C S Ó K A J.

L A J O S

SZENT BENEDEK
FIAINAK
VILÁGTÖRTÉNETE I.

ECCLESIÁ
SZENT B E N E D E K FIAINAK
VILÁGTÖRTÉNETE
különös tekintettel Magyarországra

Irta
CSÓKA J. LAJOS

Ecclesia Könyvkiadó
 Nihil obstat. Dr. Ernestus Mihályi censor deputatus.
Nr. 59—2 1969. Imprimatur. In Monte Sacro Panno-
niae, 11. Julii 1969. Dr. Ulricus Monsberger prior
regens.

Más dolog elbeszélni a tényeket, más tanítani a teendőket;

a történelem híven és hasznosan elbeszéli a történteket.
Aliud est facta narrare, aliud docere facienda;
história facta narrat fideliter atque utiliter.
(S. Augustinus: De doctrina Christiana. II. 28.)
 ELŐSZÓ

A munka célja, a megvalósítás módszere

VI. Pál pápa Szt Benedeket 1963-ban Európa védőszentjévé
avatta, mert Regulája fiai által egész Európába elvitte a kul-
túrát. Amikor munkánk során bemutatjuk Szt Benedek eszme-
világát — célját és eszközeit — s azt, hogy fiai, a bencés szerze-
tesek szinte másfél évezreden át imádságukkal és munkásságuk-
kal miként valósították meg annak gondolatait s miként alapoz-
ták meg és fejlesztette ki Európa keresztény kultúráját, akkor
láthatjuk, hogy a pápa minő alapon választotta a bencések Aty-
ját Európa patrónusává.
A munka folyamán alkalmazott fontosabb elveinket és szem-
pontjainkat, azaz módszerünket a következőkben jelölhetjük
meg.
A bencés szerzetesség történetének létesítő oka és éltető eleme
iSzt Benedek regulája, rendszabálya volt; az intézményesítette a
rendalapító gondolatvilágát. Ezért kellett — a szerzetesi eszme
fejlődéoének ismertetés után — részletesen tárgyalnunk a Re-
gula ideológiáját és társas életformáját.
Utána figyelemmel kísértük, hogy a Regulában elvetett mag,
a „bencés szellem" századok folyamán, különböző népek és or-
szágok, különböző állami és kulturális viszonyok és igények kö-
zött miként bontakozott ki és minő gyümölcsöket hozott. Mivel
pedig annak a magnak, annak az eszmének a sorsa, fejlődése,
érvényesülése állandóan függött az azt körülvevő fizikai és er-
kölcsi világ befolyásától, az egyházi és politikai, a gazdasági és
társadalmi, a tudományos és művészeti körülményektől, melyek-
kel szemben nem elszigetelten, hanem a kölcsönös hatás viszony-
latában állott — azért rendtörténetünket az azt körülvevő kul-
turális életbe ágyaztuk be, abból emeltük ki s azzal állandó
dialektikus kapcsolatban tartottuk.
Az aránylag nagy helyet elfoglaló magyar részeket természet-
szerűleg nemcsak az egyetemes és a magyar történettel kellett

7
összefüggésbe hoznunk, hanem a külföldi bencés élettel is. Igaz
ugyan, hogy központilag szervezett és egységesen irányított ben-
cés ,,rend" alapítására nem gondolt Szt. Benedek s az a történe-
lem folyamán sem jött létre, mégis a Regula s egyes bencés
eszmeáramlatok és reformtörekvések áthatották, illetőleg többé-
kevésbé érintették az egész bencés szerzetességet, s így ha nem
is jogi, de nagyfokú eszmei közösséget, egységet hoztak létre,
melyre a magyar bencés történet ismertetésénél is folyton f i -
gyelemmel kellett lennünk.
A történeti élet — akár egyéné, népé, eszméé, akár intézmé-
nyé: egyházé, államé, szerzetes rendé — mindig folyamatnak
tekinthető, melynek tartalma idők során folyvást gyarapszik és
folyvást változik. A mi esetünkben a Regulában látjuk azt a lé-
tesítő okot és eszmét, mely rendtörténetünk folyamát elindí-
totta, annak sajátos egyéniségét megadta s egységét biztosította
— a különböző személyi törekvések, idő- és helybeli körülmé-
nyek pedig folyton változtatták. A Regulában megadott „örök
eszme" s a folyton változó korviszonyok és korkövetelmények öt-
vöződése, szintézise alakította ki a mindenkori bencés életformát,
a ,,modus vivendi"-t.
Történetünk ily formában való fölfogása tette nemcsak lehe-
tővé, hanem szükségessé is, hogy annak egységes folyamatában
szakaszokat létesítsünk, korszakokat alkossunk. A történeti élet
megragadásának és ábrázolásának a legfontosabb föltétele és
követelménye ugyanis a változások meglátása és szemléltetése.
A korszakalkotás többféle műveletet igényelt. Egyrészt rá kel-
lett mutatni azokra a külső és belső eszmeáramlatokra, anyagi és
szellemi vonatkozású törekvésekre és eredményekre, melyek
mint egy-egy korszak szülöttei vagy létrehozói egységes színeze-
tűek voltak, másrészt utalni kellett azokra a különbségekre, me-
lyek az előző korszak uralkodó jellegű megnyilatkozásaival
szembe állították azokat. Ám ha a korszakalkotással így bizonyos
fokú elhatárolást végeztünk is, a dinamikus, a változó mozza-
natok mellett a statikus elemet, az állandó jellegű „örök eszmét"
is figyelemmel kellett kísérnünk, mert az biztosította a különálló
szakaszok vagy korszakok összefüggését, az életfolyamat szerves
egységét.
A korszakokra tagolás azonban nemcsak egy-egy korszak jel-
legzetességeinek világos és lezárt, határozott képben való be-
mutatását szolgálja, hanem az élet ritmusát, a lendület, az élet-
erő apályát és dagályát is érezteti. Mivel a bencés történet szo-
ros kapcsolatban állott az azt körülvevő egyetemes történettel,
természetes, hogy az utóbbi ritmusa az előbbién is érezhető.

8
 Mivel továbbá a bencés szerzetességnek mint önálló kollektív
egységnek is megvolt a maga egyéni életműködése — a világ-
és az egyháztörténet fázisai teljesen nem azonosulhattak rend-
történetünk korszakaival. így pl. a bencés élet lendülete a XII.
század második felében már gyöngülni kezdett s elveszítette a
nyugati keresztény társadalomban korábbi vezető szerepét —
az egyháztörténetben viszont a XIII. század a gótika és a skolasz-
tika szépséges, diadalmas korszaka. Ezzel szemben az Egyház
életében a XV. században mutatkozott hanyatlás, amikor a zsi-
nati eszme létében fenyegette a pápaság inézményét, a rene-
szánsz pedig valláserkölcsi tekintélyét veszélyeztette — ugyan-
akkor a bencés szerzetesség egymás után szervezte az életerős
olasz, spanyol és német kongregációkat. Magyar vonatkozásban
hasonlóképpen szemlélhetjük, hogy amíg Mátyás király a leg-
nagyobb méretekben fejlesztette ki az állam hatalmát, addig a
bencés szerzetesség végínségre jutott — II. Ulászló uralkodása
alatt pedig az ország fizikai és erkölcsi ereje roppant meg s a
bencés rend szerveződött újjá.
De az is természetes, hogy korszakaink elhatárolása nem történ-
hetett évszámokkal, hisz még az ókor lezárását is csak bizonyos
önkénnyel végezhetjük a 476. esztendővel. Különösen a dialek-
tikus történetszemlélet hangoztatja, hogy egy-egy kor uralkodó
kultúrája mellett már hosszú időn át élt, fejlődött, erősödött az
a másik, amelyik aztán melléje társult, majd föléje került s át-
vette annak irányító szerepét. Ezért mi is a 821-ben meghalt
anianei Szt Benedeket és eszmevilágát nem a IX. századi Ka-
roling, hanem az azt követő korban ismertetjük, mert az csak
a X. század első felében indult clunyi mozgalomban jutott ura-
lomra.
Az is jellegzetes történeti tünet, hogy egy-egy eszme külön-
böző minőségű kultúrterületeken különböző időben tudott ki-
bontakozni. A gótika gondolatvilága pl. a franciáknál már a XII.,
minálunk csak a XIII. század második felében lett uralkodóvá.
Hasonló fáziskülönbségek a reneszánsz, a barokk s a fölvilágo-
sodás uralomra jutásával kapcsolatban is megállapíthatók. Ezért
az egyes korszakok elhatárolását nem is évszámokkal, hanem
kultúrtörténeti megjelölésekkel végeztük s azokban természet-
szerűleg a bencés élet jellegzetességeit emeltük ki. Annak, hogy
egyes korszakainkat a művészettörténet román, gót, reneszánsz,
barokk szavával jelöltük, abban adjuk magyarázatát, hogy föl-
fogásunk szerint ezek a művészettörténeti stílusok egyetemes
életstílust is jelentettek. Az egyes korok egyéniségének, élet-
stílusának a művészetek adták legszemléletesebb kifejezését.

9
 Munkamódszerünkkel kapcsolatban azt kívánjuk megjegyezni,
hogy míg az I. kötet viszonylag csekélyebb forrásanyagát jó-
részt közvetlenül is áttekintettük, addig a II. kötetben erre már
kevésbé adódott mód. Itt még a forrásokat földolgozó óriási,
' szinte áttekinthetetlen irodalomnak is csak egy hányadát hasz-
náltuk közvetlenül. Hiányaink pótlására a legtöbbet Ph. Schmitz
hétkötetes, modern irodalmi apparátussal gazdagon fölszerelt,
francia nyelvű egyetemes rendtörténetéből merítettünk; de
ugyancsak bőségesen hasznosítottuk D. Knowles angol, G. Penco
olasz, H. Tausch osztrák s I. Ostojič horvát-dalmát bencés törté-
netét is. Magyar vonatkozásban a bencés adatok túlnyomó részét
az Erdélyi L. és Sörös P. által írt, illetőleg szerkesztett pannon-
halmi rendtörténet 14 kötetéből vettük.
Bár ezek mellett sok más munkát is tanulmányoztunk, mégis
azt kell mondanunk, hogy összefoglalásunk nem annyira anya-
gában, mint inkább fölépítésében, szerkezetében, szemléletmód-
jában jelent új, egyéni alkotást. A szerkezet tekintetében tuda-
tosan törekedtünk arra, hogy teljes és összefüggő képet nyújt-
sunk a bencés szerzetesség múltjáról. Az egyetemes rendtörté-
nettel foglalkozók ugyanis — főleg nyelvünk ismeretlen volta
miatt — alig vettek tudomást az ezeréves színes és értékes ma-
gyar bencés életről, a magyar rendtörténet írói viszont a kül-
földi fejlődés és kapcsolatok kellő figyelemmel kísérése tekinte-
tében maradtak adósok.
A munkamódszerrel természetszerű kapcsolatban áll a tör-
ténetíró föladatáról és magatartásáról vallott fölfogásunk. A
históriát régóta „magistra vitae"-nek tartották és sokan mint-
egy pedagógust láttak benne. Azt várták tőle, hogy a múltból
vett tanulságok nyújtásával a jelen problémáit a jövő számára
igyekezzék megoldani. Mi úgy véljük, hogy ha a tudomány
elsőrendű célja az igazság kutatása és ismertetése, akkor a tör-
ténettudomány arra van hivatva, hogy az emberi társadalom-
nak vagy annak egy részének, egy megnyilatkozásának múlt-
ját, kifejlődését szakszerű eszközökkel és módszerekkel kutassa
és ismertesse s ezáltal a „veritas historica"-t, a történeti igaz-
ságot mennyiségileg gyarapítsa, minőségileg fejlessze.
Ezt a fölfogást több, mint másfélezer évvel ezelőtt fogalmazta
meg Szt Ágoston abban a formában, melyben munkánk mottó-
jául választottuk: „Más dolog elbeszélni a tényeket, más dolog
tanítani a teendőket; a történelem hűen és hasznosan beszéli el
a történteket." A történeti hűség és a hasznosság a történettu-
domány terén abban a mozzanatban kapcsolódik, hogy a histo-
rikus hűség a történeti valóság megismerésére és megismerte-

10
tésére törekszik — a történeti életfolyamat, a múlt ismerete
pedig mind pozitív, mind negatív vonatkozásaiban az egyén és
a közösség jövője alakításában egyaránt hasznosítható.
A historikus hivatása tehát, hogy a történeti múltat ábrázolja
s lehetőleg úgy ábrázolja, ahogyan az lefolyt; Leopold Ranke
szerint azt és úgy adja elő, „was und wie geschehen ist." Sajnos,
ezt az ideálisan magas célkitűzést megvalósítani nem tudja, csu-
pán megközelíteni törekszik. A történész ugyanis nem fotográfus,
aki gépével szenvtelenül áll tárgyával szemben, hanem inkább
festő, aki témáját saját szemével nézi s a látottakat a maga fizi-
kai és lelki szemlélete és kiválasztása nyomán szubjektíven ábrá-
zolja. Világos, hogy teljesen hű, teljesen objektív történetírás, a
múlt adekvát rekonstruálása már csak emiatt sem lehetséges.
Az eszméknek, törekvéseknek és eseményeknek okaikban és ösz-
szefüggéseikben megragadott, komprehenzív meglátása és elő-
adása csupán cél, melynek elérésére a történetírónak törekednie
kell. Ennek a törekvésnek mindenkori eredménye adja a törté-
neti művek alacsonyabb-magasabb szellemi színvonalát, tárgyi-
lagos vagy elfogult jellegét. A történeti alkotás ugyanis nemcsak
az ábrázolt tárgynak többé-kevésbé hű vetülete, hanem az áb-
rázoló személy, a historikus egyéni kultúrájának és tehetségének,
lelki és erkölcsi beállítottságának is dokumentuma.
Végül néhány szót még a munka menetéről s annak kialakulá-
sáról is kell mondanunk, mert „habent sua fata libelli" — a tör-
téneti műveknek is megvan a maguk története. Ennek a bencés
rendtörténetnek az elkészítésére évtizedekkel ezelőtt boldogem-
lékű főapátunk, Kelemen Krizosztom adott megbízatást. Ennek
azonban az ő életében nem sikerült megfelelnem. Az éveken át
végzett anyaggyűjtésem ugyanis a II. világháború végén meg-
semmisült s ezért — amint lehetőség nyílt rá — újra kellett kez-
denem a munkálatokat. Ennek során liturgia- és zenetörténeti
vonatkozásokban sokszor vettem igénybe Szigeti Kilián rendtár-
sam készséges segítségét; Ijjas Antal barátom a könyv olvasmá-
nyossá tételében, Csóka Gáspár bencés unokaöcsém a Mutató ké-
szítésében nyújtott értékes támogatást. Nekik éppoly őszinte
hálával tartozom, mint az Ecclesia-könyvkiadó Vezetőségének,
hogy szíves volt munkámat megjelentetni.

Pannonhalmán, 1969. márc. 21-én, Szt Benedek ünnepén

11
 BEVEZETÉS

A SZERZETESI ESZME ÉS INTÉZMÉNY KIALAKULÁSA

A KERESZTÉNY ÓKORBAN

A szerzetesség és a „religio"
A szerzetesség eszmei alapját, célját és értelmét a vallásos
életeszmény, az Istennel való kapcsolat, a „religio" lehető töké-
letes megvalósításában jelölhetjük meg. A szerzetes „religiosus",
mert hivatásszerűen törekszik az erkölcsi tökéletességre. „Az
pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, egyedüli igaz
Istent, és akit küldöttéi, Jézus Krisztust" (Jn XVII. 3.). Istennek
és a hozzánk való viszonyának megismeréséből természetszerű-
leg következik az Ö szeretete és szolgálata.
Ennek a természetfölötti világnézetnek és a neki megfelelő
életmódnak azonban akadályai vannak. Eszményi szárnyalásun-
kat ellensúlyozza, sokszor lehetetlenné teszi anyagias vonzódá-
sunk, mely a természetfölöttivel szemben nagyon is a természe-
tesre irányul. Világnézetünknek és magatartásunknak ezt a ket-
tősségét világosan hirdette Szt Pál, amikor azt mondotta: „A
belső ember szerint örömöm találom Isten törvényében, de más
törvényt tapasztalok tagjaimban." (Róm. VII. 23.) Az Égnek és a
Földnek, az anyagnak és a szellemnek, a testnek és a léleknek
ez a kettőssége és ellentétessége okozza az emberi élet feszült-
ségét, állandó nyugtalanságát, a szemben álló erők küzdelmét.
Erkölcsi életünknek ez a küzdelme az a harc, melyről az Űr Jé-
zus azt mondotta: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem,
hogy kardot" (Mt X. 34.). Ezt a harcot — Istent az akadályok
ellenére is megismerni, szeretni, szolgálni — jól megharcolni és
diadalmasan befejezni: az emberi élet értelme, az evangéliumi
életeszmény megvalósítása.

„Ha tökéletes akarsz lenni...": az evangéliumi tanácsok

A vallásos életeszmény megvalósításáért, az erkölcsi tökélete-
sedésért folytatott sikeres harcnak sajátos akadályai és sajátos
eszközei vannak. Az akadályok Szt. János I. levele szerint „a

13
test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége." (IL
16.) Ez azt jelenti, hogy az érzékiség, a birtoklás és a hatalom
vágya olyan elemi erő az emberben, mely állandóan veszélyez-
teti az erkölcsi tökéletesedés eredményes munkálását. Ennek az
ellentétes erőnek lehető gyengítését, szinte kikapcsolását aján-
lotta az Űr Jézus az úgynevezett „evangélium tanácsok"-ban,
amiken a később megfogalmazott hármas szerzetesi fogadalom
alapul.
„Jó mester — szólította meg az Űr Jézust egy gazdag ifjú —,
mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? Ki mondá neki:
. . . . ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat.
Kérdi amaz: Melyeket? Jézus pedig mondá: Ne ölj, ne törj há-
zasságot, ne orozz, hamis tanúságot ne szólj, tiszteld atyádat és
anyádat és szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Mondá neki
az i f j ú : Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva: minek hí-
jával vagyok még? Mondá neki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni,
menj, add el, amid van és oszd el a szegények között és kincsed
leszen a mennyekben és jer, kövess engem." (Mt. XIX. 16—21.)
Az evangéliumi eszmény megvalósításának első föltétele tehát a
„világ" elhagyása, az anyagi javak megvetése, az önkéntes sze-
génység vállalása.
Az evangélium ugyanazon fejezetében olvasható továbbá az
Űr Jézusnak a zsidókkal folytatott vitája a házasságról, annak
fölbonthatatlanságáról, melyet ugyancsak a magasabb követel-
ményre való utalással fejezett be: „Nem mindenki fogja fel ezt
az igét, hanem akinek megadatott. Van, aki mennyek országáért
önként lemond róla." Erre vonatkozólag Szt Pál úgy nyilatko-
zott: „A szüzekre nézve nincs parancsolatom az Úrtól, tanácsot
azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hű
legyek. Azt tartom tehát, hogy jó, ha így marad az ember." (I.
Kor. VII. 25—26.)
Az evangéliumi tanácsok harmadikának nincs ugyan ennyire
kifejezett szentírási alapja, de Krisztus követője tudja, hogy
Mestere nem azért jött e világra, hogy „Neki szolgáljanak, ha-
nem hogy Ö szolgáljon" (Mt. XX. 28.) s tudja, hogy Ö valóban
„engedelmes volt a halálig, egészen a kereszthalálig" (Filip. II.
8.). Szt Lukács evangéliumának szavait: „Aki titeket hallgat,
engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg . . . " (X. 16.)
az Egyház és törvényhozása nemcsak az apostolokra és utódaikra
alkalmazta, hanem bizonyos értelemben a szerzetes elöljárókra
is, s a szerzetesi regulák is Isten helyettesének mondták a veze-
tőket.
Az evangéliumi tanácsok s az azon alapuló szerzetesi fogadal-

14
mak, a szegénység, szüzesség és engedelmesség tehát a legma-
gasabb cél, Isten lehető tökéletes szeretete és szolgálata érdeké-
ben túlmennek az átlagos keresztény erkölcsi törvényeken s
nemcsak a tisztátalanságot, az önző kapzsiságot és a jogtalan
uralkodási ösztönt igyekeztek megfékezni, hanem még a meg-
engedett házaséletről, magántulajdonról és önrendelkezésről is
lemondanak. Az evangéliumi tanácsok és a fogadalmak lénye-
gükben negatív jellegűek, „abnegatio"-k, amennyiben azt cé-
lozzák, hogy az önmegtagadás által elhárítsák a legfőbb akadá-
lyokat a lélek szabad szárnyalása elől az eszmei magasságok felé.
„Aztán jer és kövess e n g e m . . . "
Ám az evangéliumi tanácsok megvalósítása, a fogadalmak
megtartása nemcsak negatív jellegű tevékenység; van annak po-
zitív oldala is. Ahhoz ugyanis, hogy anyagi, érzéki valónkkal,
önző ösztöneinkkel fölvegyük a harcot, nagy erkölcsi erőkifej-
tésre van szükség, ami aztán lelki erőnket edzi, növeli és bizto-
sítja annak érvényesülését az önző világunkkal szemben. Ezt a
harcot a szentírás ,,önmegtagadás"-nak nevezi s azt mondja,
hogy csak ennek árán lehet bárki „Krisztus követője". A ke-
resztény erkölcstan ezt az állandó önmegtagadást, az ösztönök
világának alávetését az eszmények világának, „aszkézis"-nek
nevezi. Mindennek legfőbb célja pedig a szeretet: Isten és az
abból következő jelebaráti szeretet.
A szerzetesség eszméje tehát az evangéliumi tanácsokon alap-
szik, melyek az átlagosnál magasabb, tökéletesebb valláserkölcsi
céljuk biztosabb elérésére sajátos eszközöket vesznek alkalma-
zásba.
Az erkölcsi tökéletességre való törekvés hamarosan rátalált
a sajátos célt szolgáló speciális eszközökre s az egyház életében
hamarosan megkezdődött az eszmei magnak testet öltése, annak
gyakorlati kibontakozása.
„Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel ke-
resztjét és kövessen engem" (Mt. XVI. 24.). Az Űr Jézusnak ezt
a világos fölszólítását lehet a szerzetesi élet toborzójának tekin-
teni. Szt. Jusztin iratai szerint már az I—II. század fordulóján
voltak olyan nők, akik először csak magánúton, majd nyilvá-
nosan a templomban szüzességi fogadalmat tettek. Ezek a ,,vir-
gines" kezdetben még megmaradtak családi körükben. Később
azonban már az egyházak, illetőleg egyházközségek szolgálatára
szentelték magukat s mint diakonisszák a karitász és a hitoktatás
terén fejtettek ki hasznos működést. A hasonlóképpen szűzies
életformát követő férfiakat „continentes"-nek hívták; az ő éle-

15
tűk jellezetessége is az önmegtagadás nem átlagos fokon való
gyakorlása volt.
A keresztény szerzetesség első és kezdetleges jelentkezését te-
hát az első századok aszkétáiban szemlélhetjük. A fejlődés üte-
mét meggyorsították s irányát meghatározták a III. és a IV.
század véres üldözései. Különösen Decius és Diocletianus ural-
kodása alatt hagyták el sokan otthonukat s valamilyen hegy-
vagy pusztavidéken elvonulva várták az üldözések elmúlását,
így sokan kényszerűségből ismerkedtek meg a világtól elvonult,
a remete élettel, mit aztán megszerettek és tovább is folytattak.
De voltak olyanok is, akiknek nem tetszett a 313-ban szabadsá-
got nyert Egyház tömegkeresztény élete, akik továbbra is a hősi,
önmegtagadó keresztény életet kívánták élni, mire a közösség-
ben, a családban már kevésbé nyílt alkalom. Ezért az elvilágia-
sodástól való félelmükben elhagyták otthonukat s lakatlan terü-
leteken, pusztákban élték aszketikus, csupán Égre tekintő éle-
tüket.

A szerzetesség kibontakozása Keleten:

Szt Antal, Pachomius, Vazul
Ennek a remete életnek klasszikus hazája Egiptom volt, köz-
pontja pedig a Nílus alsó folyása mentén kialakult nitriai és ske-
tisi remeteség. De szinte azonos időben föltűnt aztán Szíriában
is. A remete élet eszményeiről és formáiról Palladius püspök
„História Lausiaca"-jából és az ő nyomán dolgozó Rufinus „His-
tória monachorum"-ából értesülünk. Mindkét mű az V. század
elején készült. Ezekből látjuk, hogy egyesek egymástól távol
fekvő zugokban, barlangokban, ,,laurá"-kban, mások kis cellák-
ban, ,,monasterion"-okban laktak. Életüket a saját fönntartásu-
kat biztosító testi munkában s az önmegtagadás változatos for-
máiban töltötték el.
Isten athlétáinak valóságos életeleme volt az „agón", a küz-
delem az ördög kísértéseivel és saját ösztönös vágyaikkal szem-
ben s a verseny az önmegtagadás tényeiben. Az imádság, virrasz-
tás, böjt s hallgatás terén sokszor csodálatos teljesítményeket ér-
tek el. Bár a remeték életét általában jellemzi a „pneumatikus"
fölfogás, mely szerint őket közvetlenül a Szentlélek irányítja,
azért a közösségre törekvésnek, az Egyházzal való együttélésnek
is megtalálhatók a jelei. Rendszerint szombaton és vasárnap
gyűltek össze a nagyobb telepeken épített templomokban közös
istentiszteletre; s voltak olyanok, kik útra keltek és fölkeresték
a puszta „atyáit", hogy azokkal lelki életük problémáiról, a

16
szentírás értelmezéséről elbeszélgetve, üdvös tanulságokban
meggyarapodva térjenek vissza otthonukba.
PaŰadius elbeszéléseinek kiemelkedőbb alakja az alexandriai
Makarius, aki nagy tekintélyét heroikus önmegtagadásával érte
el. A szerzetesi eszme fejlődése szempontjából azonban még je-
lentősebb szerepe volt a Közép-Egiptomból származó remete
Szt Antalnak (251—356). A gazdag ifjúról szóló evangéliumi
részlet hatására hagyta el otthonát s vonult remeteségbe. Már
évtizedek tapasztalata állott mögötte, amikor tanítványok cso-
portosultak körülötte, hogy az ő irányítása alatt éljék remete éle-
tüket. Rendszabály írására azonban még nem gondolt, csupán
élete példájával és tanításával kívánt hatni remetéire.
A szerzetesi gondolat intézményesített, társadalmi formáját
a kopt származású Szt Pachomius (286—346) alakította ki, mikor
Tabennisiben az anachoréta, a szervezetlen remete életmód he-
lyébe a coenobiták közös életformáját állította. Sajátságos, hogy
a közös életet élő szerzeteseket továbbra is „monachus"-oknak
nevezték, mely szó pedig eredetileg a „monasterion"-ban egye-
dül, külön élő remetékre vonatkozott.
Szt Pachomius ifjúkorában katonáskodott s ez a katonás jelleg
szerzetesi működését mindvégig jellemezte. Kezdetben csak test-
vérével, majd 3 társával élt együtt, tekintélye azonban oly nagy
lett, hogy egymásután 9 kolostort kellett tanítványai számára
alapítania. A falakkal körülvett kolostorokban természetszerűleg
megjelent a nőket s általában az idegeneket kizáró klauzúra is.
A legfőbb vezetést saját kezében tartotta, de minden kolostor ka-
pott külön elöljárót is. A remeték addigi kötetlen életébe szigorú
rendszert vitt, s a közös fegyelem fönntartásáról az évenként
kétszer tartott közös gyűlések gondoskodtak. A kolostori életre
jelentkezők erkölcsi fölfogását és szellemi képességeit vizsgálat-
nak vetette alá s az illetők csak a hároméves próbaidő sikeres
kiállása után nyerték el a fölvételt jelentő szerzetesi tonzúrát
és ruhát.
A pachomiusi regula megszabta az imádság és a munka idejét
és módját. Az imádság — zsoltárok, könyörgések, az ó- és ú j -
szövetségből vett olvasmányok — végzésére naponként kétszer,
reggel és este gyülekeztek össze a kolostor templomában, szom-
baton és vasárnap pedig szentmisét hallgattak és szentáldozás-
hoz járultak. A közös istentisztelet mellett azonban fontos sze-
rep jutott a magánimádságoknak és a munkának is. Az utóbbi
tekintetben már szakítottak a remeték ülőfoglalkozásával (kosár-,
gyékénykészítés stb.); helyette a kert- és földművelés és a kéz-
művesség nyert jelentőséget. Az átlagosnál szigorúbb önmegta-

2 Szent B e n e d e k f i a l n a k I.
17
 gadás céljából megengedte Pachomius a magán étkezést ; az ön-
megtagadás legmagasabb fokát mégis az egyéni akarat kikapcso-
lásában, a tökéletes engedelmesség megvalósításában látta. A ko-
lostori élet öncélúságát nemcsak a világtól való elzárkózás mu-
tatta, hanem az is, hogy szerzetesek számára tiltotta az egyházi
rendek fölvételét. Bár idők folyamán rendszabályt is szerkesz-
tett, a legfőbb tekintélyt saját személye jelentette, ami halála
után intézménye hanyatlását okozta.
A szerzetesi eszme fejlődésének útján a következő állomást
Nagy Szt Vazul (330—379) működése jelentette. Ha remete Szt
Antal az aszketizmust, Szt Pachomius a közösségi gondolatot
hangsúlyozta, Szt Vazul érdeme, hogy a felebaráti szeretet, a
„Caritas" gyakorlását hozta kapcsolatba a szerzetességgel. Vazul
valódi keresztény családi környezetben nőtt föl s így tapaszta-
latból tudta, hogy a család nem zárja ki az aszketikus eszmények
szolgálatát. Végiglátogatva az egiptomi, szíriai és palesztinai re-
meték telepeit, azok életmódját egyéni tapasztalata alapján is-
merte meg. így alakította ki saját elgondolását az Istent kereső
szerzetesi életről, melyet Neocezaria közelében igyekezett meg-
valósítani. Életszentségének és önmegtagadó életének hírére
annyian gyűltek köréje, hogy Pontusban és Cappadociában is
kénytelen volt kolostorokat alapítani. Szerzetesei számára két
rendszabályt is írt. Ezek még nem olyan törvénykönyvek, me-
lyek a szerzetesi élet szervezetét és működését szabályozzák, ha-
nem olyan aszketikus művek, melyek a szerzetesi élet ideológiai
alapvetését tartalmazzák. Szt Vazul ezen elméleti és gyakorlati
tevékenysége által vált a keleti szerzetesség patriarchájává.
Ez a vazuli szerzetesi élet több tekintetben is fejlődést jelen-
tett a pachomiusi formához képest. A remete és a közösségi élet
kérdését elvi alapon vette vizsgálat alá s annak eredményeként
egész határozottsággal a közösségi forma mellett foglalt állást.
Meggyőzően bizonyította, hogy az felel meg inkább az evangé-
lium szellemének, mert abban az erények, főleg a felebaráti sze-
retet sokkal inkább gyakorolhatók, mint a magányban. A leg-
kiválóbb klasszikus műveltségben részesült Szt Vazul tudatosan
törekedett a kolostori élet harmóniájára, a bölcs mértéktartásra.
Óva intette szerzeteseit az aszkézis túlzásaitól; az egyéni önmeg-
tagadásokat az elöljárók engedélyétől tette függővé. A közösségi
szellemet az imádság és a munka végzésében s az étkezésnél is
hangsúlyozta. A lelki élet vezető szerepét azáltal domborította
ki, hogy naponként már hatszor gyűltek össze közös istentiszte-
letre. A liturgiával való ezen szorosabb kapcsolat abban is je-
lentkezett, hogy megkívánta, hogy szerzetesei közül néhányan

18
papi joghatósággal rendelkezzenek. A szerzetességet nem akarta
a papsággal, az egyházi renddel szembeállítani; ő maga mint
Neocezárea érseke halt meg.
Jellegzetes Szt Vazulnak az a fölfogása is, mely a kolostor és
a társadalom viszonyára vonatkozik. Nem törekedett a teljes
szakításra, sőt ellenkezőleg: a kolostor tiszta keresztény szelle-
miségét igyekezett kisugároztatni a környező társadalomra. Kí-
vánatosnak tartotta, hogy a szerzetesek gyermekek, főleg árvák
nevelésével, szegények és betegek gondozásával is foglalkozza-
nak. Ugyancsak felebaráti szeretetből fakadóan engedte meg,
hogy idegenek mintegy lelkigyakorlatként a kolostorban időz-
hessenek, a szerzetesek pedig időközönként meglátogathassák
hozzátartozóikat. Szt Vazul kolostora tehát erkölcsi és szellemi
tekintetben is mintaképet akart adni a keresztény társadalom
számára. Regulája a még meglehetősen nyers és csiszolatlan
pachomiusi szerzetes életet lelkibbé, nemesebbé igyekezett tenni,,
s annak megtartására fogadalommal kötelezte követőit.

A Kelettől tanuló Nyugat:

Szt Ágoston, Márton, Cassianus, a lerinsiek, Patrik
Az Egyház életének ezzel a mind jelentősebbé váló jelenségé-
vel a szinte kizárólag keleti püspökökből álló egyetemes zsinat
451-ben foglalkozott Chalcedonban. Kívánta, hogy a szerzetesek
maradjanak kolostoraikban, tartsák távol magukat a világi
ügyektől. Életüket az illetékes egyházmegyés püspökök ellen-
őrzik: ők adnak engedélyt monostorépítésre s az onnét való
távozásra is.
A szerzetes eszme és intézmény a IV. század közepén meg-
kezdte hódítását Nyugaton. Úttörőit abban a két nitriai remeté-
ben szemlélhetjük, akik az alexandriai pátriárkát, Szt Atanázt
száműzetése idején Rómába kísérték (339). A római keresztények
csodálkozva hallgatták az önmegtagadás hőseiről szóló elbeszé-
léseket. Ezt a hatást csak erősítette Szt Atanáz, mikor 365-ben
megírta remete Szt Antal életét, ami aztán latin fordításban is
megjelent. A szerzetesi gondolat népszerűsítése terén jelentős
szerepet játszott Szt Jeromos, aki latinra fordította Szt Pacho-
mius rendszabályát s egykori barátja, Rufinus püspök, aki a
„História monachorum" mellett kivonatos latin fordításban Szt
Vazul reguláit tette közzé. Nagy hatásuk volt ezenkívül a IV.
században megindult szentföldi zarándoklatoknak is, mert a za-
rándokok saját szemükkel láthatták a szíriai és a palesztinai asz-
kéták önmegtagadó életét.

19
 Rómában Marcella aventinusi palotájában indult meg a szer-
zetesi élet. A kialakuló női zárdákhoz csakhamar férfi kolostorok
csatlakoztak. Szt Ambrus Milanóban alapított kolostort, Szt
Özséb Vercellaeben, Szt Honorius Bresciában, Szt Paulin Nolá-
ban, Szt Ágoston pedig Hippóban késztette közös életre szék-
városa papjait. Ágoston regulát is írt karthagói és hippói szer-
zetesei számára s „De opere monachorum" c. munkájában is ve-
lük foglalkozott. Az említett püspökök által szervezett városi
szerzetességgel szemben az Appeninek barlangjaiban s a tyrrheni
tenger szigeteinek sziklái közt viszont a remete intézmény vert
gyökeret, melyhez sok tekintetben hasonlított Délitália apró
kolostorainak élete is.
Az itáliai szerzetességnél eszmeileg és szervezetileg is megala-
pozottabb élet alakult ki a IV. és az V. századi Galliában, mely-
nek vezető egyéniségei Szt Márton, Cassianus és Lerins irányítói
voltak, akik nagy hatást gyakoroltak a további fejlődésre.
Szt Márton a római birodalom Pannónia tartományának Sa-
baria városkájában, a mai Pannonhalma közelében született a
TV. század 30-as éveiben pogány katonatiszti családból. Ennek
ellenére már gyermekkorában erős vonzódást érzett a keresz-
tény, sőt a remete élet iránt. 15 éves korában azonban kényte-
len volt beállni a császár hadseregébe, honnét csak a Julianus
által vezetett galliai hadműveletek befejezése után, 20 esztendős
korában tudott szabadulni. A Krisztus katonájává, „miles
Christi"-vé lett ifjú első útja a galliai Poitiers szenthírű püspö-
kéhez, Hilariushoz vezetett, aki az időközben már megkeresz-
telt Mártont klerikusává tette. Utána még meglátogatta szülő-
földjét, ahol a keresztény hitre térítette édesanyját. Mivel azon-
ban Pannóniából visszatérőben Itáliában értesült arról, hogy
püspökét az ariánusok száműzetésbe kényszerítették, Milánóban
állapodott meg, ahol kolostort szervezett. Ám az ariánusok miatt
ő is kénytelen volt tovább vonulni, s csak Hilarius püspök haza-
térése után mehetett vissza Poitiersbe. Nemes hajlamát követve,
annak közelében, Ligugében fölépítette egyszerű kolostorát s
püspökük halála után a toursiak onnét vitték magukkal a csoda-
tévő szent férfiút. Tours új püspökének legfőbb föladata a még
pogány falusi gallok megtérítése volt.
Szerzetesi lelkületét — propositum monachi — azonban akkor
is, ott is gondosan ápolta. A város közelében kolostortelepet lé-
tesített s minden szabad idejét ott töltötte. A mester és tanít-
ványai a keleti aszkéták imádságos és önmegtagadó életét élték,
ö is, remetéinek egy része is fából ácsolt kis cellában lakott,
mások viszont a Loire partjait szegélyező sziklák barlangjaiba

20
vonultak, honnét csak a közös imádság végzésére jöttek össze.
Szigorú böjtöt tartottak, bort nem itták, teveszőrből készült ru-
hát viseltek. Életüket az alázatosság, a türelem és a szegénység
szelleme hatotta át — a mesterségek közül csupán az írás gya-
korlása volt megengedve.
Szt Márton irányítása alatt kb. 80 remete élt — hatása azon-
ban oly széles körű volt, hogy temetésén 397-ben közel 2000
szerzetes jelent meg. Nagy volt tehát Szt Márton személyes ha-
tása, de azt időben is, térben is megsokszorozta egyik tanítványa,
Sulpitius Severus, amikor Szt Márton életrajzában, leveleiben és
Dialógusaiban megírta hőse csodálatos életét. így lett Szt Márton
— a katona, a szerzetes és a püspök a következő korok egyik
legtiszteltebb szentje, a nyugati szerzetesség ősatyja, életrajza
pedig a könyvtárak egyik legtöbbet olvasott kódexe.
Johannes Cassianus (|435) írásai révén lett a szerzetesség má-
sik apostola Galliában. A IV. század utolsó éveiben végigláto-
gatta a nitriai, majd a sketisi remete telepeket, megismerte a pa-
lesztinai és a mezopotámiai kolostorokat s maga is élte a remeték
életét. Később Konstantinápolyban aranyszájú Szt János kör-
nyezetébe, onnét Rómába, majd Marseilles közelébe került s
ott alapította meg kolostorát (t 430 után). A nyugati szerzetes-
ség eszmei alapvetését élete vége felé a „De institutione caeno-
biorum" és a „Collationes patrum" című műveiben végezte el.
Az elsőben a keleti szerzetesi intézményt, annak lelkületét és
gyakorlatait ismertette, miközben kinyilvánította egyéni föl-
fogását is. A másodikban a lelki élet mestereként az aszkézis
és az imádság problémáit fejtegette. A keletiek életét kritikus
szemmel szemlélte s elvégezte rajta a szükségesnek látszó módo-
sításokat. Nagy józanságot tanúsított a ruházat megszabásánál;
ellenezte a munka végzését akadályozó cilicium, vezeklő öv vi-
selését. A virrasztás és a böjtölés terén is enyhítette a keletiek
szigorúságát. A kolostorba, a szerzetesek közé való fölvételt egy-
éves próbaidő előzte meg t amit aztán a fogadalom letétele köve-
tett. A remete és a közös élet között való választás azonban még
nála sem történt meg teljes határozottsággal: az imádságot és az
étkezést közösen végezték ugyan a szerzetesek, de a munkát
nem.
A szerzetesi élet kivirágoztatása és terjesztése terén fontos
szerepet töltött be aztán a Cannes közelében fekvő Lerins szi-
gete, ahol Szt Honoratus 410 körül kezdett önmegtagadó életet.
Monostora hamarosan a szentek nevelő iskolájává vált, ahonnét
a környék városai az V. század folyamán szívesen választották
püspökeiket. Maga Honoratus, aztán Hilarius, majd Caesarius

21
Arles érseke lett, Eucherius Lyonban, Valerianus és Faustus
pedig Nizza mellett nyert püspöki széket. De Szt Caesariust
azért is meg kell említenünk, mert szerzetesi szabályzatot is
alkotott, mely két évszázadon át jelentős hatást gyakorolt a gal-
liai kolostorok életére. A közös élet érdekében tilalmazta a ma-
gáncella és a magántulajdon használatát s követelte a helyhez-
kötöttséget, a „stabilitas loci"-t (t 543).
Ezen délgalliai szerzetesség lelkületét illetően érdemes meg-
jegyezni, hogy Cassianus, Valerianus és Faustus is erősen hang-
súlyozta a szerzetes egyéni igyekezetét a tökéletesedés művében.
Szerintük az illetőnek kell megindulnia ezen az úton s nemes
törekvését csak azután támogatja az isteni kegyelem. Caesarius
szabályzatában már érezhető a pelagianus fölfogással szemben
győztes ágostonos kegyelemtan hatása, mert szerinte már a tö-
kéletesedés felé irányuló első lépés is a kegyelem indítására tör-
ténik.
A nyugati kereszténység legtávolabbi területe az ír sziget volt.
Azt nem érte el sem a római hódítás, sem a népvándorlás hul-
láma. A kereszténnyé lett kelta írek vallási életére a szerzetes-
ség nyomta rá bélyegét, mert szerzetesek voltak a hittérítőik
és egyházszervezőik. Első hithirdetőjük a brit Ninian volt, aki
397-ben szervezte meg azt a „Candida Casa"-monostort, melyre
missziós művét alapozta. Ö Szt Márton püspökkel állott kap-
csolatban, munkája folytatója, Szt Patrik pedig Lerins szigetén
ismerkedett meg a szerzetesi élettel s onnét 432-ben visszatérve
lett az írek apostola (t 461). De ő sem volt az az egyéniség,
aki megfelelő regula révén egységbe tudta volna fogni az ír szer-
zetességet s intézményszerű keretben biztosíthatta volna annak
fejlődését.
A germániai és a hispániai szerzetesség kezdeteiről éppúgy
hiányoznak a bővebb adatok, mint az észak-afrikaiakról, mely-
nek kezdeményezője pedig Szt Ágoston volt.
A szerzetesi eszme és intézmény fejlődésének főbb vonásait
ilyformán szemlélhetjük a VI. század elejéig. Látnivaló, hogy
akkorra már nemcsak a keleti, hanem a nyugati kereszténység
is lelkesen fölkarolta a szerzetesség gondolatát. Időközben azon-
ban az intézménynek olyan szervezeti hibái is jelentkeztek, me-
lyek jórészt a regulák tartalmi hiányaira vezethetők vissza. A
használatban levő szerzetesi szabályok ugyanis inkább aszketi-
kus jellegű művek voltak, melyek kevésbé tartalmaztak törvény-
szerű előírásokat és szankciókat, melyek a szerzetesi életet cél-
jában és eszközeiben határozott keretek közé foglalták volna.
Közismertek voltak Itáliában azok az, egiptomi szóval szarabai-

22
táknak nevezett szerzetesek, akik egyenként vagy kettesével,
hármasával városokban vagy kisebb helyeken elöljárók nélkül
élték a jóérzésű keresztényeket sokszor megbotránkoztató életü-
ket. Hasonlóképpen elítélték azoknak a „girovagus", kóbor szer-
zeteseknek az életmódját is, akik kolostorról kolostorra jártak
s addig maradtak egy helyen, ameddig az kényük-kedvüknek
megfelelt.
Ezeket a hiányokat és hibákat egyes V. és VI. századi zsinatok
igyekeztek ugyan pótolni, illetőleg megjavítani — a problémák
gyökeres és szerves megoldása mégis a nursiai Szt Benedekre
hárult, aki tanulmányai és tapasztalatai alapján olyan világos
és határozott törvénykönyvet, regulát szerkesztett, mely egyéni
és közösségi vonatkozásban egyaránt meg tudott felelni a szerze-
tesség természetfölötti célkitűzésének, meg tudta adni az annak
eléréséhez szükséges eszközöket.

23
 I. FEJEZET

SZENT BENEDEK ÉLETE ÉS REGULÁJA

A római császárság romjain gót királyság épül Itáliában;

az Egyház, Boethius, Cassiodorus, Benedek a korfordulón
A római császárság az V. század folyamán a végelgyengülés
korát élte. A római gondolat, a nemzetállami közösség tudata
már régóta nem tudta áthatni, egységbe fogni a túlságosan
nagyra növekedett, a túlságosan sok népet magában foglaló
birodalmat. Róma már a III. század vége óta nem volt a császár-
ság központja és székvárosa. A társadalmi-kulturális differen-
ciáltság s a gazdasági nehézségek mellett a keresztény—pogány
vallási megoszlottság is hozzájárult ahhoz, hogy nem volt olyan
egységesítő erkölcsi eszme, mely a birodalom alapja, életerejé-
nek forrása s létének biztosítéka lehetett volna. A segítségül be-
hívott és betelepített germán katonák fizikai ereje elégtelen volt
a belső széthúzás és a külső támadások okozta bajok föltartóz-
tatására.
Az egykor híres római „virtus" katasztrofális megfogyatkozása
akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Keletről megindult népván-
dorlás hullámai Itáliát is elérték. Az V. század elején Alarich
nyugati gótjai már minden nagyobb ellenállás nélkül végig dúl-
hatták Itáliát, kirabolhatták Rómát. A század közepén a hun
Attila vonult Róma felé, pár évvel később pedig Genzerich pusz-
tította igazi „vandalizmus"-sal az örökvárost. Ennek a hosszú
haldoklásnak utolsó mozzanata 476-ban következett be, amikor
az itáliai germán seregek vezére, a herul Odoaker letaszította
császári trónjáról Romulus „Augustulus"-t, minek következében
a nyugatrómai birodalom megszűnt élni.
A birodalom bukását életrős, de barbár germán népek állam-
alkotásának a kora követte. Odoakert a bizánci császárral jó vi-
szonyban álló, művelt keleti gót vezér, Teodorik hamarosan el-
űzte s aztán ő lett az úr és a király Itáliában (493—526). Teodo-
rikot „nagy"-nak nevezi a történelem, mert valóban nagy célt
tűzött maga elé. Népét úgy akarta meggyökereztetni s uralmát
maradandóvá tenni Itáliában, hogy a túlnyomó részt katolikus

24
itáliai és az arianus gót nép összeolvasztására s kultúrája szin-
tézisére törekedett. Célja elérésére a legtehetségesebb rómaiak
közreműködését is biztosítani törekedett, akik a politikailag el-
bukott Róma szellemi értékeit igyekeztek megmenteni s a jövő
számára továbbszármaztatni.
Közöttük az első helyen kell megemlítenünk a filozófus állam-
férfiút, Boethiust, aki klasszikus kultúráját hasznosítva sok gö-
rög filozófiai és egyéb művet fordított latinra. Teodorik szolgá-
latába lépve 510-ben konzul lett, 522-ben pedig fiai is konzuli
kinevezést kaptak. De mindez nem akadályozta meg a közben
bizalmatlanná vált királyt abban, hogy fölségsértés címén alá ne
írja halálos ítéletét, mikor az szembe került elgondolásaival (524).
A büszke római és a tudós filozófus börtönében írta meg a kö-
zépkorban sokat olvasott, a filozófia vigasztalásáról szóló fő m ű -
vét, a „De consolatione philosophiae"-t.
Szerencsésebb pályát futott Cassiodorus senator (kb. 490—-
583), aki mint az uralkodó titkára, majd kancellárja hűséggel
szolgálta Teodorikot s a gótok történetét is összeállította. Noha
befolyását a következő gót királyok alatt is megtartotta, vállalt
föladatát ő sem tudta megvalósítani. Ezért, mikor Jusztinián bi-
zánci császár (527—65) megindította seregeit, hogy megtörjék
a gótok hatalmát s Itáliát közvetlenül Bizánc uralma alá hajtsák,
visszavonult a közélettől s a 40-es években szülőföldjén, Calab-
riában megalapította „Vivarium"át.
Élete következő évtizedeit ebben a monostorszerű intézmény-
ben töltötte, ahol hasonló gondolkozású társai élén a klasszikus
profán kultúrára alapozott keresztény irodalom és tudomány ki-
fejlesztésén dolgozott. Az Institutiones divinarum lectionum c.
művében a szentírás és az egyházatyák tanulmányozásának és
propagálásának módszereit ismertette, az Institutiones saecula-
rium lectionum-ban pedig a profán jellegű 7 szabad művészet, a
„septem artes liberales" anyagát foglalta össze. Bár halála után
Vivariuma pusztulásnak indult, irodalmi munkássága igen je-
lentős hatást gyakorolt a középkor szellemi életének kibonta-
kozására.
De nemcsak a nyugatrómai államapparátüs omlott össze végle-
gesen s a klasszikus kultúra vívta élet-halál harcát fönnmaradá-
sáért, a római egyház is nehéz körülmények között élt a század-
fordulón. 484-ben történt, hogy az akkor dúló monofizita küz-
delmek során II. Felix pápa kiközösítette és állásától megfosz-
totta Acatius konstantinápolyi pátriárkát. Erre válaszul az Aca-
tiusszal tartó Zénó császár népeivel, birodalmával együtt elsza-
kadt Rómától. A nyugati és a keleti kereszténységnek az az első

25-
szkizmája 519-ig tartott s igazában csak Jusztinián császár vette
föl újra a kapcsolatot Rómával s a nyugati egyházzal. S ugyan-
akkor Rómában is súlyos zavarok uralkodtak. II. Anasztázius
halála után, 498-ban ugyanis szabályosan pápává választották
Symmachust — ellenfelei azonban Laurentius személyében el-
lenpápát állítottak. Bár a két párt részéről döntőbírául fölkért
Teodorik király már 499-ben Symmachus pápasága mellett nyi-
latkozott, a nemegyszer véres utcai harcokat is provokáló ellen-
tétek még éveken át tartottak. 526-ban viszont Teodorik záratta
börtönbe a törvényes, de vele szembehelyezkedő, illetőleg ter-
veit kellően nem képviselő I. János pápát, aki ott is halt meg.
Ily nehéz és válságos körülmények között csendben és észre-
vétlenül lépett a történelem színpadára az a nursiai Benedek,
aki az V. század nagy szülöttei között kétségtelenül a legna-
gyobb, a legjelentősebb történeti szerepet kapta a Gondviselés-
től. Bár életében sem pápák, sem uralkodók nem figyeltek föl
egyéniségére és művére s egyetlen kortárs sem tartotta érdemes-
nek följegyezni nevét, személye és alkotása mégis magasan ki-
emelkedett a VI. század világából.
Nem kívánt részt venni sem a politikai és a kulturális átala-
kulás és újjáépítés korszakalkotó munkájában, sem az egyházi
élet küzdelmeiben s a teológiai kérdések vitáiban, a keresztény
művelődésnek és vallásnak mégis kimondhatatlanul nagy szol-
gálatokat tett. Amikor ugyanis nem akart bekapcsolódni a köz-
életbe s elhagyta a „világ"-ot, hogy mint szerzetes a maga és
társai erkölcsi tökéletesedésével foglalkozzék, akkor olyan „is-
koládnak rakta le alapjait, melynek falai között nemcsak a ren-
dezett szerzetesi, az igazi lelki élet bontakozott ki, hanem Róma
klasszikus és patrisztikus hagyományai, az emberiség örök és
transcendens értékei is védelemre és gondozásra találtak a nép-
vándorlás viharos századaiban. Ennek az „iskolá"-nak tagjai a
szerzetes eszmények ápolása mellett századok kitartó és tudatos
munkájával létrehozták a rómaiak, a kereszténység és az új né-
pek műveltségének azt a szintézisét, mely alapjává vált a közép-
kori s az abból kifejlett európai kultúrának. Szt Benedek ily
módon érdemesült arra, hogy „Európa védőszentje" lehetett.

Szt Benedek szellemi-lelki fejlődése

a családi, római, remete és szerzetesi környezetben
Szt Benedek életének egyes mozzanatairól csupán Nagy Szt
Gergely pápa Dialógusainak II. könyvéből értesülünk, mely fő-
leg Benedek tanítványai: Honoratus subiacói, Constantinus és

26
Simplicius montecassinói és Valentinianus lateráni bencés apát
közlései alapján 593 94-ben készült. A szerző már műve címében
jelezte, hogy hősének nemcsak életéről, hanem csodáiról is —
de vita et miraculis — be akar számolni. A könyvből tényleg
látható, hogy az nem csupán Szt Benedek életének egyes ese-
ményeit tartalmazza, hanem azokkal kapcsolatban Szt Gergely
tanítását is adja a lelki élet egyes kérdéseiről. A munka tehát
történeti és aszketikus jellegű. A szerző tudatában volt annak,
hogy műve történeti szempontból nem teljes. A jellemrajz hiá-
nyainak pótlására ezért Szt Benedek regulájához utasította az
érdeklődőt. „Ha valaki pontosabban szeretné megismerni élet-
módját — mores et vitám —, tanításának minden tényét meg-
találhatja regulájában, hisz a szent férfiú semmi módon sem
taníthatott másként, mint ahogyan élt."
Benedek a középitáliai Nursia környékén született 480 táján.
A hegyi lakó szabin nép s köztük is a nursiaiak híresek voltak
komoly erkölcsükről, szinte nyers modorukról; közmondásos volt
a „Nursina durities". Ez a keménykötésű hegyi nép az V. század-
ban már keresztény életet élt a nursiai püspök vezetése alatt.
A szülőkről — sajnos — csupán annyit mondhatunk, hogy
a jobbmódú, előkelőbb vidéki társadalmi réteghez tartoztak, akik
megfelelő szellemi és erkölcsi nevelésben igyekeztek részesíteni
gyermeküket. Az otthon mélyen vallásos lelkületét és meleg csa-
ládias jellegét bizonyítja, hogy nemcsak Benedek, de nővére,
Skolasztika is kizárólag Isten szolgálatára és lelke nemesítésére
szentelte életét s komoly aszkétikus életfölfogásuk sem akadá-
lyozta őket abban, hogy évenként meglátogassák egymást. Ennek
a halálig tartó testvéri szeretetnek meghatóan kedves bizonyí-
téka, hogy Szt Benedek a saját előre elkészített sírjába temet-
tette el Szt Skolasztikát.
Szt Benedek római-szabin egyéniségének tán legjellegzetesebb
vonása az a komoly — cor gerens senile — világnézet, mely őt
kora ifjúságától jellemezte, s folyton jobb, tökéletesebb élet-
forma kialakítására ösztönözte. Amint ifjúvá serdült a 15—17
éves Benedek, elhagyta a szülői házat, illetőleg Nursiát, hogy az
elemi és grammatikai iskolák elvégzés után Rómában retori-
kai tanulmányokat végezzen. Nyilvánvaló, hogy közéleti pályára
készült — a Gondviselés azonban nem Boethius és Cassiodorus
sorsát szánta Benedeknek.
A nagyvárosba került ifjú előtt csakhamar a zavaros mozza-
natok egész sorozata alakult ki, melyek komoly kérdések elé
állították. A „liberalibus litterarum studiis traditus" Benedek
megdöbbenve vette észre, hogy a főiskola levegője egészen más,

27
mint aminőben eddig élt Nursiában. Diáktársai erkölcsi zabolát-
lansága éppúgy megbotránkoztatta, mint ahogyan az iskolának
még mindig túlságosan „klasszikus", pogány szelleme is zavarba
hozta. Am az ifjúságnak keresztény szellemű tudományos kép-
zése még később is megoldatlan problémát jelentett az illeté-
kesek számára. Bár Cassiodorus egy emberöltő múltán barát-
jával, Agapét pápával (535—536) tárgyalt egy keresztény főis-
kola alapításáról Rómában — a terv még az akkori háborús vi-
szonyok közt is megvalósítatlan maradt. De az egyházi élet sem,
volt nyugodt akkortájt Rómában. Benedek közvetlenül tapasz-
talhatta azt az évekig tartó megoszlást, harcot és békétlenséget,
amit a Symmachus pápával szembenálló Laurentius ellenpápa
föllépése okozott, ami a római szerzetesség életét is zavarta.
Ily körülmények irányították Benedeket a válaszútra, ahol
döntenie kellett, hogy valódi keresztény világnézetét és életmód-
ját értékeli-e többre vagy megalkuszik a körülményekkel s
igyekszik elvégezni tanulmányait, hogy aztán, ha nem is fényes,
de legalább nyugodt, kényelmes megélhetést biztosítson magá-
nak? Bizonyára hosszas tépelődés és imádság után a Szentlélek
sugallatára döntött úgy, hogy fölhagy tanulmányaival s kizáró-
lag Isten szolgálatára és lelke üdvének biztosítására szenteli éle-
tét. így történt, hogy világi tudományokban hiányosan, de isteni
bölcsességben megerősödve — scienter nescius et sapienter in-
doctus — búcsút mondott Rómának s vele együtt a világnak.
Űtja az Anio partján Ajilaebe (Effide) vezetett, ahol a Szt
Péter egyháza körül élő jámbor férfiak köréhez csatlakozott. Ott
és akkor Szt Benedek bizonyára arra gondolt, hogy papi, egyházi
pályára készül. Ám ezt a tervét is, mielőtt még magasabb egy-
házi rendeket nyert volna el, megváltoztatta. Elhatározását az
életrajz csupán azzal indokolja, hogy egykori dajkája, Cirilla,
aki mint gondozója elkísérte gazdáját Rómába és Afilaebe is,
kellemetlen helyzetbe hozta. Cirilla ugyanis eltörte a szomszé-
doktól kölcsönkért agyagszitát, amit Benedek imádsága közepette
csodálatos módon összeillesztett. Ennek akkora híre lett, hogy
Benedek elviselhetetlennek találta a vele szemben megnyilat-
kozó tiszteletet — s most, 500 körül teljesen egyedül, Cirillát is
elhagyva, folytatta útját az Anio mentén Sublaqueum (Subla-
cum, Subiaco) felé.
Benedek ezen elhatározásában a kegyelem folyton erősödő és
irányító hatását szemléljük. Leszámolt már e világi élet csábí-
tásaival, s az egyházi pálya nyilvános szereplését is kerülni kí-
vánta. Az emberekkel, a világgal szemben mindjobban Isten
felé vonzódott. Bizonyára már Rómában, de még inkább Afilae

28
vallásos társaságában hallott a remeték önmegtagadó életéről
— s ifjúi buzgóságában ő is a legnagyobb áldozatot kívánta föl-
ajánlani Isten dicsőségére és saját lelke üdvére. A szitával tör-
tént csodálatos eset megadta a döntést terve megvalósítására.
Az Anio partján, az Appeninek sziklás völgyében talált az ifjú
arra a barlangra, melyet célja megvalósítására alkalmasnak ítélt.
A környéken levő kis kolostor egyik szerzetese, Romanus meg-
szerezte számára a szerzetesi ruhát s megígérte, hogy élelme-
zéséről is fog gondoskodni. így vonult be a gyermek (puer) Be-
nedek barlangjába, hogy ott ettől kezdve már mint Isten férfia
(vir Dei) teljesen vallásos eszményeinek éljen.
Benedek a subiacói barlangban tapasztalta meg, hogy az Űr
„a magányba vezet és szól a szívhez". Nagylelkű elhatározással
elhagyta a világot s elhagyott mindent, hogy egyedül az Űrral
lakjék, hogy zavartalanul figyelhesse a Szentlélek sugallásait.
A magány csöndjében megérezte az Úr járását, a csillagos éj-
szakában szemlélte dicsőségét, a sziklákat rázó viharokban ta-
pasztalta hatalmát. Lelki magányában világosan megértette a
teremtmény viszonyát Alkotójához, a gyermek kapcsolatát Aty-
jához. A kegyelem hatására a hit a legteljesebben áthatotta lel-
két, a szeretet és az alázatosság a legpompásabban bontakozott
ki szívében. Már akkor megtapasztalta a Regulájában olvasható
szavak igazságát: „ha a lelki életben és a hitben előre haladunk,
akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet kimondhatatlan édes-
ségével sietünk előre az Isten parancsainak útján". (Prol. 120—
123.)
Isten végtelen jóságában és nagyságában elmerülő elmélke-
dései és imádságai mellett az i f j ú remetének nyilván maradt
ideje arra, hogy magát lelki és aszkétikus irányban tovább ké-
pezze. Bár igaz, hogy ennek fontosabb módja a kinyilatkoztatott
igazságok misztikus átélése volt, mégis a szentírás könyveinek,
a szentatyák műveinek s a keleti és nyugati szerzetességről szóló
iratoknak a tanulmányozása is gazdag táplálékot nyújtott lelké-
nek. Biblikus, patrisztikus és szerzetesi műveltségét — melynek
regulája ékesen szóló tanúja — nagyrészt már ott szerezhette
meg Benedek.
Lelki életének gyarapodását azonban nem kevésbé szolgálták
aszketikus gyakorlatai is. A szent barlangban eltöltött évek
ugyanis nemcsak a magány és elmélyülés áldásos korszaka volt,
hanem az önmegtagadás kemény iskolája is. Az életrajzban ol-
vasható egy-két eset — a Romanus megérkezését jelző csengő
eltörése, a fekete rigó alkalmatlankodása — bizonyára nem tar-
tozott a nagyobb anyagi és testi kényelmetlenségek és nélkülö-

29
 zések közé, melyeket mint pl. az időjárás viszontagságait, meg-
felelő fölszerelés hiányát a kényelmes viszonyok közt nevelke-
dett ifjúnak a barlangban el kellett viselnie.
Anyagi nehézségeken kívül természetesen lelki megpróbálta-
tásokat is el kellett tűrnie. így egyszer egy — bizonyára római
— leány ismerősének a képe jelent meg képzeletében és a kísér-
tés már-már remeteségének elhagyására bírta. Ám még időben
észrevette a barlang bejáratánál levő tüskebokrot, melybe me-
zítelenül belevetette magát s úgy szabadult meg kínzó emlék-
képeitől. Benedek ebben az esetben is — mint életrajzában és
regulájában igen sokszor — sokkal inkább akarat, mint az ér-
zelem emberének mutatkozott, aki nehézségek közepette is ki
tudott tartani elhatározása mellett. Az viszont az isteni Gondvi-
selés szokásos eljárásához tartozik, hogy a kísértések hősies le-
győzése után a kegyelem hatása annyira erősödik, hogy szinte
eleve sikertelenné teszi az ördög támadását.
Szt Benedek azonban még mindig csak útban volt, hogy elő-
készüljön hivatására. Később történt, hogy az arra járó pásztorok
fölfedezték a barlang remete lakóját. Eleinte ugyan bizalmat-
lanul tekintettek rá, de hívó szavára közeledtek feléje. Benedek
lelki fejlődésében ezzel ismét ú j korszakhoz érkezett. Tudatára
ébredt, hogy az Űr Jézus missziós parancsa — elmenvén az
egész világra, tanítsatok minden nemzetet — őt is kötelezi. Ek-
kor már ő is lehetetlennek tartotta, hogy aki önmagában kiala-
kította Isten országát, az ne igyekezzék azt terjeszteni, kialakí-
tani mások lelkében is. így lett a Subiaco-környéki pásztorok
lelki vezetője.
A világnézetében kitisztult, aszketikus gyakorlatai által lelki-
leg megizmosodott Benedek, az ifjú remete már más téren is
közeledett a társadalom felé. Afilaeben még nem bírta elviselni
mások tiszteletét, Subiacóban már vállalkozott a vicovarói ko-
lostor vezetésére. Kísérlete, hogy a laza fegyelmű kolostorban
komoly szerzetesi életet alakítson ki, nem sikerült ugyan, de az
ott szerzett tapasztalatok bőséges kárpótlást nyújtottak számára.
Benedek ott látta először, hogy a szerzetes élet oly komoly és
áldozatos élet, melyre nagy elhatározás és erős, önmegtagadásra
kész akarat nélkül vállalkozni nem szabad. Kolostorba vonult
egyes emberek gyöngeségével, önzésével és rosszakaratával ott
találkozott először.
A vicovarói kolostorból ugyan még barlangjába vonult vissza,
de már itt volt az idő, amikor magányát véglegesen el kellett
hagynia, hogy szavával és példájával mások, sokak vezetője
legyen. Magasztos lelkületének és önmegtagadó életének idő-

30
 közben ugyanis híre terjedt — nemcsak a környéken, hanem
Rómában is. Tanítványok jelentkeztek, akik az ő irányítása sze-
rint kívántak haladni az erkölcsi tökéletesedés útján. Szt Bene-
dek akkorra már — bizonyára Szt Pachomius s atyjaként tisz-
telt Szt Vazul iratai és saját tapasztalatai és eszmélkedései nyo-
mán — rájött arra, hogy bármennyire hősies életforma is a re-
metéké, az sokkal veszélyesebb, sokkal bizonytalanabb, mint a
coenobium közös élete a kolostorban. Ezt a fölfogását regulája
I. fejezetében később úgy fejezte ki, hogy a remete élet csak
azok számára való, akik „sok társuk segítségével már alaposan
megtanultak az ördög ellen küzdeni s jól fölkészülve, testvéreik
csatasorából magános harcra nyugodtan a pusztába vonulhat-
nak és mások támogatása nélkül bátran tudnak harcolni Isten
segítségével a test és a gondolatok bűnei ellen". (9—15.)
Szellemi-lelki fejlődésének ezen az útján-módján jutott el Szt
Benedek oda, hogy a szerzetesi életnek a közös formáját része-
sítse előnyben s ebben legyen mestere a köréje gyülekező ta-
nítványoknak. Számuk idővel annyira növekedett, hogy a subia-
cói szerzetes telepnek 12 kolostora lett. Az apostoli testület min-
tájára mindegyik kolostorba 12 szerzetest osztott s egy-egy
elöljárót állított élükre. A központi irányítást — akárcsak Pacho-
mius Tabennisiben — maga végezte.
Tanítványai közt egyaránt találunk fölnőtteket (conversi) és
gyermekeket (oblati), akik saját elhatározásuk, illetőleg szüleik
fölajánlása révén kerültek oda. A kiszemelés, a fölvétel egyetlen
szempontja, a jószándék, az erkölcsi arravalóság volt. A római
patrícius fia és a faragatlan, de nemes igyekezetű gót ifjú szép
egyetértésben élt subiacói kolostorában. Gyakorlatban alkal-
mazta s később regulájában is leszögezte azt az elvet, hogy Isten
előtt nincsen személyválogatás, hogy mindannyian egyenlők
vagyunk — különbséget csupán az erkölcsi kiválóság teremthet
a szerzetesek között. A társadalmi és nemzeti előítéletektől ment,
ezen igazi keresztény fölfogásnak a jelentőségét ott látjuk majd,
amikor a keresztény világnézettel és klasszikus műveltséggel át-
itatott bencések kialakítják a középkori népek szellemi egységét,
a „Respublica Christiana"-t.
Hosszú időt, közel 3 évtizedet töltött Benedek Subiacóban.
Hatása nagy volt, tanítványai szentként tisztelték, aki Szt Ger-
gely szavai szerint az összes igazak lelkével teljes volt. így
Mózesként a hegyen forrást fakasztott számukra; miként Eli-
zeus, csupán szavával emelte ki a vízből az ügyetlen gót sarló-
ját; Maurus révén megismételte Péter apostol vízenjárását; Il-
léshez hasonlóan neki is hollók álltak szolgálatára. Ám ez a su-

31
biacói szerzetes élet még mindig nem az volt, melynek kiala-
kítására Szt Benedeket legnemesebb vágyai és az isteni Gond-
viselés ösztönözték.

Montecassión valósul meg a „benedeki" életforma,

amit a Regula intézményesít; annak forrásai
Az életrajz ismét csak egy külsőséges, lényegtelen esemény-
nyel igyekezett megindokolni Szt Benedeknek azt az elhatáro-
zását, hogy búcsút mond Subiacónak. E szerint a környék egyik
papja, Florentius nem tudta elviselni azt a tekintélyt és tiszte-
letet, melyben a subiacói apát a nép részéről részesült. Emiatt
kezdetben neki kellemetlenkedett, később pedig tanítványai
lelki békéjét és erkölcsiségét veszélyeztette. Benedek ezért el-
határozta, hogy kitér ellensége útjából s miután kolostorait el-
látta elöljárókkal és jótanácsokkal, néhány tanítványa kíséreté-
ben elhagyta Subiacót s délnek vette útját. Hogy Florentius
áskálódása és kellemetlenkedése inkább csak ürügy, mint ok
volt Subiaco elhagyására, az akkor vált nyilvánvalóvá, amikor
Maurus Florentius halálhírével sietett Benedek után, hogy visz-
szatérésre bírja. Ö azonban ennek ellenére is folytatta útját.
Szt Benedek elhatározásánál tehát mélyebb okokat kell ke-
resni s ezeket a kolostori életre vonatkozó újabb elgondolásai-
ban véljük megtalálni. Szt Benedek úgy érezte, hogy a subiacói
kol ostortelep a szerzetes életnek még mindig nem az a formája,
mely után ő vágyódott, amelyet a maga tisztaságában csak ú j
környezetben tartott megvalósíthatónak. A pachomiusi formával
szemben mindegyre tudatosabban vonzódott Szt Vazul eszmé-
nye, a családias kolostor gondolata felé. Amikor tehát a hagyo-
mány szerint tanítványa, Piacidus atyjától, Tertullus római pat-
ríciustól ajánlatot kapott, hogy az ő területén, a campaniai sík-
ságon kiemelkedő Montecassinón alapítson kolostort — akkor
teljes tudatossággal indult meg élete utolsó állomása felé, hogy
sok tapasztalata és tanulmánya alapján Gassino hegyén fölépítse
kolostorát és megírja Reguláját.
Szt Benedek 529 körül ért Montecassinóra. A hegy a Via La-
tina mentén fekszik, s kb. 500 méterre emelkedik ki a Liris völ-
gyét alkotó síkságból. A hegy lakatlan volt, csupán a környék
falvainak babonás, jórészt még pogány népe járt föl, hogy áldo-
zatot mutasson be időnként Apollónak. Amint Tours környékén
Szt Márton, úgy Montecassinón Szt Benedek is a pogányság
megsemmisítésével kezdte munkáját. Apollo ligetét kiirtotta,

32
oltárát ledöntötte, szobrát összetörte. A rombolást azután az al-
kotás munkája követte.
Apollo oltára helyére kis kápolnát emelt Keresztelő Szt János
tiszteletére, templomát pedig oratóriummá alakította át, amit
Szt Márton oltalmába ajánlott. Kolostorépítésének, mint általá-
ban a szerzetesi élet konstrukciójának is alapelvévé tette az
,.autarkeia"-t, vagyis hogy a közösség a világtól elzártan, má-
soktól függetlenül, önmagát kielégítve élhesse saját életét. Ezért
arra törekedett, hogy minden szükséges dolgot a kolostor falain
belül lehessen megtalálni, illetőleg előállítani. Ezért az apát la-
kásán, a szerzetesek közös háló- és éttermén s a kerten kívül ott
voltak a műhelyek és a raktárak is s így a kolostor területét
csupán az esetleges mezei munka végzése céljából kellett el-
hagyniok az szerzeteseknek.
Ebben a kolostorban alakította ki Benedek azt az egyénisé-
gének megfelelő, „benedeki" életformát, melynek eszményeit
és lelkületét, szervezetét és működését az élete vége felé, 540 kö-
rül készített Regulájában rögzítette és hagyta az utókorra. A mű
első szerkezetében a szerzetesi életre buzdító Prologuson kívül
66 fejezetből állott, melyhez a végső fogalmazásban még 7 feje-
zet járult — a LXXIII. mintegy utószónak tekinthető.
Mint a montecassinói élet kialakításában, úgy a Regula meg-
írásában sem törekedett Szt Benedek eredetiségre, nem akart
valami egészen újat alkotni, hanem a múlt tapasztalatai s előd-
jei írásai nyomán, saját belátása szerint hozta létre egyéni al-
kotását.
Az elmúlt évtizedek forráselemzései rámutattak arra, hogy Szt
Benedek mily jól ismerte a szentírást, a szentatyákat, a keleti
és a nyugati szerzetesség irodalmát — az előbbit természetesen
latin fordításban —, így Szt Pachomius és Szt Vazul reguláit,
Rufinus és Cassianus írásait s mint időben utolsót Szt Cézár
szabályzatát is, s láthatóvá tették, hogy mennyire hasznosította
azokat. S az is szinte biztossá vált, hogy főforrása az ismeretlen
szerzőjű, de minden bizonnyal a VI. század első évtizedeiben
Délgalliában készült „Regula Magistri" volt.
Innét vette, sokszor szó szerint, a szerzetesi élet célkitűzését,
lelki-aszketikus alapvetését tartalmazó Prologus s az első 7 fe-
jezet szövegét. De a Regula egész fölépítésében és problemati-
kájában is látható e forrás hatása. Ezzel szemben viszont az is
tény, hogy Benedek kritikusan használta a „Regula Magistri"-t,
s annak szerkezetén és mentalitásán sok tekintetben változtatott,
így a szerzetesi lelkületet tárgyaló első fejezetekhez kapcsolta
a közös imádságról, a zsolozsmáról szóló fejezeteket; a kolostori
3 Szó vt Benedek f i a i n a k I.
33
társadalmat, annak vezetőségét s munkakörét pontosabban h a -
tározta meg és differenciálta; az „Űr szolgálatának iskolájá"-t
családdá formálta, melynek éltető eleme nem annyira a fegye-
lem, hanem a szeretet lett. S Szt Benedek az előírások részletes-
ségében és aprólékosságában sem követte mintáját, hanem rö-
vid, világos fejezetekben inkább elvszerű utasításokat adott szer-
zeteseinek — azaz mint codificator törvénykönyvet készített
számukra.
A következőkben az így kialakult Regula nyomán fogjuk is-
mertetni azt a bencés életformát, melyet Szt Benedek Monte-
cassinón valósított meg.

A kolostor Isten háza, a szerzetesek otthona;

az apát és a testvérek viszonya; a fogadalom
A kolostor, a „coenobium" az Isten háza és az Istent kereső
szerzetesek családi otthona. Élén Krisztus király helyetteseként
az apát áll, kinek ezen minőségéből származik „apátúri" — do-
minus et abbas — tekintélye, hatalma, s aki viszont a reá bízott
szerzetesekről szigorú számadással tartozik Urának, Istenének.
Az apátot a kolostor tagjai választják — a területileg illetékes
püspöknek csak akkor van beavatkozási joga a közösség ügyeibe r
ha az apátválasztással vagy a szerzetesek életével kapcsolatban
bajok, zavarok jelentkeznek.
Az ilyen értelemben autonóm monostor kormányformáját mai
szóval alkotmányos monarchiának mondhatnánk. Az apát az
írott törvény, a Regula alapján köteles kolostora életét irányí-
tani. Az időnként fölmerülő jelentősebb problémákat a közösség,
a kisebbeket az elöljárók elé terjeszti s azok véleményének meg-
hallgatása után legjobb belátása szerint határoz és intézkedik.
A kolostor állásait ő tölti be, az elöljárókat ő nevezi ki. A perjel,
a dékánok, a házgondnok, a magister, a betegek és a vendégek
gondozója, a kapus az ő megbízása szerint látja el hivatalát s
neki tartozik számadással. Az egész vezetőség arra törekedjék,
hogy „az Isten házát a bölcsek bölcsen kormányozzák" (LIII.
47—48).
Szt Benedek kolostori közösségét tehát a Regula és az apát
tekintélye tartja össze és a családiasság melege élteti. Az apát
a kolostori család atyja, a szerzetesek az ő fiai és egymás test-
vérei. Az apát föladata nem az, hogy uralkodjék szerzetesei
fölött, hanem hogy bölcs szavával és komoly példájával Isten
felé vezesse, irányítsa őket. Szükséges, hogy „egyenlő szeretet
legyen az apátban mindenki iránt s mindenkit érdeme szerint

34
 ugyanegy fegyelem alatt tartson" (11.63—65). Ezzel a nem kivé-
telező szeretettel elégítsék ki ő és az általa kinevezett elöljárók
a testvérek anyagi, szellemi és lelki szükségleteit, „hogy Isten
házában senki se nyugtalankodjék, senki se szomorkodjék"
(XXXIII.38—39). A testvérek mindezért „őszinte és alázatos sze-
retettel" tartoznak apátjuknak (LXXII.12—13). Az egymás közt
való viszonyra vonatkozólag azt kívánta Szt Benedek, hogy „a
fiatalabbak az idősebbeket tiszteljék, az idősebbek a fiatalabba-
kat szeressék" (LXIII.26—27), „egymásnak mind testi, mind lelki
fogyatkozásait türelmesen viseljék el, egymásnak versengve en-
gedelmeskedjenek" (LXXII.7—9). Ennek, a formáiban is finom
közösségi életnek, a „vita communis"-nek alapelve a fegyelem
s még inkább a természetfölötti forrásból táplálkozó szeretet:
„egymást tiszta testvéri szeretettel szeressék" (LXXII.ll—23).
A szerzeteseknek ez a családias otthona azonban nem cél, ha-
nem csupán eszköz a cél, Isten szeretetének elérésére. A monos-
tor ,,az ÍJ r szolgálatának iskolája" (Prol.lll—112), ahova egyesek
fölnőtt korban önként jelentkeztek, mások viszont gyermekkor-
ban szüleik fölajánlása révén jutottak.
Aki önelhatározásból jelentkezett a szerzetesi életre, „ad con-
versationem", attól az LVIII. fejezet szerint azt kellett megtudni,,
hogy „valójában az Istent keresi-e?" Ha a felelet megnyugtató
volt, akkor az egyéves próbaidő, a noviciátus alatt egy arra al-
kalmas senior megismertette vele a monostor életét és a regulát,
s ha annak alapján is kitartott kívánsága mellett, akkor beöltöz-
tették a monostor ruhájába, s letétették vele fogadalmát. Az ima-
teremben Istennek, az Ö szentjeinek és a szerzetesi közösségnek
a jelenlétében letett fogadalom a monostori életben való állha-
tatos kitartásra, az erkölcsök tökéletesítésére, a Regula és az
apát iránt való engedelmességre vonatkozott s a szűzi tisztasá-
got és az önkéntes szegénységet is magába foglalta. Miután a
jelentkező ezt a „promissio"-ját írásban, „petitio"-ban is ki-
fejezte, fölvételt nyert a szerzetesi közösségbe.
Mások szüleik elhatározása folytán jutottak a monostorba. A
Regula LIX. fejezete szerint voltak olyan szülők, akik gyerme-
küket Isten szolgálatára ajánlották fel s átadták a monostornak,
hogy ott a szellemi, vallás-erkölcsi és liturgikus-aszketikus kép-
zés révén belenevelődjék a szerzetesi közösségbe. Az ő fogadal-
mát az atya „oblatio"-ja helyettesítette s a vele kapcsolatos
„petitio"-t is az atya állította ki. Ezek a „pueri oblati" 15 éves
korukig külön fegyelem alatt állottak — utána már a szerzetesi
ifjúsághoz számították (LXX.7—15).
 Az imádság és a munka egyensúlya: „Ora et labora";
mértéktartás és komolyság

Bár Szt Benedek napirendje a természeti adottságokhoz — a

nappalok és éjszakák változó hosszúságához, a fizikai munkák
lehetőségéhez és szükségletéhez — alkalmazkodott s ezért a téli
és a nyári, a köznapi és az ünnepi napirend között volt némi
eltolódás, általánosságban az mégis a következőképpen alakult.
,,Az Űr szolgálatának iskolájá"-ban a középponti helyet a kö-
zös istentisztelet foglalta el. Ennek semmit sem volt szabad eléje
helyezni — „nihil operi Dei praeponatur" (XLIII.5—6.). A zso-
lozsma, vagy karima formáját — Szt Vazul nyomán tovább-
haladva — Szt Benedek alakította ki. Ennek a Regulában meg-
határozott részei az éjjel 2 óra körül kezdett Vigiliae, a virra-
datkor következő Laudes (dicséret), másszóval a Matutinum, a
nappal első, harmadik, hatodik és kilencedik óráját megszentelő
Prima, Tertia, Sexta és Nona, az estefelé végzett Vesperae s a
napot befejező Completorium, melyet a sötétség beállta előtt
kellett imádkozni. A Vigiliae gerincét 6—6 zsoltár s a közéjük
helyezett 3 olvasmány alkotta, mely utóbbiakat a szentírásból és
a szentatyákból vették; vasár- és ünnepnapokon a 6—6 zsoltár
után 4—4 olvasmány, majd az ószövetségből vett 3 canticum
után ismét 4 lectio következett; végül az apát a Te Deum-ot
intonálta és egy evangéliumi részletet olvasott fel. A többi ima-
órák közül a Laudesben 4—-4 zsoltár mellett mindennap szere-
pelt egy-egy Laudate-zsoltár (148—150.); a vesperás 4, a többi
imaórák 3—3 zsoltárból állottak. Ily módon hetenként sorra ke-
rült mind a 150 zsoltár, amihez naponként himnuszok, rövid ol-
vasmányok, könyörgések, a Pater noster, a Benedictus és a
Magnificat járultak.
A zsoltározás módjáról ugyan nem rendelkezett részletesen
Szt Benedek, egyes kifejezéseiből mégis látható, hogy a kar csak
kevéssé modulált hangon mondta, illetőleg énekelte a zsoltáro-
kat. Az igazi énekes részeket solo-énekesek adták elő, akiket
éppúgy, mint a fölolvasókat az arra alkalmasak közül választot-
ták ki. (XXXVIII.31—34.)
A szentmise liturgiájával — ami a szentáldozással együtt csu-
pán vasár- és ünnepnap volt gyakorlatban — Szt Benedek nem
foglalkozott; annak rendezése az Egyház és nem egy szerzetes-
apát hatáskörébe tartozott. Az azonban nyilvánvaló, hogy míg
a zsolozsmázást a laikus apát és szerzetesei végezték, addig a
szentmise bemutatására és a szentségek kiszolgáltatására egy-
két pappá szentelt szerzetes állott rendelkezésre.

36
 A köznaponként kb. 372 órát igénybe vevő közös istentiszte-
let, az „opus Dei" mellett a magánimádság, az „oratio" is gya-
korlatban volt Szt Benedek kolostorában. A Regula említ olyan
testvért, aki a zsolozsma után még külön is akar imádkozni. „Ha
valaki magában, csendben akar imádkozni, egyszerűen menjen
be az oratoriumba és imádkozzék" (LII.8—10.).
Szt Benedek tudatosan törekedett arra, hogy a közös isten-
tisztelet és a magánimádság egyaránt belső, vallásos élmény le-
gyen. Annak elérése céljából figyelmeztetett arra, hogy „miként
kell Isten és angyalai színe előtt viselkednünk s úgv álljunk a
zsolozsmázáshoz, hogy elménk megegyezzék szavunkkal." (XIX.
10—13.) Az imádsággal kapcsolatban ugyancsak hangoztatta,
hogy „nem a sok szóban, hanem a szív tisztaságában és könnyes
töredelemben találunk meghallgatást" (XX.6—8; LII.10—11).
Ez a mélyen átélt, bensőséges imádság valódi misztikus imád-
ság, melyben az értelem mellett az érzelem is részt vesz, melyet
gyakran a meghatódás és a bűnbánat könnye kísér.
Ezen természetfölötti lelkület kialakítására és ápolására Szt
Benedek tudatosan törekedett. Annak első biztosítéka az apát
személye volt, akitől megkívánta, „hogy jártas legyen a szent-
írásban, hogy tudja és legyen is honnan előhoznia újakat és ré-
gieket" (LXIV.25.). Az apát tanításán és az étkezésnél szokásos
asztali olvasáson kívül azonban az önművelésnek is nagy szere-
pet szánt. Naponként kb. 4 óra jutott a „lectio divina"-ra, amikor
a szerzetesek önmagukban foglalkoztak az ó- és újszövetség
könyvei, a szentatyák és Cassianus művei, a szentek és szerze-
tesek életéről szóló írások, Szt Vazul regulái stb. olvasásával.
Ez az olvasás sokszor annyira elmélyült, hogy pl. a zsoltárok ta-
nulmányozásánál valóságos elmélkedés volt. A Regula ezért
használja a „meditare aut legere" kifejezést. A nagyböjt s a
vasár- és ünnepnapok különlegesen is a lelki élet ápolására vol-
tak szentelve.
Szt Benedek jól tudta, hogy ennek az intenzív lelki kultúrá-
nak bizonyos általános műveltségi előföltételei vannak. Ezért
gondoskodni kellett arról, hogy megfelelő mesterek vezetésével
a kolostori ifjúság mielőbb tanuljon meg olvasni és írni és sa-
játítsa el a szükséges előismereteket. Bár annak módjáról a Re-
gula nem intézkedett, látjuk, hogy az íróvesszőkön és írótáblá-
kon fölül a kolostor fölszereléséhez hozzátartozott a könyvtár is.
A Regula napirendjének az imádságon és a lelki-szellemi fog-
lalkozásokon kívül még egy lényeges, hatásaiban szintén nagy-
jelentőségű része volt: a testi, vagy kézi munka, mely kb. napi
6 órát vett igénybe. Ezt egyesek a házban vagy a műhelyekben,

37
mások a kertben, esetleg a mezőn végezték, s ennek eredményei-
ből tartották fönn magukat és kolostorukat. Szt Benedeknek
gondja volt arra, hogy ezt a fizikai munkát is átlelkesítse, meg-
szentelje. A konyhai hetes szolgálatot kezdő csoport vasárnap
reggel így imádkozott a közösség előtt: „Isten, fordítsd figyelme-
det segítségemre — Uram, siess megsegítésemre"; a szolgála-
tukat befejezők pedig így adtak hálát: „Áldott vagy Uram, Is-
tenem, ki megsegítettél és megvigasztaltál engem." Utána része-
sültek az apát áldásában (XXXV.34—41.). Nappali imádságukat
még a mezőn dolgozó testvérek is elvégezték.
Az imádságnak és a munkának ezt a benedeki harmóniáját,
kiegyensúlyozottságát szemlélhetjük ott is, ahol az anyagi szük-
ségletek kielégítéséről, az aszkézis gyakorlásáról van szó. Szt
Benedek ebben a tekintetben is inkább a szellemre, mint az
anyagra vetette a hangsúlyt. A Dialogusok III. könyvében olvas-
suk, hogy elítélte annak a Márton remetének az eljárását, aki
akarata helyett láncokkal bilincseitette magát a barlangjához.
A közös életben nem tartotta helyénvalónak a keleti remeték
szigorú, nemegyszer mutatványos önmegtagadását. A Regula
előszavának befejezéseként ki is jelentette, „hogy ebben az in-
tézményben semmi kemény vagy nehéz dolgot nem rendelünk el"
(Prol.113—114.). Ez a bölcs mértéktartás, a „discretio" — amit
az erények anyjának nevezett — vezette, amikor alvásra és pi-
henésre napi 8 órát rendelt, amikor a nyári munkaidőre két-,
háromfogásos hústalan ebédet és szerényebb vacsorát s napon-
ként kb. 2,5 dl bort írt elő, amikor külön téli és külön nyári
öltözetet és éjjeli takarót kívánt a testvérek számára. Étkezés-
ben, ruházkodásban és pihenésben csupán a fölöslegesnek volt
ellene és a magántulajdonnak, annak viszont minden formában
és teljes határozottsággal. Aki külön önmegtagadásra vágyott,
annak az apát beleegyezését és áldását kellett kérnie hozzá.
Az önmegtagadás, az aszkézis gyakorlatát Szt Benedek sokkal
inkább a szellemi, a lelki vonatkozásokban kívánta meg. Monte-
cassino imádságos élete nem képzelhető el állandó összeszedett-
ség nélkül, aminek szükséges előföltétele a hallgatagság és a
csend (taciturnitas-silentium) erényének tiszteletben tartása. Az
erkölcsi tökéletesedés legbiztosabb útját az alázatosság 12 lép-
csőfokán való fölemelkedésben látta, amikor a szerzetes nemcsak
Istennel, hanem embertársaival szemben is elismeri alábbvaló-
ságát s ezt az érzületét eljárásmódjában és modorában is kife-
jezésre juttatja. Ám ennek az alázatosságnak és általában az er-
kölcsi tökéletesedésnek fokmérője s az önmegtagadásnak leg-
hősiesebb ténye, az ellenmondás nélküli, a benső engedelmesség.

38
 A szerzetes egyéniségének elevenjébe vágó ezen önmegtagadás
nem is kívánható más címen, mint Isten nevében: ,,Az elöljá-
róknak adott engedelmességet ugyanis az Istennek nyújtjuk"
(V.37—38.). A készségesen, jó lélekkel engedelmeskedők viszont
az Ür Jézust követik, aki azt mondotta: „Nem azért jöttem, hogy
a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki engem küldött"
(V.29—32.).
A bencés szerzetesi eszménynek végül még egy jellegzetes
vonását kell kiemelnünk s ez a komolyság, a ,gravitas". Emlí-
tettük már, hogy Szt Gergely is hangsúlyozta Szt Benedek jelle-
mének ezt a tulajdonságát s a Regulában is föltűnően gyakran
találkozunk vele. Megkívánta Szt Benedek, hogy szerzetesei ko-
molyak legyenek hallgatásukban, beszédjükben, mozgásukban
éppúgy, mint mikor vendéget fogadnak vagy istentiszteleten
olvasnak, énekelnek (VI.10, VII.179, XXII.15, XLII.29, XLVII.
10.) — azaz egész lényükön, magatartásukon komolyság, össze-
szedettség uralkodjék.
Az imádság és az elmélkedés, a munka és az önmegtagadás
azonban mind csak eszköz volt a legfőbb cél elérésére, ami nem
más, mint eljutni „Istennek arra a szeretetére, mely, mivel tö-
kéletes, kizárja a félelmet". Ezt pedig „a hibáktól és vétkektől
megtisztult munkájában kegyesen megvalósítja az Űr a Szent-
lélek által". (VII.199—200, 206—208.)

A hajlékony és emberszabású realizmus

Szt Benedek nem járt fellegekben. Jól tudta, hogy ezt a ma-
gasztos célt gyarló emberek által igyekszik elérni. Tudta, hogy
ehhez céltudatos nevelés, erőteljes fegyelem és komoly rend-
szabályok szükségesek. Tapasztalatból ismerte, hogy vannak
olyan szerzetesek, akiknek a jó szó, a figyelmeztetés is használ,
ha hibát követtek el — másoknál, főleg a gyermekeknél és az
értelmetlenebbeknél viszont korholásra, sőt testi fenyítésre is
szükség lesz. Ennél súlyosabb fegyelmező eszköz volt a bűnös-
nek a közösségből való ideiglenes kizárása. De ha ezek, s a kö-
zösség érte végzett imádsága után sem javult meg az illető, ak-
kor távoznia kellett a kolostorból. Ám az apátnak jó pásztorként
mindent el kellett követnie, hogy a rossz útra tért juhot épen
visszavezesse aklába, „mert aki a lelkek vezetését vállalja ma-
gára, az készüljön a számadásra" (11.114—115.).
A montecassinói szerzetes élet határozottan elkülönült ugyan
a „világ"-tói, de a vele való teljes szakítást Szt Benedek mégsem
szorgalmazta. A Regulában és az életrajzban egyaránt olvasunk

39

I
a világban járó, utazó szerzetesekről s Szt Gergely azt is föl-
jegyezte, hogy Valentinianus testvért civil testvére, Benedek
apátot pedig apáca húga, Skolasztika szokta évenként megláto-
gatni. Ez a lelki közösség és nemes barátság fűzte Szt Benedeket
a canusiumi és a capuai püspökhöz, Servandus apáthoz, s a civil,
de vallásos Theoprobushoz, akik időnként szintén föl szokták ke-
resni a montecassinói apátot.
Szt Benedek nem, volt érzéketlen a világban élők fájdalma,
szenvedése és erkölcsi nyomora iránt. Az említett Theoprobus
neki köszönhette megtérését; az egyik környékbeli embert ke-
gyetlenül gyötrő gót Zalla az ő hatására jobb belátásra jutott s
imádságába ajánlotta magát. Az Itáliát annyit pusztító gót ki-
rály, Totilas szintén megrendülve távozott Montecassinóról s
utána már kevésbé kegyetlenkedett. A Szt Benedek iránt érzett
tiszteletnek és bizalomnak jellemző esete volt, amikor egy apa
egyetlen fiacskája holttestét magával vive rohant föl Monte-
cassinóra s megesküdött, hogy addig nem távozik onnét, míg
az apát föl nem támasztja gyermekét — ami aztán buzgó imád-
ság közepette meg is történt. A szenvedőkkel való mélyen em-
beri együttérzését legvilágosabban a campaniai éhínség idején
mutatta meg. Mikor a kolostor éléstárát már teljesen kiürítette
a szűkölködők között, még az utolsó üveg olaját is odaadta Aga-
pitus subdiaconusnak.
Szt Benedek egyéniségének ezt a mélyen szociális, kereszté-
nyien humánus, igazi emberbaráti vonását megtaláljuk Regulá-
jában is, melynek kifejtése annak egyik legjellegzetesebb feje-
zetét alkotja. Az LIII. fejezetben azt olvassuk, hogy a kolostor-
nak legyen külön lakása és konyhája a vendégnek, ,.hospes"-nek
tekintett idegenek számára. Ha vendég érkezését jelzik, az, aki-
nek az tiszte, siessen eléje, üdvözölje a béke csókjával, végezzen
közös imát és szentírás-olvasást, hogy ott tartózkodása az ille-
tőnek épülésére váljék. Ellátásáról lelkiismeretesen kell gondos-
kodni; étkezésnél nemcsak ő, de a vele foglalkozó szerzetes is föl
van mentve a kolostor böjtje alól. A kézmosó vizet az apát adja,
a lábmosást rajta kívül a többi szerzetesek is végzik. Az emberi
méltóságnak ez az elismerése és tisztelete azonban nemcsak az
előkelőket vagy jóbarátokat illeti meg. Szt Benedek rendelkezése
szerint „kiválóan nagy gondot fordítsanak a szegények és za-
rándokok fogadására, mert bennük még inkább fogadjuk Krisz-
tust". Ez a fejezet adja majd alapját a középkori kolostorok oly
jelentős szociális-karitatív működésének, mely az Űr Jézus sza-
vaira támaszkodik: „Vendég (idegen, zarándok) voltam és befo-
gadtatok engem — hospes fui et suscepistis me."

40
 Főbb vonásaiban a montecassinói életnek ez a képe bontako-
zott ki előttünk Szt Benedek életrajzának és rendszabályának
tanulmányozása folyamán. Ezen életforma kialakításában ugyan
Szt Benedek egyéniségéé volt a döntő szerep, annak állandó-
sítását és propagálását viszont a Regula biztosította. A követ-
kezőkben Szt Benedeknek, illetőleg Regulájának még néhány
olyan tulajdonságát emeljük ki, mely az utóbbi vonatkozásban
különlegesen jelentősnek mondható.
Szt Benedek aszketikus és egyben törvénykönyvet akart szer-
zetesei kezébe adni, hogy azt lelki és közösségi életük zsinór-
mértékének tekintsék. Művét azonban nem tartotta szentírás-
jellegűnek, melyen változtatni, módosítani nem szabad. Amikor
az étel és az ital mértékéről, a ruházkodás módjáról intézkedett,
az azon való, szükségesnek látszó módosítást az apát belátására
bízta, annak hatáskörébe utalta. Hasonlóan nyilatkozott akkor
is, amikor az istentisztelet módját szabályozta. „Ha valakinek a
zsoltároknak ez a fölosztása nem tetszenék, rendezze el maga,
ha másképpen jobbnak ítéli", csak arra ügyeljen, hogy egy hét
leforgása alatt minden zsoltár sorra kerüljön. (XVIII.53—58.)
Hogy Szt Benedek nem akarta Regulája révén megmereví-
teni, a fejlődés lehetőségétől elzárni a szerzetesi életet, az vilá-
gosan látszik a LXI. fejezetből. Ott beszélt olyan szerzetesről,
aki messze vidékről, idegen országból érkezik a kolostorba. Ha
az ilyen vendég szerzetes szellemi és erkölcsi tekintetben érté-
kesnek látszik, akkor azt necsak saját kérésére vegyék föl közös-
ségükbe, hanem maga az apát is tehet neki ajánlatot az ott ma-
radásra. Az ilyen szerzetes által ugyanis a hagyományos kolos-
tori élet új és hasznos elemekkel gyarapodhatik s példáján a
többiek művelődhetnek.
A Regulának egyik legkiválóbb értéke kétségtelenül a fejlő-
désre, a különböző korok és országok viszonyaihoz és igényeihez
való alkalmazkodásra való képesség, az „elaszticitás". Szt Bene-
dek nem akart ugyan központilag irányított, uniformizált „ren-
det" alapítani, mint Szt Domonkos, assisi Szt Ferenc, loyolai Szt
Ignác s még a subiacói kolostortelep életformáját sem tartotta
követésre méltónak — de arra már tudatosan törekedett, hogy
Regulája által a különböző vidékeken fekvő, egymástól jogilag
és szervezetileg független kolostorok életét szabályozhassa, hogy
a kolostorok sorozatában ugyanazt a lelkületet és a helyi viszo-
nyoknak megfelelő azonos életformát alakíthassa ki. Ezért ren-
delte el, hogy „ruházatot a testvérek lakóhelyüknek és az éghaj-
latnak megfelelően kapjanak, mivel hidegebb vidéken többre
van szükség, meleg vidéken kevesebbre" (LV.l—4.).

41
 így látjuk annak a Szt Benedeknek az életét és alkotását,
aki nemcsak nevében, hanem életében és alkotásában is áldott,
igazán „benedictus" volt. Amikor az Űr szent testét és vérét
magához véve, fiai karjai közt imádkozva — valószínűleg az
547. év márciusának 21-én — meghalt, s amikor holttestét Szt
Skolasztikáé mellé sírba helyezték abban a kápolnában, melyet
Apollo oltára helyén keresztelő Szent János tiszteletére őmaga
építtetett — akkor áldott életének és működésének csak egyik
része fejeződött be. Mert Szt Benedek élete is hasonlatos volt
ahhoz a mustármaghoz, mely, amikor földbe hullva megsemmi-
sülni látszott, akkor támadt új és gazdagabb életre, hogy Regu-
lája révén, az azt követő bencés fiaiban századok folyamán
terebélyes fává növekedjék. A jó harcot harcolókat a Szentírás
biztosította, hogy életüket, illetőleg alkotásaikat maga az Űristen
fogja kibontakoztatni, megerősíteni és állandósítani: ,,Deus . . .
ipse perficiet, confirmabit solidabitque" (I.Petr.V.10.). Ezt való-
sította meg a Gondviselés, ezt művelte „Isten a történelemben".

•42
 II. FEJEZET

A REGULA ELTERJESZTÉSE
ÉS A NYUGATI KERESZTÉNY KULTÜRKÖZÖSSÉG
MEGTEREMTÉSE A KORAKÖZÉPKORBAN

Montecassino pusztulása; a bencések Rómában;

a Regula „interpolata" és a Regula „mixta"
Szt Benedek halála nem jelentette műve pusztulását; élete
nagy alkotása, a Regula biztosította eszméi tovább élését. Mint
a kovász a lisztet, úgy hatotta át a Regula a nyugati keresz-
ténység szerzetességét s tette azt „bencéssé", mely bencés szer-
zetesség aztán kialakította és egységbe foglalta a nyugati keresz-
ténység kultúráját. Ez a munka azonban természetszerűleg szá-
zadok erőfeszítését vette igénybe.
Tudjuk, hogy a Regula már Szt Benedek életében átvette sze-
repét Montecassinón, Subiacóban és Terracinában, de más kö-
rökben is ismertté vált. így Szt Benedeknek személyi kapcsolata
volt pl. Capua és Canusium püspökével, Servandus apáttal s a
római nemességgel is. Innét került Subiacóba Maurus és Ter-
tullus patrícius fia, Piacidus s az ő révükön ugyancsak tovább
terjedhetett Szt Benedek életének és Regulájának híre-neve.
A bencés eszme terjesztése tekintetében a hagyomány Monte-
cassino harmadik apátjának, Simpliciusnak tulajdonított na-
gyobb jelentőséget.
Am a fejlődés megindulása egyelőre még nagy akadályokba
ütközött. Itália bajai, nehézségei ugyanis a VI. század második
felében nem hogy szűntek volna, hanem újakkal gyarapodtak.
Jusztinián bizánci császár (527—565) az egykori római császárok
jogutódjának tartva magát, igényt formált Itália birtoklására
is s ezért vezéreivel, Belizárral és Narzesszel megtörette a keleti
gótok és királyuk, Totilas uralmát. A megsértett és mellőzött
Narzes viszont 568-ban a Pannoniát lakó longobardokat uszította
Itáliára, akik részben ariánusok voltak, részben pedig még po-
gányok. Ez a nyers germán nép évtizedes harcok árán hódította
meg a félszigetet, melynek fővárosává s a longobard király szék-
helyévé Páviát tette. Csupán a pápák Rómája s a görögök által
védelmezett tengerparti részek tudták megtartani függetlensé-
güket.

43

i
 Az új honfoglalást megsínylette igen sok egyházi és szerzetesi
intézmény is. A kolostorok nagyobb része, köztük Subiaco és
Montecassino is elpusztult. Az utóbbit 577-ben rohanták meg a
hódítók s a szerzetesek csak regulájukat s legszükségesebb dol-
gaikat vive magukkal menekültek Rómába. Szt Benedek mindkét
alkotása romokban hevert a következő, a VII. század folyamán.
A montecassinói bencések a pápaság védelme alatt reméltek
és találtak oltalmat. Rómában akkor már fejlett volt a bazilikás
monostorok intézménye. Szt Leó pápa, azaz az V. század közepe
óta alakultak a 4 fő-, ritkábban egyéb bazilikák mellett is az
olyan monostorok, melyek föladata az illető bazilika kórusimá-
jának, zsolozsmájának a végzése volt, s amelyek — főleg a Szt
Péteré és a Lateráné — idővel a liturgikus ének iskoláivá lettek.
A bencések a pápai főtemplom, a Laterán mellett kaptak ott-
hont, annak bazilikás monostorává lettek s annak zsolozsmáját
végezték. Ez a hely- és környezetváltozás természetesen mélyre-
ható változást hozott életükbe. Az adott körülmények között
nem folytathatták korábbi, a világtól elzárt életmódjukat, mely-
nek tartalma ugyancsak módosult. A lelki élet ápolására s a
zsolozsmázás végzésére bőségesen jutott ugyan idejük, de szántó-
föld, kert, műhelyek hiányában házi munkán kívül egyéb fizikai
teendőket alig végeztek. így történt, hogy Szt Benedeknek a
montecassinói viszonyokat szem előtt tartó reguláját több tekin-
tetben módositaniok kellett s ezt a módosított rendszabályt hív-
juk ,,regula interpolata"-nak. A bazilikás monostorokkal kap-
csolatban végül még azt is meg kell jegyeznünk, hogy azok idők
folyamán elveszítették szerzetesi jellegüket s kanonoki intéz-
ményekké alakultak át. Bizonyára ez lett a sorsa a lateráni ben-
cés közösségnek is — annyi bizonyos, hogy Montecassinónak a
VIII. század elején történt újjászervezésében nem vett részt, arra
már nem volt ereje.
Annak viszont, hogy a montecassinói bencések regulájukkal
együtt Rómába, a lateráni monostorba kerültek, igen előnyös
következménye lett az, hogy ily módon rájuk irányulhatott a
legmagasabb egyházi körök figyelme, ami Szt Benedek eszmé-
jének és intézményének kibontakozását nagymértékben segí-
tette.
Am a Monte Celión pár évvel korábban már létesült egy má-
sik monostor is, melynek ugyancsak nagy szerepe lett a szerze-
tesség, a bencés szerzetesség fejlődése szempontjából s ez a
Szt András-monostor volt. Ezt az az előkelő és gazdag Gergely
prefektus alapította az 570-es évek elején, aki akkor Rómában a
közigazgatás vezetője volt. Az alapító Valentiust állította monos-

44
tora élére, aki a Rómától északkeletre fekvő Valeria tartomány
egyik apátságát vezette addig, amíg a longobárdok pusztítása
elől ő is Rómába nem menekült. Ö viszont annak az Equitius-
nak volt a tanítványa, akit „abban a tartományban sok monostor
atyja"-ként tiszteltek és követtek.
A Monte Celio ezen két apátságának életformája azonban nem
volt azonos. Amíg ugyanis a bencés bazilikás apátság vezetője,
Valentianus Szt Benedek interpolált reguláját követte, addig a
Szt András-monostor szerzetesei Valentius irányítása alatt a va-
leriai Equitius apát szokásai szerint éltek. Az ilyen „szokások"
vagy ,,ordo"-k alapját nem egyetlen regula alkotta, hanem a
mindenkori apát a helyi hagyomány, egyéni tapasztalatai s több
regulából és aszketikus írásból szerzett tudománya alapján ala-
kította ki azokat. A VI., túlnyomó részt a VII. s némileg még
a VIII. század monostorainak életét is az így készített „regula
mixta"-k irányították. Ennek következtében a kora középkor
szerzetesi életének még korántsem volt oly határozott kerete,
annyira lezárt formája, mint az azt követő korokban. így ért-
hető, hogy ebben a szellemi, vallás-erkölcsi környezetben Szt
Benedek regulája sem tudott „rend"-et alkotni, olyan egyéni
jellegű „bencés" szerzetességet létesíteni, mint később Szt Ber-
nát, Ferenc, Domonkos és Ignác rendszabálya. Szt Benedek re-
gulájának hosszú időre volt szüksége, míg a „regula mixta"-k
között kivívhatta vezető szerepét, illetőleg hogy átvehette egyed-
uralmát — azaz bencéssé tehette Nyugat szerzetességét.
Ebben a fejlődési menetben Szt Benedek után kétségtelenül
Nagy Szt Gergely pápa vitte a legfontosabb szerepet, aki — ha
nem tartjuk is őt „bencés" pápának — a bencés eszme fejlesztése
és a bencés szerzetesség kibontakoztatása terén rendkívül nagy
hatással dolgozott. Éppen ezért életével s irodalmi, egyházkor-
mánykormányzati és missziós tevékenységével kissé részleteseb-
ben kell foglalkoznunk.

Nagy Szt Gergely az utolsó ó- és az első középkori pápa;

a Schola cantorum s a „gregorián" ének és liturgia
Gergely 540 körül gazdag nemes római családból származott.
Klasszikus tanulmányai befejezése után közpályára lépett s azon
gyorsan haladt előre. Alig múlt 30 éves, mikor Róma prefektusa,
mintegy polgármestere lett. Ez a fényesen induló pálya azonban
csakhamar elakadt, illetőleg váratlan fordulatot vett. Akárcsak
egy századdal korábban Cassiodorus, Gergely is hamarosan rá-
döbbent hnzája tragikus helyzetére, annak jövőjét sötétnek.
 szinte kilátástalannak találta. Itália anyagi és szellemi kultúrája
romokban hevert s ezeken a romokon nyers, barbár népek ta-
nyáztak. Róma múltja, hagyományai és a kereszténység jövője
harcot vívott lelkében s ebből a tusából az utóbbi került ki
győztesen.
574-ben elhagyta előkelő állását és kolostorába, a Szt Andrásba
vonult vissza szerzetesi életre, melyet Valentius apát Equitius
szellemében irányított. Hogy ez nem volt azonos a bencés föl-
fogással, az abból is látható, hogy Gergely csak évek múltán
mondott le vagyonáról; de pápa korában is több fontos dolog-
ban — pl. a noviciátus tartama, a perjeli tisztség jelentősége, az
apátválasztás formája, az imádság módja tekintetében — más
elveket vallott, mint Szt Benedek.
A visszavonultságnak s a lelki, erkölcsi fejlődésnek ezek az
értékes és boldog évei azonban nem soká tartottak. 578-ban éh-
ínség és pestis gyötörte Róma lakosságát és az új pápa, II. Pela-
gius nem nélkülözhette Gergely támogatását. Pappá szentelte s
mint archidiaconust a római Caritas vezetőjévé tette. Ám a kö-
vetkező évben még fontosabb megbízatást adott neki. Követe-
ként a bizánci udvarba küldte, ahol 7 évet töltött. Bár a magával
vitt római társaival ott is igyekezett szerzetesként élni — a római
után megismerte a bizánci kultúrát s a közigazgatás gyakorlata
után a diplomácia művészetét is elsajátította. Küldetését befe-
jezve, 586-ban tért vissza Rómába, ahol továbbra is az Egyház
szolgálatára szentelte képességeit. Ezek után, 590-ben történt,
hogy meghalt II. Pelagius s Gergelyt választották utódjává.
Nagy Szt Gergely pápaságát (590—604) csak annyiban szán-
dékozunk jellemezni, amennyiben az szorosabb kapcsolatban áll
a szerzetesség s a belőle kibontakozó bencés szerzetesség fejlő-
désével.
Szt Gergely az utolsó római s egyben az első középkori ember
volt. Múltjával, kultúrájával az antik talajból nőtt ki, tekintete
azonban elfordult attól s egy más, egy ú j világ kibontakozását
kereste. Ennek az ú j világnak ő tette le az alapkövét, s így a
keresztény-germán középkor atyját méltán tiszteljük őbenne.
Az elméleti és gyakorlati téren kitűnően képzett pápa éles-
látással és tetterővel megáldott férfiú volt. Már állami szolgálata
idején, fiatal korában meglátta, hogy a római birodalom és la-
kossága pusztulása után az azzal lényeges kapcsolatban álló
anyagi és szellemi kultúrát is az enyészet fenyegeti. Bizánci
tartózkodása folyamán aztán arról is meggyőződött, hogy Itália
és Róma a Jusztinián császár halála (565) után hanyatlásnak in-
dult Bizánctól sem várhat segítséget. Ezért a klasszikus Róma

46
bukását visszavonhatatlannak tartotta. Egyik beszéde a Jeruzsá-
lem pusztulását sirató Űr Jézus szavaira emlékeztet: „Hol van
már a senatus, hol a populus? A csontok elporladtak, az izmok
megemésztődtek, a világi méltóságok minden büszkélkedése el-
enyészett . . . A senatus nincs többé, a populus elpusztult s még
azon kevesek között is, akik megmaradtak, napról napra soka-
sodik a szenvedés, a sóhajtozás. Már csak az üres Róma ég", az
a Róma, mely pelig „valamikor a világ úrnőjének látszott". Az
egykor szinte milliós városban már csak alig 50 ezer lakos élt.
Fájdalmas keserűséggel gondolt vissza a pápa az Isten ítéletét
sínylő birodalomra, s annak még kultúráját sem tartotta érde-
mesnek a mentésre, az ápolásra. A Bizáncban megismert barát-
jához, sevillai Leánder püspökhöz küldött levelében írta ezeket a
mély jelentőségű sorokat: „A beszédnek azt a művészetét, melyet
a klasszikus tudomány tanítói terjesztenek, lenézem; nem kerü-
löm a barbarizmusok használatát; a praepositiók alkalmazásá-
nak szabályát megvetem, mert szörnyen méltatlannak tartom,
hogy a mennyei kinyilatkoztatás igéit Donatus szabályai alá
kényszerítsem."
Az antik világ „Untergang"-j át szemlélő és átélő pápa tett-
ereje mégsem bénult meg — gyenge, beteges teste mély meg-
győződést és erős akaratot hordozott. A legfőbb egyházi mél-
tóság és hatalom birtokában hivatása egyetlen céljának Isten
országa fönntartását és terjesztését tartotta. Mint az Egyház
főpásztora éber szemmel őrködött nyája és annak pásztorai fö-
lött. Szigorúan ellenőrizte a püspökök életmódját és működését
és megkívánta, hogy azok hasonlóképp őrködjenek papjaik és
híveik fölött. A 601-ben tartott lateráni zsinaton — a 451. évi
chalcedoni zsinat nyomán — elrendelte, hogy a szerzetesek sza-
badon válasszák apátjaikat s életüket regulájuk szerint alakítsák.
A püspökök fölügyeleti s — ha a szükség úgy hozta — fegyelme-
zési jogát rájuk is vonatkoztatta. Azt is hangsúlyozta, hogy ko-
lostort csakis a területileg illetékes püspök engedélye alapján
szabad szervezni, de annak is előfeltétele a megfelelő anyagi
alap biztosítása.
Az egyházkormányzat végzése mellett a pasztoráció munká-
jából is kivette részét. A római nép előtt fáradhatatlanul hirdette
Isten igéjét — halhatatlan műveiben pedig minden idők hívői-
hez szólt. A következő félévezred legolvasottabb hittudományi
könyvei a Moralia in Job és a Regula Pastoralis voltak. Az első
azokat az előadásokat tartalmazza, melyeket eredetileg szerze-
tes társai számára tartott Bizáncban. Módszerével példát adott
a szentírás hármas: szószerinti vagy történeti, aztán képletes

4T

J f c É . 6
(szimbolikus, misztikus), végül erkölcsi magyarázatára. Ennek
megfelelően először a türelmes Jób életének eseményeit ismer-
tette, aztán azokat a szenvedő Úr Jézusra alkalmazta s végül
erkölcsi tanulságokat vont belőlük a hallgatók, az olvasók szá-
mára. A Regula Pastoralis-ban megrajzolta a lelkipásztorok esz-
mányi képét s annak keretében természetfölötti fölfogással és
lélektani ismerettel telített gyakorlati utasításokat adott a püs-
pököknek, de az egyszerű papoknak is hivatásuk szent betölté-
sére.
A pasztorációval kapcsolatban említjük meg az istentisztelet
rendezése körül szerzett érdemeit. Életrajzából tudjuk, hogy kü-
lönös gondja volt a lateráni bazilikában működő énekiskolára, a
„Schola cantorum"-ra, melynek külön házat szerzett s ott sze-
mélyesen is oktatott. A néhány fölnőtt hivatásos zenész és éne-
kes mellett több gyermek és ifjú tagja volt a scholának, kiket
rendszerint papokká neveltek. A pápai istentiszteleteknél ők sze-
repeltek énekkar gyanánt. Az ősi egyházi énekeket a schola ve-
zetői segítségével az „Antiphonarium missarum"-ba gyűjtötte a
pápa és annak mintapéldányát leláncolva őrizték a bazilikában.
Az egyszólamú, nyugodt és áhítatos — később róla gregorián-
nak nevezett — dallamokat inkább az élő hagyomány, mint a
kezdetleges írásos jelzés (neuma) rögzítette. Ugyancsak az ő
szervező működése nyomán jött létre a római egyház miserend-
jét tartalmazó mű is, amit halála után „Sacramentarium Grego-
rianum"-nak neveztek el. Bár Gergely pápa sem a római mise-
rendet, sem az ott előadott énekeket és dallamokat nem tette
kötelezővé az Egyházban — a „Sacramentarium Gregorianum"
mellett a gregorián ének használata is mindjobban terjedt s két
század múltán — ha módosított formában is — szinte kizáróla-
gossá vált a nyugati egyházban.
Szt Gergely elsősorban nem az elmélet, hanem a gyakorlat
embere volt. A tudománynál többre értékelte az erényt s ezek
között is az alázatosságot mint a kegyelmek ki eszközlőj ét és
megőrzőjét. Tanítása szerint „erény a tudomány, az erény őre
pedig az alázatosság. Ennélfogva nyomja el az ember magában
mindazt, amit tud, nehogy amit a tudomány erénye összegyűj-
tött, azt a kevélység szele elragadja". A megkereszteltek meg-
kapják a Szentlélek kegyelmét s annak világossága mellett föl-
fogják a szentírás értelmét. Az erkölcsiség érdekében kell ta-
nulmányozni a szentírást és a szentatyákat, mert azok táplálják
az elmét s azok adnak erőt a jócselekedetek gyakorlására.
Ezen az alapon Szt Gergely semmi szükségét sem érezte a vi-
lági tudományoknak, a klasszikus műveltségnek. Azt a keresz-

48
tény élet szempontjából nemcsak idegennek, „disciplina exte-
rior"-nak, hanem veszedelmesnek is tartotta. Azt mondotta,
hogy az a hamisság tudománya, az az erős és gonosz szellem
tudománya. A két kultúra elemeit nem akarta össze vegyíteni —
Isten templomában nem tűrte a bálványok berkeit: „In templo
Dei nemus plantar! prohibetur."
Ezt a fölfogást tükrözi az a levele is, melyet Desiderius vien-
nei érsekhez, „Gallia püspökéhez" intézett. Hallotta ugyanis,
hogy az érsek egyeseknek a grammatikát magyarázza, ami ter-
mészetszerűleg a klasszikusok ismertetését is jelentette. Ez a
hír annyira fölháborította, hogy szégyenkezés nélkül még em-
lékezni sem tudott rá — mert hogyan férhet meg ugyanazon
szájban Juppiter és Krisztus dicsérete?! Szörnyű dolog, ha
püspök cselekszik olyat, ami még vallásos világi emberhez sem
illik.
A római szemináriumban, a „Schola cantorum"-ban tényleg
csak a kifejezetten egy házias tárgyak — liturgikus zene, ének, a
szentírás és az egyházatyák ismeretét jelentő hittudomány —
szerepeltek. Ezek nyelve azonban szintén a latin volt, amit a
papságnak ismernie kellett. A latin nyelv és a klasszikus kul-
túra egymással kapcsolatos problémája fölmerült tehát, de még
nem nyert megfelelő megoldást.
Bár Gergely pápa legfőbb gondja természetesen az egyete-
mes egyházra irányult — Szt Benedek és intézménye mégis kü-
lönlegesen sokat köszön jóindulatának és szeretetének. Hogy
mennyire tisztelte és értékelte Szt Benedeket, az abból is lát-
ható, hogy a Dialógusok című műve négy könyvéből egyet, a
másodikat teljesen az ő élete és működése ismertetésére szentelt.

A pápa Benedek-életrajza: a Nyugatnak adott keresztény tanítás

Szt Benedek életének megrajzolása két szempontból is fontos
esemény volt. Egyrészt Gergely pápai tekintélyével és írói kész-
ségével az érdeklődés előterébe állította Szt Benedek alakját, aki
nemcsak csodálatos életével, hanem tanításával is tündökölt.
Azt, aki az ő leírásánál is részletesebben óhajtotta megismerni
hőse erényes életét, regulája tanulmányozására buzdította, mi-
velhogy „a szent férfiú semmiképpen sem taníthatott másho-
gyan, mint amiként élt." Ezt a regulát a pápa tartalomban és
formában egyaránt kiváló alkotásnak minősítette, amely „mér-
téktartásban kimagasló, előadásban ékesszóló".
Másrészt azért volt fontos esemény az életrajz elkészítése és
megjelentetése, mert abban nemcsak Szt Benedek életének cso-
4 Szent B e n e d e k f i a i n a k I. 49
 dás eseményeit ismertette Gergely pápa. hanem azokkal kap-
csolatban sok lelki tanítást is adott, kifejtve fölfogását a teoló-
gia, misztika, aszketika egyes kérdéseiről. Mivel pedig a kolos-
tori, a bencés könyvtárakban a szentírás mellett természetszerű-
leg Szt Benedek regulája és élettörténete volt a legtöbbet olva-
sott mű, a Regula rendelkezései után Szt Gergely tanításai vál-
tak a kialakuló bencés lelkiség alapjaivá. Ez a körülmény kí-
vánja, hogy azokkal kissé behatóbban foglalkozzunk.
Közismert tény, hogy a dogmatikának az angyalokra vonat-
kozó nem egy részét Szt Gergely dolgozta ki. De az életrajzban,
a Vita-ban az ördögök is gyakran szerepelnek. Szt Benedek lát-
ható alakban is többször találkozott az ősi ellenséggel, az „anti-
quus hostis"-szaL, aki különböző módokon igyekezett Szt Bene-
dek hatását ellensúlyozni vagy megsemmisíteni. Imádságára
vagy áldására azonban mindig kénytelen volt meghátrálni.
Szt Gergely tanítása szerint választottainak Isten sokszor meg-
adja, máskor megvonja tőlük a prófétaság lelkét, a „spiritus
prophetiae"-t. Megadja azért, hogy lássák, hogy mit tudnak
Isten által elérni; megvonja, hogy észrevegyék, hogy mire képe-
sek önmaguktól. A prófétaság lelke nemcsak a jövendő megmon-
dására, hanem a távollévők vagy természetüknél fogva láthatat-
lanok meglátására is képesíti az embert.
Szt Benedek egyszer észrevette, hogy egyik állhatatlan szer-
zetesét az ördög kisfiú alakjában húzta ki az imateremből, meg-
kérdezte két tanítványát, hogy ők is látták-e az ördögöt? Ök
nem láttak semmit; de kétnapi imádkozás után az egyik. Maurus
már szintén részese lett a látomásnak. Az is megtörtént, hogy
Szt Benedek megígérte a terracinai építkezést végző szerzetesei-
nek, hogy majd utánuk megy és a helyszínen fog pontosabb uta-
sításokat adni számukra. Ez meg is történt, de úgy, hogy az apát
csak szellemével jelent meg Terracinában s a testvérekkel csu-
pán álmukban közölte rendelkezéseit. A később odaérkező Szt
Benedek aztán megfeddte őket, mert kételkedtek az ő első meg-
jelenése valóságában.
Mások halálával kapcsolatban is többször részesült Benedek
a látomás kiváltságában. így látta, amint barátjának, a capuai
püspöknek a lelkét az angyalok a mennybe vitték s látta, amint
húga, Szt Skolasztika lelke galamb alakjában az Égbe szállt.
A jövendő dolgokat is gyakran látta, előre megismerte. Totilas
gót királynak megmondotta, hogy 10 év múlva egy napon veszti
el trónját és életét; megjövendölte Montecassino pusztulását —
s az író megállapította, hogy mindezek meg is történtek.
Ezen jelenségek egyszerű magyarázatát abban adta Szt Ger-

50
gely, hogy akik Isten törvényeit megtartják, azok egyek Istennel
s így megismerhetik az Ő gondolatait. Az azonban Istentől függ,
hogy milyen mértékben s milyen vonatkozásban akarja megosz-
tani tudását választottaival.
Isten a hatalmát is gyakran megosztja, közli szentjeivel. En-
nek következtében akaratnyilvánításukkal vagy imádságuk ré-
vén ők is tehetnek csodákat. Az előbbi módon — ex potestate —
eszközölt csodát Szt Benedek, amikor a gót Zalla által megkötö-
zött s az apát elé hurcolt szerencsétlen emberről önmaguktól
hulltak le a bilincsek. Az utóbbi módon — ex postulatione,
orando — támasztotta föl Szt Benedek egy környékbeli ember
fiacskáját. Am a szerző arra is figyelmeztetett, hogy Isten még
szentjei kívánságát sem teljesíti mindig. így Szt Benedek hiába
akart visszatérni kolostorába, nem tudott, ,,quod voluit obtinere,
non valuit". Vele szemben Skolasztika nagyobb szeretete győ-
zött, „illa plus potuit, quae ampli us ama vi t".
Az ereklyekultuszról a következőképp nyilatkozott Gergely
pápa. Meggyőződése szerint a vértanúk ereklyéi révén több
csoda történik, mint sírjuknál. Ennek az az oka és magyarázata,
hogy a hivők könnyebben elhiszik, hogy sírjuknál jelen vannak
a vértanúk s ott meghallgatást találnak a hozzáfordulók, de ne-
hezebben tételezik föl ezt a sírtól messze vitt ereklyékkel kap-
csolatban. Ezért van nagyobb szükség ott a csodákra s ezért tör-
ténik ott több csoda, mint a vértanúk sírjánál. A csodáknak az a
célja, hogy Isten a szentek életében és halálában kinyilvánítsa,
hogy azok mily kedvesek Őelőtte, „quanta esset in Benedicto
gratia . . . "
A természet törvényei alól való mentesülés azonban nemcsak
a föntebbi esetekben lehetséges. Előfordul az a szentek magá-
nyában, imádságos életében is. Szt Gergely ennek az Istenben
elmerült misztikus imaéletnek nagyszerű lélektani leírását adta.
Az első lépés a világtól való külső és belső elszakadás, a valódi
magány. Szt Benedek is, „habitavit secum". Az így imádkozó
annyira el tud merülni elmélkedése tárgyában, hogy lelki sze-
meivel szemléli az Istent; ez a „contemplatio". A szemlélődésnek
az a foka, amikor az imádkozó elveszti érzékei és szellemi képes-
ségei fölött való uralmát s öntudatát — extra nos ducimur — és
a lélek szinte kilép testéből s elragadtatásba esik, az „ekstasis".
A tudat akkor mintegy megszünteti a kapcsolatot a test és a lé-
lek között, „nos sumus et nobiscum non sumus". Mikor aztán ez
a rendkívüli lelki állapot véget ér, az illető magához tér, „a con-
templations culmine ad hoc rediit, ad se reversus" s a tudat
ismét normálisan működik.
 Az aszkézis, az önmegtagadás, illetőleg az önkéntes önsanyar-
gatás értelmét és szükséges voltát is megmagyarázta Gergely.
A Szt Benedekben föllángolt érzékiséget a tövisbokor tüskéinek
tüzes fájdalma oltotta ki, „cumque bene poenaliter árserit foras,
extinxit, quod inclite ardebat intus". Mivel az érzékiség főleg az
ifjúkorban veszélyezteti a lélek uralmát, az erkölcsiséget s ere-
jéből az 50. év körül már veszít, azért elsősorban a fiatalabb
korban kell vele szemben védekezni, önsanyargatást alkalmazni,
„laboribus fatigari".

Szerzeteseket küld az angol-szászok megtérítésére

s megindítja őket a klerikalizálódás útján
Nagy Szt Gergely világnézete teljesen természetfölötti jellegű
volt, mégis — mint igazi római — fejlett reális érzékkel is ren-
delkezett. Látta, hogy az egykori római világbirodalom romjain
ú j államok létesültek s meg volt győződve, hogy Európa jövő
történetét a jórészt még barbár és pogány germán népek fogják
irányítani. Az V—VI. században Itáliában a keleti gótok, majd a
longobárdok, a Pireneusok két oldalán a nyugati gótok, Galliá-
ban a frankok, Britaniában az angol-szászok alkottak államot,
Germániában pedig a különféle német törzsek szervezkedtek. S
közülük csupán a frankok vették át a katolikus vallást 500 kö-
rül, a többiek arianusok voltak, az angol-szászok és a német tör-
zsek pedig pogányok. Amint tehát belátta Gergely pápa, hogy a
klasszikus római világ már a múlté — figyelmét és energiáját
az ú j népek felé fordította. Kevesen érezték át annyira az Űr
Jézus szavának kötelező erejét, mint ő: „Elmenvén az egész vi-
lágra, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atyá-
nak és Fiúnak és Szentléleknek nevében .. ." (Mt. XXVIII. 20.)
Terve megvalósítását, a pogány népek megtérítését az angol-
szászoknál kívánta megkezdeni. De vajon kik fogják a térítés
munkáját végezni? Világosan látta, hogy a pogány népek között
is azok terjeszthetik a legsikeresebben Isten országát, akik azt
saját lelkükben már kialakították. Ha némileg más vonatkozás-
ban is, de Regula Pastoralis-ában is hangoztatta meggyőződését,
hogy a lelkek üdvének munkálása „a szeretet bizonysága. Az
Isten nyájának legeltetését visszautasító, erényekkel ékes ember
azt bizonyítja, hogy nem szereti a legfőbb pásztort". Mivel tudta,
hogy az erkölcsi tökéletesedés hivatásszerű műhelye a kolostor,
azért oda fordult munkatársakért.
A pápának ez a lépése nagyon jelentős volt a szerzetesség tör-
ténetében. A papságot és a szerzetességet ugyanis két, egymás-

52
tói erősen különböző hivatásnak tekintették. A szerzetesség lé-
nyegében laikus intézmény volt s ennek megfelelően a monos-
torok — miként Szt Benedek Montecassinója is — csak egy-két
papot fogadtak be, illetőleg szenteltettek föl, hogy a papi jog-
hatósághoz kötött ténykedéseket a kolostorban elvégezzék. En-
nek a fölfogásnak megfelelően hangoztatta Gergely pápa is az
593 94-ben írt leveleiben, hogy a lelkipásztori munkakör és a
monostori élet összeegyeztethetetlen — áldozópap, szerpap vagy
bármilyen rendű klerikus nem élhet egyben szerzetes- vagy
apátként. Mikor azonban aktuálissá vált az angol-szász misszió
megindítása 597-ben, az élet követelményeinek engedve, módo-
sította elvi fölfogását, függetlenítette magát a különböző regulák
előírásaitól s a hithirdetésre vállalkozó szerzeteseket papokká
szentelte. Az alapjában laikus szerzetesség így jutott arra az
útra, melynek folyamán a lelkészkedő klérussal való kapcsolat
mind szorosabb, a papi rend fölvétele mind gyakoribbá lett, ami
által eredeti, öncélú jellege módosult.
Följegyezték a források, hogy Gergely pápa saját kolostorá-
nak, Szt Andrásnak a perjelét, Ágostont állította a 40 főnyi
missziós csoport élére. Arról azonban hallgatnak, hogy azok a
misszionáriusok mind ugyanazon kolostor tagjai voltak-e, ille-
tőleg, hogy a Szt András-kolostor még akkor is idegenül nézett-e
szembe a bencés életformával? De mivel egyrészt a lateráni ben-
cés kolostor szinte életközösségben állott a pápa lateráni bazi-
likájával, másrészt pedig Szt Gergely pár évvel előbb a legna-
gyobb elsimeréssel adózott Szt Benedek egyéniségének és regu-
lájának, azért — konkrét adatok hiányában is — úgy gondoljuk,
hogy a bencés szerzetesség és a bencés regula — ha mások tár-
saságában is — már akkor kezdett kibontakozni szűk kereteiből
és megindult hódító útjára. A bencés szellemiség uralomra ju-
tásának útja-módja ugyanis Anglián át vezetett.
A pogány angol-szászok a latinizált és már keresztény kelta
őslakosság, a britek hívására segítségként érkeztek Britanniába
az V. század első felében, ahol aztán hódítókként léptek föl.
Hosszú harcok után az őslakosságot legyőzték és túlnyomó ré-
szét a sziget nyugati és északi részeibe szorították, a többiben
pedig hét királyságot, „heptarchiát" alakítottak ki maguknak.
A VI. század végén nemcsak a britek és a skótok voltak keresz-
tények; a kereszténység már az angol-szász kenti királyságban
sem volt egészen ismeretlen. Ethelbert király felesége, Berta
ugyanis mint keresztény frank hercegnő került Kentbe s frank
környezetével minden bizonnyal katolikus papot is vitt magával
új hazájába.

53
 A szerzetesek hithirdetése és egyházszervezése — mely példa
lett a következő századok számára, s amelynek lefolyását az
angol-szász bencés Béda jegyezte fel 730 körül — a következő-
képp történt.

Szt Ágoston és missziós társai

római kereszténnyé teszik az angol szigetet
Ágoston perjel — illetőleg Angliában már apát — és szerze-
tesei körmenetszerűen, litániát énekelve s Krisztus képét vive
járultak Ethelbert király elé, aki az országnagyok jelenlétében
hallgatta meg Ágoston angolul tolmácsolt beszédét. A hitet hir-
dető társaság Canterburyben telepedett meg, s ezért a vezetőt
a történelem canterburyi Szt Ágostonnak nevezi. Első templomuk
még a római korból való kis Szt Márton-egyház lett, de hamaro-
san hozzáfogtak az Üdvözítő Krisztus tiszteletére szentelt székes-
egyházuk és monostoruk építéséhez is. Ágoston aztán egy másik,
kizárólag szerzetesi célt szolgáló monostort is épített ugyanott
Szt Péter és Pál apostolfejedelmek tiszteletére, amit később őróla
Szt Ágoston-apátságnak neveztek. Ágoston és társai ott és így
indították meg missziós tevékenységüket, ami a keresztény hit
s az annak megfelelő élet ismertetéséből állott. Munkásságuk
s annak eredménye nagy lendületet kapott 597 pünkösdjén, ami-
kor Ethelbert megkeresztelkedett, mert a király példája vonzó
hatást gyakorolt a nép vezetőire és tömegeire is.
A hithirdetők — kiknek száma a római és bennszülött szer-
zetesekkel és papokkal folyton gyarapodott — csakhamar átju-
tottak a „Heptarchia" leghatalmasabb államába, Northumbriába
is. A keresztény királyné, Ethelberga — Ethelbert és Berta leá-
nya — örömmel fogadta őket. 627-ben férje, Ed vin király is
fölvette a keresztény vallást s a keresztelést végző római Paulin
számára megszervezték a yorki püspökséget. Ám ennek a szép
kilátásokkal induló munkának átmenetileg útját vágta Edwin
halála, aki 632-ben a Mercia királya ellen vívott csatában esett
el. A politikai helyzet változása következtében elakadt missziót
3 évtizeden át az ír hithirdetők folytatták. A vezetőjük Szt Aidán
volt, aki a püspökséget Yorkból Lindisfarnéba telepítette át.
Törekvésük azonban nem járt teljes sikerrel, mert az uralkodó
angol-szász nép még a vallás dolgában sem hallgatott szívesen
az általuk lenézett írekre és britekre.
A keresztény vallás terjedését természetszerűleg nyomon kö-
vette az egyházszervezet, a hierarchia kiépítése. Ágostont Arles
érseke 597-ben püspökké szentelte, 601-ben pedig érseki jog-

54
hatóságot kapott Gergely pápától. Ezen alkalommal Ágoston azt
az utasítást nyerte, hogy az angol-szász területeken két érseki
tartományt kell szerveznie 12—12 püspökséggel. A déli rész
székhelye a régi London legyen, az északié York. A londoni
érsek egyúttal Anglia prímása, legfőbb egyházi vezetője lesz.
Megvalósulás közben a terv annyiban módosult, hogy London
helyett Canterbury, a Krisztus-apátság maradt az érseki és a
primáši székhely, merthogy Canterburyben tartózkodott a kenti
király is. Londonban Westminster apátság lett Mellitus püspök
és a szerzetesek otthona. A yorki monostorral kapcsolatos püs-
pökség csak jóval később, a VIII. században emelkedett érseki
rangra.
Ágoston és társai a liturgiát illetően is Gergely pápa szellemé-
ben jártak el s a római, a gregorián szertartásokat honosították
meg Angliában.
Amint a mondottakból látható, az angol-szász kereszténység
a szerzetességnek köszönhette létét és szervezetét. így történt
annak a sajátságos alakulatnak a létrejövése, amit „monachalis
egyház"-nak nevezünk. Az egyházi, a vallásos élet kezdetben
jórészt a kolostorokra épült, azokhoz kapcsolódott. Gyakran azok
tagjai látták el a plebánosi munkakört, melynek során a környék
népe számára végezték az istentiszteletet, az igehirdetést, a
szentségek kiszolgáltatását. Hasonló volt az egyházkormányzat-
ban vállalt szerepük is. A nagyobb kolostorok több esetben püs-
pökségekként működtek, ahol az apátok mint püspökök tevé-
kenykedtek, a szerezetesi közösségek pedig nemcsak az apátsági
konventek, hanem a székeskáptalanok szerepét is betöltötték.
Az angol-szász kereszténység kialakításával kapcsolatban vé-
gül még egy olyan mozzanatra érdemes figyelmet fordítani, mely
a következő századok folyamán szintén tanulságul és példaképül
szolgált.
Az angliai misszió állandóan érintkezésben állott a pápával s
egyházjogi, erkölcsi és liturgikus kérdésekben ismételten fordult
hozzá utasításért. Nagy problémát okozott például, hogy miként
foglaljanak állást a hithirdetők az angol-szászok pogány hagyo-
mányaival, szokásaival szemben? Gergely pápa ezen a téren
is kitűnő diplomatának, tapintatos szervezőnek bizonyult, aki
a „discretio" elvét igyekezett alkalmazni. A bölcs mértéktartás-
nak ez az erénye egyaránt megvolt az „Imperium Romanum"-ot
alkotó római államférfiakban és Szt Benedekben, aki azt a szo-
ciális, a közösségi erények anyjának mondotta. S éppen Szt
Gergely volt az, aki a Regulának ezt a vonását a legnagyobb

55
mértékben értékelte és megállapította, hogy a Regula legkivá-
lóbb jellegzetessége a mértéktartás.
Ezzel a bölcs mértéktartással — mely a lehetőségek határai
közt tiszteletben tartja az egyes személyek, közösségek, népek
egyéni jogait és hagyományait — találkozunk Gergely utasítá-
saiban. S ezek nemcsak Ágostonnak és társainak szóltak, hanem
aranyszabályok maradtak minden idők hithirdetői számára is.
így Mellitus westminsteri püspök-apátnak lelkére kötötte a pápa,
hogy ne irtsák ki a bálványok berkeit, hanem a bálványszobrok
eltávolítása után hintsék meg szentelt vízzel a ligetet, állítsák
föl benne az Isten oltárait, helyezzék el a szentek ereklyéit —
azaz a nép ősi szent helyeit tartsák tiszteletben s alakítsák át
templomokká az igazi Isten számára. Hasonlóképpen nem volt
szabad megszüntetniük az angol-szászok pogány ököráldozatát s
a vele kapcsolatos népi lakomákat és ünnepségeket sem. Azt
kívánta a pápa, hogy maradjon meg a lakmározás és az ünnep-
ség, de kapjon keresztény tartalmat, azaz tegyék arra az időre
a község búcsúját s a védőszentek ünnepét és azt tartsák meg
hasonló vigassággal.
A pápának meggyőződése volt, hogy ezekkel a szelid és ta-
pintatos eszközökkel biztosabban lehet elérni a kitűzött célt, az
ősi pogány lelkület kereszténnyé alakítását, mint erőszakos mó-
don, ami sérti a nép érzékenységét.
Ez a római discretio, mely az adott körülményekhez való al-
kalmazkodást is jelent — mutans temporibus tempóra —, szinte
teljesen idegen volt az ír lelkiség számára. Az hajthatatlanul,
szilárdan ragaszkodott saját hagyományaihoz, meggyőződésé-
hez s azért kitartóan és lelkesedéssel tudott küzdeni — mások
fölfogása iránt azonban nem tanúsított megértést. így egyházi
életükben a szerzetesi tonzúra viselése, a szentmise liturgiája, a
húsvétszámítás módja nem egyezett meg a rómaival és saját
kelta hagyományaikból nem akartak engedni. Ezek az ellentétek
természetesen zavarólag hatottak az angol-szász vallási életre,
mert pl. a húsvétszámítás módja, húsvét idejének megállapítása
az egész egyházi év beosztását érintette. Ezt a zavaró problé-
mát a fáradhatatlan és erélyes angol-szász Wilfrid igyekezett
megoldani. Kezdetben maga is a lindisfarnei ír kolostorban élt,
de 652-ben a yorki apátság tagja lett. A következő évben viszont
már Rómába ment, hogy forrásuknál és eredeti formájukban
tanulmányozza és ismerje meg a római liturgikus szokásokat.
Onnét hazatérve rajta volt, hogy közös zsinaton határozzanak
a római—ír rituális ellentétek ügyében. A zsinat 664-ben a
northumbriai Whitby apátságban ült össze. Megegyezni ugyan

56
nem tudtak az ellenfelek, de amikor Oswy király is a római hús-
vétszámítás és szokások mellett döntött, az írek kénytelenek
voltak föladni angol-szász missziós területeiket.
A helyzet ura Wilfrid lett, akit még abban az évben Northum-
bria püspökévé szenteltek, s aki a püspöki székhelyt Lindis-
farneből visszahelyezte Yorkba. De az is a zsinat és Wilfrid fá-
radozásának eredménye volt, hogy mikor Vitalianus pápa a
tarzusi görög szerzetest, Theodort 669-ben a canterburyi érsek-
ség élére állította, az ellentmondás nélkül át tudta venni érsek-
ségét, az angol egyház irányítását, és további fejlesztését. Mikor
aztán a 80-as években a Heptarchia utolsó királysága, Sussex
is áttért a keresztény vallásra, Anglia egyházi élete és liturgiája
teljesen Róma irányítása alá került.
Ám az angol-szász nép keresztény hitre térése azt is magával
hozta, hogy az őslakosság és a hódítók között megszűnt a leg-
nagyobb, a vallási ellentét s így nagy erővel indult meg a két-
fajta nép összeolvadása. Ennek eredménye a kelta, a latin és a
germán elemekből kialakult angol nyelvben világosan szemlél-
hető.
Az angol-szász apátságok lakói azonban nemcsak a hithirdetés
és az egyházszervezés, a pasztoráció és az egyházak kormány-
zása terén alkottak nagyot és maradandót. Ehhez hasonló rend-
kívül nagy eredményt értek el a keresztény kultúra kifejlesztése
és elterjesztése tekintetében is. Ott azonban már nem Szt Ger-
gely és még kevésbé Szt Benedek nyomán haladtak, hanem más
példákat követtek. Szt Benedek életében és regulájában ugyanis
hiába keressük a klasszikus kultúra szeretetét és ápolását és
Szt Gergely is az antik műveltségnek nemcsak eszmei tartalmá-
val helyezkedett szembe, hanem formális értékeit sem igyeke-
zett menteni. Ök, a római műveltség neveltjei kiábrándultan
fordultak el őseik kultúrájától.

Klasszikus és patrisztikus elemekből alakul ki

a szerzetes kultúra; a görög nyelv megjelenése
A kialakuló angol-szász szerzetesi kultúrát nemcsak az egy-
házatyák, hanem a klasszikus — a latin mellett némileg a gö-
rög — írók tanulmányozása és ismerete is jellemzik. Az ókori
kultúra ezen első, angol-szász reneszánszának forrásai jórészt
az ír szerzetességhez vezetnek. Az élénken érdeklődődött a tu-
dományok iránt s érdeklődése az egyházi írókon túlmenően a
profán szerzőkre is kiterjedt. Ennek a tudományos és irodalmi
mentalitásnak a gyökerei — Szt Patrik révén — elnyúltak Le-

57
ris kolostoráig, de közvetlen kapcsolata volt a római, sőt a ke-
leti, a görög kul túrterülettel is.
A mélyen vallásos, keményen aszketikus és finoman művelt
ír szellem legjellegzetesebb képviselőjét az ifjabb Szt Kolum-
bánban szemlélhetjük, aki életrajza szerint az egyházi tudo-
mányokon kívül a szabad művészetekben és a grammatikusok
tanításaiban egyaránt otthonos volt. Irodalmi műveltségét klasz-
szikus stílusú leveleiben és kedvesen csilingelő költeményeiben
szemlélhetjük. Egyik vallásos lelkületű költeményében formai-
lag a görög írónő, Sappho tanítványának vallotta magát: „No-
mine Saffo — Versibus istis — Dulce solebat — Edere car-
men . . . — Sic tibi Christus — Dulcia vitae — Gaudia reddat."
(Ilyen formában szokta írni édes verseit Sappho . . . így adja
meg néked az élet édes örömeit Krisztus.) Azt tartotta, hogy a
szerzetes gazdagsága az isteni törvény dogmáiban, a szentatyák
életrajzaiban legyen s mindabban, amit követésre méltó meste-
rek és okos költők megírtak. Ez az ír szerzetesség a 630-as évek-
től kezdve hatott az angol-szász szellemiségre, amikor a nort-
humbriai kereszténység tőle kapte papjait és püspökeit. Beda
Venerabilistől tudjuk, hogy az ír szerzetesek minő lelkesedés-
sel tanították az angol ifjúságot és szívesen foglalkoztak vele,
amikor az otthonukban fölkereste őket.
Az angol-szász műveltség és tudományosság másik forrása vi-
szont Itáliába vezethető vissza. Vitalianus pápa ugyanis onnét
küldte Angliába 669-ben a görög-szír származású és athéni is-
kolázottsági1 Theodor szerzetest és az afrikai születésű s bizánci
műveltségű Adorján apátot. Béda jegyezte föl, hogy nagyon
járatosak voltak nemcsak az egyházi, hanem a világi tudomá-
nyokban is, s a latin mellett görög műveltséggel is rendelkeztek.
Theodor szinte állandóan magánál tartotta Homéroszát.
Canterburyben Theodor az érsekség, Adorján pedig a Szt Pé-
ter és Pál, illetőleg Szt Ágoston apátság élére került s csakhamar
új életet öntöttek az angol egyház és a canterburyi iskola életébe.
Az ő működésükkel kezdődött az angol kultúrának az az arany-
kora, mely Béda haláláig, illetőleg Alkuin távozásáig, azaz a
VIII. század végéig tartott. Főpapi méltóságuk nem gátolta őket
abban, hogy iskolájuk tanítói legyenek; Béda szavai szerint „az
üdvösséges tudomány folyóival naponként öntözték tanítvá-
nyaik szellemét". Művelődési eszményük ugyan egyházias jel-
legű volt, de nem korlátozódott a papi működéshez föltétlenül
szükséges színvonalra. A szentírás értelmezése mellett tanítottak
asztronómiát, számtant és verstant. Még Béda korában is éltek

<58
olyan tanítványaik, akik a latin mellett a görögöt is anyanyel-
vükként beszélték.
Ezekből a forrásokból fakadt az az angol-szász szerzetesi kul-
túra, melynek első kimagasló alakja Szt Aldhelm volt. Aldhelm
a wessexi királyi család rokonságából származott 640 körül.
Nemzeti büszkesége nem tudta elviselni az általuk leigázott írek
és a britek szellemi fölényét; versenyre kelt velük és élete végén
már élvezhette győzelmét. Kezdetben az ír Maidulf szerzetes
tanítványa volt és a latin nyelven kívül elsajátította a görögöt
is. Később Canterburyben Theodor és Adorján irányításával tö-
kéletesítette tudását. Béda azt írta róla, hogy mind egyházi,
mind profán tudományokban csodálatos műveltségre tett szert.
Tanultságát prózai és verses műveiben értékesítette. Több mun-
kájában foglalkozott a verselés kérdéseivel és boldog volt, hogy
a latin Múzsát az angolok között ő szólaltathatta meg először.
Büszke örömmel töltötte el, hogy az írek is elismerték tudomá-
nyát s műveiket mintegy vele cenzúráztatták. Maidulf szerény
kis kolostorát, Malmesburyt három évtizeden át vezette, miköz-
ben azt az angol-szász tudományosság egyik fellágvárává fej-
lesztette. De a később szintén híressé vált bencés apátság, Glas-
tonbury is neki köszönhette létét, mert az ősi ír szentélyt ő szer-
veztette újjá rokonával, Ina királlyal.

Biscop Benedek és Beda Venerabilis

a művelődés angol kiválóságai
Míg Aldhelm Anglia délnyugati részén, Wessexben dolgozott,
addig az északin Biscop Benedek fáradozott a műveltség meg-
alapozásán (t 690). Először udvari ember volt, aztán 2 évre
Lerinsen szerzetes lett, majd az Örök-Róma bűvkörébe került s
élete végéig szinte rajongó lelkesedéssel építette az angol-szász
keresztény kultúrát. Hatszor járt Rómában s útjait nyitott szem-
mel és kultúrát szomjazó lélekkel járta. Biscop Benedek és angol
társai nem élték át a római birodalom és kultúra pusztulását,
annak belső romlása és külső összeomlása nem tette őket ki-
ábrándultakká. Ök még romjaiban is csodálták Róma irodalmát,
művészetét, műveltségét. De Szt Péter és Szt Pál Rómája, az
Egyház középpontja sem kisebb erővel vonzotta az angol-szá-
szokat a szent város felé. Az Itáliát és Rómát járó angol-szászok
nemcsak ereklyéiket, hanem könyveiket is jórészt onnét vitték
magukkal.
Tanítványa és életírója, Béda följegyezte Biscop Benedekről,
hogy negyedik római útjáról sok egyházi vonatkozású könyvvel

59
tért haza. Gyűjtőszenvedélye csak fokozódott, amikor 674-ben,
illetőleg 685-ben megalapította két híressé vált kolostorát,
Wearmouthot ésYarrowot. Ötödik útjáról „mindenféle könyvek
megszámlálhatatlan sokaságát" vitte magával s ugyanazt tette
utolsó utazása alkalmával is. Még halódásában sem feledkezett
meg a műveltség eme tárházáról. Szerzeteseinek lelkére kötötte,
hogy „azt a nagyszerű és gazdag könyvtárt, melyet Rómában
szerzett, a szükséges egyházi oktatás részére gondosan tartsák
épségben, nehogy gondatlanság következtében pusztulásnak in-
duljon vagy szétszóródjék". Utódja, Ceőljrid apát, aki Biscop
Benedekkel járta meg Rómát, nemcsak megőrizte a könyvtárt,
de „nem kisebb igyekezettel kétszeresére növelte azt". A Szt
Jeromos által fordított szentírásról, a Vulgátáról 3 másolatot
készíttetett s ezek egyike — a Cassiodorus vivariumi könyvtárá-
val kapcsolatban álló Codex Amiatinus — ma a Vulgáta legré-
gibb kézirata.
Biscop Benedeket azonban nemcsupán a klasszikusok és az
egyházatyák könyvkultúrája érdekelte. 678-ban a római Szt
Péter-bazilika monostorának, Szt Mártonnak az apátját, János
fő énekmestert, archicantort azért vitte magával, hogy az két
éven át a Szt Gergely-féle „Schola cantorum"-ban kialakított
gregorián énekre és a latin szövegek helyes olvasására, kiejté-
sére, azaz a római liturgiára tanítsa kolostora és hazája angol-
szász szerzeteseit.
Ezeken kívül az építő- és festőművészet is áldozatos mecénást
talált Biscop Benedekben. Ö maga ment Galliába olyan építé-
szekért, akik a neki annyira kedves római stílusban építették
föl templomát. S mikor már állott a kőbazilika, akkor olyan mes-
tereket hozatott, akik a templom ablakait és íveit dolgozták ki
Angliában addig ismeretlen művészettel. Megfelelő galliaiak
hiányában még itáliai mestereket is alkalmazott Isten egyházá-
nak ez az „ernyedetlen szorgalmú gondozója". S azt sem felej-
tette el följegyezni Béda, hogy ezek a külföldi mesterek nem-
csak vállalt munkájukat végezték el, hanem közben az angolo-
kat is beavatták művészetük titkaiba. Itáliából képeket is vitt
magával, amikkel szintén templomát díszítette. Szűz Mária és
az apostolok alakjai, az evangéliumok, az Apokalipszis egyes je-
lenetei, az ószövetségi előképek (Izsák, a rézkígyó) azonban arra
is szolgáltak, hogy az írástudatlanokkal is szemléltessék, megis-
mertessék a hitigazságokat.
A vallási és szellemi kultúrának ebbe a tárházába került 7 éves
korában Béda s itt fejlődött az angol-szász műveltség kimagasló
alakjává, akit Szt Bonifác „az egyház lámpájá"-nak, Alkuin

60
 „mesterünk"-nek, a 836. évi aacheni zsinat pedig „csodálatos
doktor"-nak és „venerabilis"-nak nevezett.
A csupán 62 évet (673—735) élt Béda jóformán egész életét
yarrowi kolostorában töltötte, ahol szerzetesi életével a legszebb
összhangot alakította ki a buzgó vallásosság és a magasfokú
tudományosság között. Életét röviden így jellemezte: ,,a regulá-
ris fegyelem megtartása és a liturgia végzése mellett minden
gyönyörűségemet a tanulásban, a tanításban és az írásban ta-
láltam".
Művelődési eszménye túlhaladt azon, melyet Szt Benedek és
Szt Gergely tűzött a szerzetesek, illetőleg az egyháziak elé s
közeli rokonságot mutatott a klasszikus kultúrájú Cassiodorus
tágabb horizontú elgondolásával. Az utóbbi szerint a 7 szabad
művészet, az „artes liberales", a klasszikus kultúra formális ele-
meinek elsajátítása lényeges előföltétele az egyházi, a keresztény
kultúra kialakításának. Álláspontja igazolására idézte a szent-
írást: „A bölcsesség házat épített magának, 7 oszlopot vágott
k i . . . Csinálj 7 lámpát is és tedd azokat a gyertyatartóra, hogy
egymás ellenében világítsanak." Ennek érdekében szeretett volna
keresztény főiskolát létesíteni Rómában — terve azonban az ak-
kori viszonyok között nem tudott megvalósulni. Több, mint más-
fél század múltán Bédánál láthatjuk hatását, aki tudatosan és
eredményesen törekedett arra, hogy az antik műveltség értékeit
megismerje s azokat mint az Ókor szellemi hagyatékát, „tradi-
cio"-ját a keresztény kultúrába építve tovább származtassa ta-
nítványai és a következő nemzedékek számára.
Láttuk, hogy apátjai, Biscop Benedek és Ceolfrid fáradságot
és költséget nem kímélve szervezték meg azt a könyvtárat, mely-
ből Béda tudását merítette. Azt, hogy minő mesterek vezetése
mellett végezte tanulmányait, nem tudjuk, de azt látjuk, hogy
kitűnő latin tudása mellett a görög nyelv ismeretével is rendel-
kezett. A keresztény költőkön és egyházatyákon kívül a klasszi-
kus szerzőkkel szintén foglalkozott s az angol költészetet is ked-
velte. Irodalmi működésében az iskola, a szószék és a tudomány
érdekeit egyaránt szem előtt tartotta.
Mint pedagógusról följegyezték, hogy 5—600 hallgatója is
volt, akiket „nem közepes mértékben oktatott a szabad művé-
szetekre", akiket a klasszikus szerzőkön alapuló latin kultúrá-
val ismertetett meg. Erre a célra latin nyelvtant, stilisztikát és
verstant állított össze a De orthographia, De schematis et tro-
phis, De arte metrica c. műveiben. Az ókor természettudományos
ismereteit, a stoikusok természetbölcseletét De rerum natura,
De temporibus, De temporum ratione c. könyveiben közvetítette

61

I
hallgatói és olvasói felé. Az utóbbit rendtársai kérésére készí-
tette s a két előbbi tartalmát bővítette benne, miközben Plinius
„Naturalis História"-j át állandóan szem előtt tartotta. Az asztro-
nómia, kozmológia, meteorológia, fizikai földrajz és antropológia
legfontosabb kérdéseit tárgyalta bennük. A Földet ő már nem
— miként a legtudósabb római, Varró is — korongnak, hanem
gömb alakúnak tekintette. Az antropológiát a kozmológia szer-
ves részeként tárgyalta. Amint a világmindenséget, úgy az em-
beri testet is 4 elemből származtatta s az egyéniséget a 4 nedv,
„humor" alapján határozta meg.
A csillagászati ismeretek az idő-, főleg a húsvétszámítás, a
computus céljából voltak szükségesek, de a kozmológia is, akár-
csak a latin nyelv ismerete, a szentírás és a szentatyák megérté-
sét szolgálta. A középkori teológia ezen első nagy mestere —
életrajzírója szerint — „nekünk, tanítványainak naponként ol-
vasta a szentírást és fejtegette annak misztikus értelmét". A teo-
lógiát a szentírás és a szentatyák szövegeinek összehasonlítása
alapján tanította. A bibliának szinte összes könyvét végig ma-
gyarázta a ránk maradt 20 kommentárjában, a vasár- és ünnep-
napi evangéliumi részleteket pedig homiliáiban ismertette. Teo-
lógiáját az auctoritas és a traditio tisztelete jellemezte. Legfőbb
tekintélyei Szt Jeromos, Ambrus, Ágoston és Gergely voltak;
az ő hagyományukat igyekezett továbbszármaztatni a jövendő
nemzedékek számára. A hagyomány és a tekintélyek tisztelete
azonban nem nyomta el benne a tudós egyéni szemléletmódját.
Ha nem is volt kifejezetten spekulatív elme, nagy tudása, világos
látása és rendszerező képessége kitűnő pedagógussá, „doctor
admirabilis"-sé avatta, akit az Egyház ma is „egyházdoktor"-ai
között tisztel. Utolsó műve volt Szt János evangéliumának angol
fordítása, amit élete utolsó órájában fejezett be.
Legmaradandóbb értékű alkotásai mégis történeti művei. Első
kolostortörténetként megírta apátsága, illetőleg apátjai életét.
De ennél jóval fontosabb a „História gentis Anglorum ecclesias-
tica" c. munkája, melyben az angol kereszténység és egyház ki-
alakulását, illetőleg a kereszténnyé váló Anglia történetét is-
mertette. A tényeket tisztelő, tárgyilagos és körültekintő elméje
itt alkotott legnagyobbat. Saját élményein kívül fölhasználta a
szóbeli és írásos forrásokat, még Szt Gergely pápának Angliába
küldött leveleinek Rómában őrzött másolatait is. S mindezeket
józan kritikával alkalmazta munkájában; föltűnő, hogy előadásá-
ban a csodás jelenségek teljesen hiányzanak. Ezért kapta a kri-
tikus német protestáns történettudóstól, Mommsentől a „verax
historicus" díszítő jelzőt.

62
 Tudományos eredményekben oly gazdag s az egyetemes fejlő-
dés szempontjából oly jelentős élete természetszerűleg a transz-
cedenciába torkollott. Ez látszik imádságából: „Kérlek, jóságos
Jézusom, hogy akit könyörületesen megajándékoztál azzal,
hogy tudományod igéiből gyönyörrel merítsen, ajándékozd meg
azt kegyesen azzal is, hogy egykor eljusson Hozzád, minden böl-
cseség forrásához és örökre színed előtt lehessen."

A bontakozó bencés élet liturgiája és aszkézise;

a kettős kolostorok fejdelemasszonyai; a Róma-kapcsolat
Igaz, Wearmouth és Yarrow vallás-erkölcsi és tudományos
színvonalát csak kevés kolostornak sikerült megközelítenie, mint
pl. az Acca vezetése alatt álló szomszédos Hexamnak, az Egbert
kormányozta Yorřcnak — annak élete mégis követendő példa
gyanánt lebegett a többi kolostor előtt, melyek számát a kirá-
lyok és a főurak folyton gyarapították.
Ezek szerzetesi életét jellemezve mindenekelőtt azt kell hang-
súlyoznunk, hogy a VII. századi angol-szász kolostorok, azok
nagy része még nem tekinthető szoros értelemben vett „bencés"
intézményeknek, melyek életét kizárólag Szt Benedek, annak
regulája irányította. Amint Szt Gergely, úgy a rendalapító nevét
viselő Biscop Benedek és Béda sem nevezte Szt Benedeket „aty-
jának", hanem csupán Montecassino apátjának; a „Regula mo-
nasteriorum" szerzőjének, amit Béda a „nagy", a „szent" Bene-
dek apát szabályának szokott mondani. Biscop Benedekről azt is
megírta Béda, hogy halála közeledtekor, 690-ben saját regulája
megtartására buzdította szerzeteseit — melyben 17 kolostori élet,
illetőleg regula értékeit igyekezett hasznosítani. A „regula
mixta" tehát a VII. század végén még erőben volt — a bencés
regula azonban lassan már kezdte átvenni az uralkodó szerepet.
Tudjuk, hogy Ripon, s Hexham alapítója és más 8—10 kolostor
irányítója, Wilfrid yorki apátpüspök nemcsak a római liturgiá-
nak, hanem a bencés regulának is harcos híve volt. A 702. évi
zsinaton önérzettel jelentette ki, hogy Northumbra szerzetesi
életét ő tette bencéssé, „secundum regulám sancti Benedicti pat-
ris". Ugyancsak angol-szász szerzetes volt Szt Benedek regulá-
jának egyik legodaadóbb híve és legeredményesebb terjesztője,
Winfrid, a későbbi Szt Bonifác, aki 680 körül lett a nutscellei
apátság tagja. S az is figyelemreméltó tény, hogy a Regula álta-
lunk ismert legrégibb kézirata, az oxfordi, éppen Angliában, tán
a canterburyi apátságban jött létre 700 táján.
Ennek a lassanként bencéssé váló angol-szász szerzetesi élet-

63

[
nek néhány jellemző vonását a következőkben ismertetjük.
Biscop Benedek az általa szervezett két kolostornak — mely-
nek a VIII. század elején kb. 600 tagja volt — maga rendelt egy-
egy helyettes apátot. Később azonban Szt Benedek rendelkezé-
sének megfelelően, a két konvent az illetők erkölcsi életének és
tudományának mérlegelése alapján önállóan választotta meg
apátját. A megválasztottat aztán a területileg illetékes püspök
áldotta meg s ezzel mintegy megerősítette állásában.
A szerzetesi élet elsőrendű célját természetszerűleg az önmeg-
szentelésben látták. A napirend legfontosabb pontja az „Opus
Dei", a zsolozsma végzése volt. Mikor Biscop Benedek betegsége
miatt már nem tudott megjelenni a kóruson, akkor szerzetesei
a lakásán énekelték a zsoltárokat. Utódja, Ceolfrid még utazásai
alatt is megtartotta az időhöz kötött imaórákat és kíséretével
együtt énekelte a zsolozsmát. Szerzetesükről, Bédáról is tudjuk,
hogy sosem maradt el a közösség istentiszteletéről. Halála nap-
ján, a mennybemenetel ünnepét megelőző napon a tertiát — az
ünnepre való tekintettel •— körmenettel kapcsolták össze. Ugyan-
ott, a Béda haláláról beszámoló Cuthbert levelében olvassuk,
hogy más kolostorokban is imádkoztak és miséztek a nagybeteg
tudósért s ő maga is kérte, hogy azt halála után is tegyék meg
tanítványai, rendtársai.
A kevéssel előbb még pogány nép erkölcseinek megszelidése,
kereszténnyé tétele nagy munkát igényelt mind a világban, mind
a kolostorban. A szenvedélyes,, szilaj és gőgös természet meg-
fékezése igazi „conversio morum"-ot, valódi erkölcsi átalakulást
kívánt, ami nem ment nehézségek nélkül. Béda beszélte el egy-
háztörténetében, hogy az egyik ismerős apát növendékkorában
civil, egyházi és szerzetesi tanulótársaival a jelenlevő apátpüs-
pök engedélyével oly féktelen lóversenyt rendezett, hogy fél-
holtan maradt a terepen. Azt viszont Szt Lióba életrajzában
olvassuk, hogy a winborni zárda novíciái megtiporták mester-
nőjük sírját és táncoltak rajta, mert szigorúan igyekezett őket
fegyelmezni. Béda egykori tanítványának, a yorki apátpüspök-
nek, Egbertnek arra hívta föl a figyelmét, hogy ügyeljen kolos-
torai életére, nehogy az ördög garázdálkodjék az Istennek szen-
telt helyeken és egyenetlenséget vigyen a békesség, civódást a
jámborság, részegeskedést a józanság, paráznaságot és gyilkos-
ságot a szeretet és a szűzi tisztaság helyére. Olyan apátokról gon-
doskodjék, akik ismerik és megtartják a Regulát, s akik méltók,
hogy Krisztus családjainak élén álljanak.
így érthetjük meg, hogy olyan apátok, mint Wilfrid, Biscop
Benedek és Aldhelm, nem elégedtek meg Szt Benedek „nem

64
kemény és nem nehéz" rendelkézéseivel. hanem szükségesnek
tartották az erősebb aszkézis alkalmazását, a Regula interpolá-
lását. Az interpolálás azonban nem mindig jelentett szigorítást,
hanem a viszonyokhoz való alkalmazkodást is.
Cuthbert apát leveléből tudjuk, hogy Béda padlón ülve fo-
gadta a halált, s azt is látjuk, hogy cellában lakott, ahol dolgo-
zott és imádkozott. Búcsúzó társainak a ládájában tartott töm-
jént, édességeket és lenkendőket adott emlékül azzal a megjegy-
zéssel: ,,Ezen világ gazdagjai aranyat, ezüstöt és más drága dol-
gokat ajándékoznak; én azt adom nektek örömmel, amit nekem
Isten adott." Cuthbert apát szintén kapott ajándékot az egyik
szerzetestől — s az apátnak akkor már nemcsak külön asztala,
hanem külön háztartása is kialakulóban volt. Bár Bédát dicsér-
ték azért, hogy egész életét kolostorában töltötte, a stabilitas fo-
gadalmát sem az angolok, sem a következő korok bencései nem
értelmezték szigorúan. Vallási és tanulmányi célból gyakran
tettek nagyobb utazásokat s telepedtek meg hosszabb-rövidebb
időre idegen kolostorokban.
Az aszkézis eszközei között igen jelentős szerep jutott a ko-
moly erőkifejtést igénylő munkának. A foglalkozás szerint való
differenciálódás már világosan látható. A testvérek jórésze a
klérushoz tartozott s ők főleg a pásztorációban, vagy oktatás,
illetőleg a tudományok terén dolgoztak. A másik rész viszont
inkább fizikai munkát végzett. Egyik nemesi származású szer-
zetesről, Eosterwineról jegyezte föl Béda, hogy készséggel vett
részt bárminő munkában: akár gabonát kellett rostálnia vagy
őrölnie, akár juhokat vagy teheneket kellett fejnie, akár a kony-
hában vagy kertben kellett dolgoznia vagy a mezőn szántania.
Mikor aztán ezeket a munkákat apát korában is szívesen végezte,
akkor már az alázatosság és az aszkézis különleges jegyét látták
benne.
A kolostorok anyagi létét főleg a földbirtok biztosította, amit
az uralkodó és a nagyurak juttattak az apátságoknak. Az ado-
mánybirtok természetesen nem állott magában, hanem bizonyos
számú szolga és bérlő család is tartozott hozzá, akik azt művel-
ték s meghatározott természetbeni szolgáltatásokkal járultak
hozzá a kolostor fönntartásához, a konvent megélhetéséhez. Bis-
cop a királytól kapott birtokát hasznos cserékkel is gyarapította.
Hogy jövedelmei messze meghaladták azt a mértéket, mely szer-
zetesei eltartásához szükséges volt, azt nagyszabású és költséges
építkezéseiből, utazásaiból és könyvvásárlásaiból is láthatjuk.
Bár nem Angliában alakult ki, bencés történetünkben mégis
ott találkozunk először a ,,kettős kolostor"-ok intézményével,
5 Szent B e n e d e k f i a i n a k I. ß5
 mely oda közvetlenül Galliából és az írektől került át. Létezését
az indokolta, hogy a nagy apácazárdákat és a hozzájuk tartozó
falvak népeit pasztorálni kellett s ezt a munkát gyalo-an a zár-
dák közelében épített és szervezetileg hozzájuk tartozó kolos-
torok szerzetesei látták el.
Létalapjukat tekintve tehát ezek a kolostorok a zárdák függ-
vényei voltak, s így a kettős kolostorok életének irányítása, jogi
képviselete rendszerint az apátnő kezében maradt. Ezek az elő-
kelő, sokszor királyi származású „fejedelemasszony"-ok sok lel-
kiséggel és kellő tekintéllyel vezették intézményeik életét. Az
apácák nem járhattak ki zárdájukból s a férfi szerzetesek is csak
az istentisztelet végzése és a szentségek kiszolgáltatása vagy
egyéb egyházi funkciók céljából tartózkodhattak az apácák zár-
dájában és templomában.
A nagytekintélyű és erélyes Theodor érsek ugyan nem rokon-
szenvezett az intézménnyel, az mégis fönnmaradt Angliában a
dán betörésekig, a IX. század végéig, másutt pedig, főleg Német-
országban az egész középkoron át. A leghíresebb kettős kolostor
Whitbyben volt, ahol Hilda királyleány és „fejedelemasszony"
kormányzása idején, 664-ben a már említett nagyjelentőségű
zsinatot tartották. A winbornei kettős kolostort Aldhelm unoka-
öccse, Ina király alapította Wessexben; a zárdának a VIII. szá-
zad elején kb. 500 apáca-tagja volt.
Végül azt is meg kell említenünk, hogy az angol-szász szerze-
tesség és egyház kezdettől fogva különleges gonddal és tudatos-
sággal ápolta a Rómával, a kereszténység központjával való
kapcsolatot. Gyakoriak voltak azok a római zarándoklatok, me-
lyekben a királyi családok tagjai, az egyházi és világi vezetők,
szerzetesek és apácák, az egyszerű néo tömegei egyaránt részt
vettek. Sokan voltak köztük olyanok, akik vissza sem tértek ha-
zájukba, hanem az apostol-fejedelmek sírja közelében fejezték be
életüket.
így alakult ki a Szent Városnak az az angol negyede, melyet
„Vicus Saxonum"-nak neveztek. Annak viszont legjelentősebb
része az az angol iskola, „Schola Saxonum" lett, melyet a VIII.
század elején Ina király létesített. Az aztán hamisítatlan római
szellemmel telítette azokat az angol-szász ifjakat — szerzetese-
ket és klerikusokat —, akik később az angol egyház vezetői let-
tek.
Az angol szerzetesi vagy monachalis egyháznak ezt a Róma-
kapcsolatát mutatták és biztosították azok a nagy központok,
kolostorok (Canterbury, Ripon, Peterborough, Wearmouth, Yar-
row, Westminster), melyeket Szt Péter és Pál tiszteletére szen-

66
teltek. De az is a Róma-eszme erejébe vetett hitet bizonyítja,
hogy Biscop Benedek királya tudtával és engedélyével a pápá-
tól, Agathótól szerzett privilégiumot, mely apátsága szabadsá-
gát és minden külső beavatkozástól való mentességét biztosí-
totta. Ceolfrid apát viszont Sergius pápától eszközölt ki hasonló
tartalmú oklevelet, amit aztán a nemzeti zsinaton fölolvastak,
a király és a püspökök aláírtak s ezáltal a maguk részéről is
megerősítettek.
így történt, hogy a szerzetesség jó százéves munkával, a VIII.
század első felére kereszténnyé tette az angol-szász népet, meg-
szervezte annak egyházát, s azt szoros kapcsolatba hozta Rómá-
val. S ez a mindinkább bencéssé váló szerzetesség a liturgikus
és aszkétikus élet ápolása közben kialakította azt a keresztény
kultúrát, mely nem csupán egyházias, vallásos elemeket foglalt
magában, hanem fölölelte az antik műveltség valódi értékeit is.
Az angol-szász bencés kolostorok duzzadó erkölcsi és szel-
lemi energiáját azonban nemcsak ezek a nagyszerű eredmények
mutatják. Arra is jutott erejükből, hogy rajokat bocsáthattak ki
hazájukból, melyek a Csatornán át a Kontinensre jutva a külön-
böző német törzsek közt folytatták a hithirdetés művét s a fej-
lődés útjára segítették a hanyatlásnak indult jrank egyházat. A
következőkben az angol-szász bencéseknek ezt a működését fog-
juk ismertetni.

