isten, az értelem) döntéseivel és közömbös a gyönyör és a fájdalom iránt, nem
mozgatja sem vágy, sem félelem: ezek a szenvedélyek a lélek túlzásba vitt törekvései, amelyek betegséggé
szilárdulhatnak, amikor az ember jellemévé válnak, pl. kéjsóvárgás, iszákosság vagy kapzsiság formájában; ehelyett a
helyes érzelem a közömbösség, a szenvedélymentesség (≠ tétlenség, csak ne várjon el semmit az ember, ne számítson
semmire, mert akkor csalódni fog) → mint Epikurosz tanítása: egyfajta lelki tréning a szenvedés elkerülése végett
64. 3) a szkepticizmus (Pürrhón, majd az athéni Akadémia irányvonala): a szkeptikus iskola, ahogy neve mondja, kétségbe
vonja, vitatja az epikureus és sztoikus iskola ismeretelméletét; a szkeptikusok e két dogmatikus iskolával (dogma = tantétel)
vitába szálltak és azt állították, hogy: a) az érzékeink által közvetített tapasztalatok vagy képzetek sem nem igazak, sem
nem hamisak, hanem meghatározhatatlanok, minden lehet hamisítvány is (→ platóni örökség!), b) ezért ne hozzunk ítéletet
a dolgokról, ne határozzunk se így, se úgy, hanem c) éljünk a kijelentésmentesség boldog állapotában és ítélkezés nélkül
cselekedjünk úgy, ahogy az ember által elérhető viszonylagos bizonyosság megengedi (tehát óvatosan...)

5. A patrisztika: Szent Ágoston.

65. az eddig (1-4) bemutatott görög filozófusok határozták meg az európai ókor filozófiáját, amelyet a görög nyelvű területeken,
majd az egész Római Birodalom területén ápoltak; a római gondolkodók a görögök hatása alatt álltak, a rómaiak nem érték
el a görögök színvonalát; Jézus Krisztus tanítványai, apostolai, hívei már az ókorban terjesztik a keresztény tanítást, hitet
→ az ókori filozófia találkozik a keresztény vallással; európai kultúránk két hagyományban gyökerezik: az ókori és a
keresztény hagyományban; amikor ezek találkoznak → új korszak: a középkor, a keresztény filozófia korszaka: e korszak
hajnala a patrisztika, fénykora a skolasztika; a Kr. u. 2. sz. végére összeáll az Újszövetség és ezáltal a Biblia is, ahogy ma
ismerjük (az Újszövetség a Biblia második része, amelyben Jézus Krisztus, Isten fiának és az apostoloknak a beszédeiről
és cselekedeteiről lehet olvasni, a Biblia első része az Ószövetség, amely a zsidó vallás alapja), a 3. sz. végére hosszú és
kegyetlen, de eredménytelen, sőt kontraproduktív üldözés után a Római Birodalomban elfogadják a kereszténységet és
 betiltják a pogány áldozatokat (lat. paganus = vidéki ember)
66. patrisztika (lat. pater = apa, atya, többes szám: patres → egyházatyák; az apostolok korától, Kr. u. 2. sz. elejétől a 7. sz-
ig): nincsen határvonal a filozófia és a teológia között, e két tudomány összefonódik: az észszerű, racionális gondolkodás
és az isteni kinyilatkoztatás (a Biblia) megférnek egymás mellett, sőt egybeolvadnak: a hittel elfogadott keresztény
kinyilatkoztatás a racionális gondolkodás alapja, kiindulópontja: azon bölcselkedni, amit hittel már elfogadtunk; az ókori
filozófusok örök idő óta fennálló és soha el nem múló valóságnak tekintették a világot, a keresztény tanítás ezzel szemben
Isten teremtményének tekinti a világot, amelyet Isten a semmiből hozott létre és folyamatosan fenntart a létében; de a
keresztény filozófusok is az ókori filozófia fogalmainak és rendszereinek segítségével végzik a keresztény világfelfogás
értelmi átgondolását és filozófiai alátámasztását, a görög filozófusok (Platón és Arisztotelész) fogalmai, világértelmező
rendszerei bukkannak fel a patrisztika és majd a skolasztika keresztény filozófiájában
67. Aurelius Augustinus, Szent Ágoston (354-430 Észak-Afrika): a patrisztika kiemelkedő, meghatározó gondolkodója;
ifjúkori kicsapongás, filozófiai tanulmányok és az igazság keresése, felnőttkorban keresztény hitre térés, végül egyházi
vezető, püspök; (nem alkot egységes, szisztematikusan felépített filozófiai rendszert); latinul ír; nagy hatással volt a
középkor és a reformáció gondolkodására; elején szkeptikus gondolkodó: kétségbe vonta a megismerés lehetőségét, ez
kereszténnyé válásakor változott meg →
68. Ágoston a bibliai kinyilatkoztatáson túl elsősorban a platóni hagyományra támaszkodik → lételmélete: a kiindulási alap,
hogy a Biblia szerint Isten a világ teremtője és fenntartója → Á. egyik fő feladatának érzi: racionálisan megmagyarázni a
világ Isten általi teremtését, összhangba hozni a bibliai kinyilatkoztatást a görög lételmélet fogalmaival (nem teljes
tartalmával) → az érzékeinkkel és értelmünkkel felfogható világ nem más, mint Isten bölcsessége: Isten nemcsak
teremtette, hanem folyamatosan fenntartja a világot, mindenütt jelen van mint szellemi lény: minden csak akkor és annyira
létezik, ha és amennyire részesedik az isteni formákból (→ Platón idea-tana!); Isten bölcsessége magában foglalja az
ideákat, az örök formákat, ezeknek a mintájára teremtette a világot; Isten szavával, Igéjével teremtette a világot, valahogy
úgy, ahogy az emberi beszéden létrejön a szó értelme és valósággá válik; az ideákból vagy örök formákból Isten a
teremtés során csíraszerű, aktuális formákat rejtett el a világban, az elemekben: az aktuális formák csíraszerűen
magukban hordozzák a lehetséges új formákat → fejlődés: változik a világ, az elemek új formát kapnak, természetes
folyamatok vagy emberi munka révén: pl. az őserdőkből olaj lesz, az ember vasból kést készít; a világ dolgai csak azért
vannak, csupán azért jók és szépek, mert részesülnek a változatlan, örök Isten létében, Isten ajándékozza a a világ létét →
Istentől származik, az Ő teremtménye mind az anyag (a lét lehetősége, képessége a megvalósulásra), mind a forma (a
dolgok megvalósultsága, érthetősége) [Á. ezek elé még odaállítja a tökéletes, határtalan lét és az azt lehatároló, végessé
tevő lényeg fogalmát, amely az anyag és a forma dialektikus mozzanataira oszlik szét → így magyarázható az anyag
végessége, teremtettsége] ≠ ókori görög filozófia: az anyag mindig volt és lesz, csak a forma jöhet létre és változhat;
hasonlóan az emberi értelemben ill. a lélekben fellelhető örök igazságok (logikai és morális igazságok) is az isteni
bölcsességnek, Isten lényének a lenyomatai → a testi és lelki világban Isten van jelen: mind az érzékelhető, empirikus
világ, mind a lelki-értelmi világ Istennek köszönheti létét
69. amint a lét alapja, éppúgy a megismerés alapja is Isten → Á. ismeretelmélete: a tudatos emberi szellemben végtelenül
sokszínű képzetek alakjában van jelen a világ, a képzetek alkotják a tudat tartalmát; az emberi szellem önmagáról is tud:
tudjuk, hogy vagyunk, létezünk; tudatunk a világnak bennünk élő képzeteinek az egységesítő alapja → a szellem a tudat
tartalmának a formája: éltető, rendező, egységesítő elve; a tudat tartalma: az érzékelés adatai (jelenből és emlékezésből);
ezekből az adatokból az emberi szellem világképet alkot és állást foglal velük szemben: mi igaz, hamis, szép, rút, értékes
és mi értéktelen → a tudat tartalmán kívül az emberi szellemben rendező elvként jelen van az igazság, szépség és jóság
elve: nem az érzéki, empirikus világhoz tartoznak, hanem az e feletti metafizikai világhoz, amit csak értelmünkkel tudunk
felfogni; ezek az elvek változatlanok, nem az emberi szellem gyártmányai, hanem kívülről adódnak az ember számára, mint
a napfény, amely a világ dolgait elárasztja és megvilágítja → az elvek és jelentkezési módjuk: megvilágosítás, illumináció;
az Istentől származó illuminációnak köszönhetően ismerheti meg az ember, ha törekszik, az igazságot, szépséget és a