A galliai latin szerzetesi élettől

a frank—germán „magánkolostor"-ig
Galliában, a római birodalom provinciájában a kereszténység
korán elterjedt. Szt Márton, Szt Honoratus, Kasszián hatására
a IV. s még inkább az V. században már oly élénk szerzetesi élet
fejlődött ki Galliának különösen a déli részén s a Jura vidékén,
hogy az az itáliait is fölülmúlta. Ezt a gall kereszténységet, an-
nak intézményeit a népvándorlás viharai sem pusztították el.
Amikor a latinizált gallok és az uralmat átvevő, ott megtele-
pedett germán frankok között Klodvig megszervezte királyi ha-
talmát, felesége, a katolikus Klotild s a reimsi érsek, Szt Rémig
ösztönzésére és jól fölfogott államérdekből 496-ban maga is meg-
keresztelkedett. Klodvidnak ez a cselekedete természetszerűleg
erősen hozzájárult ahhoz is, hogy a két nép összeolvadjon, mi-
nek során a frankok átvették a köztük élő gallok „újlatin" nyel-
vét.
A frankok világnézetének és életmódjának kereszténnyé té-
tele, mely az egész VI. századon át céltudatos és kitartó munkát

67
követelt, nagyjelentőségű lett az Egyház történetében. Míg
ugyanis a többi germán népek és államok ariánus formájában
ismerték meg és vették föl a kereszténységet, addig a frankok
a római katolicizmushoz csatlakoztak — s a frankok birodalma
lett a következő századok vezető államává Európában. A munka
sikerét főleg annak lehet köszönni, hogy az egész VI. századon
keresztül olyan kiváló egyházfejedelmek vezették a frank egy-
házat, akik nemcsak szavukkal hirdették az evangéliumot, hanem
példájukkal is mutatták annak megvalósítását.
A század elején még romanizált gallokból állott a püspöki kar,
a végén viszont a 100-nál több püspökséget már nagyobb rész-
ben frankok töltötték be. Tárgyalásunk folyamán találkoztunk
már a század első feleben működő Szt Cézárral, Arles érseké-
vel; az őt követő nemzedék legkimagaslóbb alakja Szt Germanus,
Párizs püspöke volt; Tours püspöke, Gergely híres könyveket
írt a galliai remetékről (Gloria confessorum, Vitae patrum Ju-
rensium) és a frankok történetéről; Poitiers püspöke, Venantius
Fortunatus kora legkiválóbb költője a „Pange lingua gloriosi
lauream certaminis" és a „Vexilla regis prodeunt" kezdetű, ma
is használt himnuszaival örökítette meg nevét a keresztény iro-
dalom történetében.
A püspökökön kívül a Meroving-királyok és a főurak is tuda-
tosan törekedtek a vallásosság elmélyítésére. Szinte versengve
alapították a kolostorokat, hogy azok csendes, önmegtagadó
élete állandó példa és figyelmeztetés legyen az erkölcseikben oly
nehezen nemesedő frankok számára. A vallásos élet központjá-
nak tekinthető Tours egyházmegyéjében 17, Clermontéban 12
kolostor volt s a Szt Radegundis királyné által alapított poitiersi
zárdában kb. 200 apáca élt. A kolostorok túlnyomó része ott is
a „regula mixta" elvét követte tarka változatosságban.
Az egyszázados fejlődés után azonban a frank egyház hanyat-
lani kezdett. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a világiak, főleg
a királyok kezdtek beavatkozni az egyházi ügyekbe. Az egyház-
kormányzati szempontból Rómától eléggé függetlenül élő frank
egyháznak kezdetben védői és terjesztői voltak a meroving ki-
rályok, de később uraivá lettek. Az egyházi állások fölött maguk
kívántak rendelkezni, a püspökségeket és fontosabb apátságokat
ők töltötték be s azt elsősorban nem az Egyház és a vallás, ha-
nem saját érdekeik szem előtt tartásával tették. A királyok pél-
dáját követték a világi urak s azt vallották, hogy a maguk vagy
őseik által, saját birtokaikon alapított egyházaknak és kolosto-
roknak ők a tulajdonosai, s azért azok fölött nemcsak anyagi,
hanem személyi tekintetben is ők rendelkeznek.

68
 Ezt a germán jogi fölfogást nevezték „Eigenkirchentum"-nak,
illetőleg „Eigenklostertum"-nak, ami által az Egyház és a szer-
zetesség szerves kapcsolatba került a feudalizmussal. Ennek kö-
vetkeztében a vezető egyházi állásokba gyakran kerültek olyan
méltatlan és alkalmatlan egyének, akik legfontosabb kötelessé-
geiket elhanyagolva, szavukkal és életükkel nem tudták kép-
viselni azt az eszmét, melynek megvalósítására és terjesztésére
kötelezve voltak. Így érthető, hogy az Egyház autonómiáját kép-
viselő és biztosító, a VI. században oly gyakran tartott nemzeti,
tartományi és egyházmegyei zsinatok a VII. században már rit-
kán ültek össze. Hogy a hanyatlás ezen útján mégsem sodródott
végveszélybe a frank egyház, azt annak köszönhette, hogy az
„egyetemes", a katolikus egyházhoz tartozott, ahonnét még idő-
ben megkapta azt a külső segítséget, mely a további romlásnak
véget tudott vetni. Ezt a segítséget előbb az ír, majd az angol-
szász szerzetesség nyújtotta a frank egyháznak.

Az aszkéta Szt Kolumbán és ír szerzetesei a frankoknál;

Szt Benedek és Kolumbán regulájának szimbiózisa
A „szentek szigeté"-nek szerzetessége a VI.—VII. században
élte virágkorát. Szt Ninian és Patrik tanítványai a kelta népe-
ket jellemző enthuziazmussal láttak neki az írek, majd a britek
és a skótok megtérítésének, de kivették aztán részüket az angol-
szász misszióból is. Arra is rámutattunk már, hogy a VII. szá-
zadban ők voltak a nyugati kultúra legkiválóbb zászlóhordozói.
Szt Kolumbánt és társait azonban az önmegtagadás, az asz-
kézis gyakorlása is jellemezte. Voltak olyanok, akik hosszú időn
át kinyújtott karokkal imádkoztak, mások — inclusi, reclusi —
szűk helyiségbe falaztatták be magukat s így éltek önsanyar-
gató életet. A „stabilitas loci" elvével szemben azt vallották,
hogy hazájában senki sem lehet szentté s ezért a Krisztusért
vállalt vándorlás, a „peregrinatio pro Christo" szintén aszketikus
cselekedeteik közé tartozott. Az aszkézis, a lelkek megnyerésé-
nek vágya s az ősi vándorösztön együttesen nyert kielégülést,
amikor az ír szerzetesek külföldi mAssziókra indultak s szinte az
egész nyugati kereszténységet megismertették sajátos életmód-
jukkal.
Ennek az ír szerzetességnek legérdekesebb és leghatásosabb
képviselője a már említett Szt Kolumbán volt, aki 12 társával
590 körül indult el bangori kolostorából hithirdető útjára, a frank
birodalom felé. Ír tonzúrát (elöl nyírt, hátul hosszúra növesztett
hajat) viselt; kezében bot volt, oldalán vizesedény, hátán erek-

69
lyékkel és kódexekkel megrakott bőrtáska függött, nyakában
capsa volt az Űr szent testével. Prófétai alakjának megfelelt pró-
fétai lelkülete. Maga volt az önmegtagadás, de a hajlíthatatlan-
ság is.
Szt Kolumbán megjelenése és működése nagy hatást gyakorolt
a frank népre és a frank egyházra. A vallásos nép és az előkelők
közül is sokan megértették és helyeselték törekvéseit. Eljárá-
sában azonban őt is jellemezte az írek általános vonása, a sovi-
nizmus; ő is túlságosan ragaszkodott a hazai szokásokhoz, élet-
formákhoz és intézményekhez. Ezért rajongó hívei mellett hama-
rosan megjelentek elszánt ellenfelei is.
A frank püspöki kar nem helyeselte, hogy kolostorai exemp-
tek legyenek a püspöki joghatóság alól, hogy az ír egyház példá-
jára egyes apátok püspökké szenteltessenek s kolostori konven-
tek püspöki káptalanokként működjenek. Az ír húsvétszámítás
alkalmazása szintén növelte az ellentéteket, melyek között a
legsúlyosabb mégis Szt Kolumbán és társai, valamint a frank
püspökök és papok erkölcsének különbözősége volt. A nép előtt
oly nagy tiszteletnek örvendő aszkétikus életet s a papi nőtlen-
séget jórészt csak az ír szerzetesek képviselték. S amikor a ki-
rályi családdal szemben is az egyetemes erkölcsi elveket igye-
kezett érvényre juttatni Szt Kolumbán, akkor távoznia kellett
a frank-burgund területről. Onnét rövid svábországi tartózkodás
után Itáliába ment s ott, a Liguri Alpokban épített kolostorában.
Bobbióban fejezte be mozgalmas életét 615-ben.
Bár távozása és halála után frank területen hamarosan kb. 50
kolostor csoportosult az általa alapított nagy, közel 600 szemé-
lyes Luxeuil körül, hogy eszméit megvalósítsa és terjessze —
működése mégsem hozott átütő eredményt. Ennek oka lénye-
gében munkája szervezetlenségében rejlett. írt ugyan szabályt
szerzetesei számára, melynek első része a lelkiélettel foglalkozó
aszketikus mű, a második pedig szigorú szellemű büntető tör-
vénykönyv volt — a kolostori szervezetre, a közösség kormány-
zatára vonatkozó rész azonban hiányzott belőle. így aztán, mi-
helyt elvonult a mű alkotója s megszűnt annak kétségtelenül
nagy egyéni varázsa, kitűnt regulájának hiányos, tökéletlen
volta.
A kolumbáni regula hiányain Luxeuil a VII. század 30-as évei-
ben úgy segített, hogy melléje vette Szt Benedek reguláját s a
kettő alapján alakította ki életformáját. A bencés regula —
úgy látszik — a VII. század elején jelent meg Galliában, az an-
nak délkeleti részén 620 körül szervezett Altaripában. Luxeuil
példáját a vele kapcsolatban álló többi kolostor is követte s így

70
 Szt Benedek műve frank területen is a „regula mixta" formá-
jában kezdte kifejteni hatását. Ezt nevezték a rebaisiek 637-ben
„regula beati Benedicti ad modum Luxoviensis monasterii"-nek.
Jumiéges alapító apátjáról, Szt Philibertről följegyezték 700 kö-
rül, hogy Szt Vazul, Makárius, Kolumbán és Benedek szabályait
egyaránt tanulmányozta és hasznosította a maga és társai életé-
nek kialakítására.
A bencés regula galliai térhódításának első nyomait tehát Szt
Kolumbán kolostoraiban láthatjuk. De Walbert luxeuili apáton
és társain kívül a frank püspökök is fölismerték Szt Benedek
alkotásának értékét s örömmel vették tudomásul, hogy az a szer-
zetesi közösségeket nem kívánta teljességgel mentesíteni a püs-
pöki joghatóság alól. így érthető a Regulának az a terjedése,
melyet a VII. század második felében szemlélhetünk. A mozga-
lom élén az angol-szász származású Szt Bathild királyné, II.
Klodvig felesége, majd özvegye állott, aki mint apáca-fejedelem-
asszony fejezte be életét 680-ban. A frank egyház leghíresebb
szent helyei: St Denis, az auxerrei St Germain, a toursi Szt
Márton, az orléansi Szt Ányos egyházak az ő szorgalmazására
alakultak át szerzetesi közösségekké, melyek aztán a luxeuili
életmódot vették át. Ugyanez történt a 649-ben alapított Fonte-
nelle és a Bathild által létesített Corbie apátságával is.
Szt Benedek kultuszának meglétét, illetőleg gyarapodását mu-
tatja, hogy a 651-ben alapított Fleury apátja a 70-es évek elején
néhány szerzetesét azért küldötte az akkor lakatlan, elhagyatott
Montecassinóra, hogy hozzák el onnét Szt Benedek ereklyéit,
így nyert ú j tápot Szt Benedek hatása a frank területen, így
vált Fleury a frank bencések szent helyévé, melyet aztán „Loire
fölötti Szt Benedek"-nek neveztek. A mondottak alapján érthető,
hogy a VII. század elejének kb. 20 szerzetesi szabályzata közül
a század végére már Szt Benedek regulája emelkedett ki.
Ám a frank egyház mindezek ellenére tovább haladt a hanyat-
lás útján, s ezt az irányzatot sem Szt Kolumbán és szerzetesei,
sem a „regula mixta"-k alapján élő kolostorok nem tudták föl-
tartóztatni. Ezt a föladat a VII. század folyamán erősen kifejlett
angol-szász szerzetességre várt s azt Szt Benedek fiai nagyrészt
meg is oldották.

Willibrord és Winfrid-Bonifác angol bencések a fríz misszióban

A bencések mentő expedíciója a frízek, a holland területek
térítésével kapcsolatban indult meg. A peregrinációs hajlam és
a missziós lelkület az angol-szász szerzetességben is kialakult

71
s ott is jelentős tényezővé vált. A már említett Wilfrid apát-
püspök volt az első, aki Rómába utaztában 678/9 telén megpró-
bálkozott a frízek térítésével, de nem nagy sikerrel. Az ő alkalmi
kísérlete után az ugyancsak northumbriai Egbert apát foglal-
kozott a fríz misszió gondolatával. Mikor értesült, hogy a fríz
területek déli részét a frankok meghódították, s azáltal meg-
nyílt a hithirdetés lehetősége, 12 szerzetesét Willibrord vezetésé-
vel útnak indította.
A frízek apostola, Szt Willibrord gyermekkorában került ko-
lostorba. Először Wilfrid nevelte, majd annak száműzetése után
Ceolfrid apátnál tanult, végül Egbert környezetébe jutott, aki
pappá szenteltette. A missziós csoport 692-ben jutott a Rajna
torkolatához, ahonnát Antwerpenbe ment s ott rendezte be első
központját. Willibrord azonban nem elégedett meg a frank király
támogatásával, hanem a pápa megbízatását és áldását is meg
akarta szerezni munkájához s ezért hamarosan Rómába indult.
Ennek az útnak a célja, a Rómával való kapcsolat fölvétele s a
pápa irányításának kikérése, az angol-szász hagyományok to-
vábbszármaztatását jelentette.
A pápától kapott megbízatás alapján s annak utasításai szerint
fogott egy századdal azelőtt Ágoston az angol-szászok megtérí-
téséhez s most a frízek kereszténnyé tételét hasonló módon kí-
vánta megkezdeni az angol-szász Willibrord. Később, 695-ben a
pápa püspökké szentelte s a fríz területek érsekévé nevezte ki.
A misszió eredményessége érdekében Antwerpenből Utrechtbe
tette át székhelyét s a század végén ott építette föl székesegy-
házát. Káptalanját ő is munkatársaiból, a bencésekből állította
össze, akik a Regulához alkalmazkodva folytatták közös életüket.
Mivel Willibrord látta, hogy a frank uralom még egyáltalán
nem szilárdult meg a fríz területeken s így a kereszténység sem
nyugodott biztos alapokon, mintegy visszavonulási pontul a mai
Luxemburg területén 698-ban fölépítette az echternachi kolos-
tort. Gondoskodása nem bizonyult hiábavalónak, mert 714-ben
— hacsak átmenetileg is — valóban a keresztényellenes Radbod
lett a helyzet ura.
Willibrord és társai missziós tevékenysége azonban nem szorít-
kozott csupán a fríz törzsekre. Belgium északi részén s Luxem-
burgban, sőt német területen (Thüringiában) is megfordult;
Suitbert a VII. század végén a Ruhr vidékén és Pfalzban járt s
a Rajna egyik szigetén, Kaiserwerthben alapított kolostort.
Az eddig említett angol-szász hithirdetők Anglia északi részé-
ből származtak. A 716-ban hozzájuk csatlakozó Winfrid és társai
az ország délnyugati részéből, Wessex királyságából érkeztek.

72
Az ő működésük új színt, új formát és aránytalanul nagyobb
lendületet és eredményt hozott a hithirdetés munkájába.
Winfrid — akinek nevét II. Gergely pápa 719-ben Bonifa-
tiusra, Jótevőre változtatta — körülbelül egy időben született
Beda Venarabilisszel. Hozzá hasonlóan ő is 7 éves korában került
kolostorba, ahol — Nutscelleben — komoly szerzetesi nevelés-
ben és alapos, nemcsak egyházi, hanem a klasszikusokra is kiter-
jedő tudományos kiképzésben is részesült. Hogy az elvetett mag
jó talajra talált lelkében és sokszoros gyümölcsöt hozott, azt
elöljárói azzal is igazolták, hogy hamarosan a kolostori iskola
élére állították, s kb. 30 éves korában pappá szentelték.
Ám az angol-szász kolostorok élete, mely pedig az imádságos
és aszketikus elemeket oly szép összhangba tudta hozni a kultu-
rális tevékenységgel, még mindig nem tudta kielégíteni Winfrid
nemesebb ambícióit. 41 éves korában, 716-ban szakított ezzel
az élettel és apátja áldásával a fríz misszióba mdult. Vállalko-
zása eléggé kedvezőtlen körülmények között kezdődött, mert a
frank uralom megtörése után a frízek nem mutattak hajlandó-
ságot a kereszténység fölvételére. Ezen első, sikertelen próbál-
kozásai után 719-ben ő is Rómába ment s a pápától kért utasí-
tásokat és missziós területet. II. Gergely Thüringiát ajánlotta
Bonifác figyelmébe s lelkére kötötte, hogy minden problémájával
forduljon a pápához és a római szertartásokat igyekezzék meg-
honosítani.

Szt Bonifác germán-német törzseket térít

és apátságokat létesít, köztük Fuldát
Bonifác Thüringiába érkezett, de nem sokáig tartózkodott ott.
Meghallván Radbod halála hírét, folytatta útját és 3 éven át
(719—21) Willibrord oldalán dolgozott a fríz misszióban. Az ér-
sek annyira megszerette új munkatársát és annyira értékelte
tehetségét és munkásságát, hogy benne látta műve folytatóját,
őt szánta utódjának. A két nagy hithirdető egyénisége azonban
annyira különbözött egymástól, hogy Bonifác kitért a reá váró
megtisztelés elől és megkezdte önálló működését.
Először Hessenbe ment, később aztán átjutott Thüringiába is.
A pogány német törzsek világnézetének és erkölcsének keresz-
ténnyé tétele nagy és kitartó munkát igényelt. Szt Bonifác éve-
ken át fáradhatatlanul járta Hessen és Thüringia falvait s az
összegyűjtött nép előtt hirdette a kereszténységet. Eljárásmód-
ját a fritzlari eset élénken szemlélteti. A nép egy része már
meggyőződéses keresztény volt, a másik rész hite viszont még

73
 ingatag alapokon állott. De sokan voltak olyanok is, akik görcsö-
sen ragaszkodtak őseik hitéhez. Fritzlar és a messze környék
népe babonás tisztelettel övezte azt a hatalmas tölgyet, melyet
Wodan szent fájának tartott. Bonifác — mint egykor Illés pró-
féta vagy Szt Márton — merész, de hatásos eszközhöz folyamo-
dott, hogy a keresztényeket megszilárdítsa, a pogányokat pedig
megingassa hitükben. Mindkét tábor szeme láttára kivágta a ha-
talmas tölgyet s fájából kápolnát emelt az apostolfejedelem, Szt
Péter tiszteletére.
Bonifác erőteljes és eredményes hithirdető munkássága ál-
talános érdeklődést és elismerést keltett. II. Gergely a 722-ben
jelentéstételre Rómába érkező misszionáriust püspökké szentelte
és ajánló leveleit nemcsak a frank birodalom tényleges urához,
Martel Károly „maior domus"-hoz küldte el, hanem Thüringia
vezetőihez és népéhez is. A püspökké szentelésekor írásba fog-
lalt esküjében Bonifác kijelentette, hogy nemcsak maga akar
megmaradni a római egyház közösségében, hanem az új hívőket
is hozzá kívánja vezetni.
A pápán kívül az angol-szász szerzetesség is lelkesedéssel tá-
mogatta a nagy feladatra vállalkozó Bonijácot és társait. Leve-
leiből látjuk, hogy tanítványai gyakran fordultak meg Angliában
s onnét sohasem tértek vissza üres kézzel Germániába. Amik-
nek legnagyobb szükségét érezte, azok Béda szentírásmagyará-
zatai és egyéb művei voltak. Azokat kérte Béda kolostorától,
Yarrowtól s Béda tanítványától, Egbert yorki érsektől. Egykori
növendékétől, Dudus apáttól a Szt Pál leveleiről szóló kommen-
tárokat kapta meg a magát elparlagiasodott atyának, „injsticus
pater"-nak nevező mester. Eadburga apátnőt arra kérte, hogy
— miután már egyéb könyveket megküldött neki — a szentírás
iránt való tiszteletből arany betűkkel másolja le számára Szt
Péter leveleit. A férfi szerzeteseken kívül ugyanis az apácák is
szinte versengve igyekeztek szolgálatára állni. Bugga apátnő
egy alkalommal pénzt és oltárterítőt küldött neki és Cena is
készséggel ajánlotta föl szolgálatait, akár anyagi, akár szellemi
vonatkozásban tud neki vagy társainak segítségére lenni. A
winbornei apácák imádságát azért kérte a germániai száműzött,
az „exul Germanicus", hogy „terjedjen az Úr szava, ragyogjon
Krisztus dicsőséges evangéliuma, hogy az Úr kegyelme ne legyen
haszontalan benne, s hogy ne haljon meg az evangélium gyü-
mölcse nélkül magtalanul, ne térjen meg az örök hazába üresen,
fiak és lányok nélkül. . ."
De számosan voltak olyanok is, akik örömmel hagyták el ha-
zájukat, hogy közvetlenül beálljanak a germániai hithirdetés

74
 munkájába. Hogy csak a legnevezetesebbeket említsük: Angliá-
ból érkezett Bonifáchoz korábbi tanítványa, Lullus, aztán Bur-
chard, Wigbert, az apácák közül Lióba és Thekla. A római an-
gol-szász kolóniából ment hozzá Wynnebald és nővére, Wal-
burga, hogy aztán a harmadik testvér, a 729-től 10 éven át
Montecassinón él: Willebald is csatlakozzék a misszióhoz.
Szt Bonifác és társai módszere nem egyezett teljesen canter-
buryi Szt Ágostonéval. Míg ugyanis Ágostonék kolostoraikból
végezték a hithirdetés és egyházkormányzás munkáját, addig
Bonifácék az egyes falvakat fölkeresve, a helyszínen tanították
és keresztelték a népet. Éjszakáikat gyakran sátrak alatt tábo-
rozva (fixis tentoriis) töltötték. A munka haladtával megszer-
vezték a plébániákat, amiket aztán a püspökségek fölállítása kö-
vetett.
A kolostori élet megszervezése és kiépítése szorosan beletar-
tozott ugyan Bonifác programjába, de hithirdető és egyházszer-
vező működését nem kívánta azokra építeni. Az általa és tanít-
ványai által alapított kolostorok a szerzetesi élet otthonai lettek,
melyek nem annyira szavukkal, mint inkább életükkel ismertet-
ték és terjesztették a keresztény világnézetet és életmódot. Ez
abból a körülményből is látszik, hogy a bencés apátságok Boni-
fác működésének nem az elején, hanem második felében, a
730-as években és utána jöttek létre.
Nevezetes alapítás volt Fritzlar, melynek élére Wigbert ke-
rült, aki Glastonburybői érkezett a német misszióba s átmene-
tilag Ohrdruffot is kormányozta. Lióba a bischofsheimi, Thekla
az ochsenfurti és a kitzingeni zárdának lett apátnője. Willibald
püspök 751-ben Heidenheimben alapított kettős kolostort, me-
lyet Wynnebald, halála (761) után pedig Walburga vezetett. A
később híressé vált hersfeldi apátságot a mainzi püspökké, ille-
tőleg érsekké lett Lullus szervezte.
Jelentőségében mindezeket a kolostorokat túlszárnyalta Fulda,
Bonifác legkedveltebb alapítása. A világ zajától messze, a Fulda
folyó partján, erdőségek mélyén feküdt ez, a Karlmann terüle-
tén 743-ban létesített apátság. Élére a remeteségből előhívott,
német származású Sturmit állította Bonifác. Fulda hivatásul azt
kapta, hogy a német területek mintakolostora legyen. Ezért
küldte Bonifác az apátot az akkortájt újjáéledt Montecassinóra,
hogy a bencés élet forrásánál ismerje meg a valódi szerzetesi
életet s azt igyekezzék kialakítani Fuldában. Bonifác a monte-
cassinóiak dicséretes életéről Willibaldtól hallhatott, aki III. Ger-
gely utasítására és Bonifác kérésére telepedett át onnét Ger-
mániába.

75
 Mint a németség érseke és a pápa legátusa
újjászervezi a frank egyházat,
melyben egyeduralomra juttatja Szt Benedek reguláját

Bonifác életműve nemcsak abban állott, hogy Hessen és Thü-

ringia népét — mintegy 100 000 embert — megismertette a ke-
reszténységgel és a bencés szerzetességgel. Igen jelentős volt az
a munkája is, melyet a frank egyház szervezése terén fejtett ki.
Erre III. Gergelytől egyrészt akkor kapott fölhatalmazást, ami-
kor 731^ben a megtérített német törzsek fölött érseki jogható-
ságot nyert, másrészt amikor utolsó római tartózkodása folya-
mán, 738-ban a frank egyház pápai legátusa lett.
Rómából hazafelé menve először Bajorországban állapodott
meg, ahol Odiló herceg kérésére rendezte az egyházi viszonykat.
Az egyetlen bajor püspök mellé hármat szentelt s az ország te-
rületét 4 — freisingi, passaui, regensburgi, salzburgi — egyház-
megyére osztotta. Az utóbbi két püspökséget — angol hagyomá-
nyokat követve — az ott talált Szt Emmerám, illetőleg Szt Pé-
ter apátságra (alapozta, minek következtében a püspök az apát,
a szerzetesi konvent pedig a püspöki káptalan föladatát is el-
látta. Odiló viszont 741-ben a niederaltaichi monostort szervezte
meg. Bonifác még zsinatot is hívott össze, melyen üdvös határo-
zatokat hoztak az istentisztelet, a böjtök megtartásáról, a gyónás-
áldozás lehető gyakori, 3—4 hetenként való végzéséről, a papok
életének és működésének ellenőrzéséről.
A középnémet — hesseni és thüringiai — egyház szervezésére
741-ben került sor, amikor Bonifác angol tanítványai és munka-
társai közül Witta a buraburgi, Buchard a würzburgi, Willibald
pedig az erfurti püspökség élére jutott.
Eközben halt meg Martel Károly, ami új helyzetet teremtett
Bonifác működése számára. A frank birodalomnak ez a vezető
embere nem akadályozta ugyan a hitterjesztés munkáját, de
különlegesebben nem is támogatta — az egyházban elsősorban
hatalmi, politikai eszközt látott. Kormányzása alatt a frank egy-
ház főpapjai és papjai inkább anyagi, mint lelki dolgokkal fog-
lalkoztak. Bonifác megírta Zachariás pápának, hogy sok közöt-
tük a részeges, a vadászó, a veszekedő, ki még a vérontástól sem
riad vissza. Halála előtt Martel Károly — tekintet nélkül a te-
hetetlen király kívánságára — a birodalom kormányzását meg-
osztotta két fia között. A keleti részt Karlmann, a nyugatit Kis
Pippin kapta. Mivel ők St Denis apátságában nevelkedtek, ter-
mészetszerűleg sokkal több érzéket tanúsítottak az egyházi és
vallási kérdések iránt, mint atyjuk.

76
 így történt, hogy Karlmann hamarosan magához hívatta a
németek érsekét, a szentszék követét, Bonifácot, s megbeszélte
vele a már 80 éve szünetelő zsinat összehívását. Bár a trieri, a
mainzi és a sváb püspökök távol maradtak tőle, Bonifác és püs-
pökei 742-ben a „német" zsinaton megtárgyalták a problémákat
és meghozták a szükséges határozatokat, amiket Karlmann bi-
rodalmi törvényeknek nyilvánított. Az üresedésben levő püspök-
ségeket, pl. a metzit, verdunit, speierit, lüttchit megfelelő er-
kölcsű és műveltségű férfiakkal töltötték be. Meghatározták a
püspökök és a plébánosok jogkörét, ami által elejét vették a fe-
gyelmet alig ismerő ír misszionáriusok további működésének.
Kimondották a Martel Károly által lefoglalt és világiaknak adott,
„szekularizált" egyházi javak visszaszolgáltatását. Megtiltották
az egyháziak fegyverviselését, a tisztaság ellen vétő egyháziakra
és szerzetesekre kenyéren és vízen való böjtölést, megvesszőzést,
illetőleg börtönbüntetést szabtak ki.
Szerzetesi, bencés vonatkozásban korszakalkotó volt a zsinat-
nak az a határozata, mely szerint a férfi és a női szerzetesek
kizárólag Szt Benedek reguláját tartoznak követni. Ez a rendel-
kezés vonatkozott az ír származású hithirdető püspök-apát, Szt
Pirmin kolostoraira is, aki 724-ben a bodeni tó szigetén alapí-
totta meg a javaközépkorban oly nagy szerepet játszó Reichenau
apátságát, amit aztán Pfäfers, Murbach, Schwarzach, Hornbach
létesítése követett. Szt Kolumbán társának, Szt Gallusnak, ille-
tőleg Szt Otmárnak az alapítása, a később ugyancsak híressé vált
St Gallen, az onnét benépesített Kempten, a pfäfersiek által
megszállt Disentis szintén bencés apátság lett. Természetes, a
Szt Bonifác működését követő évtizedekben szervezett kolosto-
rok, mint Ottobeuren, Mondsee, Scharnitz, Metten, Mattsee,
Wessobrunn, Benediktbeuern, Tegernsee, Kremsmünster) is
bencés intézménnyé lettek. A zsinatokon szereplő „sancta regula"
kifejezése azóta már Szt Benedek rendszabályát jelentette.
Ezzel kapcsolatban említjük meg, hogy a 742-ben kinevezett
metzi püspök, a bencés neveltségű Szt Chrodegang készítette el
a kanonokoknak azt a szabályzatát, mely évszázadokon át irá-
nyította a káptalanokban élő világi papok életét, s amely sza-
bályzat Szt Benedek aszketikus és kormányzati utasításait kö-
vette. így érthető, hogy a „vita canonica" és a „vita monas-
tica", a kanonoki és a bencés életmód között hosszú időn át oly
nagy hasonlóság volt.
A következő, a 743. évben a nyugati, a francia rész feje, Kis
Pippin is megkezdte az egyházi reform munkáját s abban ha-
sonlóképpen Bonifác segítségét vette igénybe. Kérésére 743-ban

77
 3 püspököt szentelt, akik számára Rómától kért érseki palliu-
mot. Az első nagy zsinat 744-ben ült össze Soissonsban, melyen
sok egyházi és világi személyiség között 23 püspök is megjelent.
Bár ezen a zsinaton Bonifác érsek nem vett részt, a határozatok
az ő szellemében készültek. Azt, hogy a férfi és nő szerzetesek
„rendje" — ordo monachorum et ancillarum Dei — a bencés
regula szerint alakítsa életét, ott is hangsúlyozták.
A 745. év legfontosabb eseménye az volt, hogy Bonifác akkor
rögzítette és állandósította érseki székhelyét Mainzban, mely-
nek főpapja azóta a német püspöki kar feje, a német egyház
vezetője.
Egyházszervező munkásságára Bonifác 747-ben tette föl a
koronát. A frank birodalom mindkét részéből összegyűlt zsina-
ton 13 megyés-, sok segédpüspök, presbyter és diakónus jelent
meg. A cél az volt, hogy a frank egyházat lehetőleg szoros kap-
csolatba hozzák Rómával, a pápaság tekintélyét nemcsak vallás-
erkölcsi, hanem egyházkormányzati szempontból is biztosítsák.
Az erről szóló beszámolójában Bonifác megírta Cuthbert can-
terburyi érseknek, hogy a pápa parancsára és a frank uralkodók
kívánságára tartott zsinatok Krisztus törvényét igyekeztek ér-*-
vényre juttatni. Ezért szorgalmazták a római egyházzal való
egységet, az iránta tanúsítandó hűséget és engedelmességet.
Ezért mondották ki, hogy az évente tartandó zsinatokon ismer-
tetik a kánon jogot, az egyházi rendelkezéseket és Szt Benedek
reguláját. Tudomásul vették, hogy érseki palliumot csupán Ró-
mától lehet kapni; az érsekek föladatát a püspökök életének és
működésének ellenőrzésében állapították meg. A püspökök vi-
szont tartoznak fölügyelni papjaikra s évenként körüljárni egy-
házmegyéjüket, miközben tanítják és bérmálják a híveket. El-
rendelték, hogy a plébánosok évenként készítsenek jelentést
pasztorációs munkásságukról, s híveik vallás-erkölcsi életének
gondozása mellett törekedjenek a pogány szokások és babonák
kiirtására. Minden fontosabb ügy — pl. a hanyag vagy méltat-
lan püspöké — az érsek, illetőleg a tartományi zsinat, szükség
esetén a római szentszék elé kerül. A nemzeti vagy tartományi
zsinatról hazatérő püspökök székhelyükön egyházmegyei zsina-
tot tartanak, ahol saját papjaik és apátjaik előtt ismertetik a ho-
zott határozatokat.
A németek érseke és apostola, a frank egyház pápai legátusa
és reformátora élete végéig hithirdető bencés maradt. A már 80
éves Bonifácot ez a lelkület késztette oda, ahol áldásos működé-
sét kezdte, a pogány frízek térítésére. 52 társával együtt 754-ben
ott nyerte el a vértanúság pálmáját. Testét — óhaja szerint —

78
a számára oly kedves fuldai apátságban temették el, mely aztán
a német katolicizmus szent helyévé lett.
Igaz ugyan, hogy a Bonifác irányítása alatt hozott zsinati ha-
tározatok nem mind és nem azonnal mentek át a gyakorlatba.
A bencés regula kizárólagos alkalmazását még később is kellett
szorgalmazni, az egyházi birtokok visszaszerzése sem sikerült
teljesen s a frank egységet sürgető politikusok sem látták szíve-
sen az érseki tartományokra való tagolást és Róma közvetlen
irányítását, főleg miután a frank hatalom Kis Pippin király
kezében egyesült 751-ben. Mindezek ellenére mégis igen nagy,
valóban történeti jelentőségű volt az az eredmény, melyet Szt
Bonifác mint a német törzsek hithirdetője, a frank egyház szer-
vezője és a bencés Regula terjesztője elért.

Nagy Károly feudális császársága, annak egyházi,

gazdasági és társadalmi szervezete
A 751-ben trónra jutott Karoling-dinasztia új korszakot nyi-
tott nemcsak a frank birodalom, hanem a nyugati kereszténység
életében is — az előző korszak vetését szárba szökkentette. S
ebben a munkában elsőrendű segítséget nyert a bencés szerze-
tességben.
Kis Pippin hálás volt a pápának, hogy a tehetetlen Meroving-
dinasztiával szemben elismerte az ő és családja uralkodói jogát
és királyi méltóságát. Ezért 754-ben létrehozta az egyházi álla-
mot s a longobardokkal és a cezaropapista bizánci császársággal
szemben biztosította a pápaság szuverenitását. Ennek a jelentő-
ségét abból láthatjuk, hogy Jusztinián császár óta a pápák két
évszázadon át kötelességüknek tartották, hogy megválasztásuk
megerősítését Bizánctól kérjék; az egyetemes zsinatokat is a
bizánci császárok hívták össze és az ő területükön, Keleten tar-
tották. Ám az arab hódítások következtében a VIII. század köze-
pére Bizánc tekintélye megcsökkent s a pápaság a Karoling-di-
nasztiával lépett szövetségre.
Kis Pippin művét fia, Nagy Károly folytatta, aki a Középkor
legkimagaslóbb uralkodói egyénisége volt (768—814). Nagyvo-
nalú, de a részletekre is mindig tekintettel levő gondolkodás-
módja páratlan akaraterővel párosult. A kitűnő hadvezér és
szenvedélyes katona 774-ben „longobard királyság", illetőleg
„regnum Italicum" néven a frank birodalomhoz csatolta az egy-
házi állam kivételével egész Itáliát. Ugyanakkor megindította azt
a háromévtizedes harcot, melynek eredménye a szászok hódol-
tatása lett. A birodalom délkeleti határainak biztosítása céljá-

79
ból aztán az avar uralmat támadta és semmisítette meg. így jött
létre az a hatalmas frank vagy Karoling-birodalom, melynek ha-
tára a La Manche-csatornától az Elbáig s majdnem a Tiszáig,
a fríz Hollandiától a Pireneusokig és Szicíliáig terjedt. Ennek
az „Imperium Christianům"-nak az urát, Nagy Károlyt III. Leó
pápa 800 karácsonyán koronázta császárrá Rómában, amikor a
keleti, a bizánci császárság méltó párt kapott Nyugaton.
A Karoling-császárság jellegét tekintve, sajátos formájú ke-
resztény monarchia volt. A theokráciára törekvő király, illetőleg
a császár akarata világi s egyházkormányzati vonatkozásban
szinte akadálytalanul érvényesült. Ószövetségi hasonlatot hasz-
nálva Nagy Károlyt ,,Dávid"-nak nevezték, aki király és pap —
rex et sacerdos — volt egy személyben. Az Egyház által a ha-
talom birtoklására alkalmasnak nyilvánított egyén éppúgy föl-
kenés által nyerte állását és joghatóságát, mint az egyházi fér-
fiak a püspök-, illetőleg a papszentelés révén. Ezért Károly mint
„quasi sacerdos" a püspökökkel együtt Krisztus nyája felelős
pásztorának és az Egyház védelmezőjének, „advocatus"-ának
érezte magát s még hittani kérdésekben, pl. a szent képek tiszte-
lete tekintetében is igyekezett a saját fölfogását érvényesíteni.
Általában azonban a pápa vallás-erkölcsi irányítását elfogadta
s a régi gallikán gyakorlattal szemben Róma liturgikus szoká-
sait és előírásait kötelezőnek tartotta magára és birodalmára
nézve. Törvényei, a capitulare-k a közélet polgári és egyházi
vonatkozásait egyaránt fölölelték.
A frank államhatalom mégsem volt despotizmus, mert az ural-
kodó nem önkényesen gyakorolta hatalmát. A birodalom világi
és egyházi urai részt vettek azokon az évszakos tanácskozásokon,
melyeken a törvényhozás és a közigazgatás kérdéseit megtár-
gyalták. S ezenkívül mint az uralkodó küldöttei, „missi" a hely-
színre érkezve ellenőrizték a hozott törvények megtartását is.
A frank birodalom politikai, társadalmi és gazdasági rendszere
a feudalizmuson, a hűbériségen alapult. Az ország és a nép feje
az uralkodó volt. Ö mint legfőbb hűbérúr, senior, seigneur birto-
kokat juttatott egyes világi és egyházi híveinek, akik ezáltal
hűbéreseivé, vazallusaivá váltak. Ám ezek a koronavazallusok
szintén elég gazdagok voltak ahhoz, hogy mint seniorok maguk
is birtokokat adományozzanak szerényebb körülmények közt élő
híveiknek, akik viszont a náluknál kisebb uraknak lettek senio-
raivá.
A hűbérbirtok, a feudum vagy benefícium hűségre és seniora
támogatására kötelezte a vazallust s ez a kapcsolat lett a társa-
dalom összetartó eleme. Érthető, hogy az urak politikai hatalmát

.80
és társadalmi tekintélyét birtokuk és vazallushaduk nagysága
határozta meg, mely utóbbi szükség esetén fegyveres erőt is je-
lentett. Így alapozták meg a Karolingok (Heristali Pippin, Mar-
tel Károly, Kis Pippin, Nagy Károly) a maguk „maior domus"-i,
majd királyi, végül császári hatalmát. Utána azonban volt gond-
juk arra, hogy a társadalom feudális tagoltsága ne veszélyeztesse
az államhatalom egységét. Ezért csak élethossziglanra és meg-
bízható híveiknek juttattak jelentősebb beneficiumokat. Ám a
IX. század közepe után már érvényesülni kezdett a koronavazal-
lusoknak az a törekvése, hogy a személyükre szóló és adomány-
jellegű hűbérük öröklődő családi birtokukká váljék — ami ter-
mészetszerűleg hozta magával a királyi, a központi hatalom
gyöngülését és a tartományi, a territoriális urak, a „kiskirályok"
függetlenülésének erősödését.
Ebben a feudális társadalmi és gazdasági rendszerben jelen-
tős helyet nyert az Egyház, illetőleg annak helyi vezetősége, a
püspökök és az apátok. Mivel az uralkodók jól tudták, hogy a
celibátusban élő főpapok közelről sem folytatnak oly önző csa-
ládi birtokpolitikát, mint a világi főurak, akik az adománybir-
tokokat is igyekeztek saját, örökös tulajdonukká tenni, azért
szívesen gazdagították az egyházi intézményeket. Arra azonban
gondoltak, hogy azok élén olyan férfiak álljanak, akik az ő ter-
veiket készséggel szolgálják, politikájukat követik. Mivel to-
vábbá az egyházi nagybirtok és népessége világi — közigazgá-
tási, bírói, katonai —: ügyeit és a fegyveres erőt a civil ügyvivő
(advocatus, avoué, Vogt) tartotta kezében, azért annak kiválasz-
tásában is a király, illetőleg a császár igyekezett a döntő szót
kimondani. A Karolingok egyháza ily módon és ily értelemben
lett „birodalmi egyház"-zá.
Nagy Károly életének hatalmas teljesítménye volt a nagy
frank birodalom fegyverrel való összekovácsolása és szerveze-
tének kiépítése — mely azonban halála után 3 évtizeddel, 842-
ben már bomlásnak indult. Már csak azért is jelentősebb volt és
maradt az a munkássága, mellyel birodalmának olyan műveltsé-
get adott, mely a nyugati kereszténységet többé föl nem bomló
kulturális egységgé tette. Ö ugyanis nemcsak a nyers erő, a
rend és fegyelem embere volt, hanem a szellemé is, aki fejlett
érzékkel rendelkezett a kultúra értékei iránt. Világosan látta,
hogy frank népe ezen a téren elmaradott s hátrányát nem is
tudja pótolni saját erejéből. Ezért a műveltség magasabb fokán
álló népekhez, illetőleg azok tudósaihoz fordult segítségért. Az
ő hívására érkeztek országába az itáliai, a nyugati gót, az ír és
az angol-szász szellemi élet vezetői; így került az aacheni ud-

6 Szent B e n e d e k f i a i n a k I.
81
varba a montecassinói Paulus Diaconus, a friauli Paulin, a gram-
matikus pisai Péter, a nyugati gót költő, Theodulf, az ír Modoin
s az angol-szász bencések szellemi vezére, a yorki Alkuin.

A frank birodalom kultúrája és a Karoling-reneszánsz

A frank birodalom említett vendégeiből, „hospes"-eiből ala-
kult ki az a kulturális vezérkar, mely megvetette az évtizedek
munkájával kialakított „Karoling reneszánsz" alapjait. A moz-
galom első céljának a kulturális színvonal emelését tartotta,
aminek eszközét a klasszikus írókhoz való visszatérésben látta.
Tudjuk, hogy a római birodalom fölbomlása után az antik kul-
túra mennyire elhanyatlott. Itáliában láttuk, hogy a klasszikus
műveltségű Szt Gergely mennyire szembefordult az ókori gram-
matikusokkal. Galliában ugyanakkor Gergely toursi püspök pa-
naszkodott, hogy „kiveszett köztünk a tudomány művelése; én
magam is nélkülözöm a retorikai és a grammatikai műveltsé-
get", minek bizonyságai műveiben, így a „Frankok történeté"-
ben is szemlélhetők. A római birodalomnak nemcsak pogány
szelleme tűnt el, de szép, veretes nyelvét is eléktelenítették az
újlatin nyelvekből századokon át rárakódott barbarizmusok.
Kicsi volt azoknak a száma, akik kultúrszomjukat a klassziku-
sok tiszta forrásainál olthatták. Nagy Károly viszont éppen azo-
kat gyűjtötte maga köré, akik azt tartották céljuknak, hogy az
antik kultúra értékeit újra fölszínre hozzák s azokat a megtisz-
tított, a klasszikus latin nyelv segítségével széles rétegek köz-
kincsévé tegyék.
A klasszikus stílus lett az eszménykép a közéletben, az iroda-
lomban és a tudományban egyaránt. Az aacheni udvart Űj-Ró-
mának nevezték s rajta voltak, hogy méltó központja legyen az
„Imperium Christianum"-nak. Az Űj-Róma Augustusát Nagy
Károlyban, Horatiusát Alkuinban ünnepelték. Az antik formák
ezen fölelevenítése a kereszténység sérelme nélkül illetve annak
érdekében történt. Róma ugyanis nem a császárok, hanem Szt
Péter székvárosát jelentette, a kicsinosított latin nyelv pedig az
Egyház tanítását tette vonzóbbá, annak liturgiáját alakította
szebbé. Az antik kultúra a frank birodalom életformáját fejlesz-
tette, azt ojtotta be nemes „humanizmus"-sal. Nagy Károly leg-
kedveltebb olvasmánya Szt Ágoston „De civitate Dei", Isten
országáról szóló műve volt.
Az újjáéledt klasszikus kultúra nem került tehát szembe a
keresztény világnézettel, a kor fölfogását mégis nem egy tekin-
tetben módosította. Így része volt abban, hogy olyan derűsebb

82
életszemlélet alakult ki, mely a földi javak értékelésére és élve-
zésére hajlamosabbá tette azt a társadalmi réteget, melyben a
karoling reneszánsz szelleme otthonra talált.
De a szellemi, a tudományos élet területén is észrevehető a
hatása. Beda Venerabilisszel kapcsolatban mutattunk rá arra,
hogy annak a kornak a szellemi életét a hagyomány és a tekin-
tély tisztelete, a Traditio és az Auctoritas uralma jellemezte.
Azzal szemben a IX. század közepe óta közben-közben már az
egyéni belátás és meggyőződés is hallatta hangját, a Ratio is kö-
vetelte a maga jogait. A koraközépkor kollektivisztikus társa-
dalmi és kulturális életében föl-fölhangzó egyéni hangban az
újjáéledt ókori szellem megnyilatkozására ismerhetünk.
Nagy Károly és tudósai azonban nemcsak minőségi tekintet-
ben igyekeztek emelni a birodalom műveltségét. Ennél jelentő-
sebb volt az az eredményük, melyet a kultúra hatósugarának ki-
terjesztésében, azaz mennyiségi vonatkozásban értek el. A csá-
szár nem elégedett meg azzal, hogy akadémiáján és palota-isko-
lájában családja és udvara szerezze meg a magasabb műveltsé-
get. Volt gondja, hogy a műveltség egész birodalmát, annak leg-
távolabbi (pl. bajor, szász) tartományait s azoknak lehetőleg min-
den társadalmi osztályát is elérje és áthassa. A karoling rene-
szánsz kultúrája így vált oly egységesítő erővé, mely a ,,Respub-
lica Christiana" népeit akkor is szellemi egységbe tudta tartani,
amikor Nagy Károly politikai alkotása, impériuma már rég al-
kotó elemeire bomlott.
Tény, hogy a karoling reneszánsz alapvetői és munkásai nem
mind voltak bencések, de kétségtelen, hogy a frank kolostorok
lakóinak százai és ezrei különböző helyeken és módokon évtize-
deken át dolgoztak azért, hogy ez a magasabb keresztény kultúra
kialakuljon és minél inkább elterjedjen. Ezen az alapon vall-
juk. hogy a nagy mű megalkotásának érdeme elsősorban a ben-
cés szerzetességet illeti. Ennek a bencés munkának csupán a
keresztmetszetét kívánjuk adni, amikor a következőkben rámu-
tatunk Alkuin egyéniségére és működésére s rajta kívül még
néhány kiemelkedő személy, illetőleg apátság szerepét vázoljuk.

Alkuin művelődési eszménye;

a ..Palota" és a tour si apátság iskolamestere.
Nagy Károly kultúrpolitikusa
Alkuin Béda Venerabilis szellemi hagyományain nevelődött.
Béda tanítványa volt az a northumbriai királyi családból szár-
mazó Egbert, aki mint yorki apátpüspök mestere segítségével
6* 83
tette híressé kolostori iskoláját. Följegyezték róla, hogy magas
méltóságában is szinte naponként reggeltől délig, nemritkán
azon túl is oktatta az ifjúságot. Egbert utódja az iskola vezetésé-
ben, majd a főpapi széken is Aelbert lett, kinek legkedvesebb
és legtehetségesebb tanítványa Alkuin volt.
Ennek a yorki iskolának a képét Alhcuin egy költeményében
szemlélhetjük. Az egyik csoportot grammatikára, a másikat ékes-
szólásra, jogtudományra vagy verselésre tanították, mások csil-
lagászattal és természettudományokkal foglalkoztak s mindezek
megkoronázásaként a szentírás ismertetése következett. A yorki
iskola Béda nemes szellemében, bizonyára annak könyvei nyo-
mán működött. Mikor Aelbert visszavonult az iskola vezetésé-
től, helyét Alkuin foglalta el 778-ban. Mestere reá hagyta „a
bölcsesség kincsét, a tudós foglalkozást, kathedráját és min-
denünnét összegyűjtött könyveit". Boldog büszkeséggel írta,
hogy a tudománynak abban a tárházában megvolt mindaz, amit
a latin szellem otthonába kitermelt, amit a híres Graecia átkül-
dött a rómaiaknak, amit (a szentírást) a héberek mennyei magas-
ságból nyertek, s amit Afrika (Szt Ágoston) pazar fénye szét-
szórt.
Alkuin művelődési eszménye a bölcsesség, a „sapientia", a
„sophia" volt, amit Boethius „philosophia"-nak nevezett. Meg-
győződése szerint a sapientiát az embernek Istenért, saját lelke
tisztaságáért, az igazság megismeréséért s önmagáért kell sze-
retnie. Ha valaki hírért, állásért, gazdagságért foglalkozik tudo-
mányokkal, az a tudomány igazi világosságát sohasem fogja
meglátni. Az ő művelődéselméletében is lényeges szerepet ka-
pott a 7 szabad művészet, ami a „saecularis sapientia"-1, a világi
tudományok ismeretét adja. Ezek alkotják azokat a lépcsőfoko-
kat, melyek a magasabb rendű lelki bölcsességhez, a „sapientia
spirituális"-hoz vezetnek föl. A szabad művészetek 7 discipliná-
jának ezen a szinten a Szentlélek 7 ajándéka felel meg. A leg-
főbb cél a szentírás megértése, mert az ember azáltal nyeri el az
igazi, a teljes bölcsességet, a „sophia"-t.
Tévednénk azonban, ha a mondottak alapján azt gondolnánk,
hogy Alkuinnak a „Disputatio de vera philosophia" címen ki-
fejtett művelődési eszménye túlságosan is emléleti vagy értelmi
irányban fejlődött ki. Az angol-szász pedagógiának már akkor
is megvolt az érzéke az élet gyakorlati követelményei iránt. Al-
kuin életrajzában olvasható, hogy amikor a növendékek egyik
része a grammatika elemeit, a másik a szabad művészetek ma-
gasabb ismereteit vagy a szentírási tudományokat sajátította el
-— ugyanakkor valamennyien a legőszintébb igyekezettel ápol-

84
ták szívükben a hit, a remény, a szeretet, az alázatosság, az er-
kölcsi tisztaság, az engedelmesség, a böjtölés s az Egyház iránt
tartozó kötelességteljesítés érzületét.
Sírfölirata utolsó mondatában is azt vallotta Alkuin, hogy
egész életén át a bölcsességet szerette: „Alcuine nomen erat
sophiam mihi semper amanti." Legfőbb gondolata és legneme-
sebb törekvése az Istenhez vezető „sophia" volt.
Ezt a lelkületet és művelődési eszményt vitte magával Alkuin,
amikor a longobard Paulus Diaconussal egy időben, 782-ben
Nagy Károly hívására Yorkból a frank királyi udvarba költö-
zött.
Működésének első színtere (782—96) Aachen, illetőleg a he-
lyét gyakran változtató udvar volt, ahol a palota-iskola előkelő
származású egyházi és világi ifjúságát tanította a klasszikus tu-
dományokra, a szabad művészetekre. De feje lett annak az ud-
vari akadémiának is, melyen az ókori görög minták nyomán
nem iskolásmódon, hanem előadások, megbeszélések és viták
formájában tárgyalták meg a különböző vallási, tudományos és
irodalmi kérdéseket s mutatták be a költői alkotásokat. E két
intézmény célja a legmagasabb műveltség kialakítása és az ál-
lam legfőbb vezetőinek kiképzése volt.
Miután Nagy Károly Alkuinnak adományozta a toursi Szt
Márton-apátságot, 796 óta a mester ott fejlesztette ki híressé
vált kolostori iskoláját. Bár ez az iskola az egyházi ifjúság neve-
lését tekintette elsőrendű céljának, az alapot ott is a klasszikus
szerzők szolgáltatták.
A szabad művészeteket két részre, triviumra és quadriviumra
osztva, az előbbiben főleg a grammatikát művelte. A gramma-
tika oktatást azonban tág értelemben vették. A grammatikuso-
kat ugyanis Alkuin nemcsak a latin szavak ismeretére és hasz-
nálatára tanította meg, hanem a helyes fogalomalkotásra s ennek
előföltételeként bizonyos tárgyi ismeretekre is. A grammatikai
oktatás célja és föladata tehát a latin nyelv teljes (olvasásra,
írásra, beszédre kiterjedő) elsajátítása volt, ami viszont a logika,
a helyes gondolkozás módszerének elemi ismeretét is jelentette.
A grammatikailag így iskolázott növendék nemcsak nyelvi is-
meretei, hanem értelmi képzettsége folytán is alkalmassá vált a
szentírás tanulmányozására.
A trivium tárgyainak anyagát Alkuin is földolgozta tanköny-
veiben. Forrásai főleg Cassiodorus és sevillai Izidor püspök
(Leánder testvére) művei voltak. Előadási forma tekintetében a
dialógust alkalmazta. Jellemző, hogy amíg a grammatika pár-
beszédét egy frank és egy szász tanítvány (Franco, Saxo) s a

85
mester ajkára adta, addig a retorika és a dialektika párbeszédét
Nagy Károly és Alkuin, aziaz fölnőttek folytatták. A szabad
művészetek fölsőbb fokozata, a quadrivium már inkább szak-
képzést nyújtott.
A trivium megismertetését rendszerint a tudományok tudo-
mánya, a szentírás magyarázata követte. A vezetők ugyan ezen
a területen a szentatyák voltak, de azért Alkuin önálló művek-
kel is gyarapította a hittudományi irodalmat. A kérdés-felelet
alakjában, kateketikus formában földolgozott szentírásmagyará-
zatanál azonban jelentősebbek azok a szintén tankönyvszerű
dogmatikus munkái, melyek a Szentháromságról, a megtestesü-
lésről és a Szentlélek származásáról szólnak. A római Sacra-
mentarium Gregorianum pótlására készített „Liber sacramen-
torum"-ában többek között a hét napjaira különböző tárgyú
miseszövegeket gyűjtött össze a Szentháromság tiszteletére, a
bűnök engesztelésére, az angyalok segítségének biztosítására, a
bölcsesség kegyelméért, a szeretetért, a Szentkereszt, végül Szűz
Mária tiszteletére. A liturgia változatosabbá tétele mellett a kü-
lönböző egyének különböző lelki igényeinek kielégítésére is tö-
rekedett. Bár a zsolozsmázás általában a közösség imádsága, ő
gondolt arra is, hogy a zsoltárokat az imádkozó lelki szükségletei
szerint csoportosítsa. Ugyanennek az egyéni áhítatnak a szol-
gálatába állította a „Liber precum" c. művét, melyben a zsol-
tárokon kívül különböző alkalmakra készített magánimádságok
is szerepelnek.
A tudós és jámbor Alkuin oly eredményesen nevelt és oktatott
toursi iskolájában, hogy az hamarosan a birodalom mintainté-
zetévé vált. A frank klerikusok és szerzetesek ott ismerkedtek
meg a legmagasabb fokú műveltséggel, melyet aztán otthonuk-
ban igyekeztek tovább terjeszteni.
Eszméi propagálásának azonban egy másik módját is alkal-
mazta. Ö ugyanis nemcsak termékeny író és hatásos nevelő volt,
hanem kiváló kultúrpolitikus, mondhatnók, a frank birodalom
közoktatásügyi minisztere is. Nagy Károly helyeselte Alkuin
művelődési terveit s uralkodói tekintélyével igyekezett megvaló-
sítani azokat. Ezen törekvések legjelentősebb megnyilatkozását
abban az „Epištola de colendis litteris" c. levélben látjuk, me-
lyet az uralkodó 787-ben a frank egyházfőkhöz intézett, s amely-
nek Bangulf fuldai apáthoz küldött példánya maradt fönn.
Ebben parancsolta meg Nagy Károly, hogy az apátok a regu-
láris élet és az istentisztelet végzése mellett a tanulni vágyó
ifjak művelődéséről gondoskodjanak. „Amint a rendszabály az
erkölcsök tisztességét biztosítja, úgy ékesítse a tanítás és a ta-

86
nulás készsége a szavak rendjét, hogy akik a helyes életmód ál-
tal kívánnak tetszeni Istennek, azok ne hanyagolják el azt se,
hogy helyes beszédjükkel is tessenek Neki. Igaz ugyan, — foly-
tatta a körlevél — fontosabb jól tenni, mint tudni, mégis előbb
kell tudni, mint tenni. Az udvarhoz érkező levelekben is sokszor
találjuk együtt a helyes szándékot a tökéletlen kifejezéssel —
sensus rectos et sermones incultos. Mivel pedig a helyes kifeje-
zőképesség csökkenésével a szentírás megértésének tudománya
is megfogyatkozik, szükséges, hogy el ne hanyagolják a tudo-
mányok művelését, sőt azt alázatos és Istennek tetsző szándék-
kal versengve folytassák."
Ennek a programot adó uralkodói rendeletnek több fontos
vonatkozása van. Mindenekelőtt jelentős az, hogy a kolostorokat
— vallás-erkölcsi jellegük föntartása mellett — olyan kulturális
centrumokká igyekezett tenni, ahol nemcsak a szorosan vett
egyházi, hanem a formális műveltséget nyújtó irodalmi, klasszi-
kus tanulmányokat is ápolják. S az egyházi és a profán kultúra
bizonyos fokú szintézisén kívül az is jellemezte Nagy Károly
és Alkuin programját, hogy a műveltséget nem tekintette az
egyházi személyek monopóliumának, hanem a világiakat is igye-
kezett abban részesíteni.
E utóbbi vonatkozásban még tovább ment a 789-ben kiadott
capitulare, mely megkívánta, hogy a monostorok a szolga- és a
szabadszármazású gyerekeket egyaránt segítsék az olvasás, az
írás, a zsoltárok szövegének és éneklésének s a grammatikának
elsajátításában. Ebben a rendeletben szorgalmazta Nagy Károly
azt is, hogy az istentiszteleti könyvek másolását a lehető legna-
gyobb figyelemmel végezzék, nehogy „a ki nem javított könyvek
révén helytelenül kérjék az Istent".
Nagy Károly és munkatársai — elsősorban Alkuin — kiváló
gondot fordítottak tehát a latin nyelv tisztaságának, az egyházi
szövegek eredeti hűségének fönntartására, illetőleg visszaállí-
tására. Jellemző, hogy amikor a frank uralkodó 787-ben Monte-
cassinón járt s ott Szt Benedek regulájának azt a példányát
szemlélte, melyet Zachariás pápa adott vissza a kolostornak,
kérte az apátot, készíttessen róla hű másolatot az ő számára.
Paulus Diaconust pedig ugyanott — mint később Alkuint is —
arra szólította föl, hogy a zsolozsma céljára a szentatyák eredeti
szövegei alapján állítson össze homiliariumot, mely a vasár- és
ünnepnapokra szóló szentbeszédeket tartalmazza. Ugyancsak az
ő kívánságára I. Adorján pápa 784—91 között a Sacramentarium
Gregorianum egy példányát juttatta el hozzá mintának. Említet-
tük már, hogy ehhez a római, illetőleg pápai misekönyvhöz, az

87
„Ordo Romanus"-hoz a gallikán jellegű Sacramentarium Gela-
sianum fölhasználásával Alkuin készített kiegészítést, „Supp-
lementum"-ot, mely aztán fontos szerepet játszott a Missal e
Romanům kialakításában.
Alkuin hatásának ismertetésekor nem feledkezhetünk meg
végül széleskörű és közérdekű levelezéséről sem. Több, mint 200
levele maradt ránk, mely többségében teológiai, aszketikus és
kulturális utasításokat tartalmaz. Ha látjuk, hogy azok útja
Yorkba, Rómába, a Gallia délkeleti határán élő anianei Bene-
dekhez, Arn salzburgi érsekhez vezetett, akkor érezzük, hogy
Alkuin szelleme az egész nyugati kereszténységre kisugárzott.
Ezt a hatást részleteiben ugyan nem ismertethetjük — az új mű-
veltség főbb bencés központjaira és vezetőire mégis rá kell mu-
tatnunk.

Arn salzburgi érsek és Hrabanus Maurus fuldai apát

A későbbi német területen Alkuin leghívebb barátja a bajor
származású belga bencés, Am volt, aki 785-ben lett salzburgi
püspök, 798-ban pedig ugyanott érseki joghatóságot nyert s
mint ilyen a bajor egyházat — melyhez Pannónia nagy része is
tartozott — irányította. Nem tudós, de művelt férfiú volt, aki
dogmatikus és liturgikus problémáival ismételten fölkereste
Alkuint. Hogy mennyire magáévá tette annak eszméit s azokat
mennyire igyekezett saját hatáskörében terjeszteni, abból is lát-
szik, hogy tőle kért tanítót iskolája vezetésére. A tudományok
iránt érzett szeretetét megmutatta azzal, hogy több, mint 150
kódexet másoltatott könyvtára számára.
A IX. század elejétől mind pompásabban kibontakozó karo-
ling reneszánsz német szellemi központja Szt Bonifác kolostora,
Fulda lett. Ez az alapító után főleg annak a Hrabanus Maurus-
nak az érdeme, aki a mainzi családi körből gyermekkorában
Fuldába, ifjúkorában pedig Toursba, Alkuin mellé került s onnét
hazatérve évtizedeken át kolostora iskoláját vezette. Ezt a fog-
lalkozását még apátkorában (822—42) is megtartotta, sőt apáti
méltóságáról is leköszönt, hogy írói és tanítói munkájának szen-
telhesse minden idejét és tehetségét.
Hrabanus Maurus valóban „Praeceptor Germaniae" volt, mert
tanítványai a német klérus és kolostorok ifjúságát képviselték
s azok révén ja németeket ő ismertette meg a magasabb keresz-
tény kultúrával. Bédával és Alkuinnal tartott szellemi rokonsá-
got; ő sem annyira új meglátásokra és új igazságok kutatására
törekedett, mint inkább az előző korok tudásának összegyűjté-
sére és továbbszármaztatására. Bámulatos befogadó képességű
szelleme főleg a „Traditio" szolgálatában állott. Előadásaiban és
irodalmi műveiben a kinyilatkoztatás igazságait és az antik kul-
túra értékeit rendszerezte és terjesztette.
Ezek a szempontok irányították, amikor összeállította a 3
könyvből álló „De clericorum institutione" c. híres művét,
melyben dogmatikus, liturgikus és biblikus kérdések kapcsán az
egyházi tudománynak valóságos enciklopédiáját nyújtotta. Is-
mertette benne az egyházi rend fokozatait, a szentségeket, a
szentmisét, a közös és magánimádságot, szólt az isteni és erkölcsi
erényekről. A böjttel kapcsolatban kijelentette, hogy a húseledel
azért tilalmas, mert az érzékiséget táplálja — a hal élvezése vi-
szont meg van engedve, mert az Űr Jézus is evett halat. A
gyógynövényeket ugyancsak ismernie kellett a klerikusoknak.
A magasabb fokú ismeretek alapját a 7 szabad művészetben je-
lölte meg, melyek tartalmát Szt Ágoston és sevillai Izidor mű-
vei nyomán állította össze. Bizonyára iskolája gyakorlati szük-
ségletei késztették a középkor egyik leghasználtabb latin nyelv-
tanának, Priscianus „Institutiones Grammaticae"-jének átdolgo-
zására. Munkásságának súlypontja természetszerűleg a szent-
írásmagyarázatra esett, de az ószövetségi könyvekről s az eré-
nyekről és bűnökről szóló tanítását homiliáiban is közzé tette.
Ezen műveiben sem eredetiségével tűnt ki, hanem a szentatyák
páratlan ismeretével, akiket hűségesen kivonatolt. A lélekről
szóló értekezése lényegét Cassiodorustól vette át.
Tudománya értékesítésére ú j teret nyert Hrabanus Maurus,
amikor Szt Bonifác után 100 évvel Mainz főpapi székébe került.
Hogy méltó vezetője volt érsekségének, azt két tartományi zsi-
natának (847, 852) határozatai bizonyítják. Ezen a téren is Nagy
Károly és Alkuin hagyományait igyekezett ápolni és fönntar-
tani.

A Reichenauhoz tartozók: Walafrid Strabo

A fuldai iskola hatására bontakozott ki Reichenau szellemi
élete, mely aztán századokon át szintén előkelő helyet foglalt
el Nyugat kultúrájában. Ennek a szellemi nagyhatalomnak az
alapját Nagy Károly egyik legtehetségesebb munkatársa, az
előkelő származású Waldo apát (786—806) vetette meg. Alatta
nőtt föl az a nagy nemzedék — Heito, Wettin, Reginbert —,
mely a IX. század elejére létre hozta a nyugati kereszténység
egyik leggazdagabb, több, mint 400 kötetet kitevő könyvtárát.
Mivel Waldo 792-ben St Denis apátja is lett s ott is halt meg,

89
utódjának, Heitónak testvére pedig Alkuin toursi szerzetese
volt, nyilvánvaló, hogy Reichenau szoros kapcsolatot tartott
fönn a legkiválóbb nyugati kolostorokkal.
így és a nagy mesterek működése révén adódott annak lehe-
tősége, hogy Walafrid Strabo ragyogó írói pályája kialakulha-
tott. Már kora ifjúságában kitűnt klasszikus stílusú verseivel,
főleg a 18 éves korában írt „Visio Wettini"-vel. Szentírástudo-
mányi ismereteit Hrabanus Maurus irányítása mellett Fuldában
szerezte. Még csak 20 éves volt, amikor a birodalom kancellárja,
Hilduin St Denis-i apát ajánlatára Jámbor Lajos császár legif-
jabb fia, (Kopasz) Károly nevelésére 829-ben az aacheni udvarba
hívták, ahol könyvkultúrája mellé széleskörű életismeretet szer-
zett. Növendéke nagykorúsítása után a reichenaui apátság élére
állította a császári kegy (838—49).
Múzsája ott már inkább egyházi hangokat hallatott, himnu-
szokat és ódákat énekelt; ott mélyült el a szentírás tanulmányo-
zásában is. A több-kevesebb joggal neki tulajdonított exegeti-
kus művet, a ,,Glossa ordinaria"-t századokon át használták. So-
kat forgatott könyve volt a bájos kis verses „Hortulus", mely-
ben egyes virágokat és gyógynövényeket ismertetett. A könyv-
tár állományát kb. 600 kötetre gyarapította. Csupán 40 éves
volt, amikor a császári családban kitört egyenetlenkedés meg-
szüntetése céljából egykori tanítványához, Kopasz Károlyhoz
törekedett s útközben a Loireba fulladt. Mestere és sok tekin-
tetben pályatársa, Hrabanus Maurus a verselés és általában a
latin nyelv kiváló művészét gyászolta a számára készített sír-
föliratban.

A st galleniek
A IX. századtól kezdve hasonlóképpen híres német kultúr-
centrum lett a Bodeni-tó ellenkező oldalához közel fekvő
St Gallen. A kolostort az ír Szt Gallus cellája romjaira építette
föl a VIII. században, Szt Otmár s így érthető, hogy az írek ké-
sőbb is szívesen keresték föl azt.
A IX. század első felében még Reichenau állott előtte mint
követendő mintakép. Heito apát (806—23) még onnét küldte
meg Gozpert apátnak (816—37) azt a monumentális épületter-
vezetet, melyet nem tudtak ugyan megvalósítani, de amely kö-
zös eszményeiket meggyőzően szemlélteti. Walafrid Strabo szin-
tén az ő kérésükre készítette el Szt Gallus formában is méltó
életrajzát, s így dolgozta át Szt Otmár élettörténetét is.
A lendületes fejlődés Grimald apátsága alatt (841—72) kez-

90
dődött, amikor a kolostor fölszabadult a konstanzi püspökség
gyámkodása alól. Grimald részben az aacheni palotaiskolában,
részben Reichenauban végezte tanulmányait. Később az udvari
káplánok közé jutott, majd mint kancellár azok főnöke lett. Tá-
vollétében helyettese, majd utódja (872—83) Hartmut volt.
Mindketten sokat tettek az iskola érdekében, ahol a latin mel-
lett a kiválóbb tanulókat görögre is tanították. A kb. 400 köte-
tes könyvtáruk szintén a leggazdagabbak közé tartozott.
St Gallen szellemi életének ragyogása, mely aztán a közeli
Reichenau fényét is elhomályosította, a IX. század második fe-
lében kezdődött s szinte két évszázadon át tartott — ezzel is
bizonyítva, hogy a karoling reneszánsz hatása a IX. század má-
sodik felében nem tűnt el. Ennek részletesebb tárgyalása vi-
szont éppen azért már a következő fejezetbe tartozik.

A birodalom nyugati kultúrközpontjai

Ferrières, Auxerre, St Denis, Corbie; azok vezetői
Servatus Lupus, Hincmar, Adalhard, Paschasius Radbertus
A keleti után visszatérve a birodalom nyugati, francia felére,
mindenekelőtt Ferrières jelentőségét kell kiemelnünk. Hogy eb-
ben a kolostorban otthon volt Alkuin szelleme, az abból is kö-
vetkezik, hogy kb. egy évtizeden át az ő közvetlen irányítása
alatt állott, halála után pedig hűséges tanítványa, az angol-szász
Sigulf lett apátja. Ö gondoskodott arról, hogy egyik szerzetese
az ő adatai nyomán elkészítse Alkuin életrajzát.
Ferriérest mégis Servatus Lupus tette kultúrcentrummá, aki
Fuldában Hrabanus Maurus irányítása alatt végezte fölsőbb ta-
nulmányait, majd visszatért kolostorába, ahol 841-ben apát lett.
Tudományos érdemeit nem annyira mint író, hanem mint kora
leglelkesebb filológusa szerezte. Határtalan igyekezettel gyűj-
tötte és másoltatta az ókori kéziratokat, kutatta és egyeztette
azok varians szövegeit. Ö azokban már nem csupán hasznos esz-
közöket látott a szentírás megértéséhez, hanem önálló kultúr-
értékeket is. A klasszikus világ irodalmának rajongó szeretete
késztette Yorkba, Rómába; azért levelezett kora tudósaival;
azért fordult III. Benedek pápához, hogy Szt Jeromosnak Je-
remiáshoz írt kommentárját, Cicero De orátore és De inventione
s Quintilianus Institutiones oratoriae című munkáit megkap-
hassa. Kopasz Károly használatára római történetet szerkesz-
tett, melyben Trajanus és Theodosius alakját domborította ki.
De a teológia terén is kora szaktekintélye volt.
Servatus Lupus tanítványai közé tartozott az a Heiric, aki

91
aztán a közeli Auxerre kolostori iskoláját virágoztatta fel. Rövid
élete alatt (841—76) versbe foglalta apátsága védőszentjének,
Szt Germanusnak az életét s több klasszikus íróhoz készített
magyarázatokat. Az auxerrei iskola hírét még inkább növelte
tanítványa, majd utódja, a humanista Remigius ("j" 908), aki a
szentatyák és a klasszikus írók ismeretében egyaránt kivált.
Már ifjúkorában segített rokonának, Serva tus Lupusnak filoló-
gus munkájában. Mint korának egyik leghíresebb tanítója elő-
ször saját kolostora, majd a reimsi érsekség, végül a párizsi St
Germain-apátság iskoláját vezette. Ezen oktatói működését
élénk irodalmi munkásság kísérte. Donatus és Priscianus nyelv-
könyvein kívül a Genezist, a zsoltárokat, a legkedveltebb ke-
resztény költőt, Seduliust s az oly sokat emlegetett „Disticha
Catonis"-t magyarázta.
Lehet, hogy ugyancsak auxerrei származású volt az a Haymo
vagy Haiminus, aki a IX. század első felében az arrasi St Vaast
iskoláját fejlesztette ki. A szentírás különböző könyveinek ma-
gyarázata mellett homiliás kötetet is szerkesztett és megírta
patrónusuk, Szt Vedastus csodás történetét. Művei jórészét azon-
ban a legújabb időkig kortársának, Haymo halberstadti bencés
püspöknek tulajdonították (t 853).
A már többször emlegetett St Denis évszázadokon át külön-
leges mértékben élvezte az uralkodók jóindulatát és támogatá-
sát. Ennek következtében állandóan kiváló férfiak kerültek
élére, akik nagy gondot fordítottak apátságuk szellemi kultúrá-
jára is. A század első felében Waldo és Hilduin vezették a mo-
nostort. Az előbbi Nagy Károlynak volt belső embere, az utóbbi
822-től 830-ig Jámbor Lajos kancelláriáját irányította.
Hilduin — mint a középkori tudományos közvélemény általá-
ban — abban a tudatban volt, hogy védőszentjük, a Szt Pál által
megtérített athéni Dionysios Areopagita volt a legszebb keleti
misztikus iratok, így a Hierarchia Caelestis szerzője. Ezért mi-
kor elkészítette életrajzát, a neki tulajdonított görög nyelvű
iratokból több részletet elsőként fordított latinra. Csak századok
múltán derült ki, hogy a Dionysios Areopagita neve alatt sze-
replő művek szerzője egy V. századi szír teológus volt, akit aztán
Pseudo-Dionysiosnak neveztek el.
Az apátságban is, az udvarban is Hilduin mellett volt tanít-
ványa és szerzetese, Hincmar, akit Kopasz Károly alig 40 éves
korában a reimsi érsekség élére állított (845—882). Hincmar a
klasszikusok és az egyházatyák tanulmányozása révén szerzett
ismereteit sokirányú irodalmi és közéleti működésében haszno-
sította. A fuldai Gottschalk és a corbiei Ratrammus téves taní-

92
tásával szemben kifejtette az Egyház álláspontját a Szenthárom-
ság és a praedestinatio tekintetében. Kopasz Károly, majd a
kiskorú Karlomann számára királytükröt készített, melyben
bemutatta az eszményi király erkölcsi egyéniségét s a birodalom
kormányzásának módját. Értékes munkásságot fejtett ki a biro-
dalom kortörténetének tekinthető Annales Bertiniani 861-től
882-ig tartó szakaszának megírásával, melyben a királyé mel-
lett a reimsi érsek alakja áll előtérben. Tudását mégis egyház-
jogi téren értékelték legtöbbre. II. Lothárral szemben éppoly
határozottsággal és fölkészültséggel védte a házasság fölbontha-
tatlanságát, mint a 850 körül fölbukkant Pseudo-Isidor (Isidorus
Mercator)-féle joggyűjtemény fölfogásával szemben az érseki
joghatóságot.
Utoljára említjük az Arras közelében fekvő Corbiet, mely
pedig az összes monostorok között a legmagasabb kulturális
színvonalat érte el a IX. század folyamán. 822-ig Adalhard apát
kormányozta, aki élete utolsó éveit az általa alapított szász
Korveyben töltötte (t 826). Mint Nagy Károly unokatestvére a
palotaiskola növendéke volt s később mint szerzetes is részt vett
a birodalom törvényhozásában és közigazgatásában. így tapasz-
talati ismeretekkel rendelkezett az ország kormányzásáról, me-
lyeket „De ordine palatii" c. munkájában foglalt össze. A mű
számunkra kétszeresen is értékes alkotás. Egyrészt címéből és
stílusából láthatjuk, hogy írójára nagy hatást gyakorolt a Re-
gula; másrészt az is kiderül belőle, hogy Szt Benedek a közösség
kormányzására vonatkozó rendelkezései miként jelentek meg
a karoling birodalom, s annak közvetítésével egyéb középkori
államok alkotmányában. Adalhard után testvére, az ugyancsak
a palotaiskolában képzett Wala vette át Corbie kormányzását,
aki szintén élénk részt vett a kor politikai életében (t 836).
Mindkettőjük életrajzát szerzetesük, Paschasius Radbertus
készítette el. A szellem birodalmának ez a kiválósága, a klasszi-
kus írók kitűnő ismerője már a Waláról szóló művében is eltért
a sablonos életrajzi mintáktól és sok egyéni vonást nyújtott hőse
ábrázolásában. De önálló gondolkodása még inkább megnyilat-
kozott hittudományi műveiben, melyeket a hit, remény és szere-
tet erényeiről, továbbá Szűz Máriáról és az Oltáriszentségről
írt. Ez utóbbi vonatkozásban már ellenfele volt az ugyancsak
corbei Ratrammus, aki a Photius-féle vitában még kifogástala-
nul fejtette ki az Egyház tanítását a Szentlélek származásáról
és a pápa primátusáról.

93
 A kor teológiai műveltsége; a bencések tudományos vitái
a predestináció és az Eucharistia problémáiról

A Karoling-reneszánsz végső jellemzéseként mutatunk rá

arra, hogy a IX. század folyamán mily magasra emelkedett a
műveltség, s az mily erős szálakkal fűződött az antik mentalitás-
hoz. Amint ugyanis a IV—V. század nagy teológiai vitái a szel-
lemi tevékenységnek is fokmérői voltak, éppúgy a IX. század
hasonló disputái is mutatják a kornak a dielektikán kifinomult
kultúráját, mely már egyes hittudományi kérdések önálló meg-
oldására törekedett.
Egyes spanyol püspökök a VIII. század végén úgy vélték, hogy
az Ige az Atyaisten egyszülötte és természetes fia, Mária első-
szülötte, Jézus Krisztus pedig az Atyának csupán fogadott fia.
Ezt az „adopcionalista" fölfogást főleg Alkuin támadta, aki a
Szentháromságról írt művében s 800-ban az aacheni zsinaton
élőszóval cáfolta a tévedést, melynek hamarosan nyoma is ve-
szett.
Ennél a vitánál sokkal nagyobb hullámokat-vert az, mely a
predestináció kérdésében alakult ki. Amikor a fuldai Gottschalk
fegyelmi tekintetben szembe került apátjával, Hrabanus
Maurusszal, a francia Orbais kolostorába költözött. A jól kép-
zett és tehetséges Gottschalk ott Szt Ágoston tanulmányozása
nyomán arra a meggyőződésre jutott, hogy kettős predestináció
van, azaz az Űristen egyeseket az örök boldogságra, másokat az
örök kárhozatra rendelt. Noha az utóbbit csak olyan értelemben
vette, hogy az Űristen „praescientia"-jával előre látva egyesek
rossz cselekedeteit, predestinálta őket a kárhozatra — mégsem
menekült meg az eretnekség vádjától. Először volt apátja, majd
mainzi érsek, Hrabanus Maurus írásban, aztán a mainzi zsina-
ton (848) szóban is elítélte tanítását, a következő évben pedig
francia érseke, Hincmar a quierzyi zsinaton bélyegezte eretnek-
ségnek a kettős predestinációt. Ám a vita ezzel még nem ért
véget. Mivel Gottschalk nem adta föl elgondolását s több kiváló
tudós, mint a ferrièresi Servatus Lupus s a corbiei Ratrammus
pártját fogta, 860-ban s toucyi zsinaton kompromisszum jött
létre az ellenfelek között. A Hincmar érsek által fogalmazott
formula hangoztatta a megváltás érvényének egyetemességét
és hallgatott a kárhozatra szóló predestinációról.
Ezzel párhuzamosan egy másik hittitokról is vitáztak a kor
tudósai. Paschasius Radbertus 840 körül írta meg az Eucha-
ristiáról, „De corpore et sanguine Domini" szóló művét. Bár a
szerző helyesen fejezte ki az Egyház tanítását Jézus jelenlété-

94
nek realitását illetően, a jelenlét módja tekintetében mégis ki-
fogást emeltek ellene. Paschasius ugyanis Szt Ágoston inkább
spirituális fölfogása helyett Szt Ambrus realisztikus elgondolá-
sához csatlakozva úgy vélte, hogy a kenyér és a bor színe alatt
az Űr Jézusnak a Szűz Máriától született és keresztre feszített
teste van jelen, nem pedig a föltámadott Krisztus megdicsőült
teste. Hrabanus Maurus hangsúlyozta, hogy ez a két test lényegi-
leg azonos ugyan, de megjelenési formában különbözik. Ratram-
mus aztán az ágostoni elgondolást túlhajtva már eretnekségbe
esett, amikor azt állította, hogy a történeti Jézus az Eucharistiá-
ban csupán képletesen, „secundum figurám" van jelen — mint a
tűz a tüzet ábrázoló képen. Ugyancsak durva tévedést vallott a
kor nagy dialektikusa és gyenge teológusa, az ír Scotus Eriugena,
aki — Hincmar állítása szerint — Krisztus testének és vérének
már csak emlékét látta az Oltáriszentségben.
Ratrammus és még inkább Scotus Eriugena eretnekségbe tor-
kolló túlzó racionalizmusa alakította ki aztán a kibontakozás-
ban levő dialektikának azt a rossz hírét, melynek következtében
az szinte 2 évszázadra kénytelen volt eltűnni a nyugati tudomá-
nyosság területéről.
A kor szellemi életének mozgatója egyébként Walafrid Strabo
tehetséges tanítványa. 840-től 877-ig a nyugati frank területek
ura, Kopasz Károly király volt, aki nemcsak Hincmart, Ratram-
must, Scotus Eriugenát. hanem más tudósokat is foglalkoztatott
teológiai kérdésekkel és szorgalmazta görög egyházi művek la-
tinra fordítását.

Az itáliai bencés élet újjászervezése és föllendítése;

kulturális téren Paulus Diaconus emelkedik ki
A föntebbiek során láttuk, hogy a Rómából Angliába telepe-
dett szerzetesek a VII. század folyamán miként tették keresz-
ténnyé az angol-szász népet, s miként alakították ki ott a kora-
középkor egyházias műveltségét. Láttuk áztán, hogy a VIII. szá-
zadban az angol-szász bencések Szt Bonifác vezetésével miként
térítették meg a német törzseket s szervezték újjá a frank egy-
házat, s hogy Alkuin irányítása alatt a IX. században miként
virágoztatták föl a szellemi kultúrát s miként alakították ki a
karoling-reneszánszot. Ezek után vissza kell térnünk Itáliába,
hogy lássuk, hogy ebben az időben — a longobard és a karoling
uralom korában — mi történt ott, s miként fejlődött ki a bencés
szerzetesség, s az minő szerepet játszott a Félsziget kulturális
életében.
 Említettük már, hogy a longobard honfoglalók a VI. század
második felében az itáliai monostorok túlnyomó részét elpusz-
tították. A VII. században gazdasági és műveltségi szempontból
szinte egyetlen jelentős apátság volt a bobbiói, melyet Szt Ko-
lumbán kérésére 614-ben Agilulf király és bajor felesége,
Theodelinda alapított. A római monostorok közül a bazilikások
lassanként elveszítették szerzetesi jellegüket, mások pedig, mint
a Szt Gergely által alapított Szt András is, a baziliták otthonai
lettek. A VII. század közepén ugyanis megindult az arab hódí-
tók elől menekülő keleti szerzetesek Szicíliába, Itáliába és Ró-
mába áramlása, minek magyarázata is, következménye is, hogy
a VIII. század közepéig 13 keleti származású pápa ült Szt Péter
székén.
A helyzet javulása akkor következett be. amikor a VII. század
utolsó negyedében, Cunipert uralkodása alatt nemcsak a királyi
család, hanem a nép is katolikussá lett. Ettől kezdve, igazában
tehát a VIII. század eleje óta létesültek azok a jelentős apátsá-
gok, melyek az akkorra Nyugaton már ismertté vált bencés re-
gula alapján rendezték be életüket. Ezeket az ú j vagy újjászer-
vezett apátságokat két csoportra oszthatjuk.
Az apátságok jelentősebb része — Szt Benedek elgondolásá-
val megegyezően — vidéken helyezkedett el. Ilyen volt a 705-
ben alapított középitáliai Farja, melyet egy századon át frank
apátok irányítottak és vezettek a fejlődés magas fokára. Ott ne-
velődött az a 3 beneventumi szerzetes — Paldo, Taso és Tato —,
akik aztán a délitáliai Volturnus partján szervezték meg Szt
Vincze tiszteletére szentelt monostorukat. Bár ennek életében is
erős frank hatások érvényesültek, a Félsziget északnyugati ha-
tárán 726-ban létesített novalesei apátság szellemisége még in-
kább franknak tekinthető. Ám az egyes longobard uralkodókon
és hercegeken kívül II. Gergely pápa (715—731) is nagy érdeme-
ket szerzett a bencés élet fejlesztése terén. Miután 705-ben János
apát újjászervezte Subiacót, II. Gergely 718-ban a bresciai Pet-
ronax apátot Montecassino újjáépítésével bízta meg. A néhány
remetével kezdett ú j élet fejlesztését a beneventumi hercegi
család és a volturnusi apátság is lelkesen támogatta. Zachariás
pápa (741—752) viszont azzal mutatta ki Szt Benedek és intéz-
ménye iránt érzett nagyrabecsülését, hogy visszaszármaztatta
Montecassinóra a Regulának azt a Szt Benedek által írt, autográf
példányát, melyet a menekülő bencések 577-ben vittek Rómába,
s -amelyet azóta ott, a pápai könyvtárban őriztek. S ugyanő arról
is gondoskodott, hogy Szt Benedeknek Szt Gergely pápa által
írt életrajzát görögre fordítsák. A longobard királyi család vallá-

96
sosságát mutatja, hogy Rachi király a VIII. század közepén mon-
tecassinói bencés lett, a szentéletű Anzelm herceg számára pedig
a nonantulai apátságot szervezték meg 752-ben. Utolsó királyuk,
Desiderius ugyancsak északon alapította azt a lenói monostort,
melyet montecassiói bencések népesítettek be, akik — állítólag
— Szt Benedek-ereklyét is vittek magukkal. Ezért az apátságot
„monasterium S. Benedicti ad Leones"-nek is nevezték. Hasonló-
képpen nevezetes alapítása volt a civatei s a monte-amiatói mo-
nostor is még 774 előtt létesült.
A longobard királyok és hercegek azonban még nagyobb szám-
ban állítottak monostorokat a városokban. Hogy közülük csak
néhányat említsünk, Szt Péter tiszteletére szentelték a beneven-
tumit, a salemóit és Pavia főmonostorát is. De Lombardia és
Tuscia egyéb (pl. Vicenza, Venezia, Brescia, Luca, Pisa, Siena,
Arezzo, Rieto) városában is sok apátság létesült. A páduai Szt
Jusztina majd csak századok múlva játszik vezető szerepet nem-
csak az itáliai, hanem az egyetemes bencés történetben is. A
római Szt Pál pedig arról nevezetes, hogy azt II. Gergely pápa
több bazilikás monostor egyesítése árán szervezte meg ^ azok
között az egyedüli volt, mely nem lett kanonoki intézménnyé,
hanem megőrizte szerzetesi, bencés jellegét. A VIII. század vé-
gére — az oltárszolgálatot végző világi papság távoztával —
már kizárólagos jogot élvezett a bazilikában.
A longobárdok pogány és ariánus népe — amint láttuk — kez-
detben sokat pusztított Itáliában. Később azonban megbarátko-
zott a katolicizmussal s ahhoz csatlakozva igyekezett az okozott
károkat jóvátenni. De politikai vonatkozásban is megtörtént a
változás s a régi latin-római és az új keleti gót és longobard ele-
mek öszeolvadásából létrejött az olasz nép. A vallási és a nemzeti
fejlődésnek ezen a vonalán nem jelentett nagyobbfokú kilengést
vagy cezúrát az, amikor a longobard uralmat a karoling hata-
lom váltotta föl, amikor a „Regnum Italiae" a frak Imperium
tagja lett 774-től 887-ig.
Nagy Károly és utódai ugyanis hűségesen követték Deside-
rius király és elődei monostorpártoló politikáját. A jelentősebb
apátságokat bőven ellátták jogokkal és birtokokkal. így pl. a
volturnusi Szt Vincét és Montecassinót Nagy Károly közvetlen
„defensio"-ja alá vette. Az utóbbi a politikai „immunitás"-a
mellé 882-ben „exemptio"-1 is kapott, ami által közvetlenül a
pápa joghatósága alá került. A nevezetesebb monostorok közül
akkor létesült a veronai Szt Zénó, akkor szervezték újjá a milá-
nói Szt Ambrust, 874 táján jött létre a pomposai és a piacenzai

V Szent B e n e d e k f i a i n a k I.
97
 Szt Sixtus-apátság s a IX. századból származik a ravennai Szt
Vitalis és az Üj-Szt Apollinaris monostor is.
Ám a longobard-frank rezsimváltozásnál sokkal nagyobb tö-
rést jelentett az ország nyugodt fejlődésében a központi hatalom
elgyöngülése s azzal párhuzamosan az arab, a szaracén támadá-
sok és pusztítások erősödése. Ennek következtében az apátságok
jórészében is az anyagi és az erkölcsi erő elhanyatlott. Az ellen-
ség 820-ban a Nagy Szt Gergely által alapított palermói Szt
Mártont, pár év múlva Subiacót, 846-ban a falakon kívül fekvő
római Szt Pált, 881-ben a volturnusi, 883-ban a montecassinói,
898-ban a farjai, 906-ban a novalesei monostort dúlta föl. Mivel
a magukban álló vidéki apátságok nehezebben voltak védhetők
a szaracénokkal szemben, azért azok lakói rendszerint valame-
lyik közeli városba menekültek. Ott aztán meg is telepedtek s
néha, legalábbis részben, még akkor is ott maradtak, amikor
már ismét fölépítették ősi otthonukat. így költöztek a monte-
cassinóiak Teanumba, majd Capuába és Salernóba, a volturnu-
siak ugyancsak Capuába, a farfaiak Rómába és Rietibe, a nova-
leseiek pedig Turinba, illetőleg Bremebe.
Az itáliai bencés élet megerősödésének és újabb pusztulásának
ezen vázolása után lássuk, hogy apátságaink miként helyezked-
tek el az ország kulturális életében, s milyen szerepet játszottak
annak fejlesztésében?
Az olasz kulturális viszonyok több tekintetben is különböztek
az angol, francia és a német állapotoktól. Bár Itálián is végig-
hömpölyögtek a népvándorlás pusztító hullámai s azok követ-
keztében a latin-római elem ott is átadta a politikai irányítást
az egymást követő germán népeknek, ott — ha lappangva is —
mégis aránytalanul több kulturális érték maradt meg. Gondol-
junk csak Cassiodorus Vivarium-ára s az annak gazdag könyv-
tárát jórészt megöröklő Bobbióra s a városokra, melyek élén
Róma állott. Nem csoda, ha az angolok és a frankok is — hogy
csak Biscop Benedekre, Alkuinra, Servatus Lupusra emlékez-
tessünk — innét szállították kultúrájuk alapjait.
Itália népe tehát továbbra is az antik műveltség árnyékában
élt s így az utána való nosztalgia korántsem volt oly erős, mint
az angol-szászok és a frankok kultúrszomjúsága. De ebből kö-
vetkezőleg Itália kulturális törekvése nem is volt oly eleven és
tudatos, mint Nagy Károlyé. S azt is hangsúlyoznunk kell, hogy
a római birodalomban kialakult városi élet Nyugaton igazában
csak Itáliában élt továb — annak hordozója pedig főleg a laikus,
a civil elem, a polgárság volt. Az képviselte nemcsak az anyagi,
hanem jórészt a szellemi műveltséget is.

98
 Ily körülmények közt válik érthetővé, hogy a koraközépkor
századaiban Itáliában nem találkozunk a karoling-reneszánsz-
hoz hasonló lendületes szellemi mozgalommal — ott nem érez-
ték át annak szükségességét. S az is érthető, hogy a kulturális
munkát ott közel sem kívánták oly kizárólagosan az egyházi, a
szerzetes, a bencés iskoláktól, mint a frank birodalomban. így
adhatjuk a magyarázatát annak, hogy korunk olasz városi apát-
ságai alig vittek jelentős szerepet a kulturális életben, annak
fejlesztésében — de a nagy vidéki monostorok enemű tevé-
kenysége is inkább egyes személyek, mint intézmények nevé-
hez fűződik. A Nagy Károly-féle „kultúr-monostor" eszméje
Itáliában alig talált talajra.
Korunk Itáliájának legkimagaslóbb szellemi nagysága a longo-
bard Warnefrid, közismert nevén a bencés Paulus Diaconus volt.
Széles körű klasszikus kultúráját még civil korában szerezte. If-
júságát a páviai királyi udvarban töltötte s csak később lett a
civatei, majd 780 körül a montecassinói bencés közösség tagja-
Tudós híre alapján hívta meg Nagy Károly aacheni udvarába,
ahol 782-től 787-ig tartózkodott. Onnét visszatérve Montecassi-
nón fejezte be életét 799-ben. Tudományát gazdag irodalmi m ű -
ködése bizonyítja. A longobard királyleány, Adelperga nevelője-
ként növendéke számára megírta a klasszikus tanulmányain ala-
puló História Romana-1. Nagy Károly kívánságára kétkötetes ho-
míliagyűjteményt állított össze, s ő készítette el Szt Gergely pápa
életrajzát is. Leghíresebb alkotása mégis a hatalmát vesztett
népe történelme, a História Long obar dorum, melyet Liutprand
király haláláig, 744-ig vezetett. Tudós egyénisége azonban nem
tudta rányomni bélyegét Itália szerzetességére, még — legalábbis
életében — saját kolostora lakóira sem. Az aacheni udvarból
Montecassinóra visszatérve bizonyos rezignáció val írta barátjá-
nak, Adalhard corbiei apátnak, hogy „a szűkös élet elűzi a Mú-
zsák társaságát — nem akarnak azok a monostorok falai között
lakni".
Azok a bencések, akik kulturális téren mégis kiemelkedtek
kortársaik között, szinte kivétel nélkül frank származásúak vol-
tak, akik a birodalomból vitték magukkal a művelődés munká-
jához való vonzalmat.
Neves tudós volt Ambrosius Autpertus, akit Paulus Diaconus
„vir eruditissimus"-nak. legképzettebb férfinak nevezett. Rövid
ideig a volturnusi apátságot vezette és 784-ben halt meg. Öntu-
datos és erős egyéniség volt, aki az aszketika és a misztika terü-
letén alkotott önálló műveket. Beszédeiben, Sermo-iban a Szűz

99
Anya tisztelete emelkedik ki. Mint történetíró apátsága alapí-
tóinak emlékét örökítette meg.
Hildemar — Adalhard apát egykori corbiei szerzetese — a
civatei apátság tagjaként készítette a Szt Benedek Regulájához
fűzött magyarázatát, melyet aztán hasonló tárgyú munkáikhoz
mások is hasznosítottak. Ebben, a 850 körül írt Kommentárjá-
ban hangsúlyozta, hogy „a szerzetes köteles grammatikát hall-
gatni, ha az isteni tudományokat tanulni akarja".
A század második felében (856—83) a kitűnő frank apát,
Bertharius vezette Montecassino életét. Bár társadalmi, gazda-
sági és katonai tekintetben egyaránt nagy eredmények fűződ-
tek nevéhez, az irodalmat is fölkarolta s egyénileg is művelte.
Szt Benedekről verses életrajzot, Szt Skolasztikáról homíliákat
készített. Nemcsak szerzetesei, hanem a kortársak között is ki-
vált klasszikus kultúrájával Imonide János diakónus ff 882). Ám
a szaracénok 883. évi támadása nemcsak Bertharius apát s a
konvent jórészének halálát okozta, hanem a monostor pusztulá-
sát is. Utána 60 éven át szünetelt az élet a bencés lelkület és
a kultúra ezen olasz fellegvárában is.
Lehet, hogy a bencés szerzetesség történetének keretéhez vi-
szonyítva szokatlanul hosszasan és részletesen foglalkoztunk az-
zal a szellemi mozgalommal, melyet „karoling reneszánsz"-nak
szokás nevezni. Ezt azért tettük, mert itt kínálkozott alkalom
annak bemutatására, hogy a kialakulóban levő nyugati, azaz
európai kultúra mennyire az antik műveltség és a szentírás, ille-
tőleg az azon alapuló patrisztikus irodalom szintézisének az
eredménye. Itt lehetett láttatni, hogy a keresztény hitet és az
antik tudományt miként egyesítették a koraközépkor bencései.
Ha ezt a munkát s annak irányítóit időben és térben folyamato-
san akarjuk jellemezni, akkor három nagy bencés tanító nevét
kell kiemelnünk: a VIII. század első felében Beda Venerabilis,
a „praeceptor Angliáé", a század fordulóján Alkuin, a „praecep-
tor Franciae" s a IX. század első felében Hrabanus Maurus, a
„praeceptor Germaniae" nevét.

A „kultúrkolostorok" és a „világ" kölcsönhatása;

a nagy apátságok gazdasági és társadalmi jelentősége
A föntebbiekben vázoltuk a frank birodalom és Itália politi-
kai és vallási, társadalmi és gazdasági viszonyait s rámutattunk
arra a kulturális tevékenységre, melynek eredménye a karoling
reneszánsz lett. Azt is hangsúlyoztuk, hogy a klasszikus kultúra
és a keresztény világnézet szerencsés szintézisét lényegében a

100
bencés kolostorok, azok művelt és tudós lakói teremtették meg
s ezáltal kultúrtörténetünk egyik legszebb és legértékesebb kor-
szakát alakították ki. A következőkben azt a szerzetesi életet
fogjuk ismertetni, mely a jelzett körülmények között kialakult,
illetőleg azokkal kölcsönös viszonylatban állott.
A Regula és a bencés életforma elterjesztése tekintetében
Nagy Szt Gergely után Szt Bonifác és Nagy Károly szerezte a
legnagyobb érdemet. Szt Gergely pápai tekintélyével propagálta
s az angol-szász misszió által megnyitotta számára az Elet Ka-
puját. Szt Bonifác a 742-ben tartott első zsinata óta állandóan
követelte, hogy a frank birodalom férfi és női szerzetesei Szt
Benedek regulája szerint szervezzék életüket. Ezen zsinati hatá-
rozatok betetőzője Nagy Károly 802. évi capitularéja volt, mely
állami törvény erejével rendelte el a szerzetesi élet egységesí-
tését, azaz hogy a birodalom kolostorai kizárólag Szt Benedek
rendszabályát használják életük zsinórmértékéül. Hogy Nagy
Károly mily jelentőséget tulajdonított a Regulának, az abból is
látható, hogy — miként már említettük — a Szt Benedek eredeti
kéziratának tartott Zachariás-féle reguláról Montecassinón 787-
ben Theodemar apát által hű másolatot készíttetett. Ezt a pél-
dányt aztán Aachenben őrizték s valószínűleg 817-ben ott má-
solta le két reichenaui bencés, Tatto és Grimald. Ez, a Reiche-
nauból később St Gallenba átkerült kézirat (St Gallen, ms. 914)
a Regula szövegének ma a legjobb, a legmegbízhatóbb s általá-
nosan elfogadott példánya, a „textus receptus".
Nagy Károly azonban nemcsak elvi, elméleti alapon érdek-
lődött a Regula iránt. Capitularéiban — akárcsak Szt Bonifác
a zsinati határozatokban — ismételten sürgette a Regula megtar-
tását. A klauzúra törvénye értelmében tiltotta, hogy a szerze-
tesek fontos ok nélkül kijárjanak a kolostorból vagy világiak
bejárjanak oda. Az apátoktól elvárta, hogy kolostorukban tartóz-
kodjanak s az anyagi javak hajhászásával szemben szerzeteseik
lelki gondozásával törődjenek. Rendelkezései megtartását bizal-
mas emberei, a „missi" által ellenőriztette. Utasításaik értelmé-
ben személyesen győződtek meg, hogy az apátok és a szerzete-
sek ismerik-e a Regulát és igyekeznek-e azt megtartani?
így történt, hogy a frank birodalomban Nagy Károly és utódai
korában a szerzetesi életnek már csak egy formája volt, a ben-
cés, s a regulák közül már csak egy maradt életben, Szt Bene-
deké. Ilyformán a „regula mixta"-k kora elmúlt, de a Regula in-
terpolálását tovább folytatták. Az életet ugyanis nemcsak a
rendalapítók regulái szabályozzák, hanem a mindenkori körül-
mények és szükségletek, a helyi és a korviszonyok is. Azok pedig

101
sokat változtak azóta, hogy Szt Benedek — elsősorban a VI.
századi Montecassino viszonyait tartva szem előtt — megírta
reguláját.
Szt Benedek zárt, önellátásra berendezkedett s a világtól
szinte teljesen elkülönült kolostori közösség számára írta meg
rendszabályát. Annak elvein többszörös módosítást eszközölt
Szt Gergely pápa, amikor hithirdető munkára alkalmazta a szer-
zeteseket. Ám az angol-szász kolostorok az egyházi és a kultu-
rális élet megszervezése és irányítása révén a társadalmi és gaz-
dasági életben is fontos, kiemelkedő helyzetbe jutottak. Hasonló
lett a fejlődés iránya a frank birodalomban és részben Itáliában
is. A Merovingok s még inkább a Karolingok korában a mind-
inkább erősödő, majd kizárólagossá váló bencés szerzetesség
nemcsak kulturális, hanem gazdasági szempontból is vezető sze-
repet nyert, és szoros kapcsolatba került a világgal.
A kolostorokat elsősorban ugyan az uralkodók és az alapítók,
de aztán magánosok is sok és nagy birtokadományban részesí-
tették. Az előbbiek ezáltal földi és túlvilági boldogulásukhoz
igyekeztek hasznos támogatókat találni bennük, az utóbbiak pe-
dig sokszor a hatalmasokkal szemben kerestek védelmet és biz-
tonságot a pásztorbot árnyékában s ezért adták magukat és tu-
lajdonukat (se, sua) az apát joghatósága alá. Mások, főleg ma-
gányos öregek és betegek tisztességes megélhetésüket kívánták
biztosítani s annak ellenértékeként haláluk után a kolostor örö-
költe javaikat. Sokan lelkük váltságáért (pro mercede animae,
pro remedio salutis animae) s a szerzetesek imádságáért tettek
nagy adományokat az apátságok, illetőleg azok védőszentjei ja-
vára.
Ily módon a karoling-kor viszonylag kevés, de népes apátsága
jó anyagi viszonyok közé került. Egyesek a püspökségekkel ver-
senyeztek s országos vonatkozásban is jelentős latifundiumokkal
rendelkeztek — azzal a hátránnyal, hogy azok nem alkottak ösz-
szefüggő egészet, hanem az országban s nem egyszer külföldön
is szétszórt birtoktestekből álltak. A leggazdagabb apátságok
közül Bobbio és Fulda állítólag 15 000, a párizsi St Germain
6600, a fontennellei St Wandrille 4260, a belga St Bertin kb.
3600 telekkel rendelkezett. Itáliában a longobard királyok főleg
Bobbiót és Farfát, Nagy Károly pedig Montecassinót és a vol-
turnusi Szt Vince-apátságot gazdagította. Az olasz apátságok ál-
talában mégis jóval szerényebb keretek közt gazdálkodtak, mint
az északiak. így Montecassino birtokáliományát, a „Terra Sancti
Benedicti"-t St Bertinével vehetjük azonosnak, a volturnusi
„Terra Sancti Vincentii"-t pedig annak felével.

102
 A föntebbi adatokról világosabb képet alkothatunk magunk-
nak, ha meggondoljuk, hogy a st germaini 6600 teleknyi birtok-
nak kb. fele a szabadparaszt bérlők, fele pedig az apátság
kezelésében volt. Az utóbbinak azonban % része erdőből, s csak
V3 része — az egész birtoknak 10%-a állott mezőgazdasági terü-
letből. Mert ezt is főleg a bérlők művelték, az itt élő szolgacsalá-
dok össznépességét 1—2 ezer lélekre tehetjük. A kb. 68 000
hektár területen viszont 6600 bérlőcsalád dolgozott, mely átlag
10—10 hektárt foglalt le magának. S ha 4—5 tagú családokat
veszünk alapul, akkor azt látjuk, hogy ezen a területen kb.
30 000 ember élt.
A nagyobb apátságok gazdasági, társadalmi és politikai súlyát
azonban nemcsak a szemlélt adatok bizonyítják. Tudjuk, hogy
Martel Károly St Denis apátságában neveltette fiait; annak
egyik apátja, Singobert Martel Károlyt, a másik, Fulrad pedig
Kis Pippint képviselte a pápánál, mikor a Karoling-dinasztia
trónra jutásáról tárgyaltak. Kopasz Károly az év nagy részén
át onnét kormányozta birodalmát s nemcsak a frank, hanem ké-
sőbb a francia királyok is ott temetkeztek. Kis Pippin testvére,
a trónjáról lemondó Karlmann viszont Montecassinón lett ben-
cés, miként kortársa, Rachi longobard király is a VIII. század
közepén.

A hűbériség és a Regula ellentéte:

az apát a hűbérúr és nem a konvent választottja
A föntebb mondottakból érthető, hogy a királyi alapítású vagy
királyi hűbérbirtokkal megadományozott s így „Eigenklöster"-
nek tekintett ,,saját" kolostoraik fölött a királyok, mások fölött
viszont az egyházi vagy világi alapítók, illetőleg azok jogutódai
igyekeztek rendelkezni. Ennek legközvetlenebb módja az volt,
hogy az apátságok élére megbízható híveiket állították, azokat
nevezték ki apátnak. A szerzeteseknek a Regula által biztosított
szabad apátválasztó joga korunk jelentősebb kolostoraiban szinte
ismeretlenné vált. A Merovingok és a Karolingok kényük-ked-
vük szerint „szekularizálták", azaz adományozták az apátságo-
kat híveiknek, kik között nemcsak szerzetesek, hanem sokszor
világi papok, sőt civil, laikus emberek, ,,'abbacomites" is voltak.
Ez utóbbi esetekben a kolostorok belső életét az erre a célra ki-
nevezett szerzetes apátok vagy perjelek irányították.
Nagy Károly — aki pedig annyiszor követelte a Regula elő-
írásainak megtartását — Ferriéres és Troyes után még Tours
gazdag és tekintélyes apátsága vezetését is Alkuinra bízta. Az

103
ő halála után Tourst a St Omer és St Bertin apátságok jövedel-
mét máris élvező világi pap, az udvar szolgálatában álló Fri-
dugis kapta meg. A hasonlóképpen gazdag St Riquiert 790-ben
annak a nagyműveltségű és költői tehetsége miatt Homerosnak
nevezett Angilbertnek juttatta, aki — ha világi pap volt is —
alig élt egyházias életet. Adalhard és testvére, Wala Corbie, il-
letőleg Korvey apátja éppúgy rokona volt Nagy Károlynak,
mint a volturnusi Józsue apát is. A császári kancellária tagja,
majd főnöke, Grimald először Weissenburgot, majd St Gallent,
végül még egy harmadik apátságot is nyert Jámbor Lajostól,
illetőleg utódjától. Az aacheni udvar civil kiválósága, Einhard,
Nagy Károlytól és fiától, Jámbor Lajostól szintén több apátság
(Fontenelle, Gand) haszonélvezetét kapta.
De ugyanilyen politikát folytattak a longobard uralkodók is.
800 körül a hercegi családból származó Anzelm Nonantula, Gi-
sulf pedig Montecassino élén állott.
Az egyházi és világi főurakat hasonló szempontok vezették;
ők is megbízható és érdemeket szerzett embereiknek juttatták
kolostoraikat. Szt Bonifác tanítványa és utódja, Lullus is rajta
volt, hogy Fuldát saját joghatósága alá vonja s mint mainzi
érsek rendelkezzék fölötte.
Az apáti méltóságba és joghatóságba való beiktatást, az in-
vesztitúrát a hűbérúr végezte a joghatóságot jelző pásztorbot
átnyújtásával, amit aztán az új apát hűségesküje követett. A
lelki dolgokra vonatkozó jurisdikciót a megyéspüspök benedik-
ciója adta meg. Nagy Károly gondosan ügyelt arra, hogy a me-
gyéspüspökök joghatósága a kolostorok fölött csorbítatlan ma-
radjon. A szerzetesek életének fölügyeletén kívül ők végezték az
időnként szükségessé váló főpapi cselekményeket, mint a temp-
lom-, oltár-, papszenteléseket is. Ezért írta elő Nagy Károly,
hogy az apátok és szerzetesek tisztelettel és engedelmességgel
viseltessenek püspökeik iránt. Ezen általános szabály alól a VIII.
század óta francia területen St Denis, német részen Fulda, Itá-
liában a IX. század végétől Montecassino volt kivétel, mely apát-
ságok „exemptio" alapján mentesültek az egyházmegyés püs-
pökök joghatósága alól s közvetlenül a római szentszék alá ke-
rültek; főpapi cselekményeket tetszésük szerint választott püs-
pökkel végeztethették monostoraikban.
A kolostorok apátjia ily körülmények között igen sokszor már
nem csupán a szerzetesek atyja volt, hanem az apátsági nagy-
birtok s a hozzátartozó népek ura, az uralkodó bizalmi embere,
országos méltóság — valódi „apátúr". Föladata már nem korlá-
tozódott a szerzetesi élet irányítására, hanem részt vett az orszá-

104
gos politika — törvényhozás, közigazgatás, honvédelem — inté-
zésében is. Éppen azért életmódja sokkal inkább hasonlított az
egyházi és a világi nagyokéhoz, mint a Regula apátjáéhoz.
Az adott feudális viszonyok között az apátsági birtokokkal
kapcsolatban is újabb problémák merültek föl. A tulajdonjogot
ugyan az uralkodó, illetőleg az alapítók és családjaik maguknak
tartották fönn, a haszonélvezet azonban az apátságot illette. Ám
az apátsági birtokkal mint hűbérrel, beneficiummal megajándé-
kozott laikusok vagy világi papok sokkal inkább a maguk és
hozzátartozóik érdekeit tekintették, mint a szerzetesi közössé-
gét. Hogy tehát egy meghatározott számú konvent megfelelő
ellátása és fönntartása biztosíttassék, szükségessé vált az apát-
sági birtok, illetőleg jövedelem megosztása az apát és a konvent
asztala (mensa abbatialis — mensa conventualis) között. A te-
kintélyesebb rész rendszerint az apáté lett, a hivők adományai
viszont inkább a konvent eltartását célozták. Az így kialakult
helyzet és gyakorlat megmaradt aztán akkor is, amikor szerze-
tes kapott apáti kinevezést. Ennek a fejlődésnek kedvezett a
Regula is, melynek LVI. fejezete az apát asztaláról rendelkezett.
A külön apáti asztalból könnyen alakulhatott ki a külön apáti
háztartás, melynek természetesen megvoltak a maga igényei. Az
első ismert esetek közé tartozik a gandi Szt Péter-apátságé. A
birtokot az apát és a konvent 817-ben közös megegyezéssel osz-
totta két részre s a megosztást Jámbor Lajos jóváhagyta.
A kolostorok tulajdonosai tehát valójában az uralkodók, ille-
tőleg az egyházi és világi nagyurak voltak, akik birtokukat csak
haszonélvezetre adták át az apátnak és a szerzeteseknek. Éppen
ezért akkor, amikor az állam közhatalmi szervezete a jog- és
vagyonbiztonságot még nem tudta kellőképpen fönntartani, a
tulajdonosok maguk vették védelmük, „defensio"-juk, majd „tui-
£io"-juk alá kolostorukat, az „Eigenkloster"-t. Amelyik úr saját
erejét nem érezte elegendőnek, az a király védelmébe adta kolos-
torát. Ezzel a „traditio"-val természetszerűleg a tulajdonjogot
is átszármaztatta az uralkodóra. De voltak olyan apátságok is,
melyek a számukra kellemetlen világi vagy egyházi beavatkozás-
sal szemben maguk kérték az uralkodók védelmét, „protectio"-
ját.
Az apátságok nagy része így lett királyi vagy birodalmi ko-
lostorrá, melynek sajátos jogi helyzete volt. Anyagi lehetőségük
szerint hozzájárultak a közjogi terhek viseléséhez. Ezek súlyos-
sága miatt fölmerült panaszokat hallva Jámbor Lajos 817-ben
úgy rendelkezett, hogy 14 apátság meghatározott — pénzben és
természetben fizetendő — évi „ajándék"-on fölül bizonyos számú

105
katonaságot bocsát az uralkodó rendelkezésére, 16 apátság csu-
pán ajándékot ad, 54 pedig imádsággal támogatja a császár tö-
rekvéseit. St Riquier 831-ben 110 lovas katonát tartott garni-
zonjában, a „vicus militum"-ban. Bobbio, Farfa, Nonantula ala-
pításával a longobard uralkodóknak politikai és katonai céljuk is
volt. Farfában külön lakosztályt rendeztek be a császárok szá-
mára. Ezekkel a kötelezettségekkel szemben viszont nagy előnyt
jelentett számukra az a császártól vagy királytól adományozott
„immunitás", mely adózás, közigazgatás és igazságszolgáltatás
tekintetében mentesítette őket az állami közegek beavatkozása
alól, s mintegy autonóm közösségekké tette az illető kolosto-
rokat.
Ez a kisebb-nagyobb fokú önkormányzat kezdetben inkább
csak a kolostorra s annak lakóira vonatkozott, később azonban
az apátsági birtokokra s azok népeire is kiterjedt. Ezt a tágabb-
körű önkormányzatot frank területen az apát nevében a kolostor
legfőbb vazallusa, a tekintélyes civil ügyvivő — advocatus, Vogt,
avoué — irányította, aki általában a kolostor anyagi és világi
ügyeinek és érdekeinek védője és képviselője volt, s a katonai
és a végrehajtó hatalmat is kezében tartotta. Állásának nagy
jelentősége miatt megkívánta Nagy Károly, hogy az illető isten-
félő, törvénytudó és birtokos úr legyen, aki hatalmát szelíden
és igazságosan gyakorolja. De ugyanezért érthető az is, hogy az
ügyvivő személye az uralkodó számára is fontos volt s kiválasz-
tásánál igyekezett saját álláspontját érvényesíteni. A nem ki-
rályi kolostorok urai a maguk és utódaik számára törekedtek
az „advocatia"-t s a vele járó jogokat és kötelességeket fönn-
tartani.

A konventek létszáma; az oblátusok és a konverzusok;

a tagok származása, nevelése, liturgikus élete
A jelentősebb kolostorok — a vallás-erkölcsi, a kulturális és
a gazdasági életnek ezek a gócpontjai — önmagukban véve is
igen tekintélyes közösségeket alkottak. Amennyiben a VII.—
VIII. században kisebb volt a számuk, annyiban népesebbek vol-
tak. A francia apátságok közül Corbienak 350, St Riquiernek,
Fontenellenak 300 tagja volt, a németeknél Fuldát 270, Hersfel-
det 150, Disentist 120, a trieri St Maximinust s á salzburgi St
Petert kb. 100, Itáliában Bobbiót már a VII. század közepén 150,
a későbbi Novalesét 500, Nonantulát pedig állítólag 1000 szer-
zetes lakta. Ezek a számok aztán lényegesen csökkentek; a IX.
században Fuldáé 180-ra, Fontenelleé 70-re, Disentisé 64-re szál-

106
 lott le. A konventek létszámát akkor átlagosan 60—40 személy
alkotta, de St Denisben 120, Prümben 180, Reichenauban 110,
St Gallenban 100 szerzetest találunk.
A kor társadalmi viszonyainak hatását a kolostorok lakóinak
származása tekintetében is fölismerhetjük. A Regula hangsú-
lyozta, hogy amint Isten nem személyválogató, a kolostorban
sem szabad különbséget tenni szabad és szolga között. A rab-
szolgaság intézménye azonban nemcsak az antik népek társa-
dalmi és gazdasági életének volt lényeges eleme, hanem — bár
fogyatkozó erővel — a középkori germánokénak is. A szolgák
uraik hasznot hajtó tulajdonát képezték s éppen azért egyházi
vagy szerzetesi pályára is csak azok engedélyével léphettek. így
érthető, hogy a koraközépkor szerzetesei csak a szabadok, a
tekintélyesebb birodalmi apátságok tagjai pedig kizárólag a ne-
mesek családjaiból kerültek ki. Az uralkodók vagy az egyházi,
illetőleg világi urak által kinevezett apátok legtöbbször előkelő
— nem ritkán császári, királyi — származásúak voltak. Az élet-
rajzírók gyakran jegyezték föl a vezető szerzetesi egyéniségek-
ről, hogy nemcsak származásukra, hanem még inkább erényeikre
nézve voltak nemesek. A germán világ osztályokra differenciá-
lódó társadalmának képe a kolostorok életében is tükröződött.
A kolostori társadalomba való bejutás kétféle úton történt.
A szerzetesek legnagyobb részét a vallásos szülők korán, eset-
leg már születésük előtt Isten szolgálatára ajánlották föl s 5—7
éves korukban át is adták valamelyik apátságnak, hogy ott szer-
zetessé neveljék és képezzék őket. Ezek voltak a „pueri oblati",
•majd „scholastici". Ennek az eljárásnak a kezdeteit — mely
nyilvánvalóan a római „paterfamilias" jogi fölfogásában gyö-
kerezett — már Szt Benedek életében láthattuk, aki így nevelte
szerzetesekké Maurust és Piacidust, s aki regulájában ismétel-
ten rendelkezett az ilyen gyermekek, a „pueri oblati" nevelésé-
ről. Ök tanulmányaik elvégzése után lettek a monostor telj es jogú
tagjaivá.
A bencések társadalmának másik — kisebbik — része azok-
ból került ki, akik fölnőtt korukban határozták el, hogy szakí-
tanak világi életmódjukkal s szerzetesek lesznek. Ezeket a ké-
sőbb megtérteket hívták „conversus"-oknak, s kiknek jelenléte
a VIII. századi frank és longobard monostorokban is megálla-
pítható. Mivel ők világi pályára készültek, legnagyobb részük
nem járt iskolába, az írást-olvasást nem ismerte, még kevésbé
a latin nyelvet. Ok voltak azok, akik „psalmos nesciunt", akik
nem tudták a zsoltárokat s így a zsolozsma végzésében használ-
hatatlanok voltak. Ezért ők szellemi helyett inkább fizikai, kézi

107
munkával foglalkoztak. Ezen általános szabály alól azonban sok
kivétel volt. Nagy Károly unokatestvére, Adalhard és Wala
apátok „conversus" létük ellenére is koruk legműveltebb férfiai
közé tartoztak, mások pedig mint papok léptek be a monostorba
s lettek ,,monachus conversus"-ok. Nekik az egyéves noviciátus
alatt kellett bebizonyitaniok hivatottságukat s annak alapján
tehettek fogadalmat a szerzetesi életre, ami által a konvent tag-
jaivá váltak.
A szerzetessé levésnek ezt a kettős útját-módját az Egyház is
elfogadta és szentesítette, amikor pl. a toledói zsinat 633-ban
kijelentette, hogy valaki szerzetessé vagy atyja jámbor fölaján-
lása vagy saját elhatározása, fogadalma által lesz: „monachum
aut paterna devotio aut propria professio facit". Ám ezt az ál-
láspontot az egyén jogait mind erősebben hangsúlyozó új, IX.
századi gondolkodás ellenmondás nélkül már nem tette ma-
gáévá. Bizonyára nemcsak a farfai Penulfus és a grófi szárma-
zású, hányatott életű fuldai Gottschalk vonta kétségbe a szü-
lőknek gyermekeik jövője fölött rendelkező jogát, hanem mások
is. Ezért érezte szükségét Hrabanus Maurus annak, hogy ,,De
oblatione puerorum" címen a hagyományos fölfogás védelmében
megírja munkáját.
A VIII.—IX. század bencéseinek is első föladata az istentisz-
telet, az „opus Dei" méltó végzése volt. A szerzetesi életnek ez
a célkitűzése a helyi és a korviszonyok változása közepette is
állandó jellegű s ez mutatja annak természetfölötti, transcen-
dens értelmét.
A zsolozsmát a Regula előírásai szerint végezték, ami meg-
felelt lényegében a római gyakorlatnak is. Ám akkor már nem
elégedtek meg azzal, hogy a zsoltárokat közösen recitálják, ille-
tőleg énekeljék, hanem egyénileg is imádkozták azokat. Emlí-
tettük, hogy Alkuin a különböző egyének különböző lelki álla-
potának és igényeinek megfelelően különböző csoportokat ala-
kított belőlük. A zsoltározás lelki értékeinek lehető tökéletes
kiaknázása végett készítették Itáliában a „De usu psalmorum"
című művet.
A zsoltárokon kívül természetesen más imák is voltak gya-
korlatban. Alkuin a „Libelli precum"-ában olyan imádságokat
gyűjtött, illetőleg állított össze — pl. a szülőkért, apátért, a szer-
zetesi családért, a bűnbánat fölkeltésére, szentáldozásra —, me-
lyek a szerzetesek magánáhitatát szolgálták. A korveyi Szt Ans-
gárról följegyezték, hogy a zsolozsma után mondandó röpimá-
kat szerkesztett. Milyen meghatók és mennyire őszinte emberi
megnyilatkozások Szt Bonifác leveleinek azok a részei, melyek-

108
ben imádságot kért lelki testvéreitől, mert bűnei miatt sok zak-
latás gyötri. Más levelében azért kérte angliai barátai imádságos
támogatását, hogy „ajka szava által terjedjen és ragyogjon
Krisztus dicsőségének evangéliuma a pogányok között".
A lelki élet kegyelmi forrásai között a legfontosabb a szent-
viise volt. Szt Wynnibald életrajzában azt olvassuk, hogy a pres-
byterek naponként miséztek. Ezt azonban nem tarthatjuk ál-
talános gyakorlatnak. Walafrid Strabo ugyanis a liturgikus szo-
kásokról írt művében azt jegyezte föl, hogy voltak olyanok, akik
évenként csak egyszer, mások viszont naponként többször is
mondtak szentmisét. A montecassinói Paulus Diaconusnak tulaj-
donított Regula-kommentárból látjuk, hogy a 9 órakor végzett
Tertiát a közösség istentisztelete, az ünnepélyes konventmise
követte, Alkuin életrajzírója pedig megjegyezte, hogy azon a
mester tanítványaival együtt vett részt. A szentmise liturgiájá-
nak változatosabbá tételén ugyancsak Alkuin munkálkodott di-
cséretes eredménnyel. így a hét egyes napjain a Szentháromság
miséje mellett a Szentkereszté, az angyaloké és Szűz Máriáé is
megjelent. A bölcsesség kegyelmét kérő szentmise elsősorban
Alkuin lelkületének a megnyilatkozása, az ő igényének a kielé-
gítése volt.
A gyónás és az áldozás gyakorisága tekintetében nincsenek
ugyan részletes adataink, de Paschasius Radbertus és Ratrammus
tudományos művei mutatják, hogy az Eucharistia elméleti és
gyakorlati szempontból egyaránt az érdeklődés előterében ál-
lott. Ugyancsak Paschasius Radbertus jegyezte föl azt is, hogy
Adalhard apát betegségében naponként áldozott.
Mindezekből láthatjuk, hogy a bencés apátságok a VII.—IX.
századokban a liturgikus élet központjai voltak. De ezt bizonyít-
ják azok az angol, francia és német földön egyaránt előforduló
esetek is, amikor egyes apátságokat egyesítettek az ott levő püs-
pökségekkel vagy érsekségekkel. Ezeknek ugyanis rendszerint
az lett a rendeltetésük, hogy a püspök vagy érsek irányítása
alatt élő szerzetesi közösségek végezték a székesegyház litur-
giáját — a zsolozsmát és a karéneket. Az olaszoknál a római Szt
Pál és a milánói Szt Ambrus apátság bencései látták el a rájuk
bízott bazilika istentiszteletét.

Az eszmény az aszkéta, majd a hitvalló kultúrszerzetes

Szt Benedeknek a lelki életre vonatkozó életfölfogása tuda-
tosan különbözött a keleti remeték világnézetétől, akik az önsa-
nyargató és a világtól elzárt életmódban látták a tökéletesedés

109
 legfőbb eszközét. De a VI. századi Montecassino életmódjától is
nem egy tekintetben eltért az, melyet a VII.—IX. századok ki-
alakítottak. A Montecassinóról származó szerzetesség jó részét
Szt Gergely pápa az egyházi, Nagy Károly császár pedig a kul-
turális élet áramlatába állította. Szt Benedek intézménye így
talált módot a kibontakozásra s a páratlan történelmi hatás ki-
fejtésére. Amikor Nagy Károly a Regula egyeduralmát a frank
birodalomban megteremtette, akkor olyan „kultúr szerzetességet'*
kívánt kialakítani, mely nem él csupán öncélú, zárt szerzetesi
életet, hanem a szerzetesi eszmények ápolása és megvalósítása
mellett a magasabb keresztény kultúra megteremtésén és elter-
jesztésén munkálkodik, s ezáltal közhasznú tevékenységet is
fejt ki.
Szt Bonifácnál és társainál s koruk montecassinói bencéseinél
még láthatók a kifejezetten aszketikus életmód nyomai, a karo-
ling szerzetességnél viszont már az imádságos és a munkás élet
harmóniájára való törekvés az irányadó. A vértanú és az asz-
kéta-típus helyett az a hitvalló, „confessor" lett az életeszmény,
aki Isten dicsőségére és felebarátai javára szenteli életét. A
templomépítő fuldai apát, Eigil azon szerzeteseit szerette külö-
nösképpen, akik az istentiszteletben és az egyházi tudományok-
ban (in Dei servitio atque divina lectione) váltak ki. A természet-
fölötti célok szolgálatát természetesen kívánták megoldani, az
ellentéteket igyekeztek kiegyensúlyozni s lendületet és életked-
vet vittek a kolostor falai közé.
Szt Bonifácról följegyezték, hogy önmegtagadásból lemondott
a bor élvezetéről s Fulda alapító szerzeteseiről 751-ben ő maga
írta Zachariás pápának, hogy azok az apostolok módjára saját
kezük munkájával teremtik elő élelmüket és ruházatukat, bort
és húst nem élveznek. Szt Wynnebald, a heidenheimi kettős ko-
lostor első apátja szintén részt vett az erdők irtásában s a termő
terület kialakításában s a bort is inkább csak kóstolgatta, mint
itta — szerzeteseit azonban elsősorban a reguláris fegyelem meg-
tartására buzdította.
A fritzlari Szt Wigbert erényei közül felebaráti szeretetét
emelte ki életrajzírója, amit szerzeteseivel és idegenekkel, be-
tegekkel és szegényekkel szemben gyakorolt. Biográfusa, Ser-
vatus Lupus éppúgy a IX. századba tartozott, mint Szt Liobáé,
Rudolf us, aki Hrabanus Maurus fuldai szerzetese volt. Életraj-
zaikban tehát már nemcsak a VIII. század szerzetesi életét szem-
lélhetjük, hanem a IX. század, a Karoling-kor életeszményét is.
Szükségesnek tartották följegyezni, hogy Szt Lioba, Szt Bonifác
legkedvesebb lelki leánya és a bischofsheimi zárda apátnője a

110
mértéktartás híve volt — „modum tenere consuevit". Sem ét-
kezésben, sem alvásban nem engedett különleges önmegtaga-
dást. Ö maga csak „caliculus"-ából ivott bort; az ebéd utáni
sziesztát nyári időben nővéreivel is megtartatta. Elve volt, hogy
aki túlzásba viszi a virrasztást, az a lelki és szellemi munkában
látja annak kárát. Az imádság után fönnmaradt idejét már sok-
kal inkább elmélkedéssel és a szent könyvek tanulmányozásával
töltötte, mint kézi munkával. Erényei közül szeretetét és aláza-
tosságát dicsérték, aki az érkező vendég lábát — Krisztus Urunk
példáját követve — saját kezével mosta meg.
Alkuin — életrajzírója szerint — a tétlenségnek volt legna-
gyobb ellensége. Egész nap vagy olvasott, vagy írt, vagy tanít-
ványaival foglalkozott vagy imádkozott és zsoltározott. Élet-
módját a „béke és öröm" szelleme hatotta át. Látjuk, hogy ta-
nítványát és barátját, Sigulf apátot miként kínálta me? borral;
látjuk, hogy amikor fiatalabb szerzetesei meggondolatlanul él-
celődtek a látogatásra Toursba érkező egyik angol bencéssel s
az emiatt panaszt emelt, Alkuin megfeddette ugyan őket, de
egy-egy pohár borral megkínálva békésen bocsátotta el őket.
A kor másik kimagasló egyéniségéről, Adalhard apátról Pas-
chasius Radbertus azt írta, hogy legfőbb törekvése arra irányult,
hogy másoknak használjon, „prodesse omnibus"; a szegények
és betegek atyja, az özvegyek és árvák gvámolítója, a szomorúak
vigasztalója volt. Istenszeretetét környezete annyira ismerte,
hogy gyakori utazásai alkalmával kísérete szándékosan elmaradt
tőle, hogy „egyedül Istennel társalkodhassék".
A IX. század legkiválóbb írói által készített ezen életrajzok
nemcsak azért jelentőségek, mert fönntartották hőseik emlékét,
megörökítették azok tetteit, hanem azért is, mert követendő pél-
daképeket állítottak szerzetes társaik és a következő nemzedékek
elé, akik azokat magán és asztali olvasmányaik során és litur-
gikus tiszteletük alkalmával szinte állandóan szemlélték.

Az erkölcsi élet problémái a capitularék tükrében;

a „capitulum culpae" kialakulása
A bencés életeszmény az Isten- és a felebaráti szeretetben, az
alázatosságban és a kolostori fegyelem megtartásában kiváló
szerzetes volt. Ennek kialakítását tekintették az erkölcsi tökéle-
tesedés céljának.
Az erkölcsi tökéletesedés, a „conversio morum", illetőleg a
„régi ember" levetése és az „új ember' fölöltése terén a legfőbb
akadályokat az ösztönös törekvések s azok legerősebbike, az ön-

111
zés jelentették. Az önmegtagadás, az aszkézis alkalmazásával,
a kegyelem segítségével azokat kellett megzabolázni, illetőleg
erénnyé nemesíteni.
A koraközépkor germán szerzetesei szintén emberek, nagyon
is életerős és ösztönös emberek voltak, kiknek ugyancsak meg
kellett vívniok harcukat erkölcsi fölszabadulásuk és lelki föl-
emelkedésük érdekében. A Nagy Károly által összehívott s a
püspökök, apátok és grófok (comes-ek) részvételével megtartott
zsinatok, illetőleg az ott szerkesztett capitularék gyakran mutat-
tak rá a kolostori életben mutatkozó hibákra és sürgették azok
javítását.
Az apátokat arra figyelmeztették, hogy lelki javak ígérésével
ne igyekezzenek anyagi javakat szerezni a világiaktól; a fölvé-
telre jelentkezőktől ne 'kívánjanak ajándékokat vagy adományo-
kat. Legfőbb törekvésük a reájuk bízott szerzetesek lelki veze-
tése legyen. Ezért — hacsak az ország, az uralkodó érdeke nem
kívánja — ne hagyják el kolostorukat, hanem szerzeteseikkel
éljék a közös életet nemcsak az ima-, hanem az ebédlő- és a háló-
teremben is. Szükség nélkül ne váltogassák a közösség bizalmát
élvező elöljárókat. Fegyelmezés tekintetében ragaszkodjanak a
Regula előírásaihoz. A megvakítás vagy megcsonkítás bünteté-
sét senkivel szemben se alkalmazzák; ablaknélküli helyiségeket
ne használjanak börtönnek.
Ügyelni kellett a próbaidő megtartására s arra, hogy csak
megfelelő erkölcsű és lelkületű egyének jussanak a közösségbe
és elöljárói állásba.
Bizonyosan sok veszedelem fenyegette a klauzúra törvényét;
sokat mozogtak a koraközépkor bencései. Ezért hangoztatták oly
gyakran a capitularék, hogy fontos ok nélkül ne járjanak ki a
kolostorból a szerzetesek, ne vegyenek részt a világiak lakomáin,
vadászatain és egyéb zajos mulatságain. De a világiak se járja-
nak be a kolostorba. A szerzetesek szükség esetén is csak püs-
pökük tudtával és levelével keljenek útra. Ambrozius Autpertus
az írek peregrinatio-jávai szemben hangsúlyozta a bencés stabi-
litás aszketikus jelentőségét.
Étkezés tekintetében a capitulárék szintén sürgették a Regula
előírásaihoz való ragaszkodást. A négylábúak húsát csak kivé-
telesen — betegség, más eledel hiánya vagy vendég érkezése
esetén — használhatták. Óvást emeltek az evésben és ivásban
való mértéktelenség ellen, mert az az érzékiséget táplálja, ami-
vel szemben pedig a legerélyesebben kellett fölvenni a küzdel-
met. Hasonlóképpen tilalmazták a magántulajdont, mert sok
egyenetlenkedés származik belőle. Éppen ezért a tisztségviselők-

112
nek — perjelnek, dékánnak, gondnoknak — se legyen álláshoz
kötött jövedelme.
A fegyelmi, azaz aszketikus élet irányítása és ellenőrzése ter-
mészetszerűleg az apát joga és föladata volt, de azért az illetékes
püspök, sőt a császári küldetésben eljáró egyházi és világi sze-
mélyek, a „missi" is gyakoroltak fölügyeletet. Éppen azért nekik
is jól kellett ismerniök a kolostori életet szabályozó Regulát.
A szerzetesi fegyelem fönntartásának s az előforduló hibák
javításának sajátosan kolostori eszköze volt a „Capitulum cul-
pae" intézménye, mely az önismeretet, az alázatosságot és az
engedelmességet egyaránt ápolta, fejlesztette. Gyökerei a Re-
gulában találhatók, ahol Szt Benedek elrendelte, hogy aki a fe-
gyelem vagy a napirend ellen akár véletlenül, akár hanyagság-
ból, akár készakarva vét, valamit elront vagy elhibáz, az azon-
nal jelentse azt apátjának és alázatos bevallással s a kiszabott
elégtétel teljesítésével tegye jóvá hibáját. Ez az előírás a VIII.
század végére úgy alakult, hogy a hibázó nem azonnal tett je-
lentést elöljárójának, hanem hetenként egyszer, esetleg többször
vagy mindennap is a templomban végzett Prima után. A külön
erre a célra épített káptalanteremben tartották meg az innét
elnevezett „Capitulum culpae"-t, a fegyelmező káptalant. Ez
az apát vallomásra szólító szavaival kezdődött. Utána a szerze-
tesek egyenként nyilvánosan megvallották az időközben elkö-
vetett hibáikat, fegyelmezetlenségeiket s megkapták az elöljáró-
tól kiszabott elégtételüket. Végül az apát intő beszéde követke-
zett, ami rendszerint a Regula valamelyik fejezetét, gondolatát
vagy intézkedését fejtegette.

A Regula követése a szeretet útján:

a vendéglátás, „mandatum", orvoslás,
imaszövetségek, „halottak napja"
A kolostor aszketikus életének lényege a reguláris fegyelem
megtartásában, a békesség megőrzésében s a szeretet gyakorlá-
sában állott. Hogy ez a föladat tudatosan élt a kor bencéseinek
lelkében, azt aszketikus irodalmából is láthatjuk.
Ennek legkimagaslóbb képviselője az az ír származású Sma-
ragdus, St Mihiel apátja volt, aki a Regulához a IX. század elején
készített magyarázatait (Commentaria in regulám sancti Bene-
dicti) Szt Ágoston nyomán olyan tükörnek mondotta, melyben
— tanquam in speculo — megláthatják a szerzetesek azt, hogy
milyennek kell lenniök. Azt írta, hogy „a regulánkat mi nem
havonként vagy hetenként, hanem naponként olvassuk a Colla-

8 Szent B e n e d e k f i a i n a k I. 113
 tióban, hogy annak parancsait megismerhessük és tisztán meg-
érthessük, megértve s lehetőség szerint emlékezetbe vésve Krisz-
tus segítségével tettekkel megvalósíthassuk". Magyarázatai nem-
csak nyelvtani, stiláris vonatkozásúak, hanem a szentírás és a
szentatyák alapján igen gazdag elméleti és gyakorlati útmuta-
tásokat is nyújtanak az eszményi bencés élet kialakításához. A
„Diadema monachorum" című munkájában a szerzetesi élet lelki
és erkölcsi problémáit világította meg s az Istent kereső lélek
számára megszerkesztette az erények ékes koronáját,
Paschasius Radbertus a hit, remény és szeretet mibenlétét
fejtette ki a korveyi növendékek számára. A volturnusi apát,
Ambrosius Autpertus „Conflictus vitiorum atque virtutum" cí-
men az emberi életet mint a jó és rossz, az erény és bűn küzdel-
mét ábrázolta. Szt Gergelyhez hasonlóan az erények alapját ő is
az alázatosságban, a bűnök forrását pedig a kevélységben látta.
A stablói Drutmar exegézisei közben kialakított aszketikájában
a szeretet, alázatosság, türelem erényei mellett az udvariasság,
a jómodor gyakorlását, a kedvetlenség kerülését is fontosnak
tartotta.
A szeretet megnyilatkozásai elsősorban természetesen a ko-
lostor belső társadalmára irányultak. Voltak azonban olyan vo-
natkozásai is, melyek a külső, a világi társadalmat érintették.
A Regula LIII. fejezete részletesen intézkedett arról, hogy mi-
ként fogadják és lássák el a szerzetesek a vendégeket, zarándo-
kokat, utasokat, s hogy különös szeretettel gondoskodjanak a
szegényekről és a betegekről. „Minden érkező vendéget úgy fo-
gadjanak, mint magát K r i s z t u s t . . . Az apát adjon vizet a ven-
dégek kezére, a vendég lábát pedig mossa meg mind az apát,
mind az egész közösség. . . . Kiváló nagy gondot fordítsanak a
szegények és zarándokok fogadására, mert bennük még inkább
fogadják Krisztust."
Ez a fejezet különösen a középkorban fejtette ki áldásos ha-
tását, amikor szállók, vendégfogadók és kórházak még nem áll-
tak a rászorulók rendelkezésére, s amikor még sem az állam, sem
a társadalom nem eszmélt rá szociális és karitatív kötelességeire.
Ezeket a föladatokat akkor az Egyház, elsősorban a kolostorok
vállalták és oldották meg.
Láttuk már, hogy Szt Lióba mily szeretettel fogadta az utaso-
kat, a vendégeket, s hogy Szt Adalhard mennyire gondját vi-
selte az arra rászorulóknak. St Gallen tervrajzában külön házat
szántak a vendégeknek és zarándokoknak. Nagy Károly capi-
tularéjában kötötte a szerzetesek lelkére a zarándokok ellátását
s a szerények gondozását szolgáló hospitale-k vagy xenodo-

114
chium-ok fölállítását. S amikor Szt Bonifác a fuldaiak, Nagy
Károly pedig a hersfeldiek számára tized jövedelmeket adomá-
nyozott, akkor a bencések jól tudták, hogy azok negyedrésze a
szegényeket illeti.
A „mandatum"-mal kapcsolatban följegyezték, hogy Szt Lióba
milyen készségesen szokta azt végezni. Alkuin életrajzából vi-
szont már azt is látjuk, hogy az apát nemcsak a vendégek, ha-
nem szerzetesei lábát is megmosta. Heito apát statútumai szerint
Reichenauban naponta vacsora után végezték a mandátumot.
TCésőbb aztán kialakult a szombat este végzett ünnepélyes szer-
tartás liturgiája, melynek során az „Ubi Caritas et amor, Deus
ibi est" (ahol kedvesség és szeretet van, ott az Isten) kezdetű
antifónát énekelték.
Eigil fuldai apátnak gondja volt rá, hogy a kölcsönös szeretet
ápolása céljából nemcsak a monostorban, hanem a gazdaságok-
ban tartózkodó szerzetesek is váltogatva szolgálják ki egymást
az asztalnál. Ezt a szolgálatot a szeretet ünnepén, karácsonykor
ő m?ga is végezte.
A gyógyítást, a betegek kezelését illetően a koraközépkorban
még szó sem volt tervszerű orvosképzésről. Az ókori szerzők
(Hippokrates,- Dioscorides, Galenus, Vegetius, Plinius stb.) m ű -
veit Cassiodorus utalásai, illetőleg fordításai nyomán forgatták
a szerzetesek s így ismerkedtek meg a diagnózis és a therápia
ókorban kialakult elveivel és gyakorlatával.
Adalrich, az arrasi St Vaast apátja már a VIII. század közepén
tapasztalt orvos volt s Szt Otmár ugyanakkor létesített külön
járvány kórházat St Gallenben, ahol maga is ápolta a leprás
betegeket. Ismerjük Béda egészségügyi szabályait s utána Alkuin
is foglalkozott a gyógynövényekkel. Hortulus címen Walafrid
Strabo verses formában ismertette a gyógynövényeket, azok al-
kalmazását és hatását, melyeket a legtöbb kolostor kertjében meg
lehetett találni. Hrabanus Maurus — aki írásaiban és előadásai-
ban egyaránt foglalkozott az anatómia és fiziológia kérdéseivel
— azt vallotta, hogy a klerikusoknak meg kell ismerkedniök az
orvostudomány elemeivel is. Az ókori orvostudomány hagyomá-
nyai — valószínűleg a délitáliai görög világhoz való közelsége
miatt — Montecassinón éltek legerősebben. Ilyen tartalmú ver-
ses munkát írt a VIII. században Benedek apát; orvostudomány-
nyal is foglalkozott Paulus Diaconus; a IX. század második felé-
ben Bertharius állított, illetőleg gyűjtött össze használható re-
cepteket, „codices medicinales"-t.
A kolostori „Caritas" azonban nemcsak mások anyagi vonat-
kozású segítségét, támogatását jelentette. Angol-szász mintára
8*
115
a IX. század eleje óta a frank birodalom kolostorai közt is ki-
alakultak azok ia „confraternitas"-ok, melyek egymást testvé-
rüknek fogadták. Imádkoztak egymás élő és elhalt tagjaiért, egy-
mást lelki javaikban, imádságuk és jócselekedeteik érdemeiben
részesítették. Ha valamelyik apát vagy szerzetes utazott, vagy
akár külső, akár belső okok miatt kolostorából távozni vagy me-
nekülni volt kénytelen, a testvér-kolostor barátságos fogadta-
tására mindig számíthatott.
A testvér-kolostorok, illetőleg azok élő és elhalt tagjainak a
nevét az „Élet könyvé"-be vezették be. Idővel nemcsak szerze-
tesek, hanem uralkodók, egyházi és világi előkelőségek s a jó-
tevők is tagjai lettek az egyes kolostorok confraternitásának.
Híresek voltak Fulda, St Gallen, Reichenau szeretetszövetségei.
Ez utóbbi jegyzéke, melyet 826 körül állítottak össze s utána
folytattak, kb. 40 000 nevet tartalmaz s mutatja, hogy a confra-
ternitas-hoz nemcsak német, francia és olasz kolostorok, hanem
pl. angol királyok is tartoztak. Hasonló vallási meggondolás ala-
kította ki az előkelők körében azt a szokást is, hogy a rend
ruhájában halhassanak meg. A prümi apátság így temettette el
Lothar császárt 855-ben.
Ugyancsak a IX. században kezdődött az elhalt rendtagok em-
lékének kegyeletes megtartása is. Eigil, Fulda apátja (817—822)
életrajzában olvassuk, hogy egy alkalommal azzal az indítvány-
nyal lépett konventje elé, hogy a kolostor ünnepélyesen tartsa
meg alapító apátja halálozási évfordulóját s egy külön napot
szenteljen az elhunyt testvérek emlékezetének. Mivel tudta,
hogy új, addig ismeretlen dologra hívta föl szerzetesei figyel-
mét, előterjesztését — ne cui superstitiosa et cassa esse videre-
t u r — a szentatyák írásai alapján indokolta meg. Indítványát
elfogadták s Fuldában azóta szentmisével, zsolozsmával s egyéb
imádságokkal, valamint ünnepélyesebb étkezéssel tartották meg
a „halottak napját". Az alapító apát halálának évfordulóján Eigil
írását olvasták föl az ebédlőben, mely Szt Sturmi küzdelmes és
eredményes életéről s a kolostor kezdeteiről szólt. Reichenauban
Walafrid Strabo halálozási évfordulóján (aug. 18-án) tartották
az elhunyt apátok emlékezetét.

A klerikus és laikus csoport

fizikai, szellemi és adminisztratív munkája
A kolostori élet eszményeit s azok megvalósítását ismertetve
végül a bencések munkásságáról kell megemlékeznünk. Szt Be-
nedek Regulája a munkát elsősorban az erkölcsi tökéletesedés

116
 eszközének tartotta: „A tétlenség a lélek ellensége; éppen ezért
bizonyos időkben a testvéreknek kézi munkával kell foglalkoz-
niok, bizonyos órákban pedig szent olvasmányokkal." (XLVIII.
1—4.) Nagy Szt Gergely és Nagy Károly ezt a célkitűzést any-
nyiban módosították, hogy a szerzetesek munkássága elé jelen-
tős szociális föladatokat is tűztek ki, melyek főleg szellemi ter-
mészetűek voltak. A Regula szerint a szellemi munka átlag napi
4, a kézi munka pedig 6 órát vett igénybe.
Mikor aztán Szt Benedek fiai kénytelenek voltak Rómába
menekülni s városi környezetben elhelyezkedni, a fizikai kézi
munka veszített jelentőségéből s helyét mindinkább a szellemi
foglalkozás — istentisztelet, tanulmányok végzése — vette át.
Ahogy aztán Angliába kerültek, illetőleg ott megerősödtek a
bencések, jórészük szinte kizárólag szellemi — lelkipásztori,
majd tudományos, irodalmi és oktató — munkát végzett, a többi
pedig a kolostorban, a műhelyekben vagy a mezőgazdaságban
foglalatoskodott.
A bencés szerzetességnek ez az Angliában kialakult, s onnét
a frank birodalomba átplántált s ott tovább fejlesztett formája
nagyon különbözött már Montecassino egykori homogén társa-
dalmától. Ha nem is jogilag, de tényleg megkezdődött a szellemi
munkát végző klerikus s a kézi munkával foglalkozó laikus ré-
teg szétválása. Ez utóbbi természetesen alakult ki a föntebb már
említett conversus-ok csoportjából, noha a laicus és a conversus
fogalma még nem volt azonos. Az apátság társadalma ugyanis
oly módon is differenciálódott, hogy akik fölajánlották magukat
és vagyonukat a monostornak, nem mind lettek szerzetesek s
a konvent tagjai, hanem egyesek továbbra is világi életet éltek.
Szt Benedek szerzetessége kifejezetten „laikus" intézménynek
indult, melyben a papok kivételszámba mentek. A klérussal való
kapcsolatot Szt Gergely pápa teremtette meg, mely aztán szá-
zadokon át folyton erősödött. Korunkban azonban még a maga-
sabb teológiai tanulmányokat végzett „klerikus" szerzetesek sem
mind lettek áldozópapok, ,.presbyter"-ek.
A legkiválóbb szellemek közül nemcsak a montecassinói Pau-
lus maradt meg „diaconus"-nak, hanem Alkuin és Paschasius
Radbertus is. A diaconatusnak a 25., a presbyteratusnak a 30.
életév volt az alsó korhatára, Hrabanus Maurus szerint azért,
mert 30. éve előtt az Űr Jézus sem tanított. A paphiánnyal küzdő
Szt Bonifácnak kivételképpen engedte meg Zachariás pápa, hpgy
25. életévük előtt is fölszentelheti az arra kiválasztottakat.
A nagyobb rendek fölvétele a IX. század eleje óta mind gya-
koribb lett. A 826. évi római zsinat az apátok számára már aján-

117
lotta a presbyteratus fölvételét s a század közepére a nagyobb
rendeket fölvett bencések száma helyenként meghaladta az
50%-ot, ami által a klerikus szerzetesek túlsúlyba jutottak. 784-
ben a 97 salzburgi bencés közül még csak 31-nek volt magasabb
rendje s 810 körül St Riquier 300 szerzeteséből is csupán 22 volt
presbyter — a reichenaui konvent viszont Erlebald apát korá-
ban (822—838) már 52 presbvterből, 15 diaconusból és 42 egy-
szerű szerzetesből állott s a 101 st galleni bencés közül is 895-
ben 42 rendelkezett presbyteři. 24 diaconusi, 15 subdiaconusi
ordóval.
A kolostori közösség tagozódását és munkakörének megoszlá-
sát jellegzetesen szemlélteti Szt Bonifácnak a fritzlari konvent-
hez 747-ben írt levele. Az első apát. Szt Wigbert halála után
Szt Bonifác úgy rendelkezett, hogy az ifjabb Wigbert presbyter
és Megingord diaconus legyen a gyermekek tanítója s magya-
rázza a Regulát és ismertesse az Isten igéjét a testvérek előtt s
vezesse az istentiszteletet. Hedde mint prépost Hunfrid segít-
ségével irányítsa a gazdálkodást, ügyeljen föl a szolganépekre:
Stirme vezesse a konyhát, Bernát építse a házacskákat s egyál-
talán az anyagiakról gondoskodjék. És mindez Tatwin presbyter
irányítása szerint történjék, aki mint apát álljon a kolostor élén.
Látnivaló, hogy — a közös szerzetesi föladatok végzése mellett
— egy részük adminisztrációs, a másik szellemi, a harmadik ki-
fejezetten fizikai munkával foglalkozott.
A Regula nyomán s a föladatkörök elkülönülése következté-
ben a IX. század elejére a kolostori élet belső szervezete lénye-
gében kiépült. Szt Benedek rendelkezése szerint az elöljárókat.
az „officialis'"-okat az apát nevezte ki és mozdította el. Korunk-
ban, mivel az apát és a konvent érdeke nem mindig egyezett,
az officiálisok megválasztásában már a közösség is hallatta sza-
vát. A 816. évi aacheni káptalan ezért óvta az apátokat, hogy
officiálisaikat szükség nélkül váltogassák. Az apát helyettese
a praepositus vagy perjel volt, de praepositusnak hívták az eset-
leg távolabb fekvő birtokok kormányzóját is. A kolostor anyagi
ügyeinek közvetlen irányítóját cellarariusnak, a vendégek, za-
rándokok és utasok gondozóját hospitalarisnak, a betegek föl-
ügyelőjét infirmariusnak nevezték. Az egyházi kincstár és
könyvtár őre a camerarius vagy custos, az iskola vezetője a ma-
gister volt.

118
 A lelkipásztorkodás kérdései

A frank birodalom és Itália szerzetessége lelkipásztorkodással

alig foglalkozott. Szt Bonifáccal kapcsolatban már említettük,
hogy ő a kolostorokat a monasztikus, a befelé fordult élet ott-
honaivá kívánta tenni s Nagy Károly is csak kivételesen és át-
menetileg vette igénybe Fulda, Hersfeld s néhány más kolostor
közreműködését a szász ellenállás .megtörése után sürgőssé vált
hittérítő misszióban. A hamarosan fölépült kolostorok — melyek
élén az Adalhard corbiei apát által alapított Korvey állott —
inkább életmódjukkal, mint szavukkal lettek a keresztény hit és
műveltség terjesztői a szászok között.
Akkor már kivételszámba ment Szt Ludger eljárása, aki az
utrechti és yorki tanulmányai után Montecassión is éveket töl-
tött s mint hazája, Westfalia apostola és Münster püspöke fej-
tette ki missziós és pasztorációs működését, melynek során meg-
alapította a később oly jelentőssé vált werdeni apátságot is
(t 809). Az övéhez hasonló pályát futott Szt Ansgár, aki Korvey
fiatal iskolamestere volt 826-ig, amikor az északi népek, a nor-
mannok megtérítésére indult. Évtizedeken át dolgozott dán és
svéd misszióban, miközben püspökké szentelték és IV. Gergely-
től ezen terület számára érseki joghatóságot és pápai legátusi
megbízást kapott.
A IX. század egyházi fölfogása már nem kívánta a szerzetes-
ségtől a lelkipásztorkodásban való részvételt, sőt attól mindjob-
ban elzárni törekedett azt. így a 800-ban kiadott capitulare ti-
lalmazta, a 802. évi pedig a chalcedoni zsinat 4. pontját idézve
megparancsolta, hogy a szerzetesek se egyházi, se világi ügyekbe
ne avatkozzanak. A püspökök féltékenyen őrködtek a világi
papság jogai fölött. A párizsi zsinaton 829-ben megtiltották a
hi vöknek, hogy szerzetes papnál gyónjanak, a 836. évi aacheni
zsinat aztán az összes papi, illetőleg plebánosi tevékenységre ki-
terjesztette ezt a szerzetesellenes tilalmat. Ezen a fölfogáson
a század közepének vezető bencés érsekei, a mainzi Hrabanus
Maurus és a reimsi Hincmar sem tudtak változtatni.
Ennek következtében a bencések saját templomaikban, saját
birtokaikon is kénytelenek voltak a pasztorációt világi papokra,
káplánjaikra bízni. Erre a célra Corbienak 822-ben 19 káplánja
volt. Jellemző, hogy a frankfurti zsinat 794-ben azt is elrendelte,
hogy zarándokhelyeken, ahol a hivők nagy tömege jön össze, a
templomon kívül legyen olyan imaterem, ahol a szerzetesek a
zsolozsmát nyugodtan végezhetik.
Nagy Károly 787. és 789. évi, már említett rendeletei szerint

119
a bencés szerzetesség legfontosabb munkássága — a Regula
transcendens célkitűzését természetesen érvényben tartva — a
keresztény kultúra fejlesztésére és terjesztésére irányult. Hogy
annak alapvetése és legfőbb vezetése a bencés tudósok — Alkuin,
Hrabanus Maurus, Servatus Lupus és társaik — kezében volt,
azt a Karoling-reneszánsz ismertetése során már hangsúlyoz-
tuk. A következőkben azoknak a bencéseknek a munkásságát
fogjuk jellemezni, akik mint a kolostori iskolák mesterei, mint
a scriptoriumok írói, másolói és művészei rendszerint névtelenül
végezték áldásos tevékenységüket.

Fegyelem és derű; az oktatás anyaga és módszere

a kolostori iskolákban
A kolostori iskolák Nagy Károly korától kezdve rendszerint
két, belső és külső tagozattal rendelkeztek. A „schola interna"-t
a szerzetesi életre szánt gyermekek és ifjak, a „pueri oblati" és
a „scholares" számára a kolostorokban szervezték meg — a
„schola externa" pedig a világi hivatásra vagy egyházi pályára
készülők részére a kolostoron, illetőleg a klauzúrán kívül állott.
A gyermekek általában 5—7 éves korban kerültek az iskolába,
melyet a mester, a magister vezetett. Népesebb iskolában több
magister is működött s munkájukat a principális irányította, a
kisebb konventek viszont néha más kolostorból szereztek meg-
felelő magistert.
A kolostori iskola legfőbb nevelési elvét a Regula úgy hatá-
rozta meg, hogy „a mester keménységét és az atya jóságát" szük-
ség és alkalom szerint kell váltogatni, hogy a gyermekből kö-
telességteljesítő, fegyelmezett, jóra törekvő ifjú, illetőleg férfiú
váljék. A jó szó és buzdítás, figyelmeztetés és korholás mellett
a testi fenyíték — böjtölés és vesszőzés — alkalmazása is meg-
található Szt Benedek nevelési eszközei között. Amint a szerze-
teseknél, úgy — sőt még inkább — az iskolás ifjúságnál is ál-
landó, éjjel-nappali ellenőrzést gyakoroltak az elöljárók.
Korunk nevelési eljárásáról — sajnos — nem maradt fönn
részletes leírás, St Gallen történetében, a „Casus sancti Galli"-
ban mégis olvashatunk néhány epizódot, mely a kolostori is-
kola derűs és borús oldalára egyaránt jellemző fényt vet. Mikor
I. Konrád (911—918) meglátogatta St Gallent, az étkezés alatt
— mint máskor is — az iskola növendékei olvastak föl részlete-
ket a szentírásból. A király az egymást fölváltó fölolvasóknak
egy-egy pénzdarabot dugott a szájába. Egyikük azonban kiköpte
azt, mire az uralkodó megjegyezte: ,.Ebből derék szerzetes lesz!"