jóságot → így tehet az ember szert megismerésre, alkothat szépet és cselekedhet jól, vagyis erkölcsösen: ezek az elvek és
a nekik köszönhető művek jelzik az ember istenképiségét (az illuminációt Á. akkor, ha Istenre vonatkozik, Istenről ad hírt,
sugalmazásnak, inspirációnak nevezi); Isten az abszolút igazság, szépség és jóság; Isten és az ember kapcsolatát Á. a
 megvilágosítás és a sugalmazás képével írja le: a változatlan, személyes Isten közeledik a változó emberi személyhez: az
kitárulkozó isteni szeretet és a neki válaszoló emberi szeretet egybefonódik, az ember Istenhez ragaszkodva maga fölé
emelkedik
70. Ágoston ahhoz a hellenisztikus hagyományhoz kapcsolódik, mely szerint a filozófia legfőbb kérdése (és egyben feladata!):
mi a boldogság és hogyan érhető el? Á. válasza: Isten, vagyis az abszolút igazság, szépség és jóság megismerése és
élvezete, ami azonban csak a túlvilágon lesz majd korlátlanul lehetséges: Isten az egyetlen valami, amit önmagáért,
végcélként akarnunk szabad és kell (lásd Arisztotelésznek az emberi cselekedet végcéljára irányuló kérdését!); Á.:
„kereslek Téged, Istenem, s így a boldog Életet keresem” (Confessiones X, 20); de a világban nem lehet megtalálni Istent,
a világ dolgai csak utalnak Istenre, Rá irányítják figyelmünket, mert létüket, szépségüket, jóságukat nem önmaguknak,
hanem Neki köszönhetik; az emberi értelem nem nyugszik bele a világ változékony dolgai, hanem a változatlan, örök
alapot keresi; az Istenre utaló világ képzetek sokaságaként benne van az emberi lélekben és a lélekben fellelhet ő örök
igazságok is Isten nyomai → az emberi lélek az a hely, ahol az ember rátalálhat Istenre: az emberi lélek (szellem) Isten
képmása; önmagunk valódi megismerése Isten megismeréséhez vezet; test – lélek dualizmus: a lélek az ember jobbik
része, a lélek jobbik része pedig az értelem (mint a klasszikus görögöknél), amely a lélek irracionális részét és a testet a
legfőbb cél elérésére használja → önismeretből istenismeret: az ember ráészmél saját tudatára és akaratára, az ember
ráeszmél az érzéki tapasztalatnak, a megismerésnek a bizonytalanságára: ez a kételkedő bizonyosságkeresés elvezeti
önmaga létének kétségbevonhatatlan tényéhez (ha mindenben kételkedem, még saját létemben is, akkor is vagyok én, aki
kételkedem) és ezen túllépve a teremtettség tudata által Isten létének abszolút bizonyosságához; de Istent valamelyest
megismerni csak azért lehet, mert kinyilatkoztatja magát illumináció és inspiráció által, hiszen Isten minden értelmet
meghalad; Á. valódi lélekbúvár: lenyűgözi a lélek, a belső világ határtalansága; a lélek mélyére hatol: ez az éles
pszichológiai látás és a teljes őszinteség (fő műve: Confessiones = vallomások) a görögök számára idegen volt (ők az
ilyesmit mitológiai képek mögé, az általánosság mögé rejtették); Á. felfedezi a tudatalattit: itt rejtőzik az, ami nem jut
eszünkbe, amiről nem tudunk, de néha mégis felötlik bennünk
71. Á. etikája = szeretet-etika: „szeress és tégy, amit akarsz”, „szeress, de azt, amit szeretned kell”; egyes dolgok arra valók,
hogy élvezzük őket, mások arra, hogy használjuk őket: az élvezetesek boldoggá tesznek, a hasznosak segítenek
törekvésünkben a boldogságra; a téves viselkedés: ha a hasznos dolgokat élvezni akarjuk; Isten az egyetlen dolog, amit
önmagáért érdemes szeretnünk és élveznünk; tiszta szeretet = a lelki állapot, amely Istent önmagáért élvezi és, saját
magát és embertársát pedig Istenért; aki Isten teremtményeként él, azt 3 erény jellemzi: szeretet, bölcsesség, alázat; aki
önmagáért él, az a múlandó véges földi javak rabja lesz és nem tud tisztán szeretni; feladat és a boldog élet alapja: Isten és
embertársainkat élvezni = szeretni, a világi javakat pedig használni
72. az időt is filozófiai és psichológiai vizsgálat tárgyává teszi: az idő az emberi tudat függvénye, az időből csak a jelen valós, a
múlt az emlékezetben, a jövő az elvárásban jelenik meg; az ember korlátoltságában csak egymást követő mozzanatokként
tudja felfogni az időt, Isten számára azonban, aki az időt is teremtette, egyszerre jelen van az idő teljes folyama (lásd a
legújabb fizikai időfelfogást) → Á. szakít az ókori ciklikus időszemlélettel és megfogalmazza a keresztény lineáris
időszemléletet: a történelem a teremtés és az utolsó ítélet között zajló, Isten által irányított üdvtörténet, a történelmi
események jelentőségét az adja, ami az időbeliség felett áll: az örök és változatlan isteni terv; a történelem célja, hogy a
kiválasztottak az utolsó ítélet után Istennel együtt legyenek boldogságban; az államban együtt él az emberek két csoportja:
azok, akik az örök dolgokat, vagyis Istent szeretik, és azok, akik az múlandó dolgokat szeretik: az első csoport = Isten
állama (egyben Á. erről szóló művének címe), a második = a Földi állam; a két csoportot a szeretet iránya különbözteti
meg → külső kritériumok szerint nem határozhatók meg, a földi életben a két csoport nem különíthető el: sem a keresztény
állam, sem az egyház maga nem azonosítható Isten városával; hogy ki hova tartozik, majd az utolsó ítéletkor derül ki → Á.
szakít azzal a görög politikai filozófiai hagyománnyal, amely szerint a politikai tevékenység az ember kiteljesedését
szolgálja, mert az ember alapvetően államalkotó lény; Á-nál az állam nem a legfőbb jó megvalósításának eszköze vagy
terepe, hiszen nem a külvilágban, hanem saját lelkünk mélyében találhatjuk meg életünk végcélját; az állam, még ha
keresztény is, csak féken tartó, a külső biztonságot megőrzését szolgáló intézmény, amire az ember bűnbeesése miatt van
szükség; az embernek szabad akarata van: ezért cselekedheti a rosszat is; a rossz = léthiány (Isten az abszolút lét és jó);
az államot csak az teszi igazságossá, ha nem csupán saját polgáraival szemben, hanem más államokkal és azok
 polgáraival szemben is igazságosan viselkedik: globális perspektíva! Á. nem csupán a privát lelki boldogságot, hanem a
társadalmi igazságosságot is fontosnak tartja
73. [a görög mítoszokban az istenek olyanok, mint az emberek: szerelmesek, bosszúállók, irigyek, stb., az istenek az emberek
képmásai; a keresztény filozófiában fordítva van: az ember Isten képmása, a hiányosságoktól szenvedő ember áll a
tökéletes Istennel szemben, aki fel akarja emelni az embert magához]

6. A skolasztika: Aquinói Szent Tamás.

74. skolasztika (lat. schola = iskola, scholastici = (egyházi) tanítók; 8.sz.-15.sz-ig, a középkori filozófia végéig): az a filozófia,
amit a középkori keresztény egyház elfogadott és iskoláiban, egyetemein tanított; a filozófia a teológiának egyértelműen
alárendelődik, annak szolgálóleánya lesz; a keresztény filozófia bizonyos témákra szűkül, az ezekkel való foglalkozás
„engedélyezett”: Ágoston filozófiájából következik a két fő témakör: Isten (elsődleges a teológiai irányultság) és az emberi
lélek (másodlagos antropológiai irányultság)→ Isten létének bizonyítása, Isten megismerése, az emberi lélek, mint Isten
képmása, a emberi lélek mélységei, korlátai; további témák: a világ teremtése, az emberi szabad akarat kérdése; Ágoston
hatásának is köszönhetően eleinte főleg Platón elméletének, később csaknem kizárólag Arisztotelész elméletének jutott
az a szerep, hogy filozófiai magyarázatot, megalapozást szolgáltasson a keresztény hittételeknek: így meg volt szabva a
filozófia feladata, a filozófia a teológiát szolgálta (noha néha az az érzése az embernek, hogy bizonyos skolasztikus
filozófusok valamelyik hittétel megalapozását csak alibiként használták arra, hogy gondolataikat szabadon engedhessék) →
75. ismeretelmélet: a viták eredménye: az igazság megismeréséhez elsősorban a hit (teológia) és csak másodsorban, vagyis
a hitnek alárendelve, az ész (filozófia) vezet el: „hiszek, hogy értsem” (lat. „credo ut intelligam”)
76. univerzália-vita (lat. universalia (melléknév, többesszám) = egyetemes, általános → fogalom, amit tehát egy
gyűjtőfogalommal jelölünk, ami egy fajtához tartozik): kérdés: a fogalmak csak az értelmünkben léteznek-e vagy
értelmünktől függetlenül valóban léteznek? ha valóban léteznek, akkor a dolgokban benne vannak-e (Arisztotelész) vagy a
dolgoktól külön, önállóan léteznek (Platón)? → az e kérdéssel kapcsolatos realizmus: Platón; mérsékelt realizmus:
Arisztotelész; nominalizmus: a fogalmak nem léteznek, hanem csak nevek, amik a létező dolgok egyes csoportjait jelölik:
új, érdekes álláspont: ha a világban csak egyedi dolgok léteznek, amelyeket gondolkodásunk csoportosít és rendszerez
saját maga által kreált fogalmak segítségével és tesz így érthetőve, akkor a filozófiai vizsgálat tárgya elsősorban a nyelv és
a gondolkodás lesz → de ezt az utat nem járta végig a középkori filozófia, a mérsékelt realizmus lett meghatározó (a 12.
sz-tól, amikor zsidó és arab közvetítéssel újra megismerték Arisztotelész eltűntnek hitt műveit és latinra fordították őket)
77. istenérvek (istenbizonyítékok): nem empirikus bizonyítékok, mint a természettudományokban, hanem a lételméleti
vizsgálódás keretein belül maradó érvek: a tapasztalatból indulnak ugyan ki és az ontológiai okság elve alapján rámutatnak
arra, hogy a tapasztalatnak kell, hogy legyen egy abszolút, isteni feltétele → a létnek és az ilyenlétnek kell, hogy legyen
valami oka, létesítő feltétele
78. a) a kozmosz létéből kiinduló (kozmológiai) istenérv: a kozmosz állandó mozgásban van, így létezik; ami mozog, azt
valami mozgatja → léteznie kell egy első, „mozdulatlan mozgatónak”, amely mozgat, de nem mozog: ez a teremtő Isten;
vagy: van létező, ami keletkezik és elmúlik, ennek van valami oka → az ok-okozat lánc végén kell lennie egy oknak, ami
már nem okozat, hanem szükségszerűen van: ez Isten; vagy: a véges mögött kell lennie valami végtelennek
79. b) a kozmosz célszerűségből kiinduló (teleológiai) istenérv: a természetesen létező dolgok célszerűen vannak
megalkotva: a természet kozmoszt alkot és nem káoszt; ez a rend nem magyarázható az egyes dolgokból kiindulva, valami
felsőbb elv rendezte a dolgokat célszerűen, nem maguk a dolgok → kell léteznie egy rendező észnek, ésszerűségnek: ez a
teremtő Isten
80. c) Isten fogalmából kiinduló (ontológiai) istenérv: ha Isten fogalma létezik az értelmünkben, akkor maga Isten is létezik,
mert Platón idealizmusának megfelelően az értelmünkben csak olyasmi létezhet igazán (anamnészisz, ill. illumináció által),
ami valóságosan is létezik (az ideákból való részesedés által)→ az értelmünkben lévő fogalom nem csupán szubjektív,
hanem egyben szubsztancia is (→ erre az érvelésre épül Hegel filozófiája: a szubjektum és a szubsztancia dialektikus
egysége = fogalom); az ontológiai istenérv eleve feltételezi az abszolútumot, vagyis Istent, aki a létezést biztosítja és az
emberi értelemben elhelyezi a valódi létnek megfelelő fogalmakat
81. Aquinói Szent Tamás (1225-1274): a skolasztika és egyben a középkor legjelentősebb filozófusa, Domonkos-rendi
szerzetes, a párizsi egyetemen tanít, majd Rómában a pápai udvar meghatározó teológusa, a skolasztika az általa
létrehozott nagy teológiai-filozófiai rendszerben teljesedik ki; számára a filozófia elsősorban Arisztotelész filozófiáját jelent,
alapja a logika és a metafizika: a mérsékelt realizmus álláspontját képviseli: a fogalmak mint a dolgok lényege a dolgokban
benne vannak; teológiai-filozófiai életművének nagy része Arisztotelészhez fűzött kommentár; több „summát” írt (=
összegzés, összefoglalás); a hit igazságai (a teremtés, Isten emberként való megjelenése stb.) értelem felettiek, de nem
értelemellenes igazságok, tehát értelemmel megmagyarázhatók: ez a (keresztény) filozófia feladata; középpontban az
okság fogalma áll: Isten végső ok, az egyetemes alap, tőle származik az elsődleges anyag, a lehetőség szerinti lét is; több
istenbizonyítékot hoz fel, de az ontológiait elutasítja; Istenről nem beszélhetünk úgy, mint a világ dolgairól: ezekről
egyértelmű állításokat tehetünk, de Isten mérhetetlenül meghaladja a világot, ezért korlátolt nyelvünkkel csak analóg
állításokkal beszélhetünk Istenről: Isten maga a lét, az igazság és a jóság, vagyis Isten olyan, mint nyelvünk által
kifejezhető és értlemünkkel felfogható lét, igazság és jóság → számunkra ismert (tapasztalati valóságon alapuló)
kifejezésekkel beszélünk valami számunkra ismeretlenről, Istenről, ezért a beszéd pontatlanná válik; a világi-emberi
arányokból az isteni arányokra próbálunk következtetni