120
A karácsonyi ünnepek alatt tartott esti körmeneten viszont egy
almával telt kosarat helyeztetett az azon részt vevő fiúk mellé
s örömmel állapította meg, hogy a magukon uralkodó fiúk még
csak rá se tekintettek a kosárra. Ezen látogatása emlékére aztán
háromnapos szünetet engedélyezett Konrád, amit a st galleni
diákok évszázadokon át meg is tartottak.
A másik eset két évtizeddel később történt, 937 ápr. 26-án.
A circatorok. a fölügyelők jelentése alapján főnökük, a magister
meg akarta büntetni a fegyelmezetlenségen kapott fiúkat, ami
alsó ruhán keresztül való vesszőzést jelentett. A vesszőkért a
házba küldött növendék azonban kétségbeesett módon akart ma-
gán és társain segíteni. Az útközben, a tűzhelyen szerzett láng-
gal fölgyújtotta a kolostor száraz fatetőzetét s a széltől élesztett
tűzvész szinte az egész kolostort elhamvasztotta . ..
A vallás-erkölcsi nevelés és szigorú fegyelmezés mellett kellő
gondot fordítottak a kolostori iskolák növendékeik egészségé-
nek ápolására, azok testi nevelésére is. Korunk életerős germán
emberei nemcsak értékelték, hanem hasznosították is a szabad
természet nyújtotta lehetőségeket. A Paulus Diaconusnak tulaj-
donított délitáliai Regula^kommentár szerint a tanulók megfelelő
ruházatot és ellátást (tejen, tojáson kívül húst is) kaptak s na-
ponként legalább egy órát játszottak a szabadban.
Ami a szellemi képzést, az oktatást illeti, a bencés magister
az alsó fokon mindenekelőtt néhány imádságra s a hit- és er-
kölcstan elemeire tanította meg növendékeit. Mivel a nappali
istentiszteleten az oblatus tanulók is részt vettek, fontos volt
számukra a latin nyelvű zsoltárok s egyéb liturgikus imák szö-
vegének és dallamának elsajátítása, ami hallás és sokszoros gya-
korlás, ismétlés által történt. A „memoriter"-tanulás a könyv
szűkében levő középkori pedagógiát általában jellemezte s ez
magyarázza jórészt teljesítőképessége korlátozottságát is.
Az olvasás a már ismert zsoltárszövegeken kezdődött, amit az
írás elsajátítása követett. Ez nagy erőfeszítést kívánt a mester
és tanuló részéről egyaránt. Kezdetben csak stílust, íróvesszőt
kaptak kezükbe a növendékek s viasztáblára igyekeztek betűket
vetni. Tollat és pergamentet csak a már gyakorlottabbak vehet-
tek kezükbe. Az írástörténet bizonyítja, hogy a karoling-rene-
szánsz ezen a téren is nagy eredményt ért el. A merovingkor alig
olvasható kurzív írása helyett kialakította, és széles körökben
elterjesztette a csinos „karoling minuscula" típusát, miközben a
montecassinóiak a „scriptura Beneventana"-1 fejlesztették ki.
A 6 római számjeggyel dolgozó számolás tanítása nehéz fölada-
tot jelentett. Az abacusnak nevezett számolótáblán kívül a két

121
kéz ujjai voltak a tanulók segítségére. A szorzás s még inkább
az osztás azonban így is igen körülményes művelet volt.
Az elemi ismeretek megszerzése után a kolostori iskola közép-
foka következett, mely a 7 szabad művészetet, a „septem artes
liberales"-t ismertette. Ez — miként már említettük — két sza-
kaszban történt s mindkettőnek egyházias színezete volt.
A középfokú oktatás első és legfontosabb tárgyát a gramma-
tica alkotta, melynek célja — Hrabanus Maurus szerint — az
volt, hogy a növendékek meg tudják érteni a latin költőket és
történetírókat s magukat szóban és írásban helyes latinsággal
tudják kifejezni. Kézikönyvül, vezérfonalul az ókor végén élt
Donatus és Priscianus latin grammatikusok műveit használták
a magisterek, kik közül a kiválóbbak (Béda, Alkuin, Paulus
Diaconus, Paschasius Radbertus, Smaragdus és mások) azokat
nemcsak magyarázták, hanem a nem latin anyanyelvű növen-
dékeik számára át is dolgozták. Tanítása természetszerűleg az
anyanyelv segítségével történt. Már a VIII. század végén elké-
szült Corbie „Liber glossarum"-ja s a IX. század óta a fuldai,
reichenaui és st galleni iskolmesterek is szerkesztettek német
nyelvű szótárokat és magyarázatokat. A grammatica tanulása
révén szerzett nyelvi ismeretek gyarapítása és gyakorlása főleg
ugyan a keresztény prózai és költői szöveg olvasása, megtanulása
és utánzása által történt, de a tehetségesebb és törekvőbb nö-
vendékek élvezettel merültek a klasszikus szerzők tanulmányo-
zásába is. A legkedveltebb a Megváltó születésére vonatkoztatott
IV. eclogája miatt prófétaként tisztelt „szűzies" Vergilius volt,
de forgatták Horatius, Ovidius, Terentius, Cicero, Sallustius,
Livius, Tacitus, Suetonius s mások műveit is. Alkuinról jegyez-
ték föl, hogy ifjúkorában jobban szerette Vergilius verseit, mint
Dávid zsoltárait, s mikor később ő buzdította tanítványait, hogy
Vergilius helyett inkább a keresztény költőket tanulmányozzák,
bizony nem egyszer ő is engedetlenségen kapta őket.
A kolostori iskola ily módon tanította meg a különböző fajú
germán ifjakat arra a „középlatin" nyelvre, mely nemcsak az
istentisztelet és a szentírás s általában a teológia nyelve volt,
hanem a tudományé s a nemzetközi érintkezésé is — s a latin
nyelv ily nagyfokú és széleskörű ismerete jelentősen hozzájá-
rult a „Respublica Christiana" eszméjének kialakításához és el-
terjesztéséhez.
A középfokú oktatás gerince korunkban s még utána is a
grammatica volt. Ezért a pedagógiatörténetnek a VII.-tói a XII.
századig tartó részét méltán nevezik a „grammatica korá"-nak.
Az ókorban annyira értékelt dialecticának és rhetoricának a

122
jelentősége messze elmaradt a grammaticáé mögött. Közismert
volt ugyanis Szt Pálnak a korinthusiakhoz írt első levelében ki-
fejtett fölfogása: „Én is, mikor hozzátok mentem, testvérek, nem
mentem a beszédnek vagy a bölcsességnek fönségével hirdetni
nektek Krisztus bizonyságát; . . . beszédem és tanításom nem ál-
lott az emberi bölcsesség meggyőző szavaiból, hanem a Lélek és
az erő bizonyítékából, hogy hitetek ne nyugodjék az emberek
bölcsességén, hanem Istennek erején" (II, 1,4—5). Ennek értel-
mében a hitet Isten ajándékának tekintették s nem az értelmi
meggyőzés és meggyőződés eredményének.
A legnagyobb mesterek — Alkuin, Hrabanus Maurus —mégis
becsülték a dialecticát. Azt vallották, hogy az fejleszti ki a lo-
gikus gondolkozás képességét, mely meg tudja különböztetni az
igazat a hamistól, meg tudja cáfolni a heretikusokat s az a „tu-
dományok tudománya". Aristoteles logikai műveit főleg Cicero
és Boethius közvetítésével tanulmányozták tudósaink.
A rhetorica művészete szintén csak kivételesen érdekelte a
kolostori iskola mestereit és növendékeit. Azt tartották, hogy az
azzal való foglalkozás nem annyira az egyháziaknak, mint in-
kább az állam vezetőinek szükséges, akik annak keretében bizo-
nyos jogi és közigazgatási ismeretekre tehetnek szert. A rheto-
rica vezérfonalát Cicero „De oratoře" és Quintilianus „De insti-
tutione oratoria" című műve szolgáltatta.
A trivium ezen 3 tárgya után a klasszikus oktatásban a
quadrivium 4 tantárgya, „ars"-a következett. Ezekkel azonban
csak a kiválóbb iskolák tanítói és növendékei foglalkoztak —
ezek már a speciális tudományos érdeklődés köréhez tartoztak.
Az arithmetica eléggé misztikus tudomány volt, amennyiben
a szentírásban szereplő számok titkos jelentéseit kereste. Gya-
korlati vonatkozásban az idő-, főleg a húsvét-számításnál vették
hasznát. Az ezt végző „computistá"-knak bizonyos fokú csilla-
gászati ismeretekkel is kellett rendelkezniük, amiket az astronó-
mia disciplinája közvetített számukra. A rómaiak enemű tudo-
mányát Boethius, Cassiodorus és Béda származtatta át a közép-
kornak. A geometria témaköre igen szűk határok között moz-
gott. A musica tudományában megkülönböztették az éneket és
a zenét s elméletileg valójában csak az utóbbival foglalkoztak.
Főleg Boethius és Alkuin művei nyomán ismertették a hangok,
a hangok nemei, a hangközök, a konszonancia, az akusztika stb.
problémáit.
A grammatica s a többi tárgyak tanításánál is szívesen alkal-
mazták mestereink a katechetikus formát. Miután a vonatkozó
tételt vagy tárgyat könyvük és az ahhoz készített jegyzeteik föl-

123
olvasása által kifejtették, megvilágították a magisterek, az előre
elkészített, eléggé stereotíp kérdésekre rövid és határozott fele-
letet emléztek be és mondtak föl a tanulók. Ezt, az előadást élén-
kítő párbeszédet használta már Szt Gergely a Szt Benedek éle-
tét tárgyaló Dialógusaiban, Béda De ratione computi c. művé-
ben; a trivium anyagát Alkuin szintén párbeszédben ismertette.
Miután a növendékek az iskola középfokán a latin nyelvet
kellőképpen elsajátították, a papságra törekvők a felső fokra,
a teológiára jutottak. Smaragdus apát szerint a latin nyelv ré-
vén lehet megismerni a szentírást és a szentatyákat s így lehet
eljutni a Szentháromsághoz és az örök boldogságba. Az oktatás
tehát a szentírás megértésére törekedett, ami főleg az egyház-
atyák (Szt Ambrus, Jeromos, Ágoston, aranyszájú Szt János stb.)
művei alapján történt. A legolvasottabb szerző Szt Gergely volt,
akinek világos, spekulációtól tartózkodó, egyszerű és gyakorlati
előadását könnyen meg tudták érteni korunk germán kleriku-
sai. Művei, főleg a Moralia in Job és a Regula Pastoralis jófor-
mán egy kolostori könyvtárból sem hiányoztak.
A tanítás módszerét a reichenaui Reginbert által összeállított
tankönyvben szemlélhetjük. A Miatyánk magyarázatára egymás-
után közölte Szt Ciprián, Jeromos, Ágoston, Izidor, Béda, Alkuin
s még 4 névtelen arról szóló írását. A hit anyaga megvilágítására
összegyűjtötte a különböző „Symbolum"-okat, hitvallásokat s
az egyes szentatyák velük kapcsolatos szövegeit, amiket aztán
saját jegyzetei, glosszái alapján fejtegetett.
Végül utalunk még arra a korábban már ismételten látott je-
lenségre, hogy a kolostori iskolák kiválóbb növendékei gyakran
keresték föl a híresebb mesterek (Béda, Alkuin, Hrabanus Mau-
rus stb.) iskoláit, ahol tökéletesítették otthon szerzett ismeretei-
ket.
Ez, a fönntebbiekben vázolt lelki és aszketikus, teológiai és
profán kultúra az iskolai tanulmányok befejezése után is folyta-
tódott az önművelődés formájában. Szt Benedek lelkére kötötte
szerzeteseinek annak fontosságát s bőségesen adott időt és mó-
dot hozzá. Naponként több órát bocsátott a „lectio divina" ren-
delkezésére, ami nemcsak a szentírás, hanem az egyházatyák,
aszketikus írók művei és szent életrajzok olvasását, tanulmá-
nyozását is jelentette. De virtutibus et vitiis c. művében írta
Alkuin, hogy az ilyen lectio gazdagítja a lelket, elvonja a rossz-
tól. „Ha imádkozunk, akkor mi beszélünk Istennel, ha a szent-
írást olvassuk, akkor Isten beszél mivelünk." Sokan folytatták
a klasszikus írók tanulmányozását is, hogy stílusukat nemesít-
sék, hogy szellemi világukat tágítsák.

124
 A könyvmásolás s annak művészete;
a könyvtárak s azok állaga

A gondosan kiművelt bencések általában képzettségüknek

megfelelő munkát végeztek. Ezek között az egyik legjellegzete-
sebb a scriptoriumban való tevékenység volt. Ez tette lehetővé
a nyugati kultúra kibontakozását és elterjedését, mert a klasz-
szikus és a patrisztikus írók műveit fönntartották s átszármaz-
tatták a későbbi nemzedékekre. Az egyetemi élet megindulása
előtt a monostori scriptoriumok voltak a könyvmásolás és -sok-
szorosítás legfontosabb műhelyei.
A templomoknak mise- és egyéb istentiszteleti könyvekre, a
szerzeteseknek. aszketikus munkákra és életrajzokra, az iskolák-
nak szentírásra, a szentatyák és a klasszikusok műveire s isko-
lás könyvekre volt szükségük. A könyvtárról rendelkező Szt Be-
nedek nyomán azt tartották a bencések, hogy a könyvtár nélküli
monostor olyan, mint a fegyvertár nélküli vár: „Claustrum sine
armario quasi Castrum sine armamentarïo". A legfontosabb mű-
veket természetesen már alapításkor megkapták a szerzetesek,
könyvtáruk gyarapításáról aztán maguknak kellett gondoskod-
niok. Annak legtermészetesebb és leggyakoribb módja a szük-
séges könyvek otthoni lemásolása volt.
A scriptoriumi munka előföltétele volt a hozzá szükséges
anyag előteremtése. A nagyobb apátságok maguk készítették ki
az írásra alkalmas juh- vagy kecskebőrt, amit az arról híressé
vált kisázsiai város, Pergamům után pergamentnek neveztek.
Ugyanők készítették az időtálló tintákat és festékeket is. Dísz-
művekben nem egyszer bíborszínű pergamentre rótták az arany-
vagy ezüstfestékes betűket.
A könyvmásolás munkája megfelelő műveltséget, komoly fi-
gyelmet és gyakorlott kezet kívánt. Az egyik montecassinói
scriptor jegyezte meg, hogy aki nem tud írni, az azt nem tekinti
munkának, noha az írónak nemcsak a szeme figyelmes, hanem
a nyaka is hajlott. Bár csak 3 ujj ír, mégis az egész test dolgo-
zik: „Qui nescit seri bere, putat nullum esse laborem. Sed qui
habet intentos oculos et inclinatam cervicem. Tria digita scribunt,
sed totum corpus laborat." Nagy Károly a 789. évi capitularéjá-
ban megparancsolta, hogy „ha szükség van az evangéliumos, a
zsoltáros és a misekönyv leírására, azt teljeskorú férfiak írják
le, mégpedig a legnagyobb gondossággal". A nagyobb létszám-
mal dolgozó scriptoriumok élén a könyvtárnok, az „armarius"
állott, ö választotta ki a lemásolandó műveket, szükség esetén
ő vette kölcsön azokat — megfelelő zálog ellenében. Az ilyen

125-
helyeken megtörtént, hogy valaki olvasta a szöveget, mások
pedig hallás után írták. Az elkészült kéziratokat aztán gondo-
san fölülvizsgálták és szükség szerint javították. <
Bár maguk a másolók, a scriptorok is nem egyszer művészi
munkát végeztek, mint például az angol Eadburga apátnő, aki
arany betűkkel másolta le Szt Bonifác számára Szt Péter két
levelét — mégis a könyvek, a kódexek díszítése különleges, mű-
vészi föladatot jelentett. A profán tartalmú műveket ritkábban,
az egyházi és főleg az istentiszteleti könyveket, azok címlapját,
kezdőbetűit azonban gyakran díszítették, s a szövegeket is sok-
szor illusztrálták képekkel. Az ott használt mínium-festék miatt
az ilyen ábrázolásokat miniatúráknak, készítőiket pedig miniáto-
roknak nevezték.
A kolostori miniatúrák egyszerűbb, vonaldíszes és állatfigurás
példányait az ír és az angol-szász szerzetesek készítették, mint
ezt a lindisfarnei evangeliarium s a Ceolfrid apát ajándékaként
a Vatikánba került Codex Amiatinus is bizonyítja.
A színben és formában való kibontakozás jórészt keleti és
klasszikus hatásra is a karoling reneszánsz idején következett
be. A nagy scriptoriumok és műtermek alkotásain az emberala-
kok szinte megelevenedtek, a kompozíció tökéletesebbé vált. A
trieriek bíboralapon arany betűkkel készítették el Nagy Károly
Evangeliarium-át; Metzből a Dragon-féle Sacramentarium (mi-
sekönyv), St Gallenből egy Psalterium (zsoltáros könyv), Salz-
burgból a Codex Millenarius mutatja művészetük magas fokát.
De Fulda és Reichenau is sok szépet alkotott. A franciák mes-
terei Tours és Fleury bencései voltak, akiket nemes előkelőség
és mértéktartás jellemzett. Az ő műveiken jelentek meg először
a szerzők és megrendelők (Alkuin, az uralkodó) arcképei. A
toursi alkotások közül Szt Márton élete, a fleuryiek közül
Theodulf Bibliája emelkedett ki. Reimsben Terentius vígjáté-
kait díszítették nagy műérzékkel és ugyanott készítették a toll-
ra j zos utrechti Psalteriumot is. Corbie legkiválóbb miniátora
Rodrad volt, egyik legszebb alkotása pedig a Kopasz (vagy tán
Nagy) Károly-féle biblia, mely aztán a római Szt Pál apátságba
került s így az olasz miniatúra fejlődésére fejtett ki hatást. A
IX. század második felének legnevesebb festőiskolája St Denis-
ben működött, melynek Kopasz Károly kiváló könyvtára is ren-
delkezésre állott. Itt és az ő megrendelésére készült az a Codex
Aureus, amely pár évtized múltán a regensburgi St Emmeram
tulajdonába került, s amely a karoling kor könyvfestészetének
legszebb alkotása.
A művésziesen kiállított kódexeket természetesen -megfelelő

126-
kötéssel látták el, s bőrrel bevont táblához gyakran aranyat,
ezüstöt és elefántcsontot is használtak díszítésül. Az említett
Codex Aureus-nak a táblája is híres alkotás.
Az így kialakult kolostori könyvtárak közül a VII. században
Bobbio, a VIII.-ban Yarrow és York, a IX.-ban Tours és Fleury,
illetőleg Fulda és Reichenau gyűjteményei emelkedtek ki. Saj-
nos, erre a korra vonatkozóan nagyon gyérek a konkrét adatok.
Csupán azt tudjuk, hogy St Riquiernek 831-ben 256, St Gallen-
nak a IX. századból származó két összeírás szerint 362, illetőleg
428, Reichenaunak 822-ben 416, 842-ben 580, a század végén pe-
dig kb. 700 kódexből álló könyvtára volt. St Wandrillera Har-
douin 19, Ansegis apát 53 kódexet hagyott örökségül. Mivel a
kódexek rendszerint nem egy művet tartalmaztak, a könyvtár-
ban levő művek számát a kódexek két- vagy háromszorosára,
becsülhetjük.

A bencés tudósok az Auctoritas és a Traditio hívei;

a történet- és legendaírás; csoda- és ereklyehajhászás;
a királytükrök irodalmi műfaja
A bencések irodalmi munkássága nem merült ki az idegen
művek másolásában. Tárgyalásunk során rámutattunk már
Béda Venerabilis páratlanul gazdag és értékes irodalmi alkotá-
saira, melyek folytatását a Karoling reneszánsz ismertetésekor
szintén szemléltettük. Láttuk, hogy azok szinte kizárólag egyhá-
zias jellegűek voltak s vallás-erkölcsi célokat szolgáltak. A kife-
jezetten teológiai irodalom legkiválóbb művelői Ambrosius
Autpertus, Alkuin, Hrabanus Maurus és Paschasius Radbertus
voltak.
Tudománytörténeti szempontból viszont az jellemezte a kora-
középkor bencés íróit, hogy legfőbb elvük az Auctoritas és a
Traditio volt; a Ratio autonómiájának fölvillanását viszonylag
kevés esetben szemlélhettük. Ennek a szellemi beállítottságnak
aztán az lett az igen hasznos következménye, hogy a kor bencés
tudósai kevésbé törekedtek egyéni alkotásokra — föladatukat
inkább abban látták, hogy összegyűjtsék és továbbszármaztassák
az ókor profán és egyházi irodalmi hagyatékát. Ily módon ők
őrizték meg a klasszikus és patrisztikus írók értékeit s azokat
híven, változtatás nélkül mentették át a válságos századokon, s
biztosították fönnmaradásukat az európai kultúra számára.
A kifejezetten egyházias, teológiai témák mellett a történet-
írás terén alkottak legtöbbet a korszak bencései. A legértéke-
sebb ösztönzések ebben a vonatkozásban is Angliából indultak

127-
 ki. Itt nem csupán Béda Venerabilis kitűnő történeti műveire
gondolunk, hanem azokra a 28 oldalon 532 éves ciklust fölölelő
-húsvéttáblákra is, melyek Angliából kerültek a frank biroda-
lomba s ott történeti följegyzések eszközeivé váltak. Az egyes
évszámok mellett ugyanis széles margók voltak, melyek önként
kínálkoztak az év legnevezetesebb eseményeinek párszavas föl-
jegyzésére, miként ezt Korvey IX. századi húsvéttáblái mutat-
ják. így vezették Évkönyveiket, Annalesüket St Denis és St
Bertin szerzetesei a VII., illetőleg a VIII. század közepe óta, kik-
nek példáját aztán mindtöbben követték. Az Annales Sublacen-
ses-nek nevezett történeti följegyzéseket egy computus margó-
jára vezette rá valamelyik subiaciói szerzetes. Ezeket az Annale-
seket — a kor egyébnemü irodalmához hasonlóan — általában
szintén a személytelenség jellemzi. Az írók minden egyéni meg-
jegyzés, magyarázat vagy állásfoglalás nélkül pusztán a tényeket
jegyezték föl. Hátrányuk, hogy igen szűkszavú történeti forrá-
sok, előnyük viszont, hogy megbízhatók s ezért nagyon értéke-
sek.
Megindult aztán a História és a Gesta műfaj művelése is, mely
folyamatos és összefüggő előadásban dolgozta föl tárgyát. Ilyen
volt a VIII. század végén Paulus Diaconus által készített História
Longobardorum, a IX. század közepe táján írt fontenellei apátok
Gestá-ja s az a Constructio is, melyet egy farfai bencés szerkesz-
tett monostora kialakulásáról s 857-ig ábrázolt fejlődéséről.
Ám a kor történetírásának legkedveltebb területe, ahol a szer-
zők egyénisége és a kor fölfogása akadálytalanul érvényesülhe-
tett, a szentek életrajza, a hagiográfia volt. A bencés írók a Szt
Gergely pápa által készített Szt Benedek-vitában látták minta-
képüket — mind a szerző, mind a hős követendő tekintélyként
állott előttük. A műfaj jellegzetes vonásait s az események s még
inkább a frazeológia jó részét is onnét vették át műveikbe. Szt
Gergely arra törekedett, hogy művével sokak lelki épülését szol-
gálja, hogy „multorum aedificationi profutura" legyen. Aldri-
cus, Alkuin életírója ugyancsak kifejezte a reményét, hogy mun-
kája sokak javára, „aedificationi nonnullorum profutura" lesz.
Hagiográfiánk első termékét a bobbiói szerzetesből lett réoméi
apát, Jónás művében szemlélhetjük, aki 660 táján elkészítette
Réomé alapítójának, Szt Jánosnak az életrajzát. Egy század múl-
tán viszont a frank bencésből lett volturnusi apát, Ambrosius
Autpertus írta meg monostora 3 alapítója, Paldo, Taso és Tato
életét. Kortársa, Paulus Diaconus — miként már említettük —
Nagy Szt Gergely pápa történetét állította össze. Ezt egy század-
dal később az ugyancsak montecassinói bencés, Imonide János

128-
diaconus (t 882) újra fogalmazta s a VIII. János pápának aján-
lott művében hősét szinte humanistává alakította át.
A karoling reneszánsz írói nem egy esetben dolgozták át
VIII. századi elődeik műveit. Ők ugyanis sokkal csiszoltabb, mű-
veltebb stílussal rendelkeztek s fölfogásuk, életszemléletük is
több tekintetben módosult. Az ő alkotásaik már azt az irodalmi
műfajt, a „legendá"-t képviselték, mely a történeti művek és a
vallásos tárgyú szépirodalom közt foglal helyet. Közöttük is van-
nak ugyan olyan életrajzok, melyekben — pl. Paschasius Rad-
bertuséban Adalhardról és Waláról, Candiduséban Eigilről — a
csodás elemek hiányoznak, mégis oly kiváló írók is, mint Alkuin,
Walafrid Strabo, Servatus Lupus szinte kánonszerűen beleszőt-
ték legendáikba a Szt Gergely pápa művében vagy az evangé-
liumokban olvasott csodákat. Walafrid Strabo Szt Otmárról ké-
szített történetében gondolt ugyan arra, hogy nem csupán hivő,
hanem szkeptikus olvasói is lesznek — az utóbbiakat azonban
a csodálatos történetei hitelességét illetően forrásaihoz utalta.
A kor csodahajhászó hiszékenysége az ereklyék kultuszával
kapcsolatban is meg-megnyilatkozott. Mióta Chrodegang püspök
760 körül 3 vértanú ereklyéjét magával hozta Rómából és szét-
osztotta monostorai között, azóta a frank birodalomban is meg-
indult a „translatió"-k folyamata. A szentek testének, illetőleg
ereklyéinek ú j sírba, vagy oltárra helyezése alkalmul szolgált
arra is, hogy megírják az illetők életének és csodáinak történe-
tét. Nagy Károly udvarának Homerosa, Angilbert följegyezte,
hogy apátsága, St Riquier számára mily hihetetlenül sok-min-
denféle ereklyét gyűjtött össze a szentföldről, Jeruzsálemből,
Konstantinápolyból, Rómából, s minden országból s ezeket az
ereklyéket hiteleseknek is tartotta. Alkuin ugyan szót emelt az
ereklyetisztelet túlzásai ellen és fontosabbnak tartotta, ha a szen-
tek emlékét a hivők szívükben őrzik meg s életüket utánozni
törekszenek — a korszellem megnyilatkozásának azonban nem
tudott gátat vetni.
Am a VIII. s még inkább a IX. század bencései teljességgel
mégsem elégedtek meg azzal, hogy kizárólagosan egyházi vagy
szerzetesi eszményeiket szolgálják. Voltak olyanok is, akiknek
az érdeklődése a közélet köreire is kiterjedt s természetszerűleg
ott is saját vallás-erkölcsi elveiket kívánták uralomra juttatni.
Utalunk itt arra a niederaltaichi apátságra, melynek 740 körül
lényeges szerepe volt a „Lex Baiuvariorum" kialakításában. Em-
lítést érdemel aztán Fontenelle apátja, Ansegis, aki Nagy Károly
és Jámbor Lajos capitularéit gyűjtötte össze s őrizte meg az utó-

9 Szent B e n e d e k f i a i n a k I. 129
kor számára. Bobbióban a római jogot gyűjtötték és csoportosí-
tották egyházi szempontból.
Jelentős volt Adalhard apátnak már említett, a frank biroda-
lom kormányzásáról szóló ,,De ordine palatii" című munkája is,
melyet számunkra Hincmar érsek tartotta fönn a „Pro institu-
tione Carolomanni regis" c. munkájában. Hincmar írása a „ki-
rály-tükrök" irodalmi műfajához tartozik, melynek célja a ke-
resztény uralkodók erkölcsi egyéniségének megrajzolása, illető-
leg kialakítása. A főpap-szerzők arra hívták föl az uralkodók
figyelmét, hogy miként teljesíthetik hivatásukat úgy, hogy nem-
csak a földi országlásra lesznek érdemesek, hanem méltókká vál-
nak a mennyei koronára is. A Karoling-udvarban jelentkező
ezen publicisztikai műfajnak tán első képviselője volt a Regula-
kommentárt író Smaragdus apát. Amint ott és a „Diadema mo-
nachorum"-ban a szerzetesek számára kívánt lelki tükröt ké-
szíteni, úgy a 820 táján Jámbor Lajosnak ajánlott „Via Regia" c.
művében a királyok valláserkölcsi portrait j át rajzolta meg.

A bazilika- és kolostorépítés római mintái;

a templomfestészet vallás-erkölcsi célzata:
Alkuin téves alapokra állítja a gregorián éneket
A szerzetesek szellemi tevékenységével kapcsolatban kell meg-
emlékeznünk a kolostorok művészetéről is. Itt főleg az építke-
zésről lehet beszélni, mert ezzel a föladattal létük első pillanatá-
tól kezdve szemben találták magukat. Szt Benedek életrajzában
látható, hogy mily tervszerűen irányította a terracinai építke-
zéseket. Regulája LXVI. fejezetében alapelvként szögezte le,
hogy úgy kell építkezni, hogy nemcsak a szűkebb értelemben
vett kolostor, a „claustrum monasterii" (chiostro, cloître, cloister,
kloster), azaz a közös ima-, étkező-, hálóterem, a betegek és az
újoncok helyiségei, hanem minden más szükséges dolog is, „mint
a víz, malom, kert s a különböző műhelyek a monostoron belül
legyenek".
Ezt a föladatot a bencés konventek kulturális igényeik, gaz-
dasági képességeik és terepviszonyaik tekintetbe vétele alapján
folyton tökéletesebb úton-módon igyekeztek megoldani. A VII.
század második felében Biscop Benedek galliai mestereket vitt
magával Angliába, akik, miközben fölépítették wearmouthi és
yarrowi apátságát, az angol-szászokat megismertették a na-
gyobbszabású építkezések titkaival. A VIII. század közepén Szt
Bonifác Bernátra bízta a fritzlari építkezések irányítását. A t u -
datos és pontos tervezés legmagasabb fokát abban a híres kolos-

130-
tori tervrajzban szemlélhetjük, melyet Reichenauban készítettek,
s amelynek másolatát Heitó apát 820 táján küldte meg a szom-
szédos St Gallen apátjának, Gozpertnak.
Sajnos, a bencés építkezések első két századának alkotásait
a népvándorlás hullámai szinte teljesen elpusztították, a meg-
maradt anyagot pedig a későbbi építkezésekben hasznosították.
A Szt Benedek által épített 1 2 X 1 9 méter méretű montecassinói
Szt Márton-kápolnának csupán az alapjait találták meg 1953-
ban. A VIII. század óta azonban vannak olyan adataink és em-
lékeink, melyek alapján a Karoling-kor bencés építészetét leg-
alábbis vázlatszerűen ábrázolhatjuk.
A bencések építkezése természetszerűleg kapcsolódott azokhoz
a klasszikus hagyományokhoz, melyek annyi-sok fizikai és er-
kölcsi megrázkódtatás ellenére sem tűntek el Itáliában. Az épít-
kezés egymással kapcsolatban álló két fő objektuma az orató-
riumból kifejlett templom és a szerzetesek otthona volt.
A meginduló bencés templomépítkezések mintái a római bazi-
likák voltak, melyek téglalap alakú belső térségét rendszerint
2 oszlopsor 3 hajóra tagolta. A keletelt hajók — többször csak
a főhajó — félkör alaprajzú apszisban végződtek. A néppel szem-
benéző oltárt a főhajó nyugati apszisában állították föl. A hajók
közül a középső szélesebb és magasabb volt, mint a 2 mellékhajó
s így azok fölött helyezhették el a templomot megvilágító abla-
kokat. A menyezetet kazettás faburkolat alkotta. A nyugati rész
oromzata előtt gyakran egy atriumnak vagy paradicsomnak
nevezett előcsarnok vagy udvar állott, melyet árkádokkal sze-
gélyezett, az udvar felé nyitott folyosó vett körül.
A montecassinói bazilikát az ú j életet kezdő monostor apátja,
Petronax építette a VIII. század első felében, utódai aztán to-
vább fejlesztették és díszítették. A belső térséget 24 oszlop ta-
golta 3 hajóra. A volturnusi apátság 22 X 44 m keretes bazaliká-
jában 32 oszlop állott. Ugyanilyen bazilikás típusú 5, illetőleg
3 hajós épület volt a római Szt Pál és a milánói Szt Ambrus ko-
lostor temploma is.
A frank birodalomban kezdetben inkább csak kápolnákat épí-
tettek a bencések — Corbieban és Jumiégesban 3, az arrasi St
Vaastban 6 kápolna volt. De tmplomaik is még csak fából ké-
szültek. Később ezeket a kis szentélyeket egy nagyobb temp-
lomban egyesítették s Nagy Károly korában kezdődött a kőépít-
kezés. Mintául a frankok is a római bazilikát tekintették, de
annak alaprajzán többféle módosítást eszközöltek.
Angilbert apát a VIÍI. század végén építette azt a st riquieri
templomot, melynek egy XI. századi kódexben talált képét a
9
* 131
XVII. században jelentették meg nyomtatásban. A kelet-nyugati
irányú, keletelt templomban 3 hosszanti hajó látható, melyet a
két végén 1—1 kereszthajó zár le. A főhajó azonban kelet felé
a kereszthajón túl is folytatódik s ott helyezték el a zsolozsmázó
szerzetesek helyét, a kórust s azon túl, az apszisban az oltárt.
A fő- és kereszthajók találkozásánál alakult négyzetes tér fölött
1—1 nagyobb, a kereszt- és mellékhajók találkozásának külső
falához pedig 1—1, azaz 4 kisebb tornyot építettek. A 819-ben
fölszentelt fuldai templom is háromhajós bazilika volt, melynek
mindkét végét apszis zárta le; a keletiben Szt Bonifác sírja, a
nyugatiban az oltár, előtte a kórus állott. Ugyanilyen három-
hajós bazilika látható a st galleni tervrajzon, melynek keleti és
nyugati végén is kórust s 1—1 apszist alakítottak ki s mindkét
apszisba 1—1 oltárt állítottak. A nyugati oromzat uralkodó jel-
legét az apszis 2 oldalán látható 1—1 torony biztosította.
Ám a 830 táján épített korveyi templom már az első lépést
jelentette a latin keresztes alaprajz felé, mely aztán nemcsak a
román, hanem a gótikus templomok számára is uralkodó forma
lett. Ott ugyanis a 3 hosszanti mellett már csak 1 kereszthajót
alkalmaztak, mely azokat a keleti részben vágta. A fő- és a ke-
reszthajó találkozásánál lévő „Vierung" az egységessé vált belső
t é r központja s a hajók méreteinek egysége lett. Ily módon a
templom belsejének súlypontja a főhajónak a kereszthajótól ke-
letre eső részébe került, mert ott állott a stallumokkal ellátott
kórus s a főapszisban az oltár — a bencés liturgikus élet fő-
helye. A század közepe táján épült hatalmas auxerrei St Ger-
main bazilika nyugati oromzatát díszítő két torony is jellegze-
tes eleme lett a később kibontakozó román építészeti stílus
templomainak.
A templomok belső díszítését a kőfaragók, s még inkább a
festők végezték, de nem öncéllal, nem a ,,l'art pour ľart" jegyé-
ben. Ismerték ugyanis Szt Gergely fölfogását, aki szerint „az
egyházakban azért kell alkalmazni a festményeket, hogy azok,
akik nem ismerik a betűket, legalább a falakon szemlélve olvas-
hassák azt, amit a kódexekben nem tudnak olvasni". Ám ennek
emlékei közül alig maradt valami korunkra. A volturnusi apát-
ság oratóriumának freskói s az Ansegis apát által készíttetett
fontenellei képek a IX. száziad elejéről valók. A kőfaragók mun-
kái még eléggé nyersek, durvák voltak. Az oszlopok díszítését
sokkal inkább kalapáccsal, mint vésővel végezték.
Bár korunkból, a VII—IX. századból nem maradt fönn bencés
monostor, annak formáját egyrészt az azzal szerves kapcsolat-

132-
ban álló későbbi épületekből következtethetjük, másrészt a már
említett st galleni tervrajzon szemlélhetjük.
A szűkebb értelemben vett kolostor, a „claustrum" mintáját
a keleti (szír) és a római építkezés, annak átriumos és peristylu-
mos zárt családi háza szolgáltatta. A kolostor rendszerint az erő-
sebben megépített templom védelme alá került. Itáliában néha
— hogy árnyékot kapjon — a keletelt bazilikától északra he-
lyezkedett el, általában azonban a déli falhoz támaszkodott,
hogy az északi széltől, esőtől, vihartól lehetőleg mentve legyen.
A kolostor egy négyszögletes udvart vett körül, mely udvart
folyosó övezett. Ennek az udvarra néző s árkádosán kiképzett
oldala az időjárásra való tekintettel Dél-Európában rendszerint
nyitott, egyebütt azonban sokszor zárt volt, illetőleg ajtók, ab-
lakok nyíltak róla az udvarra, a quadraturára. Ennek a kereszt-
folyosónak az északi részéből a templomba, a többiből pedig a
különféle helyiségekbe lehetett jutni. így a keleti részén volt a
háló terem, honnét közvetlenül lehetett a templomba, illetőleg
a kórusra menni. A déli oldalra került a refectorium, a mele-
gedő hely s gyakran a fürdő is. A konyha vagy ezen a szárnyon
állott vagy — mint a későbbi angol emlékek mutatják — ettől
délnyugat irányban kissé távolabb, hogy ezáltal védjék a temp-
lomot a füsttől, a kolostort a tűzvésztől. A nyugati oldalon szo-
kott lenni az apát lakása, a portás cellája s a fogadó vagy tár-
salgó szoba, a „locutorium". Mivel a szerzetesek élete jórészt
imádságban és tanulmányokban telt el, az oda szükséges köny-
vek rendszerint a templom déli (a keresztfolyosó északi) falába
süllyesztett könyvszekrényben álltak s ha külön helyiség nem
volt, akkor arra a részre került a „scriptorium" is.
A nagyobb kolostorok ezen a „claustrum"-on kívül szokták
elhelyezni az iskolát, az utasok és vendégek helyiségeit, a
gyógynövények kertjét s a temetőt. Hasonlóképpen a külső ud-
varba kerültek a gazdasági központokká lett apátságok raktárai
és műhelyei is. A szaracénok támadásaival szemben már a IX.
század óta kezdték erődíteni, fallal körülvenni a veszélyeztetett
nagyobb monostorokat.
A fölszerelés, a bútorzat ezekben a századokban természetesen
kezdetleges volt. A szék használata még kiváltságszámba ment az
egyházi és világi előkelőségek számára. Az ablakokat az üveg
drágasága és ritkasága miatt inkább deszkalapokkal zárták el.
Reichenau azonban már a IX. században az akkor épülő Korvey-
ben dolgoztatta az üvegkészítéshez értő egyik szerzetéset, festői
pedig a st galleni apát lakását díszítették képekkel.
Amíg tehát az építészetet inkább csak irányították a bencé-

133-
sek, addig a festészet és az iparművészet szinte kizárólagosan
szerzetesi foglalkozás volt korunkban. Ök készítették a templo-
mok fém- és textilfölszerelését, a kelyheket, ereklye-, lámpa-,
tömjéntartókat, a drága szövetű miseruhákat, oltárterítőket, ők
kötötték a könyveket s ők voltak az üvegkészítés mesterei is. Ám
alkotásaikból alig maradt valami korunkra.
A zene- és énekművészet, az „ars musicae" ápolása és terjesz-
tése tekintetében ugyancsak a szerzetesek fáradoztak legtöbbet
és legnagyobb eredménnyel. Említettük már, hogy az egyházi
ének kiváló szervezője Szt Gergely pápa s az ő „Schola canto-
rum"-ja volt. Annak szellemét és eljárását plántálták át Angliába
a római hithirdetők s azt erősítette a Schola későbbi „archican-
tor"-a, János apát, mikor Biscop Benedek hívására 678-ban Ang-
liába ment. Ezeknek a római s angol hagyományoknak lett to-
vábbszármaztató j a Alkuin, mikor a yorki mintájára Aachenben,
majd Toursban énekiskolát szervezett, melynek hatása a többi
kolostori iskolára is kisugárzódott.
A bencés énekiskolák között aztán St Gallen jelentősége emel-
kedett ki. Alapját az a Romanus vetette meg, aki a római Schola
cantorum tagja volt s 790-ben Adorján (Hadrianus) pápa kíván-
ságára települt át a frank birodalomba. A st galleni bencéssé lett
Romanus nyomán vált a IX. század közepe után a kolostor a
gregorián ének és zene központjává, mely aztán a liturgikus köl-
tészetet is irányította. Mindezekről azonban csak a következő
fejezetben fogunk tárgyalni.
Alkuin az „ars musicae" tudományos részével, a gregorián
ének elméletével is behatóan foglalkozott. Kár, hogy ezen a téren
nem a rendelkezésre álló gregorián dallamokat elemezve állapí-
totta meg annak szabályait, hanem Boethius téves zeneelméleti
munkájára támaszkodott. Amikor ugyanis Boethius az antik gö-
rög zeneelméletet átültette a latin kultúrtalajba, nagy hibát
követett el. Nem vette észre, hogy a görögök a hangokat fölülről
lefelé számították s nevezték el s ezt a görög skálát változtatás
nélkül alkalmazta a latin zenére, melyben pedig alulról fölfelé
olvasták a hangokat. Ezt az alapvető tévedést átvette és a latin
hagyományból táplálkozó gregorián énekre alkalmazta Alkuin
e téves fölfogása általánossá vált az utána és nyomában kifej-
lett zeneelméleti irodalomban. A IX. század második felében a
réoméi apátság szerzetese, Aurelián észrevette ugyan, hogy ez a
rendszer nem alkalmazható a gregorián énekre s azon legalább
annyit módosított, hogy a nyolc hangnemet néggyel gyarapí-
totta. Az ő korában az auxerrei Heiric és tanítványa, Rémig
szintén sokat foglalkozott a zene problémáival.

134-
 Az apátságok önellátása, „autarkiá"-ja
Az apátságok lakói természetszerűleg nemcsak tudományos,
irodalmi és művészeti tevékenységet fejtettek ki. Sokan voltak
közöttük olyanok is, akik gazdasági munkát végeztek vagy leg-
alább irányították azt. Ide tartozott a háztartás ellátása, a kü-
lönféle műhelyek vezetése. A túlnyomó részben vidéken épült
monostorok —• Szt Benedek kívánságára — önellátásra rendez-
kedtek be s ezért önmaguknak kellett gondoskodniok az ösz-
szes kézműves munkák elvégzéséről is. Így a malom mellett
megvolt a pékek és mészárosok, szabók és cipészek, az asztalo-
sok, bognárok, esztergályosok, kovácsok és ötvösök műhelye is.
A IX. századi nagy apátságoknak nemcsak házaik, hanem —
mint St Riquiernek — külön utcáik voltak a különböző kézmű-
vesek, ,,operarius"-ok számára. Önálló iparos osztályról ennek
ellenére sem beszélhetünk korunkban. Bár ezeknek a kézműve-
seknek legnagyobb része értette mesterségét, azt mégsem kizá-
rólagosan, hanem a mezőgazdaság mellett gyakorolta, amikor
szerződése értelmében időnként bevonult az apátság valamelyik
műhelyébe. A szövés-fonást rendszerint nők, a férfi iparosok
hozzátartozói végezték. A műhelyek főnöke a bencés „camera-
rius" volt, nagyobb üzemeknél, „manufacturá"-knál viszont több
szerzetes is részt vett a munkában, annak irányításában. A
munka tervszerű folyamatossága s a munkások állandósulása és
specializálódása s ezzel az önálló iparos osztály kialakulása csak
később következett be és a céhrendszerben nyert szervezett for-
mát.

Az agrárkultúra jormái, mennyiségi és minőségi fejlesztése;

az ipar és kereskedelem megindulása
Az apátságok legnagyobb része patakok, folyók mentén, er-
dők mélyén vagy hegyek ormán épült föl s ott lett a kolostori
nagybirtok központjává. A gazdálkodás módjáról St Germain-
des-Prés apátjának, Irminonnak a IX. század elején készített ,
birtok- és jövedelmi leltára, inventári uma tájékoztat bennünket.
A monostori birtok két részre oszlott. Az egyik részt, a ,,pars
dominica"-t mint uradalmat saját kezelésükben tartották s szol-
gáiakkal, „servus"-aikkal és szabad napszámosaikkal „famu-
lus"-aikkal s bérlőik, „colonus"-aik kézi és fogatos segítségével
művelték. Ennek a majoros vagy allodiális gazdálkodásnak az
irányítása és ellenőrzése sok szerzetes munkáját is igénybe vette.
Mivel egyes birtokok gyakran oly távol estek a központtól, a

135-
monostortól, hogy azok gazdálkodását onnét nem lehetett ered-
ményesen vezetni, szükségessé vált, hogy egy-egy bencés pré-
post főnöksége alatt néhány szerzetes állandóan ezeken a távoli
,,obedientiá"-kon vagy „céllá"-kon tartózkodjék.
A birtokok, nagyobb része, a „pars tributaria" hosszabb-rövi-
debb ideig szabad állapotú vagy uruk szolgálatára kötelezett bér-
lők kezén volt, akik tetszésük szerint gazdálkodtak rajta.
Mauroaldus farfai apát (t 802) már tovább ment ezen az úton,
amikor bevezette az „örök bérlet" intézményét, minek követ-
keztében a bérlők szinte tulajdonosaivá váltak birtokuknak. El-
lenszolgáltatásukat, „tributum"-ukat különböző formában rót-
ták le földesuraikkal szemben.
Voltak, akik a saját kezelésben levő birtokok gazdálkodásá-
nak irányításában segédkeztek. Mások az apátsági falvak köz-
igazgatását vezették vagy rendfönntartói, illetőleg katonai szol-
gálatot teljesítettek. Az apátsági népek hűbéres társadalmának
ők voltak a vezetői, az „officialis"-ai, kiknek élén a legfőbb ha-
talmat gyakorló civil „advocatus" állott. A bérlők legnagyobb
része a terménygazdálkodás ezen korában állatokból és termé-
nyekből álló bérletet s némi pénzt fizetett s bizonyos meghatá-
rozott kézi vagy fogatos munkával, „robot"-tal járult hozzá az
urasági, a saját kezelésben levő birtokok megműveléséhez. De a
föntebb említett kézművesek túlnyomó része is közülük ke-
rült ki.
A bencések ezen működése főleg két irányban fejlesztette a
koraközépkor gazdasági kultúráját és civilizációját. A germánok-
lakta vidékeken akkor még sok volt a járhatatlan őserdő s a
használhatatlan mocsaras terület. Ezek nagy részét a bencések
és népeik alakították át kultúrtalajjá. Fulda és Heidenheim
apátjairól, Szt Sturmiról és Szt Wynnebaldról följegyezték, hogy
a VIII. század közepén szerzeteseikkel együtt irtották a vadont,
vágták a fákat és tüzelték a bozótokat. A kolostori nagybirtokok
kialakulása után ezt a munkát már csak irányították a bencések.
Az erdők irtása, mocsarak kiszárítása, vadvizek levezetése, fo-
lyók szabályozása, csatornák készítése s ezzel kapcsolatban utak
és hidak építése sok helyen megváltoztatta a táj képét s hatal-
mas, addig műveletlen területet hajtott a kultúra szolgálatába.
Az ott letelepedett apátsági népek hajlékaiból (mansio) major-
ságok és falvak (curtis, villa) alakultak, melyek a társas emberi
lét új otthonai Zettek.
A szerzetesi gazdálkodás másik áldásos hatása a gabonamag-
vakon túlmenő minőségi termelésben mutatkozott. A klasszikus
irodalom ide vonatkozó részének tanulmányozása s a régebbi

136-
kultúrterületek és gazdasági módszerek ismerete révén a bencé-
sek sok tekintetben fölényben voltak a germánok primitív gaz-
dasági tudásával szemben. így a farfai kolostorból terjedt el
Columella „De re rustica" c. gazdasági munkájának ismerete,
amit aztán híres verses művében, a Hortulusban Walafrid Strabo
is fölhasznált. De a Regula is ismételten emlegette a kertet, s a
gyümölcs- és főzelékfélék szerepét a kolostor háztartásában. S az
apátságok közelében rendszerint meg is találhatók a kertek, me-
lyekben zöldséget, veteményeket, gyümölcsöket, virágokat, s
gyógynövényeket termesztettek.
A szerzetesek kertművelése természetesen hatással volt az azt
szemlélő népek gazdálkodására s még Nagy Károly is onnét vett
mintát. Hogy a kolostorok példáját követték, azt az is bizonyítja,
hogy a németek sok gyümölcs, virág, zöldség és vetemény nevét
(Frucht, Kirsche, Feige, Rose, Petersilie, Spargel, Linse stb.) a
latinul beszélő szerzetesektől vették át.
A szőlőtermesztés fokozását már csak a szentmiséhez szüksé-
ges bor előállítása végett is szorgalmazták a bencések, mint azt
a fritzlari Szt Wigbert apát életrajzából is láthatjuk. A szőlő-
kultúra intenzitására következtethetünk abból, hogy Arnulf ki-
rály a IX. század vége felé 140 szőlőt adományozott a regens-
burgi St Emmeramnak. Itáliában hasonlóképpen fontosnak tar-
tották az olajfák kultúráját.
Különös gondot fordítottak aztán halastavak létesítésére s a
méhészkedésre. Az első azért volt szükséges, mert a négylábúak-
kal és a szárnyasokkal szemben a halak húsának használatát a
Regula sem tilalmazta, a másik termékét pedig a mécs, gyertya
és mézser készítéséhez használták.
Bár a kolostorok — s általában a koraközépkor nagybirtokai
— önellátásra rendezkedtek be, mégis voltak fölös mezőgazda-
sági terményeik és ipari termékeik, de bizonyos szükségleteik is.
Ebből természetszerűleg köv-tkezett a kereskedelem kifejlő-
dése. Kezdetben ugyan inkább csak csere, kölcsönös ajándéko-
zás volt gyakorlatban, miből aztán kereskedelem alakult ki s
végül megjelent a pénz is mint csereeszköz. Magától értetődő,
hogy inkább a nagyobb apátságok bonyolítottak le szárazon és
vízen jelentősebb kereskedelmet. A Loireon főleg Fleury, a Szaj-
nán St Germain-des-Prés és St Denis, a Rajnán Prüm, a Pón
Bobbio, a tengeren a marseillesi St Victor és St Wandrille ke-
reskedett, de még Farfának is voltak hajói. Az uralkodók sok
apátságnak adtak vámmentességet; Karlmann 769-ben az itáliai
Novalesének biztosított szabad kereskedelmet országában.
A VIII. századtól kezdve mind több apátság kapott vásártar-

137-
tási jogot. A több napig, esetleg hetekig tartó vásárokat (Messe)
rendszerint a monostor védőszentjének ünnepére, a templom
búcsújára vagy az egyházi év valamelyik főbb ünnepére tették,
amikor nagy sokadalom gyűlt össze istentiszteletre, misére
(Messe) az apátság környékén. Híresek voltak Nonantula, Bob-
bio, St Denis vásárai, melyeken valódi nemzetközi társaság je-
lent meg, s ahol főleg luxuscikkeket (arany-, ezüsttárgyakat,
selyem-, és szövetárukat), istentisztelethez szükséges dolgokat
(tömjént, olajat, bort, viaszt) s rabszolgákat adtak-vettek.
Ugyanakkor — a VIII. és a IX. században — több frank apát-
ság pl. St Denis, Jumiéges, Corbie, Korvey, Prüm) nyert pénz-
verési jogot. A kereskedelem és a pénzforgalom erősödésével így
lettek a nagyobb apátságok — az itáliai kereskedő városok s azok
polgárai mellett — a pénzkölcsönzés fontos tényezőivé. Ők azon-
ban a kölcsönt nem kamat, hanem zálog (pl. birtok, halastó) el-
lenében adták. A kölcsönzés ideje alatt az övöké lett a zálog jö-
vedelme — de maga a zálog is, ha a kikötött időre a hitelező nem
kapta vissza kölcsön adott pénzét.

Az angol-szász apátságok elhanyatlása

A VIII—IX. század bencés életének tárgyalása során szinte
kizárólag a frank birodalom és Itália monostoraira, azok belső
eletére és külső hatására voltunk tekintettel, miközben hallgat-
tunk az angol-szász apátságokról. Ezen eljárásunknak abban
adjuk magyarázatát, hogy amint a kor egyházai és politikai éle-
tének nagy mozgatói a Karolingok s kisebb mértékben a longo-
bard uralkodók voltak, úgy a bencés szerzetesi élet is az ő biro-
dalmukban bontakozott ki legnagyobb arányaiban és legerősebb
hatásaiban.
Fejezetünk elején ismertettük, hogy a római szerzetesség mi-
ként vert gyökeret Angliában s azt a kereszténységre térítve
miként jutott el Béda Venerabilisben, Szt Bonifácban és Alkuin-
ban erkölcsi és szellemi fejlődése csúcspontjára, miközben ben-
céssé is vált. Ám azóta éppen a legértékesebb bencések hagyták
el hazájukat s a frank birodalomban fejtették ki korszalkotó te-
vékenységüket.
Ezen erkölcsi vérveszteségen kívül az is hátrányosan érintette
az angol-szász bencés életet, hogy nagy gazdagságuk nem egy
világi hatalmasságot s egyháziakat is csábított arra, hogy egy-
egy apátságot, annak birtokát megszerezzék maguknak. De még
nagyobb baj volt, hogy 793-ban megindultak azok a skandináv,
majd dán támadások, melyek közül már az első elpusztította

138-
Béda kolostorát, Yarrowot, a következők pedig a IX. század vé-
gére szinte teljesen megsemmisítették a bencés apátságokat s
tönkretették azok lelki, szellemi és anyagi kultúráját.

A bencések és Nyugat vallási és kulturális fejlődése

Korszakunk — a koraközépkor — bencés életének tárgyalá-
sát a mondottak összefoglalásával fejezzük be. Történetünk jel-
legzetességét abban látjuk, hogy a nyugati egyház szerzetesi sza-
bályai között egyeduralomra jutott a Regula — Szt Benedek
eszmevilága meghódította annak monostorait. Ez, a világgal szo-
ros kapcsolatban levő bencés szerzetesség aztán kialakította a
nyugati keresztény kultúrközösséget, a „Respublica Christi-
ana"-t. Az eszme Nagy Szt Gergely indítására a lassanként ben-
céssé váló szerzetesség századokon át tartó tudatos és szívós
munkája következtében öltött testet, valósult meg. Szt Benedek
gondolatvilága idők folyamán természetszerűleg fejlődött, mó-
dosult, teljesebbé vált, mert az Angliában élő szerzetesek és
frank követőik nem elégedtek meg az öncélú, zárt élettel, hanem
a hithirdetés és az egyházszervezés munkája mellett magasfokú
keresztény kultúrát is alakítottak ki. Az új szellemi és anyagi
kultúrának a bencés monostorok lettek példát mutató központ-
jai a fejlődésnek indult germán népek számára.
A VII.—IX. század bencéseiben erős missziós lelkület fejlődött
ki. Annak egyik forrása nyilvánvalóan maga a Regula volt, mely
arra tanította a szerzeteseket, hogy „minden helyen ugyanazt
az egy Urat szolgáljuk, ugyanannak az egy Királynak katonás-
kodunk" (LXI. 26—27). Ez a lelkület vitte őket Rómából Ang-
liába, hogy új hazájukban is régi erővel valósítsák meg és ter-
jesszék a keresztény világnézetet és életmódot.
Ez a missziós lelkület hatotta át a korszak vezető bencéseit
s ez, a kor követelményeihez alkalmazkodó szellemiség terem-
tette meg a jogi kapcsolatok és szervezeti előírások nélkül is a
bencés rendnek, az „ordo monasticus"-nak azt az erkölcsi egy-
ségét, mely aztán a nyugati kereszténység kulturális egységét
alakította ki. Ezt a tényt világosan szemlélhetjük a Szt Benedek
hagyományain újjáépülő olasz Montecassinón, ahol a VIII. szá-
zadban az angol Willebald, a német Sturmi, a francia Adalhard
élte, illetőleg ismerte meg a reguláris bencés életet. Ennek a ben-
cés és keresztény univerzalizmusnak volt fáradhatatlan apostola
az az angol Szt Bonifác, aki megjárta az olasz, francia és német
területeket, az a francia Servatus Lupus, aki a pápával levele-
zett, Fuldában és Yorkban tartózkodott s az az angol Alkuin,

139-
kinek figyelme, írásbeli érintkezése és hatása kiterjedt egész
Nyugatra — Tourstól a Pireneusokig, Rómáig, Salzburgig, Ang-
liáig.
A koraközépkor századai folyamán így vált Szt Benedek a
nyugati szerzetesség patriarchájává s fiai, a bencések így lettek
a nyugati keresztény kultúrközösség kialakítói. Ennek a kul-
túrközösségnek lelki-vallási vezetője a pápa, a római Egyház
volt, politikai irányítója pedig a karoling birodalom uralkodója,
a császár.

140
 III. FEJEZET

A BENCÉS ESZME KIVIRÁGZÁSA

ÉS A VALLÁSOS GONDOLAT URALOMRA JUTÁSA
A ROMÁN JAVAKÖZÉPKORBAN

Két korszak határán

A bencés szerzetesség VII.—IX. századi történetének jelleg-
zetessége az egyéni megszentelődés mellett a hithirdető és mű-
veltségterjesztő tevékenység volt, eredménye pedig a nyugati
keresztény kultúrközösség kialakulása. Ennek folyamán a szer-
zetesség és a „világ" között sokszoros és kölcsönös kapcsolat
jött létre. A koraközépkor szerzetessége „humánus"-abbá, lel-
kibbé és kulturáltabbá tette a vele érintkező germán világ élet-
módját, aminek kölcsönhatása viszont szükségszerűen bizonyos
fokú elvilágiasodást vitt a kolostorok falai közé.
A következő korszak, a román javaközépkor, a X.—XII. szá-
zad bencés történetének legjellegzetesebb vonását abban látjuk,
hogy ezt az elvilágiasodási folyamatot igyekezett megállítani,
a szerzetesség életét eredeti céljának, közvetlenül a vallásos esz-
mének a szolgálatába akarta állítani. Ezen cél megvalósítása
által aztán az Egyház és a keresztény társadalom életében is
mélyreható változásokat eszközölt s azok eredménye a javakö-
zépkor szinte kolostoriasan vallásos világnézete és életmódja lett.

Anianei Szt Benedek és reformkísérlete

Az oly jelentős ú j mozgalomnak a gyökerei Nagy Károly ko-
ráig vezetnek vissza, mert a 821-ben meghalt anianei Szt Bene-
dek volt az, aki az Eszmét kigondolta s azt megvalósítani töre-
kedett. A frank király fiatal katonája, az előkelő nyugati gót
családból származó és a palotaiskolában képzett Witiza a longo-
bard háborúban átélt mély lelki megrendülése következtében
fogadalmat tett, hogy a hadjárat befejezése után lemond a vi-
lágról s életét kizárólag Krisztus király szolgálatára és saját lelke
nemesítésére szenteli. így lépett be 774-ben az egyik, Dijon kör-
nyékén fekvő kolostorba. Az ott talált élet azonban nem elégí-
tette ki azt a férfiút, aki a neophiták nagylelkűségével a keleti

141-
remeték szigorú aszkézisét kívánta gyakorolni. Ezért visszatért
szülőföldjére s nem messze Montpelliertől, az Aniane patak mel-
lett épített kolostort a maga és néhány hasonló gondolkodású
társa számára. Kora szerzetességének közfelfogásával szemben
a szellemi tevékenység helyett a kézi munka fontosságát hang-
súlyozta; önmegtagadása már önsanyargatást jelentett, a sze-
génység szigorú fogalmazását még a templomi fölszerelésben is
alkalmazta.
A túlzottan aszketikus fölfogását később módosította anianei
Benedek. Először ugyanis a Regulát — Szt Benedek szerény-
kedő kifejezését szó szerint véve — mint a szerzetes életre szóló
bevezetést, „minimám inchoationis regulám" tekintette, 782 óta
azonban már azt, annak lehető hű, betűszerint való megvalósí-
tását tette a kolostori élet alapjává. Fölfogása igazolására állí-
totta össze a „Codex regularum"-ot, mely a különböző keleti
és nyugati szerzetesi szabályokat tartalmazza. Ezért szerkesztette
meg a „Concordia regularum" c. művét, melyben azt igyekezett
igazolni, hogy Szt Benedek regulája teljesen a szerzetesi hagyo-
mányokban gyökerezik, a különböző szabályok értékeit össze-
sítve tartalmazza. Ezért lett a szerzetesi élet legtökéletesebb irá-
nyítója a Regula s ezért kellett a helyes szerzetesi életnek azon
alapulnia s azt megvalósítania. Fölfogásának ezt a módosulását
külsőleg is mutatta pompás ú j temploma és gazdag könyvtára.
A anianei kolostorban elméletben és gyakorlatban kialakított
életformáját az erős meggyőződéssel és nagy tetterővel rendel-
kező apát tőle telhetőleg terjeszteni, általánossá tenni törekedett.
Annak ideje Nagy Károly halálával (814) érkezett el, amikor
az új császár, Jámbor Lajos mellett ő lett a legbizalmasabb ta-
nácsadó, az udvar legbefolyásosabb embere.
Székhelyét az anianei kolostorból az aacheni udvar közelében
fölépített indei apátságba, Kornelimünsterbe tette át s ezt akarta
az új kolostori szellem iskolájává fejleszteni. Ebből a célból kü-
lönböző kolostoraiból válogatta össze azokat a szerzeteseket (lec-
tos fratres), akiknek az lett a föladata, hogy az új életformát
járásban-kelésben, modorban, fegyelemben kialakítsák és má-
soknak bemutassák.
Tervei megvalósítására csakhamar a világi hatalom, a császár
támogatását is igénybe vette. 816-ban ővele hívatta össze
Aachenbe a frank birodalom apátainak azt a nagykáptalanját,
melynek célja az új bencés életforma megteremtése volt. Az ott
megfogalmazott és császári rendeletként 817-ben kiadott „Ca-
pitulare Monasticum" és életrajza nyomán látjuk, milyen élet-
módot kívánt anianei Szt Benedek kialakítani. Nagy Károly és

142-
Alkuin szociális-kulturális irányzatával szemben a monasztikus
vonást, az öncélú, a befelé fordult életet igyekezett uralkodóvá
tenni. Azt akarta, hogy a kolostor a Regula nyomán csupán az
„opus Dei" otthona és a szerzetesi tökéletesedés iskolája legyen.
A kolostort a legnagyobb mértékben el akarta zárni a világtól.
A klauzúra törvényét oly szigorúan értelmezte, hogy még a ko-
lostor klerikusainak; bennlakását is tilalmazta s a „külső iskolá-
kat" is megszüntette, hogy a világból még gyermekek, ifjak és
papok se járhassanak be a kolostorba.
A szerzetesi tevékenység legjelentősebb része mennyiségileg
is az „opus Dei" lett. Bár a káptalani határozat azt mondotta,
hogy az istentiszteletet a Regula előírásai szerint kell végezni,
ahhoz jelentős új részeket kapcsoltak. így naponként 5—5 zsol-
tárt imádkoztak az élő, majd a meghalt keresztényekért s az
elhunyt rendtársakért. Naponként háromszor végiglátogatták a
templom oltárait, ahol a „trina oratio" keretében egy-egy mi-
atyánkot mondtak s fölébresztették magukban a hit és a bűnbánat
érzelmeit. A Príma után tartott „capitulum"-on a napi martyro-
logiumot, majd a Regulának vagy valamelyik homiliának egy-
egy részletét olvasták föl, utána pedig bűnbevallást végeztek.
Hasonlóképpen a liturgikus szellem erősödését mutatta a napon-
ként mondott halotti officium és a „mandatum" végzésének
szabályozása s az az előírás is, hogy a konyhán, malomban vagy
műhelyben dolgozó szerzetesek munkájuk közben zsoltárokat
énekeljenek. A közösségben végzett ezen „opus Dei" mellett
természetesen megvolt a lehetősége a magán áhitatgyakorlatok-
nak is.
Benedek a munka tekintetében is vissza akart térni a Regula
fölfogásához, mely a szellemi munkát az istentisztelettel és a
lelki élettel kapcsolatos olvasmányokra és elmélkedésekre kor-
látozta. A klasszikusok tanulmányozása, a tudományos és iro-
dalmi működés kívül esett a Regula s az ő érdeklődési körén.
Ezzel szemben hangsúlyozta a kézi munka jelentőségét s azt az
összes szerzetesekre kötelezővé kívánta tenni. Nemcsak a házban
és a műhelyekben akarta foglalkoztatni a szerzeteseket, hanem
szükség esetén a mezőgazdaságban is.
Anyagi ellátás terén általában a Regula elvei irányították, de
bizonyos liturgikus színezetet ott is láthatunk. így karácsony és
húsvét négy napig tartó ünnepére engedélyezte a szárnyasok
húsának élvezetét, nagypénteken viszont csupán kenyeret és vi-
zet kaptak szerzetesei. Aszketikus egysénisége megnyilatkozott
akkor is, amikor a „flagellatio"-ról úgy rendelkezett, hogy a me-
zítelen testen végzendő ostorozás ne mások szemeláttára történ-

143-
j ék. A szegénygondozás tekintetében azt kívánta, hogy a kolos-
tor és a templom javára tett adományok tizede a szegényeket
illesse.
Szervezeti szempontból nem volt híve a túlságosan népes kö-
zösségeknek. A 30—40 tagú konventeket tartotta célszerűeknek.
A közös élet gyakorlatainak akadálytalan végzése végett viszont
az apátságoktól messzebb fekvő, de hozzájuk tartozó cellákba
vagy obedienciákba is legalább 6 szerzetest kívánt helyezni.
Az apátoktól elvárta, hogy minden vonatkozásban vegyenek
részt a közösség életében s a közösség bizalmát élvező elöljáró-
kat szükség nélkül ne váltogassák. Abból a rendelkezésből azon-
ban, hogy a perjel föltétlenül szerzetes legyen, látszik, hogy ő
is számolt azzal az esettel, amikor a kolostor élére nem szerze-
tes, hanem más egyházi személy kerül.

Centralizációja mögött széthull Nagy Károly egységes birodalma

Anianei Benedek megtervezte a szerzetesi életnek azt a for-
máját, melynek célja a Regula lehető hűséggel való követése,
az aszketikus eszme lehető tökéletes megvalósítása volt. Mivel
ezt az életformát nemcsak saját, hanem a karoling birodalom
összes kolostoraiban ki akarta alakítani, olyan rendelkezéseket
is szükségesnek tartott, melyek a Regula fölfogásával ellenke-
zők voltak. A nursiai Szt Benedek eszméje szerint ugyanis a
kolostor önmagában zárt, önálló és minden mástól független csa-
ládi közösség volt. Ezzel szemben anianei Szt Benedek a biro-
dalom kolostorait katonás szervezetben és fegyelemben kívánta
egységesíteni, melynek élén ő állott volna főapáti, illetve gene-
rálisi minőségben. Ez, a Regula szellemétől idegen uniformizálás
még a rendi ruha egyformaságában is kifejeződött volna. A kö-
zös fegyelem megtartását Benedek főapát az általa kinevezett
vizitátorokkal akarta ellenőriztetni.
Bár az aacheni bencés káptalant a császár hívta össze, hatá-
rozatait ő nyilvánította állami törvényekké, „capitulare institu-
tum"-má s Benedeket ő állította az összes apátságok élére — az
még sem láthatta meg tervének megvalósulását. Az itáliai ko-
lostorok —- Montecassinóval az élükön — tudatosan távol tar-
tották magukat a káptalantól s a nagy frank apátságok túlnyomó
része sem érezte még szükségét annak a reformnak, mely nem
óhajtott tudomást venni a VII.—VIII. század folyamán kialakult
értékes hagyományokról, illetőleg azokat megszüntetni töreke-
dett. így történt, hogy. mikor az aacheni káptalan után néhány
évre, 821-ben meghalt anianei Szt Benedek, reformja csak a

144-
közvetlen irányítása alatt álló tíz s egynéhány kolostorban vert
mélyebb gyökeret. Az apatságok legtöbbje még évtizedeken át
változatlanul élte azt az életet, melynek eszményei az istentisz-
telet méltó végzése, az erkölcsi tökéletesedés komoly ápolása
s az egyház és a társadalom javát szolgáló kulturális munka
voltak — Hrabanus Maurus, Paschasius Radbertus, Servatus
Lupus és társaik példája nyomán.
A szerzetesség élete — miként az előző fejezetben láttuk —
a VII. század óta, különösen pedig a karoling korban sokszoros
szállal kapcsolódott a közélettel, a kolostort körülvevő egyházi
és világi társadalom feudális életével. Amikor aztán ez az élet
a IX. század második felében válságba került, a válság hasonló
méretekben jelentkezett a kolostorokban is.
Nagy Károly politikai alkotása rövid életű volt. Az Imperium
fölbomlott, az azt összetartó központi hatalom elernyedt. Jámbor
Lajos fiai atyjuk halála után, 843-ban a birodalmat három: a
nyugati, francia — a keleti, német — s a Lotharingiát és Itáliát
magába foglaló középső részre osztották. Az utódok azonban ezt
a három részt sem tudták összetartani.
A nagy hűbérurak önállósulási törekvése következtében a IX.
század végére Aquitania, Burgundia, Normandia, függetlenülése
után a francia uralom már csak a Loiretól a Scheldeig húzódó
területre zsugorodott, ahol aztán Párizs grófja, Odó és utódai,
a Capetingek vetették meg hatalmuk alapját. Itália birtokáért
a karoling rokonságból származó friauli Berengár, a spoletói
Wido, s a német Arnulf küzdöttek a század végéig anélkül, hogy
érdemleges döntést érhettek volna el s a részekre bomlott fél-
sziget így századokon át anarchikus harcok színtere maradt. A
központi hatalom legelőbb az új német királyságban szilárdult
meg. A karinthiai Arnulf, a frank Konrád s a szász Henrik küz-
delmei után az utóbbi fia, Nagy Ottó (936—973) teljesen ura lett
a helyzetnek s a német egység megteremtése után Nagy Károly
jogutódaként a császári méltóságot is igényelte a maga és csa-
ládja számára (962). A német, olasz és szláv területeket magába
foglaló német-római császárság aztán 2—3 évszázadon át vezető
hatalma lett Európának.
A karoling birodalom fölbomlása és az ú j államok kialakulása
és megszilárdulása természetesen nem történt háborúk és belső
megrázkódtatások nélkül. A bajok ott voltak a legsúlyosabbak,
ahol a fölbomlás a legnagyobb mérvű volt, s ahol az ú j helyzet
kialakulása, a konszolidáció legtovább késett: Itáliában s még
inkább Franciaországban. Ezekben az évtizedes harcokban élre
kerülő nagy hűbérurak tárgyalni, szövetkezni voltak kénytele-
10 Szent Benedek f i a i n a k I. 145
nek egykori társaikkal, kik az ő segítségükkel hatalomra jutott
uralkodókat nem is tartották többnek, mint elsőnek az egyenlők
között, „primus inter pares"-nak. Központi hatalom hiányában a
jogrend is megingott — jog és törvény helyett az érdek és az erő
irányította a közéletet.

A romlás áradata nem áll meg a kolostorok kapujánál

Ezekben a hosszú harcokban és küzdelmekben az egyházi
nagybirtoknak s az annak erejével rendelkező főpapoknak is fon-
tos szerep jutott s nemegyszer az ő pártállásuk döntötte el,
hogy az ellenfelek közül kié lett a győzelem. Csupán például
utalunk itt a st denisi bencésből lett reimsi érsekre, Hincmarra
(t 882) vagy a reichenaui Hattóra, aki mint apát, mainzi érsek
és kancellár működött ( | 913), kinek kancellári állását barátja,
a st galleni apát és konstanzi püspök, Salomo örökölte (t 919).
Hincmar és még inkább Hatto a legerősebb politikai akaratot
és hatalmat jelentette hazájában.
Ám az uralkodók s a tartományurak éppen ezért rajta voltak,
hogy a püspökségeket és az apátságokat ők töltsék be, s azok
élére hozzátartozóikat vagy érdemes és használható híveiket ál-
lítsák. Hogy a személyek kiválasztásában nem a vallási és egy-
házi, hanem a világi, a politikai szempont volt az irányító, az
a mondottak alapján természetes. Ennek a világiak által ily
szellemben gyakorolt invesztitúrának a jelentősége még világo-
sabbá válik, ha rágondolunk arra, hogy a civil vezető állások
és hűbérbirtokok akkor már örökössé váltak az illető családok-
ban s így azok fölött a hűbérurak már sokkal nehezebben ren-
delkezhettek, mint az egyházi állások és birtokok fölött.
Ehhez, a vallási életre oly káros invesztitúrához aztán nem
ritkán egy másik visszaélés is járult, a simonia, amikor az egy-
házi állás betöltője a kiválasztott személytől pénzt vagy más
anyagi ellenszolgáltatást követelt. Megtörtént, hogy valaki püs-
pökséget adott leányának hozományba, aki aztán megfelelő áron
értékesítette azt. Más érsekséget vásárolt fiának, aki aztán az
egyes, alája tartozó püspöki javadalmakat és állásokat részletek-
ben adta el.
Ezek alapján válik érthetővé a vallás-erkölcsi életnek az a
hanyatlása, eldurvulása, melyet a IX. század második felétől
kezdve az egyházi és a világi társadalom különböző rétegeinél
szemlélhetünk. Az Egyház vezetőinek nagy része nem állt hiva-
tása magaslatán. Az anyagi javak halmozása s az érzéki örömök
hajszolása egyre föltűnőbb jelenség lett. A celibátust nemcsak

146-
a vidéki papság, de a püspökök egy része sem tartotta. A világi
társadalomban az önzés, a gyöngék elnyomása, az „ököljog"'
uralma alakult ki.
A romlás áradata természetesen a kolostorok kapuinál sem
állott meg. Bizonyos elvilágiasodási folyamat már a század eleje
óta látható volt s ez most — a viszonyok hatása alatt — csak
gyorsult és erősödött. A püspökök nemegyszer apátságot kértek
az uralkodótól, hogy nagyobb anyagi erővel állhassanak szolgá-
latára, a királyok pedig katonáikat szállásolták be oda, akik
aztán a jövedelem egy részét maguknak igényelték. De nem
ment ritkaságszámba az sem, hogy világi személy szerzett ma-
gának apátságot. A csupán beneficiumnak tartott apátságba
aztán bevonult az ilyen „laikus apát" feleségével s gyermekeivel
s legfőbb törekvése arra irányult, hogy minél nagyobb hasznot
húzzon a kolostor birtokából. De még ha egyházi személy került
is az apátság élére, annak is sokkal több gondja volt a világi
és politikai ügyekre, mint a kolostori fegyelem s a szerzetesi
élet irányítására. A kolostorok így lassankint megszűntek az
istentisztelet, az erkölcsi tökéletesedés otthonai s a kulturális
munka műhelyei lenni. A X. század elején már ritkaságszámba
ment az olyan apátság, melynek tagjai reguláris életet folytattak.
S ebben a vigasztalan helyzetben — melyet az északi norman-
nok, a déli szaracénok és a keleti-magyarok rabló és pusztító
hadjáratai még csak súlyosbítottak — Rómától sem lehetett
segítséget várni. Ez a kor ugyanis nemcsak Franciaországnak
és Itáliának egyik legszomorúbb korszaka, hanem a pápaságnak
is igazi „vaskora" volt. Rómában hol Itália egyes hatalmasságai,
hol a város uralomra jutott családai ragadták magukhoz a ha-
talmat s bitorolták a pápai trón betöltésének jogát. Ennek kö-
vetkeztében nemegy méltatlan személy került Szt Péter székébe,,
kik közül többen erőszakos halállal haltak meg. A kor legjelleg-
zetesebb alakja az a Marózia volt, kinek egyik fia, Alberik se-
nator 932-től 954-ig az egyházi és a politikai hatalmat tartotta
kezében Rómában, másik fia 19, unokája pedig 18 éves korában
került XI., illetőleg XII. János néven a pápai trónra (931—936r
955—963).

A megújulás vágya
Ezen általánosan tapasztalható erkölcsi és vallási romlás el-
lenhatásaként már a IX. század vége óta mutatkoztak bizonyos
reformtörekvések — zsinati határozatok foglalkoztak velük, jó-
érzésű püspökök és urak hangoztatták azok szükségességét.
10*
147
 A tényleges megújulási mozgalom mégis a szerzetességből in-
dult meg a X. század elején. Szinte ugyanazon időben, de egy-
mástól elszigetelten jelentkeztek a különböző színezetű reform-
törekvések, melyek célja azonos volt: a süllyedtségből való tu-
datos és erőteljes kiemelkedés.
Most, ebben a történeti helyzetben vált igazán hatásossá ania-
nei Szt Benedek eszméje, aki a szerzetesi életet kizárólag a val-
lás-erkölcsi eszme szolgálatába kívánta állítani. Ez az eszme
valójában most öltött testet s a X.—XI. század folyamán átha-
totta nemcsak a szerzetességet, hanem az egyházi és a világi tár-
sadalmat is és kialakította a kereszténység történetének egyik
legszebb korszakát.
Az eszme fejlődésének útját, ritmusát és intenzitását tekintve,
ismét a hatás és ellenhatás elvét látjuk megvalósulni. A süllye-
dés a francia területeken volt a legmélyebb, ezért a megújulás,
a fölemelkedés vágya is ott nyilatkozott meg legerősebben; a
kor erkölcsi nyomorúságát legkevésbé sínylették meg a német
kolostorok, azért a reform szükségességét is ők érezték át leg-
gy öngébben.

A reformtörekvések első sikere

a „világ"-tól függetlenített Cluny létesítése;
Szt Odó alapvetése
A reformmozgalom első ténye a burgundiai királyságban, az
Angliából Itáliába, Hispániából a németekhez vezető utak men-
tén, a Rhön völgyében fekvő Cluny megalapítása volt 909-ben.
Az alapítók, Vilmos, Aquitania hercege és Berno, Baume apátja
világosan látták a szerzetesi élet romlásának okait, azért a bajo-
kat gyökerükben igyekeztek orvosolni. Az alapítólevél a kolostor
számára tartotta fönn az apátválasztás jogát, ami által kizárta
a világi elem befolyását. De a püspöki beavatkozással szemben
is biztosította az apostolfejedelmek tiszteletére szentelt kolos-
tort, amikor közvetlenül a pápa védelme és joghatósága alá he-
lyezte. Az alapítók így törekedtek elérni céljukat, hogy Cluny
a Regula szerint élő szerzetesi közösség és az imádság tiszteletre-
méltó hajléka, ,,venerabile orationis domicilům" lehessen. Hogy
ez a lehetőség valósággá vált, s ezen messze túlmenően Cluny
korszakalkotó mozgalom bölcsőjévé és központjává lett, az első-
sorban Szt Odó érdeme volt.
Szt Odó — miként kiváló utódai is — előkelő családból szár-
mazott. Az otthon kapott műveltségét komoly tanulmányokkal
fejlesztette, majd az említett Vilmos herceg szolgálatába lépett.

148-
Az udvari élet azonban nem felelt meg nemesebb vágyainak,
azért Szt Márton toursi kolostorába vonult, ahol akkor már nem
szerzetesi, hanem kanonoki közösség élt. Tanulmányait Pá-
rizsban fejezte be, ahol a híres bencés tudós, auxerrei Remigius
dialektikai és zenei előadásait hallgatta. Kiváló képzettsége alap-
ján csakhamar a toursi káptalani iskola élére került. Annak
vezetése mellett azonban saját tanulmányait sem hanyagolta
el. Behatóan foglalkozott Nagy Szt Gergellyel, különösen Mo-
ralia in Job művével és Szt Benedek regulájával is. így határozta
el magát a kanonokinál szigorúbb szerzetesi életre. Szándéka
megvalósítására a jóhírű baumei kolostorba kért fölvételt, ahol
rövidesen Berno apát utódjává választották. Ám az ő magas élet-
eszményét még az ottani szerzetesek nagy része sem tette ma-
gáévá, ezért rokonlelkű társaival átvonult Clunybe s az így ön-
állósult Cluny megindulhatott hivatása útján (927).
A nagy műveltséggel, gazdag élettapasztalattal rendelkező,
nemes törekvésű Odó 46 éves volt, amikor átvette Cluny kor-
mányzását. A szerzetes életre vonatkozó nagyszabású fölfogását
a „Collationes" c. művében fejtette ki. A chiliazmus eszméjétől
is megérintett szerző hirdette, hogy veszedelmes idők járnak,
hogy a világot már a vég szorongatja. Szt Ágoston történet-
szemlélete alapján ő is a „Civitas Dei" és a „Civitas diaboli" —
Isten és az ördög országa — harcában látta a földi élet tartal-
mát. Szomorúan szemlélte, hogy az a harc mily elkeseredettség-
gel folyik, s hogy az egyháziak ahelyett, hogy javítanák és segí-
tenék a világiakat, rossz példájukkal Isten parancsainak meg-
vetésére ösztönzik őket. „Mi tehát a mi teendőnk, akik a ki-
nyilatkoztatott kegyelemmel szemléljük, hogy mik az örökké-
valók, — akiknek kötelességünk, hogy a hitből éljünk?!" Hir-
dette, hogy először a világiak hivatott tanítóinak, a szerzetesek-
nek és a papoknak a lelkében kell kialakítani az Isten országát
s csak azután kerülhet sor a keresztény társadalom megjavítá-
sára. A szerzetesi élet átalakításához készen állnak azok az esz-
közök, melyeket Szt Benedek meghatározott. A társadalom meg-
reformálása céljából különös figyelmet kell fordítani az előke-
lőkre. Meg kell értetni velük, hogy Krisztus törvénye őket is
alávetette a papi hatalomnak, mely magasabbrendű, mint az ő
joghatóságuk. A szerző tudatában volt annak, hogy ez az erkölcsi
átalakulás nem történhetik meg harc és szenvedés nélkül; tudta,
hogy sok önmegtagadásra és aszkézisre lesz szükség, de hirdette
azt is, hogy ha test szerint szomorkodunk is a bajok miatt, lel-
künkben örülünk, mert ismerjük a szenvedések és önmegtaga-
dások érdemszerző erejét.

149-
 Míg Odó apát „Collationes"-ében a papság s még inkább a szer-
zetesség példát adó, szociális hivatásával foglalkozott, addig a
Gerald aurillaci grófról készített életrajzában azt a nemes ke-
resztény lovageszményt ábrázolta, melyet szélesebb körökben
majd csak a XI.—XII. században látunk megvalósulni.
Ily eszmék hatották át azt a Szt Odót, aki a „clunyi mozgal-
mat" megindította. Kifejezetten ugyan csak szerzetesi reformra
törekedett, de meg volt győződve, hogy a kolostori élet neme-
sedése a társadalom vallás-erkölcsi megújhodását is nagymér-
tékben fogja munkálni.

Anianei Szt Benedek liturgikus eszméi

beépülnek a „clunyi szokások"-ba
Mikor Szt Odó a clunyi életforma — mint később mondták:
a cluny szokások, „Consuetudines Cluniacenses"-ek kialakításán
dolgozott, a Regulán kívül főleg anianei Szt Benedek hagyomá-
nyaira támaszkodott, melyek a baumei apátságban otthonosak
voltak. Berno apát az autuni Szt Márton-ikolostorból vitte magá-
val azokat 886-ban, Autunt viszont abból a St Savinból népesí-
tették be, mely anianei Szt Benedek közvetlen irányítása alatt
állott. De Szt Odó életrajzírója kifejezetten is megmondotta,
hogy „szokásaik" kialakítója anianei Szt Benedek volt.
Abból azonban, hogy az alapelv, a kolostori élet célja — vene-
rabile orationis domicilium — tekintetében megvolt az egyezés
az anianei és a clunyi fölfogás között, nem következik, hogy az
anianei hagyományokat Clunyben szolgai módon követték volna.
Odó s az őt követő clunyi apátok — Majolus, Odiló, Hugó, Péter
— elég erős egyéniségek voltak ahhoz, hogy a „clunyi szoká-
sok"-at saját belátásuk és koruk vallás-erkölcsi igényei szerint
fejlesszék ki, illetőleg módosítsák.
Ebből következőleg azt sem kell gondolnunk, hogy a „clunyi
szokások" századokon át s minden Clunyhez tartozó monostor-
ban azonos formában és változatlanul valósultak meg. Amit a
következőkben bemutatunk, az, ha nem is kizárólagosan, főleg
mégis a clunyi konvent X.—XII. századi életére vonatkozik. Ez
az életforma minta lett, melyet mások több-kevesebb hűséggel
törekedtek utánozni.
A clunyi életmód legjellegzetesebb vonása kétségtelenül a li-
turgia páratlan mértékű kibontakozása volt. Az Űristen a „ki-
rályok királya, az uralkodók ura", az Űr Jézus az igazi „Krisztus
király", akit állandó és legmagasabbfokú hódolat illet meg.
Ezért az „opus Dei", az istentisztelet végzése a clunyi szerze-

150
tesnek már nem csupán első — miként a Regula kívánja —, ha-
nem napirendjének túlnyomó részét lefoglaló föladata lett.
Az istentisztelet lényeges része volt a reggeli mise s a dél-
előtti ünnepélyes konventmise. Magánmiséket akkor még inkább
csak vasárnaponként mondtak — viszont körmeneteket nemcsak
vasárnap, hanem nyári időben szerdán és pénteken is tartottak.
A konvent legfőbb föladata a napi, a „nagy" officiumok vég-
zése, éneklése volt. A zsolozsmának ehhez a központi részéhez
csatlakoztak aztán a különféle (Szűz Mária, mindenszentek tisz-
teletére, halottakért stb. végzett) ,,kis"-officiumok és a külön-
féleképpen csoportosított (pl. lépcső-, bűnbánati) zsoltárok, me-
lyeket azonban csak recitáltak. Ilyformán kb. négyszer annyi
zsoltárt imádkoztak naponként, mint amennyit a Regula előírt.
Hogy a zsolozsma mennyire lelki igénye volt az alapvetés mun-
káját végző Szt Odónak, mutatja életrajzának az a közlése, hogy
még utazása, lovaglása közben is zsoltárokat énekelt.
A clunyi bencések az Űristen udvari népe voltak. Napjuk túl-
nyomó részét a kóruson töltötték, ahol szinte szakadatlanul
hangzott ajkukról Isten dicsérete. Ezen kötelezettségük alól —
legalábbis részben — azok kaptak fölmentést, akik mint „offi-
cialis"-ok a monostori munkákat végezték vagy irányították, s
akik a konvent számára szükséges szertartáskönyveket, aszketi-
kus műveket írták, illetőleg másolták.
Ennek az őszinte és mély vallásoságnak természetes előfölté-
tele volt a lelki összeszedettség. Ezért tartották különös tiszte-
letben a hallgatást, a csendet, a taciturnitas és a silentium eré-
nyét. Még a szükséges tudnivalókat is legtöbbször csak jelbe-
széddel közölték egymással. Ok, a nagyrészt nemesi, illetőleg
előkelő származású clunyi bencések alakították ki azt a fényes
liturgiát, melynek a nagyszerű templomok, a művészi ének, a
ragyogó egyházi ruhák s egyéb pompás fölszerelések is lényeges
elemét alkották.
Ez a művésziesen finom liturgikus szellem hatotta át nemcsak
istentiszteletüket, hanem egész életüket is. A tisztaság és elő-
kelőség templomukat és kolostorukat egyaránt jellemezte. Ők
már nem tiltották a fürdést, mint a Regula; a mosakodásra, bo-
rotválkozásra s egyáltalán a csinos külsőre tudatosan gondot
fordítottak. Mindezt nemes természetfölöttiség hatotta át. A na-
pontként végzett lábmosás (mandatum), a kéthetenként szokásos
borotválkozás s a — főleg a nyári évszakban — havonként ese-
dékes érvágás is a közösség imája és zsoltáréneklése közepette
történt. Hasonlóképpen végezték annak a búzának a válogatását,
tisztítását és őrlését is, melyből az ostyát sütötték.

151-
 Ugyanez a szellem nyilatkozott meg anyagi ellátásukban is.
Önsanyargatásról nem szólnak a „clunyi szokások" — étkezésük
jóval bőségesebb és változatosabb volt, mint a Reguláé; de a jó-
zan mértéktartásra tudatosan törekedtek. A 2—3 fogásos ebéd-
jükhöz „iustitia"-ként a bor is hozzá tartozott. Az elhunyt jó-
tevőkért végzett istentiszteletük (szentmise, zsolozsma) után pie-
tásuk az ebédlőben is kifejezést nyert, amikor „pietantia" néven
előételfélét s a iustitián kívül ,,caritas"-t, jobbféle bort is kaptak.
Bár Cluny nem akart részt venni a világi s még az egyházi
ügyek intézésében sem s minden erejét sajátos életföladata meg-
valósítására fordította — a hozzá forduló, a feléje vonzódó világ
elöl mégsem zárkózott el. Különös szeretettel gondoskodott a
betegek ápolásáról és a szegények gyámolításáról. Az alamizsnás
testvér kötelessége volt a környék szegényeinek számontartása
és támogatása. Erre a célra rendszeres jövedelmek álltak ren-
delkezésére, s az elhalt szerzetesek járandósága is egy hónapon,
esetleg egy éven át őt illette.
De a nagy mérveket öltött zarándokiások korában fontos volt
az utasok ellátása is. A klauzúrán kívül épített „hospitale"-ban
— hotelben vagy ispotályban — férfiak számára 40, nőknek 30
ágy állott rendelkezésre. 3 napig bárki igénybe vehette a kolos-
tor vendégszeretetét s távozásakor még útravalóval is ellátták.
Az előkelőbb vendégek lakosztályát ,.palatium"-nak, palotának
hívták.
A clunyi élet jellegzetessége tehát a természetfelettiséget su-
gárzó istentisztelet és felebaráti szeretet volt. Ezzel szolgálta
hivatását s így hatott nemesítőleg arra a korra, melyben a földi
javak és anyagi érdekek hajhászása uralkodott.
Cluny életformája abban a tekintetben mégis lényegesen el-
tért a Regula fölfogásától, hogy megbontotta az „ora et labora"
jellegzetesen benedeki egyensúlyát. A Regula napirendjében az
imádság, a testi és a szellemi munka arányos, szinte egyenlő
idővel szerepel. Ám a kézi munkát a clunyi apátok és szerze-
tesek — hasonlóan ahhoz a nemesi társadalomhoz, melyből na-
gyobb részük származott — különösképpen nem értékelték s
azért napirendjükben nem is szerepelt. De a szellemi munka sem
élvezte az angol-szász és a frank kolostorok megbecsülését
Clunyben. Bár az apátok s a szerzetesek nagy része is jelentős
kultúrát vitt magával a kolostorba — ott inkább csak liturgikus
és aszketikus tanulmányokat folytatott. Klasszikus vagy teoló-
giai tudományokkal való foglalkozásnak alig találni nyomát.
Anianei Szt Benedek fölfogása nyomán külső iskola fönntartását
nem látták összeegyeztethetőnek a zárt kolostori élettel s ezért

152-
153-
megelégedtek a szerzetes növendékek szűkebbkörű — a latin
nyelvre, szentírásra, liturgiára, egyházi énekre és zenére vonat-
kozó gyakorlati — kiképzésével.
Ebben állott lényegében az a clunyi életforma, melyet főleg
Szt Odó alakított ki, Szt Majolus s utána mások is írásba fog-
laltak — melynek fönntartásában és terjesztésében látták két
évszázadon át a clunyi apátok legfőbb hivatásukat.

A clunyi mozgalom hódító útja;

Cluny és Róma áldásos kapcsolata;
Szt Majolus, Odiló és Hugo apátsága
A reform, illetőleg az új életforma terjesztése úgy történt,
hogy uralkodók, alapítók s azok jogutódai és püspökök kérték
Clunyt, hogy vegye át kolostorukat s igyekezzék ott saját élet-
módját kialakítani. Az apátok aztán vagy egész konventet vagy
csupán elöljárót küldtek oda, aki — n é h a kisebb-nagyobb nehéz-
ségek árán — több-kevesebb sikerrel megszervezte a monostor
liturgikus jellegű reguláris életét.
A clunyi reform terjedésének első állomása a szintén burgun-
diai Romainmoutier volt, melyet tulajdonosnője, Adelhaid adott
át újjászervezésre Odó apátnak. Utána a már említett Gerald
gróf által alapított aquitaniai Aurillacban vezették be Cluny szo-
kásait. 930-ban viszont a Szt Benedek ereklyéi és a kultúrája
miatt is híres Fleuryt bízta hűbérura Odóra. A szerzetesek ugyan
fegyverrel fogadták a békesség Fejedelméhez hasonlóan szamár-
háton érkező apátot, de aztán hajlottak szavára.
Am a 931. esztendő még jelentősebb volt a clunyi mozgalom
számára. XI. János pápa akkor erősítette meg Cluny alapító-
levelét, melynek következtében biztosította a kolostor szabad
apátválasztó jogát s azt a püspöki jurisdictio alól kivéve, a
szentszék védelme alá fogadta. S ugyanakkor a clunyi életforma
terjesztésére is fölhatalmazta Odót s megengedte, hogy az újjá-
szervezett kolostorokat ő és utódai közvetlen joghatóságuk alá
vonhassák.
így válaszolt Marozia fia Cluny alapítóinak azon nemes föl-
fogására. mely még a pápai tekintély süllyedése idején sem fe-
ledkezett meg arról, hogy az Egyház középpontja az apostolfeje-
delmek sírjánál van. s hogy Szt Péter utóda isteni jogon az egész
Egyház védője és kormányzója. így jött létre Róma és Cluny
között az a szoros kapcsolat, melynek eredménye nemcsak a ha-
talmas méretű szerzetesi reform lett, hanem jórészt a pápai ha-
talom és tekintély megerősödése is.
 A clunyi mozgalom hamarosan utat talált az olasz kolosto-
rokba is. Ennek lehetőségét XI. János testvére és Róma ura, a
„princeps Romanorum", Alberik adta meg 936-ban. Elsőnek a
Szt Pál-apátság vette át a clunyi életmódot. Később Alberik
aventinusi palotáját bocsátotta Odó rendelkezésére, aki ott szer-
vezte meg azt a Szűz Mária-apátságot, mely a clunyi apátok és
a clunyi szellem római otthona lett.
A clunyi mozgalom alapvetésének és megindításának az ér-
deme a 942-ben meghalt Szt Odót illeti — a kiteljesítés dicső-
sége azonban elsősorban Szt Majolus apát (954—994) nevéhez
fűződik.
Mivel a 910 körül született Majolus szülei korán áldozatul
estek a szaracénok gyilkolásának, ifjúságát rokonainál, a maconi
grófoknál töltötte. Tanulmányait Lyonban befejezve pappá lett
s elmúlt már 30 éves, amikor a clunyi élettel megismerkedve föl-
vételét kérte a kolostorba. A szép megjelenésű, kellemes hangú,
az egyházi és világi műveltségben egyaránt otthonos, és termé-
szetfölötti gondolkozású szerzetest hamarosan a könyv- és kincs-
tár élére állították, majd a betegeskedő Aymard apát helyette-
sévé, 954-ben pedig utódjává választották.
Előnyös adottságai és tulajdonságai képesítették Majolust
arra, hogy a reform eszméjét a legmagasabb körökben ismertesse
és terjessze. Mindenekelőtt a burgundi királyi családdal vette föl
az érintkezést. Berta királyné a peterlingeni (Svájc) kolostort
alapította számára s ebben a munkában részt vett már leánya,
Szt Adelhaid is, aki később Nagy Ottó császárnak lett a felesége,
így érthető, hogy Adelhaid fiának, II. Ottó császárnak Majolus
apát lett egyik legbefolyásosabb tanácsadója. Az itáliai reform a
császár támogatásával haladt tovább s ezen az úton fontos állo-
más volt az egykori longobard főváros, Pavia kolostorainak a
megjavítása. A császár környezetében ugyanis gyakran fordultak
meg egyházi és világi előkelőségek, kik közül az ott megismert
új szellemet nem egy igyekezett saját joghatósága területén meg-
honosítani. Jelentős esemény volt aztán a ravennai Apollinaris
in Classe újjászervezése is. Franciaországban Capet Hugo és fia
támogatták törekvéseit. Az aggastyán apát már a Párizs szom-
szédságában fekvő ősi St Denis megújítására indult királyi meg-
bízással — végrehajtásában azonban a halál megakadályozta.
Ez, az előkelő körökben oly járatos és oly mozgalmas életet
élő apát alapjában véve mégis befelé fordult, szerény egyéniség
volt. Legjellemzőbb erénye, alázatossága nyilatkozott meg ab-
ban, hogy sok tanulás és széles körű tudása mellett sem tartotta
magát irodalmi alkotásra hivatottnak, s nemcsak a besançoni

154-
érseki, hanem a pápai székre való jelölését is elhárította magától.
Akkor volt boldog, mikor magába mélyülhetett, amikor lelkét
Ahhoz emelhette, Akinek a dicsősége hevítette, Akiből minden
erejét merítette.
Szt Odó és Szt Majolus működése következtében így alakult
ki a X. század folyamán a clunyi szellem és lelkiség, melynek
hatósugarát Szt Odiló (994—1048) és Szt Hugó (1049—1109) már
nemcsak a szerzetesség irányában növelte, hanem új területekre,
az egyházi és a világi társadalomra is kitérj esztette. Ezáltal
Cluny szerzetesi mozgalma folyton erősödő politikai színezetet
is nyert.
Elődeihez hasonlóan Szt Odiló is előkelő családból származott
962-ben s érett férfikorában (991) lépett be a clunyi kolostorba.
Az agg Majolus hamarosan észrevette kiváló lelki és szellemi
tulajdonságait s már a noviciátus alatt is gyakran igénybe vette
segítségét, két év múlva pedig helyettesévé választotta. Ennek
helyességét rendtársai azáltal igazolták, hogy Majolus halála
után szinte kényszerítették a szerzetesi életben még oly fiatal
Odilót az apáti méltóság elfogadására.
Odiló lelkületét leginkább a magával szemben tanúsított szi-
gorúság s a mások iránt érzett gyöngéd szeretet jellemezte. Asz-
kéta fölfogását és életmódját bizonyították szigorú böjtjei, me-
lyek arcát halvánnyá tették, ciliciuma, amit állandóan hordott
s halála, melyet földre hintett hamun fogadott. Ennek az ön-
magát legyőző aszketizmusnak voltak gyermekei csodálatos lelki
tisztasága és másokkal szemben tanúsított gyöngéd tapintata.
Míg Majolus apát a hibázót mások előtt szokta megfeddeni, hogy
az illető alázatosságát gyakorolja, másokat pedig üdvös féle-
lemmel töltsön el, addig Odiló ezt a megszégyenítéssel járó nyil-
vános feddést megszüntette. A „virgo centennarius"-nak neve-
zett apát lelkületének jellegzetes erénye volt Szűz Mária-tisz-
telete is, melynek homiliáiban hagyta hátra emlékét.
Az elődeitől örökölt értékes erkölcsi tőkén kívül Odiló tehát
szép egyéni képességekkel és készségekkel fogott munkájához.
Szeretetreméltó egyénisége szinte eleve biztosította számára ter-
vei sikerét. Kilencszer járta meg Rómát. A pápák mindig tiszte-
lettel fogadták a chartresi Fulbert által a „szerzetesek ark-
angyalának" nevezett apátot s tőlük telhetőleg támogatták tö-
rekvéseit. A császári udvaron kívül kapcsolatot tartott a bur-
gundi királyi családdal s összeköttetésbe lépett a távoli Magyar-
ország királyával, Istvánnal is.
Nagy eredménye volt Odiló apátnak, mikor évtizedek siker-
telen kísérletei után Hugó apát segítségével újjászervezhette

155-
999-ben a híres Farfát, mely aztán két évszázadon át a clunyi
szellem központja lett Itáliában. Ezt az életmódot foglalták írás-
ba az 1030 40-es években készült „Farfai szokások". Nevezetes
apátsága lett Clunynek a Mantua közelében 1007-ben alapított
Polirone, mely viszont 1080-ban Pragliát népesítette be. Fontos
lépés volt aztán a reform fejlesztése útján, mikor II. Róbert fran-
cia király az összes királyi apátságokat megreformáltatta Odiló-
val. Hatásaiban legjelentősebb működése mégis Hispániához f ű -
ződött, melyet ezért kissé részletesebben kell ismertetnünk.
A hispániai szerzetességnek igen sokáig nem alakult ki egy-
séges arculata. Bár az arab uralomtól ment, északi területeken
már a IX. században fölfedezhetők a Regula nyomai, mégis
az még a XI. század közepén is együtt szerepelt sevillai Izidor
és Fructuosius helyi jellegű szabályaival. Az új szellemet a dél-
franciaországi, a Pireneusokban fekvő Cuixa közvetítette a spa-
nyolok felé. Nagy hatással működött apátja, Guarin; de utóda,
Oliva volt az, aki 1018-ban a nagy és már szintén exempt ka-
talán apátságot, Ripollt joghatósága alá vonta. Viszont Ripollhoz
tartozott többek között az a montserrati kolostor, mely később
a félsziget egyik legjelentősebb kegyhelye és apátsága lett.
Ugyancsak Oliva apát egyik szerzetese hívta föl Sancha király
figyelmét is Clunyre.
A clunyi szellem térhódításának ideje a XI. században érke-
zett el, amikor Navarra királya, Nagy Sancha (970—1035) a fél-
sziget egy részét kiragadta az arabok kezéből s Aragóniát és Cas-
tíliát is országához kapcsolta. 1025 körül ő vette föl az érintke-
zést Odiló apáttal s Clunynek így nyílt alkalom széles körű
hatás kifejtésére Hispániában.
Az első jelentős tény volt, mikor a király az aragon peüai St
Juan 12 szerzetesét Clunybe küldte, hogy megismerjék és el-
sajátítsák annak életmódját. Onnét hazatérve mindnyájukat
apátságok élére állította, hogy ott bevezessék a clunyi szokáso-
kat. Vezetőjük, Paternus, St Juan apátja lett, aki még más tíz
kolostor fölött is rendelkezett. A clunyi szellem ebből az arago-
niai központból terjedt át aztán a navarrai Leyrába és Hirachéba
s 1032-ben már a castíliai Oűába is, melyhez kb. 70 kisebb-
nagyobb kolostor tartozott. Hatása azonban teljesen csak akkor
bontakozott ki, mikor a század második felében Sahagun, Ar-
lanza és Silos is átvette Cluny eszméit. Ezek az apátságok leg-
nagyobb részt megőrizték függetlenségüket, de a század második
fele óta lettek már olyan apátságok is, melyek jogilag is függő
helyzetbe kerültek Clunyvel szemben.
A kolostori reform terén Szt Odiló nyomán haladt tovább

156-
utóda, Szt Hugó. Grófi családból született 1024-ben. Atyjától
erős akaratot, anyjától mély vallásos érzést örökölt. Bár az atya
világi pályára szánta, győzött az anya és a fiú kívánsága s így
Hugó 15 éves korában a clunyi kolostorba léphetett. Odiló apátot
meglepte fiatal szerzetesének páratlanul szép lelkisége, melynek
legértékesebb erénye a hallgatagság, és az imádság szeretete volt.
Életrajzírója szerint „Istenben hallgatott, mindig Istennel beszél-
getett vagy Istenről beszélt". De az alázatosság erényét is rend-
kívüli mértékben gyakorolta. Hogy apát korában is a „fráter
Hugo peccator" aláírást nem külsőséges frázisként használta,
hanem magát valóban bűnös embernek vallotta, azt megmutatta
az 1049-ben tartott reimsi zsinaton. Mikor ugyanis IX. Leó pápa
kívánságára minden jelenlevő főpapnak nyilatkoznia kellett a
nyilvánosság előtt, hogy nem érzi-e magát bűnösnek a simónia
vétkében, ő alázatosan megvallotta, hogy bár az apáti méltó-
ságért semmit sem ígért és nem is adott — teste bizony kívánta,
ha lelke és értelme tiltakozott is ellene. Mindezen erények mel-
lett azt is észrevette Odiló apát ifjú szerzetesében, hogy erős
akarattal is rendelkezik, ami az igazi vezető egyéniségnek egyik
nélkülözhetetlen jellemvonása. így érthető az a föltűnő jelenség,
hogy Odiló apát már 20 éves korában Cluny perjelévé nevezte
ki Hugót, társai pedig öt év múlva — Odiló halála után — mo-
nostoruk és kongregációjuk élére apáttá választották.
A több, mint egy évszázadon át folytatott szakadatlan munka
gyümölcse igazában Hugó apátsága alatt (1049—1109) érett be,
Cluny erkölcsi ereje akkor teljesedett ki. Hatvanéves kormány-
zása folyamán a hozzátartozó monostorok száma megháromszo-
rozódott s közel kétszázra emelkedett. Hódító Vilmos normann
bárói akkor kezdték alapítani azokat az angliai monostorokat
— Lewes, Bermondsey, Wenlock, Castle Acre, Fawersham —,
melyeknek nemcsak a feje, hanem nagyrészt a konventje is
clunyi bencésekből került ki. Bár jogilag nem csatlakozott
Clunyhez, mégis annak életformáját vette át 1080 körül Hirsau
is, mely aztán erőteljes kongregációt szervezett maga körül. En-
nek jellegzetességéről és működéséről a német viszonyok ismer-
tetésénél fogunk részletesebben megemlékezni.

Cluny, a „Második Róma" szervezete Hugó,

hatósugara Petrus Venerabilis korában
A XI. század II. felében a „Második Rómá"-nak nevezett
Cluny valóban lelki és szellemi nagyhatalom lett, melynek élén
Hugó, a „rex Clunyacus", a clunyi király állott. Az ő föladata

157-
lett a naggyá nőtt kongregáció szervezése, amit az egykori clunyi
nagyperjelbal lett pápa, II. Orbán hagyott jóvá. A clunyi monos-
torok helyzete nem egy tekintetben a kor hűbéri társadalmának
tagozódásához hasonlított, s erősen eltért a rendalapító Szt Be-
nedek elgondolásától. Ö ugyanis azt akarta, hogy az egyes mo-
nostorok egymástól függetlenül, a Regula és az apát irányítása
alatt éljék családiasan zárt egyéni életüket. A cél, a szerzetesi
reform érdekében azonban nemcsak ezen a rendelkezésen tették
túl magukat a clunyi apátok, hanem túlhaladtak anianei Szt Be-
nedek elgondolásán is. Ö az erősen központosított hatalmat
némileg meg akarta osztani az apátok nagykáptalanjával és az
ellenőrzést végző vizitátorokkal. Clunyben minden hatalom —
a törvényhozás, a kormányzás és az igazságszolgáltatás — egy
személy, a clunyi apát kezében egyesült, aki azt a maga vá-
lasztott emberei segítségével gyakorolta.
A kongregáció monostorai fölött Cluny állott, mely szabadon
választotta apátját. A monostorok apátságokra és perjelségekre
különültek. Az előbbiek között volt néhány olyan régi és tekin-
télyes monostor, mely szintén maga választhatta apátját — a
clunyi apát csupán ellenőrizte és megerősítette a választást. A
többi apátságot azonban éppúgy a clunyi apát látta el elöljáró-
val, mint a monostorok túlnyomó többségét kitevő perjelségeket
is. Ezeknek a közvetlenül Clunytől függő apátságoknak és per-
jelségeknek aztán gyakran voltak olyan filiális kolostoraik,
„cellá"-ik, melyek kormányzatát és belső életét már ők irányí-
tották.
A clunyi szervezethez tartozó apátságok és perjelségek vehet-
tek föl ugyan növendékeket, de mindannyian Clunynek tettek
engedelmességi fogadalmat. A noviciátust is sokan Clunyben töl-
tötték, miközben megismerkedtek a „clunyi szokások"-kal. Ám
a clunyi szokások ismerete és a Clunytől való jogi függés nem
jelentette a clunyi életmód egyetemes megvalósítását is. Annak
mértéke erősen függött a kor- és a helyi viszonyoktól, főleg a
konventek létszámától. A clunyi konvent évszázadokon keresztül
igen népes volt s a nagyobb monostoroknak is volt 50—60 tagja.
Ezzel szemben igen sok perjelség csak 8—12, a cellák zöme pe-
dig alig néhány taggal rendelkezett. Ily körülmények közt vi-
szont a clunyi életformát nehezen lehetett követni.
A clunyi szervezettel kapcsolatban még azt is meg kell je-
gyeznünk, hogy az erős központosítás szinte teljesen kizárta a
világi elem befolyását. Hasonlóképpen elenyészett a püspöki
joghatóság is, mert a fegyelem megtartásának ellenőrzéséről s
a szükséges javítások elvégzéséről — személyesen vagy meg-

158-
bízottjai révén — a clunyi apát gondoskodott. Ily módon a clu-
nyi kongregáció tagjai nemcsak a patronátus, a kegyúri beavat-
kozások terhétől és veszedelmétől szabadultak meg, hanem a
megyéspüspökök joghatóságával szemben is exemptek lettek.
A nagy apátok kétszázados sorozatát Petrus Venerabilis foly-
tatta és zárta le, aki a Rómában lemondatott Pontius és a csak
rövid ideig működő II. Hugó halála után került Cluny élére.
Az 1122-től 1156-ig kormányzó „tiszteletreméltó" Péter tudo-
mányával és életszentségével egyaránt kivált kortársai között.
Szelídsége és jósága biztosította számára rendtársai bizalmát
és szeretetét, bölcsessége és a benedeki discretio pedig megsze-
rezte azt a tiszteletet és tekintélyt, melyet a kor vezető egyéni-
ségei részéről élvezett. Érintkezésben állott kora pápáival, a bi-
zánci császárral, a francia, a kasztíliai, az aragoniai, a szicíliai,
a norvég királlyal, a jeruzsálemi és a konstantinápolyi pátriár-
kával, érsekekkel és püspökökkel, Szt Bernáttal és sok más te-
kintélyes férfiúval. Vizitációs körútjain Franciaországon kívül
megjárta Itáliát, Hispániát és Angliát. Szt Bernáték támadásai-
val szemben nyugodtan és teljes meggyőződéssel védte Cluny
életformájának létjogosultságát, bár 1132-ben már ő is szüksé-
gesnek tartotta, hogy az általa összehívott káptalanon meghall-
gassa rendtársai véleményét. Az 1146-ban kiadott statútumai-
ban némileg már újra szabályozta a „clunyi rend" életét és kor-
mányzatát. Nemes emberszeretetét azáltal is bebizonyította, hogy
készségesen fogodta monostorába az erkölcsi és szellemi élet
terén sok ellentmondást kiváltó Petrus Abaelardust, aki Cluny
egyik perjelségében fejezte be mozgalmas, tudományos vonat-
kozásban nagyon jelentős életét.
Az apátok személyi kiválósága és a szervezet összefogó ereje
a XII. század közepére páratlanul naggyá fejlesztette Cluny ha-
tósugarát. 1150-re lehet tenni azoknak az apátságoknak, perjel-
ségeknek és celláknak a számát, melyek az akkortájt a maximális
létszámú, 460 tagot számláló clunyi konvent jogi, vagy legalábbis
szellemi irányítása alatt állottak. Ezek közül több, mint 800
francia, 100 német, 40—50 angol, illetőleg olasz, sok pedig spa-
nyol területeken feküdt. De Péter kormányzása idején már a
szentföldi Tábor-hegy és más szíriai apátságok bencései is je-
lentették csatlakozásukat.
Ám ezeken kívül az is mutatja Cluny tekintélyét és hatalmát,
hogy szerzetesei közül többen jutottak a legmagasabb egyházi
állásokba, ahol aztán nemcsak az Egyház, hanem Cluny javát
is szolgálták. így a XI. században 3 évtizeden át tartották ke-
zükben a legjelentősebb, az ostiai bíboros püspökséget s onnét

159-
lépett a pápai trónra II. Orbán. Mások mint pápai követek mű-
ködtek — így Máté albanói bíboros püspök Franciaországban
1127-től 1132-ig, Blois Péter winchester püspök Angliában
1139-től 1143-ig.

Normandia bencés életének újjászervezői olaszok:

volpianói Vilmos, Lanfranc és Anzelm
Miután az eddigiekben főbb vonásaiban figyelemmel kísértük
a clunyi mozgalom keletkezését, mibenlétét és elterjedését, a
következőkben azokat a különféle reformmozgalmakat fogjuk
ismertetni, melyek a kétségtelenül legnagyobb hatású clunyi
irányzat mellett, azzal rokon vagy attól többé-kevésbé eltérő
szellemben igyekeztek a X.—XII. századi monostorokban a re-
guláris bencés életet virágzóvá tenni.
Szt Odó kortársa volt a Brogneban született Szt Gellért, aki
ifjúságát a közeli Namur grófjának udvarában töltötte. S t De-
nisben került érintkezésbe a hazájában már szinte ismeretlen
szerzetességgel s 919-ben ott lépett monostorba. Később azon-
ban visszatért a Brogneban már korábban épített kis remetesé-
gébe s ott akart elvonult, csupán aszketikus gyakorlatainak szen-
telt életet folytatni. De ennek híre terjedt s Lotharingia hercege
és Flandria grófja egymásután adták át neki monostoraikat, hogy
megújítsa bennük az igazi szerzetesi életet. Legjelentősebb apát-
ságai a két genti, aztán St Amand, St Bertin s az arrasi St Vaast
voltak. A normann herceg megbízásából egyik tanítványa aztán
St Wandrille, Mont-St-Michel s a roueni St Ouen monostorokat
szervezte újjá. Önmegtagadó egyéniségének nagy volt a személyi
hatása, de halála (959) után az csakhamar eltűnt, mert sem sza-
bályzatot, sem szervezetet nem készített annak fönntartására.
Normand területeken félszázad múlva a hozzá hasonlóan asz-
ketikus fölfogású volpianói Szt Vilmos (961—1031) lépett a
nyomába. Már gyermekkorában az egyik olasz kolostorba került;
ott végezte tanulmányait, majd az iskolát vezette. Később Szt
Majolushoz csatlakozva Clunybe költözött. De csak 3 évig ma-
radt ott, mert 990-ben a dijoni St Benignus apátjává válasz-
tották s ezzel megkezdődött reformátori működése.
Bár a clunyi szellem erős hatást gyakorolt rá, nem csatlako-
zott annak szervezetéhez, s más tekintetben is önálló utakon ha-
ladt. Liturgikus vonatkozásokban általában követte a clunyi
szokásokat, de annak a világtól való elzárkózását nem helyeselte.
Ez a fölfogás látszik abból, hogy a tudományosan jól képzett
apát az 1001-ben újjászervezett Fécampban nyilvános kolostori

160-
iskolát nyitott, melynek klerikus és civil növendékei nemcsak
ingyenes oktatásban, de az arra rászorulók még ellátásban is ré-
szesültek. Az onnét kikerült s vallás-erkölcsi és tudományos
szempontból is kiváló püspököknek, apátoknak és íróknak jelen-
tős szerepe volt a normand közélet megnemesítésében. Jellegze-
tes megnyilatkozása volt Vilmosnak az is, mikor Fécampban a
vándor énekmondók, a zsonglőrök szociális védelméről és er-
kölcsi és értelmi neveléséről igyekezett gondoskodni. St Wand-
rille, Mont-St-Michel és St Ouen kolostoraiban Szt Gellért művét
törekedett folytatni, de tanítványát állította Jumiéges élére is.
Dijon és Fécamp mellett működésének harmadik központja
az 1003-ban alapított s a pápák és császárok által erősen privi-
legizált népes Fruttuaria volt, mely Észak-Itáliában a liturgikus
szellem és a komoly szerzetesi fegyelem gócpontja lett. Hatás-
körébe tartozott a milanói Szt Ambrus s a ravennai S. Appo-
linare Nuovo is. Ha túlzó volt is Szt Odiló kijelentése, hogy
Vilmos apátúr többet dolgozott, mint ők együttvéve, az tény,
hogy mozgalmas, tevékeny élete végén 40 kolostorában kb. 1200
szerzetes élt az ő eszméi szerint.
A volpianói Szt Vilmos által Itália és Normandia között ki-
alakított kulturális kapcsolatot a XI. század második felében
még csak erősítette a páviai Lanfranc (1005—1089) és az aostai
Szt Anzelm (1033—1109). Az ő tevékenységük következtében
alakult ki Normandiában az a nemes szerzetesi és egyházias
szellem, mely aztán az angol viszonyok újjászervezésében is
megnyilatkozott.
A századnak ez a három nagy szelleme a liturgia végzése és
a lelki élet ápolása mellett nagyon fontosnak tartotta a kultúra
terjesztését és a tudományok fejlesztését. Nemcsak Fécamp esz-
méit tette magáévá a korábban oly elszigetelten élő Bee, hanem
a kolostori iskolázás és tudományosság is ott alakította ki új
virágkorát.
Már neves jogász volt a Bolognában képzett páviai Lanfranc,
amikor tanítványaitól követve Normandiába költözött, ahol nem-
sokára (1042) a beci kolostor tagjai közé lépett. A szentéletű
Herluin apát hamarosan perjellé nevezte ki, s rábízta az iskola
vezetését, melynek növendékei között olaszok, németek és an-
golok is voltak.
A nagy jogtudós híre vonzotta Becbe a kitűnő tehetségű és
tudományszomjas honfitársát, Anzelmet is. Már 27 éves volt,
amikor 1060-ban a szerzetes életre határozta el magát. Ismerte
ugyan Clunyt s egész életén át értékelte annak lelkiségét és li-
turgiáját, de nem vonzódott oda, mert — saját kijelentése szerint
11 Szent Benedek f i a i n a k I. 161
— a tudományokat ott nem ápolták. Egyéni adottságainak, lelki
struktúrájának megfelelően ezért inkább Becbe kérte fölvételét,
ahol Herluin és Lanfranc hatása alatt kialakíthatta az imádság-
nak, a tudományos elmélyülésnek és a felebaráti szeretetnek
szentelt életét.
Lanfranc érdeklődése és kutatása inkább a gyakorlati, An-
zelmé az elméleti kérdésekre irányult. Munkásságuk következté-
ben a kolostor és az iskola páratlan tekintélyre tett szert. De ez
volt az oka annak is, hogy a két nagy szellem nem sokáig dol-
gozhatott egymás mellett. Lanfranc ugyanis 1063-ban a Caenban
alapított Szt István-apátság élére került, később pedig Norman-
dia hercege, Vilmos — miután meghódította Angliát — mint
canterburyi érseket az angol egyház fejévé tette s vele együtt
végezte annak újjászervezését. Lanfranc távozása után Anzelm
lett Bee perjele és iskolamestere, Herluin halála (1077) után
pedig apátja.
A szent és tudós apát híre és tekintélye nagy volt az egész
nyugati kereszténységben. Lanfranc is hozzá küldte a magasabb
teológiai ismeretekre vágyó növendékeit; Cluny apátjának, Hu-
gónak a barátságát is élvezte, s lelkiatyja volt Hódító Vilmosnak.
De személyesen vagy levélben bárki hozzá fordulónak is szí-
vesen állt rendelkezésére. Hatását mutatja, hogy 15 éves apát-
sága alatt kb. 180 jelenkező kérte fölvételét Becbe, s hogy ta-
nítványai közül számos püspök és apát került ki, akik éppúgy,
mint a segítségével alapított ú j kolostorok, az ő nemes, emelke-
dett vallásosságát igyekeztek kialakítani. Kérésére II. Orbán
pápa készséggel vette a szentszék közvetlen joghatósága alá
kolostorát. 50 éves volt már, amikor az angol egyházi és világi
vezetők rávették II. Vilmos királyt, hogy a Lanfranc halálával
1089-ben megürült canterburyi érsekséget Anzelmmal töltse be
s őt — az olasz származású normandiai apátot — állítsa az angol
egyház élére 1093-ban.

Az angol apátságok X. századi újjászervezése;

a normann lelkiség uralomra jutása.
A „monachális" angol egyház: a katedrális kolostorok
Az előző fejezetben említettük már, hogy a társadalmi viszo-
nyok romlása s a skandináv és a dán betörések következtében
a IX. század folyamán mennyire elhanyatlott a szerzetesi intéz-
mény Angliában. A X. század első felében talán már csak a
glastonburyi apátságban volt némi bencés élet.
Az újjászervezés műve 3 szent: Dunstan, Ethelwold és Oswald

162-
nevéhez fűződik. A két első, előkelő származású férfiú ugyan-
azon a napon vette föl a papi rendet, aztán mindketten glaston-
buryi apátság tagja lettek.
A király 943-ban Dunstant állította a monostor élére, aki az-
tán a politikai változások következtében történt számkivetése
két évét (955—57) abban a genti konventben töltötte, melyet
néhány évvel korábban a brognei Szt Gellért szervezett újjá.
Onnét hazatérve az ú j király, Edgár Worcester püspökévé, 960-
ban pedig Canterbury érsekévé s az angol egyház fejévé tette.
Ethelwold viszont időközben a régi, de elhagyatott abingdoni
apátságot kapta meg s ott szervezte újjá a bencés életet. Hogy
munkája sikeresebb legyen, egyik szerzetesét Fleurybe küldte
tanulmányútra. Mint Winchester püspöke 963-ban ő is az angol
egyház egyik vezetője lett.
Ám Fleury szellemének még hatásosabb képviselője volt az
az Osvcald, aki éveken át élt Fleuryben, s akit 961-ben worces-
teri püspöknek, 972-ben pedig yorki érseknek neveztek ki. Hogy
fleuryi kapcsolatait akkor is híven ápolta, abból is látszik, hogy
az általa alapított Ramsay kolostornak két évig volt vendége a
fleuryi Abbo, korának egyik legkiválóbb szelleme.
A X. század második felének ez a három nagy angol püspöke,
illetőleg érseke hűségesen őrizte bencés lelkületét. A régi híres
apátságok közül Dunstan a canterburyit s a malmesburyit szer-
vezte újjá, Ethelwold Winchesterben létesített újabb apátsá-
got, Oswald legkedveltebb alapítása pedig Westbury volt. Mun-
kásságuk méreteit mutatja, hogy a század végére már 30—40
apátság működött az országban.
S a három egyházfő bencés lelkülete abban is megnyilatko-
zott, hogy bencésekkel vették magukat körül — Canterbury,
Winchester, Worcester s még Sherborne káptalanja is kizárólag
bencésekből állott; ők látták el a székeskáptalan föladatait s
végezték a katedrális istentiszteletét.
Dunstan, Ethelwold és Oswald végül az angol bencés élet elvi
alapjainak megszilárdításában is egyetértett. Ebből a célból hí-
vatták össze 970 körül Edgár királlyal a winchesteri zsinatot,
ahol „Reguláris Concordia Anglicae nationis" néven megszer-
kesztették az egységes bencés életformát. A mű megalkotásában
fölhasználták a genti és a fleuryi bencések támogatását is, hogy
a fleuryi, a brognei s az angol-szász elemek értékelésével a Re-
gula alapján korszerű bencés életkeretet alakítsanak ki. Ter-
mészetszerűleg ők is a liturgia végzésére vetették a hangsúlyt,
de a szellemi munka lehetőségét is biztosították. A napi offi-
ciumon kívül a Mindenszentek és a halottak zsolozsmáját is
n* 163
imádkoztak s az ünnepélyes konventmisén kívül szombatonként
Szűz Mária miséjét is énekelték. Aszketikus vonatkozásban
hangsúlyozták a „vita communis" megtartását, az utasok, sze-
gények és betegek fölkarolását. Megkívánták az apátválasztás
szabadságát, de azért — főleg a kathedrális monostorokban —
számoltak a király óhajával is.
Dunstánék egységesítő törekvése két emberöltőn át kitűnő ha-
tást ért el nemcsak bencés, hanem egyházi, sőt politikai tekintet-
ben is. A XI. század uralkodói közül a dán Cnut még támogatta
a bencéseket s az ország főpapjainak többsége még közülük ke-
rült ki. Hitvalló Eduárd viszont már a királyi kápolna világi pap
tagjait részesítette előnyben. Ha nem is adunk teljesen hitelt
a XII. századi angolellenes normann bencés történetíróknak,
akik szerint Worcesteren és Abingdonon kívül alig volt már sza-
bályos fegyelmű apátság a XI. század közepén Angliában, az
mégis tény, hogy azok életereje létszám, vallás-erkölcsi és szel-
lemi színvonal tekintetében egyaránt csökkenőben volt.
Ilyen körülmények között történt, hogy Vilmos normandiai
herceg rokoni jogon magának követelte s 1066-ban meg is hó-
dította Angliát. Ám az angol-szász ellenállás a hastingsi csatá-
val még nem szűnt meg teljesen s az ellenállók táborához tar-
tozott az angol papsággal együtt a bencés szerzetesség is. Az
új király már csak ezért is szükségesnek tartotta, hogy az angol
egyház és szerzetesség élére új, hozzá hű férfiakat állítson. így
lett Canterbury érseke és Anglia prímása 1070-ben Lanfranc
caeni apát s az ő támogatásával cserélte ki a király — Szt Wulf-
stan worcesteri apát-püspököt kivéve — az egész főpapi kart er-
kölcsileg és szellemileg is magasabban álló normandiai egyházi
férfiakkal.
A monostorok élére ugyancsak francia, főleg normandiai ben-
cések kerültek. Bee 8, Oaen 7, Cluny 3 apátot adott, de Jumié-
ges, Mont-Saint-Michel, St Wandrille is hozzájárult Vilmos ki-
rály és Lanfranc érsek tervei megvalósításához. Ezt a politikát
a következő évtizedekben is folytatták s 1066—1135 között 70
francia-normann bencés kapott régi vagy új angol apátságot.
Persze az átmenet nem mindig történt zökkenő nélkül. A glas-
tonburyiek ellenállása következtében Thurstan például kény-
telen volt visszatérni Caenba 1083-ban. Az eredmény mégis az
lett, hogy 1066 után az ország politikai, egyházi és bencés életé-
ben egyaránt lendületes fejlődés kezdődött.
Lanfranc ugyan csupán saját canterburyi monostora számára
szerkesztette meg 1075 körül azokat a „Conseutudines" vagy
,,Décréta" néven ismert szabályokat, melyeket mégis csakhamar

164-
más 8 nagy apátság is átvett s azáltal azok szinte uralkodókká
váltak az angol szerzetesi életben. Lanfranc Dunstanék „Con-
cordia"-] át vette alapul s ahhoz csatolta a beci—caeni élet hasz-
nosíthatónak vélt elemeit. A püspökök s még inkább az érse-
kek fölügyeleti jogát tiszteletben tartotta s ragaszkodott a nor-
mann társadalom hűbéri berendezkedéséhez is. így aztán a ki-
rályok, az egyházi és a világi főurak egyaránt készségesen tá-
mogatták az újszellemű bencések szervezkedését.
A fejlődés arányait szemlélhetjük abban, hogy a korábbi kb.
30—34 apátság száma a XIII. század elejére már a 100-at is
meghaladta s a 10—20 főnyi konventek helyét a 40—60—100
személyes közösségek vették át a nagyszabásúan kiépített mo-
nostorokban és templomokban; a canterburyi érseki apátságnak
kb. 150 tagja volt a XII. század folyamán. Hódító Vilmos győ-
zelme színhelyén a Battle-i apátságot alapította, mások pedig a
régi nagy monostorokba, Wearmouthba, Yarrowba, Whitbybe
vittek új életet.
Lanfranc és bencés követői abban is Dunstanék tanítványai-
nak mutatkoztak, hogy tovább fejlesztették a ,,Kathedrális apát-
ságok" intézményét s a régebbi 4 mellé 6 újat (Bath, Rochester,
Norwich, Coventry, Ely, Durham) állítottak. így aztán a 16 püs-
pökségből 10 mellett bencés káptalan működött. A bencés kon-
vent-káptalan által választott, illetőleg a király által kijelölt
vagy kinevezett bencés vagy világi pap püspök- és érsek-apátok
főgondja természetesen egyházmegyéjük kormányzása s köz-
életi föladataik végzése volt — konventjük életét az általuk
rendelt, később a közösség által választott perjelek irányították.
Ennek a sajátos kapcsolatnak mindenesetre inkább az egyházi,
mint a szerzetesi élet látta hasznát — de tény, hogy az angol
egyháznak ez a „monachalis", bencés színezete megmaradt a
Rómától való elszakadásig.
Azt, hogy ezekben a normann vezetés alá került s hamarosan
normann jellegűvé vált nagy apátságokban milyen élénk lelki
és szellemi műveltség alakult ki, majd később fogjuk ismertetni.
A számos kisebb-nagyobb, Clunytől függő perjelség és cella nem
játszott ugyan jelentősebb szerepet Anglia egyházi és kulturá-
lis életében, két clunyi bencés viszont szinte félévszázadon át
nemcsak egyházi, hanem politikai téren is vezető egyéniség
volt. Blois Henrik 1126-tól a glastonburyi apáti, 1129-től 1171-ig
a winchesteri püspöki széket is betöltötte. Foliot Gilbert 1139-
től 1148-ig a gloucesteri apátságot, 1163-ig a herefordi, 1187-ig
a londoni püspökséget kormányozta.

165-
 Az aszketikus gorzei irányzat
és Szt Wolfgang hatása a német apátságokra

A X. és XI. század folyamán nemcsak Angliában, hanem a né-

met birodalom területén is különféle irányú reformmozgalom
bontakozott ki. A kiindulópont a Lotharingiában, Metz köze-
lében fekvő és Szt Chrodegang püspök által a VIII. század köze-
pén alapított Gorze volt.
Adalbero metzi püspök 933-ban ezt. a kolostort bocsátotta
azoknak a világi papoknak a rendelkezésére, akik a Regula
alapján ugyan, de jellegzetesen aszketikus életet kívántak foly-
tatni. Gorze első apátja Einold lett, leghíresebb képviselője pe-
dig János, az apátságban Einold utódja (967—76). Élete az imád-
ság, a testi és szellemi munka s az önmegtagadás állandó gya-
korlásában telt el. Ismerte a keleti remeték kemény aszkézisét
és élete első szakában bizony messze túlhaladt a Regula követel-
ményein. A túlságos böjtölés és virrasztás következtében egész-
sége már szinte tönkrement s a Szentháromság titkával való
szellemi viaskodását is csak apátja parancsára hagyta abba.
Társa, Vikbert — aki közben Gembloux apátja lett — a vértanú-
ság reményében prédikált az ott pusztító magyarok előtt. A
clunyiek előkelő mértéktartásával szemben a gorzeiek életmódját
bizonyos fokú rajongás és népies vonás jellemezte.
Életük csakhamar fölkeltette a lotharingiai püspökök érdek-
lődését. Adalberón kívül a touli Gauzlin, a verduni Berengar, a
liégei Richar egymásután bízták meg őket kolostoraik újjá-
szervezésével. A mozgalom továbbterjedése szempontjából a
legjelentősebb esemény mégis az volt, amikor Giselbrecht her-
ceg 934-ben a trieri St Maximinus-apátságot arra a Hugó apátra
bízta, aki annak életét Gorze szellemében alakította ki. A X.
századból fönnmaradt ,,szokásaik"-ból látjuk, hogy a Regula
nyomán mily szép, harmonikus élet fejlődött ki, melyben az
istentisztelet előtérbe helyezése mellett a kézi munka és a
szellemi foglalkozás — lectio — is megfelelő helyet kapott. Nagy
szeretettel vették körül a betegeket s a fegyelmező káptalannak
is jelentős szerep jutott; a hiba bevallását a kiszabott büntetés
(ostorcsapás, étel-, bormegvonás) elviselése vagy az elégtételül
kapott imák, zsoltárok elmondása követte.
A gorzei és a trieri kolostor szoros kapcsolatát, szellemi közös-
ségét több mozzanat is igazolja. így mikor a szűkös viszonyok
már-már lehetetlenné tették a gorzei életet, a szerzetesek a St
Maximinusba való átköltözés gondolatával foglalkoztak. A vele
való együttérzés megnyilatkozása volt az is, amikor Adalbero

166-
püspök és Einold apát 924-ben népes küldöttséggel jelent meg a
trieri apátsági templom fölszentelésén. S a két kolostor életfor-
májának azonosságára utalt az a szerzetes is, aki a X. század-
ban azt írta, hogy a hálóteremben a csengő használata ,,Trierben
és Gorzeban" ismeretlen.
Ezt, a Lotharingiában kialakult komoly szerzetesi szellemet
Nagy Ottó és testvére, Szt Brúnó kölni érsek (953—965) is ápolni
és terjeszteni törekedett. Ottó az uralkodása idején, 937-ben ala-
pított magdeburgi St Moritz-apátságot St Maximinus szerze-
teseire bízta s ezt akarta a meghódítandó keleti szláv területek
missziós központjává fejleszteni. Később módosította ugyan ter-
vét s Magdeburgban püspökséget, majd 967-ben érsekséget
szervezett — de ez utóbbi élére is azt az Adalbertet állította, aki
korábban a trieri St Maximinus-apátság tagja volt. Brúnó érsek
a régi Lorschban és székvárosa új kolostorában, St Pantaleonban,
II. Agapét pápa pedig a római Szt Pálban igyekezett a század kö-
zepén megvalósítani az új szellemet.
A kolostori reform gondolata a X. század közepe óta a német
egyházat is mindjobban foglalkoztatta. A prímás, Frigyes mainzi
érsek, elnöklete alatt tartott augsburgi zsinat 952-ben kívánta,
hogy a püspökök gondoljanak egyházmegyéjük kolostoraira, s
ha szükségét látják, gondoskodjanak a fegyelem megjavításáról.
A század német püspökei között Szt Wolfgang viselte legin-
kább szívén a kolostori reform ügyét. Fölfogása szerint a sza-
bályszerű életet folytató szerzetesek angyalokhoz hasonlók, az
elvilágiasodottak pedig apostatákhoz. Fiatalabb korában egykori
tanulótársa, Babenberg Henrik trieri érsek kívánságára éveken
át a trieri káptalani iskolát vezette, annak halála (964) után
azonban elhagyta Triert és a három évtizeddel azelőtt Szt Mein-
rád (t 861) remetéskedése helyén alapított jóhírű einsiedelni ko-
lostor tagja lett. Bár Einsiedeln X. századi ,,szokásai"-ból úgy
látjuk, hogy ott is a liturgia és az .aszkézis szelleme uralkodott
— a szentkereszt és Szűz Mária officiumát pénteken, illetőleg
szombaton már rendszeresen imádkozták —, Wolfgang eszményi
törekvéseit még az einsiedelni élet sem tudta kielégíteni. Bizo-
nyára az őt pappá szentelő és székvárosát a magyarokkal szem-
ben oly hősiesen megvédő Szt Ulrik augsburgi püspöktől hallott
a pogány magyarokról. Őket szerette volna a keresztény hitre
téríteni. De még csak munkája kezdetén tartott, amikor kény-
telen volt azt abba hagyni — ami után hamarosan a bajor fővá-
ros, Regensburg püspökségét bízta rá Nagy Ottó császár (972).
Wolf gangnak ez az állása adta meg a módot arra, hogy a bajor
apátságokat újjászervezhette. Működését azzal kezdte, hogy a

167-
püspökségével reális és personális unióban élő St Emmeram-
apátságot erkölcsi és anyagi tekintetben függetlenítette s ezáltal
megadta számára a lehetőséget, hogy kialakíthassa a maga sajá-
tosan szerzetesi életét. A kolostor vezetését régi barátjára, a mű-
velt és aszketikus lelkületű Ramwoldra bízta 975-ben, aki a
trieri St Maximinus-apátság tagja volt. Ö először is megszün-
tette a Regulától eltérő szokásokat — pl. a cella rendszert, a
szárnyasok húsának élvezését — s gondoskodott a szabályszerű
élet kialakításáról. A püspök ösztönzésére aztán Mondsee és
Weltenburg is átvette az ú j életformát.
Wolfgang nemes példáját követte Frigyes salzburgi érsek, aki
kathedrális kolostorát, a salzburgi St Petert szintén önállósította
s élére a St Emmeram-apátság egyik tagját, Titót állította. Te-
gernsee 978-ban közvetlenül a trieri St Maximinusból kapott
apátot, de utóda már a st emmerami Gozpert lett. Tegernsee az-
tán Benediktbeuern felé terjesztette a reformot.
A kanonokoktól lakott régi niederaltaichi kolostort Wolfgang
tanácsára Henrik herceg 990-ben szervezte át bencés apátsággá,
melynek élére 994-ben a kemény aszkézist gyakorló Szt Gotthard
került. Sokat böjtölt kenyéren és vízen s nem egy éjszakát vir-
rasztott át buzgó imádságban. Apátsága építkezésekor részt vett
az erdőirtásban, a fa-, kő- és földhordásban. Mikor Hersfeld
megreformálására kapott fölszólítást, az apátság arany-ezüst tár-
gyait beolvasztatta s jó részét a templom fölös kincseivel együtt
a szegények közt kiosztotta. Wolfgang és Ramwold halála (994,
1000) után az 1002-ben császárrá lett II. Henrik megbízásából
ő volt a fegyelem legfőbb őre a bajor kolostorokban.

Szt Richárd eszméit Poppo közvetíti a birodalomba

Gorze aszketikus színezetű monasztikus szelleme eljutott a X.
század folyamán a német birodalom nyugati határától a kele-
tiig, Lotharingiától Bajorországig, délen a sváb és svájci kolos-
torokig. Sokban hasonlított hozzá az a másik áramlat, mely a XI.
század elején ugyancsak Lotharingiában alakult ki s legnagyobb
hatását szintén a birodalom területén fejtette ki. Vezetője a
verduni Szt Richárd és tanítványa, Szt Poppó volt.
Richárd mint a reimsi székesegyházi iskola növendéke, kano-
nokja végezte tanulmányait. Ám ugyanakkor folyt Gerbert és
Arnulf nem éppen épületes küzdelme az érsekségért, ami csak
erősítette Richárd vonzalmát a szigorúbb fegyelmű szerzetesi
élet iránt. így jutott a verduni St Vanne-apátságba, melynek
szelleme azonban szintén nem elégítette ki. Ezért Clunybe kért

168-
 fölvételt, de Odiló apát hasznos tanácsok kíséretében vissza irá-
nyította Verdunbe. Ott tett fogadalmat s mivel még abban az
évben meghalt az apát, a püspök őt állította a kolostor élére s
így megkezdhette működését az eszményibb szerzetesi élet ki-
alakítása és terjesztése érdekében (1004—1046).
Dinamikus egyénisége meggyőződéssel és eréllyel terjesztette
eszméit. A Regula szerint való életformában nem vitte túlzásba
a silentiumot, mint a clunyiek, s a püspökök fölügyeleti és
fegyelmezési jogát is elismerte. A szertartások s egyáltalán a
liturgia kedvelése őt is jellemezte. Az apát — például — a per-
jelt imák kíséretében, a Regula és kulcsok átnyújtásával avatta
föl; a többi tisztségviselő (dékán, az anyagi javak őre, a pénz-
táros) avatásánál a Regula már nem szerepelt. Vallásos lelküle-
tét különlegesen jellemezte a szentek és az ereklyék tisztelete;
kétszer járta meg a szentföldet s volt az apostolok sírjánál is.
Legnagyobb hatással az északfrancia és a belga kolostorokban
működött. St Wandrille, Corbie, St Riquier, az arrasi St Vaast,
St Bertin, St Amand s Lobbes voltak a legnevezetesebb apátsá-
gai. Az általa megreformált kb. 20 kolostorban úgy igyekezett
eszméit megvalósítani és fönntartani, hogy irányításukra apátot
vagy perjelt nevezett ki, akik aztán évenként az ő vezetése alatt
tárgyalták meg a fölmerülő problémákat s a követendő eljárás-
módokat.
Richárd reformját a német kolostorokban legkiválóbb tanít-
ványa, Poppo (977—1048) terjesztette. Ifjúkorában lovagi életet
élt, de az esküvőjét megelőző éjszakán látott csodás jelenet új
irányt adott életének. Annak hatása alatt kolostorba lépett és
Richárdhoz csatlakozott. Megrázó lelki élménye természetsze-
rűleg erősítette benne az önmegtagadásra való hajlamot; ő már
az önostorozást is gyakorolta. Mint szerzetes, mint apát s mint
kolostorszervező is a legfőbb erényt az alázatosságban és enge-
delmességben látta. Ezt követelte meg szerzetes és apát alatt-
valóitól, de ezzel viseltetett följebbvalója, a császár iránt is.
Apátja, Richárd hamarosan az arrasi St Vaast élére állította
s nem szívesen engedte át II. Henrik császárnak, amikor az
1020-ban Stablo-Malmedy kettős kolostor, majd még a trieri
St Maximinus élére is állította. Am a császár hamarosan bekö-
vetkezett halála (1024) sem akadályozta meg Poppo reformmun-
káját, mert II. Konrád is az akkor alapított Limburgon kívül a
régi nagy királyi apátságok egész sorát (Echternach, Hersfeld.
Weissenburg, St Gallen) bízta rá; példáját aztán a püspökök és
a világi urak is követték. Poppo így a birodalom első apátja
lett.

169-

l
 Hirsaui Vilmos clunyi szellemű kongregációja
s laikus-testvéri intézménye.
Osztrák és „skót" apátságok alapítása

Az új nyugati vallásos mozgalomnak legerőteljesebb képvise-

lője és terjesztője német területen hirsaui Szt Vilmos volt. Már
gyermekkorában a Gorze szellemét ápoló regensburgi St Emme-
ramba került, hol aztán komoly valláserkölcsi és tudományos
nevelésben részesült. Az apátság perjele volt, mikor 1071-ben
az einsiedelni szerzetesekkel újra népesített kis würtembergi
Hirsau élére hívták. Utána hamarosan Rómába ment, ahol meg-
ismerkedett VII. Gergely pápával, kinek megingathatatlan és
odaadó híve lett. 1078-ban a nála időző pápai követ, Bernát, a
marseillesi St Victor apátja a clunyi szokásokra hívta föl figyel-
mét. Vilmos apát nem nyugodott addig, amíg egykori iskola-
társa, a clunyi Ulrik írása és a tanulmányútra Clunybe küldött
szerzetesei révén meg nem ismerte a clunyi életformát.
Ezek után dolgozta ki azokat a „hirsaui szokásokat", melyek
lényegében a clunyi szellemet és életmódot honosították meg
náluk anélkül, hogy a clunyi szervezethez csatlakoztak volna.
Clunyhöz hasonlóan Hirsau is törekedett nemcsak a világi ha-
talom befolyása, az invesztitúra alól szabadulni, hanem a ma-
gyéspüspök joghatósága alól is. Ez utóbbi igyekezete azonban a
püspökök ellenállásán meghiúsult. De a másik két nagy problé-
mája megoldásának, a szabad apát- és Vogt választás biztosításá-
nak is megvoltak a maga társadalmi nehézségei.
Vilmos apát jelentős alkotása volt, hogy a világtól való füg-
getlenülés és elkülönülés érdekében megszervezte a conversus-
laicus testvérek intézményét. Már korábban is szerepeltek egyes
apátságokban nemcsak világi szolgák (servitores), hanem olyan
szerzetesek is, akik fölnőtt korukban változtatták meg életfor-
májukat s léptek kolostorba. Mivel ezek a „conversus"-ok a rit-
kább kivételeket nem tekintve — sem a világban, sem a kolosto-
rokban nem részesültek iskolai kiképzésben s így a teológia és
az istentisztelet nyelvét, a latint nem értették — a „clericus"
szerzetesekkel szemben „laicus"-oknak tekintették s a kórusi
szolgálat helyett kézi munkával foglalkoztatták őket.
Hogy a világi elemet lehetőleg kikapcsolja a kolostori életből
s a szükséges kézi munkák elvégzéséről mégis gondoskodjék
anélkül, hogy az istentisztelettel elfoglalt szerzeteseket különö-
sebben igénybe venné, Vilmos apát a „laicus conversus" intéz-
ményt céltudatosan fejlesztette, s a kolostori társadalom máso-
dik osztályává szervezte. Ennek útja-módja az volt, hogy na-

170
i
gyobb számban vett föl olyan egyszerű vagy szolga származású
ifjakat és férfiakat, akik megfelelő vallás-erkölcsi előkészítés
után a kolostorban adódó kézi munkák végzésére vállalkoztak,
s akik erre az életmódra letették a hármas szerzetesi fogadalmat.
Bár a kolostori társadalovinak ez a két osztálya egyaránt a
Regula és az apát uralma alatt állott, jogilag mégis elkülönült
egymástól. Elöljárók, még a gazdasági hivatalok vezetői is, csak
az első, a clericalis csoportból kerültek ki — az apátválasztásba
s általában a kolostori közösség kormányzásába a laicalis cso-
portnak nem volt beleszólása. A laicus-conversus testvérek szá-
mára Vilmos apát külön épületet emeltetett Hirsauban. A sza-
kállt viselő írástudatlan testvérek — fratres barbati, illiterati,
idiotae — ruházat, ellátás és foglalkozás tekintetében egyaránt
elkülönültek a teljesjogú „monachus" szerzetesektől. Ünnepélyes
alkalmakkor részt vettek ugyan az éjjeli istentisztelet egy részén
s a napot befejező Completoriumon, hétköznapokon azonban a
korareggel hallgatott szentmise és a számukra tartott fegyel-
mező káptalan után hamarosan hozzáfogtak a különféle házi
vagy műhelymunkához, amit aztán naphosszat folytattak.
A laikus vagy konverzus testvérek intézménye csakhamar
meghonosodott más apátságokban is. A XII. században főleg a
ciszterci kolostorokban növekedett meg a számuk, ahol nemcsak
a házi és a műhelymunkát, hanem a földművelést és az állat-
tenyésztést is ők végezték.
Bár Szt Vilmos egyénisége volt a legfontosabb hajtóerő, mely
a „hirsaui szokások"-at messze földön elterjesztette, az eszme az
ő halála (1091) után is terjedt s a XII. században majdnem 100
kolostorban volt otthonos, a Rajnától a bajor határig, sőt azon
túl is. Hatását azonban csökkentette az a körülmény, hogy közös
szervezet hiányában csupán erkölcsi egységet alkottak Vilmos
kolostorai.
Jórészt a hirsaui, de mindenesetre a megerősödött szerzetesi
szellem kiáramlását láthatjuk abban, hogy 1050—1150 között a
birodalom délkeleti, immár pacifikált részén, az Ostmarkban, a
mai Ausztria területén is fölépültek a bencés apátságok, melyek
túlnyomó része ma is megvan. Akkor létesült Lambach, Gött-
weig, Admont, St Lambrecht, St Paul, Ossiach, Millstatt, Melk.
Seitenstetten, Garsten, Gleink, Mariazell, Fiecht, Altenburg ko-
lostora. De ugyanakkor, a XI. század végén szervezte úijá a régi
Kremsmünstert is a Gorzeból érkezett Ditrich apát Hirsau szel-
lemében.
S ugyancsak az általános reformmozgalom térhódítását jelen-
tette a skótnak nevezett ír szerzetesség délnémet területen való

171-
újabb megjelenése is. A még csak remete életet folytató „inclu-
sus"-ok után 1090—1160 között Regensburgban, Würzburgban,
Erfurtban, Nürnbergben, Bécsben, Eichstättben már kolostoro-
kat is építettek. Ezek a „skót" apátságok kb. két évszázadon át
mintegy különálló, idegen testet alkottak a német szerzetesség
kebelében, mert a XIV. századig kizárólag az óhazából nyerték
utánpótlásukat s a fölügyeletet és irányítást a regensburgi Szt
Jakab apátja gyakorolta fölöttük — utána azonban belehelyez-
kedtek a különböző német kongregációk keretébe.

A „birodalmi kolostorok" tradícióhűsége

Az ismertetett jelenségek és törekvések mellett vagy azok el-
lenére a legtekintélyesebb régi királyi, illetőleg birodalmi kolos-
torok életmódja a X—XI. században lényegesen nem változott.
A legtöbbször főúri származású apátok s a szinte kizárólag ne-
mesi családokból kikerült szerzetesek élték a karoling korban
kialakított s azóta megszokott életet, melynek hangsúlya az
imádságra és a kulturális munkára esett s kivették részüket az
állam és a társadalom életéből is. Élükön Fulda állott, melynek
mindenkori apátját a pápa — Ottó császár közbenjárására —
969-ben Gallia és Germánia apátjai prímásává nevezte ki s meg-
adta neki a jogot, hogy az összes apátokat gyűlésre hívhatja
össze, mely joggal azonban sohasem élt. Állami szempontból ki-
váló helyzetet biztosított számára a császárnéi kancellár méltó-
sága. Reichenau nemcsak exemptiót kapott 997-ben, hanem a
főpapi ruhák viselése mellett azt a kiváltságot is. hogy apátját a
pápa benedikálja.
Az ú j vallásos lelkületnek megfelelő liturgikus-aszketikus
szellem ezekbe az apátságokba csak átmenetileg tudott beha-
tolni, azok életét tartósan nem változtatta meg. Hiába mondatta
le Ottó császár 972-ben a reichenaui Eggehard apátot s állította
helyére a reformbarát Ruodmant — utódja, a reichenaui művé-
szetek istápolója, Witigowo újra a karoling hagyományok szelle-
mében vezette kolostorát. Hasonlóképpen hiába ment Weissen-
burgba és St Gallenbe a trieri Adalbert, illetőleg Sandrat is. Csak
átmeneti eredményt ért el II. Henrik is, amikor Hersfeldet Szt
Gotthárddal, Reichenaut Gorzeból, Fuldát, Korweyt Lorschból
reformáltatta. Éppúgy nem sikerült II. Konrád föntebb ismer-
tetett törekvése sem. Poppo működésének emlékét sokkal inkább
monumentális építkezései, mint az életmód megváltoztatásában
elért eredményei tartották fönn a királyi kolostorokban.
Ennek a föltűnő jelenségnek a magyarázatát jórészt abban

172-
t
találjuk, hogy a német szerzetesség, főleg a nagy kolostorok lelki
és anyagi élete nem süllyedt olyan mélyre a IX., illetőleg a X.
században, mint a franciáké vagy az angoloké; a karoling ha-
gyományokat nagyobb megrázkódtatások és megszakítás nélkül
vették át az előző nemzedékektől s így kevésbé érezték a meg-
újulás szükségességét. Bizonyos, hogy ezen nemesi kolostorok
(adelige Klöster) önérzetes szerzetesei az új, a tisztább vallásos
eszme iránt kevesebb fogékonysággal rendelkeztek, s amennyi-
ben az ú j irányzatban a saját hagyományaikkal ellenkező moz-
zanatokat találtak, azt idegennek, ellenségesnek tartották. De az
is tény, hogy a X—XI. században — hirsaui Szt Vilmost kivéve
— nem is volt olyan német apát, aki a kor vallásos-aszketikus
eszméit a szerzetesek között oly imponáló erővel, s oly vonzó
formában tudta volna képviselni és terjeszteni, mint a francia,
főleg a clunyi apátok.

A szláv területek bencései; a morva—kievi kapcsolat

A német birodalommal határos szláv területeken a X. század
második felében jelent meg a bencés szerzetesség. A cseheknél
az úttörés munkáját Szt Adalbert prágai püspök végezte, aki
992-ben 12 szerzetest vitt magával a római Szt Elek és Bonifác
kolostorból s székvárosa mellett, Břevnovban építetett apátságot
számukra. Pár év múlva következett Ostrov alapítása, ahova
niederaltaichi bencések kerültek, majd a XI. században Rajhrad
(Raigern), Opatowitz s néhány más kolostor létesítése. A Szt
Prokop (t 1053) által szervezett sázavai konvent erősen ragasz-
kodott ószláv rítusához, ami által ellentétbe került VII. Gergely
latinizáló és centralizáló törekvéseivel. Annak következtében
történt, hogy a szláv bencések helyét németek vették át 1095-
ben. Abból viszont az következett, hogy megszűnt az addig ele-
ven kapcsolat a cseh-morva és a kiewi orosz kereszténység és
szerzetesség között s folytatódott a nyugati és a keleti egyház
egymástól való eltávolodása.
Lengyelországban már 968-ban megjelentek a hithirdető fuldai
vagy korveyi bencések, akik Poznánban építették föl otthonu-
kat. 996-ban aztán Szt Adalbert Meseritzben alapított monostort
misszionárius munkatársai számára. A XI. század közepe táján
alakult meg a hosszú időn át vezető és ma is létező bencés ko-
lostor, a tynieci, majd annak segítségével a mogilnói és a plocki,
a 80-as években a lubini. Ezek éppúgy, mint a XII. század ele-
jén szervezett lysa-gorai konvent is, francia—belga, illetőleg
német bencés alapokra építettek s csak fokozatosan alakult ki

173-
lengyel jellegük. A tynieci apátot 1095 körül szintén ószláv „he-
rezis"-sel gyanúsították.
Az Adriai-tenger keleti partjának egykori római telepeit meg-
szálló és kereszténnyé lett déli szlávok és olaszok első bencés
monostorát, a zárai Szt Krizogónt a montecassinóiak népesítet-
ték be 968-ban. A nagyarányú fejlődés a XI. század második fe-
lében, főleg IV. Cresimir és Zvoinimir horvát—dalmát királyok,
egyes püspökök és városi patríciusok támogatásával következett
be, mely aztán a XII. században is folytatódott. A kolostorok
többsége a dalmát tengerpart városaiban — Nona, Zára, Vrana,
Belgrad, Sebenico, Trau, Spalato, Raguza, Cattaro — és a kö-
zelben fekvő szigeteken — Veglia, Cherso, Arbe, Pago, Pasman,
Brazza, Lissa, Melida, Lacroma — épült fel.
A kb. 10 nagyobb konvent létszáma 15—20 körül mozgott, a
számos többi, kb. 60 apátság, perjelség és cella kevesebb rend-
taggal és szerény anyagi lehetőségekkel rendelkezett. A lelki
élet ápolása mellett a jelentősebbek élénk kulturális tevékeny-
séget fejtettek ki. De" az egyházi életre is nemesítőleg hatottak
— többen kerültek püspökségek élére, mint pl. a nonai Gergely,
a spalatói Lőrinc és Rajner, a traui János. Ez utóbbi kettőt épp-
úgy szentként tisztelték, mint a polvjai (Brazza) János szerzetest
és Odó zárai apátot.
Bár a királyság 1100 körül magyar uralom alá került, a civil
és egyházi közigazgatás továbbra is megőrizte nagyfokú autonó-
miáját. A monostorok szabadon választották apátjaikat s exemp-
tiójukat is igyekeztek kialakítani és fönntartani. Az elődöktől
örökölt ószláv liturgiát egyes szigetek (Veglia, Pasman, Brazza)
konventjei törekedtek ugyan megőrizni, a latinizált dalmát vá-
rosi papság, VII. Gergely s a velük kapcsolatban álló itáliai
apátságok hatására azonban kénytelenek voltak ők is mindin-
kább áttérni a latinra.
Dalmáciától északra, az isztriai félszigetnek főleg a nyugati
részén — Parezzo környékén, Polában — szintén több apátság
és perjelség létesült ebben az időben. Ám ezek a kis, gyakran
olasz — velencei, ravennai — apátságoktól függő konventek ke-
vésbé voltak jelentősek.

Az olasz apátságok reformellenes magatartása;

Montecassino fénykora; Cava pasztorációs működése
A szaracénok, a magyarok s külföldi uralkodók olaszországi
hadjáratai mellett nem nyugodtak el a kisebb-nagyobb helyi di-
nasztiák egymás közt folytatott harcai sem. Ezért ha a clunyi

174-
Odó, Majolus, majd Odilo s volpianói Vilmos — miként föntebb
láttuk — értek is el eredményeket a szerzetesi élet megújítása
terén, azok csak Észak- s némileg Közép-Itáliára vonatkoztak.
Amíg a pápaság reformja a XI. század második feléig váratott
magára, addig a római szerzetesi élet reformjára vonatkozó tö-
rekvések is csekély jelentőségűek maradtak. Ez látszik abból is,
hogy a Vatikán és a Laterán bazilikás kolostorainak szerzetes-
sége akkortájt tért át a könnyebb fegyelmű kanonoki életre.
Szt Pál reformja is csak a XI. század közepén sikerült, amikor
Hildebrand, a későbbi VII. Gergely mint „abbas et rector" vette
kezébe annak irányítását.
Közép-Itália monostorai közül mindenekelőtt a subiacói Szt
Skolasztika indult fejlődésnek, melyet a X. század első felében
Alberik erőteljesen támogatott. XVIII. János — aki 1009-ben
lemondva a pápai trónról a Szt Pál apátság szerzetese lett —
exemptséget adományozott a monostornak, melynek tekintélyét
János bíboros-apát (1068—1120) még csak növelte. Noha ekkor
már a S. Specu is létezett, annak jelentősége mégis csak a XIII.
században fog kibontakozni.
Montecassino a 883 őszén történt szaracén pusztítás óta lakat-
lanul állott, s Aligern apát csak 950 táján vitt bele ú j életet.
Utána ismételten érintette ugyan Cluny szelleme s a különböző
reformirányzatok vezetői — gorzei János, volpianói Vilmos,
ravennai Romuald, damjáni Péter, clunyi Hugó — látogatásukkal
is kifejezték tiszteletüket Szt Benedek ősi alapítása iránt, az
mégis a maga hagyományos életét igyekezett folytatni. Bár a
XI—XII. század német-római császárai rajta voltak, hogy az
apátválasztásnál érvényesítsék szándékaikat — a pápák az összes
apátságok fölött való elsőséget biztosították neki.
A monostor a beneventumi longobard hercegi családból szár-
mazó Desiderius apátsága idején (1058—1086) élte fénykorát,
amikor kiváló írók, tudósok, művészek, püspökök, érsekek, bí-
borosok kerültek ki a konvent tagjai közül, magát a bíboros-
apátot pedig VII. Gergely után pápává választották. Az ő apáti
kormányzása alatt, a 80-as évek elején történt, amikor a clunyi-
hirsaui életformát kezdték terjeszteni Németországban, hogy
Hartvik hersfeldi apát és konventje Montecassinóhoz fordult
tanácsért. Onnét azt a választ kapták, hogy jól tudják ugyan,
hogy a Regula előírásai mellett mindenütt alakulnak ki helyi
szokások — ők azonban a Regulát tekintik mesterüknek s attól
semmiféle új és idegen szokások kedvéért sem hajlandók eltérni.
Ezen a fölfogáson rövid kormányzása alatt (1107—1111) az erős
akaratú Szt Brúnó sem tudott változtatni.

175-
 A Nápolytól délre fekvő terület Szicíliával együtt századokon
á t görög kultúrterület volt. Csak amikor a XI. században kiala-
kult és megszilárdult a normann uralom, akkor kezdődött ismét
Dél-Itália latinizálása. A normann hercegek, illetőleg királyok
s a pápák is rajta voltak, hogy a bazilita szerzetesség helyét ben-
cések foglalják el. Ebben a tekintetben a legjelentősebb tény a
cavai apátság és kongregáció kialakulása volt.
Az első lépést ebben az irányban Alferius, a salernói longo-
bard hercegi család rokona tette meg, aki a Clunyben kapott
szerzetesi nevelés után visszatért hazájába s a salernói monos-
tort akarta hasonló szellemben átszervezni. Ennek kudarca után
a város közelében egy barlangba (Cava) vonult vissza remetés-
kedni (1011—1050). Társai kisebb kolostorokat építettek körü-
lötte, unokaöccse, Pappacarbone Péter viszont — aki 7 évig
szintén Clunyben nevelődött — kifejlesztette a nagy apátságot
és megvetette a kongregáció alapját (1079—1122).
II. Orbán a római Szt Pált kapcsolta hozzá s 1093-ban külön-
leges jogokkal tüntette ki. Az apátot éppúgy a pápa benedikálta,
mint Montecassino, Nonantula és Subiaco apátját s az összes
monostoraiban is templomaiban exemptséget élvezett s mint a
közvetlenül a római szentszéktől függő nullius területek ura
quasi-episcopalis joghatóságot gyakorolt. Az exemptségen kívül
a cavai apát abban is hasonlított a clunyihez, hogy ő irányította
és ellenőrizte az alája tartozó apátságok és perjelségek életét.
Abban viszont eltért Cava Clunytől, hogy nem kívánt csupán „az
imádság tiszteletreméltó hajléka" lenni, hanem erőteljesen be-
kapcsolódott Dél-Itália és Szicília pasztorációjába, amire már
VII. Gergely is buzdította Péter apátot.
Az egyházi és világi urak támogatásával 1168-ban már 18 ko-
lostora és közel 100 temploma volt a főapátságnak. Virágzása
idején a kb. 200 monostorban 3000 szerzetes élt s ők, illetőleg
világi pap káplánjaik 400 templomban végezték az istentiszte-
letet s a nép lelki gondozását. A jeruzsálemi S. Maria Latina
apátságot a XI. század végén vették birtokukba s onnét népesí-
tették be a táborhegyi monostort. A szicíliai Monreale híres apát-
ságát 1174-ben kapták meg.

Szt Romuald, Gualberti János, vercellei Vilmos és Brúnó

a Regulára alapozza itáliai remete-mozgalmát
Miközben a bencés monasztikus élet a vázolt keretek közt
folyt Itáliában, ugyanakkor ott egymástól függetlenül oly erős
aszketikus mozgalmak bontakoztak ki a XI—XII. században,

176-
hogy szinte kérdésessé tették a hagyományos bencés élet érté-
keit, annak létjogosultságát. Itália vallás-erkölcsi és egyházi éle-
tének nagyfokú elhanyatlása adja az akció-reakció elv értelmé-
ben a legfontosabb magyarázatát azoknak a szerzetesi mozgal-
naknak, melyek a vezető egyházi köröktől függetlenül, szinte
azok ellentétéül alakultak ki.
A világ romlottságának szemlélése sokakat megdöbbentett s
heroikus, önmegtagadó, vezeklő életre késztetett. Bár szavaik
szerint az egyetlen szerzetesi szabály, a Regula szerint kívánták
megszervezni életüket, a valóságban annak mértéktartása nem
tudta kielégíteni a sokkal többre, a sokkal nehezebbre vállalko-
zók lelkületét. Ennek érdekében elhajoltak a közös élet eszmé-
jétől s életük sokkal inkább a keleti remetékéhez hasonlított,
mint Szt Benedek szerzeteseiéhez. A keleti szerzetesség aszketi-
kus eszményeit és életmódját a szentföldi zarándoklatok folya-
mán s Dél-Itália görög monostoraiban ismerték meg. Ezek alap-
ján Szt Romuald, gualberti Szt János és vercellei Szt Vilmos
méltán tarthatók a Szt Benedek rendjéből kiágazó új rendek
alapítóinak.
Szt Romuald (952—1027) heves temperamentumú, erős egyé-
niség volt. Ravennában hercegi családból született s a megle-
hetősen könnyelmű ifjú 20 éves korában határozta el magát a
szerzetesi életre. Ám a Szt Majolus által akkortájt reformált
ravennai S. Appolinare in Classe nem volt számára elég szigorú,
azért remeteségbe vonult. 3 év múltán Orseolo Péter velencei
doge kíséretében Guarin apáthoz csatlakozott s 978-tól 988-ig
az ő cuixai kolostorában élt. Mikor aztán meghallotta, hogy az
időközben ugyancsak szerzetessé lett atyja el akarta hagyni ko-
lostorát, haza sietett a Pireneusokból s — ha ütlegek árán is —
rávette atyját a maradásra. Utána éveken át körbejárt Közép-
Itáliában s tanítványait az apátságok mellé épített remete la-
kokba telepítette le. Nevezetes alapítása volt a pereumi; 1012-
ben a Maldolo gróftól kapott területen, a Campus Maldoli-n lé-
tesítette Camaldoli apátságát, mely után rendjét kamaldulinak
nevezték. Az ugyancsak nevezetes Fonte Avellanát élete vége
felé szervezte.
Romuald eszméjét részben a Regula utolsó és első fejezetéből
merítette. Szt Benedek ugyanis művét befejezve szerényen utalt
arra, hogy szabályait csupán a lelki élet kezdői számára készí-
tette, „hanc minimám inchoationis Regulám" — aminél az erő-
sek többet is tehetnek. Az I. fejezetben pedig azt írta, hogy re-
mete életre csak olyanok vállalkozzanak, akik a közös életben,
társaik segítségével már megedződtek a magánharcra.
12 Szent B e n e d e k f i a i n a k I.
177
 Ezek alapján Szt Romuald úgy rendelkezett, hogy szerzetesei
csupán 3 évet töltsenek közösségben s aztán — ha arra alkal-
masak — az apátságok körül elhélyezett remete lakokba vonul-
janak, ahol egyesével vagy kettessévei éljék önmegtagadó életü-
ket. Fogadalmukat ugyan Szt Benedek regulájára tették, de
valójában annak mérsékelt és családias jellegét elhagyva a keleti
puszták remetéinek aszkézisét követték. A hallgatás egész nap
kötelező volt; a Regula által egy hétre elosztott zsoltárokat na-
ponként elimádkozták; közös istentiszteletre csak vasár- és ün-
nepnap gyűltek össze az apátság templomába. Vasárnap és csü-
törtök kivételével kenyéren és vízen böjtöltek, ruházatuk nem
ritkán csak valami vezeklő öv-féléből állott.
Ennek az önsanyargató és csupán Istenre tekintő életnek lán-
goló lelkű apostola volt a szintén ravennai származású damjáni
Szt Péter. Szomorú ifjúság után 1034-ben lépett be Fonte Avel-
lana kolostorába, ahol mint annak szerzetese, majd perjele ön-
megtagadása által bámulatot keltett. A maga és mások bűneiért
vállalt önkéntes flagellációt, önostorozást az aszkézis legfonto-
sabb eszközei közé számította. A teológiailag általa megalapo-
zott remeteséget ugyan a legtökéletesebb életformának tartotta,
mégis sokat járta Itália falvait, városait s fáradhatatlanul hir-
dette a bűnbánatot. Küzdött a simónia ellen, harcolt a papi s a
szerzetesi élet tisztaságáért s az erkölcsök nemesítéséért. Ez
utóbbi érdekében írta meg a ,,De perfectione monachorum"
című könyvét. Barátja és eszmetársa volt Hildebrand, kinek
hatására 1057-ben kénytelen volt elfogadni az ostiai bíboros
püspökséget s így élénk részt vett kora egyházpolitikai s az egy-
házi reform érdekében folytatott harcokban. Ilyen minőségben
látogatta meg a két bencés központot: Clunyt és Montecassinót
is (t 1072)."
Gualberti Szt János lovagi életet élt, mígcsak egy megrendítő
esemény hatására el nem hagyta a világot. A Firenze mellett
fekvő S. Miniato monostora azonban, ahova 1028-ban belépett,
nem felelt meg a hősies önmegtagadást igénylő lelkületének.
Ezért 1036-ban egy közeli „árnyas völgy"-ben, Vallumbrosa-
ban új kolostort épített, melynek életét a Regula és Szt Romuald
nyomán és egyéni elgondolása szerint alakította ki. A napirend
lényegét az imádság, az elmélkedés és a kézi munka tette, de
János életét az önsanyargatásig menő aszkézis is jellemezte. A
remete élet magányát és összeszedettségét a lehető legteljesebb
mértékig gyakorolt silentium és clausura biztosította. A jó
ügyért hevülő buzgalma nyilatkozott meg akkor is, amikor a
szerzetesek fegyelmetlenségét, a püspökök és papok hibáit —

178-
pl. a simóniát s a konkubinátust — ostorozta. Buzgósága és tüzes
egyénisége sokakat magával ragadott — idők folyamán kb. 60
észak-itáliai kolostor fogadta el az anyaapátság fegyelmét. Az
1055-ben pápai jóváhagyást nyert vallumbrosianus rend szerve-
zetén Cluny — S. Miniatón keresztül ható — szelleme érezhető:
Vallumbrosa apátja megtartotta vezető szerepét s a rend a re-
meteség eszméjétől távolodva mindinkább a közös élet irányá-
ban fejlődött.
Dél-Itáliában hasonló szellemiség nyilatkozott meg vercellei
Szt Vilmos (1085—1142) alapításában, aki egy 1480 m magas
hegyen, az általa elnevezett „Monte Vergine"-n — a Szűz he-
gyén — épített remete kolostort 1124-ben. Az aszketikus és
peregrinációs hajlamú Vilmos aligha gondolt arra, hogy köve-
tőit szerzetes renddé szervezze, mert csupán szóbeli utasításo-
kat adott számukra s Monte Vergine-t sem szánta főapátságnak.
Szűz Mária kultuszának ez a dél-itáliai központja csak később
vette át az irányítást, amikor — a XII. század közepe óta —
Szt Benedek regulájának a hatása is erősödött. Az 1181-ben
pápailag jóváhagyott kongregáció a század végére már kb. 40
kolostorral rendelkezett — a szerzetesek azonban nemcsak ko-
lostorokban, hanem remete lakokban ós barlangokban is éltek.
Napirendjüket az imádság, az önmegtagadás és a fizikai munka
töltötte ki, de Dél-Itália népének szóval és példával való pasz-
torálását is — akárcsak a cavaiak — föladatuknak tartották.
Monte Garganón Vilmos barátja és munkatársa, a bazilita életet
jól ismerő materai Szt János szervezett remete kolostort (t 1139).
Az itáliai remete mozgalmakkal kapcsolatban említjük meg
Szt Brúnó (1031—1101) működését is. A kölni származású
reimsi mester-kanonok, élete második felében tért át a remete
életre, melynek első állomása a Grenoble közelében fekvő
Chartreuse volt, ahonnét később kialakult rendjét karthauzinak
nevezték. Brúnó Szt Benedek regulája alapján igyekezett a re-
mete és a közös élet szintézisét kialakítani, amiben a világtól
való elvonultság és az aszkézis különleges hangsúlyt nyert. Egy-
kori reimsi iskolatársa, II. Orbán kívánságára 1090-ben Ca-
labriába települt át s intézményét szervezve ott is halt meg. Ám
a rend központja Chartreuse maradt — az itáliai ág csak ké-
sőbb, a XIV—XV. században erősödött meg.