7. Descartes racionalizmusa. Locke empirizmusa.

82. a középkori filozófia a keresztény vallás és teológia szolgálatában állt és az ókori filozófusok közül csaknem kizárólag
Platón és Arisztotelész gondolkodásából merített; a 15. században véget ér a középkor és kezdetét veszi a reneszánsz (fr.
újjászületés): a teocentrikus világszemléletet felváltja az ember- és természetközpontú világkép, az ember újra ráeszmél
önmagára és az őt körülvevő természetre → humanizmus: a középkori aszkézis, túlvilágra való készülődés helyett
életigenlés, életöröm, az emberi képességek kibontakozása; a katolikus (=egyetemes) egyház is egyre inkább az
élvezetek, a pompa és a hatalom sodrába kerül, külsőséggé válik a keresztény hit → reakció: reformáció (Luther,
Wittenberg 1517: sola gratia, fide, scriptura: egyház és állam különválasztása, világi hatalom és lelkiismereti szabadság
harmonizálása, általános papság, német bibliafordítás) az érdeklődés az ókori kultúra egésze felé fordul: „vissza a
gyökerekhez!”, felkutatják az ókori klasszikusok eredeti szövegeit; az újkor filozófiája a 17. században kezdődik; 1789:
francia forradalom: liberté, égalité, fraternité: testvériség, szolidaritás → ezek a jelszavak tükrözik a gondolkodás fejlődését
és a társadalmi viszonyok változását is: az egyház és a nemesség hatalmának korlátozását követelte a tudomány és a
termelési-tulajdonosi viszonyok fejlődése; a vallás és a hit kérdéseiben a Bibliát tekintették mérvadónak, az emberi
észtől pedig elsősorban azt várták, hogy a gyakorlatban hasznosítható tudományos eredményeket szolgáltasson
83. René Descartes (1596-1650): francia filozófus, jezsuita kollégiumban tanult, később az ott elsajátított skolasztikus filozófiát
elvetette, értéktelennek tartotta, húsz évig visszavonultan élt a tudománynak, a filozófiája iránt érdeklődő svéd királynő
meghívására Stockholmba költözött, de a zord klímát nem bírta és tüdőgyulladásban meghalt; korának kiemelkedő tudósa,
polihisztor volt: főleg a matematika és a geometria területén ért el jelentős eredményeket, felfedezte a fénytörés törvényét
→ a szivárvány tudományos magyarázata, kiszámította a rövid- és távollátó emberek számára szükséges lencsék adatait
(optika); a legnagyobb francia filozófusnak és a modern filozófia atyjának mondható: ő képviselte legtisztább formájában a
racionalizmust → az emberi ész egyeduralma, a megismerésben az észé a főszerep, a tapasztalat másodlagos: az ész
mint az igazság alapja és egyetlen kritériuma, a megismerés mérvadó eszköze → nagy hatással volt a 18. sz.
felvilágosodásra, vagyis nagyban hozzájárult
84. az Értekezés a módszerről című művében a következő módszertant dolgozza ki: a) csak azt tartsuk igaznak, ami
nyilvánvalóan az, vagyis az ész számára kétséget kizáróan világos, egyértelmű és meghatározott b) ha nehéz a probléma,
akkor részeire kell bontani és úgy megoldani, c) a problémák megoldásánál az egyszerűtől haladjunk az összetett, a
könnyebbtől a nehezebb felé, d) a felsorolásnál és általánosításnál törekedjünk a teljességre, hogy semmi jelentőset ne
hagyjunk figyelmen kívül → hasznos, praktikus módszer tudományos problémák kezeléséhez és tudományos témák
kibontásához, megvitatásához
85. Descartes a matematika által követett deduktív módszert egyetemes érvényűnek tekintette, amely a filozófia területén is
mérvadó: csak így lehet szilárd alapra helyezni a filozófiai állításokat, tételeket → a kiindulási pont, vagyis alap kizárólag
 olyan ismeret lehet, amelynek igazsága közvetlen belátással (intuícióval), a közvetlen „józan ésszel” felismerhető;
deduktív módszer (logika): az általános érvényű alapelvből (axióma) vagy tételből (premissza) levezeti az egyedi, konkrét
jelenséget; induktív módszer: az egyedi, konkrét jelenségekből következtet az általános érvényű alapelvre
86. a biztos alap kérdése: számot kell vetnünk ismereteink megbízhatóságával: mi az, amit biztosan tudhatunk? kell egy
biztos alap, amelyre felépíthetjük a tudás épületét; ehhez a kétely álláspontjára kell helyezkednünk és minden tudásunkat
megkérdőjelezni, kétségbe vonni → így kételkedhetünk a külvilági valóságban, saját testi létünkben, érzékszerveink
szavahihetőségében, sőt Isten létében is, akit eddig a lét és a megismerés megingathatatlan alapjának tekintettek, tehát
mindenben kételkedhetünk → de magának a kételkedésnek a tényében nem (ahogy már Ágoston kifejtette): a kételkedés
pedig gondolkodás, és csak az gondolkodik, aki létezik → „Cogito, ergo sum.” Gondolkodom (kételkedem), tehát vagyok.
Ez a descartesi filozófia centruma, archimédeszi pontja, a biztos kiindulási pont, a kétségbevonhatatlan szilárd alap,
amelyre tudásunkat felépíthetjük és amely által megszűntethetjük módszeres kételkedésünket: a filozófia karteziánus
megalapozása
87. A gondolkodó én létezése nyilvánvaló igazság: világosságához és határozottságához nem fér kétség → az
önbizonyosság, az ember saját létezéseről alkotott tudata lesz a filozófia alapja és nem a tapasztalható világ
(Arisztotelész), nem az ideák világa (Platón) vagy Isten (Ágoston, Tamás) → a filozófia antropológiai fordulata: az újkor
meghatározó fejleménye; azt, hogy létezünk, Descartes előtt is tudtuk, de hogy kizárólag magában bízhat az emberi ész,
ha el akar jutni az igazsághoz, ez az újkor új jelszava → racionalizmus → a tudományok emancipálódnak, önállósulnak
(felszabadulnak a vallás uralma alól), a filozófus nem ismer el a gondolkodásánál magasabb tekintélyt, mércét
88. Ágoston a kételkedés útján kívánta feltárni a biztos megismerés alapját, amely az ember belsejében, Istenhez való
kapcsolatában rejlik, amit tehát végülis Isten biztosít, Istentől jön a kételkedésben feltárulkozó önbizonyosság; Descartes
azonban inkább lefektetni kívánta a biztos alapot az emberi ész autonóm gondolkodása által, bár kiáll Isten léte mellett:
megismétli az ontológiai istenérvet: tudatunkban megvan a legtökéletesebb lény fogalma → ebből szükségszerűen
következik valóságos létezése
89. ismeretelmélet: 3 fajta ismeret („idea” = eszme): 1) tapasztalati ismeretek, 2) magunk alkotta ismeretek, 3) velünk
született ismeretek → ezekhez tartoznak az ész számára nyilvánvaló igazságok, ezek fényében kell felülvizsgálni a másik
két csoporthoz tartozó ismeretek igazságtartalmát, mert a tapasztalataink bizonytalanok, gyakran megtévesztők →
probléma: mi biztosítja, hogy az empirikus világ megfelel a velünk született eszméknek, ismeretnek? Isten erre a
biztosíték, aki szükségképpen igazmondó, nem mondhat ellen önmagának → ez az megalapozása csak akkor bír bizonyító
erővel, ha Isten léte analitikus módon, fogalmi elemzéssel bizonyítható (az ontológiai istenérv értelmében) és nem a
tapasztalatra való hivatkozással (ez logikai körbeforgáshoz vezetne) → Isten garantálja, hogy ami az emberi ész számára
világos és nyilvánvaló, amit az értelem közvetlenül (tapasztalat nélkül) felfog, az egyúttal igaz is
90. módszertan a) csak azt tartsuk igaznak, ami nyilvánvalóan az, vagyis az ész számára kétséget kizáróan világos,
egyértelmű és meghatározott → tiszta racionalizmus, problematikus: pl. mi van az érzésekkel, a még nem ismert és nem
meghatározott jelenségekkel, hogyan gyarapodhat így egyáltalán a tudásunk, hogy juthatunk jobb belátásra? hiszen vagy
eleve nyilvánvaló valami vagy nem is lehet igaz? hogyan lehetséges emberi tévedés? (Descartes szerint mindig helyesek a
velünk született ismeretek, de az ember szabadságában áll, hogy rosszul vonatkoztassa ezeket a valóságra); a végső
bizonyosság a gondolkodás és az igazság ismérve a nyilvánvalóság → szubjektivizmus veszélye
91. John Locke (1632-1704): az oxfordi egyetemen megismerte a nominalista skolasztikus filozófiát, de ez nem elégítette ki;
korán megismerkedett Descartes nézeteivel; történelmi helyzet: rohamos gazdasági fejlődés, kibontakozó ipari forradalom,
amely a gőzgép feltalálásával kezdődik → angol empirizmus
92. legjelentősebb műve: Értekezés az emberi értelemről (megértésről) → az ismeretelmélet alapkérdése: hogyan teszünk
szert tudásra? Locke: a tudás forrása (elsődlegesen) a tapasztalat → empirizmus; cáfolja Descartes felfogását, hogy
léteznek velünk született eszmék, ismeretek, mert ha így volna, akkor a gyermekek is birtokukban volnának: a gyermekek
előbb ízlelnek és tapasztalnak, mielőtt logikai elveket ismernének; az erkölcsi alapelvek és az isteneszme sem velünk
születtek, mert kultúránként változók → értelmünk születéskor tiszta lap (tabula rasa), amelyet a tapasztalás a
későbbiekben tudással ír tele; a külső tárgyak megtapasztalása: az érzékelés; a belső tapasztalat, az értelem önmagára
figyelése: a reflexió
93. az érzékelés és a reflexió által jutunk az egyszerű eszmék birtokába és ezekből alkotja meg értelmünk az összetett
eszméket társítás (asszociáció), összehasonlítás (komparáció) és elvonatkoztatás (absztrakció) útján; az összetett
eszméknek a valóságban állapotok (móduszok), viszonyok (relációk) és lényegek (szubsztanciák) felelnek meg, de a
dolgoknak csak a móduszait és relációit ismerhetjük meg, a lényegük rejtve marad: nem tudhatjuk, hogy valójában mi az
adott tulajdonságok hordozója
94. mégis biztos ismereteket, tudást szerezhetünk, méghozzá 3 féle úton: 1) intuíció, azaz közvetlen belátás a descartes-i
„nyilvánvaló és meghatározott” elv értelmében, 2) demonstráció, vagyis az intuitív ismeretekre épülő bizonyítás, 3)
szenzáció, azaz érzékelés; az életünk legtöbb területén nem jutunk biztos ismeretekhez, mert tapasztalataink hiányosak,
érvelésünk nem bizonyító erejű vagy tekintélyalapon tartunk valamit igaznak, így a valószínűséggel kell gyakran
megelégednünk
95. Locke etikáját is áthatja az empirizmus: ez ember feladata, hogy értelme és tudása szerint saját boldogságára törekedjen;
a jó örömöt, a rossz fájdalmat idéz elő → tapasztalati úton meghatározható a jó és a rossz, vagyis a fájdalom kerülése = a
rossz kerülése, a boldogságra való törekvés = a jó cselekvése → az erkölcsi elvek összhangban vannak a jutalmazással és
a büntetéssel: ez érvényes az isteni törvény, a polgári törvény és a közvélemény terén is
96. politikai filozófia (Két értekezés a kormányzatról): az ősidőkben, mielőtt államba szerveződött az ember, egyfajta
természetes állapotban élt, amelyet egy, az ember értelmében Isten által elhelyezett természetes törvény szabályozott oly
módon, hogy az emberek szabadságban és egyenlőségben éltek, mindenki szabadon gondoskodhatott a megélhetéséről
és kiszolgálhatta magát a természetben található javakból → a magántulajdonhoz való jog: még az állam előtti,
természetes állapotban, mert minden egyes ember jogos tulajdonosa saját személyének és munkájának, és ha a természet
egy bizonyos részét megműveli, akkor ez a rész munkája által átmegy az ő tulajdonába – azza a feltétellel, kikötéssel,
hogy a többieknek is marad elegendő és egyenértékű rész, hogy boldoguljanak; a magántulajdon tehát a saját
szükségletek kielégítését szolgálhatja és nem vagyon felhalmozását → kölcsönös egyetértéssel az emberek bevezetik a
pénzt, mint fizetőeszközt és felhalmozható értéket, azaz tőkét (törés Locke elméletében: felborul az egyenlőség
egyensúlya), az egyszerű termelést felváltja a kapitalista, felhalmozó termelés, az emberek eladják munkaerejüket és
szétválik a társadalom munkásokra és tulajdonosokra → a természetes állapotból az emberek társadalmi szerződés útján
lépnek át egy jogszerű állapotba és létrehozzák az államot és annak vezetését, a kormányzást: elsősorban a
magántulajdon biztosítása végett (és csak másodsorban a szabadság és az élet védelme miatt) → az állami
berendezkedés tehát elsősorban a gazdasági fejlődést, az egyén anyagi boldogulását szolgálja → klasszikus liberalizmus:
egyenlő polgári jogok a szabadság, a magántulajdon és a politikai döntések terén (→ az egyén emancipációja,
individualizmus), de a lehetséges anyagi egyenlőtlenség igazságtalan állapotot eredményezhet; Locke úttörője a
demokráciákban meghonosodott többségi elvnek és az állam hatalmi ágainak különválasztásának: törvényhozó
(legiszlatív), végrehajtó (exekutív) és igazságszolgáltató (legiszlatív) hatalom, amely hatalmi ágak messzemenően
függetlenek egymástól, egymást ellenőrzik és behatárolják → a közjó megvalósítása érdekében (Locke államelmélete
különösen Észak-Amerikában talált visszhangra, az ottani alkotmányozó és politikai gyakorlatban)
8.Tétel: Kant kritikai filozófiája

Felvilágosodás kora - gazdag filozófiai tevékenység

A felvilágosodás eszméi szinte minden európai országba eljutottak és maradandó hatást váltottak ki.
Filozófiai problémák:
- szüksége van az embernek kereszténységre, egyházakra
- el kell-e fogadni egy felsőbbrendű lény létezését, vagy az anyag mozgásából a világ minden jelensége magyarázható
- szabad-e az észnek kizárólagos szerepet tulajdonítani
- vajon a tudomány boldogítja az embert, nem volna jobb lemondani a civilizációról

A felvilágosodás kori filozófusok:

- hittek a tudományban, a tudomány korlátlan előretörésében
- az emberi ész határtalanságába vetett bizalom: mindent képes megismerni az emberi ész
- nagyfokú optimizmus: az észt vezetőül választó emberiség: előtt korlátlan lehetőségek állnak
- eljutottak az ateizmusig: nincs szükség teremtőre
- kérdés: tényleg csalhatatlan-e az emberi ész, joga van mindenről megmondani, hogy úgy van-e, vagy az ész csak egy
véges szerv, ami esetleg tévedhet.

Immanuel Kant (1724-1804)

Königsbergben született, élt és halt meg. Szülővárosának egyetemén tanított filozófiát, ásványtant, természetjogot, pedagógiát,
matematikát.

Kant szerint a filozófia 4 legfontosabb kérdése:

1. Mit kell tudnom?
2. Mit kell tennem?
3. Mit remélhetek?
4. Mi az ember? (ez a legfontosabb)

Kant az első filozófus, aki javasolja, hogy vizsgáljuk meg az emberi észt, hogy tényleg joga van-e elpusztítani a hagyományokat,
a vallást.
Műve (A tiszta ész kritikája - 1781) egy ítélőszék: nem lerombolja az észt, csak szűkebbre vonja a határait.
Kant mindenképpen el akarta kerülni az empirizmus és racionalizmus végletes következtetéseit, amik a megismerés
megbízhatóságát, sőt a tárgyi világ valóságos
létét vonják kétségbe. Kant az empirizmus és racionalizmus vívmányait szervesen szerette volna egyesíteni. Ennek lehetőségét
a transzcendentális módszerben látta,
amely kritikai. „Transzcendentálisnak nevezek minden olyan megismerést, amely nem annyira a tárgyakkal foglalkozik, mint
inkább azzal a móddal, ahogyan mi
tárgyakat megismerünk." A kritikai szemlélet Kant filozófiájának alapvető jellemzője, mégpedig az ú.n. előzetes kritika, hiszen
Kant megismerési célnak a
tudomány lehetőségének felmutatását tekintette. Ezzel a lehetőséggel az emberi elme akkor rendelkezik, ha megmutatható az
előzetes képessége a vállalt feladat
teljesítésére. Kant felfogását gyakran fenomenalizmusnak nevezik. (pusztán a jelenség megismerését hirdető felfogásnak)

Művei:
1781 - A tiszta ész kritikája: az 1. kérdésre ad választ
1788 - A gyakorlati ész kritikája: a 2-3. kérdésre ad választ
1791 - Az ítélőerő kritikája: esztétikai mű
A 4. kérdésre az egész életmű ad választ.

Filozófiai tanítása:
1.Mit lehet tudnom?
Két alapvető képessége van az embernek, amivel az igazság felé közeledhet:
- érzékiség: tapasztalat (empiristák)
- értelem: fogalmakat adja (racionalisták)
Igaz emberi ismeret csak akkor van, ha az érzékeink közvetítik az érzéki adatokat, az értelmünk adja a fogalmát, a tudást. Isten
létét az emberi lélek halhatatlansága
bizonyítja. Az elménkben létezik isten fogalma, de az érzékeink nem közvetítenek felőle semmit, tehát vannak olyan dolgok,
amit az ember képes megismerni, és
vannak olyanok, amiket nem = isten léte. Kant szerint ki kell jelölni, mit vagyunk képesek megismerni. Kant isten létét nem
feszegeti, csak a megismerést. Az emberi
ész nem döntheti el isten létét, ezt hagyja a hitre. Kant tehát nem a hit ellen támad, hanem az ész határait feszegeti. Kant
lerombolta a Descartes-féle spekulációt.

1. Mit remélhetek?
A gyakorlati ész kritikája c. erkölcstani művében foglalkozik ezzel a kérdéssel.
Alaptan: az embernek jutalomvárás nélkül is meg kell felelni az erkölcsi kötetességeknek.
Minden ember lelkében van egy érzés: a jó cselekedeteknek meglesz a jutalma (ez egy alapvető emberi érzés), tehát az emberi
lélek halhatatlan, létezik egy halálon túli
élet (jutalmazás), és ez az erkölcsi érzés bizonyítja isten létét.

2. Mi az ember?
„Az ember nem más, mint két világ polgára."
- egyrészt a természeti világ része az ember (vágyak, késztetések)
- másrészt erkölcsi lény is, egy másik világnak is tagja
Kant szerint az ember képes legyőzni a természeti késztetéseket, vágyakat, s így erkölcsi lénnyé válik. (egyedül az ember
képes erre)
Minden mechanikus, nincs véletlen, az ember is a természeti világ része.
Kérdés: szabad-e az ember, vagy csak egy mechanikus lény.
Előtte azt vallották, hogy nincs szabadság, az ember egy gép. Kant „visszaadta" a szabadságot.