12'
179
 A Regula korszerűsített világa a cisztercieknél;
Szt Bernát egyénisége és hatása

Az itáliai mozgalmakhoz hasonlóan indult, aztán más irányt

vett és jelentőségben is messze túlszárnyalta azokat az a kez-
deményezés, melynek megindítója a francia Szt Róbert volt. Már
évtizedeken át élte hol a remeték, hol a szerzetesek életét, ami-
kor 1075-ben fölépítette Molesmes egyszerű monostorát. Társai
egy részének ellenállása következtében azonban még ott sem
tudta megvalósítani a szerzetesi élet formájára vonatkozó elgon-
dolását, azért 1098-ban néhány hasonló fölfogású társával onnét
is elvonult és Dijon közelében szervezte meg apátságát, mely
Citeaux, illetőleg Cistertium néven vált híressé a szerzetesség
és az Egyház történetében.
Citeaux apátja és szerzetesei, a ciszterciek — elvetve a fél-
ezeréves bencés fejlődés kulturális és kultikus hagyományait —
Szt Benedek regulájának szövegéhez igyekeztek visszatérni s
annak megvalósítását tűzték célul maguk elé. A kolostori élet
értelmét kizárólagosan az Istenkeresésben látták, annak eszkö-
zeit pedig a böjtölésben és virrasztásban, az imádságban és kézi
munkában. Rajta voltak, hogy az imádság és a munka Clunyben
megbomlott egyensúlyát helyreállítsák. Csak akkora földbirto-
kot vettek tulajdonukba, amekkorát saját erejükkel megművel-
hettek. Életüket a szegénység és az egyszerűség jellemezte,
amely nemcsak az étkezésben és ruházkodásban, hanem a temp-
lom fölszentelésében és az istentisztelet végzésében is megnyi-
latkozott. A világtól való visszavonulás érdekében tudatosan
kapcsolódtak ki nemcsak az állami és társadalmi, hanem az egy-
házi ügyek intézéséből is. Ezt a kolostori s azon belül a lelki
életbe való visszavonulást oly szorosan értelmezték, hogy az is-
kolák vezetését, az irodalom és tudomány ápolását s a művésze-
tekkel való foglalkozást is elhárították maguktól.
Az önmegtagadó szerzetesi életnek ez a szigorúsága kezdet-
ben nem keltett nagyobb érdeklődést s a harmadik apát, az an-
gol Harding Szt István már komolyan aggódott kísérletük si-
kere fölött. Ám akkor, 1112-ben történt egy 21 éves előkelő if-
júnak a belépése, ami aztán biztosította Citeaux jövőjét. Ez az
ifjú Szt Bernát volt, akinek a példáját ugyanakkor 30 rokona,
illetve barátja, később pedig még többen követték. így Harding
apát a következő néhány év alatt már négy új apátságot épít-
hetett a ciszterci életmód számára, s a „Charta caritatis"-ban
elkészíthette annak szervezeti szabályzatát, melyet II. Callixtus
pápa 1119-ben jóvá is hagyott.

180
 Szt Róbert kezdeményezése, a Charta caritatis értelmében,
Szt Benedek regulája alapján szervezett egységes és minden
mástól független ciszterci szerzetes rend lett. A rend egységét
intézményesen kívánták biztosítani s ebben a tekintetben eltér-
tek nemcsak Szt Benedek, hanem Cluny fölfogásától is. A mű
elkészítői — Harding és társai — a tapasztalat alapján látták az
egymástól teljes függetlenségben élő apátságok veszedelmét s a
túlságos központosítás káros következményeit. Ezért a közép-
úton haladva biztosítani kívánták az egyes apátságok önállósá-
gát, azok családias szellemét s ezzel együtt a közösségben rejlő
erőt, egymás erkölcsi és anyagi támogatását.
Céljukat úgy igyekeztek megvalósítani, hogy a rend élére
Citeaux apátját állították, aki mint „általános atya" — pater
universalis — az összes kolostorok fölött fölügyeletet gyako-
rolt. A Citeauxból először alapított négy apátság feje mint négy
„első apát" szerepelt s jellegzetes föladata volt Citeaux, illető-
leg apátjának az életét ellenőrizni és szükség esetén javítani.
Az egyes apátságok által alapított ifjabb kolostorok a szülő és
gyermek viszonylatát tartották fönn maguk között. Az anya-
kolostor apátja fölügyelt leány-kolostorai életére, viszont a
leány-kolostorok fejei részt vettek az anya-kolostor apátjainak
a megválasztásában; ehhez hasonlóan választotta a négy „első
apát" a citeauxi szerzetesekkel a rend fejét, azz „általános
atyát". A rendi élet irányító szerve azonban az „egyetemes káp-
talan" volt, melyre évente Citeauxban gyűltek össze a rend
apátjai. Ott határoztak a közös fegyelmet érintő kérdésekben,
ott történt a föladatuknak meg nem felelő apátok leváltása s az
erkölcsi vagy anyagi támogatásra szoruló apátságok megsegí-
tése is.
Róbert eszméjébe és Harding István szervezésébe az életerőt
Szt Bernát öntötte. Mint Citeaux szerzetese, majd 1115 óta mint
a „világos völgy"-ben szervezett kolostor, Clairvaux első apátja
mindenekelőtt magában dolgozta ki és valósította meg a ciszterci
eszményt, mit aztán mint példaképet rendtársai elé állított.
Bernát világnézetének legjellegzetesebb része az Istenkeresés
módjára vonatkozott. Ö Istent nem csupán értelmével akarta
elérni, megragadni, hanem élményszerűen, érzületével is. En-
nek legfontosabb eszközét az elmélkedésben, a „consideratio"-
ban látta. Az elmélkedésben világossá válik az értelem előtt az
embernek az Istenhez való viszonya, aminek fölismeréséből
mélységes alázatosság fakad. Ennek következtében az akarat
készséggel hódol meg Isten előtt, minden törekvése az ő paran-
csainak teljesítésére, az O szeretetére irányul. Ám az értelmet

181-
csak az Ige, az akaratot csak a Szentlélek kegyelme képesíti
erre — aminek előföltétele viszont a bűnök leküzdése és az
imádság. így jön létre a lélek misztikus kapcsolata Krisztussal,
Istennel, amit az Énekek Énekének jegyesei jelképeznek. Eb-
ben az egyéni és bensőséges kapcsolatban az Isten végtelen jó-
sága az ember végtelen boldogságát, a lélek tökéletes békéjét
jelenti. Az emberré lett Ige mellett a Szűz Anya tisztelete is
fontos helyet foglalt el Szt Bernát misztikus vallásosságában.
Eszméit Bernát tüzes érzelemmel, mély meggyőződéssel s
rendkívüli szónoki készséggel terjesztette. „Akarjátok hallani,
hogy miért és mily módon kell szeretni az Istent?" — vetette
föl a szónoki kérdést ,,De diligendo Deo" című művében. „Meg-
mondom. Isten szeretetének az oka: Isten, a módja: mód fölött."
Szavait önmegtagadó és imádságos élete s az általa művelt cso-
dák igazolták. Akár élőszóval, akár könyveiben vagy leveleiben
beszélt, szuggesztív hatása lebilincselte az embereket. így ért-
hető. hogy 38 éves apátkodása alatt (fi 153) csupán Clairvaux
68 kolostort szervezett, a ciszterci apátságok száma pedig a XII.
század végére meghaladta a félezret.
Ám Bernát és a ciszterciek életében is megismétlődött a tör-
ténelem dialektikája: a tézisek és antitézisek ott is eleven szin-
tézisbe folytak össze. Amint Nagy Szt Gergely és a nagy clunyi
apátok a világtól való visszavonultságban látták a szerzetesi
élet egyik leglényegesebb vonását, mégis kénytelenek voltak az
Egyház és a társadalom aktuális kérdéseivel foglalkozni — épp-
úgy Bernát, a lelki magány meggyőződéses híve és propagálója
a pápák, a császárok és királyok tanácsadója, korának legmoz-
gékonyabb f érfia lett, aki hatalmas méretű levelezése tanúsága
szerint Nyugat minden számottevő tényezőjével kapcsolatban
állott. A lelki béke, a befelé fordultság apostola heves harco-
kat vívott Petrus Abaelardus racionalizmusával, II. Anaklét
ellenpápa elismerésével szemben, tüzes beszédekben lelkesí-
tette a francia és német lovagokat a II. keresztes háborúra. Ha
elméletben'vallotta is Szt Benedek paxos programját, a gyakor-
latban kora és egyénisége hajlamát követve mégis a harc és
küzdelem embere volt.
De a Szt Bernát lelkületével telített ciszterci kolostorok sem
tudtak sokáig elzárkózni a „világ"-tói; az Egyház és a világ
igényt tartott duzzadó lelki energiáikra. így Bernát egyik clair-
vauxi szerzetese, a pisai Péter 1145—1153 között mint III. Jenő
pápa már az Egyházat kormányozta. A század végéig 14 cisz-
terci mint bíboros, 75 mint püspök vett részt az egyházkor-
mányzatban s többen mint pápai követek működtek. De azt is

182-
meg kell említenünk, hogy Barbarossa Frigyes császár törekvé-
seivel szemben a ciszterciek harcoltak a törvényesen megvá-
lasztott III. Sándor pápa általános elismertetéséért s később a
császár az ő közvetítésükkel vette föl a tárgyalások fonalát a
pápával. Aztán hamarosan ugyanők vállalkoztak a pogány po-
roszok megtérítésére is.
Bár a XII. század közepén Cluny még valódi szellemi és lelki
nagyhatalom volt, melynek élén a szelídlelkű és művelt Petrus
Venera bilis állott — vele szemben már mégis Szt Bernát és a
vezetése alatt álló ciszterciek jelentették a korszerűséget, a ki-
bontakozó lovagkor ifjúságának ideális lelkületét és friss lendü-
letét. Ha a „fekete szerzetesség" meg is őrizte mennyiségi túl-
súlyát és hagyományos tekintélyét, a fejlődés irányát, Szt Be-
nedek eszméinek új érvényesülési módját a XII. században mégis
inkább a ciszterci életforma mutatta, melyhez sok bencés apát-
ság is csatlakozott.

A X—XII. század változatos színezetű bencés kultúrája

Az eddigiekben áttekintettük a X—XII. század lelki meg-
újulásának változatos képét, annak jellegzetesebb megnyilatko-
zási formáit. Láttuk, hogy az új mozgalom mennyire előtérbe
állította a szerzetesi élet elsődleges célját: Isten keresését, Krisz-
tus király szolgálatát, a rendtagok erkölcsi tökéletesedését.
A következőkben azt kísérjük figyelemmel, hogy ez a belső
kolostori élet milyen alkotásokban nyilatkozott meg, minő kul-
turális környezetet alakított ki magának s mivel gazdagította
kora műveltségét. Amint a belső, a lelki élet területén a külön-
féle irányzatok más és más jellegzetes — liturgikus, aszketikus,
monasztikus — vonásokat mutattak, úgy szellemi téren is a kü-
lönböző fajok és korok változatos igényeivel és törekvéseivel ta-
lálkozunk. Tárgyalásunk további folyamán is csupán a főbb jel-
lemző vonások föltüntetésére törekszünk s így igyekszünk a kor
bencés kultúrájáról áttekinthető képet alkotni.
Nagy gondolata volt Cassiodorusnak, hogy a kereszténység
központjában, Rómában olyan főiskolát kell szervezni, melynek
föladata a keresztény lelkiséggel harmonizáló szellemi kultúra
kialakítása, fejlesztése és terjesztése legyen. Tudjuk, hogy gon-
dolatát csupán saját intézményében, a dél-itáliai Vivariumban
tudta többé-kevésbé megvalósítani. Halála után azonban ez az
intézet is elenyészett — illetőleg az eszmét az angol-szász, majd
a frank bencés szerzetesség valósította meg. Am a karoiing ko-
lostorok nagy részében túlságosan is előtérbe jutott a profán

183-
szellemi kultúra és munka, mely irányzattal szemben anianei
Szt Benedek foglalt állást, aki a vallásos, a lelki élet elsőségét,
szinte kizárólagosságát követelte.
A különböző, sokszor egymással szemben álló irányzatok vilá-
gosan szemlélhetők a kor bencés iskoláiban s az azokból kisar-
jadt irodalmi alkotásokban. Ezek az iskolák és művek részben
eredményei, részben kialakítói voltak az apátságok világnézeti
differenciálódásának.

St Gallen az „Ottók reneszánszá"-nak kialakítója

Az egykori karoling birodalom legkiválóbb szellemi központja
a IX. század második felétől kezdve majdnem két évszázadon
át St Gallen volt. Az alapokat — miként az előző fejezetben már
említettük — a jórészt a császári udvarban élő G rimáid apát
és helyettese, majd utódja, Hartmut vetette meg. De említést
érdemel az is, hogy a Rómát járt ír Marcus püspök a kolostorra
hagyta könyvtárát, unokaöccse, Möngal-Marcellus pedig az is-
kola egyik első mestere lett. O és Izo nevelte a nagy nemzedé-
ket: Ratpertet (t 890), Tutilót ( j 913) és a dagogó Notker „Bal-
bulus"-t (t 912).
Ratpert életeleme az iskola és a tudomány volt. Éveken át
alig hagyta el a kolostort. A tanítás, az iskola érdekében állító-
lag nemegyszer még a zsolozsmát és a szentmisét is elmulasz-
totta azt tartva, hogy „jó miséket akkor hallgatunk, amikor meg-
tanítjuk, hogy azokat miként kell mondani". Halála után 40 ta-
nítványa 30 napon át misézett érette . . . Ö volt az, aki meg-
kezdte St Gallen történetének, a híres „Casus Sancti Galli"-nak
az írását.
A testben és lélekben mozgékonyabb s robosztus erejű Tutilo
a költészet és a művészet terén alkotott maradandó értékű mű-
veket. Hogy St Gallenben s nyilván sok más apátságban sem
fogadták meg anianei Szt Benedeknek azt az utasítását, hogy
külső, azaz klerikus és civil ifjúságot nevelő iskola ne legyen a
kolostorban, hanem csupán rendi növendékekkel foglalkozó
belső iskola, az abból látható, hogy Tutilo nemes ifjakat is taní-
tott. Istentiszteleti célokra ő tropusokat, a szelídlelkű és szent-
életű Notker, az Úristen „udvari poétája" pedig himnuszokat és
sequentiákat költött.
Nagy Károly történetén, a „Gesta Karoli Magnr'-n kívül a
hagiográfiai irodalomban gazdag könyvtár alapján Notker a napi
szenteket ismertető Martyrologiumot is állított össze. Legked-
vesebb tanítványa az a Salomo volt, aki aztán St Gallen apátja,

184-
majd Konstanz püspöke és Konrád király kancellárja lett. De ő
nevelte Szt Ulrik augsburgi püspököt és névrokonát, az orvos,
a „physicus" Notkert is, aki ebben a minőségében Nagy Ottó
udvarában is működött. St Gallen iskolája nevezetes volt arról,
hogy ott görögöt is lehetett tanulni.
Bár 926-ban a magyar támadás, 937-ben pedig az egyik diák
bosszújából származó tűzvész pusztította a kolostort, az mégis
tovább folytatta áldásos működését. Notker Balbulus növendé-
kének, Hartmannak volt a tanítványa az az I. Eckehard ( | 973),
akinek munkássága St Gallen életében újabb virágzást indított
el. Még növendék volt, amikor a német mondakincs alapján Ver-
gilius latin formájába foglalta a Waltharius-éneket.
Négy bencés unokaöccse és tanítványa között a legkitűnőbb
II. Eckehard volt, akit „Palatínus"-nak neveztek, mert rendkí-
vüli műveltsége folytán először a sváb udvarba vagy palotába,
a ,,Palatium"-ba került, ahol Hadvig hercegnét latinra tanította,
utána pedig — a hercegné ajánlatára — II. Ottó nevelését vé-
gezte.
Ugyancsak I. Eckehard unokaöccse volt a nagyajkú Notker
„Labeo", aki költő, művész, tudós és aszkéta volt egy személy-
ben (t 1022). Egész életét St Gallenben töltötte s az ifjúság neve-
lésére szentelte. A történelem a „Theutonicus" melléknevet
adta neki, mert régi hagyományaikat — Glossarium Salomonis
— követve s azokat fejlesztve, oktatásában tudatosan alkal-
mazta anyanyelvét. Cato, Vergilius és — Boethius nyomán —
Aristoteles műveiből német fordításokat készített; lefordította
és magyarázta Jób könyvét, a zsoltárokat és Szt Gergely pápa
Moralia című művét. Fordításai szinte átdolgozások voltak, mert
azokat a német szavakat és kifejezéseket nemegyszer magának
kellett megteremtenie, amelyekkel a fogalmakat, gondolatokat
megfelelően tudta tolmácsolni.
A „Theutonicus" legkiválóbb tanítványa IV. Eckehard volt,
aki évtizedeken át vezette a mainzi érseki és a st galleni apátsági
iskolát, miközben átdolgozta a Waltharius-éneket s folytatta a
„Casus Sancti Galli" elbeszélését (1060).
A mondottak alapján láthatjuk, hogy az Ottók korában (936—
1002) St Gallen hasonló hivatást töltött be, mint Alkuin T ours ja
Nagy Károly idejében. Az I. és a II. Eckehard egyaránt kedves
embere volt Nagy Ottónak és fiának. A kolostor szellemiségét
széles körben sugározták szét a szellemileg és fizikailag is moz-
gékony st galleni bencések s a X. század második felében így
alakították ki az „Ottók reneszánszát". A strassburgi püspök a
st galleni Viktorra bízta iskolája vezetését, Chunibert Salz-

185-
burgban, Altaichban, majd ismét St Gallenban tanított. Bal-
derich Speierbe, Notker Lüttichbe került püspöknek. Az utóbbi
nemcsak a tanulmányokat virágoztatta föl székvárosában, ha-
nem — különösen III. Ottó alatt — a politikai mozgalmakban is
fontos szerepet játszott.
St Gallen azonban nemcsak abban a vonatkozásban folytatta
Tours hagyományait, hogy a profán tudományokat és irodalmat
ápolta és fejlesztette, hanem az egyházi kultúra területén is ve-
zető szerepet játszott. A liturgikus költészet, ének és zene kulti-
válása terén elért eredményeit ugyan majd később, a művé-
szetekről szólva ismertetjük, de arra már itt kell rámutatnunk,
hogy mit jelentett a kolostor működése az istentisztelet, köze-
lebbről a szentmise alakítása tekintetében.
Az előző fejezetben láttuk, hogy a Sacramentarium Gregoria-
num-ban rögzített római liturgiát miként egészítette ki Alkuin
a Supplementum-mal, amivel elindította azt a fejlődést, mely
a franko-román liturgia kialakulásához vezetett. Ennek végső
formáját a st galleni bencések — Ratpertus, Notker Balbulus és
társaik — adták meg, fölhasználva a korábbi délfrancia gallikán
és a Rajna vidéki liturgikus szokásokat. Az így kialakult mise-
rendet hívják Rajnai Ordo-nak vagy Rajnai miserend-nek. Ez
a német egyházi központon, Mainzon keresztül sugárzódott szét,
ahol a st galleni bencéseknek nagy tekintélyük és erős befolyá-
suk volt. A dóm istentiszteletét ugyanis a mainzi St Alban apát-
ság -bencései végezték és iskoláját is ők vezették. Hog v viszont
Mainz és St Gallen között mily szoros volt a kapcsolat, az abból
is látható, hogy IV. Eckehard ott is tanított, II. Eckehard pedig
a St Alban tagjaként halt meg. Mikor aztán Nagy Ottó császár
megkezdte a lehanyatlott Róma reformálását, az ugyancsak St
Gallenban összeállított mainzi Pontificaléval együtt a Rajnai
Ordót is eljuttatta Itáliába és Rómába.

A többi német kultúrközpont irodalma, történetírása,

a deutzi Rupert hittudománya
A reichenaui iskola a mi korunkban is jó hírnek örvendett.
A X. század 30-as éveiben az ottani külső iskola növendékeként
végezte tanulmányait Szt Wolfgang és barátja, Babenberg Hen-
rik, a későbbi trieri érsek. Reginbert és Walafrid Strabo korához
hasonló virágzás azonban csak a XI. század első felében, Berno
apátsága alatt (1008—1048) köszöntött rá. Berno a francia Fleu-
ryben szerezte műveltségét s a század végéig a tudós Abbo apát
szerzetese volt; onnét hívták meg a Lotharingiában levő prümi

186-
kolostori iskola vezetésére, néhány évvel később pedig a császár
a német Reichenau élére állította. Bár a liturgia irodalmát, ze-
néjét és a költészetet egyénileg is művelte — még nagyobb ér-
demet szerzett azáltal, hogy módot adott Hermannus Contractus
(1013—1054) szellemi kibontakozására.
A század csodája, ,,miraculum"-a, Hermannus grófi családból
származott, s testileg szinte teljesen nyomorék, béna volt. Nem-
csak járni nem tudott, de beszédjét is nehezen lehetett érteni
— Berno mégis fölvette szerzetesei közé, sőt iskolája élére állí-
totta. Szelleme ugyanis páratlanul mozgékony volt és fáradha-
tatlanul tanulmányozta az ember és a természet világát. Testi
hibája ellenére messze vidékről sereglettek hozzá a tanulni vágyó
fiatalok, kiket latin nyelvre, muzsikára, matematikára és csilla-
gászatra is tanított. Verses világtörténetét Krisztus születésétől
kezdte, s különösen a saját korára vonatkozó része értékes. Má-
ria-tiszteletének és költői tehetségének halhatatlan bizonyítékai
a „Salve regina (mater) misericordiae" és az „Alma Redempto-
ris Mater" kezdetű antifóniák, melyeket ma is az egész Egyház
énekel. A „Salve regina" a földi élet nyomorúságából a mennyei
haza boldogsága felé sóvárgó s a Szűz Anya pártfogásában biza-
kodó lelkületnek fölülmúlhatatlan megnyilatkozása.
Említést érdemel a szintén sváb földön, Reichenau közelében
fekvő St Blasien is, melynek apátja, a konstanzi Bernold a szá-
zad második felében igen élénk irodalmi működést fejtett ki
(t 1100). A liturgiáról és a böjtről szóló művében, a Micrologus-
ban leírta a mise szertartásait „iuxta Romanam consuetudi-
nem". A hozzákapcsolt Ordo missae lényegében már a rómaivá
vált Rajnai miserend-et követte. Krónikájának különösen a XI.
század második felét tárgyaló része érdekes. A szerző az invesz-
titúra-harc lefolyását — melyben maga is tevékeny részt vett —
egyoldalúan, gregoriánus szellemben írta meg.
A bajor területek kulturális középpontja — Szt Wolfgang mű-
ködése következtében — a regensburgi St Emmeram kolostor
lett. A könyvtár s általában a szellemi élet alapjait Ramwold
apát vetette meg a X. század végén. Ott nevelődött a Szt Emme-
ram és Szt Wolfgang életrajzát készítő mozgékony szellemű
Arnold s ott működött a XI. század közepének egyik legkivá-
lóbb német szelleme, Othlo (kb. 1010—1070).
Othlo tanulmányait a tegernseei kolostori iskolában kezdte, a
hersfeldiben folytatta, s a könyvtár híre 22 éves korában a re-
gensburgi kolostorba való belépésre késztette. Ifjúkorában a
klasszikus írókért lelkesedett, később már sokkal inkább a
szentírást és az egyházatyák műveit forgatta. Mint a kolostori

187-
iskola vezetője szükségesnek látta, hogy a pogány Cato és
Avianus sententiái helyére a keresztény irodalomból válogatott
saját „proverbium'^ait tegye, s hogy növendékei csak ezen ke-
resztény szellemű alapvetés után ismerkedjenek meg a klasz-
szikus írók világával. „De tribus quaestionibus" című teológiai
munkájában az Isten jóságáról és ítéleteiről s az embernek a jó-
ban való haladásáról tárgyalt. Mint történetíró is érdemes mun-
kát végzett. Szt Wolfgang és mások életének megírásán kívül
a fuldaiak kérésére átdolgozta Szt Bonifác régi életrajzát.
Könyvének jellegzetessége, hogy hőse jellemzésére fölhasználta
annak Fuldában talált levelezését s élénk megvilágításba he-
lyezte Fuldának Bonifáctól származó tized jogait. Érzékeny,
szinte ingerlékeny lelkületének érdekes képét adta önéletraj-
zában. Barátja, Szt Vilmos szintén a St Emmeramban szerezte
műveltségét és alkotta a zenéről és a csillagászatról szóló mű-
veit — nevét mégis mint a hirsaui apátság és konregatio veze-
tője örökítette meg a bencés történelemben.
A tegernseei iskola neves mestere volt a költő Froumund
(1008), leghíresebb alkotása pedig az ismeretlen szerzőjű, Ruod-
liebről szóló verses lovagregény. Ugyanitt Antichristus címen
játékot is írtak. A bambergi apátság perjele, Frutolf (t 1103)
zenei műveken kívül világkrónikát szerkesztett, amit aztán
rendtársa, a későbbi aurai apát, Eckehard folytatott. Ugyanő
mint szemtanú értékes leírást adott az I. keresztes hadjárat ese-
ményeiről és eredményeiről.
A frank területen fekvő Uersfeld, kolostori iskolájának hírét
nemcsak Othlo bizonyítja. Magasfokú kultúrájának tanúja az
ott nevelkedett későbbi apátja (1072—85), Hartvik is, kinek mű-
veltségével és irodalmi működésével azonban magyar viszony-
latban, Szt István életrajzának ismertetésekor fogunk részle-
tesebben foglalkozni. Az ő szerzetese volt az a Lambert, aki
nemcsak Hersfeld alapítójának, Lullus mainzi érseknek és ko-
lostorának, hanem VII. Gergely és IV. Henrik harcának törté-
netét is megírta 1077-ig. Hasonlóképpen hersfeldi bencésnek
tulajdonítják az ugyanezen harcról, de pápaellenes színezettel
a 90-es évek elején készített „De unitate ecclesiae conservanda"
c. művet is.
A X. század második felében a filozófia, pontosabban a logika
területén legképzettebb német iskolamester az éleseszű magde-
burgi Otrik volt. Mivel II. Ottó császár tudta, hogy Otrik mily
féltékeny az akkor már szintén híres francia Gerbert mester
tudományára — 980-ban nyilvános vitát rendeztetett velük Ra-
vennában. A vita a filozófia rendszere körül forgott; természe-

188-
tes, hogy a két gondolkozónak önálló s egymástól eltérő fölfogása
volt s az a vita hatása alatt sem módosult.
A IX. század elején alapított szász Korvey hűségesen ápolta
azokat a hagyományokat, melyeket első apátjaitól, Adalhardtól
s a Paschasius Radbertusszal szoros kapcsolatot tartó Warin tói
és iskolamesterétől, Szt Ansgartól örökölt. A Karoling-családdal
rokonságot tartó 3 Bovo apát (879—948) is jól képzett, irodal-
milag is tevékeny férfiú volt; a másodikról följegyezték, hogy
nemcsak a latin nyelvnek volt mestere, hanem görögül is tu-
dott. Hogy a történelem iránt kiváló érzékkel rendelkeztek a
korveyiek, azt az Annalesükön kívül az ott megőrzött legrégibb
Húsvéttáblák is bizonyítják.
Ebben a szellemi környezetben készítette el a X. század 60-as
éveiben a „Szászok történeté"-t Widukind, amit Nagy Ottó csá-
szár leányának, a későbbi quedlinburgi apátnőnek, Matildnak
ajánlott. A műből látszik, hogy a szerző éppúgy ismerte Sallus-
tius és Livius római, mint Jordanes gót, Béda angol-szász, Pau-
lus Diaconus longobard történetét és Einhard Nagy Károly-élet-
rajzát. Az írót erős szász nemzeti érzés és öntudat hatotta át.
Kedvvel festette a harci jeleneteket, melyek középpontjában a
szász uralkodó család tagjai: Madarász Henrik és fia, Nagy Ottó
állottak.
Widukind tanítványának tartjuk azt a szász Thancmart, aki
a hildesheimi káptalani iskola mestereként megírta püspöke, Szt
Bernward élettörténetét, annak halála után pedig Magyaror-
szágra költözve megszerkesztette Szt István király Intelmeit és
törvénykönyvét. Személyével és működésével behatóbban éppen
azért majd a következő fejezetben foglalkozunk.
Jelentős kulturális szerepet játszott a birodalom nyugati ré-
szén, a Lotharingiában fekvő priimi apátság, melynek élén a
IX. század végén Regino állott (t 915). A zenei oktatást szolgáló
tankönyvön kívül egyházjogi kézikönyvet is állított össze. Nevét
azonban világkrónikájával örökítette meg, mely német földön
első volt a maga nemében. Mivel később Prümből kénytelen
volt Trierbe költözaii, munkáját 967-ig egyik trieri bencés, Adal-
bert folytatta, aki mint magdeburgi érsek fejezte be életét.
Regino után egy századdal — miként már említettük — a jónevű
Berno vezette a prümi iskolát.
A kor németországi tudományos és irodalmi alkotásait nézve
azt látjuk, hogy az — különösen a történetírás terén — erősen
fejlődő irányzatot vett. Ezzel szemben viszont a teológiát s ál-
talában a lelki élettel kapcsolatos irodalmat föltűnően elhanya-
golták. Ezen a téren szinte egyetlen kivételként tekinthetünk

189-
 arra a Rupertra, aki a lüttichi Szt Lőrinc-kolostor szerzetese,
élete utolsó évtizedében pedig a kölni egyházmegyében fekvő
Deutz apátja volt ( | 1129).
Rupert mennyiségileg és minőségileg egyaránt kimagasló
munkássága majdnem kizárólag a hittudományra vonatkozott.
Tudós egyénisége sok tekintetben hasonlított Othlóéhoz. Ö is
sokat tanult és sokat tudott. Ismerte az akkor modernnak tartott
dialektikát, de ő sem becsülte sokra — inkább szavakkal való
játéknak tartotta annak distinkcióit. Lényegében még azon a
nyomon haladt, melyet a német teológiának Hrabanus Maurus
mutatott. Abban a tekintetben azonban már egyéni utakon in-
dult, hogy a szív, az érzés jogait, a hit határain belül egyéni
meggyőződését is érvényesíteni törekedett, „dicere salva fide,
quod sensüerit" — ami természetszerűleg kiváltotta a hagyomá-
nyokhoz ragaszkodók ellentmondását.
A szentírással való beható foglalkozását bizonyítják kommen-
tárjai, melyeket főleg Nagy Szt Gergely nyomán készített. Szim-
bolikus, misztikus magyarázatokkal kísérte Jób könyvét, a 12
kis próféta írását, Ezechiel, a Királyok könyvét, az Énekek Éne-
két, Szt Máté és Szt János evangéliumát, a Titkos Jelenések
könyvét. Párbeszédes formában szólt a hitről. Legismertebb, de
névtelenül szereplő első művében, ,,De divinis officiis" szólva
részletesen ismertette az egyházi év liturgiáját, annak értelmét,
szerkezetét és eszközeit. Legfőbb alkotásában a Szentháromság
művét — Szt Ágoston történetfilozófiája alapján — a Ci vitas
Dei, az Isten országa kialakításában látta. Az Átya 7 nap alatt
megteremtette az embert és világát, a Fiú 7 körszakban kibon-
takoztatta az emberiség életét, a Szentlélek 7 kegyelmével teszi
azt tökéletessé. Az ember életének, a történelemnek értelme és
tartalma — mint a már megkezdett örök életnek — Isten imá-
dása, dicsősítése.
Rupert dogmatikája középpontjában — mely lényegében a
moralist is tartalmazta — Jézus Krisztus állott. A De victoria
verbi Dei című művében is hangsúlyozott fölfogása szerint a
megtestesülés nem a bűnbeesés, hanem az isteni szeretet követ-
kezménye volt. A bűnbeesés miatt szükségessé váló megváltás
viszont már az engedelmesség, az áldozatosság és az áldozat je-
gyében történt. Ezért kell, hogy az emberek erkölcsi életének
sarkkövei ugyancsak a szeretet, az engedelmesség, az áldozatos-
ság és az áldozatkészség legyen. A jámborságot és a tudományt
magában egyesítő, az imádkozva dogmatizáló Rupertban joggal
látjuk a misztikus teológia egyik első és kiváló képviselőjét.
Rupert műveinek igen nagy hatása volt a XII. és a XIII. szá-

190-
zadban, mely elsősorban természetszerűleg a német bencésekre
terjedt ki — de megállapítható Francia- és Angolországban, még
a ciszterci, premontrei és ágostonos kolostorokban is.

A német műveltség karoling, a francia inkább clunyi jellegű

A főbb német iskolák és írók működését áttekintvén, meg-
állapíthatjuk, hogy azok lényegében a tág horizontú Karoling
művelődési eszményt szolgálták a javaközépkorban is. Ezzel
szemben a francia kultúrterület túlnyomó részén mindinkább
anianei Szt Benedek és az őt követő Cluny fölfogása érvénye-
sült, mely a kultúra körét a szerzetesnevelés és az istentisztelet
megkívánta anyagra igyekezett korlátozni. Ennek következtében
a humanisztikus, a profán elemek viszafejlődtek, a szélesebb
látókört kívánó külső iskolák bezárultak — a lelki élet irodal-
mát viszont erőteljesen művelték, s annak virágkorát alakították
ki a XII. század első felében. /
Az irányváltozás eredetét már Szt Odó életrajzában megtalál-
hatjuk. A szerző, aki hősét nagyon jól ismerte, elmondotta annak
egyik vízióját. Eszerint a fiatal Odó egyszer egy igen szép edényt
látott, melyből azonban utálatos kígyók másztak ki s azok reá
támadtak. Odó a látomást úgy magyarázta, hogy az edény Ver-
gilius műveit, a kígyók pedig annak antik kultúráját jelentik,
így történhetett, hogy Clunyben s a hozzá csatlakozó kolostorok-
ban tudatosan elfordultak a klasszikus íróktól, s azok hatása
még abban a csekély számú történeti műben is hiányzik, mely-
ben nagy és művelt apátaik — Maiolus, Odiló, Hugó, Petrus
Venerabilis — emlékét örökítették meg.

A belga bencések szellemi és lelki élete

A német birodalom nyugati, de már francia nyelvű, belga ré-
szének kulturális középpontja Lobbes (Laubach) volt. Ott neve-
lődött és ott lett bencéssé korának legkiválóbb stilisztája s a
X. századnak tán egyetlen nagy teológusa, Rather ( | 974). Túl-
ságosan is dinamikus, valójában állhatatlan egyénisége széles
körű irodalmi tevékenységre késztette, de meggátolta abban,
hogy iskolát alakíthatott volna maga körül. Nyugtalan lelkü-
lete nem tudott megbékülni sem önmagával, sem másokkal. Űgy
érezte, hogy ő nem szeret senkit és senki sem szereti őt. „Dialó-
gus confessionalis"-ban vádolta, „Coniectura qualitatis"-ban pe-
dig védte önmagát. A szintén erkölcstani vonatkozású főművé-
ben, a „Praeloquia"-ban az Egyház és a társadalom reformját

191-
sürgette s a különböző társadalmi osztályok kötelességeit ismer-
tette. Kolostorát elhagyva, a világban hányódva egyik előkelő
tanítványa számára írta a Sparadorsum c. grammatikai művét.
Később veronai, majd liégei (lüttichi) püspök lett, s végül is ott-
hontalanul fejezte be hányatott életét.
Lobbes kolostori iskolája többet is köszönhetett Folcwin és
Heriger apátoknak (965—990—1007). Folcwin megírta első ko-
lostora, St. Bertin, aztán Lobbes történetét, melyekben levéltári
adatokat is hasznosított. Heriger előzően a st galleni Notker
püspök munkatársaként vezette a liégei iskolát. Hogy mily jól
ismerte az antik, a patrisztikus és a koraközépkori irodalmat, az
a liégei püspökökről írt Gesta-jában látható, melvnek éppen a
jelzett irodalomból vett idézetek adják nemcsak jellegzetességét,
hanem értékét is. Mint teologus az Eucharistiáról készített mun-
kájában Paschasius Radbertus mellett, s Ratrammus ellen fog-
lalt állást.
Lobbes iskolájából kerültek ki a XI. századi Lotharingia leg-
kiválóbb írói és püspökei s annak növendéke, majd vezetője volt
a sok irányban dolgozó Olbert is. Ezekből is látható, hogy mily
nagy hibát követett el a clunyi szellemű Leonius apát, amikor
1139-ben bezáratta a kolostor szép eredményekkel működő külső
iskoláját.
De Gembloux is sokat köszönhetett a kitűnően képzett 01-
bertnek, aki élete második részében annak apátja volt (1012—
1048). Szerzetesei közül korán kivált Sigebert, aki először Metz-
ben, majd Gemblouxban tanított. Főleg történelmi tanulmá-
nyokkal foglalkozott. Legjelentősebb munkája világkrónikája,
Chronographia-ja volt, melyet a középkorban sokat olvastak és
kivonatoltak. Ugyancsak nagy hatást ért el Szt Jeromos „De viris
illustribus" c. művét folytató és koráig vezetett munkája is,
melyet saját működéséről szóló beszámolóval fejezett be (t 1112).
Hasonlóképpen élénk szellemi életet éltek Tournaiban. Az ala-
pító apát, majd cambraii püspök, Odó tudós híre messze vidék-
nek az ifjúságát vonzotta kolostori iskolájába. A dialektikában
éppúgy otthonos volt, mint a csillagászatban s nemcsak Boe-
thiusszal, hanem Szt Ágostonnal is foglalkozott. Irt az eredeti
bűnről, magyarázta a szentmise kánonját s készített homiliákat.
A XII. század első felében Amand összeállította Odó életrajzát,
Hermann apát pedig a lelki élet irodalmát művelte s följegyezte,
hogy Odó karácsonykor olyan beszédet szokott tartani szerze-
tesei számára a megtestesülésről, mely kora reggeltől majdnem
délig tartott. Alulf föladatának tartotta Szt Gergely műveinek
népszerűsítését s ezért készítette négykötetes Gregoriale-ját.

192-
Szt Gergely hatásának mértékét mutatja, hogy a század második
felében olasz és angol bencés is állított össze a „Moralia in Job"-
ból kivonatot.
A másik belga kolostor, St Thierry Cluny, illetőleg Citeaux
szellemében dolgozott. 1119-től 1135-ig irányította már életét a
Szt Bernáttal mindinkább szimpatizáló Vilmos apát, amikor a
liturgikus clunyi életmódról áttért a belső elmerülésre több mó-
dot adó a ciszterci életformára (t 1149).
Pseudo-Dionysios hatása alatt álló nagyszabású irodalmi mun-
kássága főleg a lelki élet föltárására és ápolására irányult. Azt
tanította, hogy Isten saját képére teremtette az embert, s azt
kívánta, hogy az az emlékezet, az értelem és az akarat működése
révén hasonmása legyen a háromszemélyű Istennek. Ám az ere-
deti bűn következtében ez az isteneszme eltorzult s a célját té-
vesztett ember boldogtalan lett. Az eredeti gondolathoz való
visszatérést célozza a szerzetes „conversio"-ja, melyben szellemi
képességeit az Istenképmás kialakítására fordítja. Ezt a föladatot
három (animalis, rationalis, spirituális) fokozatban oldhatja meg.
AJiarmadik fokozaton már kialakul és uralomra jut az a töké-
letes szeretet, mely az emlékezetet éppúgy, mint az értelmet és
az akaratot teljesen Istenre irányítja s olyan harmonikus és
boldog egységbe foglalja, mint amilyent alkotnak az isteni Sze-
mélyek a Szentháromságban. A vallás-erkölcsi élet alaptétele
tehát, hogy Isten szeret bennünket s nekünk szeretnünk kell Öt.
A szeretetnek ez az uralkodó jellege ösztönözte Vilmost arra,
hogy könyvet írjon „De natura et dignitate amoris" címen,
melyben az akkortájt sokat olvasott Ovidiussal szemben nem a
természetes, hanem a természetfölötti szeretet mibenlétéről és
értékéről elmélkedett. Az Énekek Énekéről készített magyará-
zatában megnyilatkozó misztikus fölfogása éppúgy megegyezett
Szt Bernátéval, mint ahogyan egyformán támadták Abelard
racionális módszerét is. Legnagyobb hatású műve a karthauzi
testvérekhez intézett levele, az „Epištola ad fratres de Monte
Dei" volt, amit a következő század kiváló domonkos és ferences
mesterei is nagy haszonnal tanulmányoztak.

13 Szent Benedek f i a i n a k I.
193
 A francia kolostorok műveltségéből:
St Denis és Ordericus Vitalis történetírása;
Abbo és Gerbert klasszikus tudománya;
a fécampi iskola és a jongleurök

A bencés lelkület meleg otthona volt Vendôme, mely szoros

kapcsolatban állott Clunyvel. Apátja, Gottfrid — mint látni fog-
juk — kora egyházpolitikai harcaiban vezető szerepet játszott
(t 1132). Emellett élénk irodalmi tevékenységet is fejtett ki.
Könyveiben és beszédeiben a bűnbánat és az Isten irgalmába ve-
tett bizalom fontosságát hangsúlyozta; a szerzetesi fogadalom
értékét a keresztségével azonosította, azért azt második újjá-
születésnek mondotta. Ebből a fölfogásból érthető a kornak az
a jelensége, hogy életük végén még a civilek közül is sokan igye-
keztek fogadalmat tenni és szerzetesi ruhát ölteni, hogy ezáltal
a tisztítóhely elkerülésével haláluk után azonnal a mennyor-
szágba jussanak.
Ugyancsak kapcsolatban állott Clunyvel Auxerre is, melynek
IX.—X. századi hagyományait a XI. században Raoul Glaber
képviselte, aki kora történetét érdekes, bár néha kevésbé meg-
bízható módon ismertette ( | 1046).
Kiemelkedő kulturális jelentőségét ebben a korban is meg-
őrizte St Denis. A keleti misztika főforrását, Pseudo-Dionysios
műveit különleges megbecsülésben részesítették. Említettük
már, hogy a IX. század elején Hilduin apát elsőként készített
belőlük latin fordításokat, három évszázaddal később pedig Her-
veus magyarázta ugyanott a Hierarchia Caelestis szövegét.
Herluin királyi nevelő volt, Balduin pedig Hitvalló Eduárd és
Hódító Vilmos angol királyok udvari orvosa lett.
Virágkorát mégis annak a Suger apátnak az idejében (1122—
1151) élte a kolostor, aki a szerzetesi és közélet, a tudomány és
művészet szolgálatában egyaránt nagy eredményeket ért el.
Mint kortárs kitűnő életrajzot készített VI. Lajosról s VII. Lajo-
sénak anyagát is gondosan gyűjtötte. Lehet, hogy a frank-
francia történet szempontjából oly értékes, koronként folytatott
,,St Denis-apátság krónikájá"-t szintén ő foglalta össze francia
nyelven. A művészettörténet azért hálás neki, mert leírta kor-
szakos alkotásait — amikkel majd később fogunk foglalkozni.
Odó de Deogilo az ő képviseletében vett részt a II. keresztes-
hadjáraton (1147—49) s mint VII. Lajos káplánja szinte napló-
szerűen jegyezte fel a hadjárat egyes eseményeit, melyekről
aztán III. Jenő pápának is beszámolt. Suger titkára, Vilmos el-
készítette apátja életrajzát és érdekes dialógusban ismertette a

194-
következő apát, Odo de Deogilo kezdeti nehézségeit. Rigord, „a
francia király történetírója" minőségében foglalkozott Fülöp
Ágost uralkodásával, akinek egyébként orvosa is volt ( | 1209).
Ugyancsak ősi francia művelődési központ volt a Szt Odó ál-
tal megreformált Fleury, mely azonban hamarosan mentesítette
magát Cluny befolyása alól. Régi nemes hagyományaihoz ra-
gaszkodva a X. század végére már nemcsak lelki, hanem szel-
lemi vonatkozásban is vezető szerepet biztosított magának.
Ez mindenekelőtt annak az Abbónak volt az érdeme, aki fiatal
korában Párizsban és Reimsben folytatott tanulmányai után
egészen kiváló antik irodalmi műveltséget szerzett abból a
fleuryi könyvtárból, mely a klasszikus kultúrának évszázadok
óta egyik leggazdagabb tárháza volt. Otthoni működését két
évre megszakította, amikor Oswald püspök hívására Angliába
ment, s ott megszervezte Ramsay kolostori iskoláját. A „septem
artes" terén elért műveltségét mutatják a grammatika, a mate-
matika és a csillagászat körébe vágó munkái. Egyházjogi téren
korának egyik legnagyobb tekintélye volt. Mint Fleury apátja
(988—1004) levelezésben állott V. Gergely pápával, Róbert
francia királlyal, Odiló clunyi apáttal. Szerzeteseit és világi pap-
növendékeit arra tanította, hogy az érzékiség ellen folytatott
harcban az imádság és a böjtölés mellett a leghasznosabb fegy-
ver a tanulmányokban való elmélyülés és az irodalmi alkotás:
„litterarum studia maximeque dictandi exercitia".
A XI. század folyamán Raoul Tortarius ugyan a költészet ta-
nítása és művelése terén tűnt ki — az apátság mégis főleg a
történetírás révén szerzett érdemeket. Abbo tanítványa, Aimon
a frankok történetét írta meg és mestere életét. Utódjának,
Gauzlin apátnak az életrajza, melyet András 1041-ben készített,
a kor legjobb enemű munkái közé tartozik. A XII. század elején
Hugó világ- és egyháztörténetet szerkesztett és résztvett abban a
nagy publicisztikai vitában, mely az invesztitúra-harcot kísérte.
A klasszikus, a profán tudományok, az „ars"-ok leghíresebb
mestere a X. század második felében, az aurillaci apátság tagja,
Gerbert volt, akinek Otrikkal való dialektikus disputáját föntebb
említettük. Bár a grammatikában és a logikában is rendkívül
műveltnek tartották, mégis matematikai és csillagászati ismere-
tei miatt csodálták. Fiatal korában spanyol földön, a katalán
Vichben tanulmányozta az arabok virágzó matematikai és ter-
mészettudományos kultúráját s behatóan foglalkozott az antik
írók műveivel is, melyek a quadrivium anyagát tárgyalták;
könyvtárát egész életén át nagy gonddal és áldozattal fejlesz-
tette.
 Nagyhatású tanítói működését a reimsi érsekség káptalani is-
kolája élén fejtette ki. A római számolótáblán, az abacuson
végzett nehézkes számolási műveletet az ,,apices"-nek nevezett,
az arabhoz hasonló számjegyeivel lényegesen megkönnyítette.
Aritmetikai könyveiben közölt módszerét 2 évszázadon át hasz-
nálták. Geometriai tankönyvében az alapfogalmakon kívül a
három-, négy- és sokszög területének s a mértani testek fölületé-
nek számítását is ismertette. Nagy sikert élt el azon eszközei-
vel, melyekkel a csillagvilágot szemléltette, a csillagok mozgását,
a bolygók pályáját ábrázolta. Híres volt a székesegyház számára
szerkesztett orgonája is.
Tanítványai közé tartozott a föntebb említett fleuryi Abbo,
aztán Fulbert, aki mint tanító, majd mint püspök (1007—1029)
Chartres káptalani iskoláját tette nevezetessé. Másik tanítvá-
nya, a reimsi bencés Richerius kora történetét és mestere életé-
nek több fontos mozzanatát örökítette meg. A tudománya foly-
tán naggyá lett Gerbert először a reimsi érsekséget igyekezett
megszerezni magának. Mivel azonban a pápa az ellenfelét tá-
mogatta, tanítványa, III. Ottó császár segítségével 998-ban ra-
vennai érsek.és a nagymúltú Bobbio apátja lett, a következő év-
ben pedig II. Szilveszter néven Szt Péter székét foglalta el (999—
1003).
A XI. században Normandia szellemi élete és tudományos al-
kotása föltűnően magas színvonalat ért el. Jumiéges-ben dolgo-
zott Vilmos, aki hazája történetével, a normand hercegek életé-
vel foglalkozott.
A középkor egyik legkiválóbb történetírója, Ordericus Vitalis
már Angliában született, de aztán visszatért az óhazába s az
élénk szellemi életet folytató St Evroult-apátság tagja lett
(1075—1142). „Históriáé ecclesiasticae"-jében nem csupán egy-
ház-, hanem vele kapcsolatban 1141-ig egyetemes történetet is
adott. A pápaság és a bencés szerzetesség mellett részletesen
szólt Normandia és Anglia politikai történetéről, Hódító Vilmos
és utódai tetteiről. Művét jólértesültség és élénk előadás jel-
lemzi, de a klasszikus irodalom és a lovagi költészet hatása is
érezhető rajta.
A kor másik kimagasló történetírója Nogent apátja, Guibert
volt (1053—1124). A „Gesta Dei per Francos"-ban az I. keresztes
hadjáratról, a „De vita sua" c. művében pedig saját, családja és
kortársai életéről szólt egészen egyéni stílusban és erős kritikai
érzékkel. Emellett még különböző biblikus és aszketikus tárgyú
munkákat is készített.
Volpianói Szt Vilmos szintén nagy érdemeket szerzett kultu-

196-
rális téren is. A normandiai Fécamp jellegzetessége volt, hogy
kiváló gondot fordított a klerikusok és laikusok — főleg az ének-
mondók, a jongleurök — szellemi és erkölcsi színvonalának eme-
lésére. Emellett aztán a lelki élet művészetének is kitűnő ott-
hona lett.
Vilmos tanítványa, az ugyancsak olasz, ravennai származású
és kicsi termete miatt Jánoskának nevezett apát ugyanis félszá-
zadon keresztül (1028—78) állt a fécampi kolostor és iskola élén
s ez alatt az idő alatt Szt Ágoston és Szt Gergely tanítása nyo-
mán a legkiválóbb műveket írta a lelki élet kérdéseiről, a leg-
jobb útmutatásokat adta a léleknek Isten felé szárnyalása mód-
jára. Művei értékét mutatja, hogy azok szinte kivétel nélkül hí-
res írók — Szt Ambrus, Ágoston, Anzelm, Kasszián, Alkuin —
neve alatt szerepeltek a. középkori könyvtárak katalógusaiban.
János az élményszerű teológiát tanította s ezért a „theologia
mystica" egyik első mestere lett. Vilmos apát egy másik tanít-
ványa, a dijoni Rudolf Glaber elkészítette apátja életrajzát s
Históriáé című munkájában a X.—XI. század érdekes esemé-
nyeit jegyezte föl gyönge kritikai érzékkel, de élénk előadásban.

Az itáliai szellem normann földön:

Bee és a dialektika újjáéledése
Fécamp mellett a XI. század közepére a szomszédos Bee híre
kezdett terjedni, mely a század második felében Nyugat leg-
kiválóbb iskolája lett. A két iskola közös és jellemző sajátsága,
hogy mindkettő az olasz szellem alkotása volt. Amint Fécamp
a volpianói Vilmosnak és a ravennai Jánosnak köszönhette hír-
nevét, úgy Bee naggyá tevője a paviai Lanfranc és az aostai An-
zelm volt. Amíg a német bencések a teológia hagyományos út-
jait járták s egyes franciák a klasszikus műveltséget ápolták,
addig az olaszok megtalálták az utat-módot, mely a teológia ú j
— misztikus és skolasztikus — földolgozásához s ezáltal új vi-
rágzásához vezetett.
A beci iskola jellegzetessége a Lanfranc által meghonosított
dialektika volt, melyhez Anzelm a misztikus spekulációt társí-
totta s így az apátság a világi és az egyházi tudományok köz-
pontjává fejlődött.
Sajátságos sorsa volt a dialektikának az ó- és a koraközépkor
művelődéstörténetében. A klasszikusok, különösen a görögök
nagyra becsülték, mert elsősorban attól várták az elme kicsi-
szolását, a logikus gondolkodásmód elsajátítását, ami képessé
teszi az embert addig nem látott összefüggések fölismerésére,

197-
igazságok megállapítására. Bár Szt Ágoston is sokra értékelte a
dialektikát s a ,,De dcctrina Christiana" c. művében azt írta,
hogy az a tudományok tudománya, mert az tanítja meg az em-
bert tanulni és tanítani — dialectica est disciplina discilplina-
rum; haec docet docere, haec docet discere — s a dialektikának
ezt az értékelését Hrabanus Maurus „De institutione clerico-
rum" c. művében átszármaztatta a középkorba: a keresztény
tudományosság hosszú időn át mégis ellenséges érzülettel vi-
seltetett a dialektika szofisztikájával szemben.
Ennek okára utaltunk már az előző fejezetben, amikor emlí-
tettük, hogy a fuldai Gottschalk, a corbiei Ratrammus s még in-
kább az ír Scotus Eriugena mennyire túlbecsülte a Ratio ille-
tékességét s a dialektika szerepét a hittel s az Egyház tanítói te-
kintélyével, az Auctoritas-sal szemben. Ők alakították ki a dia-
lektikának azt a rossz hírét, minek következtében két évszáza-
don át szinte kénytelen volt eltűnni Nyugat szellemi életéből.
Ám a XI. század közepe óta újra jelentkezett s azóta fontos
tényezője lett az európai tudományosságnak. A németek ugyan
egy ideig még elzárkóztak előle: Othlo veszedelmesnek, Rupert
komolytalannak tartotta a dialektika distinctióit — az olaszok és
franciák azonban mindjobban fölkarolták és ismeretelméletük
alapjává, tudományos gondolkozásuk kiinduló pontjává tették.
A dialektika újjáéledésének útját-módját keresve nem hagy-
hatjuk figyelmen kívül az olasz, főleg a lombard kultúrteriiletet,
melynek városi, polgári élete az ókori műveltség igen sok elemét
mentette át olyan helyre és időbe, melyben azok kedvező körül-
mények közé jutva új fejlődésnek indulhattak. Ezek között a
legfontosabb a rómaiak legértékesebb szellemi alkotása és hagya-
téka, a római jogrendszer volt, melynek tanulmányozása a XI.
században a gazdasági élet föllendülése következtében ú j virág-
zásnak indult. A jog elméleti és gyakorlati részében viszont
mindig is jelentős szerep jutott a dialektikának, az annak alapján
kialakított logikus gondolkodásnak. Az ellentétes vélemények,
fölfogások és állítások elemzése, bizonyítása, illetőleg cáfolása,
az igazság megállapítása, helyes ítéletek kialakítása, a vitatkozó
képesség fokozása a jogszolgáltatásnak olyan föltételei, melyek
főleg a dialektika tanulmányozása által sajátíthatók el. Ennek
kézikönyvei Aristoteles Kategóriái, Perihermeniasa, Porphyrios
ezekhez írt Isagógéja voltak, melyeket Boethius latin fordításá-
ban használtak.

198-
 Lanfranc és Berengar vitája

A dialektika értékét, a dialektikus gondolkodásmódot Bolog-

nában ismerte meg, a páviai jogtudós, Lanfranc s onnét plán-
tálta át a XI. század 40-es éveiben a normandiai Bee iskolájába.
Újszerű tudományának híre nemzetközi hallgatóságot vonzott
köréje. Nála tanult a chartresi iskola jogász mestere, Ivo, a pa-
derborni skolasztikus, Dietrich, a normann és angol egyház sok
későbbi kiválósága, s aki mesterét is fölülmúlta: az aostai An-
zelm.
Egyik tanítványa, Guitmond — aki aztán szerzetes, majd
aversai érsek lett — azt írta, hogy éppen a beci iskola híre kel-
tette föl a toursi Szt Márton-egyház mesterkanonokjának, Be-
rengarnak a féltékenységét, mi aztán kiinduló pontja lett egy
olyan dogmatikus harcnak, mely évtizedeken át foglalkoztatta
Nyugat egyházi és tudományos vezetőit. Előadása szerint Beren-
gar — aki a chartresi Fulbent irányítása mellett kitűnő tudo-
mányos képzésben részesült — 1050-ben levelet írt Lanfranc-
nak, melyben hibáztatta, hogy az Eucharistia kérdésében még
mindig Paschasius Radbertus álláspontján van. Ö Ratrammus
— illetőleg Scotus Eriugena — véleményét tartja helyesnek,
mely szerint a kenyér és a bor a pap szavai után is megtartja
eredeti lényegét — a test és a vér (caro, sanguis) szavak csupán
képletes értelemben vehetők; ,,átlényegülés" — transsubstantia-
tio — nem történik a szentmisében.
Mivel a levelet Lanfranc Rómában kapta kézhez, azt hamaro-
san továbbította a pápához, aki Berengar fölfogását elítélte. Ő
azonban annak ellenére terjesztette azt, azért IX. Leo 1054-ben
Hildebrand bíborost küldte Toursba; az ő elnöklete alatt tartott
zsinaton Berengar külsőleg visszavonta ugyan tanítását, de an-
nak őszinte megtagadására nem volt hajlandó. Ezért 1059-ben
Rómába idézték, ahol különösen Humbert bíboros szállt szembe
fölfogásával, melyet a zsinat újra elítélt s a kellemetlen követ-
kezményektől tartva, Berengar is visszavont.
Hazájába jutva azután egy iratot tett közzé, melyben a kissé
nyersen fogalmazó Humbertet, az őt elítélő II. Miklós pápát és
római zsinatot támadta. Erre az iratra a következő évben (1069)
Lanfranc válaszolt, aki a szentírás és a dogmatörténet alapján
fejtette ki az Egyháznak az Eucharistiával, az átlényegüléssel
kapcsolatos álláspontját, miközben azt is hangoztatta, hogy még
olyan hittitkok is üdvösen hihetők, melyek tartalmát értelmünk
nem tudja fölfogni. Évek múltán ,,De sacra coena" címen Be-
rengar ismét támadta Paschasius Radbertus, Humbert és Lan-

199-
franc fölfogását s védte Ratrammus, Scotus Eriugena és saját
tanítását, melyet Szt Ambrus és Szt Ágoston műveire vezetett
vissza. Tagadta az Űr Jézus testének és vérének realitását az
Oltáriszentségben s állította, hogy a kenyér és a bor nem való-
ságosan, hanem csak képletesen, „figurative" változik Krisztus
testévé és vérévé a szentmisében.
A harc csak akkor szűnt meg, amikor Hugó clunyi apát közbe-
lépésére a Hildebrand bíborosból lett VII. Gergely pápa újra
Rómába idézte Berengart s az 1079-ben tartott zsinat határozata
alapján eretneknek nyilvánította tanítását és megtiltotta annak
terjesztését. Berengar szót fogadott s azután csöndben töltötte
életét az 1088-ban bekövetkezett haláláig.

A nagy tanítvány, Szt Anzelm új ismeretekre tör;

megtestesült volna az Ige a bűnbeesés nélkül is?
A bontakozó skolasztika és misztika ölelkezése
A beci iskoláról és tanítványairól szólván Szt Anzelm jelentő-
ségét kell kiemelnünk, aki azért hagyta el hazáját, Itáliát, hogy
a legjobb mester irányítása mellett tökéletesítse tudását. így
jutott el arra a fokra, melyen a tudomány föladatát már nem
csupán a Traditio megismerésében, az áthagyományozott tudás-
anyag elsajátításában és megőrzésében látta, hanem új meglátá-
sokra, a hit terén fölmerült problémák átvizsgálására és lehető
megoldására, azaz a hit ésszerűségének bizonyítására, a hit és a
tudomány összekapcsolására törekedett. Ezért igyekezett az ér-
telem kiművelésére, annak konstruktív, kutató és alkotó mun-
kára alkalmassá tételére. Ezért buzdította unokaöccsét, hogy ala-
posan sajátítsa el a grammatikát s állandóan gyakorolja magát
a latin beszéd és írás művészetében. Az, hogy a grammatika ta-
nulása a logikai, dialektikai képzést is jelentette, abból is lát-
szik, hogy Szt Anzelm „De grammatica" c. művében fejtette ki
a dialektikus megismerés fontosságára és módszerére vonatkozó
fölfogását, „De veri täte" címen viszont az igazság természeté-
ről értekezett. Hasonlóképpen — Szt Ágostonra támaszkodva
— filozófiai alapon foglalkozott a szabad akarattal s igyekezett
megvilágítani annak az isteni kegyelemmel, a mindentudással
és az előreelrendeléssel, a praedestinatióval való vonatkozásait.
A dialektika Szt Anzelm tudományos munkásságában nem cél
volt, hanem csupán eszköz, a hittitkok, az isteni mysteriumok
megismerésének egyik eszköze. Eszménye — mint az utána kö-
vetkező skolasztikus filozófusoké is — a megértést kereső hit,
a „fides quaerens intellectum" volt, tudományos programját

200
pedig a „hiszek, hogy értsek" — credo, ut intelligam — jelszó-
ban foglalta össze.
Élete és működése célját Proslogion című munkája végén így
öntötte szavakba: „Az üdvözültek örvendezni fognak Uruk or-
szágában. Ám annyira fognak örvendezni, amennyire szeretni
fognak Téged; viszont annyira fognak szeretni, amennyire is-
merni fognak Téged .. . Kérlek, Istenem, hadd ismerjelek, hadd
szeresselek, hogy örvendezhessek Benned . . . Ha ez a teljesség-
gel nem is tehetséges ebben az életben, legalább haladhassak
benne. Itt fejlődjék bennem a Rólad való ismeretem, növekedjék
az Irántad érzett szeretetem, hogy odaát teljes legyen; hogy itt
legyen nagy az örömöm a reménység által, odaát pedig teljes
a valóságban. Add tehát kérlek, igazság Istene, Deus verax, hogy
ezekről elmélkedjék az értelmem, szóljon a nyelvem; ezeket
szeresse a szívem, hirdesse az ajkam, éhezze a lelkem, szomjú-
hozza a testem s kívánja egész valóm, míg be nem lépek az Ür
örömébe, Aki hármas egy Isten vagy és áldott mindörökre."
Szt Anzelm tehát nem csupán a hideg értelemmel, a szenvte-
len Ratióval közeledett a hit titkaihoz, problémái megoldásához.
Amikor az ész értelmetlenül állt velük szemben, akkor a szív
szeretete, a lélek intuíciója segítette a hit tárgyának megraga-
dásában, az összefüggések meglátásában. Azt tartotta, hogy aki
nem hisz, az nem éh át az igazságot s az nem is értheti azt meg.
Ily módon foglalkozott Szt Anzelm Isten lényével, létezésével,
tökéletességeivel a Monologium és a Proslogium — a lélek ma-
gányos beszélgetése, illetőleg párbeszéde Istennel — c. művei-
ben. Az elsőben megmutatta, hogy a látható világ jóságából,
nagyságából és szépségéből mint okozatból miként lehet követ-
keztetni az okra, a végtelen jóra, nagyra és szépre: Istenre.
Második munkájában olyan megoldást keresett, mely a követ-
keztetések láncolata helyett egyetlen gondolattal, közvetlen
meglátással teszi világossá Isten létezését. Hosszas gondolkozás
után hirtelen meg villanásként jelent meg tudatában a keresett
megoldás, született meg a híres „ontologiai istenérv". E szerint
Istent olyan létezőnek tartjuk, melynél nagyobb nem gondol-
ható. Ám akkor annak nemcsak gondolatban, hanem valóságban
is léteznie kell, mert a valóságban létező nagyobb, mint a csupán
gondolatban élő. „Így tehát valóban van valami, aminél nagyob-
bat nem gondolhatunk; ami nem gondolható nemlétezőnek. És
ez Te vagy, Urunk, Istenünk."
A Szentháromság tanában Roscelin fölfogásával szemben fej-
tette ki az Egyház tanítását. Álláspontjuk különbözősége az uni-
versalékról, az egyetemes lényegekről (nem, faj) vallott filozó-

201-
fiai elgondolásuk eltéréséből következett. Egyesek szerint azok
„ante rem", az egyedi tárgyak, dolgok előtt, mások szerint „in
re", az egyedi jelenségekbe foglaltan, ismét mások szerint „post
rem", a tárgyakból való logikai elvonás, abstrahálás eredménye-
ként, csupán mint szavak léteznek. A két előbbi fölfogást realiz-
musnak, az utóbbit nominalizmusnak nevezték. A nominalista
Roscelin fölfogása szerint az egyetemes lényegnek tekinthető
„istenség" sem létezik, az is csupán szó, elménk alkotása — a
mérsékelten realista Szt Anzelm szerint viszont az „in re" léte-
zik. Ebből következőleg Roscelin azt tanította, hogy az Atya,
a Fiú és a Szentlélek egymástól függetlenül létező isteni szemé-
lyek — Szt Anzelm pedig hirdette az egy és oszthatatlan Szent-
háromság tanát, melyben a három isteni Személy, az egy és
ugyanazon isteni természet birtokosa.
Legjellegzetesebb munkája a „Cur Deus homo?" volt, melyben
magyarázatát kereste és adta annak, hogy a második isteni Sze-
mély, az Ige miért lett emberré? Tanítása szerint az eredeti bűn-
nel megsértett isteni Fölségnek az ember nem tudott megfelelő
elégtételt adni. Azért kellett Istennek emberré lenni, hogy az
Istenember az emberek nevében engesztelje ki Istent.
A megváltással kapcsolatban foglalkozott Szűz Máriával is,
aki „mater restitutionis omnium", akivel nincs egyenlő, akinél
nincs nagyobb — Istent kivéve.
Ugyanez a szellem nyilatkozott meg Szt Anzelm elmélkedé-
seiben is, melyek szintén a szív és értelem, az érzés és gondol-
kodás gyümölcsei. A reflektáló, az elmélyedő imádság előfölté-
telének a hitet és az alázatosságot tartotta. Azt vallotta, hogy
többet ér szelídnek és türelmesnek lenni, mint böjtölve türel-
metlenkedni. Mély alázatosság mellett őszinte bűnbánat hatotta
át lelkét s csupán a Megváltó irgalmasságában reménykedett.
Ezért tisztelte oly áhítatosan az Úr Jézus szenvedését és annak
jelképét, a szentkeresztet. De így jutott el a Szűz Anya meg-
ható tiszteletéhez is.
Ily módon lett Szt Anzelm a misztikus lelkiség kiváló mestere
s a skolasztikus tudományosság alapvetője, aki a vallásosság és
a műveltség legmagasabb fokú szintézisét, a hit és a tudomány
legszebb harmóniáját alakította ki életében.

202-
 Az angol kultúra újjászervezése a X.,
virágzása normann hatásra a XI.—XII. században.
A canterburyi Eadmer és a malmesburyi Vilmos alkotásai

Lanfranc és Szt Anzelm tanítói és tudományos tevékenysé-

gével kapcsolatban kell megemlékeznünk az angol bencések
kulturális életéről is. Ezen a téren a történelem érdekes játékát
figyelhetjük meg. Az előző fejezetben láttuk, hogy az angol-
szász szerzetesség miként bocsátotta legjobb erőit — Szt Boni-
fácot, Alkuint és társaikat — a frank birodalom rendelkezésére,
akik aztán megteremtették a nyugati keresztény kultúrközös-
séget. Egyrészt ezen szellemi vérveszteség, másrészt és főleg pe-
dig a VIII. század vége felé megindult s szinte három századon
át tartó dán-viking támadások következtében aztán az angol-
szász szellemi élet elhanyatlott.
Ebben a hanyatló irányzatban csak az az emberöltő jelentett
megállást és némi erőgyűjtést, amikor Wessex királya, Nagy
Alfréd (871—900) leverve a támadó dánokat, békét teremtett,
s legfőbb gondját arra fordította, hogy népe műveltségét emelje
és általánosítsa. Nagy Károly pendantjaként maga köré gyűj-
tötte a legműveltebb angol papokat, köztük a bencés Asser
sherbornei püspököt, aki megalkotta királya életrajzát. S azt is
érezte Nagy Alfréd, hogy terve megvalósításához külföldi segít-
ségre is szüksége van. Ezért hívta udvarába St Bertinből Grim-
baldot, Korveyből Jánost, akiknek elhagyott apátságukért kár-
pótlásul angol kolostort adományozott. Célja érdekében fontos-
nak tartotta minél több értékes alkotás honi nyelven való meg-
ismertetését. így készült el Szt Gergely Dialógusainak (Szt Be-
nedek életrajzának), Regula Pastoralisának, Béda angol egyház-
történetének és más latin műveknek angol fordítása.
Nagy Alfréd halála után azonban tovább folytatódott az er-
kölcsi és a szellemi élet hanyatlása, melyet egyidőre Dunstan és
Oswald érsekek és Ethelwold püspök erőfeszítése tudott megál-
lítani a X. század második felében. Tudományos és irodalmi te-
kintetben Ethelwold volt a legagilisabb, aki többek közt a Re-
gulát is lefordította angolra. Tanítványaik közül Aelfrik és
Bridferth vagy Byrthferth vált ki. Az előbbi mint černeli isko-
lamester, 1005 óta mint eynshami apát — Nagy Alfréd és Ethel-
wold példáját követve — latin művek fordításával foglalkozott.
Az angol prózának ez a kiváló mestere azonban nem annyira a
szavak, mint inkább a gondolatok átültetésére törekedett s így
az ószövetségből készített fordításai is inkább átdolgozásnak,
parafrázisnak tekinthetők. Hasonló módszerrel állította össze

203-
80 homiliáját a szentatyák alapján s 40 életrajzát is. Priscianus
nyelvtanának fordításához angol szótárt is csatolt. A már emlí-
tett fleuryi Abbo által szervezett ramseyi iskola legnevesebb
tagja Bridferth volt, aki sokat foglalkozott Bédával, egyes mű-
veit magyarázta s valószínűleg ő szerkesztette apátja, Oswald
életrajzát is.
Ám a 3 nagy bencés főpap és tanítványaik halála után újabb
hanyatlás következett. A XI. század közepére — a normann
Eadmer és malmesburyi Vilmos túlzó följegyzése szerint — oly
mélyre süllyedt a kultúra, hogy az angol papok alig értették
már a szertartások szövegét, s alig volt, aki a latin grammatikát
ismerte volna.
Az új korszak megszületését Hódító Vilmos uralomra jutása
és Lanfranc canterbury i érsekké való kinevezése jelentette. Bár
Lanfranc és utóda, Szt Anzelm is mint Anglia prímása elsősor-
ban egyházkormányzati és egyházpolitikai föladatokkal foglal-
kozott —- a vallás-erkölcsi élet mellett a kultúra fejlődését is föl-
lendítette. Az angol-szász szellemiség Normandia támogatásá-
val akkor indult újabb virágzásnak, melynek gyümölcsei a XII.
s a XIII. században értek meg, amikor a Szigetország kultúrája
már ismét egyenrangúvá vált a Kontinensével, Nyugateurópáé-
val. Ennek az angliai kultúrának gyökerei Lanfranc és Szt An-
zelm után is jórészt francia talajból táplálkoztak. Franciaország
ugyanis a XI. század második fele óta mind erősebben vette ke-
zébe a „Respublica Literaria", a tudományos világ vezetését.
Az ú j szellemiség, az új tudományosság képviselői közt min-
denekelőtt Lanfranc és Anzelm canterburyi iskolájának növen-
dékei tűntek föl. Osbern többek közt megírta Dunstan érsek
életét. Eadmer (kb. 1060—1124) Anzelm titkáraként másolta an-
nak írásait és kitűnő, hű életrajzot készített róla. A História no-
vorum-ban Hódító Vilmos és utódai történetét írta meg 1066-
tól 1120-ig. De híres volt a Szűz Mária fogantatásáról szóló mű-
ve is. A görög egyházból Rómán és Franciaországon át Angliá-
ba érkező fölfogás alapján nemcsak vallotta, hanem ki is fejtet-
te a szeplőtelen fogantatás tanát. Időközben aztán több angol
szent (Wilfrid, Dunstan, Oswald) életét is ismertette.
De nemcsak ő, hanem a korabeli angol-normann bencések is
előszeretettel művelték a hagiográfiai és a történeti irodalmat.
A beci származású westminsteri apát, Crispin Gilbert apátjáról,
Herluinról készített életrajzot, melynek keretében Lanfráncról
és Anzelmről is közölt értékes adatokat. A kolostor krónikáját
egyébként szinte minden apátságban vezették. Mint különösen
értékeset említhetjük meg a névtelentől szerkesztett battleit, a

204-
Marieberge Tamás által összeállított eweshamit, a peterbo-
roughit, melyet Hugo Candidus írt. Jocelin élvezetes, közvetlen
előadásban örökítette meg Sámson apát (1182—1211) és ed-
mundsburyí konventjének mindennapi életét. Am a Párizsban
iskolázott Sámson maga is művelte az irodalmat — írt elegiákat
és Szt Ödön csodáiról is.
A kor kulturális központja a Lanfranc unokaöccse, Pál által
újjászervezett St Albans lett. Krónikájának különösen fontos
része a „Gesta abbatum", mely Simon, Warin és János apátok
1167-től 1214-ig tartó kormányzását és életét ismerteti. Warin
Salernóban tanult orvostudományt, János pedig a párizsi egye-
temen végezte teológiai tanulmányait. Ők voltak azok a kitű-
nően képzett apátok, akik kialakították St Albansnak azt a
tudományos és művészi iskoláját, mely a XIII. században pá-
ratlan tekintélyt élvezett Angliában.
A worcesteri bencések már nem elégedtek meg saját történe-
tük följegyzésével. Florentinus (11118) világkrónikát szerkesz-
tett, melyben az angol egyházi és politikai eseményeket állította
középpontba. Munkáját társa, János folytatta 1154-ig. Az ország
északi részén (Béda hazájában és hatására) a durhami Simeon
(1060—1130) kolostora történetét írta meg, amit aztán 2 hexami
perjel folytatott. Azonkívül Anglia történetét is összeállította
koráig. A konvent perjele, Turgot, Margit skót királynő életét
örökítette meg. A canterburyi Gervasius művei között a legfon-
tosabb az, melyben érseke és konventje egymással szemben
folytatott küzdelmeit ábrázolta — bencés megvilágításban.
A középkori angol történetírás — Béda után — legkiválóbb
képviselője mégis malmesburyi Vilmos volt (1080—1142). Az
élesszemű, kritikus elméjű, klasszikus stílusú írónak nagy arány-
érzéke volt, amikor az eseményeket, illetőleg a szereplőket tér-
ben és időben elhelyezte. Önálló művekben dolgozta fel az an-
gol királyok, az angol főpapok, egyes szentek s a glastonburyi
apátság történetét. História Novellá-ja kora (1125—42) esemé-
nyeivel foglalkozott.
Az irodalom más terén alkotott nevezeteset a winchesteri
Gottfrid (|1107), aki jórészt Martialist utánozva írta szép stílusú
leveleit, epigrammáit és tanító költeményeit. A canterburyi Ni-
gellius Wireker versben és prózában egyaránt ostorozta a szer-
zetesek, elsősorban a clunyiek hibáit. Sokan csak azért keresték
föl Bolognát és Párizst, hogy az ott szerzett tudományukkal mi-
nél jobb állást szerezhessenek maguknak hazájukban. A XII.
század vége felé készített szatirikus művei közül a legnevezete-
sebb az ostobák tükre, a „Speculum stultorum" volt.

205-
 Az olasz hagiograjia és história;
Canaparius János, catinói Gergely, Gaufredus Malaterra

Itáliában a bencések tudományos és irodalmi munkássága fő-

leg a nagyobb vidéki apátságokban bontakozott ki. E tekintet-
ben ritka kivételként említhetjük meg a 977-ben szervezett ró-
mai Szt Elek és Bonifác apátságot, melynek feje, Canaparius
János az ezredfordulóra megírta szerzetesük, Szt Adalbert vér-
tanú-püspök életét (|997), amit aztán pár év múltán, gondos
utánjárás után újabb formában adott ki querfurti Szt Brúnó.
Ugyanő készítette el a szintén a porosz hithirdetésben vértanú-
ságot szenvedett 5 kamalduli testvér életrajzát is.
Bár a vidéki nagyobb apátságok — pl. a novalesei, subiacói,
volturnusi, cavai, beneventumi — általában gondoskodtak tör-
ténetük, Chronicon-juk megírásáról és alapítójuk — a nonan-
tulai Szt Anzelm, Szt Romuald, Gualberti Szt János stb. — éle-
tének megörökítéséről, közöttük mégis kimagaslott Farfa jelen-
tősége.
A monostor újjászervezője, Hugó apát (998—1038) ismerte azt
a Constructio című művet, mely a IX. század közepéig tárgyalta
monostora történetét. Ehhez csatlakozva Destructio címen raj-
zolta meg annak a X. századi hanyatló korszakát. De későbbi
utódjának, II. Beraldus apátnak is nagy gondja volt arra, hogy
a monostora jogi és gazdasági életére vonatkozó iratokat össze-
gyűjtsék, történetét folytassák. Ezzel a munkával azt az 1062-
ben catinói lovagi családból származó Gergelyt bízta meg, aki
szinte egész életét ezen föladat megoldására szentelte. 1092-re
készült el a levéltár 1160 oklevelének rendezésével és Reges-
tum-ba másolásával. Utána 1107-ig a Liber Largitorius-ba gyűj-
tötte össze az apátság és szolgáló népei gazdasági szerződéseit.
Ezen munkák •— mintegy előkészület — után s a Constructio
és Destructio anyagának fölhasználásával fogott Farfa történe-
tének, Chronica-jának megírásához. Gergely legfőbb célját a
történeti igazság megállapításában és ismertetésében látta ab-
ban a meggyőződésben, hogy általa az okosak tanulni, a bölcsek
épülni fognak. Élete vége felé, 1132 táján Floriger című munká-
jában a Regestum óriási anyagához igen használható mutatót
készített.
Az eddigiek során azt láttuk, hogy korunk olasz bencései szin-
te kivétel nélkül monostoruk, illetőleg alapítójuk életének is-
mertetésével foglalkoztak. Am a francia származású Gaufredus
Malaterra 1100 táján már az egyetemesebb jellegű történetírást
művelte, amikor a História Sicula-ban a IX. század végétől

206-
1099-ig ismertette a normannok történetét. A legegyetemesebb
kulturális érdeklődést mégis Szt Benedek ősi monostorában.
Montecassinón szemlélhetjük.

Desiderius Montecassinója Itália szellemi fellegvára,

hol az orvostudományt, retorikát, vers- és történetírást
a legmagasabb fokon művelik
Montecassino az előkelő származású és kitűnő képzettségű
Desiderius apát korában (1058—-86) élte kulturális fénykorát,
kinek hatása azonban még a XII. században is érezhető volt. Az
apát nemcsak szerzetesei számára tette lehetővé, hogy széles-
körű tudományos, irodalmi és művészeti ismereteket szerezze-
nek s tevékenységet fejtsenek ki, hanem abban maga személye-
sen is részt vett. Iskolája a tudományok egyetemét jelentette,
melynek nemcsak a klasszikus és patrisztikus latin, hanem a
görög s az arab kultúrával is volt kapcsolata s a szellemtudo-
mányok mellett az akkori természettudományokat is fölölelte.
Alfanus — ki később salernói apát, majd (1059—85) érsek
lett — Vergilius és Ovidius hatása alatt, nagyszerű ritmikus
érzékkel verselt. Kb. 60 ránk maradt költeményéből látjuk, hogy
e vallásos tartalmú költemények, himnuszok szerzője jól ismer-
te a mithológiát. De görög és latin szerzők alapján foglalkozott
orvostudománnyal s írt orvostani könyveket is.
Ám ez utóbbi vonatkozásban még nagyobb híressége volt
Montecassinónak az a Constantinus „Africanus", aki Karthagó-
ban mohamedánként született s csak később lett kereszténnyé,
majd bencéssé. Még civilkorában Babilonig és Indiáig bejárta
Keletet s tanulmányozta annak orvosi tudományát és gyakor-
latát. Arabból latinra fordított és önállóan írt könyveivel s re-
ceptgyűjteményeivel a salernói orvosi iskolának, majd egye-
temnek legtöbbet konzultált szerzője lett (fl087).
Alberik bíboros (|1108) járatos volt ugyan a verselésben s a
hagiografiában is, a legnagyobbat mégis a stilisztika és a reto-
rika terén alkotta. Több ide tartozó műve között legfontosabb
a „Liber dictaminum et salutationum", melyben a különböző
irodalmi alkotások, főleg a levelek szerkezetét, ékítményeit, azok
alkalmi változatait ismertette és illusztrálta példákkal. Ily mó-
don lett a hamarosan nagy népszerűségre jutott tudomány, az
„Ars dictandi" megalapítója.
Gaetai János volt Alberik legnevesebb tanítványa, aki mint
II. Orbán, majd II. Paschal kancellárja mestere tanítása nyomán
megreformálta a pápai kúria stílusát, melyben így ismét megje-

207-
lentek a VII. század óta feledésbe merült hangzatos „cursus Leo-
ninus"-ok. Mint II. Geláz pápa halt meg 1119-ben.
A két salernói származású író és költő közül Waifarius 1065
körül került Montecassinóra, Amatus pedig egy kisebb püspök-
ségről lemondva 1060-ban vonult oda vissza. Az előbbi versben
és prózában egyaránt ügyesen alkotott s legendák mellett homi-
liákat is készített. Az utóbbi, a ,,versificator admirabilis" Szt
Pétert s annak római székét magasztalta, máskor VII. Gergely
eszméit propagálta. Mint történetíró a História Normannorum-
ban a normannoknak a szaracénok s a bizánciak ellen viselt
harcait s a normann uralom kialakítását ábrázolta.
De nála is híresebb történetíró volt a grófi származású Leo
Marsicanus, vagy Ostiensis, aki a pápává választott Desiderius
utódjának, a szintén bíboros-apát Oderisiusnak az ösztönzésére
fogott munkához. Kezdetben csupán Desiderius életét kívánta
megírni, de munkája később Montecassino történetévé szélese-
dett ki. Nagyszabású és értékes művét azonban nem tudta befe-
jezni, mert II. Paschal Ostia bíboros püspökévé nevezte ki
(11115). A Szt Benedeki kezdetektől 1138-ig vezetett Chronicon-
nak utolsó két embéröltőjét már Péter Diaconus írta meg —
nagy lelkesedéssel és részletességgel, de kevesebb kritikai érzék-
kel és igazságszeretettel. Ugyanő állította össze Montecassino
szent és kiváló tagjainak az életét. Sajnálatos, hogy monostora
igényei érdekében oklevélhamisításoktól sem idegenkedett.
Az itáliai és a montecassinói bencések irodalmi és tudomá-
nyos működését ismertetve szólnunk kellene még azok nagysza-
bású jogtörténeti munkásságáról is. Mivel azonban az az invesz-
titúra-harc folyamán a különböző egyházjogi fölfogások törté-
neti alátámasztását szolgálta, azért megfelelőbbnek tartjuk azt
abban az összefüggésben tárgyalni.

A bencések szellemi forrásai: a kolostori könyvtárak

A kor szellemi kultúráját vázoló előadásunkhoz néhány
könyvtári adatot csatolunk, melyek esetlegesek és hézagosak
ugyan, de azért kellőképpen illusztrálják a föntebb mondotta-
kat.
A karoling reneszánsz erőteljes lendületét ezen a téren is bi-
zonyos fokú hanyatlás követte. Ennek okát azonban nemcsak a
lazuló fegyelemben, a fogyatkozó tudományos érdeklődésben,
hanem a szaracénok, normannok, dánok és magyarok pusztító
hadjárataiban is kell keresnünk. Mindezek ellenére Bobbio már
a X.—XI. században 665, Lorsch 590, a regensburgi St Emme-

208-
ram 510 kötetes könyvtárral rendelkezett. Gerbertnek és a fleu-
ryi Abbénak is tekintélyes könyvtára volt.
A korviszonyok javulása és a szerzetesi élet föllendülése kö-
vetkeztében a XI.—XII. században az apátságok könyvállomá-
nya is meggyarapodott. így St Denis, St Germain-des-Prés,
Lobbes, Stablo, Gorze kb. 300, St Bertin, St Amand, Murbach
400, Corbie 400—500, Cluny 570, az angol kathedrális monosto-
rok közül a XII. század végén a canterburyi 600, a durhami 400,
a rochesteri 300 kódexszel rendelkezett. Ám az élen Reichenau
és St Gallen járt; az előbbinek a XI. század végén 800—900, az
utóbbinak a XII. században kb. 1000 kötetes könyvtára volt. A
művek számát azonban a kódexek kétszeresére, háromszorosá-
ra tehetjük, mert egy-egy kötetben rendszerint több mű is volt.
Tartalmi szempontból azok 2/3 részét istentiszteleti, teológiai és
aszketikus jellegűnek, a többit pedig történeti, jogi, orvosi, il-
letőleg klasszikus, az iskola céljait szolgáló könyvnek tekinthet-
jük.
A könyvtár gyarapításának leggyakoribb módja akkor is a
másolás volt. Bizonyára nemcsak Tournai, Fulda, Hirsau fog-
lalkoztatott a XI. században állandóan 12 szerzetest scriptoriu-
mában, hanem más nagyobb apátságok is. Tudjuk, hogy Monte-
cassino apátja, Desiderius kb. 75 munkát másoltatott, melyek
között volt olyan is, mely 50 homiliát tartalmazott. St Emme-
ram tudós írója, Othlo sajátkezűleg másolt le 19 missalét, 3
evangeliariumot, 2 lectionariumot, 1 zsoltáros könyvet és Szt
Ágostontól 2 művet. St Gallen és Reichenau másolói szintén so-
kat dolgoztak a XI. században. De nem voltak ritkák az ajándé-
kozások sem. Olbert 100 vallásos és 50 profán tartalmú kézira-
tot hagyott Gemblouxra, Harcourt bayeuxi püspök 140 kötetet
a beci könyvtárra, Blois Henrik winchesteri püspök és glaston-
buryi apát 50 kódexet apátságára.

A bencések művészete hódolat Krisztus király előtt

Miután a javaközépkor bencés apátságainak tudományos és
irodalmi életét megtekintettük, figyelmünket azok művészeti
alkotásaira fordítjuk. Mielőtt azonban ezeket általánosságban
jellemeznénk s részleteikben szemlélnénk, egy pillantást kell
vetnünk arra a szellemre, mely ezeket létrehozta, amely szel-
lemnek ezek az alkotások megjelenési formái.
Kétségtelen, hogy korunk művészete éppúgv eleven kapcso-
latban állott a karoling koréval, mint ahogyan világnézete és
kulturális élete is az előző korszakéból bontakozott ki. Ennek
14 Szent Benedek f i a i n a k I.
209
 a szerves fejlődésnek természetszerű velejárója, hogy folyton
új jelenségeket is tapasztalunk, a régi törzsön a régi ágak he-
lyén, vagy mellett újak jelentkeznek, melyek idővel az összké-
pet módosítják.
Tudjuk, hogy Szt Benedek szerzeteseinek föladatát az Űr
Krisztusnak, az igazi királynak — Domino Christo, vero regi —
való katonáskodásban vagy szolgálatban határozta meg. Ez a
Theo- vagy Christocentrikus fölfogás először a világtól vissza-
vonult, egyszerű, szinte kizárólag belső, monasztikus életet ala-
kított ki, a VII.—IX. században viszont a missziós és a kulturá-
lis tevékenység vált jellemzőjévé, míg aztán a X.—XII. század-
ban, a mi korunkban a liturgia került előtérbe s a bencések mint
az Úristen udvari emberei hódoltak Krisztus-király előtt. A
Krisztus-királynak ez a, még a keresztfán is uralkodó alakja
gyakran találkozott a görög egyház „Pantokratór"-ával s így
érthető a „Maiestas Domini" — az Űr Fölsége — eszméjének
uralkodóvá válása.
Et találjuk a kornak nemcsak liturgiájában, hanem művésze-
tében, egész világnézetében is. A kor bencései legfőbb, sok he-
lyütt szinte egyetlen föladatuknak tartották az Úristen, a Krisz-
tus-király előtt való hódolást, de az Istenanyát, Szűz Máriát is
mint királynőt ünnepelték. így természetes, hogy ennek a litur-
gikus életformának a tőlük telhető legpompásabb keretet igye-
keztek biztosítani. A „királyok Királya" számára épített temp-
lomuk valóságos királyi palota, igazi „basilica" volt, melyben a
„Maiestas Domini" alakja számtalan formában — kőbe vésve,
falra festve, aranyba öntve, ornátusokba szőve, énekbe, zenébe
foglaltan — jelent meg az istentiszteleten résztvevők előtt. De
azt is természetesnek kell tartanunk, hogy amint a bencések
alakították ki és vitték diadalra ennek a kornak sajátosan val-
lásos világnézetét, éppúgy ők voltak legfőbb inspirálói és kivi-
telezői annak a „román" művészetnek is, mely ebből a világné-
zetből táplálkozott s ezt a világnézetet szolgálta és érzékeltette.

A kolostori templomok szerkezete, fölépítése

A művészetek, elsősorban az építészet virágzása a karoling
reneszánszot követő általános elhanyatlás, elerőtlenedés leküz-
dése után, a XI.—XII. században következett be.
Az építészet — mely elsősorban templomépítészetet jelentett
— a karoling kor hagyományaiból bontakozott ki, azt bővítette
ú j elemekkel. Láttuk, hogy a háromhajós és a háromapszisos
ókeresztény bazilikát miként fejlesztették tovább tornyok s a.

210-
főhajóval azonos magasságú egy vagy két kereszthajó alkalma-
zásával. Bár a két kereszthajós és két kórusos bonyolult térha-
tású templomépítéssel német földön még a XI. században is le-
het találkozni, a fejlődés mégis a három vagy öt hosszanti és a
keleti részen egy kereszthajót tartalmazó latin keresztes alap-
rajz irányába fordult, mely a szerkezeti lazaság helyébe egy-
séget hozott. A fő- és a kereszthajó találkozásánál kialakult
négyzetes tér nemcsak a kompozíció középpontját jelentette,
hanem azt a téregységet is, melyhez a hajók méretei arányosul-
tak. Az építkezés legfőbb föladata a főhajónak a kereszthajótól
keletre eső részének kidolgozása volt. Oda került a szerzetesi
tevékenység legfőbb színhelye, a kórus, az azt folytató, apszis-
ban záródó szentélybe pedig a kultikus cselekmény központja,
a főoltár. Az alapító vagy védőszent sírját vagy kriptáját szintén
a szentélyben szokták elhelyezni.
Ezen nagyvonalú, sematikus román tervrajzon aztán — a kü-
lönböző igényeknek megfelelően — különböző módosításokat,
illetőleg bővítéseket eszközöltek. A tömeges zarándokiások meg-
indulásától, a XI. század közepétől fogva kezdték fölemelni a
szentélyt, esetleg a kórust is s a kripta az alatta kialakított alsó
templomba került. Hogy a szent sírját, tumbáját a zarándokok
akadálytalanul megközelíthessék és megérinthessék, a mellék-
hajókat a mellékapszisok egészben vagy részben való megszün-
tetésével a szentély mögött összekötötték. így jött létre — főleg
a francia típusú templomokat jellemző — körjárat vagy „deam-
bulatorium" s általa a körüljárás szentély, melynek a szerzete-
sek is hasznát vették, mert ily módon a kisebb körmeneteket
zavartalanul elvégezhették a templomban is. A szentek kultu-
szának növekedése pedig a sugárkápolnák rendszerét alakította
ki. Ez abban állott, hogy a deambulatorium falához oltárral el-
látott félkörös vagy négyszögletes kápolnákat, kápolnafülkéket
építettek, melyek a szentély felé néztek.
A templomok ellenkező, nyugati végére gyakran a hajók szé-
lességében egy tágas előcsarnok, ,,narthex" került, melyből sok-
szor díszes kapu vezetett a templom térségébe. Az ellenkező
falat már az oromzat alkotta. A narthex emeleti részét „gali-
Zea"-nak hívták, mert körmeneteik alkalmával az Űr Jézus pél-
dáját követve a szerzetek is „fölvonultak Galileába". Ha-
sonlóan emeleti helyiség volt az a több helyen alkalmazott kar-
zat vagy galéria is, melyet az alacsonyabb mellékhajók fölött
képeztek ki. Ennek árkádokkal tagolt fülkéi a főhajóra néztek.
Ezek a románkori templomok gyakran hatalmas építmények
voltak, melyek nemcsak a szerzetesek istentiszteletére, hanem
zarándokseregek befogadására is készültek. Szemlélésük —
akárcsak a kor tekintélyen és hagyományon alapuló tudománya
és társadalmi rendje — az erő és megingathatatlanság benyo-
mását keltette. A falak masszívak, kezdetben kissé nyersek, a
hengeres oszlopok s még inkább a négyszögletes pillérek robusz-
tusak voltak. Az utóbbiak gyakran váltakozva fordultak elő
vagy a pillérre alkalmaztak 4 féloszlopot. A gerendás vagy ka-
zettás lapos famennyezetet lassanként kőboltozás váltotta föl.
A X. században még csak a keskenyebb mellékhajók, a XI. szá-
zad vége óta már a főhajók boltozását is meg tudták oldani. Az
apszisok kidolgozásakor főleg a középsőre fordítottak nagy fi-
gyelmet. Rendszerint csak a főhajón, gyakran annak is csak a
déli falán elhelyezett ablakok aránylag kicsik, sokszor tölcsér-
szerűek voltak. Az így jelentkező misztikus félhomály hatását
csak színezte a sok önállósult térség (apszisok, kápolnák), ami
viszont az oltárlátogatást s a magánáhitat gyakorlásának egyéb
módját tette lehetővé. A templomok díszítéséről az építészek
a vízszintes tagolást alkotó párkányzat, a magasba törő oszlopok
és pillérek fejezetének s az azokat különböző irányban össze-
kötő ívek és bordák kidolgozásával gondoskodtak.
Ám ezek az impozáns megjelenésű román templomok külsőleg
is sok tekintetben eltértek az ókeresztény bazilikák típusától.
A legjellegzetesebb rész a sokszor szinte erődszerűen,kiképzett
nyugati homlokzat lett. A két sarokra az épülettel immár szer-
ves kapcsolatba hozott két robusztus torony került. A homlok-
zat díszét a sokszor művésziesen épített szobrászati alkotások-
kal ellátott félköríves kapuzat adta meg. A látvány elevenségét,
a kép mozgalmasságát gyakran fokozta a fő- és a kereszthajó
találkozása fölé vont, belülről trifóriummal díszített kupola, il-
letőleg annak világító tornya, a „tour lanterne" s a templom
sarkaira elhelyezett több kisebb torony.

Olasz, német, francia, spanyol, normann, angol sajátosságok;

Montecassino, Cluny, Caen kisugárzása
A föntebbiekben általánosságban vázoltuk a román stílusú
templomok alapformáinak s azok változásainak kialakulását. A
következőkben a bencés építkezések jellegzetes központjaira s
az egymástól eltérő specialitásokra fogunk rámutatni.
Az olasz templomépítkezés általában ragaszkodott az ókeresz-
tény bazilikás hagyományokhoz. Mivel a szaracének 883-ban
elpusztították Montecassinót, ahol az új élet csak 949-ben kez-
dődött — új templomról is kellett gondoskodni. Az ősmonostor-

212-
nak tán legjelentősebb apátja, Desiderius építtette föl a nyugati
kereszténységnek akkortájt legszebb templomát, melyet a pápa
1071-ben szentelt föl. Díszlépcsőn, oszlopcsarnokon és átriumon
(Paradisus) keresztül lehetett bejutni a márvány oszlopokkal 3
hajóra tagolt, mozaikkal, arany-, ezüstlemezekkel s tapétákkal
díszített bazilikába. Az építést lombardiai, a díszítést bizánci
mesterek végezték.
Természetes, hogy ez a nagyszerű alkotás többek számára
mintául szolgált. Hozzá hasonló lett Salerno püspöki és bencés
temploma s ugyan olyan háromhajós bazilikát építettek pl. Mon-
realban, Veronában és Pomposában is. A monreali éppúgy fa-
mennyezetes volt, mint a veronai; a pomposai elején látható az
atrium, mellette pedig a jellegzetes olasz harangtorony, a cam-
panile. Nemcsak a veronai Szt Zénó, hanem a milanói Szt Amb-
rus bazilika szentélyét is a kripta fölé emelték s az utóbbiban
a mellékhajók fölé szépen tagolt karzat, galéria került. A váro-
sokban és szigeteken épült kis dalmát monostorok általában
olasz mintákat követtek; legimpozánsabbnak a zárai Szt Krizo-
gon templomát tekinthetjük.
Német földön többféle irányzat érvényesült. Voltak apátsá-
gok, melyek folytatták a karoling hagyományokat. így a Bern-
ward püspök által a XI. század elején ékített hildesheimi Szt
Mihály templomban a 3 hosszanti hajó 1—1 kereszthajóban vég-
ződött. Az épület keleti végén a hosszanti hajók szélességében 3,
a nyugati végén 1 apszis állott, mely azonban szélesebb volt a
főhajónál s hosszan kinyúlott. Ez utóbbi fölemelt helyen csu-
pán az alapító sírja, előtte kórus, alatta pedig kripta, vagyis alsó
templom volt. A kereszthajók északi és déli szélén 1—1, azaz
4 torony állott s ezek lépcsőin lehetett f öl j utni a mellékhajók
fölé helyezett árkádos karzatokra. Hasonlóan 2 kereszthajóval
és 2 kórussal készült a maria-laachi templom is, melynek nyu-
gati apszisa elé tágas atrium került. A nyugati homlokzat ro-
busztusságát a fő- és a kereszthajó kereszteződése fölött lévő
nagy s a kereszthajó északi és déli oldalára épített 1—1 kisebb
hengeres torony biztosítja. De élénk benyomást kelt a keleti
rész kiképzése is, ahol a főapszis mellé, a kereszthajó keleti f a -
lára 1—1 kisebb apszist, a négyzet fölé egy nagyobb tornyot,
eléje, a mellékapszisok és a szentély fala közé 1—1 kisebb négy-
szögletes tornyot építettek.
A nagy német reformapát, Poppo a XI. század első felében
már a latin keresztes alaprajzot követte építkezéseiben. Hers-
feldi templomának 3 hosszanti hajója közül csupán a középső
haladt túl kelet felé a kereszthajón, mely aztán kórust alkotva

213-
 apszisban végződött. A két kis mellékapszis a kórustól jobbra és
balra a kereszthajó keleti falára került. A ma már szintén ro-
mokban heverő limburgi temploma ugyancsak tekintélyes alko-
tás volt, melyet nem egyszer utánoztak. A hosszanti hajókat
csupán oszlopok alakították ki. Az egyenes záródású homlokza-
tot két torony díszítette — de volt a fő- és a kereszthajó talál-
kozása fölött világító s a kórus és a mellékhajó külső sarkában
1—1 kisebb torony is.
Francia területen a clunyi építkezések voltak a legjelentőseb-
bek, melyek nagy hatást értek el. Čluny II. templomát Majolus
apát építtette a X. század második felében. A 3 hosszanti hajó
túlment a kereszthajón s az így keletkezett keleti térségben lép-
csőzetesen és szimmetrikusan 7 apszist képeztek. Ugyanitt pár-
huzamosan 3 kórust is építettek. A nyugati részt egyenes vona-
ló oromzat zárta le 2 toronnyal, eléje pedig tágas narthex és at-
rium került. Ezt a templomot — főleg apszisrendszerét és orom-
zatát — sokszor utánozták, pl. Hirsauban s a hozzá csatlakozott
német apátságokban.
Ám Cluny hatalmas arányú fejlődése újabb föladatok elé ál-
lította Szt Hugó apátot s a „rex Cluniacus" a XII. század elejé-
re olyan 170 m hosszúságú templomot építtetett, mely a római
Szt Péter bazilikának a XVII. században történt fölépüléséig a
kereszténység legnagyobb temploma volt. Akkorra ugyanis
nemcsak a szerzetesek, hanem az apátságot látogató zarándokok
száma is annyira megnövekedett, hogy Majolusétól északra egy
új, nagyobb templomot kellett építeni. Bár Clunynek ezt a III.
templomát a nagyforradalom tönkretette, annak egyszerűsített
és kisebb alakját az ugyancsak Hugó apát által építtetett Paray-
le-Monial templomában ma is szemlélhetjük.
Az új épület alaprajzául már nem az egyszerű latin, hanem
az apostoli kettőskereszt szolgált. Az 5 hosszanti hajó közül a 2
külső a rövidebb, az első kereszthajóig terjedt, a 2 belső azon túl
deambulatoriumban folytatódott s így övezte a főhajó szenté-
lyét és apszisát. A deambulatorium külső falára a szentély felé
néző 5 sugárkápolna került, melyek éppúgy szimmetrikusan
helyezkedtek el, mint a 2 kereszthajó 10 kápolnája is. A temp-
lom nyugati végére a 3 belső hajó szélességében ez alkalommal
is galériás narthex került, honnét 3 kapu vezetett a 3 hajóba. A
templom súlypontját a tornyok is a keleti részre helyezték. A
főapszison kupola, a kereszthajóknak a főhajóval való találko-
zása fölött s a hosszabb kereszthajó 2 szárnyán 1—1 torony ál-
lott.

Clunynek ezt a monumentális templomát részleteiben sok he-

' 214
lyütt utánozták. A rendkívül hosszú hosszanti hajókat kívánó
kettős keresztes formát alkalmazták Fleuryben; a narthexből a
főhajóba vezető legszebb szárnyas kaput Vezelayben, az 5 hosz-
szanti hajót a toulousi St Sernin templomában szemlélhetjük.
Mindezek az alkotások az úgynevezett „zarándoktemplomok"
csoportjába tartoztak, melyeket — a 829-ben kanonoki intéz-
ménnyé lett toursi Szt Márton monostort kivéve — a bencések
gondoztak. Az említetteken kívül híres volt a limogesi St Mar-
iialis, a conquesi St Foy (Fides), a compostellai Szt Jakab egy-
háza is. Ezekben nemcsak a hosszanti, hanem a kereszthajó is
2—2 oszlopsorral 3 részre különült s a zarándokok számárá ki-
képezték a galileás narthexet s a körülj árós szentélyt, a deam-
bdlatoriumot. Amint Clunyben és Fleuryben, úgy ezeken a he-
lyeken is megtalálhatjuk a sugárkápolnákat s a kereszthajó ke-
leti faláról befelé néző 1—1, illetve 2—2 kápolnát is.
Hispania északi, szabad részén a X. század vége felé kezdődött
jelentősebb építkezés. A XI. század első felében Oliva apát volt
a nagy alkotó, akinek cuixai templomában már kialakult a
deambulatorium s a nyugati oromzatra 2 torony került. A X.—
XI. században épült ripolli templomának érdekessége, hogy az 5
hosszanti hajó egy hatalmas kereszthajóba torkollott, melynek
keleti falát 7 apszis képezte, melyek közül a középső, a főapszis
szélessége a főhajóénak felelt meg. Ez a spanyol építkezés Cluny
befolyásának kibontakozásakor, a XI. század közepe után ter-
mészetszerűleg még csak fokozódott (Leyra, Peňa, Silos stb.).
Cluny tői többé-kevésbé függetlenül fejlődött a francia-nor-
mand építészet, melynek egyik legszebb alkotása Jumiègesben
állott. Deambulatoriumon kívül a boltozott mellékhajók fölé ár-
kádos oszlopokkal részekre osztott, a főhajóra néző karzatot, tri-
bünt, a fő- és a kereszthajó találkozása fölé tekintélyes világító
tornyot építettek. A nyugati oromzatot két torony díszítette. En-
nek az azóta már nagyrészt romokban heverő templomnak a
fölszentelési évében, 1067-ben kezdték építeni azt a ma is álló
caeni Szt István templomot, melynek szintén latin keresztes
alaprajza van. A magas főhajó horizontális tagolását a mellék-
hajóval, a fölötte álló karzattal s a felső szinten sorakozó ab-
laksorozattal végezték. A mellékhajók s a karzat fülkéinek kép-
zése azonos szélességű és magasságú árkádokkal történt. A fő-
hajó magasságát, a mennyezet bordáiig fölfutó féloszlopok érzé-
keltetik. A világító torony belső díszítését a triforium, a hár-
mas vakárkád adta, a nyugati homlokzat külső monumentali-
tását pedig a két hatalmas, közel 90 m magas torony biztosí-
totta.

215-
 Mivel ennek a templomnak az építtetője, Vilmos normandiai
herceg és Lanfranc caeni apát időközben Anglia királya, illető-
leg — canterburyi érseki minőségben — prímása lett, érthető,
hogy az irányításuk alatt újjászervezett angol egyházban a nor-
mandiai típus vált uralkodóvá — némi helyi jellegű színezettel.
A XI. század vége felé megindult nagyszabású templomépíté-
szetnél általában ott is a latin keresztes alaprajzot követték. A
hosszú hajók kezdetben még apszisban végződtek, később azon-
ban az egyenes, a szögletes lezárást részesítették előnyben. A
sugárkápolnákat még a deambulatorium föltűnése után is ritkán
alkalmazták. A mellékhajó fölé rendszerint karzat került. A
világítást a karzatnak s a fölötte emelkedő főhajónak az ablakai
szolgáltatták. A hosszanti hajókat legtöbbször hatalmas henge-
res oszlopok különítették el egymástól. A főhajók mennyezetét
— akárcsak Normandiában — gyakran fából ácsolták. Az angol
templomok külső jellegzetességét főleg a 2 homlokzati s a széle-
sebb és magasabb világító torony adta meg, melyeket négy-
szögletes formában alakítottak ki, nem csúccsal vagy sisakkal,
hanem vízszintes vonalban zártak le.
Hogy csak a legimpozánsabb angol-normann alkotásokat em-
lítsük, Caen hatását nemcsak Canterburyben — Lanfranc saját
templomában — szemlélhetjük, hanem Norwichben s Elyben is.
Ez utóbbi galériás mellékhajója viszont Durhamban is megje-
lent — a karzatot azonban ott is, Tewkesburyben is a caenitől
némileg elütő módon tagolták. A dumami boltozaton a boltívek
közeit 2—2 egymást átlósan vágó borda bontotta részekre, Glou-
cesterben a hármas osztású apszist övező deambulatorium, a
karzat és a triforium is megtalálható.

Templomok, portálék és keresztfolyosók

kőszobrászata, fa- és fémművessége
Az építészet után a szobrászat kifejlődését és alkotásait is-
mertetve mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy a kőfaragók
sokáig csak az építészek segédeiként végezték a román temp-
lomok díszítését, az oszlop- és pillérfők faragását. A szobrászat
csak 1100 körül kezdett önállósulni, a XIII. századra viszont már
nagy tökéletességre jutott. A mesterek legtöbbször ugyan a
helyszínen dolgoztak, de később már otthoni műhelyeikből is
szállították alkotásaikat. Figurális ábrázolásaikban sokszor t u -
datosan tértek el az anatómiai hűségtől, mert fontosabbnak tar-
tották a gondolat, az eszme szimbolikus kifejezését. De alkotá-
saik szemlélésekor azt is tekintetbe kell vennünk, hogy nem

216-
mindig dolgozhattak saját terveik és törvényeik szerint, hanem
alkalmazkodniok kellett az építészek által rendelkezésükre bo-
csátott tér korlátaihoz.
A kezdődő szobrászat irányítói elsősorban a műértő bencések
voltak, kiknek terveit legtöbbször civil művészek valósították
meg. Ebben a tekintetben Szt Hugó clunyi apát jelentőségét kell
kiemelnünk, aki új templomának oszlopfőit szimbolikus ábrá-
zolásokkal díszíttette. A tudást az almafa, a bűnbeesést a füge-
fa, a megváltást a szőlő, a föltámadást Áron mandula vessze j e
jelképezte. A négyes szám misztikus jelentősége érvényesült az
évszakok és az erkölcsi erények párhuzamos ábrázolásában s a
zene- és énekkultúra szimbólumai jelentek meg a lantos férfi és
a táncoló nő alakjában.
A monumentális alkotás, a nagyobbszabású kompozíció szá-
mára azonban a kapuzat kiképzése és díszítése nyújtott nagyobb
lehetőséget. Bár Hugó apát bazilikájának portáléja elpusztult, a
„clunyi iskolának" mégis több nagyszerű alkotása maradt ko-
runkra. Ilyen a vezelayi templom szárnyas kapuja, melynek dia-
dalívén Krisztus király alakja uralkodik, amint apostolait a né-
pek megtérítésére küldi. A hasonlóan épített moissaci portale
timpanonját a Titkos jelenések könyve nyomán kitűnően szer-
kesztett jelenet: az evangélisták szimbólumai s a 24 öregtől kö-
rülvett, bizánci császárként trónoló Krisztus alakja díszíti. A
spanyol ripolli kapuzat román oszlopait és íveit 6 vízszintes
síkban övezik állati és emberi alakok s csoportos jelenetek, me-
lyek középpontjában ismét csak Krisztus, a „maiestas Domini"
ábrázolása látható. A XII. század közepe után készült a com-
postellai „Porta gloriae", melyben a templomba érkező zarán-
dokokat a szentek élén a patrónus, Jakab apostol, s fölötte mint
ítélkező bíró, Krisztus fogadja.
A harmadik terület, ahol a kőfaragók művészete kibontakoz-
hatott, a monostorok keresztfolyosója volt. A quadraturát kö-
rültekintő árkádok kidolgozásában nagy virtuozitás nyilatkozott
meg. Ám ezek az udvar felé nyitott folyosók inkább csak a me-
legebb éghajlatú Déleurópában épülhettek föl, azért ott talál-
juk a legművésziesebb alkotásokat.
Híres a szicíliai Monreal chiostrója, mely a XII. században
készült. Mind a négy oldalát 25 árkád alkotja; a dupla oszlopok
váltakozva simák és vésettek, cizelláltak. Az utóbbiakat geo-
metriai és más figurák díszítik. A „Lavabo" a chiostro egyik
sarkán képzett négyzetes oszlopcsarnok közepén áll. A kőme-
dence közepén álló oszlop stilizált pálmatörzset ábrázol. Körül-

217-
belül azonos időben készült a római Szt Pál chiostrója is. A dup-
la oszlopok spirális díszítést kaptak s ugyancsak színezettek.
Délfrancia területen csodálatosan szép a mossad cloître,
melynek íveit váltakozva szimpla és dupla oszlopok tartják. Az
ikonográfiával művésziesen díszített oszlopfők mellett a 4 erős
sarokpillér domborműves, alakos kidolgozást nyert. Az észak-
spanyolországi apátságok legszebb keresztfolyosói Ripollban és
Silosban láthatók. Mindkettőt sima dupla oszlopok szegélyezik,
melyek lábazata s még inkább fejezete díszített. Az utóbbinak
az emelete éppolyan kiképzésű, mint a földszinti rész. A ke-
resztrefeszítés, a sírbatétel, az emmauszi jelenet domborműves
ábrázolása, az arabeszkek, a geometriai, növény- és állatfigurák
a románkori szobrászat tetőfokát mutatják. Nemcsak Moissac-
ban, hanem Silosban is szinte vésővel helyettesítették az ecse-
tet, mikor kőbe igyekeztek vágni a kódexek miniatúráit.
A szobrászok azonban nemcsak kővel dolgoztak, hanem fá-
val és fémmel is. A fafaragászat leggyakoribb tárgyai a kórusok
stallumai voltak, melyek azonban idők folyamán legnagyobb
részt elenyésztek. Mégis megemlíthetjük a bencés Aribert ne-
vét, aki a milanói Szt Ambrus bazilika stallumait díszítette
domborművekkel.
A fémművességnek a XI. század óta jellegzetes alkotásai vol-
tak egyes templomok bronzkapui, melyeket figurális dombor-
művekkel láttak el. Közöttük elsőnek említhetjük a Bernward
püspök által a század elején épített hildesheimi Szt Mihály ba-
zilika kapuját, melyhez hasonló alkotás volt a veronai Szt Zénó
monostor bronzkapuja. Míg azonban az előbbi jelenetei a bűn-
beesés és a megváltás képei révén összefüggő ciklust alkotnak,
addig az utóbbi különféle témákat — pl. Ádám és Éva, a 3 ifjú
a babiloni tüzes kemencében — állít egymás mellé. Montecas-
sino és a római Szt Pál kapuját bizánci művészek alkották. A
st denisi templom szobrászai éppúgy, mint építészei — Suger
apát útmutatása szerint — már a gótika felé mutatták a fejlő-
dést. A XII. század közepe felé készült aranyozott bronzkapu
domborművei Krisztus Urunk szenvedésének és mennybemene-
telének jeleneteit ábrázolják. De a kétszárnyas ajtó fölött levő
íveken és ívmezőben elhelyezett alakok között is az utolsó íté-
letet tartó Űr Jézus alakja uralkodik.
A szobrászatról mondottakat összefoglalva megállapíthatjuk,
mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben a franciák vezet-
tek. Az olaszok szívesebben alkalmaztak bizánci mestereket,
akik a mozaikdíszítésnek voltak művészei. A német szobrászok
kifejezőképesség tekintetében mögötte maradtak a franciáknak.

218-
Angliában inkább a geometriai alakzatokat (vonalak, belőlük
alakított háromszögek, kockák stb.) s állatmotívumokat hasz-
náltak. A XII. század végén azonban már Durhamben és Ro-
chesterben is kialakították a franciás stílusú kapuzatot.

A díszítő és oktató jellegű falfestészet virágzása

német, olasz és francia apátságokban
A templomok díszítését a szobrászok mellett a festők végez-
ték. Alkotásaik témája természetesen vallásos volt — a bazili-
kák falmezőin és mennyezetén a szentírás tanítását szemléltet-
ték, az Űr Jézus és a szentek életének egyes jeleneteit tették
vonzókká. Mivel ez a festészet nem volt öncélú művészet, fi-
gyelmét nem is annyira a formára, mint inkább a tartalomra,
a vallás-erkölcsi hatásra irányította. Alakításai eléggé szőnyeg-
szerű ek voltak; a tárgyakat és személyeket síkban és nem tér-
ben helyezte el, mert a távlatot, a perspektívát még nem ismer-
te. Természetességre kevésbé törekedett, de képein — akárcsak
az építészeti és szobrászati alkotásokon — rend, fegyelem, szim-
metria s ezáltal összbenyomásként nagyfokú harmónia uralko-
dott.
A románkori festészet képviselői nagyrészt a bencés monos-
torokból kerültek ki s azok templomai őrizték meg legszebb em-
lékeit is. De azt is megjegyezhetjük, hogy a művészi alkotások
közül természetszerűleg a falfestmények semmisültek meg leg-
nagyobb mértékben.
A X.—XII. században élénk tevékenységet fejtettek ki a né-
met festők. Szép alkotásaik maradtak ránk a reichenaui Szt
György és a Szt Péter-templomban. Az elsőben az apostolaitól
körülvett Űr Jézus csodáit — pl. a háborgó tenger lecsendesí-
tését — festették meg a X. század végén. A képeken még észre-
vehető az ókeresztény Krisztus-ábrázolás hatása, de már sok
páthosz is érezhető rajtuk. A másik templom apszisán a „maies-
tas Domini"-t jelenítették meg 1100 táján. A kétszeres életnagy-
ságban ábrázolt Üdvözítő alatt az apostolok és próféták kara
látható. A brauweileri káptalanterem falain és menyezetén a
XII. században ó- és újszövetségi személyek képében a hit ere-
jét és győzelmét festették meg. Az egyes alakok általában job-
ban sikerültek, mint a csoportok; szerkesztésben, drámai alakí-
tásban még gyöngébbek voltak. A hildesheimi Szt Mihály-bazi-
lika lapos mennyezetén az engedetlen Ádám és Éva, az alvó
Jessze s belőle fakadóan Jézus családfája alakjával a bűnbe-
esés és megváltás kapcsolatát szemléltették. A kisebb-nagyobb

219-
alakok elhelyezés és kidolgozás tekintetében nagyon hasonlíta-
nak a kódexek mi matúráihoz.
Montecassino művészi hagyományaihoz — picturis insigni-
bus et figuris pulcherrimis — csatlakozott a szépérzékkel kü-
lönlegesen megáldott Desiderius apát. Kár ugyan, hogy az ál-
tala épített és díszített montecassinói bazilika festményei nem
maradtak ránk, azok témáiról és stílusáról mégis képet alkotha-
tunk magunknak az ugyancsak tőle származó S. Angelo in For-
mis freskósorozata szemlélése révén. A 60 evangéliumi részlet-
nek kb. fele fönnmaradt s azok Szt Mihály arkangyalt és Szűz
Máriát szinte bizánci császár-, illetőleg császárnéként ábrázol-
ják. Az apszis uralkodó alakja Krisztus, körülötte az evangélis-
ták jelképei, a három arkangyal, Szt Benedek és Desiderius apát
láthatók. Az ábrázolás módja közeli rokonságot mutat a monte-
cassinói könyvtár XI. századi miniaturáinak bizáncias stílusá-
val.
Ezek a mostecassinói festmények hatottak a clunyi apátra,
Hugóra is, aki meglátogatta az ősmonostort. Így érthető, hogy az
ő bazilikájának főapszisát is Krisztus monumentális alakja dí-
szítette, ebédlőjében pedig az ó- és újszövetség különböző jele-
neteit festette meg. Bár ezek is elpusztultak, de megmaradtak a
XII. század elejéről származó st savini freskók, melyek főleg
szintén a bibliából vették tárgyukat. Az előcsarnokban az Apo-
kalipszisből, a főhajó domború mennyezetének 4 sávjában az
ószövetség, a kóruson az evangéliumokból, az alsó templomban
Szt Savin és Ciprián életrajzából vett jelenetek láthatók.

A könyvfestészet, a miniatúra műtermei és mesterei

A könyvfestészet értékes karoling örökség alapján fejlesztette
ki a maga sajátos stílusát. A románkori miniatúra — miként az
intellektuális kultúra is — a X. század német monostoraiban in-
dult új fejlődésnek. Inkább a rajz pontosságára, mint színes
festőiségre törekedtek s a természeti hűségnél fontosabbnak
tartották a szimbolikus ábrázolást. A gazdag hagyományokkal
rendelkező Reichenau alkotásai között legértékesebb az Egbert
trieri érsek (|993) számára készített Egbert-kódex, melynek 52
képén Kerald és Heribert az evangélium, illetőleg az Űr Jézus
élete egyes jeleneteit — pl. a betlehemi kisdedek legyilkolását
— festette meg. Az ismeretlen monostorban dolgozó Liuthar
II. vagy III. Ottó számára készített evangelistariumot, melyben
a vasár- és ünnepnapok evangeliumi részleteit, a perikópákat
illusztrálta erős temperamentummal. A X. század végére kibon-

220-
takozó gorzei reformmozgalom a művészeteket is fejlesztette s
Trier, Regensburg és Seeon apátságában lényegében azonos stí-
lusú festőiskolát alakított ki. Ide tartozott a trieri Roudpreht,
aki az Egbert-psalteriumot díszítette. Az 1012-ben fölszentelt
bambergi székesegyház gyönyörű szertartáskönyveit II. Henrik
császár a regensburgi és a seeoni bencésekkel készíttette. A XI.
század közepére Echternach festőiskolája bontakozott ki. Első
jelentős alkotása a pompásan díszített evangeliarium, a Codex
Aureus volt, az utolsó pedig a XII. század elejéről való Szt Wil-
librord-életrajz. Az északi területek számára főleg kölni bencé-
sek dolgoztak. A józan, kissé archaikus stílusukon a karoling
hagyományok hatása érződik.
A VIII. század végén elhanyatlott angol miniatúra a dán pusz-
títások után, a X. század vége felé szép virágzásnak indult. A
winchesteri festőiskola megalapítója a művészlelkű Szt Ethel-
wold apátpüspök volt, legkiválóbb mestere pedig Godeman.
Gyönyörűen illusztrált benedictionale, evangeliarium, psalteri-
um, missale került ki ebből a műteremből. Bár vázlatszerűen
dolgoztak s inkább rajzoltak, mint festettek, alkotásaikat moz-
gás, élénkség és valóságérzék jellemezte. A normann hódítás
után — francia hatás alatt — díszesebbé váltak iniciáléik, mi-
niatúráik; a rajz tökéletessége mellett a színek változatosságára
is nagyobb gondot fordítottak. A X.—XIII. századi angol könyv-
festészet szinte kizárólag a bencés apátságokban (Winchester,
Canterbury, St Albans, Edmundsbury, Durham) virágzott. A
művészeket azonban csak ritkán tudjuk megnevezni.
A belga miniátorok főleg a raj na vidéki németek és az ango-
lok hatása alatt dolgoztak. A legkiválóbb bencés festő a lobbesi
Goderan volt, aki a XI. század második felében nemcsak saját
apátsága, hanem Stablo bibliáját is illusztrálta. A nyugati részen
az ezredfordulón különösen St Bertin, utána St Amand illumi-
nátorai voltak híresek. Az arrasiak patronusuk Szt Vedastus
életrajzát díszítették nagy művészettel. A nyugati belgák szíve-
sen alkalmazták a levéldíszeket, az iniciálékban az emberi vagy
állati alakokat s az élénk piros és kék színeket.
Az északfrancia bencések közt az ezredforduló óta a két pá-
rizsi apátság (St Germain-des Prés, St Martin-des-Champs) és
S t Denis festői váltak ki, akik főleg szentírási és liturgikus
könyveket díszítettek. Hasonló téren ugyancsak sok művészit
alkottak a clunyiek is. Bár miniált műveik túlnyomó része el-
pusztult a XVI. századi vallásháborúk viharaiban, annyit még-
is tudunk róluk, hogy jórészt római és bizánci hatás alatt ké-
szültek. Cluny stílusa azonban a vele kapcsolatban álló limogesi

221-
St Martial kéziratain is megfigyelhető. Ezen apátság tevékeny-
ségének arányait mutatja, hogy a párizsi Bibliotheque Natio-
nale a XI. századból mintegy 50, a XII. századból 45 díszített
kéziratát őrzi. A biblia szövegét egy alkalommal arany betűkkel
írták a jellegzetes limogesi kék alapra.
A délfrancia miniatúra szoros kapcsolatba került az északspa-
nyollal, mely — mint a művészet egyéb ágaiban is — elég sok
arab elemet is hasznosított. Középpontja Ripoll volt. Szerették
az exotikus állat-motívumok és a világos színek alkalmazását.
Itáliában a XI. s még inkább a XII. században igen sok kó-
dexet díszítettek a bencések. Északon inkább német, délen bi-
zánci hatás érvényesült. Polironéban missalét, psalteriumot,
Matild grófnő bibliáját és életrajzát, Nonantulában Maurus és
társai evangeliariumot illumináltak. A farfai és a subiacói ben-
cések a kalligrafiában tűntek ki. Délitáliában Montecassino irá-
nyította a miniatúra művészetét. Szívesen használták a növé-
nyi és állati motívumokat s finoman stilizálták azokat. A XI.
században tehetséges festője volt Grimoald, majd János s végül
a leghíresebb, Leo Marsicanus, a későbbi ostiai bíboros püspök.
Nagy művészettel díszítették Szt Benedek életrajzát, martirolo-
giumukat s az Exultet-rotulust. Neves festőiskola dolgozott a
volturnusi és a beneventumi apátságban is, ahol krónikájukat
illuminálták. A fény és a színek alkalmazásában ők is a bizánci
mesterek eljárását követték.

Arany, zománc, elefántcsont és mozaik alkotások

Korunk iparművészete elsősorban ötvösséget, aranyművessé-
get jelentett, amit famulusaik segítségével főleg bencések gya-
koroltak. A nagyobb kolostorok és zarándokhelyek nagy meny-
nyiségű arany és ezüst fölött rendelkeztek, amiből kultikus tár-
gyakat, kegyszereket: kelyheket, kereszteket, szentség-, erek-
lye-, gyertya-, tömjén-, szenteltvíz-tartókat készítettek. A za-
rándokok tömegével ajánlották föl értéktárgyaikat, hogy azokat
a bencés mesterek jámbor célra hasznosítsák.
Híres volt a francia Conques ötvösműhelye és patrónusuk,
Szt Fides drágakövekkel ékesített arany szobra, illetőleg erek-
lyetartója. St Denisnek nemcsak iparművészeti értékeit dicsér-
ték, hanem műtermét is.
St Martial apátsága évszázadokra megalapozta a limogesi zo-
mánc nemzetközi hírnevét, mely a XII. század óta alakult ki.
Josbert drágaköves szobrokat és ereklyetartókat, rendtársai
1165-ben aranyozott és zománcozott oltárt készítettek a grand-

222-
monti apátság részére. Angliában ebben a tekintetben előbb
Evesham, majd St Albans vált ki.
Az elefántcsont művészi fölhasználásának legnevezetesebb
mestere a IX. század vége felé dolgozó st galleni Tutilo volt,
kinek alkotásai közül egy értékes drágakövekkel keretezett
könyvtábla, diptichon maradt ránk.
A keletiek kedvelt művészete, a mozaik főleg Délitáliában ho-
nosodott meg. Desiderius apát Montecassinón bizánci mesterek-
kel dolgoztatott. A monreali bencés székesegyház főhajóját és
szentélyét betöltő mozaikciklusnak kiemelkedő alakja az ap-
szisban uralkodó Krisztus, a Pantokrator.

A bencések művészi képzése; a művészek anonymitása

A korunkbeli bencések képzőművészeti tevékenységének is-
mertetését annak hangsúlyozásával fejezzük be. hogy az a kon-
ventek munkásságának igen jelentős részét alkotta. Például em-
lítjük a tir oni apátságot, melyről följegyezték, hogy egyik része
tudományos, irodalmi, a másik művészi téren dolgozott és szob-
rászati s ötvös műveket készített. St Florentben (Anjou) Amal-
bert apát festette bazilikáját s mint ötvös is értékes arany,
ezüst tárgyakat alkotott. Sigon viszont a vésőt kezelte nagy
ügyességgel.
Természetes, hogy ily körülmények között a szerzetesek nagy
része is otthonosan mozgott a művészetek terén. A montecassi-
nói Desideriusról tudjuk, hogy különleges gondot fordított fia-
tal szerzetesei művészi kiképzésére. így érthető, hogy nagy ha-
tása lett az ismeretlen származású Theophil szerzetesnek —
presbyter et monachus —, aki egyéni tapasztalatai és gondos
tanulmányai alapján szerkesztette meg ,,Diversarum artium
schedulae" című művét, melyben a XII. század elején a képző-
művészetek föladatait és módszereit ismertette.
Azt azonban sajnálattal kell megállapítanunk, hogy amíg a
könyvíró tudósok nevét a legtöbb esetben ismerjük, addig mű-
vészeket viszonylag csak ritkán tudunk megnevezni. Korjellem-
ző tünetnek tarthatjuk, hogy St Denis nagyműveltségű s a mű-
vészeteket fölkaroló apátja, Suger a „Liber de rebus in admi-
nistratione sua gestis" c. művében részletes f öl jegyzéseket ké-
szített ugyan a XII. század első feléből származó nagyszabású
és korszakalkotó műemlékeiről, s megírta, hogy mennyi és mi-
féle művészt gyűjtött össze az ország különböző részeiből —
azok nevét nem tartotta érdemesnek megörökíteni az utókor
számára.

223-
 A rímes officiumok, verses zsolozsmák, liturgikus
drámák, trópusok és sequenciák költészete.
Zeneelmélet és énektanítás; arezzói Guido

A kor művészetéről szólva nem feledkezhetünk meg annak

költészetéről, énekéről és zenéjéről sem, ami szintén a vallásos
szellemből fakadt és annak színes, emelkedett hangulatát bizto-
sította.
A zsolozsma részeinél alkalmazott, az imaóra, illetőleg az ün-
nep hangulatát kifejező, a szenteket magasztaló himnuszok szá-
ma páratlanul megnövekedett. Míg a st galleni Ratpert s a st
amandi Hucbald (|930) a karoling reneszánsz fölfogását követ-
ve az időmértékes antik versformákat alkalmazta, addig a XI.
századtól kezdve a hangsúly, a ritmus éreztetése, a hangzatos-
ságot szolgáló rím és cezúra használata mindfontosabb köve-
telménnyé vált.
A X. század óta arra is törekedtek, hogy az ú j ünnepek zso-
lozsmáinak egyes részeit — az invitatoriumot, az antifónákat,
a versiculusokat és responsoriumokat — verses alakba öntsék.
Hucbald Szentháromság-officiuma még csak részben volt rímes
fogalmazású, utána azonban mindjobban megkedvelték a rímes
officiumokat. Szűz Mária verses zsolozsmáihoz készültek azok a
Mária-antifónák, melyek közül négy ma is váltakozva, de min-
dennap mint záró ima, illetőleg ének szerepel az Egyház zso-
lozsmájában. Mint korábban említettük, az Alma redemptoris
mater és a Salve regina kezdetűt a reichenaui Hermann alkotta
a XI. század közepe felé.
Ugyancsak korszakunkban alakult ki a liturgikus dráma mű-
faja. Első nyomát a limogesi St MartiaZ-apátságnak a 930-as
években készített kódexében találjuk. A szentírás, az Űr Jézus
életének egyes eseményeit jelenítették meg, hogy az egyháziak
és a hívők minél élénkebben átélhessék azokat. Túlnyomó rész-
ben a föltámadás egyes jeleneteit dramatizálták; a karácsonyi
misztérium-drámák főleg a pásztorok és a mágusok érkezését
és hódolatát mutatták be. Az előadások a templomban, rendsze-
rint a Matutinum után kerültek színre.
A szentmise liturgiáját hasonlóképpen igyekeztek ünnepélye-
sebbé, hangulatosabbá tenni. Ezt szolgálta a tropus- és a se-
quentiaköltészet.
A tropusokat a szentmise énekes szövegeihez írták, azok ré-
szei közé toldották be; csupán a Credót és a Tractust nem tro-
pizálták. Első nyomai szintén a limogesi apátságba vezetnek.
Annak említett kódexéből látható, hogy a „quem queritis, o

224-
christicole? — Iesum Nazarenum crucifixum, a celicole!" (kit
kerestek Krisztuskövetők? A názáreti Jézust, ó égilakók!) Int-
roitus-tropusból miként alakult ki ia legismertebb húsvéti litur-
gikus dráma. Kezdetben inkább csak prózában vagy hexamete-
res formában jelentek meg a tropusok — később, a XI. század
második fele óta már versben is szövegezték azokat. A prózá-
ban fogalmazott^ egyik tropus így hangzott: „Ite sine dolo et lite.
Pax vobiscum, missa est. Deo semper agite in corde gloriam et
gratias." (Menjetek álnokság és civakodás nélkül. Béke veletek,
elbocsátás van. Szívetekben mindig mondjatok dicsőséget és há-
lát Istennek.)
A trópusnál nagyobb tökéletességre jutott és jobban is elter-
jedt a sequentia, melynek bölcsője ugyancsak a St Martial-ko-
lostor lehetett. Úgy látszik, a IX. század második felében fran-
cia földről jutott St Gallenba, ahol Notker Balbulus kiváltkép-
pen a himnusz- és a sequentia-, Tutilo pedig a tropusköltésze-
tet művelte. A sequentiát először csupán az Alleluja hosszú
dallamának, a melizmának szöveggel való ellátására, kitöltésé-
re írták, később azonban önállósult s az ünnep tárgyával kap-
csolatos független költői alkotássá fejlődött, s a himnuszhoz lett
hasonlóvá. A műfaj alaki és tartalmi szempontból egyaránt fran-
cia földön jutott nagyobb tökéletességre. A „Dies irae" azonban
— melyet korábban a franciskánus Celanói Tamástól származ-
tattak — már megtalálható egy XII. századi kódexben is, mely-
nek „scriptura Beneventana"-ja és zsolozsmájának szerkezete
is a délitáliai bencések felé utal. Montecassino költői iskolája
ugyanakkor már a liturgikus drámát is művelte.
Hogy ez a liturgikus vonatkozású költészet minő arányokban
bontakozott ki a középkorban, azt abból láthatjuk, hogy termé-
keiből kb. 4—4 ezer himnuszt és sequentiát, 1200 trópust és
700 rímes officiumot gyűjtöttek össze. Korszakunk ebben a te-
kintetben is a vallásos érzés és gondolat virágkora volt.
Am ezek a művek nemcsak költői, hanem zenei alkotások
is voltak, mert valamennyit énekelve adták elő. Sokszor ugyan
a már meglevő dallamokra alkalmazták azokat, máskor viszont
új dallamokat alkottak számukra. A tropusok átvették az alap-
szöveg gregorián dallamát; a sequentiák kezdetben szintén az
alapul szolgáló Alleluja tónusát követték, később azonban zenei-
leg is függetlenülteik tőle' s önálló művekké váltak.
Mivel a szöveg és a dallam ennyire összetartozott, érthető,
hogy azok gyakran ugyanazokon a helyeken készültek. St Gal-
len a IX—XI. században nemcsak a himnusz-, a sequentia- és
a tropusköltészetnek volt egyik leghíresebb központja, hanem az
lő Szent Benedek f i a i n a k I.
225
 ének- és zenekultúrának is. Tutilo a húros hangszereken való
játszást is tanította, Notker Balbulus pedig „De mensura fistu-
larum" címen írt zeneelméleti munkát. Egyéni neumajelzésü-
ket, notációjukat századokon át majdnem a fél Európa hasz-
nálta.
St Gallenen kívül azonban más kolostorok lakói is foglalkoz-
tak a zene- és énektanítás problémáival. Az előző fejezetben
említettük már az auxerrei Heiric és tanítványa, Rémig nevét,
akik a IX. század második felében fejtették ki ezirányú műkö-
désüket. Heiric másik tanítványa, st amandi Huebald nemcsak
neves költő, hanem kitűnő muzsikus is volt. A Harmonica Insti-
tutio című munkájában a hangok, hangközök, hangnemek s a
dallamjelzés problémáit vizsgálta és ismertette. Cluny alapító
apátja, Szt Odó ifjúkorában hallgatta Rémig zeneelméleti elő-
adásait Párizsban s azok nyomán dolgozta ki a „Dialógus de mu-
sica" című tanulmányát. Ugyancsak sokat foglalkozott zenei
kérdésekkel a XI. század első felében Reichenau apátja, Berno,
majd szerzetese, a korszak legkiválóbb muzsikusa, Hermannus
Contractus. Az előbbi Regino prümi apát zenei kultúráját fej-
lesztette Nés származtatta tovább, az utóbbi pedig „De mono-
chordo" munkájában rendszeres fölépítését és összefoglalását
adta a gregorián ének elméletének.
Az énektanítás és a hangjegyírás legkimagaslóbb alakja Her-
mannus kortársa, az arezzói Guido volt (t cc. 1050), aki „Micro-
logus de disciplina artis musicae" címen írta meg korszakalkotó
művét.
Az ő koráig a zene- és énektanítás eléggé körülményes, nehéz-
kes művelet volt. A kívánt hangokat a húros monochordon vagy
a hordozható és kezdetleges orgonán állították elő és mutatták
be az énekiskolák mesterei. A tovább fejlesztett orgonát csak
a XIII. század eleje óta kezdték istentiszteleti, templomi célokra
használni. Mivel az énekszövegek fölött alkalmazott neumák a
hangmagasságot és annak változásait, a dallamot igen tökélet-
lenül jelezték, az énektanítás csak jó zenei hallás és emlékezet
s hosszas gyakorlás révén lehetett eredményes.
Mások előmunkálataira támaszkodva Guido a szövegsorok fölé
készített vonalrendszer kulcsai segítségével rögzítette a hangok
helyét — jelezte a hangmagasságot, annak modulációját, inter-
vallumait, vagyis az ének dallamát. Ily módon elérte, hogy kellő
zenei érzékkel ,és műveltséggel rendelkező egyének azonnal,
minden nehézség nélkül le tudták olvasni és elő tudták adni a
jelzett dallamokat. Guido nagy érdeme tehát abban áll, hogy az
ő módszerével rögzíteni és írásba foglalni lehetett az addig in-

226-
kább csak a szájhagyomány által fönntartott ősi gregorián dal-
lamokat s ezáltal könnyen és biztosan tovább tudták származ-
tatni azokat a következő nemzedékek és századok számára.
Mindezek ellenére egyes helyeken még sokáig megmaradtak a
hagyományos neuma jelzés mellett — St Gallen még századok
múltán is saját régi neumáit használta.
A gregorián zene- és énekkultúra a XI. század folyamán így
érte el fejlődése csúcspontját. A nyugati egyház viszonylag egy-
szerű, komoly és monumentális templomait az annyira rokon
stílusú, egyszólamú, ünnepélyes gregorián dallamok töltötték
be, adták meg azok jellegzetes „román" hangulatát.
Ám az élet folytonos mozgás, változás, fejlődés. A limogesi
St Martial-apátság bencései, kiknek lelkében századokon át any-
nyi gyönyörű sequentia, tropus, misztérium-dráma született
meg, s akik a zene és ének mesterei voltak, a gregorián dalla-
mát a XII. század elején már kezdték egyhangúnak, monoton-
nak, túlságosan egyszerűnek érezni, s megindították a fejlődést
a többszólamúság, a hangulatosabb polifónia irányában, minek
következtében ezen a téren is új korszak kezdett kialakulni. . .

A pasztorációs és missziós munka;

a konfraternitások egyesítő ereje
Korunk szerzetességének tevékenységét vizsgálva általában
úgy találjuk, hogy az a kolostor falain belül — templomban, is-
kolában, könyvtárban, műhelyben és műteremben — folyt le,
mégis találkozunk külső, pl. lelkipásztori tevékenységgel is. Bár
a clunyiek a pasztorációt nem tartották összeegyeztethetőnek a
kolostori élettel s a világi papok is munkakörükbe való illeték-
telen beavatkozásnak tartották azt, a cavai kongregáció — igaz,
inkább közvetve, mint közvetlenül — mégis nagyarányú és ál-
dásos működést fejtett ki ezen a téren. De más kolostorokban
is, főleg zarándokhelyeken, jiyomát találjuk annak, hogy szer-
zetesek prédikáltak és gyóntattak s néha még plebánosi funk-
ciókat is végeztek, azaz kereszteltek, temettek s utolsó kenetet is
szolgáltattak ki. Az általános eljárás azonban az volt, hogy az
apátság templomaiban a kolostorok világi papjai, káplánjai
végezték az apátsági népek lelki gondozását. A szerzetesek
enemű munkássága körül kialakult elvi vitában deutzi Rupert
Altercatio monachi et clerici c. művével azt az álláspontot kép-
viselte, hogy a pappászenteléssel a szerzetes is jogot és küldetést
kap az apostolkodásra.
Az apostolkodásnak másik tere — melyből nemes hagyomá-

227-
nyaihoz híven a X—XI. században is kivette részét a bencés
szerzetesség — a pogány népek térítése volt. Oláf svéd királyt
1008-ban a glastonburyi Sigfried keresztelte meg, a dánoknál
német bencések dolgoztak. Szt Adalbert a X. század végén a
cseh Břevnovba s a lengyel Meseritzbe vitt magával bencés hit-
hirdetőket s a misszionáriusok vezetői az ő tanítványai közül
kerültek ki. A vendek apostola, a st emmerami Boson mint
Merseburg első püspöke fejezte be életét 970-ben.
Az eddigiekben — nagy vonásokban — igyekeztünk megraj-
zolni a bencés szerzetesség eszményeit, törekvéseit és eredmé-
nyeit. Ezek alapján kitűnt, hogy a IX.—XII. század bencés élet-
formája gazdag változatokat mutatott az Istenkeresés és az Is-
tenszolgálat módja tekintetében. Láttuk — hogy csak a legfőbb
típusokat említsük — a clunyiek liturgikus, az olaszok aszketi-
kus, a németek, az angolok monasztikus jellegű életmódját. Az
eszméknek és a módszereknek ez a változatossága leginkább ab-
ból következett, hogy az apátságok legnagyobb részét nem fűzte
össze olyan jogi kötelék, mely közös irányítást és szigorúan egy-
séges életmódot, fegyelmet alakított volna ki. Ennek ellenére a
szerzetesség mégis tudatos és erőteljes közösséget jelentett,
melynek legfontosabb összetartó eleme természetszerűleg Szt
Benedek Regulája volt. Abból alakult ki a ,,confraternitas"-nak,
a lelki rokonságnak az a szervezete, mely a XII. században élte
virágkorát. Reichenau testvér-kolostorainak száma a százat, Clu-
ny é a háromszázat haladta meg.
A confraternitasok eleven kapcsolatot jelentettek az egymás-
tól néha nagyon is messze fekvő testvér-kolostorok között. Egy-
más élő és elhalt tagjait rokonuknak tartották, akikért imádkoz-
tak, miséztek, akiket önmegtagadásuk lelki gyümölcseiben része-
sítették. Az utazó, zarándoklást végző bencések az ilyen kolos-
torokban otthonra találtak s ott nem vendégek, hanem testvé-
rek voltak. Vendôme apátja 1107-ben jogot nyert arra, hogy
Clunyben tartózkodva a távollevő Hugó helyett apátként vezet-
hette a fegyelmező káptalant és az étkezést. St Gallen és Reiche-
nau 1147-ben kölcsönösen kötelezték magukat, hogy az esetleg
hibázó, s ezért kolostorát elhagyó szerzetesnek menedéket adnak
s rajta lesznek, hogy az jó útra térjen s visszajusson kolosto-
rába.
Ám ez a testvéri szeretet még szebben nyilatkozott meg halál-
esetekkel kapcsolatban. Tagjaik elhunytát gyászjelentésben —
rotulus, breve — adták a testvér-kolostorok tudtára. Egyszerű
szerzetes halálakor inkább csak az életrajzi adatokat tartalmazta
a rotulus, jelentősebb személyeknél, apátoknál azonban a kolos-

228-
tor arra legalkalmasabb tagja minden írói készségét igénybe
véve állított emléket neki. A közelebbi kolostoroknak lehetőleg
azonnal megküldték ezeket a rotulusokat, a távolabb fekvők vi-
szont legtöbbször csak évente összesített jelentést kaptak. A hír-
vivő szerzetest, a rotulifert vagy brevigert mindenütt szeretettel
fogadták, továbbutazásakor ellátták útravalóval; a rotulusra min-
dig ráírták, hogy minő imádságokat és engesztelő cselekedeteket
ajánlanak föl a megboldugult lelki üdvéért. Hogy néha az mily
méreteket öltött, azt a caeni zárda 1113-ban meghalt alapító-
apátnőjének, Hódító Vilmos leányának az esete mutatja. A 25 cm
széles és 20 m hosszú rotulust 247 helyen láttamozták Norman-
diától kezdve Közép- és Nyugatfranciaországon s Bretagneon át
Angliáig.

A pápák támogatják, a püspökök ellenzik

az apátságok autonómiára törekvését
Bár a bencés szerzetességet nem fűzte össze jogi kötelék egy-
séges szervezetbe, csupán a közös eszmék egyesítették, az mégis
roppant belső energiával rendelkezett.
Erkölcsi ereje birtokában a szerzetesség természetszerűleg tö-
rekedett önállóságra, autonómiára, hogy lelki és anyagi ügyeit
az egyházi és világi elem befolyásától lehetőleg függetlenül in-
tézhesse! Az utat-módot főleg Cluny mutatta, mely a folyton
növekvő számú monostoraival együtt kivonta magát az egyház-
megyés püspökök joghatósága alól s a „traditio" révén közvet-
lenül a római Szentszék jurisdictiója és ,,protectio"-ja alá került.
A püspöki hatalomtól való ezen mentesség, az exemptség foka
és tartalma különböző volt. Azt egyetemes jellegű törvények
nem határozták meg — lényegében véve az kitüntetés-, pri-
vilégiumszámba ment. Voltak helyek, hol csupán az apátság
temploma és konventje vált exemptté. Másutt az apátság egyéb
templomai, plébániái, az azokat gondozó világi papok és híveik
fölött is megszűnt a püspök joghatósága, mely az apátra szállt
át. Ez esetben ő irányította papjai és népei vallás-erkölcsi életét
s e célból zsinatot is tarthatott papjaival. A püspöki ordót kívánó
cselekményeket (pap-, templom-, olaj szentel ést) a tőle szaba-
don választott püspökkel végeztethette — püspökök csak az ő
engedélyével, illetőleg meghívására végezhettek templomában,
vagy templomaiban főpapi funkciókat. Az ilyen, területileg is
kiterjedt joghatóságú kolostorok „abbatia nullius dioecesis"-ek
voltak, melyek fölött csupán a római Szentszék — a pápa és
legátusa — bíráskodott. Több, főleg itáliai apátságnak megvolt

229
az a privilégiuma is, hogy apátját a pápa benedikálta. Monte-
cassino már 994-ben ,,nullius"-apátság volt s 1038 óta a pápa
benedikálta apátját.
A kolostoroknak ezt az önnállósulási s a szentszékkel közvet-
len kapcsolatot kereső törekvését a kormányzati és liturgikus
vonalon egyaránt központosító Róma éppúgy támogatta, mint
ahogyan a XI. századtól fogva egyre több apátság vezetőjének
engedélyezte a főpapi jelvények — szandál, gyűrű, mitra —
használatát. Az apátok hatalmának és tekintélyének ily módon
való növekedése természetesen nem tetszett a püspököknek —
de még nagyobb ellentét alakult ki köztük a tizedek kérdésében,
ahol nem tekintélyi kérdésről, hanem fontos anyagi érdekekről
volt szó.
Korábban is megtörtént ugyan, de a XI. században még gya-
koribbá vált az, hogy az uralkodók vagy egyháznagyok bizomá-
nyos területek tizedét elvonták az illető egyházmegye püspöké-
től s valamelyik kolostornak ajándékozták. A püspökök az ér-
dekeiket sértő ilyen privilégiumokkal szemben az általános egy-
házjogra hivatkoztak, s úgy igyekeztek biztosítani jogaikat. Szá-
zados tized jogai védelmében pl. Fuldának és Hersfeldnek súlyos
harcokat kellett vívnia a XI. század második felében a mainzi
érsekkel s Szt Bonifác életrajzában Othlo élesen bírálta egyes
püspökök anyagias fölfogását és önző eljárását. A szentszék az
eléje került vitás ügyekben a jogfejlődés elvét vallva rendsze-
rint az apátságok javára döntött — a bencés II. Paschal pedig a
XII. század elején a kolostorok birtokait egyetemlegesen men-
tesítette a tizedfizetés kötelezettsége alól.
De Cluny világi vonatkozásban is biztosította függetlenségét.
Említettük már, hogy a clunyi apátokat az ottani szerzetesek
választották, a kongregáció apátait, illetőleg perjeleit pedig a
clunyi apát nevezte ki vagy erősítette meg. A világi elem befo-
lyásának, a profán szempontok érvényesülésének lehető kizárása
volt egyik leglényegesebb előföltétele annak, hogy Cluny meg-
oldhatta történeti föladatát s a kolostorok életében újra meg-
szilárdíthatta a természetfölöttiség uralmát.
Clunynek és a többi reformközpontnak a hatása azonban nem
korlátozódott csupán a kolostorokra. Azok falain messze túl-
menően lényeges szerepe volt a világi papság és társadalom
életének megjavításában is.

230-
 A laikus invesztitúra, a papi nősülés,
a simónia bencés ostorozói

A X.—XI. század világi papságának életében sok súlyos hiba

volt, ami főleg a kor egyházkormányzatából, annak gyarló-
ságából következett. A X. századot méltán nevezzük a pápaság
„vaskorá"-nak., amikor egyes római családok rendelkeztek Szt
Péter székével s arra egymásután méltatlan és tehetségtelen
kegyenceiket vagy rokonaikat ültették. A német-római császár-
ság megalakulása (962) óta viszont sokszor a német császárok
tartottak igényt arra, hogy a pápai trónt betöltsék.
De hasonló volt az eset a püspökök kinevezésénél is. Említet-
tük már, hogy a meroving és a karoling uralkodók szinte termé-
szetes joguknak tartották, hogy a nagy hűbérbirtokkal és magas
közjogi állással kapcsolatos főpapi székeket egyéni belátásuk
szerint adományozzák. Jogaik hangsúlyozása céljából az általuk
kinevezett püspöknek ők adták át a gyűrűt és a pásztorbotot
mint főpapi jelvényeket s tőlük hűségesküt követeltek.
Ennek a laikus vagy világi invesztitúrának az lett a következ-
ménye, hogy az így kinevezett főpapok nagy része legfőbb föl-
adatának az uralkodó érdekei szolgálatát tartotta — közjogi
föladata teljesítése s nagy birtoka kormányzása mellett főpapi
kötelességeit gyakran elhanyagolta. A papság életének és mun-
kájának irányítására s ellenőrzésére pedig igazán nagy szükség
lett volna, hisz nem voltak még szemináriumok, melyek a pap-
ság aszketikus és szellemi képzéséről rendszeresen gondoskodtak
volna.
Az is nagy baj volt, hogy a templomok nagyobb része magán-
tulajdon — Eigenkirche — volt, melynek gondozására és a lelki-
pásztorkodás végzésére a civil tulajdonosok neveztek ki papo-
kat. A nevelésében és élete alakításában annyira magára hagyott
s általában gyöngén javadalmazott papságtól nem lehetett esz-
ményi életet várni. Legnagyobb része megnősült s családja meg-
élhetésének biztosítása mellett több-kevesebb eredménnyel látta
el egyházi föladatait.
A laikus invesztitúra s vele kapcsolatban a világi szempontok
uralomra jutása mellett a bajok másik forrása a túlságosan is
elhatalmasodott simónia bűne volt. A főpapi vagy lelkészi állá-
sokat sokan mint valami birtokot adták, vették — amikor ter-
mészetszerűleg csak a vételár s nem a jelentkező erkölcsi arra-
valósága jött tekintetbe. Ily módon sok olyan személy jutott
kisebb-nagyobb egyházi állásba, kinek sem élete, sem működése
nem használt sem az Egyháznak, sem a hivők üdvének.

231-

a
 A kor jobbjai világosan látták, hogy ezeken az állapotokon
változtatni kell. A javulás útját-módját a szerzetesi reform mu-
tatta. Fleury tudós apátja, Abbo már a X. század végén ostorozta
a concubinatus és a simónia vétkét s tiltakozott az ellen, hogy a
világiak egyházi javadalmakat és állásokat adhassanak el. Hali-
nard dijoni apát vonakodott hűségesküt tenni a császárnak, ami-
kor az 1046-ban lyoni érsekké nevezte ki. Volpianói Szt Vilmos
örömmel fogadta fécampi iskolájába a világi papokat, akik ott
egyrészt magasabb színvonalú tudást sajátítottak el, másrészt
tisztultabb erkölcsi fölfogással ismerkedtek meg. Ezt a szempon-
tot még nagyobb mértékben képviselte Cluny, amikor nemcsak
magát és kolostorait függetlenítette a káros külső hatásoktól,
hanem a birtokain fekvő és neki átadott plébániákon is meg-
szüntette a világi elem befolyását s uralomra juttatta a szer-
zetesi élet autonómiáját.
Ezek és hasonló megnyilatkozások és jelenségek fontosak vol-
tak, mert programot mutattak, de átütő eredményt még nem ér-
tek el. Az egyházi reform gondolata akkor kezdett erőteljesen
kibontakozni, amikor III. Henrik császár a római papsággal és
néppel pápává választatta másodfokú unokatestvérét, Brúnó
touli püspököt, aki Szt Péter székét mint IX. Leó foglalta el.
Leó már mint touli püspök szoros kapcsolatban állott a bencés
reformmozgalom vezetőivel: volpianói Vilmos, verduni Richárd,
stablói Poppo és dijoni Halinard apátokkal s ez uióbbi mint
lyoni érsek IX. Leó pápának is legodaadóbb támogatója volt.
Rövid ideig (1049—1054) tartó kormányzása alatt Leó fáradha-
tatlanul járta az olasz, német és francia városokat s tartotta re-
formzsinatait, melyeken főleg a simónai ellen küzdött s a főpapi
választások szabadságát követelte. Személyes hatásánál azonban
jelentősebb lett az az elhatározása, mellyel a kiváló bencés egy-
házjogászt, a szintén lotharingiai Moyermoutier apátját, Hum-
bertet legközvetlenebb munkatársául választotta s Toulból Ró-
mába vonulva maga mellé vette az akkortájt Cluny ben élő, elő-
kelő római nemzetségből származó fiatal Hildebrandot.
A Rómában így kialakított reformkör IX. Leó halála is foly-
tatta munkáját. A görögül tudó Humbert bíboros vezette a keleti
egyházzal folytatott azokat a — sajnos, sikertelen — tárgyalá-
sokat, melyeken a Szentlélek származásáról szóló tan mellett a
pápa primátusát is erőteljesen képviselte. Nagy jelentőségű volt
II. Miklósnak az az 1059-ben kiadott decretuma, mely a pápa-
választást a császár és általában a világi elem kezéből kivéve a
bíboros-kollégium jogának nyilvánította, s mely decretum szin-

232-
ten Humbert alkotása volt. Annak alapelveit egyébként már-
korábban kifejtette a simóniás egyháziak ellen, „Adversus si-
moniacos" írt művében.

A mozgalom lelke Hildebrand, aki mint VII. Gergely

eszméi megvalósítására törekszik
A reformmozgalom irányítója hamarosan Hildebrand lett, aki
1057-ben a lánglelkű aszkétát, damjáni Szt Pétert ostiai bíboros-
püspökké tétetve szintén a mozgalom szolgálatába állította. Mint
pápai követek Olasz- és Németországban tartottak zsinatokat s
hirdették a megújulás szükségességét. II. Miklós után II. Sándor
pápa is (1061—73) követelte a celibátus megtartását. Ám mind-
ezek a törekvések akkor érték el csúcspontjukat, amikor VII.
Gergely néven Hildebrand ült Szt Péter székébe.
VII. Gergely pápa (1073—1085) kicsi termetű, sápadt arcú fér-
fiú volt, kinek külseje is elárulta azt az elszánt, kemény akarat-
erőt, mely egész lényén uralkodott. 25 éves harcos múlt állott
már háta mögött, mely harcokat 5 pápa kormányzása alatt azo-
kért az eszményekért vívta, melyeket bencés kolostorából vitt
magával Rómába. Túl volt már 50. életévén, amikor mint pápa
kezébe vehette az Egyház kormányzását s újult erővel foghatott
eszméi megvalósításához. Pápaságának, de egész életének leg-
főbb célja is a papság életének megjavítása, a római Egyház
autonómiájának és szabadságának, tekintélyének és egységének
biztosítása, Isten országának, a „Civitas Dei"-nek kialakítása volt,
melyben a pápa irányítása alatt, Isten törvénye, az igazságos-
ság, a „iustitia" uralkodik. Leveleiben ismételten visszatért a
„iustitia" és a „honor Romanae Ecclesiae" eszméire, melyekért
kész volt dolgozni, küzdeni és meghalni is.
A világi hatalommal kapcsolatban elvetette azt a fölfogást,
mely szerint az Egyháznak adott birtokok címén az uralkodó
vagy más világi személy bevatkozhatik az Egyház belügyeibe,
s az egyházi állások betöltésébe. De elvetette azt a fölfogást
is, mely az uralkodó személyét szentnek és sérthetetlennek tar-
totta. Áz uralkodói hatalom eredetét oly „társadalmi szerződés"-
félében látta, melynek értelmében a föladatának meg nem felelő
uralkodó állásából elmozdítható.
Reformtevékenységét azzal kezdte, hogy az 1074. évi böjti
zsinaton újra kihirdette elődei rendelkezéseit, melyek a simóniát
és a papok házasságát mint súlyos kihágásokat és bűnöket til-
tották. Az új csak az volt, hogy ő érvényt is szerzett ezeknek
a rendelkezéseknek. Nemcsak papokat, hanem püspököket is föl-

233-
függesztett állásukból, ha ellenállást tanúsítottak. így a német
egyház fejét, Szigfrid mainzi érseket a következő évi böjti zsi-
natra Rómába idézte, mert vonakodott kihirdetni a celibátust
követelő rendelkezést, illetőleg bizonyos türelmi időt engedett
papjainak. Ugyanazon év őszén aztán kénytelen volt a mainzi
zsinaton az érsek kihirdetni a törvényt, ami ellen az érdekelt
papok hevesen tiltakoztak. Mindez azonban nem használt sem
Német-, sem más országban. A pápa megtiltotta, hogy a hivők
részt vegyenek simoniakus vagy nős papok istentiszteletén vagy
bárminő egyházi ténykedésén.
Az 1075. évi böjti zsinaton aztán tovább ment tervei meg-
valósításában, s megtette azt a lépést, melynek súlyos következ-
ményeit — Hugó clunyi apáthoz írt levele tanúsága szerint —
előre sejtette. A simóniával azonos természetű kihágásnak, ille-
tőleg visszaélésnek nyilvánította a laikus invesztitúrát s fölszó-
lította az uralkodókat, hogy annak gyakorlásától tartózkodja-
nak.
VII. Gergely — az egykori bencés, aki rendi ruháját egész
életén át viselte — jól tudta, hogy amint a szerzetesi reform si-
kerének egyik lényeges föltétele volt az apátválasztás jogának
a világi elem kezéből való kivétele, éppúgy az Egyház autonó-
miájának, szabadságának s a papság erkölcsi fölemelkedésének
is elengedhetetlen föltétele, hogy a főpapokat ne az uralkodók,
hanem az illetékes egyházi testületek, a káptalanok válasszák.
A pápa fölfogását és rendelkezését minden nagyobb nehézség
nélkül elfogadta a francia király, kinek országát a clunyi s vele
rokon reformmozgalmak már szinte teljesen áthatották, s ahol
az egyházi vezetőknek nem volt oly fontos gazdasági és közjogi
szerepe, mint pl. Angol- s még inkább Németországban.

A pápaság és a császárság invesztitúra-harca;

a bencések propagandája és publicista tevékenysége
Tudjuk, hogy Nagy Ottó Nagy Károlynak nemcsak császári
címét igyekezett magának és családjának megszerezni, hanem
annak állami és társadalmi berendezkedését is híven utánozta.
A főpapság az ő birodalmában is vezető szerepet játszott politi-
kai és gazdasági téren egyaránt. O és utódai szívesen látták az
egyháziak kezén a gazdasági és katonai erőt jelentő nagybirto-
kokat, mert jobban bíztak a celibátusban élő főpapokban, mint
a családi politikára hajlamos világi urakban, akik természet-
szerűleg törekedtek arra, hogy hűbérbirtokukat magántulaj-
donná alakítsák, s azzal saját érdekeik szerint rendelkezzenek.

234-
A császárok tehát az egyházi nagybirtokot tulajdonuknak, „re-
gale"-nak tekintették, amit az illető egyházfők csak hűbérként
használtak és élveztek. Éppen ezért természetesnek tartották
azt az évszázadokon át gyakorolt jogukat, hogy az egyházfőket
ők nevezzék ki.
A laikus invesztitúrát tilalmazó VII. Gergely az unalkodók,
főleg a német császárok ezen érdekével és joggyakorlatával ke-
rült szembe. A fölfogásoknak és érdekeknek ebből az ellentété-
ből alakult ki aztán az a félszázados küzdelem, melyet a törté-
nelem „invesztitúra harc" néven ismer. A harc részleteit nem
szándékozzuk ugyan ismertetni, de mégis rá kell mutatnunk
annak főbb szereplőire, azok fölfogására, törekvéseire és ered-
ményeire, hisz az egész harcot, az utolsót, II. Kallixtot kivéve,
bencés pápák vívták meg.
VII. Gergely a laikus invesztitúra — a főpapkinevezés —
eltiltása tekintetében is teljes határozottsággal lépett föl. Az
ilyen invesztitúrát adó és elfogadó személyt egyaránt kiközösí-
téssel fenyegette. Rendelkezése érthető megdöbbenést keltett a
leginkább érdekelt német udvarban és főpapságban. Am a fiatal,
25 éves IV. Henrik azt egyoldalú fölfogásnak tartva nem volt
hajlandó magára kötelezőnek tekinteni. Erre a pápa már név
szerint is megfenyegette a kiközösítéssel, amire a király azzal
válaszolt, hogy a wormsi zsinaton 1076 január 24-én kimondatta
VII. Gergelynek a pápai tróntról való letételét. Ezután ült össze
az a római böjti zsinat, melyen a pápa IV. Henriket kiközösí-
tette az Egyházból, alattvalóit pedig föloldotta az iránta tartozó
engedelmesség kötelezettsége alól.
így indult meg a pápaságnak és a császárságnak az a harca,
mely évtizedeken át két táborra osztotta Nyugat, főleg Német-
ország kereszténységét, s amelynek az eszmék tisztulása és az
Egyház tekintélyének fejlődése szempontjából oly nagy jelentő-
sége lett.
Az érvényesülni törekvő pápai eszmék lényegükben a clunyi
mozgalom gondolatvilágából származtak. Cluny fejlődése és ha-
tása azt mutatta, hogy a szerzetesség tisztultabb, nemesebb val-
lásossága lényeges kapcsolatban állott a világi elem befolyásá-
nak kizárásával, a kolostor és a kongregáció autonómiájával.
Cluny nagy apátja, Szt Hugó (1049—1109) ezért lelkesen csat-
lakozott az egyházi reform mozgalmához s az apátkodása elején
tartott reimsi zsinat után a toulousein s az avignonin, majd spa-
nyolországi útjain is eredményesen támogatta azt. A VII. Ger-
gely és IV. Henrik között kitört harcban azonban nehéz hely-
zetbe jutott, mert az előbbinek rend- és eszmetársa volt, az utób-

235-
binak pedig keresztapja. Az egyik vagy másik párthoz való csat-
lakozás helyett természetesen adódott számára a közvetítés sze-
repe, de annak nagyobb sikere kezdettől fogva kizártnak lát-
szott. A harcból való távolmaradását — az 1079-ben hozzá inté-
zett levele szerint — nem is vette jó néven VII. Gergely pápa.
A német szerzetesség kevésbé őrizhette meg semlegességét.
A királyi vagy birodalmi kolostorok élén a császároktél kineve-
zett apátok álltak, akik hívek maradtak urukhoz. De azért kö-
zöttük is többen voltak olyanok — pl. a reichenaui Eggehard —,
akik határozottan szembe szálltak IV. Henrikkel. VII. Gergely
leglelkesebb hívei és fáradhatatlan harcosai mégis a hirsaui
bencések voltak. Apátjuk, Vilmos — akárcsak az említett Egge-
hard — Rómában jártakor ismerkedett meg a pápával s azóta
kolostorával és kongregációjával együtt fönntartás nélküli hí-
vévé vált. Szerzetesei vándormissziósok módjára járták a fal-
vakat és a városokat, agitáltak a simóniás és a nős egyháziak
ellen, közvetítették és népszerűsítették VII. Gergely eszméit.
Különösen a frank és sváb területeken értek el nagy eredménye-
ket. A kolostor és Vilmos apát jelentőségét mutatja, hogy Ber-
nát pápai legátus — aki a délfrancia és északspanyol területeken
lendületes fejlődésnek induló és VII. Gergely mellett nyíltan
kiálló marseillesi St Victor-kolostor apátja volt, — az 1077 8.
évi telet a hirsaui apátságban töltötte. De az is Vilmos hatásának
volt köszönhető, hogy az 1084-ben tartott konstanzi zsinaton
egyik szerzetesét, Gebhardot választották meg konstanzi püs-
pöknek, aki aztán a pápai politikának tán legkiválóbb német
képviselője lett. Érdemes megemlítenünk végül azt is, hogy ezen
a zsinaton mint pápai követ az a chatilloni Ottó elnökölt, aki
korábban clunyi nagyperjel volt, 1078 óta pedig Ostia bíboros
püspöke, akit aztán 1088-ban II. Orbán néven pápává válasz-
tottak.
A személyes propagandám kívül sokan dolgoztak irodalmi,
publicisztikai téren is VII. Gergely, illetőleg eszméi érdekében.
A pápa fontosnak tartotta ugyanis, hogy kimutassák az 1075-
ben a „Dictatus papae"-ben körvonalazott fölfogása és igényei
történeti gyökereit, hogy bebizonyítsák törekvései jogosultságát.
Ezért a luccai püspök — korábban polironei bencés —, Szt An-
zelm (t 1086) kb. 1200 kánont gyűjtött össze, melyekkel a pápa
primátusát, a püspökválasztás szabadságát s a celibátus kötelező
voltát bizonyította. A todii bencés, Deusdedit bíboros ( | 1097)
jórészt a pápai levéltárból állította össze Róma előjogait igazoló
anyagát. A „Contra invasores et simoniacos" c. munkájában a
kánoni választás szabadságát sürgette. Egyházjogi vonatkozás-

236-
ban is több, dialektikus módszerrel készített iratával támogatta
VII. Gergely törekvéseit St Blasien tudós apátja, a konstanzi
Bernold.
A szerzetesség nagyobbrészt helyeselte ugyan VII. Gergely
fölfogását, de azért nem hiányoztak olyanok sem, akik azzal
szembe helyezkedtek s hibáztatták megalkuvást, kiegyezést,
kompromisszumot nem ismerő eljárásmódját. A birodalmi ko-
lostorok között főleg St Gallen, de Fulda és Niederaltaich is
császárpárti volt s Hersfeld apátja, Hartvik szintén IV. Henriket
szolgálta. Kolostora azonban sajátos kettősséget mutatott. A
hersfeldi Lambert IV. Henrik-ellenes éllel írta meg a harc törté-
netét, az ugyanott, de kb. másfél évtizeddel később keletkezett
„De unitate ecclesiae conservanda" c. mű szerzője viszont VII.
Gergely politikáját helytelenítette. De az olasz bencések állás-
foglalása sem volt egységes. A császári kolostornak számító
Montecassinónak nemcsak apátja, Desiderius, hanem az 1100
körül keletkezett kánongyűjteménye is mérsékeltebb fölfogást
vallott; a még inkább császári irányítás alatt álló Farfa szerze-
tese, a neves történetíró, catinói Gergely pedig az uralkodó ha-
talmának isteni eredetét, személyének szent és sérthetetlen vol-
tát bizonyította az „Orthodoxa defensio im'perialis" című tanul-
mányában.

A bencés pápák s a Clunyben megválasztott II. Kallixt küzdelme

s annak eredménye : a wormsi konkordátum
VII. Gergely döntése, mely szerint 1076 tavaszán kiközösí-
tette az Egyházból IV. Henriket s ezzel az uralkodásra alkal-
matlannak nyilvánította — megtette hatását. A hatalmukat a
császárság, az egyeduralom rovására növelni akaró német feje-
delmek a pápával egyetértően akartak dönteni a német trón
betöltéséről, döntésüket azonban nem várta meg Henrik. A Né-
metországba törekvő pápa elé ment s bűnbánatot színlelve 1077
januárjában Canossában föloldozást nyert a kiközösítés alól. Az
így kényelmetlen helyzetbe került fejedelmek megválasztották
ugyan ellenkirálynak a sváb Rudolfot — a rehabilitált Henrik
viszont fölvette a harcot nemcsak Rudolffal, hanem Gergely
pápával is. Ennek során 1080-ban Gergely ismét kiközösítette
Henriket, mire az a polgárháború miatt elégedetlen olasz és né-
met főpapjaival a brixeni zsinaton Gergelyt letétette s Wibert
ravennai érsek személyében ellenpápát választott. A zsinat ezen
határozatának Henrik fegyveres erővel igyekezett érvényt sze-
rezni. Mihelyt a német viszonyok lehetővé tették, Itáliába vo-

237-
nuit s a Gergelyt védelmező Rómát 1083-ban körülzárta. Bár a
polgárság sokáig ellenállt, 1084 márciusában mégis kénytelen
volt megnyitni kapuit. Így vonult be 24-én Wibert a lateráni
bazilikába, ahol őt pápává, 31-én pedig Henriket császárrá ko-
ronázták.
Guiscard Róbert segítségére sietett ugyan az Angyalvárba
zárkózott pápának, segítésében azonban nem volt köszönet. A
normannok annyira földúlták a várost, hogy a sereggel együtt
VII. Gergely is kénytelen volt elhagyni Rómát, honnét Monte-
cassinóra, majd Salernóba költözött. Bár úgy látszott, hogy el-
lenfelei diadalmaskodtak fölötte — ő nem adta meg magát. A
zsoltárból vett utolsó szavai bizonyítják, hogy elveit vissza nem
vonta, eszméit föl nem adta: „Szerettem az igazságosságot —
iustitiam —, gyűlöltem a gonoszságot, ezért halok meg szám-
kivetésben."
VII. Gergely 1085. május 25-én halt meg. Az Egyház enkölcsi
fölemelkedéséért, egységéért és függetlenségéért indított harcot
megkezdte, de befejezni nem tudta. Hívei látták, hogy mily sú-
lyos örökséget hagyott utódjára. A hozzá hű bíborosok egy éven
át tanakodtak a megválasztandó pápa személyére vonatkozóan,
s mikor 1086-ban május 24-én megállapodtak Desiderius, Mon-
tecassino bölcs bíboros apátja személyében, akkor a megválasz-
tott vonakodott egy éven át a neki szánt terhet vállalni. Miután
pedig 1087. május 9-én mint III. Viktort pápává koronázták, a
haláláig rendelkezésre álló 5 hónap igen rövid volt ahhoz, hogy
egyéni terveit és módszereit kinyilváníthatta volna. Pápaságá-
nak tán az volt a legjelentősebb mozzanata, hogy utódjául VII.
Gergely kiváló munkatársát, a szintén bencés Ottó ostiai bíboros
püspököt ajánlotta, akit meg is választottak. Az új pápa, II. Or-
bán írta meg Hugó clunyi apátnak, hogy megválasztásában Mon-
tecassino bíboros apátja, Oderisius szintén nagy szerepet ját-
szott.
A francia származású II. Orbán (1088—1099) lelki és szellemi
kultúráját Reimsben és Clunyben szerezte, mely utóbbinak aztán
perjele lett. Elvben ugyan VII. Gergely hívének vallotta magát,
a gyakorlatban mégis Hugó clunyi apát és III. Viktor engeszte-
lékeny politikáját követte. A kiváló diplomata érzékkel meg-
áldott pápa ügyesen tudott alkalmazkodni az adott viszonyokhoz
s főleg ennek a tulajdonságának köszönhette eredményeit.
II. Orbán világosan kinyilvánította fölfogását az 1089-ben tar-
tott római zsinaton, ahol a simóniát és a papok házasságát a leg-
határozottabban elítélte ugyan, az ellenpárthoz tartozó egyháziak
vallási ténykedésének érvényét azonban nem vonta kétségbe.

238-
így érthető, hogy ezekben az években szinte állandóan folytak
a tárgyalások az ellentétek kiküszöbölésére. Ám ezek nem vezet-
hettek eredményre, mert Henrik nem volt hajlandó elejteni
ellenpápáját, sőt 1090-ben ismét Róma ellen vonult; II. Orbán
Franciaországba menekült, honnát csak 1093-ban tért vissza
székhelyére.
Azután viszont a tekintélyben mindinkább erősödő pápa kez-
dett erélyes támadásba. Utasítására 1094-ben a lyoni érsek ki-
közösítette IV. Henriket, Wibertet és híveiket s ezt a kiközö-
sítést a piacenzai zsinaton 1095-ben II. Orbán megismételte.
Ugyanakkor sikeres mozdulatot tett Henrik és Wibert elszige-
telésére s híveik megnyerésére. A zsinat elvetette ugyanis Hum-
bert bíborosnak és VII. Gergelynek azt a fölfogását, mely szerint
a laikus invesztitúra elfogadása szinte olyan bűn, mint a simó-
nia elkövetése. A zsinat határozott különbséget tett a két eset
között. A simoniakus papokat eredetnekeknek, egyházi tényke-
déseiket érvényteleneknek nyilvánította — a csupán a laikus
invesztitúra elfogadásában s ez által, a pápa iránt tanúsított en-
gedetlenség bűnében elmarasztalt egyháziakat viszont szakadá-
roknak tekintette, vallási cselekményeiket pedig érvényeseknek
minősítette. A „Contra intrusos et simoniacos" című, már em-
lített művét Deusdedit bíboros is ennek megfelelően dolgozta át.
Érthető, hogy ezek után IV. Henrik és Wibert helyzete folyton
romlott Német- és Olaszországban s a császárpárti püspökök
egyre nagyobb számban tértek vissza a pápa hűségére. Az 1099-
ben bekövetkezett halál megakadályozta ugyan II. Orbánt ab-
ban. hogy a harcot győzelemmel befejezze, az Egyház egysége és
a pápa tekintélye azonban már akkor is kétségtelen volt —
amint azt a pápa által 1095-ben meghirdetett kereszteshadjárat
s annak eredménye is mutatta.
Bár ugyanabban az évben meghalt Wibert s IV. Henrik és
híveik is belefáradtak az eredménytelen küzdelembe — a meg-
békélés egyelőre mégsem következett be. II. Orbán halála után
két hétre már megválasztották a római Szt Pál kolostor apátját,
Rainert, ki mint II. Paschal foglalta el a pápai széket. Az új
pápának inkább VII. Gergely, mint II. Orbán egyénisége és el-
járásmódja imponált s a kiegyezésre törekvő tárgyalások helyett
inkább a nyílt harcot választotta. Az 1102-ben tartott böjti zsi-
naton ő is kiközösítette IV. Henriket. Az újra kezdődő harcban
aztán erős szövetségest talált az ifjabb Henrikben, aki föllázadt
apja ellen, s a pápaellenes pártot leszerelte. A trónjától megfosz-
tott IV. Henrik megtörten halt meg 1106-ban.. II. Paschal az
ugyanazon évben tartott guastallai zsinaton örömmel ünnepelte

239-
a harc befejezését, az Egyház egységét és békéjét. A laikus
invesztitúra által állásba jutott egyházfőket elismerte ugyan,
annak további gyakorlását mégis a leghatározottabban tilal-
mazta.
A pápa öröme azonban korainak bizonyult. V. Henrik ellene
volt ugyan az egyházszakadásnak, de a főpapi állások fölött való
rendelkezést ő is uralkodói jogának tekintette s a laikus invesz-
titúrát tovább is alkalmazta. A harc tehát tovább folyt. A pápa
két német érseket és több püspököt fölfüggesztett állásától s az
1107-ben tartott zsinaton és a canterburyi érseknek, Szt An-
zelmnek írt levelében is hangoztatta, hogy nem tűri a világiak
invesztitúráját. A helyzet egyáltalán nem tisztázódott, amikor
V. Henrik 1110-ben Rómába indult, hogy a pápával császárrá
koronáztassa magát. Az erre vonatkozó tárgyalások eredménye-
ként 1111-ben abban állapodtak meg Sutriban, hogy a pápa le-
mond a ,,regale"-nak tekintett német egyházi birtokokról, a ki-
rály pedig az addig gyakorolt főpapkinevezési jogáról, s így II.
Paschal V. Henriket császárrá koronázza.
Ám a szerzetesi szegénység szellemében élő, ideális lelkületű
pápa nagyot tévedett, amikor aláírta azt a szerződést, amelyről
a király eleve tudta, hogy annak megtartása lehetetlen. Viszont
a reformpárt vezetői közül Deusdedit bíboros kifejtette, hogy
a főpapok gazdagságából minő hátrányok származnak az Egy-
házra, a canterburyi Szt Anzelmhez intézett levelében pedig a
pápa utalt Szt Pál apostol tilalmára, hogy az egyháziak világi
ügyekbe bonyolódjanak. Érthető tehát, hogy II. Paschal a leg-
súlyosabb anyagi áldozatokra is késznek nyilatkozott, csakhogy
az Egyház szabadságát és autonómiáját biztosítsa. Nemes föl-
fogása azonban túlságosan is eszménvinek bizonyult.
1111. február 12-én vonult be a Szt Péter-bazilikába a csá-
szárkoronázásra a pápa és a király. Ám amikor ünnepélyes jóvá-
hagyás céljából fölolvasták a sutrii szerződést, a német fejedel-
mek és egyházfők oly zúgásban törtek ki, hogy a kölcsönös fölté-
telek teljesítéséről s annak következtében a császárkoronázás-
ról szó sem lehetett. A botrányt a pápa foglyul ejtése követte.
A kéthónapos fogság alatt II. Paschal annyira megtört, hogy
privilégiumot írt alá, melyben V. Henriknek továbbra is enge-
délyezte az invesztitúra alkalmazását s április 13-án császárrá
is koronázta.
Ezen privilégium kierőszakolásakor viszont V. Henrik lőtt túl
a célon. A reformpárt bencés vezetői: a montecassinói Leo Mar-
sicanus mint ostiai bíboros püspök, Brúnó segnii püspök, aki
akkor Montecassino apátja volt, a nonantulai Piacid, a vendómei

240-
Gottfrid s az egész francia egyház a viennei Guido érsek veze-
tésével egyértelműleg követelték a privilégium visszavonását.
Ez meg is történt, amikor privilégiumát a pápa erőszakosan ki-
kényszerített pravilégiumnak minősítette, annak tartalmát I l l e -
ben semmisnek nyilvánította. Noha a császár ezt a nyilatkozatot
nem vette tudomásul s továbbra is rendelkezett a főpapi állások
fölött, a neki adott esküje értelmében a pápa képtelen volt el-
járni vele szemben. Ez a visszás helyzet meg is maradt a pápa
haláláig, mely 1118-ban következett be.
Utána a bíborosok azt a gaetai Jánost választották meg, akit
mint montecassinói bencést II. Orbán állított a pápai kancellá-
ria élére, s aki az évtizedek óta folyó küzdelmet nagyon jól is-
merte. A harcot ő, II. Geláz is folytatni akarta s a Róma ellen
vonuló V. Henrik elől Franciaországba tette át székhelyét. Cél-
jai és eszközei kifejtésében azonban a következő évben történt
halála megakadályozta. A harc folytatása és befejezése utódjára,
II. Kallixtusra maradt, akit Clunyben választottak pápává.
II. Kallixt (1119—1124) mint Guido viennei püspök egyik
vezéralakja volt ugyan a reformmozgalomnak, de széles látóköre
ellenfelei fölfogásának mérlegelésére is képessé tette, ami pedig
az ellentétek békés megoldásának lényeges föltétele volt. A hosz-
szú harc alatt ugyanis a fogalmak sok tekintetben tisztultak s az
egykori ellenfelek közelebb kerültek egymáshoz.
Az már mindenki előtt világossá vált, hogy egyházi hivatalt
világi személy nem adományozhat. De azt is jól látták, hogy a
főpapi állásoknak nemcsak lelki és egyházi, hanem anyagi és
politikai vonatkozása is van s ezért az ilyen állások betöltésénél
a császárt vagy királyt figyelmen kívül hagyni nem lehet. A ki-
váló chartresi püspök, Ivo — Lanfranc beci iskolájának egykori
növendéke — úgy vélte, hogy a püspökválasztást az illetékes
klérus és a nép végezze s az uralkodó hagyja jóvá. A világi ha-
talom isteni eredetét valló két neves egyházjogász: a fleuryi
Hugó és a farfai Gergely viszont még a királyi invesztitúrát is
megengedhetőnek tartotta, ha nyilvánvaló, hogy az nem a lelki,
hanem csupán az anyagi dolgokra vonatkozik. Az 1111. évi pri-
vilégium heves támadói, a nonantulai Piacid és a vendőmei Gott-
frid, nem voltak ugyan ennyire előzékenyek az uralkodó hatás-
körének megállapításában, de azt ők sem ellenezték, hogy a sza-
bad választást és a fölszentelést követően a császár vagy király
valamiféle invesztitúra keretében adja át a főpapoknak a rega-
lénak tekintett egyházi birtokot.
Ily értelemben mutatott hajlandóságot a megegyezésre II.
Kallixt s így kereste föl a császárt 1119 őszén, Vilmos chalonsi
16 Szent Benedek f i a i n a k I.
241
püspök és Pontius clunyi apát, hogy a vitás kérdésekről tárgyal-
janak. V. Henrik hajlandónak is mutatkozott a békülésre, az
invesztitúráról való lemondásra, ha a főpapság államjogi köte-
lezettségeinek teljesítéséről gondoskodnak. Ám a békekötés ak-
kor még nem sikerült, mert mindkét fél mást értett az inveszti-
túrán s emiatt a pápa is, a császár is tovább járta a maga útját.
V. Henriket II. Kallixt is kiközösítette, alattvalóit pedig föl-
mentette engedelmességi kötelezettségeik alól.
A német fejedelmek szorgalmazására azonban 1121-ben újra
kezdődtek a tárgyalások. A császár Brúnó speieri püspököt és
Erlulf fuldai apátot küldte Rómába, mire a pápa mint teljha-
talmú megbízottat, 3 bíborost küldött Németországba. Ezek után
jött létre 1122-ben Wormsban az a konkordátum, melynek ér-
telmében a császár lemondott a pásztorbottal és a gyűrűvel való
invesztitúráról, de biztosította azt a jogát, hogy a püspökök és
a birodalmi apátok választása az ő jelenlétében történik s kétes
esetekben ő dönt. A regáléknak az átadását jogarral végzi, még-
pedig a német egyházfőknél a fölszentelés előtt, az olaszoknál
pedig az után.

Az angol és spanyol reform bencés vezérei

Az angol egyház reformját már a 70-es és a 80-as években
megvalósította a buzgó és tetterős bencés canterburyi érsek.
Lanfranc. Az invesztitúra kérdésének tisztázása azonban utód-
jára, Szt Anzelmre maradt, aki II. Vilmos és I. Henrik királyok-
kal vívta súlyos küzdelmeit (1093—1106). Anzelm készebb volt
ismételten számkivetésbe menni és személyesen kereste föl uta-
sításokért II. Orbán pápát — de Krisztus jegyesének, az Egy-
háznak a szabadságát nem volt hajlandó föláldozni. Kitartó küz-
delme után a békét oly értelemben kötötték meg 1105-ben, hogy
a gyűrűvel és a pásztorbottal való laikus invesztitúra elmarad,
a szabadon választott püspökök csupán hűségesküt tesznek a
királynak. Az aztán már nem Anzelmon múlott, hogy utódai a
királyokat nem tudták rábírni e megállapodások betartására, s
azok később is befolyásolták a főpapi székek betöltését.
A XI. század második felében nagy részt már fölszabadított
spanyol területeken is súlyos harcok folytak a reformeszmék
érdekében. A spanyol püspökök ugyanis túlságosan független
életet éltek és szívósan ragaszkodtak a keleties jellegű, ősi mo-
zarab liturgiájukhoz, ami ellenkezett Róma központosító törek-
véseivel. A püspökök ezért nem jó szemmel nézték a pápai szem-

242-
pontokat képviselő Cluny és egyéb francia apátságok (pl. a mar-
seillesi St Victor, St Gilles) befolyásának növekedését.
A legnagyobb csapást Kasztília királya, VI. Alfonz (1073—
1109) mérte rájuk, aki a VII. Gergelynek tett ígérete szerint, az
Egyháztól nyert támogatás fejében országát Róma irányítása
alá helyezte. Toledo fölszabadítását (1085) követően Szt Hugó
egyik clunyi szerzetesét, Bernát sahaguni apátot Toledo érseki
székébe ültette, ami Kasztília primáciáját is jelentette. Az
ugyanazon évben tartott burgosi zsinaton pedig kimondották a
római liturgia bevezetését s a celibátusra és a simóniára vonat-
kozó pápai rendelkezések átvételét.

Az Egyház megújhodását szervesen követi a társadalomé ;

Oliva és Odiló apátok a „treuga Dei"-ért
A föntebbiekben láttuk, hogy miként fejeződött be az a nagy
reformmozgalom és invesztitúra-harc, melynek nemcsak ideoló-
giai alapjait; hanem vezéreit is túlnyomó részben a bencés szer-
zetesség szolgáltatta. Láttuk, hogy miként szűnt meg a simónia
és a papok házassága, minek utána tisztultabb fölfogású és esz-
ményibb életű papság végezte a hivők lelki gondozását. Bár a
főpapság továbbra is egyik vezető tényezője maradt az állami
életnek, megválasztása mégsem függött az uralkodó kényétől, s
így nem is lett irányában annyira elkötelezve.
De még többet nyert a küzdelemben a pápaság. Azután már
szó sem volt császári kinevezésről; Szt Péter utódját azóta a bí-
boros kollégium választotta. Ily módon szabadult föl a pápaság,
az Egyház legfőbb kormányzata a világi hatalom gyámkodása
alól. A pápa a nyugati kereszténység tekintélyben és hatalom-
ban vetélytárs nélküli vezetője lett. Kialakult az Egyház egy-
sége. minek következtében a különböző — pl. német, spanyol —
nemzeti egyházak körvonalai teljesen elmosódtak. A nagy küz-
delem ezen hatásai természetszerűleg bontakoztak ki a XII. és
a XIII. század folyamán — mely századok az Egyház és a pápa-
ság életének .virágkorát, a teokrácia uralmát alakították ki. En-
nek a kibontakozásnak azonban lényeges előföltétele volt a tár-
sadalom reformja, annak igazi keresztény szellemmel való át-
itatása.
Helyesen állapította meg a Collationes című művében Szt Odó,
az első clunyi apát, hogy a világi társadalom erkölcsi életének
megjavítása csakis a szerzetesi és az egyházi reform végrehaj-
tása után következhetik, mert a papságnak nemcsak szóval,
hanem élete példájával is mutatnia kell a helyes utat. Bár a
16*
243
clunyi és a szerzetesi reformot sürgető többi apátok sem vallot-
ták céljuknak az Egyház és a világi társadalom újjászervezését
— azt mozgalmuk hatása önkénytelenül maga után vonta. Ezért
helyén valónak tartjuk, hogy rendtörténetünk keretében a szer-
zetesi és az egyházi után a világi társadalom megnemesedésé-
nek folyamatát is néhány szóban ismertessük.
A karolingok óta Nyugateurópa szabad társadalma fokozatosan
két nagy osztályra különült: a földesurak és a jobbágyok osztá-
lyára. Az utóbbi főleg a régi rabszolgák fölemelkedéséből s a
birtokát vesztett vagy elszegényedett szabadok lesüllyedéséből
alakult ki. A függő helyzetbe került jobbágyság urai földjén
dolgoztatva, termelve gondoskodott a maga és urai megélheté-
séről.
Az urak osztálya a hűbérrendszer értelmében több rétegre
oszlott. Az élen a császárok és királyok állottak, kik után a nagy
korona-vazallusok, a hercegek és grófok következtek. Az ő hű-
béreseik voltak a seigneurök, a lordok és a Freiherrek s alattuk
helyezkedett el a közép- és kisnemesi társadalom tömege, me-
lyet lovagságnak hívtak. A költséges fegyveres szolgálatot
ugyanis a nemesség látta el, mégpedig a IX. századtól fogva
rendszerint lóháton. Az önállóan vagy a főurak, nagybirtokosok
szolgálatában élő nemeseket ezért nevezték lovagoknak (cava-
liere, chevalier, Ritter).
A hűbéres társadalmi rend megfelelt hivatásának, amíg annak
működését erős központi hatalom biztosította és irányította. Mi-
kor azonban a karoling birodalom közhatalmi szervezete a IX.
század második felében fölmondta a szolgálatot, a hűbéres tár-
sadalomban is az anarchia lett úrrá. A törvény és a jog helyét
az önzés és az önkénv vette át. Mindenki maga igyekezett ér-
dekeit védelmezni, vélt vagy valódi sérelmeit megbosszulni.
Sem a hűbéri kötelezettségek, sem az özvegyek és árvák, a sze-
gények és gyámoltalanok jogai, sem az egyházi helyek, birtokok
és személyek nem voltak szentek. Csupán az erősebb joga érvé-
nyesült — legtöbbször a lovagok fegyvere bizonyította és szol-
gáltatta az igazságot.
A németeknél a X. század közepére erősödött meg annyira az
államhatalom, hogy érvényt tudott szerezni a törvénynek — az
olasz és francia területeken azonban erről még hosszú ideig szó
sem lehetett. Ezért a nyugati társadalomnak ez az égető problé-
mája — a személy- és vagyonbiztonság — is az Egyháztól
várta megoldását.
Az urak és a lovagok, ha életmódjuk sokszor távol is állott a
keresztény erkölcs és a felebaráti szeretet követelményeitől, ke-

244-
resztényeknek, az Isten, az Egyház fiainak tartották magukat.
Az Egyház ezt a tudatot akarta fejleszteni és ezen az alapon
kívánta a társadalmi békét és rendet kialakítani és megszilár-
dítani.
A „Pax Dei", az Isten kedvéért való békesség mozgalma első
jelentős lépését 989-ben tette meg, amikor egy délfranciaor-
s^ági zsinat a bordeauxi érsek elnöklete alatt kiközösítést sza-
bott mindazokra, akik védtelen klerikusokat, jobbágyokat, uta-
sokat megtámadnak, akik az Egyház és a szegények vagyonát
pusztítják. Más zsinatok az urakat és lovagokat olyan eskü le-
tételére késztették, melynek értelmében az erőszakoskodástól
tartózkodnak. A bourgesi zsinat (1038) minden 15 évnél idősebb
férfit kötelezni akart annak letevésére, illetőleg megtartására.
A Pax Dei után hamarosan megkezdődött a „Treuga Dei"
mozgalma is. Ez, az Isten kedvéért vállalt fegyverszünet az ön-
bíráskodást, illetőleg a vitás ügyeknek fegyveres kézzel való el-
intézését igyekezett minél szűkebb korlátok közé szorítaiai.
Oliva ripolli bencés apát, majd vichi püspök 1027-ben a toulou-
gesi, néhány év múlva pedig a vichi zsinaton szorgalmazta a
szombat estétől hétfő reggelig tartó fegyverszünetet. Az eszmét
fölkarolta az a marseillesi zsinat is, melyet az ottani Szt Viktor-
apátság templomának fölszentelése alkalmával tartottak 1040-
ben. Az ott összejött aquitaniai és burgundi főpapok az arlesi
érsek, az avignoni és nizzai püspök s Odiló clunyi apát elnök-
lete alatt átiratban fordultak az itáliai papsághoz, hogy híveik
körében a Pax Dei mellett a Treuga Dei megtartását is sürges-
sék. A szerda estétől hétfő reggelig tartó fegyverszünet indoko-
lásául az Űr Jézus szenvedésére, eltemetésére, föltámadására s
mennybemenetelére, annak ünneplésére hivatkoztak. A Treuga
Dei tartalmát aztán folyton tágították. Később már advent első
vasárnapjától vízkereszt után következő első vasárnapig, het-
venedvasárnaptól fehérvasárnapig, továbbá Szűz Mária s az
apostolok ünnepein is kötelező volt a sérelmesnek vélt ügyek
önhatalmú, fegyveres elintézésének szüneteltetése.
Természetes, hogy ezen határozatok értéke a vallásos eszme
hatékonyságától függött. Ily értelemben is nagy jelentősége
volt a X. és a XI. században kibontakozó szerzetesi, majd álta-
lános egyházi reformnak, mely az anyagi érdekek fölé helyezte
az eszmei értékeket. A papság és a szerzetesség példás életének
nevelő hatását a világi társadalom is előnyösen tapasztalta. A
X. században még durva, nyers lovagság lassanként fogékonnyá
vált a nemesebb életfölfogás iránt s a társadalmi rend és béke
mind szilárdabb alapot nyert.

245-
 A „román" korszak — „bencés" korszak
Egyik legnagyobb történetfilozófusunk, A. Toynbee szerint
egy-egy kor úgy jön létre, hogy az erkölcsi és anyagi süllyedt-
ségben lévő társadalom segélykiáltására (challenge) a kor leg-
jobbjai a lehető legnagyobb igyekezettel adnak választ (res-
ponse), sietnek segítségére. Az így kialakuló ú j civilizáció ural-
ma: a szellemiség átlelkesítése (etherialisation), az életmód ja-
vítása addig tart, míg a kor elitjének energiája. Mikor aztán ez
a pozitív — rendszerint a vallásból, főleg a kinyilatkoztatásból
fakadó — életerő a tömeg negatív jellegű ellenállása folytán ki-
merül, megkezdődik a korszak stagnálása, majd elhanyatlása.
Ezt a történetszemléletet szépen illusztrálja a bencések fön-
tebb ismertetett élete. Láttuk, a IX. század vége óta miként ala-
kult ki az a feudális anarchia, melyben a közösségi élet szinte
lehetetlenné vált. Odó clunyi apáttal együtt sokan már a világ
végét várták. S ez az ,,Untergang"-hangulat nem pesszimizmust,
fatalista tétlenséget váltott ki a kor leg jobbjaiból, hanem Is-
tenbe vetett bizalmat, melyből erős aktivitás fakadt.
Cluny, Gorze, Brogne alapítóit s munkatársaikat transzcen-
dens világnézetük arra késztette, hogy életük értelmét Isten,
Krisztus Király szolgálatában lássák. Ez a világnézet és élet-
mód hatalmas mozgalmat indított el, mely lassanként fölemelte,
megnemesítette az egyházi és világi társadalom, a szerzetesek
és papok, az urak és egyszerű emberek lelkületét. A nyugati
kereszténység életét szinte szerzetesiesen vallásossá tette, mű-
vészi és tudományos alkotásokkal gazdagította, anyagi kultúrá-
ját fejlesztette.
Természetes, hogy a ,,világ"-tól visszavonult bencések szel-
lemi és erkölcsi energiáját a társadalom a legmagasabb szinten
sem nélkülözhette. A clunyi apátok közül Hugó VII. Gergely és
IV. Henrik, Pontius II. Kallixt és V. Henrik között közvetített,
Péter Kasztília és Aragónia Alfonz nevű királyait békítette
össze, a II. kereszteshadjáraton (1147) résztvevő francia király.
VII. Lajos Suger st denisi, III. Konrád német császár pedig
Wibald stablo-malmedyi apátra bízta országa kormányzását.
Igaz tehát, hogy a X—XII. század román korszakának kiala-
kítói és szellemi irányítói főleg a nagy bencések voltak s így az
joggal mondható kultúrtörténetünk „bencés korszaká"-nak.

246-
 IV. FEJEZET

A B E N C É S R E N D , AZ E G Y H Á Z
É S AZ Á L L A M A L A P V E T É S E
HAZÁNKBAN

A pannóniai szlávok és avarok megtérítése;

a zalavári és zobori apátság létesítése a IX. században
Pannónia, miként a római birodalom többi provinciája, a ró-
mai műveltséggel együtt átvette a római kereszténységet is. Sok
emlékünk bizonyítja a „Pannónia Sacra" egykori létezését, me-
lyet a népvándorlás hun, keleti gót és lóngobard népei meggyen-
gítettek ugyan, de nem pusztítottak el.
Bár a Kárpátok medencéjének VII—VIII. századi urai, az ava-
rok pogány-nomád életet folytattak, a kereszténységet nem ül-
dözték, sőt szórványosan köztük és az időközben közéjük tele-
pült szláv — s valószínűleg magyar — népelemek közt is éltek
keresztények. Többek között ezt bizonyítja az a Keszthely mel-
lett fekvő háromhajós fenékpusztai bazilika, melyet a VII—VIII.
században építettek újjá, s mely alapjaiban ma is látható. S erre
kell következtetnünk abból a híradásból is, mely szerint a Pan-
nóniával határos — aquilejai, salzburgi, passaui — egyházme-
gyék vezetői 796-ban azért jöttek ide, hogy megállapítsák az
Avariában működő (szláv?, bajor?) papok s általában vallásilag
kellőképpen nem képzett klerikusok által kiszolgáltatott kereszt-
ségek érvényességét.
Ebben a tekintetben ugyanis ú j élet kezdődött hazánk terü-
letén Nagy Károly idejében, aki 791-ben indította meg hadjára-
tai sorozatát, hogy az avar uralmat megtörve Pannóniára is ki-
terjessze a frank fönnhatóságot. Az elsőt személyesen vezette
s Győrig haladva ,,Omundesthorf"-nál Sabaria felé fordulva tért
vissza hazájába. Ez a két hely minden bizonnyal a pannonhalmi
Sabariát és a közelében levő Ámándot (Ámándfalvát) jelenti.
Szt Ámánd (t 680) itteni kultuszát indokolhatja az a tény, hogy
a Dunától délre lakó szlávok között is hirdette az evangéliumot,
s hogy tisztelete elevenen élt a bajorok között. Bizonyára így
került a Szt Amand által alapított és temetkezési helyéül vá-
lasztott elnoni kolostorba az a bajor Arn, aki ott apát, majd

247-
salzburgi püspök, illetőleg érsek lett, s aki ebben a minőségében
796-ban Pannóniába is elérkezett.
Nagy Károly hadjáratai következtében az avar birodalom ösz-
szeomlott, a véres harcokban megfogyatkozott nép szinte eltűnt,
illetőleg a Rába, a Dráva és a Tisza vidékén húzódott össze;
utolsó kagánjuk 805-ben lett kereszténnyé. A Duna jobb és bal
partján a frankoktól függő szláv hercegek lettek az urak, akik a
bajor egyházzal karöltve erőteljes térítő tevékenységet fejtettek
ki. Közülük Pribina és fia, Kocel alakja emelkedik ki.
Nagy Károly fia, Jámbor Lajos császár uralkodása alatt, 836-
ban történt, hogy a szláv Pribina Nyitrán templomot épített Szt
Emmerám tiszteletére. Miként az egyház védőszentjének a neve
sejteni engedi, bizonyára a regensburgi Szt Emmerám-kolostor
bencései irányították az ottani szlávok megtérítését. Pribina ké-
sőbb kénytelen volt délebbre vonulni s a Balaton ingoványos
vidékén telepedett meg, ahol fölépítette mocsár-várát, Moosbur-
got. Szűz Mária, majd keresztelő Szt János tiszteletére szentelt
templom fölállítása után hozzáfogott még egy harmadik, a leg-
szebb templom, a Szt Adorján-apátság egyházának építéséhez
is, melyet a salzburgi mesterek már a salzburgi érsek tervei sze-
rint készítettek el. Ennek az apátságnak s lakóinak az életéről
— sajnos — nem szólnak ugyan forrásaink, azt azonban följe-
gyezték, hogy 860 körül a plébániák száma úgy megszaporodott,
hogy az érsek külön esperesi kerületet létesített ott.
Kocel és a Nyitra-vidéki szlávok ura, Ratiszláv már arra tö-
rekedett, hogy a bajor egyháztól függetlenítsék magukat, ami
hosszas küzdelembe sodorta őket a bajorokkal. Akkor érkezett
hozzájuk Bizáncból Cirill és Metód, a szent hittérítő testvérpár,
akik a szláv rítus meghonosításán is buzgólkodtak. Cirill halála
(869) után II. Adorján pápa Metódot püspökké szentelte és sir-
miumi érsekké nevezte ki, rábízva ezen területek egyházi szer-
vezését. Az ellentétek azonban továbbra is tartottak, s amikor
a nyitrai püspökség élére a sváb Wiching került, a Nyitra köze-
lében emelkedő Zobor hegyre épített kolostort a st pölteni Szt
Hippolitus-apátság bencései szállták meg. De Metód halála (885)
is hátrányosan érintette a szláv liturgia fejlődését.
A német-bajor hittérítők viszont nemcsak a maradék avar és
a szláv lakosságot igyekeztek megnyerni a kereszténység szá-
mára, hanem bajor telepeseket is hoztak magukkal, ami által az
egykori Pannónia keresztény színezete csak erősödött. Hogy csu-
pán Pannonhalma környékét említsük, nemcsak Szt Amand, ha-
nem a 741-ben Salzburgban püspökké szentelt Szt Willibald

248-
kultuszának eredetét is a bajor hithirdetőkre, illetőleg a bajor
telepesekre vezetjük vissza.
A Dunától keletre fekvő területeknek a kereszténységgel való
kapcsolatát ennyire nem ismerjük ugyan, de azt tudjuk, hogy a
bizánci irányítás alatt álló bolgár egyház határa a Dunán is át-
terjedt s az itteni bolgár-szláv ok kezdetleges kereszténysége an-
nak joghatósága alatt állott.
A mondottak alapján világos, hogy a magyar honfoglalás ide-
jén — a IX. század végén — a Kárpátok medencéjében keresz-
tény élet folyt. Bár a magyarság, miként a keleti nomád népek
általában, nem volt türelmetlen más vallásokkal s a keresztény-
séggel szemben sem, annak szervezetét, mely a bajorokkal és
a bolgárokkal való politikai kapcsolatot is jelentette, megsemmi-
sítette.

A magyarság vallása; érintkezése a keresztény Kelettel

A honfoglaló pogány magyarság előtt a kereszténység, s annak
intézményei nem voltak ismeretlenek. A magyar törzsek az V.
század vége óta a Kaukázus északi lejtői, a Fekete-tenger és a
Don alsó szakasza által körülzárt területen, a Kubán mentén él-
ték lovas nomád, pásztorkodó életüket, mígnem a IX. század fo-
lyamán a Fekete-tenger északi vidékén nyugat felé vonulva el-
érték a Kárpátok medencéjét.
A puszták egyszerű pásztor népére, világnézetének kialakulá-
sára nagy hatást gyakoroltak a kozmikus erők (vihar, menny-
dörgés, villámlás), a csillagok világa s azok mögött éppúgy szel-
lemi mozgatókat gondolt, mint ahogyan tudott a föld, a víz, a
tűz szellemeiről is. A csillagos ég fölött uralkodó Isten létezésé-
ről meg volt győződve, s a lélekéről is, mely az élő lényeket él-
teti. De hitt az emberi lélek halál utáni életében s a másvilág
létezésében is.
Ilyen alapokon nyugodott az ősmagyarok vallásos élete. En-
nek hangsúlyát természetesen nem annyira egy meghatározott
erkölcsi rendhez való alkalmazkodásra vetették, mint inkább a
kultikus cselekményekre, melyeket általában család- vagy nem-
zetségfők. ünnepélyes alkalmakkor a sámánok végeztek. Az
ősök lelkének s a többi szellemeknek a tisztelete és engesztelése
által azok segítségét kívánták biztosítani maguknak s ezen a
módon igyekeztek megszabadulni az őket fenyegető bajoktól,
betegségektől, elemi csapásoktól.
Erkölcsi érzékük fejlettségét bizonyítják az érdem, bűn, bo-
csánat fogalmának és szavának ismerete. A vérbosszú szokását

249-
lassanként a vérdíj rendszer váltotta fel. Házas életük patriar-
ehalizmuson alapult, melyben a mono- és exogamia uralkodott.
Ennek értelmében a férfiak idegen nemzetségből vettek ma-
guknak feleséget, aki házassága által átkerült a férj nemzetsé-
gébe s annak nevét viselte. A gazdagabb férfiaknál gyakrabban
előfordult, hogy feleségük mellett szolgálókat, ágyasokat is tar-
tottak.
Ebben a világnézetben élt századokon át a magyarság, de
közben tudomást szerzett a kereszténységről is. A bizánci csá-
szárnak érdekében állott ugyanis, hogy a Kaukázus és a Fekete
Tenger mentén lakó népeket, illetőleg azok fejedelmeit a ke-
resztény hitre térítse s ezáltal őket megbízható szomszédokká,
hűséges támaszokká, esetleg alattvalókká nevelje. Ebből a cél-
ból hittérítőket küldött hozzájuk, fejedelmeiket Bizáncba hívta,
s ott kitüntetésekkel, ajándékokkal igyekezett őket a keresz-
ténység számára megnyerni. Ha sikerült, akkor ünnepélyes ke-
resztelőket tartottak, ahol a keresztszülői tisztséget a császár
vagy előkelő hivatalnokai, illetőleg a császárné vagy palotahöl-
gyei töltötték be.
Ezt a politikát alkalmazta a VI. században Jusztinián, a VII.-
ben Herakleios s így érthető, hogy a Krím félszigeten lakó do-
rosí metropolitának a VIII. század közepén már 7 püspöke mű-
ködött a Fekete Tenger északi részén. Köztük volt a kazár fő-
város, a volgamenti Itil s az onogur és hun népek székhely nél-
kül való 2 vándorpüspöke is. Bár a két népcsoport nem azono-
sítható teljesen a IX. századi bizánci forrásokban ungroi, hun-
noi, turkoi megjelöléssel illetett magyarsággal, az mégis kétség-
telen, hogy missziós területük a magyarok szállásait is magában
foglalta.
A IX. század második felében a már említett bizánci Cirill és
Metód is érintkezésbe jutott a magyarokkal. A 861-ben a Krim
félszigetre érkező Cirillt egy magyar csapat meg akarta ugyan
gyilkolni, de a szent nyugodt tekintete annyira lecsillapította
indulatukat, hogy végighallgatták intelmeit s megszelídülve tá-
voztak tőle. Metód a 80-as évek elején az Alduna vagy Száva
mentén találkozott portyázó magyarokkal s elhatározta, hogy
fölkeresi „királyukat". A vezér tisztelettel fogadta látogatóját
s elbeszélgetett vele. Mikor testvéri csókkal búcsút vett a meg-
ajándékozott püspöktől, a magyar vezér arra kérte: „Szent imá-
idban mindig emlékezzél meg rólam, tisztelendő atyám."
Bár nem állítjuk, hogy ezen érintkezések a magyarság vallá-
sos fölfogását lényegesen módosították, annyit bizonyára elér-
tek, hogy a magyarságban is kialakult bizonyos tolerancia, mely

250-
a kereszténységben nem látott ellenséget. Ennek kitűnő példá-
ját szolgáltatta az a kazár birodalom, melynek hosszú időn át a
magyarság is tagja volt. A kagán és az uralkodó osztály ugyanis
a VIII. században zsidó vallásra tért, a katonaság és városi la-
kosság jórésze mohamedán lett, a fővárosban s másutt is ke-
resztény püspökök működtek, a köznép viszont pogány ma-
radt.

A Kárpát-medencében keresztény lakosságot talál

és megismeri Nyugat vallását is
A magyarságnak ez a pogány, de más vallásokkal szemben
türelmes, illetőleg közömbös lelkülete nem változott meg új ha-
zájában, a Kárpátok medencéjében sem a X. század folyamán,
pedig akkor már sokkal közvetlenebbül .érték keresztény hatá-
sok. Mindenekelőtt életközösségbe került azokkal az itt talált
avar, szlovén és bolgár-szláv törzsekkel, melyeket legyőzött és
szolgáivá tett, akik — ha a hierarchia irányítása nélkül is — to-
vább folytatták keresztény életüket. Láhatták ezeknek a kör-
nyezetükben vagy gazdaságukban dolgozó szolganépeknek val-
lásos életét, megismerhették azok világnézetét. Hatásukat mu-
tatja nyelvünk, melynek sok olyan vallási és egyházi vonatko-
zású szava van, melyet tartalmával együtt a velük élő szlávok-
tól vettek át a magyarok.
Időközben megismerkedett a magyarság a nyugati keresz-
ténység kultúrájával és intézményeivel is. Már 862-ben jártak
frank területen, 30 év múlva pedig Arnulf német király szövet-
ségében harcoltak a morvák ellen. A honfoglalás befejezése
után — a X. század első felében — viszont szinte évenként in-
dultak azokra a rabló-pusztító hadjáratokra, melyek során el-
jutottak Délitáliáig, német, francia földön keresztül a Pireneu-
sokig és Belgiumig. A zsákmányra éhes magyarokat mindenek-
előtt a gazdag templomok és a jól fölszerelt kolostorok érdekel-
ték. így érintkezésbe kerültek papokkal és szerzetesekkel is, fő-
leg azokkal, akiket mint foglyokat magukkal hurcoltak.
A X. század keresztény népeit ugyan rettegéssel töltötte el a
magyar csapatok érkezésének híre s krónikásaik — kik, mint
tudjuk, legtöbbször bencések voltak — rémült fantáziával alig-
embereknek írták le őket, noha sok emberiesség is volt bennük.
A prümi apát, Regino azt írta róluk, hogy „nem emberek, ha-
nem vadak módjára élnek. Nyers húst esznek, vért isznak, az el-
fogottak szívét földarabolják s egymás közt szétosztva csoda-
szerként eszik meg. Nincs bennük irgalom, nincs kegyelet." Ve-

251-
le szemben viszont a Casus sancti Galii szerzője azt is följegyez-
te, hogy a templomot, a kolostort s annak pincéjét átkutató
magyarok igen kedélyesen évődtek a St Gallenban maradt, kis-
sé ütődött szerzetessel, Heribalddal s megírták, hogy a szin-
tén st galleni Prumwart — bizonyára más alkalommal — oly
sikerrel hirdette köztük az evangéliumot, hogy „királyukkal"
együtt sokakat megtérített. S azt is tudjuk, hogy a 954. évi nagy
hadjárat során Lotharingiában a gemblouxi bencés, Szt Vikbert
apostoli lelkülettel s a vértanúság vágyával fejtegette előt-
tük a kereszténység elveit és parancsait.

Bizánc térítőkísérlete; a gyula és Hierotheos

Ezen önkénytelen, illetőleg alkalomszerű hatások mellett a X.
század közepétől fogva már tudatos és tervszerű missiós törek-
vésekkel is találkozunk. Az első ilyen térítő kísérletek Bizánc
részéről érték a magyarságot. Az ország elfoglalása után főleg
a nyugati és a déli határ mentén letelepült törzsek mentek kül-
földi harcokra. A bolgár, illetőleg a bizánci birodalmat rendsze-
rint a gyula, a horka és Botond törzse háborgatta. A fegyveres
szembeszállás helyett Bizánc a magyarokkal szemben is a rég-
óta alkalmazott és sokszor bevált eszközhöz folyamodott. A 40-
es évek végén bizonyára császári meghívásra jelent meg Bi-
záncban a horka törzs félelmes hírű vezére, Vér-Bulcsú és a
fejedelmi családhoz tartozó Tormás. Nagy volt az öröm, amikor
Vér-Bulcsú hajlandónak mutatkozott a megkeresztelkedésre.
Keresztapja — a régi gyakorlat szerint — a császár, a bíborban
született Konstantinos lett, aki keresztfiát patríciussá nevezte
ki és gazdagon megajándékozta. De a görögök számítása ez eset-
ben nem vált be, mert Vér-Bulcsú hamarosan elfelejtette a bi-
zánci ceremóniát s régi életmódját változatlanul folytatta mind-
addig, míg az augsburgi csatában (955) el nem érte végzete.
A görögök azonban ezen sikertelenség után sem adták föl re-
ményüket, hogy a magyarokat a kereszténység révén jó szom-
szédokká tehetik. Néhány évvel később ugyanis a gyula-törzs
feje is megjelent Bizáncban s megkeresztelkedett és hasonló ki-
tüntetésekben részesült. Ám amennyire azonos volt a két törzs-
fő bizánci szereplése, annyira más lett annak otthoni folytatása.
Mielőtt ugyanis a gyula haza indult volna, melléje adták azt a
Hierotheos nevű görög papot, akit a bizánci pátriárka püspökké
szentelt s megbízott, hogy „Turkia"-t (Magyarországot) a ke-
resztény hitre térítse.
Ha arra a kérdésre keresünk feleletet, hogy Hierotheos mi-

252-
ként oldotta meg ezt a rendkívül nagy és fontos föladatát, ak-
kor arra kell emlékeznünk, hogy a görög hittérítés inkább egy-
házpolitikai, mint vallási ügy volt — azaz a bizánci császár azt
tartotta fontosnak, hogy a fejedelmeket nyerje meg a maga val-
lása s ezen keresztül a maga politikája számára. Mivel a népek
politikai magatartását ezáltal már biztosítottnak tartotta, a tö-
megek lelkének vallási, világnézeti és kulturális művelése és át-
alakítása alig érdekelte. De nemcsak Bizánc volt ezzel szemben
közömbös. Maguk az ú j vallásra áttért uralkodók sem buzgól-
kodtak, hogy ú j hitük számára népüket megnyerjék. A keresz-
tény bolgár és a zsidó kazár fejedelmek másként gondolkoztak
hivatásukról, mint a frank Klodwig vagy az angol-szász Ethel-
bert király.
Ebben a bizánci értelmezésben Hierotheos meg is felelt föl-
adatának. A törzsfő — kinek a görög püspök udvari papja lett
— komolyan vette kereszténységét. Azóta nem vett részt tá-
madó hadjáratokon s felebaráti szeretetének is szép példáját
adta a keresztény foglyok kiváltása és fölszabadítása által. Csa-
ládja keresztény lett; leánya, Sarolta már az új vallásban ne-
velkedett s környezetének sok tagja is megkeresztelkedett — a
nép zöme azonban változatlanul megmaradt ősi hitében.
Bár a bizánci térítés nyomai még a XI., sőt a XII. században
is láthatók, a görög egyház nem tudta megragadni a kínálkozó
alkalmat, hogy a magyarságot a keresztény hitre térítse s újabb
tagként beillessze a bizánci egyházszervezetbe. A néhány (ma-
rosvári, visegrádi, szávaszentdemeteri) kolostort benépesítő ba-
zilita szerzetesek a világtól elzárkózva, csupán monasztikus gya-
korlataiknak éltek s a hitterjesztő működési teret önkéntele-
nül átengedték a római, a bencés szerzetességnek. A magyarság
ily körülmények között a keleti helyett a nyugati keresztény-
séghez csatlakozott s lelkületét Bizánc helyett Róma szelleme és
vallásossága alakította át.

Nagy Ottó egyházpolitikája, Magdeburg hivatása

A magyar hittérítés sikeres munkája Nagy Ottó császár egy-
házpolitikai törekvései szerves részéként indult meg a 70-es
évek elején. Ám ennek a munkának fontos előzményei voltak.
Tudjuk, hogy Nagy Ottó testvére, Szt Brúnó kölni érsek tá-
mogatásával szerencsés összhangba tudta hozni a vallás és a po-
litika, az Egyház és a Birodalom érdekeit. Nagy Károly birodal-
mi eszméjének örököseként az elveszett, illetőleg a némettől
függetlenül szervezkedő nyugati, francia területek helyett kelet

253-
 felé keresett kárpótlást magának. Ez a „Drang nach Osten"-
irányzat kezdettől fogva jellemezte Ottó politikáját. Ügy ter-
vezte, hogy az Elbán túl lakó szláv népeket fegyverrel fogja
meghódítani s német egyházi szervezetbe való beillesztéssel
megtartani. A magyar hittérítés ügye ugyanezen terv részeként
jelentkezett.
Egyházpolitikai célja megvalósításában fontos szerepet szánt
Ottó a szláv területekkel szembenéző Elba-parti Magdeburgnak.
Alig lépett trónra, máris (937) megalapította azt a Szt Móric
apátságot, mely élete végéig egyik legkedvesebb intézménye
maradt. Tervét két évtized múlva oly értelemben módosította,
hogy a fuldai apát révén a szentszéktől a magdeburgi püspök-
ség fölállítására kért és kapott engedélyt. De még ez a megoldás
sem maradt végleges. Ezért, amikor a pápaságnak ismételten
nyújtott támogatásért XII. János (955—63) Rómában 962-ben
császárrá koronázta, Ottó azt kérte a pápától, hogy a püspöksé-
get emelje érseki rangra. A hálás pápa nemcsak ezt a kérést
teljesítette, hanem megengedte azt is, hogy a meghódított és az
azután meghódítandó területeken ott szervezhessen püspöksé-
get, ahol ő és utódai azt célszerűnek látják.
A magdeburgi kérdés azonban ezzel még nem jutott nyugo-
vóra. Először a jogában magát sértve érző halberstadti püspök
és a mainzi érsek támasztott nehézségeket, utána pedig Rómá-
ban változott meg a fölfogás. XIII. János (965—72) ugyanis nem
volt hajlandó magáévá tenni elődje álláspontját s így a 967-ben
kiadott bullában érseki rangra emelte ugyan a püspökséget, de
a császár helyett már az érsek — a bencés Adalbert — nyerte
meg a jogot, hogy szükség esetén püspökségeket szervezhessen.
A következő évben aztán a pápa még ezt a jogot is korlátozta
olyan értelemben, hogy az érsek joghatósága csupán a már meg-
hódított területekre vonatkozik.
A római fölfogás módosulásának magyarázata abban találha-
tó, hogy akkor már a pápaság is látta azokat a kedvező lehető-
ségeket, melyek a keleteurópai népek megtérítésével kapcsolat-
ban mutatkoztak, s amelyeket igyekezett Róma számára értéke-
síteni. Hogy a pápa és a császár tervei és érdekei keresztezték
egymást, az más alkalommal is megnyilatkozott. A 60-as évek-
ben a császár római követe, Liutprand cremonai püspök nehez-
ményezte, hogy a pápa egy Zacheus nevű püspököt mint „epis-
copus gentium"-ot a magyarok megtérítésére küldött. Nem tud-
juk ugyan, hogy miben állott Zacheus föladata s azt sem, hogy
ért-e el valamiféle eredményt a magyaroknál, de azt látjuk,
hogy a magyarok fölött aratott augsburgi győzelme és császárrá

254-
koronázása után a szláv mellett már a magyar kérdés is érde-
kelte Nagy Ottót.
Ám Róma ébredező öntudatával szemben akkor még a csá-
szárság törekvései érvényesültek. Amint meghalt XIII. János,
Ottó elérkezettnek látta az időt tervei megvalósítására. 973 hús-
vétján rendezte azt a híres quedlinburgi fogadást, melyen Bo-
leszláv cseh és Miesko lengyel hercegen kívül megjelentek a
dán, szláv, bulgár és görög követek s a magyar fejedelem kül-
döttei is. A fogadás célja nyilvánvalóan a kelet európai hittérí-
tés és egyházszervezés ügyeinek megtárgyalása volt. Kiviláglik
ez abból, hogy már két év múlva fölállították a cseh püspöki
széket Prágában s azt a mainzi, tehát német érsek joghatósága
alá rendelték.
De ennél előbb, tán még 973-ban megindult Magyarország
felé Brúnó verdeni püspök, hogy ura megbízásából megtár-
gyalja Géza fejedelemmel a magyar hittérítés és egyházszerve-
zés módozatait. Brúnó azonban már nem Nagy Ottó követségé-
ben járt el, mert az a quedlingburgi fogadás után hamarosan
meghalt. De fia és utóda, II. Ottó — ha nem is oly eréllyel —
magáévá tette terveit s a magyar hittérítés így mégis Nagy
Ottó és Géza elgondolása szerint indult meg.
A föntebbiekben láttuk, hogy Nagy Ottó minő célt akart el-
érni a keleteurópai népek megtérítésével — a következőkben
vázoljuk azokat a körülményeket, melyek Géza fejedelmet arra
indították, hogy népét a keresztény vallás és műveltség részesé-
vé tegye.

Géza fejedelem megteremti a központi hatalmat

és csatlakozik a keresztény Nyugathoz
Géza — akárcsak Ottó — életének legnagyobb eredménye a
középponti hatalom megteremtése volt. Politikájának többi si-
kerei már ezen alapultak.
A honfoglaló Árpád halála után a fejedelmi tekintély aláha-
nyatlott, mert a fejedelem és a Magyar törzs a külföldi harcok-
tól visszavonult. Azok zsákmánya a harciasabb törzseket gazda-
gította, azok sikere a diadalmas vezérek tekintélyét növelte. így
érthető, hogy Konstantin császár nem az ország fejedelmét, ha-
nem a jogilag alatta álló, de hatalomban őt fölülmúló gyulát és
Bulcsú horkát hívta Bizáncba s velük kívánt tárgyalásokat
folytatni.
A század közepe óta azonban megváltozott a helyzet, mert a
gyula önként visszavonult a harctól, a másik két harcos törzs

255-
feje. Vér-Bulcsú és Léi pedig Nagy Ottóval szemben elbukott az
augsburgi csatában. A fejedelmi családnak így megadódott a le-
hetőség, hogy régi tekintélyét visszaszerezhesse s a legfőbb po-
litikai akaratot ő képviselje az országban.
Ennek egyik eszköze a házasság volt. Géza a gyula leányát,
a már keresztény Saroltot vette feleségül, leánya pedig a kabar
törzs fejének lett a felesége. De a 970-ben trónra került Géza
a központi hatalom megteremtéséhez szükséges egyéb tulajdon-
ságokkal is rendelkezett. Ellenmondást nem tűrő, kemény, néha
tán kegyetlen egyéniség volt, aki tervét nehézségek ellenére is
igyekezett megvalósítani. Thietmar merseburgi püspök jellem-
zése szerint hasonló volt hozzá felesége, a szépséges asszony,
akit szláv alattvalói Beleknegini-nek neveztek. A keresztény-
ség még nem tudta megszelídíteni harcos, nomád őseitől örökölt
természetét; katonák módjára lovagolt s versenyt tudott inni a
férfiakkal.
Ez a tetterős uralkodópár vette kezébe 970-ben a magyarság
sorsának irányítását, mely akkor már kezdett válságossá válni.
Géza jól látta, hogy a 955. évi Lőrinc-napi csatával végleg lezá-
rultak a magyar kalandozások előtt Nyugat kapui s Bizánc is
teljes határozottsággal utasította vissza 970-ben a kievi fejede-
lem szövetségében támadó magyarokat. De látta azt is, hogy
azok a keresztény államok, melyek évtizedeken át annyit szen-
vedtek a magyaroktól, közben megerősödtek és félelmes ellen-
iéllé lettek. Ezekből a tényekből Géza határozott következtetést
vont: ha meg akarja előzni a keresztény népek támadását s fönn
akarja tartani saját államát, akkor neki kell közelednie hozzá-
juk. A magyarság belső viszonyait és lelkületét ismerve, azt al-
kalmasnak is tartotta a keresztény vallás és műveltség fölvéte-
lére.
A lényeg eldöntése után Gézának még egy fontos kérdést kel-
lett tisztáznia. Az országa határán érintkező két műveltségi kör
s az egymással vetélkedő két politikai hatalom közül melyikhez
csatlakozzék? Ha Nagy Ottó császárságának fiatalos ereje fölül
is múlta Konstantin császársága 'hatalmát, műveltség tekinteté-
ben mégis kétségtelenül Bizáncé volt a vezető szerep. Ezt elis-
merte Nagy Ottó, s fia és unokája is. Nemcsak II., hanem III.
Ottó is bizánci hercegnőt választott magának feleségül. A Bi-
zánchoz vagy Rómához, a görög-szláv műveltséghez vagy a la-
tin-germán kultúrközösséghez való csatlakozás kérdése nehéz és
sorsdöntő volt Géza és Sarolta számára. A kérdést megoldották
— Kelet gyermekei Nyugat mellett döntöttek.

256-
 A hittérítés megindulása;
Piligrim püspök tervei és akciója

Ily körülmények közt s ilyen megfontolások után jelentek

meg Géza követei a quedlingburgi fogadáson s ennek következ-
tében érkezett Magyarországra Brúnó püspök, hogy a hittérítés
részleteiről tanácskozzék a fejedelemmel. Bár annak lefolyásá-
ról nem szólnak forrásaink, azt mégis tudjuk, hogy bizonyos
megállapodás, „foedus" jött létre közöttük. Arra hivatkozott
ugyanis Passau püspöke, Piligrim, aki tán még abban az évben,
973-ban megindította a magyarországi hittérítés munkáját.
Piligrim — aki 971-ben nyerte el püspöki székét — Nagy
Ottó egyházpolitikájának egyik leglelkesebb híve és legerélye-
sebb képviselője volt. Ügy látszik, ezért szemelte ki a császár
éppen őt a magyar misszió irányítására s ezért akart neki olyan
szerepet adni a birodalom délkeleti részén, mint amilyen volt a
magdeburgi érseké keleten. Ezért kötötte lelkére a Brunó-féle
követséggel kapcsolatban, hogy tőle telhetőleg támogassa a fe-
léje utazó püspököt célja elérésében, ,,mert, ha az, miként kí-
vánjuk, szerencsésen sikerül, az mind neked, mind tieidnek
nagy hasznára lesz." Bizonyára ily biztatások hatása alatt töre-
kedett még meg nem engedett eszközökkel, oklevélhamisítások-
kal is arra, hogy püspöki székét érseki rangra emeltesse a pá-
pával. Ügy tervezte, hogy a passaui érsekség joghatósága a
megszervezendő magyar püspökségekre fog kiterjedni.
A magyar állapotokról, a hithirdetés módszeréről és eredmé-
nyéről már 974-ben lelkes beszámolót küldött VI. Benedek pá-
pának. Elmondotta benne, hogy a magyaroktól való félelem mi-
att egyházmegyéje — mely szomszédos a magyar területekkel
— korábban nem foglalkozott azok térítésével. De most már
megtört a magyarok keménysége, levetkőzték kegyetlen vad-
ságukat s készséggel hajtják nyakukat az Űr igájába. Az egyez-
ség megkötése után könyörögve kérték, hogy jöjjön országuk-
ba, vagy legalább papjait küldje el hozzájuk. Személyesen
ugyan nem tudott menni, de papjait és szerzeteseit elküldötte
Magyarországra.
A hithirdetők, Piligrim jelentése szerint, az angolokat meg-
térítő Szt Ágoston és társai példáját követték. Beda Venerabilis
művében olvashatták, hogy a misszionáriusok miként vonultak
a király, Ethelbert elé, kinek felesége már keresztény volt, s
hogy miként kezdték meg működésüket, melynek során meg-
keresztelték a királyt, s egymásután építették föl kezdetleges
kis templomaikat. De megtanulhatták Béda művéből azt a nagy-
17 Szent B e n e d e k f i a i n a k I. 91:7
 fokú „discretio"-t is, melyet Szt Gergely utasításai alapján hit-
hirdetésükben alkalmazniok kellett. Fontos volt, hogy szelíden,
tapintatosan ismertessék az új világnézetet, s az annak megfe-
lelő erkölcsi világrendet, s hogy a pogányság ősi intézményeit
ne annyira megsemmisíteni, mint inkább keresztény szelleművé
alakítani törekedjenek.
Géza fölfogását és célkitűzését ismerve biztosra vehetjük,
hogy az ily módon hozzá érkező hittérítők mindenekelőtt őt, az-
tán testvérét, Mihályt s környezetének tagjait keresztelték meg.
Azt ugyanis följegyezték róla, hogy elvárta, hogy példája kö-
vetésre találjon.
Ilyen körülmények közt hihető — amit Piligrim oly nagy
örömmel jelentett a pápának —, hogy már az első évben 5000
előkelő férfi és nő keresztelkedett meg, s az is természetes, hogy
azóta a nagy tömeget kitevő magyarországi keresztények — az
itt lakó szláv népek s a keresztény országokból elhurcolt foglyok
s azok utódai — szabadon gyakorolhatták vallásukat. Gyerme-
keiket nem kellett többé titokban keresztelniük, már nyíltan vi-
hették a fölépített kápolnákba, kis templomaikba. A lelkes s a
túlzásoktól bizonyára nem ment jelentés szerint már az egész
nemzet készségesnek mutatkozott az igaz hit fölvételére.
Levelének további részében Piligrim egyházszervezési kér-
désekkel foglalkozott s azokkal kapcsolatban adta elő és okolta
meg az érseki joghatóságra vonatkozó kérését. E szerint hatal-
mas területekről van szó, melyek gazdag aratást ígérnek. Ennek
a nagy munkának az irányítását azonban egyedül nem végez-
heti, mert nem tud mindazokon a helyeken megjelenni, ahol je-
lenléte szükséges volna. Ezért érseki palliumot kért a pápától
és fölhatalmazást, hogy a magyar hívők számára püspököket
szentelhessen. Azt kívánja a gondjaira bízott magyarság üdve
— de a jól végzett munka magának a pápának is dicsőséget je-
lent, mert egy új nép megtérítése az ő érdeme lesz.
Ám ez a hithirdetés egyáltalán nem hozta meg azokat a
gyors és szép eredményeket, melyekkel Piligrim jelentése ke-
csegtetett. Annak egyik oka abban található, hogy hiányzott be-
lőle a lelkeket magával ragadó hithirdetés első föltétele, az ön-
célúság, amikor a munkát mindenekelőtt a vallási szempontok,
a belső meggyőződés irányítja. A magyar hittérítés első szaka-
szában túlságosan is előtérbe kerültek a politikai, a világi érde-
kek — akár a német császár, akár a magyar fejedelem, akár a
passaui püspök törekvéseit vizsgáljuk.
De Piligrim lelkesedése is lelohadt, amikor tudomására ju-
tott, hogy a pápa az érsekségre vonatkozó terveit nem helyesli.

258-
Lehet, hogy — XIII. János magdeburgi állásfoglalásához hason-
lóan — VI. Benedek is szabad kezet kívánt biztosítani a pápa-
ságnak az új területek egyházi szervezése tekintetében, de tény,
hogy Frigyes salzburgi érsek is szembe szállott Piligrim törek-
véseivel. Nem volt hajlandó beleegyezni, hogy érseki tartomá-
nyát a passaui püspökség kiválásával kisebbítsék — sőt ellenke-
zőleg: a IX. századi állapotokra való utalással a salzburgi érsek-
ség nevében igényt támasztott a pannóniai területekre. A Ró-
mába terjesztett oklevelek közül a pápa a salzburgiakat fogadta
el hiteleseknek s ezek alapján Piligrimnek az érsekségre vonat-
kozó kérését elutasította.
Végül sokat ártott a magyar hittérítés ügyének a II. Ottó
császár és II. Henrik bajor herceg között kitört háborúság is,
melynek során Piligrim a császárt, Géza pedig a herceget tá-
mogatta. így Géza és Piligrim között is megszűnt az a barátsá-
gos viszony, mit a térítés érdeke megkívánt volna. De a ma-
gyarországi misszió munkája az ellentétek elsimulása után sem
nyert újabb lendületet. A császár és a püspök figyelmét akkor
már más tervek vették igénybe.
A Piligrim-féle hithirdetés így túlságosan is rövid ideig (973—
974) tartott ahhoz, hogy nagyobb eredményeket érhetett volna
el. A magyarság tömegei Géza uralkodása alatt megmaradtak
ősi pogányságukban. De a megkereszteltek lelki átalakítása sem
történhetett meg. Ezt az átmeneti állapotot kitűnően jellemzi a
már említett merseburgi püspök, Thietmar egyik följegyzése. E
szerint Géza fejedelmet kérdőre vonta püspöke, hogy az igazi
Isten mellett miért mutat be áldozatot a pogány isteneknek is?
Géza erre önérzetesen azt felelte, hogy elég gazdagnak érzi ma-
gát ahhoz, hogy azoknak is adhasson ajándékot.

Szt Wolfgang a magyarok térítője, Gizella nevelője

A Géza által megindított mozgalomnak mégis korszakos jelen-

tősége lett. A kereszténység elnyerte szabadságát, az országban
maradt papok nyíltan végezhették áldásos működésüket. A ke-
reszténység és a magyarság szövetségét tudatosan erősítette az-
tán Géza családi politikája. Gyermekei mind keresztény házas-
ságot kötöttek. Ezek között a családi kapcsolatok között a leg-
jelentősebb István trónörökös házassága volt, melyet 995-ben
vagy 996-ban kötött II. Henrik bajor herceg leányával, Gizellá-
val. Igaz ugyan, hogy ennek hatása csak halála (997) után je-
lentkezett, Géza mégis ezzel a családi összeköttetéssel nyitotta

259-
meg az utat, amelyen Magyarországba érhetett Nyugat keresz-
ténységének időközben megújult lelkülete. Az akkor ható lelki
és szellemi energiák előkészítése azonban már az ő életében
megtörtént.
Ezen nemes energiák hordozói között először is Szt Wolfgang-
ról kell megemlékeznünk, akinek volt ugyan közvetlen érintke-
zése is a magyarsággal, de annál is többre értékeljük az ő közve-
tett hatását.
Az előző fejezetben megismerkedtünk már Szt Wolfgang von-
zó egyéniségével, nemes lelkületével, nagy műveltségével s élete
főbb állomásaival. A következőkben — ezek ismerete alapján
— magyar kapcsolataira kívánunk rámutatni.
Einsiedeln tudós magisterét, Wolfgangot a náluk többször
megfordult Szt Ulrik szentelte pappá, aki 955-ben oly férfiasan
megvédelmezte székvárosát, Augsburgot a magyarok támadásá-
val szemben. Bizonyára ő beszélt az einsiedelni bencéseknek a
szilaj és pogány magyarokról, s az ő hatására ébredt Wolfgang
lelkében a vágy, hogy életét azok megtérítésére szentelje.
Apátja áldásával és csekély kíséretével 971-ben vagy tán csak
972-ben érte el Magyarország határát. Géza fejedelem aligha
tudott ezen bencés hittérítő megérkezéséről és működéséről,
amit az bizonyára valamelyik nyugati törzs körében fejtett ki.
Wolfgang csak rövid ideig tevékenykedett a magyar misszió-
ban s ezért — életrajzírója, a regensburgi Othlo szerint — ,,a
régi tévedések bozótainak kiirtásában, a durva szívek termé-
ketlen talajának az evangélium kapájával való föltörésében
hasztalanul fáradozva" hagyta el hazánkat.
Ám a reális gondolkozású hithirdető maga sem remélte, hogy
rövid, tán csak párhónapos munkával a még föltöretlen lelki
ugaron s a bozótos vadonok helyén gazdag aratást ígérő terüle-
tet fog elővarázsolni. Jól tudta, hogy kemény és kitartó mun-
kára lesz szüksége, míg a pogány magyarság lelkére hatást tud
gyakorolni. Lelkes munkája közben ezért érte oly kellemetlenül
Pűigrim parancsa, aki — hírét véve az ő terveit keresztező vál-
lalkozásnak — az ismeretlen hittérítőt püspöki széke elé ren-
delte. Már Passauban volt Wolfgang s még mindig nem tudta,
hogy „miért is akadályozták meg őt abban, hogy a pannonok
népét az Istenhez vezesse."
Bár Piligrim a Wolfganggal való huzamosabb érintkezés so-
rán megismerte annak buzgóságát és önzetlen jószándékát, a
magyar misszióba mégsem engedte vissza. De azt sem akarta,
hogy kiváló lelki és szellemi képességei kihasználatlanul marad-

260-
janak, ezért kieszközölte a császárnál, hogy az éppen üresedés-
ben levő regensburgi püspökség élére kerüljön.
A 972 karácsonyán történt püspökké szenteléssel új korszak
kezdődött Wolfgang életében, de a magyarsággal való kapcsola-
ta akkor sem szakadt meg. Tudjuk, hogy mint a bajor egyház
egyik vezetője is megőrizte bencés lelkületét, s éppen ez az állá-
sa tette lehetővé, hogy a bajor kolostorok új, nemesebb szelle-
mét kialakíthassa. Ismertettük már, hogy a gorzei és az einsie-
delni lelkiséget miként honosította meg Bajorországban, ahon-
nét aztán átkerült Magyarországra is.
A bajor főváros püspöke, Wolfgang azonban nemcsak ily mó-
don került kapcsolatba a magyarsággal. Följegyezte róla Othlo,
hogy gyakran megjordult a hercegi családban s mint ' annak
bölcs és szentéletű barátja irányította a gyermekek lelki fejlő-
dését. Ebben a helyzetében természetesen jól ismerte azt a ré-
gi, szívélyes viszonyt, mely a bajor hercegi és a magyar feje-
delmi család között volt. Ezt a rokonszenvet csak ápolhatta az
a Wolfgang püspök, aki szent büszkeséggel emlékezhetett vissza
élete leghősiesebb vállalkozására, a magyarok közt kifejtett hit-
hirdető munkájára. Ezekre a vonatkozásokra kell gondolnunk,
amikor Othlónak azt a közlését olvassuk, hogy az idősebbik
hercegkisasszonyt, Gizellát királynénak — magyar királynénak
— nevezte és nevelte. Ha tán nem is ő vetette föl, minden bi-
zonnyal a legmelegebben pártolta István és Gizella házasságá-
nak eszméjét. Hisz ha valaki, akkor éppen ő, az egykori ma-
gyar misszionárius tudta értékelni azt a nagyszerű szerepet,
mely Gizellára, mint a jövendő magyar uralkodó hitvesére várt.
Bár Szt Wolfgang püspök 994-ben meghalt anélkül, hogy
munkája áldásos eredményét szemlélhette volna Magyarorszá-
gon — a magyarság mégis hálás iránta azért a lelki és szellemi
gyarapodásért, melyben nemzetünket Gizella királyné és a ba-
jor bencések révén részesítette.

Szt Adalbert püspök változatos életútja

Azoknak a lelki energiáknak, melyek majdan Szt István mű-
ködése kapcsán fejtik ki áldásos hatásukat, másik kiváló hordo-
zója és átszármaztató j a Szt Adalbert prágai püspök volt. A prá-
gai és a regensburgi szent püspök életének nem egy hasonló
mozzanata volt ugyan — egyéniségük mégis más típusba tarto-
zott s lelki-szellemi fejlődésük is más-más áramlatokkal került
kapcsolatba.
Adalbert, aki a keresztségben Vojtech nevet kapta, atyai ágon

261-
a cseh, anyai ágon a bajor hercegi családdal állott rokonságban.
A családi nevelés befejezése után tanulótársával, Radlával
együtt a szláv misszió központjába, a magdeburgi káptalani is-
kolába került 972-ben. Az érsekség első feje az a trieri bencés
Adalbert volt, aki 961-ben — Nagy Ottó közvetítése folytán —
a kievi fejedelmi udvarban igyekezett kifejteni missziós tevé-
kenységet. A császár és az érsek egyaránt jelentős szerepet
szántak a cseh hittérítés és egyházszervezés művében az előkelő
származású ifjúnak. Hogy Adalbert különös gonddal ügyelt föl
Vojtech nevelésére és személyesen irányította lelki fejlődését,
abból is látszik, hogy bérmáláskor saját nevét adta neki s azóta
őt is ezzel a névvel nevezték. De életrajzírója, querfurti Brúnó
azt is följegyezte róla, hogy a víg kedélyű s a világi hiúságokra
sokat adó ifjú klerikus miként törekedett és jutott az erényesség
magas fokára. Magdeburgi tanulmányai Adalbert érsek haláláig
(981) tartottak.
Otthon Csehország első püspökének a környezetébe került,
majd pedig annak két év múlva bekövetkezett halála után II.
Ottó annak utódjául rendelte a kb. 30 éves Adalbertet. Ám ő
nem erre, a kezdeti nehézségekkel küszködő püspöki székre
született. Impulzív egyénisége tele volt lelkesedéssel, jóra való
buzgósággal; dél előtt csak ünnepnapokon étkezett, éjfél előtt
nem szokott lepihenni s alvása is a puszta földön történt. Gyö-
nyörűségét az imádságban s az irgalmasság cselekedeteinek
gyakorlásában találta. Ám az emberi gyarlóságot, az elvetlensé-
get, a tökéletlenséget, a félmegoldásokat nem tudta elviselni.
Ez a heroikus önmegtagadásra képes, valóban nemes eszméi
szerint élő férfiú nem tudta megérteni, hogy egy pogány nép
évszázados életmódját, erkölcseit néhány év vagy évtized alatt
gyökeresen megváltoztatni, kereszténnyé tenni alig lehet. Esz-
ményének és tapasztalatának különbözősége, főleg a gyakran
előforduló többnejűség, a klerikusok házassága s a keresztény
honfitársak rabszolgaságba taszítása annyira elkeserítette, hogy
elhatározta, hogy elhagyja a püspöki székét és a szentföldön él
lelkületének megfelelő életet.
Szándéka megvalósításában el is jutott Montecassinóig, ahol
azonban a bencések lebeszélték útja folytatásáról. Tőlük távoz-
va találkozott azzal a Szt Nilus görög remetével, aki új irányt
adott életének.
Az előző fejezetben megemlékeztünk már arról az itáliai asz-
ketikus és remete mozgalomról, melyet északon Szt Romuáld
szervezett meg. Ennek a keleti szellemiségnek délen legkivá-
lóbb képviselője Nilus volt, aki kezdetben Rossano környékén

262-
kunyhóban lakott, szigorúan böjtölt és sokat virrasztott. Leg-
kedvesebb foglalkozása a zsoltározás és az elmélkedés volt, de
amellett könyveket is másolt s kézi munkát is végzett. Később
északabbra vonult s görög tanítványaival együtt Montecassino
egyik birtokán folytatta remete és aszkéta életét.
Ennek az itáliai görög szerzetességnek a központja az Aven-
tinuson épült Szt Elek és Bonifác apátság volt, melyet akkor-
tájt Róma legkiválóbb kolostorának tartottak. 975-ben a szara-
cénok által Damaszkuszból elűzött Sergius pátriárka szervezte
újjá, később pedig Leó került az élére. Leó is korának egyik ki-
váló személyisége volt, aki pápai legátusként vett részt az egyik
reimsi zsinaton s baráti kapcsolatot tartott Nílussal és Abbóval,
Fleury híres apátjával is. Sajátságos volt kolostorának életmód-
ja. Az ott lakó görög szerzetesek Szt Vazul aszketikus szabálya-
it követték, a latinok pedig Szt Benedek regulája szerint éltek.
Leó apátról dicsérőleg jegyezték föl, hogy a zsoltározás nagy
barátja mindig kész volt a prédikálásra.
Ezzel az aszketikus irányzattal találkozott Adalbert s ez hó-
dította meg szívét, amikor hallgatta Nilus szavait és szemlélte
életmódját. A hősies önmegtagadásra hajlamos püspök el is ha-
tározta, hogy beáll Nilus tanítványai közé. Az azonban helye-
sebbnek gondolta, ha Adalbert a latin szerzetesekhez csatlako-
zik s ezért ajánló levéllel együtt barátjához, Leó apáthoz kül-
dötte, aki föl is vette szerzetesei közé.
A próbaidő letöltése után 990 ápr. 17-én tette le fogadalmát
Ágoston apát kezébe. Annak szövege a ránk maradt legrégibb
fogadalmi formula: „Ego, Adalbertus, promitto stabilitatem et
conversionem morum meorum et obedientiam iuxta regulám
sancti Benedicti coram Deo et omnibus sanctis eius et abbate
Augustino praesente. — Én, Adalbert, Istennek és minden
szentjeinek és Ágoston apátnak a jelenlétében ígérem az állha-
tatosságot, erkölcseim javítását és Szt Benedek regulája sze-
rint való engedelmességet."
Adalbert végre megtalálta lelke nyugalmát. Fölszabadult fe-
lelőssége alól s boldogan adhatta át magát a monasztikus gya-
korlatoknak. Lelke az elmélkedés szárnyán akadálytalanul
emelkedhetett Isten felé, de az engedelmességben s az alázatos-
ságban is mindenkinek példát adott. Boldog volt, ha a konyhá-
ban víz- vagy fahordásban segédkezhetett, ha társainak bármi-
ben szolgálatára lehetett.
Adalbert azonban nem tölthetett hosszú időt ebben a lelkü-
letének annyira megfelelő életformában. Érseke, a mainzi Wil-
ligis és a cseh herceg ugyanis 992-ben a pápához fordultak,

263-
hogy segítségével kieszközöljék a püspök visszatérését. így tör-
tént, hogy nehéz szívvel, de mégis búcsút mondott kedves ko-
lostorának. Annak légkörét mégsem akarta teljesen nélkülöz-
ni. Ezért a Szt Elek és Bonifác 12 szerzetesét magával vitte,
élükre Anasztázt állította s székvárosa mellett, Brevnovban ko-
lostort épített számukra, hogy ott aztán — miként Szt Bonifác
Fuldában — fáradt lelkét időnként fölüdíthesse.
Am érzékeny lelke még így sem tudta elviselni az élet dur-
va, kemény valóságát. Egy, az egyház asylum-jogát megsértő
esettel kapcsolatban végleg elvesztette türelmét s így szólt ud-
vari papjának, egykori tanulótársának, Radlának: „Tudd meg,
hogy vagy velem jössz, vagy többet engem nem látsz." A több
valóságérzékkel megáldott „sapiens" Radla ugyan nem tudta
helyeselni püspöke szándékát, az 994-ben (valószínűleg testvé-
rével, Gaudentiusszal és Asztrik nevű papjával) mégis elhagy-
ta Prágát s Róma felé indult.

Szt Istvánnal való találkozása; vértanú-halála;

tanítványai Magyarországra települnek át
Adalbert második római útjának volt egy kitérője, mely ben-
nünket különösképpen érdekel. Akkortájt már kezdett kibonta-
kozni missziós tudata, melynek gyökerei bizonyára magdeburgi
tartózkodásáig nyúltak vissza. Űtját ugyanis a püspökségével
határos Magyarország felé vette, ahova már korábban is küldött
hithirdetőket.
A szentéletű püspök érkezésének híre nagy örömöt keltett
Krisztus új magyar hívői között. Géza fejedelem udvara élén
sietett eléje, tisztelettel fogadta s mindenképpen igyekezett ki-
mutatni nagyrabecsülését és szolgálatkészségét. Rendelkezésére
itt is, ott is összegyülekezett a még többé-kevésbé pogány er-
kölcsű nép s a szent püspök az egyéniségét jellemző lelkesedés-
sel szinte szakadatlanul hirdette előttük az evangéliumot. Bár
hatására sokan megtértek és megkeresztelkedtek — querfurti
Brúnó szerint, a kereszténységnek mégis csak árnyékát nyom-
hatta a magyarság lelkére.
Ennél az eredménynél valóban többre kell értékelnünk azt r
melyet a két nagy lélek, Szt Adalbert és Szt István személyes ta-
lálkozása jelentett a magyar kereszténység számára.
A Gondviseléstől történeti hivatás betöltésére kiválasztott
Szt István gyermekkora óta keresztény környezetben élt. Első
nevelője keresztény édesanyja, Sarolt volt, akinek munkáját az
udvari papok folytatták. A vallásin kívül a grammatikai isme-

264-
reteit is tőlük szerezte. Ám ennek a környezetnek a lelkülete
még alig emelkedett az átlagosan fölül s István nemes lelke so-
káig nélkülözhette azt a vezetőt, alá a maga szépségében mu-
tatta volna neki a keresztény élet eszményeit s élete példájával
buzdította volna azok követésére. Ha tehát valaki számára nagy
örömöt jelentett a szent püspök jövetele, az mindenekelőtt Ist-
ván trónörökös volt. De alig lehetett kisebb Adalbert öröme is,
amikor a magyar trón várományosában az övével oly rokon,
Isten országa terjesztéséért oly őszintén hevülő lelket talált.
Bár a két kiváló lélek társalgását nem jegyezték föl az élet-
rajzírók, annak természetéről mégis hű benyomást nyerhetünk,
ha elolvassuk azokat a részleteket, melyek Adalbert és az
ifjú III. Ottó beszélgetéseiről szólnak. A társalgás menetét ter-
mészetesen az impulzív lelkületű püspök irányította. Már a
996-ban történt első találkozás annyira lenyűgözte a fiatal csá-
szárt, hogy az később is folytatta látogatásait a Szt Elek és Bo-
nifác-kolostorban s Rómából hazatérőben, Mainzban is hosszabb
időt töltött társaságában. Az örök dolgokról folytatott beszél-
getéseik sokszor belenyúltak a késő éjszakába. A múlandó di-
csőséget és földi érdekeket nemcsak Adalbert vetette meg, ha-
nem ugyanarra buzdította Ottót is. Lelkére kötötte, hogy el ne
bízza magát császári méltósága miatt, hisz őreá is vár a halandó
emberek közös végzete. Inkább gondoskodjék örök üdvösségé-
ről, félje az Istent, az igazságos Bírót, viselje gondját a szegé-
nyeknek, árváknak és özvegyeknek. A transcendens világnézet
ezen sarkalatos tételein kívül a még megtérítésre váró magya-
rok jövendő uralkodójának figyelmét bizonyára fölhívta az igaz
hittel és az Egyházzal kapcsolatos kötelességeire is. Művét az-
zal fejezte be a püspök, hogy a bérmálás szentségével megerő-
sítette és a keresztény hit bajnokává avatta István trónörököst.
Hogy a két szent mily kölcsönös nagyrabecsüléssel és tiszte-
lettel vált el egymástól, azt a későbbi évek eseményei bizonyít-
ják. Adalbertnak szinte összes tanítványai Géza, illetőleg István
országába költöztek — István pedig fővárosa templomát, a ma-
gyar kereszténység középpontját, az esztergomi bazilikát Szt
Adalbert tiszteletére szenteltette.
Szt Adalbert lelkében azonban a missziós tudatnál egyelőre
még erősebb volt a" kolostori élet után való vágy. Ezért a ma-
gyar udvarból Szt Elek és Bonifác-apátság felé folytatta útját.
De ez a második római tartózkodása még rövidebb idejű volt.
Amikor a csehek 996-ban ismét visszatérését sürgették, akkor
már győzött lelkében a missziós lelkület, mely bizonyára kap-
csolatos volt a vértanúság vágyával. Azért engedélyt kért és k a -
265-
 pott a pápától, hogy ha a csehek nem volnának hajlandók fölté-
teleit teljesíteni, akkor a pogányokhoz mehessen misszióba.
így hagyta el Szt Adalbert Rómát s jórészt a császár környe-
zetében tett francia- és németországi utazás után 997 elején ért
Lengyelországba. Mivel közben meghallotta a csehek elutasító
válaszát, ott kívánta megkezdeni hittérítő munkásságát. Ehhez
viszont segítőkre volt szüksége. A vele lévő Gaudentiuson és
Asztrikon kívül többi tanítványait is szerette volna maga köré
gyűjteni.
Elsősorban Radlára gondolt, akiről tudta, hogy már 994 őszén
— amikor a cseh herceg emberei a libicei vérfürdőben Adal-
bertnak szinte egész családját kiirtották — a magyar fejedelmi
udvarba költözött. Követei útján Gézához és Sarolthoz fordult
s azt kérte levelében, hogy ha lehetséges, küldjék utána barát-
ját. De mivel tartott tőle, hogy a jó megjelenésű és hasznavehe-
tő papot aligha fogják szívesen elengedni, neki külön levelet írt,
melyben arra kérte, hogy ha szépszerével nem lehetne, akár
szökve is siessen az őt annyira váró püspökéhez. Ám az élet reá-
lis lehetőségeivel mindig számoló józan Radla helyesebbnek ta-
lálta, ha a kereszténység érdekeit a magyar fejedelem udvará-
ban szolgálja s ezért ez alkalommal sem követte az akkor még
túlságosan is ideális gondolkozásúnak tartott Adalbertot.
Hogy ugyanazok a követek jártak-e Břevovban, nem tud-
juk, de az bizonyos, hogy a břevnoví bencéseknek is csak egy
része hajlott alapítója szavára. A többi — bizonyára már előző-
leg, 996-ban — Anasztáz apát vezetésével szintén Magyaror-
szágra költözött, ahol Géza és István Szt Márton születési he-
lye melletti hegyen, későbbi nevén Pannonhalmán jelölt ki ott-
hont számukra.
A Břevnovból és máshonnét összegyűjtött bencések számára
a lengyelországi Meseritzben alapított apátságot Adalbert püs-
pök s élükre hűséges kísérőjét, Asztrikot állította, aki aztán az
ismeretlen fekvésű Subottinban püspöki rendet és térítő érseki
joghatóságot is nyert. Az így megszervezett munkát azonban
nem sokáig folytathatta Adalbert. Gaudentiusszal és Benedek-
kel hamarosan a poroszokhoz ment s ott 997 ápr. 23-án elnyerte
a vértanúság annyira óhajtott koronáját.
Az alapítóját vesztett meseritzi kolostor fönnmaradt ugyan,
de a szerzetesek egy része Asztrik érsek-apát vezetésével nem-
sokára ugyancsak Magyarországra jött, hogy itt folytassa áldá-
sos működését.
A sajátosan aszkéta élet s annak a vértanúsággal való megko-
ronázása rendkívül nagy hatást biztosított Szt Adalbert eszméi

266-
számára. III. Ottó már 1000-ben elzarándokolt gnézeni sírjához
s az ott alapított érsekség élére Gaudentíust állította. Querfurti
Szt Brúnó nemcsak megírni, hanem utánozni is törekedett hőse
életét. A magdeburgi iskolából kikerülve ő is a Szt Elek és Bo-
nifác apátság bencés szerzetese lett. Később a hithirdetésben
és a vértanúhalálban is követni akarta mesterét. Ezért püspök-
ké szenteltetve magát 1004-ben a „fekete magyarok" térítésére
indult. Mivel ez a munka kevés eredménnyel kecsegtette, eltá-
vozott, de később — mikor a bessenyőkhöz igyekezett — visz-
szatért s tán egy évet is Magyarországon töltött. Végül ő is el-
jutott a poroszokhoz s ő is részesülhetett a vértanúság dicsősé-
gében.

A bencés élet kezdetei: Pannonhalma kiváltságai;

Pécsvárad, Zalavár, Zobor, Bakonybél s a hithirdetés
Szt Adalbert Magyarországon megtelepedett tanítványai eny-
nyire ugyan nem tudták követni mesterük saslelke szárnyalását,
de hódolattal és tisztelettel tekintettek föl reá mint az aszkéta
élet s magát Isten országa terjesztéséért föláldozó hős — divi-
nus heros — alakjára. Querfurti Szt Brúnó jegyezte föl, hogy
Radla — kivel Szt István király udvarában találkozott — éle-
tében ugyan gyakran kitért Adalbert elől, mert eszméit és élet-
módját szertelennek — ardua scandentem — tartotta. Dicsősé-
ges halála után azonban megváltoztatta véleményét. Azóta ma-
ga is szerzetes lett s már csak az elismerés és lelkesedés hang-
ján szólt róla.
Hasonló volt Asztrik viszonya is püspökéhez. Kezdetben ő
sem tudta megérteni és helyeselni fölfogását s nem bírta magát
alávetni vezetésének. Már úton volt — olvassuk Brúnó művé-
ben —, hogy elhagyja őt, de mikor sehogy sem tudott kijutni
az általa jól ismert városból — Rómából vagy inkább Prágá-
ból? — s ebben Isten útmutatását látta, akkor alázatosan visz-
szatért hozzá s hűséges, odaadó segítője lett.
Anasztáz és Adalbert viszonyára vonatkozólag ugyan semmit
sem jegyeztek föl forrásaink, de mégis biztosra vehetjük Adal-
bert nagyrabecsülését és Anasztáz ragaszkodását. Ebben látjuk
ugyanis annak magyarázatát, hogy miért hagyta el Anasztáz a
Szt Elek és Bonifác-kolostort, s hogy Adalbert miért éppen őt
állította a břevnoví apátság élére.
A történeti élet folyamata kevésbé ismer töréseket, erős ce-
zúrákat, sokkal inkább fokozatos átmeneteket, fejlődéseket. Ezt
látjuk a mi esetünkben is. A 997-ben meghalt Géza fejedelem-

267-
mel eltűnt ugyan az a nemzedék, mely tökéletlen indítékok
alapján fogott a magyar hittérítés nagy művéhez — az ugyan-
akkor meghalt Szt Adalbert és Wolfgang viszont tanítványaik
révén már eljuttatták hozzánk Nyugateurópa megújult vallá-
sosságát, megnemesedett lelkületét. Szt István és munkatársai
ezzel az ú j lelkülettel folytatták azt a munkát, melyet az előző
nemzedék megkezdett.
Az első bencés család Anasztáz apát vezetése alatt már elhe-
lyezkedett Szt Márton tiszteletére szentelt kezdetleges pannon-
halmi otthonában, amikor meghalt Géza. A létében fenyegetett
pogányság megragadta ezt az alkalmat, hogy visszaszerezze el-
vesztett hatalmát a magyarság élete irányításában. Vér-Bulcsú
törzsének feje — kit a későbbi források Koppánynak neveztek
— főleg a somogyi részeket lakó népével indult az ifjú, tán még
csak 22 éves fejedelem ellen. Közvetlen környezetén kívül leg-
hívebb támogatói azok a bajor-német lovagok voltak, akik aty-
ja hívására, illetőleg felesége kíséretében jöttek udvarába. Ist-
ván tudatában volt annak, hogy a csata nemcsak a saját, hanem
a magyar kereszténység szempontjából is sorsdöntő lesz. Ezért,
amikor a Győrből Veszprémbe vezető régi római hadi úton ro-
kona és ellensége ellen vonult, betért Pannonhalmára, hogy a
szerzetesek imádságos segítségét is biztosítsa a maga számára.
Azok védőszentjük, Szt Márton hathatós támogatását kérték
számára, ő viszont fogadalmat tett, hogy győzelme esetén a
zsákmányból Szt Márton egyházát fogja gazdagítani. Szűz Má-
ria védelme és a két katona szent, Márton és György jelvényei
alatt így vívta meg István a nagy harcot Koppány ellen, mely
az ő győzelmével végződött.
Győzelme után István a legnagyobb eréllyel és buzgósággal
fogott a keresztény vallás terjesztéséhez és a nyugati kultúra
megalapozásához.
Pár évvel utána, bizonyára 1002-ben történt templomszente-
lés alkalmával, az egykori római szerzetes, Anasztáz apát taná-
csával kiváltságlevelet állított ki első és legkedvesebb monosto-
ra, Pannonhalma számára. Az atyja által megkezdett s őáltala
„a lelke üdvösségére és országa állandóságáért" folytatott ala-
pítást befejezve, Montecassino jogi kiváltságait biztosította szá-
mára. Ennek értelmében — az oklevél rendelkezése szerint —
szabadon választhatja apátját s ment, „exempt" lesz a megyés-
püspök joghatósága alól. Az apátbenedikálásra és papszentelésre
bármelyik püspököt fölkérheti. A Szt Márton születése miatt
tiszteletre méltó és szent hely apátja — propter reverentiam
et sanctitatem loci — élhet a hordozható kápolna kiváltságával

268-
s az ünnepi miséket, püspökökhöz hasonlóan, szandálban mond-
hatja. Ezek után az összes egyházi és világi uraknak — érsekek-
nek, püspököknek, hercegeknek, ispánoknak stb. — megtiltot-
ta, hogy az apát kérése vagy engedélye nélkül a kolostor bár-
milyen ügyébe beavatkozzanak. Végül — fogadalmához híven —
a levert somogyi lázadók jószágairól behajtandó tizedeket Szt
Márton egyházának adományozta.
A kereszténység első magyar vára, az első bencés apátság ily
körülmények között kezdette meg áldásos munkásságát hazánk-
ban. Az imádságos, a lelki élet ápolása mellett a szerzetesek
minden erejüket a nép megtérítésére szentelték. Első föladatuk-
nak az ország nyugati részén a Duna két partját megszálló Léi-
törzs missziónálását tartották.
Anasztáz apát után, de még a X. század utolsó éveiben Ma-
gyarországra érkezett Szt Adalbert másik híve és tanítványa,
Asztrik érsek-apát is szerzeteseivel. Számukra István a Duna—
Dráva szögében fekvő vasashegyi, későbbi nevén pécsváradi
apátságot alapította, melyet Szt Benedek tiszteletére szenteltek.
Föladatuk a környékükön megtelepült Botond-törzs megtérí-
tése lett. Hogy ez a munka minden uralkodói támogatás elle-
nére sem volt veszélytelen, azt Pécsvárad története is igazolja.
Asztrik apát szerzetesét, majd utódát, Bonifácot missziózás köz-
ben súlyosan megsebesítették s így, bár nem halt bele sérülésé-
be — Szt István Nagyobb Legendájának írója szerint — mél-
tán részesült a vértanúság érdemében.
A Balatontól délre és nyugatra fekvő területen helyezkedett
el Vér-Bulcsú törzse, melynek megtérítésére István király — a
pannonhalmiak mellett — a zalavári szerzeteseket rendelte.
Apátságukat, akárcsak a IX. századi szlovének, Szt Adorján
tiszteletére szentelték 1019-ben.
Hasonlóképpen megbecsülték ősi örökségüket a zoborhegyi
Fülöp apát és szerzetesei. A XI. század elejétől fogva ők is a
hely régi, IX. századi patrónusa, Szt Hippolit oltalma alatt élték
monostori életüket.
A Dunántúlon 1018 táján még egy apátságot alapított Szt Ist-
ván: a bakonybéli kolostort. Az erdők mélyén, a Gerence vize
által öntözött, hegyektől körülvett völgyben épült a monostor,
mely fekvésénél fogva nagyobbszabású térítői tevékenység ki-
fejtésére alig volt alkalmas. Létét — Szt István Nagyobb Le-
gendája szerint — annak a niederaltaichi bencésnek, Szt Gün-
temek köszöni, aki többször megfordult rokona, István király
udvarában, s akinek rapszodikus egyénisége időnként erős vá-
gyat érzett az elvonult remete életre. Bizonyára ezt a vágyát

269-
 teljesítette a király, amikor megalapította a világtól messze
fekvő, de a szemlélődő és imádságos életre annyira alkalmas
monostort, melyet a niederaltaichiak mintájára Szt Móric tiszte-
letére szenteltek.
A magyarság többsége az ország nyugati felében, főleg a Du-
nántúlon helyezkedett el. Megtérítésüket elsősorban a már em-
lített királyi alapítású monostorok lakói végezték. Élükön Szt
Adalbert munkatársai, Anasztáz és Asztrik apát állottak.
Szt Adalbert köréhez tartoztak még a királyi udvarban mű-
ködő Radla és a Tisza-Maros vidékén missziózó querfurti Brú-
nó is, kik szintén magdeburgi növendékek voltak s az utóbbi
püspökké szentelésben is ott részesült. Működésük részleteiről
— sajnos — hallgatnak forrásaink. Bár a magdeburgi missziós
központ további hatásáról ugyancsak hiányoznak adataink, azt
mégis tudjuk, hogy az ottani Szt Móric apátságnak később is
szerepelt egy Antal nevű magyar szerzetese.
A magyar hithirdetés munkájában Szt Adalbert tanítványain
kívül Szt Wolfgang szerzetesei is részt vettek — ha személy sze-
rint nem is tudjuk megnevezni őket. Ezt egyrészt abból követ-
keztethetjük, hogy a zárdában nevelt Gizella hercegnőt bizo-
nyára több bajor pap és .szerzetes kísérte, mikor a magyar fe-
jedelmi udvarba költözött. Másrészt forrásaink ismételten hang-
súlyozták, hogy Szt István követei és levelei útján mindenfelé
hírül adta, hogy szívesen látja országában a kereszténység apos-
tolait. Annak igazolására, hogy ez a törekvés sikeres volt, rá-
mutathatunk arra az irodalmilag is alkotó Arnoldra, aki a re-
gensburgi St Emmeram-kolostor tagja volt, s aki apátja megbí-
zásából 1030 körül hónapokon át Magyarországon tartózkodott.
Ezen s a föntebb említett niederaltaichi kolostoron kívül hason-
ló kapcsolatot tételezhetünk föl a salzburgi és a tegernseei apát-
sággal is, melyek confraternitásuk tagjaként testvérüknek te-
kintették Szt Istvánt és Gizella királynét.

Szt Gellért Esztergomban, Bakonybélben, Marosvárott;

a „fekete magyarok" térítése
Szt Adalbert körén és Szt Wolfgang tanítványain kívül még
egy személyiségről kell megemlékeznünk, aki szintén kiemel-
kedő munkát végzett a magyar kereszténység megalapozásában.
Ez Szt Gellért volt, akinek azonban nemcsak hithirdető mun-
kássága volt jelentős, hanem műveltsége, irodalmi működése s
egész egyénisége tekintetében is erősen kiemelkedett kor- és
munkatársai közül.

270-
 Szt Gellért — valószínű számítás szerint — 980 körül szüle-
tett Velencében. Kora gyermekségében, kb. 7. életévében a ve-
lencei Szt György-apátságba került s ott nyerte szellemi és er-
kölcsi kiképzését. A kolostor alapítója, Mauroceni János, a hí-
res Guarin apát tanítványa volt. Az olasz származású Guarin
megfordult ugyanis Velencében is, ahol oly nagy hatással pré-
dikált, hogy Orseolo Péter doge és veje, Mauroceni János is kö-
vette őt a Pirenneusok északi lábánál fekvő cuixai kolostorába.
János később visszatért Velencébe s 982-ben alapította meg a
Szt György-apátságot, hogy az a Guarin szellemének megfe-
lelő aszketikus és imádságos élet otthona legyen.
Ebben a kolostorban töltötte élete első felét Gellért s ennek
lelkületét igyekezett kialakítani magában. Aszketikus hajlan-
dóságát bizonyítja a haláláig viselt vezeklő öve, cilíciuma. Szen-
vedélyes természetén nagy igyekezettel törekedett uralkodni —
elkövetett hibáit alázatos lelkülettel tette jóvá. A böjt és az
imádság szeretetét s a Szűz Mária iránt érzett mélységes tisz-
teletét különlegesen kiemelték életrajzírói. A tudományok terén
is messze fölülmúlta kortársai színvonalát. Nemcsak az alapis-
mereteket s a latin nyelvet sajátította el, hanem a bölcselet
klasszikus mestereit, Platónt és Aristotelést is olvasta. Bár mű-
veltsége ismertetésével behatóbban majd irodalmi működése
kapcsán foglalkozunk, itt is megjegyezzük, hogy kitűnően is-
merte a szentírást, az egyházatyákat s az egyházi írók mun-
káit is.
Valószínű — miként a sok tekintetben ugyan megbízhatat-
lan Nagyobb Legendája állítja —, hogy tanulmányai befejezé-
se után az erkölcsi és szellemi vonatkozásban is oly kiváló Gel-
lért hamarosan a kolostor egyik vezetője, perjele, talán apátja
is lett. Ám ez a szép és rendezett szerzetesi élet nem tudta ki-
elégíteni magasabb vágyait. Dinamikus egyénisége nehezebb
életformát keresett. Bizonyára ismerte az ír és az angol-szász
szerzetességnek azt a fölfogását, mely szerint a szerzetes hazá-
jában nem lehet szentté s bizonyosan hallott Szt Romuáld és
követői szigorú remete életéről, hisz egyik telepük Velence kö-
zelében volt s tudta azt is, hogy az általa annyira tisztelt Szt
Jeromos is elhagyta Rómát és Bethlehem közelében élte le az
önmegtagadásnak és a szentírás tanulmányozásának szentelt re-
mete életét. Az általa annyit emlegetett Isten szeretete és a vi-
lág megvetése — amor Dei et contemptus mundi — így érlelte
meg elhatározását, hogy elhagyja apátságát és a szentföldre
költözzék, hol saslelke állandóan az Égbe, az Isten felé vezető
utat járhatja az önmegtagadás és az elmélkedés szárnyain.
 Am a Gondviselésnek más terve volt Gellérttel. Lehet, hogy
valami tengeri vihar térítette el útirányától, lehet, hogy a ten-
geri helyett a Magyarországon át vezető szárazföldi utat vá-
lasztotta: annyi mindenesetre bizonyos, hogy a Szentföld he-
lyett Magyarországra, István udvarába érkezett.
A hittérítés nagy művével foglalkozó király fölismerte az
olasz bencés tudományos műveltségét, aszketikus vallásosságát
és nemes jellemét s mindenképpen azon volt, hogy ezt az érté-
kes férfiút eltérítse eredeti szándékától és megnyerje a magyar
hithirdetés számára. Tény, hogy az Esztergomba érkező Gellért
egy ideig az udvarban maradt, ahol talán ő irányította a trón-
örökös, Imre herceg iskolás művelését és valláserkölcsi neve-
lését.
Ezen idő alatt történt a már említett bakonybéli alapítás,
melynek értékét Gellért is fölismerte. A magány után való régi
vágyakozása a királyi udvar forgataga közepette nem tűnt el,
sőt erősödött. így István király engedélyével követte szíve vá-
gyát s elvonult a Bakony rengetegébe. Oda érkezve nem költö-
zött be a monostorba, hanem annak közelében kis remetelakot
rögtönzött magának s 1023-tól 1030-ig ott élte életét. Bizonyos,
hogy ezek az évek Gellért életének legboldogabb korszakát je-
lentették. A tölgyek zúgása, a patak csobogása, a Nap ragyo-
gása, a csillagok fényessége mind arra szolgált, hogy indítást
adjon neki a Teremtő felé való közeledésre. Misztikus lelke ott
akadálytalanul, galamb-szárnyakon emelkedhetett Isten felé.
Ezek az élmények egész életére kihatóan gazdagították lelküle-
tét. Visszhangjuk még az élete vége felé írt Deliberatio c. mű-
vében is tisztán hallható.
Ennek a boldog lelki magánynak Szt István ama rendelkezése
vetett véget, mely őt a politikailag időközben már előkészített
Tisza-Maros vidék magyarságának megtérítésére és a marosvári
püspökség szervezésére küldötte.
A Tisza és még inkább a Maros vidékének magyarsága előtt
akkortájt már nem volt ismeretlen a kereszténység. Hisz egy-
kori fejük, a gyula s annak családja már majdnem egy század
óta keresztény volt s annak közvetítésével nemcsak görög pa-
pok, hanem bazilíta szerzetesek is telepedtek meg Marosvárott.
1004 körül querfurti Szt Brúnó is ezek között a tiszántúli „fe-
kete magyarok" között terjesztette a kereszténységet. Minden-
nek volt ugyan hatása a lakosságra, a komoly és rendszeres té-
rítés és az azt követő egyházszervezés mégis Gellért föladata
lett. Hithirdető társaival — kik természetszerűleg elsősorban a
dunántúli bencés monostorokból kerültek ki és akik számára

272-
székhelyén, Csanádon apátságot szervezett — éveken át tanítot-
ta, keresztelte és nevelte a Tisza és a Maros mente magyarsá-
gát; a papképzés céljára megszervezte káptalani iskoláját s gon-
doskodott arról, hogy székesegyházán kívül minél több vidéki
templom is épüljön.

Az aracsi, tatai, sári apátság; Szt Zoerárd és Benedek

A már említett apátságokon kívül még több is keletkezett Szt
István uralkodása alatt. Lehet, hogy a Torontálmegyei aracsi
apátságot még maga a szent király alapította, a többit azonban
környezetének egyes tagjai építették. így a komárommegyei
Tata alapítását a király egyik nevelőjének, Deodatus sanseveri-
noi grófnak tulajdonítják, a hevesmegyei Sárét pedig Aba Sá-
muelnak, aki a király sógora és az ország nádora volt.
Ezeknek a későbbi monostoroknak a szerzetesei már éppúgy,
mint a bakonybéliek vagy a lengyel földről Trencsén vidékére
költözött remeték, Zoerard András és tanítványa, Benedek nem
annyira szavukkal, mint inkább Istennek szentelt önmegtagadó
életükkel hirdették és erősítették a magyar kereszténységet.
Közülük Zoerard András csodálatos élete gyakorolt nagy hatást
kortársaira.
Zoerard András szerzetesi ruháját úgy kapta Fülöp zoborhe-
gyi apáttól, mint Szt Benedek Romanustól. A Vág sziklás part-
ján talált egyik barlangban élte a keleti remeték önsanyargató
életét. Nagyböjti élelme — Zozimos apát 40 datolyája példájá-
ra — 40 dióból állott, éjszakai pihenését pedig valóságos kín-
szenvedéssé tette. Egy tölgyfatönkön egyenesen ülve töltötte az
éjszakát. Ülőhelye támláit úgy készítette hegyes nádszálakból,
hogy azok bármily mozdulatnál testébe fúródhattak. Fejére fa-
korongot tett, melyre úgy függesztett föl négy követ, hogy azok
fejének minden fordításánál megütötték. De nappalai is szigo-
rú böjtölésben és kemény erdei munkában teltek el. A testébe
évődött cilíciumot csak halála után találták meg rajta. Ám az
Isten szeretetéért és a mennyei dicsőségért vállalt ezen kemény,
de imádságában és elmélkedéseiben megszépült életéből nem
hiányoztak a misztikus élmények, az elragadtatások sem. Halála
után tanítványa, Benedek foglalta el barlangját s élete végéig
ő is kitartott remeteségében.

18 Szent Benedek f i a l n a k I.
273
 Az egyházszervezés: Anasztáz esztergomi érsek,
Asztrik kalocsai, Gellért csanádi, Mór pécsi püspök

A hithirdetés munkáját Magyarországon is fokozatosan kö-

vette az egyházszervezés, a hierarchia kiépítése. Ezt a munkát
is Szt István irányította, de segítői, tanácsosai ezen a téren is a
bencések voltak. Gondolhatunk itt Szt Adalbert iskolatársára,
a később szerzetessé :lett „bölcs" Radlára, akit querfurti Szt
Brúnó 1004-ben a királyi udvarban talált. De akkortájt oda ke-
rülhetett már Anasztáz apát is, akit mint esztergomi érseket az
ország főpapjának választott Szt István. Nagyobb életrajzában
olvassuk, hogy a magyar egyházat 10 püspökségre kívánta osz-
tani s azt akarta, hogy központja és irányítója — metropolis et
magistra — az esztergomi érsekség legyen. Az ország főtemplo-
mát, az esztergomi bazilikát — egy későbbi följegyzés szerint —
1006-ban szentelték föl s Szűz Mária és Szt Adalbert pártfogása
alá helyezték.
A következő évben, 1007-ben volt az a népes frankfurti zsi-
nat, melynek 37 egyházi részvevője között nemcsak a birodalom
főpapjait találjuk, hanem olasz (pľ. a trieszti, comoi, genuai)
püspököket s Magyarország érsekét, Anasztázt is. Hogy milyen
címen (a szomszédos és baráti magyar egyház feje iránt való
tiszteletből-e) kapott meghívást Anasztáz, nem tudjuk, de az bi-
zonyos, hogy a zsinaton való részvétel az ú j érsek számára sok
tanulságot jelenthetett.
Valószínű ugyanis, hogy a zsinat programján nem csupán a
bambergi püspökség létesítése szerepelt, hanem egyéb egyház-
kormányzati kérdések megbeszélése is. De a püspökség létesíté-
sének menete is mintául szolgálhatott Szt István és Anasztáz
számára. A zsinaton fölolvasott pápai iratból kiderült, hogy II.
Henrik császár 1007 tavaszán egy szűkebb körű főpapi tanács-
kozáson előadta a würzburgi püspökség területéből kihasítandó
bambergi püspökség alapítására vonatkozó tervét. A részvevők
között ott volt a német egyház feje, a mainzi érsek s az érdekelt
würzburgi püspök is. Miután a császár megfelelően kárpótolta a
püspököt, az is hozzájárult az új püspökség fölállításához. Ezek
után a császári kápolna 2 tagja ment Rómába, hogy a pápától
a határozat megerősítését, confirmatióját kérje. XVII. János egy
római zsinaton tárgyalta az ügyet s csak annak kedvező értelmű
döntése után adta ki a püspökség fölállítását elrendelő „privi-
legium"-át, de megkívánta, hogy azt a német birodalom főpap-
jai is erősítsék meg. Ebből a célból gyűlt össze a frankfurti zsi-

274-
nat 1007. november 1-én, melynek határozatát Anasztáz érsek
is aláírta.
Hasonlóképpen járt el Szt István is. Nagyobb életrajza kife-
jezetten említi, hogy a püspökségek fölállításának kérdéseit
majd közösben, majd egyenként tárgyalta meg főpapjaival s
különösen érsekével; de gondja volt az apostoli szentszék bele-
egyezésének és megerősítésének — consensus et subscriptio Ro-
manae sedis apostolicae — megszerzésére is.
Anasztáz érsek életéből még azt tudjuk, hogy a 20-as évek-
ben 6 hétig látta vendégül esztergomi udvarában a regensburgi
St Emmerám-apátság történetíróját, Arnoldot. Annak beszámo-
lójából látjuk, hogy Anasztáz érsek s bizonyára utána a többi
püspökség káptalanja is éppúgy szerzetesekből és kanonokokból
alakult meg, mint a VII. századi angol püspökségeké. így a ma-
gyar egyház első korszakát ebből a szempontból is joggal te-
kinthetjük szerzetesi, monachalis jellegűnek.
Ugyanezekben az években alakult ki a 3 dunántúli püspökség
is. A győrinek és a veszpréminek a körülményeiről semmi kö-
zelebbit sem tudunk, de a pécsiről is csak annyit, hogy az első
püspöke a francia Bonipert volt. Utódja Mór lett, aki gyermek-
korától fogva Pannonhalmán élt mint annak tanulója, szerze-
tese, majd pedig apátja. Bár Szt István már 1036-ban püspökké
szenteltette, a teljes joghatóságot bizonyára mégis csak Bonipert
halála (1042) után gyakorolta.
A Duna-Tisza közének legnagyobb részét a bács-kalocsai püs-
pökség foglalta magába. Első főpásztora a pécsváradi apát, Aszt-
rik lett. Az ő személye révén érdekes helyzet alakult ki Kalo-
csán. Érthető, hogy az ország nehezen kialakított politikai egy-
ségét Szt István egyházi vonatkozású rendelkezéssel sem akarta
veszélyeztetni, azért a magyar egyház egységes irányítását is
biztosítani akarta s azt Anasztáz személyében az esztergomi
érsekre bízta. Ezen rendelkezésével azonban nem akarta meg-
sérteni második érdemes hívét, Asztrikot sem, aki érseki pal-
liummal költözött Lengyelországból Magyarországra. Ezért kész-
ségesen hozzájárult ahhoz, hogy érseki joghatóság nélkül mint
kalocsai püspök tovább viselhesse érseki címét és palliumát.
Tény, hogy 1012-ben mint magyar érsek — Aschericus Ungaro-
rum archiepiscopus — vett részt a bambergi dóm fölszentelési
ünnepségein s a német érsekek és az aquileiai pátriárka társa-
ként végezte az oltárszentelés szertartását. Ezt a személyére
szóló kiváltságot utódai aztán igyekeztek a kalocsai egyházmegye
mindenkori főpásztora számára biztosítani s az érseki címhez az
érseki joghatóságot is megszerezni. Hogy igyekezetük sikerrel

18'
275
járt, abból látható, hogy György mint „kalocsai érsek" szerepelt
a IX. Leó pápa által végzett besançoni oltárszentelésnél és Gel-
lért touli püspök szentté avatásán 1050/51-ben.
A marosvári püspökség élére — miként már említettük —
1030-ban Gellért került. Nemcsak a hittérítés, hanem a káptalan
és az egyházmegye megszervezése is az ő föladata lett. Székes-
egyháza és egyházmegyéje védőszentjéül ugyanazt a Szt Györ-
gyöt választotta, akinek oltalma alatt velencei kolostora is ál-
lott.

A hazai kultúra külföldi forrásai és közvetítői;

Szt Gellért művei, szellemi és írói egyénisége
A bencések hithirdetői és egyházszervezői működésének tár-
gyalása után azt a szellemiséget kívánjuk ismertetni, mely a ma-
gyar monostorokban s rajtuk keresztül, a magyar egyházban
otthonra talált és idők folyamán kibontakozott.
Tudjuk, hogy Szt Wolfgang a híres reichenaui iskola növen-
déke, majd a trieri káptalani, illetőleg az einsiedelni kolostori
iskola mestere volt, aki nemcsak a saját életében, hanem a re-
gensburgi s a többi bajor apátságban is az erény és tudomány
harmonikus ápolását igyekezett kialakítani. Szt Adalbert és
társa, a Szt István udvarába került csiszolt modorú Radla együtt
töltöttek 9 évet az egykori trieri bencés történetíró, majd kievi
misszionárius, Adalbert magdeburgi érsek környezetében. Ezen
idő alatt a kor legtudósabb német mesterének, a bencés Otrik-
nak az iskolájába jártak. Anasztáz érsek az ezredforduló leg-
kiválóbb római kolostorában, a Szt Elek és Bonifác-apátságban
nevelkedett, hol nemcsak aszketikus, hanem jó irodalmi ismere-
teket is szerzett. Nyilvánvalóan ezért bíráltatta meg vele a Szt
Emmerámról szóló régi életrajzot a regensburgi Arnold, mely-
nek tartalmát helyeselte ugyan Anasztáz érsek, szerkezetével és
stílusával szemben azonban kifogásokat emelt. Bár Asztrik érsek
származását, nevelkedését és műveltségét nem ismerjük, mégis
tudjuk, hogy világlátott férfiú volt, aki Szt Adalbert püspök
kíséretében Cseh- és Magyarországon kívül nemcsak Rómába
jutott el, hanem Francia-, Német- és Lengyelországba is. Könyv-
kultúra és életismeret tekintetében egyaránt magas fokon állott
az a korveyi bencésből hildesheimi kanonokká lett Thancmar,
aki Magyarországra költözve megírta Szt István ,,Intelmei"-t és
megszerkesztette törvényét — mint azt később látni fogjuk.
A szent király munkatársai között egyik legmozgékonyabb
szellem, tudományosan legképzettebb egyén, aki irodalmilag is

276-
jelentős műveket alkotott, Szt Gellért püspök volt. Hogy egyé-
nisége és működése mily nagy hatást gyakorolt a magyar életre,
a magyar szellemiségre, az abból is látható, hogy ketten is meg-
írták élettörténetét. így tehát megérdemli, hogy szellemi és lelki
kultúrájával behatóbban foglalkozzunk.
Gellért művelt egyéniség volt, akinek agilitása gazdag iro-
dalmi alkotásban is megnyilatkozott. A XI. század végéről szár-
mazó, teljesen megbízható Kisebb Legendájában olvassuk, hogy
a hét évig tartó bakonybéli magányát jórészt intenzív irodalmi
tevékenységnek szentelte, „dictaminum exercitiis deditus" s ké-
sőbb, utazásai közben, kocsin ülve is saját műveit szokta ol-
vasgatni, revideálni. Gazdag irodalmi termeléséből azonban —
sajnos — csupán egyetlen könyve, a „Deliberatio supra hymnům
trium puerorum" maradt ránk. Itt található néhány utalás egyéb
műveire, mint a „De divino patrimonio"-ra s a Szt János első
és Szt Pálnak a zsidókhoz írt leveléről szóló fejtegetésekre s
egy közelebbről meg nem jelölt negyedik munkára is.
Ha sajnáljuk is, hogy Szt Gellért művei ennyire elvesztek,
azt mégis szerencsénknek tartjuk, hogy a ránk maradt egyetlen
munkájában is annyira megnyilatkozott a szerző egyénisége,
hogy lelki és szellemi alkatát annak alapján eléggé világosan
szemlélhetjük.
A hét szabad művészet vagy tudomány, a „septem artes libe-
rales" területén otthonosan mozgott. Azon túlmenően jól ismerte
a logikai vagy filozófiai képzés vezérfonalául használt Porphy-
rius-féle Isagógé-t, Aristotelés Kategóriáit s említette, hogy Gal-
liában jártakor tanulmányozta Platon valamelyik — valószínű-
leg a Timaios című — művét. Ezt a klasszikus bölcseletet ő em-
berinek, „philosophia mortalium"-nak mondotta. Becsülte, de
azért csupán eszköz-jellegűnek tartotta, amit a jó cél érdeké-
ben föl lehet használni. Fölfogása szerint „annyira szabad f i -
gyelmünket a halandók (az ókori pogány szerzők) olvasására
fordítanunk, amennyire szabad volt Isten népének — az Űr Szt
Mózes által közvetített parancsára — kölcsönvennie az egip-
tomiak arany és ezüst edényeit". Ezt a filozófiát — melyet egyes
dialektikusok igyekeztek népszerűsíteni — ő bizonytalannak,
„instabilis"-nek és veszedelmesnek tartotta. Ezt, a szép f o r -
mában jelentkező, magát kellető bölcseletet — szentírási képet
használva — kéjnő ajkáról csepegő mézhez hasonlította.
A „halandók bölcseletével" szembeállította az örök, az égi
bölcsességet, a „sapientia superna"-t, vagy „sapientia caeles-
tis"-t, melynek forrása a szentírás. Ismeretelmélet terén az
„illuminatiós" fölfogás hívének tartotta magát, mely szerint az

277-
Isten közvetlenül világítja meg az ember értelmét s teszi képessé
az igazságok fölismerésére. A szentírás értelmezésében egyéb-
ként a hagyományos alapon állott. Azt tartotta, hogy annak egy-
szerű, történeti magyarázata eső a lélek számára; erkölcsi tar-
talmának kifejtése jótékony harmat; belső értelmébe, titkaiba
való behatolás pedig bőséges záporként hat reá.
Tudománytörténeti szempontból az Gellért és műve jelleg-
zetessége, hogy Pseudo-Dionysios és magyarázója, Maximus
Confessor s még inkább sevillai Izidor hatása alatt állott. Az
előzőkben már többször említett Pseudo-Dionysios De caelesti
hierarchia, De divinis nominibus és De mystica theologia című
műveiben arra törekedett, hogy az új platonizmust beledolgozza
a keresztény hitrendszerbe. Igyekezetét Keleten nagy rokon-
szenvvel fogadták, s a VII. században a chrysopolisi (skutarii)
apát, Maximus Confessor (580—662) már magyarázatokat is ké-
szített hozzájuk. A nyugati egyházban Szt Gergely óta ugyan
ismételten említették Dionysios Areopagita nevét, illetőleg mű-
veit, azok latinra fordítására — amit Hilduin st denisi apát,
Johannes Scotus Eriugena s a római Anastasius végeztek —
mégis csak a IX. században került sor. Azóta váltak többé-ke-
vésbé ismertté s aquinói Szt Tamás volt az, aki Dionysios misz-
tikáját szervesen beleépítette a latin egyház teológiájába.
Gellért tán még a Bizánccal politikai és kulturális kapcsolatot
tartó Velencében gondosan tanulmányozta Dionysios és Maxi-
mus munkáit, melyek teológiája kialakítására erősen hatottak.
Gondolataikat annyira magáévá tette, hogy azokat egyéni fogal-
mazásban adta elő, szövegeiket emlékezetből idézte. Isten mi-
voltát, tulajdonságait Pseudo Dionysios nyomán hármas úton,
az állítással, a tagadással és a fokozással igyekezett megközelí-
teni, de hangsúlyozta, hogy Isten valójában az értelem számára
megfoghatatlan, a szó számára kimondhatatlan.
A misztikus teológiának ez a tanítása a bakonybéli remete
élményeivel összeszövődve jelent meg ezekben a szavakban: ,,Ha
valaki, aki Teremtőjét — valami tudatlanságtól akadályozva —
nem észleli, nem tudja fölismerni, az nézzen a magasba s az-
által tanulja meg, hogy mily nagy, mily erős, mily félelmetes
Az, Aki ezeket a semmiből alkotta . . . Ha valaki azt kutatja,
hogy miként és mennyire ragyog az Isten, az tekintsen a Napba,
melyet alkotott s abból tanulja meg, hogy mennyire ragyog Az,
Aki akkora ragyogást adott a Napnak, s így fontolja meg, hogy
mily kimondhatatlan és elviselhetetlen fényesség Ö. Végül, ha
valakit az érdekel, hogy mily nagy az Isten s azt ésszel nem
tudja fölfogni — amint hogy az teljességgel lehetetlen is —,

278-
 az szemlélje az Eget, a Földet s a terjedelmes elemeket; s ha
azokat semmiféle tehetség révén sem tudja fölmérni, akkor fon-
tolja meg mindezek, értékelésünket meghaladó Alkotójának
.mérhetetlenségét."
Gellért teológiája azonban nem korlátozódott a keleti misztika
tanításaira. Isten megismerésében gyakran alkalmazta az oko-
zatból az okra való következtetést: „Hogy senki se mondhassa,
hogy mint írástudatlan ember nem tudom, hogy ki teremtett:
grammatikául az Eget, retorikául a Földet, dialektikául a Napot,
a Holdat és a csillagokat, egyéb tudományokul egyéb dolgokat
a'dta az Isten, hogy minden teremtmény megismerhesse Terem-
tőjét." Pseudo-Dionysios eszméit igyekezett összhangba hozni a
nyugati egyházatyák fölfogásával, kik közül Szt Ágoston gya-
korolt legnagyobb hatást rá — noha műveit valószínűleg csak
közvetve ismerte. De még többet merített a tudós sevillai püs-
pök, Izidor lexikális jellegű művéből, az Etymologiarum libri
XX-ből, bár forrásai közt nem emlegette. Ám a különböző szí-
nezetű elemek szintézise nem sikerült a legszerencsésebben.
A mű tanulmányozása során világosan látható szerzője dina-
mikus lelki alkata. Bár a „Deliberatio supra hymnům triům
puerorum"-ban a Dániel próféta könyvében szereplő, a tüzes
kemencébe dobott három ifjú verses canticumának misztikus
magyarázatát kívánta adni, a nyomtatásban is közel 300 quart-
lapot kitevő mű a csupán 28 versből álló canticum első 5 versé-
nek értelmét fejtegette. Ennek során — mely a dogmatikának
jóformán minden lényegesebb kérdését: az Isten-, Krisztus-, an-
gyal-, ember-, megváltás-, kegyelemtant érintette — hatalmas
kitérések, érdekes képzettársítások vannak. A gondolatmenetek
gyakran nem logikusak; a fantázia csapongása, a „szabad asz-
szociáció" alkalmazása sokszor föltűnően látható. Nyelvezete is
erősen egyéni; szokatlan latin kifejezések mellett sok görög szót,
vagy görögös formát használt, ami a megértést nagyon gátolja.
A munka korának legjelentősebb hittudományi alkotásai közé
tartozik. Jelentőségét egyrészt eredetisége, másrészt közvetítő
szerepe biztosítja. Említettük, hogy Pseudo-Dionysios művei
mennyire érdekelték a karoling reneszánsz hittudósait. Utánuk
Gellértnél látjuk a keleti misztika erős hatását, melyet aztán a
könyvében említett, de — sajnos — közelebbről meg nem hatá-
rozott Izingrim adott tovább Nyugat felé. Azt a fölfogást, mely
szerint ő Gellért bajor barátja volt, nemcsak az valószínűsíti,
hogy Regensburg egyik püspök-apátját (930—940) is Izingrim-
nek hívták, hanem az is, hogy a könyv egyetlen középkori kéz-
iratát is a bajor freisingi káptalan levéltárában találták meg.

279-
 Francia kapcsolatok: Szt Richárd, Fleury, Chartres

Azok a személyek, kiknek szellemiségével, működésével és

hatásával tárgyalásunk eddigi során megismerkedtünk, mind
a német vagy az olasz bencés kultúra képviselői voltak. Szt
István figyelmét nem kerülte el azonban az a szellemi és lelki
élet sem, mely éppen a XI. század elejére virágzott ki a francia
kolostorokban. Ez a francia, főleg lotharingiai szellemi hatás
észrevehetőbben István uralkodásának második felében jelent-
kezett, azóta viszont annyira erősödött, hogy a század végére
tán fölénybe is került a többiekkel szemben.
Említettük Szt István Nagyobb Legendájának azt a közlését,
mely szerint a király követei és levelei révén tudomására hozta
a nyugati népeknek, hogy szívesen látja országában a keresztény
hit és műveltség terjesztőit. Ugyanott olvasható az is, hogy kö-
vetei gyakran látogatták a külföldi kolostorokat, magukkal vive
a királyi bőkezűség számtalan ajándékát. Hogy Istvánnak ily
irányú kultúrpolitikája mily eredményesnek bizonyult, azt a
következők is mutatják.
Volpianói Szt Vilmos egyik szerzetese, a dijoni Radulf Glaber
följegyezte, hogy „szinte mindnyájan, akik Itáliából és Galliából
az Űr Jézus sírjához, Jeruzsálembe törekedtek, az addig szokásos
tengeri utat elhagyták s ezen király hazáján keresztül tették ú t -
jukat. Ö ugyanis mindenki számára megbízható utat teremtett,
minden zarándokban testvért látott és fogadott, s rengeteg ado-
mányt osztott ki közöttük. Ezért a nemes és az egyszerű emberek
megszámlálhatatlan sokasága vonult Jeruzsálembe" Magyaror-
szágon keresztül.
Ezen nyugati, főleg francia zarándokok közül a mi számunkra
a legjelentősebb személy a verduni bencés apát, Szt Richárd
volt. A magyar szerzetesi, sőt az általános egyházi életre gya-
korolt hatását is Szt Wolfgangéhoz és Szt Adalbertéhoz hason-
líthatjuk. Előző fejezetünkben vázoltuk már azt a nagyszabású
reformtevékenységet, melyet 1004-től 1046-ig tartó apátsága
alatt Normandia, Flandria és Lotharingia kolostoraiban kifej-
tett. Működését nemcsak egyes lotharingiai — pl. a verduni,.
arrasi, liégei — püspökök, hanem a flandriai gróf, a normandiai
herceg és II. Henrik császár is szívesen támogatták. Képzelhető,
hogy ezek után a császár sógora, a magyar király is minő öröm-
mel fogadta az országba érkező szent életű, híres apátot.
Richárd ugyanis nemcsak reformeszméit terjesztette nagy lel-
kesedéssel és kitartással. Ugyanaz a lelkület késztette arra is,
hogy végig látogassa azokat a helyeket, melyeket az Üdvözítő

280-
szenvedésével és halálával megszentelt s szíve leghőbb vágya
teljesedett volna, ha a szentföldön halhatott volna meg. A nor-
mandiai herceg támogatásával, az angoulémei gróf s közel 1000
francia-belga zarándok társaságában 1026. október 1-én indult
zarándokútjára Richárd apát. Állítólag az volt az első jelentő-
sebb nyugati zarándoklat, mely célját Magyarországon keresz-
tül kívánta elérni. Az angoulémei bencés Aldemar — kinek
apátja ezen a zarándokúton halt meg Konstantinápoly környé-
kén — följegyezte, hogy István király tisztelettel fogadta őket
s ajándékokkal kedveskedett a vezetőknek . ..
A zarándokok a következő év márciusának elején érkeztek
Jeruzsálembe s a húsvéti ünnepek után indultak hazafelé. Űtjuk
ez alkalommal is Magyarországon át vezetett. Nem telt el ezután
10 esztendő, amikor Richárd megismételte zarándoklatát (1035).
Egyik társa, Eberwin trieri apát a Szt Simeon remetéről szóló
művében említette, hogy hazánkon át vették útjukat.
Sajnos, a följegyzések egyik alkalommal sem tértek ki a di-
namikus egyéniségű, kora oly sok egyházi és világi vezetőjé-
vel kapcsolatot tartó Richárd apát és a minden jó és nemes iránt
fogékony István király társalgásaira. Közvetett adataink mégis
maradtak fönn arról, hogy a két kiváló férfiú találkozása komoly
és tartós kapcsolat alapjává lett. Szt Gellért ugyanis említette
művében, hogy — bizonyára királya engedélyével, illetőleg
megbízásából — járt Franciaországban s ott-tartózkodása idején
olvasta Platon Timaios-át. Ugyanott említette azt is, hogy bizo-
nyos kérdésekről az előző évben már kifejtette véleményét a
,.De divino patrimonio'' című könyvecskéjében, „mely most
Richárd apátnál, Krisztus feddhetetlen és isteni oktatásban ré-
szesült szolgájánál van". De nemcsak Gellért püspök és általá-
ban a magyar udvar táplált ily kedvező véleményt Richárd apát
életszentségéről és tudományáról. Ö is a legjobb benyomásokkal
távozott Magyarországról és széles ismeretségi körében csak jó
hírét terjesztette a magyaroknak. Ezzel hozzuk kapcsolatba azt
a tényt, hogy mikor élete vége (1046) felé súlyos háborús csapás
érte hazáját, s annak következtében sok polgár hagyta el elpusz-
tult otthonát, a verduni székesegyház 24 kanonokja Magyaror-
szágra költözött s nem is tért többé vissza hazájába.
Szt Richárd hatását azonban még jelentősebb tényekben is
szemlélhetjük. Életrajzában olvassuk, hogy mikor 1008-ban az
arrasi St Vaast-apátságot újjá akarta szervezni, törekvése a szer-
zetesek részéről olyan elkeseredést váltott ki, hogy ketten me-
rényletet terveztek ellene. Az egyik már kinyújtotta kezét, hogy
lesújtson az alvó apátra, karja azonban abban a pillanatban

281-
megmerevedett. Ezen istenítélet hatására az illető természe-
tesen magába szállt és bocsánatot kért Szt Richárdtól. Ez az elő-
kelő származású és kiválóan művelt szerzetes Leduin volt, aki
aztán az apát legkészségesebb tanítványa és legkedvesebb fia
lett. Utána jó ideig Richárd környezetében, Verdunben élt,
1023-ban azonban már St Vaast apátjaként szerepelt s nevével
1041-ig lehet találkozni. Följegyezték róla, hogy újjáépítette
kolostora templomát; fölszentelését 1031-ben az a Gellért arrasi
püspök végezte, akit Leduin arra is rávett, hogy csatlakozzék
a belga, illetőleg a burgundi főpapok Treuga Dei-mozgalmához.
Ezzel a Leduinnal azonosítjuk azt a Leduin bihari püspököt,
aki 1050 körül rokonai látogatására Liègebe érkezett s aztán ba-
rátját, a namuri grófot fölkereste és értékes ereklyékkel aján-
dékozta meg. Föltevésünket nemcsak a kronológia engedi meg
s a ritka nevek egyezése ajánlja, hanem több körülmény is. így
az, hogy az arrasi apátság Lotharingia határán feküdt s az arrasi
Leduinról kifejezetten említették, hogy nemesi, előkelő szár-
mazású volt — a bihari Leduin püspök szintén Lotharingiából
származott és baráti kapcsolatban állott a namuri gróffal.
Ezek szerint, amint Richárd első arrasi apátja, Poppo II. Hen-
rik, majd II. Konrád birodalmában terjesztette mestere eszméit,
úgy hasonló szerepet vállalt utóda, Leduin apát is Magyarorszá-
gon. S most, miután értesültünk Leduin liégei látogatásáról s
tudjuk, hogy a liégei Szt Lőrinc-kolostort szintén Richárd apát
szervezte meg, könnyen megértjük, hogy az 1052. évi éhínség
idején miért éppen Magyarországra költözött Liège sok polgára.
De Szt Richárd még közvetlenebbül is hatott a magyar bencés
élet kialakítására. Valószínű ugyanis, hogy a zalamegyei Hahót
apátsága még Szt István életében vagy legalábbis a XI. század
közepén keletkezett s első lakóit a Richárd által megreformált
Fontennelleből kapta, akik természetesen egyik misekönyvüket
is magukkal hozták. Ezt abból következtetjük, hogy a Hahóti
Kódexnek nevezett misekönyvet az 1072—83. években olyan
misekönyvről másolták, melyet eredetileg Fontenelleben hasz-
náltak. Az ottani St Wandrille-apátság alapítója ugyanis Szt
Audoenus roueni püspök volt, akit ezért a kolostor atyjaként
tisztelt. S íme a Hahóti Kódexet író magyarországi bencé-
sek ugyancsak atyjuknak, „pater nosteť'-nek nevezték Szt
Audoenust.
A magyar szerzetesség francia kapcsolatait kutatva Fleuryt
sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Tudjuk ugyanis, hogy a
római Szt Elek és Bonifác-kolostor apátja, Leó pápai követként
két francia zsinatot is tartott 995-ben, hogy a reimsi érsekség

282-
 birtoklása fölött Gerbert és Arnulf között kialakult vitát végle-
gesen lezárja. Ez alkalommal ismerkedett meg Reimsben Leó
Fleury apátjával, Abbóval, aki klasszikus és egyházjogi tudo-
mánya révén a francia egyház egyik legkiválóbb vezetője volt.
A következő évben Abbó járt Rómában, hogy kolostora privilé-
giumait megerősítesse a pápával. Időközben azonban meghalt
XV. János s így Abbo dolga végezetlenül tért vissza Fleurybe.
Mikor aztán hamarosan értesült arról, hogy V. Gergely szemé-
lyében ismét lett feje az Egyháznak, néhány szerzetesét Rómába
küldte, hogy ott Leó apát közvetítésével intézzék el az ügyeket.
Abbo leveléből arról is értesülünk, hogy Leó kápolnát szándé-
kozott építeni Szt Benedek tiszteletére s erre a célra Fleury-
ből kért Szt Benedek-ereklyéket, melyek ellenértékeként ő Szt
Bonifác-ereklyéket ajánlott fel a francia kolostornak.
Leó és Abbo barátságának ez az ismerete csak gyarapszik je-
lentőségében, ha arra gondolunk, hogy Leó apát szerzetesei: Szt
Adalbert s öccse, Gaudentius és egykori udvari papja, Asztrik
csakhamar ezen események után, 996 őszén a lengyel-porosz
misszióba indulva végiglátogatták Franciaország szent helyeit
s Tours, St Denis és Glanfeuil után, — tán éppen Abbo vagy
szerzetesei invitálására — eljutottak Fleurybe is, ahol Szt Be-
nedek ereklyéi előtt hódoltak. Adalbert ugyan ezután csakhamar
vértanúságot szenvedett, Asztrik azonban egy-két év múlva
pécsváradi apát, majd hamarosan kalocsai püspök lett s mint
ilyen vezető szerepet nyert a magyar szerzetesi és egyházi élet
kialakításában.
Ám amint a Szt Richárddal kötött barátság értékes francia—
magyar kultúrkapcsolattá fejlődött, úgy Fleury hatását sem tart-
juk múló jellegűnek. Ezt látjuk abból, hogy évtizedekkel később
Szt Gellért lelki testvérének, „divinae germanitatis vir"-nek és
„divinus frater"-nek nevezte azt az Andrást, akivel tudományos,
irodalmi kapcsolatot tartott fenn, s akinek a „De divino patri-
monio" című művét megküldötte. Ez az András presbiter viszont
bizonyára azonos volt azzal az Andrással, aki Fleury szerzetese,
majd perjele lett, s aki elkészítette Abbo utódának, Gauzlin
apátnak az életrajzát és folytatta a Szt Benedek csodáiról Fleu-
ryben vezetett f öl jegyzéseket.
Gauzlin korának szintén egyik kiemelkedő alakja volt. Capet
Hugó francia király természetes fiaként született s kora ifjú-
ságától fogva Fleuryben élt, ahol kiváló aszketikus és irodalmi
műveltségben részesült. Abbo halála (1004) után testvére, Róbert
király, Fleury apátjává tette, 1013-ban pedig még a bourgesi
érsekséget is ráruházta. 1026-ban leégett kolostorát két év alatt

283-
újjáépíttette; 1029-ben két érsekkel, Odiló clunyi apáttal és sok
püspökkel együtt részt vett a Róbert király által épített új or-
léansi Szt Ányos-székesegyház fölszentelésén, melynek ünnep-
ségein az uralkodó család is megjelent. Még abban az évben
meghalt Gauzlin; kívánsága szerint apátsága Szt Benedek-temp-
lomában temették el.
Ezek alapján érthetővé válik — mint a következő fejezetben
látni fogjuk —, hogy a magyar bencések Montecassino minden
igyekezete és tiltakozása ellenére is miért, milyen hatásra fo-
gadták el Szt Benedek ereklyéinek Fleurybe való átvitelének ha-
gyományát, s miért tartották meg oly fényesen ezen translatio
ünnepét. De bizonyára a föntebbi adatok adják annak magyará-
zatát is, hogy András király 1055-ben miért éppen a francia ki-
rályok védőszentje, az orléansi Szt Ányos tiszteletére alapított
kolostort Tihanyban.
A francia—magyar kapcsolatoknak egy másik, szintén korán
kialakított láncszemét látjuk Chartresban, a XI. század első fe-
lének legfontosabb francia kultúrcentrumában. Bár az első pécsi
püspökről, Bonipertről és papjáról, Hilduinról nem tudjuk és
Chartres nagyszerű püspökéről, Fulbertről (1007—1029) sem ál-
lítjuk, hogy bencés lett volna, mégis ennek a kulturális kapcso-
latnak az érintését is föladatunknak tartjuk. Kétségtelen ugyan-
is, hogy Fulbert kora legkiválóbb tudósától, a bencés Gerberttől
nyerte tudományos, irodalmi kiképzését a reimsi iskolában. Le-
het, hogy ennek a bencés iskolázásnak a nyomait látjuk levelei-
ben, melyekben ismételten föltűnik Szt Benedek regulájának
sajátos stílusa. De föltűnő az a fiúi érzés, az a gyermeki hang
is, mely leveleiben Odilo clunyi apáttal szemben megnyilatkozik.
Ennek alapján tartjuk Fulbert püspököt s a vele láthatóan szo-
ros — valószínűleg tanítványi — kapcsolatban álló Hilduint a
bencés szellemiség hordozójának és terjesztőjének.
Fulbert ugyanis nemcsak a kért Priscianus-féle nyelvtant
küldte meg készségesen Bonipertnek, illetőleg a pécsi iskolának,
hanem ígérte azt is, hogy minden tekintetben szívesen áll szol-
gálatára. Sőt még azt is olvassuk levelében, hogy ha Bonipert
úgy kívánná és saját körülményei engednék, személyesen is
örömmel látogatná meg Magyarországot. Nemcsak Bonipert
püspöknek, hanem „a legfőbb király új és dicsőséges, örökébe
fogadott fiának, István királynak" is elküldte üdvözletét, Hil-
duint pedig — aki ezt az érintkezést személyesen lebonyolította
— saját fiának, „filius noster tuusque fidelis Hilduin"-nak ne-
vezte.

284-
 Tárgyalások a clunyi Szt Odilóval és Montecassinóval

A nyugati vallásosság középpontja s legerősebb forrása a XI.

század első felében Cluny, annak irányítója pedig Szt Odiló apát
volt. Említettük, hogy mily tekintélyt élvezett a pápák és ural-
kodók előtt s láttuk, hogy mily tisztelettel viseltetett iránta Ful-
bert püspök, aki őt a szerzetesek arkangyalának nevezte. Szt
Richárd a róla táplált érzületét a legvilágosabban akkor mutatta
ki, amikor szentföldre indulása előtt, 1026-ban Verdunbe hívta
Odilót, megismertette vele kolostorát, annak életformáját s tá-
volléte idejére reá bízta annak kormányzását.
A mondottak alapján nem lephet meg bennünket, hogy Szt
István is törekedett arra, hogy Szt Odilóval közvetlen kapcso-
latba kerüljön, hogy Cluny szellemét is meghonosítsa hazájá-
ban. Szt István és Szt Odiló érintkezésének — sajnos — szintén
csak egy-két mozzanatát ismerjük. Azt tudjuk, hogv Szt István
elküldte — bizonyára bencés — követeit Clunybe s az onnét
visszatérő követeket Szt Odiló egyik szerzetese is elkísérte a
magyar királyi udvarba, s az apát követei aztán még egyszer
jártak Esztergomban. Hogy ezeknek a tárgyalásoknak mi lett az
eredménye, hogy Cluny szellemének intézményes meghonosítása
megtörtént volna Magyarországon, hogy magyar apátságot clu-
nyi bencések népesítettek volna be, — arról nem szólnak forrá-
saink, s a clunyi apátok vizitációinak jegyzékei is hallgatnak
magyar apátságokról.
Ránk maradt levele elején Szt Odiló nagyrabecsüléséről biz-
tosította a királyt, s azt írta neki: „Hogy szívedben az isteni
vallás iránt mily túláradó az érzés, azt szinte az egész világ han-
goztatja, de főként azok tesznek róla bőséges bizonyságot, akik
az Űr sírjától hazatértek." A király követei gazdag ajándé-
kokat vittek a kolostornak s viszonzásul ereklyéket kértek az
apáttól. A követjárás tulajdonképpeni célja kifejezetten nem
szerepel Szt Odiló levelében, — azt személyes tárgyalás útján
kívánták elintézni. Az ereklyékkel kapcsolatban azt írta Odiló
apátúr, hogy ők mint fiatal apátság csupán Szt Marcellus pápa
testét őrzik. Annak egy részecskéjét s más szentek ereklyéiből
azonban készséggel küld a királynak. Szt Gergelynek a Szt Be-
nedek-életrajzában is kifejtett fölfogása nyomán Szt Odiló is
hangsúlyozta, hogy a szentek egyébként is inkább segítenek ott,
ahol csupán ereklyéiket tisztelik, mint ahol testüket őrzik.
Szt István tehát éppoly sikertelenül törekedett a korabeli szer-
zetesség legerősebb várával fölvenni, illetőleg intézményesíteni
a kapcsolatot, mint ahogyan nem valósult meg az ősmonostorból,

285-
Montecassinóról benépesítendő magyar apátság alapításának
terve sem.
Azt, hogy Szt István már uralkodása kezdetétől fogva tisztá-
ban volt Montecassino kiváltságos jogi helyzetével és erkölcsi
jelentőségével, a pannonhalmi alapítóoklevél világosan bizo-
nyítja. Szellemének, életformájának Pannónia virágos kertjébe
való átplántálására azonban — úgy látszik — csak élete vége
felé gondolt. Leo Marsicanus ugyanis azt írta a XI. század végén
készített montecassinói krónikájában, hogy a szent emlékezetű
István, Magyarország királya igen szép arany keresztet küldött
Szt Benedek egyházának s néhány szerzetest kért kolostorala-
pításra. Ám a kérés teljesítése némi halasztást szenvedett, s mire
az apátság két vezető tagja — duo ex prioribus — ebből a cél-
ból Magyarországra érkezett, Szt István meghalt, utódja pedig
öt drága plu vial ét s egyéb tárgyakat ajándékozva nekik, vissza-
küldte őket hazájukba.

A bencés iskola, liturgia, aszkézis és Mária-tisztelet

A német, olasz és francia szellemiségnek Magyarországra való
ezt a beáramlását látva, természetesnek kell vennünk, hogy a
magyar kolostori élet külföldi alapvetői a nyugati formákat és
intézményeket igyekeztek kialakítani új hazájukban is. Ennek
legfőbb eszköze természetesen a kolostori iskola volt, melynek
magyar növendékei közvetlen kapcsolatba jutottak a nyugati
keresztény szellemmel, annak szerzetesi életformájával. Ezt lát-
juk az 1000 körül Magyarországon született Szt Mór életéből,
aki az általános szerzetesi gyakorlatnak megfelelően már gyer-
mekkorában a pannonhalmi kolostorba került s mint az ottani
iskola növendéke, „puer scholasticus"-a nyerte aszketikus neve-
lését és kulturális kiképzését. Anasztáz esztergomi érsek isko-
lájáról regensburgi Arnold emlékezett meg. A bajor tudományos
és zenei élet központjának ez a tagja elmondotta, hogy a Szt
Emmerám tiszteletére írt antiphonáit és responsoriumait nem-
csak bemutatta az érseknek, hanem meg is taníttatta az eszter-
gomi, szerzetesekből és kanonokokból álló klérussal s a szent
ünnepén közösen énekelték azokat.
Korunk iskolázásáról részletes képet rajzolt ugyan Szt Gellért
nagyobb életrajzának bencés szerzője — a kép vonásainak na-
gyobb része azonban a szerző korának, a XIV. századnak a mű-
veltségi viszonyait vetítette vissza a XI. század első felébe. En-
nek ellenére mégis tényként fogadható el, hogy a kitűnően kép-
zett s a tudományokat egyéni munkásságával is buzgón ápoló

286-
 püspöknek különös gondja volt iskolája megszervezésére és kle-
rikusai nevelésére. A fantáziadús legendaíró elbeszélése szerint
már kezdetben 30 gyermeket ajánlottak föl szüleik, hogy papo-
kat neveljen belőlük. Először csak a bencés Walter foglalkozott
velük; mikor azonban számuk növekedett, segítséget kért maga
mellé a püspöktől. így került a székesfehérvári káptalan isko-
lájától Maros várra Henrik mester, aki a latin nyelvre, Walter
pedig az egyházi énekre és szertartásokra tanította a magyar
ifjúságot.
Az, hogy az olasz püspök magyar iskolájának külföldi mes-
terei s más kolostorok magisterei sem oktathattak lényegében
mást és másként, mint Nyugateurópa kolostori és káptalani is-
koláinak tanítói, az következik a vezetők idegen származásából
és műveltségéből. De következik az a használatban levő tan-
könyvek azonosságából is. A középkor barbár népeinek fiai
több, mint félévezreden át Donatus és Priscianus grammatiká-
jából s az ahhoz készített magyarázatokból tanulták meg a latin
nyelvet, sajátították el a latin műveltséget. Bonipert püspök
is azért küldte papját, Hilduint a chartresi Fulberthoz, hogy
Priscianus művének egy példányát szerezze meg tőle az akkor
szervezett pécsi iskolája számára. A pannonhalmi könyvtárnak
viszont 2 példányban is megvolt Donatus grammatikája.
A magyarországi szerzetes életformát kialakító külföldi ben-
cések azonban nemcsak szellemi, tudományos vonatkozásokban
tartották magukat a nyugati formákhoz, hanem lelki, aszketikus
téren is. Az elmondottak alapján ugyan már magában véve is
indokoltnak tarthatjuk azt a fölfogást, hogy a hithirdető bencé-
sek a X. század végére kibontakozó, lotharingiai-bajor és az
itáliai forrásokból táplálkozó új, tiszta szerzetesi vallásosságot
honosították meg Magyarországon, de Szt István Nagyobb élet-
rajza kifejezetten is hangsúlyozta, hogy milyen szépen virágoz-
tak a Regula szerint élő szerzetesi közösségek magyar monos-
torai.
Bár első apátságaink belső életére vonatkozó részletesebb egy-
korú adatok és följegyzések szinte teljesen hiányzanak, annyit
mégis mondhatunk, hogy a hithirdetés végzése mellett az isten-
tisztelet állott a napirend középpontjában. Ezt elvárta Szt Ist-
ván, amikor a monostorokról — a pannonhalmi alapító oklevél
kifejezése szerint — mint az istentiszteletre szánt helyekről,
„locis divino cultui mancipatis" rendelkezett. Az aszketikus
életben a Regula által hangsúlyozott erények: az engedelmesség,
alázatosság, hallgatagság, tisztaság álltak előtérben. Az ezred-

287-
fordulóra kibontakozó M ária-tisztelet is kezdettől fogva jelle-
mezte a magyar bencések vallási életét.
Szt Imre életrajzából látjuk, hogy a pannonhalmi bencések
éjfél után imádkozták a Matutinumot, minek befejezése után
— miként általában s így Szt Richárd arrasi bencései is — kis-
sé még folytatták pihenésüket. A buzgóbbak azonban Pannon-
halmán, akárcsak Arrasban, a templomban maradtak s egyéni
ájtatosságokat végeztek. A reggeli Prima után megtartották a
fegyelmező káptalant, melynek során bevallották fegyelmi vét-
ségeiket, hibáikat s megkapták a rájuk rótt elégtételeket. Gon-
dosan ügyeltek a silentium megtartására. Szt István sem szép
szóval, sem fenyegetéssel nem tudta rábírni Mórt az éjszakai
csend megszegésére. Ugyanőt Szt Imre herceg a kezdettől fogva
megőrzött szűztisztaságááért és önmegtagadó életéért a hétszeres
csók kitüntetésében részesítette. De alázatosságának is ragyogó
példáját adta Mór a méltatlan bánásmód szelíd, tiltakozás nél-
kül való elviselésével.
Szt Gellért kisebb életrajzában a magyar Mária-tisztelet kez-
deteit szemlélhetjük. Székesegyházának egyik oltárát Szűz Má-
ria tiszteletére szentelte. Eléje ezüstből való tömjénezőt szerel-
tetett, melynek állandó gondozására két férfit rendelt. A hajnali
Matutinum és az estéli Vesperas eléneklése után szerzeteseivel
együtt körmenetileg vonult Szűz Mária oltára elé. A szombato-
kat kórusával együtt különleges ünnepélyességgel szentelte a
szent Szűz tiszteletére. Az ő hatására alakult ki az a lelkület,
mely a magyar nemzetet a Szűz Anya családjának tartotta és
Szűz Máriát nem nevén nevezte, hanem „Nagyasszony"-nak,
Ürnőnek, ,,Domina"-nak szólította. Szt Gellért ezen gyerme-
kien őszinte és gyengéd, finom vallásosságának másik jellegze-
tessége az aszkézis szeretete volt. Kortársa, Szt Odiló apát és a
pannóniai származású Szt Márton püspök lelki rokonát szemlél-
hetjük benne. Ruhája alatt állandóan vezeklő övet hordott, lep-
rás beteget fektetett ágyába s még püspöksége idején is gondos-
kodott arról, hogy legyen egy-egy erdei remetesége, ahova időn-
ként lelki magányba vonulhat. Közben részt vett a favágók ne-
héz munkájában is. De az is alázatos lelkületére vallott, hogy ha
lobbanékony természete folytán valakit a kelleténél szigorúb-
ban büntetett, azt nemcsak belátta, s lehetőleg módosította, ha-
nem bocsánatot is kért az illetőtől. Alattvalói tudták — nem
egyszer vissza is éltek vele —, hogy az „irgalmasság Anyjá"-ra
való hivatkozással mindent elérhetnek nála.

288-
 A független egyházszervezés és államalapítás
diplomatája Asztrik apát

Szt István alakja és történeti • szerepe sok vonatkozásban em-

lékeztet Nagy Károlyéra. Ez utóbbi azzal mutatta meg szellemi
nagyságát, hogy hatalmas birodalmának egységes keresztény
kultúrát adott s népeit szoros kapcsolatba hozta a római egy-
házzal. Műve megalkotásában tudatosan támaszkodott a bencés
szerzetességre, melynek vezetői — pl. Adalhard, Alkuin — leg-
főbb tanácsadói voltak.
Szt István egyéniségének kialakulásában s műve, a magyar
keresztény királyság létrehozásában szintén nagy szerepe volt
a környezetében megfordult és ott tartózkodó kiváló bencések-
nek. Szinte szerzetesi lelkületű férfiú volt, aki — ha uralkodói
gondjai és dolgai miatt nem ért rá nappal — éjjelente imád-
kozta a zsoltárokat, elmélkedett a hit igazságain s könnyek közt
bánta meg hibáit. Az alázatosság gyakorlásaként megmosta má-
sok lábát s alamizsnát osztó éjjeli körútján még azt is békével
tűrte, hogy a civakodó koldusok a szakállát megtépdessék. Emel-
lett erőteljes uralkodói egyéniség volt, aki másoktól is elvárta,
hogy kötelességeiket teljesítsék.
Nagy Károlyhoz hasonlóan az ország urának, a nép Isten előtt
felelős vezetőjének tartotta magát. Ebben a minőségében nagy-
lelkűen gondoskodott a kolostorok fölszereléséről s a szerzetesek
ellátásáról, de aztán megkövetelte tőlük, hogy magas eszmé-
nyeiknek megfelelő életet éljenek. Önkéntelenül is Nagy Ká-
rolyra s az ő megbízottaira, a ,,missi"-re emlékezünk, amikor
életrajzában olvassuk, hogy a „szerzetesek életét és napirendjét
egyszer mások által, máskor személyesen kémlelve szorgosan el-
lenőrizte s a lanyhákat feddésével, a serényeket szeretetével"
gyámolította a jó úton való tovább haladásra. De Szt Imre élet-
történetében is megírták, hogy miként vonultak körmenetben a
pannonhalmi apát és szerzetesei a látogatásukra érkező király
és fia elé, s hogy pár nappal később miként tért vissza várat-
lanul a király s vett részt az éjszakai zsolozsmán s a reggeli
fegyelmező káptalanon.
S abban is párhuzamot láthatunk a frank és a magyar szer-
zetesség helyzete és szerepe között, hogy a legfontosabb diplo-
máciai ügyeket is ők bonyolították le uruk nevében. Amint a
karoling királyság megalapítását előkészítő tárgyalások veze-
tésére Kis Pippin St Denis apátját, Fulrádot küldötte Rómába,
úgy állította Szt István Asztrik apátot római követsége élére.
A világlátott és előkelő körökben megfordult Asztrik különös-
19 Szent Benedek f i a i n a k I. 289
 képpen alkalmasnak látszott a fontos diplomáciai föladat elvég-
zésére, amit teljes sikerrel meg is oldott. Mint Adalbert papja
s legszűkebb környezetének tagja, 994 őszén bizonyára püspöké-
vel együtt volt az esztergomi udvar vendége, honnét aztán Ró-
mába folytatták útjukat. Kétéves római tartózkodás után a rész-
ben III. Ottó császár társaságában megtett út során eljutottak
Fleurybe, Toursba, St Denisbe, ahol Szt Benedek, Szt Márton,
illetőleg Szt Dénes ereklyéit tisztelték, honnét aztán a német
kereszténység fővárosába, Mainzba, majd pedig Lengyelországba
érkeztek.
Asztrik apátnak kettős diplomáciai megbízatása volt. Először
is beszámolt a bencés II. Szilveszter pápának Szt István hitté-
rítő buzgalmáról és eredményeiről, aztán egyházi intézkedései
(az érsekség és a püspökségek szervezése, a főpapi állások betöl-
tése) jóváhagyását kérte. A pápa — mivel Asztrik előadása bi-
zonyára megegyezett más oldalról, pl. a csszári udvar részéről
nyert értesüléseivel — készséggel adta beleegyezését és megerő-
sítését, „consensum et subscriptionem Romanae sedis apostoli-
cae" Szt István rendelkezéseihez s ugyancsak írásban küldte
apostoli áldását, „benedictionis apostolicae litteris allatis" to-
vábbi működésére. így Szt István a pápai tekintély támogatásá-
val, „ex Romana auctoritate", és kora uralkodói példájára mégis
nagy önállósággal szervezhette meg magyar egyházát.
Asztrik megbízatásának másik része szintén rendkívül jelen-
tős, de nem annyira egyházi, mint inkább politikai természetű
volt. Szt István az alakulóban levő keresztény magyar állam
függetlenségének és királyi méltóságának elismerése és szim-
bólumaként királyi koronát kért II. Szilveszter pápától.
A kérés nagy horderejét láthatjuk, ha visszaemlékezünk arra,
hogy Nagy Ottó negyedszázaddal korábban mily messzemenő
terveket szőtt Magyarországgal kapcsolatban, amikor Géza kö-
veteivel megállapodott a magyar hittérítés megindítása tárgyá-
ban. A császár ezen az úton-módon Magyarországot éppúgy
függő helyzetbe kívánta juttatni a német birodalommal, mint
Lengyel- és Csehországot, mely utóbbinak a püspöke a mainzi
érsek alárendeltje, suffraganeusa lett.
III. Ottó azonban már sokkal eszményiesebben gondolkodott
császári méltóságáról, a „Renovatio imperii Romanorum"-ról,
melyben ő nem annyira reális politikai hatalmat látott, mint
inkább a kereszténység legfőbb világi tekintélyét, az uralkodók
közt való elsőbbséget, az Egyház védőjének méltóságát. A mind-
jobban kibontakozó egy házias fölfogás, a keresztény népek csa-
ládjának atyját-, a világi hatalom legfőbb forrását is Szt Péter

290-
utódjában, a pápában látta. Ezt a fölfogást igen határozott f o r -
mában fejezte ki a Szt Elek és Bonifác-apátság tagja, Canaparius
János, mikor Szt Adalbert életrajzát készítette, melyben oly me-
leg hangon emlékezete meg az ideális lelkületű fiatal császárról,
III. Ottóról is. 1000 táján írta, hogy „mivel Rómát a világ fejé-
nek s a városok úrnőjének nevezik s az is — egyedül az teszi
császárrá a királyokat; s mivel annak ölében pihen a szentek
elsőjének (princeps) teste, méltán illeti az a jog, hogy a Föld
elsőjének kijelöléséről gondoskodjék, „merítő principem terra-
rum ipsa constituere debet".
Ezen fölfogás alapján érthető, hogy Szt István is keresztény
állama függetlenségének és királyi méltóságának elismerésére a
legfőbb keresztény tekintélytől, a római pápától kért koronát.
III. Ottó, aki a Róma- és a császáreszme tekintetében azonos
fölfogást vallott II. Szilveszterrel, nem látta tekintélye csorbu-
lását és érdekei sérelmét a kérés teljesítésében, sőt azt maga is
támogatta. Asztrik apát így kapta meg ura számára a pápától
kért koronát, melynek birtokában boldogan sietett vissza hazá-
jába.
A Szilveszter pápa által küldött koronának azonban nemcsak
külpolitikai jelentősége volt. Bár Szt István már évekkel a ko-
rona megkapása előtt kezébe vette az állam vezetését s ezen a
címen nemcsak őt, hanem atyját, Gézát is nemegyszer „rex"-
nek nevezték a X. és a XI. század kül- és belföldi írói — mégis
Szt Istvánnak II. Szilveszter pápa diadémjával való megkoroná-
zását tekintették aztán a keresztény magyar királyság születés-
napjának. Szilveszter pápa koronája azóta szentté vált, s a szent
korona a független magyar állam szimbóluma és a királyi hata-
lom forrása lett. Csakhamar kialakult ugyanis az a közjogi föl-
fogás, hogy Magyarországon az államhatalom teljességét csak
az birtokolhatja, akit II. Szilveszter által Szt Istvánnak küldött
koronával királlyá koronáztak.

Thancmar a korveyi bencés, hildesheimi mesterkanonok,

Szt István „hospes"-e megírja az „Intelmek"-et
Asztrik apáton kívül más bencések is voltak, akik fontos m u n -
kát végeztek a keresztény magyar királyság megtervezésében és
fölépítésében. Közöttük annak alakja emelkedik ki legjobban,
akit Thancmar korveyi bencésnek, hildesheimi mesterkanonok-
nak, Szt István vendégének ,,hospes"-ének tartunk. Az ő életével
és működésével azért érdemes behatóbban foglalkozni, mert an-
nak során láthatjuk, hogy egyes bencések milyen jelentős sze-
19*
291
repet játszottak koruknak nemcsak vallás-erkölcsi, irodalmi-
művészi, hanem politikai-társadalmi életében is. S egyúttal azt
is szemlélhetjük, hogy a Regula eszméi miként hatottak az ural-
kodók és a népek fölfogására és életére is.
Szt István Nagyobb Legendájának szerzője 1080 körül följe-
gyezte, hogy fia, a trónörökös számára István király „atyai sze-
retete tüzétől áthatva, az erkölcsi nevelésről egy könyvecskét
állított össze, melyben őt közvetlenül és barátságosan a lelki in-
telmek szavaival szólította meg". István királvt azonban ezen
közlés ellenére sem tarthatjuk a „Libellus de institutione mo-
rům" szerzőjének, mert nem hihető, hogy ő olyan latin stiláris
készséggel és irodalmi műveltséggel rendelkezett volna, ami-
lyent ez a kitűnően megszerkesztett és nagvszerűen megírt mű
föltételez akkor, amikor a kortárs II. Konrád német császár még
a betűket sem ismerte. Vele szemben mi Thancmart tartjuk az
Intelmek valódi szerzőjének, kinek életét a következőkben is-
mertetjük.
A szász származású Thancmar 961 körül született s az akkori
szokás szerint kb. 7 éves korában került a korvevi apátság nö-
vendékei, oblátusai közé, s úgy szerezte meg szerzetesi, vallás-
erkölcsi és tudományos műveltségét. Korveyt — miként a II.,
illetőleg a III. fejezetben említettük — Nasv Károlv unokatest-
vére, Adalhard apát alapította 822-ben. Iskoláía élére az anva-
kolostor, Corbie egyik fiatal tagját, a 21 éves Szt Ansgárt állí-
totta, de irodalmi téren maga is megörökítette r>evét ,.De ordine
palatii" című könyvecskéjével, melyben Nagy Károly kormány-
rendszerét ismertette. Utódia, Warin apát a karoling reneszánsz
legkiválóbb teológusával, Paschasius Radbertus corbiei apáttal
íratott aszketikus műveket szerzetesei számára A Karoling-csa-
ládból származó 3 Bovo apát (879—948) szintén sokat tett Kor-
vey kultúrája érdekében s így az iskola eqvik híres mestere,
Widukind a X. század 60-as éveiben elkészíthette a gazdag tör-
téneti irodalomra támaszkodó nevezetes művét, .,A szászok tör-
téneté"-t. A 60-as évek végén Korveybe, a szász kultúra kö-
zéppontjába került Thancmar ily körnvezetben és ily mester
vezetése alatt saiátította el azt a széleskörű teológiai és profán
műveltséget, mellyel fölszerelve fiatalon 984 körül a hildes-
heimi káptalani iskola élére jutott.
Thancmar hüdesheimi működése elején, 985-ben történt, hogy
a püspök Adalbero palotagróf — comes palatii, nádorispán —
unokáját, az ifjú Bernwardot is fölvette klerikusai közé s külön-
leges gonddal ajánlotta Thancmar figyelmébe. Bár ez a mester-
tanítvány viszonylat nem sokáig tartott, hatása mégis egész

292-
életre szólt. Az előkelő származású s lelkileg-szellemileg egy-
aránt kiváló Bernward ugyanis pappá szentelve 987-ben a hét-
éves III. Ottó császár nevelője lett s mint ilyen 993-ban, alig 25
éves korában elnyerte a hildesheimi püspöki széket.
Székvárosába vonulva az ifjú püspök egykori mesterét vá-
lasztotta bizalmas munkatársának — az iskola vezetése mellett
Thancmar lett a könyv- és a levéltár őre, a káptalan dékánja,
s így a püspökség szellemi-tudományos életének tényleges irá-
nyítója. Bár Bernward életrajzában a szerző, Thancmar önma-
gáról alig szólt, annyit mégis mondott, hogy püspöke egész életén
át úgy ragaszkodott hozzá, mint fiú az atyjához s nem volt olyan
dolga, gondja, terve, melyről ő nem tudott volna. Ennek alap-
ján világos, hogy a Thancmar által készített Bernward-életrajzot
olvasva a szerző gondolatvilágát és tevékenységét is eléggé meg-
ismerhetjük.
Bernward püspökkorában is III. Ottó meghitt tanácsadója és
hűséges munkatársa volt. Alkalomadtán résztvett a birodalom
ügyeinek tárgyalásán és intézésén, 1001-ben a császár megbízá-
sából Ligúria vezetőivel tanácskozott, 1006-ban elkísérte II.
Henriket keleti hadjáratába. Szűkebb hazája, Szászország védel-
méről határerődítmények létesítésével gondoskodott, székvárosát
fallal vette körül. Otthon szinte naponta részt vett az igazság-
szolgáltatásban, hívei vitás ügyeinek elintézésében. A művésze-
tek terén nemcsak mint műpártoló, hanem mint alkotó művész
is kivált. A hildesheimi Szt Mihály-templom és Krisztus-oszlop,
a székesegyház bronzkapuja, a Bernward-evangeliarium felejt-
hetetlenné tették nevét a művészettörténelemben. Ezt az egyházi
és világi vonatkozásban egyaránt gazdag működését Thancmar
röviden így foglalta össze: ,,Divina ac regalia benignissime am-
ministrabat", — vallási és politikai dolgait a legkészségesebben
végezte.
A Bernward-életrajzának mégis van egy részlete, mely köz-
vetlenül is rávilágít Thancmar működésére. Ez az a vita, mely
a gandersheimi apácazárda fölött gyakorlandó joghatóság te-
kintetében támadt Willigis mainzi érsek és Bernward püspök
között, mely éveken át foglalkoztatta a legmagasabb német és
római köröket, s amely végül is Hildesheim javára dőlt el.
Mivel a fölmerült kérdést a német egyházfők 1000 őszén
Gandersheimben nem tudták elintézni, azok ajánlatára Bern-
ward személyesen fordult a szentszékhez. 1001 elején érkezett
Rómába, ahol a II. Szilveszter pápa elnöklete alatt és III. Ottó
császár jelenlétében tartott zsinat előtt ismertette ügyét. Mint
tanácsadó, aki a kérdés történeti fejlődését és egyházjogi vonat-

293-
kozásait alaposan tanulmányozta, Thancmar kísérte Rómába
püspökét. Ám a bonyodalmas ügyet ily egyszerűen nem lehe-
tett elintézni, azért a pápa egy német zsinat elé utalta azt. De
nemcsak az, hanem az augusztus 15-én Frankfurtban tartott
zsinat sem tudott az ellenfelek által elfogadható megoldást ta-
lálni. Az utóbbin a Bernwardot képviselő Eggehard püspök mel-
lett ismét Thancmar szerepelt tanácsadóként. Ezen sikertelen
tárgyalások után a pápa 1001 végére Rómába rendelte a német
egyházfőket. A betegsége miatt távolmaradó Bernward helyett
Thancmar utazott Rómába s a todii zsinaton ő ismertette püs-
pöke álláspontját s az ügy újabb fejleményeit.
Ezekből láthatjuk, hogy Thancmar nemcsak kiváló elméleti
műveltséggel, hanem gazdag tapasztalati tudással is rendelke-
zett; az iskolamester, a könyv- és levéltáros irodalmi kultúrá-
ját széleskörű élet- és emberismeret egészítette ki.
Bernward püspök 1022. november 20-án bekövetkezett halála
Thancmar életében is lényeges változást hozott. A megüresedett
püspöki székre II. Henrik Niederaltaich aszkéta apátját, Szt
Gotthárdot nevezte ki, aki december 5-én át is vette az egyház-
megye kormányzását. Az új püspök új életformát vitt magával
Hildesheimbe. Amint 1005-ben azzal kezdte a hersfeldi apátság
reformját, hogy az ott talált aranyat a szegényeknek adta, az
aranystólákat tűzbe vetette, a szerzetesekkel pedig közölte, hogy
aki az új rendhez nem akar alkalmazkodni, az szabadon távoz-
hat, mire a konvent többsége tényleg el is hagyta a monostort
— úgy valószínűleg Hildesheimben is aszkéta egyéniségének
megfelelő módon kezdte működését. Tény, hogy a Bernward
püspöksége alatt kialakult művészetpártoló és pompakedvelő
életformát Gotthárd és hívei elítélték, a székesegyház 1013-ban
történt leégését Isten büntetésének minősítették. Az ú j szellem
térfoglalásakor a réginek természetszerűleg el kellett tűnnie
Hildesheimből. Annak legjellegzetesebb képviselője pedig Bern-
ward püspök barátja és munkatársa, Thancmar volt. . .
A régóta készített Bernward-életrajzát hamarosan befejezve
ily körülmények között hagyhatta el Thancmar Hildesheimet s
indulhatott útnak 1023 elején, hogy őszülő fejjel, de töretlen
energiával új hazát keressen magának. Űtja Magyarországra ve-
zetett, mert tudta, hogy ott az ő nemzetségéből, a szászok di-
nasztiájából származó Gizella a királyné, István király pedig
kitüntető kedvességgel fogadja az Esztergomba érkező tehetsé-
ges és segíteni kész idegeneket.
A királyi família ,,hospes"-évé lett bölcs és tudós Thancmar
hamarosan megmutatta képességeit. Bizonyára egyéni eszméje

294-
volt — hisz kora fiatalságától az ifjúság nevelését tekintette hi-
vatásának —, hogy a magyar trónörökös, Imre herceg számára
olyan művet alkosson, melyből az megismerheti a reá váró föl-
adatokat. *
Ezt a műfajt, a királytükrök irodalmát különösképpen a ka-
roling-korban kedvelték. A II. fejezetben emlegetett Smaragdus
apát „Via Regia", a szintén bencés reimsi érsek, Hincmar „Pro
institutione regis Carolomanni" címen szerkesztett királytükröt
uralkodója számára. Thancmar — akinek erős írói egyénisége
Bernward életrajzában is föltűnő — nem utánozta egyik szerzőt
sem. Azok csupán vallás-erkölcsi útmutatásokat adtak uruknak,
az ő „tízparancsolať'-a viszont a magyar király összes fontos
föladatára fölhívta a figyelmet. De formai szempontból is eltért
tőlük, mert a karoling főpapok az Egyház tekintélyével szóltak
uralkodójukhoz, ő pedig a királyi atya ajkára adta intelmeit.
Amint azonban biztosra vesszük, hogy a magyar királytükör
eszméjét Thancmar vetette föl s szerkezetét és előadási módját
is ő határozta meg — éppúgy kétségtelennek tartjuk azt is, hogy
a mű egészét és részleteit is megtárgyalta Szt Istvánnal s így
annak egyéni eszméi és törekvései is alkotó részévé váltak az
Intelmeknek.