9.Tétel: A német idealizmus: Hegel.

A 19. század filozófiájára a legnagyobb hatást Kant gondolatvilága gyakorolta. A német idealista filozófia 1800-1830 közé
tehető, Kant nyomán alakult ki.

G. N. F, Hegel (1770-1831)
Német származású volt, teológiát végzett, volt házitanító, majd egyetemi tanár, igazgató, 1818-1831 pedig a berlini egyetemen
a kor hivatalos filozófusa.
Hegei filozófiája a német idealizmus betetőzése, nagy hatással volt rá Kant filozófiája és a francia forradalom.
Művei: A szellem fenomenológiája
Enciklopédia

Hegeli dialektika
Hegel nagy, ókori mintaképe Hérakleitosz, tudatosan merít tőle, és filozófiáját - éppúgy, mint Hérakleitosz - dialektikának nevezi.
Hegel szerint a valóság egy egységes egész (totalitás elve). Minden ennek az egésznek a része, ez szellemi alapokon áll.
Hegel szerint csak egy valóság van, a
szellem: ez isten, benne van a világban, mindenben működik. (szellem=isten, a világ mélyén létező ősi erő) A szellemnek
története van, örök, de mozgásban, változásban van.
Hegel szerint is a valóság állandó mozgásban van, átalakulásban van, ennek oka a dolgokban lévő ellentmondás és ezek
harca, küzdelme.
Hegel Hérakleitosz tanait két dologban bővíti:ezek a dialektikus mozgások hármas lépcsőben zajlanak: (a tagadás tagadásának
az alapja)
- tézis (alapvető lépcsőfok)
- antitézis (ellentétes irány)
- szintézis (tézis és antitézis harcából születik)
a mennyiségi változások minőségi változásba való átcsapása: minden változás így történik (pl.: víz melegítése)

Hegel a szellem fejlődéstörténetét is így építi:

- tézis: szellem létezik csak (nincs anyag, természet)
- antitézis: a szellem átalakul önmaga ellentétévé (a szellem (isten) átalakul anyagi létté=világgá) = világegyetem
- szintézis: újra megjelenik a szellem (ember), ami nemcsak testi, anyagi, hanem szellemi is. (ebben élünk mi is:
anyag+szellem)

Hegel legnagyobb kérdése:

Ha a történelem eseményeiben hatalmas világszellem dolgozik, akkor mi van az emberekkel? Milyen szerepet játszunk?
Hegel két csoportba osztja az embereket:
- kisemberek: nem fogják fel a világszellem célját, feladatát; ezekkel a világszellem nem foglalkozik
- nagyemberek: világtörténeti egyének (Julius Ceasar, Napoleon), azzal tűnnek ki, hogy megsejtik a világszellem célját,
azt, hogy mi fog történni a jövőben.
Az ész csele c. fejezetben Hegel arról ír, hogy a nagyemberek is csak eszközök, a világszellem a nagyemberek szenvedélyét
használja fel.
Hegelre jelentős hatást gyakorolt a Biblia (János Evangéliuma}.

10.Tétel: Az egzisztencializmus: Kirkegard.

Söeren Kierkegaard (1813-1355)

Dán filozófus (dánul alkotott, korában ismeretlen volt, műveit csak a 20. században fordították le), az egzisztencializmus ősatyja.
Teológiát tanult, lelkésznek készült, de
mivel lázadó volt, kitagadták, magánélete is rosszul alakult, érdeklődése egyre inkább a filozófia felé irányult, a berlini
egyetemen hallgatott hegeli filozófiát.
Műveiben Hegellel küzdött. Leginkább a személyes lét kérdései foglalkoztatták.

Főbb művei: Vagy-vagy 1843.

Félelem és rettegés 1843
Kierkegaard filozófiája
K. szerint:
- nem jó élni ebben a világban, nem ideális. nem lehet a világszellem célja
- az emberek idegenek, nem tudják megvalósítani önmagukat
- a világ nem észszerű, az emberek nem tudnak teljes életet élni
- létezik belső szabadság, ez a választásainkban nyilvánul meg ..

A Vagy-vagy-ban életmodelleket vázol fel, mint a teljes életre való törekvés, szerelemfilozófia, minden ember keresi a másik
felét: pl. a férfi a nőt, önállóan nem
vagyunk képesek teljes életet élni.Szerinte az embernek a belső problémáival kell foglalkoznia, nem a világgal, mert a
világ az emberben van. Vallja, hogy az ember maga van a szorongásával, majd egy ártatlan állapotban felébred és ez lesz a
szabadság.

Kierkegaard meghatározza az emberi individuum kibontakozásának fokait:

- az első, mely kiemelkedést jelent a hétköznapokból az esztétikai stádium: e szerint az egyedi ember elkezdi saját
életét élni, életszemlélete az
élvezetekre való törekvés (pl.: Don Juan). Itt nincs barátság, szerelem, házasság, mert a másik egyén nem ember, hanem tárgy.
Ettől szorongás ébred benne
és újból szorongani kezd, mely választásra kényszeríti.
- ez vezeti el az etikai stádiumba Ennek jellegzetes intézménye a házasság, mint két ember szabadon választott
kapcsolata, a házasság képes teljes
életet létrehozni, megvan a lehetőség, de a valóságban teljes magány. Ezt természetesen megint szorongás követi, és eljut
- a harmadik, a vallási stádiumba, ahol önmagára maradva egyedül marad istennel. Ez az egyedüli lehetőség az ember
lényegének kibontakozására, de
ez csak az ember befelé fordulásával lehetséges.
Kierkegaard megfogalmazta, hogy a hit mindig egyéni, csak önmagunkból ered.
A vagy-vagy kérdését az etikai stádiumban feszegeti. Ebben nem arról van szó, hogy választunk valamit, hanem a választás
tényéről. Nem az érdekli, hogy valaki jót
választott, vagy rosszat, hanem az, hogy válasszon valamit.

11.Tétel: Nietzsche vitalizmusa

Friedrich Nietzsche 184:-1900

Német, evangélikus lelkészi családból származott, a bonni egyetemen tanult teológiát és filozófiát. 1869-től már egyetemi
professzor volt Svájcban. Betegség
miatt 1879-től visszavonult, nyugdíjba ment. 1889-ben elborult az elméje, őrültként élt haláláig.

Legfontosabb műveit 1880-1885 között írta:

- Im-ígyen szól a Zarathustra: világirodalmi rangú költői alkotás, N. minden filozófiai gondolatát beleírta, tanítani, nevelni
akart.
- A hatalom akarása: ehhez fűződik a legtöbb félreértés (nácik)

Nietzsche a 20, század végi ember számára a legismertebb filozófus, a posztmodern filozófiai gondolkodás apostola.