Az Intelmek tartalmi elemzése

Az Intelmek könyvecskéje terjedelemben szerény, de hatá-
sában páratlanul nagy alkotás. Századokon át a magyar alkot-
mány alapvetését, a Corpus Juris Hungarici első decretumát
tisztelték benne. Éppen ezért megérdemli, hogy részletesebben
ismertessük.
A bevezetés hangoztatta, hogy amint az emberek nemcsak ba-
rátaik vagy szolgáik, hanem fiaik számára is szoktak tanácsokat,
illetőleg parancsokat adni, úgy ő, a királyi atya sem restell
összeállítani ilyeneket fia és a királyságban majdan utódja szá-
mára, hogy azok neki és alattvalói javára váljanak. Ö viszont
elvárja fiától, hogy azokat figyelmesen hallgassa és engedelme-
sen valóáítsa meg, mert különben az Úristen büntetése vár rá,
mint ezt az Ószövetség példái bizonyítják. Ez a hang és fölfogás
teljesen megegyezik Szt Benedekével, aki reguláját így kezdte:
„Hallgasd meg, fiam, a mester parancsait és nyisd meg szíved
ajtaját, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel
teljesítsd, hogy visszatérj Ahhoz az engedelmesség munkájával,
Akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által."
Az Intelmek, vagyis a magyar uralkodói tízparancsolat elsője,

295-
hogy Imre herceg sértetlenül őrizze meg katolikus hitét. Vallása
kötelességeinek teljesítésében adjon példát alattvalóinak, hogy
azok méltán nevezzék őt kereszténynek. A katolikus tan ellen-
ségeit ne védelmezze, mert azok nem az Egyház fiai, hanem az
órdög szolgái.
Az ,,igazhitűség" után a keresztény uralkodó egyéniségének
másik lényeges vonása, hogy az Egyház védője legyen. Erre a
védelemre különösen szüksége van a még „fiatal és zsenge" ma-
gyar egyháznak, mely az őrök tunyasága és hanyagsága miatt
oly könnyen pusztulásnak indulhat. Az a pásztor, akinek a hi-
bájából a nyáj elpusztul, méltó, hogy állásából kitaszíttassék. A
„fides orthodoxa" mellett tehát a „defensio ecclesiae" is lénye-
ges kelléke az uralkodói „idoneitas"-nak.
A III. fejezet a papság, kifejezetten pedig a főpapok tiszte-
letére intette Imre herceget. Tekintse őket — lelki, egyházi
szempontból — fölötteseinek, ,,senior"-ainak, mert ők Isten nyá-
jának őrei, a szentségek létrehozói és kiszolgáltatói; de az ő
közreműködésük nélkül nem lesznek királyok, uralkodók sem.
Kívánja a „privilegium fori" tiszteletben tartását, azaz a hibázó
főpapokat megfeddheti ugyan négyszemközt, a büntető eljárás
azonban az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozik.
Ezen vallási és egyházi vonatkozású ügyek után az államigaz-
gatás és a társadalmi rend legfontosabb kérdései kerültek tár-
gyalásra. A IV. fejezet szerint az ország vezető társadalmát az
országnagyok, ispánok és lovagok teszik. Az uralkodás eredmé-
nye jórészt az ő megbízhatóságukon, erélyükön és mozgékony-
ságukon múlik, mert ők védik a gyöngéket s ők hárítják el a
külső ellenség támadásait. Ezért a király atyafiaiként és ne szol-
gák gyanánt kezelje őket. Ha harag, gőg, gyűlölködés nélkül,
békésen, szelíden és alázatosan uralkodik fölöttük s az erények
regulájával irányítja életüket, akkor azok szeretettel ragaszkod-
nak a királyi méltósághoz s biztosítják az ország rendjét és bé-
kéjét külső és belső ellenséggel szemben.
A nem vérszerinti közösségnek a családiasság erkölcsi alap-
jára való helyezését a szerző mindenekelőtt a Regulában talál-
hatta meg. Bár a király éppúgy ura országának, mint az apát
kolostorának — mégis a király számára a főemberek és a lova-
gok legyenek atyafiai (fratres et patres), mint ahogyan a szer-
zetesek is egymásnak testvérei, az apátnak pedig fiai. A test-
vériség eszméjének hangoztatása mellett mindkét műben föl-
tűnik az egyenlőség keresztény gondolata is. Mindkettő vallja,
hogy elsőbbséget csupán az alázatosság biztosít. Ilyen lelkület
mellett eléri a király, hogy országlása békességes lesz (regnum.

296-
per omnia sit pacificum), mint ahogy a kolostori családnak is
egyik legfőbb hivatása a szeretet és a béke megőrzése — pacis
caritatisque custodia.
Az V. fejezet arra utalt, hogy az ország belső békéjét az igaz-
ságosság biztosítja — a helyes államigazgatásnak ezért a jó bí-
ráskodás is fontos kelléke. A király csak hozzá méltó ügyben —
causa digna — ítélkezzék, akkor viszont őrizze meg türelmét és
járjon el igazságosan. A kevésbé jelentős ügyeket utalja át a
bírák hatáskörébe, akik saját törvényeik szerint intézik el azo-
kat.
A „causa digna" hangsúlyozásában Adalhard corbiei apát
hatása látszik, aki „De ordine palatii" c. művében részletesen le-
írta, hogy a frank udvarba kerülő egyházi ügyeket a kápolna —
természetesen pap — ispánja vizsgálta meg, a világiakat pedig
a palota ispánja. Ök állapították meg, hogy olyan ügyről van-e
szó, melynek a király elé kell kerülnie? Ám a király ebben az
esetben is csak a mindkét jogot ismerő bírái jelenlétében s azok
tanácsával mondott ítéletet.
A VII. fejezet a királyi tanács fontosságára hívta föl Imre
herceg figyelmét. Ott döntenek a trónbetöltésről, a békéről és
háborúról, ott intézik el a különféle fontos belpolitikai kérdése-
ket. Ezért nagy gonddal kell megválogatni a tanácsosokat. Öre-
gebb, vezető állásban levő bölcs férfiaktól kell tanácsot kérni,
nem pedig ostoba, fönnhéjázó emberektől. Ne tanácsokozzék a
fiatalokkal — noha teljességgel őket sem szabad kizárni a ta-
nácsból. Az ő véleményüket azonban az idősebbek megítélésé-
nek kell alávetnie.
A fiatalok szerepére vonatkozó ezen rész forrásait tekintve
mindenekelőtt a Regula III. fejezetére kell utalnunk. Szt Bene-
dek úgy rendelkezett, hogy a kolostor ügyeit az apát vigye a ta-
nácsba s ott mindenkit hallgasson meg, mert az Úristen sokszor
épp a fiataloknak adja meg a helyes meglátás kegyelmét. De a
fejezet végén már lehetőséget adott arra is, hogy bizonyos ese-
tekben „csupán az öregebbek tanácsával éljen" az apát. A ki-
rálytükröt készítő Smaragdus apát Regula-magyarázatában —
mely a XI. században a pannonhalmi könyvtárban is megvolt —
azt írta, hogy az apát az ügyeket először ugyan a közös tanácsba
viszi, de azután az öregebbek és a tisztségviselők „titkos taná-
csában" még tovább tárgyalja azokat s csak ezek után határoz.
Adalhard apát szintén részletesen foglalkozott a tanács szerepé-
vel. A palotaifjúságról azt írta, hogy őket csak szükség esetén
kell bevonni a tanácskozásokba — s ily módon kell előkészíteni

297-
őket jövendő hivatásukra, mikor ők lesznek a ,,senior"-ok és a
„eonsiliarius"-ok.
Az Intelmeknek legeredetibb és legtöbb vitára alkalmat adó
fejezete a VI. és a VIII. Ez a két fejezet ellentétes irányú, de
egymással lényeges kapcsolatban álló problémát tárgyal, Szt
István életművének kettősségéről, államférfiúi föladatának leg-
nagyobbikáról beszél. A magyarság akkortájt érkezett el élete
fordulójához: választania kellett Nyugat vallási, állami, társa-
dalmi, gazdasági berendezése és Kelet félnomád pogány élet-
módja között. Tudjuk, hogy Géza és Szt István melyik útra lé-
pett. Az új úton azonban kalauzokra, a szellemi és anyagi kul-
túra mestereire — papokra, lovagokra, kézművesekre —, egy-
szóval „hospes"-ekre, idegenből jött „vendég"-ekre volt szük-
ség. Ez a hospes-elem jelentőségénél fogva érdemes volt arra,
hogy a szerző külön fejezetben hívja föl rá a jövendő uralkodó
figyelmét. Ez történt meg a VI. fejezetben. De ezzel kapcsolat-
ban s ennek mintegy ellensúlyozásaképpen szükség volt arra a
VIII. fejezetre is, mely azt hangsúlyozta, hogy a magyarság
népi egyéniségének fönntartása érdekében tiszteletben kell tar-
tani az ősök nemes hagyományait s folytatnia kell azok nemzeti
politikáját.
A VI. fejezet az ókori Róma példájával mutatott rá az idege-
nek, a hospesek jelentőségére. Róma nagy lett, királyai pedig
dicsőségesek, mert sok idegen nemes és bölcS férfiú költözött
oda. A hospesek ugyanis különböző országok nyelvét, életmód-
ját (consuetudines), tudományát és fegyvereit — tehát szellemi
és anyagi kultúráját — viszik magukkal s így díszére válnak az
országnak és a királyi udvarnak s lelohasszák az idegenek tá-
madó kedvét. Az egynyelvű és egyerkölcsű ország gyönge és
törékeny. Ezért fogadja Imre jó lélekkel a hospeseket, hogy
azok szívesebben telepedjenek meg Magyarországon, mint más
országban.
Ezzel szemben a VIII. fejezet a királyi ősök hagyományainak
ápolására, a tiszteletre méltó szülők példájának követésére buz-
dította Imre herceget. A természettörvény azt kívánja, hogy az
atyák neveljék fiaikat, a fiúk pedig alkalmazkodjanak szüleik-
hez, engedelmeskedjenek nekik. De ezt követeli Isten törvénye
is. Éppen ezért Imre legyen készséges atyja rendelkezései fönn-
tartásában, kövesse annak igazán királyi erkölcseit. A magyar-
ság kormányzása tekintetében maradjon meg király elődjei
rendszerénél, mert a görög ember nem uralkodhatik latinok fö-
lött görög módra, sem pedig a latin görögök fölött latin módra.
Az Intelmek „királyi tízparancsolať'-ának ez a két fejezete a

298-
hospesek védelmét s az általuk képviselt nyugati kultúra ter-
jesztését éppúgy lelkére kötötte a jövendő uralkodónak, mint a
nemzeti szellem ápolását s az abból fejlődött hazai intézmények
fönntartását. S mily föltűnő, hogy ennek a látszatra oly magyar
problémának a magvát s megoldási módját is Szt Benedek re-
gulájából kölcsönözte a szerző.
A Regula LXI. fejezetében azt írta Szt Benedek, hogy ha
messze földről idegen szerzetes érkezik a kolostorba s az „hos-
pes"-ként kíván ott tartózkodni, tegyék számára azt lehetővé.
Ha aztán ez a szerzetes esetleg valamit okosan, a szeretet aláza-
tosságával kifogásolna életmódjukban vagy valami náluk isme-
retlen dologra hívná fel a figyelmet, akkor az apát bölcsen néz-
zen utána, hogy az Úristen vajon nem éppen ezért irányította-e
őt hozzájuk? S ha közben az illető egyébként is értékes szerze-
tesnek mutatkoznék, akkor necsak esetleges kérésére vegyék föl
a kolostori közösségbe, hanem maga az apát is tehet ajánlatot
neki az ott maradásra, hogy példáján a többiek művelődhesse-
nek. „Hisz minden helyen ugyanannak az Úrnak szolgálnak,
ugyanazon Királynak harcolnak." Ha célszerűnek találja az
apát, ki is tüntetheti, előkelőbb helyet jelölhet ki neki a szerze-
tesek sorrendjében.
A Regulának ez a helye Szt Benedek által nem sejtett mér-
tékben nyert alkalmazást az őt követő századok folyamán. A
bencések maguk is hívtak magukhoz ilyen „hospes"-szerzetese-
ket, pl. az angol Biscop Benedek a római énekiskola vezetőjét,
János apátot — de sokkal gyakoribb volt az az eset, amikor ők
lettek „hospes"-szerzetesekké. Hospesként mentek a VI. század
végén a római bencések Angliába; ilyenként érkezett a VIII.
század elején Germániába társaival együtt az angol Szt Bonifác;
fél század múlva a montecassinói Paulus Diaconus és a yorki
Alkuin Nagy Károly udvarában telepedett meg. Az ő nyomuk-
ba léptek azok a bencések, akik a hittérítés megindítása óta oly
szép számban jöttek Magyarországra s közéjük tartozott maga
Thancmar is.
A VIII. fejezetben megjelenő történeti gondolkodásmód szin-
tén megtalálható a Regulában. Amikor ugyanis Szt Benedek
megnyitotta a kolostor kapuját az idegen szellemi javakat hozó
szerzetesek előtt, egyúttal gondoskodott arról is, hogy ezek ne
tudják veszélyeztetni a kolostor helyi hagyományait, sajátosan
egyéni életformáját. Az idegen szerzetest ugyanis csak azzal a
föltétellel volt szabad fölvenni a közösségbe, ha az hajlandónak
mutatkozott belehelyezkedni annak életmódjába s új és egyéni
eszméivel nem akarta fölforgatni, megzavarni annak hagyomá-

299-
nyos életét. De pozitív formába is utalt a közösségi szellem meg-
őrzésére s az ősi hagyományok tiszteletére, amikor a VII. feje-
zetben fontosnak tartotta azt, „ha semmi egyebet nem tesz a
szerzetes, hanem csak azt, amire a monostor közös szabálya és
az elődök példája serkenti".
A népi hagyományok tiszteletét Szt Gergely már az Angliába
küldött első misszionáriusok lelkére kötötte, amikor figyelmez-
tette őket, hogy az angol-szászok ősi hagyományait szükség nél-
kül meg ne sértsék; a pogány szokásokat keresztény tartalommal
telítve igyekezzenek fönntartani. Tudjuk, hogy Szt Gergelynek
ez az utasítása programot jelentett a következő századok hit-
hirdetői számára és Piligrim püspök levelének tanúsága szerint
az első magyarországi hittérítők is ezzel a fölfogással kezdtek
munkájukhoz. Ezek ismerete alapján természetes, hogy állami
függetlenségét és népe egyéniségét fönntartani kívánó Szt Ist-
vánt meg tudta érteni és törekvését megfelelő irodalmi formába
tudta önteni a szász származású Thancmar.
Az Intelmek IX. és X. fejezetének tartalma lényegében meg-
egyezik a királytükrök szokásos oktatásával.
A IX. fejezet szentírási idézetek kíséretében arra figyelmez-
tette Imre herceget, hogy Salamonként a bölcsesség, az alázatos
és tiszta lelkület kegyelmét kérje az Istentől. Az ószövetségi ki-
rályok példájára imádkozzék, hogy minden vétket, tunyaságot,
gyöngeséget távoztasson el tőle az Isten, hogy az erények erejé-
vel győzedelmeskedhessék minden látható és láthatatlan ellen-
ségén. Smaragdus apát műve utolsó fejezetében szólt a ,,rex
pius" imádságos lelkületéről.
A X. fejezet azt hangsúlyozta, hogy méltó, hogy a király ékes-
kedjék az erények koronájával, hisz az erények Ura a királyok
Királya. Csak erkölcsös, erényes férfiú lehet király; a gonosz,
kegyetlen uralkodónak tyrannus a neve. Szinte esengve kérte,
de parancsolta is a királyi atya, hogy fia legyen kegyes, könyö-
rületes és türelmes; szelíd, szerény és alázatos; mást megbe-
csülő, tiszta lelkű és kigyensúlyozott a jó és bal sorsban egy-
aránt. Az erényeknek ez a koszorúja biztosítja számára a királyi
koronát a Földön és az örök királyságot az Égben.
A mű ezen tartalmi ismertetéséből látszik, hogy Szt István
és Thancmar királyeszménye egészen keresztény volt, mely tel-
jesen megfelelt a kor megnemesedett világnézetének. A király
egyénileg vallásos lélek, kinek vallásossága erényes életében
bontakozik ki. De nemcsak magán, hanem közéleti szereplésé-
ben is ugyanazok a keresztény eszmék irányítják. Az Egyház
védője gyanánt a főpapokkal együtt őrködik a katolikus vallás

300-
és hivők érdekei fölött. Népe javát szolgálja, amikor a bírásko-
dásban igazságos, az ügyek intézésében bölcs, megfontolt és
előrelátó. Az ország érdekében a külföld fejlettebb kultúráját s
népe egyéni érdekeit egyaránt hasznosítani törekszik.
A keresztény magyar királyságnak ez az elvi alapvetése any-
nyira időt állónak bizonyult, hogy a következő magyar századok
Szt István politikai testamentumaként tisztelték Thancmar mű-
vét, az Intelmek könyvecskéjét.

Első törvénykönyvünknek is ő a szerzője;

valószínűleg Pannonhalmán hal meg
Thancmar nemcsak nevelő volt egy emberöltőn át Hildesheim-
ben, aki gazdag tudása és tapasztalata tárházából könnyedén
összeállíthatta az Intelmeket, hanem kiváló jogász is, aki ezt a
képességét is gazdagon kamatoztathatta Magyarországon. Ö írta,
hogy Bernward püspöksége elején olyan egyházmegyei zsinatot
tartott, melyen saját papjain kívül a császár, három érsek és
több püspök is megjelent. Természetes, hogy a zsinatot és an-
nak határozatait előr kellett készíteni s ebből a célból tanulmá-
nyozni kellett az akkor használatban levő joggyűjteményeket,
így a Pseudo-Izidor és Benedictus Levita művét s a különböző
zsinati határozatokat is. Hogy ezt a munkát elsősorban a püs-
pöki könyv- és levéltáros (bibliothecarius et nótárius), Thancmar
végezte, az abból is látszik, hogy a később kialakult ganders-
heimi joghatósági ügynek ő volt a hildesheimi szakértője. Jogi
és történeti ismeretei alapján ő képviselte azt a német főpapok,
sőt a császár és a pápa előtt is. így érthető az 1036 körül készült
Szt Gotthárd-életrajznak az a sokat mondó közlése, hogy Thanc-
mar „gyakran és dicséretesen vett részt zsinati tárgyalásokon."
A törvénytudó iskolamester épp jókor érkezett Magyaror-
szágra. A 20-as évek közepére már nemcsak lehetővé, hanem
szükségessé is vált az új magyar jogrend írásba foglalása. Szt
Istvánnak először ugvanis meg kellett küzdenie az ősi pogány-
ságot képviselő Koppány, majd a gyula ellenállásával s csak
azután építhette ki a keresztény magyar királyság és egyház
szervezetét a vármegyék és püspökségek keretében. Művét azzal
fejezte be, hogy írásba foglaltatta az ú j magyar életforma leg-
főbb elveit és követelményeit, megszerkesztette az~első magyar
törvénykönyvet.
Amint biztosra vesszük, hogy az Intelmek eszméje Thancmar
lelkében született meg, éppúgy természetesnek tartjuk, hogy az
ú j magyar jogrend törvényes szabályozásának szükségét első-

301-
sorban Szt István érezte. Bizonyára ő bízta meg az irodalmi al-
kotásban és a jogtudományban egyaránt járatos Thancmart
megjelelő tervezet kidolgozásával. Ezt aztán Szt István és az
egyházi és világi főemberekből álló királyi tanács megtárgyalta,
módosította és kiegészítette s ezek után Thancmar végleges for-
mába öntötte.
Hogy Szt István törvénykönyvét valóban Thancmar szerkesz-
tette és szövegezte, azt az Intelmekkel és a Bernward-életrajz-
zal kapcsolatos tárgyi s még gyakoribb stiláris egyezések bizo-
nyítják. De a törvénykönyv forrásai is őreá utalnak. így az 1.
és a 2. fejezet annak a mainzi zsinatnak a határozataiból való,
melyet Hrabanus Maurus érsek tartott 847-ben és 852-ben. Ezek
határozatait természetesen magával vitte s a püspöki levéltárba
helyezte az ott jelenlevő hildesheimi püspök is — a hildesheimi
levéltár őre pedig évtizedeken át éppen Thancmar volt. A 3—5.
fejezetek a pseudo izidori gyűjteményből vett kölcsönzések,
mely művet Thancmar szintén jól ismert. A Lex Baiuvariorum
hatását valamelyik bajor egyházi vagy világi úr is közvetíthette.
A 35 fejezetből álló törvénykönyv túlnyomó része azonban any-
nyira egyéni alkotás, hogy azokra szoros értelemben vett forrást
találni nem tudunk. Ez a tény ismét csak Thancmar felé utal,
aki a Bernward-életrajzban és az Intelmekben is szokatlanul
önálló utakon haladt és egészen eredetit alkotott.
A mű előszavában — akárcsak az Intelmekben — a király a
régibb és újabb uralkodók példájára hivatkozva vallotta, hogy a
magyar népnek is szüksége van olyan rendelkezésekre, melyek
meghatározzák a tisztességes és kifogástalan élet formáját és
biztosítják annak megtartását. Az első fejezetek az egyházi rend
tiszteletét és védelmét, a többiek a keresztény életmód kialakí-
tását — a vasárnap méltó megünneplését, a böjt megtartását, a
házasélet tisztaságát —, aztán a személy- és vagyonbiztonság
megszilárdítását célozták, a rabszolgákra, katonákra és külföldi
hospesekre vonatkozó rendelkezések pedig az új társadalmi rend
követelményeit tartalmazták. Az egyes törvények szankcióját
jelentő büntetések legnagyobbrészt a magyar szokásjog írásba-
foglalását mutatják.
Mivel Thancmar legalább 60 éves volt, amikor Hildesheimből
Magyarországra költözött, valószínűleg nem sokkal élte túl mű-
vei megalkotását. Följegyezte Bernwardról, — akit példaként
állított mások elé —, hogy szerzetesként fejezte be életét. Püs-
pökének ezt a példáját annál inkább követhette Thancmar, mert
élete első részét minden bizonnyal bencésként töltötte a korveyi
apátságban. Ügy látszik, élete végén Pannonhalmára vonult

302-
vissza és ott is halt meg. Az ő pannonhalmi kapcsolatából ere-
deztetjük ugyanis a hildesheimi évkönyveknek azt a közlését,
hogy a pannonhalmi Szt Márton-szentélyt 1003-ban szentelték
föl és onnét származtatjuk a XI. századi pannonhalmi könyvtár-
nak azt a három művét (Genezis, Sedulius, Paschasius), mely
ugyanolyan sorrendben szerepelt a korveyi könyvtárban is.

A Szt István halálát követő válságos időkben

kiemelkedik Szt Gellért erkölcsi nagysága
A bencések nemcsak akkor álltak Szt István mellett, amikor
a keresztény magyar királyság jogi és ideológiai alapjait kellett
megvetni, hanem akkor is, amikor a gyakorlati föladatok meg-
valósítására került a sor. Mint az ország főpapjai — érsekek,
püspökök, apátok — ott ültek a király tanácsában. A Nagyobb
Legendában olvassuk, hogy Szt István a püspökségek szervezé-
sekor „majd közösben, majd egyesekkel folytatott tárgyaláso-
kat" s élete végén is összehíván „a püspököket és palotája Krisz-
tus nevét dicsérő főembereit", először velük tanácskozta meg a
trónutódlás fontos és nehéz kérdését. Szt Gellért Kisebb Legen-
dájának írója pedig azt jegyezte föl, hogy a király igazságossá-
gát sokszor mérsékelte püspöke kegyessége.
A szakadatlan munkában és küzdelmekben lefolyt élet leg-
súlyosabb megpróbáltatását bizonyára akkor szenvedte Szt Ist-
ván, amikor a legszebb reményekre jogosító 24 éves trónörökös
tragikus haláláról értesült. Csupán a hildesheimi évkönyvekből
tudjuk, hogy vadkanvadászat áldozata lett Imre herceg. A ke-
mény csapás alatt szinte összetört István király egyetlen re-
ménységét az égi segítségbe helyezte s halálos ágyán népét és
országát Szűz Mária különleges oltalmába ajánlotta.
A kereszténység gyönge palántájára, a magyar egyházra va-
lóban kemény idők és súlyos megpróbáltatások következtek Szt
István halála (1038) után. Ezekben az -években Gellért püspök
erkölcsi nagysága emelkedett ki a közélet szereplői közül. Szt
István unokaöccse, Orseolo Péter, majd sógora, Aba Sámuel
méltatlan utódai lettek a nagy királynak. Az elégedetlenkedők
panaszait mindkettő kegyetlen erőszakkal igyekezett elnémítani,
s eközben vészesen meggyöngült az erkölcsi törvények uralma.
S e törvények őrei, az Egyház püspökei sem mind álltak hiva-
tásuk magaslatán. így írt művében ezekről az állapotokról Szt
Gellért: „Szörnyűség! A mi látóink nem odakünn kiáltanak,
hanem magukban morognak s parancsolat és kérdezés nélkül
még pisszenni sem mernek, nehogy sértsék a királyi füleket."

303-
Ő is tanította ugyan a szentírás szavát: „Istent féljétek, a királyt
tiszteljétek" — de ő úgy látta, hogy az emberek, a vezetők is
Isten helyett „a királyt félik, aki pedig halála után csupán fé-
regnek és rothadásnak nevezhető".
Ám Gellért püspök tisztánlátása és erkölcsi bátorsága nem-
csak írásában, hanem cselekedeteiben is megnyilatkozott. Amikor
Aba Sámuel a törvénytelen uralma ellen szövetkező urakat el-
fogatta és leölette, a szent püspök éppoly határozottan szállott
szembe vele, mint a tesszalonikii vérfürdőt rendező Teodózius
császárral Szt Ambrus püspök. Akkor is azt tartotta, amit Deli-
beration a írásakor: „Akik csak azért uralkodnak, hogy király
legyen a nevük, s hogy a népet fölfalják, adót követeljenek,
magukat csodáltassák s mindent a világ kívánsága szerint való
hiú dicsőségre fordítsanak: azok nem királyok, hanem fölforga-
tók." Ezért, amikor a húsvét ünneplésére Csanádra érkezett Aba
Sámuel, Gellért püspök nem volt hajlandó fejére tenni a koro-
nát. Mikor pedig a jelenlevő püspökök közül valamelyik mégis
földíszítette a királyi méltóság jelvényével s az udvarával
együtt ünnepélyesen bevonult a székesegyházba, Gellért kemé-
nyen szembe szállt vele. A székesegyház nyilvánossága előtt
hányta szemére a gyilkosság vádját s megjövendölte gyászos bu-
kását.
Aba Sámuelt hamarosan elérte végzete. De ellenfele, a német
zsoldban álló Péter azután sem tudta magát sokáig tartani. Az
uralmával elégedetlen magyar vezetők István király vérszerinti
rokonaihoz, az Oroszországban tartózkodó Endre herceghez és
testvéreihez fordultak s őket hívták a magyar trónra. Ebben a
zavaros helyzetben próbálkozott a legyőzött, de még életben levő
magyar pogányság, hogy régi hatalmát visszaszerezze. A moz-
galom élére Vata állott, aki híveivel együtt meg akarta semmi-
síteni az idegennek tartott kereszténységet s ezért vadul pusz-
tította templomait, öldökölte papjait.
A Székesfehérvárott gyülekező királyi tanács ily körülmények
között értesült a hercegek megérkezéséről. Üdvözlésükre kül-
döttséget állított össze, melynek vezetését Gellért püspökre
bízta. A küldöttség már majdnem elérte célját, amikor Buda
közelében Vata pogány seregével találkozott. A vértanúság di-
csőségére vágyó Gellért püspöktársával, Modeszttel együtt bol-
dogan készült a halálra."Miként Szt István első vértanú, úgy Ma-
gyarország első vértanúja Gellért is üldözőiért imádkozva adta
vissza nemes lelkét Teremtőjének a később róla elnevezett Gel-
lért-hegy alján 1046. szeptember 24-én. Testét aztán Csanádra

304-
szállították és az általa alapított Szűz Mária-apátság templomá-
ban temették el.
Szt Gellért vértanú-halála újabb igazolása lett Tertullián hí-
res áhításának: „Sanguis martyrům semen Christianorum", a
mártírok véréből a kereszténység magva lesz. Szt Gellért és
társai szavukkal hintették el az evangélium magvait a magyar-
ság lelkében s vérükkel öntözték annak zsendülő palántáját. A
következő évtizedek megmutatták, hogy áldozatos működésükön
rajta volt az Isten áldása.

20 Szent Benedek fiainak I. 305

 V. FEJEZET

A ROMÁNKORI BENCÉS ÉLET

MAGYARORSZÁGON

I. Endre és III. Henrik ellentéte,

melyben Szt Hugó apát és IX. Leó személyesen közvetít
Vata keresztény- és németellenes mozgalma heves volt, de
rövid ideig tartott. Szt Gellért vértanúsága és Péter király bu-
kása után Endre kezébe került a hatalom, akit Szt István koro-
nájával királlyá koronáztak. Ezek után Endre a leghatározottab-
ban szembeszállt a pogány magyarság politikai törekvéseivel és
vallási megnyilatkozásaival. Megparancsolta, hogy mindenki Ist-
ván király törvényei szerint éljen s gyakorolja keresztény vallá-
sát. A megüresedett püspöki székeket betöltötte — bizonyára a
40-es évek vége felé került Kalocsára lotharingiai György, Bi-
harba pedig az arrasi St Vaast apátja, Leduin.
A németség politikai és egyházi befolyásának a XI. század
közepére jórészt vége lett. A magyar—német barátság II. Henrik
halálával megszűnt. Utóda, az új dinasztiát alapító II. Konrád
(1024—1039) már haddal támadt Magyarországra, a támadást
azonban Szt István erélyesen visszautasította (1030). Utána fia,
III. Henrik (1039—1056) szerette volna császárság hűbéres tar-
tományává tenni Magyarországot. Bár Péter király támogatásá-
val kudarcot vallott, Endre jól tudta, hogy a császár nem adta
föl tervét. Ezért tőle telhetőleg mindent elkövetett, hogy a h á -
borút kikerülje. Trónra jutása után azonnal tudatta a császárral,
hogy ő ártatlan hűbérese, Péter meggyilkolásában s a bűnösö-
ket meg is büntette. Kész volt évi adót és hadi járadékot is f i -
zetni. A császárt azonban így sem sikerült szándékától eltérí-
tenie, bár annak megvalósítása a közben kitört lotharingiai lá-
zadás miatt késedelmet szenvedett.
A háborút 1050 tavaszán indította meg a császár atyjának fél-
testvére, a harcias Gebhardt regensburgi püspök. Noha az ő tá-
madásait eredményesen hárította el Endre,, a következő év nya-
rán a császár személyesen indult támadásra. A király IX. Leó
segítségével igyekezett kitérni a harc elől, akiről tudta, hogy a
császár rokona és bizalmi embere, hisz az ő kezdeményezésére

306-
jutott a pápai trónra. De azt is tudta róla, hogy a kereszténység
nagy családjának igazi, gondos atyja, aki fáradságot nem saj-
nálva siet minden nemes és igaz ügy támogatására.
A pápával való kapcsolatot Endre 'minden bizonnyal György
kalocsai érsek révén vette föl, aki 1050 őszén hosszabb időt töl-
tött IX. Leó társaságában s részt vett a pápa által vezetett be-
sançoni ünnepségeken és Gellért touli püspök szentté avatásán.
Mivel ez utóbbi eseményről szóló korabeli beszámolóban az ol-
vasható, hogy György érseket a touli polgárok követsége —
civium legatio — és az apostoli áldás után való vágy vonzotta
távoli székhelyéről Toulba, melynek 1026-tól 1048-ig IX. Leó
volt a püspöke — föltehető, hogy György érseknek Toullal s
annak egykori püspökével, IX. Leó pápával éppenolyan szemé-
lyes, tán baráti kapcsolata volt, mint Halinard lyoni és Hugó
besançoni érseknek. így válik érthetővé a pápának a magyar—
német ellentétek megszüntetésére irányuló fáradozása, melynek
során 1051 nyarán arra kérte Hugó clunyi apátot, hogy igyekez-
zék békét közvetíteni a császár és a magyar király között.
Az apát ugyanis a császár legbizalmasabb környezetébe tar-
tozott. Ez abból is látható, hogy az uralkodó őt választotta arra,
hogy az 1050-ben született fia és majdani utódja, IV. Henrik
keresztapja legyen. Bár Hugó minden tőle telhetőt elkövetett,
hogy föladatát eredményesen oldja meg és személyesen is t á r -
gyalt az ellenfelekkel, amiért Endre hálás is volt iránta — vál-
lalkozása mégsem sikerült, noha Henrik győzelem nélkül volt
kénytelen visszatérni hazájába.
Mikor aztán a császár a következő évben újra haddal támadt
Magyarországra, IX. Leó — az ügyek vitelét Rómában az emlí-
tett bencés Halinard érsekre bízva — személyesen sietett a po-
zsonyi táborba. Mivel a németek hadi vállalkozása akkor sem
járt sikerrel, Bajorországban pedig belső viszályok támadtak,
III. Henrik a korábbi föltételek mellett már hajlott a békére.
Akkor viszont a német helyzetet jól ismerő Endre vonakodott
adót fizetni a császárnak, amit a pápa rossz néven is vett tőle.
így aztán IX. Leó minden fáradozása ellenére sem került sor
békekötésre. Am a császár mégis fölhagyott a további támadá-
sokkal s a magyar király és állam megőrizte függetlenségét. A
pápa Pozsonyból Regensburgba ment, ahol ünnepélyesen szentté
avatta a város egykori püspökét és a magyarok első hithirde-
tőjét, a bencés Woljgangot.
Ezen háborúk lezajlása után Endre folytatta politikai és egy-
házi szervező munkáját, amiből bennünket természetszerűleg
csak az utóbbi, ott is főleg a szerzetesi vonatkozások érdekelnek.
20'
307
 Tihany és Visegrád francia, ill. orosz vonatkozása;
Szekszárd, Kolozsmonostor, Garamszentbenedek;
Szt László franciás apátsága és montecassinói terve

Valószínű, hogy miként egykor Anasztáz pannonhalmi apát

Szt Márton püspök oltalmába ajánlotta Szt Istvánt, úgy a vál-
ságos német háborúk alatt György és Leduin francia származású
püspökök Szt Ányosra, a székvárosát, Orléanst Attilával szem-
ben megvédelmező püspökre, a frank és a francia királyok pat-
rónusára hívták föl Endre figyelmét. A tény mindenesetre az,
hogy 1055-ben Tihanyban apátságot alapított s azt a nálunk
egyébként ismeretlen Szt Ányos tiszteletére szenteltette. A le
nem győzött király -— invictus rex — azonban nemcsak háláját
kívánta kifejezni, hanem a maga és családja testi és lelki, földi
és örökkévaló boldogulását is szolgálni akarta ezzel „a saját,
felesége, fiai és leányai, élő és elhalt rokonai üdvére" végzett
alapítással. Azt akarta, hogy a szerzetesek imádsága támogassa
a család tagjainak törekvéseit s az kísérje őket a másvilágra is.
Tényleg a tihanyi apátság temploma szolgált aztán Endre és
fia, Dávid temetkezési helyéül is. Ugyanő alapította a visegrádi
Szt András-kolostort, ahova bizonyára felesége, az orosz Anasz-
tázia kedvéért keleti, bazilita szerzeteseket telepített.
Béla király — Endre öccse és utóda — hasonló célból alapí-
totta a szekszárdi és a kolozsmonostori apátságot s rövid ural-
kodása (1060—1063) után őt is saját monostorában temették el
Szekszárdon. Fiai közül Géza király (1074—1077) az erdős-he-
gyes és lakatlan Garamparton épített apátságot Szt Benedek
tiszteletére, „a maga, fiai, testvérei és szülei üdvére", melyet
aztán Garamszentbenedeknek neveztek. A templom fölszentelé-
sét 1075-ben Nehemias esztergomi érsek végezte a király és
testvére, László herceg, a főpapok és főurak jelenlétében.
Az egyházi és a szerzetesi élet kibontakozása Szt László és
utóda, Könyves Kálmán uralkodása alatt (1077—1095—1116)
vett nagy lendületet. A Szt István halála után szinte állandósult
sok belső harc és háború után az ő uralkodásuk hozta meg a
nyugodt fejlődés és megerősödés lehetőségét, melynek eredmé-
nye III. Béla (1172—96) magyar nagyhatalma lett.
A két király oly tekintélyes központi hatalmat teremtett, hogy
nemcsak az állam békéjét és biztonságát érte el, hanem az ország
területét Horvát- és Szlavonország s Dalmácia elfoglalásával
gyarapította is. A társadalom rendjének biztosítása céljából is-
mételten maguk köré gyűjtötték az ország egyházi és világi ve-
zetőit s törvényeket alkottak. Bár ezen törvények nagy része is

308-
vallás-erkölcsi vonatkozású, mégis már az esztergomi érsek ki-
zárólagosan egyházi jellegű zsinatokat is tartott. Ezeken a gyű-
léseken hozott határozatokból látható, hogy a magyar Egyház
miként tette magáévá a gregoriánus eszméket, s miként igye-
kezett azokat megvalósítani. A vallásos élet fejlesztése céljából
nagyon jelentős esemény volt aztán az 1083-ban történt hármas
szenttéavatás, minek utána Adalbert püspök-vértanún és Zoe-
rard András s Benedek remetéken kívül István királyt, Imre
herceget és Gellért püspököt is szentként tisztelték.
László király azonban bencés vonatkozásban is sokat alkotott;
ebben a tekintetben is méltó utódja lett Szt Istvánnak. Az ország
szinte minden részében ú j monostorokat létesített: az Alföldön
a mogyoródit, Felvidéken a kolosit, Tiszántúlon a szentjobbit,
Dunántúlon a bâtait.
De abban is követte Szt István példáját, hogy tudatosan ke-
reste a kapcsolatot a kiváló külföldi apátságokkal. így határozta
el, hogy monostort épít a délfranciaországi St Gilles bencései
számára. St Gilles-apátságban őrizték ugyanis a VIII. század
elején meghalt Szt Egyed ereklyéit, minek következtében a XI.
században Nyugatnak egyik leghíresebb zarándokhelye lett. A
kolostort Cluny szerette volna joghatósága alá vonni, ami VII.
Gergely alatt sikerült is. II. Orbán viszont 1091-ben megvédte
függetlenségét, minek megőrzésére II. Honórral szemben II. Ince
is törekedett. 1132-ben biztosította számára a szabad apátválasz-
tást s Cluny befolyását csak szükség esetére engedélyezte.
Miután László király és Szt Gilles apátja, Odiló tárgyalásai
eredménnyel végződtek, 1091-ben Somogyvárott megtartották az
alapítási ünnepséget, melyen László királyon kívül Odiló apát
és Teuzo pápai követ is megjelent. Az alapítólevél értelmében
Somogyvár St Gilles filiája lett; a somogyvári francia apátok
hűséget és engedelmességet fogadtak St Gilles apátjának s a
szerzetesek is, akik több, mint egy évszázadon át szinte kizárólag
franciák voltak, St Gillesnek tettek fogadalmat. Hogy Lászlónak
ez a somogyvári alapítás volt a legkedvesebb, abból is látszik,
hogy először itt temették el.
Ezenkívül a montecassinói kapcsolat fölvételére is törekedett
László király. Ugyanazon évből, 1091-ből ismerjük ugyanis azt
a levelet, mellyel Montecassino bíboros-apátjához, Oderisiushoz
fordult és szerzeteseket kért tőle egy magyar apátság benépe-
sítésére. ígérte, hogy Montecassinót St Gilleshez hasonlóan nagy
jótéteményekben fogja részesíteni. Hogy érdeklődésére minő
választ kapott, nem tudjuk, de biztosra vehetjük, hogy a Monte-
cassinóval való személyes és intézményes kapcsolat megterem-

309-
tése ez alkalommal sem sikerült, mert nincs tudomásunk arról,
hogy az ősmonostor valaha is népesített volna be apátságot Ma-
gyarországon.
Géza király fia, Álmos herceg tán még Szt László életében
alapította Dömöst és Meszest. A XII. században már csak egy
királyi monostor létesült: az Álmos fia, II. Béla által alapított
földvári.

A nemzetségek szakrális központjai

az országszerte alapított monostoraik
A XI. század folyamán fölépültek azok a királyi apátságok,
melyek — Pannonhalmával az élükön — a hazai bencés életet
irányították. Mellettük azonban már Szt István óta s még inkább
a XII. században egymás után tűntek föl azok az apátságok, me-
lyeket a királyok példájára egyes tekintélyes családok, illetőleg
gazdag nemzetségek alapítottak. A társadalmi élet ugyanis
akkor még az ősi nemzetségi szervezeten nyugodott. Az ugyan-
azon őstől származó rokon családokat magába foglaló nemzet-
ségek nemcsak társadalmi, jogi és gazdasági, hanem szakrális
egységet is képeztek. Ennek legszebb és legvilágosabb megnyi-
latkozásai éppen az általuk épített monostorok voltak. A nem-
zetségek közös vagyonából létesített és megadományozott apát-
ságoknak ők lettek a kegyurai és védelmezői; a monostorok
templomai viszont a nemzetségek szent helyeivé váltak. Ott
imádkoztak érettük a szerzetesek s ott temették el halottaikat.
Az előző fejezetben említett magánalapítású apátságok után
a XI. század közepén létesült Százdmonostor, Zselizszentjakab
s bizonyára Kaplyonmonostor is. Az elsőt Tisza-menti szállás-
birtokán az az Aba-nemzetség építtette, melynek később a kom-
polti, széplaki, priigyi s esetleg a kávai apátság is köszönhette
létét. A nemzetség legnevezetesebb tagjának, Aba Sámuel ki-
rálynak a sírját az általa alapított sári apátság bencései őrizték.
Zselizszentjakabot 1061-ben a Győr-nemzetséghez tartozó Atha
vagy Ottho somogyi ispán létesítette Krisztus dicséretére és
dicsőségére, Szűz Mária, Szt Jakab s minden szentek tisztele-
tére és saját lelke üdvére. Apátságával az istentisztelet, a szer-
zetesi intézmény és a lakosság érdekeit kívánta szolgálni. Ugyan-
ez a nemzetség alapította aztán Lébényt is.
A nemzetségi monostorok zöme a XII. században, annak is in-
kább az első felében keletkezett. A tehetősebb családok és nem-
zetségek szinte versenyeztek egymással a monostoralapításban.
Dunántúlon a Hahót-nemzetség a már említett hahótin kívül a

310-
viurakeresztúri apátságot építtette. 1117-ben Ogiuz azt íratta
oklevelébe, hogy „atyja lelke üdvére, saját bűnei váltságáért,
az összes hívek lelke javára Szűz Mária tiszteletére" alapította
Almádi monostorát. Hasonló lelkület nyilatkozott meg akkor is,
amikor a Koppány-nemzetség, Koppány monostort, Walfer ispán
1150 után Küszint, a Csák-nemzetség Vérteskeresztúrt, Tamás
nádor 1185 körül Ercsit építtette. Attól délre a Duna mentén
Madocsát a Bikács-nemzetség. Mágócsot a Szente-Mágócs nem-
zetség, Csatárt 1140 táján Márton ispán, Kapornakot a Kadar-
nemzetséghez tartozó György, Babocsát és Garábot a Tibold-
nemzetség, a siklósi Szt Trinitást a Kán-nemzetség létesítette.
Minden bizonnyal a XII. században keletkezett Ják, Dömölk,
Jást, Iván, Zebegény, Szt Péter és Osztromindszent apátsága s a
baranyamegyei Szt László-perjelség is.
A Dráva—Száva közének magyarlakta keleti felén szintén
több bencés monostor alakult. így az említett Garábon kívül
Dombon, Kőn (Bán-monostor), Szt Gergelyen, Nagyolaszin, Val-
kón (Berzéte-monostor), Bélán és Rudinán.
A Duna—Tisza közén mint kétségtelenül bencés apátságot
alig ismerünk. A Maros mentén viszont ismét számos bencés
települést találunk ebben az időben — így Szőreg, Ittebő, Bi-
szere, Bulcs, Eperjes, a Fehér Körösnél Gyula és Pankota apát-
ságát; de a Csanád vezér által 1030 körül a baziliták számára
épített oroszlánosi monostorba is — inkább korszakunk végére
— bencések költöztek.
Tiszántúlon a Torna j-nemzetség abádi ága által létesített To-
maj, aztán Ohat, Szt János, a Kalán-Kölcse nemzetséghez tar-
tozó Ellősmonostora és Czégény, továbbá Dabolcz, Ákos, Gyerő-
monostora és Almásmonostora voltak a bencések otthonai.
Felvidéken szintén sok apátságot szerveztek a különböző nem-
zetségek. Trencsénben a Vág mellett a Jakab nyitrai püspök
által 1224-ben alapított Szkalka, ahol korábban Szt Zoerard
András és Benedek élt remete életet, a Zoborhegy közelében a
Ludány-nemzetség által létesített Ludány, a Garam mentén Le-
kér, attól keletre Tereske, onnét északra Szt László sógora,
Lampert herceg által 1130 körül alapított Bozók, Heves megyé-
ben Pásztó, Gömörben Jánosi, Borsodban a Miskolcz-nemzetség
által épített Tapolca, aztán az Örösúr nemzetségéhez tartozó
Kács és Boldva, Abaúj megyében Péteri, Zemplénben Szerencs
volt monostoros hely, mely utóbbit a Bogát-Radvány nemzetség
léteoítette.
Több, mint 80 olyan apátságot ismerünk tehát hazánkban,
melynek létezését kétségtelenül lehet igazolni. De bizonyára

311-
tekintélyes volt azoknak a száma is, melyek bencés jellege a szá-
zadok távolában elhomályosult, vagy amelyek nyomtalanul el-
tűntek. Gondolnunk kell ugyanis a tatár- és törökpusztításra, a
gyakori belső harcokra és tűzvészekre, melyek sok oklevelet
semmisítettek meg. De emlékeznünk kell arra is, hogy valójá-
ban III. Béla koráig, tehát majdnem a XII. század végéig tartott
nálunk az ,,írásnélküliség" ideje, amikor a legtöbb jogi és bir-
tokügyletről, így monostoralapításról sem állítottak ki okleve-
let. S ezen oklevélnélküli kisebb monostorok közül bizonyára
nem egy tartozott azon 40 apátság közé, mely a tatárpusztítás-
nak esett áldozatul (1241—1242) s később sem kelt életre. Ezért
biztosra vehetjük, hogy korszakunk végén, a XIII. század első
felében több, mint 100 bencés apátság állott a szoros értelem-
ben vett Magyarországon.

A konventek tagjai; az oblátusok és a konverzusok létszáma,

társadalmi és nemzetiségi eredete
Monostoraink népességére vonatkozóan — sajnos — szinte
teljesen hiányoznak az adatok. A XI. század 80-as éveiben tar-
tott esztergomi zsinat elvként állította föl és megkívánta az apá-
toktól, hogy minden kétekényi — kb. 240 régi kis magyar, 130
katasztrális hold — földbirtok után egy-egy szerzetest tartsa-
nak. Az 1055-ben húszekényi birtokkal alapított tihanyi apátság-
nak tehát 10 szerzetese lehetett. Ilyen számokra gondolhatott
Szt Gellért Nagyobb Legendájának szerzője is, amikor azt írta,
hogy Pannonhalma 4, Pécsvárad, Bakonybél, (Zobor) és Zala-
vár pedig 2—2 bencést bocsátott Gellért püspök rendelkezésére
s így az is az általa alapított apátság 10—12 szerzetesével kezdte
meg 1030-ban a tiszavidéki magyarság térítését. Pannonhalma
nyilvánvalóan már akkor is kivált még a királyi monostorok
között is.
A XII. század folyamán azonban mind az apátságok, mind pe-
dig a bennük élő bencések száma gyarapodott. Ezt látjuk abból,
hogy a XII. század közepén Bánmonostort 30 személy számára
tervezték, a szintén magánalapítású Lébényben az egyik ügy-
letnél csupán tanúként szerepelt 10 szerzetes 1219-ben, a bisze-
rei apátnak pedig 1235-ben 32 szerzetese volt. Mint maximális
létszámot tekinthetjük a pannonhalmit, mely a monostor virág-
zása idején, a XIII. század első felében kb. 40 szerzetes rendtagot
jelentett. De ehhez a számhoz még hozzá kell vennünk a növen-
dékeket és a laikus testvéreket, akik jogi tekintetben nem vol-
tak a konvent tagjai.

312-
 A szerzetesi közösségek társadalmi és nemzetiségi összetéte-
léről szintén hiányoznak a részletesebb adatok. Bár a szentírás
hangoztatta, hogy Isten előtt nincs különbség szabad és rab-
szolga, görög és barbár között és Szt Benedek is fölvette a római
szenátorok fiai mellé a műveletlen gót ifjút is szezetesi közös-
ségébe — a középkor társadalmi berendezkedése alapján az első
esztergomi zsinat mégis tiltotta, hogy függő helyzetben levő
egyén vagy rabszolga ura engedélye nélkül egyházi pályára lép-
jen, mert ezáltal kikerült volna annak joghatósága alól. A mon-
dottak alapján világos, hogy csak szabad állapotú szülők adhat-
ták gyermekeiket monostorba, hogy ott szerzetessé neveljék
őket, s fölnőtt korában is csak szabad ember léphetett szer-
zetbe.
Bár nálunk ismeretlen volt a fő- vagy köznemesi konventek
(adelige, hochadelige Klöster) intézménye, a mi konventjeinkben
is gyakran találkozunk előkelő származású tagokkal. így a lé-
bényi bencéssé lett Bekéről tudjuk, hogy rabszolgáját 1219-ben
fölszabadította, a P. kezdőbetűs pannonhalmi szerzetes pedig
azelőtt megyei ispán volt és 1234-ben monostorának adomá-
nyozta egyik szolgáját. Szili János özvegye a XIII. században
szintén jelentős adományban részesítette a csatári apátságot,
melynek fia, Theodor is tagja volt. Azt, hogy Dávid apát milyen
jómódú és előkelő családból származott, abból látjuk, hogy test-
vére, Henrik és sógornője, Színes — aki az ország vezetőit ro-
konainak és barátainak mondotta — Pannonhalmára hagyták
Kutas nevű háromekényi birtokukat, szőlőjüket s több mint 30
szolgájukat. Az ilyen szerzetesek, különösen az alapító nemzet-
ségek tagjai legtöbbször apátok lettek, mint ezt a Szt Jobb-mo-
nostor alapítójaként említett Mercurius esetében is látjuk. Az
1158-ban II. Géza előtt megjelent Péter pécsváradi apát Thuross
ispán fia volt.
Már az előző fejezetekben is láttuk, hogy azok, akik fölnőtt
korukban kerültek monostorba, ott mint „conversus"-ok szere-
peltek. Mivel — kivéve azokat, akik már mint klerikusok léptek
a szerzetbe — írni-olvasni nem tanultak s latinul sem tudtak,
általában külső tagokként „laicus"-okként kezelték őket. Az elő-
kelőbb származású ,,conversus"-ok azonban mégis tagjai lettek
a konventnek. így bár a föntebb említett Beke mint családos
ember lépett monostorba, a lébényi bencések mégis „confrater"-
nek tekintették s az egykori ispán, P. is teljes jogú „monachus"
lett Pannonhalmán, noha papi rendet vagy műveltséget bizo-
nyára már egyikük sem szerzett. Hogy az a Wikozlaus, aki föl-
szentelt papként lépett a szkalkai monostorba a XIII. század ele-

313-
 jén, „monachus" lett, természetes. Az oklevelekben gyakran sze-
replő „monachi et conversi" kifejezés tehát a monostori tár-
sadalom két osztályát jelölte. A „monachi" gyermekkorukban
kerültek monostorba, ahol latint és teológiát tanultak s aztán
az istentiszteletet végezték. A „conversi" fölnőtt korukban „tér-
tek meg", lettek szerzetesek, akik aztán iskolás műveltség hiá-
-nyában főleg fizikai munkával, illetőleg annak irányításával
foglalkoztak.
A bencések nemzetiségi megoszlása tekintetében úgy látjuk,
hogy tekintélyes számban voltak idegen származású, külföldről
jött szerzeteseink. Ezt elsősorban — miként később részletesen
fogjuk ismertetni — liturgiánk franciás színezetéből következ-
tetjük. Bizonyosra vehetjük ugyanis, hogy a francia liturgikus
műveket francia és belga bencések hozták magukkal, mikor
Magyarországra költöztek. A legjelentősebb francia telep So-
mogyvár volt, ahova — mint a francia St Gilles apátság filiájába
— a XIII. század elejéig „csupán franciákat szoktak fölvenni",
1204-ben Imre király ugyan egykori nevelőjére, Bernát perugiai
származású bencésre, majd spalatói érsekre akarta bízni az apát-
ság vezetését, de szándékát III. Ince pápa ellenzése folytán nem
tudta megvalósítani. A XI. század vége felé szereplő „latin"
Vilmos szekszárdi apátot szintén franciának tekinthetjük, a szá-
zad 90-es éveiben szervezett zágrábi püspökség első vezetője
pedig a Duh nevű — tán hahóti — cseh bencés lett. A francia
mellett azonban nem feledkezhetünk meg a német szerzetesség-
ről sem, melyet bizonyára nem csupán a hersfeldi apátból mag-
deburgi érsekké, majd győri püspökké lett Hartvik képviselt.

A magyar bencések erkölcsi eszményeinek forrásai

a Regula, lelki könyvek, szentek legendái és ereklyéi
Miután a föntebbiekben láttuk, hogy Szt Benedek fiai több,
mint 100 monostorukkal miként helyezkedtek el az ország min-
den részében — a következőkben azt igyekszünk vázolni, hogy
minő élet folyt ezekben az apátságokban.
Tudjuk, hogy Szt Benedek a szerzetesi élet célját és tartalmát
az Istenkeresésben és az Istenszolgálatban határozta meg. A je-
lentkezőt csak akkor vették föl az „Űr szolgálatának iskolájá"-
ba, ha megállapították, hogy az „valóban az Istent keresi". Ez
természetesen a magyar monostorokban sem lehetett másként.
Az Istenkeresés és az Istenszolgálat módját tartalmazó bencés
életformák legfőbb forrása és szabályozója nálunk is Szt Be-
nedek rendszabálya volt. Világosan látható ez a XI. század vé-

314-
géről ránk maradt somogyvári fogadalmi szövegből, melyet bi-
zonyára többi apátságaink is használtak: „ É n . . . testvér, Isten
és az Ö szentjei előtt ezen szent. . . ről nevezett monostorban . . .
apátúr jelenlétében Szt Benedek regulája szerint állandóságot,
tökéletességre való törekvést és engedelmességet ígérek." Ezért
követelte az akkortájt tartott első esztergomi zsinat, hogy „az
összes szerzetesek tudják és értsék Szt Benedek reguláját".
Nyilvánvaló, hogy a bencés élet eszmei alapjait — a szentírás
után — Szt Benedek regulája vetette meg. Rajta kívül azonban
voltak egyéb müvek is, melyek színezték a bencések világnéze-
tét, mélyítették és tágították lelki kultúráját. Erre vonatkozólag
főleg a Szt László uralkodása alatt készült pannonhalmi könyv-
tárjegyzék szolgáltat értékes adatokat.
A leltár 80 kódexet sorol föl, mely természetszerűleg sokkal
több, tán 200 művet is tartalmazott. A könyvek jórésze — me-
lyeket a szerzetesek napi használatára szántak — a templom déli
falába, a Porta Speciosa mellett beépített faliszekrényben, annak
polcain állott.
Ezek között a művek között a két példányban meglevő Regula
mellett ott találjuk annak valamilyen kommentárját „unus su-
per regulám" jelzéssel. Tudjuk, hogy a Regulának akkor már
legalább 3 magyarázata volt. Az első a VIII. században készült
s azt a legújabb korig Paulus Diaconus munkájának tartották;
a másodikat Smaragdus, St Mihiel apátja, a harmadikat a bres-
ciai apát, Hildemar szerkesztette a IX. században. Mi úgy véljük,
hogy a mi regula-magyarázatunk Smaragdusé volt, aki azt mes-
tere, anianei Szt Benedek szellemében készítette s így a IX.
századi reformmozgalom terjesztője volt. Erre enged következ-
tetni az a körülmény, hogy a XII. század közepén — minden
bizonnyal Pannonhalmán — írt Szt Imre-legenda egy részlete
is az anianei Szt Benedektől származó „Codex regularum" című
műhöz csatolt „Exhortatio ad sponsam Christi"-ből való.
Nursiai Szt Benedek az átélt, a misztikus vallásosságot igye-
kezett kialakítani szerzetesei lelkében s ebből a célból ismételten
ajánlotta Cassianus műve, a „Collationes patrum" tanulmányo-
zását, melyet ő is bőven kiaknázott regulája készítésekor.
Ugyanennek a vallásos lelkületnek a kialakításán dolgozott Szt
Gergely, különösen a „Moralia in Job" című művében, mely
egyébként szinte teljes erkölcstant is jelentett. Az aquitaniai
Prospemek tulajdonított, de valójában Julianus Pomeriustól
származó „De activa et contemplativa vita" c. munka a tevékeny
és a szemlélődő élet értelmét és módját, a bencés jeligévé vált
„imádkozz és dolgozz" elvének megvalósítását fejtegette. Hogy

315-
 Paschasius Radbertusnak, a Karoling-reneszánsz legkiválóbb
teológusának melyik műve volt meg a pannonhalmi könyvtár-
ban, biztosan nem tudjuk. Abból a körülményből azonban, hogy
az minden bizonnyal Korveyből származott hozzánk, a „Hit, re-
mény, szeretet" erényeit tárgyaló munkájára gondolhatunk.
Ezeket az aszketikus jellegű fejtegetéseket ugyanis a korveyi
apát kérésére, a korveyi szerzetesek és növendékek számára ké-
szítette Corbie apátja. Paschasius Radbertus.
Ehhez hasonló esettel találkozunk Pannonhalmán a XII. szá-
zad közepén. Cerbanus — egyébként ismeretlen szerzetes —
gyakran megfordult ott és Dávid apát mindig nagy szeretettel
látta vendégül. Azért, hogy háláját kimutassa, „De caritate" cí-
men latin fordítást készített a VII. századi keleti misztikus teo-
lógia kiválóságának, — az előző fejezetben Szt Gellérttel kap-
csolatban már említett — Szt Maximusnak egyik görög művé-
ből, melyet a pásztói apátságban talált s fordításban megküldte
Pannonhalmára. Munkáját nem annyira a tanulásra már nem
szoruló apátnak szánta — írta ajánló soraiban —, hanem azért
küldte, hogy általa az Űr a növendékeket gyarapítsa az erények-
ben, az ő bűnei terhén pedig könnyítsen az apát imádságára.
Ezeket az elméleti tanításokat és utasításokat igen szépen
szemléltették megfelelő példákkal azok a legendák, melyek egy-
egy szent aszkéta vagy hitvalló Isten felé fordult életét és annak
megdicsőítését mondták el. Pannonhalmán — s minden bizony-
nyal másutt is — már a XI. században olvasták a rendalapító
Szt Benedek által is annyira tisztelt és a hagyomány szerint a
Pannonhalma közelében fekvő „Sabaria Sicca"-ban született
Szt Márton élettörténetét. Természetesen megvolt a Szt Ger-
gely által „sokak épülésére" készített Szt Benedek-életrajz is.
A XI. század vége óta szintén több írónknál nyomát találjuk a
regensburgi Othlo kitűnő Szt Bonifác-legendájának, ami annak
elterjedtségét bizonyítja. Hasonlóképpen mély hatást válthatott
ki a Magyarországon is megfordult s azért különlegesen tisztelt
Szt Adalbert élettörténete is.
A szentek életrajzai mellett megemlítjük még azok ereklyéit
is, mert az ereklyék nemcsak az illetők tiszteletére, közbenjárá-
suk kérésére, hanem példáik követésére is buzdították a hívőket.
A magyar bencések vallásossága, világnézete ebben a tekintetben
is megegyezett a nyugatiak fölfogásával — követte azok kriti-
kátlan túlzásait is.
Világosan látható ez azokból a följegyzésekből, melyek Csatár
és a Pannonhalmához tartozó Deáki ereklyéire vonatkoznak.
Azok szerint a XII. század közepén alapított csatári apátság

316-
templomában a Szentkereszt, az Űr Jézus sírja, Szűz Mária, Szt
Mihály arkangyal, Keresztelő Szt János, aztán Szt Péter, János,
Jakab apostolok, Szt István, Kozma és Dámján, Vince, György,
Ágota és Margit vértanúk, végül Szt Márton püspök, Szt István
király, Szt Imre herceg és Mindenszentek ereklyéit tisztelték.
Az 1228-ban fölszentelt kis deáki bazilikában — a Pray Kódex-
ben olvasható bejegyzés szerint — a Szentkereszt, Szűz Mária,
Szt Péter és János apostolok, Szt Lőrinc,' György, Gellért és
Margit vértanúk, Szt Márton, Gallus, és Imre hitvallók ereklyéit
őrizték. A föntebbi fölsorolásban szereplő egyes megjelölések
(pl. Szt Mihály arkangyal, Mindenszentek) arra engednek kö-
vetkeztetni, hogy az ereklye fogalmát nem mindig vették szigo-
rúan tárgyi értelemben.
A bencés monostor, „az Úr szolgálatának iskolája" Szt Bene-
dek elgondolása szerint olyan, „műhely" volt, melyben „a lelki
élet művészetének eszközei"-vel ki kellett alakítani azt az ú j
embert,, aki „szárnyaló szívvel s a szeretet kimondhatatlan
édességével fut Isten parancsainak az útján" élete végéig. Erre
a föladatra, erkölcsei tökéletesítésére fogadalma kifejezetten
kötelezte a szerzetest.

A magyar szentek legendái a bencés aszkézis tükrei;

a törvények és oklevelek kontroli-szerepe.
A bűn, bűntudat és bűnhődés
Hogy az erkölcsi tökéletesedésnek Szt Benedek által megha-
tározott útja-módja, a sajátosan bencés aszketika, mily tudatos
volt a kor magyar bencéseinek lelkében, azt legvilágosabban az
általuk készített legendákból láthatjuk. Bár hőseik — Zoerard
András, István, Imre, Gellért, László — nagyobbrészt az előző
korszakban szerepeltek, maguk a legendák a mi korunkban ke-
letkeztek. Ezért s mivel azok nemcsak az illető szentek életét,
erényeit és csodáit tartalmazták, hanem bencés íróik eszményeit,
törekvéseit is — méltán tekinthetjük azokat a bencés aszketika
tükreinek.
Szt István király — Szt Benedek tanítása nyomán — gyakran
könnyek közt imádkozott. Terveit, szándékait Isten akaratára
bízta, mert jól tudta, hogy anélkül semmit sem érhet el. A sze-
gényekben magát Krisztust fogadta és ölelte magához, vándort
és idegent vigasztalás nélkül nem engedett el magától. Mint né-
pének pásztora készséggel vállalta érte, sőt helyette is a szen-
vedést. Tudatában volt annak, hogy hivatása betöltéséért szi-
gorú számadással tartozik Istennek.

317-
 Szt László király alakja sok tekintetben Szt Benedek esz-
ményi apátjának a vonásait mutatja. Legfőbb törekvése arra irá-
nyult, hogy Krisztusnak szolgáljon s népének jó példát mutas-
son. A böjtölésben és imádságban fáradhatatlan volt. A magyar-
ságnak nem parancsolója, hanem támogatója igyekezett lenni,
a királyságot inkább kötelességnek, mint méltóságnak tartotta.
Alattvalóiban nem félelmet akart gerjeszteni maga iránt, hanem
szeretetet.
A Szt Imre-legenda hőse inkább önmegtagadó szerzetesnek,
mint trónörökösnek látszik. Éjszaka is énekelte a zsoltárokat,
szűzi tisztaságát nemcsak ifjúságában, hanem még házaséletében
is megőrizte. Ugyanezt az erényt jutalmazta meg hétszeres csók-
jával Imre herceg a hozzá hasonló lelkületű Mór pannonhalmi
szerzetesben, aki az alázatosság és a silentium (hallgatás) erényét
is hősies fokban gyakorolta. Krisztus szerelméért vállalt szüzes-
ség erényét a már említett „Exhortatio ad sponsam Christi"
szavaival magasztalta a szerző.
Ugyanez a mélyen vallásos lelkület nyilatkozik meg Mór saját
írásában is, melyet élete vége felé mint pécsi püspök állított
össze. Szt Zoerard András életrajzában az aszkézis hősét dicsőí-
tette, aki kemény önmegtagadásával megtörte ösztönei erejét s
lelke szinte akadály nélkül szárnyalt az Isten felé. ,,Ó András,
a szent férfiú, jutalma, amit a boldog örökélet, a százszorosan
ékesített korona jelent számára az Égben, amiért a Földön oly
drága árat fizetett! Ó, az Isten dicsősítésének az a halhatatlan
formája mily értékessé teszi az ígéret mennyországát! Sem az
étel, sem a pihenés hitvány édessége nem tudta megfosztani az
örökélettől s a gonosz lélek nem talált módot megejtésére."
A Regula, a különféle lelki könyvek s a szentek életrajzai
megmutatták az eszményt, melynek megvalósítására törekedniök
kellett a bencéseknek. Az eszmény és a valóság azonban akkor
sem volt azonos fogalom. A középkor emberei nemegyszer —
miként Szt István Nagyobb Legendája a pogány magyarokról
mondotta — nyersek, bárdolatlanok voltak, kiket gyakran önző
ösztöneik irányítottak. A féktelen, a szilaj természetet csak ki-
tartó, kemény aszkézissel lehetett megszelídíteni, a keresztény
erkölcs igájába hajlítani. Ennek útját-módját világosan mutatják
Szt István, Szt László és Könyves Kálmán törvényei, melyek
szigorú büntetéssel sújtották a személy és a magántulajdon el-
len vétőket, a hatalmaskodókat és paráznákat. S amikor azt
látjuk, hogy a XI. század végéig világi papságunk nagy része
is házaséletet élt és a lopás is elő-előfordult köztük, akkor gon-
dolhatjuk, hogy az ugyanazon vérből származó és az ugyanabban

318-
a világban élő szerzeteseknek szintén komoly erőfeszítésre volt
szükségük, hogy önzésüket, rendetlen vágyaikat és szenvedé-
lyeiket megfékezzék, hogy az eléjük állított eszményt megköze-
líthessék. Ezért imádkozták a Pray-Kódex miseszövegét, melyet
a pap önmagáért mondott: Istenem „ragadj ki engemet ellensé-
geim kezéből, szabadíts meg testem érzéki vágyaitól és lelkem
tisztátalan gondolataitól s ments meg ezen világ minden hiába-
valóságától, hogy irgalmad által kikerülhessem az örök kínok
lángjait és méltóvá váljak az örök boldogság elnyerésére."
Bár tudjuk, hogy amint a legendák általában eszményítették
hőseik életét, úgy a törvények csupán az erkölcsi életben föl-
merülő hibákra és fogyatékosságokra voltak tekintettel — mégis
sok értékes vonást nyerhetünk belőlük az élet valószerű ábrá-
zolásához.
A XI. század végén tartott esztergomi és szabolocsi zsinat
szorgalmazta a stabilitás, a helyhez kötöttség elvének megvaló-
sítását s kívánta, hogy aki szerzetes ruhát hord, az meghatáro-
zott monostor tagjaként élje annak életét. A klauzúra fontossá-
gát is hangsúlyozta. A szerzetesek csak apátjuk, az apátok csak
az illetékes püspök tudtával és belegyezésével távozhattak —
lehetőleg rövid időre — a monostorból. Ugyanebből a célból
tilalmazta a zsinat, hogy részt vegyenek akár jámbor testületek
— halottaik emlékét tartó és istentisztelettel kapcsolatos — la-
komáin. A püspöki rang és tekintély fönntartása céljából óvást
emelt azon kialakulóban levő szokás ellen, hogy az apátok is-
tentiszteletnél főpapi ruhákat és jelvényeket viseljenek, a sátor
alatt való misézést azonban — utazás alkalmára — számukra is
engedélyezte. Végül azt a figyelmeztetést is szükségesnek látta,
hogy monostoraik javaiból az apátok rokonaiknak se juttassa-
nak többet, mint a szegényeknek. A monostor javait felelőtlenül
kezelő apátokat állásvesztéssel fenyegette meg.
Ezeken a zsinati határozatokon kívül Pannonhalma oklevelei
korunk szerzetesi életének szintén nem egy problémájára vet-
nek világot. így Oros apát 1226-ban — bizonyára konventjével
történt megállapodás értelmében — monostora egyes birtokai-
nak jövedelmét kizárólagosan a „konvent asztala" ellátására
kötötte le s kívánta, hogy a konvent érdekét szolgáló ezen ren-
delkezéseit utódai is tartsák tiszteletben. Látható tehát, hogy
korunkban már Magyarországon is meghonosodott az az eljá-
rás, hogy a monostorok jövedelmeit megosztották az apát és a
konvent asztala, illetőleg háztartása között, amivel tulajdon-
képpen a szerzetesi testület erőben tartását igyekeztek biztosí-
tani. A Szt Benedek által családi együtesnek tervezett monos-

319-
tori közösség viszont ily módon két, egymással bizonyos fokig
szembe került érdekcsoportra oszlott. Ennek következtében ju-
tott 1218-ban III. Honor pápa elé Oros apát és a veszprémi püs-
pök egyik megegyezése, amely ellen a perjel vezetése alatt álló
pannonhalmi konvent tiltakozott. Az apátnak és a konventnek
ez a — püspök és káptalanja mintájára kialakult — jogi és gaz-
dasági elkülönülése észrevehető már a XII. századi pápai okle-
velekben is, melyek mindkét félhez: az apáthoz és konventhez,
vagy az apáthoz és káptalanhoz szólnak.
Az erkölcsi élet örök problémáinak megoldása, az önzés, az
én-érvényesülés, a különféle szenvedélyek megfékezése termé-
szetesen korunk bencéseinél is csak többé-kevésbé sikerülhetett.
Nemcsak az apát és szerzetesei, hanem a testvérek között is
adódtak nehézségek, melyeket nemegyszer erőszakos eszközök-
kel törekedtek megoldani. Ezért Oros apát 1231-ben arra kért
és kapott fölhatalmazást IX. Gergelytől, hogy azokat a szerze-
teseket, akik egymásra kezet emeltek s ezáltal a pápának fönn-
tartott kiközösítés alá estek, a súlyosabb eseteket kivéve, meg-
felelő elégtétel kirovása mellett föloldozhassa. A kérés előter-
jesztésének indokolásául az a tapasztalat szolgált, hogy az ilyen
egyének számára egy római utazás még nagyobb erkölcsi vesze-
delmet jelentene. 1233-ban a deáki birtok vezetőjét, Vitái pan-
nonhalmi bencést azzal vádolták, hogy bizonyos nézeteltérés kö-
vetkeztében embereivel félholtra verette a szintén odavaló Ke-
lemen szerzetest.
Az érzések és a belőlük fakadó cselekedetek ereje azonban
nemcsak a bűn elkövetésében láthatók, hanem az azt követő
bűnbánatban és elégtételben is. A bizonyára Pannonhalmán
készült Szt Imre-legenda Konrádja, aki súlyos bűneiért meg-
bilincselve és vezekelve Rómát és Jeruzsálemet megjárva ju-
tott el Fehérvárra Szt István és Szt Imre sírjához, nem törté-
neti alak ugyan, de élénken szemlélteti korunk bűnbánó és ve-
zekelni tudó szellemét. Ezt a lelkületet fejezte ki az a pannon-
halmi bencés, aki 1213-ban ezt a rímes versikét írta az egyik
oklevél hátára:

Hec, homo mortalis, scias: tua erimina plora,

Post positis maculis miser exerce meliora.
Si talis fueris, gaudebis mortis in hora.

Azaz: Ezt vésd szívedbe, halandó ember: sirasd bűneidet; le-

vetvén, ó szerencsétlen, hibáidat, gyakorold az erényeket. Ha
ilyen lész, örvendezni fogsz halálod óráján.

320-
 A mindennapi „közös élet"

A Szt Benedektől megkívánt közös élet — vita communis —

sok mozzanatára vetnek világot a Pray Kódex egyes szövegei.
Onnét tudjuk, hogy Boldván — s bizonyára másutt is — nem-
csak az ebédlő, és nappali volt közös, hanem a hálóterem is.
Lelki és aszketikus műveltségük gyarapítására és a haszontalan
beszéd megakadályozására étkezés alatt rendszerint a szentírás-
ból vagy valamiféle épületes könyvből olvasott föl az egyik szer-
zetes. A huzamosabb ideig tartó lelki olvasmányt vagy elmél-
kedést a káptalan-teremben végezték s ugyanott történt a fe-
gyelem vagy a házi rend ellen elkövetett hibák nyilvános be-
vallása s az értük járó büntetések kiszabása.
A felebaráti szeretet mellett ugyancsak az alázatosság gyakor-
lását célozta a Regulának az a rendelkezése, hogy az érkező
vendégek lábát — Krisztus Urunk példáját és parancsát követve
— mossák meg a szerzetesek. Szt István Nagyobb Legendájának
bencés szerzője följegyezte, hogy a ,,mandatum"-ot nálunk is
megtartották s a pécsváradi bencések nemcsak az idegenek, ha-
nem egymás lábát is megmosták. Ugyanezt a kettős célt szolgálta
a hetenként váltakozó konyhai szolgálat ellátása, amiről szintén
a Pray Kódex tanúskodik. Innét látható, hogy amint Szt Bene-
dek aszkézisének gerincét az alázatosság gyakorlása alkotta,
melynek fokain az erkölcsi tökéletesség magaslatára lehet föl-
jutni, éppúgy a boldvai — s általában a magyar — bencések is a
kevélység szellemének eltávolítását, s az 'alázatosság lelkületé-
nek növelését kérték a hibáikat bevalló, a hetes szolgálatot végző
és a fölolvasó testvérek számára Istentől.
Szt Benedek végül azt is jól tudta, hogy az Istennel egyesült
életnek lényeges előföltétele a csend, a magány is. Azért építette
monostorát a cassinói hegy csúcsára, s ezért hangsúlyozta a csend
és a hallgatagság (silentium, taciturnitas) fontosságát. A magyar
bencés apátságok legnagyobb része szintén városoktól, emberek-
től távol, halmok, hegyek tetején, sziklás helyeken vagy erdősé-
gek mélyén épült. Ezen cél érdekében azonban egyes bencések
még többet is tettek. Pannonhalmának két olyan remetesége,
,,heremus'-a is volt, ahova egyes szerzetesek a még tökéletesebb
lelki magány céljából időnként elvonulhattak. A fényi remete-
ség a Bakony északkeleti alján, a Czuha-patak mentén feküdt,
a vityai pedig Somogyban, a Szt Jakab-kápolna mellett. A ti-
hanyi bencések az oroszkői cellát, annak sziklabarlangjait hasz-
nálták erre a célra.
A szerzetesek anyagi ellátását vizsgálva, azt általában kielé-
21 Szent Benedek f i a i n a k I.
321
gítőnek, nem egyszer bőségesnek mondhatjuk, noha bizonyára
nem egy olyan apátság volt, mint a szkalkai, mely a XIII. szá-
zad elején a megélhetés nehézségeivel küzdött.
Az étkezés, a „mensa fratrum" a korviszonyoknak megfelelő
és változatos volt, nagyobb önmegtagadást nem jelentett. Pan-
nonhalma, Bakonybél, Tihany, Kapornak stb. oklevelei gyakran
említik, hogy az apátság népei mennyi búza- és rozslisztet, ke-
nyeret és kalácsot, vajat, mézet és tojást szállítottak a monos-
torba. Természetszerűleg minden apátságnak megvolt a gyü-
mölcsös és zöldséges kertje is. Pannonhalmának helyben is, de
—• a Szt Lászlónkori összeírás szerint — Deákiban is volt kitűnő
gyümölcsöse, „pomarium valde optimum"-a. Az alapítók külö-
nös gondot fordítottak arra, hogy monostoruk számára megfe-
lelő halastavat, vagy halászó helyet s a hozzá szükséges halá-
szokat biztosítsák. Az akkori böjti fegyelem szerint ugyanis
szerdán, pénteken és szombaton, azonkívül kántorböjtökön, ad-
ventben és a hetvenedvasárnaptól számított nagyböjtben rend-
szeresen böjtöltek, azaz napjában csak egyszer étkeztek s akkor
is csak a halak húsát használták. Ezért a dömösi monostor halá-
szai a hét jelzett három és a nagyböjt minden napjára 30—30
meghatározott nagyságú halat voltak kötelesek szállítani. Egyéb-
ként azonban már nemcsak a szárnyasok, hanem közben a négy-
lábúak (tinók, borjúk, juhok, disznók) húsa is került asztalukra.
Italként bort, árpa- és mézsert (márcot) is kaptak.
Ruházat tekintetében szintén nemegyszer eltértek a Regula
előírásaitól, illetőleg alkalmazták annak a különböző viszonyokra
vonatkozó utasítását. Eszerint „ruházatot a testvérek lakóhe-
lyüknek és az éghajlatnak megfelelően kapjanak . . . Ennek meg-
ítélése tehát az apátra tartozik". A magyar bencések téli szövet-
vagy posztóruhájukat gyakran prémmel bélelték. A pannonhal-
miak erre a célra 1152-ben szürke nyest-, vagy menyétprémeket
kaptak ajándékba. Kálmán király azonban tiltotta a díszes és
a világiakéhoz hasonló szabású, hasított ruhák viselését, amit
sokszor bizonyára a lovaglás tett indokolttá. Vilmos szekszárdi
apátról följegyezték, hogy 1074-ben civil ruhát öltve lóháton
sietett a veszedelemben forgó Géza herceg táborába.

Liturgiánk nyugati közvetítői;

szertartáskönyveink franciás színezete
A magyar bencések erkölcsi életének ismertetése után a kö-
vetkezőkben azok tevékenységét fogjuk jellemezni. Ennek a
tevékenységnek — az előző és a következő koréval szemben —

322-
jellegzetes tulajdonsága volt, hogy a világtól visszavonultan^
szinte kizárólag a monostor falain belül folyt, illetőleg közvetle-
nül annak céljait szolgálta. Ez a tevékenység és életmód ilyen
értelemben igazán monostori, monasztikus volt. Ezt látjuk a
Pray Kódexből is, melynek a szerzetesi közösségért (Pro congre-
gatione) szóló miséjében így imádkoztak: „Isten, ki szolgáidat.. »
ennek a világnak viharaiból kiragadtad s a monostor és nyuga-
lom kikötőjébe juttattad . . . "
A világot elhagyó, monostorba lépő s ott erkölcsileg meg-
tisztult és fölemelt szerzetes legfőbb hivatása Szt Benedek ren-
delkezése szerint az Isten dicsőítése, az istentisztelet méltó vég-
zése volt. Ennek megfelelően a magyar apátságok is mindenek-
előtt istentiszteletre „divino cultui" szánt helyek igyekeztek
lenni.
A középkori magyar bencés istentisztelet tárgyalása folyamán
hiányát érezzük ugyan a külföldön sok változatban fönnmaradt
s főleg az istentisztelet rendjét és módját tartalmazó „Ordo"-k-
nak, vagy „monostori szokások"-nak, azt mégis állíthatjuk, hogy
lényegében a magyar bencések is úgy végezték az istentiszte-
letet, mint a nyugati monostorokban szokás volt. Erre utal a
magyar bencés használatra készült s később világi papok szá-
mára átdolgozott győri Agendának azt a rendelkezése, hogy az.
adventi Laudest úgy végezzék, miként az a szerzeteseknél szo-
bás, „ut mos est monachorum". Ugyanezen speciálisan bencés
rítus szerint — secundum ordinem monachorum — kellett mon-
dani Boldván is pünkösd vigíliájának második litániáját. Emel-
lett a mi liturgiánk bizonyos franciás és magyaros színezettel
rendelkezett. Tárgyalásunk folyamán liturgiánknak főleg ezeket
a jellegzetes vonásait fogjuk kidomborítani.
A III. fejezetben rámutattunk arra, hogy aianei Szt Bene-
dek működése következtében miként alakultak ki a X. század
folyamán a különböző bencés liturgikus szokások. Láttuk, hogy
a lotharingiai Gorze mozgalma miként jutott el Trierbe s onnét
Magdeburgba, majd Szt Wolfgang a trieri és az einsiedelni „szo-
kásokat" miként honosította meg a bajor — regensburgi, salz-
burgi, tegernseei, niederaltaichi — kolostorokban. A következő
fejezetben viszont azt kísértük figyelemmel, hogy Szt István
miként vette föl a kapcsolatot ezekkel az apátságokkal, melyek
szerzetesei a magyar misszióba érkezve továbbra is ragaszkod-
tak régi életformájukhoz s azt igyekeztek folytatni ú j hazájuk-
ban is. Hasonlóképpen ismertettük azt a másik lotharingiai moz-
galmat, melynek vezetője Szt Richárd volt, központja pedig a
verduni St Vanne-apátság. Láttuk aztán, hogy a „verduni szo-

21
* 323
kások" képviselői — Szt Richárd és tanítványa, Leduin — ho-
gyan jutottak érintkezésbe a magyarsággal. S végül azt is emlí-
tettük, hogy a Clunytől jogilag ugyan független, de többé-ke-
vésbé mégis annak szellemét árasztó St Gilles-apátság miként
szerzett polgárjogot Magyarországon, minek következtében a
szerzeteseit több, mint egy évszázadon át onnét kapó Somogy-
vár bizonyára Cluny lelkületét törekedett terjeszteni hazánkban.
Azt, hogy Szekszárd apátja, a ,,Latinus"-nak jelzett Vilmos,
melyik francia kolostorból került hozzánk a XI. század második
felében, adatok hiányában nem tudjuk megmondani.
Ezeken a személyes kapcsolatokon kívül azonban egyéb bi-
zonyítékaink is vannak annak igazolására, hogy a magyar ben-
cések liturgiája lényegében megegyezett a nyugati, főleg a fran-
cia bencésekével. Ezek a bizonyítékok azok a XI. és XII. század-
ból fönnmaradt liturgikus könyveink, melyek tartalmi elemzése
jórészt francia eredetre utal. Ez úgy érthető, hogy a Szt István
uralkodásának második fele óta Magyarországon mindgyakrab-
ban megfordult, illetőleg ide költözött francia papok, bencések
magukkal hozták liturgikus könyveiket s az azokkal szoros kap-
csolatban álló életformájukat is.
Ezek közül az 1075-ben fölszentelt garamszentbenedeki apát-
ság számára 1100 körül készült evangelistarium. későbbi tulaj-
donosáról elnevezett „Szelepchényi Kódex", a vasár- és ünnep-
napok perikópáit tartalmazza. Sanctorale-jának részletes elem-
zése mutatja, hogy frank-bencés eredetű. Mintája bizonyára
Fleuryből vagy Corbieből jutott Magyarországra. Az Arras-
cambrai-i egyházmegyében fekvő Corbie azok közé az apát-
ságok közé tartozott, melyeket Szt Richárd szervezett újjá.
Az 1080 utáni években készült Hahóti Kódexet a „patris
nostri Audoeni" kifejezés alapján méltán lehet olyan misekönyv
másolatának tekinteni, melyet a fontenellei St Wandrille-apát-
ság bencései használtak. Ők tisztelték ugyanis Szt Audoenus
roueni püspököt patrónusukként. A XI. század első felében vi-
szont ez a monostor is Richárd apát utasításai szerint rendezte
be életét.
A győri „Agenda Pontificalis" a zágrábi püspökség alapítása-
kor, 1094 körül került Hartvik bencés győri püspök ajándéka-
ként Zágrábba. Egyes tartalmi vonatkozások nemcsak azt mu-
tatják, hogy a minta, melyről másolták, bencés eredetű, hanem
azt is, hogy hazája Avranches- Rouen környékén volt.
A XI. század vége felé — 1075 és 1083 között — készült esz-
tergomi Benedictionale szintén francia színezetű, bár bencés
vonatkozást nem mutat.

324-
 Ezt a három utóbbi szertartáskönyvet bizonyára a hahóti ben-
césből első zágrábi püspökké lett Duh kapta, mikor 1094-ben el-
foglalta hivatalát. Monostora misekönyvet, bencés püspöktársa
főpapi Agendát, érseke pedig Benedictionalét ajándékozott neki,
s ezek a könyvek azóta is Zágrábban vannak. Ez az eljárás
egyébként megfelelt annak a Szt Istvántól származó rendelke-
zésnek, hogy az ú j egyházakat a püspökök lássák el liturgikus
könyvekkel.
A bécsi Nationalbibliothekban őrzött Radon-bibliát a IX. szá-
zadban az arrasi St Vaast-apátság számára készítették. Perikópa-
rendszerét már a XI. század óta használták Magyarországon is.
Az Oláh-f éle Evangelistarium hazája a liègei egyházmegye
volt. A kapcsolat kialakulása könnyen érthető, hisz Liéget már
a XI. század óta erős szálak fűzték Magyarországhoz. Szt Lőrinc-
apátságát Szt Richárd szervezte meg; ennek egyik későbbi
apátja, Guoboldo vagy Wolbodo kénytelen volt egy időre (1075—
1092) elhagyni kolostorát s eközben Magyarországon is tartóz-
kodott. De emlékezünk arra is, hogy Leduin, korábban arrasi
apát, majd bihari püspök miként látogatta meg liègei rokonait
s a liègei polgárok hogyan költöztek hazánkba a XI. század kö-
zepén. Lehetséges, hogy nemcsak a Radon-bibliát, hanem az
Oláh-Evangelistariumot is Leduin hozta magával.
A francia bencés liturgiának a magyarra gyakorolt hatását
a legvilágosabban mégis a Pray Kódex szemlélteti. Ez a külön-
böző részekből álló, gyűjteményes mű lényegében a XII. század
utolsó éveiben (1192—96) készült a boldvai bencés apátság szá-
mára. Legfontosabb részének, a misekönyvnek, a Nagy Sacra-
mentarium-nak a forrásai Corbie vagy az arrasi St Vaast apát-
ságába vezetnek. Lehet, hogy a francia mintapéldány Arras-
ban készült, de Rátold, Corbie apátja (t 986) megvásárolta. A
francia és a boldvai példány között természetesen nem gondo-
lunk közvetlen összefüggést. A boldvai bencés másoló előtt bizo-
nyára olyan Magyarországon már használatban levő misekönyv
feküdt, mely közelebbi, tán közvetlen kapcsolatban állott a
francia misekönyvvel. A pótlólag készített Kis Sacramentarium
szintén francia hatás alatt jött létre; a halottak napjának és Szt
Maiolus ünnepének feltűnése már Cluny felé mutat. A Naptár
szentjeinek névsora vLzont a Sacramentarium Ratoldi-val s még
inkább azzal a leningrádi naptárral áll közeli rokonságban, me-
lyet a X. században Arrasban készítettek s onnét került át
Corbieba. Am a párizsi St Germain-des-Prés-apátság szerzete-
sének, Usuardnak a hatása is látható a Naptáron. Usuard a IX.
században szerkesztette meg azt a Martyrologiumot, melyet

325-
nemcsak Rómában s a nyugati bencés apátságokban, hanem a
magyar monostorokban is használtak.
Szertartáskönyveink ezen tanúságtételei alapján állítjuk, hogy
a magyar bencés liturgia kialakulására — az általános jellegű
római rendelkezéseken kívül — a francia, főleg a Szt Richárd
irányítása alá került kolostorok „szokásai" gyakoroltak nagyobb
hatást. Ezek mellett azonban nemegyszer látjuk a sajátosan
német bencés eredetű szertartások (pl. a hamvazó szerdai „exor-
cismus cineris") és szentek (Gallus, Otmár, Bonifác, Gotthárd
stb.) ünnepének föltűnését is. De hazánk földrajzi fekvését és
Bizánc térítői tevékenységét tekintve az sem meglepő, hogy
közben a keleti egyház liturgiájának egyes nyomaival is talál-
kozunk. így a győri Agenda vízkereszt vigíliájának egyik szer-
tartását úgy végeztette, mint a görögöknél szokás, ,.ut mos est
grecorum".
Ily nyomokon indultak a magyar bencések, amikor arra tö-
rekedtek, hogy tőlük telhetőleg ők is a legtökéletesebb tiszte-
letet mutathassák be a dicsőség Királyának.

Istentiszteleti könyveink, templomi fölszereléseink

A föntebb már említett XI. századi pannonhalmi leltárból lát-
hatjuk, hogy mily bőségesen rendelkeztek istentiszteleti köny-
vekkel és ragyogó templomi fölszereléssel. 6 mise- és 6 díszes
evangéliumos könyvük mellett volt 4—4 kötet antiphonaléjuk
és gradualéjuk, melyek a kórus énekét tartalmazták s 2 kötetnyi
-sequentiájuk és trópusuk, miket a középkor liturgiája a IX.
-századtól kezdve mindnagyobb mértékben alkalmazott. Az is-
tentisztelet fényét elképzelhetjük abból, hogy a 14 feszületből
10, a 24 kehely bői 13 volt arany, 3 kehely pedig még drága-
kövekkel ékes. A 4 tömjénező fölszerelésből 1 arany volt, a
szenteltvíz tartója és hintő j e pedig ezüst. A templom kivilágí-
tására 4 kandelláber szolgált. A 41 miseruha közül a 6 arany-
szőttes brokát ornátust a püspökök és apátok számára tartották
fönn, s ugyancsak ők használták a 8 infulát, pektorálét, gyűrűt,
kesztyűt és szandált is. Az asszisztálok 10 dalmatikája közül 2
szintén aranyszövéssel, a 17 oltárterítő közül pedig 5 selyemből
készült.
A tihanyi alapítólevél ugyan nem sorolta föl teljesen az ala-
pításkor kapott egyházi fölszerelést, de azt mégis látjuk belőle,
hogy a 12 misekönyv és 2 graduale mellett volt 6 rend miseruhá-
juk, 3 arany kelyhük és egy arany tömjénezőjük. Az almádi
apátság alapítója a XII. század közepe táján bőkezűen gondos-

326-
kodott a templom fölszereléséről. Annak során a miséző papok
számára 10 kazulát adott, melyek közül 5 arany brokát volt. Az
asszisztáló diákonusok 5 dalmatikája, a subdiákonusok 6 sub-
tiliája s a 15 alba közül 2—2-t szintén arannyal szőttek át, il-
letve díszítettek. A 6 kehely közül 1 aranyból, a 2 tömjénező
közül 1 ezüstből, 1 pedig rézből készült. A 3 arany kereszt mel-
lett 2 olyan nagy körmeneti keresztet is kaptak, melyeket ezüst
lánccal szereltek föl. A valószínűleg szintén körmeneteken hasz-
nálatos 7 vexillum közül az egyik ezüst volt, a másik pedig
aranyozott.
A templom fölszerelésének őre és gondozója s egyben az is-
tentisztelet rendezője a „custos ecclesiae" volt. Az istentiszte-
letet az apát vagy más presbyter végezte, akinek a diaconus és
a subdiaconus segédkezett. De az acolythusok és a ceroferariusok
s ünnepélyesebb alkalmakkor az archidiaconus és több klerikus
is tagjai voltak az asszisztenciának. A konvent tagjaiból, a kle-
rikusokból, s az iskolás gyermekekből álló énekkart a cantor
vezette. Az istentisztelet végzésének módját természetszerűleg
részletes utasítások, „ordo"-k vagy ,,consuetudo"-k szabályoz-
ták.

A Pray-kódex nem követi teljesen a mise római rendjét

Az istentisztelet, főleg a szentmise szertartásainak egységesí-
tését Kis Pippin s még inkább Nagy Károly szorgalmazta. Az
utóbbi ezért kért I. Adorján pápától Sacramentariumot, amit
aztán Alkuin Supplementumával együtt kötelezővé tett birodal-
mában, kiszorítva a régebbi, a gallikán liturgiát. Ebben segítsé-
gére volt Alkuin, majd tanítványa, a metzi Amalarius. Az utóbbi
szintén több liturgikus vonatkozású művet alkotott s elkészí-
tette a szentmise szimbolikus magyarázatát is. Bár 838-ban a
quierzii zsinat elé idézték s ott elítélték műveit, azokat mégis
sokan olvasták s nagy hatásuk volt a középkor liturgikus életé-
nek kialakulására. A XI. század végén Pannonhalmán is meg-
volt Amalarius valamelyik munkája s a Pray Kódex is tartalmaz
szimbolikus szentmise-magyarázatot.
Nagy Károly törekvése tehát korántsem ért el teljes sikert.
A francia sacramentariumokban utóbb is tűntek föl gelazián
és gallikán elemek s a szentmise szövegében is — a lectiókat és
evangéliumokat kivéve — elég nagyfokú kötetlenség uralkodott.
Ezért hozta ismét szőnyegre a liturgia szervezésének kérdését
VII. Gergely, kinek eszméit aztán konstanzi Bernold, St Blasien
apátja igyekezett kidolgozni és rendszerbe foglalni. Bernold

327-
részt vett a pápa 1079-ben tartott római zsinatán s 1085-ben
jelentette meg a Micrologus vagy Libellus in ordine Romano
című liturgikus művét.
Bár a magyar főpapság első esztergomi zsinata elfogadta a
Libellust s követését az istentisztelet és a böjt tekintetében kö-
telezőnek mondotta ki, teljes valóságában az nálunk sem ment
át a gyakorlatba. Ezt elsősorban a Pray Kódex egy századdal
később dolgozó szerzőjének az eljárásából látjuk, aki ismerte a
Libellust, sőt azt bele is másoltatta művébe — de nem egészen.
Annak legfontosabb részét, a mise rendjét tartalmazó XXIII.
fejezetet — Brevis descriptio celebrandae missae — kihagyatta
a másolóval nyilván azért, hogy ne lássék az a különbség, mely
a római előírás és a boldvai, vagy hazai gyakorlat között volt.
A Pray Kódex s a magyar bencés monostorok liturgiája tehát
nem alkalmazkodott teljesen a római előírásokhoz — viszont
bizonyos francia és magyar bencés színezet ütközött ki rajta. A
következőkben inkább ezeket az általánostól eltérő sajátos vo-
násokat fogjuk kidomborítani.
A szentmise rendje, annak fölépítése lényegében megegyezett
azzal, ami azóta korunkig megmaradt. A különféle előkészítő
imádságok között szerepelt a mindenszentek litániája, a hálaadó
imák között pedig a Dániel-féle „Canticum trium puerorum". Az
átváltoztatást követő Ürfelmutatás s a misét befejező áldás és
evangélium még nem volt gyakorlatban.
Ezzel szemben a mise kánonjában, közvetlenül a kenyér, ille-
tőleg a bor átváltoztatása után olvashatók ezek a pirosbetűs, te-
hát rubrikaszerűen írt szavak: „hic vere fit corpus Christi",
majd pedig „hic vere fit sanguis Christi". Ez a figyelmeztetés —
mely benn lehetett már a Pray Kódex mintájában is — a Beren-
gár-féle eucharisztikus vitának magyar visszhangja. A III. feje-
zetben ismertettük, hogy a XI. század második felében miként
tagadta az átlényegülés dogmáját Berengár toursi kanonok, aki-
nek téves tanításával szemben főleg bencés hittudósok : Humbert
bíboros, a beci Lanfranc s a st blasieni Bernold léptek föl. Le-
het, hogy Bemoldnak nemcsak a Libellusa, hanem az 1088-ban
Berengár ellen írt műve is ismeretes volt Magyarországon. A
Pray Kódex szerzője vagy esetleg elődje mindenesetre szüksé-
gesnek tartotta figyelmeztetni a misézőt, hogy a kenyér (a bor)
„itt valóban Krisztus testévé (vérévé) válik".
Ugyanott, az átváltoztatást követően, a margón található az
Eucharistiához intézett két fohászima is: „Ave sanctissima caro
mea in perpetum summa dulcedo mea" — Üdvözlégy szentséges
test, mindörökre legfőbb édességem! S utána: „Ave celestis

328-
potuš mihi ante omnia et super omnia dulcis." — Üdvözlégy
mennyei ital, mely mindenekelőtt és mindenekfölött édes szá-
momra! Az ilyesféle — főleg szent áldozásra alkalmazott — fo-
b.ászimák a franciáknál voltak gyakoriak. A boldvai bencés
szerző még egyénileg is törekedett a hittitok lehető mély átélé-
sére

Az Űr ünnepeinek sajátos szertartásai

Az egyes ünnepek liturgiájában szintén találunk jellemző és
érdekes részleteket.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén Boldván éppúgy el-
végezték a tűzszentelést, mint a szokás hazájában, Franciaor-
szágban. Az új tűznél meggyújtott szentelt gyertyákat a custos
osztotta szét a szerzetesek között, akárcsak Einsiedelnben — a
tanuló gyermekek viszont magisterüktől kapták meg azt, mint
a Clunyt követő farfai szokások is előírták.
Hamvazószerdán a hamvazás után a temetőbe vonult a me-
net, hogy minél jobban át érezhessék, átélhessék a szertartás ér-
telmét: „Emlékezz ember, hogy por vagy és porrá válsz." Ezen
— vagy tán csupán a körmenet templomi részén — a clunyi elő-
írásoknak megfelelően a magyar bencések is mezítláb vettek
részt.
Virágvasárnap liturgiájának jellegzetessége szintén a körme-
net volt, mely kivonult a község határáig. A „pueri Heb-
reorum"-ot éneklő gyermekek rügyező ágakat szórtak a menet
elé. A szertartás ama szövegére: „percutiam p a s t o r e m . . . " —
miként Eichstättben és Freisingben is — barkaággal megütötték
az istentiszteletet végző papot.
Nagycsütörtök istentisztelete lényegében megegyezett a mos-
tanival. Hogy a Kódex írója magyar bencés volt, abból is lát-
ható, hogy megírta, hogy a nagycsütörtöki Gloria után nem szól-
nak a harangok „usque ad missam magni sabbati"; a nagyszom-
batot tehát magyarosan nevezte meg, nem a latin „Sabbatum
Sanctum" kifejezéssel.
A nagypénteki szertartások egy részét — miként az einsie-
delni szokások is megkívánták — szintén mezítláb végezték.
Nonára és azt követő csonka-misére azonban fölöltötték sarui-
kat, mert mezítláb nem vonulhatott az asszisztencia az oltárhoz.
A Szelepchényi Kódexből látjuk, hogy a passiót hárman éne-
kelték, mégpedig Jézus szavait lassan és komolyan, az evan-
gélistáét gyorsan, a többiét magasan. Mikor azt énekelték, hogy
a katonák maguk között szétosztották Jézus ruháit, akkor — a

329-
Pray Kódex szerint — szétszakítottak két vászon leplet s az
illetők eltűntek vele.
A szimbólumokban oly gazdag nagyszombati liturgiából meg-
említjük, hogy az összes házaknál kioltották a régi tüzet s az
újat a szentelt tűzből gyújtották meg. Bár akkor már ismert
volt a húsvéti gyertyát szentelő ,,Exultet"-nek a „felix culpa"
(szerencsés bűn) betétje, azt a hahóti és a Pray-Kódex szerkesz-
tője egyaránt hallgatással mellőzte. A próféciák éneklése közben
történt a gyermekek hitoktatása, katechézise s utána megáldoz-
tatták őket mégpedig — úgy látszik — két szín alatt: „accipiant
infantes corpus et sanguinem Domini."
A föltámadási körmenetet a győri Agenda és a boldvai mise-
könyv szerint is Húsvét reggelén, a Tertia után tartották. Miután
a körmenet visszatért a templomba, a győri Agenda szerint két
klerikus ezt énekelte: ,,Crucifixum Dominum laudate, et sepul-
tum propter nos glorificate resurgentemque a morte adorate":
Dicsérjétek a megfeszített Urat és dicsőítsétek a miattunk elte-
metettet és imádjátok a halálból föltámadottat. Két másik kleri-
kus erre így válaszolt: ,,Emlékezzetek, hogy előre megmondotta,
hogy az emberfiának meg kell feszíttetnie és harmadnapon föl
kell támadnia." Utána következett az ünnepi mise.

Szűz Mária fénylő tisztelete

Az Űr ünnepei után ismertetjük Szűz Mária kultuszát, ami
kezdettől fogva lényeges része volt a magyar keresztény vallá-
sosságnak. Már Szt István első életrajzának szerzője kiemelte
hőse kiváló Mária-tiszteletét s még mkább hangsúlyozta azt
Hartvik püspök. Megírta, hogy Szt Istvánnak az volt a szíve
vágya, hogy Szűz Mária halála és mennybevitele ünnepén száll-
hasson az ő lelke is az Űr színe elé. Kívánsága teljesült is.
Ugyanakkor, a XI. század végén készült Szt Gellért Kisebb Le-
gendájának legbájosabb részletei szintén a püspök Mária-tisz-
teletére vonatkoznak. Elbeszélte a szerző, hogy Gellért püspök
núnden köznap matutinuma és vesperása után körmenetben
vonult Szűz Mária díszes oltára elé s azt is hozzáfűzte, hogy „ez
a szokás még mindig gyakorlatban van". Ezek a följegyzések
azért fontosak, mert egyrészt fényt vetnek a bencés szerzők
lelki világára, másrészt pedig a monostori közösségek magán- és
közös olvasmányaivá válva alakították azok Máriás lelkületét.
Szertartáskönyveink valóban bizonyságul szolgálnak apátsá-
gaink színes, eleven Mária-kultuszára. A Hahóti Kódex a Gyer-
tyaszentelő és Gyümölcsoltó s a Nagy- és Kis-Boldogasszony

330-
ünneplésével ennek a kultusznak még csak a kezdeti állapotát
mutatja, a Pray Kódex azonban már teljes pompájában eleve-
níti meg. A XII. század végén ugyanis — az említett ünnepeken
kívül — B oldván megtartották már Nagy boldogasszony nyolca-
dát is, mely pedig akkortájt még francia területeken is ritkaság-
számba ment. Nagy boldogasszony napján Isten Szt anyjának
a megdicsőülését, mennybevitelét ünnepelték. A Hahóti és a
Pray Kódex oratiója szerint Szűz Mária „elviselte ugyan az
ideiglenes halált, de a halál kötelékei nem tudták fogvatartani
azt, aki Isten megtestesült Fiát szülte".
Ügy látszik, Keletről jutott hazánkba Szűz Mária bemutatásá-
nak ünnepe, amit november 21-re piros betűkkel jegyzett be a
boldvai kalendárium szerkesztője. Ezt az ünnepet a latin Egy-
házban itt tartották először s ebben századokkal megelőzték
Nyugat liturgiáját. De Szűz Mária fogantatásának megünneplé-
sében — december 8. — is élen járt a boldvai apátság, mert ez
az ünnep szintén csak a XII. század elejétől kezdett meghono-
sodni a nyugati Egyházban.
Ám a magyar bencések Mária-tisztelete nemcsak ezeken az
ünnepeken nyilatkozott meg. A boldvai misekönyvnek volt
szombati votívmiséje s — ami akkor Nyugaton szintén egyedül-
álló jelenség — külön votívmisékkel rendelkezett az adventi, ka-
rácsonyi és húsvéti időszak számára is.
Szűz Mária kultuszának színpompáját szemlélhetjük abban,
hogy a Hahóti Kódexben külön prefációt találunk Nagy- és Kis-
boldogasszony ünnepére, a Pray Kódexben pedig még a szom-
bati és a karácsonyi időszak votívmiséi számára is. Ez , utóbbi
kódexben található egy neumákkal kísért „Clemens et benígna"
és „Mira mater" kezdetű sequentia is. Az utóbbi a Venantius
Fortunatus által írt és a nagypénteki „Adoratio crucis"-kor
használatos „Pange lingua gloriosi lauream certaminis" him-
nusz betétjeként énekelt „Crux fidelis" antifóna szövege és
versmértéke alapján készült, s a szentkereszt helyett a Szűz
Anyát dicsőítette. Az egyik, áldozás után használható imája így
fejezte ki Szűz Mária közvetítő szerepét: „Az vezessen bennün-
ket az Üdvözítőhöz, aki által leszállt hozzánk a mi Üdvössé-
günk."
Korunk Mária-kultuszának elevenségét mutatja végül az is,
hogy apátságaink közül kb. 15-öt szenteltek az ő tiszteletére, s
helyeztek az ő különleges védelme alá. A gyulai Szűz Mária-
apátság kegyképéhez még századok múltán is tömegesen zarán-
dokoltak a hivők.

331-
 Szt Benedek és a bencés szentek kultusza

A szentek tisztelete közül bennünket elsősorban természet-

szerűleg Szt Benedek érdekel. Halálának napja (márc. 21) már
általános egyházi ünnep volt a XI. században. De volt ezenkívül
egy másik, translatiós ünnepe is, mely körül évszázadokon át
heves viták folytak az olasz és a francia bencések között.
A fleuryi s általában a francia bencések ugyanis hűségesen
őrizték azt a hagyományt, hogy Szt Benedek és Szt Skolasztika
ereklyéit Aigulf és szerzetestársai 670 körül az akkor elhagya-
tott Montecassinóról Fleurvbe vitték. Ennek az átvitelnek az
emlékét évente július 11-én vigil iával és oktávával fényesen
megünnepelték. Ezenkívül még december 4-én is ünnepet tar-
tottak, mert állítólag azon a napon érkeztek meg a szent erek-
lyék Fleurybe. Az ünnepségek központja természetesen Fleury
volt s az Arras-Cambrai egyházmegye, illetőleg az abban fekvő
Corbie. Az ellentétek tompítására azonban a július 11-i ünnepet
nem nevezték „Translatio"'-nak, hanem csak „Natale sancti
Benedicti abbatis"-nak.
Montecassino minden eszközt megragadott, hogy Szt Benedek
ereklyéit s az azokhoz való kizárólagos jogát magának biztosítsa.
Leo Marsicanus a XI. század végén részletesen cáfolta Monte-
cassino történetében a translatio francia hagyományát. Az apá-
tok még a pápaság tekintélyét és segítségét is igénybe vették a
július 11-i ünneppel szemben, mint ez Péter montecassinói apát-
nak Similis pannonhalmi apáthoz 1180-ban küldött leveléből is
látszik. Az apát július 11-ről mint pápai kiközösítés terhe alatt
tilalmazott ünnepről írt, „de festő quoque translationis non
celebrando apóstolicis excommunicationibus interdicto." Ily kö-
rülmények közt érthető, hogy július 11-én nemcsak Montecassi-
nón és az olasz kolostorokban nem ünnepelték Szt Benedeket,
hanem Németországban is csak néhány helyen.
Hogy a Montecassinóval szoros kapcsolatot tartó Pannonhal-
mán ünnepelték-e Szt Benedek átvitelét, nem tudjuk. Az viszont
tény, hogy a magyar bencések általában a francia hagyományt
és liturgiát követték. Világosan látható ez liturgikus könyveink-
ből: a Hahóti, a Szelepchényi és a Pray Kódexből. A francia
bencéseket követve a Szelepchényi Kódex, illetőleg középkori
tulajdonosa a garamszentbenedeki apátság vigíliával és oktává-
val ünnepelte július 11-ét, de a „translatio"' kifejezést elhagyta.
A francia hatás erejét mutatja, hogy még a december 4-i ünnep
is megtalálható ebben a kódexben. A Hahóti után a Pray Kódex
is tartalmazza Szt Benedek „translatio"'-ját. Ez utóbbi tanúsága

332-
szerint a boldvai bencések is nagy, oktávás ünnepként tartatták
meg július 11-ét.
A XI. században kialakult liturgiánkat általában jellemezte
a francia bencés ünnepek, illetőleg szentek előtérbe nyomulása.
A Szelepchényi Kódex szerint október 16-án Szt Mihályt ,,in
periculo maris" ünnepelték. Ez az ünnep annak a normandiai
Mont-St-Michel apátságnak volt a dedicatiója, melyet 966-ban
ugyanaz a fontenellei Szt Wandrille-kolostor népesített be,
melynek aztán a hahóti apátsággal is szoros kapcsolata lett. Bár
a francia hatás is gyöngült a XII. század végére, a Pray Kódex
nemcsak Szt Egyed de Szt Majolus clunyi apát ünnepét is tar-
talmazza. A pannóniai Sabariában született Szt Márton már a
XI. században teljes polgárjogot élvezett a magyar liturgiában.
Az első esztergomi zsinat a kötelező ünnepek közé vette napját,
amit a bencés Pray Kódex oktávával ünnepelt. A július 4-én
tartott translatióján mint a magyarság „nagy patrónusát" kö-
szöntötték.

Nemzeti szentjeink liturgiája

A hazafias szellem egyéb megnyilatkozásaival is gyakran ta-
lálkozunk liturgikus könyveinkben. Ilyennek tartjuk Szt Adal-
bert, Elek és Vencel ünnepének megjelenését a Szelepchényi
Kódexben. A római Szt Elek és a cseh Szt Vencel liturgikus
kultuszát bizonyára Szt Adalbert, illetőleg munkatársai: Anasz-
táz, Asztrik és Radla szorgalmazták, Adalbertét pedig István ki-
rály sürgette. Ezeknek az ünnepeknek magyar származását, ma-
gyaros jellegét bizonyítja, hogy Kódex mintáiának hazájában,
Franciaországban csak századokkal később honosodott meg Szt
Adalbert tisztelete. Mivel halála napján, április 23-án a híres
Szt György vértanút ünnepelték, a Kódex magyar szerkesztője
külön misét iktatott be számára. A Hahóti Kódex szerzője még
együtt, egy napon szerepeltette a két szentet, de Szt Adalbert
tiszteletére külön votívmisét is szerkesztett. A Pray Kódexben
április 23-át már teljesen Szt Adalbert ünneplésére szentelték,
Szt Györgyöt pedig áttették a következő napra. Ez a gyakorlat
azóta állandósult a magyar egyházban.
A magyar bencés lelkület kisugárzását érezzük Szt Wolfgang
október 31-én való ünneplésében is. Említettük, hogy Wolfgang
püspök elevatióját és szenttéavatását IX. Leó azon útja alkal-
mával végezte 1052-ben, melynek során megfordult Endre király
pozsonyi táborában is. Első életrajzát az a regensburgi bencés
Arnold készítette, aki még személyesen ismerhette őt, s aki

333-
1030 körül másfél hónapon át tartózkodott Esztergom bencés
érsekénél, Anasztáznál. Megemlítette Wolfgang magyarországi
próbálkozását, s az ő nyomán szerkesztett Othlo-féle életrajz
— mely Szt Imre-legenda tanúsága szerint Magyarországon is
ismert volt — részletesebben elmondotta aztán hőséről, hogy
miként igyekezett a pogány magyarságot megtéríteni, s miként
nevelte (magyar) királynévá Gizellát. Ezek alapján érthető, hogy
a Pray Kódex szerzője mint a magyar egyház pásztorát ünne-
pelte Szt Wolfgangot, ,,qui pastor noster extitit".
A szorosabb értelembe vett magyar szentek sorát Zoerard
A.ndrás és Benedek nyitották meg. Az 1083-ban történt nagy
szenttéavatás idején készült Hahóti Kódex szerint április 16-án
Benedek vértanút, a következő napon Zoerard András hitvallót
részesítették liturgikus tiszteletben. Hogy miséjük szövege ere-
deti magyar alkotás, az abból látszik, hogy a szerző a kevéssel
előbb készült legendájukat is fölhasználta. Szt Benedekben
ugyanis „népünk gondozóját" ünnepelte, akinek a Vágba vetett
holttestét egy sas útmutatása nyomán találták meg.
Nagy ünnepe volt a magyar egyháznak, amikor László király
1083-ban háromnapos országos böjt után a papság és a lakosság
lelkesedése közepette fölemeltette a csodatévő István király,
Imre herceg és Gellért püspök testét és szentté nyilvánították
őket. Kétséges ugyan, hogy ez a hármas szenttéavatás a szent-
szék engedélyével, vagy jóváhagyásával, illetőleg pápai követ
részvételével történt-e, de az bizonyos, hogy az 1092-ben tartott
szabolcsi gyűlésen a király s az ország egyházi és világi vezetői
augusztus 20-át Szt István, szeptember 24-ét Szt Gellért s no-
vember 5-ét Szt Imre nyilvános és kötelező ünnepének rendel-
ték. Mikor aztán pár év múlva László arról értesült, hogy Szt
István romolhatatlan jobb kezét Biharban titokban őrzik, gon-
doskodott annak ünnepélyes elevatiójárói s őrzését a róla el-
nevezett Szt Jobb-apátságra bízta. Ennek emlékét május 30-án
ünnepelték.
A magyar szentek kultuszának virágzását legjobban a Pray
Kódex tükrében szemlélhetjük. Ott látjuk, hogy Szt István vi-
giliás főünnepét augusztus 20-án tartották, teste megtalálásá-
nak emlékezetét pedig október 11-én. A naptár külön megjelölte
még a Szent Jobb átvitelének és Szt István halálának napját
(május 30., augusztus 15.) is. Szt Imrét nemcsak november 5-én
hanem temetése napján (szeptember 2.) is ünnepelték, a mester
és tanítvány, Zoerard András és Benedek tiszteletét viszont j ú -
lius 17-én egyesítették. A boldvai apátság s az egész magyar

334-
egyház új ünnepe lett június 27, mely napot az 1192-ben szentté
avatott László király kultuszának szentelték.
A magyar bencés vallásosság szép alkotását láthatjuk Szt
Imre és Szt László miséjében, mely a Pray Kódexben található.
A szerző Szt Imre oratiójába beleszőtte Szt Gergelynek azt a
kifejezését, hogy Szt Benedek már ifjúkorában megvetette virá-
gával együtt az elszáradt világot, s egyrészt azt a fiatalon meg-
halt Szt Imrére alkalmazta, másrészt pedig önmaguk számára
is hasonló lelkületet kért: „Kérünk Űristen, hogy Aki Szt Imre
lelkében már zsenge korában elszárítottad a virágzó világot,
virágoztasd ki bennünk kegyelmedet, hogy szárítsa el számunkra
a világ minden kísértését."
Szt László oratiójában a magyar történet ismerete és fölhasz-
nálása érezhető. Az akkor már szinte hivatalos szövegnek tekin-
tett Hartvik-legenda-előadásából tudta a szerző, hogy Szt László
a trónjáról elűzött, de neki folyton kellemetlenkedő unokatest-
vérét, Salamont elzáratta. Hogy ez a cselekedete nem tetszett
az Úristennek, az akkor lett nyilvánvaló, amikor a szentéletű
apáca, Caritas a szenttéavatáskor megmondta neki, hogy a Szt
István sírját lezáró követ csak akkor tudják fölemelni, ha Sa-
lamont kiengedi fogságából. Erre az isteni intésre Szt László
természetesen megbékélt rokonával és szabadon bocsátotta. Min-
den bizonnyal ez a leírás késztette a szerzőt arra, hogy Lászlót
mint hibázó, de aztán megigazult szentet szerepeltesse oratió-
jában: „Deus, qui beatum Ladislaum. . . delinquentem ad
veniam et iustum transtulisti ad glóriám . . ."
A szentmise liturgiájának ismertetése keretében megemlítjük
még a votívmisék föltűnően nagy számát. Külön szöveggel
imádkoztak a királyért békében és háborúban s az apátért és
a szerzetesi közösségért szóló misének is két-két szövegét ta-
láljuk a Pray Kódexben. A miseimák tartalma is figyelemre
méltó. Az apát számára „az igazság és a békesség lelkét" kér-
ték Istentől, hogy a reá bízott nyájat jó pásztorként bölcsen ve-
zethesse. A monostori közösségért úgy imádkoztak, hogy az Úr
ezt a szent aklot (ovile) az ő őrködésének falával vegye körül,
hogy minden veszedelemtől menten, az mindig a sértetlen biz-
tonság és a béke otthona lehessen. A jótevőkért szóló miseimád-
ságok az alamizsna értékét hangsúlyozták. Mivel az Úr a ke-
resztség szentsége után a bűnök megbocsátását az alamizsnál-
kodással kötötte össze, ezért kérték, hogy azokat, akik alamizs-
nájukat ezen szent hely klerikusai vagy az itt táplált szegények
számára adták, az Űristen kegyes jóságával segítse, készségesen
védje, méltó meghallgatásban részesítse s mind bűneik kötelé-

335-
keitől, mind pedig a kárhozat kínjaitól mentesítse s vezesse a
boldog hazába. A gyászmisék között szintén különböző szövege-
ket találunk a monostor meghalt apátaiért és tagjaiért, alapí-
tóiért és jótevőiért.

A bencés zsolozsma Magyarországon

A bencések napirendjében a szentmisénél sokkal nagyobb tért
foglalt el a sajátosan monostori foglalkozás, a zsolozsmázás. Az
éjszakai Vigília, a hajnali Matutinum, a reggeli Prima, a nap-
pali kis imaórák (Tertia, Sexta, Nona), az estéli Vesperás és a
napot befejező Completorium részben énekes, részben recitáló
elvégzése a Regula előírása szerint kb. napi 3V2 órát vett igénybe.
A zsoltározásnak ezt a mértékét az anianei Szt Benedek mű-
ködése nyomán a X. században kialakult „monostori szokások"
azonban jelentősen növelték s ezáltal a középkori bencések élete
még erősebb liturgikus színezetet kapott. Ennek megfelelően a
magyar bencések főfoglalkozása is a liturgia szép és bensőséges
végzése lett s apátságaink valóban „istentiszteletre szánt he-
lyek" voltak.
Amikor Szt Benedek regulája a zsoltározás módjáról rendel-
kezett, többször is említette, hogy bizonyos ó- és újszövetségi
olvasmányokat emlékezetből — ex corde, memoriter — mond-
janak a szerzetesek, a hosszabb részleteket pedig írásból —
e codice — olvassa olyas valaki, aki értelmesen tud olvasni. A
zsoltárokat szintén emlékezetből énekelték s ily módon elég volt,
ha a zsolozsma vezetője rendelkezett írott szöveggel. Ebben a
tekintetben az egész középkoron át nem történt lényegesebb
változás. Könyvek és kéziratok általában ritkaság-számba men-
tek.
A pannonhalmi kórus szertartáskönyv-készletét gazdagnak
mondhatjuk. A már többször említett leltára szerint ugyanis a
XI. század végén volt négy olyan zsoltáros könyve (Nocturna-
les), mely az éjjeli zsolozsma anyagát s esetleg a hozzá tartozó
olvasmányokat tartalmazta. De volt két olyan „Lectionarius"-
kötete is, melybe külön gyűjtötték össze az ó- és újszövetség, a
szentatyák s a szentek életrajzai alapján készített lectiókat. Az
egyes zsolozsmaszakaszok közé illesztett ezen olvasmányokon
kívül szükségesek voltak a különböző ünnepek hangulatát kife-
jező és emelő himnuszok. Erre a célra négykötetes himnuszgyűj-
temény (Ymnarii) állott rendelkezésre. A három kötetet kitevő
„Collectarius" a zsolozsmázás közben mondandó és alkalomsze-

336-
rűen változó rövid gyűjtőimádságokat, a - collectá-kat tartal-
mazta.
A kórusi istentisztelet, a zsolozsmázás konkrét módjáról és
tartalmáról inkább csak sejtelmünk van, mint pontos ismere-
tünk. Részletesebb adatok a ténylegesen használt imákat, him-
nuszokat, lekciókat, rímes officiumokat tartalmazó kódexek eb-
ből a korból — sajnos — nem maradtak ránk. így az azt ábrá-
zoló pompás mozaikképnek csak egyes darabjait, töredékeit
szemlélhetjük. A legtöbb adatot ebben az esetben is a Pray
Kódexből merítjük. Azok kiegészítésére fölhasználjuk a kissé
későbbi — 1290-ben készült — zágrábi breviárium néhány adatát
is abban a meggyőződésben, hogy a magyar eredetű zágrábi li-
turgia megegyezett a miénkkel s az időbeli különbséget tevő pár
évtized alatt a zsolozsmázás terén nem történt különösebb vál-
tozás.
A zsolozsmázás éjszakai része, amit a Regula Vigiliae, a ma-
gyar szertartáskönyvek — a győri Agenda, a Pray Kódex —
pedig inkább Matutinum szóval jelöltek, éjfél után kb. 2 órakor
kezdődött. Az Úristen segítségül hívása (Domine, labia mea .. .
Deus, in adiutorium m e u m . . . ) után a 94. zsoltár s vele kap-
csolatban az Invitatorium következett. Az Invitatorium a nap
vagy ünnep zsolozsmájának alaphangulatát fejezte ki, melyet
az alkalmi himnuszok különböző változatokban igyekeztek szí-
nezni és mélyíteni. Az egyszerű, a köznapi vigiliaeben ezután
2, az ünnepiben 3 nocturnus következett. Az utóbbi esetben az
első két nocturnusban 6—6 zsoltárt s minden zsoltár után 1—1
antifónát énekeltek. A harmadik nocturnus 3, zsoltárhoz hasonló
ószövetségi canticum-ból állott, mely után egy antifóna követ-
kezett. A nocturnusok zsoltárai, illetőleg canticumai és antifónái
után 4—4, tehát összesen 12 lectiót olvastak, melyeket egy-egy
responsoriummal zártak le. A zágrábi breviárium Szt István-
zsolozsmájából látjuk, hogy nemcsak a lectiók, hanem az anti-
fónák és a responsoriumok is közvetlen kapcsolatban álltak az
ünnep tárgyával, mind Szt Istvánról szóltak, illetőleg hozzá for-
dultak. A Vigiliát aztán a Te Deum, egy alkalomszerű evangé-
lium-részlet és gyűjtőimádság, collecta fejezte be.
Valószínű, hogy apátságainkban a Vigiliaevel összekapcsolták
a Regula Matutinumát s ezért alkalmazták az előbbire is a Ma-
tutinum megjelölést. A zsolozsma ezen részének lényegét az 5
dicsőítő zsoltár alkotta, ezért nevezték Laudesnek is. A húsvét-
vasárnapi ,,matutinales laudes"-nél, a Pray Kódex rubrikája
szerint, a zsoltárok és antifónák után elmaradt az egyébként
szokásos capitulum (rövid lekció) és a himnusz. A responso-

22 Szent B e n e d e k f i a i n a k I.
337
riumot a Benedictus és antifónája, majd az oratio követte s a
,-Benedicamus Domino"-val befejeződött a Matutinum.
A nappalt megszentelő zsolozsmának első része a Prima, an-
nak gerince a 3 zsoltár s az utána következő antifóna volt. Ál-
talánosságban a Pray Kódexet használó boldvai bencések kö-
vették ugyan a Regula előírásait, részletekben azonban nem-
egyszer eltértek attól. Ugyanezt látjuk a többi kis hóránál is.
Nálunk is a Prímához kapcsolódott a hibabevallást és az erköl-
csi oktatást tartalmazó Capitulum culpae. A Tertiát 9 órakor
tartották s utána az ünnepélyes konventmise következett. Ki-
vételes eset volt a nagypénteki, amikor a csonka-misét a Nona
után végezték. A kis hórákat délelőtt mondották el, a vesperást
pedig estefelé énekelték. Az ünnepi zsolozsmák az előző dél-
után tartott első vesperással kezdődtek s a napján mondott má-
sodikkal fejeződtek be. A zsoltárok, s a Magnificat antifónája
és az alkalomszerűen változó himnuszok lehetőleg szorosan
kapcsolódtak a vesperás és az ünnep hangulatához. A napot
a hálaadó és engesztelő jellegű Completorium zárta be.
A rendes napi zsolozsmán kívül szombatonként, sőt gyakran
máskor is el szokták végezni Szűz Mária officiumát. A Pray
Kódexben található két vázlat közül az egyik az adventi, a má-
sik a karácsonyi időszakra szóló Mária-officiumot tartalmazza.
De a zsoltárokat nemcsak a zsolozsma keretében, hanem egyéb
alkalmakkor is szívesen imádkoztak. A győri Agenda szerint
a szentkenet kiszolgáltatásánál a bencések a 7 bűnbánati zsol-
tárt énekelték nagybeteg testvérükért, a boldvai konvent pedig
a 15 lépcső-zsoltár éneklése közben vonult föl a nagyszombati
tűzszentelő körmenetre.

A szertartások színezése, dramatizálása

A középkor liturgiáját jellemezve megemlítjük a középkori
embernek azt a törekvését, hogy érzéseit és gondolatait szerette
szimbólumokba öltöztetni, láthatókká tenni, erőteljesen érzé-
keltetni. Ennek a törekvésnek a megnyilatkozását látjuk a III.
fejezetben tárgyalt liturgikus drámákban vagy misztérium játé-
kokban, melyeket nemegyszer a zsolozsma részeként adtak elő.
A normandiai bencés források nyomán a XI. században szer-
zetesi — tán pannonhalmi — célra készült, aztán főpapi hasz-
nálatra átdolgozott győri Agenda több liturgikus drámát is t a r -
talmaz. Az egyiket „Tractus stellae"-nek nevezte a mű szer-
zője s a vízkereszti Matutinum végén, a Te Deum előtt elő-
adott játékot jelentette. A 3 napkeleti bölcs ragyogó csillagot

338-
látva a templom 3 apszisának oltárától indulva, a szentélyben
találkozott. Onnét együtt folytatták útjukat a kórusba, ahol az
írástudóitól körülvéve Heródes székelt. Miután a mágusok kér-
désükre, hogy hol keressék az újszülött királyt, megkapták a
feleletet, tovább vonultak és a templom mennyezetén zsinóron
húzott ragyogó csillag útmutatása nyomán a hajóban megtalál-
ták a Kisdedet, illetőleg azt a képet, mely a Szűz Anya ölében
tartott kis Jézust ábrázolta. Ott aztán „a népek fejedeleme" előtt
kifejezték hódolatukat, átadták ajándékaikat s a jobboldali
mellékhajó felé távoztak. Azután következett a Matutinum be-
fejezése, a Te Deum. A szereplők természetesen klerikusok vol-
tak s jeleneteik szövegét énekelve adták elő.
Az egyházi év liturgiájának legdrámaibb szertartása akkor
is a nagypénteki volt. Nemcsak a délelőtti, hanem a délutáni
istentisztelet keretében is több erősen szemléletes részletet ta-
lálunk. így a Vesperás eléneklése után a nőket s egyáltalán a
világiakat kiküldték a templomból s ajtóit lezárták. Aztán a
papság és az asszisztencia gyertyákkal és tömjénezővel az imá-
dásra már délelőtt elhelyezett szentkereszthez vonult, amit on-
nét a szentkereszt-oltár lépcsőjére vittek át, ott megincenzáltak
és lepellel gondosan letakartak. Közben halkan gyászdalokat
(pl. Ecce quomodo moritur iustus — íme, miként hal meg az
igaz) énekeltek. Azután az Űr testét egy tiszta tartóba, illető-
leg szekrénybe helyezték s azt az evangélium nyomán szer-
kesztett „Eltemetvén az Urat, a sírboltot lepecsételték . . . " szö-
veget énekelve lepecsételték. Végül őröket állítottak oda, akik
zsoltárok és egyéb szövegek imádkozása közben őrizték az Űr
szentséges testét. Rövid adoratio befejezésével a menet vissza-
tért a sekrestyébe.
Húsvét napján — akárcsak vízkeresztkor — a Matutinum
végén adták elő az „Officium sepulchri"-nak nevezett liturgi-
kus drámát; előadásuk módját és szövegét a győri Agenda és
Pray Kódex szinte teljesen azonos formában tartalmazza. A kó-
rusról megindulva az „Ego dormivi et somnum cepi et exur-
rexi, quoniam Dominus suscepit me — elaludtam és álomba
merültem és fölkeltem, mert az Úr fölemelt engem — alleluja,
alleluja" antifóna halk éneklése közben vonultak a papok és
klerikusok a szentsírhoz. A sírnál két angyalnak öltözött dia-
conus kérdezte tőlük: „Kit kerestek a sírban, ó Krisztushivők
(Christicole?)". A kórus felelte: „A názáreti Jézust, ó égi lakók
(Celicole)". Az angyalok erre azt válaszolták: „Nincs itt, föl-
támadott. Jöjjetek, lássátok a helyet". A körmenet erre a nagy-
pénteken oda helyezett feszületet és leplet magával vive vissza-

339-
 tért a kórusra, miközben énekelte: „Föltámadott az Űr a sír-
ból . . . "
A mi liturgikus könyveink a húsvéti misztérium játéknak ezt
az egyszerű, kezdetleges formáját vették át és hozták gyakor-
latba. Egyes XII. századi külföldi szerzők azonban ezt kibőví-
tették Péter és János apostolok, majd az Űr Jézus és Mária
Magdolna jelenetével.
A föntebbiekhez hasonló volt az aprószentekkor tartott
„Officium puerorum", mely a gyermekek ünnepélyes körmene-
tét és megáldását jelentette. A drámát Szt János apostol máso-
dik vesperásának eléneklése után adták elő. A gyermekseregből
két fiú a pulpitusra lépve magas hangon intonálta: „Engedjétek
hozzám a kisdedeket..." Sajnos, a győri Agenda inkább csak
utalt rá — részletes tartalmát nem közölte.
Ám a római liturgia sohasem adott helyet ezeknek a misz-
tériumjátékoknak, melyek a szentírás egyes részleteit megjele-
nítették. Emiatt történt, hogy idővel a monostori szertartás-
könyvekből és istentiszteletekből is eltűntek.
A dramatizálásnak, az érzelmek külső kifejezésének egy másik
módja, az ünnepi fölvonulás, körmenet szintén nagy szerepet
játszott korunk vallásos életében. Az említett aprószenteki.
hamvazószerdai, virágvasárnapi és föltámadási körmeneteken
kívül más alkalmakkor — pl. gyertyaszentelőkor, áldozó csü-
törtökön, pünkösdkor — is tartottak ilyeneket. De még nagyobb
volt a száma azoknak a kisebb körmeneteknek, melyeket csak
a monostorban, vagy annak templomában rendeztek. így hús-
vétkor a vesperás három (109—111.) zsoltára és az oratio után
körmenetben vonultak a keresztkúthoz s ott énekelték el a 112.
zsoltárt, majd a kórusra visszatérve fejezték be a zsolozsmát.
Ezt a körmenetet vasárnaptól péntekig végezték. Csanádon vi-
szont — Szt Gellért hagyományaként — a hétköznapok matu-
tinumait és vesperásait szokták a Szűz Mária oltára elé vonulva
befejezni.
Azt a régi monostori szokást, hogy minden vasárnap reggel
víz-, utána pedig házszentelést tartottak, Boldván is megtalál-
juk. Az egyes áldások szövege élénken szemlélteti a bencések
lelkületét, természetfölötti világnézetét. A sekrestyéből indulva
azt kérték az Istentől, hogy amit most meglátogatnak, azt ő is
látogassa meg, amit megáldanak, azt Ő is áldja meg, s ahova
belépnek, onnét a szentek érdemeiért meneküljenek az ördögök
s legyen ott az angyalok békéje. A sírkert megáldásakor az ott
pihenők testének édes nyugalmat és alvást kívántak, lelkének
pedig a szentek és választottak társaságában való örök boldog-

340-
ságot. A káptalan-teremben azt kérték az Űrtől, hogy az ott
elmélkedőket a jámborság ajándékával szentelje meg, hogy azok
az alázatosság lelkével és a bűneikért való elégtételadás kész-
ségével eltelve, a szent olvasmányok számára megértést nyer-
jenek. A betegek termében az egészség visszanyerését, a háló-
teremben az ördög incselkedéseitől és káprázataitól való mente-
sülést kérték az ott tartózkodók számára Istentől. A refectorium-
ban azért imádkoztak, hogy az ételt és italt mindig hálás lélek-
kel vehessék a minden jók Adójától, a nappali — pihenő és me-
legedő — teremben pedig azért, hogy szívüket-lelküket soha el
ne fogja a hitetlenség hidege. A konyha, az éléstár és a kert, il-
letőleg az ott dolgozók számára Isten áldásának bőséges kiára-
dását kérték.
Ugyancsak vasárnap reggel történt a hetes asztali fölolvasó
és a konyhai szolgálatot végzők megáldása. A „lector mensae"
számára — miként a st galleniek is — azt kérték, hogy távoz-
tassa el tőle az Űr a fölfuvalkodottság és a tudatlanság szelle-
mét, hogy az alázatosság és a tudomány lelkével eltelve a szent
olvasás végzésre értelmet nyerjen. Azok részére, akik a kony-
hai hetes szolgálatot készségesen végezték és befejezték, Isten
áldását, az aközben elkövetett hibáikért a legteljesebb bocsána-
tot kérték, azok számára pedig, akik ebbe a szolgálatba belép-
tek, azt kívánták, hogy növelje bennük az Űr a vágyat, hogy
testvéreiknek megfelelően szolgálhassanak.
Az áldások és szentelmények sorában megemlítjük végül a
temetést is. Boldván az elhunyt testvér holttestét harangzúgás
és éneklés közben a templomba Szűz Mária oltára elé vitték és
ott ravatalozták föl. A temetési szertartást az asszisztenciával
körülvett apát tartotta, miközben a konvent tagjai kelet felé
fordulva imádkoztak. A temetőből a templomba visszatérő me-
net a Miserere-zsoltárt énekelte. A halálozás évfordulóján szin-
tén harangzúgás és a Miserere éneklése közben szoktak kivo-
nulni a sírhoz. Lelkületüket szépen fejezte ki imádságuk, mely
szerint „a hamut a hamu merészelte az Űr irgalmába ajánlani".
Akkorra már a „Halottak napjá"-nak clunyi szokása is megho-
nosodott a magyar apátságokban.
Korunk bencéseinek élete imádságos élet volt. Bár imádsá-
guk túlnyomó részét az Egyház hivatalos és közös istentisztelete,
a szentmise és a zsolozsma tette, azért naponként végeztek
egyéni elmélkedést és magánimádságot is. Ilyen célt szolgáltak a
Pray Kódexnek a Szent Kereszt és Szűz Mária tiszteletére, ál-
dozásra, a hit, remény, szeretet, továbbá az alázatosság és a
bűnbánat érzületének fölindítására szerkesztett imádságai.

341-
 A monostorok és a konventek kormányzása

A bencés szerzetesek tevékenysége az istentiszteleten kívül

a különféle természetű munkákra irányult. Ezekben Szt Bene-
dek nemcsak közhasznú foglalkozást látott, melyek egyrészt a
monostor autarkiáját, önellátását, másrészt a felebaráti szeretet
gyakorlását szolgálták, hanem aszketikus eszközt is, mely meg-
semmisíti a tétlenséget, az „ördög párnáját" s alkalmat ad kü-
lönféle önmegtagadások végzésére.
A monostor sokszerű tevékenységéből először említjük azt,
mely a szerzetesi közösség kormányzására, személyi és dologi
ügyeinek vitelére, erkölcsi és anyagi javainak gondozására vo-
natkozott.
A monostor ügyeinek adminisztrációja, központi irányítása
természetszerűleg az apát kezében futott össze. Ö volt a regulá-
ris fegyelem őre, ő jelölte ki a különböző munkaköröket, ő kép-
viselte monostora erkölcsi és anyagi érdekeit, ő érintkezett az
egyházi fölsőbbséggel és a kegyurakkal. Már a XI. század vége
óta szabályozták, hogy miként fogadják a hozzájuk érkező me-
gyéspüspököt s a királyt s az utóbbit miként köszöntsék udva-
rában. Később, különösen korszakunk vége felé, gyakran emle-
gették az oklevelek egyes apátok római utazását is. Bizonyára
ebben a vonatkozásban is Oros pannonhalmi apát vitte el az
elsőséget, aki legalább hatszor járta meg Rómát és kétszer
Montecassinót is fölkereste. Ennek során részt vett a középkor
legjelentősebb egyházi tanácskozásán, a IV. lateráni zsinaton,
s a mai napig fönálló imaszövetséget kötött a bencés ősmonos-
torral (1215., 1212.).
Az apátot a monostorban a perjel (prior) vagy dékán helyette-
sítette, aki nemcsak annak távollétében, hanem egyébként is föl-
ügyelt a házi rend s a fegyelem megtartására. Ha az apát és a
konvent — főleg anyagi vonatkozású — érdekei szembe kerül-
tek egymással, az utóbbiakat ő képviselte.
Az apátságoktól távolabb eső birtokok központjain, az obe-
dientiákon és grangiákon a prépostok vezették a gazdálkodást.
Az istentisztelet, a liturgia végzését a cantor, a gyermekek és a
növendékek oktatását és nevelését a magister irányította. A
custos a templomot és a vele kapcsolatos könyv-, levél- és kincs-
tárat őrizte és gondozta. A szerzetesek anyagi szükségleteit köz-
vetlenül a cellararius elégítette ki. A nagyobb apátságokban
szükségessé váló munkamegosztás természetesen több szerzetes
közreműködését is igénybe vette. Pannonhalmán 1233-ban az
aldékán, a pékek mestere és a kulcsár is tisztségviselőként sze-

342-
repelt, a Pray Kódex pedig az iskolás gyermekek „nagyobb"
mesterét említette, amiből következtethetjük, hogy a magister-
nek volt segítsége is. A vendégek, jövevények és szegények el-
látásáról 1201-ben Pannonhalmán külön személy, a „hospitalaris
magister" gondoskodott. Az írásbeli munkát a nótárius végezte,
illetőleg irányította, aki rendszerint azonos volt a magisterrel, az
iskolamesterrel.
Az apátok és szerzeteseik ténykedéseivel a következőkben
természetszerűleg még részletesen foglalkozunk. Közülük elő-
ször azt a munkát ismertetjük, mely kultúránk alapvetését,
fönntartását és fejlesztését szolgálta.

A bencés ifjúság nevelésének és oktatásának eszményei

Korunk magyar bencéseinek művelődési eszményeit, törekvé-
seit és alkotásait kutatva figyelembe kell vennünk azokat a kül-
földi eszmeáramlatokat, melyek nálunk is éreztették hatásukat,
melyek a magyar fejlődés menetét is jórészt meghatározták. A
III. fejezetben rámutattunk arra, hogy a X. és a XI. században
miként halványultak el a karoling reneszánsz kulturális eszmé-
nyei a francia, olasz, végül a német apátságokban is, s azok he-
lyét miként vette át az a kifejezetten vallásos világnézet, mely
az aszketikus gyakorlatok mellett szinte kizárólag a liturgia
végzését tekintette föladatának. A klasszikus írók tanulmányo-
zása elhanyatlott — a művelődés mindinkább a vallásos tár-
gyakra korlátozódott. A XI. század közepének egyik tudós kivá-
lósága, a nálunk is jól ismert regensburgi Othlo szavai világo-
san mutatják ennek a szellemiségnek eszményeit és törekvéseit:
„A világi bölcsesség szerelmeseit boldogítsa csak Tullius (Cicero)
— mi együgyűek, lenézettek és megvetettek viszont kövessük
Krisztust, aki nem a filozófusok, hanem a halászok közül vá-
lasztotta apostolait."
A kultúra elsajátításának, fönntartásának és továbbfejleszté-
sének alapintézménye az iskola — ezért korunk magyar bencés
kultúrájával foglalkozva mindenekelőtt azzal kell megismer-
kednünk. Ám amint monostoraink aszketikus és liturgikus éle-
tének ábrázolásánál sajnálattal nélkülöztük a közvetlen és rész-
letesebb forrásokat, úgy hiányoljuk azokat az iskolázás tekinte-
tében is. Erre vonatkozó ismereteinket ismét csak közvetve sze-
rezhetjük meg azokból az oklevelekből és egyéb irodalmi mű-
vekből, melyek egészen más célból jöttek létre s maradtak ko-
runkra.
Mivel apátságaink egymástól független, önálló intézmények

343-
voltak, természetszerűleg mindegyik maga gondoskodott a szer-
zetesi utánpótlásról, a monostorba került gyermekek és ifjak
neveléséről és oktatásáról s így minden apátságnak rendelkez-
nie kellett iskolával és tanítóval. Csupán a reánk maradt forrá-
sok gyér voltának és szűkszavúságának tulajdoníthatjuk, hogy
iskoláinkra vonatkozóan is oly kevés közvetlen adattal rendel-
kezünk.
A pannonhalmi és a csanádi iskoláról Szt Mórral és Gellérttel
kapcsolatban már az előző fejezetben megemlékeztünk. Korsza-
kunkra vonatkozóan jellemzőnek találjuk, hogy a somogyvári
apátság 1091-ben történt fölavatására érkező francia bencések
között találjuk azt a poitiersi Péter grammatikust, aki ha nem is
tanítója, de minden bizonnyal megszervezője lett az új apátság
iskolájának. Két évtizeddel később, 1111-ben a zobori apátság
perének tanúi közt Vilmos „grammaticus" szerepelt. A XI. szá-
zad végéről való „Esztergomi Króniká"-ban éppúgy megjelen-
nek a monostori iskola növendékei, mint ahogyan az egy szá-
zaddal későbbi Pray Kódexban is többször szerepel a boldvai
iskola, s annak mestere és ifjúsága (schola, magister, pueri).
A híres történetíró, Anonymus — miként látni fogjuk —
bizonyára a pannonhalmi iskola mestere volt a XII. század kö-
zepe táján. Ezt az iskolát dicsérte a már említett Cerbanus, ami-
kor azt írta, hogy „Szt Márton kollégiumá"-ba számtalan sokan
gyűlnek mindenünnét. A görögből latinra fordított aszketikus
művét az iskola kezdő és haladó tagjainak — tironibus, adhle-
tis — s általában a tanuló ifjúságnak — studiosis — küldötte.
Az írásbeliség fejlődésével arányosan több hírt hallunk aztán
iskoláinkról s azok mestereiről is. Így Wid pannonhalmi, András
lébényi, Jakab garamszentbenedeki magister nevével találko-
zunk s a pannonhalmi Farkadinon kívül Somogyváron Bálint,
Pécsváradon Rajner cantort említik forrásaink a XIII. század
első felében.
Iskoláink szellemének, működésének és hatásának a képét fő-
leg a Szt László korában készült pannonhalmi könyvtárjegyzék,
az egy századdal később szerkesztett Pray Kódex s a reánk ma-
radt egyéb írások, irodalmi alkotások tartalmi és stiláris elem-
zése alapján ismerhetjük meg.
Az iskola célkitűzését s a tananyag tartalmát általában a kor
kultúrája és az iskola speciális hivatása alakítja ki. Arra képezik
az ifjúságot s arra tanítják, amit mint értékes művelődési anya-
got a múltból továbbszármaztatni kívánnak a jelen szolgálatára
s a jövő fejlesztésére. A művelődési anyagot tehát lényegében
a kor világnézete, kulturális képe és szükséglete határozza meg.

344

1
A mi korunk világnézetén a vallásos eszme uralkodott; bencé-
seink az istentisztelet és az aszketikus gyakorlatok végzésében
látták legfőbb hivatásuk teljesítését. Ezen általános fölfogás alól
csak néhány nagyobb apátság — főleg Pannonhalma — alkotott
kivételt, mely az egész korszakon át fontos föladatának tartotta
az írásbeli működést, s az irodalmi tevékenységet is.
Bár az iskolák formálisan nem tagolódtak alap, közép és fölső
fokozatra, munkájukat mégis ezeknek megfelelően kellett vé-
gezniök. A 6—7 éves korukban fölvett gyermekeket mindenek- -
előtt a vallás-erkölcsi élet alapismereteire kellett megtanítani:
Miatyánkra, Hiszekegyre, Tízparancsolatra, a szentségekre —
azok tartalmát és értelmét kellett a tanulók korához alkalmaz-
kodva kifejteni. A szellemi fejlődés ezen első, elemi fokán az
emlékezetbe vésett latin zsoltárokon a gyermekek megtanulták
a betűket, fokozatosan elsajátították az olvasást, majd az írás
és a számolás kezdetleges ismereteit is.

A trivium, a latin nyelv eredményes tanítása

A középfok föladatát elvben a ,,hét szabad művészet" — s e p -
tem artes liberales — elsajátítása alkotta, a gyakorlatban azon-
ban a latin nyelv szóban és írásban való birtokba vételére vetet-
ték a hangsúlyt. Ez természetes is. Hisz a latin volt a liturgia
és a teológia nyelve, a nemzetközi tudomány és érintkezés esz-
köze.
A latin nyelvet általában Donatus művéből tanították. Annak
egyik része, az „Ars minor" a tanulók, a másik, az „Ars gram-
matica" pedig a tanárok igényét tartotta szem előtt. Mellette
sok helyütt Priscianus nyelvkönyvét is használták, mint ez az
„Esztergomi krónika" nyelvtani jegyzeteiből is látható, ahol
gyakran történik hivatkozás Priscianusra. Ezek alapján a növen-
dékek nemcsak a latin grammatika szabályait, a nyelv szerkeze-
tét és kisebb-nagyobb mértékben szókincsét ismerték meg, ha-
nem a szabályok megvilágítását szolgáló klasszikus példák, mon-
datok révén a római szellem világába is nyertek némi betekin-
tést.
A latin nyelvi oktatás azonban nem mindenütt elégedett meg
a szent és profán szövegek megértésével s az egyszerű kifejezés-
mód elsajátításával. Nagyobb iskolák céltudatosan törekedtek
arra, hogy a szorosabb értelemben vett grammatika után — an-
nak alapján tovább építve — a stilisztika, retorika és poetika
ismertetése következzék, hogy ezáltal a növendékek a díszesebb
előadás, az ékesszólás, a verselés s a logikus szerkesztés elveit

345-
is elsajátíthassák. Korunk szép stílusát a rímes próza jelentette
a maga jellegzetes ékítményeivel. Alkalmazása — Horváth János
megállapítása szerint — „tudatosságot és stilisztikai tanultságot
tételez föl. Nyelvileg általában parallellisztikusan fölépített
mondatokhoz, a szórendben az egyes szavak kiszámított, gyakran
mesterkélt elhelyezéséhez s különböző hangzóssági elemek, szó-
játékok és alliteratio kereséséhez vezet. Mindezek folytán a
próza bizonyos költői, gyakran játékos színezetet nyer, nem nél-
külöz bizonyos numerozitást sem és néha versbe fut össze."
A latin oktatás eszközei a XI. századvégi Pannonhalmán —
a már említett Donatuson kívül — a Catónak tulajdonított er-
kölcsi szabályok (Disticha Catonis), a latin stílus mestereinek.
Cicerónak és Szt Ágostonnak egyes beszédei, aztán a különböző
sermo- és homíliagyűjtemények voltak. De föltételezhető, hogy
ugyanott a XII. század közepe felé már használták bolognai Hu-
gónak az 1120 körül készült ..Rationes dictandi prosaice" c. mű-
vét is, mely a versben s még inkább a prózában való irodalmi
alkotás szabályait ismertette. A verselés mintáit a keresztény
költészet alkotásai szolgáltatták. Ezekből 2 kötet sequentiát
és 4 kötet himnuszt őriztek Pannonhalmán.
Azt, hogy iskoláink latin oktatása mily eredményt ért el, a
reánk maradt bencés írásos emlékek —_ oklevelek és irodalmi
alkotások — mutatják. Egy pécsváradi bencés 1080 körül szép,
közérthető nyelven írta meg Szt István Nagyobb Legendáját,
egy zoborhegyi bencés ugyanúgy készítette el apátsága két ok-
levelét (1111, 1113). II. Béla korából reánk maradt néhány ok-
levél között a bakonybéli tűnik ki a rímes prózára való törek-
vésével. A XIII. század elején bizonyára boldvai bencés által
Pannonhalmán írt Szt László-legenda „tele van rímes részekkel,
sőt több esetben e rímes részek már versalakban jelentkeznek."
A pannonhalmi iskola kezdettől fogva valamennyi között ki-
tűnt gondos és szép stílusával. Árpádkori latin nyelvű irodal-
munk stílusának vizsgálója, Horváth szerint már az első ismert
tanulónk műve — Mór püspök Szt Zoerard Legendája — „je-
leskedik stilisztikai ékességekben". Ez bizonyítja, hogy Pannon-
halmán már az iskola megnyitásakor a „művészi stílus eszközei-
nek és követelményeinek ismerete is helyet kaphatott".
Erre az alapra építettek aztán a következő pannonhalmi nem-
zedékek. Szt István Kisebb Legendájának a szerzője „erős reto-
rikai műveltséggel" rendelkezett s a XI. század végén készült
munkája „stílus szempontjából is a kor legkitűnőbb művei közé"
tartozik. Az ugyanazon szerzőnek tulajdonítható Szt Gellért Ki-
sebb Legendája „nyelve kiegyensúlyozott, mondatszerkesztése,

346-
szóhasználata változatos és nemegyszer a klasszikusokra emlé-
keztet". Tán éppen a klasszikusok föltűnő ismeretének tulaj-
donítható, hogy a szerző egyik művében sem „törekedett külö-
nösebb módon a prózarím alkalmazására", ami nem ó-, hanem
jellegzetesen középkori sajátsága a díszes prózai előadásnak. A
XII. század közepén készült Szt Imre-Legenda szerzője szintén
„alapos retorikai képzettséggel és ennek megfelelő stílussal ren-
delkezett". Valamivel fiatalabb rendtársa, Anonymus — aki föl-
fogásunk szerint a pannonhalmi iskolának nemcsak növendéke,
hanem később mestere is volt — a bolognai Hugó tanítványá-
nak látszik. A „Rationes dictandi prosaice" hatása ugyanis végig
vonul az egész Gesta Hungarorum-on s annak „meghatározza
műpróza jellegét".
De a főmonostornak nemcsak történet-, hanem oklevélírói is
tudatosan törekedtek nyelvük csinosítására, előadásuk hangza-
tosságára. Ez látható már az első, eredetiben ránk maradt pan-
nonhalmi oklevélből, a Szt László-kori összeírásból, melynek „el-
beszélő része rímes prózában van fogalmazva". II. Béla korának
oklevelei közül — a föntebb említett bakonybélin kívül — stílus
szempontjából csupán András prépost pannonhalmi fogalmazású
végrendelete „érdemel némi figyelmet". S még inkább jellemző,
hogy II. Gézának (1141—61) kb. 30 ránk maradt oklevele közt
„mindössze 4 olyant találunk, melyben a rímes fogalmazásra
való törekvés megállapítható" — s mind a négy Pannonhalmán
készült. Hogy a monostor iskolája és íróműhelye, scriptoriuma
között szoros kapcsolat volt, azt Anonymuson kívül az a Uuido
(Wid) is bizonyítja, aki 1201-ben mint oklevélíró és iskolamester
(nótárius — magister) szerepelt Pannonhalmán.

A quadrivium: a zene, számtan, mértan, csillagászat

s egyéb ismeretek közlése
A „hét szabad művészet" alsó csoportja, a „trivium", a gram-
matika, retorika és dialektika tanítása révén a növendékek ér-
telmi képességét és latin nyelvű tudását igyekezett kifejleszteni.
A fölső csoport, a „quadrivium", a musica, arithmetica, geomet-
ria és astronómia tárgyalása keretében már inkább gyakorlati
ismeretek nyújtására törekedett.
A zene, illetőleg az ének készségének bizonyos fokú kifejlesz-
tése fontos volt a szerzetesek életében, hisz tevékenységük jó
része az istentiszteletre esett, amiben pedig az éneknek nagy
szerepe volt. Az ének tanítója és vezetője gyakran külön sze-
mély, a speciálisan képzett „cantor" volt, aki a neumák segít-

347-
ségével és kitartó gyakorlással sajátíttatta el növendékeivel a
különféle egyházi dallamokat. A neumák alkalmazását a Pray
Kódexben is többször szemlélhetjük.
Az arithmetika és geometria ismeretét ugyancsak megkívánta
a szerzetesek élete, mert jórészt nekik kellett elvégezni azokat
a számításokat, méréseket és szerkesztéseket, melyek a monos-
tori gazdálkodásban, építkezésben előfordultak.
A csillagok világa a legrégibb idők óta érdekelte az embere-
ket, azok járását kezdettől fogva élénk figyelemmel kísérték.
Szerzeteseink számára elsősorban a naptárkészítés és a húsvét-
számítás céljából volt fontos az asztronómia tudománya. Világos
ugyan, hogy a Pray Kódexben szereplő naptárkészítő, a „sapiens
computista" már speciális tudósa volt a húsvétszámításnak, az
„Esztergomi krónika" azonban bizonyítja, hogy annak szabályait
az iskolákban is tanították. Az ezeket tárgyaló részlet ugyanis
így fejeződik be: „A compútusról szólva ennyi legyen elég a
gyermekeknek." Az egyes hónapok ünnepeit tartalmazó, s az
év első napján, január 1-én ünnepelt circumcisio után elneve-
zett „csízió" szerkesztésének és értelmezésének a módját szin-
tén meg kellett tanulniok a növendékeknek.
Mindezen s egyéb időszámítási és csillagászati ismeretek tár-
házát az angol bencés Beda Venerabilis művei szolgáltatták a
magyar iskoláknak, amint ezt a Pray Kódex szerkesztője bizo-
nyítja, aki a Computus vulgaris-t, a De ratione temporum-ot s
a De argumento lunae-t is fölhasználta. A régi hagyományok
nyomán író Béda szerint a világ első napja március 18 volt,
március 19-én nyílt meg a pokol, április 12-én kezdődött a víz-
özön, március 27-án támadt föl az Űr Jézus. A kánikula idejét
július 14-től szeptember 5-ig számította.
A hét szabad művészet ezen tárgyai mellett egyéb anyagot is
közvetítettek iskoláink a tanulóknak. Amint Béda naptárában,
éppúgy a Pray Kódexében is minden hónap élén megtalálhatók
azok az egészségügyi szabályok, melyek a középkorban oly je-
lentős érvágás, vagy vércsökkentés idejét, a használandó ételek
és italok minéműségét meghatározták. A nyári hőség, a „káni-
kula" idejét azért közölték, mert azt nem tartották alkalmasnak
az érvágásra. Ugyancsak minden hónapban megjelölték azt a
két szerencsétlen napot (dies Aegiptiaci) is, amikor nem volt
ajánlatos pert kezdeni, vagy eret vágatni, vetni vagy ültetni,
aratni vagy szüretelni s állatot szelídíteni vagy járomba fogni;
az ilyen napon születőkre szerencsétlen halál várt. Bár a XII.
századi Gratianus decretumai határozottan elítélték ezt a római
korba visszanyúló babonás fölfogást, hatása mégis nemcsak a

348-
Pray Kódexben, hanem századokkal később is nyomon követ-
hető. De jellemzőnek tekinthetjük azt a Béda-féle „De natura
infantium libellus"-ből vett részletet is, melyben közli a kódex
szerkesztője, hogy hány csontja és hány vénája van az ember-
nek, s hogy milyen lesz a természete és a sorsa a hét különböző
napjain született gyermekeknek. Ezekben a szabályokban a ti-
tokzatos, a babonás asztrológia érvényesülését is szemlélhetjük.
A monostori iskola középfoka főleg tehát a latin nyelv el-
sajátítására törekedett, mert az előföltétele volt a teológia ta-
nulmányozásának. Bár a pannonhalmi könyvkatalógusban görög
nyelvű zsoltárkönyv is szerepel s Cerbanus is görögből készített
latin fordítást — a görög nyelv szórványos ismeretét mégis in-
kább a bizánci birodalom szomszédságából, mint az iskolai ok-
tatásból eredeztetjük. Hogy görögül sem a győri Agenda, sem
a Pray Kódex, sem a Szt László-legenda írója nem tudott, azt
abból látjuk, hogy görög szavakat tévesen másoltak, illetőleg
helytelenül etimologizáltak.

A teológia pannonhalmi kézikönyvei

Az iskola fölső fokának föladata a hittudomány ismertetése,
annak forrása pedig a szentírás volt. Pannonhalmán a „biblio-
theca" névvel jelzett teljes szentírás mellett megtaláljuk az
evangéliumok szövegét, az Apostolok cselekedeteit, Szt Pál le-
veleit s a zsoltáros könyvet — az utóbbit héber, görög és „galli-
can", azaz latin nyelven is. Noha a szentírás meglétét minden
apátságban föltételezhetjük, mégis meg kell említenünk a Gut-
keled-nemzetség által a XII. század közepén alapított csatári
apátság kétkötetes, képekkel díszített bibliáját, mely kiállítás
tekintetében párját ritkította. A naponként imádkozott zsoltárok
és általában az egész szentírás kitűnő ismeretét a reánk maradt
irodalmi (hagiografikus és köztörténeti) művek szemléltetik.
A hittudomány közvetett forrásai közt első helyen Szt Ger-
gely Moralia in Job c. munkája szerepel, melyben a szerző több,
mint félévezred számára összeállította az erkölcstan leghaszná-
latosabb kézikönyvét s utat mutatott a szentírás történeti, er-
kölcsi és átvitt értelmű vagy misztikus magyarázatára. A Pan-
nonhalmán szintén meglevő „Liber sententiarum"-ot bizonyára
Izidor sevillai püspök írta s főleg Szt Gergely és Szt Ágoston
tanítása nyomán állította össze a dogmatika és a morális alap-
tételeit. A „Scintillarium" erényekre és bűnökre vonatkozó
szentatyai idézeteket tartalmazott, az „Interrogatio Petri"-ben
Szt Fulgentius az „igaz hit"-ről tárgyalt. Ezeken a tankönyv-

349-
szerű műveken kívül hivatkozhatunk azokra, melyek egyrészt
a növendékek és szerzetesek aszketikus nevelését célozták, mint
a Regula s annak magyarázatos kifejtése, a különféle életrajzok
s Paschasius Radbertus és Cerbanus munkája, másrészt pedig
az istentiszteletek rendjét és tartalmát ismertették, mint Ama-
larius és Bernold műve s a „Liber Quare" s így a növendékek
liturgikus képzését szolgálták.

Az előadás módszere; a párbeszédes és szimbolikus forma

Módszer tekintetében iskoláink a katechetikus előadásmódot
részesítették előnyben. Ennek során a mester föltette a tárgya-
landó kérdést, majd megvilágította és kifejtette azt s végül rövid
válaszban foglalta össze a reá adandó felelelet. A növendékek
föladata a magyarázatok értelmi fölfogása s az összefoglalt ered-
mények emlékezetbe vésése volt. Az, hogy a memoriter-tanulás-
nak túlságosan is nagy szerep jutott, főleg a könyvek és írásos
szövegek hiányának volt a következménye. Hogy a kívülről
való tanulást megkönnyítsék, a megjegyzendő szövegeket szíve-
sen foglalták kötött, verses alakba.
Az előadás élénkítésére gyakran használták a párbeszédes
formát. Tudjuk, hogy a nagy bencés tudósok és iskolamesterek,
Béda és Alkuin műveinek jó része ebben a módszerben készült
s ezek közül nem egy volt használatban a mi iskoláinkban is.
Még a Pray Kódexbe is belekerült Pippin herceg és Alkuin pár-
beszéde, mely nemcsak alaki, hanem tartalmi tekintetben is jel-
lemzi a középkor iskoláját, annak szellemiségét. A herceg kér-
déseire a mester képletes feleletei a következők: „Mi az év?
A világ négyesfogata. Mi húzza azt? Az éjjel, a nappal, a hideg,
a meleg, a kocsisa pedig a Nap és a Hold. Hány palotája van?
Tizenkettő . . . Mester, félek mélyebbre szállni ! Mi visz a mély-
re? A kíváncsiság. Ha félsz is, menjünk: követlek, bárhova mész
is."
Ugyanott találunk hasonló részletet Béda „De ratione tem-
porum" c. művének Bridferth X. századi angol bencés által
készített magyarázatából. Miért éppen azok a zodiákus jelei,
amik? A válaszok élénken szemléltetik korunk gondolatvilágát,
vallásos világnézetét. „Miért van a vízöntő jele? Azért, mert
keresztelő János a Jordánban megkeresztelte az Urat. Miért van
a kos jele? Azért, mert Ábrahám kost áldozott föl fiáért, Izsá-
kért. Miért a bika jele? Mert Jákob mint bika küzdött az an-
gyallal. Miért van a hal jele? Mert Jónás próféta három nap és
három éjjel a cethal gyomrában volt. Miért az ikrek jele? Mert

350-
Ádám és Éva egy testből lett a Paradicsomban. S miért van a
szűz jele? Azért, mert Mária szűzen szülte a Megváltót és szülés
után is szűz maradt."
Érdekes és jellemző az is, amit a Kódex szimbolikus mise-
magyarázatában olvashatunk. „Mondd meg nekem, mit jelent a
mise Introitusa? A pátriárkák és próféták jövendőléseit. S mit
jelent a vers, amit énekelnek? Krisztus eljövetelét. Mit a Glo-
ria patri. . .? Az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységét. Miért
énekli közösen a kórus a Glóriát? Az angyalok sokasága miatt,
akik hirdették az Űr születését. Mit jelent a lectio? (Keresztelő)
János prédikációját. Mit az evangélium? Krisztus prédikációját.
Mit a ((tömjén) füst? A szentek imádságát. Miért kell letenni a
botokat az evangélium olvasásakor? Azért, mert a zsidók náddal
verték Krisztus f e j é t . . . Miért bocsátja a pap a kehelybe a ke-
nyeret. miközben keresztet vet s mondja: Pax Domini. . .? Azért,
mert az Úr lelke visszatért testébe. Miért énekli a diaconus:
lté, missa est? Azért, mert azt akarja mondani: távozzatok,
áldozataitokat nevetekben elküldtük az Úrnak, az angyalok azt
az Ö színe elé vitték."
Az évek hosszú során át így szerzett műveltség elsősorban
ugyan a szentírás megismerésére, a hit- és erkölcstan fölfogá-
sára s a liturgia tudatos, értelmes végzésére képesítette a bencé-
seket, azon túl azonban különböző írásbeli, sőt irodalmi alkotá-
sokra is alkalmassá tette őket.

A scriptoriumok működése
A különböző természetű írásbeli munkák között a leggyako-
ribb a különféle iskolai, istentiszteleti és egyéb közhasznú köny-
vek és iratok másolása volt, ami az apátságok írótermében, a
„scriptorium"-ban történt. Ennek a nagyarányú könyvszükség-
letnek a kielégítése — amikor sokszorosításról még szó sem
lehetett — természetesen sok és kitartó munkát igényelt. Mivel
annak végzése nem csupán technikai fölkészültséget, hanem iro-
dalmi és tudományos ismereteket is föltételezett, az irányítás
rendszerint az iskola vezetőjének, a magisternek a kezében volt.
A munka természetét láthatjuk a XI. századi Hahóti Kó-
dex-en, melynek mintája francia apátságból került hozzánk. Ezt
a francia bencés misekönyvet át kellett dolgozni, a magyar ben-
cés szükségletekhez kellett alkalmazni, s ezért beiktatták Szt
Elek, Adalbert, Zoerard András, Benedek, István, Imre és Gellért
miséjét. Hogy eközben a szerző egyénileg is alkotott, az vilá-
gosan látható Szt Zoerard András és Benedek miséiből, melyek

351-
Mór püspök műve nyomán alakultak ki. Mikor aztán ez a bencés
használatra készült Kódex alig egy évtized múltán, 1094-ben az
akkortájt alapított zágrábi püspökségre került, a világi papság
számára újra át kellett dolgozni s ennek során a szerzetesi jel-
legű Pro congregatione, Pro abbate, Pro seculo renuntiantibus
miséket kihagyták s helyükre más szükséges szövegeket illesz-
tettek.
Scriptoriumaink működését azonban még világosabban szem-
lélteti a lényeges részeiben Bold ván, az ottani apátság számára
szerkesztett Pray Kódex. Ez a gyűjteményes mű alapjában véve
szintén misekönyv, mely bizonyára egy korábbi magyar bencés
példány nyomán készült. Lehetséges, hogy a Kódex bencés han-
gulatú Szt Imre-miséje már mintájában is megvolt, de az bizo-
nyos, hogy a kevéssel előbb kanonizált Szt László miséjét a Kó-
dex szerzője szerkesztette, miközben Hartvik legendájának s
más magyar történeti műnek a fölfogását is érvényesítette.
A vasár- és ünnepnapok s a különféle alkalmak votívmiséi-
nek szövegein kívül közölt — mint már említettük — mise-
magyarázatot s különféle, mise és áldozás előtt és után vég-
zendő imákat. Lemásoltatta aztán azt a Bernold-féle Microlo-
gust, mely a liturgia végzésére vonatkozó római előírásokat tar-
talmazta, s az I. esztergomi zsinat határozatait, mely többek
között a Micrologus használatát is elrendelte. A misekönyv ösz-
szeállítója, illetőleg használója számára szükséges volt aztán az
a Naptár, mely a karácsonnyal kezdődő egyházi év beosztását,
a húsvét idejét, s a szentek ünnepeit mutatta. Mint a Naptár
függelékeit mellékelte a két húsvétmutató táblát, a csíziót s a
húsvétszámítás szabályait. A Kódex gyűjteményes jellege lát-
szik abból, hogy több — részben a világiakra, részben a szerze-
tesekre vonatkozó — áldás- és szentelményformulát, két Szűz
Mária-officiumot s egy himnuszt is közölt Szt Egyedről.
Ezeken az istentiszteleti jellegű szövegeken kívül tartalmaz
a Kódex olyan részleteket is, melyeknek a liturgiával már
semmi kapcsolata sincs, amiket csupán a szerző egyéni érdek-
lődése csatolt oda. Ilyenek a föntebb említett Alkuin- és Brid-
ferth-féle dialógusok, az egészségügyi szabályok, a szerencsétlen
napok s a királyok uralkodási idejének jegyzéke s az az év-
könyvszerű történeti följegyzés, mely bizonyára a pannonhalmi
eredetű Chronica Hungarorum kivonataként készült.
Végül megemlítjük még azt a részletet, mely Bernát spalatói
érsek „Si fuisses hic" kezdetű beszédéből, illetőleg „Contra here-
ticos" című művéből való s a temetési szertartás sermo-ját. Ez
utóbbinak az a jelentősége, hogy ennek nyomán készítette szer-

352-
zőnk a „Halotti Beszéď'-et, mely a magyar nyelv első hosszabb,
összefüggő emléke. A szerző szónoki képességét bizonyítja, hogy
bár rövidített a latin szövegen, mégis a magyar beszéd formailag
kifejezőbb, tartalmilag gazdagabb, mint latin mintája.
A mondottakból látható, hogy a Pray Kódex nem csupán
misekönyv, hanem szinte egész „bibliotheca", melynek külön-
böző forrásokból való létrehozásán a szerkesztőn kívül több má-
soló is dolgozott.
Amint a Pray Kódex Sermo-ját a szerző magyar „Halotti
Beszéd' ? -dé dolgozta át, úgy gondolta a bencés rendtörténet
egyik írója, Zoltvány is, hogy Kálmán király törvényeinek
magyar szövegét egy másik bencés, Szerafin esztergomi érsek
Alberik nevű káplánja ültette át latinra. Mi azonban nem lát-
juk annak bizonyítékát, hogy ez az udvari pap bencés lett volna,
s ezért alkotásával sem foglalkozunk.
Azt viszont, hogy bencések tényleg foglalkoztak különféle
törvényszövegek gyűjtésével és másolásával, több alapon is ál-
líthatjuk. így az első esztergomi zsinat legrégibb szövegét a Pray
Kódex őrizte meg számunkra. Lehet, hogy a szerkesztő közvet-
len forrásában, egy korábbi magyar bencés misekönyvben találta
azt, de az is lehetséges, hogy valamelyik törvénygyűjtemé-
nyünkből ő másolta misekönyvébe ezeket az egyházi vonatko-
zású rendelkezéseket.
Szt István törvényeivel kapcsolatban már az előző fejezetek-
ben említettük, hogy szerzőjüknek azt a bencés Thancmart tart-
juk, aki bizonyára Pannonhalmán halt meg. Ezeknek a törvé-
nyeknek legrégibb, XII. századi kéziratát a legújabb korig az
osztrák admonti bencés apátságban őrizték, honnét csak néhány
évvel ezelőtt került Magyarországra. Mivel pedig ugyanott ta-
lálható Cerbanusnak Pannonhalma számára készített Szt Ma-
ximus-fordításának XII. századvégi kézirata is — valószínűnek
tartjuk, hogy az admonti monostor a XII. században élénk kap-
csolatot tartott Pannonhalmával s onnét, annak gyűjteményéből
szerezte, illetőleg másoltatta értékes kéziratait.

Oklevélírásunk korai fejlődése; a hamisítások

Az oklevélírás ugyancsak ismerős volt korunk apátságaiban,
azoknak több tagját foglalkoztatta. A királyi kancellária szer-
vezete ugyanis csak a XII. század közepe felé kezdett kialakulni
s 1181-ben jelent meg III. Bélának az a rendelete, mely erősebb
lendületet adott az írásbeliség fejlődésének. Ily körülmények
közt érthető, hogy szinte a XII. század végéig általában a ben-
23 Szent B e n e d e k f i a i n a k I.
353
 céseknek kellett megszerkeszteniük azokat a különféle tartalmú,
de apátságukat érintő okleveleket., melyeket aztán a király jegy-
zője rendszerint átírt, letisztázott és megpecsételt s ezáltal azo-
kat közhitelű okmányokká tette.
A magyar okleveles gyakorlat egyik első és kiváló fejlesztőjét
abban a Péter pannonhalmi apátban látjuk, aki kormányzása
elején elkészíttette monostora egyházi ruhatárának és fölszere-
lésének, könyvtárának, birtokainak és jószágainak leltárát s ezt
az okleveles formába foglalt jegyzéket László királlyal hitele-
síttette. Ugyanő jelen volt a somogyvári apátság 1091-ben tör-
tént alapításán is s az ott kiállított alapítólevelet mint tanú
aláírta. S azt is érdemes megemlíteni, hogy II. Paschal pápa
1102-ben Péter apát kérésére állította ki azt a bullát, mely a
Szentszék védelmét s az apátság egyházjogi kiváltságainak és
jogainak a pápai elismerését és biztosítását jelentette Pannon-
halma számára. Péter apát példája természetszerűleg hatott a
következő nemzedékekre is.
Jogaik okleveles biztosítására készítették a pannonhalmiak
a II. Béla nevében írt 1137. évi adománylevelet, Színes és Adal-
bert végrendeletszerű adománylevelét, Walfer ispán küszéni
alapítólevelét s azt az oklevelet is, mely Hoda adományozását
örökítette meg. Az oklevelek kiállítása tekintetében tanulságos
az az 1201-ből származó irat, melyet mint a konvent jegyzője,
Wido iskolamester állított ki, Benedek dékán, Gergely őr, Már-
ton egykori apát, akkor a vendéglátás „mestere" pedig hitelesí-
tett. Az írásbeliség jelentőségét azonban korunkban országszerte
alig értékelte valaki annyira, mint Oros pannonhalmi apát, aki
három és fél évtizedes kormányzása alatt (1207—1243) levél-
tárának állományát meghatszorozta. Több, mint 150 oklevelet
íratott, melyekben pápák és királyok védték s biztosították mo-
nostora érdekeit, melyekben megörökítette rendelkezéseit és
szerződéseit, rögzítette a különféle állapotú apátsági népek jo-
gait és kötelezettségeit. De arra is volt gondja, hogy monostora
legfontosabb, 60 királyi és pápai oklevelét külön könyvbe, az
úgynevezett „Liber Ruber"-be másoltassa. Ez a könyv nemcsak
Pannonhalma jogi és gazdasági helyzetének volt szilárd t á -
masza, hanem a magyar diplomatikának is a legrégibb ily-
nemű emléke.
Bár Pannonhalma levéltára volt akkortájt is a leggazdagabb,
mellette más apátságok is törekedtek arra, hogy okleveles biz-
tosítékokat szerezzenek anyagi és erkölcsi javaik, jogaik vé-
delmére. Biztosra vehetjük, hogy Gaufredus zobori apát 1111.
és 1113. évi franciás jellegű oklevelét szintén valamelyik zobori

354-
bencés szerkesztette. Hasonlóképpen bencés eredetű oklevélnek
tartjuk Dávid hercegnek 1090 táján a tihanyi, Fulcmar coraes-
nek 1181-ben a bakonybéli apátság javára adott adomány levelét.
Azt ugyan nem állítjuk, hogy az 1055-ből való tihanyi ala-
pítólevél szerkesztője bencés lett volna, az oklevelet mégis ér-
demesnek tartjuk a megemlítésre. Azt nemcsak azért tesszük,
mert az a fönnmaradt legrégibb magyarországi oklevél, hanem
azért is, mert sok magyar szót és kifejezést iktatott az író latin
szövegébe. Ily módon lett az 58 magyar szót és 9 képzőt, illetőleg
ragot tartalmazó tihanyi alapítólevél nemcsak a magyar nyelv-
nek, hanem a finn-ngor nyelvcsaládnak is legősibb írott emléke.
Az oklevél legjellegzetesebb, a birtokhatárokra vonatkozó része
így hangzik: „Adhuc autem est locus mortis dictus, cuius incipit
terminus a sar feu eri itu rea, hinc ohut cuta rea, inde ad hol-
modi rea, postea gnir uuege holmodi rea et exinde mortis
uuasara kuta rea, ac postea nogu azah fehe rea, inde ad castelic
et feheruuaru rea meneh hodu utu rea, post hec petre zenaia
hel rea — azaz: Van még Marton nevű hely, melynek határa
a Sárfő-éri itatónál kezdődik; innét (halad) Hahót kút j ára, onnan
Halmagyra. aztán Nyírvége Halmagyra és innét Martos vására
kútjára s aztán Nagyaszófőre, onnan a Kasztelicre és Fehérvárra
menő hadútra, ezek után a Petre-szénahelyre."
Az oklevelek értékének, bizonyító erejének a növekedése sok
visszaélésre, hamisításra is adott ösztönzést. Ezeknek a hami-
sításoknak a célja gyakran ugyan helyes volt, mert jogbizony-
talanságot szüntetett, meg, mert a hagyomány hiányainak pót-
lásával már meglévő, tényleges jogot biztosított — ám a jó cél
akkor sem szentesíthette a rossz eszközöket. Ebből is látható,
hogy a középkor, s a szerzetesség fölfogását és eljárását sem sza-
bad gátlás nélkül helyeselni,- romantikus módon idealizálni.
Az oklevélhamisítás egyik tipikus esetét Pannonhalmán szem-
lélhetjük. A XI. század végén történt, hogy Máté — bizonyára
külföldi származású — veszprémi püspök kétségbe vonta a pan-
nonhalmi apátság somogyi tized jogát, ami az egyetemes egyház-
jog szerint valóban őt, a terület püspökét illette meg. Vele szem-
ben Péter apát és szerzetesei Szt István rendelkezésére és ok-
levelére hivatkoztak, aki a somogyi tizedeket tényleg Szt Már-
ton pannonhalmi egyházának adományozta. Hogy ezt a kétség-
telen, már egy évszázad óta élvezett értékes és kiváltságos jo-
gukat a veszprémi püspökséggel szemben továbbra is érvényben
tarthassák, a Szt Istvántól kapott oklevelüket interpolálták, ki-
bővítették, minek során a somogyi tizedekre vonatkozó jogu-
kat erőteljesen kidomborították. Azóta aztán ezt az 1101 2-ben
készült — tartalmilag igaz, formális szempontból hamis — ok-
levelet szerepeltették Szt István eredeti oklevele gyanánt. De
ez lett a mintája az ugyancsak Szt István korára keltezett s való-
jában a XIII. század elején írt pécsváradi és bakonybéli hamis
alapítóleveleknek is. Ez utóbbiakat részint szintén veszélyezte-
tett jogok védelmére, részint azonban kívánatos előnyök (pl.
főpapi jelvények) megszerzése céljából szerkesztették.
Bár korszakunk vége felé már egyes bencés apátságok is kezd-
tek hiteleshelyi működést kifejteni, ami nemcsak sok írásbeli,
hanem gondos jogi és közigazgatási és egyéb munkát is jelentett
— annak részletesebb és összefüggő ismertetésével majd a IV.
fejezetben foglalkozunk.

A magyar legenda- és történetírás bencés jellege.

Mór püspök: Zoerard András és Benedek legendája
Korunk bencéseinek legjelentősebb szellemi munkája a tör-
téneti irodalom művelésében bontakozott ki. Szinte kizárólag ők
alapozták meg és fejlesztették ki a magyarság történetszemlé-
letét, ők írtak nemcsak a hagiografikus, hanem a politikai tör-
téneteket is. A legenda mellett az évkönyvek, krónikák és gesták
szinte kivétel nélkül bencés apátságokban készültek s közöttük
is a munka túlnyomó részét Pannonhalma végezte. így tehát a
mi bencéseink ugyanazt a kulturális föladatot teljesítették Ma-
gyarországon, mint a külföldi rendtársak saját hazájukban. Eb-
ből a tényből természetszerűleg az is következett, hogy a ma-
gyar történeti tradíció homogén jellegű lett, egyenes irányban,
folyamatosan alakult ki. Következő ismertetésünkben ezúttal
sem az egyetemes keresztény, hanem a sajátos bencés és magyar
vonatkozásokat igyekszünk kidomborítani s ily módon mutatunk
rá Árpád-kori irodalmunk jellegzetességeire.
A magyar történeti irodalom első ránk maradt alkotása Szt
Zoerard András remete és tanítványa, Benedek vértanú élet-
rajza, melyet Mór bencés pécsi püspök élete vége felé, az 1064
után következő években készített. Az életrajz nemcsak hőse,
hanem írója lelkülete szempontjából is tanulságos olvasmány.
Az író egyszerűen, keresetlen szavakkal adta elő, hogy iskolás
fiú korában ismételten hallgatta a Pannonhalmán megjelenő
Benedeket, aki csodálatos dolgokat beszélt Zoerard András asz-
kéta életéről. Tőle hallotta, hogy mindkettőjüket István király
buzgóságának híre vonzotta lengyel földről Magyarországra, a
Vág sziklás partjára, ahol Zoerard .a zoborhegyi apáttól, Fülöp-
től kapott szerzetesi ruhát és nevet, akit aztán Andrásnak hív-

356-
 tak. Zoerard András az imádság és az önmegtagadás hőse volt.
Az Isten szeretetéért vállalt aszkéta életet az imádságos lelkü-
let táplálta, mely néha az extázisig emelkedett. Benedek életéről
és haláláról s a később történt csodákról viszont Fülöp apát be-
szélt, aki Mór apátkodása idején szintén többször meglátogatta
Pannonhalmát.
Bár azóta évtizedek múltak el, a szent aszkéták emléke nem
homályosult el Mór lelkében. Püspökkorában is kegyelettel
őrizte Zoerard András vezeklő övének felét, melyet aztán a nála
időző Géza herceg kért el tőle, valószínűleg 1064 húsvétján.
Ezek után foglalta írásba Mór püspök Zoerard András és Bene-
dek életét, kiknek liturgikus kultusza is látható már a tán egy
évtizeddel később készült Hahóti Kódexben.
A szerző tehát elsősorban szemtanúk előadásából és saját em-
lékeiből merítette anyagát, de több gondolatot és kifejezést köl-
csönzött Szt Benedek regulájából és életrajzából is. Ez utóbbi-
nak a hatása abból is látható, hogy a szerző hőseinek nem any-
nyira külső élettörténetét, életük eseményeit akarta megörökí-
teni, mint inkább lelkiségüket. Amint Szt Gergely pápa, úgy
Mór püspök is történeti keretbe foglalva olyan épületes művet
alkotott, melynek az volt a célja, hogy szereplői példája nyomán
olvasóit az imádságos és önmegtagadó életre lelkesítse.

A pannonhalmi Chronica Hungarorum elindítása

Mór püspök életében nemcsak a hagiográfia, hanem a szoro-
sabb értelemben vett történetírás is megindult fejlődése útján.
Első lépéseknek azok a fontosabb bencés, egyházi és állami vo-
natkozású, évkönyvszerű följegyzések — apátok, püspökök, pá-
pák, királyok uralomra jutása, halála stb. — tekinthetők, me-
lyekből a XI. század közepe után kezdett kialakulni Pannon-
halmán a Chronica Hungarorum.
Bár ez a munka elveszett, tartalma egyéb történeti művek
alapján nagy vonalakban rekonstruálható. A Chronica Hun-
garorum, illetőleg annak I. része az első keresztény magyar szá-
zad fontosabb eseményeit ismertette. Bevezetésként utalt arra,
hogy a Keletről Pannóniába költözött pogány magyarokat Géza
fejedelem kezdte a keresztény hitre téríteni, mely munkában
leghatásosabb támogatója Szt Adalbert, a cseh egyház vértanú
püspöke volt. A központi hatalom megszilárdítása, a hithirdetés,
a keresztény magyar egyház és állam, a független magyar ki-
rályság megszervezése már fia és utóda, Szt István nevéhez
fűződött. Mivel Szt István fiai — utoljára a szentéletű Imre her-

357-

L
ceg — korán meghaltak, nővére fiát, a velencei Orseolo Pétert
tette utódjává, kinek elűzése után Szt István másik nővérének
a férje, Aba Sámuel került a trónra. Utánuk az Árpád-házi
András, majd öccse, Béla, illetőleg fia, Salamon jutott uralomra.
Szt István halálát követő ezen negyedszázad (1038—63) igazá-
ban harcokban telt el, melyeket a magyar királyok egymás és
az ország meghódítására törekvő német császárság ellen vívtak.
Ennek a Chronica Hungarorum-nak némi töredékét láthatjuk
a Pray Kódexben ránk maradt, úgynevezett „Pannonhalmi Év-
könyvekében, részletes kivonatát pedig az Altaichi Évkönyvek-
ben, melynek II., 1033—1073-ig terjedő részét egy altaichi ben-
cés szerkesztette a XI. század 70-es évek első felében. Az 1041-
től 1063-ig tartó anyag túlnyomóan magyar vonatkozású s főleg
a német—magyar háborúk okait és lefolyását ismerteti. Mivel
az altaichi bencés szerző jól ismerte nemcsak a magyar királyok
nevét, hanem a mellékszereplőkét is, világos, hogy részletes ma-
gyar forrás nyomán dolgozott. Az altaichi és a pannonhalmi
apátság kapcsolatát bizonyára még Szt Günter alakította ki, aki
az altaichi apátság szerzetese volt s mint Szt István felesége,
Gizella királyné rokona többször megfordult Magyarországon.
A mű névtelen pannonhalmi bencés szerzője egyszerű és tár-
gyilagos formában ismertette a mozgalmas század eseményeit,
melyek egy részéről még személyes benyomása lehetett, más
részéről pedig a szájhagyomány — gyakran szem- és fültanúk
— útján értesülhetett. Stiláris tekintetben azonban Regino
prümi apát Chronicon-jának is hasznát vehette.
Hagiografikus és köztörténeti irodalmunk ezen kezdetei után
a lendületesebb fejlődést Szt László uralkodása alatt (1077—95)
láthatjuk. A közel négy évtizedes belső harcok és német táma-
dások után ő szilárdította meg a belső rendet, ő adott lendületet
a vallásos és szellemi élet újabb fejlődésének. Az ő korára a
bencések már befejezték hithirdető működésüket, az időközben
kialakított és megszilárdult egyházszervezet vezetését a világi
papság vette kezébe. Ennek következtében ők visszavonulhat-
tak monostoraikba, ahol az aszketikus gyakorlatok és a liturgia
végzése foglalták el idejük legnagyobb részét. Ily körülmények
között azonban mindtöbben lettek olyanok is, akik irodalmi ta-
nulmányoknak és alkotásoknak szentelték fönnmaradt idejüket,
mint azt működésük következő ismertetésében szemlélhetjük.

358-
 Szt István Nagyobb Legendáját Pécsváradon írják

Szt István első, vagyis Nagyobb Legendáját bencés — való-

színűleg pécsváradi — író készítette 1080 körül. Az ösztönzést
bizonyára Szt István kultuszának erősödése, Mór püspök példája
s a magyar múlt iránt fokozódó érdeklődés szolgáltatta.
Megírta a szerző, hogy a magyarok Keletről jöttek Pannó-
niába. Az új hazájába elhelyezkedett nép akkor még nyers, no-
mád és pogány volt, mely hosszú időn át a keresztény népek
bűnei megbosszúlására, Isten rendeléséből folytatta pusztító
hadjáratait. Ám negyedik fejedelmük, Géza már arra töreke-
dett, hogy békés kapcsolatokat teremtsen az országát környező
keresztény államokkal. Ebből a célból udvarával együtt fölvette
a kereszténységet s megígérte, hogy példáját népe is követni
fogja. A magyarság életmódjának ily nagyarányú átalakítása
azonban nem történhetett külföldi „hospes"-ek (papok és lova-
gok) támogatása nélkül, akiket éppen ezért szívesen fogadott
országába. Köztük a legjelentősebb személyiség Szt Adalbert
püspök volt, aki térítette és keresztelte a magyarokat s a bér-
málás szentségében részesítette Géza fiát és utódját, Szt Istvánt.
Hőse alakjában a szerző szinte kizárólag a „szent" vonásait
ábrázolta. Erényei közül — jó szerzeteshez illően — az aláza-
tosságot és irgalmas voltát emelte ki. Az egyház ügyeiben való
buzgóságát a hitterjesztés tőle telhető támogatása, monostor-
és templomépítései s külföldi alapításai mutatták. Hadvezéri tet-
teit — bessenyők leverését, II. Konrád császár támadásának el-
hárítását — inkább csak az életszentségét bizonyító csodás ese-
mények miatt említette.
A szerző gondos forrástanulmányokat végzett. Ismerte Szt Ist-
ván törvényeit, fiához, Imre herceghez intézett Intelmeit, Szt
Márton, Szt Adalbert, Szt Zoerard András és Benedek legendá-
ját, Regino Chronicon-ját, II. Konrád Wipo-féle életrajzát s
minden bizonnyal a Chronica Hungarorum-ot is. Mindezek mel-
lett sok értékes adatot nyert monostora hagyományából, s az
idősebbek elbeszéléseiből is.
Műveltsége bencés jellegét Szt Benedek regulájának és élet-
rajzának nagy hatása mutatja. Szt István — a Regula előírása
szerint — gyakori imádságát könnyek közt végezte, állandóan
gondolt a halálra s így mindig megőrizte komolyságát; a ven-
dégeket Krisztusként fogadta s magát népe pásztorának tartotta.
Amint Szt Benedek, úgy Szt István életszentségét is csodákkal
akarta Isten bizonyítani.

359-
 A Gesta Hungarorum, a magyarok őstörténete

A legendák világa mellett a köztörténet, sőt a pogány magyar

múlt problémái is mindjobban foglalkoztatták monostoraink la-
kóit. A korábbi írók még csak éppen érintették a magyarság po-
gány korszakát — az őstörténet, a honfoglalás és a kalandozások
tárgyalása, a ,,dicső múlt" emlegetése még veszedelmes vállal-
kozás lett volna akkor, amikor a pogányság még hamu alatt izzó
parázs volt, mely nemcsak 1046-ban, hanem még 1060-ban is
lángra lobbant s nagy pusztulást okozott. Egy emberöltő múltán
azonban a magyar kereszténység már annyira megszilárdult,
hogy létét a pogányság nem veszélyeztethette. Ez a helyzet- és
lelkületváltozás világosan látható az 1092-ben tartott szabolcsi
zsinatnak abból a rendelkezéséből, mely csupán egy ökör elvesz-
tésével sújtotta azokat a változni nem tudó álmodozókat, akik
források és. kutak mentén vagy erdők mélyére vonultán áldoztak
pogány bálványaiknak.
Emellett bizonyára az is hozzájárult íróink érdeklődési köre
tágulásához, hogy királyunkban, Szt Lászlóban a magyar vitéz-
ség, a lovagi eszmény megtestesülését látták, aki győzelmet ara-
tott a pogány kunokon és besenyőkön, a görögökön és bulgáro-
kon, Salamon királyon és az őt támogató németeken. Ez a „lo-
vagkirály" — aki nemcsak testi adottságai, hanem lelkülete
alapján is hajlott a vitézi életre — hasonló érzületű környezeté-
vel együtt különlegesen érdeklődött a magyar hőskor eseményei
iránt, szívesen hallgatta az ősök dicső tetteiről szóló énekeket
és elbeszéléseket.
Az ilyen korszellemben dolgozó történetíróknak természetesen
nemcsak témaköre, hanem módszere is változott. Míg ugyanis
az első írók a közelmúlt személyeiről szem- és fültanúk elbeszé-
lései és saját tudásuk alapján megbízható történeteket írhattak,
addig a pogány korral foglalkozó szerzők részben abból a hazai
szájhagyományból meríthettek, melyben a történeti igazságot
már alig lehetett megkülönböztetni a képzelet alkotásától, rész-
ben pedig azokból a külföldi följegyzésekből kölcsönöztek, me-
lyek nemcsak egyéni vélekedéseket, hanem mesés elbeszéléseket
is bőven tartalmaztak. így könnyen érthető, hogy ezt a történet-
írásunkat, ezt a Gesta Hungarorum-nak nevezhető művet erősen
„romantikus" színezet jellemzi.
A magyar őstörténet lényegében két szálból fonódott össze.
Regino prümi apát 915) Chroniconjában a 889. évnél említette
először a Pannoniába költözött s azóta a nyugati kereszténységet
pusztító magyarokat. Mivel tudta, hogy Keletről jöttek, azért

360-
szkítáknak tartotta őket s a rájuk vonatkozó egyéni értesülései
mellett elmondta azt, amit Szkitiáról és a szkítákról a II.—III.
századi Justinus művében olvasott. Az így megalapozott szkíta—
magyar származáselmélet részére újabb anyagot jelentett az
„Exordia Scythioa" néven ismert mű, mely szintén Justinus
könyve nyomán készült.
A magyar származáselmélet másik szálát a korveyi Widukind
szolgáltatta, aki „Száz történet"-ében a 906. évnél először sze-
replő magyarokról azt írta, hogy azok azonosak az avarokkal,
az avarok viszont egyesek véleménye szerint a hunok maradé-
kai. Ezen az alapon a magyarok eredete gyanánt elmesélte azt,
amit Jordanes „Gót történet"-ében a hunok származásáról mon-
dott.
Mivel Regino is, Widukind is bencés volt s Regino művét bi-
zonyára a regensburgi bencés Arnold, Widukindét pedig tanít-
ványa, Thancmar közvetíthette Magyarországra s az Exordia
Scythica is Montecassino révén lett ismertté a középkorban —
bizonyosra vehetjük, hogy az ezen művek alapján alkotott ma-
gyar őstörténet szintén bencés monostorban, valószínűleg Pan-
nonhalmán jött létre. Fölfogásunkat támogatja az a körülmény
is, hogy Regino és Jordanes művének ismeretét egyéb pannon-
halmi irodalmi alkotások is bizonyítják.
A magyár bencés szerző — kinek munkáját, sajnos, csak a
XIII. és XIV. századi gestáinkból és krónikáinkból ismerjük —
Regino és Widukind heterogén jellegű értesítését egyesítve azt
írta, hogy a szkíta származású magyar nép a meotiszi mocsa-
rakban alakult ki és fejlett erős vadásznéppé, mely onnét szá-
zadok múltán egy csodaszarvas útmutatása nyomán jutott ki
és került Pannóniába. Szkítia első királya Noé unokája, Jáfet
fia, Magóg volt s annak családjából származott Attila hun király
és Álmos magyar fejedelem is.
Az őshaza és az őstörténet ismertetését az Árpád fejedelem
irányítása szerint történt honfoglalás elbeszélése követte, mely-
nek legfőbb forrása ugyan a hazai hagyomány volt, a fehér lo-
von történt ravasz ország vásárlás meséjét azonban ismét Wi-
dukind és Jordanes művéből merítette a szerző. Hasonlóképpen
hasznosította a hazai hagyományt és a külföldi irodalmat a hon-
foglalást követő külföldi hadjáratok, a „kalandozások" előadá-
sában is. így írott forrásai között Regino folytatójának, a trieri
bencés Adalbertnek, végül Magdeburg érsekének (t 981) a mun-
kája vált ki, de a 955. évi augsburgi katasztrófa leírásában föl-
használta Widukind munkáját is.
A magyarság pogány korának története 970 tájáig, Taksony

361-
fejedelem haláláig terjedt. Az utána uralomra került Géza feje-
delemmel már az a keresztény korszak következett, melynek
első századát a korábban megkezdett Chronica Hungarorum és
Szt István Nagyobb Legendája ismertette.
Ám László király korának történetírói saját koruk eseményei-
nek f öl jegyzését, királyuk s annak családja dicsőítését sem ha-
nyagolták el. A „bajnok" (pugil) Béla és a pomerán harcának
leírásában ismét fölismerhetőnek tartjuk Wipo munkájának ha-
tását, mely mű II. Konrád császár unokája, Judit magyar ki-
rályné (1063—74) révén juthatott Magyarországra. Béla király-
nak s utódainak, Salamonnak, Gézának és Lászlónak a története,
a Chronica Hungarorum folytatása azonban szintén nem ere-
deti formájában, hanem csak a XII. századi átdolgozásban jutott
korunkra. A XIV. századi Zágrábi Krónika szerzője minden bi-
zonnyal ezen László-kori folytatás alapján írta, hogy „Salamon
király nem volt alkalmas az uralkodásra és a békesség fönntar-
tására Béla herceggel és fiaival, azaz Gézával és Lászlóval, a ké-
sőbbi dicsőséges királyokkal."

A Kisebb Legenda történeti realizmusa és kritikája

A daliás termetű és a vitézi életre hajló László király halála
után más életeszmény jutott uralomra. A király a kevésbé elő-
nyös külsővel rendelkező, de kiváló szellemi tehetségekkel meg-
áldott idősebb unokaöccsét, Kálmánt, egyházi pályára szánta s
ezért tudományos kiképzésben részesítette. Nem Szt Lászlón
múlott, hogy öccsével, Álmossal szemben a primogenitúra jogán
Kálmán mégis magának követelte és szerezte meg a királyi ko-
ronát és hatalmat. Ennek birtokában revideálta s nem egy te-
kintetben módosította nagybátyja politikáját.
Az irányváltozás csakhamar meglátszott nemcsak a politikai
és társadalmi, hanem a lelki és a szellemi élet területén is. Esz-
ményképéül nem a honfoglaló, harcias Árpádot, hanem" a ke-
reszténység ügyéért fáradhatatlanul dolgozó Szt Istvánt tekin-
tette. Ha László király érdeklődéssel és élvezettel hallgatta az
ősök dicső tetteiről szóló mesés történeteket, a „könyves" Kál-
mán már kritikus szemmel és elmével vizsgálta azokat.
Minden bizonnyal az ő álláspontját képviselte pozitív és ne-
gatív irányban egyaránt az a pannonhalmi bencés, aki Szt Ist-
ván Kisebb Legendáját írta. A szerző jól ismerhette királya föl-
fogását, hisz Könyves Kálmán szoros kapcsolatot tartott a ben-
cések magyarországi főmonostorával. Ezt mutatja az a tény,
hogy uralkodása elején, 1096-ban ott fogadta és nyolc napon át

362-
ott látta vendégül Nyugat lovagvilágának vezérkarát, az első
kereszteshadjáratra induló Bouillon Gottfridot és társait.
Szt István Kisebb Legendája Kálmán király uralkodása
(1095—1116) első éveiben jött létre. A mű célja a Nagyobb Le-
genda tartalmi hiányainak pótlása és a reális történeti ábrázolás
bemutatása volt. Az előszóban elmondotta a szerző, hogy ő nem
törekszik a grammatikusok mesteri vonalvezetésének s a filo-
zófusok elméncségeinek az utánzására. Ö ostobaságnak tartja,
ha valaki kievez a tengerre s aztán nem tud kikötőbe jutni. Már-
pedig ilyenek azok, akik azt vélik, hogy ők a mesében szereplő
Pegazus forrásából ittak s dicsekszenek, hogy a Parnassos szen-
télyében álmodoztak. Ezek bölcsesége hiábavalónak bizonyult,
gyarapodásuk semmiféle gyümölcsét sem tudták fölmutatni.
Velük szemben ő csak azt adja elő, amit megbízható embe-
rektől saját füleivel hallott s azt is minden ragyogó ékesszólás
és kiváló értelem nélkül. Mindazonáltal félt azoknak a verseny-
társaknak a marásától, akik a maguk dolgát hanyagul végzik
ugyan, de mások írásait szétmarcangolják. Végül kérte, hogy
bár forgassák azon könyvek „autentikus" — tán László király
ösztönzésére készült?! — írásait, azért az ő rövidebb munkáját
is olvassák s legyenek elnézők stílusa nyers parasztosságával
szemben.
Szerzőnk erős kritikája — úgy látszik — kétfelé irányult.
Egyik célpontja bizonyára a Nagyobb Legenda írója volt, aki a
széles alapokra fektetett művét nem tudta befejezni. Ott hagyta
hősét, Szt Istvánt halálos ágyán, mikor utolsó intelmeit intézte
környezetéhez. Haláláról, temetéséről s az 1080 körül már ki-
alakulóban levő kultuszáról nem szólt semmit. A támadás azon-
ban mások ellen is irányult, hisz többen voltak olyanok, akik a
maguk dolgát hanyagul végezték ugyan, de mások munkáját
szétmarcangolták. Ezek bizonyára azok a László-kori történetíró
vetélytársak (emulatores) voltak, akik — főleg a mesés törté-
neteket kedvelő Widukind és a szájhagyomány alapján — kép-
zeletüket szárnyalni engedték s a pogány magyar múlt lendü-
letes ismertetésével nem szolgálták sem a maguk, sem más ke-
resztények lelki épülését s így tehetségüket haszontalan dol-
gokra pazarolták.
írónk ebben a pót-életrajzban is kerek egészet akart adni.
Ezért szólt Géza fejedelemről, majd fia, István születéséről,
gyermekségéről, a somogyi lázadók leveréséről, bel- és külföldi
egyházi alapításokról, a besenyő támadás elhárításáról, a garázda
katonák megbüntetéséről, a király ellen tervezett merényletről
s annak megtorlásáról, végül haláláról, temetéséről s szentté

363-
avatásáról. Már a mű tartalmából is látható, hogy a szerző Szt
Istvánt nem csupán irgalmasságot gyakorló, jámbor szerzetes-
szentként ábrázolta, hanem olyan tetterős, hitvalló uralkodónak,
aki jócselekedetei és egyházi alapításai mellett kemény kézzel
törekedett a keresztény erkölcs kialakítására is.
Bár szerzőnk kijelentette, hogy anyagát megbízható embe-
rek elbeszéléséből, tehát a szájhagyományból merítette, előadá-
sának formája, stiláris sajátságai mégis mutatják, hogy az iro-
dalmat is gondosan tanulmányozta. A Nagyobb Legenda, az
Intelmek és Szt Zoerard életrajza mellett fölhasználta Sulpitius
Severus Szt Márton életének, Jordanes Gestájának és Regino
Chroniconjának is nem egy gondolatát vagy kifejezését s idézett
Persiusból és Horatiusból s nyomot hagyott rajta Livius stílusá-
nak ismerete is. De bencés kultúráját sem tagadta meg az író.
A somogyi lázadás és a Vazul-féle merénylet leírásában többször
használta azokat a kifejezéseket, melyek a Szt Benedek-életrajz
a vicovarói merénylet elmondásában alkalmazott. S ott is Szt
Gergely tanítványának mutatkozott, ahol azt írta, hogy álom-
látásban gyakran kinyilvánítja Isten a jövőt hívei előtt. Amint
Szt Benedek álmukban közölte a terracinai építkezést vezető
szerzeteseivel terveit, éppúgy Szt István is álmában értesült
arról, hogy kelet felől ellenség tör hazájára. Ezen látomás hatá-
sára azonnal intézkedett s el is hárította az országát fenyegető
veszedelmet.

Ugyanaz a pannonhalmi író szerkeszti

Szt Gellért Kisebb Legendáját is
Az előadás külső formája és a történetírói fölfogás tekinteté-
ben látható azonosság alapján úgy gondoljuk, hogy Szt István
Kisebb Legendája megírása után ugyanaz a pannonhalmi bencés
a XI. század utolsó éveiben elkészítette még Szt Gellért vértanú-
püspök első életrajzát, Kisebb Legendáját is. Mindkét műben
ugyanaz a történetírói realizmus látható, mely föltűnően szűk-
szavú a csodák és csodálatos események elmondásában. Amint
Szt István eltemetése után teste — ez a drága kincs — hosszú
időn át ismeretlenül lappangott a földben, éppúgy Szt Gellért
halála után is évtizedek múltak el nyilvánvaló csodák nélkül,
amik először csak László uralkodása alatt történtek. Konkrét
esetként mindkét szent életében csak a jövőbelátás csodás je-
lensége szer pel. De abban is megegyezik a két mű, hogy hősei-
ket reális színekkel, kemény vonásokkal jellemzik. Nemcsak Szt
István vágatta le az élete ellen összeesküvők kezét, hanem Szt

364-
Gellért is követett el hibákat környezetével szemben. De ugyan-
ők tudtak alázatosak, bűnbánók és megbocsátok is lenni.
Bár történeti adatait a szerző ez alkalommal is főleg a száj-
hagyományból vette, amire annál nyugodtabban támaszkod-
hatott, mivel hőse halála és életrajza elkészítése közt kb. csak
50 esztendő telt el — mégis sok kifejezést és tartalmi mozzanatot
merített olvasmányaiból is.
Ezek közül elsősorban ismét csak Szt Benedek regulájának
és életrajzának a hatását emelhetjük ki. Szt Gellért ugyanúgy
az engedelmesség ösvényét elhagyva, testét sanyargatva alakí-
totta ki magában a lelkiség uralmát, mint ahogyan azt Szt Be-
nedek kívánta és mutatta. Abban is hasonlított mesteréhez, hogy
az ő bakonyi magányát szintén csak a pannonhalmi Mór ismerte,
mint Szt Benedek subiacói remeteségét is csupán Romanus szer-
zetes. Mikor aztán a közélet terére lépett, éppoly prófétai lel-
külettel rótta meg a kegyetlenkedő Aba Sámuel királyt s jöven-
dölte meg neki uralma és élete közeli elvesztését, mint Szt Be-
nedek tette Totilas gót királlyal szemben. De Sulpitius Severus
műve hatását is szemlélhetjük ott, ahol szerzőnk hangsúlyozta,
hogy Szt Gellért éppúgy megőrizte a magány iránt érzett sze-
retetét püspökkorában is, mint Szt Márton. A vértanúságra
örömmel készülő Szt Gellért beszédének és halála körülményei-
nek leírásában viszont a Canaparius-féle Szt Adalbert-életrajz
nyomait ismerhetjük föl. Végül azt is bizonyítja legendánk —
amire egyébként már Szt István Nagyobb Legendája is utalt —,
hogy a magyar bencések is a St Germain-des-Prés-apátság IX.
századi szerzetesének, Usuardnak a martyrologiumát használ-
ták.
Ily irodalmi minták s a magyar művek és hagyomány alapján
szerkesztette meg szerzőnk Szt Gellért életrajzát, melyben elő-
adta, hogy a velencei származású bencés Szt Gellért miként ke-
rült Magyarországra, ahol Szt István szívesen fogadta. Bakony-
béli remetéskedése után mint Marosvár első püspöke szent lel-
kesedéssel végezte az ottani hithirdetést és egyházszervezést.
Tüzes, lobbanékony temperamentumú, nemes lelkű férfiú volt,
aki eszméiért önföláldozóan tudott dolgozni, küzdeni és halni is.
Vallásosságának jellegzetessége volt az a gyöngéd Mária-tiszte-
let, mely nemcsak egyéni vallásosságában mutatkozott meg, ha-
nem országos viszonylatban is. Az ő hatására a magyarok Szűz
Máriát nevének elhagyásával csupán Nagyasszonyunknak, Do-
mina-nak hívják, menny be vitelének ünnepét pedig Nagyasszony
napjának.

365-
 Hartvik német bencés szerzetes, apát, érsek,
majd győri püspök, László és Kálmán diplomatája

Könyves Kálmán korának másik nagy írója, Szt István har-

madik legendájának szerzője Hartvik bencés győri püspök volt,
akinek jelentős egyéniségét és működését kissé részletesebben
kell ismertetnünk.
Az 1030 körül született Hartvik gyermekkorában került az
egyik legkiválóbb német kolostorba, Hersfeldbe, melynek nö-
vendéke, majd szerzetese, végül apátja lett. A II. és a III. feje-
zetben említettük már, hogy a VIII. század közepén alapított
apátságot Nagy Károly különleges kedvezésekben részesítette,
968-ban pedig — Fulda mintájára — a pápa a szentszék közvet-
len joghatósága alá vette. A XI. század elején Szt Gotthárd,
két évtizeddel később pedig a birodalom reformapátja, Szt
Poppo akarta aszketikus szellemben átszervezni a monostori
közösség életét, az mégis továbbra is a karoling kor kulturális
színezetét viselte magán. A század 70-es éveiben jegyezte föl
Hersfeld kiváló történetírója, Lambert, hogy Meginher apát
(1035—59) komoly és tudós szerzetes volt, kinek az élete meg-
egyezett tanításával, s aki nagy gondot fordított a kolostor isko-
lájára. Utódja, Ruothard, Korvey éléről került Hersfeld apáti
székébe (1059—72). Lambert szerint a világi ügyekben jelesen
működött ugyan, de lelkiekben csak közepesen. Ennek ellenére
olyan műveltséggel rendelkezett, hogy beszédei alaki és tartalmi
szempontból egyaránt kiváltak. Élete utolsó egy-két évét vissza-
vonultan töltötte; a lemondása által megüresedett apáti székbe
1072-ben Hartvik került.
Hartvik tehát a jámbor Meginher tanítványa s a művelt
Ruothard szerzetese volt. így elhihetjük élete végén tett kijelen-
tését, hogy Priscianus klasszikus tudományát ifjúságában telje-
sen elsajátította. Lelkület szempontjából azonban Ruothardhoz
állott közelebb.
A szerzetesi és egyházi reform erősebb hullámai Hartvik apát-
sága idején érték el Németországot. Bár Hirsau erőteljes propa-
gandát fejtett ki Cluny eszméi mellett, Hartvik és szerzetesei
szembe helyezkedtek az új irányzattal. Miután hasonló szellem-
ben nyilatkozott az általuk megkérdezett Montecassi.no, a hers-
feldiek továbbra is kitartottak régi életformájuk mellett. Ugyan-
ezekben az években indult meg az invesztitúra-harc is, hogy a
pápaság fölszabadítsa az egyházat az alól a nyomasztó gyámko-
dás alól, melyet az uralkodók, főleg a német császárok gyakorol-
tak fölötte. A német főpapok jórésze s a szász és thüringiai ve-

366-
zetők VII. Gex'gely mellé álltak. Hersfeldben viszont nem volt
egységes fölfogás. Lambert ugyanis a pápa, a „De unitate eocle-
siae conservanda" névtelen szerzője pedig a császár fölfogását
helyeselte. Hartvik apát szintén ez utóbbi csoporthoz csatlako-
zott s nagy érdemet szerzett azáltal, hogy a szász lázadás lesze-
relésében sokkal nagyobb eredményt ért el ügyes diplomáciá-
jával, mint IV. Henrik a fegyveres erejével. így történt, hogy
amikor az uralkodó 1085 áprilisában a mainzi zsinaton 15 német
főpapot megfosztott állásától s helyükre saját híveit nevezte ki,
a magdeburgi érsekség élére Hartvik apát került, akit IV. Hen-
rik, a mainzi és a kölni érsek és sok püspök jelenlétében július
13-án Magdeburg ban püspökké szenteltek.
Érsekségét azonban csak három évig vezethette. 1088-ban
ugyanis IV. Henrik kibékült a korábbi érsekkel s visszahelyezte
méltóságába, minek következtében Hartvik állás nélkül maradt.
Ügy látszik ez a csalódás késztette arra, hogy elhagyja hazáját
és Magyarországra költözzék.
Hartvikot, a művelt és sokat tapasztalt főpapot Szt László bi-
zonyára szívesen fogadta s hamarosan a győri püspökség élére
állította. Hogy a király püspöke diplomáciai képességeit kellő-
képpen értékelte, azt abból látjuk, hogy minden bizonnyal vele
szerkesztette meg 1091-ben azt a levelet, melyet Oderisiushoz,
Montecassino bíboros-apátjához intézett. Ebben a levélben Szt
László egyrészt szerzeteseket kért az apáttól az általa Magyar-
országon alapítandó bencés monostor számára, másrészt azt
kérte tőle, hogy horvát-dalmátországi tervei számára szerezze
meg II. Orbán támogatását, akivel Oderisius közismerten szoros
kapcsolatban állott.
A levél nem érte el a kívánt hatást s az emiatt elkedvetlene-
dett király — bizonyára Hartvik tanácsára és közvetítésével —
a pápa ellenfelével, IV. Henrikkel kötött szövetséget, ami fönn
is állott László 1095-ben bekövetkezett haláláig. Bár Kálmán ki-
rály szakított elődje politikájával, Hartvik püspök tekintélye
csorbítatlan maradt. Világosan látható ez abból, hogy 1097 ele-
jén ő vezette Szicíliába azt a követséget, mely Könyves Kálmán
számára feleségül kérte a normann nagygróf, Roger leányát.
Kálmán király azonban Hartviknak nemcsak szónoki és diplo-
mata, hanem írói és politikai képességeit is hasznosítani akarta,
ezért 1100 körül arra szólította föl a már élemedett korú püs-
pököt, hogy készítse el Szt István méltó, monumentális s az ő
céljainak megfelelő életrajzát. Hartvik — miként a mű előszavá-
ban olvasható — a Regula gondolataiból és szavaiból alakított
középkori sablon szerint s öregségére hivatkozva szabadkozott

367-
ugyan az ilyen jelentős megbízatással szemben, de az engedel-
messég jutalmában bízva meghajolt a király akarata előtt s kész-
nek nyilatkozott a mű megírására. Ö viszont azt kívánta, ha
Kálmán az ő munkáját akár stiláris, akár tartalmi vagy szerke-
zeti szempontból hibásnak találná, inkább emésztesse meg a tűz
lángjaival, mintsem valamilyen kárörvendő harmadik szeme
elé kerüljön.

A Hartvik-legenda köz- és egyházjogi tendenciája:

a Szt Korona-tan s az Apostoli királyság fikciója
Hartvik az életrajz elkészítésénél Szt István Nagyobb Legen-
dáját vette alapul s annak szövegébe szőtte bele a Kisebb Le-
genda kiegészítő részeit. Ezen átírás közben csupán néhány sti-
láris és egy-két tárgyi módosítást eszközölt. Munkája mégsem
tekinthető csupán kompilációnak, mert a két legenda anyagát
lényegesen bővítette s annak során erős köz- és egyházjogi ten-
denciákat érvényesített.
Közjogi szempontból Hartvik alapozta meg azt az elméletet,
melyet kifejlett formájában ,,Szent Korona-tan"-nak neveztek, s
amelynek eredetét a szerző Szt István korára vetítette vissza.
Ennek kialakulását és célját a következőkben vázolhatjuk.
Tudjuk, hogy Salamon király és unokatestvérei, Géza és
László hercegek között az ellentétek annyira kiéleződtek, hogy
1074-ben háborúra került a sor. Mivel a magyarság többsége a
hercegek mellé állt, Salamon király a mogyoródi csatával együtt
trónját, országát is elvesztette. Az invesztitúra harc megindítása
előtt álló VII. Gergely szívesen látta ellenfele, IV. Henrik német
király sógorának detronizálását s azt az „isteni ítélet" végrehaj-
tásának minősítette. Hasonló szellemben írta a XI. század vége
felé a Chronica Hungarorum szerzője is, hogy Salamon király el-
veszítette országát, mert „nem volt alkalmas az uralkodásra és
a herceggel való békesség fönntartására".
Géza és László tehát az egyházi eredetű „alkalmasság" (ido-
neitas) elve alapján jutott Salamon trónjára s László ezt az al-
kalmassági elvet igyekezett érvényesíteni utódjával kapcsolat-
ban is. Mivel neki nem volt fia, unokaöccse trónfoglalását kel-
lett előkészítenie. Géza király két fia közül az idősebbik, Kálmán
kevésbé előnyös külsővel és jellemmel rendelkezett — László is,
a magyarság is jobban kedvelte a daliás termetű és lovagias lel-
kületű Álmos herceget. Ezért a király őt szánta utódjának, Kál-
mánt pedig egyházi pályára neveltette s állítólag már püspökség
élére is állította, de mivel Kálmán semmiképp sem volt hajlandó

368-
lemondani az elsőszülöttségi jogán őt illető királyságról, az elő-
relátható bonyodalmak megelőzése céljából halála előtt László
király végül is őt jelölte utódjának. Álmos ennek ellenére később
ismételten föllázadt bátyja és koronás királya ellen, hogy ma-
gának szerezze meg az ország uralmát.
Ezek alapján érthető, hogy Hartvik — Kálmán királlyal
egyetértve — miért domborította ki munkájában annyira a ko-
rona és a koronázás közjogi jelentőségét, miért hangoztatta,
hogy a korona és a királyság, a királyi hatalom összetartozik.
Előadása szerint Szt István első vértanú megjelent Géza feje-
delem feleségének, a szülés előtt álló Saroltnak és közölte vele,
hogy születendő fia, kit Istvánnak fognak hívni, az első magyar
lesz, aki bírni fogja a koronát és a királyságot. Hasonlóképpen
csodálatos formában adta elő a koronakérés történetét is. Sze-
rinte II. Szilveszter pápa szintén intést kapott álmában Isten-
től, hogy az általa készíttetett királyi koronát ne adja a lengyel
hercegnek, hanem egy idegen nép fejedelmének. A következő
nap meg is jelent előtte a magyar követség, melynek vezetője,
Asztrik pécsváradi érsek-apát királyi koronát kért hitbuzgó
uralkodója számára. A pápa örömmel teljesítette a kérést, átadta
Asztriknak a kívánt koronát, amivel aztán István fejedelmet
királlyá koronázták.
Hogy Hartvik mennyire tudatosan törekedett arra, hogy a
királyság és a királyi hatalom eredetét a koronázás tényéből
eredeztesse, az abból is látszik, hogy előadása során gondosan
ügyelt arra, hogy Istvánt csak koronázása után nevezze király-
nak, forrásainak — a Nagyobb és Kisebb Legendának — ezzel
ellentétes szavait és kifejezéseit (rex, regalis, regnum) követ-
kezesen törölte, illetőleg módosította.
De abból a tényből is látható Hartvik tendenciózus eljárása,
hogy Szt István korában, sőt még évtizedekkel később is a kirá-
lyi hatalom legfőbb jelvénye az aranyozott lándzsa, a „hasta"
volt, a királyi hatalom átadását elsősorban a lándzsa átnyújtásá-
val szimbolizálták. A korona inkább a királyi méltóság jelképe,
a koronázás és a királlyákenés pedig egyházi szertartás volt. A
lándzsa csak a század második felében veszítette el ezt a szim-
bolikus közjogi jelentőségét, amit aztán a korona és a kard
vett át.
Hartviknak ezt a történeti szempontból hamis és tendenciózus
alkotását és fölfogását, mely szerint akié a korona, azé az ország,
az uralkodói hatalom is, „cui corona debetur et regnum" —
a következő nemzedékek nemcsak elfogadták, hanem tovább is
fejlesztették. A belőle kialakult „Szent Korona-tan" értelmében
24 s z e n t B e n e d e k f i a i n a k I.
369
a magyar államhatalom birtokosa századokon át csak az lehetett,
akit Szilveszter pápa koronájával királlyá koronáztak.
A „Szent Korona-tan" mellett egy másik magyar köz-, illető-
leg egyházjogi specialitás, az „Apostoli Királyság" eszméje alap-
ját is Hartvik püspök vetette meg. Az erre vonatkozó fölfogását
és annak indítékait a következőkben foglalhatjuk össze.
A századokon át kifejlett gyakorlat szerint az uralkodók nem-
csak polgári, állami, hanem egyházi vonatkozásban is kormá-
nyozták népüket. Ennek megfelelően gyakran részt vettek, sőt
elnököltek az egyházi törvényeket hozó zsinatokon, s legtöbbször
ők töltötték be a különböző főpapi állásokat is. Ezzel, az Egy-
házra nézve méltatlan és sokszor oly káros gyakorlattal szemben
lépett föl VII. Gergely pápa s az Egyház autonómiája érdekében
indította meg az invesztitúra-harcot, mely szinte félszázadon át
tartott.
Tudjuk, hogy Hartvik hersfeldi apát és magdeburgi érsek ko-
rában a régi fölfogás hívének vallotta magát s ezen nem vál-
toztatott Magyarországon sem. Nemcsak László pápaellenes poli-
tikáját támogatta, hanem a magyar királyok Szt István óta gya-
korolt egyházkormányzati joghatóságát is védeni törekedett. Ja-
vában folyt már az invesztitúra-harc, amikor Hartvik azt írta
legendájában, hogy amint II. Szilveszter pápa Asztrik apáttól
értesült István magyar fejedelem hithirdető buzgóságáról, így
szólt: „Én csak apostoli férfiú vagyok, de ő valóban Krisztus
apostola . . . Ezért reá hagyjuk, hogy egyházát és népét az isteni
kegyelem irányítása szerint mindkét — egyházi és világi — jo-
gon igazgassa." Ezzel a kijelentéssel Hartvik külön pápai kivált-
ságra, privilégiumra igyekezett visszavezetni a magyar királyok
egyházkormányzati jogát, amire pedig Szt István korában még
nem volt szükség.
Bár Kálmán király 1106-ban ennek ellenére kénytelen volt
lemondani főpapkinevező jogáról, III. Ince pápa pedig kifeje-
zetten elvetette az eléje terjesztett Hartvik-féle szöveg „utroque
jure" szavait — az apostoli királyság egyházjogi fikciója a „rex
et apostolus" és a „rex apostolicus" kifejezésekben mégis egé-
szen korunkig fönnmaradt s királyaink rajta voltak, hogy ezek-
ből a címekből tényleges egyházjogi előnyöket kovácsoljanak
maguknak.

370-
 Hartvik írói kvalitásai; kapcsolata Pannonhalmával

Hartvik munkája nem volt ment a célzatosságtól, s nem egy

vonatkozásban önkényesen módosította azt a Szt István-képet,
melyet forrásaiban, a Nagyobb és a Kisebb Legendában talált.
Öntevékenyen, saját elképzelése szerint toldotta meg azokat az
intelmeket, melyeket a halódó Szt István — a Nagyobb Legenda
szerint — környezetéhez intézett s az udvari ember gondos kö-
rültekintésével dolgozta ki a király haláláról és eltemetéséről
szóló hatásos részleteket is. Sebestyén érsek és a Szent Jobb cso-
dálatos történetét szintén csak az ő művében olvashatjuk.
Ezen és más egyéni alkotásain is gyakran láthatjuk olvasmá-
nyai hatását s szemlélhetjük, hogy az idegen eredetű gondola-
tokat és kifejezéseket mily fejlett stílusérzékkel illesztette saját
művébe. így Szt István imádságos életének egyik extatikus je-
lenetét — m'ként tért magához elragadtatásából, „contempla-
tio"-jából a király —, Szt Gergely munkája alapján írta le s az
1083-ban történt szenttéavatáskor a fehérvári sírt elzáró követ
is olyan csodálatos módon tudták fölemelni, akárcsak a monte-
cassinói építkezést végző bencések a munkájuk útjában álló nagy
követ. Az egyetlen fia halálát sirató anya hasonlóképpen kapta
vissza Szt István közbenjárására gyermekét, mint a montecassi-
nói férfiú Szt Benedek imádságára a saját fiát. Ezenkívül egyéb
hagiografikus műveket is ismert és hasznosított Hartvik: az
Othlo-féle Szt Bonifác, a Walafrid Strabo és a st galleni Izo által
megírt Szt Otmár, a Sulpitius Severus-féle Szt Márton és a
Canapariustól szerkesztett Szt Adalbert-életrajz hatása is érez-
hető munkáján.
Ily módon és ily értelemben készítette el Hartvik püspök Szt
István királynak azt a reprezentatív életrajzát, mely folyton
növekvő tekintéllyel századokon át a legfőbb, szinte egyetlen
forrása volt a Szt Istvánra és korára vonatkozó ismereteknek s
ugyanakkor döntő tanúként szolgált fontos magán-, egyház-
és közjogi kérdésekben.
Azt, hogy Hartvik győri bencés püspök szoros kapcsolatot tar-
tott fönn a közelben fekvő bencés főmonostorral, Pannonhalmá-
val, több nyom is mutatja.
Mindenekelőtt őbenne látjuk a pannonhalmi alapítólevél in-
terpolálásának értelmi szerzőjét. Hartviknak ugyanis mint hers-
feldi apátnak 1073-ban a fuldai apáttal együtt nagy harcot kel-
lett vívnia a Nagy Károlytól származó thüringiai tized jogaik
érdekében Szigfrid mainzi érsekkel szemben. Ebben a harcban
IV. Henrik a hatalmas érsek pártjára állt s megtiltotta az apá-
21* 371
toknak, hogy sérelmeik orvoslása céljából a Szentszékhez for-
duljanak. Hasonló helyzetbe került 1100 körül Péter pannon-
halmi apát, mikor kolostorának Szt Istvántól származó somogyi
tized jogát Máté veszprémi püspök kétségbevonta. Minden bi-
zonnyal a már kellő tapasztalatokkal rendelkező Hartvik adta
a gondolatot Péternek a tizedjogukat tán csak homályosan tar-
talmazó pannonhalmi alapítólevél megfelelő átdolgozására, mi-
nek alapján az ügy az ő közbelépésére békés elintézést is nyert.
Az interpoláció legjellegzetesebb kifejezései ugyanis abból az
Othlo-féle Szt Bonifác-életrajzból valók, melyet műve megalko-
tásában Hartvik is hasznosított, s amely kifejezések éppen a
fuldai tized jogokat védelmezték;
Föltűnő jelenség továbbá, hogy ezzel az interpolációval szer-
ves kapcsolatba hozható Hartvik legendájának az a része, mely
hangsúlyozza, hogy Pannonhalmát azért nevezték „Szent hegy"-
nek, mert Szt Márton egykor oda járt föl imádkozni s a szerző
azt is megírta, hogy Szt István a legyőzött somogyiak minden,
még gyermektizedét is Szt Márton pannonhalmi monostorának
ajándékozta.
S az is jelentős mozzanat, hogy a szintén pannonhalmi szár-
mazású Szt László- és a Nagyobb Szt Gellért-legendában is lát-
ható a Szt Bonifác-életrajz hatása s az előbbiben még hersfeldi
Lambert történetének ismerete is.
A mondottak alapján lehet arra gondolni, hogy az egykori
hersfeldi szerzetes, majd apát, Hartvik — akárcsak apátelődje,
Ruothard — lemondott főpapi méltóságáról s a pannonhalmi
bencések között fejezte be életét. így örökölhette meg Pannon-
halma Hartvik Németországból magával hozott könyveit.

Történetírásunk és a Kálmán-ellenes közhangulat

A bel- és külpolitikában elért eredményei alapján a magyar
utókor méltán számította legnagyobb uralkodói közé Kálmánt,
kortársai azonban kevésbé lelkesedtek iránta. Nagy szellemi ké-
pességei, nem tudták pótolni testi fogyatkozásait, amik károsan
hatottak jelleme és kedélye alakulására. A külsőleg csúnya ki-
rály nem tudott vonzó jelenség lenni, nem tudta megszerettetni
magát sem családja, sem népe részéről. A szicíliai asszony ha-
lála után 1107-ben elvett második felesége, az orosz Eufémia
megcsalta, s ezért a király elűzte magától. De öccsével, Álmos
herceggel — aki pedig bizonyára nemcsak Szt Lászlónak, hanem
a magyarság nagyobb részének is kedvence volt — sem értették
meg egymást. Sorozatos ellenségeskedések után az elkeseredett

372-
 király 1109-ben megvakítatta öccsét, és annak páréves ártatlan
fiát, Bélát.
Ezek az élmények és események természetszerűleg még zár-
kózottabbá tették a király lelkületét s még nyomasztóbbá a ma-
gyarság hangulatát. Ebben nem változtatott Kálmán halála sem.
Az anyai nevelés melegét nélkülöző, a kedélytelen apa mellett
fölnövő II. István szerencsétlen jellemű, szertelen egyéniséggé
fejlődött. Másfélévtizedes uralmát (1116—31) szinte kitöltötték
azok a háborúk, melyeknek a nemzet csak kárát látta. De sze-
rencsétlen nagybátyjával sem tudott megengesztelődni. Ezért
hívei — életét féltve — 1125-ben Konstantinápolyba menekítet-
ték Álmost, ahol Piroska császárné, Szt László leánya vette ro-
vkoni gondozásba. De mellette tartózkodott az utána készült Szt
Imre-legenda bencés szerzője is. Fiát, a közben ifjúvá fejlett
vak Bélát viszont a pécsváradi apátságba rejtették el s az ottani
bencések viselték gondját, míg csak a halálát közeledni érző és
magába szállt gyermektelen II. István utódjává nem jelölte.
Ezeken az általános jellegű politikai viszonyokon kívül voltak
aztán olyan rendelkezések és események is, melyek az egyházia-
kat s a bencéseket különlegesen is Kálmán és fia ellen hangol-
ták. A XII. század elején kiadott törvények arra kötelezték az
egyháziakat és a monostorokat, hogy adják vissza a királyi fis-
cusnak mindazokat a haljövedelmet, melyeket Szt István halála
után kaptak egyes királyoktól, s amelyekre saját ellátásuk cél-
jából nem volt föltétlen szükségük. A „jegyajándékok" közül
szintén csak azokat tarthatták meg, melyeket „a szent király"
adott fölszentelésük alkalmával az egyes egyházaknak. A töb-
biek — ha jogcímüket elégtelennek minősítették — visszaszáll-
tak a kincstárra. De még rosszabbul jártak az Álmos herceg által
épített és hozzá hűségesen ragaszkodó apátságok. A szentjobbit
megszüntette, alapítólevelét tűzbe vetette, a dömösit pedig kano-
noki prépostsággá szerveztette át Kálmán király.
Hogy ezek az intézkedések minő hangulatot alakítottak ki
éppen azokban a körökben, melyekhez a kor történetírói tartoz-
tak, az az egyik pannonhalmi oklevélből érezhető. A pannonhal-
miak a trónra lépő II. Gézával — vak Béla fiával — megíratták:
„Szt István király rendelkezéseit, melyeket Kálmán király és
fia, István király hatálytalanított, én érvénybe léptettem úgy
ítélvén, hogy jobb az ő (Szt István) tetteihez alkalmazkodni,
mint Isten egyházától valamit is elvenni — ő a győri vizahalá-
szat harmadát Szt Mártonnak (Pannonhalmának) engedte át,
azok (Kálmán és István) azonban, mintha az gonoszság lett volna,

373-
azt hatálytalanították; én viszont a harmadot. . . mostantól
fogva teljességgel (Pannonhalmának) adatom."
Ily körülmények közt érthető, hogy a Szt László korában erőre
kapott bencés történetírás nem fejlődött, hanem inkább hanyat-
lott. Készültek ugyan följegyzések Kálmán és Álmos viszály ko-
dásáról, a keresztesek átvonulásáról, Kálmán és István hadjá-
ratairól, de aligha akadt történetíró, aki Kálmán s még kevésbé
fiát magasztalta s uralmát akárcsak érdeme szerint is megörökí-
tette volna. A XII. század három első tizedének írástudói inkább
a dicső múlt történetének tanulmányozásával, mint a szomorú
jelen eseményeinek megírásával foglalkoztak.

Újabb virágzás az Álmos-ág uralma idején;

a Chronica Hungarorum befejezése
Történetírásunk újabb virágzása az Álmos-ág 1131-ben történt
uralomra jutásával kezdődött s kb. négy évtizeden át tartott. Az
előző kor nyomasztó hatása alól fölszabadult historikusok friss
érdeklődéssel és lendületes erővel fordultak a X. és XI. század
története felé, annak tradícióját újabb jelenetekkel gazdagítot-
ták és újabb színekkel ékesítették. Alkotásaikon nyilván látható
a törekvés, hogy nemcsak a saját koruk, a XII. század, hanem
az előző korszak szereplőit és eseményeit is saját eszményeik és
érdekeik szerint akarták ábrázolni.
Az érdeklődés előterében továbbra is Szt István állott, kinek
történeti alakját már szinte eszmévé finomították. Ők már azt
írták, hogy Vajkot a dicsőséges emlékű prágai püspök, Szt Adal-
bert keresztelte meg s a buzgó Szt István személyesen is hirdette
az evangéliumot. Azt az árnyékot, melyet unokaöccsének, a ké-
sőbbi királyok ősének, Vazulnak a megvakítása vetett emlékére,
úgy igyekeztek eltávolítani, hogy a vakítás ódiumát német fele-
ségére, Gizellára hárították, akit a kegyetlen Péter király nő-
vére, illetőleg nagynénje gyanánt szerepeltettek. Egyébként
azonban már Vazult sem tekintették királyaink ősének. Előadá-
suk szerint Endre, Béla és Levente nem Vazul pogány módra
kötött — tehát érvénytelen — házasságából származtak, hanem
testvérének, Szár Lászlónak a fiai voltak.
Még inkább elhajlottak történetíróink a XI. századi helyes
tradíciótól Salamon, illetőleg Géza és Szt László személyének és
uralmának erkölcsi és jogi megítélésében. Mivel Hartvik művé-
ből úgy tudták, hogy a királyi méltóság és hatalom forrása és
alapja a koronázás, ennek következtében azt tartották, hogy a
megkoronázott Salamonnal szemben jogtalanul lépett föl Géza

374-
és László herceg, jogtalanul fosztotta meg őt trónjától és jog-
talanul vette azt birtokába. A koronázás közjogi jelentőségének
növekedésével a XII. század eleje óta ez az erkölcsi ítélet foly-
ton kedvezőbbé vált Salamon számára s mindig hátrányosabb
lett Géza és László részére.
Bár ennek a jórészt helytelen véleményváltozásnak az okozója
Hartvik, illetőleg Könyves Kálmán volt, történetíróink nem kí-
mélték Kálmán és fia személyét sem. Az Álmost és az ártatlan
Bélát megvakító Kálmánról megjegyezték, hogy uralkodása alatt
,,sok rossz történt", II. Istvánt pedig szinte általánosságban jel-
lemezték azzal, hogy egész életén át „sok rosszat cselekedett".
Saját koruk uralkodóiról aránylag szűkszavúan nyilatkoztak.
II. Béla idejéből csupán az Álmos és Béla megvakításának meg-
bosszulását és az orosz Eufémia törvénytelen fiának, a trón-
követelő Borichnak a próbálkozásait jegyezték föl. II. Géza ural-
kodása alatt a német háború, majd a II: keresztes had átvonu-
lása, illetőleg a hozzá csatlakozott Borich újabb sikertelen kísér-
lete kötötte le figyelmüket. III. Isvánnal kapcsolatban megírták,
hogy kezdetben két nagybátyja — László és István — tette ké-
tessé uralmát s csak a velük szemben folytatott eredményes har-
cok után vehette birtokába királyságát.
Hogy ezek, a korábbi tradíciót oly sokban módosító, a XII.
század fölfogásának megfelelő átdolgozások, valamint a saját
korukra vonatkozó följegyzések mily krónikákban jelentek meg,
nehéz volna megmondani, hisz eredeti formájában egyetlen ilyen
mű sem maradt korunkra. Ennek ellenére mégis azt véljük, hogy
a legfontosabb mű az a Chronica Hungarorum volt, melyet már
a XI. század közepe táján kezdtek szerkeszteni és Szt László
korában folytattak. Ügy látszik, a különböző uralkodók alatt
különböző mentalitással készült ezen f öl jegyzéseket III. István
uralkodása alatt (1162—72) egységes szellemben és egységes stí-
lusban összedolgozták s így nyerte a XI. és XII. századi történe-
tünket tartalmazó Chronica Hungarorum végső alakját Pannon-
halmán. Három-négy évtizeddel később ebből a műből készítette
a Pray Kódex szerkesztője Pannonhalmán azokat a történeti föl-
jegyzéseket, melyek a magyar történetírás ránk maradt legré-
gibb emlékei. De ugyanebből a forrásból merített a XIV. század
közepén a Képes Krónika szerzője és Mügeln Henrik német lo-
vag is, mikor közvetlen elődje művét bővítette. A Chronica
Hungarorum nevét a két említett mű után készült Zágrábi Kró-
nika tartotta fönn számunkra.

375-
 Szt Imre erősen idealizáló legendája

Hartvik püspök működése után kb. 50 évvel később, a XII,

század közepe táján készült el Szt Imre legendája. A munka sti-
láris és tartalmi elemzése mutatja, hogy szerzője pannonhalmi
bencés volt, bár nevét nem tudjuk megmondani.
Ez a munka éppúgy, mint a közel egy századdal korábbi Szt
Zoerárd András-legenda, kifejezetten hagiografikus, pontosab-
ban szólva: aszketikus alkotás, melyben csupán lelki élmények-
ről és csodás eseményekről lehet olvasni. Bár a szerző nyilván-
valóan ismerte Hartvik munkáját, még annak nyomán sem szólt
hőse testvéreiről s halála idejéről és körülményeiről sem s épp-
így nem használta ki Szt Istvánnak hozzá intézett Intelmeit
sem, noha azokat is jól ismerte. A szerző eljárásának magyará-
zatát a legenda céljáról vallott fölfogásában találjuk, mely sze-
rint az író hivatása csupán hőse vallás-erkölcsi életének ábrázo-
lása és olvasói lelki épülésének munkálása. Ezért szorítkozott
csupán a pannonhalmi látogatás és hétszeres csók, aztán a
veszprémi jelenet, majd a halálával kapcsolatos cézáreai láto-
más és végül a vezeklő Konrád fehérvári történetének elbeszé-
lésére.
A szerző nem életrajzot készített, hanem legendát, melyben
erősen idealizálta, illetőleg elrajzolta Szt Imre történeti alakját.
A mű alapján inkább ifjú szerzetesnek, mint uralkodásra ké-
szülő hercegnek látjuk, aki éjszakánként zsoltárokat énekelt,
minden csekélységgel megelégedett s a szüzesség erényét há-
zasságában is megőrizte. Mellette föltűnően előtérbe állította a
fiatal pannonhalmi szerzetes, Mór alakját, kinek legragyogóbb
erénye szintén szűzi tisztasága, aztán alázatossága és engedel-
messége volt. Az író törekvését világosan mutatja az, a szüzes-
ség dicséretét tartalmazó részlet, melyet az anianei Szt Benedek
„Codex regularum"-jához csatolt, de ismeretlen szerzőtől való
„Exhortatio ad sponsam Christi" című műből véve szőtt bele
munkájába.
Bár szerzőnk azt állította, hogy a szájhagyományból merí-
tette elbeszélése anyagát, kifejezései mégis bizonyítják, hogy a
hazai hagiografiai irodalmat is gondosan tanulmányozta s Othlo
Szt Wolfgang-életrajzának a hatása is kétségtelenül látható.
Bencés kultúráját azok a gondolati és stiláris kölcsönzések m u -
tatják, melyek Szt Benedek regulájából s még inkább életraj-
zából kerültek munkájába. Ott azonban már túlzásba esett, ahol
a Szt Imre halálára és megdicsőülésére vonatkozó látomás for-
rását a sok századdal korábban élt cézáreai Eusebius püspök

376-
Gestájában jelölte meg, noha azt Hartvik közlése és Szt Bene-
deknek a Germanus capuai püspök lelke mennybevitelével kap-
csolatos látomás nyomán ő maga készítette.

Anonymus művészi Gesta Hungarorum-ja;

a szerző és műve bencés, pannonhalmi vonatkozásai
Miközben megírták Szt Imre legendáját és előkészítették a
XI. század, majd Kálmán és fia történetének átdolgozását, a
Chronica Hungarorum összefoglalását, úgy gondoljuk, az 1150-es
években Pannonhalmán megindult az első teljes és folyamatos
magyar történet, a Gesta Hungarorum megírásának munkája is.
Anonymus, vagyis ,,a mesternek mondott P. s a jó emlékű
Bélának, Magyarország dicsőséges királyának egykori jegyzője"
ismertetni akarta művében a magyarok őshazáját és származá-
sát, s hogy miként jöttek Keletről Nyugatra, s foglalták el Pan-
nóniát, aztán tárgyalni kívánta Magyarország királyainak és fő-
urainak a genealógiáját és vitéz tetteit.
Célkitűzését szerzőnk a következőképp valósította meg. Az
őshaza leírása után nem időzött a Szkítiában kialakult és őse,
Magog szkítiai király után Moger-nek nevezett magyar nép ős-
történeténél s nem tárgyalta a hun-magyar rokonság áttekint-
hetetlenül bonyolult problémáját sem. Erről való ismeretét csu-
pán azok a kijelentései árulják el, melyekben Attilát a magyar
nép, illetőleg Álmos és Árpád fejedelmek őseként, a magyarsá-
got Attila birodalmának örököseként említette. Az események
sorozatát a 7 magyar törzsfő azon elhatározása indította meg,
hogy népüknek új, tágasabb hazát keressenek. Ebből a célból
Almost fejedelmükké választották, érdekeik védelmére pedig
vérszerződést kötöttek egymással. A Déloroszországon harcok és
alkudozások közt átvonuló magyarok a hozzájuk csatlakozó orosz
és kun elemekkel megerősödve jutottak el Pannónia, azaz a Kár-
pát-medence határáig. Mivel ott meghalt Álmos, a honfoglalást
már fia, Árpád irányította.
Az ország egyes részeinek a megszállása, az egymást követő
hadmozdulatok sorozata stratégiai körültekintéssel kidolgozott
terv szerint ment végbe. Az itt talált népek meghódoltak, uraik
pedig vagy elestek a csatákban vagy elmenekültek. A sikeres
hadjáratokat az Árpád fejedelem által rendezett lakomák és
birtokadományozások szokták befejezni. Ezek keretében nyílt
alkalom a szerző számára, hogy előadja, hogy egyes neves vité-
zek, illetőleg vezérek minő érdemeik alapján nyerték azokat a
területeket, melyeket utódaik azóta is birtokolnak. Munkájának

37-
mintegy alapgondolatát fejezik ki következő szavai: „A magya-
rok lelke abban az időben semmi mást nem áhított, csak földe-
ket foglalni, népeket hódítani és hadi munkát végezni. Tudniillik
a magyarok úgy örültek az embervér ontásának, mint a nadály
s bizony-bizony ha nem így tettek volna, nem hagytak volna
annyi jó földet utódaikra."
Ám a honfoglalás részletes leírása túlságosan is igénybe vette
Anonymus energiáját — az aránytalanul széles alapokra fek-
tetett munkát nem tudta megfelelően folytatni, még kevésbé be-
fejezni. Ez abból látszik, hogy az őshazával és Álmos vezetése
alatt tett vándorlással foglalkozó 13 fejezet után 39 fejezetet
kapott az Árpád irányításával végzett honfoglalás — az azt kö-
vető, mintegy félszázadon át tartó külföldi hadjáratok, az úgy-
nevezett „kalandozások" pedig 5 fejezetre szorultak össze. Ener-
giája fogyása miatt nagyszabású tervét nem tudta megvalósítani,
ígéretét, hogy megírja „Magyarország királyainak és nemesei-
nek származását s az oly nemes magyar nép vitéz tetteit", csak
kis részben teljesítette. A főleg a honfoglalást tárgyaló — ma-
gában véve is tekintélyes kötetet kitevő — történet írásába bele-
fáradt szerző a pogány Tonuzaba és fia, a már keresztény Ör-
köny szembeállításával — mintegy szimbolikus jelenetben —
szemléltette, hogy a magyarság története új korszakba érkezett.
Ennek az új, a keresztény korszaknak és a magyar királyságnak
az eseményeit azonban már nem írta meg.
A mű tartalmi ismertetésénél sokkal nehezebb föladat a szerző
kilétének, kultúrájának s műve forrásainak a kérdése.
A munka tartalmi és stiláris elemzése, valamint a reá vonat-
kozó irodalom tanulmányozása alapján a Gesta Hungarorum első
mondatában olvasható „P. dictus magister ac quondam bone
memorie gloriosissimi Bele regis Hungarie nótárius" bemutat-
kozást a következőképp értelmezzük. „Anonymus", a Névtelen,
kinek nevéről csak azt tudjuk, hogy P. betűvel kezdődött — bi-
zonyára 1100 táján született s gyermekkorában került a pannon-
halmi apátságba, ahol tanulmányait végezte, majd szerzetes lett.
A bencés renddel és Pannonhalmával szoros kapcsolatot tartó
II. Béla az ugyancsak pannonhalmi Ottho-fia János után, ural-
kodása vége felé vehette kancelláriájába a latin nyelvben és
szerkesztésben egyaránt kiváló szerzetest, ahol az az 1139—41.
években mint királyi jegyző, „nótárius regis" a még nem nagy-
arányú írásbeli munkákat végezte. „Jó emlékű királyának" ha-
lála (1141) után állását vesztette s kénytelen volt visszatérni
Pannonhalmára, ahol mint a kolostori iskola mestere, ,,magis-
ter"-e működött tovább. Arról, hogy az iskola akkortájt, Dávid

378-
apát idejében (1131—50) mily kiválóan dolgozott, Cerbanus ma-
gasztaló levelével kapcsolatban föntebb már megemlékeztünk.
„A mesternek mondott P. s a dicsőséges Béla király egykori
jegyzője" gondos előkészület után fogott műve megírásához.
Forrásai legnagyobb részét megtalálhatta Pannonhalmán. Hisz
minden bizonnyal ott írták a pogány korról szóló Gesta Hunga-
rorum már meglevő részleteit, s kevéssel utóbb Szt István Ki-
sebb Legendáját is. Pannonhalmi elődei után ő is könnyen hasz-
nálhatta Jordanes Gót történet-ét, Regino és folytatója Chroni-
con-ját s az Exordia Scythica-t. Egyéb művek, mint a nem any-
nyira tárgyi, mint inkább stiláris szempontból hasznosított Dares
Frigius-féle De excidio Troiae história és a História de praeliis
Alexandři Magni és az irodalmi szerkesztés kézikönyve, a bolog-
nai Hugó Rationes dictandi prosaice c. könyve bizonyára Monte-
cassino közvetítésével jutottak hozzánk Itáliából.
A pannonhalmi iskola magistere azonban nemcsak a könyv-
tár kódexeit tanulmányozta, hanem az egykori királyi nótárius-
hoz illően egyes bencés levéltárak (pl. a pannonhalmi, a garam-
szentbenedeki, a szászdi apátság) okleveleit is.
Ezek mellett az írott források mellett bőségesen merített a
szájhagyományból, noha népe „literator"-ának büszke önérze-
tével nemegyszer lenézően nyilatkozott a „parasztok hamis me-
séi"-ről és „az igricek csacska énekei"-ről. A királyi udvarban
s a pannonhalmi monostorban szerzett ismeretségei s az ország
különböző részeiről származó növendékei révén szorgosan gyűj-
tötte az egyes nemzetségek eredetéről szóló elbeszéléseket, a kü-
lönböző vidékek, helyek, folyók, hegyek nevével kapcsolatos
mondákat, amiket élénk fantáziával nagymértékben önmaga is
gyarapított. Ungvár, Borsod vára, Munkács, Pusztaszer, Szín-
halom, a Vértes hegy, a Lapines patak stb. nevének etimológiai
magyarázata révén vált érdekes honfoglaláskori történet hordo-
zójává. A hódoltat ott népek költött vezérei (a kazár Ménmarót,
a szlovák Zobor, a vlach Gelu, a bolgár Glad és Zalán) tényle-
ges helynevek viselői voltak.
Jórészt ezeknek a helyneveknek a vizsgálata vezetett arra a
föltevésre, hogy Anonymus bizonyára bencés volt. Kanizsa, Al-
pár, Színhalom, Tormos patak, Omsó ér (?), Sabaria forrása a
pannonhalmi, illetőleg a garamszentbenedeki és szászdi apátság
okleveléből kerülhetett a Gesta Hungarorum-ba. De egyéb ben-
cés helyek, illetőleg birtokok is föltűnően nagy számban talál-
hatók az elbeszélésben anélkül, hogy a szerző egyszer is emlí-
tette volna, hogy ott később neves apátság, jelentős kultúrcent-
rum létesült s az illető hely annak köszönhette történeti szere-

379-
pét. Ilyenek pl. Pannonhalma, Zobor, Tihany, Pásztó, Boldva,
Kács, Tapolca, Szerencs, Ohat, Meszes, Almásmonostor, Torna j,
Szer. S az is meglepő jelenség, hogy a honfoglaló vezérek, ille-
tőleg utódaik többsége a XII. században mint bencés apátságok
alapítói, kegyurai, jótevői szerepeltek.
Azt, hogy Anonymus pannonhalmi bencés volt, főleg abból
következtetjük, hogy kiválóan ismerte a pannonhalmi apátság-
nak a XII. század közepéig szerzett okleveleit, azok stílusát és
frazeológiáját. Legjellegzetesebb szavai és kifejezései ott szinte
kivétel nélkül megtalálhatók s ezek között több olyan is van,
mely csupán ott és Anonymus művében olvasható. Ezért gondol-
juk, hogy a Gesta Kungarorum ugyanabban a pannonhalmi
scriptoriumban készült, mely a XI. és XII. század magyar iro-
dalmának egyébként is a legtevékenyebb műhelye volt. A szerző
a névtelenség homályába burkolózott, akárcsak többi írótársa —
kivéve Mór és Hartvik püspököket, akik mondanivalójuk súlyát
nevük és egyházi méltóságuk tekintélyével növelhették.
Anonymus munkájának legfőbb értéke abban rejlik, hogy ez
a Gesta Hungarorum az első, eredeti fogalmazásban reánk ma-
radt nemzeti történetünk. Nyilvánvaló ugyan, hogy őstörténe-
tünknek és a honfoglalás lefolyásának csak óvatossággal hasz-
nálható forrása, mivel túlságosan is sok benne a mesés elem és a
költött epizód — de hű tükrét láthatjuk benne kora, a XII. szá-
zad közepe politikai és társadalmi viszonyainak, földrajzi, né-
pességi és irodalmi ismereteinek. Mivel azonban ezeket a viszo-
nyokat sokszor alaptalanul vetítette vissza a honfoglalás idejébe,
nemegyszer súlyos történeti tévedések forrása lett.

Oros apát kifejleszti a pannonhalmi levéltárat

és megíratja Szt László legendáját
Az írásbeliség értékelésének újabb szép korszakát láthatjuk a
XIII. század első felében Oros apát Pannonhalmáján. A világot
járt, az egyházi és világi vezetőkkel személyes kapcsolatot tartó
Oros szinte páratlanul nagy érdeklődést tanúsított az írásos do-
kumentumok irányában. Világosan látszik ez abból, hogy 35 éves
kormányzása alatt (1207—42) a viszonylag egyébként is gazdag
pannonhalmi levéltár állományát a hatszorosára emelte s elké-
szítette a Liber Ruber-t, melyben a monostora javára szóló 60
pápai és királyi oklevelet lemásoltatta. Ezt figyelembe véve
aligha tévedünk, amikor a megújuló irodalmi alkotások „spiritus
rector"-át is benne tiszteljük.
A Szt László-Legenda megírására bizonyára az 1192-ben tör-

380-
tént szenttéavatás adta az indítást, noha a ma ismert szövegezés
csak II. Endre uralkodása (1205—35) első éveiben készült. Ennek
szerzője minden bizonnyal azonos volt azzal a névtelen boldvai
bencéssel, aki a XII. század 90-es éveiben a boldvai apátság szá-
mára megszerkesztette misekönyvét, az úgynevezett Pray Kó-
dexet. Monostora 1203-ban történt leégése után kódexével együtt
az ország nyugati részébe költözött, ahol még néhány pótlást
függesztett művéhez. A szerző és kódexe így jutott el Pannon-
halmára s a misekönyvet 25 év múltán már a pannonhalmi apát-
ság egyik birtokán, Deáki templomában használták.
A boldvai bencés azonban nemcsak ú j otthont, hanem új mun-
kát is kapott Oros apáttól. Mivel Pannonhalma egyik patrónusát
tisztelte az újonnan szentté avatott László királyban, méltó volt,
hogy valamelyik jótollú bencés megírja legendáját. Hogy ezt a
munkát a Pray Kódex szerzője végezte, az főleg abból a liturgi-
kus színezetből következtethető, mely föltűnő mértékben vonul
végig a legenda szövegén, annak stílusán és frazeológiáján.
Szerzőnk László királyt szinte kizárólagosan vallás-erkölcsi
vonatkozásban ábrázolta. A „La-dis-laus" nevet görög alapon és
önkényesen (dosis, laos) etimologizálva azt mondotta, hogy Isten
ajándékképpen adta népének Szt Lászlót. Ez, a testileg és lelki-
leg egyaránt kiváló férfiú Isten helyettese, ,,vicarius"-a volt s
mint „rector" Isten nevében kormányozta népét. Atyja volt az
árváknak, vigasztalója a szerencsétleneknek, támasza az elnyo-
mottaknak, bírája az igazságot keresőknek.
A „kegyes király" püspökségek és apátságok alapításával,
templomok építésével gyarapította magyar egyházát, melynek
erkölcsi erejét István, Imre és Gellért szentté avattatásával is
növelte. De az egyetemes egyház érdekében is kész volt küzdeni
s örömmel készült a szentföldi hadjáratra. Magánéletét az imád-
ság és az önmegtagadás szeretete jellemezte.
Mindezen buzgóságáért Isten már életében kitüntette csodái-
val, melyek temetését is kísérték s váradi sírjánál is folytatód-
tak. Isten földi helyettese így jutott a mennyországba, ahol Is-
tennel együtt uralkodik s mint népe „protector"-a továbbra is
szeretettel áll a magyarság segítségére.
Szt Lászlónak ez a jellemrajza sokkal inkább a szerző hagio-
grafikus és aszketikus olvasmányai, mint történeti adatok nyo-
mán alakult ki. A szövegösszehasonlítások megmutatták, hogy
mily sok elemet kölcsönzött az író Hartvik Szt István-életrajzá-
ból, s az ideális magyar király képét tartalmazó Szt István-féle
Intelmekből. Abban viszont, hogy Szt László Krisztus-király he-
lyettese volt, aki nem uralkodni akart, hanem szolgálni népének,

381-
aki megvetette a világ csábító dicsőségét s az igazságosság szi-
gorát az irgalmasság szelídségével mérsékelte, s arra törekedett,
hogy inkább szeressék, mintsem féljenek tőle, aki tudta, hogy
hivatása teljesítéséért szigorú számadással tartozik Istennek s
ezért az országlást sokkal inkább tehernek érezte, mint megtisz-
telésnek — a Regula apátképének legjellegzetesebb vonásait is-
merhetjük föl. A király külső leírásában bizonyára a híres se-
quentia-író, Wipo II. Konrád-, és hersfeldi Lambert III. Henrik-
életrajza gyakorolt rá hatást.
Ezek mellett a művek mellett azonban magyar történetet is
tanulmányozott szerzőnk — minden bizonnyal a Pannonhalmán
talált Chronica Hungarorum-ot. Ennek nyomán dicsérte hőse
atyjának, Béla királynak eredményekben gazdag uralmát s báty-
jának, Gézának erkölcsi nagyságát. Ugyaninnét származtatjuk
azt a fölfogását is, melynek értelmében a Salamon királlyal foly-
tatott harcok miatt Lászlót mint megtért és bocsánatot nyert
„bűnöst" — delinquentem — szerepeltette a Pray Kódex szá-
mára készített miséjében, s amivel megegyezően azt írta legen-
dájában, hogy Géza is a szentség érdemével és dicsőségével ra-
gyoghatna, ha nem lett volna közte és Salamon király között az
a testvéri viszálykodás.
Ám a szerzőnek mégsem az volt a célja, hogy megrajzolja
László király történeti alakját. Ezért az erélyes államférfiú és
a diadalmas hadvezér vonásait alig fedezhetjük föl legendánk
képén. Csupán „Isten választott j á"-t, a „kegyes király"-t áb-
rázolta, aki a Földön „rector"-a volt, az Égben pedig „protec-
tor"-a lett az Isten felé törekvő magyar népének. A közben em-
lített történeti események — a besenyő, illetőleg a kun támadás,
a cseh hadjárat, a szentföldi út terve — szintén ennek illusztrá-
lását szolgálták.

Akkor és ott szerkesztik a „Nemzeti Króniká"-t is,

az elveszett teljes és összefoglaló magyar történetet
Az eddigiek során láttuk, hogy a pannonhalmi történetírás a
XII. század elején már másfélszázados múltra tekinthetett visz-
sza s ennek alapján nemcsak legendáink, hanem történeti alko-
tásaink nagyobb részét is sajátjának vallhatta. Ezt figyelembe
véve nem lepődhetünk meg azon, hogy a század 10-es éveiben
ugyancsak pannonhalmi bencés vállalkozott arra, hogy megvaló-
sítsa Anonymus egykori tervét, hogy az addig létrejött művek
alapján elkészítse az első teljes és összefoglaló magyar történe-
tet. Sajnos, ez a mű — melyet a következőkben Nemzeti Kró-

382-
 nikának nevezünk — szintén nem maradt ránk s ezért tartalmát,
keletkezési helyét és idejét is csak a későbbi gesták és krónikák
szövegkritikai elemzése által tudjuk megállapítani.
A Nemzeti Krónika szerzőjének eljárása igen hasonlított
Hartvik püspökéhez. Tudjuk, hogy Hartvik Szt István Nagyobb
Legendáját vette munkája alapjául s annak elbeszélését kiegé-
szítette a Kisebb Legendából vett részletekkel. Ezen túlmenően
mindkettő előadásán eszközölt némi tárgyi és stiláris változ-
tatásokat s azok anyagát bővítette a szájhagyomány és saját
fantáziája alkotásaival. Ezenkívül azt is tudjuk, hogy műve ki-
dolgozása közben erős köz- és egyházjogi tendenciákat érvé-
nyesített.
A mondottakhoz hasonlóan úgy látjuk, hogy a Nemzeti Kró-
nika írója a magyarság származását, meotiszi életét, pannóniai
honfoglalását és külföldi hadjáratait — azaz pogány kori törté-
netét — főleg a Szt László korában készült Gesta Ungarorum
s némileg Anonymus műve nyomán beszélte el. Az azt követő
kétszázados keresztény korszak alapforrása a már végleges for-
mát nyert Chronica Hungarorum volt, melynek előadását az Al-
taichi Évkönyvek magyar vonatkozású részleteivel, a Hartvik-
féle Szt István-legenda s a Szt László-életrajz adataival, vala-
mint saját értesüléseivel, illetőleg egyéni alkotásaival bővítette
és „modernizálta".
Szerzőnk működése lényegében kettős irányú volt. Mint szer-
kesztő nem másolta változtatás nélkül forrásait, hanem azokból
tartalmi és stiláris tekintetben is egységes s így önálló művet
alkotott. Hogy ebben a vonatkozásban mekkora szabadságot en-
gedett magának, az abból látható, hogy Szt László legendájá-
nak azt a részletét, mely Szt László haláláról, elsiratásáról s az
azt követő hároméves országos gyászról szólt, egyszerűen Szt
István történetének a végéhez csatolta. Önállóságát, elgondolá-
sainak érvényesítését azonban még világosabban szemlélhetjük
írói ténykedésében.
Minden bizonnyal forrásában olvasta szerzőnk azt az elbeszé-
lést, hogy az 1051-ben Magyarországra támadt német sereg az
éhség következtében válságos helyzetbe került s ezért kénytelen
volt fegyverszünetet kötni. Ennek értelmében Endre király jól
tartotta a németeket, akik aztán vértjeiket elhányva siettek visz-
sza hazájukba. Ezért a helyet a nép Vértes-hegynek nevezte.
Ezt a mesés elbeszélést szerzőnk úgy módosította, hogy az
étellel és itallal bőven ellátott, de a magyarokkal szemben mégis
bizalmatlan németek úgy menekültek Magyarországról, hogy
még bársonyos ágy- és kocsifölszerelésüket is elhagyták. Ez a

383-
jó bortermő hely azért kapta a Bársonyos-hegy nevet. A Vér-
tes-hegységgel szemben Bársonyos jelentéktelen hely volt ugyan
nemcsak a XI. század közepén, de még a XIII. század elején is,
abban viszont előnyben volt, hogy Pannonhalma közelében fe-
küdt s 1210 óta annak tulajdonához tartozott. így biztosra ve-
hetjük, hogy a pannonhalmi szerzőnek köszönhette Bársonyos,
hogy nevezetes hely lett a magyar történetben.
Hasonlóképpen Pannonhalmával való kapcsolata folytán
nyerte különleges jelentőségét a Vecelin-nemzetség is. A nem-
zetség névadó őse az a német származású Vecelin volt, aki az
ifjú István fejedelem megbízásából 997-ben mint fővezér irá-
nyította azt a csatát, mely megtörte a pogány Koppány és a vele
tartó somogyiak ellenállását. A csata leírásának legjellegzete-
sebb részei a pannonhalmi interpolált alapítólevél alapján ké-
szültek s célja is az volt, hogy történeti keretbe állítva ismer-
tesse s köztudatba vigye Pannonhalma somogyi tizedeinek ere-
detét. Míg ugyanis a leírás csak általánosságban említette a
győztes Vecelin megjutalmazását, addig kiemelte, hogy Szt Ist-
ván fogadalmának megfelelően, a tapasztalt égi támogatásért
Szt Márton pannonhalmi monostorának adományozta a somo-
gyiak minden tizedét.
A szerző pannonhalmi érdekeltségét azonban ennél is föltű-
nőbben szemléleti az Opos-monda. Előadása szerint „a bátor
Opos" Vecelin dédunokájának, Mártonnak volt a fia, és az
1070-es években Salamon király legkiválóbb vitéze. Am ez az
állítás s ennek következtében az egész történet is kronológiai
szempontból valószerűtlen s így az író fantáziájából származ-
tatható.
A monda történeti magvát kutatva úgy látjuk, hogy a fősze-
replő az az Opos volt, aki 1210-ben végrendeletileg Pannonhal-
mára hagyta bársonyosi, szőllősi, ölbői és écsi birtokát; atyja,
Márton pedig az az ispán volt, akinek a neve az 1055. évi ti-
hanyi alapítólevélen olvasható. A szerző azáltal kívánta leróni
Pannonhalma háláját a nagylelkű adományozóval szemben,
hogy dicső történetet alakított neve köré. Ügyes szerkesztői
készségét láthatjuk abban, hogy Endre király ispánjának, Már-
tonnak a fiát, Opost Endre fia, az ifjú Salamon király leghívebb
és legbátrabb vitézeként szerepeltette. Az előadásban az is föl-
tűnő jelenség, hogy a vesztett mogyoródi csatából Opos védelme
alatt menekülő Salamon éppen Szigetfőnél kelt át a Dunán —
mely Szigetfő az 1210-es években szintén a pannonhalmi birto-
kok közé tartozott.
A mondottakon kívül volt még egy komplexum, melynek ki-

384-
dolgozását, végső formába öntését szintén a Nemzeti Krónika
pannonhalmi szerzőjének tulajdonítjuk. Ez Salamon, Géza és
Szt László harcának és uralmának a megítélése.
A történeti tradíció alakulásának a szemléltetésére emlékez-
tetünk arra, hogy a XI. század vége felé még úgy tudták és azt
írták, hogy Salamon azért veszítette el trónját és országát, mert
alkalmatlan volt az uralkodásra. Ezt a fölfogást teljes erkölcsi
súlyával támogatta VII. Gergely pápa is.
Az alkalmasságnak, az ,,idoneitas"-nak ezt az elvét azonban
igen kényelmetlennek találta Kálmán király s azért püspöke,
Hartvik a királyi hatalom forrását a koronázás tényében jelölte
meg. Hogy a XII. század folyamán mennyire kifejlődött ennek
közjogi jelentősége, az világosan látható III. Béla (1172—96) el-
járásából, aki kétszer is megkoronáztatta fiát, Imrét, hogy trón-
utódlását biztosítsa. így érthető, hogy a század történetírói is
helytelenítették, elítélték Gézát és Szt Lászlót azért, hogy el-
foglalták Salamon király országát.
Ez a fölfogás csak erősödött, amikor III. Béla halála után if-
jabb fia, Endre herceg ismételten fölkelt bátyja és királya,
Imre ellen. A király III. Celesztin, majd III. Ince pápához for-
dult támogatásért s a nevezett pápák kiközösítéssel fenyegették
meg Endrét és párthíveit. Ezek közé tartozott János pannon-
halmi apát is, akit emiatt III. Ince 1198 őszén Rómába idézett
s utána hamarosan megfosztott állásától. Mivel János még 1233-
ban is mint „egykori apát" szerepelt az egyik oklevélen, nyil-
vánvaló, hogy a XIII. század elején Pannonhalmán nagyon jól
tudták, hogy már nem az alkalmassági elv, hanem a koronázás
ténye határozza meg, hogy ki birtokolja a királyi hatalmat,
mellyel jogosan és büntetlenül szembe szállni nem lehet.
Ezek ismerete alapján érthetjük meg szerzőnk eljárását, aki
a jogi és erkölcsi szempontból immár bonyolulttá vált problé-
mát legjobb tehetsége szerint igyekezett megoldani. Ezért azt
írta, hogy Géza herceg atyja, Béla király halála után már 1063-
ban magának követelte a királyságot unokaöccsével, a megkoro-
názott Salamonnal szemben. Dezső püspök s más egyházi és vi-
lági urak közbelépésére aztán mégis megelégedett az ország
harmadát kitevő hercegség birtokával, a királyságot pedig át-
engedte Salamonnak.
Az ilyen áron megteremtett béke azonban csak 10 évig tartott.
Az 1074-ben vívott mogyoródi csata következtében Salamon el-
vesztette trónját s helyét Géza foglalta el. Ám Géza király lelke
így sem tudott megnyugodni. Ily körülmények közt ment 1076-
ban karácsony megünneplésére az atyja által alapított szekszárdi
25 s z e n t Benedek f i a i n a k I. Q
apátságba, ahol az ünnepi istentiszteletet a közben érsekké lett
Dezső tartotta. A béke áldásáról tartott prédikációjával az ér-
sek annyira meghatotta a királyt, hogy az nagy dologra határozta
el magát. Az istentisztelet után a püspökök és apátok kivéte-
lével mindenkit kiküldött a templomból s a főpapok előtt lebo-
rulva megvallotta, hogy bűnt követett el, amikor a törvénye-
sen megkoronázott király országát elfoglalta és megígérte, hogy
az országot visszaadja Salamonnak, hogy azt a koronával együtt
jogosan birtokolja, ő pedig megelégszik a hercegséggel. Terve
megvalósítását a követek és a hamarosan bekövetkezett halála
akadályozta meg.
Ám Gézának sem ez az elhatározása, sem halála nem oldotta
meg a súlyos közjogi problémát. Utána sem került sor Salamon
rehabilitálására, hanem László lépett bátyja helyére s vette át
az ország kormányzását. Ezt a tényt szerzőnk is közölte, de meg-
jegyezte, hogy bár Lászlónak semmi joga sem volt a király-
ságra, Magyarország nemesei mégis őt kívánták uralkodójuknak,
így tehát nem jogosan, de tényleg László lett az ország veze-
tője, aki csupán királyi ellátást volt hajlandó biztosítani Sala-
monnak, uralmát azonban nem akarta vele megosztani.
Ezek között a körülmények között szerzőnkre még egy föladat
hárult. Érezte, hogy a szerencsétlen s meggyőződése szerint
igazságtalanul járt Salamon történetét nem fejezheti be ily szo-
morú akkorddal. Ezt annál inkább is érezte, mert Pannonhal-
mán az ő korában is elvenen élt annak tudata, hogy miróti ha-
lastavukat és birtokukat Salamon nagylelkűségének köszönhe-
tik. Ezért kötelességének tartotta, hogy Salamon történetéhez
egy költött epilógust függesszen.
Ebben az előadásban olvassuk, hogy a sok csapást szenvedett
Salamon szíve töredelmével és engesztelni kész lelkületével Is-
tenhez fordult s szerzetesi ruhát öltve élete hátralévő részét
zarándoklásban és imádságban, böjtölésben és virrasztásban,
önmegtagadási és ájtatossági gyakorlatokban töltötte. Aki ko-
rábban a földi javakért küzdött, az végül csak a mennyeiekre
törekedett. Bencés ruhájában egyszer még megjelent Fehér-
várott s a Szt Lászlótól alamizsnát kérő szegények közé állt.
Mire azonban a király magához hívhatta volna, már eltűnt s
többé nem is látták Magyarországon. Ilyen élet után halt meg
Polában s ott is temették el.
Hasonlóan hangulatos mesét költött szerzőnk Salamon felesé-
géről, a pápák által kiközösített IV. Henrik nővéréről is. El-
mondotta, hogy férje bukása után a királyné Admontban élt
és onnét támogatta s oda hívogatta nélkülöző férjét. Midőn az-

386-
tán értesült haláláról — bár sok előkelő német férfiú versengett
kezéért — pénzzé tette vagyonát s kiosztotta a szegények között,
maga pedig apáca lett az admonti bencés zárdában. Szigorú, ön-
megtagadó élet után halt meg s ott azóta is szentként tisztelik.
Hogy ezek a kedves legendák bencés szerző alkotásai, azt
nemcsak azok bencés vonatkozásai mutatják, hanem a XIV. szá-
zad közepén németül író Mügeln Henrik is bizonyítja, aki Sa-
lamon fehérvári megjelenésének elbeszélésénél így jelölte meg
forrásait: „als uns die munch sagen — miként a bencések mond-
ják nekünk".

A bencés lelkiség és szellemiség

nemzetivé válik az Árpád-korban
Korunk bencései — saját kultúrájuk igényei és képességei
szerint — ezen művek által alakították ki nemzeti múltuknak
és szentjeiknek azt a képét, mely aztán hagyományossá vált
történetszemléletünkben. Mivel ezt az alapvető munkálatot a
tatárjárás előtt szinte kivétel nélkül bencések — főleg pannon-
halmi bencések — végezték, akarva, nem akarva beojtották
a magyar nép lelkületébe azokat az eszményeket, melyek őket
lelkesítették, s amelyek elsősorban Szt Benedek életrajzából és
regulájából fakadtak. Ezek alapján állíthatjuk, hogy a törté-
netileg kifejlett magyar lelkiség jórészt a bencés szellemiség
neveltje és szentjei jellemének bencés színezetét napjainkig
megőrizte.

A teológia, a liturgikus költészet és ének művelése

A teológiai irodalom bencés művelőiről aránytalanul keveseb-
bet mondhatunk. Igaz, nemcsak a magyar, hanem a német és
általában a nyugati apátságokban is hasonló volt a helyzet. A
hittudomány minőségi fejlesztése, produktív művelése korunk-
ban mindinkább kiszorult a bencés monostorokból — Szt An-
zelmnak és honfitársának, Szt Gellértnek nem volt hasonló tö-
rekvésű és képességű bencés utóda. A fejlődésnek induló sko-
lasztikus filozófia és teológia otthonai már a káptalani iskolák
s az azokból kialakult egyetemek lettek.
Ebben a tekintetben szinte egyetlen kivételként mutathatunk
rá Bernát spalatói érsekre, az ő teológiai működésére. A XIII.
század közepe táján dolgozó Tamás spalatói főesperes jegyezte
föl, hogy Bernát Perugiában született 1150 körül. Kiképzését
az itáliai tudományosság akkori fellegvárában, Bolognában
25'
387
nyerte, ahol nemcsak általános műveltséget és szónoki képessé-
get szerzett, hanem éveken át tanárkodott is. Tamás azt is föl-
jegyezte róla, hogy sok értékes könyvvel rendelkezett.
Bizonyára tanulmányai befejezése, sőt tanárkodása után lé-
pett a bencés rendbe, később viszont Crescentius bíboros kör-
nyezetéhez csatlakozott. így jutott Magyarországra, ahol Cres-
centius pápai követ káplánjaként részt vett László király szen-
téavatásának előkészítésében. Itt ismerte meg III. Béla, aki
annyira értékelte szellemi képességeit, hogy reá bízta fia, az
ifjú Imre trónörökös nevelését. Mikor aztán Imre 1196-ban
trónra került, mint hálás tanítvány spalatói érsekké választatta
egykori mesterét, 1204-ben pedig a somogyvári apátság vezeté-
sével is megbízta a bencés érseket.
Tamás megírta, hogy ez a tudományosan képzett s a szónok-
lat terén is kiváló férfiú, ,,vir litteratus et eloquens" — aki ér-
seksége idején sokat küzdött a szomszédos Boszniában megte-
lepedett bogumílokkal — művet írt az eretnekek ellen s kö-
tetnyi szentbeszédet állított össze. Ezeket a műveket bizonyára
Somogy váron ismerte meg a Pray Kódex szerzője, aki az 1203-
ban leégett Boldváról a Dunántúlra költözött s így írhatta kó-
dexébe azt a két részletet, melyek közül az egyik a tisztító-
helyen szenvedő lelkekről szóló beszéd volt és ,,Domine, si fuis-
ses hic" szavakkal kezdődött, a másik pedig az eretnekeknek a
bűnbocsánatra vonatkozó fölfogását támadta. Ez utóbbiból jól
látható a szerző logikus és jogi műveltsége is.
A korszak bencés irodalmi alkotásait ismertetve végül még
vallásos líránk terméséről s annak műveiről kellene megemlé-
keznünk. A Dankó József által kiadott „Vetus hymnarium ecc-
lesiasticum Hungariae"-t, a magyar szentek rímes officiumait
s a ránk maradt sequentiákat és tropusokat szemlélve biztosra
vesszük, hogy azok tekintélyes részét éppúgy magyar bencések
írták, mint ahogyan ők készítették a magyar szentek legendáit,
s ahogyan a magyar és bencés igényeknek megfelelően ők dol-
gozták át a külföldi eredetű misszálékat és breviáriumokat is.
A pannonhalmi bencések bőven találhattak mintákat könyvtá-
rukban, hisz már a XI. század végén volt 4—4 kötetnyi himnu-
szuk és antifónájuk s 2 kötet sequentiájuk és trópusuk. Meg-
felelő adatok és kutatások hiányában egyelőre mégsem mond-
hatunk semmi közelebbit bencéseink költői alkotásairól, mert
azokat még nem tudjuk elkülöníteni a többitől.
A liturgikus ének terén a bencéseknek döntő szerepük volt
a keresztény magyarság első századaiban. Egyrészt ugyanis a
Szt István által alapított székesegyházi káptalanok — mint kez-

388-
deti stádiumukban az angolok is — „Domkloster"-ok voltak,
melyekben a világi papság együtt élt a bencésekkel s így első
káptalanjaink neumás kódexei minden bizonnyal az ő kezük
munkái voltak; másrészt viszont tudjuk, hogy a legfontosabb
ránk maradt neumás liturgikus kódexek, a Sacramentarium S.
Margaritae s a Sacramentarium Boldvense, azaz a Hahóti és a
Pray kódex a XI., illetőleg a XII. században tényleg bencés
apátságban keletkeztek.
Bár a magyarság keresztény hitre térésének korában a nyu-
gati nagy bencés énekiskolák St Gallenben, Reichenauban már
elhanyatlóban voltak s ily körülmények közt Magyarországon
sem keletkezhettek kiváló énekiskolák, mégis a föntebb emlí-
tett pannonhalmi könyvkatalógusban már a XI. század végén
megtaláljuk az összes liturgikus énekes könyveket s nem is ki-
sebb számban, mint az akkori szomszédos nyugati apátságok-
ban. A XIII. század eleje óta pedig névszerint is ismerünk ben-
cés „cantor"-okát — a pannonhalmi Farkadinust, a pécsváradi
Rajnert, a somogyvári Bálintot —, akik a liturgikus éneket ta-
nították és vezették.
Az első (XI.—XIII. századi) magyarországi neumaírás a ké-
sői st galleni notációt követte. Legrégibb kódexeinkben min-
denütt ezt találjuk. Ám a XII. század végén, a Pray kódexben
már megjelent a francia, pontosabban szólva a metzi notáció is.
Sőt ugyanezen kódexnek egy, a XIII. század elején beírt se-
quentiájában, a „Clemens et benigna"-ban — mely eddigi tu-
dásunk szerint az első ránk maradt magyar eredetű sequentia
— látjuk a sajátos magyarországi notációnak első nyomát, mely
aztán a XIV. században általánossá lett Magyarországon.

Bontakozó művészetünk keleti, nyugati és magyar elemei

A Pannóniába került félnomád magyarságnak természetsze-
rűleg kevés érintkezése volt az európai értelemben vett művé-
szetekkel, hi z nagyobb része még sokáig sátrak alatt vagy
kunyhószerű, fából készült épületekben lakott. Művészi érzé-
két azonban ezek ellenére sem tagadhatjuk, ami főleg ékszerei-
ben és fegyvereiben, ruházatában és lakásberendezésében nyi-
latkozott meg. A XI. századi perzsa Gurdézi írta róluk, hogy
„ruházatjok színes selyem szövetből készült, fegyverzetük ezüst-
tel bevont, (ők maguk) fényt kedvelők". Ugyanott olvassuk,
hogy az előkelők nászajándékai között főleg a finomabb pré-
mekből és selymekből készült ruhák, szőnyegek és bútorok sze-
repeltek. A régészeti leletek tanúsága szerint ötvösműveik —

389-
fibulák, csatok, tarsolydíszek, kardok, lószerszámok, stb. —
gyakran viseltek perzsa-szasszanida elemet, pálma- s egyéb
leveles, virágos, fonatos díszeket, máskor állati alakokat: szár-
nyas griff eket, sárkányokat, melyek aztán a későbbi magyar
szobrászati, festészeti és iparművészeti alkotásokon is meg-meg-
jelentek.
A magyarságnak ez a Keletről magával hozott ősi művészi
érzéke és törekvése irányaiban fejlődött, arányaiban gazdago-
dott, amikor a X. században ismételten végig járták Nyugat-
és Déleurópát s megismerték azok művészi alkotásait. A mű-
vészetek ágait mégis azok a külföldi egyházi és civil „hospes"-ek
(papok és szerzetesek, lovagok és kézművesek) honosították
meg hazánkban, akik a X. század vége óta itt nemcsak a keresz-
tény hit, hanem az európai kultúra elterjesztői is lettek.
A nyugati kultúra alapvető munkálatait szellemi és fizikai
vonatkozásban is elsősorban az idegenből hozzánk települt ben-
cések végezték, illetőleg irányították. Munkájukat a nyomukba
lépő magyar nemzedékek folytatták, melyek aztán megtalálták
a módját, hogy a nyugati eszméknek, művészi elgondolásoknak
magyaros formát, illetőleg színezetet adjanak. A XI. század a
megindulás, a XII. a kibontakozás ideje volt — működésük vi-
rágkorát a XIII. század első felére tehetjük, amikor már a civil
elem művészi jelentőségét is nagyra kell becsülnünk. A ben-
cés monostorok hatásának méreteiről fogalmat alkothatunk ma-
gunknak, ha meggondoljuk, hogy a XI. század végének kb. 20
bencés apátsága egy század alatt 100-ra szaporodott s korsza-
kunk végén már ennyi monostor képviselte és terjesztette az or-
szág minden részében a nyugati kereszténység bencés jellegű
kultúráját és művészetét.

A tipikus bencés monostor;

Pannonhalma, a legrégibb magyar ház
A művészeti alkotások között természetesen nálunk is az
építészet állott az érdeklődés előterében s nekünk is arról van
legteljesebb, legpontosabb ismeretünk.
A XI. század 70-es éveiben készült garamszentbenedeki apát-
ság emeletes épülete éppúgy a keletelt templom déli falához
támaszkodott, mint a nyugati monostoroké. A templommal érint-
kező északi oldal földszintes volt, hogy el ne zárja a templom
ablakai elől a világosságot. De az épület beosztása is megfelelt
az általános szokásoknak. A bejárat a nyugati szárnyon volt,
a templom mellett s onnét a négyszögletes udvart, a quadratu-

390-
rát övező keresztfolyosóra vagy „kerengő"-re lehetett jutni,
lépcsőn pedig az apáti lakosztályba. A déli részre került a
konyha s vele kapcsolatban az éléstár s a nappali terem, mely
hidegebb időben melegedő helyiségül is szolgált. A keleti ol-
dalra helyezték — bizonyára a templom szomszédságába^ — a
káptalan-, majd a hálótermet, az emeletre pedig az ebédlőt.
Hasonló beosztású monostort találunk Boldván is, mely után
a Pray Kódex szerzője a házszentelés módját készítette. E sze-
rint a menet a sekrestyéből a templom mellé helyezett sírkert-
be ért, onnét visszatérve a betegek házába, majd a káptalan- s
a hálóterembe vonult; a keleti szárnyról aztán a délibe ment át
s ott az étkező-, majd a nappali termet, végül pedig a konyhát,
a házgondnokságot s az éléskamrát áldotta meg. A nyugati ol-
dalt minden bizonnyal ott is az apát foglalta le.
Bár a XII. században épült kapornaki apátság beosztását ily
részletesen nem ismerjük, az 1570-ben fölvett alaprajz mégis
azt mutatja, hogy ott is ragaszkodtak á tipikus megoldáshoz.
A négyszögletes kis belső udvart a keresztfolyosó övezte, mely-
nek északi oldalán a templom, a másik hármon pedig a monos-
tor épülete látható. Ezt az épületkomplexumot tágas külső udvar
vette körül s ott helyezték el a különféle műhelyeket és rak-
tárokat.
Külön kell megemlékeznünk a pannonhalmi főmonostorról,
melynek hatalmas mai épülettömbje részben még korunkból
származik. Mivel a monostor középpontja, a quadratura Árpád-
kori alkotás, azért Pannonhalmát joggal tekintjük hazánk leg-
régibb házának, mely folyamatos fejlődésben, szerves egység-
ben és eleven valóságban egyedül képviseli a közel ezereszten-
dős keresztény magyar és bencés tradíciót.
Az előző két évszázad alapjain épített tovább az előrelátó és
erős akaratú Oros apát, amikor a XIII. század első évtizedeiben
a monostort — az idők követelményeinek megfelelően — várrá
fejlesztette. A hegyen épült monostort erős falak övezték, azo-
kat bástyák s észak és kelet felől tornyok védték. A vár vé-
delmi rendszerében jelentős szerepet kapott az akkor épült ba-
zilika, mely valódi „église forteresse" volt. Az északi mellék-
hajója fölött képzett „gyilokfolyosó" keskeny lőrései ma is lát-
hatók. A vár-monostor erősségét mutatja, hogy az országot dúló
tatárok 1241 42-ben Pannonhalmát nem tudták elfoglalni. A
környék népe azóta több, mint 7 évszázadon át „a várba" járt
imádkozni és ügyes-bajos dolgait intézni.
A külső várfalon belül volt egy másik fal, mely a belső te-
rületet alsó és fölső udvarra osztotta. Az alsó udvarban kaptak

391-
helyet a különféle műhelyek, gazdasági épületek és raktárak,
a belsőben állhatott az apát háza, a vendégek fogadója, a bete-
gek és szegények ispitája, a konyha és sütöde épülete, a fürdő.
A konvent otthona, a „claustrum" Pannonhalmán is a bazilika
déli falához kapcsolódott. A szokásos négyszögletes udvart a
keresztfolyosó, a kerengő vette körül, melynek faragott kövek-
kel keretezett apró ablakai és ajtói a kis udvarra néztek. A
templommal érintkező északi oldalt kivéve, erre a folyosóra
nyíltak, illetőleg erre épültek a különböző helyiségek. A nyu-
gati oldalon volt a bejárat s ott helyezték el az iskolát és a
scriptoriumot, a könyv-, levél- és kincstárral együtt a sekres-
tyét. A keleti oldalra került a káptalan, a hálóterem s a bete-
gek otthona, a délire pedig az ebédlő és a melegedő s talán a
noviciátus. Az azóta gótikus stílusban renovált kerengő román
állagából két díszes kapuzat, oszlop- és ívrészletek maradtak
korunkra. Az ablakok még korszerűen kicsinyek, s ezért a fo-
lyosók és a termek homályosak, sötétek voltak. így érthető
Oros apát intézkedése, aki meghatározott jövedelmeket rendelt
a monostor éjjeli és nappali világítására.

Apátsági templomaink építkezése és kőfaragása

Templomépítészetünk formája és díszítése tekintetében szin-
tén nyugati mintákat követtek a magyar bencések, melyeken
aztán egyéni módosításokat alkalmaztak. A kezdetet jelentő XI.
században majdnem kizárólagosan a lombard hatás érvényesült,
de a XII. század alkotásain már szerkezetben és díszítésben egy-
aránt láthatók délfrancia, provencei hatások is. Az így kifejlett
és sok vonatkozásban egyénivé, magyarrá alakult román kép-
zőművészetünk virágzását a XIII. század első felében szemlél-
hetjük.
Miután román művészetünk ideológiai és technikai fölfogását
a III. fejezetben már jellemeztük, a következőkben inkább a
sajátságosan magyar vonásokat fogjuk kidomborítani. Beveze-
tőben először itt is általános képet igyekszünk rajzolni, s az
egyes kiválóbb, főleg a ránk maradt emlékeinket csak azután
ismertetjük.
Apátsági templomaink a XI. században általában még csak
egyapsziszos, keletelt bazilikákként épültek, ha egyeseknek,
mint a pannonhalminak, a pécsváradinak, a tihanyinak 3 hajója
is volt. A későbbiek viszont már nagyobbrészt 3 hajóval és 3
apszisszal készültek, melyekben a főhajó magasabb és rendsze-
rint kétszer olyan széles volt, mint a mellékhajó. A három apszis

392-
kiképzése egy vonalról indult s így a szélesebb főapszis termé-
szetszerűleg kifelé öblösebb lett. Azzal, hogy általában nem al-
kalmaztak kereszthajót, a francia és a német gyakorlattól tér-
tek el, a nyugati oldalra állított két erős toronnyal viszont a
lombard alaprajzot módosították. Ez annyival is jelentősebb,
mert a két torony alatt alakult térbe szabadon folytatódott a
két mellékhajó, mely ily módon hosszabb lett, mint a főhajó;
ez utóbbinak nyugati, a két torony között adódott részét az
előcsarnok, a narthex foglalta le. Bár az alsó templomot vagy
kriptát már a XI. századi tihanyi és pécsváradi bencések is al-
kalmazták, a szentély a legtöbb XII. és XIII. századi bazili-
kánknál hiányzott, illetőleg szinte teljesen a főapsziszra zsugo-
rodott össze.
A zsolozsmázás színhelye, a kórus, a főhajónak a keleti, a
főapszissal érintkező részén volt. A rendelkezésre álló tér mi-
nél gazdaságosabb kihasználása céljából az itt álló pillérek-
nek a főhajó felé néző oldalát — a féloszlopok elhagyásával —
laposan képezték ki. Az ülőhelyeket hosszanti irányban rend-
szerint két-két sorban helyezték el. Alsótemplom esetén ter-
mészetesen föl kellett emelni a fölötte levő szentély szintjét;
de a nép számára fönntartott résszel szemben a kórus szintjét
is nem ritkán megemelték néhány lépcsőfokkal.
Az egyes nemzetségek által épített apátsági templomok fő-
hajójának nyugati végén, az előcsarnok fölött — ahol manapság
az orgona és az énekkar szokott állni — rendszerint megtalál-
ható az a karzat, melyet a kegyúr és családja számára tartottak
fönn. A jáki templomban ma is látható a nyugati oromfalba
vágott s a főhajóra néző háromfülkés kegyúri szék.
Ezektől az általános szabályoktól való lényegesebb eltérése-
ket az egyes bazilikák ismertetése során fogjuk megemlíteni.
Azt azonban már most megjegyezzük, hogy később is voltak
olyan szegényebb apátságaink — pl. Jánosi, Kolos —, melyek
megelégedtek egyhajós templommal.
Bazilikáink építőanyaga általában a kő volt s csak annak hiá-
nyában használtak téglát, pl. Ákoson, Deákiban. A hajókat kez-
detben a kazettás, lapos famennyezet borította. Noha az alsó
templomokat már a XI. században is boltozták, a fölső templo-
mok boltozását. csak a XII. század vége óta — akkor is inkább
a keskenyebb mellékhajókét — tudták megoldani.
Az építészet után a szobrászat alkotásait kell ismertetnünk,
bár a kőműves, a kőfaragó és a szobrász munkáját korunk első
részében még elég nehéz megkülönböztetni. A hajókat alkotó
pillérek, az egész vagy a falakra, illetőleg pillérekre alkalmazott

393-
féloszlopok, az ívek, a bordák, a gyám- és zárókövek, a falakat
vízszintesen +agoló párkányzatck, a kapuk és ablakok megalko-
tása ugyan az építészet föladata volt, azok díszítése azonban
már a kőfaragás, a szobrászat hatáskörébe tartozott.
Világos, hogy ez a szobrászat még nem egyenrangú társa az
építészetnek, hanem annak csupán segédje vagy szolgája — ön-
állósulása csak korunk második felében következett be. Ezen-
kívül azt is hangsúlyoznunk kell, hogy sem a díszítő, sem az
alakos vagy figurális szobrászatunk nem mutatott olyan speciá-
lisan bencés jelenségeket, mint aminőkre az építészet tárgya-
lása során föntebb rámutattunk.
Az olasz, majd francia, főleg normann mintákra is tekintő
díszítő szobrászatunk szívesen alkalmazta a különféle geomet-
riai idomokat, pl. az egyenes vagy frizes vonalakat, szallagfo-
natokat, négyzetes alakokat, négyszöges kockákat. Szép szallag-
fonatos töredékeket ismerünk a XI. századi zalavári és szek-
szárdi s a XII. századi dömösi építkezésből; a XII. századi pan-
nonhalmi templom emlékét egy hurokövvel díszített oszlopkö-
teg őrzi. Az oszlop- és pillérfők kiképzésénél gyakran találha-
tók növényi motívumok: indák, akantuszlevelek, virágbimbók.
A legszebb bimbós oszlopfők a pannonhalmi alsótemplomban
láthatók. A különböző állati alakok (oroszlán, kígyó, gyík, béka,
bárány, galamb stb.) szimbolikus ábrázolások voltak, melyek ak-
kor közismert, mondhatni nemzetközi nyelven fejezték ki az
Egyház dogmatikus és morális vonatkozású tanításait. A XI.
századi somogyvári töredéken a galambok növényi díszek közt
láthatók, a XII. századi vérteskeresztúri oroszlánok oszlopfő-
kön állanak, a gyík és béka pedig a XIII. század elején készült
pannonhalmi pillérlábazatokon,
A hazai román szobrászat tetőfokát s a figurális alkotás fej-
lettségét a XIII. század közepe táján (kb. 1220—56) épült jáki
templomban szemlélhetjük. Ezért azt megfelelőbben a jáki temp-
lom tárgyalása során ismertetjük. Ugyanezt mondhatjuk apát-
sági templomaink falfestészetéről is, mivel azok képei közül is
csupán a jáki freskók maradtak korunkra.

A romos és a még ma is fönnálló bencés bazilikák

Legrégibb emlékeink a XI. századból való pécsváradi és ti-
hanyi alsó templom. Ez utóbbinak négyzetes terét 3 oszloppár
3 egyenlően széles hajóra osztja. A korai s így gondolataiban és
eszközeiben is kezdetleges román építészetünket jól jellemzik
a dísztelen falak, az erős boltozatot tartó vaskos oszlopok, me-

394-
lyeknek nemcsak a lábazata hiányzik, hanem a fejezetek ki-
képzését is a lombard eredetű alacsony négyszögletes vállkövek
pótolják.
A somogyvári apátságot a XI. század végén a délfranciaor-
szági St Gilles leánymonostoraként alapította Szt László. A há-
romhajós, viszonylag nagy, 54 X 23 méteres bazilikát a király
lombard, comói mesterekkel építtette. Egy századdal később,
1200 körül a pécsi, majd az esztergomi építőműhely tagjai már
franciás stílusban dolgoztak rajta. Az első építkezés kőfaragói-
nak emlékét Szt Egyed (St Gilles) legendájának egyik jelenete,
a másodikét a Krisztus és az angyal alakjainak domborműves
emléke őrzi, mely bizonyára a templom kapuzatának „Maiestas
Domini" ábrázolásához tartozott. A gyönyörűen díszített oszlop-
és pillérfejezetek maradványai ugyancsak a francia kőfaragás
hatását mutatják.
A Géza király által alapított garamszentbenedeki apátság
temploma — mely tán a XIII. század elején épült föl — magya-
ros alaprajz szerint készült. Az 5 pillérpár 3 hosszanti hajóra
tagolta a templomot s a főhajó tere kétszer olyan széles, mint
a mellékhajóké. A keleti oldalt a 3 egy vonalról induló apszis
zárta le, a nyugati oldalon pedig 2 torony állt. A nyugateurópai
román templomokat jellemző kereszthajó s a külön kiképzett
szentély azonban hiányzott. Ezt a román bazilikát a XIV. szá-
zadban széltében is, hosszában is bővítették és gótikus stílus-
ban építették át s ma is ebben a formában látható.
A francia művészet legerősebb hatását a XII. század második
vagy inkább a következő első felében épített vérteskeresztúri
bazilika megszerkesztésében és díszítésében szemlélhetjük. A
3 pillérpár a templom terét a franciás alaprajznak megfelelően
három hosszanti és egy kereszthajóra osztotta. Az egy vonalról
induló két mellékapszis és a köztük kiképzett szentély körül az
utóbbi egészen jellegzetes. A szentély ugyanis a keleti falat
záró főapszissal és a két oldalt elhelyezett egy-egy kis apszissal
lóherelevél-alakot mutat, ami bizonyára a sugárkápolnás fran-
cia szentélyek reminiscenciájaként jött létre. A templom fran-
ciás pompáját a kőfaragók biztosították, akik igen változatos
ornamentikát alkalmaztak. így egyes oszlopfőkön bimbós ki-
képzést vagy akantuszleveleket találunk, más pillérfejezeteken
Szt Márk evangélistát ábrázolták könyvvel és oroszlánnal, ille-
tőleg a bűnbeesés történetét vésték kőbe Ádám és Éva alakjá-
val s a fa köré csavarodó sárkányfejű kígyóval. Van olyan pil-
lérfejezet is, amelyiken az oroszlán zsákmányán tartja lábát,
szimbolizálva a hitnek a bűn fölött aratott győzelmét; egy má-

395-
sikon viszont két oroszlán mint ördög leselkedik a hívőkre, hogy
elnyelje azokat. Az egyik zárókövön szárnyas sárkány, máshol
griffes ábrázolás látható. Kár, hogy a XII. századnak ez a gyö-
nyörű alkotása ma romokban hever.
Sajnos, szintén csak romjaiban ismerjük azt a marosparti
apátsági templomot is, melyet Biszerében a vérteskeresztúrival
kb. egyidőben építettek, s melynek megszerkesztésében még
hívebben követték a francia templomok latin keresztes alap-
rajzát. Ennek értelmében nemcsak a három hosszanti hajót vágó
kereszthajót találjuk meg, hanem a szentélyt övező deambula-
toriumot, körjáratot és a sugárkápolnákat is. Azt a kérdést,
hogy a szentélynek a mellékhajók felől történő belső megkerü-
lését szolgáló deambulatorium és a szentélyre néző sugárkápol-
nák eszméjét a biszereiek közvetlenül vették-e a franciáktól,
vagy az ugyanily módon épített II. kalocsai székesegyháztól köl-
csönözték-e, nehéz volna eldönteni. A nyugati homlokzaton
uralkodó két torony s a közöttük kiképzett kapuzat egyaránt
jellegzetes része volt a biszerei és a francia bazilikáknak.
Ezekkel a csak több-kevésbé rekonstruálható templomokkal
szemben Tiszántúlon a XII. század közepén készült ákosi bazi-
lika eléggé eredeti állapotban őrzi a hazai bencés építészet korai
és egyszerű formáját. A halvány rózsaszínű téglából épült s
a nyugati homlokzaton két toronnyal ellátott templomot az 5
pillérpár 3 hajóra tagolta. A hajók közül csak a középső végző-
dik apszisban, a másik kettő egyenes lezárást kapott. A mellék-
hajók keleti végére egy-egy négyzetes kápolnafülkét képeztek,
mely a szentély és a mellékhajó felé is nyitva áll. Ez a két mel-
lékhajó a két torony alatt is folytatódik, a főhajó végén viszont
előcsarnok, afölött pedig a kegyúri karzat van. A külső bejá-
ratot nem a nyugati, hanem az északi, a szerzetesekét pedig
szokás szerint a déli falra tették. A kegyúri karzatra vezető lép-
cső a külső bejárattól indult. A hajókat lapos famennyezet bo-
rította. A templomnak nemcsak fölépítését és szerkezetét, ha-
nem díszítését is az egyszerűség jellemezte. A későbbi restau-
rálások természetszerűleg több kisebb változtatást eszközöltek
rajta.
Ugyancsak a Tisza vidékén, de néhány évtizeddel később
épült a boldvai apátsági templom, mely szerkezeti szempontból
is sok hasonlóságot mutat az ákosi val. A 3 pillérpárral 3 hajóra
különített bazilikában szintén csak egy apszist képeztek s a
hajókat még itt is lapos famennyezettel borították. A két tor-
nyot — miként eredetileg bizonyára az ákosiak is — a templom
keleti végéhez tervezték; az északi azonban valószínűleg soha-

396-
sem épült föl teljesen. A két mellékhajó keleti végén itt is meg-
található a két kis négyzetes alakú kápolnafülke, melyet a mel-
lékhajó felé lezártak, csupán a főhajó irányában hagytak nyit-
va. Fölöttük, az emeleten ugyanilyen két helyiség volt; az egyi-
ket bizonyára a kegyúri család, a másikat a szerzetesek hasz-
nálták oratóriumként. A nép, illetőleg a bencések bejárata itt
is az északi és a déli falon volt. A két templom története végül
abban is megegyezik, hogy manapság mindkettőt a reformátu-
sok birtokolják.
Ennél a XII. századi keletmagyarországi bencés bazilika-tí-
pusnál fejlettebb volt a nyugati, a dunántúli, melyhez az ákosiak
is közeledtek, amikor elejtve a keleti tornyok tervét, azokat a
nyugati oldalon építették fel. A dunántúli típus szép példánya
volt az a kapornaki bazilika, mely a XII. század második felé-
ben részben kőből, részben téglából készült. Bár később góti-
kus elemekkel díszítették, a XVIII. században pedig ugyanazon
alapokon barokk stílben építették át, az egyes eredeti részek s
az 1570-ből fönnmaradt alaprajz segítségével mégis eléggé re-
konstruálható a román bazilika képe. A kapornaki templom a
Lombardiából hozzánk származott bazilika-típus jellegzetes ma-
gyar alakja volt. A három pillérpár három hosszanti hajóra ta-
golta a templomot s az a keleti oldalon egy vonalról induló
három apszisban végződött. A nyugati oldal hangsúlyát a két
sarokra állított torony biztosította. A világiak a nyugati, a ben-
cések a déli kapun át jártak a templomba. A belső térség be-
osztásának arányosságát a négyzetes hálózat adta meg. Ennek
megfelelően a főhajó szélessége mégegyszer akkora volt, mint
a mellékhajóé, s a pillérek is teljesen ennek arányában helyez-
kedtek el. A mellékhajók nyugati vége a torony aljai térségbe
torkollott, köztük aztán az előcsarnok, afölött pedig a kegyúri
karzat helyezkedett el. A hajókat kazettás famennyezet födte.
A tornyokat párkányok tagolták emeletekre, azok képét viszont
az ikerablakok élénkítették. A déli torony megmaradt ikerabla-
kai mutatják, hogy kőfaragóink mily szép alkotásokra voltak
képesek.
Ugyanezen alaprajz szerint építették fel a XIII. század elején
azt a lébényi templomot, mely immár hét és félszázada hirdeti
a románkori magyar képzőművészet magas színvonalát s vilá-
gosan szemlélteti a bencés bazilikaépítkezés kánonját.
A lébényi templom a magyar bencés bazilikák tipikus és ki-
érett alakját mutatja. A kereszthajó nélküli templom terét négy
erős pillérpár egy magas fő- és két alacsonyabb mellékhajóra
osztja. A boltozott hajók keleti része egy vonalról induló 3 ap-

397-
szisban, a nyugati pedig a 2 torony alatti térségben, illetőleg
a köztük levő előcsarnokban végződik. A főhajó keleti végén
hiányzik a külön kiképzett szentély; a szerzetesek kórusa szinte
közvetlenül csatlakozott az aszketikusan egyszerű főapszishoz;
a kegyúri karzatot az előcsarnok fölé helyezték. A templom be-
osztását már nem a korábban használt négyzetes hálózat, ha-
nem a korai gótikától átvett háromszöges rendszer alapján ké-
szítették. A templom külsejét, a nyugati részt dolgozták ki nagy
gonddal. A két impozáns torony között áll a főkapu; a szerzete-
sek számára a déli oldalon építettek bejáratot.
A templom szemléléséből fakadó nagyszerű érzést nem csu-
pán az erő és monumentalitás, a rend és harmónia, a külső és
belső szerkezet könnyű és világos áttekinthetősége biztosítja,
hanem a fejlett, az igazán művészi díszítés is.
Bár a templom belsejében álló oszlop- és pillérfejezeteket is
megmunkálták, a kőfaragók mégis az épület külsejének díszí-
tésére vetették a hangsúlyt. A külső falak tömbjét — a lom-
bard gyakorlatnak megfelelően — féloszlopokkal és vízszintesen
futó szalagokkal osztották mezőkre s félkörös frízekkel díszítet-
ték, a nyugati rész monumentalitását viszont a homlokzat mű-
vészi kiképzésével biztosították. A szinte nyomasztó hatású to-
ronypár súlyát az egymás fölé helyezett és árkádos keretbe fog-
lalt egy-egy kettős és két-két hármas ikerablak könnyíti, a két
torony közt álló és timpanonszerűen, háromszögben lezárt orom-
falat pedig egy rózsaablak díszíti.
A kőfaragó művészet fejlettségét a lényegében egyforma föl-
építésű nyugati és déli kapu kidolgozásában láthatjuk. A négy-
szögletes keretbe foglalt kapuzatot négy-négy sima oszlop al-
kotja, melyeket félkörös ívek kötnek össze. Bár az oszlopok kö-
zeit, bélleteit is gondosan faragták, főföladatukat mégis az osz-
lopfők kidolgozásában látták a művészek. Céljukat nemcsak
akantuszlevelek és bimbócsokrok alkalmazásával érték el, ha-
nem a déli kapu egyik pillérfejezetére egy mellképszerűen meg-
mintázott, mosolygós arcú, szárnyas angyalt is állítottak. Az ajtó
fölött kialakult félkörös ívmezőbe a szabadba néző nyugati ka-
puzaton bizonyára faragott, a kerengőbe nyíló déli kapun pedig
tán festett képet — valamiféle Maiestas Domini ábrázolást —
helyeztek el.
A lébényi templomhoz hasonló szerkezetű, bár méreteiben
és díszítésében szerényebb alkotás volt a pannonhalmi apátság
perjelségének számító Deáki bazilikája, mely a XIII. század
20-as éveiben épült. 3 hajója szintén 3 apszisban végződött, a
2 torony alja itt is összefüggött a mellékhajókkal. Jellegzetesek

398-
voltak oldalkarzatai. Ezt a szabályos alakú magyar bencés bazi-
likát később bővítették és átépítették s így mai díszes formája
már kevésbé mutatja eredeti alakját.
Oros apát — miként föntebb említettük — ugyanakkor nagy-
arányú építkezéseket folytatott Pannonhalmán is. Az első pan-
nonhalmi — egyáltalán az első magyar — templomot a Rómából
jött Anasztáz apát bizonyára lombard mesterekkel s ókeresztény
stílusban építtette s 1002-ben szenteltette föl. Ez az erősfalú, de
különben kisszerű bazilika aztán éppúgy leégett, mint a már
tágasabb és díszesebb, de még mindig famennyezetes második
bazilika, melyet Dávid apát a XII. század 30-as éveiben ké-
szíttetett. így vált szükségessé Oros apát építkezése, mely 1225
óta lényegében változatlan formában szolgálja Isten dicsőségét.
A pannonhalmi bazilika több tekintetben kiválik a dunántúli
bencés templomok tipikus sorából, és közeli rokonságot mutat
a ciszterciek stílusával. Ennek lényeges vonása az egyszerű-
ségre törekvés s ezért rendszerint elhagyták a nyugati homlok-
zat díszesebb kiképzését a két impozáns toronnyal s a keleti ol-
dalt sem félkörös apszissal, hanem csak egyenes fallal zárták le.
Az ugyanilyen alaprajzú pannonhalmi bazilika súlyos bolto-
zatát úgy tartja a 6 pár erős pillér, mint a 12 apostol Krisztus
egyházát. Az általuk létesített három hajó közül a középső ma-
gasabb és több. mint mégegyszer olyan, széles, mint a két szélső.
Ennek megfelelően az egyvonalról induló négyzetes szentélyek
közül is a középső kelet felé kétszeresen oly mély lett, mint a
másik kettő. A főszentélyt azonban még így sem találták a fő-
papi asszisztencia számára elég nagynak, s ezért a főhajó felé
egy pillérköznyi távolsággal megnyújtották, ami által a főhajó
arányos beosztása szenvedett. A templom háromteraszos szint-
jén természetszerűleg a főoltár szentélye áll a legmagasabban;
de még az ahhoz csatlakozó kórus is több lépcsőfokkal emeltebb,
mint a nép számára fönntartott nyugati rész. A megvilágítást
a déli fal ablakai biztosítják.
A bazilika jellegzetességéhez tartozik a főszentély alatt látható
kripta vagy alsó templom. Lehet, hogy keleti fala a föltűnően
szűk nyílású, erődszerű ablakaival még az első építkezésből való
s ennek szintjét mélyítve alakíthatták ki Dávid apát korában
a kriptát, mit aztán Oros apát a régi alapokon szintén átépít-
tetett s némileg bővítettek. A kis térséget 2 vaskos oszlopsor
szintén 3, de egyenlő széles hajóra tagolja. A templom, két ka-
puja közül az északi mellékhajó közepén levőt a nép, a déli
hajóba nyílót viszont a szerzetesek használták.
Az építészek mellett a kőfaragók is kiváló munkát végeztek

399-
Pannonhalmán. Legpompásabb alkotásuk a déli kapu, a „Porta
speciosa", melyet vörös márványból készült 5—5 sima oszlop-
pár s az azokat összekötő 5 félkörív alkot. Az oszlopfejezeteket
s az 1., 3. és 5. ívet akantuszlevelek díszítik. Az ívmezőben Szt
Márton képe látható, melynek mostani formája azonban csak az
utolsó restaurálás idején (1868—76) készült. Az északi és a nyu-
gati kapu fölépítése és díszítése bizonyára hasonlított az alsó
templom egyszerű lejárójához, melynek csupán 2—2 csiszolt vö-
rös márvány oszlopa és íve van — az oszlopfejezeteket itt is le-
velek díszítik. A kapukon kívül gazdagon ékesítették a templom
belsejét, a hatalmas pillérkötegek s oszlopok lábazatát és feje-
zetét s a különböző gyám- és záróköveket. Az előbbieken inkább
változatos levéldíszeket és bimbócsokrokat alkalmaztak, az utób-
biakból pedig torz vagy rendes emberfej őket faragtak. A na-
gyobb kompozíciót kívánó elbeszélő domborművek s az építé-
szettől független szobrászati alkotások azonban még hiányzanak.

A jáki templom a középkori magyar szépségeszmény

A magyarországi román stílus fejlődésének végpontján áll
legpompásabb emléke, a Szt György vértanú tiszteletére szen-
telt jáki apátsági templom. Csodálatos faragványokkal ékesített
hatalmas faltömbjei hangulatos dombtetőn emelkednek s fölényes
nyugalommal néznek vissza a legszebb századok távlatába. Má-
zsás tornyai a magyar középkor megdönthetetlen erejét jelké-
pezik, tüneményes díszkapuja a magyar szépségnek a kor bár-
mely hasonló külföldi alkotásával vetélkedő kifejezője — álla-
pította meg a középkori művészettörténet kiváló magyar kép-
viselője, Gerevich Tibor.
A templom építését a monostoralapító Ják-nemzetség tagja,
Márton ispán 1220 táján kezdte s a munka — főleg a közben
történt tatárpusztítás miatt — egy emberöltőn át tartott s csak
1256-ban fejeződött be.
Belső szerkezete szerint a jáki bazilika teljesen beleilleszke-
dik abba a bencés fejlődési vonalba, melybe a kapornaki és a
lébényi templom is tartozik. A négy pillérpár három hajóra
osztja a templomot. A hátsó pillérpár — akárcsak Lébényben
— erősebb, mert a nyugati sarokra épített két robusztus tornyot
is tartja. Szerkezeti különbség csupán abban látható, hogy az
egyvonalról induló apszisképzésnél a főapszist annyira kitolták
kelet felé, hogy a vonal és az apszis közé beiktathatták a négy-
zetes alakú szentélyt. A szentélyt a karcsú főhajótól a diadalív
választja el. A főhajónak ezt a végét a szentéllyel érintkező

400-
kórus foglalja le, a nyugatit pedig a két torony között kialakí-
tott előcsarnok s a föléje helyezett kegyúri karzat zárja be. A
mellékhajók nyugati vége a két torony alatt képződött térségbe
torkollik. Csupán a mellékhajókat boltozták, a főhajó kazettás
faborítást kapott. A nép bejáratát a nyugati, a szerzetesekét a
déli oldalra állították. A templom belsejének szobrászati díszí-
tése — akárcsak Lébényben — aszketikusan egyszerű. Az osz-
lopfőket, pillérfejezeteket, a különböző záró és gyámköveket
főleg inda-, levél- és bimbódíszítésekkel ékesítették; emberi és
állati alakot (pl. kutyát) csak elvétve láthatunk.
A templom belsejének viszonylagos egyszerűségével szemben
külseje mutatja az építészet nagyszerű teljesítményét.
A jáki templom külsején mindenekelőtt a nyugati homlokzat
köti le a szemlélő figyelmét. Ott áll a két zömök torony, mely
szinte összelapítja a főhajó oromfalát. A tornyok faltömbjét
a körbefutó párkányok s az azokat követő félkörös frízek négy-
négy, egymás alatt álló mezőre osztják. A két fölső mezőt mind
a négy oldalon egy-egy ikerablak, az északi torony első eme-
letét pedig egy rózsaablak díszíti. A háromszögben csúcsosodó
oromfal szemléletét a vakárkádosan kiképzett fölső keret, a csúcs
alá illesztett kerékablak s az alább elhelyezett két ikerablak
élénkíti.
A két torony között, délfranciásan kissé előretolva, de eredeti
elgondolás szerint alakították ki a templom legfőbb díszét, a
legpompásabb középkori magyar kapuzatot. A portálé fölső része
az oromfal háromszöges záródásával párhuzamos csúcsban vég-
ződik. Az ajtótól kifelé folyton táguló és emelkedő kapuzatot
jobbról is, balról is hat oszlop szegélyezi, melyek közül a három
belsőt félkörös, a további hármat pedig fokozatosan csúcsosodó
ívek kötik össze, s így az utóbbiak szinte észrevétlenül egyen-
lítik ki a félkörös belső ívek és a háromszöges záródás különb-
ségét. A kapuzatnak ezt az eddig leírt belső részét meander-
foglalat keretezi. Ezen keret és a kapuzat háromszöges párkány-
zata között, két oldalról fölmenő irányban tizenegy fülkét he-
lyeztek el, melyekben tíz apostol, középen pedig az Űr Jézus
szobra áll. Az innét kiszorult két apostol fülkéjét és szobrát a
többiek folytatásaként ugyan, de már csak a két torony falá-
ban tudták elhelyezni. Az ajtó fölött s az ívek alatt képződött
ívmezőben az Űr Jézus domborművű alakja látható.
A déli kapu fölépítése sokkal egyszerűbb. A három-három
oszlopot három félkörös ív köti össze, az ívmezőbe pedig az
„Isten Báránya" domborműves ábrázolását állították. Ennek az
oldalnak a kiképzése egyébként éppolyan egyszerű, mint az
26 Szent B e n e d e k f i a i n a k I. 401

& . & à iü
északiak. Szinte egyedüli díszét a körbefutó párkányzatot kísérő
félköríves frízek alkotják.
A keleti oldal kiképzésének művészi gazdagsága viszont már-
már versenyez a nyugatiéval. Mindhárom apszist négy félosz-
lop osztja három részre. Ezek az oszlopok itt éppúgy csupán dí-
szítő és nem szerkezeti jellegűek, mint Cluny és Pray-le-Monial
apszisain. A magasabb főapszist egyébként egy vízszintesen futó
falszalag még egy emeleti és földszintes részre is tagolja. Az
apszisok három-három falmezejének mindegyikét egy-egy ab-
lak töri át, a főapszis földszintes mezőit pedig vakárkád-sorok
díszítik.

Szobrászatunk fejlődése; csúcspontja Jakon szemlélhető

A föntebbiekben ismertetett építészeti alkotás nagyszerűségét
csak fokozták azok a kőfaragók és szobrászok, akik a jáki bazilika
díszítésénél tehetségük legjavát nyújtották. Hogy művészetüket
kellőképpen értékelhessük, bevezetőül érdemes egy röpke pil-
lantást vetni szobrászatunk addigi fejlődésére.
A kőfaragás művészete nyomon követte az építészetét. A lom-
bard minták és mesterek hatása már Szt István kora óta meg-
állapítható a hazai alkotásokon. A lombardok művészetét aztán
a különféle francia iskolák gazdagították és differenciálták. A
nyugatiak, a normandok főleg a geometriai idomokat — vona-
lakat, az azokból alakított háromszögeket, rombuszokat, koc-
kákat — kedvelték, a déliek, a provenceiak, a burgundok vi-
szont a változatos növényi és állati motívumokat részesítették
előnyben. Bár a XII. század egyik vezető szelleme, Szt Bernát
hevesen ellenezte a különféle torzalakoknak templomokban való
szerepeltetését, a művészek munkájuk élénkítésére és a népi
hit alakjainak bemutatására mégis alkalmazták azokat.
Ennek a figurális szobrászatnak a XII. század elején bekövet-
kezett föllendülése és önállósulása hamarosan nálunk is érez-
tette hatását. A föntebb említett korábbi, csupán díszítő jellegű
kőfaragás után a XII. század közepe felé épült pécsi székesegy-
ház szobrászműhelyében már Sámsonnak és Jézus gyermeksé-
gének a történetét jelenítették meg domborművek sorozatán,
melyeken kifejezetten magyaros jellegű ábrázolások is látha-
tók. Ezzel a műhellyel állhatott kapcsolatban az a szobrász, aki
a somogyvári bazilika említett reliefjeit alkotta.
A később készült II. kalocsai székesegyház franciás alapraj-
zát és díszítését jórészt abból magyarázhatjuk, hogy korának
tán legkiválóbb magyar főpapja, Lukács kalocsai — majd esz-

402-
tergomi — érsek a század közepe után Clunyben is megfordult.
De nemcsak Kalocsán, hanem Pécsett is nyomát lehet érezni az
egyik legnevesebb francia szobrásziskola, a clunyi szellemű
Moissac-apátság stílusának, noha a magyar alkotások egysze-
rűbbek, nem annyira patetikusak, mint a franciák.
A fejlődés következő fokát a gyulafehérvári székesegyház
szobrászati díszei mutatják, melyek a XIII. század elején ké-
szültek. Ott már nemcsak a fallal szerves kapcsolatban álló dom-
borműveket alkalmazták, hanem önállóan készített és elhelye-
zett szobrokat is. Végül azt is megjegyezhetjük, hogy a XII.
században kialakult francia portálstilus hatása szintén elérke-
zett Magyarországra s annak egyik legjelentősebb hazai meg-
nyilatkozását a lébényi kapukon szemlélhetjük.
Ezek előrebocsátása után szemlélhetjük meg a jáki szobrász-
műhely díszítő, majd alakos, figurális alkotásait.
A leggondosabb munkát kétségtelenül a nyugati, a főkapu
kidolgozására fordították. A kapuzat ívéi s a belülről számított
első és ötödik oszlopa simára csiszolt, a többiek azonban éppúgy,
mint az oszlopközök bélleletei, igen gazdag kiképzésűek. Díszí-
tésük normand jellegű, főleg geometriai alakzatokból áll, mely
mintegy kőcsipke jelenik meg előttünk. Az egyik bélletben spi-
rális, a másikban cikk-cakkos vonalak futnak, a tört pálcikák
egyszer háromszöget, máskor rombuszt alkotnak. De a kapu-
zat fölött, a homlokzaton elhelyezett különböző ablakok kere-
teit, oszlopait, illetőleg sugarait is gondosan faragták, ízlésesen
cizellálták.
A déli kapu egyszerűbb kiképzésű s motívumai — a délfran-
cia ízléshez hasonlóan — inkább az élők világából valók. Két-
két, spirálisan csavarodó oszlopán levéldíszek láthatók, az ív-
mező „Isten Bárányá"-t pedig indák és levelek övezik, melyek
között két sárkány leskelődik. Bár az apszisok párkányzatán és
ablakkeretein szintén geometriai figurák (cikk-cakkos vonalak,
háromszögek, golyók, sakktáblaszerű kockák) uralkodnak, az
akantuszleveles oszlopfők mégis sokszor bimbócsokrokká bom-
lanak szét, az északi apszis párkányzata alatt körbefutó ívsor-
ból viszont különböző emberi és torz állati fejek tekintenek alá.
Az alakos szobrászat legkiválóbb alkotásai mégis azok az
önállóan faragott s a kapuzatra helyezett szobrok, melyek az
Ür Jézust és a 12 apostolt ábrázolják. Bár ugyanez a csoport
a XII. században már St Gilles s utána más templomok kapu-
zatán is megjelent, ezek a csontos arcú, nehézkes testű, fron-
tális helyzetben, szétvetett lábakkal álló alakok láthatóan ma-
gyar mesterek alkotásai. A művész fiatalkorában bizonyára a
25'
403
gyulafehérvári műhelyben dolgozott, később pedig megismer-
kedett több olasz és francia iskola munkásságával is. Az Űr
Jézus hajának és szakállának finom kidolgozásában azt a kal-
ligrafikus stílt követte, melynek St Gilles, Moissac, Autun volt
az otthona. Lehet, hogy ugyanő faragta a királynak és a király-
nénak azt az ülő szobrát is, melyek a főapszis középső mezejé-
nek vakárkádjai alá kerültek.
Fejlettebb technikát, mozgalmasabb ábrázolást találunk an-
nak a trónoló királynak az alakján, kinek a testét boglárral
összekapcsolt fodros palást takarja. De jól sikerült Szt György-
nek és a királynak az ülő szobra is, melyek az északi szentély
vakárkádjai alatt láthatók. Legélénkebb s ezért legkésőbb ké-
szült szobornak tarthatjuk azt, mely az ifjú királyt liliomos
jogarral ábrázolja.
Valószínűleg volt a jáki műhelynek olyan tagja, aki orosz-
lánfaragásra specializálta magát. Föltűnő ugyanis a templom
falaira állított oroszlánok nagy száma. így a főkapu két szélső
oszlopát éppúgy két „kapu-oroszlán" tartja, mint a főapszis
középső ablakának két oszlopát. Rajtuk kívül a két torony nyu-
gati falán is látunk egy-egy oroszlánt s az északi apszis kö-
zépső ablaka mellett szintén van egy-egy befelé néző oroszlán.
Ezek mellett az önálló szobrok mellett még Jákon is nagy
azoknak a plasztikus műveknek a száma, melyek nincsenek
teljesen körülfaragva, s amelyek még lényeges kapcsolatban
állnak a fallal, az építészettel. Ilyen a főkapu domborműves
csoportja; az ívmezőben az Űr Jézus két angyal között látható;
attól balra a Kisjézust tartó Madonnát, jobbról pedig az orosz-
lánnal küzdő Sámsont ábrázolták. A déli kapu ívmezőjébe az
Isten Báránya plasztikus alakja került, gyámköveken viszont
különféle emberi formákat faragtak ki. Közülük külön megem-
lítjük a kegyúri karzat közepe alatt, illetőleg az északi szentély
külső falán elhelyezett mezítelen ifjú alakját.
A díszítő és az alakos szobrászat alkotásait összehasonlítva,
világosan láthatjuk, hogy az előbbi téren hosszabb gyakorlattal
rendelkeztek a művészek s így sikerültebb alkotásokat hoztak
létre. A figurális szobrok révén viszont több gondolatot tudtak
kifejezni s azok nemcsak a szem gyönyörködtetésére, hanem a
lélek vallás-erkölcsi gazdagítására is szolgáltak. A pompás fő-
kapu egyrészt ugyan elkápráztatja a szemlélőt, másrészt azon-
ban megérezteti a hívővel a bazilikában lakozó Úr fölségét, a
„Maiestas Domini"-t. Az apostolok úgy veszik körül az Úr Jé-
zust, mint a fejedelmek vagy főurak a királyt — a dombormű-
vön pedig már angyalai között ül a megdicsőült Istenember.

404-
De Reá vonatkoznak a többi ábrázolások is: a testté lett Igét
tartja karjai közt a Szűz Anya, a halál fölött diadalmaskodó
Krisztust szimbolizálja az oroszlánt legyőző Sámson s a déli
bejárat báránya.

Falfestészetünk kezdetei, jáki emlékei

A szobrászathoz hasonlóan díszítő és tanító célt szolgált a
román bazilikák falfestészete is. Hazánkban ez a művészet szin-
tén olasz hatásra alakult ki. Könnyen érthető, hisz keresztény
kultúránk alapvetését olasz műveltségű főpapok: a római Anasz-
táz pannonhalmi apát, majd esztergomi érsek, Gellért velencei
apát, később marosvári püspök irányították s Asztrik pécsvá-
radi apát, majd kalocsai érsek is megjárta Itáliát.
A fejlett olasz művészet mellett azonban nem szabad megfe-
ledkeznünk az ősibb bizánci stílusról sem, hisz nemcsak a ma-
gyarok, hanem az olaszok s a németek is sokat tanultak, sok
elemet kölcsönöztek belőle. Hazánk a XI. és XII. században köz-
vetlen szomszédságban élt a bizánci birodalommal, a görög és a
magyar uralkodó család között rokoni, a két állam között kultu-
rális kapcsolatok alakultak ki. így természetesnek tekinthető a
bizánci stílus hatása a magyar festészetre.
Mint általában, úgy nálunk is a középkori falfestészetnek
csak töredéke maradt meg. Túlnyomó része a templom falával
együtt elpusztult, másokat viszont bemeszeltek vagy a későbbi
kor ízlésének megfelelően átfestettek.
Legrégibb falfestményeink a feldebrői altemplom XI. századi
freskói, melyek a „Maiestas Domini"-it érzékeltetik. A XII.
századi pécsi, a XIII. századeleji deáki bazilikából csak több-
kevesebb töredék maradt meg. Épp ezért különlegesen értéke-
sek a XIII. század közepén készült jáki festmények.
Amint a jáki szobrászati, úgy a festészeti alkotásokat is k ü -
lönböző művészeknek tulajdonítjuk. A főapszis falán oltárkép
gyanánt látható az a festmény, mely a templom védőszentjét,
Szt Györgyöt ábrázolja, amint vágtató paripáján ülve leteríti
a sárkányt. A mester bizánci és olasz tanítványnak látszik
ugyan, de — pl. a ló ábrázolásában — magyar egyénisége is
megnyilatkozik. A képek másik, kopottabb csoportja a déli mel-
lékhajó végén, a torony alján látható. A festmények tárgyát
nehéz meghatározni. A nyugati falon ugyanis két angyal egy
szent — tán Szűz Mária — lelkét viszi az égbe s halálán asz-
szonyok siránkoznak. A déli falon öt férfi áll; mivel gloriola

405-
 nincs a fejük fölött, alig gondolhatunk az Űr Jézus és a négy
tanítvány vagy evangélista személyére.
A boltozat négy cikkelyében egy-egy angyal félalakját fes-
tették meg; az egyik angyal mellett két oldalról egy férfi és
egy nő — bizonyára a megrendelő, a „donátor" házaspár —
kisebb alakja látható. Ez utóbbi csoport tagjai arisztokratiku-
sabbak, több rajtuk a méltóság, kevesebb a mozgás — a moder-
nebb irányzatot képviselő alkotójuk művészetén a bizánci ha-
tással szemben már inkább a római uralkodik. Az előcsarnok
falán található nyomok (álló király egy gyermekkel) bizonyít-
ják, hogy a templom egyéb részeit is kifestették, ezek a képek
azonban eltűntek a századok folyamán.
Románkori falfestészetünk jellemzéséül megemlíthet j ük,
hogy az természetszerűleg kezdetlegesebb, rajz és színezés te-
kintetében nyersebb volt, mint olasz mintaképe. Festőink azon-
ban — szobrászainkhoz hasonlóan — tudatosan törekedtek bi-
zonyos primitívségre és egyszerűségre. A tiszta szerkezet és
világos előadás mutatja, hogy a forma szépségénél fontosabb-
. nak tartották a tartalom érthetőségét.