Nietzsche filozófiai gondolatai:

• A hatalom akarása - probléma
A valóság minden elemében működik egy erő, törekvés, ami nem szellemi, hanem ösztönre hasonlít, ez a hatalom akarása:
minden ember törekszik arra, hogy életét
magasabb szintre emelje.

A hatalom akarásának két összetevője van:

- aktív: spontán, újratörő, támadó
- passzív: reaktív, visszafogott, korlátozott

Ez a két összetevő küzd egymással, a világban is ez a küzdelem van.

• Minden érték átértékelésének gondolata
Az értékek szerepe fontos. (a 3 nagy érték az európai kultúrában: jó, igaz, szép) Nietzsche új kérdést fogalmaz meg az
értékekkel kapcsolatban: azt vizsgálja, hogy
az értékek mennyire értékesek az élet szempontjából, mennyire járulnak hozzá az értékek az élet magasabb szintre való
emeléséhez. Tehát meg kell vizsgálnunk az
értékeket: ez az értékek átértékelése. Van, amit el kell fogadnunk továbbra is, van, amit el kell vetni. (N. megtámadta a
kereszténység gondolatrendszerét is: inkább
gátolják egyes „értékek" a fejfödést)
• Örök visszatérés gondolata
(a Zarathustra c. műben ez a legnehezebb és legkomolyabb gondolat)Nietzschénél etikai problémáról van szó, szerinte
felelősséggel kell élni, ez a
gondolat megerősíti a felelősségérzést az emberekben. Nietzsche szerint az igazság relatív, nem érdekli az, hogy valami igaz,
hanem, hogy
mi az értéke. Nietzsche szerint a földi események hagyományos körforgást végeznek, mint az égitestek. Az idő végtelen,
viszont a világegyetem határai
végesek, a kombinációk végesek, így ismétlődni kell. N. szerint az örök visszatérés jó. (N. körgyűrűként képzelte el az időt)
• Übermensch-eszme
N. kétfajta erkölcsöt különböztet meg: úri erkölcsöt és szolgaerkölcsöt. Szerinte az úri erények kihalóban vannak, csordaszellem
terjed, ezért ezt meg kell szüntetni. Új
erkölcs kell, a régieket át kell értékelni, egy új, felsőbbrendű emberre van szükség. N. szerint a legfontosabb sajátosság az
autonómia, mert az új ember maga teremti
meg saját értékeit, ő dönti el, hogyan él.
Az übermensch legfontosabb jellemzői:
- a hatalom akarásának aktív ereje a döntő
- harcol a reaktív erők ellen, amik visszahúzzák
- autonómia
- teremtő, aktív lény
- hasonlítható gyermekhez: spontán
- hasonlítható táncoshoz: könnyed, kötöttségek nélküli
Fasiszta ideológia:
Az übermensch fogalma úttörés volt a hitleri fogalomhoz - Nietzschét vádolják
ezzel. (a nácik meghamisították a filozófiai tényeket)

12. tétel Karl Marx (1818-1883)

Marx és a marxizmus megkülönböztetendő: Marxnak halála után vannak követői.

Marx Trierben született nagypolgári családból. Édesapja bankár volt. Jó anyagi körülmények között élt.
Engels apja gyáros volt. Marxnak az ősei között rabbik is voltak. Marx az egyetem elvégzése után újságíróként
helyezkedett el. Nagyon kiegyensúlyozott gyermek és ifjúkora volt. A szegények szemszögéből nézte a világot. Nem zsidó
német arisztokrata lányt vett el feleségül.
 Engels Angliába emigrált. Marx és Engels Franciaországban ismerkedtek meg. Teljes nyomorban kezdték életpályájukat.
Meg akarták dönteni a kapitalista társadalmat is. Marx jó szellemi képességgel rendelkezett. Elmélete a XIX. században
jelent meg.

Marxi koncepció: egytényezős nagy társadalomelmélet. Ennek az elméletnek 3 mozzanata van:

97. osztályelmélet
98. osztályharcelmélet
99. formációelmélet

Osztályelmélet: a társadalmi jelenségek okát a gazdaságban, a tulajdonban és a magántulajdonban keresi. Marx szerint a
termeléshez eszközök kellenek (objektiváció, gyár). Az emberi munkaerő mindenből terméket állít elő. a termelés objektív
eszközei a burzsoázia kezében vannak. Nekik módjuk volt arra, hogy megvásárolják a munkaerőt a termeléshez. A
proletároknak (bérmunkásoknak) nem voltak termelési eszközeik.

Marx azok közé tartozik, akik fölvázolják a társadalmat. A kapitalizmusban 2 osztály van:
100.burzsoázia (tőkések): kevesen vannak.
101.proletárok (bérmunkások): sokan vannak.
Aki nem tőkés és nem végez fizikai munkát, a szellemiek rétegéhez tartozik. A szellemiek (értelmiség) csoportja fellázítja a
munkásosztályt. Az értelmiség csoportja nem egységes. Egy része egyetért a polgárság eszméivel, a másik rész a
proletáriátus eszméket képviseli. A proletár létnek 2 fázisa van:
102.magában való osztálylét: elfogadja ezt az állapotot, de nem tesz semmit.
103.magáért való osztálylét: tapasztalja a tényeket és tenni is akar valamit.

Osztályharcelmélet: a világ változásának feltétele Õ a konfliktusok megoldása a harcban van. A munkásság fellázad, több
jogot harcol ki. Eredményes a javak megszerzése. A tőkések osztálya kizsákmányoló osztály; a kizsákmányoltak pedig a
proletárok. A konfliktus, a forradalom viszi előre a világot. Marx elmélete: konfliktuselmélet.

Formációelmélet: Marx egyik tévedése ehhez az elmélethez kapcsolódik. Az emberiség fejlődésében vissza akar tekinteni.
104.formáció az ősközösség. Nem volt kizsákmányolás.
105.formáció az ókori társadalmi berendezkedés Õ rabszolgatartó társadalom, ez kizsákmányoló társadalom. E
társadalmak felbomlása gazdasági okokban keresendő.
106.formáció: középkor, újkor eleje. Feudális hűbéri társadalom és egy népes számú jobbágytársadalom. Itt is jelen volt a
kizsákmányolás. Megjelenik a kapitalista társadalom is, mely felváltja a kapitalizmust.
107.formáció: a jövő társadalmának 2 szakasza van:
108.szocialista társadalom: társadalmi tulajdonban kerülnek a gépek és az eszközök. Az elosztás a teljesítmény
alapján történik.
109.kommunista társadalom: anyagi téren nagy a bőség. Az emberek szükséglet alapján vesznek a javakból. A
demokrácia, az autonómia a marxi elméletnek nagyon sarkalatos feltétele volt.
5. formáció: ázsiai termelési mód. Marx anyagi eredetűnek tartotta a világot. Empirikus művek jelentek meg. Különböző
országokról szóló művek.

Marx és Engels részt vettek abban a mozgalomban, amelyik meg akarta dönteni a kapitalista társadalmat.
Marx és Engels műveli a polgári társadalom autonómiáját vázolják fel. Vannak történetfilozófiai írások is.
·Család, magántulajdon és állam
·Kommunista kiáltvány