A bencés könyvdíszítés; a Csatári Biblia

Amint a falfestészet az építészet árnyékában fejlődött ki,
úgy követte a könyvírást a könyvfestészet, a miniatúra kiala-
kulása. Mivel a könyveket s a bennük levő díszítéseket, rajzo-
kat és festményeket könnyebben meg lehetett óvni a pusztu-
lástól, mint az épületeket, illetve azok falain levő festménye-
ket, azért természetes, hogy több emlékünk maradt s ezáltal
világosabb fogalmat alkothatunk a középkor könyvdíszítő és
-festő tevékenységéről. Ebben a vonatkozásban azt is érdemes
megjegyeznünk, hogy bár a könyvfestészet a falfestészet test-
vére, de rokonságban áll a szobrászattal is. Nemegyszer lát-
juk, hogy ugyanazokat az alakokat vagy növényi díszeket vés-
ték ki a kőfaragók s rajzolták vagy festették meg a képírók.
A magyar könyvfestészet forrásait kutatva egyrészt azokra
a külföldi írástudó egyházi férfiakra kell emlékeznünk, akik a
könyvírás és -díszítés művészetét szülőföldjükön elsajátították,
s azt új otthonukban is folytatták; másrészt pedig azokra a
külföldről hozzánk jutott és szépen illusztrált kódexekre kell
gondolnunk, melyeket nálunk követendő mintáknak tekintet-
tek. Ilyen mű lehetett az az esztergomi Oláh-féle Evangelista-
rium, melyet állítólag 1078-ban készítettek valamelyik Liège
környéki bencés apátság számára, honnét aztán Magyarországra

406-
 került. Bár nyilvánvaló, hogy személyi és tárgyi tekintetben
egyaránt a nyugati hatás volt erősebb, mégsem szabad megfe-
ledkeznünk arról, hogy a pásztói apátságnak voltak görög
nyelvű kódexei, melyeket bizonyára bizánci stílusban díszített
s Montorpi János olyan arab könyvet ajándékozott 1094-ben a
korveyi monostornak, melyet ő Pannóniából szerzett.
Könyvfestészetünk otthonait és művészeit keresve, azokat
főleg a csöndes foglalkozást kedvelő monostorokban találjuk
meg. Bár ezt elvi alapon is állíthatnók, a ránk maradt díszes
kódexeink is ugyanezt bizonyítják, mert túlnyomó részben
bencés eredetűek.
Arról, hogy milyen volt az írása és díszítése annak a kb. 60
kódexnek, melyek a Szt László-kori pannonhalmi könyvkataló-
gusban szerepelnek, sajnos, semmi részletesebbet sem tudunk;
csupán a hat evangéliumos könyvről jegyezték föl, hogy nem-
csak tábláik voltak értékesek, hanem szövegüket is tollrajzok
ékesítették. Az ugyanazon időből datált,, valójában azonban a
XII. század végén készült bakonybéli összeírásban viszont az
olvasható, hogy a három példányban meglevő evangéliumból
az egyiket arany, a másik kettőt ezüst betűkkel írták. Ám
ezeknél az írásos utalásoknál többet mondanak azok a ma is
meglevő liturgikus könyvek, melyeket hazai használatra ma-
gyar bencések készítettek.
A Szelepchényi Kódexnek sok egyszerűbb s néhány egészen
díszes iniciáléja van. Ezekből látható, hogy a Kódex írója és
díszítője mestere volt művészetének. Iniciáléinak nemcsak egy-
szerű megtervezése mutat szerkesztő készségre, hanem nyugodt
vonalú kivitele is bizonyítja az ügyességet. A mű tartalma, kal-
ligrafikus írása és indás díszítése egyaránt francia minták köve-
tésére vall, ha azok élénksége, pátosza hiányzik is bennük.
Ugyanebbe a típusba tartozik a Hahóti Kódex, melynek fran-
cia jellegű miniálása még gazdagabb. Egyik indafonatos kez-
dőbetűjén szépen megrajzolt emberfej látható. A két Kódex
díszítője azonban abban eltért egymástól, hogy az előbbi az
indákat szíj pántokkal, az utóbbi pedig csak magukban kap-
csolta össze. Bár a nagybetűket a győri Agenda Pontificalis
bencés írója is erőteljesen kiemelte/a műből mégis hiányzik az
előbbi kódexeket jellemző elegancia és ízléses díszítés.
A magyar bencés könyvfestészet magas fokát a Csatári Biblia
szemlélteti a legszebben. A két kötetből álló 499 oldalas és ha-
talmas méretű (56 X 42 cm) mű 31 nagy jelenetet, 11 egész-
lapos kánonképet és 100-nál több aranyozott és festett iniciálét
tartalmaz. r

407-

LeäutaÉi m* m .
 Ezt a pazar kiállítású művet — mely a XIV. század második
felétől az admonti bencés apátság egyik legnagyobb értéke —
a korábbi szakirodalom mint Gebhard-Bibliát ismerte és a salz-
burgi festőműhelyből eredeztette. Fejérpataky László azonban
kiderítette, hogy az a XIII. század közepén még a csatári ben-
cés apátság tulajdonában volt. Akkor aztán a monostor kegy-
ura, a Gutkeled nemzetséghez tartozó Vid mester elzálogosí-
totta egy Farkas nevű vasvári zsidó hitelezőnek. Mivel Vid a
kölcsönt nem tudta visszafizetni, a Biblia Farkas tulajdonába
jutott, aki azt külföldön értékesítette. Ily úton-módon került a
salzburgi érsekségre s onnét az admonti apátságba, melynek
már az 1370. évi katalógusa említi.
Fejérpataky után Gerevich Tibor a híres műnek már nem-
csak első tulajdonosát, hanem alkotóját is magyar bencés kon-
ventben találta meg. A képek és díszítések elemzése révén
ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy azoknak semmi kü-
lönösebb kapcsolatuk sincs a salzburgi könyvfestészettel. A csa-
tári bencés műterem mestere és három társa a francia, bizánci
és olasz elemeket magyaros formában egyesítette, szőtte har-
monikus egésszé. A merev bizánci formák itt már láthatóan
meglazultak. A bibliai események illusztrálása világos és köny-
nyen áttekinthető, az előadás eleven, a csoportok alakítása fo-
lyamatos. A természet pontos megfigyelését és hű ábrázolását
a leveles, virágos, madaras fák mutatják. A zsidók által imádott
aranyborjú olyan csavart oszlopon látható, mint amilyent a fe-
hérvári és pécsi kőfaragók is készítettek. De az iniciálék díszí-
tésében sem elégedtek meg a vonalas vagy növényi motívu-
mokkal, hanem részletesen kidolgozott s élénken megfestett
alakos ábrázolásokat is alkalmaztak.
Egyszerűbb kivitelben, de hasonló stílusban készült a XII.
század végén az az „Expositiones in canticum canticorum"'
című kódex, melyet Bernát spalatói bencés érsek ( | 1217) aján-
dékozott az esztergomi érseki könyvtárnak. Iniciáléit arannyal,
ezüsttel és míniummal díszítették s azok indafonatok mellett
állatábrázolásokat is tartalmaztak.
Bár díszítés szempontjából szerényebb alkotás, azért ebben a
tekintetben is említést érdemel a Pray Kódex. A sok kisebb-
nagyobb, egyszerűbben vagy ötletesebben alakított iniciálé bi-
zonyítja a miniátor fantáziagazdagságát, az Űr Jézus szenve-
déstörténetét ábrázoló képek azonban csekélyebb tehetségre
vallanak. Krisztus a keresztfán, Levétel a keresztről, Sírbaté-
tel, Három Mária megjelenése a sírnál s a Megdicsőült Krisztus
a keresztet és lándzsát tartó angyallal egyszerű tollrajzok, me-

408-
lyek néhány, de kifejező vonással és világos kompozícióban
vázolják a témát. Sajátságos, hogy a sárga, piros és kék színek
használata kezdetlegesen, minden árnyékolás nélkül történt.
Az arckifejezések, a haj- és szakállviselet kissé merevnek, bi-
zánciasnak tetszenek, a taglejtések, a kézmozdulatok viszont
eléggé élénkek, kifejezők.
Végül megemlítjük a pannonhalmi levéltár 1240 táján készí-
tett könyvét, a Liber Ruber-t is, mely 152 oldalon 60 privilé-
gium másolatát tartalmazza. Úgy látszik, az egész mű — annak
írása és díszítése — ugyanattól a pannonhalmi bencéstől szár-
mazik. A szép, egyenletesen folyó sötétfekete sorainak nagy-
betűit míniummal emelte ki, a királyok, pápák és szentek ne-
veit föltűnő betűkkel írta, a pápai pecsétek, a bullák és monog-
rammok másolatát rajzban mutatta be. A ,,Bene valete" záró
formulát éppoly gondosan rajzolta és díszítette, mint az intitu-
lációban a királyok és a pápák nevét. Legfőbb figyelmét mégis
az oklevelek kezdőbetűjének a kidolgozására fordította. Ezek-
nek az iniciáléknak az alakja és díszítése sokszor az illető lap
egész margóját igénybe vette. A miniátor itt mutatta meg ízlé-
sét és leleményességét. Ugyanazok a betűk mindig más-más
formában találhatók, melyeket indás, leveles, virágos fonatok
és vonalak díszítenek s vörös, kék vagy fekete színek élénkí-
tenek.

A konventek és az iparművészet
Monostoraink művészi alkotásait ismertetve néhány szóval
meg kell emlékeznünk azok iparművészetéről is. A bevezető-
ben említettük már, hogy éppen ez volt az, aminek ismeretét
Keletről hozták magukkal a honfoglaló magyarok. De akkor
még inkább csak ékszereket, díszes fegyvereket és lószerszá-
mokat, illetőleg selymeket és prémeket, meg belőlük varrt ru-
hákat és szőnyegeket készítettek.
A kereszténység fölvétele óta tovább fejlődött művészetük és
alkotásaik között értékes templomi fölszereléseket (lámpatartó-
kat, kereszteket, füstölő fölszereléseket, ereklyetartókat), arany-
ból és ezüstből való liturgikus edényeket (kelyheket, cibóriumo-
kat, szentségtartókat, ampolnákat, tálakat, szenteltvíztartókat
és -hintőket), gyűrűket találunk, melyeket nem ritkán gyön-
gyökkel és drágakövekkel ékesítettek. De a különféle — sok-
szor selyemből, aranybrokát szövetekből készült — egyházi ru-
hák, zászlók, oltárterítők, tapéták és szőnyegek között is sok
értékes és művészi munka volt. Bár tudjuk, hogy az egyházak

409-
fölszereléséről Szt István rendelkezése értelmében a királynak,
illetőleg az alapítóknak kellett gondoskodniok, azok karbantar-
tása és gyarapítása mégis az egyes testületek föladata lett.
Apátságaink alapító- vagy adományleveleiben és különböző
összeírásaiban meg is találjuk a nyomát annak, hogy a kegy-
urak miképp gondoskodtak monostoraik ilyen irányú szükség-
leteinek a kielégítéséről. Endre király egy aranyművest adott
Tihanynak, Géza Nescu ötvöst és testvéreit rendelte Garam-
szentbenedek szolgálatára, a monostoralapító Márton ispán öz-
vegye három leány és egy fiú kötelességévé tette, hogy szőnye-
geket szőj jenek a csatári apátság számára; ugyanakkor két
arany karkötőt is ajándékozott a bencéseknek, hogy az ötvösök
kelyhet készítsenek belőle. Az 1158-ban több-kevesebb nagyí-
tással bevallott pécsváradi alapítólevél szerint a monostornak
öt aranyművese volt. Pannonhalma szolgáló népei között a Szt
László-kori összeírás idején több esztergályos és szűcs, arany-
műves és egyéb művész (artifex) családot találunk, Margit úrnő
pedig 1152-ben azt kívánta Péter nevű szabad emberétől, hogy
évente 12 öl szőnyeget szállítson Szt Márton monostorának.
Ezeknek, a kezdetben még meglehetősen primitív iparművé-
szeknek a munkáját éppúgy a monostorok műértő tagjai irá-
nyították, mint ahogyan a selyemből és aranybrokát szövetből
készült ornátusok, miseruhák, oltárfölszerelések s egyéb temp-
lomi textiliák varrását és hímzését a bencés apácák végezték.
Ezekből az iparművészeti tárgyakból — sajnos — semmi sem
maradt korunkra. Az aranyból, ezüstből készült s nem ritkán
drágakövekkel ékesített fémtárgyak századok folyamán — fő-
leg a tatárpusztítás, a törökdúlás s a rend 1786-ban történt föl-
oszlatása idején — elkallódtak vagy beolvasztva más célra for-
díttattak, a szövetek túlnyomó része pedig tönkrement, illetőleg
idegen kézre, ismeretlen helyre került. De némi fogalmat mégis
szerezhetünk apátságaink iparművészeti alkotásairól, és föl-
szereléséről, ha elolvassuk azt a pannonhalmi leltárt, melyet a
XI. század végén készítettek.
A 9 kis szekrényalakú ereklyetartó capsából 2 arany, 4 ezüst,
2 elefántcsont foglalatú, 1 aranyozott volt. A szentkereszt-
ereklyét zománcos táblában, az Oltáriszentséget ezüst tartóban
őrizték. A 14 kereszt közül 10 drágakövekkel ékesített arany,
a 24 kehelyből 13 színarany, 3 szintén drágaköves volt. A temp-
lom világítására 4 pár ezüstözött gyertyatartó, a Szentvér szá-
mára 10 kétfülű áldoztató kehely szolgált, melyek közül 8 ezüst-
ből, 1 aranyozott rézzel bevont fából készült, 1 pedig zománco-
zott volt. A szentolajokat 1 tiszta s 1 aranyozott kenetkürtben

410-
őrizték. Az incenzálásra használatos 4 turibulum közül 1 szín-
arany, a 2 tömjéntartó ezüst, az egyik kanálka ugyancsak arany
volt. 2 ámpolnájuk, 1 kézmosó kannájuk és négy szenteltvíz-
tartójuk ezüstből készült, az egyik kristályos nyelű szenteltvíz-
hintőjük viszont aranyból. A jegyzékben szereplő apáti mell-
keresztek és gyűrűk bizonyára szintén drágaművű ékszerek
voltak.
A ruhatárra vonatkozó följegyzések ugyancsak bizonyítják,
hogy Pannonhalma sok iparművészeti alkotással rendelkezett.
Az 50 különféle oltárterítő közül kettőt művésziesen, ezüst
szállal hímeztek, 5 selyemből készült; az asszisztencia számára
a szentélyben levő ülőhelyeket díszes terítőkkel, a falakat kár-
pitokkal és szőnyegekkel borították. A 41 rend teljes miseöltö-
zetből 6, a 10 dalmatikából 2, az 53 bokáig érő kappából 7 ké-
szült aranybrokátból; a kappák közül kettőt kis almaformájú
csöngettyűkkel, egyet gyöngyökkel díszítettek, egy másiknak a
csatját zománcos foglalatú aranykereszt ékesítette.
Bár eredetét tekintve nincs kapcsolata a bencésekkel, mégis
megemlítjük azt a kazulát, melyet Szt István és Gizella királyné
utolsó gyermekük, Imre herceg halála évében, 1031-ben —
tán éppen votívtárgyként — készíttetett és ajándékozott a ko-
ronázó és temetkező helynek szánt fehérvári Boldogasszony-
bazilika számára. Művésziesen megtervezett és gondosan kivi-
telezett selyemszöveten hatalmas kompozíció bontakozik ki. Az
uralkodó alak a „Maiestas Domini"-t ábrázoló Űr Jézusé, aki
a középen egyszer állva, másszor trónolva látható. A félkör-
alakú kazula négy sávjában fölül Szűz Mária és az angyalok,
a következőbe^ a próféták, a harmadikban a küzdő Egyház har-
cosai között az apostolok, az alsóban pedig más szentek között
Gizella királyné, Imre herceg és István király hímzett képe
áll. Ezt a kazulát a XII. század közepe után koronázó palásttá
alakították át s ebben a minőségében 1916-ig használták.
Talán az átalakításkor mintának készítették a pókhálófinom-
ságú bisszus szövetre festett pannonhalmi másolatot; de az is
lehet, hogy későbbi alkotás. Mária Terézia aztán Pannonhal-
mának ajándékozta ezt a palástot, mely az ottani kincstárnak
azóta is egyik híres darabja.

411-
 A monostor és a „világ": pasztoráció;
szegények és utasok gondozása: orvoslás:
élők és holtak menedéke

Korunk bencéseinek életét jellegzetesen monasztikusnak

mondottuk abban az értelemben, hogy az szinte kizárólag a mo-
nostor falain belül, a sajátosan szerzetesi eszmények szolgála-
tában folyt le. Ebbe a keretbe foglálva ismertettük azok aszke-
tikus-liturgikus, azaz vallás-erkölcsi életét, aztán a tudomány
elsajátítása, terjesztése és gyarapítása céljából kifejtett műkö-
désüket, végül a művészetek ápolása terén elért eredményei-
ket. A Jó, az Igaz és a Szép eszméjének kibontakoztatását ko-
runk bencései szinte kizárólagosan monostoraik falai közt vé-
gezték — azok határait még kortársaik lelki vagy anyagi érde-
kei szolgálatában is csak kivételesen lépték át.
Már a II. fejezetben rámutattunk arra, hogy a VII. és VIII.
század intenzív bencés hithirdető és egyházszervező munkás-
sága után a IX. század elejétől fogva a világi papság erőtelje-
sen állást foglalt a szerzetesek lelkipásztori tevékenységével
szemben. Ugyanez a fölfogás érvényesült a mi korunkban is,
amikor a III. lateráni zsinat 1179-ben megtiltotta, hogy szerze-
tesek magánosan pasztoráljanak, III. Orbán pedig 1186-ban
úgy intézkedett, hogy a hivők lelki gondozását még a szerzete-
sek templomaiban is világi papok végezzék.
Ennek megfelelően alakult az élet a magyar bencés monos-
torokban is. A hithirdetés befejezése után, a XI. század második
felében nálunk is a világi papság vette át az egyházkormány-
zat és a lelkipásztorkodás teendőit, a szerzetesek akarva-nem-
akarva visszavonultak monostoraikba. A fejlődésnek ezt az irá-
nyát képviselte az 1100 körül tartott I. esztergomi zsinat, mely
nemcsak a főpapi jelvények (mitra, szandál stb.) használatát
tiltotta az apátoknak, hanem a lelkipásztori ténykedéseket is.
Kívánta, hogy szerzetesek ne kereszteljenek, ne gyóntassanak
és ne prédikáljanak. De ezt a rendelkezést sem tartották meg
a maga teljességében, mert pl. Jakab nyitrai püspök az általa
újjászervezett szkalkai apátság bencéseinek 1224-ben megen-
gedte, hogy egyházmegyéjében szabadon gyóntathatnak és pré-
dikálhatnak.
Az általános gyakorlat mégis az lett, hogy még a szerzetesek
templomaiban is az apátok és a konventek által választott vi-
lági papok, káplánok végezték a pasztorációt. A bencések föl-
adata kimerült abban, hogy templomokat építettek és papokat
rendeltek népeik lelki gondozására. Ez azonban nem csupán

412-
magára .az apátságra vonatkozott, hanem a különböző monos-
tori birtokokra, falvakra is. Pannonhalmának a XI. század vé-
gén 8, 1175-ben 12, 1239-ben 24 temploma, illetőleg kápolnája
volt, melyben nemcsak az istentiszteletet, de a káplán által vég-
zett lelkipásztori munkát is az apátság irányította.
A bencés szerzetesek és apácák lelki gondozását — miként
külföldön is — természetszerűleg a monostorok tagjai végez-
ték. Világosan látható ez II. Paschal 1102-ben adott oklevelé-
ből, melyben biztosítja Pannonhalma joghatóságát mind temp-
lomaira és papjaira, mind pedig szerzeteseire és apácáira.
Az árpádkori bencések tehát inkább csak közvetve szolgál-
ták a hivők lelki üdvét azáltal, hogy templomokat és papokat
állítottak számukra és saját életük példájával Isten s a túl-
világ felé irányították azok figyelmét. Emellett azonban nagyra
kell értékelnünk azt a közvetett hatást is, amit irodalmi mű-
ködésük révén értek el. Említettük, hogy ők szerkesztették meg
Szt Zoerard András és Benedek, Szt István, Szt Imre, Szt Gel-
lért és Szt László, azaz koruk összes magyar szentjeinek az
életrajzát, melyek a keresztény világnézet és életforma ma-
gasztalását, a hozzájuk közelálló szentek példájának ajánlását
tartalmazták. Ezek a művek voltak azok a források, melyekből
századokon keresztül az ország ünnepi szónokai anyagukat me-
rítették s ezt a bencés lelkiséget árasztották szét hallgatósá-
gukra.
Ebben a vonatkozásban végül azt is megemlítjük, hogy ko-
runkban sem ment ritkaságszámba, hogy egy-egy kiválóbb ben-
cés főpapi méltóságra emelkedett s ebben a minőségében köz-
vetlenül irányíthatta a magyarság vallás-erkölcsi életét. A XI.
század második felében a pannonhalmi Mór a pécsi, az arrasi
Leduin a váradi, a hahóti Duh a zágrábi, a hersfeldi Hartvik a
győri püspökséget kormányozta, a pannonhalmi Péter és a
perugiai Bernát pedig 1190-től 1217-ig a spalatói érsekség élén
állt, mely alá 12 püspökség tartozott.
A Regulának nemcsak a szelleme, hanem kifejezett rendelke-
zése is kötelességévé tette a szerzeteseknek a hozzájuk forduló
és ínséget szenvedő világiak támogatását. Tudjuk, hogy Szt Be-
nedek az Űr Jézus tanítása nyomán sürgette az utasok és za-
rándokok befogadását, a szegények és betegek fölkarolását. A
II. és III. fejezetben rámutattunk arra, hogy a bencések száza-
dok folyamán komolyan vették ezt a tanítást, illetőleg rendel-
kezést s igyekeztek azt megvalósítani.
Természetes, hogy a magyar bencések is tudatában voltak a
felebaráti szeretet erkölcsi kötelességének és értékének.

413-
 Pannonhalmán 1201-ben Márton mint „hospitalaris magister"
irányította a vendég-, a szegény- és a kórház (a hotel és az
ispita) ügyeit. 1226-ban Oros apát konventjével egyetértve meg-
határozott birtokok jövedelmét kizárólag a szegények és bete-
gek ellátására — usibus infirmorum et pauperum — kötötte
le s ezt a rendelkezését a királlyal, a következő évben pedig a
pápával is megerősíttette. Hogy a vendéglátásnak és a szegény-
s beteggondozásnak szervezett intézményei voltak monosto-
rainkban, azt a pécsváradi hamis alapítólevél is bizonyítja. Ha
nem is éppen Szt István idejére, korunkra jellemző az a rész-
lete, mely szerint az alapító szent király a pécsváradi utas és
zarándok vendégek kiszolgálására 3, a szegények számára 4, a
kórházzal kapcsolatos fürdő ellátására 6 szolgát rendelt. Ha-
sonló viszonyokra utal III. Ince pápának az az 1198-ban írt le-
vele, mely szerint a Bánmonostorba betérő vendégek és szegé-
nyek mindig megfelelő támogatást találtak. II. Endre viszont
abban az oklevelében, melyben 1208-ban megerősítette a lé-
bényi monostor alapítólevelét, a hídvámok alól mentesítette az
apátságnak mindazon élelmiszer- és borszállítmányait, melye-
ket ,,a vendégek és szegények napi használatára" Győrön ke-
resztül vittek.
Saját és világi betegeik orvoslására általában a természetes
-gyógymódokat alkalmazták. A hűléses betegségek leküzdését
jórészt a meleg fürdőktől várták, amire az évszázados tapaszta-
lat tanította őket. Ezért értékelték annyira a meleg forrásokat,
a hévizeket. Mint szláv neve mutatja, a tapolcai apátság kez-
dettől fogva híres volt hévízéről. Garamszentbenedek alapítása
óta birtokos volt a savanyúvizes Fenyősavnicza és a melegvizű
Tepla patak mentén. Ez utóbbi partján feküdtek teplai és tepli-
czai birtokai. De a szkalkai bencések is fölismerték azt a kin-
cset, amit Trencséntepla meleg forrásai jelentettek számukra
s azt igyekeztek is hasznosítani. A zobori apátság szintén meg-
szerezte magának a híres pöstyéni források egyik ágát s 1112-
ben már a bajmóci — tán szénsavas — „fervidus fons" is annak
tulajdonában volt.
Meleg források hiányában kádfürdőket, fürdőházakat igye-
keztek építeni s a betegek rendelkezésére bocsátani. Ebben is
követték a Regula XXXVI. fejezetének rendelkezését, mely
szerint a meleg „fürdők használatát annyiszor tegyék lehetővé
a betegeknek, ahányszor csak javukra válik — az egészsége-
seknek, főleg pedig az ifjaknak azonban csak ritkábban enged-
jék meg". Ezeknek a monostori fürdőknek a létezését okleve-
leink odavetett megjegyzései igazolják. Zselizszentjakab már

414-
alapításakor, 1061-ben kapott 6 fürdős családot; az 1226-ból
való egyik pannonhalmi oklevél a fürdőházhoz szükséges víz
és tüzelő hordásáról, a bakonybéli 1086-ból datált, de tényleg
a XII. század végéről származó összeírás pedig egyes job-
bágyoknak a fürdő fűtésére vonatkozó kötelezettségéről szól.
Ugyanide tartozik a már említett 6 pécsváradi fürdőszolga
munkája is.
Az egészség megóvásában és a betegségek gyógyításában fon-
tos szerepet tulajdonítottak — miként a Pray Kódex egészség-
ügyi szabályai mutatják — a dietétikus táplálkozásnak és a kü-
lönféle gyógynövények használatának. Ezek ismeretét egyrészt
ókori orvosi és koraközépkori egészségügyi könyvekből, más-
részt pedig évszázadok megfigyeléseiből merítették. A Beda
Venerabilis nyomán járó Pray Kódex szerzője januárban erős
bort, júniusban és júliusban hideg vizet, szeptemberben tejet
ajánlott reggel éhomra, júniusban forralt tejet és salátát, szep-
temberben gyümölcsöt, októberben mustot írt elő, mert ez utóbbi
a testet egészségben, az emésztést rendben tartja. A gyógynö-
vényeket, illetőleg azok kivonatait ital, vagy por (potio sicca)
alakjában hasznosították. A vérbőség vagy vérnyomás csökken-
tésére gyakran alkalmazták az érvágást, amit különböző idők-
ben a test különböző helyein végezték. Legfőbb idejének de-
cembert tekintették, mert a szervezet akkor bővelkedett leg-
inkább a különféle nedvekben, ,,humor'-okban. Anatómiáról
— mikor még nem barátkoztak meg az emberi test boncolásá-
nak gondolatával — természetesen csak kezdetleges ismereteik
lehettek.
A betegségek elleni küzdelemmel, illetőleg az egészségápo-
lással kapcsolatba hozhatjuk végül azokat a ,,remeteségek"-et
is, melyek nemcsak — mai kifejezést használva — magányos
lelkigyakorlatokra adtak módot, hanem párnapos vagy pár-
hetes kikapcsolódásra, testi-szellemi fölüdülésre is. Ilyen volt a
pannonhalmi apátság fényi vagy keresztúri remetesége, melyet
a Bakony erdőségeitől körülvett s a sziklákon csobogó Czuha-
patak által öntözött völgy tisztásán alakítottak ki.
A középkori szociális-karitativ föladatait szinte kizárólag az
Egyház vállalta magára. Különböző intézményei révén az gon-
doskodott az utasok és zarándokok védelméről és ellátásáról,
a szegények és a gyámoltalan betegek gondozásáról. Ugyanide
tartozott aztán az egyes egyházak menedékjoga, „asylum"-a is,
mely az odamenekült — jogosan vagy jogtalanul — üldözöttek
számára biztonságot jelentett.
A bencés monostoroknak ezt a védelmét vette igénybe Álmos

415-
herceg az általa alapított Dömösön, fia, az ártatlanul megvakí-
tott Béla herceg — a későbbi II. Béla király — pedig Pécsvá-
radon. Az utóbbi esettel kapcsolatban II. Géza az 1158-ban
Pécsvárad javára kiadott oklevelében elmondotta, hogy atyja
„egyrészt az anyagiakban szenvedett szükség nyomására, más-
részt testi nyomorúsága kényszerítésére Szt Benedek monosto-
rába menekült s ott az apát, a testvérek s más odatartozók ré-
széről tisztelettel fogadva, nem kevés ideig kíséretével együtt
élelmezés és ruházat tekintetében az egyház javaiból tisztessé-
ges ellátásban részesült."
Ebben a vonatkozásban említjük meg azt a nemcsak külföl-
dön, hanem nálunk is elterjedt szokást, hogy a monostoralapí-
tókon és utódaikon kívül más előkelők közül is többen életük
vége felé fölöltötték a bencések fekete ruháját vagy legalább
monostoraik bazilikájában kívántak temetkezni, hogy ők is ré-
szesülhessenek az imádságos és önmegtagadó szerzetesi élet ér-
demeiben. Följegyezték, hogy a szomorú emlékű Salamon ki-
rály és a szerencsétlen II. István is szerzetesi ruhát öltve, bűn-
bánó lélekkel fejezte be életét, az előkelő Margit asszony pedig
azt az óhaját fejezte ki 1152-ben, hogy majd Pannonhalmán te-
messék el.

Az apátsági birtokok és azok népei;

a „familia" jogi és társadalmi tagozódása, gazdasági helyzete
és funkciója
Ahhoz, hogy a hazai bencés szerzetesség zavartalanul élhette
a maga sajátosan vallásos, azaz aszketikus és liturgikus életét,
hogy létrehozhatta maradandó tudományos, irodalmi és művé-,
szeti alkotásait, s hogy eredményesen teljesíthette a reá hárult
szociális-karitatív föladatokat — a társadalom széleskörű tá-
mogatása volt szükséges.
Tudjuk, már a bencés szerzetesség fejlődése kezdetén elren-
delte Szt Gergely pápa, hogy monostoralapítást csak ott szabad
engedélyezni, ahol annak anyagi-alapjait biztosították. Rendel-
kezését követték a koraközépkor germán (longobard, frank,
angol-szász, német stb.) népei s megvalósították Magyarorszá-
gon is.
Pseudo-Izidor még csak a püspökökre alkalmazva, a Szt Ist-
ván törvénykönyvét szerkesztő Thancmar viszont már az ösz-
szes egyháziakra vonatkoztatva írta: „Valamennyien tudjátok
testvérek, hogy mindnyájatokért dolgozik a pap. Ti csak a sa-
ját munkátokat végzitek, ő azonban a saját magáét is, a tiéte-

416-
ket is. Amint tehát az ő hivatása, hogy mindnyájatokért mun-
kálkodjék, úgy ti is a legnagyobb igyekezettel tartoztok őérette
dolgozni."
Ezt az elvet Szt István s az ő példáját követő királyok és
főurak bencés vonatkozásban úgy valósították meg a feudaliz-
mus korában, hogy a szerzetesi közösség megélhetését biztosító
földbirtokot és egyéb jövedelmeket bocsátottak a monostorok
rendelkezésére. Ezek a birtokok természetesen nemcsak földet
jelentettek, hanem a legtágabb értelemben vett „fundus
instructus"-t, melyhez a műveléshez szükséges szerszámokon
és állatokon kívül megfelelő létszámú és foglalkozású személy-
zet is tartozott. Ezek a monostorhoz tartozó emberek alkották
annak „familia"-ját, családját, a különböző rendű és rangú cse-
lédségét.
Monostori birtokaink nagyságát és az azokon élő és dolgozó
népesség számát nehéz volna megközelítő pontossággal is meg-
határozni. A legtöbb apátságnak ugyanis még alapítólevelét
sem ismerjük s a későbbi oklevelek is csak egy-egy részletre
adnak fölvilágosítást, másrészt az alapító és egyéb oklevelek is
legtöbbször csak általánosságban írták körül az egyes birtoko-
kat s a rajtuk élő családok számát sem közlik rendszeresen.
A tihanyi és a zselizszentjakabi monostornak az alapító ki-
rály, illetőleg ispán 20 eke földet adományozott, Géza király
pedig állítólag 200 ekényi földbirtokkal látta el Garamszent-
benedeket a XI. század második felében. A pannonhalmi bazi-
lika fölszentelésekor, 1002-ben 8—9 falut kapott. Az egyes bir-
tokok (praedia) nagyságát vagy falvak (villae) területét azon-
ban ritkán határozták meg még ekemértékben is. A legtöbbször
csak az ott talált kutak, erek, patakok, folyók s egyéb vizek,
dombok, utak, fák vagy kövek megnevezésével jelölték meg
azok határait, mely nevek viszont idők folyamán nemegyszer
megváltoztak vagy el is tűntek. Am a szőlők, erdők, nádasok,
rétek és legelők nagyságát még így sem írták körül.
Mindezek ellenére mégis kellő fogalmat alkothatunk ma-
gunknak a monostori birtokok és népek gazdasági és társa-
dalmi életéről, ha szemügyre vesszük azokat az adatokat, me-
lyek Pannonhalmára vonatkoznak s gazdaságának és társadal-
mának nemcsak szerkezetét és működését, hanem fejlődését is
megvilágítják. A Szt László-kori összeírást kb. másfél század
múltán követő részletes középkori urbárium, az Albeus-féle
oklevél (1237—1240) ugyanis a középkori magyar gazdaság- és
társadalomtörténet legértékesebb, legbőségesebb forrása.
Ezen adatok és viszonyok szemlélése folyamán azonban tud-
27 Szent Benedek f i a i n a k I.
417
 nunk kell, hogy ha az arányok általában alkalmazhatók is apát-
ságainkra, a méretek már kevésbé, mert Pannonhalma a ki-
rályi apátságok közt is vezető szerepet játszott, a legtöbb nem-
zetségi monostort pedig messze fölülmúlta. Ez utóbbiak közül
nem egy igen szerény, szegényes körülmények között élt.
Az apátsági népek társadalmának jogi állását két szempont-
ból kell néznünk. Magánjogilag mindnyájan függő helyzetben
voltak, mert valamennyien az apátság földjein gazdálkodtak,
azon éltek s ezért a monostornak meghatározott szolgálatokkal
vagy szolgáltatásokkal tartoztak. Ilyen értelemben a különféle
rendű és rangú emberek egyaránt az apátság famíliájának tag-
jai voltak.
Közjogilag viszont lényeges különbségeket látunk közöttük.
Az apátság már kezdetben is kapott és később is szerzett rab-
szolgákat (servi), akik maguk is, leszármazóik is a monostor
tulajdonai voltak, akik a monostor saját kezelésében tartott
szántóföldjein, szőlőiben és állattenyésztésében dolgoztak s
ezért megfelelő ellátásban részesültek. Voltak aztán szabado-
sok (libertini), akiket egykori tulajdonosaik azzal a föltétellel
szabadítottak föl, hogy meghatározott szolgáltatásokat teljesít-
senek a monostornak. A família tekintélyes része azonban sza-
badokból (liberi) állott, akik a monostor földjein önállóan gaz-
dálkodtak s ezért bizonyos szolgálatot végeztek vagy különféle
terményadót fizettek az apátságnak. Eredetüket tekintve na-
gyobb részük szolga ősök fölszabadult ivadéka volt, más ré-
szük pedig azon szegényebb magyar közszabadok közül került
ki, akik az apátság birtokaira települtek, hogy ott könnyebb
és biztonságosabb megélhetést, illetőleg előkelőbb életmódot
biztosítsanak maguknak. A legnagyobb különbség az volt, hogy
míg az első két csoport a birtokhoz tartozott, a harmadik sza-
badon költözhetett el onnét.
Pannonhalma famíliájához Szt László korában 557 család
vagy ház (mansio) tartozott, ami 4,1 tagú családot számítva
kb. 2300 lelket jelentett. Ezen társadalom élén a bérlő jellegű
131 szabad minister-család állott, kiket a 138 családot kitevő
kézműves-iparos réteg követett. A földművelést és állatte-
nyésztést a 140 szántó, 88 vincellér, 30 kanász és 30 halász szol-
gacsalád végezte. Ez, a 25 faluban vagy birtokon élő 557 csa-
lád az apátság kb. 100 ekényi, azaz 867, illetőleg 1600 ölével
számított 12 000 régi kis magyar, 6500 mai katasztrális hold
szántóföldjén élt és gazdálkodott. Így egy családra átlag kb. 22,6
magyar, 12 katasztrális hold jutott, melynek V3 részét még a

418-
XII. század végén kezdődő háromnyomásos művelési rendszer-
ben is állandóan pihentették, azaz ugaron hagyták.
A főmonostor ezen népességével szemben pár évtizeddel ko-
rábban, 1061-ben Zselizszentjakab 226 családdal rendelkezett,
mely közül 90 adózó minister, 52 szőlő-, 19 föld-, 12 kézműves
26 halász, 6 pásztor, illetőleg kocsis, 5 molnár, 2—2 kertész és
méhész volt, 9 pedig házi munkát végzett.
A Szt László korát követő másfél század alatt Pannonhalma
társadalmi és gazdasági ereje sokat fejlődött, jelentősen gyara-
podott. A 25 falu vagy birtok száma (műveletlen területek föl-
törése, erdők fölgyújtással vagy vágással való irtása, mocsarak
árkokkal történő lecsapolása által) 47-re emelkedett, s ott az
557 család helyett már 1580 élt. A lakosság számának ez a nö-
vekedése nem annyira a természetes szaporodásnak, mint sok-
kal inkább annak tulajdonítható, hogy idők folyamán telepíté-
sek által új családok kerültek a régiek mellé. De nemcsak a régi
birtokok száma, illetőleg nagysága gyarapodott, hanem öröklés,
adomány, csere és vásárlás útján 54 új birtokot is szereztek 735
családdal. Korszakunk végén, 1240 körül 101 helyen — túl-
nyomó részben Győr, Veszprém, Somogy és Pozsony megyében
— kb. 400 ekényi szántóföldön 2315 család, kb. 9500 ember élt.
Mivel a monostori birtokok közel sem alkottak összefüggő te-
rületet, hanem szétszórtan feküdtek, megvolt a törekvés azok
lehető kikerekítésére. Oros 1207-ben (még mint tihanyi apát)
konventjével egyetértve azért adott el egy birtokot, hogy annak
árából előnyösebb helyen vásároljon egy másikat.
A föntebbi adatok világosabban beszélnek, ha emlékezünk
arra, hogy 1 eke föld 120 kis magyar, 65 katasztrális holdat s 3
telket, azaz „mansio"-t, 1 40 magyar holdas telek pedig 12 hek-
tárt jelentett. Amikor tehát azt látjuk, hogy a pannonhalmi
gazdaságban a XI. század végén 22,6, a tatárjárás előtt pedig
21,57 magyar hold, azaz 6,72, illetőleg 6,47 hektár jutott 1 csa-
ládra, akkor igazoljuk azt az állítást, mely szerint a 20 holdas
féltelek volt az a birtok, mely egy család energiáját igénybe is
vette és szükségletét ki is elégítette. Ám ezek a számok csupán
á középértéket mutatják, mert nyilvánvaló, hogy a sajátkeze-
lésű uradalmi birtokokon aránylag sokkal kisebb számú szolga-
család vagy cselédség élt, mint azokon, melyeket bérbe adott
népeinek az apátság s a halász, kanász vagy kézműves családok
is kisebb területeken gazdálkodhattak, mint a hivatásos föld-
művelők.
De összehasonlításként érdemes azt is megjegyeznünk, hogy
amíg a IX. században a francia St Germain 580, a belga St Ber-

2
5' 419
tin s az olasz Montecassino 320, a volturnusi Szt Vince apátság
pedig 160, addig Pannonhalma a XI. század végén 37,5, 1240
körül 150 ezer m 2 -nyi területtel rendelkezett. Az viszont nem-
csak az országok, hanem a korok viszonyainak változását is mu-
tatja, hogy míg a franciáknál egy család 10, nálunk csak 6,72,
illetőleg 6,47 hektárt művelt meg.
A monostori „família" jogi és társadalmi helyzetével foglal-
kozva hangsúlyoznunk kell, hogy az az apátság, illetőleg az
apát joghatósága alatt állott. Már Szt István alapítólevele le-
szögezte azt az elvet, hogy Panonnhalma személyi és dologi
ügyeibe kívülállók, még a király közegei se avatkozzanak be.
A Tihanyt létesítő Endre királyhoz hasonlóan rendelkezett uno-
kaöccse, Géza, amikor Garamszentbenedek alapítólevelében ki-
jelentette, hogy a monostor területén és famíliájában „a ma-
gyarok szokása szerint az apát intézkedjék és ítélkezzék — facia t
abbas et iudicet". Az immunitásnak ez a foka, mely az adózta-
tást, a közigazgatást és a bíráskodást végző megyei ispánok jog-
hatósága alól való mentességet jelentette, korunkban még csak
királyi monostoroknál található.
Az apátsági família irányítása és a birtok kezelése lényegé-
ben úgy történt, mint a királyi gazdaságok, a vármegyék igaz-
gatása, melynek gazdasági, bíráskodási és katonai-rendőri ügyei
a megyei vagy várispán (comes-ek) kezébe futottak össze. Az
apát első és központi tisztviselője, ,,officialis"-a az udvarispán
(comes curialis) volt, aki a monostori família első tagjaként jogi
és gazdasági ügyekben kifelé és befelé egyaránt képviselte az
apátságot. A saját kezelésbe vett nagyobb és távolabb fekvő
birtokok élén valamelyik bencés prépost állott, akit egy-egy
ispán (comes) támogatott működésében. A faluk vezetői és kép-
viselői a bírák, a ,,villicus"-ok voltak, akik helyi, kisebb jelen-
tőségű ügyekben bíráskodtak is. Kezdetben a földesúr nevezte
ki, később — Garamszentbenedeken már 1217 óta — a község
választotta őket. Csupán jogi ügyekben — tárgyalásokon, peres
eljárásoknál, határjárásokon — szerepeltek és képviselték apát-
ságukat a poroszlók, a ,,pristaldus"-ok, míg a „preco"-k idéző,
közhírré tévő és végrehajtó közegekként szolgáltak.
A pannonhalmi — s általában a monostori — família szerve-
zetének vázlatos ismertetése után a következőkben annak mű-
ködését fogjuk szemléltetni. Előadásunk legfőbb forrása az az
urbárium, melyet IV. Béla utasítására Albeus mester, nyitrai
főesperes állított össze s amely a pannonhalmi apátság birtokait,
illetőleg az ott lakó népek köteles szolgálatait tartalmazza.
A 2351 családból álló különféle népcsoportok foglalkozás sze-

420-
rint — Erdélyi László nyomán — a következő 5 osztályra kü-
löníthetők. Az I. osztályba az udvari szolgálattevő jobbágyok^
(22%), harangozok, hirdetők és kamarások (3%) tartoznak, a
II. osztályba a teherszállítók (10%), a III. osztályba az adózó ud-
varnokok (13%), a libertinusok és torlók (5%), a IV-be az ős-
termelő szolgák (36%), kik között szántó-vető, szőlőműves, ka-
nász, lovász, juhász és halász családok voltak; a 10%-ot kitevő
V. osztályt a pékség, a mészárszék és a konyha személyzete s
a különféle kézművesek alkották.
Ezen osztályok szolgálatai és szolgáltatásai folytán Pannon-
halma gazdasági és társadalmi szervezete a következőképpen
működött.
A monostori gazdálkodás kisebb részben a saját kezelésű bir-
tokokon, az uradalmakban, a majorságokban, zömmel pedig a
bérlők, illetőleg a jobbágyok falvaiban történt. A föld- és szőlő-
művelő, az állattenyésztő és a gazdaságokban adódó egyéb mun-
kát (pl. erdei favágást) főleg a 191 szántó-vető, 171 vincellér,
7 lovász és 7 juhász szolgacsalád végezte. Ezért megfelelő el-
látást és bizonyos területet kaptak, ahol maguknak gazdálkod-
hattak. Az így szerzett vagyonukból meg is válthatták szabad-
ságukat. Munkájukban nagy támogatást kaptak attól a 300 sza-
bad állapotú bérlő- vagy udvarnok-családtól, mely robotként
évente 3 napig szénát kaszált, gyűjtött és hordott s 30 napon
keresztül egyéb munkát végzett, azaz szántott, erdőből fát, ma-
lomba gabonát, onnét lisztet szállított a monostorba, őrölt, a
pannonhalmi kertet művelte. Igavonásra ökröket, a hosszabb és
gyorsabb utakra és fuvarozásra lovakat használtak. A zselizi er-
dőség 300 kanász családja köteles volt az apátság sertéseit őrizni
és makkoltatni.
Az iparosság Szt László idejében az össznépesség 25, másfél-
század múltán pedig 10%-át tette. Ennek a 242 családnak egy
része közvetlenül az apát és a szerzetesek igényeit elégítette ki,
mint a 96 pék, szakács és mészáros, a 18 tímár és lábbelikészítő,
a 6 szűcs és szabó s a 3 mosó. Az 5 kőműves és a 2—2 üstfol-
tozó és ötvös a monostorban adódó ilynemű föladatokat látta
el. A 40 ács és bognár, a 27 kádár, a 6 esztergályos, s a 37 kovács
elsősorban a központi és a vidéki gazdaságok termelőe zközeit
tartotta karban, illetőleg pótolta. A hálókat a monostor lenfona-
laiból a halászok kötötték. Bár Albeus külön nem jegyezte meg,
nyilvánvaló, hogy az apátság 26 malmát nemcsak Zselizszent-
jakabon, hanem Pannonhalmán is hozzáértő molnárok vezették
s Pannonhalmának éppúgy voltak szövő-fonó szolgáló lányai,
mint Tihanvnak és Csatárnak. Az oda szükséges nyersanyagot

421-
az apátsági gazdaságok szállították. A XI. század végén Pannon-
halmán 1300 juhot tartottak számon.
Iparosaink nagyobb része azonban csak mellékesen foglal-
kozott mesterségével, főleg mikor hónapos munkáját a monos-
torban vagy valamelyik gazdaságban végezte. Egyébként a mun-
kájáért kapott apátsági földön gazdálkodott s így látta el csa-
ládját. A kézművesek közé számított, de valóságban házi mun-
kát végző egyes családokkal kapcsolatban említhető meg a pan-
nonhalmi és zselizszentjakabi kamarások, a pécsváradi vendég-,
beteg- és szegényházban dolgozó szolgák s a szinte minden mo-
nostorban megtalálható harangozok tevékenysége is.
A monostor gabona- és állatellátásának másik fontos forrása
a bérlő társadalom volt. Itt mindenekelőtt azt a 300 udvarnok-
családot kell említenünk, mely birtoka évi bérleteként — a fön-
tebb jelzett robotszolgálatokon kívül — kb. 3 q búzát, rozsot és
zabot, 12 tojást, í / 3 tyúkot, ludat, Vio kalácsot és V25 bárányt
adott a monostornak. A sertéstenyésztés mellett földműveléssel
is foglalkozó 300 zselizi család viszont V2 disznóval és 70—80
kg búzával rótta le évi adóját. A monostor jelentős halszükség-
letét a 105 salai, véneki és kanizsai halász család elégítette ki
a Dunából, illetőleg a Tiszából; de volt több halastava is. Pan-
nonhalma 10 márcadó háza bizonyára éppúgy foglalkozott mé-
hészkedé'ssel, mint más apátságok olyan népei, akik viaszt és
mézet tartoztak szállítani monostoruknak. Amint a márcadók
mézsert, úgy az udvarnok és más családok árpa járandóságuk
fejében árpasört készítettek.
Ezen, bérletnek tekinthető szolgáltatásokon kívül a bevételek
jelentős részét alkották a különféle „ a j á n d é k o k m e l y e k szin-
tén kötelező jellegűek voltak. Ezek közé tartozott az apátnak
és kíséretének illő megvendégelése, ha az valamelyik falujába
vagy birtokára érkezett. Bár jogilag ez évente többször is meg-
történhetett, a 101 falu és birtok legtöbbjébe természetszerűleg
egyszer sem juthatott el a pannonhalmi apát. Ezért a pécsvá-
radi, somogyvári és szekszárdi apátságok példájára Pannonhal-
mán is az a gyakorlat alakult ki, hogy az egyes falvak vagy bir-
tokok az évi apátlátogatás terhét egy harmadéves tinó s egy
nagyobbszabású vendéglátáshoz szükséges lúd- és tyúk-, bor-
és sörmennyiség beszolgáltatásával megváltották. A monostori
királylátogatás, az apát- vagy ispánbeiktatás költségeihez szin-
tén „ajándék" formájában járultak hozzá az egyes gazdaságok.
Az „ajándékok" legnagyobb tételét a szolgaságból fölszabadult
102 libertinus és torló-család szolgáltatta, akik egykori uraik
rendelkezése folytán évente (esetleg jótevőik halálozási évfor-

422-
dulóján, mikor a monostorban gyászistentiszteletet tartottak ér-
tük) egy-egy harmadéves tinót és 100—100 kenyeret tartoztak
adni az apátságnak.
Az apátság társadalmi és gazdasági életében fontos szerep
jutott azoknak a népelemeknek is, melyek a különféle fuvaro-
zásokat, a közlekedést és érintkezést bonyolították le.
A 185 lovas szolga-ház társzekerein szállították az országon
belül utazó apát, szerzetes, apátsági követ vagy gazdatiszt és
kísérete számára az élelmet, konyhát, sátrat s egyéb szükséges
fölszerelést. Az ilyen munkát végző lovak ellátása ia négy téli
hónapban, amikor a szabadban nem lehetett takarmányt ta-
lálni, az apátságot terhelte. Ugyanők fuvarozták a gazdaságok
terményeit az egyes apátsági központokba.
A deáki kertészet termékeit a Dunán a salai, a monostor vám-
mentes erdélyi sóját a Maroson és a Tiszán a kanizsai halászok
szállították, a dunai közlekedést a Csepel-sziget déli részén fekvő
Szigetfőig a véneki halászok bonyolították le, akik ott egymást
fölváltva egy-egy hétig a révszolgálatot is ellátták. A fölfelé
való hajózást az apátság vontató lovai tették lehetővé.
Az 53 kápolnás család az utazó apát kápolnáját szállította,
ami a mozgékony, a birtokait s a királyi udvart gyakran láto-
gató s Rómában is többször megfordult Oros korában elég sú-
lyos szolgálat lehetett. A 62 udvari lovász a monostor istállóban
élő lovait gondozta s kettő közülük állandóan az úton levő apát
környezetében tartózkodott.
A követek és hírnökök szolgálatát korszakunk elején még in-
kább a szerzetesek és alkalmi postások bonyolították le, később
azonban azt is intézményesítették és 16 család hivatásszerűen
foglalkozott vele. Természetes ugyan, hogy követségbe később
is mentek szerzetesek, de általában a civil elemből kerültek ki az
apát postásai. Hosszabb utakra és jelentősebb követségekbe ló-
háton és lovas kísérettel utazott az apát embere s költségeit a
monostor viselte. A pécsváradi és a szekszárdi követek ellátását,
költségeit apátságuk előre biztosította. Az útközbe eső apát-
sági birtokokon bizonyára lóváltó állomásokat szerveztek. A mo-
nostori társadalom ezen előkelő tagjain kívül a szőllősi torlók
is jártak követségbe és a zselizi kanászokat szintén nem egy-
szer használták erre a célra. Ők azonban már csak gyalogpos-
tásokként működtek. Az apát rendelkezéseit közvetítő preco-k
az apát pecsétjével igazolták magukat.
A magánjogi szempontból függő helyzetben levő társadalom
legfelsőbb rétegét azok alkották, akiket a XI. században Pan-
nonhalmán és Zselizszentjakabon minister-eknek, Tihanyban

423-
eques-eknek, Albeus korában pedig jobagio equester-nek, azaz
lovas jobbágyoknak hívták. A Pannonhalmához tartozó 492
jobbágy család közül sokan rabszolga, főleg lovas szolga-ősöktől
származtak, kik időközben szabadságot nyertek, sokan pedig mint
kisebb birtokú közszabad magyarok vagy külföldről bevándorolt
telepesek, hospesek álltak az apátság szolgálatába, ahol meg-
felelő munkakört és megélhetést találtak. Közülük, az apátság
kisebb-nagyobb birtokain gazdálkodó jobbágyok közül kerültek
ki a monostori társadalom tisztviselői, a gazdaságok helyi ve-
zetői, mint az ispánok, tárnokok, poroszlók, hírnökök s az apát
követei.
Egyébként az egész osztálynak bizonyosfokú katonai és rend-
őri színezete is volt. Ok őrizték az apát házát, illetőleg a monos-
tort; mikor Oros apát várrá fejlesztett Pannonhalmát, ők alkot-
ták annak várőrségét. A fegyveres lovas jobbágy ok, a ,,louasle-
gen"-ek kísérték utazásain az apátot, az őt képviselő szerzete-
seket, officiálisokat és követeket. Ok vették körül Oros apátot,
mikor részt vett II. Endre szentföldi hadjáratain, s mikor szem-
beszállt a Pannonhalmát ostromló tatár sereggel.
Általában azonban nem volt szükség az apátsági família
22%-át kitevő jobbágyság fegyveres szolgálatára. Ezért voltak
olyan jobbágyok is, akik megfelelő földbért vagy „ajándékot"
fizettek birtokuk jövedelme fejében az apátságnak. A fejlődés-
nek ezt a^ fokát látjuk az apátságnak a salai jobbágyokkal kötött
azon megegyezéséből, melynek értelmében 20 kisholdas birto-
kaikból 10 holdat jobbágyi szolgálataikért kaptak, a másik 10
holdért pedig évi 12, illetőleg 10 pondus bérletet fizettek. A
pénzegységként szereplő márkát 4 fertó, 48 pondus, 192 gr
ezüstnek vehetjük. Az viszont, aki sem szolgálni, sem bérletet
fizetni nem akart, vagy nem tudott, megélhetése céljára csupán
5 holdat bírhatott az apátság területéből. A szerződésnek ez
utóbbi pontja nyilvánvalóan mutatja, hogy a jobbágyok már
bizonyosfokú tulajdonjogot formáltak a szolgálataik és szolgál-
tatásaik fejében nemzedékeken keresztül használt birtokukhoz.
Még világosabban látszik ez Oros apátnak a bogáti jobbágyokkal
kötött szerződéséből, mely szerint a birtokokot a fiak, illetőleg
a nemzetség férfi tagjai örökölték. Ezek hiányában — a leányo-
kat megillető pénz, a „leánynegyed" kifizetése után — a birto-
kok az apátságra szálltak vissza.
Ennek, a nyugati társadalomban sokkal korábban és sokkal
nagyobb mértékben kialakult örök-hűbéres intézménynek a
nyomait szemlélhetjük végül Albeus mester azon megjegyzésé-
ből, hogy Ibrahim és három hecsei társa az udvarispánok nem-

424-
zetségéből származtak, akik nemcsak azt az állást, hanem a
vele kapcsolatos birtokokat is öröklik, „ameddig jók és hűsége-
sek maradnak" a monostorhoz. Az apátsági birtokot ilyformán
sajátjukká, öröklődő tulajdonukká tévő jobbágyokból alakul
ki majd az egyházi nemesek, a predialisták hűbéres osztálya.

A mezőgazdaság fejlesztése;
a pénzgazdálkodás és kereskedelem erősödése
A tipikusnak tartható pannonhalmi gazdálkodás különféle
módjainak és formáinak áttekintése után megállapíthatjuk, hogy
az — főleg korszakunk első felében — szinte kizárólag termény-
gazdálkodás volt, mely célját a szerzetesi közösség és az ahhoz
tartozó népes família anyagi szükségleteinek kielégítésében
látta. Ebben a vonatkozásban a Nyugatról (Olasz-, Német- és
Franciaországból) jött idegen és a Nyugaton megfordult magyar
bencések sok értékes indítást adtak a magyar gazdálkodásnak
azáltal, hogy a saját kezelésű majorságaikban a termelés esz-
közeit fejlesztették, eredményeit növelték. Az erőteljes szőlő-
kultúra, a gyümölcs- és zöldségkertészet fölvirágoztatása, a
trágyázás bizonyosfokú alkalmazása és az istállózás meghono-
sítása, a halgazdaság és méhészet fölkarolása nemcsak a monos-
toroknak volt érdeke, de a magyar gazdasági életnek is nyere-
sége.
Ezen a minőségi eredményen kívül gondulnunk kell aztán a
mennyiségire is, amit az ősi ugarok föltörése, az erdők irtása,
és a mocsarak és nádasok kiszárítása által szerzett új mező-
gazdasági területek jelentettek az országnak, illetőleg a lakos-
ságnak. Az 1228-ból való egyik pannonhalmi oklevél említi,
hogy az apátság népei éveken át irtották a zselizi erdőséget, s
az így nyert területeket mezőgazdasági művelés alá fogták :
„destruere et colere ceperunt".
Apátságaink jövedelme mégsem volt kizárólagosan mezőgaz-
dasági, termény-természetű. Említettük, hogy Oros apát meg-
egyezett salai jobbágyaival, hogy azok bérletüket pondusban
fizetik. Hasonló megállapodást kötött az 1230-as években a csere
folytán szerzett Bogát jobbágyaival is.
Ám a pénzgazdálkodás lényegesebb formáját, a jövedelmek
bőségesebb forrását jelentették a különféle vámok. Már Szt Ist-
ván Pannonhalmának adományozta a pozsonyi vám bevételé-
nek 1 3 részét s az említett Bogáton is az apátságot illette a vá-
sár jövedelme. Ebben a tekintetben összes monostoraink között
mégis Garamszentbenedek vezetett, melynek alapítója, I. Géza

425-
 király sok vámhelyet adományozott. Garamszentbenedeken a
Garamon leúsztatott fák vámját szedték, Barsban nemcsak a
város, hanem a hozzá tartozó ludányi, solymosi, almási és lévai
vám harmadát éppúgy megkapták, mint Gaznocza, Geled és
Keresztúr községekben. A Duna mellett fekvő Lélen kívül a
Tisza mentén is több helyen volt vám-, illetőleg révjövedelmük.
Szoboszlón a vásár haszna szintén az apátságot illette.
Jelentős tételnek tekinthetjük azt a jövedelmet is, ami a
sómonopóliummal volt kapcsolatban. III. Béla a biszerei és a
pannonhalmi apátságnak olyan privilégiumot adott, hogy 3 só-
hajója vámmentesen szállíthatta Erdélyből a sót; az 1233-ban
kötött beregi egyezményben a bulcsi apátság 5000, az eperjesi
3000, a pécsváradi 2000 darab kősó vámmentes szállítására nyert
jogot. A meszesi monostor minden, a meszesi kapun áthaladó
sószállító szekér után 1 darab kősót kapott vám gyanánt, Ga-
ramszentbenedeknek pedig Tordán volt só vám j a. Miután az
így szerzett sóból saját szükségletüket kielégítették, a fölösleget
pénzért értékesítették az apátságok. A só egységára függött at-
tól, hogy mily távolságon szállították hajón, illetve szekéren.
A töménynek nevezett hajórakományba 100 szekér, azaz 10 000
db kősót számítottak.
A föntebbiekben szemléltetni törekedtünk, hogy miként ala-
kult ki és miként fejlődött apátságaink élete gazdasági és tár-
sadalmi vonatkozásban. Ennek során világossá vált, hogy mo-
nostoraink tudatosan törekedtek többtermelésre. Ezért vették
művelés alá a korábban használatlan, vagy kevésbé kihasznált
területeket s a kétnyomásos rendszer helyébe ezért állították
a háromnyomásos gazdálkodást. Az intenzív, a minőségi terme-
lést főleg a kert- és szőlőműveléssel szolgálták. A legnagyobb
hasznot mégis az állattenyésztés fölkarolása és értékesítése je-
lentett számukra. A gazdálkodás ezen fejlesztése természetesen
nem történhetett meg a munkaerő gyarapítása nélkül. Ezt rész-
ben az apátsági famíliák természetes szaporodása, részben a te-
lepítések biztosították.
A mezőgazdaság fejlődését főleg a kül- és belföldi kereske-
delmünk megindulása, a városi élet kialakulása serkentette és
támogatta. Mivel ugyanis a gazdaságok terményfölöslege (ga-
bona, gyümölcs, bor) s méginkább az állattenyésztés produktu-
mai (hús, tojás, sajt, méz) piacot kezdtek találni az iparosodó
hazai és a külföldi városokban, meglett a célja és értelme az
önellátáson túlmenő árutermelésnek. De kisebb helyeken, akár
falvakon, az ott tartott vásárokon is tudtak gazdát cserélni az
áruk, minek következtében a pénzforgalom is megerősödött.

426-
Erre utalt már a dömösi monostor alapítólevele, melyben elő-
írták, hogy ha a monostor halászai saját munkájuk után nem
tudják megadni haljárandóságukat, akkor pénzen vegyék meg
s úgy róják le köteles tartozásukat: „emant pisces . . . et sol-
vant debitum".
A mondottakból látható, hogy korszakunk vége felé a ter-
ménygazdálkodás mellett mindjobban kialakult és megerősödött
a pénzgazdálkodás, ami a tőkegyűjtést lényegesen megkönnyí-
tette. így vált a gazdasági élet nagy lendítő erejévé a pénz,
amire a föld birtokosának és a föld megművelőjének egyaránt
szüksége volt. A folyton fokozódó templomi és monostori épít-
kezések, a művészi kivitelű egyházi ruhák és fölszerelések elő-
teremtése, a könyvtárak gyarapítása, a mindgyakoribbá váló
bel- és külföldi utazások, az apátok reprezentálása — általában
az életszínvonal emelkedése mindig több pénzt igényelt. De
pénzre volt szüksége azoknak a szolgáknak is, akik szabadságuk
megváltására törekedtek s azoknak a szabadoknak is, akik a
birtokuk használatáért járó természetbeni szolgáltatást és ro-
botmunkát — legalább részben — pénzen akarták leróni. Egyed
tihanyi apát a XII. század vége felé 3 márka lefizetése árán
szabadította föl Mavagyot és családját.
De a pénz jelentőségének az emelkedése azt is magával hozta,
hogy a mind nagyobb mennyiségben megjelenő pénz értéke
csökkent akkor, amikor a népesség gyarapodása következtében
aránylag megfogyatkozó föld és termékeinek ára emelkedett.
A termelési és a pénzügyi viszonyoknak ilyetén változása és
a fejlődése következtében természetszerűleg jelentkezett a
probléma, hogy a földesurak és népeik kapcsolatát revideálni
kell s azt a változott körülményekhez kell alkalmazni. Mivel
a két fél érdekei gyakran nem voltak azonosak, azokat egyez-
tetni kellett, ami azonban nem mindig sikerült a közvetlen tár-
gyalásokon úgy, mint azt a deáki és a bogáti esetben láttuk.
Ezért többször került sor a közösen választott, ,,fogott" bírák
alkalmazására, sőt a legfőbb állami szervek — a nádor és az
országbíró — közbelépésére is.

Az apátságok és népeik érdekellentétei

A gazdasági viszonyok fejlődésével párhuzamosan fejlődött
a társadalmi élet is. Korunk folyamán a rabszolgák túlnyomó
része megmagyarosodott és szabaddá vált. Ezt a szabadságot a
többiek is igyekeztek elérni mégpedig nemcsak jogos, hanem
néha jogtalan eszközökkel is. A közjogilag szabad népelemek

427-
viszont magán jogilag — birtokukkal együtt — szerettek volna
függetlenülni a földesúri köteléktől vagy legalább azon könnyí-
teni, enyhíteni törekedtek. De az is előfordult, hogy a földesúr
akart egyeseket korábbi állapotukba visszasüllyeszteni vagy
több munkát és szolgáltatást kívánt népeitől.
Ezek az ellentétek hazánkban a XIII. század eleje óta kezdtek
kiéleződni, amikor nemcsak a gazdasági és társadalmi, hanem
az állami és egyházi, a tudományos és művészi viszonyok is —
azaz az egész világnézet és életforma — lényeges változásnak
indult. S amikor ennek az átmeneti kornak a küzdelmeit, vajú-
dásait szemléljük a pannonhalmi oklevelek tükrében, akkor em-
lékezünk Molnár Erik figyelmeztetésére is, aki szerint „a tár-
sadalom történetét nem szabad egyedül az elnyomott osztályok
szempontjából nézni, . . . nem szabad . . . a függetlenséget ab-
szolút értéknek tekinteni".
1219-ben Miklós nádor orruk levágásával büntette azokat a
szerénkei kanászokat, akik aközben, hogy Oros apát a király
kíséretében a szentföldi hadjáraton volt, megtagadták a monos-
tor sertéseinek őrzését, gondozását. Ugyanő ítélte vissza az apát-
ságnak 1226-ban azt az 5 szolgát is, akik elhagyták földesurukat.
Eljárásukat királyi oklevéllel szerették volna igazolni, de aztán
bevallották, hogy azt egy Bulcsú nevű pap készítette számukra.
Ugyanebben az évben sokkal jelentősebb ügy is került a nádor
elé. Az apátság népei, főleg az udvarnokok panaszkodtak ter-
heik súlyossága miatt. Az érdekelt felek kihallgatása során
megállapítást nyert, hogy bár azok a panaszolt szolgáltatások
(exactiones et débita) régi eredetűek, mégis meghaladják az
eredeti, a Szt Istvántól rájuk szabott kötelezettségeket, s azért
Miklós nádor azokat a király nevében mérsékelte.
Ám az apátsági népek nem nyugodtak meg ebben az ítélet-
ben. Papjaik és „főkapitányaik" vezetése mellett tovább küz-
döttek terheik könnyítése érdekében. Ennek folyamán az ellen-
felek 1233-ban elfogadták a Jakab prenestei püspök, pápai le-
gátus által kijelölt Enoch dominikánus és Cognoscens eszter-
gomi kanonok, jogi doktor döntőbíráskodását s kiközösítés és
100 márka ezüst büntetés terhe alatt fogadták, hogy azok íté-
letét kötelezőnek ismerik el magukra nézve. A bírák sorra vet-
ték a panaszokat s azok elbírálásában lényegében az apátsági
népek javára döntöttek, szolgáltatásaikat tovább csökkentették.
Ismételt sikerük aztán vakmerővé tette őket. Megállapodásuk-
kal szemben a következő évben újra fölléptek, akkor azonban
Demeter országbíró erélyesen szembe szállt kívánságaikkal. A

428-
vezetőket börtönbe vetette, mások fejét pedig — a rabszolgák
jelével megbélyegezve — félig leborotváltatta.
Ily körülmények közt érhető, hogy Oros apát rajta volt, hogy
olyan urbáriumot készíttessen, mely a földesúr és népei jogait
és kötelességeit világosan és részletezve tartalmazza. A művet
IV. Béla király megbízásából az 1237—40. években Albeus mes-
ter, nyitrai kanonok készítette el s az mint királyi oklevél je-
lent meg. Albeus körüljárta az apátság falvait és birtokait (vil-
láé — praedia) s pontosan följegyezte a különböző osztályok,
illetőleg a névszerint megjelölt egyes családok helyzetét és kö-
telezettségeit.
*

Az eddigiekben monostoraink szorosabb, majd tágabb érte-

lemben vett közösségének, famíliájának zárt és független, ön-
ellátásra berendezett életét szemléltettük. Szt Benedek, tudjuk,
azt akarta, hogy a bencés monostor olyan vallásos irányzódású
autonóm,, önálló családi ház legyen, melynek élén a testvérek
által választott atya, apát áll, aki a Regula alapján, a testvérek
véleményének meghallgatása után a legjobb belátása szerint
irányítja annak vallás-erkölcsi és anyagi életét. Ez az elgondo-
lás a maga teljességében természetesen a mi korunkban sem
valósult meg. A következőkben - rámutatunk azokra a kapcso-
latokra, melyek monostorainkat az egyházi és a világi hatalom
képviselőivel kötötték össze.

Monostoraink fejlődő kapcsolata Rómával;

az apáti tekintély emelkedése
A pápasággal kezdetben csak Pannonhalmának volt kapcso-
lata, mely Szt István rendelkezése következtében közvetlenül
— nullo mediante — a szentszék joghatósága alá került. Az
invesztitúra-harc eredményeként aztán Róma hatásköre folyton
tágult. így a bencés II. Paschal 1102-ben Pannonhalmát Róma
különleges védelmébe —- sub tuitione Romanae ecclesiae —
vette s a XIII. század elején ugyanilyen helyzetben találjuk
Somogyvárt és Kolozsmonostort is.
Abban a korban, amikor egyrészt a pápaság erkölcsi tekin-
télye virágzott, másrészt a közhatalom sokszor gyönge volt, a
szentszék védelme jelentette a legfőbb biztosítékot a monosto-
rok anyagi és erkölcsi javai számára. Az volt a jogrend legfőbb
őre, melynek támogatását nemcsak egyháziak, hanem sokszor
még a királyok is igénybe vették. Az is világosan mutatja Róma

429-
tekintélyét és hatalmát, hogy a bencés apátok és szerzetesek
gyakran közvetlenül is oda fordultak, hogy sérelmeikre orvos-
lást, jogaik számára biztosítást szerezzenek.
Azért sietett Rómába 1199-ben a földvári apát, 1236-ban a
biszerei, hogy a hatáskörüket túllépő megyéspüspökökkel szem-
ben védelmet nyerjenek. 8 somogyvári bencés 1204-ben szintén
személyesen jelent meg III. Ince előtt s eszközölte ki annak ha-
tásos védelmét Imre királlyal szemben. Oros pannonhalmi apát
hatszor járta meg Rómát s mindannyiszor gondja volt rá, hogy
monostora fontosabb privilégiumait és saját rendelkezéseit meg-
erősíttesse a pápákkal, ami azok jótállását is jelentette.
Monostoraink Rómával való kapcsolata azonban más vonat-
kozásokban is látható. A XIII. század eleje óta a pápák gyak-
ran vették igénybe egyes apátaink szolgálatait, amikor rájuk
bízták a szentszék elé terjesztett hazai, rendszerint anyagi vo-
natkozású s egyházi birtokokra vonatkozó vitás ügyek kivizs-
gálását, esetleg azok elintézését is. Nemcsak a földvári, hanem
a szekszárdi és a pécsváradi apát is sűrűn szerepelt mint pápai
megbízott ilyen ügyek intézésében. A somogyi tizedek dolgá-
ban a pannonhalmi és a somogyvári apát közt fölmerült vitát
a győri püspök, a pécsváradi és a bakonybéli apát döntötte el
1215-ben, amiről nemcsak III. Ince pápát értesítették, hanem a
felek számára is állítottak ki oklevelet. 1218-ban IX. Honór azt
a megbízást adta a pécsváradA és a szekszárdi bencés és a ciká-
dori ciszterci apátnak, hogy vizsgálják ki a pannonhalmi perjel
és konvent panaszát, mely szerint a veszprémi püspök jogtalan
adókat követelt az apátság somogyi népeitől. A felek kihallga-
tása után a föllebbezés kizárásával hozzanak ítéletet, melynek
szankciójául egyházi fenyítéket is alkalmazhatnak. 1225-ben a
küszéni apátsági birtokot bitorló s ezért Pannonhalma tulajdon-
jogát sértő Demeter ispánnal szemben a váci püspök, a pécs-
váradi és a földvári apát járt el III. Honór nevében. IX. Gergely
1238-ban azzal bízta meg a kubisi és a szentjánosi apátot, hogy
az Almásmonostorral szemben erőszakoskodó László ispán ügyé-
ben tartsanak vizsgálatot s lehetőleg intézzék el azt. Ugyan-
abban az évben a pécsváradi apát azt a megbízást kapta tőle,
hogy gyűjtse össze a hívek adományát, melyet azok a boszniai
eretnekek ellen indítandó keresztes hadjárat céljára megaján-
lottak.
A bencés apátok tekintélyének emelkedését bizonyítják azok
a privilégiumok is, melyeket a szentszéktől kaptak. Ezek között
a legjelentősebb volt a főpapi jelvények használatának a joga,
melyet Pannonhalma után a XIII. század elején már más na-

430-
gyobb monostorok — Garamszentbenedek, Szent jobb, Kolozs-
mcnostor — apátai is megkaptak. Említésre méltó, hogy Oros
pannonhalmi apát résztvett a középkor legfontosabb zsinatán,
melyet III. Ince a Lateránba hívott össze 1215-ben.

Az apátságok és püspökségek; ellentétek az exempciók miatt.

Leány- vagy fiókapátságaink
Természetes, hogy a magyar püspöki karral még szorosabb
kapcsolatban álltak monostoraink. Pannonhalmát kivéve — mely
közvetlenül a szentszék alá tartozott — a többi, kb. 15 királyi ala-
pítású apátságunk az ország főpapjának az esztergomi érseknek a
joghatósága alatt állott. A szokásjog alapján kialakult ezt a hely-
zetet III. Ince is tudomásul vette és megerősítette 1203-ban.
Ezen ,,exempt", a területileg illetékes megyéspüspök joghatósága
alól kivett királyi apátságainkkal szemben a többi, az egyes
főpapok s még inkább az ország tehetősebb családjai, illetőleg
nemzetségei által alapított monostorok a megyéspüspökök ju-
risdictiója álá kerültek.
Az érsekek és püspökök joghatósága már az alapításkor ér-
vényesült, mert ők állapították meg, hogy a területükön létesí-
tendő apátságnak megvannak-e a szükséges, főleg anyagi ter-
mészetű előf öltételei ? Világosan látható ez Walfer ispán alapító-
leveléből, melyben elmondotta, hogy küszéni monostora létesí-
tésekor az illetékes győri püspök, Gyárfás engedélyével, közre-
működésével és áldásával — ex voluntate et auxilio Gervasii
Geuriensis episcopi barrochiani... et adiutoria benedictione
— járt el. A jurisdictio kiterjedt aztán a monostorban szüksé-
gessé váló főpapi ténykedések végzésére, pl. a monostor, a
templom, az oltárok, a klerikusok fölszentelésére, az apát meg-
áldására.
De ennél jelentősebb volt az egyházi fölügyelet gyakorlása.
Már az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat elrendelte, hogy a püs-
pökök évenként többször is látogassák meg monostoraikat, hogy
ellenőrizhessék az apátok kormányzását s a szerzetesek vallás-
erkölcsi életét. Az apátoknak viszont lelkére kötötte, hogy tisz-
telettel fogadják a látogatásukra érkező püspököket, velük szem-
ben alázatosan viselkedjenek, azok tudta nélkül hosszabb időre
el ne hagyják monostoraikat.
Nyilvánvaló, hogy a kellő tapintattal végzett főpásztori föl-
ügyelet, ellenőrzés és irányítás hasznos, sőt szükséges volt a
monostorok számára, mert elejét vehette a fegyelem lazulá-
sának, megoldhatta az apát és konventje közt föl-fölmerülő ne-

431-
hézségeket. Mivel azonban a megyéspüspökök néha túllépték
hatáskörüket s népes kísérettel végzett látogatásaik is nagy
anyagi terhet jelentettek az apátságok számára — érthető, ha
egyes monostorok igyekeztek kivonni magukat a püspöki jog-
hatóság alól, mások pedig védték exemptségüket. Az ilyen ese-
tekből nem egyszer súlyos bonyodalmak keletkeztek.
Kalán pécsi püspök nem akarta figyelembe venni a királyi
alapítású földvári apátság kiváltságlevelét, azt hamisnak tar-
totta. Az emiatt 1199-ben Rómába törekvő apátot elfogatta s
állásától is megfosztotta. Bulcsú csanádi püspök — miután a
pápai követtől hiába kérte kívánsága teljesítését — szintén ön-
hatalmúlag igyekezett vélt jogait érvényesíteni a biszerei mo-
nostorral szemben 1236-ban; nemcsak az apátot, hanem 32
szerzetesét is fogságra vetette. Az onnét megszökött apát Ró-
mába sietett s a szentszék vissza is helyezte állásába. Az ellen-
tétek azonban tovább is tartottak s a püspök emberei az apátot
leszúrták, több szerzetest pedig megsebesítettek. Adorján, majd
Vilmos erdélyi püspök a XIII. század elején Kolozsmonostorral
szemben lépett föl erőszakosan. Az apátot ott is fogságra vetet-
ték, a királyi alapítású monostor pápai kiváltságlevelét pedig
elégették. A kapornaki apátság amiatt panaszkodott IX. Ger-
gely előtt, hogy püspöke, Bertalan túlságosan zsarolja. Mikor
erről a püspök értesült, a monostort egyházi átok alá vetette.
Ezek után, 1237-ben bízta meg a pápa a zalavári, tihanyi és
szekszárdi apátot, hogy vizsgálják meg az ügyet s annak ered-
ményéről küldjenek jelentést.
Itt említjük meg, hogy volt néhány olyan leány- vagy fiók-
apátságunk is, mely fölött az elsőfokú fölügyeletet egy másik,
úgynevezett „anyaapátság" gyakorolta. Ilyen volt az 1091-ben
alapított somogyvári,. mely legalább is a XIII. század elejéig a
francia St Gilles irányítása alatt állott. Hahót viszont Somogyvár
„leányapátság"-a lett. Az 1155 körül épített Küszén Pannon-
halma joghatósága alatt élte le rövid, alig háromévtizedes éle-
tét. Ezek a függő helyzetben levő monostorok, illetőleg azok
apátai hűséget és engedelmességet fogadtak főapátjuknak, mi-
ként Somogyvár alapítóleveléből látjuk. Az eszme Franciaor-
szágból-származott hozzánk, ahol a hűbéri berendezkedés nem-
csak a polgári társadalom, hanem a szerzetesség életét is any-
nyira jellemezte, főleg a clunyi kongregációban.

432-
 A monostoralapító királyi és magán kegyurak; jogaik;
az apátválasztás szabadsága és a „jus praesentandi";
a javak és jogok közös kezelése

A világi hatalommal való kapcsolat az alapítás tényéből ala-

kult ki. A szerzetesi élet megindulásának előföltétele volt ugyan-
is, hogy valaki — személy, család vagy nemzetség — megvesse
annak anyagi alapját: fölépítse a monostort és a templomot s
megfelelő javadalom biztosításával gondoskodjék annak fönn-
tartásáról és a szerzetesi közösség megélhetéséről. Mivel a mo-
nostorok és a templomok az alapítók, a ,,fundator"-ok birtokán,
„fundus"án épültek föl, ők azok tulajdonjogát továbbra is ma-
gukénak tartották s mint „monasterium proprium"-ról, „eccle-
sia propria"-ról beszéltek, miként azt a Kaplyon-monostora,
Ajtony-monostora, Koppány-monostora elnevezések is mutat-
ják. Ezt a fölfogást a Zselizszentjakabot alapító Ottho ispán
1061-ben így fejezte ki: „Ut quamdiu, vivam, egomet cum Ab-
bate monasterium regam et provideam — amíg élek, a monos-
tort az apáttal együtt kormányzom és gondozom". A monosto-
rok alapítóikat, s azok jogutódait a XII. századtól kezdve pat-
rónusaiknak, kegyuraiknak hívták.
A kegyuraság, a „jus patronatus" alapján monostoraink két
csoportra oszlottak. Külön csoportot alkottak a királyok által
alapított „királyi apátságok", melyek tekintélyét nemcsak a
bőségesebb javadalmazás biztosította, hanem az a kiváltság is,
hogy azok — Pannonhalma kivételével — közvetlenül az ország
főpapja, az esztergomi érsek joghatósága alá tartoztak. A töb-
biek, a magánkegyúri monostorok általában szerényebb anyagi
körülmények közt éltek, nem voltak exemptek, hanem megyés-
püspökeik jurisdictiója alatt voltak.
A kegyúri jog gyakorlása tekintetében idők folyamán nem
egyszer változások történtek. Ennek alapja az a fölfogás volt,
hogy a monostort és annak birtokát az alapítók és azok jog-
utódai továbbra is saját tulajdonuknak tartották s a fölött mint
adománybirtok, benefícium fölött bizonyos fokban rendelkeztek,
így a XIII. században a király a bátai apátság kegyuraságát
magán személynek adományozta, ami által az megszűnt királyi
monostor lenni. Mivel azonban ez a változás az esztergomi ér-
sek hatáskörét csorbította, az nem történhetett meg az érsek
hozzájárulása nélkül.
Ám ezen elszigetelt esettel szemben sokkal gyakrabban for-
dultak elő olyanok, hogy magánalapítású monostorok jutottak
a királyi kegyuraság alá. Ez természetszerűleg következett be
28 s z e n t Benedek f i a i n a k X. 400
akkor, amikor egyes monostoros családok, illetve nemzetségek
kihaltak vagy törvényes ítélettel vagyonukat vesztették. Ilyen
esetekben monostoraik kegyurasága éppúgy a királyra „háram-
lott", mint ahogyan egyéb birtokaik is a kincstárra szálltak. De
nem egyszer megtörtént az is, hogy egyes kegyurak monosto-
raikat — azok nagyobb biztonsága, védelme érdekében — át-
adták a királynak. Ezen tényleges változás következtében az
ilyen monostorok mégsem jutottak a „királyi apátságok" rang-
jára, azok jogi kiváltságait nem élvezték — sőt a királyok gyak-
ran tovább is adományozták azokat érdemes híveiknek, akár-
csak egyéb, a királyi kincstárra háramlott birtokokat.
A kegyuraság különböző jogokat és kötelességeket foglalt
magába, melyek a kegyurakra, illetőleg a monostorokra vonat-
koztak. A szerzetesek imádkoztak a kegyúri család élő és elhalt
tagjaiért, látogatásaikat tisztelettel és a tőlük telhető legna-
gyobb vendégszeretettel fogadták. A templomban fönntartott
helyük volt s halottaikat is oda temették. A monostor tehát nem-
csak a szerzetesek otthona, hanem az alapító családok és nem-
zetségek szenthelye, kultikus középpontja is volt.
A királyok — s természetesen a többi kegyurak is — gyakran
időztek monostoraikban, az ünnepeket sokszor ott tartották,
ami által közvetlen, szívélyes viszony alakult ki közöttük. így
hívta Szt László az ország egyházi és világi vezetőit a „Szent
Hegy"-re, Pannonhalmára, hogy ott az ország számára törvé-
nyeket hozzanak. Utóda, Kálmán 1096-ban ott fogadta Bouillon
Gottfridot s az I. keresztes had vezérkarát. A főmonostor má-
sodik bazilikája fölszentelésén II. Béla, a harmadikon II. Endre
is jelen volt feleségével s az ország vezetőivel, mint ahogyan
az „a kegyuraság címén kötelessége is volt". Ugyanezzel a de-
dicatióval kapcsolatos oklevelében 1225-ben azt is megíratta a
király, hogy az apátság „bennünket, hitvesünket, mágnásainkat
és egyéb előkelőinket rendkívül megtisztelve látott vendégül."
Monostoraink azonban nemcsak ilyen ünnepélyes alkalmak-
kor mutatták meg hálájukat és ragaszkodásukat alapítóik s azok
utódai iránt, hanem akkor is, amikor azokat csapások érték vagy
nehéz körülmények közé kerültek. Vilmos szekszárdi apát azért
sietett 1074-ben a Salamon király által szorongatott Géza her-
ceg segítségére, „mert az az alapítójuk fia volt". Az Álmos her-
ceg által épített Szentjobb és Dömös bencései annyira kimu-
tatták alapítójuk iránt érzett ragaszkodásukat, hogy Kálmán
király emiatt az előbbi apátságot megszüntette, az utóbbit pe-
dig kanonoki prépostsággá alakította át. Álmos unokája, II. Géza
azonban később újjászervezte Szentjobbot. Hasonló lelkületre

434-
vallott az is, amikor a II. István által üldözött Vak Béla herceg-
nek a pécsváradi bencések éveken át menedéket nyújtottak,
amit aztán trónra kerülve II. Béla királyilag meg is hálált. S
végül azt is érdemes megemlíteni, hogy Aba Sámuelt az általa
alapított sári, Endrét a tihanyi, Bélát a szekszárdi, Szt Lászlót
először a somogyvári apátság templomában temették el.
A monostorok és kegyuraik kapcsolatának leglényegesebb része
az volt, amit később „jus praesentandi"-nak neveztek, s aminek
tartalmát alig lehetett valaha is egyértelműleg meghatározni.
Tudjuk, Szt Benedek úgy rendelkezett, hogy a megüresedett
apáti állást a konvent többségének vagy esetleg a kisebb, de böl-
csebb részének, a ,,pars sanior"-nak választása szerint töltsék be.
Az Egyház megkívánta, hogy ezt a szabad választást az illeté-
kes egyházi főhatóság (pápa, érsek, püspök) hagyja jóvá, az erő-
sítse meg. Ezzel a rendelkezéssel szemben azonban kialakult az
a fölfogás is, mely a monostort és annak birtokát mint ala-
pítványt vagy mint beneficiumot tekintette, mely fölött első-
sorban a tulajdonjogot birtokló alapító, illetőleg adományozó
s annak jogutódai rendelkeznek. Ez, a Nyugaton érvényre ju-
tott fölfogás honosodott meg hazánkban is. Szt István és utódai
s a magánkegyurak is a XII. század elejéig ellenmondás nélkül
élhettek jogukkal, mely valójában kizárta a szabad választás
lehetőségét.
Ezzel az elvvel és gyakorlattal szállott szembe a X. század
elején Cluny, majd a XI. század közepétől kezdve Róma. Az
egyházi intézmények — a pápaság, a főpapi állások — autonó-
miája, szabadsága érdekében indította meg VII. Gergely azt az
invesztitúra-harcot, mely ha nem is teljes, mégis nagy ered-
ményt ért el. Ennek következtében jelentette ki követei útján a
guastallai zsinaton 1106-ban Kálmán király, hogy az elődei ál-
tal gyakorolt invesztúrától — a főpapok önhatalmú kinevezésé-
től — a pápa kívánságára a jövőben tartózkodni fog. A nyilat-
kozat s annak szelleme azonban később is csak többé-kevésbé
valósult meg. Ez látható abból, hogy Kálmán jogában állónak
tartotta a szentjobbi és a dömösi apátságok megszüntetését, s
hogy a pannonhalmi Dávidot II. Béla 1137-ben „általunk ren-
delt apát"-nak mondotta.
Ám a tekintélyben és erkölcsi erőben folyton gyarapodó pá-
paság ebbe a helyzetbe nem nyugodott bele. így történt, hogy
III. Sándor kívánságára II. Béla fia, II. Géza, majd 1169-ben
ennek fia, III. István kénytelen volt kijelenteni, hogy a pápa
tudta és beleegyezése nélkül nem fog rendelkezni a főpapi állá-
sok fölött s az érsekek, püspökök, prépostok és apátok sem

435-
 foszthatnak meg senkit egyházi méltóságától és javadalmától —
csak a kánoni eljárás során bizonyított vagy bevallott bűntény
esetében. Igaz ugyan, hogy egyes püspökök — miként föntebb
említettük — azután is fosztottak meg méltóságuktól és java-
dalmuktól apátokat — hatalmi túlkapásukat, jogtalan eljárásu-
kat azonban a szentszék elítélte és tőle telhetőleg orvosolta.
A helyes elvet hangoztatta III. Ince, amikor 1202-ben ismé-
telten kijelentette az Imre királyhoz küldött iratában, hogy az
egyházi állások lelki vonatkozásaiban az egyházi, az anyagiak-
ban a világi hatalom illetékes intézkedni. A két tényezőnek te-
hát összhangban kellett dolgoznia. Ez gyakorlatban azt jelen-
tette, hogy a káptalanok és a konventek által választott szemé-
lyeknek meg kellett szerezniök a király, illetőleg a kegyurak
jóváhagyását, „assensus"-át s ezeket az általuk elfogadott sze-
mélyeket nekik kellett „prezentálni", bemutatni az illetékes
egyházi fölsőbbségnek, melytől megkapták a megerősítést s a
szükséges jölszentelést vagy megoldást.
Ezen elvek értelmében járt el III. Ince, amikor Imre király
kívánságára János pannonhalmi apátot megfosztotta állásától,
mivel az ismételt pápai figyelmeztetés ellenére is kitartott a
király ellen föltámadt Endre herceg táborában. De mikor 1204-
ben Imre meg nem felelő indok alapján elvetette a somogyvári
konvent jelöltjét s az apáti állást önhatalmúlag igyekezett be-
tölteni, annak III. Ince határozottan ellenmondott.
Ilyen nyílt ellentét azonban viszonylag ritkán alakult ki a
konventek és kegyuraik között. Sokkal gyakoribb volt az az
eset, amikor az apát elhunytát jelentő szerzetesek egyúttal meg-
állapodtak a kegyurakkal a megválasztandó apát személyében
s a konvent által így megválasztott személyt a kegyúr elfo-
gadta s megerősítés és megáldás végett a „jus praesentandi"
alapján bemutatta az illetékes püspöknek vagy érseknek.
A világi társadalomnak abból a fölfogásából, hogv az alapí-
tók valójában csak haszonélvezetre adták át birtokukat a mo-
nostoroknak, azok tulajdonjogát pedig fönntartották a maguk
és utódaik számára, következett, hogy a konventek és kegy-
uraik az „alapítványi" javakkal kapcsolatban mintegy „társ-
birtokosok" szerepeltek. Ez a fölfogás nyilvánvalóan közeli ro-
konságban áll a feudális társadalom birtokjogi elgondolásával,
mely szerint a hűbér, a feudum vagy benefícium csupán a hű-
béres haszonélvezetére szolgál, melyet az el nem idegeníthet,
meg nem terhelhet — halála után pedig visszaszáll a valódi
tulajdonosra, az adományozóra. Ily körülmények közt érthető,
hogy az apátsági javak elidegenítéséhez (eladásához, elcseré-

436-
léséhez, elzálogosításához) a monostor és a kegyúr megegyezése
volt szükséges. Ez a megkötöttség természetszerűleg nemcsak a
birtokra, hanem a hozzá tartozó szolganépekre is vonatkozott.
II. Endre is csak Oros apát és konventje hozzájárulásával „cum
consensu" szabadíthatta föl Pannonhalma 3 érdemes szolgáját
1224 körül; s mivel ezáltal azok kiváltak az apátság szolgáló
népei közül, a király megfelelően kárpótolta a monostort. Ha-
sonlóképpen szükség volt ilyen közös megegyezésre akkor is,
amikor a kegyúr ú j adót vagy szolgáltatást kívánt az apátsági
népektől. A nem „alapítványi", hanem egyébként — pl. örök-
léssel vagy vásárlással — szerzett javai fölött azonban teljes
joggal, önállóan rendelkezett az apátság.
A „saját monostor" jogi elméletének még más következmé-
nye is volt. A kegyurak, a patrónusok kötelességüknek érezték,
hogy saját személyükben vagy az apáttal egyetértésben válasz-
tott megbízottjuk által monostoraikat védelmezzék és képvisel-
jék nemcsak anyagi, de sokszor még erkölcsi vonatkozásban is.
Mint monostoraik „advocatus"-ai jórészt a francia „avoué"-k, a
német „Vogt"-ok föladatát is teljesítették.
Igaz, a királyok hivataluknál fogva védői voltak az összes
egyházi intézményeknek, de különlegesen saját nemzetiségi,
illetőleg „családi" egyházaiknak. Ezért állította vissza II. Géza
össze jogaiba a Könyves Kálmán által megszüntetett szentjobbi
apátságot. S amikor az érdekeikben magukat ezáltal sértve érző
főurak II. Géza halála után az apátságra támadtak s a bencéseket
onnét elűzték, III. István a két szomszédos vármegye ispánját
bízta meg a monostor hathatós védelmével. Ugyanígy II. Géza
volt az is, aki Pannonhalmának visszaadta azt a győri halászati
jogot, melyet Kálmán és fia, II. István elvett tőle. 1221-ben
III. Honór hozzájárult ahhoz, hogy kegyúri joga alapján II.
Endre a visegrádi monostorba görög (bazilita) szerzetesek he-
lyére latinokat, azaz bencéseket telepítsen. De II. Endrének
1225-ben arra is volt gondja, hogy kolozsmonostori apátság szá-
mára a pápánál kieszközölje a főpapi jelvények használatának
a jogát.
A királyok példáját természetszerűleg követték a magánkegy-
urak is. Készségesen védték monostoraik érdekeit vita esetén a
bíróság előtt s fegyvert is ragadtak, ha másként nem lehetett
elejét venni a hatalmaskodásoknak. A „bracchium saeculare"
ezen támogatására bizony nem egyszer volt szüksége a monos-
toroknak, amikor a jogrend és a közhatalom gyönge lábon ál-
lott.

437-
 A bencések és a tatárdúlás; Oros megvédi Pannonhalmát

Fejezetünk tárgyalását olyan esemény említésével zárjuk,

mely nemcsak rendi, hanem nemzeti történetünkben is határ-
követ jelent. Ez az esemény az 1241/42. évi tatárpusztítás volt.
Szereplői közt egyik legkiemelkedőbb alaknak kétségtelenül azt
az Orost tarthatjuk, akiben középkori bencés történetünk leg-
tevékenyebb és legeredményesebb apátját tiszteljük.
Oros, aki 1217-ben fegyvereseivel együtt részt vett II. Endre
szentföldi keresztes hadjáratán, „iter arripuit ad subsidium
sancte terre", 1241-ben már öreg, törődött ember volt ahhoz,
hogy személyesen vezethette volna monostora katonáit a ki-
rály táborába. A szerencsétlenül végződött mohi csata — tudjuk
— nemzeti életünk egyik legnagyobb katasztrófája lett. Mivel
a sereg túlnyomó része a főpapokkal és főurakkal együtt ott
veszett, a tatárok ellenállás nélkül pusztíthatták az ország leg-
nagyobb részét. Védelmet csupán a felvidéki várak és a Duna
nyújtottak, melynek partjait gondosan őrizték IV. Béla király
katonái.
Az aggastyán Oros apát azonban nem bízott ebben a védelmi
vonalban. Monostorát már korábban várrá építette s a ma is
meglevő „gyilokfolyosó" lőrései mutatják, hogy komolyan ké-
szült az ellenség fogadására. Miután Pannonhalmát minden es-
hetőségre előkészítette, 1242 januárjában Fehérvárra sietett,
ahol a további védelem megszervezéséről tanácskoztak. Ott írta
meg Oros a maga, konventje és az összes bencés apátok nevé-
ben azt a két levelet, melyet a pápához, illetőleg a bíborosi kol-
légiumhoz intézett, s amelyben a szentszék és a nyugati ke-
reszténység segítségét kérte a válságos helyzetbe jutott népe
és hazája számára. Megírta, hogy az érsekek, püspökök, apátok
és szerzetesek közül máris végtelen sokan — multitudo infinita
— lettek a tatárpusztítás áldozatai.
Időközben aztán befagyott a Duna s a tatárok akadálytala-
nul kelhettek át rajta s áraszthatták el Dunántúlt is. Ebben az
országrészben is már csak a királyi Esztergom és Fehérvár és a
bencés Pannonhalma és Tihany — Oros két apátsága — állott
ellen a tatár ostromnak, mint a sziget sziklái a tenger hullá-
mainak, amikor Dzsingisz kán halála hírére visszavonult a
pusztító áradat. A tatárjárás szemtanú és szenvedő krónikása,
Rogerius váradi kanonok, majd spalatói érsek jegyezte föl, hogy
„Szent Márton várát az apát férfiasan védelmezte". De nemcsak
saját otthonát, szerzetesi családját és az oda menekült népet
tudta megvédelmezni Oros, hanem bölcs előrelátása következ-

438-
tében 800 márka (kb. 2 q) ezüsttel tudta támogatni menekülő
királyát s a vele tartó nélkülöző nemeseket is.
A vihar nemcsak országos, hanem bencés viszonylatban is
pusztító volt. Az akkor fölégetett és lerombolt apátságok közül
kb. 40-et később sem építettek föl s nem egynek még az em-
léke is elveszett. Bár ezeket a válságos időket Oros apát sem
tudta soká túlélni, nyugodtan hagyhatta a további teendőket
utódjára, aki 1243-ban kezdett szerepelni. Pannonhalma gazdag
levéltára ugyanis megadta a lehetőséget a társadalmi és gazda-
sági nehézségekből való kibontakozáshoz és a további élet szi-
lárd alapvetéséhez.

439-
 A FÖLHASZNÁLT FORRÁSOK
ÉS IRODALOM

A gyakrabban előforduló források és folyóiratok jelzésére alkalmazott

rövidítések:

a) Folyóiratok és forráskiadványok:

Bécsi Êvkv — A bécsi magyar történeti intézet évkönyve

(Budapest).
BM — Benediktiíiische Monatschrift (Beuron).
CD — G. Fejér: Codex Diplomaticus Hungáriáé
(Buda).
HJb — Historisches Jahrbuch (der Görres-Gesell-
schaft).
HZ — Historische Zeitschrift (Berlin).
Itk — Irodalomtörténeti Közlemények (Budapest).
Mályusz — Mályusz E.: Zsigmondkori Okmánytár
(Budapest).
Mansi — J. D. Mansi: Sacrorum conciliorum nova et
amplissima collectio.
MGH — Monumenta Germaniae Historica
jelzett sorozata.
MKsz — Magyar Könyvszemle (Budapest).
MNy — Magyar Nyelv (Budapest).
MÖIG — Mitteilungen des österr. Instituts für Ge-
schichtsforschung (Wien).
PAX — Collection „PAX" (a belga maredsousi apát-
ság könyvsorozata).
PL (PGr) — Migne: Patrologia Latina (Patrologia
Graeca).
PFÉ — A pannonhalmi főiskola évkönyve.
PSz — Pannonhalmi Szemle.
Péter ff y — C. Péterffy: Sacra concilia... in regno Hun-
gáriáé celebrata (Viennae, 1742).
Regnum — Regnum — Egyháztörténeti évkönyv
(Budapest).

441-
Regula — Regula S. Benedicti (ed. Söveges D.)
Pannonhalma, 1948.
RB — Revue Benedictine (Maredsous, Belgium).
SRH — Scriptores rerum Hungaricarum. I—II. (ed.
Szentpétery I.). Budapest, 1937—1938.
Ss — Mon. Germ. Historica Scriptores sorozata
StM — Studien und Mitteilungen aus dem Benedik-
tiner-Orden.
Emlkv Szt Benedek halála 1400 éves fordulójára.
München, 1947.
Studia — Studia Anselmiana (a római bencés egyetem
kiadványai).
Száz — Századok (a Magy. Történeti Társulat folyó-
irata).

b) Művek:

Albers Albers: Consuetudines Monasticae. I—V.

Montecassino.
Berlière U. Berlière: L'ordre monastique des ori-
gines au XII. siècle. Paris, 1924.
Beyerle K. Beyerle által szerkesztett: Die Kultur der
Abtei Reichenau. München, 1925.
Butler C. Butler: Benedictine Monaschism; német
fordítása: Benediktinisches Mönchtum. St
Ottilien, 1929.
Csóka Csóka J. L.: A latin nyelvű történeti iroda-
lom kialakulása Magyarországon a XI—XIV.
században. Budapest, 1967.
Danzer B. Danzer: Die Benediktinerregel in der
Ubersee. St Ottilien, 1925.
Emberis, tört. Hahn—Makkai—Incze—Jemnitz: Az emberi-
ség története.
Eschapasse M. Eschapasse: Ľ architecture bénédictine
en Europe. Paris, 1963.
Fináczy Fináczy E.: A középkori (I.), A renaissance-
kori (II.), Az újkori (III.) nevelés története.
Budapest, 1926, 1919, 1927.
Fraknói, A Fraknói V. : A magy. királyi kegyúri jog Szt
kegyúri jog Istvántól Mária Teréziáig. Budapest, 1895.
Fraknói, M. Fraknói V. : Magyarország egyházi és politi-
ország és a kai összeköttetései a római szent-székkel.

442-
Sztszék I—III. Budapest. 1901—3.
Génicot — L. Génicot: Les lignes de fait du moyen âge.
Mi fordításban használtuk : Das Mittelalter.
Graz-Wien, 1957.
Grabmann — M. Grabmann: Geschichte der katholischen
Theologie. Freiburg i. Br. 1933.
Hauck — A. Hauck: Kirchengeschichte Deutschlands.
I—V. Leipzig, 1922—9.
Heimbucher — M. Heimbucher: Die Orden und Kongrega-
tionen der kath. Kirche. I—II. 3 Paderborn,
1933—1934.
Hilpisch — St. Hilpisch: Geschichte des benediktinischen
Mönchtums. Freiburg i. Br. 1929.
Hóman — Hóman B. — Szekfű Gy.: Magyar Történet.
I—V. 2 - 3 Budapest, 1935—6.
Kecskés — Kecskés P.: A bölcselet története. Budapest,
1933.
Kirsch — J. P. Kirsch—J. Hollnsteiner—L. A. Veit:
Kirchengeschichte. Freiburg i. Br. 1930—40.
Knowles — D. Knowles: Christian Monasticism. London,
Chr. Monast. 1969.
Knowles — D. Knowles: The Religious Orders in Eng-
Monast. O. land. I—III. Cambridge, 1948—58.
Knowles — D. Knowles: The Monastic Order in England.
Relig. O. Cambridge, 1940.
Kolb — E. Kolb: Ottobeuren. 764—1964. Festschrift.
Kulischer — J. Kulischer: Allgemeine Wirtschaftsgeschichte
des Mittelalters und der Neuzeit. I—II. Ber-
lin, 1928/9.
Levárdy — Levárdy F.: Pannonhalma építéstörténete.
Művészettörténeti Értesítő. 1959, 27—43, 101—
29. 220—31.
Lortz — J. Lortz: Geschichte der Kirche in ideenge-
schichtlicher Betrachtung. Münster, 1937.
Magyarország — Magyarország története. I—III. Budapest,
története 1961—62. A Tankönyvkiadónál megjelent,
sokak által írt mű.
Maître — L. Maitre: Les écoles épiscopales et monas-
tiques en Occident avant les universités.
Paris, 1924.
Manitius — M. Manitius: Geschichte der lateinischen Li-
teratur des Mittelalters. I—III. München.
1911, 1924, 1931.

443-
Marx I. Marx (ford. Bilkei F.): A kath. Egyház
története. Székesfehérvár, 1932.
Molitor R. Molitor: Aus der Hechtsgeschichte bene-
diktinischer Verbände. I—III. Münster, 1928,
1932—3.
Molnár Molnár Erik: A magyar társadalom története
az Árpád-kortól Mohácsig. Budapest, 1949.
Müller I. Müller: Disentiser Klostergeschichte.
Einsiedeln, 1942.
Ostojič I. Ostojic: Benediktinci u Hrvatskoj. I—III.
Split, 1963, 1964, 1965.
Pastor L. Pastor: Geschichte der Päpste seit dem
Ausgange des Mittelalters.
Penco Gr. Penco: Storia del monachesimo in Italia
dalle origini alla fine del Medio Evo. Roma,
1961.
Rendt. Erdélyi L. — Sörös P.: A pannonhalmi Szt
Benedek-rend története. I—XII/B. Budapest,
1902—16.
Ringholz 0 . Ringholz : Geschichte... von Einsiedeln.
1. Einsiedeln, 1904.
Sackur E. Sackur: Die Cluniazerser in ihrer kirchli-
chen und allgemein geschichtlichen Wirk-
samkeit bis Mitte des XI. Jahrhunderst. I—
II. Halle, 1892—94.
Scheiwiler, A. Scheiwiler: Das Kloster St Gallen. Ein-
siedeln, 1937.
Schmitz Ph. Schmitz: Ľ ordre de S. Benoît. I—VII.
Maredsous, 1942—56.
Schnürer, MA G. Schnürer: Kirche und Kultur im Mittel-
alter. I—III. Paderborn. 1926—9.
", BZ G. Schnürer: Katholische Kirche und Kultur
in der Barockzeit. Paderborn, 1937.
Serédi Serédi Jusztinián szerkesztette Szt István-
Emlékkönyv I—III. Budapest, 1938.
Szekfű 1. Hóman
H. Tausch: Benediktinisches Mönchtum in
Tausch Österreich. Wien. 1949.
Ursprung O. Ursprung: Die katholische Kirchenmusik.
Potsdam, 1931.
Zimmermann A. Zimmermann: Kalendarium Benedicti-
num. I—IV. Metten, 1933—8.

444-
 Bevezetés

Általános egyháztörténeti alapvetésre 1. Kirsch, I. (Die Kirche in der

antiken griechisch-römischen Kulturwelt.) A szerzetesi fogadalmak jel-
legéről A. Gasquet: Religio religiosi (Német ford. Innsbruck, 1922). E.
Heufelder: Die evangelischen Räte. Wien, 1953. A szerzetesi szellemről
s annak különböző formájú megtestesüléséről W. Nigg: Vom Geheimnis
der Mönche. Zürich, 1953; A. Blazovich: Soziologie des Mönchtums und
der Benediktinerregel. Wien, 1954. A keleti szerzetesség vezetőinek (Szt
Antal, Pachomius, Vazul) életét és Palladius: História Lausica-ját 1. a.
Vitae patrum-ban PL 73. kötet; Rufinus: História monachorum-ja PL
21, Szt Vazul regulái PGr 31, Sulpitius Severus Szt Márton-életrajza,
Casinianus művei, arlesi Szt Cézár regulája PL 20, 49, illetőleg 67. köte-
tében olvashatók. Megfelelő szemelvények Szunyogh X. szerkesztésében
megjelent Az első remeték és szerzetesek világából című műben (I—II.
Budapest, 1944) találhatók. Szt Mártonról 1. St Martin et son temps.
Studia, 46, 1961. Lerinsre 1. B. Steidle: Das Inselkloster Lerins und die
Regel St Benedikts. B. M. 1951. 376—87. Szt Patrik modern életrajza:
R. P. C. Hanson: S. Patrick. His Origin and Career. Oxford, 1968. vö.
még Balanyi Gy.: A szerzetesség története (Budapest, 1923) s Berlière,
Butler, Heimbncher és Hilpisch vonatkozó fejezeteit.

I. Fejezet.

A római birodalom pusztulásáról 1. Kornemann: Römische Geschichte

(1933); az átalakulásról, Nagy Teodorikról Génicot 59—60., Ch. Dawson:
Le Moyen Âge et les origines de l'Europe (francia fordítás). Boethius
és Cassiodorus irodalmi és politikai működéséről Manitius I. 22—32, to-
vábbá Van de Vyver: Les Institutions de Cassiodore et sa fundation à
Vivarium. RB 1941 és saját tanulmányomat: A koraközépkor művelő-
dési eszményének kialakulása (Magy. Paedagogia, 1943). Az egyházi vi-
szonyokra vö. Kirsch I., aztán G. H. Hörle: Frühmittelalterliche Mönchs-
und Klerikerbildung in Italien. Freiburg. i. Br. 1914.
Szt Benedek alakját, fejlődését, gondolatvilágát főleg Szt Gergely-féle
életrajza (Móriccá által kiadott Gregorii Magni Dialogi. Roma, 1924. II.
könyve) és regulája alapján rajzoltuk meg. Halála idejére 1. Schmitz I.
357—62.
Szt Benedekre vonatkozó művek közül kiemeljük F. Cabrol: St Be-
noît. Paris, 1933; I. Herwegen: Der hl. Benedikt. 3 1926. (magyar ford.
Szunyogh X.: Szt Benedek jellemrajza); A. L. Huillier: Le Patriarche St
Benoît. 2 Paris, 1923.
A Regula kialakulása s a Regula Magistri-vel (PL 88, 943—1052) való
kapcsolata tekintetében 1938 óta élénk vita alakult ki, mely teljesen

445-
még nincsen lezárva. Annak ellenére úgy látszik, hogy helyes volt A.
Genestout solesmesi bencés elgondolása, mely szerint Szt Benedek hasz-
nálta forrásul az ismeretlen szerzőjű Regula Magistri-t és nem fordít-
va, mint korábban hitték. De azért az sincs teljesen kizárva, hogy a ket-
tőnek közös forrása volt. A vita bibliográfiáját Cappuyns foglalta össze:
Lexique de la Regula Magistri. Haga, 1964. 15—23. Vö. B. Steidle i. m.
Stílus- és szövegkritikai szempontból többen vizsgálták a Regulát, így
L. Traube—H. Plenkers: Textgeschichte der Regula S. Benedicti. 2 1910;
B. Lindenbauer: S. Benedicti regula monachorum philologisch erklärt.
Metten, 1922; Fr. Renner: Textgeschichte und Entstehungsphasen der
Benediktusregel. St Ottil. Emlkv 397—474. R. Hanslik: Benedicti Regula.
Wien, 1960. Gyakorlati szempontból leghasználhatóbb C. Butler kiadása:
Sancti Benedicti Regula monasteriorum. Freiburg i. Br. 2 1927. A Regu-
lát speciális módon elemezte S. Brechter: Die soziologische Gestalt des
Benediktinertums in seinen Anfänge. St Ottil. Emlkv 57—76 és A. Bla-
zovich i. művében.

II. fejezet.

Montecassino pusztulásáról s a Rómába költözésről Chronicon Cassi-

nense, Ss VII. 580/81. A római bazilikás monostorokról Penco 123—135.
A Regula elterjedéséről Zimmermann I.: Die Ausbreitung der Regula
sancti Benedicti in den ersten Jahrhunderten ihrer Geltung: Gr. Penco:
La prima diffusione della Regola di S. Benedetto. Studia, 42. (1957)
321—345.
Szt Gergely régi (VIII—IX. századi) életrajzai PL 75; újabbak Babura
L.: Nagy Szt Gergely élete. Budapest, 1927; P. Batiffol: St Gregoire le
Grand. 3 Paris, 1928; bencés vonatkozású jelentőségét újszerűen fogal-
mazta meg K. Hallinger: Papst Gregor der Grosse und der hl. Bene-
dikt. Studia 42. (1957), 231—319. Szt Gergely i. beszéde PL 76, 1010; a
klasszikus írókra vonatkozó fölfogása uo. 998—684, 1102; sevillai Lean-
derhez intézett levele MGH Epist. I. 357, a viennei Desideriushoz írt le-
vél PL 77, 1171—2. A klasszikus hagyományokból és Boethius s Cas-
siodorus eszmevilágától való elhajlását hangsúlyozta Manitius, I. 94. A
szerzetesség és a klérus viszonyára való nézete PL 77, 19, 680, 722. A
gregorián istentiszteletről, zenéről s a Schola cantorum-ról 1. Ursprung
i. m. és Szigeti K. Jubilate (A gregorián ének kézikönyve. Budapest,
1948), melyben a gregorián ének rövid története is megtalálható.
Az angolországi hithirdetésről és egyházszervezésről 1. Beda Venera-
bilis művét: História ecclesiastica gentis Anglorum PL 95, 23—290; Eg-
bert püspökhöz írt levele PL 94. 665. Szt Gergely levele Mellitushoz PL
77, 1215—6. Vö. még P. Brou: Augustin de Canterbury et ses com-
pagnons, 2 Paris, 1900.

446-
 Az ír egyházról és szerzetességről W. Delius: Geschichte der irischen
Kirche. München, 1954; Szt Kolumbán életrajza MGH rerum Merov..
IV; regulája PL 80, 209—24, i. költeményei MGH Epist III. 183, 188. Mo-
dern életrajzát J. J. Laux készítette: Der hl. Kolumban. Freiburg i. Br.
1919.
Szt Benedek reliquiáinak Fleurybe viteléről BM 1951, 409—12: A..
Léotaud: Die Abtei Fleury und die Reliquien des hl. Benedikt; 1952,
314—9: B. Fischer: St. Benedikt und Monte Cassino.
Angol-szász kulturális vonatkozásban Aldhelm XII. századi életrajza
PL 179, 1613—79; Biscop Benedekről és Ceolfridről Beda PL 94, 711—
30. Beda Venerabilis élete PL 90, 41—54; kulturális jelentőségéről Mani-
tius I. 70—87; H. Schreiber: Beda Venerabilis und die mittelalterliche
Bildung. StM 1937; B. Capelle: Le rôle théologique de Bède le Véné-
rable,, B. Thumb: Beda Venerabilis in der Geschichte der Naturwissen-
schaften. Studia 6. (1936). A római angol iskoláról s városnegyedről
Montalembert műve német fordítása: Die Mönche des Abendlandes. V.
147—9. L. még H. Howorth: The Golden Days of the early English
Church from the Arrival of Theodore to the Death of Beda. Londres,
1917.
A VI—VIII. századi frank egyházi állapotokra 1. Schnürer, Ma
Kirsch, I. Szt Philibert eljárása Ss V. 587. Szt Benedek regulájának,
frank területen való terjedéséről Zimmermann, i. m. Az angol-szászok
missziójára 1. Alkuin : Szt Willibrord élete MGH rerum Merov. VII.
113—41; Szt Bonifác két életrajza PL 89, 603—64; újabb életrajza J. J.
Lauxtól: Der hl. Bonifatius. Freiburg i. Br.; levelezése PL 89, 685—804.
Az i. levelek a 736, 741, 712, 692, 734 s 763—8. lapokon olvashatók.
A karolingkori frank hűbériség társadalmi vonatkozásaira 1. H. Fich-
tenau: Das karolingische Imperium (Soziale und geistige Problematik
eines Grossreiches). Zürich, 1949; Váczy P. A középkor története (Egye-
temes történet II.), 232—8; az egyháziak s a kolostorok birtokviszonyai-
ra A. Dopsch: Die Grundherrlichkeit der Karolingerzeit. Immunität und
Vogtei. Verfassungs- und Wirtschaftsgeschichte des Mittelalters. Wien,
1928. 11—50.
A karoling reneszánsz jellemzéséről E. Patzelt: Die Karolingische Re-
naissance. Graz, 1965; Dawson i. m. 233—252; Génicot i. m. 114—126,
Schnürer MA, I. 371—380. Manitius i. m. I. 242—256. A karolingkori li-
turgikus változtatásokról C. Vogel: La reforme cultuelle sous Pepin Le
Bréf et sous Charlemagne (E. Patzelt művével egy kötetben); B. Luykx:
Der Ursprung der gleichbleibenden Teile der hl. Messe (Ordinarium
missae). Maria-Laach, 1961.
A bencések jelentőségéről J. Leclercq: Ľ amour des lettres eť le désir
de Dieu. Paris. 1957. 40—52. Alkuin élete Ss XV. 182—97; levelei PL 100,
az Egbertre vonatkozó részlet uo. 94; a yorki iskola PL 101, 841—3. Al-

447-
kuin művelődési eszménye uo. 850—3; 100, 93; sírverse uo. 166. A karo-
ling kultúrpolitikára 1. H. Bastgen: Alkuin und Karl der Grosse in ihrer
wissenschaftlichen und kirchenpolitischen Anschauungen. HJb 1911; Al-
kuin jelentőségéről Manitius I. 273—88, Nagy Károly akadémiájáról uo.
249—50, palotaiskolájáról Fináczy I. 130—6; a „De colendis litteris''-kör-
levél MGH Leges Sect. II. Cap, reg. Franc. Tom. I. 78—79; a népokta-
tásról uo. 60.
Alkuin munkatársai: Arnról Hauck, II. 430—5. Hrabanus Maurus De
institutione clericorumja PL 107, 295—420; írói működéséről Manitius I.
289—302. Reichenauról s Walafrid Strabóról Beyerle 64—108; Walafrid
sírfelirata MGH Poetae Lat. II. 239. St Gallenről Scheiwiler i. m. Serva-
tus Lupus, az auxerrei Heiric s Rémig és Hincmar irodalmi tevékeny-
ségéről Manitius I. 483—90, 499—519, 339—54, az arrasi Haiminusról Ss
XV. 396—404, PL 105, 755—60; 160, 577, Schmitz II. 107, 359, Manitius I.
500. Paschasius Radbertus művei PL 120, Ratrammusé PL 121; Gott-
schalkról Hauck II, 668—74.
Az itáliai bencés monostorok alapítását és VIII—IX. századi életét fő-
leg Penco műve (85—185) alapján ábrázoltuk. Paulus Diaconus irodalmi
működéséről Manitius I. 257—72; a tévesen neki tulajdonított délitáliai
Regula-kommentárról (PL 95.) W. Hafner: Paulus Diaconus und der ihm
zugeschriebene Kommentar zur Regel. Studia 42. (1957), 347—58; versét
idézte S. Brechter StM 1937, 215.
A Regula értékelése és érvényesítése tekintetében Nagy* Károly jelen-
tőségét kiemelte Schmitz I. 92; Nagy Károly capitularéinak szerzetesi
vonatkozásai MGH Leges Sect. II. Cap. reg. Franc. Tom. I. Pars I. 75—
76 (794. év), 93—6, 109—11 (802. év), 162—4 (811. év), 226—30 (799—800.
év).
A kolostori nagybirtok adatait 1. Kulischer I. 39, 53, Schmitz II, 16.
Hauck II. 222—5, Penco 412, 419; St Denisről Schnür er I. 302, 336. Vö.
még K. Voigt: Die Karolingische Klosterpolitik. Stuttgart, 1917. Alkuin,
Fridugis, Angilbert, Grimald, Einhard apátságairól Filchteman 95, 138,
193, Hauck II. 134, 153—4, 180—1, 634, Schnürer II. 375.
A Szentszék, a püspökségek és az apátságok viszonyáról MGH Leges
i. köt. 76, 94; Ph. Hofmeister: Gefreite Abteien und Prälaturen. (Zeit-
schrift der Savigny-Stiftung f ü r Rechtsgeschichte. Kanonistische Ab-
teilung. 81. köt. 1964) 151, 179, 192. Fuldáról K. Lübeck: Die Exemption
des Klosters Fulda bis zur Mitte des XI. Jhs. StM 1937, 132—53.
A birodalmi apátságok terheinek 817-ben történt megállapítása MGH
Leges i. köt. 349—52; St Riquier katonasága Schnürer. M.A. I. 362.
Egyes konventek létszámáról Schmitz I. 269—70, PL 97, 284, Penco
107, Müller 60. A szerzetesek származásáról Reichenauval kapcsolatban
A. Schulte írt Die Reichenau und der Adel címen: Beyerle 557—605. A
szerzetbejutás kétféle módjáról a Heito reichenaui apátnak tulajdoní-

448-
tott Murbachi Statútumok 2. és 20. pontja: Albers, III. 80—1, 88; Penco
380, skv.
Az imádságra vonatkozó Szt Bonifác-részlet PL 89, 732, 712. Szt Wyn-
nibald élete Ss XV. 106—17, Walafrid liturgikus műve és nyilatkozata
MGH Capit. II. 471, skv.
Nagy Károly és kortársai erősen ösztönös erkölcseiről G. Grupp: Kul-
tur des Mittelalters (I—IV.2 Paderborn, 1907—14), II. 54—9. A szerze-
tesi életeszmény alakulására 1. K. Weber: Kulturgeschichtliche Proble-
me der Merowingerzeit im Spiegel frühmittelalterlicher Heiligenleben.
StM. 1930, 347—403. Szt Wigbert, Lioba, Eigil életét 1. Ss XV. 36—43,
118—31, 221—33. Heito apát a mandatumról: Albers III. 86. A kolostori
élet fegyelmére vonatkozó capitularék a MGH Leges föntebb id. he-
lyein olvashatók. Smaragdus apát Regula-kommentárja PL 102, 689—
932; az i. hely 924.
Az istentiszteletre, az aszketikus és orvosi irodalomra Schmitz II. kö-
tetének adatait használtuk föl. A montecassinói Berthariusról Ss VII.
603. A confraternitasokról Ebner (Die klösterlichen Gebetsverbrüderun-
gen bis zum Ausgang des karolingischen Zeitalters. Regensburg. 1890)
nyomán Beyerle írt 291—301. Vö. még Molitor I. 55—59.
A clericus és laicus szerzetesek arányszámáról Schmitz I. 264—65,
Beyerle 569. A diaconatus és presbyteratus korhatárára 1. PL 89, 952,
MGH Leges i. köt. 103. Szt Bonifác a fritzlari szerzetesek munkaköré-
ről: PL 89, 772—3. A 817. évi Capitulare Monasticum MGH Leges i. köt.
347, skv. A kolostori hivatalviselőkről Schmitz I. 280—4.
A szerzetesek lelkipásztorkodására 1. Berlière: Ľ exercice du minis-
tère paroissial par les moine dans le haut moyen âge. RB 1927, 227—
50. A szász misszióról Hauck II. 387—9; Szt Ansgár élete Ss II. 683, 755
skv, modem életrajza Ph. Oppenheimtől: Der hl. Ansgar und die An-
fänge des Christentums in den nordischen Ländern. 1931.
A kolostori iskoláról, annak mestereiről és életéről 1. Maitre, továbbá
U. Berlière: Écoles claustrales au moyen âge. Bruxelles, 1921; Fináczy
I. köt. Thalhof er: Unterricht und Bildung im 'Mittelalter. München, 1928.
A karoling írásreformról H. Fichtenau: Mensch und Schrift. Wien, 1946,
155; a karoling-kori klerikusok neveléséről Mihályfi 42—49; a két st
galleni eset Ss II. 84, 111—112. Reginbert teológiai kézikönyvéről K.
Künstle: Die Theologie der Reichenau (Beyerle, 704—6.).
A scriptoriumokra és könyvtárakra (könyvmásolásra, könyvtárak ál-
lományára) 1. Schmitz II. 62—74; P. Lehmann: Die mittelalterliche Bib-
liothek (Beyerle, 645—56), Fináczy I. 163. A frank, ill. az olasz viszo-
nyokra Maitre 179—203, Penco 503—525. Az Annales- és a Legenda-iro-
dalomról Schmitz II. 143—4; Penco 486, 499 sköv.; Aldricus- és Walafrid
Strabo-féle idézet Ss XV. 184, ill. II. 41. Angilbert ereklyegyűjteményé-

29 Szent Benedek f i a i n a k I. 449

nek jegyzéke Ss XV, 174—6; az ereklyekultusz túlzásairól Alkuin nyi-
latkozata MGH Epist. IV. 448.
A bencések publicisztikai működésével kapcsolatban a Lex Baiuva-
riorum-ról 1. Müller 32; Hincmar érsek és Adalhard apát műve PL 125,
993—1008, Smaragdus apát királytükre PL 102, 933—70.
Az építészetről és festészetről 1. J. Evans: Art in Mediaeval France.
Oxford, 1948; R. James: Abbeys (London, 1926) c. művében Hamilton:
Monastic life and buildings, továbbá A. Kuhn: Allgemeine Kunstge-
schichte, Hekler A.: A középkor művészete, Penco i. m. megfelelő ré-
szei, Schmitz II. 203 skv. A bencés építkezés monografikus földolgo-
zása Eschapasse i. m. A monostorok fekvéséről és fölépítéséről D. Know-
les — St. Joseph: Monastic Sites from the air c. angol vonatkozású mű-
ve. Cambridge. 1952.
Szt Gergelynek a templomfestészetre vonatkozó megjegyzése PL 77,
1027. A reichenaui üvegkészítő és festők Beyerle i. m. 104, J. Sauer: Die
Monumentalmalerei der Reichenau, uo. 903. St Requier iparosait említi
Schnürer MA. II. 73, a kezdetleges lakásviszonyokat, kézműveseket és
iparművészeket Kulischer 65—75.
A zene- és énekkultúrára 1. Ursprung i. m. 81—82, Szigeti K.: Az egy-
házi zene története (kézirat Pannonhalmán). 19—20.
A monostorok gazdálkodására s az apátsági népek társadalmi viszo-
nyaira nézve 1. Schmitz i. m. II. 12 sköv. (Irminon inventariuma II. 16,
22); Itáliára Penco 408 sköv., L. Fabiani: La terra di S. Benedetto. Stu-
dio storico-giuridico sulľ Abbazia di Montecassino dall' VIII al XIII
secolo. Montecassino, 1950.
III. fejezet.
Anianei Szt Benedek tanítványától írt élete Ss XV. 198—220; modern
földolgozás J. Narberhaustói: Benedikt von Aniane Münster, 1930. A
Capitulare Monasticum-ot a II. fejezetben idéztük. A reform előzményeire
és eredményeire 1. Fichtenau 185—210, 230—33; Schmitz I. 99—101,
Berlière i. m. (129) és Butler i. m. (297) nyilatkozatával együtt.
A karoling birodalom föloszlásának politikai vonatkozásaira 1. Váczy:
i. m. 307—29, vallás-erkölcsi és egyházi viszonyaira Schnürer, MA II.
114—8. G. Grupp II. 293—310, a reichenaui Hatto és a st galleni Salomo
kancellárok jelentőségére Beyerle 112/2—112/7.
A Clunyre vonatkozó monográfiák közül Sackur i. m. Chagny: Cluny et
son empire (Paris, é. n.), Guy de Valous: Le monachisme clunisien des
origines au XV. siècle. I—II (Ligugé et Paris, 1935) művet használtuk.
Cluny alapítólevele Mabillon: Acta Sanctorum O. S. B. Saeculum V, 78.
Szt Odó élete PL 133, 43—86; művei (Collationes és Szt Gerald élete)
uo. 517—704; A. Hessel: Odo von Cluny und das französische Kultur-
problem im früheren Mittelalter. HZ 1923, 128. köt. 1—25.

450-
 A clunyi életforma és mozgalom kibontakozására 1. Szt Majolus és
Odiló apátok életét PL 137. 745—78; 142, 897—940. Vö. még O. Ringholz:
Der hl Odilo in seinem Leben und Wirken. Brünn. 1885. és J. Hourlier:
Saint Odilon. Solesmes, 1964. A clunyi „szokások" Albers I—II., a leg-
régibb szerkesztésről uő írt RB 1903, 174—85. A szerzetesek előkelő szár-
mazását említette Szt Odiló apát Szt István királyhoz írt levelében: Ki-
rály I.: Szt Márton magyar király legendája (A magy. bencések árpád-
kori francia kapcsolatai). Budapest. 1929. 7—9. Az életformára vö. Ber-
lière 194—6, Hilpisch 187—90. Szociális-karitatív tevékenységükre Schmitz
II. 40—42. A mozgalom terjedését részletesen ismertette Sackur I. 71—
114, 217—52, II. 90—106; Hispániában uő I. 102—13, Schmitz I. 210—23.
Itáliában Penco 190—205, Angliában Knowles MO. 145—58, 280—98.
Szt Hugó élete PL 159, 909—918, 857—94; a reimsi zsinaton tett nyilat-
kozatát közölte J. Drehmann: Papst Leo IX. und die Simonie. Leipzig,
1908. 10. A clunyi kongregáció szervezetére 1. Molitor II. 111—58, Ber-
lière 215—8, Schmitz I. 133—9. Petrus Venerabiiis élete PL 189, 15—28,
levelezése uo. 61—486.
Brognei Szt Gellért élete Ss XV. 655—73, volpianói Szt Vilmosé PL
142, 703—20; Sackur arról I. 121—39. II. 42—44, erről I. 257—64, II. 1—6,
45—51, 210—3, Schmitz I. 160—1.
Szt Dunstan és Osvald élete PL 158, 786—800, 761—86, Ethelwoldé PL
137, 81—108. Lanfranc életrajza PL 150, 29—58, rendszabálya uo. 443—
516; Szt Anzelm élete PL 158, 49—118; Zoltán V.: Szt Anzelm. Budapest,
1934. Működésükről Hilpisch 149—53, 193—5, Schmitz I. 198—209, II.
386—92. Korunk angol bencés történetét összefüggően és kimerítően is-
mertette Knowles: Monast. O., melyet bőségesen hasznosítottunk.
Gorzei Szt János élete Ss IV. 337—77; róla és mozgalmáról Hauck
III. 352—7, 364—75. A trieri szokások Albers, V. 3—69; Trier és Mag-
deburg kapcsolatára rámutatott A. Brackmann: Die Ostpolitik Ottos
des Grossen. HZ 134 (1926), 242—56. Szt Wolfgang élete Ss IV. 525—42;
Wolfgangról és Ramwold apátról írt regensburgi Arnold is kolostoráról
szóló művében Ss IV. 556—74; az einsiedelni szokások Albers V. 71—
110. A bajor kolostorok reformjáról Hauck III. 382—4. Szí Gotthárd éle-
te Ss XI. 167—96, 198—218. Gorze és Cluny életformájának különbö-
zőségére rámutattam a „Clunyi szellemű volt-e a magyar egyház a XI.
században?" c. tanulmányomban (Regnum. Budapest, 1943); a két élet-
forma különbözőségével részletesen foglalkozott K. Hallinger „Gorze
— Cluny" c. kétkötetes művében (Róma, 1950—51); Hallinger szembe-
állítását erősnek találta J. Leclercq: Pour une histoire de la vie à Cluny.
(Revue ď histoire ecclesiastique. Louvain, 1962. 385—408, 783—812.
Szt Richárd élete Ss XI. 280—90, szabályai (a verduni szokások) Al-
bers V. 111—33. Poppo élete Ss XI. 293—316, működése Hauck III.

25'
451
499—504. Hirsaui Szt Vilmos élete Ss XII. 209—25; a hirsaui szokások
PL 150, 927—1146.
Fulda és Reichenau egyházjogi kiváltságairól Lübeck: Die Exemption
des Klosters Fulda. StM 1937. 132—53, Göller: Die Reichenau als römi-
sches Kloster, Beyerle 438—51. A birodalmi vagy királyi német kolos-
torok reformjáról Hauck III. 385, 456—7, Sandrat missziójának st galleni
visszhangja a Casus S. Galli-ban Ss II. 143—6.
A szláv apátságokról 1. Schmitz I. 229—36, 240—42, továbbá Fr. Dvor-
nik: Die Benediktiner und die Christianisierung Russlands. Erbe und
Auftrag (Beuron), 1959, 292—310. A horvát—dalmát apátságokról: Os-
tojič i. m.
A római, subiacói és montecassinói viszonyokról Penco 186—189, 238—
242; Schmitz I. 165—75. Montecassino és Hersfeld levélváltása Hauck
III. 511, 865, Mabillon: Acta Sanctorum O. S. B. Saeculum V. Praef.
XXXIX. L. Tosti i. m. I. (1842) 167—71.
Cava, Camalduli, Vallumbrosa, Monte-Vergine és Chartreuse alapí-
tására és kongregációja kibontakozására 1. Penco 196—200, 211—219.
230—237, 242—247, 248—258. Szt Romuald élete PL 144, 953—1008, dam-
jáni Szt Péter uo. 113—46.
A ciszterci Charta caritatis Cherubini: Magnum Bullarium Romanům
(Lugduni, 1655). I. 62—4. Szt Bernát életrajzai PL 185, levelezése PL
182; lelki életéről J. M. Besse: Les mystiques Bénédictins des origines
au XIII. siècle. Paris, 1922. 163—83. L. még Piszter I.: Szt Bernát élete
és művei. I—II. Budapest, 1899; a ciszterci rendről Berlière: 202—310:
D' ordre de Cîteaux.
A bencés iskolák szellemiségére 1. J. Leclerq: L'humanisme bene-
dictin du VIII. au XII. siècle. Studia 20. (1948) 1—20. St Gallen iskolá-
járól és mestereiről Casus S. Galii Ss II. 94—5, 100, 118, Scheiwiler 54—
64, St Gallenről és Reichenauról M. Hartig: Die Klosterschule und ihre
Männer. Beyerle 641—44. Hermannus Contractust tanítványa, Bertold
jellemezte Ss V. 267—9. a Rajnai Ordóra (St Gallen, Reichenau, Mainz)
1. Luykx i. m. A st blasieni Bertoldról, Othlóról, a hersfeldi Lambertről
Manitius II. 404—7, 83—103, III. 322—7, a bambergi Frutolfról s Ecke-
hardról Schmitz II. 175; vő. még H. Schauwecker: Othlo von St Emme-
ram. StM. 1963. 5—240. Otrik és Gerbert vitája Ss III. 619—21. Widu-
kindra és Reginóra 1. Manitius I. 714—7, 695—701, Ratherra Hauck III.
284—95, Herigerre, Olbertra és Sigebertre Manitius II. 223—7, 457—9, III.
332—4, a deutzi Rupertra Hauck IV. 432—43, Schmitz II. 119—21, 385—
88, R. Haacke: Die Überlieferung der Schriften Ruperts von Deutz. (Deu-
sches Archiv, 1962. 397—436). Szt Odó tanulmányaira, könyveire, iro-
dalmi működésére és látomására PL 133, 49—54; a clunyi apátok élet-
rajzaira Manitius II. 130—55; a fleuryi Abbo élete PL 139, 387—414, mű-
vei uo., az idézet a 393. lapon. Gerbert tanulmányairól és tudományá-

452-
ról tanítványa Richerius írt Ss III. 616—21; 1. még Fináczy I. 193—4,
198—204, Manitius II. 729—35. Fécampi Jánosról Schmitz II. 373—5, Ra-
dulf Glaberról Manitius II. 347—53. A lelki élet belga és francia iskolái
(St Thierry, Tournai, St Denis, Vendôme) s St Denis, a spanyolok s a
szlávok történetírása Schmitz VI. 213—47, V. 228, 231, 253—4.
Szt Ágoston és Hrabanus Maurus véleménye a dialektikáról PL 34,
56; 107, 397. A skolasztika kialakulásáról, a Berengar-Lanfranc és Ro-
scelin-Szt Anzelm vitájáról Kecskés 190—200, Manitius II. 103—20. Szt
Anzelm művei és levelei PL 158—9. A Proslogiumból vett idézetek PL
158, 242, 223—5, 228; unokaöccsének írt levele PL 159, 217, 261. Teoló-
giájára és lelki életére vonatkozóan Zoltán i. m. 70—8, 55—63, miszti-
kájára J. M. Besse i. m., főleg 151—2, 161. A VIII—XII. század teológiá-
ját (Vorscholastik, Frühscholastik) összefoglalóan tárgyalta M. Grab-
mann i. m. 25—46.
Az angol műveltségi viszonyok adatait főleg Knowles Monast. O.-ból
és Manitius II—III. kötetéből vettük; az autuni Honoriusra 1. Schmitz
V. 140, 260, VI. 172, 247.
Az itáliai bencés hagiografiáról, a montecassinói és a farfai történet-
írásról Penco 492—502, a cassinói költőkről és orvosokról uő 481—83,
469—71. A montecassinói irodalommal (Leó, Péter, Waiferus, Amatus,
Albericus) foglalkozott Manitius is III. 546—52, II. 304—6, III. 449—553;
Alfanusról és Constantinusról Schmitz. II. 194—6, az orvosi tanulmá-
nyokról és tilalmakról vö. még uo. V. 334.
A X—XII. századi francia és német könyvtárakra 1. Maitre 179—203,
az olaszokra Penco 513—522, tovább Schmitz II. 73—74, Fináczy, I. 163,
Lehmann i. m. A regensburgi St Emmeram könyvtárj egy zéke Ss XVII.
567—68. A könyvmásolókról írt Schmitz II. 64—67, Lehmann i. m. A
montecassinói Desiderius apát által másoltatott művek Ss VII. 746—47.
A művészetekről általános tájékoztatást nyújtott A. Kuhn: Allgemeine
Kunstgeschichte c. műve, Architektur I., Plastik I., Malerei I. kötete s
Ewans és Hehler a II. fejezetben i. könyve is. A bencés építészet anya-
gát főleg Eschapasse monográfiájából s Schmitz II. 205—77. lapjairól
vettük; a miniatúráról és az iparművészetről uo. 280—300; olasz vo-
natkozásban Penco adatait is hasznosítottuk. A X—XI. századi Rei-
chenau festőiskolájáról J. Sauer: Die Monumentalmalerei der Reichenau
és A. Boeckler: Die Reichenauer Buchmalerei (Beyerle 902—55, 956—
98) ; az utóbbi eredményeit kétségbe vonta, illetőleg módosította R.
Bauerreiss: Gab es eine Reichenauer Malschule um die Jahrtausend-
wende? StM 1957, 40—71. A limogesi, tironi és st florenti apátság mű-
vészetéről Maitre 99, 61—63, 167. Suger apát műve: De consecratione
ecclesiae S. Dionysii PL 172. A liturgikus jellegű himnuszköltészetre, az
egyházi énekre és zenére 1. Ursprung 64—81 és Schmitz II. 302—5.
A bencések lelkipásztorkodására vö. Berlière előző fejezetben i. ta-

453-
nulmányát, a X—XI. századi missziókra Schmitz I. 226—42, a confrater-
nitasokra Beyerle 291—301, az apátságok exemptiójának és ..nullius"-
jellegének kialakulására 1. Ph. Hofmeister i. m.
A tizedperekről vö. az Othlo-féle Szt Bonifác-életrajz PL 89, 633,
Hersfeld és a halberstadti püspökség, illetőleg Fulda, Hersfeld és a
mainzi érsek ellentétéről Ss V. 160, 192—3.
Az egyházi reform és invesztitúra-harc kialakulásáról és lefolyásáról
A. Brackmann: Zur politischen Bedeutung der kluniazensischen Be-
wegung. 2 Darmstadt, 1958. A. Fliehe: La réforme grégorienne. I—II. Lou-
vain, 1924 25. Vö. még Halinardra Schnürer II. 220, Humbertre Manitius
III, 23—5. IX. Leóra J. Drehmann i. tanulmányát. Az ideológiai alap-
vetést 1. Lortz II. 60—65, a „gregorianizmus''-t Génicot 183—95. Az ada-
tok jó részét Hauck III. 753—923-ból vettük. VII. Gergely egyéniségét,
fölfogását jó szemléltetik levelei PL 148 és a ..Dictatus papae". (K. Hof-
mann: Der ..Dictatus papae" Gregors VII. Paderborn. 1933.) Szt Hugó
apát s Cluny szerepére 1. Berlière 222—61: Cluny et la lutte des investi-
tures.
A harc bencés publicisztikai irodalma MGH Libelli de liíe-sorozatban
található. Az I. kötetben Humbertus: Adversus simoniacos. a II. kötet-
ben a névtelen hersfeldi szerző: De uni täte ecclesiae conservanda:
Deusdedit: Contra invasores et simoniacos; fleuryi Hugó: De regia po-
testate et sacerdotali dignitate; farfai Gergely: Orthodoxa defensio im-
perialis; nonantulai Piacid: De honore ecclesiae és vendómei Piacid
különböző munkái. Velük kapcsolatban vö. Manitius III. 23—27, 37—52.
Canterburyi Szt Anzelm s az angol királyok egyházpolitikai küzdelmei-
re 1. Zoltán, i. művét, a spanyol reformra Marx-Bilkei 357 és Schmitz I.
216—23.
A kor társadalmi viszonyaira 1. Schnürer, II. 258—71, Schmitz. I. 338—
39, E. Werner: Die gesellschaftlichen Grundlagen der Klosterreform im
XI. Jahrhundert. Berlin. 1953.
Teynbec híres történetfilozófiai műve: A Study of History 12 kötetben
jelent meg 1933 óta. Wibald és Suger apátok országkormányzói műkö-
dését említette Manitius, III. 289—603.

IV. fejezet.
A pannóniai kereszténység honfoglalás előtti történetéről vö. Nagy
L.: Pannónia Sacra. Serédi, I. 29—148; Csóka J. L.: Hol született Szt
Márton? Vigília, 1969, 379—91; László Gy.: Die Avarén und das Chris-
tentum in Donauraum und im östlichen Mitteleuropa. 1967; Váczy P.:
Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. Serédi, I. 213—65.
A pogány magyar vallásról Solymossy S. : A magyar ősi hitvilág. A ma-
gyarság néprajza. IV. 402—29. L. még Melich J.: A magyar szláv jöve-
vényei. M. Ny. 1910; a Regino-féle idézet Ss I. 600; Heribald, Vikbert és

454-
Prunwart szereplése Ss II. 105—6, VIII. 514, MGH Necrol. I. 466, Hóman,
I. 169.
Nagy Ottó egyházpolitikájáról vö. H. Getzeny: Kirche und Reich un-
ter Heinrich I. und Otto dem Grossen. Hochland, 34 Jahrg. 266—71, A.
Brackmann: i. m.: a quedlinburgi fogadás Ss III. 753. Zacheus „episco-
pus gentium": Deér J. Teleki Intézet Évkönyve I. 80. Bruno verdeni
püspök követsége CD I. 257. Géza fejedelem egyénisége, egyházpoliti-
k á j a Hóman I. 163—75, a merseburgi Thietmar megjegyzése Ss III. 862.
Vö. Deér J. : A magyarság a nomád kultúrközösségben. Magy. Művelő-
déstörténet I. 21—90. Piligrim jelentése a pápához St. Endlicher: Mo-
numenta Arpadiana. St. Gallen, 1849. 131—3; Piligrim oklevélhamisít-
ványairól Dümmler: Piligrim von Passau und das Erzbistum Lorch.
Leipzig, 1854.
Szt Wolfgang életrajza Ss IV. 525—42, Szt Adalberté Ss IV. 581—95
(Canaparius). 596—612 (querfurti Brúnó); Szt Adalbert bajor rokon-
ságáról Hóman: X. és XI. századi történeti elemek a Niebelungen-ének-
ben. Egyetemes Philol. Közlöny 1923, 53—6. Szt Elek és Bonifác-apátsá-
gáról G. Morin: Les monasteres bénédictins de Rome au moyen âge.
RB IV, 352. Břewnov kiváltságlevele PL 137, 847—9, Szt Adalbert foga-
dalmának szövege H. G. Voigt: Adalbert von Prag. Berlin, 1898. 345.
Szt Adalbert magyarországi látogatásáról SRH II. 380, a püspök és Ottó
császár társalgásáról Ss IV. 591, Gézához és Radlához írt leveleiről uo.
607. A Lengyelországba ment břewnovi bencésekről Dobner: Monu-
menta Historica Bohemiae, Chronicon Pulkavae, III. 108, Asztrik len-
gyelországi apátságáról és érsekségéről Ss XV. 706. Bizánc hatásáról
Moravcsik Gy.: Görög nyelvű monostorok Szt István korában. Serédi
I. 387—422. Mindezekkel kapcsolatban hasznosítottam A magyarság és
a kereszténység Géza fejedelem korában (Serédi, I. 269—91) és Pogány
magyarság — keresztény magyarság c. kéziratos tanulmányomat is.
A pannonhalmi, zalavári és bakonybéli apátság alapítására 1. Rendt.
I., VII., VIII., a pécsváradira és zoborhegyire a XII'B. kötetét. A pan-
nonhalmi alapítólevél uo. I. 589—90. A tatai apátság kezdeteiről Kom-
játhy Miklós: Tata és a tatai apátság az Árpád korában. Regnum. 1944—
1946. 227—43.
A magdeburgi magyar bencésről Ss XV. 736—7; a salzburgi és a te-
gernseei confraternitasról MGH Necrol. II. 46, III. 149 (közölte Balogh A.:
Serédi I. 455—6). A regensburgi Arnold magyarországi útja Ss IV. 547.
Szt Gellért XI. századi kisebb életrajza SRH II. 471—9, a XIV. századi
nagyobb uo. 480—506. Karácsonyi J. jórészt az utóbbi alapján írta meg
„Szt Gellért élete és művei'' c. könyvét 1887-ben; születése és Magyar-
országra érkezése idejét e szerint adtuk; Szt Gellért és Szt Imre kap-
csolatának emlékét — sajnos — csak a XIV. századi életrajz tartotta
fönn.

455-
 A tatai, sári, aracsi apátság alapítására 1. Rendt. XII./B. 201. 361. 4;
az utóbbira még Gerevich T.: Magyarország románkori emlékei. Buda-
pest, 1938. 3. Szt Zoerard András és Benedek élete SRH II. 357—61.
Az első esztergomi érsekek személye sok problémát okozott a történet-
íróknak. Egyesek Domonkost és Sebestyént esztergomi érsekeknek tar-
tották, így F. Knauz: Monumenta ecclesiae Strigoniensis (Pest, 1874),
I. 3—16. Többen Szt Adalbert három tanítványa közül kettőt azonosí-
tottak: Karácsony Radiât és Anasztázt (Kik voltak az első érsekek? Szá-
zadok, 1892. 202—3), Kainál Radiât és Asztrikot (Beiträge zur älteren
ungarischen Geschichte. Wien, 1893. 16), Fraknói (Magyarország és a
Szentszék I. 11.) és Schünemann (Ungarn in der Missions- und Kirschen-
politik der sächsischen Kaiser. Deutsch-Ungarische Heimatsblätter. I.
70—71) Anasztázt és Asztrikot. Velük szemben mi Domonkost és Sebes-
tyént nemcsak esztergomi érseknek, de még történeti személynek sem
tartjuk. Domonkos ugyanis csupán az 1101 táján interpolált pannonhalmi
oklevélen szerepel és Sebestyén is csak ott és Hartvik Szt István élet-
rajzában. Ámde mi az interpolálás spiritus rector-ának is az életrajzot
készítő Hartvikot tartjuk. Ezen az alapon Domonkos és Sebestyén léte-
zését Hartvik fantáziájából származtatjuk. Anasztáz, Asztrik és Radla
alakját viszont annyira elkülöníthetőnek látjuk, hogy őket önálló sze-
mélyekként szerepeltetjük. Fölfogásunkat A magyarok és a keresztény-
ség Géza fejedelem korában (Serédi I. 284), A pannonhalmi alapítólevél
interpolálása [Levéltári Közlemények. XXXII. (1961)85] és A latin nyelvű
történeti irodalom (186—189) c. tanulmányainkban indokoltuk meg.
Bonipert és Mór püspökségéről SRH I. 125; az utóbbiról még uo.
II. 357, 453. A kalocsai érsekség kialakulására vö. a föntebb mondotta-
kat. Asztrik érsek bambergi szereplése Ss XVII. 635—6; György kalocsai
érsek touli utazása Ss IV. 509.
Szt Wolfgang, illetőleg Szt Adalbert és tanítványai (Radla, Anasztáz,
Asztrik), továbbá a Szt Elek és Bonifác-apátság kultúrájára 1. az idézett
életrajzokat, ill. irodalmat. Anasztáz érsek kritikája Ss IV. 547.
Szt Gellért Deliberatio-ját kiadta Batthyány I.: Sancti Gerardi epis-
copi Chanadiensis scripta et acta. 1790; a művel többen foglalkoztak, így
Karácsonyi i. m., Hajdú T.: Rendt. I. 381—97, Kühár FI: Szt Gellért
Bakonybélben PSz 1927, 304—19, Ivánka E.: Szt Gellért Deliberatio-ja.
Problémák és feladatok. Száz 1942, Bodor A.: Szt Gellért Deliberatio-
jának főforrása. Száz 1943, 173—227; Ibrányi F.: Szt Gellért teológiája.
Serédi I. 493—556; vö. még Manitius II. 74—83; P. Lehmann: Zur Kennt-
niss des Dionysius Areopagita im Mittelalter. RB 1923, 81—97. Egyéb
műveiről Szt Gellért Deliberatio-jában szólt: 258, 296, 133—4, 113; a ha-
landók (pl. Porphyrius, Aristoteles, Platon) bölcseletéről s az azzal
szemben állított égi bölcseletről uo. 53, 65—6, 84. A misztikus lelkületű
idézet 155—6.

456-
 Szt István nyugati kultúrpolitikájáról SRH II. 382, 392, Radulf
Glaber nyilatkozata PL 142, 645. Szt Richárd apát egyházi és világi
kapcsolatairól, arrasi és liégei reformjáról verduni Hugó Chroniconja
Ss VIII. 376—7, az 1026. évi zarándoklatáról uo. 393 skv és az angoulêmei
bencés Ademar Cabannensis Historiae-ja Ss IV, 145, az 1035. évi zarán-
doklat Ss VIII.- 209—10. Szt Gellért franciaországi tartózkodásáról Deli-
beratio 84, Szt Richárdról uo. 296. A verduni kanonokok Magyarországra
telepedése Ss X. 492.
Az arrasi Leduinról Ss VIII. 379; működéséről PL 141, 1333—4, Szt
Poppo élete Ss XI. 300. Leduin bihari püspökről Ss XV. 963. A liégei
polgárok Magyarországra költözése Pistorius—Struvius: Ss Germ. Ra-
tisbonae, 1731. III. 118.
A hahóti bencések és misekönyvük fontenellei származásáról Knie-
wald K. (ford. Kühár FI.) : A Pray kódex tartalma, kora, jelentősége.
MKsz 1939, IV. sz.; uő A hahóti kódex (a zágrábi MR 126. sz. kézirat)
jelentősége a magyarországi liturgia szempontjából. MKSz. 1938, II. sz.
A római Leó és a fleuryi Abbo apát érintkezése s Abbo levele Ma-
billon: Annales O.S.B. Tom. IV. (Lucae, 1735) 84—5, 92—93, 635. Szt
Gellért Andrással való tudományos és baráti kapcsolata Deliberatio 258,
296; a fleuryi Andrásról Chevallier: Repertoire des sources historiques
du Moyen Âge. Bibliographique. I. (1903) 222. Szt Richárd és András
Szt Gellérttel való kapcsolatára utalt Radó P.: A magy. liturgia eredete
a XI. században. Vigília, 1957. 391—9. Gauzlin apátról PL 141, 763—6;
Andrásról, az életrajzát megíró szerzeteséről uo. 763; 1. még Manitius
II. 331—7.
Chartresi Fulbert levelezéséből (PL 141) látható, hogy összeköttetés-
ben állott Abbóval (190. lap.), Gauzlinnal (244), Odilóval (217, 252);
Boniperthhez írt levele uo. 189—90. Szt Odiló fejedelmi kapcsolatai PL
142, 924, Szt Richárddal való barátsága Ss VIII. 393, Szt István király-
hoz intézett levele Király I. i. m. 7—9; a clunyi vizitációkról uo. 6. Szt
István és Montecassino Ss VII. 674.
Az iskolázással kapcsolatban: Boldog Mór följegyzése SRH II. 383, az
esztergomi klerikusok Ss IV. 547, Szt Gellért iskolája SRH II. 494, Boni-
pert grammatika-kérése PL 141, 189—90; Holub J.: Bonipertus. Janus
Pannonius Múzeum 1959. évi évkve 97—99.
Az apátságok belső életére SRH II. 383, a pannonhalmira uo. 452—3.
Az éjszakai zsolozsma után a pannonhalmiak éppúgy folytatták az éj-
jeli pihenést, mint az arrasiak Ss VIII. 378. Szt Gellért vallás-erkölcsi
életéről SRH II. 473—4. Galla F. könyve: A clunyi reform hatása Ma-
gyarországon (Budapest, 1931) sok értékes adatot közöl ugyan, de végső
következtetését nem fogadjuk el. Cluny nagyobb szabású és közvetlen
hatását tagadó fölfogásunkat „Clunyi szellemű volt-e a magyar egyház*
a XI. században?" c. tanulmányunkban fejtettük ki (Regnum. 1943. 141—

457-
76). Szt István imádságos életére SRH II. 382, 387, a monostorok ellen-
őrzésére uo, 385, pannonhalmi látogatására uo. 452—3.
Szt István és a szentszék kapcsolatáról SRH II. 383—4, 397. Hartvik
tendenciózusan írt Asztrik apát római útjáról, Szt István egyházjogi
fölhatalmazásáról, a királyi korona megszerzéséről és jelentőségéről uo.
412—4. Ezekről 1. Váczy P.: Stephan der Heilige als päpstlicher Legat.
Bécsi Évkönyv 1934, 27—41, Tóth Z.: A Hartvik-legenda kritikájához
(A szentkorona eredetkérdése). 1942; a kérdéskomplexummal mi is be-
hatóan foglalkoztunk A latin nyelvű irodalom c. tanulmányunkban. A
magy. királyság megalapítására 1. még K. Hampe: Kaiser Ottó III. und
Rom. HZ 140 (1929), 513—33; P. Schramm: Kaiser, Basileus und Papst
in der Zeit der Ottonen, HZ 129 (1924), 460—4. Róma és a pápa jelentő-
ségét hangsúlyozó Canaparius-idézet Ss IV. 590. Hóman B.: Szt István
megkoronázásának időpontja. Magy. Nyelv 1929.
Szt István Intelmei és Törvénykönyve keletkezésére vonatkozó föl-
fogásunkat föntebb i. tanulmányunkban (11—96), részint kiadás alatt
álló, Törvénykönyvünkkel foglalkozó cikkünkben fejtettük ki s igyekez-
tünk bizonyítani. A szövegkiadásokat illetően Szt Bernward és Szt Gott-
hárd élete Ss IV. 757—82, XI. 167—96; az Intelmek SRH II. 619—27; a
törvények Bartoniek E. : Szt István törvényeinek XII. századi kézirata.
Budapest, 1935.
Szt Istvánnak a főpapokkal folytatott tárgyalásai SRH II. 383, 391—2;
ítélkezéseiről, Aba Sámuel zsarnokságáról, Vata lázadásáról és Szt Gel-
lért vértanúságáról uo. 475—8. Az ország Szűz Máriának való fölaján-
lása uo. 431, 476. Modestus püspök említése uo. I. 125. Szt Gellértnek a
közállapotokat jellemző szavai Deliberatio 36, 264—5.

V. Fejezet

A XI. század közepének politikai helyzetét, az egyháziak és a ben-

cések szerepét illetően 1. Pauler Gy.: A magy. nemzet története 1300-ig.
(Budapest, 1893). I. 174 skv., Fraknói V.: Magyarország és a római szent-
szék. I. 20—22; Hauck III. 604—7; IX. Leóról Ss VII. 237, Szt Hugó clunyi
apátról Acta Sanctorum. Április, III. 636, György kalocsai érsek francia-
országi útjáról Ss IV. 509.
Az apátságok alapítására, az egyes személyekre, eseményekre és ren-
delkezésekre vonatkozó adatokat főleg a Rendt. köteteiből vettük, ahol
az I. Pannonhalma, a VII. Zalavár, a VIII. Bakonybél, a X. Tihany, a
XII/B. az elenyészett apátságok középkori anyagát tartalmazza. Ezeken
kívül fölhasználtuk az egyes monografikus műveket is: Komjáthy M.:
A tihanyi apátság alapítólevelének problémái. Levéltári Közlemények.
XXVI. (1955), 27—47; Fraknói V.: A szekszárdi apátság története. Buda-
pest, 1879; Knauz N. : a Garam melletti Szt Benedeki apátság története.

458-
Budapest, 1890; Haiczl K.: A garamszentbenedeki apátság története.
Budapest, 1913; Follajtár E.: A zobori bencés apátság története. Komá-
rom, 1934; Beszkid M.: A siklósi (Szt Trinitas) apátság története. Buda-
pest, 1903; Nagyfalusy L. : A kapornaki apátság története. I.—II. Kalo-
csa. 1941—42. Csomor L. : A kolozsmonostori apátság és birtokai. Kolozs-
vár, 1912; Juhász K.: Hajdani monostorok a csanádi egyházmegyében.
Budapest, 1926; uő Die Stifte der Tschanader Diözese im Mittelalter.
Münster i. W. 1927; Széchényi I.: A somogyvári Kupavár, illetőleg Szt
Egyed-apátság történetének vázlata. Budapest, 1896. Baumgarten F.: A
St Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal. Száz 1906, 389—411;
a somogyvári fogadalom szövege uo. 406; uő Szt László temetkezőhelye.
Száz 1904. 868—71; a francia Albericus Somogyvárra vonatkozó adata
•Ss XXIII. 798; Szentpétery I.: Az almádi monostor alapító oklevele II.
István korából. Magy. Nyelv 1927. (23. köt.) 360—70; Kumorovitz L. B.: A
zselizszentjakabi alapítólevél 1061-ből (Tanulmányok Budapest múltjá-
ból 43—83.); A csatári apátság alapítólevelét és Szili-féle adományleve-
lét közölte Fejérpataky L.: A Gutkeled-Biblia. MKsz 1893. 12—18; a
XI. századi dömösi monostor bencés jellegéről Kühár FL: Esztergomi
Benedictionale. MKsz 1941. 218—26; az első zágrábi püspökről, Duh-ról
CD II. 484. Wikozlaus szkalkai bencésről uo. III/l. 448—9. A Dráva—
Száva között fekvő monostorokról (a Rendt. Sürös-féle XII/13. kötetét
nem ismerve) írt J. Ostojič III. 7—65.
Az I. esztergomi zsinatot Erdélyi L. indokolása alapján (Magyarország
törvényei Szt Istvántól Mohácsig. Szeged. 1942, 47, 60, 72) korábbra tesz-
szük, mint az 1092-ben tartott szabolcsit. Az I. esztergomi zsinat hatá-
rozatai Péterffy I. 54—61, a szabolcsié 15—39.
Pannonhalma XI. századi könyvtárának katalógusa Rendt. I. 590—2;
vele kapcsolatban írt Csapodi Cs. : A legrégibb magy. könyvtár belső
rendje (MKSz 1957. I. sz.). A Codex regularum és az Exhortatio ad
sponsam Christi pannonhalmi használatáról Madzsar I.: Szt Imre her-
ceg legendája. Száz 1931. 51—52. Cerbanusról és fordításáról Zalán M.:
Árpád-kori magyar vonatkozású kéziratok az osztrák kolostorok kéz-
irattáraiban. PSz 1926, 46—60, Szigeti R.: Translatio Latina Joannis Da-
masceni. Budapest, Magyar—Görög tanulmányok 13.
A magyar szentek (Zoerard András és Benedek, István, Gellért, Imre,
László) legendái, életrajzai SRH II. kötetében olvashatók. Willermus
Latinus szekszárdi apátról uo. I. 381—2; a „latinus" jelző általában ú j -
latint, azaz olaszt vagy franciát jelent; mivel Orseolo Péter király
(t 1046) után olaszok már alig jöttek az országba, de sokkal inkább fran-
ciák — azért Vilmost is inkább franciának tartjuk; vö. Pais D. és Eck-
hard S.: Endre francia zarándokai. Magy. Nyelv 1936; 38—40: Bárczi
G.: Francia zarándokok I. Endre idejében. Uo. 260—1; ő említette Guo-
boldo, vagy Wolbodo liègei apát magyarországi tartózkodását is.

459-
 A XI. és XII. századi istentiszteletünk képét kéziratos liturgikus köny-
veink — főleg a Pray kódex — elemzése alapján készítettük. Velük kap-
csolatban fölhasználtuk Radó P.: Hazánk legrégibb liturgikus könyve:
a Szelepchényi kódex. MKsz 1939, 352—412; ugyanarról, de a garam-
szentbenedeki eredetet, illetőleg használatot hangsúlyozva írt Szigeti K.:
A Szelepchényi-kódex. MKsz 1961. 363—8; K. Kniewald (for. Kühár):
A hahóti kódex jelentősége. MKsz 1938, II. sz. ; ua.: A zágrábi érseki
könyvtár MR. 126 (XI. század) jelzésű sacramentariumának magyar
rétege a MR 67. számú zágrábi breviárium (XIII. század) megvilágítá-
sában. PSz 1938; ua.: Hartvik győri püspök Agenda Pontificalis-a. Buda-
pest, 1941 (Szt István Akadémia); Karsai G.: Középkori vízkereszti já-
tékok. A győri „Tractus stellae" és rokonai. PFÉ 1943, 7—312; Knie-
wald—Kühár: Esztergomi Benedictionale. MKsz. 1941, 213—31. A Hahóti
Kódex, a győri Agenda Pontificalis és az Esztergomi Benedictionale a
zágrábi érseki könyvtár MR 126, 165, 89. sz. kéziratai.
A Pray Kódexre (Budapest, Nemzeti Múzeum kézirattára. Cod. Lat.
medii aevi 1940) vonatkozóan 1. Prikkel M. : A Pray Kódex. Rendt. I.
439—70; Zalán M.: A Pray Kódex írásának helye és további sorsa.
MKsz. 1927, 247—74; uő: A Pray Kódex forrásaihoz. MKsz 1926, III.—IV.
sz; uő: A Pray Kódex benedictiói. MKsz 1927, 44—67. Kniewald (ford.
Kühár): A Pray Kódex tartalma, kora és jelentősége. MKsz 1939, IV.
sz.; ua.: A Pray Kódex miserendje. Theologia, 1939. I.—II. sz.; ua.: A
Pray Kódex Sanctorale-ja. MKsz 1939. I. sz. Mintegy ezen tanulmányok
összefoglalása Radó P.: A magyar liturgia eredete a XI. században. Vi-
gília, 1957, 391—9. Vö. még Kühár FL: Mária-tiszteletünk a XI. és XII.
század hazai liturgiájában (Szt István Akadémia) 1939; a gyulai Szűz
Mária-zarándoklatokról Karácsonyi J. : Békés megye története. Buda-
pest, 1896. I. 180, II. 138.
Az iskolázásra 1. Csóka J. L.: Középkori bencés iskoláink. PSz 1939.
20—31, Kühár FI: Szt Mór, a pannonhalmi „puer scholasticus". PSz
1936, 241—52; Cerbanus Pannonhalmára vonatkozó ajánlását közölte
Zalán M. PSz. 1926, 48—9.; Othlo kijelentése Ss II. 358.
Az oklevélírásra ]. Szentpétery I.: Magyar Oklevéltan. 1930.; ua.: Szt
István király pécsváradi és pécsi alapítólevele (Értekezések a tört. tud.
köréből XXIV. köt. 10. sz. 1918); Csóka J. L.: A pannonhalmi alapító-
levél interpolálása. I. h. 83—99; ua.: Adalbert és Walfer pannonhalmi
okleveleinek (1153, 1157) hitelessége. Uo. 1964. 57—63. A bakonybéli és
egyéb oklevelek hamisításáról Erdélyi L. Rendt. VIII. 219—66. Sok hami-
sítás mentségére 1. F. Kern: Recht und Verfassung im Mittelalter. HZ
120 (1919), 33 (idézve Pleidell A.: Egyházi és világi immunitás. Bécsi
Évkönyv 1934. 51).
Hagiografiánk és történetírásunk kezdeteit és fejlődését „A latin
nyelvű történeti irodalmunk kialakulása" című, idézett tanulmányunk-

460-
ban igyekeztünk megvilágítani. Fölfogásunk részletes bizonyítását és a
vonatkozó irodalmat is ott adtuk. A magyar hagiografia és történetírás
korunkra eső része szinte kizárólag bencés, főleg pannonhalmi alkotás.
Az egyes művek stílusára vonatkozó idézeteket Horváth J.: Árpád-kori
latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái (Budapest, 1954) 73, 83, 88,
132, 143, 148, 157, 181, 188, 202. lapjáról vettük.
A teológiai irodalommal kapcsolatban Bernát spalatói érsekről és mű-
veiről Tamás spalatói főesperes írt: História Salonitarum pontificum
atque Spalatensium; kiadva: J. G. Schwandtner: Scriptores rerum Hun-
garicarum, Dalmaticarum, Croaticarum et Sclavonicarum veteres et ge-
nuini. Tom. III. 532—635. Vindibonae, 1748; Bernátról 567—72; 1. még
Kniewald—Kühár: A Pray Kódex tartalma i. h.
Képzőművészetünk kifejlődésére és alkotásaira elsősorban Gerevich
T. : Magyarország románkori emlékei c. művét használtuk (Budapest,
1938). Mellette tanulmányoztuk Hehler A.: A magyar művészet törté-
nete, a Fiilep L. szerkesztette A magyarországi művészet a honfoglalás-
tól a XIX. századig (Budapest, 1956) c. mű Dercsényi D. által írt tanul-
mány megfelelő részét. A részlettanulmányok közül fölhasználtuk Le-
várdy F.: A somogyvári apátság román maradványai c. művét (Művé-
szettört. Értesítő, 1968. 3—4. sz.), Bogyai T. cikkeit (A jáki apátsági
templom és Szt Jakab-kápolna. Szombathely, 1943; A kapornaki egykori
bencés apátság XII. századi bazilikája. Történetírás, II. 153—61; Az
ákosi református templom. Építőművészet, 1944. márc.), a biszerei ba-
zilikára Juhász K. : Hajdani monostorok i. m. 34—5. A pannonhalmi mo-
nostorra és bazilikára s Deáki templomára 1. Gyulai R. : A bencés egy-
házi művészetek. Rendt. I. 478—523 és Levárdy F.: Pannonhalma építés-
története i. h.; a garamszentbenedeki monostorra és templomra Knauz
i. m. 34. A könyv- és falfestészet tekintetében vö. Levárdy F.: Az Árpád-
kor Krisztus-képe, Az Árpádkor bencés művészete PSz 1941, 115—30,
310—20., Berkovits I.: A magyar miniatúra festészet kezdetei. Az Árpád-
kor (Magyarságtudomány, 1942. I. 485—519). A csatári bibliáról Gerevich
i. m. és Fejérpatalcy L.: A Gutkeled-Biblia. I. h. 5—22 (a monostorala-
pító és Márton ispán özvegyének adományozó levele uo. 14—20). Az esz-
tergomi Oláh-féle evangelistariumra 1. Radó P.: Az esztergomi könyvtá-
rak liturgikus kéziratai. P. F. É. 1941, 124—9; a Pannóniából Korveybe
került arab könyvre M. Ziegelbauer: História rei litterariae O.S.B. IV.
488. Augsburg, 1754.
A szegény- és beteggondozásról Ernyei J.: Szerzetesrendjeink gyógy-
szertárai. Pápa, 1932. 10—12; Somogyi Z.: A középkori Magyarország
szegényügye. Budapest, 1941. 15—16. A Pray Kódex egészségügyi sza-
bályait kiadta Zalán M.: A Pray Kódex forrásai i. h. Az egyes apátsá-
gok egészségügyi adatai: Pécsvárad alapítólevele Karácsonyi J.: Szt
István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. 1891. 79—84; Garamszent-

461-
benedekről Knauz i. m. 25—6, 131, 186. A zobori apátság 1112. évi okle-
vele CD VII/5. 84—90. Béla herceg pécsváradi asyluma uo. II. 151. Sala-
monra, II. István királyra és Álmos hercegre 1. SRH I. 411, 431—2, 445.
Gazdaság- és társadalomtörténetünk ábrázolásához főleg Erdélyi L.
Pannonhalmára vonatkozó munkásságát értékesítettük: Rendt. I. és Egy-
házi földesúr és szolgái a középkorban (Budapest, 1907.). Ezenkívül föl-
használtuk Molnár E.: A magy. társadalom története, Pleidell A.: Az
egyházi és a világi immunitás. Bécsi évkönyv 1934, 42—55, Acsády I.:
A magyar jobbágyság története. Budapest, 1906, Szekfű Gy. : Serviensek
és familiárisok (Értek, a tört. tudom, köréből XXIII. köt. 3. sz.), Semjén
B.: Egyházi hírszolgálat az Árpádkorban. Magy. Posta, 1939. 178—90,
Csóka J. L. : Pannonhalma átalakulása a gótikus életformába. PSz 1942,
231—40. c. tanulmányokat. Az egyes apátságok adatait azok föntebb idé-
zett történeteiből, illetőleg oklevéltáraiból vettük. A tihanyi alapítólevél
részletét Erdélyi (Rendt. X. 420—1) és Bárczi G.: A tihanyi apátság ala-
pítólevele mint nyelvemlék, ((Budapest, 1951, 35—41) nyomán adtuk.
Az egyházi fölsőbbséggel (pápákkal és püspökökkel) s a királyi és
magánkegyurakkal való kapcsolatot jórészt Fraknói V. művei (Magyar-
ország és a Szentszék, A kir. kegyúri jog) és Kollányi F.: A magánkegy-
úri jog hazánkban a középkorban (Budapest, 1906.) c. munkája alapján
ábrázoltuk; illusztrációul főleg a Rendt. I. és XII, B. kötet adatait hasz-
náltuk. Kálmán király lemondása a főpapkinevezésről Mansi XX. 1211—
12, III. Istváné Endlicher Monum. Arpadiana 382—4. III. Incének a Ki-
rályi kegyuraság tárgyában 1203-ban Imre királyhoz intézett bullája
CD II. 404—5; az esztergomi érsekség azonos tárgyú jogainak elismerése
uo. 420—1.
Oros apát Rómába küldött leveleiről F. Schneider: Ein Schreiber der
Ungarn an die Kurie aus der letzten Zeit des Tatareneinfalls. 2. Febr.
1242. MÖIG 1915. 667—70. Rogerius Carmen miserabile-jéből vett idézet
SRH II. 585.

462-
 V i
K . X yJ ft'

ÏHF
Jin
eu CM prmç>cep<Tu. mc&jif
'•"'W l) ŕt , V , . (

&m cuncc

...... ^ ^ ^ ^ ^ / .
^
com pi«-- \ n crd euro
' J9 l••
-r^ -* .».-ŕ rf V
Î- - ví
>cvr*íWs upp
vv..

Wictxvi r
fff" * - * ° ( •/'' /
Ä-'jo nMrf t f&~rr*o chr^<gr-ct»v
"otnf ilBr^-T^LmttieúrrT ®pr*>¥f uolurui
« . . .t.• - ^ ^ ' j v í V * * * '
emo^űie
> ^xaicucyfc
u&fcre*ri
regi mil»xcoTUT^uf
m í l i T/
i čhii ^--prr-tTrTfi r»-» oa o ^ r ^ c u »
rűö cvr-m*k f u w t f ; r

4P
* «

I. A Regula „Textus receptus"-ának 1. lapja. L. 101.

EC CLlSlAJyAB «sKClILB ČRTO • A P V O CENTVLAM-AK'DCC XCIX
CONÍTRVCTARVM E ^CRIPTO CODICE EKMAFEJoN

II. St Riquier 800 körül (M. Eschapasse: Architecture Benedictine, 65).

L. 131—32.
III. 1. Montecassino, XI. sz. (Eschapasse, 44; reconstr. K. J. Conon). L. 213.
2. Cluny 1100 után (Eschapasse, 36; reconstr. Conon). L. 214.
Ví. Tihanyi alsótemplom András király sírjával. L. 394.
VIII. Ják portáléja. XIII. sz. közepe. L. 403.